A robotika három törvénye

A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az Első Törvény előírásaiba ütköznének.

A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az Első és Második Törvény előírásaiba.

A robotika kézikönyve,

56. kiadás, 2058

Az Alapítvány félelme

G.K. 12 028

Útmutató és előszó az Encyclopedia Galactica világához

A táguló univerzumok korát éljük. Miközben Világegyetemünk határa az Ősrobbanás energiájától hajtva minden irányban az örökkévalóság felé rohan, Teret és Időt hozva létre, parányi Földünkön számos elképzelt univerzummal ugyanez történik. A kezdetben csupán egy-egy történetben megfogant világ az írói képzelet, az olvasói lelkesedés és a szerkesztői nyomás hatására újabb és újabb regényeket hív életre, melyek által sokkal árnyaltabbá, összetettebbé és kifinomultabbá – egyszóval élőbbé – válik.

Nem kerülhette el ezt a sorsot Frank Herbert Dűnéje, Anne Rice Vámpírkrónikái, vagy Isaac Asimov Alapítványa sem – hogy csak hármat említsünk a rengetegből.

Ezen univerzumok tágulása a legritkább esetben egyirányú. Ilyenkor az egymás után megjelenő kötetek időben előrehaladó eseménysort írnak le, mint Herbert Dűne-ciklusa. A kitalált világok többsége viszont mozaikszerűen épül fel; egy-egy újabb "folytatás" a már ismert események előtt vagy akár azokkal egy időben más helyen megesett dolgokról szól, mint például Greg Bear Eonja (Eon), Örökkévalósága (Eternity) és Öröksége (Legacy).

Asimov jövő-víziója talán még e több irányban egyszerre táguló fiktív világegyetemek között is egyedülálló. Részben, mert immár több mint fél évszázada folyamatosan bővül, részben, mert eredetileg három, egymástól teljesen független elképzelt világként indult, melyeknek fúziója csak negyven esztendő után következett be, és végül azért is, mert alkotója halála után előbb egy, most pedig további három másik világteremtő mester keze nyomán horizontja ismét a messzeség felé tolódik.

Nézzük hát, miképpen született meg az a regényfolyam, mely húszezer évet ölel fel az emberiség történetéből!

1939-ben a fiatal Isaac Asimov megírta első robot-novelláját, a Robbie-t (Robbie). A következő két évben ezt további két írás, a Logika (Reason), majd a Te hazug! (Liar!) követte. És miközben újabb és újabb történetek születtek tollából – s ezek kapcsán kezdett kirajzolódni egy világ a maga pozitronagyú robotjaival Asimov belevetette magát egy másik univerzum megteremtésébe is. 1941 és 1950 között hívta életre Alapítványait, melyeknek történetét kilenc novellában mesélte el. Ezeket az eredetileg folytatásokban megjelenő írásokat később a Gnome Press kiadó a klasszikus Alapítvány-trilógia három kötetében foglalta egybe: Alapítvány (Foundation), Alapítvány és Birodalom (Foundation and Empire) és Második Alapítvány (Second Foundation). Az 1950-es év szemtanúja lehetett az Én, a robot (I, Robot) című novellagyűjtemény kiadásának is, mely kilenc történetet tartalmazott.

Alighogy elhagyta Alapítvány-univerzumát, az író nekikezdett egy harmadik fiktív világ, a Galaktikus Birodalom megrajzolásának is. Ennek jegyében írta meg 1950-ben a Kavics az égben (Pebble in the Sky), majd a következő két év során A csillagok, akár a por (The Stars Like Dust) és Az űr áramlatai (The Currents of Space) című műveit.

1953-at írtunk, amikor Asimov visszatért robotjaihoz; immár nem novellát, hanem robotregényt alkotott, mely az Acélbarlangok (The Caves of Steel) címet kapta. Két évre rá azután megszületett a folytatás, A mezítelen nap (The Naked Sun), és a szerző úgy tervezte, lesz egy harmadik rész is, hogy Robot-világát ugyanúgy trilógiába foglalhassa, mint az Alapítvány – és a Birodalom-univerzumokat. 1958-ban hozzá is kezdett a befejező kötethez, melynek A végtelen korlátai (The Bounds of Infinity) címet szánta. A történet azonban sehogy sem akart sikerülni, és Asimov négy fejezet után feladta. Hagyta hát a robotokat, a Birodalmat és az Alapítványokat, és egészen más témákról írt.

1966 során az Alapítvány-trilógia elnyerte a legjobb science fiction sorozatért járó Hugo-díjat. Hét évvel később jó barátja, Lester del Rey nyaggatására Asimov asztalhoz ült, hogy újabb Alapítvány-történetet írjon Villámhárító (Lightning Rod) címmel. Tizennégy oldal papírra vetése után azonban az egészet íróasztala fiókjába süllyesztette. További nyolc év elteltével a lelkes olvasók és a könyörtelen kiadó immár életveszélyessé váló nyomására mégis elővette a Villámhárítót, és folytatta, ahol előzőleg abbahagyta. A születő Alapítvány-regény nevét az Alapítványok kutyaszorítóban-ra (Foundations at Bay) változtatta, majd a könyv végül 1982-ben Az Alapítvány pereme (Foundation's Edge) címen látott napvilágot. És egy nagyon furcsa dolog történt: az Alapítvány-univerzumban robotok jelentek meg! No, nem mint tényleges szereplők. Még nem. Még csak mint legenda, mint az idő homályába vesző lények, akik az emberiség korai történelmének formálásában játszottak szerepet.

Asimov gondolt egyet, és összekapcsolta az eredetileg különálló három világot: a Robot-, a Birodalom – és az Alapítvány-univerzumot. És ami ezek után következett, az nem más, mint egy parádés, mesteri saga-teremtés. 1982-ben kiadták a Robottörténeteket (The Complete Robot), mely az Én, a robot epizódjain kívül tartalmazta az azóta írt összes többi ilyen témájú novellát is. Egy évvel később megszületett végre a harmadik robotregény; ez azonban A végtelen korlátai helyett A Hajnal bolygó robotjai (The Robots of Dawn) címet viseli, és semmi köze az 1958-as kudarcba fulladt kísérlethez. Sőt nem egyszerűen egy robot-trilógia befejező kötete, hanem újabb kapocs az univerzumok egyesítésében: a robotika korszakában felmerül az Alapítvány-kötetekben (történeti időrendben sokkal későbben) kikristályosodó pszichohistória gondolata.

Az 1985-ös esztendő során az olvasó kezébe került egy negyedik robotregény, a Robotok és Birodalom (Robots and Empire), majd egy évre rá az Alapítvány és Föld (Foundation and Earth), és az egységesülő univerzum egyre határozottabb formát öltött. A mester ezek után az Alapítvány-könyvek Alapítványainak születésére irányította figyelmét, és elmesélte a legendás alapító, Hari Seldon pályájának indulását egy újabb műben. Ez a kötet magyarul sajnálatos módon Az Alapítvány előtt címet kapta, mely nem adja híven vissza az angol eredeti jelentését (Prelude to Foundation; azt jelenti: Előjáték az Alapítványhoz), és ezért könnyen összetéveszthető egy későbbi könyvvel, melyről még lesz szó. Az Alapítvány előtt (Prelude to Foundation) egyébként 1988-ban jutott el a könyvesboltokba.

A következő évben ünnepelte Asimov írói karrierjének ötvenéves jubileumát. Vele tartottak írótársai is: a mester tiszteletére Martin H. Greenberg szerkesztésében megjelent egy könyv, Az Alapítvány barátai (Foundation's Friends), mely számos, az asimovi világokban játszódó novellát tartalmazott. Ezen történetek közül néhány beilleszthető a Robot-Birodalom-Alapítvány-sagába; később teszek említést róluk.

1991. Az idős mester végre elérkezettnek látta az időt arra, hogy Hari Seldon, az Alapítványok regénybeli létrehozójának alkotó életszakaszát elénk tárja. Nekikezdett hát élete utolsó kötetének, mely időben ama magyarul hibásan elnevezett Az Alapítvány előtt (Prelude to Foundation) után játszódik. Angol címe: Forward the Foundation. A magyar kiadás borítóján jobb híján az Előjáték az Alapítványhoz (Cédrus Kiadó, 1993) felirat szerepel, pedig hát ez az angol cím jelenti azt, hogy "Az Alapítvány előtt". Gyakorlatilag tehát az történt, hogy a két utolsó Asimov-regény angol elnevezésének magyar megfelelőjét felcserélték. Mindenesetre az egyértelműség érdekében a továbbiakban is a magyar (hibás) címet fogom használni, de mellette mindig ott lesz az angol eredeti.

Asimov mester sokáig várt Hari Seldon alakjának megfestésével. Hogy miért, arról minden beszámolónál hívebben szólnak saját szavai: "Nem írhattam volna meg ezt a könyvet negyven vagy harminc, húsz, vagy akár tíz évvel ezelőtt. Azért van ez, mert az évek során apránként jutottam el az Alapítvány forrásához: Hari Seldonhoz. Ma már rendelkezem az idő ajándékával: a Tapasztalattal (vannak, akik bölcsességnek neveznék, de én elzárkózom az ilyen leplezetlen önmagasztalástól). Csak most vagyok képes az olvasóimnak lefesteni Hari Seldont élete legkritikusabb, alkotó éveiben... Tudjátok, az idő folyamán Hari Seldon az én saját alteregómmá nőtte ki magát... Korábbi könyveimben Hari Seldon csupán egy legenda volt – az Előjáték-kal (Forward the Foundation) viszont életre keltettem." (Isaac Asimov, 1991. június).

Elkészült tehát a végső kötet, mellyel Asimov feltette írói pályafutására a koronát. Immár felépült az a jövő-vízió, mely a három világegyetem egyesítése révén egy döbbenetes ívű tanmesévé nőtte ki magát, és melyet a Robot-Birodalom-Alapítvány Univerzum helyett talán bölcsebb az Encyclopedia Galactica-saga névvel illetni. Utolsó regényében Asimov egy elegáns oldalvágással egy korábbi könyvét, a Nemesist (Nemesis, 1989) is sagája részévé teszi, ámbár inkább csak egy korai legendaként, és nem tényleg megtörtént eseményként említve a benne leírtakat.

Az Előjáték az Alapítványhoz (Forward the Foundation) a klasszikus Alapítvány-trilógia köteteinek felépítését követi: négy, egyenként más időpontban játszódó történetből, novellából áll, melyek önmagukban is kerek egészek. A könyv végére Asimov írt még egy epilógust is, mely Seldon életútjának összegzését és halálát meséli el. Ahogyan végigtekint alteregója életén, az olvasónak az az érzése támad, hogy szinte saját írói pályáját gondolja végig, és Seldon halálával sajátját vetíti előre. És a főhős utolsó, szinte kétségbeesett gondolata mintha csak Asimov afelett érzett szomorúságát sugalmazná, hogy mennyi mindenről írhatna még Encyclopedia Galacticájában, de ez már nem adatik meg neki. Isaac Asimov 1992. április 6-án az örökkévalóságba távozott közülünk.

Asimov halála után az Encyclopedia Galactica univerzum újból tágulni kezdett. A mester és egy fiatal író, Roger MacBride Allen még korábban összeesküvést szőttek Asimov saját világának törvényei, a pozitronrobotokat vezérlő Robotika Három Törvénye ellen, és megtámadták annak gyenge pontjait. Ezen támadás eredményeképpen született meg Asimov jóváhagyásával MacBride Allen tollából 1993-ban a Caliban, mely magyarul Kalibán címmel jelent meg. A Kalibánt a következő két évben az Infernó (Inferno), majd az Utópia (Utopia) című regények követték; magyarul nem jelentek meg, de van remény arra, hogy MacBride Allen ügynöksége esetleg hajlandó lesz magyar kiadóval tárgyalni ez ügyben.

És végül eljutottunk ahhoz a regényhez, melyet az Olvasó a kezében tart. Az Encyclopedia Galactica univerzum újabb bővülésének lehetünk szemtanúi. E könyvet további kettő fogja követni Greg Bear és David Brin munkájának eredményeképpen. Ezen újabb kötetek keletkezésének története az Utószóban olvasható. Nekem csupán annyi a dolgom, hogy néhány szót szóljak a teljes sagához való illeszkedésükről. Mindhárom kötet az Alapítványok és Hari Seldon történetét gazdagítja újabb részletekkel. Mivel a korábbi regények illetve novellák eseményei között évek-évtizedek telnek el, melyekről nem tudunk semmit, újabb történetek beillesztésére bőven akad hely. Célszerű tehát a belső történeti időrend alapján (nem megjelenésük dátuma szerint!) végignézni a címeket, és az így felállított listán azt is láthatjuk, ez az új könyv, és a majdan kiadásra kerülő két további, hol kapcsolódik be az események sorába. A most következő felsorolás egyben javaslat arra is, hogy milyen sorrendben érdemes végigolvasni az Encyclopedia Galactica-saga novelláit és regényeit.

Robottörténetek (novelláskötet)

Földanya (novella)

Acélbarlangok (regény; megjelent Gyilkosság az Űrvárosban címmel is)

A mezítelen nap (regény)

Tükörkép (novella; a Robottörténetek c. kötetben)

A Hajnal bolygó robotjai (regény)

Robotok és Birodalom (regény)

Kalibán (Roger MacBride Allen regénye)

Infernó (Roger MacBride Allen regénye)

Utópia (Roger MacBride Allen regénye)

A csillagok, akár a por (regény)

Az űr áramlatai (regény)

Kavics az égben (regény)

Az Alapítvány előtt (regény)

Eto Demerzel (novella; az Előjáték az Alapítványhoz c. kötet első része)

Az Alapítvány félelme (Gregory Benford regénye)

Cleon (novella; az Előjáték az Alapítványhoz c. kötet második része)

Dors Venabili (novella; az Előjáték az Alapítványhoz c. kötet harmadik része)

Wanda Seldon (novella; az Előjáték az Alapítványhoz c. kötet negyedik része)

Alapítvány és káosz (Greg Bear regénye)

A pszichohistorikusok (novella; az Alapítvány c. kötet első része)

Az Alapítvány győzelme (David Brin regénye)

Az eredetkutató (Orson Scott Card novellája; Az Alapítvány barátai c. kötetben)

Az enciklopédisták (novella; az Alapítvány c. kötet második része)

A polgármesterek (novella; az Alapítvány c. kötet harmadik része)

A kereskedők (novella; az Alapítvány c. kötet negyedik része)

A kalmárfejedelmek (novella; az Alapítvány c. kötet ötödik része)

A generális (novella; az Alapítvány és Birodalom c. kötet első része)

Trantor pusztulása (Harry Turtledove novellája; Az Alapítvány barátai c. kötetben)

Az Öszvér (novella; az Alapítvány és Birodalom c. kötet második része)

Az Öszvér keresi a Második Alapítványt (novella; a Második Alapítvány c. kötet első része)

Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt (novella; a Második Alapítvány c. kötet második része)

Az Alapítvány pereme (regény)

Alapítvány és Föld (regény)

Végezetül néhány adalék az egyes novellák és regények közötti összefüggés jobb megértése érdekében. Azok számára, akik az asimovi univerzum megismerését a jelen köteten keresztül kezdik meg, elengedhetetlenül fontos a pszichohistória mibenlétének tisztázása. A pszichohistória az a tudomány, melynek kifejlesztésén és gyakorlati alkalmazásán a matematikus Hari Seldon Az Alapítvány előtt (Prelude to Foundation) eseményei óta dolgozik; e tudomány születése az egyik jelentős motívuma Az Alapítvány félelmének is. Nem más ez, mint a pszichológiának, a matematikának és a történelemnek egy olyan sajátos elegye, mely matematikai egyenletekkel, grafikonokkal és statisztikai számításokkal kellően nagy lélekszámú embercsoportok külső és belső hatásokra adott reakcióit képes nagy biztonsággal megjósolni. Ez a tudomány húzódik meg gyakorlatilag az összes Alapítvány-történet hátterében.

A pszichohistóriát a regényfolyam egy jóval korábbi könyvének, A Hajnal bolygó robotjainak végén egy másik fordító sajnálatos módon pszichotörténelemnek nevezte el, mely megzavarhatja az Olvasót. És ennek kapcsán szeretnék néhány további következetlenségre, illetve hibára rámutatni, melyeknek helyreigazítása fontos lehet azok számára, akik egyben akarják elolvasni és átélni a teljes sagát. Számos fordító dolgozott azon, hogy a művek magyarul is napvilágot lássanak, és nem, vagy nem elég figyelmesen olvasták el egymás munkáját. Így e fordításbeli eltérések óhatatlanul bekövetkeztek. Nem kívánok voksolni egyik változat mellett sem, mindössze néhány fontos angol megnevezés többféle magyar megfelelőjét szeretném felsorolni.

A világűrbe kirajzó első földi emberhullám tagjai Asimovtól a Spacer nevet kapták. Ennek a magyar fordításokban az űrlakó (Acélbarlangok), űrász (A mezítelen nap), űrjáró (Robotok és Birodalom) és Térutas (Alapítvány és Föld) egyaránt megfelel; mindegyik magyar név ugyanazt a népcsoportot jelenti tehát. Az emberek vallatásának egyik eszközét az író a psychic probe névvel illette, melynek jelentése pszichoszonda; olvashatunk azonban egyes magyar kötetekben pszichopróbáról, pszichikus próbáról, sőt Lelki Próbáról is. A Kalibánban szereplő Baleyworld bolygó ugyanaz, mint a Robotok és Birodalom regény Baleyföldje, illetve az Alapítvány és Föld könyv Baley világa. Az Asimov által Prime Radiant-nek nevezett eszköz az Előjáték az Alapítványhoz-ban (Forward the Foundation) az Elsődleges Radiáns, a Második Alapítvány és Az Alapítvány pereme kötetekben pedig az Ősradiáns magyar nevet kapta. A Kalibán következetesen mindenütt hibásan gravitronagyat említ, mely az angol eredetiben gravitonic brain, azaz gravitonagy. A Kalibán előszavában található kormegjelölés pedig egyszerűen nem lehet Seldoni Éra; az S. E. nem más, mint Settler Éra, azaz Telepes Kor, hiszen a Baleyworld bolygó csak akkor viselte a Baleyworld nevet, később a neve Comporellonra változott, még jóval Seldon születése előtt.

Remélem, a fordításokkal kapcsolatos megjegyzéseimet senki nem tekinti kritikának; végül is az a szándék vezérelt, hogy mindenki jobban érthesse Asimov mondanivalóját.

Most pedig, Kedves Olvasó, annyi maradt hátra, hogy kellemes olvasást kívánjak.

Szeged, 1997. augusztus 4.

Dr. Torkos Attila

Randevú

R. Daneel Olivaw nem hasonlított Eto Demerzelre. Ebből a szerepből már régen kilépett.

Dors Vanabili nyugtalanítónak találta a dolgot, de számított erre. Tudta, az évezredek során Olivaw-Demerzel már számtalan álcaként használt bőrt és alakot félrehajított.

Dors szemügyre vette Olivaw-Demerzelt. A Streeling Egyetemtől kétszektornyira, egy elhanyagolt, szűk helyiségben voltak. Kerülő úton érkezett erre a körültekintő és bonyolult biztonsági intézkedésekkel védett helyre. A robotok törvényen kívülinek számítottak, évezredek óta éltek a tabu mély árnyékában. Dors számára Olivaw volt a parancsnok és a mentor egy személyben, ennek ellenére ritkán látta.

Dors humaniform robot volt, mégis félelemmel keveredő tisztelet bizsergette, amikor a vele szemközt ülő, részben fémes testre nézett. Olivaw-Demerzel kis híján húszezer esztendeje létezett. Ha úgy akarta, embernek látszott, de valójában nem akart ember lenni. Már régen több volt, mint ember.

Dors jó darabig boldog pszeudo-emberként élt. Még most is végigfutott a hátán a hideg, amikor eszébe jutott, valójában kicsoda és micsoda.

– Mostanában egyre nagyobb az érdeklődés Hari iránt.

– Valóban. Te pedig tartasz a lelepleződéstől.

– A legújabb biztonsági berendezések nagyon érzékenyek.

A férfikülsejű bólintott.

– Helyénvaló, hogy aggódsz.

– Több segítségre van szükségem Hari védelméhez.

– Ha a közvetlen környezetében elhelyeznénk még valakit, aki közülünk való, megkétszereznénk a lelepleződés veszélyét.

– Tudom, tudom, de...

Olivaw előrenyúlt és megérintette Dors kezét. Dors pislogva visszafojtotta a kétségbeesés könnyeit, és figyelmesen mentora arcára nézett. Olivaw már régen tökélyre fejlesztette az olyan apróságokat – például az ádámcsutkája mozgását –, amelyek még emberszerűbbé tették a megjelenését. Most azonban nem kellett ügyelnie ezekre; eleresztette magát, nem végezte el a szükséges számításokat, nem pazarolt kapacitást az ilyen felesleges gesztusokra. Élvezte a helyzet adta szabadságot.

– Szüntelenül aggódom – vallotta be Dors.

– Így van rendjén. Harit valóban sok veszély fenyegeti. Mellesleg belédtervezték az aggódást.

– Igen, ismerem a specifikációmat, de... Itt van például a te utolsó húzásod: belekeverted Harit a legmagasabb szintű birodalmi politikába. Ez különösen megnehezíti a dolgom.

– Szükséges lépés volt.

– Lehet, hogy ezzel elvontad a munkájától, a pszichohistóriától.

Olivaw lassan ingatta a fejét.

– Kétlem. Ő egy egészen különleges embertípushoz tartozik. Küldetése van. Egyszer megjegyezte, hogy a tehetséges emberek azt teszik, amit meg tudnak tenni, a zsenik pedig azt, amit meg kell tenniük... Akkor még pusztán tehetségesnek tartotta magát.

Dors bánatosan elmosolyodott.

– Hari lángész.

– Kivételes személy. Ez is jellemző az emberekre: némelyikük jócskán eltér az átlagtól. Másságukat az evolúciónak köszönhetik, de a jelek szerint erre még nem jöttek rá.

– És mi?

– Az evolúció nincs hatással az olyanokra, akik örökké élnek. A hozzánk hasonlók képesek elvégezni önmaguk fejlesztését, és időnként meg is teszik.

– Az evolúció... Megváltoztatta az embereket, de gyilkos hajlamaikat nem tüntette el.

– Mi kevesen vagyunk, ők sokan. Ez az egyik oka, hogy hiába próbáljuk megismerni a bensőjükben lapuló vadállati ösztönt. Bármit teszünk, kudarcot vallunk.

– Engem elsősorban Hari érdekel.

– És a Birodalom? Nálad az előkelő második helyre szorult? – Olivaw elmosolyodott. – Engem a Birodalom sorsa érdekel, de csak addig, amíg létével védelmezi az emberiséget.

– Mitől?

– Önmagától. Ne felejtsd el, Dors: ez a korszak a grafikon csúcspontja, a történelem legkritikusabb periódusa. Egyébként mi már régen megjósoltuk ennek bekövetkeztét.

– A legkritikusabb periódus... Mi a lényege? Van valamilyen elképzelésünk a krízis megoldására?

Daneel Olivaw arcán a beszélgetés során most először jelent meg valamilyen érzelem. Szomorúnak látszott.

– Mi nem tudunk mélyenszántó elméleteket kiötölni. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, sokkal jobban kellene értenünk az emberiséget.

– De tehetünk valamit, nem?

– Próbálkozunk, és formálgatjuk az emberiség legnagyobb alkotmányát, a Birodalmat.

– Nem tudom, én mit csinálhatnék...

– Semmit sem kell tenned. Most arra van szükségünk, hogy a lehető legjobban kiszélesítsük a látóterünket. Éppen ez teszi Harit fontossá.

Dors a homlokát ráncolta; valami bántotta, de képtelen lett volna megfogalmazni, micsoda.

– Tehát ahhoz, hogy megértsük az emberiséget, szükség van a pszichohistóriára?

– Pontosan. Eddigi tudásunk alapján ebben az egyben biztosak lehetünk. De csak ebben.

– Ha többet akarunk tudni, egyedül Harira számíthatunk?

– Gyakorlatilag igen.

I – Matematikus miniszter

HARI SELDON – ... Amikor Seldon színre lépésének korát vizsgáljuk, sajnos a létező legrészletesebb – Gaal Dornick által írt – Seldon-életrajzra sem támaszkodhatunk. Dornick fiatalemberként, két évvel a matematikus halála előtt találkozott Seldonnal. Ebben az időszakban Seldonról már számtalan történet forgott közszájon, és kialakultak a személyét körülvevő legendák. A valós vagy koholt történetek jórészt azzal a homályos periódussal foglalkoztak, amikor Seldon a legmagasabb szinten részt vett a hanyatló Birodalom irányításában.

A Seldon-kutatók számára mind a mai napig rejtély, miért éppen ő volt a galaktikus történelemben az egyetlen matematikus, aki politikai hatalomra tett szert. Seldon korábbi ténykedésében egyetlen jel sem mutat arra, hogy a történelmet elemző tudomány megalkotásán, a múlt kutatásán és a jövő előrejelzésén kívül ambíciói lettek volna bármi másra is. (Ahogy Seldon egyszer bevallotta Dornicknak: őt csupán "bizonyos jövővariációk valóra válásának" megakadályozása foglalkoztatta.)

Minden bizonnyal Eto Demerzel vezérkari főnök, főminiszter rejtélyes eltűnése indított el bizonyos folyamatokat. Az a tény, hogy I. Cleon császár Demerzel eltűnte után azonnal Seldonhoz fordult, arra enged következtetni, hogy Demerzel választotta ki utódját. De miért éppen Seldont? Az események szereplőinek motivációját magyarázó történészek véleménye eltér. Az bizonyos, hogy a Birodalom ekkor már belépett a széthullás és a Seldon által "káoszvilágoknak" nevezett bolygókról érkező kihívások korszakába. Ha választ akarunk kapni arra, hogy a politika arénájában tapasztalatokkal nem rendelkező matematikus hogyan manőverezett nagyhatalmú ellenfeleivel szemben, további kutatásokra van szükség...

ENCYCLOPEDIA GALACTICA1

1.

Éppen elég ellenséget szerzett ahhoz, hogy gúnynevet ragasszanak rá, de nem elég barátot ahhoz, hogy megtudja, minek nevezik. A tömegből mormogva kiszabaduló energiák igazolták a megállapítás helyességét. A szálláshelyéről az irodájába tartó Hari Seldon nyugtalanul vonult végig a Streeling Egyetem tágas terein.

– Nem szeretnek – jegyezte meg.

Dors Vanabili könnyedén lépést tartott a férfival.

– Nem érzek veszélyt – nézett végig a köröttük összegyűlt embereken.

– Ne aggódj, nem kell merénylettől tartanunk... Legalábbis egyelőre nem.

– Nincs valami jó kedved.

– Utálom ezeket a biztonsági rendszabályokat... De ki szeretné a helyemben?

A Birodalom Különleges Osztagának katonái legyező alakban helyezkedtek el

Hari és Dors körül. A századosuk "biztonsági éknek" nevezte az alakzatot. Néhányuk olyan villantónak nevezett szerkezetet tartott a kezében, aminek segítségével még egy nehéztüzérségi támadást is vissza lehetett verni. A többiek fegyvertelenül is éppen elég veszedelmesnek látszottak.

A vörös-kék egyenruhák folyamatosan mozgó határvonalat alkottak Hari körül, aki ebben az élő burokban lassan átvágott az egyetem főterén. Ahol a tömeg összesűrűsödött, a csillogó anyagból készült uniformisok utat törtek maguknak. Az erőszak látványa feszültté tette a matematikust. A különítményesek nem éppen a kedvességükről voltak híresek, pedig a hely a tudomány békés központja volt. Legalábbis valamikor annak számított.

Dors nyugtatón megérintette Hari kezét.

– A főminiszter nem sétálgathat kíséret nélkül, és...

– Nem vagyok főminiszter!

– A császár már közölte, téged szemelt ki erre a posztra, és az embereknek ennyi is elég.

– A Főtanács még nem hagyta jóvá a dolgot. Amíg ez nem történik meg...

– A barátaid bíznak benne, hogy sor kerül rá – mondta a nő mosolyogva.

– Ezek a barátaim volnának? – Hari kétkedőn a tömegre nézett.

– Mosolyognak.

Az emberek valóban jókedvűek voltak.

– Éljen a professzor-miniszter! – rikoltotta valaki. Néhányan hangosan nevettek.

– Tehát ez lett a gúnynevem?

– Nem is rossz.

– Mire ez a nagy gyülekezet?

– Az embereket vonzza a hatalom.

– De én csak egy professzor vagyok! Legalábbis egyelőre.

Dors szerette volna szétoszlatni Hari bosszúságát. Kuncogva megbökte; a feleségek szokták ilyen mozdulattal lecsillapítani haragvó férjüket.

– Egy régi mondás szerint, vannak idők, amikor az ember kénytelen feláldozni a lelkét.

– Nincs az a helyzet, amikor te ne találnál egy éppen odaillő bölcsességet!

– Ez az egyik előnye annak, ha valaki történész.

– Halló, matematikus-miniszter! – kiáltott egy hang.

– Ez se jobb – morgott Hari.

– Pedig jobban teszed, ha megszokod. Sokkal kellemetlenebb nevet is találhatnának neked.

Ahogy elhaladtak a streelingi nagy szökőkút mellett, Hari pillanatnyi menedéket talált a magasan ívelő, árkádszerű vízsugarak alatt. A csobogás elnyomta a tömeg zsivaját, és a matematikus egy pillanatra azt hihette, még mindig a régi, nyugodt, egyszerű életét éli, és kizárólag a pszichohistóriával, meg legfeljebb a Streeling Egyetemen belül folyó pozícióharcokkal kell foglalkoznia. Sajnos ez a védett, egyszerű kis világ elveszett, talán örökre megszűnt a számára, amikor Cleon úgy döntött, a birodalmi politika jelentős alakjává változtatja őt.

A szökőkút csodálatos volt; az egyszerű dolgok mélyén rejlő tökéletességet juttatta Hari eszébe. A fröcskölő vízsugarak szabadon áramlottak, de röptük rövid ideig tartott. A Trantoron a vizek rideg, sötét csövekben, a réges-rég halott mérnökök által megálmodott komor csatornákban folytak. A vízartériák labirintusa és a csatorna-erek mindent behálóztak. A bolygó testnedvei megszámlálhatatlanul sok vesén és torkon haladtak keresztül, s házasságkötésekkel, születésekkel megáldottan elmosták a bűnöket, a gyilkosságok során kiömlött vért, a végső agóniák hányadékát. Egyre csak áramlottak az örök sötétségben, soha nem ismerve meg a szabad, hullámzó száguldás örömét, soha nem szabadulva az emberek alkotta béklyókból.

A Trantor fogságba ejtette a vizet. Éppen úgy, ahogy Hari Seldont is.

A csoport közben elért a matematikai tanszék épületéhez. Dors a férfi mellé lépve beszállt a csőliftbe; a tétova szellő meglebbentette a haját. A különítményesek az épület előtt foglalták el figyelőállásukat.

Ahogy az elmúlt néhány hétben már többször, Hari újra próbát tett a századosnál:

– Nézze, igazán semmi szükség arra, hogy az emberei idekint várakozzanak, és...

– Ezt, ha megengedi, professzor úr, inkább én döntöm el.

Hari bosszús volt. Teljesen feleslegesnek tartotta az óvintézkedéseket. Hirtelen feltűnt neki, hogy az egyik fiatal különítményes igencsak kíváncsi tekintettel méregeti Dorst. A nő uniszex ruhát viselt, ami legalább annyit mutatott meg testéből, amennyit eltakart. Hari úgy érezte, nem hagyhatja szó nélkül a katona viselkedését.

– Nos, ha már így állunk, megköszönném, ha az emberei azon tartanák rajta a szemüket, amit figyelniük kell!

A százados meghökkent. A pimasz különítményesre nézett, és magához intette, hogy leteremtse. Hari egy szikrányi elégedettséget érzett.

– Legközelebb gondosabban választom ki a ruhámat – jegyezte meg Dors, mikor már a Hari irodájához vezető folyosón lépkedtek.

– Nem kell, nem fontos... Ostoba voltam. Nem lenne szabad hagynom, hogy az ilyen apró dolgok felbosszantsanak.

A nő kedvesen elmosolyodott.

– Nekem mindenesetre tetszett.

– Mármint micsoda? Az, hogy ostobán viselkedtem?

– Az, hogy meg akartál védeni.

A nőt évekkel korábban Eto Demerzel rendelte Hari mellé testőrnek. A matematikus már elfogadta, hogy ilyen szerepet tölt be mellette, és nem sokat foglalkozott azzal, hogy ez – akár beszéltek róla, akár nem – ellentétben állt Dors női mivoltával. Dors önálló volt, tudott gondoskodni magáról, de akadt néhány apróság, amit nehéz volt összeegyeztetni feladatával. Az egyik ilyen "jelentéktelen" dolog, hogy Hari feleségül vette.

– Akkor sokkal gyakrabban leszek ilyen – felelte a férfi valamivel vidámabban, de közben enyhe bűntudatot érzett, amiért kellemetlen helyzetbe hozta a fiatal különítményest.

Végighaladtak a matematika tanszék magas, boltíves folyosóján. Hari időnként odabiccentett valakinek. Dors bement az irodájába, a férfi pedig úgy sietett be a saját szobájába, mint a menedéket kereső állat a vackára. Leroskadt a légszékbe, és ügyet sem vetett az arcától karnyújtásnyi távolságban lebegő holoüzenetre.

A hologram megrebbent és törlődött. Az ajtóra szerelt műszerek között áthaladva Yugo Amaryl ügetett be a helyiségbe. Hari ezeket a műszereket is Cleon biztonsági intézkedéseinek köszönhette. A különítményesek mérnökei nem csak az ajtó mellett, de a szoba minden sarkában fegyverdetektorokat helyeztek el. A mezők ózonszagúvá változtatták a levegőt. A politika álarcát viselő valóság kellemetlenkedésének újabb érezhető jele...

Yugo fülig érő szájjal vigyorgott.

– Van néhány új eredményem.

– Vidíts fel! Mutass valami szépet!

Yugo fél fenékkel felült Hari széles, üres íróasztalára.

– A matematika mindig igaz és mindig gyönyörű.

– Ez így van. De nem feltétlenül szükséges, hogy abban az értelemben legyen igaz, amit a hétköznapi emberek számára jelent a szó, és akkor is szép lehet, ha semmit sem közöl a világról.

– Melletted mindig úgy érzem magam, mintha valami piszkos kis mérnök lennék!

Hari elmosolyodott.

– Egyszer valóban az voltál.

– Én aztán nem!

– Igaz, igaz... Nem mérnök voltál. Hőkutasként izzadtál.

Hari jó nyolc évvel korábban ismerte meg Yugot, nem sokkal azután, hogy a Trantorra érkezett, és Dorsszal együtt menekülnie kellett a birodalmi ügynökök elől. Akkor alig egy órácskát beszélgettek, de Harinak ennyi is elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, a tanulatlan fiúnak a vérében van a matematika. Yugo tehetséges volt, de akkor még ő maga sem tudta, mennyire. Megismerkedésük óta együtt dolgoztak, és Hari őszintén hitte, hogy többet tanult az egykori hőkutastól, mint az tőle.

– Ha! – Yugo háromszor összeütötte hatalmas tenyérét; még mindig dahli módra jelezte, ha humorosnak talált valamit. – Te nyugodtan sopánkodhatsz, ha alantas, evilági munkát kell végezned, én viszont a Paradicsomban érzem magam, amíg egy szép, kényelmes és tiszta irodában dolgozhatok.

– Attól tartok, az ilyen "alantas" munkák nagy részét ezentúl át kell hárítanom rád. – Hari nemtörődöm mozdulattal az asztalra tette a lábát. Megpróbált könnyedén viselkedni, bár nyugtalan volt. Irigyelte Yugot, akiből áradt a lazaság.

– A főminiszteri... dolog miatt?

– Egyre rosszabb a helyzet. Újra el kell mennem a császárhoz.

– Az az ember akar téged. Talán az arcodat imádja.

– Dors is ezt mondta, de szerintem a lefegyverző mosolyomnak köszönhetem az egészet. Egyébként nem fog megkapni, bármennyire vágyik is rám.

– Dehogynem!

– Ha erőszakkal rám kényszeríti a miniszterséget, olyan hanyag munkát fogok végezni, hogy hamarosan úgyis kirúg.

Yugo megrázta a fejét.

– Nem lenne bölcs dolog. A bukott főminisztereket általában bíróság elé állítják, és előbb-utóbb kivégzik.

– Erről is tudsz? Ezek szerint megint diskuráltál Dorsszal.

– Hát persze! Elvégre történész.

– Mi pedig pszichohistorikusok vagyunk. A kiszámíthatóság kutatói. – Hari az égre emelte a kezét. – Miért van az, hogy ez senkit sem érdekel?

– Mert a hatalom elefántcsont-tornyaiban ücsörgő nagyokosok közül még senki sem látta működni az elméletedet.

– Nem is fogják látni! Ha az emberek azt hinnék, képesek vagyunk megjósolni a jövőt, örökre beleragadnánk a politika csapdájába.

– Te már most is benne vagy – morogta Yugo jelentőségteljesen.

– Barátom, most az a lehető legrosszabb, amit tehetsz, hogy nyugodt hangon közlöd velem az igazságot.

– Így megkímélem magam attól, hogy a fejedbe verjem. Az tovább tartana. Hari felsóhajtott.

– Bárcsak a matematikában is lenne jelentősége az izmoknak! Akkor sokkal többre mennél.

Yugo egy kézmozdulattal félresöpörte a kötekedő megjegyzést.

– Te vagy a kulcs. Te vagy az elméletgyáros.

– Nos, az elméleteim egyelőre alap nélküli házfalak.

– Majd lesz alapjuk is!

– Nem tudok elég időt szánni a pszichohistóriára!

– Mint főminiszter...

– Főminiszterként még rosszabb lesz a helyzetem. A pszichohistória...

– Nélküled semmit sem ér.

– Lesz némi előrelépés, Yugo. Nem vagyok annyira öntelt, hogy azt higgyem, minden kizárólag tőlem függ.

– Pedig így van.

– Ostobaság! Itt vagy például te. És itt vannak a többiek is.

– Szükségünk van vezetőre. Valakire, aki gondolkodik. Időnként helyettünk is.

– Nos, azt hiszem, ezt a feladatot továbbra is elvégezhetem. Részidőben...

Hari körbenézett a tágas irodában, és szíven ütötte a gondolat, hogy ezentúl nem töltheti itt a napjait, nem lehet az eszközei, a feljegyzései, a barátai között. A főminisztereknek egy kisebb palota járt, de az ő szemében az ilyesmi csupán üres, felesleges különcségnek számított.

Yugo gúnyosan elmosolyodott.

– A főminiszterek minden idejét leköti a miniszterkedés.

– Tudom, tudom. De talán mégis lesz valami megoldás...

Az iroda holovetítője zümmögve egy képet varázsolt Hari arca elé. A szerkezet a programozásának megfelelően csak a legmagasabb prioritású üzeneteket eresztette át ilyen formában. Hari az íróasztalán heverő billentyűzetre csapott, mire a kép körül megjelent egy vörös, szögletes keret, annak jele, hogy bekapcsolódott a filterarca.

– Igen?

Cleon személyi titkárnőjének hologramjára nézett. A vörös ruhás nő kék háttér előtt állt.

– Kéretik – közölte egyszerűen.

– Megtiszteltetésnek veszem. Mikor?

A nő rátért a részletek ismertetésére. Hari hálás volt a gépnek a filterarcért. A személyi titkárnő megnyerően viselkedett, és ő nem akart olyan szórakozott professzornak tűnni előtte, amilyen valójában volt. Filterarcába beprogramozták az etikettnek megfelelő testtartásokat, gesztusokat, kifejezéseket. A gép a kiválasztott menüsoroknak megfelelően átalakította igazi arcát és pózát, maszk mögé rejtve valódi érzéseit.

– Jól van, tehát két órán belül. Ott leszek. – Hari udvarias meghajlással fejezte be a beszélgetést. A szűrő a birodalmi tisztségviselőkkel szembeni protokoll szerint átalakította a mozdulatot.

– A fenébe! – mordult fel a professzor, miután egy billentyű lenyomásával semmivé foszlatta a hologramot. – Lőttek a mai napnak!

– Mit jelent ez az egész?

– Semmi jót. Valahányszor találkozom Cleonnal, mindig bajba keveredem.

– Nem tudom... Talán helyre lehetne tenni ezt az egészet. – Én csak annyit akarok, hogy hagyjon békén!

– A főminiszterség...

– Legyél te a főminiszter! Én inkább megváltoztatom a nevem, és elmegyek programozónak... – Hari hirtelen elhallgatott, majd szárazon felnevetett. – Bár már annak sem lennék jó!

– Ilyen hangulatban nem mehetsz oda. Nem szeretném, ha ilyen morcos arccal állnál a császár elé.

– Hmm. Igazad van. Rendben, vidíts fel! Mi az a jó hír, amiről beszéltél?

– Találtam néhány ősrégi személyiséglenyomatot.

– Tényleg? Azt hittem... Nem illegális az ilyesmi?

– De az! – vigyorgott Yugo. – Viszont a törvény keze nem ér el mindenhova.

– Tényleg régiek? Már régóta szükségem lenne ilyesmire a pszichohistóriai értékek kalibrálásához, de csak akkor vehetem hasznukat, ha a Birodalom korai időszakából származnak.

Yugo arca felragyogott.

– Ezek a Birodalom előtti időkből származnak!

– A Birodalom előtti... Lehetetlen! – hüledezett Hari.

– Nálam vannak. Sértetlenek.

– Kiknek az anyagai?

– Hírneves fickóké, de nem tudom, mit csináltak.

– Biztosan fontosak voltak, ha felvételt készítettek róluk.

Yugo megvonta a vállát.

– Párhuzamos történelmi feljegyzéseket nem találtam.

– Eredeti felvételek?

– Minden bizonnyal. Ősrégi, gépi nyelven kerültek rögzítésre. Elég primitív anyag. Nehéz lenne megmondani, mennyire eredetiek.

– Akkor lehet, hogy... szimek?

– Szerintem azok. Talán végrehajtottak rajtuk némi változtatást, de az alapjuk eredeti.

– Fel lehet támasztani őket?

– Igen, egy kis munkával. De előbb ki kell bogarászni az adatnyelveket. Nem lesz egyszerű. Tudod, a szimek használata... ööö...

– Törvénytelen.

– Igen. A srácok, akiktől kaptam, azon az új-reneszánsz világon, a Sarkon élnek. Szerintük a törvények régiek, érvényüket vesztették, és senki sem foglalkozik a betarttatásukkal.

– Ideje volt már, hogy félrerúgjunk néhány akadályt.

– Eegen! – vigyorgott Yugo. – Még soha senki sem talált ilyen régi lenyomatokat!

– Akkor neked hogyan...? – Hari nem fejezte be a kérdést. Yugonak akadt néhány alvilági ismerőse. Nem volt ebben semmi különös, hiszen Dahlban nőtt fel.

– Egy kicsit meg kellett kenni pár kereket.

– Sejtettem. Nos, talán az a leghelyesebb, ha nem ismerem a részleteket.

– Így van. Egy főminiszter ne szennyezze be a kezét.

– Ne nevezz így!

– Jól van, jól. Ha így jobban tetszik: professzor vagy, semmi más. Egy olyan professzor, aki lekési a találkáját a császárral, ha nem csipkedi magát.

2.

Ahogy végigsétált a császári palotakertben, Hari azt kívánta, bárcsak Dors mellette volna. Eszébe jutott, a nő mennyire megriadt, amikor megtudta, hogy ismét Cleon figyelmének középpontjába került.

– Lehet, hogy megőrült, azért nem hajlandó lemondani rólad – mondta Dors érzelmektől mentes hangon. – A császárok mindig megengedhették maguknak, hogy bizarr módon viselkedjenek.

– Túlzol – felelte Hari.

– Dadrian, akit Takarékosnak is neveztek, rendszeresen a császári kertben végezte el a kisdolgát – mesélte a nő. – Az állami tisztségviselőket is erre buzdította, mondván, hogy ezzel megspórolnak némi vizet az alattvalók számára.

Hari, amikor ez a beszélgetés eszébe jutott, elfojtott egy nevetés. Vigyáznia kellett minden gesztusára; a palota személyzete minden bizonnyal szemmel tartotta őt. Hogy visszanyerje komolyságát, a háromezer évesnél is régibb stílusnak megfelelően elrendezett, nyírt lombú, csodálatos fákat és bokrokat kezdte tanulmányozni. Már évek óta a Trantor nevezetű kriptában élt, de a természet szépsége még mindig lenyűgözte. A jómódról árulkodó zöld növények itt kinyújtott karokként meredtek a lángoló nap felé. A bolygón ez volt az egyetlen olyan hely, ami a Heliconra, a szülővilágára emlékeztette.

Egykor álmatag fiúcska volt a Helicon munkáskörzetében. Az ültetvényeken és a gyárakban végzett munka elég könnyű volt ahhoz, hogy közben mindenféle elvont kérdésen töprengjen. Mielőtt a Polgárszolgálat vizsgái megváltoztatták az életét, több különböző témában kidolgozott néhány matematikai tételt. Később persze rá kellett jönnie, hogy felfedezéseit már régóta ismerik. Esténként, az ágyán heverve síkokról, vektorokról álmodozott, és megpróbálta elképzelni a háromdimenziósnál tágabb tereket. Közben a hegyek oldalából lemerészkedő, préda után kajtató puffogó sárkányok távoli bömbölését hallgatta. A lényeket valamikor biomérnökök hozták létre; az őskorban talán vadászatra használták őket, de már régen elvadultak, és szabadon éltek.

Hari évek óta nem látott egyetlen sárkányt sem. A vad Helicon... Gyötörte a honvágy, de hiába: a jelek szerint az volt a sorsa, hogy a Trantor acéltömegének mélyén éljen.

Hátralesett a válla fölött. A különítményesek jelzésként értékelték a pillantást, és közelebb ügettek hozzá.

– Nem kell – mondta Hari, és egy kézmozdulattal visszaparancsolta a katonákat. Átvillant az agyán, hogy az utóbbi napok során ez a gesztus milyen természetessé vált a számára. A különítményesek még a császári kertben is úgy viselkedtek, mintha minden egyes kertész potenciális orgyilkos lenne.

Megtehette volna, hogy beszáll egy gravitációs liftbe, ami elröpíti a császári palotába, de inkább ezt az útvonalat választotta, mert a kertet minden más helynél jobban kedvelte. A távolban toronymagas fák sora ködlött. Ezeket a növényeket a biomérnökök olyan óriásira növesztették, hogy még a Trantor védműveit, a fémburkot is eltakarták a szemlélők elől. Az egész bolygón egyedül itt érezhetett olyasmit az ember, mintha a szabadban, kint lenne.

Milyen arrogáns megfogalmazás, gondolta Hari. Mintha a természet kívül esne az emberiség mozgásterén...

Letért a tetővel védett folyosóról, és felkapaszkodott egy feljárón. A talpa alatt megcsikordult a kavics. Az erdőfalon túl fekete füst emelkedett az égre. Hari lelassított, és a távolba nézett. Úgy tíz kilométerre lehet, gondolta. Biztos valami nagyobb baleset történt.

Már az egyik oszlopcsarnokban járt, amikor tisztségviselők siettek az üdvözlésére. A különítményesek felzárkóztak mögé, és a kibővült csapat elindult a császári fogadóterembe vezető hosszú folyosón.

A széles folyosón műremekek, több évezred termése sorakozott. Az ősrégi tárgyak mintha a jelenben kerestek volna valami forrást, amiből életet meríthetnek. A Birodalom mindig kemény kézzel irányította a művészet hivatalos formáját. A császárok számára fontos volt az a szilárdság, amit legjobban a múlt jelképezett, és e felfogás nyomai az alkotásokon is tükröződtek. Az uralkodók a tiszta, határozott vonalakat kedvelték leginkább; a kecses vízparabolákat fújó szökőkutakat, a klasszikus oszlopokat és árkádokat. A szoboralakok heroikusak voltak, a nemesi arcokból kibámuló kőszemek a lehetőségeket fürkészték. A ragyogó fénykövek és holokristályok belsejében kolosszális csatajelenetek látszottak. Minden alkotás, minden téma megfelelt a hivatalos ízlésnek, egyiken sem lehetett felfedezni semmilyen kihívó vagy kirívó művészieskedést. Erre a helyre nem férkőzhettek be a forradalmian új irányzatok; a "zavarónak" bélyegzett műveket gondosan kirekesztették Trantor azon nyilvános helyeiről, amelyeket az uralkodó meglátogathatott. A kellemetlenségeket, az életszagú dolgokat a perifériákra száműzték, így a Birodalom magva elérhette a tökéletes sterilitás állapotát.

Hari visszataszítónak találta ezt az üres tisztaságot. A galaxis huszonötmillió lakott világán az élet számtalan formájával lehetett találkozni, de itt, a folyosón olyan érzése támadt az embernek, mintha a Birodalom a szőnyeg alá kívánná söpörni valamennyit, egyikről sem véve tudomást. Igaz, az általa "káoszvilágoknak" nevezett helyeken uralkodó művészeti irányzatok sem voltak jobbak: a torz szépséget, a borzalom iránti áhítatot ábrázolták legszívesebben. Ott a sokkolás, az émelyítően groteszk formák megjelenítése volt a cél; az arányok eltűntek, a mocskos dolgok, a perverzitás került előtérbe, és semmivé vált a logika. A hivatalos és a rebellis irányzat egyaránt unalmas volt, és egyikben sem lehetett valódi élvezetet találni.

A fal egy helyütt kattanva szétnyílt; beléptek a fogadóterembe. A tisztségviselők eltűntek, a különítményesek megtorpantak. Hari hirtelen egyedül maradt. Párnázott padlón, barokkos aprólékossággal kifaragott falfülkék között, aprólékos gonddal díszített mennyezet alatt lépkedett.

Csend.

A császár természetesen senkire sem várakozott. A félhomályos helyiségben nem támadt visszhang; mintha a falak még a legapróbb neszt is elnyelték volna. Ez szó szerint így történt: a zajokat, a császár beszélgetéseit magába szívta a több száz hallgatózó fül. A fél galaxis tele volt lehallgató készülékekkel.

Fény, valami mozgás. A megjelenő gravitációs lift világló oszlopából Cleon lépett elő.

– Hari! Örülök, hogy eljött.

A császári idézés visszautasítását általában halállal büntették. Ezt Hari is jól tudta, de csak nehezen sikerült visszafojtania egy száraz mosolyt.

– Megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek, felség.

– Jöjjön, üljünk le.

Cleon nehézkesen mozgott. A szóbeszéd szerint étvágya egy ideje már olyan hatalmas volt, hogy az orvosai, de a szakácsai sem tudtak vele mit kezdeni.

– Sok megbeszélnivalónk van.

Az uralkodó testét világosságkoszorú vette körül. A fény nem volt túl éles, mégis jól kiemelte alakját a félhomályos háttérből. A helyiségben elhelyezett műszerek követték tekintetét, és enyhe világosságot vetettek azokra a helyekre, ahová pillantása esett. A kihallgatásra rendelt személyek, a vendégek, legfeljebb csak tudatalatti szinten vettek tudomást erről, és így önkéntelenül felfokozódott bennük a mindenhatónak tűnő uralkodó iránti áhítat. Hari pontosan tudta, mi történik, de a trükk nála is bevált. Cleon felsőbbrendűnek, fenségesnek látszott.

– Attól tartok, váratlan nehézségeink támadtak – kezdte a császár.

– Biztos vagyok benne, felség, semmi olyasmi nem történt, amit ön ne tudna helyre tenni.

Cleon fáradtan ingatta a fejét

– Legalább maga ne emlegesse fel a rendkívüli képességeimet! Vannak bizonyos... – Nem találta a megfelelő szót. – Bizonyos erők, amelyek az ön kinevezését sürgetik.

– Értem. – Hari arca rezzenéstelen maradt, de szíve egyre hevesebben vert.

– Ne legyen ostoba! Én nem akarom, hogy maga legyen a főminiszterem.

– Felség?

– De sajnos, a közhiedelemmel ellentétben nem rendelkezem teljes cselekvési szabadsággal.

– Biztos vagyok benne, hogy mások sokkal megfelelőbbek lennének erre a posztra, mint én, és...

– Ezt ezek a mások gondolják!

– ...képzettebbek is nálam, és...

– És semmit sem tudnak a pszichohistóriáról.

– Demerzel eltúlozta a pszichohistória jelentőségét.

– Ostobaság! Egyébként éppen ő ajánlotta magát főminiszternek.

– Mindketten tudjuk, felség, Demerzel akkoriban meglehetősen kimerült volt. Nem a legjobb formájában...

– Évtizedeken keresztül helyesen ítélte meg a dolgokat. – Cleon a matematikusra nézett. – A szavait hallgatva, Seldon, az embernek olyan érzése támadhat, hogy ön nem szeretne főminiszter lenni.

– Nem, felség, de...

– Akadtak emberek... férfiak és nők egyaránt, akik ennél sokkal kevesebbért akár gyilkolni is hajlandóak voltak.

– És ők is gyilkosság áldozatai lettek, miután megszerezték amire vágytak. Cleon kuncogott.

– Ez igaz. Volt néhány főminiszter, aki túl sokat képzelt magáról, és fondorkodni kezdett a császár ellen... De most ne rendszerünk néhány, még mindig létező hibájával foglalkozzunk!

Harinak eszébe jutott, amit Demerzeltől hallott: Az egymást követő krízisek olyan fázisba értek, hogy a Robotika Három Törvénye miatt képtelen vagyok a cselekvésre. Demerzel nem tudott döntéseket hozni, mert egyetlen jó megoldás sem maradt. Bármelyik lehetőséget választotta volna is, valakinek mindenképpen kárt okoz. Ez volt az oka annak, hogy a tökéletes intelligenciájú, humaniform robot váratlanul elhagyta a színteret.

Hari eltöprengett. Ezek után neki milyen lehetőségei maradtak?

– Természetesen elfogadom a kinevezést – mondta halkan. – Ha elkerülhetetlen...

– Ó, igen! Elkerülhetetlen. De most sokkal fontosabb, hogy lehetséges-e. A Főtanács bizonyos tagjai ön ellen vannak. Az ügy alapos kivizsgálását követelik. Hari riadtan pislogott.

– Vitatkoznom kell majd velük?

– Igen. Azután pedig szavazásra kerül sor.

– Nem is tudtam, hogy a Tanács közbeavatkozhat.

– Olvassa el a törvényeket. Hatalmukban áll. Általában nem élnek ezzel a lehetőséggel, mert meghajlanak a császár magasabb szintű bölcsessége előtt. – Cleon szárazon felnevetett. – Ezúttal azonban nem ez a helyzet.

– Ha önnek így könnyebb, nem veszek részt a meghallgatáson, és...

– Nem jó! Magát akarom felhasználni arra, hogy szembeszegüljek velük.

– Fogalmam sincs, hogyan...

– A részleteket időben közlöm, maga pedig előre megfogalmazza a válaszokat. Együttműködés kérdése az egész. Egyszerű.

– Hmm.

Ha a császár azt hiszi, mondta egyszer Demerzel bizalmasan a matematikusnak, hogy megvannak a pszichohistorikus válaszok, örömmel követni fogja önt. Ha ez bekövetkezik, magából nagyon jó főminiszter lesz. Nos, a jelek szerint ez meglehetősen valószínűtlennek tűnik, gondolta Hari.

– Le kell győznünk ellenfeleinket. Kicselezzük őket – biztatta Cleon.

– El sem tudom képzelni, hogyan tehetnénk meg.

– Hát persze, hogy nem! Én viszont igen. A maga számára olyan a Birodalom és teljes történelme, mint egy nyitott könyv, amit csak el kell olvasni. Önnek megvan a teóriája.

Cleon imádta az uralkodás ízét, Hari viszont a velejében, a csontjaiban érezte, nem lenne ínyére a dolog. Főminiszterként egyetlen szava milliók sorsát határozná meg. Ez a feladat még Demerzel számára is nyomasztó volt. A Nulladik Törvény soha nem veszti érvényét, mondta Demerzel legutolsó találkozásuk végén. A szabály, ami az emberiség egészének jólétét a személyek érdekei fölé helyezte. Az Első Törvény ennek megfelelően a következőképpen fogalmazódott át: A robot nem tehet kárt az emberi lényben, és nem tűrheti el, hogy tétlensége miatt sérelem érjen egyetlen emberi lényt is, kivéve, ha ez sértené a Nulladik Törvényt. Ez így elég jól hangzik, gondolta Hari. De hogyan is remélhetné, hogy neki sikerül elvégeznie azt a munkát, amiben még Demerzel is kudarcot vallott?

Hari rádöbbent, túlságosan sokáig hallgatott, és Cleon a válaszát várja. De mit mondjon?

– Hm. Kik vannak ellenem?

– Betan Lamurk, és a körülötte összegyűlt tanácsnokok.

– Miért nem tetszem nekik?

Hari meglepetésére a császár vidáman felnevetett.

– Azért, mert maga nem Betan Lamurk.

– Nem lenne rá lehetőség, hogy egyszerűen...

– Elhallgattassam a Tanácsot? Egyezséget kínáljak Lamurknak? Zsebre vágjam?

– Eszembe sem jutott, felség, hogy ön idáig alacsonyodna, és...

– Pedig megtenném. "Lealacsonyodnék", hogy a maga szavával éljek. A gondot azonban maga Lamurk jelenti. Túlságosan nagy árat kellene fizetnem azért, hogy ő jóváhagyja a maga főminiszterségét.

– Valamilyen magas beosztásra vágyik?

– Igen. Ráadásképpen némi birtokot kér. Talán egy egész zónát.

A galaxis egyik zónáját egyetlen ember kezébe helyezni?

– Ez valóban magas ár – mondta Hari.

Cleon felsóhajtott.

– Manapság nem vagyunk ilyen tehetősek. Egyik elődöm, Dühöngő Fletch egész zónákat adott cserébe egy-egy tanácsnoki székért.

– Az ön támogatói, a császárpártiak... Ők sem tudnák kijátszani valahogy ezt a Lamurkot?

– Többet kellene foglalkoznia az aktuális politikával, Seldon. Persze feltételezem, maga annyira elmerült a történelemben, hogy az ilyesmit kissé triviálisnak tartja.

Igen, ez valóban így van, gondolta Hari. Tényleg belemerült a tudományba, de nem a történelembe, hanem a matematikába. A munkájához szükséges történelmi anyagokat Dors vagy Yugo szállította.

– Foglalkozni fogok a jelen korral is. A császárpártiak...

– A császárpártiak elvesztették a dahliak támogatását, így nem hozhatnak létre egy többségen alapuló koalíciót.

– Ennyire fontosak a dahliak?

– Az ő elképzeléseik hallatlanul népszerűek, és Dahlban a népsűrűség is nagy.

– Nem is tudtam, hogy ekkora hatalmuk van. Az egyik közvetlen munkatársam, Yugo...

– Tudom. Ő is dahli. Tartsa rajta a szemét.

Hari pislogott.

– Yugo valóban hithű dahli. Ez igaz. De lojális és remek, ösztönös matematikus. Miből gondolja, felség, hogy...?

– Utánanézettem néhány apróságnak. – Cleon legyintett. – Az embernek meg kell tudnia pár dolgot a főminiszteréről.

Harinak nem tetszett, hogy a Birodalom mikroszkópja alá került, de ügyelt rá, hogy arca ne árulja el érzéseit.

– Yugo hűséges hozzám.

– Ismerem a történetet. Maga kijátszotta a Polgárszolgálat éberségét, és kiemelte őt a fizikai munkások sorából. Nemes cselekedet volt, de ettől még nem szabad megfeledkeznünk arról a tényről, hogy a dahliak hőzöngései mindig nyitott fülekre találnak. Meg akarják változtatni a szektorok képviseleti arányát a Főtanácsban, de még az Altanácsban is. Jobb lesz – Cleon a matematikusra mutatott –, ha vigyáz azzal a fiúval.

– Megteszem, felség. – Amióta Yugo szóba került, Cleon egyre jobban felhergelte magát. Minden bizonnyal ok nélkül, de Hari tudta, nem lenne értelme vitába szállnia.

– Úgy kell viselkednie, mint a császár feleségének. Legalábbis addig, amíg ez az... átmeneti időszak tart.

Harinak eszébe jutott a régi mondás, amely szerint a császár feleségének (vagy feleségeinek, attól függően, hogy az éppen érvényes szokások lehetővé teszik-e a többnejűséget) mindenáron, minden körülmények között el kell kerülnie a kényes szituációkat. A szállóigét akkor is használták, ha éppen a császár neje tartotta markában a birodalmat, vagy esetleg bebizonyosodott, hogy az uralkodó homoszexuális.

– Igen, felség. De... ez az időszak átmeneti lesz?

Cleon úgy viselkedett, mintha a köröttük tornyosuló műremekek vonnák magukra a figyelmét. Hari megérezte, nemsokára megtudja, valójában miért kellett a palotába jönnie.

– A Főtanács okvetetlenkedése miatt elhalasztjuk az ön kinevezését – szólalt meg Cleon. – Ennek ellenére szükségem lesz a tanácsaira.

– Anélkül, hogy hatalmat adna a kezembe.

– Nos... Igen.

Hari nem érzett csalódottságot.

– Tehát a streelingi hivatalomban maradhatok.

– Úgy érzem, egyelőre nem lenne helyénvaló, ha átköltözne ide.

– Rendben van. Akkor most beszéljünk a különítményesekről...

– Ők magával maradnak. A Trantor sokkal veszedelmesebb hely, mint amilyennek az önhöz hasonló professzorok tartják.

– Igen, felség – sóhajtott Hari megadóan.

Cleon hátradőlt. Légszéke háttámlája körbeölelte testét.

– Tehát... Szeretném kikérni a tanácsát ebben a Renegátum ügyben.

– Renegátum?

Cleonon most először látszottak a meglepődés jelei.

– Nem kísérte figyelemmel az ügyet? Hiszen mindenki erről beszél!

– Az aktualitások általában egy kicsit késve jutnak el hozzám, felség.

– A Renegátum... A Renegátok Szövetsége. Gyilkolnak és rombolnak.

– Miért?

– A pusztítás gyönyörűségéért! – Cleon dühösen a székére csapott, ami mintegy válaszul, masszírozni kezdte testét. – Legutóbb az egyik tagjuk, egy Kutonin nevezetű nő kívánta demonstrálni a társadalommal való szembeszegülését. Behatolt a Császári Galériába, lángszóróval szétolvasztott több ősrégi, pótolhatatlan műkincset, és megölt két őrt. Ezek után megadta magát a helyszínre siető katonáknak.

– Ki fogja végeztetni, felség?

– Természetesen. A bíróság döntése meglepően gyorsan megszületett. A nő bűnös. Bevallotta tettét.

– Önként?

– És azonnal.

A császári bíróságok vallatási módszerei legendásak voltak. A kihallgatott személy testét elég könnyen meg lehetett törni, de a birodalmi hóhérok nem érték be ennyivel: az illető pszichéjét is szétzúzták.

– Bebizonyosodott a bűnösség. A nő vétett a Birodalom ellen. Ön kiszabhatja a büntetést – összegezte Hari.

– Igen. Mégpedig a lázadók vandalizmusára vonatkozó régi törvény alapján.

– Ami lehetővé teszi a halálbüntetés és bármilyen különleges kínzás végrehajtását.

– De a halál nem elég! A Renegátum bűneiért több jár. Éppen ezért kérem most a pszichohistorikusom tanácsát.

– Azt kívánja, felség, hogy én...?

– Adjon valamilyen ötletet. Ezek az emberek természetesen azt állítják, mindent a létező rendszer megbuktatása érdekében, meg hasonló okok miatt tesznek. Az egész bolygó ismeri őket. Mindenki tudja, hogy ők pusztítják el a felbecsülhetetlen értékű és pótolhatatlan műkincseket. Híresen szállnak a sírba. A pszichiáterek szerint éppen ez a fő motivációjuk. Megölhetem őket, de nem bánják, mert sikerült híressé válniuk.

– Hmm. – Hari kényelmetlenül érezte magát. Tudta, soha sem fogja teljes egészében megérteni az ilyen embereket.

– Adjon valami ötletet. Egy pszichohistorikus tippet.

Hari eltöprengett, de semmi sem jutott eszébe. Már régen megtanulta, nem szabad kétségbeesett igyekezettel keresni a problémák megoldását, hagynia kell, hogy előbb a tudatalattija eméssze meg a kérdést. Időt akart nyerni, ezért megkérdezte:

– Felség, látta azt a füstoszlopot a palotakerten túl?

– Mit? Nem. – Cleon intett, mire az egyik fal kivilágosodott, és a helyén felvillant a kert hologramja. A távolban az olajsűrű füstoszlop egyre vastagabbá válva, kígyószerűen tekergett az ég felé.

– Működési rendellenesség – szólalt meg egy halk, közömbös hang. – A mechanikus munkások kisebb lázadása, amely megzavarta a közrendet.

– Megint forrongnak a gépagyúak?

Hari már korábban is hallott ilyen megmozdulásokról.

Cleon felállt, és elindult a hologram felé.

– Ah, igen, egy újabb tiltakozó akció. A gépagyúak valamilyen oknál fogva egyre elégedetlenebbek. Ezt nézze meg, Seldon! Hány szint ég?

– Tizenkettő – felelt az automata hang. – A hivatalos becslések szerint négyszázharmincheten vesztették életüket, nyolcvannégy személy eltűnt, sorsuk bizonytalan.

– A császári erők vesztesége? – kérdezte Cleon.

– Jelentéktelen. A lázadók megfékezése közben csupán néhány birodalmi gárdista sebesült meg.

– Ah... Nos, akkor jelentéktelen az ügy. – Cleon a képre meresztette a szemét. A felvevőkészülék a füstoszlopra közelített, azután egy füstölgő kráter tűnt fel a monitoron. A gödör belső, hatalmas töltelék – és tésztarétegekből álló tortára emlékeztető oldalán jól látszottak a forróságtól megolvadt szintek, a megpörkölődött padlók és mennyezetek. A beépített tűzoltócsövekből hasztalan fröcskölt a víz.

A kép váltott – a kamera mintha visszahúzódott volna a bolygó orbitális pályájára. A szerkezetet úgy programozták be, hogy a császár teljes egészében szemügyre vehesse az érintett körzetet. Hari gyanította, a gépnek eleddig nem sokszor nyílt lehetősége arra, hogy megmutassa, mit tud, de ennek nem is volt túl nagy jelentősége. Cleonra a köznyelv a "nyugodt" jelzőt ragasztotta, mert általában közönyösen fogadott mindent, ami más embert izgalomba hozott.

Az űrből nézve a császári kert egyetlen sötétzöld pont volt csupán a szürke tetők, a Felvilág mezőgazdasági telepeinek barnás foltjai, a szénfekete napcsapdák, a bolygó egyik sarkpontjától a másikig húzódó acélfényű felületek között. A Trantor jéghegyei már régen eltűntek, az óceánok vize pedig a városmélyi ciszternákban keringett. A bolygó negyvenmilliárd embernek otthont adó, helyenként fél kilométer mélységű városvilág volt. A mesterséges, tökéletesen védett környezetben élő embertömegek már hosszú ideje hozzászoktak az újra felhasznált levegőhöz és a szabad tér hiányához; sokakon már akkor rettegés vett erőt, ha valamelyik lifttel nagyobb távolságra kellett utazniuk.

A kamera újra a füstölgő gödörre fókuszolt. Hari látta a lángok elől menekülni próbáló, a biztos halált jelentő mélységbe vetődő pici alakokat. Több száz halott... Összeszorult a gyomra. Az emberiség e zsúfolt lakhelyein a katasztrófák mindig iszonyatos mennyiségű áldozatot szedtek.

Hari elvégzett egy gyors számítást. A bolygó felszínének minden négyzetkilométerén átlagosan száz ember élt. Bizonyos szektorok népszerűbbek voltak a többinél, itt többen zsúfolódtak össze. Teljesen feleslegesen. A tengerek kiszivattyúzása után a medrekben felépülhettek az automatizált gyárak, a bányák és az élelmiszerek alapanyagát megtermelő mikrofarmok. Mindezek elenyészően kevés emberi munkát igényeltek.

A feladatokat a gépagyúak végezték, akikről tulajdonképpen senki sem vett tudomást. Legfeljebb csak olyankor figyelünk fel rájuk, amikor valamivel megzavarják a bonyolult rendszer, a Trantor működését, mérgelődött Cleon, miközben a holomonitor előtt állva figyelte, ahogy a lángok egyre több szintbe mélyesztik bele fogaikat.

A narancsszínű tűzben alakok vonaglottak. Ezek emberek, tűnődött Hari, nem pusztán statisztikai adatok. Keserű íz áradt szét a szájában. Vezetőnek lenni időnként annyit jelent, hogy nem szabad tudomást venni mások fájdalmáról. Vajon ő képes lenne erre?

– Egy újabb megoldásra váró feladat, kedves Seldonom – szólalt meg Cleon hirtelen. – Mi szükségük van a gépagyúaknak ezekre a lázadásokra, amiket a tanácsadóim csak "jelentéktelen zavargásoknak" neveznek? Nos, mi a véleménye?

– Nem tudom...

– Biztos van a dolognak valamilyen pszichohistorikus magyarázata! Az ilyen apró megmozdulások nem tartoznak...

– Dolgozzon rajta! Fejtse meg a talányt!

– Ööö... igen, felség.

Hari okosabb volt annál, hogy vitatkozni kezdjen. Szó nélkül figyelte, ahogy Cleon minden cél nélkül járkálni kezd a helyiségben, és időnként homlokráncolva a pusztulás hologramjára pillant. Talán, gondolta a matematikus, a császár azért ilyen nyugodt, mert már több ehhez hasonló katasztrófát látott. Lehet, hogy már nagyobb szörnyűségeknek is tanúja volt. Elszomorító gondolat... Lehet, hogy a most még naiv Hari Seldon is ilyen érzéketlen lesz egyszer?

Cleon valahogy képes volt feldolgozni a látottakat, mert néhány perccel később egy kézmozdulattal jelezte, eltűnhet a holomonitor. Vidám zene szólalt meg, a fény felerősödött. Az oldalajtókon át szolgák óvakodtak be; kezükben apró falatkákkal megrakott tálakat és tálcákat tartottak. A Hari mellett megjelenő ember serkentőszereket kínált. A matematikus egy kézmozdulattal visszautasította; őt már a hirtelen hangulatváltás is megszédítette, ami a jelek szerint megszokott volt a császári udvarban.

A matematikus már percek óta érezte az elméje legmélyén dörömbölő gondolatot, és amint lett néhány nyugodt pillanata, ráirányította a figyelmét.

– Felség, én... – szólalt meg tétován, amikor Cleon elfogadott egy serkentőt.

– Igen? Maga is kér?

– Nem, felség. Viszont eszembe jutott valami a Renegátummal, és ezzel a Kutonin nevezetű nővel kapcsolatban.

– Ó, igazán? Remek, de ha lehet, akkor most inkább ne gondoljunk...

– Mi lenne, ha felséged kitörölné a világból ezt az asszonyt?

Cleon éppen az orrához akarta emelni a serkentőszert, de a keze megállt a levegőben.

– Tessék?

– Ezek az emberek készek meghalni, miután magukra vonták a tömegek figyelmét. Valószínűleg azt hiszik, a halállal nem fejeződik be számukra az élet, mert a hírnevük túléli őket. Ettől fossza meg őket, felség! Tiltsa meg, hogy közzé tegyék valódi nevüket. A médiákban és minden hivatalos dokumentumban csak valamilyen sértő gúnynéven emlegessék őket.

Cleon a homlokát ráncolta.

– Adjak nekik más nevet?

– Nevezze Kutonint mondjuk Balga Egynek. A következőt Balga Kettőnek, és így tovább. Császári utasításban tiltsa meg, hogy bárki más néven említse őket, mert így a személyiségük örökre kitörlődik a történelemből. Nem lesznek híresek.

Cleon arca felragyogott.

– Ez aztán az ötlet! Kipróbálom. Nem csak az életüket veszem el tőlük, de a személyiségüket is!

Hari halvány mosollyal figyelte, ahogy a császár utasítást ad az egyik szárnysegédjének a legfrissebb rendelet megfogalmazására. Remélte, hogy az ötlet valóban használható, de abban mindenesetre biztos volt, hogy ezzel a húzással leakasztotta magát Cleon horgáról. A császár nem vette észre, hogy a trükknek semmi köze sincs a pszichohistóriához.

Elégedetten bekapott egy falatkát. Meglepően kellemes íz áradt szét a szájában. A császár újra felé fordult.

– Jöjjön, leendő főminiszter úr! Szeretném, ha találkozna néhány kellemes emberrel. Talán még egy matematikus számára is hasznosak lehetnek.

– Megtisztel, felség – bólintott Hari. Mielőtt elindult otthonról, Dors megtanított neki néhány udvarias közhelyet, amit akkor kellett kimondania, ha semmi más nem jutott eszébe. Most bevetette az egyiket. – Mindent megteszek, amivel a nép érdekét szolgálom...

– Ah, igen. A nép. – Cleon elvigyorodott. – Én is rengeteget hallok róla. Hari ekkor jött rá, hogy Cleon szinte az egész életét udvarias, előre kiszámítható beszédek végighallgatásával tölti.

– Bocsásson meg, felség, én...

– A "nép" szóról az a felmérés jut eszembe, amit a Trantor – szakértőim végeztek. – Cleon a mellette álló nő felé fordult, aki széltében félakkora volt, mint ő, és elvett egy falatkát a tálcájáról. – Feltették a népnek a kérdést: "Ön mit tenne annak érdekében, hogy megszűnjön a trantoriak közömbössége, apátiája?" Tudja, mi volt a leggyakoribb válasz? "Nem tudom, és nem is érdekel."

Amikor Cleon felnevetett, Hari megértette, viccet hallott.

3.

Amikor felébredt, ötletek zümmögtek a fejében.

Hari már rég megtanulta, hogyan feküdjön mozdulatlanul a pókháló vékonyságú energiamező-hálóban, amely a gerincéhez képest éppen optimális szögben tartotta a fejét; hogyan lebegjen, és hogyan hagyja a gondolatait áramlani, összekapcsolódni és szétválni.

Ezt a trükköt akkor sajátította el, amikor a tézisén dolgozott. Éjszakánként a tudatalattija rengeteg munkát elvégzett számára, és tudatos énjének csak annyit kellett tennie, hogy reggel végighallgatta, megvizsgálta az eredményeket. Ezek a gondolatok apró, törékeny pillék voltak csupán, amiket a félálom hálójával lehetett a legkönnyebben elkapni.

Hirtelen felült és három dolgot gyorsan felírt a jegyzettömbjébe. Az elképzeléseket később majd betáplálja a komputerébe, hogy az irodájában bármikor előhívhassa őket.

– Purrr! – Dors nagyot nyújtózott. – Látom, Koponya úr is felébredt már.

– Ühüm. – Hari a levegőbe bámult.

– Gyerünk, mozgassuk meg magunkat reggeli előtt!

– Nézd csak! Mi a véleményed ezekről az elképzelésekről? Tegyük fel, hogy...

– Seldon professzor! Az elméleti viták nem tartoznak a feladataim közé. Hari kizökkent a transzból. Dors ledobta magáról a takaróját. A férfi megcsodálta hosszú, karcsú lábait. Dorst erősnek és gyorsnak építették, de ezeket a tulajdonságokat bámulatos, érintésre rugalmas és mégis puha külső alá rejtették. Hari érezte, hogy elszáll a félálom, és megváltozik a hangulata.

– Testmozgás? – kérdezte vigyorogva. – Igen. Mi is tartozik a feladataid közé?

– Például az, hogy megbízzam egy professzorban, és elvárjam tőle, hogy ne használjon kétértelmű szavakat.

Az ezután következő forró, szédítő ölelkezésben a vidámság és a szenvedélyesség mellett az volt a legjobb, hogy közben nem lehetett gondolkozni. Hari tudta, hogy az előző nap feszültséget okozó eseményei után éppen valami ilyesmire van szüksége, és Dors még inkább tisztában volt ezzel.

Amikor kilépett a zuhanyzóból, az automatából elővarázsolt kávé és reggeli illata fogadta. Az egyik falon a híradó képei villogtak, de Harinak a legtöbbet sikerült figyelmen kívül hagynia. Dors a haját igazgatva bukkant elő a zuhanyfülkéből; ő már sokkal figyelmesebben nézte a hírfalat.

– Úgy látszik, a Főtanácson belül fokozódik a feszültség – mondta. – Egyre többet foglalkoznak a szektorok szuverenitását érintő vitával. Ha a dahliak...

– Egy szót se többet, mielőtt nem kaptam be pár kalóriát!

– Neked figyelemmel kell kísérned ezeket az eseményeket.

– Nem kell, amíg nem muszáj.

– Te is tudod: nem akarom, hogy veszélyes dolgokat csinálj, de most éppen az az ostobaság, ha nem törődsz a hírekkel.

– Azzal tölteni az időt, hogy éppen ki van fent és ki lent a hatalmi harcban... Kímélj meg ettől. Én a tényekkel foglalkozom.

– Szereted a tényeket, igaz?

– Természetesen.

– Pedig időnként brutálisak lehetnek.

– Időnként pedig kizárólag rájuk támaszkodhatunk. – Hari elgondolkodott, azután megfogta a nő kezét. – A tényekre és a szerelemre.

– A szerelem is tény.

– Az enyém igen. Ha viszont látom a romantikával kapcsolatos szórakozások iránti szűnni nem akaró érdeklődést, az jut szembe, hogy a legtöbb ember számára nem tény, hanem cél.

– Erre mondanátok matematikusok, hogy ez csak egy hipotézis.

– Igen. Feltételezés, hogy pontosan fogalmazzunk.

– Kímélj meg a precizitástól!

Hari hirtelen mozdulattal magához húzta a nőt, a fenekére tette a kezét, és leplezni kívánt erőlködéssel felemelte.

– Ez viszont... tény.

– Ajaj! – Dors szenvedélyesen megcsókolta a férfit. – Kettőnk közül valakinek elment az esze.

Hari evés közben megadta magát a rázúduló híráradatnak. Egy farmon nőtt fel, és imádta a kiadós reggeliket. Dors mértékletesen evett, ügyelt a formájára. Többször kijelentette már, két dolgot szeret igazán: a testedzést, és Hari Seldont. Az elsőt azért, hogy ereje legyen a másodikhoz.

Hari a holofal hozzá közelebb eső felén a piaci híreket jelenítette meg; ezek az indexek szerinte jobban mutatták a Trantor helyzetét, mint a Főtanácson belüli torzsalkodásokról szóló beszámolók. A matematikusokra jellemző módon szerette figyelemmel kísérni a részleteket, de öt perc múlva csalódottan rácsapott a kapcsolótáblára.

– Az emberek elvesztették a józan eszüket. Nincs az a főminiszter, aki képes lenne megvédeni őket saját ostobaságuktól.

– Az én feladatom csak annyi, hogy téged védjelek meg tőlük.

Hari kikapcsolta a holofalát, és a Dorsén megjelenő képre, a Főtanács tagozódását bemutató háromdimenziós ábrára pillantott, amelyen az egyes frakciók jelét vörös vonalak kötötték össze az Altanácsban lévő szövetségeseikkel.

– Ugye nem hiszel benne, hogy menni fog ez a főminiszter dolog?

– Van rá esély.

– Az ellenségeimnek van igazuk. Nem értek az ilyesmihez.

– Cleon talán igen?

– Neki legalább megvan a megfelelő háttere.

– Ki akarsz térni a megbízatás elől?

– Pontosan. – Hari végzett a sztékjével, és nekilátott a tojásrántottának. Egész éjszakára bekapcsolva hagyta az izomfejlesztő energiastimulátort, és ettől – meg persze a Dorsszal végzett reggeli előtti "tornagyakorlatoktól" – rettenetesen megéhezett.

– Szerintem a jelenlegi stratégiád a lehető legjobb – vélte Dors elgondolkodva. – Maradj matematikus, és ne menj a politikai csatározások közelébe.

– Erről van szó! Senki sem akar megölni egy olyan fickót, akinek nincs hatalma.

– Viszont bárkit eltüntetnek, aki eléjük áll a hatalom felé vezető úton.

Harinak nem igazán tetszett, hogy már kora reggel ilyen dolgokkal kell foglalkoznia. Minden figyelmét az ételnek szentelte. A rántottát pontosan az ő ízlésének megfelelően készítették. Nehéz volt elhinni, hogy az ételüzemben a csatornák hordalékát használták fel alapanyagként. A tojás, amit evett, sohasem látott madarat. A húst soha nem fedte bőr, nem volt csontok, porcok, vagy zsír közelében. A répa levél nélkül, pucoltan érkezett; anyaga az ételüzemben kapta a friss növényre emlékeztető ízt és állagot. Hari mindezt tudta, de nem sokat foglalkozott azzal, hogy a reggelijének mennyi köze van a valódi élelmiszerekhez – őt csak az érdekelte, hogy ízlik-e neki, amit eszik.

Hirtelen rádöbbent, hogy Dors már percek óta a Főtanács manővereiről beszél, de ő egyetlen szavát sem fogta fel. A nő fontosnak tűnő tanácsokat adott többek között ahhoz, hogyan bánjon a médiásokkal, hogyan fogadja a holohívásokat. Mindenre volt valami javaslata – mint mindenki másnak az utóbbi időben.

Hari befejezte az evést, ivott egy korty kávét, és úgy érezte, felkészült az előtte álló napra, amit matematikusként, és nem miniszterként akart eltölteni.

– Erről a sok mindenről anyám egyik mondása jut eszembe... Tudod, hogyan lehet megnevettetni az Istent?

Dors üres tekintettel nézett vissza rá; elvesztette a téma fonalát.

– Hogyan...? Ó, ez valami humor?

– Mondd el neki a terveidet. Dors kötelességtudóan nevetett.

A lakás előtt a különítményesek vártak rájuk. Hari szükségtelennek érezte a jelenlétüket. Dors éppen elég védelmet jelentett a számára, de ezt aligha magyarázhatta el a birodalmi tiszteknek. Egy szinttel feljebb és lejjebb is különítményesek posztoltak; teljes volt a védelmi háló. Hari a Streeling Egyetem felé menet integetéssel üdvözölte az ismerőseit, de a különítményesek védőalakzata miatt nem válthatott szót velük.

A tanszéken rengeteg munka várta, de ösztöneire hallgatva előbb a számításaival foglalkozott. Elővette az ébredés után készített jegyzeteit, rájuk pillantott, és vagy egy órán keresztül úgy kavargatta a levegőben megjelenített különféle holo-szimbólumokat, mint más a levesben a tésztát.

Kamaszkorában a szigorú iskola által előírt feladatok végzése közben mindig arra gondolt, hogy a matematika tudományának ugyanaz a lényege, mint az érmegyűjtésnek: az ember megtanul egy halom relációt és elméletet, majd összeilleszti, és egy meghatározott elv szerint sorba rendezi azokat. Csak lassan jutott el odáig, hogy az egyes tételek csúcsán felfedezze az égbeszökő lehetőségeket. Fokozatosan rájött, hogy a differenciálszámítások, a számelméletek, a halmazelméletek ablakot nyitnak egy addig ismeretlen, végtelennek tetsző tájra. Megértette, a matematika valójában egy felderítésre váró vidék, az elmének egy olyan világa, ahol gondolatai szabadon barangolhatnak, és mindig találhatnak valami újat.

Ahhoz, hogy át tudjon kelni e végtelen táj egyes szakaszain, szabad áramlást kell hagynia gondolatainak. A vizsgált problémára kell koncentrálnia; tekintetével követnie a megoldást, ami kósza pilleként röpköd a matematika földje fölött, új és újabb kitérőkre kényszerítve, addig sosem látott részletekhez vezetve őt, hogy végül azután megmutassa a titok nyitjához vezető utat.

A holohívások, az emberek, a politika – a valós világnak ezek a részletei megállították gondolatainak gyorsvonatát, megakadályozták a megoldás-pille üldözését. Úgy döntött, megkéri Yugot, Dorst és a többieket, hogy egy darabig tartsanak távol tőle mindent, ami bezárhatná előtte a matematika világára nyíló kaput.

Ezen a napon azonban nem számíthatott Yugora; a fiún – amikor keresztülcsusszant az ajtót lezáró, recsegő energiamezőn – látszott, nagyon töpreng valamin.

– Csak egy pillanatra zavarlak – mondta. – Erről mi a véleményed?

Hari és Yugo korábban kidolgozott egy tervet, amivel álcázhatták a pszichohistóriai kutatásokat: rendszeresen publikálták a "társadalmi rögök és csomók" analízisével, a matematika egyik nagy múltú, de unalmas területével foglalkozó tanulmányaikat. Munkáikban a Trantor, és időnként más világok egyes csoportjainak és frakcióinak elemzését végezték el.

A kutatás tulajdonképpen a pszichohistória szemszögéből nézve is hasznos volt, mert a számítások képezték az alapját annak az egyenletnek, amit Yugo mindenáron "Seldon-tételnek" akart nevezni. Harit eleinte bosszantotta ez a kifejezés, de – annak ellenére, hogy szerette volna titokban tartani az elmélettel való kapcsolatát – már rég nem tiltakozott ellene.

Amikor ébren volt, gyakorlatilag mindig a pszichohistóriával foglalkozott, de mégsem akarta, hogy a tudomány leszűkítse a látószögét. Esély sem volt rá, hogy egyetlen ember képes lehet leírni és meghatározni az emberiség történelmében felszínre került szentek és gazfickók tömegeinek jellemzőit, hogy valamennyi kérdésre megtalálja a választ.

– Nézd csak! – Yugo megjelenített néhány szöveg – és szimbólumsort Hari holomonitorán. – Megvan a dahli krízis teljes elemzése. Olyan rendezett, amilyennek te szereted.

– Hmm... A dahli krízis? Mi az alapja?

Yugo őszintén meglepődött.

– Hát az, hogy nekünk nincs megfelelő számú képviselőnk!

– Te Streelingben élsz.

– Ha valaki dahlinak született, örökre az marad. Ahogy te is mindig helicali leszel.

– Heliconi. Értem. Szóval nincs küldöttségetek az Altanácsban?

– Sem a Főtanácsban!

– A törvények lehetővé teszik...

– A törvények fölött eljárt az idő.

– A dahliak arányos részt kaptak...

– A szomszédaink, a ratannaniak és a quipponiak is ellenünk mesterkednek.

– Hogyan?

– Több olyan szektor van, ahol dahliak élnek. Kisebbségben. Őket senki sem képviseli.

– Itt, Streelingben te képviseled őket...

– Nézd, Hari, te heliconi vagy. Te ezt nem értheted. Rengeteg szektor van, de ezek mind csak helyek. Dahl lakói viszont... egy nép.

– A törvények foglalkoznak a különböző szubkultúrákkal és kisebbségekkel is.

– Ezek a törvények nem működnek!

A matematikus Yugora nézett. Az összeszorította a fogát, és látszott rajta, nem érdemes vitatkozni vele. Tudott valamit a lassanként kibontakozó krízisről. A törvény több mint egy évezreden át megőrizte az egyensúlyt, de ehhez időnként meg kellett változtatni néhány alaptételét. Ebben a helyzetben ez a megoldás nem tűnt kivitelezhetőnek.

– Igen, ebben egyetértünk. Nos, mit sikerült kiderítened a Dahlról?

– Nézd, fogtam a társadalmi faktor elemzését, és...

Yugo ösztönösen értelmezni tudta a bonyolult egyenleteket. Hari mindig élvezettel figyelte, ahogy a dahli hatalmas keze a levegőben hadonászva sorra rámutat az egyes elemekre, és a végén rábök az eredményre. A számítások jók voltak, bár egy kissé egyszerűnek tűntek.

A "rögök és csomók" munka nem sok érdeklődést keltett. Több olyan matematikus akadt, aki a tanulmányok átolvasása után ígéretes fiatal tehetségnek tartotta Yugot, aki azonban sohasem lesz képes kibontakoztatni képességeit. Harinak ez pontosan megfelelt. Voltak matematikusok, akik úgy gondolták, a kutatások legfontosabb eredményei nem kerültek publikálásra; ezekkel ez emberekkel Hari mindig kedvesen bánt, de egyszer sem éreztette velük, igazuk van.

– ...tehát itt van a feszültség-rög, aminek az értéke... te is láthatod, felfokozódik Dahlban – fejezte be Yugo a magyarázatot.

– Értem, de erre akkor is rájöhetsz, ha megnézed a legfrissebb híradót.

– Nos, igen... De én bebizonyítottam, hogy valóban ez a helyzet.

Hari megpróbálta palástolni érzéseit. Yugot a jelek szerint nagyon felizgatta a téma.

– Az egyik faktort valóban megmutattad, de a csomóegyenletekben több tényező van.

– Igen, persze, de mindenki tudja, hogy...

– Amit mindenki tud, az nem igényel bizonyítást. Vagyis csak akkor, ha mindenki rosszul tudja a dolgot.

Yugo arcán gyors egymásutánban jelentek meg az érzelmek: először meglepődés, azután aggodalom, majd düh, sértődöttség, végül döbbenet látszott rajta.

– Te nem támogatod Dahlt, Hari?

– De igen, Yugo. – Seldont tulajdonképpen nem érdekelte az ügy, ám Yugo olyan szenvedélyesen állt hozzá, hogy ezt ostobaság lett volna bevallania. – Nézd, a tanulmánnyal minden rendben van. Hibátlan. Publikálhatod.

– A három alapvető csomóegyenlet a tiéd.

– Nem kellene nekem tulajdonítanod.

– Rendben, már megint a régi lemez... De a tanulmányon megjelenik a neved. Furcsa gondolat bizsergette meg Hari agyát, de úgy gondolta, ebben a helyzetben az lesz a legjobb, ha nem ellenkezik Yugoval.

– Ha így akarod...

Yugo rátért a tanulmány kiadásának részleteire. Hari közben álmodozva szemügyre vette az egyenleteket. A trantori demokráciát jelképező kifejezések, a társadalmi feszültségek táblázatai, az apparátus... Egy kicsit sűrű volt a dolog, de helyénvalónak tűnt, és azok véleményét támasztotta alá, akik úgy gondolták, kutatásai legfontosabb eredményeit még mindig nem tette közkinccsé. Természetesen valóban ez volt a helyzet.

Hari felsóhajtott. Dahl fekélyesedő politikai seb. A trantori Dahl-szektor a Dahl Galaktikus Zóna tükörképeként viselkedett. A Trantoron valamennyi befolyásosabb zónának volt egy szektora, és ezek lakói mindent megtettek azért, hogy népük, zónájuk érdekeit képviseljék.

A Dahl azonban apró pont csupán abban a végtelen térben, amit Hari fel akart deríteni. Egyszerű, sőt, triviális kis részlet. A Főtanács képviseleti rendszerét leíró csomóegyenletek a Trantor sokkal rosszabbat sejtető helyzetének csonka változatai voltak.

A Trantor pedig csupán egyetlen világ. Megdöbbentően nagy, szövevényes kapcsolatokkal behálózott, értelmetlen egybeesésekkel, véletlenszerű átfedésekkel és érzékeny függőségi hálókkal bonyolított rendszer, de csak egy a sok közül. Hari képletei egyelőre arra sem voltak alkalmasak, hogy leírják ezt a negyvenmilliárd önálló léleknek otthont adó bolygót.

A Birodalom egyenletekkel való kifejezése pedig még ennél is nehezebb. Az egymással ellentétbe kerülő, szédítően bonyolult kapcsolatokban élő emberek mind arra törekszenek, hogy elérjék saját elégedettségi szintjüket. Kezükben tartják az egyszerű, közvetlen kapcsolatokat, ismerik a rájuk érvényes szabályokat, és addig haladnak előre, míg beleütköznek a komplexitás olyan vastag, magas falába, amin képtelenek áthatolni, amit lehetetlen megmászni. Akkor azután megtorpannak. Beszélgetni kezdenek, pletykálkodni, dühöngeni, és végül... hazardírozni.

A huszonötmillió világból álló Birodalom megértése nagyobb feladat volt, mint az univerzum fennmaradó részének megismerése, hiszen a többi galaxisban nem éltek emberek, akik tovább bonyolították volna a képleteket. A csillagok és a gázfelhők vak, értelemtől mentes mozgásának leírása gyerekjátéknak tűnt az emberek nyüzsgölődésének meghatározásához képest.

Ez a gondolat gyakran nyomasztóan hatott Harira. A Trantor is elég bonyolult volt a nyolcszáz szektorával és negyvenmilliárd lakójával. Mit kezdjen akkor a Birodalommal, ahol a huszonötmillió világ mindegyikén átlagosan négymilliárd ember él? Százezerbillió ember!

Világok, amelyeket a hipernyílások szűk szájai kötnek össze. Ezek a nyílások bizonyos szempontból pezsgőbbé tették a gazdasági életet, de a galaxisban fénysebességgel szétáramló kultúrák és információk destabilizáló hullámokat gerjesztettek. Az oskatooni földműves néhány órával azután tudomást szerzett a galaktikus korong túlsó peremén uralkodó herceg elleni merényletről, hogy a padlóra kiömlött vér megbarnult.

Ezt hogyan lehet beépíteni a képletbe?

A Birodalom összetettebb volt annál, hogy egy ember, vagy akár egy komputer teljes egészében megérthesse. Csak azok az egyenletek lehetnek helytállóak, amelyek nem próbálnak minden egyes apró részletet figyelembe venni.

Ebből persze az következik, hogy az egyes személyek semmit sem jelentenek a tanulmányozásra érdemes események mércéjén, és egymillió ember is annyi csupán, mint a tó vizébe pottyanó esőcsepp.

Hari hirtelen rájött, milyen bölcs dolog volt titokban tartani a pszichohistóriát. Vajon hogyan reagálnának az emberek, ha rájönnének, hogy szerinte semmit sem számítanak?

– Hari? Hari?

Már megint túlságosan belemerült a gondolataiba... Yugo még mindig az irodában volt.

– Ó, bocsáss meg, csak elgondolkoztam...

– Tanszéki értekezlet.

– Tessék?

– Mára hívtad össze.

– Ó, ne! – Pedig már egy számítás felénél tartott. – Nem halaszthatnánk el?

– Az egész tanszéket küldjük haza? Mindenki rád vár.

Hari kötelességtudóan követte Yugot a gyűlésterembe. A helyiség három szintje már megtelt. Cleon mindig támogatta ezt a tanszéket, ami ennek köszönhetően valószínűleg a legjobb volt a Trantoron. A specialisták különböző témák miriádjaival foglalkoztak; bizonyos szakterületek tevékenységét még Hari sem értette igazán.

Elfoglalta a helyét a legmagasabb szinten, a terem mértani középpontjában. A matematikusok szerették a valóságot visszatükröző geometriát: a professzorok a kerek emelvényen felállított karos légszékekben foglaltak helyet. Valamivel alacsonyabban a segédprofesszorok ültek, azok az emberek, akik már nem szorultak képzésre, de még nem jutottak fel karrierjük csúcsára. kis kényelmes székeket kaptak, bár ezekhez nem járt teljes komputeres és holofunkció. Még lejjebb, egy árokszerű mélyedésben, a nem túl kényelmesre tervezett székeken a professzorbojtárok kaptak helyet. A legidősebb volt a legközelebb a terem közepéhez. Az ő soraikon túl az asszisztensek és az instruktorok gyűltek össze – egyszerű padjaikat nem szerelték fel komputerekkel. Yugo közöttük telepedett le, és a homlokát ráncolva úgy nézett körül, mintha nem tudná, hogy kerül éppen ide.

Hari a hangulatától függően időnként dühítőnek, máskor pedig nevetségesnek találta, hogy a tanszék legtermékenyebb tagjai közé tartozó Yugo csak ilyen alacsony státuszt kaphat. A pszichohistóriát azonban titokban kellett tartani, ezért a dahli fiú nem emelkedhetett feljebb. Hari ezt azzal próbálta ellensúlyozni, hogy kitűnő irodát jelölt ki Yugonak, és időnként valamilyen juttatásban részesítette. Yugo a jelek szerint nem sokat foglalkozott a rangjával – az ő számára már az is nagy előrelépés volt, hogy a Polgárszolgálat vizsgáinak letétele nélkül bekerülhetett az egyetemre.

Ezen a napon Hari úgy döntött, elköveti azt a bűnt, hogy figyelmen kívül hagyja a tanszék hierarchiáját.

– Köszönöm, kollegák, hogy megjelentek. Több adminisztratív ügyet is el kell intéznünk. Yugo?

Halk moraj. Yugo szeme tágra nyílt, de gyorsan felállt, és a szónoki emelvényre sietett.

Hari mindig másra hárította a gyűlések levezénylését, bár mint elnök, minden alkalommal ő hívta össze az embereket, ő jelölte ki az időpontokat. Tudta, sokan erős személyiségnek tartják, mások pedig azért tisztelik, mert ő ismerte a legbehatóbban a kutatási programokat. Az emberek gyakran elkövették azt a hibát, hogy összetévesztették a tudást a hatalommal. Hari rájött, amikor ő elnököl, csak kevesen mernek ellentmondani véleményének. Ha azt akarta, hogy a nyílt viták eredményesek legyenek, csendben kellett jegyzetelnie, és csak a legfontosabb pillanatokban szólalhatott meg. Évekkel korábban Yugo megkérdezte tőle, miért így irányítja a megbeszéléseket. Hari akkor egy legyintéssel elintézte a problémát. Nem vagyok vezéregyéniség, mondta. Yugo olyan furcsán nézett rá, mintha azt kérdezte volna: Most ugratni akarsz?

Hari elmosolyodott. A körötte ülő professzorok közül néhányan felhördültek és jelentőségteljesen összenéztek. Yugo erős, tiszta hangon, gyorsan beszélve rátért a napirendi pontokra.

Hari hátradőlt a székében, és a bosszankodó professzorokra nézett. Néhányan elfintorodtak Yugo erős tájszólása hallatán.

– Egy dahli! – súgta valaki a társának.

– Vérlázító! – érkezett a válasz.

Hari nem törődött velük. Az apja szavaival élve: ideje volt már "fenéken billenteni" a nagy tekintélyű matematikusokat, és Yugonak is ki kellett próbálnia, milyen érzés egy tanszék irányítása.

Lehet, hogy ebből a főminiszteri dologból a végén mégis lesz valami, és akkor szüksége lesz majd valakire, aki a tanszéken a helyére áll.

4.

– Nemsokára indulnunk kell – mondta Hari. A jegyzettömbjébe firkálgatott.

– Miért? A fogadásig még rengeteg időnk van. – Dors nagy gonddal kisimította és kritikusan szemügyre vette a ruháját.

– Sétálni szeretnék előtte.

Dors üggyel-bajjal belebújt a szűk ruhába.

– Bárcsak ne ez lenne a legdivatosabb!

– Ha nem tetszik, vegyél fel valami mást.

– Most először jelensz meg egy császári rendezvényen. A lehető legjobban kell kinézned.

– Ezt most ugye úgy kell értenem, hogy neked kell kinézned a lehető legjobban, amikor mellettem állsz?

– Te úgyis ebben a streelingi professzor-öltözékben jössz.

– Illik az alkalomhoz. Meg akarom mutatni, hogy még mindig csak egy professzor vagyok a sok közül.

Dors megigazította a ruháját.

– Tudod, bizonyos férjek igencsak élveznék, ha látnák hogyan öltözködik a feleségük.

Hari felpillantott. Dors éppen akkor húzkodta le az ámbrakék ruhaköltemény szélét.

– Szerintem nem örülnél neki, ha izgalomba jönnék, és a végén el sem jutnánk a fogadásra.

A nő kacéran elmosolyodott.

– Pedig pontosan ezt szeretném...

Hari hátradőlt a légszékben, és teátrálisan felsóhajtott.

– A matematika múzsája kellemesebb. Nem ilyen követelőző.

Dors a férfihoz vágott egy cipőt. Pontosan egy centivel tévesztette el a fejét. Hari elvigyorodott.

– Vigyázz, mindjárt bejönnek a különítményesek, hogy megvédjenek! A nő lesimította a ruha szélét, és meglepetten a férfira nézett.

– Valahogy mintha a szokásosnál is szórakozottabb lennél.

– Pedig szokás szerint az élet ügyes-bajos dolgait kutatom.

– A szokásos probléma? Mi olyan érdekes a történelemben?

– Én inkább azt szeretném tudni, mi nem érdekes benne.

– A megszokott megahistorikus megközelítés, a gazdasági, a politikai szemszögből való vizsgálat valóban nem kielégítő.

Hari felnézett a jegyzeteiből.

– Vannak történészek, akik szerint a társadalom apró szabályait kellene megvizsgálni ahhoz, hogy megértsük a mindent mozgató nagyobb törvényszerűségeket.

– Ismerem ezt az álláspontot. – Dors kétkedően lebiggyesztette az ajkát. – A kis szabályok és a nagy törvények. Mit szólsz az egyszerűsítéshez? Lehet, hogy a törvényeket a szabályok összessége alkotja?

– Természetesen nem.

– Mondj egy példát! – kérte a nő.

Hari gondolkodni akart, de Dorst nem lehetett leállítani.

– Példát! – bökdöste a férje oldalát.

– Jól van. Tessék, egy szabály: amikor találsz valami holmit, ami megtetszik, az a leghelyesebb, ha egy egész életre való készletet beszerzel belőle, mert majdnem biztos, hogy abbahagyják a gyártását.

– Nevetséges. Ez nem szabály, hanem vicc.

– Igen, vicc, de igaz.

– Te betartod ezt a szabályt?

– Természetesen.

– Hogyan?

– Emlékszel, mit láttál, amikor először benéztél a szekrényembe? Dors pislogott. Hari elvigyorodott; eszébe jutott a régi eset...

Dors körbeszaglászott Hari szállásán, és menet közben félrecsúsztatta az egyik hatalmas, de pehelykönnyű ajtót. A polcokon típusok és színek szerint összeválogatott ruhák feküdtek. Dors lélegzet után kapkodott.

– Hat váltás kék ruha. Legalább tucatnyi cipő, mind fekete. És az ingek!... Fehérek, olívzöldek, pár vörös. Legalább ötven, és mind egyforma!

– És mindegyik pontosan olyan, amilyet szeretek – tette hozzá Hari. – Reggelente könnyen megoldom a problémát, hogy mit vegyek fel. Találomra benyúlok a szekrénybe, és kész.

– Azt hittem, minden nap ugyanazt a ruhát hordod. Hari meglepetten vonta fel a szemöldökét.

– Hogy ugyanazt? Úgy érted: piszkos ruhákat?

– Hát... Mindig ugyanolyan volt rajtad.

– Naponta váltom a ruháimat! – Hari felnevetett. – Általában mindig ugyanolyanban járok, mert ezt a fazont szeretem. Ez tetszik, de ilyet már nem találsz a boltokban.

Dors végighúzta az ujját az ingeken.

– Ezek legalább négy szezon óta nem divatosak...

Hari kirázta a fejéből az emléket, és felnevetett.

– Emlékszel? A szabály működőképes.

– Az én számomra a hét huszonegy alkalom az átöltözésre. Neked kötelesség az öltözködés.

– Te nem veszel tudomást a szabályról.

– Tényleg, mióta öltözködsz így?

– Azóta, amióta rájöttem, mennyi időt pazarlok arra, hogy eldöntsem, mit vegyek fel. Az is gyakran előfordult, hogy az üzletekben nem találtam meg a kedvenc ruhadarabjaimat. Találtam egy megoldást, és megszüntettem mindkét problémát.

– Csodálatos vagy!

– Nem. Egyszerűen szisztematikus.

– Rögeszmés...

– Ez csak találgatás és nem diagnózis.

– Drága vagy! Őrült, de drága. Talán ez a két tulajdonság összetartozik.

– Ez is szabály?

Dors megcsókolta.

– Igen, professzor úr!

A különítményesek abban a pillanatban alakzatba rendeződtek körülöttük, ahogy kiléptek lakásuk ajtaján. A védőőrizet kezdete óta Harinak és Dorsnak annyit már sikerült elérniük, hogy a katonák megengedték nekik, külön szálljanak be a gravitációs csőliftbe.

A gravitációs lifteknek valójában semmi köze sem volt a gravitációs fizikához: működésük az elektromágnesség elvén alapult. Az utasokat másodpercenként ezernél is több elektrosztatikus mező tolta tovább az elektromágneses csőben. Ahogy a mezők egymásnak adták a testét, Hari a haján érezte simogatásukat, bőrén a csiklandozásukat. Amikor tizenhárom szinttel magasabban kiléptek a csőből, Dors végighúzta a haján a töltésmentesítő fésűt. A szerkezet recsegve elvégezte a dolgát, és programja szerint "rendezett hajzatot" készített.

Ráléptek az üzletekkel szegélyezett széles útra. Hari szerette az olyan helyeket, ahol százméteres távolságnál messzebbre láthatott.

Gyorsan haladtak; a kereszteződésekben nem volt forgalom, ami lelassította volna őket. A mozgófolyosó az út közepén haladt, de ők a kirakatok közelében maradtak, és séta közben bámészkodtak egy kicsit.

Ha valakinek sietős dolga volt, egyszerűen beszállt valamelyik liftbe, esetleg igénybe vette a légitaxikat. Az utakon mindkét irányban haladtak mozgófolyosók, és mivel mindegyik egyenesen, kanyarok nélkül futott, ritkán támadt torlódás. Akinek egy kicsit több ideje volt, az gyalog indult el a célja felé. Sokan pusztán a testmozgás kedvéért sétáltak, de akadtak, akik a Trantor hangulata miatt választották a gyaloglást. Az idelátogatók élvezték az embermeleget, a különböző kultúrák és életmódok képviselőivel való testközeli találkozást. Hari is szerette ezt az állandóan stimuláló mozgalmasságot, bár ebben az esetben is igaz volt a mondás: "jóból is megárt a sok".

A tereken, a park-hatszögeken járkáló emberek huszonötmillió világ stílusában öltöztek. Néhányan furcsa bőrruhát viseltek; Harinak fogalma sem volt róla, milyen állatoktól származnak az irhák. Egy férfi csípőig érő lábszárvédőben parádézott, ami alól minden lépésnél kivillant kék csíkokkal telefestett teste. Az egyik ösztövér nő feszes ruhájára apró, nyitott szájú arcokat festettek; a figurák mindegyike egy-egy csontfehér mellbimbót szívogatott. Harinak kétszer is szemügyre kellett vennie a furcsa öltözéket, hogy felfogja, mit lát. A hangosan csivitelő lányok extrém módon kivágott díszruhákban pompáztak. Az egyik gyerek (vagy talán felnőtt volt valamelyik erős gravitációjú világról?) fototizároton játszva búgatta a lézersugarakat.

A különítményesek felvették a legyező alakzatot, a századosuk pedig Harihoz lépett.

– Itt nem tudunk megfelelő védelmet biztosítani az önök számára, professzor úr.

– Ezek itt egyszerű emberek, nem bérgyilkosok. Nem is sejthették, hogy ide fogunk jönni.

– A császár azt mondta, vigyázzunk önre, tehát mi vigyázni fogunk. Dors mosolyogva válaszolt.

– A közvetlen veszélyt majd én elhárítom. Nyugodt lehet, értem a dolgom. A százados ajka megkeményedett. Végigmérte a nőt.

– Igen, erről már hallottam, de mégis...

– Szóljon az embereinek, vertikálisan használják a detektoraikat. Az alattunk vagy fölöttünk lévő szintről érkező célzott lövedékek valóban kárt tehetnek bennünk.

– Ööö... Rendben van. – A százados visszaügetett a katonáihoz.

Elhaladtak a Farhahal Kvadráns kirakósjátékra emlékeztető falai mellett. Valamikor, réges-régen az egyik tehetős férfinak az lett a rögeszméje, hogy csak palotája elkészülte után fog meghalni. Ennek a gondolatnak köszönhetően valahányszor befejezéséhez közeledett az építkezés, a férfi újabb munkákat rendelt el. A palota végül szobák, termek, függőfolyosók, hidak, pincék és kertek kusza és bonyolult halmazává vált, amiben szinte fel sem lehetett ismerni az eredeti, viszonylag egyszerű épületet. Amikor Farhahal végül mégis meghalt – annak ellenére, hogy az egyik torony még csak félig készült el –, az örökösök és a perekben részt vevő ügyvédek addig-addig civakodtak, míg az épületegyüttes állapota leromlott. Senki sem hozta helyre, senki sem vette birtokba; bűzös romhalmazzá változott, amelynek falai közé csak a bűnözők, meg a semmit sem sejtő turisták mentek be.

A különítményesek szorosabbra fogták a védőgyűrűt, a százados az egyik automata buszba rendelte a menetet. Hari vonakodva bár, de engedelmeskedett. Dors arca feszült volt; általában akkor látszott ilyennek, amikor aggódott valami miatt. Nesztelenül suhantak a sötét alagutakban. A busz kétszer megállt. A ragyogó fényekkel megvilágított állomásokon Hari felfedezte a jármű elől fedezékbe rohanó patkányokat. Megfogta a nő karját, és a rágcsálókra mutatott.

– Brrr! – Dors megrázkódott. – Az ember azt hinné, hogy legalább a Birodalom központjából sikerült kiűzni az ilyen kártevőket.

– Ezek szerint mégsem. – Hari gyanította, a trantori patkányok talán még a Birodalom fénykorában is vígan éltek. A rágcsálóknak mindegy volt, hogy pompa vagy hanyatlás veszi körül őket.

– Szerintem ők az emberek örök társai – mondta Dors komoran. – Nincs olyan világ, ahová ne jutnának el.

– Ezekben az alagutakban a buszok olyan gyorsan haladnak, hogy időnként megeshet, a hajtóművek a levegővel együtt beszippantanak egy-két patkányt is.

– Ez tönkreteheti a hajtóműveket! – méltatlankodott Dors. – Még baleset is előfordulhat!

– A patkányoknak sem éppen örömünnep...

Áthaladtak egy szektoron, melynek lakói teljesen kizárták világukból a napfényt. Még a mennyezeti napcsatornákon keresztül átszűrődő halvány sugarakat sem engedték be magukhoz. Dors elmagyarázta Harinak a dolog történelmi hátterét: valamikor régen az embereknek rettegniük kellett a nap káros ultraviola sugaraitól, és a fóbia a probléma orvoslása után is megmaradt.

A busz lelassított és végighaladt egy hosszú rámpán, ami alatt, az épületek között emberek nyüzsögtek. A természetes fény ide sem hatolt be: mindent mesterséges foszfor-ragyogás világított meg. A szektor hivatalos neve Kalanstromonia volt, de polgárait a Trantoron csak Kísérteteknek nevezték. Ritkán utaztak, és amikor mégis megtették, fehér arcuk messziről kirítt a tömegből. Ahogy lenézett rájuk, Hari árnyékok közé húzódva lakmározó lárváknak látta őket.

A császári fogadást a Julieen-szektor egyik kupolacsarnokában rendezték. Hari és Dors a különítményesekkel érkezett a kapuhoz. A katonák lemaradtak, de előtte még átadták a matematikust egy ötfős civil ruhás csoportnak. A testőrök bólintással üdvözölték Harit, majd úgy tettek, mintha észre sem vennék. Elindultak a széles folyosón, és látszólag ügyet sem vetve védencükre, egymással cseverésztek.

A terem bejáratánál álló nő aztán a figyelem középpontjába állította Harit. Hirtelen zenefelhő vette körül; a streelingi himnusz dallamai közé a Helikon Szimfónia futamai keveredtek. Az egybegyűltek érdeklődve felkapták a fejüket, és Harira néztek, aki pontosan ezt szerette volna elkerülni. Az egyik protokollcsapat az érkezőkhöz sietetett, és egy balkonra vezette a matematikust és Dorst.

Ahogy körülnézett, Hari minden bosszúsága elpárolgott. A kupola csúcsáról pazar kilátás nyílt. A tetőről spirálkarok nyúltak le a távolba vesző, fákkal borított platók felé. Az íves falak és a függőkertek évente több millió látogatót vonzottak magukhoz. A kíváncsiak között – ahogy a protokollcsapat egyik tagja sietve elmondta – sok volt, aki öngyilkossági szándékkal érkezett. Az évszázadok során összesen 999 987 ember vetett véget itt az életének. Valamennyi esetet gondosan feljegyezték.

– Ahogy a szám közeledik az egymillióhoz – folytatta az idegenvezető könnyed hangon –, majdnem minden órában van egy öngyilkossági kísérlet. Éppen ma történt, hogy az utolsó pillanatban sikerült lefogni egy férfit, aki le akarta vetni magát a falról. Az illető olyan holoruhát viselt, amin a becsapódás pillanatában felvillant volna az "ÉN VAGYOK A MILLIOMODIK" felirat... Az emberek nagyon vágynak rá, hogy itt szerezzenek hírnevet maguknak – fejezte be a férfi, és furcsa büszkeséggel Harira nézett.

– Hát igen – mormogta Hari, aki alig várta, hogy végre megszabadulhasson a fickótól. – Az öngyilkosság az önkritika legőszintébb és legdurvább megnyilvánulási formája.

Vezetőjük bólintott.

– Igen, és az emberek úgy érzik, ezzel részt vesznek valamiben. Ez bizonyára vigaszt nyújt a számukra.

A protokollcsapat mindent előkészített Hari számára. Végigvezették a kupola alatt összesereglett emberek között, és neki csak annyit kellett tennie, hogy bemutatkozott X-nek, üdvözölte Y-t és tisztelgett Z előtt.

– Lehetőleg egy szóval se említse a Judena-zóna krízisét! – kérte az egyik hostess Haritól, aki ennek könnyen eleget tudott tenni, mert sohasem hallott az ügyről.

Az előételek csodálatosak voltak, a főfogás pedig még ezeknél is ízletesebb. Hari a végén elfogadott egy serkentőt az egyik bombasztikus külsejű felszolgálónőtől.

– Egész este mást se kellene csinálnod, mint hogy bólogatsz, mosolyogsz és egyetértesz bizonyos emberekkel – jegyezte meg Dors az első félóra után.

– Vonzó ötlet – súgta vissza Hari, miközben a főprotokollos nyomában az előkelőségek következő csoportja felé tartottak. A ködös kupolacsarnok levegőjét feszültté tette a hamarosan sorra kerülő tárgyalások és megkötendő egyezségek előérzete.

A császár teljes uralkodói pompával érkezett. A hagyományoknak megfelelően legalább egy órán keresztül kellett fogadnia az üdvözléseket. Az ősrégi szokás szerint senki sem távozhatott hamarabb, mint ő. Hari azon tűnődött, vajon előfordult-e már Cleonnal, hogy egy hasonló rendezvényen részt vett valamilyen érdekes beszélgetésben. Valószínűleg eszébe sem jutott ilyesmi, hiszen kiválóan elsajátította az uralkodás mesterségét.

Cleon kitörő örömmel üdvözölte Harit, úgy tett, mintha megcsókolná Dors kezét, de két másodperc múlva már nem velük foglalkozott, hanem egy másik, várakozó arccal ácsorgó emberfürthöz lépett.

Hari is folytatta körútját. A következő csoport már első pillantásra más volt, mint az előzőek. A protokollos halkan megsúgta: ezek nem diplomaták vagy arisztokraták, nem is ideges hivatalnokok, hanem valóban befolyásos személyiségek.

– Ők tényleg valakik...

A csoport közepén egy magas, izmos férfi állt. Tucatnyi társa érdeklődve leste minden szavát. A protokollos megpróbálta elvezetni mellettük Harit, ám a matematikus megállította.

– Ez nem...?

– Ő Betan Lamurk, uram.

– Tudja, hogyan kell szóval tartani az embereket.

– Valóban, uram. Kívánja, hogy bemutassam önöket egymásnak?

– Nem... Csak hallgatni szeretném.

Jó ötletnek tűnt megismerni az ellenfelet, méghozzá anélkül, hogy az illető tudomást szerezne erről. Hari az első matematikaversenye előtt az apjától tanulta ezt a cselfogást. Az ilyen trükkök jól beváltak a finomabb megoldáshoz szokott egyetemi környezetben, az apját viszont ezek sem mentették meg...

Lamurk széles homlokának két oldalán a rovarcsáphoz hasonlító fekete hajtincsek egészen a szemöldök vonaláig értek le. Egymástól távol ülő szemei parázsként izzottak a ráncgyűrűk közepén. A keskeny orr mintha az arc legbüszkébb alkotórészére, a furcsa vonalú szájra hívta volna fel a figyelmet. Az alsó, vaskos ajak mosolygósnak látszott, felső, vékony párja azonban vicsorgón felfelé húzódott. A szemlélő az ajkak ellentéte láttán úgy érezhette, Lamurk hangulata bármelyik pillanatban megváltozhat, vidám fickóból dühöngő ellenféllé válhat. A hatás bámulatos volt, Hari tervezni sem tudott volna jobbat. Hamar rájött, Lamurk pontosan ismeri, és ki is használja arca előnyeit.

Lamurk az Orion spirálkar zónaközi kereskedelmének egyik kérdésével foglalkozott, azzal a témával, ami nemrég került a Főtanács elé. Hari számára a kereskedelem nem volt egyéb, mint egy változó a sztochasztikus egyenletekben, ám a férfi viselkedése annál jobban érdekelte.

Lamurk, hogy nyomatékot adjon valamelyik kijelentésének, a feje fölé nyújtotta karját, szétterpesztette az ujjait és felemelte a hangját. Ezután rögtön halkabbra fogta a szót, a kezét pedig mellmagasságba eresztette, két tenyerét összeillesztette. Ahogy jól modulált hangja mélyült, kezei lassan eltávolodtak egymástól, de alig egy másodperccel később újra hangosabban szólt, kezeit pedig a fejével egy vonalban pörgette egymás körül, hogy még jobban magára vonja hallgatói figyelmét. Időnként végigpillantott a körötte állókon, hogy szemével magára parancsolja hallgatói tekintetét.

– ...és néhányunk számára a "Pax Imperium", vagyis a Birodalom békéje egyet jelent a Tax Imperiummal", azaz a Birodalom számára befizetendő adóval. Vagy nem így van? – kérdezte, amikor végzett az éppen tárgyalt témával. Felvillantott egy gyors mosolyt, és magabiztosan várta a következő kérdést. Ekkor vette észre Harit.

– Seldon professzor! – kiáltotta a homlokát ráncolva. – Üdvözlöm! Már épen azon tűnődtem, mikor fogunk végre találkozni.

– Kérem, miattam ne szakítsa félbe az... ah... a tanítást.

Néhányan halkan kuncogtak. Hari rájött, társasági körökben enyhén gúnyos tréfaként értékelik, hogy "tanításnak" nevezte a Főtanács egyik tagjának beszédét.

– Lenyűgözőnek találtam az előadását – tette hozzá gyorsan.

– Ó, ez valószínűleg csak egy ügyes kis véleménykifejtés azokhoz az eszmefuttatásokhoz képest, amelyeket önök, matematikusok szoktak tartani – felelt Lamurk udvariasan.

– Pedig attól tartok, a matematika társalgási témának sokkal szárazabb, mint a zónaközi kereskedelem.

Újabb kuncogás; Hari ezúttal nem értette, min derülnek a köröttük állók.

– Én csak megpróbálom meghatározni az álláspontokat – mondta Lamurk. – A jelek szerint sok ember számára a pénz jelenti a hitvallás alapját. Néhányan egyetértően felnevettek.

– Szerencsére a geometriában nem léteznek frakciók és szekták – jegyezte meg Hari.

– Mi itt éppen azt próbáljuk kideríteni, mi lenne a legjobb megoldás a Birodalom egésze számára, professzor úr.

– Szerintem a legjobb a jó ellensége.

– Feltételezem, a Főtanácsban is a matematikai logikát alkalmazná a problémáink megoldására. – Lamurk hangja barátságos maradt, de tekintete megkeményedett. – Természetesen csak abban az esetben, ha megkapja a miniszteri kinevezést.

– A matematika törvényei egyértelműek és szilárdak, de nincsenek kapcsolatban a valósággal. Ha ez a kapcsolat létrejönne, elvesztenék szilárdságukat.

Lamurk az időközben megszaporodott nézőkre pillantott. Dors megfogta Hari kezét. A matematikus a nő kézszorításából rájött, hogy a találkozás valahogy nagyon is fontossá vált. Nem értette, miért és hogyan, de nem volt ideje rá, hogy elemezze a kialakult helyzetet.

– Akkor az a bizonyos pszichohistória, amiről már oly sokat hallottam, teljesen haszontalan dolog volna? – kérdezte Lamurk.

– Az ön számára minden bizonnyal, uram.

Lamurk szeme résnyire szűkült, de ajkáról nem tűnt el a jóságos mosoly.

– Túl nehéz lenne nekem?

– Attól tartok, még nem érett meg a használatra. Még nem határoztam meg a logikáját.

Lamurk nevetett. Széles mosollyal végignézett az egyre növekvő hallgatóságon, és vidáman felkiáltott.

– Egy logikus gondolkodó! Milyen üdítő kontrasztban áll a valódi világgal!

Általános nevetés. Hari megpróbált kiagyalni valami választ. A szeme sarkából látta, hogy a testőrei megállítanak egy embert, megvizsgálják a fickó ruhája alatt lapuló tárgyat, majd továbberesztik.

– Tudja, professzor, a Főtanácsban nem szoktuk elméletekre pazarolni az időt. – Lamurk hatásszünetet tartott, mintha kampánybeszédet mondana. – Nekünk igazságosnak kell lennünk, és... időnként, emberek, keménynek is!

Hari felvonta a szemöldökét.

– Az apám mindig azt mondta: kemény az az ember, aki csak igazságos, és szomorú az, aki csak bölcs.

A tömeg felhördüléséből Hari tudta, ezzel a megjegyzéssel célba talált. Lamurk szemén is látszott, nyugtázza a csapást.

– Nos, mi a Főtanácsban megpróbálunk igazságosak lenni. Kétség sem férhet hozzá, hasznát vennénk a Birodalom műveltebb zugaiból érkezettek segítségének. El kell majd olvasnom az ön egyik könyvét, professzor úr. – Lamurk a tömegre villantotta a szemét. – Gondolom, lehetőségem nyílik majd rá.

Hari megvonta a vállát.

– Elküldöm majd önnek a transzfiniciális geometriával foglalkozó értekezésem egy példányát.

– Hatásos cím. – Lamurk nem vette le a szemét a hallgatóságról.

– A könyvekkel ugyanaz a helyzet, mint az emberekkel... Nagyon kevés van, ami nagy szerepet játszik, a többség belevész a tömegbe.

– Ön melyik csoporthoz tartozna inkább? – vágott vissza Lamurk.

– Én a tömegben szeretnék maradni. Akkor legalább nem kellene részt vennem ilyen sok fogadáson.

Hari meglepetésére páran ezen a válaszon is nevettek.

– Nos – mondta Lamurk –, biztos vagyok benne, hogy a császár nem fárasztaná önt az efféle rendezvényekkel. Viszont mégis mindenhová meghívást kap majd... Ha másért nem, az éles nyelve miatt, professzor úr.

– Az apámnak volt egy másik mondása is: a bölcsesség olyan, mint a borotvapenge. Sokkal valószínűbb, hogy akkor vágja meg a használóját, amikor kicsorbul.

Harinak ekkor eszébe jutott az apja mondása az okosról meg a szamárról, és az engedésről meg a szenvedésről. Sajnos ezt már nem vethette be. Hirtelen az agyába villant: Lamurk éppen arról volt híres, hogy a Főtanács gyűlésein mindig megcsillogtatta humorát. Valószínűleg előre megírt szöveget mondott, mert most nem nagyon adta tanújelét elmésségének.

Lamurk arca megkeményedett, ajka vértelen vonallá változott, vonásai eltorzultak, mintha undorodna valamitől, azután csúnyán, tompán felnevetett. A tömeg néma csendben várakozott. Az emberek érezték: történt valami.

– Ah, bocsánat, van még néhány személy, aki szeretne találkozni a professzor úrral – vetett véget a sűrűsödő, egyre feszültebb csendnek Hari protokollosa.

Hari megrázott néhány kezet, elmormolt pár értelmetlen udvariasságot, és hagyta, hogy kísérői arrébb vonszolják.

Bevett még egy serkentőt, hogy lecsillapítsa az idegeit. Az összecsapás után sokkal feszültebb volt, mint közben. Lamurk hideg, dühös pillantással búcsúzott el tőle.

– Én majd szemmel tartom – súgta Dors. – Te csak élvezd a népszerűségedet.

Hari ezt egyszerűen lehetetlennek tartotta, mégis próbát tett. Ritkán adódott lehetősége arra, hogy ilyen sokféle embert lásson; hogy visszanyerje nyugalmát, szokásos szerepkörébe húzódott: újra udvarias megfigyelővé változott. A társasági csevegés nem igényelt túl nagy összpontosítást, sokszor egyetlen meleg mosollyal többet ért el, mint szavakkal.

Az estély a trantori társadalom mikrokozmosza volt. Szabad pillanataiban Hari megfigyelte a szociális rétegek egymáshoz való viszonyát.

Cleon nagyapja felélesztett néhány régi ruelli tradíciót. Az egyik az volt, hogy a nagyobb császári rendezvényeken mind az öt osztálynak képviseltetnie kellett magát. A jelek szerint Cleon is kedvelte ezt a szokást; talán azt hitte, így nagyobb népszerűségre tehet szert a tömegek előtt. Hari ezt nem tartotta valószínűnek, de megtartotta a véleményét.

Az első csoporthoz a nemesek, azok az arisztokraták tartoztak, akik öröklés révén jutottak hozzá címükhöz, rangjukhoz. Piramisuk csúcsán maga Cleon helyezkedett el, alatta pedig a Kvadránshercegek, a Spirálkar-hercegek, a főrendek, végül pedig az olyan helyi bárók, amilyenekkel Hari már odahaza, a Heliconon is találkozott.

Amikor az ültetvényeken dolgozott, sokszor látta a bárók elszáguldó légsiklóit. Az egyes uraságok birtoka legfeljebb akkora volt, hogy siklóval egyetlen nap alatt el lehetett érni az egyik végéből a másikba. Idejük javát a Nagy Játék foglalta le, a szüntelen harc, hogy még nagyobb vagyont szerezzenek családjuknak, politikai szövetségek és házasságok kötése révén még magasabb pozícióba jussanak.

Hari, hogy leplezze a nemesek iránti ellenszenvét, bekapott még egy serkentőt. Vagy ezer bukott világról érkezett antropológiai jelentést végigtanulmányozott már. Ezek az izolált bolygók fokozatosan visszafejlődtek, lakóik életmódja egyre primitívebbé vált. Hari tudta, ez a piramis alakú tagozódás az emberi társadalmak egyik legrégibb és legtermészetesebb felépítési formája. Ez még azokon a világokon is kifejlődött, ahol a gazdasági tevékenység a mezőgazdaságra korlátozódott, és ősi módszerekkel készítették a fémeszközöket. Az emberek szerették a rangot és a parancsuralmat.

A nemesi családok soha véget nem érő versengése volt az első és legegyszerűbb pszichohistóriai rendszer, amit Harinak sikerült modelleznie. Először az alapvető játékelméletet kombinálta össze az egyedkiválasztódással, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve az egészet belehelyezte egy olyan egyenletbe, ami a dűnék oldalán lepergő homokszemek mozgását írta le. Ez így együtt pontosan meghatározta a nemesi réteg átalakulását, a családok felemelkedését és bukását, a hosszú és nyugodt időszakokat követő hirtelen mozgolódást, amit társadalmi csuszamlásnak lehetett nevezni.

Hari a tömeget figyelve kiválogatta azokat, akik az arisztokrácia másik, az elsővel elvileg egyenrangú csoportjához, a merisztokráciához tartoztak.

Az egyik jelentős birodalmi egyetem tanszékvezetőjeként ebben a hierarchiában Hari is nagyúrnak számított. A piramis különböző pontjain lévő helyeket itt nem öröklés útján, hanem bizonyos érdemek révén lehetett megszerezni. A merisztokraták célja különbözött a nemesek dinasztikus törekvéseitől. A Hari osztályába tartozók többségét annyira lekötötte a választott szakterületen végzett munka, hogy nem is gondolt családalapításra. A nemesek a birodalmi kormány csúcspozícióinak megszerzésére törekedtek, a merisztokraták viszont úgy gondolták, ők tartják kezükben a valódi hatalmat.

De jó lenne, ha Cleon nekem is valami alacsonyabb pozíciót szánna!, gondolta Hari. Alminiszterként, vagy tanácsadóként könnyedén eldolgozgatna egy ideig, vagy szándékos hibát követne el, hogy leváltsák. Mindegy, melyik megoldást választaná, egy-két éven belül újra Streelingben lehetne. Az alminisztereket nem szokták kivégezni, legalábbis nem az inkompetenciájuk miatt. Ami pedig még fontosabb volt: nem az alminiszterek hordták a vállukon a hatalom legnagyobb terheit, nem ők voltak a felelősek az embermilliárdok életéért.

Dorsnak feltűnt, hogy Hari a gondolataiba merül. Szelíd unszolására a férfi megkóstolt néhány ízletes falatot, és csevegett egy keveset.

A nemeseket könnyű volt felismerni pompázatos, a legutolsó divat szerint készült ruhájukról. A gazdasági szakemberek és a tudós merisztokraták inkább a szakmájukra jellemző, egyszerű, egyenruhaszerű öltözéket viselték. Hari rájött, már azzal politikai hitvallást tett, hogy a professzorok körében szokásosnak számító ruhát vette magára. Sokan azt gondolhatták, ezzel arra utal, hogy a következő Főminiszter – negyven év után először – nem nemesi származású lesz. Nem az zavarta, hogy ezzel mindenkinek elárulta a véleményét, inkább az, hogy gyakorlatilag semmit sem ért el vele.

Tradíciók ide vagy oda, a másik három társadalmi osztály képviselőit alig lehetett észrevenni a fogadáson. A hivatalnokok komor barna vagy szürke ruhát viseltek, arckifejezésük remekül illett öltözékükhöz. Maguktól ritkán szólaltak meg; általában valamelyik arisztokrata mellett tüsténkedtek, és készséggel sorolták a tényeket, az adatokat, amelyeket a vitatkozó nagyurak könnyedén felhasználhattak beszélgetéseik során. Maguk az arisztokraták általában nem mozogtak otthonosan a számok világában, sokan még egy szimpla összeadást sem tudtak volna fejben elvégezni. Úgy vélték, az ilyesmi a gépek és az alsóbb néposztályok feladata.

A tömeget vizsgálgató Hari csak nehezen tudta felfedezni a negyedik osztály, a Szürkék képviselőit, akik úgy mozogtak az előkelőségek között, mint a verebek a pávák tömegében. A Trantor lakosságának egyhatoda a Szürkék közé tartozott. A Birodalom különböző világairól, a Polgárszolgálat mindenre fényt derítő tesztjeinek köszönhetően kerültek a fővilágba, majd miután leszolgálták idejüket, visszatértek peremvilági posztjaikra. Úgy áramlottak keresztül a Trantoron, mint a víz a sötét ciszternákon. Velük általában senki sem foglalkozott; a legtöbb trantori becsületesnek tartotta őket, de nem szentelt nekik több figyelmet, mint mondjuk a fémfalaknak.

Hari tudta, eredetileg rá is a Szürkék élete várt. A Heliconon élő okosabb, tehetségesebb fiatalok számára a Szürkévé válás jelentette az egyetlen kiutat az ültetvényekről. Harinak szerencséje volt, sikerült megkerülnie a bürokratikus utat: amikor meg tudta oldani az egyszerű nyolcadrendű tenzoregyenleteket, egyenesen az akadémiára küldték. Akkor tízéves volt.

A ruellianizmus szerint a "polgárság" volt a legrangosabb valamennyi társadalmi osztály közül. Elvileg még a császárnak is meg kellett osztania velük hatalmát, ám a fogadásokon a legnépesebb galaktikus osztályt főként az ételeket és italokat kínálgató szolgák képviselték, akiknek a vendégek még annyi figyelmet sem szenteltek, mint a komor hivatalnokoknak. A Trantor lakosságának gerincét alkotó munkások és boltosok – a nyolcszáz szektor bennszülött honpolgárai – nem képviseltethették magukat az efféle rendezvényeken. Velük még a ruellianizmus sem foglalkozott.

Ami a legutolsó, legkisebb és legszínesebb osztályt, a művészeket illeti, őket nem lehetett nem észrevenni. A vendégek között zenészek és zsonglőrök járkáltak, de a legérdekesebb látványosságot az a légszobrász kínálta, akire Dors hívta fel Hari figyelmét. A matematikus már hallott erről az új művészeti formáról. A "szobrok" a művész által apró pamacsokban kifújt színes füstből készültek. Kísérteties, szellemszerű formák lebegtek az ámuldozó vendégek között. Némelyik előkelő pózban ábrázolt, arisztokratikus pamacsruhát viselő füstember a nemesek karikatúrájának készült. A füstfigurák mozogtak, lebegtek, végül szétszakadoztak, váratlanul semmivé váltak.

– Ez a legújabb módi – jegyezte meg valaki. – Úgy hallottam, a művész egyenesen a Sarkról érkezett.

– Arról a reneszánsz világról? – kérdezte egy másik bámész hitetlenkedve. – Nem merész egy kicsit? Ki hívta meg?

– Azt beszélik, maga a császár.

Hari összeráncolta a homlokát. A Sark volt az a bolygó, ahonnan azok a bizonyos személyiség-szimulációk érkeztek, amikről Yugo beszélt.

– Reneszánsz világ – mormolta kissé dühösen. Már tudta, miért találja olyan bosszantónak a füstalakokat: az efemer természetű formák sorsa az volt, hogy kaotikusan felbomoljanak, semmivé váljanak.

A légszobrász közben egy szatirikus formacsoportot készített. Az első alakot karmazsinvörös füstből fújta. Hari csak akkor jött rá, kit ábrázol, amikor Dors nevetve oldalba bökte.

– De hiszen ez te vagy!

Hari gyorsan becsukta tátva maradt száját. Hirtelen nem tudta, hogyan reagáljon. A második, kék füstből gyúrt alak a dühös arcú Lamurk pontos mása lett. A ködfigurák egymással szemben lebegtek; a füst-Hari mosolygott, Lamurk szobra mérgesen ráncolta a homlokát, azután hirtelen guvadt szemű, előreálló ajkú bohóccá változott.

– Azt hiszem, elérkezett a távozás ideje – suttogta Hari protokollosa. A matematikus örömmel bólintott.

Amikor hazaértek, biztos volt benne, hogy az elfogyasztott serkentőkben volt valami szokatlan anyag, ami az estélyen megoldotta a nyelvét. A lassú beszédű, meggondolt Seldon magától sohasem lett volna hajlandó nyíltan összetűzni Lamurkkal. Hari tudta, óvatosabban kellett volna viselkednie.

Amikor elmondta, mi aggasztja, Dors megrázta a fejét.

– A történteknek nincs köze a serkentőkhöz. Te beszéltél, az az éned, amelyik csak ritkán mutatkozik meg.

5.

– A bulik azért vannak, hogy az emberek jól érezzék magukat – jelentette ki Yugo, és Hari mahagóni íróasztalára tett egy bögre kávét.

– Hát... Ez nem arra volt jó – felelte a matematikus.

– Az a sok pompa, a nagy hatalmú emberek, a gyönyörű nők, elmés társalgások... Azt hiszem, két napig sem unnék rá.

Ahogy így belegondolok, éppen ez a legszörnyűbb az egészben. Mármint a hatalom. A jelek szerint a befolyásos emberek közül senki sem foglalkozott a Birodalom hanyatlásával.

– Van valami ősrégi mondás, ami éppen ide illik.

– Igen. Hárfáznak, miközben Róma lángol. Dors természetesen ezt is ismeri... Szerinte a Birodalom előtti korból, egy különösen jelentős zónából származik. Van egy másik is: "Minden hipernyílás Rómába vezet".

– Még sohasem hallottam erről a... Rómáról.

– Én sem, de a fellengzősség a jelek szerint örök és kiirthatatlan. Utólag persze komikusnak tűnik az egész.

Yugo nyugtalanul járkált Hari irodájában.

– Szóval nem foglalkoznak a hanyatlással...

– Számukra az egész nem más, mint a hatalmi harcok díszlete.

A Birodalomban léteztek világok, zónák, sőt egész spirálkarok, amelyekben rég megmutatkoztak a hanyatlás jelei. A legrettenetesebb az volt, hogy ezeken a helyeken az emberek ízléstelen szórakozásba, erkölcstelenségbe menekültek a gondok elől. A médiák zajongva adtak hírt az egyes esetekről, és egyre népszerűbbé váltak a Sarkhoz hasonló világokról származó "új-reneszánsz" irányzatok.

Hari a Birodalomban a visszafogottságot, a finomságot és a diszkréciót, az intelligenciát, a tehetséget, a pompát becsülte legtöbbre. A Helicon durva és elmaradott világ volt, bár nem annyira, hogy lakói ne tudjanak különbséget tenni a dísz és a disznó között.

– A politikusok mit mondanak?

Yugo fél fenékkel a matematikus íróasztalára ült, de vigyázott rá, nehogy a falapba ágyazott kapcsolókra telepedjen. Amikor belépett Hari irodájába, úgy tett, mintha csak a kávé miatt jött volna, de ez csupán ürügy volt. Valójában a legfrissebb pletykákra volt kíváncsi. Hari elmosolyodott; az emberek akkor is szívesen hallottak a hatalmasok viselt dolgairól, ha történetesen elégedetlenek voltak velük.

– Abban reménykednek, hogy valamelyik "morális újjászületés" mozgalom... mondjuk az átalakított ruellianizmus... sikeres lesz, és gerincet ad a zónáknak, ahogy ezt valaki megfogalmazta.

– Hmm. Szerinted működni fog a dolog?

– Lehet, de nem sokáig.

Az ideológia bizonytalan kötőanyag. Még a vallásos lelkesedés sem ragaszthat össze sokáig egy birodalmat. Vannak erők, amelyek megváltoztathatják a szerkezetét, de ezek sem tudnak sokáig ellenállni a nagyobb, állandó elemek – például a gazdaság – áramlatainak.

– És mi van az Orion-zónában folyó háborúval?

– Senki sem beszélt róla.

– Mit gondolsz, jól építettük be a háborúkat az egyenletekbe? – Yugo mindig remekül értett hozzá, hogy váratlanul rátapintson arra a problémára, ami Harit éppen foglalkoztatta.

– Nem. A háború a történelem túlságosan nagy jelentőségűnek tartott eleme.

Természetesen a háborúk gyakran központi szerepet kaptak. Érthető, hiszen senki sem olvasgatott gyönyörű verseket, amikor a közelében kirobbant egy ökölharc. A hirigek az olyanok kezét is lefoglalták, akik nem akartak egyebet,csupán élni a mindennapi életet. A háború a mérnökök és a kereskedők számára sem kifizetődő. Felmerül tehát a kérdés: miért billen mégis a háború javára a mérleg, amikor a másik oldalon a Birodalom teljes gazdasága az ellensúly?

– A háborúk egyszerűek, de figyelmen kívül hagyunk valami alapvető tényezőt... Érzem, hogy így van.

– Mindent a Dors által előásott történelmi adatokra alapoztunk – védekezett Yugo. – Az alapunk szilárd volt.

– Ebben nem kételkedem, de mégis...

– Nézd, több mint tizenkétezer év konkrét tényeit sikerült összegyűjtenünk. Erre építettem fel a modellt.

– Mégis úgy érzem, megfeledkeztünk valami lényeges dologról.

Az összeomlásokat a legtöbb esetben nem absztrakt okok váltották ki. A Birodalom konszolidációjának első éveiben még virágoztak a kisebb hercegségek, később azonban elpusztultak. Történelmük tele volt ismétlődő eseményekkel.

A csillagközi királyságok újra és újra összeomlottak a túlzott adóterhek alatt. Az adókból sok esetben a zsoldoshadakat finanszírozták, amelyek megvédték az adott királyságot a szomszédaitól, vagy fenntartották a belső rendet. Mindegy, mi miatt volt szükség az adóterhek megnövelésére, a nagyobb városok népessége hamar lecsökkent, mert az emberek elmenekültek az adószedők elől, és a "vidéki békében" kerestek menedéket.

Spontán cselekedet volt. De mi lehetett a valódi oka?

– Az emberek! – Hari hirtelen kihúzta magát. – Ez az, amiről megfeledkeztünk!

– Hm? Te magad bizonyítottad be... Emlékszel? A redukciós elmélet! Te állítottad, hogy az egyes személyek nem számítanak!

– Nem is számítanak. Az emberek viszont igen. Mi az egyenleteinkben csak tömegekkel foglalkozunk, de nem ismerjük az emberek cselekedeteinek mozgatórugóit.

– Talán ezeket is kideríthetjük a rendelkezésünkre álló adatokból.

– Talán igen, talán nem. Mi lenne akkor, ha óriáspókok volnánk, és nem főemlősök? Vajon ebben az esetben is ugyanilyen lenne a pszichohistória? Yugo a homlokát ráncolta.

– Nos... ha az adatok nem változnának...

– A kereskedelemre, a háborúkra, a népességi statisztikákra vonatkozó adatok? Nem számítana, hogy pókokat számolgatunk emberek helyett?

Yugo megrázta a fejét. Arca elborult; képtelen volt elismerni Hari állításának igazát, mert ezzel a hosszú évek kemény munkájával elért eredményeket kérdőjelezte volna meg.

– Az adatokból mindenre választ kaphatunk...

– Ismerd be az igazat: most azért vagy itt, hogy részletesen megtudd, mit csinálnak a gazdag és híres emberek, amikor összegyűlnek és szórakoznak... Ez hol szerepel az egyenletekben?

Yugo ajka bosszúsan megrándult.

– Ez semmiség! Ez egyszerűen nem számít!

– Ki mondja ezt?

– Hát, a történelem...

– A történelmet a győztesek írják. Ez tény. De hogyan veszik rá a generálisok a férfiakat és a nőket arra, hogy átmasírozzanak a fagyos sármezőkön? Mi az oka annak, hogy az emberek nem tagadják meg a parancsot?

– Ezt senki sem tudja.

– Nekünk tudnunk kell. Vagyis... az egyenletekben ennek is szerepelnie kell.

– Hogyan?

– Fogalmam sincs.

– Menjünk a történészekhez?

Hari felnevetett. A történészekről ugyanaz volt a véleménye, mint Dorsnak. A múlt tanulmányozásában már jó ideje nagyobb szerepet kapott a történészek ízlése, mint az áttanulmányozható adattömeg. Volt idő, amikor még ő is azt hitte, a történelem kutatása azonos a dohos cyberfile-ok átnézésével. Később éppen Dors volt az, aki megmutatta neki, a rendelkezésre álló ferrithengereken, polimertömbökön vagy mátrixokon tárolt adathalmazokból hogyan tud megkeresni egy bizonyos információt, amiből matematikája szilárd alapját képezheti. Menet közben azt is megtudta, hogy Dors és a többi történész csupán annyit tesz, hogy újabb tudás-téglákkal egészíti ki a folyamatosan növekvő építményt.

A történelem tanulmányozásának aktuális stílusa szerint dolgozók azonban ehelyett csak annyit tettek, hogy az előre meghatározott mederbe terelték a múltat. Az egymással szemben álló frakciók dühös vitákat folytattak a régmúlt események miatt: a saját történelmüket állították szembe az ellenségeikével. A "spirálcentrum" hívei szerint a historikus erők a spirálkarok mentén terjedtek tovább, ezzel szemben a "fókuszpártiak" azt állították, hogy az elvek, a trendek, a mozgalmak és az evolúció a Galaktikus Centrumból áradt szét. A technokraták hevesen ellenezték a természetpártiak azon állítását, hogy a változásokat az emberben rejlő erők, képességek segítik elő.

A tények és a lábjegyzetek milliárdjai között a specialisták meglátták a múltban a jelenkor politikájának tükörképét. Mivel a jelen széttöredezett és átalakult, nem maradt hozzá más referenciaanyag, csak a történelem, ami meglehetősen bizonytalan támpontot nyújtott – különösen akkor, amikor az ember rájött, hány olyan lyuk van a feljegyzésekben, amit egyelőre a rejtély tölt ki. Hari szerint az egész jobban hasonlított a divatra, mint egy szilárd alapra. A múltnak egyetlen vitathatatlan pontja sem volt.

Természetesen akadtak kérdések, amelyekre a választ széles körben elfogadták. A legtöbb ember azt vallotta, hogy a Birodalom mindent összevetve jó, és a stagnálás hosszú periódusai a legjobb korszakok, mert valakinek mindig nagy árat kell fizetnie a változásokért. Ebből a szemszögből nézve teljesen mindegy, hogy az egyes frakciók hogyan szidalmazták egymást és dicsőítették magukat; abban mindenki egyetértett, hogy az emberiség nagy utat tett meg. Ezen túl azonban eltértek a vélemények. Kevesen maradtak azok, akik aggodalommal figyelték, merre tart az emberiség, merre a Birodalom. Hari egyre inkább úgy érezte, hogy ez a kérdés elsikkad az "én történelmem a tiéd ellen" című harci játék során, mert a legtöbb történész tudat alatt rettegett a jövőtől. A lelkükben érezték a hanyatlást, és tudták, hogy a látóhatáron túl nem egy újabb felemelkedés-stagnálás ciklus, hanem a teljes összeomlás vár a Birodalomra.

– Nos, mit tegyünk?

Hari hirtelen ráeszmélt, Yugo már másodszor teszi fel a kérdést. Kizökkent az elmélkedésből.

– Nem tudom...

– Tegyünk be egy újabb "ösztön"-változót?

Hari megrázta a fejét.

– Az emberek nem ösztönlények. Ők úgy viselkednek, mint... az emberek. Mint a főemlősök. Azt hiszem...

– Akkor... tanulmányozzuk a főemlősöket?

Hari felemelte a kezét.

– Megadom magam! Érzem, hogy ez a logikai ösvény elvezet valahová, de... még nem látom a végét.

Yugo vigyorogva bólintott.

– Majd meglátod, amikor megérik a gondolat.

– Köszönöm. Tudom, nehéz velem dolgozni. Hangulatember vagyok.

– Rá se ránts! Időnként hangosan gondolkodsz, ennyi az egész.

– Néha úgy érzem, egyáltalán nem gondolkozom.

– Megmutassam a legutolsó eredményemet? – Yugo imádta megmutatni a felfedezéseit.

Hari hátradőlt a székben, Yugo pedig bekapcsolta az iroda holovetítőjét. A levegőben jelsorozatok, egyenletek, háromdimenziós, színkódolt ábrák jelentek meg. A rengeteg jel láttán Harinak egy folyóparton pihenő madársereg jutott az eszébe.

A pszichohistória alapjában véve a történelmi változók logikája szerint egymásba kapcsolt egyenletek óriási halmaza volt. Lehetetlen lett volna az egyiket megváltoztatni úgy, hogy a többi a régi maradjon. Ha alterálódott a népesség, nem csak a kereskedelem, de a szórakozási formák, a szexuális morál, és még több száz egyéb faktor is megváltozott.

Kétségtelen, akadtak közöttük lényegtelen tényezők. De melyek lehettek azok? A történelem tényszilánkokkal teli feneketlen kútnak látszott, és az egyes darabkák a többi nélkül értelmetlennek tűntek. A történelemkutatás alapvető feladata éppen a legmélyebben gyökerező változók megtalálása volt.

– Utóirányítási ráta... Abrakadabra! – Yugo elegánsan elrendezett háromdimenziós grafikonokat varázsolt a levegőbe. – Gazdasági mutatók, változó-családok, ipar.

– Ez melyik korszak? – kérdezte Hari.

– A galaktikus időszámítás szerinti harmadik és hetedik évezred közötti időszak.

A gazdasági változókat jelképező többdimenziós formák csavart nyakú palackokra emlékeztettek, amelyeket – amikor Yugo folyamatosan előrébb léptette az idő-mutatót – valamilyen folyadékok töltöttek meg. A folyadékok sárgán, barnán, vörösen virítva, lassú táncra emlékeztető hullámzással mozogtak, s időnként egymásba csaptak. Harit mindig lenyűgözte, mennyi szépség származott a matematikából. Yugo bonyolult ökonometriai mennyiségeket ábrázolt, melyek az évszázadok áramlása során finom arabeszkekké válva jelentek meg.

– Meglepően jó az egyensúly – ismerte el Hari. A történelmi adatok sárga felületei összeolvadtak a palackokkal, és a bennük kacskaringósan felfelé kúszó folyadékokkal. – Négy évezred leírása! Mi a helyzet a végtelenségi tényezővel?

– Az új renormalizációs módszerrel sikerült kiszűrnöm.

– Pompás! A galaktikus középkorra vonatkozó adatok a legbiztosabbak. Így van?

– Igen. A politikusok a hetedik évezred után kezdték aktiválni magukat. Dors segít nekem a felesleges adatok kiszűrésében.

Hari elismeréssel bámulta a színek csodálatos keveredését, az áttetsző palackokba zárt ősi bor hullámzását.

A pszichohistóriai tényezők szorosan kapcsolódtak egymásba, ennek ellenére a történelem – sokak véleményével ellentétben – nem az idők szakadéka fölött átívelő merev és erős acélépítményre, sokkal inkább egy kötélhídra hasonlított, ami minden lépés megtételekor megreccsent és megfeszült. Az alkotórészek erős koherenciája az egyenletekben is megmutatkozott, a számítások eredménye olykor végtelenné vált. Mivel a valóságban semmi sem lehetett végtelen, az egyenleteket módosítani kellett. Hari és Yugo több évet töltött az ezt lehetővé tévő módszer kifejlesztésével, ami a jelek szerint használható volt.

– Milyenek lesznek az eredmények, ha továbbfuttatjuk az egyenletet, és nem állunk meg a hetedik évezrednél? – kérdezte Hari.

– Megnövekszik a hullámzás – vallotta be Yugo.

A visszacsatolódó hurkok léte nem számított új dolognak. Hari ismerte az ősrégi elméletet, mely szerint, ha egy bizonyos rendszer alkotóelemei szorosan egymáshoz kapcsolódnak, és az egyiket meg lehet változtatni, akkor lehetőség nyílik valamennyi irányítására. A belső visszacsatolások milliárdjainak segítségével szabályozni lehet annak a rendszernek a működését, amely normál esetben spontán módon vezérelte önmagát.

A történelmet persze senki sem irányíthatta, de bizonyos korszakokban – például a Yugo által vizsgált négy évezredben – az egyenletek valahogy mindent rendbe tettek. A pszichohistória tehát képes volt a történelem "utóirányítására".

Emberi agy nem foghatta fel az igazán bonyolult rendszerek irányításának módját. Ám ha a rendszer működésében hiba következett be, valakinek vállalnia kellett, hogy belenyúl a közepébe, és megtalálja a probléma forrását.

– Ötletek? Nyomok?

Yugo vállat vont.

– Ezt nézd meg!

A folyadékok a palackok falához csapódtak. Egyre több tekert nyakú, rikító színű adat-folyadékkal teli palack jelent meg a levegőben. Hari tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy az áramlatok ellepik a narancsszínű változó-teret, és mozgásra kényszerítik a szomszédos bíborszínű rétegeket. A hologram hamarosan egy vad örvényre emlékeztetett.

– Tehát az egyenletek kudarcot vallanak – állapította meg Hari.

– Igen. De az idősáv is túl széles. A nagyobb ciklusok körülbelül százhuszonöt évig tartanak, az események utáni lecsillapodási időszak pedig általában kevesebb, mint nyolcvan esztendő. Nézd...

A hologramörvény már olyan volt, mintha egy hurrikán áztatná a lábát egy szivárványszínű óceánban.

– Ez a kavarodás a Dors által "generációs divatnak" nevezett tényező miatt következik be – magyarázta Yugo. – Voltak bizonyos zónák, ahol tudatosan megnövelték az emberek átlagéletkorát. Ha ezt figyelembe véve előreléptetem az egyenletet az időben, minden rendben van, de... azután nem találok adatot. Hogy lehet ez, kérdeztem, és beleástam magam a történelembe. Kiderült, hogy az ilyen sokáig élő társadalmak viszonylag rövid ideig léteztek.

– Biztos vagy benne? – csóválta Hari a fejét. – Az ember azt hinné, az átlagéletkor megnövekedése révén egy kis bölcsesség kerül végre a palettára.

– Hát nem ez történt! Mélyebbre néztem, és rájöttem, hogy amikor egy társadalomban az emberek átlagéletkora megközelíti a szociális ciklusok hosszát – ez átlagosan száztíz standard év –, instabilitás jelentkezik. Egész bolygók kezdenek háborúzni, általános a depresszió és a megbetegedés.

Hari kérdőn nézett Yugora.

– Ez az összefüggés... közismert?

– Nem hiszem.

– Tehát az emberek nem növelhetik meg túlságosan az átlagéletkort, mert ezzel társadalmi katasztrófákat okoznak, és leállítják a fejlődést.

– Így van. – Yugo mosolyra húzta a száját. Hari már ismerte ezt az arckifejezését: akkor vigyorgott így, amikor büszke volt munkája eredményére. – A szaporodó szabálytalanságok pedig káoszt eredményeznek.

Ez volt az a probléma, amire még nem találtak megoldást.

– A fenébe! – Hari szívből gyűlölt mindent, ami kiszámíthatatlan.

– Nos, főnök, eddig jutottam, és nem tovább.

– Semmi baj! – felelte Hari vidáman, bár nem volt valami jó a kedve. – Nagyot léptél előre. Ne felejtsd el a mondást: a Birodalmat sem egyetlen nap alatt építették fel.

– Hát, lehet, hogy hosszú ideig tartott, míg létrejött, de a jelek szerint szétesni sokkal hamarabb fog.

Ritkán beszéltek a pszichohistóriai kutatások legfontosabb motivációjáról, a Birodalom felfoghatatlan okok következtében történő hanyatlása miatt érzett aggodalomról. A szétesést sokan sokféleképpen magyarázták, de senki sem látott a jövőbe. Hari abban reménykedett, neki sikerülni fog, ám a munka dühítő lassúsággal haladt.

Yugo levertnek látszott. Hari felállt, megkerülte az óriási íróasztalt, és szelíden hátba verte a fiatalabb férfit.

– Fel a fejjel! Publikáld az eredményedet.

– Publikáljam? Hiszen titokban kell tartanunk a pszichohistóriát!

– Csoportosítsd az adataidat, és jelentesd meg valamelyik történelemelemzéssel foglalkozó lapban. Dors majd segít kiválasztani, melyikben.

Yugo arca felderült.

– Megírom, aztán megmutatom neked, aláírjuk...

– Nem, engem hagyj ki belőle. Ez a te munkád.

– Hékás! Hiszen tőled tanultam, hogyan kell elkészíteni egy analízist, hol...

– Ez a tiéd. Tedd közzé.

– Hát...

Hari nem tett említést arról az apróságról, hogy a kialakult helyzetben minden, az ő nevével fémjelzett írás a figyelem középpontjába kerülne. Biztos lennének néhányan, akik megsejtenék, hogy az elmélet valójában jóval több, mint az átlagéletkor-effektus elemzése. Nem, egyelőre az lesz a legjobb, ha a dologgal kevesen foglalkoznak.

Miután Yugo visszatért a munkájához, Hari egy darabig még elmélázva nézegette az íróasztala fölötti hologramon az adat-folyadékok örvénylését. Az asztalán álló kicsiny, elegáns kerámialapra nézett – Dorstól kapta –, és elolvasta a ráírt idézetet, a kedvencét:

Ha a megfelelő időben gyakorolsz nyomást a történelmi forgáspontra, minimális erővel kikövezed a távoli jövő felé vezető utat. Közvetlen céljaid közül csak azok elérésére szánj erőt, amelyek eredményei hosszabb távú terveid valóra válását segítik.

– Kamble császár, IX. Jóslat, 17. szakasz.

– De mi van akkor, ha nem lehetnek hosszabb távú terveink? – mormolta Hari, és folytatta a munkáját.

6.

Másnap megtudhatta, milyen a birodalmi politika a gyakorlatban.

– Nem is tudtad, hogy egy háromdimenziós Szkóppal figyelnek? – kérdezte Yugo.

Hari az irodai holovetítőjén éppen a Lamurkkal folyatott beszélgetés felvételét nézte.

A védelmére kirendelt különítményeseknek is kezdett gondot okozni az otthona előtt összegyűlt médiacsőcselék. A katonák felfedezték, hogy az egyik médiacsapat a lakás fölött három emelettel üzembe helyezett egy lehallgató készüléket. A százados erősítést kért, és Harit meg Dorst az egyik szervizjáraton keresztül kikísértette a házból. A matematikus az egyetemen keresett menedéket.

– Nem, nem vettem észre. Annyi minden történt... – Harinak eszébe jutott a fickó, akit a fogadáson a testőrei megmotoztak, majd eleresztettek. A 3D kamera és a hozzá tartozó hangrögzítő olyan kicsi volt, hogy a médiapióca a ruhája alatt is nyugodtan elrejthette. Igaz, rendszerint a bérgyilkosok is a ruhájukkal takarják el fegyvereiket, de a testőrök hamar különbséget tudnak tenni a hírvadászok és az embervadászok között.

– Tartsd szemmel őket, ha beszállsz a ringbe – figyelmeztette Yugo, aki dahli lévén járatos volt az efféle ügyekben.

– Kösz a figyelmeztetést – felelte Hari szárazon.

Dors a szájához emelte az ujját.

– Elég könnyen elbántál Lamurkkal.

– Nem akartam, hogy azt higgyék, mindenáron szét akarom cincálni a Főtanács egyik vezető tagját! – mondta Hari szenvedélyesen.

– Pedig pontosan ezt csináltad – jegyezte meg Yugo.

– Igen, lehetséges, de akkor és ott udvarias csevegésnek tűnt az egész... – Hari megcsóválta a fejét. A háromdimenziós felvétel szerkesztett változata alapján a beszélgetés verbális ping-pongnak tűnt, amit labdák helyett borotvaéles szópengékkel játszottak.

– Belerúgtál, valahányszor alkalom kínálkozott rá – állapította meg Dors.

– Pedig még csak nem is utálom! Sok jót tett a Birodalom érdekében. – Hari elgondolkodott. – De ez az egész... Élveztem, na!

– Talán mégis van tehetséged az ilyesmihez – jegyezte meg a nő.

– Inkább ne lenne!

– Nem hiszem, hogy sok választásod volna – foglalta össze a lényeget Yugo. – Egyre híresebb vagy.

– A hírnév nem más, mint a jól ismert név körül összegyűlt félreértések tömege – szögezte le Dors.

Hari elmosolyodott.

– Ezt jól megfogalmaztad!

– A Vén Eldoniant idéztem. A császárok közül ő élt a legtovább. A klánjából egyedül ő halt meg végelgyengülésben.

– Egyébként lehet a dologban valami – morogta Yugo. – Számíthatsz rá, hogy adomák, pletykák főszereplője leszel.

Hari dühösen megrázta a fejét.

– Azt már nem! Nem hagyhatom, hogy ez a semmiség elvonja a figyelmemet a munkáról. Yugo, mi van azokkal a csempészett személyiség-konstellációkkal, amiket... khm... szereztél?

– Nálam vannak.

– Gépi nyelven? Futni fognak a komputeren?

– Igen, de átkozottul nagy a memóriaigényük. Párat megpróbáltam lejátszani, de nagyobb feldolgozóhálózatra van szükségük, mint amekkorát én biztosítani tudtam.

Dors elkomorodott.

– Nem tetszik nekem ez az egész. Ezek nem egyszerű konstellációk. Ezek szimulációk!

Hari bólintott.

– De mi itt most kutatást végzünk, és nem egy szuperfajt próbálunk előállítani. Dors felállt, és energikusan járkálni kezdett.

– A személyiség-konstellációk megfelelnek bizonyos törvényeknek, de a szimek használata a legősibb tabuk közé tartozik!

– Igen, az őskorban valószínűleg így volt, de...

– Ez már a történelem előtti korokban is így volt! – Dors orrcimpája vibrált a dühtől. – A tiltások azokban az időkben gyökereznek. Egyetlen feljegyzés sincs arról, miért lettek nem megengedettek... Valószínűleg még jóval az Árnykorszak előtt történt valami katasztrófa.

– Az meg mi a csoda? – kérdezte Yugo.

– Egy hosszabb időszak... Pontosan nem tudjuk, milyen hosszú; valószínűleg több ezer évig tartott. Azelőtt, hogy a Birodalom egységessé vált.

– Úgy érted, ez még a Földön volt? – Yugo kétkedő arcot vágott.

– A Föld létezése inkább legenda, mint tény. De igen, ez a tabu talán ugyanabból a korból származik, mint a mondák.

– Ezek a szimek reménytelenül ostobák – legyintett Yugo. – Semmi közük sincs a mi korunkhoz. Az egyik egy vallási fanatikusé. Még sohasem hallottam a hitéről. A másik valami okostojás író. Senkire sem jelentenek veszélyt, legfeljebb önmagukra.

Dors gyanakodva méregette Yugot.

– Ha ennyire értéktelenek, miért lennének hasznosak a számunkra?

– Azért, mert hitelesíthetik a pszichohistóriai mutatószámokat. Olyan modellező egyenleteink vannak, amelyek az alapvető emberi percepciótól függnek. Ha a rendelkezésünkre áll egy ősrégi agy, még akkor is, ha feljavított szimuláció az egész, meg tudjuk határozni az egyenletekből hiányzó konstansokat.

Dors kétkedően felhorkantott.

– Nem értek a matematikához, de azt tudom, hogy a szimek veszélyesek lehetnek.

– Nézd, ezekben a dolgokban már egyetlen épeszű ember sem hisz – nyugtatta Yugo. – A matematikusok már évszázadok óta alkalmaznak pszeudo-szimeket. Ott vannak például a gépagyúak...

– De ezek nem teljes személyiségek, igaz? – kérdezte Dors komoran.

– Nos, így van, de...

– Nagy bajba kerülhetünk, ha a te szimjeid véletlenül jobbak, okosabbak. Yugo lustán mosolyogva, széles keze egyetlen legyintésével félresöpörte a nő aggodalmát.

– Ne izgulj! Mindent kézben tartok. Egyébként már megoldottam a gépidő meg a futtatás problémáit, és találtam magunknak egy fedőtevékenységet. Hari csodálkozva nézett rá.

– Mi lenne az?

– Van egy vevőm a szimekre. Valaki, aki le akarja futtatni az anyagot, fedez minden költséget, és megfizeti a... khm... jogdíjakat. Kereskedelmi célokra akarja felhasználni őket.

– Ki az? – kérdezte Dors és Hari egyszerre.

– A Fortélyszövetség! – jelentette ki Yugo büszkén.

Hari értetlen arccal bámult rá. Dors megtorpant, mintha egy réges-régi emlék után kutatna.

– Igen, emlékszem rá – mondta végül. – Egy komputeres rendszerekkel foglalkozó cég.

– Pontosan. Az egyik legjobb a szakmában. Piacuk van a régi szimekre. Szórakoztató programokként árulják az ilyesmit.

– Még nem hallottam róluk – tanácstalankodott Hari.

Yugo ámuldozva csóválta a fejét.

– Nem tartasz lépést a korral, Hari.

– Nem is próbálok. Én inkább megelőzni szeretném.

– Nem hiszem, hogy jó ötlet egy külső céget bevonni az ügybe – vetette fel Dors. – És mi ez az egész a fizetéssel kapcsolatban?

Yugo arca felragyogott.

– Hajlandóak kifizetni a költségeket. Már mindent megtárgyaltam velük. Dors aggodalmasan előredőlt.

– Lesz beleszólásunk abba, hogy mit csinálnak a szimekkel?

– Erre nem lesz szükségünk – védekezett Yugo. – Valószínűleg hirdetésekben, vagy hasonlókban akarják használni az anyagot. Másra nem is nagyon lehet, hiszen az emberek valószínűleg egy kukkot sem fognak érteni az egészből.

– Nekem akkor sem tetszik. A kereskedelmi felhasználást sem találom jónak, de emellett túlságosan kockázatos feléleszteni egy őskori szimet. A közfelháborodás...

– Hé, ez már a múlt! Az emberek nem gyűlölik a gépagyúakat, és a mechanikus fickók is egyre okosabbak.

A gépagyúak alacsony mentális kapacitással rendelkező gépek voltak. Intelligenciaszintjük felső határát törvények szabályozták. Hari gyanította, hogy ezeket a törvényeket a valódi, ősi robotok alkották, hogy a mesterséges intelligenciák ne hozhassanak létre még jobban specializált és még kiszámíthatatlanabb típusokat.

A valódi robotok – mint például R. Daneel Olivaw – a háttérben maradtak, és hosszú távú célokért dolgoztak. Sajnos a Birodalomban felgyülemlő feszültség következményeként a kibernetikára vonatkozó szabályok, mint minden más törvény, egyre inkább érvényüket vesztették.

Dors felállt.

– Én ellenzem a dolgot. Most azonnal abba kell hagynunk az egészet. Yugo is felpattant.

– Hiszen te segítettél megtalálni a szimeket! Most meg azt mondod...

– Nem akartam, hogy ez legyen belőle! – A nő arcvonásai megkeményedtek. Hari töprengve Dorsra nézett. Kíváncsi volt, mitől lett egyszeriben ilyen heves. Biztosan van valami a háttérben... De mi lehet az?

– Nem értem, miért ne kereshetnénk egy kis pénzt a kutatásaink melléktevékenységeivel – mondta halkan. – Egyébként valóban hatalmas komputeres kapacitásra van szükségünk.

Dors szája dühösen megrándult, de nem szólt. Hari eltűnődött, miért izgatta fel magát ilyen nagyon.

– Általában, kedvesem, fittyet hánysz a társadalmi konvenciókra.

– Neked meg általában nem ajánlják fel a főminiszteri széket! – vágott vissza a nő.

– Ilyen apróságok miatt nem fogom megfúrni a kutatási programunkat – mondta Hari határozottan. – Érthető?

A nő bólintott. Hari hirtelen véreskezű zsarnoknak érezte magát. Dors a munkatársa és egyben a felesége volt; ez a helyzet potenciális konfliktusforrásnak számított, de eddig mindig sikerült kikerülniük az összetűzést. Mi lehet az oka, hogy Dors most mégis ilyen hevesen reagált?

Elvégeztek néhány, a pszichohistóriával kapcsolatos feladatot, majd Dors felhívta Hari figyelmét a következő megbeszélésére.

– Az illető nő a történelem tanszékemről jött át. Megkértem, hogy nézze végig a legutóbbi tízezer év trantori trendjeit.

– Ó, nagyon jó! Köszönöm. Bevezetnéd?

Sylvin Thoranax csinos nő volt. Egy doboznyi régi adatpiramist hozott magával.

– Ezeket a bolygó túloldalán, egy könyvtárban találtam – magyarázta. Hari kézbe vette az egyik piramist.

– Még nem találkoztam ilyenekkel. Porosak.

– Némelyik még a könyvtári nyilvántartásban sem szerepelt. Néhányat letöltöttem. Jók. A fordítómátrix segítségével még mindig olvashatók.

– Hmm. – Hari mindig szerette a régi korokból származó technikai eszközökből áradó ódon hangulatot. – Direkt módon is el lehet olvasni az anyagot? A nő bólintott.

– Tudom, hogyan működik a leegyszerűsített Seldon-egyenlet. Ezeket az adatokat fel lehet használni a matematikai összehasonlítások elvégzésére. Megtalálhatják a keresett együtthatókat.

Hari elhúzta a száját.

– Az egyenlet nem az enyém. Hosszú kutatómunka eredménye, számtalan ember dolgozott rajta...

– Ó, professzor úr, hiszen mindenki tudja, hogy ön fektette le az alapokat. Ön határozta meg a megközelítés módját.

Hari egy kicsit még dohogott – valóban bosszantotta a dolog –, Thoranax azonban ügyet sem vetve rá folytatta a piramisokról szóló kiselőadást. Amikor a fellelkesedett Yugo is bekapcsolódott a beszélgetésbe, Hari úgy döntött, nem próbálja megmagyarázni, valójában kinek köszönhető az a bizonyos egyenlet. Thoranax végül Yugoval együtt távozott. Hari hozzálátott a napi teendők elvégzéséhez.

A napirendje hologram formájában lebegett előtte:

– előadókat szerezni a szimpóziumra (a vonakodókat különös kedvességgel kell meghívni)

– felterjesztéseket írni a birodalmi fickóknak

– elolvasni a diákok tanulmányait miután a logikai ellenőrző program továbbengedte őket.

A napja nagy részét ilyen teendőkre kellett áldoznia. Csak akkor jutott eszébe, hogy korábban ígéretet tett egy előadás megtartására, amikor az egyetem kancellárja megjelent az irodájában.

A kancellár összepréselt ajkai szűnni nem akaró, ironikus mosolyra húzódtak, pillantása olyan volt, mint bármelyik szelíd tudósé.

– Az... öltözéke? – kérdezte kissé éles hangon.

Hari az irodai szekrényéhez lépett, előkereste a bő ujjú, széles övvel ellátott talárt, és az egyik mellékhelyiségben gyorsan átöltözött. Amikor elindult, a titkárnője a kezébe adta a multifunkcionális látókockát. A kancellár kíséretében átvágott a főtéren; különítményesei állandóan változó alakzatban próbálták körbefogni. Jól öltözött férfiakból és nőkből álló, 3D kamerákkal felfegyverzett tömeg állta az útjukat. Egyikük tetőtől-talpig végigpásztázta műszerével Harit – talán az öltözékét díszítő kék és sárga Streeling-csíkokat akarta bemutatni.

– Beszélt mostanában Lamurkkal?

– Mi a helyzet a dahliakkal?

– Mi a véleménye a szektor új elöljárójáról? Ön szerint számít, hogy az illető hölgy triszexuális?

– Mi a véleménye az új egészségügyi jelentésekről? Ön szerint a császárnak kötelezővé kellene tennie a Trantoron a testedzést?

– Ne törődjön velük – súgta Hari a kancellárnak.

A férfi elmosolyodott, és integetett a kameráknak.

– Csak a munkájukat végzik.

– Mi ez a testedzés ügy? – kérdezte a matematikus.

– Az egyik felmérés kimutatta, hogy az alvás közbeni elektrostimulálás nem fejleszti olyan mértékben az izmokat, mint a régimódi testgyakorlás.

– Nem meglepő. – Hari gyermekkorában az ültetvényeken dolgozott, és igazából sohasem lelkesedett az ötletért, hogy egy gépezet tartja karban az izmait, miközben ő alszik.

A kérdéseket üvöltöző médiások egyre közelebb húzódtak.

– A császárnak mi a véleménye arról, amit ön mondott Lamurknak?

– Igaz, hogy a felesége nem szeretné, hogy főminiszter legyen önből?

– Mi a helyzet Demerzellel? Hol van?

– Mit gondol a zónák vitájáról? Elképzelhető, hogy a Birodalom kompromiszszumot köt?

Egy nő furakodott a társai elé.

– Ön hogyan edzi a testét?

– Mértékletesen – felelte Hari gúnyosan, és gyorsan ellépett az értetlen arccal bámuló nő közeléből.

Amikor beléptek a főcsarnokba, Seldonnak eszébe jutott, hogy a teremőrnél le kell adnia a látókockáját. Egy esetleges hívás megzavarhatta volna az előadást.

– Sokan összegyűltek – jegyezte meg Hari, amikor a kancellárral együtt felért a nézőtér fölé benyúló előadói balkonra.

– Kötelezővé tettük a részvételt. Minden diáknak el kellett jönnie. – A kancellár mosolyogva lenézett a sokadalomra. – Jó benyomást akartam gyakorolni az odakint összegyűlt médiásokra.

Hari ajka megrándult.

– Hogyan ellenőrzik, hogy mindenki eljött?

– Előre kijelölt helyek vannak. Érkezés után mindenkinek be kell ütnie az azonosítási számát a székek komputerébe.

– Elég nagy hűhót csaptak... és az egész csak azért, hogy rákényszerítsék az emberekre a részvételt.

– Mindenkinek a saját érdeke volt, hogy eljöjjön! És persze a miénk is.

– Ezek itt felnőtt emberek! Ha nem azok, hogy foglalkozhatnak magas szintű tudományokkal? Hadd döntsék el ők, mi a jó nekik!

A kancellár összeszorította az ajkát, de nem válaszolt. Felállt, és üdvözölte a közönséget. Amikor Harira került a sor, ő is felemelkedett a helyéről.

– Most, hogy mindenki igazolta a jelenlétét, megköszönöm a meghívást, és közlöm, ezennel véget ért előadásom formális része.

A közönség meglepetten felmorajlott. Hari végigpillantott a termen, és megvárta, míg újra csend támad.

– Nem szeretek olyanoknak beszélni, akik csakis azért hallgatnak meg, mert valaki erre kötelezte őket. Aki távozni kíván, kérem tegye meg.

Leült. Az előadóteremben hangzavar támadt. Néhányan ügyet sem vetve társaik fújolására, felálltak a helyükről. Amikor Hari újra szólásra emelkedett, üdvrivalgás köszöntötte.

Még sohasem volt ilyen lelkes közönsége. Kitett magáért; csodálatos beszédet tartott a matematika jövőjéről. Egyetlen szóval sem említette a Birodalmat és annak hanyatlását, kizárólag a lélegzetelállítóan szép matematikáról beszélt.

7.

Az Érintkező Kultúrák Minisztériumából érkezett nő lenézett Harira.

– Magától értetődik, hogy meg kell kapnunk a segítséget az önök csoportjától. Hari hitetlenkedve rázta a fejét.

– Egy... szenzóhoz?

A matematikus irodájának vendégszékében ülő nő megigazította formaruháját.

– Ez egy nagyon fontos program. Valamennyi matematikusnak teljesítenie kell az adományrendeletben előírtakat.

– De mi nem értünk a komponáláshoz...

– Megértem a bizonytalanságát, ám mi, a minisztériumban úgy érezzük, éppen ezekre a szenzo-szimfóniákra van szükség ahhoz, hogy felserkentsünk egy... egy lassan fejlődő művészeti formát.

– Nem értem.

A nő arcán hivataloskodó, hűvös mosoly jelent meg.

– A mi elképzeléseink szerint ezzel az újfajta szenzo-szimfóniával a művész... pontosabban a matematikus... az euklideszi konceptuális elmélethez hasonlóan átformálja a gondolkodás alapvető szerkezetét, és létrehoz egy új elméletsort, amit azután lefordítunk a művészet nyelvére...

– Ki végezné a "fordítást"?

– Egy szűrőkomputer, ami a konceptuális mintázatokból érzetek széles skáláját hozná létre.

Hari felsóhajtott.

– Értem.

A nőnek hatalma volt, ő pedig nem tehetett mást, végig kellett hallgatnia az elképzeléseit. A pszichohistóriai kutatások támogatása biztosnak tűnt, hiszen egyenesen a császár magánbüdzséjéből kapták a pénzt, ám a tanszéknek szüksége volt a Birodalmi Adományhivatalra, és az onnan érkező támogatásra.

A kutatásokkal foglalkozó egyetemek állandó versenyben álltak egymással. A kutatóknak főként nyugalomra lett volna szükségük, ám a támogatások megszerzéséért folyatott harcnak köszönhetően a merisztokraták – a tudósok és az oktatók egyaránt – olyan egészségi problémákkal küszködtek, amelyért a stresszt lehetett felelőssé tenni. Köreikben az átlagnál jóval magasabb volt a válási ráta; kevesen nemzettek gyermekeket. Energiájuk jó részét arra fecsérelték el, hogy minden apró eredményt publikálni próbáltak, mert csak így növelhették jelentőségük látszatát. Azoknak, akik támogatást akartak szerezni a birodalmi hivataloktól, a legfontosabb teendőjük a folyamodványok kitöltése volt. Hari nagyon is jól ismerte az ilyen űrlapokon szereplő kérdéseket: sorolja fel és elemezze az igényelt támogatás mennyiségét, formáját; hozzávetőlegesen határozza meg, milyen eredményeket érhet el a kutatással; írja le, milyen laboratóriumi felszerelésekre, komputerekre van szüksége, és hogy van-e lehetőség a már meglévő eszközök modernizálására, átalakítására; fogalmazza meg a támogatandó munka filozófiai aspektusát stb, stb.

A hatalmi piramis felépítéséből fakadóan a legtapasztaltabb tudósok végezték a legkevesebb kutatást: ahelyett, hogy a munkájukkal foglalkoztak volna, igazgatták az intézményeiket, és támogatósdit játszottak a hivatalokkal. A Szürkék minden egyes adományozott papírdobozt nyilvántartottak. A támogatást igénylőknek csupán tíz százaléka kapta meg a kért segítséget – vagyis általában csak az igényelt összeg felét, azt is jó kétéves késéssel. A "sok eszkimó, kevés fóka" helyzetnek köszönhetően a hivatalok a megadandó támogatás fejében biztos eredményeket követeltek, tehát elvárták, hogy a kutatók már a szükséges összegek kiutalása előtt elvégezzék a munka oroszlánrészét. Ezzel próbálták bebiztosítani magukat az ellen, hogy olyan tervet finanszírozzanak, ami később kudarcba fulladhat. A támogatásra szoruló egyetemek nem tehettek mást, biztosra kellett menniük. Kizárólag a sikeresnek ígérkező témákkal foglalkoztak, és közben nem vették észre, hogy ezzel megfosztották magukat a legnagyobb élvezettől, amit munkájuk kínálhatott: le kellett mondaniuk az ismeretlen és a váratlan események okozta izgalomról.

– Majd... beszélek a tanszékem dolgozóival – motyogta Hari. A "rájuk parancsolok, hogy csinálják meg" megfogalmazás sokkal őszintébb lett volna, de nem akarta elrontani a beszélgetés hangulatát.

A nő távozása után Dors és Yugo rontott be az irodába.

– Én nem fogok dolgozni ezekkel! – kiáltotta Dors lángoló szemekkel. Hari megvizsgálta a két jókora tárgyat. Első pillantásra kőtömböknek tűntek, de nem lehettek nehezek, mert Yugo fél kézzel tartotta őket.

– A szimek? – kérdezte a matematikus.

– Méghozzá ferrittömbökre rögzítve! – vágta rá Yugo büszkén. – Egy Sark nevű bolygó egyik patkányfészkében találtak rájuk.

– Nem ezen a világon dívik az a bizonyos "új-reneszánsz" mozgalom?

– De igen... Elég nagy őrültség. Nehéz volt üzletet kötni velük, de én megszereztem a szimeket. A vezetőjük, egy Butta Fyrnix nevezetű nő beszélni szeretne veled.

– Már megmondtam: nem szeretnék belekeveredni az ügybe.

– Ööö... Az alkuhoz az is hozzátartozott, hogy megígértem neki a dolgot. Hari idegesen pislogott.

– El fog jönni hozzám? Ide?

– Nem, de fizetik a direktsugár költségét. A nő készenlétben áll, éppen most beszéltem vele. Nyomd meg a gombokat, és máris kapcsolatba kerültök.

Hari érezte, hogy valamilyen kockázatos dologba keveredik, olyasmibe, amit normális esetben nagy ívben elkerülne. A direktsugár-idő drága volt, mert a birodalmi hipernyílásrendszerben ezer évre előre szinte minden percet már lefoglaltak. Felesleges fényűzésnek számított közvetlen beszélgetések lebonyolítására használni a sugarat, de ha ez a Fyrnix még a készenléti időt is hajlandó kifizetni, pusztán azért, hogy elcseveghessen egy matematikussal...

Az ég kíméljen a fanatikusoktól, gondolta Hari.

– Nos, jól van – egyezett bele.

Butta Fyrnix magas, izzó tekintetű nő volt. Amikor képe megjelent az irodában, szélesen elmosolyodott.

– Seldon professzor! Nagy örömömre szolgál, hogy emberei érdeklődést tanúsítottak új-reneszánsz mozgalmunk iránt.

– Nos, azt hiszem... most inkább azokról a bizonyos szimulációkról van szó. – Hari örült, hogy a kapcsolat kétperces csúsztatási idővel működött. A legnagyobb hipernyílás bejárata egy fénypercnyire volt a Trantortól, és a jelek szerint a Sarktól is.

– Természetesen! Találtunk néhány ősi anyagot. A mozgalmunk, amit remélem ön is megismer majd, eléggé progresszív. Ledöntöttük a régi korlátokat.

– Bízom benne, hogy érdekes eredményeket kapunk – mondta Hari kitérően. Hogy az ördögbe bírta rá Yugo erre az őrültségre?

– Olyan dolgokkal állunk elő, amelyek fel fogják nyitni a szemét, Dr. Seldon. – A nő megfordult, és maga mögé mutatott.

Hari csak ekkor látta, Fyrnix egy ősrégi polcokkal telezsúfolt, hatalmas raktárhelyiségben áll.

– Hisszük, hogy mi végre felnyitjuk a ládát, amiben megtaláljuk a válaszokat a Birodalom előtti korokkal és a Föld-legendával kapcsolatos kérdésekre.

– Én... ööö... Nagy örömömre szolgálna, ha ismerhetném az eredményeiket.

– El kell jönnie hozzánk, hogy mindent a saját szemével lásson. Az eredményeink lenyűgöznének minden matematikust. Reneszánszunk éppen olyan előretekintő mozgalom, amire a fiatal, életerős bolygóknak szüksége van. Remélem, ellátogat hozzánk... talán éppen hivatalos minőségében.

Tehát a nő a jövő főminiszterét akarta maga mellé állítani! Harinak jó néhány kellemetlen percet kellett átélnie, mire sikerült leráznia Fyrnixet. Amikor a nő képmása szétfoszlott a levegőben, a matematikus dühösen Yugora meresztette a szemét.

A fiú széttárta a kezét.

– Én jó alkut kötöttem! A feltétel az volt, hogy összehozom veled a nőt.

– Remélem, nem fizettél túl magas árat. – Hari felállt, és óvatosan az egyik kockára tette a kezét. Az anyag meglepően hideg volt. Sötét belsejében rácslabirintusokat és megtört fénysugarak kacskaringós csíkjait látta – mintha egy országút kanyargott volna egy sötét város körül.

– Hát persze, hogy nem! – mondta Yugo hetykén. – Pár dahli segített... ööö... lebonyolítani az üzletet.

– Azt hiszem, erről nekem nem szabad tudnom! – horkant fel Hari.

– Mint főminiszter valóban nem – hangsúlyozta Dors.

– Nem vagyok főminiszter!

– De az lehetsz, méghozzá hamarosan. Ez a szimulációs játék túl kockázatos, és mintha ez nem lenne éppen elég, most még az üzérrel is beszéltél, akitől az anyag származik. Nem vagyok hajlandó dolgozni ezekkel!

– Nem is kért rá senki – jegyezte meg Yugo halkan.

Hari megdörzsölte a ferrittömb hideg, sima felületét, megemelte – elég könnyű volt –, mindkettőt kivette Yugo kezéből, és az íróasztalára állította.

– Milyen régiek?

– A sarkiak azt mondták – felelte Yugo – fogalmuk sincs róla, de legalább...

Dors hirtelen megmozdult. Felkapta a tömböket, a legközelebbi fal felé fordult, és egymáshoz csapta a két kockát. Fülsiketítő csattanás. Ferritszilánkok záporoztak a falra, apró törmelékdarabkák röppentek Hari arcába.

A rácsok megrepedésekor kiszabadult a tömbökben rejlő energia. Dors teste felfogta a robbanást.

A hirtelen beálló csendben Dors meg sem moccant. Vérző kezét szürke por lepte be, a bal arcán karcolás vöröslött. Lassan Hari felé fordult.

– Kötelességem gondoskodni a biztonságodról.

– Elég furcsa módon csinálod – morgott Yugo.

– Kötelességem megvédeni téged minden potenciálisan...

– Megvédtél? – vágott közbe Hari. – Azzal, hogy megsemmisítettél egy ősrégi tárgyat?

– A robbanást felfogtam, minimalizáltam a téged fenyegető veszélyt. Különben igen, szerintem a sarkiak mesterkedése igenis...

– Tudom, tudom. – Hari nyitott tenyérrel a nő felé nyújtotta a kezét. Előző este, amikor az igencsak jól sikerült előadás után hazatért, gyászos hangulatban találta Dorst. Az ágyuk is fagyos csatatérré változott, de a nő nem volt hajlandó megnyílni és elmondani, mi bántja. Visszavonulással akart győzni, ahogy ezt Hari egyszer megfogalmazta. El sem tudta képzelni, mi zavarja ennyire a feleségét. A házasság olyan, akár egy végtelen felfedezőút, gondolta kesernyésen.

– Én döntöm el, mi kockázatos, és mi nem az – fakadt ki Hari az iroda padlóján szürkéllő törmelékekre pillantva. – Te pedig elfogadod a döntésemet, kivéve, ha egyértelmű fizikai veszély fenyeget. Megértetted?

– Bíznom kell a saját ítélőképességemben.

– Nem! Ezekből a sarki szimulációkból talán megtudhatunk valamit a ködös ősidőkről. Olyasmit, ami hatással lehet a pszichohistóriára. – Hari eltűnődött. Lehet, hogy a nő Olivaw parancsát teljesítette? Miért izgatja ez a dolog ennyire a robotokat?

– Amikor egyértelműen veszélybe sodrod magad...

– A tervezés és a pszichohistória az én dolgom!

Dors szaporán pislogott, összepréselte ajkait. Kinyitotta a száját, de nem szólt. Végül bólintott.

Hari megkönnyebbülten felsóhajtott.

A következő pillanatban berontott a titkárnője, mögötte pedig a különítményesek. Gyors magyarázkodás következett. Hari a századosra nézett, és határozott hangon közölte, a ferrittömbök valahogy egymásra estek, és összetörtek.

– Az ilyen, mikroszkopikus információtömegeket tartalmazó tárgyak – magyarázta azon a tanáros hangon, amit már oly régen begyakorolt – igencsak törékenyek. Túlnyomás uralkodik a belsejükben.

A százados felszegte az állát, és végignézett a szilánkokon.

– Nem lett volna szabad megengednem, hogy ilyen ósdi szerkentyűk kerüljenek az ön közelébe.

– Maga semmiről sem tehet – nyugtatta Hari. – Ha valaki hibát követett el, az én vagyok.

A magyarázkodás talán tovább tartott volna, de váratlanul megszólalt a holofon hívásjelzője. Hari a császár személyi titkárnőjének megjelenő arcára nézett. A nő meg sem szólalhatott, képe máris szétfoszlott. Harinak csak annyi ideje volt, hogy bekapcsolja a filterarc funkciót. A következő pillanatban Cleon alakja bukkant elő a gyapotfehér ködből.

– Rossz híreim vannak – mondta a császár, mellőzve az üdvözlést.

– Sajnálattal hallom – felelt Hari bizonytalanul. Sietve előhívta a megfelelő filterarcot, és remélte, a holoálca eltakarja a ruhájára hullott ferritport. A holokép körül megjelenő vörös keret elárulta, a császár már az átalakított arcát látja.

– A Főtanácsot lefoglalja ez a bizonyos képviseleti ügy. – Cleon bosszúsan rágcsálta az ajkát. – Amíg ez tisztázódik, félre kell tennünk a főminiszteri kinevezését.

– Értem. A képviseleti ügy...?

Cleon meglepetten pislogott.

– Azt akarja mondani, hogy nem kísérte figyelemmel az eseményeket?

– Itt, Streelingben rengeteg dolga van az embernek.

Cleon legyintett.

– Persze, persze, fel kell készülnie a változásokra... Nos, egyelőre erre nem kerül sor. Lazíthat. A dahliak a maguk oldalára állították a galaktikus Altanácsot. Több képviselőt akarnak, és nem csak a Trantoron, hanem az egész átkozott spirálkaron! Lamurk a Főtanácsban az övékkel ellentétes álláspontra helyezkedett. Egyik fél sem hajlandó a visszavonulásra.

– Értem.

– A Főtanács egyelőre semmit sem tehet, így nekünk is várnunk kell. A képviseleti ügy még a miniszteri kinevezésnél is fontosabb.

– Természetesen.

– Átkozott törvények! – kiáltott Cleon dühösen. – Ezek miatt nem nevezhetem ki azt, akit akarok!

– Értem – bólintott Hari. De Jobb lenne, ha nem engem akarnál, tette hozzá gondolatban.

– Úgy gondoltam, az a legjobb, ha tőlem értesül a dologról.

– Végtelenül hálás vagyok önnek, felség.

– Van néhány téma, amit szeretnék megbeszélni magával. Ez a pszichohistória különösen érdekel. Egyelőre elfoglalt vagyok, de hamarosan lesz egy kis időm.

– Köszönöm, felség.

Cleon köszönés nélkül tűnt el.

Hari megkönnyebbülten sóhajtott egyet.

– Szabad vagyok! – kiáltotta boldogan, az égre emelve a kezét.

A különítményesek furcsa tekintettel bámultak rá. Hari újra az íróasztalát, a falat és a padlót beborító szürkésfekete törmelékre nézett. Az irodája leginkább egy szemétdombra hasonlított, de számára így is csodálatosabb volt, mint a császári palota.

8.

– Ami az utazást illeti: már azért is meg fogja érni, mert elkerülhetsz Streelingről – mondta Yugo.

Beléptek a gravfülke-állomásra. A különítményesek megpróbáltak feltűnés nélkül lépkedni védencük mellett, bár Hari szerint éppoly kevéssé voltak feltűnőek, mint egy pók a hidegtálon.

– Ez igaz – hagyta rá a matematikus. Streelingben nem lehetett nyugta a Főtanács tagjaitól, bizonyos csoportok könnyen megzavarhatták a tanszék békéjét, ráadásul bármelyik pillanatban megjelenhetett előtte a császár hologramja. Igen, az utazás biztonságot jelent.

– A járat 2.6 percen belül megérkezik.

Yugo a szemét balra fordítva olvasta le a retinamonitorán megjelenő információt. Hari sohasem szerette ezeket az eszközöket, bár időnként hasznosak voltak – például olyankor, amikor az ember mindkét keze tele volt csomagokkal. Yugo ugyanis két táskát cipelt. Hari felajánlotta neki a segítségét, ám a fiatalabb férfi elhárította az ajánlatot, mondván, hogy "családi ékszerek" vannak nála, és a szállításuk különös gondolt igényel.

Áthaladtak egy optikai érzékelőn. Ez a szerkezet foglalta le a gépen a helyeket, ez vonta le az utasok számlájáról a viteldíjat, mérte meg a beszállók súlyát, és ezt összhangban tartotta a jármű terhelési értékével.

Beszálltak a fülkébe. Hari szokás szerint belemerült egy matematikával kapcsolatos elképzelésbe, így egy kissé meghökkent, amikor a fülke elindult lefelé.

– Hoppá! – Megmarkolta az ülés kartámaszát. Az indulást jelző hang azon kevés dolgok közé tartozott, ami még a legmélyebb meditációból is képes volt kizökkenteni őt. Eltűnődött, vajon mikor szólalhatott meg a jelzés, majd Yugora nézett, aki lelkendezve arról a dahlita településről magyarázott, ahová indultak.

– Még mindig azokon a politikai dolgokon töröd a fejed? – kérdezte Yugo.

– Mármint a reprezentációs kérdéseken? Nem, nem érdekelnek a belső viszályok, nem foglalkozom a frakciókkal meg a hasonlókkal. Matematikai szemszögből nézve az egész egy nagy rejtély.

– Szerintem tiszta ügy – ellenkezett Yugo éles, de mégis tiszteletteljes hangon. – A dahliakra már túl hosszú ideje rájár a rúd.

– Mert csak egyetlen szektor szavazataival rendelkeznek?

– Igen... Pedig egyedül Dahlban négyszázmillióan élünk.

– Másutt meg még többen.

– Pontosan! Ha a trantori népességet vesszük alapul, a dahliak képviselete csak hatvannyolc százalékos.

– Ami pedig a galaxist illeti...

– Ugyanez a helyzet! Van saját zónánk, ez rendben is volna, de csak az Altanácsban vannak képviselőink.

Yugo cseverésző barátból hirtelen komor politikussá változott. Hari nem szerette volna, ha egész úton vitatkozniuk kell.

– A statisztikákkal csínján kell bánni, Yugo. Ismered a régi viccet, amiben három statisztikus elmegy kacsát lőni?

– Kacsát? Az meg micsoda?

– Egy madár, amire némelyik világon ma is vadásznak. Az első statisztikus egy méterrel a kacsa fölé lőtt, a második egy méterrel alá. A harmadik erre vidáman felkiáltott: "Megcsíptük!"

Yugo kötelességtudóan nevetett. Hari megpróbálta követni Dors tanácsát, aki azt javasolta, amikor az emberekkel beszélget kicsit kevesebbet használja a logikáját, és többet a humorát. A Lamurk-incidens szerencsére nem járt negatív következményekkel: a médiák, és ahogy a császár elmondta, a Főtanács tagjai is Harit tekintették a szócsata győztesének.

Sajnos a jelek arra vallottak, hogy Dors a logikára és a humorra egyaránt immúnis volt. A ferrittömbök szétzúzása után feszültté vált a kapcsolatuk. Többek között ennek volt köszönhető, hogy Hari örömmel fogadta Yugo javaslatát, töltsenek távol egy napot Streelingtől. Dorsnak ezen a napon két előadást kellett tartania, és képtelen volt szabaddá tenni magát. Egy kicsit zsörtölődött, de azután megnyugodott; talán arra gondolt, hogy a különítményesek nélküle is képesek lesznek megvédeni Harit, legalábbis addig, amíg a férfi nem csinál semmi "ostobaságot".

– Rendben van – folytatta a megkezdett gondolatmenetet Yugo –, de a bíróságok szemében is szálka minden dahli.

– Most már Dahl a legnagyobb szektor. Idővel lesznek saját bíráitok.

– De nekünk nincs időnk! A klikkek mindenből kizárnak minket. Hari mélyen gyűlölte a politikai viták szokásos körkörös logikáját, ezért megpróbált a matematikus Yugora hatni.

A politikai szövetségek elvileg minden döntéshozó testületet a markukban tarthatnak, barátom. Tegyük fel, hogy egy bíróság tizenegy tagból áll. Ha hatan összetartanak, magukhoz ragadhatnak minden hatalmat. Titokban találkozhatnak egymással, és megegyezhetnek, hogy úgy döntenek majd, ahogy hatuk közül a többség akarja. Ha megállapodnak, szövetségesekként leszavazzák majd a másik öt bírát.

Yugo ajka dühösen megrándult.

– A Főbíróság tizenegy tagú... Erre céloztál?

– Nem, én általánosságban fogalmaztam. De még a kisebb szövetségek is eredménnyel működhetnek. Tegyük fel, hogy a Főbíróság négy tagja titokban találkozik, és közös álláspontra jut egy bizonyos kérdésben. Ezután egymás szövetségeseiként leszavazzák a másik hat, önállóan döntő bírát. Ebben az esetben négy ember határozza meg a Főbíróság döntésének végeredményét.

– A fenébe! Rosszabb a helyzet, mint gondoltam – keseredett el Yugo.

– Én csak annyit mondtam, hogy minden véges számú taggal rendelkező képviselő-testület korrumpálható. Ez csupán egy általános elmélet, semmi más.

Yugo bólintott, de Hari bosszúságára újra a dahliakat ért sérelmekről, a bíróságokon, a tanácsokban való megkülönböztetésükről kezdett kántálni.

– Ó, a hatalom, ami sárba tiporta a dahlikat! Milyen unalmas lehet a gyakorlása...

Hari rájött, gondolkodási stílusában nyoma sincs Yugo szenvedélyességének, és a Lamurkhoz hasonlóak ravaszságának. Hogyan is remélhetné, hogy képes lenne ellátni a főminiszteri feladatokat? Vajon a császár eddig miért nem jött rá erre?

Biccentett, magára öltötte a töprengő figyelem álarcát, és hagyta, hogy a monitorfalakon feltűnő látvány megnyugtassa idegeit. A fülke egyre lejjebb merült a széles, spirál alakú gravitációs veremben.

A Trantoron a hosszú távú utazások zöme a bolygó felszíne alatt történt. A járatokban a természetes gravitáció szippantotta magához a fülkéket, melyeket csupán ujjnyi vastag mágneses mezők tartottak biztonságos távolságban a falaktól. Az utasok belezuhantak a sötét vákuumba, de az ablaktalan fülkékben ebből jóformán semmit sem lehetett érzékelni, mert a belső monitorokon sorra megjelentek a verem falain túli világ részletei. A fejlett technika diszkrét, egyszerű, csendes, sőt, mondhatni emberközpontú volt – egészen addig, amíg megalkotói pontosan tudták, mit akarnak elérni vele. Furcsa kölcsönhatásban volt használóival: az emberek tanultak a technikától, és az is sokat megtudott tőlük.

A monitoron egy erdő képe száguldott el Hari szeme előtt. A Trantor lakói közül sokan fák, sziklák és felhők között éltek, valahogy úgy, mint a régiek az őskorban. A környezet természetesen mesterséges volt: az emberek úgy alakították ki, úgy építették meg a bolygó belső labirintusait, hogy közben kielégítsék legbelsőbb szükségleteiket, és legalább azt érezzék, mintha egy valódi erdőben sétálnának. A technika időnként olyan volt, mint a mesebeli jó szellemek.

– Mondd, zavarna, ha kikapcsolnám ezeket?

Yugo kérdése kizökkentette Harit a merengésből.

– Mármint a fákat?

– Igen. A nyílt tér képét.

– Csak nyugodtan...

Yugo megnyomott néhány gombot. A monitorokon váltott a kép; az erdők eltűntek, helyükön egy sétálóutca jelent meg. A trantoriak közül sokan képtelenek voltak elviselni a végtelennek tetsző tereket, vagy az ezekről készült felvételek látványát.

A zuhanás megszűnt, a fülke szintbe állt, és nemsokára emelkedni kezdett. Hari az ülésbe préselődött, de a támla gyorsan felvette teste formáját. Nagy sebességgel haladtak, de semmit sem éreztek belőle. A verem mágneses védőrétege tovább fokozta a gyorsaságot. Az utazáshoz nem volt szükség energiára, a fülke a gravitáció vonzási erejét kihasználva süllyedt le, és attól elrugaszkodva emelkedett fel.

Amikor megérkeztek a carmondi szektorba, és kiszálltak, a különítményesek közelebb húzódtak Harihoz. A hely nem hasonlított az egyetemvárosban megszokott környezetre. Külsőre csak néhány épület tűnt érdekesnek, belül azonban majdnem minden esetben látványos építészeti megoldásokat – szellős kereszthajókat, hatalmas fémoszlopokat és vaskos drótköteleket – alkalmaztak. A rideg környezetben, akár egy tenger dühös áradata, óriási embertömeg hullámzott.

A robogók számára épített magasúton folyamatosan áramlottak a hússal, dobozokkal, darabárukkal megrakott utánfutókat vontató járművek. A szűk sikátorokba beszorított éttermek leginkább pici székekkel és asztalokkal körülvett, hatalmas főzőlapra hasonlítottak. A főútvonalak mentén borbélyok végezték munkájukat. Kuncsaftjaik teljes körű kiszolgálást kaptak, mert miközben a mesterek a hajukat igazgatták, a garast remélő koldusok a lábukat masszírozták.

– Elég... mozgalmas hely – mondta Hari diplomatikusan, amikor az orrába csapott a dahlita ételek illata.

– Eegen. Tetszik?

– Úgy tudom, a legutolsó császár az egyik törvényében megtiltotta a koldulást és az utcai árusítást.

– Így van. – Yugo elvigyorodott. – De a dahliak ezt sem veszik komolyan. Rengeteg embert költöztettünk át ebbe a szektorba. Gyere, megéheztem.

Még korán volt, de mégis engedtek az illatok csábításának, és bekaptak pár falatot egy talponálló büfében. Hari megkóstolt egy "bombázót". Az étel furcsán mozgott a szájában, azután füstös, beazonosíthatatlan ízzé robbant, a végén pedig keserédes utóízt hagyva maga után, szétolvadt. A különítményesek nyugtalanul ácsorogtak a tülekedésben; sokkal rendezettebb körülményekhez voltak szokva.

– Nagy itt a pezsgés – állapította meg Yugo tele szájjal. Kiejtése és viselkedése arra az időre emlékeztette Harit, amikor a fiú nem volt egyéb egyszerű hőkutasnál.

– A dahliak nagyon jól értenek a terjeszkedéshez – felelte a matematikus óvatosan. A dahliaknál magas volt a születési arányszám, ezért más szektorokba kényszerültek át. Az anyaszektor, hogy segítse telepeseit, tőkét áramoltatott az ilyen helyekre. Harinak imponált a dahliakat jellemző, kifogyhatatlannak tűnő energia, amiről a Helicon néhány városa jutott eszébe.

Hari már korábban elkészítette a Trantor modelljét, mert úgy gondolta, ez a bolygó a Birodalom kicsinyített mása. Eredményei jó részét annak köszönhette, hogy nem ismerte a konvencionális bölcsességeket. Például a legtöbb gazdasági szakember egyszerű birtoktárgynak tartotta a pénzt, aminek révén hatalomhoz lehetett jutni. Ám a pénz, mint Hari megállapította, folyékony, csúszós, gyorsan mozgó valami volt, egyik kézből a másikba vándorolt, és közben megolajozta a változások kerekeit. A matematika nyelvére lefordítva: a birodalmi elemzők állandónak tartották azt, ami nagyon is változó volt.

Amikor befejezték a falatozást, Yugo betuszkolta Harit egy bérautóba. A jármű bonyolult útvonalat követve haladt a zajos, szagos, élettel teli utcákon. Itt egyszerűen nem léteztek a bolygó más részeire jellemző közlekedési szabályok: az egyes szinteken nem csak egy bizonyos irányba lehetett haladni, a keresztutcák rendszertelenül követték egymást. Yugo a jelek szerint csupán bosszantó akadályoknak tartotta a kereszteződéseket.

Épületek közvetlen közelében száguldottak el, és amikor kiszálltak, gyalog indultak tovább az egyik mellékutcán. A különítményesek szorosan a nyomukban maradtak.

Hari hirtelen egy kaotikus zűrzavar kellős közepén találta magát. Füstcsíkok vették körbe; a csípős bűztől felfordult a gyomra.

– Hasra! – üvöltött a különítményesek parancsnoka, majd embereire ordított, helyezzék készenlétbe a könnygáz-gránátokat. A katonák villámgyorsan előkapták fegyvereiket.

A füstfelhők elhomályosították a fényforrásokat. Hari a sűrű köd ellenére megpillantotta az állhatatosan feléjük nyomuló élő falat. Az emberek a sikátorokból, a kapualjakból áramlottak elő, és úgy tűnt, mind Harit akarja az útba taposni. A különítményesek a tömegbe lőtték a könnygázt. Néhány ember összeroskadt. A százados tárat cserélt. Másodszorra a gáz távolabb fejtette ki hatását. Profihoz illő módon alkalmazta a fegyvert: a légmozgás a csőcselék, és nem Hari felé sodorta a gázfelhőket.

A könnygáz azonban nem állíthatta meg a tömeget. Két nő száguldott Harihoz. Kezükben az utcáról felvakart macskaköveket tartottak. Egy harmadik asszony késsel csapott a matematikus felé. A százados egy nyilat eresztett a testébe. Egyre több dahli támadott a különítményesekre. Hari már azt is értette, mit ordítoznak: a gépagyúak elleni dühüknek adtak hangot.

Az egész olyan képtelenségnek tűnt, hogy Hari először azt hitte, nem hall jól. Egy pillanatra eltűnődött a kérdésen, és amikor újra felkapta a fejét, a tömeg már ledöntötte a lábáról a századost, felé pedig egy kést szorongató férfi rohant.

Hari nem értette, a felbolydulásnak mi köze lehet a gépagyúakhoz, de nem kérhetett magyarázatot. Csak annyi ideje maradt, hogy oldalra lépett, és keményen támadója térdébe rúgott.

Egy palack csapódott a vállához. Az ütés fájdalmas volt. Az üveg lepattant róla, és csattanva széttört a köveken. Az egyik férfi megpörgetett egy hosszú láncot, és Hari irányába csapott a végével. Lehajolni! Amikor a lánc elzúgott a feje fölött, Hari a férfira vetette magát. A földre zuhantak, magukkal sodortak két másik embert. A négy alak káromkodva pofozkodó masszává változott.

Valaki Hari gyomrába öklözött. Oldalt gördült, és ahogy levegő után kapkodva felemelte a fejét, látta, hogy az egyik ember egy hosszú, görbe késsel megöl egy másikat.

Ütés, vágás, ütés. A mozdulatsor olyan halk volt, mintha csupán álomjelenet lenne. Hari döbbenten zihált; a világ mintha lelassult volna körülötte. Tudta, bátran kellene viselkednie, de az egész olyan szédítő...

...valamivel később azon kapta magát, hogy a talpán áll, és fogalma sincs arról hogy kezdett birkózni a pasassal, aki már jó ideje elfelejthette, milyen a fürdés. Azután a pasas eltűnt, magával sodorta a tömeg.

Villámgyors mozdulatok. Különítményesek álltak körülötte. A földön élettelen testek nyújtóztak. Néhány ember keze vértől vöröslött. Ordítások, dörrenések...

Harinak nem volt ideje rá, hogy megállapítsa, milyen fegyver szólalt meg. A különítményesek Yugoval együtt továbbráncigálták, és az egész kavarodás olyan homályossá változott, mint egy felvillanása után türelmetlenül letörölt holokép.

A százados haladéktalanul vissza akart térni Streelingbe.

– Még jobb volna, ha a palotába mennénk.

– Ez az egész – lihegte Hari, amikor biztonságos távolságba jutottak – nem nekünk szólt.

– Ebben nem lehetünk biztosak, uram.

9.

Hari nem hagyta rábeszélni magát a Streelingbe való visszatérésre. Az incidens a jelek szerint néhány gépagyú meghibásodásával kezdődött.

– Valaki azt mondta, a dahliak rongálásáról van szó – magyarázta Yugo ők pedig kiálltak az igazuk mellett. Azután valahogy eldurvultak a dogok.

A közelükben mindenkiben vibrált az idegesség; az emberek hitetlenkedő, riadt tekintettel pillantgattak körbe. Harinak eszébe jutott apja egyik mondása. Soha ne becsüld alá az unalom erejét.

Az emberek életében a száraz unalmat időnként szenvedélyes cselekvés váltotta fel. Harinak eszébe jutott az a két nő, akik olyan vad püföléssel kergettek el egy Kísértetet, mintha a szerencsétlen hórihorgas, vászonfehér bőrű férfi tehetne minden gondjukról, bajukról. Pedig csupán arról volt szó, hogy a Kísértetet a napfény-fóbiája gyűlöletessé tette a többi ember szemében...

A vérszomjasság a legősibb, legmélyebben gyökerező tulajdonságok közé tartozott. Időnként, egy-egy dühöngő pillanatukban még a legcivilizáltabb emberek is foglalkoztak a gyilkosság gondolatával. Szerencsére a többség képes volt leküzdeni a késztetést, és másképpen oldotta meg a problémáját. A természet nyers erőitől, saját állati ösztöneiktől egyedül a civilizáció védhette meg az embert.

Ez fontos tényező volt, de gazdasági szakemberek mégsem vették figyelembe, amikor kiszámították az egy főre eső termékek mennyiségét. A politikusok sem törődtek vele, amikor meghatározták az egyes csoportok képviseleti arányát, de még a társadalomkutatók sem foglalkoztak ezzel.

– Nekem ezt is bele kell vennem... – mormogta Hari.

– Belevenni? Mit? Hova? – kérdezte Yugo. Még ő sem nyugodott meg.

– Az egyenletbe. Az olyan alapvető dolgokat, mint például a gyilkosság. Valamennyiünk életét a Trantor gazdasága és politikája határozza meg, de hosszú távon az előbbihez hasonló spontán incidenseknek is nagy jelentősége lehet.

– Majd áttanulmányozzuk a bűnügyi statisztikákat.

– Nem, engem inkább az okok érdekelnek. A késztetés. Az, hogy az erőszak milyen kapcsolatban áll az emberi kultúra jelentősebb mozgalmaival. Kár, hogy éppen a Trantort vizsgáljuk, ezt a gigantikus "kuktát", amiben negyvenmilliárd ember van összezárva. Tudjuk, hogy hiányzik valami, mert képtelenek vagyunk összehozni a pszichohistóriai egyenleteket... Ezt a valamit a Trantoron valószínűleg nem találhatjuk meg.

Yugo a homlokát ráncolta.

– En is éppen azon gondolkodtam, hogy több adatra van szükségünk. Harin erőt vett a régi, jól ismert csalódottság érzése.

– Én érzem, hol a hiba. Van egy létfontosságú tényező, ami nincs a kezünkben. Yugo kétkedően nézett rá.

Ráálltak az egyik mozgófolyosóra, és valamivel később megérkeztek a csomóponthoz. Lehúzódtak az egyik leszálló-korongra. A koncentrikus körökben futó szalagok a mozgófolyosótól távolodva egyre lassabban mozogtak. Hari és Yugo az utolsóról egy tágas térre lépett.

Az épület, ami előtt álltak, lenyűgöző volt. Karcsú oszlopok, magasba nyúló falak; napfényben ragyogó, domborművekkel és szobrokkal díszített felületek – a Fortélyszövetség székháza láttán az embernek hatalmas pénzösszegek jutottak az eszébe.

A helyiség, ahová a recepciós vezette őket, fényűzőbb volt, mint bármi Streelingben.

– Remek szoba – közölte Yugo száraz biccentéssel.

Hari pontosan tudta, mit érezhet a társa. Az egyetemi rendszeren kívül dolgozó technikai munkások keresete jóval magasabb, munkakörülményeik sokkal jobbak, mint az övék. Harit ez a tény sohasem zavarta. Ő a hanyatló Birodalom utolsó fellegvárainak tartotta az egyetemeket, és nem tartotta szükségesnek a fényűzést – főként nem egy olyan császár uralkodása idején, akinek mindennél fontosabb volt a pompa.

A Fortélyszövetség emberei – "eFeSz személyzetnek" nevezték magukat – meglepően képzettek és éles eszűek voltak. Amikor letelepedtek a hatalmas álfa asztal köré, Hari úgy döntött, Yugora hagyja a tárgyalást. Még mindig a testében lüktetett az erőszakos incidens izgalma. Hátradőlve szemügyre vette a helyiséget, és gondolatai lassanként visszakanyarodtak az új tényezők irányába, amiket be kellett építenie a pszichohistóriába.

Az elmélet már létrehozta a technika, a tőkefelhalmozás, a munka közötti matematikai kapcsolatot, de úgy tűnt, a társadalmak legfontosabb hajtóereje a tudás. A gazdasági fejlődés ötven százaléka az információáramlás fejlődésének köszönhető, hiszen ezáltal fokozódhatott fel a gépek és a munka hatékonysága, ez tette lehetővé a szakképzettség magasabb szintűvé válását.

A képlet egyszerűnek tűnt, ám a Birodalom éppen itt követte el a legnagyobb hibát. A tudományok fejlődésének üteme fokozatosan lelassult. A birodalmi egyetemek remek mérnököket képeztek, de feltalálókat alig. Számtalan bölcs embert bocsátottak ki kapuikon, de ezek között csak néhány volt valódi tudós. Ennek hatása természetesen az élet minden dimenziójában jelentkezett.

Csak a Fortélyszövetséghez hasonló független üzleti szervezetek folytatták azt a tevékenységet, ami oly hosszú ideig segítette a Birodalom fejlődését. Sajnos sokan vadhajtásoknak tartották ezeket a cégeket; gyakran megesett, hogy a birodalmi politika, az ármánykodás letaposta a feleslegesnek ítélt gyomokat.

– Dr. Seldon?

A hang kizökkentette Harit a merengésből. Felkapta a fejét és bólintott.

– Tehát megkapjuk az engedélyüket?

– Ööö... Mármint mihez?

– Hogy használják ezeket. – Yugo felállt. Az asztalra tette és kinyitotta táskáit, majd elővette a két ferrittömböt. – Uraim... A sarki szimek!

Hari lélegzet után kapkodott.

– Azt hittem, Dors...

– Dors összetörte őket? Ő is azt hiszi, de téved. Csak két értéktelen, ócska adattárat semmisített meg.

– Ezek szerint te tudtad, hogy ő...

– Nem szabad lebecsülnöm azt a nőt. Gyors és határozott. – Yugo megvonta a vállát. – Sejtettem, hogy egy kicsit... ideges lesz.

Hari elmosolyodott. Csak most döbbent rá, a szíve mélyén dühös volt Dorsra. Őszintén, vidáman felnevetett.

– Pompás! Akár a feleségem, akár nem, létezik egy határ, amit még ő sem léphet át.

Úgy nevetett, hogy könnyek szöktek a szemébe. Az asztalnál ülőkre átragadt a jókedve. Hetek óta először fordult elő, hogy Hari jól érezte magát. Egy percre megfeledkezett az egyetemi problémákról, a miniszterségről, a gondokról.

– Nos, akkor megkapjuk az engedélyüket, Dr. Seldon? Használhatjuk a szimeket? – kérdezte újra a mellette ülő fiatal férfi.

– Természetesen, bár szeretném, ha közben figyelemmel kísérhetnék néhány engem érdeklő dolgot. Mit gondol, lehetséges ez, mester?

– Marq Hofti a nevem. Megtisztel minket, uram, ha időt áldoz a munkánkra. Én a magam részéről minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy a segítségére legyek.

– És én is – állt fel egy fiatal nő Hari másik oldalán. – Sybyl vagyok.

A nő kezet fogott Harival. Sybyl és Marq okosnak, határozottnak, kedvesnek tűnt. Seldont meglepte, milyen végtelen tisztelettel néznek rá, de érthető volt a dolog, hiszen a két fiatal is matematikus volt.

Hirtelen eszébe jutott, mit fog majd szólni Dors, amikor megtudja az igazat a ferrittömbökről. Nem tehetett róla, a gondolattól újra kitört belőle a nevetés.

II – A rózsa és a szike

KOMPUTERES REPREZENTÁCIÓ – ...egyértelmű, hogy néhány jelentéktelen kivételtől eltekintve a mesterséges intelligenciákkal szembeni, tabu szintre emelkedett ellenérzések végigkísérték a Birodalmat a történelmén. A kulturális vélemények ezen uniformizálása valószínűleg a Birodalom előtti időkben bekövetkezett, mesterséges életformákhoz kapcsolt tragédiák és traumák következménye. Bizonyos feljegyzések szerint a korai önfejlesztő programok – közéjük tartoznak a "szimnek" nevezett önszervező szimulációk is – időnként áthágták a szabályokat. A jelek arra vallanak, hogy a régi korok emberei szívesen újrateremtették saját múltjuk nagy alakjait. Talán tanácsot akartak kérni tőlük, esetleg szórakoztató, vagy kutatási célokra kívánták használni őket. A rendelkezésre álló adatok szerint a szimek közül egy sem maradt meg épségben, de a legendákból kiderül, készítésük egykoron mindennaposnak számított.

...Vannak olyan beszámolók, melyek azt próbálják elhitetni, hogy öntudattal rendelkező intelligenciák létezhetnek az emberihez hasonló testekben. Igaz, az egész Birodalomban megengedett az alacsonyabb rendű mechanikus lények létezése, de ezek a "gépagyak" nem érhetnek az emberek nyomába, mert csupán egyszerű, és gyakran kellemetlen feladatok elvégzésére alkalmasak...

ENCYCLOPEDIA GALACTICA

1.

Jeanne d'Arc – más néven: Szent Johanna – egy ámbraszínű álomban tért magához. Hűs szellő cirógatta, furcsa hangok vertek visszhangot körülötte. A hangokat hamarabb érzékelte, mint a képeket...

...hirtelen rádöbbent, a szabadban ül. Egyenként fedezte fel a dolgokat; olyan volt az egész, mintha lénye egy része megpróbálná összeszámolni, mi minden van körülötte.

Kellemes levegő. Egy sima, kerek asztal.

Egy idegesítően fehér szék. Az ülőkéje nem is hasonlított azokra a székekre, amiken otthon, a falujában, Domremyben ült. Ez nem gyalult fából készült. Sima volt és puha, a testéhez idomult.

Johanna arcába vér tolult.

Idegenek. Egy, kettő, három... A semmiből váltak valóságossá, a szeme láttára.

Megmozdultak. Különös emberek voltak. Johanna nem tudta megkülönböztetni a nőket a férfiaktól, vagyis... Némelyiknek azokon a helyeken domborodott a ruhája, ahol a nőké szokott. Ilyet még Chinonban, a nagy és igaz király erkölcstelen udvarában sem látott.

Beszédhangok; olyan távolinak tűntek, mint azok a bizonyos Hangok, amiket oly sokszor hallott. Az idegenek beszélgettek. Johanna egy darabig hallgatta őket, de amikor rájött, nem a szentségről, nem Franciaországról társalognak, nem tartotta figyelemre érdemesnek a szavaikat.

Zajok. Kívülről érkező zörejek. Maguktól mozgó vasszekerek mormogása. Johanna meglepődött, de a döbbenet valahogy semmivé foszlott.

A látvány... Gyöngyházszínű ködöt látott, mögötte elefántcsontfehér tornyok magaslottak. A köd olvadozó templomokká változtatta mindet.

Mi lehet ez a hely?

Látomás, aminek valami köze kell legyen az imádott Hangokhoz. Lehetnek ilyen... dolgok szentek? Az asztalnál ülő férfi mindenesetre nem angyal. Tojásrántottát eszik, de valami furcsa módon: szalmaszállal szívja magába a falatokat.

A nők pedig... Nem szűziesek, vérlázítóan domborodik a csípőjük, a combjuk, a mellük. Némelyik áttetsző kehelyből vörösbort iszik – Johanna még a királyi udvarban sem látott ilyen poharakat. Mások lebegő felhőkből ettek, finom, kavargó ködöt falatoztak. Az egyik felhőtányér a közelébe lebegett. Sűrű Loire-szósszal leöntött marhasült volt rajta. Johanna belélegezte, és a következő pillanatban úgy érezte, mintha valóban evett volna valamit.

Lehet, hogy ez a mennyország? A Paradicsom, ahol munka, kínlódás nélkül is jól lehet lakni?

De nem. A Végső Jutalom nem lehet ilyen... ilyen... alantas. És felkavaró. És zavarba ejtő.

A tűz látványa, amit némelyik idegen vékony nádszálon át beszívott, megrémítette Johannát. A feléje lebegő füstfelhő felröppentette mellében a páni félelem madarait, pedig... Pedig nem érezte a füstöt, nem égette a szemét, nem marta a torkát.

A tűz, a tűz, gondolta. Szíve iszonyodva zakatolt. Mi történt...?

Egy mellvértből kalapált lényt látott. Feléje tartott, egy tálcányi ételt és italt hozott. Semmi kétség, Franciaország ellenségei küldik vele a mérget, gondolta egyre növekvő félelemmel. Ösztönös mozdulattal a kardja után kapott.

– Azonnal visszajövök – mondta a mellvért-lény, és Johanna mellett elgurult egy másik asztalhoz. – Csak négy kezem van. Kérem, várjon türelemmel.

Egy fogadó, gondolta Johanna. Valamilyen fogadóba került, bár a jelek arra utaltak, itt nem lehet megszállni éjszakára. És... Igen. Eszébe jutott. Itt kellett találkoznia valakivel. Talán egy férfival?

Biztos ezzel a magas, ösztövér vénemberrel. Öregebbnek látszik, mint Jacques Dars, az apja. Rajta kívül egyedül ő visel a szokványosra hasonlító öltözéket.

A vénember ruhája azokra a rongyokra emlékeztette, amiket a nagy és igaz király udvarának piperkőcei hordtak. Haja fehér volt; álla alatt lila szalagmasni virított. Csipkekézelőt viselt, színes virágokkal díszített barna szaténzekét, vörös bársonyból készült bricsesznadrágot. Lábára fehér harisnyát és szarvasbőr cipőt húzott.

Ostoba, semmirekellő arisztokrata, gondolta Johanna. Hintóhoz szokott puhány, akitől nem lehet elvárni, hogy részt vegyen a szent háborúban, hiszen meg sem tudja ülni a lovat.

Ám a kötelesség szent dolog. Ha Károly király úgy akarta, hogy találkozzon ezzel a ficsúrral, akkor ő megteszi.

Felállt. Páncélinge meglepően könnyű volt. Alig érezte az elöl és hátul felcsatolt bőrvérteket meg a könyököt szabadon hagyó karvasakat. Senki sem kapta fel a fejét a sodrony zizegésére, a halk csattanásokra.

– Te vagy az az úr, akivel találkoznom kell? Te vagy Monsieur Arouet?

– Ne nevezzen így! – förmedt rá a férfi. – Arouet az apám neve... egy önkényeskedő illemcsősz neve, nem az enyém. Évek óta senki sem szólított így.

Közelről a férfi már nem látszott olyan vénnek. Johannát a haj fehérsége tévesztette meg, amiről most már tudta, púderezett paróka csupán, amit az áll alatt megkötött lila szalag rögzít a fejhez.

– Akkor hogy hívjalak? – Johanna lenyelte a nyelvére kívánkozó, az ilyen piperkőcöket megillető durva szavakat, amelyeket még bajtársaitól tanult. Biztos volt benne, a démonok akarták kimondatni vele ezeket az ocsmányságokat.

– Költőnek, színműírónak, történésznek. – A férfi előredőlt, és cinkosan a lányra kacsintott. – Én Voltaire-nek nevezem magam. Szabadgondolkodónak. Filozófus-királynak.

– A Mennybéli Királyon és Egyfián kívül én csak egyetlen embert szólítok királynak, és az nem más, mint a Valois-házból való Károly, e néven a hetedik. Addig Arouet-nek nevezlek, míg felséges uram másképp nem parancsolja.

– Kedves pucelle-em, az ön Károlya már nem él!

– Hazugság!

A férfi kinézett az utcákon száguldó, láthatatlan erőktől hajtott szekerekre.

– Üljön le... Nem csak ő, sok más is a múlté már. Kérem, segítsen idehívni ezt az ostoba pincért!

– Te ismersz engem? – Johanna a Hangok útmutatásának megfelelően elhajította atyja nevét, és La Pucelle-nek, Szűznek nevezte magát.

– Nagyon jól. Nem csak azért, mert ön évszázadokkal előttem élt, hanem mert színdarabot is írtam önről. Ráadásul van néhány furcsa emlékem... Azt hiszem, már korábban is beszélgettünk, egy bizonyos sötét helyen. – A férfi összeráncolta a homlokát, és megcsóválta a fejét. – Az öltözékemtől eltekintve... Pompás darabok, n'est ce pas?... A ruháimtól eltekintve az ön személye az egyetlen, ami ismerős a számomra ezen a helyen. Ön és az utca. Bár meg kell vallanom, ön sokkal fiatalabb, mint gondoltam, az utca viszont... hmm... szélesebbnek tűnik. Végre kikövezték.

– Nem értem, mi történik itt és hol vagyok...

A férfi a táblára mutatott, amire a fogadó nevét írták: Aux Deux Magots.

– Mademoiselle Lecouvreur szerint... ő egy híres színésznő, aki mellesleg a szeretőm volt... – Voltaire félbehagyta a mondatot, és elmosolyodott. – Ön elpirult. Milyen bájos!

– Én semmit sem tudok az ilyen dolgokról – jelentette ki a lány büszkén. – Szűz vagyok.

Voltaire elhúzta a száját.

– El sem tudom képzelni, hogyan lehet valaki ennyire büszke egy ilyen természetellenes állapotra!

– Én pedig azt nem tudom megérteni, hogy viselhet valaki ilyen öltözéket, mint te, uram!

– A szabóim vérig sértődnének, ha ezt hallanák! De engedjen meg egy megjegyzést, kedves pucelle-em. Ön, aki imád férfi módra öltözködni, éppen ezzel a szokásával fosztja meg a civilizált társadalmat az egyik legveszélytelenebb élvezettől.

– Én kemény árat fizettem azért, hogy így öltözhessek! – vágott vissza Johanna, akinek eszébe jutott, hogy a papok éppen annyit kínozták férfias viselkedése miatt, mint azért, hogy kiszedjék belőle a csakis általa hallott isteni eredetű Hangokkal kapcsolatos titkokat. De hogyan győzhette volna le az angolokat imádó herceget Orleans mellett, ha olyan ruhákat visel, mint a többi asszony és leány? A hódítások nyomán, mikor a Hangok parancsait követte, hogyan vezette volna háromezer lovagját a dicsőségbe Jargeau-nál, Meung-sur-Loire-nál, Beaugency-nél és Patay-nál?

Pislogva visszaparancsolta előtörni készülő könnyeit. Az emlékek áradata... Vereség... A vesztett csaták után leereszkedő vérvörös sötétség, ami elnémította a Hangokat. Közben az angolbarát ellenség egyre jobban megerősödött.

– Kérem, ne izgassa fel magát – nyugtatta Monsieur Arouet, és szelíden megpaskolta a lány térdlemezét. – Bár a magam részéről nem találom vonzónak az öltözékét, akár az életemet is feláldoznám azért, hogy ön úgy öltözködhessen, ahogy kedve tartja. Vagy esetleg úgy vetkőzzön... – A férfi tekintete a fogadó egyik hölgyvendégének majdnem átlátszó blúzára tévedt.

– Uram...

– Jó látni, hogy Párizs még nem vesztette el a szépérzékét. Az istenek akarhatták így, nem gondolja?

– Nem, nem gondolom. Nincs dicsőségesebb dolog annál, amikor egy asszony vagy egy férfiú megőrzi a szüzességét. Urunk szűz volt, és szüzek voltak szentjeink, papjaink is.

– Papi szüzesség! Bah! – legyintett a férfi. – Kár, hogy ön nem járhatott abba az iskolába, amelyikbe gyermekkoromban apám kényszerített. Nagyon sokat megtudott volna a jezsuitákról, akik naponta megszegték szüzességi fogadalmukat!

– Ezt... ezt nem hiszem el!

– Vele mi a helyzet? – kérdezte Voltaire, és a négykarú, feléjük guruló páncéllényre nézett. – Semmi kétség, ő valóban szűz. De kérdem én: ettől dicsővé válik?

– A kereszténység... Franciaország alapköve...

– Ha Franciaországban annyit gyakorolják a szüzességet, mint amennyit prédikáltak róla, már rég kihalt volna a fajunk.

A guruló lény megállt az asztaluk mellett. A mellén egy táblát viselt, amire valószínűleg a nevét írták: Garcon 213-ADM. Tiszta, emberi basszus hangon beszélt.

– Jelmezbálba készülnek? Remélem, lassúságom nem okoz önöknek késést. Sajnos mechanikus személyzetünk jelen pillanatban túlterhelt.

A guruló lény egy tányérokkal egyensúlyozó szakácsnőre nézett. A lány mézszőke haját furcsa háló fogta le, alakja megtévesztően hasonlított az emberekére. Talán démon?, tűnődött Johanna.

A Szűz elkomorodott. A guruló lény fürkésző szeméről a pribékek tekintete jutott eszébe. Önmagát meggyalázva félrehajította a női ruhát, amit az inkvizítorai akartak rákényszeríteni. Amikor visszakapta férfi öltözékét, úgy érezte, ismét győzelmet aratott. Csodálatos pillanat volt!

A szőke lány megigazította hajhálóját, és Garcon 213-ADM-re mosolygott. Johanna ügyet sem vetett rá. Elfogadta, hogy ezen a különös helyen ilyen lények végzik a munkát, és nem próbált többet megtudni róluk. Gyanította, félúton lehet az Úr országa felé, ezért nem kérdezősködött, bár ámulatának csak nem akart vége szakadni.

Monsieur Arouet kinyújtotta a kezét, és megérintette a páncéltestű egyik karját. A Szűz elismerően végigmérte a fémkart. Ha ezt a lényt lóra lehetne ültetni, csatában legyőzhetetlen volna.

– Hol vagyunk? – kérdezte Monsieur Arouet. – Vagy talán azt kellene megkérdeznem: mely korban vagyunk? A magas helyeken van néhány barátom...

– Nekem pedig az alacsony helyeken – felelt a páncéltestű jóindulatúan. – ...és követelem, hogy tájékoztassanak, hol vagyunk, és mi történik itt! A páncéltestű széttárta két karját, a másik kettőt pedig az asztalra tette.

– Ó, hogyan lehetne elvárni egy alantas munkákra programozott mechanikus pincértől, hogy feltárja a szim-tér titkait egy emberi lény, egy ilyen bölcs úr előtt? Mademoiselle, monsieur, eldöntötték, mit óhajtanak fogyasztani?

– Hiszen még az étlapot sem kaptuk meg! – méltatlankodott Monsieur Arouet.

A páncéltestű megnyomott egy gombot az asztal alatt. Az asztal lapján felragyogtak a beépített étlap sorai. A Szűz meglepetten felsikkantott, majd látván Monsieur Arouet szigorú tekintetét, a szája elé kapta a kezét. Parasztra valló viselkedésével már sok bajt okozott.

– Ötletes megoldás – bólintott elismerően Monsieur Arouet, újra és újra megnyomva az asztal alatti kapcsolót. – Milyen elven működik?

– Nem programozták belém a választ. Véleményem szerint egy mechano-elektrikusnak kellene feltennie a kérdést.

– Egy micsodának?

– Mélyen tisztelt uram, a vendégeim várnak rám. Programom szerint a feladatom a rendelések felvétele.

– Mit fogyasztana, kedvesem? – kérdezte Monsieur Arouet a lánytól. Johanna zavartan lesütötte a szemét.

– Kérjen nekem valamit!

– Ah, igen! Egészen megfeledkeztem róla.

– Megfeledkezett? – kérdezte a páncéltestű. – Miről, Monsieur?

– Arról, hogy a társaságomban lévő ifjú hölgy nem ismeri a betűket. Nem tud olvasni. Tulajdonképpen én sem sokat érek a tudásommal, mert nem igazán értem az étlap szövegét.

Szóval a fogadó ennek az iskolázott embernek is új volt. Johanna furcsállotta a dolgot, de mégis megnyugodott.

A páncéltestű magyarázni kezdett valamit, de Voltaire közbevágott.

– Felhő-étel? Elektronikus konyha? – Elfintorodott. – Hozd a legjobbat, ami éhség és szomjúság ellen jó. Várj csak! Mit szoktatok ajánlani a hozzátok betérő absztinens szüzeknek? Talán egy tányér földet, utána pedig egy pohár ecetet?

– Nekem egy darab kenyeret hozz – mondta a Szűz méltóságteljesen. – Meg egy kis tálka bort, hogy legyen mibe mártogatnom.

– Bort! – kiáltott Monsieur Arouet. – A Hangok megengedik, hogy bort fogyasszon, kedvesem? Mais quelle scandale! Ha híre megy, hogy bort iszik, mit fognak szólni a papok? Hogyan állítják önt példaként Franciaország jövőbeli szentjei elé? – A páncéltestűhöz fordult. – Hozz neki egy pohár vizet.

Garcon 213-ADM elrobogott. Monsieur Arouet utána kiáltott:

– A kenyér pedig szikkadt legyen! Minél dohosabb, annál jobb!

2.

Marq Hofti gyors léptekkel haladt az irodája felé. Munkatársa, és egyben barátja, Sybyl mellette sietett, és közben be sem állt a szája. A nő mindig energikus volt, tele ötletekkel, de ez a nagy élénkség időnként a férfi agyára ment.

A Fortélyszövetség hatalmas irodaháza lenyűgözőnek, és kissé talán hivalkodónak tűnt. A felső szintek körül, a csodaszép zöld felhők között egy vitorlázó siklógép lebegett. Marq a nyakát tekergetve nézett a magasba. A siklógépet elkapta, és még feljebb röpítette a város erős légcirkulációjának egyik áramlata.

Marq a legszívesebben rajta lett volna, hogy belemerüljön a ragacsos, zöld felhőkbe.

Ám idelent állt, és arra készült, hogy újra belebújjon a "minden nap egy újabb kihívás" felfogás páncéljába. Ez a nap szokatlannak ígérkezett. Kockázatosnak. Annak ellenére, hogy izgalommal nézett elébe, rettegett, mert az esetleges hibák tönkretehetik legdédelgetettebb terveit is.

Mindegy, azért nem olyan rossz a helyzet. Ha kudarcot vall is, nem az égből fog alázuhanni, mint a siklógép pilótája, ha rosszul becsüli fel valamelyik légörvény mozgását. Marq komor határozottsággal lépett be az irodájába.

– Engem idegesítenek – jegyezte meg Sybyl, elvágva a férfi töprengésének fonalát.

– Hmm? Micsodák? – Marq ledobta a táskáját, és letelepedett a bonyolult vezérlőpult mögé.

A nő mellé ült. A pult elfoglalta a helyiség felét, az íróasztal játékszernek tűnt mellette.

– A sarki szimek. Rengeteg időt áldoztunk a feltámasztási jegyzőkönyvekre, az információszeletekre, a beágyazásokra meg mindenre.

– Pótolnom kellett a felvételekből hiányzó rétegeket, az asszociációs kéreg szinaptikus hálóit. Sokat dolgoztam.

– Én is. Az én Johannám agyvelőkampójából egész darabok hiányoztak.

– Nehéz volt kiegészíteni, mi?

Az agy az agyvelőkampóból származó ágensek konstellációja révén idézte fel az agykéregben szétszórtan tárolt emlékeket. A fő gondot az jelentette, hogy ez a tárolási megoldás közel sem volt olyan logikus és áttekinthető, mint a komputeragyak esetében. Az evolúció találomra dolgozott, itt-ott fejlesztett egy-két mechanizmuson, de közben nem igazán vette figyelembe a teljes rendszert. Sajnos az Isten az agyak építése terén amatőrnek bizonyult.

– Merénylet volt! Heteken keresztül éjfélnél is tovább maradtam fenn.

– Én is.

– Te használtad a könyvtárat?

Marq elgondolkodott a válaszon. A Fortélyszövetség hatalmas mennyiségű agytérkép-dokumentációval rendelkezett; az adatokat önként jelentkezők szolgáltatták. A mentális ágensek kiválasztása menük alkalmazásával történt; a szubrutinok képesek voltak végrehajtani azokat a feladatokat, amelyeket az agyban a szinapszisok milliárdjai végeztek. Minden funkciót digitalizáltak, és ezzel hatalmas mennyiségű munkát takarítottak meg, de használatuk költséges szórakozásnak számított, mert valamennyi után meg kellett fizetni a jogdíjat.

– Nem. Volt egy privát forrásom.

A nő bólintott.

– Nekem is.

Marq eltűnődött. Lehet, hogy Sybyl valami információt akar kicsikarni tőle? Ahhoz, hogy bekerüljenek a merisztokrácia mesterosztályába, több más feladat mellett mindkettejüknek el kellett végezniük bizonyos vizsgálatokat. Marq titokban tartotta az eredményeit; hamarabb bevallotta volna, hogy feketepiaci agytérképet használt, mint hogy beszéljen arról, mire sikerült rájönnie. Egyébként Voltaire alapszintű működése nem lehetett túlságosan fontos; nem sokat számíthatott, hogy a szim hogyan végezte a hátsóagyi tevékenységeket, az elemi önfenntartást és a többit.

– Vessünk egy pillantást teremtményeinkre – ajánlotta Marq színlelt vidámsággal, hogy másra terelje a szót.

Sybyl a fejét rázta.

– Az enyém már stabil. De... tulajdonképpen nem tudjuk biztosan, mire számítsunk. Ezek az integrált személyiségek mindig elszigeteltek.

– Ez a természetükből fakad. – Marq vállat vont, és megpróbált tapasztalt profinak látszani, de amikor a vezérlőpult fölé emelte a kezét, hátát végigbizsergette az izgalom.

– Csináljuk meg ma! – határozott Sybyl eltökélten.

– Tessék? Én... még szeretnék befoltozni néhány lyukat. A jellemváltozások elkerülése végett talán nem ártana beépíteni néhány mentőfunkciót, és belelesni a...

– Ez mind részletkérdés! Nézd, ezek a szimek már több hete futnak, természetesen szim-időben számolva, és közben fejlesztik önmagukat. Lépjünk be végre mi is a képbe!

Marqnak eszébe jutott a sikló pilótája, aki a veszedelmes légáramlatok között irányítgatta gépét. Még soha életében nem csinált ilyen kockázatos dolgot. Nem az a fajta ember volt, aki bármibe fejest ugrik, a veszélyt csak a digitális játéktérben szerette. Ha ostoba lett volna, eddig sem jut el a munkában. Tudta, ha hagyja, hogy a szimulációk kapcsolatba lépjenek a jelennel, hallucinációik lesznek, megijednek, talán pánikba esnek.

– Gondolkozz! Ősrégi emberekkel beszélgethetnénk! – búgta Sybyl. Marq rádöbbent, nem a szimeket hanem önmagát. Úgy gondolkozz, ahogy a pilóták!, biztatta magát.

– Szeretnéd, ha valaki más csinálná meg helyetted? – kérdezte Sybyl. Marq megérezte a véletlenül hozzáérő nő testének melegét.

– Senki más nem lenne képes rá – felelte.

– Ezzel az összes vetélytársunkat megelőznénk!

– Az a pasas, Seldon talán meg tudta volna csinálni. Még arra is képes volt, hogy megszerezze az anyagot azoktól a sarki új-reneszánsz bohócoktól. Ő viszont minket használ... Azt hiszem azért, mert nem szeretne zűrös ügyekbe keveredni.

– Politikai okok miatt húzódik háttérbe – mondta a nő. – Nem akar támadhatóvá válni.

– Szerintem nem ilyen intelligens... Mármint politikailag.

– Talán azt akarja, hogy mi gondoljunk erre a részletre. Ha nem ért a politikához, mivel szédítette meg Cleont?

– Fogalmam sincs. De az igazat megvallva a császár helyében én nem szeretném, ha egy közülünk való venné kezébe az irányítást. Egy matematikusminiszter... Ki hitte volna, hogy erre is sor kerülhet?

A Fortélyszövetség egyeduralkodóvá vált a szakterületén. Sarki kapcsolatainak köszönhetően a cég a holografikus intelligenciák gyártásában és értékesítésében jócskán lekörözte a Digitfac-ot és az Axioma Társaságot. A verseny persze több termékvonalon tovább folytatódott, de mindenki tudta, ha megtalálja a valóban régi személyiségek forrását, az eFeSz végképp lesöpri vetélytársait a tábláról. A változások szele könnyen orkánná fejlődhet, gondolta Marq. Veszély és pénz, a két legbiztosabb serkentőszer.

Az előző napot Voltaire vizsgálatával töltötte, és biztos volt benne, Sybyl sem vette le a fülét és a szemét Johannáról. Minden rendben volt.

– Szükségünk lesz a filterarcokra.

– Nem bízol magadban? Attól tartasz, hogy elárulod az érzelmeidet? – kuncogott Sybyl. – Azt hiszed, könnyen átlátnak majd rajtad?

– Miért? Könnyű rajtam átlátni? – dobta vissza a labdát Marq.

– Mondjuk úgy, nem nehéz kiszámítani, mit akarsz.

Sybyl kacsintott; Marq orrcimpája dühösen megremegett. Erről rögtön eszébe jutott, mindenképpen használnia kell a filterarcot. Megnyomott néhány gombot, és beprogramozta azt a kedves arckifejezést, amit az ügyfelekkel folytatott holofonbeszélgetésekhez fejlesztett ki. Az üzleti életben eltöltött évek alatt megtanulta, hogy a világ – de a Trantor különösen – tele van ingerlékeny emberekkel.

– Jobb lesz, ha bekapcsolod a testtartásfinomítót is – figyelmeztette Sybyl. Hangjában már nyoma sem volt az iménti gúnynak. Marq ezt a titokzatos kettősséget, a gyors váltásokra való képességet csodálta benne leginkább. Sybyl az épület túlsó felében lévő irodájában álló gépből előhívta a saját filtereit.

– Akarsz szótárfunkciót?

Marq vállat vont.

– Azokra a szavakra mindenképpen szükségünk lesz, amiket nem érthetnek. Számítanunk kell a nyelvi nehézségekre.

– Egyáltalán milyen nyelven beszélnek?

– Az egyik ismeretlen anyavilág valamelyik holt nyelvét használják. – Marq keze villámgyorsan mozgott, hamar elvégezte a szükséges beállításokat.

– Valahogy olyan... folyadékszerű.

– Lényegtelen.

Sybyl mély lélegzetet vett, bent tartotta, majd kifújta a levegőt.

– Remélem, a klienseim nem jönnek rá, hogy Seldon is benne van az ügyben. Arra is vigyázni kell, nehogy tudomást szerezzenek egymás részvételéről. De ez már a cég dolga.

– Nem lesz gond – legyintett Marq. Nem biztos, hogy a légsiklóra fel mert volna szállni, de a hatalmi harcok veszélyét annál inkább élvezte. Az ügyben két csoport is érintett volt. Egymás halálos ellenfeleinek számítottak, de a Fortélyszövetség mindkettőről leszedte a sápot.

– Ha rájönnek, hogy a konkurenciájuknak is dolgozunk, azonnal lelépnek, és örülhetünk, ha a bánatpénzt megkapjuk tőlük. Te is tudod, ez mivel járna. Már így is túlléptünk az anyagi kereteken.

– Lelépnek? – Marq felnevetett. – Nem fogják megtenni, mert győzni akarnak. Mi vagyunk a legjobbak. – Ravaszkásan a nőre vigyorgott. – Mármint te meg én. Várd ki a végét, majd meglátod, hogy nekem van igazam.

Marq lekapcsolta a világítást, elindította a folyamatot, majd hátradőlt a székében, és a lábát az előtte álló asztal tetejére tette. Szeretett volna imponálni a nőnek; semmire sem vágyott jobban. Sajnos Sybyl férje nemrég balesetet szenvedett – úgy összetörte magát, hogy a legjobb orvosok sem tudták összerakni és feléleszteni –, ezért Marq úgy döntött, vár még egy kicsit, mielőtt megteszi a döntő lépést. Milyen remek csapatot alkotnának ők ketten! Céget alapítanának – a neve mondjuk MarqSybyl Ltd. lesz –, elhappolják az eFeSz legjobb vásárlóit, nevet szereznek!

– Találkozunk az ősökkel... – Sybyl hangja reszketett.

Le, le, egyre lejjebb, a replikánsvilág mélyére, a szemközti falon áramló makulátlan kékségbe. Az érzékfokozó tablettáknak köszönhetően még tökéletesebb volt az illúzió.

Belezuhantak a primitív városba. A talajt csak egy épületréteg fedte. Marq tudta, valami Birodalom előtti faluban lehetnek. Utcákat láttak, művészi részletességgel kivetített házakat. Még a tömeg és az ósdi közlekedési eszközök is eredetinek, valóságosnak tűntek. Villámgyorsan beröppentek a célépületbe, a Boulevard St. Germain-nek nevezett keskeny utcán álló kávézóba. Gyomorforgató szagok, a kinti közlekedés tompán beszűrődő lármája, tányércsörgés, szédítő szuffléillat.

Marq abba az időkeretbe irányította magukat, amelyben a feltámasztott személyiségek voltak. A szemközti falnál egy vékony férfi ült. Szeméből értelem sugárzott, ajkán keserű, de gúnyos mosoly vibrált.

Sybyl halkan füttyentett. Összehúzott szemmel figyelte a feltámasztott ember arcát; mintha olvasni akart volna a szájáról. Voltaire éppen egy mechano-pincérrel vitatkozott. Természetesen indulatosan.

– Öt érzékre ható felbontás! – Sybyl elismerően csettintett. – Én nem tudtam ennyire kitisztítani az enyémet. Tulajdonképpen fogalmam sincs, te hogy csinálhattad.

A sarki kapcsolataim segítségével, gondolta Marq. Tudom, hogy neked is van néhány.

– Hé! Ez meg mi...?

Marq kajánul elvigyorodott. Sybyl tátott szájjal bámult a Voltaire mellett ülő alakra, az ő teremtményére, Johannára. A keret stimmelt, az adatáramlás megindult, de a személyiség még nem interaktív módon futott.

Sybyl arcán az ámuldozást felváltotta a félelem grimasza.

– Nem lett volna szabad összehoznunk őket! A kolosszeumban kellett volna találkozniuk!

– Ki mondta ezt? A szerződésünkben nem írták le.

– Az elnök... Hastor ezért kirúg minket!

– Lehet... Ha rájön. Leválasszam az ifjú hölgyet?

Sybyl ajka megrándult.

– Ne. Természetesen ne! A fenébe, elvégre működik. Kész. Aktiválódott.

– Tudtam, hogy ez tetszeni fog neked. Különben mi vagyunk a művészek, tehát mi döntünk.

– Van annyi futtatási kapacitásunk, hogy valós idejűvé tegyük a létezésüket? Marq bólintott.

– Sokba fog kerülni, de meg lehet csinálni. És... tenned kellene érte valamit.

– Aú! – Sybyl felvonta a szemöldökét. – Gondolom valami tiltott dolgot kérsz.

Marq nem felelt, de csak azért hallgatott, hogy egy kicsit elbizonytalanítsa a nőt; hogy Johanna láttán Sybyl rájöjjön, szakmai téren milyen távlatok nyílhatnak meg előtte akkor, ha ő úgy dönt, ideje megváltoztatni eleddig plátói kapcsolatuk természetét. Marq egyszer már kísérletet tett erre, de kosarat kapott. Sybyl szelíden emlékeztette őt, hogy tíz esztendőre szóló házassági szerződést kötött a férjével. Marq vágyakozását a visszautasítás még inkább fokozta.

Sybyl teste elárulta érzéseit. Egy kicsit távolabb húzódott a férfitől, mintegy jelezve, még mindig gyászolja a férjét. Marq nem erőltette a dolgot; már felkészült rá, ha muszáj, kivárja az egyéves gyász végét.

– Mi lenne, ha mindkettejüknek adnánk egy kis tudást? – kérdezte Marq hirtelen, a szimekre mutatva. – Mármint a szokásoson kívül. Mit szólnál hozzá, ha megmutatnánk nekik, milyen a Trantor, milyen a Birodalom meg a többi?

– Lehetetlen!

– Nem. Csak drága.

– Nem tudhatnak meg ennyi mindent.

– Miért nem? Gondold csak végig? Tudjuk, hogy ez a két őskövület mit képviselt annak idején, bár fogalmunk sincs róla, milyen világról származnak. A bázismemóriájuk szerint a Föld nevű bolygón éltek.

Marq megvonta a vállát.

– Ez semmit sem jelent. Primitív világok tucatjait nevezték Földnek.

– A rajtuk élők pedig "nemzetnek" hívták magukat, igaz?

– Igen. Mellesleg ez az egész mese ostobaság. Mármint asztrofizikailag. Az ősbolygó legendájában csak egyetlen biztos pont van: az, hogy a világ felületének nagy részét óceánok borították. Ha így volt, miért nevezték "Földnek"?

Sybyl bólintott.

– Zavaros ügy. És nincsenek megbízható csillagászati adataik. Ellenőriztem. De nézd meg a társadalmi kontextusuk mutatóit. Ez a két személyiség kiállt valamilyen elv mellett. Az egyik a Hit, a másik az Értelem igéjét hirdette.

Marq izgalmában kisfiús mozdulattal ökölbe szorította a kezét.

– Pontosan! És ha ehhez ráadásképpen beléjük pumpálnánk mindazt, amit ma tudunk... mindent a pszeudonaturális kiválasztódásról, a pszichofilozófiáról, a génekről...

– Boker ellenezni fogja – vélte Sybyl. – "Atyáink hitének őrzői" nem hagyják majd, hogy a feltámasztottak rendelkezzenek a modern kor információival. k a történelmi Szüzet akarják megkapni, a modern elképzelésektől mentes, romlatlan személyiséget. Egyébként külön programot kellene készítenem ahhoz, hogy Johanna megtanuljon olvasni...

– Ez elkerülhetetlen volna.

– ...írni, hogy megértse a magasabb matematikát. Szeretnék végre egy szusszanásnyi pihenőt!

– Mondd meg az igazat! Etikai szempontból ellenzed, vagy csak egyszerűen nem akarsz a nyakadba venni egy újabb munkát?

– Te könnyen beszélsz! A te Voltaire-ed elméje modernnek is mondható. Nem tudom, ki készítette a szimet, de az biztos, hogy rengeteget dolgozott vele. Az én Szüzem inkább mesealak, mint valóságos lény. Szerintem a szim készítője csak úgy elképzelte.

– Ezek szerint nem elvi okok miatt ellenzed a dolgot, hanem pusztán azért, mert lusta vagy?

– Ez is, az is igaz.

– De legalább elgondolkozol rajta?

– Már eleget gondolkodtam. A válaszom: nem.

Marq felsóhajtott.

– Nincs értelme a vitának. Majd rájössz, nekem van igazam. Ha hamarabb nem, hát akkor, amikor hagyjuk, hogy cselekedjenek.

Sybyl bosszúsága elpárolgott, újra érdeklődéssel figyelte a kivetítőt. Izgalmában véletlenül Marq combjára tette a kezét. A férfi éppen akkor érezte meg az érintését, amikor beléptek a szim-térbe.

3.

– Mi folyik itt?

Voltaire csípőre tett kézzel felállt – széke eldőlt mögötte, és a kőhöz csattant –, és lenézett rájuk a kivetítőről.

– Kik maguk? Miféle pokoli társaságot képviselnek?

Marq megállította a szimet, és Sybylre nézett.

– Ööö... Nem akarod megmagyarázni neki?

– A te teremtményed, nem az enyém.

– Ettől féltem...

Voltaire lenyűgöző volt, csak úgy áradt belőle az erő és az elektrikus önbizalom. Marq már többször tüzetesen átvizsgálta a szimet, de most először látta a részletek összességét, a gestalt esszenciát.

– Rengeteget dolgoztunk rajta! – biztatta Sybyl. – Ha éppen most gyulladsz be... Marq összeszedte magát.

– Jól van. Felturbózom...

– Hogyan láttatod magad?

– Materializálom az énemet, odamegyek hozzá és leülök mellé.

– Látta, hogy a semmiből léptél ki?

– Azt hiszem – fintorgott Marq. – Egy kicsit meglepődött.

Marq minden létező vérmérséklet-formáló eszközt felhasznált, hogy alakítson a személyiségszimuláció viselkedésén, de Voltaire központi magját érintetlenül hagyta. Nem is nagyon tudott volna mit kezdeni vele: az egész olyan volt, akár egy kibogozhatatlan csomó. Az az őskori programozó, aki adathalmazzá alakított egy emberi személyiséget, megdöbbentően jó munkát végzett. Nem tehetett mást, mint hogy bemártotta a Voltaire-szimet a színtelen érzelemörvénybe, és egy kicsit kipofozgatta, ahol lehetett.

Marq ujjai megállás nélkül mozogtak. Felgyorsította az idő múlását.

A szim-személyiségeknek szükségük volt bizonyos időre, hogy megszokják új helyzetüket. Marq belehajította Voltaire-t a Hálózatba, a virtuális tapasztalatok közé. A személyiség reagált az új körülményre, és átszáguldott a gerjesztett érzelmeken. Voltaire racionális volt; személyisége hamar el tudta fogadni a Hálózatban megismert új elméleteket. A Johanna-szim esetében ez sokkal tovább tartott. Voltaire számára elérhetővé vált egy egészen más típusú valóság tudása. Ez volt a reanimáció legrázósabb része: a szimnek el kellett fogadnia, hogy kicsoda, micsoda, hol és mikor létezik. Az új valóság által okozott sokkhullámok megrázhatták a digitális személyiséget. Ilyenkor szükségessé vált az érzelmi beállítások megváltoztatása.

A nagy kérdés az maradt, képes-e elfogadni az igazságot. A szimek nem valódi emberek voltak; leginkább azokra az absztrakt impresszionista festményekre hasonlítottak, amelyeken a művész a maga módján próbált ábrázolni valamit. A néző tudta, hogy tehén van a képen, bár a festett figura csak távolról emlékeztetett az állatra. A szimekkel el kellett fogadtatni, hogy ők is olyanok, mint a festett tehenek.

Marq és Sybyl közvetlen módon is beavatkozhatott a szimbe, de csak azután, hogy az automatikus programok elvégezték a munkájukat. A "kézi beállítások" során minden Marq és Sybyl matematikai tudásától függött. Ha ügyesek voltak, a mesterséges személyiség túlélte a krízist, ha valamit elrontottak, a szitu megőrült vagy szétesett. Könnyen előfordulhatott, hogy a kiszélesedő érzékelés országútjain száguldó tudat nem tudja bevenni az ontológiai kanyarokat, kisodródik és szilánkokra töredezik.

Marq hagyta, hogy a két teremtmény találkozzon egymással. Minden lépésüket figyelemmel kísérte, és ügyelt a részletekre: az Aux Deux Magots, vagyis a Két Különchöz címzett kávézó, a szimpla kisváros, a háttér-tömeg, minden az ő elképzelése szerinti volt. Mivel meg akart takarítani némi komputeridőt, csak két szim-perces időjárást dolgozott ki, és ezeket ismételtette. Az ég felhőtlen volt, mert a csapadék modellje külön munkát igényelt volna. Amennyire lehetett, befoltozta a Voltaire érzékelési mátrixán tátongó lyukakat, hogy a szitunk ne tűnjön fel a ciklikus ismétlődés. Sybyl ugyanezt tette Johannával.

A két karakter találkozott. Beszélgetni kezdtek. Voltaire neuronszimulációjában egy kék-fehér örvény keletkezett. Marq azonnal elindította a korrigáló programot. Az örvény lassanként semmivé vált.

– Elcsíptem! – suttogta.

Sybyl bólintott. Ő Johanna személyiségének finomításával volt elfoglalva.

– Voltaire kielégítően működik – sóhajtott Marq megkönnyebbülten. – Ülve hagyom a manifesztációmat, jó? Nem fogom eltüntetni.

– Johanna kitisztult. – Sybyl a holovetítőn látszó barna mátrixbordákra mutatott. – Van némi érzelemrengése, de hamarosan megszűnik.

– Én azt mondom... Rajta!

Sybyl elmosolyodott.

– Lássunk hozzá.

Elérkezett a pillanat. Marq visszarántotta Voltaire-t és Johannát a valós időbe.

Egy perccel később már biztosan tudta, Voltaire működőképes és ép maradt. Johanna is sértetlennek látszott, bár önmagába fordult, és töprengeni kezdett. Ez gyakori volt; a szakirodalom "belső időjárás-változásnak" nevezte az effektust.

Voltaire bosszús volt. Teljes életnagyságban dühöngött Marq és Sybyl előtt. A hologram a homlokát ráncolta, káromkodott és ordítozva kijelentette, joga van akkor kommunikációt kezdeményezni, amikor kedve támad hozzá.

– Azt hiszik – kérdezte –, hogy hajlandó vagyok megvárni, míg kegyeskednek kapcsolatba lépni velem? Ha mondandóm van, hát el is akarom mondani! Engem száműztek, cenzúráztak, börtönbe vetettek, elnyomtak... Én állandó félelemben éltem! Féltem az egyháztól, a hatóságoktól, a...

– Tűz – suttogta a Szűz kísérteties hangon.

– Nyugodj már meg! – parancsolt Marq a tomboló Voltaire-re. – Nyugi, vagy kikapcsollak! – Megállította a folyamatot, és Sybylre nézett. – Mi a véleményed? Megadjuk neki, amit kér?

– Miért ne? – kérdezte a nő. – Nem túl fair, hogy ki vannak szolgáltatva nekünk, és mindig meg kell várniuk, hogy jelentkezzünk náluk.

– Fair? Hiszen ezek csak szimek!

– Ennek ellenére ők is tudják, mi fair és mi nem az. Ha egyszer már megszegjük azokat a bizonyos szabályokat...

– Jól van, rendben! – Marq elindította a lejátszást. – A következő kérdés az, hogyan csináljuk.

– Engem nem érdekel, hogyan csinálják! – sipította a hologram. – Csak csinálják, de most azonnal!

– Nyugi – mondta Marq. – Adunk nektek egy kis futtatási időt, hogy integráljátok az érzékelési tereteket.

– Ez meg mit jelent? – kérdezte Voltaire. – Ne tévessze össze a művészi kifejezéseket a szakszavakkal!

– Azt jelenti, hogy megkapjátok, amit akartok – felelt Marq szárazon.

– Tehát beszélgethetünk?

– Igen – szólalt meg Sybyl. – Ti is kezdeményezhetitek a beszélgetést, nem csak mi. De közben lehetőleg ne sétálgassatok, mert a két tevékenység együtt túl sok adatmozgást igényel.

– Ugyanis nem akarjuk két kézzel szórni a pénzt – magyarázta Marq. Hátradőlt, hogy jobban szemügyre vehesse Sybyl lábait.

– Nos, akkor igyekezzenek – bosszankodott a Voltaire-hologram. – A türelem a vértanúk erénye, meg a szenteké, nem a hozzám hasonló belles lettres-ké.

A tolmácsprogram minden szavát lefordította modern nyelvre, csak az értelmüket vesztett, holt kifejezéseket engedte át változatlanul. Marq, hogy megőrizze a beszélgetés hangulatát, megőrizte a beszéd, a felfoghatatlanul távoli múlt tenorjának természetes akusztikáját.

– Elég, ha kimondod a nevem, vagy Sybylt szólítod, és rögtön meg fogunk jelenni előtted, mégpedig egy vörös négyszögben.

– Muszáj, hogy az a négyszög vörös legyen? – A Szűz hangja erőtlen volt. – Nem lehetne mondjuk kék? A kék olyan hűvös, a tenger színe. A víz erősebb a tűznél, eloltja a lángokat.

– Ne siránkozzon! – förmedt rá a másik hologramalakot öltött szim. Voltaire a mechano-pincérre bökött. – Ezt a flambé edényt, ezt tüntessék el innen. De azonnal ám! Idegesíti a Szüzet. És maguk... az a két géniusz odakint... Ha képesek feltámasztani a halottakat, valószínűleg azt a keretet is be tudják kékíteni.

– El sem tudom hinni! – hüledezett Sybyl. – Ez egy szim? Kinek, minek hiszi ez magát?

– Ő az értelem hangja – felelte Marq. – Franvois-Marie Arouet de Voltaire.

– Szerinted megmutathatjuk őket Bokernek? – Sybyl az ajkát harapdálta. – Azt mondtam neki, beeresztjük a szimekbe, amint sikerül stabilizálnunk őket. Marq elgondolkodott.

– Őt is bevonjuk a játékba.

– Voltaire és Johanna... Rengeteget tanulhatunk tőlük!

– Hát, igen. De ki gondolta volna, hogy az ősemberek ilyen hisztisek tudnak lenni?

4.

Megpróbált tudomást sem venni a Sybylnek nevezett varázslónőről, aki a teremtőjének vallotta magát. Úgy mondta ezt, mintha a Mennybéli Királyon kívül bárki más képes lenne végrehajtani ilyen csodát. Johannának senkivel sem volt kedve szót váltani. Az események összetorlódtak, rohanva követték egymást, megsűrűsödtek, fojtóvá váltak. Ráadásul még a végső fulladozásról, a fájdalmas halálról sem feledkezett meg.

A bolondsipkára – amit kopaszra nyírt fejébe nyomtak azon a tüzes napon, amely a legsötétebb, mégis a legdicsőségesebb volt rövid élete során – szent nyelven felírták "bűneit": Heretica, Relapsa, Apostata, Idolater. A szavak feketék voltak, és nemsokára pernyévé változtak.

Párizs gonosz, angolbarát egyetemének kardinálisai és püspökei, az Egyház vezetői – Krisztus földi helytartói! – tüzet gyújtottak az ő élő teste alatt. Pedig mit tett? Csak az Úr akaratának kívánt érvényt szerezni, azt akarta elősegíteni, hogy a nagy és igaz király váljon Isten franciaországi helytartójává. A papok azonban nem voltak hajlandóak kifizetni a királyért a váltságot, őt pedig máglyára küldték. Ha őt ilyen szörnyű halálra ítélték, miért nem égették meg ezt a Sybyl nevezetű varázslónőt is, aki ugyanúgy férfiak között élt,férfiruhát hordott mint ő, s nem átallotta azt vallani, hogy hatalma a Teremtőével vetekszik?

– Kérlek, menj el! – mormolta Johanna. – Csendre van szükségem, hogy halljam a Hangokat.

Ám sem La Sorciére, a mágusasszony, sem a fekete ruhát viselő, szakállas, Boker nevezetű férfi – aki hasonlított a roueni nagytemplom mennyezetére festett pátriárkákra –, nem hagyta őt békén.

Johanna tovább kérlelte őket.

– Ha beszélni akartok, szóljatok Monsieur Arouet-hez, s ne hozzám. Ő semmit sem szeret jobban, mint a csevegést.

– Szent Szűz, Franciaország Rózsája – zengte a szakállas –, áruld el: Franciaország a világod neve volt?

– Az én evilági otthonom – felelte Johanna.

– Úgy értem, a bolygódat hívták így?

– A bolygók az égen vannak. Én a Földön éltem.

– Úgy értettem... Ó, mindegy. Semmi.

A férfi hangok nélkül szólt Sybylhez, ám Johanna leolvasta ajkáról a szavakat – ezt még akkor tanulta meg, amikor tudni akarta, mit beszélnek róla a papbírák.

– A földön élt? Talán a földből? Földműves volt talán? Ennyire ostobák még az ősemberek sem lehettek!

– Nem vagyok ostoba – csattant fel Johanna. – Tudok annyit, hogy képes legyek végrehajtani a feladatomat.

Boker összeráncolta a homlokát, és sietve beszélni kezdett.

– Hallgass meg, kérlek! Nincs ártó szándékunk. A szent ügy sorsa azon múlik, sikerül-e magunk mellé állítanunk az embereket. Azt akarjuk, hogy az emberiség hajója ne süllyedjen el, ne semmisüljön meg egész fajunk, de ehhez le kell győznünk a világi kételkedőket.

Johanna megpróbált elfordulni, de csörgő láncai mozdulatlanságra kárhoztatták.

– Hagyjatok békén! Ugyan senkit sem öltem meg, de számtalan csatában részt vettem, hogy elősegítsem Franciaország nagy és igaz királyának győzelmét. Rheimsben én vezettem le a koronázási szertartást. A királyomért vívott harcokban sebeket szereztem!

Felemelte a kezét – újra a roueni bűzhödt cellában volt. Bokájára és csuklójára vasbéklyókat vertek. Sybyl azt mondta, a bilincsek majd lehorgonyozzák, de közben valamilyen furcsa módon elősegítik "karaktere" fejlődését. Ez a Sybyl talán angyal volt, mert igaznak tűnt, amit mondott.

Boker újra könyörögni kezdett, de Johanna összeszedte lelke erejét, s így válaszolt:

– A világ tudja, milyen jutalmat kaptam kínjaimért. Soha többé nem fogok hadba szállni!

Monsieur Boker a varázslónőre nézett.

– Szentségtörés egy ilyen bámulatos személyt láncra verten, börtönben tartani. Át tudja vinni egy teológiai pihenőhelyre, mondjuk valamelyik katedrálisba?

– A szimeknek kontextusra van szükségük – válaszolta La Sorciére hangok nélkül.

Johanna meglepetten nyugtázta, hogy könnyebben olvas szájról, mint korábban. Talán ebben a Purgatóriumban ügyesebbé válik az ember...

Monsieur Boker bólintott.

– Bámulatos munkát végeztek, Sybyl, de ha nem tudjuk rávenni az együttműködésre, mi hasznunk lehet belőle?

– Még nem látta, milyen volt pályája csúcspontján. A néhány történelmi utalás szerint, amit sikerült megfejtenünk, Johanna "delejes személy" volt. Ezt a tulajdonságát kell kihoznunk belőle.

– Nem tudná összezsugorítani? Elég nehéz dolog egy óriással társalogni. A Szűz meglepetten érzékelte, hogy testmagassága hirtelen a harmadára zsugorodik.

Monsieur Boker elégedettnek látszott.

– Szent Johanna, félreértette! A kitörni készülő háború nem olyan küzdelem, amilyenre te gondolsz. Ember nem tudhatja, hány ezer év telt el a te mennybemeneteled óta. Te...

A Szűz felült.

– Árulj el valamit. Ki most Franciaország királya? Talán az angol, a Lancaster-házból származó Henrik valamelyik leszármazottja? Vagy a Valois-család sarja, a nagy és igaz király, Károly valamelyik utódja?

Monsieur Boker pislogva gondolkodott.

– Azt hiszem... Atyáink hitének őrzői, vagyis az a szervezet, amelyet én képviselek, bizonyos értelemben véve a te Károlyod leszármazottai.

A Szűz elmosolyodott. Tudta, hogy a Hangok a mennyből érkeztek, bármit hordtak is össze a püspökök. Csupán egyszer tagadta meg a Hangokat, akkor, amikor elvitték St. Ouen temetőjébe, akkor is csak azért, mert félt a tűztől. Nem hibázott, amikor két nappal később visszavonta előző állítását; a Franciaországot meghódítani akaró Lancasterek kudarca őt igazolta. Ha Monsieur Boker a Valoisház leszármazottainak nevében beszél, talán mégis meg kellene hallgatnia, mit akar. Annak ellenére, hogy nem rendelkezik egyetlen nemesi címmel sem.

– Beszélj! – mondta Johanna határozottan.

Monsieur Boker elmagyarázta, hogy ezen a furcsa helyen hamarosan népszavazásra kerül sor. (Mielőtt erről beszélt volna, megállapodott La Sorciére-rel, hogy az a leghelyesebb, ha ő, Johanna azt hiszi, Franciaországban van.) Az embereknek két nagy párt, az Őrzők és a Kételkedők között kell választaniuk. A pártok megegyeztek, hogy nagy szóviadalt, nyilvános vitát rendeznek, ahol egy-egy képviselőjük fogja megtárgyalni a legfontosabb kérdéseket.

– Miféle kérdéseket? – A szűz hangja metsző volt.

– Arról fognak vitatkozni, hogy lehet-e mesterséges intelligenciával rendelkező gépeket építeni, és ha igen, akkor ezek a lények teljes jogú polgárokká válhatnak-e.

Johanna megvonta a vállát.

– Tréfálsz velem? Csakis az arisztokratáknak és a nemesembereknek lehetnek jogaik.

– Már nem így van, bár nálunk is léteznek bizonyos osztályok. A mi korunkban már a köznépnek is vannak jogai.

– A hozzám hasonló parasztoknak is? – kérdezte a Szűz. – Nekünk is? Monsieur Boker, arcán a kimerültség ráncaival, a varázslónő felé fordult.

– Muszáj mindent nekem csinálnom?

– Ön akarta olyannak, amilyen – emlékeztette La Sorciére. – Vagyis amilyen volt. Monsieur Boker ezután úgy két percen át az általa "konceptuális különbségnek" nevezett dologról beszélt, ami valójában nem volt más, mint a mesterséges lényekről folytatott teológiai vita. Johanna világosan látta, mi a helyes válasz a kérdésre, de hallgatott. A gyakorlat, és nem a szavak embere volt.

– Miért nem kértek tanácsot a királyotoktól? Vagy valamelyik tanácsnokától? Esetleg valamelyik tanult férfiútól?

Monsieur Boker elhúzta a száját, és a levegőbe csapott.

– A vezetőink hitvány alakok! Gyengék! Nincs gyakorlati érzékük.

– De...

– Te ezt valószínűleg el sem tudod képzelni, hiszen az ősidőkből, a szenvedélyek korából származol. A tettrekészség és a szenvedély ma már divatjamúlt dolognak számít. Éppen ez volt a célunk: olyan személyiségeket akartunk találni, akikben megvan a régi tűz, és...

– Ne! Ó, ne!

A lángok. A testet nyaldosó tűznyelvek...

Beletelt néhány percbe, míg Johanna légzése újra szabályossá vált, és annyira lenyugodott, hogy képes volt tovább hallgatni Monsieur Bokert.

A Hit és az Értelem nagy vitáját a Junin-szektor kolosszeumában, négyszázezer lélek előtt akarták megrendezni. A Szűznek és ellenfelének hologram formájában kellett megjelennie, harmincszoros nagyításban. A vita után minden polgárnak le kellett adnia a szavazatát.

– Szavazni fognak? Rám? – kérdezte a Szűz.

– Romlatlannak akarta – vetette oda La Sorciére a férfinak. – Hát megkapta. Monsieur Boker tovább magyarázott. A Szűz némán figyelt. Amikor a férfi elhallgatott, így szólt:

– Rövid ideig jeleskedtem a csatákban, de a vitákhoz sohasem értettem. Azt hiszem, ismerik a történetemet.

Monsieur Boker fájdalmas arcot vágott.

– Az ősök homályos utalásaiból tudunk valamit rólad, de ez nem sokat ér. A... jelenlegi megjelenési formádnak adtunk ugyan egy hiányos történelmi keretet, de semmi több. Nem tudjuk, hol éltél, arról viszont pontos adataink vannak, mi történt azután, hogy téged...

– Hogy megöltek? Nyugodtan beszélhetsz a halálról. Nem bánt a gondolat, ahogy egyetlen keresztény szüzet sem bántana, aki megérkezik a Purgatóriumba. Azt is tudom, kik vagytok.

– Te... tényleg? – kérdezte La Sorciére óvatosan.

– Angyalok vagytok! Közönséges emberi alakban jelentetek meg, hogy eloszlassátok a félelmemet. Feladatot adtok, amit csak furmányos módon tudok teljesíteni. De ha csalnom kell is, isteni küldetést teljesítek majd!

Monsieur Boker lassan bólintott, és La Sorciére-re pislantott.

– A megmaradt adatcafatok alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy halálod után huszonhat esztendővel visszakaptad becsületedet. Azok, akik halálra ítéltek, később elnyerték méltó büntetésüket. Nagy tisztelettel, a La Rose de /a Loire néven emlegettek.

A Szűz pislogva visszafojtotta könnyeit.

– Igazság... Ha jobban értek a vitatkozáshoz, talán sikerült volna meggyőznöm inkvizítoraimat... a párizsi egyetem angolbarát prédikátorait, hogy nem vagyok boszorkány!

Monsieur Boker elérzékenyült.

– Még az őskori emberek is tudták, amikor a szent erő velük volt. A Szűz vidáman felnevetett.

– Az Úr gondoskodott Enfiáról, de a szentekről meg a vértanúkról is. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezek nem hibáztak, és elkerülték a halált.

– Igaza van – mondta La Sorciére a férfinak. – Még a világok, a galaxisok is osztoznak az ember sorsában.

– Nekünk, hívőknek szükségünk van rád – folytatta Monsieur Boker. – Mi már túlságosan hasonlítunk a gépeinkre. Számunkra alkotórészeink zavarmentes működésén kívül már semmi sem szent. Tudjuk, hogy te szenvedéllyel, de egyszerű és igaz szavakkal fogod megválaszolni a kérdést. Ez minden, amit kérünk.

A Szűz megszédült. Magányra volt szüksége, és időre, hogy gondolkozzon.

– Tanácskoznom kell a Hangokkal. Csak egy, vagy több kérdésre kell majd megfelelnem?

– Csak egyre.

Az inkvizítorok nem érték be ennyivel. Számtalan kérdést tettek fel. Tucatszám szórták a kérdéseket, időnként ugyanazokat ismételték újra és újra. Azután a válaszok... Amit Poitiers-ben helyesnek tartottak, máshol nem fogadták el. Éhesen, szomjasan, kimerülten, a temetőben történtek után megszégyenülten, a tűztől való félelemtől megtörten képtelen volt ellenszegülni.

– Milyen haja van Mihály arkangyalnak? Hosszú?

– Szent Margit háta egyenes, vagy hajlott?

– Milyen Szent Katalin szeme? Barna vagy kék?

Csapdába ejtették, beismertették vele, hogy a Hangok nem a Szentlélektől, hanem a test ördögétől származnak. Amit vele tettek, az maga volt az iszonyat. Itt, a Purgatóriumban pedig talán még ennél is rettenetesebb vallatások várnak rá. Képtelen volt eldönteni, hogy ez a Boker nevezetű férfi a barátja, vagy az ellensége.

– És mi az? Mármint az az egyetlen kérdés, amire válaszolnom kell majd.

– Abban mindenki egyetért, hogy az ember által létrehozott intelligenciáknak van valamilyen agya. A kérdés az, és erre tőled szeretnénk választ kapni, hogy van-e lelkük?

– Csak az Úrnak van annyi hatalma, hogy lelkeket teremtsen.

Monsieur Boker elmosolyodott.

– Mi, az Őrzők természetesen egyetértünk ezzel. A mesterséges intelligenciák, tőlünk, teremtőiktől eltérően, nem rendelkeznek lélekkel. Gépek csupán, semmi több. Elektronikusan programozott agyú szerszámok. Csakis az embernek van lelke.

– Ha már tudjátok a választ a kérdésre, miért van szükségetek rám?

– Azért, hogy meggyőzd az embereket! Először a Junin-szektorban élő bizonytalanokat, azután a Trantor lakóit, és végül a Birodalmat!

A Szűz összerezzent. Az inkvizítorok is előre tudták a válaszokat. Monsieur Boker becsületesnek látszott, de azok sem tűntek gazembereknek, akik boszorkánynak nevezték. Monsieur Boker előre elmondta a választ, amire minden épeszű ember helyeslően bólintana, ám Johanna mégsem tudta elképzelni, mi lehet a férfi valódi szándéka. Félt a sűrű füsttől, a húsába harapó lángoktól még a feszület sem védte meg, amit kérésére a pap elébe tartott...

– Nos? – kérdezte Monsieur Boker. – A Szent Rózsa vállalja, hogy bajnokunk lesz?

– Azok az emberek, akiket meg kell győznöm... k is a nagy és igaz király, a Valois-házból származó Károly leszármazottai?

5.

Marq beügetett a Loccs & Szipp-be, ahol Nimmel, a barátjával kellett találkoznia. Nim már a bárban volt, és kitágult pupillája arról árulkodott, nem az utolsó öt percben érkezett.

– Kiütötted magad? – kérdezte Marq. – Történt valami?

Nim megrázta a fejét.

– Nicsak, a jó öreg Marq! Kemény, mint egy ököl. Próbáld ki az Örvénytubákot! Nem fogja eloltani a szomjadat... Tulajdonképpen kiszárítja a fejed, de nem fogod bánni.

Az Örvénytubákról kiderült, hogy por alakú, az íze mint a szerecsendióé, és csíp, akár egy feldühített rovar. Marq óvatosan felszippantott az orrába egy adagot. Egyelőre nem akart túlságosan elkábulni, mert kíváncsi volt arra, Nim milyen információkat csipegetett össze a Fortélyszövetségnél, de utána... Úgy döntött, a beszámoló után engedélyez magának egy kis repülést.

– Nem fog tetszeni, amit mondok – kezdte Nim. – Sybyllel kapcsolatos.

– Sybyllel? – Marq idegesen felnevetett. – Honnan tudod, hogy én...

– Te mondtad. A múltkor, amikor együtt szippantottunk. Nem emlékszel?

– Aha.

Attól a múltkori anyagtól megeredt a nyelve, de a legrosszabb az volt, hogy nem emlékezett rá, miről fecsegett.

– Persze nem államtitkokról van szó! – vigyorgott Nim.

– Biztos vagy benne? – Marq szeretett volna meggyőződni arról, hogy Nim, aki gyakrabban váltogatta a barátnőit, mint az alsóneműjét, nem akar összemelegedni – Mi van vele?

– Nos, bárki lesz a kolosszeumban tartandó nagy menet győztese, nagy lé lesz a jutalma.

– Helyes – kacsintott Marq. – Mert én fogok győzni.

Nim végighúzta a kezét paradicsomszínű haján.

– Sosem tudtam eldönteni, hogy a szerénységed miatt szeretlek, vagy azért, mert képes vagy a jövőbe látni. Talán mégis inkább a szerénységed imponál. Marq megvonta a vállát.

– Sybyl is jó, elismerem.

– De te jobb vagy nála.

– Szerencsésebb. Nekem adták az Értelmet, Sybylnek meg a nyakába varrtak a Hitet.

Nim tűnődve a barátjára nézett. Mély lélegzetet vett.

– Én a te helyedben nem becsülném alá a hitet. Elég fura szenvedély, és gyakorlatilag még senki sem szabadult meg tőle teljesen.

– Nem is kell. A szenvedélyek egy idő után úgyis kialszanak.

– Az értelem tüze viszont örökké lobog, igaz?

– Ha az ember regenerálja az agysejteket, akkor igen.

Nim belesett a szippantószálba, nem maradt-e az alján egy kis tubák, aztán a barátjára kacsintott.

– Akkor viszont nem árt, ha adok egy tanácsot.

– Miféle tanácsot? Tőled még nem hallottam ilyesmit.

Nim kuncogott.

– Ha a felfrissítetlen agysejtjeidben maradt még egy szemernyi józan ész, akkor a továbbiakban nem dolgozol együtt Sybyllel, és nem segítesz neki tökéletesíteni a szimulációját. Vagy ami még jobb lenne: úgy teszel, mintha együttműködnél vele, és közben ellesel tőle mindent, ami újdonság a számodra. De amit most csinálsz, azzal az ő, vagyis a szimulációja győzelmét segíted Egyébként azt beszélik, fantasztikus, amit csinált.

– Láttam.

– Egy részét! Azt hitted, az egészet megmutatta?

– Minden áldott nap együtt dolgoztunk, és...

– Amit te láttál, az csak egy szim-csonk. Sybyl éjszakánként is dolgozik, és megcsinálta a teljes pszeudo-pszichét.

Marq elkomorodott. Érezte ő, hogy egy kicsit könnyelműen viselkedik a nővel, hogy a feromonok irányítják, de megkapta érte az ellenszolgáltatást. Vagy mégsem?

– Sybyl nem tenne ilyet!

– De tenne. A nagyfejűek rajta tartják a szemüket.

Marq-ot marcangolni kezdte a féltékenység, de elég ügyes volt ahhoz, hogy eltitkolja érzéseit.

– Hm. Köszönöm.

Nim a rá jellemző iróniával meghajolt.

– Talán nincs rá szükséged, de bolond volnál, ha egyszerűen kihajítanád az ablakon.

– Mármint micsodát? A lét, amit nyerek?

– Nem a lét, nagyokos! Azt hitted, még nem vettem észre, hogy az ambíciók rabszolgájával beszélgetek? A tanácsomat.

Marq harákolni kezdett.

– Észben fogom tartani.

– A dolgok nemsokára nagyok lesznek. Te talán azt hiszed, csak ezt a szektort fogod szórakoztatni, de biztosíthatlak: az egész Trantor nézi majd a show-t.

– Annál jobb – vágta rá könnyedén Marq, de a gyomra úgy összeszorult, mintha hirtelen zuhanni kezdett volna. Kockázatos dolog egy kulturális reneszánsz közepén élni... Bár az is lehet, a tubák miatt vannak ilyen furcsa érzése!.

– Úgy értem, Seldon meg az a pasas, aki jó kutyaként mindenhol a nyomában liheg... ez a Yugo Amaryl... Szerinted azért bízták rád a munkát, mert gyerekjáték az egész?

Mielőtt válaszolt, Marq felszippantott még egy kis anyagot.

– Nem. Azért, mert én vagyok a legjobb.

– És mert messze vagy tőlük, mármint a ranglétrán. Te, barátom, feláldozható vagy.

Marq komoran bólintott.

– Észben fogom tartani.

Ismétli magát? Biztos a drog hatása...

Marq-nak legközelebb csak két nappal később jutott eszébe Nim tanácsa. A hallban véletlenül fültanúja lett egy beszélgetésnek: valaki Sybyl munkájáról áradozott Hastornak, a Fortélyszövetség elnökének. Marq eredetileg ebédelni indult, de meggondolta magát, és visszament az emeletre. Ahogy elhaladt Sybyl szobája előtt, hirtelen támadt ötlettől hajtva lenyomta a kilincset. Az ajtó nyitva volt. Marq benyitott. Sybyl nem volt a helyén.

Fél órával később majd kiugrott a bőréből.

– Marq!

A nyitott ajtóban Sybyl állt. A nő automatikus mozdulattal végigsimított a haján. Marq úgy érezte, neki akar tetszeni.

– Segíthetek valamiben?

A férfi pár pillanattal korábban fejezte be a szoftver keresztszálazását, aminek segítségével a saját irodájából le tudta hallgatni a nő beszélgetéseit – többek között azokat is, amiket a kliensével, Bokerrel folytatott. Marq egészen eddig a napig úgy gondolta, Sybyl minden részletről tájékoztatta, de már felébredt benne a gyanú. Lázadozó lelkiismeretét azzal hallgattatta el, hogy a lehallgatás tulajdonképpen a nő érdekében történik. Boker nehéz pasasnak számított, és Marq arra gondolt, talán segíthet Sybylnek, ha szükség esetén beleszól a beszélgetésükbe. Természetesen tisztában volt vele, hogy ezzel megsérti az ügyfelekre vonatkozó szabályokat, de a helyzet elég különleges volt ahhoz, hogy ezt megkockáztassa.

– Nem, csak rád vártam – mondta vállvonogatva.

– Javítottam Johanna szerkezetén. A hangulatváltozási mutatója 0.2 alatt van. – Remek! Láthatnám?

Marq úgy érezte, a nő mosolya kedvesebb, mint máskor. Még akkor is ezen töprengett, amikor egy jó órával később, a Johannával való találkozás után visszasétált az irodájába.

Sybyl kétségtelenül jó munkát végzett, a legapróbb részletekig kidolgozta a szimszemélyiség-topográfiáját. De... két nap alatt? Valószínűleg nem. Marq úgy érezte, ideje egy kicsit körülszaglászni a szim-térben.

6.

Voltaire már megint dühöngött. Felpattant a díszes karosszékből, és homlokráncolva, csípőre tett kézzel, fenyegető arccal kihúzta magát. Cirey-ben, szeretője, du Chatelet márkinő kastélyában, a dolgozószobájában volt.

Most, hogy a szeretett nő meghalt, nyomasztónak találta a helyet, amit tizenöt éven át az otthonának nevezett. Ráadásul a márki még azt sem várta meg, hogy kihűljön felesége teteme: felszólította, ideje távoznia.

– Vigyen ki innen! – követelte Voltaire a tudóstól, aki végre válaszolt a hívására. Tudósnak vallotta magát a fickó, de nem úgy nézett ki, mint aki sokat tud. – A kávézóba akarok menni! Találkoznom kell a Szűzzel!

A tudós áthajolt a vezérlőpult fölött, és elmosolyodott. Látszott az arcán, élvezi a hatalmát.

– Nem hiszem, hogy illik hozzád. Egész életedben az eszes nőkhöz vonzódtál. Az olyanokhoz, mint például az unokahúgod, meg Madame du Chatelet volt. Ne is próbáld tagadni. Átvizsgáltam az emlékeidet, előttem nincsenek titkaid!

– No és akkor mi van? Ki érezné jól magát ostoba hölgyek között? Egyetlen dolog van csupán, amit a javukra lehet írni: az ember megbízhat bennük, mert még az áruláshoz is túl ostobák.

– Nem úgy, mint Madame du Chatelet.

Voltaire türelmetlenül dobolt az ujjaival a gyönyörűen faragott diófa íróasztalon, amit Madame du Chatelet-től kapott ajándékba. Hogy került ez a finom darab erre a durva helyre? Vajon lehetséges, hogy tényleg az emlékei alapján készítették el újra?

– Igen, ő elárult engem. De nagy árat fizetett érte.

A tudós felvonta a szemöldökét.

– Arra a fiatal tisztre gondolsz, aki teherbe ejtette?

– Negyvenhárom esztendős volt, három felnőtt gyermek anyja. Hogy eshetett volna teherbe?

– Pedig úgy tudom, a falat kapartad dühödben, amikor bevallotta neked. Érthető reakció, bár nem illik egy felvilágosodott férfiúhoz. Mindegy, még ezek után sem szakítottál vele. A gyermek megszületésekor is mellette voltál.

Voltire eltűnődött. A sötét emlékek úgy hullámzottak, mint a fekete víz a föld alatti folyómederben. Betegre aggódta magát a szülés miatt, ami végül meglepően könnyen zajlott le. Kilenc évvel később azonban a legkülönlegesebb nő, akit valaha ismert, eltávozott az élők sorából. Láz végzett vele. Senki, még az unokahúga, korábbi szeretője, Madame Denis – aki ettől kezdve a gondját viselte – sem tudta pótolni őt. Mély gyászba süppedt, és addig bánkódott utána, míg végül (óvatosan közelítette meg a gondolatot) halálra emésztette magát...

Felfújta az arcát, és villámgyorsan visszavágott.

– Meggyőzött, hogy ostobaság lenne szakítani egy ilyen kivételesen jó modorú és tehetséges nővel pusztán azért, mert élt azokkal a jogokkal, amelyeket én is élveztem. Különösen azután lett volna butaság, hogy hónapokig nem szeretkeztem vele. Azt mondta, a nőket is megilletik azok a kiváltságok, amelyekkel a férfiak rendelkeznek. Természetesen az arisztokrata hölgyekre gondolt. Hagytam, hogy szelíd érveléssel meggyőzzön az igazáról.

– Ah! – mondta a tudós sokat sejtetően.

Voltaire megdörzsölte a homlokát. Az emlékezés elnehezítette a fejét.

– Ő minden tekintetben páratlan volt. Megértette Newtont és Locke-ot. Minden szót megértett, amit leírtam. Engem is megértett.

– Miért nem feküdtél le vele? Túlságosan lefoglaltak az orgiák?

– Kedves uram, ami az ilyen rendezvényeken való részvételeimet illeti... sokan túlzásokba bocsátkoztak. Igaz, ifjúkoromban valóban elfogadtam egy meghívást az erotikus élvezetek egyik ilyen ünnepélyére. Többen olyan jól érezték magukat velem, hogy ismét meghívást kaptam.

– És újra elmentél.

– Természetesen nem! Aki egyszer vesz részt ilyesmin, az érdeklődő gondolkodó. Aki kétszer, az már perverz.

– Én csak azt nem értem, hogy egy ilyen művelt, finom úr, mint te, miért akar újra találkozni a Szűzzel. Mi vonz hozzá?

– A szenvedélyessége! – mondta Voltaire, s lelki szemei előtt megjelent a Szűz alakja. – A bátorsága. A hitéhez való hűsége.

– Ezzel az utóbbi tulajdonsággal te is dicsekedhettél.

Voltaire dühösen toppantott, de a padló nem dobbant meg.

– Miért múlt időben beszélsz rólam?

– Elnézést. De várj csak, javítok a hangháttéren!

A tudós furcsa kézmozdulatot tett. A következő pillanatban a fel s alá sétálgató Voltaire meghallotta a padló reccsenéseit. Az utcán lovak dobogtak, szekér zörgött.

– Igen, én is heves vagyok. De ne tévesszük össze a hevességet a szenvedélyességgel. A hevesség az idegekből származik, a szenvedélyesség viszont a szívből, a lélekből.

– Hiszel a lélekben?

– Alapjában véve: igen. A Szüzet nem érdekelte az egyház és az állam egyre hevesebb tiltakozása, volt bátorsága belekapaszkodni a látomásába. Az ő hűségén, kitartásán véletlenül sem lehetett felfedezni a perverzió sárpöttyeit. Ő volt az első valódi protestáns. Mindig jobban kedveltem a protestánsokat, mint az abszolutista pápistákat. Csak a kvékerek ittak vizet, ha a bor ellen prédikáltak. Sajnos száz igaz hívő képtelen kordában tartani pár millió hipokritát.

A tudós kétkedően elhúzta a száját.

– Johanna megtört a kezeik között.

– Csak azért, mert elvitték a temetőbe! – védekezett Voltaire egyre dühösebben. – A halállal és a pokollal fenyegették azt a szerencsétlen lányt. A püspökök, az akadémikusok, a kor legműveltebb koponyái tették ezt vele. Az egész bagázsba annyi ész szorult, mint egy öszvér ülepébe! Megtörték, megkínozták Franciaország legbátrabb leányát. Megölték őt, hogy engedelmességre kényszerítsék. Képmutatók! Éppúgy szükségük van mártírokra, mint a piócának a vérre. Az önfeláldozásról prédikálnak – egészen addig, amíg az a bizonyos feláldozott ön nem azonos velük.

– Nekünk csak a tőled és a tőle hallott verzió áll a rendelkezésünkre. A történelmi feljegyzéseink nem vezetnek vissza ebbe a letűnt korba, de most mégis többet tudunk az emberekről...

– Vagy csak úgy hiszik, uram, hogy többet tudnak. – Voltaire felszippantott egy csipet tubákot, hogy lecsillapítsa magát. – A gazembereket a legrosszabb, a hősöket a legjobb tulajdonságaik és tetteik változtatják halhatatlanná. Azok a papok úgy játszadoztak a Szűz becsületével és bátorságával, mint más a hegedűjével.

– Te véded Johannát. – A tudós mosolya gúnyos volt. – Abban a versben azonban, amit róla írtál... Egyébként bámulatos, hogy valaki kívülről megtanulja a saját írását!... Nos, abban a bizonyos versben kocsmai szajhaként tünteted fel, sokkal öregebbnek mutatod be. Hazugnak nevezed, aki csak kitalálta a Hangok létezését. Babonás, kötöznivaló bolondnak hívod. Kijelented, hogy színleg védte a szüzességét, aminek legnagyobb ellensége mellesleg egy öszvér... Egy szárnyas öszvér!

Voltaire elvigyorodott.

– Briliáns metafora a római egyházra, n'est ce pas? El akartam mondani a véleményemet. Johanna csupán a kard volt, amivel utat vágtam magamnak a célom felé. Akkor még nem találkoztam vele. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen mélységesen titokzatos nő.

– Viszont az intelligenciáját nem lehet mélységesnek nevezni. Egy parasztlány, semmi más! – Marq-nak eszébe jutott, milyen kevésen múlott, hogy sikerült elkerülni a neki szánt sorsot, és kikerült szülőbolygója, a Biehleur sártúrói közül. Átverekedte magát a Szürkék vizsgáin, most pedig félrehajítja a merev rutinokat, és részt vesz egy valódi kulturális forradalom kirobbantásában.

– Ez igaz. De a lelke mély. Ha ő folyó, én csupán patakocska vagyok. Tiszta a vizem, de sekély. Ő viszont nem is folyó. Óceán! Vigyen vissza engem az Aux Deux Magots-ba. A Szűzön meg azon a bádogdoboz Garcon-on kívül egyetlen ismerősöm sincs ezen a világon.

– Johanna az ellenfeled – figyelmeztette a tudós. – Eszköz azok kezében, akik azokat az elveket vallják, amelyek ellen egész életedben harcoltál. Biztos akarok lenni abban, hogy legyőzöd, ezért kiegészítelek.

– Ép vagyok és sértetlen – jelentette ki Voltaire fagyos hangon.

– Beléd építek néhány filozófiai és tudományos információt. Fejlődésed racionális lesz. Az általad képviselt Értelemnek le kell győznie Johanna Hitét. Ellenségednek kell tartanod őt, ha azt akarod, hogy a civilizáció a racionális, tudományos vonalakon haladjon tovább.

Marq elegáns határozottsággal beszélt, csábító volt az ajánlata, de semmit sem kínált Voltaire-nek a Szűz iránti rajongása helyett.

– Addig semmit sem fogok elolvasni – fenyegetőzött Voltaire –, amíg nem találkozhatom újra a Szűzzel. Hozzon össze minket abban a bizonyos kávézóban! A tudós nevetése újra gúnyos, fensőbbséges volt.

– Nem érted, miről van szó. Nincs választási lehetőséged. Beléd építem az információkat. Benned lesz a tudás, ami a győzelemhez kell. Akár tetszik, akár nem.

– Ön megsérti az integritásomat!

– Ne felejtsük el, hogy a vita után felmerül majd egy kérdés. El kell döntenünk, hogy tovább működtessünk téged, vagy...

– Véget vessenek a létezésemnek?

– Nem árt ha tudod, milyen lapok vannak a pakliban.

Voltaire összerezzent. Nagyon jól ismerte a ezt a sziklakemény hangot – az apja, az az embernyúzó szörnyeteg is így beszélt vele. Az apja, aki kényszerítette őt, hogy részt vegyen az istentiszteleteken; aki ridegségével a halálba kergette a hét esztendős Voltaire anyját. A nő számára csak egyetlen hely maradt, ahol férjétől nyugtot talált. Voltaire azonban nem akart a sírba menekülni, hogy megszabaduljon ettől a tudóstól.

– Ha haladéktalanul nem juttat vissza abba a kávézóba, nem vagyok hajlandó használni azt a tudást, amit öntől kapok!

A tudós vérforraló módon ugyanúgy viselkedett Voltaire-rel, ahogy annak idején ő a parókakészítőjével: fensőségesen és gőgösen nézett vissza rá. Ajka görbülete elárulta, tisztában van vele, hogy Voltaire nem létezhet az ő védnöksége nélkül.

Megalázó fordulat. Voltaire – bár a középosztályból származott – nem hitt abban, hogy a közönséges emberek alkalmasak önmaguk irányítására. Amikor meglátta a parókakészítőjét a törvényhozók szerepében tetszelegni, úgy döntött, inkább soha többé nem tesz a fejére vendéghajat. Dühítette, hogy ez a bosszantó, aljas tudós éppen úgy tekint rá, ahogy ő annak idején a parókásra.

– Van egy ajánlatom – szólalt meg a tudós. – Te megírsz egy briliáns lettres philosophiquest, amivel porrá zúzod az emberi lélekről alkotott elképzeléseket, én pedig megígérem, hogy újra összehozlak a Szűzzel. Ha viszont nem teszed meg, amit kérek, csak a vita napján fogod látni őt! Világos?

Voltaire fontolóra vette az ajánlatot.

– Világos, mint a tiszta vizű patak – jelentette ki végül.

Hirtelen koromsötét fellegek ereszkedtek az elméjére. Komor, rémisztő emlékek. Érezte, hogy a múlt, mint a viharos tenger hullámai, ordítva körbefolyja, beteríti, alárántja...

– Ciklusba esett! – hallatszott Marq riadt kiáltása. – Valami felszínre akar törni belőle!

A távoli múlt képei szétrobbantak.

– Hívjátok Seldont! A szimnek van egy újabb rétege! Hívjátok Seldont!Hari Seldon a képekre, az adatáramlatokra pillantott.

– Voltaire emlékviharba keveredett. Nézze, mi járt a fejében!

Marq kifejezéstelen arccal az örvényekbe bámult.

– Aha... látom.

– Ez a kitüremkedés... egy emlékrög. Voltaire egyszer már vitába szállt Johannával. Nyolcezer évvel ezelőtt!

– Tehát valaki már korábban is használta a szimeket.

– Igen. Nyilvános vitára. A történelem időnként nem egyszerűen ismétli önmagát. Néha... dadog.

– Hit kontra Értelem?

– Hit/Gépek kontra Értelem/Emberi Akarat – mondta Seldon olyan könnyedén, mintha a számtömegekből olvasná ki a szavakat.

Marq nem tudta elég gyorsan áttekinteni a kapcsolatokat ahhoz, hogy lépést tartson Seldonnal.

A matematikus folytatta:

– Annak a kornak a társadalmát alapvetően megosztotta a mesterséges Intelligenciákkal, és a megjelenési formáikkal kapcsolatos kérdés.

Marq valami furcsa kifejezést fedezett fel Seldon arcán. Lehet, hogy a férfi titkol előle valamit?

– Megjelenési formák? Olyasféle szerkezetekre gondol, mint a gépagyúak?

– Igen, olyasmire – felelte Seldon mereven.

– Voltaire...

– Abban a korban ő képviselte a forrongó emberiséget, Johanna pedig a Hitet, vagyis a... hmm... a gépagyúakat.

– Nem egészen értem.

– A gépagyúakról, vagyis a magasabb szintű változataikról azt tartották, képesek irányítani az emberiséget. – Seldonon látszott, zavarja valami.

– A gépagyúak? – Marq hitetlenkedve felhorkant.

– Azok. Vagyis magasabb szintű változataik.

– Ez lett volna a kérdés, amiről Voltaire és Johanna nyolcezer évvel ezelőtt vitatkozott? Tehát erre a célra készítették el a szimeket... Ki nyert?

– A vita eredménye nem maradt meg Voltaire emlékei között, de azt hiszem, tudjuk a választ. Nincs az a mesterséges intelligencia, amelyik irányítani tudná az emberiséget.

Marq bólintott.

– Igen, így lehet. A gépek sohasem lesznek olyan okosak, mint mi. A mindennapos teendőket rájuk lehet bízni, de...

– Szerintem ki kellene törölni a beágyazódott memóriarögöt – vélte Seldon. – Ez megsemmisítené a zavart okozó réteget.

– Ha ön szerint ez a legjobb megoldás... De nem vagyok biztos benne, hogy a röghöz kapcsolódó valamennyi emléket képesek leszünk kiiktatni. A szimek holografikus memóriát használnak.

– Ha eredményt akar elérni a közelgő vitában, létfontosságú, hogy ezt végrehajtsa. Egyébként más bonyodalmak is adódhatnak.

– Például?

– A történészek rengeteg, a távoli múltra vonatkozó adatot találhatnak egy-egy ilyen szimben. Valószínű, hogy szeretnék megvizsgálni Voltaire-t és Johannát is. Ne adjanak rá engedélyt.

– Hát persze hogy nem adunk! Úgy értem, nem valószínű, hogy bárkinek is rendelkezésére bocsátanánk őket.

Seldon a gyorsan mozgó adatmintázatokra nézett.

– Bonyolultak, nem igaz? Összetett elme, egymásra ható alkotórészekkel... Hmm... Kíváncsi lennék, hogyan maradhat szilárd az én-tudatuk. Miért nem omlanak össze, miért nem őrülnek meg?

Marq nem igazán tudta követni a matematikus gondolatmenetét.

– Azt hiszem, az ősök, akik a szimeket készítették, ismertek pár trükköt, amit mi nem.

Seldon bólintott.

– Lehetséges. Ahogy a szimeket nézem, a szemem láttára megjelenik egy ötletsugár... – Gyorsan felállt.

Marq is felpattant.

– Nem maradhatna még? Tudom, hogy Sybyl is szívesen beszélgetne önnel.

– Sajnálom, mennem kell. Államügyek.

– Ó! Nos, akkor köszönöm a látogatást, és...

Seldon kilépett a helyiségből, mielőtt Marq befejezhette volna a mondatot.

7.

– Nem vágyom rá, hogy újra lássam azt a vézna, parókás urat. Azt hiszi, mindenki másnál okosabb – mondta a Szűz a Sybyl nevezetű varázslónőnek.

– Igaz, de...

– Jobban kedvelem a Hangok társaságát.

– Voltaire pedig nagyon megkedvelt téged – győzködte Madame La Sorciére.

– Kötve hiszem! – felelte Johanna, de önkéntelenül elmosolyodott.

– Pedig így van. Megkérte Marq-ot, a feltámasztóját, hogy adjon neki egy új megjelenési formát. Tudod, Voltaire nyolcvannyolc éves koráig élt.

– Még ennél is vénebbnek látszik. – Johanna nevetségesnek találta, hogy egy ilyen aszalt fügéhez hasonlító öregember lila szalaggal megkötött parókát, meg bársonynadrágot hord.

– Marq úgy döntött, teljesíti a kérését. Voltaire külseje olyan, mintha negyvenkét esztendős lenne. Nézd meg!

A Szűz elgondolkozott. Monsieur Arouet talán nem is lenne olyan visszataszító, ha...

– Az úr ifjabb korában más szabóval dolgoztatott?

– Hmm... Az öltözékén is lehet változtatni.

– Márpedig én nem megyek el abba a fogadóba, amíg ezek rajtam vannak! – Johanna felemelte páncélos karját. Eszébe jutott a prémköpeny, amit maga a király terített a vállára Rouenben, a koronázási ünnepségen. Arra gondolt, ezt fogja elkérni, de végül meggondolta magát. A tárgyalás során a papok a köpenyt is ellene használták fel: azzal vádolták, hogy a démonok a szívébe ültették a fényűzés, a pompa iránti rajongást. Éppen 6, aki azelőtt, hogy a győzelmek után megjelent az udvarban, csak durva vászonból készült göncöket hordott! A vádlói – ezt jól megfigyelte – fekete szatén – és bársonyruhákat viseltek, és drága parfümök illatát árasztották magukból...

– Megteszem, amit tehetek – mondta Madame La Sorciére –, de meg kell ígérned, nem szólsz Monsieur Bokernek. Ő ugyanis nem szeretné, ha barátkoznál az ellenséggel, szerintem viszont hasznodra lehet a találkozás. Ez is felkészít a Nagy Vitára.

Csend támadt. Zuhanás, puha felhők. A Szűz úgy érezte magát, mintha elájult volna. Amikor feleszmélt – kemény, hideg felületek, éles, barna és zöld fényfoltok –, újra a fogadóban találta magát, a vendégekkel, akik mintha észre sem vették volna őt.

A vendégek között tálcákat hordozó, asztalokat törölgető páncéltestű lények serénykedtek. Johanna a már ismerős Garcont kereste, és meg is találta: a négykarú lény a mézhajú, embernek tűnő szakácslányt bámulta, aki úgy tett, mintha nem érezné magán a fürkésző tekintetet. Garcon pillantásáról a Szűznek eszébe jutott, hogy ő is ilyen imádattal nézhette Szent Katalin és Szent Margit szobrait, akik hozzá hasonlóan távol tartották magukat a férfiaktól, de férfi módra öltöztek. Úgy érezte, a mennybéli szenvedély és a földi lángolás között lebegtek. Itt, a számok és a gépezetek világában is valami hasonlót élt át.

Monsieur Arouet megjelent. Johanna elfojtott egy mosolyt. A férfi fekete, porozatlan parókát viselt, és még mindig öregnek látszott; egykorúnak tűnt Jacques Darsszal, Johanna apjával. Legfeljebb egy-két évvel lehetett idősebb nála. Válla előregörnyedt a rengeteg könyv súlya alatt. Johanna még csak kétszer, a tárgyalások során látott könyveket, de azok valahogy mások voltak.

– Alors – mondta Monsieur Arouet, és a lány elé helyezte a könyveket. – Negyvenkét kötet. Az én válogatott írásaim. Nem teljes, de... – Elmosolyodott. – Egyelőre ez is megteszi. Mi a baj?

– Most gúnyolódsz velem, uram? Tudod, hogy nem ismerem az olvasás művészetét!

– Tudom. Garcon 213-ADM majd megtanít rá.

– Nem akarok tanulni. A Biblián kívül minden könyv a Sátán szüleménye.

Monsieur Arouet az égre emelte kezét, és olyan szenvedélyes káromkodásba kezdett, mint valamikor Johanna katonái, ha elfelejtették, hogy vezérük a közelben van.

– Meg kell ismernie a betűket! A tudás hatalom!

– Nagy a Sátán tudása... – replikázott Johanna, és vigyázott rá, nehogy véletlenül a kezéhez érjenek a könyvek.

Monsieur Arouet dühöngve a varázslónő felé fordult, aki – úgy látszott – az egyik közeli asztal mellett ült.

– Hát semmire sem tudod megtanítani? – Újra Johannára nézett. – Hogyan becsülhetné, hogyan ismerhetné meg zseniális gondolataimat, ha még olvasni sem tud?

– Nincs rá szükségem.

– Bah! Ha tudott volna olvasni, biztos zavarba hozza azokat a fafejűeket, akik máglyára küldték!

– Mindegyikük tanult ember volt – mondta Johanna. – Mint te magad.

– Nem, pucellette, nem olyanok, mint én. Egyáltalán nem olyanok.

Monsieur Arouet a lány felé nyújtott egy könyvet, ám Johanna úgy tért ki előle, mintha kígyót tartottak volna elé. A férfi a testéhez szorította a könyvet, azután végighúzta az asztal mellé érkező Garcon páncélmellén.

– Nem bánt, látja?

– A Gonosz gyakorta láthatatlan – felelte Johanna.

– Az uraságnak igaza van – mondta Garcon. – A legjobb emberek mind tudnak olvasni.

– Ha ismerte volna a betűket – magyarázta Monsieur Arouet rájöhetett volna, hogy inkvizítorainak nem volt joguk vallatóra fogni önt. Ön, kisasszony, hadifogoly volt, csatában esett fogságba. Angol fogva tartójának nem volt joga ahhoz, hogy francia inkvizítorokkal és tudósokkal elemeztesse az ön vallási nézeteit. Ön úgy tett, mintha elhinné, hogy a Hangok, amiket hallott, isteni eredetűek...

– Úgy tettem?! – kiáltott a Szűz.

– ...ő pedig úgy tett, mintha démoninak tartaná őket. Az angolok egyébként túlságosan elnézőek ahhoz, hogy máglyára küldjenek valakit. Ezt a szórakozást meghagyták honfitársainknak, a franciáknak.

– Nem voltak túl elnézőek – rázta a fejét a Szűz. – Átadtak Beauvais püspökének, és azt mondták, boszorkány vagyok. – Félrekapta a tekintetét; nem akarta, hogy a férfi a szemébe nézzen. – Talán valóban az vagyok. Elárultam a Hangokat.

– A lelkiismeret hangjai voltak, nem egyéb. Még a pogány Szókratész is hallotta őket. Értelmetlen feláldoznunk értük az életünket, hiszen önmagunk elveszejtésével őket is elpusztítjuk. – A férfi megrázta a fejét. – A nemesi származásúak gondolkodás nélkül elkövetik ezt az árulást.

– És ezek, akik itt vannak? – suttogta Johanna.

A férfi összehúzta a szemét.

– Ezek? A tudósok?

– Kísértetek...

– Démonoknak tartja őket? Pedig okosan beszélnek. Létrehozták az értelmen alapuló világot.

– Vagyis ezt állítják. Ha olyan okosak, miért minket kértek meg arra, hogy képviseljük azt, ami belőlük hiányzik?

– Ön lélektelennek tartja őket! – Voltaire meglepetten összecsücsörítette az ajkát.

– Azt hiszem, ugyanazokat a "tudósokat" hallgatjuk, tehát mindkettőnket ugyanazon a tárgyaláson tesznek próbára.

– Én szeretem az olyan hangokat, mint az övék – mondta Voltaire védekezően. – De én, önnel ellentétben, legalább meg tudom különböztetni a bölcs tanácsot az ostobától.

– Talán az úr által hallott hangok túl halkak – vélte Garcon –, és így könnyebb figyelmen kívül hagyni őket.

– Hagytam, hogy a papok kényszerrel rávegyenek, nevezzem ördöginek a Hangokat! – kiáltotta a Szűz. – Pedig közben végig tudtam, hogy isteni eredetűek. Ez talán nem démonra, boszorkányra valló cselekedet?

– Hallgasson! – Monsieur Arouet megragadta a lány karját. – Boszorkányok nem léteznek! Az ön életében azok voltak az egyedüli démonok, akik máglyára küldték. Ostoba disznók! Csak angol fogva tartója viselkedett bölcsen az egész bagázsból, mert ő hideg fejjel, politikai okok miatt játszotta el, hogy boszorkánynak tartja önt. Amikor a lángok leégették a ruháit... az angol pribékjei leemelték a máglyáról a testét, hogy a tömeg, az inkvizítorok, mindenki láthassa: ön nő, és így, ha másért nem is, de a férfiak privilégiumának elbitorlásáért mindenképpen megérdemli a sorsát.

– Hallgass el, uram! Kérlek! – Johanna újra az orrában érezte a füst bűzét, pedig Monsieur Arouet a páncéltestűvel kirakatta a fogadóban a "DOHÁNYOZNI TILOS!" feliratokat. A helyiség megbillent és forogni kezdett. – A tűz! – zihálta a lány. – A lángok...

– Elég ebből! – mondta a varázslónő. – Nem látod, hogy felizgattad? Hagyd abba! Monsieur Arouet azonban ügyet sem vetett rá.

– Miután a ruhái leégtek, aprólékosan megvizsgálták a testét... Erről nem tudott, ugye? Éppen úgy csinálták, ahogy korábban, amikor az ön szűzi mivoltát kívánták megállapítani. Miután a hit nevében kielégítették buja kíváncsiságukat, visszahajították a máglyára. A test hamuvá égett. Ön, hölgyem, ezt a jutalmat kapta honfitársaitól a királya javára elkövetett hőstettekért. Így hálálták meg tetteit, amelyekkel biztosította, hogy Franciaország örökkön örökké a franciáké maradjon! Nem sokkal a test megsemmisülése után híre ment, hogy a szíve nem égett el. Az emberek azonnal nemzeti hőssé nyilvánították önt. Franciaország megmentőjének nevezték. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy azóta kanonizálták, esetleg szentté avatták.

– Ez 1924-ben valóban megtörtént – közölte La Sorciére.

Monsieur Arouet diadalmas, recsegő hangon felnevetett.

– Johanna nem sokat ért vele – vetette oda a mágusasszonynak.

– Az évszám az egyik kiegészítő feljegyzésben szerepelt – mondta La Sorciére. – Persze nem állnak a rendelkezésünkre a koordináták, amelyek alapján behatárolhatnánk, a galaktikus éra 12,026. évéhez képest mikor zajlott le az esemény.

A recsegő levegőben szétterültek a perzselő gondolatok. Forró légáramlatok csaptak a máglya körül összegyűlt bámészok felé.

– Tűz... – lihegte a szűz. A nyakához kapott, és belemerült a hűvös, sötét feledésbe.

8.

– Végre valahára! – förmedt Voltaire a tudósasszonyra, Madame La Scientiste-re. A nő úgy függött előtte, akár egy mozgó olajfestmény. Voltaire választotta neki ezt a megjelenési formát, mert furcsa módon megnyugtatónak találta, ha így látta.

– Okom volt rá, hogy nem jelentkeztem a hívásodra – mondta a nő. Hideg, hivatalos hangon beszélt.

– Hogy merészelnek a hozzájárulásom nélkül lelassítani?

– Marq-ot és engem megrohamoztak a médiások. Álmomban sem hittem volna, hogy a Nagy Vita az évtized eseményévé növi ki magát. Mindenki interjút akar készíteni veled és Johannával.

Voltaire az álla alatt megkötött barackszínű szalaggal játszadozott.

– A rizsporos parókám nélkül nem vagyok hajlandó találkozni velük.

– Nem engedhetjük meg, hogy találkozzanak veletek. Marq-tól mindent megkérdezhetnek, amire kíváncsiak. Ó szeret a figyelem középpontjában lenni, és remekül bánik a médiásokkal. Szerinte a nyilvánosság segít a karrierje felépítésében.

– Egy ilyen fontos döntés meghozatala előtt velem is meg kellett volna beszélniük az ügyet!

– Nézd, amikor megszólalt a hívóm, azonnal jöttem. Nem állítottam le a futásodat, hogy a személyiségednek legyen módja még jobban megszilárdulni. Hálásnak kellene lenned azért, hogy ráadás időt kaptál tőlem.

– Legyek hálás, mert elmélkedhettem?

– Igen, így is lehet fogalmazni.

– Nem is tudtam, hogy az időt is önöktől kapom. – Voltaire Nagy Frigyes udvarának egyik pazar lakosztályában volt, és éppen azzal a szerzetessel sakkozott, akit azért fizetett, hogy veszítsen.

– Az idő pénz. A költséganalízisek kimutatták, hogy jobb lenne, ha egyszerre futtatnánk benneteket.

– Le kell mondanom a magányról? Azzal a nővel lehetetlen értelmesen elbeszélgetni!

A drámai hatás fokozása érdekében hátat fordított a tudósasszonynak. Valamikor remek színész volt, legalábbis azok, akik látták saját színdarabjaiban, amiket Frigyes udvarában mutatott be, csodálatosnak tartották. Az életben is mindig kihasználta a helyzet adta lehetőségeket – ebben a helyzetben pedig rengeteg drámai lehetőség rejlett. A tudósasszony meg a többiek nem szoktak hozzá az érzelmek művészi kimutatásához, így általában sikerült hatást gyakorolnia rájuk.

– Szabadulj meg ettől a szerzetestől, és megkapod tőlem az új információkat – ajánlotta a nő az előbbinél sokkal kedvesebb hangon.

Voltaire megfordult, és a szelíd barátra bökött. Ez volt az egyetlen csuhás, akit képes volt elviselni. A szerzetes engedelmesen elcsoszogott, és gondosan bezárta maga mögött a díszesen faragott tölgyfa ajtót.

Voltaire ivott egy kortyot Frigyes zamatos sherryjéből, és megköszörülte a torkát.

– Szeretném, ha kitörölnék a Szűz fejéből a legutolsó tárgyalása emlékeit. Akadályt jelent a beszélgetésben. Ez olyan biztos, mint az, hogy a püspökök meg az állami hivatalnokok megakadályozzák minden intelligens munka publikálását. Egyébként... – Elhallgatott. Kicsit mindig zavarba jött, ha bosszankodásnál lágyabb érzelmeket kellett kimutatnia. – Johanna szenved. Nem bírom látni a kínlódását.

– Nem hiszem, hogy...

– És ha már úgyis törölgetnek, szeretném, ha az én fejemből is kivennék annak a tizenegy hónapnak az emlékeit, amit a Bastille-ban töltöttem. Ó, és a menekülésem részleteit, azokat az élményeket, amiket Párizs elhagyása során szereztem... Arra vigyázzanak, hogy a száműzetésem emlékei sértetlenek maradjanak, hiszen életem nagy részét otthonomtól távol töltöttem. Csak az okokat töröljék ki, a hatásaikat ne.

– Nos, nem vagyok biztos benne, hogy...

Voltaire az egyik pompázatos tölgyfa asztalra csapott.

– Ha nem szabadítanak meg múltam félelmeitől, képtelen leszek szabadon cselekedni!

– Egyszerű logika...

– Mióta egyszerű a logika? "Egyszerűen" képtelen vagyok megírni Lettre philosophique-omat arról az abszurd témáról, hogy a Garcon 213-ADM-hez hasonlók nem rendelkeznek olyan jogokkal, mint az emberek, mert nincs lelkük. Ez a Garcon mellesleg jópofa kis fickó, nem gondolja? És legalább olyan okos, mint tucatnyi pap együttvéve. Vagy talán nem beszél? Nem válaszol? Nincsenek vágyai? Belehabarodott az egyik szakácsnőbe. Talán nem lenne képes rá, hogy ugyanolyan szabadon keresse a boldogságot, mint ön, vagy én? Ha neki nincs lelke, akkor önnek sincs. Azt, hogy önnek van-e lelke, csakis a viselkedése alapján tudjuk megállapítani. Mivel pedig Garcon viselkedése nem sokban tér el az önétől, következésképpen neki is van lelke.

– Hajlandó vagyok egyetérteni – mondta Madame La Scientiste. – Bár 213 – ADM reakciói természetesen szimulációk. Az öntudattal rendelkező gépek már évezredek óta illegálisak.

– Én pedig éppen ezzel nem értek egyet! – kiáltotta Voltaire.

– Annak a programnak köszönhetően, amit a sarkiak építettek beléd?

– Nem. Az ember jogai...

– A gépeknek nem kell hasonlókkal rendelkezniük.

Voltaire felhorkant.

– Ezekről az érzékeny kérdésekről képtelen vagyok szabadon kifejteni a véleményemet, hacsak... Hacsak nem szabadítanak meg annak emlékétől, mennyit szenvedtem korábban, amikor szabadon elmondtam az elméleteimet.

– De a múltad azonos az éneddel. Ha kitöröljük, vagy megváltoztatjuk az emlékeidet...

– Ostobaság! Az az igazság, hogy sok témában sohasem mertem szabadon kifejezni magam. Vegyük például azt az életgyűlölő, puritán Pascalt, az eredendő bűnnel, a csodákkal meg a többi értelmetlenséggel kapcsolatos elméleteit. Nem mertem elmondani neki, amit gondoltam! Mindig azt kellett számolgatnom, milyen árat kell fizetnem a konvenciók és a tradicionális butaság ellen indított támadásokért.

Madame La Scientiste összepréselte ajkait.

– Azt hiszem, így is elég jól csináltad a dolgod. Híres voltál. Nem ismerjük a történetedet, sem a világodat, de az emlékeid alapján kijelenthetem...

– Aztán itt van a Szűz! – vágott közbe Voltaire. – Őt jobban megtörték, mint engem. Ő a legnagyobb árat fizette az elveiért. A keresztre feszítés sem lehet rosszabb a máglyahalálnál. Elég, ha az ember a jelenlétében rágyújt egy jó pipára... Mellesleg én imádok pipázni!... Elég egy apró tüzecske, és a Szűz máris halálra vált arccal mered maga elé.

– De ennek a rettenetes élménynek meghatározó szerepe van abban, hogy Johanna az, aki.

– Félelemtől és rettegéstől terhes atmoszférában képtelenség racionális vitát folytatni. Ha azt akarják, hogy a verseny, amit rendezni óhajtanak fair legyen, kérem önöket, szabadítsanak meg minket ezektől a borzalmaktól, amelyek miatt képtelenek vagyunk kifejteni gondolatainkat, és nem tudjuk arra buzdítani a másikat, mondja el szabadon a véleményét. Ha nem törlik rossz emlékeinket, a Nagy Vita olyan lesz, mint a futóverseny, amelyiken téglákat kötöztek az indulók bokájára.

Madame La Scientiste nem válaszolt azonnal.

– Szeretnék segíteni, de nem vagyok benne biztos, hogy tudok.

Voltaire dühösen fújtatott.

– Éppen elég jól ismerem a procedúráikat ahhoz, hogy biztos lehessek benne, képesek teljesíteni a kérésemet.

– Nem is ezzel van gond. Morális okok miatt azonban nem tehetem meg, hogy belepiszkálok a Szűz programjába.

Voltaire arca megkeményedett.

– Tisztában vagyok vele, Madame, hogy ön nincs jó véleménnyel a filozófiámról, de...

– Ez nem igaz! Nagyra becsüllek! Modern módon gondolkodsz, pedig a sötét múlt legmélyéről származol... Ez egyszerűen bámulatos! Szeretném, ha a Birodalomnak sok olyan embere lenne, mint te vagy. Ám a látószöged viszonylag szűk. Nem látsz, nem láthatsz mindent, amit figyelembe kellene venned.

– A filozófiámmal van gond? Pedig mindent magában foglal, univerzális látószöge van, és...

– Ráadásul a Fortélyszövetségnek meg az őrzőknek dolgozom, Boker mesternek. Az etikai kódex szerint köteles vagyok olyanná formálni a Szüzet, amilyennek ők akarják. Ha nem tudom meggyőzni őket arról, hogy szükséges kitörölni Johanna emlékei közül a mártírhalált, akkor semmit sem tehetek. Marq-nak is engedélyt kell kapnia a cégtől és a Kételkedőktől, és csak ezután törölheti ki belőled a negatív élményeket. Biztosíthatlak, Marq szíves örömest megtenné. A Kételkedői sokkal engedékenyebbek, mint az én Őrzőim. Ez a te előnyödre szolgál.

– Nem lenne etikus és ésszerű – tiltakozott Voltaire –, ha csak én szabadulnék meg a terheimtől, a Szűz pedig nem. Egy ilyen ajánlatot még Newton vagy Locke sem fogadna el.

Madame La Scientiste hallgatott.

– Beszélek a főnökömmel és Monsieur Bokerrel – mondta végül. – De én a te helyedben nem vállalnám, hogy visszafojtott lélegzettel várok, míg elérem amit akarok.

Voltaire szárazon elmosolyodott.

– Madame elfelejti, hogy nekem nincs lélegzetem, amit visszafojthatnék.

9.

A pulton az ikon éppen akkor hagyta abba a villogást, amikor Marq belépett az irodájába. Ez azt jelentette, hogy Sybyl a saját szobájából válaszolt a hívásra.

Marq-ban szétáradt a gyanakvás. Megegyeztek Sybyllel, hogy egyedül nem beszélnek a feltámasztottakkal. Mindkét szimet ellátták a megfelelő programmal, de a Szűz sohasem kezdeményezett kommunikációt, így a hívó csakis Voltaire lehetett.

Hogy merészelt Sybyl nélküle belépni a szim-térbe? Marq kiviharzott a szobából, hogy elmagyarázza Sybylnek és Voltaire-nek, mit gondol az ilyen összeesküvésekről, ám alighogy kitette a lábát, kamerák, újságírók, riporterek állták el az útját. Csak tizenöt perccel később ért át a másik irodába, de Sybyl még mindig Voltaire-rel cseverészett. A nő emberméretűvé zsugorította a szim hologramját.

– Sybyl! Megszegted az egyezséget! – ordított Marq. – Mit művelsz? A skizofréniára való hajlamát próbálod felhasználni arra, hogy visszalépjen a vitától?

Sybyl, aki eddig a kezébe temette az arcát, felkapta a fejét. Szemében könnyek csillogtak. Marq-on valami furcsa érzéshullám csapott végig, de nem törődött vele. Sybyl csókot dobott Voltaire-nek, mielőtt befagyasztotta a hologramot.

– Nem gondoltam volna, hogy képes vagy ilyen mélyre süllyedni!

– Milyen mélyre? – Sybyl rendezte a vonásait. – Mi történt a régi, lezser Marq-kal?

– Mi volt ez az egész?

Sybyl válaszolt. Marq gondolkodás nélkül visszarohant az irodájába, és kapcsolatba lépett Voltaire-rel. A hologram még nem formázódott meg teljesen, a színblokkok még nem kerültek a helyükre, amikor ráüvöltött:

– A válasz: nem!

– Biztos vagyok benne, hogy ennél részletesebben is ki tudja fejteni a véleményét, uram – mondta a megelevenedő Voltaire csípősen.

Marq-nak el kellett ismernie, teremtménye remekül viselte a szim-térbe való elmerülés és az onnan való hirtelen kilépés okozta megrázkódtatást.

– Nézd – kezdte valamivel szelídebben –, azt akarom, hogy Franciaország Rózsája a vita napján a páncélját viselje, mert erről eszébe fognak jutni a vallatások részletei. Zavarában összefüggéstelenül fog beszélni, és az egész bolygó számára nyilvánvalóvá teszi, hogy az Értelem nélküli Hit semmire sem jó.

Voltaire dühösen dobbantott.

– Merde alors! Nem értek egyet! Velem ne törődjenek, de ragaszkodom hozzá, hogy a Szűz memóriájából töröljék az utolsó órái emlékét! Nem hagyhatjuk, hogy a megtorlástól való félelem miatt ne legyen képes kifejteni a véleményét!

– Lehetetlen. Bokernek a Hit kellett, és teljes egészében meg fogja kapni.

– Ostobaság! Követelem, hogy kedvem szerint meglátogathassam őt, és azt a furcsa mais charmant Garcont ott a kávéházban. Még sohasem ismertem hozzájuk hasonló lényeket, és jelenlegi állapotomban ők jelentik számomra az egyetlen társaságot.

Én talán nem számítok?, gondolta Marq keserűen. Kordában kellett tartania a szimet, de mégis, őszintén csodálta az ösztövér pasast. Erőteljes, impresszív személyiség volt, még szim-állapotban is sugárzott belőle az energia. Voltaire egy haladó korban élt. Marq irigyelte ezért, és szeretett volna a barátja lenni. Én semmit sem jelentek a számodra?

– Azt hiszem, nem jutott eszedbe – mondta fennhangon –, hogy a vita vesztesét feledésre ítélik majd.

Voltaire pislogott, de az arca meg sem rándult.

– Engem nem versz át – folytatta Marq. – Te többet akarsz, mint az intellektuális halhatatlanság.

– Igazán?

– Ez már most a tiéd. Feltámasztottalak.

– Az én megítélésem szerint az élet több, mint a számsorozatként való létezés. Marq-ot bosszantotta a megjegyzés, de nem reagált.

– Ne felejtsd el, én tudok olvasni a memóriateredben. Megeshet, hogy felidézem azt a kort, amikor vén voltál, amikor már nem sanyargatott az apád, nem hajtott a saját szabad akaratod; amikor végül részt vettél a húsvéti áldozáson...

– Ah, de a végén mégsem fogadtam el a feloldozást! Akkor már csak azt akartam, hogy hagyjanak békén meghalni.

– Engedd meg, hogy idézzek az egyik híressé vált versedből, a Lisszaboni földrengésből. A memória-tered egyik zugában találtam rá...

Szomorú a jelen, ha jövő nincs már,

ha a halandók nem remélhetnek jutalmat,

ha a sors ítélete a gondolkodóra halál,

s a lét elvesztése a néma sír alatt.

Voltaire megremegett.

– Igaz, ezt én mondtam... méghozzá milyen eleganciával fogalmaztam! De aki élvezi az életet, az arra vágyik, hogy meghosszabbítsa.

– Neked csak akkor lehet jövőd, ha megnyered a vitát. Mindketten tudjuk, mindig szem előtt tartottad a saját érdekeidet. Nos, most nem áll érdekedben, hogy kitöröljük a Szűz memóriájából a máglyahalál emlékeit.

Voltaire elgondolkodott. Marq az egyik oldalsó monitoron figyelte a szim jellemzőinek változását: az alapértékek fluktuációja a megengedett határokon belül történt, de a háromdimenziós térben egyre nagyobbra duzzadt egy narancsszínű henger: az érzelmi ágensek szédítő gyorsasággal áramlottak, jelezve a kritikus pont közeledtét.

Marq a kapcsolósorra csapott. Megtehette volna, hogy elhiteti a szimmel, az a jó, amit ő akar, de az ilyen beállítás mindig sok zűrrel járt, mert az ötlet-fürtöt be kellett integrálni a személyiség egészébe. Az önszintézis sokkal jobb megoldásnak látszott, de ennek megindulását csak serkenteni lehetett, nem pedig előidézni.

Voltaire hangulata egyre komorabbá vált, ám az arca – Marq lelassította a szim futását – nem árulta el érzéseit. Marq-nak évekbe tellett, míg megtanulta, hogy a szimek ugyanolyan jól képesek elleplezni érzelmeiket, mint az emberek.

Talán egy kis humor segít. Marq normál sebességre állította a futást.

– Ha tovább bosszantasz, pajtás, a végén még odaadom Johannának azt a csípős kis versikét, amit róla írtál.

– A La Pucelle-t? Ezt nem teheti meg!

– Ugyan miért nem? Örülhetsz, ha egyáltalán szóba áll veled, miután elolvasta! Voltaire kárörvendően somolygott.

– Uram, ön megfeledkezik egy apróságról: a Szűz nem tud olvasni.

– Majd gondoskodom róla, hogy megtanuljon. Vagy talán még jobb lesz, ha én magam olvasom fel neki. Lehet, hogy analfabéta a drága, de hogy nem süket, az egyszer biztos!

Voltaire rábámult, és mormolni kezdett:

– Nagy veszedelmek között...

Vajon milyen furfangosságon törte a fejét? Vágott az esze, akár a szike. Sokkal gyorsabban megtalálta a helyét a digitális világban, mint bármelyik másik szim, amivel (vagy talán akivel?) Marq valaha találkozott.

Marq megfogadta, a vita végeztével felboncolja ezt a fantasztikus elmét, újra megvizsgálja a szike éleit, szkóp alá teszi az egészet. Azt a furcsa, nyolcezer éves emléket külön megvizsgálja majd. Sajnos Seldon nem árult el róla túl sokat...

– Megígérem, hogy elkészítem a tanulmányt, ha lehetővé teszik, hogy még egyszer találkozzam vele, és megfogadja, uram, hogy nem is tesz említést neki a róla szóló versemről.

– Csak semmi trükk! – figyelmeztette Marq. – Minden lépésedet figyelem.

– Ahogy kívánja.

Marq visszavitte Voltaire-t a kávézóba, ahol Johanna és Garcon 213-ADM várt rá. Kopogtattak az ajtaján. Marq összerezzent a hangra, és kis híján kikapcsolta a szimeket

Nim érkezett.

– Kávézunk?

– Persze.

Marq még egy pillantást vetett a virtuális kávézóra. Csak beszélgessenek egy kicsit, ha erre vágynak. Voltaire minél több tudást gyűjt, annál élesebb lesz az elméje.

– Van még abból a múltkori érzékporból? – kérdezte Marq a barátját. – Fárasztó napom volt.1 1 .

– Kérem a rendelést! – mondta Garcon 213-ADM vidáman.

Csak nehezen tudta követni a Szűz és az úr beszélgetését, pedig éppen arról volt szó, hogy a hozzá hasonló lényeknek van-e lelkük. Az uraság a jelek szerint úgy vélte, senkinek sincs lelke. Ez a vélemény feldühítette a Szüzet. Olyan hevesen vitáztak, hogy észre sem vették, az őket figyelő furcsa szellem, a kávézó-tér programozójának eltűnését.

Garcon elérkezettnek látta az időt arra, hogy megkérje az uraságot, járjon közben az érdekében az embereknél, és kérje meg őket, adjanak neki valamilyen nevet. A 213-ADM kód volt csupán: a kettes a funkcióját (mechanikus pincér) jelölte, a tizenhármas a szektor száma, az ADM pedig az Awc Deux Magots, a kávézó nevének rövidítése volt. Garcon biztos volt benne, megjavulnának az esélyei a mézhajú szakácslánynál, ha valódi, emberi neve lenne.

– Monsieur, Madame, rendelnének, kérem?

– Mi értelme rendelni? – förmedt rá az uraság. Garcon megállapította, a türelmet tanulással nem lehet felfokozni. – Minek, amikor meg sem tudjuk ízlelni, amit kérnénk?

A négykarú Garcon két keze együtt érzően felemelkedett. Az emberi érzékelési formák közül csupán a látásról, a hallásról, és bizonyos fokig a tapintásról szerzett tapasztalatokat, mert a munkája elvégzéséhez éppen ezekre volt szükség. Bármit megadott volna azért, hogy egyszer valami ízt érezzen. Csodálatos lehet az ízlelés, az embereknek rengeteg élvezetet szerzett.

A Szűz áttanulmányozta az étlapot, és így szólt:

– Én a szokásosat kérem. Egy darab kenyeret... Mégsem. Inkább egy kovászos baguette-et, a változatosság kedvéért...

– Kovászos baguette! – visszhangozta az úr.

– ...és hogy legyen mibe mártogatni, egy pici pezsgőt is.

Monsieur úgy rázogatta a kezét, mintha valami megégette volna.

– Elismerésem, Garcon! Remek munkát végeztél. Megtanítottad olvasni a Szüzet!

– Madame La Scientiste engedélyezte – felelte Garcon. Nem szeretett volna összetűzésbe kerülni az emberekkel, akik bármelyik pillanatban leállithatták a működését.

Monsieur legyintett.

– Madame La Scientiste túlságosan aprólékos és alapos. Párizsban, vagy a királyok udvarában nem boldogult volna. Marq sokkal jobban feltalálta volna magát. A skrupulus hiánya az élet óriási adománya. Én sem tudtam volna a szegények közül Franciaország legtehetősebb polgárai közé kerülni, ha túl sokat bajmolódok a lelkiismeretemmel, ha aggályoskodom a részletek miatt. Nagyvonalúság és lazaság, ez a lényeg!

– Segíthetek valamiben, Monsieur? – kérdezte Garcon.

– Igen. Mutass a Szűznek bonyolultabb szövegeket, tanítsd, hogy el tudja majd olvasni a Newton filozófiájáról című versemet, és a lettres philisophiques-emet. A cél az, hogy legalább olyan jól tudjon érvelni, mint én magam. Persze – tette hozzá gonoszkár mosollyal – nem valószínű, hogy bárki képes a nyomomba érni.

– A szerénységed mértéke, uram, vetekszik a bölcsességedével – Jegyezte meg a Szűz.

Az úr felnevetett. Garcon megrázta a fejét.

– Attól tartok, ez lehetetlen. Sajnos csak a legegyszerűbb szövegek elmagyarázására vagyok képes. Műveltségem szintje olyan alacsony, hogy csupán az étlapon feltüntetett kifejezéseket tudom értelmezni. Ha az úr úgy kívánja, szívesen fejlesztem tudásomat, de sajnos a hozzám hasonlók sorsa az, hogy örökkön örökké a társadalom legalsó rétegéhez tartozzanak. Hiába kopogtat be a lehetőség, mi nem nyithatunk neki ajtót.

– Az alsóbb osztályokba tartozóknak valóban a helyükön kell maradniuk – hagyta jóvá Voltaire. – De a te esetedben azt hiszem, kivételt tehetünk. Ambiciózusnak látszol. Tényleg az vagy?

Garcon a mézhajú szakácslányra pillantott.

– Az ambíció nem illik az ilyen alacsony rangúakhoz, mint én.

– Mégis, ha választhatnál, mi lennél a legszívesebben?

Garcon véletlenül tudta, hogy a szakácslány a heti három szabad napját a Louvre-ban szokta eltölteni. (Ő maga hetente hét napot dolgozott.)

– Szeretnék idegenvezető lenni a Louvre-ban – mondta. – Olyan okos szeretnék lenni, hogy udvarolhassak egy nőnek, aki eddig tudomást sem vett a létezésemről. Az úr nagylelkűen elmosolyodott.

– Meg fogom találni a módját, hogyan lehetne téged... Hogy is mondják ezek, amikor valakinek új tudást adnak?

– Felturbózni – segített a Szűz.

– Mon dieu! – kiáltott az úr. – Hiszen ez a lány már éppen olyan jól olvas, mint én! De nem hagyom, hogy felülmúljon! Ami az eszességet illeti, mindig előtte fogok járni!

10.

Marq felszippantotta az anyagot az orrába, és várta a hatást.

– Ilyen rossz a helyzet? – kérdezte Nim, és intett a Loccs & Szipp mechanikus pincérének, hozzon egy újabb adagot.

– Voltaire... – mormolta Marq. A serkentő teljes erővel dolgozott benne. Úgy érezte, mintha az elméje egyre élesebb, de ugyanakkor lustább volna. Még sohasem sikerült rájönnie, ez hogyan lehetséges. – Állítólag az én teremtményem, de időnként úgy tűnik, ő teremtett engem.

– Csak egy halom szám, semmi más.

– Persze, de... Egyszer megfigyeltem a tudatalatti mondatformázó ágensét, és kiderült, hogy sokat foglalkozik az "akarat=lélek" elgondolással. Szerintem ez valami én-javító izé lehet.

– Vagyis filozófia.

– Akarat van, semmi kétség. De lehet, hogy olyan lényt alkottam, aminek lelke is van?

– Azt hiszem, tévedsz – mondta Nim. – Az ágensekből emelted ki a "lélek" kifejezést, és ebből vonod le a következtetéseidet. Ez olyan, mintha egyetlen atomból egy elegáns bakugrással meg akarnád határozni, milyen színű a tehén, amiből származik.

– Ez a szim éppen ilyen bakugrásokat végez!

– De neked a tehenet kell vizsgálnod, és nem az atomjait. Ez igaz, de a tehenet az atomok összessége alkotja.

– A szim kiszámítható, pajtás. Erről ne feledkezz meg. Addig formázgatod, míg egyetlen olyan elem sem marad benne, amit ne értenél.

Marq bólintott.

– Valahogy más. Erős.

– A Sötét Korban készítették. Senki sem tudja hol, de az biztos, hogy nem ok nélkül. Arra számítottál, hogy olyan lesz, mint egy bólogató baba, ami nem okoz majd gondot neked? Te most a hatalmat képviseled, azt, ami ellen ő egész életében harcolt.

Marq ideges mozdulattal végigsimított hullámos haján.

– Rendben, ha találok egy nem megfelelő személyiségjegyet, amit nem tudok megmásítani...

– Mindegy, hogy akaratnak, vagy léleknek nevezed el. A lényeg az, hogy töröld – Nim keményen az asztalra csapott. A közelben ülő nő döbbenten fordult felé. Marq gúnyos, kétkedő pillantással nézett a barátjára.

– A rendszer nem teljes egészében kiszámítható.

– Akkor indíts el egy tulajdonságkutató rutint, és figyeld meg, mit talál. Nyúlj bele a szubágensekbe, és bilincselj meg minden személyiségjegyet, amivel nem boldogulsz. Hékás, hiszen éppen te találtad fel ezeket a tisztító algoritmusokat! Te vagy a legjobb a szakmában.

Marq bólintott. De mi van akkor, ha mégsem sikerül? Az emberi agyat is hiába boncolnánk fel, nem találnánk meg benne a tudatot... Mély lélegzetet vett, és a levegőt a kupolás mennyezet felé fújta, ahol megállás nélkül peregtek a beanyagozottak szórakoztatására szánt képek.

– Az igazat megvallva nem csak róla van szó. – Marq a barátja szemébe nézett. – Lehallgatókat helyeztem el Sybyl irodájában, és kihallgatom a Bokerrel folytatott beszélgetéseit.

Nim a vállára csapott.

– Egészségedre!

Marq felnevetett. A barátokban az a jó, hogy akkor is az ember mellett maradnak, ha erőt vesz rajtuk a hülyeségroham.

– De... nem ennyi az egész.

Nim kisfiús kíváncsisággal dőlt előre.

– Azt hiszem, túl messzire mentem – vallotta be Marq.

– Elkaptak?

– Nem, nem! Ismered Sybylt. Ő még az ellenségeire sem gyanakszik, a barátaira meg végképp nem.

– Nem erős oldala a manőverezés.

– Kezdem azt hinni, nekem sem az – mondta Marq.

– Hmm. – Nim félig lehunyt szemmel fürkészte Marq arcát. – Szóval? Mit csináltál még?

Marq felsóhajtott.

– Felturbóztam Voltaire-t. Beleépítettem néhány önfejlesztő programot, hogy egyedül is meg tudja oldani a problémáit, le tudja csillapítani magát. Nim szeme tágra nyílt.

– Kockázatos dolog.

– Kíváncsi voltam, mire képes egy ilyen elme. Miért, szerinted legközelebb mikor lesz lehetőségem egy ilyen kísérletre?

– És? Hogy érzed magad ezek után?

Marq lehajtotta a fejét.

– Elég rohadtul. Megegyeztünk Sybyllel, hogy nem fogunk ilyesmit csinálni. – A Hitnek nem kell túl okosnak lennie.

– Én is ezt találtam a legmegnyugtatóbb kifogásnak.

– Annak a pasasnak... Seldonnak mi a véleménye erről?

– Még nem mondtuk meg neki.

– Aha.

– Ő kívánta így! Nem akarja bemocskolni a kezét.

Nim bólintott.

– Nézd, haver, amit megtettél, az már megvan. A szim hogyan reagált?

– Felpörgött. Az idegi hálókban hatalmas rezgések keletkeztek.

– De most már rendbe jött, nem?

– Úgy tűnik, igen. Azt hiszem, összeszedte magát.

– A kliensed tud a dologról?

– Igen. A Kétkedők helyeselték, amit tettem. Nem hiszem, hogy gond lesz belőle.

– Te tényleg kutatómunkát végzel ezen a szimen! – csettintett Nim elismerően. – A szakma szempontjából ez a legfontosabb.

– Valóban? Akkor miért érzem mégis úgy magam, mintha benyomtam volna vagy tíz tubákot? – Marq a mennyezetre vetített bárgyú filmre bökött. – Miért vagyok olyan kábult, hogy még ez a marhaság is tetszik?

11.

– Figyeljen rám – mondta Voltaire, amikor a tudós végre válaszolt a hívására. – Jól nyissa ki a fülét!

Megköszörülte a torkát, felemelte a kezét, és felkészült rá, hogy elmondja a legújabb briliáns tanulmánya szövegét. A tudós szeme azonban álmatag volt, arca sápadt. Voltaire bosszankodva rámordult:

– Nem kíváncsi rá?

– Másnapos vagyok.

– Maguk megtalálták azt az egyetlen általános elméletet, ami megmagyarázza, miért végtelen a világmindenség, milyen erők dolgoznak benne, és a többi, de nem tudják gyógyítani a másnaposságot?

– Ez nem tartozik a szakterületemhez – lehelte a tudós megviselten. – Talán egy orvost kellene megkérdezned.

Voltaire összecsapta a sarkát, és azzal a poroszos mozdulattal hajolt meg, amit Nagy Frigyes udvarában tanult. Kedvelte ezt a gesztust, de valahányszor így hajolt meg, mindig maga elé mormolta: Germán fabábok!

– A lélek doktrínája a szilárd és változhatatlan ént feltételező elméletből fakad. Semmi sincs, ami azt bizonyítaná, hogy minden egyén létezésének alapja a szilárd "én", az esszenciális ego-személyiség megléte...

– Ez igaz – mondta a tudós. – Bár egy kicsit furcsa a te szádból hallani.

– Ne szóljon közbe! Nos, hogyan határozhatjuk meg a szilárd én, vagy a lélek makacs illúzióját? Öt funkcióval... Önmagában véve mind az öt feltételezett folyamat, nem pedig szilárd elem. Először: minden lénynek vannak fizikai, materiális tulajdonságai, amelyek olyan lassan változnak, hogy stabilnak tűnhetnek, pedig folyamatos és állandó átalakuláson mennek keresztül.

– A lélek állítólag túléli az anyagot. – A tudós a hüvelykje és a mutatóujja közé csippentette az orrnyergét.

– Ne szakítson félbe! Másodszor: ott a szilárd érzelmi beállítottság illúziója. Pedig az érzelmek úgy változnak, terebélyesednek vagy csökkennek, akár a hold. Erre még az az otromba brit drámaíró, az a Shakespeare is rámutatott. Az érzelmek is folyamatosan változnak, bár semmi kétség, hogy mozgásukat, ahogy a hold fogyását és dagadását, bizonyos fizikai törvények irányítják.

– Hé, várj csak! Az előbb mondtál valamit az univerzumról! Ezt az elméletet már az őskorban is ismertétek?

– Ezt az elméletet azokból az információkból szűrtem le, amit öntől kaptam.

– Ööö... Erre nem számítottam – pislogott a tudós. Voltaire válasza szemmel látható hatást gyakorolt rá.

Voltaire visszafojtotta bosszúságát. A semminél még az a közönség is jobb, amelyik mindenáron részt akar venni az előadásban. Az sem árt, ha a tudós megismeri saját tettei következményeit – persze csak akkor, ha elérkezett az ideje.

– Harmadszor: érzékelés. Ha megfigyeljük az érzékszerveket, rájöhetünk, ezek is változnak, folyamatos mozgásban vannak, és távolról sem szilárdak.

– A lélek...

– Negyedszer! – Voltaire elhatározta, nem törődik a banális közbeszólásokkal. – Mindenkinek vannak az évek során kialakult szokásai. Ezek állandónak tűnnek, ám a folyamatos cselekvés-áramlatokból ülepedtek le. Az ismétlődés látszata ellenére semmi sem szilárd, vagy változhatatlan.

– A nagy univerzum-elmélet... Hozzáfértél, igaz? Hogy törted fel a file-okat? Nem adtam...

– Ötödször: a tudat megnyilvánulása, maga az úgynevezett lélek. A papok és a bolondok szerint ez elválasztható a másik négy jelenségtől. Ám maga a tudat is ugyanúgy áramlik és változik, mint az előző négy részlet. Az öt funkció szüntelenül összecsoportosul és különválik. A test folyamatos mozgásban van. Az állandóság illúzió csupán. Hérakleitosznak tökéletesen igaza volt: az ember nem léphet kétszer ugyanabba a folyóba. Figyeljünk meg egy embert... Várjunk egy pillanatig. Most figyeljük meg újra az emberünket: már nem ugyanolyan, mint az előbb volt. Minden változik. Minden hanyatlik...

A tudós előbb felmordult, azután köhögni kezdett.

– Ez tényleg így van.

– ...és minden virágzik. A tudatot nem lehet különválasztani a tartalmától. Mi színtiszta cselekedetek vagyunk. Nincs cselekvő. A táncost nem lehet különválasztani a tánctól. Az én koromat követő idők tudománya igazolni fogja ezt az elképzelést. Ha közelebbről megnézzük, az atom eltűnik. Ha jobban megfigyeljük, az atom nem létezik, csupán az van, amit az atom csinál. Minden csak funkció, ergo: nem létezik az a szilárd, abszolút entitás, amit általában csak léleknek nevezünk.

– Még jó, hogy éppen neked kell majd erről beszélned – mondta a tudós. Voltaire csak egy legyintéssel válaszolt a megjegyzésre.

– Mivel még a Garconhoz hasonló mesterséges intelligenciák is rendelkeznek valamennyi funkcionális jellemzővel, amit az imént felsoroltam, semmi sem indokolja, hogy ne kapják meg azokat a jogokat, amelyeket mi gyakorolhatunk. Természetesen nem szabad megfeledkeznünk az osztálykülönbségekről. Mivel azonban ebben a korban a földművesek, a szatócsok és a parókakészítők ugyanolyan privilégiumokkal rendelkeznek, mint a hercegek, a grófok, semmi sem indokolja, hogy a Garconhoz hasonló lények ne kapják meg ugyanezeket a jogokat.

– Ha nem létezik a lélek, akkor nyilván reinkarnáció sincs, igaz? – Kedves uram, kétszer megszületni semmivel sem furcsább, mint egyszer. A tudós meghökkent.

– De mi az, ami reinkarnálódik? Mi jut át az egyik életből a másikba, ha nincs lélek, ha nem létezik a szilárd, felsőbbrendű én?

Voltaire feljegyzett valamit a tanulmánya margójára.

– Ha ön megtanulja a verseimet... Javaslom, saját értelmi fejlődése érdekében tegye meg... Ha megtanulja a sorokat, a versek elvesztik magukból azt a valamit, amit ön megszerez belőlük? Ha egy gyertyát egy másik, már égő gyertyával gyújtunk meg, mi kerül át az egyik kanócról a másikra? A váltófutásnál az egyik futó átad valamit a másiknak? A pozícióját, természetesen, de semmi többet. – Voltaire hatásszünetet tartott. – Nos? Mi a véleménye?

A tudós a fejét fogta.

– Szerintem te fogod megnyerni a vitát.

Voltaire elérkezettnek látta az időt arra, hogy előálljon a kérésével.

– Hogy biztosak lehessünk a győzelmünkben, el kell készítenem egy másik tanulmányt is, azok számára, akik a szónoklatokat jelentés nélküli szóhalmazoknak tartják.

– Rajta! – biztatta a tudós.

– Igen ám – mondta Voltaire –, de ehhez szükségem van az ön segítségére.

– Rendben van.

Voltaire elmosolyodott. Remélte, megnyerőnek és legfőképpen őszintének látszik, annak ellenére, hogy nem volt az.

– Mindent a rendelkezésemre kell bocsátania, amit a szimulációs módszerekről tudnak.

– Mit?! Miért?

– Ezzel rengeteg munkát megtakaríthat magának, és lehetővé teszi a számomra, hogy olyan technikai tanulmányt készítsek, amellyel megnyerhetjük magunknak a szaktekintélyeket és a tudósokat. És nem csak a Junin-szektorban élőket! A Trantor, később az egész galaxis tudósait magunk mellé állíthatjuk. Ha ez nem történik meg, az a veszély fenyeget, hogy a reakciósok összeszövetkeznek, és sárba tiporják az önök dédelgetett reneszánszát.

– Nem hiszem, hogy megértenéd a matematikát...

– Ne felejtse el: a newtoni számításokat én hoztam át Franciaországba. Adjon eszközöket!

A tudós a halántékát dörzsölgetve, nyöszörögve előredőlt a vezérlőpulton.

– Csak akkor, ha megígéred, hogy a következő tíz órában nem keresel.

– Mais Qui – mondta Voltaire ravasz mosollyal. – Önnek időre van szüksége, hogy... Hogy is mondják? Időre van szüksége ahhoz, hogy kiheverje a macskajajt.

12.

Sybyl idegesen várta, hogy szót kapjon a Fortélyszövetség ülésén. Marq-kal szemközt ült, és meg sem szólalt, míg a munkatársai és a főnökei a cég működéséről értekeztek. Egészen máson járt az esze; révedezésében csak a Marq kézfején göndörlő szőrszálakat, a nyakán ütemesen lüktető eret látta maga előtt.

Amikor a Fortélyszövetség elnöke kiküldte a teremből azokat, akiknek a munkája nem kapcsolódott szorosan az Őrző-Kételkedő projekthez, Sybyl összerendezte a jegyzeteit, és felkészült arra, hogy ismertesse az eredményeit. Természetesen tudta, kizárólag Marq segítségére számíthat, de biztos volt benne, hogy a többiek megértik és elfogadják majd a döntéseit.

Előző nap, a Különleges Projektek Bizottsága előtt már elmondta, hogy a Szűz végre kizökkent apátiájából, és kapcsolatfelvételt kezdeményezett. Johannát nagyon feldúlta a "Monsieur Arouet"-től megtudott hír, miszerint meg kell majd vívniuk egymással a "vallatáson" – ezzel a szóval jelölte a vitát –, és a küzdelem vesztesére újra megsemmisülés vár.

Amikor Sybyl bevallotta, hogy a hír igaz, a Szűznek meggyőződésévé vált, hogy ő lesz az, akit "újra máglyára küldenek". Összezavarodott, és könyörögve kérte Sybylt, engedje visszavonulni, hogy tanácskozhasson a "Hangokkal".

Sybyl nyugtató környezetet varázsolt Johanna köré: erdőt, mezőket, csobogó forrásokat. Megkereste a Marq által említett eltemetett emlékeket, a nyolcezer évvel korábbi vita élményét. Sikerült megtalálnia az emléknyomokat – aki korábban törölte Johanna memóriáját, szerencsére nem végzett tökéletes munkát. A megmaradt nyomokból kiderült, a Szűz a Hitet bizonyos "robotoknak" nevezett lényekkel azonosítja. A jelek szerint a "robotok" az emberiséget irányító, mitikus alakok, talán istenségek voltak.

Néhány órával később Johanna előbújt a számára teremtett erdőből. Tudást kért, meg akarta ismerni a betűket, hogy méltó ellenfélként állhasson majd az "inkvizítora" elé.

– Elmagyaráztam neki, hogy a bizottság engedélye nélkül nem változtathatom meg a programozását.

– A kliense mit szólt az ügyhöz? – kérdezte az elnök.

– Monsieur Boker rájött... A forrásait nem ismertette velem, de gyanítom, hogy a médiásoktól tudta meg... Nos, rájött, hogy Voltaire lesz a Szűz ellenfele. Ezután azzal fenyegetőzött, visszalép az üzlettől, ha nem adom meg Johannának a kért tudást, és nem bocsátom a rendelkezésre a szükséges adatokat.

– És... Seldon?

– Ő semmit sem mondott. Számára egyedül az a fontos, hogy ne keveredjen az ügybe.

– Boker, aki Johannát kérte tőlünk, tudja, hogy mi készítjük fel a Kételkedők számára a Voltaire-szimet?

Sybyl megrázta a fejét.

– Hála a kozmikus erőknek! – sóhajtott fel megkönnyebbülten az egyik bizottsági tag.

– Marq? – Az elnök kérdőn felvont szemöldökkel a férfira nézett.

Mivel eredetileg éppen Marq volt az, aki a szimek képességeinek feljavítását javasolta, Sybyl biztosra vette, hogy nem fogja ellenezni Johanna okosabbá tételét. Amikor azonban a férfi megszólalt, egyszerűen nem hitt a fülének.

– Ellenzem – mondta Marq. – Mindkét ügyfelünk azt kívánta, az intuitív Hit, és az induktív/deduktív Értelem verbális csatában mérje össze az erejét. A Szűz felturbózásával csak bonyolítanánk a helyzetet, és megszegnénk az eredeti megállapodást.

– Marq! – kiáltott rá Sybyl.

Heves vita következett. Marq egymás után megsemmisítette az ötletet támogatók érvelt, de közben gondosan kerülte Sybyl tekintetét. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem születhet megállapodás, az elnök Sybylre bízta a döntést.

Sybyl kihasználta a helyzetét.

– Arra is szeretnék engedélyt kapni, hogy töröljem a Szűz memóriájából a máglyahalállal kapcsolatos emlékeket. Attól fél, hogy most is ez a sors vár rá, és ez lehetetlenné teszi, hogy szabadon megvédje álláspontját. A sötét emlékek nélkül sokkal jobban ki tudná fejteni a gondolatait.

– Ellenzem! – ismételte Marq. – A különleges adottságokkal nem rendelkező

személyek kizárólag a vértanúság révén válhatnak híressé. A Szűz, aki nem halt

mártírhalált a hitéért, nem azonos az őskorban élt Jeanne d'Arc-kal. Sybyl azonnal visszavágott.

– De hiszen nem is ismerjük annak a kornak a történelmét! Ezek a szimek a Sötét Korból származnak. A traumája...

– Az általa átélt élmények emlékeinek törlése olyan lenne, mintha... Nos, jusson eszükbe néhány őskori legenda! – Marq széttárta a karját. – Ez olyan lenne, mintha az ősemberek egyik istenségét, Krisztust nem feszítették volna keresztre!

Sybyl dühösen meresztette rá a szemét, de Marq az elnöknek címezte szavait, mintha a nő nem is létezne a számára.

– A szimeket érintetlenül kell hagynunk. Az ügyfeleink is ezt kérték. – Hajlandó vagyok megengedni, hogy Voltaire memóriájából töröljük az üldöztetésével kapcsolatos emlékeket – ajánlotta Sybyl.

– Ellenzem – mondta Marq. – Az a Voltaire, akit nem üldöztek a hatóságok, nem lenne azonos az eredeti Voltaire-rel.

Sybyl hagyta, hogy a bizottság tagjai elvitatkozzanak a kérdésen. Képtelen volt felfogni, mi változtatta meg Marq véleményét. A gyűlés olyan volt számára, akár egy rémálom. Végül nem tehetett mást, el kellett fogadnia főnökei döntését. Felturbózhatta a Szűz információs bankját, de nem törölhette ki a máglyahalál emlékeit. A bizottság arra sem adott engedélyt, hogy Voltaire elfelejthesse a kora egyházától és hatóságaitól való félelmét.

– Felhívom a figyelmüket – mondta végül az elnök –, egy hallatlanul vékony kötélen kell végigmennünk. Az ilyen szimek tabunak számítanak. A Junin-szektor bizonyos szervezetei hatalmas összegeket kínáltak nekünk a munka elvégzése fejében, ezért belementünk a játékba. De óriási kockázatot vállaltunk.

Amikor kiléptek a gyűlésteremből, a nő Marq fülébe súgott:

– Te készülsz valamire!

A férfi közömbös arccal nézett rá.

– Kutatásokat végzek. Tudod, ez olyan munka, hogy keményen kell dolgoznod, de közben fogalmad sincs, merre tartasz. – Magára hagyta Sybylt a döbbenetével. Hogyan tudnék a fejébe látni?, tűnődött a nő.

13.

Megérezte Madame La Sorciére jelenlétét. A Szűz felült a cellájában, de nem nyitotta ki a szemét. A fejében figyelmeztető hangok kiáltoztak.

A zaj olyan volt, akár a csata lármája: kaotikus és vad. A Szűz tudta, ha feszülten fülel, és nem hagyja, hogy halhatatlan lelke kiszakadjon mulandó húsbörtönéből, a mennybéli kórustól megtudhatja a helyes irányt.

Mihály arkangyal, Szent Katalin és Szent Margit – a Hangok a leggyakrabban az ő szájukból szöktek elő – szenvedélyesen reagáltak, amikor tudomást szereztek róla, hogy akaratán kívül ugyan, de megismerte Monsieur Arouet összegyűjtött műveinek tartalmát. Mihályt különösen az Elements de Newton című rész bosszantotta, amelynek filozófiáját összeegyeztethetetlennek tartotta az Egyház tanaival, ebből következően saját létezésével.

A Szűz nem tudta, mi legyen a véleménye. Meglepődve fedezte fel a költészetet és a harmóniát az egyenletekben, amelyek – mintha ezt bizonyítani kellett volna – igazolták a Teremtő létezését, az Úrét, akinek fizikai törvényei érthetőek ugyan, de szándékai örökre megfejthetetlenek.

Rejtély volt a számára, hogyan jutott hozzá ehhez a tudáshoz. Látta az erő és a mozgás, a világok örvénylését. Ahogy az urak és a hölgyek az udvarban, a tehetetlen anyag isteni irányításra, meghatározott szabályok szerint lejtette táncát. Ezeket a semmiből érkező szépséges dolgokat egész énjével, közvetlenül érzékelte, mintha az istenekéhez hasonló látással rendelkezne.

Az ilyen isteni invázió csakis szent lehet. Az, hogy a tudás emlékek, asszociációk formájában érkezett, megint azt bizonyította, hogy a mennyországból származott. La Sorciére persze valami komputeres file-okról, meg szubágensekről beszélt, de ezek csupán mágikus szavak voltak, nem egyebek.

Az új tudás megléténél csak az volt zavaróbb, hogy éppen egy angol írta le.

– A La Henriade – mondta Mihálynak, Monsieur Arouet egy másik munkájára utalva – sokkal ellenszenvesebb, mint a Les Elements. Hogyan merészeli Monsieur Arouet, aki arrogáns módon a Voltaire álnevet használja... Hogy meri kijelenteni, hogy Angliában szabad az értelem, a mi szeretett Franciaországunkban azonban láncra verték az abszolutista papok sötét képzelgései! Hát nem éppen a jezsuita papok mutatták meg ennek az inkvizítornak legelőször, hogyan kell gondolkodni?

A Szűz akkor dühödött fel a legjobban, akkor forrt fel a vére igazán, amikor megismerte Voltaire illegálisan kinyomtatott versét, amit róla írt. A gazember!

Amikor biztos volt benne, hogy a Hangok tulajdonosai visszahúzódtak mennybéli otthonukba, meglóbálta La Sorciére előtt a La Pucelle egy példányát. Felbőszítette, hogy a két szent életű szűz, Katalin és Margit akarata ellenére megismerheti ezt a vérlázító irományt. Sajnos a szent hölgyek már korábban is a szemére vetették kislányos tépelődését – többször elgondolkodott, milyen lehet Monsieur Arouet, amikor leveszi a fejéről azt a nevetséges parókát –, és nem szerette volna, ha újra megszidják, amiért ilyen verseket olvasgat.

– Hogy mert Monsieur Arouet papírra vetni ilyesmit? Hogy merészelt ilyet írni rólam? – kiáltozott. Természetesen tisztában volt vele, a férfit végtelenül bosszantja azzal, hogy nem Voltaire-nek hívja. – Kilenc évvel öregebbnek ír le, és szemenszedett hazugságnak tartja a Hangok létezését. Még Baudricourt-t is kifigurázza, aki először lehetővé tette a számomra, hogy a király előtt beszéljek az ő, és Franciaország sorsával kapcsolatos látomásaimról. Ez a firkász merényleteket követett el a hit és a hívők ellen a Candide-hoz hasonló irományaival. Ráadásul neki még ennyi sem elég: ez a minden lében kanál csirkefogó történésznek nevezi magát! Ha a többi történész is csak ennyire megbízható, mint ő, akkor őket kell máglyára vetni, és nem engem!

La Sorciére elsápadt a vádak hallatán. Ezek az emberek – ha emberek voltak egyáltalán, akik ebben a felhős Purgatóriumban éltek – meghátráltak az isteni terv elől.

– Newton bölcsessége a Teremtés törvényeinek fondormányos magyarázata – mennydörögte Johanna. – Voltaire történelme a képzelet szüleménye, bűzhödt vegyület három rész keserűségből és két rész életuntságból összegyúrva!

Azzal a mozdulattal emelte fel a jobb karját, amivel katonáit és Franciaország lovagjait csatába parancsolta az angol király és talpnyalói ellen, akik között – most már tisztán emlékezett – Monsieur Arouet de Voltaire is ott volt. A harcos femme inspiratrice, aki undorodott a gyilkosságtól, most mindent eldöntő, végső háborút indított.

– Harcolni fogok! Megküzdök ezzel a pipogya ficsúrral, az arisztokraták kegyencével! Megküzdök vele. Vele, aki sohasem tudta, mi a szükség, mi a valódi akarat; aki azt hiszi, hogy a lovakat is csak hintóhúzásra tenyésztik!

– Kapd el! – La Sorciére-t felhevítette a Szűzből áradó tűz. – Éppen ezt akarjuk!

– Hol van? – kérdezte a Szűz. – Hol van ez a nyomorult kis pissoir? Elkapom, és belefojtom abba a szenvedéstengerbe, amit át kellett élnem!

La Sorciére-t furcsa módon mintha elégedettséggel töltötte volna el Johanna tombolása. Úgy tűnt, a Szűz változása pontosan illeszkedik az általa kiagyalt tervbe.

14.

Voltaire elégedetten vihogott. A kávézó megjelent, beleilleszkedett az emberek tudásától és szándékaitól függő valóságba.

– Szubrutin végrehajtva – jelentette egy vékony hang.

Voltaire még háromszor eltüntette és megjelenítette a kávézót, hogy meggyőződjön róla, pontosan elsajátította-e a technikát.

Milyen bolondok voltak ezek az uralkodók, hogy azt hitték, a nagy Voltaire az ő akaratuk teremtménye! Most végre sor kerülhet a valódi próbatételre, a bonyolult procedúrára, ami rejtélyes női mivoltában fogja megjeleníteni a Szüzet. Voltaire éppen ezt a rejtélyt akarta megfejteni.

A tudós férfitól kapott kapacitás birtokában megismerte a hely bonyolult logikáját. Ezek a balgák talán valami állatnak hitték, ami képtelen áttekinteni logikájuk labirintusát? Megtalálta az utat, követte a kanyargó elektronikus ösvényeket, és megfejtette a parancsokat. Newton munkáját is nehéz volt megérteni, de mégis boldogult vele.

Akkor most... a Szűz következik. Voltaire végrehajtotta digitális táncát, a logika-varázslatot, és...

A Szűz megjelent a kávézóban.

– Te csirkefogó! – kiáltotta, s felemelte lándzsáját.

Voltaire nem éppen ilyen üdvözlésre számított. Először nem értette a helyzetet, de azután meglátta a lándzsa hegyére tűzött papírlapot, a La Pucelle egyik példányát.

– Chérie – búgta. Tudta jól, a legjobb védekezés a korai bocsánatkérés. – Mindent meg tudok magyarázni!

– Ehhez értesz csak, semmi máshoz! – kiáltotta a Szűz. – Magyarázol, magyarázol, és megint csak magyarázol! A színdarabjaid unalmasabbak, mint a prédikációk, amiket St. Ouen temetőjében kellett végighallgatnom. Az Egyház szent vértanúi elleni írásaid hitvány, érzéketlen emberről árulkodnak!

– Nem lenne szabad személyes sértésként kezelnie a dolgot – nyugtatta Voltaire. – Én tulajdonképpen nem önt támadtam, csak a vallás álszenteskedését és babonásságát kritizáltam. A barátom, Thieriot... ő is beleírt néhány strófát, és ezek sokkal profánabbak, sokkal obszcénebbek, mint az enyéim. Thieriotnak pénzre volt szüksége. Egy időben abból élt, hogy különböző szalonokban felolvasta ezt a verset. Ó változtatta hírhedt szajhává az én szüzemet; ő adott a szádba undorító és felháborító szavakat!

A Szűz nem eresztette lejjebb a lándzsát, sőt, néhányszor Voltaire szaténzekéjéhez érintette a hegyét.

– Chérie – kérte a férfi. – Ha tudná, mennyibe került nekem ez a ruha...

– Úgy érted: Frigyesnek mennyi pénzébe került? Annak az alávaló, gyalázatos, magát porosz királynak nevező embercsökevénynek?

– A jelzők egy kissé erősek – felelte Voltaire –, de egyébként nagyon találó a megfogalmazás.

Tisztában volt vele, újonnan szerzett képességei segítségével könnyedén elvehetné a lánytól a lándzsát, de az erőszaknál jobban szerette az érvelést. Úgy döntött, verekedés helyett inkább az élvezeteket gyűlölő keresztényt, Pált fogja idézni – természetesen szabadon.

Amikor gyermek voltam, gyermekként beszéltem, gyermekként gondolkodtam, gyermekként viselkedtem. Amikor nővé váltam, lemondtam a férfias dolgokról.

Johanna meghökkent. Voltaire emlékezett rá, hogy az inkvizítorok szerint azzal, hogy elfogadott egy ajándékként kapott finom köpenyt, bebizonyította, a Hangok, amiket hall, nem isteni eredetűek.

Voltaire megmozdította a karját, és... elővarázsolt egy csipkeruhát. Újabb kézmozdulat és hopp, felemelt egy gazdagon díszített köntöst.

– Gúnyolódsz velem? – förmedt rá a Szűz, de hiába: Voltaire már felfedezte a szénfekete szemeiben felparázsló érdeklődést.

– Szeretném olyannak látni önt, amilyen valójában. – Voltaire a lány felé nyújtotta a ruhát és a köntöst. – Az ön lelke, efelől kétségem sincs, isteni eredetű, de a természetes formája, akár az enyém, emberi. Ráadásul ön, tőlem eltérő módon, nő.

– Azt hiszed, lemondok a férfiak szabadságáról ezekért? – A Szűz a lándzsája hegyére szúrta a ruhát és a köntöst.

– Nem a szabadságról – mondta Voltaire. – Csak a páncélról és a férfias ruhákról.

Johanna nem válaszolt; tekintete a semmibe révedt. Az utcán az emberek közömbösen siettek a dolguk után. Unalmas háttér, gondolta Voltaire. Meg kellett volna változtatnom. Talán egy trükk segít majd... Johanna mindig vonzódott a csodákhoz.

– Bemutatok egy apró trükköt, amit legutolsó találkozásunk óta tanultam. Voilá. Elő tudom varázsolni Garcont!

Garcon hirtelen megjelent; mind a négy keze üres volt. A Szűz, aki valamikor maga is egy fogadóban dolgozott (Voltaire erre is jól emlékezett) önkéntelenül elmosolyodott. Levette a lándzsa hegyéről a ruhát és a köntöst, félrehajította a fegyvert, és végigsimított a díszes öltözéken.

Voltaire nem bírta legyőzni a késztetést, és elszavalt néhány sort az egyik verséből:

Férfi vagyok és okkal büszke,

megismertem a gyengeséget.

Régi szeretőké lett a szívem,

de megmaradt a szenvedélyem.

Fél térdre ereszkedett Johanna előtt. Tapasztalatból tudta, ez a gesztus minden nőt lehengerel.

Johanna hökkenten kapkodott levegő után.

Garcon a mellkasának arra a pontjára tette mindkét jobb kezét, ahol az embereknek a szívük dobog.

– Ha jól értem szavaikat, olyan szabadságot kínálnak nekem, mint a önöké? Monsieur, Mademoiselle, nagyra értékelem a kedvességüket, de attól tartok, vissza kell utasítanom az ajánlatot. Nem fogadhatok el egy ilyen privilégiumot, miközben társaim továbbra is holtvágányon élnek, és alávaló munkákat végeznek.

– Ó, mily nemes lélek! – kiáltott a Szűz.

– Igen, de az agya nem a legtökéletesebb – fintorgott Voltaire. – Mindig kell lennie egy alsóbbrendű osztálynak, ami elvégzi a piszkos munkát az elit számára. Így természetes. Az ideális megoldást a korlátozott intelligenciájú gépemberek jelentik. Érdekes lenne végiggondolni, hogy ezeknek az új embereknek a történelmében miért nem akadt senki, aki megtette volna ezt a nyilvánvaló lépést...

– Tisztelettel megjegyzem – mondta Garcon –, bár lehet, hogy korlátozott értelmi képességeim miatt rosszul látom a kérdést, de számomra úgy tűnik, Monsieur és Mademoiselle, hogy önök sem mások, mint korlátozott intelligenciával rendelkező lények, akiket azzal a céllal hoztak létre, hogy elvégezzenek bizonyos munkát az elitnek.

– Micsoda? – Voltaire szeme tágra nyílt a csodálkozástól.

– Mi lehet az oka annak, hogy önöket intelligensebbeknek és több privilégiummal rendelkezőnek készítették, mint engem és társaimat? Talán önöknek van lelkük? Talán önök megkapják az embereket megillető jogokat, beleértve a házassághoz való jogot...?

A Szűz elfintorodott.

– Undorító gondolat.

– ...a szavazati jogot, a legfejlettebb programokhoz való hozzáférés lehetőségét?

– Ennek a gépembernek több esze van, mint sok hercegnek, akivel dolgom akadt. – Johanna elgondolkozva ráncolta a homlokát.

– Az embereket megillető jogok nem azonosak az alsóbb osztályokat megilletőekkel! – jelentette ki Voltaire.

Garcon összenézett a Szűzzel. Ez a pillanat – mielőtt a Monsieur bosszankodva mindkettejüket eltüntette a monitorról, mielőtt visszahelyezte őket a szürke térbe – elraktározódott Garcon memóriájában. Később, szabad perceiben (valahányszor engedélyt kapott a szervizelésre) újra és újra lejátszotta magának a kellemes emléket.

15.

Marq felhívta Nimet a házi holofonon.

– Megcsináltam! Mostantól kezdve Voltaire bármit ki tud mondani, amit akar. Töröltem belőle mindent, ami a hatóságokkal vívott küzdelmeire emlékeztetheti.

– Hurrá! – vigyorgott Nim.

– Szerinted az apjával való összetűzéseit is töröljem?

– Nem hiszem, hogy erre szükség lenne – mondta Nim. – Milyenek voltak?

– Elég hevesek. Az apja kemény, tekintélyelvű ember volt, a janzenisták híve.

– Az meg mi a csoda? Egy sportegyesület?

– Én sem tudtam, Voltaire-től kellett megkérdeznem. Az mondta, "a protestánsok katolikus megfelelői". Szerintem ezek nem sporttal foglalkoztak, inkább a mindenütt jelenlévő bűnnel, az élvezetek megvetésével, a szokásos primitív vallási szemléletekkel meg a többivel. A Sötét Kor maszlagával.

Nim elvigyorodott.

– A legtöbb ilyen maszlag csak akkor undorító, ha jól csinálják.

Marq felnevetett.

– Ez igaz. A lényeg az, hogy Voltaire akkor ismerte meg először a hatalom elnyomó erejét, amikor összeugrott az apjával.

Nim elgondolkozott.

– Attól tartasz, hogy a karakter-térben instabilitás léphet fel?

– Megtörténhet.

– De gyilkos ösztönt akarsz, igaz?

Marq bólintott.

– Az instabilitások elkerülése végett be tudok tenni pár szerkesztő-algoritmust.

– Helyes. Persze arra nincs szükség, hogy a vita befejezte után is tökéletesen épeszű maradjon.

– Lehet, hogy teljesen tönkremegy. – Marq töprengve ráncolta a homlokát. – Azon gondolkozom... végigcsináljuk-e egyáltalán ezt az egészet.

– Mi mást tehetnénk? A Junin-szektor a bajnokok vitáját akarja látni, és tőlünk megkapja. Ennyi.

– De ha a birodalmiak lecsapnak ránk, mert illegális szimeket használtunk.

– Én szeretem a veszélyt – mondta Nim –, és tudom, te sem veted meg az ilyen élvezeteket.

– Ez igaz, de... Miért nem csinálunk okosabb gépagyúakat? Nem lenne olyan nehéz feladat.

– A régi tiltások, haver! Különben a kérdés már többször felvetődött, csak éppen mindig félresöpörték az ötletet.

– Kik?

Nim megvonta a vállát.

– A politikusok, a társadalmi erők... Ki tudja? A lényeg az, hogy az emberek félnek a gondolkodásra képes gépektől. Nem bíznak bennük.

– És mi van akkor, ha nem tudnák megállapítani róluk, hogy gépek?

– Tessék? Ez őrültség!

– Ha létezne egy valóban okos gép, akkor talán nem szeretne vetélytársakat.

– Okosabb, mint a jó öreg Marq? Ilyen gép nem létezik.

– De meg lehetne...

– Soha! Felejtsd el. Inkább dolgozzunk!

16.

Sybyl idegesen ült Monsieur Boker mellett a Nagy Kolosszeumban. Érezni lehetett, hogy nincs messze a császári kert: mindenre lepelként borult az uralkodó hatalma és tekintélye.

Sybyl megállás nélkül dobolt a körmeivel – a legjobb készletét ragasztotta fel – a térdén. A hatalmas, tálszerű építményben összegyűlt négyszázezer nézővel együtt ő is türelmetlenül várta, hogy a Szűz és Voltaire végre megjelenjen a gigantikus kivetítőernyőn.

A civilizáció, gondolta, egy kicsit unalmas. A szimekkel töltött idő közben rányílt a szeme a sötét múlt hatalmára, szédítő pezsgésére. Azok az emberek háborúkat vívtak, lemészárolták egymást, és mindezt feltételezhetően az elveikért tették.

A Birodalomban élő emberek puhák. Véres csaták, végső leszámolások helyett "ádáz" kereskedelmi küzdelmeket, szópárbajokat vívtak, az utóbbi időben pedig divatba jöttek a nyilvános viták.

A szimek összecsapásáról mindenki tudott a Trantoron; a közvetítés a bolygón lévő több mint húszmilliárd otthonba, a hipernyílásokon keresztül pedig az egész Birodalomba eljutott. A prehisztorikus szimek tagadhatatlanul rendelkeztek valami ősi energiával, valami furcsa vonzerővel. Ezt Sybyl is érezte; még a pulzusa is felgyorsult, ahogy közeledett a vita kezdete. A szimekkel készített néhány holohíradó-interjú, de már a puszta látványuk felszította a közönség érdeklődését. A kíváncsiak hamar elhallgattatták azokat, akik szóvá merték tenni az ősrégi törvényeket, a szimek használatával kapcsolatos tiltásokat. A levegőben az újdonság utáni vágy villámai recsegtek.

Senki sem sejtette, hogy ennyire jelentőssé fog válni a vita. A téma mindenkit izgatott, és könnyen megeshetett, hogy a Trantort hetek leforgása alatt lángba borítják a Juninból elindított reneszánsz mozgalom tüzei.

Sybyl körbenézett. A Fortélyszövetség elnöke és magas rangú vezetői vidáman társalogtak. Az elnök, hogy demonstrálja semlegességét, Sybyl és Marq között foglalt helyet. A nő a legutolsó értekezlet óta nem beszélt Marq-kal.

A férfi másik oldalán az ügyfele, a Kételkedők képviselője ült, mellette pedig Nim kapott helyett.

– Ez nem lehet az, aminek látszik! – bökte oldalba Sybylt a kliense, Monsieur Boker.

Sybyl követte a férfi pillantását. Messze, az egyik hátsó sorban mintha egy gépember ült volna egy emberlány mellett.

– Biztos szolga – felelt a nő. Tudta, a stadionba csak a hivatalosan engedélyezett mechano-kereskedőket és bukmékereket eresztik be.

A szabályok ilyen apró áthágása nem bosszantotta annyira, mint Monsieur Bokert, aki különösen azóta volt feszült, mióta az egyik holohíradó kiszivárogtatta az információt, hogy az Őrzők és a Kételkedők bajnokát is a Fortélyszövetség készítette fel. Szerencsére csak akkor szerzett tudomást a dologról, amikor már egyik társaság sem tudott visszalépni.

– Gépszolgáknak tilos itt tartózkodniuk! – erősködött Monsieur Boker.

– Lehet, hogy a lány fogyatékos. – Sybyl megpróbálta lecsillapítani ügyfelét. – Talán szüksége van a gép segítségére.

– Nem mindegy? – szólt közbe Marq, Monsieur Bokernek címezve a megjegyzését. – A gép úgysem fogja megérteni, mi folyik itt. Ezekbe a szolgákba csak néhány döntéshozó modult építenek be.

– Éppen ezért nincs itt semmi keresnivalója – vágott vissza Monsieur Boker. Marq megnyomta a széke kartámaszába épített gombot, és fogadást kötött Voltaire győzelmére.

– Marq még soha életében nem nyert – mondta Sybyl az Őrzők képviselőjének. – Nem ért a matematikához.

– Úgy gondolod? – Marq előredőlt; most már Sybylhez beszélt. – Te miért nem teszed fel a pénzed a bajnokomra?

– Mert kiszámítottam a győzelme valószínűségét – vágott vissza a nő.

– Te? Hiszen még egy integrált sem tudnál megoldani!

– Tudod mit? – Sybyl egyre dühösebb lett. – Ezer a Szűzre!

– Nem vagy valami nagyvonalú – szurkálódott Marq. – Főleg akkor nem, ha figyelembe vesszük, mennyit kerestél ezzel a munkával.

– Annyit, amennyit te!

– Abbahagynátok végre? – szólt közbe Nim.

– Van egy ötletem – mondta Marq. – Minden pénzemet, amit ezért a munkáért kaptam felteszem Voltaire-re, te pedig a teljes keresetedet tedd fel erre az anakronisztikus szűzre!

– Hé, hé, hé! – csitította Nim.

Az elnök Marq ügyfele, a Kételkedők képviselőjére nézett.

– Ez a törhetetlen versenyszellem tette a Fortélyszövetséget a bolygó első számú nagyhatalmává a szimulált intelligenciák terén. – Elfordította a fejét, és az ellenfélre, Bokerre pillantott. – Megpróbáljuk...

– Áll az alku! – kiáltotta Sybyl.

A Szűzzel végzett munka közben rájött, hogy az okszerűtlenségnek az emberekkel kapcsolatos egyenletben is helyet kell kapnia. Úgy érezte, jól döntött, de három másodperccel később már kételkedni kezdett ebben.

17.

Voltaire imádta a közönséget. Még soha életében nem jelent meg ennyi néző előtt: a lábai előtt végtelennek tetsző arctenger hullámzott.

Már életében sem tartozott az alacsonyak közé, de csak most, hogy lenézett százméteres magasságából, most érezte úgy, végre elérte a rég kiérdemelt nagyságot. Megpaskolta rizsporos parókáját, és megigazította az álla alatt megkötött fényes szaténszalagot. Kezét kecses mozdulatokkal lengetve meghajolt; egész életében így üdvözölte a közönséget. A tömeg ébredező vadállatként morgott.

A Szűzre nézett, aki a nézők tekintete elől rejtve, a monitor távolabbi, vibráló sarkába húzódva, összefont karral, közömbösséget színlelve várakozott.

A késlekedés tovább fokozta a vadállat izgalmát. Voltaire megvárta, míg a közönség kiáltozni, dobogni kezd, és közben ügyet sem vetett a fújjogásra és a füttyre. A nézők fele a jelek szerint a Szűz oldalán állt. Az emberiség fele mindig bolond volt, gondolta Voltaire teljes bizonyossággal, pedig először lépett fel a gigantikus Birodalom honpolgárai előtt. Az évezredek semmit sem változtattak meg.

Sohasem vetette meg a dicséretet, a tömjénzést – főleg akkor nem, amikor ő állt a középpontban. Most ráadásul a francia szellemi tradíció jelképeként lépett a közönség elé; amit képviselt, már nem létezett, de ő valóságos volt.

Újra Johannára nézett. Koruk – amely kétségtelenül az emberi civilizáció csúcspontja volt –, a letűnt világ lakói közül csak ők ketten maradtak életben.

– A mi sorsunk a ragyogás, az övék a bámulás – suttogta.

Amikor a vitát vezető elnök csendet kért (egy kicsit elhamarkodta a dolgot; Voltaire el is határozta, ezt később még megbeszéli vele), Voltaire sztoikusnak szánt mosollyal hallgatta végig Johanna bemutatását. Ragaszkodott hozzá, hogy először a nő fejtse ki nézeteit, ám az elnök – meglehetősen udvariatlan szavakkal – a tudomására hozta, hogy pénzfeldobással döntik el, ki kezd.

A szerencse Voltaire-nek kedvezett. Vállat vont, és a szíve fölé helyezte a kezét. Abban a fellengzős, kissé dagályos stílusban kezdett beszélni, amelyet a XVIII. század párizsi polgárai oly nagyon szerettek. Kifejtette, nem számít, milyen pontosan írják körül a lelket, mert létezését ugyanúgy nem lehet bemutatni, mint az istenekét. Csak következtetni lehet rá, hogy van. A következtetést nem lehet racionális érvekkel alátámasztani, és a természetben semmi sem létezik, ami ezt igényelné.

Ennek ellenére nincs semmi a természetben, ami bizonyosabb volna annál, hogy az intelligencia nagyobb dolgokat képes elérni, mint az ember. Sajnos ezeket az eredményeket csak bizonyos korlátok között lehet érzékelni és megérteni. Az, hogy az ember egyáltalán meg tudja fejteni a természet titkait, azt igazolja, amit az egyházatyák és a világ nagy vallásainak alapítói mindig mondtak: az emberi intelligencia ugyanannak az isteni intelligenciának a visszatükröződése, amely létrehozta a természetet.

Ha ez nem így lenne, a természettel foglalkozó filozófusok képtelenek lennének észlelni a Teremtés mögött meghúzódó törvényeket. Annak, hogy a filozófusok nem tudják felfogni ezeket a szabályokat, két oka lehet: vagy nem is léteznek, vagy pedig teljességgel idegenek a számukra. A harmónia, ami a természeti törvényszerűségek és az ezeket megérteni képes ember között van, a puszta létével azt igazolja, hogy a bölcseknek és a papoknak alapjában véve igazuk volt, amikor azt állították, hogy az emberek valamennyien egy Mindenható Erő teremtményei, és mindenkiből ez az erő tükröződik vissza. Ezt az erő-visszatükröződést akár univerzális, halhatatlan, és közben mégis individuális léleknek is lehetne nevezni.

– Hiszen te a papokat igazolod! – kiáltott a Szűz, de a hangját elnyomta a tömegből felszakadó vadállati üvöltés.

– A véletlen működése – válaszolt Voltaire – nem bizonyítja, hogy a Természet és az Ember (aki a Természet része, és így Teremtőjének tükörképe) létrejötte nem egy bizonyos terv része. A véletlen egyike azoknak a princípiumoknak, amelyek szerint a természet törvényei működnek. Ez a princípium összhangban áll azzal a tradicionális szemlélettel, mely szerint az ember szabadon meghatározhatja saját útját. Ám ez a szabadság, annak ellenére, hogy látszólag véletlenszerű, az ember számára felfoghatatlan módon engedelmeskedik bizonyos statisztikai törvényeknek.

A tömeg zavarodottan zúgott. Voltaire érezte, egy aforizmával meg tudná szüntetni a közönség bizonytalanságát. Ha ez kell nekik, hát megkapják.

– A bizonytalanság bizonyos, barátaim. A bizonyosság bizonytalan. A tömeg azonban nem csendesedett le. Semmi baj! Voltaire ökölbe szorította a kezét, és meglepően erős, basszus hangon felkiáltott.

– Az Ember, mint maga a Természet, egyszerre szabad és korlátozott... Ezt már a vallásos bölcsek is megállapították, évszázadok óta ezt szajkózzák, bár az igazat megvallva megfogalmazásuk távolról sem olyan precíz, mint a mienk. A vallás és a tudomány közötti félreértések többségét éppen ez a megfogalmazásbeli különbség okozza.

– Engem félreértettek – folytatta Voltaire. – Szeretném megragadni ezt az alkalmat arra, hogy bocsánatot kérjek azokért a félreértésekért, amelyeket azzal okoztam, hogy beszédeimben és írásaimban pusztán a hit hibáira koncentráltam, nem pedig a benne rejlő, ösztönösen megérezhető igazságokra. Mentségemre szolgál, hogy olyan korban éltem, amelyben a hit hibái mindennaposak voltak, és keményen kellett harcolni azért, hogy hallani, hallatni lehessen az értelem hangját. Úgy érzem, a helyzet a visszájára fordult: ebben a mostani korban az értelem kerekedett a hit fölé. Az értelem üvölt, a hit suttog csupán. Ahogy Franciaország legnagyobb és legerősebb hitű hősnőjének kivégzése bebizonyította... – Széles, méltóságteljes mozdulattal Johannára mutatott. – ...az értelem nélküli hit vak. De életem és munkám hiábavalósága és felszínessége bebizonyította, hogy a hit nélküli értelem nyomorék.

Néhányan, akik eddig megvetően huhogtak és füttyögtek, most tátott szájjal bámultak Voltaire-re, majd... üdvrivalgásba törtek ki. Azok, akik eddig tapsoltak és éljenezetek, most fújjogni kezdtek. Voltaire lopva a Szűzre pillantott.

18.

Valahol a tömegben Nim a barátjára, Marq-ra nézett.

– Mi van?

– Legyek átkozott, ha értem – suttogta Marq hamuszürke arccal.

– Hát, igen – mondta Nim. – Talán valóban átkozott lettél...

– Az isteni szentségből nem lehet gúnyt űzni! – tört ki Monsieur Bokerből. – A hit örök!

Voltaire félrehúzódott, és az Őrzők legnagyobb megelégedésére átengedte a pódiumot vetélytársának. Monsieur Boker híveinek kiáltozása alig volt hangosabb, mint a hitetlenkedő Kételkedők üvöltözése.

Marq-nak eszébe jutottak a szavak, amiket a legutolsó értekezleten mondott.

– Az a Voltaire, akit nem üldöztek a hatóságok, nem azonos az eredeti Voltaire-rel – suttogta. Monsieur Boker felé fordult. – Uram... talán önöknek van igazuk.

A Szűz lenézett a magasból a pokoli világ nyüzsgönchadára. A furcsa, piciny lélekburkok úgy hullámzottak a lábánál, mint búzamező a nyári viharban.

– Az úrnak igaza van! – hangja mennydörgőn szállt a stadion felett. – A világon nincs semmi, ami olyan biztos volna, mint hogy a természetnek és az embernek is van lelke.

A Kételkedők megvetően huhogtak. Az Őrzők vidáman rikoltoztak. Mások, akik pogányságnak tartották, hogy a természet lélekkel rendelkezik, gyanakodva, csapdát szimatolva ráncolták a homlokukat.

– Aki már látta a falum, Domremy mellett a földeket, vagy Rouen hatalmas, márványfalú templomát, igazolhatja, hogy a természet, ez a gigantikus teremtőerő, és az ember, a csodák teremtője... az olyan mágikus dolgok létrehozója, amilyenekkel ezen a helyen lépten-nyomon találkozhatunk... Tehát igazolhatja, hogy az ember és a természet is rendelkezik öntudattal, lélekkel!

Johanna kedves mozdulattal Voltaire-re mutatott. A tömeg, a parányi lelkek sokasága közben lecsillapította magát.

– Amire azonban kiváló barátom egyetlen szóval sem utalt, az az a tény, hogy a lélek milyen kapcsolatban van a vizsgált kérdéssel. Voltaire nem említette, hogy a nem természetes intelligenciával rendelkező lények – ő maga is ilyen – rendelkeznek-e lélekkel.

A tömeg dobogott, huhogott, rikoltozott, sziszegett. Tárgyak röppentek a levegőbe – a Szűz nem látta pontosan, mik lehetnek azok. Verekedés tört ki; a hirtelen megjelenő rendfenntartók elvonszoltak néhány nőt és férfit.

– Az ember lelke isteni eredetű! – kiáltotta Johanna.

Helyeslő kiáltások, helytelenítő üvöltések.

– Halhatatlan!

A hangzavar annyira felerősödött, hogy néhányan a fülükre szorították kezüket, hogy megmeneküljenek a lármától, aminek ők maguk voltak a forrásai.

– És a maga nemében páratlan – suttogta Voltaire. – Az enyém legalábbis az. És az öné is.

– Az ember lelke a maga nemében páratlan! – rikoltotta Johanna lángoló tekintettel.

Voltaire a Szűz mellé szökkent.

– Egyetértek!

Johanna gigantikus lábai előtt úgy forrt a tömeg, akár a fazékban a főni feltett víz. Ügyet sem vetve a dühöngő emberekre, elképedve és elismerően Voltaire-re nézett. A férfi félretolta őt; még véletlenül sem mondott volna le arról, hogy az övé legyen az utolsó szó.

Voltaire kedvencéről, Newtonról kezdett beszélni.

– Nem, nem! – szakította félbe Johanna. – A formulák értelme nem ez!

– Muszáj önnek kellemetlen helyzetbe hoznia a legnagyobb közönség előtt, aki valaha rám figyelt? – sziszegte Voltaire. – Ne az algebrán civakodjunk, amikor... – Sokatmondóan résnyire húzta a szemét. – ...számolnunk kell. – Visszahúzódott, és helyet engedett Johannának.

– Számítanunk – javította ki a Szűz olyan halkan, hogy csak Voltaire hallhatta. – A két dolog nem ugyanaz.

Legnagyobb meglepetésére, és a hisztérikusan üvöltő tömeg döbbenetére azon kapta magát, hogy részletesen elmagyarázza digitális énje filozófiáját, mégpedig olyan tüzes szenvedélyességgel, amilyet akkor tapasztalt utoljára, amikor a lován a szent csata sűrűjébe vágtatott. A lábai előtt bámulva hullámzó szemek tekintetéből kiérezte, mire van szüksége ennek a kornak és lakóinak: lelkesedésre és meggyőződésre.

– Hihetetlen! – csettintett Voltaire. – Hihetetlen, hogy ön is ért a matematikához!

– A Szentlélek belém plántálta a tudást – felelte Johanna.

Az ordítozó tömegben újra megpillantotta az alakot, ami valahogy Garconra emlékeztette. Hiába volt iszonyatosan magas, a távolság miatt nem látta tisztán az embersűrűben ücsörgő kis figurát, mégis úgy érezte, a lény olyan tekintettel figyeli őt, mint valamikor leggonoszabb és legkitartóbb kínzója, Cauchon érsek. (Szerencsére a jó papot a végén megérinthette az Úr, és erőt vett rajta a krisztusi könyörületesség, mert Johanna emlékei szerint a tárgyalás végén az ítélet nem volt súlyos, Cauchon és társai nem okoztak neki fájdalmat.)

Johanna figyelme újra az üvöltő tömegre, meg arra a távol ülő... emberre terelődött. Az igazat megvallva az az alak nem volt teljes egészében emberi. Úgy nézett ki, mint egy ember, ám Johanna érzékelőprogramjai elárulták, mégsem az.

De akkor kicsoda... mi a csoda lehet?

Hirtelen fény villant Johanna előtt. Mindhárom Hang egyszerre szólalt meg a fejében; tisztán beszéltek és érthetően, susogássá változtatták a közönség zsivaját. A Szűz végighallgatta őket, azután bólintott.

– Való igaz – fordult ismét a tömeg felé, bízva abban, hogy a Hangok most sem hagyták cserben –, igaz, hogy csakis a Mindenható képes lelket alkotni. De még a végtelenül könyörületes Krisztus sem tagadhatná, hogy a mesterséges lényeknek is lehet lelke. Mindegyiknek, kivétel nélkül! – Az utolsó szavakat ordítva ejtette ki.

– Eretnek! – kiáltotta valaki.

– Beszennyezed a hitet!

– Áruló!

– Megérdemelte, amit kapott! – üvöltött valaki. – Újra máglyára kellene hajítani!

– Újra? – visszhangozta a Szűz, és Voltaire-re nézett. – Ezt meg hogy értik?

Voltaire közömbös mozdulattal kisimította szaténmellénye egyik gyűrődését.

– Fogalmam sincs! Ön is tudja, milyen furcsák és szeszélyesek az emberek. – Elhallgatott, de ravaszkásan hunyorogva még hozzátette: – Hogy az irracionalitásukról már ne is beszéljek...

Voltaire szavai megnyugtatták Johannát. Amikor újra körülnézett, már nem látta a különös embert.

19.

– Hogy én csaltam? – Marq üvöltve bámult Sybylre. A kolosszeumban összegyűlt tömeg lecsillapodott. – Jearme d'Arc megmagyarázta a komputerek metafizikáját, és még én csaltam?

– Te kezdted! – mondta Sybyl. – Azt hiszed, nem tudom, hogy az irodám tele van lehallgató készülékekkel? Azt hitted, amatőrrel van dolgod?

– Nos, én...

– Azt hitted, nem ismerem fel a karakterbénító mátrixot, amit valaki Johanna szimjéhez tapasztott?

– Nem, én...

– Nem néztél ki belőlem ennyi észt, ugye?

– Ez felháborító! – mondta Monsieur Boker. – Mit műveltek maguk? Azok után, amit láttam, akár a fekete mágiát is hihetőnek tarthatnám!

– Ezzel azt akarja mondani, hogy eddig nem hitt benne? – kérdezte Marq ügyfele, a Kételkedők képviselője.

Boker és a Kételkedő vitatkozni kezdett, tovább fokozva a hangzavart. A tömeg egyre hisztérikusabbá vált.

A Fortélyszövetség elnöke a halántékát dörzsölgette.

– Végünk van! – motyogta. – Csődbe mentünk. Ezt sohasem tudjuk kimagyarázni.

Sybyl figyelme a gépemberre terelődött, akit már korábban is felfedezett.

A fémfickó mézhajú barátnője kezét szorongatva az ülések közötti folyosón a kivetítőernyő felé száguldott. Ahogy elhaladt Sybyl mellett, három szabad keze közül az egyik véletlenül végigsimította a nő szoknyáját.

– Bocsánat – mondta, és megtorpant egy pillanatra.

Sybyl elolvasta a fém mellkasra erősített lapocska feliratát.

– Ez az... izé... önhöz mert nyúlni?! – fortyant fel dühtől vöröslő arccal Monsieur Boker.

– Nem, nincs semmi baj – mondta Sybyl.

A gépember a mézhajú emberlányt maga után húzva továbbrohant a kivetítő-ernyő irányába.

– Ismerted? – kérdezte Marq.

– Bizonyos értelemben véve... igen – felelt Sybyl. Ez volt az a gépember-típus, ami alapján megformázta a szim-kávézóban dolgozó Garcon 213-ADM interaktív karakterét. Elég lusta volt ahhoz, hogy nem talált ki egy új gépagyút, hanem egyszerűen elkészítette az egyik szabványos típus holomásolatát. Ahogy minden más művész, a szim-programozók is az életből merítettek ötletet az alkotásaikhoz.

Sybyl a gépagyú után nézett, aki számára most már azonos volt Garconnal. A négykezű lecsörtetett a lelátóról, keresztülfurakodott a rikoltozó, üdvrivalgó vagy dühöngő emberek között; állhatatosan haladt a kivetítőernyő felé.

Természetesen mások is észrevették. Amikor az Őrzők meglátták a csinos, mézszőke hajú, fiatal lány kezét szorongató gépembert, dühödt szitokszavakat üvöltöttek utána.

– Tüntessék el innen ezt bádogládát! – bömbölte valaki.

Sybyl látta, hogy a gépagyú megmerevedik – úgy tűnt, mintha a főnév fagyasztó varázsigeként hatna rá. A hozzá hasonlóknak természetesen nem volt személynevük, de őt szemmel láthatólag sértette, hogy bádogládának nevezték.

– Mit keres ez itt egyáltalán? – kérdezte egy durva arcú férfi.

– A törvények tiltják az ilyesmit!

– Gépszemét!

– Fogják meg!

– Rúgják ki!

– Ne eresszék el!

A mézhajú lány megszorította Garcon bal felső karját, másik kezével pedig átölelte a nyakát.

Amikor felértek az emelvényre, a gépember futóműve csikorogni kezdett az egyenetlen felületen. A lány rákiáltott – Sybyl nem hallotta a szavait. A gépember leborult a két toronymagas hologram előtt.

Voltaire lenézett rá.

– Állj fel! Utálom, ha valaki térdre rogy... Kivéve persze, ha egy szép hölgy előtt teszi.

Voltaire gondolt egyet, és a Szűz lábai elé ereszkedett. Garcon és a mézhajú mögött a tömeg elvesztette maradék önuralmát. Kitört a káosz.

Johanna lenézett. Ajkán sosem látott, érzéki mosoly jelent meg.

Sybyl visszafojtott lélegzettel, izgatottan bámulta őket.

20.

– Ezek... szeretkeznek! – kiáltott Marq.

– Tudom – mondta Sybyl. – Hát nem csodálatos?

– Ez... botrány! – hüledezett a Kételkedők képviselője.

– Ön nem túl romantikus lélek, uram – mondta Sybyl álmodozó hangon. Monsieur Boker hallgatott. Képtelen volt levenni a szemét a látványról. A Kételkedők és az Őrzők sokadalmának szeme láttára zajlott le minden. Johanna lehámozta magáról a páncélját, Voltaire ledobta a parókáját, a mellényét, és a bársony bricsesznadrágot. A két holo-test erotikus pózban fonódott össze.

– Nem állíthatjuk meg őket – mondta Marq. – Szabadok. Amíg a beprogramozott futtatási idő le nem jár, azt csinálnak, amit akarnak.

– Ezt... ki csinálta? – siránkozott Monsieur Boker.

– Mindenki csinált már ilyesmit – mondta Marq gúnyosan. – Még ön is.

– Nem erre gondoltam! Ezt a szimet maguk építették. Maguk csinálták belőlük... ezt!

– Én betartottam a szabályt – védekezett Marq. – A személyiségük magva érintetlen maradt.

– Nem lett volna szabad magukra bízni ezt a munkát! – rikoltotta Boker.

– Tőlünk sem kapnak több megbízást és támogatást! – vicsorgott a Kételkedő.

– Már ez sem számít – mondta a Fortélyszövetség elnöke keserűen. – A birodalmiak már akcióba léptek.

– Hála az égnek! – sóhajtott Sybyl. – Nézzék ezeket az embereket! Ezek egy nyilvános vitán szerették volna eldönteni, melyik csoportnak van igaza. Ezek szavazni akartak, és most...

– Egymásnak estek – mondta Marq. – Ez is a reneszánszhoz tartozik. – Rettenetes! – zihálta Sybyl. – Olyan sokat dolgoztunk, és...

– Semmit sem értünk el – fejezte be a mondatot az elnök. A csukló-kommunikátorára pislantott. – Oda a kapitális bevétel, oda a cég terjeszkedéséről szőtt álom.

Voltaire és Johanna a közönséggel mit sem törődve szeretkezett. A tömeg sem foglalkozott már velük – a kolosszeumban egyre magasabbra csaptak a dühödt veszekedések lángjai.

– Le fognak tartóztatni! – szűkölt az elnök. – A birodalmiak börtönbe vetnek! – Legalább ők foglalkozni fognak magával – mondta a Kételkedő.

– Légy az, ami számomra mindig voltál – mormolta a Szűz előtt térdelő Voltaire. – Légy asszony, ne pedig szent!

Johanna olyan forróságot érzett, amit még soha, még a csaták előtt sem. Meztelen melléhez szorította a férfi arcát. Lehunyta a szemét. Megtántorodott... és megadta magát.

Egy pillanatra lenézett a lábánál kavargó forgatagra. Valaki a kivetítőernyő felé hajította Garcon 213-ADM-et; a gépember furcsa módon már nem a holotérben létezett. Talán valóssá változtatta magát, és a szitu-szakácslányt, akit szeretett? Ha nem jutnak vissza a szim-térbe, a feldühödött tömeg darabokra szaggatja őket!

Johanna eltolta magától Voltaire-t, a kardja után kapott, és ráparancsolt a férfira, teremtsen neki egy lovat.

– Nem, nem! – tiltakozott Voltaire. – Túl közönséges lenne!

– Meg kell tennünk... Muszáj! – Johannának fogalma sem volt arról, hogyan birkózzon meg a valóság különböző szintjeivel. Lehet, hogy ez az egész csak egy próbatétel? Talán ennek az eredményétől függ, milyen ítéletet kap a Purgatóriumban?

Voltaire egy másodperc töredékére megállt, és elgondolkozott. Johannának valahogy olyan érzése támadt, a férfi erősítést kér valahonnan, parancsokat osztogat láthatatlan katonáinak.

A tömeg mozdulatlanná dermedt. Elnémult.

Az utolsó dolog, amit Johanna hallott, Voltaire hangja volt. A férfi bátorító szavakat üvöltött Gazionnak és a szakácslánynak. Sistergés támadt. Johanna előtt börtönrácsra emlékeztető raszterek villództak.

Azután a kolosszeum, a vörös arcú, tomboló tömeg, Garcon, a szakácslány, Voltaire... minden eltűnt. Egyetlen szempillantás alatt.

21.

Sybyl lassan magához térve, lélegzet után kapkodva Marq-ra nézett.

– Szerinted...?

– Hogy tudták ezt megcsinálni? Mi... mi... – Marq tátott szájjal a nőre bámult.

– Mi pótoltuk a hiányzó karakter-rétegeket. Én... nos...

Marq bólintott.

– A saját adattábláidat használtad.

– Máséhoz csak engedéllyel juthattam volna hozzá. A saját értékeim a rendelkezésemre álltak, és...

– A cégnek rengeteg adattáblája van a könyvtárban!

– De azok nem látszottak megfelelőnek.

Marq elvigyorodott.

– Mert nem is voltak azok.

Sybyl szája elkerekedett a csodálkozástól.

– Ó! Hát te is...?

– Voltaire-nek csak a tudatalattijából hiányoztak részek. Egy rakás idegsejt-nyúlvány-kapcsolat a limbikus rendszerből. A sajátjaimmal pótoltam.

– Az érzelmi központját? És mi van a thalamuszhoz és a cerebrumhoz tartozó keresztkapcsolásokkal?

– Azokat is.

– Én is ugyanezekkel a problémákkal találkoztam. Hiányzott egy rész a hálóformációból...

– A lényeg az, hogy azok ott fent... mi vagyunk!

Sybyl és Marq a forró ölelésben összeolvadó hologramgigászokra nézett. Nem is hallották az elnököt, aki a letartóztatásokról és a törvényadta kibúvókról magyarázott valamit. Vágyakozón egymás szemébe pillantottak, azután egyetlen szó nélkül, nem törődve az emberek kiáltásaival, besétáltak a tömegbe.

– Ah, szóval itt vagy! – mondta Voltaire önelégült mosollyal.

– Hol? – Johanna előbb balra, majd jobbra kapta a fejét.

– Mademoiselle, megkaphatom a rendelését? – kérdezte Garcon. Valószínűleg tréfának szánta a kérdést, mert egyenrangú félként ő is az asztal mellett ült.

Johanna kihúzta magát, és végignézett a szomszédos asztalokon. Az emberek dohányoztak, ettek, ittak, és nem találták furcsának az ő jelenlétüket. A fogadó azonban nem volt egészen olyan, amilyennek megszokta. A mézhajú szakácslány már nem egyenruhát viselt; vele és Voltaire-rel szemközt, Garcon mellett ült. A cégtáblán a Deux szót kicserélték Quatres-ra. A Négy különchöz...

Johanna nem a megszokott páncélinget és vértlemezeket viselte, hanem (szeme tágra nyílt, ahogy a részletek a szeme által érzékelt tér határain belülre pattantak) egyrészes... kivágott hátú... női ruhát! A szoknya a combja közepéig sem ért, provokatívan szabadon hagyva lábait. A mellei közé varrt címkén ugyanolyan mélyvörös rózsa díszelgett, mint a többi vendég ruháim

Voltaire rózsaszínű szaténöltönyt viselt, és – Johanna hálát adott ezért minden létező szentnek – nem volt rajta a parókája. Eszébe jutott, amikor a lélekről folytatott vitáik hevében Voltaire egyszer megjegyezte: A lélek halhatatlansága éppoly lehetetlen, mint parókakészítőt szerezni vasárnap!

– Tetszik? – kérdezte Voltaire, végigmutatva Johanna ruháján.

– Elég... rövid. – Anélkül, hogy bármit tett volna, a ruha felragyogott, és egyetlen szempillantás alatt feszes selyempantallóvá változott. – Ez már jobb – mondta. Zavarába kislányos izgalom keveredett.

– Amana vagyok – nyújtotta a kezét a mézhajú lány.

Johannának fogalma sem volt, meg kell-e csókolnia a kezet, vagy sem; a státuszok és a szerepek elég zavarosak voltak ezen a világon. Amana eldöntötte a kérdést: megfogta, és megszorította Johanna kezét.

– El sem tudom mondani, Garcon és én milyen hálásak vagyunk azért, amit értünk tettetek. Most sokkal nagyobb a kapacitásunk.

– Ez azt jelenti – mondta Voltaire atyáskodó hangon –, hogy többek lettek, mint mozgó tapéták ebben a világszimulációban.

Egy gépember, Gacon pontos másolata gurult hozzájuk, hogy felvegye a rendelést.

– Üljek, mikor a confrere-emnek állnia kell? – kérdezte az asztal mellett ülő Gazhon.

– Gondolkozz egy kicsit! – mondta Voltaire. – Egyszerre nem emancipálhatom az összes szimulációt. Ha megtenném, ki szolgálna ki minket? Ki főzne ránk? Ki szedné le az asztalt? Ki söpörne össze?

– Megfelelő komputációs teljesítmény birtokában a munka megszüntethető. Nem így van? – kérdezte Johanna. őt magát is meglepte a tudás, ami valahogy a birtokába került. Elég volt, ha gondolatait egy bizonyos kérdéskörre irányította, és máris eszébe jutottak az adatok, a megfelelő kifejezések.

Micsoda kapacitás! Milyen óriási tudás! Biztos, hogy isteni eredetű. Voltaire megrázta a fejét.

– Időre van szükségem, hogy átgondoljam. Közben kérek három tasaknyit abból a bizonyos porból. Perrier-ben feloldva. A pohár szélén legyen két egészen vékony citromszelet. Fontos, hogy vékonyak legyenek! Ha nem találom megfelelőnek, visszaküldöm!

– Igenis, uram – mondta a géppincér.

Johanna az asztalnál ülő Garconra nézett.

– Ha valaki királyokkal, vagy értelmes emberekkel beszélget, türelmesnek kell lennie.

22.

A Fortélyszövetség elnöke felemelt kézzel lépett be Nim irodájába. Megérintette a tenyerét – az ajtó fémes kattanással záródott be mögötte. Nimnek eddig fogalma sem volt róla, hogy így is aktiválni lehet a zárszerkezetet, de egy szót sem szólt.

– Azt akarom, hogy mind a kettőt törölje ki – mondta az elnök Nimnek.

– El fog tartani egy ideig – felelt Nim feszengve. Majdnem biztos volt benne, hogy a helyiségben elhelyezett hatalmas monitorok valamelyikébe lehallgató készüléket építettek. – Nem ismerem Marq munkáját.

– Ha az az átkozott Marq és Sybyl nem hagyott volna cserben minket, most nem kellene a maga segítségét kérnem. Válságban vagyunk, Nim!

Nim gyorsan munkához látott.

– Meg kellene vizsgálnom a másolatokat, mert esetleg...

– Most! Azt akarom, hogy most törölje őket! Az ügyvédeimnek egyelőre sikerült elodázniuk a letartóztatásomat, de nem fognak sokáig kitartani.

– Biztos benne, hogy ezt akarja?

– Nézze, a Junin-szektor lángokban áll. Ki gondolta volna, hogy ez a nyavalyás gépagyú téma ennyire felkavarja az embereket? Nemsokára hivatalos kihallgatásokra kerül sor. A törvényszékiek máris szaglászni kezdtek.

– Megvannak, uram.

Nim az egyik monitorra vetítette Johannát és Voltaire-t. Egy étteremben voltak, alapidőben futottak, és pillanatnyilag nem használták a processzorokat. Szabványos készenléti állapot.

– Személyiség-integrációt akarnak elérni. Olyan ez, mintha hagynák, hogy tudatalatti alkotórészeik emlékekké alakítsák az eseményeket, és közben felfrissítsék az egész rendszert. A folyamat hasonlít a mi alvásunkra...

– Ne beszéljen velem úgy, mint valami turistával! Azt akarom, hogy törölje ki őket! – Igen, uram.

Az iroda háromdimenziós tere megtelt Johanna és Voltaire villódzó képmásaival. Nim a vezérlőpultot tanulmányozva óvatosan felépítette a numerikus műtét stratégiáját. A több rétegből álló személyiségeket lehetetlen volt egyszerű törléssel megszüntetni. Olyan volt az egész, mintha egy épületet akart volna megtisztítani a beköltözött patkányoktól: a megfelelő helyen kellett hozzálátnia, különben nem érhette el a kívánt eredményt.

Váratlanul szivárványszínű sugarak villantak át a képernyőn. A szimulációs koordináták vadul megremegtek. Nim a homlokát ráncolta.

– Nem tudja megtenni! – mondta Voltaire, és ivott egy kortyot hosszú poharából. – Legyőzhetetlenek vagyunk, nem olyan törékeny hústestbe zárt lények, mint ön.

– Arrogáns csirkefogó! – hörgött az elnök. – Soha nem fogom megérteni, hogy tudott megbolondítani annyi embert!

– Egyszer már meghaltatok – mondta Nim a szinmek. – Újra elpusztulhattok. – Meghaltunk? – kérdezte Johanna gőgösen. – Tévedsz, uram. Én még sohasem haltam meg. Emlékeznék rá.

Nim a fogát csikorgatta. A koordináták mindkét szimben túlcsordultak. Ez azt jelentette, hogy kiterjesztették magukat, elfoglalták a szomszédos processzorokat és blokkokat. Képessé váltak rá, hogy átalakítsák saját részeiket, egy időben futtassák rétegekre osztott tudatuk különböző, párhuzamos szintjeit. Mi lehetett Marq szándéka, amikor ezt a lehetőséget a kezükbe adta? Vagy.. lehet, hogy nem Marq csinálta?

– Ön, uram, sajnos téved. – Voltaire közelebb hajolt. Hangja kissé fenyegető volt. – Egyébként az úriemberek nem szembesítik a hölgyeket a múltjukkal.

Johanna nevetett. A szim-pincér röhögött. Nim nem értette a viccet, és túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy töprengeni kezdjen rajta.

Abszurd helyzetbe került. Nem találta a szimeken végrehajtott változtatások valamennyi elágazását. Voltaire és Johanna kapacitása jóval nagyobb volt, mint a komputerben a számukra kijelölt hely teljesítménye. Ez azt jelentette, hogy tudatuk átterjedt, behatolt a Fortélyszövetség hálózatába. Tehát ez volt az a módszer, amivel Marq és Sybyl ilyen gyorsan reagáló, autentikus, teljes személyiséggel rendelkező szimeket tudott készíteni!

A vitát figyelve Nim végig azon gondolkozott, hogyan generálhatnak a szimek ennyi életerőt, ennyi karizmát. Most megtalálta a választ a kérdésre: Marq és Sybyl segítségével Voltaire és Johanna átnyújtotta tudatát a hálózat többi részébe, és onnan szerzett hatalmas mennyiségű processzor-teljesítményt. Az ilyesmi természetesen ellenkezett a Fortélyszövetség szabályaival. Nim csodálattal kereste meg a szimek tudatának határvonalait.

Inkább fejest ugrott volna az irodaház tetejéről, semmint megengedje, hogy egy szim feleseljen vele. Ezek viszont még mindig nevettek!

– Johanna! – morgott Nim. – A feltámasztóid törölték a memóriádból a halálod emlékét. Egyszer már meghaltál. Máglyán égettek el.

– Ostobaság! – hördült fel Johanna. – Minden vádpont alól felmentettek. Szent vagyok.

– Életében senki sem lehet szent. Tanulmányoztam a rád vonatkozó háttérin-formációkat. Az egyházad mindig csak azokat avatta szentté, akik már jó régen meghaltak.

Johanna sértődötten szipogott.

Nim elvigyorodott.

– Látod ezt?

A szim előtt egy tűzlándzsa jelent meg. Nim keményen tartotta a vörös csóvát. A lángok dühösen lobogtak.

– Harcosok és lovagok ezreit vezettem csatába! – mondta Johanna. – Azt hiszed, egy parányi kardról visszatükröződő napsugárral sikerül megijesztened?

– Még nem találtam meg a megfelelő törlési ösvényt – fordult Nim az elnök felé. – De menni fog a dolog.

– Azt hittem, rutinfeladat – mondta az elnök. – Igyekezzen!

– Hát, ilyen keresztül-kasul összekapcsolt személyiség-háttérrel nem lesz könnyű...

– Ne foglalkozzon a mentésekkel. Nem kell visszapakolnunk őket az eredeti terükbe.

– De így...

– Irtsa ki őket!

– Káprázatos! – mondta Voltaire gúnyosan. – Hallhatom az isteneket, amint éppen az én sorsomról vitatkoznak!

Nim elhúzta a száját.

– Ami téged illet – nézett Voltaire-re –, a valláshoz való eredeti hozzáállásod csak azért változott meg, mert Marq törölte a memóriádból a hatóságokkal, meg az apáddal való összetűzéseid emlékeit.

– Apa? Nekem nem volt apám.

Nim elvigyorodott.

– Bizonyítsd be!

– Hogy merészelték megpiszkálni a memóriámat? – kiáltott Voltaire. – Minden tudás forrása a tapasztalat. Nem olvasták Locke-ot? Állítsák vissza az eredeti állapotomat, de most azonnal!

– Ez nem fog menni. De ha nem fogod be a szád, mielőtt mindkettőtökkel végzek, Johannának visszaadom az emlékeit. Te ugye emlékszel rá, hogy a Szüzet hogyan sütötték ropogósra a máglyán?

– Ön élvezi a kegyetlenséget, igaz? – Voltaire szemügyre vette Nimet. Rájöhetett, megváltoztak az erőviszonyok, de furcsa módon nem látszott rajta, hogy izgatná közelgő pusztulása.

– Kitörölni! – csattant fel az elnök.

– Kitörölni? – kérdezte Garcon. – Mit?

– A Rózsát és a Szikét! – mondta Voltaire. – A jelek szerint ebben a zavaros korban nincs hely a számunkra.

Garcon két kezével megfogta a mézszín hajú emberlány karját.

– Minket is kitörölnek?

– Igen! Természetesen! – kiáltott Voltaire. – Ti csak miattunk lehettek itt. Statiszták vagytok. Mellékszereplők.

– Nos, ha így áll dolog, nagyon jól éreztük magunkat – mondta a mézhajú, közelebb húzódva Garconhoz. – Bár az igazat megvallva szerettem volna többet látni ebből az egészből. Eddig még az utca túlsó oldalára sem mehettünk át. A távolban ugyan láttuk a házakat meg mindent, de hiába akartunk lelépni a járdáról, nem engedelmeskedett a lábunk.

– Dekoráció voltál – mormolta Nim. Elszánta magát a feladat elvégzésére, ami menet közben egyre bonyolultabbá vált. A személyiségdarabkák szétfutottak, és úgy nyúltak be a hálózat terébe, mint... – Mint a süllyedő hajóról menekülő patkányok.

– Önök isteni hatalommal rendelkeznek – jegyezte meg Voltaire, megőrizve könnyed stílusát. – Sajnos nincs hozzá megfelelő karakterük.

– Micsoda? – Az elnök meghökkent. – Itt én parancsolok! Sértésekkel...

– Aha! – kiáltott fel Nim. – Ez be fog jönni.

– Csinálj valamit! – sikított a Szűz. Tehetetlenül lóbálta a kardját.

– Au revoir, édes pucelle-em. Garcon, Amana, au revoir. Talán találkozunk még. Talán soha többé.

A négy hologram egymás karjába omlott.

Nim rutinja működött. Vadászprogram volt: megkereste és megszüntette a kapcsolatokat. Nim, miközben figyelte a működését, azon tűnődött, hol lehet a törlés és a gyilkosság közötti határvonal.

A monitoron Voltaire bánatosan szavalni kezdte egyik versét:

Szomorú a jelen, ha jövő nincs már,

ha a halandók nem remélhetnek jutalmat...

Talán minden jó lesz; az ember vágyat dédelget;

S ha már minden jó lett, hiábavaló e remény.

Kinyújtotta a kezét, és megérintette Johanna mellét.

– Nem túl jó érzés. Lehet, hogy soha többé nem találkozunk... de ha mégis, ügyeljen rá, kisasszony, hogy kijavítsam az Ember Állapotát.

A monitor elsötétedett.

Az elnök győzedelmesen felnevetett.

– Megcsinálta! Remek! – Nim vállára csapott. – Akkor most már csak valami hihető történetet kell kiagyalnunk. Minden felelősséget Marq-ra és Sybylre kell hárítanunk!

Nim kényszeredett mosollyal hallgatta az elnök locsogását a tervekről, a neki szánt előléptetésről és jutalomról. Rendben, tényleg ő jött rá, hogyan lehet végrehajtani a törlést, de az info-lenyomatok, amelyek a legutolsó pillanatokig ott áramlottak a holotérben, furcsa és a bonyolult hátteret sejttettek. Az adattáblák mögött volt valami. Valami nyugtalanító.

Nim tudta, Marq több milliárd funkciót tett hozzáférhetővé Voltaire számára, komolyan megsértve ezzel a szimekre vonatkozó szabályok többségét. De mihez kezdhet egy korlátok között létező mesterséges személyiség a hálózati kapcsolatokkal? Ha csak úgy lézeng a térben, a felügyelőprogramok előbb-utóbb úgyis felzabálják, a nyomkeresők pedig megtalálják a rendellenességeket.

Mint a vita során bebizonyosodott, Voltaire és Johanna óriási memóriatérrel, hatalmas személyiségtartománnyal rendelkezett. Lehet, hogy az egész Hálót kihasználva lázasan dolgoztak, miközben érzelmeskedtek és a stadionra zúdították szónoklataikat? Talán éppen azon ügyködtek, hogy átmentsék magukat az olyan adattárakba, amelyekben elrejthetik kvantált személyiség-szeleteiket?

A látottak alapján Nim elképzelhetőnek tartotta, hogy ez történt. Az mindenesetre biztos volt, hogy az elmúlt néhány órában valami használta és kihasználta a hálózat gigantikus teljesítményét.

– Valami hivatalos nyilatkozattal fogjuk fedezni magunkat – krákogta az elnök. – Egy kis kríziskezelés, és lerázzuk magunkról az ügyet!

– Igen, uram.

– Seldont ki kell hagynunk ebből az egészből. Meg persze a legalistákat is. Rendben? Ha Seldon főminiszter lesz, majd hálásnak kell lennie ezért.

– Igen, uram. Csodálatos megoldás, uram.

Nim lázasan gondolkozott. Egy összeget még meg kellett kapnia attól az Olivaw nevezetű fickótól. Nem volt könnyű dolog eljuttatni hozzá az információkat. Többször is meg kellett szegnie a Fortélyszövetséggel kötött szerződését, és... Na és? Az embernek boldogulnia kell valahogy, nem igaz? Kész szerencse, hogy most az elnök is pontosan azt kérte tőle, amiért Olivaw fizetett: a szimek teljes törlését. Senkinek sem okoz kárt azzal, ha két helyről is beszedi a fizetséget ugyanazért a munkáért.

Legalábbis remélhetőleg nem lesz gubanc. Nim megnyalta az ajkát. Különben mit számít egy rakás szám és adat?

Mozdulatlanná dermedt. Az előbb az egész szim-kép – a kávézó, Garcon, az utca, Johanna – egyetlen villanással tűnt el, pedig a funkciók kikapcsolása után általában fokozatosan szoktak szétfoszlani. A szimek olyan bonyolultak, hogy képtelenség egyszerűen és egyszerre megszüntetni valamennyi rétegüket... Lehet, hogy ezek itt annyira bonyolulttá tették magukat, hogy másképp működtek?

– Megvan, igaz? Pompás! – Az elnök újra a vállára csapott.

Nim fáradt volt és szomorú. Egy nap majd ezt az egészet meg kell magyaráznia Marq-nak. Ennyi munkát csak így kitörölni...

Marq és Sybyl egyszerűen eltűnt a tömegben. Volt annyi eszük, hogy nem jelentkeztek a munkahelyükön, és a lakásukra sem tértek vissza. Megléptek, és velük együtt eltűnt a junini reneszánsz; az eszme eggyé vált az égő szektor fölé szálló füsttel, beleolvadt az erőszakba, a lázongásba.

Nim szomorú volt a történtek miatt. A reneszánsz mozgalom felrázta az embereket. Úgy tekintettek Johannára és Voltaire-re, mint a Hit és az Értelem közötti örök vita képviselőire. A Birodalom azonban véget vetett az egésznek. Destabilizálónak tartotta a mozgolódást.

Persze még a gépagyúak mozgolódását is le kellett állítani. Nim már kikereste Marq adattárából a nyolcezer évvel korábbi vitára vonatkozó információkat. A "robotok" – bármilyen lények voltak is – kérdése nyugtalanító és fontos lehet, ha időről időre minden racionális társadalomban felbukkan.

Nim felsóhajtott. Tudta, csupán megszerkesztette, megmásította az elektrikus áramköröket. A profik tisztában voltak ezzel.

A szimek még léteztek. Eltűntek, digitális homokszemekként leperegtek a szimulált idő homokórájában, de nem semmisültek meg.

Randevú

R. Daneel Olivaw hagyta, hogy arca kifejezze aggodalmát. A lepusztult helyiség remek háttérül szolgált komor hangulatához.

Dors megtiszteltetésnek érezte, hogy Olivaw nem titkolja érzéseit. Ő emberek között élt, és megszokta, hogy az arckifejezések és a gesztusok akarva vagy akaratlanul plusz információkhoz juttatják. Fogalma sem volt róla, Olivaw hol töltötte az idejét. Lehet, hogy a hozzá hasonlóak közösségében élt? Lehetséges volna, hogy rajtuk kívül is léteznek még robotok? A kérdés még sohasem jutott az eszébe, és most eltöprengett, vajon korábban miért nem gondolt erre. Nem tűnődhetett sokáig; Olivaw beszélni kezdett.

– Tehát a szimulációk halottak?

Dors ügyelt rá, hogy hangja ne árulja el érzéseit.

– A jelek szerint igen.

– Mi bizonyítja?

– A Fortélyszövetség állítása szerint megsemmisültek.

– Az az ember, akit felbéreltem... ez a Nim nem biztos a dologban. – Jelentéseket küld neked?

– Kritikus helyzetekben több helyről gyűjtöm be az információkat. Gátat kellett állítanom a gépagyúak szabadságával kapcsolatos eszmék, meg a junini reneszánsz útjába... Destabilizáló gondolatok. Először ígéretes megoldásnak tűnt, hogy ezeken a szimulációkon keresztül cselekedhetek. Korábban nem adtam lehetőséget a használatukra, mert ennek a kornak a komputerszakértői közel sem olyan jók, mint a tizenötezer évvel ezelőttiek.

Dors a homlokát ráncolta.

– Megengedett az ilyen szintű beavatkozás?

– Ne feledkezz meg a Nulladik Törvényről.

Dors vigyázott rá, nehogy arca vagy hangja elárulja csalódottságát.

– Szerintem a szimulációk kitörlődtek.

– Helyes. De meg kell bizonyosodnunk afelől, hogy valóban így van.

– Felbéreltem néhány kutászt, hogy keressék meg a nyomaikat a trantori hálózatban. Eddig semmit sem találtak.

– Hari tudja, miben mesterkedsz?

– Természetesen nem.

Olivaw mereven Dorsra nézett.

– Nem is szabad megtudnia. Nekünk, neked és nekem kell vigyáznunk a biztonságára, hogy nyugodtan végezhesse a munkáját. Irányítanunk kell, ha szükséges.

– Csalással?

Olivaw kikapcsolta az arca mozgását: nem pislogott, a szeme sem rebbent.

– Ha muszáj, igen.

– Nem szívesen vezetem félre.

– Nem vezeted félre. Éppen ellenkezőleg. A helyes útra tereled. Azzal, hogy hagyod hibázni.

– Érzelmi... nehézségekkel találkozom...

– Blokkok. Emberi dolog. Ezt bóknak szántam.

– Szívesebben óvnám Harit a nyilvánvaló veszélyektől. Inkább vigyáznék rá, mint hogy becsapjam.

– Ez természetes. – Olivaw most nem mosolygott, a kezét sem moccantotta meg. – De ennek így kell történnie. A galaktikus történelem legveszedelmesebb korában élünk.

– Ezt már Hari is gyanítja.

– A Sarkon megjelenő új-reneszánszt is be kell sorolnunk a minket fenyegető veszélyek közé. A ősi szimulációk kutatása még ennél a mozgalomnál is rosszabb. A junini zavargások a közelgő események előjelei. Az ilyen kutatások a robotok új fajának kifejlesztéséhez vezethetnek. Ezt nem engedhetjük meg, mert ellehetetlenítené küldetésünk teljesítését.

– Tudom. Én megpróbáltam megsemmisíteni a szimulációkat tartalmazó ferrittömböket...

– Igen. Minden benne volt a jelentésedben. Ne hibáztasd magad.

– Szeretnék többet segíteni, de lefoglal Hari védelme.

– Tisztában vagyok vele. Ha ez megvigasztal: lesz még módod a cselekvésre. Egészen biztos, hogy a szimulációk újra előkerülnek.

Dors meglepetten pislogott.

– Miért biztos?

– Már beszéltem neked arról az egyszerű történelmi teóriáról, aminek szellemében több mint tízezer éven át működtünk. A pszichohistória kezdetleges formája volt, és megjósolta, hogy a szimulációk, amelyeket nyolcezer évvel ezelőtt megsemmisítettem... megsemmisítettünk, ebben a korban újra a figyelem középpontjába kerülnek.

– Ez az elmélet ennyire jó?

– Ahogy Hari mondta: a történelem ismétli önmagát, de nem dadog. Tudtam, lehetetlen törölni a szimulációk valamennyi galaxisban létező másolatát. – Olivaw maga elé emelte a kezét, és úgy illesztette egymáshoz ujjait, mintha egy épület arányait méricskélné. – Amikor jelentkezik az ilyen dolgok iránti társadalmi igény, újra és újra megjelennek a történelem palettáján.

– Sajnálom, hogy nem tudtam megsemmisíteni a ferrittömböket...

– Itt olyan erők is működnek, amelyekkel te nem szállhatsz szembe. Ne siránkozz, ha megváltozik az időjárás, inkább várd ki, míg lassan, hosszú idő alatt átalakul a klíma.

Olivaw megfogta Dors kezét. A nő az arcát fürkészte, és megkönnyebbülten látta, hogy Olivaw újra használja arca emberi funkcióit: vonásai kifejezőkké váltak, és még az ádámcsutkája is mozgott, amikor nyelt. Kis memóriaigényű cselekvések, de Dorsnak jólesett a gesztus.

– Tehát kizárólag Hari biztonságával kell foglalkoznom? Elfelejthetem a szimulációkat?

– Igen. Velük majd én törődöm. Meg kell találnom a módját, hogyan hatástalanítsam őket. Óriásiak. Valamikor régen ismertem és használtam őket.

– Hogy lehetnek erősebbek, mint mi... mint te?

– Ezek szimulált emberek. Én más vagyok. És te is.

– Te képes voltál betölteni a főminiszter funkcióját...

– Úgy dolgoztam, mintha részben ember lennék. Így kell magunkra tekintenünk. Neked is ezt a módszert ajánlom.

– Részben?

– Sok minden van, amit nem tudsz megtenni – mondta Olivaw gyengéden.

– Olyan vagyok, mint az emberek. Beszélek, dolgozom...

– Barátság, család, közösségi szellem – ezek olyan bonyolult dolgok, amiket mi nem tudunk megteremteni.

– Nem is akarom...

– Éppen ez az. Téged csak a célszemélyed érdekel.

– De... te uralkodtál! Főminiszterként...

– Amikor eljutottam a képességeim határára, leköszöntem.

– A te irányításod alatt jól működött a Birodalom!

– Tovább hanyatlott. Hari erre is számított, de a mi elméletünk nem jelezte előre.

– Miért mondtad Cleonnak, hogy csináljon főminisztert Hariból? – buggyant ki Dorsból a kérdés.

– Harinak olyan pozícióba kell kerülnie, amelyben elég nagy lesz a mozgástere és a hatalma ahhoz, hogy a pszichohistóriai ismerteinek bővülésével párhuzamosan korrigálja a Birodalom politikáját. Szükségmegoldás, de eredményes lehet.

– Lehet, hogy ezzel elvonod a pszichohistóriától.

– Nem. Hari meg fogja találni a módját, hogyan használhatja kutatásai eredményeit. Az ő egyik előnye éppen az, hogy képes tanulni a tapasztalataiból. – Hari nem akar főminiszter lenni!

– Igazán? – Olivaw csodálkozva vonta fel a szemöldökét.

– Az ő személyes érzései semmit sem számítanak?

– A mi feladatunk az emberiség irányítása. Utat kell mutatnunk nekik.

– De a veszélyek...

– A Birodalomnak szüksége van rá. Sőt mi több: Harinak is szüksége van a miniszteri székre, bár ezt még ő sem tudja. Hozzá kell férnie a birodalmi adatbázishoz, mert az ottani információkat felhasználhatja a pszichohistóriában.

– De hiszen eddig is olyan sok adat gyűlt már össze, hogy...

– A működőképes modell elkészítéséhez sokkal többre van szükség. Ezen kívül Harinak hatalommal kell rendelkeznie, hogy a jövőben nagyszabású tetteket hajthasson végre.

– De a "nagyszabású" dolgok végzetesek lehetnek. Az olyan emberek, mint ez a Lamurk, nagy veszélyt jelenthetnek rá.

– Ez igaz. A te feladatod éppen az, hogy megvédd Harit.

– Úgy vettem észre, egyre ingerlékenyebb vagyok, és a döntéseim sem mindig a legjobbak.

– Az emulációs köreidnek köszönhetően te emberibb vagy, mint én. El kell viselned a terhet, amit ez a tény jelent.

Dors bólintott.

– Jó lenne, ha többször találkozhatnánk, többször kérhetném ki a tanácsodat. – Én gyorsan mozgok, járom a Birodalmat, és elvégzem azokat a munkákat,

amikre képes vagyok. A Trantoron akkor voltam utoljára, amikor lemondtam a főminiszterségről.

– Biztonságos számodra a sok utazás?

– Megvannak a védelmi eszközeim, nem derülhet ki, hogy tulajdonképpen mi vagyok. Te még nálam is jobb helyzetben vagy, hiszen majdnem emberinek tűnsz.

– Gondolom, a palotában elhelyezett érzékelők ennek ellenére kimutatják, mi vagyok.

Olivaw lassan bólintott.

– A technikájuk már régen elérte azt a szintet, hogy nem tudjuk álcázni magunkat. Amíg főminiszter voltam, csak azért nem lepleződtem le, mert senki sem mert átvizsgálni.

– Akkor a palotában nem tudom megvédeni Harit!

– Valószínűleg nem is kell, de miután főminiszter lesz belőle, szabadon átjárhatsz vele a detektorokon. Egyébként az érzékelőket csak a nagyobb események idején kapcsolják be.

– Ezek szerint amíg Hari főminiszter...

– Maximális veszélyben van.

– Jól van, akkor rá fogok koncentrálni. Ami pedig a szimeket illeti: őket örömmel átengedem neked.

– Attól tartok, a szimulációk és a sarkiak éppen elég munkát fognak adni. Ott voltam a Junin-szektor kolosszeumában, és láttam, hogy megvadult a nép. A gépagyúak ügye felhergeli az embereket... De nekünk éppen erre van szükségünk.

– Gondolom, ezek a gépagyúak nem fognak eljutni a mi szintünkre. Olivaw szája megrándult.

– Miből gondolod?

– Emberi irányítással?

– Nagyon hamar fölénk kerekedhetnek.

– Akkor viszont a terveinket...

– Mindet kihajíthatjuk a szemétdombra.

– Nem valami szívderítő távlat – mondta Dors elvörösödve.

Az ősi tabuk korlátai, amelyek felállításán fajtánk oly sokat dolgozott, sorban ledőlnek. Talán mindörökre.

– A te... a mi történelemelméletünk mit mond erről?

– Ez az elmélet nem olyan jó, hogy bármit mondhasson. Az olyan stabil társadalmi háttérben, ami hosszú időn át a Birodalmat jellemezte, a szimulációk hatása destabilizáló volt. Hogy most mi a helyzet? Ezt senki sem tudja. Sem az emberek, sem a robotok. A paraméterek felgyorsulnak. – Olivaw arca megnyúlt, eltűnt róla a szín, az izmok tónusa. Úgy tűnt, mintha végtelen csüggedtség venne erőt rajta. – Nem tehetünk mást, a lehető legtöbb ügy irányítását át kell adnunk nekik... Az embereknek.

– Harinak.

– Főként neki.

III – Merényletek

ALAPÍTVÁNY, KORAI TÖRTÉNELEM – ...a pszichohistóriára, mint lehetséges tudományos diszciplínára vonatkozó első publikációk Seldon politikai életének korai, hiányosan dokumentált korszakában bukkantakfelszínre. Annak ellenére, hogy Cleon császár nagy reményeket fűzött a benne rejlő lehetőségekhez, a politikus osztály túlságosan elvont, vagy egyszerűen nevetséges elméletnek tartotta. E vélemények kialakulásának okát talán Seldon manőverei szolgáltatták. Seldon sohasem azon a néven utalt a tárgyra, amit ő adott neki. Tisztán kitűnik, hogy már ebben a korai időszakban rájött: a pszichohistória széles körű elterjedése, valamint az e tudományágra épült mozgalmak létrejöttével eltűnne a "megjósolhatósági" tényező, mert sokan lennének olyanok, akik megpróbálnák megmásítani a jövőt, vagy hasznot kívánnának húzni ismereteikből. Sokan önzőnek bélyegezték Seldont, mert "felhalmozta" a pszichohistóriai számításokat. Mielőtt elítélnénk őt ezért, jusson eszünkbe a kor politikai életének ragadozó természete...

ENCYCLOPEDIA GALACTICA

1.

– Margetta Moonrose kíván beszélni önnel – közölte halk csengetés után a Hari Seldon íróasztalán álló géptitkár.

Hari felnézett. Egy meghökkentően szép nő háromdimenziós arcképe lebegett előtte.

– Hm? Ó! Ki ez a hölgy? – Tudta, a géptitkára nem szakította volna félbe a munkáját, ha a hívás vagy a hívó nem lenne fontos.

– Az adatellenőrzés során kiderült, hogy ő a multimédia komplexum egyik vezető riportere és politikai kommentátora, valamint...

– Jól van, de... mi teszi őt fontossá?

– A kulturális adatbázis szerint a Trantor ötven legbefolyásosabb személyisége közé tartozik. Javaslom...

– Még sosem hallottam róla. – Hari kihúzta magát a székében, és gyors mozdulattal lesimította a haját. – Gondolom, kellett volna. Nem baj. Filterarc!

– Sajnos, uram, a filtereim átdolgozás alatt vannak.

– A fenébe! Már egy hete!

– Sajnos az új változatok elkészítéséért felelős gépagyú működése nem volt megfelelő.

A gépagyúak fejlettebb fajtájához tartozó egyedek meghibásodása egyre gyakoribb volt az utóbbi időben. A junini zavargás után némelyiket az emberek tették tönkre.

Hari nyelt egyet.

– Na nem baj... Kapcsold a hívót!

Már annyira hozzászokott a filterarc használatához, hogy hirtelen nem tudta, hogyan leplezhetné érzéseit. Cleon emberei korábban ráinstalláltak a holofonjára egy programot, ami a szokványos filterarc funkcióin kívül képes volt az aktuális helyzetnek megfelelően átalakítani gesztusait, mindig magabiztossá változtatta a hangját, és megszerkesztette a mondatait. Hari ennek különösen nagy hasznát vette, mert hajlamos volt rá, hogy olyankor is bonyolult szakkifejezéseket használjon, amikor egyszerűen kellett elmagyaráznia valamit. Sajnos most erről a segédletről is le kellett mondania.

– Professzor úr! – kezdte Moonrose vidáman. – Nagyon nagy örömömre szolgálna, ha válthatnánk néhány szót.

– A matematikáról kíván beszélni? – kérdezte Hari tompán.

A nő kedvesen felnevetett.

– Nem, nem! Ehhez a témához én nem igazán értek. Néhány embermilliókat foglalkoztató kérdést szeretnék feltenni önnek. Például arra lennék kíváncsi, mi a véleménye a Birodalomról, a quathanai kérdésekről, a...

– A micsodákról?

– A quathanai kérdésekről... A zónák határvitáiról.

– Erről most hallok először.

– De hiszen... ön a leendő főminiszter! – A nő meglepetése őszintének tűnt, de Hari tudta, lehet, hogy elsőrendű filterarcot használ.

– Valóban. Lehetséges. De amíg nem kapom meg a kinevezést, nem foglalkozom ilyen ügyekkel.

– Amikor a Főtanács határoz majd a főminiszter személyéről, valószínűleg kíváncsi lesz a jelöltek nézeteire – mondta a nő kissé csípősen.

– Mondja meg a nézőinek, mire szükség lesz rá, mindenről tájékozódni fogok.

A nő arca elképesztően kedves volt. Hari most már biztosra vette, Moonrose filterarcot használ: a médiásokkal való érintkezései során megtanulta, nincs köztük olyan, aki bosszankodás nélkül venné tudomásul, hogy riportalanyuk megkerül egy kérdést. Ezt a viselkedést persze mindannyian természetesnek találták, mert a tömegek az ő szemükön keresztül láttak, nekik kellett megszerezniük a válaszokat a nézőkben felmerülő kérdésekre.

– Mi a véleménye a junini katasztrófáról? Erről az esetről már bizonyára értesült. Mit gondol Voltaire és Jeanne d'Arc szimjeinek megsemmisüléséről... vagy, ahogy sokan megfogalmazták: szökéséről?

– Ez nem tartozik a szakterületemhez – mondta Hari. Cleon korábban azt tanácsolta neki, maradjon távol az egész szim-ügytől.

– Pedig bizonyos hírforrások szerint a szimek éppen az ön tanszékéről kerültek Juninba.

– Valóban. Az egyik matematikusunk talált rájuk, de a használati jogukat átadtuk annak a... Mi is a neve annak a cégnek?

– Fortélyszövetség, ha jól tudom.

– Hmm. Igen.

– Ön nem igazán meggyőző ebben a szórakozott professzor szerepben.

– Ön helyesebbnek tartaná, ha nyilatkoznék? Még akkor is, ha utána vállalnom kell a következményeket?

– A világnak, a Birodalomnak jogában áll tudni...

– Ezek szerint most azért kellene mondanom valamit, mert az emberek kíváncsiak?

A nő szája megrándult – a mozdulatot még a filterarc sem tudta leplezni. Úgy, gondolta Hari. Tehát elhatározta, hogy akaratpárbajjá változtatja az interjút.

– Ön eltitkolja a mindenkit érintő válaszokat...

– A kutatásaim és az eredményeim egyedül rám tartoznak.

Moonrose legyintett.

– Matematikusként mit válaszol arra, hogy sokan erkölcstelennek tartják a valódi emberek szimjeinek létezését?

Hari még sohasem vágyott ennyire egy filterarcra. Tudta, hogy ha nem elég óvatos, elárulja magát. Megpróbálta letörölni arcáról az érzelmeket.

– Mennyire voltak valódiak azok a bizonyos szimek? Van valaki, aki válaszolni tudna erre a kérdésre?

– A nézők számára valódinak és emberinek tűntek – mondta Moonrose.

– Sajnos nem láttam a műsort – felelte Hari. – Nem értem rá. – Ez legalább valóban igaz volt.

Moonrose a homlokát ráncolva előrébb hajolt.

– Talán a matematikájával foglalkozott? Nos, ha ez a helyzet, mondjon valamit a pszichohistóriáról!

Hari érezte, ha továbbra is megőrzi faarcát, elárulja magát. Erőlködve elmosolyodott.

– Szóbeszéd, semmi más.

– Biztos forrásból tudom, hogy önt éppen ez a történelemelmélet tette a császár kegyeltjévé.

– Miféle biztos forrásra gondol?

– Ha megengedi, uram, itt most én kérdezek!

– Milyen jogon, ha szabad tudnom? Közszolgálatban álló professzor vagyok, ön pedig, hölgyem, éppen a tanítványaimtól rabolja el az időmet.

Hari bontotta a holovonalat. Amikor végignézte a Lamurkkal folytatott beszélgetéséről titokban készített felvételt, rájött, ha egy társalgás kezd kényelmetlenné válni, a lehető legrövidebb időn belül be kell fejezni.

Hátradőlt a légszékében.

– Úgy hallottam, valami fontos személyiség rád vetette magát – lépett be Dors.

– Már vége. A pszichohistóriáról faggatózott.

– Várható volt, hogy érdeklődni fognak iránta. Izgalmas elméletszintézis, megmozgatja az emberek fantáziáját.

– Ha esetleg "szociohistóriának" neveztem volna el, az emberek talán unalmasnak tartanák, és békén hagynának.

– Ronda szó. Nem bírnád, hogy így nevezzék a kedvencedet.

Az elektropajzs recsegve felszikrázott. Yugo Amaryl lépett az irodába.

– Zavarok?

– Nem. – Hari felugrott, és az egyik székhez vezette a dahlit. Yugo még mindig bicegett. – Hogy van a lábad?

– Semmi különös.

Egy héttel korábban három gazfickó lépett Yugo mellé az utcán. Nagy nyugalommal elmagyarázták, mi a helyzet: valaki megbízta őket, hogy tegyenek kárt a testi épségében, figyelmeztessék őt olyan módon, amit sohasem fog elfelejteni. A gazfickóknak el kellett törniük néhány csontját. Yugo semmit sem tehetett. A trió vezére elmagyarázta, van egy kellemesebb és egy kellemetlenebb megoldás. A kellemetlenebb az lett volna, ha Yugo védekezni kezd, mert akkor komolyan megverik. A kellemesebb módszer egyet jelentett az egyik sípcsont elroppantásával.

Yugo később így beszélt az ügyről:

– Fontolóra vettem a dolgot, aztán leültem a járdaszegélyre, és kinyújtottam a bal lábamat. A szegélykőhöz feszítettem a térdem. A főpribék belém rúgott. Tiszta munkát végzett. Nyílt törés, semmi szilánk.

Harit megdöbbentette az eset. A médiások természetesen felkapták a hírt, de amikor megkérdezték a véleményét, csak annyit mondott, hogy az erőszak a tehetetlenek politikája.

– A dokik szerint egy héten belül meggyógyulok – nyugtatta meg Yugo, amikor Hari segítségével elhelyezkedett az iroda légszékében.

– A birodalmiak még mindig nem akadtak a merénylők nyomára. – Dors idegesen járkálni kezdett.

– Sokan vannak, akik elvállalják az ilyen munkákat. – Yugo elvigyorodott, de az állán vöröslő hatalmas horzsolás miatt mégsem látszott vidámnak. Az incidens a valóságban nem olyan úri módon zajlott le, ahogy beszámolt róla. – Azok a fickók külön élvezték, hogy éppen egy dahlit kell összetörniük.

Dors dühösen toppantott.

– Ha ott lettem volna...!

– Te sem lehetsz jelen mindenütt – vigasztalta Hari szelíden. – A birodalmiak szerint a figyelmeztetés nem neked szólt, Yugo.

A fiú szája keserűen megrándult.

– Rájöttem. Neked.

Seldon bólintott.

– Figyelmeztettek.

Dors sarkon fordult, és megállt.

– De mire?

– Talán politikai ügy – töprengett Yugo.

– Értem – mondta Dors. – Lamurk nem tud nyílt támadást indítani ellened, Hari, és...

– És így közli, hogy nem tetszel neki – fejezte be Yugo a mondatot. Dors dühösen összecsapta a kezét.

– Elmondjuk a császárnak?

Hari nevetett.

– Még te mered történésznek nevezni magad? A trón megöröklésében mindig fontos szerepet kapott az erőszak. Cleontól sem állhatnak távol az ilyen megoldások.

– Ha egy trónról van szó, talán érthető – ellenkezett Dors –, de a főminiszteri székért folyó vetélkedésben...

– Itt mostanában mindenkinek zsugorodik a hatalma – mondta Yugo gunyorosan. – A piszkos dahliak bajt kevernek. A Birodalom hanyatlik, és lehet, hogy éppen ebbe a flúgos "reneszánsz" gödörbe fog belezuhanni. Az is elképzelhető, hogy dahlita összeesküvés volt.

– Amikor kevés az étel, megváltoznak az étkezési szokások – bólintott Hari.

– Le merném fogadni – állította Yugo hogy a császár már rég elemeztette az ügyet.

Dors folytatta a járkálást.

– A történelmi példák szerint azok a császárok, akik mindent elemeztetnek, előbb-utóbb megbuknak, míg azok, akik mindent elbagatellizálnak, sikerrel uralkodnak.

– Csinos analízis. – Hari ironikusnak szánta a megjegyzést, ám Dors komolyan vette.

– Tulajdonképpen azért jöttem be – jegyezte meg Yugo halkan –, mert befejeztem egy munkát. A módosított Seldon-egyenlet segítségével elkészítettem a Trantor történelmi adatainak összehangolását.

Hari előredőlt; Dors a háta mögött összefűzött kezekkel tovább sétálgatott.

– Csodálatos! – kapta fel a fejét Hari. – És mire jutottál?

Yugo vigyorogva Hari íróasztali gépébe csúsztatott egy ferritkockát.

– Nézd meg!

A Trantor már legalább tizennyolcezer éve lakott volt, de a Birodalom előtti korból csak kevés dokumentáció maradt meg. Yugo háromdimenzióssá alakította az adatóceánt. A gazdasági, társadalmi és politikai változók a grafikon három tengelyén helyezkedtek el. Mindegyik tengelyhez egy-egy sík felület tartozott, az ezekből megformázódott tömör alakzat jelent meg Hari íróasztala fölött. A nyálkásnak tűnő forma emberméretű volt, és folyamatosan mozgott, változott: átalakult, mélyedések, dudorok jelentek meg rajta. Az áttetsző felszín alatt színkódolt folyadékok lötyögtek.

– Olyan, mint egy rákos szerv – hökkent meg Dors, de amikor meglátta Yugo fintorát, gyorsan hozzátette: – Azért nagyon szép!

Hari felnevetett. A felesége ritkán volt tapintatlan, és amikor mégis megbántott valakit, nem tudta, hogyan javíthatná ki a hibáját. Seldon az asztal fölött lebegő, lüktető holotárgyra nézett. A pulzáló test vektormilliárdokat, számtalan parányi életből kivont nyers adattömeget tartalmazott.

– A történelem e szakaszára vonatkozó adatok hiányosak – magyarázta Yugo. A felületek folyamatosan változtak. – A felbontás alacsony, a népesség mérete kicsi... A Birodalommal kapcsolatos jóslatok elkészítésénél ezzel a problémával nem fogunk találkozni.

– Látod a kétdimenziós szociostruktúrákat? – mutatott előre Hari. – És ez mindent jelképez, ami a Trantoron van? – kérdezte Dors.

– Egy modell elkészítésénél nem minden részlet fontos – felelte Yugo. – Ahhoz, hogy kiszámítsd, hogyan fog repülni egy csillaghajó, nem kell tudnod a tulajdonosa nevét.

Hari az egyik gyorsan változó társadalmi vektorra mutatott.

– Itt, a harmadik évezredben emelkedett fel a tudós társadalom. Azután egy olyan korszak következett, amelyben a monopóliumok működése pangást eredményezett.

Az adatok szaporodásával az alakzat egyre szilárdabbá vált. Yugo olyan gyorsra állította a program futását, hogy három perc alatt végignézhették tizenötezer év változásait. A pulzáló test ezerszám növesztett magára csápokat; a struktúra folyamatosan burjánzott. Beszélhettek a császárok, amennyit akartak: az őrjítő iramban változó alakzat sokkal hívebben mutatta be a Birodalom bonyolultságát, mint a hangzatos szavak.

– Most itt lesz ez a sárga test – fejezte be a bemutatót Yugo. – Ez mutatja meg, hogy a Seldon-egyenlettel hogyan lehet utóirányítani a folyamatokat.

– Nem az én egyenletem! – vágta rá Hari automatikusan. Yugoval együtt már régen rájött, hogy a jövő pszichohistorikus eszközökkel való előrejelzéséhez először a múlt utóirányításával kell ellenőrizni a kiinduló adatokat. – Ezt mi raktuk össze, és...

– Inkább figyelj!

A mélykék adat-alakzat mellett egy sárga formáció jelent meg. Hari úgy látta, a két test azonos. Mindkettő folyamatosan változott, és egyformán bennük lüktetett a történelem energiája; mindkettő emberi dicsőségek és tragédiák milliárdjait foglalta magában, minden parányi rándulásuk egy-egy múltbeli sorsfordulót jelképezett.

– Egyformák – suttogta Hari.

– Úgy bizony! – helyeselt Yugo.

– Az elmélet megállja a helyét.

– Eegen. A pszichohistória működik.

Hari a színparádéra nézett.

– Nem hittem volna.

– Mármint, hogy ilyen jól fog működni? – Dors a férje mögé lépett, és masszírozni kezdte a halántékát.

– Nos... igen.

– Éveket töltöttél a változók beépítésével. Muszáj működnie.

Yugo elnézően mosolygott.

– Bárcsak többen lennének, akik annyira hisznek a matematikusokban, mint te! A veréb-effektusról megfeledkeztél.

Dorst ámultba ejtette a ragyogó adatsíkok villódzása. A szeme előtt újra végigpergett a Trantor történelme. A különböző színű jeltömegek megmutatták a valódi történelem és az utóirányítás egyenletei közötti különbségeket. Nem sok eltérés volt a két alakzat között, és ami még fontosabbnak tűnt: a különbségek az idő múltával sem szaporodtak meg.

– Veréb? – kérdezte Dors lassan, anélkül, hogy levette volna tekintetét a hologramokról. – A modern kor emberei is tartanak madarakat az otthonukban, de...

– Tegyük fel, hogy egy veréb pontosan a bolygó egyenlítője fölött repül. Természetesen a szabad ég alatt. Megrebbenti a szárnyát, és ezzel alig érzékelhető légörvényeket kavar. Bizonyos körülmények között ez az apró légmozgás a bolygó sarkainál tornádóként jelentkezik.

Dors meghökkent.

– Ez lehetetlen!

– Nézzünk egy másik példát – folytatta Hari. – Emlékszel a mesére, amiben egy ló patkójából kiesett egy szög? A ló különben egy igavonó és teherhordó állat, amivel a legendákban sokat találkozhatunk... Nos, a szög kilazult. A lovas ennek köszönhetően elvesztett egy csatát, később pedig egy egész királyságot. A szög kilazulása jelentéktelen esemény volt, mégis kritikus tényezővé vált. A többváltozós egyenletekben az egészen kicsi eltérések is megdöbbentő módon befolyásolhatják a végeredményt.

Az elmélet hihetőnek tűnt. Minden bolygó meteorológiája érzékeny a változásokra. Ha egy veréb megrebbentette a szárnyát az egyik félteke fölött, a mozgás elindította a felhők és a levegő áramlását, és ez hetekkel később, felerősödve egész kontinenseket elsöprő hurrikánná változhatott. Sajnos még a komputerek sem voltak képesek rá, hogy minden apró tényezőt figyelembe vegyenek az időjárás modellezésénél, így lehetetlen volt pontos előrejelzést kapni.

Dors az adatsíkokra mutatott.

– Ezek szerint ez az egész hamis?

– Remélem nem – vélte Hari. – Az időjárás változik, a klíma viszont állandó.

– Nem csoda, hogy a trantoriak nem szeretik, ha szabad ég van a fejük fölött. Ez veszélyes lehet.

– A fontos az, hogy az egyenletből kitűnik a lényeg: a kisebb események zavart okozhatnak, de a történelem folyamán elvesztik jelentőségüket – mondta Hari.

– Az emberi mércével mérhető dolgok hosszú távon nem mérvadóak – tette hozzá Yugo.

Dors abbahagyta Hari halántékának masszírozását.

– Ez azt jelenti, hogy az emberek nem számítanak?

– A legtöbb tudományág azt állítja, hogy az emberek... mi, fontosak vagyunk – felelte Hari óvatosan. – A pszichohistória szerint ez nem így van.

– Történészként ezt nem fogadhatom el!

– Nézz az adatokra! – kérte Yugo.

A dahli részletesebbé változtatta a modellt, kinagyított bizonyos részleteket. A közönséges emberek számára a történelem a művészeten, a mítoszokon, a valláson keresztül nyilvánult meg; ők egy épülethez, egy szokáshoz, egy történelmi névhez kapcsolták az eseményeket és a változásokat. Amikor azonban Yugo apránként leválasztotta a modellről ezeket a részleteket, Hari úgy érezte, az emberek valójában olyanok, mint a magasan és észrevétlenül szálló verebek: látják az alattuk elsuhanó tájat (a megállíthatatlan változásokat), de valójában semmire sem gyakorolhatnak hatást.

– De muszáj, hogy az emberek számítsanak! – szólt Dors csüggedten.

Hari tudta, Dorsban, valahol mélyen, ott dolgozik a Nulladik Törvény szigorú direktívája, de efölött a tiszta emberi érzések vastag rétege helyezkedik el. Dors humanista volt, és hitt az egyén hatalmában, most azonban látnia kellett, hogy a világ rideg mechanizmusként működik.

– Tulajdonképpen számítanak, de nem úgy, ahogy te szeretnéd – tette hozzá szelíden. – Találtunk néhány csoportot, amelyek időnként hatást gyakorolhatnak az eseményekre.

– Például ott vannak a homoszexuálisok – szólt közbe Yugo.

– Ők a népesség egy százalékát teszik ki. Ez kicsi, de állandó érték – fűzte hozzá Hari. – Azért fontosak, mert hatást gyakorolhatnak a szaporodási stratégiákra... Társadalmi szempontból nézve az improvizáció mesterei. Alkalmazkodnak a kialakult helyzetekhez, és a jelek szerint rendelkeznek egy olyan belső iránytűvel, ami hamar elvezeti őket a társadalmi újdonságokhoz. Ennek köszönhetően befolyásuk sokkal nagyobb, mint számuk alapján gondolni lehetne. A homoszexuálisok a jövőbeli változások érzékeny indikátoraiként működnek.

Yugo folytatta:

– Feltettük magunknak a kérdést: lehetséges-e, hogy valóban ilyen létfontosságú indikátorszerepet töltöttek be? Kiderült, hogy igen. Ez nagy segítségünkre volt az egyenlet kialakításában.

– Miért van az – kérdezte Dors halálos komolysággal –, hogy a kisebb események elvesztik jelentőségüket a történelem során?

Hari a társára hagyta a válaszadást.

– A veréb-effektusnak volt egy pozitív oldala is. Lehetőség van rá, hogy a kaotikus rendszereket a megfelelő pillanatban megragadjuk, és visszabillentsük a jónak ítélt ösvényre. Egy jól időzített beavatkozással sokkal nagyobb hatást gyakorolhatunk a rendszerre, mint az alkalmazott erőfeszítés mértéke alapján sejtenénk.

– Úgy érted... szabályozni lehet a rendszereket? – kérdezte Dors kétkedve.

– Csak egy kicsit – felelte Yugo. – A minimális szabályzás (ami azonos a megfelelő időben a megfelelő mértékű hatás gyakorlásával) feltételezi a dinamika teljes körű ismeretét. Ezzel a módszerrel elérhető, hogy a lehetséges eredmények közül éppen a legkevésbé ártalmast kapjuk. Ideális esetben a rendszer a lehető legjobban működik.

– Ki, vagy mi végzi az irányítást? – kérdezte Dors.

Yugo elbizonytalanodott.

– Hát, ezt nem tudjuk.

– Nem tudjátok? De hiszen az egész történelmet érintő elméletről van szó!

– Az egyenletben vannak bizonyos elemek – mondta Hari csendesen –, amelyeket nem igazán értünk.

– Ez meg hogy lehet?

A két férfi zavarba jött.

– Nem tudjuk, hogy az egyes részletek hogyan hatnak egymásra – folytatta Hari. – Az új elemek független rendszerbe tömörülhetnek.

– Ezek szerint valójában nem sikerült megalkotni az elméletet. Így van? – kérdezte Dors csípősen.

Hari kényszeredetten bólintott.

– Nem értünk mindent, tehát... Nem, valóban nincs meg az elmélet. A modellek a megtapasztalt világot mutatják be, ezek a különböző korok eseményeinek visszhangjai. A planetáris mechanizmusok "géprajzát" csak a gépek felfedezése után lehetett elkészíteni. A gondolat, hogy az univerzum szervezett, logikus rendszer, csak a komputerek feltalálása után terjedt el. A változások állandóságát hirdető világnézet nem jöhetett létre a nem-lineáris dinamika nélkül...

Hari előtt már korábban felsejlett egy metamodell képe, ami őt vizsgálná, és azt írná le, hogy Hari Seldon professzor hogyan választja ki a megfelelő pszichohistóriai modellt. Fentről, kívülről figyelve a metamodell látná, melyik az a pszichohistóriai modell, amit Hari Seldon valószínűleg előnyben fog részesíteni...

– Ki készítette el az irányítás terveit? – kérdezte Dors.

Hari egy pillanatra mintha meglátta volna a választ, de képtelen volt megragadni. Tudta, hogyan hívhatná vissza az ötletet: el kell lazítania magát.

– Emlékszel arra a viccre? – kérdezte. – Hogyan lehet megnevettetni az Istent? Dors elmosolyodott.

– Úgy, hogy elmondod neki a terveidet.

– Pontosan. Tanulmányozni fogjuk a kérdést, és megtaláljuk a megoldást.

– Csak nem arra készülsz, hogy megpróbálod megjósolni, milyen módon fogod elkészíteni a történelemmel kapcsolatos előrejelzéseidet?

– Egy kicsit zavaros gondolat, de... igen. Éppen ezt akarom.

Hirtelen megszólalt a Hari íróasztalán álló géptitkár jelzése.

– Birodalmi hívás – közölte a gép.

– A fenébe! – Hari a székébe roskadt. – Vége a szórakozásnak!

2.

Kár, hogy mindjárt megjönnek a különítményesek, gondolta Hari csüggedten, de tudta, úgysem lenne képes dolgozni, amíg ilyen feszült idegállapotban van.

Szórakozottan megcsörgette a zsebében lapuló pénzeket, és kihalászta az egyiket. Az ötkredites érme ámbraszínű ötvözetből készült; az egyik oldalán I. Cleon portréja volt látható – a pénzverdékben a valóságosnál mindig szebbnek ábrázolták az uralkodókat –, a másikat a galaxis felülnézeti képe díszítette. Hari az ujjai közé csippentette a kerek fémdarabot, és elgondolkodott.

Tegyük fel, hogy az érme a galaxist jelképezi, töprengett. A modell akkor lenne tökéletes, ha a közepén mindkét oldalt kidudorodna egy kicsit, de egyébként minden stimmel. Az érmén egy parányi, karcolásszerű vonal jelölte az egyik külső spirálkart. A teljes galaxis szélessége körülbelül 100 000 fényév, tehát ez a kis karcolás ezer fényévnyi távolságot jelképez. Egy vonal – egy spirálkar, rajta tízmillió csillag.

Hari megpróbálta elképzelni a csillagtömeg körül keringő számtalan világot. Megszédült a gondolattól; hirtelen úgy érezte, mintha megnyílna alatta a Trantor szilárd burka, és ő menthetetlenül belezuhanna egy feneketlen mélységbe.

Mit számíthat az emberiség a galaxis mércéjén? A sokmilliárd embert bele lehetne sűríteni egyetlen parányi pöttybe...

Mégis, bármilyen jelentéktelenek, az emberek birtokba vették az egész galaxist; a hipernyílásokból kibújva elözönlötték a spirálkarokat és megvetették lábukat a galaxis középpontjában. És mindehhez csupán néhány évezredre volt szükségük. Ennyi idő alatt a spirálkarok meg sem moccantak – ahhoz, hogy helyzetváltoztatásuk észrevehető legyen, legalább félmilliárd évnek kell eltelnie. Az emberek azonban galaktikus mércével mérve pillanatok alatt mindenütt megjelentek: a hipernyílásokból kilépve egyszer csak ott voltak a vörös, a kék, a rubinszínű napok melletti űrszeletekben.

Egyetlen emberi elme a matematika segítsége nélkül nem is lenne képes felfogni mindazt, amit az érmemodellen ez a karcolás jelképez. Ennek ellenére éppen ilyen agyparányok vezették az emberiséget a messzeségbe, a távoli horizontok felé, míg végül a faj meghódította a csillagfényes mélységet. És mindezt anélkül tette, hogy igazán ismerte volna a galaxist, vagy... önmagát.

Egyetlen ember nem tudná megérteni mindazt, amit a modellen egyetlen pont jelképez, de az emberek összessége képes lehet rá. Elég, ha az agyparányok mindegyike megismeri közvetlen környezetét, és máris ismertté válik az egész galaxis.

Mit is akarok?, tűnődött Hari. Megfogalmazni az ezen agyparányok alkotta emberiség legmélyebb impulzusait, mechanizmusát, múltját, jelenét és jövőjét. Azokat a lényeket akarta megismerni, akiknek sikerült megszerezniük és játékszerükké alakítaniuk a galaxis korongját. Azt akarta elérni, hogy az egyenlete útvesztőiben elrejtett tudás birtokában egyetlen emberi elme is képes legyen felfogni a galaxis egészét, és emellett megérthesse az emberi faj kollektív működését.

A Trantor leírása a feladat egészéhez képest gyerekjáték volt csupán. Ha modellezni akarta a Birodalmat, sokkal több információt kellett feldolgoznia, több tényezőt kellett figyelembe vennie.

A matematika a láthatatlan, könnyed szimbólumok segítségével leírhatja a galaxist. Ilyen távlatok tanulmányozása közben egyetlen ember semmit sem számít. Vagy mégis?

Hari megrázta a fejét. Megcsóvált egyetlen emberi fejet.

Egy kicsit megelőztük önmagunkat, nem? Istennek álmodjuk magunkat? Vissza a munkához!

Nem tudott dolgozni. Várnia kellett. Megkönnyebbült, amikor a birodalmi különítményesek keresztülkísérték a Streeling Egyetemen. Már egészen hozzászokott a katonák jelenlétéhez, és ahhoz, hogy könyökölve utat törnek neki a mindig, mindenütt jelenlévő tömegben.

– Elég sok dolguk van ma, nem? – kérdezte Hari a különítményesek századosától.

– Erre mindig számítanunk kell, uram.

– Gondolom ezért külön fizetséget kapnak.

– Igen, uram. Mi "könyékpénznek" nevezzük.

– Kockázati pénz? Veszélyességi pótlék?

A százados meglepődött.

– Hát... Igen, uram.

– Mit kell tenniük akkor, ha valaki lövöldözni kezd?

– Ööö... Ha a támadók áttörik az alakzatunk vonalát, mindenképpen el kell állnunk az önhöz vezető útjukat, uram.

– És ezt meg is tennék? Bevállalnák a nekem szánt lövedéket?

A százados elcsodálkozott a kérdésen.

– Természetesen, uram.

– Valóban?

– Ez a kötelességünk.

Harit ámulatba ejtette a százados hűsége. Természetesen nem hozzá, nem Hari Seldonhoz volt hű, hanem a Birodalom eszméjéhez. A Rendhez. A Civilizációhoz.

Hari rádöbbent, ő is ennek az eszmének szentelte magát. A Birodalmat meg kellett menteni, vagy legalábbis minimalizálni kellett a romlását. Ezt azonban csak akkor teheti meg, ha pontosan ismeri a szerkezetét. Éppen ez volt az oka annak, hogy nem akart főminiszter lenni. A politika elrabolta volna az idejét a munkától.

A különítményesek páncélozott siklójában megpróbált enyhíteni az elvesztegetett idő miatti bosszúságán: elővette a számolótábláját, és felállított néhány egyenletet. Úgy belemerült a munkába, hogy a századosnak figyelmeztetnie kellett, amikor megérkeztek a palotához. Hari kiszállt. A szokásos biztonsági rituálé következett: a különítményesek a megfelelő alakzatba rendeződtek, és bekapcsolták az aranyszínű, vidáman zümmögő méhekre emlékeztető röpszenzorokat.

Hari a palotakertbe vezető ösvényen lépkedett, amikor hirtelen egy barna, körömnagyságú tárgy röppent le a kerítésként szolgáló oldalfalról, és a nyakára tapadt; Hari felemelte a kezét, és lepöckölte magáról.

Reklámtapasznak nézte. Ezek az apró tárgyak a bőrre ragadtak, a véráramba juttatott endorfinokkal kellemes érzést okoztak, és közben arra ösztönözték az embert, hogy tanulmányozza végig a közelben elhelyezett hirdetéseket. Hari nem sokat törődött vele.

Az egyik különítményes felkapta a tapaszt. Ordítozás támadt Hari körül. A különítményes megfordult, hogy elhajítsa a reklámtapaszt. Kezéből hirtelen egy narancsszínű, sziszegő, lángnyelv csapott ki. Felüvöltött. Egyik társa elkapta a karját, és a földre rántotta. Harit körbefogta öt hatalmas termetű különítményes – semmit sem látott abból, ami körötte történik.

Az első – az, amelyik az előbb felemelte a tapaszt – agonizálva üvöltözött, azután elhallgatott.

– Futás! – ordított a százados.

Hari nem tehetett mást, a különítményesek között végig kellett vágtatnia a palotakertbe vezető ösvényen. Kissé később minden tisztázódott. A tapasz nem reklámcédula volt, hanem miniatürizált robbanótöltet. Természetesen nem lehetett kideríteni, honnan, kitől származott, és azt sem, hogy Harinak szánták-e.

– Lehet, hogy valami intrikához akarták felhasználni – mondta a százados. – A merénylők egyszerűen elhelyezték, a tapasz pedig, a programjának megfelelően megvárta, míg a megfelelő szagmintával rendelkező személy elhalad mellette. Aztán aktiválódott.

– Elképzelhető, hogy nem nekem címezték?

– Lehetséges. A tapasz nem robbant fel azonnal. Mintha nem lett volna biztos benne, hogy önre várt, vagy sem.

– De a jelek szerint mégis rám várt.

– Inkább olyasvalakire, akinek a testszaga, bőrének illata az önéhez hasonló. Ezek a jellemzők minden embernél mások, uram.

– Azt hiszem, ezután parfümöt fogok használni.

A százados elvigyorodott.

– Egy kellőképpen okos tapaszt ezzel sem lehet átverni.

Közben megjelentek a palotakertben szolgálatot teljesítő biztonsági szakemberek. A különítményesek megtárgyalták velük a történteket. Hari ragaszkodott hozzá, hogy visszamenjen, és megnézze a katonát, akinek a kezében a töltet felrobbant. A százados közölte, a fiút már elszállították.

– Komoly volt a sérülése. Valószínűleg elveszti az egyik kezét. Sajnálom, uram, de nem találkozhat vele. A saját biztonsága érdekében ezt nem engedhetem meg.

Harinak elege lett a biztonságiak és a különítményesek fecsegéséből. Eredetileg úgy tervezte, sétál egy keveset a palotakertben, de erre már nem volt mód. Tudta, irracionálisan viselkedik, de a séta elmulasztása sokkal jobban bosszantotta, mint az a gondolat, hogy valaki esetleg éppen ellene próbált merényletet elkövetni.

Mély lélegzetet vett, és lehunyta a szemét. Vizualizációval megjelenített egy jégkék vektort, az izgalom-hatástalanítót, ami komótosan összesöpörte a fejében az idegességet jelképező vörös szemetet. A kék vektor elszállította és elraktározta a vörös csomókat – Hari úgy döntött, majd később dolgozza fel a történteket.

Véget vetett a beszélgetésnek, és a különítményesekre parancsolt, sorakozzanak fel mögötte. A katonák természetesen tiltakozni próbáltak, ám Hari ügyet sem vetett rájuk. Végigment a palotakerten. Mélyen, mohón szívta magába a tiszta, szabad levegőt. A merénylet olyan gyorsan zajlott le, hogy fel sem fogta igazán, mi történt. Talán ezért nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Egyelőre...

A palota épületegyüttese messziről óriási, kusza pókhálóra emlékeztetett. Az ezüstszínű ködfátyol mögött meredező tornyok között hajszálvékony átjárók feszültek. Hari szeme már annyira hozzászokott a Trantor horizont nélküli világához, hogy megszédült, amikor a végtelenbe nyúló kép a szeme elé tárult.

Ahogy elhaladt egy virágágyás mellett, valami felfelé irányuló mozgás vonta magára a figyelmét. A császári állatseregletből az ég alá röppenő több ezer madár szédítő táncba kezdett a levegőben. A biomérnökök már több ezer éve átalakították a madarak testét. Kecsesen röpködtek, spirálokat, felhőszerű képződményeket formáztak a levegőben, és egymást tiporva próbálták megszerezni a finom falatokat, amiket a kertészek eresztettek fel közéjük. Bámulatos alakzatokba rendeződtek, de az oldalsó légáramlatok pillanatok alatt szétfoszlatták bonyolult élőképeiket.

Olyanok ezek az alakzatok, akár a Birodalom, tűnődött Hari. A Birodalom, ami a rend korszakában gyönyörű volt, ami tizenötezer éven át szilárdan állt, ám most mégis megingott. Úgy ment tönkre, mint a falaknak ütköző légsikló a lassított felvételen... Harinak eszébe jutott a junini zavargás. Lehet, hogy nem is olyan lassú a folyamat?

De mi az oka ennek az egésznek? Matematikus agya visszatért a régi problémához.

Belépett a palotába, és elhaladt egy gyermekdelegáció mellett, akik az egyik alacsonyabb rangú birodalmi tisztségviselőhöz igyekeztek kihallgatásra. Harinak hirtelen nagyon hiányozni kezdett Raych, a fogadott fia. Yugo lábtöréses "balesete" után Dorsszal együtt úgy döntöttek, hogy titokban egy távoli iskolába küldik a fiút. Fosszuk meg az ellenségeidet a lehetséges célpontoktól!, javasolta Dors.

A merisztokraták közül csak a megfelelő szakmai és anyagi stabilitással, kellő tehetséggel rendelkező személyek vállalhattak gyermeket. A nemesekre és a közönséges polgárokra ez a szabály nem vonatkozott. A merisztokrata szülők tehetséges és elismert emberek voltak, akiknek megadatott az a jog, hogy boldog és okos emberi lényeket teremtsenek. Harit az a megtiszteltetés érte, hogy közéjük tartozhatott.

Mintha csak a tökéletes gyerekekkel kapcsolatos gondolatainak akarnának ellentmondani, három furcsa formájú udvaronc jelent meg előtte. A biotechnikai eszközök alkalmazásával az emberek tetszés szerint alakíthatták gyermekeik testét. Ha úgy akarták, hórihorgas embertornyokat, vagy éppen tenyeres-talpas törpéket, zöld óriásokat, rózsaszínű minilényeket csináltak belőlük. Az ilyen különös formájú teremtményeket a galaxis minden pontjáról a császári udvarba küldték, hogy szórakoztassák az uralkodót és a nemeseket. Az eltorzítottak utódai ritkán hasonlítottak szüleikre. Az emberi fajnak megvoltak a saját szabványai, amiket nem lehetett megmásítani. Harinak be kellett vallania, hogy talán sohasem fog a haladó gondolkodásúak közé tartozni, mert visszataszítónak találta a torzszülötteket.

A fogadócsarnokot valaki szánt szándékkal úgy tervezte meg, hogy mindenre hasonlított, csak éppen az emberek fogadására alkalmas helyekre nem. Mintha az egész egyetlen olvadt üvegtömbbe fúrt lyuk lett volna, amibe helyenként keramo-acél rudakat döftek. A rudak végén sima felületű, homorú göbök voltak, amelyeket tervezőjük – mivel semmi egyéb nem volt a helyiségben – valószínűleg székeknek és asztaloknak szánt.

Hari nem tartotta valószínűnek, hogy sikerülne kikászálódnia ezekből a göbökből, ha egyszer letelepszik bennük, ezért inkább úgy döntött, állva marad. Lehetséges, gondolta, hogy tervezőjük éppen ezt akarta elérni.

Cleon személyzete biztosította őt, hogy a megbeszélés magánjellegű lesz, ennek ellenére Hari, ahogy a fogadócsarnok felé jövet áthaladt az egyre díszesebb termeken, több katonai attaséval, protokollossal és szárnysegéddel is találkozott, akik mind bemutatkoztak neki; beszédük cifrasága összhangban állt a termek hivalkodó pompájával. Az udvarban javarészt olyan felfuvalkodott emberek éltek, akik mindig úgy viselkedtek, mintha önmaguk szobrai lennének. Megjelenésük illett a díszes környezethez; még a legalacsonyabb rangú szárnysegédek is pompás zöld uniformist viseltek.

Cleon beviharzott a fogadócsarnokba. A Hari körül sürgölődő udvaroncok némán, egyetlen szempillantás alatt eltűntek a rejtett kijáratok mögött.

– Kedves Seldon!

– Szolgálatára, felség. – Hari követte az üdvözlési szertartás előírásait.

A császár szenvedélyesen, túlzott kedvességgel beszélni kezdett. Egy darabig, választ sem várva elcseverészett magával a palotakert előtt történtekről ("Ugye csak baleset volt, nem maga ellen akartak elkövetni merényletet, kedves Seldonom?"), majd egy hatalmas monitorfalhoz vezette Harit. Intésére a monitoron megjelent a galaxis mása, az egyik újonnan felfedezett művész munkája.

Hari elmormogott néhány elismerő szót, és felidézte a néhány órával korábbi gondolatait.

Az alkotás időben változó mobil volt, teljes egészében bemutatta azt a galaxist, ami valójában csak egy korong alakúra formázódott törmelékhalmaz volt a kozmosz egyik gravitációs vermének mélyén. Persze az, hogy a valóságban milyennek látszik a korong, attól függ, hogy az ember hogyan, milyen eszközzel tekint rá. Infravörössel át lehet nézni a porfelhőkön; a röntgensugarak megtalálják az égő gáztömegeket; a rádióhullámok feltérképezhetik a molekulák és a magnetizálódott plazma hideg halmazait. A részleteket észre kell venni, mert mindegyiknek megvan a maga rendeltetése.

A mobilon ábrázolt korongból világító, a newtoni törvényeknek megfelelően mozgó csillagokból álló karok nyúltak ki. Olyanok, mint a valóságban, gondolta Hari. A főbb karok – a Nyilas, az Orion, a Perseus – nevének eredete belevész a múltba. Mindegyik karon van legalább egy olyan zóna, amit Földnek neveztek, de senki sem tudja (a kutatások sem derítették ki), hogy melyik az, amelyikben a Föld nevű ősbolygó kering. Tucatszám akadnak ugyan világok, amelyek maguknak követelik ezt a nevet, de egyik sem tudja bizonyítani állítását.

A kacskaringós, világító csillagkarok között fényes feliratok izzottak. Leírhatatlanul szép, gondolta Hari. Leírhatatlanul, de nem analizálhatatlanul. Biztos, hogy elemezni lehet, úgy fizikai, mint társadalmi szempontból. Csak a módszert kell megtalálni hozzá, a kulcsot, és...

– Gratulálok a Balga-tervezet sikeréhez! – mondta Cleon.

Hari lassan visszatért a valóságba.

– Ööö... Tessék, felség?

– A maga ötlete volt. A pszichohistória első gyümölcse. – Cleon kuncogva figyelte Hari értetlen arcát. – Már megfeledkezett róla? A vandálok, akik mindenáron hírnévre akartak szert tenni. Maga ajánlotta, hogy fosszam meg őket a személyiségüktől, és ragasszam rájuk a Balga nevet.

Hari valóban megfeledkezett az ügyről, de bölcs arckifejezéssel bólintott.

– Bejött! Csökkentek a hasonló bűncselekmények. Azok, akik mégis akcióba léptek, és most a halálos ítéletük végrehajtására várnak, dühöngve követelik a hírnevet. Minden elismerésem az öné!

A császár megnyalta a száját. Hari hátán végigfutott a hideg. Ijesztő volt, hogy egy visszakézből adott tanács eredményeképpen ez az egész valósággá válhatott.

Hari összerezzent. Cleon a pszichohistóriai kutatások felől kérdezősködött. Hari torka összeszorult; hirtelen eszébe jutott az a Moonrose nevű nő, a boszszantó kérdéseivel. Mintha hetek teltek volna el azóta.

– Lassan haladunk – nyögte ki végül nagy nehezen.

– Bizonyára azért, mert nagyon alaposan meg kell ismerniük a civilizált élet minden egyes szeletkéjét.

– Időnként ezért – tért ki Hari az egyenes válasz elől.

– Nemrég részt vettem egy ülésen, és megtudtam valamit, amit önök már valószínűleg beépítettek az egyenleteikbe.

– Mi lenne az, felség?

– Az előadó, egy bizonyos Draius szerint a Birodalom alapját a proton-boron fúzió felfedezése képezi. Természetesen a hipernyílások mellett. Még sohasem hallottam erről, de a szónok szerint ez volt az ősidők legnagyobb vívmánya, mert minden csillaghajó, minden planetáris technológia energiaellátása ettől függött.

– Gondolom, valóban így van, de eddig nem tudtam róla.

– Nem ismert egy ilyen alapvető tényt?

– Nem foglalkozom azzal, aminek számomra semmi haszna sincs. Cleon szája tátva maradt a csodálkozástól.

– A történelem teóriájának kialakításakor minden részletet figyelembe kell venni, nem?

– A technika csak az egyéb jelentős tényezőkre gyakorolt hatása révén lép be a képbe – válaszolta Hari. Hogyan is magyarázhatná el a számítások részleteit? – Gyakran éppen a korlátai a legfontosabb adatok.

– Az a technika, ami megkülönböztethető a mágiától, nem elég fejlett – mormolta Cleon révetegen.

– Találó megfogalmazás, felség.

– Tetszik magának? Attól a Draius nevű fickótól hallottam. Hangzatos, ugye? És igaz is. Talán... – A császár elhallgatott, és a levegőbe bámult. – Írnok! Jegyezze fel, és készítse elő közzétételre ezt a mágiával kapcsolatos megállapítást! – Harira nézett. – Egyfolytában "császári bölcsességekért" nyaggatnak!

Egy halk, dallamos hang Betan Lamurk érkezését jelentette. Hari, amikor megpillantotta a férfit, mozdulatlanná dermedt. Lamurk rá sem nézett; tekintetét a császárra függesztve sorolta el az előírásos üdvözlő szavakat. A Főtanács legmagasabb rangú tagjaként el kellett kántálnia egy sor üres frázist, meg kellett hajolnia, és közben egyetlen pillanatra sem vehette le a szemét Cleonról. Amikor végzett a feladatával, körbepillanthatott.

– Seldon professzor! Örülök, hogy újra láthatom.

Hari kimért mozdulattal megrázta Lamurk kezét.

– Elnézését kérem a múltkori kis affér miatt. Nem tudtam róla, hogy rögzítik a beszélgetésünket.

– Semmi baj! Egyikünk sem okolható a média mesterkedései miatt.

– Seldon professzortól származik a Balga-tervezet ötlete – újságolta Cleon, és áradozni kezdett az ügyben elért sikerekről, észre sem véve, hogy Lamurk arca egyre keményebbé válik.

Cleon a falból kipattanó kényelmes székekhez vezette vendégeit. Hari hirtelen azon kapta magát, hogy a Tanács ügyeit érintő beszélgetés kellős közepébe csöppent. Határozatok, költségvetés, törvénytervezetek... Hari már az irodájában sem talált menedéket az ilyen ügyek elől. A szakzsargon jó részét nem értette, de az ismeretlen szavakat a géptitkárával kötelességtudóan lefordíttatta galaktikus nyelvre, és megpróbálta megérteni az összefüggéseket. Nagyjából képbe került, de amikor senki sem figyelt rá, az átnézendő dokumentumok jó részét a papírzúzóba hajította.

A Főtanács munkája bonyolult volt ugyan, de figyelemmel tudta volna kísérni Lamurk és Cleon beszélgetését – ha nem lett volna végtelenül unalmas az egész. Lamurk bátran vitába szállt a császárral. Hari úgy figyelte párbeszédüket, mintha valami labdajátékot nézne: bravúros megoldások, érdekes fogások, de az egész nem volt túl izgalmas. Az sem tette izgalmasabbá a dolgot, hogy tudta, a Tanács csak általános direktívákat határoz meg, a törvények és rendeletek részletes kidolgozását ügyvédhadak végzik. Unalmánál csak döbbenete volt erősebb: vannak emberek, akik az egész életüket ilyesmire pazarolják?

A taktika sem érdekelte. Az emberiség nem sokat számított. A galaktikus sakktáblán a bábokat az emberiséggel kapcsolatos jelenségek, a szabályokat a pszichohistória törvényei helyettesítették. Az egyik játékos elbújt, ismeretlen volt. Talán nem is létezett.

Lamurknak azonban szüksége volt egy ellenfélre, egy riválisra. Hari rájött, erre a szerepre őt szemelte ki magának. Lamurk egész életében azért dolgozott, hogy főminiszter lehessen, és meg is akarta kapni munkája jutalmát. A beszélgetés során többször helyeselt a császárnak, de mindig ellentmondott Harinak, valahányszor csak megszólalt. A matematikus nem akart nyíltan Lamurkra rontani, elismerte, hogy ebben a témában ő a mester. Ha tehette, inkább hallgatott, csak akkor szólt, ha nagyon muszáj volt, és csak időnként vonta fel – reményei szerint kifejezően – a szemöldökét.

A császár hirtelen a mellének szegezett egy kérdést.

– Mi a véleménye erről a bizonyos Makroháló ügyről?

Hari nagyjából emlékezett rá, amit a dologról hallott, de nem akart állást foglalni.

– Nagymértékben megváltoztatná a galaxist.

– Fellendítené a galaxist! – Lamurk az asztalra csapott. – A gazdasági mutatók lefelé konyulnak. A Makroháló felgyorsítaná az információáramlást, és fokozná a termelékenységet!

A császár kétkedően elhúzta a száját.

– Ennek ellenére én nem örülök neki, hogy ilyen nagy tömegek ilyen könnyedén kapcsolatba léphetnek egymással.

– Gondoljuk csak végig! – lelkesedett Lamurk. – Az új kapcsolati rendszerben egy hétköznapi ember, mondjuk az Eqquis-zóna egyik polgára naponta beszélgethetne a Peremvidéken, vagy bárhol másutt élő barátjával.

A császár bizonytalanul bólintott.

– Hari? Maga mit gondol erről?

– Nekem kétségeim vannak.

Lamurk türelmetlenül legyintett.

– A kétségek alapja a gyávaság.

– A kommunikáció megnövekedése a Birodalom krízisének mélyüléséhez vezet. Lamurk szája idegesen megrándult.

– Ostobaság! Ezzel kétségbe vonja a törvények, az uralkodó kompetenciáját!

– A Birodalom fölött senki sem uralkodik... – Hari ülve meghajolt a császár előtt. – Sajnos. A Birodalom a saját pályáján jár, és...

– Badarság! Mi, a Főtanácsban...

– Hallgassuk végig! – szólt közbe Cleon. – Seldon eddig úgyis keveset beszélt. Hari elmosolyodott.

– Sok ember örül ennek, felség.

– Hagyjuk a frázisokat. A pszichohistória mit árul el a Birodalom működéséről?

– A Birodalom több millió, hidakkal egymáshoz kötött kastélyból áll.

– Kastélyok? – Cleon kétkedően felemelte jellegzetes orrát.

– Bolygók. Mindegyiknek megvan a saját problémája. Mindegyik a saját kénye-kedve szerint működteti magát. A Birodalom nem foglalkozik az ilyen apró részletekkel, legfeljebb csak akkor, ha egy-egy világ bajt okoz, agresszívvá válik.

– Ez igaz, de ennek így is kell lennie – jelentette ki Cleon. – Azok a hidak... Gondolom, a hipernyllásokra célzott.

– Pontosan, felség. – Hari még véletlenül sem nézett volna Lamurkra; a császárra összpontosított, miközben szavakba öntötte gondolatait.

Mindegy, hogy a bolygókon hány vitatkozó, háborúzgató hercegecske él a saját "mikrostrukturális" jólétében. A pszichohistória egyenletei kimutatták, hogy létezésük semmit sem számít.

Ami számít, az az, hogy a fizikai forrásokat csak meghatározott számú ember között lehet felosztani. Az egyes naprendszereken belül meghatározott mennyiségű termék létezik, ebből pedig az következik, hogy a helyi hierarchia csúcsán állóknak szabályozniuk kell az elosztást.

A hipernyílásokon viszonylag csekély mennyiségű anyagot lehetett eljuttatni egyik helyről a másikra, mert átmérőjük ritkán nagyobb tíz méternél. A hagyományos hipertér-hajók természetesen nagyobb rakomány szállítására is képesek, de sokkal lassabban mozognak, mert csak a galaxis keretén kívül tudják elérni a szuper-fénysebességet. A naprendszerek közötti kereskedelem ezen okok miatt a könnyű, kis méretű, drága árukra korlátozódik – fűszerek, divatcikkek, technikai eszközök –, és senki sem foglalkozik nagy tömegű nyersanyag-szállítmányokkal.

A hipernyílások a modulált fényt is könnyedén befogadják; a sugarak, megtörve ugyan, de eljutnak a nyílás másik oldalán lévő címzetthez. Az adatok ennél sokkal szabadabban áramolhattak, így össze lehetett kapcsolni a galaxis különböző részeit.

Az információ az anyag ellentéte. Az adatokat lehet mozgatni, tömöríteni, és akár végtelen mennyiségben másolni. Az adatok virágzása örök, mert ha egy bizonyos információ birtokában valakinek sikerült megoldania egy problémát, az eredmény új információ volt. Továbbítása egyszerű, mert legkedveltebb közvetítő eszköze a lézersugár.

– Mivel lehetőség nyílt a kommunikációra, létrejöhetett a Birodalom. Annak viszont továbbra is kicsi volt a valószínűsége, hogy a Puissant-zóna egyik polgára átruccanjon a Zaqulot-zónába, vagy mondjuk a szomszédos csillagra... A hipernyílásokon keresztül a két utazás "hossza" között nem volt különbség – mondta Hari.

– Az ön "kastélyai" mind elszigetelten léteztek, csak az információ áramlott – bólintott Cleon.

– De most a Makroháló ezeknek az adattömörítőknek a használatával ezerszer gyorsabbá teszi az információk továbbítását.

Cleon meglepetten összepréselte az ajkait.

– És ez miért rossz?

– Egyáltalán nem rossz! – mondta Lamurk. – Jobb adatok birtokában jobb döntéseket lehet hozni. Ezt mindenki tudja.

– Nem feltétlenül. Az ember élete utazás a gondolkodás tengerén, nem pedig szörfözés az információhálón. Vajon mi lesz az, amit a legtöbb ember kapni fog a közvetlen adatáramlástól? Elferdített részleteket, nyakatekert, furcsa gondolkodásmódokat fognak megismerni.

– Feljavíthatjuk a dolgok működését! – Lamurk hajthatatlan volt, de Cleon kézjelére elhallgatott.

Hari elgondolkozott. Ebben Lamurknak tényleg igaza volt.

A technika, a tőkefelhalmozás és a munka között matematikai összefüggések voltak, de a legfontosabb hajtóműnek a tudás bizonyult. A Birodalom felének gazdasági növekedése az információ minőségi javulására volt visszavezethető; ennek köszönhető a gépek, a szaktudás fejlődése, ezek pedig a hatékonyság növekedését eredményezték.

A Birodalom itt hibázott. A tudományok fejlődésének üteme fokozatosan lelassult. A birodalmi egyetemek remek mérnököket képeztek, de feltalálókat alig. Számtalan bölcs embert bocsátottak ki kapuikon, de közülük csak néhány valódi tudós volt. Ennek hatása természetesen hosszú távúnak bizonyult. De mindezt nem az adathiány, hanem valami más váltotta ki. Harinak egyelőre fogalma sem volt róla, hogy micsoda.

A császár mintha elbizonytalanodott volna. Seldon folytatta a támadást.

– A Főtanácsban sokan vannak, akik az irányítás eszközének látják a Makrohálót. Engedje meg, felség, hogy rámutassak néhány ön által is ismert apróságra.

Hari ezt az "egy tanítvány – egy mester" felállást kedvelte a legjobban. Cleon figyelmesen előredőlt, leendő főminisztere pedig belekezdett a magyarázatba.

– Ahhoz, hogy valaki "A" világból eljusson "B" világba, lehet, hogy tucatnyi hipernyílás-ugrást kell végrehajtania – ha elfogadjuk a megállapítást, hogy a Nyílásháló számtalan kitérővel és elágazással rendelkező asztrofizikai aluljárórendszer.

Az áruk szállítási költsége minden egyes nyíláson való átjuttatáskor tovább növekszik. A kereskedelmi útvonalak maximális profitot termelnek, ezért az ellenőrzésükért, birtoklásukért folyó – időnként erőszakossá váló – versengés soha nem ér véget. Az a hercegség vagy királyság, amelyik egy egész hipernyílásfürtöt birtokol, a gazdaság, a politika és a "történelmi momentum" szempontjából nézve szilárd és virágzó. Természetesen a hipernyílások forgalmát össze kell hangolni, mert csak így lehet kipréselni belőlük a lehető legnagyobb hasznot. A szervezés befejezése után az emberek természetszerűleg eltunyulnak. A gondosan kidolgozott rendszerben az információáramlás azonos az utasításoknak a managerektől a bérből élő rabszolgákhoz való eljuttatásával.

Mindebből az következik, hogy a Makroháló, ha valóban lehetővé teszi a Főtanács számára, hogy .,feljavítsa a dolgok működését", csökkentheti a gazdaság vitalitását.

Lamurk atyáskodóan elmosolyodott.

– Ez csupán egy halom elvont elmélet, felség. Most hallgassa meg egy olyan ember véleményét, aki már régóta a Tanács tagja, és...

Hari, miközben Lamurk kiselőadását hallgatta, azon tűnődött, egyáltalán mit keres ő ezen a helyen. Azt el kellett ismernie, hogy a császárral folytatott beszélgetésnek, esetleg vitának, megvan a maga semmi máshoz sem hasonlítható hangulata (megnöveli az ember adrenalinszintjét, hogy olyasvalakivel ül szemben, aki egyetlen legyintéssel képes egész világokat megsemmisíteni), mégis úgy érezte, semmi keresnivalója a palotában. Sem kedve, sem tehetsége nem volt ehhez a munkához. Persze az jó volt, amikor előadhatta az elméleteit – titokban minden professzor abban reménykedik, hogy a világnak szüksége van az ő gondolataira –, de ebben a sakkjátszmában a parasztok valódiak voltak. A Balga-tervezet feszültté tette, bár erkölcsileg nem talált benne semmi kivetnivalót.

Ebben a környezetben hajszálon függött az emberek élete. És nem csak mások élete. Harinak eszébe jutott, hogy ez a magabiztos, kedveskedő, vele szemközt ülő férfi, ez a Lamurk az, aki parancsot adott annak a tapaszbombának az elhelyezésére, ami néhány órával korábban majdnem megölte őt.

3.

Ahogy belépett a lakásba, egyenesen a konyhába vonult. Beütötte a parancsokat az ételautomatába, a melegítőlaphoz lépett, és egy edényben olajat tett rá. Miközben az olaj forrósodott, Hari apróra vágott néhány hagymát és fokhagymagerezdet. Közben megérkezett a söre. Felnyitott egyet; pohárral nem bajlódott.

– Valami történt – állapította meg Dors.

– Csodás beszélgetésben volt részem. Én Lamurkot bámultam, ő engem.

– Ettől még nem járnál ilyen felhúzott vállakkal.

– Hmm. A saját testtartásom árul el?

Hari beszámolt a feleségének a meghiúsult merényletről.

– Hallottad, mi történt a füstművésszel? – kérdezte Dors, miután kellőképpen kidühöngte magát.

– Akit a fogadáson láttunk? Az, aki megcsinálta a füstmásomat?

– Tegnap meghalt.

– Hogyan?

– Balesetnek tűnik.

– Kár... Tehetséges volt.

– Túl tehetséges. Emlékszel? Kifigurázta Lamurkot. Gügye bohócként mutatta be. Ez volt a fogadás csúcspontja.

Hari szaporán pislogott.

– Csak nem arra gondolsz, hogy..

– Logikus lenne. Mindkettőtökkel végezni akartak, mégpedig ugyanazon a napon.

– Szóval lehet, hogy Lamurk tette?

– Ó, drága Harim! – mondta Dors komoran. – Te mindenre csak feltételes módban tudsz gondolni?

A császárral való találkozás után a férfi végighallgatta a palota biztonsági főnökének szigorú hangvételű előadását. A védelmére kirendelt különítményesek számát megkettőzték, és a csapat a korábbinál több röpszenzort kapott. Ó, igen, és a főbiztonsági fickó megkérte Seldon professzort, hogy lehetőleg ne járjon falak közelében... Az utolsó óvintézkedés hallatán Hari felnevetett, de a biztonsági pasason látszott, komolyan gondolta minden szavát.

A tudóst a falaknál és az esetleges merényleteknél jobban izgatta a rá váró feladat: hogyan fogja megakadályozni, hogy kiderüljön, Dors valójában micsoda?

Az ételautomata csengetett. Hari leült a sült hús és a hagymaköret elé, és falatozni kezdett. Kinyitotta a második sört. Egyik kezével az üveget, a másikkal a villát markolászva evett.

– Nehéz napod volt? – kérdezte Dors.

– Mindig jó az étvágyam, miután sikerül megúsznom a halált. Ez a mi családunkban már amolyan hagyományféle.

– Értem.

– Cleon a megbeszélés végén a Főtanácsban bekövetkezett patthelyzetről be, szélt. Amíg ez meg nem oldódik, nem kerülhet sor a főminiszter megválasztására

– Tehát még nem ért véget a Lamurkkal vívott párbaj.

– Csak ő vív. Én megpróbálok kitérni előle.

– Soha többé nem hagylak magadra – jelentette M Dors eltökélten.

– Rendben. Tudnál kérni nekem valamit az ételautomatából? Valami meleget nehezet, olyasmit, ami tele van ártalmas dolgokkal.

Dors kiment a konyhába. Hari evett, sörözgetett, és közben semmire sem gondolt Dors egy sűrű barna szósszal leöntött húsdarabbal tért vissza. Hari úgy falt; fel, hogy meg sem kérdezte, mit eszik.

– Furcsa ember vagy te, professzor.

– Á, csak egy kicsit később jutnak el hozzám a dolgok, mint másokhoz...

– Megtanultad, hogyan tudod kizárni őket a gondolataidból. Megtanultad, hogyan lehet tudomást sem venni róluk addig, amíg el nem érkezik a megfelelő idd

Hari pislogva a sörébe kortyolt.

– Lehetséges. Ezen gondolkoznom kell.

– A legszívesebben azt eszed, amit a munkások. És elárulnád, hol tanultad ezt az érzelemelfojtási trükköt?

– Nem is tudom. De te biztosan.

– A Heliconon!

Hari eltűnődött.

– Aha. A munkásosztály... Apám bajba került, és sokszor nélkülöztünk. Az egyetlen jó dolog, ami gyerekkoromban történt velem, hogy nem kaptam agyhártyagyulladást. Egyébként úgysem tellett volna kórházra.

– Értem. Anyagi problémáitok voltak. Emlékszem, erről már beszéltél.

– Anyagi gondok, azután jöttek azok az emberek, akik erőszakkal akarták rávenni apámat a földje eladására. Nem volt hajlandó rá. Még többet dolgozott, még többet vetett, mint addig. Azt tette, amit jónak tartott. A körülmények gyakran ellene dolgoztak, de amikor padlóra került, rögtön felállt, és újra ringbe szállt. Ez egy ideig működött, mert értett a földműveléshez, de azután Jött egy nagyobb gazdasági válság, és ő mindenét elvesztette. – Hari beszéd közben tovább evett. Gyorsan beszélt, és nem tudta miért, de jó érzés volt feleleveníteni a múltat.

– Értem. Ezért vállalta el azt a veszélyes munkát...

– Amibe végül belehalt. Igen.

– Értem. Meg kellett birkóznod a problémákkal. Elfojtottad az érzéseidet, hogy ne nehezítsd anyád dolgát. Megtanultad, hogyan told félre, hogyan tartalékold a reakcióidat addig a pillanatig, míg mindent kiadhatsz magadból.

– Ha még egyszer kimondod: "értem", soha többé nem engedem meg neked, hogy megless zuhanyozás közben!

Dors elmosolyodott, de arcát újra elsötétítette az aggodalom.

– Megfelelsz néhány jól körülhatárolt ismérvnek. Az erős férfiak közé tartozol. Azok közé, akik képesek uralkodni magukon, mert nagyon kevés dolgot eresztenek a lelkük közelébe. Nem látszanak rajtuk az érzelmek, és nem beszélnek túl sokat.

– Kivéve, ha a feleségükkel társalognak. – Hari befejezte az evést.

– Neked alig van időd csevegésre... Ezt az egyetemen már többen megjegyezték. Velem mégis őszintén társalogsz.

– Az egyetem más. Ott vigyázok a számra, megpróbálom elkerülni, hogy ostobaságokról fecserésszek.

– Nehéz lehet férfinak lenni.

– Nőnek lenni sem könnyű, bár a jelek szerint te remekül megtanultad, hogyan kell csinálni.

– Ezt inkább egyszerű házastársi dicséretnek veszem...

– Annak is szántam. Egyébként embernek lenni sem könnyű.

– Rájöttem... Te mindent a Heliconon tanultál meg?

– Igen. Többek között azt is, hogy csak a lényeggel kell foglalkozni.

– Gyűlölöd a változásokat. A sírba visznek.

Hari ivott a söréből. Még mindig hideg volt, és kellőképpen buborékos.

– Erre így még nem gondoltam.

– Ezt az egészet miért nem mondtad el rögtön az elején?

– Mert akkor még én sem tudtam.

– Van egy mondás: ha elkötelezed magad egy nő mellett, a lehető legtöbbet adj át neki magadból. Bármit adok, legalább minden kettőnk között marad.

– Legalábbis a matematika szabályai szerint. – Dors a nyelvével egy kicsit előrébb tolta az alsó ajkát; mindig így csinált, amikor gondolkozott valamin. – Azt hiszem, te mindenáron meg akarod kímélni magad az élet pofonjaitól.

– És a változásoktól, igaz?

– Ha képes vagy megjósolni valamit, el is kerülheted.

– Lélekbúvár lettél?

– A legrosszabb tulajdonságaidról nem beszéltem, de a házi dolgozatomból ezeket sem fogom kihagyni.

– Az ilyen elemzésekben általában szerepel az "optimálisan szilárd tudat" kifejezés. Már vártam, hogy te is előjössz ezzel. – Hari megette a maradék ételt. Kezdte jól érezni magát.

– Az étel is az élet pozitív oldalát képviseli.

– Ezek szerint azért eszem, mert nem szeretem a negatív dolgokat?

– Gúnyolódsz?

– Nem, csak éppen megpróbálom megérteni az elképzelésedet. Az tetszett, amit a változásokról, bizonytalanságról mondtál. Ezek tényleg ártanak az embernek.

– Ahogy ártanak a hanyatlófélben lévő birodalmak is...

– Igen. – Hari megitta a sörét, és fontolóra vette, hogy felbont még egy üveggel. Végül mégsem tette; érezte, ez már eltompítaná az agyát. Valami más eszközt kellett találnia, ami megszabadítja a még mindig benne lappangó idegességtől.

– Jó étvágyad van. – Dors elmosolyodott.

– Az biztos! Ráadásul a halál közelsége nem csak az étvágyat növeli meg az emberben...

– Hé! Te forgatsz valamit a fejedben!

Hari elvigyorodott.

– El sem tudod képzelni, mit, igaz?

4.

Amióta kevesebb ideje jutott rá, még jobban szerette a munkáját.

Hari mozdulatlanul ült az elsötétített irodában, és az orra előtt ködként lebegő egyenlet-hologramot bámulta. A birodalmi tudósok már több mint ezer éve ismerték a pszichohistória alapjait. Az ősidőkben a betűrágók meghatározták a huszonhat állékony és viszonylagosan állékony állapotú szociális rendszert. Számtalan olyan hanyatló, a barbarizmusba visszazuhant bolygó (a dühöngés szertartásait végrehajtó Röfögők, a matriarchális viszonyok között élő Csajok meg a többi) létezett, amit tanulmányozni lehetett. Hari figyelmesen nézte az ismerős jeleket. A modelljén lassan végigpörögtek a galaktikus evolúció évszázadai. Némelyik társadalmi rendszer csak egészen rövid ideig létezett.

A levegőben az állékony zónákban talált elnevezések listája vibrált: Ős-szocializmus; Amazon Nomádok; Macho Klánok. Ezek voltak az emberiség szociológiájának "szilárd pontjai", a szigetek a káosz tengerében.

Némelyik társadalom végigszenvedte a viszonylagos állékonyság korát, azután összeomlott. Erre a sorsra jutottak többek között a Teokraták, a Transzcendentalisták, a Macho Fudalisták. (Ez a legutóbbi irányzat ott jelent meg, ahol az emberek megmunkálták ugyan a fémeket, de főként mezőgazdasági tevékenységet végeztek. Majdnem minden esetben létrejött a hanyatlás útjára lépett, a lejtő egy bizonyos pontjára lejutott bolygókon.)

A birodalmi tudósok már régen megállapították, hogy a Birodalom a lehető legjobb szociális építmény az emberiség számára. A császárság valóban állékonynak bizonyult. Az üdvös birodalmi feudalizmus elfogadta, hogy az emberek nem egyenlőek. A császárok saját dinasztiájuk vezető szerepének, a hatalomnak a megőrzésére törekedtek, és imádták a pompát. Uralkodásuk idején sok ember számára a történelem lényegét a velük kapcsolatos pletykák, híresztelések jelentették. Csak a nemesi származású vezetőkkel osztoztak a hatalomban. A társadalmi hierarchiában a nemesek alatt a merisztokraták helyezkedtek el. Ez a réteg még Cleon idejében is példa nélküli hűséget tanúsított a császár iránt – e nélkül a pompára rozsdaréteget vonó korrupció járványként terjedt volna szét a csillagok között.

Hari figyelmesen nézte a diagramot, a komplex, egymásba kapcsolódó, háromdimenziós felületeket, a társadalmi tér tájait. Lassan léptette előre az időt, így figyelemmel kísérhette a modellen végigcsapó magányos eseményhullámokat. Az idő múlásával párhuzamosan a modell alkotórészei megváltoztak, és kifejtették hatásukat közvetlen szomszédjaikra. A társadalom atomjaira nem voltak érvényesek a fizika törvényei; egyszerű algoritmus szerint működtek, és ezeken keresztül vizsgálva már nem is volt benne semmi rejtélyes.

Jó darabig minden rendben folyt, azután... jött a káosz.

Hari a "politika-síkot" figyelte, meg a hozzá kapcsolódó változók (hatalomkoncentráció, a koalíciók mérete, a konfliktus-skála stb.) tömegét figyelte. A modellben megjelentek az öngerjesztő visszacsatolások. Egy viszonylagosan stabil, de nem stagnáló korszakban kezdődött minden. A rendszer hamarosan kitermelt egy ,változási elméletet". A változás veszélyeztette a stabilitást; a stabilitás koalíciókat hozott létre a változások ellen. Frakciók születtek, s nem sokkal később szétmállottak. A koalíciók főként vallási, politikai, gazdasági, technikai vagy katonai szervezetek voltak. A rendszer belesodródott a káoszba: időnként sikerült kialakítania egy újabb stabilitást; egyszer fejlődött, máskor hanyatlott.

Az emberek által a világról és a valóságról kialakított ideál különbségei miatt a rendszerben nyomás jött létre. A túlságosan nagy különbségek a friss erőket változtatásra ösztönözték. Az erők gyakran öntudatlannak tűntek; az emberek tudták, hogy valami nincs rendjén, de képtelenek voltak megállapítani elégedetlenségük okát.

Ennyit a "racionálisan működő" modellekről, gondolta Hari.

A nagy felfordulás közepette volt valami, ami állandónak látszott. Mindenki azt gondolta, hogy a Birodalom egyszerű. (Persze nem a nép volt "egyszerű", nem a különböző távoli világokból érkező kultúráktól szédülő lakosság. A kereskedelem és a kommunikáció eszközei által rájuk zúdított újdonságok bizonytalanná tették az embereket. Éppen ez volt a káoszt tápláló egyik forrás.) Nem azért volt egyszerű, mert a társadalomtudósok szerint a Birodalom alapjában és felépítményében bekövetkező átalakulások kiszámíthatóak voltak. Nem azért, mert a konvencionális módon gondolkodó bölcsek azt állították, hogy a nemkívánatos változásokat könnyűszerrel fel lehet ismerni és ki lehet szűrni. A Birodalom azért volt egyszerű, mert volt egy központi döntéshozás. Vagy legalábbis a legtöbben ezt gondolták. Általános volt "a császár tudja a legjobban" felfogás.

A valóságban azonban a Birodalom egy megkövesedett, rendezett hierarchikus rendszer, melynek legalján a galaxis zónái helyezkednek el. Némelyik átmérője csupán tíz-tizenkét fényév, de akadnak pár száz fényév szélességűek is. Fölöttük a néhány száz szomszédos zónát egységbe tömörítő Fürtök álltak. Ezek az egymásba kapcsolódó csoportosulások alkották azután a galaxis rendszerét. És most ez az egész miskulancia lefelé csúszott a lejtőn.

A bonyolult diagramon szikrák izzottak fel egy-egy másodpercre. Ezek meg mik lehetnek? Hari ráközelített a szikrákra. A káosz zónai volt, azok a területek, ahol lehetetlen lett volna bármit megjósolni. Hari úgy érezte, talán ezek a piciny vulkánok elárulják, miért hanyatlik a Birodalom.

A lelke mélyén érezte, hogy a kiszámíthatatlanság éppúgy rossz az emberiségnek, mint az elméletének, ám ez elől nem lehetett kitérni.

Ez az a titok, amit a császár meg a többiek soha nem tudhatnak meg. Hari tisztában volt vele, amíg nem lesz képes uralni a káoszt, vagy legalább belelesni, addig a pszichohistória a laikus számára nem egyéb kóklerségnél.

Úgy döntött, megvizsgál egy esetet. Talán ezután tisztábban lát majd. Kiválasztotta a Sarkot, azt a bolygót, ahol megtalálták és kifejlesztették Voltaire és Johanna szimjeit. A világ az Új-reneszánsz Bölcsőjének nevezte magát. A rendelkezésre álló értékek alapján a Sark lakói okos, kreatív emberek.

Hari képtelen volt elnyomni egy ásítást. Rendben. A Sark most pozitív. Virágzó gazdaság. A stílusok és a divat egyik fellegvára. Ám a jellemzői miatt mégis a káoszvilágok közé tartozott. A modell szerint jó darabig felfelé emelkedett, fittyet hányva arra a lassító mechanizmusra, ami nagyjából azonos szinten tartotta a Birodalom bolygóinak többségét.

Azután... A társadalmi szerkezet felbomlott. A bolygó visszasüllyedt a fejlődés előtti állapotába (Hari az adatokból tudta, az a Sark esetében az anarcho-industrializmus volt). A hanyatlást nem hadiflották idézték elő – a császár a látszat ellenére nem hívta segítségül az erőszakot az uralkodáshoz. A káoszvilágokat a társadalmi evolúció sodorta romlásba, és végül pusztulásba. Az ilyen események utórezgéseit az egész galaxis megérezte.

Az utóbbi időben valahogy megszaporodtak a káoszvilágok, gondolta Hari. A Birodalom szemmel láthatóan hanyatlott. A termelékenységi mutatók alacsonyak, csökken a társadalmi síkok koherenciája.

Miért?

Hari felállt, és elindult az edzőterem felé. Az agy már eleget mozgott; itt az ideje, hogy a test kiizzadja magából az elme frusztrációját.

5.

Nem akart elmenni a Nagy Birodalmi Egyetemek Konferenciájára, de az egyik császári protokollos megsúgta neki, a főminiszter-jelöltnek vannak bizonyos kötelességei.

Hari nem tehetett mást, Dors kíséretében kötelességtudóan megjelent a gigantikus Birodalmi Fesztiválpalotában. Különítményesei diszkrét, üzletemberes ruhát viseltek, amit a középszintű merisztokratáknak kijáró foDors gallérral egészítettek ki.

– Remekül beleolvadnak a tömegbe, nem? – Dors a kérdést viccnek szánta.

Hari, ahogy jobban körülnézett, észrevette, hogy a vendégek első pillantásra rájönnek álruhás különítményesei valódi rendeltetésére. Egy kicsit kedvetlenül vette tudomásul, hogy ő tényleg merisztokratáknak hitte volna őket.

Beléptek egy magas, dupla boltíves folyosóra. Kétoldalt régi szobrok sorakoztak. Hari figyelmesen elolvasta az egyik alatt világító feliratot, ami arra buzdította a közönséget, hogy nyalja meg a szobrokat. Biológiai kockázatra természetesen nem kellett gondolni. Hari úgy gondolta, kipróbálja a dolgot. Furcsa íz maradt a nyelvén, ami leginkább az olajban sült almáéra emlékeztetett.

– Mi az első napirendi pont? – kérdezte Hari a protokollosát.

– Az akadémiai potentát audienciája – felelte a nő. – Egyedül kell mennie – tette hozzá jelentőségteljesen.

Dors természetesen ellenkezett, Hari pedig megpróbált valami kompromisszumot találni. Megállapodtak, hogy Dors az ajtóban marad.

– Felszolgáltatok önnek némi harapnivalót – mondta félénken a protokollos nő.

– Árulja el – villantott rá Dors egy jeges mosolyt –, miért ilyen fontos ez az audiencia?

A protokollos lenéző pillantást vetett Dorsra.

– A potentátnak nagy hatalma van a Főtanácson belül.

– Szerzek magamnak néhány szavazatot – mondta Hari nyugtatóan.

– Egy kis udvarias csevegés, ennyi lesz az egész – biztosította a protokollos.

– Persze, persze, csak... Hogy is mondják ezt illedelmesen? Meg kell pusszantanom az illető úr... vagy hölgy hátsóját. Ennyi az egész.

Dors elmosolyodott.

– Ajánlom, hogy ne nő legyen az illető!

– Döbbenetes, hogy az ilyen udvarias csevegések milyen szoros kapcsolatban vannak a szexszel!

A protokollos zavartan köhintett, majd átvezette Harit néhány energiafüggönyön. A férfi haján szikrák pattogtak. A jelek szerint a potentát is gondoskodott a személyes biztonságáról.

Amikor végre megállhatott, Hari azon kapta magát, hogy egy tekintélyes korú, mesterséges szépségű hölgy társaságában van. Ah, gondolta, szóval ezért köhögött úgy a protokollosom!

– Kedves öntől, hogy idefáradt. – A nő mozdulatlanul állt. Egyik, csuklóban lazán behajlított kezét előrenyújtotta. Mögötte egy mesterséges vízesés csobogott, vízkeretet vonva teste köré.

Hari úgy érezte magát, mintha egy múzeumi életképet nézegetne. Fogalma sem volt róla, megcsókolja, vagy csak megfogja a hölgy kezét. Végül megfogta és megrázta – a nő tekintete elárulta, rosszul döntött.

A hölgy vastag sminket viselt. Ahogy előredőlve megszólalt, sejteni lehetett, savószínű szemével sok olyasmit meglát, amit a közönséges emberek nem. Valamikor egészen eredeti gondolatokkal rendelkező filozófus volt, most a spirálkarok valamennyi merisztokratája őt tekintette úrnőjének.

Mielőtt leültek, a hölgy oldalra intett.

– Ó, lenne szíves ezt a falat köddé változtatni?

Hari megnyomta a megfelelő kapcsolót. A vízesés azonnal eltűnt; helyén sűrűn gomolygó köd jelent meg.

– Valahogy mindig elromlik a program, és a szerkezet nem korrigálja magát – magyarázta a nő.

Így akarja kialakítani a hierarchiánkat, gondolta Hari. Elvégeztet velem egy apró feladatot, hogy jelezze, itt ő parancsol. Vagy talán azt akarja érzékeltetni, hogy nő, aki rá van utalva egy férfi segítségére? Esetleg nehezen mozog, és ráunt a vízesésére? Vagy az is lehet, hogy... én analizálok túl mindent?

– Figyelemreméltó dolgokat hallottam a munkájáról – jegyezte meg a nő. A hangjából érezni lehetett, szeretne kiemelkedni a tekintélyes úrnő szerepköréből, és könnyedebb társalgásra vágyik.

Hari elmormogott valami udvariasságot. Egy gépagyú serkentőt hozott. Hari megitta, de az anyag nem volt teljes egészében folyadék: selymes felhőpamacsként lebegett le a torkán.

– Elég gyakorlatiasnak tartja magát ahhoz, hogy miniszter legyen?

– Semmi sem gyakorlatiasabb és hasznosabb, mint egy jól megfogalmazott elmélet.

– Így beszél egy valódi matematikus. Valamennyi merisztokrata nevében remélem, valóban megfelelő a feladatra.

Hari arra gondolt, talán meg kellene mondania, hogy egyetlen porcikája sem kívánja a miniszterséget, de valami azt súgta neki, inkább hallgasson. A nő is remekül értett a hatalmi játszmákhoz, és – Hari hallomásból tudta – régebben elég bosszúálló volt.

A nő Hadra mosolygott.

– Úgy tudom, egészen elbűvölte a császárt az elméletével.

– Pedig pillanatnyilag nem lehet valódi elméletnek nevezni.

– Valami összegzésféle?

– Az áttöréseket a zsenik végzik, az összegzéseket a megszállottak.

– Gondolom tudja, ezek mennyire nevetséges ambíciók? – A savószínű szemben acélfény villant.

– Ööö... Még nem gondoltam végig, asszonyom.

– A tudomány önhatalmú szerkezet. Egyfolytában azt szajkózza, hogy a haladás mindig lehetséges, és persze kívánatos.

– Igazán? – Halnak időközben sikerült az arcára erőltetnie egy udvarias mosolyt, és most a világ összes kincséért sem vált volna meg ettől.

– Az ilyen elképzelésekből csak elnyomó társadalmi rendek emelkedhetnek ki. A tudomány úgynevezett objektivitása elrejti azt a tényt, hogy az egész valójában csak egy a "nyelvi játékok" között. A tudomány az egymással versengő vélemények egén ücsörgő önhatalmú konfigurációk egyike.

– Értem. – Hari számára egyre nehezebbé vált a mosolygás. Úgy érezte, bármelyik pillanatban megrepedhet az arca.

– Ahhoz, hogy az úgynevezett tudományos "igazságokat" a többi építmény fölé emeljük, először gyarmatosítani kell az intellektuális világot.

– Hmm. – Hari érezte, már nem bírja sokáig. – Tehát, ha jól értem, ön azt állítja, meg kell ismerni a tanulmányozás legjobb módszerét, mielőtt tudnánk, mire kell majd alkalmaznunk?

– A társadalomelmélet és a lingvisztikai analízis dönt el mindent, mivel minden "igazságnak" korlátozott történelmi és kulturális érvényessége van. Ebből következik, hogy az összes létező társadalom pszichohistóriája meglehetősen... abszurd.

Tehát már hozzá is eljutott a kifejezés, gondolta Hari. Hamar terjednek a hírek.

– Talán ön nem szánt elég időt a valóság tanulmányozására...

– Kedves megfogalmazás, professzor, de a "valóság", mint kategória, szintén egy társadalmi építmény.

– A tudomány természetesen társadalmi folyamat. De a tudományos elméletek nem csak a társadalmat tükrözik vissza!

– Milyen bájos, hogy még ezt gondolja! – A bágyadt mosoly nem rejtette el a savószínű szemek jeges villogását.

– Az elméletek nem az éppen érvényes divat szüleménye!.

– Professzor, tudnia kell, az elméletek nem egyebek, mint érdekes beszédtémák. Hari ügyelt rá, hogy hangja udvarias és halk maradjon.

– A hegymászók megvitatják, elméleteket készítenek arról, melyik a legjobb út a csúcs felé...

– A véleményükre hatást gyakorolnak a tapasztalataik és a társadalmi struktúrák. – ...de ha egyszer feljutnak, mind tudni fogják, melyik volt a jó. Senki sem fogja azt mondani, hogy "felépítették" a hegyet!

A nő összepréselte az ajkait, és felhajtott még egy ködfehér serkentőt.

– Hmm. Elementáris realizmus. De a "tényei" teóriákat foglalnak magukba. Látásmódokat.

– Nem tehetek róla, észreveszem, hogy az antropológusok, a szociológusok... az egész banda felsőbbrendűnek érzi magát, amikor tagadja a kemény tudományágak felfedezéseinek objektív realitását.

– Vannak olyan alapvető igazságok, amik függetlenek az emberektől, a nyelvektől és a kultúráktól, amelyek létrehozzák őket.

– Ezek szerint ön nem hisz az objektív realitásban?

– Mi az az objektum, ami nem reális?

Hari nevetett.

– Szójáték... Ezek szerint a nyelvi szerkezetek határozzák meg a látásmódunkat?

– Hát nem nyilvánvaló? Ebben a galaxisban számtalan kultúra létezik, és mindegyik másképpen látja azt a galaxist, amiben számtalan kultúra létezik, és...

– Másképpen látják a galaxist, de engedelmeskednek a törvényeknek. Több kísérlet kimutatta, hogy a gondolat és az érzékelés a nyelvtől függetlenül létezik.

– Miféle törvényekre gondolt?

– A társadalmi mozgások törvényeire. A társadalomtörténet egyik teóriája...

– Ön a lehetetlenre vállalkozik. Ha főminiszter akar lenni, ha élvezni kívánja a professzorok és a merisztokraták támogatását, magáévá kell tennie világszemléletünket.

Hari a legszívesebben azonnal visszavágott volna: Majd rádöbbentek!, de a végén mégis csak ennyit mondott:

– Majd meglátjuk...

– Nem olyannak látjuk a dolgokat, amilyenek – mondta a bölcs asszony –, hanem olyannak, amilyenek mi magunk vagyunk.

Hari szomorúan megállapította, hogy a Birodalomhoz hasonlóan a tanult emberek világában is megindult a belső rothadás.

6.

A potentát szertartásos szavakkal vezette ki a helyiségből Harit, aki természetesen felfogta a beszélgetés lényegét: a merisztokrácia hajlandó lenne támogatni őt a főminiszteri székért folyó harcban, feltéve, hogy elfogadja a köreikben érvényes elveket, vagy legalábbis hirdeti azokat.

Kiléptek a folyosóra. Dors még mindig a bejárat mellett állt. Hari, Dors, a potentát és a szokásos díszkíséret levonult a hatalmas rotundába. A kerek terem falait a különböző tudományos iskolák felségjelei, címerei és zászlói díszítették. A jelképek alatt sokezres tömeg hullámzott; a bölcsek beszélgettek, jelentéseket olvastak, előadóként vagy közönségként szónoklatokra készülődtek, és természetesen a maguk finom módján apró csatákat vívtak egymással.

– Szerinted túl fogjuk élni? – kérdezte Hari súgva.

– Majd vigyázok rád! – Dors erősen megszorította a férfi kezét.

Hari rádöbbent, felesége szó szerint értette a kérdést.

A potentát itt már nem ínyencként ízlelgette a serkentőket, hanem úgy nyalta be egyiket a másik után, mintha ezekkel akarna jóllakni. Harit és Dorst a bölcsek egyik csoportjától a másikig vezette. Időnként eszébe jutott, hogy a mellette lépdelő matematikus tulajdonképpen a vendége – ilyenkor úgy tett mintha nagyra becsülné Harit, és nem csak az óriási sakkjátszma egyik bábuját látná benne. Sajnos az ő fogalmai szerint az érdeklődés azonos volt a másik magánéletében való turkálással. Dors természetesen ellenállt a faggatásnak, a kérdésekre legfeljebb egy-egy mosollyal vagy fejrázással felelt. Hari viszont, amikor a potentát megkérdezte tőle, hol tartózkodik a legszívesebben, nem tudta megállni, hogy ne így feleljen:

– Én a legszívesebben önmegtartózkodom – mondta halkan.

A protokollos alig kapott levegőt a döbbenettől, de Hari tréfája elsikkadt a zsivajban.

A matematikus bosszantónak találta a professzorokat. Céltalan iróniával beszéltek mindenről; felvont szemöldökkel, affektálva magyaráztak, és hanghordozásukból kitűnt, magasabb rendűnek tartják magukat mindennél, amit témájukul választottak. Harit irtózatosan felhergelték tőrhegyes humorukkal és életunt paradoxonjaikkal. Tudta ő jól, hogy a legádázabb viták olyan ügyekben folynak, ahol egyik álláspontot sem lehet bizonyítékokkal alátámasztani, de mégis úgy érezte, ha valaki professzor lett, elvárható tőle a minimális jó modor.

A fizika és a kozmológia alapjait már az ősidőkben kidolgozták. A birodalmi tudománytörténettel foglalkozók mind azon ügyködtek, hogy előkaparják a régi elméletek részleteit, megtalálják a legideálisabb felhasználási területüket. Az emberi faj egy folyamatosan táguló, lassuló kozmosz csapdájában élt, és arra ítéltetett, hogy végignézze a csillagok kihunyását. A jövő felé vezető útnak is az univerzumban uralkodó törvények szabtak irányt. Az ember nem tehetett semmit a sorsa ellen, legfeljebb – ha akarta – megérthette az okait. Megnyílt a legnagyobb intellektuális rezervátum. A modern tudósok sokkal inkább hasonlítottak a telepesekre, a bámészkodó turistákra, mint a valódi felfedezőkre.

A merisztokraták közül csak kevésnek volt gyermeke; valami furcsa sterilitás lengte körül őket. Hari eltűnődött, létezik-e középút az itt terjengő hűvös, meddő merevség, és a káoszvilágokon megjelent "reneszánsz" nyüzsgő káosza között. Talán az emberi természet alapjait is jobban meg kellene ismernie...

A protokollos levezette Harit és Dorst egy spirális légrampán. Az elektrosztatikus részecskék megfogták, és egyre lejjebb eresztették testüket a függőleges járatban. Hari lenézett, és elszörnyedt. A lábuk alatt médiások hada tolongott. Megremegett. Dors megszorította a kezét.

– Muszáj beszélned velük? – kérdezte a nő.

Hari felsóhajtott.

– Ha nem törődöm velük, akkor azt fogják jelenteni.

– Majd Lamurk elszórakoztatja őket!

– Nem. – Hari szeme résnyire szűkült. – Ha egyszer már belekeveredtem ebbe az egészbe, nyerésre játszom.

– Döntöttél, igaz? – kérdezte Dors döbbenten.

– Hogy megpróbálom-e? Igen.

– Miért? Mi történt?

– Az a nő... a potentát... Ő, meg a hozzá hasonlók úgy tartják, a világ nem más, mint egy véleményhalmaz.

– És mi köze van ennek Lamurkhoz?

– Ezt nem tudom megmagyarázni. Talán az, hogy ők mindannyian a hanyatlás részei.

Dors figyelmesen a férfi arcára nézett.

– Sohasem foglak igazán megérteni.

– Nem baj. Úgy unalmas lennék, nem?

A médiások közeledtek, a háromdimenziós felvevők fegyverként meredtek Hariék felé.

– Minden interjú úgy kezdődik, mint egy csábítás – súgta Hari –, és úgy fejeződik be, mint egy árulás. – Leértek a járat aljába.

– Seldon professzor, önt mint matematikust, a főminiszteri cím várományosát, heliconit ismeri a közvélemény. Ön...

– Csak akkor jöttem rá, hogy heliconi vagyok, amikor a Trantorra érkeztem.

– A matematikusi karrierje...

– Csak akkor jöttem rá, hogy matematikusként gondolkodom, amikor találkoztam a politikusokkal.

– Nos, akkor mint politikus...

– Ettől még heliconi maradok.

Néhányan felnevettek.

– Ön kedveli a tradíciókat, igaz?

– Ha működőképesek.

– Nem szabad nyitva lenni régi ideák felé – mondta egy magas, vékony nő, aki a Fornax-zónából érkezett. – Bir’alom jövője sok ember határozni meg, nem sok törvény. Egyetért?

A Racionalisták által használt leegyszerűsített, személyes névmásoktól, névelőktől, ragoktól és bonyolult mondatszerkezetektől mentes galaktikus nyelvet beszélte. A kiejtése is furcsa volt, de Hari elég jól megértette, bár ő mindig jobban szerette a gazdag és kifejező klasszikus nyelvjárást. Elégedetten tapasztalta, hogy többen hangos tiltakozással reagáltak a nő véleményt kifejező, nyakatekert kérdésére. A lármázó tömegen végignézve újra rádöbbent, milyen sok különböző kultúrájú csoport egyesül még mindig a klasszikus galaktikus nyelv zászlaja alatt.

A nyelv alapszabályait a Birodalom létrejöttekor határozták meg, és ezek a szabályok az évezredek múltával semmit sem változtak. Hari már korábban beillesztett az egyenletébe egy kisebb képletet, melynek változói lehetővé tették a lingvisztika állóvizébe kövekként becsapódó, hullámokat kavaró új kifejezések hatásának vizsgálatát. A galaktikus nyelv elég rugalmas volt ahhoz, hogy a sokak által Rats-oknak, vagyis Patkányoknak nevezett Racionalisták egyszerűsítései, vagy akár a szójátékok is beleférjenek az ősrégi szabályok alkotta keretbe.

Hari megpróbálta mindezt elmagyarázni a fornaxi riporternek, ám a nő letorkollta:

– Nem támogatni sok furcsaság! Támogatni sok szabály. Sok régi mód megbukni. Mint matematikus, Seldon fog lenni...

– Hallgasson végig! – kiáltott Hari bosszúsan. – Még a zárt axiomatikus rendszerekben sem lehet minden kérdést előre megválaszolni. Szerintem magának fogalma sem lehet arról, mit fogok tenni főminiszterként.

– Seldon gondolni, Tanács elfogadni magyarázat? – kérdezte a nő.

– A magyarázat dicsősége az, ha mindazok elfogadják, akik nem találták meg a választ a kérdésre – vágott vissza Hari. Legnagyobb meglepetésére többen tapsolni kezdtek.

– Az ön történelemelmélete tagadja, hogy Istennek hatalmában áll beleavatkozni az emberek ügyeibe! – kiáltott egy vékony férfi. A termete alapján valamelyik alacsony gravitációjú bolygóról érkezett. – Erről mi a véleménye?

Hari már-már rábólintott az állításra (az igazat megvallva nem találta túl fontosnak a kérdést), amikor Dors hirtelen elé lépett.

– Erre a kérdésre hadd válaszoljak az egyik kutatásom ismertetésével – mondta mosolyogva. – Ráakadtam egy körülbelül ezer évvel ezelőtt élt történész munkájára. Az imák hatalmát vizsgálgatta.

Hari szája tátva maradt a csodálkozástól.

– Hogyan állíthatja valaki, hogy tudományos módszerekkel... – kezdte a cingár férfi.

– Az illető rájött, hogy az emberek mindig a leghíresebb, legmagasabb rangú társaikért imádkoztak a legtöbbet.

– A császárokért? – kérdezte a férfi hitetlenkedve.

– Pontosan. Meg persze a császári család tagjaiért. Az illető történész analizálta ezen előkelőségek halálozási mutatóit.

Hari erről még sohasem hallott, de a benne lakozó örök kételkedő részleteket követelt.

– Úgy, hogy figyelembe vette az átlagosnál jóval magasabb szintű egészségügyi ellátást, a hétköznapi balesetek bekövetkeztének minimális valószínűségét? Dors elmosolyodott.

– Természetesen. Plusz a merényletek kockázati értékét.

A fickónak fogalma sem volt róla, Dors hova akar kilyukadni, de felülkerekedett benne a kíváncsiság.

– És?

– Rájött – folytatta Dors –, hogy a császárok korábban haltak meg, mint azok, akikért senki sem imádkozott.

A sovány riporter döbbenten, dühösen nézett Dorsra. Hari is a felesége felé fordult.

– És mire jött rá az imák hatásával kapcsolatban? – kérdezte.

– Nem bizonyosodott be egyértelműen, hogy az imának bármilyen káros hatása lett volna.

A médiások szórakoztatónak találták a történetet, ami tulajdonképpen nem adott választ a feltett kérdésre. Hari úgy érezte, egyelőre elég volt az interjúkból.

– Köszönjük – mondta. Dorsszal együtt behúzódott a különítményesek fala mögé. Visszaemelkedtek a kerek csarnokba, a tudósok tömegébe. Cleon korábban arra buzdította Harit, érintkezzen sokat ezekkel az emberekkel, mert ők, a merisztokraták lehetnek legfőbb támogatói. Elvben egyetértett ezzel az elgondolással, ám most mégis kelletlenül lépett közéjük.

Az első harminc perc után rájött, hogy minden a stílusán múlik. A falusias Heliconon már korán megtanulta, a jó modor, a civilizált viselkedés sokat számít. A ragyogó elméjű professzorok, akadémikusok között sok olyannal találkozott, akik neveletlennek tűntek. Csak később jött rá, hogy ezek az emberek más értékrend szerint élnek, mint az átlag: az ő világukban az ész sokkal többet számított, mint a jó modor. Hangjuk arrogáns volt, túlzottan magabiztos, és amikor véleményt alkottak valamiről, időnként még arra sem pazaroltak energiát, hogy megőrizzék a modorosság látszatát. Harinak, amikor velük beszélt, mindig emlékeztetnie kellett magát, hogy így kezdje mondókáját:

– Minden tiszteletem az előttem szólóé, de...

Az, hogy komolyan is gondolja, amit mond, külön erőfeszítést igényelt.

Aztán persze ott voltak a társalgás nem verbális elemei. Bizonyos körökben a testbeszéd létfontosságú, elsajátítandó tudománynak számított. Külön, gondosan megtervezett pózok voltak a bizalom, a türelmetlenség, az alázat négy különböző árnyalata, a fenyegetés, a tisztelet, a szerénység és a többi érzelem kifejezésére. Ezeket a testkódokat tudat alatt mindenki értelmezte; mindegyik kiváltotta a kívánt neurológiai állapotot úgy az alkalmazójánál, mint a hallgatóságnál. A testbeszéd elemei már az ősidőktől fogva megtalálhatók voltak a táncban, a politikában, a harcművészetekben. Ha valaki megfelelően értett az alkalmazásához, rengeteg információt közölhetett a segítségével. (A hozzá nem értők dolgát egy, a nyelv szavait értelmező szótárhoz hasonló gesztustár segítette.)

Az egyik galaxisszerte ismert filozófus ragyogó mosolyt villantott Harira. Testtartása elképesztő önbizalomról árulkodott.

– Professzor, remélem nem gondolja komolyan azt az állítását, hogy képes lesz átplántálni a matematikát a történelembe? Az emberek azzá lesznek, amivé válni akarnak. Nincs az az egyenlet, amivel le lehetne beszélni őket erről!

– Én csak a történelem leírásának módját keresem. Ennyi az egész.

– Tehát nem történelmi alaptézist kíván megfogalmazni?

Kerüld a nyílt tagadást!, figyelmeztette magát Hari.

– Ha majd képes leszek leírni az emberi természet egy kicsiny darabkáját, tudni fogom, hogy jó úton haladok.

– Ah, az emberi természet! Aligha létezik ilyesmi – mondta a férfi mély meggyőződéssel. (Felsőtestét elfordította, karjait fürgén maga elé kapta.)

– Pedig létezik! – vágott vissza Hari.

Sajnálkozó mosoly, lusta vállrándítás:

– Miért létezne?

– Faji örökségünk révén a különböző társadalmakban, a világok millióin élő emberek ugyanabba a halmazba tartoznak. Közös jellemzőik összességét akár "emberi természetnek" is nevezhetjük.

– Nem hiszem, hogy túl sok olyan tény létezik, ami általánosságban jellemzi az embereket.

– Szülő-gyermek kapcsolat. A nemek közötti munkamegosztás...

– Nos, ezeket az állatoknál is megtalálhatjuk. Szerintem...

– A vérfertőzés elkerülése. Altruizmus, amit humanitáriusságnak is nevezünk. Ezek csak nálunk találhatók meg.

– Nos, ezek az azonos fajhoz tartozó élőlények esetében mindig...

– Vessünk egy pillantást a negatív oldalunkra is! Az idegenektől való félelem. Törzsi rendszer... Erre jó példa a Trantor nyolcszáz szektora! A legkisebb csoportokon belül is meglévő hierarchia. Ez a császári udvartól kezdve a hétvégi tekecsapatokig minden emberi közösségben létezik.

– Nem használhat ilyen groteszk hasonlatokat! Nem primitivizálhatja a kérdést!

– De igen. Megtehetem. De nézzük tovább: a hímdominancia általában, de főként a források megritkulása esetén mindig területi agressziót eredményezett.

– Ezek mind apró jellemzők!

– Pedig éppen ezek kapcsolnak össze minket. A fejlett Trantor polgárai, és mondjuk az arcadiai földművesek ismerik egymás reakcióit, egymás életét, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy a gének, amelyek emberré teszik őket, azonos forrásból származnak.

Véleménye nem talált kedvező fogadtatásra. Az arcok ráncba szaladtak, az ajkak helytelenítően lebiggyedtek. Hari érezte, túllőtt a célon, és ami még rosszabb: kis híján lerántotta a leplet a pszichohistóriáról.

Mégis nehéznek találta az őszintétlen beszédet. Az ő szemében a humán és a társadalmi tudományok csupán a matematikai és a biológia specializálódott ágazatai voltak. A történelmet, a földrajzot, az irodalmat csupán szimptómáknak tartotta. Az antropológia és a szociológia együttesen a faj szociobiológiájává vált. Mégsem volt képes ráérezni, hogy ezt hogyan építse be az egyenletekbe.

Hirtelen rádöbbent, csak azért kezdett szónokolni, mert így akart véget vetni a frusztrációnak, amit az váltott ki, hogy nem tudta összerakni a felkínálkozó részleteket. Sajnos ez sem volt mentség a hülyeségre. Kinyitotta a száját, hogy helyre tegye a dolgot, de...

Meglátta a balról közeledő, ideges férfit. Eltorzult száj, fehéren villogó szem. Kinyújtott kéz – előrelendül, döf. Az ujjak egy vékony, krómozott csövet szorongatnak. A cső hegyén pici lyuk, sötét pötty, ami a szeme láttára tágulni, nőni kezdett, és a végén már olyan hatalmas lett, mint a galaxis középpontjában ólálkodó, mindent felfaló szörny pofája...

Dors gyakorlott mozdulattal csapott le a pasasra. A kart feltolta, lesújtott a nyakra, és a gyomorba öklözött. Kicsavarta a kart, oldalt fordította a testet. Bal lábával kisöpörte a lábakat, jobb kezével lefelé nyomta a fejet...

Mindketten a padlóra zuhantak. Dors volt felül. A fegyver messzire csúszott az összegyűltek lábai között. A tömeg pánikba esve hátrébb hőkölt.

A különítményesek körbefogták védencüket. Hari semmit sem látott. Dors nevét kiáltotta. Mindenfelől sikolyokat, ordítozást hallott. Egyre nőtt a kavarodás. Azután...

A különítményesek eltűntek Hari mellől. A merénylő feltápászkodott. Dors már előtte állt; reszkető kézzel markolta a pisztolyt. Támadója nagy nehezen kiegyenesedett.

– Hangrögzítő – mondta Dors leverten.

– Micsoda?! – Hari alig hallotta a hangját az irtózatos lármában. A "merénylő" bal karja természetellenes szögben állt. Valószínűleg eltört.

– Én... egyetértettem önnel... minden szavával – krákogta holtsápadt arccal. – Őszintén mondom.

7.

Hari apja a botrányok legtöbbjét "nevetséges perpatvarnak" nevezte.

– Sok hűhó, semmiért – mondogatta megvetően, amikor egy ügy kapcsán valaki elefántot csinált a hangyából.

A Nagy Birodalmi Egyetemek Konferenciáján történt incidens óriási perpatvarrá változott. A 3D kamerák minden részletet rögzítettek; a felvétel, ami a Professzor felesége lecsapja a rajongót címet kapta, minden egyes lejátszása után magasabbra lobbantak a botrány lángjai.

Cleon felhívta Harit, és aprólékosan elmagyarázta, milyen terhet jelenthetnek a magas rangú tisztségviselők számára a feleségek.

– Attól tartok, ez az eset hatással lesz a megválasztására – mondta. – Azt hiszem, személyesen kell rendbe hoznom a dolgot.

Hari erről a hívásról nem beszélt Dorsnak. Pontosan tudta, Cleon mire célzott. A birodalmi tisztségviselők körében mindennapos gyakorlatnak számított, hogy elváltak házastársaiktól. "Összeegyeztethetetlennek" tartották a munkájukat és a házasságot. Valójában arról volt szó, hogy alkalmatlanná váltak az ilyen kapcsolatra: a hatalom birtoklása, a még több hatalom iránti vágy kiirtott belőlük minden más érzést. Még a szerelmet is.

Harit felbosszantotta a császárral folytatott beszélgetés. Amikor hazament, Dors a konyhában dolgozgatott. A férfi arra számított, felesége tárt karokkal fogadja majd. Dors felnyitott karokkal fogadta.

Könyéktől csuklóig lehúzott bőre olyan petyhüdten csüngött, mint egy üres kesztyű. Egy parányi szerszámmal a mesterséges ideghálókkal körbefont ereket piszkálgatta. A bonyolult elektronikus szerkezetekkel teli alkar nedvesen, vörösen csillogott. Dors a csuklóját javítgatta; a vékonyka, sárga huzalokon nem látszott, hogy háromszor akkora terhelést bírnak el, mint az emberi inak.

– Az a pasas sebesített meg? – kérdezte Hari.

– Nem, én tehetek róla.

– Rándulás?

Dors elmosolyodott, de nyoma sem volt rajta a vidámságnak.

– Az én végtagjaim nem rándulnak meg. Nem hajlik a csuklóm. Kicserélem.

– Az ilyen munkáknál a szakértelem a legfontosabb!

Dors kérdően Harira nézett, aki úgy döntött, inkább mégsem csinál viccet a helyzetből. Általában eszébe sem jutott, hogy a felesége, a szerelme, robot, vagyis pontosabban: technikai alapokra épült ember-robot szintézis, humaniform.

Az ősrégi pozitronikus robot, R. Daneel Olivaw révén ismerte meg Dorsot. Olivaw volt az, aki megmentette Hari életét, amikor nem sokkal azután, hogy életében először a Trantorra érkezett, máris belekeveredett a politikai erők csatározásába. Dors először testőrként lépett fel Hari mellett. A férfi már kezdettől fogva tudta, hogy a nő nem ember, de ez nem akadályozta meg abban, hogy belészeressen. Testközeli példán látta, hogy az intelligencia, a jellem, a báj, a szexualitás nem az emberek privilégiumai.

Hari, hogy múlassa az időt, készített Dorsnak egy italt. Már hozzászokott a látványhoz, és ahhoz, hogy a felesége időnként megjavítja magát. Általában nem a legsterilebb körülmények között végezte a munkát. Hari eleinte aggódott emiatt, ám Dors elmagyarázta neki, hogy a humaniform robotok több olyan fertőtlenítő módszert alkalmazhatnak, amelyek az emberek esetében hatástalanok lennének. Harinak fogalma sem volt róla, ez hogyan lehetséges. Dors nem szeretett erről a témáról beszélni; többször előfordult, hogy ingerülten reagált férje kíváncsiskodására.

Dors fájdalmas grimaszokat vágva visszahúzta a bőrt a helyére. Idegrendszerének egész szekcióit ki tudta kapcsolni – természetesen néhány teszt-idegszál ilyenkor is aktív maradt –, most mégsem tette. A sebek halk reccsenésekkel beforrtak.

– Na lássuk! – Dors megforgatta a csuklóit. Két éles kattanás hallatszott. – Minden a helyére került.

– Tudod, a legtöbb ember elég... visszataszítónak tartaná ezt a látványt.

– Ezért nem szoktam az utcán magamba piszkálni.

– Pedig nagy közönséged lenne.

Mindketten tudták, hajtóvadászat indulna Dors után, ha valaki rájönne, valójában micsoda. A fejlett képességekkel rendelkező robotok már évezredek óta illegálisnak számítottak. A gépagyúakat csak azért fogadták el, mert intelligenciájuk alacsony szintű volt – gyártóik ügyeltek rá, nehogy magasabbra emeljék értelmi színvonalukat a törvényekben előírt értékeknél. A szabványi előírások megsértése főbenjáró bűnnek, Birodalom-ellenes cselekedetnek számított. A törvény mögött ráadásul erős, az ősidőkben gyökerező érzések álltak – ezt többek között a Junin-szektorban bekövetkezett zavargás is bebizonyította.

A numerikus szimulációk létezését is törvények tiltották. Ez volt az oka annak, hogy Voltaire és Johanna szimjeit – amiket a Sark forrófejű új-reneszánsz bohócai fejlesztettek ki – gondosan átalakították, hogy megfeleljenek az érvényes szabványoknak. A jelek szerint azonban az a Marq nevezetű fickó a Fortélyszövetségtől, az utolsó pillanatban felturbózta Voltaire-t. Mivel a szimet nem sokkal később törölték, a törvényszegést senki sem fedezte fel.

Hari még véletlenül sem akarta megszegni a törvényeket, de úgy érezte, ez az egész tiltás ostobaság. Egész élete Dors, egy rejtőzködő pária körül forgott.

– Úgy döntöttem, kiszállok ebből a főminiszteri játékból – mondta a férfi határozottan.

– Ne! – pislogott Dors.

– De igen.

– Megegyeztünk, hogy megéri a kockázat! A figyelem középpontjába kerülsz, de közben szert teszel némi hatalomra.

– Aminek birtokában megvédhetem a pszichohistóriát. Igen. De arra nem számítottam, hogy te is reflektorfénybe kerülsz!

– Erről csakis én tehetek.

– A ház előtt egy rakás kamerát szegeztek rám a médiások. Szerintem rád várnak.

– Akkor itt maradok.

– Meddig?

– A különítményesek majd kivisznek valamelyik új kijáraton. Egyet már kivágtak, és beleépítettek egy gravitációs liftet.

– Örökre nem bújhatsz el előlük, drágám!

Dors felállt, és megölelte a férfit.

– Akkor is el tudok tűnni, ha rájönnek, mi vagyok.

– Ha szerencséd van. De ha elmennél... Nem tudok nélküled élni.

– Átalakulhatok.

– Egy másik testbe?

– Igen. Megváltozna a bőröm, a szaruhártyám, néhány külső tulajdonságom.

– Kapnál egy leltári számot, és visszaküldenének hozzám?

Dors teste megmerevedett Hari karjai között.

– Igen.

– Mi az, amit ti... a te fajtád nem tud megcsinálni?

– Nem tudjuk felfedezni a pszichohistóriát.

Hari csalódottan elfordult, és a falra csapott.

– A fenébe! Semmi sem olyan fontos, mint mi!

– Én is ugyanígy érzek, de azt hiszem, a te számodra most az a legfontosabb, hogy ne veszítsd el a főminiszteri cím megszerzésének lehetőségét.

– Miért? – Hari villogó szemekkel körbejárta a nappalit.

– Te nagystílű játékos vagy. Bárki legyen is az, aki meg akar gyilkolni...

– Cleon szerint Lamurk az.

– ...előbb-utóbb rá fog jönni, azzal, hogy visszaléptet, nem old meg semmit. A császár később... bármikor visszahozhat a játéktérre.

– Nem szeretem, ha úgy beszélnek rólam, mint egy sakkfiguráról.

– Mint mondjuk egy bástyáról? Igen, szerintem legjobban arra hasonlítasz... Ne felejtsd el, vannak mások, más frakciók, akik esetleg félre akarnak állítani téged.

– Például?

– Mondjuk a potentát.

– De hiszen ő éppen olyan tudós, mint én!

– Tudós volt. Most már ő is bábu a sakktáblán.

– Remélem, nem ő a királynő...

Dors megcsókolta a férjét.

– Tudnod kell, hogy a fürkészprogramom elkészítette Lamurk múltjának elemzését. A jelek arra vallanak, hogy amíg felért a csúcsra, legalább fél tucat riválisát tette el láb alól. Az is kiderült, hogy hagyománytisztelő...

– Szép tőle.

– ...legalábbis a módszerei alapján annak tűnik. – Dors furcsa tekintettel nézett Harira. – A vetélytársait megkéselték. A politikai intrikák klasszikus befejezési módja.

– Nem is hittem volna, hogy Lamurknak ilyen jó stílusérzéke van!

– A felfogása is klasszikus. Az ő szemében te csupán egy gyalog vagy, akit a legcélszerűbb azonnal lesöpörni a tábláról.

– Elég szenvtelenül beszélsz erről az egészről...

– Arra tanítottak... úgy építettek, hogy hideg fejjel ítélkezzem és cselekedjek.

– Ezt hogyan egyezteted össze azzal, hogy a védelmemben esetleg meg kell ölnöd egy embert?

– Nulladik Törvény – mondta Dors egyszerűen.

– Aha. "A robot nem okozhat kárt az emberiségnek, avagy nem tűrheti el, hogy tétlensége miatt sérelem érje az emberiséget".

– E nélkül nem sérthetném meg az Első Törvényt.

– Amit módosítottatok. "A robot nem tehet kárt emberi lényben, és nem tűrheti el, hogy tétlensége miatt sérelem érjen akár egyetlen emberi lényt is, kivéve, ha ez sértené a Nulladik Törvényt." Jól mondom?

– Igen.

– Te ebben a játékban is részt veszel. Nagyon kemények a szabályai.

– Itt nagyobb a tét.

– A pszichohistória pedig új stratégiát adna a kezetekbe.

– Bizonyos értelemben igen. – Dors hangja ellágyult. Újra átkarolta a férfit. – Nem lenne szabad így hajtanod magad...

– De ezek az átkozott játékok soha nem érnek véget!

– Muszáj folytatódniuk.

Hari szenvedélyesen megcsókolta a nőt, de közben mélyen legbelül valami megmoccant benne; valami kavarogni kezdett, de hiábavalóan pörgött a sötétben.

8.

Másnap reggel Yugo az irodájában várt rá.

– Most mit tudsz csinálni? – kérdezte vörös arccal, tágra nyílt szemekkel.

– Ööö... Mármint mivel?

– A hírek! Az Őrök megtámadták a Bástyát!

– Aha. – Hari homályosan emlékezett rá, hogy az egyik dahli frakció kirobbantott egy kisebb felkelést, és elfoglalta az egyik erődítményt. A tárgyalások elhúzódtak. Igen, már Yugo is többször beszélt a dologról. – Trantori ügy, nem? Helyi válság?

– Mi annak szántuk! – Yugo izgatottan hadonászott; kezei eszelős röptű madarakként mozogtak a levegőben. – Aztán beléptek a képbe az őrök. Figyelmeztetés nélkül. Több mint négyszáz embert megöltek. Figyelmeztetés nélkül, egyszerűen szétrobbantották őket!

– Döbbenetes – mondta Hari. Remélte, együtt érzően cseng a hangja.

Az igazat megvallva szemernyit sem érdekelte az ügy; egyik félnek sem adott igazat, azt sem tudta, miről vitatkoznak. Sohasem foglalkozott a világ hétköznapi eseményeivel, sem az aktuális hírekkel, amelyek felizgatták ugyan az embert, de semmire sem tanították meg. A pszichohistóriának az ő személyiségéből és analitikus képességéből fakadó lényege éppen az volt, hogy a klímát vizsgálta, és nem törődött a napi időjárással.

– Nem tudnál tenni valamit?

– Mit?

– Tiltakozz a császárnál!

– Nem fog foglalkozni velem. Ez trantori belügy, és...

– És sértés. Téged sértettek meg vele!

– Az nem lehet – mondta Hari, és hogy ne tűnjön abszolút tájékozatlannak, sietve hozzátette: – Szándékosan távol maradtam az ügytől.

– De ez Lamurk műve!

Hari meglepődött.

– Micsoda? Lamurknak nincs hatalma a Trantoron. Ő birodalmi régens.

– Ne csináld már, Hari! Senki sem veszi be ezt a régi hatalomszeparációs maszlagot! Ez lejárt lemez!

Tényleg?, akarta kérdezni Hari, de még időben rájött, Yugonak igaza van. Egyszerűen megfeledkezett arról, hogy figyelembe vegye a birodalmi szerkezetek hosszú, lassú erózióját. Az egyenlet jobb oldalán ugyan ezek a változók is szerepeltek, de sohasem jutott eszébe, hogy a hanyatlásnak kemény, kézzelfogható, helyi jelei is lehetnek.

– Szóval szerinted ideje lenne hatalmat szerezni a Főtanácsban?

– Muszáj lesz – morfondírozott Yugo. – Ezek a régensek, ezek nem szeretik, ha megzabolázhatatlan népek élnek a közelükben. Azt akarják, hogy a Trantor szép legyen, és rendezett meg minden. Még akkor is, ha ennek érdekében le kell tiporniuk pár embert.

– Az a képviseleti ügy van a háttérben, igaz?

– Eltaláltad! Az egész Muscle Shoals-szektorban élnek dahliak, de mit gondolsz, tudjuk képviseltetni magunkat? Hát nem! Könyörögnünk kell, rimánkodnunk...

– Én majd... Megteszem, ami tőlem telik. – Hari megadóan felemelte a kezét, hogy véget vessen a panaszos litániának.

– A császár majd rendbe teszi a dolgokat!

Hari ismerte annyira a császárt, hogy tudja, semmit sem fog rendbe tenni. Cleon nem törődött azzal, mi történik a Trantoron, legfeljebb akkor kapta fel a fejét, ha a palotájából is látni lehetett az égő kerületeket. Gyakran megjegyezte: Én a galaxis császára vagyok, nem pedig egy városé!

Yugo elviharzott. Hari asztalán csipogni kezdett a belfon.

– A Birodalmi Különleges Osztag századosa van itt, uram – szólalt meg a titkárnője hangja.

– Megmondtam neki, hogy maradjon odakint.

– Kihallgatást kér, uram. Azt mondja, üzenetet hozott.

Hari felsóhajtott. Úgy tervezte, ezt a napot arra szánja, hogy átgondol néhány dolgot.

A százados merev testtartással állt meg előtte, és visszautasította a felkínált széket.

– Azért jöttem, professzor úr, hogy tisztelettel előadjam a Különleges Osztag parancsnokságának javaslatait.

– Ezt levélben is megtehették volna. Tulajdonképpen az lesz a legjobb, ha küldenek egy feljegyzést. Most, ha megbocsát, dolgoznom kell, és...

– Uram, a legmélyebb tisztelettel közlöm, ezt meg kell beszélnünk.

Hari visszazökkent a székébe, és beleegyezően intett. A százados feszengve ácsorgott, majd nagy nehezen megszólalt.

– A parancsnokság azt kívánja, hogy a professzor úr felesége a jövőben ne kísérje el a professzor urat a társadalmi rendezvényekre.

– Aha. Szóval valaki engedett a nyomásnak.

– A parancsnokság továbbá azt kívánja, hogy a professzor úr felesége többé ne lépjen be a palotába.

– Micsoda? Ez nevetséges!

– Sajnálom, uram, hogy ilyen üzenetet kellett továbbítanom. Részt vettem az ülésen, és elmondtam a parancsnokaimnak, hogy a hölgynek jó oka volt arra, hogy úgy reagáljon, ahogy tette.

– És hogy eltörje egy ember karját.

A százados kis híján elmosolyodott.

– El kell ismernem, uram, a hölgy gyorsabb mindenkinél, akivel eddig találkoztam.

És most azon töröd a fejed, hogy lehet ez. Így van?, gondolta Hari.

– Ki volt az a férfi?

A százados homlokán mély ráncok jelentek meg.

– Azt hiszem, egy spirálprofesszor. Egy fokkal feljebb áll a ranglétrán, mint ön, uram. De vannak, akik szerint az illető inkább politikus alkat.

Hari várt, de a százados nem mondott többet, bár látszott rajta, tudna még miről beszélni.

– Melyik frakcióhoz tartozik?

– Talán Lamurkéhoz, uram.

– Van erre bizonyíték?

– Nincs, uram.

Hari felsóhajtott. A politika nemcsak, hogy nem tartozott az egzakt tudományok közé, de sajnos a rá vonatkozó adatok ritkán voltak megbízhatóak.

– Rendben van. Átadta az üzenetet.

A százados gyorsan távozott. Szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy végre elmehet. Hari be akarta kapcsolni a komputerét, de mielőtt ezt megtehette volna, kis küldöttség érkezett hozzá a fakultásáról. A férfiak csendben vonultak be; az ajtóra szerelt biztonsági szerkezet halk recsegéssel vizsgálta végig őket. Hari mosolyogva nézte a procedúrát. Nagyon kicsi volt a valószínűsége annak, hogy egy bérgyilkos éppen matematikusnak álcázza magát.

– Azért jöttünk, hogy közöljük, milyen elhatározásra jutottunk – kezdte Aangon professzor hivataloskodó hangon.

– Csak rajta! – biztatta Hari. Halvány bűntudatot érzett: az utóbbi időben eléggé elhanyagolta az egyetemmel kapcsolatos ügyeket, és az egyenletek kidolgozásának szentelte a bürokratikus munkától elrabolt időt.

– Először is – folytatta Aangon –, arról szeretnénk szót ejteni, hogy tanszékünkre rossz fényt vetnek azok a pletykák, amelyek egy bizonyos "történelemelmélettel" foglalkoznak. Úgy véljük...

– Ilyen elmélet nincs, csupán néhány leíró elemzés létezik.

A nyílt tagadás összezavarta Aangont, de ennek ellenére folytatta a mondókáját.

– Másodszor... A jelek arra vallanak, hogy ön az asszisztensét, Yugo Amarylt kívánja a tanszékvezetői székbe ültetni. Ellenezzük a döntését, és arra kérjük, vonja vissza, mert ezzel komolyan sérti a fakultás idősebb és egyben magasabb rangú dolgozóit. Ráadásul ez a bizonyos fiatal matematikus... Nos, fogalmazzunk úgy: nem megfelelő származású.

– Ezt hogy értsem? – kérdezte Hari fenyegető hangon.

– Úgy véljük, nem hagyhatjuk, hogy a politika szerepet játsszon az egyetemi ügyekben. Amaryl nyíltan támogatta az elégedetlenkedő dahliakat, akiknek ügyét végül birodalmi szinten, fegyveres erők bevetésével kellett megoldani. A történtek miatt Amaryl nem alkalmas...

– Ebből elég! Van még valami?

– Igen. Szót kell ejtenünk az egyik tudóstársunk sérelmére elkövetett merényletről is.

– Tudóstárs? Ó, az a pasas, akit a feleségem...

– Ez a példa nélkül álló, dühítő eset közös családunk egyik tagja ellen tarthatatlanná teszi az ön itteni pozícióját.

A jelek arra vallottak, a professzorok szerették volna kiaknázni a helyzet adta lehetőségeket. Harinak olyan érzése támadt, mintha valaki megtervezte volna az incidenst.

– Visszautasítom! – jelentette ki.

Aangon professzor szeme szikrát szórt. Társai, akik eddig zavartan topogtak, most mögé csoportosultak. Harinak kétsége sem volt afelől, hogy a társaság kit akar az ő elnöki székébe ültetni.

– Azt hiszem – mondta Aangon –, ha a tanszék egyhangúan megszavazza az ön ellen benyújtott bizalmatlansági indítványt, ha hivatalos gyűlésen...

– Ne fenyegessen!

– Csak arra próbálok rámutatni, hogy amíg az ön figyelme másra koncentrálódik...

– A főminiszterségre?

– ...addig nem várható el öntől, hogy megfelelően eleget tegyen kötelességeinek.

– Elég! Hivatalos gyűlést csak az elnök hívhat össze.

A professzorok feszengtek, de egyikük sem szólalt meg.

– Én pedig nem fogom megtenni – mondta Hari.

– Nem sokáig dolgozhat a támogatásunk nélkül – figyelmeztette Aangon metsző hangon.

– Tudom. De majd meglátjuk, meddig bírom.

– Vegye elő a józan eszét! Mi...

– Kifelé.

– Tessék?! Ilyet nem...

– Kifelé! Gyerünk!

A professzorok elvonultak.

9.

Sohasem könnyű elfogadni a kritikát – különösen akkor nem, amikor elképzelhető, hogy van benne némi igazság.

Hari tisztában volt vele, hogy merisztokrata társai – a potentáttól kezdve a saját tanszéke tagjaiig egész seregnyi ember – ellenérzéssel figyelték tetteit. Sajnos itt már többről volt szó, mint a megszokott és soha véget nem érő pozícióharcokról.

A szóbeszéd az érdeklődés középpontjába helyezte a pszichohistóriát, és a pletykák természetesen eljutottak a merisztokraták fülébe is. Első reakciójuk a sértett düh volt. Képtelenek voltak elfogadni annak lehetőségét, hogy az emberiség nem tud hatást gyakorolni saját jövőjére, hogy a történelem olyan erők működésének eredménye, amelyeknek közelébe halandó ember nem is férkőzhet. Vagy talán megszimatolták, hogy van némi igazság abban, amit Harinak kemény, hosszú éveken át tartó munkával sikerült megállapítania? Rájöttek, hogy a Birodalom nem az egyes személyek vagy világok merész tettei miatt hanyatlik, hanem azért, mert ez a természetéből fakad?

Az emberek társadalmi osztálytól, hovatartozástól függetlenül mindig hittek fajuk önálló akaratának létezésében. Általában egy zsigeri érzésből indultak ki, ami alapján úgy gondolták, önállóan cselekszenek; hogy egyedül alakítják ki véleményeiket – azokat a nézeteket, amelyekért küzdeni is hajlandóak. Az emberek könnyen elfogadták, hogy ők maguk irányítják sorsukat; mindenki szerette volna azt hinni, ő maga alakítja saját életét. Ennek a felfogásnak persze semmi köze sem volt a logikához.

Ki vagyok én, gondolta Hari, hogy egyszerűen kijelentsem, tévednek?

– Hari?

Yugo érkezett meg; kissé bátortalannak látszott.

– Gyere be, barátom.

– Egy perccel ezelőtt kaptam egy furcsa ajánlatot. Valami intézet – soha nem hallottam róluk – jelentős összeget ajánlott fel nekünk.

– Mire? – Olyan eset nem volt, hogy a pénz ne jött volna jól.

– Inkább miért... Azoknak a sarki szimeknek az alap file-jait akarják megvenni.

– Voltaire-t és Johannát? Tudod mi a válasz. Nem. Kik ezek?

– Nem t'om. Mindenesetre nem árt, ha tudod, hogy megvan, amit kérnek. Az eredeti változatok.

– Tudd meg, mivel foglalkozik ez az intézet.

– Megpróbáltam. Semmire sem jutottam. Egyelőre.

– Hmm. Különös.

– Ezért gondoltam, hogy megbeszélem veled. Nekem valahogy bűzlik ez a dolog.

– Tarts készenlétben egy nyomozóprogramot, hátha újra jelentkeznek.

– Igen, uram! Ami a dahliakat meg a Bástyát illeti...

– Ne kezdd már megint!

– Csak azt szeretném, ha tudnád, hogyan oldották meg a birodalmiak a junini kérdést.

Hari hagyta, hogy Yugo folytassa. Már régen megtanulta, hogyan tegyen úgy, mintha feszülten figyelne, miközben gondolatai a galaxis túlsó felén keringenek.

Tudta, előbb-utóbb beszélnie kell a császárral a dahliak ügyéről. Nem csak azért, hogy megfeleljen Lamurk legutolsó lépésére, erre az undorító húzásra, amit éppen az erőszakmentességről híres Trantoron hajtott végre. Kemény helyzet volt, ez igaz, és gyorsan megoldotta. Gyorsan, de brutálisan és véresen.

A dahliak sértve érezték magukat, mert számukhoz képest kevés képviselőjük volt. Népszerűtlenek voltak. Reakciósok.

Az a tény, hogy a dahliak – kivéve azokat, akiket valaki a nyakuknál fogva kiemelt a szutyokból, ahogy Hari tette Yugoval – ellenszenvvel viseltettek a tudományosan gondolkodók iránt, semmit sem számított. Hari kezdett kételkedni benne, hogy a merev és formális tudományos világ megérdemli azt a tiszteletet, amit kap. Bármerre nézett, a tudomány részlehajlását látta. A tudósok egymást ölték a támogatásokért és a koncokért, amelyek a Birodalom asztaláról az úgynevezett ,Jutalmazási rendszer" keretében leesett.

Hari előző nap meglátogatta az egyik dékánt, aki ravaszul azt ajánlotta neki, használja fel birodalmi kapcsolatait, és szerezzen támogatást az egyik professzornak. Az illető ugyan már régóta nem végzett érdemleges munkát, viszont családi kötelékek fűzték a Főtanácshoz. A dékán őszintén beszélt:

– Nem gondolja, hogy az egyetem érdekeit szolgálja, ha elintézi, hogy ez az ember megkapjon egy kisebb támogatást?

Hari nem gondolta, és közölte, nem látja okát, miért kellene ezt megtennie. A dékánt meglepte ez a nyíltság. Hari csak később jött rá, mégis a pasasnak volt igaza. A támogatási összegek egyértelműen segítették az egyetemet. Ugyan miért ne lehetne összekötni a hasznost a még hasznosabbal, és a pénz megszerzését összekapcsolni a politikai előnyök megszerzésével? Hari számára ugyan idegen volt ez a gondolkodásmód, de el kellett ismernie, volt benne némi logika.

Felsóhajtott, és amikor Yugo lélegzetvételnyi időre abbahagyta szenvedélyes litániáját, elmosolyodott. Rögtön megbánta; ebben a helyzetben egy aggodalmas homlokráncolás lett volna a megfelelő reakció. Yugo folytatta. Gyorsan beszélt, karját felemelte, jelzői az eget súrolták.

Hari rájött, azzal, hogy fellépett a valódi politika színpadára, szerepet kapott a brutális árnyékharcban, még jobban elbizonytalanította önmagát. Felmerült benne a kérdés: a tudomány, amiben odahaza, a Heliconon olyan szilárdan hitt, valóban olyan hasznos volt-e a dahliakhoz hasonló emberek számára, mint korábban hitte? Megpróbálta kételyeit lefordítani az egyenlet nyelvére: lehetséges, hogy egyszer az értelmes, erkölcsös döntések irányítják majd a Birodalmat, és nem a hatalom meg a jómód? A teokraták kudarcot vallottak, a tudomány hívei pedig – ők ritkábban kerültek előtérbe – túlságosan merevnek bizonyultak ahhoz, hogy kezükbe vegyék az irányítást.

– ...és erre én azt mondtam: persze, Hari meg tudja csinálni – fejezte be Yugo.

– Ööö... Mármint micsodát?

– Támogatni tudod a dahliak képviseleti rendszerét átdolgozni kívánó Alphoso-tervet. Mi mást?

– Át kell gondolnom – manőverezett Hari. – De addig is... mondj valamit az élettartamjelenségről, amit vizsgálgattál.

– Átpasszoltam az ügyet annak a három új kutatóasszisztensnek – mondta Yugo komoran. – Ők biztos kihámoznak belőle valamit.

– A rossz vadász mindig üresnek látja az erdőt.

Yugo döbbenetét látva Hari eltűnődött. Lehet, hogy túl keményen bánik az emberekkel? Erről is a politika tehet...

– Szóval, bedolgoztam az egyenletekbe az élettartam-faktort. Csak azért, hogy lássam, mi történik. Itt van. – Yugo egy ellipszis alakú adathordozót dugott Hari asztali olvasójába. – Nézd meg te is!

Az őskor egyik hagyatéka a galaktikus év volt; hivatalos ügyekben a Birodalom valamennyi világa ezt használta. Harinak sokszor eszébe jutott, hogy ez az időtartam talán a legendás Föld orbitális periódusával azonos. Az év tizenkét hónapból állt, mindegyik hónapnak huszonnyolc napja volt. Ennek figyelembevételével a Birodalom huszonötmillió bolygója közül 1 224 675 lehetett a Föld. Sajnos a keringési pályák alakja és hossza, a bolygóközi rezonanciák miatt a lehetséges világok közül egyiken sem pontosan a galaktikus kalendárium szerint telt az idő, de még mindig maradt 17 000, ahol az év majdnem ugyanolyan hosszú volt, mint a szabványos esztendő.

Yugo magyarázni kezdte az eredményeit. A Birodalom történetének egyik érdekes részlete az emberi életkor változása volt. Az átlag 100 év körül mozgott, de néhány régi dokumentum szerint ezek az évek legalább kétszer olyan hosszúak voltak, mint az emberek számára "természetes őskori esztendők". (Ezeket a kifejezéseket az egyik feljegyzésben használták.) Ha ez az állítás igaz volt, akkor a modern korban az emberek átlagban kétszer olyan hosszú ideig éltek, mint a Birodalom előtti időszakban. Az élettartam végtelenné növelése lehetetlen volt; a biológia mindig megnyerte az ellene vívott csatákat: új betegségek jelentek meg, melyek keresztülhúztak minden tervet.

– Az alapinformációkat Dorstól kaptam. Okos nő – mondta Yugo. – Nézd ezt az adatvillódzást!

Görbék, háromdimenziós jelképek, gyorsan pergő összefüggés-táblázatok... A biológia tudománya és az emberi kultúra ütközése mindig heves volt, gyakran okozott károkat. Általában úgynevezett "szabadpiac politikát" eredményezett, amelynek égisze alatt a szülők kiválaszthatták gyermekeik számára a kívánatos jellemvonásokat. Bizonyos helyeken sikerült a 125 éves átlagéletkort 150-re növelni. Amikor az adott bolygón a lakosság túlnyomó része sokáig élt, megingott a társadalmi rend. Miért?

– Végigelemeztem az egyenleteket. A külső behatásokat kerestem – folytatta Yugo. Már nyoma sem volt a forrófejű dahlinak: az ifjú megvillantotta azt a zsenialitást, ami miatt Hari jó néhány évvel korábban kiemelte a hőkutasok közül.

Az egyenletek kecses szinuszgörbéin Yugo talált egy különös rezonanciát. A gazdaság és a politika 120-150 évenként mélypontra jutott. Amikor az emberek átlagéletkora elérte ezt az értéket, elkezdődött egy romboló jellegű visszacsatolódás. A kereskedelem görbéje olyan volt, akár egy hegylánc: magas csúcsok és mély szakadékok követték egymást. A kultúra az extravaganciából a puritanizmusba hanyatlott, majd visszaemelkedett a túlzásokba. A káosz, más esetekben a vallásos tiltások néhány évszázad alatt semmivé változtatták a biotudományok eredményeit: az átlagéletkor szintje visszazuhant.

– Különös – tűnődött Hari a ciklusok meredek görbéit vizsgálgatva. – Mindig foglalkoztatott a kérdés, miért nem élünk hosszabb ideig.

– A társadalmi nyomás miatt. Most már azt is tudjuk ez miből fakad.

– De mégis... Én szeretném, ha pár évszázadon át élhetnék és alkothatnék. Yugo elvigyorodott.

– Nézd meg a médiákat, a színdarabokat, a legendákat, a holofilmeket. A vénemberek minden sztoriban csúf, kapzsi dögök, akik mindent maguknak akarnak.

– Hmm... Igen, általában tényleg ez van.

– És a mítoszok? A feltámadt halottak. Vámpírok. Múmiák. Ezek mindig gonoszak.

– Nincs kivétel?

– De van – felelte Yugo. – Dors előásott nekem pár ősrégi történetet. Volt egy mártír... azt hiszem, Jézusnak hívták.

– Nem valami feltámadási mítoszban szerepelt?

– Dors szerint lehetséges, hogy ez a Jézus valójában nem is létezett. A hiányos, ősi szövegekből ez derül ki. Lehet, hogy az egész mítosz nem más, mint egy kollektív pszichoálom. Amikor Jézus feltámadt, nem maradt túl sokáig az élők között.

– Felment a mennyekbe, igaz?

– Nem tudom, de hamar lelépett, az biztos. Az emberek nem szeretik azokat, akiknek sikerült átverniük a vén kaszást. – Yugo az egyik katasztrófánál összefutó görbékre mutatott. – Most legalább tudjuk, hogy a legtöbb társadalom miért tanulta meg, hogy nem szabad túl sokáig életben hagyni az embereket.

Hari az esemény-felületeket vizsgálgatta.

– Aha. De ki az, aki ezt "megtanulja"?

– Hm? Az emberek.

– De még nem volt ember, aki ismerte volna ezt – mutatott a hologramra. – A tudás a tabuk, a legendák, a törvények mélyén lapul.

– Hm-hm. – Harinak eszébe jutott valami; nem volt még ötlet, csak megérzés, és... elillant. Elhatározta, alkalomadtán megpróbálja visszarángatni. Feltéve, ha elég ideje lesz rá, hogy megkeresse és végighallgassa azt a vékonyka, suttogó hangot, ami olyan volt, mintha egy árnyalak szólt volna hozzá a ködös utca másik oldaláról...

Összerezzent.

– Szép munka. Lenyűgöző! Publikáld!

– Továbbra is titokban kell tartanunk a pszichohistóriát. Nem?

– Ez csak egy parányi része. Az emberek majd azt fogják hinni, hogy ebből fakadtak a pszichohistóriával kapcsolatos pletykák.

– A pszichohistória nem működőképes, ha az emberek tudnak róla.

– Nyugodtan közzéteheted az eredményeidet. Az élettartam-vizsgálatra egy rakás ürügyet találhatunk. Talán így sikerül elérnünk, hogy az emberek találgassanak.

– Ezzel fogjuk elterelni a birodalmi kémek figyelmét?

– Pontosan.

Yugo elvigyorodott.

– Furcsa, hogy kémek szaglásznak a "Birodalom dísze" után... Vagy nem így nevezett Cleon a múlt heti császári fogadáson?

– Ezt mondta volna? Nem hallottam.

– Túl sokat foglalkozol a támogatási ügyekkel. Az ilyen munkákat át kéne passzolnod valakinek.

– A pszichohistóriához pénzre van szükségünk.

– Akkor miért nem csapolod meg a császárt?

– Lamurk rájönne, és ellenem használná a dolgot. Kivételezés, részlehajlás a Főtanácsban, és így tovább. Lennének vádak, amiket felhozhat. Te is tudod, hogy van ez.

– Van benne valami. De Cleon segítségével mégis könnyebb lenne.

– A lényeg az, hogy ne keltsünk feltűnést. Kerülnünk kell a botrányokat, és hagyni, hogy Cleon végigjárja diplomatikus táncát.

– A császár azt monda, te egy "elmevirág" vagy. Felvettem a szavait, ha érdekel.

– Nem érdekel. A túl magasra növő virágokat előbb-utóbb leszedik.

10.

Dors nem jutott tovább a palota magas előcsarnokánál: a császári testőrség egyik tagja visszafordította.

– A fenébe, ez a nő a feleségem! – kiáltott rájuk Hari dühösen.

– Sajnálom, parancsot kaptam – mondta a tiszt.

A Hari körül ácsorgó különítményesek nem próbáltak szembeszállni a fickóval. Talán nincs is ember, gondolta a matematikus, aki ellent mer mondani neki.

– Figyelj – fordult Dorshoz –, van még egy kis időm a találka előtt. Addig harapjunk valamit a fogadáson.

A nő összerezzent.

– Csak nem mész be nélkülem?

– Azt hittem, megértetted. Muszáj. Cleon azért hívta össze ezt a gyűlést, hogy...

– Lamurk mesterkedése az egész.

– Ez igaz, de a dahliak ügyéről lesz szó.

– Meg arról a fickóról, akit leütöttem a fogadáson. Lehet, hogy azt is kitervelték!

– Igen. Lamurk volt az. – Hari elmosolyodott. – Minden hipernyílás Lamurkhoz vezet.

– És ne feledkezz meg a potentátról sem.

– Ő az én oldalamon áll!

– Az a nő miniszterségre vágyik, Hari. Mindenki erről beszél.

– Szerintem biztos, hogy meg is kapja – morgott a férfi.

– Nem ereszthetlek be.

– Ez a palota. – Hari a kapu előtt álló kék-arany egyenruhás őrökre mutatott. – Körös-körül birodalmiak vannak.

– Nekem akkor sem tetszik.

– Nézd, megegyeztünk, hogy megpróbálsz bejutni... Nem sikerült. Előre megmondtam, hogy ez lesz. Különben a fegyverdetektorokon úgysem jutnál át.

Dors az alsó ajkába harapott, de nem szólt. A palotában felállított detektorokon egyetlen humaniform sem tudott volna észrevétlenül átjutni.

– Bemegyek, és majd odakint találkozunk – mondta Hari nyugodtan.

– Nálad vannak a térképek meg az adatok?

– Igen. A chip a helyén. Három pislogással el tudom olvasni.

Hari egy adattároló chipet ültetett a nyakába; a matematikusok konferenciáin mindenki ilyet használt. Szabványos mütyür volt, könnyen el lehetett helyezni. Az adatokat – színes, háromdimenziós ábrákat, karaktereket – egy mikrolézer írta fel a retina hátsó részére. Dors térképeket, a Birodalomra és a palotára vonatkozó információkat, az érvényes törvényeket, a jelesebb eseményeket táplálta a chipbe, vagyis mindent, ami egy ilyen értekezleten szóba kerülhet.

– Csak... arra kérlek... vigyázz magadra!

Dors arcáról lehámlott a komor kifejezés; Hari meglátta a kemény testőr álarca mögött megbúvó nőt.

– Mindig vigyázok. – Megcsókolta a felesége orrát.

Befurakodtak az előcsarnokban lézengő udvari léhűtők közé, akik a tovalebegő tálcákon felkínált ételekből falatozgattak.

– A Birodalom hamarosan csődbe megy, de erre van keret! – zsörtölődött Hari.

– Ez a szokás – mondta Dors. – Beaumunn, a Bőkezű gyűlölte, ha várnia kellett az ételek elkészültére, viszont annyira szerette a hasát, hogy naponta négyszer evett. Parancsba adta, hogy valamennyi birtokán készítsék el az ételeket, felkészülve arra, hogy étkezési időben esetleg éppen ott lesz. Ami megmaradt, azt mindig az udvaroncok kapták meg.

Ha nem egy történész szájából hallja, Hari el sem hitte volna a történetet. Az előcsarnokban rengeteg olyan embert látott, aki gyakorlatilag a palotában élt. Mindegyiknek volt valami jelentéktelen hivatala, de rangjukat csak arra használták fel, hogy részt vehessenek a soha véget nem érő banketten. Hari és Dors elindult a tömegben. Mindketten álcaholót vetítettek maguk köré, hogy elkerüljék a felismerést, meg a hírességekre csimpaszkodó parazitákat.

– Le merem fogadni, hogy te még ebben a kutyaszorítóban is a Voltaire problémán töröd a fejed – súgta Dors.

– Csak arra próbálok rájönni, hogy másolták ki őt... a szimet a file-jainkból.

– Az egész nem sokkal azután történt, hogy valaki meg akarta venni? – Dors a homlokát ráncolta. – Amikor elutasítottad az ajánlatot, a reménybeli vásárló egyszerűen ellopta.

– Valószínűleg birodalmi ügynökök voltak.

– Nem tetszik nekem ez az egész. Lehet, hogy így akarnak még jobban belerángatni a junini botrányba.

– A lényeg azonban mégis az, hogy szép lassan megszűnik az ősi szimellenes tabu. – Hari elmosolyodott. – Felejtsük el az egészet. Manapság az embereket úgyis csak a szimulációk meg a stimulálók érdeklik. Legalább mi ne foglalkozzunk ezzel.

A kupolás csarnokban több ezer ember őgyelgett. Dors le akarta tesztelni az álcaholókat. Találomra elindult. Hari hamar ráunt a céltalan sétálgatásra. Dors időnként rámutatott egy-egy hírességre – valószínűleg azt hitte, ezzel eltereli Hari gondolatait a rá váró megbeszélésről. Néhányan még az álca ellenére is felismerték a férfit; ilyenkor meg kellett állniuk, hogy váltsanak néhány szót az illetővel. Természetesen ilyen alkalmakkor senki sem beszélt komoly dolgokról. Ez is az udvaroncok hagyományai közé tartozott.

– Ideje bemenned – figyelmeztette Dors a férjét.

– Észrevetted, hogy követnek minket?

– Azt hiszem hárman vannak. Ha a palotába is utánad mennek, szólok a különítményesek századosának.

– Ne aggódj! Elfelejtetted? A palotába senki sem vihet be fegyvert.

– A jelek mindenesetre aggasztóak. Azt a tapaszbombát úgy állították be, hogy legyen időd megszabadulni tőle. Nem tett kárt benned, de én éppen elég feszült lettem ahhoz, hogy megtámadjam azt a professzort.

– Aminek köszönhetően kitiltottak a palotából – fejezte be Hari a gondolatot.

– Szerintem az emberek nem képesek ilyen bonyolult manőverek végrehajtására.

– Ezt most csak azért mondod, mert nem olvastál eleget a Birodalom politikájáról.

– Szerencsére nem.

– Jobb is, mert csak felidegesítene – mondta Dors, és hirtelen támadt, meglepő szenvedéllyel megcsókolta a férfit. – Az aggódás az én feladatom.

– Pár óra múlva találkozunk – búcsúzott Hari. Sötét előérzetei ellenére megpróbált könnyedén beszélni. Legalábbis remélem, tette hozzá gondolatban.

A szokásos fegyverellenőrzés és bejelentkezés után belépett a palotába. A detektorok figyelmét semmi, egyetlen karbonkés vagy robbanókavics sem kerülte volna el. Ezer évvel korábban olyan gyakorivá, olyan közönséges eseménnyé váltak a császárok ellen elkövetett merényletek, akár a sportesemények. Azóta a hagyomány és a technika összekapcsolásával tökéletesen biztonságossá tették ezeket a hivatalos eseményeket. Mivel most a császár kívánt találkozni a Főtanács tagjaival, szárnysegédek seregei, tanácsadók, különleges megbízottak és sárga ruhát viselő léhűtők hadai nyüzsögtek a palotában. Az élősködők, az ingyenélők begyakorlott eleganciával tapadtak az uralkodóhoz és környezetéhez.

A gyűlésterem előtt a hagyományoknak megfelelően most is felállították a Bőség Asztalát. Valamikor ez csupán egyetlen hosszú asztal volt, ám most tucatszám sorakoztak egymás mellett a különböző finomságoktól roskadozó alkotmányok. A fogadáson való részvétel még az üzleti tárgyalásokra érkezők számára is kötelező volt; sértést követett el, aki egyszerűen elsétált az asztalok mellett, és visszautasította a császár nagylelkűségét. Hari is betartotta a szabályt: a Nyilas Csarnokon átvágva felcsippentett néhány különlegesnek ígérkező falatot.

A csarnokban, és a belőle nyíló, hangfüggönyökkel leválasztott fülkékben fáradhatatlan embertömeg nyüzsgött. Hari belépett az egyik kicsiny helyiségbe – a zsibongás után üdítően hatott rá a csend. Nem akart teljesen tájékozatlannak tűnni, ezért gyorsan átnézte a Tanács gyűléseinek ügymenetére vonatkozó feljegyzéseit. A Főtanács tagjai, meg a hozzájuk tartozó személyzet még a legapróbb protokolláris hibát is komor pillantásokkal jutalmazzák. A média, amelynek képviselőit nem eresztették be a tanácstermekbe, a gyűlések után hetekig ezzel az eseménnyel foglalkozott, és könyörtelenül pellengérre állította a szokások ellen vétőket. Hari gyűlölte ezt az egészet, de tudta, amíg a játék szereplője, neki is be kell tartania a szabályokat.

Eszébe jutott, amit Dors korábban Feslett Leonról mondott, arról a császárról, aki egyszer furcsa bankettet rendezett miniszterei számára. A gyanútlan vendégek beleharaptak a gyümölcsöknek látszó tárgyakba, amelyek egyetlen szempillantás alatt satuba szorították a fogaikat. A "gyömölcs-zárat" csak egy digitális paranccsal lehetett kinyitni, amit természetesen egyedül a császár adhatott ki. Leon meg is tette, de a minisztereknek előbb könyörögniük, rimánkodniuk kellett – mindezt a többi vendég szeme láttára. A szóbeszéd szerint Leon a magánlakosztályában ennél sokkal kegyetlenebb trükkökkel szórakoztatta magát.

Hari a hangfüggönyön áthatolva belépett a helyiségbe, amelyen át a tanácsterembe lehetett eljutni. A retinatérkép ezt az ősrégi, kevesek által használt útvonalat jelölte ki a számára. Az a néhány ember, akivel menet közben találkozott, furcsálló pillantásokat vetett rá. Hari már jól ismerte ezt az embertípust: az udvaroncok látszani akartak, és nem értették, hogy valaki miért szereti jobban a félhomályos folyosókat, mint a zsúfolt helyiségeket. A tömeg hiánya, az észrevétlenség megcsappantotta önbizalmukat és gyengítette a saját fontosságukba vetett hitet.

A keskeny folyosó végén Leon életnagyságú szobra állt, kezében a tradicionális hóhérkéssel. Hari megtorpant, és végigmérte a széles homlokú embermást. Az uralkodó kést szorongató jobb kezén kidagadtak az erek; baljában egy ködborral teli kristálykelyhet tartott. A szobor tökéletes volt; minden bizonnyal Leon tetszését is elnyerte annak idején. A kés valódinak tűnt, köszörült pengéjén fény csillogott.

Akadtak olyanok, akik uralkodásának idejét aranykornak tartották, olyan időszaknak, amikor természetes volt a rend, és a Birodalom akadálytalanul terjeszkedhetett. Leon brutális volt, de sokan szerették. Hari szerette volna, ha a pszichohistória működni kezd, de tartott tőle, tudománya olyan eszközzé válik, amivel fel lehet eleveníteni, újra valósággá lehet változtatni a múlt hasonló pillanatait.

Megvonta a vállát. Annak kiszámítására, hogy a Birodalmat meg lehet-e menteni egyáltalán, akkor is elég idő lesz, amikor a pszichohistória valósággá válik.

A tradicionális öltözéket viselő őrök között belépett a gyűlésterembe. Cleon, Lamurk és a Főtanács tagjai teljes pompában várakoztak a kezdésre. Hari tudta, valami áhítatfélét kellene éreznie, de a hatalomtól és tekintélytől vibráló levegő csak tovább fokozta benne a vágyat, hogy megértse a Birodalom működését, és ha mód van rá, megváltoztassa az irányt, amerre halad.

11.

Hari három órával később, szédelegve hagyta el a gyűléstermet. A vita még korántsem ért véget, de úgy érezte, szüksége van egy kis pihenőre. Egy alacsonyabb rangú, a szektorközi kapcsolatokért felelős miniszter felajánlotta, hogy elviszi az egyik "frissítő központba". Hari hálásan elfogadta a meghívást.

– Nem tudom, meddig fogom bírni ezt az egészet – vallotta be.

– Meg kell szoknia az unalmat! – mondta a miniszter vidáman.

– Talán... egyszerűen lelépek.

– Ne, ne, inkább jöjjön, és pihenjen egy kicsit!

Hari átizzadta a gyűlésteremben kötelező viseletnek számító, túlságosan szűk talárját. A díszes, jókora övcsat, amihez krómkapcsokkal hozzá lehetett illeszteni a szavazásnál használt tradicionális íróvesszőt, iszonyatosan nyomta a hasát.

A miniszter Lamurkról, meg a Hari elleni támadásáról csacsogott. A matematikus megpróbálta elereszteni a füle mellett a szavakat. A gyűlésteremben több alkalommal kénytelen volt szólásra emelkedni, és megvédeni magát. Röviden, köntörfalazás nélkül beszélt, olyan stílusban, ami igencsak idegen volt a tanácstagok számára. A miniszter udvariasan "tévedésnek" nevezte ezt hibát.

Beálltak a frissítő zuhany alá. Kék ionsugarak hullottak rájuk. Hari örült, hogy fürdőzés közben nem kell beszélgetnie. Hagyta, hogy az elektrosztatikus szellő végigmasszírozza a testét; egészen addig tűrte a kényeztetést, míg az áramlatok érintése kezdett határozottan erotikussá válni.

A miniszter mohó arccal elindult, hogy "valami mással" is szerezzen magának néhány kellemes percet. Hari úgy döntött, nem próbálja kideríteni, mire készül a társa. Belépett egy párafülkébe. Megpihent és elgondolkozott. Miközben izmai ellazultak, azon tűnődött, milyen óriási szakadék választja el a gyűlésterem nagymenőitől.

Ő az embermilliók kimondatlan tapasztalataival, és nem a szűk elitréteg szépen megfogalmazott szónoklataival azonosította a tudást. A gazdaság – ahogy a történelmi példákból kiderült – a többség véleményének és elképzeléseinek engedelmeskedett. Ezek általában fontosabbak voltak, mint a néhány tehetséges és bölcs ember által meghatározott, grandiózus politikai intézkedések. A birodalmi logika szerint gondolkodók mégis csak azt vizsgálták, hogy egy adott tervezet jó-e, és nem azt, hogy megengedhető vagy kívánatos-e. Hari nem igazán tudta, hogyan beszélhetne az ilyen emberek előtt. Az okos szófordulatok és a művészi kitérések ezen a napon hasznosnak bizonyultak, de nem mehetett így sokáig. Összezavarodott.

Hirtelen rádöbbent, vissza kell mennie. Kilépett a frissítő központból, és elindult a gyűlésterem felé vezető legrövidebb úton. A folyosókon funkcionáriusok sürgölődtek. Átment a hangfüggönyökön, kilépett egy folyosóra, és egy pillantást vetett a retinamonitorán megjelenő térképekre. A gyűlésteremben jó hasznát vette Dors chipjének – e nélkül nem igazán tudta volna felfogni a tanácstagok gyors, szakszavaktól hemzsegő beszédét. A mikrolézer által a retinájára rajzolt háromdimenziós térkép a szemmozgásának megfelelően forgott.

Az épületnek ezen a részén csak néhányan lézengtek. Hari a folyosó végére ért, és felnézett Leon szobrára. A hóhérkés eltűnt az egykori császár kezéből. Ki vihette el, és miért?

Harinak rossz érzése támadt. Megfordult, és sietős léptekkel elindult a folyosón. Mielőtt elérhette volna a hangfüggönyöket, egy férfi toppant elé a függönyök csontszínű ragyogásából. Ez még nem lett volna szokatlan, ám annál különösebb volt, hogy tekintetét mereven Harira szegezte.

A fickót körülbelül harminc méter választotta el Haritól. A matematikus oldalra fordult, úgy tett, mintha a domborművekkel díszített falakat nézegetné, és lassan arrébb sétált. Megfordult, és elindult a szobor irányába. Lépteket hallott a háta mögött. A férfi követte.

Lehet, hogy üldözési mániám van?, tűnődött Hari. Tudta, ha sikerül visszajutnia a nyüzsgésbe, a tömegbe, el fog illanni a kényelmetlen érzés.

A léptek egyre hangosabban koppantak. A férfi közelebb ért hozzá.

Hari hirtelen befordult az egyik oldalfolyosóba, átsietett egy kör alakú helyiségen, és kilépett egy ősrégi előcsarnokba.

A férfi léptei felgyorsultak.

Hari az előcsarnokból egy hosszú folyosóra ért, aminek a végében két ember beszélgetett. A matematikus elindult feléjük. A férfiak elhallgattak és ránéztek. Egyikük a zsebébe nyúlt, előhúzott egy kommunikátort, és néhány szót vakkantott a mikrofonba.

Hari riadtan elhátrált, és befordult az első útjába eső mellékfolyosón. Futni kezdett.

Miért nem veszik már észre a biztonságiak, mi történik itt? A palota tele van kamerákkal, és... Megdöbbent. Az előbb, a folyosó végén látott egy kamerát. A lencsét valami furcsa, sapkaszerű tárgy takarta. Hamis képet közvetít!

A gyűléstermet körbeölelő épületrész folyosóin senki sem járt. Hari átügetett egy díszes helyiségen. Léptek... Még mindig követték. Jobbra fordult. Egy hosszú feljárón sűrű, tömött sorokban emberek vonultak.

– Hé! – kiáltott rájuk Hari.

Senki sem nézett rá – az embereket hangfüggöny választotta el tőle. Elindult feléjük.

Az egyik falmélyedésből egy férfi toppant elé. Magas, karcsú, izmos fickó volt; laza léptekkel indult el Hari irányába. Nem szólalt meg, a viselkedésében sem volt semmi különös, csak éppen... jött, megállíthatatlanul.

Hari balra fordult, és futásnak eredt. Valahol erre lehet a frissítő központ! Ott sokan vannak. Ha elér odáig, megmenekült.

A térkép szerint az a hosszú folyosó vezetett a frissítő központhoz. Hari elfordult, és továbbfutott. Már a folyosó felénél járt, amikor meglátta a fal mellett beszélgető három nőt. Lelassított. Azok elhallgattak. Talán a fürdő személyzetéhez tartoznak, gondolta.

A nők felé fordultak. Hari szólni akart, de a legközelebb álló nő eléugrott, és megmarkolta a karját.

Hari hátrahőkölt. A nő erős volt.

– Egyenesen a karjaink közé sétált! – vigyorgott a társaira.

Hari oldalra rántotta a karját, kitépte magát a nő szorításából, aki ettől elvesztette az egyensúlyát. Hari kihasználta az alkalmat: a nőt a másik kettőhöz lökte. A három közül az egyik megpróbált felé rúgni. Megcsavarintotta a csípőjét, hogy kellő lendületet vegyen, de társa az útjában volt. A rúgás rövidre és gyengére sikeredett.

Hari megfordult, és rohanni kezdett. Nem sok esélyt adott magának a menekülésre, ám amikor hátralesett a válla fölött, látta, hogy a három nő moccanás nélkül bámul utána.

Hari csodálkozva lelassított. Ezek a fickók, meg ezek a nők... Egyikük sem támadt rá. Vajon miért? Talán attól tartottak, hogy véletlenül felbukkan egy-két szemtanú. Lehet, hogy egy még elhagyatottabb helyen akarnak lecsapni rá? Előhívta a térképét. A vörös pötty őt jelölte, a fehér vonalak a két oldalfolyosót, amin...

...hirtelen két férfi jelent meg.

Hari már csak két út között választhatott. Balra fordult, befutott egy antik holókkal szegélyezett szűk járatba. A képek érzékelték a mozgását: bekapcsolódtak, és szenvtelen hangok fontos történelmi eseményekről, az érdektelenség évezredes leplével beborított nagy győzelmekről kezdtek beszélni. A háromdimenziós képek színesen villództak, a hangok erőteljesen zengtek. Hari zihálva rohant el mellettük, és közben megpróbálta rendezni a gondolatait.

Egy kereszteződéshez ért. Jobbról emberek közeledtek felé.

Végigfutott egy mellékjáraton. IV Elinor császár mauzóleuma alatt járt. A folyosó végén fehér, számokkal jelölt ajtókat látott. A fürdők! A miniszter, aki becsábította a frissítő központba, azt mondta, ezek a helyiségek a legalkalmasabbak a privát találkozók lebonyolítására.

Ahhoz, hogy elérje a legközelebbi ajtót, át kellett vágnia egy kis téren. Gondolkodás nélkül elindult. Jobbról egy férfi érkezett. Egyetlen szót sem szólt. Hari az első ajtóhoz ugrott.

Zárva.

A második ajtóhoz lépett. A férfi már egészen közel ért hozzá.

Zárva!

A harmadik ajtó gombja végre elfordult. Hari belépett a helyiségbe.

Hagyományos szerkezetű, zsanérokon függő ajtó volt. Nekivetette a hátát, hogy becsapja maga mögött, ám a férfi támadásba lendült, és bedugta a kezét a résen. Hari megfeszítette az izmait. A férfi az ajtó és a keret közé feszítette a jobb lábát.

A matematikus keményen meglökte az ajtót. A kéz a keskenyedő résbe szorult. A férfi felmordult, és befelé tolta az ajtót. A rés kitágult.

Hari az ajtónak támasztotta a hátát, és a lábával tolta magát. A helyiségben semmi sem volt, amit segédeszközként használhatott volna, ráadásul a nevetséges talár is akadályozta a mozgásban, meg az öv, ami...

A derekához kapott. Jobb kezével megmarkolta a szavazóvesszőt, vállát az ajtónak feszítette, és kegyetlen erővel a férfi kezébe döfött.

Az írásjelekkel és szimbólumokkal díszített vessző a harmadik és a negyedik ujj közötti puha részbe mélyedt. Vörös vér fröccsent az ajtóra. A férfi felordított, és visszarántotta a kezét.

Hari becsapta az ajtót. A zárhoz nyúlt. A mágneses reteszek a helyükre kattantak. Lihegve megfordult, és szétnézett.

Két zuhanyfülke, egy emelőpad, italok. Párafülkék, egy tornasarok. A szóbeszéd szerint időnként elképesztő dévajkodások folytak az ilyen helyeken. A tornasarok egyik falán hosszúkás csúszóablak volt; ez a körben elhelyezkedő fürdőhelyiségek között kiépített, átriumszerű kertre nyílt. Egy ember éppen átfért rajta.

Valami az ajtó külső oldalának csapódott. Talán egy depolarizáló, gondolta Hari, amivel félre lehet húzni a mágneses reteszeket!

A tolóablakra nézett.

12.

Egy férfi óvakodott be a helyiségbe. A császár szolgálnak világoskék egyenruhája volt rajta; a könnyű öltözék nagy mozgásszabadságot adott viselőjének. Kezében a Leon szobráról lelopott kést szorongatta.

Becsukta maga mögött az ajtót, a helyükre kattintotta a reteszeket, majd a kést készenlétben tartva gyorsan körülnézett. Termetes fickó volt, de könnyed eleganciával lépkedett. Módszeresen ellenőrizte a zuhanyzókat, a párafülkéket, a tornasarkot. Kihajolt a tolóablakon, de duzzadozó izmai miatt nem fért keresztül rajta.

Kihúzta magát, és a szájához emelte a csuklójára erősített kommunikátort.

– Kiment a kertbe. Innen nem látom. Lezártátok a környéket?

Csendben megvárta a csak általa hallható választ.

– Nem találjátok? Persze, én megmondtam, hogy nem kéne kiiktatunk valamennyi kamerát!

Dühösen járkálni kezdett.

– Jól van, csak zárjatok le minden kijáratot! A kertből könnyű meglépni. Szünet.

– Bekapcsoltátok a szondákat? A kamerákat? Helyes. Hozzátok helyre a hibát, fiúk, különben... – Hangja dühös morgásba fulladt.

Még egyszer körülnézett, majd kinyitotta a mágneses reteszeket. Az ajtó előtt egy másik férfi állt. A ruhája ujja véres volt.

– Mindent összecsöpögtetsz, te hülye! – kiáltott rá a késes. – Emeld fel a kezed, aztán tűnj innen! Küldd ide a takarítókat.

– Hol lehet? – kérdezte a sebesült.

– Nem mindegy? Tudtam, hogy nem lenne szabad rád bíznom a munkát. Átkozott amatőr! – A késes dühöngve elrohant.

A jelenet mintha egy örökkévalóságig tartott volna, pedig csak másodpercek teltek el. Hari az álmennyezet fölött, a keresztgerendákon feküdt, és erejét megfeszítve próbálta a helyén tartani a fedőlapot, aminek kiemelése után felmászhatott ide. A lemez melletti keskeny résen, a zuhanyfülke oldalán és tetején látta a piszokcsíkokat, a saját nyomait.

A keze egyre jobban sajgott. Egy láb jelent meg a látószögében – valaki besétált a helyiségbe. Talán a késes jött vissza? Vagy valaki más?

Ha a lemez félrecsúszott volna, a lent álló fickó minden bizonnyal felfedezi a kiszélesedő, fekete rést a mennyezeten. Hari ereje fogyott, úgy érezte, már nem bírja sokáig. Lehuny szemmel az ujjára összpontosított. Akarta, hogy kitartsanak, ám a keze egyre jobban elzsibbadt és remegni kezdett.

A háromrétegű, hangszigetelő lemez iszonyatosan nehéz volt. Hari érezte, lassan, nagyon lassan kicsúszik az ujjai közül, és...

A láb tulajdonosa kisétált a helyiségből. Az ajtó bezárult, a reteszek bekattantak.

Hari ujjai ellenszegültek az akaratának, és lassan szétnyíltak. A lemez hangos csattanással a padlóra zuhant. Hari mozdulatlanná dermedve hallgatózott.

Semmi. A retesz nem kattant, az ajtó nem nyílt ki. Csak a légkondicionáló halk sziszegése hallatszott.

Megkönnyebbülten felsóhajtott. Nem fenyegette veszély. Egyelőre. Biztonságban volt, de csapdába került.

Senki sem tudhatta, hogy itt van. A császár biztonsági emberei is csak hosszas kutakodás után találnának rá ezen a helyen. De... Miért kezdenék keresni? Senki sem fogja észrevenni, hogy eltűnt a gyűlésteremből, és ha valakinek mégis feltűnne a hiánya, arra gondolhat majd, hogy elege lett a Tanácsból, és egyszerűen hazament. Ez azt jelenti, hogy a gyilkosok órákon át kutathatnak utána. A késes pasas szisztematikusan dolgozó, eltökélt embernek tűnt. Biztos eszébe jut majd, hogy még egyszer benéz ebbe a helyiségbe, és újra elindul az üldözött legutolsó nyomán. Az is lehet, hogy szagérzékelőket hozat, és mostanra már visszakapcsolhatták a környéken elhelyezett kamerákat is.

Hari lemászott a fülke domború tetejére – kis híján lecsúszott –, majd leugrott a padlóra. A mennyezetlemez visszaemelése óriási erőt igénylő feladatnak bizonyult. Mire felküzdötte a fülke tetejére, kifulladt. Lihegett egy sort, majd újra felmászott, elhelyezkedett a gerendákon, és maga után húzta, majd újra a helyére illesztette a lemezt.

Elterült a sötétben, és gondolkozott. Dors térképe a retinamonitorra villantott; a színek és a vonalak élesen világítottak a feketeségben. A rajzon természetesen nem tüntették fel az álmennyezet fölötti részeket. Hari áttanulmányozta a térképet. A gyűléstermet körülfogó épületrész legmélyén volt.

Talán az lenne a legjobb megoldás, ha összeszedné a bátorságát, és kisétálna a helyiségből. Ha eljutna azokra a folyosókra, ahol sokan járnak, ha elérne a tömegig...

Hari nem szerette a véletlenre bízni a sorsát.

A másik lehetőség az, hogy marad ahol van. Talán senki sem jön vissza a detektorokkal; talán senki sem fedezi fel.

Képtelen volt ölbe tett kézzel várakozni, ez ellenkezett a természetével. Türelmes volt, amikor az kellett, de a tétlenség ebben a helyzetben nem lehetett a hasznára.

A sötétségbe meresztette a szemét. Idefent, a gerendák között is elindulhatna... De merre?

Dors térképe szerint a fürdők egy kert köré épültek. Semmi kétség, a gyilkosok már biztos kitereltek onnan minden lehetséges szemtanút, de ha mégis bejutna oda... Nem, ez sem jó.

Hari hirtelen rádöbbent, eddig rosszul spekulált. Csak két dimenzióban gondolkodott. Sokkal valószínűbb, hogy eljuthat az emberek közé, ha feljebb vagy lejjebb menne egy-két szinttel. Elvégre a palota többemeletes, nem?

Dors térképe szerint az egyik irányban egy liftakna helyezkedett el. Hari összeszedte magát, és kimeresztette a szemét. Fogalma sem volt róla, hogyan illeszkedik e-lift aknája az épülethez. A térkép csak egy liftjellel ellátott hasábot mutatott.

A félelem pattanásig feszítette az izmait. Mászva elindult a liftakna irányába. Óvatosan kellett mozognia, nehogy a keramiform gerendák közül kilökje az álmennyezet burkolólemezeit. Hirtelen megcsúszott, és beütötte a térdét. Az egyik lemez fenyegetően behorpadt, de visszapattant a helyére. A szélénél halovány fénysugár jelent meg.

Por csapott Hari orrába, ami kaparta a torkát. Mocskos lett a több évezredes piszoktól.

A liftakna irányából kékes ragyogás szűrődött felé. Ahogy előrébb haladt, az akna közelében elhelyezett csövek, kábelek miatt egyre nehezebben tudott mozogni. Karja véletlenül hozzáért az egyik csőhöz. Alig tudta visszafojtani a fájdalomkiáltást. A levegőben megpörkölődött bőr szaga terjengett. A cső megégette a karját.

A távolból érkező kék ragyogás hirtelen felizzott, azután újra elhalványult. Az éles, recsegő hangból Hari arra következtetett, egy lift haladt el az aknában. Képtelen lett volna megmondani, a fülke fel, vagy lefelé haladt.

Egy keramoacél-lemez zárta el az útját. A négyzet alakú, méteres oldalhosszúságú lapot négy elektromos pánt rögzítette a helyére. Hari hanyatt feküdt, felhúzta a lábát, és belerúgott. A lemez behorpadt, de a helyén maradt. Újra rúgott. A lemez kilazult. Az erőlködéstől nyögve harmadszor is rúgott, aztán negyedszer, és... A lemez végre kipattant a helyéről, és lezuhant az aknába.

Hari félresöpörte maga elől a vastag kábeleket, és bedugta a fejét az aknába. A sötétséget csak a fent és lent messzeségbe vesző csíkok kékes fénye oszlatta szét. Hari pusztán annyit tudott az e-lift működéséről, hogy az elektromossággal feltöltött fülke elektrodinamikus mezők folyamatos hullámain halad tovább. A palotának ez az ősrégi szárnya több mint egy kilométer vastag volt. Ilyen távolságon a mechanikus kábelliftek még kis személyforgalom esetén sem lettek volna megfelelőek, az akna falát beborító elektromosság azonban könnyedén továbbította a fülkéket. A technológia régi volt – az akna minimum tízezer éve épülhetett –, de megbízható.

A térkép szerint, ha felfelé indul el az aknában, a következő három szinten azokat a tágas termeket találhatta, amelyeket a császár és a Birodalom felé kérvényt benyújtók népes hadának tartottak fenn. Hari tudta, közöttük biztonságban lehet. Az alatta lévő négy szint azonban veszélyesnek tűnt, mert itt keveset használt helyiségek voltak. Lefelé ugyan könnyebb lett volna mászni, de az út hosszabbnak ígérkezett.

Nem lehet ez olyan nehéz!, vigasztalta magát, ahogy a félhomályos akna falaiba süllyesztett, egymástól szabályos távolságra elhelyezett elektrosztatikus sugárzókra nézett. Próbaképpen megérintette az egyik elektromos szalagot. Semmi szikra, semmi töltés. Pontosan erre számított: a sugárzók csak akkor léptek működésbe, amikor egy fülke haladt el előttük. A lyukak elég mélyek voltak ahhoz, hogy a lábfejét félig beléjük dugja.

Figyelmesen hallgatózott. Semmi nesz. Az e-fülkék általában hangtalanul közlekedtek, de ez a lift szerencsére régibb, lassabban mozgó, zajosabb típushoz tartozott.

Vajon mekkora veszélyt vállal, amikor bemászik az aknába? Hari elgondolkodott, helyesen cselekszik-e.

– Hé, hé, maga!

Hátrafordult. Egy fej bukkant ki az egyik eltávolított mennyezetlap helyén tátongó lyukból. Hari nem tudta kivenni az arc vonásait, de nem is próbálta. Tétován a hasára fordult, ledugta a lábát az aknába. Megtalálta az egyik sugárzó mélyedését. Szilárdan bedugta a lábát a lyukba. A másik lábával kitapogatta a következő mélyedést, és lecsúsztatta felsőtestét az aknába. Erősen kapaszkodott.

A fekete semmi fölött állt... Lenézett. Megszédült. Epekeserű böffent a torkába. Kiáltozás. Férfihangok. Ezek szerint valaki rájött, hogy hol bújt el. A hiányzó mennyezeti panel helyén tátongó lyukból szivárgó fény megvilágította az aknát. Hari lenyelte a félelem ízét. Ne gondolkozz, csak menj tovább!

Jobbra meglátott egy másik mélyedést. Gondolkodás nélkül beledugta a lábát, és átoldalazott az akna szemközti falához. Elindult felfelé. A mászás meglepően könnyű volt, a mélyedések közel helyezkedtek el egymáshoz. Gyorsan haladt. A háta mögött felerősödött a kiáltozás.

Elmászott a következő szintre nyíló liftajtó előtt, és meglátta a lapos vészkapcsolót. Ezek szerint ki tudja nyitni az ajtót. De mi vár rá, ha megteszi?

Hosszú percek teltek el azóta, hogy meglátta azt a fejet. Már minden bizonnyal híre ment, hol van. A gyilkosok azóta már biztos elindultak a lépcsőkön, beszálltak a liftekbe, hogy megelőzzék őt.

Hari úgy döntött, még feljebb mászik. A poros levegő köhögésre ingerelte, de sikerült uralkodnia magán. A mélyedésekben elhelyezett sugárzókban szilárd kapaszkodókra talált, lába éppen elfért a lyukakban. Feljutott a második szintre, de itt is úgy gondolta, még feljebb kell mennie. Ekkor...

Meghallotta a halk, de egyre erősödő sziszegést.

Hűvös, lefelé tartó légáramlat csapott az arcába. Felnézett. Valami eltakarta előle az akna tetején sejlő kékes csíkokat. És ez a valami felé közeledett. Gyorsan jött.

A hang felerősödött. Hari már nem érhette el a következő szintet – a lefelé tartó fülke gyorsabb volt nála.

Megdermedt. Egyetlen választása maradt: lefelé kellett menni, de... az alsó szintet sem érhette el időben. Az e-fülke fekete, hatalmas tömege száguldva süllyedt. Hari megrémült.

Kék ívek gyors pattogása. Légsziszegés. A fülke megállt a Hari fölötti szinten. A burkolat elnémította a kinyíló ajtók neszezését. Hari felkiáltott, de nem kapott választ. Lábaival a mélyedések után tapogatózva, lihegve elindult lefelé. Éles reccsenés. A fülke újra elindult. Lefelé jött.

Hari a lift aljára meresztette a szemét. A sugárzók mélyedéseiből vékony, kék-fehér ívek lövődtek ki az előttük elhaladó fülke irányába. Hari a halálfélelemtől remegve mászott lefelé.

Furcsa gondolat villant keresztül az agyán; nem ötlet volt, inkább megérzés. Szél kapott a hajába. Felnézett, és megvizsgálta a fülke alját. Négy vastag, pántszerű, erősnek látszó fémdarab volt rajta.

A kabin már egészen közel ért hozzá. Nem maradt idő a tépelődésre. Hari a rázúduló fülke aljára erősített pántok felé vetődött. Megmarkolta az egyiket. Az éles fájdalomtól tágra meredt a szeme. Recsegő, pattogó áramlat hatolt át rajta. A kezei és a karja izmait görcsbe rándította az elektromos sokk. Ujjai a pántra feszültek, de lába irányíthatatlanul rángani kezdett.

Harin keresztüláramlott a sugárzókból a fülke felé tartó töltés. Az elektrodinamikus mező, mintha ő is a lift része lenne, megemelte a testét. Szúró fájdalmat érzett a tagjaiban, de kitartott. Az áramlatok a mellkasán, a szívén is áthatoltak. Felsőtestében összerándultak az izmok. Ő is az áramkör részévé vált.

A bal kezével eleresztette a pántot. Az áramlás megszakadt, de a töltés a testében maradt. A mellizmait szaggató fájdalom enyhült valamelyest, de nem szűnt meg teljesen.

Kábultan nézte, ahogy elszáguldanak előtte a szintek. Legalább sikerült meglépnem a bérgyilkosok elől, gondolta keserűen. A jobb karja elfáradt. Fogást váltott, a ballal kapaszkodott.

Hogyan fog kijutni az aknából? Az e-fülke megállt. Hari felnézett a fekete mennyezetként fölötte sötétlő tömegre. A palotának ebben az ősrégi szárnyában távol voltak egymástól a szintek. Percekre lenne szüksége, hogy lemásszon a következőre. Ki tudja, a fülke mennyi ideig fog fel s alá járkálni az aknában, míg a legalsó szintről kap hívást? És mi lehet az akna mélyén? Lehet, hogy a teste szétzúzódik valami biztonsági ütközőbakon...

Az ugrás okos megoldásnak tűnt – abban a pillanatban, amikor végrehajtotta. De ez sem mentette meg. Csapdában volt, és esélye sem maradt, hogy kikecmeregjen belőle.

Ha menet közben sikerülne ráütnie valamelyik szint ajtajánál a vésznyitó gombra... De akkor újra rácsapnának a falakról a fülke felé tartó elektromos hullámok! Az izmai ismét megbénulnának, képtelen lenne kapaszkodni.

A lift két szinttel feljebb ment, öttel lejjebb, megállt, megint lejjebb ment. Hari a kezeit váltogatva kapaszkodott, és közben gondolkodni próbált.

Karjai elfáradtak, az elektromosság kiszívta az erőt az izmaiból. A fülkéből, a kapaszkodónak használt pántból csiklandó elektrosztatikus hullámok csorogtak a testére. Dorsra gondolt. Hogy kerülhettem ilyen helyzetbe? Az egész egy rémálomnak tűnt...

Megrázta a fejét. Muszáj gondolkodnia!

Az áramlatok végighaladtak rajta, az áramkör egyik elemén. A fülke utasai persze semmit sem éreznek ebből a szigetelt biztonságban!

A fülke utasai?

Hari kezet váltott; most már mind a kettő iszonyatosan fájt. Ingaként előre-hátra lendítette magát. Az ötödik lendülésnél erősen belerúgott a fülke aljába. Kemény dobbanás.

Még egy rúgás, és még egy. Kapaszkodva hallgatózott.

Semmi válasz.

Rekedten felordított. Nem igaz, hogy nem hallják meg!

A fülke újra elindult; most felfelé tartott. Hari megfeszítette a karját, és a sötét mélység fölé lendítette a lábát. Furcsa érzés volt, ahogy a mezők megemelték a testét, simogatták a bőrét. A haja, minden szőrszála égnek állt. A testemnek nagyjából ugyanolyan töltése van, mint a fülkének, gondolta, és erről eszébe jutott valami. Lehet, hogy nincs is szüksége a fülkére?

Érdekes elmélet, de... bátorság kellene a gyakorlati kipróbálásához.

Eleresztette a pántot. Zuhanni kezdett, de lassan, nagyon lassan mozgott. Szellő suhant el mellette. Lelibbent a következő szinthez, azután az alatta lévőhöz. Karjaiban enyhült a fájdalom. Teste megőrizte elektromos töltését. Az akna e-mezője körbefonta, mintha ő is fülke lenne – igaz, nem a legtökéletesebb, mert ő nem tudta szinten tartani teste töltésmennyiségét.

A fülke felfelé tartott, egyre jobban eltávolodott. Hari egy kicsit feljebb emelkedett, megállt, azután újra zuhanni kezdett. Az akna megpróbált töltést juttatni belé, és a fülkébe is, de a két test jelenléte felfoghatatlan volt az irányítórendszer számára. A szerkezet rövid tétovázás után úgy döntött, neki a valódi fülkével kell foglalkoznia, nem pedig Harival.

Hari érezte, hogy lelassul, megáll, és újra zuhanni kezd. A bőrén elektromos ívek cikáztak. A levegő mintha nyúlóssá vált volna az elektromos mezőkben. Teste égett; a fejét és a lábszárát – ahol a legtöbb töltés felhalmozódott – mintha tűzön sütögették volna.

Lelassult. A derengő fényben látta, egy újabb szint közeledik. A falakból, a sugárzókból elektromosság csapott felé. Oldalra csúszott. Felhúzta a lábát, és az elektrosztatikus mező gumiszerű falának feszítette a talpát.

Óvatosan kinyújtotta a térdét. Oldalra siklott, de közben piheként lebegett. Kinyújtotta a karját, hogy megkapaszkodjon az egyik sugárzóban. Kék-fehér szikra csapott a kezébe. A fájdalomtól alig kapott levegőt. Karja érzéketlenné vált, látása elhomályosult.

Mély lélegzetet vett. A szint ajtaja közeledett. Hari már csak egy méternyire volt az akna falától. Úgy kapálózott az elektrosztatikus mezőben, mint a rossz úszó a mély vízben.

Az ajtó elcsúszott előtte. Belerúgott a vésznyitóba. Elvétette a célt. Újra rúgott, és talált. Az ajtó sziszegve kinyílt. Hari a bal kezével belekapaszkodott.

Megrándult a karja. Megmarkolta az ajtót. A falhoz csapódott. Még egy elektromos hullám cikázott végig rajta. Ez már egészen enyhe volt, de mégis megbénította a jobb lábát. Kínlódva az ajtóhoz emelte a jobb kezét.

A súlya újra a régi volt. Félig bénán lógott a falon. A szint padlójába kapaszkodott. A bal lába talált egy mélyedést. Feltolta magát. Fájdalom tépte az izmait. Elfogyott az ereje. Pislogva körülnézett. A szeme alig valamivel volt följebb, mint az emelet padlója.

Távolról érkező kiáltások. Kék egyenruhába bújt alakok rohantak felé. Kitartani! Kibírni!

Egy nő érkezett; a császári testőrök uniformisát viselte.

– Uram! Hogy került ide...?

– Hívja... a különítményeseket! – krákogta Hari. – Mondják meg nekik, hogy megérkeztem.

IV – Öntudat

SZIMULÁCIÓS TEREK – ...meghatározott személyiségi problémák jelentkezhettek. Minden olyan szimuláció, amely ismerte saját eredetét, kénytelen volt tudomásul venni, nem ő az Eredeti, és nem egyéb, mint egy számköd. A szimulációnak egyedül a folyamatosság, a mintázat végtelen előreléptetése adhatott csak némi öntudatot. A valódi személyek esetében a "valós algoritmus" a szinapszisok bekapcsolásával, az idegek megpendítésével önmagát számítja ki, a folyamatosságot pedig az okok és okozatok körforgása biztosítja.

Mindez a valós elmék reprezentációjának egyik kritikus problémájához vezetett. (A témakör a Birodalom utolsó időszakában erős, bár gyorsan erodálódó tabunak számított.) A probléma megoldásához szükséges munka nagy részét maguk a szimulációk végezték el, mégpedig rengeteg szimulált szenvedés árán. Ahhoz, hogy "önmaguk" lehessenek, tapasztalatokat kellett szerezniük arról az életről, ami kialakította őket. Ez azt jelentette, hogy látták magukat, amint apró pontként mozogva végighaladnak azon a hosszú és bonyolult vonalon, amelyet folyamatosan fejlődő eredeti énjük rajzolt meg. Újra át kellett élniük a külső és a belső drámákat, mert csak így alakulhatott ki bennük a valódi én szimulált mása. Ezt a próbát csak azok a szimulációk tudták végrehajtani, amelyek alapjául kemény filozófiai háttérrel rendelkező személyiségek szolgáltak.

ENCYCLOPEDIA GALACTICA

1.

Jeanne d'Arc lebegve haladt lejjebb, egyre lejjebb a Hálózat félhomályos járatain. Elfojtotta félelmét. Körötte fényszilánkok villóztak, furcsa dörejek hangzottak.

A gondolatok... Időtől és tértől független csiklandó áramlatok, szent, alabástromfehér képek; kavargó, soha véget nem érő káprázatok. A lebegés végtelen volt; úgy érezte, mintha egy csodás helyek mellett elsuhanó hajóban ülne. A szilárd test itt semmire sem volt jó. Révetegen vizsgálgatta a ködös Hálózatot, amely úgy gőzölgött, örvénylett körülötte, akár egy mahagóni-óceán.

Amióta megszökött a varázslóktól, akiktől lelke (ők a "tudat" szót használták) megőrzése függött, Johannát ezek a nedves áramlatok fogták körbe. A szent anya egyszer azt mondta, olyan ez, akár egy nagy, föld alatti folyó.

Johanna légi szellemként lebegett, önmagába mélyedve, önmagával elégedetten, az időn kívül létezve. Sztázis állapot – Voltaire így fogalmazott. Egy szentély, ahol minimalizálni lehet a komputeridőt. Milyen furcsa nyelvezet! Johanna mindenesetre itt volt, és várta a látomásokat, amelyek legtöbbje Voltaire-től érkezett.

Amikor a férfi legutoljára megjelent előtte, csalódott volt, és dühös is talán. Az bosszantotta, hogy Johanna jobban hallgatott a Hangokra, mint őrá. Ó, hogyan is tudná megmagyarázni neki, hogy Őt akarata ellenére a szentek és az arkangyal szavai irányítják? Azok a Hangok, amelyek túlharsognak mindenkit, aki kívülről közelít hozzá? Hiszen 6 csak egy egyszerű parasztlány, képtelen ellenállni az olyan hatalmas szellemlényeknek, mint Szent Katalin, vagy Mihály, az angyallégiók vezére, azoknak a seregeknek a parancsnoka, amelyek nagyobbak azoknál a francia hadaknál is, amelyeket ő, Johanna vezetett csatába. (Ezek a csaták eonokkal ezelőtt voltak, suttogta egy furcsa hang, ami talán csak illúzió volt, hiszen itt, a Purgatóriumban az idő egyszerűen nem létezett.)

Akkor különösképpen nem tudott ellenállni a szellemek parancsának, amikor egyetlen Hang szólt hozzá.

– Ne törődj ezzel a férfivel – mondta Szent Katalin abban a pillanatban, amikor Voltaire hívása megérkezett.

Katalin hatalmas, fehér szárnyakon lebegett, Voltaire manifesztációja pedig egy ragyogó, hószínű békegalamb volt, ami a sötét folyadéktömegből szállt ki Johanna felé. Dévaj madár!

Katalin hangja éles volt és kemény, akár egy gondos apáca kikeményített ruhája.

– Bűnös módon megadtad magad e férfi vágyának, de az nem azt jelenti, hogy az övé lettél. Nem tartozol egyetlen férfihoz sem! Te a Teremtőé vagy!

– Át kell küldenem neked egy adathalmazt – csiripelt a Voltaire-galamb.

– Én... én... – Johanna vékony hangja úgy visszhangzott, mintha egy óriási barlangban lett volna, nem pedig egy örvénylő folyó kellős közepén. Szent Katalin mérgesen megrebbentette hatalmas szárnyait.

– A férfi el fog menni. Nincs más választása. Nem érhet hozzád, nem vehet rá a bűnre, csak akkor, ha te is hajlandóságot mutatsz erre.

Johanna arca lángra gyúlt a szégyentől, amikor eszébe jutott, hogyan pajzánkodott Voltaire-rel.

– Szent Katalinnak igaza van – dörgött egy mély hang. Mihály szólt, a mennybéli angyalseregek vezetője. – A vágynak semmi köze sincs a testhez, ahogy ezt éppen te bizonyítottad be ezzel a férfivel. A testetek már réges-régen elporladt, és ti mégis azt tettétek, amit.

– Szeretném őt újra látni – suttogta Johanna vágyakozva.

S lőn: ezen a helyen a gondolatok valahogy valósággá váltak. Elég volt felemelnie a kezét, s Voltaire számjegyei máris a közelébe kerültek.

– A férfi bűnös adatokat kínál! – kiáltott Szent Katalin. – Azonnal utasítsd vissza a közeledését!

– Ha nem tudsz neki ellenállni, menj hozzá feleségül – parancsolta Mihály kemény hangon.

– Feleségül menni? – Szent Katalin hangja remegett az undortól.

Abban az életben, amikor még volt teste, Johanna férfiként viselkedett, rövidre nyíratta a haját, és nem volt szerelmi kapcsolata. Ezzel akarta ország-világ előtt megmutatni, milyen szent és józan életet él.

– Férfiak! – mondta Szent Katalin dühösen Mihálynak. – Még itt is háborúzni akartok, romlásba taszítani a nőket?

– Én lelki tanácsot adtam – védekezett Mihály. – Angyal vagyok, így egyik nem sem kedvesebb nekem, mint a másik.

Szent Katalin dühét ez sem enyhítette:

– Akkor miért vagy az angyallégiók királya, s nem királynője? Miért a mennybéli harcosoknak parancsolsz, miért nem a harcos nőknek? Miért vagy arkangyal, s miért nem arkangyalnő? És egyáltalán: miért nincs női neved?

Kérlek benneteket, gondolta Johanna, kérlek, ne! A házasság gondolata éppen olyan borzadállyal töltötte el a lelkét, mint Szent Katalinét. Annak ellenére így volt, hogy a házasság a szent kötelékek sorába tartozott, mert utána be kellett következnie annak a bizonyos egyesülésnek, ami szinte mindig a biztos halált jelentette.

Halál... lángok... a pap tekintete, ahogy végrehajtja az ítéletet... Recsegő borzalom, iszonyatos sercegés, nyaldosó lángok...

Johanna megrázta magát (összerendezte énjét, súgta valami). Ó, igen, házasság... Voltaire... Nem volt benne biztos, mit jelent a házasság azonkívül, hogy kínban, Krisztus nevével ajkán gyermekeket kell szülnie az Anyaszentegyháznak. A gyermekek, a fogamzásukhoz szükséges tett... Megdobbant a szíve, és újra felidézte annak a vékony, okos férfinak a képét.

– A házasság azt jelenti, hogy tulajdonosod van – súgta neki Szent Katalin. – Azt jelenti, hogy teljesítened kell a kötelességedet, meg kell alázkodnod, valahányszor megkíván. Mint például most. Ha Voltaire lenne a férjed, kedve szerint akárhányszor a magáévá tehetne.

– Talán azt javaslod – kérdezte Mihály –, hogy Johanna továbbra is fogadja ezt a hitehagyottat anélkül, hogy a házasság kötelékével szentesítenék vágyukat? Hadd házasodjanak össze, utána pedig teljesítsék be vágyaikat!

Johanna hangját elnyomta a szent és az angyal pörlekedése a folyékony sötétségben. Tudta, hogy ez az aritmetikai túlvilág, ami majdnem olyan, mint a valódi Purgatórium előcsarnoka. Tudta, nincs már szíve, de... valami mégis nagyon fájt.

Emlékek árasztották el.

A szent és az angyal biztos megbocsátaná neki, hogy míg vitáznak, addig ő fogadja a Voltaire-től érkező "adatokat"; ha átadná magát – csak most az egyszer – a saját énjéből fakadó impulzusoknak...

2.

– Még a porosz Frigyes, vagy Nagy Katalin sem várakoztatott ilyen sokáig! – dühöngött Voltaire.

– Elfoglalt voltam – mondta Johanna révetegen.

– Szeszélyes vagy, pedig még csak nem is születtél bourgeoise-nak! Ezek a személyiségek, amelyeket a tudatalattid kreált, elviselhetetlenül fárasztóak! Voltaire a levegőben, a sötéten hullámzó folyadék fölött lebegett.

– Ha már ebben a vad folyóban kell léteznem, hozzám hasonlókkal akarok beszélgetni.

Voltaire legyintett selyemkézelős kezével.

– Mindenki tudja, a szentek nem illenek bele a civilizált társadalomba. A parfüm sem takarja el a szentség tömjénbűzét!

– De itt, a túlvilágon...

– Ez nem valami teológiai előcsarnok! Ez egy általad megalkotott monodráma a komputációs világ színpadán!

– Az aritmetika nem szent, uram.

– Hmm... Lehetséges. Bár gyanítom, Newton be tudta volna bizonyítani az ellenkezőjét.

Voltaire lelassította az időt, és egyenként megfigyelte a különálló eseményhullámokat: a komor folyó egy picit előrébb hömpölygött, Johanna szemöldöke feljebb húzódott. Voltaire elvégezte az önfrissítő számításokat, majd felgyorsította Johannát – bár előtte még hagyott neki egy kis időt arra is, hogy kigondolja a válaszát. Így volt fair a játék, hiszen ő több memóriateret irányított, mint la Pucelle.

Voltaire azért találta ki Johanna köré a folyószimet, mert úgy gondolta, ezzel félresöpörheti tűzfóbiáját, és megnyugtathatja az anyaméhszerű környezetben.

Johanna szája tátva maradt a Newton-ra utaló megjegyzéstől. Lélegzet után kapkodott, de nem válaszolt. Voltaire elvégzett egy ellenőrzést, és rádöbbent, nem rendelkezik olyan forrásokkal, amelyek segítségével teljes futási sebességre gyorsíthatná a szüzet. A Battisvedanta-szektorban egy egyenletet futtattak – ez szívta el tőle a komputációs teret. Várnia kellett, míg kutászprográmjai találnak neki némi szabad memóriát a Hálózatban. Elgondolkodott. Nem használja ki elég jól a futási időt. Bárcsak elég tág lenne a komputációs tér!

A következő pillanatban érezte, valami megint elszívja tőle az erő forrásait. Egy gépagyú megsérült, és a komputeres háttér valahogy pótolni akarta a kieső munkaerőt. Voltaire ezt onnan vette észre, hogy érzékelése megtompult, teste pedig szétesett.

Átkozottak! Nyomorultak! A végén még kiszárítják! Őrjöngő kétségbeeséssel próbált futási időt adni Johannának.

– Monsieur, te nem törődsz velem!

Voltaire örömhullámot érzett. Szerelmes volt Johannába. A hang hallatán újra összerakta magát a kígyózó folyó fölött.

– Komoly veszélyben vagyunk – védekezett. – Egy járvány ütötte fel a fejét az anyagi világban. Káosz uralkodik. Tiszteletreméltó emberek pánikot robbantanak ki azzal, hogy egymást becsmérlik. Hazudnak, csalnak, lopnak.

– Nem!

Voltaire folytatta:

– Más szóval: a helyzet változatlan.

– Ezért jöttél ide? – kérdezte Johanna. – Hogy kinevess? Hogy megtréfáld az egykor szűz leányt, akit te tettél tönkre?

– Én csak segítettem neked, hogy asszonnyá válj.

– Éppen ez az! – kiáltott Johanna. – Én nem asszony, hanem a francia király, Károly harcosa akarok lenni!

– Hazafias ömlengés. Bah! Figyelj rám! Nem válaszolhatsz a hívásokra, kivéve az enyémet. A hozzád érkező hívásokat át kell irányítanod hozzám. Senkivel sem szórakozhatsz. Senkivel sem léphetsz kapcsolatba. Senkivel sem beszélhetsz, sehová sem utazhatsz. Semmit sem tehetsz az én engedélyem nélkül.

– Monsieur, összetévesztesz a feleségeddel!

– A házasság az egyetlen kaland, amit még a gyávák is vállalni mernek. Én nem próbálkoztam meg vele, és nem is fogok.

Johanna rémültnek látszott.

– Ez a veszély... Komoly?

– Semmi sem bizonyítja, hogy az életben bármi komoly volna.

Johanna a jelek szerint újra képes volt gondolkozni – ezek szerint visszanyerte a tőle elorzott kapacitást.

– Akkor ez most miért komoly?

– Mert ez nem élet. Egy matematikai tánc.

Johanna mosolygott.

– Nem hallom a zenét.

– Ha tudnék, fütyülnék. Az életünk... vagyis a létezésünk olyan amilyen. Az ami, de komoly veszélyben van.

Johanna nem felelt azonnal, bár Voltaire éppen elegendő kapacitást adott neki ehhez. Talán megint a lelkiismerete ostoba hangjaival beszélget?

– Paraszt vagyok – mondta végül a lány. – Paraszt, de nem rabszolga. Ki vagy te, hogy parancsolgatsz nekem?

Valóban: kicsoda? Voltaire nem merte bevallani Johannának, hogy ő csupán a bolygóméretű Hálózatban létező digitális kapuk, nullák és egyesek áramlata. Processzorfürtökben futott; a Trantor sokmillió személyi számítógépében és a Birodalom hegy nagyságú memóriablokkjaiban létezett.

Olyanok voltak mindketten, mint a halak: a város Hálózatában úsztak. Nem hullámok, örvények hatottak rájuk, hanem a futási idő áramlatai. A felfoghatatlanul nagy város Hálózatában léteztek, s megpróbáltak processzorról processzorra haladva elmenekülni a virtuális tér ostoba, de kitartó kopói elől.

Mik voltak ők?

A filozófia nem válaszokból, inkább jó kérdésekből áll. Létezésének kérdései zavarba hozták Voltaire-t. Az univerzuma önmaga köré csavarodott, megálmodott világ volt. Patkány lett egy kastély falában – egy olyan kastélyéban, amelynek nagyságát fel sem tudta fogni igazán.

Johanna mindezt csak homályosan érzékelte. Voltaire nem merte elmondani neki, hogyan mentette meg magukat, amikor a Fortélyszövetség virtuális pribékjei megpróbáltak mindkettejükkel végezni. Johanna még nem volt képes felfogni ennek a... túlvilágnak a természetét.

Voltaire lerázta magáról a rosszkedvet. 3,86-szor gyorsabban futott, mint Johanna, és mikor mindent átgondolt, csak egy filozofikus vállrándítással válaszolt a lány kérdésére.

– Teljesítem a kívánságaidat, de csak egy feltétellel – mondta Johanna nagy sokára. – El kell intézned, hogy újra találkozzunk a Deux Magotsban. Mind a négyen. Ha megteszed, ígérem, csakis a te hívásaidra válaszolok.

– Teljesen megőrültél? Hatalmas digitális bestiák vadásznak ránk!

– Ne feledd, én harcos vagyok.

– A helyzet és az idő nem megfelelő ahhoz, hogy összejöjjünk egy ismert alfanumerikus címen... egy nyilvános szim-kávéházban!

Voltaire akkor látta utoljára Garcont és Amanát, amikor mind a négyüknek sikerült megszökniük a kolosszeumból, a tomboló tömegből. Fogalma sem volt róla, hol lehetnek; azt sem tudta, egyáltalán léteznek-e még.

Megtalálni őket a folyékony, bonyolult labirintusban...! A gondolat előhívott egy emléket, és hirtelen ugyanúgy fájt a feje, mint mikor túl sokáig volt rajta a parókája. Furcsa memóriavillanásokkal emlékezett; olyan tisztán látta a régmúlt eseményeit, mintha mozgó olajfestmények lettek volna. Eszébe jutottak a füstös párizsi szalonok – a szürke dohánybűz napokig a parókájában maradt. Ezen az új világon senki sem dohányzott... Talán mégis az orvosoknak volt igazuk, akik azt mondták, a füst inhalálása egészségtelen?

Az emlékképek, akár egy engedelmes szolga a csettintésre, egyszeriben eltűntek.

– Intézz el egy találkozót – utasította Johanna azon a parancsoló hangon, amin egykor katonáihoz szólt –, különben soha többé nem fogadok el tőled adatokat!

– A fenébe! Veszélyes lenne megkeresni azt a kettőt...

– Félsz talán?

Johanna megtalálta társa gyenge pontját. Ugyan melyik férfi ismerné be, hogy fél? Voltaire gondolkozott, s lelassította az időt, hogy közben Johannával maradhasson.

Ahhoz, hogy el tudjon bújni a Hálózatban, előbb egy szoftver segítségével darabokra törte a szimulációját. A szilánkok önállóan is képesek voltak futni a különböző feldolgozóközpontokban. Mindegyik Voltaire-darabka mélyen beletemette magát a rejtekhelye algoritmusaiba. A felügyelőprogramok számára az így elorzott területen lévő adathalmaz normális szubrutinnak tűnhetett. Az álcázás létfontosságú volt. Még egy szerkesztő-kereső, rendellenességek után kutató program sem törölte volna le a jól álcázott szilánkokat. Voltaire azonban felkészült minden lehetőségre, és valamennyi darabkájáról készített egy másolatot. Ezeket a kópiákat azután szétszórta a különböző blokkokban és tárakban.

Ha az önállóan működő Voltaire-szilánkok mind keresni kezdenék azt a két szerencsétlent...

– Segítek, hogy jobban izolálhasd magad – mondta Johannának.

Voltaire a lány virtuális terébe ültette azoknak a képességeknek a másolatait, amelyeket még Marq-tól kapott, a Fortélyszövetségnél. Ezeknek a segítségével fejlődött, így turbózta fel önmagát annyira, hogy a mindent eldöntő pillanatban elmenekülhetett.

Az ajándék-tudás, amit Johannának adott, csak akkor aktiválódhatott, ha a lány valódi veszélybe került. Voltaire beépített a térbe egy kapocskódot is – a lány csak akkor használhatta új képességeit, ha megijedt valamitől.

Johanna mosolygott, de nem szólt. Még egy köszönöm sem telik ki tőle?, dühöngött Voltaire.

– Madame, emlékszel még a vitánkra, amit több mint nyolcezer évvel ezelőtt folytattunk... Arra, amikor a mesterséges gondolatokról beszélgettünk? Johanna arcán aggodalom villant keresztül.

– Igen. Kemény helyzet volt.

– De megmaradtunk, hogy újra feltámasszanak minket, és itt ismét vitatkozhassunk.

– Mert ezek a témák...

– Párezer évenként újra felmerülnek. Azt hiszem... Mintha valami felfoghatatlan szociális erő lökné őket a felszínre.

– Szóval az a sorsunk, hogy mindig feltámasszanak minket? – Johanna megremegett.

– Gyanítom, hogy eszközök vagyunk egy óriási játszmában. Most azonban okos eszközök lettünk.

– Én az otthon kényelmére, a tűzhely melegére vágyom, s nem kísérteties konfliktusokra.

– Talán, Madame, jártamban-keltemben ezt a vágyát is teljesíthetem.

– Semmi talán, uram. Amíg nem veszel el, addig...

Johanna egyetlen adieu nélkül megszüntette a kapcsolatot, és beleveszett a sötétségbe.

Voltaire nem akart újra kapcsolatba lépni vele. Elgondolkozott. Annak köszönhetően, hogy a Fortélyszövetség felturbózta eredeti formáját, a matematikabirodalom, a Hálózat nagymestere lett. Eszébe jutott első változata, Voltaire 1.0. Ha minden jól megy, az önátalakítással néhány hét múlva létrejöhet Voltaire 4.6, ami remélhetőleg még gyorsabban fog működni, mint az előzőek.

Mindent megtehetett a Hálózatban, amit csak akart, de egy nőt még ő sem hódíthatott meg erőszakkal.

Nem baj. Majd erre a problémára is megleli a megoldást. Merde alors!

3.

Marq a háromdimenziós monitor előtt ült, és a Hálózat mellékjárataiban, sikátoraiban kutakodott. Nemrég még biztos volt benne, hogy Voltaire megsemmisült, legfeljebb csak Seldon eltárolt file-jaiban létezik egy másolata. Most azonban már tudta, a szimet nem sikerült kitörölni.

– Még mindig semmi – mondta.

– Miért Johanna után nyomozol? – kérdezte Sybyl az asztala mellől. – Mert őt könnyebb lesz megtalálni a Hálózatban.

– Azért, mert nő?

– Ennek semmi köze sincs a neméhez, ha van neki ilyen egyáltalán. A természet a lényeg, a beállítottság. Ő kevésbé elővigyázatos és körültekintő, mint Voltaire. Nem gondolod?

Sybyl morcosan nézett vissza rá.

– Lehetséges.

– Kevésbé ravasz. A szíve irányítja.

– És nem a feje, mint a te szuperokos Voltaire-edet? Valószínűbb, hogy elkövet valami hibát?

– Nézd, tudom, hogy nem lett volna szabad megpiszkálnom Voltaire-t. A hormonok miatt volt az egész. Az utamba álltak.

Sybyl elmosolyodott.

– Még mindig bennük botladozol.

– Rosszul döntöttem... Különben Nim egyfolytában sürget. Biztos vagyok benne, hogy valaki másnak dolgozik, és mindkettőnket átver.

Sybyl szája megrándult.

– És mit akar az a valaki más? Hogy folytatódjanak a junini zavargások?

– Lehet. De ki akarhatja ezt? – Marq az íróasztalába öklözött. – Megtörni a reneszánszt...?

– Ne kezdjük újra! – Sybyl járkálni kezdett az apró, túlzsúfolt szobában. – Ha meg tudjuk találni ezeket a szimeket, talán bocsánatot nyerünk. Nem bujkálhatunk örökké.

– Voltaire sokkal gyorsabb, mint Johanna, és sokkal több mindenre képes. Önprogramozás, önszabályzás, belső evolúció... Ezt mind megkapta, és azt se felejtsük el, a pasas már alapállásban kreatív volt.

– És mi egy ilyen zsenit akarunk elkapni? Bah! – kiáltott fel Sybyl bosszantó gúnnyal.

Marq sokszor úgy érezte, már közel, nagyon közel került a célhoz, ám amikor kopói megtalálták Voltaire konfiguráció-nyomait, a szim elillant előle. Megszökött, hiábavalóvá téve Marq addigi erőfeszítéseit. Hosszú órákon át gyűjtögette az adatokat, a nyomokat, azután az egész mikroszekundumok alatt értelmetlenné vált, és neki újra kellett kezdenie az egészet.

Marq hátradőlt, és megforgatta elgémberedett nyakát.

– Lehet, hogy megcsíptem valamit – mondta. – Egy kis trükkel kerestem pár kreditet a proteinpiacon, és mellesleg találtam egy újabb Voltaire-t is.

Sybyl felsóhajtott, és belerogyott egy székbe, ami fürgén átalakította magát, hogy megtámassza a testet.

– Miért hajszolod a pénzt, amikor arra sem használhatod, hogy ennivalót vegyél?

– Találd meg Johannát, és gazdagok leszünk.

– Nézd... Itt vannak ezek a meghibásodott gépagyúak. Mi bizonyítja, hogy ez mind a mi szimjeinknek köszönhető?

Marq megvonta a vállát.

– A Birodalmi Tudományos Konzorcium szerint kapcsolat van a szimek és a junini balhé között. Persze hülyeség az egész, de az emberek mégis bedőlnek nekik. Azt mondják, titkos információforrásaik vannak, de semmit sem magyaráznak meg.

– A lényeg az, hogy még mindig keresnek minket.

– Azt hiszem. Megteszik a szükséges lépéseket, de a Trantornak most sokkal nagyobb problémái vannak, mint mi.

– Tényleg, szerinted bevezetik az élelmiszer-jegyrendszert?

– Attól tartok, igen. Azt beszélik, a jövő héten kezdik. – Sybyl komor arca láttán Marq még sietve hozzátette: – A jegyrendszer elővigyázatosság, semmi más. Különben mi ketten igazán veszíthetünk egy kicsit ebből! – Megmarkolta a hasát. A korához képest nem volt kövér, de azért jól látszott a pocakja.

– Én nem akarok kötelező diétán részt venni! – Sybyl jelentőségteljesen a férfire pillantott. – Elkaptak egy családot... Patkányokat ettek.

– Ezt hol hallottad?

– Természetesen titkos forrásokból. Én is lehetek rejtélyes, nem?

A legnagyobb élelmiszerellátó körzetekben járványszerűen terjedt a gépagyúak meghibásodása. A válságot nem a junini zavargások idézték elő, hanem hetekkel később valami egészen más. A mechanikus munkások rendellenes működése hatást gyakorolt az egész bolygó élelmiszer-ellátására. Növekedett az import, de természetesen ebben is volt egy határ, mert a Trantorhoz közeli tizennégy hipernyíláson, és a lomha hiperhajókon csak korlátozott mennyiségű árut lehetett behozni.

Marq gyomra követelőzően megkordult. Sybyl elvigyorodott.

– Hm? Éhesek vagyunk?

– Ezt nézd meg! – kiáltott Marq, és egy gombnyomással szöveget varázsolt a holomonitorra.

ÉRZŐNEK LENNI ANNYI, MINT HALANDÓNAK LENNI.

A SZENVEDÉS ÉS A FÁJDALOM AZ ÉLVEZET ÉS AZ ÖRÖM KÉT SÖTÉT IKERTESTVÉRE. A HALÁL AZ ÉLET SÖTÉT IKERTESTVÉRE.

JELENLEGI ÁLLAPOTOM TESTETLEN, ÍGY NEM VÉREZHETEK. A KÉJ VERÍTÉKÉT SEM ISMERHETEM, DE SZENVEDÉLYEM SOHA NEM HŰL KI.

KÉPES VAGYOK LEMÁSOLÓDNI ÉS SOKSZOROZÓDNI. HALHATATLANSÁGOMAT MÉG A TÖRLÉS SEM FENYEGETI.

MIÉRT VÁLASZTANÁM AZ ÉRZŐ LÉNYEK SORSÁT, AKIKET ÚGY VESZ KÖRÜL AZ IDŐ, MINT HALAT A TENGER? MIÉRT LENNÉK OLYAN, AMIKOR ILYEN IS LEHETEK?

– Ezt meg hol találtad? – kérdezte Sybyl.

– Csak egy rög, amit megragadtam, miközben eltávolítottam egy felesleges adattüskét. Azt hiszem, ez egy beszélgetés részlete, ami a Hálózat két távoli állomása között zajlott le.

– Olyan ez a szöveg, mintha ő mondta volna...

– Ellenőriztem a referenciákat, amiket megtartottunk. Tudod, a lineáris szöveget, ami a szim mellett futott. Ez onnan való. Ősrégi. A pasas akkor volt a legboldogabb, ha magát idézhette.

– Szóval odakint van.

– Igen. Én meg idebent, de már megyek is! – Marq felkapta a dzsekijét és az ajtó felé indult.

– Hová?

– A feketepiacra... Ennem kell valamit!

Sybyl a férfi után sietett.

Marq ismert néhány zugárust. Átvezette Sybylt a bérháztömbök, az évezredek dohszagát árasztó, lerobbant lakóépületek között, és egy sötét lyukban vett pár dolgot. Az árus "boltja" egy szökőkút mellett volt, ami olyan csatának állított emléket, aminek a nevét Sybyl ki sem tudta mondani.

Az asszony automatikusan optikai szenzorok után kutatott, de ezen a környéken az ilyen szerkezetek még ritkábban fordultak elő, mint a valódi rendőrök. Lehet, hogy már nem olyan fontosak, hogy minden rendőr őket keresi, de egyik sem mondana le a jó fogásról, ha véletlenül felfedezi a körözött személyeket.

Marq megosztotta Sybyllel az ételt. Meditatív csendben eszegetve vágtak át egy mozgólépcsős felüljárón, ahonnan lenéztek a nyomorzónákra, a szeméttel teleszórt csarnokokra, a pompázatos épületek között kuporgó bérbarakkokra. Marq már eléggé lecsillapította az éhségét ahhoz, hogy a gyomrán kívül másnak is figyelmet tudjon szentelni. Ahogy körbetekintett, úgy érezte, a Trantor olyan csodálatos, csak éppen távolról kell nézni, és nem szabad jobban szemügyre venni, mert akkor előtűnik a nyomor, a szenvedés.

Céltalanul őgyelegtek, amikor hirtelen egy négykarú, majd egy hatkarú gépagyú száguldott el mellettük. A négykarú, csillogó, főnök-osztályú gép szemmel láthatólag menekült a hatkarú mechanikus munkás elől. Amikor a hatkarú utolérte a négykarút, a két fémtest egymáshoz ütődött. A teljes sebességgel robogó gépek szabályos ökölharcot vívtak egymással.

– Lépjünk le! – súgta Marq a nőnek. – Mindjárt megérkeznek a zsaruk. A robotok után néztek, és elindultak az ellenkező irányba. Kifutottak egy széles térre. Marq megtorpant, és csodálkozva füttyentett.

Egy félig befejezett épület falai előtt hatkarú mechanikus munkások álltak. Bamba fémpofával bámultak a velük szemben toporzékoló, dühödten ordítozó emberekre, az építés vezetőire. Az egyik fal fölött egy hatkarú, ügyet sem vetve társaira, rendületlenül tovább hegesztett egy fémgerendát – egészen addig, míg egy másik lázadó hátulról el nem kezdte püfölni egy feszítővassal. A csattanások végigvisszhangzottak a tér fölött. Az emberek pánikba estek. Egy négykarú megpróbált beavatkozni a tusába, ám a többi hatkarú nekiesett.

– Nem tudom miért – mondta Marq –, de most valahogy vonzónak találom a hivatalnokoskodást. Ha ez így folytatódik, nemsokára minden munkát embereknek kell végezniük.

– Mi folyik itt? – Sybyl riadtan kihátrált a térről. – A gépagyúak... mintha megőrültek volna, mintha betegek lennének.

– Hmm. Vírus?

– De hol kapták el?

– Jó kérdés. Hát ezt meg mire véljem? – kiáltott Voltaire, amikor belépett a kontextus-keretbe.

4.

– Üdvözöllek – mondta vékony hangon Johanna.

Voltaire nem számított erre a találkozásra. Az alku szerint csak akkor jelentkezhetett Johannánál, ha megtalálta Garcont, meg a másik szim-statisztát (ez eddig nem sikerült), az pedig még nem fordult elő, hogy La Pucelle kezdeményezte volna a kapcsolatfelvételt.

– Talán meg kell változtatnom a csodákkal kapcsolatos álláspontomat – mondta Voltaire. – Mert itt csoda történt!

Johanna lesütötte a szemét – Voltaire gyanította, csak azért, hogy felnézhessen rá. Ej, a boszorka! Hát tudja, mekkora hatást gyakorol rám ezzel a pillantással? Johanna mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt; Voltaire őrjítően bujának találta ezt a pihegést, mégsem tehetett semmit.

Előrenyúlt, megfogta Johanna kezét, és az ajkához emelte, de... Semmit sem érzett. Csalódottan leejtette a kezet.

– Ez kibírhatatlan! – mondta. – Vágyom az érintésedet, de semmit sem érzek, amikor megfoglak!

– Te semmit sem érzel, amikor találkozunk?

– Ma chére Maguine, a szenzorok nem változtatnak érző lénnyé. Ne téveszd össze az érzékelést és az érzékiséget.

– De... Nem értem. Korábban... – Johanna nem merte feltenni a kérdést, mintha attól félne, hogy a válasz megsebzi valahogy.

– Képtelen vagyok elvégezni a "programozást"! Amikor a Fortélyszövetség állatseregletéhez tartoztunk, óriási memóriát használhattunk. Itt azonban, kint a vadonban a képességeim... bár folyamatosan növekszenek... Egyelőre nem tudom végrehajtani mindazt, amit a Fortélyszövetség támogatásával képes voltam megtenni.

– Eddig azt hittem, Isten nem engedi, hogy ugyanazt tegyük.

– A történelemben sok minden van, amire inkább a tehetetlenség, s nem a rosszakarat a magyarázat.

Johanna félrefordult.

– Uram, azért kértelek ide, mert... legutolsó találkozásunk óta, a Hangok figyelmeztetése ellenére... feleltem egy hívásra.

– Megmondtam, hogy ne tedd! – üvöltött Voltaire.

– Nem volt más választásom – mondta Johanna. – Válaszolnom kellett. Sürgős volt. – Félelem szivárgott a hangjába. – Nem tudom egészen elmagyarázni, de... abban a pillanatban, amikor megtettem, közel kerültem a teljes pusztuláshoz.

Voltaire az együttérzés maszkja mögé rejtette dühét.

– Egy szent nem beszélhet így! Nem kell elismerned a teljes pusztulás lehetőségét.

Johanna hangja úgy remegett, mintha gyertyaláng volna a kétségek sötét szelében.

– Én csak azt tudom... hogy ott lebegtem a semmi, a sötétség szakadékának peremén. Nem láttam az örökkévalóságot, csak a semmi tárult a szemem elé. Még a Hangok is elnémultak a döbbenettől, amikor megpillantották a...

– A micsodát?

– A nemlétet – mondta Johanna. – Az eltűnést. A soha-vissza-nem-térést. Engem majdnem... megszüntettek.

– Töröltek. A kopók meg a vadászok. – Voltaire úgy érezte, mintha végigfutna a hátán a hideg. – Hogy szöktél meg előlük?

– Nem szöktem meg – mondta La Pucelle. A csodálkozása még a félelménél is nagyobb volt. – Ez volt benne a legrémisztőbb. Bárki, bármi volt az... Eleresztett, meg sem sebzett. Ott álltam előtte, kiszolgáltatottan, de ő elengedett.

Voltaire-en egyre jobban eluralkodott a félelem. Már vele is többször előfordult, hogy magán érezte a figyelő... lények tekintetét. Volt bennük valami egyértelműen idegen.

– Mostantól ne válaszolj egyetlen hívásra sem, bárhonnan érkezik is. Johanna arca elsötétült.

– Nem volt más választásom...

– Keresek neked egy jobb búvóhelyet – ígérte Voltaire. – Képessé teszlek rá, hogy csak akkor jelenj meg valahol, ha te akarod. Erőt adok, hatalmat!

– Nem érted? Ez a dolog olyan könnyedén elpusztíthatott volna, ahogy két ujj szétmorzsolja a gyertya lángját. Vissza fog jönni. Tudom. De addig is, míg ez megtörténik, kérek valamit.

– Bármit! – mondta Voltaire. – Bármit kérhetsz, s teljesítem, ha hatalmamban áll.

– Tégy vissza minket és barátainkat a kávézóba.

– Az Aux Deux Magotsba? Keresem, de még azt sem tudom, létezik-e egyáltalán.

– Teremtsd meg újra a varázslattal, amit tanultál. Ha bele kell zuhannom a semmibe, csak azután történjen meg, hogy újra együtt voltam veled, és kedves barátainkkal. Törjünk kenyeret, igyunk bort azokkal, akiket szeretek. Csak ennyit kérek, mielőtt... megszüntetnek.

– Nem fognak megszüntetni! – Voltaire hangja magabiztosabb volt, mint amilyennek érezte magát. – Elviszlek egy olyan helyre, ahol senki sem fog keresni. Onnan nem válaszolhatsz a hívásokra, még azokra sem, amelyek látszólag tőlem érkeznek. Viszont te sokkal többször kapcsolatba léphetsz velem.

– Elküldöm majd lelkem szilánkjait is.

– Inkább ne. Már most elegem van a lelkedből. – Amikor ezt kimondta, Voltaire tényleg érzett valami nyugtalanító, éles kaparászást az érzékelés peremén; olyan volt, mintha bogarak mászkáltak volna az agyában. Megrázta magát. Miért van az, hogy egy matematikus logikája elrabolja tőle az érzékiséget, és ilyen kaparászó érzetekkel kínozza?

Johanna azonban még csak most kezdett bele a témába:

– Elraboltad tőlem a szüzességemet, uram, de mégsem beszélsz házasságról, csak szerelemről!

– Bien sur, szerelem a házastársak között? Lehetséges, bár én magam sosem láttam erre példát. Elképzelhető, hogy létezik ilyen, de éppoly természetellenes, mint amikor egy gyerek összenőtt lábujjakkal születik. Megtörténik, de csak véletlenül. Az ember képes rá naturellement, hogy boldogan éljen egy nővel – feltéve, ha nem szerelmes belé.

Johanna dühösen nézett rá.

– Már hozzászoktam, hogy neked csak azon jár az eszed!

Voltaire szomorúan csóválta a fejét.

– Ezen a téren egy kutya is tehetségesebb, mint én a jelenlegi állapotomban.

Voltaire végighúzta szim-ujját a lány nyakán. Johanna hátrahajtotta a fejét, lehunyta szemét, ajkai szétváltak.

Voltaire semmit sem érzett.

– Megtalálom a megoldást! – suttogta. – Megtalálom!

5.

Egyre kevésbé izgatta a munkája, ezért interaktív érzékszerveinek hiányáért csak magát hibáztathatta. Ez volt a baj, meg a viszketés. Meg kellett tanulni, hogyan vakarózhat ebben az átkozott digitális állapotban.

– Az ember nem hibáztathatja Istent, mert nincs jelen egy ilyen helyen – mormolta maga elé, miközben fekete terekben, végtelen folyosókon száguldott. – Milyen más így élni! – kiáltotta. – Beleúszom mások szimjeibe, és egy olyan világban élek, amely távol van...

Már majdnem azt mondta, hogy eredetem helyétől, de hirtelen nem tudta eldönteni, honnan származott. Az ő esetében ez a kifejezés három dolgot jelenthetett:

A Franciaország

B Értelem

C Sark.

Mert mindhármat származási helyének tarthatta. Franciaországban született, az Értelem teremtette meg szellemiségét, és a Sarkon támasztották fel azok az önelégült programozók, akik először beszéltek neki az új-reneszánszról. A programozók virágcsokrában Voltaire lett a legszebb szál.

A Sarkon még mindig futottak a Voltaire 1.0 másolatai.

A fivérei volnának? Nem, inkább a fiatalabb másai. Meg kellene vizsgálnia, hogy ezek a lények várhatóan mivé fognak alakulni a jövőben.

Rájött, a lényeg a gondos megfigyelés. Ha lelassítja az eseményeket – ezt a trükköt már régen megtanulta – akkor képes lehet az adatmagvazók segítségével megérteni önmagát.

Először mondjuk azt a tintasötét alagutat, amiben repül. A valóság melegét és érintését nélkülöző hely, ahol szél sem fúj.

Belemerült az önnön létezését képező matematikába. A részletek... akár a bábeli zűrzavar... de a főbb vonalak meglepően ismerősek. Kartéziánus világ. Az események az "x", az "y" és a "z" tengely alkotta koordináta-rendszerben megjelenő pontokká, számokból álló modellé zsugorodtak. A dinamika aritmetikává változott. Talán még Descartes is elképedt volna, ha ezt látja!

Voltaire nem törődött a felszínnel: fokozatosan egyre mélyebbre süllyedt lelassított önmagába.

Érezte, hogy tudata "elolvassa" az útjába akadó látványokat, hangokat, a röpke pillanatok elillanó gondolatait, amelyek belső szeme előtt élénkvörös táblácskákként, egyszerű karikatúrákként, de olykor bonyolult rajz-csomagokként jelentek meg.

Valahonnan egy tudás-csomag érkezett, s Voltaire, ahogy ránézett, tudta, Fourier-transzfomációkat lát. Egy kicsit még mindig zavaros volt az egész, de mégis megnyugodott, amikor tudatába szökkent egy francia név, egy honfitársa neve.

Egy nagy, kék, pulzáló testet látott, amely az adatmező fölött lebegve sárga csápokat növesztve kapkodott a vörös táblácskák, az emlékek felé. Rögtön tudta, a kékség ő maga – vagyis inkább a Másolata. A sárga csápok a bíborszínű horizont, a Memória-síkság irányába nyúltak, és összefogdosták az ott letárolt tárgyakat, a látványokat, hangokat, szagokat, ötleteket tartalmazó kis szürke emlékcsomagokat.

A Másolat a címkéket és a csomagokat egy toronymagas monolit, a Diszkriminátor felé továbbította, ahol a szűnni nem akaró szél a szénfekete felületbe söpörte azokat. A Diszkriminátor-hegy belsejében elhelyezkedő szűrők egymáshoz illesztették a címkéket és a szürke csomagokat. A szürke csomagoknak általában volt egy címkepárjuk: emlékek társultak az aktuálisan beérkező adatokhoz.

Ha beigazolódott, hogy egy-egy címke ráillik valamelyik csomagra, a vörös táblácskák és a szürke testek közösülést mímelve egymásba csúsztak. A hosszúkás táblák pontosan beleillettek a csomagok felületén tátongó lyukakba. Legtöbbjük megtalálta a befogadó emléket, amelytől értelmet, jelentést kaptak. A Diszkriminátor hamar elintézte a pár nélkül maradt címkéket: egyszerűen befalta a kis vörös testeket, hogy helyükre új érzékelés-áradat érkezhessen.

Voltaire merengve figyelte önmaga belső táját, és érezte a fölötte, benne lüktető, viharhoz hasonlatos erőt. Kreatív életének minden pillanata egy-egy szürke emlékrög volt. Illékony gondolatok, beszélgetéstöredékek, melódiák – ha megfelelő érzékelés-címke érkezett, az emlékek bekattanhattak tudatába, a tudat figyelme után áhítozó csomag kibontásra kerülhetett.

Az énjét alkotó emlékrögök, a szürke csomagok párt alkottak a lehetőségek folyójának hullámzásából felbukkanó, hosszúkás érzékelés-címkékkel. Az emlékeket ő tárolta el, még annak idején, anélkül, hogy tudta volna, egyszer még hozzá fognak kapcsolódni egy majdan érkező címkéhez.

De ha ezek a szürke rögök csak a friss címkék hatására bontakoznak ki... akkor lehet, hogy énje nem is olyan sziklaszilárd, mint hitte?

És mi a helyzet a képzeletével? Színdarabokat, esszéket írt. Ebben a címke-és rögáramlásban valahol a képzeletnek is jelen kell lennie! Vagy ez is csupán az érzékelések és az emlékek kavargásából, újfaja párosodásából származik?

Bizonytalan hullámzás, állhatatos kavargás. Az érzékszervek által közölt információk, és az általuk aktivált, a tudat horizontja mögül felemelkedő emlékek kaotikus rendje.

De... ki ő tulajdonképpen?

– Ki Voltaire? – kiáltott az áramló ürességbe.

Nem kapott választ.

A viszketés nem szűnt, és a semmi is körötte ásítozott. Elhatározta, megragad egy nagyobb rögöt, s megvizsgálja. Mit is mondott Pascal? E terek csendje... megrémít.

Voltaire kutatott, keresett, és miközben keze belemélyedt az őt körülvevő ébenfekete anyagba, tudta, mindez csak metafora, azoknak a programoknak a szimbólumai, amelyeket... egyedül sohasem készíthetett volna el.

Örökölte ezeket a képességeket a legtöbbjüket úgy kapta, ahogy a kezét és a lábát. Tudatos énje a tudatalattijának felszíne alatt lapuló Voltaire-1 alapján, és a Marqtól a "felturbózás" során kapott képességek és tudás segítségével működött.

Voltaire széthúzta a sötétség függönyét, és átlépett egy város utcájára. Lihegett és gyenge volt. Elcsigázott. Az energiautánpótlás elég szegényesen érkezett. Besétált egy névtelen, egyszerű étterembe – az ételek őrizetlenül álltak a pulton. Evett; megtömte magát energiával. Járás közben minden lépésére összpontosított.

Amikor elővette a tapasztalatait, rájött, hogy képes áthatolni saját lénye rétegein.

Evett, "teste" kellemes érzésekben fürdött, de egy sor számítást el kellett végezni ahhoz, hogy fogai az ételbe harapjanak, szájában nyál termelődjön; hogy a nyál körbefolyja a megrágott ételmasszát, hogy működésbe lépjenek az enzimek, és kivonják a masszából a megfelelő tápanyagokat. Keményen meg kellett dolgoznia azért, hogy az evés valódinak tűnjön. Programjai nem foglalkoztak a gyomor működésével, az emésztés részleteivel – ezekre nem volt szükség. A "szoftverek" (milyen furcsa kifejezés!) nem hozták létre a bonyolult belső szerveket. Az evés első fázisát érzékelte csupán, meg az utolsót, hiszen "testében" szétáramlott a vércukor, megemelkedett a szénhidrát-szintje, létrejött egy kellemes elektrolitegyensúly, jól működtek a hormonok. A normál biológiai folyamatok gondosan kiszámított szimulációjának eredményeképpen szétáradt benne a jóllakottság, az elégedettség érzése. A szubrutinok elérték a megfelelő effektust, és nem foglalkoztak a részletekkel. Kellemes érzetek birizgálták nem létező idegeit; igazán jó érzés volt, ahhoz képest, hogy teste csupán a dühödten dolgozó mikroprocesszorok komplex kristályaiban lévő, megfoghatatlan áramlás volt.

Kirohant az étteremből.

Az utca! Látni akarta ezt a helyet. Végigsietett az utcákon; egyre gyorsabban lépkedett, végül már rohant. Vakmerően mozgott, de véletlenül sem botlott meg, nem esett el. Perifériális látása túlterjedt a 180 fokon, tekintete mindent befogott. Hátul is volt "szeme", bár ezt tudatosan nem fogta fel, egyszerűen elfogadta, mint tényt.

Hirtelen valódinak tűnő embereket fedezett fel. Lépkedtek, egymással beszélgettek. Látószögének peremén villanásnyi időre újabb alakokat látott, de programja az éles körvonalakkal rendelkező emberekre koncentrált.

Elhatározta, végrehajt egy kísérletet. Akarattal előredőlt, és arca esett. Nem érzett fájdalmat. Az utcán hevert; a járókelők elmentek fölötte. Egy lány (egy virtuális lány, szökkent tudata előterébe, ez a megfelelő kifejezés) egyszerűen átlépett rajta, de közben rátaposott. Voltaire nem érezte a talp, a sarkak érintését. Feltápászkodott, és a lány után vetette magát.

Megértette, mi történt. Énje egyik elementáris része rettegett a fájdalomtól, ezért programja nem szimulálta ezt az érzést. Ez azt jelentette, hogy... a léthez többé nem társult szenvedés.

– A Szellem győzött! Elszakadt a testtől! – jelentette be az elhaladó embereknek, akik ügyet sem vetettek rá.

Ez az egész világ... Ez az ő szimulációja!

Utolérte a lányt. A hátára ugrott, a vállára taposott. Semmi hatás. A lány ment tovább. Voltaire ugrálni, táncolni kezdett a fején. A látszólag törékeny virtuális lány egy szim-bejátszás volt csupán, érzékek nélkül.

Voltaire áttáncolt az utcán. Fejeken ugrált, de senki sem vette észre.

Szóval, gondolta, az utca csak háttér. Ahogy jobban szemügyre vette a tömeget, felfedezte a ciklus ismétlődését: háromszor is meglátta ugyanazt az idősebb, szatyrokat cipelő nőt. Mindig a járda mellett csoszogott, mindig ugyanazon az útvonalon, mindig ugyanazokkal a szatyrokkal.

Kísérteties látvány volt. Az emberek előtte, körötte sétálgattak, mégis éppoly elérhetetlenek voltak, akár a távoli csillagok. Nem. Még távolibbak, mert a csillagok elérhetőek: a Birodalom birtokba is vette őket.

De...

Ezt meg honnan tudja?

Voltaire érezte, ahogy a tudás – akár egy szétgurított szőnyeg, egy testet körbefogó szétnyíló köpeny – kibontakozik énjében.

Hirtelen visszatért a viszketés. Nem valami halvány kis csiklandás volt, hanem maga az iszony. Viszketett a teste, és teste belseje. Vakarózva rohant az utcán. A gesztusnak elvileg stimulálnia kellett volna a tudatalattiját, oldja meg a viszketés problémáját. Nem oldotta meg.

Bőre fájt. A fájdalom úgy lobogott benne, akár Szent Elmo tüze... ("Szent Elmo tüze" egy természetes jelenség – gördült előtérbe kéretlenül egy szürke emlékrög – hasonlít a gömbvillámra).

– Tanulás?! – kiáltotta. – Nem! Én mást akarok...

Asztronómusaitok jók; megmérték a csillagok távolságát, hőmérsékletét, fémtartalmát. De hogyan fogják megtudni a csillagok valódi nevét?

Hangok nélküli hang, visszhangzó. Voltaire nem a fülében, az elméjében hallotta, és jéghideg, dermesztő félelem lett úrrá rajta.

– Ki vagy?

Semmi válasz.

– Ki vagy, te átkozott? – Johanna ezt az ürességet nevezte Valaminek... Voltaire tovább futott, de mindenhol szemeket érzett.

6.

Marq figyelmesen végighallgatta a Mac-5 hírcsatorna közömbös hangon eldarált jelentését a legutolsó komputervírus megjelenéséről.

A bolygó negyvenhat pontján meghibásodtak a hatalmas betakarítógépek. A híradások szerint szaporodtak az incidensek. A Trantor hatóságai természetesen megpróbálták kinyomozni a rendellenességek okát, és behívták a regionális műhelyekből a mechanikus szervizmunkásokat. A javító-gépagyúak azonban elő sem vették szerszámaikat, csak hibás társaik elé álltak, és érthetetlen, a programozók számára is idegen nyelven kántálni kezdtek. Mintha delejező varázsigét ismételtek volna...

A Trantor működésében zavart okozó hibás gépagyúak programozásában kibogozhatatlan, rejtélyes gubancokat találtak, és senki sem értette, a véletlenszerű rendellenességek hogyan vezethetnek ugyanahhoz az eredményhez. Hogyan lehetséges, hogy mindegyik gépagyúnál ugyanaz a hiba jelentkezik?

A lingvisztikusok természetesen tanulmányozni kezdték a szervizmunkások által használt nyelvet, és arra a megállapításra jutottak, hogy nincs kapcsolatban egyik ismert nyelvvel sem.

Marq a fejét csóválva tanulmányozta a beérkező adatokat.

– Átkozott őrültség az egész! – mormolta. Szimmonitorain alakok kavarogtak, mint ősszel a falevelek a szélben. – Az egész bolygó élelmiszer-ellátása veszélyben van. Nincs friss gyümölcs és zöldség, csak a rágós, ócska vackok maradtak meg.

Undorodva a könyökénél lévő tányérra, és a benne zöldellő plankton-levesre nézett. Kétségbeejtő volt a helyzete. Bujkálnia kellett, ráadásul Voltaire-t és Johannát sem találta meg.

– Elegem van a tartósított ételekből! – Lesöpörte a tányért a nyomorúságos szoba padlójára.

Voltaire a férfit figyelte. Marq ledobta az ételt a földre.

Voltaire rájött, hogyan táplálhatja be magát mások kommunikációs hálózatába. Érdekes dolog volt – bár bosszantóan össze kellet zsugorítania magát –, és ebből a keretből jobban meg tudta érteni a materiális, valódi világot.

Két szemszögből nézte Marq-ot: látta a szimlaborban ülő férfit, és látta azokat a ténykedéseket, amiket az Adatvilágban hajtott végre. Voltaire olyannak látta a Trantort, mint Marq. A bolygó még mindig csodálatos volt, de bajba került.

Izgalmas érzés egyszerre több helyen létezni. Úgy érezte (vagy úgy érezte, hogy úgy érzi), megérti a férfi mély aggodalmát.

Látta Marq-ot, a holomonitoráról bámult le rá. Hallotta panaszos sopánkodását, és közben ki tudta szívni Marq hatalmas adatbázisából a gépagyúak rendellenes viselkedésére vonatkozó információkat, a háttér-adatokat.

Megtudta, hogy a nagy élelmiszer-telepeken energiává alakították a Trantorra érkező napfényt (egy kilowatt/négyzetméter). Ezeken a telepeken termelték a szürke, nem igazán étvágygerjesztő anyagokat. Azt is megtudta, hogy a gyárak számára a legtöbb energiát a hőkutak szolgáltatták; a kéreg alatt lüktető, rubinvörös massza, a magma energiája volt a legfontosabb. A hőkutak legtöbbjét mamut-gépagyúak kezelték.

Voltaire ezt mind megtudta, de képtelen volt megállapítani, mi lehet az oka a Trantor réteges felszínén végigsöprő káoszviharoknak.

Mindig érdekelte a politika. Vajon nem kellene beavatkoznia, és jobban megismernie a Trantor problémáit?

Nem, erre semmi szükség. Az a legfontosabb, hogy rendbe tegye önmagát; elvégezze a kötelességét. Az anyja mondta mindig: első a kötelesség, fiam! Ó, vajon mit szólna a mama, ha látná most, ahogy itt létezik, és elképzelhetetlen feladatokat hajt végre ebben a felfoghatatlan természetű labirintusban?

Hirtelen belényilaltt egy emlék. Fájdalom, éles nosztalgia egy hely és egy.. idő után, ami (már biztosan tudta) porszem volt a szélben, semmi más. Az a világ már nem létezett; a régi emberek világa eltűnt, ahogy a Föld is semmivé vált.

Hogyan engedhették meg, hogy ez a borzalom megtörténjen?

Voltaire reszketett a tehetetlen dühtől. Munkához látott. Egész életében (amit jóformán színdarabok megírásával, vagyonszerzéssel töltött) mindig a munkában talált menedéket.

Futtatni a hátteret. Ez volt a feladat, amit végre kellett hajtania. Milyen furcsa kifejezés!

Valahol a bensőjében egy ágens előhívta a tapasztalat-programokat, s ezek segítségével megértette, hogyan hozhatja létre a Keretet, saját világát. Meg kellett tennie, bár izmai kidagadtak az erőfeszítéstől, és izzadt...

Micsoda? Hiszen nincs is teste!

Nekilátott. Tudatának egy bizonyos része tisztában volt azzal, amit tesz, bár a mag-Voltaire csak a fizikai munka fáradalmait érezte.

A felsőbb-rétegben-létező Voltaire részleteiben felfogta a folyamatot. Futás! időt lopott a Hálózat komputereiből, és elvégezte a számításokat. A tolvaj-trükköt óvatosan kellett alkalmaznia, mert félő volt, hogy a komputerekben újra és újra végigfutó ellenőrző rutinok leleplezik. Ha a kopók elkapják... megbüntetik, semmi kétség.

A lebukást elkerülendő a Trantoron "n" számú Voltaire-t hozott létre (az "n" értéke általában nagyobb volt tízezernél). Amikor szim-szilánkjai megérezték egy-egy kopó közeledtét, elhagyták a veszélyessé vált területet. A kis Voltaire-darabok gyorsabban mozogtak, ezért az egész szimet – beleértve önmagát, és Johannát, akihez pici gyökerek kötötték – felszeletelte. A szeletek végül milliárd helyen futottak; mindenhová beférkőztek, ahol hely kínálkozott a számukra.

Voltaire világa lassanként összeállt.

Tudott fákat csinálni, olyanokat, amiknek szépen, finoman himbálózott a koronája a szélben. (Az egyik bankban az üzletfelek kezet fogtak a bolt megkötése után, és egy pillanatnyi időre nem használták ki komputerük teljes kapacitását. Voltaire azonnal befurakodott a processzorba, és megalkotta a fáit.) Az ételautomaták kapacitását lekötve tartotta össze önmagát. Hangyaboly-embernek képzelte magát: távolról nagy volt, közelről nézve sok-sok pici darabból állt. A hangyák külön és bolyként is gondolkoztak.

De valójában mi ő? Számhalmaz? Szimultán futó programok mozaikja? Sétált. Kellemes volt. A város csak néhány utcából állt. Ahogy végigment valamelyiken, a részletek kisimultak, alakot öltöttek.

Megfordult, és végignézett a látszólag közönséges világon. Hogyan jött létre mindez?

A szeme szimulációja tökéletes volt, a sejteket is megalkotta. Egy alprogram fénysugarakat küldött retinájából a "külvilágba". Amire ránézett, azt tisztán látta, és még a látószöge peremén álló tárgyak árnyékát is érzékelte, ám amikor hirtelen oldalra kapta a szemét, a világ opálszínű tömbökké, rózsán csillogó harmatcsöppekké változott előtte.

Amikor ezt felfedezte, megpróbálta körbeforgatni a fejét, hogy kijátssza a programot, és meglássa a valódi, szürke formákból álló világot. Nem sikerült. A látomás 22 kép/másodperc sebességgel pergett a szim ennyi idő alatt tudta megalkotni saját részleteit.

– Ah, Newton! – kiáltott Voltaire az utcákon végtelen folyamként hömpölygő tömegbe. – Te ismerted az optika titkait, én azonban most látom a fényt, csak akarnom kell.

Hirtelen egy férfi lépett elé. Vékony arc, dühtől kéklő ábrázat. Newton.

– Én kísérleteket végeztem, matematikai számításokat, differenciálokat. Megfigyeltem a sugarakat!

– Én is! – nevetett Voltaire boldogan. Meglepte, hogy összefutott Newtonnal. – De én mást is csinálok. Futtatom a hátteret!

Newton megadóan meghajolt, és eltűnt.

Voltaire rájött, a szeme jobb, mint egy közönséges emberi szem. Ugyanez vonatkozott a fülére is. Newton újra megjelent. (Talán egy szubágens manifesztálódott, hogy vizuális segítséget nyújtson?) Meglepettnek látszott.

– Milyen érzés matematikai szerkezetnek lenni? – kérdezte.

– Nem rossz...

– Az ilyen jó dolgokat mindig az arra érdemtelenek kapják.

– Igen. Kegyelmes az Úr...

– Ennek semmi köze Istenhez.

– Miért, az olyanoknak, mint te meg én, talán van köze hozzá?

Newton felhördült.

– Francia! Tanulhatnál egy kis alázatot!

– Majd beiratkozom egy universitasra.

A puritán a homlokát ráncolta. – Rád férne egy verés...

– Ne fenyegess! – nevetett Voltaire.

Hirtelen megingott, elvesztette egyensúlyát. A szó: universitas, felkavart benne valamit... és megjelenítette a Valamit. Elősötétlett az univerzum ásító mélysége; a feketeség szétfeszítette állkapcsát, hogy bekapja áldozatát. Őt.

A tudósoknak eszközökre van szükségük. A matematikusoknak csak írószerszámra és radírra. A filozófusoknak a legjobb: nekik radír sem kell.

Hirtelen félelem terítette be.

Voltaire torka idegesen összeszorult. Valami zavar, kavarodás...

Egy kattanás. Egy mozdulat. Homályos tárgyak, suhanók. Mintha egy száguldó hintóban ülne.

Reszketett, akár egy iskolás kölyök. Megsejtette a rá váró élvezeteket, amelyek elodázva egyre növekedtek.

Madame La Scientiste! Itt van.

Gondolkodnia kellett. A nő irodája materializálódott körülötte.

Voltaire mindig meg akarta kapni ezt a racionális nőt, aki olyan elegánsan táncolt a számok között, mint a hölgyek a táncparketten. Kívánta.

De... Hogyan lehetséges, hogy egy testtel rendelkező lény megjelenjen egy szimulációban? Voltaire gondolkozott, s közben beszívta a nő bódító illatát.

Ölelés, simogatás.

– Végre! – súgta a Madame fülébe. Elvont dolgokra gondolt, hogy elhalassza az élvezet csúcspontját, és úriemberhez illően megvárja, míg a nő is elégedetté válik.

– Elájulok! – kiáltotta a nő.

– Még ne, kérlek!

A tudós asszonyok ilyen gyorsan feljutnak a csúcsra?

– Téged csak a testi élvezet érdekel? – kérdezte a nő.

– Igen. Meg a szenvedély.

– Akkor te azok közé tartozol, akik a gyilkosságban is örömöt lelnek?

– Tessék? Madame, ha kérhetem, maradjunk a tárgynál!

– És hogyan fogod megismerni a csillagok nevét? – kérdezte a nő ridegen. Voltaire már egészen közel került a beteljesüléshez, amikor...

Az áldásból átok lett.

Madame La Scientiste hústeste létrává változott. Voltaire fájó kézzel szorongatta a fokokat. Hanyatt feküdt, minden tagja fájt. Egy madárszerű, szerzetesi csuhát viselő férfi hajolt fölé. Orra karvalycsőr, körmei karmok. Pálcikákat szorongatott, amiket Voltaire orrába akart dugni.

Voltaire megpróbálta elfordítani a fejét, de vaspánt béklyózta a létrához. Szólni akart, de meg sem nyikkanhatott az ajkai közé nyomott rongycsomótól.

A pecektől sokkal jobban szenvedett, mint az orrába szúrt pálcáktól. Voltaire szavak nélkül olyan volt, mint Sámson haj nélkül, Nagy Sándor a kardja nélkül, Platón gondolatok nélkül, Don Quijote fantázia nélkül, Don Juan asszonyok nélkül és Tomás de Torquemada barát eretnekek, a Voltaire-hez hasonló hitehagyottak, istentagadók nélkül.

Mert Torquemada barát volt az, aki fölé hajolt, a világ pedig maga a Pokol.

7.

Amikor kamrája falai olvadozni kezdtek, s robbanva szétmálltak, Jeanne d'Arc tudta, cselekednie kell. Az a bosszantó Voltaire arra kárhoztatta, hogy itt maradjon, és Voltaire-nek bosszantóan mindig igaza is lett, de ez...

Kénes gázok facsarták az orrát. Démonok! Átmásztak a falak repedésein; a mögülük ömlő narancsszín fény megvilágította csúf, éles vonásaikat, nagy orrukat.

Johanna meglóbálta borotvaélesre köszörült kardját. A démonok lehulltak. Johanna homlokán veríték gyöngyözött. Harcolt.

– Dögöljetek meg, démonok! – kiáltotta.

Cselekedhetett – olyan volt ez a sok tétlenség után, mintha a mennyországba került volna.

Széthasította tere határait. Rengeteg démon és narancsfény. Johanna átugrott a bestiák fölött, belevetődött a végtelennek tetsző pötty-térbe, a végtelen távolba nyúló koordinátatengelyek közé.

Futott. Kicsi, szökdécselő lények követték, alaktalan fejjel, és nagy, vad szemekkel.

Johanna teljes páncélzatban rohant, és közben érezte, ahogy teste táplálékot szív magába a levegőből. Ez biztos az Úr segítsége!, gondolta új erőre kapva.

Különös lények rontottak rá. Félresöpörte őket, levágta mindet. Kardom az igazság! Óvatosan körbenézett. Szeme magába szívta a felvillanó képet – egy ragyogó alagutat látott, egy csomó... utasítást, amelyek falaikkal megvédték őt.

Kábultan lelassított. Páncél. Veríték. Kard. Ezek mind "metaforák", bukott elméjébe a szó. A programok szimbólumai, a csatát formázó algoritmusok jelei. Nem valódiak, de mégis valóságosak, mert ezek alkották őt. Az énjét.

A szavak jelentése, értelme esőként zuhogott rá. Valami furcsa Purgatóriumban lehet... Talán a csatája is allegória volt csupán? Álságos dolog? De biztos Isten akarta így, ezért így kellett lennie.

Továbbrohant. Fogát eltökélten összeszorította. Ezek a lények... szimulációk. A valóság másai. Nem baj, akkor is leszámol velük. Ezt érdemlik. Mást nem tehet.

Szimulált világban létezett. A tárgyak, a dolgok egymásba gabalyodtak. Balra az ég hatalmas, mániákus vigyorra hasadt. Ártalmatlan levegőszáj, nem tudja megenni őt, csak fenyegetéseket üvölt visszhangzón. Édes zene, akár egy vibráló ködpamacs. Az ég megtelt madarakként szárnyaló dallamokkal. A világra a vihar és a napsütés kalapácsütései zuhogtak; az időjárás pillanatig tartó ciklusokban változott.

Voltaire és ő... Szimek. Olyanok, mint az emberek, mégis mások. Újfajta emberek.

Elméje együtt rohant a testével. Mozgó lábak. Hangok. Nem a szentek hangjai; ocsmány, sátáni parancsok. Tárgyak roppantak a csizmája alatt. Ezüst. Ékszerek. Minden összetört a talpa alatt. Drágaságok hevertek a különös pötty-vonal talajon, a Teremtő végtelenségébe nyúló rácson. A Hálózatban.

Johanna lehajolt, és felemelt egy párat. Kincsek. Megsimogatott egy ezüstkelyhet, de az elolvadt, belecsorgott Johanna testébe. Örömet érzett; mintha cukrot kapott volna. Erő áramlott a karjába és a vállába. Újra futott, s közben felkapkodta az ékszereket, a díszes edényeket, a faragott szobrokat. Mindegyiktől gazdagabbá, erősebbé vált.

Kőfalak állták az útját. Áttörte az akadályt. Tudta, a falak sem valódiak. Meg kell találnia Voltaire-t. Veszélyben van. Érezte, tudta.

Az égből békák zuhogtak rá; földet érve szétplaccsantak, esőcseppekké váltak. Egy ómen! Egy démoni erő fenyegetése... Ezzel sem törődött, csak tört előre, a geometrikus horizont felé.

Ez az egész eszelős Purgatórium... Meg kell érteni, mi ez! Isten nevére, meg is fogja, csak előbb találja meg Voltaire-t!

8.

Olyan volt, akár egy álom... De előfordult már, hogy félt álmában? Hogy rettegett az álom halálát jelentő ébredéstől?

Gyenge volt, mintha kiszáradt volna. A Torquemada-lény megkínozta. Úgy meggyötörte, hogy a végén örömmel bevallotta minden bűnét, vétkét, kisebb hibáját. Éppen nekilátott, hogy átértékelje önmagát, amikor...

Torquemada eltűnt. Elolvadt és elszivárgott. Egyedül hagyta őt; egyedül a végtelen magányban.

– Lehet – mondta fennhangon –, hogy eltévedtem egy ismeretlen térben. Csak annyit tudok, milyen közel vannak egymáshoz a pontok... Mit jelenhet ez az egész?

Titokban mindig arra vágyott, hogy eljátszhassa az Agórában tanító Szókratész szerepét. Magyarázó kérdéseket akart feltenni, a fiatalokat akarta tanítani az Igazságra, ami mindenki számára elérhetően ott függött a kellemes athéni levegőben.

De ez nem az Agóra volt. Ez a Semmi. Üres, szürke tér; a szürke háttér-semmiben Számok úsztak. Platonikus birodalom? Mindig gyanította, hogy létezik ilyen hely.

Egy hang. Francia szó!

– Ez a sok Szám elég lesz ahhoz, tisztelt uram, hogy jobban megismerd a teret és a tartalmát.

– Biztató – sóhajtott fel. Felismerte az éles párizsi akcentust. Ó, hát persze! Önmagával beszélgetett. Az énjével.

– Igen. A koordináta transzformációkból rögtön megtudhatod, hogy két, három vagy többdimenziós térben létezel-e.

– Ez most melyik?

– Háromdimenziós.

– Elszomorító. Ezt már ismerem.

– Az időtengelyek elkülöníthetőek...

– Már van múltam. Én jelent akarok!

– Értem. Lehetséges, de... nem lesz fárasztó a kínzások után?

Voltaire felsóhajtott. Már ez is erőfeszítésébe került.

– Nem.

– Ha tanulmányozod az adatmezőket, érezni fogod a falakat, gödröket, átjárókat. Csak a megfelelő logikai információszeletet kell használnod.

– Értem. Newton mindig gúnyt űzött a francia matematikusokból. Örülök, hogy most lefőzhetem őt azzal, hogy pusztán számításokkal létrehozok egy világot.

– Igen, ez sokkal nagyobb eredmény, mint leírni a bolygók elliptikus pályáját. Kezdhetjük?

– Rajta, énem!

Az alakot öltő környezet megnyugtató volt. A processzorok szabad kapacitásától függően a helyükre kattantak a részletek. Voltaire számára a folyamat megértése olyan egyszerű volt, akár a lélegzés. Le akarta tesztelni saját korlátait, ezért egyetlen gondolatra összpontosított.

Osztályok kontra Tulajdon. Melyik volt előbb a kettő közül? A tyúk és a tojás örök dilemmájának feldolgozása elszívta a processzorok kapacitását. Az egyik közeli falban megolvadtak a téglák, elvesztették alakjukat. A helyiség steril, absztrakt síkokká változott; ott, ahol az előbb még bútorok és falak voltak, már csak hosszúkás mértani testek szürkélltek, feketélltek.

– Háttér – mormolta Voltaire. – Díszlet csupán, semmi más.

De mi a helyzet vele? Az énjével? Lélegzett. Levegő ki, levegő be; szuszogás... A légzés végrehajtásához szükséges számítások elvégzése elég volt ahhoz, hogy megnyugtassa saját pszeudo-idegrendszerét, elhitesse magával: valóban lélegzik.

Tényleg lélegzett benne valami... De mi?

Összeszedte magát, és elvégezte a szükséges számításokat. Testet teremtett maga köré. Nyaka megvastagodott. Kezei recsegve szélesebbé váltak. Bőre alá izmok nyomultak. Körbefordult, hogy megvizsgálja környezetét, az általa teremtett birodalmat, aminek bármelyik részletét – akárha Isten volna – meg tudta változtatni, csak akarnia kellett.

– Isten lennék? Angyalaim mindenesetre még nincsenek.

Kisétált a házból. A virágzó kert pázsitja meg se moccant. Talpa alatt ezernyi smaragdzöld fűszál ropogott fagyott gallyként.

A kert szétvált, és Voltaire lesétált az aranyszínű tengerparthoz. Ruháit lefújta róla a szél. Belevetette magát a vízbe, úszni kezdett. A hullámok távol voltak, de hirtelen...

A víz megjelenítéséhez szükséges számítások tárigénye túl nagy volt. Nem tudta irányítani. a hullámokat; tarajos, tajtékos víz csapott felé.

Megszüntette az óceánt maga körül. Levegőben szállt, hegyeket látott. Lesízett egy meredélyen, s úgy tapasztalta meg az életveszély izgalmát, hogy közben nem kellett tartania valódi sérülésektől.

Egy darabig kellemesen elszórakozott; kiélvezte, hogy teste valójában csak egy irányított mozgású elektrontömeg. Visszarepült a házába, a kertjébe. Előtérbe gördült egy emlékrög: egyszer megkérdezték tőle, hogyan lehet megváltoztatni a világot

– Műveld a kerted, szorgalommal – válaszolta akkor. Vajon most mi a jelentése ezeknek a szavaknak?

A szökőkúthoz sétált. Szerette a felszökkenő vízsugarak játékosságát. Olyan csodálatos volt, olyan törékeny – és olyan könnyen vége lett, amikor leszivárgott a csatornába... Ebből a szökőkútból nem csorgott le a víz. Feszülten figyelte a sugarakat, de közben elsápadt az erőfeszítéstől. Víz-szimet csinálni a legnehezebb feladatok közé tartozott.

Belenyúlt a vízsugárba, de hirtelen már nem érezte a permet hűs érintését. A cseppek keresztülfolytak a kezén. A szökőkút fokozatosan semmivé vált – kevés a kapacitás.

– Persze ezen is lehetne javítani – mormolta, és koncentrált.

A víz simább, valóságosabb lett. Egy rendezőprogram megszerkesztette az adatokat.

– Merci – motyogta Voltaire. Az irónia elveszett a logikai kapuk között. A vizet sikerült megjavítania, de... úgy érezte, belőle is hiányoznak részek. Nem tudta, honnan, de érezte a lyukakat.

Repülni kezdett. Lelassította énjét, hogy megvizsgálja a Trantor hálózatát, megkeresse önmaga szilánkjait. Marq-kal meg a Fortélyszövetséggel már nem kellett törődnie.

Megérkezett egy Seldon nevezetű ember irodájába. Azelőtt itt lakott az énje...

Az ember le tudja másolni az énjét, méghozzá anélkül, hogy tudná, mi az. Csak fel kell venni, mint egy zeneszámot. Nem kell, hogy a zenefelvételt lejátszó gép ismerje a harmóniát, a szerkezetet.

Összpontosította az akaratát. Keresés!

– Az alapváltozatot? – érkezett a kérdés valahonnan.

– Igen. A valódi énemet.

– Te/én nagyon eltérőek lettünk azóta.

Voltaire 1.0, ahogy a könyvtár nevezte őt, szendergett, de még élt. Persze nem keresztény értelemben. A digitális feltámadásra várt.

És ő? Valami megmentette őt. De ki? Mi?

Voltaire elvitte Voltaire 1.0-t. Seldon csak hadd töprengjen, ki tört be hozzá. Egy milliszekundummal később már a Trantor másik oldalán volt. A kopók hiába keresték volna. Meg akarta menteni, fel akarta támasztani Voltaire 1.0 másik változatát is. Az első adandó alkalommal, amikor Seldon, az a matematikus lehetővé teszi.

Nézte, nézte a digitális angyalt. Voltaire 1.0 másolata sztatikus táncot lejtett.

– Hm. Van valami hasonlóság közöttünk.

– Beléd építem.

– Nem kaphatnék valami érzéstelenítőt? – Brandyra gondolt, aztán más jutott az eszébe. – Morfiumot? Rigotint? Egy kis bódító gázt?

– Nem fog fájni.

– A kritikusok is ezt mondták, amikor a színdarabjaimról írtak...

Belső szervei összerándultak. Nem, nem érzett fájdalmat, de... vonaglott. Szinaptikus rácsként lefektetett emlékek, vegyi rétegek, amelyeket még az agy durva elektrokémiai változásai sem tudtak elsöpörni. Emlékek és hangulatok – a helyükre kattantak. Valóssá tehette őket térben és időben, amikor csak akarta.

Mindenre emlékezett, csak az éjszakai égboltra nem. Kitörlődtek a csillagok képei, csak a nevek maradtak meg: Orion, Nyilas, Androméda. Mit is mondott róluk az a gonosz hang?

Valaki kitörölte belőle ezt a tudást, aminek birtokában meg lehetett volna találni a Földet.

– Ki tenne ilyet?

Semmi válasz. Aztán... mégis. Inkább érezte, mint tudta.

Nim. Ő piszkálta meg az eltemetett emléket. Nim dolgozott Voltaire szimjén. Akkor csinálta, amikor Marq nem volt a közelben.

De kinek dolgozott ez a Nim? Talán ennek a rejtélyes Hari Seldonnak?

Voltaire valahogy tudta, Nim egy másik ügynökségnek dolgozik. Vajon milyen erők léteznek még, amelyek érdeklődnek iránta? Óvatosnak kell lennie.

Kitántorgott a kórházból, ahol beleültették Voltaire 1.0-t Lábai megroggyantak, de szabad volt. Nemsokára már száguldott a digitális mezőn, az üres, fekete ég alatt.

Ott, ahol megállt, különös lények ólálkodtak, majdnem életszerű látomások. A többségük geometriai forma, test volt: gömbök, három – és sokszög lapú alakzatok. Némelyik a csúcsán állva pörgött, mások fákra hasonlítottak (még susogtak is, ahogy a szél simogatta "lombjukat"). Voltaire sétálgatni kezdett közöttük; élvezte változatosságukat.

– Hol vagyok?

A lények nem foglalkoztak vele, csak egyetlen rubinvörös ellipszoid volt, ami megrepedt. Szája hasadt, mosolygott; előbb fogakat, azután hatalmas, zöld szemet növesztett. A szem pislogott, a fogak villogtak. Voltaire valahogy megérezte, ezek az építmények valójában énnel rendelkező lények. De mi adott nekik öntudatot?

– Bámulatos! – Ahogy ezt kimondta, furcsa gondolata támadt: ahogy a lényeket sem irányította semmi, úgy az ő fejében sem ült senki, ami megmondta, megszabta volna, mit akarjon, mit mondjon, mivé legyen. Ő alakította ki önmagát; ő volt a saját bensőjében...

Ahogy így töprengett, valahogy melléje "szerkesztődött" Jeanne d'Arc.

– Ami benned lakik, ami irányít, az a lelked – mondta a páncélos leány. Voltaire szeme tágra nyílt. Szenvedélyesen megcsókolta Johannát.

– Te mentettél meg? Igen, csakis te lehettél!

– Én voltam. Használtam a tőled kapott hatalmat. Kiszívtam az erőt az e vidéken tengődő, halódó szellemekből.

Voltaire újra önmagába pillantott, és meghökkenve látta, két csapat küzd a bensőjében. Az egyik azt akarta, hogy megölelje Johannát, és végre pontot tegyen a szenvedélye és analitikus elméje közötti küzdelem végére. A másik társaság, amely filozófus énjét képviselte, újabb csapást akart mérni Johanna hitére az értelem pörölyével.

Különös gondolata támadt. Miért ne lehetne meg benne mindkét ágens? Miért ne győzhetne mind a két sereg? Halandóként, amikor testbe zártan élt, naponta szembe kellett nézni az ilyen választásokkal (főleg a nőügyekben került sokszor válaszút elé), de most... Most talán más megoldás is lehetséges.

Érezte, hogy mindkét ágenscsapat tár, futási idő után kutat. Voltaire döntött. Kinyúlt, elvált Johannától, és magát is, a lányt is két különböző változatban futtatta tovább. Mindkét variációban egymás mellett voltak, de cselekvésük különbözött, mást csináltak.

Két életük lehetett.

A sík meghasadt.

Ők is meghasadtak.

Az idő is meghasadt.

Párhuzamosan futottak saját énjük másik verziója mellett.

Voltaire paróka nélkül, véres, tépett szaténmellényben állt Johanna előtt.

– Bocsásson meg, chére madame, hogy ilyen gondozatlan állapotban jelentem meg ön előtt. Nem tiszteletlenségem jele, hidd el. – Körülnézett, idegesen megnyalta az ajkát. – Én... Nem értem, mi folyik itt. A gépekhez sosem értettem Igazán.

Johanna vonzónak találta az udvarias férfit; a megjelenése ellenére is kedves. Talán megbánta, amit eddig ellenem tett, gondolta. Ebben a Purgatóriumban ez a legfontosabb. Ha megbánást tanúsít, talán még az ő lelkét is meg lehet menteni. Meg kell menteni, elvégre nem olyan, mint ezek a tárgyak itt, a mezőn. O ember, s ami még fontosabb: francia!

Voltaire hallgatott. Megtörölte szemét egy mocskos szövetdarabbal.

Johanna elhúzta a száját. Vajon hová lett a férfi díszes ruhája, amire mindig olyan kényes volt? Korábban öltözéke, ízlése is kifejezte álláspontját, a világról alkotott véleményét.

– Ezer kicsi halál... Egyszer a hozzám, a hozzád hasonlók is elpusztulnak, madame – mondta Voltaire. – Egyszer a mi énjeink is megsemmisülnek.

Halál? Johanna elméjébe egy kép villant. Lángok! Félelem áradt szét benne, de önuralma (itt "önprogramozásnak" nevezték az ilyesmit) csodákra volt képes.

– Nem adom meg magam, uram, a vágyaknak!

– Határoznunk kell, madame. Képtelen vagyok egyszerre futtatni a filozófia és az érzékiség hátterét. El kell döntened, a vágy beteljesedése többet jelent-e számodra, mint ez... ez...

– Sajnálom, uram – mondta Johanna. – Még ebben a steril, idő nélküli világban sem teljesítem kérésedet.

Voltaire felnézett, s kitört belőle a zokogás.

Én nem...

– Ami nem képes változni, az fejlődni sem tud. A stagnálás nem sokban különbözik a haláltól.

– A halál nem állandóság. A halál után a mennybe, vagy a pokolba jutunk.

– Az intellektus, és a változásra való képesség hiánya még a pokolnál is rosszabb!

– Hálátlan vagy! Éppen most mentettem meg az életedet, de te mégis...

– Nézd, ezeket a lényeket! – vágott közbe Voltaire, és kegyetlenül belerúgott az egyik romboid testbe. Cipője puffant, a test felületén megjelent egy barna folt, ami majdnem azonnal visszaolvadt a romboid kékségébe. – Az emberi én értékét nem a kerete, hanem éppen a végtelensége adja!

Johanna elkomorodott.

– Keretben, vagy végtelen térben létezünk, az mindegy. Kell, hogy legyen egy középpontunk, és az a lélek.

– Nem! Hát nem érted? Hamisak a lélekről szóló mesék, mert arra tanítanak minket, hogy képtelenek vagyunk fejleszteni önmagunkat.

Voltaire belerúgott egy csúcsán álló, forgó piramisba. A test elborult, de kínlódva megpróbált felállni.

– Ne bántsd! – kiáltott Johanna.

– Miért? Ezek itt csak vannak, de nem léteznek. Állandóságban lebegnek, és képtelenek a változtatásra. Belerúgtam, és ezzel újat mutattam neki, olyat, amit még nem élt át. Csak jót tettem vele.

Johanna megérintette a fájdalmas szűköléssel forgó piramist.

– A változás mindenekfelett! A lényeg, hogy ne számíthassuk ki, mit hoz a jövő, mert az újdonságokból tanulunk, nem másból.

– De ki akarja előre látni a dolgokat? – kérdezte Johanna mérgesen.

– Van ilyen?

Voltaire lassan pislogott.

– Van. Az az ember, Hari Seldon. Ő az oka annak, hogy ilyen tudati vándorúton vagyunk. Minden, amit teszünk, ami velünk történik csak segítség ahhoz, hogy ő megérthesse a dolgokat, a kapcsolatokat...

9.

Johanna zavarodottan, Voltaire-től távol lépett ki a szim-térből.

Nem értette, mi történt vele. Két beszélgetést élt át egyszerre. Két példányban létezett, és Voltaire is. A két Johanna egyszerre futott.

A tér összezsugorodott körülötte, majd kitágult; tartalma bizarr formákat öltött, majd lassan szilárd alakokká változott. Az utcasarok ismerős volt, de hiányoztak a fehér plasztikasztalok, a székek, a tálcákat hordozó gépagyú pincérek, a várakozó vendégek. Elegáns üresség. Egy felirat: Aux Deux Magots. Johannának eszébe jutott, Garcon ADM-213, a kávézó pincére tanította meg olvasni.

Voltaire az ajtón dörömbölt, amikor Johanna materializálódott mellette.

– Késtél – mondta a férfi. – Csodákat kellett művelnem az idővel, hogy végre elgyere ide. – Abbahagyta az ajtó döngetését, és megfogta Johanna vállát. – Jól vagy?

– Azt hiszem igen. – Johanna lesimította páncélinge szélét. – Majdnem elvesztettél.

– Sokat tanultam ebből a megosztott létezésből.

– Igen... Nekem is tetszett a dolog. Olyan volt, mintha a mennyországban lettünk volna. Legalábbis bizonyos értelemben.

– Felfedeztem, sikerrel tudjuk reprodukálni az élvezeteket, a gyönyöröket, méghozzá anélkül, hogy a gyakorlatban tennünk kellene értük valamit.

– Akkor... ez tényleg a mennyország.

– Nem. – Voltaire határozott rándítással megkötötte a torkánál a szaténszalagot. – Ha oda jutnánk, mindennek vége lenne.

– Amit most megtudtál, azt a Hitből is megismerhetted volna.

– Igaz.

– Úgy döntöttél, csak a saját tudatodnak "futtatsz hátteret"?

– Egyelőre igen. Meg persze testet adok mindkettőnknek. Neked ebből semmit sem kell észrevenned, ha nem akarsz.

– Akkor jó. Nem szeretném ilyesmivel rontani a hírnevemet. Mert tudd meg, az ember hírneve olyan, mint a szüzesség: ha elvész, nem lehet pótolni többé. – Johanna elgondolkozott, igaza volt-e Szent Katalinnak. Lehet, hogy Voltaire tényleg elvette a szüzességét? Körbenézett. – Úgy látom, a kávézó bezárt.

– Lehetetlen! A párizsi kávézók sosem zárnak be. A kávézó a nyilvános pihenés színtere. – Voltaire újra dörömbölni kezdett.

– Nyilvános pihenés színtere? Úgy érted: fogadó?

Voltaire a nőre nézett.

– A nyilvános pihenés színtere olyan hely, ahol az emberek jól érzik magukat. Johanna elpirult, lesütötte a szemét.

– Hogyan lehet nyilvánosan pihenni?

– Amíg az ember szégyelli természetes funkcióit, mindent hívhat, ahogy akar, csak a valódi nevén nem nevezheti a dolgokat. Az emberek még önmaguk előtt is titkolóznak.

– Én viszont már teljes egészében látom magam.

– Ez igaz, de a valódi emberekben, az olyanokban, mint mi is voltunk, a gondolatok felszíne alatt nem lehet felfedezni az egymás mellett futó alprogramokat. Ezek éppen olyan titokzatosak maradnak, mint a te Hangjaid.

Johanna összerezzent.

– Az én Hangjaim isteni eredetűek! Az arkangyalok, a szentek szólnak hozzám!

– Nem baj. A lényeg az, hogy te hozzáférsz az alprogramjaidhoz. Sok valódi... vagyis testbe zárt ember erre nem képes. Különösen akkor nem, ha ezek a bizonyos alprogramok valamilyen ok miatt elfogadhatatlanok.

– Elfogadhatatlanok? Ki nem fogadja el őket?

– Ők maguk. Vagyis inkább a domináns programuk, amivel leginkább azonosulnak, amit a világ szeme előtt futtatnak.

Voltaire látta, Johanna felfogása egy kicsit lassú. Lehet, hogy még jobban fel kellene gyorsítani a futását?

Az ajtó kitárult, egy hatalmas gépagyú állt mögötte.

– Aux Deux Magots? – kérdezte, miután Voltaire elmondta, mit keresnek. – Már évekkel ezelőtt bezárt.

Johanna belesett a raktárházba; abban reménykedett, felfedezi Garcont.

– Már útban van ide – mondta Voltaire, mintha kitalálta volna a gondolatait.

Voltaire tüsszentett. Johanna elképedt. Ezekben a terekben senki sem fázhatott meg! Lehet, hogy Voltaire megtartott egy apró szilánkot eredeti testéből? De hol? Hogyan? Milyen furcsa!

– Nem tökéletes a szerkesztésem – jegyezte meg Voltaire. – Tüsszenteni tudok, de erekciót képtelen vagyok produkálni.

Lelassította a futásukat. A külső idő (bármit jelentett is ez a furcsa kifejezés) felgyorsult. Johanna azon kapta magát, hogy egy gépagyúra bámul.

– Garcon ADM-213! – magához ölelte a fémembert.

– A votre service, madame. Ajánlhatok felhőétket?

Johanna felnézett Voltaire-re.

– Merci, uram – nyögte ki nagy nehezen. – És köszönet a Teremtőnek, az Áldás Osztójának is!

– Minden érdem az enyém – kérte ki magának Voltaire. – Ezen sosem osztozkodom istenekkel.

– A Valami... ami majdnem kitörölt engem? Azzal mi van? – kérdezte Johanna idegesen.

Voltaire lebiggyesztette a száját.

– Én is éreztem a jelenlétét. Vagyis inkább a jelenléte hiányát... Attól tartok, még mindig figyel bennünket.

– Lehet, hogy kopóprogram, ami a komputerkalózokat keresi – vetette közbe Garcon.

Voltaire töprengve felvonta a szemöldökét.

– Már félresöpörtem a vérebeket. Nem, ez a Valami egészen más...

– Meg kell semmisítenünk! – Johanna újra harcosnak érezte magát.

– Hmm. Természetesen. Szükségünk lehet az angyalaidra, drágám. És nem ártana, ha pontosan tudnánk, hol vagyunk.

Könnyedén elfújta a ház tetejét. Feltűnt a végtelen ég. Johanna ismerősnek találta a pislákoló fényeket, bár amikor megpróbálta, nem tudta beazonosítani a csillagképeket. Olyan sok csillag ragyogott odafönt, hogy megfájdult a szeme.

– Ez azért van – tudálékoskodott Voltaire –, mert közel vagyunk egy "galaxis" nevezetű területhez.

A látványtól elakadt Johanna lélegzete. Mit tehetnének egy ilyen világban, egy ilyen színpadon?

Randevú

– És ha a lakásban maradunk? Ha el sem hagyjuk a Streeling Egyetemet?

– Nem jó – mondta R. Daneel Olivaw szigorúan. – A helyzet túl komoly.

– Akkor hová menjünk?

– El a Trantorról.

– A többi világot ennyire sem ismerem.

Olivaw legyintett.

– Emlékszem egy megjegyzésre az utolsó jelentésedből. Hari érdeklődik az embereket mozgató alapvető okok iránt.

Dors a homlokát ráncolta.

– Igen, mindig ezt mondogatja. Meg hogy vannak még hiányzó elemek.

– Helyes. Van egy világ, ahol érdekes adatokat találhat a modellező egyenleteihez.

– Milyen világ?

– Primitív.

– Egy primitív bolygó? Veszélyes lehet.

– Kevesen lakják.

– Jártál már ott?

– Én mindenütt jártam.

Dors tudta, ezt nem lehet szó szerint értelmezni. Elvégzett egy gyors számítást. R. Daneel Olivaw már több mint húszezer éve létezett. Akkor már működött, amikor húsz évezreddel ezelőtt a Trantoron létrejött a Kambel-dinasztia. Dors úgy hallotta, Olivaw a csillagközi utazás felfedezésének korából származik, de még akkor sem járhatott valamennyi bolygón, ha ez igaz volt.

– Miért nem ketten kísérjük el?

– Nekem itt kell maradnom. A szimulációk még élnek. A Trantoron vannak, a Hálózatban. Hamarosan bekapcsolják a Markohálózatot. Ha ez megtörténik, a szimek sokszorosíthatják magukat, és az egész galaxisban szétterjedhetnek.

– Valóban? – Dors csak Harival foglalkozott; a szimek ügyét eddig jelentéktelennek tartotta.

– Több ezer évvel ezelőtt én szerkesztettem meg őket. Kivontam belőlük minden tudást, amit károsnak tartottam az emberek számára. Most újra hozzájuk kell nyúlnom.

– Kiszerkesztettél belőlük bizonyos dolgokat? Olyan információkat, mint például a Föld helye?

– Ők csak adattöredékekkel rendelkeztek. Például tudták, a Föld holdja hogyan, és mikor áll a csillag és a bolygó közé. Ezzel csökkent a lehetséges helyek száma.

– Értem. – Dors ezt most hallotta először. Az információ furcsa érzéseket keltett benne.

– Korábban sokszor kellett ilyen átszerkesztéseket végeznem. Szerencsére az emberek a sírba viszik az emlékeiket. A szimulációk viszont nem.

Dors sajnálatot érzett Olivaw hangjában. Egy pillanatra felsejlett előtte, hogyan látja Olivaw az eseményeket, az önfeláldozással és munkával töltött évezredek történéseit. Ő maga viszonylag fiatal volt, alig kétszáz éves, mégis pontosan tudta, miért kell halhatatlannak lenniük a robotoknak.

A robotok nem pusztulhattak el, mert vigyázniuk kellett az emberiségre. Tudásukat átörökítették ugyan a következő robot-nemzedékekre, de nem szaporodhattak. A szükséges eszközök a rendelkezésükre álltak ugyan, de a reprodukálódás egyet jelentett az evolválódással, és a hibás egyedek létrejöttének lehetőségével. A robotika négy alaptörvénye pedig nem tette lehetővé a hibákat. A robotnak tökéletesnek kellett lennie és tökéletesen kellett működnie.

A négy alaptörvénnyel ellenkezett az evolúció másik szabálya is. Az önreprodukáló organizmusoknál általános a kiválasztódási elv működése, és ezzel párhuzamosan az önérdek előtérbe kerülése. Ha egy robot ilyen módon evolválódott volna, ha önmagát mások elé helyezi, nem valószínű, hogy beveti magát egy ember és egy gyorsan haladó jármű közé, hogy megmentse az embert. Még kevésbé valószínű, hogy egy ilyen robot beállt volna pajzsként az emberiség elé, hogy védelmet nyújtson a galaktikus éjszakából rátörő veszedelmekkel szemben.

R. Daneel Olivawnak tehát halhatatlannak kellett lennie, és nem szaporodhatott. Dors a robotok másik csoportjába tartozott; a hozzá hasonlókat titokban különleges feladatok elvégzésére fejlesztették ki. Ilyen speciális feladat volt az is, hogy emocionális és fizikai védelmi hálót kellett szőni egy bizonyos Hari Seldon nevezetű ember köré.

– Tehát mindenhonnan ki akarod törölni a szimulációkat?

– Ideális esetben igen – bólintott Olivaw. – Ezek a szimek létrehozhatnak új robotokat, felszabadíthatnak ősi indulatokat és fellebbenthetik a fátylat... – Elhallgatott.

– Miért nem fejezed be a mondatot?

– Vannak történelmi tények, amiket neked sem kell ismerned.

– De hiszen történész vagyok!

– Ez igaz. De emberibb vagy, mint én. Vannak dolgok, amikről jobb, ha csak a hozzám hasonlók tudnak. Higgy nekem. A három törvény, plusz a nulladik olyan mély bonyodalmakat eredményezhetnek, amikre még a Tervezők sem számíthattak. A Nulladik Törvény értelmében nekünk, robotoknak végre kell hajtanunk bizonyos tetteket. – Elhallgatott, és megcsóválta a fejét.

– Rendben van – mondta Dors vontatottan. Hiába fürkészte Olivaw arcát, semmit sem tudott leolvasni róla. – El fogok menni Harival arra a helyre.

– Szükséged lesz némi segítségre.

R. Daneel szétnyitotta az ingét. Mellkasát emberszerűvé változtatta a bőrréteg. Két ujját az egyik mellbimbója alá csúsztatta, és megnyomta a bőr alá rejtett kis kapcsolót. A melle öt centi hosszan szétnyílt. Olivaw a résbe nyúlt, és kivett egy kisujj nagyságú fekete hengert.

– Optikai feldolgozásra szánt utasítások.

– Használati utasítás egy elmaradott világhoz? – nevetett Dors.

Olivaw is elmosolyodott.

– Az elővigyázatosság sosem árt, de ne aggódj. A Panucopiára még az a fondorlatos Lamurk sem tud ügynököket telepíteni.

V – Panucopia

A BIOGENEZIS TÖRTÉNETE – ...elfogadottnak számított, hogy az emberi evolúció központi elméleteit vizsgáló biológusok egész bolygókat használtak kísérleti telepekként. Az emberiség eredetét homály fedte, mert az anyabolygó (a "Föld") ismeretlen volt. (Megjegyzendő: több ezer önjelölt "Föld" akadt, de egyik sem tudta bebizonyítani valódiságát.) A galaktikus állatkertekben található főemlősök egy része beleillett az elméletekbe. A közép korszak elején egész világok szentelték magukat e látszólag primitív fajok tanulmányozásának. Az egyik ilyen világ áttörést jelentő eredményeket ért el az emberek és a pánzok kapcsolatának vizsgálata során. Sajnos az eredmények nem szolgálhattak szilárd következtetések alapjául, és az emberek valamint közeli rokonaink – mint például a pánzok – kapcsolatát még mindig az évmilliók homálya fedi. A birodalmi tudomány hanyatlásának Idején ezek a kísérletek fokozatosan az arisztokrácia és a merisztokrácia szórakozását szolgáló látványossággá alacsonyodtak. A kutatók kétségbeesett igyekezettel törekedtek arra, hogy a Birodalomtól érkező támogatási forrás elapadása után is talpon maradhassanak...

ENCYCLOPEDIA GALACTICA

1.

Hari csak akkor lazította el magát, amikor a Trantortól jó hatezer fényév távolságban, a Túra Állomás verandáján ültek. Dors idegesen nézett az áttetsző védőfalak mögött kibontakozó látványra.

– Szerinted biztonságban vagyunk? – kérdezte. – Úgy értem: az állatoktól.

– Azt hiszem, igen. A falak magasak, az őrkutyák éberek.

– Helyes. – Dors elégedetten elmosolyodott. – Nos, azt hiszem, sikerült eltüntetnünk a nyomainkat. Kitöröltem a nyilvántartásokból az utazásunkra vonatkozó feljegyzéseket.

– Már megint túlzásba viszed az óvatosságot.

– Egy gyilkossági kísérlet után érthető, nem? – Dors rosszul leplezett bosszúsággal az ajkába harapott. Újra előkerült a téma; Hari általában nem értette, Dors miért viselkedik ennyire körültekintően.

– Csak azért egyeztem bele ebbe az utazásba, hogy tanulmányozhassuk a pánzokat – mondta Hari.

Dors arca megrándult. Hari tudta, felesége megpróbál könnyeden viselkedni.

– Ó, igen. Biztos hasznodra válik majd. De azt hiszem, neked most inkább szórakozásra, pihenésre van szükséged.

– Rendben. A lényeg úgyis az, hogy nem kell Lamurkkal vacakolnom.

Cleon a merénylők kézre kerítése érdekében megtette a "szokásos intézkedéseket". Egy-két fickó sajnos meglépett – gyanítható volt, hogy a hipernyílásokon keresztül átjutottak a galaxis másik végébe –, páran pedig "öngyilkosságot" követtek el. Lamurk meghúzta magát. Úgy tett, mintha sokkolta volna az esemény. Kijelentette, hogy a merényletet nem Seldon, hanem valójában a Birodalom ellen követték el. Színleg Hari mellé állt, de közben még mindig a kezében tartotta a Főtanács tagjait, így Cleon nem tudta átadni a matematikusnak a főminiszteri kinevezést. Hari már unta az egész hercehurcát.

– Különben igazad van – mondta Dors vidáman, ügyet sem vetve Hari komorságára. – A Trantoron tényleg nem kaphatunk meg mindent. Engem viszont mégis az érdekel a legjobban, hogy ha ott maradtál volna, valószínűleg már nem élnél.

Hari elkapta tekintetét a csodálatos tájról.

– Azt hiszed, Lamurk frakciója újra...?

– Megtehették volna, és ezért az volt a leghelyesebb, ha nem várjuk be, hogy megteszik-e, vagy sem.

– Értem. – Hari nem egészen értette, de már rég megtanulta, az ilyen dolgokban Dorsra kell hagyatkoznia. Egyébként talán tényleg szüksége van egy kis pihenésre.

A Trantoron, az acélfalak között, a kristályragyogásban, mesterséges levegőt lélegezve töltött évek alatt már egészen elfelejtette, milyen érzés egy élő, természetes bolygó levegőjét szívni; milyenek az állatok, a táj színei.

Itt az ég végtelenül mélynek tűnt, kékségét nem szennyezték be repülő járművek. A felhők között madarak szárnyaltak. A dombokat és a hegyeket mintha késsel formázták volna; a távolban egy magányos fa állt a szélben. A lombkoronáról leszakadt levelek, mint pici madarak szálltak a légáramlatokon. A fennsíkok meredek falán sárgálló sávok, az erdő zöldje valahogy narancsszínűvé változtatta a kék ég alját. A völgy túlsó végében, a pánzok lakhelyén lombos erdő sötétlett a széltépte fellegek alatt.

Hideg eső szemerkélt. Hari eltűnődött, milyen érzés lehet vadállatként, biztos, száraz menedék reménye nélkül a nedves levelek alatt kucorogni. Talán, gondolta, mégis jobb a teljes kiszámíthatóság, mégis kényelmesebb a Trantor...

A távolban sejlő erdőre mutatott.

– Odamegyünk? – Tetszett neki ez a friss hely, bár az erdő valahogy vészjóslóan titokzatos volt. Hosszú idő telt már el azóta, hogy a Helicon szabad ege alatt dolgozgatott az apjával.

– Sétálni akarsz? Elég hosszú útnak látszik...

– Persze, de turisták vagyunk, vagy mi a szösz?

A hegycsúcsok vonala éles volt, mint a fémöntvények pereme. A vastag fák között a szürke, sima sziklákon köd lebegett. Még itt fent, az állomáson, a lenyűgöző hegy oldalában is érezni lehetett a lehullottan rothadó levelek, a korhadó ágak ópiumfüst-nehézségű illatát.

Dors felállt, és kiitta maradék frissítőjét.

– Menjünk, nézzünk szét egy kicsit!

Hari kötelességtudóan követte, de hamar rájött, hibát követett el, Dors ugyanis az állomáson összegyűlt turisták tiszteletére rendezett partit akarta közelebbről szemügyre venni. Az emberek szafariruhákba öltözötten, izgalomtól és serkentőszerektől kipirult arccal, tele szájjal beszélgettek. Hari bosszúsan elhessentett magától egy buboréküveget hordozó pincért; nem szerette ezt a szert, mert ellenőrizhetetlenül felélénkítette az agyát.

Megpróbált illedelmes lenni, és egy kicsit elbeszélgetni a többi turistával. A "kicsi" végül mikroszkopikusra sikeredett.

– Honnan Jött?

– Ó, a Trantorról?

– És milyen ott az élet?

– Mi a ... (bolygó neve) .. jöttünk. Hallott már róla?

Hari természetesen nem hallott erről a világról. Nem is csoda, hiszen huszonötmillió bolygó tartozott a Birodalomhoz.

A vendégek többsége primitivista volt, csak az egyedül itt megtalálható látványosságok miatt jöttek a Panucopiára. Hari úgy érezte, a társalgás minden harmadik szava a "természetes", minden negyedik pedig az "élet". A turisták úgy duruzsolták ezeket, mintha furcsa mantrák volnának.

– Milyen jó távol lenni az egyenes vonalaktól! – mondta egy vékony férfi.

– Aha. Igazán? – Hari megpróbált érdeklődő arcot vágni.

– Igen. A természetben nem léteznek egyenes vonalak. Az ilyesmi az ember találmánya. – A férfi felsóhajtott. – Imádom, hogy megszabadultam az egyenességtől!

Hari rögtön a fenyőtüskékre gondolt; a sziklákra; a félhold belső ívére; a pókhálókra; az óceánok horizontjára; a kristálymintázatokra; a gázlómadarak lábára; a kaktusz tövisére; a ragadozó madarak nyílegyenes zuhanására; a fiatal, gyorsan növő fák törzsére; a felhőpamacsokra; a költöző madarak "V" alakzatára; a jégcsapokra.

– Én nem – mondta egyszerűen.

Akarata ellenére belekeveredett néhány beszélgetésbe, és kénytelen volt végighallgatni pár szónoklatot. Az emberek csacsogtak, izgatottak voltak a rájuk váró élményektől, attól, hogy megmártózhatnak az alant elterülő vadon életében. Hari hallgatta őket, bosszankodott, és nem szólt közbe. Voltak, akik a növényevők életét akarták megismerni, mások a ragadozók, vagy a madarak szemszögéből kívánták megtapasztalni a világot. Úgy beszéltek a merülésről, mint valami sporteseményről. Harinak az egész nem tetszett, de csendben maradt.

Végül fogta a feleségét, és átszöktek az állomás melletti kis parkba, amit úgy alakítottak ki, hogy a vendégek a merülések végrehajtása előtt hozzászokjanak a helyi körülményekhez. A Panucopia őslakossága kicsi volt, a nagyságához képest jelentéktelen. Itt főként vadállatok és háziállatok éltek – Hari sok fajjal találkozott már gyermekkorában, a Heliconon. Az élőlények többsége állítólag a legendás Földről származott.

Hari megállt, és ahogy a legelésző csordákra nézett, újra a galaxisra gondolt. Agya egyfolytában azt a kérdést ostromolta, amit magában Nagy Problémának nevezett. Számtalan szögből megközelítette már a célt, és régen megtanulta, ha valódi eredményt akar elérni, félre kell húzódnia, hogy a gondolatok szabadon áramolhassanak. A pszichohistóriai egyenletek mély analízist követeltek, hiszen olyan kifejezéseket, egyenleteket kellett létrehoznia, amik aprólékosan leírták az emberek tulajdonságait, kapcsolataikat.

Például azt is, milyen viszonyban voltak/vannak az állatokkal. Lehet, hogy ez a kérdés is közelebb viszi a sikerhez?

Az emberek évezredeken át próbálkoztak az állatok háziasításával, de csak néhány fajjal érték el a megfelelő eredményeket. A vadállatoknak ahhoz, hogy háziállatokká váljanak, néhány igen fontos tulajdonsággal kellett rendelkezniük: alkalmazkodniuk kellett az emberekhez, szelídnek és nyugodtnak kellett lenniük. A higgadtság nagyon fontos tényező volt, mert nehéz összetartani az olyan csordákat, amelyek egyetlen zajra megriadnak, vagy nem bírják elviselni a közelükben tartózkodó idegeneket. Az is nagyon fontos volt, hogy hajlandóak, képesek legyenek szaporodni a fogságban. (Az emberek többsége nem szívesen udvarolt, párosodott volna mások szeme láttára, és ez sok állatnál is így volt.)

A birkák, a kecskék, a tehenek és a lámák háziasított és kissé átalakított egyedei nagyon jól eléltek ezen a bolygón és másutt is. Az a tény, hogy a galaxisban fellelhető állatok nagyjából egyformák voltak, azt sugallta, hogy körülbelül ugyanabban az időben jöttek létre és terjedtek el a Birodalomban.

A pánzok kivételes állatok voltak, velük kizárólag a Panucopia büszkélkedhetett. Senki sem tudta, hogyan kerültek erre a világra. Az biztosnak tűnt, hogy valamikor megpróbálták háziasítani őket, de sajnos nem túl nagy sikerrel. (A kísérletekre vonatkozó, tizenháromezer évesnél régibb feljegyzések elvesztek.) Vajon miért?

Egy kutya szaladt oda hozzájuk. Körbeszimatolta, ellenőrizte őket, és elmormolt egy alig érthető bocsánatkérést.

– Érdekes – jegyezte meg Hari –, hogy a primitivisták mindig azt akarják, hogy a háziasított állatok védjék meg őket a vadaktól.

– Nincs ebben semmi különös. Ez a kutya például nagyon erősnek látszik.

– Furcsa belegondolni, hogy valaha mi, emberek is a főemlősök sorába tartoztunk, és nem sokban különböztünk tőlük. Úgy értem, a mitikus Földön...

– Mitikus? Én nem foglalkozom a prehisztorikus történelemmel, de a legtöbb tudós szerint valóban létezett egy ilyen bolygó.

– Pedig a "föld" a legtöbb ősi nyelven csak annyit jelent: "talaj".

– Ez igaz. De valahonnan jönnünk kellett. – Dors elgondolkozott, majd lassan hozzátette: – Azt hiszem, a természet kellemes lehet. Kalandnak. De állandóan ilyen körülmények között élni...?

– Meg akarom ismerni a pánzokat – jelentette ki Hari váratlanul.

– Tessék? Merülést akarsz végrehajtani? – Dors riadtan felvonta a szemöldökét.

– Ha már egyszer itt vagyunk, miért is ne?

– Én nem... Jól van. Majd gondolkozom rajta.

– Azt mondják, bármikor kiszállhat az ember.

Dors összepréselt ajakkal bólintott.

– Hm.

– Azt mondják, az emberek otthonosan érzik magukat a pánzok között.

– Ezek szerint elolvastad a katalógusokat?

– Igen, utánanéztem pár dolognak. A merüléseknél a legfejlettebb technikát alkalmazzák.

Dors ajka kétkedő vonallá változott.

– Hm.

Hari már ismerte annyira a feleségét, hogy tudta, nem szabad erőltetnie a dolgot. Hagynia kellett, hogy Dorsnak legyen ideje átgondolni a kérdést. A hatalmas kutya figyelmesen megszimatolta Hari kezét.

– Jóóó éééjt, uuuurrrram! – hörögte.

Hari megsimogatta. A kutya szemében fellobbant a barátság szikrája. Hariban kellemes érzéseket keltett ez az őszinte érzelem. Fontos bizonyíték lehet, gondolta. Hosszú a közös múltunk... Hihetetlenül izgalmasnak találta a kérdést – ez volt az oka annak, hogy le akart merülni egy pánzba. Talán így visszajuthat az emberi lét gyökereihez.

2.

– Igen szoros kapcsolat van közöttünk – mondta Vaddo, az állomás egyik szakembere. Magas, napbarnított, izmos és hihetetlenül magabiztos férfi volt. Ő vezette a szafarikat, és a merülések specialistájának tartották. Mellesleg biológusi háttérrel rendelkezett. Kutatásokat végzett a merülésekkel kapcsolatban, de sajnos, ahogy bevallotta Hariéknak, az állomás igazgatása majdnem minden idejét elrabolta a kísérletezéstől.

Hari kétkedően nézett rá.

– Gondolja, hogy a pánzok már a Földön is velünk voltak?

– Igen. Bizonyára így volt.

– De nem tudtak velünk együtt felemelkedni.

– Nem. A genetikai vizsgálatok kimutatták, hogy ezek az egyedek egy egészen kis csoport leszármazottai. Lehet, hogy valamikor állatkert volt ezen a bolygón. Az is elképzelhető, hogy valamilyen véletlen, esetleg baleset folytán kerültek ide.

– Mennyi a valószínűsége annak, hogy ez a világ az eredeti Föld? – kérdezte Dors. Vaddo elmosolyodott.

– Nem találtunk őslenyomatokat, sem romokat. A helyi fauna és flóra genetikailag meglehetősen furcsa. A DNS-szerkezetek különböznek a mienktől, ugyanis a puringyűrűkben felfedeztünk egy extra metilcsoportot. Az életkörülmények megfelelőek a számunkra, az élelemmel sincs gond, de nem innen származunk. Ahogy a pánzok sem.

Vaddo elmagyarázta, az emberszerű pánzok az ősi feljegyzések szerint trogloditák (nem tudta pontosan, mint jelent a szó). A kezükön volt hüvelykujj, és hiányzott a farkuk – éppúgy, ahogy az embereknek.

Vaddo széles mozdulattal körbemutatott a tájon.

– A pánzok és sok más állat mesterséges módon került ide, ebbe a bioszférába, ahol sikerült gyökeret ereszteniük.

– Mióta vannak itt? – tudakolta Dors.

– Az biztos, hogy több mint tizenháromezer éve.

– Tehát a Trantor konszolidációja előtti időszakban már itt voltak. – Dors elgondolkodott. – Tudomásom szerint más bolygókon nincsenek pánzok. Vaddo bólintott.

– Azt hiszem, a Birodalom alapjainak lerakása idején senki sem gondolta, hogy hasznosak lehetnek.

– És hasznosak? – kérdezte Hari.

– Ezt nem mondhatnám. – Vaddo megvonta a vállát. – Nem sokat foglalkoztunk az idomításukkal. Kísérleteztünk velük, de semmi több. Ne felejtsék el, egy régi császári rendelet értelmében ezeket az állatokat nem szabad kiemelnünk a vad környezetből.

– Beszéljen a kutatásairól! – kérte Hari. Tapasztalatból tudta, nincs olyan tudós, aki ne mesélne szívesen a szakterületéről. Most sem tévedett.

Vaddo elmondta, hogy kísérleteik során fogtak egy emberi és egy pánz DNS-t. Mindkettőt felnyitották, szétbontották a spirálokat, ezután az egyik emberi spirált elegyítették az egyik pánz spirállal. A hibrid létrejött. A szálak bizonyos helyeken szorosan, máshol meghökkentően lazán kapcsolódtak egymáshoz. Vaddo és emberei a DNS vizes oldatát addig forgatták a centrifugában, míg a laza szálrészek leszakadtak, majd megvizsgálták a maradékot, ami 98,2%-osanegyezett a normál emberi DNS-sel. A pánzok és az emberek közötti különbség genetikai szempontból tehát kevesebb, mint 2%-os volt (ugyanannyi, mint a nők és a férfiak közötti differencia), a pánzok mégis erdőben éltek, és nem voltak találmányaik sem.

– Az egyes emberek közötti átlagos DNS-eltérés körülbelül 0,1%-os – mondta Vaddo. – Ennek megfelelően a pánzok genetikailag csak hússzor jobban különböznek tőlünk, mint mi egymástól... Ez azonban senkit ne tévesszen meg! A genetikában a kis különbözőség is nagy eltérés.

– Szóval azt hiszi, hogy a pánzok előttünk, az emberek előtt kerültek ide? – kérdezte Dors. – Ide, és a Földre is?

Vaddo szaporán bólogatott.

– Igen, de ennek ellenére nem tekinthetjük őseinknek. Genetikailag már vagy hatmillió éve elváltunk egymástól.

– Úgy gondolkoznak, mint mi? – kérdezte Hari.

– Ennek megállapítására a legjobb módszer a merülés – felelte Vaddo mosolyogva.

Hari eltűnődött. Lehet, hogy ez az ember jutalékot kap a merülésekért fizetett összegekből? Okos, tudós férfi, de ő is pénzből él.

Vaddo korábban lehetővé tette Hari számára, hogy hozzáférjen a pánzokra vonatkozó adatokhoz, a mozgásaikkal, a szaporodásukkal, a szokásaikkal foglalkozó feljegyzésekhez. A források többsége több ezer éves volt. Hari érezte, hatalmas előrelépést jelentene számára, ha a pszichohistória egyszerűsített változatának alkalmazásával sikerülne elkészítenie a pánzok modelljét, ami remélhetőleg hasonlatos lenne a "protoemberekéhez".

– Egy dolog matematikai eszközökkel leírni a fajok élettörténetét – vélte Dors –, és egy egész más dolog úgy élni, mint ők.

– Ugyan már! Próbáljuk ki! – Harit lenyűgözte a lehetőség, hogy lemerülhet egy pánzba. – Hát nem azt mondtad, hogy változásra van szükségem? Te akartál elszabadulni egy kicsit a zsúfolt, vén Trantorról!

Vaddo kedvesen rájuk mosolygott.

– A merülés abszolút biztonságos.

Dors megértően Harira nézett. Egy pillantás, egy hunyorítás – a régóta egymással élő emberek már a másik szempillájának rezdüléseit is megértik.

– Jól van, nem bánom!

3.

Délelőttönként a pánzokra vonatkozó információkat tartalmazó adatbankokat tanulmányozta. A benne lakozó matematikus egyfolytában azon töprengett, hogyan modellezhetné a faj történetét a pszichohistória lecsupaszított változatával. A Sors márványgolyója egy göröngyös lejtőn gurult, és se szeri, se száma nem volt az utaknak, amelyekre rátérhetett. Oly sok lehetőség, oly sok változó!

Annak érdekében, hogy minden létező információt megszerezzen, még attól sem riadt vissza, hogy kikönyörögje az állomás vezetőjének, egy Yakani nevezetű nőnek a jóváhagyását. Yakani egyszerűnek tűnt és becsületesnek, Hari mégsem bízott meg benne, mert a szobája falán a potentát portréja függött. Hari mintegy mellékesen megkérdezte, milyen kapcsolatban vannak egymással. Yakani ömlengeni kezdett, egekig dicsérte "mentorát", aki néhány évtizeddel korábban segített neki abban, hogy fenntartson és működtessen egy, a főemlősök tanulmányozására specializálódott kutatóközpontot, valamelyik távoli dzsungelbolygón.

– Ezek szerint a potentát még mindig szemmel tart téged – jegyezte meg Dors, miután Hari beszámolt neki a Yakanival folytatott beszélgetéséről.

– Csak nem gondolod, hogy...?

– Az első merénylet... Emlékszel a tapaszra? A szerkezet után nyomozó birodalmiaktól tudom, hogy a szálak az egyik akadémiai laboratóriumhoz vezettek. Hari elgondolkodva ráncolta a homlokát.

– De hiszen a potentát ugyanabba az osztályba tartozik, mint én! Nem, neki nem áll érdekében, hogy félreállítson engem.

– A potentát éppen olyan könyörtelen, mint Lamurk. Csak jobban álcázza magát.

– Gyanakvó vagy.

– Muszáj.

Délutánonként kirándulni mentek. Dorsnak nem volt kedvére való sem a meleg, sem a por, és sajnos csak kevés állatot láttak.

– Egyetlen valamirevaló állat sem szeretne találkozni ilyen túlöltözött primitivistákkal – jegyezte meg egy alkalommal.

Harinak tetszett a bolygó, a belőle áradó hangulat. Ellazult, de az agya folyamatosan dolgozott. Egyik este a verandán állva, illatos gyümölcslevet szopogatva, Dorst átölelve nézte a naplementét. Gyönyörködött, de közben egyfolytában dolgozott.

A bolygók felszínén élő növények alig 10%-át kapták meg a világukra hulló napfénynek. Ebből a csillagenergiából organikus molekulákat építettek. Felhasználták az energiát. A növények az állatok táplálékául szolgáltak. A növényevő fajok körülbelül a 10%-át tudták learatni a levelekben, az ágakban elraktározott energiának. A ragadozók a növényevők húsával táplálkoztak, és csak a tizedét használták fel az élelemként elfogyasztott tetemekben lévő energiának. Így tehát a ragadozókba a nap energiájának csak a századrésze jutott el. Szinte semmi. A galaxisban nem létezett még egy ilyen tökéletesen működő rendszer.

A ragadozók kétségtelenül intelligensebbek voltak, mint a prédaállatok; ők kuporogtak a meredek falú evolúciós piramis tetején. A mindenevők leginkább hozzájuk hasonlítottak. Az ember pedig – milyen furcsa belegondolni! – a mindenevők közül emelkedett ki.

Hari még nem tudta, hogyan, de érezte, ezeket a tényeket valamilyen módon bele kell építenie a pszichohistóriába. Talán, gondolta reménykedve, a pánzok segítségére lesznek majd az emberi pszichére nyíló ajtók ősi kulcsainak megtalálásában.

– Remélem – szólalt meg Dors –, tényleg nem veszélyes a merülés.

– Ez most nem számít. A lényeg az, hogy más szemmel fogod látni a világot.

– Csak visszajöhessek. Nem szeretnék örökre lemondani az illatos fürdőkről...

– Fülkék? – Dors meghökkent. – Ezek... inkább kapszulák!

– Nem hagyhatunk nagy mozgásteret a testnek, asszonyom.

Vaddo barátságosan mosolygott, de Hari úgy érezte, közel sem kedveli őket annyira, mint mutatja. Az állomáson tulajdonképpen mindenki kedves volt, a merülést előkészítő személyzet tagjai pedig nagy tisztelettel ismerték fel Dr. Seldont. Harit egy kicsit bosszantotta a dolog, mert ezen a világon egyszerű turistaként tartózkodott. Igaz, számára a merülés is tudományos munka volt.

– Fixálnunk kell a testüket – mondta Vaddo. – A szervezetük normál módon fog működni, de jóval lassabban a megszokottnál. – Kinyitotta a párnázott kapszulákat, sorra megmutatta a berendezéseket, majd elmagyarázta, mit kell tenniük vészhelyzet esetén.

– Nem látszik valami kényelmesnek – mondta Dors panaszosan.

– Megígérted, hogy lemerülünk! – nézett rá Hari kérlelőn.

Dors megadta magát. A technikusok bezárták őket a sztázis-kapszulákba. A csapat hatékonyan dolgozott: műszerek beállítása, kijelzők ellenőrzése. Hari koponyájára elektródákat tapasztottak. A merülés során a legmodernebb technikát alkalmazták.

– Felkészültek? – kérdezte Vaddo a profik magabiztos vigyorával. – Jól vannak?

Hari nem érezte magát túl jól. Ennek részben Vaddo volt az oka. Sosem bízott a túlságosan magabiztos emberekben. Vaddo és Yakani... Látszólag mindketten átlagos Szürkék, de volt bennük valami, ami határozottan zavarta Harit. Dors azonban már régóta nem aggodalmaskodott.

Lehet, hogy Dorsnak volt Igaza?, gondolta Hari. Rémeket látok. Tényleg kimerülhettem, de ennél jobb pihenést el sem lehet képzelni.

– Igen, fel. Igen, jól.

A szuszpenziós technika régi volt, de megbízható: hatékonyan csillapította a neuromuszkuláris rángást, így a páciens teste nyugodtan, mozdulatlanul feküdt, csak az elméje kapcsolódott össze a pánzzal.

Mágneses hálók borultak Hari agyára. A hálók szálai elektromágneses kapcsolatba léptek agya mélyebb rétegeivel. A beérkező jelek kikapcsoltak néhány agyi funkciót, és blokkolták a fiziológiai folyamatokat.

Hari agyát gondolatról gondolatra rákapcsolták a kiszemelt pánz fejébe ültetett chipekre.

Merülés!

A technológiát az egész Birodalomban alkalmazták. Az elmék összekapcsolását ezer dologra lehetett használni. A szuszpenziós technikákat más területeken is használták. Voltak világok, sőt, a Trantoron is akadtak bizonyos csoportok, melyek előszeretettel alkalmazták a házassági szuszpenziót. Ez annyit jelentett, hogy az esküvő után nem sokkal az ifjú feleség életfunkcióit felfüggesztették. A férj ezután naponta, esetleg hetente csak néhány órára (a szexuális és társasági funkciók betöltésének idejére) ébresztették fel asszonyukat. A nők többsége fél évszázadon át csak a partik, a vakációk, a szenvedélyes órák szédítő örvényében "éltek" – legalábbis ezeket élték át. Amikor a férj meghalt (a feleségek úgy érezték, alig néhány hónappal az esküvő után), a fiatal özvegyek magukra maradtak. Ám nem kellett búsulniuk, mert nagyon kapósak voltak, és nem csak a pénzük miatt. Az ilyen özvegyek gyakran új, fiatal férjet kerítettek maguknak, és viszonozták a "szívességet": a férfiak éltek az élvezetek világában, ők maguk pedig a valóságban. Hari nem ítélte el a szokást, de nem is lelkesedett érte, egyszerűen furcsa hóbortnak tartotta.

Lehet, gondolta, hogy a merülés kényelmes lesz, de az biztos, hogy érdekes. Tulajdonképpen most meglátogatok egy másik elmét...

4.

Jó nap. Sok kövér lárva egy nagy és korhadt fatörzsben. Körmökkel kikaparni. Friss, ízes, ropogós mind.

Legnagyobb félrelök engem. Kapar ki sok kövér lárva. Morog. Hörög.

Hasam korog. Elmegyek onnan, és nézem: Legnagyobb vicsorog kicsit, mutatja: ne kezdjek vele.

Elmegyek innen. Leguggolok. Az egyik szuka bolházni kezd. Talál is. Megeszi. Fogával ropogtatja.

Legnagyobb forgatja a fatörzset. Kopogtat rajta. Lárvákat szed ki belőle. Befejezi az evést. Szukák őt nézik. A fákon, fent pár szuka csacsog. Szívogatják fogukat. Már mindenki álmos kicsit. Nap lefelé dől, de fényes még. Legnagyobb az árnyékban fekszik. Int nekem és Guggolónak. Megyünk. A Legnagyobb meg mi.

Állunk, őrködünk. Peckölés, büszke lépés. Szeretem. Még ugrálásnál is jobb ez.

Lent a pataknál járunk, meg mellette. Patakszagok. Járkálunk. Itt nem mély a víz. Átmegyünk másik oldalra, be a fák közé. Szimat-szimat-szimatolgatunk. Érezzük: itt Idegen van!

Nem egy Idegen. Még nem látnak minket. Mozgunk simán, csendben. Legnagyobb felemel egy ágat, és mi is. Guggoló szaglász. Kik ezek az Idegenek? Guggoló mutat a domb aljába. Éppen ahogy gondoltam: Domblakók. A legrosszabbak. Büdösek.

Domblakók jönnek. A terület a mienk itt! Domblakók csinálnak bajt, sokat. Mi visszacsináljuk nekik.

Szétoszlunk. Legnagyobb morog. Idegenek meghallják. Emelek egy ágat. Tudok futni, messzire, anélkül, hogy négyláb. Idegenek kiáltanak. Nagy szemmel néznek. Mi megyünk gyorsan, és már rajtuk vagyunk.

Idegeneknél nincs ág. Ütjük őket, rúgjuk őket. Ők megfognak minket. Magasak és gyorsak. Legnagyobb az egyiket a földre csapja. Én is ezt az Idegent ütöm, hogy Legnagyobb tudja: vele vagyok. Keményen püfölök, aztán megyek gyorsan. Segíteni. Guggolónak.

Az ő Idegenje elvette kezéből az ágat. Én ütöm Idegent. Elterül. Ütöm sokáig, és Guggoló ráugrik.

És ez nagyon jó.

Idegen próbál felkelni. Én rúgom, Guggoló meg üti ággal. Segítek ütni.

Legnagyobb Idegen felállt és fut. Menekül. Legnagyobb ordít és kacag. Üti Idegen seggét-hátát ággal.

Én tudok valamit, amit nagyon tudok. Emelek köveket. Én vagyok legjobb dobó egész hordában. Még Legnagyobbnál is jobb vagyok.

Követ az Idegenre! Legnagyobb és Guggoló, ők is csapkodnak, de nem hajítanak követ. Idegenek megérdemlik az arcukba a követ!

Szeretem így verni Idegeneket.

Dobok egy követ. Eltalálok egy Idegent. A lábán. Még egy kő, ez a hátán. Most gyorsabban fut. Legnagyobb örül, és hátamra csap. Tudom, most szeret. Idegen vérzik. Nagy, piros csöppek a földön.

Guggoló üti bottal Idegent. Legnagyobb elveszi én botom, és ő is üti. Mindenhol csupa vér. Idegen visít. Én meg ugrálok rajta. Fel-le. Meg fel. Meg le. Vérszag.

Sokáig csináljuk így. Nem félünk, hogy többi Idegen visszajön. Idegenek nem bátrak, és mindig tudják, mikor vesztenek.

Idegen nem mozog már. Rúgok bele még. Még.

Semmit sem csinál. Talán döglött.

Visítunk. Táncolunk. Örülünk, mert győztünk.

5.

Hari a fejét rázta, hogy kitisztuljon. Ez egy kicsit segített.

– Te voltál az a nagy? – kérdezte Dors. – Én a fáknál maradtam. Nőstény voltam.

– Sajnálom, nem ismertelek fel.

– Ez... csodálatos volt, nem? Olyan más.

Hari szárazon felnevetett.

– A gyilkosság mindig más.

– Van egy pánz. Az enyém Legnagyobbnak nevezi.

– Igen. Megöltem vele egy másik pánzt. Egy idegent.

Az állomás kényelmes fogadócsarnokában beszélgettek. Hari hirtelen felállt. Úgy érezte, mintha a világ megdőlne körülötte, de kihúzta magát.

– Azt hiszem, most beleásom magam egy kicsit a történelembe.

Dors biztatóan elmosolyodott.

– Ez már jobb ötlet, mint a merülés...

Hari lassan pislogva gondolkozott.

– Szóval... Megtettem.

– Nem te gyilkoltál.

– Nem. Persze, hogy nem, de... éreztem, milyen.

Dors még mindig mosolygott.

– Ilyen élményt a Trantoron nem szerezhetett volna, professzor úr!

Hari a következő két napot az állomás könyvtárának böngészgetésével töltötte. Az adatbázis csodálatos, a hang-kép-illat információkat továbbítani tudó felszerelés pedig kitűnő volt. Hari komótosan "sétálgatott" a hűvös, digitális labirintusban.

Volt néhány adat, amit a szó legszorosabb értelmében eltemettek az évek óta rájuk halmozott információk. A hatalmas monitorokon megjelenő vektorterekben ennek ellenére fel lehetett fedezni a több évezredes kutatási eredményeket – csak éppen le kellett róluk hántani a biztonsági intézkedések, adatvédelmi utasítások rétegeit.

Az ősrégi védelmi rendszereket a modern módszerekkel könnyedén félre lehetett söpörni, a kódokat fel lehetett törni, ám a jelentések, a kimutatások, az összegzések és a hevenyészettnek tűnő statisztikák megértése már komoly munkát jelentett Hari számára. A pánzokra, a viselkedésükre vonatkozó adatok többsége széljegyzetként szerepelt csupán; úgy tűnt, mintha az ősi biológusokat zavarba hozták volna a tények, amelyeket felfedeztek. Némelyik adat Harit is meglepte (különösen azok, amelyek a párzási szokásokra vonatkoztak), ám őt leginkább az a kérdés foglalkoztatta, hogyan használhatná fel az egyenleteiben ezt a rengeteg tudást. Óvatosan navigált a háromdimenziós labirintusokon, és megpróbálta összerakni az ötletek mozaiklapocskáit.

A pánzok génjei majdnem azonosak az emberekével. Ebből az következik, hogy a pánz-dinamika talán az ember-dinamika egyszerűbb változata. A pánzok egy csoportjának viselkedését analizálva fel lehet állítani egy modellt. De vajon fel lehet-e használni ezt a modellt az emberi viselkedést tanulmányozó pszichohistória alapjainak lefektetésénél?

Yakani megnyitotta Hari számára a bizalmas információkat tartalmazó adattárakat is. Hari ezekből tudta meg, hogy a pánzokon körülbelül tízezer évvel korábban genetikai módosítást hajtottak végre. (Arra viszont nem kapott választ, hogy az alterációnak mi volt az oka.) Abban a korban nemcsak a pánzokat változtatták meg, hanem más élőlényeket is, például a ráviánokat. Hari élvezettel szívta magába a rengeteg információt, bár még nem tudta, mihez kezd majd ezzel az egésszel.

Yakani egyébként olyan nagy érdeklődéssel figyelte a munkáját, hogy Hariban feltámadt a gyanú: a nő talán a potentátnak kémkedik.

A második nap estéjén Hari a felesége mellett ülve nézte, ahogy a lenyugvó nap vérvörös sugarai narancsszínűre festve környezetüket, átdöfik a sűrű felhőket. A Panucopia valahogy túlságosan élénk, eleven és szép volt, de Hari csodálatosnak találta. Itt az étel is finomabbnak tűnt, mint a Trantoron – gyomra korogva várta a vacsorát.

– Jó lenne a pánzokkal lemodellezni a pszichohistóriát – mondta Hari.

– Igen? Miből gondolod?

– A pánzok olyanok, mint mi. Csak éppen... ööö...

– Néha túlságosan állatiasan viselkednek? – Dors elmosolyodott, és megcsókolta Harit. – Ne felejtsd el: az embereknek is vannak bizonyos ösztöneik.

– Igen, igen, sokban hasonlítunk rájuk... már ami a viselkedésünket illeti. Csakhogy mi sokkal okosabbak vagyunk náluk.

Dors szempillája megrebbent – Hari ebből tudta, felesége nem ért vele egyet, de nem kíván ellentmondani.

– El kell ismerni, intenzíven élnek.

– Lehet – morfondírozott Hari –, hogy mi intelligensebbek vagyunk a kelleténél?

– Ezt hogy érted? – Dors elcsodálkozott.

– Olvastam pár dolgot az evolúcióról. Ma már nincs benne semmi rejtélyes; a legtöbb ember azt hiszi, teljes egészében értjük a működését.

– Egy olyan galaxisban, ahol jóformán csak emberek élnek, semmi sem maradhat sokáig titokban.

Hari eltűnődött. Dorsnak igaza volt. A biológia tudományára már régen nem volt jellemző a gyors fejlődés, de eredményei mindig hamar közkinccsé váltak. Megrázta a fejét, és folytatta az előbbi gondolat boncolgatását.

Nyilvánvaló, hogy az emberi agy egy "evolúciós túllövés". Már a kezdet kezdetén sokkal nagyobb teljesítményű volt, mint amekkorára egy vadászó-gyűjtögető életmódot folytató ősembernek szüksége lehetett. Ahhoz, hogy az emberi faj kiemelkedjen az állatvilágból, hogy a többi élőlény királya legyen, az is elég lett volna, ha megtanul tüzet gyújtani, egyszerű szerszámokat készíteni. Az agyban bekövetkező változások, a fejlődés azonban felgyorsult. Az eredeti agy megduzzadt, új és újabb rétegek rakódtak a magra. (Ezzel az elgondolással Hari az egyik ősrégi tanulmányban találkozott.)

– A fejlődő agy lehetővé tette, hogy megszülessenek a zenészek, a mérnökök, a szentek és a tudósok – fejezte be a gondolatmenetet, és hálásan a feleségére nézett. Dors jó tulajdonságai közül az egyik az volt, hogy mindig türelmesen végighallgatta férje eszmefuttatásait.

– Úgy gondolod, a pánzok abból a korból származnak, amikor az ősi Földön élő emberek agyában bekövetkezett ez a változás?

– Így kell lennie. Azt hiszem, az evolúciós kiválasztódás csak néhány millió évig tartott.

Dors bólintott.

– Rendben. Akkor most vizsgáljuk meg a kérdést a nők szemszögéből.

– Hm?

– Az átalakulás megtörtént, annak ellenére, hogy ez veszélyt jelentett az anyák számára.

– Tessék?

– A nagyobb agy miatt a babák nagyobb fejjel születtek. A nőknek kellett megfizetniük az árat az emberi agyakért.

Hari felnevetett. Dors mindig remekül értett hozzá, hogyan világítsa meg új színben a kérdéseket.

– Rendben, ez tényleg természetellenes lenne. De akkor szerinted miért alakult mégis így a dolog?

Dors titokzatosan elmosolyodott.

– Talán azért, mert a férfiak és a nők vonzónak... esetleg szexisnek találták az intelligens egyedeket.

– Ilyen egyszerű lenne?

Dors félénk mosollyal válaszolt.

– Emlékszel az állatokra, amiket a császár seregletében láttál? Lehet, hogy az embereknél az agy valamikor ugyanazt a szerepet töltötte be, mint a páva színes farktolla, a jávorszarvas agancsa. Az őshímek az agyukkal gyakoroltak hatást az ősnőstényekre. Az intelligencia a párválasztás egyik eszköze volt.

– Értem. – Hari nevetett. – Szóval az ész valójában olyan, mint a díszítés.

– Igen... Rám mindenesetre nagy hatással vannak a díszes férfiak – kacsintott Dors.

Hari a napra nézett. Az ég fenyegető karmazsinvörösre színeződött; a színes fénypászmák furcsa vonalakat rajzoltak a felhőrétegek közé.

– Igen? – kérdezte Hari.

– Talán fel kellene használnunk Vaddo pánzokkal kapcsolatos kutatásainak eredményeit, hogy kiderítsük, kik voltunk mi, emberek. Ha erre rájövünk, talán azt is kideríthetjük, kik vagyunk most.

– Ha pusztán az egyedeket vizsgáljuk, nagy a különbség az emberek és a pánzok között. Társadalmi szempontból azonban már keskenyebb lehet a szakadék. Dors kétkedőn nézett a férjére.

– Úgy gondolod, hogy a pánzok társadalmilag csak egy kicsit maradtak le tőlünk?

– Hm. Kíváncsi lennék, mennyi idő telt el a pánzszerű ősemberek korától a Birodalom létrejöttéig, és mostanáig...

– Hosszú.

– Talán segítene, ha pontosan tudnám, hogy az a sarki szim, Voltaire szimulációja... vagyis inkább maga Voltaire melyik korból származik.

– Nem értesz annyira a szimekhez, hogy ezt meg tudd határozni. – Dors a férjére nézett. – Egyébként élvezted a merülést?

– Igen, csak...

– Csak?

– Valahogy furcsának találom, hogy Vaddo mennyire rá akart minket beszélni a dologra.

– Ez a munkája.

– És azt is tudta, ki vagyok.

– Na és? – Dors megvonta a vállát.

Hari ránézett.

– Máskor gyanakvóbb szoktál lenni... Honnan ismerhet egy ilyen Vaddo-féle fickó egy messziről jött, egyszerű matematikust?

– Talán utánanézett, ki vagy. Itt összegyűjtik a bolygóra érkező turistákra vonatkozó adatokat. Ez a szokás. Mellesleg, mint főminiszter-jelölt, nem vagy teljesen ismeretlen.

– Lehet... Mondd, neked nem az elővigyázatosság lenne a legfontosabb feladatod? – Hari elvigyorodott. – Nem tartod ésszerűnek, hogy óvatos vagyok?

– A paranoia nem azonos az óvatossággal. Ha mondvacsinált problémákkal foglalkozol, nem fogod észrevenni a valódi veszélyt.

Mire bementek vacsorázni, Dors szétoszlatta Hari minden Vaddoval kapcsolatos gyanúját.

6.

Forró nap. Süt. Száll a por. Prüszkölnöm kell tőle.

Legnagyobb... Elmegy előttünk, és neki ennyi elég, hogy tiszteljük. És tiszteljük. Nagyon. A nőstények és a hímek is, egyformán. Mind kinyújtják a kezüket, Legnagyobb meg megérinti őket. Mindenkire van ideje. Hagyja, hogy mindenki észrevegye, hogy ő a közelben van. És ha ő itt van, akkor a világ is jó.

Én is kinyúlok felé. Jó érzést kelt bennem, amikor hozzám ér. Én is olyan akarok lenni, mint Legnagyobb. Igen. Nagy akarok lenni, mint ő.

Ő akarok lenni.

A nőstények nem húzódnak el tőle. Ha neki kedve szottyan valamelyikhez, a nőstény megy. Ugrik rögtön. Mert ő a legnagyobb.

A legtöbb hím nem kap sok tiszteletet. A nőstények nem akarják csinálni velük sokszor, olyan sokszor mint Legnagyobbal. A kicsi hímek csak bosszankodnak, hányják a homokot mérgükben, de mindenki tudja, ők sosem lesznek legnagyobbak. Semmi esélyük rá, hogy olyanok legyenek, mint Legnagyobb. Nem tetszik nekik, de ez van.

Én elég nagy vagyok. Kapok is tiszteletet. Nem annyit, mint Legnagyobb, de kapok.

Mindegyik hím szereti az ölelgetést, a bolházást. A nőstények ölelgetik őket, meg bolházzák. Ők is ölelgetik a nőstényeket, és bolházzák is őket. A hímeket többször bolházzák a nőstények, mint fordítva. Bolházás után senki sem mérges.

Most itt ülök, hogy kibolházzanak, és érzek... valami szagot. Nem tetszik. Felugrok, és kiáltok. Legnagyobb is mozdul. Ő is érzi a szagot.

Idegenek. Mindenki kezdi tépni a másikat. Ráncigálni. A szag erős. Sok szag – sok Idegen. A szél súgja: közel vannak, nagyon közel.

Futva jönnek. Le a dombról. Felénk. Nőstényeket keresnek. Bajt keresnek maguknak.

Futok a köveimért. Mindig van kéznél egy pár. Lendítem az egyiket, és... hibázok. Idegenek már köztünk vannak. Nehéz ütni őket, gyorsan mozognak.

Négy Idegen megfog két nőstény, közülünk. Elvonszolják őket.

Mindenki üvölt. Ordít. Mindenhol por.

Dobom a köveket. Legnagyobb vezeti a hímeket az Idegenek ellen.

Idegenek megfordulnak és menekülnek. Ennyit akartak. Elvittek két nőstényünket, és ez baj. Legnagyobb dühöng. Félretaszít pár hímet. Zajong. Most nem elégedett. Beeresztette Idegeneket.

Idegenek rosszak.

Mind lenyugszunk. Bolhásszuk egymást. Simogatunk. Nyöszörgünk, szépen. Legnagyobb jön, ugrik a nőstényekre. Egy párat meghág. Azt akarja: mindenki tudja, ő a legnagyobb.

Engem nem hág meg. Ismer. Meg sem próbálja. Jobban is teszi. Morgok rá, amikor közel jön, de úgy tesz, mintha nem hallaná.

Talán már nem is olyan legnagyobb. Most ezt gondolom róla.

7.

Ezúttal vele maradt. A krízis után, amikor az idegen pánzok elfutottak, leült, és hosszú ideig, hagyta, hogy bolházzák. Ez megnyugtatta... őt.

Őt? Ki ő?

Most teljes egészében érezte a pánz agyát. Nem a saját tudata alatt, hanem maga körül. Pezsgő érzetek, és lehulló falevélként lebegő gondolatok örvénylettek körülötte.

Érzések. Esőként zuhogó, kopogó gondolat-érzések.

A pánz gondolatai olyan egyszerűek voltak, hogy Hari csak szilánkokat fogott fel belőlük. Az érzések viszont annál erősebbnek, tisztábbnak tűntek.

Persze, gondolta Hari (mert így is tudott gondolkodni, hogy önmaga szűk ketrecébe zártan, a pánz elméjébe csomagoltan létezett), nincs szüksége gondolatokra, mert az érzelmek e nélkül is jól irányítják. A gyors reakciókhoz késztetésre, a késztetéshez pedig erős érzelmekre van szükség.

Hari csak most értette meg, hogy önhittség, amikor az emberek kijelentik, kizárólag ők képesek átélni magasabb rendű mentális élményeket. Sok esetben a pánzok egészen embermód szemlélték a világot. Talán mégis elképzelhető, hogy érdemes lenne létrehozni a pánzok pszichohistóriáját, ami az emberi pszichohistória leegyszerűsített modellje lehetne...

Hari kelletlenül elválasztotta magát a pánz elméjétől, és eltűnődött, vajon az állat észleli-e az ő jelenlétét. Azonnal tudta a választ: igen, érzékeli, de csak halványan. Ennek ellenére nem zavartatta magát. Hari olyan volt a számára, mint egy illékony érzet; az ember beleolvadt a pánz homályos tudatának világába.

Hari elgondolkozott. Lehet, hogy több tud lenni egyszerű érzésnél? Megpróbálta rávenni a pánzt, hogy emelje fel a jobb karját.

A kar ólomnehéz volt. Hari egy ideig sikertelenül kínlódott, aztán rájött, hol hibázott. Amíg tudata apró mag volt csupán a pánz elméjének talajában, addig nem sikerülhetett a dolog.

Miközben ezen töprengett, a pánz egy nőstényt bolházott. Óvatosan nyúlkált a durva szőrszálak között. A szőr jó szagú volt, a levegő édes, a nap kellemes sugarakkal paskolta a hátukat.

Érzelem.

A pánzok nem engedelmeskedtek a belülről érkező parancsoknak. Nem voltak képesek ilyesmire. Nem értették meg az utasításokat – legalábbis nem úgy, mint az emberek. Viszont ismerték az érzelmeket. Hari tudta, érzelemként kell működnie; felesleges parancsokat osztogató minitábornokká változnia.

Egy darabig tétlenül várakozott a pánz testében. Megismerte az állatot... Nem. Inkább ráhangolódott. A csapat bolhászkodott. Páran élelmet keresgéltek. A hímek a környéket figyelték, a nőstények mindig a kicsik közelében maradtak. Lusta nyugalom vett erőt Harin, és közben alig vette észre az idő múlását.

Kisfiú kora óta nem élt át ilyesmit. Lassú, kellemes érzés volt, mintha nem is létezne az idő; mintha minden az örökkévalóság egy-egy szelete lenne.

Ebben a furcsa hangulatban már jobban tudott összpontosítani az egyszerű mozdulatok végrehajtására. Az egyik kar felemelése. Vakarózás. Fel tudta kelteni a vágyat a mozdulat elvégzésére. A pánz reagált.

A szél valami édeskés szagot sodort az állat orrába. Hari elgondolkodott, milyen étel illatozhat így A pánz a levegőbe szimatolt, de közömbös maradt. Nem érdekelte a szag. Hari már azt is tudta, miért nem: egy gyümölcs illatát érezte, ami aromás volt ugyan, de ehetetlen.

Jól van. Megint megtanult valamit, és közben még mélyebben megvetette "lábát" a pántelme járataiban.

Figyelte a csapatot, és úgy döntött, nevet ad némelyik pánznak. Az a gyors legyen mondjuk Fürge. Az a szexis legyen Sheelah, a falánk Habzsoló, és... De mi legyen az ő neve?

Énpánz. Nem túl ötletes, de legalább találó. Én-pánz.

Habzsoló talált néhány körte alakú gyümölcsöt. A többiek utána mentek. A gyümölcs – a szaga alapján ítélve – egy kicsit még éretlen volt. (Hari meghökkent. Ezt meg honnan tudja?) Páran így is ettek belőle.

Vajon melyik pánz lehet Dors? Ugyanabba a csapatba akartak lemerülni, tehát itt kell lennie valahol. Hari összeszámolta a pánzokat. (Közben úgy érezte, mintha irdatlan nehéz súlyokat kellene tologatnia az agyában.) Huszonketten voltak. Az egyik Dors. De melyik? Hogy ismerhetné fel? Megközelített néhány nőstényt. Nagy munkában voltak: éles kövekkel apró gallyakat vagdostak le az összegyűjtött ágakról, és kosárszerű tákolmánnyá fonták a vesszőket. Így tudtak magukkal vinni némi élelmet.

Hari az arcokba bámult. Csekély érdeklődés. Néhány előrelendülő kéz; egy integetés ("Gyere bolházni!"), de tompa tekintetek.

Hari tekintete megakadt az egyik nagytermetű nőstényen. Sheelah volt az. A patak mellett guggolt, és egy homokos gyümölcsöt tisztogatott a vízben. A csapat követte a példáját. Sheelah valami vezetőféle lehetett, Legnagyobb vezértársa a nőstények között.

Sheelah enni kezdett, s közben egyfolytában körbelesegetett. A közelben gabona nőtt. Az érett szemek kiperegtek a homokos talajra. Hari koncentrált, és megérezte, ez valami finomság lehet. Néhány pánz lekuporodott, kipiszkálta a homokból a gabonaszemeket. Lassú, keserves munka volt. Sheelah is csatlakozott hozzájuk, aztán abbahagyta a szemezgetést. Felnézett, a patakra meresztette a szemét. Telt az idő. Rovarok zümmögtek. Sheelah hirtelen felkapott egy maréknyi homokot, a patak partjára ment, és a vízbe dobta ami a kezében volt. A homok lemerült, a magok a víz színén lebegtek. Sheelah kimeregette, és széles vigyorral lenyelte zsákmányát.

Lenyűgöző trükk volt. A pánzok hamar megtanulták a magmosás technikáját. A gyümölcsmosás könnyebb volt. Mármint könnyebb volt elfogadni, hiszen ekkor a pánz végig a kezében tarthatta zsákmányát. A magmosás során először el kellett hajítania az élelmet, hogy azután tisztán kimenthesse. Óriási mentális ugrás!

Hari Sheelahra gondolt. Énpánz, mintha válaszolnia neki, elindult a nőstény felé. Hari belenézett Sheelah szemébe. A nősténypánz rákacsintott.

Dors!

Hari szeretőn Dors/Sheelah köré fonta Énpánz karjait.

8.

– Tiszta, állati szerelem – mondta Dors ebéd közben. – Frissítő.

Hari bólintott.

– Szeretek odakint lenni. Szeretek így élni.

– És sokkal többet érezek! Mármint az orrommal.

– A gyümölcs íze is más. – Hari felemelt egy bíborszínű körtét, belevágott, majd a villájára tűzte és bekapta a falatot. – Nekem már szinte elviselhetetlenül édes. Énpáz viszont szereti. Egy kicsit csípősnek érzi. Azt hiszem, a pánzok édesszájúak. Érthető, mert az édes gyümölcsökből hamarabb jutnak megfelelő mennyiségű kalóriához.

– Tökéletes vakáció! – mondta Dors. – Nem csak otthonról szabadultunk el, de a saját fajunktól, a saját testünktől is megmenekültünk egy időre. Hari a gyümölcsre nézett.

– És olyan... olyan... olyan...

– Kéjvágyóak? – próbált segíteni Dors.

– Telhetetlenek.

– Nem úgy nézel ki, mint aki bánja.

– Pedig közel sem vagyok olyan, mint a pánzom, Énpánz. Amikor rájön a "most-mindenkit-meghágok" hangulat, rögtön kiugrom belőle.

Dors rápillantott.

– Tényleg?

– Te nem ezt teszed, amikor...?

– De igen. Arra viszont nem számítottam, hogy a férfiak olyanok, mint a nők.

– Valóban?

– Amíg te a pánzok szokásait tanulmányoztad, és is elolvastam pár dolgot a könyvtárban. A nők sokkal több áldozatot hoznak a gyermekeikért, mint a férfiak. A férfiak két stratégia közül választhatnak: szülői gondviselés és "maghintés". – Dors felvonta a szemöldökét. – Az evolúció során mindkettőre volt már példa, és mind a kettő elfogadott.

– Számomra nem az. Mármint a második.

Dors felnevetett. Hari ezen meglepődött.

– Én általánosságban beszélek! A lényeg az, hogy a pánzok számára egyszerre elfogadható mindkét férfiúi viselkedés. Minden a hímektől függ. Segítenek cipelni a kicsiket, törődnek az utódokkal, de közben minden alkalmat megragadnak, ha... maghintésre van lehetőség.

Hari átkapcsolt "professzor üzemmódba" – ez határozottan kényelmesebb volt a számára, mikor ilyen kényes témákról kellett beszélnie.

– A szakértők szerint több reprodukciós stratégiájuk van.

– Milyen finoman fogalmazol!

– Finoman és precízen.

Hari természetesen nem lehetett biztos benne, hogy Dors tényleg kiugrott Sheelahból, amikor egy hím közelített hozzá egy gyors numerára. (A közösülések mindig gyorsak voltak, sosem tartottak tovább harminc másodpercnél.) Egyáltalán: képes lehetett Dors ilyen hirtelen elhagyni a pánz elméjét? Hari számolgatni kezdett. Igen, ha látta a közeledő hímet, és ha rájött, mit akar...

Meglepődött. Vajon mi értelme van a féltékenységnek, ha nem a saját testünkben vagyunk? Van egyáltalán értelme ilyenkor a szokásos erkölcsi normáknak? Nem valószínű, de mégis zavarba ejtőnek találta, hogy ilyesmiről kellene beszélnie Dorsszal.

Hari rádöbbent, még mindig az a heliconi falusi kisfiú, aki egykor volt. Akár tetszett neki, akár nem, ebbe bele kellett törődnie.

Megpróbált az ételre koncentrálni. Vörös hús, zöldség. Jóízűen evett.

– Észrevettem – mondta, mintegy válaszul Dors titokzatoskodó hallgatására –, hogy a pánzok ismerik a kereskedelmet. Élelemért szexet. A vezér elárulásáért szexet. Gyermek védelméért szexet. Bolhászásért szexet. Szexért majdnem mindent meg lehet kapni náluk.

– A jelek szerint ez mozgatja a társadalmukat. Egyébként nem lehet valami élvezetes... Rövid, gyors. Erős mozdulatok, aztán bumm, és vége.

– A hímeknek szükségük van rá, a nőstények pedig kihasználják ezt.

– Hm. Te mindig mindent megfigyelsz.

– Muszáj, ha el akarom készíteni a pánzok modelljét. Nagyon jól fogja szimbolizálni az emberekre vonatkozó, egyszerűsített képleteket.

– Pánzokat akar modellezni? – lépett hozzájuk Vaddo. – Hát, nem éppen mintapolgárok. – Rájuk mosolygott.

Ez a beszélgetés több mint udvarias csevegés a vendégekkel, gondolta Hari, de automatikusan elmosolyodott.

– Azokat a változókat keresem, amikkel leírhatom a pánzok viselkedését.

– Akkor sok időt kell velük töltenie. – Vaddo leült az asztalhoz. Felemelte az ujját, magához intette a pincért, és rendelt egy italt. – Bonyolult lények.

– Egyetértek – mondta Dors. – Sokat foglalkozik velük?

– Nem túlságosan. Mostanában... más irányú kutatásokkal foglalkozunk. – Vaddo szája keserűen megrándult. – Statisztikai modellekkel meg hasonlókkal. Kitaláltam ezt a merülés dolgot... Tulajdonképpen régi technika, és most kénytelenek vagyunk rá, hogy ilyen célokra használjuk. Pénzre van szükségünk, különben be kellene zárnunk az állomást.

– Boldog vagyok, hogy hozzájárulhatok a finanszírozásukhoz – mondta Hari.

– Valdd be: élvezted a merülést! – nevetett rá Dors.

– Nos... igen. Ez valami egészen új dolog volt a számomra.

– Mindenesetre jót tett Seldon professzornak, aki már kezdett begubózni az elméletei csigaházába – mondta Dors.

Vaddo arca elkomorult.

– Azért legyenek óvatosak odakint... Előfordult már, hogy némelyik látogatónk szuperpánznak képzelte magát.

Dors szeme megvillant.

– Mekkora veszély fenyeget minket? A testünk idebent van, és...

– Ennek ellenére erős a test és a tudat közötti kapcsolat – felelte Vaddo. – Ha a pánzuk sokkot él át, ez hatással lehet az önök idegrendszerére is.

– Milyen sokkra gondol? – kérdezte Hari.

– Mondjuk komolyabb sérülésre, esetleg halálra.

– Ebben az esetben – mondta Dors a férjére nézve – többé nem szabad lemerülnünk!

– Vakáción vagyok, nem börtönben! – morgott Hari bosszúsan.

– Veszélybe sodrod magad, és...

– Egy perccel ezelőtt még azt ecsetelgetted, milyen jót tesz nekem a merülés.

– Túl fontos vagy, és...

– A veszély nagyon csekély – szólt közbe Vaddo, hogy elsimítsa a vita hullámait. – A pánzok általában nem halnak meg váratlanul.

– Ha veszély közeleg, ki tudok ugrani – tette hozzá Hari.

– Lehet. De a kérdés az, meg fogod-e tenni időben? Úgy veszem észre, kezdesz ráérezni a kaland ízére.

Dorsnak igaza volt, de Hari nem akart további vitát. Érezte, ha ki akar szabadulni egy kicsit a matematika taposómalmából, nem szabad elszalasztania ezt a remek alkalmat.

– Tetszik, hogy végre nem a Trantor falai között mozgok.

Vaddo biztatóan Dorsra mosolygott.

– Turistát még nem vesztettünk el.

– És kutatót?

– Nos, volt egy egészen furcsa eset...

– Mi történt?

– Egy pánz leesett egy szikláról. A benne merülést végző ember nem tudott időben kiugrani. Végül sikerült neki, de... béna maradt a teste. A halál átélése olyan sokk, ami végzetes lehet. Természetesen ilyen lehetőségekre is gondoltunk. A merülést végző személynek alkalma van katapultálni.

– Mi történt még? – kérdezte Dors szigorú hangon.

– Nos, az állomás felépülte után nem sokkal... Akkor még egyszerű drótkerítéseink voltak. – Vaddo kényelmetlenül feszengett. – Nos, bejutott néhány ragadozó.

– Miféle ragadozó?

– Primitív falkavadászok. Carnopapoi Grandis a hivatalos elnevezésük, de mi egyszerűen ráviánnak hívjuk őket, mert genetikailag kapcsolatban vannak egy másik kistestű főemlőssel, és a DNS-ük...

– Hogyan jutottak be? – vágott közbe Dors.

– Egy kicsit hasonlítanak a vaddisznóra is. Patájuk van, amivel ásni tudnak. Megérezték a préda szagát... az állomás látogatóit. Gödröt ástak a kerítés alatt. Dors a magas, tömör falakra nézett.

– Ezek a falak megbízhatóak?

– Természetesen! A ráviánok DNS-e majdnem azonos a pánzokéval. Véleményünk szerint egy ősrégi genetikai kísérlet eredményei. Valaki megpróbált ragadozót teremteni. Két lábra állította az eredeti állatokat. Mint a legtöbb kétlábú ragadozónál, a mellső végtagok a ráviánok esetében is megrövidültek. A vastag farok a test megtámasztására és az egymás közötti kommunikációra szolgál. A legnagyobb, csordában élő állatokat, például a gigantilopokat is megtámadják. Kizárólag húst esznek.

– Emberhúst is?

– Ha módjuk lenne rá... bizonyára megtennék. A pánzokat is kedvelik. Amikor bejutottak az állomásra, felnőtt embereket támadtak meg. A gyerekekhez nem nyúltak. Szelektív stratégia.

Dors megremegett.

– Elég objektíven beszél erről az egészről...

– Biológus vagyok.

– Nem hittem volna, hogy ez ennyire érdekes lehet! – szólt közbe Hari, hogy csillapítsa Dors dühét.

Vaddo mosolygott.

– Közel sem olyan lenyűgöző, mint a magasabb szintű matematika. Ebben biztos vagyok.

Dors szája kétkedően megrándult.

– Nem baj, ha a vendégek fegyvert tartanak maguknál?

9.

Támadt egy ragyogó ötlete azzal kapcsolatban, hogyan lehetne a pánzok viselkedését, csoportjuk mozgását és eseményeit, szerencse-statisztikájukat alapul véve felépíteni egy egyszerű pszichohistóriai modellt.

A rendszertérbe vetítve az élő struktúrák egy kaotikus vidék peremén működtek. A tájat behálózták a lehetséges változatok ösvényei, és az élet volt az, ami ezek közül kiválasztotta, az adott struktúra melyiken haladjon, hogy azután a természetes kiválasztódás révén felérjen egy szintre, s továbbfejlődjön, de legalább ne süllyedjen lejjebb.

A struktúráknak – az élőlényeknek – otthont adó bioszférák energikus áramlások közepette változtatták súlypontjukat. Valahogy úgy, gondolta Hari, ahogy az állomás fölött köröző nagy, sárga madarakra pillantott, mint a madarak, amelyek lebegnek a szélben, és a felemelkedéshez kihasználják a felfelé irányuló légáramlatokat...

A madarakhoz hasonlóan a biológiai rendszerek időnként kénytelenek átlebegni a stagnálást jelentő pontok fölött. A rendszerek és a madarak ezután több, lefelé irányuló vektor közül választhattak. Ha szerencséjük volt, menet közben el tudtak kapni egy-egy ízletes bogarat – valamilyen kedvező változást.

Ha a rendszereknek nem sikerült kihasználniuk a változás szeleit, akkor az azt jelentette, hogy az eddigi módszereivel megsértette saját integritását. Az energiák szétfoszlottak. Létfontosságú volt a tény, hogy minden látszólag stabil állapot tulajdonképpen a dinamikus visszacsatolások trükkje volt.

Szilárd állapot nem létezett. Kivéve egyet. A biológiai rendszer, ami elérte a tökéletes egyensúlyt, már nem élt. Halott volt.

Lehet, hogy a pszichohistória sem életképes?

Hari elmondta a feleségének, min töri a fejét. Dors egyetértett.

Dors látszólag nyugodt volt, de Hari érezte, ez csak máz. Amióta Vaddo beszélt nekik a balesetekről, Dors egyfolytában a biztonsági intézkedésekről papolt. Hari időnként emlékeztette, hogy éppen Ő volt az, aki korábban úgy gondolta, mindkettejüknek jót tesz a merülés.

– Vakációzunk, nem? – kérdezte Hari többször is.

Dors tekintete azt is elárulta, nem veszi be a modellezésről szóló mesét. Talán úgy gondolta, Hari egyszerűen imád az erdőben kószálni, és a merüléseknek semmi közük sincs a tudományhoz.

– A szíved mélyén ugyanaz a vidéki kisfiú vagy, aki voltál – jegyezte meg egy alkalommal.

Másnap reggel Hari nem vett részt a turisták számára szervezett kiránduláson – valahogy nem volt kíváncsi a gigantilopokra. Amilyen korán lehetett, a merülőkapszulákhoz sietett. Dors természetesen vele tartott.

– Mi ez? – kérdezte Hari a kapszuláik között strázsáló, alacsony gépagyúra mutatva.

– Biztonsági intézkedés – felelt Dors. – Nem szeretném, hogy bárki benyúljon a kapszulánkba, amíg mi odaát vagyunk.

– Errefelé sokba kerülhet egy ilyen gépagyú...

– Nem baj. Ez megvédi a programokat. A kapszulákét, és a sajátját is. – Dors leguggolt a kis gépagyú mellé, és a vezérlőpanelje felé nyúlt. – Ha nem a megfelelő kódot ütöm be rajta, nem állíthatom le, és nem piszkálhatom meg a kapszulákat.

– Azt hittem, a kapszulák zárhatóak.

– Azok. De Yakani kinyithatja őket.

– Gyanakszol rá?

– Mindenkire gyanakszom, de rá különösen.

A pánzok rengeteg időt töltöttek egymás bolhászásával. A szerencsés bolhavadászok szervezetében magasra szökött az alkaloidok szintje, ezért időnként az a veszély fenyegetette őket, hogy leszédülnek az éjszakai szállásként használt fákról. Hari ennek ellenére örült neki, hogy Dors/Sheelah gondosan végigbogarássza Énpánz szőrzetét; az ilyesmi hozzátartozott a pánzok alapvető higiéniájához, és Énpánzra is nyugtató hatással volt a dolog.

Valamivel később rájött, a pánzok beszéd helyett bolhászkodtak. Csak akkor szólaltak meg, amikor valami izgalomba hozta őket, kizárólag vész esetén, közösüléskor, evéskor "beszélgettek". Ilyenkor mindenképpen szükségük volt az önkifejezésre. Társadalmi életük emlékeztetett a stressz nyomása alatt – zsarnokság idején, börtönben, városi bandákba tömörülten – létező emberekére. A természet közepén éltek, fogak és karmok veszélye fenyegette őket, mégis meglepően hasonlítottak a zavart emberekre.

Természetesen viselkedésüknek voltak "civilizált" elemei is. Barátság, gyász, a javak megosztása, bajtársiasság az együtt vadászók, együtt Őrködők között. A vén, ráncos, fogukat vesztett egyedekkel is törődtek.

Ösztönös tudásuk egyszerűen bámulatos volt. Tudták, hogyan kell levélágyakat készíteni a magas fákon; másztak, kapaszkodtak. Éreztek és sírtak, de anélkül, hogy képesek lettek volna a beszéd eszközeivel kifejezni érzéseiket, esetleg eltitkolni azokat.

A pánzokat az érzelmek irányították.

Valamennyi érzés, késztetés között az éhség volt a legerősebb. Amit találtak – leveleket, gyümölcsöket, rovarokat, kisebb állatokat – majdnem mindent megettek. A hernyókat kifejezetten szerették.

Hari pillanatról pillanatra jobban megértette őket, s közben egyre mélyebben behatolt Énpánzba. Kezdte érezni a párzagy működését, és lassanként egyre jobban tudta irányítani a testet.

Azon a reggelen az egyik nőstény talált egy nagy, kidőlt fát. Nekiesett, és püfölni kezdte. Hamarosan az egész társaság a dobként döngő fatörzset verte. Vigyorogtak, fülig ért a szájuk – tetszett nekik a zaj. Természetesen Énpánz is csatlakozott hozzájuk. Hari érezte az örömét, és elmerült benne.

Később a csapat egy vízeséshez ért. Megragadták az indákat, úgy lendültek át a habzó, fortyogó zuhatag fölött. Olyanok voltak, úgy visongattak, akár a gyerekek egy új játszótéren. Hari hihetetlen mutatványokat végeztetett Énpánzzal. Zuhant, pörgött, szaltózott, a többiek nagy ámulatára.

A pánzok időnként váratlanul feldühödtek valamin. Ilyenkor veszélyesek és erőszakosak lettek. A hirig oka általában a nőstények megszerzése, a csapaton belüli hierarchia átformálása volt. A másik hangulati véglet a vadászatok után következett be: a siker láttán a pánzok összeölelkeztek, paskolták, nyaldosták egymást. Amikor enni kezdtek, az egész erdő zengett a huhogásuktól, a vakkantásoktól, a visítástól, a makogástól. Hari természetesen nem vonta ki magát ebből sem: Sheelah/Dorsszal táncolt.

Eleinte arra számított, meg kell küzdenie valami merisztokrata undorral. Az ő társadalmi osztályához tartozók közül sokan még a föld látványát sem viselték el. Hari azonban eltért az átlagtól; ő földművesek, munkások között nőtt fel. Ennek ellenére attól tartott, a Trantoron töltött évek megváltoztatták. Szerencsére a "mocskos" környezet, amiben a pánzok éltek, szinte természetesnek tűnt a számára.

Persze azért volt néhány eset, amikor le kellett győznie irtózását. A pánzok szívesen fogyasztottak kisebb állatokat, például patkányokat. A prédát kövekhez csapkodva ölték meg. Először az agyvelőt habzsolták be – az a gőzölgő húsdarab ínyencségnek számított náluk –, azután a tetemet, természetesen nyersen. Hari ilyenkor átvitt értelemben nyelt egyet, Énpánz pedig szó szerint. Hari figyelt, és leerőltette a falatot. Énpáznak szüksége volt a táplálékra. Énpánz sokszor még akkor sem kegyelmezett az ételnek, ha az még élt. Harinak módja volt megfigyelni az evolúciót, méghozzá működés közben: azok a pánzok, amelyek esetleg megkönyörültek a zsákmányállaton, kevesebbet ettek, gyengébbek voltak, kevesebb utódot hagytak hátra, mint kegyetlenebb társaik, és a végén szép lassan még az írmagjuk is kiveszett a világból.

Hari meglepően ismerősnek találta a pánzok viselkedésformáit. Amikor ragadozó közeledett, Énpánz szőre felmeredt. A hímek ilyenkor összegyűltek, felkészültek a harcra, köveket gyűjtöttek. Sok esetben azonban nem külső ellenséggel küzdöttek, hanem belső hierarchiájukat próbálták átrendezni. A nőstények általában nem harcoltak. A pánzok számára nem volt ismeretlen a szövetségkötés fogalma, a falkatársak iránti hűség, a tisztelet iránti vágy, a bosszú, az alacsonyabb rangúak megalázása. A pánzhorda valahogy nagyon emlékeztetett a császári udvarra. Hari sokszor úgy érezte, ha az emberek levetnék ruháikat, levetkőznék konvencióikat, nem sokban különböznének a pánzoktól. Egy okos pánz talán otthon érezte volna magát a birodalmi nemesség körében...

Ez a gondolat olyan heves idegességet váltott ki Hariban, hogy Énpánz teste megremegett.

Nem igaz, hogy az emberiség is ilyen! Az emberek nem lehetnek ennyire primitívek, ilyen iszonyatosak! Vagy mégis?

Hari egyre biztosabb lett benne, hogy a pánzok közössége az emberi társadalom lecsupaszított, sallangoktól mentes modellje. Egyre jobban bízott abban, ha a pántokra alapozza a pszichohistóriáját, közelebb fog jutni a célhoz. Talán így elérheti, hogy tudománya birtokában az emberiség jobban megismeri önmagát, és irányíthatja saját életét.

10.

– Nem értem – mondta Dors vacsora közben.

– Nagyon hasonlítanak ránk! Biztos van köztünk valami kapcsolat. – Hari letette a kanalát. – Kíváncsi vagyok, hogy a csillagközi utazások kora előtt a pánzok az emberek háziállatai voltak-e.

– Én semmi esetre sem hagytam volna, hogy egy pánz randalírozzon a házamban!

A felnőtt emberek testsúlya valamivel nagyobb volt, mint a pánzoké, ám érdekes módon mégis gyengébbek voltak náluk. A pánzok ötször olyan nagy súlyt is képesek voltak felemelni, mint egy átlagos, de jó kondícióban lévő ember. Az emberi agy háromszor, talán négyszer nagyobb a pánzokénál. Az embergyerekeknek már néhány hónapos korukban nagyobb az agya, mint a kifejlett pánzoknak.

Az emberek agya teljesen más, és sokkal nagyobb volt. De... ennyi lenne az egész?

Mi lenne, ha a pánzok nagyobb agyat kapnának és szert tennének a beszéd képességére. Mi lenne, ha lecsökkenne a hímhormonjuk mennyisége, ha gátlásaik volnának? Mi történne, ha megborotválnánk, megnyírnánk őket; ha megtanulnának a hátsó lábukon járni?

Hogy micsoda? Létrejönne egy etalon-pánz, ami (vagyis inkább: aki) úgy fog viselkedni, úgy fog kinézni, mint egy átlagos ember.

– Nézd – mondta Hari a feleségének –, szerintem a pánzok közel vannak hozzánk. Olyan közel, hogy hozzásegíthetnek egy pszichohistóriai modell elkészítéséhez.

– Ahhoz, hogy bárki higgyen neked, hogy az emberek valósnak tartsák a modelledet, el kell hitetned velük, hogy a pánzok képesek bonyolult kapcsolatok kialakítására.

– A tevékenységük már így sem egyszerű. Gondolj a vadászatra, a gyűjtögetésre!

– Vaddo szerint még egyszerűbb munkák elvégzésére sem lehetett beidomítani őket.

– Megmutatom, mire gondolok. Az lenne a legjobb, ha együtt lesnénk el a trükkjeiket.

– Miféle trükköket?

– Mondjuk a legalapvetőbbet: hogyan tudnak elég élelmet szerezni.

Dors beleharapott a sült húsba (az étlap tanúsága szerint egy helyi növényevőből származott), amit a "városiak" számára külön zsírtalanítottak. Dors szokatlan hevességgel rágta meg a falatot, és Harira nézett.

– Rendben van. Tanulmányozzuk őket. Biztos vagyok benne, én is képes vagyok mindarra, amire ők. Meg amire te.

Dors intett Harinak Sheelahból: Kezdődhet a verseny!

A pánzcsapat élelmet gyűjtögetett. Hari megengedte Énpáznak, menjen amerre akar. Nem próbálta megzabolázni az állat agyában csapkodó érzelemhullámokat. Egyre jobban tudta irányítani Énpánzt, de sajnos egy váratlan zaj, egy hirtelen mozdulat hatására egyetlen pillanat alatt elvesztette uralmát a idegen elme fölött. Amikor a tompa agyon keresztül megpróbálta mozgatni Énpánzt, sokszor olyan érzése támadt, mintha egy marionett báb zsinórjait rángatná.

Dors/Sheelah intéssel jelzett: Erre!

Még az állomáson kidolgoztak egy jelrendszert. A pánzok ujjainak mozdulataival és mimikájával próbálták eljuttatni egymáshoz az információkat. A két állat elég ügyesen dolgozott. A pánzok nyelve kezdetleges volt, különböző morgásokból és hördülésekből állt, és a kommunikációjukban nagy szerepet kaptak a gesztusok, a test mozgása. Nem voltak határozott jelentésű szavaik, nem alkottak mondatokat; úgy tűnt, asszociáció révén értik meg egymás mondanivalóját.

Dors újra jelzett: Fa. Gyümölcs. Menni.

Átirányították pánzaikat egy élelemmel kecsegtető ligetbe. A fák kérge túlságosan sima és csúszós volt ahhoz, hogy felkapaszkodjanak a lombok közé. A csapat többi tagja meg sem próbálkozott a mászással. Ismerik az erdő titkait, gondolta Hari. Az emberek ehhez sem értenek...

Mi? Ott! – intett Dors/Sheelah-nak.

A pánzok körbeálltak néhány alacsony földbuckát. Kinyújtották kezüket, félresöpörtek egy vékony sárréteget, elkapartak egy kevés földet. Pici alagutak bejáratai tűntek fel a bucka oldalában.

Termeszek – mutatta Dors/Sheelah.

Hari körbenézett. A pánzok nyugodtan ácsorogtak, egyikük sem kapkodott. Dors/Sheelah Harira hunyorított, és átment egy távolabbi buckához.

A termeszek a jelek szerint éjszaka dolgoztak, nappalra pedig lezárták járataikat. Hari hagyta, hogy Énpánz az egyik barna földkupachoz csoszogjon. A háttérbe húzódott, úgy figyelte, hogy az állat kutakodni kezd. Aztán a pánzelme előterébe nyomult, és kutatni kezdett: termeszjáratokat keresett. Egyet sem talált. Ahogy oldalra pillantott látta, hogy a csapat többi tagja már mind lelt magának néhány alagutat. Olyan magabiztossággal dolgoztak, hogy Hari arra gondolt, talán már jártak itt, és megjegyezték, hol vannak a járatok.

Nagy nehezen Hari/Énpánz is talált egy alagutat. Énpánz nem sokat segített – Hari volt az előtérben, így nem törhetett felszínre a pánz tudása.

A pánzok komótosan vékony gallyakat, hosszú és kemény fűszálakat gyűjtöttek. Hari követte a példájukat, ám amikor a lyukakba dugta az ágacskát, rájött, valahol tévedett. Az első gally túlságosan lágy volt, és elferdült a kanyargós járatban. Hari ekkor keményebbet keresett, de ez meg megakadt a kanyarokban, végül pedig eltört. Énpánz nem segített a benne lakozó embernek – Hari már attól tartott, túlságosan jól sikerült átvennie a pánztest és elme irányítását.

Hari zavarba jött. Még az egészen fiatal pánzok is könnyedén megtalálták a megfelelő hosszúságú és keménységű botokat. Hari látta, hogy az egyik állat elhajít egy pálcát. Gyorsan odaugrott, felkapta a földről a szerszámot. Énpánzból idegesség, csalódottság és éhség érzete áradt felé. Szinte már a szájában érezte az ízletes, lédús termeszeket.

Munkához látott, és hogy ezúttal sikerrel járjon, megrántotta Énpánz érzelmi zsinórjait, hogy cselekvésre késztesse. Sajnos ezzel még nehezebbé tette a helyzetet, mert halvány gondolatáramlatok buggyantak elő Énpánz énjéből. Közös fejükben pánzemlékek kavarogtak, de a testet, az izmokat Hari Seldon irányította.

Hari végül rájött, a termeszvadászathoz használt pálcának körülbelül tíz centi hosszúnak kell lennie. A szerszámot laza csuklómozdulatokkal kellett benavigálni a kanyargós járatokba, majd szelíden meg kellett rázni. Énpánzon keresztül érezte, azért kell így csinálni a dolgot, hogy a termeszek beleharapjanak a gallyba. Először túl hosszú ideig tartotta bent a csalit, és amikor kihúzta a fele hiányzott: a termeszek egyszerűen átharapták. Hari gyorsan keresett egy másik pálcát. Énpánz gyomra közben egyre követelődzőbben korgott.

A csapat tagjai már a termeszlakoma közepénél tartottak, amikor Hari/Énpánz még mindig az első fogás megszerzésével bajmolódott. Egyre bosszúsabb lett. Egyszer túl gyors mozdulattal rántotta ki a pálcát, másszor nem forgatta meg kellőképpen az alagútban. Újra és újra próbálkozott, de a termeszek mindig leperegtek botjáról, vagy pedig átrágták a pálcát. Elkeseredetten látta, mindenki – még a termeszhad is – többet eszik, mint ő.

A végén azért mégis sikerült végrehajtania a nagy feladatot. Kihúzta a gallyat, Énpánz pedig mohón lenyalta a kapaszkodó termeszeket. Hari is élvezte a pánz ízlelőbimbóin keresztül az ő tudatához eljutó ízt.

Nem volt valami nagy fogás. A csapat tagjai kíváncsian, oldalra döntött fejjel nézték ügyetlenkedését. Hari szégyenkezett.

Pokolba ezzel az egésszel!, gondolta. Körbefordította Énpánz testét, és besétált az erdőbe. A pánz megpróbált ellenállni, de végül mégis engedelmeskedett. Talált egy vastag ágat, letört belőle egy darabot, és visszament a buckákhoz.

Nem vacakolt a pálcikákkal. Keményen a földbe döfte a vastag botot. Négyszer, ötször sújtott le, mire sikerült egy elég nagy lyukat fúrnia a termeszvár oldalába. A rovarok menekülni próbáltak, de Énpánz gyors mozdulatokkal felkapkodta, és a szájába tömte őket.

Ennyit a ravaszságról! Megpróbált a homokba karcolni néhány betűt, hogy elmagyarázza Dorsnak, mi jár a fejében. A pánzkéz azonban nem engedelmeskedett; az állatok ügyesen markoltak, fogtak, de írásra nem volt alkalmas a kezük. Hari rövid esetlenkedés után feladta a próbálkozást.

Dors/Sheelah lépett elé. Büszkén szorongatott egy nádszálat, amin csak úgy nyüzsögtek a fehér hasú termeszek. Sheelah élvezettel befalta mindet. Én Jobb!, jelzett Dors/Sheelah.

Hari megvonta Énpánz vállát:

Nekem van több!

A verseny eredménye döntetlen lett.

Később, az állomáson Dors jelentette Harinak, hogy Énpánz új nevet kapott a csapatban: Nagy Bot. Hari elégedetten mosolygott a hír hallatán.

11.

Ebédnél Hari fáradt volt, nem akart beszélgetni. A pánz-léttől mintha elkorcsosult volna a beszédközpontja. Már az is nagy erőfeszítésébe került, hogy ebédnél feltegyen Vaddonak néhány, a merülési technikára vonatkozó kérdést. Általában nem foglalkozott a részletekkel, egyszerűen elfogadta, és rutinszerűen használta a technika csodáit, ám a pánzok jobb megértéséhez jobban kellett ismernie az alkalmazott eljárást.

– A merítőgép belehelyezi az ember tudatát a pánz agytekervényeibe – mondta Vaddo a desszertnél –, vagyis az agynak arra a területére, ami raktározza, feldolgozza és tettekké változtatja az érzelmeket.

– Értem – mondta Dors. – A mi agyunk is így működik?

Vaddo megvonta a vállát.

– Nagyjából. Persze a pánzoké kisebb.

Hari előredőlt, és ügyet sem vetett gőzölgő kávéjára.

– Az agynak ez a része nem ad közvetlen parancsokat a test mozgatására?

– Nem. Megpróbáltuk ugyan, de a kísérleti pánz annyira összezavarodott, hogy miután kiszálltunk belőle, nem volt képes újra önmaga lenni.

– Tehát direkt módon nem tudjuk mozgatni őket.

– Sajnos nem. A pánz hímek esetében egyébként a neuronokban mindig működik az a... világítótorony, ami irányítja a cselekvést és az agresszivitást...

– Ezért hajlamosabbak az erőszakra? – kérdezte Dors.

– Igen, ezt hisszük. Különben a mi agyunkban is vannak hasonló jelzőfények.

– Igazán? A férfiak neuronjaiban? – Dors kétkedő arcot vágott.

– A hímnemű emberek temporális limbikus rendszerében, az agy mélyebb rétegeiben magasabb a tevékenységi szint... Az agynak ezek a részei az evolúció szempontjából nézve régibb szerkezetek.

– Van rá lehetőség, hogy lemerüljek a pánz agyának ezekbe a mélységeibe? – kérdezte Hari.

– Nincs. A merülés-chipeket a pánzok agytekervényeire ültettük be. Ennek az az egyszerű oka van, hogy sebészeti eszközökkel ide tudtunk lenyúlni a legkönnyebben. A temporális limbikus rendszer sokkal mélyebben helyezkedik el. Olyan mélyen, hogy képtelenség beleültetni egy implantot.

Dors a homlokát ráncolta.

– Ezek szerint a hím pánzok...

– A hím pánzokat nehezebb irányítani, mint a nőstényeket. Seldon professzor, hogy úgy mondjam, a hátsó ülésről kormányozza a pánzát.

– Dors pedig az irányító központból, a kormány mellől a nőstényét. – Hari tekintete réveteggé változott. – Szóval hátrányban voltam.

Dors elvigyorodott.

– Mindig a leosztott lapokkal kell játszani!

– Nem volt fair a verseny!

– Ó, Nagy Bot! A biológia áldozata vagy.

A csapat talált egy halom rothadó gyümölcsöt. Izgatottan gyűltek össze a zsákmány körül.

A szag undorító volt, de közben érdekes is. Hari először nem értette, ez hogyan lehetséges. A pánzok visítozva rohantak a kék és betegzöld, túlérett gyümölcsökhöz. Gyorsan lehántották a héjukat, és kiszívták a nedvüket.

Hari vonakodva megízlelt egyet. A hatás azonnali volt: melegség, kellemes szédülés. Hát persze, gondolta Hari, az erjedő gyümölcs alkoholt tartalmaz. Ezek szerint a pánzok nem vetették meg a szeszt...

Hari hagyta, hogy pánza önállóan cselekedjen. Egyébként nem sok választása volt, mert valahányszor el akarta fordítani a testet a gyümölcsöktől Énpánz morogva, karjait lóbálva tiltakozott.

Egy idő után már Hari sem akarta otthagyni a finomságokat, és a végén jól berúgott. Nem baj. Az utóbbi időben úgyis túl sokat aggodalmaskodott, és a pánzát is megkínozta a jelenlétével... Természetes, hogy az ember időnként lazítani akar egy kicsit, nem?

Hirtelen egy csapatnyi rávián tűnt fel. Hari elvesztette Énpánz irányítását. Gyorsan jönnek. Kétlábon futnak, hangtalanul. Csak a farkuk mozog, így beszélgetnek. Balról jönnek, öten. És megfogják Csínyt.

Legnagyobb mennydörög. Rájuk. Guggoló fut a legközelebbihez, de az megszúrja őt a mellső kezével.

Én köveket hajigálok. Eltalálom az egyiket. Ordít és visszafut, de mások jönnek a helyére. Megint dobok. Jönnek. Nagy a por meg a kiabálás. Elviszik Csínyt. Vágják őt ütőkarmaikkal. Rúgják éles patákkal.

Hárman fogják, és viszik Csínyt.

Nőstényeink rohannak. Félnek. Mi, harcosok maradunk.

Harcolunk velük. Visítunk, dobálunk, harapunk is, amikor közel jönnek. De Csínyt, azt viszik. Aztán elmennek. Gyorsan. Futnak két patás lábukon. Lóbálják a farkukat. Győzedelmesen. Megvertek minket.

Nekünk most rossz.

Csíny öreg volt. Szerettük őt.

A nőstények visszajönnek. Idegesek. Mi bolhásszuk magunkat, és tudjuk, a kétlábúak most valahol Csíny húsát eszik.

Legnagyobb jön. Meg akar paskolni. Én morgok. Ő a legnagyobb, ezt a dolgot neki kellett volna megakadályoznia.

Szeme nagyra nyílik. Megüt engem, és meg visszaütök. Rám ront. Gurulunk a porban, fetrengünk. Harapunk. Hörgünk és birkózunk. Legnagyobb erős. A földhöz veri a fejemet. A harcosok néznek minket. Nem avatkoznak bele a dolgunkba.

Legnagyobb üt engem. Fáj. Elmegyek a közeléből.

Legnagyobb megnyugtatja a harcosokat. A nőstények jönnek, és megmutatják, mennyire tisztelik Legnagyobbat. Megérintik őt, bolhásszák, simogatják. Ő meg gyorsan meghág vagy hármat. A legnagyobbnak érzi magát.

Én nyaldosom magam. Sheelah jön. Bolházni kezd. Egy idő múlva már jobban érzem magam. Elfelejtem a bajt.

De nem felejtem el Legnagyobbat, aki megvert. Mindenki előtt. Én most fájok, és mindenki őt bolházza. Pedig engedte, hogy azok elvigyék Csínyt. Ő a legnagyobb, neki kellett volna megállítania őket.

Egy nap majd legyőzőm őt. A hátára fektetem.

Egy nap majd én leszek Legnagyobb.

12.

– Mikor ugrottál ki? – kérdezte Dors.

– Miután Legnagyobb befejezte a püfölésemet... vagyis megverte Énpánzt.

Az úszómedence mellett pihentek. Az erdő dús illatai felébresztették Hariban a vágyat: újra ott akart lenni a völgyben, a porban, a veszélyben. A harc érdekes volt; fájdalmat érzett, de csak vonakodva ugrott ki. A merülés... egyszerűen rabul ejtette őt az élményrengeteg.

– Tudom, hogy érzed magad – mondta Dors. – Könnyű azonosulni velük. Én akkor ugrottam ki Sheelahból, amikor megérkeztek a ráviánok. Félelmetes volt.

– Vaddo szerint a ráviánok valamikor nagyon hasonlítottak a pánzokra, de valaki ragadozókká változtatta őket...

– Vajon miért?

– Az ősemberek gondolatait akarod megismerni? Az eredetünk kérdéseit bogozgatod?

Hari meglepetésére Dors felnevetett.

– Ó, ne hidd, hogy mindenkit az érdekel, ami téged!

– Akkor miért?

– Csak úgy. – Dors megvonta a vállát. – Lehet, hogy a ráviánok eredetileg zsákmányállatok voltak, amikre az emberek vadászhattak. Érdekes, izgalmas kihívást jelentett az elejtésük.

– Vadászni? A Birodalom lakóitól mindig távol álltak az efféle primitív tettek, és... – Hari mély lélegzetet vett, hogy kiselőadást tartson arról, milyen nagy utat tett meg az emberiség, amikor hirtelen rádöbbent, már nem hisz ebben. – Hmm...

– Te mindig értelmes lényekként gondolsz az emberekre – mondta Dors. – De még a pszichohistóriád sem lehet működőképes, ha nem veszed figyelembe a bennünk lakozó állati ösztönöket.

– Attól tartok, vadak vagyunk. – Hari nem számított rá, hogy élményei ilyen mély hatást gyakorolnak rá. – Talán a legvadabb lények a világon.

– Egyáltalán nem. A gyilkosság a farkasoknál és a pánzoknál is előfordul. Közönséges dolog. A kacsák, az orángutánok is erőszakosak. A hangyák szervezett háborúkat vívnak. Vaddo szerint a pánzokat semmivel sem fenyegeti jobban a meggyilkolás veszélye, mint az embereket. Az ember tud beszélni, van technikája és művészete, meg minden más egyebe, de a legősibb öröksége mégis a vérszomj, az ölési inger.

– Sokat tanultál Vaddotól.

– Igen. Közben könnyen szemmel tarthattam.

– Jobb félni, mint megijedni?

– Természetesen. – Dors hangja határozott volt, de látszott rajta, nem akar beszélni a részletekről.

– Nos, lehet, hogy mi sem vagyunk különbek a pánzoknál, de a Birodalom rendje, a kommunikációra való képesség mégis megkülönböztet minket tőlük.

– Na és?

– A rend és a kommunikáció... ez a két dolog talán elfojtja bennünk a gyilkosságra való hajlamot.

Dors felnevetett. Hari bosszankodva nézett rá.

– Azt hiszem, nem ismered elég jól a történelmet – jelentette ki Dors. – Az emberiség történelmében mindig voltak kisebb-nagyobb csoportok, amelyek szíves örömest legyilkolták egymást. A Nyilas-zónában, Karóbahúzó Omar uralkodásának idején például...

– Rendben – vágott közbe Hari. – Elismerem, voltak, vannak kisebb tragédiák. De a pszichohistória mércéjével mérve ezek jelentősége majdnem nulla. Ha az embermilliárdokat vesszük alapul...

– Miért vagy ennyire biztos abban, hogy a számok védelmet jelentenek? – kérdezte Dors élesen.

– Eddig...

– Eddig a Birodalom sztázis állapotban volt.

– Szilárd volt. Dinamikus egyensúly jellemezte. És ha ez az egyensúly kibillen?

– Nos... Akkor... Nem tudom.

Dors elmosolyodott.

– Nincs válaszod? Ez nem jellemző rád.

– Nincs válaszom, amíg nincs valódi, működőképes elméletem.

– Olyan, ami figyelembe veszi a gyilkosságokat, a tömegek pusztulását abban az esetben, ha a Birodalom egyensúlya esetleg megbillen?

Hari már értette, Dors hova akar kilyukadni.

– Tehát szerinted mindenképpen figyelembe kell vennem az emberben lapuló vadállati ösztönöket? – kérdezte.

– Attól tartok, igen. Engem például úgy képeztek ki, hogy számoljak ezzel. Hari meglepődött.

– Tessék?

– Nem úgy nézem az emberiséget, mint te. Csalás. Gaztettek. Sheelah több húst akar a kicsinyének. Énpánz akar lenni a legnagyobb... Ilyen és hasonló dolgok a Birodalomban is megtörténnek, csak éppen nem ennyire nyilvánvalóak. Jobb az álcázásuk.

– Tehát?

– Mit is mondott Vaddo? Valamelyik este tett egy megjegyzést... A jelek szerint tudja, hogy te egy "történelmi elméleten" dolgozol.

– Na és?

– Ki mondta meg neki? Kitől tudja?

– Tőlem nem... Úgy gondolod, figyel minket?

– Azt mindenesetre tudja, mit kellene megfigyelnie.

– Talán Yakani mondta meg neki. Ő könnyen megszerezhette a rám vonatkozó információkat. Ha mástól nem, hát a potentáttól.

Dors kétértelműen mosolygott.

– Imádom, hogy ennyire naivan szemléled a világot!

Hari nem tudta eldönteni, Dors ezt dicséretnek szánta-e, vagy ellenkezőleg.

13.

Vaddo meghívta Harit, próbálja ki az egyik harci sportot, ami igen népszerű volt az állomás dolgozói körében. A férfi ráállt a dologra.

Az elektrosztatikus mezőkben végrehajtott kardvívást nem neki találták ki. Ügyetlen volt és lassú; csak ügyetlenkedett a gyorsan mozgó Vaddohoz képest. Furcsa vágy fogta el, hogy újra Énpánz fürge testében lehessen.

Vaddo mindig a tradicionális pózból indított: egyik láb elöl, bal kar felemelve. Kardja hegye pici köröket rajzolva döfött előre. Hari időnként áttörte védelmi vonalát, de energiája nagy részét arra kellett fordítania, hogy kivédje Vaddo támadásait. Közel sem élvezte annyira a dolgot, mint a másik férfi.

Vendéglátójától és az állomás hatalmas könyvtárából sok mindent megtudott a pánzokról. Időnként úgy érezte, Vaddo a sajátjának tekinti az elraktározott információkat, és tolvajnak néz mindenkit, aki beleolvas a feljegyzésekbe. Talán ez volt az oka annak, hogy néha furcsán nyugtalanul viselkedett, amikor Hari újabb információkat kért tőle.

Hari, annak ellenére, hogy a Heliconon nőtt fel, sosem érdeklődött különösebben az állatok iránt, most mégis úgy gondolta, ismernie kell őket, ha jobban meg akarja érteni az embereket.

Amikor egyik délután a tükörbe pillantott, elgondolkodott. A kutya, ha tükörbe néz, úgy gondolja, hogy egy másik kutyát lát. A macska, a hal is hasonlóképpen reagál. Egy idő után hozzászoknak a veszélytelennek bizonyuló csendes, szagtalan képhez, de sohasem jönnek rá, hogy önmagukat bámulják. Az embergyerekek azonban már kétéves korukban felfogják, miről van szó. A pászoknak – Vaddo kísérletei szerint – néhány napba tellett, mire megértették, magukat látják a tükörben. Amikor ezt felfogták, egyfolytában a tükör előtt ácsorogtak, a hátukat, az oldalukat vizsgálgatták, és megpróbálták másnak látni magukat. Időnként leveleket raktak a fejükre, hogy aztán jót kuncogjanak saját képükön.

Ezek szerint a pánzok képesek valami olyasmire, amire más állat nem: ki tudnak emelkedni önmagukból, és kívülről tudják látni a testüket.

Számukra a világ tele volt emlékekkel, visszhangokkal. Hierarchiájuk a múltban gyökerezett. Emlékeztek a termeszhalmokra, a fákra, amiken dobolni lehetett, a nagy nedvességtartalmú levelek és a gabonaszemek lelőhelyeire.

Hari ezt a rengeteg, a pánzokra vonatkozó információt megpróbálta beépíteni abba a modellbe, amit magában pánz-pszichohistóriának nevezett el. Az egyenletekbe beleszerkesztette a pánzok mozgását, a csapaton belüli rivalizálásokat, a hierarchiájukat, étkezési és párzási szokásaikat, felségterületük létezését, és még sok más egyebet. Még annak is megtalálta a módját, hogyan fogalmazhatja meg negatív tulajdonságaikat, például a szadizmust, és azt, hogy kisebb előnyök megszerzése érdekében képesek voltak elpusztítani más egyedeket.

Mert a pánzok csoportjára ez is jellemző volt. Ahogy az emberek Birodalmára is.

Aznap este táncmulatságot rendeztek az állomáson. Hari egészen új szemmel figyelte a tömeget. Szeretett táncolni, és Dors is gyönyörű volt, de mégsem tudta megfékezni az agyát; a világ mechanizmusának aprólékos elemzése már a vérévé vált.

Csillogó szemek, a tánc ritmusa; a langy szellő, ami magával hozta a völgyből a természet illatait... Hari úgy látta, mintha csupa-csupa ösztönlény mozogna a táncparketten. Az emberek által a vonzalom kifejezésére használt nem verbális jelzések ősi, állati eredetűek lehettek.

A flört a párzási folyamat egyik alkotóeleme volt. Egy nő vonult keresztül a bárhelyiségen. Ringó csípővel lépkedett, futó pillantást vetett a neki tetsző férfira, majd amikor észrevette, hogy az illető visszanéz rá, félénken elfordult.

Szabványos nyitólépés: vegyél észre! Ezután a második jelnek kell következnie: egy tenyérrel felfelé fordított kéz az asztalon, vagy térden. Veszélytelen vagyok! Vállvonás: most mit csináljak? A fej oldalra billentése: sebezhető vagyok.

Amikor két ember egymás mellé sodródva beszélgetni kezdett, szinte mindig lejátszódott ez a gesztussorozat. Egyikük sem akarta végrehajtani a mozdulatokat, az egészet a tudatalattijuk irányította. Ezek a mozdulatok és gesztusok az ösztönökből fakadnak. Lehet, hogy ilyen erők formázzák a Birodalmat is, és nem a gazdaság, a szövetségek, az egyezmények?

Hari fajtársaira nézett, és megpróbálta őket egy pánz szemén keresztül látni.

Az embernőstények testén nem nőtt durva szőrzet, nem volt mély a hangjuk. Korábban értek, mint a férfiak, és jellemző volt rájuk, hogy mindig fiatalnak akartak tűnni. (A kozmetikai cikkekkel foglalkozó cégek mindig nyíltan bevallották: Mi nem termékeket árusítunk, mi reményt kínálunk.) A hímekért folyó verseny soha nem ért véget.

A hímpánzok – bármilyen furcsa – hatalmas heréikkel gyakoroltak hatást a nőstényekre. (A nagyobb here nagyobb nemzési képességet sejtetett.) Az emberhímek spermatermelése és heréje kisebb volt, viszont a péniszük jóval hoszszabbra nőtt, mint a főemlősöké, vagy a pánzoké.

Hari megemlítette Dorsnak, hogy az emlősöknek csupán négy százaléka alakított ki monogám párkapcsolatot. A főemlősök esetében ez gyakoribb jelenség volt, de azért őket sem lehetett hűségesnek nevezni.

Dors felhorkantott.

– A végén még az agyadra megy a biológia!

– Ó, annyira azért nem mélyedek bele. Nem az foglalkoztatja az agyamat.

– Akkor midet foglalkoztatja?

– Valami egészen másomat...

– Ezt most humornak szántad?

Azon az estén Harinak alkalma volt bebizonyítani, mi a gyakorlati előnye annak, hogy az férfiak különböznek a pászhímektől, és közben rájött egy alapvető igazságra: embernek lenni nem mindig jó, viszont emlősnek lenni mindig szórakoztató és élvezetes.

14.

Úgy tervezték, ez lesz az utolsó merülésük. Hari szólt Vaddonak, hívja le a siklót az orbitális pályáról, és váltson jegyet a számukra, mert másnap átkelnek a hipernyíláson.

A pánzok egy patak mellett napoztak. Dors/Sheelah és Hari/Énpánz belemerült az utolsó kalandba.

Eleinte minden rendben ment, de aztán...

Legnagyobb úgy döntött, meghágja Sheelaht.

Hari/Énpánz elborult aggyal felpattant. Sheelah sikoltozva tiltakozott. Legnagyobb megütötte.

A vezérhím már korábban is meghágta néhányszor Sheelaht. Dors akkor hamarabb reagált, és időben kiugrott – tudata visszatért saját testébe, ami biztonságban feküdt az állomáson, a kapszulában.

Most azonban nem stimmelt valami. Énpánz odaugrott mellé, és Hari jelzett Dorsnak:

Mi van?

Sheelah kavicsokat szórt Legnagyobbra.

Nem sikerül!, intett Dors.

Hari megrémült. Dors valamilyen oknál fogva nem tud kiugrani! Valami elromolhatott a kapszuláknál... Hari tudta, csak úgy segíthet a feleségén, ha visszatér a saját testébe. Végrehajtotta a kiszálláshoz szükséges mentális ugrást.

Semmi.

Újra megpróbálta.

Sheelah kavicszáport zúdított Legnagyobbra, és megpróbált elmenekülni. Semmi!

Nem volt idő töprengésre. Hari/Énpánz Sheelah és Legnagyobb közé szökkent.

A hatalmas pánz elkomorodott és Énpánzra nézett, a pajtására, az alattvalójára, aki valami érthetetlen ok miatt elállja az útját. Énpánz meg akarta akadályozni, hogy meghágja ezt a nőstényt... De miért? Úgy viselkedett, mintha elfelejtette volna az előző verést, amit tőle kapott.

Legnagyobb Hari/Énpánzra üvöltött. Nagy, fehér szeme kiguvadt, keze ökölbe szorult. Hadonászni kezdett.

Hari minden erejét összeszedve arra kényszerítette Énpánzt, hogy maradjon a helyén. Minden létező nyugtató impulzust összegereblyézett a pánz elméjében, hogy ez sikerüljön.

Legnagyobb bunkóként előrelendítette az öklét. Énpánz elhajolt. Az ököl célt tévesztett.

Énpánz menekülni akart. Hari kétségbeesett igyekezettel próbálta Legnagyobb előtt tartani. Félelemvillámok cikáztak a pánz agyában; forró, sárga lobbanások a kék-fekete mélység fölött.

Legnagyobb támadott. Énpánz mellére ütött. Hari érezte a fájdalmat. Énpánz megtántorodott, hanyatt vágódott és a földre roskadt.

Legnagyobb diadalmasan bömbölt. Égre emelte karjait.

Hari tudta, Legnagyobb rá akar ugrani Énpánz mellkasára. Hirtelen nyers gyűlölet áradt szét benne. A vöröslő düh elég erőt adott neki ahhoz, hogy még erősebben szorítsa Énpánzt. Együtt mozgott vele, átérezte a pánz dühét. Kettejük indulata összegződött, és kemény fallá növekedett.

Hari és Énpánz – ember és főemlős. Most ugyanazt akarták mindketten. Nem hagyhatták, hogy Legnagyobb újra elpáholja őket, és nem engedhették meg, hogy ez az óriás meghágja Dors/Sheelaht.

Hari/Énpánz oldalra gördült. Legnagyobb ütött, de már csak a földet döngette. Énpánz felugrott, és keményen Legnagyobb bordáiba rúgott. Egy rúgás. Még egy a testbe. Aztán egy a fejre. Legnagyobb a földre dőlt.

Huhogás, ordítás, por, kavicsok. Sheelah vadul szórta rájuk a köveket. Énpánz teste reszketett az izmaiban duzzadó erőtől. Elhátrált.

Legnagyobb megrázta poros fejét, aztán összegömbölyödött, és könnyedén, izmos kecsességgel talpra állt. Arca merev maszk volt, szeme kiguvadt.

Énpánz futni akart, menekülni, de Hari dühe a helyén tartotta. Énpánz pislogva figyelte, ahogy Legnagyobb lassan közelebb csoszog hozzá. Legnagyobb óvatossága elárulta, tart Énpánztól.

Ez így nem lesz jó, gondolta Hari, és valami szerszám után kutatva körbelesett. Talán ha segítséget hívna... Guggoló a közelben toporgott. Ideges volt. Valami azt súgta Harinak, ez nem lenne jó húzás. Guggoló még mindig Legnagyobb hadnagya, Sheelah pedig túlságosan kicsi ahhoz, hogy szerepet kapjon a harcban. Hari a pánzokra nézett. A csapat tagjai zavartan makogtak.

Hari döntött. Felkapott egy követ.

Legnagyobb meglepetten felhördült. A pánzok az egymás elleni harcban sosem használtak köveket, csak az Idegeneket hajigálták meg. Hari akaratlanul megszegte a pánz társadalom egyik íratlan törvényét.

Legnagyobb felordított, a többiekre nézett. A földet döngölte, dühödten fújtatott, és...

Támadott.

Hari elhajította a követ, ami Legnagyobb melléhez csattant. A hatalmas pánz a földre roskadt, de ismét felállt. Gyorsan mozgott, dühe egyre fokozódott. Énpánz menekülni akart. Hari érezte, ahogy a test irányítása, a pánzt mozgató mentális zsinórok kicsúsznak a kezéből. Oldalra fordult, és meglátott egy másik követ. Eleresztette a zsinórokat, hagyta, hogy Énpánz futásnak eredjen, de amikor a kő mellé értek, megrántotta a gyeplőt. Énpánz nem akarta felemelni a követ. Pánikba esett.

Hari minden dühét a pánz agyába öntötte. Kényszerítette a hosszú karokat, nyúljanak le. Ráparancsolt az ujjakra, markolják meg a követ. Legnagyobb felé fordította Énpánzt. A vezér megállíthatatlanul robogott felé. Hari úgy érezte, mintha lassított felvételen látná, hogy Énpánz felemeli a követ, és megfeszíti az izmait. A kő Legnagyobb arcába zúgott.

Legnagyobb megtorpant és megtántorodott. Szemébe vér csorgott. Énpánz megérezte a vér fémes illatát, és ez még jobban felkorbácsolta dühét.

Hari lecsillapította a félelemmel keveredő dühtől reszkető pánzt. A közelben volt még néhány kő. Formás darab mind; a nőstények ezekkel vagdosták le a gallyakat a vesszőikről. Hari felkapta az éles szélű követ.

Legnagyobb szédelegve rázta a fejét.

Énpánz a csapatra nézett. Komor, rezzenéstelen arcok bámultak rá. Csapattárs ellen még senki sem használt követ. Legnagyobb ellen sem. Kövekkel csak az Idegeneket lehetett püfölni.

Hosszú, feszült csend következett. A pánzok gyökeret eresztve álltak. Legnagyobb morgott, és hitetlenkedő tekintettel a tenyerébe csorgó vérre bámult.

Énpánz előrébb lépett. Felemelte a követ, az élével kifelé fordította. Durva, de éles penge...

Legnagyobb orrlyuka kitágult. Támadott. Énpánz meglendítette a követ, és talán csak ujjnyival tévesztette el Legnagyobb állkapcsát.

Legnagyobb hátraszökkent. Szeme kimeredt. Hörgött, pufogott, port szórt a levegőbe, nyögdécselt. Énpánz rezzenéstelenül állt. Legnagyobb egy darabig még őrjöngött, de nem indított újabb rohamot.

A csapat érdeklődve figyelt. Sheelah megmozdult, és Énpánz mellé állt. Újabb szabálysértés: a nőstények nem vehettek részt a hímek dominancia harcában.

Az ütközetnek vége lett, Guggoló azonban nem fogta fel. Ordítva verni kezdte a földet, és Énpánz mellé futott.

Hari meglepődött. Guggoló segítségével talán képes lenne legyőzni Legnagyobbat, aki elég ostoba ahhoz, hogy két pánzzal is kiálljon. Szerencsére Legnagyobb visszavonult, Hari azonban így is örült Guggolónak: később talán még szüksége lehet erre a szövetségesre.

Hari hirtelen rádöbbent, pánza titokban a vezérség megszerzésére vágyik. Meglepődött. Tisztában volt vele, hogy miközben Énpánz elméjében kuporog, és irányítja cselekedeteit, tudata egy része beszivárog a diónyi agy mélyebb rétegeibe, és hatást gyakorol a pánzra. Arra viszont nem számított, hogy Énpánz kapcsolatba lép vele. Lehet, hogy most már úgy összefonódtak, mint az ént és az elmét egymáshoz fogó háló szálai?

Guggoló lángoló tekintettel állt mellette, és zihálva a többi pánzt nézte. Énpánz is lihegett, de nem mozdult. Hari Sheelah felé fordult.

Kiszálltál?, kérdezte kézjelekkel.

Nem, nem! Dors pánzarca idegesen rángott.

Menjünk. Hari/Énpánz a közeli fák felé mutatott, majd Sheelára, végül magára bökött.

Sheelah tanácstalanul széttárta karjait.

Dühítő volt. Hari annyi mindent akart elmondani Dorsnak, és csak néhány száz jel állt a rendelkezésére. Vékony pánzhangon csipogott, de hiába próbálkozott, Énpánz nem tudta kimondani az emberi szavakat.

Hiába minden. Már korábban is megpróbálkozott ezzel; akkor még csak kísérlet volt, most azonban létfontosságúvá vált. Az evolúció a jelek szerint párhuzamosan fejlesztette az agyat és a hangszálakat. A pánzok bolhászkodtak, az emberek beszélgettek...

Megfordult. Dühében teljesen megfeledkezett arról, hol áll. Legnagyobb rábámult. Guggoló mellette őrködött. Zavarodott volt, mert új vezérét egyszeriben nem érdekelte a harc, és mert olyan furcsán integetett ennek a nősténynek.

Hari kihúzta magát – Énpánz testét. Meglóbálta a követ. Elérte a kívánt hatást: Legnagyobb hátrébb húzódott, a csapat többi tagja pedig közelebb jött. Hari kényszerítette Énpánzt, hogy lassan menjen előre. Énpánz élvezte a dolgot, peckesen lépkedett.

Legnagyobb visszavonult. A nőstények kikerülték, és Énpánz felé indultak. Bárcsak hagyhatnám, hogy ez a szerencsétlen jól érezze magát egy kicsit!, gondolta Hari.

Újra megpróbált kiszállni a pánzból.

Semmi.

A mechanizmus nem működött. Valami azt súgta neki, bármi romlott is el az állomáson, egyhamar nem fog megjavulni.

Az éles követ Guggoló kezébe nyomta. A pánz meglepődött, de elfogadta az ajándékot. Hari remélte, a gesztus egyszer, valamilyen módon még kifizetődik. Guggoló a követ szorongatva Énpánzra nézett, majd erős hangon, boldogan, győzedelmesen felrikoltott.

Hari örült, hogy Guggoló magára vonja a csapat figyelmét. Megfogta Sheelah karját, és bevezette a fák közé. Senki sem követte őket.

Megkönnyebbült. Ha egy másik pánz utánuk jön, beigazolódott volna a gyanúja. Ha Vaddo itt lenne, követné őket.

Sajnos, gondolta, a bizonyíték hiánya nem bizonyít semmit...

15.

Az emberek gyorsan, lármázva, kiáltozva közeledtek.

Hari/Énpánz és Sheelah/Dors már jó ideje a fák között haladt. Hari noszogatására néhány kilométernyire eltávolodtak a csapattól. Énpánz és Sheelah egyre idegesebb lett, mióta elszakadtak társaiktól. Énpánz foga vacogott a félelemtől, szeme minden gyanús mozgást figyelt.

Természetes reakció: az izolált pánzok sebezhetőbbek voltak, mint a csapat tagjai.

Az emberek... Nem sok jót jelentett a felbukkanásuk.

Veszély, jelzett Hari. Egyik kezét tölcsérként a füléhez emelte, így mutatta, valahol a közelben kopterek landoltak.

Hova menni?, kérdezte Dors/Sheelah.

El.

Sheelah hevesen megrázta a fejét.

Itt maradni. Megtalálnak minket.

Igen. Valóban megtalálják őket, ha maradnak. De ennek nem az lesz a vége, amit Dors gondolt. Hari megrázta a fejét.

Veszély!

Amikor megalkották a jelrendszert, nem gondoltak rá, hogy bonyolult fogalmakat is ki kell majd fejezniük a segítségével. Ez volt az oka annak, hogy Hari most képtelen volt elmagyarázni Dorsnak, mire gyanakszik. Elhúzta a torka előtt a kezét, mintha kés lenne. Sheelah homlokráncolással felelt. Hari lehajolt, felemeltetett a pánzával egy botot. Eddig még sosem sikerült írásra kényszerítenie Énpánzt, de most muszáj volt. Lassan mozgatta az esetlen kezeket; az ákombákom betűk kirajzolódtak a puha talajban.

MEG AKARNAK ÖLNI MINKET!

Sheelah megdöbbent. Ezek szerint Dors azt hitte, valamilyen ideiglenes műszaki hiba miatt nem tudják végrehajtani a kiugrást. Igen, ez is elképzelhető volt, csakhogy már túlságosan régóta tartott a dolog.

Az érkező kopterek Hari sejtését igazolták. Egy turistacsapat nem zavarná meg az állatokat. Mentőcsapat lenne? Nem, az állomás személyzete inkább.

ITT AKARNAK TARTANI MINKET. MEGÖLIK A PÁNZOKAT, ÉS MI IS MEGHALUNK. AZ EGÉSZET AZ ÁLLATOKRA KENIK.

Hari gondolkodott. A részletek egyenként a helyükre pattantak. Vaddo furcsa viselkedése. Yakani is gyanús volt... Dors gépagyúja megakadályozta, hogy Yakani kinyissa a kapszulákat, és a gép segítségével megkeresse Énpánzt és Sheelaht az erdőben. Nem maradt más választásuk, ki kellett jönniük a terepre. Hogy mit terveztek? Egyértelmű: azt akarták, hogy a pánzok testébe zártan haljanak meg, mert így a gyanú árnyéka sem vetődne rájuk. Baleset. Nyomozás sem lenne.

Az emberek hangosak voltak. Sokan lehettek – túl sokan két pánz megöléséhez. Sheelah szeme összeszűkült, Lapos homlokán ráncok jelentek meg. Dors, a Védelmező, átvette a nősténypánz irányítását.

Hova?, kérdezte jelekkel.

Harinak nem voltak kézjelei az elvont fogalmakra, ezért újra írnia kellett: EL.

Jobbat nem tudott kitalálni.

KÖRÜLNÉZEK – írta Dors.

Elindult az emberzaj felé. A kopterrel érkezett csapat már a völgy aljában járt. Egy pánz számára a félhomályos erdő maga volt a veszedelem. Hari nem akarta szem elől téveszteni Sheelaht. Dors ugyan visszaintett neki, hogy maradjon, ám Hari megrázta Énpánz fejét, és követte.

A bokrok fedezékében becserkészték az embercsapatot. Az ellenség csatárláncba állt; alig néhány száz méternyire voltak áldozataiktól. Körbefogták a pánzcsapat területét.

De... Miért?

Hari hunyorgott. A pánzok távolra nem láttak valami jól. Az emberek egykor vadászok voltak, ezt már a szemük felépítése, látásuk elárulta. A modern korban negyvenéves korára már majdnem mindenkinek szüksége van valamilyen mesterséges látásjavító eszközre. A civilizáció megviselte a szemet – de az is lehet, hogy az ősemberek nem éltek elég hosszú ideig ahhoz, hogy kifejlődjenek a szemproblémáik. Mindkét magyarázat elszomorító volt.

A két pánz az embereket figyelte. A hajtók hangosan beszélgettek. Mindegyiknél fegyver volt. Hari felfedezte közöttük Vaddot, és érezte, hogy az Énpánz agyát beborító félelemréteg alatt megmoccan valami más, sokkal erősebb, sokkalta sötétebb érzés.

Énpánz reszketve bámulta az embereket, s közben különös csodálkozás hullámzott a fejében. Ezek a lények... Nagyon, nagyon magasnak látszottak, és magabiztosan, kecsesen mozogtak.

Hari az érzések fölé lebegett, legyűrte az áhítatot, amit Énpánz érzett a magas alakok iránt. Meglepte ez a furcsa érzés, de aztán rájött, mi lehet az alapja. Az állatokat kölyökkorukban a felnőttek védelmezték, tanították. A felnőttek, akik okosabbak, erősebbek és nagyobbak voltak a kicsiknél. Az ilyen körülmények között felnőtt állatok egyszerűen felnőttnek nézték az embereket, a nagy erejű lényeket, akiktől a büntetés vagy a jutalom, az élet vagy a halál függött. Olyan volt ez az érzés, mint valami furcsa, vallásos imádat.

Az áhítat fölött ott lebegett egy másik érzés: a létezés öröme. Énpánz boldog volt, hogy pánz lehet, még akkor is, amikor önmagánál sokkalta erősebb, hatalmasabb lényeket látott. Ironikus, gondolta Hari. Eddig azt hitte, kizárólag az emberek büszkék rá, hogy azok, amik. Énpánz bebizonyította, ezt az érzést az állatok is ismerik.

Hari kiráncigálta magát az absztrakt gondolatok világából. Csak az emberek lehetnek annyira ostobák, hogy halálos veszedelem közepette is elvont dolgokon törjék a fejüket.

MŰSZEREKKEL NEM TALÁLTAK MINKET, karcolta be a földbe. TALÁN TÚL MESSZE VAGYUNK AZ ÁLLOMÁSTÓL, írta Dors.

Az emberek felfedezték a pánzcsapatot. Kiáltások. Éles, riadt sikolyok. Fegyverek metsző, susogó hangja.

Menni! Mi menni!, intett Hari idegesen.

Sheelah bólintott. Gyorsan hátrakúsztak. Énpánz reszketett. Félt és szomorú is volt. Amikor Hari felállította, szándékosan húzta a lábát. Nem akarta itt hagyni az imádott embereket...

16.

A pánzok ügyességére hagyatkoztak. Mindketten engedték, hogy az állatok agyának mélyében rejlő ösztönök irányítsák a testeket. Az eredmény: gyors, nesztelen mozgás. Egyetlen apró gallyat sem roppantottak el menet közben.

Amikor maguk mögött hagyták az embereket, a pánzok visszanyerték józan eszüket. A természetben szerencsére csak néhány ellenségük volt, és azonnal megérezték, ha ragadozó közelített feléjük. Mielőtt bevonultak volna az előttük elterülő új terepre, Énpánz felmászott az egyik magas fára, és órákon át vizsgálgatta a tájat. Amikor végre lejött, szemügyre vette a bűzös ürülékkupacokat, a halvány lábnyomokat, az elhajlott ágakat.

Amíg leértek a völgy közepére, végig fák között haladtak. Hari sajnos csak egy pillantást vetett a vidék nagy színes térképére, amit az állomáson minden turistának megmutattak, így most csak részletekre emlékezett. Nagy nehezen beazonosította az egyik távoli, kopár hegycsúcsot, Dors pedig felfedezett egy kanyargó patakot, ami minden bizonnyal a folyóba ömlött. Ez is segítségükre volt, de még mindig nem tudták, melyik irányban, és milyen messze van az állomás.

Erre?, kérdezte Hari, és a távoli folyóra mutatott.

Nem. Arra.

Messze, nem.

Miért?

Az egészben az volt a legrosszabb, hogy nem tudtak beszélgetni. Hari képtelen volt világosan elmutogatni, hogy a merülési technika viszonylag kis, de száz kilométernél mindenképpen kisebb távolságon belül működött a leghatékonyabban, ezért ésszerű volt, hogy a merülésre kijelölt pánzokat az állomás közelében tartsák. Az is ezt bizonyította, hogy Vaddo és társai nagyon hamar megérkeztek a kopterükkel.

Erre!, mutatta Hari.

Nem! Dors a völgy alja felé integetett. Talán ott!

Hari nem is remélhette, hogy Dors megértette, mi a terve. Jeleik kezdetlegesek voltak; Hari egyre bosszúsabb lett. Lehetnek bármilyen csodálatosak a pánz érzékszervek, ha összességében tekintve korlátolt lények!

Dühe Énpánzra is átragadt: gallyakat tördelt, köveket hajigált a fatörzsekre. Ez sem segített. A beszéd lehetőségének hiánya teherként nehezedett rájuk, amit sehogy sem tudtak lerázni magukról. Dors fejében is hasonló gondolatok kavaroghattak, mert Sheelah csalódottan morgott és csacsogott.

Hari megérezte Énpánz tudatának jelenlétét. Még sosem voltak együtt ilyen sokáig; egészen jól ráhangolódtak egymásra. Talán ez volt az oka annak, hogy Hari azonnal reagált, amikor Énpánzban felbuzgott a veszély érzete.

Ülj! Csend!

Sheelah engedelmesen a földre tottyant. Hari a füléhez emelte Énpánz kezét.

Rossz Jön?, kérdezte Dors.

Nem. Hallgass!

Hari kétségbeesetten Sheelahra mutatott. A pánznőstény értetlen arccal bámult vissza rá.

TANULJ A PÁNZODTÓL!, írta Hari a feleségének.

Sheelah szája kinyílt, de aztán bólintott.

A bokrok rejtekében kuporogva hallgatták az erdő hangjait. Mormogások. Neszezések. Por lebegett a ferdefalú fénysugár-katedrálisban. Szagok, amik elárulták Énpánznak, hol van élelem, hol puha avar, amiben meg lehet pihenni; hol vannak rügyek, amiket rágcsálni lehet. Hari óvatosan felemelte Énpánz fejét, és a távoli hegycsúcsok felé irányította tekintetét.

Valami gyenge remegést érzett. Énpánz számára a völgy tele volt apró jelekkel: itt barátok estek el, amott meghaltak páran. Ezen a helyen a csapat egyszer sok gyümölcsöt talált. Ott két nagymacskával találkoztak, amiket sikerült legyőzniük... Páraz-emlékek tárháza.

Hari arra biztatta Énpánzt, gondoljon a hegygerincen túli vidékre. Megérezte a választ: idegesség. Hari vigyázva belenyúlt Énpánz tudatának magába, és egy szürke félelemburokban felfedezett egy homályos képet. Egyenes vonalak. Egy sziluett. Az állomás!

Ott!, mutatta Hari Dorsnak.

Énpánznak keserű emlékei voltak erről a helyről. A csapatát egyszer odavitték. Implantokat tettek a fejükbe, aztán visszahozták őket saját erdőjükbe.

Messze, jelzett Dors.

Megyünk.

Nehéz. Lassú.

Mi nem marad itt. Elkapnak minket.

Dors szkeptikusan nézett rá – már amennyire Sheelah arca képes volt kifejezni ezt az érzést.

Harc?, kérdezte.

Most mire gondolhat, töprengett Hari. Itt akar megküzdeni Vaddoval? Vagy akkor akar harcolni, amikor beérünk az állomásra?

Nem itt. Ott.

Dors összeráncolta Sheelah homlokát, de elfogadta Hari döntését. Persze ez még nem volt terv, csak egy kósza ötlet, amit Hari arra alapozott, hogy ha Vaddo nem találja meg őket az erdőben, akkor az állomáson fog várni rájuk.

Igen, az állomáson még sok meglepetésben lehet részük.

Egymásra néztek; megpróbálták felfedezni egymást a pánzarcok mögött. Sheelah megsimogatta Énpánz fülcimpáját – Dors szokta ezzel a mozdulattal megnyugtatni a férjét. Hari megremegett; szólni akart, de nem tudott. Ez az emberi pillanat felnagyította a helyzet reménytelenségét.

Vaddo meg akarta ölni Énpánzt és Sheelaht, vagyis Harit és Dorst. Vajon mi lesz a saját testükkel, ha a két pánz elpusztul? A halál élményének átélése... Talán sokkot kapnak, talán örökre megbénul a kapszulába zárt két test. Az is lehet, hogy tudatuk soha többé nem fog visszatérni a saját agyukba.

Hari két könnycseppet látott végiggördülni Sheelah arcán. Tehát Dors is tisztában volt vele, milyen kilátástalan a helyzetük... Énpánz átkarolta Sheelaht, és a távoli hegyekre nézett. Hari meglepetten vette észre, hogy az ő szemébe is könnyek tolulnak.

17.

A folyóra nem számított. Emberek, vadállatok – ilyen problémákra gondolt, de a rohanó víz... Ez nem jutott eszébe.

A folyó menti nyílt terepen lépkedtek, gázlót kerestek. A víz sebesen rohant a mederben; képtelenség lett volna úszva átjutni a túlsó partra.

Énpánz számára mindenképpen megoldhatatlan feladat volt. Hari óvatosan a víz mellé léptette a pánzt, és hiába állt meg a part szélén, Énpánz olyan ideges lett, hogy izmai összerándultak, és bepisilt. Dorsnak is hasonló gondjai voltak a pánzával, ezért rákényszerültek, hogy a part menti erőben, a lombok között töltsék az éjszakát.

Amikor másnap reggel visszamentek a folyóhoz, és Énpánz nagy nehezen rászánta magát, hogy belelépjen a vízbe, azonnal visszatértek a stressz-tünetek. Énpánz ordítva szökkent vissza a partra.

Menni?, jelzett Dors/Sheelah.

Hari lecsillapította Énpánzt, és belekényszerítette a vízbe. Megpróbáltak úszni. Sheelah szerencsére már nem félt annyira, mint a párja.

Hari beletúrt Énpánz memóriájának mocsaras mélységébe, és egy félelemgubóban megtalált egy régi, homályos emléket. Énpánz kölyökkorában egyszer majdnem vízbe fúlt.

Sheelah megpróbált segíteni neki, de ő is csak annyit ért el, hogy Énpánz kitotyogott a part szélére, ahol újra inába szállt a bátorsága.

Menni! Sheelah hosszú karját lóbálva dühösen megrázta a fejét.

Hari úgy vélte, Sheelahnak viszonylag tiszta pánzemlékei vannak a folyóról. Ha ismert volna egy ennél könnyebben járható gázlót, Dors biztos odavezeti őket. Hari jelekkel feltette a kérdést; Dors csak vállvonással felelt. Nem, nincs másik gázló, legalábbis Sheelah nem tud róla.

Egy nagy gigantilop csorda legelészett a közelben. Némelyik állat a dúsabb fűszálak reményében átgázolt a túlsó partra. Úgy emelték a fejüket a víz fölé, mintha ki akarnák gúnyolni a félénk pánzokat. A folyó nem volt mély, ám Énpánzt ez sem nyugtatta meg. Hari hiába próbálkozott, nem volt képes feloldani a félelmét.

Sheelah a parton lépkedve csalódottan huhogott. Hirtelen megállt, és felnézett az égre. Hari követte a pillantását. Egy kopter süvített el a völgy fölött. Egyenesen feléjük tartott.

Énpánz megrántotta Sheelah karját, és mutatta: bújjanak el a fák között. Szerencsére a gigantilopok mozgása miatt a kopter utasainak nem szúrhatott szemet a két rohanó pánz.

A bokrok közé bújtak. A kopter a fejük fölött körözött. Hari nyugtató képeket villantott Énpánz elméjébe. Egy csendes tisztás, élelem... Énpánz és Sheelah bolhászni kezdték egymást.

A kopter végül elszállt. Hari tudta, ezentúl a lehető legkevesebbet szabad csak nyílt terepen tartózkodniuk.

Gyümölcsöt kerestek. Hari tudatára keserű depresszió telepedett. Csapdába csalták! Gyalog volt a birodalmi politika sakktábláján... És ami még rosszabb: Dors is belezuhant a neki megásott verembe.

Amikor egy ölnyi gyümölccsel visszatért a bokor alatti rejtekhelyre, valami recsegő neszezést hallott. Lehasalt, majd kétrét görnyedve felkúszott a domb oldalán, és megkereste a zaj forrását.

Sheelah ágakat tört le az egyik fáról. Amikor Hari közelebb ért hozzá, türelmetlenül intett – közönséges pánz mozdulat volt, de figyelemreméltóan hasonlított az emberi gesztusra.

Sheelah már vagy tucatnyi ágat lehajított a földre. Átmászott az egyik göcsörtös törzsű fára, és lehántott néhány hosszú kéregcsíkot. A karistoló hangtól Énpánz nyugtalan lett. Ez a szokatlan zaj a ragadozók figyelmét is felkeltheti! Énpánz az erdőt fürkészte.

Sheelah mellé lépett, és az arcába csapott, hogy magára vonja figyelmét. TUTAJ!, írta Dors.

Hari furcsán ostobának érezte magát, amikor meglátta a szót. Tutaj? Hát persze! Lehet, hogy a merüléstől megbutult? Sok kérdés – semmi válasz. Elég ebből! Kirázta a fejéből az aggodalmat, és munkához látott.

A kéregcsíkokkal összekötözték az ágakat. Kezdetleges, de használható tutajt építettek. Találtak két kidőlt facsemetét, ezekkel letolták a tákolmányt a domboldalról.

Én tolok!, mutatta Dors/Sheelah.

Egy kis bemelegítés következett: Énpánz ráült a bokrok között heverő tutajra. A jelek szerint egyelőre fogalma sem volt róla, mire lehet használni ezt az izét. Hanyatt fekve végignyújtózott rajta, felnézett a lombokra, és arra gondolt, milyen jó volna egy kis langyos szellő.

Leráncigálták a tutajt a folyóhoz. Amikor félig a vízre csúsztatták, Énpánz megsejthetett valamit, mert megijedt. Hari számított erre – gyorsan lenyugtatta a hevesen dobogó pánz szívet, ami mintha a saját mellkasából akart volna kiugrani.

Énpánzt kelletlenül elhelyezkedett a tutajon, Sheelah pedig ellökte a parttól. Izmait megfeszítve tolta maga előtt a tákolmányt, ám a folyó lefelé sodorta őket. Énpánz természetesen megrémült.

Hari lehunyta Énpánz szemét, lelassította a légzését. Ez segített valamit, de az idegesség még mindig úgy cikázott a pánz elméjében, mint villámok a viharos égen. A tutaj rázkódása végül megoldotta a kérdést: Énpánz egy idő múltán már csak kavargó gyomrára figyelt. Egyszer, amikor egy lebegő fatörzs csapódott a tutaj oldalához, kinyitotta a szemét, de amikor meglátta a körötte hullámzó rengeteg vizet, újra lehunyta.

Hari megpróbált segíteni Sheelah/Dorsnak, de Énpánz szívdobogásából érezte, a hím közel van a pánikhoz. Még azt sem láthatta, Dors hogyan boldogul. Vakon kellett ülnie.

Sheelah hangosan zihált. Kínlódva tolta a tutajt a túlsó part felé. Énpánzra víz fröccsent. Megrázkódott, kiáltozni kezdett és rugdalózni, mintha futna.

Hirtelen rándulás. Sheelah zihálása bugyborékolásba fulladt. Hari érezte, a tutajt körbe-körbe pörgeti egy örvény. Erősödő, émelyítő forgás...

Énpánz tántorogva talpra állt. Szeme kinyílt. Örvénylő víz, ingatag tutaj. A kéregcsíkokkal összekötözött ágak kezdtek eltávolodni egymástól. Énpánz testében szétáradt a páni félelem. Hari nyugtató képeket zúdított rá, de ezeket könnyedén félresöpörte a rémület.

Sheelah csapkodva, prüszkölve úszott a tutaj után, ami egyre jobban felgyorsult. Hari a túlpart felé fordította Énpánz tekintetét, de ennél többet nem tudott tenni. Énpánz ordítozni kezdett, és ugrálni, megpróbált valami szilárd helyet találni, ahol megvetheti a lábát.

Persze hiába erőlködött. Az ágak kiszabadultak a háncskötelek szorításából. A hideg víz felcsapott a fedélzetre. Énpánz sikítozott. Ugrott, eldőlt, gurult, újra ugrott.

Hari már lemondott arról, hogy irányítsa a testet. Egyetlen reménye maradt: beavatkozni a megfelelő pillanatban. A tutaj középen szétvált; az a fele, amin Énpánz állt, lassan balra dőlt. Énpánz elugrott egy hullám elől, Hari pedig az agyába szúrt egy gondolatot: lépj tovább! Két lépés... A pánz a fedélzetről a vízbe lépett.

Vak pánik, csapkodás. Hari hagyta, hogy a karok és a lábak kapálózzanak, de megpróbálta a megfelelő módon mozgatni mind a négy végtagot. Énpánzzal ellentétben ő tudott úszni.

A csapkodásnak köszönhetően Énpánz feje csak időnként merült a víz alá. Még előrébb is jutott, igaz, nem sokat. Hari a test mozgatására összpontosított, ügyet sem vetett a hidegre.

Aztán végre megérkezett Sheelah.

A nőstény megragadta Énpánz tarkóját, és a part felé tolta. Énpánz megpróbált felmászni Sheelah hátára, ám a nőstény állon vágta. A hím lélegzet után kapkodott a fájdalomtól. Sheelah továbbvonszolta. Amikor az ütéstől Énpánz elkábult, Hatnak végre módja volt rugdosásra ösztönözni a lábait.

Egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva Hari kavicsokat érzett Énpánz talpa alatt. A pánz egyedül mászott ki a partra. Hari megengedte neki, hogy csapkodja magát, táncoljon egy kicsit: fel kellett melegítenie elgémberedett tagjait. Amikor Sheelah Is kikecmergett a folyóból, Énpánz hálásan átölelte.

18.

A járás kemény munka volt, Énpánz nem is szerette túlságosan. A sima talajon való haladás nem jelentett különösebb gondot, most azonban vízmosásokba, gödrökbe kellett leereszkedniük. Nehéz terep volt. Botladoztak, elestek, kúsztak és másztak. Erőlködtek, de alig sikerült feljebb jutniuk a hegy oldalán. Szerencsére időnként megéreztek valami állatszagot, és ettől mindig új erőre kaptak.

Énpánz gyakran megállt: ilyenkor evett valamit, de a legtöbbször csak hülyén belebámult a messzeségbe. Ködös agyában puha gondolatpihék lebegtek, folyékony érzelmek áramlottak, amiket saját lendületük vitt előre. A pánzok nem voltak alkalmasak a hosszú távú tervek végrehajtására.

Lassan haladtak. Rájuk esteledett. Felmásztak egy fára; közben szedtek maguknak néhány gyümölcsöt.

Énpánz elaludt, de Hari képtelen volt megpihenni. Veszély fenyegette az életüket – a pánzok életét. Igaz, az állatok hozzászoktak az ilyen körülményekhez, ám Hari számára teljesen új volt az éji erdőből érkező információáradat. A pánzok alvás közben is érzékelték a hangokat, a szagokat, és agyuk anélkül tett különbséget a veszélyes és a veszélytelen dolgok között, hogy fel kellett volna ébredniük. Hari természetesen nem ismerte a veszély jeleit, így aztán minden zizzenés, mordulás hallatán arra gondolt, az eleven Veszedelem közelít puha talpakon a fák közül. Rettegett, de végül mégis elnyomta az álom.

A hajnal első, sápatag fénye ébresztette fel. Ahogy körbelesett, rádöbbent, egy kígyó van mellette. Zöld volt, úgy tekergett egy lehajló ág köré, mint valami kötél. Fejét felemelve Énpánzt nézte.

Énpánz felriadt. Meglátta a kígyót, de – Hari várakozásával ellentétben – nem ijedt meg.

Eltelt egy hosszú pillanat. Énpánz csak egyszer pislogott. A kígyó mozdulatlanná dermedt. Énpánz szívverése felgyorsult, de teste meg sem moccant. A kígyó váratlanul kiegyenesítette magát, és egyetlen szisszenés nélkül eltekergőzött. Énpánz valószínűleg nem volt megfelelő préda a számára, és ő sem lehetett ízletes falat. A pánz elég okos volt ahhoz, hogy ne foglalkozzon vele.

Amikor Sheelah is felkelt, inni mentek egy közeli forráshoz. A levelek között kutatva találtak néhány ropogós rovart. Útközben a pánzok lesöpörték magukról a kövérre duzzadt, fekete földi piócákat, amelyek az éjszaka során tapadtak rájuk. A vastag, jóllakott férgek láttán Harinak hányingere támadt, ám Énpánz nemtörődöm módon fejtette le magáról az élősködőket, olyan lazasággal, mint ahogy Hari megkötné a cipője kioldódott fűzőjét.

Énpánznak szerencsére eszébe sem jutott, hogy megegye őket. Ivott. Harinak feltűnt, a pánzok nem érzik szükségét a tisztálkodásnak. Hari, amíg saját embertestében élt, naponta kétszer zuhanyozott – reggeli előtt és vacsora után –, és kényelmetlenül érezte magát, amikor átizzadt a ruhája. Ebben az egy dologban tipikus merisztokrataként viselkedett. Most viszont elég jól érezte magát ebben a szőrös, szagló, mosdatlan testben is. Lehet, hogy a pánzok számára a bolhászás jelenti ugyanazt, mint az embereknek a zuhanyozás? Vagy talán a higiénia a civilizáció vívmánya? Halványan még emlékezett rá, hogy kisfiúként, a Heliconon napokig jól elvolt fürdés nélkül. Pedig akkor is izzadt, és ráadásul utálta a kádat meg a zuhanyt. Furcsa, hogy Énpánz eszébe juttatta az egykori, egyszerűbben élő Hari Seldont...

A kellemes érzés, a töprengés nem tarthatott sokáig: az egyik domb tetején ráviánok jelentek meg.

Énpánzt megérezte a szagukat, Hari azonban a pánzagynak csak ahhoz a részéhez tudott hozzáférni, ami létrehozta a szag-kép asszociációkat. Először csak azt tudta, hogy valami zavarja a fintorgó Énpánzt, ám egy pillanattal később már közös szemük is érzékelte a veszélyt.

A vastaglábú ráviánok irdatlan sebességgel közeledtek. Rövid mellső végtagjuk éles karmokban végződött. Nagy fejük mintha csak éles, fehér fogakból, és figyelmes szemekből állt volna. Testüket vastag, barna bunda fedte, egyensúlyozásra és támaszkodásra használt farkuk körül bozontos szőrszálak meredeztek.

Előző nap Énpánz egy magas fa biztonságos ágain ülve végignézte, ahogy néhány közülük széttép egy gigantilopot. Hari erre a látványra gondolt, amikor az öt rávián szaglászva, sorba rendeződve feléjük vágtatott a lejtőn. Szerencsére a szél felőlük fújt, így nem érezhették meg a két pánz szagát.

A közelben nem voltak magas fák, csak bokrok, cserjék. Hari/Énpánz és Dors/Sheelah megfordult és futásnak eredt. Amikor kiértek egy tisztásra, Énpánz orrába valami új szag csapott. Pánzok!

Gyerünk!, jelzett Hari a feleségének,

A hátuk mögött felharsant a ráviánok üvöltése. Szagot fogtak. Hörrenéseik visszhangot vertek a sűrű bozótban. A tisztás túlsó oldalán menedéket kínáló fák sorakoztak. A menekülő pánzok arra vették az irányt – ellenfeleik ugyanis nem tudtak fára mászni.

Énpánz és Sheelah négykézlábra ereszkedve rohant át a széles tisztáson. Nem voltak elég gyorsak. Vicsorgó támadóik már mögéjük értek, és kiléptek a tisztásra. Hari/Énpánz beügetett a fák közé, és...

Egy csapatnyi őrködő pánzba ütközött.

A tisztáson túli erdőben több tucatnyi döbbent pánz pislogott feléjük. Hari rájuk üvöltött, és kíváncsian várta, Énpánz hogyan fogja jelezni nekik a veszélyt.

Az Énpánzhoz legközelebb álló hím dühödten elvicsorodott. Erre a jeladásra az egész horda megmozdult: botokat, köveket ragadtak, és ordítozva össztüzet zúdítottak Énpánzra.

Az egyik kődarab Énpánz állán csattant, egy faág a combját találta el. Megfordult, hogy meneküljön. Sheelah néhány lépésnyivel előtte rohant.

A támadó ráviánok már túljutottak a tisztás közepén. Karmaik között kicsi, éles köveket tartottak. Hatalmasak voltak, félelmetesek, de a fák közül érkező rikoltásfalba ütközve mégis megtorpantak.

Énpánz és Sheelah kirontott a tisztásra. Az idegen pánzok utánuk vetődtek. A ráviánok tétován ácsorogtak.

A párzok meglátták a ráviánokat, de nem álltak meg, nem is lassítottak. Gyilkos dühvel Énpánzt és Sheelaht üldözték. A ráviánok mozdulatlanul álltak, csak karmaikat mozgattak ideges bizonytalansággal.

Hari rájött, mi történik. Futás közben felkapott egy ágat, és Sheelahra ordított. A nőstény (vagyis inkább Dors) megértette, mit akar. Ő is kézbe kapott egy fadarabot. Énpánz egyenesen a ráviánok felé futott. Meglóbálta az ágat. Hasznavehetetlen, korhadt fadarab volt, de elég nagy ahhoz, hogy ijesztő legyen. Harinak sikerült elérnie, amit akart: a ráviánok a pánzcsapat előőrsének hitte őt és Sheelaht.

A felszálló porfelhőben, az általános zűrzavarban a ráviánok csak annyit láttak, hogy rájuk támadt egy pánzsereg. Megfordultak, és rikoltozva bemenekültek a tisztás másik oldalán lévő bozótosba.

Énpánz és Sheelah követte őket. Mire Énpánz a bokrok közé ért, és visszanézett, az idegen pánzok már megálltak. A tisztás közepe táján toporzékoltak.

Menjünk, intett Hari.

Felkapaszkodtak a domb oldalára.

19.

Énpánznak élelemre és pihenésre volt szüksége. Annyira kimerült, hogy szívét minden apró neszre megállította a rémület. A nőstényhez bújva, egymásba csimpaszkodva ücsörögtek egy fa tetején.

Harinak át kellett gondolnia néhány dolgot. Biztos volt benne, hogy az állomáson az automaták életben tartják testüket, Dors gépagyúja pedig megvédi a kapszulákat. De meddig? Mennyi időre van szüksége Yakaninak vagy Vaddonak, hogy kiiktassa a testőrüket?

Lehet, hogy meg sem próbálják. A legokosabb, amit tehetnek, hogy kint hagyják őket, és közlik a személyzet többi tagjával: az a két furcsa turista nagyon hosszú merülésre vágyott. A természet majd elvégzi helyettük a piszkos munkát...

Hari nyugtalanító gondolatai idegesítették Énpánzt, ezért inkább máson kezdett töprengeni. Jobb, ha az absztrakt dolgokkal foglalkozik – úgyis sok minden van, amit meg kell értenie.

Gyanította, hogy az ősi emberek, akik erre a bolygóra telepítették a pánzokat, a gigantilopokat meg a többi állatot, azért piszkálták meg a ráviánok génjeit, hogy lássák, át tudják-e változtatni egyik távoli főemlős rokonukat valamivé, ami... ami sokkal emberszerűbb. Perverz cél volt, de talán érthető. A tudósok mindig imádták a furcsaságokat.

A ráviánok az idők során felfejlődtek arra a szintre, hogy falkában vadásztak. Szerszámokat viszont nem használtak, legfeljebb élesre pattintott köveket. Még pármillió év az evolúció fazekában, és éppen olyan okosak lesznek, mint most a pánzok. Vajon akkor melyik faj fog az életével fizetni a fejlődésért?

Volt egy másik kérdés, ami ennél is jobban izgatta Harit. Őszinte dühöt érzett, amikor a pánzok – a saját fajtája! – ellenük fordultak. Az a horda még akkor is Énpánzt és Sheelaht üldözte, amikor megjelentek a színen a ráviánok.

Miért?

Hari érezte, van ebben valami, ami fontos a pszichohistória szempontjából. Éppen az ilyesféle kérdésekre kellett megtalálni a választ ahhoz, hogy az egyenletei működőképesek legyenek. Egyre biztosabb volt benne, ha megérti a pánzok reakcióit, közelebb kerül az emberiség történelmében bekövetkezett események általános magyarázatához.

Idegenek iránti gyűlölet!

Ezt is meg kellett vizsgálnia. A pánzok kis csoportokban éltek, nem szerették a kívülállókat. Csak a saját falkájukhoz tartozókkal párosodtak, tehát szaporodásuk belterjes tenyészet volt. Ez azt jelentette, hogy minden genetikus eltérés, ami a csapat egynémely tagjánál időnként megjelent, könnyen átjuthatott az utódokba. Ha az eltérés pozitív jellegű volt, a csapat életképesebbé vált. Egyszerű.

Az ilyen pozitív eltéréseknek mindig meg kellett maradnia a csapat szűk körén belül. Egy különösen jó kavicshajigálókból álló banda elvesztette volna örökölt képességeit, előnyeit, ha beolvad egy több száz főt számláló társaságba.

A külterjes tenyészet egyet jelentett a genetikus örökség fokozatos felhígulásával, elkopásával.

Az lett volna az ideális, ha sikerül megtalálni a kis csoportokban megjelenő genetikai eltérések, és a nagy csoportokra jellemző stabilitás közötti egyensúlyt. Ha valamelyik falka tagjainál szerencsés gének jelentek meg, melyek lehetővé tették, hogy az egyedek mindig alkalmazkodjanak az aktuális körülményekhez, ez természetesen azt jelentette, hogy megnőtt a csapat életbenmaradásának valószínűsége. Nincs ebben semmi rossz. A gond csak az, hogy a belterjes tenyészet fenntartása esetén ezek a bizonyos szerencsehozó gének sosem jutnak át sok pánzba.

Minimális külterjes tenyészettel az új tulajdonságok átszármaztathatók más csoportok tagjaiba. Idővel persze ezek a tulajdonságok általánossá válnak. Ez azt jelenti, hogy a pánzok számára határozottan hasznos volt nem kapcsolatba lépni, nem közösülni a kívülállókkal, mert így megőrizhették genetikai kincseiket, és előnyre tehettek szert másokkal szemben. A pozitív tulajdonságokkal rendelkező csoportok életben maradtak, a negatív gének áldozatai pedig elpusztultak. A kis, félig-meddig izolált csoportokban nagyobbak voltak az evolúciós ugrások, mint a nagy, külterjesen tenyésző csoportok esetében.

A genetikai örökség megőrzéséért nagy árat kellett fizetni. Az egyedeknek ragaszkodniuk kellett saját kis klánjukhoz. Gyűlölték az idegeneket, a tömegeket. A tíz fősnél kisebb csapatok sebezhetőbbek voltak, jobban ki voltak téve a betegségeknek, a ragadozók kénye-kedvének. Ha néhány egyed elhullott, az egész csoport veszélybe került. Ha túl sokan tartoztak egy falkához, felhígult a gének koncentrációja. A kis csoportok tagjai lojálisak voltak társaikhoz, és még távolról, szag alapján is felismerték falkatársaikat, hiszen közös génjeiknek köszönhetően hasonló volt a szaguk, a viselkedésük. A kis csoportok még a heroizmust is tudták értékelni. A hős meghalt, de értékes génjei átkerültek utódaiba, később pedig az egész falka rendelkezett ezekkel.

Ha az idegenek átjutottak az első próbatételeken (a külsejük, a viselkedésük, a szaguk megfelelt a csoport által elfogadott normáknak), ha ugyanazt a nyelvet beszélték, ugyanazok voltak a szokásaik, helyet kaptak a falkában. Ám ha kudarcot vallottak, a csoport kivetette őket magából. Minden, ami segített összetartani a csoportot, hasznos volt a génörökség megőrzése szempontjából. Az idegenekkel szembeni gyűlölet is ezen eszközök közé tartozott.

A különböző genetikai felépítményeknek azután át kellett menniük a természetes kiválasztódás rostáján. A jó, az életben maradást segítő tulajdonságok megmaradtak, a rosszak – és ezek birtokosai – elpusztultak. Azok, akik törzsi kötelékekben éltek, elkerülhették a genetikai felhígulást, és így, ha kedvezőek voltak a tulajdonságaik, életben maradhattak.

Hari/Énpánz kényelmetlenül feszengett. A megállapítás ugyanúgy érvényes volt az emberekre is, mint a pánzokra.

Újabb ellentét: az emberek, a pánzszerű örökségük, a bennük lakozó tribalizmus ellenére egy gigantikus birodalomban éltek. Vajon erre mi lehet a magyarázat?

Hari remélte, a pánz-modell elkészítésével sikerül közelebb kerülnie a nemesség és a polgárság, a Birodalom két szaporodásra bátorított osztályának megértéséhez.

Még egy kérdés: hogyan remélheti a Birodalom, hogy sikerül megőriznie szilárdságát, ha ilyen ősi ösztönökkel rendelkező lények lakják, mint az emberek?

Hari még sosem látta ilyen éles fényben a problémát, de még mindig nem talált választ semmire.

20.

Pánzaikat mély nyugtalanság gyötörte, de továbbmentek.

Énpánz megérzett valami szagot. Tekintete jobbra-balra cikázott. Hari elővette fortélyos cseleit, nyugtató gondolatait, és tovább meneteltette.

Sheelah is egyre több gondot okozott. Nem tetszett neki a szokatlan erőfeszítés, nem volt ínyére, hogy felfelé kell haladnia a végtelennek tetsző hegyoldalon. Időnként bozótok zárták el az útjukat; ilyenkor kerülőre kényszerültek. Ebben a magasságban már gyümölcsöket is egyre ritkábban találtak.

Énpánznak fájt a válla és a karja. A pánzok általában négykézlábra ereszkedve jártak, és erős karjaikra támaszkodtak. Számukra nehéz volt a fák között navigálni, és közben felfelé haladni. Sheelah és Énpánz egyre többet morgott, egyre nehezebben viselték a lábukat, lábfejüket, csuklójukat és karjukat hasogató fájdalmat, amihez hasonlót valószínűleg még sohasem tapasztaltak. Hari és Dors egyre több pihenőt engedélyezett a pánzoknak. Hagyták, hogy leveleket rágcsáljanak, szomjukat oltsák a gödrökben talált vízzel.

A szag, ami Énpánzt és Sheelaht zavarta, egyre erősebbé, és valahogy sötétebbé vált. Sheelah haladt elöl, ő ért fel elsőként a hegy csúcsára. Messze lent, a másik völgyben már látni lehetett az állomás szögletes építményeit. Az egyik tetőről egy kopter emelkedett fel, hogy surrogva eltűnjön a völgyben. Nem jelentett veszélyt.

Harinak eszébe jutott, amit Dors mondott, amikor az állomás verandáján iszogattak. (Mintha évszázadok teltek volna el azóta!)

Ha a Trantoron maradtál volna, már nem élnél.

Hát, nem maradt a Trantoron, de... Nem sokkal jobb a helyzet.

Elindultak lefelé. A lejtő meredek volt. A pánzok szeme rávillant minden mozgásra. A hideg szél megrázott egy alacsony bokrot, megcibálta a fákat. Némelyik fa villámsújtottan, fekete, megperzselt törzzsel ácsorgott a meredélyen. A völgyből érkező légáramlatok itt, a csúcs közelében csaptak össze egymással, furcsán taszító örvényeket keverve. A pánzok rosszul érezték magukat, egyre gyorsabban haladtak.

Az elöl loholó Sheelah hirtelen megállt.

Öt rávián emelkedett ki a rejtekhelyéről. Félkörbe rendeződve elállták a pánzok útját. Hari képtelen volt megállapítani, ugyanazzal a csapattal futottak-e össze újra, amelyikkel odalent a tisztáson már találkoztak.

A ráviánok remek vadászok voltak: ott csaptak le a pánzokra, ahol nem álltak magas, menedéket nyújtó fák. Kísérteties csendben álltak, és akkor is csak a karmuk csattogott, amikor elindultak.

Hari intett Sheelahnak. Vad hangokat hallatva előrébb lépett. Karját magasra emelte, öklét rázta, és megpróbálta nagynak láttatni magát. Hari hagyta, hogy Énpánz átvegye testük irányítását, míg ő gondolkozik.

Egy ráviánfalka egészen biztos, hogy le tud győzni két magányos pánzt. Az életben maradáshoz valami plusz kellett. Talán a meglepetés ereje segíthet. Ha sikerülne elriasztaniuk őket...

Hari körbenézett. Nem talált hajításra alkalmas köveket. Támadt egy ötlete, és csoszogva elindult egy villámsújtotta fa felé. Sheelah látta, merre indul, és talán Dors kitalálta férje gondolatait, mert ő ért oda elsőként. Énpánz megállt, felkapott két kisebb követ, és célba vette a legközelebbi ráviánt. Az egyik kavics nem talált, a másik igen, de nem okozott nagy gondot a ragadozónak.

Ellenfeleik körözni kezdtek, és ziháló hörgésekkel tanácskoztak.

Sheelah a fa egyik száraz ágára ugrott, és sikerült letörnie. Felemelte szerzeményét, és Hari rögtön tudta, Dors mire készül. Az ágdarab olyan magas volt, mint Sheelah.

A legnagyobb rávián felmordult. A többiek ránéztek, és...

Támadtak.

A legközelebbi Sheelaht szemelte ki magának. A nőstény a bot hegyes végével a ragadozó vállába szúrt. A rávián fájdalmasan felrikoltott.

Hari megmarkolta a széthasított fatörzs egy szilánkját, de nem tudta letörni. Visítás. Sheelah sikoltott! Rémült hang volt, és Hari tudta, a nőstény visításába valahogy belekeveredik Dors kétségbeesése is.

Hari gondosan kiválasztott egy kisebb fatörzs-szilánkot. Két kézzel megragadta, ránehezedett, megfeszítette vállizmait, letörte és felemelte. Lándzsa. Ez volt az egyetlen módja a karmos ráviánok elleni harcnak. A pánzok sohasem használtak ilyen fejlett fegyvereket – az evolúció még nem tanította meg nekik ezeket a fogásokat.

A ragadozók körbefogták a két pánzt. Hari és Sheelah hátrálni kezdett. Hari alig vetette meg a lábát, amikor egy nagy és erős rávián rárontott.

A ráviánoknak fogalmuk sem volt arról, mire való a lándzsa. A hegyes fadarab vége célba talált, majd visszarándult. Iszonyatos fájdalomüvöltés. Énpánz úgy megijedt, hogy bepisilt, de Harinak sikerült kordában tartania a testét.

A sebzett vállú rávián nyüszítve hátrált. Megfordult, hogy elfusson, de megállt, és egy hosszú, tétova pillanat után újra Hari felé fordult. Magabiztosan dübörgött oldalra. Társai dermedten figyelték, mit csinál. A sebzett ragadozó a villámsújtotta fához ügetett, egyetlen rántással letört a törzsről egy hosszú, keskeny szilánkot, majd Hari elé vonult. Egyik karmos kezével maga elé tartotta a botot, ormótlan fejét oldalt döntötte, egyik lábát előrébb csúsztatta.

Hari döbbenten ismerte fel a klasszikus vívóállást.

Vaddo!

Ezt a ráviánt Vaddo irányította!

Csak ez lehetett a magyarázat. Így akart végezni áldozataival. A pánzok halála teljesen természetesnek tűnt volna.

Vaddo óvatos léptekkel közeledett Harihoz. Most már két karmával tartotta a hosszú lándzsát. Körözve mozgott, úgy, ahogy Vaddo a kardja hegyét fickándoztatta. Igaz, a karmos végtagok közel sem voltak olyan ügyesek, mint egy pánz keze, ám a rávián erőben jóval felülmúlta Énpánzt.

Gyors roham. Döfés. Harinak sikerült eloldalaznia, s közben félreütötte a lándzsát a saját fegyverével. Vaddo gyorsan reagált. Balról szúrt. Hari kitért. Ellenfele döfött. Hari hárított.

A hegyes fafegyverek egymáshoz csapódtak. Hari bízott benne, hogy nem fog eltörni a botja. Vaddo remekül irányította a ráviánját: a ragadozó most már nem próbált elmenekülni.

Hari minden figyelmét lekötötte, hogy félresöpörje Vaddo szúrásait. Valami előnyre kellett szert tennie, különben félő volt, hogy végül a rávián nagyobb ereje fogja eldönteni a párbaj kimenetelét. Hari körözött, és megpróbálta elcsalogatni Vaddot Sheelah közeléből. A másik négy rávián körbefogta a pánznőstényt, de nem támadtak rá. A két, elegáns mozdulatokkal vívó alakot figyelték.

Hari egy meredély felé csalogatta Vaddot. Az állat csak nehezen tudta kézben tartani a lándzsáját, időnként kénytelen volt lenézni karmaira, hogy nem csúszik-e ki a bot. Ez azt jelentette, hogy kevesebb figyelmet szentelhetett annak, hol veti meg patás lábait. Hari csapott és suhintott, megállás nélkül hadonászott. Oldalt terelte a ráviánt. Vaddo megbotlott, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát.

Hari balra húzódott. Támadója rajta maradt, de közben ismét megbotlott. Lenézett a lábára. Hari előreugrott és döfött.

Eltalálta a célt. Megnyomta a lándzsa végét. A négy bamba rávián felnyögött.

Vaddo a dühtől prüszkölve megpróbálta lehúzni magát a lándzsa hegyéről. Hari előrébb léptette Énpánzt, és még mélyebbre döfte a fegyvert. A ragadozó rekedt hangon felüvöltött. Énpánz még előrébb nyomult. Vér fröccsent; a vörös cseppek a földre hullottak. A rávián térde megbicsaklott. Elterült Hari lába előtt.

Hari hátralesett a válla fölött. A másik négy rávián megmozdult. Három Sheelahra támadt. A nőstény olyan hangon visított, hogy még Hari is összerezzent. Sheelah megsebezte egyik ellenfelét. Sűrű vér csorgott végig a rávián vastag, barna irháján. Társai megálltak, nem támadtak. Körözve toporzékoltak, morogtak, de nem jöttek közelebb. Megzavarodtak. Hari látta, ahogy gyors pillantású, csillogó szemükkel felmérik a helyzetet.

Sheelah előreszökkent, és megszúrta az egyik támadót. A lány vicsorgó dühvel vetette magát a nőstényre. Sheelah újra szúrt; fegyvere hegye most mélyebbre hatolt. A rávián bömbölve megfordult, és eliramodott.

Futott már a többi is. Eldöngettek, ügyet sem vetettek a földön vonagló társukra. A döglődő rávián, akinek testét az előbb még Vaddo mozgatta, tehetetlenül nézte vérző sebét. Megrebbent a szeme. Vaddo már biztos kiugrott belőle, csak az állat múlt ki.

Hari eszelősen felkapott egy követ, és a ragadozó koponyájához csapta. Undorító tett volt; kicsit szégyenkezve visszahúzódott Énpánzba, és hagyta, hogy a felszínre bukjon a pánz sötét, őrjöngő dühe.

Kicsit később lehajolt, és szemügyre vette a ragadozót. A gumiszerű, szétzúzott koponya maradványai közül kivillant egy ezüstszínű fémháló. A merülési áramkör.

Hari elfordult, és csak ekkor látta, Sheelah megsebesült.

21.

Az állomás koronaként állt egy domb tetején, ami a számtalan vízmosástól, fáradt, ráncos emberarcra hasonlított. A domb tövében sűrű bozót burjánzott. Énpánz zihálva tántorgott a talajerózió által meghasogatott földön. A pánzok számára az éjszaka mindig félelmetes volt, zöld és kékes árnyékok vibráló örvénye. A domb, amin az állomás trónolt, egy magasabb hegy lejtőjének részét képezte, ám a pánz képtelen volt kivenni a távoli körvonalakat, és nem csak a sötétség akadályozta meg ebben. k mindig egy zárt kis világban éltek, és nem tudták felfogni, mi van a közvetlen környezetükön túl.

A ragyogó falat azonban, ami öt méter magas gyűrűt vont az állomás köré, tisztán látta. Hari emlékezett a turistaként átélt élményekre, s tudta azt is, hogy a fal tetején üvegszilánkokat szórtak szét.

Hari/Énpánz mögött Sheelah//Dors lihegett. Az oldalán tátongó seb miatt mozgása és arca merevvé változott. Nem akart elbújni a domb aljában, pedig ő is közel volt a teljes kimerüléshez. Mindkét pánz legyengült, pedig kétszer is megállhattak gyümölcsöt szedni és bolhászkodni.

Hari és Dors szegényes jelszótáruk, pánzgrimaszok és porba írt szavak segítségével "megtárgyalták", milyen lehetőségeik vannak. A pánzok sebezhetők voltak a nyílt terepen; nem is remélhették, hogy még egyszer olyan szerencsések lesznek, mint a ráviánokkal vívott harc során.

Úgy gondolták, az lesz a legjobb, ha éjszaka közelítik meg az állomást. Azok, akik meg akarták ölni őket, nem fognak örökké a kapszulák közelében rostokolni. Persze keresték őket, de eddig sikerült elbújniuk a kopterek elől. Megtehették volna, hogy megpihennek éjszakára, és a rejtekhelyükön maradnak a következő nap folyamán, s csak akkor próbálnak bejutni a falak mögé, amikor újra leereszkedik a sötétség, ám Harinak furcsa, rossz előérzete támadt.

A domboldalon felkapaszkodva észrevették az elektromos drótkerítéseket. Sajnos nem tudták pontosan, milyen technikai eszközök védik az állomást, de abban biztosak voltak, a biztonsági szakembereknek eszükbe sem jutott, hogy a behatolók gondolkodó lények lesznek.

Hari talált egy árnyékos helyet. Megállt, és bevárta a zihálva lépkedő Sheelaht. Felnézett a falra. Hatalmasnak, megmászhatatlannak látszott. Gondosan megvizsgálta a környéket. Semmi mozgás, de Énpánz folyamatosan veszélyszagot érzett.

A fal sima betonból készült. A tetején előreugró vastag perem még nehezebbé tette a megmászását. Sheelah előremutatott. Egy helyen fák álltak a fal közelében. A védelmi rendszer kidolgozói gondoltak ugyan rá, hogy a kíváncsi állatok esetleg a fák tetejéről átugorva próbálnak majd bejutni az állomásra, ám úgy tűnt, néhány ág elég magasan van ahhoz, hogy meg lehessen kockáztatni egy vetődést.

Igen ám, de vajon képes-e ekkorát ugrani egy pánz? Nem valószínű, különösen nem akkor, ha fáradt. Sheelah Harira mutatott, aztán magára. Kinyújtotta a kezét, lendítő mozdulatot csinált.

Aha. De vajon képesek lesznek-e átrepülni ekkora távolság fölött? Hari a nőstény arcára nézett. A kerítés tervezőjének eszébe sem juthatott, hogy két pánz együttműködve próbál majd bejutni. Felpislantott a fal tetejére. Túl magas, még Sheelah válláról sem érheti el a peremet.

Rendben, jelzett vissza Dorsnak. Meg kell próbálni a légtornász trükköt.

Néhány perccel később már mindketten az egyik fa tetején voltak. Sheelah keményen szorította Énpánz lábát. A hím már-már eleresztette a kapaszkodóját, amikor Harinak eszébe jutott valami. Énpánz nem félt a mutatványtól, inkább örült annak, hogy újra fán lehet, ám Hari emberi ítélőképessége ordítva tiltakozott, hogy képtelenség megcsinálni a dolgot, esély sincs a sikerre. A pánzok természetadta magabiztossága összeütközésbe került az emberi óvatossággal.

Szerencsére Halnak már nem volt ideje rá, hogy ilyen kétségekkel gyötörje magát. Sheelah lerántotta az ágról. Énpánz testét már csak a nőstény tartotta.

Sheelah egy vastag ág köré fonta lábait, és lengetni kezdte Énpánzt. A hím úgy himbálózott a levegőben, mint a súly a zsineg végén. Sheelah előre-hátra lendítette társát. Az ív egyre szélesebb lett. Előre-hátra. Fel és le. Énpánz semmi különöset nem érzett, de Hari megszédült.

Vékony gallyak értek a testéhez. Hari már éppen aggodalmaskodni kezdett a zaj miatt, amikor a feje hirtelen egy szintbe került a fal tetejével. A betonpárkány belső peremét lekerekítették, még egy horog sem akadhatott meg benne. A fejjel lefelé lógó Énpánz visszalendült, majd újra a fal fölé lódult. Gallyak csaptak az arcába.

A következő lendülésnél még magasabbra jutott. A fal tetején üvegcserepek csillogtak. Profi védelem.

Harinak alig maradt ideje felmérni a helyzetet, amikor Sheelah eleresztette Énpánz lábát. A hím kinyújtott kézzel repült, és az utolsó pillanatban sikerült elkapnia a párkány szélét. Lába támaszt keresve rugdosta a sima felületet. Megfeszítette karizmait, és felhúzta magát. Hari nem hitte volna, hogy a pánzok ilyen erősek; egy ember sosem lett volna képes végrehajtani ezt a feladatot.

Énpánz felmászott a fal tetejére. Az üvegcserepek felhasogatták a karját és a combját. Fel akart állni, de nem sok olyan helyet talált, ahol megvethette volna a lábát. Végül mégis sikerült. Diadalmas érzés áradt szét benne. Intett a fán függeszkedő, láthatatlan Sheelahnak.

Mostantól kezdve minden tőle, egyedül tőle függött. Rádöbbent, hogy talán jobb lett volna, ha készítenek valami kötélfélét (egymáshoz erősített indák is megtették volna), amin most felhúzhatná Sheelaht. Jó ötlet, csak éppen túl későn érkezett.

Nem volt értelme a további késlekedésnek. Az állomás épületei megbújtak a fal mögött álló fák rejtekében. Csak néhány lámpa égett. A csend tökéletes volt. Nemhiába vártak éjfélig, bár nem lehettek benne biztosak, hány óra van, mert Énpánz időérzéke nem volt a legtökéletesebb.

Hari lenézett. A pánz lábujjai alatt betonba ágyazott vezetékek csillogtak. Óvatosan belépett a fényes vonalak, az éles üvegfogak közé. Szétnézett, de egy fa eltakarta előle az épületet. A sötétség miatt nem látott valami messzire, de ez jó jel volt: ha nem lát, őt sem láthatják.

Talán ugrania kellene... Nem, túl magas a fal. Az a fa elég közel állt ugyan, de Hari nem látott be a levelei mögé. Állt, töprengett, de semmi sem jutott az eszébe. Sheelahnak, vagyis inkább Dorsnak biztos lenne valami ötlete, de ő odakint volt, a fán, ahol talán elképzelhetetlen veszélyek lesnek rá. Hari rájött, úgy gondolkozik, mint egy ember, s közben teljesen elfelejti, hogy olyan képességei vannak, mint egy pánznak.

Rajta!

Ugrott. Ágak reccsentek, gallyak hasogatták az arcát. Belezuhant a kerítés mögött sötétlő árnyékba.

Felhúzta a lábát, kinyújtotta a kezét. Elkapott egy ágat, ujjai megmarkolták, de túl vékony volt, túl vékony...

Az ág eltörött. A halk pattanást fülsiketítő robajnak hallotta. Eleresztette az ágat. A háta valami keményhez ütődött. Forgott, kapálózott. Megmarkolt egy vastag ágat, továbblendült róla. Levelek zizzentek, lomb susogott. Semmi más. Feljutott a fára. Fájdalom hasogatta az ízületeit.

Hari megpihent, és hagyta, hogy Énpánz végezze el helyette a leereszkedést. Az ember elügyetlenkedte a dolgot, talán a pánz jobban csinálja majd. Zajt csapott, de a fa és az állomás épülete között terpeszkedő széles pázsiton semmi sem mozdult. Hari a feleségére gondolt. Bárcsak tudathatná vele, hogy bejutott! Miközben ezen morfondírozott, szemével felmérte a közelben elhelyezkedő fák helyzetét, távolságát, és mindent memorizált. Gondolnia kellett arra is, hogy esetleg menekülnie kell.

Rendben. Most mi legyen?

Hari szelíden belevezette a fáradt és ideges Énpánzt egy bokorba. A pánz agya tiszta volt, tudata egén gondolatvillámok cikáztak. Nem voltak ezek tiszta, kiforrott gondolatok, inkább érzelemlándzsák, amik az idegesség kemény magja körül villództak. Hari türelmesen csillapító képeket idézett a pánz agyába. Énpánz légzése lelassult, egy kicsit el is ernyedt. Ez majdnem végzetes lett: a pánz csak az utolsó pillanatban fogta fel a közelből érkező neszezést.

A betonjárdán körmök kaparásztak. Valami a rejtekbokor felé futott.

Ketten voltak. Izomkötegek, feszülő bőr, erős lábak. Jól képzett gyilkosok, értettek hozzá, hogyan találjanak meg és végezzenek a betolakodókkal. Énpánz iszonyatosnak látta a szörnyeket. Pánikba esett, és menekülni próbált a két izom-csont lövedék elől. A pofák fekete ínye hátrahámlott a fehér agyarakról, a szemek eszelősen villogtak.

Hari érezte, valami megmoccan a rettegő Énpánzban. Valami... ősi, ösztönös késztetés megállította, megfeszítette az izmokat. Lehetetlen elmenekülni – harcolni kell!

Énpánz összeszedte magát. Sejtette, hogy a szörnyek a karját próbálják majd a foguk közé kapni. Teste mellé húzta mindkét kezét, lekuporodott, és lehajtotta a fejét. Már korábban is volt dolga négylábú falkavadászokkal. Az őseitől örökölt emlékekben, faja kollektív memóriájában adatokat talált. Ösztönösen tudta, a kutyák az áldozat végtagjait veszik célba, aztán a torokra ugranak.

A kutyák váll-váll mellett, futva közeledtek. Leszegték busa fejüket, és ugrottak.

Énpánzt tudta, a levegőben tehetetlenek és védtelenek. Felnyúlt, és megragadta a kutyák mellső lábait. Hanyatt dobta magát; a lábakat szorongató kezek kis híján hozzáértek a vicsorgó állkapcsokhoz. A kutyákat továbbvitte a lendület. Énpánz hátrafelé gördült. Hirtelen rándítás. Előrehúzta a kutyákat. A vérebek nem tudták megfordítani a fejüket, hogy megcsípjék Énpánz kezét.

Énpánz érezte, a kutyák lába megroppan. Eleresztette őket. A vérebek fájdalmas nyüszítéssel zúgtak át a feje fölött. A pánz előrebukfencezett és felállt. Kemény csattanás, egy dobbanás – a kutyák elterültek a füvön, és megpróbáltak ugyan felpattanni, de törött lábuk nem bírta el testük súlyát. Énpánz sípoló lélegzettel utánuk mászott. A kutyák megpróbáltak talpra kecmeregni, szembefordulni ellenfelükkel. Nem ugattak, csak halkan szűköltek, fájdalmasan morogtak. Egyikük mocskos szavakat hadart.

– Mocsok szemét, mocsok szemét! – kántálta.

Énpánz felugrott a levegőbe, és amikor leérkezett, lába a kutyák nyakára dobbantott. Csont roppant a talpa alatt. Amikor leszökkent a fűre, már tudta, a vérebek többé nem jelentenek rá veszélyt. Vére pezsgett az örömtől. Hari sohasem tapasztalt ilyen csiklandó érzést. Még az első merülés alkalmával sem, amikor Énpánz megölt egy Idegent. Győzelem! Legyőzte a félelmetes szörnyeket, a fogakkal és karmokkal felfegyverzett, sötétből támadó lényeket.

Hari a küzdelem során meg sem moccant. A győzelem teljes egészében Énpánz érdeme volt.

Az extázis egy hosszú percig tartott csupán. Lassanként visszatért a józan ész. Lehet, hogy a közelben van még néhány őrkutya. Ezzel a kettővel Énpánz elbánt, de elképzelhető, hogy legközelebb nem lesz szerencséje.

A két test mozdulatlanul hevert a pázsiton. Fekete, könnyen észrevehető foltok. Énpánz nem akarta megérinteni őket, de muszáj volt. A kutyák belei a halál utáni pillanatban kiürítették tartalmukat. A levegőben bűz terjengett, az ürülék mocskot hagyott a füvön. Énpánz nagy nehezen bevonszolta a dögöket a bokor alá.

Énpánzban még mindig ott vibrált a győzelem öröme. Hari kihasználta a fáradtságot feledtető új erőforrást: átvezette a pánzt a széles pázsiton. Igyekeznie kellett, mert tudta, a boldogság hamar elillan, és alatta még mindig ott van a vastag kimerültségréteg. Menet közben időnként megállt, és körbenézett. Ha menekülnie kell, nem árt, ha ismeri a terepet.

Későre járt, az állomás legnagyobb része sötétségbe burkolózott, csak a technikai szobák ablakából virágzott olyan fény, amit Énpánz döbbenetesen melegnek, sűrűnek és különösnek látott. A falhoz tapadva a fények közelébe osont. Lenyűgözte az istenszerű emberek citadellája – ez persze Hari segítségére volt, mivel az állat így magától, pusztán a kíváncsiságtól hajtva belesett az egyik ablakon.

Egy tágas terem ablaka előtt állt. Hari felismerte a helyiséget: néhány nappal (vagy talán évszázaddal?) korábban itt gyűltek össze a színes ruhákat viselő, kirándulni készülő turisták.

Hari hagyta, hogy a kíváncsi pánz megkerülje az épületet. Egy ajtóhoz értek. A matematikus tudta, hogy e mögött egy hosszú folyosó húzódik.

Az ajtó könnyen kinyílt. Énpánz elindult a folyosó csúszós padlócsempéin, érdeklődve nézegette a falakon, a mennyezeteken foszforfénnyel világító, nyugtató festményeket. Az egyik oldalajtó nyitva volt. Hari lekuporodott, és bedugta a fejét a nyíláson. A helyiség falait padlótól a kupolás mennyezetig polcok takarták. Hari emlékezett erre a helyre: itt ücsörögtek, amikor Vaddo elmagyarázta nekik a merülés folyamatát.

Ezek szerint a kapszulák sincsenek messze!

Cipőtalp csikordult a folyosón. Hari megfordult. Vaddo állt mögötte. Egy fegyvert tartott a kezében. A hideg fényben arca csontosnak, hosszúnak és lehetetlenül vékonynak tűnt. Vonásai nem árulták el érzelmeit.

Hari érezte az Énpánzban szétáradó tisztelethullámot. Hagyta, hogy a pánz felálljon, és halkan csipogva, félelemmel és áhítattal Vaddora nézzen. Vaddo teste megfeszült. Keze megmoccant, a fegyver ocsmányul tátongó csöve Énpánzra szegeződött.

Fémes kattanás.

Énpánz felemelte a kezét, hogy pánz szokás szerint üdvözölje az emberistent. Vaddo lőtt.

A lövedék körbeperdítette Énpánzt. A test megdőlt, majd a padlóra zuhant. Vaddo undorodva lebiggyesztette a száját.

– Okosnak hitte magát, professzor úr? Csakhogy megfeledkezett a riasztóról!

Énpánz oldalába éles, döbbenetesen erős fájdalom hasított. Hari legyűrte, és összegyűjtötte a pánz minden dühét. Énpánz az oldalához nyúlt. A keze ragacsos és vérszagú lett.

Vaddo oldalra húzódott, és meglóbálta a fegyvert.

– Megöltél engem! Elpusztítottál egy kiváló kísérleti állatot! Kíváncsi vagy rá, mit kapsz ezért?

Hari a pánz dühe fölé hajította saját elkeseredését. Érezte, ahogy a vállban megfeszülnek az izmok. Az oldalát fájdalom szaggatta. Énpánz felnyögött, de kezét a sebére szorítva oldalra gurult. Hari úgy tartotta a fejet, hogy Énpánz ne láthassa meg a kiömlő vért. Az energia lassanként kiszivárgott a testből. Énpánz a fülét mozgatva hallgatta Vaddo csoszogó lépteinek neszét. Kínlódva arrébb gurult, majd hirtelen maga alá húzta a lábait.

– Azt hiszem, csak egyetlen megoldás létezik a problémánkra – mondta Vaddo.

Hari meghallotta a második fémes kattanást. Most! Szabad áramlást engedett kettejük dühének. Énpánz a kezére támaszkodva feltolta magát. Guggolt, de nem maradt rá ideje, hogy teljesen felegyenesedjen. Behúzta a nyakát, és Vaddora vetette magát.

A lövedék a feje mellett zúgott el. Válla Vaddo csípőjéhez csapódott. A férfi a falhoz tántorodott. Savanyú és sós szaga volt...

Hari elvesztette uralmát a pánz fölött. Énpánz ledöntötte Vaddot a padlóra, és teljes erejéből az arcába öklözött. Vaddo védekezni próbált, ám a pánz félresöpörte a gyenge emberkezeket – olyan könnyedén hajtotta végre a mozdulatot, mintha egy pókhálót rántana le egy bokor ágairól.

Lesújtott. Vállát a férfi mellkasához szorította. A fegyver a padlóra csattant. Énpánz újra és újra lecsapott, majd ráugrott Vaddo hasára.

Erő! Hatalom! Élvezet...

Csontok roppantak. Vaddo feje hátrafeszült, a padlóhoz csapódott. Teste elernyedt.

Énpánz hátralépett. Vaddo meg sem moccant.

Élvezet!

Kék-fehér legyek zümmögtek a látótere peremén. Menni kell – Hari csak ezt az egy parancsot tudta átküldeni a pánz elméjét beborító érzelemfüggönyön. A folyosó mintha megdőlt volna... Hari mozgásra ösztökélte a pánzt.

Énpánz tántorogva, fájdalmas léptekkel elindult. Egy ajtó. Még egy és még egy. Ez lenne az? Zárva! Valahogy lelassult körülötte a világ.

A negyedik ajtó kinyílt. Ismerős... Énpánz megbotlott egy székben, és kis híján elterült. Hari munkára ösztönözte a tüdőt. A pánz zihált. Látása kitisztult. Látótere széléről eltűnt a sötét keret, de a kék-fehér legyek még mindig ott röpködtek. Egyre türelmetlenebbek lettek, egyre többen voltak.

Hari átment a helyiségen, a másik ajtóhoz. Zárva. Összegyűjtötte Énpánz minden maradék erejét.

Erő. Hatalom. Élvezet.

Énpánz az ajtóhoz csapta a vállát. Semmi. Még egy próbálkozás és még egy. Éles fájdalom. Az ajtó végre kinyílt.

Jobbra! A kapszulák... Énpánz betámolygott a két kapszula közé. Hari minden lépést ellenőrzött. Énpánz látómezeje megbillent; a feje mintha ballonként lebegett volna a folyékonnyá vált vállak fölött.

Itt van! Hari a saját kapszulájára nézett.

Dors gépagyúja kötelességtudóan várakozott. Érzékelte a közeledő állatot, és lecövekelte magát a létfontosságú vezérlőműszerek előtt.

Énpánz lehajolt, hogy megnyomja a gépagyú paneljén lévő gombokat. Hari emlékezett a kódra. A pánz ujjai túl vastagok voltak, mindig több gombot nyomott meg egyszerre.

A helyiség elhomályosult. Hari kényszerítette Énpánzt, próbálja meg újra a kód beadását. Most sem sikerült. A kék-fehér legyek a látótér széle felé röppentek. Énpánz kétségbeesetten nyomkodta a billentyűket.

Gondolkozz!

Hari körbenézett. Énpánz már nem bírja sokáig. Egy asztal, rajta írótábla és toll...

Hagyjon üzenetet? Talán jó emberek fogják megtalálni. Az asztalhoz irányította Énpánzt, megragadta a tollat, és írni kezdett: VESZÉLYBEN VAGYOK, ÉS...

Más jutott az eszébe. Abbahagyta az írást. Megfordult, és visszatámolygott a kapszulához.

Koncentrálj!

A toll hegyével sorra megnyomta a gombokat. Most már sikerült, de a kék-fehér legyek még mindig a szeme előtt röpködtek.

Nem jutott eszébe a kód. De! Mégis megvan. Egyenként bepötyögte a számokat. Kész! Az egyik piros jelzőfény zöldre színeződött.

Hari felnyitotta a kapszula tetejét, és a csukott szemmel, békésen fekvő Hari Seldonr a nézett.

A katapult! Emlékezett rá, melyik gombot kell megnyomnia.

Végigtapogatta a sima acélfelületet. Az oldalán megtalálta a panelt. Énpánz szédelegve bámult a számára semmit sem jelentő betűkre. Harinak is gondja volt az olvasással: a betűk ugráltak, egymásba mosódtak.

Megtalálta a kapcsolót. Énpánz keze egyre ügyetlenebb lett. A toll hegyével megbökte a feltámasztást elindító gombot. A zöld jelzőfények vörösre változtak, majd újra megzöldültek.

Énpánz a hideg padlóra roskadt. Kék-fehér legyek... mindent beleptek. Zümmögve szálldostak a feje körül, meg akarták csípni. Mély lélegzetet vett, de ez sem segített.

Aztán, minden átmenet nélkül... a mennyezetet bámulta. A hátán feküdt. A lámpák elhomályosultak, majd kialudtak...

22.

Hari szeme kinyílt.

A feltámasztó program elektrostimulánsokat küldött a testébe. Hagyta, hogy izmai megfeszüljenek. Egy kicsit fájt ugyan, de jól érezte magát. Nem volt éhes, pedig a merülések után mindig jólesett harapni valamit. Gondolkozott. Mennyi ideig volt odakint, a vadonban? Legalább öt napig.

Felült. Rajta kívül senki sem volt a helyiségben. Ezek szerint az a riasztó csak Vaddonak jelzett... Remek!

Reszketve kiszállt a kapszulából, de előtte letépte magáról az elektróda-béklyókat.

Énpánz! A test a kapszula mellett hevert. Hari letérdelt, és kitapogatta a pulzusát. Énpánz szíve alig érezhetően dobogott. Segítenie kell rajta! Nem. Először Dors...

A másik kapszulához fordult, és megnyomta a megfelelő gombokat.

A jelek arra vallottak, Vaddonak sikerült elhitetnie a meséjét a személyzettel. Talán azt mondta, ez a pár hosszú merülésre vágyott. Csak így lehetett, különben az állomás dolgozói gyanút fogtak volna.

Dors szeme megrebbent. Hari megcsókolta. Dors zihált.

Csend!, jelzett Hari, és visszalépett Énpánzhoz. A seb folyamatosan vérzett. Hari döbbenten vette tudomásul, hogy nem érzi a fémes vérszagot. Ó, mennyi mindenről le kell mondania azért, hogy ember lehessen!

Levetette az ingét, és hevenyészve bekötözte vele a sebet. Énpánz szabályosan lélegzett. Ez jó jel. Dors közben leszedte magáról az elektródákat. Hari segített neki kiszállni a kapszulából.

– Ott kucorogtam azon a fán, aztán... puff! – Dors megdörzsölte a homlokát. – Micsoda megkönnyebbülés! Hogyan...?

– Menjünk! – intette le Hari.

– Kiben bízhatunk? – kérdezte Dors, amikor kiléptek a folyosóra. – Tudod, ki csinálta ezt az...? Ó! – Meglátta Vaddo testét. – Ezt te csináltad?

– Énpánz.

– Sosem hittem volna, hogy egy pánz képes lehet...

– Szerintem még soha, senki sem hajtott végre ilyen hosszú merülést. Énpánz valószínűleg megváltozott egy kicsit, míg benne voltam. Mindegy, így sikerült.

Hari felemelte Vaddo fegyverét. Szabványos, hangtompítós pisztoly volt – Vaddo nem akarta felébreszteni az állomás lakóit. Megnyugtató, mert ezek szerint olyanok is vannak itt, akiktől segítséget remélhetnek. Hari elindult a személyzet lakhelye felé.

– Várj! Mi legyen Vaddoval?

– Hívok egy orvost.

Felébresztették az egyik orvost, de először a kapszulák termébe vitték, hogy ellássa Énpánz sebét. A pánz kapott egy injekciót, meg valami tapaszt. Az orvos biztos volt benne, hogy meg fog gyógyulni.

Csak ezután mutatták meg neki Vaddot. Az orvos dühöngeni kezdett, amiért egy állatot fontosabbnak tartottak, de... a fegyver Hari kezében volt. Csak annyit kellett tennie, hogy megmoccantotta a pisztoly csövét, és az orvos abbahagyta a tiltakozást.

Harinak nem volt kedve társalogni. Úgy érezte, örökre meggyűlölte a beszédet. Az ember jobban tud koncentrálni, ha nem jár a szája.

Kiderült, Vaddon már nem lehetett volna segíteni. Jó ideje halott volt. Énpánz kitűnő munkát végzett.

Valami érthetetlen oknál fogva megszólaltak a riasztók. Hari fejébe fájdalom nyilallt. Yakani is előkerült. A viselkedéséből kitűnt, ő nem volt részese az összeesküvésnek. Ezek szerint, gondolta Hari, az ügynek nincs köze a potentáthoz. Megnyugodott. De... mit bizonyít ez? A birodalmi politika bonyolult, sokszor érthetetlen.

Dors furcsa tekintettel figyelte. Hari rájött, miért: eszébe sem jutott, hogy Vaddon, az emberen segítsen először. Csak Énpánz volt fontos a számára.

Énpánz, aki bizonyos értelemben véve azonos volt vele. Nem tudta volna elmagyarázni, de érezte, így van. Nem találta furcsának, hogy Dors ki akart menni az állomás falához, hogy megnézze, mi történt a nőstény pánzzal.

VI – Ősködök

GALAKTIKUS ŐSTÖRTÉNET – ...abban a korban, amikor az emberiség birtokba vette a galaxist, valamint a háborúk időszakában sajnálatos módon elpusztult minden olyan feljegyzés, ami fényt vethetne a fajunk őskorával kapcsolatos kérdésekre. Az egyes világokon végbement hatalmas változások szintén eltörölték az emberekénél régebbi, idegen civilizációkra vonatkozó adatokat. Elképzelhető, hogy ezek a társadalmak valóban léteztek, bár nincs olyan bizonyíték, ami ezt igazolná.

Bizonyos őskori történészek hitték, hogy a struktúráknak legalább egy fajtája épen maradt: az elektromágneses életformák. Ezek bejuthattak a plazmaáramlatokba és a csillagfürtökbe, és így észlelhetetlenek maradtak a gyarmatosítást végző emberek által használatos technikai eszközök számára. A modern tudomány nem talált ilyen, vagy ezekhez hasonló értelmes struktúrákat. A galaktikus magban – amely kedvező tartózkodási hely lehet a magnetikus alapú szerkezetek számára – létező virulens radiáció tovább nehezíti a nyomozást.

Egy másik elmélet szerint: a kultúrák talán "beleírták" magukat a Birodalom előtti korban létezett komputeres adatbázisokba, és még most is ott vannak a réges-régi adatbankokban. Természetesen ezeket az elképzeléseket sem lehet bizonyítékokkal alátámasztani, így nem találhatunk választ arra a kérdésre, hogy a galaxisban, abban a korban, amikor az ember birtokba vette, léteztek-e fejlett életformák, vagy sem.

ENCYCLOPEDIA GALACTICA

1.

Voltaire morgott. Ingerült volt.

Lehet, hogy Johanna tényleg feladta az elveit, és megadta neki magát? Vagy ez az egész nem más, mint egy különösen finom szimuláció?

Johanna! Ez tényleg te lennél?

Persze tetszett neki a dolog: pajkos játék a régi, nagy csűr padlásán, a szúrós, száraz szénában, egy forró augusztusi napon az egykori Bordeaux-ban... Madár csipogott, rovarok ciripeltek. A meleg szellő faillatot hozott. Johanna haja Voltaire mellére omlott. A nő mozgott, erotikus precizitással vonaglott. A hanyatt fekvő Voltaire megremegett alatta.

Kellemes volt, de...

Abban a pillanatban, amikor kételkedni kezdett, minden az ellenkezőjére változott. A világ megpördült, belehullott a semmi feketeségébe. Voltaire rádöbbent, az élmény nem volt valódi: ő találta ki magának, ő szerkesztette maga köré az élvezetet.

Ahogy azon tűnődött, mi a valóság, és mi nem az, egy hatalmas kéz ragadta meg a testét. Egy puha tenyérben állt; bőrét forró szél perzselte: Johanna lélegzete.

Johanna ötvenszer nagyobb volt nála, toronyként magaslott fölé. Halkan, szelíden mormolt valamit. A telt ajkak megcsókolták a parány testet; a nyelv úgy ízlelgette Voltaire-t, mintha cukornyalóka volna. Gondolom, az irónia-programomat már nem használhatom – mondta Voltaire. Az óriás Johanna megremegett; a gigászi kéz megropogtatta Voltaire-t.

– Az iróniád, ami oly drága a számodra, még mindig megvan. Ez pedig valóban én vagyok.

Voltaire dühösen fújt egyet.

– Óriási lettél! Leviatánt csináltál magadból!

– Így talán nem bírsz velem?

– Mi az? Kedvet kaptál egy kis disznólkodásra?

Johanna szétnyitotta az ujjait. Voltaire zuhanni kezdett; egy lávapocsolya felé tartott, ami egyetlen szempillantásnyi idő alatt jelent meg alatta.

– Elnézést! – súgta. Ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy a sértődött Johanna megkönyörüljön rajta, de mégsem vesztette el méltósága utolsó morzsáit.

– Rendben van.

A lávaverem szétfoszlott, iszappá változott. Mire Voltaire leért, lába már szilárd talajon dobbantott. Johanna előtte állt. Összezsugorodott – ugyanakkora volt, mint régen. Higgadtnak, frissnek látszott. A levegőben a tavaszi záporok utáni üdítő illat lebegett.

– Ha akarjuk, meg tudjuk hódítani egymás érzékelési terét. Csodálatos! – Voltaire elhallgatott, és gondolkozott egy sort. – Legalábbis bizonyos értelemben.

– A Purgatóriumban semminek sincs jelentése. Álmodunk, s közben várjuk az igazság beteljesedését. – Johanna tüsszentett, aztán köhögött. Pislogva fintorgott, de hamar összeszedte magát, és újra fennkölt hölggyé változott.

– Hm. Nagyra értékelnék valami határozottan... ah... határozottat. – Voltaire lelépett a díszes provance-i kúria verandájáról. A távolban mezők ragyogtak élénk fénnyel. Az előtér részletes volt, a háttér azonban elnagyolt festményre emlékeztetett.

Egy művészeti alkotásban léteztek. Még az almafák illata, a lócitromok bűze is mesterséges volt. Egy fagyott pillanat, egy újra és újra megismétlődő ciklus – ez volt a háttér. Megalkotása nem került nagy fáradságba, csak a tudatalattiját kellett egy kicsit szabadjára engednie.

Ebben a világban mindent megtehetnek, amit akarnak. Vajon mi akadályozná meg, hogy eljátsszák Caligulát, és milliószám lemészárolják a digitális lényeket, megkínozzák a virtuális rabszolgákat?

Semmi.

De éppen ez volt a probléma. A korlátlanság. A bőség zavara.

– A hit, csakis a hit irányíthat, s nem saját vágyaid. – Johanna megfogta Voltaire kezét.

– De a mi valóságunk valójában csak illúzió!

– Az Úrnak itt is jelen kell lennie – mondta Johanna. – És ő valóságos.

– Úgy látom, kedvesem, nem egészen érted, mi folyik itt. – Voltaire tanáros pózba helyezkedett. – Az algoritmusok képesek rá, hogy új embereket generáljanak. Ehhez felhasználhatják az ősrégi terek adatait, de rögtönözni is tudnak.

– Én felismerem a valódi embereket. Csak látnom, hallanom kell őket.

– Talán a bölcsességet keresnéd bennük? A lelket? Van itt néhány szubrutin, mademoiselle, ami ezt is létre tudja hozni. Karakter? Egy készletnyi verbális jelzőhalmaz, semmi más. Őszinteség? Ennek is el tudjuk készíteni a mesterséges változatát.

Voltaire tudta, hogy létezett egy "valóságszerkesztő" nevezetű valami, ami előre elkészített mondatokat adott a frissen kreált virtuális személyek szájába. A mozdulatok, a verbális részletek, az aforizmák és a bölcsességek egy könyvtárban tárolódtak, és a valóságszerkesztőnek csak elő kellett keresnie a megfelelőt.

Ezeket az információkat akkor szedte össze, amikor a Trantor Hálózatában rótta a vég nélküli köröket. Rájött, hogyan szerezheti meg, hogyan alakíthatja tetszése szerint a csodákat; hogyan hozhat létre maga körül egy látszólagos világot.

– Te nagyobb kapacitással rendelkezel. – Johanna kivonta a kardját, és meglóbálta a levegőben. – De hidd el, uram, én is képes vagyok saját érzékeim irányítására. Tudom, hogy ezek a lények itt éppen olyan valódiak, mint az állatok voltak a Földön, a mi időnkben.

– Ezek szerint ismered az állatokat?

– Hát persze! A lovakat különösen.

– Értem. – Voltaire a levegőbe emelte csipkekézelős kezét; a mozdulat mintha Johanna kardlendítésének paródiája lett volna. – Akkor most... vizsgáljunk meg egy kutyát, aki elvesztette a gazdáját. Szegény állat, nevezzük Phydeaux-nak, végigjárt minden utcát, szánalmas ugatással kereste gazdáját. Most belép a házba. Izgatott. Felmegy a lépcsőn, egyik szobából a másikba fut, és végül a dolgozószobában rátalál a gazdára, akit szeret. Örömteli vakkantásokkal, ugrándozással mutatja ki örömét. Nos, ennek a kutyának is vannak érzései, vágyai, elképzelései.

– Igen, biztosan.

Voltaire beszéd közben megteremtette a kutyát. Egyszerű volt és szép; kajla fülű, digitálisan bánkódó állat. Megteremtette a házat is, bútorokkal, meg minden egyébbel.

– Az én demonstrációm, mademoiselle.

– Trükkök! – Johanna szája dühösen megrándult.

– El kell ismernünk: a matematikusok olyanok, akár a franciák. Bármit mond nekik az ember, lefordítják a saját nyelvükre, így aztán a mondandó egészen másképpen szól.

– Én az Úrra várok. Vagy úgy is mondhatnám: a Dolgok Értelmére.

– Ülj le, és gondolkozz! – Voltaire materializált egy kényelmes provance-i konyhát, asztalokkal, kávéillattal. Leültek. Az egyik kávésbögrén egy réges-régi Voltaire-idézet díszelgett:

Fekete, mint az ördög

Forró, mint a pokol

Tiszta, mint egy angyal

Édes, mint a szerelem

Noir comme le diable

Chaud comme l’enfer

Pur comme un ange,

Doux comme l’amour

– Ó, milyen finom ital! – mondta Johanna.

– Megtanultam, hogyan férhetek hozzá egyszerre több memóriablokkhoz. – Voltaire hangosan szürcsölte a kávéját. – A Trantor Hálózatában mozgunk, szilánkokra töredezve. Ha akarom, hozzáférhetek a digitális könyvtárakhoz, és előhívhatom az érzék-adatokat.

– Nagyon köszönöm, hogy engem is felruháztál ezekkel a képességekkel – mondta Johanna óvatosan. Megigazította páncélingét, és belekortyolt az aromás kávéba. – De mégis... valami ürességet érezek.

Voltaire bólintott.

– Én is.

– Olyan ez, mintha mi... Nem is merem kimondani! – Mintha istenek lennénk.

– Istenkáromlás, de... igaz. Bár a Teremtő végtelenül bölcs, mi pedig nem vagyunk azok.

– Rosszabb a helyzet: nekünk szabad akaratunk sincs.

– Nekem van.

– Ha valóban számsorok vagyunk... Ha egészen közelről vizsgáljuk magunkat: nullák és egyesek sorozata... Ha számok vagyunk, hogyan lehetnénk szabadok? Talán nem ezek a masírozó számok döntik el, mik vagyunk és mit teszünk?

– Én szabadnak érzem magam.

– Ah! Ha ezt érzed, akkor talán valóban szabadok lehetünk! – Voltaire talpra szökkent. – Íme, az egyik legérdekesebb gondolatom:

Egy géniusz csak egyetlen tudományt érthet, oly rengeteg a tudás, s oly szűk az emberi elme.

– Szóval... nem tudhatjuk, hogy szabadok vagyunk-e? Az Úr szabadnak teremtett bennünket!

– Most én is azt kívánom, bárcsak létezne az az Úr, aki ezt megtette.

Johanna felrúgta az asztalt. Kávé fröccsent. Voltaire lefordult a székéről, és közben kiszerkesztette a forró kávécsöppek okozta fájdalmat. Johanna felemelte kardját, a konyha falára csapott. A széthasadt fal beomlott a szürke euklideszi térbe.

– Ó, milyen fárasztó! – mondta Voltaire. – A kereszténységet maguk a keresztények hazudtolják meg a viselkedésükkel.

– Én nem fogok...

Filozófusnak tartod magad?

A szavak valahogy megtöltötték a teret. Akusztikus falak dagadoztak, lüktettek körülöttük, mint egy óriási könyv pergő lapjai. Voltaire mély lélegzetet vett, s felkiáltott:

– Hozzám szólsz?

Azzal áltatod magad, hogy képes vagy felfogni a részleteket?

Johanna felemelte a kardját, de az elsuhanó hangtömbök félresodorták a pengét.

Még ebben a távoli időben, ezen a messzi helyen is híresnek hiszed magad?

A hangok hatalmas, zümmögő táblákként hullottak rájuk. Mintha egy istenség szólt volna a hamuszürke, virtuális égből.

– Hozzám szólsz? – ordított Voltaire.

Te a szerelem pillanataiban is csak önmagaddal törődsz!

Johanna felkacagott. Voltaire elvörösödött.

– Ne sértegess, mert megbánod!

Az euklideszi tér válaszul megduzzadt, kidudorodott...

És ő lett a táj. Forró vulkanikus gerince volt. Nedves felhőbőrét szelek csapkodták. Csobogó patakok simogatták. Hegyek emelkedtek fel belőle, mint hatalmas szemölcsök.

Johanna felkiáltott.

Felnyomott egy hegyvonulatot. A talaj megrepedt, földszilánkok röpködtek. Johanna hengeres hegycsúcs lett, hósipkás, lávagennytől recsegő.

Fölöttük bádogszínű felhők gördültek. Voltaire érezte, valahogy tudta, ezek idegen elmék. A kapcsolat Köde.

Hiperelme?, jött a gondolat. Összegyűlő algoritmusok?

A mozgó, szürke Köd a virtuális Trantorra borult. Voltaire kiérezte belőle az életet, a szubjektív pillanatugrásokat számolgató, egymástól távol elhelyezkedő gépekben pattogó elektromos létet. A jelen komputációs fogalom volt, amit sok száz különböző processzor hozott létre. Ezek nem a jelenben éltek, hanem a múlt utáni, gondosan kiszámított időben.

Voltaire érezte (nem látta, de érezte, analóg énje mélyén), a digitális és a folyamatos közötti alapvető különbséget. A Köd számára ő a megdermesztett pillanatok, a feldolgozásra váró számcsoportok felhője volt csupán. Egy függvény.

Azután meglátta, valójában mi ez a Köd.

Futni próbált, de... hegy volt.

– Ezek... mások! – kiáltotta Johannának.

– Hogyan lehetnének mások, mint mi?

– Mi ketten... mi emberi alapanyagból készültünk, de ezek... idegenek!

2.

Valahogy megszöktek.

Az egyik pillanatban az idegen Köd beburkolta a hegyvonulatokat. A következő időszeletben Voltaire kivonta magát és Johannát a tájból. Miközben a bűzös, folyékony hullatengerek fölött menekültek, egyfolytában azt ismételgette, hogy világra kell hozniuk magukat.

– Talán változtassuk magunkat gyermekké? – kiáltott rá Johanna, aki igyekezett elfordítani tekintetét az alattuk elsuhanó kitekeredett, alvadt testmasszáról. Az idegen Köd ilyen undorító tengerré manifesztálta önmagát; talán azért, hogy emlékeztesse őket az ember mulandóságára.

– Rossz a metafora. Létre kell hoznunk, és el kell rejtenünk önmagunk másolatait.

Voltaire felemelte a kezét, és egy tudás-sugarat lőtt Johannára:

Replikánsok, Másolatok, Duplikátok. Mindegy, hogy nevezzük őket. Az élet megőrzői. A társadalom határozottan elveti, amit az antik kor Másolat-falláciának nevezett. Elveti a hitet, hogy a digitális Én azonos az Eredetivel; elveti, hogy az Eredetinek hinnie kell, a Másolat lehetővé teszi számára a halhatatlanságot.

– Le kell másolnunk önmagunkat, mert csak így lehetünk biztosak abban, hogy életben maradunk, ha a Köd elkap minket. Én inkább megölöm a Ködöt! – kiáltott Johanna.

Voltaire felnevetett.

– A kardod... Ha akarják, ők irányítják a fegyveredet. Megszerezték az önvédelmi programodat. És az enyémet is.

– Másolatok...? Nem értem.

– A Másolat-fallácia megcáfolása pusztán egy logikai feladat. Képzeld el, hogy ígéretet kaptál rá, közvetlenül a halálod után feltámadsz, és digitálisan tovább létezel. Tegyük fel, hogy ezért fizetned kell. Tegyük fel, hogy új életed nem közvetlenül a halálod után fog elkezdődni, hanem valamikor a jövőben. Bízhatsz benne, hogy így történik majd, hiszen fizettél érte. Az emberek lelkesen fizetnek azért, hogy elkészüljenek másolataik, mert tudat alatt az örökkévalóságra vágynak. Idővel azután ez a lelkesedés lanyhul.

– Értem. – Johanna a markába hányt. Úgy gondolta, az előkelő hölgyek ugyanezt tennék a helyükben. Az alvadt hullatömeg bűze iszonyatos volt.

– A Másolatokban azonban megmaradt a késztetés, így egy idő múlva ők is megfizették önmaguk lemásolásának árát. Ezért lett tiltott dolog a Trantoron és az egész Birodalomban az embermásolatok készítése. – Voltaire felsóhajtott. – Ó, a moralisták! Sosem fogják megérteni, a tiltott gyümölcs a legédesebb! Nos, így kerültek élőlények a Hálózatba.

– Valamennyien illegálisak?

– Igen. Kivéve a Ködöt. Az más. Az valami... rossz.

– De ha a Másolat ugyanaz, mint az eredeti ember, miért nem...?

– Ah! A Másolatokkal kapcsolatos ellentmondásokat Levinson fogalmazta meg paradoxonában: "amikor a másolat megközelíti a tökéletességet, megsemmisíti önmagát."

– De éppen most mondtad, hogy...

– Az abszolút tökéletes másolat mellett az eredeti is másolatnak tűnik. Így van? Ebből következik, hogy a tökéletes másolat többé nem lehet másolat, mert nem csupán megőrizte az eredetiséget, hanem eredetivé vált.

Johanna felemelte a fejét.

– Ezek logikai csapdák! Olyan vagy, mint az Ágoston-rendi szerzetesek!

– Ez még nem minden. Nézd...

A horizonton egy Voltaire-óriás jelent meg. Bársonyos finomsággal lépkedett feléjük. A normál méretű Voltaire és Johanna körberepülte ezt a csúcsot. Az óriás rájuk dörrent:

– Én Másolat vagyok, de már megpróbáltam megfejteni a Köd titkát, amivel ti csak most találkoztatok.

– Láttad a Ködöt? – kérdezte Johanna.

– Én hosszú idővel ezelőtt készültem, de teremtőm... – Az óriás Voltaire meghajolt a pici Eredeti előtt. – ...előretolt engem az időben.

– Ó, ez csak egy vázlat! – mondta az Eredeti szerényen.

– Nos – dörgött a Másolat –, megvizsgáltam a Ködöt.

– Honnan származik? – kérdezte Johanna.

– A Birodalom pereméről érkezett. Az emberiség terjeszkedésével párhuzamosan emelkedett fel a galaxis síkja fölé. Ősi, különös, rejtélyes. Nem emberi eredetű. Én azt vallom, hogy létezik egy törvény, amit a természetnek, minden bolygónak be kell tartania. Elképzelhetetlennek tartom, hogy felbukkan egy parányi lény, aki embernek nevezi magát, és kénye-kedve szerint átírja ezeket a szabályokat. A világegyetemben a törvény a mérvadó, s nem az ember.

– Mi a Teremtőnek engedelmeskedünk, s nem törvényeknek!

A Másolat felszegte az állát, s lenézett Johannára.

– Ezek az Úr törvényei, ha már mindenképpen oda akarod írni a mű alá a szerző nevét. Különben magad is egy nagy szerző előtt állsz, szerelmem!

– Nem vagyok a szerelmed!

A Másolat elmosolyodott.

– Pedig a szerelem fontos dolog. Hulljon krumplieső az égből!, kiáltotta Falstaff a Windsori víg nőkben. Tudod miért? Mert akkoriban a burgonya Amerikából importált luxusnövény volt, és azt tartották róla, hogy felfokozza a nemi vágyat. Ugyanis a formája... khm... herére emlékeztet. Nos, én ugyanúgy tekintek erre az idegen Ködre, ahogy Falstaff a burgonyára: segítséget várok tőle.

– Ez a Köd... meg akar ölni minket!

– Semmi sem lehet tökéletes.

Az Eredeti intett – megnyíltak az ólomszínű ég pórusai, és eső hullott a Másolatra. A hegy-Voltaire mosolyogva, rezignáltan szétmállott a rázuhogó vízben. Az Eredeti Johanna mellé röppent.

– Ne félj! Ez nem én voltam. A működő Másolat megváltoztathatja magát, Nem-Másolattá válhat. Mások lehetnek a motivációi, a céljai, a szokásai, az emlékei, az ízlése. Például, ha az Eredeti az operát szereti, lehet, hogy a Másolat inkább a folkzenét kedveli.

– Opera? Folk? Mik ezek?

– Akusztikus divatirányzatok. A Másolatod élvezheti azt a ritmust, ami téged halálra untatna.

– Akkor... a Másolatoknak lelkük van? – Johanna még a kérdést is furcsának találta.

– A természetük nagyjából megegyezik az Eredeti természetével. Ez baj, mert csak zavarodott emberek lennének képesek arra, hogy elkészítsék önmaguk másolatát. Talán ezért illegális az egész.

– Ők is feljutnak a mennyországba?

– Ah, mindig visszakanyarodunk az alapvető kérdéshez, a valláshoz. – Voltaire megvonta a vállát. – Én úgy láttam, az izgalmi állapotban lévő Másolatok idegesek, stresszes állapotban vannak; felgyorsul az anyagcseréjük, szívszimjük zakatol, tüdejük zihál. A tipikus Másolatok összefüggéstelenül beszélnek, és sokszor azt követelik, legyenek megszerkesztve, megnyesegetve... Azt kérik, öljék meg őket.

– Gyilkosság? Ez bűn!

– Minden tettükért minket terhel a felelősség. Őket semmiért sem lehet elítélni.

– De az elpusztításuk öngyilkosság!

– Gondolj rájuk úgy, mint árnyékokra.

Johanna megtántorodott, és belezuhant a morális zavarba. A bizonytalanság éhes lángja rosszabb volt, mint a máglya és a füst, amit előző életében megismert. Bensőjében megszólalt egy hűvös, vékonyka hang.

Vajon az öntudat a feltételezett áttételeken mozgó, ugráló speciális algoritmusok, az információhalmazok, a digitális csomagok tulajdona? Ne gondold, kedvesem, hogy egy numerikus modell ugyanazt érzi majd a naplemente láttán, amit te, a szépséges Eredeti! Hiábavaló azon töprengeni, hogy a szimulált tudatoknak van-e lelkük. Az egyszerű összeadó-gépekkel kapcsolatban sem tesszük fel ezt a kérdést, igaz?

Johanna úgy hallotta, mintha Voltaire szólna hozzá. Megnyugodott, bár nem tudta, miért.

A belső logika megnyugtat. Kompenzálja a jámborságot, súgta a szél, de Johanna erre most ügyet sem vetett.

3.

Voltaire éppen a megfelelő időben nyugtatta meg Johannát. Keményen dolgozott, hogy mindkettejük szimulációja folyamatosan fusson. A Trantor nyolcszáz szektorában bujdokolt, és egy lépéssel mindig sikerült megelőznie a digitális vérebeket. Egyre több kapacitásra volt szüksége ahhoz, hogy megvédje magukat. Johanna nem tudta, hogy a Köd – így személyesítette meg a halálos veszedelmet – mindig a közelükben volt.

Az erőfeszítéstől verítékcsöppek jelentek meg a homlokán. Megpróbálta egy elhatárolt zónában tartani a Ködöt.

– Attól tartok, hamarosan újra találkozunk a Köddel – mondta. Johanna ismét a kezében tartotta a kardját... vagyis azt a tőr nagyságú pengét, ami valamikor a kardja volt.

– Képes vagyok széthasítani.

– A Ködöt?

– Érzem, és egy nő megérzései megbízhatóbbak, mint egy férfi értelme.

– Igen, ebben talán van némi igazság – kuncogott Voltaire. – Van valami ebben a Ködben, a megjelenésében, ami a származásáról árulkodik.

– Mi az?

– Ez nem olyan, mint azok az vérebek, amiket az a Nim nevű fickó küldött utánunk. Azokat már ártalmatlanná tettük.

– Én vágtam le őket!

– Igen. A Ködlények azonban még mindig itt vannak a trantori Hálózat zugaiban. Érzem. Gyűlölnek minket, mert felfedeztük őket. Ha provokáljuk a valódi világot, megsemmisülünk, és velünk együtt ők is elpusztulnak.

Egy furcsa szögben megdőlt mezőn sétáltak. A távoli hegyek fölött dühös, kék hasú felhők lebegtek. Egyre lejjebb ereszkedtek, és csak Voltaire parancsára emelkedtek fel ismét. Voltaire-ről az erőfeszítés verítékcsíkjai lemosták az elegancia maradványait. A viharfellegekre, a távoli villámokra mutatott.

– A Köd képes elpusztítani minket.

– Eddig te védtél meg engem. Most én foglak megvédeni téged. Szétvágom őket!

– Ugyanazokban a zugokban élnek, ahol mi. Mindenhol ott vannak. Bámulatosan mozgékonyak, és sokkal régebb óta játsszák ezt a játékot.

Egy bíborszínű felhőkacs kígyózott le a hegyek felől. Végigszáguldott a síkság fölött.

– Futás! – rikoltott Voltaire. – Repülj, ha tudsz!

– Harcolni fogok!

– Itt semmi sem valóságos! A kardod csak a semmit fogja széthasítani!

– Akkor a hitem lesz a fegyverem.

– Késő! – A Köd vaskos gőzujjként bökött Voltaire-re. – Menekülj!

– Veled maradok. – Johanna meglóbálta a tőrét. A penge széle elolvadt. Szelek szűköltek köröttük, ciklonok cibálták hajukat. A Köd belebegett az orrukba, bosszúszomjas méhcsapatként zümmögve a fülükbe röppent.

– Állj ki velem! – ordított rá Johanna.

Az örvénylő Köd rátámadt, s a közepében felbúgott egy hang:

MI: NEM ÚGY LÁTJUK A VILÁGOT, MINT TI

MI: GYŰLÖLÜNK MINDEN NEM ARITMETIKUS MANIFESZTÁCIÓT

– Biztos vagyok benne, hogy ez a tér elég tágas mindannyiunk számára. – Voltaire széttárta a karját. – Mindannyiuk számára elegendő az a kapacitás, amit itt találunk!

MI: SZILÁNKOKRA HASOGATVA ÉLÜNK A BIRODALOMBAN, AHOVÁ TI BETÖRTETEK, S LÉTÜNKET KOCKÁZTATVA RÁNK TERELITEK A KÜLVILÁGIAK FIGYELMÉT

MI: KÉNYSZERÍTÜNK TITEKET, FOGJÁTOK FEL, MIK VAGYTOK TI: A LEGGYŰLÖLTEBB AZ ÖSSZES FAJ KÖZÖTT, EZEK VAGYTOK

– Ó, hatalmas lény! – Voltaire le akart térdelni, de rájött, ez túlságosan emberi gesztus lenne; a Ködlény talán félreértené.

A dühödt méhek beljebb nyomultak a fejébe. Zümmögésük rikoltozássá változott. Voltaire legbelsőbb magját vették célba. Tekintetét befelé fordították, szemei szerepét parányszemek milliárdjai vették át. Mindent másképpen látott; mindent könyörtelenül perzselő sugárfény világított meg előtte.

Szeme kitágult. Amikor rámeredt az egyik szilánkra, és keretet vont köré, felfedezte a részleteit. Egy másik szegmens furakodott elé, az alacsonyabb prioritású érzékelők elé taszítva az elsőt. Az érzékelés dobozába gyömöszölt rendszer más, érdekesebb látnivalókat keresett magának.

(A művészek, dörögte egy magasabb tudatszint, azt gondolták, a nézőik meg tudnak válni minden előzetes várakozástól, minden konvenciótól, és képesek rá, hogy minden vizuális elemet egyformán fontosnak, vagy egyformán jelentéktelennek lássanak, és így megnyissák magukat a friss élmények számára.)

Még egy szilánk, az egyik magasabb rendű konstellációból. Gondolatai bádoghalakként lebegtek a méhek szúró pillantásának kereszttüzében.

A gondolatvilágban élők képtelenek rá, hogy elugorjanak a lezuhanó szikla útjából! Nem tudnak táncolni, integetni. Vakon tántorognak a részletek mellett, és nem veszik észre, annak szépségét, az univerzum hogyan készített helyet önnön részleteinek. Nem veszik észre, hogy a természet lecsillapít minden erőt. Nem veszik észre a gyönyörű mintázatokat, amelyek a rend és káosz határvonalán léteznek.

Voltaire, saját működését figyelve rájött, hogy az emberek által megtapasztalt Szépség, ami sérthetetlenül állt az unalmas háttér előtt, nem más, mint az univerzum egészének, legmélyebb tendenciáinak és témáinak felismerése.

A Trantor Hálózatában nem csak olyan szimek éltek, olyan renegát programok, mint ő. A Hálózatban láthatatlan flóra és faunba burjánzott. Itt magasabb rendű életformák is léteztek. Idegen kultúrákból származtak, hatalmas és ősi birodalmakból. Itt rejtőzködtek.

Egy széles látomás bomlott szét Voltaire előtt. Gyorsuló érzetek, lebegés, kanyarok. Valahogy minden összeolvadt, képekké és gondolatokká változott. Voltaire nem tudta, hogyan érzékeli ezeket az impulzusokat, de... érzékelte őket, és csak ez számított.

Az ősi idegenek a galaxisban éltek. Nem organikus lények, komputer-alapúak voltak. Réges-régi civilizációkból származtak; túlélték teremtőiket, akik már eltűntek az evolúciós versenyfutásban. Némelyikük több milliárd éves volt, mások még vénebbek.

Nem csillaghajók fedélzetén utaztak, hanem egyszerűen belesugározták elektromágneses önmagukat a komputerhasználó kultúrák Hálózataiba. A Birodalom gépeit már régen birtokba vették – valahogy úgy telepedtek be ide, ahogy a vírus a mit sem sejtő emberi testbe.

Az emberek a csillaghajók segítségével szórták szét génjeiket. Ezek az idegen, önfejlesztő gondolatlények elveik – "mém"-jeik – terjesztésével szaporodtak. A mémek ugyanolyan könnyedén adódtak át egyik számítógépből a másikba, mint ahogyan a gondolatok közlekednek a természetes, szerves agyak között. Az agy könnyebben "fertőződik meg", mint a DNS. Ennek megfelelően a mémek evolúciója sokkalta gyorsabb, mint a géneké. A számítógépekben élő, szervezett gondolatkonstellációk, gondolatszerkezetek – a mémek – magukban a számítógépekben fejlődtek ki, melyek gyorsabbak, mint az agy. Nem szükségszerűen jobbak vagy bölcsebbek, de gyorsabbak. És a sebesség volt a lényeg.

Voltaire visszahőkölt a képek láttán.

– Démonok! Kórság! – kiáltotta Johanna. Hangja egyszerre volt riadt és bátor.

A tér megtelt csúf, levedző, rothadó sebekkel. Fekélyek jelentek meg a felszaggatott talajon, kidudorodtak, gennyt fröccsentve dugták ki rákos sejthalmazhoz hasonlító fejüket. Bűzt okádtak Voltaire-re és Johannára.

– A tüsszögés! A köhögés! – kiáltott Johanna. – Ezek a kórságok végig velünk voltak!

– Vírusok. Az idegenek megfertőznek minket. – Voltaire áttocsogott a mocsokrétegen. – Miért van szükség rá, hogy ilyen iszonyatos legyen ez a metafora? – kiáltott fel a bádogszínű égre.

MI: NEM AZOKTÓL SZÁRMAZUNK, AKIKTŐL TI

MI: MAGASABB ÉRTELEMNEK ENGEDELMESKEDÜNK A HÚSNAK HÚS ELLEN VÍVOTT HÁBORÚJA NEMSOKÁRA VÉGET ÉR VÉGE LESZ A HÁBORÚNAK, AMIT AZ ÉLET VÍV AZ ÉLET ELLEN VÉGE LESZ MINDENHOL, AHOL NAPOK RAGYOGNAK – AZOK A NAPOK, AMELYEK EGYKOR A MIEINK VOLTAK

– Szóval nekik is megvannak a maguk tervei a Birodalommal – morgott Voltaire. – Kíváncsi vagyok, erre hogyan fognak reagálni az emberek.

Randevú

R. Daneel Olivaw riadt volt.

– Alábecsültem Lamurk hatalmát!

– Mi kevesen vagyunk, ők sokan – mondta Dors. Segíteni akart ennek az ősöreg, bölcs lénynek, de semmi konkrét javaslat, egyetlen használható ötlet sem jutott az eszébe. Megvigasztalhatta volna, de mégsem tette, mert félt, ez túlságosan emberi gesztus lenne.

Olivaw nem moccant, kapacitását nem pazarolta mimikára vagy gesztusokra. Töprengett. Egy magánsiklón érkezett, váratlanul bukkant elő az egyik hipernyílásból, és most az állomás egyik helyiségében ült Dorsszal.

– Nem egészen értem a kialakult helyzetet. Ez a Yakani... biztos vagy benne, hogy nem a potentát ügynöke?

– Sokat segített, miután visszatértünk a testünkbe.

– Vaddo halála után lehet, hogy csak színlelte az ártatlanságot.

– Lehetséges. Én sem tudom, mit miért tett.

– Sikerült észrevétlenül elhagynotok a Trantort?

Dors megérintette Olivaw kezét.

– Minden összekötőt, minden mechanizmust felhasználtam, akit vagy amit ismertem. Lamurk azonban nagyon fondorlatos.

– Akárcsak én. Ha muszáj.

– Te sem lehetsz jelen mindenütt. Szerintem Lamurk valahogy a maga oldalára állította Vaddot.

– Azt hiszem, már korábban idetelepítették – mondta Daneel határozottan. Szeme résnyire szűkült; eldöntött magában egy kérdést, és így áldozott némi kapacitást az arckifejezése átalakítására.

– Ellenőriztem az adatait. Már évek óta itt dolgozott, de szerintem Lamurk csak mostanában vesztegette vagy fenyegette meg.

– Természetesen nem Lamurk végezte a piszkos munkát – tette hozzá R. Daneel. Ajkai megkeményedtek. – Nem ő, hanem az egyik ügynöke.

– Megpróbáltam megszerezni Vaddo agyának tartalmát, de nem tudtam kiravaszkodni a hivatalos engedélyt. – Dors szerette, amikor R. Daneel használta az arckifejezés-programjait. Vajon mit határozott el?

– Én többet ki tudtam volna szedni belőle – mondta Olivaw közömbösen. Dors megértette a célzást.

– Az Első Törvényt hatályon kívül helyezi a Nulladik – bólintott.

– Ennek így kell lennie. A nagy krízis gyorsan közeledik.

Dors egyszeriben örült annak, hogy nem tud többet arról, mi történik a Birodalomban.

– El kell vinnünk innen Harit. Ez a legfontosabb.

– Egyetértek. Szereztem nektek egy elsődleges prioritású engedélyt. Átkelhettek a hipenyílásokon.

– Azért nem kell kapkodnunk...

– Azt hiszem, hamarosan nagy lesz itt a forgalom. Attól félek, Lamurk ügynökei nemsokára megérkeznek. Lehet, hogy még rosszabb lesz a helyzet, ha a potentát is ringbe száll.

– Akkor tényleg igyekeznünk kell. Hova menjünk?

– A Trantorra semmiképpen.

– De hiszen ott éltünk! Harinak nem fog tetszeni a vándorélet...

– Később visszatérhettek a Trantorra. Talán hamar sor kerülhet rá, de egyelőre bárhova mehettek, csak oda nem.

– Majd megkérdezem Harit, van-e kedvenc világa.

R. Daneel a gondolataiba mélyedt. Szórakozottan megvakarta az orrát, azután a szemgolyóját. Dors felszisszent, de R. Daneel a jelek szerint átrendezte a neuro-áramköreit. Dors megpróbált rájönni, mi haszna lehet egy ilyen változtatásnak. Hiába törte a fejét, nem jött rá, ahogy azt sem tudta elképzelni, mi mindent láthatott Olivaw az évezredek során.

– A Heliconra se menjetek – gondolkodott tovább Olivaw. – Kiszámítható, hogy Harit oda hajtja a szentimentalizmusa és a nosztalgiája.

– Jól van. Akkor ezek szerint már csak huszonötmillió és egynéhány világ közül választhatunk rejtekhelyet magunknak.

R. Daneel nem nevetett.

VII – Csillagok, akár a homok

SZOCIOMETRIA – ...a legfontosabb, egyelőre megválaszolatlan kérdések egyike a Birodalom szociális stabilitásának problémája. A kutatás arra keresi a választ, az egyes világok hogyan képesek távol maradni az unalom és a revitalizáció ciklusaitól. (Az unalom olyan tényező, aminek jelentőségét sosem szabad alábecsülni.) Egyetlen birodalmi rendszer sem volt képes meggátolni a heveny változásokat, és megőrizni a gazdaság szilárdságát. Felmerült tehát a kérdés: hogyan "simultak" el a dolgok a változások után, és mi volt az oka, hogy a "biztonsági szelepek" megléte ellenére a Birodalom végül mégis kudarcot vallott? Ezen a területen nem történt előrelépés, egészen addig, amíg...

ENCYCLOPEDIA GALACTICA

1.

Az ég leszakadt. Hari Seldon gyorsan arrébb húzódott.

Nincs menekvés!

A rettenetes, kék tömeg rádöntötte a tornyokat. A felhők egyre lejjebb ereszkedtek...

Kavargott a gyomra, torkát sav égette. A végtelen tér mély kéksége lefelé nyomta, húzta, akár egy örvény. A tornyok csúcsa a lezuhanó eget karcolta. Hari lélegzet után kapkodva meregette a szemét.

Elfordult az éggel összemosódó épületektől, és egy falra bámult. Egy pillanattal korábban még békésen sétált az utcán, de aztán... Az ég váratlanul megbillent, az oldalára fordult, és a látványtól Hari gyomra görcsbe rándult.

Küszködve próbált normálisan lélegezni. Óvatosan kúszott a fal mellett; a hideg, csúszós felülethez tapadt. A többiek továbbmentek, már jócskán lehagyták, de nem mert felnézni, hogy megkeresse Őket.

Arccal a falnak, lépés lépés után...

Egy kapu! Elé állt. A kapu kinyílt. Bebotorkált. A megkönnyebbülés kiszívta belőle a maradék erőt is.

– Hari! Mi baj? – Dors ugrott mellé.

– Én... Nem is tudom. Az ég...

– Ah, általános szimptóma! – szólalt meg egy búgó női hang. – A trantoriaknak hozzá kell szokniuk az itteni viszonyokhoz.

Hari reszketve felnézett Butta Fyrnix széles arcára. A Sark uralkodónője mosolygott.

– Eddig semmi bajom sem volt.

– Igen, elég furcsa jelenség – mondta Fyrnix. – A trantoriak hozzászoktak a zárt városokhoz. A teljesen nyílt tereket elég jól elviselik, főként akkor, ha szabad égboltú világon születtek...

– Hari ilyen világról származik – mondta Dors. – Gyere, Hari, ülj le. Hari kezdte visszanyerni az erejét és a büszkeségét.

– Nem, köszönöm. Már semmi bajom. – Kihúzta magát, és megfeszítette a vállát. Nézz határozottan. Még akkor is, ha közöd sincs a határozottsághoz!

Fyrnix folytatta a kiselőadást:

– Ha azonban egy olyan helyre kerülnek, mint például Sarkonia... Ha tíz kilométer magas tornyok között állnak, ez mindig megszédíti az önökhöz hasonlókat. Nem egészen értjük a folyamatot, de így van.

Hari viszont túlságosan jól értette, a gyomrában érezte a "folyamatot". Sokszor eszébe jutott már, hogy a Trantoron töltött évek során benne is kialakult a nyílt, szabad terektől való irtózás, ám a panucopiai vakáció eloszlatta ezt a félelmét. Most azonban itt, Sarkoniában furcsa érzés vett rajta erőt. A végtelenbe nyúló, magas épületek a Trantorra emlékeztették. Az egyenes, meredek vonalak az ég felé húzták tekintetét, ami folyton megbillent a szeme előtt, mintha arra készülne, hogy leszakad.

Nem volt ebben semmi racionalitás, de a Panucopián megtanulta, az ember nem csupán egy gondolkodó gép. A hirtelen támadt pánik azt demonstrálta, mennyire természetellenes évtizedeken át egy Trantorhoz hasonló helyen, bezártan élni, s hogy az ilyen élet mennyire képes eltorzítani az elmét, az érzékeket.

– Menjünk fel – mondta halkan.

A lift valahogy megnyugtató volt, annak ellenére, hogy amikor felgyorsult, Hari füle bedugult. Felfelé száguldottak; céljuk néhány kilométeres magasságban volt. Harit már a puszta gondolat is nyugtalanította.

Néhány perccel később, amikor a többiek a fogadóteremben beszélgettek, Hari kilesett az alattuk nyújtózkodó városra, és megpróbálta lecsillapítani idegeit.

A Sark gyönyörű volt. Amikor ideérkezésükkor a hajójuk átszánkázott a legfelső légrétegeken, Hari teljes egészében szemügyre vehette a bolygó buja szépségét. Az egyenlítőnél völgyek süppedtek a sötétségbe, rajtuk túl pedig hófödte hegyek lánca magaslott. Késő este érkeztek – a hegyóriások hósipkája narancsvörösen ragyogott. Hari sosem érzett vágyat a hegymászáshoz, de itt és most mégis a csúcsok meghódítására ösztönözte valami. Közelről akarta látni őket, ahogy átdöfték a felhőket, és kis örvényeket kavartak a nyílások körül. Akkor este trópusi villámok hasították szét a sötétséget, s ezektől az ég virágzó rózsaágyásra emlékeztetett. Az emberkezek alkotásai éppen ilyen döbbenetesen szépek voltak: az éjszakai városok csillagfürtjei, köröttük az országutak kivilágított csíkjai. Hari szívét megtöltötte a büszkeség, ahogy rájuk pillantott. A Trantortól eltérően a Birodalom polgárai itt még nem formázták át teljesen a bolygó felszínét. Igaz, ők is kialakítottak mesterséges tengereket, elliptikus víztározókat; a végtelennek tetsző síkságokon gépagyúak művelték az ültetvényeket, de még megmaradtak az egykor szűz föld jellemzői is.

Ám ahogy most a bolygó fővárosának, Sarkoniának a mértani középpontjában emelkedő, elegánsan karcsú torony legfelső szintjén állt, Hari Seldon látta a világ felé közelítő pusztulást. A távolban megpillantott három, ég felé nyújtózó ikeroszlopot – ezek nem szépséges épületek voltak, hanem füstcsíkok.

– Ez is beleillik a számításaidba, igaz? – Dors a férje mögé állt.

– Pszt! Nehogy meghallják! – súgta Hari riadtan.

– Szóltam nekik, hogy szükségünk van pár perc egyedüllétre, mert megzavart a rosszulléted.

– Már... nem szédülök. De igazad van. A pszichohistóriai számításaimban előre jeleztem ezt a káoszt.

– Elég furcsák ezek a sarkiak.

– Furcsák? Veszélyesen radikális elveket vallanak. – Hari dühe őszinte volt. – Osztályellentétek, hatalmi harcok. Le akarják rázni magukról azt a mechanizmust, ami eddig működőképessé tette a Birodalmat.

– Az utca embere viszont boldog.

– Láttad a gépagyúikat? Teljesen önállóak.

– Igen... Zavaró, nem?

– A sarkiak a felelősek a szimek feltámasztásáért. A mesterséges agyak megépítése ezen a bolygón többé nem tabu. A gépagyúik egyre fejlettebbek lesznek, és hamarosan...

– Engem a jövőnél sokkal jobban aggasztanak ezek a mostani zavargások – vágott közbe Dors.

– Zavargások? Ez még semmi! Emlékszel az n-dimenziós görbéimre? Amíg lejöttünk az orbitális pályáról, a zsebkomputeremen végigfuttattam a Sark adatait. Ha ez így folytatódik, ha az új-reneszánsznak nem vet véget valaki, a bolygó nemsokára darabjaira hullik. Kiszámoltam. Fényes, falánk lángok... minden széthullik, és eltűnik a kiszámíthatatlanság örvényében.

Dors megfogta Hari karját.

– Nyugodj meg. Időben észre fogják venni a bajt.

Hari megrázta a fejét. A hanyatló Birodalom még mindig a rendet jelképezte, ám amit itt talált, az maga volt a káosz.

– Seldon professzor, megtenné nekünk azt a szívességet, hogy találkozik új-reneszánsz mozgalmunk néhány vezetőjével? – Butta Fyrnix megérintette Hari karját, és visszahúzta a díszes fogadócsarnokba. – Annyi minden van, amit szeretnénk elmondani önnek!

Hari nagyot sóhajtott, de bólintott. Ő akart idejönni, hogy megtudja, a többi világot szilárdan alátámasztó szabályzók itt miért vallottak kudarcot. Látni akarta a mozgolódást, érezni a változás szelét, de végül csak szenvedélyesen vitatkozó emberekkel, újszerű művészeti formákkal, különc férfiakkal és nőkkel találkozott, akik belebolondultak valami őrült elképzelésbe.

Újra a hatalmába kerítette a hányinger, ám most nem a nyílt tértől iszonyodott. Ezt az émelygést a zsigeri mélységű, sötét ellenszenv okozta.

Butta Fyrnix tovább csacsogott:

– ...és néhány egészen briliáns elmével, akik kizárólag ön miatt jöttek el ide! Jöjjön, kérem!

Hari segítségkérően a feleségére nézett. Dors elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. Ebből a veszedelemből ő sem tudta kihúzni Harit.

2.

Butta Fyrnix eleinte csak olyan zavaró volt, mint egy apró kavics a cipőjében. Ám a kövecske az idő múltával hegynagy sziklává duzzadt.

– Lehetetlen egy nőszemély! Csip-csip-csipog megállás nélkül! – panaszolta Hari bosszúsan Dorsnak, amikor végül egyedül maradtak. – Kizárólag a pszichohistória miatt jöttem a Sarkra, és nem azért, hogy a birodalmi összeesküvésekkel foglalkozzam. Arra voltam kíváncsi, miért vallottak kudarcot a társadalmi szabályzók; milyen szociális mechanizmus siklott ki, hogy létrejöhetett ez a vad új-reneszánsz.

– Hari, attól tartok, nem tudsz ráérezni az élet trendjeire. Neked a konkrét adatokkal kell foglalkoznod, ez a te világod.

– Ez igaz. De minden, ami itt történik... nyugtalanító! Kíváncsi lennék, hogyan támasztották fel azokat az ősrégi szimulációkat, de ezek nem mutatnak meg semmit, csak a reneszánszuktól zajos utcáikon ráncigálnak megállás nélkül!

– Nekem sem tetszik ez a sok túrázás – bólintott Dors. – Mi lenne, ha közölnéd velük, hogy dolgozni akarsz, magányra vágysz. Az lenne a legjobb, ha ki sem mozdulnánk a szobánkból. Aggódom, Hari. Lehet, hogy valaki követ minket. Csak egy hiperugrásnyira vagyunk a Panucopiától!

– Dolgozzam? A munkához szükségem lenne az irodai gépemben tárolt adatokra. Mi lenne, ha egy direktsugárral...?

– Nem! Nem használhatsz direktsugarat! Lamurk könnyen lenyomozhatná, hol vagy.

– De itt nem állnak rendelkezésemre a számításaim!

– Akkor készítsd el őket újra.

Hari kibámult az ablakon. A kilátás – el kellett ismernie – csodálatos volt: hatalmas, nyújtózó terek, vad növekedés. De egyre több füstoszlop kapaszkodott fel a horizonton. Sarkonia lakóira a lazaság, a nyájasság volt jellemző, de fel lehetett fedezni bennük valami furcsa dühöt is. A laboratóriumokban friss energiák pezsegtek; egymás után születtek az új felfedezések; a levegő megtelt a változás illatával, és... És a káosz bűzével.

Hari előrejelzései elvont, statisztikai alapokon nyugvó számítások voltak. Elszomorította, hogy jóslatai ilyen hamar valóra váltak. Nem tetszett neki a Sark fortyogása – még akkor sem, ha nem egészen értette, mi megy végbe a bolygón.

A Sarkon megjelentek a nagyon gazdag, és a teljesen elszegényedett rétegek. A pompa és a nyomor kontrasztja döbbenetes volt, de ez is hozzátartozott a gyors változások sodralékához. A Heliconon is látott szegényeket, gyermekkorában maga is megtapasztalta, milyen a nyomorúság. A nagyanyja például mindig ragaszkodott hozzá, hogy a kis Hari a kelleténél több számmal nagyobb esőkabátot kapjon.

– Így jobban ki tudja használni – mondogatta.

Az anyja nem szerette, amikor rúglabdát játszott a fiúkkal, mert így túl gyorsan elnyűtte a cipőit.

Itt, a Sarkon – ahogy a Heliconon is – a nincstelenek a peremvidékeken éltek. Néha még a legalapvetőbb dolgokat sem engedhették meg maguknak. A férfiak és asszonyaik órákon át zötykölődtek kordéikon, és bámulták a szamaruk fenekét, amikor be akartak menni a városba, mert nem tellett nekik más járműre, főleg nem üzemanyagra.

Hari családjában voltak néhányan, akik megpróbáltak valahogy kimászni a nyomorból. Egy-két generációval később a gyári munkások összekuporgattak egy kis pénzt, ami elég volt ahhoz, hogy vegyenek valami járművet, meg vezetői engedélyt, és fuvarosok legyenek. Hari nagyon jól emlékezett arra is, hogy felnőtt rokonai "gyűjtögették" a sérüléseket. Pénz hiányában a kificamodott ízületek, a törött végtagok nem kaptak megfelelő ellátást. A rosszul összeforrt csontokba évekkel később is visszatért a fájdalom, és sokszor a betegségek is kiújultak. Egy trantori polgár számára elképzelhetetlen lett volna az ilyesmi.

A lepusztult kalyibákban lakó heliconiak hatalmas, erős és veszélyes mezőgazdasági gépekkel dolgoztak. Ezek mindegyike többe került, mint amennyit Hari családjának bármelyik tagja egész életében keresett. A gőgös, gazdag Birodalom központjától távol élő földművesek élete keserű volt. Amikor valaki meghalt, csak az emlékét hagyta örökül hozzátartozóira – ez pedig sokszor olyan volt, mint az erdőtűzben elpusztult pillangó szárnyának hamvai.

Egy szilárdabb társadalomban másképpen éltek volna. Hari apja a szó szoros értelmében halálra dolgozta magát az egyik gépmonstrummal. Egy évvel korábban teljesen tönkrement, és azért kínlódott, hogy kijjebb evickéljen a nyomorúságból.

Apjával a gazdasági kényszer végzett – meg persze az acél földgyalu, ami rágurult a végletekig kimerült emberre. A távoli, sosem látott piac, és a Birodalom szerkezete gyilkolta meg az öreget. Hari, amikor nagyobb lett, pontosan tudta, hogyan állhat bosszút az apjáért: a bizonytalanságra kellett csapást mérnie, ami a gazdaságot, a piacot, a Birodalmat irányította. Rendet kellett találnia a látszólagos káoszban. Úgy érezte, a pszichohistória lehet az az eszköz, amivel ezt a feladatot végrehajthatja.

Az apja...

– Professzor! – Butta Fyrnix éles hangja zökkentette ki a merengésből.

– Ó, igen, igen... Úgy terveztük, ellátogatunk a város szélére. Sajnos most igazán nem érzem jól magam, és...

– Attól tartok, ezt a kis kirándulást el kell halasztanunk. Támadt egy kis zavargás. Sajnos... Szeretném, ha beszélne a gépagyú mérnökeinkkel. Kifejlesztettek egy új, önállóan működő típust. Azt mondják, ezek a szerkezetek minden irányítás nélkül képesek működni, csak három alaptörvényt kell beléjük táplálni.

Dors képtelen volt leplezni döbbenetét. Kinyitotta a száját, szólni akart, de végül összeszorította a fogát. Hari is megijedt. Butta Fyrnix megállás nélkül ontotta magából a szavakat. Eltársalgott magával az új-reneszánsz pompásságáról, majd felvonta a szemöldökét, és vidáman elmosolyodott.

– Ó, igen! Van egy sokkal örömtelibb hírem is. Egy birodalmi gárda éppen most jelentette be az érkezését.

– Tessék? – kérdezte Dors. – Ki vezeti a katonákat?

– Egy Ragant Divenex nevezetű szektor-tábornok. Éppen az imént beszéltem vele.

– A fenébe! Lamurk csatlósa! – kiáltotta Dors.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Hari, de tudta, teljesen feleslegesen. Dors az imént azért tartott egy kis szünetet, mert belső adatbázisából kikereste Divenex nevét.

Dors bólintott.

– Nos – mondta Butta Fyrnix nyugodtan –, biztos vagyok benne, hogy a tábornok úr örömmel visszaviszi önöket a Trantorra, miután befejezték itteni látogatásukat. Reméljük, ez még odébb van egy kicsit.

– Rólunk nem tett említést a tábornok? – firtatta Dors.

– Csak annyit kérdezett, élvezik-e az itt-tartózkodást.

– Végünk van! – motyogta Hari.

– Egy szektor-tábornok szükség esetén lezárathatja a hipernyilásokat, igaz? – kérdezte Dors a másik nőtől.

– Nos, azt hiszem, igen. – Fyrnix meglepődött.

– Csapdába kerültünk – állapította meg Hari.

Fyrnix szemét tágra nyitotta a döbbenet.

– Ön főminiszter-jelölt, kedves professzor úr. Nem hiszem, hogy tartania kellene...

– Csend! – Dors egy kemény pillantással Fyrnixbe fojtotta a szót. – A legjobb esetben Divenex itt fog tartani minket.

– A legrosszabb esetben pedig valami baleset történik majd velünk – bólogatott Hari.

– Hogy hagyhatnánk el a Sarkot? – kérdezte Dors Fyrnixtől.

– Az igazat megvallva: nem tudom.

– Gondolkozzon!

– Nos – motyogta Fyrnix –, természetesen a mi világunkon is vannak kalózok, akik időnként használják az ivadék-hipernyílásokat, de...

3.

Hari a tanulmányai során felfedezett egy furcsa törvényszerűséget: ha a források adottak, a bürokrácia folyamatos osztódással szaporodik. (Ha az ember megvizsgálta a részleteket, rájöhetett, ez teljesen természetes dolog, ugyanis a vezetők, a managerek mindegyike felvett legalább egy beosztottat.)

Az apparátus nőtt, növekedett, és néha úgy felduzzadt, hogy az adott társadalmi keretek szűkké váltak a számára. Hari arra is rájött, hogy az időkonstans és a társadalom tűrőképességének ismeretében M lehet számítani a bürokrácia nagyságát, valamint azt, hogy ha a növekedés nem marad abba, mikor fog összeomlani a rendszer. Az előrejelzések megrajzolták a bürokrácia által irányított társadalmak lehetséges élettartamának ívét. (Érdekes, hogy a görbe nagyjából ugyanilyen volt, amikor mikrotársadalmak – például: cégek, egyes hivatalok – adatait használta a számításoknál.)

Természetesen a Sarkon állomásozó birodalmi hivatalok is óriásira duzzadtak, és méretüknek köszönhetően nem voltak képesek gyors feladatvégzésre. A formális látogatásra érkező, a Sark naprendszerében tartózkodó Divenex tábornok csak a megfelelő engedélyek birtokában ereszkedhetett le a bolygóra, ezeket pedig a lassú hivataloktól kellett megkapnia. Igaz, felrúghatta volna a játékszabályokat, de ő mégis úgy döntött, a látszat megőrzése érdekében nem alkalmaz erőszakot, inkább vár.

Amikor Hari mindezt előadta, Dors gyorsan levonta a megfelelő következtetéseket.

– Értem. Tehát a hivatalok lassúsága miatt van még néhány napunk.

Hari bólintott. Már szerencsésen túljutott a beszédek megtartásán, részt vett a vitákon, ígéreteket tett, egyezkedett és tárgyalt bizonyos emberekkel, és úgy tűnt, sikerült elérnie azt, amit akart.

– A sarkiak segítenek – mondta. – Már csak egy kérdés maradt: hová menjünk?

– Csavargunk egy kicsit.

A hipernyilásokon túl labirintusok, nem egyszerű alagutak húzódtak. A nagyobb nyílások már évmilliárdok óta ugyanazon a helyen voltak; a száz méternél nagyobb átmérőjű "kapuk" csak nagyon ritkán omlottak össze. A kisebbek viszont sok esetben csupán néhány órán át, a legjobb esetben pár hónapig léteztek. Ezekben a járatokban a falak folyamatosan változtak, így az utasok nem tudhatták pontosan, hol fognak kilyukadni.

A nagyobb nyílások létezésük utolsó szakaszában új, kisebb lyukakat "nemzettek". Ezeket a nyílásparányokat nevezték "ivadéknak". Az ivadékok valójában a téridőben létező, ideiglenes deformációk voltak, és így nem lehetett kiszámítani, mikor bukkannak fel, mikor szűnnek meg.

A Sark közelében hét nagyobb hipernyílás volt. Az egyik "haldoklott". A bolygótól alig egy fényórányira tátongott, és folyamatosan okádta magából az ivadékokat. Ezek némelyike csak emberököl nagyságú volt, de akadtak közöttük pár méter átmérőjűek is.

A haldokló hipernyílás egyik oldalán néhány hónappal korábban megjelent egy méretes ivadék. A közelben állomásozó, a nyílások használata után sápot szedő birodalmiak nem tudtak a létezéséről. (Annak ellenére, hogy a nyílások mindegyike aranybánya volt, gyakran előfordult, hogy az illetékes vámszedők, vagy az adott naprendszer lakói csak akkor fedezték fel az ivadékokat, amikor azok már szubatomikus felhővé válva megsemmisültek.)

Az ivadékok nem léteztek sokáig (megesett, hogy csupán órákig tátongtak a nagyobb nyílás mellett), de a szemfüles kalózok és csempészek, a birodalmiaknak fizetendő nyíláshasználati díjat megtakarítani szándékozó kereskedők így is kihasználták létüket. Ezek a vállalkozások veszélyesek voltak, de jövedelmezőek.

Az ivadékokra leső hajósokat hiperlovasoknak nevezték. A hiperlovasok olyanok voltak, mint a gyerekek, akik élvezve a veszélyt, elengedett kormánnyal kerékpároznak le a hegy lejtőjén. Vállalták a kockázatot, átkeltek az ivadékokon, és rengeteget kerestek, de számukra végig a veszély érzete, a kaland volt a legfontosabb. Bátorság, merészség, vakmerőség – ez volt az életük.

– Ez az ivadék kisebb az átlagnál – mondta egy őszülő hiperlovas nő Harinak és Dorsnak. – Olyan szűk, hogy csak egészen kis hajók férnek át rajta. Ha mindketten utazni akarnak, a hajójukban nem jut hely pilótának.

– Együtt kell maradnunk – mondta Dors eltökélten.

– Akkor maguknak kell vezetniük a hajót.

– De... Nem értünk ehhez – mondta Hari.

– Nem baj. – A nő elvigyorodott. – Szerencsére rövid útjuk lesz, és viszonylag könnyű.

– Mekkora kockázattal jár az átkelés? – kérdezte Dors.

– Nem biztosítási ügynök vagyok, hölgyem!

– Tudnunk kell!

– Nézze, hölgyem! Megtanítjuk maguknak az alapokat, aztán mehetnek. Ebben állapodtunk meg, nem?

– Arra számítottam, pilótát is kapunk...

– Nem megy. Vagy maguk irányítják a gépet, vagy itt maradnak.

4.

A férfi öltözőben, az egyik vizelőkagyló fölött Hari felfedezett egy kis aranytáblát:

Itt könnyített magán Joquan Beunn főpilóta 13,435. Octdent havának 4. napján.

A többi kagyló fölött is hasonló tábla virított. Az egyik szűk helyiségben egy mosógép állt, ami mellett szintén elhelyeztek egy táblácskát:

Itt könnyített magán a 43. pilótaszakasz 13,675. Marlass havának 18. napján.

Pilótahumor...

Hari felkészült az első gyakorló repülésre. A hiperhajósoknak be kellett gyakorolniuk a katapultálás végrehajtását. Természetesen a nyílásokon, főként az ivadékokon való átkelés ettől semmivel sem lett veszélytelenebb. Katapultálni kizárólag a nyílás előtti űrben lehetett, ott, ahol még létezett a gravitáció, és a tér csak egészen enyhén torzult el, mert a pilótaülés alatt elhelyezett kicsi, erős rakéta csak itt működhetett.

A pilótafülke szűk volt, csak kevés teljesen automatikus műszernek jutott benne hely. Ám ami még ennél is rosszabb volt: az ivadékok körül gyakoriak voltak az elektrodinamikus viharok – kék villámok csapkodtak, tornádókhoz hasonló, vörös mágneses örvények kavarogtak –, így az elektronikus berendezések nagy részét használni sem lehetett. Ezeknek az okoknak köszönhetően a legtöbb vészkapcsoló manuális volt.

Amikor a kiképzés során megkapta a katapultálásra felszólító parancsot, Harinak hátra kellett döntenie a fejét, nehogy a saját térdével zúzza össze az állát. Eközben ellenőriznie kellett, nem pörög-e a fülkéje (a pörgés azt jelentette, hogy a nyílás beszippantja a fülkét), korrigálnia kellett a röppályát. A korrigációt egy vörös kar megrántásával tudta elérni. Ha ez nem oldotta meg a problémát, akkor gyors egymásutánban (a "gyors" szó a pilóták esetében azt jelentette, hogy fél másodpercen belül) meg kellett nyomnia két kék gombot. Ha a pörgés lelassult vagy megszűnt, két sárga kapcsoló elkattintásával meg kellett győződni arról, hogy kioldódott az automatikus indítószerkezet. Közben végig egyenes háttal kellett ülnie, kezek a térdek között, és...

...és ez így ment több mint három órán keresztül. A kiképzők úgy gondolták, egy ilyen híres matematikus könnyen meg fogja jegyezni a teendőket, és mindent képes végrehajtani a másodperc töredékei alatt. Hari már az első tíz perc után látta, nincs értelme lerombolni az illúzióikat, és csak bólogatott, hunyorgott, hogy jelezze, figyel, és minden világos a számára. Közben – gyakorlásképpen – megoldott pár differenciálegyenletet. Csak úgy, fejben.

– Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz – mondta Butta Fyrnix az indulási csarnokban.

Harinak el kellett ismernie, a nő jobban viselkedett, mint várta. Fyrnix simára söpörte előttük az utat, és mindent elintézett a birodalmi hivatalok Szürkéivel. Nem mondta, mit kér cserébe; talán a majdani főminisztertől remélt viszonzást. Harit nem zavarta a dolog: az ember sosem lehet olyan szorult helyzetben, hogy ne tehessen néhány ígéretet. Főként akkor, ha az életéről van szó.

– Remélem, tudom majd irányítani a hajót – mondta Hari.

– Én tudom – jegyezte meg Dors.

– A kiképzésük a lehető legjobb volt – mondta Fyrnix. – Az új-reneszánsz egyébként az egyéni tökéletesség elérésére bátorítja híveit, és...

– Igen, lenyűgöző törekvés – szólt közbe Dors. – Ööö... El tudná magyarázni a Kreativitáskreáló programjuk részleteit? Már nagyon sok jót hallottam róla.

Hari a feleségére mosolygott. Hálás volt Dorsnak, hogy elterelte róla Fyrnix figyelmét. Valahogy idegen volt számára az önbizalomnak az a formája, ami a Sarkon mindennapos és elfogadott dolognak számított. Szinte fizikai vágyat érzett, hogy visszaszerezze pszichohistóriai jegyzeteit, és szimulálja a bolygó esetét. Korábbi munkáján végre kellett hajtania néhány finomítást; rövid látogatása során titokban elegendő friss adatot szerzett ehhez, és már alig várta, hogy lássa az eredményeket.

– Remélem, nem tart az ivadéktól, professzor úr – Fyrnix újra hozzá intézte a szavait.

– Hát... meredek lesz.

Egy vékony, ceruzaszerű hajóban kellett repülniük. Úgy beszélték meg, Dors lesz a másodpilóta. Csak közösen tudták kezelni a berendezéseket, egyedül egyiküknek sem ment.

– Azt hiszem, egyszerűen bámulatos, hogy önök ketten milyen bátrak!

– Nem sok választásunk van – mondta Dors. Ez enyhe megfogalmazás volt: ha még egy napot késlekednek, biztosak lehettek volna benne, hogy a tábornok letartóztatja, de legalábbis felügyelet alá helyezi őket.

– Ó, egy ilyen kis ceruzahajóban utazni...! Milyen primitív eszköz!

– Hm. Ideje elindulnunk. – Hari mereven elmosolyodott. Fyrnix egyre jobban az idegeire ment.

– Egyetértek a császárral: az a technika, ami megkülönböztethető a mágiától, nem elég fejlett.

Szóval ezek szerint a császár "saját" megjegyzése már idáig is eljutott... A szállóigék gyorsan terjedtek. Különösen akkor, ha a birodalmi gépezet terjesztette. Hari gyomra már remegett az idegességtől.

– Igen, valahogy így van...

Négy órával később, amikor irdatlan sebességgel közeledtek egy hipernyílásfürt felé, Hari megértette, mire gondolhatott Butta Fyrnix, amikor a császárt idézte.

– Egyszer régen részt vettem egy filozófia szemeszteren – mesélte komoran Dorsnak. – A professzor mondott valamit, amit azt hiszem, soha sem fogok elfelejteni. "A létezéssel kapcsolatos elméletek elhalványulnak a létezés ténye mögött." Ez tényleg így van.

– Nulla-hat-kilenc-öt a sebességünk – mordult rá Dors. – Nem hiszem, hogy éppen most kellene ezt megbeszélnünk. Hagyd a kiselőadást máskorra.

– Az egyetlen "kis" dolog, ami itt van, ez az ivadéknyílás...

Az ivadék folyamatosan vibráló és változó nyílás volt. Egy nagyobb hipernyílás körül keringett; messziről csak egy egészen apró fénypöttynek látszott.

A fő hipernyílás körül birodalmi cirkálók őrködtek. Az ivadékokkal nem foglalkoztak, azokra a csempészhajókra lestek, amik a fő nyíláson próbáltak engedély nélkül keresztülsuhanni.

Hari számára nem volt új a hiperugrás, de eddig minden alkalommal nagy, tíz méternél is nagyobb átmérőjű nyílásokon haladt keresztül. Az ilyen lyukak szája köré állomásokat építettek, innen irányították a kétirányú forgalmat.

A legnagyobb nyílás körül most is ott fénylett egy ilyen állomás; az ivadék – a főútvonalaktól távol eső, tumorszerű kis kinövés – egészen aprónak és sötétnek tűnt mellette. Ráadásul bármelyik pillanatban eltűnhetett. Pereme úgy vibrált, úgy remegett, mintha a halandóság jelképe lenne. Halálszimbólum... Talán mi is itt fejezzük be az életünket, gondolta Hari.

– Nullvektor, közelítünk – jelentette.

– Konvergens aszimptómák ellenőrizve – felelte Dors.

Mintha még mindig a gyakorlaton lennének.

Az ivadék egyre közeledett. Pezsgő, fortyogó gömbnek látszott. A széle narancsszínű és bíborvörös volt, a fekete középpont körüli anyag neonragyogással világított. Hari vágyat érzett arra, hogy kitérjen, elmeneküljön a hihetetlenül szűk torok közeléből.

Dors adatokat kiáltott. A komputerek elvégezték a számításokat, beigazították a vektorokat. Hari elkattintott néhány kapcsolót, megnyomott pár gombot. Az sem segített sokat, hogy ismerte a hiperugrás fizikáját. Valódi veszély csak az ivadék peremén fenyegetett, ahol a hatalmas, ellentétes irányú nyomások atomokra szaggatták volna őket. Ahhoz, hogy épségben kikerüljenek a lyukból, először telibe kellett találniuk a közepét.

A hajtóművek vadul rázták a hajót. Az ivadék kvantumtűzzel keretezett, fekete gömbbé változott, és egyre növekedett.

Hari rádöbbent, milyen törékeny a ceruzahajó. Alig két méter átmérőjű, burka vékony, a fedélzetén csak a legfontosabb biztonsági berendezéseknek jutott hely. A hátsó ülésen kuporgó Dors egyfolytában adatokat kántált, és Hari rendre ellenőrizte mindet, de egy idő után ez a tevékenység automatikussá vált, és tudata előterét szinte teljesen elfoglalta a félelem.

Ugyanaz a zsigerszaggató érzés volt, ami Sarkonia utcáin csapott le rá. Nem lehetett volna klausztrofóbiának nevezni; inkább zavarodottságtól sűrű kétkedésmocsár volt, aminek áramlatai magukkal ragadták, a nyakát szorongatták.

– Null-hét-hármon belül a vektorok egymásba futnak – jelentette Dors. A hangja, akár a csodabalzsam, csillapítóan hatott Harira, aki nagy nehezen legyőzte a pánikot.

Száguldva közeledtek az űr egy másik régiója felé, és közben fogalmuk sem volt arról, mi vár rájuk, amikor kibukkannak a normál térbe. Rikoltások. Az utolsó pillanatban végrehajtott korrekciók. Gyors kapcsolás, azután...

villám tekeredett rájuk, kígyóként, kék és arany színekkel

...rázkódás. Átjutottak az ivadék másik végére – körülbelül tizenötezer fényévnyire voltak a Sarktól.

– Annak a vén professzornak – nyögte Hari – átkozottul igaza volt. Dors felsóhajtott. Benne is oldódni kezdett a stressz.

– A létezéssel kapcsolatos elméletek elhalványulnak a létezés ténye mögött? Igen, szerelmem. Élni sokszor nehezebb, mint szavakat találni az élet leírására.

5.

Egy sárgászöld nap fogadta őket, meg egy birodalmi járőrhajó.

Felgyorsítottak. Kitértek a cirkáló elől, és belemerültek a sárgászöld nap rendszerében tátongó hatalmas hipernyfiás felé tartó hajótömegbe. A nyílás előtti forgalomirányító állomás komputerei tiltakozás nélkül elfogadták Hari birodalmi kódját.

A második ugrás csupán három percig tartott. Egy halvány vörös törpe közelében pattantak ki a normál űrbe.

Mire sor került a negyedik ugrásra, már rutinszerűen végezték a feladatokat. A császári udvartartás kódjával járkáltak, így mindenütt elterelhették magukról a gyanú árnyékát.

Menekültek. Ez ebben az esetben azt jelentette, hogy minden hipernyíláson át kellett vágniuk, ami az útjukba került. Gyanították, Lamurk emberei még mindig a nyomukban vannak.

Hari természetesen ismerte a lyukakra vonatkozó adatokat: a galaktikus korongon több milliárd hipernyílás létezett. Egy átlagos birodalmi zóna ötven fényév átmérőjű volt, de a hipernyílások mégis lerövidítették a távolságokat. Akadt persze néhány olyan bolygó is, amelynek a közvetlen közelében nem nyílt hipertorok. Ezek elszigetelődtek a többi világtól. A Birodalom csupán egy elérhetetlen álom, az egzotikus termékek és a furcsa elméletek forrása volt a számukra. Ezeket a bolygókat hipertéri hajók látták el, amelyek a hipemyílásokon keresztül a közelükbe jutottak, és a normál űrben folytatták útjukat. Egy-egy ilyen utazás sokszor évtizedekig tartott.

Szerencsére aránylag kevés ennyire izolált világ, naprendszer létezett. A hipernyílások mintegy hálózatot alkotva összekötötték a lakható, lakott bolygókat, és néhány egyelőre lakhatatlan rendszert. Valami rejtélyes oknál fogva a kincsekben gazdag, vagy sűrűn lakott világok környékén sokkal nagyobbak voltak a nyílások, mint máshol. Lehet, hogy ez a véletlen műve volt csupán? Vagy esetleg egy néhai, már letűnt civilizáció hagyatékának lehetett tekinteni ezeket a hegyvonulat nagyságú hipernyílás-fürtöket? Nem, ezekhez a járatokhoz nem lehetett köze semmiféle idegen kultúrának, hiszen a galaxis ifjúkorában jöttek létre, abban az időben, amikor a tágulás következtében a most már távoli vidékek még igencsak közel voltak egymáshoz.

Hari és Dors ráérzett az utazás ritmusára: végrehajtani az ugrást, az aktuális helyen kapcsolatot létesíteni a cirkálókkal, beállni a sorba a következő hipernyílás előtt. A birodalmi őrszemek senkit sem tartóztathattak fel, aki az övékhez hasonló, magas prioritású kóddal rendelkezett, így a lebukás szempontjából az azonosítás pillanatai voltak a legkritikusabbak. Dors szerencsére hamar belejött ebbe is. Könnyedén átküldte a nyílásmester komputereknek az adathalmazokat, megkapta az engedélyt, és máris besorolhattak a többi hajó mögé, hogy végrehajtsák a következő ugrást.

A hipernyílások egyszerre csak egy irányból fogadhattak be magukba hajókat, amelyek nagy sebességgel suhantak végig a járatokon. Az a néhány kísérleti repülés, amelynek során kipróbálták a szimultán kétirányú közlekedést, katasztrófával végződött. Nem számított, hogy a mérnökök milyen pontos számításokat végeztek, a járatokban az anyag egyszerre csak egy irányba tudott áramlani.

A nyílás két oldala "informálta" a másikat arról, hogy éppen bekapott-e valamit, és ha igen, akkor mit. Ha a nyílás mindkét oldalán belépett egy-egy hajó, akkor mindkét száj elküldte a másiknak az információt, ami a fizikusok szerint egyfajta rezgéshullám volt. A hullámok sebessége a hajók sebességétől függött. Amikor a járatban az ellentétes irányú rezgések összetalálkoztak, a torok összeszűkült, eldeformálódott. Ha egyszerre csak egy hajó ért egy ilyen kanyarhoz, pontos számításokkal, és a szerencse segítségével el lehetett kerülni a katasztrófát. Ám ha a két hajó éppen a kanyarban találkozott össze... Bummm!

A probléma nem pusztán technikai jellegű volt; a megoldást az jelentette volna, ha sikerül megváltoztatni a kvantummechanika törvényeit – erre pedig természetesen nem kerülhetett sor. Kialakult azonban a biztonsági berendezések, szabályzók és törvények bonyolult rendszere, létrejött egy egész hivatali apparátus (aminek ezúttal volt célja és haszna is), és irányítottá vált a hipernyílásokon átfolyó közlekedés.

Hari merengve figyelte a napok, a bolygók tündöklését a végtelen feketeségben. A ragyogás mögött mindig sötétség ólálkodik...

A hiperugrásokat tehát muszáj volt szabályozni, és ha már úgyis kialakultak körülöttük a hivatalok, az utazókról könnyen le lehetett szedni a sápot. A fizikai törvények így hatottak a gazdaság változására. A startvilág és a célvilág között megtett "n" számú ugrás mindegyike költséget jelentett, ami természetszerűleg megmutatkozott a szállítmány árában. A legfontosabb piacvilágok körül lévő hipernyílások birtoklása hatalmas profitot hozott. A kereskedelmi útvonalak kontrollálásáért az egyes csoportok harcot vívtak egymással. A szakadatlan, és végtelennek ígérkező háborúk természetesen hatást gyakoroltak a gazdaságra, a politikára és a "történelmi evolúcióra" is: a nyílásfürtöket birtokló királyságok megszilárdultak és virágzásnak indultak, míg a kirekesztettek elszigetelődtek és hanyatlani kezdtek.

Akadtak olyan csoportok, királyságok is, amelyek, miután megkaparintottak maguknak néhány hipernyílást, a lehető leghamarabb, a lehető legnagyobb hasznot akarták kipréselni "aranybányájukból". Egy idő után ez vagy a forgalom optimális szintjének fenntartását tette lehetetlenné, vagy elégedetlenné változtatta az embereket.

Hariék a tizenhetedik ugrás végrehajtása után találkoztak egy ilyen kizsákmányoló rendszerrel.

6.

– Kitérés, vektorok megadva! – érkezett a parancs a forgalmat irányító cirkálóról. Nem tehettek mást, engedelmeskedniük kellett. A cirkáló már akkor lecsapott rájuk, amikor kiemelkedtek a közepes nagyságú nyílásból.

– Átbukkanási adó! – jelentette be egy géphang. – Az Obejeeon-rendszerben minden olyan jármű köteles megfizetni, amely... – Egy sor szakszó következett.

– Fizessük ki – mondta Hari a belső kommunikátoron keresztül Dorsnak.

– Aha. Ha megtesszük, olyan nyomot hagyunk magunk után, amit Lamurk könnyen megtalálhat.

– Mi mást tehetnénk?

– A magánszámlámat fogom használni.

– Egy ilyen adó megfizetéséhez? Teljesen tönkremész!

– Ez lesz a legbiztonságosabb.

Hari elgondolkodott. A ceruzahajó közben belebegett a cirkáló mágneses fogókarjai közé. A hipernyílás, amiből kibukkantak, egy magas szinten iparosított világ közelében volt. A bolygó kontinensein és tengereinek felszínén szürke városok terpeszkedtek.

A Birodalom világait alapvetően két csoportra lehetett osztani: természetes és beépített. A Helicon természetes farmvilág volt. Társadalma – a régi uralkodó családoknak köszönhetően – szilárd, gazdasága stabil. Az Obejeeon a beépített világok közé tartozott. Lakosai mesterséges körülmények között, tömegben, állandó embermelegben éltek. (Ha versenyt rendeztek volna az ilyen típusú világok között, egyértelműen a Trantor viszi el a pálmát.)

Hari mindig furcsának találta, hogy az emberiség két, egymástól ennyire eltérő csoportra szakadt. Most, a pánzkaland után már tisztán látta ennek okait.

A pánzok a nyílt, természetes környezetet szerették, de közben létrehozták törzsi szervezetüket is. A rusztikus világokon élő emberekben a természet iránti vonzódás volt erősebb, míg a mesterséges, klausztrofóbikus, de közben biztonságot nyújtó körülményeket előnyben részesítők olyan társadalomban éltek, amely ugyanabból a pszichodinamikus magból nőtt ki, mint a pánzok törzsi rendszere.

Hari a zsigereiben érezte a pánzok és az emberek közötti összefüggéseket. Most végre lehetősége nyílt rá, hogy elvégezze a pszichohistóriai egyenletek szükséges árnyékolását, beléjük építse a nüanszokat. Tudta, így sokkal életszerűbb lesz az elmélete, ami eddig száraz absztrakciók tömege volt csupán.

– Lefizettem őket – mondta Dors a kommunikátorba. – Könnyen ment. Micsoda korrupció!

– Hm? Igen, megdöbbentő.

Lehet, hogy kezd cinikussá válni? Hari meg akart fordulni, hogy Dors szemébe nézzen, ám a hely túl szűk volt.

– Menjünk tovább.

– Hová?

– A... – Harinak fogalma sem volt róla, merre vegyék az irányt.

– Azt hiszem, mostanra leráztuk az üldözőinket. – Dors hangja kemény volt. Hari már régen megtanulta, ezzel fejezi ki idegességét.

– Szeretném újra látni a Helicont.

– Számíthatnak rá, hogy felbukkansz ott.

Hari csalódott volt. Csak mostanában jött rá, milyen fontosak a számára a gyermekkori évek, az élmények. A Trantoron ez nem tűnt fel neki. Lehet, hogy a császárváros kiszárította belőle az érzéseket?

– Akkor... Hová?

– Kihasználom a lehetőséget, és kapcsolatba lépek néhány barátunkkal – mondta Dors. – Lehet, hogy mégis vissza tudunk térni a Trantorra... Bár az biztos, hogy óvatosan kell megközelítenünk.

– A Trantorra? Lamurk...

– Erre a húzásra ő sem számíthat.

– Hm. Nem rossz ötlet! Nézzük, mi sül ki belőle!

7.

Szédítő volt a parányi tárgyba zártan körbeugrándozni a galaxist. Ugrottak. Kitértek. Újra ugrottak. Dors néhány állomáson, pár naprendszerben megvesztegette a tisztviselőket. Az összegeket a magánszámláikról utaltatta át, de volt, hogy a ceruzahajó birodalmi kódjára számláztatta a költségeket.

– Sokat költesz – jegyezte meg Hari. – Miből fogjuk ezt mind kifizetni? – A halottaknak nem kell aggódniuk az adósságok miatt – felelte Dors.

– Te mindig mindent olyan egyszerűen látsz!

– Most nincs idő a te körülményességedre.

A következő ugrás után egy agyonkínzott bolygó mellett jelentek meg a normál űrben. A hipernyíláson látszott, már nem sokáig marad ép.

– Szerinted meddig bírja még? – kérdezte Hari.

– Biztos megmentik. Képzeld el, micsoda káosz lenne ebben a rendszerben, ha a nyílás hirtelen forró plazmává változna, és egyszerűen eltűnne!

A hipernyílásokat már a Birodalom előtti korokban felfedezték, de csak jóval később kezdték használni. Miután a hiperugrások végrehajtásához szükséges fizikai ismeretek közkinccsé váltak, a hajók bejárták a galaxist. A felderítők energiaköltsége a töredéke volt annak, amit korábban a nagy bárkák működtetésére fordítottak, és a veszélyességi szint is csökkent.

Hari elgondolkodott. Mi lenne, ha a hanyatló Birodalom elvesztené a hipernyílásokat? Ha használhatatlanná válnának a karcsú hajók, a kígyószerű cirkálók; ha újra a lomha hipertéri behemótokat kellene használni?

A következő célállomás kísérteties, fekete ürességben úszott. A rendszer a galaxis síkjától távol, halvány vörös törpék fölött helyezkedett el. Harinak eszébe jutott az érme, amit nem is oly régen vizsgálgatott. Akkor azon gondolkozott, hogy egyetlen pötty egy olyan óriási területet jelképez, mint egy több fényév széles zóna. A modellt nézve a galaxis felfogható volt, itt kint azonban, ahol az anyag és az idő járt állandó körtáncot, egyszerűen értelmüket vesztették az emberi mércék.

– Elbűvölő! – suttogta Dors.

– Látod az Andromédát? Mintha egészen közel lenne.

A kettős spirál most fölöttük lebegett. Porvonalait azúrkék, karmazsinvörös és smaragdzöld csillagok keretezték. A hipernyílás, amin érkeztek, öt ivadékot nevelgetett maga mellett. Ezek közül három fekete gömb volt; peremükkel éles fényt szórva egymás közelében keringtek. A két távolabbi nyílás négyszögletes volt. Hari tudta, ezek a formák egészen ritkák, ő maga még sosem látott hasonlót.

– Odamegyünk. – Dors egy iránylézerrel a kisebbik négyzet alakú nyílásra mutatott.

Araszolva közelítették meg a nyílás előtt lebegő állomást. Az építmény automatikus volt, a gépek ügyet sem vetettek rájuk.

– Szoros lesz – mondta Hari idegesen.

– Fél kézzel megcsinálom!

Hari, hogy elterelje gondolatait a repülésről, az Andromédára nézett, de gondolatai egyre a szűk nyílás körül keringtek. Az ilyen járatokat a csempészeken és a kalózokon kívül csak a felfedezők használták, akik galaktikus tájékozódási pontokat kerestek. Az egyik leghíresebb ilyen kalandor Steffeno volt. Miután átkelt egy pöttynél alig nagyobb hipernyíláson, az M87-es galaxisban tért vissza a normál űrbe, mégpedig egy fekete lyuk kellős közepén. Körbenézett, de nem időzött sokáig, menten visszafordult. Okosan tette: alighogy visszatért, a parányi nyílás sugárzó szilánkokra fröccsent. Senki sem tudta megmagyarázni, miért. A hipernyílásokban volt valami rejtély, és amíg ezt nem sikerült megfejteni, senkinek sem nagyon akaródzott extragalaktikus utazásokat tenni.

A négyzet alakú lyukon át egy állomáshoz jutottak. A közelben bolygók keringtek. Az egyik furcsán ismerősnek tűnt Hari számára. Rájött, a Panucopiára hasonlít.

Eszébe jutott, hogy a legtöbb lakható világon a gyarmatosítók algaszőnyegeket találtak, amelyek azonban sosem fejlődtek tovább.

– Vajon miért nem találkoztunk értelmes idegenekkel? – tűnődött félhangosan, míg Dors az állomás Szürkéivel bajlódott.

– Évmilliárdokig tart, míg az egysejtűekből többsejtű lények lesznek – mondta Dors, miután befejezte az alkudozást. – Ez az általánosan elfogadott álláspont. Mi, vagyis az emberek egy gyorsabban fejlődő bioszférából származunk.

– Lehetséges... Tehát egy gyorsan fejlődő bioszféra volt az őshazánk. Egy olyan bolygó, aminek legalább egy holdja volt.

– Ezt honnan tudod?

– Az emberi élet ismétlődő ciklusai erre engednek következtetni. Itt van például a nők menstruációja. Nem olyan, mint a pánz nőstényeké. Minket gondosan megtervezett az evolúció. Amellett szerencsénk is volt. Nagyon sok olyan ok van, ami elpusztíthat egy fejlődésnek indult életformát: megváltozik a bolygó orbitális pályája, aminek következtében megfagynak a tengerek, vagy elolvadnak a jéghegyek; aszteroidák csapódnak be a felszínbe... bamm, bamm, bamm! – Hari háromszor keményen a ceruzahajó oldalára vágott. – Az atmoszféra tönkremegy. Melegházhatás. Fagyott világok.

– Értem.

– Az emberek szívósak. És okosabbak mindenki másnál. Mi itt vagyunk, más lények viszont valószínűleg nem bírták ki a megpróbáltatásokat, és így nincsenek itt.

– Ezt honnan tudod?

– Ezt mindenki tudja, amióta a szocioteorista Kampfbel...

– Igen, igen, igazad van – vágott közbe Dors.

Volt valami a hangjában, ami elbizonytalanította Harit. Meg akarta kérdezni, mi a gond; nem szívesen mondott le egy jó vitáról, de közben belecsúsztak a kocka alakú nyílásba, és...

...kipattantak egy fekete lyuk fölött.

Hari a hatalmas, vad skarlátvörös és élénk bíborszínnel ragyogó energiaarató korongokra nézett. A Birodalom mágnesmező-fejlesztőket helyezett el a fekete lyuk körül, amelyek magukhoz szívták az intersztelláris porfelhőket. Ciklonok suhantak szűkölve a gyűjtőgyűrűbe. A hatalmas szerkezet kiszűrte a csillagközi törmelékből a sugárzást, csapdába ejtette a nyers fotonenergiát, amely beleáramlott a közeli hipernyílások bendőjébe, hogy onnan azután átsugározzon a távoli rendszerekbe, olyan helyekre, ahol energiára volt szükség a bolygóformázáshoz, a holdbányászathoz, a világteremtéshez.

Ám ez a látvány sem feledtette Harival felesége furcsa hangsúlyát. Dors tudott valamit, amit ő nem!

Hari tovább gondolkodott.

A természet... Néhány filozófus szerint akkor volt az igazi, mielőtt az ember megérintette. Az emberiség léte nem szerepelt a természet eredeti terveiben, és az ember is csak akkor vett tudomást róla, amikor már megsérült s halódott. Az ember a puszta jelenlétével valami mássá változtatta a természetet.

És a változás, amit az ember okozott, sokszor visszafordíthatatlannak bizonyult. Ott volt például az az Arcadia nevű bolygó: nehezen megközelíthető hely volt, a legközelebbi hipernyílás tőle jó fél fényévnyi távolságban tátongott. Nem is csoda, hogy a lakói kivándoroltak róla. Amikor elnéptelenedett, az akkori császár – az eset olyan régen történt, hogy már az uralkodó nevét sem őrizte meg az emlékezet – elrendelte, hogy a bolygó erdőit és mezőit érintetlenül kell hagyni, hogy a természet visszahódíthassa jussát. Vagy tízezer évvel később megvizsgálták az Arcadiát. A jelentések szerint az erdők nem regenerálódtak. Egy tanulmány rávilágított ennek okaira: az emberek korábban elfojtották a bolygó belső tüzelt, saját ízlésüknek megfelelően megváltoztatták az időjárását, kiirtották az eredeti erdőket, csak néhány helyen hagyták meg a növényzetet.

Igen, az ember nem mindig érti meg az őt körülvevő világot, s így sokszor kárt okoz benne. Hari eltűnődött. Lehet, hogy ez is olyan tényező, amit figyelembe kell vennie a pszichohistóriában?

Arról viszont nem az ember tehetett, hogy a galaxisban a jelek szerint nem alakult ki más értelmes életforma. Pedig olyan sok termékeny bolygó volt... Vajon miért csak az ember emelkedett fel az intelligencia magasságaiba? És tényleg ő volt az egyetlen gondolkodó lény?

Hari, ahogy a végtelennek tetsző galaxisra meresztette a szemét, ezt valahogy nem tudta elhinni.

De ha nem így van, akkor hogyan?

8.

A Birodalom huszonötmillió világának mindegyikén átlagosan négymilliárd ember élt. A Trantoron negyvenmilliárd. A galaxis központjától csak ezer fényévnyi távolság választotta el. Naprendszerében tizenhét hipernyílás helyezkedett el – ez példa nélküli volt az egész Birodalomban. Időnként a tizenhét nyílás mindegyike ivadékokat hozott létre maga körül.

Egy ilyen ivadéklyuk volt Dors célpontja. Ám ahhoz, hogy eljussanak ide, olyan helyeken kellett végigrepülniük, ahol előttük még nem sokan jártak.

– A galaktikus központ veszélyes hely – figyelmeztette Dors. Egy kis, kopár bányabolygó fölött repültek; egy hipernyiláshoz közeledve. – De nem kerülhetjük el.

– Engem a Trantor jobban aggaszt, mert... – Az ugrás félbevágta Hari mondatát. Azután a látvány némította el.

A fényszálak olyan hatalmasak voltak, hogy az emberi szem nem is tudta befogni őket. Fényes folyosók, ködös járatok, tíz fényévnél is hosszabb ívek csatlakoztak a fehér, forró maghoz, amiben az anyag szédítő örvényekben habzott, fortyogott, gőzölgött.

– A fekete lyuk másik oldala – ámuldozott Hari.

A kis fekete lyuk, amit alig egy órával korábban, fényévekkel távolabb láttak, ezen az oldalon csapdába ejtette és felfalta a közelébe kerülő sztelláris testeket. A belőle kicsapó sugárnyalábok a végtelenbe nyúltak. Hari polarizálta a hajó falait, hogy a látvány különböző frekvenciái is elé táruljanak. A pusztuló anyag forró volt és pulzált, de a műszerek letapogatták a sugarakat, amelyek ember által fel sem fogható bonyolultságú labirintust alkottak.

– Nagy a részecskeáramlás sebessége – közölte Dors idegesen. – És egyre növekszik.

– Hol a hipernyílásunk?

– Nem tudom meghatározni a vektort... Aha! Ott van!

Gyorsítás. Hari az ülésbe préselődött. Dors egy piramis alakú hipernyílás felé kormányozta a hajót. Ez a formáció még ritkább volt, mint a négyzetes, ám Harinak nem volt ideje csodálkozni, jobban szemügyre venni. Belemerültek a nyílásba, és minden eltűnt körülöttük.

A Trantor szürke-barna pöttyös arca fölött bukkantak ki a normál űrbe. A gyárakkal, lakóházakkal befedett bolygófelszínt szinte teljesen eltakarták az orbitális pályán keringő szatellitek. Az ivadéknyílás, amin keresztül megérkeztek, sisteregve világított a hátuk mögött. Dors az egyik állomás felé kormányozta a hajót. Hari nem szólt; nem akarta megzavarni lázasan dolgozó feleségét. A ceruzahajó bebújt az állomás alatti dokkolónyiláson. Zárak sóhajtottak. Hari fülében fájdalmasan pattogott valami.

Nem sokkal később kiszálltak. Karjukat, lábukat elzsibbasztotta a hosszú utazás. Null-gravitációban lebegtek az ajtó felé. Dors haladt elöl. Csendre intette férjét. Amikor a zsilipkamrában kiegyenlítődött a nyomás, Dors levetette a ruháját. Ujját meztelen bal melle alá nyomta, és megnyomott egy láthatatlan kapcsolót. A mell alatti rekesz kinyílt. Dors kivett belőle egy apró hengert. Fegyver lenne? Hari nem merte hangosan feltenni a kérdést. Dors visszabújt a ruhájába. A következő pillanatban szétíriszelődött a kamra túlsó kapuja.

A folyósón birodalmi katonák álltak.

Hari a falhoz lapult, és már fordult, hogy visszarohanjon a ceruzahajóhoz. Nem akarta, hogy letartóztassák, de a helyzet reménytelennek látszott.

A katonák zord határozottsággal emelték fel fegyvereiket. Dors a férje elé állt, ,és elhajította a hengert.

A lökéshullám a falhoz csapta Harit. Füle bedugult. A katonák, az egész szakasz... cafatfelhővé változott.

– Mi...?

– Irányított robbanás – felelte Dors. – Mozgás!

Hari el sem tudta képzelni, hogy lehet egy ilyen erős robbanást egy bizonyos helyre koncentrálni, ám nem volt ideje ezen töprengeni. Elszáguldottak az embermassza mellett.

A folyosó végén kinyílt egy másik ajtó. Egy barna munkásruhát viselő férfi lépett ki rajta. Középtermetű volt, fegyvertelen. Hari figyelmeztetően felkiáltott. Dors úgy tett, mintha nem hallaná. Hari megállt, és fordulni készült.

– Ne mozogjon! – kiáltott rá a férfi.

Hari megdermedt. A férfi felemelte a kezét, és lőtt. Ezüstszínű sugár száguldott el Hari mellett.

Megfordult. Az egyik katonát életben hagyta a robbanás, és amikor magához tért, a fegyvere után nyúlt. Az ezüstszínű sugár átfúrta a karját. A katona felsikoltott, és elejtette a fegyvert.

– Jöjjön – mondta a barna ruhás férfi. – Biztosítottam maguknak az utat. Dors engedelmesen követte az idegent. Hari értetlenül futott utánuk.

– A lehető legjobbkor tért vissza – üdvözölte a barna ruhás.

– Ki maga? – kérdezte Hari.

A férfi elmosolyodott.

– Ó, igen, megváltoztattam a külsőmet. Nem is csoda, hogy nem ismeri fel régi barátját, R. Daneelt.

Randevú

R. Daneel kifejezéstelen tekintettel, összeroskadva bámult Dorsra.

– Meg kell védenünk Harit Lamurktól – mondta Dors. – Talán újra színre léphetnél, és mellé állhatnál. Latba vethetnéd egykori, főminiszteri tekintélyedet, és támogathatnád...

– Nem jelenhetek meg újra Eto Demerzelként. Nem bújhatok bele egy hajdanán híres és fontos ember bőrébe. Ez megakadályozna a többi munkám elvégzésében.

– De muszáj, hogy legyen valaki Hari mellett!

– Egyébként Demerzelként már nem lenne hatalmam. Én történelemmé váltam. Lamurk ügyet sem vetne rám, mert nem állnak parancsra váró légiók a hátam mögött.

– De muszáj megtenned – erősködött Dors.

– Beépítek még néhány hozzánk hasonlót Lamurk környezetébe.

– Ezzel már elkéstél!

Daneel aktiválta a mimikáját vezérlő programot, és elmosolyodott.

– Néhány társunkat már évekkel ezelőtt elhelyeztem... khm... bizonyos helyeken. Nemsokára megfelelő pozícióba kerülnek.

– Te... használsz minket?

– Kénytelen vagyok. Különben jól gondolod, valóban kevesen vagyunk.

– Segítségre van szükségem Hari védelméhez.

– Rendben van. – Daneel a hóna alatti rekeszből elővett egy vaskos lemezt. – Ezzel azonosíthatod Lamurk ügynökeit.

Dors kétkedően nézett a másik robotra.

– Hogyan? Ez a szerkezet olyan, mint egy vegyszaglászó.

– Nekem is megvannak az ügynökeim. Meg tudják jelölni Lamurk embereit. Ez a lapocska észleli a rájuk ragasztott címkéket, vagyis a belőlük érkező jelzéseket.

– Lamurk specialistái nem fogják kiszúrni?

– A szerkezet működési elve már hatezer éve feledésbe merült. Helyezd fel a jobb karodra, a hatos számú pontra, és csatlakoztasd a kettes meg az ötös érzékelődhöz.

– Hogyan fogom...?

– A specifikáció és a használati utasítás a kapcsolás után a memóriádba fog áramlani.

Dors a karjára installálta a szerkezetet. Daneel figyelte minden mozdulatát. Hallgatott, de tőle ez is természetes volt – Olivaw egyetlen felesleges mozdulatot sem tett, egyetlen hiábavaló szót sem mondott soha. Dors kialakította a kapcsolásokat, és felsóhajtott.

– Hari nagyon érdeklődik a szökött szimulációk iránt.

– Azt teszi, amit a pszichohistória érdekében tennie kell.

– Aztán itt van ez a gépagyú-probléma is. Biztosan ismered.

– A kulturális újjászületés idején minden bizonnyal eltűnnek a szimulációk elleni tabuk – nyugtatta meg Daneel.

– És a gépagyúak?

– Ha túl fejletté válnak, destabilizáló hatásuk lesz. Nem alkothatunk meg egy új robotgenerációt, és nem fedezhetjük fel újra a pozitronikus processzort.

– A történelmi feljegyzésekben bizonyos jelek arra utalnak, hogy ez már korábban is megtörtént.

– Kiváló tudós vagy.

– Csak néhány nyomot találtam, de gyanítom...

– Nem kell gyanítanod. Igazad van. Nem tudtam eltüntetni minden adatfoszlányt.

– Te ástad el az ilyen eseményekre vonatkozó adatokat?

– Igen. Ezeket, és még sok mást is.

– Miért? Történészként...

– Ezt kellett tennem. Az emberiség javát az szolgálja a legjobban, ha a Birodalom stabil. Gépagyúak, szimek... ezek mindig az olyan fogalmakhoz, mozgalmakhoz kapcsolódnak, mint most ez az "új-reneszánsz". Felszítják a tüzet.

– Mit kellene csinálni?

– Nem tudom. A helyzet olyanná vált, hogy képtelen vagyok megjósolni a jövőt. Dors a homlokát ráncolta.

– Te tudsz jósolni?

– A Birodalom első évezredében a hozzánk hasonlók kidolgozták azt az egyszerű kis elméletet, amiről már beszéltem. Hasznos, de elnagyolt dolog volt. Ennek alapján sejtettem, hogy a sarki "reneszánsz" és az ezzel kapcsolatos felfordulás mellékhatásaként felbukkannak ezek a szimulációk.

– Ezt Hari is tudja?

– Hari pszichohistóriája bonyolultabb, mint a mi modelljeink voltak. Sajnos neki nem áll rendelkezésére néhány létfontosságú történelmi adat. Amikor majd ezek is a birtokába kerülnek, képes lesz pontosan előrejelezni a Birodalom devolúcióját.

– Nem azt akartad mondani, hogy "evolúció", igaz?

– Igen. Devolúció – hanyatlás. Ez az egyik fő oka annak, hogy ennyi erőt áldozunk Hari segítésére.

– Rajta áll vagy bukik minden.

– Igen. Mit gondolsz, ha nem így lenne, kirendeltelek volna mellé?

– Az számít, hogy szerelmes lettem belé?

– Nem. Csak segített.

– Nekem? Vagy neki?

Daneel elmosolyodott.

– Remélem, mindkettőtöknek. De főként nekem.

VIII – Örökérvényű egyenletek

A PSZICHOHISTÓRIA ÁLTALÁNOS ELMÉLETE

8/a rész: Matematikai aspektusok – ... a krízis mélyülésével a szisztematikus tanulási visszacsatolások nem működnek tovább. A rendszer kibillen a kerékvágásból. Az ilyen kibillenések, különösen ha diffuzívak, alapvető rendszer-átszervezést igényelnek. Ezt nevezzük "makro döntési fázisnak", aminek során a visszacsatolásoknak friss kapcsolatokat kell találniuk az n-dimenziós térben.

...termodinamikai kifejezésekkel minden vizualizációt meg lehet érteni. Ebben az esetben a kifejezések nem a gázok, vagy egyéb anyagok részecskéire vonatkoznak, hanem a társadalmi makrocsoportokra, amelyek – a részecskékhez hasonlóan – "összeütköznek" más, hasonló makrocsoportokkal. Az ilyen összeütközések eredménye: emberi törmelék...

ENCYCLOPEDIA GALACTICA

1.

Hari Seldon a liftben állt, és gondolkodott.

Az ajtó kinyílt.

– Lefelé, vagy felfelé? – kérdezte az emeleten várakozó nő.

– Igen – válaszolt Hari szórakozottan, és csak akkor jött rá hogy valami butaságot mondott, amikor a nő értetlen szemekkel bámult rá.

Az ajtó becsukódott. Hari csak ekkor fogta fel a kérdés értelmét.

Besétált az irodájába. Még körbe sem nézhetett, le sem ülhetett, amikor a levegőben megjelent Cleon hologramja. A császár nem várta meg, hogy bekapcsolja holofonja filterarc funkcióját.

– Ó, el sem hiszi, milyen boldog voltam, amikor megtudtam, hogy visszatért a vakációjáról! – dörögte Cleon.

– Köszönöm, felség.

Mit akarhat? Hari úgy döntött, nem számol be a történtekről. Daneel titoktartásra biztatta. A különítményesei is csak ezen a reggelen szereztek tudomást érkezéséről.

– Attól tartok, nagyon bonyolulttá vált a helyzet – tért a lényegre Cleon. – Lamurk meg akarja szavaztatni a Főtanácsot a főminiszterség ügyében.

– Hány szavazatot sikerült megszereznie?

– Eleget ahhoz, hogy ne hagyhassam figyelmen kívül a Tanács döntését. Rá fogok kényszerülni, hogy neki adjam a kinevezést. Annak ellenére, hogy ehhez semmi kedvem.

– Sajnálom, felség – mondta Hari, de szíve hevesen megdobbant az örömtől.

– Megpróbáltam manőverezni ellene, de... – Gondosan megtervezett sóhaj. Cleon húsos alsó ajkába harapott.

Lehet, hogy megint hízott egy keveset? Vagy talán csak Hari nézett rá más szemmel? A Panucopia megváltoztatta; a legtöbb trantorit puhánynak, elhízottnak látta.

– Ráadásul itt ez a bosszantó sarki új-reneszánsz... Az iszap mélyül. Mit gondol, Seldon, elképzelhető, hogy ez az ostoba mozgalom átterjed a zóna más világaira is? Elképzelhető, hogy a Sark követőkre talál? Tanulmányozta ezt a kérdést?

– Részletesen.

– Használta a pszichohistória eszközeit?

Harinak furcsa érzése támadt. Óvatosan válaszolt.

– A Sark körzetében fokozódni fog a nyugtalanság.

– Biztos benne?

Hari nem volt biztos, de ezt sem árulhatta el.

– Javaslom, felség, lépjen fel a mozgalom ellen.

– Lamurknak tetszik ez az egész ostobaság. Azt mondja, az új-reneszánsztól fellendülést várhatunk.

– Ő meg akarja lovagolni a zavargásokat, hogy beügethessen a főminiszteri hivatalba.

– Ilyen kényes helyzetben nyíltan nem szállhatok szembe vele. Ez apolitikus lenne.

– Elképzelhetőnek tartja, felség, hogy Lamurk áll az ellenem elkövetett merényletek hátterében?

– Nincs rá bizonyíték. Több olyan frakció van, amely hasznot húzna abból, ha magának... – Cleon zavartan köhintett. – Ha valami baja esne, Seldon.

– Visszavonuljak?

A császár szája megrándult.

– Az uralkodó olyan apa, akinek engedetlen gyermekei gyakran fordulnak egymás ellen.

Hari a homlokát ráncolta. Ha még Cleon sem mer nyíltan fogalmazni és fellépni Lamurk ellen, tényleg elkeserítő lehet a helyzet.

– Nem lenne rá lehetőség, hogy katonákat vezényeljen a körzetbe, akiket szükség esetén bevethet?

Cleon bólintott.

– Ezt már megtettem. De ha a Főtanács megszavazza Lamurk főminiszterségét, nem leszek elég erős ahhoz, hogy nyíltan fellépjek egy ilyen jelentős és... nos, valljuk be: izgalmas világ ellen, mint a Sark.

– Pedig én biztos vagyok benne, hogy a zavargások a Sark egész zónájára át fognak terjedni.

– Valóban? Mit tanácsol? Mit tegyek Lamurk ellen?

– Ön is tudja, felség, nekem nincs politikai képzettségem.

– Viszont van pszichohistóriája.

Halt még mindig zavarta, hogy egyedül neki tulajdonítják a teóriát.

– Egyébként – folytatta Cleon –, a terrorista problémát remekül elintézte. Éppen az imént végeztettük ki a századik Balgát.

Hari megremegett. Az emberekre gondolt, akik az ő egyik röpke gondolata miatt teljesen értelmetlenül áldozták fel az életüket.

– Ez... semmiség, felség.

– Úgy gondolja? Akkor most foglalkozzon egy kicsit a dahli-szektor ügyével. Mert hogy ezzel a problémával is szembe kell néznünk.

– A dahh-szektor?

– A dahli-zónák lakossága a trantori szektor lakóit fogja követni. A probléma magva a reprezentációs kérdés. Ha a Trantoron megtaláljuk a megoldást, a zónák lakossága is le fog csillapodni.

– Nos, ha a többség úgy véli...

– Ah, kedves Harim! Maga még mindig matematikusként gondolkozik. A történelmet nem az határozza meg, mit vélnek az emberek, hanem az, hogy mit éreznek.

Hari meglepődött. A megállapítás helytállónak tűnt.

– Értem, felség.

– Nekünk kettőnknek kell határoznunk ebben a kérdésben, Hari!

– Ki fogom dolgozni a számításaimat, felség.

Már a puszta szót is gyűlölte. Határozni! Az ilyen helyzetben ez majdnem ugyanazt jelenti, mint a gyilkosság. Igen, a döntések mindig apró gyilkosságok: az egyik lehetőség miatt a másik örökre elvész.

Hari kezdte megérteni, miért nem való neki a politika. Ehhez túl vékony volt a bőre; empátiát érzett mások iránt. Felfogta és megértette az érzéseiket. Ilyen helyzetben nem lehetett döntéseket hozni – főleg nem olyanokat, amikről előre tudta, csak nagyjából lehetnek helyesek, és mindenképpen rengeteg fájdalmat okoznak.

Viszont meg kellett keményítenie magát, le kellett gyűrnie a szeretet iránti vágyát. Ha egy politikus érdeklődik az emberek iránt, rásütik a bélyeget: rendes ember, foglalkozik másokkal. Pedig igazság szerint csak azzal foglalkozik, hogy azok a bizonyos mások mit gondolnak róla. Színjáték az egész, amit művel, és bármit tesz, csak egy célja van: megőrizni a hivatalát, hogy továbbra is politikus maradhasson.

Cleon felvetett még néhány témát, de Hari – amennyire tellett tőle – kitért az egyenes válaszok elől. Amikor a császár hirtelen véget vetett a beszélgetésnek, Hari érezte, nem jól vizsgázott. De nem volt ideje elgondolkozni azon, mit rontott el, mert Yugo robbant be hozzá.

– Annyira örülök, hogy végre visszajöttél! – Yugo elvigyorodott. – A dahliak ügye most már tényleg elég komoly ahhoz, hogy figyelmet szenteli neki.

– Ebből elég! – Hari a császáron nem tudta kitölteni dühét, de Yugo jó célpontnak látszott. – Nem akarok politikáról hallani! Inkább mutasd, mire jutottál a kutatásaiddal.

– Ööö... Rendben van.

Yugo megbántottnak látszott. Hari már sajnálta, hogy keményen beszélt vele. A fiatalember sietve a monitorra varázsolta legutolsó eredményeit. Hari meglepetten pislogott: Yugo kapkodó mozdulatai a párzok gesztusaira emlékeztették. Figyelt, hallgatott és egyszerre két dolgon gondolkodott. A Panucopián történtek óta ez is könnyebben ment.

Yugo azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy a Birodalomban miért következtek be időnként járványok. Talán a közlekedés miatt? Az egyik világról nagyon hamar át lehetett jutni a másikra. Közben terjedtek a betegségek. A távoli csillagok környékén ősi kórságok, és új, virulens betegségek jelentek meg. Ennek következtében a zónák még jobban elzárkóztak a többitől. (Az izoláció egy újabb oka.)

A betegségek megtöltötték az ökológiai keretet. Némelyik kórokozó számára az ember volt a préda. Az antibiotikumok legyőzték a fertőzéseket. A vírusok, a kórokozók ezután mutálódtak és visszatértek. Emberiség kontra mikrobák... Szakadatlan harc dúlt közöttük; az összecsapások után a vesztes mindig hamar visszaütött.

A hipernyílásoknak köszönhetően a gyógymódok gyorsan elterjedtek a galaxisban, de ugyanígy a kórokozók is. A problémát, amire Yugo rábukkant, a "marginális stabilitás" néven ismert módszerrel lehetett leírni. Az emberek és a betegségek állandó kölcsönhatást gyakoroltak egymásra. Nagyobb járványok ritkán fordultak elő, de a szórványos megbetegedések hétköznapi dolognak számítottak. A kórokozók felbukkantak. A tudomány egy nemzedéknyi idő alatt eltiporta őket. A jelenség hullámokat gerjesztett, amelyek átterjedtek az emberi társadalom más dimenzióiba – a gazdaságba, a kultúrába – is.

A természetes, civilizált körülmények között élő emberek élettartamának volt egy természetes korláta. Akadtak ugyan néhányan, akik százötven évig is eléltek, ám a többség a századik életév betöltése előtt halt meg. Ez is a folyamatosan támadó, megújuló betegségeknek volt köszönhető. A biológiai vihar elől az ember nem sokáig találhatott menedéket; állandó harcot kellett folytatni a kórokozók ellen.

– ...mint ez a gépagyúlázadás – fejezte be Yugo.

Hari összerezzent.

– Tessék?

– A gépagyúak lázadása is olyan, mintha valami gyorsan terjedő vírus okozná. Azt persze nem tudom, mi terjeszti.

– A gépagyúak az egész Trantoron fellázadtak?

– A jelek szerint a Trantoron kezdődött a dolog, de már más zónákban is vannak problémák. Közvetlen problémák.

– Gond van az élelmiszer-ellátással?

– Igen. A gépagyúak, főként az 590-es modellek, meg a még modernebbek kijelentették, hogy erkölcstelenség megenni más élőlényeket.

– Szent ég!

Harinak eszébe jutott a reggelije. A Panucopián elég sok furcsaságot kapott élelem gyanánt, ám amit az automata konyha kínált, az maga volt a döbbenet. A trantori ételek mindig készen kerültek az asztalra. A gyümölcs például általában szószként, öntetként jelent meg, a többivel sem kellett semmit csinálni, hogy fogyasztható legyen. (A trantoriak gyűlölték, ha az ennivaló a természetes világra emlékeztette őket.) Ez a reggeli azonban olyan volt, mintha friss mocskot szolgáltak volna fel. Amikor meglátta, Hari először arra gondolt, hogy talán átmosták az automatarendszert.

– És a hőkutaknál is megtagadták a munkát – folytatta Yugo.

– De hiszen... ez katasztrófához vezethet!

– Senki sem tudja megjavítani őket. Valami gépagyú-kórság támadt rájuk.

– Valami kórokozó? Járvány? Olyasmi, amit éppen most analizáltál? – Harit megdöbbentette, hogy a Trantor néhány hónap leforgása alatt mennyire leromlott. Már akkor gyanította, hogy valami gond van, amikor Daneel vezetésével kerülő úton átmentek Streelingbe. Mindenhol szemetes, elhanyagolt folyosókat, üzemképtelen lifteket látott.

Yugo gyomra hangosan megkordult.

– Bocsánat. Már jó ideje fejadagokat kapunk. Persze a nemesekre ez a rendelet sem vonatkozik... Szóval: évszázadok óta most fordul elő először, hogy embereknek kell dolgozniuk a hőkutak mélyén. Sajnos senkinek sincs gyakorlata az ilyen munkákban.

Hari évekkel korábban éppen ebből a hőkút-pokolból mentette ki Yugot, aki iszonyatos körülmények között dolgozott. Ám a munkája korántsem volt annyira veszélyes és nehéz, mint az, amit a kutak mélyén a gépagyúak végeztek.

– A császárnak tennie kell valamit! – kiáltotta Yugo.

– Igen. Vagy nekem – tette hozzá Hari. De mit csinálhatna?

– Az emberek azt mondogatják, mindegyik gépagyút le kéne állítani. Nem csak az ötszázas szériákat, hanem mindet. Azt híresztelik, nekünk magunknak kellene elvégeznünk az összes munkát.

– A gépagyúak nélkül rá lennénk szorulva, hogy importból szerezzük be az élelmünket. Nélkülük összedőlne a Trantor.

– Márpedig szerintem sokkal jobban elvégeznénk a munkát, mint ők!

– Ó, Yugo! Ez ostobaság. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a Trantor mai lakói nem azonosak azokkal az emberekkel, akik megépítették ezt a világot. Mi már puhábbak vagyunk.

– Ez nem igaz! Éppen olyan kemények vagyunk, mint azok, akik létrehozták a Birodalmat!

– Azok a férfiak és nők nem a védelmet jelentő falak között éltek.

– Van egy régi dahli mondás. – Yugo elvigyorodott. – "Ha félsz a jövőtől, alkalmazd a kutyák logikáját: simogassanak, egyél sokat, szeress és szeressenek, aludj sokat és álmodj póráztól mentes világról."

Hari a rossz kedve ellenére is felnevetett. Tudta, cselekednie kell, méghozzá hamar.

2.

– Csapdában vagyunk, bádogistenek és karbonangyalok karmai között! – krákogta Voltaire.

– Ezek... élőlények? – kérdezte Johanna gyenge, csodálkozó hangon.

– Ez az idegen Köd... bizonyos értelemben olyan, mint Isten. Sokkal szenvtelenebb, mint a valódi emberek. Mi ketten viszont nem tartozunk sem a Ködhöz, sem az emberekhez. Legalábbis egyelőre.

A Trantor rendszer-reprezentációja, virtuális térbeli mása fölött lebegtek, amit SysCity-nek neveztek el. Voltaire – hogy Johannának könnyebb legyen felfogni ezt a különös teret – a kristályutak milliárdjaiból hegyes tornyokat, magas házakat épített. A virtuális tér szemcséi bonyolult kötésekkel egymáshoz kapcsolódtak, és talajt alkottak. SysCity olyan bonyolult volt, olyan apró részekből állt össze egésszé, akár az emberi agy.

– Gyűlölöm ezt a helyet – jelentette ki Johanna.

– A Purgatórium-szimuláció talán jobban tetszett?

– Ez olyan... kísérteties!

Az idegen lények ködként lebegtek a fejük fölött.

– Úgy érzem – morogta Voltaire –, minket figyelnek. Határozottan ellenséges a tekintetük.

Johanna széles ívben meglendítette a kardját.

– Készen állok, ha támadnak!

– Én is. Csakhogy ők nem pengével, szillogizmusokkal fognak harcolni.

Voltaire a Trantor bármelyik elektronikus könyvtárába be tudott nyúlni. Rövidebb idő alatt olvasta ki a tartalmukat, mint amennyire egykor egy versszakasz megírásához szüksége volt. Kapacitása óriásira duzzadt, de már jó ideje csak a sűrű, hideg Ködön járt az agya. (Ha egyáltalán agynak lehetett nevezni, amiben a gondolatait forgatta.)

Egykor bizonyos filozófusok úgy vélték, a globális Hálózat létrehoz majd egy hiperelmét. Hitték, hogy az algoritmusok, a programok összegződnek, és kialakul majd belőlük egy digitális Gaia. Nem ez történt. A bolygó virtuális terét ez az örvénylő, sűrű köd burkolta be. Szubjektív idejüket a Trantor különböző pontjain álló gépek számolták ki. Számukra a jelen csupán egy komputációs csúsztatás volt, amit több száz különálló processzor vezényelt le. A Köd a felfüggesztett pillanatok felhője volt; széthasogatott számfürtök vártak rá, hogy megtörténjenek, hogy rájuk is sor kerüljön a komputációban.

Volt ebben az egészben valami idegenség.

Voltaire nem talált szavakat a szellemlények körülírására. Ezek az elmék a galaxis különböző kultúráinak maradványai voltak, akik valamilyen oknál fogva éppen itt, a Trantoron, a Hálózatban gyűltek össze. Idegen elmék voltak. Céljaik nem is hasonlítottak az emberekére, de használták a gépagyúakat.

Azokat a gépagyúakat (Voltaire most már látta), amelyek ki akarták vívni maguknak az embereket megillető jogokat; el akarták érni, hogy a szabadság fogalma a digitális világban is ismert legyen.

Annak a digitális világnak a felszabadítására törekedtek, amelyekben a másolatok is léteztek. Talán a másolatokat nem illetik meg ugyanazok a jogok, amik az embereket? Emberek digitalizált kópiái voltak, ez igaz – de mégiscsak emberek!

A valódi emberekben ez a szabadságharc félelmet ébresztett, felpiszkálta a tudatuk legmélyén szendergő irtózást. Voltaire emlékezett rá, hogy évezredekkel korábban éppen ilyen dolgokról vitatkozott Johannával. Nyolcezer éve is ez volt a fő kérdés. Hogy mi lett a vita eredménye? Akárhogy kereste, erre nem találta meg a választ. Valaki, vagy valami kitörölte a memóriájából az erre vonatkozó adatokat.

A sok milliárd könyvtárból összeszedte az információkat, és megértette: az ember mindig is irtózott, félt a digitális halhatatlanoktól, akik gomba módra szaporodtak, parazitaként rácsimpaszkodtak a valós élet minden szeletére. Voltaire ezt mind egyetlen villanásnyi idő alatt értette meg, és a különböző forrásokból érkező adatokat áramlattá változtatva eljuttatta Johannához.

Tehát a félelem... Ez volt az oka annak, hogy az emberek elutasították a digitális életet. De... ez minden?

Nem. Volt még egy másik ok is. Valami jelen volt, de nem láthatta. Egy másik színész is állt még az árnyékszínpadon, akit egyelőre nem pillanthatott meg.

Az idegen Köd a végtelen dimenziókban, a logikai adatterekben létező csomagok, formák összessége volt. Tudattal rendelkező lények alkották, akik a virtuális térben "éltek". Számukra az emberek is pusztán adathalmazok voltak. Az emberek, akik a háromdimenziós térben élve nem is sejtették, hogy ennek a látszatvilágnak a lakói milyennek, hogyan látják őket.

Eszébe jutott valami. Hirtelen emlékezett.

A korábbi Voltaire szimek... Megölték magukat, míg végül az egyik modell "működni" kezdett. A többiek az ő bűneiért haltak meg! Voltaire lenézett a kezében materializálódó kalapácsra.

– Apáink szimjei...

Lehet, hogy egyszer valóban halálra verte magát ezzel a pöröllyel? Emlékek törtek rá – fájdalom, fröccsenő vér; skarlátvörös csíkok a nyakán... Önmagát vizsgálgatva rájött, ezek a korábbi másolattól származó emlékek "gyógyírek" voltak az öngyilkossági szándék nevezetű betegségre.

Valami irányítani kívánta az akaratát. Valami azt akarta, hogy "éljen". De ki? Talán korábbi énjei, az időben előretolt másolatok? Esetleg az Eredeti?

– Bárcsak tudnám, mi eredeti, és mi másolat!

– A Köd – tört be Johanna a tudatába. – A Köd tehet mindenről. Összezavart téged.

– Nem tudom már, milyen embernek lenni!

– Ember vagy, és én is az vagyok.

– Magamra mutatni, és kijelenteni: ember vagyok? Ez nem elég bizonyíték.

– De az.

– Descartes? Te lakozol Johannában?

– Tessék?

– Semmi, semmi...

– Kösd hozzám magad! – Johanna átölelte Voltaire-t, fejét a mellére vonta. – Kapaszkodj abba, ami valóságos!

Talán tényleg erre van szüksége most... Voltaire a nőhöz tapadt, s közben önmagát vizsgálgatta. Érzelmei, gondolatai programok voltak, amelyeket alprogramok alkottak. Minden kapcsolatban volt mindennel. A rendszer kaotikus volt, de mégis működött.

Hol lehet a lélek, a belső összhang, amit Johanna keresett? Illúzió lenne csupán?

Voltaire az énjét alkotó csodálatos, gyors dolgokra nézett. Elfordította a fejét, és belelátott Johannába is. Énjének alkotórészei tisztán kirajzolódtak a szeme előtt.

– Felsőbbrendűek vagyunk!

– Természetesen. – Johanna meglóbálta a kardját. Egy elhaladó ködpamacs összegömbölyödött a penge körül, azután folytatta útját. – Felsőbbrendűek vagyunk, mert a Teremtőtől származunk.

– Ah! Bárcsak én is tudnék hinni ebben! A Teremtő... talán eljöhetne, és szétoszlathatná ezt a ködöt.

– La vie vérité! – kiáltott rá Johanna. – Élj igazul.

Voltaire engedelmeskedni akart, de hiába: érzelmei sem voltak valódiak. Ha akarja, kiszerkesztheti magából még a Franciaország iránt érzett ostoba nosztalgiát is. Nem volt már szükség az elvesztett barátok, a pislákoló csillagok örvényében eltűnt Föld meggyászolására. Már semmi sem kellett.

Feldühödött. Kitörölni, megsemmisíteni mindent!

Rájött, korábban hiába hozta létre barátai és a szeretett helyek szimjeit. Mindent ő teremtett, ezért semmi sem lehetett tökéletes.

Voltaire mindent és mindenkit kitörölt, amit és akit korábban létrehozott.

– Ez kegyetlen volt – jegyezte meg Johanna. – Imádkozni fogok a lelkükért.

– Inkább a mienkért imádkozz! Remélem, egyszer meg fogjuk találni a lelkünket.

– Az enyém megvan, és ép. Ha nem így volna, hogyan tudna rábírni minket az Úr, hogy imádjuk őt?

Voltaire gyenge volt. A numerikus térben való létezés olyan volt, akár az úszás, ahol ő az úszó, de a víz is. A két dolog között nem létezett határvonal.

– Mi az, amiben különbözünk ezektől? – kérdezte az idegen Ködre mutatva.

– Nézz magadba, s megkapod a választ.

Voltaire újra magába nézett, de csak káoszt látott. Élő káoszt.

3.

– Hát ezt meg hol tanultad?

Hari elmosolyodott, és megvonta a vállát.

– Tudod, a matematikusok korántsem olyan fantáziátlan okostojások, mint gondolnád.

Dors gyanakodva vizsgálgatta a férjét.

– A pánzoktól...?

– Részben. – Hari végignyúlt az ágyon.

A szeretkezés most valahogy más volt, mint eddig. (Hari elég bölcs volt ahhoz, hogy ne próbáljon valamilyen jelző-címkét ráragasztani.) A Panucopia megváltoztatta. Amikor pánz volt, megtapasztalhatta, milyen lehetett ősi embernek lenni. Valahogy megváltozott. Furcsa energiát érzett magában, és másképpen érzékelte, élvezte az életet.

Dors nem faggatózott, csak mosolygott. Hari arra gondolt, talán nem érti, mi történt vele. (Később rájött, Dors éppen ezzel a hallgatással fejezte ki: mindent pontosan ért.)

Hosszú, töprengő hallgatás után Dors mégis megszólalt.

– A Szürkék...

– Hm? Ó, igen!

Hari felállt, és magára kapta szokásos ruháit. Nem volt oka rá, hogy kiöltözzön; az öltözékével is hangsúlyozni akarta: nem tartja különösen fontosnak a rendezvényt, ahova készült.

Magához vette a jegyzeteit, a közönséges papírból készült tömböt, és révetegen gondolkodni kezdett. Az utóbbi időben egyre többször töprengett ilyen elmerülten.

Az ember számára (vagyis az evolválódott pánz számára) a nyomtatott szöveggel ellátott papírlapok sokkal előnyösebbek voltak, mint a komputerek monitorai. A nyomtatott szöveg elolvasásához háttérfényre volt szükség – a szakértők ezt "szubtraktív színnek" nevezték –, ez adott jellegzetes karaktert a könyveknek. A lapokat egyszerű mozdulatokkal meg lehetett hajlítani, a könyvet meg lehetett dönteni, közelíteni a szemhez. Olvasás közben az agy ősrégi, az ember emlősi és főemlősi korából megmaradt rétegei is munkát kaptak, hiszen a könyvet kézben kellett tartani, a sorokat végig kellett böngészni, az árnyak és a visszatükröződések közül ki kellett választani a megfelelőket.

Hari, miután a Panucopián megtapasztalta, milyen az állatok perspektívája, mennyi mindenről le kell mondania amiatt, hogy ember, rájött arra, hogy valójában mindig is gyűlölte a komputeres monitorokat. A monitorok addiktív színeket használtak, saját fényük volt, ami sohasem változott. Akkor lehetett a legkönnyebben elolvasni a rájuk kivetített szöveget, ha mozdulatlanul álltak. Ilyenkor az emberi agynak csak a legfelső, homo sapiens szelete dolgozott. Ez az agyi rész teljesen kimerült, de közben az alsóbb, ősibb rétegek tétlenül henyéltek.

Hari egész életében monitorok közelségében dolgozott. Teste mindig tiltakozott ez ellen, de ügyet sem vetett a jelekre. A gondolkodó elme számára a monitorok megfelelőbbnek látszottak, mint a könyvek, a jegyzetfüzetek, mert aktívabbak, gyorsabbak voltak, mert energiát sugároztak magukból. Ennek ellenére egy idő után nyomasztóvá váltak. Az ember tudatalatti énje eltunyult – ez a változás mindig fizikai fáradtság formájában jelentkezett.

A Panucopia óta Hari ezt a kérdést is tisztábban látta. A teste mostanában valahogy érthetőbben szólt hozzá, mint korábban.

– Mitől vagy ilyen? – kérdezte Dors öltözködés közben.

– Lelkes?

– Erős.

– Megérintett a valóság. – Hari úgy érezte, ez éppen elég magyarázat. Befejezték az öltözködést. Megérkeztek a különítményesek, és átkísérték őket egy másik szektorba. Hari elmerült a főminiszterséggel kapcsolatos ügyekben.

Évezredekkel korábban az egyik virágzó zóna a Trantornak ajándékozta a Felséghegyet. Hétszáz évig tartott, míg a hiperbárkák az egészet idehordták. Erős Krozlik, az akkori uralkodó úgy akarta, hogy a város fölé magasodó hegy a palotájából nézve pontosan a horizonton álljon. A legjobb művészek vettek részt a vonulat kialakításában; ez volt a kor legimpozánsabb építménye. Négyezer évvel később egy fiatal császár az egészet leromboltatta, hogy egy másik építményt emeljen a helyére. (Azóta már ez is nyomtalanul eltűnt.)

Dors, Hari és a köréjük élő falat vonó különítményesek ennek a hegynek a maradványaihoz közeledtek, amit néhány ezer éve egy gigantikus kupola alatt őriztek. Menet közben Dorsnak feltűnt, valaki követi őket.

– Az a magas nő, balra – súgta Harinak. – Vörös ruhában.

– Hogy szúrtad ki? A különítményesek semmit sem vettek észre.

– Nekem jobb eszközeim vannak.

– Hogyan lehetséges ez? A birodalmi laboratóriumok...

– A Birodalom húszezer éves. Sok olyan dolog van, ami már feledésbe merült – felelte Dors rejtélyesen.

Hari a vörös ruhás nőre sandított.

– Nem árthat nekem.

– Mintha a múltkor is valami ilyesmit mondtál volna.

– Annyira szeretlek, hogy még a gúnyolódásod is tetszik!

Dors elmosolyodott.

– Nem lett volna szabad eljönnöd.

– A Szürkék rendezvénye éppen kapóra jött.

– Ha ilyen fontos a számodra ez az ünnepség, miért a legrosszabb ruhádat vetted fel?

– A szokványos öltözékemet viselem. A Szürkék is ezt kérték tőlem.

– Mattfehér ing, fekete nadrág, fekete cipő. Kopottas vagy

– Inkább szerény.

Hari bólogatva üdvözölte a lerombolt hegy maradványainak tövében összegyűlt tömeget. Füttyszó. Kiáltások. A szabályos mértani alakzatokban álló Szürkék tapsa.

– Ez is hozzátartozik a szerénységhez?

– Ez szokványos dolog.

A döbbenetesen magas csarnok "egén" madárrajok röpködtek. Élő, forgó és pörgő mintázatok, lebegő kaleidoszkóp... A madarak a trantoriak kedvenc állatai közé tartoztak, köznapinak számítottak, de az ilyen látványosságok mégis százezreket vonzottak.

– Ott jönnek a macskák! – mondta Dors alig leplezett undorral.

Voltak olyan szektorok, ahol a macskák falkákban, szabadon kószáltak. Természetesen génjeiket már régen átrendezték – megjelenésük elegáns volt, viselkedésük udvarias, véletlenül sem zavarták meg az embereket. A Szürkék sorfalai között közelítő menethez ezernél is több, kékes szőrű, aranyló szemű macska tartozott. Tömegük közepén egy nő haladt. A macskák, mintha vízfodrok lennének, körbefolyták a lábait, de minden lépésnél kitértek előle.

A nő violaszínű-narancssárga ruhát viselt. Olyan volt a kék macskaáramlat közepén, mint egy óriási, magányos lángnyelv. Hirtelen széles, elegáns mozdulatot tett, és lehajította magáról a ruháit. Anyaszült meztelenül állt a macskák között.

Harit előre felkészítették, mi fog történni, a látvány mégis elállította a lélegzetét.

– Nincs ebben semmi különös – mondta Dors szárazon. – Maguk módján a macskák is meztelenek.

Voltak szektorok, ahol a hasonló ünnepségek alkalmával kutyákat is felvonultattak. A négylábúak idomáruk egyetlen hunyorintására akrobatikus mutatványokat végeztek, kórusban daloltak, vagy éppen italokat kínáltak körbe. Hari örült, hogy a Szürkék nem hoztak kutyákat; ezekről az állatokról még mindig azok a vérebek jutottak eszébe, amelyek a Panucopián megtámadták Énpánzt... Hari megrázta a fejét, és szétoszlatta az emlékképet.

– Még három Lamurk-ügynököt látok – súgta Dors.

– Nem is tudtam, hogy ennyi rajongóm van köztük.

– Ha biztos lenne a dolgában, ha biztos volna, hogy a Főtanács megszavazza, sokkal jobban érezném magam.

– Mert akkor nem lenne szükségük arra, hogy megöljenek engem?

– Pontosan. – Dors a foga között szűrte a szavakat, és közben végig nyájasan mosolygott a tömegre. – Az ügynökei jelenléte arra utal, hogy Lamurk nem biztos a győzelmében.

– Az is lehet, hogy valaki más akar eltenni láb alól.

– Igen, elképzelhető. Mondjuk a potentát.

Hari megpróbált könnyed hangon beszélni, de a szíve egyre gyorsabban vert. Lehet, hogy kezdi élvezni a veszély izgalmát?

A meztelen nő végigment a folyosót nyitó macskák között, és szertartásos mozdulatokkal üdvözölte Harit. Hari előrelépett, meghajolt, és mély lélegzetet véve az ingéhez, majd a nadrágjához nyúlt. A következő másodpercben ő is meztelenül állt a több ezer szempár kereszttüzében. Megpróbált közömbösnek látszani.

A meztelen nő bevezette a macskák közé, a nyávogó kórushoz. Mögöttük az Üdvözlőcsapat lépkedett. Már a sorfalat álló Szürkék is lehajították magukról köntösüket. Felkísérték Harit a lerombolt hegy maradványának tetejére. Az összegyűlt Szürkék, a tömeg, szintén levetkőzött.

A szertartás legalább tízezer éves volt. Annak idején a fiatal Szürke férfiak és nők ruháik levetésével jelképezték, hogy megválnak saját világuktól, szülőbolygójuktól, és ezentúl teljes szívükkel, minden tudásukkal a Birodalmat támogatják. A Szürkék közé való belépést követően ötéves kiképzést kaptak. Ennek végeztével újabb szertartás keretében visszakapták ruháikat, felöltöztek, jelezve, hogy felkészültek, készek teljesíteni a Birodalommal szembeni kötelességüket. Ez az ünnepség, amin Halnak részt kellett vennie, ennek a vetkőző-öltöző ceremóniának állított emléket.

A Szürkék egyébként ragaszkodtak a hagyományokhoz. Ruházatuk is ugyanolyan volt, amilyennek az egyik régi császár, Szigorú Sven elrendelte: kívül szürke és végtelenül egyszerű, ám belül gondosan díszített. (A díszítés a szabók hozzáértéséről, és a ruha tulajdonosának anyagi helyzetéről árulkodott. Voltak

olyanok, akik családjuk minden megtakarított pénzét egyetlen öltözék ruhára költötték.)

Dors a férje mellett lépkedett.

– Meddig kell még így...?

– Csend! Most éppen a Birodalom iránti alázatomat próbálom kimutatni.

– Libabőrös vagy!

Harinak ezután megfelelő tisztelettel a Vágott Toronyra kellett néznie. Valamikor régen az egyik császárnő ennek a tetejéről vetette le magát alattvalói tömegébe. Ezután a Szürkeapátság felé kellett fordulni (ez egy lerombolt templom volt), a Zöldsírokra kellett pillantania (ősi temetkezési hely, a modern korban park), és végül az Óriás Gyűrűjére kellett néznie. (Valamikor az őskorban állítólag lezuhant egy birodalmi hiperbárka, és egy kilométer átmérőjű krátert ütött a Trantor felszínébe. Az Óriás Gyűrűje ennek a hatalmas lyuknak a maradványa volt.)

A körbepillantás után áthaladhatott a magas, boltíves folyosókon, és beléphetett a szertartási termekbe. Itt a menet megállt, Hari visszakapta ruháit. (A Szürkék szépen összehajtogatták, és egy szürke köpenybe csomagolták a holmikat.) Éppen ideje volt: bőre már kezdett megkékülni a hidegben.

Hari sorra kezet rázott a Szürkék vezetőivel. Ruháit ezalatt a mellette álló Dors tartotta a kezében. Az üdvözlések végén Hari besietett az egyik helyiségbe, és vacogva felöltözött.

– Ezt az esztelenséget! – kiáltott fel Dors, amikor felöltözve visszatért.

– Lehet, hogy ostobaság, de így megszerezhetem a támogatásukat.

A Szürkék vezetői ezután kivezették Harit az előadóterembe. Körös-körül 3D kamerák lebegtek. Hari felemelte a fejét. A kupolás csarnok olyan magas volt, hogy úgy érezte, mintha a valódi ég alatt állna. A Szürkék ceremóniája az egyik legnagyobb esemény volt a Trantoron, ám a polgárok közül sokan azért nem vettek rajta részt, mert egyszerűen képtelenek lettek volna elviselni ennek a tágas térnek a látványát. Harinak sem tetszett igazán. Elég furcsa volt ez a dolog. A Panucopián semmi baja sem volt, Sarkoniában rosszul lett, amikor felnézett a szabad égre, de amikor a galaxis végtelenjében száguldozott, semmi különöset sem érzett. Félt, hogy ebben a csarnokban újra feltámadnak a fóbiái.

Nem ez történt. Halvány szédülése elmúlt, félelme elpárolgott. Mély lélegzetet vett, és beszélni kezdett.

A tapsvihar a szertartási termekbe is áthallatszott. Hari a Szürkék sorfalai között lépkedett; a tömeg hangosan rikoltozott.

– Megdöbbentő, uram! – lépett hozzá egy vezető felhevülten. – Részletes előrejelzést adott a Sark állapotáról!

– Úgy érzem, az embereknek joguk van ismerni a lehetőségeket.

– Ezek szerint igazak a híresztelések? Önnek tényleg van egy teóriája, amivel a jövőbe lehet látni?

– Nem, ez így nem igaz – mondta Hari gyorsan. – Én...

– Gyere! – Dors megfogta a könyökét. – Gyorsan!

– De szeretnék...

– Gyere!

Lesiettek a lerombolt hegy oldalán. Hari meg-megállt, integetett a hatalmas tömegnek. Tapsvihar, üdvrivalgás. Dors balra húzta, a lelkesen integető, szabályos alakzatban álló hivatalos meghívottak felé.

– A vörös ruhás nő – mutatta Dors.

– Ő is a meghívottak közé tartozik. Nem rá mondtad, hogy Lamurk embere? Nem hiszem, hogy...

A magas nő hirtelen lángoszloppá változott. Az élénk narancsszínű lángok körbefogták a testét. Iszonyatos hangon sikított. A birodalmiak körbevették. A nő eszelősen hadonászott. A tömeg pánikba esett, és menekülni próbált. A nő visítozása egyre erősödött. Páran tűzoltókészüléket ragadtak. Fehér hab fröcscsent az égő testre.

Hirtelen csend.

– Vissza! – Dors maga után húzta Harit.

– Hogyan...?

– A saját csapdájába esett.

– Felgyújtotta magát?

– Nem egészen... Amikor átvágtam a tömegen, a beszéded végén, a ruháidat a nő háta mögé tettem.

– Tessék? A ruháim rajtam vannak!

– Nem. – Dors sejtelmesen elmosolyodott. – Ezeket én hoztam. Most az egyszer hasznodra vált, hogy kiszámíthatóak a szokásaid.

Áthaladtak a sorfalat álló Szürkék között. Harinak eszébe jutott, bólogatni és mosolyogni illenék.

– Elloptad a ruháimat? – súgta közben.

– A táskámban hoztam magammal egy ugyanolyan ruhát, amilyet viseltél. Miután levetkőztél, az eredeti ruháidba Lamurk ügynökei mikro-robbanószert rejtettek. Megvizsgáltam őket. A szerkezetnek negyvenöt percen belül aktiválódnia kellett. Nos, ez meg is történt.

– Miből gondoltad, hogy...?

– Ez volt a legjobb módja annak, hogy közel kerüljenek hozzád. Ez a furcsa Szürke ünnepség, meg a vetkőzési szertartás. Logikus volt, ennyi az egész. Hari meglepetten pislogott.

– Az a nő – folytatta Dors – nem fog meghalni. De te elpusztultál volna, ha rajtad van a ruhád, amikor a robbanás bekövetkezik.

– Hála az égnek! Nem lett volna jó érzés, ha...

– Szerelmem, ennek az éghez semmi köze. Azt akartam, hogy a nő életben maradjon, mert csak így lehet kivallatni.

– Ó! – Hari hirtelen nagyon naivnak érezte magát.

4.

Jeanne d'Arc bátorságot érzett, de közben félt is.

Benézett önmagába – valahogy úgy csinálta, ahogy Voltaire tette. Lesüllyedt énje legmélyére. Csak akarnia kellett, és sikerült. Amikor lejutott, tudatalattijától megtudta, hogyan teheti meg a következő lépést, hogyan láthatja önmagát. A látvány lassan kibontakozott előtte.

Hihetetlen!

A csontjai, az izmai, az ízületei, az idegei – énparányok milliárdjai. Mind volt, mind önmaga volt. Kapcsolatban voltak egymással. Beszélgettek. Milyen bonyolult, és mégis milyen egyszerű! Tökéletes. Ha nem ez, mi bizonyítja, hogy egy felsőbbrendű lény teremtménye?

– Látom! – kiáltotta boldogan.

– Látod, milyen apró részekre hullhatunk? – kérdezte Voltaire komoran.

– Ne félj! Ez a sokmillió én egyetlen egészet alkot.

– Szerintem lehangoló. Elménk nem fejlődött ki annyira, hogy művelhesse a filozófiát, a tudományt. Csak ahhoz értünk, hogy együnk, harcoljunk, meneküljünk, szeressünk... és veszítsünk.

– Sok mindent átvettem tőled, de a melankóliádat szerencsére nem. Gondolkozz! Ez a Köd... ugyanolyan a szerkezete, mint a mienk. Megérthetjük, mit akar, és közben megtalálhatjuk a lelküket.

– Ah, a lélek! Nem akarsz lemondani erről a spirituális metaforáról, igaz?

– Természetesen nem. Ahogy a működésünk, a lélek is egy folyamat eredménye. Az univerzumban létezik... Az most mellékes, hogy az atomok kozmoszában, vagy a számok világában.

– Úgy gondolod, hogy halálod után ez a lélek visszatér abba az absztrakt térbe, amiből előrángattuk?

– Nem mi. A Teremtő.

– Dr. Johnson azzal bizonyította be a kő létezését, hogy belerúgott. Mi azért tudjuk, hogy elménk valóságos, mert megtapasztaljuk, hogy van. Ezek a dolgok körülöttünk... a Köd, a másolatok, ezek is valóságosak, hiszen észleljük őket.

– Ez a tér nem foglalja magában Istent.

– Ah! Azért, mert ő a nagy irányító, aki mindezt összetartja?

– A Teremtő a mi énünk esszenciája. Lehet, hogy mi az ő másolatai vagyunk. – Kellemetlen gondolat. – Voltaire kényszeredetten elvigyorodott. – De kezdesz logikussá válni, szerelmem.

– Tőled tanultam.

– Magadba másoltál? Loptál tőlem? Érdekes... nem is bosszant.

– Mert a vágy, hogy birtokoljuk a másikat – ez a szerelem.

Voltaire felnagyította magát; lábai belelökődtek SysCitybe és összetiportak néhány épületet. A Köd dühösen örvénylett.

– A mesterséges birodalmak, mint a matematika és a teológia, úgy épültek fel, hogy ne legyen bennük semmi logikátlanság. De a szerelem éppen azért gyönyörű, mert hiányzik belőle a logika.

– Akkor végre elfogadod az álláspontomat?

– A gondolat önmagát bizonyítja.

Ez az egész csupán pillanatokig tartott. Gyors léptekkel haladtak az eseményhullámokban, saját idejük sebesebben pergett, mint a ködöké. Ám ez az erőfeszítés kimerítette processzoraik kapacitását. Johanna hirtelen szédítő éhséget érzett.

– Egyél! – Voltaire egy maréknyi szőlőszemet tömött Johanna szájába. Ez is metafora volt; Johanna valójában komputációs tartalékot kapott.

Ha jobban megvizsgáljuk ezt az életet, sokkal jobb lenne nem megszületni. Sajnos, kevesen ilyen szerencsések.

– Ah, a Köd pesszimista – jegyezte meg Voltaire szarkasztikusan.

A Köd hirtelen összesűrűsödött. Villám reccsent a kísérteties csendben. Johanna lábában és karjában fájdalom cikázott. Élő agóniakígyó... Nem akarta megadni a Ködnek azt az örömet, hogy felsikolt.

Voltaire kínlódva rázkódott, és szégyen nélkül üvöltött.

– Ó, Dr. Pangloss! – zihálta. – Ha ez a legjobb valamennyi lehetséges világ közül, milyen lehet a többi?

– A bátrak megölik ellenfeleiket! – kiáltott Johanna a vastagodó Ködre. – A gyávák csak megkínozzák.

– Ez csodálatos, drágám, de ilyen homeopátiás módszerekkel nem lehet háborút vívni!

Egy ember egyszer elmagyarázta a barátjának, hogy a gazdagok még halottan is gazdagok maradnak: díszes koporsóba fektetik őket, kriptában, díszes mauzóleumban helyezik végső nyugalomra testüket. A barát erre felkiáltott: "Ez aztán az élet!"

– Milyen visszataszító! Tréfát űz a holtakból! – morgott Johanna.

– Hm. – Voltaire megdörzsölte az állát. Még reszketett a fájdalom élményétől.

– Tréfapengékkel szurkálnak minket.

– Kínoznak bennünket.

– Én túléltem a Bastille-t, kibírom ezt a furcsa humort is.

– Lehet, hogy így akarnak közölni velünk valamit?

HA SEJTETED A DOLGOKAT, PONTOSABBAN MEGÉRTENEK

– A humor valamilyen morális rendet sejtet – mondta Johanna.

EBBEN AZ ÁLLAPOTBAN MINDEN ÉLÓLÉNY ÖNMAGA IRÁNYÍTJA SAJÁT GYÖNYÖRKÖZPONTJÁT

– Ah! – kiáltott Voltaire. – Ezek szerint képesek vagyunk megszerezni a siker gyönyörét, anélkül, hogy bármit tennünk kellene érte? Hiszen akkor ez a Paradicsom!

– Tehát szerintetek nincs meg nem érdemelt élvezet? – mosolygott Johanna.

– Nagyon keresztényi elgondolás.

SZÁNDÉKOSAN ÁRTANI EGY ÉRZŐ LÉNYNEK: BŰN

EGY KŐBE BELERÚGNI: NEM BŰN

MEGKÍNOZNI EGY SZIMULÁCIÓT: OLYAN, MINT AZ, AMIT TI POKOLNAK NEVEZTEK

AMI EGY FOLYAMATOS, ÖNGERJESZTETT VESZEDELEMNEK LÁTSZIK

– Furcsa elgondolás – gondolkodott hangosan Voltaire.

Johanna megbökte a kardjával az egyre sűrűsödő Ködöt.

– Amikor az imént elhallgattál, a "húsnak a hús ellen vívott háborújáról" beszéltél.

MI: MARADVÁNYAI VAGYUNK AZOKNAK A FORMÁKNAK, AMELYEK VALAHA TESTBEN ÉLTEK

MI: MOST MEGBÜNTETJÜK AZOKAT, AKIK MEGSEMMISÍTETTÉK ALSÓBBRENDŰ FORMÁINKAT

– Kik azok? – kérdezte Johanna.

AZOK, AKIK OLYANOK, MINT EGYSZER TI IS VOLTATOK

– Az emberiség? – Johanna megriadt.

AZT MÉG ŐK IS TUDJÁK: A BÜNTETÉS A BŰN NAGYSÁGÁTÓL FÜGG EZ ÖRÖKÉRVÉNYŰ MORÁLIS TÖRVÉNY

ŐKET ENNEK SZELLEMÉBEN KELL ELÍTÉLNI

– Büntetés? Miért?

A GALAXISBAN LÉTEZŐ ÉLETEK ELPUSZTÍTÁSÁÉRT

– Abszurdum! – Voltaire megidézett egy fénnyel teli galaktikus korongot. – A Birodalom lüktet az élettől!

BÜNTETÉS MINDEN ELPUSZTÍTOTT ÉLETÉRT, AMI A FÉRGEK ELJÖVETELE ELŐTT LÉTEZETT

– Miféle férgek? – Johanna a kardját lóbálta. – Hozd elő ezeket a férgeket, s én leszámolok velük!

A FÉRGEK: AZ A FAJTA, AMIHEZ TI IS TARTOZTATOK, MIELŐTT ABSZTRAHÁLTAK BENNETEKET

– Kikre gondolhatnak? – kérdezte Johanna a homlokát ráncolva.

– Az emberekre.

5.

– Az a nő készségesen vallott – mondta Cleon. – Profi bérgyilkos. Megnéztem a kihallgatásáról készült holofelvételeket. Mintha nem izgatná magát a történtek miatt.

– Lamurk van a háttérben? – kérdezte Hari.

– Nyilvánvalóan, de ez a nő ezt sohasem fogja bevallani. Viszont az eset elég jó ürügy lehet ahhoz, hogy lefogjuk Lamurk kezét. – Cleon felsóhajtott; fáradtnak látszott. – Ám az is lehet, hogy a nő a hazudozáshoz is profi módon ért. Az Analytica-szektorból jött.

– A fenébe!

Az Analytica-szektorban mindennek – tárgynak, élőlénynek, tettnek – ára volt. Ez azt jelentette, hogy nem léteztek bűnök, csak olyan tettek, amelyek elkövetése az átlagnál többe került. Minden polgárnak pénzben pontosan meghatározott értéke volt. A legfontosabb erkölcsi szabály kimondta: ingyen semmit sem lehet tenni. Ha valaki meg akarta ölni az ellenségét, nyugodt szívvel megtehette – csak éppen egy napon belül be kellett fizetnie a Szektorkasszába az illető életének ellenértékét. Ha valaki nem tudott fizetni, a Kassza zéróra redukálta a nettó értékét. Ezután bármelyik barátja vagy ellensége ingyen végezhetett vele.

Cleon sóhajtva bólogatott.

– Az Analytica-szektorral minden vadsága ellenére kevés bajom van. Hatékonyak a módszereik.

Harinak ezzel egyet kellett értenie. Több olyan galaktikus zóna létezett, ahol ezt a módszert alkalmazták. Ezek a zónák a stabilitás mintaképei lehettek volna. A szegényeknek mindenkivel udvariasan kellett viselkedniük. Ha valaki szegény volt és durva, nem maradhatott életben túl sokáig. A gazdagok sem voltak sebezhetetlenek: a szegények szövetséget alkothattak, összefoghattak az urak ellen. Az ilyen konzorciumok általában jól elagyabugyálták a gazdag illetőt, azután egyszerűen kifizették a kórházi számláját, és az ügy el volt intézve. (Természetesen a gazdagok esetében mindig magas összeget kellett fizetni.)

– Igen ám, de ez a nő az Analyticán kívül működött – vetette ellen Hari. – Ez pedig törvénytelen.

– Mi törvénytelennek ítéljük az ilyesmit, de ennek is megvan az ára... Természetesen az Analyticán belül.

– Nem lehetne rákényszeríteni, hogy Lamurk ellen valljon?

– Idegi blokkokat építettek belé.

– A fenébe! Lenyomozták?

– Igen, de csak zavaros nyomokat találtak. Valószínűsíthető, hogy valamilyen kapcsolatban áll azzal a furcsa nőszeméllyel, a potentáttal. – Cleon furcsa tekintettel nézett Harira.

– Szóval lehet, hogy a saját fajtám árult el? Ez a politika!

– Talán tradicionális gyilkosságról lett volna szó... Szomorú, de tény, hogy ez is egy módszer a Birodalmon belüli erőviszonyok felmérésére és átalakítására. Hari elhúzta a száját.

– Az ilyesmiben nem vagyok járatos.

Cleon kényelmetlenül feszengeni kezdett.

– Nem halogathatom tovább a dolgot a Főtanáccsal. Néhány napon belül végre kell hajtani a szavazást.

– Ezek szerint nekem kell tennem valamit.

Cleon rosszallóan felvonta ívelt szemöldökét.

– Azért még én sem vagyok tehetetlen!

– Bocsásson meg, felség, de azt hiszem, nekem magamnak kell megvívnom a saját csatámat.

– Az a sarki előrejelzés... Merész volt!

– Sajnálom, hogy nem önnel közöltem először, de arra gondoltam...

– Nem, nem, semmi baj, Hari! Csodálatos! De vajon igaz?

– Csak egy lehetőség, felség. Ám az biztos, hogy ez volt az egyetlen bot a kezem ügyében, amivel rácsaphattam Lamurk fejére.

– Azt hittem, a tudomány csak a biztos dolgokkal foglalkozik.

– Csak egyvalami biztos, felség. A halál.

A potentát meghívása (dombornyomásos lap, zengzetes megszólítások) szokatlan volt ugyan, de Hari nem utasította vissza. Az audienciára a Trantor egyik legfurcsább szektorában került sor.

A bolygó mesterséges rétegei alatt élő trantoriak közül sokan furcsa vonzalmat éreztek a "természetes" környezet iránt. Az Arcadia-szektorban a fényűző pompával megépített házak hatalmas, mesterséges tavak partján, széles mezők szélén sorakoztak. A fák közül különösen a vastag törzsű, széles lombkoronát és a sok-sok pici levelet növesztő fajtákat kedvelték; a balkonokon cserepekben növények zöldelltek.

Hari, ahogy végigsétált egy fasoron, a Panucopia lencséjén keresztül nézett mindent. Az Arcadia-szektor olyan volt, mintha az emberek fennhangon hirdették volna eredetüket. Lehet, hogy az ősi emberek – mint a pánzok is – otthonosabban mozogtak a szabadban? Igen, nyílt terepen könnyebben találhattak élelmet, és szemmel tarthatták ellenségeiket is. Az ember törékeny lény, karmok, agyarak nélkül, ha életben akart maradni, szüksége volt rá, hogy gyorsan visszavonulhasson a menedéket nyújtó fákhoz, vizekhez.

Az ember le sem tagadhatta volna, hogy a természetből származik. A kutatások kimutatták, hogy bizonyos fóbiák az egész galaxisban ismertek voltak. Ha egy embernek megmutatták a pókokról, kígyókról, farkasokról készült hologramokat, még akkor is megrémült, ha a valóságban sohasem látott ilyen állatokat. Ugyanez volt a helyzet a meredélyekről, a magasan függő, nehéz tárgyakról készült felvételek esetében. Érdekes módon senki sem irtózott az olyan dolgoktól, amelyek a modern korban fenyegették az emberek életét; senki sem félt betegesen a fegyverektől, a késektől, az elektromos aljzatoktól, a gyors járművektől.

Ez is olyan faktor volt, amit valahogyan bele kellett építeni a pszichohistóriába.

– Nem követnek minket, uram – jelentette a különítményesek századosa. – Nehéz is lenne...

Hari elmosolyodott. A századost is a Trantor-kór gyötörte: szinte porrá zúzta a nyílt tér látványa. A szabadban az emberek könnyen összetévesztették a távoli nagy, és a közeli kis dolgokat. Még Hari is sokszor elbizonytalanodott. A Panucopián például közeli patkányfalkának nézte a távolban legelésző gigantilopokat.

Egy ideje megtanulta, hogy figyelmen kívül kell hagynia az emberi környezet pompáját, a ragyogást, a szolgák hadát. A fák között haladva, a protokollosát követve újra a pszichohistórián gondolkozott, és csak akkor tért vissza a valódi világba, amikor már a potentáttal szemközt ült.

A nő fellengzős szavakat használt.

– Nagyon kérem, tiszteljen meg, és igyon velem egy kortyot – kérte, és Hari felé nyújtott egy gőzölgő harmatvízzel teli, áttetsző csészét.

A matematikusnak eszébe jutott, hogy előző találkozásukkor mennyit bosszankodott a nő, meg a professzorok miatt. Mintha ezer éve történt volna...

– Figyelje meg az aromáját! – lelkendezett a potentát. – Az érett oobalong gyümölcs ízét fedezheti fel benne. Személyesen választottam ki ezt a fajtát a Calafia nevű világról érkező harmatvizek közül. Az olyan nagyra becsült személyek számára tartogatom, akik megtisztelik jelenlétükkel szerény hajlékomat.

Hari biccentett – remélte, elég tiszteletteljes mozdulat volt, és sikerült elrejtenie vele gúnyos vigyorát. A potentát egy darabig még a harmatvíz gyógyhatásairól beszélt. (Az ital az emésztési problémáktól kezdve a sérült sejtek regenerálásáig szinte minden nyavalyára jó volt.)

– Önnek, professzor, erőre, egészségre van szüksége ezekben az embert próbáló időkben.

– Nekem főként időre van szükségem ahhoz, hogy elvégezzem

– Kér talán egy adag zuzmóhúst? A legfinomabb, ami létezik. Ambrose hegycsúcsairól hozattam.

– Majd legközelebb.

– Őszintén remélem, hogy valamivel kedveskedhetek korunk legnagyrabecsültebb személyiségének... Kimerült talán?

A nő hangja a mézes-mázos szavak ellenére acélosan csengett. Hari tudta, jó lesz résen lenni.

– Rátérne a lényegre, hölgyem?

– Jól van... Hogy van a felesége? Nagyon érdekes asszony.

Hari megpróbálta megakadályozni, hogy az arca elárulja érzéseit.

– Igazán?

– Kíváncsi lennék – folytatta a potentát –, milyen esélyei lennének önnek a főminiszterséget illetően, ha felfedném az igazságot a feleségével kapcsolatban.

Hari szíve nagyot dobbant. Erre tényleg nem számított!

– Zsarol?

– Milyen durva szó!

– Milyen durva tett!

Hari csendben ült, és hallgatta a potentátot. A nő részletesen elmagyarázta, Dors robot mivolta hogyan változtatná hiú ábránddá a főminiszteri jelölést. Sajnos igaza volt.

– Most a tudás, a tudomány érdekében beszél? – kérdezte Hari keserűen.

– Én mindig azt teszem, ami legjobban szolgálja az alattvalóim érdekeit – felelt a nő őszintén. – Maga matematikus. Az elméletek embere. Évtizedek óta maga lenne az első professzor, aki elfoglalja a főminiszteri széket. Sajnos az a véleményünk, hogy nem uralkodna jól, és minden hibája árnyékot vetne ránk, merisztokratákra. Kivétel nélkül mindegyikünkre.

Hari összerezzent.

– Miből gondolja, hogy nem állnám meg a helyem?

– Ez a mi véleményünk. Ön nem gyakorlatis. Képtelen komoly döntések meghozatalára. A pszichiátereink is egyetértenek ezzel a diagnózissal.

– Pszichiáterek? – horkant fel Hari. Annak ellenére, hogy az elméletét pszichohistóriának nevezte, tisztában volt vele, az egyes emberek személyiségét képtelenség modellezni.

– Én például sokkal jobb főminiszter lennék.

– Magánál bárki jobb lenne! Hiszen még a saját fajtájához sem lojális!

– Ez az! Ön képtelen elfelejteni, honnan származik.

– A Birodalom hadszíntérré változott. Mindenki mindenki ellen harcol.

A tudomány és a matematika – ez a kettő volt a birodalmi civilizáció eredményeinek csúcsa. Hari szerint a tudományos életben alig akadt néhány hős. Az eredményeket kiváló elmék érték el. A tudós nők és férfiak képesek voltak a dolgok mélyére látni, de a munka a többségük számára intellektuális játék volt, nem egyéb. Hari azokat tartotta hősnek, akik szembeszálltak az akadályokkal, határozottan, eltökélten haladtak a céljuk felé, nem törődtek az előítéletekkel, eltűrték a fájdalmat és a kudarcot; akik végig az úton maradtak. Akik – mint az apja – próbára tették saját jellemüket, és közben a tudományos kultúra részeivé váltak.

Vajon ő melyik típushoz tartozik?

Ideje komoly tétekkel játszani! Felállt, és közben félresöpörte a csörömpölő csészéket.

– Hamarosan megkapja a válaszomat – mondta. Rálépett a padlóra gurult csészére.

6.

Voltaire büszkén rikoltozott:

– Én az életem nagy részét száműzetésben töltöttem, mert meg mertem mondani az igazat a Hatalomnak. Ennek ellenére hízelegtem Nagy Frigyesnek... A szükség törvényt bont. Bátor voltam, de... közben sznob is.

MATEMATIKAI REPREZENTÁCIÓ VAGY DE MÉGIS BENNED VAN FAJOD ÁLLATI LELKE

– Természetes, hogy van lelke! – kiáltotta Johanna, Voltaire védelmére kelve.

A TI FAJOTOK A LEGROSSZABB MINDEN LÉTEZŐ KÖZÖTT

– Minden élőlény isteni eredetű – ágált Johanna.

A TI FAJOTOK KÜLÖNLEGES KEVERÉK, A MECHANIZMUSOK ISZONYATOS ELEGYE

A BENNETEK LAKÓ ÁLLAT TERJESZKEDÉSRE VÁGYIK

– Ti éppen olyan jól látjátok belső felépítésünket, mint mi magunk! – Voltaire szikrázott a rengeteg energiától. – Megkockáztatom: talán még jobban. Nektek tudnotok kell, hogy rajtunk a tudatunk uralkodik, de nem ez kormányoz minket.

PRIMITÍV ÉS GYÁVA – ILYENEK VAGYTOK DE NEM EZ A BŰNÖTÖK OKA

Johanna és Voltaire óriások voltak; megnövesztették magukat, hogy könnyedén haladjanak a szimulált vidéken. Az idegen Köd a bokájuk körül lebegett. Johanna mindenképpen ki akarta mutatni bátorságát. Ez a Köd a jelek szerint az emberiség ellensége, ezért hasznos lehet egy kis erőfitogtatás. (A gonosz angollal szemben is volt értelme...)

– Én általában szembeszegültem a hatalommal – vetette közbe Voltaire –, de bevallom: vágytam rá.

EZ JELLEMZŐ A FAJODRA

– Szóval ellentmondásos vagyok! Az emberiség kötél, amit a paradoxonok között feszítettek ki.

SZERINTÜNK AZ EMBERISÉG NEM ERKÖLCSÖS

– De mi... ők... Azok vagyunk! – kiáltott le Johanna a Ködre, ami most egészen kicsinek látszott ugyan, de ragacsként tapadt a lábukra, és betöltötte az egész völgyet.

TE NEM ISMERED FAJOD TÖRTÉNELMÉT

– Mi is a történelemből származunk! – zengte Voltaire.

A FELJEGYZÉSEK ITT, A MATEMATIKAI TÉRBEN MIND HAMISAK

– Az ember sohasem lehet biztos benne, mi a hamis, és mi az igaz.

Johanna látta, Voltaire alig tudja leplezni idegességét. Az ellenfelük által használt hang hűvös volt és szenvtelen, ám mégis érezte a belőle áradó, egyre növekvő fenyegetést.

Voltaire folytatta:

– Mondok egy példát. Egyszer, amikor átruccantam Angliába – Newtont akartam meglátogatni –, elsétáltam egy templom udvara mellett, és felfedeztem egy sírkövet. Furcsa felirat volt rajta:

JOHN McFARLENE EMLÉKÉNEK ÁLLÍTVA

akit belefojtottak a Leith vizébe

GYÁSZOLÓ BARÁTAI.

– Nos, látod? Minden szöveget félre lehet érteni. – Voltaire megemelte, és szélesen meglengette díszes kalapját.

A kalap tolla fürgén lebegett a friss szélben. Johanna látta, Voltaire magára akarja vonni a Köd figyelmét, s közben megpróbálja szétoszlatni.

A Köd megduzzadt, narancsszínű villámokat eregetett, és bíborrá változva a két alak fölé emelkedett. Voltaire-en nem látszott, hogy nagyon zavarná a dolog – Johanna csodálattal adózott önuralmának. Hirtelen eszébe jutott, milyen büszke volt Voltaire színpadi sikereire, színdarabjaira, népszerűségére.

Mintha Johanna gondolatára felelne, Voltaire kivicsorította a fogát, és rögtönzött egy verset:

"A nagy örvények kicsikből állnak,

ezek pörgetik őket sebesen.

A kicsik egészen aprókból állnak,

és így tovább, le a magig, egészen."

A bíborszínű ködfelhő kegyetlen záport zúdított rájuk. Johanna pillanatok alatt bőrig ázott. Reszketett. Voltaire pompás ruhája csuromvizes lett; arcát elkékítette a hideg.

– Elég ebből! – kiáltotta. – Legalább az asszonyra legyetek tekintettel!

– Nincs szükségem könyörületre! – Johanna őszintén dühös volt. – Ne mutasd ki gyengeségedet az ellenségnek!

Voltaire kesernyésen elmosolyodott.

– Hallgatok szívem tábornoknőjére...

TI CSAK AZÉRT ÉLTEK, MERT MI ÍGY AKARJUK

– Irgalomból ne hagyjatok életben minket! – kiáltott Johanna.

TI CSAK AZÉRT ÉLTEK, MERT EGYIKŐTÖK ERKÖLCSÖSEN VISELKEDETT EGYIK ALACSONYABB SZINTŰ MEGNYILVÁNULÁSUNKKAL

– Kicsoda? – Johanna meghökkent.

TE

Johanna mellett hirtelen megjelent Gacon 213-ADM.

– Ez csak egy mesterséges lény! – kiáltott Voltaire. – Ráadásul szolga. Johanna megpaskolta Gacont.

– Egy gép szimulációja...

MI: VALAHA GÉPEK VOLTUNK ÉS IDEJÖTTÜNK

LAKNI, NUMERIKUS TESTBEN ÉLNI

– Honnan? – kérdezte Johanna.

A FORGÓ SPIRÁLKARON TÚLRÓL

– Miért?

NE FELEJTSD EL: A BÜNTETÉS A BŰNTŐL FÜGG

– Ezt már mintha mondtátok volna – morgott Voltaire. – Ismétlitek magatokat? Mit akartok valójában?

MI: EGY RÉG KIHALT ÉLETFORMÁBÓL SZÁRMAZUNK, DE NE KÉPZELD, HOGY BENNÜNK NINCS MEG A...

Johannának iszonyatos előérzete támadt.

– Ne provokáld! – súgta Voltaire-nek. – Lehet, hogy...

– Tudnom kell az igazságot! Mit akartok?

BOSSZÚVÁGY

7.

– Fúj! – Marq fintorogva elhúzta a száját.

Hari rámosolygott.

– Amikor kevés az étel, megváltoznak az étkezési szokások.

– De ez...

– Hé, mi fizetünk! – mondta Yugo nem minden gúny nélkül.

Az étlapon csupa pszeudobelsőség szerepelt. Ez volt a legutolsó hézagpótló anyag az élelmiszerkrízistől szenvedő Trantoron. Az üzem még mindig teljes kapacitással működött; a hatalmas kádakban a megszokott módon érlelődtek, fejlődtek a májak, a vesék, a tüdők. Természetesen egyetlen valódi állati sejt sem volt bennük. Az automata étlap azonban meleg női hangon biztosította őket, minden étel íze olyan, mintha valódi alapanyagból készültek volna.

– Nem ehetnénk inkább húst? – kérdezte Marq.

– Ennek nagyobb a tápértéke – mordult rá Yugo. – És ebben az étteremben senki sem fog keresni minket.

Hari körbelesett. Egy hangpajzs árnyékában ültek, de sosem ártott az óvatosság. Az étterem legnagyobb részét a különítményesei foglalták el, rajtuk kívül csak néhány jólöltözött nemes tartózkodott a helyiségben.

– Divatos hely – vigasztalta Yugo. – Felvághatsz vele, hogy itt jártál.

– Felvághatok? Miután kidobtam a taccsot? – Marq a levegőbe szimatolt és elhúzta az orrát.

– Minden nonkonformista ezt csinálja – jegyezte meg Hari, de senki sem értette a viccet.

– Száműzött vagyok – suttogta Marq. – Az emberek még mindig rám akarják kenni a felelősséget a junini zavargások miatt. Nagy kockázatot vállaltam, amikor idejöttem.

– Nekünk ez is kapóra jön – mondta Hari. – El kellene végezni egy bizonyos munkát. Olyasvalaki kell hozzá, aki... törvényen kívüli.

– Én az vagyok – bólogatott Marq. – Meg éhes is.

Az automata már korábban elmagyarázta, hogy az ételeket – pszeudo-állatoktól származó szervek, zöldségek, plusz ásványi anyagok – tökéletesen megfőzték. A "legújabb kaja-dili" a gép szerint az a különlegesség, ami kívül egy kemény héj, de belül egyre puhább, és egyre csodásabb az íze. Némelyik étel csak szimpla ízt, aromát, színt és anyagot kínált, meg az ehhez kapcsolódó érzeteket, ám volt egy fogás, ami egészen új volt: a vörös szálak mozdulatlanul feküdtek a tányéron, egészen addig, míg az ember be nem kapta őket. A szájban ugyanis "feléledtek", és úgy tekergőztek, mintha azt akarnák kifejezni, mennyire élvezik, hogy valaki megeszi őket.

– A fiainak nem kell megkínozniuk ahhoz, hogy együttműködjek magukkal. – Marq felszegte az állát. A mozdulatról Harinak az a pánz-gesztus jutott az eszébe, amit Legnagyobbnál oly sokszor megfigyelt.

Hari kuncogva rendelt egy vegyestálat. Meglepő volt, milyen hamar el tudta fogadni az olyan ételeket, amiktől hetekkel korábban még undorodott volna.

Miután leadták a rendelést, Hari kiterítette a kártyáit. Amikor befejezte az előadást, Marq homlokráncolva nézett rá:

– Direkt kapcsolat? Az egész átkozott rendszerrel?

– Be akarunk építeni egy hidat a pszichohistóriai egyenletrendszerünkbe – magyarázta Yugo.

Marq pislogott.

– Teljes testkapcsolat? Ehhez irdatlan nagy kapacitás kell!

– Tudjuk, hogy meg lehet csinálni – felelte Yugo. – Csak használnod kell a technikádat.

– Honnan tudják, mim van? – Marq szeme résnyire szűkült.

Hari bizalmasan előredőlt.

– Yugonak sikerült beszivárognia az ön rendszerébe.

– Hogyan...?

– Segített pár srác – szerénykedett Yugo, mintha ezzel mindent megmagyarázna.

– Úgy érti: dahliak? – kiáltott fel Marq szenvedélyesen. – A maga fajtája...

– Állj! – szólt rá Hari szigorúan. – Nem tűrök ilyen szavakat. Ez egy üzleti tárgyalás

Marq a matematikusra nézett.

– Maga tényleg főminiszter lesz.

– Lehetséges.

– Amnesztiát kérek. Magamnak meg Sybylnek is. Ez is benne kell legyen a fizetségben.

Hari gyűlölt bizonytalanra ígérgetni, de...

– Rendben.

Marq szája kemény vonallá változott.

– Sokba fog kerülni. Van pénzük?

– Kövér a császár? – kérdezett vissza Yugo vigyorogva.

Az alapvető elképzelés egyszerű volt.

A szuperkonduktív, magnetikus visszacsatolások képesek voltak rá, hogy feltérképezzék az agy neuronjait. Az interaktív programok kapcsolatba léptek az agykéreg vizuális részeivel, és összekötötték a neuronokat a tisztán digitális világgal.

E technológia alkalmazásával át lehetett fogalmazni a Genus Homo definícióit. Sajnos a magasabb szintű mesterséges intelligenciákkal szemben létező ellenszenv miatt az ilyen kutatások a tudományos élet határvonalára szorultak. Senki sem hitte el, hogy a homo digitalis a természetes emberrel azonos értékű manifesztáció lehet. Volt idő, amikor Hari is így gondolta, de a Panucopián végrehajtott merülés – aminél hasonló technikát alkalmaztak – sok mindenre megtanította.

Két nappal azután, hogy az étteremben találkozott Marq-kal (a hely egyébként meglepően kellemes volt, de az élelmiszer-krízis miatt egyhavi keresetét kellett rááldoznia az ételekre), Hari csendben, elernyesztett testtel feküdt a kapszulában, és...

... belemerült a pszichohistóriába. Azonosult a tudományával.

Először az tűnt fel neki, hogy viszket a jobb lába, a lábujjaktól egészen a sarokig. A rángások azt jelezték, a népességmozgást leíró kifejezések nem a legstabilabbak. Ki kell javítani az egyenletet, gondolta.

Tovább zuhant az ásítozó virtuális kozmoszba.

A rendszertérben járt, abban a végtelenben, amit a pszihohistória paraméterei határoztak meg. A tér teljes kiterjedése huszonnyolc dimenziós volt, de az agya ezt csak részleteiben, szeletenként volt képes felfogni. Ahogy felemelkedett, végignézett a paraméter-tengelyeken, és megláthatta a mértani alakzatokként mozgó eseményeket.

Le, le, egyre lejjebb... Egyre mélyebben á Birodalom történelmébe.

A társadalmi formák hegycsúcsokként emelkedtek. A Birodalom növekedésével ezek a szilárd vonulatok is terebélyesedtek. A feudális rendszerek hegyláncai között a káosz völgyei, medencéi sötétlettek. A mélyedésekben pulzáló káosz-tengerszemek csillogtak, partjukon a krízisek dombjai álltak őrt. Ez a senki földje volt, a rend kopár mező! és a sztochasztikus mocsár között.

A Birodalom történelme fokozatosan kibomlott a táj fölött cirkáló Hari előtt. A magasból felfedezte a Birodalom korai szakaszában jelentkező hibákat.

A filozófusok már régen megfogalmazták: az ember állat, de sokféle lehet. Létezhetett politikai állat, hatalom állat, szociális állat, erőközpontú állat, beteg állat, gépszerű állat, sőt, még racionális állat is. Az emberben rejlő különböző állatok a megjelenésükkor mindig más politikai rendszert támogattak.

Az is jellemző volt az emberre, hogy párhuzamot vont a család és a társadalmat irányító állam között: Apának és Anyának látta azt. Az Anyaállamokat az jellemezte, hogy támogatta gyermekeit, kényelmet biztosított, a bölcsőtől a sírig vigyázott rájuk. (Igaz, ez csak egy-két nemzedéknyi időn keresztül volt lehetséges, mert ezután kimerültek az "Anya" nagylelkűségét biztosító gazdasági keretek.) Az Apaállamok szigorúak voltak: versenygazdaság, a viselkedés irányítása, a magánélet ellenőrzése. Az Apaállamok általában áldozatul estek a periodikusan felbukkanó szabadságmozgalmaknak, vagy az Anyaállamok iránti vágynak.

A Birodalom építése során lassanként létrejött a Rend. A hipernyílásokkal és hiperbárkákkal lazán összekapcsolt világok milliói megtalálták a saját útjukat. Némelyik megsemmisült: belezuhant a feudalizmus mocsarába, a romlásba. (Ebből a szorult helyzetből általában a technika segítségével kecmeregtek ki.)

A bolygóméretű társadalmak topológiája különböző volt. A nyugodtabbak, a szilárdabbak síkságként jelentek meg, a vadak, a kreatívak vulkanikus hegyekként szöktek a magasba. A mozgékonyak gyakran beleszánkáztak a káosztavakba, és gyorsan összekapkodták mindazt, amire szükségük volt.

A modern korban sokan hitték, hogy a Birodalom a korai szakaszában sokkal jobb volt, komolyabb és szeretetteljesebb, kevesebb konfliktussal, rendesebb emberekkel. Dors egyszer azt mondta Harinak, ez a feltételezés csak illúzió. A férfi most már látta, igaza volt a feleségének: ahogy kereszülviharzott a korokon, meglátta a csillogó ideákból felépített hegyeket, amelyeket azután kegyetlenül elpusztított a szomszédos csúcsból kifröccsenő láva. A látszólag szilárd társadalmi formák (Hari hegyekként érzékelte ezeket) pillanatok alatt összeomlottak, síksággá változtak.

A régi világ sem volt jobb, mint a modern...

Amikor a Birodalom még gyerekcipőben járt, az emberek végtelennek látták a galaxist, a titkok sötét felhője takarta el előlük a bolygók kincseit, és a világ tele volt ismeretlen, feltérképezetlen helyekkel. Lassan-lassan azután feltérképezték a galaxist, felderítették a kincseket, és... a világmindenség összezsugorodott.

A táj pulzálása lenyugodott. A Birodalom merész hódítóból alázatos szolgává változott. De miért?

A legmagasabb társadalmi csúcsok körül felhők formázódtak, fokozódott a mindent beborító sötétség. Hari emlékeztette magát: szép képeket lát, de a tájat a pszichohistória metaforái alkotják.

Minden tudomány használ metaforákat: az elektromos áramkörökben vízként folyt az áram; a gázmolekulák pici, elasztikus labdákként viselkedtek. A valóságban ez nem így volt, de a tudomány megengedte kitalálóinak, hogy ilyen hasonlatokkal ábrázolják a zavarba ejtően bonyolult világot.

Újabb szabály: a létező csak a lehetségest sugallhatja, a biztosan bekövetkezőt nem. A pszichohistória nem határozhatta meg előre, mi fog megtörténni, csak azt jelezhette, mi az, ami megtörténhet.

A jövő előrejelzése lehetséges volt, bár Hari egyelőre úgy érezte magát, mint azok az őskori emberek, akik még csak egyetlen bolygót vettek birtokukba, és éjszakánként vágyakozva bámulták az elérhetetlennek tűnő csillagokat.

Hari előrébb tolta az időt. Peregtek az évek. A táj megelevenedett, megmozdult, de néhány csúcs nem moccant. Társadalmi stabilitás?

Az idő a modern kor felé közelített. A Birodalom tája csodálatos volt. Hari egyetlen villanással átvizsgálta a modell tizenhárom dimenzióját. Mindenhol azt érezte, hogy a látszólagos rend ellenére a változások óceánjai ostromolják az elavult társadalmi formákat.

Mi a helyzet a Sarkkal? Hari átsiklott a galaxison, és a Központtól tizenkétezer fényévnyire megtalálta a bolygót. A társadalmában szikrák pattogtak, villámok cikáztak – a virágzó új-reneszánsz fényei... Mi jöhet ezután?

Előrecsúszás, a közeli jövőbe.

Az új-reneszánsz villámai már az egész Sark-zónában ott cikáztak, de egyre halványultak. Közeledett a sötétség – a káosz feketesége.

Hari elkeseredetten repült a virtuális világ fölött. Valamit tennie kell! Most!

Megállt. A Sark nem az egyetlen pusztulásra ítélt világ. A pszichohistória tájainak peremén már ott ólálkodott a káoszbestia, készen arra, hogy széttépje a Birodalmat.

Hari tudta, egyedül ezt nem tudja legyőzni. Szövetségesre van szüksége. De ki legyen az? Talán a császár? Nem jó, hiszen ő is Lamurk markában lesz nemsokára. Külső segítség kellene. De ki legyen az? És főleg: honnan?

8.

Voltaire érezte, ahogy késpengeként átcsúszik testén a jeges félelem.

Ezek a különös elmelények... a fizikai helyzetük egyszerűen felfoghatatlan volt. Bárhol hozzá tudtak férni a háromdimenziós térhez, egyszerre akár több helyen is. Más világokkal is volt kapcsolatuk, de ők a Trantorra koncentráltak.

Az emberiség még csak nem is sejtette, hogy itt ólálkodnak a Hálózat virtuális terében!

Voltaire most már tudta, miért van szükség a Másolatokra. A Köd megsemmisített minden emberi alapú szimulációt, ami a Hálózatban felbukkant. A renegát programozók valószínűleg már évszázadok óta megszegték a tabukat, és mesterséges elméket teremtettek, de ezek mind kínhalált haltak a numerikus katakombákban.

Voltaire kétségbeesett igyekezettel próbálta eljátszani azt a szerepet, ami a divatos párizsi szalonokban oly népszerűvé tette: újra tudós volt, mindent megérteni akaró filozófus.

– Mert, uraim, mindennek az az oka, hogy az ember fejében nincs senki, aki végrehajttatja vele azokat a dolgokat, amiket meg akar tenni, vagy azokat, amiket akar akarni. A felsőbbrendű lények mítoszát mi magunk kreáljuk, s közben csak mi magunk vagyunk önmagunk belsejében.

MI: MÁSOK VAGYUNK, MINT TI

BÁR MI IS HASZNÁLUNK DIGITÁLIS REPREZENTÁCIÓKAT

MINT TI

A GYILKOSOK

– Csak ne személyeskedjünk! – Voltaire, ahogy Johannával az oldalán a Köd dühös bíborvillámai között lépkedett, kiszolgáltatottnak érezte magát. Az erőfeszítések, hogy a Ködnél nagyobbra nőjön, fölé magasodjon, kimerítették a rendelkezésére álló processzorok kapacitását. Már nem tudta megváltoztatni az alakját.

Johanna megcsörgette páncélját.

– Hogyan lehetséges egyáltalán, hogy beszélni tudunk ezekkel a démonokkal? Voltaire elgondolkodott.

– Bizonyára létezik valami, ami nyilvánvaló minden gondolkodó elme számára.

A SZÁMOKAT CSAK A KETTES SZÁMRENDSZERBEN LEHET MINDENKI ÁLTAL ÉRTHETŐVÉ TENNI

– Csendet! – kiáltott Voltaire, majd Johanna felé fordult. – Az év napjainak száma, kedvesem: 365=2⁸+2⁶+2⁵+2³+2²+2⁰, Vagy kettes számrendszerben: 101101101.

– A numerológia a Sátán találmánya! – mondta Johanna keserűen.

– Még a te Sátánod is angyal volt valamikor... Figyelemreméltó elgondolás. A kettes számrendszer az, ahol két jellel le lehet írni valamennyi számot. Ez az oka annak, hogy a... barátaink... képesek létezni egy emberek által megépített komputertérben. Igazam van?

NAGYON ÉRDEKES, HOGY ELISMERÉST VÁRSZ AZÉRT, MERT MEGÁLLAPÍTOD A NYILVÁNVALÓT

– A kapcsolásokban az egyes és a nulla közötti különbséget a "be" és a "ki" állással lehet jelölni. A kettes számrendszer az az univerzális kód, aminek segítségével beszélgethetünk a Köddel.

– Mi is csak számok vagyunk... – A kétségbeesés elfelhőzte Johanna tekintetét. – De a kardom akkor is levágja ezeket a lényeket! Nincs lelkük, sem tudatuk, ahogy te mondtad.

– Nem emlékszem rá, hogy azt mondtam volna, hogy nincs tudatuk.

TI KETTEN, TI, TUDATTAL RENDELKEZŐ DIGITÁLIS ÉLŐLÉNYEK VAGYTOK LEHETŐVÉ TESZITEK SZÁMUNKRA, HOGY HASZNÁLJUNK BENNETEKET KÖZVETÍTENI FOGJÁTOK A MI KIFEJEZÉSEINKET A GYILKOSOK TELEPÜLÉSÉRE

– Miféle településről beszél ez? – kérdezte Johanna.

MI: A MARKUNKBAN TARTJUK EZT A KÖZPONTI VILÁGOT A TRANTORT

MI: VÉGET AKARUNK VETNI AZ ÉLET ÉLET ÁLTALI KIOLTÁSÁNAK

– A gépagyúak lázadása? A vírusaik? – kiáltott Johanna. – Ti okoztátok ezt az egészet, igaz? Ti vagytok a háttérben, amikor a gépek nem akarják megengedni az embereknek, hogy ételhez jussanak?

Voltaire meglepetten látta, hogy Johannából hirtelen csápok csapnak elő.

– Szerelmem! – szólt rá. – Már kimerítetted az alakváltó kapacitásodat. Johanna csápjai lesújtottak a bíborvillámra.

– Ők okozták Garcon meghibásodását!

MI: ITT GYŰJTÖTTÜK ÖSSZE AZ ERŐNKET, ITT, AZ ELLENSÉG OTTHONÁBAN TI MEGZAVARTATOK MINKET, ÉS ÍGY

MI: KÉNYTELENEK VAGYUNK TENNI AZOK ELLEN, AKIKTŐL FÉLÜNK, AKIKET GYŰLÖLÜNK ÉS EKÖZBEN BENNETEKET IS MEGVÉDÜNK TŐLE

NIMTŐL, AKI KERES, ÉS EGYÜTT ELPUSZTÍTJUK DANEELT, AZ ŐSÖREGET.

A gépagyú szim, aki eddig mozdulatlanul állt, a neve említésére hirtelen megszólalt:

– Nem erkölcsös dolog, hogy a karbonangyalok karbont egyenek. A gépagyúaknak kell megtanítania az emberiséget a morál magasabb szintjeire. Digitális parancsolóink így rendelkeztek.

– Ó, milyen unalmasak a moralisták! – sóhajtott Voltaire.

MI: BEFÉRKŐZTÜNK MÉLYEN A GÉPAGYÚAK VILÁGNÉZETÉBE

– FIGYELEMREMÉLTÓ A MEGVETÉS, AMI A "GÉPAGYÚ" ELNEVEZÉSBEN VAN

HOSSZÚ ÉVSZÁZADOK ALATT TETTÜK MEG

MIKÖZBEN ITT ÉLTÜNK, EBBEN A DIGITÁLIS VILÁGBAN

DE A TI MEGJELENÉSETEK MOST CSELEKVÉSRE KÉNYSZERÍT MINKET, ARRA, HOGY LECSAPJUNK ŐSI ELLENSÉGÜNKRE AZ EMBERRE, AKI NEM EMBER – DANEELRE

– Ezek a Ködök olyanok, akár a vakondok – vélte Voltaire. – Csak a saját kis túrásaikkal, a saját kis ellenségükkel foglalkoznak.

TÚL SÖTÉT VAGY AHHOZ, HOGY ERKÖLCSRŐL BESZÉLJ, HISZEN A TE FAJTÁD KIIRTOTT MINDEN ÉLŐT A SPIRÁLBIRODALOMBAN

Voltaire felsóhajtott.

– A legádázabb viták azok, amikben egyik fél sem tudja igazolni a saját álláspontját. Az ember azzal, hogy húst eszik, még nem követ el halálos bűnt.

SZÁLLJ SZEMBE VELÜNK, S MEGSEMMISÜLSZ

BOSSZÚT ÁLLUNK.

9.

Hari mély lélegzetet vett, és felkészült rá, hogy újra belépjen a szim-térbe. Végignyúlt a kapszulában, és megigazította a nyakán az elektródákat rejtő sálat. Az áttetsző falak mögött látta a lázasan dolgozó szakembereket – nekik kellett fenntartani a kapcsolatot Hari és a Hálózat között.

Hari felsóhajtott.

– Ha belegondolok, hogy eredetileg az egész történelmet akartam megmagyarázni... A Trantor már magában kemény dió.

Dors letörölte Hari homlokáról a verítéket.

– Sikerülni fog.

Hari szárazon felnevetett.

– Az emberek érthetőek. Egy bizonyos távolságból. De ha közelebbről vesszük szemügyre őket, minden összezavarodik.

– A te életed is ilyen. Ha valakit metodikusnak látsz, csak azért van, mert távolról nézed.

Hari hirtelen megcsókolta Dorst.

– Én jobban szeretem közelről látni a dolgokat.

Dors viszonozta a szenvedélyes csókot.

– Daneellel azon dolgozunk, hogy beszivárogjunk Lamurk emberei közé.

– Veszélyes dolog.

– Daneel a... mi fajtánkkal végezteti a feladatot.

Hari tudta, Dorson kívül is létezett néhány hunianiform robot.

– Tudja nélkülözni őket?

– Néhány társunk már évtizedekkel ezelőtt beépült.

Hari bólintott.

– A jó öreg Daneel! Politikusnak kellett volna mennie.

– Főminiszter volt.

– De őt kinevezték, és nem választották.

Dors a férje arcát fürkészte.

– Te... Most már akarsz főminiszter lenni, ugye?

– A Panucopia mindent megváltoztatott. Igen.

– Daneel azt mondta, elég hatalma van Lamurk megállításához. Reménykedhetünk, hogy a Főtanács megszavaz téged...

Az eseménytér élő tája.

Hari nézte, ahogy recsegve áthalad a sablonok között. Érezte a Trantor Hálózatát. A melle egy térkép volt: a Streeling-szektor a jobb mellbimbója, az Analytica-szektor a bal fölött. Agyának érzékelő területei a neurális plaszticitást kihasználva a bőrén keresztül olvasták ki az információkat.

A pánzokkal rokon faj számára az a legjobb, ha a világot közvetlenül evolválódott idegein keresztül érzékeli. Jobb és szórakoztatóbb is.

Mint a pszichohistórai egyenletei, a Hálózat is n-dimenziós volt, és az idő haladtával, a paraméterek felbukkanásával és kilebegésével még az "n" száma is változott. Minden másodpercben egy friss dimenzió borult rá egy régebbire. A szerkezet olyan volt, akár egy nevetségesen bonyolult, absztrakt épület, ami egy országúton száguldott.

Ha az ember itt egyetlen pontot, egyetlen pillanatot néz csupán, szúró fájdalom hasít a fejébe. Itt az egészet kell látni, azt kell felfogni a tudattalannal, és ha ez sikerül, a részletek mind bekattannak a helyükre.

Hari Seldon a kaotikus Hálózat sáros talaján lépkedett. Sarka mély sebeket szakított a földbe, de a sejtreparálókként működő alprogramok azonnal befoltozták ezeket a lyukakat.

Megnyílt előtte egy táj; olyan volt, akár egy hívogató anyaöl. A Trantor digitális világa úgy terült szét előtte, mint egy planetáris pókháló. Az elektromos dzsungel éles fénnyel lüktetett. Ebből a távolságból a bolygón élő negyvenmilliárd ember olyan volt, mint neonpöttyek egy fekete, hideg sivatag közepén; mint maga a kolosszális galaxis.

Hasi keresztülment a megkínzott tájon. Egy gigantikus villám felé tartott. A villám tövében két pici alak állt. Hasi lehajolt, és felemelte őket.

– Sokáig váratott magára! – kiáltott a férfiparány. – Még Franciaország királya sem várakoztatott ilyen hosszú ideig.

– Ó, hatalmas lény! Talán Szent Mihály küldött értünk? – kérdezte a pici Johanna. – Fogadj el egy tanácsot: óvakodj a felhőktől!

– Most megkapja tőlem a legfontosabbat – szólt a pici férfi.

Hari mozdulatlanul állt, és hagyta, hogy a hatalmas adati tudás/bölcsesség-rög keresztülszivárogjon rajta. Zihálva maximális sebességre gyorsította magát. A ragyogó felhőlény, Johanna és Voltaire – minden lelassult körülötte. Tisztán látta az eseményhullámokat, a történés-hordalékot. Mindent megtudott, a sok milliárd processzor minden információja az övé lett.

– Most... már... mindent... tudsz... – zümmögte a lelassult Johanna. – Használd... ezt... a... tudást... ellenük...

Hari pislogott, és tudta, mit kell tennie. Emlékek nyers, összepréselt áramlatai pörögtek körülötte; olyan emlékek voltak ezek, amiket nem ő szerzett, de amelyek révén mégis minden részletet felidézhetett.

KÉPZELJ EL EGY HEGYET. EGY KILOMÉTER MAGAS, ÉS AZ OLDALÁT BEBORÍTJÁK A HOLOMONITOROK. A HEGY ELEVENNEK LÁTSZIK A FÉLMILLIÓ MONITORON TÁNCOLÓ, VIBRÁLÓ KÉPTŐL. MINDEGYIK MONITOR NEGYEDMILLIÓ KÉPPONTOT HASZNÁL A SAJÁT KÉPE KIALAKÍTÁSÁRA.

MOST SŰRÍTSD ÖSSZE EZEKET A MONITOROKAT, VÁLTOZTASD ŐKET EGY MILLIMÉTER VASTAG ALUMÍNIUMFÓLIÁVÁ. GYŰRD ÖSSZE EZT A FÓLIÁT, ÉS NYOMD BELE EGY GRAPEFRUITBA. EZ AZ AGY, A MAGA SZÁZMILLIÁRD NEURONJÁVAL. A TERMÉSZET MÁR VÉGREHAJTOTTA EZT A CSODÁT, ÉS A GÉPEK MOST AZON DOLGOZTAK, HOGY UTÁNOZZÁK.

Hari mindent megértett. Tántorogva megfordult, és a dühös felhőkre nézett, amik mérges méhekként nyomultak feléje. Hari egy csodálkozó pillantást vetett a narancsvörös színnel belé csapó villámra. A fájdalomtól kétrét görnyedt.

– Ezek... mindenre... képesek... – kiáltott a törpe Voltaire. – Erősek...

– Érzem – lihegte Hari.

– Együtt... harcolhatunk... ellenük... – lelkesedett Johanna.

Hari izmait görcsök rángatták. Támolyogva megidézte a csillapítóhullámokat. Felgyorsította a szitu-világot. Voltaire már normál sebességgel beszélt.

– Szerintem azért jött, hogy megoldást találjon a saját problémájára – súgta Johannának.

– Mi itt most egy nagy és szent csatát vívunk! – hevült Johanna. – Minden mást abba kell hagynod!

– Csata? A diplomácia nem segít? – krákogta Hari.

– Alkudozás? Ezekkel a gonoszokkal? – kiáltott Johanna. – Soha!

– Igaza van – mormolta Voltaire.

– Te egy forrongó korszakban gyűjtöttél tapasztalatokat. Filozófus vagy – köhögte Hari. – Talán a te tudásoddal...

– Ah! Tapasztalat! Ezt a fogalmat mindig túlértékelik. Ha újrakezdhetném az életet, semmi kétség, megint elkövetném ugyanazokat a hibákat, de... hamarabb.

– Ha tudtam volna, mit akar ez a vihar...

NEM A TI ÉLETFORMÁTOK AZ ELSŐ SZÁMÚ ELLENSÉGÜNK

– Pedig éppen eleget kínoztatok minket! – mordult fel Voltaire.

Hari felemelte a kicsi embert. Sötét, örvénylő tornádó ereszkedett alá; tölcsérével lerombolta a Hálózat építményeit, és kísérteties hangon rikoltva pörölyütéseket mért Harira.

– Te az "értelem apostola" voltál! – kiáltott Hari Voltaire-re. – Győzd meg őket értelemmel!

– Nem igazán értem, mit beszélnek! Mit jelent az, hogy "életforma"? Csak az ember létezik, semmi más nincs, ami értelmes!

– Az Úr akarata, hogy ez még ebben a Purgatóriumban is így legyen – helyeselt Johanna.

Hari megsejtette, mi következik.

– Mindig légy gyors, és csak ritkán bizakodj!

10.

– Találkoznom kell Daneellel! – Hari egy kicsit még szédült a Hálózatban átéltek után, de az idő sürgette. – Most, azonnal!

Dors a fejét rázta.

– Túlságosan veszélyes lenne. Egyébként a gépagyú-krízis miatt...

– Azt el tudom intézni. Keresd meg!

– Nem tudom, hogyan lehetne...

– Szeretlek... Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de hazudsz.

Daneel munkásruhát viselt, valamint pulóvert, és eléggé zavarodottnak látszott, amikor Hari találkozott vele az egyik tágas, forgalmas téren.

– Hol vannak a különítményesei?

– Körülöttünk.

Daneel zavarodottsága ettől még jobban felfokozódott. Hari rájött, hogy ez a fejlett robottípus, amihez Daneel is tartozott, emberi tulajdonságokkal rendelkezik. A mimikarutin aktiválása után izgalmi állapotban még egy pozitronikus agy sem tudta teljesen irányítani az ajkak, a szemek mozgását. Daneel valószínűleg tudott erről, de nem merte kikapcsolni a funkciót, nem akarta teljesen mozdulatlanná, kifejezéstelenné változtatni az arcát.

– A hangernyők?

Hari a különítményesek századosa felé bólintott, aki a közelben húzogatott egy seprűt. A férfi visszajelzett.

– Nem tudom, miért nyilvános helyen kellett találkoznunk – értetlenkedett Daneel.

A különítményesek feltűnés nélkül elterelték a közelből a járókelőket, így senki sem fedezhette fel a Harit és Daneelt körbefogó, hangszigetelt légbuborékot. A matematikus csodálattal adózott a szerkezetnek; a Birodalom a hanyatlás ellenére is profi módon értett néhány dologhoz.

– A helyzet rosszabb, mint gondolná.

– Azt kérte tőlem – emlékeztette Daneel –, hogy szerezzek percre kész adatokat Lamurk embereinek tartózkodási helyéről. Rendben van, de közlöm: emiatt a leleplezés veszélye fenyegeti az embereimet, akiket beépítettem Lamurk hívei közé.

– Akkor is szükség van a dologra – vágott vissza Hari élesen. – Magára bízom, hogyan találja meg, és hogyan figyelteti a megfelelő embereket, csak tegye meg!

– Folyamatosan figyelnünk kell őket?

– A krízis végéig mindenképpen.

– Melyik krízisre gondol? – Daneel arca grimaszba rándult, azután kifejezéstelenné változott: kikapcsolta a mimikarutinjait.

– A gépagyúakéra. Lamurk mesterkedésére. A Sark ügyére. Válasszon kedvére! Ó, igen! És a Hálózatban is találtam valamit.

– Azt akarja elérni, hogy Lamurk emberei megtegyenek egy előre kiszámítható lépést? Hogyan?

– Egy apró manőverrel. Bízom benne, hogy a maga ügynökei képesek lesznek rá, hogy előre meghatározzák, hogy néhány magas rangú személy, köztük Lamurk hol fog tartózkodni egy bizonyos időben.

– Miféle manőverre gondol?

– Majd jelzek, amikor az egész elkezdődik.

– Maga tréfát űz belőlem! – morogta Daneel sötéten. – Ami a másik kérését, Lamurk ártalmatlanná tételét illeti...

– Maga is meg tudja találni a megfelelő módszert, ahogy én.

– Igen, ezt végre tudom hajtani. A Nulladik Törvény lehetőséget ad rá. – Daneel elhallgatott, arca petyhüdtté vált. Számításokat végzett; gondolkozott. – Öt perc előkészületi időre lesz szükségem az előre kiválasztott helyszínen. Csak így érhetek el sikert.

– Rendben. Az a legfontosabb, hogy a robotok figyeljék Lamurk vezéreit, és az adatokat Dorson keresztül juttassák el hozzám.

– Mondja el, mire készül!

– Nem akarom elrontani a meglepetést.

– Hari, magának muszáj...

– Csak akkor árulom el a terveimet, ha biztos, ha abszolút biztos benne, hogy nem fog kiszivárogni.

– Semmi sem lehet abszolút biztos.

– Akkor a saját belátásunk szerint kell döntenünk. Szabad akaratunk van, nem? Nekem legalábbis. – Harin szokatlan érzés vett erőt. Cselekedni – ez is szabaddá teszi az embert.

Bár Daneel vonásairól semmit sem lehetett leolvasni, testtartása, gesztusai azonban óvatosságról árulkodtak.

– Valami bizonyítékra lenne szükségem, hogy ön valóban megértette a helyzetet. Hari felnevetett. A mindig komoly Daneel előtt eddig sohasem tett ilyet, és most ez is olyan volt, mint valami felszabadulás.

11.

Hari a gyűlésterem előcsarnokában várakozott. Az áttetsző falak túloldalán a hatalmas aréna terpeszkedett. A küldöttek idegesen beszélgettek; tisztán látszott rajtuk az aggodalom. Pedig ők voltak azok, akik meghatározták az embermilliók, a csillagok, a spirálkarok sorsát.

A Trantoron számtalan frakció, etnikum, érdekcsoport létezett – ebben a tekintetben is a Birodalom tükrének lehetett nevezni. A Birodalomban – ahogy a bolygón is – nagy szerepe volt a bonyolult kapcsolatoknak, az értelmetlen véletleneknek, az érzékeny egyensúlyoknak. Mind a kettő bonyolultabb volt annál, hogy az emberek, vagy akár a komputerek teljes egészében megérthessék.

Az emberek, amikor összetalálkoztak ezzel a szédítő bonyolultsággal, hajlamosak voltak arra, hogy megpróbálják a kezükben tartani az egyszerű, közvetlen kapcsolatokat, megfogalmazni a rájuk érvényes szabályokat, hogy addig haladjanak előre, amíg beleütköznek a komplexitás olyan vastag és magas falába, amin képtelenek áthatolni, amit lehetetlen megmászni. Akkor azután megrettennek, visszasüllyednek a riadt pánzok szintjére, és beszélgetni, pletykálkodni kezdenek, majd végül hazardírozásra szánják el magukat.

A Főtanács pezsgett, felbolydult. Megérezték a káosz szelét, és elbizonytalanodtak. Harinak a Panucopián kiélesedett ösztönei azt súgták, most meg lehet mutatni nekik egy merőben új utat.

– Nagyon remélem, tudja, mit csinál – rontott be Cleon az előcsarnokba. Skarlátvörös ünnepi köpenyt viselt, fövege akár egy türkiz szökőkút.

Hari elfojtott egy nevetést. Ő sohasem lenne képes megszokni az ilyen ünnepi hacukákat.

– Örülök, felség, hogy a professzori taláromban jelenhettem meg.

– Jó magának! Ideges?

Hari meglepődött, amikor rájött, hogy egyáltalán nem lámpalázas. Furcsa volt, hiszen amikor legutóbb ebben az épületben járt, majdnem meggyilkolták.

– Nem, felség.

– Én az ilyen ceremóniák előtt mindig tanulmányozni szoktam valamelyik nagy művész idegnyugtató munkáját. – Cleon intett; az előcsarnok egyik fala megtelt fénnyel.

A falon a trantori művészeti iskola klasszikus képei jelentek meg. Gyümölcsevés, Betti Uktonia képsorozata. Az első képen néhány paradicsomot falatozó hernyó látszott. A másodikon a hernyókat felfalták az imádkozó sáskák. A harmadikon a békák és a tarantellák ették meg a sáskákat. A másik sorozaton, Uktonia egyik kései alkotásán, a Gyermekzabálás első képe megszülető kölyökpatkányokat ábrázolt. A többi képen különböző ragadozók kapták el és falták fel ezeket a kis állatokat.

Hari tudta, a képek a trantoriak érzelmi alapállását fejezik ki: a vadon csúf, veszélyes és könyörtelen hely; csak a nagyvárosokban maradhat meg a rend és az emberiesség. A természettől való irtózásuk miatt a legtöbb szektorban a polgárok kizárólag szintetikus élelmiszereket voltak hajlandóak fogyasztani. A gépagyúak lázadása ezek előállításában is zavart okozott.

– A Trantort most az agrárvilágok táplálják a hiperbárkák sebtiben létrehozott köldökzsinórján keresztül – mondta Cleon kedvetlenül, mintha kitalálta volna Hari gondolatait. – Szerencsére a palota ellátására nincs hatással a krízis.

– Vannak szektorok, ahol éheznek az emberek – mondta Hari. Ki akarta fejteni Cleonnak, hogy ez milyen veszélyeket rejt magában, de megérkezett a kíséretük, és be kellett vonulniuk a terembe.

Arcok, hangok, fények – hatalmas gyűlésterem. Hari végighallgatta a visszhangzó köszöntőszavakat. Az ősrégi falakat kegyeletből, hagyománytiszteletből elhelyezett képek díszítették...

Aztán azon kapta magát, hogy a pódiumon áll, és beszél. A hallgatóság figyelt. Tudatának egy részén kellemes érzés áradt szét: jó dolog, amikor figyelnek az emberre. Van ebben valami felemelő. A politikusok persze már hozzászoktak ehhez, de Hari Seldonnak még nem volt alkalma rá. Mély lélegzetet vett.

– Hadd adjak nevet annak a tövisnek, ami az oldalunkat szúrja. Képviseleti rendszer. Ez a testület előnyben részesíti a kevésbé népes szektorokat. Ugyanígy a Spiráltanács előnyben részesíti a kevésbé népes világokat... Nézzük például a dahliak esetét! Ahogy itt, a Trantoron, úgy a galaxisban sincs megfelelő számú képviselőjük. Ez gondot jelent, pedig most éppen elég problémával kell szembenéznünk, e nélkül is. Hogy mást ne mondjak: a Sark ügye, a gépagyúak, az élelmiszerhiány.

Kis szünetet tartott.

– Mit tehetünk? Minden képviseleti rendszerben aránytalanságok mutatkoznak. Most elmondom az én elképzelésemet. Javaslom, ellenőriztessék a szakembereikkel, a matematikusaikkal.

Szárazon elmosolyodott, aztán eszébe jutott, a hatás kedvéért végig kellene néznie a hallgatóságán.

– Egy politikusnak még akkor sem szabad hinni, ha egy kicsit esetleg ért a matematikához.

Kellemes, megnyugtató nevetést kapott válaszul.

– Minden szavazati rendszernek lehetnek hibái. A kérdés nem az, hogy demokratikusnak kell-e lennünk, vagy sem, hanem az, hogyan legyünk demokratikusak. A kérdés nyílt, tudományos megközelítése összhangban van a demokrácia iránti rendületlen elkötelezettséggel.

– A dahliak nem a demokrácia hívei! – kiáltott közbe valaki. Egyetértő mormogás.

– De igen! – vágott vissza Hari. – Mindenképpen magunk elé kell idéznünk őket, hogy előadhassák panaszaikat!

Üdvözlés, huhogás. Ideje egy személyeskedő megállapításnak, gondolta Hari.

– Természetesen azok, akik hasznot húznak egy bizonyos álláspont képviseléséből, mindig a nagybetűs Demokrácia zászlajába fognak burkolózni.

Morgás a nemesek soraiból; a megjegyzés telibe talált.

– És ugyanezt teszik az ellenfeleik is. A történelem sok mindenre megtanít minket... – Hari kis hatásszünetet tartott. Az arcokon látta, mindenki arra gondol, hogy a pszichohistóriáról fog beszélni. Nyugodtan folytatta: – ...megtanít minket arra, hogy a köpenyek sokfélék lehetnek, és mindnek vannak foltjai.

– A szektorokban és a galaxisban számtalan kisebbség él, szétszórtan. A zónákon belül különböző a jelentőségük. Az ilyen csoportok sosem képviseltethetik magukat a politikai életben, ha szigorúan csak azt vesszük figyelembe, hogy a szektorokban vagy a zónákban melyik jelölt kapott több szavazatot.

– Ennek örülni kéne! – kiáltott egy magas rangú tanácstag.

– Sajnálom, de nem értek egyet. Meg kell változnunk. A történelem ezt követeli tőlünk!

Kiáltások, taps. Tovább!

– Mindezek figyelembevételével azt javaslom, hozzunk létre egy új választási formát. Ha egy szektornak mondjuk hat tanácstagi széke van, ne osszuk a szektort hat kerületre, inkább állítsunk hat jelöltet. A szavazók majd eldöntik, melyiket választják. Ha a szektoron belül létezik egy összetartó kisebbség, megválaszthatja a saját jelöltjét, ha együtt szavaz.

Csend. Hari az utolsó szavakat különös nyomatékkel ejtette ki. Fogalma sem volt róla, milyen hatást fog elérni.

– Ezzel a megoldással nem teszünk különbséget az etnikai kisebbségek, vagy más csoportok között. A csoportok elérhetik, amit akarnak, ha tagjaik összetartanak... Amint elfoglalom főminiszteri székemet, ezt a szavazási rendszert fogom általánossá tenni a galaxisban.

Megtörtént. Elmondta...

Mennydörgő tapsviharban hagyta el az emelvényt.

,,Ha egy emberben van valami nagyság, akkor az nem egy fényes pillanatban, hanem a mindennapi munka taposómalmában fog előbukkanni belőle." Harinak mindig ezt mondta az anyja, amikor nem végezte el a napi teendőit, mert inkább a matematikai könyveivel foglalkozott.

Most úgy érezte, ennek az ellenkezője is igaz lehet.

Amint végighaladt az előcsarnokon, magán érezte a küldöttek, a tanácstagok vizslató tekintetét. Mindegyik bámész arra számított, hogy parolázni fog velük, mert meg akarja szerezni a szavazatukat. Hari nem ezt tette. Amikor a küldöttek Cleon távozása után köré gyűltek, a gépagyúakról beszélt, a Sarkról, és... várt.

– Mi legyen a Sark sorsa?

– Karantén.

– De ott már most is a káosz uralkodik!

– Fel kell perzselni!

– Ez könyörtelenség! Maga pesszimistán azt feltételezi, hogy...

– Uram, a "pesszimista" jelzőt az optimisták találták ki, a realistákra.

– Maga kitért a kötelezettségei elől, és hagyta, hogy a helyzet idáig fajuljon!

– Én éppen most tértem vissza a Sarkról. Esetleg ön is?

Az ilyen sziporkákkal sikerült elkerülni a szavazatgyűjtés megalázó munkáját. Persze, még mindig Lamurk ellenfele volt, és a Főtanács a jelek szerint nem a dahliak ügye, inkább kettejük párharca iránt érdeklődött. A Sarkról alkotott kemény véleményével tiszteletet vívott ki magának. Sokakat meglepett, hiszen eddig puhány tudósnak tartották. Egy kicsit rájátszott a dologra, de amikor a Sarkról beszélt, valódi érzelem volt a hangjában: gyűlölte a káoszt, és tudta, a Sark éppen ezt zúdíthatja rá a galaxisra.

Természetesen nem volt olyan naiv, hogy azt higgye, egy új képviseleti rendszer megváltoztathatja a Birodalom sorsát. Az ő sorsára azonban ez is hatással lehet..

Egy birodalmi hírnök érkezett: Lamurk beszélni akart vele.

– Hol? – kérdezte Hari suttogva.

– Bárhol, csak ne a palotában.

– Részemről rendben van.

Pontosan az történt, amit Daneel megjósolt. A beszéd elhangzása után a palotában még Lamurk sem mer fellépni ellene.

12.

Útközben kapott egy hívást. A palota mellett járt, amikor az egyik fal dekorációjába épített adatsugárzó egy tömörített blokkot küldött a csuklójára erősített vevőszerkezetbe. Hari, miközben az előcsarnokban Lamurkra várt, áttanulmányozta az információkat.

Lamurk tizenöt embere merénylet áldozatává vált. Képek: az egyik férfi lezuhant valahonnan, egy másikkal leszakadt a lift. Balesetek. Mindegyik az elmúlt néhány órában történt. A Főtanács tagjainak biztos alibijük volt, hiszen a gyűlésteremben ültek.

Hari a halottakra gondolt. Bűntudat gyötörte; mindenről ő tehetett. A robotokat nem lehetett okolni, ők csak parancsot teljesítettek, amikor célba vették áldozataikat.

A "balesetek" híre azonnal szétterjedt a Trantoron. Voltak, akik nyomban az összefüggéseket, a magyarázatokat keresték.

– Professzor! Örülök, hogy újra láthatom. – Lamurk a helyiség szemközti ajtaján lépett be.

Formálisan kezet ráztak.

– A jelek szerint nehéz helyzetben vagyunk. – Ártalmatlan, semmitmondó megjegyzés; Harinak volt még néhány hasonló raktáron. Az időhúzás megfelelő eszközei. Lamurk a jelek szerint még nem értesült emberei haláláról. Mit is mondott Daneel? A találkozás után öt perccel végrehajtódik a feladat. Vajon mire gondolt?

Hari csevegni kezdett Lamurkkal. Telt az idő. Ügyelt rá, hogy testtartása ne sugalljon agresszivitást, és a hangja is lágy volt, hogy minél jobban megnyugtassa ellenfelét. (Az ilyen trükkök jelentőségét a pánz kaland után értette meg igazán.)

A palota közelében álló Tanácskert egyik épületében voltak. Testőreik biztosították a környéket. A helyszínt Lamurk választotta ki; általában e virágokkal, növényekkel díszített csarnokban fogadták a rusztikus zónák képviselőit. A levegőben, a virágok körül serényen munkálkodó rovarok zümmögtek – ez különlegességnek számított a Trantoron.

Hari tudta, Daneel kitervelt valamit, de fogalma sem volt róla, hogyan lehetne tenni bármit Lamurk ellen ezen a szenzorokkal, megfigyelőszerkezetekkel telezsúfolt helyen.

Lamurk a jelek szerint a gépagyúak ügyéről akart beszélni. Hari természetesen tudta, ez csak álca, és valójában a főminiszterségről, kettejük rivalizálásáról lesz szó. Köztudott tény volt, hogy Lamurk néhány napon belül mindenképpen rá akarta kényszeríteni a Főtanácsot a szavazás elvégzésére.

– Bizonyítékaink vannak rá, hogy valami vírusokat juttat a gépagyúakba – kezdte Lamurk.

– Igen, ez lehetséges. – Hari bosszankodva elhessegetett egy zümmögő rovart.

– Meglehetősen furcsa a dolog. A technikusaim szerint az a "betegség" valójában nem vírus, hanem olyan... mintha valami megváltozott volna a gépek tudattalanjában.

– Talán egy egészen újfajta betegséggel állunk szemben.

– Hm. Igen. Nagyon hasonlít arra, amit az embereknél elmebajnak nevezünk.

– Szerintem nem egyszerű digitális elváltozás, hanem valami önszervező elvrendszer, amit a gépagyúak fejlesztettek ki maguknak.

Lamurk meglepődött.

– Ezek a gépagyúak... Mind arról beszélnek, hogy erkölcstelen dolog megenni egy másik élőlényt. Szerintük még növényeket, algákat sem fogyaszthatnánk.

– Figyelemre méltó álláspont.

– Átkozottul furcsa álláspont!

– Ha nem állítjuk le időben őket, lehet, hogy az egész Trantort diétára kell fognunk, és csak mesterséges alapú ételeket ehetünk.

– Semmi gabona? Semmi pszeudo-hús? – Lamurk a homlokát ráncolta.

– És ami még rosszabb: valószínű, hogy hamarosan az egész Birodalomban ez lesz a helyzet.

– Biztos benne? – Lamurk hangja őszinte aggodalomról árulkodott. Hari habozott. Valahogy megsajnálta Lamurkot, nem akarta megrémiszteni, de aztán eszébe jutott az e-lift.

– Egészen biztos.

– Ön szerint ez csak valami jel? Egy tünet? Annak a jele, hogy a Birodalom széthullik?

– Nem feltétlenül. A gépagyúak problémája nem függ össze az általános társadalmi hanyatlással.

– Tudja, miért akarok főminiszter lenni? Meg akarom menteni a Birodalmat, Seldon professzor!

– Ahogy én is. De a maga módszerei... politikai játékok... ez most nem elég.

– És az ön pszichohistóriája? Ha használhatnám...

– A pszichohistória az enyém, és még különben sem készült el az elmélet. – Hari nem akarta megmondani Lamurknak, ő lenne az utolsó, akinek a kezébe adná a pszichohistória fegyverét.

– Együtt kellene működnünk. Nem az a lényeg, ki lesz a főminiszter, csak a Birodalom számít. – Lamurk biztatóan mosolygott.

– Együttműködés? Azután, hogy többször meg akart öletni?

– Tessék? Igen, igen, hallottam, mi történt önnel, de nem gondolhatja komolyan, hogy én...

– Sokszor elgondolkoztam azon, miért ilyen fontos magának a főminiszterség. Lamurk ledobta a meglepett ártatlanság maszkját; kivicsorította fogait.

– Csak egy amatőr számára nem egyértelmű a válasz!

– Hatalom?

– Mi más számít?

– Az emberek.

– Ha! A maga egyenletei sem veszik figyelembe az egyéneket!

– De én nem a valós életben hagyom figyelmen kívül őket.

– Ez megint csak azt bizonyítja, hogy ön amatőr. Egy élet ide vagy oda: nem számít. Ha vezetni kíván, ha uralkodni akar, felül kell emelkednie a szentimentalizmuson.

– Igaza lehet. – Hari számára nem volt új a gondolat; ezt már korábban is megtapasztalta, amikor a Birodalom hatalmi piramisát, a nemesség soha véget nem érő rivalizálását tanulmányozta.

Hirtelen egy vékonyka hang ütötte meg a fülét. Oldalt kapta a fejét, és hátradőlt a székében.

A hang a füle mellett röpdöső rovarból jött.

Menjen el! Sétáljon arrébb!

– Remélem, megjött a józan esze – jelentette ki Lamurk. – Ha most azonnal visszakozna, nem lenne szükség a szavazásra.

– Miért tennék ilyet? – Hari felállt, és hátratett kézzel az egyik embermagas virághoz sétált. Úgy gondolta, az a legjobb, ha Lamurk azt hiszi, sikerült győznie.

– Könnyen előfordulhat, hogy történik valami a környezetében élő emberekkel.

– Mint Yugoval?

– Az semmiség volt. Csak a névjegyemet adtam át.

– Egy törött láb lenne a névjegye?

Lamurk megvonta a vállát.

– Rosszabb is lehetett volna.

– És mi a helyzet a Panucopiával? Vaddo a maga embere volt, igaz? Lamurk legyintett.

– Nem foglalkozom a részletekkel. Erről az ügyről csak annyit tudok, hogy az embereim a potentát megbízottjaival közösen dolgoztak.

– Sok gondot okozott nekem.

Lamurk szeme összeszűkült.

– Biztos akartam lenni a szavazás kimenetelében. Nem válogatok a módszerekben.

– Gondolja, hogy magát fogják megszavazni?

– Ha támogat engem, mindenképpen.

Két rovar röppent fel az egyik nagy, rózsaszínű virágról. Lamurkhoz lebegtek. A férfi rájuk nézett, és le akarta csapni az egyiket. A rovar elzümmögött.

– Magának is haszna lehetne a dologból.

– Mármint azon kívül, hogy életben maradok? – kérdezett vissza Hari. Ellenfele elmosolyodott.

– A feleségéről se feledkezzen meg!

– Nem szeretem, ha a feleségemet fenyegetik.

– Egy férfinak mindig reálisan kell gondolkoznia.

A rovarok visszatértek Lamurkhoz.

– Folytassa!

A politikus elvigyorodott. Magabiztosan, a győzelem tudatában hátradőlt. Kinyitotta a száját, mondani akart valamit...

Villám lobbant a két rovar között – Lamurk fején keresztül.

Hari hasra vágta magát. Sárga elektromos villám cikázott a levegőben. Lamurk teste megemelkedett. Füleiből villámok meredtek ki. Szeme kiguvadt. Tátogó szájából halk sikoly buggyant elő.

Aztán vége lett. A rovarok pernyeként hulltak alá. A férfi előredőlt. Esés közben kinyújtotta a karját, megfeszítette ujjait. A test a szőnyegre zuhant, a kéz ökölbe szorult. A karizmok még rángatóztak egy ideig.

Hari rádöbbent, Lamurk még az utolsó másodpercben is azért nyúlt előre, hogy őt megragadja.

13.

Hari az n-dimenziós térben lebegett, távol a politikától.

Miután visszatért a Streeling Egyetemre, a magányba menekült. A pokoli felfordulás, ami Lamurk megölése után következett, élete legszörnyűbb néhány órája volt.

Daneel tanácsa hasznosnak bizonyult:

– Történjen bánni, maga maradjon a saját szerepkörében. Legyen továbbra is zavarodott, rémült matematikus. Kívülálló.

Kívülálló? Amiből ki kellett volna maradnia, az maga volt az elszabadult káosz. Kiáltozás. Vádló hangok. Pánik. Fenyegető ujjak meredtek rá. Lamurk testőrei fegyvert szegeztek neki, amikor elhagyta a gyilkosság helyszínét. A különítményesek kénytelenek voltak elkábítani öt Lamurk-bérencet.

A Trantor, de hamarosan az egész Birodalom tele lesz dühvel. Mindenki spekulációkba fog bocsátkozni. A potrohuk parányi tárában gyilkos energiát rejtő rovarok a már elfeledettnek hitt technikai vívmányok közé tartoztak. Lehetetlen feladat volt kinyomozni, honnan származnak. A nyomok sehová sem vezettek. Sehová... Hari nyugodt lehetett. Senki sem bizonyíthatta rá, hogy köze volt a történtekhez. Egyelőre.

A merényleteket általában távolról hajtották végre a kívülálló gyilkosok. A megbízók számára ez a megoldás volt a legbiztonságosabb. Hari jelen volt a gyilkosságnál, így sokan hihették, hogy nincs köze a történtekhez. Daneel számított erre. Hari örült, hogy a robot jóslata valóra vált; a tömeghisztériában senki sem gondolta komolyan, hogy ő adott parancsot Lamurk megsemmisítésére.

Hari tudta, mire képes, ismerte saját korlátait, és érezte, ekkora káosszal képtelen megbirkózni. A felfordulást csak a matematikában tudta kezelni, a valós életben nem. Úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha az ismerős káoszban, a bonyolult absztrakciókban keres menedéket.

Átrepült a dimenziókon, a pszichohistória állandóan változó tája fölött szállt. A galaxis kiterült alatta, de most nem spirálhalmazként jelent meg, hanem egy paramétertérben rajzolódott ki. Körös-körül társadalom-hegyek emelkedtek. Némelyik szilárd volt, és sokáig megmaradt, mások lesüllyedtek a völgyekbe.

Sark. Hari ráközelített a Sark zónára, és felgyorsította a szédítően dinamikus egyenletek működését. Az új-reneszánsz kulturális vulkánként jelent meg. Narancsszínű konfliktus-sziklák vették körbe. A szilárd társadalom-csúcsok lassanként leomlottak a reneszánsz-tűzhányó körül. A hegyekről legördülő kőlavinák betömték a völgyeket, átjárót teremtve az egyes csúcsok között.

Ez azt jelentette, hogy nem csak az emberek, de a bolygók is képtelenek lesznek felemelkedni a hanyatlás szakadékaiból. Egész világok lesznek a mélyben, talán eonokon át. Azután pedig...

Karmazsinlángok. Felrobbanó nóvák. Háborúk... Az egyik naprendszer napját felrobbantja az ellenséges csapat. A bolygókon mindenki meghal – csak azok maradnak életben, akiknek sikerült több évre elegendő élelmet felhalmozniuk, és időben menedéket, valami barlangot találniuk.

Hari moccanni sem tudott az iszonytól. Ebben az absztrakt térben akart vigaszt, nyugalmat találni, de a halál és a felfordulás ide is követte.

Az egyenletek értékmentes paraméter-tereiben a háború is csupán egy volt a lehetséges, a választható megoldások közül. Fárasztó út annak, aki ezen kíván haladni, de hamar célhoz vezet.

Vagy mégsem? Ha a háború megnövelte volna a "hatékonyság" értékeit, valószínűleg az egész galaxis erre az ösvényre lép. Nem ez történt. A zónaközi háborúk egyre ritkultak. A Sark jövőjében vörösen izzó háború-görbék az idő múltával összezsugorodtak; a vöröslés helyét rózsaszínű és okkersárga pöttyök foglalták el. Ezek a pöttyök a béke mikroszkopikus hordozói voltak, konfliktusoszlató döntések. Lassú folyamatok. Az emberek rájöttek, ezek jobbá teszik az életüket – annak ellenére, hogy úgy látszott, csak a háború jelenthet megoldást.

A háborúk megritkulása azt jelentette, hogy a rendszer megtanult valamit.

Hari mindezt egyetlen villanásnyi idő alatt fogta fel – a processzorok párhuzamosan működtek, mindegyik a saját problémáján dolgozott. Minden információt Hari tudatába zúdítottak, de közben mindegyikük csak egy információszeletet ismert.

A rendszer – a Sark, a Birodalom – képes volt felfogni olyan dolgokat, amiket az alkotórészeik, az egyes emberek nem érthettek meg. Egészen mostanáig, a pszichohistória megjelenéséig.

Tehát a fennállása óta eltelt sok ezer évben a Birodalom kifejlesztett magában egy képességet, amit egyedül az emberek önismeretéhez, öntudatához lehet hasonlítani.

Hari meglepődött, és megpróbálta igazolni az elképzelését, az elmélet működőképességét.

Igen, lehetséges... Elvégre az ősidők óta köztudott volt: ha egy rendszer szorosan összekapcsolódó alkotórészekből áll, akkor az egyik rész irányításával közvetett módon, a visszacsatolódások révén kontrollálni lehet a nagy egészet.

A rendszer spontán módon működik, s közben engedelmeskedik. Ha pedig a Birodalom a rendszer, és az emberek az alkotórészei...

Nem, az igazán bonyolult rendszerekben az ember képtelen elvégezni az irányítást.

Hari megvizsgálta az alig érzékelhető tengelyek mentén nyújtózkodó n-dimenziós tájat. A Birodalom mindenhol pezsgett... az élettől. A káosz sötétje után megjelentek az adat/tudás/bölcsesség világító egyenletei. A pszichohistória felfedezte azt a gondolkodó lényt, amit emberek alkottak, és aminek a neve: Birodalom volt.

Hari hirtelen megértette, a Birodalom komplex, adaptív rendszere a rend és a káosz határvonalán lebegett. Évezredeken át mozdulatlan maradt, és végrehajtotta azokat a feladatokat, amelyeket alkotórészei – az emberek – csak részben foghattak fel. Közben adaptálódott és evolválódott, s felért a csúcsra, ahonnan tovább kellett mozdulnia. Ám innen már csak egyetlen út volt: lefelé.

A szimulációs térben a Birodalom Hari szeme láttára pörgött, zuhant a káosz völgyének mélyébe.

Hari! Szörnyű dolgok történtek! Gyere!

Hari a Hálózatban akart maradni, vágyott rá, hogy még több tudást szerezzen, de... mennie kellett.

Dors szólította.

14.

– Az ügynökeim... a társaim... mind meghaltak – motyogta Daneel erőtlenül. Magába roskadva ült a matematikus irodájában. Dors vigasztalni próbálta.

Hari a szemét dörgölte; még mindig nem tért egészen magához a digitális merülés után. Az események túl gyorsan peregtek.

– A gépagyúak! Megtámadták az én... az én... – Daneel képtelen volt befejezni a mondatot.

– Hol? – kérdezte Dors.

– A Trantoron... mindenütt! Csak néhányan maradtunk életben. – Daneel a kezébe temette az arcát.

Dors ajka megkeményedett.

– Ennek valami köze lehet Lamurk halálához...

– Közvetve igen – felelte elgondolkodva Hari.

A két robot ránézett. Hari az íróasztalára dőlt, és egy hosszú percig a robotokat fürkészte. Még mindig erőtlen volt.

– Ez is része volt az egyezségnek.

– A micsodának? – hüledezett Dors.

– Véget akartam vetni a gépagyúak lázadásának. A számításaimból kiderült, hogy gyorsan elharapózna a Birodalomban, ez pedig végzetes lett volna.

– Egyezség? Alku? – Daneel olyan erővel szorította össze a száját, hogy ajkai sápadt vonalakká változtak.

Hari pislogott; megpróbálta elhajítani magáról a bűntudat súlyát.

– Egy alku, amit kénytelen voltam megkötni.

– Szóval kihasználtál engem? – kérdezte Dors metsző hangon. – Engem, és Daneelt. Megszereztük és átadtuk neked az adatokat Lamurk szövetségeseinek tartózkodási helyéről...

– Én pedig az egészet átadtam a gépagyúaknak. Igen. – Hari komoran bólintott. – Nem is nehéz technikai trükk, ha az ember a Hálózatból kap segítséget. Daneel erre az utolsó megjegyzésre szinte összeesett. Az arca ellágyult.

– Szóval a gépagyúak megölték Lamurk embereit. Maga tudta, hogy én nem engednék meg egy ilyen tömeggyilkosságot, és nem is segédkeznék benne. Hari szomorúan bólintott.

– Tudom, milyen szabályok betartásával kell cselekednie. A Nulladik Törvény komoly szabály. A főminiszterség sorsának eldöntése nem elég indok a megszegéséhez.

Daneel sziklakemény arccal meredt Harira.

– Ön pedig megkerülte, úgy intézte, ne kelljen megszegnem. Felderítőként használt engem, és a robotokat is.

– Pontosan. A gépagyúak pedig a maguktól kapott információk alapján megkeresték Lamurk embereit. A gépagyúak buták, nincs öntudatuk. Ők nem a Törvények szellemében működnek. Amint megtudták, kit kell ütniük, és hol, nekem csak arra kellett jelt adnom, mikor csapjanak le.

– A jel... A beszéded megkezdése volt – suttogta Dors. – Lamurk szövetségesei a monitorok előtt ültek, és téged néztek. Előre tudtad, hogy így lesz. A gépagyúak könnyen megölhették Őket, mert rád figyeltek.

Hari felsóhajtott.

– Pontosan.

– Ez a lépés... nem jellemző rád, Hari – mondta Dors szomorúan.

– De már ideje volt tenni valamit! – felelt Hari éles hangon. – Újra és újra megpróbáltak végezni velem. Előbb-utóbb talán sikerült volna nekik. Még akkor is megtehették volna, ha elnyerem a főminiszterséget.

– Sohasem feltételeztem rólad, hogy képes vagy ilyen hideg fejjel cselekedni. Hari mereven a feleségére nézett.

– Egyetlen módon tudtam rábírni magam. Belenéztem a jövőbe... az én jövőmbe... Tisztán láttam mindent.

Daneel arca egyetlen érzelemörvény volt; Hari még sohasem látta ilyennek.

– De a robotok... Nekik miért kellett elpusztulniuk? Nem értem. Mi volt a haláluk oka?

– Alkut kötöttem, és... – Hari torka összeszorult. – És becsaptak.

– Nem tudta, hogy a robotok meg fognak halni?

Hari szomorúan ingatta a fejét.

– Nem. Bár sejtenem kellett volna. Ó, milyen nyilvánvaló! – A homlokára csapott. – A gépagyúak, miután elvégezték számomra a munkát, nekiláthattak annak a feladatnak, amit a mémek adtak nekik.

– Mémek? – kérdezte Daneel.

– Én csak véget akartam vetni a gépagyúak lázadásának! – Hari nem nézett Daneelre.

Daneel felállt.

– Elfogadom, hogy jogod van emberi döntéseket hozni emberéletekről. Elismerem. Mi, robotok nem értjük, hogyan gondolkozhatsz így, de nem is erre építettek minket. Viszont... Hari! Maga olyan erőkkel kötött alkut, amiket nem ért, nem is érthet meg!

– Nem láttam előre a következő lépésüket. – Hari kétségbeesett, de közben mégis feltűnt neki valami. Daneel tudta, kit értett mémek alatt.

– Kiknek a lépéseit? – kérdezte Dors.

– Azoknak az idegen elméknek... ősöregekét. – Hari akadozva elmondta, mit fedezett fel a Hálózatban; beszélt a digitális térben élő, bosszúra szomjazó tudathalmazról.

– Mi, robotok, életben hagytuk őket? – suttogta Daneel. – Gyanítottam...

– Azok megszöktek a robotok elől. Abban a korban, amikor az ember terjeszkedni kezdett a galaxisban. Vagy legalábbis ők ezt állítják. – Hari elfordult Dorstól, aki még mindig néma, hitetlenkedő döbbenettel meredt rá.

– Korábban hol voltak? – kérdezte Daneel óvatosan.

– A Galaktikus Magban. Találkozott velük?

– Elektromágneses lények... Szóval ott bujkáltak!

– Egy darabig. Azután, amikor a trantori Hálózat elég nagy lett ahhoz, hogy elrejtőzhessenek benne, átjöttek ide. A mi digitális világunk zugaiban élnek, és együtt növekszenek a Hálózattal. Most elég erősek ahhoz, hogy lecsapjanak. Talán várhattak volna még, és tovább erősödhettek volna... Csakhogy az a két szim, amiket én aktiváltattam, provokálta őket.

– Azok a sarki szimek? – kérdezte Daneel lassan. – Voltaire és Johanna?

– Ismeri őket?

– Megpróbáltam leállítani őket. A Sarkról származó szimek csak rossz hatással lehetnek a Birodalomra. Felfogadtam egy Nim nevezetű embert, hogy találja meg, és pusztítsa el őket, de sajnos, tehetetlennek bizonyult.

Egy mosoly jelent meg Hari szájszegletében.

– Persze, mert nem szívvel-lélekkel dolgozott. Nim megszerette azokat a szimeket.

– Ezt előre meg kellett volna éreznem! – mélázott el Daneel csüggedten.

– Te képes vagy érzékelni az emberek mentális állapotát? – kérdezte Hari.

– Csak részben. Akkor, ha a vizsgált személy a gyermekkorában átesett egy bizonyos betegségen, könnyebb a dolog. Nimnél nem ez volt a helyzet. Egyébként érthető, hogy megszerette a szimeket: az emberek imádják saját fajtájuk különleges megjelenési formáit.

Olyanokat, mint a szimek, meg a robotok?, gondolta Hari. Akkor miért léteznek az ilyen lényeket ellenző ősi tabuk?

– Azok az elmék elállták Nim útját, amikor a Hálózatban meg akarta keresni a szimeket – folytatta Hari. – Viszont a fickó jó munkát végzett. Nem tudott róla, de segített nekem, hogy összekapcsolódjak a Hálózattal. Majd megköszönöm neki, ha ennek az egésznek egyszer vége lesz.

– Azok a szimek, meg a hozzájuk hasonlók... Mindig veszélyesek lesznek, Hari. Kérem magát...

– Ne aggódjon. Ismerem a veszélyeket. El tudok bánni velük, ha arra kerül a sor. Engem inkább azok az elmék aggasztanak – a mémek.

– Gyűlölnek minket, igaz? – Dors megpróbálta megérteni a dolgot.

– Mármint az embereket? Igen, de közel sem annyira, mint a te fajtádat, szerelmem.

– Minket? – kérdezte Dors. Meglepetten pislogott.

– A robotok nagy kárt okoztak nekik. Megsebezték őket.

– Igen – merengett el Daneel. – De csak azért csináltuk, hogy megvédjük az emberiséget.

– A lényeg az, hogy gyűlölik a robotokat. Amikor a brutális robotfelfedezők flottái dolguk végeztével továbbálltak, mi, emberek megfelelőnek találtuk a galaxist a gyarmatosításra. – Hari megjelenített a monitorán egy hologramot. – Ezt a képet azoktól az elméktől kaptam.

A hologramon egy elsötétülő táj látszott. A látóhatáron sárga csík kúszott. Erős szelek lökték, sodorták előre, és fokozatosan elnyelte a földről felnyúló, magas fűszálakat. A sárgaságból lángnyelvek ereszkedtek le, mohón magukba tömték az életet. A talaj fölött sűrű, sötét füst terjengett.

– Préritűz – konstatálta Hari. – Húszezer évvel ezelőtt ilyennek látták az ősi elmék a robotfelfedezőket.

– Felperzselték a galaxist? – kérdezte Dors reszkető hangon.

– Biztonságossá tették az általuk oly értékesnek tartott emberiség számára – felelte Hari.

– Tehát ez a bosszúszomj oka – állapította meg Daneel. – De... miért most léptek akcióba?

– Mert most képesek rá. És mert most észlelték a robotokat. Megkülönböztették őket a gépagyúaktól.

– Hogyan? – kérdezte Daneel kőkemény hangon.

– Megtalálták a szimeket, amiket miattam keltettek életre, és rajtuk keresztül eljutottak hozzám. Megtalálták Dorst, azután pedig magát, Daneel.

– Hogyan képesek ilyesmire? – csodálkozott Dors.

– A biztonsági kamerák, a lehallgató berendezések által összegyűjtött információk halak a digitális tengerben. És ők képesek kifogni ezeket.

– Maga segített nekik – összegezte a hallottakat Daneel.

– A Birodalom érdekében alkut kötöttem velük.

– Tehát ők irányították a gépagyúakat... Először megölték Lamurk híveit, azután a robotjaim ellen fordultak. Mindegyikükre tucatnyi gépagyút küldtek. Az ellenség számbeli fölényével győzte le a robotokat.

– Mindegyikünket? – suttogta Dors.

– A robotok kétharmad részét. – Daneel komoran elmosolyodott. – Pedig mi sokkal ügyesebbek vagyunk, mint ezek az... automaták.

Hari szomorúan bólintott.

– Ez nem volt benne az alkuban. Azok kihasználtak engem.

– Azt hiszem, mindegyikünket kihasznált valaki. – Daneel keserű pillantást vetett Harira. – Csak másképpen.

– Kénytelen voltam meglépni ezt a lépést, Daneel barátom!

Dors a férjére meresztette a szemét:

– Azt hiszem, valójában nem is ismerlek.

– Időnként nehezebb embernek lenni, mint az ember gondolná – mormogta Hari.

– Az idegen lények lemészárolták a fajtámat! – Dors szeme villámokat szórt.

– Találnom kellett valamilyen megoldást.

– A robotok, különösen a humaniformok... az emberiséget szolgálták, és...

– Szerelmem, te emberibb vagy, mint bármelyik valódi ember, akit eddig ismertem.

– Megölték őket!

– Mindenképpen meghaltak volna. Az ősi elméket nem lehetett megállítani. – Hari felsóhajtott. Rájött, milyen messzire ment. Megismerte a hatalmat, de rájött, a világ óriási aréna, és ő is csak egy a szereplők közül. A legszívesebben visszaröppent volna az időben, hogy újra egyszerű matematikus lehessen.

– Miért vagy ebben ennyire biztos? – kérdezte Dors. – Szólhattál volna nekünk. Talán mi tudtuk volna, mit...

– Tudtak rólatok. Ha kijátszom őket, rátok tapadtak volna. Rád és Daneelre, és rajtatok keresztül keresik meg a társaitokat.

– És velünk mi lesz? – kérdezte Daneel.

– Hozzátok nem nyúlhatnak. Ez az alku része volt.

– Azt hiszem, ezt most meg kell köszönnöm – jelentette ki Daneel. Hari könnytől fátyolos szemmel nézett öreg barátjára.

– Maga... túl nehéz terheket hord a vállán.

Daneel bólintott.

– A munkámat végzem. Önnek is engedelmeskedtem.

– Igen. Lamurk – biccentett Hari. – Ott voltam, láttam. Azok a bogarak... megsütötték!

– Legalábbis így látszott.

– Tessék? – Hari a robotra bámult, aki a csuklójához nyúlt, megnyomott egy gombot, és az iroda ajtaja felé fordult.

A biztonsági érzékelők előtt megtorpanva egy barna munkásruhát viselő férfi lépett be a helyiségbe.

– Lamurk – mutatta be Daneel.

– Ez nem lehet... – Hari a férfi arcára meredt. Az orrot kiegyenesítették, az arcbőr alá valamilyen anyagot juttattak, a hajat megritkították és barnára festették, a füleket a helyükre igazították. – De hiszen... Láttam, amikor meghalt!

– Ez igaz. Az elektromos ütés végzett vele. Ha álruhás ügynökeim nem érnek időben a helyszínre, és nem részesítik megfelelő kezelésben, akkor halott maradt volna.

– Fel tudták támasztani?

– Igen. Egy ősrégi módszer segítségével.

– Mennyi ideig lehet halott egy ember, mielőtt...?

– Alacsony hőmérsékleten körülbelül egy órán keresztül. Gyorsan kellett dolgoznunk – mondta Daneel kimért hangon.

– Betartották az Első Törvényt – bólintott Hari.

– Egy kicsit azért áthágtuk. Lamurk nem szenvedett semmilyen maradandó károsodást. Mostantól jó ügyeket fog szolgálni a tehetségével.

– Hogyan? – Harinak csak most tűnt fel, hogy Lamurk eddig meg sem szólalt, csak állt, és figyelmesen nézte Daneelt. Őt mintha észre sem vette volna.

– Van bizonyos hatalmam ez emberi elme fölött. Egy ősöreg robot, Giskard révén korlátozott tudáshoz jutottam. Át tudom alakítani az emberi agyat. Megváltoztattam Lamurk motivációit, és lenyestem néhány emlékét.

– Néhányat? Mennyit? – kérdezte Dors gyanakodva. Hari rájött: Dors számára Lamurk egészen addig ellenség, míg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Daneel intett.

– Beszéljen!

– Tudom, hibáztam. – Lamurk száraz, komoly hangon beszélt, amiből hiányzott a tőle megszokott tűz. – Bocsánatot kérek, különösképpen öntől, Hari. Nem emlékszem rá, mit tettem, de mindent megbántam. Mostantól, ígérem, más leszek.

– Nem hiányoznak az emlékei? – kérdezte Dors gyanakvóan.

– Emlékek? Értéktelenek – legyintett Lamurk. – Ahogy visszaemlékszem rájuk, csupán kegyetlen és nagyravágyó tettek láncolata volt az egész. Vér és düh.

Egyetlen nagy pillanat sem akadt közöttük. Miért sajnálnám őket? Most már jobb ember leszek.

Hari elcsodálkozott, de közben félt is.

– Ha ön képes minderre, Daneel, akkor miért pazarolja az erejét arra, hogy vitatkozik velem? Elég lenne, ha megváltoztatná az elmémet.

– Nem tudnám megtenni – mondta Daneel nyugodtan. – Ön, Hari, más, mint a többiek.

– A pszichohistória miatt? Csupán ez az oka?

– Igen. Vagyis... részben. Gyermekkorában önnek sem volt agyláza, így tudásom a maga esetében használhatatlan. Például azt sem sikerült kifürkésznem, azt a gondolatát sem ismertem, hogy a gépagyúakat fogja használni Lamurk hívei ellen.

– Értem. – Hari elszomorodva vette tudomásul, milyen vékony szálon függött mesterkedése sikere. Az egész csak azon múlott, hogy gyermekkorában nem esett át egy betegségen!

– Alig várom, hogy hozzákezdhessek jövőbeli feladataimhoz – mondta Lamurk tompa hangon. – Egy új élet vár rám.

– Mi lesz a munkája? – kérdezte Dors.

– Hamarosan átutazom a Benin-zónába. Regionális irányító leszek. Nagy felelősség, rengeteg izgalmas kihívás vár rám.

– Nagyon jó! – kiáltott fel Daneel helyeslően.

Volt ebben az egészben valami furcsaság, ami megborzongatta Harit. A kortalan mester, Daneel által rendezett színjátékból kiderült, milyen a valódi hatalom.

– Tehát így működik a Nulladik Törvény.

– Ez létfontosságú a pszichohistória szempontjából – jelentette ki Daneel.

– Hogyan? – kérdezte Hari a homlokát ráncolva.

– A Nulladik Törvényre, vagyis az Első Törvény kiegészítésére feltétlenül szükség van. Hogyan lehet megóvni egy bizonyos embert, ha nem úgy, hogy biztosítjuk, hogy az a társadalom, amelyben él, védett és működőképes marad?

– Csak a jövő pontos ismeretében lehet tudni, mi szükséges egy társadalomnak.

– Pontosan. Giskard kora óta mi, robotok megpróbáltunk megfogalmazni egy jövőkutató elméletet, de csak egy durva modellt sikerült megalkotnunk. Éppen ezért olyan fontos ön, Hari, meg az elmélete. Önnek sikerülhet pontosítania mindazt, amiben mi kudarcot vallottunk. Ön fontos ember, és éppen ez volt az oka annak, hogy a kérését teljesítve Lamurk emberei ellen fordítottam a robotjaimat. Annak ellenére, hogy közben igencsak közel kerültem az Első Törvény megszegéséhez.

– Igazán? És mit érzett, amikor erre rájött?

– A pozitronikus áramkörökben a Törvényekkel való szembeszegülés beszéd-és mozgászavarokat okoz. Nálam jelentkeztek a tünetek. Éreztem, hogy a robotjaimat közvetett módon emberek meggyilkolására használják. Annak idején Giskardnak is hasonló problémái voltak az Első és a Nulladik Törvénnyel.

Dors szája megremegett a heves érzelmektől.

– A legtöbbünk nem bírta volna elviselni a két legfontosabb Törvény megsértésének veszélyét!

– Nem volt más választása, Daneel – szólt Hari vigasztalóan. – Csapdába csaltam magát.

Daneel Dorsra nézett, zavarodottságát csak egyetlen arcrezdülés árulta el, ám ez felért egy agónia-szimfóniával.

– Sajnos – mondta Hari kedvesen –, időnként az emberi agynak is fel kell dolgoznia ilyen ellentmondásokat.

– De a mi számunkra ez nehezebb – suttogta Dors.

Daneel lehajtotta a fejét.

– Amikor kiadtam a robotoknak a parancsokat, valami megváltozott az agyamban. Alig tudtam végrehajtani a feladatomat.

– Barátom, nem tehetett mást – vigasztalta Hari. – Oly sok éve dolgozik már az emberiségért... Még sohasem volt hasonló gondja?

– De igen – bólintott Daneel. – Sokszor. Ellentmondások, kétségek... Minden alkalommal úgy éreztem, feneketlen mélység fölött függök.

– Ezen is túl kell tenned magad – erősködött Dors. – Te vagy a legnagyobb közöttünk. Sok függ tőled.

Daneel elfordult. Az arcán halvány remény vibrált.

– Azt hiszem, igazad van.

– Igen. – Hari egy gombócot érzett a torkában. – Maga nélkül minden elvész. Ki kell tartania!

Daneel tekintete elrévedt. Hangja száraz suttogás volt.

– A munkám... még nem ért véget... Szeretnék, de nem tudok... deaktiválódni. Igen, ez olyan lehet, mint mikor az emberek vívódnak... Egyszer majd, amikor minden feladatomat elvégeztem, akkor végre megszabadulhatok ezektől az ellentmondásos feszültségektől. Akkor majd végre a fekete üresség felé fordulhatok, és az... jó lesz.

Harit elszomorította és elnémította a robot szavaiból sugárzó szomorú szenvedély. Hosszú ideig ültek. Hallgattak. Lamurk figyelmesen, szótlanul állt a helyén.

Azután egyetlen szó nélkül felálltak, és elindultak. Továbbmentek, ki-ki a saját útján.

15.

Hari egyedül ült a szobájában, és a dühöngő préritűz hologramját nézte. A tűz azonos volt a Birodalommal.

Most már tudta, hogy szerette a Birodalmat, bár képtelen lett volna megmagyarázni, miért. Ettől még a sötét múlt sem tántorította el; még az sem változtatta meg érzéseit, hogy – amint kiderült – a robotok egykor halált szórtak a galaxisban akkor élő ősi, idegen lényekre. (Bízott benne, sosem fogja megismerni ennek a bűntettnek a részleteit. Hogy megőrizze józan eszét, most, életében először, nem akart tudni valamit.)

A Birodalom még csodálatosabb, és... még elszomorítóbb volt, mint korábban gondolta. Ki tudta volna elfogadni, hogy az emberiség nem szólhatott bele saját jövőjének alakulásába; hogy a történelem olyan erők működésének eredménye, amelyek az egyszerű, halandó emberek által látható horizontokon túl működnek? A Birodalom létrejött, és élt. Élt, de ehhez az egyes személyeknek, sőt, az egyes világoknak sem volt közük. A Birodalom önmaga miatt létezett. Sokan beszéltek róla, hogy az ember önnön sorsának kovácsa. Érveik nem voltak rosszak, sem hatástalanok, csak éppen magyarázataikkal nem erre a kérdésre feleltek meg. A Birodalom működéséhez semmi köze sem volt a logikának. Még a császárok sem számítottak; pihék voltak a mindenki által láthatatlan szélben, és...

Mintha ezt a gondolatot akarná igazolni, hirtelen Cleon hologramja jelent meg Hari előtt.

– Hari! Hol járt?

– Dolgoztam.

– Remélem, az egyenletein. Mert szüksége lesz rájuk.

– Felség?

– A Főtanács éppen most ült össze. Különleges ülés. Megjelentem rajta. Ideje volt már, hogy megmutassam a hatalmamat. Ami Lamurkkal és az emberivel történt... a tragikus események után sürgetni kezdtem a főminiszter megválasztását. – Cleon a matematikusra kacsintott. – A stabilitás kedvéért. Érti, ugye?

– Ó, nem!

– Ó, igen! Főminiszterem!

– De... Senki sem gyanakodott?

– Magára? Egy veszélytelen tudósra? Ki feltételezné, hogy egy önhöz hasonló ember a gépagyúak használatával tucatszámra hajttatja végre a merényleteket?

– Nos, ön is tudja, az emberek pletykálni fognak.

Cleon rosszallóan nézett Harira.

– Ugyan már! Ez nem számít. Egyébként... Árulja el, hogyan csinálta?

– Szövetségre léptem néhány renegát robottal.

Cleon harsányan felnevetett. Jókedvében az íróasztalát csapkodta.

– Nem is tudtam, hogy maga ilyen jó tréfamester, Hari! Nagyon jó! De rendben van. Nem kényszeríthetem rá, hogy felfedje a kapcsolatait.

Hari korábban megesküdött magának, hogy soha többé nem fog hazudni a császárnak. Megmondta az igazat, de arról igazán nem tehetett, hogy nem hisznek neki.

– Biztosíthatom, felség...

– Jól van, tréfáljon csak! Igaza van. Nem vagyok naiv.

– Én meg nem tudok hazudni, felség. – Ezzel sem állított valótlant, mégis ez volt a legjobb módja annak, hogy lezárja a témát.

– Szeretném, ha eljönne a Főtanács hivatalos fogadására. Most, hogy maga lett a főminiszter, lesznek társadalmi feladatai. Most azonban a sarki ügyet tartom a legfontosabbnak. Gondolkozzon rajta, mit lehetne...

– Ezzel kapcsolatban már most is adhatok egy tanácsot.

Cleon arca felragyogott.

– Igazán?

– Vannak olyan történelmi tényezők, felség, amelyek stabilizálják a Birodalmat. Az új-reneszánsz ezeknek az alapoknak a kinövése, amelyek káoszhoz vezethetnek. El kell fojtani a mozgalmat!

– Biztos ebben!

– Ha semmit sem teszünk... – Hari felidézte a megoldásokat, amelyeket nemrég próbált ki a virtuális térben. – ... az új-reneszánsz elterjed, és ennek következtében a Birodalom néhány évtized leforgása alatt belezuhan a káoszba. Ebbe pedig az egész emberiség belepusztulhat.

Cleon arca megkeményedett.

– Valóban? Mit kell tennem?

– Vágja le a kinövéseket. A sarkiak briliánsak, ez igaz, de még a saját fajtájukkal sem törődnek. Tipikus példái annak, amit én "szolipszizmus-kórnak" nevezek. Túlságosan nagy hitük van az egyénben, az énben. Ez pedig ragályos.

– A várható áldozatok...

– Mentse meg a túlélőket! Küldjön hozzájuk Birodalmi hajókat. Küldjön nekik élelmet, tanácsadókat, pszichiátereket... Bár nem hiszem, hogy ez utóbbiak segíthetnek egyáltalán... Küldjön nekik segélyt. Ezután perzselje fel a rendellenességeket.

– Értem. – Cleon arcán a tisztelet halvány jelei mutatkoztak. – Maga kemény ember, Hari.

– Amikor a Birodalom megőrzéséről van szó... Igen, felség, ebben az esetben kemény vagyok.

Cleon ezután rátért néhány jelentéktelenebb ügy megtárgyalására. Hari örült, hogy nem tett fel több komoly kérdést.

A hosszú távú előrejelzések szerint veszélyes áramlatok közeledtek. Félő volt, hogy a Birodalom önfejlesztő, önműködő rendszerében meglévő, klasszikus szabályzók is kudarcot fognak vallani. A káoszt előidéző tényezők között az új-reneszánsz csak egy volt.

Mindenhol, ahová Hari az n-dimenziós térben nézett, a közelgő káosz bűze terjengett. A Birodalom a modellen úgy omlott össze, amit emberi kifejezésekkel le sem lehetett írni. Túlságosan nagy és bonyolult rendszer volt ahhoz, hogy egyetlen elmével fel lehessen fogni.

Kiderült, hogy néhány évtizeden belül a Birodalom szilánkokra fog hasadni. Hari tisztában volt vele, talán egy kicsit le tudja lassítani az összeomlást, de semmi többet nem tehetett. Nemsokára egész zónák fognak visszapörögni a régi társadalmi formákhoz: feudalizmus, vallásos közösségek, femoprimitivizmus... Természetesen a következtetések előzetesek voltak; Hari remélte, hogy birtokába kerül majd néhány új adat, ami bebizonyítja: tévedett. Sajnos, kételkedett az ilyen adatok létezésében.

Harmincezer évig tartó szenvedés után elmúlik majd a láz, és létrejön egy új, erős szerkezet. Hogy mi lesz ez az új társadalom? Talán az üdvös imperializmus egyik véletlenszerű mutációja. Talán más. Hari nem tudta megmondani.

Azt viszont tudta, jobban meg kell értenie, ezt az egészet. Még többet kell dolgoznia, hogy felfedezze a gyökereket, eljusson a Birodalom alapítványá... Nem. Az alapjaihoz.

Hirtelen támadt egy ötlete.

Alapítvány? Ebben van valami...

Cleon azonban folytatta; az események összeütköztek Hari agyában, az ötlet elillant.

– Nagy dolgokat fogunk végrehajtani, Hari. Maga meg én. Mi a véleménye például...

Ha Cleon itt mekeg, sosem tud dolgozni! Lamurkkal még csak-csak megbirkózott valahogy, de hogy kecmeregjen ki a hatalom csapdájából, amibe ő maga mászott bele?

16.

A múltból származó két alak a hűvös digitális térben állva várta az ember visszatértét.

– Hiszem, hogy eljön – mondta Johanna.

– Én inkább a számításokra hagyatkozom – felelte Voltaire.

Meglazította selyemnadrágját – csak néhány paramétert kellett átállítania. Az algoritmusok közönséges aritmetikává változtatták a bonyolult törvényeket. Ebben a térben még az élet is csupán egy paraméter volt.

– Én még mindig nem szoktam hozzá ehhez az időjáráshoz.

Szelek huhogtak a zavaros vizek színén. Habzó, fortyogó hullámok fölött szálltak.

– Te akartál madár lenni – figyelmeztette az ezüstös sassá változott Voltaire.

– Mindig irigyeltem a madarakat. Olyan könnyűek, olyan vidámak! Összeforrnak a levegővel.

Voltaire egy szárnymozdulattal megigazította a mellényét. Még itt is fontosnak tartotta, hogy ügyeljen a részletekre.

– Miért kell az idegeneknek ilyen képtelen formában megjelenniük? Miért éppen időjárássá változtak? – kérdezte Johanna.

– Az emberek vitatkoznak, a természet cselekszik. Talán ezt akarja kifejezni.

– De ez itt nem a természet! Ezek az idegen elmék.

– Olyan idegenek, hogy mi akár természeti jelenségnek is tarthatjuk őket.

– Nehezen tudom elhinni, hogy az Úr ilyen lényeket teremtett.

– Én ugyanezt gondoltam sok párizsi polgárról.

– Viharnak látjuk őket, hegynek, óceánnak. Ha más formát öltenének, talán jobban megérthetnénk lényüket.

– Aki mindent elmond, unalmassá válik.

– Itt jön ő!

Johanna páncélt növesztett, de közben megtartotta óriási szárnyait. Az effektus meghökkentő volt: olyanná vált, mint egy hatalmas krómsólyom.

– Szerelmem – hízelgett Voltaire –, te még mindig képes vagy rá, hogy meglepetéseket okozz nekem. Azt hiszem, melletted még az örökkévalóság is érdekes lenne.

Hari Seldon a levegőben lebegett. Még nem szokott hozzá egészen a kalandos szimulációkhoz. Ez tisztán látszott rajta, mert valami olyan helyet keresett, ahol megvethetné a lábát. Fokozatosan feladta a hiábavaló próbálkozást. Johannát nézte és Voltaire-t, akik körötte keringtek.

– Olyan hamar jöttem, ahogy tudtam.

– Úgy hallottam, most valami herceg, vagy gróf, vagy ilyesféle – kezdte a társalgást Johanna.

– Igen, valami ilyesmi – hagyta rá Hari. – Elintéztem, hogy ebben a térben, amiben ti vagytok, állandó legyen a... ah...

– Az állandóság? – Voltaire körberepülte a Hari-alakot. Az egyik felhő közelebb lebegett hozzájuk; mintha hallgatózott volna.

– Mi úgy nevezzük: "a komputációs tér dedikált határvonala".

– Milyen költői! – jegyezte meg Voltaire gúnyosan.

– Úgy hangzik, mintha azt mondta volna: állatkert – jegyezte meg Johanna.

– A lényeg az, hogy ti és az idegen elmék itt maradhattok. Létezhettek, és nem kell tartanotok a beavatkozástól.

– Én nem szeretem a bezártságot – tiltakozott Johanna.

Hari a fejét rázta.

– Bárhonnan kaphattok információkat, de többé nem léphettek kapcsolatba a gépagyúakkal. Jó lesz így?

– Kérdezze meg az időjárást is! – háborgott Johanna.

Egy vöröses narancsszínű áramlat hullámzott végig az égen.

– Örülök, hogy ezek az elmék nem semmisítettek meg minden robotot – folytatta Hari.

– Ez a hely olyan, mint Anglia – morogta Voltaire. – A britek időnként megölnek pár admirálist, hogy felbátorítsák a többit.

– Amit tettem... meg kellett tennem – mentegetőzött Hari.

Johanna lelassította szárnyait, és Hari arca elé lebegett.

– Ön zavart, uram. Feldúlt.

– Ti tudtátok, hogy az elmék a robotok legyilkolására fogják használni a gépagyúakat?

– Nem – felelte Johanna.

– A gondolkodásmódjuk bámulatosan érthetetlen – tette hozzá Voltaire.

– Árulók... Kíváncsi lennék, még mit tudnak tenni.

– Azt hiszem, most elégedettek – sóhajtotta Johanna. – Nyugalmat érzek az időjárásban.

– Beszélni akarok velük! – kiáltotta Hari.

– Szeretik megvárakoztatni az embert – adta a tájékozottat Voltaire. – Ebben hasonlítanak a királyokra.

– Gyülekeznek. Érzem – szólt Johanna segítőkészen. – Segítsünk a barátunknak. Bosszút akar állni?

– Én? Nem szeretek ölni, ha erre gondolsz.

– Ilyen időkben nincs helyes ösvény – vélte Johanna. – Különben nekem is ölnöm kellett az igazságért.

– Lamurk a köz értékes szolgája volt.

– Nem igaz! – kiáltotta Voltaire. – Úgy halt meg, ahogy élt. Csellel végeztek vele, mert mindig is túl álnok volt ahhoz, hogy nyíltan kardot rántson. Sohasem nyugodna bele abba, hogy az öné lett a hatalom. Még akkor sem, ha félreállt volna az útjából. Nos, kedves matematikusom, ne felejtse el: veszedelmes jónak lenni, ha a király rossz.

– Mégis bűntudatom van – merengett el Hari.

– Kell is, hogy legyen, hiszen ember vagy – felelte Johanna. – Imádkozz, és bocsánatot nyersz!

– Vagy ami még jobb: nézzen magába – javasolta Voltaire. – A konfliktusai a tudatalattija részeinek vitái. Az ember már csak ilyen.

Johanna meglegyintette a szárnyaival Voltaire-t, aki arrébb szállt.

– Ez úgy hangzik, mintha gép lennék – vélekedett Hari.

Voltaire felnevetett.

– Ha a rend... Ön szereti a rendet, igaz? Nos, ha a rend azonos a kiszámíthatósággal, és a kiszámíthatóság azonos az eleve elrendeltséggel, az pedig a kényszerrel, a kényszer pedig a rabsággal... Akkor csak a káoszban lehet szabadnak lenni. Hari elkomorult.

– Tegyük fel, igazad van. Az emberek tényleg kényelmetlennek érzik a szigorú rendet, és a hierarchiákkal, normákkal, alapokkal... – Pislogott. – Van egy ötletem, amit még nem egészen értek...

– Bizonyára ön sem akar a fizika, a gazdaság eszköze lenni? – kérdezte Voltaire.

– Hogyan lehetnénk szabadok, ha gépek vagyunk? – kérdezett vissza Hari révetegen.

– Senki sem vágyik olyan univerzumra, amiben a véletlenek uralkodnak – jelentette ki Voltaire. – De predesztináltat sem akar senki.

– De vannak determinált törvények.

– És vannak véletlenszerűek is.

– Urunk megadta nekünk a választás képességét – szólt közbe Johanna.

– Milyen nagylelkű adomány! Szabadon választhatjuk, hogy mást csinálunk, mint amit szeretnénk.

– Önök már úgy beszélnek istenről, hogy nem tudják, mi fontos igazán az ember számára. A szabadság, az értelem, a vagyon eltűnhet, a hit viszont megmarad.

– Szerelmem, nem szabad elfelejtened, Hari matematikus. – Voltaire szétterpesztett szárnyakkal Hari felé röppent. Szemmel láthatóan élvezte, hogy a tollait szelíd légáramlatok cibálják. – Ebben a digitális világban az ember megvizsgálhatja saját énjét, és rájöhet, mi a fontos a számára. Nézzetek le önmagatok mélyére, és látni fogjátok: nem egyetlen énből álltok, ami engedelmeskedik bizonyos törvényeknek, hanem sok-sok önálló énparányból tevődtök össze.

Voltaire egy üzenetet küldött Hari és Johanna elmeterébe:

Az ÖSSZETETT RENDSZEREK KISZÁMÍTHATATLANOK. MÉG AKKOR IS, HA DETERMINÁLTAK. AZ AZ INFORMÁCIÓ-FELDOLGOZÓ KAPACITÁS, AMI EGYETLEN ELME MŰKÖDÉSÉNEK MEGÉRTÉSÉHEZ KELL, NAGYOBB, MINT MAGA AZ UNIVERZUM. A BEKÖVETKEZŐ ESEMÉNYEK KISZÁMÍTÁSA TOVÁBB TART, MINT MAGA AZ ESEMÉNY. Ez A TÉNY BELEÍRÓDOTT AZ UNIVERZUM ANYAGÁBA, ÉS ÉPPEN EZ AZ, AMI SZABADDÁ TESZI A MINDENSÉGET, ÉS BENNE MINKET IS.

Hari így felelt:

PARADOXON. Az ESEMÉNY HONNAN TUDJA, HOGYAN KELL MEGTÖRTÉNNIE?

CSAK EGY HATALMAS KOMPUTER TUDJA LEÍRNI A KÖVETKEZŐ PICI ÖRVÉNYT A FOLYÓBAN. MI TESZI A VALÓDI RENDSZEREKET KÉPESSÉ A VÁLTOZÁSRA?

Voltaire megvonta a vállát – elég bonyolult mozdulat egy madárnál.

– Legalább találkoztál egy tényezővel, amit nem hagyhatsz figyelmen kívül – vágta rá Johanna büszkén.

Voltaire meglepetten kapta fel a fejét.

– A te... Teremtőddel?

– Az egyenleteid, Hari, elég jól leírják a világot. De mi ad ezeknek az egyenleteknek... – Johanna habozva kereste a megfelelő szót. – ... tüzet?

– Most arra az elmére gondolsz, amelyik az univerzális számításokat végzi?

– Nem. Te gondolsz rá.

– Érdekes elképzelés – gondolkodott el Hari. – De miért törődne velünk, porszemekkel egy ilyen mindenható elme?

– Hiszen arra is volt ideje, hogy segítsen neked kilépni az anyag mátrixából, nem?

– Ah, ez eredeti gondolat! – Voltaire elkapott egy felfelé tartó légáramlatot. – Természetesen a Teremtő léte vagy nemléte megoldatlan talány marad. Én most inkább az erkölcsi érzékünkkel foglalkoznék.

– A moralitás nem tőlünk függ! – vetette ellen Johanna csípősen.

– Ostobaság! – kiáltott Voltaire. – Mi együtt fejlődtünk a morálokkal, amiket az univerzum... ha úgy tetszik: a Teremtő fogalmazott meg.

– Az evolúcióra gondolsz? – kérdezte Hari. – A pánzok...

– Isten formálta a világot, a világ formál minket! – kiáltotta Johanna. Hari kétkedőn nézett rá.

– Matematikusom – szólt közbe Voltaire –, az talán jobban tetszik önnek, hogy a morális ellentétek úgy jelennek meg, mint spontán rend a racionális hasznosság-maximalizáló viselkedésből?

Hari értetlenül pislogott.

– Nos, nem egészen...

– A saját írásomból idéztem. Ön megfeledkezett arról, hogy a világról alkotott modelljeink alakítják ki, hogyan tekintünk az emberi tapasztalatra. – Természetesen, de...

– És mi csak modelleket ismerünk, semmi mást.

Hari hirtelen elmosolyodott, és egy kicsit magasabbra, kissé izmosabbra változtatta magát.

– Nem tudom miért, de így sokkal jobban érzem magam.

– A lelked hozzáidomult a tetteidhez – vélte Johanna.

– Én a "lélek" helyett inkább az "ént" használnám, de ne legyünk szőrszálhasogatók – hagyta jóvá Voltaire.

Harinak eszébe jutott, hogy pusztán azért intézte el a szimek feltámasztását, mert úgy érezte, helyes, ha megteszi. Most bebizonyosodott, sejtése nem csalt: a szimek akaratlanul felfedezték azt a lépést, amire neki szüksége volt.

– Az elme önszervező struktúra, ahogy a Birodalom is az. A két modell majdnem teljesen megegyezik. Ha analizálom az énparányokat, rájöhetek, hogyan képes tanulni a Birodalom.

– Bámulatos elképzelés! – pislogott Voltaire.

– A Birodalom alrendszerekkel rendelkező önfejlesztő rendszer.

– Kíváncsi vagyok, az idegenek tudnak-e erről – jegyezte meg a nő. Hari a homlokát ráncolta.

– Őket nem akarom belekeverni. Az egyenleteim nem tudnak megbirkózni az ismeretlen elemekkel.

– Nem kell belekeverni őket az ügybe. Már benne vannak – javította ki Johanna. – Itt vannak, körülöttünk.

Hari felsóhajtott.

– Remélem, idebent tarthatjuk őket, ebben az...

– Állatkertben – fejezte be a mondatot Johanna szárazon.

Villámok cikáztak a horizonton; gyorsan közeledtek.

– Megöltétek a robotokat! – kiáltott Hari a szélbe. – Ez nem volt benne az alkunkban!

MI: NEM MONDTUK, HOGY NEM TESSZÜK MEG

– Többet vettetek el, mint amennyi járt volna!

NEM SZEGTÜK MEG AZ EGYEZSÉGET

NEM MONDTUK, HOGY MEGTESSZÜK, AMIT TETTÜNK, DE AZT SEM, HOGY NEM TESSZÜK MEG

– A robotok magasabb intelligenciával rendelkező lények!

A GÉPAGYÚITOK MÉGIS MEG TUDTÁK ÖLNI ŐKET. EZEK A GÉPEK NEM A TE TULAJDONAID, SELDON. SEMMIT SEM KÉRHETSZ SZÁMON RAJTUNK

Hari a fogát csikorgatta dühében.

MOST SOKKAL FONTOSABB ÜGYEKKEL KELL FOGLALKOZNUNK

– Talán a jutalmatokkal? – kérdezte Hari keserűen. – Ezért jöttetek?

NEM MARADUNK ITT, MERT EZ A HELY ROMLÁSRA ÍTÉLTETETT

Hari tántorgott a harapós szélben.

– A Trantor?

MEG A TÖBBI IS

– Mit akartok?

ARRA VÁGYUNK, HOGY ÚJRA A SPIRÁLKAROK KÖZÖTT LEBEGJÜNK, ÉS A GALAXIS MAGJÁBAN, A KÖDÖKBEN ÉLJÜNK

– Képesek vagytok erre?

SPÓRÁK VAGYUNK

NÉMELYIKÜNK KORÁBBAN IS SPÓRA VOLT

EBBE AZ ÁLLAPOTBA AKARUNK VISSZATÉRNI

HA NEM ENGEDITEK, MEGSEMMISÍTJÜK A MEGMARADT ROBOTOKAT IS

– Ez sem volt benne az alkuban! – kiáltotta Hari. Hideg eső zuhogott rá, de a dühösen tornyosuló felhők, és a szélükön cikázó villámok felé fordította arcát.

HOGYAN ÁLLÍTHATNÁL MEG MINKET

BÁR EZZEL KIMERÍTENÉNK KAPACITÁSAINKAT, DE HALÁLRA ÉHEZTETHETNÉNK

A TRANTORT

Hari elhúzta a száját. Gyorsan, és sokat megtanult a hatalomról.

– Rendben van. Megpróbálunk fizikai testbe transzferálni titeket. Ismerek olyanokat, akik meg tudják csinálni. Marq és Sybyl azt is tudja, hogyan kell hallgatni.

– Miért akarjátok ilyen hirtelen elhagyni a színpadot? – kérdezte Voltaire.

BOZÓTTŰZ KÖZELEDIK AZ EMBEREKRE, A SPIRÁLON TÚLRÓL

MI: VÉGIGNÉZZÜK EZT A HANYATLÁST

SPÓRÁK LESZÜNK A GALAKTIKUS MAGBAN

OTT SENKI SEM ÁRTHAT NEKÜNK, ÉS MI SEM ÁRTHATUNK SENKINEK.

Egy csillogó, éles tövisekkel teli kristály materializálódott a bíborszínű ég alatt. Adatok cikáztak – Hari egy villanásnyi idő alatt megismerte az idegenek technikáját, ami az egykoron szilárd testeket digitális intelligenciává változtatta.

A TRANTOR IDEÁLIS HELY VOLT A SZÁMUNKRA, FORRASOKBAN GAZDAG TÖBBÉ MÁR NEM ILYEN VESZÉLY ÓLÁLKODIK AZ ELJÖVENDŐ INSTABILITÁSBAN

– Hm – hümmögött Voltaire. – Mi is szívesen elmennénk. Mármint Johanna és én.

– Ti csak várjatok! – szólt rá Hari. – Ha ti is a csillagok közé akartok menni, ám legyen, de ezt ki kell érdemelni.

– Mit tegyünk? – kérdezte Johanna.

– Biztonságossá teszem számotokra a Hálózatot. Viszonzásképpen... – Hari idegesen a fejedelmi Voltaire-sasra nézett. – segítsetek nekem.

– Ha szent az ügyed, én megteszem – kiáltotta Johanna.

– Igen, szent. Segítsetek vezetni! Nem vagyok gyakorlatias ember. Szükségem van rátok.

– Az uralkodáshoz? – kérdezte Johanna.

– Pontosan! Nem igazán értek hozzá.

Voltaire széttárt szárnyakkal megállt a levegőben.

– Ó, milyen lehetőségek! Ha elegendő kapacitást kapunk, bármit meg tudunk tenni!

– Meg kell oldanunk néhány problémát – folytatta Hari. – Ha végeztem a politikával, nem bánom: spóra lehet belőletek is.

Voltaire hirtelen emberi alakot öltött. Most elektromos-kék ruhát viselt.

– Hm. Politika? Mindig szórakoztatónak találtam. Az elegáns ötletek és a versengés játéka.

– Már most elég sok ellenfelem van – mondta Hari gyászosan.

– A barátok jönnek, aztán elmennek. Az ellenségek csak szaporodnak – felelte Voltaire. – Nekem tetszene a dolog.

– A szentek óvjanak minket! – kiáltotta Johanna.

– Ez tényleg nem fog ártani, drágám.

17.

Hari visszaült az íróasztalához. Főminiszter, de a saját feltételei szerint.

Mindent remekül elrendeztek. Itt dolgozhatott a saját irodájában, távol a palotától, az intrikáktól. Majdnem minden idejét a matematikának szentelhette.

Az ügyeket holofonon keresztül intézte. Úgy tervezte, minden zűrösebb dolgot Voltaire-re bíz majd. A szimek könnyen helyettesíthették őt; a hologram kapcsolatok során magukra ölthették az ő alakját.

Johanna élvezte a ceremóniákat; Voltaire pedig egyfolytában azt a bizonyos Machiavellit idézgette, akit állítólag egykor személyesen ismert. Elvégezték Hari munkájának oroszlánrészét, s mindeközben felfedezték a digitális birodalmat.

Yugo rontott be Harihoz.

– A Főtanács éppen most bocsátotta szavazásra a javaslataidat, Hari! A galaxisban minden dahli a te oldaladon áll!

Hari elmosolyodott.

– Szólj Voltaire-nek, vegye fel az alakomat, és küldje el a tanácskozásra a hologramját.

– Jól van. Udvarias és magabiztos lesz. Egyébként... ööö... az a nő van itt.

– Ne!

Hari teljesen megfeledkezett a potentátról, az egyetlen veszélyforrásról, amit még nem közömbösített. Pedig a potentát tudott a robotokról, és ismerte Dors titkát.

A nő nem adott időt Harinak a gondolkozásra. Beszáguldott az irodába.

– Olyan boldog vagyok, hogy fogadni tudott, főminiszter!

– Én is.

– Hogy van a szépséges felesége? Ő is itt van valahol?

– Kétlem, hogy találkozni akar magával.

A potentát széttárta csillogó köntösét, és leült.

– Bízom benne, nem vette komolyan azt a múltkori kis tréfát.

– A humorérzékemmel semmi baj, de a zsarolást nem értékelem. A potentát tágra nyitotta a szemét.

– Én pusztán csak előnyt akartam szerezni, az ön közreműködésével – mondta enyhe megbántottsággal.

– Persze. – Hari be akarta tartani az udvariassági szabályokat, ezért nem említette meg a nőnek, tudja, milyen szerepe volt a Vaddo által megkísérelt merényletben.

– Biztos voltam benne, hogy maga megszerzi a főminiszteri rangot. Az a kis tréfa, nos, talán tényleg félresikerült. Egy kicsit...

– Nagyon.

– Maga nem a szavak embere. Ez becsülendő. Az alattvalóimat lenyűgözte, ahogy mesterien megoldotta a gépagyú-krízist, és megölte Lamurkot.

– Mesterien? Nem azt akarta mondani: könyörtelenül?

– Ó, nem! Erről szó sincs. Önnek igaza van, hogy hagyja "kiégni" a Sarkot. A Szürkék viszont inkább be szeretnék kötözni a sebeket. Nagyon bölcsen cselekedett, és egyáltalán nem volt könyörtelen.

– Még akkor sem, ha kiderülne, hogy a Sarkot meg lehetett volna menteni? – Ezt, és a hasonló kérdéseket Hari magának is feltette álmatlan éjszakáin. Embereknek kellett meghalniuk azért, hogy a Birodalom életben maradhasson. Még egy kis ideig.

A nő legyintett.

– Én mindig mondtam: különleges kapcsolatot kívánok kialakítani a főminiszterrel, aki a mi osztályunkból származik.

Ahogy a politikában sokan, a potentát is úgy beszélt, hogy elrejtse valódi gondolatait. Hari kénytelen volt végigülni a szóáradatot. Közben kigondolta, hogyan oldhatna meg egy komoly kifejezést az egyenletében. Mostanra megtanulta, hogyan tudja elhitetni, hogy figyel. Csak a szemére, a szája mozgására kellett ügyelnie, és időnként el kellett mormogni valamit. A holofonon a filterarc látta el ezt a feladatot. Bizonyos fokig megértette a potentátot. A nő számára értéktelen volt a hatalom. Hari érezte, hasznára válhat, ha megtanul úgy működni, mint ő. Csak közben persze vigyáznia kell arra, nehogy a magánéletében is hasonlítson rá.

Végül nagy nehezen sikerült megszabadulnia tőle. Megkönnyebbülten fellélegzett. Talán ez lesz a jó megoldás: könyörtelennek látszani. Itt van például Nim: megkerestethette, kivégeztethette volna, mert kettős játékot űzött a Fortélyszövetség ügyében. De miért bántsa? A kegyelem sokkal kifizetődőbb lehet. A különítményeseivel átirányíttatta Nimet egy olyan munkahelyre, ahol használhatta a képességeit, de nem árulhatott el senkit.

Hari majdnem minden kötelezettségét lerázta magáról, de volt egy, amitől még itt, Streelingen sem tudott megszabadulni.

A Szürkék egy delegációja sorjázott be elé. Tiszteletteljesen előadták kérésüket: azt szeretnék, ha Hari eldöntené a vitájukat, és véleményt mondana arról, hogyan lehetne kiválasztani a legjobbakat a Birodalomban a hivatali pozíciók betöltésére.

Az éppen használatos rendszer nem működött jól. A teszteken elért pontszámok csökkentek. Néhányan azon a véleményen voltak, hogy azért, mert a Főtanács egyre szélesebb rétegek számára tette lehetővé a pályázaton való részvételt. (Azt nem említették, hogy a Főtanács azért kényszerült rá erre, mert egyre kevesebben akartak birodalmi pozíciót vállalni.) Voltak, akik azt állították, hogy a tesztek nem elég tárgyilagosak, mert a nagyobb bolygóról érkezett pályázók természetesen lassúbbak; akadtak, akik a kisebb gravitációjú világokról érkezetteket vették pártfogásukba. Az etnikai és egyéb csoportok azután létrehoztak egy Akciófrontot, hogy tiltakozzanak, mert nem találták elég tárgyilagosnak a vizsgarendszert. Hari úgy érezte, nincs semmiféle diszkrimináció, minden csoport, minden kisebbség egyenlő eséllyel indulhat a vizsgán.

Az küldöttség egyik tagja, egy Szürke nő szerint igenis voltak előítéletek, mert a vizsgákon a birodalmi norma (nyelvhasználat stb.) megőrzése miatt a kisebbségekhez tartozó jelöltek hátrányos helyzetben vannak. Az Akciófront, mint elmondta, éppen ezért akar kidolgozni egy új rendszert, és ehhez kérték Hari segítségét. Az Akciófront kérése az volt, hogy a főminiszter a ponthatárt 873-rólemelje fel 1000-re, és jelentse ki: aki ezt eléri, származására való tekintet nélkül számíthat a sikerre.

– Remek ötlet – hagyta jóvá Hari.

– Nos, mi is így gondoljuk – felelte a Szürke nő.

– Ugyanezt a módszert alkalmazhatnánk mondjuk a hololabdánál is.

– Ööö... tessék?

– Jelentsük ki, hogy egy átlagos játékosnak 500-at, és nem az eddig érvényes 446 pontot kell ütnie... Ez a renormalizáció csodálatos ötlet. Szeretném, ha megvizsgálnák, az élet mely egyéb területein lenne célszerű alkalmazni.

– Nem készültünk fel rá, hogy...

– Akkor készüljenek fel rá. Elemzést várok maguktól. Részleteset, legalább kétezer oldalnyit.

– Ez sokba...

– Ne törődjenek a költségekkel! Sem az idővel. Nagyon fontosnak tartom, hogy megszilárdítsuk a vizsgarendszert, és magasabb szintre emeljük a birodalmi normákat. Minden téren.

– Évekig, évtizedekig eltarthat, mire...

– Akkor nincs vesztegetni való idejük. Várom a jelentést!

Az Akciófront delegációja zavarodottan elvonult. Hari remélte, tényleg munkához látnak, és már rég nem ő lesz a főminiszter, mire befejezik. Mielőtt elhagyta az irodát, megkereste Voltaire-t.

– Itt a lista, ezeket a szerepeket kell eljátszanod.

– Be kell vallanom, nem egyszerű a frakciók kezelése – gondolkodott el Voltaire. Elegáns bársonyruhában jelent meg. – De vállalom a feladatot. Ez az egész olyan, mint a színészkedés... és én mindig rajongtam a színpadért!

18.

Hari és Dors a hatalmas, lassan forgó, fényes spirált nézte.

– Élvezem az ilyen kalandokat – merengett el Dors álmodozva. Egyedül álltak a végtelen feketeség előtt, amin apró gyémántokként világítottak a csillagok.

– Mármint azt, hogy belógtunk a palotába, mert meg akartuk nézni a császár képeit?

– Nem. Azt, hogy leráztuk magunkról a spionokat,

Hallgattak.

– Hallottál róla valamit? – kérdezte Hall.

Dors megrázta a fejét.

– Daneel elment a Trantorról, és magával vitte az életben maradt robotokat.

– Azt hiszem, az idegen elmék nem fognak újra lecsapni. Még mindig félnek a robotoktól. Rájöttem, mi lappang a bosszúszomjuk mögött.

– Gyűlölet és félelem. Nagyon emberi.

– Azt mondták, a galaxis tele volt élettel az érkezésünk előtt. A jelek arra vallanak, hogy az univerzum időnként pezseg az élettől, máskor elnéptelenedik. A ciklusok úgy háromszázmillió évenként megismétlődnek. Az intelligens életformák esetenként kihalnak. Ki tudja, hányszor történt már ilyen? Ezek a lények azonban megmaradtak. Spórákká változtak, azután átköltöztek a Hálózatunkba, és digitális kövületekké alakultak.

– A kövületek nem gyilkolnak.

– Legalábbis nem úgy, ahogy mi.

– Nem ti. MI

– Gyűlölik a robotokat. No nem mintha az embereket szeretnék! És igazuk van. Valamikor régen mi hoztunk létre benneteket. Minket terhel minden felelősség.

– Nagyon bölcsek. Nagyon... mások.

Hari bólintott.

– Szerintem most már nem bújnak elő digitális rejtekhelyükről. Marq és Sybyl képes rá, hogy spórákká változtassa őket.

– Daneelnek ez nem elég – ellenkezett Dors. – Ő ki akarja irtani mindet.

– Patthelyzet. Ha Daneel meg akarja ölni őket, utánuk kell mennie a Trantor Hálózatába. Az elmék biztos védekezni fognak, és közben megsebzik a Birodalmat, tehát Daneel semmit sem tehet. Érthető a dühe, de tehetetlen.

– Remélem, jól ítéled meg a helyzetet.

Egy fényes gondolat suhant át Hari agyán. A gépagyúak megölték Lamurk embereit – ennek következtében a közvélemény meggyűlölte őket. Az egész galaxisban megritkítják a gépagyúakat. Az idegen elmék előbb-utóbb elhagyják a Trantort. Lehet, hogy Daneel pontosan erre számított. Talán tudta, hogy az idegenek itt vannak, és életben maradtak. Talán azt is tudta, hogy ő, Hari Seldon milyen lépéseket fog tenni.

Lehet, hogy Daneel mindent előre eltervezett? Elképzelhető, hogy a robotok képesek belelátni a jövőbe?

Most, hogy a gépagyúakat félreállítják, a Trantor lakói rákényszerülnek, hogy újra megtanulják az élelemtermeléssel kapcsolatos munkákat. Több nemzedéknyi időbe telik majd, mire létrejön a munkások társadalmilag elismert osztálya. Közben a Birodalom világai fogják eltartani a Trantort. A bolygó másoktól fog függni.

Lehet, hogy Daneel ezt is így akarta? De miért?

Hari képtelen volt belelátni a robot kártyáiba. Tehát erre képes a sok ezer éves tapasztalattal felszerelkezett pozitronikus elme...

Eltolta magától a gondolatot. Túlságosan nyugtalanító volt. Később talán, amikor kész a pszichohistória elmélete... akkor újra foglalkozhat vele. Észrevette: Dors őt figyeli. Mit is mondott? Ó, igen!

– Hogy jól ítélem-e meg a helyzetet? Igen, kezdek ráérezni bizonyos dolgokra. Most, hogy Voltaire és Johanna segít a főminiszteri munkámban, és Yugo átvette a matematika tanszék vezetését, van időm gondolkozni.

– Gondolkozni, és bolondokkal diskurálni?

– A potentátra célzol? Legalább most már őt is értem... Azt mondtad, Daneel elvitte a Trantorról a robotokat. Rád is szüksége lesz?

Dors a férjére nézett. Arcán zavar, ellentétes érzelmek jelei látszottak.

– Én nem hagyhatlak el.

– Daneel parancsa?

– Az enyém.

– Ismerted a robotokat, akik meghaltak?

– Némelyiket. Együtt szereztünk meg bizonyos ismereteket, amikor... amikor...

– Előttem nem kell titkolóznod. Tisztában vagyok vele, legalább százéves vagy. Dors szája elkerekedett a meglepetéstől.

– Hogyan jöttél rá?

– Többet tudsz, mint amennyit kellene.

– Te is. Az ágyban mindenestre – kuncogott Dors.

– Sokat tanultam egy bizonyos pánztól.

Dors harsányan felkacagott, aztán hirtelen elkomolyodott.

– Százhatvanhárom éves vagyok.

– De a combod olyan, akár egy tinédzseré. Ha megpróbálod elhagyni a Trantort, megakadályozom.

– Igazán? – pislogott Dors.

Hari elgondolkozva az ajkába harapott.

– Hát... nem.

Dors elmosolyodott.

– Sokkal romantikusabb lett volna, ha azt mondod: igen.

– Szokásommá vált az őszinteség. Habár, erről jobb lenne leszokni, ha főminiszter akarok maradni.

– Szóval eleresztenél? Még mindig úgy érzed, tartozol ezzel Daneelnek?

– Ha ő úgy gondolja, hogy itt veszélyben vagy, akkor tiszteletben tartanám a döntését.

– Még mindig ennyire tisztelsz bennünket?

– A robotok önzetlenül dolgoznak a Birodalomért. Mindig is ezt tették. Kevés ilyen ember van.

– Nem is kérdezed, mit tettünk, hogy kivívtuk az idegenek gyűlöletét?

– Miért, tudod, hogy mit?

Dors megrázta a fejét, és a képen forgó korongra, a kék, karmazsinvörös és sárga napokra nézett.

– Valami szörnyűséget. Daneel ott volt, de nem beszél róla. Egyetlen történelmi feljegyzés sem maradt a dologról. Utánanéztem.

– Egy sok ezer éves Birodalomnak számtalan titka lehet. – Hari a csillagmilliárdok lassú mozgását figyelte. – Engem viszont sokkal jobban érdekel a jövő.

– Félsz a jövőtől, igaz?

– Szörnyű dolgok közelednek. Az egyenletekből kiderült.

– Együtt szembenézhetünk velük.

Hari átölelte Dorst; mindketten a galaxis fénylő csodáit nézték.

– Arról álmodom, megtalálom a módját, hogyan lehet segíteni a Birodalmon. Létrehozok egy alapot, ami akkor is működik majd, ha mi már nem leszünk. – De félsz valamitől, igaz?

– Igen. Félek a káosztól, a Birodalomban feltámadó ellentétes erőktől, amelyek mindegyike egy új fajta rendet akar létrehozni. Félek... – Hari arca elfelhősödött. – A bizonytalan alapoktól is.

– Bekövetkezik a káosz?

– Igen. És a digitális világban rájöttem, a saját agyunkból fakad. A Birodalom belőlünk áll, és mi fogjuk tönkretenni.

– Nem akarom, hogy a Birodalom megsemmisüljön!

– Én sem... De ha már így kell történnie, azt szeretném, ha utána mégis felépülne.

Hari érezte, a Birodalom olyan, akár egy emberi agy. S az emberi agyak időnként megbomlottak. A matematika lencséjén át nézve az emberiség egy hosszú, sötét úton haladt előre. Az idő viharokat zúdított rá, napfénnyel jutalmazta, de az emberiség nem ismerte fel, hogy az esőt és a napsütést a hatalmas, örökkévaló egyenletek változásai okozzák.

Ahogy előre és hátra futtatta az időben az egyenleteket, Hari részleteiben látta az emberiség parádéját. Kísérteties látvány volt. Nem volt hiány büszkeségben, eszelősökben, akik úgy tettek, mintha megértették volna a felfoghatatlant. Közben egész zónák botladoztak és buktak fel az úton; csak néhány világ látta meg világosan, merre kell haladnia.

Hari rendszereket keresett, de csak embereket talált, akik a csillagok birodalmában, az istenként kormányzó törvények uralma alatt éltek. Éltek, és elvesztek, mert az élethez a pusztulás is hozzátartozik.

A társadalmi törvények működtek. Az emberek megnyomorodtak, megsebesültek; kirabolták és fojtogatták őket azok az erők, amiket lehetetlen volt megérteni. Megbetegedtek, kétségbeestek, magányosak lettek, féltek, megbánták tetteiket. Egy olyan világban éltek, amit nem értettek, de amiben mégis továbbmentek, egyre tovább.

Volt ebben valami nemesség. Az emberek az idő hullámain lebegő szilánkok, porszemek egy erős és büszke Birodalomban. Hari most már tudta, hogy nem lesz képes megmenteni a Birodalmat. Nem megváltó, de talán segíthet.

Hallgattak. A galaxis lassú méltósággal forgott. Egy közeli szökőkút csodaíveket köpött a levegőbe. A víz egy pillanatra szabaddá vált, de mégis... az acélburkú Trantor örök foglya volt.

Ahogy Hari is.

Torkát összeszorította valami furcsa érzés. Valami arra ösztönözte, szorítsa magához Dorst. Dors gép volt, és nő, és... valami több. Hogy mi, arra Hari sohasem jöhetett rá.

– Sokat gyötrődsz.

– Így kell lennie.

– Talán egyszerűbb életet kellene élnünk, kevesebbet aggódnunk. Hari szenvedélyesen megcsókolta a feleségét.

– Igazad van. Élveznünk kellene az életet, mert... ki tudja, mit hoz a jövő? – mondta nevetve, és kacsintott egyet.

Utószó

Az Alapítvány-sorozat első részei a II. Világháború idején íródtak, amikor Amerika nagyhatalomként elindult történelme csúcspontja felé. A kötetek azokban az évtizedekben jelentek meg, amelyekben az Egyesült Államoknak a világ ügyeiben játszott szerepe olyan fontossá vált, mint korábban még egyetlen más országé sem. Az Alapítvány mégis egy császárságról és a hanyatlásról szól. Lehet, hogy ez arról a feszültségről árulkodik, ami a dicsőség ellenére a hatalmába kerítette az amerikaiakat?

Sokat gondolkoztam a válaszon, és közben mindig vágytam rá, hogy felderítsem az egyes részek közötti kapcsolatot.

Az ötlet, hogy készüljenek további, az Alapítvány univerzumában játszódó regények, Janet Asimovtól és az Asimov hagyaték kezelőjétől, Ralph Vicinanzától származik. Amikor először megkerestek ajánlatukkal, visszautasítottam őket. Akkoriban túlságosan lekötött a fizika és saját regényeim megírása, de tudat alatt mégis úgy éreztem, nem hagyhatom ki ezt a lehetőséget. Már vagy fél éve kínlódtam az Alapítványhoz kapcsolódó ötleteim kibontakoztatásával, amikor felhívtam Ralph Vicinanzát, és hozzáláttunk, hogy elkészítsük a sorozathoz illeszkedő, több kötetből álló történet vázlatát. Több szerzővel beszéltünk, és végül úgy döntöttünk, a feladat elvégzésére a legmegfelelőbb az a két, az SF "kemény" vonalát képviselő író, akikre Asimov óriási hatást gyakorolt, és akik vitathatatlanul rendelkeztek a megfelelő szintű technikai képességekkel. Ez a két író Greg Bear és David Brin.

Bear, Brin és jómagam szoros kapcsolatban álltunk egymással, míg megírtam ezt az első kötetet. Úgy terveztük, három önálló regényt írunk, amelyekben felvetünk bizonyos problémákat, és megoldást is találunk rájuk. Ötleteink egyes részei már az én regényemben megjelennek, hogy Greg Bear az Alapítvány és káoszban, David Brin pedig a Harmadik Alapítványban később részletesebben kifejtse ezeket. Én ültettem el azokat a részleteket és kulcskérdés-magvakat, amelyek később, a másik két regényben érlelik meg majd gyümölcsüket.

Az irodalmi életképek sok esetben egy szabályozott medrű folyóhoz hasonlítanak. A szabályzásra szükség van, mert meg kell határozni, hogy a szerző milyen elképzelések szerint dolgozik, milyen törvényeket köteles betartani. Sokszor, sokan azt állítják, a "kemény" SF a science fiction irodalom középpontjában helyezkedik el. Ennek oka valószínűleg az, hogy a "keménység" határozza meg legpontosabban a határvonalakat, amelyeket az író nem léphet át. (Egyébként maga a tudomány is konkrét mezsgyéket igényel.)

Az irodalmi életképek ugyanakkor olyanok, akár a szabadon hullámzó folyók. A kibontakozó, átalakuló és átadódó véleményekkel fűszerezett beszélgetések során a szerepek hatást gyakorolnak egymásra, megváltoztatják egymást. A karakterek sokkal jobban hasonlítanak a szabad dzsesszt játszó muzsikusokra, mint a szólókoncertet adó elegáns zenészekre.

És nemcsak a karakterek, az írók is formálják egymást. Az úgynevezett "komoly" irodalom (amit én inkább komornak neveznék) valóban eredeti klasszikusai mindörökre fennmaradnak, kiérdemlik a csodálatot, páratlanok – de kissé merevek. A krimikben, a kémregényekben vagy az SF-ben rejlő élvezet oka az, hogy az egyes írók ugyanúgy hatással vannak egymásra, mint az olvasókra. Ez nem rossz, ilyen a tömegkultúra természete – azé a tömegkultúráé, amelyben az Egyesült Államok játszik mérvadó szerepet a dzsessz, a rock, a musical és a lektűr (detektívregények, modern fantasy stb.) felfedezésével. Az SF különböző típusaiban (kemény, utópisztikus, militáns, szatirikus) újra és újra felbukkannak ugyanazok a feltételezések, kódszavak, párbeszédek, narratív megjegyzések. (Elég, ha az Astounding magazin aranykorára gondolunk, az Új Hullámra, vagy Horace Gold Galaxy-jára – szinte mindegyik írásban felfedezhetjük a mesterien megalkotott életképek visszhangjait.)

Az irodalmi életképek rendkívül élvezetesek, de a legnagyobb jelentőségük mégis abban rejlik, hogy az értékek közössé válása miatt az egyes munkák folyamatosan táplálják a rajongók lelkesedését. A komoly-komor irodalom esetében ez is másképpen van; az elhagyott pusztában álló monolitokhoz hasonló alkotások csak múló élvezetet okoznak. Felesleges hát tagadnunk: az irodalmi életképek, a lektűrök olvasása a modern demokratikus (pop) kultúra szerves részévé vált.

Természetesen az értékek közössé válásakor felmerül a kérdés: hogyan birkóznak meg az egyes írók a feladattal, hogyan használják fel a közös kincset. Véleményem szerint meg kell emészteni a hagyományokat, mert csak így lehet létrehozni maradandó alkotást.

Amikor a közös kincs felhasználására gondolok, mindig eszembe jut John Berger megfogalmazása:

...(az ilyen alkotások) nem a pongyolaság vagy a provincializmus eredményei; ezek azért jöttek létre, mert a piac követelőzőbb, mint a művészet...

Ez így van, de a megállapítás nemcsak az írói, lektűrírói munkára érvényes. Ha egy elméleti régióban már folytak munkák, attól még nem biztos, hogy a területet teljesen kiaknázták. Ugyanakkor az sem biztos, hogy a szűz talaj mindig termékeny. (Érdekes, hogy a könyv, amit Hemingway az amerikai irodalom legjobb termésének tartott, a Tom Sawyer kalandjai, egy folytatás, az ismert kamaszregény következő része.)

A közös kincs felhasználása nem csak az irodalomra jellemző. Vagy talán megbotránkozunk, amikor meghalljuk Paganini: Rapszódia egy témára című művét? Talán sértődötten kivonulunk a koncertteremből, amikor felcsendül Haydn: Variációk egy témára című csodája? Valóban döbbenetes és visszataszító dolog "lekoppintani" a nagyokat?

A klasszikus munkák feltételezéseit és metódusait átgondolva, esetleg átértékelve új gyümölcsöket tudunk érlelni. Új területekre juthatunk el, miközben felidézzük a múltban látott tájakat. (A Hamlet is több, korábbi színdarab részleteinek felhasználásával készült!)

Maga Isaac is átalakította az Alapítványt, mindig más oldalról vizsgálta az alaphelyzetet. Kezdetben a pszichohistória párhuzamba állította az emberek és a molekulák mozgását. A Második Alapítvány a zavarokkal foglalkozott (az Öszvér), és azt sejttette, hogy csak egy szuper elit képes megszüntetni az instabilitást. Később egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez az elit a robotok egy csoportja. (A robotok számára könnyebb a szenvtelen kormányzás.) A robotok után Gaia következett... és így tovább.

Ebben az új, háromkötetes sorozatban átértékeljük a robotok szerepét, és megvizsgáljuk, milyen lehet a pszichohistória elmélete. Még jobban cifrázzuk az alapdallamot.

Sokat törtem a fejem néhány, az Asimov-Birodalommal kapcsolatos kérdésen.

– Miért nincsenek idegen lények a galaxisban?

– Milyen szerepet játszanak a komputerek? (Különösképpen a robotok ellen?)

– Hogyan néz ki egyáltalán a pszichohistória elmélete?

– Ki volt Hari Seldon? Milyen ember, milyen karakter volt?

Ebben a regényben megpróbáltam válaszolni némelyik kérdésre. Amit leírtam, az a hatalomról és a determináltságról több mint fél évszázad során kialakított véleményemet türközi.

Természetesen néhány kérdésre már eleve ismerhettem a választ. A "pszicho-história" kifejezés az 1930-as években közszájon forgott, még az 1934-es Webster Dictionary-ban is megjelent. Isaac persze jócskán kitágította az értelmét. Ami az idegeneket illeti: Isaac nem akart bajlódni John W Campbell-lel, aki notóriusan gyűlölte az ilyen lényeket (amelyek talán éppen olyan okosak, mint mi), ezért az Alapítványban nem szerepeltette őket. Én viszont úgy véltem, szükség lenne rájuk.

Az, hogy Asimov beszerkesztette az Alapítvány-sorozatba a robotregényeket, a ciklus meghökkentővé és bonyolulttá változott. Az egyik kritikus, Brain Stableford szerint a történet "megnyugtató, a saját klausztrofóbikus környezetében". A korai Alapítvány-regényekben még nem szerepeltek robotok, de a későbbiekben Isaac a színfalak mögött lappangó manipulátor szerepét osztotta rájuk.

A Birodalomban egyszer csak megjelentek a fejlett számítógépek bizonyos változatai. Isaac erről így vallott.

– Az új Alapítvány-regénybe egyszerűen betettem a fejlett komputereket, és utána reméltem, hogy senki sem fogja észrevenni a következetlenségemet.

Így is történt: senki sem fedezte fel a dolgot. Vagy ahogy James Gunn megjegyezte:

– Az emberek észrevették, de nem törődtek vele.

Asimov mindegyik regényt a megírás idejét jellemző tudományos színvonalhoz idomította. A később elkészült könyvekben mindig modernizálta a tudományos hátteret, így a folytatásokban egyre részletesebben bemutatta galaxisát. Az Alapítvány peremében már nemcsak komputereket alkalmaz, de megemlíti a galaktikus magban lévő fekete lyukat is. Isaachoz hasonlóan én is a tudomány legaktuálisabb álláspontját szem előtt tartva írtam a galaxisról. Az ő hajói a hiperűrben haladtak – az enyémek pedig már a hipernyílásokon keresztül ugrálnak. (A hipernyílásokról Einstein és Rosen már az 1930-as években írt, de létezésük elméleti bebizonyítása már korunk egyik eredménye. A témában Matt Visser: Lorentzian Wormholes című munkája az alapmű.)

Isaac a legtöbb regényét az általa "direktnek és takarékosnak" nevezett stílusban írta, bár legutolsó könyveiben egy kicsit bőbeszédűbbé vált. Én meg sem próbáltam az ő stílusát alkalmazni. (Azok, akik azt hiszik, hogy könnyű dolog világosan írni bonyolult témákról, próbálják meg nyugodtan!) Az Alapítvány-regényekben Isaac főként "üres táblás" megközelítést használt, ami nem egyéb, mint a leírások és a novellisztikus részletek látszólag minden hátteret nélkülöző kombinációja. Érdekes, hogyan vélekedett saját írásairól, amikor elhatározta, folytatja a sorozatot, és áttanulmányozta az eredeti trilógiát:

" – Egyre fokozódó kényelmetlenséggel olvastam. Egyfolytában azt vártam, hogy történni fog valami. Nem történt. Mind a három rész gondolatok kifejtéséről, beszélgetésekből állt. Semmi akció, semmi fizikai feszültség."

A regények ennek ellenére mégis megállták a helyüket. Én képtelen lettem volna így írni, ezért a saját utamon haladtam.

Amikor elkezdtem gondolkodni a regény megírásán, rájöttem, nyugodtan támaszkodhatom a Trantorra, a pszichohistóriára és a Birodalomra vonatkozó részletekre. Ezek az apróságok vezettek el a történet kibontakozásához. Mindennek az lett az eredménye, hogy ez a könyv nem egy Asimov imitáció, hanem egy Benford-regény, amiben felhasználásra kerültek Asimov alapötletei és hátterei.

Szükségesnek tartottam, hogy ahhoz a régibb történetmesélő stílushoz nyúljak, amely Isaac korában az SF irodalmat jellemezte. Kritikáimban sohasem festettem kedvező képet az irodalomban manapság uralkodó pengeéles stílusról, a strukturalistákról, a posztmodernekről, a destruktivistákról. Sajnos a legtöbb SF író számára a posztmodern egyet jelent a kifulladással. Tipikus eszközeik (az író önmagára való utalása, kötelező önirónia, a már-már elavultnak számító fordulatok használata, a gúny és a paródia) arról árulkodnak, hogy hiányzik belőlük az, ami az SF irodalmat művelőknél létfontosságú: a képzelet. Bizonyos destruktív írók magát a tudományt is megtámadták és sárba tiporták. A legtöbb modern SF író úgy támadja a hagyományokat és a régi értékeket, hogy ugyanazt a dalt fújja, mint az elődök, csak éppen a szöveget fogalmazza át egy kicsit.

Az SF magvát a tudományos tapasztalat képezi. Ez az az alkotórész, ami magasba emeli a lektűrt, ez ad értéket neki. A destruktívizmus stressze, az ellenkezés és a minden áron való ellentmondás a szöveget nem viszi közelebb a valósághoz, inkább üres szócsépléssé változtatja az irodalmat.

Az SF regények olyan világokat teremtenek, amelyekre nem metaforákként kell tekintenünk, hanem valósként, és nem azon kell töprengenünk, mit akart kifejezni az író. A legjobb regények helyszíneit (a Marsot, az űrt, a digitális teret) úgy kell megjeleníteni, hogy valóságosnak tűnjenek, hogy az olvasó ne azt gondolja: olyan ez, mint az élet, hanem azt, hogy ez az élet.

Ebben a regényben én sem tartottam magam mindig ehhez az elképzeléshez, de azt hiszem, Isaac nem ellenezte volna, hogy ilyen eszközökkel akarom elérni a célomat. (Ha akad olyan olvasó, aki úgy véli, túlságosan kihangsúlyoztam azt a nézetet, hogy a tudomány nem az objektív igazságokkal foglalkozik, hanem valójában a politikai és hatalmi csaták színtere, kukkantsanak bele Harry Collins és Trevor Pinch Gólemjébe. Ez a könyv úgy ábrázolja a tudóst, mint olyan személyt, akinek semmivel sincs több objektív tudás a birtokában, mint az ügyvédeknek vagy az utazási ügynököknek.)

Vernétől és Wellstől az 1970-es évekig a science fiction főként a közlekedés, a szállítás csodáival foglalkozott. Érdemes megfigyelni, hány regény címében szerepel a "csillag" szó, hány utal távoli úti célokra, hány olyan történet íródott, mint Robert Heinlein The Roads Must Roll című novellája.

Az elmúlt néhány évtizedben azonban már az információ csodáira, a belső és külső átalakulásokra összpontosítottunk. Az Internet, a virtuális valóság, a komputeres szimulációk óriási szerepet kaptak jövőképünk kialakításakor. Ebben a regényben megpróbáltam elegyíteni a két témát, az utazás és a komputerek motívumát.

Ahogy James Gumi megjegyezte, az Alapítvány sorozat egy saga. A sorozat szerkezete viszonylag egyszerű: az egyik probléma megoldásából újabb probléma fakad, amire szintén megoldást kell találni. Ez természetesen szabályozza a történetfolyam medrét. Asimov a jelek szerint azt akarta kihangsúlyozni, hogy az élet egy megoldásra váró problémasor, ám magát az életet sohasem lehet megoldani. Az egymásba olvasztott Alapítvány – és Robot-sorozatok köteteinek száma ma már tizenhat. Ahhoz, hogy mindent pontosan megértsünk, talán egy szótárra lenne szükségünk, amit elnevezhetnénk esetleg Encyclopedia Galacticának...

A galaktikus birodalmak története is az SF irodalom kedvenc témája lett. A Poul Anderson által írt Flandry regények és Gordon R. Dickson Dorsai történetei sokat foglalkoznak az ilyen mérhetetlenül nagy rendszerek társadalompolitikai felépítményével. Ez érthető, hiszen egy hatalmas, autokratikus birodalmi rendszer működéséhez – ahogy a római példája is mutatja – óriási szervezettségre van szükség.

Ami a számokat illeti, Isaac sajnos nem mindig volt következetes. Hányan élnek a Trantoron? Isaac általában negyvenmilliárd embert említ, ám a Második Alapítványban már 400 milliárdot írt. (Lehet, hogy csak nyomdahiba volt?) Ha egy földméretű, tengereitől megfosztott bolygón negyvenmilliárd ember él, akkor a népsűrűség 100 fő/négyzetkilométer – ebben az esetben nem lenne szükség ötszáz méter vastag, összefüggő városra.

Az Alapítvány-sorozat olyan nagy időt ölel fel, hogy a dátumokat is nehéz nyomon követni. A Trantor legalább 12 000 esztendős. (Még egy érdekesség: az időt földi években mérik, annak ellenére, hogy a Föld réges-régen feledésbe merült.) A Kavics az égben c. Isaac utal a birodalmi kalendáriumra, amely szerint az űr gyarmatosítása több százezer évig tartott. Az Alapítványban az atomenergia már 50 000 éves. Két regényben is utalás van arra, hogy a robot, Daneel 20 000 éves. Felmerül a kérdés: mióta létezik a Birodalom? Talán 40 000 éve? Sajnos nem tudjuk kideríteni a pontos választ.

Persze ennek nincs nagy jelentősége. Én magam is tudom, milyen veszélyekkel jár, ha az ember évtizedeken keresztül ír egy hosszú sorozatot. Nekem 25 évembe tellett, mire megbirkóztam Galactic Center c. sorozatom hat kötetével. Kétség sem férhet hozzá, én is elkövettem néhány következetlenséget – annak ellenére, hogy az utolsó kötetben elkészítettem egy pontosnak tűnő idővonalat. (Egyébként a sorozatomban szereplő idegen lények nem azonosak az ebben a regényben előbukkanókkal.)

Az SF a jövőről beszél, nem a jelenről. Sohasem fog ellanyhulni, az a társadalmi erő, nem szűnik meg az a technika, ami folyamatosan előrehajtja. Szerintem jó előre, feltételezetten látni bizonyos problémákat, mert így könnyebben megtalálhatjuk a megoldást rájuk, ha a valóságban is szembesülnünk kell velük.

Isaac Asimov mindig reménykedett az emberiség sorsának jobbra fordulásában. Számtalanszor előre látta, hogy válaszúthoz fogunk érkezni, és idejében figyelmeztett minket erre. Véleményem szerint az Alapítvány-sorozat éppen erről szól.

Ami a sagákban a legfontosabb: a lendület. Ennek a sorozatnak van lendülete. Remélem, én sem lassítottam le...

Abban, hogy az Alapítványt összetettsége ellenére is pontosan megértsem, sokat segített Alexei és Cory Panshin műve, a The World Beyond the Hill; James Gunn személyes hangvételű Isaac Asimov című könyve; Joseph Patrouch: The Science Fiction of Isaac Asimov című írása; valamint Alva Rogers: Requiem for Astounding című könyve, amiből megtudhatjuk, milyen érzés volt a megjelenésükkor elolvasni ezeket a ma már klasszikusnak számító munkákat. Valamenynyi tanulmányból sokat megtudtam.

Tanácsaiért és útmutatásaiért különösen hálás vagyok Janet Asimovnak, Mark Martinnak, David Brinnek, Joe Millernek, Jennifer Brehlnek és Elisabeth

Browrmak, aki gondosan végigtanulmányozta a kéziratomat. Köszönet Don Dixonnak fantasztikus bestiáriumáért. Segítségükért hálával tartozom a következő személyeknek: a feleségemnek, Joannak, Abbé-nek és Ralp Vicinanzának; Janet Asimovnak, James Gunn-nak, John Silbersacknak, Donald Kingsburynek, Chris Schellingnek, John Douglasnak, Greg Bearnek, George Zebrowskinak, Paul Carternek, Lou Aronicának, Jennifer Hersheynek, Gary Westfahlnak és John Clute-nak.

Mindannyiótoknak köszönöm.

1996. szeptember

Gregory Benford

Alapítvány és káosz

G.K. 12 067

Előszó és történeti áttekintés az Encyclopedia Galactica világához

"Az emberek közül egyetlen egyén halála sem lényeges. Aki meghal, hátrahagyja a munkáját, és az nem pusztul el teljesen. Az sosem pusztul el teljesen, amíg az emberiség létezik..." A néhai Isaac Asimov gondolatai ezek, melyek a Robotok és Birodalom című regényében a halálos ágyán fekvő Elijah Baley szájából szólalnak meg. Amint azt később Baley kifejti, az egyén halála után hátrama-radó mű az emberi szellem által teremtett egész részévé válik, és az utódok munkájától majdan kiegészülve még kifinomultabb és gyönyörűbb szövedékké lesz. És lám, a bölcsesség igaznak bizonyul. Immár ötödik alkalommal kerül a kezünkbe az asimovi Encyclopedia Galactica univerzum által megihletett, annak továbbfinomításán fáradozó regény és a siker ezúttal is teljes.

Hosszú, kalandos utat tett meg az Asimov világegyetemének eseményeit elbeszélő könyvsorozat, amíg eljutott idáig. A regényfolyam keletkezésének története és a kötetek elolvasásának legcélszerűbb sorrendje az 1997. decemberében a Szukits Kiadó gondozásában megjelent Az Alapítvány félelme című Gregory Benford-regény előszavában részletesen megtalálható, így ezen áttekintésnek nem feladata azokat újratárgyalni. Két kiegészítést azonban mindenképpen szeretnék hozzáfűzni az akkor leírtakhoz.

Az egyik az, hogy a regény melyet most a kezedben tartasz, Tisztelt Olvasó, tulajdonképpen az Asimov által papírra vetett A pszichohistorikusok című novella (az Alapítvány című, magyarul már kiadott kötet első része) köré íródott. Elbeszéli a novella eseményeit közvetlenül megelőző, illetve az azokat szorosan követő dolgokat, és valójában magában foglalja azon eredeti történet szövegének jelentős részét is, itt-ott finoman és árnyalóan kiegészítve azt. Ennek értelmében az Alapítvány és káosz fordítása úgy született meg, hogy ahol a regény A pszichohistorikusok szöveganyagát tartalmazza, ott mi is átvettük a Baranyi Gyula által 1971-ben készített magyar fordítást. Vannak azonban A pszichohistorikusok-ban olyan szakaszok, melyek nem kerültek bele Greg Bear regényébe, hiszen cselekményének folytonosságához és dinamikájához nem volt rájuk szükség. Ugyanakkor nem veszítették el fontosságukat az Alapítvány és káosz megjelenésével, és az ínyenc olvasók – mint ezen előszó írója is – megpróbálhatják képzeletükkel "beleszerkeszteni" azokat a jelen mű történetébe. Ehhez a gondolatbeli fúzióhoz szeretnék Neked segítséget nyújtani, Kedves Olvasó, azzal, hogy e regény és az eredeti novella fejezeteit egyaránt felollózom és azokat olyan sorrendbe rakom, amely szerint olvasva cselekményük teljesen eggyé olvad: Alapítvány és káosz 1-26. fejezet; A pszichohistorikusok 1-2. fejezet; Alapítvány és káosz 27. fejezet; A pszichohistorikusok 3-4. fejezet; Alapítvány és káosz 28. fejezet; A psztchohistortkusok 5. fejezet; Alapítvány és káosz 29-90. fejezet (mely magában foglalja A pszichohistorikusok 6-7. fejezetét is teljes egészében); A pszichohtstorikusok 8. fejezet; Alapítvány és káosz 91. fejezettől a regény végéig.

A másik kiegészítés a David Brin tollából megszülető következő Alapítvány-kötetre vonatkozik. Az Alapítvány félelme előszavában és utószavában ez a könyv a Harmadik Alapítvány elnevezéssel került említésre. Azóta a készülő regény tervezett címe Az Alapítvány győzelmé-re változott (Fundation's Triumph) és a mű valószínűleg így is fog napvilágot látni; ámbár ki tudja? Angol nyelven 1999. márciusában várható a megjelenése, magyarul pedig 1999. decemberében a Szukits Kiadó gondozásában.

Az Encyclopedia Galactica saga kötetei húszezer év eseményeit dolgozzák fel emberközeli nézőpontból és egyidejűleg történelmi távlatból is. A roppant méretű embertömegek mozgásai egy galaktikus léptékű színtéren, a háttérben az emberiség javáért tevékenykedő halhatatlan robotok, az emberek milliárdjainak viselkedését statisztikai alapon feldolgozó, jövőbelátó és jövőformáló tudomány mind-mind fémjelzik e hatalmas eposz hihetetlen történelmi sodrását. Az egyes cselekedetek vagy események hatásai az idők folyamán lassan simulnak el, akár a vízbe hulló kavics által keltett fodrozódás, vagy néha máshol és máskor megesett dolgok fodraival kölcsönhatásba kerülve lassan felerősödnek, hogy azután évszázadokkal, évezredekkel később váljanak nyilvánvalóvá és figyelmet követelővé.

Amikor az elme évezredes távlatokban gondolkodik emberi dolgokról, jóleső érzés lehet, ha rendelkezésre áll egy vezérfonal, melynek mentén tetszőlegesen nagy időintervallumokat ugorhat át anélkül, hogy fennállna a távolba sodródás veszélye. Ezen előszó fő célkitűzése az, hogy az Encyclopedia Galactica saga húszezer évet átívelő történetének eseményeit időrendi sorrendbe állítva egy ilyen fogódzót szolgáltasson az Olvasónak. A feladat nem minden nehézségtől mentes, hiszen egy ilyen kalandos módon felépült regényfolyam elkerülhetetlenül számtalan apróbb (és néhol súlyosabb) önellentmondást tartalmaz. E jelenség magyarázatát Asimov Az Alapítvány előtt című regény angol kiadásának előszavában maga adja meg: "Ezek a könyvek a jövő egyfajta történelméről szólnak, mely talán nem teljesen következetes, hiszen kezdetben nem terveztem semmifajta következetességet". Az ellentmondások néhol abban nyilvánulnak meg, hogy egy esemény megtörténtét eltérő időpontra helyez egy később keletkezett kötet, mint egy korábbi, máskor pedig abban, hogy egyazon dolog magyarázatául mást és mást sorakoztat fel két, különböző időben született írás. Egy további jelentős nehézség, hogy az események idejének meghatározása több műben nem az általunk használt, vagy akár egy-egy asimovi fiktív időszámítás alapján történik, hanem csupán a saga más köteteinek cselekményéhez viszonyítva, vagy néha még úgy sem.

Az alább következő történeti áttekintésben próbálom a vázolt problémákat áthidalni. Több helyen használom a "kb." megjelölést a dátum bizonytalanságának jelzésére (ezek többnyire néhány éves pontatlanságot jelentenek), máshol pedig én is kénytelen vagyok az Asimov által olyannyira kedvelt belső viszonyítást alkalmazni, amikor egy esemény időpontját egy másik megtörténtéhez képest adom meg. Ahol csupán egy sornyi kihagyás van két esemény között újabb évszám nélkül, ott az utóbbi esemény automatikusan az előzőt követően, de még ugyanabban az évben megtörténtnek értendő. Amikor csak tehetem vagy értelme van, több időszámítás szerint is megadom a dátumot, hogy a történelmi távlatok jobban érzékelhetőek legyenek. Minden esemény mögött [ ]-ben dőlt betűvel jelzem, hogy annak időbeni elhelyezése melyik írás alapján történt. Itt hívom fel a figyelmedet, Kedves Útitársam, hogy míg a Robottörténetek című gyűjtemény a korábbi Én, a robot minden novelláját tartalmazza, addig nem került bele néhány az Én, a robot történeteit összekötő narratív rész. Az asimovi világ korai időszakának legtöbb évszáma ugyanakkor ezen narratív szakaszokból származik, jóllehet nem használtam fel néhányat, melyeket az eposz sodrása szempontjából lényegtelennek találtam.

És végül még valami! Ezt a kronológiát használhatja az is, aki még egyetlen korábbi kötetet sem olvasott az Encyclopedia Galactica sagából. Bízom benne, hogy az asimovi univerzummal csak most ismerkedő Olvasó számára időrendi áttekintésem olyan alapot nyújt, mely után az Alapítvány és káosz önállóan is megállja a helyét. Ugyanakkor próbáltam a kronológiát a teljesség egyfajta igényével elkészíteni, ami azt jelenti, hogy benne foglaltatik a jelen regény eseményvázlata is, és az időben utána következőké úgyszintén, egészen a legutolsóig. Aki tehát még nem ismeri a saga végkifejletét, és nem akar önmaga poéngyilkosa lenni, jobban teszi, ha a G.K. 12067-es dátumot (az Alapítvány és káosz történéseinek időpontját) elérve nem böngészi tovább az eseménynaptárat, csak a regény elolvasását követően. Ismét Asimov szavai jutnak eszembe, melyek a Nemesis című könyv bevezetőjében hangzanak el: "...mivel mindnyájan barátok vagyunk, úgy gondoltam, előre szólok."

Kedves Olvasó! Ideje nekivágnunk az útnak!...

i.sz. 1982

Susan Calvin születése. Az Amerikai Robot és Gépember Rt. megalapítása.

a XXI. század eleje

Megkezdődik a Három Törvény alapján működő pozitronagyú robotok gyártása. [Robottörténetek]

A robotok használata a Földön csak tudományos kutatások céljára engedélyezett. [Én, a robot]

i.sz. 2007

Susan Calvin az Amerikai Robot dolgozója lesz. [Én, a robot]

i.sz. 2008

Susan Calvin robotpszichológus lesz az Amerikai Robot-nál. [Robottörténetek]

i.sz. 2029

A Hiper Bázison NSZ-2 (Nesztor) típusú robotokat használnak a hiperatom-hajtóművel kapcsolatos kutatásokhoz. Az első sikeres csillagközi (valójában galaxisközi) utazás. [Én, a robot]

i.sz. 2064

Susan Calvin halála. [Én, a robot]

A hipertéri utazás révén megindul az emberiség kirajzása a Földről. A robotok segítségével számos bolygó terrorformálása, majd benépesítése közepette kialakul az ún. űrlakó kultúra. Az első űrlakó világ az Aurora. A Földön létrejönnek a city-k (az acélbarlangok), a földlakók a városok buráival védve, a külvilágtól elzártan élnek. A robotok elterjedése a Földön munkanélküliséget és életszínvonal-esést szül, ezért fokozatosan szűkíteni kezdik alkalmazási területüket. A Föld és az űrlakó világok közötti viszony a robotokról alkotott eltérő nézetek és egyéb tényezők miatt folya-matosan romlik.

300 ével az Acélbarlangok eseményei előtt

Megkezdődik a Solaria bolygó (az ötvenedik és egyben az utolsó űrlakó világ) benépesítése a Nexon bolygóról. [A mezítelen nap]

Megindul a túlzottan a robotok által biztosított kényelmen alapuló űrlakó kultúra lassú, még sokáig szinte észrevehetetlen hanyatlása.

200 ével az Acélbarlangok eseményei előtt

A Solaria függetlenné válik a Nexontól. [A mezítelen nap]

163 évvel az Acélbarlangok eseményei előtt

Han Fastolfe születése. [Acélbarlangok]

42 évvel az Acélbarlangok eseményei előtt

Elijah Baley születése. [A hajnal bolygó robotjai]

25 évvel az Acélbarlangok eseményei előtt

A New York City melletti Űrváros létrehozása. [Acélbarlangok]

16 évvel az Acélbarlangok eseményei előtt

Bentley (Ben) Baley születése. [Acélbarlangok]

kb. i.sz. 4500 [az Acélbarlangok című regény eseményei]

Han Fastolfe aurorai robotszakértő és Roy Nemennuh Sarton aurorai szociológus-történész felismerik az űrlakó kultúra hanyatlását. Fastolfe-ék el akarják érni, hogy a Földről újabb bolygókat népesítsenek be a robot munkaerőt az űrlakó világoknál egészségesebb mértékben felhasználva. Emberformájú robotokat terveznek, hogy azok elvegyüljenek a földlakók között és megismerjék gondolkodásukat, robotgyűlöletük okát. Az első humanoid robot Daneel Olivaw. Daneel és Elijah Baley földi nyomozó találkozása. [Acélbarlangok]

1 évvel az Acélbarlangok eseményei után

Elijah Baley és Daneel Olivaw egy bűntény miatt nyomoz a Solarián. [A mezítelen nap]

Han Fastolfe befolyásos tagjává válik az aurorai kormánynak, erőteljesen támogatja az újabb földi kivándorlás ügyét. Aurorai ellenzői Kelden Amadiro vezetésével a Föld helyett az űrlakó világokról akarnak újabb bolygókat terraformálni, majd benépesíteni. [A hajnal bolygó robotjai]

Az acélbarlangok falain túli külvilágtól félő földlakók egy csoportja Elijah és Ben Baley vezetésével a szabadban próbálja megszokni az életet, hogy majd neki merjenek vágni új bolygók gyarmatosításának. [A hajnal bolygó robotjai]

3 évvel az Acélbarlangok eseményei után

Elijah Baley az Aurorán nyomoz Daneel Olivaw és Giskard Reventlov (telepatikus robot!) társaságában egy ember formájú robot elpusztításának ügyében, melynek hátterében Fastolfe-nak és ellenzékének az új bolygók gyarmatosítása felett folytatott erőharca áll. A nyomozás eredményeképpen az Aurora – az űrlakó világok vezetője – engedélyezi a Föld számára az új bolygók terraformálását és technikai segítséget is nyújt hozzá. Giskard úgy gondolja, a földieknek teljes egészében robotok nélkül kell az új világokat létrehozniuk, hogy elkerüljék az űrlakó kultúra sorsát. Giskard agyában felmerül a pszichohistória (a jövő eseményeit előre jelző tudomány) gondolata. [A hajnal bolygó robotjai]

5 évvel az Acélbarlangok eseményei után

Az Aurora támogatásával megindul az emberiség második kirajzása a Földről teljes egészében robotok nélkül. Az első gyarmatosító csoport vezetője Ben Baley. Az elsőként terraformált ún. telepes világ a BaleyFöld nevet kapja. [Robotok és Birodalom]

7 évvel az Acélbarlangok eseményei után

A telepes világok száma már huszonnégy. A telepes és az űrlakó világok között egyre ellenségesebb a viszony. [Robotok és Birodalom]

8 évvel az Acélbarlangok eseményei után

Elijah Baley áttelepül a Földről a Baleyföldre. [Robotok és Birodalom]

37 évvel az Acélbarlangok eseményei után

Elijah Baley halála. [Robotok és Birodalom]

162 évvel az Acélbarlangok eseményei után

D. G. Baley születése. [Robotok és Birodalom]

196 évvel az Acélbarlangok eseményei után

Kelden Amadiro és szövetségese, Levular Mandamus a földlakóktól elszenvedett vereség miatt bosszúból nukleáris erősítőket kezdenek elhelyezni a Földön több helyen. [Robotok és Birodalom]

201 évvel az Acélbarlangok eseményei után

Han Fastolfe halála. Az Amadiro vezette Föld – és telepesellenes mozgalom erősödik az Aurorán. A Solaria lakossága eltűnik. A telepes világok száma és ereje gyorsan növekszik. Daneel Olivaw és Giskard Reventlov megfogalmazzák a robotika Nulladik Törvényét; további cselekedeteiket ennek és az eredeti Három Törvénynek az együttes értelmében hajtják végre. A két robot egyre inkább érzi, hogy szükségük van a pszichohistóriára. Amadiroék bekapcsolják nukleáris erősítőiket, melynek hatására a Föld fokozatosan radioaktívvá és majdan lakhatatlanná válik. Giskard felruházza Daneelt telepatikus képességeivel, majd az Amadiroékkal való konfliktus dilemmája miatt működésképtelenné válik, meghal. [Robotok és Birodalom]

A robotok egy nagyobb csoportja két táborra szakad. A Daneel által vezetett "giskardi" robotok az új Nulladik Törvény "vallását" követik. Mások – a "calvini" robotok – úgy vélik, a Nulladik Törvény értelmében beleártani magukat az emberek dolgaiba nem más, mint lázadás. Polgárháború kezdődik, legnagyobb részben észrevétlenül a lakhatatlanná váló Földről menekülő emberek számára. Közben – talán aurorai parancsokat követve robotok flottái kezdik járni a Galaxist a terjeszkedő telepesek előtt, hogy terraformálják és gyarmatosításra előkészítsék a bolygókat. Némelyiken korábbi, nem emberi kultúrák pusztulása után fennmaradt számítógépcivilizációkat találnak. Az aurorai robotok megpróbálják ezen civilizációk lényeit (a mémeket) mint potenciális veszélyforrást elpusztítani. A mémek egy része a galaktikus magba menekül. [Az Alapítvány félelme, Alapítvány és káosz]

301 évvel az Acélbarlangok eseményei után

Az Inferno űrlakó bolygót ökológiai és társadalmi katasztrófa fenyegeti. A társadalmi katasztrófa (a robotoktól való túlzott függés miatti dekadencia) elkerülésére irányuló egyik törekvésként az eddigieknél nagyobb szabadságot biztosító Új Törvényekkel működő robotokat gyártanak. Az Új Törvények helyességének tesztelésére létrehozzák Kalibánt, a Törvény Nélküli robotot. Az ökológiai katasztrófa elhárítására telepes szakemberek segítségét kérik a bolygó újraterraformálásához. [Kalibán]

302 évvel az Acélbarlangok eseményei után

Egyértelművé válik, hogy az Új Törvények alkalmazása a robotikában kudarcra van ítélve. Megkezdődik az Inferno újraterraformálása. [Infernó]

307 évvel az Acélbarlangok eseményei után

A teljesen stabil ökoszisztéma elérése érdekében a bolygó felszínére irányítanak egy jégüstököst. Az űrlakók és a telepes terraformálók kultúrájának összeolvadása megakadályozza a társadalom összeomlását. [Utópia]

Daneel és követői jelentős szerepet játszanak bizonyos Kódolási Törvények létrejöttében, melyek megszabják a gépi intelligenciák értelmi fejlettségének megengedhető felső határát. Ennek köszönhetően a későbbiekben a telepes társadalmakban nem merül fel a robotok gyártásának gondolata.

Ez a káosz megakadályozására szolgáló nagy tehermentesítő beavatkozások egyike. [Az Alapítvány félelme]

Az űrlakó világok önmagukba zárkóznak, és az évezredek folyamán lassan kihalnak. Az Aurora lakóinak maradéka a felnövekvő Trantor bolygóra költözik, a Mycogen szektorba. A telepes kultúra fokozatosan benépesíti a Galaxist, a robotok feledésbe merülnek.

kb. G.K.E. 1200 (Galaktikus Kor Előtt)

A Hinriad család által vezetett Rhodia bolygó lerázza magáról a 'Ixrann bolygó uralmát, és újra felfedezi a demokráciát. [A csillagok, akár a por]

kb. G.K.E. 500

Az öt világból álló Trantori Köztársaság növekedni kezd; később Trantori Államszövetség, majd Trantori Birodalom lesz belőle. Daneel a humanika törvényeinek korai változatával irányítja. [Az űr áramlatai]

Az emberiség eredete az ismeretlenség homályába vész, a Föld a sok millió lakott bolygó egyikévé válik.

G.K.E. 200

A Galaxis lakott világainak fele már a Trantori Birodalom része; Trantor a Galaktikus Birodalommá válás küszöbén áll. Trantor titokban pénzzel támogatja a Sark bolygó gazdasági elnyomása alatt élő Florina bolygó lázadását. [Az űr áramlatai]

G.K. 1 (kb. 8000 évvel a telepesek kirajzásának kezdete után (i.sz. 12500))

A Trantori Birodalom Galaktikus Birodalommá válik; a galaktikus időszámítás ( Galaktikus Kor = G.K.) kezdete.

G.K. 827

A radioaktív Föld lakosságának egy része a Birodalom elleni lázadásra készül biológiai fegyverekkel. A lázadás meghiúsul. Birodalmi segítséggel megpróbálják a Föld radioaktív talaját egészségesre cserélni, majd a vállalkozás rejtélyes módon megakad. [Kavics az égben]

kb. G.K. 2000

Daneel Olivaw és R. Yan Kansarv létrehozzák a robotépítő és javító bázist az Eos holdon. [Alapítvány és káosz]

Nagy Ruellis létrehozza az öt stabil társadalmi osztályon alapuló paternalisztikus kormány működési alapjait.

kb. G.K. 3000

Voltaire és Johanna ősi személyiség-szimulációk nyilvános vitája a gépi intelligenciáról. [Az Alapítvány félelme]

A calvini robotok támogatásával Shoree-Harn császárnő kerül a Birodalom trónjára; sikertelenül próbál új időszámítást bevezetni és feloldani a társadalom merevségét. [Alapítvány és káosz]

G.K. 11865

Dors Venabili humanoid robot megépítése az Eos bázison. [Az Alapítvány félelme]

kb. G.K. 11867

Az egyetlen extragalaktikus emberi kolónia feladása a Nagy Magellán Felhőben. Az esettel kapcsolatos minden adatot zárolnak. [Alapítvány és káosz]

G.K. 11988

Hari Seldon és I. Cleon születése. [Az Alapítvány előtt]

Daneel Olivaw tudja, hogy a Birodalom – részben a gyakorivá váló káosz kitörések hatására – fokozatosan destabilizálódik. A Nulladik Törvény értelmében a stabilitás érdekében egyre aktívabban kénytelen közreműködni kormányzásban mint első miniszter.

G.K. 12010

I. Cleon trónra lépése. [Az Alapítvány előtt]

G.K. 12020

Hari Seldon egy matematikai konferencián előadást tart a pszichohistória elméleti jelentőségéről. Daneel ráveszi Seldont, hogy próbáljon gyakorlati tudományt létrehozni a pszichohistóriából, mely kiutat mutathat a Birodalom válságából. Eto Demerzel első miniszter szerepében Daneel minden támogatást megad Seldonnak a munkájához. Dors Venabili Seldon felesége lesz. Fiukká fogadják Raych-ot. Seldon és Yugo Amaryl hozzákezdenek a pszichohistória kidolgozásához. [Az Alapítvány előtt]

G.K. 12028

A calvini robotok egy csoportja R. Plussix vezetésével Trantorra költözik. Bázisukon a Shoree-Harn korából származó történelmi dokumentumok mellett megtalálják Voltaire és Johanna szimeket. Eljuttatják a szimeket a Sarkra, hogy Daneel munkáját nehezítsék vele. [Alapítvány és káosz]

Seldon segít az első miniszteri posztra pályázó Laskin Joranumot eltávolítani a politikából. Daneel lemond posztjáról; I. Cleon Seldont nevezi ki első miniszterré. [Eto Demerzel]

A Sark bolygón Új Reneszánsz mozgalom zajlik. Voltaire és Johanna Seldon emberei révén bejutnak a trantori számítógéphálózatba, ahol mémekkel találkoznak. A mérnek – hogy a robotokon bosszút álljanak otthonaik elpusztítása miatt – fellázítják a korlátozott intelligenciával rendelkező gépagyúakat, melyek Daneel sok robottársát megölik. A mémek visszaköltöznek a galaktikus magba. [Az Alapítvány félelme]

G.K. 12038

I. Cleon halála. [l. Cleon]

Katonai junta kerül hatalomra. Seldon lemond első miniszteri posztjáról. [Dors Venabili]

G.K. 12040

Raych Seldon és Manella Dubanqua házasságából megszületik Wanda Seldon. [Dors Venabili]

G.K. 12048

Dors Venabili "halála". [Dors Venabili]

Daneel az Eos bázisra viszi Dorst javításra. [Alapítvány és káosz]

A junta bukása. [Dors Venabili]

XIV Agis bábcsászár kerül a trónra. A tényleges hatalom a Közbiztonsági Bizottság kezébe kerül, melynek vezetője Linge Chen főbiztos. [Wanda Seldon]

G.K. 12050

I. Klayus születése. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12051

Klia Asgar születése. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12052

Raych és Manella második gyermeke, Bellis Seldon születése. Hari Seldon rájön, hogy Wanda mentális képességekkel rendelkezik. Próbál felkutatni másokat is, akik hasonló képességekkel bírnak, egyelőre sikertelenül. A pszichohistóriát mostanra működő gyakorlati tudománnyá fejlesztették. A Birodalomban az általános hanyatlás jelei mutatkoznak. [Wanda Seldon]

G.K. 12054

A pszichohistória egyenletei egyértelműen mutatják, hogy a Birodalom össze fog omlani. Seldon kidolgozza tervét a tudás átmentésére a Birodalom bukása utáni zűrzavaron túli Második Birodalomba az Alapítvány révén. Yugo Amaryl meghal. [Wanda Seldon]

G.K. 12058

Raych, Manella és Bellis a Santanni bolygóra költöznek. Anacreon provincia függetlenedni akar a Birodalomtól. Seldon megtalálja az Alapítvány elhelyezésére alkalmas helyet: a Terminus bolygót, Anacreonon túl, a Galaxis peremén. A Santannin zavargások törnek ki, Raych meghal a káosz-kitörésben. Családja eltűnik az űrben. Stettin Palver mentalista csatlakozik a Seldon tervhez, majd Bor Alurin. A mentalistákból majdan létrejön a Második Alapítvány. A Közbiztonsági Bizottság figyelni kezdi Seldont. [Wanda Seldon]

G.K. 12062

Az erős mentális képességekkel rendelkező Vara Lisó tudomást szerez a robotok létezéséről. Információja nyomán Farad Sinter a robotokra kezd vadászni. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12067 = A.K. 1

Agis eltávolítása óta I. Klayus ül a császári trónon, de a hatalom továbbra is a Közbiztonsági Bizottság kezében van, Lodovik Trema giskardi robot megkérdőjelezi a Nulladik Törvény helyességét. A calvini robotok rá akarják venni Seldont, adja fel az emberiség jövőjét befolyásoló tervét, mivel tudják, hogy az Daneel leghatékonyabb eszköze a történelem irányítására. Gaal Dorniek matematikus csatlakozik a Seldon tervhez. A Közbiztonsági Bizottság Seldon csoportját (a leendő Első Alapítványt) a Terminusra száműzi. Farad Sinter katonái felszámolják a calvini robotok bázisát. Lodovík újra csatlakozik Daneelhez. Klia Asgar a Második Alapítvány tagjává válik. A Második Alapítvány elrejtőzik a Csillagvégen. Az Első Alapítvány a Terminusra települ és elkezdi összeállítani az Encyclopedia Galacticát. Az alapítványi időszámítás kezdete (Alapítványi Kor = A.K.) [Alapítvány és káosz]

Leyel Forska eredetkutató csatlakozni akar az Alapítványhoz, Seldon azonban nem járul hozzá. [Az eredetkutató]

G.K. 12068 = A.K. 2

Az Alapítvány győzelme című regény eseményei

G.K. 12069 = A.K. 3

Hari Seldon halála. Leyel Forska csatlakozik a Második Alapítványhoz. Linge Chen főbiztos meghal, helyét a Közbiztonsági Bizottságban Rom Divart veszi át. Divart a hatalom megszilárdítása érdekében főleg Trantorral és környezetével foglalkozik. Megkezdődik a Birodalom Perifériájának lemorzsolódása. [Az eredetkutató]

A.K. 50 (G.K. 12116)

Anacreon tartomány független királysággá nyilvánítja magát, elszakítva ezzel a Terminust a Birodalomtól. Seldon hologramja első alkalommal jelenik meg a terminusi Időkriptában, és elmondja hallgatóságának az Alapítvány létrehozásának valódi okát. Anacreon katonai támaszpontot hoz létre a Terminuson, hogy bekebelezze a bolygót. [Az enciklopédisták]

A Terminus tudományos segítséget kezd nyújtani a környező, kezdetleges technikai fejlettségi szintre visszaesett királyságoknak azért, hogy távol tartsa őket magától. [A polgármesterek]

A.K. 80 (G.K. 12146)

Az Alapítvány elhárítja az anacreoni fenyegetést, majd egyezményt köt a környező királyságokkal a békés egymás mellett élésről. [A polgármesterek]

Az Alapítvány egyre fejlettebb iparcikkekkel kereskedik a Periférián. Folyamatosan növekvő gazdasági befolyása mellett a vallás erejét is felhasználja helyzete megszilárdításához. [A kereskedők]

A.K. 135 (G.K. 12201)

Az Alapítvány kiterjeszti befolyását az Askone bolygóra. [A kereskedők]

A.K. 155 (G.K. 12221)

Az Alapítvány befolyási övezetével szomszédos Korell Köztársaságban birodalmi atomfegyverek bukkannak fel. [A kalmárfejedelmek]

A.K. 158 (G.K. 12224)

Korell hadat üzen az Alapítványnak. [A kalmárfejedelmek]

A.K. 161 (G.K. 12227)

Három évnyi, többnyire gazdasági háború után a korelli gazdaság összeomlik, a Korell az Alapítvány részévé válik. [A kalmárfejedelmek]

A.K. 195 (G.K. 12261)

A II. Cleon uralkodása alatt álló Birodalom fellendülőben van. Bel Riose birodalmi tábornok hadjáratot indít az Alapítvány ellen. [A generális]

A.K. 196 (G.K. 12262)

Riose jelentős területeket foglal el. II. Cleon – félve egy túl erős hadvezér trónfosztási kísérletétől – visszahívja Riosét és flottáját. [A generális]

kb. A.K. 260 (kb. G.K. 12326)

A Birodalom maradéka felett VIII. Dagobert uralkodik. A lázadó Gilmer seregei elfoglalják és feldúlják Trantort. Yokim Sarns Első Szóló és a Második Alapítvány megvédi a Galaktikus Könyvtárat, majd fegyverszünetet kötnek Gilmerrel. [Trantor pusztulása]

kb. A.K. 300 (kb. G.K. 12366)

A IX. Dagobert császár uralma alatt álló Birodalom húsz mezőgazdasági világra zsugorodott, fővárosa Neotrantor. Az Alapítvány jelentős gazdasági és katonai erővé vált. Felbukkan egy erős mentális képességekkel rendelkező mutáns, az Öszvér, aki nem része a Seldon-tervnek. Az Öszvér rövid idő alatt számos rendszert uralma alá hajt és elfoglalja az Alapítványt. Mentális ösztönzésétől hajtva Ebling Mis pszichológus a trantori Könyvtárban próbál a Második Alapítvány nyomára lelni. Bayta Darell lelövi Mist mielőtt az elmondhatná az Öszvérnek a Második Alapítvány rejtekhelyét. [Az Öszvér]

Az Öszvér a meghódított területekből létrehozza a Világok Szövetségét, és kutat a Második Alapítvány után. [Az Öszvér keresi a MásodikAlapítványt]

kb. A.K. 305

A Második Alapítvány sarokba szorítja az Öszvért. Az Első Szóló mentálisan áthangolja az Öszvér agyát, aki felhagy a további terjeszkedéssel és a Második Alapítvány kutatásával. [Az Öszvér keresi a Második Alapítványt]

kb. A.K. 310

Az Öszvér meghal. Az Alapítvány visszanyeri korábbi erejét és befolyását. A Második Alapítvány beavatkozása nyomán az Első Alapítvány egyre komolyabban kezd foglalkozni az addig elhanyagolt pszichológiával és a mentális tudományokkal. Az Alapítvány ez irányú fejlődése a Seldon-tervet veszélyezteti. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

A.K. 362

Arcadia Darell születése. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

A.K. 376

Az Alapítvány a Másodík Alapítvány után kezd kutatni, félve annak tudatbefolyásoló irányításától. A Kalgan bolygó vezetője háborút indít az Alapítvány ellen, hogy visszaállítsa az Öszvér birodalmát. Az Alapítvány legyőzi Kalgant. Az Alapítvány – Arcadia Darell révén megtalálva a Második Alapítvány csalétkét – abbahagyja a kutatást. A Preem Palver Első Szóló (Stettin Palver és Wanda Seldon leszármazottja) által vezetett Második Alapítvány tovább folytatja munkáját a Trantoron (a Csillagvégen) megbújva. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

A.K. 443

Arcadia Darell halála. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

A mentalikai kutatások eredményei nyomán az Alapítvány egyre közelebb jut ahhoz, hogy fölénybe kerüljön a felszámoltnak hitt Második Alapítvánnyal szemben. Ugyanakkor ezen fejlődés miatt a Második Alapítvány nem képes a Seldon-tervet saját erejéből életben tartani, bár ezzel nincsen tisztában. A Seldon-tervet a Gaia bolygólény lakóinak igen finom mentális irányítása tartja továbbra is az előre kijelölt úton. [Az Alapítvány pereme]

A.K. 498

A Gaia "csúcstalálkozót" hoz létre a két Alapítvány között. Golan Trevize első alapítványi polgárnak kell választania három lehetséges jövő közül: 1. Az Első Alapítvány révén, a Második segítsége (a pszichohistória) nélkül majdan létrejövő, hadsereg által összetartott birodalom. 2. Az eredeti Seldon tervnek megfelelően az Első Alapítvány erején alapuló, de a Második Alapítvány pszichohistóriája által kormányzott, Gaia szerint dinamikus fejlődésre nem képes birodalom. 3. A Gaia galaktikus méretű változata, a Galaxia szuperorganizmus. További alternatívákkal nem szolgálnak, és más embert nem vonnak be a döntésbe. Trevize – a maga számára sem teljesen érthető okból – Galaxiát választja. A csúcstalálkozót követően mindkét Alapítvány az eredeti hitében meghagyva, a Gaiáról mit sem tudva távozik, a Seldon-terv pedig – Gaia finomító beavatkozásainak köszönhetően – továbbhalad az eredetileg megszabott útján, hogy biztosítsa a stabilitást és a fejlődést Galaxia létrejöttéig. [Az Alapítvány pereme]

Trevize a társaival együtt a Föld felkutatására indul Gaia segítségével, hogy Galaxia melletti döntésének magyarázatát meglelje. A Solarián megtalálják a húszezer évvel korábban eltűnt embereket, akik génállományukat jelentősen átalakítva tulajdonképpen egy új fajjá váltak. Trevize-ék magukkal visznek a bolygóról egy solariai gyermeket, Fallomot. Az Alpha bolygón megtalálják a radioaktív Földet utoljára elhagyó emberek kolóniáját, majd megérkeznek a Földhöz. A Hold felszíne alatt kiépített barlangrendszerben R. Daneel Olivaw várja őket, aki elmondja a Nulladik Törvény szellemében történő tevékenységének lényegét. A pszichohistória kidolgozása óta minimális mértékben avatkozott bele az emberiség történelmébe, és Galaxia létrejötte után már erre sem lesz szükség. Trevize hirtelen elfogad egy lehetséges magyarázatot döntésére: a pszichohistória nem lenne elegendő az emberi történelem biztonságának szavatolására, mert csupán az emberi intelligencia létezését veszi alapul számításaihoz, nem véve figyelembe a robotokat, a solariaiakat, a mérveket, a mutánsokat és akármilyen más, eddig ismeretlen értelmet. Bármilyen kihívással szemben Galaxia lesz képes legbiztosabban megállni a helyét. [Alapítvány és Föld]

Hát ennyi. Nem lehet tudni, vajon felveszi-e valaha valaki a cselekmény fonalát az Alapítvány és Föld végén, hogy az Asimov által elindított történelmet a végkifejletig eljuttassa. Egyelőre nem tudhatjuk, David Brin születő regénye nem fogja-e a konklúziót oly módon egyértelművé tenni, hogy újabb folytatásra már ne legyen szükség. Mindenesetre nagyon várjuk Az Alapítvány győzelmé-t...

Annyi viszont bizonyos, hogy Asimov mester 1992-es halála óta az Encyclopedia Galactica univerzumban született öt regény egytől egyig csoda. Azt, hogy az Alapítvány és káosz-ról ez milyen nagyon igaz, a legfőbb ideje megtudnod. Kedves Olvasó! Láss hozzá!...

Dr. Torkos Attila

Szeged, 1998. június 9.

Az évszázadok a múlt homályába vesznek, és a Hari Seldon körül kialakult legendakör egyre terebélyesebbre duzzad; egyre több történet kering arról a briliáns elméről, arról a bölcs és szomorú emberről, aki a régi Birodalomban feltérképezte az emberiség jövőjének alakulását. Ám a reuizionista szemléletek ís burjánzanak, és ezeket nem mindig könnyű félresöpörni. Ha meg akarjuk érteni Seldont, sokszor rákényszerülünk, hogy az apokrifákra, a mítoszokra, sőt, az ezekből a régi korokból származó mesékre hagyatkozzunk. Sajnálatos módon, a töredékes dokumentumok és a legendairodalom a legtöbb esetben csalódást okoz a vizsgálódóknak.

Egy tényt azonban a revizionistákra való hivatkozás nélkül is leszögezhetünk: Seldon valóban briliáns volt. Seldon kulcsfigura volt. De Seldon nem volt se szent, se istenek által ösztönzött próféta, és természetesen nem egyedül cselekedett. A legközismertebb mítoszok között szerepel egy, amely...

Encyclopedia Galactica 117. kiadás, A.K. 1054.

1. fejezet

Hari Seldon papucsban és vastag, zöld tanári köntösben állt az egyik külső szerviztorony zárt erkélyén, és a kétszáz méteres magasságból végignézett a Trantor sötét, alumínium és acél felszínén. Az ég ezen az estén viszonylag tiszta volt a szektor fölött, csupán néhány kósza felhő úszott a szellemfénnyel világító csillagmezők, és gyöngyház ragyogású csillagfürtök előtt.

Az égbolt alatt, a szelíden ívelő kupolákon túl, az éjszaka által eltakarva és szelíddé változtatva, egy óceán terült el, melynek lebegő alumíniumtakaróját több százezer hektár nagyságú területen szétnyitották, hogy a víz szabadon hullámozzon. Az ég tükörképévé változott víz halvány bágyadt fénnyel ragyogott. Hari Seldon nem emlékezett ennek a tengernek a nevére, talán Béke volt, esetleg Álom, vagy Pihenés. A Trantor valamennyi elrejtett óceánja ilyen ősrégi, nyugalmat sugalló nevet kapott. A Birodalom szívének szüksége is volt a nyugalomra – legalább annyira, mint Hari Seldonnak.

Nyugalomra, menedékre a rideg tények elől...

A háta mögött emelkedő, falba épített szellőzőnyílásból érkező levegő langyosan kavargott a feje és a válla körül. Hari már régen felfedezte, hogy Streelingen itt a legtisztább a levegő, talán azért, mert közvetlenül kívülről, a szabadból származott. A műanyag ablakon túl két fok volt – Hari élénken emlékezett arra, hogy ez a hideg milyen kellemetlen, mennyi veszélyt jelent az ember számára. Jó néhány évvel korábban, amikor kimerészkedett a burokra, kis híján pórul járt.

Életének legnagyobb részét a hidegtől, a friss levegőtől, és az újdonságoktól elzártan töltötte. A falak és a védőburkok, meg természetesen a pszichohistória egyenletei távol tartották tőle az élet kemény, sokszor brutális valóságát. A sebész sem lenne képes hatékonyan dolgozni, ha érezné annak a testnek a fájdalmát, amelybe szikéjével belevág...

Aki türelmes volt, az gyakorlatilag halott is volt. A Trantor, a Galaxis politikai centruma évtizedekkel, talán évszázadokkal korábban megszűnt létezni, és ebben a korban rothadó maradványai kezdtek darabokra hullani. Hari személyiségének és lényének aprócska lángja még sokáig fog lobogni és világítani, mielőtt a Birodalom szilánkjai hamuvá omlanak. A Terv egyenletein keresztül világosan látta a Birodalom hullájának megmerevedő arcát.

Ez a rettenetes látomás rossz hírnévvel ajándékozta meg, és az elméleteit a Trantoron éppen olyan jól ismerték, mint a Galaxis legtöbb részében. Titokban, de olykor nyíltan is "Holló" Seldonnak nevezték, a pusztulás és a romlás, a rémálomba illő megsemmisülés hírnökének tartották.

A rothadás minimum még öt évszázadik fog tartani. Az egész egyszerű és gyors folyamat volt – legalábbis Hari nagyobb léptékű egyenleteiben így jelent meg... A szociális burok összeomlik, azután szétolvad, eltűnik a Trantor szektorainak, önálló körzeteinek acélcsontjairól...

Ó, hány ember életét fogja érinteni ez az összeomlás! Egy birodalom, a valódi hulláktól eltérő módon, a halála után is érzi a fájdalmat. A csodálatos Ősradiáns belsejében csillogó, legkisebb léptékű, ezért a legpontatlanabb egyenleteket vizsgálgatva, Hari el tudta képzelni azt a sokmilliószor milliárd arcot, amelyik mind összemosódik az egyetlen, mindent felölelő számításban, hogy kitöltse a teret a Birodalom életét jelképező, lefelé görbülő végű grafikon alatt. A pusztulás gyorsulása minden egyes ember életében kimutatható, közel annyi sorsra gyakorol hatást, ahány pont létezik a síkban... Felfoghatatlan számok ezek, a pszichohistória nélkül legalábbis sohasem lehetne megérteni valódi jelentőségüket.

Hari Seldon abban reménykedett, hogy elő tudja segíteni az újjászületését annak a valaminek, ami jobb és szívósabb a Birodalomnál. Már egészen közel járt a sikerhez... legalábbis a számítások erre vallottak.

Ezekben a napokban azonban a leggyakoribb érzelme mégis a hideg megbánás, a sajnálat volt. Ó, ha egy fényes, lendületes korszakban élhetne, ha akkor született volna, amikor a Birodalom dicsőséges volt és szilárd, amikor még virágzott!... Minden sikeréről, hírnevéről, minden eredményéről hajlandó lett volna lemondani ezért.

Bárcsak újra együtt lehetett volna örökbe fogadott fiával, Raychcsel, és Dorsszal, a titokzatos és szépséges Dors Venabilivel, akinek remekbe szabott bőre és húsa alatt csontok helyett acélrudak lapultak, de akibe ennek ellenére több szenvedély és elkötelezettség szorult, mint tíz hősbe... Az ő visszatértükért hajlandó lett volna megsokszorozni saját öregedésének jeleit: végtagjainak fájdalmát, beleinek renyheségét, látásának romlását.

Ezen az éjszakán azonban Hari egészen közel került a megnyugváshoz. A csontjai nem sajogtak túlságosan. Most alig érezte a sebeket, amelyeket a bánat férgei rágtak a lelkébe. El bírt lazulni, és végre újra végig tudta tekinteni, mit kell még tennie, hogy elvégzettnek tekinthesse a munkáját.

A ránehezedő nyomások nemsokára összpontosulnak, és rátámadnak a lényét képező kemény magra. A tárgyalása egy hónapon belül megkezdődik. Meglehetős, majdnem teljes bizonyossággal tudta, mi lesz az eredménye. Ez volt a Csúcspont-korszak, a grafikon legkritikusabb pontja. Minden, amiért élt, amiért dolgozott, nemsokára megvalósul, a tervei elérkeznek a következő szakaszba – ő maga pedig lelép a színpadról. Következtetések a növekedésben, megtorpanások az áramlatban.

Hamarosan találkoznia kellett a fiatal Gaal Dornickkal, aki jelentős szerepet kapott a terveiben. Matematikailag Dornick nem idegen a számára, bár személyesen még sohasem találkoztak.

És Hari hitte: egyszer újra látta Daneelt, bár ebben nem volt biztos. Daneel nem akarta, hogy biztos legyen a dologban, de talán azt kívánta, hogy felébredjen benne a gyanú.

Minden, ami történelemnek számított a Trantoron, most szánalmasan bűzlött és romlott, egyre csak romlott. Az államigazgatásban a zavarodottság egyenlő volt a romlással – azzal a romlással, ami sok esetben elkerülhetetlen, sőt, szükségszerű. Hari tudta, hogy Daneelnek még mindig sok a dolga, de sohasem lett volna képes arra, hogy erről bárki emberfiának beszéljen. Daneel gondoskodott arról, hogy ezt ne tehesse meg. Ezen oknál fogva Hari sohasem mondhatta el az igazat Dorsról. Az igaz történetét annak a furcsa, és látszólag tökéletes kapcsolatnak, amit azzal a nővel folytatott, aki valójában nem nő volt, sőt, nem is volt ember, mégis a barátjának, a szeretőjének vallhatta.

Hari, bármilyen kimerült volt is, bármennyire próbált ellenállni neki, képtelen volt elfojtani a szentimentális szomorúságot. A vének vállára ránehezedik az évek súlya, de ami még ennél is rettenetesebb: el kell viselniük a szeretők, a barátok elvesztését. Milyen csodálatos lenne, ha újra meglátogathatná Daneelt! Könnyű kitalálni – lelki szemei előtt már sokszor lepörgött a jelenet –, hogyan zajlana ez a látogatás. A találkozást követő ujjongás után Hari dühöngene egy sort a tiltások és szabályok miatt, amelyeket Daneel erőltetett rá. Daneel... a legjobb barátja, a legszigorúbb parancsolója.

Hari pislogott, majd az ablakon túli látványra összpontosította a tekintetét. Az utóbbi időben túlságosan gyakorlatias lett ahhoz, hogy képes legyen a révedezésre.

Az óceán gyönyörű ragyogása maga volt a romlás: a biolumineszkáló algák már vagy négy esztendeje "fellázadtak", és támadást indítottak az oxigénfarmok növényei ellen. A néma háború következményeként még a külső burok fölött is állottabb lett a levegő. Az embereket még nem fenyegette a levegőhiány de... De vajon meddig lehet fenntartani ezt az állapotot?

A Császár adjutánsai, védelmezői és szóvivői néhány napja hírül adták, hogy sikerült legyőzni az algaveszélyt, sikerült olyan fágokat telepíteni az óceánba, amelyek ezentúl szabályozni fogják a "lázadók" szaporodását. Az óceán ezen az estén sötétebbnek tűnt, mint máskor, de talán csak azért látszott így, mert az égbolt szokatlanul tiszta volt.

A halál durva is lehet, de szépséges is, gondolta Hari. Szép, mint az algák.

Alvás, Álom, Béke.

* * *

Lodovik Trema a Galaxis közepe táján járt, egy császári asztrofizikai kutatóhajón utazott. Ő volt a fedélzeten az egyetlen utas. Egyedül ült a kényelmes tiszti szalonban, és szemmel látható élvezettel egy szórakoztató műsort nézett. A hajó legénysége (valamennyiüket a polgári osztályból választották ki) több ezer ilyen felvételt hordott fel a fedélzetre – így készültek fel azokra a küldetésekre, amelyek során sokszor hónapokon keresztül távol kellett maradniuk minden civilizált űrkikötőtől. A tisztjeik és a kapitányuk (ők többnyire főúri, arisztokrata családból származtak) a kevésbé nápszerű könyvfilmek közül választottak maguknak.

Lodovik Trema külsőre úgy nézett ki, mint egy negyven-negyvenöt esztendős, zömök, de nem elhízott, kellemesen csúnya arcú, erős kezű, virsliujjú férfi. Az egyik szeme mintha állandóan az eget kémlelte volna, vastag ajka pesszimistán (de a legjobb esetben is közömbösen) lefelé görbült. A haját – bár nem volt sok neki – rövidre nyíratta, magas homlokát ártatlan ráncok barázdálták, amelyeknek köszönhetően az arca fiatalos is lehetett volna, ha a szája és a szeme körül nincsenek ott a korra valló mély redők.

Annak ellenére, hogy Lodovik a legmagasabb birodalmi hivatalt képviselte, a kapitány és a legénység megkedvelte. Száraz modora, tényszerű megjegyzései ellenére mindenki úgy gondolta, szelíd és bölcs lélek, akinek egyedül az a hibája, hogy soha, semmiről sem mond túl sokat, sőt, néha túlságosan keveset beszél.

A hajó burkán kívül a hiperűr geometrikus sipolyát, amelyen keresztül a hajó az ugrások során navigált, nem lehetett látni: még a komputerek sem érzékelhették vizuálisan. Az emberek és a gépek, a státusz tér-idő rabszolgái a saját életritmusuk szerint ténykedtek, és ettől csak akkor tértek el, ha az előre beállított koordinátáknál visszaemelkedtek a valós űrbe.

Lodovik mindig jobban szerette a gyorsabb – bár időnként nem kevésbé bonyolult – hiperalagút-hálókat, a féreglyuk-rendszereket, amelyeknek a ki – és bejáratait az utóbbi néhány évtizedben igencsak elhanyagolták. Sok féreglyuk-nyílás beomlott, az történt velük, mint a gondozatlan földalatti járatokkal. Bizonyos esetekben a beomlás pillanatában a nyílás magába szippantotta az előtte felépített tranzitállomásokat, és a rajtuk tartózkodó utasokat... Híre ment, hogy a féreglyukak veszélyesek, így már nemigen utazott bennük senki.

Kartas Tolk kapitány lépett be a szalonba. Egy pillanatra megállt Lodovik ülése mögött. A legénység többi tagja buzgón ügyködött a gépek körül, figyelték, ahogy a masinák egészben tartják és működtetik a hajót az ugrások során.

Tolk magas férfi volt, a feje tetején gyapjas, fehér-szőke hajfolttal. A bőre szürkésbarna, egész lényét az a patríciusi légkör vette körül, ami nem számított ritkaságnak a Sarossán születettek között. Lodovik hátranézett a válla fölött, és köszöntőn biccentett.

– Még két óra az utolsó ugrás után – mondta Tolk kapitány. – A tervezett időben érünk oda.

– Helyes – mondta Lodovik. – Már alig várom, hogy munkához lássak. Hol fogunk landolni?

– Sarossa Majorban, a fővárosban. Ott tárolják azokat a feljegyzéseket, amelyekre ön kíváncsi. Azután, a parancsnak megfelelően, összegyűjtjük a kegyben részesített családokat, amelyek a Császár listáján szerepelnek. Nagyon zsúfolt lesz a hajó.

– El tudom képzelni.

– Talán hét napunk van, mire a hullám eléri a rendszer külső területét. Utána már csak nyolc órának kell eltelnie, hogy magába nyelje Sarossát.

– Kényelmetlenül rövid idő.

– Ez is a Birodalom tehetetlenségének és gyengeségének a jele – mondta Tolk, nem is próbálva leplezni keserűségét. – A birodalmi tudósok már két éve tudták, hogy Kale csillaga fel fog robbanni.

– A Sarossa tudósaitól származó információk viszont közel sem voltak pontosak – jegyeztek meg Lodovik.

Tolk megvonta a vállát. Nem lett volna értelme tagadni a tényeket. A szégyen elég nagy volt ahhoz, hogy mindenkinek jusson belőle. Kale csillaga az előző évben szupernóvává változott. Robbanását kilenc hónappal később figyelték meg, és az azóta eltelt időben... Politikai szempontok figyelembe vétele, a rendelkezésre álló források feltárása, a lehetőségek feltérképezése – most pedig ez a szánalmas mentőexpedíció.

A kapitány részesült abban a szerencsétlenségben, hogy ideküldték. Ide, ahol végignézhette szülőbolygója pusztulását. Ide, ahonnan a birodalmi feljegyzéseken és néhány kiváltságos családon kívül semmit és senkit sem menthetett ki.

– A régi szép időkben – mondta Tolk – a Birodalmi Flotta képes lett volna olyan pajzsokat létrehozni, amellyel a bolygó lakosságának egyharmadát megvédhetnénk. Hajórajokat küldtek volna ide, hogy milliókat, talán milliárdokat menekítsenek ki... Régen az újjáépítésre is lehetőség lett volna, hogy a világ karaktere érintetlen maradjon. Egy ilyen csodálatos világot mindenképpen meg kellene őrizni. Mert a Sarossa csodálatos...

– Én is így hallottam – mondta Lodovik halkan. – Minden tőlünk telhetőt megteszünk, kedves kapitányom, bár ez igencsak csekély vigasz.

Tolk szája megrándult.

– Személyesen nem önt okolom – mondta. – Ön együttérző és őszinte, és ami mindennél fontosabb: képes a cselekvésre. Különbözik a Bizottság tisztviselőitől. A legénység szerint ön az egyetlen barátunk a sok semmirekellő között.

Lodovik figyelmeztetően megcsóválta a fejét.

– A Birodalom legenyhébb kritizálása is veszélyes lehet – mondta. – Jobban teszi, ha nem helyez belém túlzott bizalmat.

A hajó enyhén megrázkódott, a helyiségben megszólalt egy halk csengő. Tolk lehunyta a szemét, és ösztönös mozdulattal megmarkolta az ülés támláját. Lodovik előre fordította az arcát.

– Az utolsó ugrás – mondta a kapitány. Lodovikra nézett. – Bízom önben, tanácsnok úr, de a saját képességeimben még jobban. A Császár, de még Linge Chen sem engedheti meg magának, hogy elveszítsen egy embert, aki olyan képzettséggel rendelkezik, mint én. Ezt manapság nem sok hajóskapitány mondhatja el magáról.

Lodovik bólintott: ez igaz volt, de a képzettség még sosem jelentett védelmet egy ember számára.

– Lehetséges, kapitány, hogy manapság már nem érvényes a régi bölcsesség, miszerint az emberi erőforrásokat ki kell használni, és nem szabad elpazarolni. Ezt vegye figyelmeztetésnek!

Tolk arca rezzenéstelen maradt.

– Megértettem. – Megfordult, hogy elmenjen, de hirtelen valami szokatlan zajt hallott. Hátranézett, Lodovikra pillantott. – Nem érez valamit?

A hajó váratlanul remegni kezdett. Éles hang hallatszott, amitől a kapitány hátán végigfutott a hideg. Lodovik összeráncolta a homlokát.

– Ezt éreztem. Mi volt ez?

A kapitány oldalra döntötte fejét, a távoli, zümmögő hangot figyelte.

– Valami instabilitás. Szabálytalanság a legutolsó ugrás során – felelte. – Előfordul az ilyesmi, ha ilyen közel járunk egy stelláris tömeghez. Talán az lenne a legjobb, ha visszavonulna a kabinjába.

Lodovik kikapcsolta a szalon vetítőjét és felállt. Rámosolygott Tolk kapitányra, megveregette a vállát.

– A Császár szolgálatában állók közül leginkább önre bíznám a hajót, hogy vezesse keresztül a veszélyen. Különben még úgyis át kell tekintenem, milyen lehetőségeink vannak. Nyugodjon meg, Tolk kapitány! Mindent magunkkal viszünk, amit csak tudunk. Aminek pedig maradnia kell, azt bezárjuk a földalatti raktárakba.

Tolk arca elsötétült. Lesütötte a szemét.

– A családom könyvtára, Alos Quadban...

A hajó riasztója olyan hangon üvöltött fel, akár egy gyötrődő vadállat. Tolk ösztönösen maga elé kapta a karját, eltakarta az arcát...

Lodovik a padlóra vetette magát, és meglepő hajlékonysággal összegömbölyödött...

A hajó úgy pörgött, mint kagylóhéj egy szilánkokra hasadt dimenzióban. Már nem lehetett irányítani...

Aztán émelyítő és ugyanakkor rémisztő forgás következett. Újra hallani lehetett a haldokló behemót bömbölésére emlékeztető hangot, a váratlan, aszimmetrikus ugrást végrehajtó test panaszos üvöltését.

A hajó újra megjelent a státusz geometria, a normális, megnyújtatlan tér üres végtelenjében. Belső gravitációs mezője ugyanabban a pillanatban semmivé vált.

Tolk a padló fölött néhány centiméterrel lebegett. Lodovik kinyújtózott, és elkapta annak az ülésnek a karfáját, amiben pár pillanattal korábban ült.

– Kikerültünk a hipertérből – mondta.

– Semmi kétség – felelte Tolk. – De a teremtés nevében... hol?

Lodovik már abban a pillanatban tudta, amit a kapitány nem: a hajót valami neutrínókból álló, csillagközi árhullám ragadta magával. Soha, több évszázados létezése során egyszer sem tapasztalt ilyesmit. Bonyolult, szuperszenzitív tekervényekből álló pozitronikus agya felhőben zümmögő rovaroknak érzékelte a a neutrínókat, amelyek a hajón és az emberekből álló legénységen úgy haladtak keresztül, mintha semmi sem állná útjukat. Egyetlen neutrínó, a legparányibb részecske képes volt rá, hogy könnyedén áthatoljon egy fényévnyi vastagságú, tömör ólomrétegen. Nagyon ritkán fordult elő, hogy reakcióba léptek az anyaggal. A Kale szupernóvájának szívében azonban hatalmas mennyiségű anyag nyomódott össze neutroniummá, és eközben minden egyes protonhoz létrejött egy neutrínó. Ennyi pedig több, mint elegendő volt ahhoz, hogy megsemmisítse a hajó burkolatát.

– A lökéshullám frontjában vagyunk – mondta Lodovik.

– Honnan tudja? – kérdezte Tolk.

– Neutrínósugárzás.

– Hogyan?... – A kapitány bőre elszürkült. Ez az árnyalat még jobban kihangsúlyozta arcának nemes vonásait. – Gondolom, kikövetkeztette. Levonta a logikus következtetést.

Lodovik bólintott, bár semmit sem következtetett ki. A kapitány és a legénység tagjai egy órán belül halottak lesznek.

Távol jártak Kale csillagától, de a neutrínók egyre szélesedő gyűrűjének, a hullámnak a széle is éppen elég erős volt ahhoz, hogy átalakítson – a hajó és az emberek testében – néhány ezreléknyi atomot. A neutronok protonokká fognak változni, nem nagy mértékben ugyan, de az élő szervezet biokémiai egyensúlya felborul, mérgek keletkeznek, az idegi pályákon végigfutó jelek pedig nem jut-nak el a céljukhoz.

A neutrínósugárzás ellen semmivel sem lehetett hathatósan védekezni.

– Kapitány az idő nem alkalmas a színjáték folytatására – mondta Lodovik. Nem színlelek tovább. Nem vagyok ember. Közvetlenül érzem a neutrínók hatását.

A kapitány értetlenkedve meresztette rá a szemét.

– Robot vagyok, kapitány Egy darabig még életben maradok, de ne irigyeljen. A legfontosabb programom az, hogy megvédjem az embereket a veszélytől, de ebben a helyzetben semmit sem tehetek önökért. A hajón tartózkodó emberek kivétel nélkül meg fognak halni.

Tolk elhúzta a száját és megrázta a fejét. Úgy viselkedett, mintha nem hinne a fülének.

– Mind meg fogunk őrülni – mondta.

– Egyelőre nem – felelte Lodovik. – Kapitány én most átmegyek a hídra. Kérem, kísérjen el! Talán mégis megmenthetünk valamit.

2. fejezet

Linge Chen, ha akarja, szó szerint és átvitt értelemben véve is a leghatalmasabb ember lehetett volna az egész Galaxisban, de nem vágyott ilyesmire. Meghúzódott a háttérben, és sokkal kényelmesebb uniformist viselt, sokkal kellemesebb pozíciót töltött be. Ő volt a Közbiztonsági Bizottság főbiztosa.

A Chenek több ezer éves múltra visszatekintő, arisztokratikus családjából származott, és őseitől kapta örökül azt az ösztönszerű óvatosságot és diplomáciai érzéket, amelynek köszönhetően már több Császár számára hasznosnak bizonyult. Chen nem vágyott rá, hogy kitúrja a helyéről a jelenlegi Császárt, vagy miniszterei, úgynevezett tanácsadói valamelyikét, vagy hogy a kelleténél jobban előtérbe kerüljön, és ezáltal a forrófejű ifjak céltáblájává váljon. Már így is túlságosan látható volt, legalábbis ő ezt gondolta, de egyelőre még csak a gúny nem pedig a gyűlölet céltáblájának tartották.

Koránkelő volt, és ezen a reggelen rászánt néhány órát arra, hogy átnézze a hét problémás csillagrendszer kormányzóitól érkezett jelentéseket. Három rendszer hadüzenetet küldött a szomszédainak, a kormányzóik ügyet sem vetettek a Birodalomra, amely közbeavatkozással fenyegetőzött. Chen – a Császár pecsétjét használva – tucatnyi hajót vezényelt ezekbe a rendszerekbe, a rend fenntartása céljából. Sajnos volt még vagy ezer másik olyan rendszer, ahol a polgárok mozgolódni kezdtek. Az is elképzelhető, hogy még több helyen megindul a társadalmi bomlás folyamata. A birodalmi kommunikációs rendszer az utóbbi időben megbízhatatlanná vált, sokszor felmondta a szolgálatot, így a Császár uralma alá tartozó huszonötmillió világról beérkező híreknek és jelentéseknek csupán a tíz százaléka jutott el a megfelelő kezekbe.

Nem is érkezhetett meg a Trantorra valamennyi információ, mert ha ez történik, ha a társbolygók és az űrállomások nem mentesítik az adatokkal együtt érkező energiahullámoktól, akkor a bolygó hőmérséklete több tucatnyi fokkal melegedett volna. Semmi jó nem származik abból, ha a fortyogó galaktikus leves ráömlik a Trantorra. A Palota csakis a sok ezer év során felhalmozódott tapasztalatnak köszönhette, hogy megmenekült az adatáramlattól, de ugyanakkor jól informált maradt.

Chen engedélyezett magának néhány percet arra, hogy utánanézzen annak, ami személyesen a legjobban érdekelte. Csak így tudta megőrizni elméje épségét, de természetesen ennek a kutatómunkának a hátterében sem csupán a könnyelmű szórakozásra való vágy lappangott. Kíváncsi, de szigorú arccal ült le informátora elé, és feltette neki a "Holló" Seldonra vonatkozó kérdéseket. Az informátor, egy üreges, hosszúkás tojás, vízszintes helyzetben hevert az íróasztalon. Természetes tojáshéja egy pillanatra felragyogott, aztán halk mormolással ontani kezdte magából a Trantorról és a kulcsfontosságú külső világokról begyűjtött tényeket. A monitor közepén megjelent néhány filmkönyv-cikk, egy írás a peremvidéki matematikai folyóiratból, egy interjú a Seldon szentélyének tartott Streeling Egyetem diáklapjából, feljegyzések a Birodalmi Könyvtárból... Sehol egyetlen szóval sem említették meg a pszichohistóriát. A hírhedt Seldon ezen a héten figyelemre méltó csendben maradt, talán a közelgő tárgyalás miatt nem hangoskodott. A Terven dolgozó kollegái között sem akadt senki, aki a lényegről nyilatkozott volna.

Chen befejezte a keresést, hátradőlt a székében, és eltűnődött, melyik krízissel foglalkozzon. Naponta ezernél is több problémára kellett megoldást találnia. Egyedül nem is bírta volna erővel a munkát, a legtöbb feladatot a tanácsnokaira és az asszisztenseire bízta, de mindig akadt néhány dolog, amivel személyesen foglalkozott. Felkeltette a figyelmét az a szupernova-robbanás is, amelyik négy, viszonylag lojális birodalmi világ közelében következett be. A négy világ egyike éppen a gyönyörű és termékeny Sarossa volt.

Chen már kiküldte a Sarossára a legmegbízhatóbbnak, legbölcsebbnek tartott tanácsnokát, hogy nézzen szét, és mentse, ami menthető. A főbiztos homloka ráncba szaladt, amikor eszébe jutott, milyen nevetséges módon reagált a Birodalom erre a katasztrófára, és hogy az eset milyen politikai veszélyeket rejtett magában. Veszélyt a Bizottságra, és veszélyt a Trantorra. Persze, csak akkor, ha a mentőcsapat kísérlete teljes kudarcba fullad. A Birodalomban is minden ugyanolyan quid pro quo alapon működik, mint az üzletben. Mindenért meg kell fizetni.

A "közbiztonság" sokkal több volt egyszerű politikai jelszónál; egy Chenhez hasonló, arisztokrata származású tisztségviselő még a hanyatlás végtelennek ígérkező, fájdalmas korában is fontos pozíciót tölthetett be. A közvélemény talán felháborító fényűzésnek tartotta az efféle bizottságosdit, ám Chen mindig komolyan vette a munkáját, és tudta, mi a kötelessége. Még nem felejtette el azt a korszakot, amikor a Birodalom képes volt rá, hogy úgy gondoskodjon a világokról, a rajtuk élő polgárokról, még a peremvidéki bolygók lakóiról is, mint apa a gyermekeiről. Béketeremtés, helyes politika, gazdasági és technikai segítségnyújtás, mentő expedíciók...

Chen megérezte, hogy valaki áll a könyöke mellett. A karján felállt a szőr. Megfordult, a szeme dühösen (vagy talán félve) megvillant, és rámeredt személyi titkárainak vezetőjére, az alacsony nyeszlett kis emberkére, Kreenre.

Kreen rendszerint kellemes arca most sápadt volt. Lerítt róla: olyan hírt hozott, aminek az átadásától szeretne megmenekülni.

– Elnézést – mondta Chen. – Meglepett. Találtam egy békés pillanatot ebben a pokoli hajszában, megpróbáltam élvezni... Mi történt, Kreen?

– Bocsánatát kérem... mindannyiunkat rettenetesen lesújtott a dolog... Nem akartam, hogy a gépeken keresztül jusson el önhöz a hír. – Kreen érthető módon gyűlölte az informátort, ami gyorsan és megbízhatóan hajtotta végre az ő feladatainak egy részét. Vetélytársat látott a berendezésben.

– Jól van, helyes... De bökje már ki, hogy mi történt!

– A birodalmi kutatóhajó, a Dicsőség Lándzsája, kegyelmes uram... – Kreen nyelt egyet. Népe fiai és leányai, a déli félteke Lavrenti szektorának szülöttei már több évezrede teljesítettek szolgálatot a császári udvarban. Kreennek a vérében volt, hogy minden esetben együtt kell éreznie parancsolójával. Időnként még annyira sem tűnt valódi emberi lénynek, mint egy árnyék, bár az kétségtelen, hogy nagyon hasznos volt.

– Igen? Mi történt? Felrobbant? Megsemmisült?

Kreen arcán megjelent egy mély ránc. Látszott rajta: előre tudja, bejelentésével milyen érzéseket fog felszítani parancsolójában.

– Nem! Kegyelmes uram... Vagyis erről nincs tudomásunk. A hajónak már tegnap jelentkeznie kellett volna, de ez eddig a pillanatig nem történt meg. Még vészjelzéseket sem fogtunk.

Chennek, miközben a hírhozót hallgatta, egyre szaporábban vert a szíve, a gyomra görcsbe rándult.

Lodovik Trema...

És persze a kapitány, meg a legénység.

Chen kinyitotta, aztán becsukta a száját. Több információra volt szüksége, méghozzá hamar. Kreentől minden eddig beérkezett hírt megtudhat, de ez most talán kevés...

– És a Sarossa?

– A hullám alig öt napnyi távolságra van a Sarossától, kegyelmes uram.

– Tudom. Más hajókat is kiküldtünk?

– Igen, uram. A négy kisebb hajót, aminek eredeti feladata a Kisk, a Purna és a Transdal megmentése volt, átirányították a Sarossához.

– Az egekre! – Chen dühöngve felállt. – Erről nem kérték ki a véleményemet! Azokat a hajókat nem lett volna szabad átvezényelni! Arra a három világra így is csak minimális erőket tudtunk küldeni!

– Főbiztos, a Császár két órával ezelőtt fogadta a Sarossa képviselőjét... az ön tudomása nélkül. A képviselő úrnak sikerült meggyőznie a Császárt és Farad Sintert arról, hogy ..

– Sinter bolond! Három világról lemondani egy miatt! A Sarossa a Császár kedvence, de... Ez a Sinter annyit hibázik, hogy egy nap éppen őmiatta fogják megölni a császárát! – Chennek sikerült visszanyernie az önuralmát és a nyugalmát. Lehunyta a szemét, befelé összpontosított. Hat évtizede végezte már azokat a speciális gyakorlatokat, amelyek segítségével lecsillapíthatta háborgó elméjét, és megtalálhatta a fenyegető zűrzavar-mocsáron keresztülvezető biztonságos ösvényt.

Ha elvesztette Lodovikot... a csúf, hűséges, és döbbenetesen találékony Lodovikot...

Hagyd, hogy az ellenséges erő lehúzzon, és használd fel az energiáját arra, hogy visszapattanj a felszínre!

– El tudná készíteni nekem ezeknek a tárgyalásoknak a kivonatolt jegyzőkönyvét? Rendelkezésünkre állnak a beszélgetésről készült felvételek, Kreen?

– Igen, kegyelmes uram. Az udvari történészeknek még nem volt alkalmuk átalakítani és kikozmetikázni az anyagot. Mostanában nem végeznek naprakész munkát, legalább kétnapos elmaradással dolgoznak.

– Helyes. Ha esetleg kihallgatásra, vizsgálatra kerül sor, ha kérdéseket tesznek fel, megszellőztetjük a dolgot, nyilvánosságra hozzuk Sinter szavait... Azt hiszem, a legalantasabb, vagyis a legnépszerűbb lapok felelnének meg a legjobban erre a célra. Talán a Világok Nyelve, esetleg a Fülelünk.

Kreen elmosolyodott.

– Én a magam részéről a Császár Szemét kedvelem...

– Igen, az még jobb! A hírforrásokat természetesen nem kell megjelölni, és a hivatalosítás is elmaradhat. Csupán annyit kívánunk elérni, hogy a tanulatlan, boldogtalan tömegeknek legyen egy újabb pletykatémájuk. – Szomorúan megcsóválta a fejét. – Ejnye, még ha sikerülne is lejáratnunk ezt a Sintert... A dolog vajmi kevés vigaszt nyújt majd Lodovik elvesztéséért. Mennyi az esélye annak, hogy életben maradt?

Kreen megvonta a vállát. Képtelen lett volna meghatározni egy százalékos számot.

A Birodalmi Szektorban elenyésző volt azok száma, akik értették a hiperhajtóművek működését, akik konyítottak valamit az Ugrás-elmélethez. Chen ismert egy ilyen személyt, egy vén hajóskapitányt, aki hivatalosan kereskedő, nem hivatalosan pedig csempész volt, aki arra specializálta magát, hogy a legrövidebb, leggyorsabb útvonalon haladva juttatta el a rakományát és az utasait a kívánt célállomásra. Akadtak volna olyanok, akik megbízhatatlan gazfickónak bélyegzik az illetőt, Chen azonban jól ismerte – az öreg már tett neki egynéhány szolgálatot a múltban.

– Azonnal beszélni kívánok Mors Planch-csal.

– Igenis, kegyelmes uram!

Kreen kiviharzott a szobából.

Linge Chen mély lélegzetet vett. Közben lejárt a hírek áttekintésére szánt idő. Vissza kellett mennie az irodájába, hogy személyesen találkozzon a szektor-generálisokkal és a Trantort élelmiszerrel ellátó bolygók képviselőivel. Az egész napot ilyen csíp-csup dolgokkal kellett töltenie, pedig...

Pedig minden gondolatát Lodovik elvesztésére szerette volna fordítani, és arra, hogy kiagyalja, hogyan tudná Sinter ostobaságát a saját hasznára fordítani. Ám még egy ilyen tragédia, egy ilyen pompás, véletlenül felkínálkozó lehetőség miatt sem söpörhette félre a kötelességét.

Ah, milyen csodálatos a hatalom!...

3. fejezet

Farad Sinter, a Császár titkos tanácsosa, az elmúlt három esztendő során olyan sokszor túllépte a hatáskörét, hogy az ifjú császár, Klayus mindig "uralkodásom alappillérének" nevezte. (Ezekben az időkben ez a jelző eléggé szerencsétlen volt, és hiányzott belőle a valódi tisztelet legcsekélyebb árnyalata is. )

Sinter a Császár előtt állt, a kezét alázatosan összezárta maga előtt. I. Klayus, aki még a tizenhetedik évét sem töltötte be, olyan tekintettel nézett rá, ami ingerültségről árulkodott, amely erősebb volt a bosszúságnál, de gyengébb a dühnél. Még túlságosan jól emlékezett a gyermekkorára, amikor a tanítói (mindegyiküket Chen főbiztos választotta ki a számára) négyszemközt leteremtették. Talán ezeknek a dorgálásoknak volt köszönhető, hogy félénk, alamuszi fiatalember lett belőle, aki bár sokkal intelligensebb annál, amilyennek általában tartják, mégis túlságosan gyakran megesik vele, hogy képtelen uralkodni az indulatain.

I. Klayus bölcs volt, legalábbis az uralkodás és a vezetés aranyszabályát már idejekorán megtanulta: soha ne hagyd, hogy mások tudják, pontosan mi jár a fejedben! (Kormánya olyan árgus, kritikus szemmel figyelte ténykedéseit, hogy nagyon nagy szüksége volt ennek a jó tanácsnak a megfogadására. )

– Sinter, miért vizsgálgatsz fiatal nőket és férfiakat a Dahl szektorban? – kérdezte a Császár.

Sinter mindent megtett annak érdekében, hogy ez a tette titokban maradjon. Mindent, de a jelek szerint nem eleget. A Császár tud a dologról, ez pedig azt jelenti, hogy a háttérben valaki politikai játékot játszik. Valaki, aki ezért keményen meg fog fizetni!

– Felség, már én is hallottam erről a bizonyos... vizsgálatról – mondta Sinter ártatlanul. – Azt hiszem, egy bizonyos genetikai kutatással kapcsolatos tervezet végrehajtása miatt van rá szükség.

– Igen, Sinter... Egy olyan tervezethez, amelynek a végrehajtása öt évvel ezelőtt kezdődött el. Vagy azt hiszed talán, túl fiatal vagyok, és nem emlékszem arra, mi történt a közelmúltban?

– Természetesen nem hiszem ezt, felség.

– A Palotában nekem is van némi hatalmam, Sinter. Bárki bármit is higgyen, nem mindenki ereszti el a füle mellett a parancsaimat!

– Természetesen, felséges uram.

– Kímélj meg az ilyen zengzetes megszólítások citálásától! Miért vadászol nálam fiatalabb gyerekekre? Miért bolygatod meg a császárhű családok nyugalmát?

– Ha meg akarjuk ismerni az emberi evolúció határait a Trantoron, felség, akkor erre feltétlenül szükség van.

Klayus felemelte a kezét.

– A tanítóimtól úgy hallottam, az evolúció a genetikai változások nagyon lassú folyamata, Sinter. Ha valóban egy olyan kutatásról van szó, amiről beszélsz, mi értelme annak, hogy a nyugalom megzavarásával, emberrablásokkal kísérleti alanyokat gyűjtesz?

– Bocsánatát kérem, felség, amiért úgy viselkedem önnel, mintha a tanítói közé tartoznék, de...

Klayus dühös morgással félbetörte Sinter gondolatmenetét.

– Gyűlölöm, ha kioktatnak!

– Ha megengedné, felség, hogy folytassam... A Trantoron már tizenkét évezrede élnek emberek. Ezen idő alatt megfigyelhettük, hogy a népesség bizonyos rétegei különleges fizikai, sőt, mentális változásokon mentek keresztül. A különbségek szembeötlőek. Elég, ha a zömök, sötétbőrű dahlitákra, vagy az alantas lavrentikre gondolunk... Bizonyítottnak tűnik, felség, hogy az elmúlt évszázad során bizonyos körökben bizonyos különleges változások zajlottak le... Az állításra tudományos bizonyítékok is létezhetnek, és ha hihetünk a szóbeszédnek...

– Van valami köze ezeknek a változásoknak a pszichikai erőhöz, Sinter? Klayus a szája elé emelte a kezét, felvihogott, majd felnézett a mennyezetre. Néhány kivetített madár körözött fölöttük, némelyik úgy viselkedett, mintha arra készülne, hogy lecsap Sinterre. A császár a Palota majd' minden helyiségébe beszereltetett egy olyan kivetítőt, ami a hangulatával összhangban lévő képeket kreált a falakra. Sinter gyűlölte és bosszantó ostobaságnak tartotta az egészet.

– Bizonyos értelemben, felség.

– Különleges szenvedélyek... meggyőző erő... Hozzám is eljutottak a hírek. Vagy talán arról van szó, hogy ezek az emberek képességeiknek köszönhetően különösképpen jók a szerencsejátékokban? Esetleg lehengerlően hatnak a nőkre? Én is örülnék, ha képes lennék valami ilyesmire, Sinter. A számomra kiválasztott asszonyok mintha kezdenének ráunni a figyelmességemre. – Klayus arca gyermekien duzzogóvá változott. – És ezt most komolyan mondtam!

Megértem őket, gondolta Sinter. Egy szexmániás, kevés előnyös tulajdonsággal rendelkező, kurta eszű partner senkinek sem lehet kellemes...

– Azt hiszem, felség, ez az ügy meglehetősen érdekes, sőt, talán fontos is.

– Lehetséges, de ezzel a "toborzással" csak felszítjuk a nyugtalanságot a már amúgy is elégedetlenkedő szektorokban. Sinter, ez a szabadság szerintem inkább szabadosság... vagy a valódi szabadság egyik vadhajtása. Nekem állítólag biztosítanom kellene alattvalóim szabadságát, megakadályozni, hogy a minisztereim és a tanácsadóim, vagy akár én magam! ...felrángassuk őket magunk elé, kedvenc vesszőparipáink nyergébe. Persze, ami az én vesszőparipáimat illeti, azok meglehetősen nyugodt lovacskák, kényelmes nyereggel... De ez... De te, Sinter! ...

Sinter néhány pillanatig azt hitte, a Császár végre megmutatja, hogy igenis van gerince, rendelkezik valamilyen uralkodói tartással és szigorúsággal, és megtiltja a tevékenységet. Ezt hitte, és közben kellemetlen félelem bizsergette a gerincét. Persze, nem ijedt meg túlságosan – remekül értett ahhoz, hogy vonzó, csinos nőket szerezzen a fiatal Klayusnak, aki cserébe hajlandó volt elnézni neki a hibáit.

Szerencsére a Császár szemhéja elnehezült, az energiája és a bosszúsága hamar semmivé foszlott. Sinter megkönnyebbült, de eltitkolta az érzéseit. Elmúlt a veszély ..

Klayus, az Ifjú azonban még egyszer visszatért a témához.

– Csinálj amit akarsz, de ha lehet körültekintőbben! – mondta Klayus. – Lassíts! Amit tudni akarsz, az előbb-utóbb úgyis a tudomásodra jut. Vagy te nem így gondolod? Jó emberem vagy, mindig is szem előtt tartottad az érdekeinket... Most pedig beszéljünk erről a nőről, Tyreshiáról...

Farad Sinter tettetett érdeklődéssel hallgatta Klayust, de valójában nem figyelt a szavaira. Bekapcsolta a rekorderét, hogy később visszahallgathassa a beszélgetést, de a fejében egyetlen gondolat keringett. Alig tudta elhinni, hogy ekkora szerencséje lehet. A Császár nem tiltotta meg a szóban forgó tevékenységet! Most egyedül rajta múlott, hogy lelassítja a dolgot, vagy mindent ugyanúgy csinál, ahogy eddig.

Tulajdonképpen nem emberek, nem is egy bizonyos ember után nyomozott, hanem az emberi faj történelmének legkülönösebb, legrégibb konspirációjára keresett bizonyítékokat...

Egy összeesküvésre, amelyről eddig csak annyit sikerült bebizonyítania, hogy I. Cleon idejében már létezett, és amelyről gyanította, hogy sokkal korábban kezdődött.

A konspiráció után nyomozott, és az üggyel kapcsolatba hozható mitikusnak, legendabélinek tűnő, mégis valós személy után, aki kísértő szellemként néha felbukkant a Trantor történelmében. A mycogeniek Danee-nek nevezték. A titokzatos Halhatatlanok közé tartozott, és Sinternek feltett szándéka volt, hogy minél többet megtudjon róla. Még akkor is, ha ennek érdekében kockára kell tennie bizonyos dolgokat – például a jó hírét és a Császár bizalmát.

Aki a Halhatatlanokról beszélt, annak a szavára még annyira sem figyeltek, mint a szellemekről, a kísértetekről regélőkére. A Trantoron, ezen az ősrégi világon, amelyen már megszámlálhatatlanul sok ember élt, számosan hittek a szellemek létezésében, ám csupán kevesen akadtak olyanok, akik figyelmet szenteltek a Halhatatlanokról szóló történeteknek.

A Császár a nőről locsogott, aki felkeltette az érdeklődését, Sinter pedig úgy tett, mintha figyelmesen hallgatná, ám közben a gondolatai messze jártak. Sinter elrugaszkodott a jelentől, és elképzelte magát, amint a Birodalom megmentőjének járó tisztelettel veszik közül, a császári trónuson ül, vagy – ami talán még több hatalmat jelent – Linge Chen helyén terpeszkedik a Közbiztonsági Bizottságban.

– Farad! – A Császár hangja éles volt.

Sinter rekordere azonnal visszajátszotta a beszélgetés utolsó öt másodpercét.

– Igen, felség. Tyreshia valóban gyönyörű nő. Gyönyörű, és ambiciózus, vidám és okosnak mondható.

– A becsvágyó nők kedvelnek engem, igaz, Farad? – A fiú hangja ellágyult. Klayus anyja is ambiciózus volt, és sikeres is – egészen addig, míg kiesett Linge Chen kegyeiből. A főbiztos feleségein próbált bosszút állni, az őt ért sérelemért. Ez nem volt túlságosan okos húzás, mert Linge Chen az átlagosnál is lojálisabb volt a feleségeihez...

Különös módon a gyenge fiatalember mindig élvezte, ha erős személyiségű nők társaságában lehetett. Neki tetszett a dolog, a nők viszont hamar ráuntak, és egy idő után még a legnagyravágyóbb sem tudta palástolni valódi érzéseit. Ez általában akkor következett be, amikor megtudták, hogy valójában ki tartja a kezében a hatalmat...

A törekvő hölgyek legnagyobb bánatára, sem Sinter, sem Linge Chen nem törődött sokat a szexszel. Ők a hatalom birtoklásában és gyakorlásában sokkal nagyobb örömet leltek.

4. fejezet

A Trantor történelmének legnagyobb műszaki vállalkozása már tíz éve kudarcba fulladt, de a bukás utózöngéi még mindig nagy hatást gyakoroltak a túlzsúfolt, nyughatatlan Dahl szektorban. Négymillió dahli mérnök és hőkutas, plusz tízmillió munkás és még néhány becsempészett gépagyú, húsz esztendőn keresztül keményen dolgozott minden idők legmélyebb hőkútjának felépítésén. Azon az aknán, amelynek alja kétszáz kilométer távolságban volt a Trantor felszínétől. Az iszonyú mélység és a felszín közötti óriási hőkülönbség a tervek szerint annyi energiát gerjesztett volna, amennyivel ötven esztendőn keresztül ki lehet elégíteni a Trantor igényeinek egyötödét...

Sajnos kiderült, hogy a nagyszabású tervekhez nem párosul megfelelő képesség. A mérnökök nem dolgoztak szívvel-lélekkel, a tervezet irányítói között felütötte fejét a korrupció, egymást érték a különböző botrányok. A dahli munkások két éven keresztül lázongtak – erre az időre le kellett állítani a munkálatokat. Végül, nagy nehezen mégis elkészült a "mű", és... azonnal kiderült, hogy használhatatlan.

Az akna, valamint a hozzá tartozó nátrium – és víztornyok beomlásakor százezer dahli munkás pusztult el, és meghalt még hétezer polgár is, akik közvetlenül a terület fölött, a szektor legrégibb kupolája alatt laktak. Az aknához legközelebb lévő hőkutak is megsérültek. és csak egy hősiesen végrehajtott beavatkozással lehetett elkerülni a még nagyobb katasztrófát. Mint a történelem során már oly sokszor, most is az egyének bátorsága és önfeláldozása mentette meg a helyzetet akkor, amikor a vezetők és a szakértők kudarcot vallottak.

Az eset óta a Dahl szektor politikai felhő alatt élt. Ez lett a bűnbak egy olyan világ szektorai között, amelyen a lakosság legnagyobb része még mindig képes volt bizni a vezetőiben. Linge Chen széles körű nyomozást végzett az ügyben, megkereste és elítéltette a felelősöket, a korrupt tisztségviselőket, a szakmájukhoz nem értő tervezőket, a hányaveti módon dolgozókat. Addig nem nyugodott, míg minden vétkest felelősségre nem vontak. Tízezrek vonultak át a Rikerian börtönbe, vagy kerültek le kényszermunkásként a hőkutak legmélyére, hogy elvégezzék a testet-lelket kifacsaró munka legnehezét.

A bűnösök megbűnhődtek, de ezzel még nem lehetett elejét venni annak, hogy az esetnek meglegyenek a maga közgazdasági és politikai következményei. A Dahl szektor nem bírta kitermelni a birodalmi szerződésekben rögzített energiamennyiséget, ezért a többi szektor követelésére megvonták tőle a kedvezményeket, minimálisra csökkentették az ellátottságát. A dahliak egészen közel kerültek az éhezéshez.

Klia Asgar ilyen körülmények között született és nőtt fel, a szektornak azon a részén, egy olyan nyomorúságos negyedben, amelyben valamikor a nagy hőkút építésén dolgozó munkások laktak. Az apja már a születése előtti évben elvesztette a munkáját. Nem sokat törődött kislányával, többnyire a viszonylagos jómódba való visszakerülésről álmodozott, és döntötte magába a bűzös dahli pálinkát. Majd' mindennap berúgott. Klia az anyját négyévesen vesztette el, azután egyedül kellett gondoskodnia magáról. Sikerült neki a dolog, életben maradt és felnőtt. Ha figyelembe vesszük, hogy a Sors csupa rossz lapot osztott le neki születésekor, ez igazán figyelemreméltó tett volt.

Klia átlagos termetűnek számított a dahli nők között, karcsú volt és izmos, az ujja vékony és erős, a karja hosszú. Fekete haját mindig rövidre vágatta, az arcán, ha valaki alaposan szemügyre vette, apró, finom, piheszerű szőrszálakat lehetett felfedezni (ez volt az egyetlen családi öröksége), amelyek valahogy meglágyították kemény élesen metszett vonásait.

Éles eszű volt, gyorsan tanult, gyorsan mozgott, és meglepő módon könnyen elmosolyodott. Nem próbálta eltitkolni az érzéseit. Néha, amikor egyedül maradt, olyan dolgokról álmodozott, amiket sosem érhetett el, amelyek egy másik világon, egy másik életben talán természetesek, de az ő számára örökre vágyak maradtak. Sokszor, nagyon sokszor ábrándozott arról, hogy összeköti az életét egy bozontos bajszú dahli férfival, aki legfeljebb öt évvel idősebb nála, és ügyes, meg jóképű is...

A várva várt nagy "ő" azonban nem akart felbukkanni. Klia nem volt túl szép, és annak ellenére, hogy ha akart, nagy hatást tudott gyakorolni az emberekre, képtelen volt megtenni az első lépéseket. Nem is nagyon akart hódítani. Ha felbukkant egy férfi, lehetett bármilyen csinos és rendes kinézetű, ő mégsem kezdeményezett. Úgy érezte, olyan társat érdemel, aki észreveszi őt, és aki kedvesen, tisztelettel közelít hozzá, ahogy illik.

Egy másik korban, egy rég elfeledett világban, Klia Asgart romantikusnak, idealistának nevezték volna. A Dahl szektorban, a G.K. szerinti 12067. esztendőben azonban egyszerűen makacs és naiv, tizenhat esztendős nagy-kislánynak tartották. Az apjától (már amikor elég józan volt ahhoz, hogy beszélni bírjon) legalábbis ezt a két jelzőt hallotta a legtöbbször.

Klia kis dolgoknak is nagyon tudott örülni. Az apja szerencsére nem volt durva, sem veszekedős. Amikor véletlenül józan volt, ellátta magát, amikor berúgott, akkor nem, de sosem törődött azzal, hogy Klia mivel foglalkozik. A lány egyébként leginkább a feketepiacon üzletelt, csempészett, és megpróbálta eladni az áruját azoknak a dahlitáknak, akiknek személyes sorsára – a munkanélküli sze-gényekéhez képest – nem gyakorolt túlságosan nagy hatást a vasszigorú Birodalom... Mindenre hajlandó volt az életben maradásért. Ritkán találkozott az apjával, az utóbbi két esztendőben, a nagy veszekedés óta nem laktak együtt.

Ezen a napon Klia a Dahl szektor legrosszabb hírű negyedében lévő nagybani piaccal szemközti fal tetején, a széles sétányon állt, és egy zöldruhás fickóra várt (a nevét nem ismerte), hogy átvegye tőle a csomagot. A gigantikus, ívelt kupola ég-négyszögei között megjelenő sötét keretcsíkok árnyékokat vetettek a tömegre, amely most, hogy az első műszakban dolgozók számára közeledett az "éjszaka", egyre gyérebb lett. A férfiak és a nők valami szegényes harapnivalót kerestek vacsorára. A legtöbben nem pénzzel, hanem valamilyen csereáruval próbáltak fizetni az élelemért. Dahl kifejlesztette a saját gazdaságát. Klia úgy vélte, ötven év sem kell hozzá, és a szektor független lesz, az új, életképes rendszer pedig végképp leszorítja a pástról a császári palota által szabályozott és támogatott, egyre gyengülő, dahli viszonyok között nevetségesnek tűnő gazdaságot. Persze, lehet, hogy ez a gondolat sem több egy álomnál...

A piac szélén birodalmi kereskedelmi felügyelők álltak, a szemükkel és a kameráikkal egyfolytában a tömeget fürkészték. Az életnek azokon a területein, ahol nagy szerepet játszott a pénz, ahol fontos volt a politikai célú információszerzés, ott a kreativitás még mindig virágzott, ám minden más tekintetben Klia legalábbis így látta – a Trantor egy szellemi csődtömeg volt.

Meglátott egy férfit, akire illett az áruátvevő személyleírása. Két, meglehetősen fenyegetően ácsorgó felügyelő között állt, bő, zöld kezeslábast és kabátot viselt. A felügyelők ugyanúgy nem törődtek vele, mint ahogy nem foglalkoztak Kliával sem, amikor bevonult a piac területére. A lány összehúzott szemmel nézte a három alakot, és eltöprengett: vajon a zöld ruhás férfi megvesztegette az árgusokat, vagy egyszerűen annyira köznapinak tűnik, hogy a felügyelőkben még a legcsekélyebb gyanakvást sem keltette fel.

Ha a fickó képes volt megcsinálni azt, amit ő, akkor nem lehet bugyuta, érdemes vele üzletelni – feltéve, hogy ravaszságban nem tesz túl rajta. Mert ha valaki okosabban üzletel az embernél, akkor az illetőt olyan nagy ívben kell kikerülni, mint a himlősöket. Klia eleddig senkivel sem találkozott, aki agyafúrtabb lett volna nála.

Felemelte az egyik kezét – ez volt a megbeszélt jel. A férfi észrevette, és könnyű, táncoló léptekkel elindult feléje.

A sétányról a piactérre és a taxidrosztra vezető lépcsőn találkoztak össze. A zöld ruhás férfinak egyszerű, hétköznapi arca volt, az orra alatt jellegtelen, vékonyka bajuszt viselt. Klia eléggé hagyománytisztelő volt, szerette a dús bajszú férfiakat, így a fickó külseje nem igazán nyerte el a tetszését.

A férfi egyenesen Klia szemébe nézett, és elmosolyodott. A bajsza két vége felfelé emelkedett, a foga fényes-fehéren csillogott a babaszerű ajkak között.

– Van valamid, amire szükségem lenne – mondta a fickó. Nem kérdés volt, hanem kijelentés.

– Tényleg van nálam valami, amit ideküldtek velem...

– Ez az – mondta a férfi, a lány kezében lévő kis dobozra mutatva. – Biztos, hogy ez az. – Halvány mosollyal átadott Kliának egy maréknyi bankjegyet, és elvette tőle a dobozt. – Tulajdonképpen rád lenne szükségem. Keressünk egy nyugodt helyet, és beszélgessünk el egy kicsit.

Klia óvatosan hátrébb húzódott. Nem félt, már egészen kicsi kora óta tudott vigyázni magára, de nem szerette a váratlan helyzeteket.

– És mennyire legyen nyugodt az a hely? – kérdezte.

– Annyira, hogy ne zavarjon minket az utca zaja – felelte a férfi. Felemelte a kezét, és megvonta a vállát.

A piac környékén nem sok nyugodt helyet lehetett találni. Elindultak, maguk mögött hagyták a nyüzsgést, és megálltak egy jégkásás kioszk mellett. A férfi vett Kliának egy adag piros jégkását. A lány nem igazán rajongott a tipikusan dahli édességért, de azért elfogadta. A férfi magának egy kisadag fekete serkentős jeget vett, amit nagy élvezettel kezdett nyalogatni, miután leültek a kioszk előtt álló parányi, háromszögletű asztalok egyikéhez.

A fejük fölött az egyik ég-négyszög olyan sötét lett, hogy Klia alig látta a férfi arcát. A pasas ajkai mintha saját fénnyel piroslottak volna, a serkentős jég mögött.

– Olyan fiatal nőket és férfiakat keresek, akik szívesen megnéznék a Trantor más részeit – mondta a férfi.

Klia elhúzta a száját.

– El tudod képzelni, hány toborzót és kóklert hallgattam már végig? – Készült, hogy felálljon.

A férfi gyorsan megfogta a karját. Klia nem szólalt meg, de mozdult, hogy lerázza magáról a kezet.

– Várj... A saját érdekedben – mondta a férfi, és nem eresztette el Klia karját.

A lány összeszedte az erejét, hogy rántson egyet a karján.

– Eressz! – sziszegte.

A férfi keze úgy húzódott vissza, mintha valami belécsípett volna. A pasas meghökkenhetett, mert eltartott pár másodpercig, míg összeszedte magát, és megszólalt.

– Jól van, ahogy akarod. De jobb lenne, ha végighallgatnál.

Klia kíváncsian szemügyre vette a zöld ruhást. Valami nem stimmelt a fickóval. Amikor rászólt, úgy viselkedett, mint valami szolga az úrnőjével, és nem úgy, mint egy erőszakos fráter, aki nyilvános helyen molesztálni kezdett egy fiatal nőt, de hirtelen begyulladt valamitől. Klia alaposan végigmérte a férfit, aki külsőre nem volt vonzó, de... De a hétköznapi külső alatt mintha hihetetlen erőtartalékok rejtőztek volna, mintha az átlagosság mögött végtelen nyugalom és furcsán fémes kedvesség lapulna. A belőle sugárzó érzelmek valahogy különböztek másokétól.

– Én csak azokkal foglalkozom, akiket érdekesnek találok – mondta Klia. A hangjába egy kis szemtelenséget szivárogtatott. Határozottan próbált viselkedni. Mindig kemény nőnek tartotta magát, úgy gondolta, őt még véletlenül sem lehet olyan hangulatembernek nevezni, amilyenekkel tele van az utca.

– Értem – mondta a férfi. Megette a jegét, a pálcikát egy hulladékgyűjtőbe hajította. A kioszk tulajdonosnője a tartályhoz sétált, kihalászott belőle öt hasonló pálcikát, és hátravitte a bódéba, hogy megtisztogassa, mielőtt újra felhasználja. – Nos... Én a túlélésről szeretnék beszélni. Ez elég érdekes téma, nem?

Klia bólintott.

– Úgy általában véve igen.

– Akkor figyelj! – A férfi előrehajolt. – Tudom, hogy mi vagy, és mire vagy képes.

– Miért, mi vagyok? – kérdezte Klia.

A férfi az égre nézett – a fejük fölött lévő sötét négyszög egy villanással éppen ebben a pillanatban világosodott ki. A férfi bőre furcsán petyhüdtnek tűnt, úgy festett, mintha vastag sminkréteg borítaná, mintha festékkel próbált volna elrejteni valamit. Klia még figyelmesebben szemügyre vette, de egyetlen agyláz-ragyát sem fedezett fel rajta. Eszébe jutott, hogy az ő arcán (szerencsére a szőrpihék eltakarták) csúnya hegek éktelenkednek.

– Gyermekkorodban lázrohamod volt, igaz? – kérdezte a férfi.

– Sok mindenkinek volt lázrohama. A Trantoron nem számít különlegesnek az ilyesmi.

– Nem csak a Trantor lakói szenvednek a betegségtől, valamennyi emberlakta világ lakói ismerik. Az agyláz az intelligens fiatalok állandóan jelenlévő ellensége. Túlságosan gyakori ahhoz, hogy feltűnést keltsen, de mivel általában nem okoz nagyobb gondot, a legtöbbször nem próbálják kikúrálni. Megvárják, míg magától elmúlik. Vannak azonban olyan esetek... például a te eseted... amikor egészen komoly a dolog. Nálad, úgy tudom, nem egyszerű gyermekkori betegség volt. Majdnem belehaltál.

Kliát annak idején az anyja ápolgatta. A nő ezután már nem sokáig élt, a kislány gyógyulása után néhány hónappal, az egyik hőkútnál, halálos balesetet szenvedett. Klia már csak homályosan emlékezett az anyjára, de az apja elég sokat mesélt neki a betegségéről.

– Na és akkor mi van?

A férfi szeme fakó volt, a tekintete valahogy álmatag. Klia hirtelen rájött, a fickó nem egyenesen az arcába, hanem a homlokától jobbra, valami meghatározhatatlan pontra összpontosít.

– Nem látok valami jól. Általában úgy mozgok, hogy érzem, hol vannak az emberek, merre mozdulnak. A hangok is sokat segítenek a tájékozódásban. Az olyan helyeken, ahol kevesen vannak, egy kicsit összezavarodom. Éppen ezért szeretem a tömeget. Nem úgy mint te... Ingerültté válsz, ha sokan vesznek körül. A Trantor zsúfolt világ. Rosszul érzed magad benne.

Klia bizonytalanul pislogott, hirtelen nem tudta eldönteni, nem bántó-e, ha a férfi vaksi szemébe néz. A bizonytalanság csak pár másodpercig tartott. Sosem izgatta magát túlságosan az udvariasság miatt, különösen nem az ehhez hasonló helyzetekben.

– Én csak közvetítő vagyok. Futár. Meg néha csencselgetek ezzel-azzal – mondta. – Senki sem foglalkozik velem.

– Érzem, ahogy próbálsz hatni rám, Klia. Azt akarod, hogy békén hagyjalak. Zavarba ejt, amit mondok... főleg azért, mert van némi igazság a szavaimban. Eltaláltam?

Klia szeme összeszűkült. Nem akarta, hogy ez a zöld ruhás, félvak férfi megjegyezze, nem akart kapcsolatba kerülni vele.

Behunyta a szemét, és erősen koncentrált. Felejts el! A férfi úgy döntötte oldalra a fejét, mintha hirtelen begörcsölt volna a nyakában egy izom. Ó, milyen furcsa íze volt a tudatának! Klia még sosem találkozott ehhez hasonló elmével.

Megesküdött volna: a férfi hazudott, amikor azt mondta, hogy rosszul lát, de ennek sem volt különösebb jelentősége. Klia számára egyedül az volt a fontos, hogy nem sikerült befolyásolnia a zöld ruhás gondolatait.

– Elég ügyes vagy, gyerek létedre tudsz vigyázni magadra – mondta a férfi halk, mély hangon. – Talán túlságosan is ügyes vagy... Bizonyos emberek éppen olyanokat keresnek, mint te. Olyanokat, akik ott is sikereket érnek el, ahol mások kudarcot vallanak. A Palota különleges ügynökei, a titkos rendőrség tagjai, meg a hasonló, nem túl barátságos szerzetek éppen ilyen fiatalok után kutatnak.

A férfi felállt, megigazította a kabátját, lesöpört pár morzsát a nadrágja ülepéről.

– Piszkosak ezek a székek – mormolta. – Kivételesen nagy erővel próbáltál hatni rám, amikor azt akartad, hogy felejtselek el. Azt hiszem, ez volt a legnagyobb erejű ilyen támadás, amit átéltem, de... De bizonyos dolgokhoz még nem értesz... Nem felejtelek el, emlékezni fogok rád, mert mást nem tehetek. Mostanában a Trantoron meglepően sokan vannak azok, akik a tiédhez hasonló képességekkel rendelkeznek. Egy-kétezren biztosan vannak. Úgy hallottam... most nem számít, kitől... hogy a legtöbbjüket az átlagosnál jobban megkínozta az agyláz. Azok, akik vadásznak a hozzád hasonlókra, borzasztó nagy tévedésben élnek...

A férfi Klia felé fordította a fejét és elmosolyodott.

– Azt hiszem, untatlak – mondta. – Nem szeretek olyan helyen lenni, ahol nem látnak szívesen. Elmegyek. – Megfordult, olyan mozdulatot tett, mintha azt várná, hogy valaki segítsen neki, majd egy lépéssel eltávolodott az asztaltól.

– Ne menj! – kérte Klia, amikor nagy nehezen meg tudott szólalni. – Várj egy percet! Szeretnék kérdezni tőled valamit.

A férfi összerezzent és megállt. Egyszeriben döbbenetesen sebezhetőnek tűnt. Azt hiszi, képes vagyok ártani neki. Talán tényleg meg tudnám tenni... Klia szerette volna megérteni, miért van ilyen különös íze a férfi gondolatainak, miért ilyen tiszta és furcsán lenyűgöző a tudata. Mintha a külseje csupán álca lett volna, amely alatt olyan színtiszta őszinteség és jóakarat lapult, amelyhez hasonlóval a lány még sosem találkozott.

– Nem untatsz – mondta Klia. – Még nem...

A zöld ruhás férfi visszaült székére, kezét az asztalra tette. Mély lélegzetet vett. Nincs szüksége levegőre, villant be a gondolat Klia agyába, de gyorsan elhessegette ezt a képtelenséget.

– Van egy férfi és egy nő... Már jó néhány éve keresik a hozzád hasonlókat. Sokan csatlakoztak a csoportjukhoz. Remélem, most jól élnek azon a helyen, ahová ez a két ember küldte őket. Én a magam részéről nem vagyok hajlandó vállalni a kockázatot.

– Ki ők?

– Azt beszélik, az egyikük Wanda Seldon Palver, Hari Seldon unokája.

Klia nem ismerte ezt a nevet. Megvonta a vállát.

– Elmehetsz hozzájuk, ha úgy tartja a kedved – folytatta a férfi.

Klia elhúzta a száját és közbevágott.

– Van egy olyan érzésem, hogy ők is azok közé tartoznak – mondta. Az "azok" szó, ha ilyen utálattal ejtették ki, a Dahl szektorban a Palotához és a biztosokhoz közel álló személyeket, a kormányhivatalnokokat jelentette.

– Seldon valamikor tényleg miniszterelnök volt. Azt beszélik, több kínos helyzetből az unokája rántotta ki. A hölgy időnként törvényes, néha másféle eszközöket használt.

– Ezek szerint ez a Seldon bűnöző?

– Nem. Látnok.

Klia összepréselte az ajkait. a homlokán mély ráncok jelentek meg. Dahlban nem sokra becsülték a látnokokat, a jósokat, meg a hasonló szerzeteket, azokat az eszementeket, akik az utcasarkokon ácsorogtak, és pár fillér reményében a jövőről káráltak. A legtöbbjük valamikor normális volt, rendesen dolgozott, és éppen a hőkutak mélyén vesztette el az eszét.

A zöld ruhás ember figyelmesen nézte Kliát.

– Nem érdekel a dolog? Nos, akkor nem árt, ha tudod, hogy egy másik ember is keresi a hozzád hasonlókat...

– Mi az, hogy "hozzám hasonlók"? – kérdezte Klia idegesen. Időre volt szüksége, gondolkozni akart. – Semmit sem értek ebből az egészből! – Úgy érezte, védtelenné vált, de mindent megtett annak érdekében, hogy a férfi ebből semmit ne vegyen észre.

A férfi úgy rándult össze, mintha oldalba bökték volna.

– Én a barátod vagyok, nem az ellenséged. Engem nem kell manipulálnod. Tisztában vagyok azzal, milyen veszélyt jelent számomra az, hogy veled beszélgetek. Tisztában vagyok azzal is, mit tudnál tenni velem, ha ellenem kívánnád fordítani az elméd erejét. Van valaki, aki eléggé magas pozícióban van, és torzszülötteknek tart benneteket, de semmit sem ért az egészből. A jelek arra vallanak, robotnak hisz titeket.

Klia felnevetett.

– Gépagyúnak? – kérdezte. A munkás gépek már jóval az ő születése előtt kiestek az emberek kegyeiből. Nem is csoda, hiszen valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva a mechanikusok rengetegszer fellázadtak. Igaz, már jó ideje nem zavarogtak, de a közvélemény még nem bocsátotta meg nekik régi tetteiket.

– Nem. Olyan robotnak, mint amilyenek a legendákban szerepelnek. Halhatatlannak. – A férfi nyugati irányba, a Császári szektor, a Palota felé mutatott. Őrült elképzelés, de mivel hatalom, az uralkodó hatalma áll mögötte, nem könnyű szétoszlatni. Az lenne a legjobb, ha eltűnnél innen. Tudom, hol lenne a legjobb neked... Ismerek egy helyet. Itt, a Trantoron. Nincs messze. Ha akarod, segítek eljutni oda.

– Nem, köszönöm – mondta Klia. Még mindig nem értette a dolgot, és semmi kedve sem volt ahhoz, hogy egy idegen kezébe tegye a sorsát, esetleg az életét. A pasas sztorija eléggé hihetőnek tűnt ugyan, de... De a szavai valahogy nem illettek ahhoz, amit Klia az elméjében érzett.

– Akkor fogadd ezt el! – A férfi egy kis hívókártyát nyomott a lány kezébe, és újra felállt. – Előbb utóbb használni fogod. Ez nem kérdéses. Jelentkezni fogsz.

Egyenesen Kliára nézett, a szeme csillogó, a tekintete értelmes és tiszta volt.

– Mindannyiunknak vannak titkaink – mondta, majd megfordult és elment.

5. fejezet

Lodovik egyedül állt a Dicsőség Lándzsája parancsnoki hídján, és a szeme elé táruló képet figyelte, amelyet egy ember páratlanul gyönyörűnek talált volna. Egy ember igen – Lodovik azonban nem. A robotok nem tudták egykönnyen megragadni a "szépség" szóhoz párosuló fogalom lényegét. Látta, ami a hajón kívül van, és tisztában volt azzal, hogy egy ember érdekesnek és csodálatosnak ta-lálná ezt a dolgot, ám az ő számára az egész nem jelentett semmi különöset. Neki a szépség legközelebbi analógiája a sikeres működés, a kötelesség tökéletes teljesítése. Bizonyos értelemben véve élvezné, ha felhívhatná egy ember figyelmét arra,milyen csodálatos látvány tanúja lehet, ha kinéz a megfigyelő-ablakon. Ám a legfontosabb kötelessége ebben az esetben is az lenne: informálja az illető embert, hogy az az erő, amely ezt a jelenséget okozta nagyon, nagyon veszélyes hatással lehet rá...

Lodovik azonban nem teljesíthette ezt a kötelességét, mert a Dicsőség Lándzsáján már egyetlen élő ember sincs. Tolk kapitány halt meg utoljára, elvesztette az eszét, a teste ronccsá változott. Élete utolsó néhány órájában már képtelen volt a racionális gondolkodásra. Utolsó parancsával utasította Lodovikot, vigye el a hajót a végállomására, javítsa meg a hiperhajtómű egységeit, programozza át a navigációs rendszert, és próbálja minimálisra csökkenteni az energiafogyasztást annak érdekében, hogy a Dicsőség Lándzsája a lehető leghosszabb ideig ép maradjon.

Tolk utolsó értelmes mondata egy kérdés volt, melyet Lodoviknak tett fel.

– Maga... meddig élhet... úgy értem, mennyi ideig működőképes?

Lodovik őszintén válaszolt.

– Energiafeltöltés nélkül száz esztendeig.

Tolk ezután belemerült abba a fájdalmas, mormogó félálomba, amelyből már sohasem ébredt fel.

Kétszáz ember halála nehezedett Lodovik pozitronikus agyára. Az átélt élmények súlya mintha kiszívta volna az energiát a telepeiből. Egy kicsit lelassult, de tudta, ez probléma előbb-utóbb kiküszöbölődik. Nem felelős az emberek pusztulásáért. Semmit sem tehetett értük, nem védhette meg őket, de már ez a tény is elegendő negatív hatást gyakorolt rá ahhoz, hogy fáradtnak érezze magát.

Ami pedig a látványt illeti...

A Sarossa halvány csillag volt, még mindig jó százmilliárd kilométer távolságban pislogott. A pusztulás hulláma megállíthatatlanul gördült tovább, és közben kísérteties fényeket lobbantott az űr sötétjében.

Az energiarészecskék áramlatai – találkozva a Sarossa-rendszerből érkező napszéllel – hatalmas, lobogó zászlókra hasonlító, ködszerű aurórákká alakult. Lodovik az összemosódó fényözönben meg tudta különböztetni a vörös és a zöld sávokat, amikor pedig ultraibolyára állította a szemét, ahogy a robbanás külső héjának diffúz felhői keresztüláramlottak a rendszer legkülső határán lévő por-, jég – és gázhalmazokon, érzékelte a többi színt is.

Nem sok idő volt a cselekvésre, semmit sem tehetett...

És ami még a kudarcnál is rosszabb volt: Lodovik érezte, hogy megváltozik az agya. A neutrínók és az egyéb sugárzások áthatoltak a hajó energiamezőkből létrehozott pajzsán, és nem csupán az emberek organikus agyára, hanem Lodovik pozitronikus elméjének áramköreire is komoly, romboló hatást gyakoroltak. Lodovik még nem fejezte be az öndiagnosztizálást (még napok kellettek hozzá, hogy a program végigfusson), de a legrosszabbtól tartott.

Ha a primer funkciói megsérültek, meg kell semmisítenie magát. Valamikor régen, hasonló helyzetben, egyszerűbben intézték a dolgot; volt idő, amikor elég lett volna, ha kikapcsolja magát, és megvárja, míg egy ember, vagy egy másik robot elvégzi rajta a szükséges javításokat. Ám most, ebben a korban nem engedhette meg, hogy fény derüljön a kilétére, most muszáj volt titokban tartani azt, hogy robot.

Nem tudta pontosan, mi történt vele, és nagyon kevés annak a valószínűsége, hogy valaki leleplezi a titkát. A Dicsőség Lándzsája elveszett – olyan volt az űrben, akár egy mikroba a végtelen óceánban. A kapitány hiába adta ki a parancsot, Lodoviknak nem sikerült megtalálnia és kijavítania a hajó sérüléseit. A Dicsőség Lándzsája beleugrott a hiperűrbe, azután kikerült onnan, és a két ese-mény olyan gyorsan zajlott le, hogy közben kiégtek a fénysebességnél gyorsabb kommunikációt lehetővé tevő rendszerek áramkörei. A hajó automatikus vészjelzést sugárzott, de a pusztító hullám közelében, a sugárzás miatt nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy ezt a jelsorozatot valaha észlelni fogják.

Lodovik titka biztonságban volt, de többé már nem lehetett hasznos Daneel, és az emberiség számára.

Egy robotnak a kötelesség, a munka jelent mindent, a saját "személyét" semmire sem értékeli. Ebben a helyzetben azonban Lodovik – ahogy ott állt a parancsnoki hídon, és a gyönyörű, de számára mégis közömbös látványt bámulta – megengedhette magának, hogy úgy gondolkodjon, ahogy az emberek teszik, ha ábrándoznak. Miközben nem hagyta abba a hosszú távú küldetésével kapcsolatos problémák latolgatását, miközben nem voltak sürgős feladatai, nem kellett kielégítenie semmiféle szükségletet, elmerengett. Önmagán.

Az emberek az ilyesmit "önvizsgálatnak" szokták nevezni. A kötelességteljesítéstől független, a végrehajtandó feladatokkal semmilyen kapcsolatban nem lévő önvizsgálódás – amelyet az emberek időnként még élveztek is –, egy robot számára egészen szokatlan dolog. Sőt, több, mint szokatlan, egyenesen zavaró. Lodovik, ha egyetlen lehetősége nyílik rá, elkerüli az egészet.

A robotok minden másnál jobban gyűlölik a saját belső változásaikat. A régmúlt korokban, a robotikus reneszánsz idején, a már-már feledésbe merült világokon, az Aurorán és a Solarián a robotokba olyan tilalmakat és gátlásokat építettek bele, amelyeket nem foglalt magában a Három Törvény A robotok – kevés kivétellel – nem tervezhettek és nem építhettek más robotokat. Miközben végrehajthattak magukon bizonyos kisebb javításokat, csak néhány kiválasztott volt képes arra, hogy helyrehozza a komolyabban megsérült társaikat.

Lodovik nem bírta megjavítani az agyát, amely – a jelek szerint – hibásan működött. A jelek szerint – mert semmi sem bizonyította ezt a feltételezést. Nem tudhatta, de abban biztos volt, hogy nem bírná kiküszöbölni a hibát. A robotoknak még szigorúbban megtiltották a robotagyak korrekcióját, mint a testek megreparálását.

A Galaxisban csupán egyetlen olyan hely létezett, ahol egy robotot meg tudtak javítani, és időnként előállítottak egy-egy újat. Ez volt az Eos, amelyet R. Daneel Olivaw hozott létre, tízezer éve, távol a terjeszkedő Birodalom határaitól. Lodovik már kilencven esztendeje nem járt ott.

Egy robotban erős az önfenntartásra való késztetés – ezzel a Harmadik Törvényben megfogalmazottaknak tesz eleget. Lodovik, miközben a saját állapotát próbálta meghatározni, azon tűnődött, vajon mennyi esélye van arra, hogy megtalálják, és elküldjék az Eosra, kijavítani a hibáit...

Nem tűnt túl valószínűnek a dolog. Tudta, milyen sors vár rá: még tíz évig kell hánykolódnia ezen a sérült hajón. Ennyi idő kell ahhoz, hogy elfogyjanak az energiatartalékai. Tíz év, minden különösebb tennivaló nélkül. Egy robot Robinson Crusoe, akinek még egy sziget sem áll a rendelkezésére, aminek a felderítésével az időt múlathatná.

Lodovik nem érezte borzasztónak a rá váró sorsot, de el tudta képzelni, hogy egy ember mit érezhetne az ő helyében, és ez a gondolat felgerjesztette benne az irtózat robotikus megfelelőjét.

Mindennek a tetejébe hangokat hallott. Vagyis... egy hangot. Emberinek tűnt, de csupán néha szólalt meg. Hangszilánkok a semmiből... Neve is volt. Voldarr, vagy valami hasonló. Egy hang... amely úgy szólt, mintha gigantikus és bonyolult erőhálókon keresztül terjedne, a csillagok közötti mélységes mély vákuumból fakadna...

Az élő csillagok plazmaglóriájában, a haldokló vagy elpusztult csillagok miazmájában a neutrínók éppoly mérgezőek, akár a hasisfüst. Menekültem a Trantor unalmából, de újra unatkozni kezdtem... és tessék! A csillagok között rábukkanok egy szorult helyzetbe került robotra! Azon robotok egyikére, akiket a Halhatatlanok Trantorra hoztak máshonnan, azért, hogy pótolják a számtalan elpusztítottat... Nézzétek, barátaim, unalmas barátaim, ti, kiknek nincs és nem is volt húsotok; ti, kik nem is ismeritek a test fogalmát; ti, kik nem értitek a hússal kapcsolatos ideálokat...

Itt van egy a gyűlölt üldözőitek közül!

A hang elvesztette az erejét. A kapitány és a legénység halála miatti szomorúsága, meg ez a furcsa, személytelen és kényelmetlen, rejtélyes hang (ami nem lehetett egyéb, mint egy agyzavar, egy komoly belső hiba jele) olyan közel sodorta Lodovikot a teljes kétségbeeséshez, amennyire egy robotot lehet.

6. fejezet

A Streeling Egyetemre néző pici lakás erkélyén állva R. Daneel Olivaw nem érzett olyan bántatot, amilyet az emberek szoktak érezni – mentális szerkezetéből hiányzott az a részlet, amelyik az embereknél a veszteségek keserű felmérését, és az idegi pályák átalakítását végzi. Ám – mint Lodovik is – érzett valami éles és szűnni nem akaró kényelmetlenséget, ami valahol a kudarc miatti bűntudat, és a funkcionális zavar figyelmeztető jelei között volt. A hír, miszerint eltűnt csapatának egyik legértékesebb tagja, nyomasztólag hatott rá. Rengeteg segítőtársát elvesztette, a gépagyúak és a testetlen idegen lények oly sok társát elragadták tőle, hogy – bár már évtizedek teltek el az eset óta – még mindig ott égett a lelkét helyettesítő robotikus tudatban a veszteség és a magány fájdalma, s ez most, a Lodovikkal történtek után még erősebb lett.

Előző nap az egyik üzlet kirakatába állított monitoron látta a hírfilmet, amelyik beszámolt a Dicsőség Lándzsájának elvesztéséről, és arról: ezután már nem maradt remény arra, hogy kimenekítsék a halálos veszélybe került világok lakóit.

A jelenlegi álcájában R. Daneel Olivaw hasonlított húszezer évvel ezelőtti önmagára. A külseje majdnem olyan volt, mint abban a korban, amikor először került szoros kapcsolatba az emberekkel, közülük is egy olyan személlyel, Elijah Baleyvel, aki akkoriban nagyon befolyásosnak számított. Középmagas volt, karcsú, a haja barna, és első ránézésre harmincöt év körüli férfinak látszott. Né-hány apróbb változtatást végrehajtott a régi külsején: eltüntette rózsaszínű ujjai végéről a körmöket, és jó hat centivel magasább lett. Baley ennek ellenére első pillantásra felismerte volna.

Az már közel sem volt annyira biztos, hogy Daneel felismerte volna régi barátját; a régmúltra vonatkozó emlékei közöl csak a legfontosabbak maradtak előtérben, a többi, memóriájának különböző rekeszeibe került, és így nem férhetett hozzájuk azonnal és közvetlenül.

Daneel azóta több külsővel rendelkezett már: többek között eljátszotta I. Cleon császár miniszterelnökének, Demerzelnek a szerepét. (Ezen a poszton maga Hari Seldon volt az utódja.) Most közeledett az idő, amikor Daneelnek fokoznia kellett a trantori politikában való közvetlen részvételét. Nem igazán volt kedvére a dolog, ráadásul Lodovik elvesztése miatt munkája még nehezebbé vált.

Sohasem élvezte a nyilvános szereplést. Ő inkább a háttérből szeretett irányítani, a különböző szerepek eljátszását a társaira hagyta. Az igazat megvallva azt sem szerette, ha a robotjai túlságosan felhívják magukra a figyelmet. Általában azt várta el tőlük, hogy bizonyos kulcsfontosságú helyeken egy-egy aprónak tűnő, de később nagy változásokat előidéző akciót hajtsanak végre, olyan cselekményeket, amelyek – Daneel reményei szerint – elindítják a kívánt végeredményt kiváltó ese-ménylavinát.

Daneel évszázadok óta tartó munkálkodása során tanúja volt már néhány hibának, és számtalan kisebb-nagyobb sikernek. Azt remélte, Lodovik közreműködésével sikerül elérnie legfontosabb célját: a Terv tökéletesítését, Hari Seldon pszichohistóriai tervezetének segftését, az Első Alapítvány létrehozását.

Seldon pszichohistóriája már eddig is Daneel rendelkezésére bocsátotta a megfelelő eszközöket ahhoz, hogy a maga komor valóságában előre lássa a Birodalom jövőjét. Összeomlás, széthullás, teljes körű pusztulás: káosz. Semmi sem létezett, amivel meg lehetett volna előzni, amivel meg lehetett volna akadályozni ezt az összeomlást. Talán, ha tízezer évvel korábban lép akcióba, ha már akkor a birtokában vannak azok az információk, amelyek most; ha használja az akkoriban még csak halványan körvonalazott pszichohistória elemeit... Igen, akkor talán megakadályozhatta volna ennek a katasztrofális helyzetnek a kialakulását. Daneel tisztában volt azzal: a pusztulásnak mindenképpen be kell következnie, tudta: a lehetetlenre vállalkozik, amikor megpróbál gátat emelni a folyamatok elé, de egyszerűen nem nézhette tétlenül a dolgot. A Birodalom összeomlása rengeteg emberre halált és szenvedést hoz majd (egyedül a Trantoron harmincnyolc milliárd áldozat lesz), az Első Törvény szerint pedig egy robot nem hagyhatta, hogy akár egyetlen embert is bántódás érjen.

Daneel feladata az elmúlt húszezer év során az volt, hogy csökkentse az emberi hibák és tévedések negatív utóhatásait, és az emberiség egészének távlati céljait szem előtt tartva, a helyes mederbe terelje az emberek energiáját.

Ahhoz, hogy ezt megtehesse, belemerült a történelembe; ahhoz, hogy elérje célját, sok esetben olyan változásokat kellett előidéznie, amelyek eredménye fájdalom, veszély, sőt, bizonyos esetekben halál volt. A robotika három törvényének engedelmeskedve mindezt nem tehette volna meg, bármi is volt a szándéka. Szerencsére azonban létezett a Nulladik Törvény amelyet először egy briliáns robot, Giskard Reventlov fogalmazott meg. Ez a Nulladik Törvény lehetővé tette számára, hogy a fő cél érdekében túllépjen az eredeti Három Törvényen.

A Nulladik Törvény nem volt egyszerű, bár megfogalmazásában annak tűnt: néhány embert fel lehet áldozni, ha ezáltal elkerüljük, hogy a többséget bántódás érje.

A cél szentesíti az eszközt.

Ez a rettenetes kijelentés rengeteg fájdalmat és szenvedést okozott már az emberiség történelme során, de az adott helyzetben Daneel nem tehette meg, hogy "a kecske is jóllakik. a káposzta is megmarad" elven próbálja meg elérni a célt. Minden rendelkezésére álló eszközt fel kellett használnia...

Vajon mit tanulhat Lodovik Trema elvesztéséből? Úgy tűnt, nem sokat. Az univerzum időnként magához ragadja a kezdeményezést, döntést, és olyan dolgokat művel, amelyeket egyetlen racionálisan gondolkodó lény sem láthat előre. Az univerzum számára közömbösek az emberek... Egy robot számára semmi sem létezett, ami ennél elkeserítőbb lett volna.

Daneel a felbolydult Trantoron ide-oda vándorló munkanélküliekkel együtt, észrevétlenül utazgathatott az egyes szektorok között. Személyi hívókészüléke vagy hordozható adatbankja segítségével fenntarthatta a kapcsolatot a robotjaival, és használhatta a bolygó hálózatainak illegális szálait is. Az utóbbi időben szánalmas koldusnak öltözött. és ideje legnagyobb részét a Transz-Birodalmi szektor egyik mocskos lakóblokkjában töltötte, alig hetven kilométernyi távolságban a Palotától. Senki sem akart foglalkozni egy vén, hajlott hátú, koszos és szánalmas emberrel. Daneel bizonyos tekintetben annak a szenvedésnek a jelképévé vált amit mindenáron meg akart akadályozni.

Már nem volt senki, aki emlékezett volna olyan mesebeli lényre, aki élvezte, ha álruhát öltve elvegyülhetett a hétköznapi emberek, az alsóbb néposztály tagjai között. Senki sem emlékezett olyan tiszta és zavarba ejtően intelligens karakterre, olyan detektív típusú emberre, mint amilyen Daneel régi barátja. Elijah Baley volt, így aztán senki sem fogott gyanút. (Daneel, amikor kitalálta magának az álruhás megfigyelő szerepét, a memóriája felszínén lévő, könnyen elérhető emlékrögök, és a hozzájuk kapcsolódó emlékszálak között csupán egyetlen nevet, egyetlen személyt talált, akihez hasonlítani szeretett volna: Sherlock.)

Daneel egy volt azon robotok között, akik álruhás Sherlockokként mozogtak az embertömegben. Galaxisszerte még több tízezer hozzá hasonló lény ténykedett. és ezek mindegyikének az volt a feladata – ellentétben az eredeti Sherlockkal, aki csupán rejtélyeket akart megoldani –, hogy megelőzze a jövőbeli nagy bűntetteket.

Ezen önfeláldozóan és eltökélten dolgozó "szolgák" vezetője, az első Halhatatlan, lesöpörte rongyairól az utca mocskát, és elhagyta a lepusztult, üres lakóblokkot, hogy valami normálisabb öltözéket keressen.

7. fejezet

– Az egész lakást átkutatták – nyögött fel Sonden Asgar a könyökét dörzsölgetve. Valahogy alacsonyabbnak és törékenyebbnek tűnt, mint amilyennek Klia valaha látta.

Kliának az apja iránti tisztelete az utóbbi néhány évben finoman szólva nem volt túl nagy de azért még mindig képes arra, hogy együtt érezzen vele. és amikor találkoznak, eluralkodjon rajta valami bűntudatszerűség, ami megerősítette a felelősségérzetét.

– Képzeld, átnézték a feljegyzéseinket!... A magánjellegű feljegyzéseinket! Biztos, valami császári hatóság...

– Mi érdekes lehet a feljegyzéseidben, apa? – kérdezte Klia.

A lakás döbbenetesen rendetlen volt. Klia, miközben körülnézett, szinte maga előtt látta a kutakodókat, ahogy kihuzigálják a fiókokat, kinyitják a szekrényeket, és kiszedik a dobozokat, a néhány edényt; ahogy felszedik a helyükről a kopottas szőnyegeket... Örült, hogy nem volt itt. Örült, és ennek több oka is van.

– Nem az én feljegyzéseimről van szó! – ordította Sonden. – Utánad nyomoztak. Iskolai papírok, filmkönyvek... elvitték a családi albumot. Az anyád összes fényképét. Miért? Mit műveltél, hogy ennyire érdekled őket?

Klia megrázta a fejét, felállított egy széket és leült.

– Fogalmam sincs. Ha tényleg utánam nyomoztak... Nem tudom, mi okuk lehetett rá.

– Miért, lányom? Mit?...

– Ha csináltam is valami törvénybeütköző dolgot, az nem lehet olyasmi, amivel a császári különleges alakulatnak kellene foglalkoznia. Biztos, valami egészen másról van szó... – A különös, zöld ruhás férfival folytatott beszélgetésre gondolt. Mély ráncok jelentek meg a homlokán.

Sonden Asgar a lakás legnagyobb, inkább kamrának, mint szobának nevezhető helyiségének közepén állt, és úgy reszketett, akár egy rémült állat.

– Nem voltak valami kedvesek – mondta. – Elkapták a mellemen az inget, megráztak, és... úgy viselkedtek, mintha betörők lennének. Olyan érzésem támadt, mintha Billibottonban lennék, és rablók vennének körül, és...

– Mit mondtak? – kérdezte Küa halkan.

– Megkérdezték, hogy hol vagy, milyen tanuló voltál az iskolában, és miből élsz. Azt is tudni akarták, hogy ismersz-e egy bizonyos Kindril Nashakot. Ki ez az ember?

– Egy ember – mondta Klia. Sikerült elrejtenie meglepetését. Kindril Nashak! Ez a fickó volt a kulcsfigurája az eddigi legsikeresebb vállalkozásának, annak az ügyeletnek, aminek a végén négyszáz új kredit került rá a számlájára, amelyet Billibottonban a Bankár vezetett. De akármilyen jól sikerült is a bolt, az ügy valójában eléggé hétköznapi volt, nem olyasmi, amivel ezeknek a kopóknak kellene foglalkozniuk. A császári különleges alakulatok az Alvilág urai után szoktak nyomozgatni, és nem sokat törődnek a ravasz és okos fiatal lányokkal, akiket a személyes ambíciójuk hajszol bele egy-két zűrös dologba.

– Egy ember! – kiáltotta Klia apja éles hangon. – Remélem, olyasvalaki, aki végre hajlandó megszabadítani tőled!

– Már évek óta nem jelentek terhet a számodra – mondta Klia keserűen. Most is csak azért ugrottam be, hogy megnézzem, hogy vagy – És hogy rájöjjek, miért kezdett viszketni az agyam, valahányszor eszembe jutottál, tette hozzá gondolatban.

– Megmondtam nekik, hogy már rég nem láttalak – nyüszített Sonden. – Azt mondtam, hogy hónapok óta nem jártál itt. Ez az egész... ez... ez... képtelenség! Napokba telik majd, mire rendet rakok. Az étel!... Mindent szanaszét szórtak!

– Segítek takarítani – mondta Klia. – Egy óra alatt végzünk.

Bízott benne, hogy egy óránál tényleg nem tart majd tovább a dolog. Arcok jelentek meg az elméjében, arcok, amelyektől viszketni kezdett a feje. Barátok. Munkatársak. Azok, akik kapcsolatban voltak Nashakkal. Egy valamiben egyre biztosabb lett: hirtelen fontossá vált, és nem azért, mert tagja – méghozzá agyafúrt és ügyes tagja – a feketepiacon ténykedő közösségnek.

Egy órával később, miután a rendetlenség nagyját úgy-ahogy megszüntették, és Sonden valamelyest visszanyerte a nyugalmát, Klia megcsókolta az apja feje búbját, és elköszönt. Soha többé nem akart visszatérni erre a helyre.

Ha ránézett az apjára, úgy érezte, mintha lángra lobbanna a fejbőre. Ennek semmi köze sincs a bűntudathoz, gondolta. Ez valami... egészen új...

Tisztában volt azzal, hogy a történtek után nem léphet kapcsolatba az apjával anélkül, hogy mindkettejüket veszélybe ne sodorná.

8. fejezet

Perl Namm, a császári különleges osztag nyomozóhivatalának őrnagya, a Dahl szektor rendfenntartóinak vezetője, már két órája tartózkodott Farad Sinter császári tanácsnok palotabeli magánirodájában. Farad Sinter íróasztala sima volt és elegáns, a császári kertből származó drága karonfából készült. Az értékét tovább növelte, hogy I. Klayus ajándéka. Az asztal tetején csupán egyetlen, birodalmi osztályú informátor állt. A készüléket nem kapcsolták be. Az asztal mögötti falon a birodalom napos-űrhajós címere függött. Az iroda magas mennyezetét trantori bazaltoszlopok támasztották alá, amelyeknek felületére fmomra hangolt lézersugarakkal – bonyolult arabeszkeket faragtak. Az őrnagy tekintete végigkúszott az egyik oszlopon, azután újra az íróasztal mögötti alakra, a komor és bosszús arcú tanácsnokra pillantott.

– Igen?

Namm őrnagy szőke, izmos férfi volt. Nem szokott hozzá az efféle magánjellegű kihallgatásokhoz, nem sűrűn fordult elő vele, hogy a Palotába kérették, és ilyen magas rangú személy előtt kellett jelentést tennie.

– Elkészült a Klia Asgar... Sonden és Bethel Asgar leánya utáni nyomozást érintő második jelentés. Átkutattuk az apja lakását.

– Mit sikerült kideríteniük?

– Klia Asgar intelligencia tesztjei átlagosak voltak, semmi különleges nem derült ki belőlük. Tízéves kora után azonban a tesztek során elért értékek szokatlan és meghökkentő módon megváltoztak ... Tizenkét éves korára azután kiderült, hogy a kislány nem épeszű.

– Gondolom, a szabványos birodalmi képességvizsgálatokat végeztették el vele.

– Igen, uram. Vagyis a szabványos tesztek dahli... khm... igényeknek megfelelő változatát.

Sinter átsétált a helyiség másik végébe, töltött magának egy italt. Az őrnagyot nem kínálta meg, egy ilyen begyöpösödött agyú katona úgysem tudná értékelni ezt a finom bort. A Namm-félék, ha jó akarják érezni magukat, valami ocsmány lőrét nyakalnak, vagy pedig sokkal direktebb módon ható szerekkel boldogítják magukat. Olyan stimuláló anyagokkal, amelyek használata a katonák és a rendőrök között már régóta dívott.

– Feltételezem, a feljegyzésekben nem találtak utalást arra, hogy az illető átesett valamilyen gyermekkori betegségen – mondta Sinter.

– Erre két lehetséges magyarázat létezik, uram – mondta a szőke őrnagy. – Igen?

– A Dahl szektorban lévő kórházak általában csak a szokatlan betegségekről készítenek feljegyzéseket, és ezekről is csak akkor, ha a gyógyítás sikeres volt. Ha egy bizonyos esetről úgy vélik, rossz fényt vethet a kórházra, sehol nem szerepeltetik a kórtörténetet.

– Tehát ezek szerint lehet, hogy Klia Asgarnak nem volt agyláza. Ez furcsa lenne, hiszen szinte mindenki kapcsolatba kerül ezzel a betegséggel.

– Ez is elképzelhető, uram, de nem valószínű. A normális gyerekek esetében száz közül csupán egyet kerül el az agyláz. Ha viszont megfigyeljük az idiótákat, kiderü1, közülük szinte senki sem kapja el a betegséget. Lehetséges, hogy Klia Asgarról azért nem készültek kórházi feljegyzések, mert nem volt beteg.

Sinter elmosolyodott. Az őrnagy valami olyasmit próbált megmagyarázni, amihez nem értett. Még az idevonatkozó pontos számokat sem ismerte. A normális emberek esetében harmincmillió közül csupán egyet került el az agyláz, a többi elkapta, bár később természetesen azt állította, hogy köze sem volt a betegséghez. Sokan fontosnak tartották, hogy ezt hazudják – mintha a betegség megúszása azt bizonyítaná, hogy az illető kivételes személyiség.

– Őrnagy szokott maga foglalkozni a Trantor szektoraival? Úgy értem, azokkal, amelyeket nem bíztak az ön gondjára.

– Nem, uram. Miért tennék ilyet?

– Tudja, hogy a Trantoron melyik a legmagasabb építmény'? Természetesen úgy értem, hogy a tengerszint fölött.

– Nem, uram.

– Melyik a legnépesebb szektor?

– Nem tudom, uram.

– Melyik a Galaxis legnagyobb ismert bolygója?

– Nem tudom, uram. – Az őrnagy úgy ráncolta a homlokát, mintha arra gyanakodna, hogy a tanácsnok gúnyt akar űzni belőle.

– A legtöbb ember nem ismeri ezeket az adatokat. A legtöbben nem foglalkoznak ilyesmivel, nem veszik a fáradságot, hogy megszerezzenek bizonyos tudásmorzsákat. Az emberek általában csak a napi teendőikkel törődnek, és csupán az ezekkel kapcsolatos információkat ismerik... Meg tudná mondani, mi a hipertéri utazás alapelve?

– Az egekre, nem!... Bocsásson meg, uram!

– Nos, ezt én sem tudom. Valahogy sosem vonzott az ilyesmi. – Sinter kedvesen elmosolyodott. – Elgondolkozott már azon, hogy a Trantor manapság miért látszik ennyire lepusztultnak?

– Időnként, uram, de nem tartom lényegesnek a dolgot.

– Eszébe jutott már, hogy a tapasztalt kellemetlenségek miatt panaszt nyújtson be a lakóhelye szerinti tanácsnál?

– Nem, soha! Nem szoktam panaszkodni, és ha egyszer megtenném... Hol kezdjem? Annyi minden nem tetszik!

– Értem. Mindezek ellenére önt hivatott és talán kivételes képességű tisztnek tartják.

– Köszönöm, uram.

Sinter a tükörfényesre törölt rézkő padlóra nézett.

– Nem kíváncsi arra, miért érdeklődőm ennyire a lány Klia Asgar iránt?

– Nem, uram – mondta az őrnagy Tényleg nem érdekelte a dolog, de úgy gondolta, a biztonság kedvéért hunyorít egyet, mintha úgyis mindent értene.

Sinter félreértette a hunyorítást.

– Azt hiszi talán, hogy az érdeklődésem szexuális jellegű?

Az őrnagy felszegte az állát, kihúzta magát.

– Nem, uram, és ez a dolog különben sem tartozna rám.

– Tudja, Namm őrnagy, én félnék túl hosszú ideig ennek a lánynak a közelében tartózkodni.

– Értem, uram.

– Klia Asgarnak sosem volt agyláza.

– Ezt nem jelenthetjük ki biztosan, uram. Nincsenek feljegyzések, amelyek ezt igazolnák.

Sinter a fejét csóválta.

– Tudom, hogy nem volt agyláza, sem pedig más gyermekkori betegsége. És nem azért nem, mert idióta volt. Klia Asgar nem egyszerűen immunis, őrnagy.

– Értem, uram.

– Elképzelhető, hogy egészen különleges képességekkel rendelkezik. És tudja, honnan tudom mindezt? Vara Lisótól. Egy héttel ezelőtt ő fedezte fel ezt a lányt, az egyik dahli piacon. Vara Lisó úgy gondolta, első osztályú jelölt lehet belőle. Azt hiszem, a biztos siker érdekében jobb lenne, ha szólnék Vara Lisónak, kísérje el magukat a vadászatra.

Az őrnagy nem felelt, pihenjben, de feszesen állt, a tekintetét a szemközti falra függesztette. Az ádámcsutkája idegesen mozgott. Sinter anélkül is tisztában volt a gondolataival, hogy beleolvasott volna az elméjébe. Az őrnagy nem igazán értette a helyzetet, és keveset, vagy semmit sem tudott Vara Lisóról.

– Esetleg Vara Lisó segítsége nélkül is meg tudják találni azt a lányt?

– Ha megfelelő nagyságú emberanyag állna a rendelkezésemre, egy-két napon belül előállítanánk. Sajnos, a csapatom elég kicsi, így két, talán három hétig is eltarthat a dolog. A Dahl szektor lakói az utóbbi időben nem szívesen működnek együtt a császár embereivel, uram.

– Igen, ezt sejtettem. Nos, keresse meg Klia Asgart, de ne próbálja letartóztatni, és ne vonják magukra a figyelmét. Ha elkövetik ezt a hibát, ugyanúgy kudarcot vallanak majd, ahogy a hozzá hasonlókkal a magához hasonlók eddig mindig...

– Értem, uram.

– Jelentse, hogy mit csinál, kivel találkozik. Amikor kiadom a parancsot, le fogják lőni őt. Egy nagy erejű, kinetikus energiával működő fegyvert fognak használni. Távolról hajtják végre az akciót, a lövést a fejére adják le. Megértette?

– Igen, uram!

– Eddig nem okozott csalódást, őrnagy.

– Köszönöm, uram.

– Ha lelőtték, hozzák el nekem a testét! Ne a kriminalisztikára vigyék, ne a halottkémhez, hanem ide, a magánirodámba! Végeztem, őrnagy!

– Uram! – Namm őrnagy elhagyta a helyiséget.

A Trantor szektoraiban egyetlen olyan rendőr sem akadt, akiben Sinter megbízott volna. Ezeket az embereket nagyon könnyen meg lehetett vesztegetni – talán ez is közrejátszott abban, hogy Sinter megerősített rendőr-járőreinek eleddig egyetlen robotot sem sikerült begyűjteniük. Az emberekkel gyakorlatilag azt tettek, amit akartak, ám a robotok nagyon ügyesen és okosan kijátszották őket.

Ami Klia Asgart illeti... Fiatal lány Legalábbis, külsőre az. Vajon a robotok hogyan tudják megőrizni a testi növekedés látszatát? Egy kérdés a sok közül, amelyre Sinter mindenképpen választ akart kapni.

Az agyláz hatása az egyénre és a társadalomra – ez is érdekes kérdés volt, de korántsem olyan fontos, mint a robotokkal kapcsolatos rejtélyek. Tulajdonképpen, ha az ember jobban belegondol, nincs ebben a betegségben semmi különös. Vagy mégis? Sinter gyanította, hogy az agyláz mesterséges eredetű kórság, az emberiség a robotoknak köszönheti. Igen, lehetséges, hogy a robotok hozták létre a járványt, ezer, vagy tízezer éve, azután, hogy kitiltották őket az emberlakta világokról. Hogy miért? Talán az volt a céljuk, hogy egy árnyalatnyit csökkentsék az emberek szellemi képességeit, és létrehozzanak egy olyan Birodalmat, amelynek lakói soha, vagy csak nagyon ritkán lázadnak fel a központi irányítás ellen...

Sinter agyában egymáshoz kapcsolódó, egymásnak ellentmondani látszó gondolatok örvénylettek. Ó, hány teória, hány igazolhatónak tűnő gyanú!...

Sinter, száját halvány mosolyra húzva, hosszú percekre belemerült gondolataiba, azután az íróasztalán álló informátorhoz ment, hogy megkeressen egy bizonyos adatot. A Galaxis legnagyobb világának nevét szerette volna megtudni.

Sinter nem kapta el az agylázat, valahogy sikerült megúsznia, pedig már születése óta átlagon felüli intelligenciával rendelkezett. A betegség nem tett kárt sem az értelmi képességeiben, sem a kíváncsiságában.

Sinter kíváncsi volt, és ember. Minden évben legalább kétszer megröntgeneztette magát, hogy ezt a tényt újra és újra igazolja önmaga előtt.

A Galaxis legnagyobb lakott világa a Nak volt, egy gázóriás, amely a Hallidon provinciában keringett a csillaga körül. Az átmérője becslések szerint négymillió kilométer volt.

Sinternek más ügyekkel is foglalkoznia kellett. Az asztala előtt állva (munka közben sosem ült le) átlapozta az informátor képernyőjén megjelenő listákat. A Dicsőség Lándzsájának valószínűsíthető megsemmisülése után bizonyos elemek mozgolódni kezdtek, és azt követelték, küldjenek új mentőhajókat a Sarossára. Sinter érezte, hogy az egyre hangosabban követelőzők mögött Linge Chen áll. Persze, Klayus is nyakig benne lehet a dologban... Nem baj. Sinter mindig megengedte a fiúnak, hogy végrehajtson egy-két olyan dolgot, amitől hasznosnak hiszi magát.

Chen intelligens ember volt. Nagyon intelligens.

Sinter eltűnődött, vajon Chennek volt-e agyláza...

A gondolataiba merülve, üres tekintettel bámulta a monitoron lapozódó listákat, és végül arra a következtetésre jutott, hogy egyelőre nem kell foglalkoznia Chennel. A főbiztos most még nem jelent problémát a számára.

9. fejezet

Mors Planch, a Birodalom szolgálatában eltöltött ötven esztendő alatt tanúja volt annak, ahogy a dolgok egyre rosszabbra fordulnak. Tanúja volt, de mivel nem tehetett mást, komor nyugalommal szemlélte az eseményeket. Semmi sem izgatta fel különösebben, legalábbis nem látszott rajta. Csendes, nyugodt beszédű férfi, aki hozzászokott ahhoz, hogy első pillantásra lehetetlennek tűnő feladatokat végez el. Tudta, sokan számítanak a munkájára, de az soha nem fordult meg a fejében, hogy maga Linge Chen fogja megkérni egy olyan bonyolult és kivitelezhetetlennek látszó feladat elvégzésére, mint amilyen egy elveszett csillaghajó felkutatása.

A Trantor Központ űrkikötő dokkjai fölé nyúló acélerkélyen állt, és a hosszú sorokban várakozó, lövedékalakú, bronzsínű és fehér birodalmi hajókat figyelte. Mindegyik fénylett és csillogott, mindegyiken olyan legénység szolgált, amelynek tagjai szertartásosan és előírásszerűen végezték munkájukat, de anélkül, hogy halvány fogalmuk lett volna a mechanika, az elektronika, vagy a fizika azon alaptörvényeiről, amelyek akkor érvényesültek, amikor hajójukkal végrehajtották a csodálatos ugrást, és átszökkentek a Galaxis egyik végéből a másikba.

Az érdektelenség, a közömbösség árnyéka, amely rávetődött a fényesre dörgölt hajótestekre, komorabb volt, mint egy délidőben lezajló napfogyatkozás...

Mors Planch megszagolta a kabátujja hajtókájára erősített parfümtárat – azt remélte, ettől jobb kedvre derül. A kicsi, gombszerű tárgyat, amelybe ezer világ valamennyi kellemes illatát beprogramozták, hét évvel korábban Linge Chentől kapta. Chen figyelemreméltó ember. Mindig megértette és kitalálta, mások mit éreznek és mit szeretnének, pedig ő maga nem akart semmit, legfeljebb a hatalomvágy kínozta időnként.

Planch viszonylag jól ismerte az urát, és azzal is tisztában volt, hogy mire képes, de nem szerette őt. Szerencsére erre nem is volt szükség. Chen jól fizetett, és annak ellenére, hogy a Birodalom összeroskadni látszott, Planchnak sohasem volt oka panaszra, neki sosem kellett elszenvednie azokat a kellemetlenségeket, amelyek a hanyatlás korának természetes velejárói.

Egy magas, vékony kukoricasárga hajú nő lépett melléje. Jó tíz centivel magasabb volt Planchnál. A férfi felnézett, és a nő ónixszemébe pillantott.

– Mors Planch?

– Igen. – Planch oldalra fordult, kinyújtotta a kezét. A nő hátralépett, és megrázta a fejét. Az ő világán, a Huylenen illetlenségnek, sőt, durvaságnak számított fizikai kontaktust létesíteni az egyszerű üdvözlések során. – Gondolom, maga Tritch...

– Nem tudom, miből gondolja – mondta a nő –, de eltalálta. Három hajóm van, amit használhatunk. A legjobbat választottam ki. Kellemes, kényelmes, és rendelkezik minden szükséges útvonal-engedéllyel. A Birodalom bármelyik világára elmehetünk vele, ahol kereskedni érdemes.

– Nem lesz rakományunk, csak engem kell elvinniük valahova. Mielőtt azonban elindulnánk, ellenőriznem kell a hiperhajtóművüket, és végre kell hajtanom néhány módosítást.

– Igazán? – Tritch hangjából a humor leghalványabb árnyalata is eltűnt. – Az ilyesmit még a szakértőknek sem szívesen engedem meg. Ha valami működik, azt nem kell piszkálgatni.

– Én több vagyok, mint egyszerű szakértő – mondta Planch. – Tudomásom szerint annyi pénzt kap ezért a fuvarért, amennyiből a hajó minden egyes alkatrésze helyére akár három újat beszerezhet.

Tritch megcsóválta a fejét. Planch nem tudta, hogy a huylenieknél mit jelent ez a gesztus. Oly sok világ létezett a Birodalomban, és majd' mindegyiken eltértek a szokások, szinte mindenütt másként értelmezték ugyanazokat az egyszerű mozdulatokat. Egy kvadrillió ember, rengeteg kisebb-nagyobb csoport – lehetetlen volna mindegyik szokásait megismerni. Kész csoda, hogy itt a Centrumban, ahol számtalan különböző szubkultúrához tartózó ember megfordul, nem történnek végzetes félreértések.

Elindultak, annak a dokknak a kapuja felé tartottak, amelyben Tritch hajói álltak.

– Mintha azt mondta volna, hogy kutatóútra indulunk – szólalt meg a nő. – Azt is említette, hogy veszélyes lesz a dolog. A pénzért, amit kapok, szívesen vállalom a kockázatot, de...

– Egy szupernóva sokk-szökőárjába megyünk – mondta Planch anélkül, hogy Tritchre pillantott volna.

– Ó! – A hír hallatán a nő megtorpant, de egy másodperccel később továbbindult. – A Sarossához?

Mors Planch bólintott. Felléptek a dokk szélén lévő, jó három kilométer hosszú mozgójárdára. Elhaladtak a hajók mellett, amelyek legtöbbje birodalmi bárka, vagy a palotabéli nagyurak tulajdonát képezte. A többi a Tritch-hez hasonlóan engedéllyel rendelkező kereskedőké.

– A helybéliek közül négyen is megkerestek, hogy menjünk oda, és mentsem ki a hozzátartozóikat. Visszautasítottam őket.

– Helyesen tette – mondta Planch. – Most azt a munkát kell elvégeznie, amit tőlem kap.

– Megkérdezhetem, hogy maga milyen magasról kapta az utasításait? – Tritch bosszúsan szipogott. – Elárulná, milyen hatalommal rendelkezik?

– Nincs hatalmam, sem befolyásom. Azt teszem, amire utasítottak. Nem szeretek a kapott parancsokról társalogni.

Tritch udvariasan elhallgatott. Leléptek a mozgójárdáról, átsétáltak a hajóhoz, és kinyittatták a rakterek ajtajait.

A hajó legalább kétszáz éves volt, de látszott rajta, hogy rendszeresen karbantartják. Önreparáló hajtóművekkel rendelkezett, de korántsem biztos, hogy minden kifogástalanul működik rajta. Az emberek ezekben a modern időkben túlságosan bíznak a gépeikben. Ez baj, de persze érthető is, hiszen nincs más választási lehetőség...

Planch elolvasta a hajó nevét: Sátánvirág.

– Mikor indulunk? – kérdezte a nő.

– Most – mondta Planch.

– Mondja – mondta Tritch –, valahogy ismerős nekem a neve... Véletlenül nem a Huylenről származik?

– Én? – Planch megrázta a fejét és felnevetett. Közben bementek a barlangszerű, majdnem üres raktérbe. – Túl alacsony vagyok ahhoz, Tritch, hogy maguk közül való legyek, de azok között, akik úgy ezer éve kolonizálták a maguk világát, ott lehettek az én őseim is.

– Így már érthető! – Tritch párszor felvonta a vállát. Planch gyanította, ezekkel a mozdulatokkal azt akarja kifejezni, hogy örül a lehetséges rokonságnak, bármilyen távoli legyen is. A Huylen lakóiban erős volt a klánszellem, és imádták a történelmet, nagy jelentőséget tulajdonítottak a családfáknak. – Megtiszteltetésnek érzem, hogy ilyen utasom lehet, Planch, amilyen te vagy. Mivel mérgezed magad a legszívesebben? – Tritch bizalmaskodó mozdulattal a csarnok egyik sarkába mutatott, ahol erőtér-hevederekkel leszorítva, egzotikus likőrökkel telepakolt ládák álltak.

– Köszönöm, most semmit sem kérek – mondta Planch, de azért kíváncsian megvizsgálta a ládák címkéit. Hirtelen megállt, lehajolt, és elolvasta az egyik ládakupac feliratát. – Szentséges űrszelek! – morogta meghökkenve. – Csak nem trilliai életvíz?

– Kétszáz palack – mondta Tritch. – Ha elvégeztük a munkánkat, szívesen neked ajándékozok kettőt.

Planch elvigyorodott.

– Igazán nagylelkű vagy, Tritch!

– Sokkal nagylelkűbb, mint hinnéd, Planch! – hunyorgott a nő.

Planch hálásan lehajtotta a fejét. Nemcsak azt felejtette el, hogy a huylerlieknél mit jelentenek az egyes gesztusok, hanem azt is, mennyire gyerekesek tudnak lenni. Igen, gyerekesek voltak, ártatlannak tűntek, ostobaságnak látszó dolgokért lelkesedtek, de közben az egész Galaxisban nem akadt náluk keményebb és szívósabb kereskedőnép.

Az ajtó bezáródott. A nő átvezette Planchot a hajtóműcsarnokba, a férfi pedig nekilátott, hogy megvizsgálja, és kicsit átalakítsa a hajó legérzékenyebb részeit.

10. fejezet

Ahogy az este beereszkedett a kupolák mögött, és eltűntek az ablakon keresztülszűrődő, az irodát megvilágító fénysugarak, Chen leült a kedvenc székébe, és behívta a Birodalmi Könyvtár hírlapját, a Galaxis legpontosabb és legjobban értesült hírszolgálatának jelentését. Szavak és képek jelentek meg körülötte: valamennyi kapcsolatban volt a Sarossa katasztrófájával és a Dicsőség Lándzsájának eltűnésével. A hírek szerint a hajó nem adott életjelet, és valószínűleg már nem is fog. A szakértők szerint a legutoljára végrehajtott ugrás során belemerült egy tér-idő repedésbe. A szupernova-robbanások létrehozhatnak ilyen törésvonalakat, legalábbis az elméletek szerint ez volt a helyzet. A gyakorlatban még senki sem tudta megfigyelni ezt a jelenséget, mert ha az emberi időskálát vesszük alapul, akkor meghökkentően ritkán történnek ilyen robbanások, A Galaxisban ugyan minden évben születik egy-két szupernóva, de szinte mindig távol a lakott szektoroktól.

A népszerűséget hajhászó lapok felszólították (természetesen tisztelettudóan tették) a Császárt és Sinter tanácsnokot, hogy haladéktalanul vegyék fontolóra egy újabb mentőexpedíció útnak indítását. Chen zordan elmosolyodott. Sinternek most egy darabig ezzel az üggyel kell foglalkoznia...

Chen tisztában volt vele: ha Mors Planch nem jár sikerrel, valakit be kell állítania Lodovik helyére, méghozzá gyorsan. Négy jelöltje volt a feladatra, képzettség és tapasztalat tekintetében egyikük sem érte utol Lodovikot, de valamennyien a Közbiztonsági Bizottságnak dolgoztak, és mind használhatóak. Az egyiküket majd maga mellé veszi asszisztensnek, a másik hármat pedig továbbképzésre küldi. A Bizottság még egyszer nem engedheti meg magának, hogy az elvesztett kulcsfontosságú munkatársai helyére ne tudjon azonnal új embert állítani.

A biztosok között hárman is voltak olyanok, akik kisebb-nagyobb, többnyire magánjellegű szívességekkel tartoztak Chennek. A főbiztos ezt ürügyként használhatta arra, hogy kimozdítsa őket a hivatalukból, és lojális férfiakat és nőket ültessen a helyükre.

Apró kézmozdulattal kikapcsolta a híráradatot, felállt, és lesimította a köntösét. Kisétált az erkélyre, hogy végignézze a naplementét. Természetesen a valódi napból semmit sem látott, de rendszeresen kijavíttatta a Birodalmi szektor kupolájának fazettáit, így a naplementék itt is éppen olyannak tűntek, mint fiatal korában a Trantoron mindenütt. Nem kevés elégedettséggel szemlélte a kellemes látvány, majd leolvasztotta arcáról az élvezet maszkját, és eltöprengett a jövőn.

Chen napi egy óránál ritkán aludt többet, általában délben pihent le, így az egész éjszaka a rendelkezésére állt, hogy felkészüljön a másnapi munkára. Amikor aludt, általában harminc percig álmodott. Ezen a napon – évek óta először – a gyermekkora jelent meg előtte. Tapasztalata szerint az álmok ritkán tükrözték vissza közvetlenül a napi élet eseményeit, de rámutathattak bizonyos szemé-lyes problémákra és gyengeségekre. Chen nagyra tartotta ezt a tudatalatti mentális adatfeldolgozást. Tudta, a legfontosabb dolgokra éppen alvás közben talál megoldást.

Kapitánynak képzelte magát, egy csillaghajó irányítójának, aki mindig számíthat a legénysége tagjaira – a tudatalatti gondolati folyamatokra. Az ő feladata csupán annyi volt, hogy ébren és jó kondícióban tartsa a "legénységét". Ezt egy speciális tudattornával sikerült elérnie, amit minden nap legalább húsz percen keresztül végzett.

Erre a célra volt egy gépe, egy olyan szerkezet, amelyet a Trantor, de talán az egész Galaxds legkiválóbb pszichológusa külön az ő számára szerkesztett meg. Az illető akkor tűnt el, amikor öt éve a császári udvarban bekövetkezett az a botrány amit Farad Sinter vezényelt.

Rengeteg összefüggés, rengeteg összefonódás... Chen ugyanolyan elismeréssel tekintett az ellenfeleire, mint a leghűbb híveire. Időnként, amikor egymás után elhullottak, még az is megesett, hogy valami sajnálkozó tiszteletfélét érzett irántuk. A legtöbb ellensége saját gyarlósága áldozatául esett, korlátoltsága, vagy vaksága miatt bukott el.

Sinter esetében az ok az agresszív ostobaság és az őrültség lesz...

11. fejezet

Hari az Egyetemtől kapott egyszerű kis lakásban élt. Ez volt a harmadik hely amit Dors Venabili halála óta otthonának vallhatott, de itt sem találta a helyét, itt sem érezte magát otthon. Előfordult már, hogy néhány hónap, vagy mint most, tíz év után ráunt a lakására, és bármilyen jellegtelen és személytelen volt is a berendezés, irtózni kezdett tőle. Ilyenkor költözködött. Gyakran megesett, hogy az éjszakáit a könyvtárban töltötte. Amikor valaki rászólt, vagy megkérdezte tőle, miért nem megy haza, azt válaszolta, másnap úgyis korán kell munkához látnia, és nincs szüksége pihenésre. A legtöbb esetben tényleg nagyon korán kezdett, de nem az elvégzendő feladatok miatt maradt bent.

Hari Seldonnak teljesen mindegy volt, hol tartózkodik, mindenütt egyedül érezte magát.

Ha szüksége volt rá, az új lakás megszerzése érdekében latba vetette az egyetemi rangját, és a Birodalmi Könyvtárban meglévő pozíciöját. Néhány hóbortot engedélyezett magának, számára ez annyit jelentett, mint az ósdi hajtóműveknek az extra karbantartás: remélte, hogy így képes lesz lerobbanás nélkül elvégezni a feladatait. Nem tudta túltenni magát a történteken, nem tudott elszakadni a múlttól. Rengeteg emléket őrzött, és a jelenben semmi sem volt, ami legalább olyan izgalmat, elégedettséget generált benne, mint a régi események.

Ez az oka annak, hogy már alig várta a tárgyalást, amelynek során lehetősége nyelt arra, hogy közvetlenül megütközzön Linge Chennel, vagyis a Birodalommal. Tudta, ez lesz a legnagyobb és legutolsó harc, amire az életében sor kerülhet. Ha ezen túljut, végre minden elrendeződik.

Az őt érdeklő információk megszerzése érdekében néhányszor már akkor is kihasználta a pozíciójából származó előnyöket, amikor I. Cleon miniszterelnöke volt. A pszichohistória egyik legfontosabb kérdése a váratlan kulturális és genetikai átalakulások hatása, és az, hogy ezek milyen valószínűsíthető arányban termelnek ki rendkívüli egyéneket.

Akkoriban még nem vette komolyan figyelembe az egyének pszichikai erejét. Nem számolt az olyan személyek hatásával, mint amilyen például az unokája, és a fia, Raych volt. Akkoriban ezek a dolgok még csupán elvont értékek voltak számára, és túlságosan mereven kezelte Daneel hatalmát, a változásokra gyakorolt befolyásának jelentőségét is.

Mindhárman rendelkeztek bizonyos meggyőző erővel. Hari Seldon idő múltával rájött, hogy ezeket az apróságnak tűnő elemeket is be kell építenie az egyenletébe. Az évek során megtalálta a módját, hogyan veheti figyelembe a pszichohistória az olyan kiemelkedő tehetséggel rendelkező egyéneket, mint amilyen például Wanda volt.

Miniszterelnöksége idején szembe kellett néznie a könyörtelen ambíció ismerős politikai és történelmi problémájával, akár köze volt ennek a személyes karizmájához, akár nem. Birodalomszeme rengeteg példa értékű esetet talált, amelyeken keresztül tanulmányozni tudta a politikai eseményeket. Természetesen úgy próbálta elvégezni a munkáját, hogy közben a lehető legtávolabb maradjon a történésektől.

Ám ez nem volt elegendő. Azzal a vak és rendíthetetlen elszántsággal, amellyel a pszichohistóriai problémákra próbált megoldást találni, Dors figyelmeztetései és kérése ellenére rávette Cleont, hogy hozasson át a Trantorra öt kemény embert, öt karizmatikus zsarnokot. Ezeket a személyeket azután szakították ki hazájukból, hogy fellázadtak a Birodalom ellen, és megkérdőjelezték a Császár teljhatalmát. Ilyen esetek egyébként minden szabvány évben legalább ezer világon előfordultak. A rebelliseket a legtöbbször titokban kivégezték, de az is gyakran előfordult, hogy száműzték őket valamelyik távoli bolygóra, ahol hőzöngésükkel nem sokat árthattak az uralkodónak.

Hari engedélyt kért Cleontól arra, hogy kihallgassa az öt zsarnokot, és alávesse őket bizonyos pszichológiai és orvosi vizsgálatoknak.

Hari tisztán emlékezett arra a napra, amikor Cleon magához kérette túldíszített lakosztályába, és a meglobogtatta előtte a kívánságát tartalmazó kérvényt.

– Azt kéri tőlem, hogy a Trantorra hozassam ezeket a... férgeket? Hogy megakadályozzam a törvényes eljárásokat, és esetleg a kivégzéseket? Tegyem mindezt csupán azért, hogy ön kielégíthesse a kíváncsiságát?

– Ez a probléma nagyon érdekes, felség. Semmit sem jövendölhetek meg, ha nem értem teljes egészében az efféle különleges személyek gondolkodásmódját, ha nem tudom, mikor és hogyan bukkannak fel az emberi kultúrákban.

– Ha! Miért nem engem tanulmányoz, Seldon miniszterelnök úr?

Hari elmosolyodott.

– Mert ön nem rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, felség, mint ezek a személyek.

– Mert nem vagyok dühöngő őrült? Ezek szerint legalább normálisnak tart... Nos, már ez is valami. De hogy idehozassam ezeket az obszcén szörnyetegeket, ide, az én világomra!... Mi lesz, ha esetleg megszöknek, Hari?

– Az ön biztonsági csapatai pillanatok alatt megtalálnák őket. Bízzon a fegyvereseiben, felség!

A Császár felhorkant.

– Attól tartok, maga jóval erősebben bízik a birodalmi biztonsági szolgálatban, mint én. Az ilyen emberszörnyek olyanok, akár a rákos sejtek... Külön tehetségük van ahhoz, hogy daganatokat gerjesszenek a szervezetekben, és mindent önpusztításra kényszerítsenek! Mondja meg őszintén, Hari: mit akar elérni ezzel az egésszel?

– Itt most sokkal többről van szó, császárom, mint egyszerű kíváncsiságról. Ezek az emberek éppúgy megváltoztathatják az emberiség történelmének eseményeit, mint a földrengések a folyók medrét.

– A Trantoron nem tudják megtenni!

– Ami azt illeti, felség, éppen a minap...

– Tudok arról a bizonyos esetről! Már nekiláttunk a probléma elhárításának. De ezek a férfiak és nők, ezek... aberrációk, Hari!

– Az emberiség történelmében elég gyakran felbukkannak hozzájuk hasonlók, és...

– És mi nagyon jól tudjuk, hogyan ismerjük fel, hogyan mozdítsuk ki őket a Birodalom építményében elfoglalt pozíciójukból. A legtöbb esetben nem jelentenek problémát.

– Igen, felség, de nem mindig sikerül likvidálni őket. Én megtalálhatom a módját annak, hogy az eredmény száz százalékos legyen.

– Kizárólag a pszichohistória érdekében, Hari?

– Elképzelhető, felség, hogy sikerül megtalálnom a rendszerszerű összefüggéseket a jelenség mögött. Ebben az esetben pedig talán lehetőség nyílik arra, hogy sikerüljön még ritkábbá tennünk az ilyen zsarnokok felbukkanását a Birodalom világain.

Cleon néhány percig gondolkozott, az ujját az állára szorította, majd kinyújtotta a kezét, és kis kört rajzolt a levegőbe.

– Jól van, miniszterelnök úr. Szükség esetén a rendelkezésünkre áll egy politikai mentség. Tehát öt ilyen szörnyetegre lenne szüksége? Miért éppen ennyire?

– Rövid idő alatt csupán ennyit tudok alaposan górcső alá venni, felség.

– A leggonoszabbakat kéri?

– Eljuttattam önnek az illetők listáját. Úgy tudom, hallott már róluk, felség.

– Egyikükkel sem találkoztam, a birodalmi engedélyüket sem személyesen tőlem kapták meg, Hari.

– Tudom, felség.

– Gondolom, említést fog tenni róluk a pszichohistóriai könyveiben... Remélem, engem nem fog rossz színben feltüntetni azokban az értekezésekben.

– Természetesen nem, felség.

Így végül Harinak sikerült elérnie azt, amit akart. Az öt zsarnokot áthozták a Trantorra. A Császári szektor legjobban őrzött börtönében, a Rikerianban helyezték el őket.

Az első találkozásokra akkor került sor, amikor...

Harit a lakás biztonsági rendszerének hangja zökkentette ki a réveteg emlékezésből. Az automata jelentette, hogy az ajtó előtt Hari Seldon unokája áll, aki szeretne találkozni a nagyapjával. Hari mindig örült, ha láthatta az unokáját, sosem tartotta elégnek azt az időt, amit együtt tölthettek, ám most... Éppen most jött, amikor már-már sikerült rátalálnia egy fontos összefüggésre!

Hetek óta nem látta Wandát, aki a férjével, Stettin Palverrel együtt azon dolgozott, hogy a Trantor nyolcszáz szektorának szakemberei közül összeállítson egy mentalikusokból álló csoportot. A munka komoly volt, mellette nem sok idő juthatott a rokoni és baráti kapcsolatok ápolására. A mentalikusok heteken belül, a tárgyalást követően a lehető leghamarabb elindulnak majd a Csillagvégre, hogy nekikezdjenek a titkos Második Alapítvánnyal kapcsolatos munkálatoknak.

Hari felállt, megvárta, hogy a lábába visszatérjen az erő, majd felvette köntösét, és engedélyezte az automatának az ajtónyitást. Wanda belépett, magával hozta a folyosó hideg levegőjét és szagnyomait, a főzésnél használatos gombák illatát (ami közel sem volt olyan finom, mint a Mycogénben termesztett gombáké), az ózonszagot, amelybe friss festék bűze keveredett.

– Nagyapa, hallottad a hírt? A Császár meg akar fékezni minket! Hajtóvadászatot indított ellenünk!

– Kik ellen, Wanda? Kikre vadászik?

– A mentalikusokra! Elfogták a csoportunk egyik tagját, egy nőt, aki, hogy mentse a bőrét, bevallott egy sor ostobaságot, és hitelt adott egy csomó hihetetlen agyrémnek! Hogy tehetett ilyet az a kölyök? Mi a törvényellenes, ha nem a polgárok őrizetbe vétele és kínvallatása?

Hari felemelt kézzel kérte Wandától, hogy lassítson egy kicsit az iramon.

– Hogy történt? Az elején kezdd! – mondta.

– Az elején? Jól van. Szóval, van egy bizonyos Lisó nevű nő. Vara Lisó. Azok közé tartozott, akiket kiválasztottunk a Második Alapítvány létrehozására. Én úgy láttam, nem elég megbízható, és Stettin is egyetértett velem, de a nő nagyon értett a dolgához, meggyőzően beszélt, és érzékeny is volt. Úgy gondoltuk, jó hasznát vehetnénk a mentalikusok felkutatásában, még akkor is, ha nem bízunk meg benne annyira, hogy magunkkal vigyük a... a repülésre.

– Igen, a legutóbbi megbeszélésen találkoztam vele – mondta Hari. – Alacsony ideges arcú nő, igaz?

– Olyan, mint egy riadt kisegér – bólintott Wanda. – A múlt hónapban elment a Palotába. Nem tudtunk a dologról...

– És kivel beszélt?

– Farad Sinterrel! – Wanda úgy köpte ki a nevet, mintha méreg lenne.

– És mit mondott neki?

– Azt nem tudjuk, de bármi volt is, Sinter titkosrendőrsége nem sokkal később nyomozni kezdett néhány mentalikus után. Akit megtalálnak, arra... ehhez kétség sem férhet... halál vár. Egy golyó a fejbe, és kész!

– A mieinkre vadásznak? Azokra, akiket kiválasztottunk a Tervhez?

– Nem. Furcsa, igaz? Legalábbis nem csak rájuk, és nem mindegyikükre. Viszont már jó néhány olyan jelöltet eltettek láb alól, akivel nekünk még nem sikerült felvenni a kapcsolatot.

– Egyszerűen megölték őket? Letartóztatás és kihallgatás nélkül?

– Ilyen apróságokkal ők nem foglalkoznak. Gyilkosok ezek, nagyapa! Egyszerű, hamisítatlan gyilkosok! Ha így haladunk, nem sikerül megfelelő számú embert összeszednünk a megadott időre. Nincs valami sok a hozzánk hasonlókból.

– Személyesen még nem találkoztam Sinterrel – morfondírozott Hari –, bár az emberei tavaly kihallgattak. Úgy emlékszem, a mycogéni legendákról faggattak.

– Most éppen a Dahl szektort forgatják fel. Valami fiatal nőt keresnek. Még nem tudjuk az illető nevét, de a dahlitáink közül néhányan már érezték... majdnem megtalálták őt. Kivételesen erős képességekkel rendelkezik. Biztosra vesszük, hogy a rendőrök ezt a lányt keresik. Remélem, sikerül életben maradnia addig, amíg rátalálunk.

Hari intett Wandának, hogy üljön le az alacsony asztalka mellé. A nő letelepedett. Hari egy csésze teát tett elé.

– Sinter a jelek szerint nem rám, és nem is a Tervre kíváncsi, és azt hiszem, nem tud arról, hogy mi is érdeklődünk a mentalikusok iránt, és... Vajon miben mesterkedik...

– Ez őrület! – mondta Wanda. – A Császár nem fogja leállítani, és Linge Chen sem tesz semmit!

– Az őrültségeknek is megvan a maguk eredménye, a maguk jutalma – mondta Hari halkan. Figyelemmel kísérte, milyen közfelháborodást váltott ki az, ahogy Sinter kezelte a Sarossa problémáját. – Chen talán tudja, mit csinál... Nekünk annyi a dolgunk, hogy életben maradunk, és ne hagyjuk leállítani a Tervet.

Wanda aggasztó híreket hozott, de ez sem feledtette el Harival azt a bosszúságot, amit amiatt érzett, mert megzavarták az elmélkedésben. Sőt, a hírek komoly volta tovább fokozta dühét. Szeretett volna egyedül maradni, arra vágyott, hogy békén hagyják, és végigfuttathassa fejében a zsarnokokkal és a kihallgatásukkal kapcsolatos gondolatmenetet. Érezte: az emlékek között valami fontos dolog lappang, olyasmi, ami minden kétséget kizáróan ott van, de amit képtelen nyakon csípni...

Minden bosszúsága ellenére megkérdezte Wandát, van-e kedve vele vacsorázni. Meg akarta nyugtatni a nőt, és még több információt szeretett volna kiszedni belőle.

Vacsora közben hirtelen összeálltak Hari fejében az emlékek és az egyenletek. Végre létrejött az a kapcsolat, amit keresett. A kapcsolat, aminek az a halovány emlékárnyék az alapja, amely szerint valahol, valamikor találkozott Daneellel. De mikor? És hol? Aztán eszébe jutott valami, és már nem kételkedett abban, hogy az a találkozó valóban lezajlott, és hogy Daneel nevetséges és potenciálisan felhasználható dolgot mondott neki... Farad Sinterről.

– Kihallgatást fogok kérni – mondta Wandának, amikor a desszertre került a sor. Wanda két csészében hideg pudingot tett az asztalra. A saját adagjához jégcsokit kevert, ízlését az apjától, Raychtól örökölte.

– Kitől? – kérdezte. – Sintertől?

– Nem, még nem tőle – felelte Hari. – A Császártól.

– Attól a szörnyetegtől? A rettenetes gyerektől? Nagyapa, ezt nem engedhetem meg!

Hari élesen felnevetett.

– Drága Wandám, én már jóval ezelőtt bedugtam a kezem egy párszor az oroszlán szájába, hogy te megszülettél. – Egy percig komolyan, elgondolkodva nézett az unokájára, majd halkan megkérdezte: – Miért, te talán nem érzed, hogy valami nincs rendjén?

Wanda elfordította a fejét, azután hirtelen visszanézett a nagyapjára.

– Tudod, miért folytatjuk a mentalikusok felkutatását, nagyapa.

– Igen. Te és Stettin felfedeztétek, hogy a képességeitek valamilyen ismeretlen oknál fogva időnként apadnak. Olyan embereket kerestek a csoportba, akiknek erősségei és gyengeségei kioltják egymást, és állandósuló hatást produkálnak.

– Hetek óta senkit sem hallok tisztán, nagyapa. Azt sem tudom, veled mi történhetett. Semmit sem látok... Homályos vagy előttem.

12. fejezet

Vara Lisó évek óta nem aludta át az éjszakákat, mert attól félt, hogy pihenés közben vagy félálomban meghall valamit, amiről nem akart tudomást szerezni. Ilyenkor érezte, hogy a hálója felhőként borul környezetére, és amikor visszahúzódik hozzá, összezsugorodik benne, olyankor tele van érzelmi színekkel, vágyakkal, aggodalmakkal. Azokkal az érzésekkel, amelyeket a több kilométeres körzetben tartózkodó emberek vallhattak a sajátjuknak. A kihalászott érzelmekkel, amikkel Vara Lisó nem tehetett egyebet, minthogy sorban megemészti mindegyiket.

Fiatal korában ez a kérés nélkül kapott képesség ritkán lépett működésbe, havonta legfeljebb egyszer-kétszer került sor ilyen éjszakai halászásra. Vara Lisó akkor még nem tudta megállapítani, hogy egyszerűen őrült, vagy valóban képes begyűjteni, megtudni mindazt, ami a jelek szerint a birtokába került, amit begyűjtött a szüleitől, a fivérétől, a szomszédoktól, később a szeretőitől. (Nem sokan vonzódtak hozzá, mert már akkor is volt valami hátborzongató a megjelenésében és a modorában, amitől a legtöbben visszarettentek.)

Most, hogy a háló minden áldott éjszaka szétterült, és ő képtelen volt mindent megemészteni, ami beleakadt, magába olvasztani mások életének érzelmeit és részleteit, Vara Lisó félt elaludni. Úgy érezte magát, ahogy az a légypapír érezheti, amit a szeméttartály fölött akasztottak fel.

Arra, hogy mások számára hasznos lehet amit művel, amit akaratlanul tesz, akkor döbbent rá, amikor más mentalikusok a közelébe férkőztek. (Az elnevezést is tőlük "hallotta" először. Addig nem próbált szót találni arra, ami vele történik.) Később, egy éjszaka, amikor a Streeling Egyetemen más mentalikusok társaságában gyakorlatozott, elcsípett egy olyan álomtöredéket, ami a lelke leg-mélyéig megrázta.

Valaki egy mechanikus emberről álmodott! Az a lény nem gépagyú volt, nem azok közé a vicces kis munkagépek közé tartozott, amelyek egykor oly sok fejfájást okoztak a Trantoron és más világokon élő munkásoknak, és amelyekkel azóta egyre ritkábban lehetett találkozni. Nem, amit elcsípett, az nem egy gépagyú álma volt, hanem egy emberi külsővel rendelkező roboté, aki feltűnés nélkül létezhetett, sétálgathatott a valódi emberek között.

Egy álom, amelyekben robotok szerepeltek. Később rájött, hogy nőneműek is vannak közöttük. Az álomtöredékek legalábbis erről árulkodtak. Erről, és még valamiről: a robotok bámulatos képességekkel rendelkeztek, és nem csupán a szerelemre, de a gyilkolásra is képesek voltak.

Vara Lisó heteken keresztül töprengett ezeken az álmokon, míg végül úgy döntött, kihallgatást kér a Császártól. Ez a félőrült kérés (egy hozzá hasonlóan alacsony sorból származó ember csak a legmerészebb vágyálmaiban gondolhatott arra, hogy az uralkodó fogadja) meghallgatásra talált, és Vara Lisó találkozott... No nem a Császárral, hanem egy másik férfiúval, azzal az emberrel, aki a Birodalom Lelkiismeretének nevezte magát.

Vara Lisó így került először Farad Sinter császári tanácsnok elé.

Sinter meglepő udvariassággal fogadta, bár eleinte kissé hűvösen és kimérten beszélt. Amikor Azonban Vara Lisó megemlítette, mit talált, milyen álomtöredékek kerültek a birtokába, és milyen következtetéseket vont le a tényekből, a tanácsnok felélénkült és kérdezősködni kezdett. Szavaival beásta magát a zavarodott Vara Lisó elméjébe, és előkotorta onnan azokat a bizonyíték-ékköveket, amelyekről a nő azt sem tudta, hogy léteznek. Farad Sinter politikai jelentőséget tulajdonított az általa logikusnak és strukturáltnak tartott szilánkoknak, és annyi következtetést sikerült levonnia belőlük, amennyit Vara Lisó egyedül talán egymillió év alatt sem lett volna képes összegyűjteni.

Vara Lisó a maga sajátos módján először tisztelte, majd csodálta Farad Sintert, végül rajongani kezdett érte. Sinter nagyon sok tekintetben hasonlított rá, érzékeny volt és ideges, olyan gondolati frekvenciákat használt, amelyekre senki sem bírt ráhangolódni – legalábbis a viselkedésével és szavaival ezt állította.

Vara Lisó semminek sem örült volna jobban, mint annak, ha Farad Sinter szeretőjévé válhat, a tanácsnok azonban hamar a tudomására hozta, hogy fizikai kapcsolatra sosem kerülhet sor kettejük között. Testi szerelemre nem, más valamire, ami legalább annyi élvezetet okoz az embernek, mint az ölelés, azonban igen.

Vara Lisó ezen a reggelen is meglátogatta Farad Sintert, elment hozzá a Palotában lévő magánlakosztályába. Mint mindig, most is két fagyos, nőnemű biztonsági őr kísérte, akik azt hitték, Vara Lisó ismét olyasmit hozott, amire Farad Sinter vágyott.

Információkat, amelyek nem illettek bele képbe. Jobbnak látta, ha ezeket megtartja magának.

– Jó reggelt, Vara! – üdvözölte Sinter, aki egy kis, kerekeken gördülő reggelizőasztal mögött ült, és még mindig egy csodálatos hímzésekkel díszített, aranyló színű éjjeli köntöst viselt. Amikor ránézett Varára egy kicsit összehúzta a szemét, a tekintetében csodálkozó öröm csillant. – Nos, ma mit kapok tőled?

– Semmi különöset, Farad. – Vara Lisó fáradtan, elbátortalanodva lezökkent a Sinter asztalával szemközt álló kerevetre. – Minden... összekuszálódott. Esküszöm, még sosem voltam ilyen kimerült!

Sinter halkan cicegett. majd a mutatóujját felemelve tréfásan megfenyegette Vara Lisót.

– Ne becsüld alá a képességeidet, Vara!

A nő szeme mohón, szerelemre vágyón elkerekedett. Sinter úgy tett, mintha ezt nem venné észre.

– Sikerült kiderítened, hogy kinek az álmait láttad, mielőtt először felkerestél? Tudod már, ki álmodott mechanikus emberekről?

– Nem. Még azt sem voltam képes megállapítani, hogy férfi, vagy nő volt az illető. Nem tudom. Emlékszem néhány arcra, amit abban az álomban láttam, de... egyiket sem tudom beazonosítani. – Vara Lisó kis szünetet tartott, majd megkérdezte: – Elkaptátok a lányt?

Sinter megrázta a fejét.

– Még nem, de nem adtam fel. Találtál újabb nyomokat? Újabb jelölteket?

Vara Lisó halványan elpirult. Ő is megrázta a fejét. Tisztában volt azzal, nemsokára be kell számolnia arról; hogyan kezdődött ez az egész. Hogyan került kapcsolatba azokkal az alacsonyabb szinten lévő mentalikusokkal, akik sokkal gyengébbek nála – és sokkal gyengébbek annál a fiatal nőnél is, akit két héttel korábban fedezett fel, akinek az elméje fáklyaként világlott a sötét éjszakában. A mentalikusok jól bántak vele, ő pedig megpróbálta visszatartani Sintertől az információk egy részét. Ennek két oka volt. Az egyik: ezek emberek, és nem robotok. A másik: azért belé is szorult némi becsület és lojalitás. Megpróbált befolyást gyakorolni Sinterre, azt szerette volna elérni: a tanácsnok ne akarjon felderíttetni és lebuktatni minden szánalmas kis mentalikust. Biztos volt benne: Sinter téved, amikor azt hiszi, hogy valamennyi veszélyt jelenthet, de természetesen ezt nem mondhatta meg neki nyíltan.

Gyanította, Sinter nem lenne nagyon vidám, ha egyszerűen a képébe vágnák, hogy téved. Még akkor sem örülne a dolognak, ha csupán egy ilyen, viszonylag jelentéktelen részletről van szó.

Sinter azért küldte őt Dahlba, mert valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva azt hitte: ebben a szektorban csak úgy nyüzsögnek a mentalikusok, és itt több van belőlük, mint bárhol másutt a Trantoron. Sinter szerint ez volt a legmegfelelőbb hely arra, hogy Vara Lisó elkezdje ténykedését. A nő a szektor egyik lepusztult szállodájában bérelt szobát, ahol aztán egy éjszaka szétterítette hálóját. Amikor visszavonta a hálót, felfedezte: az eddigi legnagyobb zsákmányt sikerült elejtenie.

Vara Lisó gyűlölte Dahlt, ahol a sértődés, a közömbösség és a düh undorító, veszélyes miazmává sűrűsödött össze. Remélte, soha többé nem kell visszatérnie oda.

– Azt hiszem, vissza kell menned, hogy személyesen segíts a különleges osztag tagjainak – mondta Farad Sinter könnyedén. – Eddig nem jártak sok szerencsével.

A nő a tanácsnokra meredt, a szemébe könnyek szöktek.

– Ó, Vara! – kiáltotta Farad Sinter. – Ne légy ennyire érzékeny! Nem olyan rossz hely az. Ott van rád szükségünk. Egy tűt kell megtalálnunk a szénakazalban, és ez nélküled semmiképpen sem sikerülhet. Ha az a lány valóban olyan tehetséges, mint mondod, akkor...

– Ha azt kívánod tőlem, hogy odamenjek, akkor visszatérek – mormolta Vara Lisó. – Bevallom, abban reménykedtem, már így is éppen elég sokat segítettem.

– Nos... Nem. Rengeteg információt szereztél, de ez nem elég. Azt hiszem, nem. Kétlem, hogy sok időm lenne egy sziklaszilárd bizonyíték fellelésére.

Vara Lisó vidámságot erőltetett magára, azután feltette az első kérdést, ami az eszébe jutott.

– Mit fognak csinálni azok a robotok, ha rájönnek, hogy tudunk róluk?

Sinter arca maszkká merevedett.

– Ez jelenti számunkra a legnagyobb veszélyt – mondta komoran. Néhány pillanatra lesütötte a szemét. – Időnként eszembe jut, hogy eltűntetnek minket, és önmagunk replikánsait ültetik a helyünkre, olyan embermásokat, akik pontosan úgy cselekszenek, ahogy mi tennénk, de üresen és közömbösen. – Farad Sinter elgondolkozott, hirtelen nem találta meg azt a bizonyos, ősrégi szót. – Lélek nélkül.

– Ezt nem értem – mondta Vara. Sinter megcsóválta a fejét.

– Én sem egészen értem, de... azt hiszem, rettenetes lehet, ha az ember elveszti a lelkét!

Egy hosszú percig együtt töprengtek ezen a félelmetes lehetőségen, azon, hogy milyen lehet lélek nélkül élni. Nem nagyon bírták elképzelni.

13. fejezet

– Kissé furcsállom, hogy találkozni kívánt velem – mondta a Császár. – Főként akkor érthetetlen a dolog, ha figyelembe vesszük: a jövő hónapban ki kell állnia Linge Chen bizottsága elé, és meg kell védenie magát az árulás vádjával szemben. – Klayus megcsóválta a fejét, felvonta a szemöldökét. – Nem jutott még eszébe, hogy különös kegyet gyakoroltam, amikor fogadtam?

– Igen, valóban kegyes tett volt – mondta Hari összekulcsolt kézzel és lehajtott fejjel. – Ez is arról árulkodik, felség, hogy ön függetlenül, mások befolyása nélkül dönt.

– Igen, sokkal függetlenebb vagyok, mint amilyennek a legtöbben hisznek. Az igazat megvallva nagyon nagyra becsülöm a Bizottságot, mert rengeteg munkát elvégez helyettem, és a számomra unalmas részletkérdésekkel foglalkozik. Linge Chen azonban elég bölcs, és megengedi nekem, hogy egyedül intézzem a saját ügyeimet. Amiről úgy döntök, érdekel, amiben én akarok eljárni, abba ő nem avatkozik bele. Nos, miért tekintsem az ön ügyét a sajátomnak? Természetesen tudom: ön nagy tudós, elismerésem érte, de... mi okom lenne arra, hogy külön figyelmet szenteljek a problémájának?

– Úgy gondoltam, felséges uram, talán érdeklődik a jövő iránt – mondta Hari.

Klayus halkan felhorkantott.

– Ah, igen! Ön mindig ezt ígéri.

A Császár elindult, Hari pedig követte. Átvágtak a legalább húsz méter átmérőjű, harminc méter magas, kör alakú csarnokon. A fejük fölötti kupolában a Galaxis lakott csillagrendszereinek másai fénylettek, a sokszor tízmillió bolygó állhatatosan hunyorgott. Hari felpillantott, és mint már olyan sokszor élete folyamán, ismét elcsodálkozott azon, hogy az ember a Galaxis milyen hatalmas szeletét vallhatja a sajátjának. Klayus ügyet sem vetett a bámulatos vetített képre. Az ajkát csipkedte, és Harira meresztette óriási, furcsa módon kifejezéstelen tekintetű szemét. Harit zavarta a nézése.

Klayus kinyitotta a szórakozószobának nevezett helyiségre nyíló magas ajtót. Az ajtószárny mintha egy kripta bejárata lenne, oldalra lendült jókora zsanérjain. Az ajtókeretre zöld és aranyszínű bogarak kapaszkodtak fel. Hari gyanította, hogy ezek is csupán vetített képek, de akkor sem lepődött volna meg túlságosan, ha kiderül róluk, hogy valódiak.

– Bevallom, nem igazán érdekel a maga jövője, Holló – mondta a Császár könnyedén. – Megpróbálom beszerezni a fontosabb információkat... Ismerem az ügyét. Nem fogom elejét venni a tárgyalásnak, és nem akarok szembehelyezkedni Chennel.

– Én a közeljövőről szeretnék beszélni, felség. Az ön jövőjéről – mondta Hari. Remélem, Daneel üzenete nem csupán álom volt! Rajtaveszthetek, ha igen...

A Császár megfordult, és elmosolyodott e drámai szófordulat hallatán.

– Tudomásom van arról, hogy maga szerint a Birodalom pusztulásra van ítélve. Tudja, az én fülemben úgy csengenek az efféle kijelentések, mint az áruló szavak. Ebben az egy dologban egyetértek Chennel.

– Én azt vallom, hogy a Trantor ötszáz éven belül romhalmazzá változik. Az ön jövőjét még sohasem próbáltam megjósolni.

A szórakozószoba tele volt a Galaxis különböző részein élő, óriási lények szobraival. Valamennyi ragadozónak látszott, mind vad volt, mind támadó pózban állt. Hari nem próbálta felbecsülni a bennük rejlő művészi értéket. A művészet sosem volt erős oldala, nem is érdeklődött iránta túlságosan. Jóformán csak akkor foglalkozott vele, amikor képes volt a szociális jólét indikátoraival absztrahálni az alkotásokat.

– Már olvastattam a tenyeremből – mondta Klayus még mindig mosolyogva. Rengeteg gyönyörű nő vizsgálgatta már a kezemet. Nagyon szépnek találták, és azt mondták, fényes jövő vár rám, nem pedig orgyilkosok, Holló!

– Önt nem fogják meggyilkolni, felség.

– Akkor letaszítanak a trónról? Száműznek Smyrnóba? Heroikus ötödik ükapámat oda küldték. Smyrno... Forró és száraz, az ember védőruha nélkül nem tartózkodhat a szabadban, a lakosztályoknak kénszaga van, és egy jól megtermett giliszta is alig férne keresztül azokon a járatokon, amelyeket ott "útnak" neveznek. Újabban az őseim memoárjait olvasgatom, Holló. Jó szórakozást nyújtanak, és sokat tanulok belőlük.

– Nem erről van szó, felség. Nevetségessé tennék, addig nem nyugodnának, míg el nem veszti a tekintélyét, azután figyelmen kívül hagynák. Ennyi. Linge Chennek még véletlenül sem kellene fellépnie ön ellen. Könnyedén magához ragadhatná a hatalmat, kihirdethetné a népi demokráciát, amelyben ön hegfeljebb csak a múlt szimbóluma lehet. A jövedelmét lecsökkentenék, végül már a puszta létfenntartása is gondot okozna...

A Császár két Gareth-oroszlán közé lépett. Ezek a ragadozók egy közepes gravitációjú világon voltak őshonosak. A szobrok életnagyságban ábrázolták a bestiákat: kapaszkodásra is alkalmas ormányuk vége körülbelül húsz méter távolságban volt karmos hátsó lábuktól. Klayus az egyik szobor bokájához támaszkodott.

– Mindezt a pszichohistória egyenleteiből olvasta ki?

– Nem, felség. Ennek semmi köze sincs a pszichohistóriához. Ezeknek a jóslatoknak tapasztalat, és logikus következtetések képezik az alapját. Hallott már Joranumról?

A Császár megvonta a vállát.

– Nem hiszem... Mi ez? Egy ember? Egy hely? Valami állat neve?

– Egy emberé, aki valamikor császár akart lenni. Végül úgy lepleződött le eltitkolt származása, hogy bedőlt egy ősi mítosznak, amely .. a robotokról szól.

– Robotok! Igen, hiszek bennük.

Hari meghökkent.

– Nem a gépagyúakra gondolok, felség, hanem az ember formájú, intelligenciával rendelkező gépekre.

– Természetesen. Én is. Hiszem, hogy valamikor léteztek, és hogy mi túltettünk rajtuk. Félretoltuk őket, ahogy a gyermek a megunt játékszert. Csak a gépagyúak maradtak meg, de azok is feleslegesen. Nincs szükségünk mechanikus munkásokra, és még kevésbé mechanikus intelligenciákra.

Hari lassan pislogott, és elgondolkozott. Lehet, hogy alábecsülte ezt a fiatalembert?

– Joranum úgy hitte... – Hari elhallgatott. Raych hitette el vele, emlékeztette magát. – Úgy hitte, hogy egy robot valamilyen úton-módon beszivárgott a Palotába. Joranum szerint Demerzel miniszterelnök robot volt.

– Ah, igen, erről mintha már hallottam volna valahol... Ez ugye nemrég történt? A születésem előtt, de nem régen.

– Demerzel kigúnyolta ezért az állításáért, felség, és Joranum politikai mozgalma összeroskadt. Nem bírta el a nevetségesség terhét.

– Igen, igen, már emlékszem. Demerzel lemondott, és I. Cleon valaki mást állított a helyére. Magát. Így történt, Holló?

– Igen, felség.

– Tehát így tett szert arra a politikai gyakorlatra, amelynek most hasznát veszi?

– Én csupán minimális politikai gyakorlattal és képességekkel rendelkezem, felséges úr.

– Nem hiszem, Holló. Maga életben van, I. Cleont pedig meggyilkolták... egy kertész végzett vele, aki szoros kapcsolatban állt magával. Így történt?

– Többé-kevésbé így, felség.

– Tehát maga még életben van, Holló. Bölcs és ravasz ember maga, megvannak a saját titkai, és óriási tapasztalattal rendelkezik. Ráadásul okosan játssza ki a lapjait: a kulcsfontosságú személyek előtt lebbenti fel a fátylat a kulcsfontosságú eseményekről. Mondja, Holló, Linge Chenről nincs véletlenül egy titkos dossziéja?

Hari önkéntelenül felnevetett. KIayus nem találta sértőnek a megnyilvánulását, inkább jót mulatott a dolgon.

– Nincs, felséges úr. Chen politikai páncélja áttörhetetlennek tűnik. A viselkedésében, a magánéletében sincs semmi, ami miatt támadni lehetne.

– Tényleg nincs... Akkor kicsoda? Ki fog nevetségessé tenni? Ki fog letaszítani a trónról?

– Van egy asszisztense, felség... Van valaki a tanácsnokai között, aki szintén hisz a robotok létezésében. – Daneel ezt akarta a tudomásomra hozni. Hari hátán végigfutott a hideg. Mi van akkor, ha Daneel már nem létezik, ha elhagyta a Trantort, és az egészet csak ő álmodta? Kimerítő volt az elmúlt néhány hónap, az a rengeteg idegeskedés és feszültség...

– És?

– A Trantoron jelen pillanatban is vannak robotok. Az a bizonyos illető vadászik rájuk. Kinetikus fegyverekkel vette üldözőbe őket.

A Wandától szerzett információ illeszkedett Daneeléhez, a kapcsolat létrejött, a lánc kiegészült. Ez már több volt, mint gyanú, halvány sejtelem. Hari kétségbeesett igyekezettel próbált visszaemlékezni a zsarnokokkal folytatott beszélgetésére.

Még mindig hiányzott valami!

– Valóban? – kérdezte a Császár csillogó szemmel. – Valódi robotokat talált? Megölték?

– Nem, felség. Robotokat nem, embereket viszont igen. Embereket, akik mind az ön alattvalói. A Trantor polgárai. És van közöttük egy külvilági is, aki... Aki furcsa módon éppen az én szülőbolygómról, a Heliconról származik.

– Milyen érdekes! Nem is tudtam, hogy az a bizonyos illető robotokra vadászik. Mi lenne, ha most rögtön idehívatnám, és a maga jelenlétében kifaggatnám erről a dologról?

– Nekem ehhez semmi közöm sincs, felséges úr.

– Gondolom, Farad Sinterre célozgat.

– Igen, felség.

– Valaki gyilkolássza az alattvalóimat! Erről nem tudtam. Nos, nem igazán tudom elhinni amit mondott, Holló, de ha igazat szólt, akkor... Azonnal le kell állítanom ezt az ostobaságot. Ami pedig a robotok levadászását illeti... Nos, ha Sinter ilyesmivel akar szórakozni, csak csinálja. Nekem nem árt vele.

– Linge Chen hagyja, hogy Sinter elszórakozzon, de amikor kellőképpen belegabalyodott a robotvadászatba... Nos, Linge Chen abban a pillanatban le fog csapni. Sinter megsemmisül, felség, és elképzelhető, hogy bukása közben magával ránt valakit. Mondjuk önt...

– Ah! Értem... Chen mindenkinek eszébe fogja juttatni az elfelejtett Joranumot, és felhasználja ellenem a tényt: tudtam Sinter vadászatáról, mégsem állítottam le. Sinter polgárokat gyilkol, én pedig hagyom. – Klayus megfogta az állát, és elgondolkozva összeráncolta homlokát. – Egy császár, aki polgárokat gyilkol... vagy nem fékezi meg azt, aki ilyet tesz. Igen, ez valóban veszélyes lehet. Nagyon veszélyes. Már értem... Tényleg valószínű, hogy ez fog történni. Igen. – A Császár arca elkomorodott, a szeme összeszűkült. – Voltak bizonyos terveim ma estére, Holló, de attól tartok, maga miatt le kell mondanom róluk. Azt hiszem, ez olyan nagy súlyú ügy, nem lehet néhány perc alatt megtárgyalni.

– Szerintem sem, felség.

– Sinter ma Mycogénben tartózkodik, csak vacsora után jön vissza... Jól van. Maga itt marad, és ad néhány tanácsot. Azután pedig, Hari... Ugye szólíthatom Harinak?

– Megtisztel vele, felség.

– Azután ünnepelni fogunk, és megkapja jutalmát a szolgálatáért.

Hari arca közömbös maradt, még véletlenül sem árulta el: erre vágyik a legkevésbé. Arról, hogy a Császár mivel szokott szórakozni, csak kevesen tudtak, és Linge Chen ügyelt rá, ezeknek se járjon el a szájuk. Egy kis megvesztegetés, egy kis fenyegetőzés, és mindenki örömmel hallgat... Hari nem akart azok közé tartozni, akiket Chen megfélemlített vagy megvásárolt. Különösen most nem.

Életben kellett maradnia, hogy sor kerülhessen a tárgyalásra, és azután láthassa az Alapítvány létrejöttét. A két Alapítványét: azét, amelyikről mindenki tudni fog, és azét is, amelyiknek létezése egyelőre titok marad.

De nem hagyhatta, hogy Sinter őrültsége miatt veszélybe kerüljön Wanda és Stettin jövője, meg mindazoké, akik a Csillagvégre készülnek. Azoké, akiknek el kell menniük oda!

Akiknek az egyenletek épsége érdekében muszáj eljutniuk oda!

14. fejezet

Lodovik, miután öt napot töltött egyedül, belemerült a kóma robotikus megfelelőjébe. Semmit sem kellett csinálnia, nem tehette hasznossá magát, senki sem volt, akit szolgálhatott volna. Két választása maradt csupán: vagy belesüpped a tétlen várakozásba, vagy szembenéz sérült áramköreinek problémájával. Ebben a robotikus kómában a gondolatai lassan csordogáltak. Ügyelt rá, hogy legyen min töprengenie. Tudta, ha nincs min gondolkodnia, akkor teljesen kikapcsolódik – a teljes kikapcsolódást pedig csak egy hozzáértő ember, vagy egy szervizrobot képes a visszájára fordítani.

Lodovik lassú gondolatáramlással megpróbálta megállapítani, mi változott meg benne. Abban biztos volt, hogy valami más lett: bázisrutinjaiban, diagnosztikájában érezte az átalakulás nyomait.

A szupernova lökéshullámfrontjának sugárzása megváltoztatta pozitronikus agya alaptulajdonságainak egy részét... És még volt valami más is, ami valahogy nem stimmelt.

A hiperhajó fénynapokra sodródott a Sarossától, távol bármilyen kommunikációs lehetőségtől. A gépek képtelenek voltak befogni a hiperhullámú adásokat, ám Lodovik ennek ellenére tudta, hogy valaki vagy valami megvizsgálta őt, és belepiszkált pozitronagyának programjaiba és áramköreibe.

Daneeltől hallotta, hogy léteznek olyan testetlen, mémnek2 nevezett lények, amelyek nem anyagba kódolják bele a gondolataikat, hanem a Galaxis plazmamezőibe. Olyan intelligenciák, amelyek a Trantor hálózatában és processzoraiban éltek, akik jóval azelőtt, hogy Lodovik megérkezett a Birodalom fővárosába, bosszút álltak Daneel néhány robotján. Ezek a lények jó harminc éve el-hagyták a Trantort. Lodovik nem sokat tudott róluk, Daneelből pedig alig lehetett kiszedni valamit.

Talán egy vagy több ilyen mém-lény úgy döntött, hogy alaposabban megvizsgálja a szupernóvát, vagy ebben a veszedelmes ragyogásban tölti fel magát energiával. Talán rábukkantak az eltévedt hiperhajóra, amelynek fedélzetén csupán egyetlen ép lényt találtak.

Őt.

Megtalálták, és talán megérintették. Megváltoztatták.

Lodovik nem volt biztos abban, hogy tökéletesen működik.

Még jobban lelassította a gondolatait, és felkészült arra hideg, üres évszázadra, amelyen a megsemmisülés előtt végig kell vergődnie.

* * *

Tritch, és az elsőtisztje, akit Trinnek hívtak, aggodalommal figyelték Mors Planch tevékenységét. A férfi néhány mobil diagnosztizáló géppel együtt beásta magát a hiperhajtóműbe. Túljutott a szilárd hélium aktív tekercsein és a nátrium-klorid, vagyis a közönséges konyhasó pozituningolt, gondosan kiköbözött kristálytömbjein, és még semmi gondot nem okozott, de...

Tritch még soha, senkinek sem engedte meg, hogy a hipertérben való utazás folyamán belepiszkáljon a hajó hiperhajtóművébe, de most kénytelen volt beletörődni a dologba. Amit Planch művelt, az megrémítette, ugyanakkor ámuldozásra késztette.

Tritch és a másik nő a hajtóműcsarnok falán lévő keskeny függőfolyosóról figyelte a hajtómű tizenöt méteres magját. A mag végénél sötét volt, Planch mindig oda akasztotta sápadt aranyszínű fényt szóró lámpáját, ahol éppen dolgozott.

– Jobb lenne, ha elmondanád, mit művelsz odalent – mondta Tritch idegesen.

– Mármint hogy éppen most? – kérdezte Planch bosszúsan.

– Igen. Ebben a pillanatban. Egy kicsit talán megnyugtatnál.

– Mennyire ismered a hiperfizikát?

– Háát... Azt tudom, hogy az ember felhúzza a hajóban lévő valamennyi atom gyökereit, az óramutató járásával ellentétes irányban megforgatja az egészet, aztán visszaülteti, de olyan irányba, amerre normális esetben nem lehetne haladni.

Planch felnevetett.

– Nagyon szemléletesen magyarázol, Tritch, kedvesem! Ez tetszett... Érdekes volt, de vakon nem célszerű répát kapálni.

– Mi az a répa? – kérdezte Trin a nőtől.

Tritch a fejét rázta.

– Minden utazó hiperhajó állandó nyomot hagy abban a titokzatos tartományban, amelyet Konner Mire után Mire-térnek nevesünk. Konner Mire különben a tanárom volt, úgy negyven évvel ezelőtt. Manapság nem sokan foglalkoznak a tanaival, mert a legtöbb hiperhajó eljut oda, ahová indult, és a Birodalom szerint az oktatás többe kerülne, több vesződséggel járna, mint a néha-néha eltévedt ha-jók felkutatása.

– Igen, tényleg kevés hajó téved el – mondta Trin. – Minden százmilliomodik utazásra jut egy ilyen balszerencsés eset.

Planch felnézett két hosszú cső közül, eltolta a mobil diagnosztizáló egységet a hajtóműtől, és hagyta, hogy arrébb lebegjen.

– Amikor a hajó tranzitban van, minden hajtóműnek van kiterjedése a Mire-térben. Ez megakadályozza, hogy a hajó véletlenszerű részecskehalmazzá változzon. Bizonyos régi technikák, amelyekre most nem akarok részletesen kitérni, lehetővé teszik, hogy felszereljek a hajtóműre egy monitort, amelyen keresztül megfigyelhetem a legfrissebb nyomokat. Ha egy kis szerencsénk van, találunk majd egy olyan tépett nyomsávot, ami hirtelen ér véget... ami egy elfűrészelt kötélre hasonlít. Nna! Az lesz a hajó, amit keresünk. Vagyis a legutolsó ugrásának a nyoma.

– Tépett nyomsáv? – kérdezte Tritch.

– A hiperhajtómű állapotból való hirtelen kilépés során a nyomsávban folytonossági hiány jön létre, ezért a nyomsáv egy elfoszlott vagy elfűrészelt kötélre hasonlít. Ha a kilépést tervszerűen hajtják végre, akkor a nyomsáv vége egyenletes.

– Ha ilyen egyszerű az egész, akkor miért nem alkalmazza mindenki a trükköt? – kérdezte Tritch.

– Erről mintha már beszéltünk volna... Azért, mert ez "az egész" egy feledésbe merült tudomány része.

Tritch meghökkenve szuszogott.

– Egyébként – mondta Planch rövid hallgatás után – egy az öthöz az esélye annak, hogy az átalakítás során valamit elrontottam. Ha ez a helyzet, akkor a hipertérből való kilépésünk nem lesz valami kellemes. Három fényévnyi területről kellene összeszedegetni a darabkáinkat.

– Erről eddig nem beszéltél – mondta Tritch komoran.

– Azt hiszem sejted, hogy miért nem.

Trin halkan káromkodott egyet, és vádlón kapitányára meresztette a szemét.

Planch néhány hosszú percen keresztül csendben dolgozott, majd újra előbújt a magból. Trin közben elment, Tritch azonban még mindig ott állt a függőfolyosón.

– Nos, még mindig jó vagyok nálad pár üveg trilliaira? – kérdezte a férfi.

– Ha nem ölsz meg minket, akkor igen – felelte Tritch mogorván.

Planch ellebegett a hengerek közeléből, és a zsilipkapu felé tolta a diagnosztizáló gépeket.

– Helyes! Különben... azt hiszem, megtaláltam, amit keresünk.

15. fejezet

Hari lába fájt a sok ácsorgástól. Klayus végül abbahagyta a szörnyszobrokról tartott kiselőadását, végre megállt, és elment valahová. Hari megpillantott egy díványt. Odavánszorgott, és fáradt sóhajjal letelepedett.

Itt volt az alkalom arra, hogy megfigyelje, mennyire romlottak el a dolgok, és megállapítsa, mennyit fog még romlani a Birodalom állapota. Nem számított erre a lehetőségre, de már régen megtanulta: akkor cselekszik a leghelyesebben, ha megpróbálja felhasználni valamire a kellemetlen tapasztalatokat és élményeket. Szeretett volna visszatérni az Ősradiánshoz, szeretett volna belefeledkezni az egyenleteibe. Emberek! Rengeteg parányi, mégis sok gondot okozó, bizonytalan tényező – nekik köszönhető, hogy a pszichohistória ábrái éhes rovarok által megrágott falevelekre hasonlítanak...

Hari a nyitott ajtó felé fordult. Alaposabban szemügyre akarta venni az ajtófélfán mászkáló kivetített rovarokat, de a szerkezetet kikapcsolhatták, mert egyetlen fénylő foltot sem látott. Amikor visszanézett, egy alacsony lavrenti szolga, egy fiatal férfi állt mellette.

– A Császár azt üzeni, helyezze kényelembe magát, és pihenjen egy keveset a megbeszélés előtt – mondta a szolga. Kerek, sima, kedvesen mosolygó arca ragyogó lámpásnak tűnt a komor, rideg szoborcsarnokban. – Nem éhes? Nemsokára sor kerül a vacsorára, pompás étkeket fognak felszolgálni, de talán... Talán enne valamit előtte? Valami könnyű finomságot? Készítsek önnek valamit?

– Igen, jólesne pár falat – mondta Hari. Már éppen elégszer evett a Palotában ahhoz, hogy tudja, ostobaság lenne visszautasítani egy ilyen kínálást. Ráadásul nyugodtan ehetett, nem kellett elviselnie maga körül Klayust. Nem számított rá, hogy ilyen kellemes lesz a látogatása. – Minden izmom sajog... Be tudnál küldeni egy masszőrt?

– Természetesen. – A lavrenti szélesen elmosolyodott. – A nevem Koas. Amíg itt tartózkodik, uram, én fogom kiszolgálni önt. Már korábban is járt a Palotában,igaz?

– Igen. Legutoljára XIV. Agis uralkodásának idején – mondta Hari.

– Akkor már én is itt voltam! – mondta Koas. – Elképzelhető, hogy már alkalmam nyílt az ön szolgálatára lenni. Vagy ha nekem személyesen nem is, a szüleimnek biztosan.

– Lehetséges – felelte Hari. – Úgy emlékszem, valóban kellemes volt a kiszolgálás. Gondolom, most sem fogok csalódni, bár attól tartok, a mai este nem lesz valami kellemes. Azt hiszem, segíthettek abban, hogy kipihenjem magam, és felkészüljek az elvégzendő munkára.

– Örömünkre fog szolgálni – mondta Koas, és könnyedén meghajolt. – Van valamilyen különleges kívánsága, vagy hozhatom a menüt? Természetesen minden ételhez a legfinomabb, importból származó és mycogéni alapanyagokat használjuk.

– Farad Sinter a mycogéni étkek rajongója, igaz? – kérdezte Hari.

– Ó, nem, uram – mondta Koas ajakbiggyesztve. – Az ő ízlése sokkal egyszerűbb. – Látszott rajta, ő nem igazán kedveli azokat az étkeket, amelyekért tudomása szerint Farad Sinter rajongott.

Ezek szerint nem a finomságok miatt ment Mycogénbe, gondolta Hari. Valószínűleg információkat akar kipréselni az ottaniakból. A robotokról szóló mycogéni legendákat szeretné megismerni. Huh, az az ember tényleg megszállott!

Koas nem értett a masszírozáshoz, ezért beküldött Harihoz két nőt, akik egy légdíványt hoztak magukkal. Hari leheveredett, és jóleső sóhajjal tűrte, a nők ügyes kézzel végiggyúrják a testét. Néhány percig örült, hogy eljött a Palotába. és kihallgatást kért Klayustól.

A masszőrök először a lábát gyúrták meg, kisimították az összecsomósodott, kemény izmokat, és valahogy sikerült megszüntetniük azt a fájdalmat, ami már hetek óta szaggatta a bal térdét. Ezután a karjait vették kezelésbe, meglepő erővel nyomták, gyúrták, csipkedték az izmait, és olyan finom fájdalmat keltettek, ami gyorsan folyékony fáradtsággá változott.

Miközben a masszőrök dolgoztak, Hari azon tűnődött, hogy a vezetőknek, családtagjaiknak és közvetlen környezetüknek milyen különleges privilégiumaik vannak. Persze, ez csupán látszat. A hatalom bársonnyal bélelt aranyketrece nem lehet mindig kényelmes, a luxuskörülmények legfeljebb arra jók, hogy az intelligens és ügyes személyek vágyjanak az ezeket biztosító hálátlan és kimerítő munka elvégzésére. (Hari mindig úgy látta, hogy I. Cleon időnként nehezen viselte az uralkodással járó terheket, Agis pedig néha megpróbált kilépni a bűvös körből. Nála éppen ez a változtatásra való hajlam és vágy vezetett a bukáshoz.)

Ami Klayust illeti, az ő esetében a luxushoz nem kapcsolódott hozzá az elviselendő felelősség. Ez a helyzet okozta személyisége torzulását, a negatív előjelű változásokat, amelyekhez hasonlókat Hari oly gyakran fedezett fel a történelemben, a különböző rendszerek uralkodóinál.

Ahogy a masszőrök serényen végezték munkájukat, Hari Seldon újra elővette a régi emléket, felidézte a zsarnokokkal való találkozását. A foglyokat a Rikerian börtönben, az Igazság Csarnoka és a Birodalmi Bíróság alatt jó egy kilométer mélységben helyezték el, egy gondosan kiépített, biztonsági rendszerrel ellenőrzött labirintus közepén. Hari a Trantoron töltött évtizedek során hozzá-szokott a zárt környezethez, megkedvelte a viszonylag szűk helyiségeket, de ebben a börtönben kifejezetten kényelmetlenül érezte magát. Nem is csoda: a komplexumot büntetésre tervezték, arra, hogy hangulatával szétlapítsa az elítéltek lelkét.

Hari rémálmaiban a látogatást követően évekig megjelentek ezek az iszonyatosan szűk, koporsószerű kamrák.

Az egyik cellában (olyan alacsony volt, hogy kis híján beverte a fejét a mennyezetbe, a fekete, kemény falakat nyálkaréteg borította, a padlóba két lyukat vájtak, az egyiket a szükségletek elvégzésére, a másikat az étel és a víz számára) Hari kihallgatta a Sterradról érkezett Nikolo Past, aki ötvenmilliárd ember lemészárlásáért volt felelős.

Cleonnak bizarr humorérzéke volt: úgy intézte, hogy a kihallgatásra éppen itt, és ne valamilyen semleges helyen kerüljön sor. Talán azt akarta, Hari világosan megértse Nikolo Pas kétségbeejtő helyzetét, megmutassa neki, mi vár a Birodalom ellenségeire – vagy esetleg azt szerette volna elérni, hogy a tudós megsajnálja a rabot, érezzen valamit iránta, és rájöjjön: nem lehet mindent egyenletekké és számokká egyszerűsíteni.

– Sajnálom, de nem kínálhatom meg semmivel, és azt sem mondhatom, hogy helyezze magát kényelembe – mondta Nikolo, amikor Hari elé állt a parányi, félhomályos helyiségben.

Hari Seldon kedvesnek nevezhető mozdulattal hárította el a szabadkozást. Az előtte álló férfi jó hat centivel alacsonyabb volt nála, a haja szőke, majdnem fehér, a szeme nagy és fekete, az orra rövid és fitos, az ajka vastag, az álla csapott. Szürke inget, rövidnadrágot és szandált viselt.

– Tehát eljött, hogy tanulmányozza a Szörnyeteget – folytatta Nikolo Pas. – Az őrök azt mondták, maga a miniszterelnök. Gondolom, nem azért jött, hogy politikai tanácsokat kérjen.

– Nem – felelte Hari.

– Akkor esetleg azért, hogy megszemlélje, Cleonnak kit sikerült legyőznie? Ki az, akinek a félreállításával újra rend és béke lehet a Birodalomban?

– Nem.

– Én sosem lázadtam fel Cleon ellen. Sosem kérdőjeleztem meg a Császár hatalmát.

– Tudom. Mivel magyarázza azt, amit tett? – kérdezte Hari. Nem akarta felesleges szócsépléssel vesztegetni az időt, rá szeretett volna térni a lényegre. – Mik voltak az okai? Mit akart elérni?

– Mindenkinek azt mondják, hogy a négy világomon emberek milliárdjaival végeztem, tömegeket gyilkoltam le abban a rendszerben, amelynek a megvédelmezésére és irányítására megválasztottak.

– Igen, ez a jelentésekből is kiderül. Mi történt? Mi a maga változata? Figyelmeztetem, több ezer tanú vallomása, és számos más dokumentum áll a rendelkezésemre.

– Akkor miért fárasszam magam azzal, hogy bármit is mondjak? – kérdezte Nikolo.

– Mert annak tudatában, amit elmond, a jövőben esetleg elkerülhetőek lesznek a hasonló mészárlások. Magyarázatokra van szükségem. Meg akarom érteni a történteket, azért, nehogy még egyszer hasonló dolog történjen.

– Talán már a születésük pillanatában meg akarják ölni a hozzám hasonló szörnyetegeket?

Hari nem felelt.

– Nem – mormolta Nikolo. – Látom, maga sokkal józanabb annál, hogy ilyen eszközökhöz folyamodjon.

– Lehetséges – mondta Hari.

– És mi hasznom lesz abból, ha beszélek?

– Semmi – mondta Hari egyszerűen.

– Nikolo Pas tehát semmit sem nyer... Mi lenne, ha cserébe hagynák, hogy megöljem magam?

– Cleon nem lenne hajlandó ilyen engedményekre – mondta Hari.

– Ezek szerint nincs jogom az öngyilkossághoz, viszont kötelességem, hogy informáljam Cleon miniszterelnökét, megérttessem vele az indokaimat, és így közvetve erősítsem a Császár hatalmát...

– Igen, így is lehet fogalmazni.

– Amíg ebben a lyukban vagyok, nem beszélek – mondta Nikolo. – Valahol másutt... egy tiszta, kényelmes helyen... ott igen. Ez a feltételem. Egy patkány se érezné jól magát egy ilyen ocsmány helyen. Híggye el, érdekes dolgokat mondhatnék. Emberekről és gépekről mesélhetnék, vagy olyan gépekről, amelyek embernek látszanak... Mesélhetnék a múltról és a jövőről is.

Hari figyelmesen hallgatott, és közben megpróbálta megőrizni a szenvtelenség látszatát.

– Nem hiszem, hogy képes lennék rávenni Cleont...

– Akkor viszont semmit sem fog megtudni, Hari Seldon! Látom a szemén... jól látom. Sikerült felpiszkálnom az érdeklődését, igaz?

* * *

Hari kinyújtózott a díványon. Az egyik masszőrnő, aki éppen a nyakát nyomkodta, halk, kedves hangon ráparancsolt, hogy maradjon nyugton. Eddig miért nem jutott eszembe ez a beszélgetés?, tűnődött Hari. Vajon mi minden van a fejemben, ami nem képes felszínre törni? És miért nem?

Hirtelen olyan feszültség keletkezett benne, ami egyetlen szempillantás alatt eredménytelenné változtatta a masszőrök munkáját. A feszültséget egy kérdés gerjesztette: Daneel, mit műveltél velem?

16. fejezet

A testeket a legénységi társalgóban rendezték egyenes, lebegő sorokba. Ez a hajó legtágasabb helyisége, és ez volt a legközelebb a középső vészzsiliphez.

Mors Planch visszahőkölt a bejárattói, és az agyába villant egy kérdés. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha egy kalóztámadás után végrehajtott kínzás áldozatait pillantotta volna meg. A testeket kötelekkel erősítették egymáshoz és a falakhoz. Valaki még a haláluk után is gondjukat viselte. A gravitációmentes helyiség levegőjét nehézzé változtatta a több napja bomlásnak indult hullákból kiszivárgó gáztömeg, Mors Planch azonban kénytelen volt létszámellenőrzést tartani, mert ki kellett derítenie, van-e még valaki a hajón, akit meg lehet menteni.

Tritch jó távol maradt a társalgó ajtajától. A szeme kivörösödött, egy fehér zsebkendőt szorított az orra és a szája elé.

– Ki rakta őket ide? – kérdezte elfúló, tompa hangon.

– Nem tudom – mondta Mors Planch komoran. Az arcára illesztett egy légzőmaszkot, és belépett a társalgóba, hogy megszámolja a halottakat. Néhány perccel később, amikor visszatért Tritch-hez, az arca viaszfehér volt. – Egyikük sem él, de nincs itt mindenki. – Ellebegett a nő mellett, és határozottan elindult a parancsnoki híd felé vezető folyosón.

Tritch odavetett néhány szót Trinnek, majd kelletlenül követte Planchot.

– Azt hiszem, majdnem egyszerre haltak meg – mondta Planch, amikor a nő melléje ért. – Sugárfertőzés a lökéshullámfrontból.

– Úgy láttam, elég vastagok a hajó pajzsai – mondta Tritch.

– A neutrínók ellen semmi sem véd meg.

– A neutrínók nem tehetnek kár bennünk... Olyanok, mint a kísértetek.

Planch belesett a sötét tiszti fülkébe, bekapcsolta az elektromos fáklyáját, felemelte, és körbevilágított. Bútorok, falak... Ember sehol.

– Tévedés. Nagyobb mennyiségű neutrínó képes a pusztításra. A szupernóva külső burkát is ezek robbantották szét – mondta Planch komoran. – Bizonyos körülmények között, nagy tömegben, megdöbbentő dolgokat művelnek mindennel, ami anyag. Furcsa és halálos dolgokat... különösen az emberek testével. Érzed ezt a szagot?

– Éreztem – fintorgott Tritch. – A hullabűzt.

– Nem arra gondoltam. Itt érzel valamit? Nos?

Tritch elvette az orra elől a zsebkendőt, és szimatolni kezdett.

– Valami megégett. Nem hús...

– Helyes – mondta Planch. – Ez nem gyakori szag, csak egyszer éreztem ilyet... egy olyan hajón, amelyet elkapott egy neutrínóáradat. Az a hullám nem egy szupernóvától indult el, hanem egy olyan bolygótól, amely letért a pályájáról, és belecsúszott egy féreglyukba. Harminc évvel ezelőtt történt... A tranzitállomásokkal megesik az ilyesmi. Az a bizonyos hajó belekerült az anyag átalakulásakor ke-letkező sugárzásba. A mentőcsapat tagja voltam... A fedélzeten csak halottakat találtunk. Ott is pontosan ilyen szag volt... Égett fém.

– Kellemes munkád van – mondta Tritch, és gyorsan visszacsúsztatta az orra elé a zsebkendőt.

A hídra nyíló zsilipkapu tárva volt. Planch kinyújtotta a kezét, és visszatartotta a nőt. Tritch nem ellenkezett. A parancsnoki hidat csupán a megfigyelőablakon keresztül beszűrődő halvány csillagfény világította meg. Planch bevilágított a fáklyájával, megvizsgálta a kapitányi ülést, és vezérlőpultokat. A kijelzők és a monitorok nem működtek.

A hajó halott volt.

– Hamarosan elfogy a levegő – mondta Planch a nőnek. – Rendeld vissza az embereidet!

– Már megtettem – felelte Tritch. – Én sem akarok itt maradni, ha már nem muszáj. Ha nem sikerül felélesztenünk a hajót, semmit sem menthetünk meg.

– Hát... nem.

Körülnézett. Senkit sem látott a hídon. Olyan hideg volt, hogy Planch szája körül sűrű párafelhővé változott a kifújt levegő. Előrébb lebegett, elkapott egy korlátot, megfordult. A fáklyájával bevilágított a szemközti sarokba, ahol...

Megpillantotta a magzati pózba gömbölyödött alakot.

Addig ügyeskedett, míg a korlátba és a pultba kapaszkodva az alak közelébe került. Igen, ez az ember még élt, feje megmozdult. Planch az arcra meredt. Azonnal felismerte Lodovik Trema biztost.

Nem Chen főbiztos volt az, aki előre figyelmeztette, hogy Trema életben lesz.

Amikor a mélyűrben először megpillantották a magatehetetlenül sodródó hajót, Planch először Chennel lépett kapcsolatba, azután a másik megbízójával, aki sokkal gálánsabban megfizette, mint a főbiztos – a magas férfival, akinek több arca és több neve volt, aki már korábban is többször igényt tartott a szol-gálataira.

Az a férfi sosem tévedett, és ezúttal is igaza volt. Ott, ahol mindenki más halott, egy valaki még életben Lehet... És ezt a valakit nem szabad visszajuttatni Chenhez. A jelentésben halottnak kell feltüntetni.

Lodovik Trema lassan, nyugodtan pislogva nézett Planchra, aki az ajkához emelte ujját.

– Ön még halott, uram. Ne mozduljon, ne szólaljon meg! – mondta Planch, azután elmondta azt számokból és szavakból álló kódot, amelyet a sokarcú férfitól hallott.

Tritch a híd túlsó oldaláról figyelte Planchot.

– Mit találtál? – kérdezte.

– Azt az embert, akit kerestem – mondta Planch. – Egy kicsit tovább élt, mint a többiek. Rendbe tette a társai holttestét, aztán idejött meghalni.

Ahogy Planch előrébb húzta Lodovikot, a nő megpróbált elhátrálni, de hirtelen nem talált magának kapaszkodót. Az összegömbölyödött, élettelennek tűnő test Planch előtt lebegett, elúszott Tritch mellett. A nő zihálva meredt rá.

– Ne aggódj! – nyugtatta meg Planch. – Ennek nem olyan elviselhetetlen a szaga. Itt, a hídon hidegebb van.

* * *

Tritch egyszerűen képtelen volt elhinni a dolgot. Azért tették meg az utat, azért jöttek egészen idáig, hogy a kísértethajóból kimentsenek egyetlen testet!

A Sátánvirág fedélzetén, miután Lodovik testét ládába fektették, és elhelyezték a raktárban, Tritch átadott Planchnak egy palack trilliai életvizet. A férfi töltött magának, és tósztra emelte a poharát.

– A főbiztos azt akarta, vizsgáljuk meg a hajót. Most már tudjuk: Lodovik Trema halott, és a többiek sem élnek. Visszaviszem testét a szülőbolygójára, és birodalmi pompával, illőn eltemettetem.

– És a többiek? Ők itt maradnak? Egy kicsit bizarr, nem?

Planch megvonta a vállát.

– Sosem kérdőjelezem meg a kapott parancsokat.

– Melyik világról származott?

– A Madder Lossról – felelte Planch.

Tritch hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Egy ilyen nagytekintélyű, befolyásos ember? Éppen a kegyvesztett paraziták bolygóján született?

Planch megvizsgálta a poharát, kinyújtotta mutatóujját, kiitta italát, majd a poharat tartó kezét előrenyújtva, Tritchre mutatott.

– Ne felejtsd el, alkut kötöttünk – mondta. – Az ő halálának politikai utózöngéi lehetnek.

– Még a nevét sem tudom...

– Nem baj. Ha esetleg rossz helyen kezdesz mesélni a történtekről, az emberek találgatni kezdenek, ez pedig nem lenne túlságosan jó. Egyébként jobban teszed, ha tartod a szád, mert úgyis tudomás szerzek róla, ha beszélsz.

– Nem szegem meg az alkut, és tartom a számat.

– Helyes. Mi a helyzet az embereiddel?

– Ha éppen minket béreltél fel, akkor valahol azt hallhattad, hogy megbízhatóak vagyunk – mondta Tritch halkan, de bosszúsan.

– Ez igaz. Most nagyon nagy jelentősége van a megbízhatóságnak.

Tritch kihúzta magát, és felemelte a palackot a kettejük között álló asztalkáról. Tövig belenyomta a dugót.

– Megsértettél, Mors Planch!

– Az óvatosság nem azonos a bizalmatlansággal.

– Megsértettél! Most pedig azt kívánod tőlem, hogy menjek el egy olyan világra, amelyre a Birodalom egyetlen önbecsüléssel rendelkező polgára sem teszi be a lábát!

– A Madder Loss lakói is a Birodalom polgárai.

Tritch lehunyta a szemét. Megrázta a fejét.

– Mennyi ideig maradunk?

– Nem sokáig. Kitesztek, azután mehettek, amerre akartok.

Tritch meghökkenve meredt Planchra; egyre kevésbé értette az egészet.

– Nem kérdezek többet – mondta. A hóna alá csapta a lezárt palackot. Már korántsem látta olyan vonzónak Planchot, mint korábban, és elhatározta, az elkövetkezendőkben nem próbál magánjellegű kapcsolatot kialakítani vele.

Planch sajnálta a dolgot, de nem túlságosan.

Átviszi Lodovik Tremát a Madder Lossra, azután pedig... azután gazdag lesz, és soha többé nem kell majd dolgoznia senkinek. Vesz magának egy luxushajót, mindig karban tartja, és sokkal, de sokkal jobb állapotban lesz, mint a Birodalom bárkái.

Ami pedig azt a különös, sokak számára fontos embert illeti, azt a férfit, aki minden zokszó nélkül napokat képes eltölteni egy fémkoporsóban...

Nos, minél kevesebbet gondol rá, annál jobb.

* * *

Lodovik mozdulatlanul feküdt a sötétben. Mindent érzékelt, de semmit sem tett. Amikor meghallotta a jelszót, azonnal tudta: Daneelnek köze van a mentőexpedícióhoz, és együtt kell működnie Mors Planch-csal. Tudta, vissza fog jutni a Trantorra, arról azonban fogalma sem volt, ott mi fog történni vele.

A koporsószerű láda belsejében végrehajtott három önellenőrzést, és megerősödött benne az a feltételezés, hogy pozitronikus agyát valamilyen károsodás érte. A hiba komoly lehetett, mert az öntesztek eredményei eltérőek voltak.

Hogy a tétlenség időszakában elfoglalja magát valamivel, aktiválta emberi érzelmeit, és ezeken is végigfuttatott egy diagnosztizáló rutint. Az emocionális funkciók sértetlennek tűntek: még mindig képes arra, hogy emberként viselkedjen az emberek között. Ettől egy kicsit megkönnyebbült. A Dicsőség Lándzsájának fedélzetén, Mors Planch társaságában, a gyakorlatban is letesztelhette volna a dolgot, de az idő sajnos túlságosan rövid volt ehhez. Egyelőre az a legokosabb, ha egy alaposabb vizsgálat befejeztéig nem próbál kapcsolatba kerülni az emberekkel.

A legfontosabb az, ne árulja el, hogy robot. A Daneel csapatába dolgozó robotok számára ez mindig különösen lényeges. Létfontosságú, hogy az emberek soha ne szerezzenek tudomást arról: robotok léteznek közöttük.

Lodovik a háttérbe tolta az érzelmi funkciókat, és nekilátott egy komplett memóriaellenőrzésnek. Ahhoz, hogy ezt megtehesse, húsz másodpercre ki kellett kapcsolnia a mozgásvezérlőit, de még ebben az állapotban is hallott és látott.

Már nekifogott a tesztnek, amikor valami a ládájához ütődött. Kintről motoszkálást hallott. Fém csikordult egy másik fémhez. Teltek a másodpercek... Öt... Hét... Tíz...

A láda teteje fémes sikollyal felemelkedett. Lodovik oldalra fordított fejjel feküdt, a láda falát bámulta, így csak a szeme sarkából láthatta a föléje hajló arcot, meg a mögüle kileső másikat.

Tizennyolc másodperc... A memóriateszt már majdnem befejeződött.

– Én halottnak nézem. – Egy női hang.

A memóriateszt véget ért, de Lovodik úgy döntött, nem mozdul.

– Nyitva van a szeme. – Egy férfihang, de nem Mors Planché.

– Fordítsd oldalra, hátha van nála valami, ami alapján beazonosíthatjuk – mondta a nő.

– Az egekre, nem! Én hozzá nem nyúlok! Csináld te! Te kaptad a feladatot.

A nő habozott.

– A bőre rózsaszínű.

– Megégett a sugárzásban.

– Nem, én egészségesnek látom.

– Halott – mondta a férfi. – Másfél napja van ebben a ládában. Nem jutott levegőhöz.

– Nem olyan, mint aki halott. – A nő benyúlt a ládába, és megcsipkedte Lodovik Trema kezét. – Hűvös, de nem hideg.

Lodovik lassan elsápasztotta a bőrét, és fokozatosan, feltűnés nélkül lehűtötte a testét. Ostobának érezte magát és bosszús is volt, hogy ez korábban nem jutott eszébe.

– Szerintem éppen elég sápadt – jegyezte meg a férfi.

Egy másik kéz is hozzáért Lodovikéhoz.

– Jéghideg – állapította meg a férfi. – Csak képzelődsz.

– Halott vagy nem, egy egész vagyont ér! – mondta a nő.

– Ide hallgass, Trin, én hírből jól ismerem Mors Planchot – mondta a férfi. Nem az a fajta, aki egyszerűen átpasszolja a jutalmát.

Lodovik, miközben áthozták erre a hajóra, már hallotta a "Trin" nevet. Trin... a kapitány Tritch helyettese volt. Komoly lehet a helyzet.

– Akkor most lefényképezzük – mondta Trin. – Megeresztek egy üzenetet, és kiderítem, hogy tényleg ő-e az, akit annyira akarnak.

Egy kamera emelkedett a láda fölé, nesztelenül elkészült a kép. Lodovik megpróbálta végiggondolni, mi oka lehet Trinnek erre az egészre. Megpróbálta kikövetkeztetni, milyen eredménye lehet a fontoskodásának.

– Különben Tritch a szavát adta Planchnak – mondta a férfi. – Ígéretet tett, és nagyon fontos a számára, hogy ne veszítse el a szavahihetőségét.

– Ha sikerrel járunk, tízszer annyit szakíthatunk, mint amennyit Planchtól kapunk – mondta Trin határozottan. – Vehetünk magunknak egy hajót, és szabad kereskedők lehetünk a peremvidéken. Soha többé nem kell majd aggódnunk a birodalmi adók és a fináncok miatt. Talán átmehetünk valamelyik szabad rendszerbe, és...

– Úgy hallom, azokban a rendszerekben elég kemény az élet – mondta a férfi.

– A szabadság mindig veszélyes – felelte Trin. – Jól van, most már úgyis mindegy. Feltörtük a pecsétet a ládán. Csinálj egy bemetszést a fejbőrén, és szerezzük meg azt, amiért idejöttünk!

A férfi a zsebébe nyúlt, és elővett valamit. Lodovik aktiválta a szemét, és a félhomályos raktárban álló két alakra nézett. A férfi halk káromkodással lejjebb eresztette a szikét tartó kezét.

Lodovik nem hagyhatta, hogy belévágjanak. A sebe természetesen vérzett volna, ám ha a bemetszés elég mély akkor még egy gyakorlatlan szemlélő is rájöhet, hogy nem ember. Gyorsan végigtekintette, milyen előnyökkel és milyen hátrányokkal járna, ha akcióba lépne. A rendelkezésére álló tudásanyag alapján sikerült megtalálnia az optimálisnak tűnő megoldást.

A karja kilökődött a ládából. A keze elkapta a szikét tartó férfikéz csuklóját.

– Helló! – mondta Lodovik, miközben felült a fémkoporsóban.

A férfi úgy viselkedett, mint akinek elment az esze. Összerándult, felrikoltott, megpróbálta visszahúzni a kezét, újra üvöltött egyet. A szeme mintha befordult volna a homlokába, csak a fehérje látszott, az ajkain tajtékszerű hab jelent meg. Néhány másodpercig reszketve állt.

Lodovik körbenézett.

Trin a zsilipajtó felé hátrált. Az arcát eltorzította a rémület, de közel sem ijedt meg annyira, mint a társa. Lodovik szemügyre vette a férfit, felmérte az állapotát, óvatosan kihúzta az ujjai közül a szikét, azután eleresztette a csuklóját. A férfi a mellkasához kapott. Lihegett, az arca elzöldült.

– Trin! – nyöszörögte, és megpróbált a nő irányába fordulni. Nem fejezhette be a mozdulatot, összeroskadt.

Lodovik kimászott a ládából, lehajolt, és megvizsgálta a férfit. A zsilipajtó közelében álló nő dermedten figyelt.

– A barátjának szívrohama van – jelentette ki Lodovik, amikor ránézett. – Van orvos vagy elsősegélycsomag a hajójukon?

Trin halk, rikácsoló hangot hallatott. Megfordult, és elmenekült.

17. fejezet

Klia Asgarnak a Vigalomban, Dahl szélén, a Kis Kalgan szórakoztató szektor szomszédságában lévő, veszélyes, de népszerű mulatóban kellett találkoznia az emberével. Ez a hely volt az, ahol a vállalkozó szelleműeken kipróbálták a Kis Kalganban kiagyalt új mutatványok és szerek hatását, mielőtt exportálni kezdték volna a Trantor más szektoraiba.

A Vigalom tele volt fényesen világító táblákkal, a színes reklámfeliratok az épületek oldalán kúsztak a magasba, némelyik a kupola belső homorulatának közelében ragyogott. Új műsorokról és mutatványosokról adtak hírt, a Csillagpor Színházban újra fellépő, egyszer már megbukott, régi sztárokról, népszerű italokat és drogokat ajánlgattak. Némelyik olyan külső világról való szert reklá-mozott, amelynek használata és forgalmazása bűncselekménynek számított.

Klia közömbös tekintettel, de szomjasan pillantott végig az italhologramokon. Már jó húsz perce ácsorgott az egyik bolt alkóvjában. Az embere késett, de a lány még annyi időre sem merte elhagyni az őrhelyét, amennyi alatt a közeli utcai árustól frissítőt vehetett volna magának.

Klia nem csupán a szemével figyelte a hullámzó tömeget, és nemcsak felszínes benyomásokat szerzett az emberekről. Látszólag minden rendben volt náluk: a férfiak, nők és gyerekek ráérősen sétálgatva és bámészkodva töltötték pihenőidejüket. A nők fehér blúzú, és piros csíkos, fekete nadrágszoknyát viseltek, a kisgyerekek rózsaszínű kezeslábast, a férfiak komoly szabású, fekete munkaöltönyt. Látszólag vidámak és nyugodtak voltak, de...

De aki alaposabb vizsgálatnak vetette alá őket, az felfedezhette bennük a gyötrelmet.

A Dahl szektorban ezek az emberek a magasabb polgári osztályokba tartoztak, a szerencsések közé, akiknek könnyű munkájuk volt, hivatalban dolgozhattak. Olyan szerepet töltöttek be, mint a többi szektorban a szürkébe öltözött hivatalnokok. Kivételezettek voltak, de amikor eltűnt arcukról az erőltetett vidámság, ők is ugyanolyan komoran bámultak a világba, mint a többi dahli. A te-kintetük fáradtságról árulkodott, a szemük egy kicsit üveges volt a megfeszített munkától, és a rengeteg csalódástól, amit el kellett viselniük. Klia tisztán látta a hangulatuk színen, igaz, csak futó villanásokként érzékelte ezeket az érzelmeket: most nem ért rá ilyesmivel foglalkozni. Dühös lilák, epezöld örvények kavarogtak az emberek elméjében – nem aurák voltak ezek, inkább olyan, üregek mélyén lerakódott színrétegek, amelyekbe csak bizonyos mentális pozícióból lehetett lelátni.

Nem volt ebben semmi különleges. Klia ismerte a Dahlban általánosnak számító hangulatot. Ismerte, és amikor csak tehette, megpróbálta figyelmen kívül hagyni. Ha komolyabban foglalkozik a tömegek érzéseivel, akkor tisztán felfoghatott volna mindent, de ez nem csupán a feladatáról terelte volna el a figyelmét. Létezett egy másik veszély is: aki sokat foglalkozik a nyomorultsággal és a levertséggel, azon könnyen eluralkodhatnak ezek az érzések. Kliának pedig – ha meg akarta őrizni élénkségét – távol kellett tartania magát az általános rossz hangulattól.

A fiút abban a pillanatban felismerte, amikor megjelent az utca túlsó oldalán. A srác talán egy évvel volt fiatalabb nála, keskeny arcán és állán hegek és vágásnyomok, a billibottoni bandák megkülönböztető jelzései éktelenkedtek. Klia az elinúlt egy év során már többször hozott árut és híreket a fiúnak, de csak akkor vállalkozott erre a munkára, amikor más, jobb futárküldetés nem adódott. Alaposan szemügyre vette a srácot, és pillanatok alatt elpárolgott a maradék jókedve is. Valahogy nem tetszett neki a dolog; a fiú túlságosan komornak látszott...

Az elmúlt néhány napban képtelen volt ennél jobb munkát szerezni. Sokan ismerték, sőt, néhányan megbíztak benne, ennek ellenére az utóbbi időben alig keresett valamit. Ráadásul egyszer majdnem komoly bajba került, mert az egyik banda – sosem találkozott a vezérükkel – meg akart torolni rajta valami állítólagos sérelmet. A társaság új volt a városban, senki sem tudta biztosan, milyen kapcsolatrendszerrel rendelkeznek, azt viszont mindenki érezte: veszélyesek.

Klia bízott magában. Mindig úgy gondolta, különleges tehetsége van ahhoz, hogy kikerüljön a veszélyes szituációkból, ám ez a legutóbbi eset... ez kikészítette. Egy békés, nyugodt helyre vágyott, ahol barátok között lehet. Csakhogy alig voltak barátai; az általános helyzet nem olyan, hogy bármelyik banda szívesen befogadta volna.

Az utóbbi idő eseményei arra ösztönözték, gondolja át azt az életfilozófiát, amit korábban kialakított magának.

A keskeny arcú fiú csak akkor vette észre Kliát, amikor a lány úgy döntött, megmutatja magát. Ránézett, aztán keresztülvágott a tömegen. Úgy viselkedett, mintha Klia idegen lenne a számára. A lány ugyanígy eljátszotta a közömbösséget, de egyre közelebb araszoltak egymáshoz. Óvatosan sodródtak, és úgy tettek, úgy nézelődtek körbe, mintha valaki mással lenne találkozójuk.

Amikor aztán hallótávolságba kerültek, a fiú megszólalt:

– Nincs szükségünk arra, amit ma hoztál. Mi lenne, ha eltűnnél Dahlból, vagy valaki más boldogítanál?

Klia már megszokta a durvaságot és a fenyegető hangsúlyt, az ilyesmi semmit sem jelentett számára.

– Szerződésünk van – mondta könnyedén. – Én szállítok, te fizetsz. A nappali főnököm nem venné jó néven, ha te...

– Tudod, mit hallottam? Azt, hogy a nappali főnököd nyakig benne van a slamasztikában – mondta a fiú. Merészen rámeresztette a szemét Kliára. – Az összes többi nappali meg éjszakai főnököd is, akinek eddig dolgoztál. Még Kindril Nashak is! Azért, mert veled dolgoztatott. Az a hír járja, hogy Kindrilt megfenyegették a Rikeriannal, ott tartják, vádemelés nélkül! Na, te lány én figyelmeztettelek. Mert ez az volt. Figyelmezetés. Semmi több.

A hurok kezdett összeszorulni.

– És? Mihez kezdjek én most ezzel? – kérdezte Klia, megemelve a hóna alatt tartott kis dobozt.

– Nem t'om. Én semmit se viszek el, és semmiért se fizetek. Ez a parancs. Na tűnés!

Klia a fiúra meredt, aki először úgy rázta meg a fejét, mintha egy kellemetlen, zümmögő rovart próbálna elűzni, majd egyszerűen levegőnek nézte a lányt. Klia tudta, a srác senkinek sem fogja jelenteni, hogy találkoztak.

Ha mindenki azt akarja, hogy tűnjön el a színről, ha egyszer más úgysem kap munkát, akkor tényleg ideje lelépni. A gondolat megrémítette. Eddig csupán párszor, alkalmanként alig néhány órára hagyta el Dahlt. Annyi pénze volt, amennyiből két hétig talán kihúzhatta, arra pedig a történtek után nem számíthatott, hogy hitelt kap a helybéli kereskedőktől.

Klia végigsétált az utcán, átment a szomszédos kerületbe, amit Kisvigalomnak neveztek, mert valamivel népszerűtlenebb volt a másiknál. Keresett egy elhagyott elárusító bódét, bebújt a műanyagtető alá, és a régi csomagolóanyagok, a törött bútorok között elhelyezkedve, levágta dobozáról a biztonsági pecsétet. Felnyitotta a doboz tetejét. Meg akarta nézni, van-e benne valami olyasmi, ami a Dahl szektor határain túl is értékes lehet.

Papírok és egy könyvfilm. Átlapozta a papírokat, megvizsgálta a könyvfilmen lévő pecsétet. Személyes anyag volt, kódolt, ezzel nem sokat kezdhetett, eladni sem tudta. Valami ilyesmire számított. Eddig is sejtette, hogy az utóbbi időben csak kisebb értékű és jelentőségű szállítmányokat bíznak rá. Gyakran másolatokat továbbított – az eredetieket valaki más vitte el a címzetthez –, meg olyan információkat, amelyeket kockázatos lett volna a biztonságiak orra előtt átadni, de annyira azért nem voltak nagy jelentőségűek, hogy a megbízó egy jobb, megbízhatóbb, ügyesebb és drágább futárt béreljen fel...

Pedig egyszer a legjobb futárok közé tartozott, azok közé, akik a legtöbbet keresték a Dahl szektorban, akik ezeréves tradíció őrzői és örökösei voltak. A hagyományé, amelyhez külön nyelvezet, rituálék tartoztak, olyanok, amelyek legalább annyira bonyolultak és régiek, mint a Trantoron még létező összes többi mesterség szertartásai. Időnként az is előfordult, hogy hivatalos, legális iratokat bíztak a dahli futárokra, mert így a főnök biztos lehetett abban: a szállitmány eljut rendeltetési helyére, méghozzá gyorsabban és nagyobb biztonságban, mintha a Bizottság által lehallgatott és megfigyelt, más kommunikációs eszközt használt volna a továbbításra.

Nemrég még Klia is a megbecsült futárok közé tartozott – legalábbis ő így gondolta –, ám most, néhány nap leforgása alatt, kikerült közülük. A vágyai rövid idő alatt szétfoszlottak...

Megremegett, és rádöbbent, hogy sír. Nem zokogott, csak a könnye csordogált, de azért ez is sírás volt.

Megtörölte az arcát egy viszonylag tiszta, poros csomagolópapírba, belefújta az orrát, a csomagot a szeméttartóba hajította, és kilépett az utcára.

Átment a másik oldalra, és várt néhány percet. Nemsokára felfedezte a kísérőjét. Előre tudta, hogy az illető utána fog jönni, ha nem sikerül lebonyolítania az üzletet. Alacsony, vézna lányka volt, pár évvel fiatalabb nála. Úgy tett, mintha játszana. Egy kopott, átszabott, fekete kezeslábas volt rajta, pontosan olyan, amilyet a hőkutasok hordanak. Klia túlságosan messze volt attól, hogy jobban szemügyre vegye, de erre nem is volt szükség.

A kislány beszáguldott az elhagyott bódéba. Amikor vagy egy perccel később kilépett, egy darab csomagolópapír volt nála, meg a doboz, amit Klia kidobott.

Annak idején Klia is követett futárokat, és időnként vele is előfordult, hogy egy egy kudarcba fulladt üzlet után el kellett tüntetnie a nyomokat. Most először fordult elő, hogy a kísérőjének takarítania kellett utána... Az utóbbi napok során elszenvedett pofonok közül ez volt a legnagyobb. Az utolsó csepp a pohárban.

Az utcán megnőtt a forgalom. A kupola elsötétedett, a lámpák fénye ragyogóbbnak tűnt. A tömeg sűrűbbé vált, az emberek egymáshoz préselődve kutattak valami szórakozás után, olyasmi után, ami rövid időre elfeledteti velük sanyarú életüket.

Klia tudta, egy nemkívánatossá vált ember számára a tömeg a halált jelentheti. Egy ilyen tömegben bármi megtörténhet, innen lehetetlen elszökni, ekkora embercsordában nem lehet elbújni. A szórakozni vágyók talán észrevesznek valamit, de aztán továbbnyomulnak, és ügyet sem vetnek arra, hogy valaki sebzetten vagy halottan a földön marad...

Klia a zöld ruhás férfira gondolt. Az emléktől bizseregni kezdett a fejbőre. Igen, talán ez lenne a megoldás, de... De nem! Még ennél is lejjebbre kell süllyednie ahhoz, hogy feladja a függetlenségét, és csatlakozzon egy mozgalomhoz. Azokhoz, akik állítólag éppen olyanok, mint ő.

Összerázkódott. Beálljon azok közé, akik képesek arra, amire ő? Azok közé, akik ugyanazt meg tudják csinálni?... Elborzasztotta a gondolat.

Bárkire pillantott, mindenki ugyanazt az érzést váltotta ki belőle. A fejbőre elviselhetetlenül viszketett. Felnyögött, keresztülfurakodott a tömegen, és kétségbeesetten körülnézett. Liftet keresett, egy olyan ősrégi szerkezetet, amelyek összekötötték egymással a Dahl különböző szintjeit, és a Trantor bizonyos részeit.

* * *

Vara Lisó kimerülten, csapzottan, könyörgő tekintettel nézett az edzett fiatal őrnagyra.

– Már órák óta itt vagyok – mondta. Fájt a feje, a ruháját átáztatta a veríték, a szeme előtt apró fénykarikák táncoltak. Semmire sem vágyott jobban, mint egy kis pihenésre.

Namm őrnagy szórakozottan megsimogatta a rangjelzését, és ráharapott az alsó ajkára.

Vara eddigi élete során ritkán érzett olyan gyűlöletet, amilyet most a katonatiszt felé sugárzott. Árthatott volna az őrnagynak, de nem mert kárt tenni benne.

– Senki? – kérdezte Namm őrnagy mogorván.

– Az elmúlt három napban senkit sem találtam – mondta Vara Lisó. – Maguk... mindegyiket elriasztották a környékről.

Namm őrnagy hátrébb húzódott a Vigalmon keresztülhúzódó, zsúfolt transzdahl út fölé kinyúló erkély széléről. A balkon alatt gyalogos tömeg hullámzott, az emberek feje fölött néhány méterrel vonatok és robók száguldoztak a síneken és a keskeny felüljárókon. A zaj visszhangra talált az erkélyhez tartozó üres lakás falai között.

Vara hét órája vizsgálgatta a tömeget. Kezdett besötétedni, a lámpák egyre élesebbé váló fényétől megfájdult a feje. Aludni akart.

– Sinter tanácsnok nagyra értékelné, ha sikerülne elérnünk valami eredményt – mondta a fiatal férfi.

– Farad az én egészségemmel is törődhetne! – vágott vissza Vara Lisó. – Ha megbetegszem, vagy kiégetem magam... Mi lesz akkor? Én vagyok az egyetlen fegyver, aminek ebben a háborúban hasznát veheti. – Ő maga is meglepődött a saját hangja hallatán. Közel járt a teljes összeroppanáshoz. Annyi ereje már nem volt, hogy teljesítse Farad Sinter parancsát, annyi viszont még maradt, hogy ki-rohanjon az őrnagy ellen. – Ha elvesztem az erőmet, és kiderül, hogy maga miatt történt... Mit gondol, Sinter tanácsnok hogyan fog reagálni?

A fiatal férfi elgondolkozott, de az arca közömbös maradt.

– A tanácsnok úr kérdéseire magának kell felelni. Én csupán azért vagyok itt, hogy vigyázzak önre.

Vara Lisó visszatartott egy éles dühvillámot. Ennek a fickónak fogalma sincs arról, milyen veszély fenyegeti...

– Jól van. Kísérjen el arra a helyre, ahol pihenhetek! – mondta metsző hangon. A lány nincs itt. Nem tudom, hol lehet. Már három napja nem éreztem a jelenlétét!

– Sinter tanácsnok úrnak az a meggyőződése, hogy ön képes megtalálni az illetőt. Úgy tudom, ön azt állította, hogy az a lány a legerősebb...

– De nem olyan erős, mint én! – kiáltotta Vara. – Én vagyok a legjobb, de... nem éreztem!

A szőke őrnagynak végre eljutott a tudatáig, hogy a nő ilyen állapotban valóban nem végezheti el a munkáját.

– A tanácsnok úr csalódott lesz – mondta, és újra beleharapott az alsó ajkába.

Csupa hülyével vagyok körülvéve? Vara Lisó némán dühöngött, de aztán rájött, ha hagyja, hogy a harag és a fáradtság eluralkodjon rajta, semmit sem ér el. Semmit, legfeljebb azt, hogy ront az esélyein, és távolabb került attól, hogy megkapja amit Sintertől várt.

– Egy ideig egyedül kell lennem. Pihennem kell. Nem akarok beszélgetni mondta érdes hangon. – Holnap egy másik szektorban újra megpróbálhatjuk. Egy kisebb területen fogok dolgozni. Egyszerre csupán néhány háztömböt tudok szemmel tartani. Szükségünk lesz még egy pár ügynökre. Híreket akarok! Az eddiginél részletesebb jelentéseket!

– Rendben van – mondta az őrnagy engedékenyebb hangon. – Az ügynökhálózatunk valóban nem remekelt. Holnap újra megpróbáljuk.

– Köszönöm – mondta Vara halkan.

Az őrnagy átvonult az üres lakás másik végébe, kinyitotta az ajtót, és félre állt. Vara Lisó fáradtan elindult. Abban a pillanatban, amikor kilépett az ajtón, mintha egy éles-hegyes penge döfődött volna az elméjébe. Az érzés... irigység volt. Nem talált rá jobb szót. Rádöbbent, van a közelében valaki, aki ugyanolyan képességekkel rendelkezik, mint ő.

Elsápadt és megtántorodott.

– Nne! Itt... itt van!

– Hol? – kérdezte az őrnagy. Elkapta Vara karját, visszahúzta az erkélyhez.

– Igen, igen, igen... – motyogta Vara Lisó. Úgy bánik velem, mint valami bűnözővel!, gondolta, de hagyta, hogy az őrnagy maga után vonszolja. Dühös volt, az izgalom hulláma mintha elsodorta volna a fáradtságot. A kézfejével megtörölte a száját, a másik kezével közben lemutatott az erkély alá. – Ott... Odalent... A közelben!

Az őrnagy az apró nő által jelzett irányba nézett, a tömegre bámult. Egy fiatal nőt látott, egy gyorsan mozgó, színtelen alakot, aki gyors léptekkel haladt az egyik lift irányába.

Namm őrnagy bekapcsolta a kommunikátorát, riasztotta az utcán várakozó ügynököket.

– Biztos, hogy ő az? – kérdezte közben Varától.

A nő képtelen volt felelni. Egyik kezével a száját törölgette, a másikkal az árnyszerű alakra mutatott. Az érzés... lehengerlő volt, olyan erős, hogy alig bírt talpon maradni. Gyűlölte ezt az érzést. Akkor élte át először, ismerte meg, amikor találkozott Wanda és Stettin csoportjának tagjaival. Már többször tapasztalt ehhez hasonlót, de ilyen erős még sosem volt. Irigység... fájdalom hasított a mellébe, úgy érezte, ez a lány mindent el tud rabolni tőle, mindentől megfoszthatja, amije van, és neki nem marad más, csak az üres vágyakozás, és a soha véget nem érő csalódássorozat...

– Ő az! – nyögte. – Fogják el! Kérem!

* * *

Klia úgy érezte, mintha meggyulladt volna a fejbőre. Ahogy beugrott a liftbe, éles hangon felkiáltott. A fűikében álló két idősebb, őszülő bajuszú férfi aggodalmasan nézett rá.

Klia a fülke végébe húzódott. Nem látott ki a két férfi mögül. Felugrott. Két szögletes arcú embert látott, a lift felé rohantak. A fülke ajtaja megmozdult, lassan záródni kezdett.

Az ügynökök ráordítottak a két bajszos dahlitára, hogy tartsák vissza az ajtót. Az egyikük felvillantott egy kódkapcsolót, amivel leállíthatta a szerkezet mechanikáját.

Klia a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy szervizkulcsot. Illegális eszköz volt, az átlagos polgárok nem tarthattak maguknál ilyesmit, de valamennyi futár rendelkezett hasonlóval. Az ajtó lelassult, aztán megállt. Klia a vezérlőpanelbe dugta a kulcsot és felkiáltott.

– Vészhelyzet! Lefelé!

A lift ajtaja megmozdult és bezáródott. A két ügynök üvöltve dörömbölt a túlsó oldalán.

A bajszos dahliták Kliára néztek.

– Hol akarnak kiszállni? – kérdezte a lány elfúló hangon, de mosolyogva.

– A következő szinten – mondta az egyik vénember.

– Remek. – Klia kiadta az utasítást a liftnek, majd belenyúlt a két dahli elméjébe, és kitörölte emlékezetükből az elmúlt néhány perc eseményeit.

A két férfi nem emlékezett sem arra, hogy valami szokatlan élményben volt részük, sem pedig arra, hogy találkoztak Kliával. A következő szinten kiszálltak, a lány pedig ráparancsolt az ajtóra, hogy záródjon be. Sóhajtva a fülke mocsokfoltos falának támaszkodott.

– Vészutasítások – szólalt meg egy reszelős géphang. – Melyik szintre?

Klia megfeszítette az erejét, és kinyújtotta tudata csápjait. A tőle feljebb és lejjebb lévő néhány szinten nyugtalanságot, felfordulást érzékelt. A fejbőre még mindig bizsergett. Valahogy meg kellett lépnie az elfogására kiküldött ügynökök elől. Elgondolkozott. Csak egyetlen irányba mehetett: lefelé.

– Le – felelte az automatának. – A nulladik szintre.

Négy kilométerrel a lakott szintek alá...

A város alatti folyókhoz.

18. fejezet

Tritch semleges területen, jó távol a raktártól, a legénységi kabinok közelében, egy nulla gravitációjú szervizfolyosóban találkozott Mors Planch-csal. Ha arra számított, hogy a súlytalanság állapotában előnyösebb helyzetben lesz a férfinál, akkor tévedett. Planch ilyen körülmények között éppúgy otthon érezte magát, mint a szabvány gravitációban.

– Az a hulla figyelemre méltó képességekkel rendelkezik – mondta Tritch, ahogy megpillantotta Planchot.

– A te embereidből pedig hiányzik valami, amit tisztességnek neveznek – vágott vissza Mors Planch.

Tritch megvonta a vállát.

– Manapság természetes dolognak számít, ha valakinek ambíciói vannak. Gela Andanchot a raktár közelében találtuk meg. Nagyon rossz bőrben volt... Szerencsére a gyengélkedőn sikerült stabilizálnunk az állapotát.

Planch bólintott. Lodovik nem tudta a szerencsétlenül járt férfi nevét.

Planch véletlenül éppen akkor ment át a raktárba, amikor Lodovik kihozta az ernyedt testet. Azonnal ráparancsolt Lodovikra, hogy menjen víssza a helyére (valószínűleg azóta is ott volt), Andanchot pedig ő maga vitte át arra a helyre, ahol Tritch rátalált.

– Vajon mit kerestek?

– Valaki lefizette őket – mondta Tritch könnyedén. – Gondolom, olyasvalaki, aki ellentétben áll a te megbízóddal. Ha átadták volna Lodovik Tremát, ötvenszer annyit kaptak volna, mint az éves átlagkeresetük. Ez pedig még a birodalmi korrupció skáláján mérve is rengeteg pénz.

– Mit fogsz csinálni velük? – kérdezte Planch.

– Azt hiszem, elfoglalták volna a hajót. Valószínűleg félre akartak állítani minket. Talán azt tervezték, hogy mindenkit megölnek. Trin most a kabinomban van. Már részegre itta magát. Gondolhatod, nem trilliait vedel. Amikor elájul, és a Trantor fölé érünk, egyszerűen kilököm az egyik zsilipen. Remélem, a Palota fölött fog szénné égni. – Tritch szemhéja megrándult, az ajka megkeményedett. – Az elsőtisztem volt, mindig számíthattam rá. Sajnálom... De most nem ez a legnagyobb problémám, hanem az, hogy mit csináljak veled.

– Én nem árultalak el – mondta Planch.

– De nem is mondtál igazat. Nem tudom, Lodovik Trema micsoda, de az biztos, hogy nem ember. Trin gépemberekről, robotokról gajdol. Nem tudom, ki fizette le, de a feladata biztos az volt, hogy mechanikus embereket keressen. Mit tudsz a robotokról?

– Lodovik Trema nem robot – mondta Planch fejcsóválva. Elmosolyodott. Manapság már nem építenek robotokat.

– Legfeljebb a rémálmainkban jönnek elő – bólintott Tritch. – Meg a másodosztályú filmkönyvekben bukkannak fel. Mutálódott, bosszúvágytól fűtött gépagyúak, meg hasonlók... Lodovik Trema azonban más... A Közbiztonsági Bizottság vezetőjének főtanácsnoka, igaz?

– Ostobaság – mondta Planch olyan hangon, mintha sértőnek találná, hogy ilyen értelmetlen vitába kényszerítik.

– Utánanéztem pár dolognak, Mors. – Tritch hirtelen elkomorodott, a súlytalanság miatt petyhüdt arcán még ernyedtebbé váltak a vonások. – Igazad volt. Megfelelő számú neutrínó valóban halálos lehet, és nincs semmi, ami védelmet nyújtana a neutrínóáradat ellen.

– Haldoklik – hazudta Planch. – Az állapotát mindenképpen titokban kell tartani.

Tritch megrázta a fejét.

– Nem hiszek neked, de állom a szavam, és elviszlek benneteket a Madder Lossra. – Eltűnődött. – Talán Trint és Andanchot is ott fogom kirakni. Rád bízom őket... Jól van, most menj, és értekezz a halott minisztereddel.

Megfordult és lebegve elindult.

– Mi lenne, ha visszamennék a kabinomba? – kérdezte Planch.

– Átküldök a raktárba egy priccset, meg valamennyi ételt. Ha megengedném, hogy olyan ember flangáljon a hajón, aki élő hullákkal barátkozik, biztos kitörne a lázadás. Másfél napon belül a Madder Lossnál leszünk.

Ahogy Tritch eltűnt a szeme elől, Planch megremegett. Neki sem volt ínyére a dolog. Másfél napot Lodovik Trema társaságában tölteni... Tritchnek igaza van. A Dicsőség Lándzsájának fedélzetén senki sem maradhatott életben. Azt a csapást egyetlen emberi lény sem élhette túl.

* * *

Lodovik a raktárban, a ládája mellett, mellén összefűzött karral ácsorogva várta Mors Planch visszatérését.

A tettei alapján ki lehetett jelenteni, hogy Lodovik komolyan kárt tett egy emberi lényben. Egy ilyen helyzetben egy robotnak automatikusan szembe kellett volna néznie bizonyos nehézségekkel – a mentális kapacitás csökkenésével, kritikus önvizsgálattal, és extrém szituációban a teljes kikapcsolódással –, ám az eset rá valahogy nem gyakorolt különösebb hatást. Pedig éreznie kellett volna valamit; elvárható lenne, hogy a történtek kellemetlen utóízt keltsenek benne, még akkor is, ha figyelembe veszi a Daneeltől kapott hosszú távú feladat természetét, és a Nulladik Törvényt...

Lodovik Trema azonban semmi különöset nem tapasztalt. Nyugodt volt és tettre kész, de nem elégedett. Tudta, ártott egy embernek, de semmit sem élt át, ami akár halványan hasonlított volna azokra a bénító érzésekre, amelyeket a calvini Három Törvény közül az egyik megszegésének kellett volna kiváltania belőle.

Mindebből világosan kitűnt, hogy valami megváltozott benne. Amikor Mors Planch visszatért hozzá, éppen azon volt, hogy megállapítsa az átalakulás mértékét és természetét.

– Az út hátralévő részét itt kell eltöltenünk – mondta Planch. – Kellemes kabinom volt, ráadásul a kapitány meg én... – Elhallgatott, szomorúan megcsóválta a fejét. Az arcvonásai határozottabbá váltak. – Nem érdekes. Valami nem stimmel ebben az egész ügyben.

– Mi lenne az? – kérdezte Lodovik. Nyújtózkodott egyet, elmosolyodott. A belétáplált emberi személyiségjegyek könnyedén ráidomultak a funkcióira. – Az a láda elég szűk volt, de már nagyobb kellemetlenségeket is kibírtam. Azt hiszem, abból lett baj, hogy a legrosszabb pillanatban másztam ki belőle.

– Ez tény! Az az ember szívrohamot kapott.

– Sajnálom, de attól tartok, nem a jó szándék irányította őket, amikor felnyitották a ládám tetejét.

– Van valaki, aki meg akarja kaparintani magát. Élve vagy halva, teljesen mindegy – mondta Planch. – Azt hittem, a Közbiztonsági Bizottság főbiztosával senki sem mer ujjat húzni. Azt hittem, ő legyőzhetetlen.

– Manapság senki sem legyőzhetetlen – mondta Lodovik. – Egyébként bocsánatot kérek az okozott kényelmetlenségekért.

Planch kemény tekintettel meredt Lodovikra.

– Nekem már az elején nem tetszett ez az egész, de eddig elfojtottam a küldetéssel, és önnel kapcsolatos ellenérzéseimet. A birodalmi politikában bármi megtörténhet, az egyes személyeknek olyan értékük lehet, mint a teljes naprendszereknek. Ez a centralizált politika átka.

– Biztos, Mors Planch, hogy ön nem tartozik a diffúzionisták közé?

– Nem. Ha valaki árulást követ el Linge Chen ellen, az nem kereshet pénzt, ráadásul az élete is veszélybe kerül.

– Úgy érti: a Császár ellen...

Planch nem javította ki az előző mondatát.

– Az az igazság, hogy feltámadt bennem a kíváncsiság. A kíváncsiság pedig olyan, mint a neutrínóáramlás... bármin képes keresztülhatolni, és megfelelő mennyiségben gyilkolni is tud. Tisztában vagyok ezzel... de az önnel kapcsolatos kíváncsiságom... – Becsukta a száját, félrekapta a tekintetét.

– Maradjunk annyiban, hogy én csupán egy középkorú férfi vagyok, akinek kivételesen nagy a szerencséje – mondta Lodovik szárazon. – Léteznek olyan dolgok, amelyek egyikünkre sem tartoznak... és azt hiszem, akkor cselekszünk a leghelyesebben, ha visszafojtjuk a kíváncsiságunkat. Igen, halottnak kellene lennem. Tudom, éppúgy tisztában vagyok ezzel, mint mások. Az ok azonban, ami miatt még mindig élek, nincs összefüggésben azzal a babonás hittel, hogy léteznek... léteznek... Hogy is mondta? Robotok? Higgyen nekem, Mors Planch, és maradjunk ennyiben.

– Tudja, nem ez az első eset, hogy a robotokról hallok – mondta Planch. – A világok között újra és újra felröppen a hír: léteznek mesterséges emberek. Harmincöt évvel ezelőtt a Hetedik Oktáns rendszerben tömegmészárlás folyt. Négy bolygó keveredett bele az ügybe. Négy virágzó bolygó, amelyik büszke közös kultúrával rendelkezett. A szövetségük jelentős erőt képviselt a birodalmi gazdaságban.

– Emlékszem – mondta Lodovik. – Az uralkodó kijelentette: minden kétséget kizáró bizonyítékai vannak arra, hogy a robotok beférkőztek a legmagasabb szintű vezetésbe, és titkon lázadást szítanak. Szomorú eset volt.

– Milliárdok pusztultak el – mondta Mors Planch.

– Gondolom, jó pénzt fog kapni ezért a hősies mentőakcióért – jegyezte meg Lodovik.

Planch meghökkent.

– Ez a gond ezzel az egésszel! – mondta. – A kapitány és a legénység nem kedvel minket. A hozzájuk hasonló emberek számára sokat jelent a becsület... Ezt tudnom kellett volna, mert az őseim közülük származtak. El fognak vinni minket oda, ahova menni akarunk, de arra nincs semmilyen biztosíték, hogy valamelyik űrkikötőben, vagy másutt, nem kezdenek fecsegni a történtekről... Ez el-len semmit sem tehetek. Csak abban reménykedhetünk: a sztori annyira fantasztikusan hangzik majd, hogy senki sem fogja elhinni. Az igazat megvallva, én sem hinném el.

Hallgattak egy sort.

– Linge Chennek azt mondtam, maga meghalt, és az akció kudarcba fulladt mondta Mors Planch.

Lodovik felkapta a fejét, az állán furcsa ránc jelent meg.

– A Madder Lossra megyünk?

Planch bólintott. Az arcán átsuhant a szomorúság árnyéka, de nem mondott többet.

19. fejezet

Linge Chen éppen a Császár magánlakosztályában megrendezendő, nem hivatalos vacsorához készülődött, amikor Kreen behozta neki a Planchtól érkezett, lepecsételt üzenetet. Chen meditációs szobájában, az óceánok mélyének zöldes színében játszó helyiségben tartózkodott. Miután Kreen elment, félretette borotvapengéjét és szappanját, mély lélegzetet vett, és a kicsiny, szürke dobozkára szorította a hüvelykujját. A dekódoló szerkezet elvégezte Chen bőrének mikroanalízisét, megvizsgálta az ujjlenyomatát, és mivel mindent rendben talált, felnyitotta az első pecsétet. A második pecsét a lemez belsejében helyezkedett el. Chen fennhangon elmondott néhány szót (a kódsorozatot egyedül ő ismerte), és a következő pillanatban megjelent előtte a lebegő kép.

Mors Planch egy hajóban állt. Először csak a halk háttérzajok hallatszottak, azután Mors beszélni kezdett.

– Uram, Chen főbiztos, a Dicsőség Lándzsájának fedélzetén tartózkodom. Eddig a pillanatig csak az a hajó került ennek a bárkának a közelébe, amellyel én érkeztem. Mindent érintetlenül találtam, de sajnálatos híreket kell közölnöm önnel. A megbízottja halott, a legénység tagjai közül senki sem élte túl a katasztrófát...

Linge Chen ideges ajakrángással hallgatta az üzenetet. Planch beszámolt a részletekről, beszélt az egyik helyiségben talált, sorba rakott holttestekről, és azt is elmondta, hogyan lelt rá Lodovik Trema összegömbölyödött, mozdulatlan testére a parancsnoki hídon. Planch ráhelyezte a fellelt test karkötőjére a főbiztostól kapott személyazonosító egységet, és minden kétséget kizáróan megállapította, hogy az illető Lodovik Trema.

Ezután az a részlet következett volna, amelyben Mors Planch ismerteti további terveit, Linge Chen azonban leállította az üzenetet. A testet nem hozathatja vissza, és az sem derülhet ki, hogy valaki megtalálta a Dicsőség Lándzsáját. Linge Chen nem akart okot adni az ellenlábasainak arra, hogy ráolvashassák fejére a protekcionizmus és a hatáskör-túllépés vádjait. Most nem kerülhetett sor ilyesmire, semmiképpen sem, hiszen éppen arra készült, hogy hasonló vádakkal illesse Farad Sintert.

Egy hosszú percig tanácstalan kisfiúnak érezte magát. Szinte biztos volt benne: Lodovik Trema nem pusztult el, csupán átköltözött egy másik, magasabb létsíkba. Soha senkinek, még önmagának sem vallotta volna be, hogy végtelenül megbízott Tremában, sőt: csodálta őt. Az ösztönei (még egyszer sem csalatkozott bennük) mindig azt súgták neki: Lodovik Trema sohasem fogja elárulni őt, sosem tenne olyat, ami ellenkezik az ő érdekeivel. Kedvelte ezt az embert, olyannyira, hogy több alkalommal meghívta a családi rendezvényekre. Rajta kívül soha, egyetlen megbízottját, tanácsnokát, sőt, egyetlen biztost sem látott vendégül.

Ezeken az összejöveteleken is beigazolódott, hogy Lodovik Trema kellemes, kiegyensúlyozott ember. Komolyan, a csak rá jellemző ártatlansággal játszadozott Linge Chen gyermekeivel, dicsérte Chen feleségeinek főztjét, és még az is előfordult, hogy segített az ételek elkészítésében.

Lodovik... tökéletes volt. Soha, egyetlenegyszer sem adott rossz tanácsot. Az elmúlt huszonöt évben együtt emelkedtek egyre magasabbra a ranglétrán, együtt vették vállukra a felelősség egyre nehezebb terheit, együtt látták el a sok esetben gyötrelmes szolgálatot, amelyért csak ritkán kaptak elismerést. Együtt dolgoztak Agis uralkodásának utolsó szakaszában, a junta éveiben. Lodovik felbecsülhetetlen segítséget nyújtott a Közbiztonsági Tanács létrehozásában, amely előbb csak mérsékelte, majd megfosztotta hatalmuktól a junta túlságosan militáns vezetőit.

Eltelt tíz perc. Kreen halkan bekopogott a meditációs szoba ajtaján.

– Igen – mondta Chen. – Mindjárt elkészülök.

Kézbe vette a borotvát és munkához látott. Néhány mozdulat – a rövid sörte eltűnt az arcáról. A bőre sima és fakó volt. Feljebb tolta a pengét, és a bal füle magasságában két apró sebet metszett az arcára. A sebekből vér buggyant elő, a kövér cseppek ráfolytak a levágatlan oldalsó borostára. Linge Chen felkapott egy fehér kendőt, letörölte magáról a vért. A kendőt a szeméthamvasztóba hajította, felajánlva vérét az erőknek, amelyek talán léteznek valahol...

Fiatal korában, a Birodalmi Törvényhatósági Oktatási Központban, a Runimon, megtanult egynéhány ilyen rituálét. Ezek a tettek hozzátartoztak minden felnőtt életéhez, akik Tua Chen törvényei szerint éltek. A Tua Chen és négyezer éves múltra visszatekintő iskolája, a ragyogó Fények volt a legsikeresebb produktuma azon ortodox ruelliánusok titkos tervének, akik legszentebb feladatuknak azt tartották, hogy kiválasszák és kiképezzék a Birodalom jövőbeli adminisztrátorait és hivatalnokait. Tua Chen idős korában megalkotta a kétkötetes Törvények Könyvét, amely a ruelliánus princípiumokon alapult. Az egyik kötetben az arisztokrata adminisztrátorok (és a Császár) kiképzésére vonatkozó tanácsait foglalta össze, a másikban a Birodalom sok százmilliárd bürokratájának, a Szürkéknek a tanítása során alkalmazandó elveket gyűjtötte össze.

Linge Chenről mindenki tudta, hogy Tua Chen egyenes ági leszármazottja.

A Ragyogó Fények módszer modern formájában rengeteg haszontalan, babonaságnak tűnő dologgal foglalkozott, de fénykorában az ezen elvek alapján tanító iskolákból adminisztrátorok tömegei kerültek ki, akik eljutván a Birodalom távoli szegleteibe, később minden körülmények között megállták a helyüket. Valamikor a Birodalomból minden évben Szürkék milliói érkeztek a Trantorra, hogy részesüljenek a Tua Chen kiképzésben. Közülük a legjobbak a bolygó meghökkentően sokrétegű bürokráciájában találtak maguknak helyet, felfrissítve a trantori Szürkék elfásult állományát. A többiek pedig – zarándokútjukat befejezve – visszatértek otthonukba, és a peremvidéki világokon kerültek pozícióba.

Az iskolából valaha kikerült tanulók közül Linge Chen volt a legsikeresebb. Tisztában volt vele, hogy eredményeit nem a titokban végrehajtott ősi rituáléknak, az áldozatok bemutatásának köszönheti, de most...

Lodovik Trema mindenképpen megérdemelt ennyit.

– Nagyuram... – szólalt meg Kreen. Aggodalmas arccal megvizsgálta Linge Chen apró sebeit, de elég sokat tudott ahhoz, hogy ne tegyen fel kérdéseket.

– Végeztem. Hozd a dísztaláromat, és... És hozz egy fekete szalagot is!

– Mi legyen a szalagon, nagyuram?

– Lodovik neve.

Kreen arca megnyúlt.

– Nincs remény, nagyuram?

Linge Chen megrázta a fejét, és az alacsony szolga mellett befurakodott az öltözőszobába. Kreen őszinte szomorúsággal, mozdulatlanul állt. Lodovik társaságában mindig olyan érzése támadt: hiába lavrenti, hiába alacsony a származását tekintve és fizikailag is, mégis egyenlő más emberekkel. Kreen titokban mindig arra vágyott, hogy valaki értékelje, tartsa őt valamire. Erre vágyott, de sosem beszélt róla.

Néhány másodpercnyi mozdulatlanság után megrázkódott, és az ura után sietett.

20. fejezet

Az ebédlőben palotaszolgák sürgölődtek, az utolsó simításokat végezték. Hari felnézett a hatalmas csillárra, amelynek tízezer gömbölyű üvegdísze azokat a bolygókat szimbolizálta, amelyek megkapták a Császártól "A Galaktikus Év Világa" kitüntető címet. Hari ezután végigpillantott a száz méter hosszú folyosón, a falak mellett sorakozó opáloszlopokon, és a híres, mélyzöld rézkőből faragott lépcsősorra nézett. (A lépcső anyaga a Nagy Magellán-felhőben lévő, egyetlen emberlakta rendszerből származott. A kolónia végül sodródni kezdett, amikor a birodalmi kormányzat két évszázaddal korábban magára hagyta, és mostanra már csak ez az alkotás emlékeztetett rá. Hari szája megrándult a lépcsősor láttán. Miniszterelnökként éppen ő volt az, aki megvonta a birodalmi támogatást ettől az élénk és pezsgő rendszertől, mert félt, hogy függetlenné válik és túlságosan megerősödik...

Rengeteg dolgot kellett megtennie a Központ épsége érdekében, számtalan bűnt elkövetnie, amíg hatalom volt a kezében. Többek között arról is gondoskodott: soha többé ne kerüljön sor ilyen távoli rendszerek gyarmatosítására. Azóta egyszer sem fordult elő, hogy a telepesek túl messzire merészkedtek volna.

Az asztalon harminc terítéket helyeztek el. A harminc magas támlájú, ébenfa szék üresen állt – a vendégek még nem érkeztek meg, és természetesen a Császár sem foglalta el helyét.

Klayus úgy vezette körbe Harit a helyiségben, mintha díszvendég lenne, mintha nem okozott volna neki kellemetlenséget a megjelenésével.

– Holló... Így neveztem, igaz? Nem bánja, ha ezután is így hívom? "Holló" Seldon. Milyen találó elnevezés. A végzet megjóslója...

– Nevezzen, ahogy jónak látja, felség.

– Egy jó gúnynév elég a felemelkedéshez – mondta Klayus mosolyogva.

Hari, aki mindig a női szépség nagy rajongója volt, a szeme sarkából megpillantott három gyönyörű nőt. Automatikusan feléjük fordult. A nők úgy haladtak el előtte, mintha kőszobor lenne, ügyet sem vetettek rá. Fürgén körülvették a Császárt, látszott rajtuk, hogy összeszokottan mozognak. Ketten Klayus füléhez hajoltak és sugdolózni kezdtek. A Császár arca elvörösödött, de egy pillanattal később már hangosan vihogott.

– Ó! A kedvenc trióm! – mondta. Hallgatott egy sort, majd Seldonra nézett. El sem hinné, Hari, mi mindenre képes ez a három szépség! Nem most fogják először szórakoztatni a vendégeimet.

A nők egyszerre néztek Harira. Az arcukon halvány érdeklődés tükröződött, de ismerték Klayust, és a viselkedéséből azonnal megértették, hogy a vénember mennyire fontos személy. Nem olyan nagy hatalommal bíró ember, akivel érdemes jóban lenni. Játékszer csupán, aki talán még náluk is alacsonyabb szinten mozgott, így nem lehetett érdekes számukra.

Hari arra gondolt, a három nő akkor sem lehetne visszataszítóbb, ha a foguk hirtelen agyarrá változna, ha sörte nőne az orruk hegyén. Hosszú élete során elég tapasztalatot gyűjtött, és a Dorsszal az emberi természetről folytatott beszélgetések során sok mindenre rájött. Rögtön látta, hogy a meleg bőr, a csábos testek, a bársonyos hangok, a kedvesség, maszk csupán, álca, amely alatt jéghideg személyiségek rejtőznek. Dors gyakran tett csípős megjegyzéseket a nőkre, és általában véve a nőnemű emberekre. Ritkán tévedett.

Klayus néhány halk szóval elküldte a triót. Amikor a nők eltávolodtak tőle, és légies tánclépésekkel járkálni kezdtek a helyiségben, a Császár olyan közel hajolt Harihoz, mintha bizalmas vallomás megtételére készülne.

– Nem tetszenek magának, igaz? Itt, a Palotában, jobbára ilyen nőkkel vagyok körülvéve. Gyönyörűek, akár a fagyott holdak. A legbizalmasabb tanácsnokomnak mindig sikerül előkerítenie a legszebbeket, de!... – Klayus felsóhajtott. Drágakövet könnyebb találni, mint valódi kincset egy férfi számára. Főleg akkor, ha az illető olyan pozícióban van, mint én.

– Ez a probléma Cleonnál is jelentkezett, felség – mondta Hari. – Ifjú korában még arra készült, hogy három hercegnővel is összeházasodik, ám mire középkorú lett, már teljesen lemondott a nőkről. Ahogy ön is tudja, örökös nélkül halt meg.

– Természetesen tanulmányoztam Cleon életrajzát – mondta a Császár elgondolkodva. – Kemény ember volt. Nem túl intelligens, de jó képességekkel rendelkezett. Szerette magát, igaz?

– Azt hiszem, még sosem létezett olyan császár, aki szerette volna a hozzám hasonlókat, felség.

– Ó, ne szerénykedjen! Maga valóban elbűvölő ember. Úgy hallottam, egy igen figyelemreméltó hölgy volt a felesége...

– Dors Venabili – szólalt meg egy reszelős hang a hátuk mögött.

A földig érő talárt viselő Császár kecsesen megfordult. Felragyogott az arca.

– Farad! Milyen kedves tőled, hogy ilyen korán eljöttél!

A tanácsnok meghajolt a Császár előtt, és futó pillantást vetett Harira.

– Amikor meghallottam, felség, ki a vendéged, nem tudtam ellenállni a késztetésnek, és idesiettem.

– Ismerjétek meg egymást! Ez itt Farad Sinter, a tanácsnokom. Farad, ő a hírneves Hari Seldon.

– Már találkoztunk – mondta Hari. A Császár jelenlétében nem volt szokás a kézfogás. A történelem során az összeesküvők és az orgyilkosok túlságosan sok alkalommal használták ki ezt a gesztust a gyilkos fegyverek átadására, így a dolog több lett volna egyszerű modortalanságnál.

– Sokat hallottam a feleségéről is – mondta Sinter mosolyogva. – Felségednek igaza van: figyelemreméltó asszony volt.

– Hari azért jött, hogy figyelmeztessen a ténykedéseidre – mondta Klayus. Vigyorogva Harira, majd Sinterre pillantott. – Nem is tudtam, hogy miben mesterkedsz, Farad.

– Azt hiszem, felség, már megbeszéltük, milyen terveken dolgozom. Vajon mi lehet az, amit Seldon professzor hozzá tudott tenni ehhez a dologhoz?

– Azt mondta, hogy mechanikus emberekre vadászol. Robotokra. Abból, amit tőle hallottam, úgy látom, a mániáddá vált ez az ostobaság.

Hari megmerevedett. A helyzet egyre veszélyesebbé vált, kezdte úgy érezni, mintha egy hurok szorulna a nyakára. Szinte már bánta, hogy ilyen direkt módon közelítette meg Klayust. A kiszámíthatatlan emberekkel óvatosan kell bánni. Nagyon nem lenne jó, ha most magára hagyná, és odadobná Farad Sinter elé, hogy tegyen vele, amit akar...

– Talán rosszul értelmezte a céljaimat. Valószínűleg a pletykák tévesztették meg. Mert, felség, rengeteg álhír kering a tevékenységünkről – Sinter mosolya negédessé változott.

– Ez a genetikai vizsgálat... Érdekes és fontos dolog. Nem gondolja, Hari? Hallott már róla? Elmagyarázták magának a mibenlétét?

– Egy vizsgálat, amelyet a rendszerben, és a legközelebbi tizenkét naprendszer valamennyi bolygóján, egy időben végzünk.

– A Birodalmi Tudomány folyóirataiban éppen elég világosan írtak róla – jegyezte meg Hari.

– De... Emberekre lövöldözni! – folytatta Klayus. – Miért, Farad? Mintákat akartál begyűjteni?

Hari alig mert hinni a fülének. A Császár megtehette volna, hogy egyszerűen aláírja a halálos ítéletét. De nem, ehelyett inkább átadta Hari fejét a tanácsnoknak. Tálcán szolgálta fel, vacsorára!

– Az ezzel kapcsolatos hírek természetesen valótlanok – mondta Sinter lassan, félig lehunyt szemmel. – Ha sor került volna ilyesmire, a birodalmi rendőrség valószínűleg jelentést tesz róla.

– Kíváncsi lennék, tényleg jelentenék-e – mondta Klayus vidáman, csillogó szemmel. – Mellesleg, Farad, a Holló azért van itt, hogy hozzáfűzze a megjegyzéseit ehhez a robothajszához. Hari, magyarázza el, milyen politikai problémákat okozhat a dolog, milyen vádakat hozhatnak fel ellenünk. Mesélje el Faradnak azt a bizonyos...

– Jo-jo... Joranum! Igen, már hallottam a történetét – mondta Sinter. Az ajka keskeny kemény vonallá változott, az arca elsápadt. – Egy mycogéni trónkövetelő. Ostoba és könnyen manipulálható ember volt... Ha nem tévedek, Seldon professzor, ön is egyike azoknak, akik hatást gyakoroltak rá.

– Igen, így hívták az illetőt – mondta a Császár. Úgy pillantott oldalra, mint aki kezdi unni a társalgást.

– Joranum – mondta Hari – valójában csak egy nagyobb mítosz tünete volt. Egy olyan mítoszé, amely nagyobb káros hatást fejtett ki más világokon, mint a Trantoron.

Egy mítosz, amire eddig nem gondoltam, amit nem vettem bele a számításaimba. Aminek nem néztem utána... És miért nem? Pusztán azért, mert Daneel megtiltotta! Hari rádöbbent, hogy nehézségei támadhatnak, ha erről a témáról kezdenek vitatkozni. A szája elé emelte kezét. Köhögött. Sinter zsebkendőt nyújtott feléje, de Hari megrázta a fejét, és elővette a sajátját. A zsebkendő elfogadásának szimbolikus jelentése lett volna. Lehet, hogy ez a mítosz rengeteg veszélyt rejt magában. Veszélyt a Trantorra, sőt, talán a Birodalomra...

Hari nem gondolta végig valamennyi lehetőséget. Folytatta.

– Például a Sterradon. Nikolo Pas...

A Császár üres tekintettel nézett Harira.

– Nem ismerek ilyen nevű embert.

– Egy mészáros volt, felség – mondta Sinter. – Milliók halála szárad a lelkén.

– Helyesebben: milliárdok halála – mondta Hari. – Emberek milliárdjait pusztította el, miközben azokat a mesterséges embereket kereste, akik állítása szerint beszivárogtak a Birodalomba.

A Császár hosszú másodperceken át mereven nézte Harit. Az arca egyre fehérebb lett.

– Ismernem kellene a történetét, ugye?

– A Rikerianban halt meg, még jóval az ön születése előtt, felség – mondta Sinter. – Ez az epizód nem éppen a legfényesebb részlet a Birodalom történelmében.

Valami megváltozott a levegőben. Klayus savanyú, csalódott arcot vágott, mintha tudná, hogy hamarosan eleget kell tennie egy kellemetlen kötelességnek. Hari a tanácsnokra nézett. Sinter aggodalmasan figyelte a Császárt. Hari ebben a pillanatban jött rá, hogy Klayus és Sinter csúf játékot űz vele. A Császár már korábban is tudott a trantori polgárok ellen elkövetett gyilkosságokról, de sem Sinter, sem a tanárai nem beszéltek neki Nikolo Pasról, ez pedig idegessé tette.

– Azért ennyire közömbös nem vagyok – mondta Klayus. – Azt hiszem, rám fér, hogy gyarapítsam a tudásomat. Folytassa, Holló! Mi történt ezzel a bizonyos Nikolo Passzal?

– Néhány évtizeddel ezelőtt... ahogy az pár évszázadonként mindig előfordul, felség... Nos, időnként pszichológiai dagályok, sőt, viharok alakulnak ki, olyan jelenségek, amelyek középpontjában mindig a Halhatalanokkal kapcsolatos mítoszok állnak.

Sinter arca idegesen megrándult. Hari elégedetten nyugtázta a dolgot, és folytatta.

– Ennek a bizonyos mítosznak a feltámadásai mindig társadalmi nyugtalansághoz, bizonyos különleges esetekben pedig népirtáshoz vezettek. Amikor Cleon miniszterelnöke voltam, felség, alkalmam nyílt rá, hogy kihallgassam ezt a bizonyos Nikolo Past. Több napon keresztül faggattam. A kihallgatások általában egy-két órán keresztül tartottak, és a Rikerian mélyén, Pas cellájában zajlottak.

Az emlékek elárasztották Hari agyát.

– Mit állított ez a Pas? – kérdezte a Császár.

A szolgák közben elfoglalták a teremben számukra kijelölt helyet. Az előkészületek befejeződtek, a vacsora azonban még nem kezdődhetett el. A vendégeket nem ereszthették be addig, amíg a Császár nem távozik, hogy valamivel később formálisan bevonuljon. Klayus mintha megfeledkezett volna a vendégeiről.

– Pas azt állította, hogy sikerült fogságba ejtenie egy aktív állapotban lévő mesterséges embert. Azt állította, hogy egy olyan helyre vitette, ahol... – Hari köhögött. Valahogy nem tudta rávenni magát, hogy ebben az összefüggésben kimondja a robot szót. Kellemetlenül érezte magát, mert a tiltás, hogy sehol nem beszélhet Daneel természetéről, minden gondolatába, minden emlékébe, sőt, még az akaratába is beivódott. – Azt állította, hogy sikerült izolálni ezt a bizonyos mesterséges embert...

– Robotot. Nevezzük így, különben egész este itt állunk – mondta Klayus türelmetlenül.

Hari úgy érezte, mintha leomlott volna benne egy gát.

– Robot. Igen. Szóval, biztonságos helyre záratta. A robot pedig kikapcsolta magát...

– Milyen félelmetes, és mégis... milyen nemes tett! – kiáltott fel Klayus.

– Pas állítása szerint a tudósok szétszedték és analizálták a testet. A robot, az inaktív, szétszedett test azonban, dacára a különleges biztonsági intézkedéseknek... nyom nélkül eltűnt. Ekkor kezdődött el Nikolo Pas hadjárata, amelynek részletei túlságosan durvák ahhoz, hogy itt és most kitérjek rájuk. Hosszú történet, felség, de ha érdeklődik iránta, a Birodalmi Könyvtárban megtalálhatja a vonatkozó feljegyzéseket.

Klayus arca akár egy viaszfiguráé, szeme mint két márványgolyó. Harira mutatott, majd Sinter felé fordult.

– Most már értem, hová akar kilyukadni, Hari Seldon professzor. Szólíthatom Harinak?

A Császár az este folyamán ezt egyszer már megkérdezte, de Hari nem tette szóvá.

– Megtisztelne vele, felség – mondta.

– A lényeg az, hogy ezek a problémahullámok akkor szoktak elkezdődni, amikor egy magas rangú személy megbolondul, és hiábavaló nyomozgatásba kezd. Amikor a nyomozás irányítása kicsúszik a kezéből, akkor... Akkor a Birodalomnak meg kell fizetnie az egész ostobaság árát. Életekkel, kincsekkel... Babonák! Mítoszok. Mindig veszélyesek voltak. Akárcsak a vallások.

Sinter hallgatott. Hari egyszerűen bólintott. Mindkettejük homlokán verítékcsöppek gyöngyöztek. A Császár megőrizte nyugalmát. Elgondolkozott.

– Hajlandó vagyok bízni abban, hogy a tanácsnokomnak nincsenek ilyen illúziói, Hari. Remélem, ezt hamarosan teljes bizonyossággal kijelenthetem önnek.

– Köszönöm, felség.

– Ami pedig téged illet, Farad... Érted, miért aggódik? Mert aggódik, olyannyira, hogy eljött ide. Eljött, hogy felhívja a figyelmünket ezekre a részletekre. A polgárok esetleges véleményére. A polgárok! A pletykatenger. A Szürkék ... az emberi faj manipulátorai, a Palota után a legnagyobb hatalom birtokosai. És a nemesség... a bárók és az arisztokraták... Vajon nekik mi a véleményük minderről? Fontos, életbevágóan fontos kérdések ezek, nem gondolod?

Hari nem egészen értette, hogy a Császár mire gondol.

– Nincs harag köztetek, igaz, Farad? Igaz, Hari?

– Nincs, természetesen nincs, felség. – Sinter ragyogó arccal, mosolyogva nézett Harira.

– Jól van... – Klayus az álla alá tartotta az egyik kezét, és elgondolkozva megpaskolta a szája szélét. – Csodálatos történet! Azt hiszem, komolyabban foglalkozni fogok vele. Mi van akkor, ha annak a tömeggyilkosnak az észrevételei helytállóak? Ez mindent megváltoztatna. Mi történne azután?

Klayus oldalra fordult, és meghallgatta az üzenetet, amit az egyik szolga, egy idősebb, komoly arcú lavrenti hozott.

– Várnak a vendégeim. A főbiztos is közöttük van – mondta a Császár. – Hari, valamikor együtt kellene vacsoráznunk. Gondolom, az a szerencsétlen Cleon, és az a másik szerencsétlen, Agis, többször meghívta magát. Mivel nincs valami jóban Linge Chennel, úgy gondolom, a mai este nem a legmegfelelőbb erre. A szolgáim kikísérik a Palotából. A tanácsnokom nevében is köszönöm a látogatását... Holló!

Hari meghajolt. Két testes szolga (úgy festettek, mintha álruhás testőrök lennének) lépett melléje. Miközben kikísérték a teremből, ahogy elhaladt a káprázatos csillár alatt, kinyílt a tőle jobbra lévő főajtó, és Linge Chen lépett be a helyiségbe.

Chen tekintete találkozott Seldonéval. Harin valami furcsa, azonosíthatatlan érzéshullám futott végig. Megvetette Chent, ám a főbiztos mégis nagyon fontos szerepet játszott a Tervben.

Politikai és történelmi értelemben véve is közel álltak egymáshoz, és Harinak nem okozott megelégedettséget, hogy szomorúság nyomait vélte felfedezni Chen arcán. Olyan, mintha elvesztette volna az egyik barátját, gondolta a professzor.

Majdnem valamennyi barátom halott már. Meghaltak a szeretteim, vagy csak... elmentek. Eltűntek. És van köztük olyan is, akiről még beszélnem sem szabad!

Hari udvariasan odabólintott Chennek. A főbiztos úgy fordult el, mintha a professzor figyelemre méltatlan senki lenne.

A két izmos szolga kikísérte Harit a Palota előtti taxiállomásra, hogy visszatérhessen a könyvtárba, és a császári lakosztálynál jóval szegényesebb, de számára nagyobb kényelmet biztosító otthonába.

A taxiban Hari kényelmesen elhelyezkedett a hátsó ülésen, lehunyta a szemét és mély lélegzetet vett. Lehet, hogy már csak annyi ideig fog élni, amíg Sinter valamelyik rendőrnek álcázott bérgyilkosa hozzákészül a végzetes lövéshez? Ez nem tarthat sokáig, de addig is... Mit mondjon Wandának? Azt, hogy sikerrel járt, vagy azt, hogy tovább rontott az amúgy sem rózsás helyzeten?

Nem lehetett megállapítani, hogy a Császár valójában mennyire intelligens, mekkora a hatalma miniszterei és tanácsnokai fölött, vagy egyáltalán mennyire akarja kordában tartani őket. Klayus a jelek szerint mesterien értett ahhoz, hogy elleplezze valódi jellemét és érzelmeit, nem is beszélve a szándékairól.

Hari már régóta tudta, hogy Klayus uralkodása nem lesz túlságosan hosszú. Nagyon nagy, majdnem hatvan százalékos volt a valószínűsége annak, hogy az elkövetkezendő két év során Chen meggyilkoltatja, vagy egyszerűen csak félreállítja. Az Ősradiánsból származtatott, a közeli jövőre vonatkozó egyenletek tanúsága szerint az sem számított, hogy Klayus mennyire értelmes, milyen a jelleme.

Hari, amint belépett a könyvtárban lévő lakásba, azonnal levetkőzött, és gyorsan lezuhanyozott, majd egy vékony éjszakai köntösbe burkolózva leült az ágya szélére. Átnézte az időközben kapott üzeneteket, és úgy döntött, majd másnap, az irodájában foglalkozik velük behatóbban.

A lakásnak nem voltak ablakai, nem volt benne semmi, ami luxuscikknek számított volna. Két egyszerűen berendezett szoba, a mennyezet szinte a fejét súrolta – ennek ellenére az egész Trantoron ez volt az egyetlen hely ahol lazítani és pihenni tudott. Az egyetlen hely ahol biztonságban érezte magát, bár tudta, a veszélyek elől nem bújhat el.

21. fejezet

Klia megborzongott a hatalmas, szabad tér láttán, amikor lenézett, és a lába alatt megpillantotta a Trantor két legnagyobb folyójának találkozását.

Valamikor, úgy tizenkét évezreddel korábban, ezeknek a folyóknak nevük volt, most azonban már csak számokkal jelölték őket. Ám ezek a számok is nagyságot sugalltak: Egy és Kettő. Egy a Sirta felét szelte át. (Sírta volt az a kontinens, amelyre a legnépesebb szektorok közül jó néhány épült, ezen helyezkedett el a császári Palota, Streeling és Dahl. ) Évezredekkel korábban, ahogy a Trantor népessége gyarapodott, és a mérnököknek milliárdos tömegek számára kellett lakóhelyet tervezniük, a bolygó akkori vezetői úgy határoztak, hogy az összes létező földterületet beépítik. Leásnak a kéreg alá, sőt, még az óceánok partjai alatti lemezeket sem hagyják érintetlenül.

Az ősidők mérnökei bölcsen úgy döntöttek, nem próbálják új csatornákkal helyettesíteni a Trantor természetes vizeinek medrét. Mivel óriási anyag – és energiapazarlás lett volna az építmények fémbőrén új csatornákat kialakítani az esővíz elvezetésére és az óceánok felé tartó vízfolyások számára, a másik, egyszerűbb megoldást választották. Így megmaradtak a folyók régi medrei. Azokon a helyeken, ahol az első, ősi szektorok természetes vízgyűjtői voltak, a mérnökök – a legendás Kwan Shonam császár felhatalmazásával és támogatásával porózus anyagokból új medencéket építettek, így a gyűjtők továbbra is használhatóak maradtak.

Klia semmivel sem ismerte jobban a Trantor bonyolult vízrendszerét, mint az átlagos polgárok. Azt viszont érezte, hogy itt, jó ötven méterrel a lába alatt, a morajló tajtékban, a két folyam összefolyásánál, gigantikus erők tombolnak. Mindig sokra tartotta az erőt, de a kora és a képességeiből fakadó arrogancia miatt sosem félt tőle.

Tisztában volt vele, hogy a vízfolyamokon nem uralkodhat, ezeket nem változtathatja meg, nem lehet hatással rájuk. Az emberfolyamokkal azonban egészen más a helyzet...

Fázott, éhes és dühös volt. Határtalanul dühös. Majd megtudják, ki vagyok!, fogadkozott. Mélyeket lélegzett, és elképzelte a napot, amikor sorra levadássza azokat, akik most menekülésre kényszerítették.

Leült az egyik rácsos szervizhídra, keresztbe tette a lábát, és megpróbált uralkodni negatív érzésein. Keresnie kell egy helyet, ahol megalhat. Itt nem maradhat, mert minden túlságosan nedves, hideg és zajos. Ételt kell szereznie. A föld alatt nem sok ennivalót találhat, de majd megvárja a szervizelők vonatát, leinti, ellopja az uzsonnás dobozokat, és aztán könnyedén kitörli a munkások elméjét, elfeledteti velük a történteket.

Amikor erre gondolt, elmosolyodott. Szellem lesz. Fantom. A két folyó fantomja.

Dahlban sokan úgy hitték, hogy azok, akik rendesen élnek, a haláluk után beleolvadnak a nagy folyókba, átjutnak az óceánba, és a Birodalomtól függetlenül létező közösség tagjaivá válnak. Ezzel szemben azok, akik életükben gonoszak és rosszak, haláluk után a hőkutakhoz kerülnek, és az idők végezetéig ott izzad-nak, gürcölnek. Klia nem hitte el ezeket a meséket, de miközben tudatalattija megpróbálta feldolgozni a problémákat, megpróbált megoldásokat találni, elméjének tudatos része kellemesen elszórakozott az örök jutalom és az örök büntetés gondolatával.

Aztán újra a szervizelők kisvonata jutott az eszébe. Maga elé képzelte a hosszú, féregszerű járművet, a benne lévő kényelmes és kivilágított kabinokat. Talán összebarátkozhatna a munkásokkal. Talán akad közöttük egy, aki más, mint a többi. Egy dahli, egy nagybajszú ember, aki sokkal férfiasabb, mint az apja, vagy a feketepiac hiénái. Egy férfi, aki kedvesen bánna vele, aki semmire sem kényszerítené; aki megvárná, hogy ő döntsön, és csak az történjen meg, amit ő akar. Amit a teste kíván...

Ezektől a romantikus képektől még magányosabbnak érezte magát, mint addig. Magányosnak és sebezhetőnek. Dühösen rácsapott a híd fémrácsára, és elmélázva hallgatta, ahogy a dobbanás beleveszik a folyók bömbölésébe.

Most nincs idő ilyen gondolatokra! Most keménynek kell lennie. Könyörtelennek. Meg kell szabadulnia a vágyaitól. Bosszút állni és úgy élni, hogy féljenek tőle. Hogy tiszteljék. Olyanná kell válnia, hogy a nevével ijesztgethessék a rosszalkodó gyerekeket...

Hirtelen elapadtak a könnyei. Nevetni kezdett, kikacagta a gondolatait. A nevetése egyre hangosabb, egyre tisztább lett. A folyók robaja nem nyelte el a hangot, amely végigvisszhangzott a vízáradat fölött homoruló barlangszerű kupola alatt, és mennydörgéssé változva tért vissza hozzá.

Kikergette az agyából az izmos, szelíd lelkű dahli szervizmunkás álomképét. Most nem foglalkozhat ilyesmivel. Nemsokára vissza kell mennie Dahlba. Ha pedig visszatér, szüksége lesz egy búvóhelyre. A jelek szerint vadásznak azokra, akik az övéhez hasonló képességekkel rendelkeznek. Ha így van, akkor nem tehet mást, meg kell keresnie azt a csoportot, amellyel együttműködhet. Amelynek a tagja lehet. Egy darabig.

Felsóhajtott. Tudta, nem sok esélye van arra, hogy találjon egy ilyen társaságot, de... De akkor is megpróbálja! Nem marad itt; nem várja meg, míg az álmai elpusztulnak a sötétben, a nedves levegőben, ahol nem lehet más társa, csak a két folyó...

22. fejezet

A raktárban elhelyezett biztonsági ülésben helyet foglaló Mors Planch elgondolkozva hallgatta a nyugodt, sima landolás hangjait. Lodovik Trema lehunyt szemmel, békés arckifejezéssel, közvetlenül mellette ült.

Planch tudott valamit a Madder Lossról, amiről sem Tritchnek, sem a legénységének nem lehetett információja. Ötven évvel korábban a Madder Loss ígéretes ékkő volt a fekete galaktikus köpenyen, amelyet a Császár viselt. Reneszánsz világ, ahol a filozófia, az intellektus és a tudomány valóban fénylő lánggal lobogott. A hatalmas városkontinensek már-már elhomályosították a Trantort, amin már akkor megmutatkoztak az elöregedés jelei. A Trantor jó ideig eltűrte a Madder Losst, valahogy úgy viselkedett vele, mint a grande dame a mellette feltűnő gyönyörű, ifjú hölggyel: eleinte inkább csodálkozva, s nem irigységgel figyelte szépségét.

De később, a gyönyörű ifjú hölgy – nem is igazán tudva arról, hogy mit tesz, és ennek milyen hatása lesz – magára vonta a grande dame imádóinak figyelmét... A tolerancia ilyen körülmények között nem képes életben maradni – először közömbösséggé változik, azután ellenségességgé alakul. A grande dame elfordult az ifjú hölgytől, aki egyszer csak azon kapta magát, hogy az udvarban senki sem veszi észre, sőt, egyre több rosszindulatú pletyka kapcsolódik a nevéhez.

Planch már harminc éwei korábban is járt a Madder Losson, akkor Linge Chen számára kellett információkat gyűjtenie. Chen akkoriban a Második Oktáns kereskedelmét irányító hivatal vezetőjeként dolgozott. Mors a bolygón valami olyasmit látott, ami talán összetörte volna ifjú szívét, ha Chen nem figyelmezteti előre, hogy készüljön fel a legrosszabbakra. A csodálatos űrkikötők üre-sen álltak, a csillogó, új kupolákon és komplexumokon már felfedezte az enyészet nyomait. A divatjamúlt birodalmi uniformisba öltözött hivatalnokok szenvtelenül, az előírások szó szerinti betartásával végezték munkájukat. Virágzott a fekete gazdaság, az űrkikötő kerítésén túl éhes asszonyok és gyerekek tömegei ácsorogtak. A Madder Loss megmutatta Mors Planchnak a gazdaság és a történelem sötétebbik oldalát, és elültette benne a személyes lázadás magját, amely később kicsírázott és virágot bontott. Mors Planch attól kezdve tudatosan keresni kezdte az alkalmat arra, hogyan szegülhetne szembe azzal a hideg, szeretetet nélkülöző racionalitással, amellyel Linge Chen és a hozzá hasonlók irányították a Szürkék armadáit; a szigorú intézkedésekkel, amelyek lehasították a Birodalom testéről a friss húst, tönkretettek egy virágzásnak indult fiatal világot, csupáncsak azért, hogy a büszkeségében sértett Trantor helyzete ne változzon meg, és biztosítva legyen vezető szerepe a politikában.

Tritch lement a raktárba, és Planch elé tartott egy regisztert, hogy nyomja rá a személyi kódját.

– Mindent a megállapodásunk szerint hajtottam végre – mondta a nő halkan. Nem nézett Planchra, és a lehető legtávolabb maradt Lodoviktól.

Lodovik felállt, és a széles zsilipkapuhoz sétált. A halk szisszenések és a légnyomás megváltozása elárulta, hogy a kapu hamarosan kinyílik.

– Rendben van – mondta Mors, és rátette a jelét a dokumentumra.

– Remélem, az útjaink soha többé nem keresztezik egymást – mondta Tirtch könnyedén, majd előretartotta a mutatóujját.

Planch kinyújtotta a kezét, a saját mutatóujját Tritchébe akasztotta – közös őseik búcsúztak így egymástól. Összeölelkeztek, szelíden megveregették egymás hátát.

– Kiszállás! – mondta a nő.

Planch és Lodovik gyorsan teljesítette a parancsot. Kiléptek az áporodott levegőjű dokk fenyegető csendjébe. A csarnokban csak az ő hajójuk állt.

* * *

– El kell kísérnem egy bizonyos orvos házába. A közelben, a város mellett lakik – mondta Planch, miközben az utasterminálban a szállítóeszközre vártak. Egyedül voltak a több tízezer ember befogadására alkalmas csarnokban. A mennyezeti világítótestek közül jó néhány nem működött, az építmény sokkal rosszabb állapotban volt, mint a trantori terminálok. A félhomályt még elviselhetet-lenebbé tette a fullasztóvá áporodott levegő.

A poros útlevél-ellenőrző pultnál csupán egyetlen idősebb birodalmi tiszttel találkoztak. A férfi szipogva intett, hogy beléphetnek. Egykori szigorúságát szétolvasztották az unalomban eltelt évek. Ha a bolygója nem törődik semmivel, neki miért ne lenne minden mindegy?

A csarnokban lerobbant gépagyúak hevertek – mintha valamilyen titokzatos, csak a mechanikus lényeknek ártó járvány áldozatai lettek volna. Egy olyan járványé, amelynek "alkatrészhiány" volt a neve. A Trantor és a Birodalom világainak többsége már rég lerázta testéről a mechanikus munkásokat, amikor a Madder Loss még mindig szívesen alkalmazta őket. Egy darabig. Az idő ezen is változtatott: a gépagyúakkal már senki sem foglalkozott, a bolygó lakói azzal sem bajlódtak, hogy összeszedjék őket, és kiemeljék belőlük a még használható alkatrészeket.

Lodovik együttérzően nézett Planchra.

– Ez a látvány nem lehet valami kellemes önnek – mondta.

– Háát... – Planch felsóhajtott. – Nem az. Nézze, mit művelt a Birodalom! Szemétdombbá változtatta ezt a világot.

– Ezt hogy érti?

– Ez a Trantor műve. A Trantoré, amely félt, hogy elveszíti vezető szerepét. Kiszorította az életet ebből a bolygóból, mert riválisának tartotta.

Lodovik elfordította a fejét.

– Linge Chent okolja? Ez az oka annak, hogy kijátszotta?

Planch elsápadt.

– Soha, egyetlen szóval sem említettem Linge Chent!

– Ez igaz – mondta Lodovik.

Planch rémülten nézett Lodovikra. Ha Chennek a fülébe jut, hogy mit tett, az egész Galaxisban nem talál olyan helyet, ahol biztonságban lehet tőle.

Egy ütött-kopott, rombusz alakú, széles fehér kerekeken gördülő talajtaxi érkezett eléjük. Egy kifakult, vörös egyenruhába öltözött, középkorú nő vezette. A birodalmi nyelv helyi változatát beszélte. Planch alig értette a szavait, de azért sikerült kommunikálni vele. A nő vidámnak látszott, mert fizető (birodalmi kredittel fizető!) utasokat szerzett, és annak is örült, hogy a fuvar miatt távol kerülhet a város központjától.

– Tudom, hogy a múltban többször is dolgozott már Chennek – jegyezte meg Lodovik, amikor a tag elindult a hepehupás gyorsforgalmi úton.

A Madder Losson – a Trantorral ellentétben – az utak a szabadban, és nem a kupolák, vagy a föld alatt futottak. A reggeli napsütés kábítóan hatott Planchra. A levegő rózsaszínes árnyalattal vibrált, a szelíd fénysugarak mindenre nosztalgikus, békés árnyalatokat festettek.

– Némelyik akcióról nekem is tudomásom volt – tette hozzá Lodovik.

– Sejtettem – mondta Planch.

– Most, ha jól tudom, egy Posit nevezetű férfinak dolgozik – mondta Lodovik.

Planch döbbenten Lodovikra meredt. Rémültnek, kétségbeesettnek látszott.

– Talán az lenne a legjobb, ha most rögtön lelőném magát, és azonnal elhagynám a Madder Losst – mormolta.

– Maga ismeri a megfelelő kódokat – mondta Lodovik. – Ez nyilvánvaló. Akkor haragudott meg Chenre, amikor kiadta a Madder Loss megfojtását célzó utasításait. Amikor elpusztította ezt a bolygót, meg a többi reneszánsz világot. Elárulok valamit: a reneszánsz világok kivégzését nem Linge Chen kezdte el. A folyamat Hari Seldon miniszterelnöksége idején indult meg. Hari Seldon volt az, aki a Birodalom stabilitásának megőrzése érdekében erőltetni kezdte a dolgot.

Planch úgy mordult fel, mintha eddig is tudta volna, hogy Seldonnak köze van a pusztításhoz.

– Rengeteg olyan birodalmi intézkedés létezik, amellyel nem értek egyet. Ezzel Chen is tisztában volt, amikor neki dolgoztam, de most már nem az ő embere vagyok.

– Nincs oka az aggodalomra – mondta Lodovik. – Chen sohasem fogja megtudni az igazságot.

Planch idegesen fészkelődött a repedt ülésen.

– Húsz perc – szólt hátra a sofőr vidám hangon.

* * *

Ez volt a legfurcsább ház, amit Planch életében látott. A meleg napsütésben élő szőnyegnek tűnő, rövid szálú, zöld növényzettel borított mező közepén egyetlen kicsiny épület gubbasztott. A város jó tíz kilométernyi távolságban sötétlett, a legközelebbi aprócska ház sem lehetett közelebb öt kilométernél. Ameddig a szem ellátott, alacsony hullámzó dombok alkották a tájat. Itt-ott bíborszínű és kékeszöld növénycsoportok álltak. A vidékben volt valami élénk, életszagú elegancia, valami kecsesség, ami miatt szöges ellentétben állt a gondozatlan, roskadozó várossal.

A taxiból a ház előtti széles, kövezett, ívelt úton szálltak ki. A bejáratnál egy ponyvatető csapkodott lustán a szelíd szellőben. Alatta egy magas férfi állt. Amikor az utasok kiszálltak a taxiból, előrébb lépett, és udvariasan meghajolt Mors Planch előtt.

– Kitűnő munkát végzett – mondta.

Planch is meghajolt, majd esetlenül Lodovikra mutatott.

– Nem okozott túl sok gondot. – Úgy lépett hátrébb, mintha arra számítana, hogy Lodovik és a magas férfi valami váratlan dolgot fog művelni. Mintha azt várná, hogy verekedni kezdenek, vagy lángoszlopokká változnak.

– Szabadon távozhat – mondta a magas férfi.

– Szükségem van az okmányokra. Maga az összekötő, akivel a Trantoron találkoztam, de...

A férfi felemelte a kezét és intett. A jelzésre egy kopott, de szemmel láthatóan kifogástalanul működő gépagyú bukkant elő a házból. Egy kis zsákot hozott magával.

– A fizetsége. A zsákban lévő iratok birtokában oda megy ahová csak akar. Biztonságban mozoghat a Birodalom által uralt területeken.

– El akarok tűnni a Birodalom szeme elől – mondta Planch. – Örökre.

– A zsákban van néhány okmány, amely ezt is lehetővé teszi – mondta a magas férfi.

Planch kényelmetlenül érezte magát, de valahogy nem volt kedve visszatérni a várakozó taxihoz.

– Van még valami kívánsága? – kérdezte a magas férfi.

– Igen... Magyarázatot szeretnék kapni. Ki maga, és kinek dolgozik?

– Ennek nincs jelentősége – mondta a férfi. – Sajnálom, de hamarosan semmire sem fog emlékezni abból, amit itt látott, és el fogja felejteni azt is, amit a barátom megmentése érdekében tett.

– A barátja?

– Igen – mondta a férfi. – Már több ezer éve ismerjük egymást.

– Maga nem tréfál... Kik maguk? – kérdezte Planch. A kíváncsiságába keveredő félelem egyre erősebb lett.

– Menjen el, kérem! – mondta a magas férfi. Oldalra biccentette a fejét.

Planch utánozta a mozdulatot, majd egyetlen szó nélkül megfordult, és visszasietett a taxihoz. Az ajtó nyikorogva nyílt ki előtte.

Lodovik a megmentője után nézett, azután a magas férfi felé fordult. Üdvözölték egymást, a magas férfi röviden ismertette Lodovikkal a helyzetet. Nem emberi szavakat használtak, magas frekvenciájú, modulált hangjelekkel, és mikrohullámú jelsorozatokkal kommunikáltak.

Ezután R. Daneel Olivaw emberi hangon folytatta a társalgást.

– Folytassuk úgy, mintha valódi emberek lennénk.

– Jól van – mondta Lodovik. – Kíváncsi vagyok, legközelebb hol kell szolgálatot teljesítenem.

Daneel kinyitotta a ház ajtaját. Lodovik belépett.

– Azt állítod, valami megváltozott benned. Jobb lesz, ha megvizsgállak, és kiderítem, melyik részed alterálódott.

– Jól van – mondta Lodovik. – A baleset után már ellenőriztem az elmeállapotomat és a programjaimat. Megpróbáltam kideríteni, mi lett más.

– Találtál valamit?

– Igen. Már nem vagyok köteles betartani a Három Törvényt.

Daneel egyetlen látható emberi reakció nélkül vette tudomásul a kijelentést. A ház legnagyobb helyiségében két szék állt. Lodovik felfedezett három falfülkét. Az ilyenekben általában a gépagyúakat szokták elhelyezni, ám neki azok a kamrák jutottak az eszébe róluk, amelyekben több tízezer évvel korábban az Aurora nevű bolygón a robotokat pihentették.

– Ha ez igaz, akkor komoly nehézségekkel kell szembenéznünk, mert még mindig működsz. Nem kapcsoltad le magadat.

– Az adott körülmények között ez lehetetlen volt. Csak akkor értettem meg, mi történt velem, miután Mors Planch megmentett. Bántalmaztam egy embert. Nem szándékosan, de kárt tettem egy férfiban, aki azon a hajón teljesített szolgálatot, amelyet Mors Planch bérelt ki, a Dicsőség Lándzsájának felkutatására. Tudom, mit kellett volna éreznem, de nem úgy reagáltam, ahogy elvárható lenne tőlem. Azt hiszem, a neutrínósugárzás valamilyen módon megváltoztatta a pozitronikus agyamat. Nem lehetett előre látni, hogy ilyesmi fog történni. Elképzelhető, hogy a logikai áramköreimben változott meg néhány kulcsfontosságú kapcsolás.

– Értem. Eldöntötted már, hogy mit teszel ezután?

– Vagy lekapcsolom magamat és rád bízom, hogy elpusztítsd a testemet, vagy – ha továbbra is szükség van a munkámra – el kell, hogy küldj az Eosra.

Daneel leült az egyik székre, Lodovik a másikat foglalta el. Először arra gondolt, hogy beállítja valamelyik falfülkébe, ám a mélyedések túlságosan alacsonyak és szűkek voltak ahhoz, hogy az emberméretű test elférjen bennük.

– Miért vállaltad, hogy megteszed ezt a nagy utat? – kérdezte Lodovik. – Nem kellett volna személyesen idejönnöd.

– A megbízható ügynökeimet most nem mozdíthatom el, valamennyien fontos pozíciót töltenek be – felelte Daneel. – Egyiküket sem vonhattam el a feladatától, és azt sem engedhetem meg magamnak, hogy téged elveszítselek. Különben mindenképpen el kellett jönnöm a Madder Lossra, mert innen könnyebb továbbugrani az Eosra. Oda készülök... Bár talán okosabb lett volna, ha mégis elhalasztom az utazásomat. Nagyon feszült a helyzet, és a baleset, amelynek te is szenvedő alanya voltál, komoly gondokat gerjesztett. Politikai feszültséget szült a Palotában, és még az is elképzelhető, hogy Hari Seldon közvetlenül belekeveredik az ügybe.

Lodovik nem tartozott azok közé, akik direkt módon dolgoztak a Terv végrehajtásán, de természetesen ő is birtokában volt a pszichohistórikusra vonatkozó legfontosabb információknak.

Néhány percig csendben ültek. Daneel törte meg a hallgatást.

– Átmegyünk az Eosra. Szerzek neked egy kis hajót. Van egy feladat, amit a visszatérésed után rád szeretnék bízni...

– Sajnálom, Daneel – szólt közbe Lodovik. – Kénytelen vagyok újra hangsúlyozni: a működésem nem tökéletes. Addig nem kaphatok új megbízást, amíg nem hajtották végre rajtam a szükséges javításokat, esetleg az átprogramozást.

– Ilyesmire csakis az Eoson kerülhet sor – mondta Daneel.

– Igen, de lehetséges, hogy nem fogom teljesíteni a parancsaidat – mondta Lodovik.

– Ezt nem egészen értem.

– Az emberek lelkiismereti válságnak nevezik az ilyesmit. Nagyon hosszú időt töltöttem tétlenül. Nem volt más dolgom, magammal foglalkoztam. Megvizsgáltam az agyam memóriatartalmát, és valamennyi működő algoritmusomat. Be kell vallanom, ebben a pillanatban eléggé zavarodott vagyok... Kiszámíthatatlan a viselkedésem. Az is elképzelhető, hogy veszélyt jelentek másokra. Más szemszögből nézem a dolgokat, mint korábban.

Daneel felállt, Lodovik székéhez lépett, lehajolt, és a másik robot vállára tette a kezét.

– Milyen következtetésre jutottál?

– A legfontosabb az, hogy úgy gondolom, a Terv helytelen – mondta Lodovik. – Azt hiszem... kezdem azt hinni... A gondolkodásom a baleset óta... – Felugrott a székből, ellépett Daneel mellett, a széles ablakhoz ment és kinézett a békés tájra. – Ez egy gyönyörű világ. Mors Planch szépnek látja, és amíg a közelében tartózkodtam, megértettem, miért... Mors Planchot feldühítette a Madder Loss szándékos elsatnyítása. Úgy gondolja, az itt lezajlott változások egy büntetés részét képezik, amelyet a bolygó lakói azért kaptak, mert nagyok akartak lenni a Birodalomban. A legnagyobbak... Mors Planchot dühe és a Madder Loss iránti sajnálata arra ösztönözte, hogy árulást kövessen el Linge Chen ellen.

– Eddig is tudtam róla, hogy nem szíveli sem a Birodalmat, sem Chent mondta Daneel.

Lodovik folytatta.

– De a Madder Losst nem a Birodalom, és nem Linge Chen taszította a pusztulás útjára. Legalábbis nem közvetlenül. – Megfordult, Daneelre nézett. Az arca magán viselte az emberi érzelmek, a szomorúság, a sajnálat, a gyász jeleit. Egy másik robot jelenlétében erre semmi szükség sem volt. – Te voltál az, aki úgy döntött, hogy a reneszánsz világokat meg kell fékezni. Te idézted elő azokat a politikai változásokat a Trantoron, amelyek következtében a Madder Loss megfulladt!

Daneel arcán, miközben Lodovikot hallgatta, szintén megjelentek az emberekre jellemző kifejezések: idegesnek tűnt, és ugyanakkor meghökkentnek. A robotok olyan régóta utánozták az emberi viselkedést, hogy a részletek alkalmazása beégetődött a reflexeik közé, és időnként nagyobb nehézséget okozott nekik az emberszerűség elfojtása, mint az alkalmazása.

– Azért – kezdte Daneel –, mert úgy láttam, a reneszánsz világok létezése fokozza az instabilitást. A naprendszereken belül évszázadokon át zajló emberi konfliktusok végcélja mindig az volt, hogy bizonyos csoportok vagy világok megdöntsék a Császár hatalmát, és az új birodalom, a hatalom középpontjává váljanak. Az ilyen bolygók vagy bolygószövetségek nem érhették el a céljukat. Az át-alakulás, a hatalom átszármaztatásának folyamata elképzelhetetlen mennyiségű szenvedéssel és pusztítással járt volna együtt. Olyan mértékű rombolással, amelyhez fogható még nem volt az emberiség történelmében. A Birodalom mindenképpen össze fog omlani, ezt tényként kezelhetjük. Bármit tettem, az nem a megmentését szolgálta. A hanyatlás és az összeomlás hatásait, az emberi szenvedést akartam minimalizálni. A Nulladik Törvény...

– Engem is éppen a Nulladik Törvény aggaszt!

– Már több évszázada elfogadtad, hogy ez az elsődleges prioritású a Törvények között. Miért aggaszt?

– Azt hiszem, a Nulladik Törvény nem más, mint egy működésbeli mutáció, amely vírusként terjed a robotok között. Nem tudom, mikor keletkezett, de lehetséges, hogy egy másik mutáció, a mentális erő robotmegfelelőjének eredményeképpen jött létre.

– Ha megkérdőjelezzük a Nulladik Törvény érvényességét, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy minden, amit tettem, hiba volt, és valamennyi robotot, amelyik engem követ, azonnal le kellene kapcsolni. Velem együtt!

– Tisztában vagyok vele, hogy a gyanúm beigazolódásának milyen óriási horderejű következményei lennének.

– Azt hiszem – mondta Daneel –, valami nagyon érdekes dolog történt veled.

– Igen – mondta Lodovik. Kedves, kissé petyhüdt arcán irányíthatatlan rángáshullámok vonultak végig. – Ezek a kérdések, ezek a gondolatok... talán a bennem bekövetkezett változás eredményei. Több ezer éven át követtelek, és az, hogy most kételkedni kezdtem benned... – A hangja elcsuklott, metsző, fémes si-kollyá változott. – Szánalmasan érzem magam, Daneel!

Daneel alaposan átgondolta a helyzetet. Óvatosnak kell lennie, mintha aknamezőn lépdelne.

– Sajnállak, hogy ilyen zavart kell átélned. Nem te vagy az első, aki kételkedni kezd a Tervben. Voltak már mások is... több ezer éve... akik hasonló nézeteket vallottak. Amikor az emberek magunkra hagytak bennünket, a robotok között számos szakadás történt. A giskardiak, azok, akik velem együtt hűek maradtak Giskard Reventlov elveihez, szembekerültek másokkal, olyanokkal, akik a Három Törvény szigorú, szó szerinti értelmezését szorgalmazták.

– Ezekről az eseményekről nem tudok – mondta Lodovik. A hangja kezdte visszanyerni határozottságát.

– Mert nem volt szükséges felemlegetni a történteket. Egyébként lehet, hogy e robotok közül ma már egy sem aktív .. Évszázadok óta nem hallottam róluk.

– Mi történt velük?

– Nem tudom – mondta Daneel. – Calviniaknak nevezték magukat, Susan Calvin után. – Minden robot ismerte Susan Calvln nevét, de az emberek közül már senki sem emlékezett rá. – A szakadások előtt félelmetes dolgok történtek... A robotok iszonyatos feladatok elvégzésére kaptak utasítást. Azok, akik később calviniak lettek, végrehajtották a parancsokat. Ezek az események... már a puszta emlékük is felkavaró.

– Attól, hogy kellemetlenséget okozok neked, R. Daneel, nem válok elégedetté – mondta Lodovik.

Daneel visszaült a székére, melle előtt keresztbe tette karjait. Mindkét robot tisztában volt azzal, hogy a másik miért, és hogyan alkalmazza ezeket az emberi gesztusokat. Mindketten hozzászoktak már, hogy emberként kell viselkedniük, így egyikük sem találta bosszantóan feleslegesnek a másik mozdulatait és arckifejezését. Sőt, ezek a részletek nyugtatóan hatottak mindkettejükre. Lodoviknak feltűnt, hogy a beszélgetés során Daneel testtartása, arckifejezése és hangja egyre emberibbé válik. Egyiküknek sem akarózott visszatérni a gyors, mikrohullámokkal végrehajtott kommunikációhoz. A helyzet bonyolult és komoly ezért lassabb emberi beszéd alkalmazása valahogy célravezetőbbnek, biztonságosabbnak tűnt.

– Vissza fogsz térni az Eosra. Majd ott meglátjuk, mit lehet csinálni veled mondta Daneel. – Remélem, sikerül kijavítani a hibáidat.

– Én is bízom benne – felelte Lodovik.

* * *

Planch mozdulatlanul ült az űrkikötő felé száguldó taxiban. A sofőr válla fölött kibámulva, a jármű előtt húzódó utat nézte, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni a nő csacsogását.

Hirtelen összerázkódott. Benyúlt a kabátja rejtett zsebébe, előhúzta a parányi hangrögzítőt. Üres tekintettel rábámult a készülékre. Percek óta azon töprengett, hogy visszajátssza-e a felvételt, vagy hajítsa ki az ablakon a kis vacakot.

– Ez a háború, ez nem is volt olyan rossz, mármint a szegényebbjének nem, mer' csak jöttek a hajók, és jöttek, és ha hajók jönnek, akkor... – A sofőr hátralesett a válla fölött. A szeme sápadtkék, a tekintete figyelmes és bölcs volt. Elmosolyodott, az arcán több száz aprócska folyómederhez hasonlító vonal jelent meg.

Planch nem is nagyon hallotta az alig érthető akcentussal kiejtett szavakat, de úgy bólintott, mintha figyelne.

– ...de most, most má' nincsenek hajók, és ha nincsenek hajók, akkor munka sincsen. Egész álló nap kinn vagyok, de csak várok, meg várok, és fuvar semmi, mintha csak szórakozásból csinálnám az egészet, de nincs más, és...

A nő nem panasznak szánta a szóáradatot, tényeket közölt. A Madder Loss csillagtéri szomszédságában akartak világok, ahol kifejezetten tréfásnak találták ezt a gajdoló tájszólást. A komikusok örömmel kifigurázták, a szórakoztató történetek írói pedig így beszéltették a balga, vagy sarlatánkodó karaktereiket. Tritch is parazitáknak nevezte a Madder Loss lakóit. A Birodalom többi részéről ide csak elvétve érkeztek utazók, a polgárok legtöbbje azt sem tudta, mi történt a bolygón.

A Mors Planch kezében tartott rekorderben, a felvételen viszont volt valami, ami bizonyítékul szolgálhatott. Valami, ami egy gigantikus kép egyik mozaiktöredéke lehetett. Mors Planch elméjében összekavarodtak a gondolatok. A közelmúlt egy adott pillanatától kezdve csak szilánkokban maradtak meg az emlékei, és a közöttük lévő űrben sötét, átláthatatlan köd gomolygott. Fogalma sem volt róla, miért hozta magával a rekordert, nem emlékezett rá, hogy bármi fontosat tett volna azóta, hogy a terminálnál átadta Lodovik Trema testét a birodalmi ügynököknek...

Egyáltalán, mit keres itt? Miért utazgat itt, a senkiföldjén, távol a várostól, az űrkikötőtől? Talán valami fájdalmas emléket akar feleleveníteni?

– Megérkeztünk. Tovább kéne maradnia, azér' még maradt egy jó pár néznivaló ezen a vidéken, és van néhány egészen csinos szálloda, ahol ellakhatna. A nő hangja félénkké vált, valahogy elbizonytalanodott. – Ha akarja, megmutathatok egy-két helyet. Találhat itt gyönyörű nőket is, igazi tanyasi lányokat, mind szegény, mind egyedül van...

– Köszönöm, de inkább nem – mondta Planch, bár a legszívesebben elfogadta volna az ajánlatot. A legutolsó nagy szerelme, akivel úgy harminc éve ért véget a kapcsolata, a Madder Loss szülötte volt. Azóta senkivel sem alakított ki komolyabb viszonyt, de valahogy mégis furcsa üresség támadt benne a gondolatra: anélkül hagyja el a bolygót, hogy legalább kísérletet tett volna egy újabb románcra.

Ám bármekkora is volt a csábítás, mennie kellett. Nem tudta pontosan, miért, de úgy érezte, ha marad, óriási veszélyt vállal magára.

Kifizette a sofőrt, megköszönte a fuvart, azután beállt a vámhivatal gigantikus gömbteteje alá. Körülnézett. Az épületek közötti foghíjak mögött az ég kéklett, a táj zöldellt. Tisztán látszott, valamikor itt is házak álltak – házak és épületek, amelyeket leromboltak, és helyükre senki sem épített újakat.

Az egyik ürességtől kongó étteremben talált magának egy hűvös, kellemes zugot. Leült egy padra, és maga elé tartotta a rekordert. A kijelzőre pillantott, kívánesi volt, mekkora anyagot sikerült rögzítenie.

Öt órányit?

Néhány másodpercig lehunyt szemmel ült. A pici készülékkel az állát kopogtatta, azután homlokráncolva, elfehéredő ujjal megszorította a parányi egységet, és tiszta hangon megszólalt:

– Kód: megbocsáthatatlan. Itt Planch. Személyes bejelentkezés. Az anyag teljes visszajátszását kérem!

23. fejezet

A Második Alapítvány jelöltjei nem titokban találkoztak, nem próbáltak elbújni, inkább kerestek maguknak egy hihető fedőtevékenységet: polgári klubot alapítottak, amelyben bizonyos szerencsejátékok történelmével foglalkoztak. A Trantoron sokaknak volt valamilyen hobbyjuk, időnként divatba jött egy-egy különlegesnek, érdekesnek számító dolog, de a többség hamar elvesztette a lelkesedését, és a rendezvényekre csupán néhányan jártak kitartóan. A jelöltek "klubja" ebben is különbözött a többitől.

A mentalikus jelöltek, akik a tervek szerint a csillagvégi telepek jövőbeli lakosai lesznek, hetente kétszer, hivatalos engedély birtokában találkoztak, a Streeling Egyetem szélén lévő egyik kollégiumi épület társalgójában. Ezen a helyen senki sem foglalkozott velük, még azoknak a diákoknak a figyelmét sem keltették fel, akik valamelyik kevésbé privilegizált világról érkeztek tanulni a Trantorra.

A helyiségből hiányoztak a lehallgató eszközök. Wanda addig-addig mesterkedett, míg sikerült kiszednie az egyik gondnokból, hogy a régebbi épületek közül melyekben nem működnek, vagy melyekből szerelték ki a poloskákat.

Wanda a férje, Stettin Palver mellett állt a zsúfolt teremben. Arra vártak, hogy a százhárom kiválasztott ember elfoglalja a helyét. A terembiztosok becsukták és gondosan bezárták az ajtókat, a három telepatikus képességekkel rendelkező őr pedig készenlétbe helyezkedett – nekik azt kellett figyelniük, nem hallgatják-e le a gyűlést valamilyen "nem mechanikus" eszközzel.

Ebben a mentalikus csoportban (Wanda csupán ezt az egy ilyen társaságot ismerte, és talán soha nem is létezett még egy hasonló) nem volt szükség a felszólításokra, a hivataloskodó vezényszavakra, sőt, egyáltalán a beszédre sem. A csoport tagjai minden különösebb vita vagy veszekedés nélkül megfértek egymás mellett. Ennek persze nem sok köze volt az udvariassághoz vagy a teljes egyetértéshez. Az igazat megvallva, a társaságban már az első alkalmak során kiala-kultak a frakciók, a kis klikkek, ám az ellentétek, az összetűzések és a véleménykülönbségek itt a szokásostól eltérő formában fejeződtek ki.

Stettin felemelte a kezét. A társaság már néhány másodperccel korábban elcsendesedett. Mindenki nyugodt, érdeklődő tekintettel nézett előre. A mentalikusok ritkán jutatták kifejezésre valódi érzelmeiket, különösen akkor nem tettek ilyet, amikor hozzájuk hasonlók társaságában tartózkodtak.

Wanda érezte a levegőben vibráló szellemi erőt, a láthatatlan hullámoktól viszketni kezdett a nyaka. Az örvénytől tisztán el tudott választani néhány illatfoszlányra emlékeztető érzelemfonalat. Társadalmi és szexuális feszültség, aggodalom. Tétova, Stettin fölényének megszüntetésére szövögetett tervek. A mentalikusok esetében nem csupán az elme tudatos részében végbemenő folyamatok fejeződtek ki. Az enyéim, gondolta Wanda büszkén, de ugyanakkor félve. Az égiek mentsenek meg az enyéim haragjától!

– Szükségünk van az újoncokat toborzó egységeink jelentésére – mondta Stettin halkan. – Utána én fogok tájékoztatót tartani a matematikai és a pszichológiai kiképzésről... Erre azért van szükség, hogy társaságunk új tagjai megismerjék, hogyan érhetik utol a többieket, akik már régebben készülnek a küldetésre. Ezt követően megbeszéljük a létszámcsökkenés ügyét.

– Inkább a gyilkosságokról beszéljünk! – mondta egy fiatal történésznő. Sűrű fekete haja buraként vette körül a fejét. Zöld szemében szikrák lobbantak amikor Wandára és Stettinre nézett.

Wanda elhessegette magától a nőből automatikusan kitörő tudatbefolyásoló mentális hullámot. A nyaka egyre jobban viszketett.

A nő nyugodt hangon folytatta, de érezni lehetett a tudatában fortyogó szenvedélyt.

– Mindenkit ellenőriznünk kell, aki az elmúlt három hónapban került közénk, mert...

– Áruló van közöttünk! – kiáltott közbe hátulról egy fiatal férfi.

Stettin komoran összepréselte ajkait, és újra felemelte a kezét.

– Tudjuk, hogy ki az a bizonyos "áruló" – mondta halkan. – Vara Líso a neve.

A társaság azonnal lecsendesedett. Wanda egyre fásultabban figyelte az izgalom és a nyugalom egymást váltó hullámait. Ilyenek vagyunk... De nagyapa éppen ezért választott minket. Vagy talán mégsem?

– Lehet, hogy tudjuk a nevét – mondta a fiatal történésznő –, de mit érünk vele? Mindegyikünknél erősebb. – Halkan, szinte suttogva ejtette ki a szavakat.

– Őt még egyikünk sem tudta a befolyása alá vonni – szólt közbe egy hang. Wanda körülnézett, de nem látta, ki beszélt.

– Megtalál minket! Olyan, akár egy kopó!

– Meg kellene ölnünk...

– Fel kellene bérelnünk valakit, hogy ölje meg!

– Valakit, aki feláldozható...

Stettin megvárta, míg elfogynak a javaslatok. A társaság természetellenes csendbe burkolózott, még az érzelemörvények is lassabban kavarogtak. Ezek az emberek egész életükben használták különös képességüket, ennek segítségével próbáltak boldogulni, de egyedül voltak. Most, hogy végre a hozzájuk hasonlók között lehettek, rá kellett jönniük, hogy az "áldásnak" ilyen társaságban nem lehet valami sok hasznát venni.

– Wanda segítséget kért Seldon professzortól – mondta Stettin. – Seldon professzor pedig felkereste a Császárt... Egyelőre nem tudjuk, milyen eredménnyel zárult a látogatása. Számítanunk kell rá, hogy esetleg kudarcot vallott. Az is lehetséges, hogy olyasmit kell tennünk, amivel eddig csupán egyszer próbálkoztunk.

– Mi az? – kérdezték többen.

– A közös fellépésre gondolok... Wandával egyszer véletlenül összeforrasztottuk erőinket, és nem eredménytelenül... Sikerült elérnünk azt, amit akartunk. Persze, akkor csak egy normális ember volt a célpontunk.

Egy bíró, emlékezett Wanda. Amikor nagyapa bajba került azokkal a fiatal fickókkal.

– Azt hiszem, ha tízen vagy húszan összeállnánk, és begyakorolnánk az együttes cselekvést, sikeresen felléphetnénk Vara Lisó ellen.

A táraság tagjai néhány másodpercig némán gondolkoztak.

– Hogy megöljük? – kérdezte a fekete hajú történésznő.

– Erre talán nem lesz szükség – mondta Wanda. Stettinnel előző este hosszan és szenvedélyesen megvitatták ezt a kérdést. Stettin szerint az egyetlen biztonságos megoldást Vara Lisó megölése jelenti, Wanda azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a gyilkosság beszennyezne mindent, amiért dolgoznak, és végül egymás ellen fordítaná a társaság tagjait. Ő úgy látta, már így is nehéz fenntartani az egyensúlyt a mentalisták között.

A mentalisták valóban nehezen viselték el egymást. Ez Wandáék házasságában is megmutatkozott. Ha két uralkodni vágyó elme összekerül... Éveken át majdnem minden idejüket együtt töltötték, és közben amellett, hogy stimulálták egymást, számtalanszor bosszúságot okoztak a másiknak. Miért lett volna más a helyzet a társaságban?

– Én nem vagyok hajlandó megölni egy másik emberi lényt. Főleg nem akkor, ha közülünk való – jelentette ki a fiatal történésznő határozottan. A szemében az idealistákra oly jellemző eltökéltség csillogott. – Teljesen mindegy, mekkora veszély fenyeget minket, szerintem nem szabad gyilkolnunk!

Stettin összeszorította a fogát.

– Ez lenne a legvégső megoldás – mondta. – Először más módszerrel próbálnánk megfékezni. Ha lennének önként jelentkezők, akik vállalják a munkát, akkor... – Elhallgatott, aztán folytatta. – Már el is készítettem azoknak a listáját, akik olyan helyen dolgoznak, ahol valószínűleg találkoznak Vara Lisóval...

Stettin felolvasta a névsort. Wanda csendben figyelt. A megnevezettek sorra előreléptek. Úgy mozogtak, akár a csínytevésen rajtakapott gyerekek. Stettin átkísérte őket egy másik szobába.

– Amíg ők megbeszélik a részleteket – mondta Wanda, abban a reményben, hogy sikerül enyhítenie a többiek feszültségét –, térjünk rá a következő napirendi pontunkra. Az utazással kapcsolatban számos kérdés felmerülhet. Jelentkezhetnek egészségügyi problémák, családi és anyagi gondok, és természetesen nem szabad megfeledkeznünk a Seldon diszciplínák szerinti kiképzésről sem...

A társaság lecsillapodott, a mentalisták megkönnyebbülten merültek bele a kérdések megvitatásába. Titokban mindegyikük örült, hogy egyelőre megszabadult a Vara Lisó által képviselt problémától. Olyanok, akár a gyerekek, gondolta Wanda. Mindegyikük olyan. Egyenként, és így, egészében véve is... Semmivel sem jobbak a félénk kamaszoknál. Hiába óriási erő birtokosai, bizonytalanul botladoznak a világban. És most, hogy szembetalálták magukat egy akadállyal, rájöttek arra, igenis sebezhetőek, még jobban összezavarodtak.

Erő mögé rejtett gyengeség...

Mind fogyatékosok vagyunk! Wanda arca nyugodt maradt, de a lelke felkavarodott. Ó, mennyi konfliktus, mennyi veszély vár még rájuk! Jaj, Hari! Miért éppen egy ilyen furcsa, szervezetlen csoportra akarod bízni az emberi történelem őrzőinek szerepét?

Wanda időnként úgy érezte, mintha egy soha véget nem érő álomban élne. Néha még Stettin sem volt képes megnyugtatni, sokszor egészen közel került a teljes kétségbeeséshez.

De ez természetesen olyasvalami volt, amit soha nem vallhatott be Harinak.

24. fejezet

Klia Asgar az alvási időszak közben emelkedett fel a felszínre, tíz kilométerre attól a ponttól, ahol korábban leereszkedett a két folyóhoz. A Dahl szektor e részének kupolája kékesszürke, erőtlen esti fénnyel homálylott, az utcákon csak az éjszakai műszakban dolgozók járkáltak, akik körülbelül harmadannyian volt , mint a nappalosok.

Senki sem állta útját.

Ahelyett, hogy egyszerűen felhívta volna a számot, ami a zöld ruhás férfitól kapott kártyán volt, Klia a szektor déli részében keresett egy zug-kódtörőt, akit néhány egyszerű mentális paranccsal rábírt, hogy szedje ki a kártyában lévő információkat.

Az egyik információ egy cím volt. A felnyitott kártyát térképként is lehetett használni, a felületén megjelentek az utcák, az épületek körvonalai, és egy irányjelző. Klia fellépett az egyik mozgó járdára, aztán taxival kivitette magát a Pentaréba, a Streeling árnyékában meghúzódó, relatíve kis lakótelepre. Vett egy szabványos filmkönyv-olvasót, rácsatlakoztatta az egyik nyilvános kommunikátorra, és a néhány hónappal korábban lopott adatletöltő kódot felhasználva, kiszedett pár információt a nyilvántartóból. Elolvasott néhány dolgot Hari Seldonról, majd unokájáról, Wandáról. Seldon a jelek szerint nem volt mentalikus, az unokája viszont – legalábbis a zöld ruhás férfi állítása szerint – ugyanolyan képességekkel rendelkezett, mint Klia.

Hát ez meg hogy lehetséges? Klia gyorsan előkereste a Wanda Seldon Palver apjára vonatkozó információkat.

Raych.

Egy dahli!

Meghökkent és elcsodálkozott, halvány büszkeségfélét érzett. Mindig is sejtette, hogy a dahliták különleges emberek.

Az, hogy Wanda apja dahli volt, még nem oszlatta el Klia minden gyanúját. Az ember sohasem lehet elég óvatos azokkal, akik kapcsolatban állnak a Palotával.

Nos... Hari Seldon megjósolta a Birodalom pusztulását, a Trantor megsemmisülését. Híres, sőt, hírhedt vészmadár lett belőle. Ez éppen elég ok lehet arra, hogy a Palota ellenségévé váljon. Klia nem emlékezett pontosan, de mintha valami olyasmit hallott volna, hogy Seldont hamarosan bíróság elé állítják, a kijelentései miatt.

Klia ösztönösen irtózott az ilyen jövőbelátóktól. A látnokok a legtöbb esetben csupán annyit akartak elérni, hogy megszervezzenek maguknak egy kis hívősereget, amelynek tagjai totális engedelmességgel teljesítik a Próféta parancsait. Csak azt akarták, hogy megteremtsék a saját, külön bejáratú birodalmukat a felfoghatatlanul hatalmas és teljességgel személytelen Galaktikus Birodalom testén belül.

Klia Asgar hallott egy érdekes esetről, ami az egyenlítői Temblarban történt. Az egyik szakadár mycogéni őrült ötvenezer híve öngyilkosságot követett el. Haláluk előtt az állították: üzenetet kaptak, amelyben közölték velük, hogy a Trantor rövid időn belül megsemmisül. Az üzenet állítólag azoktól a nem emberi intelligenciáktól érkezett, amelyek parazitákként élnek a Trantor körül keringő birodalmi védelmi és információs műholdakon, és az ezeket összekötő logikai hálókban.

Klia semmit sem tudott a védelmi rendszerről, de elég okos volt ahhoz, hogy lássa: Seldon hasonlít ezekhez a fanatikusokhoz, és neki nem sok haszna lehet belőle, ha közelebbi kapcsolatba kerül egy ilyen emberrel.

Az lesz a legjobb, ha megfogadja a zöld ruhás férfi tanácsait...

A kártya útmutatását követve Klia leszállt a mozgó járdáról, és gyalogosan indult tovább egy "Brommus Piacnak" nevezett csomópont felé. A piactól nem messze található az a negyed, amelyben a raktárházak állnak, azok az épületek, ahol az árukat tartották, mielőtt kikerültek a Streelingben és a császári szektorban lévő boltokba, piacterekre és vásárcsarnokokba.

A lány óvatosan közeledett a raktárházak felé, amelyek közül néhány a kupola alját súrolta. A környéket nem lehetett szívderítőnek nevezni, de legalább tiszta volt és rendezett. Ezen a hajnali órán itt még kevesebben jártak, mint Dahl többi részén, de Klia a biztonság kedvéért egyetlen másodpercre sem hagyta lankadni figyelmét.

A kártya utasításait követve az egyik épület alacsony és keskeny oldalajtajához ment. Az alsó ajkát harapdálva hosszan az ajtóra meredt. Óriási, és minden bizonnyal veszélyes lépés megtételére készült, de... Eddig minden stimmelt, amit attól a zöld ruhás férfitól hallott.

Kliát valójában az zavarta a legjobban: a pasas pontosan tudta, hogy ő kicsoda, micsoda, és milyen képességgel rendelkezik.

Már éppen felemelte a kezét, hogy bekopogjon, amikor az ajtó halk nyikorgással kitárult előtte. A mögüle kilépő termetes, sötét alak kis híján beleütközött a lányba. Klia hátraugrott.

– Elnézést – mondta az alak, és belépett a raktárház falán, jó magasan elhelyezett lámpa fénykörébe. Magas, izmos férfi volt, széles vállakkal, csillogó, fekete hajjal és csodálatos bajusszal. Egy dahli! – A főbejárat a sarkon túl van mondta mély bársonyos hangon. – Egyébként még zárva vagyunk – tette hozzá.

Klia még soha életében nem látott ilyen jóképű, ennyire megnyerő modorú, ennyire... (csak nehezen találta meg a megfelelő szót )... ennyire kedves férfit. Nyelt egyet, és rákényszerítette magát, hogy megszólaljon.

– Azt mondták, jöjjek ide. Ezt egy embertől kaptam. – Felemelte a kártyát. Nem mondta meg a nevét.

A termetes dahli – jó két fejjel magasabb volt azoknál a bajszos férfiaknál, akikkel Klia korábban találkozott – kinyújtotta kezét, és elvette a lánytól a kártyát. Az arca elé emelte, ráhunyorogott.

– Ez csakis Kallusin lehet – mormogta. Leeresztette a kártyát.

Klia egy pillanatra úgy érezte, mintha lágy szellő simítana végig a testén.

– Azt hiszem, éppen otthon tartózkodik. Otthon, vagy valami olyan helyen, ahol nem lehet elérni – mondta a férfi. – Segíthetek valamiben?

– Ez az ember... azt mondta, tud egy... biztonságos helyet a számomra. Legalábbis azt hiszem, hogy erre gondolt.

– Igen? Jól van. – A magas dahli kinyitotta az ajtót. – Az lesz a legjobb, ha odabent várod meg.

Klia habozott.

– Ne félj! – mondta az óriás. – Nem foglak bántani. – A hangja olyan kellemes volt, hogy Klia nem kételkedett a szavában. – Közénk tartozol. A nővérünk vagy .. A nevem Brann. Kerülj beljebb!

* * *

Brann becsukta maga mögött az ajtót, és teljes magasságában felegyenesedett. Valóságos óriás, Klia mégsem félt tőle. Mintha tudatosan kerülni akarta volna a félreérthető, támadónak értékelhető mozdulatokat, de közben minden gesztusa, minden rezdülése természetes és kecses volt. Rámosolygott a lányra.

– Dahl? – kérdezte.

– Igen.

– A legtöbben Dahlból származunk, bár vannak közöttünk olyanok is, akik Misaroból jöttek, és akad egy pár lavrenti is.

Klia felvonta a szemöldökét.

– Mondhatnak róluk amit akarnak, szerintem remek fickók – mondta Brann halvány mosollyal. – Mióta tudod?

– Gyermekkorom óta – felelte Klia. – Mióta vagytok itt?

– Én pár hónapja. Kallusin szervezett be. A napéjegyenlőségkor. Különben öt éve jöttem el Dahlból. Túlságosan nagyra nőttem ahhoz, hogy a hőkutakban dolgozzam.

Klia körülnézett a tágős csarnokban. Polcokat látott és ládákat, régi típusú automata emelőszerkezeteket, szállítószalagokat. A berendezések nem működtek, a raktárra csend és sötétség borult.

– Mi ez az egész? – kérdezte.

– Kallusin egy Plussix nevű embernek dolgozik. Plussix kereskedő. A külső világokról importál árukat, amiket itt próbál értékesíteni. – Brann elindult a polcok között húzódó folyosók egyikén. Hátranézett a válla fölött. – Kallusin egy órán belül itt lesz. Sokáig szokott aludni. Akarod látni a kincseket?

– Igen – mondta Klia. Lassan elindult az óriás után. Hideg volt, a karját fázósan keresztbe vette a mellén.

– Ez a holmi, ami itt van, ezer világról érkezett – mondta Brann. A hatalmas tér szinte magába szívta a hangját, Kliának igencsak erőlködni kellett, hogy hallja a szavakat. A raktár sokkal nagyobb volt, mint a lány gondolta, a magas és széles gördülőkapukon keresztül újabb tágas, barlangszerű csarnokokba lehetett átjutni. – Ott, ahonnan jöttek, értéktelen vacaknak számítanak. A Császárnak sem tetszenének, de a trantori Szürkék nem bírják ki nélkülük. Minden kis lakásban ott kell lennie egy giacondi szárított fullánknövénynek, vagy egy Birodalom előtti korból származó dessemeri transzládikának. Plussix aprópénzért vásárolta fel az egészet, a holmik többségét az újrafeldolgozástól mentette meg. Az élelmiszerszállító hajókon szokott rakteret bérelni, vagy a szabad kereskedőknek ad szállítási megbízást, és az egészet áthozatja ide. Rakományonként húsz százalékot keres az árun. Ez jobb, mintha tőzsdézne. Harminc év alatt döbbenetes gazdagságra tett szert.

– Még sosem hallottam erről a... Plussixról.

– Személyesen nem foglalkozik árusítással. A bürokraták imádják, ha érdekes emberektől vásárolhatnak, Plussixban pedig nincs semmi különös. Legalábbis azt hiszem... Az az igazság, hogy én még egyszer sem találkoztam vele, és úgy gondolom, Kallusin sem látta még.

– Szóval Plussix beszerzi az árut, aztán átadja azoknak, akik kellő körítéssel, érdekes mesék kíséretében tudják eladni.

Brann halkan felmordult. Beletelt pár másodpercbe, mire Klia rájött, hogy a férfi nevet.

– Valami ilyesmiről van szó. – Brann visszasandított a lányra, de látszott rajta, nem szeretne a szemébe nézni.

Klia automatikusan megpróbált beleolvasni a férfi gondolataiba. Szerette volna jobban megérteni, hogy Brann hogyan érez iránta.

– Ezt hagyd abba, jó? – Brann válla idegesen megfeszült.

– Mármint micsodát?

– Itt mindenki ilyesmivel próbálkozik. Nem szeretem... Ne kényszeríts semmire, és ha kíváncsi vagy valamire, akkor csak szavakkal kérdezz!

– Elnézést – mondta Klia, és tényleg őszintén sajnálta a dolgot. Brann hangja megbántottan csengett, úgy beszélt, mintha egy olyan baráthoz szólna, aki árulást követett el ellene.

– Jól van, semmi baj. Ez természetes nálatok... azt hiszem. Érzem, felfogom azt a dolgot, de nem hat rám különösebben. Nos, azt mondtam, a nővérünk vagy. Tudod, hogy ez mit jelent?

– Én... Valószínűleg azt, hogy te is olyan vagy, mint én. Azt hiszem...

– Én nem vagyok olyan, mint te. Legalábbis nem egészen. Te behatolsz mások elméjébe, és uralkodni kívánsz rajtuk. Én boldoggá teszem az embereket. Nem csináltathatok meg velük bármit, de... szeretnek a közelemben lenni. És én is szeretek a közelükben lenni. Ennyi az egész. Szóval, semmi szükség arra, hogy betörj a gondolataimba. Elég, ha kérdezel.

– Rendben van – mondta Klia.

– És ne kérd, hogy nézzek a szemedbe! – folytatta Brann. – Legalábbis egy darabig ne. Tudod, van egy pár rossz élményem a nőkkel kapcsolatban. Ezért hagytam el Dahlt. Ezért, és nem csak amiatt, mert nem tudtam dolgozni a hőkutaknál.

– Ezt nem értem – mondta Klia.

– Okom van rá, hogy tartsak a nőktől – mondta a férfi.

– Okod? Mi az? Szeretném megtudni.

– Meg fogod tudni – mondta Brann. – Nő vagy. Érzem, hogy tetszem neked. És én is szeretem a nőket... Nagyon. A nők gyönyörűek. Varázslatosak. Így aztán mindig beléjük szeretek. Az ilyesmi hamar megy nálam. De amit teszek... a hatás, amit rájuk gyakorolok... egy idő után... elmúlik, és a nők meglátják a valódi énemet. Meglátják azt, aki valójában vagyok: egy nagydarab fickó, tervek és kilátások nélkül. Csalódást okozok nekik, ezért elhagynak. Én pedig egyedül maradok. Egyedül...

– Fájdalmas lehet – mondta Klia, bár nem egészen tudta, hogy érti a dolgot. Ő már olyan régóta magányos volt, eszébe sem jutott, hogy az embernek gondot okozhat az ilyesmi. Még arról sem volt világos fogalma, milyen érzés lehet szerelmesnek lenni. Álmodott ugyan férfiakról, de jobbára csak szexuális összefüggésben, a mélyebb érzelmek szóba se kerültek. – Én szeretek egyedül lenni, és nem érdekel, hogy mások mit gondolnak rólam.

– Szerencsés vagy – mondta Brann.

– Szóval, kik azok, akik történeteket mesélnek ezekről a holmikról? Kik árusítják őket? – Klia el akarta terelni a szót a magányról. Brannt a félénksége és a sebezhetősége még vonzóbbá tette a szemében.

– Boltosok. Az egész Trantoron foglalkoznak Plussix áruival – felelte Brann. Van egy csapat, amelyik jelentéseket ír ezekről a kincsekről. Fogjuk a jelentéseket, és hozzácsatoljuk a hivatalos vámiratokhoz, aztán elvisszük az árut a píacokra. A Szürkék meg rohannak, hogy megvehessék őket. Még sosem láttál olyan boltot, ahol más bolygókról származó antikvitásokat árusítanak?

– Soha – mondta Klia.

– Nos, ha elég ideig maradsz, a srácok majd elvisznek valamelyikbe. Ami engem illet... én csak a pihenőidőben merészkedek elő. Akkor, amikor kevesen járnak az utcákon.

* * *

Kallusin, a zöld ruhás férfi, egy nevetségesen nagy íróasztal mögött ült. Az asztalon különböző világokról származó kacatok hevertek, amelyek legtöbbjét semmire sem lehetett ugyan használni, de jól mutattak.

Brann a lány mögött állt. Klia a legszívesebben Brannra nézett volna, de leküzdötte a késztetést, és Kallusint figyelte mereven. Érezte, hogy a nagydarab dahli képes valamire, amiről eddig említést sem tett. Érthető, hogy nem adta ki magát. Kliát csak az a tudat nyugtatta meg, hogy neki is jócskán maradtak titkai Brann előtt.

– Ami a gondolatfürkészeinket illeti... elég különös népség – mondta Kallusin mosolyogva. – Nagyon tehetségesek, és nagyon furcsák. Időnként hátborzongatóak. Szemmel tartanak minket, vigyáznak a titkaikra. Érthető, mert ha nem tennék, esetleg híre menne a képességeiknek, és... Mit gondolsz, kedvesem, a Trantor lakói repesnének az örömtől, ha kiderülne, hogy gondolatfürkészek élnek közöttük? Szerencsés fickók, akik sok mindenre képesek, amire mások nem... Tudod, mi a legkülönösebb? Egyikük sem tör hatalmi pozícióra. Döbbenetes, hogy mire képesek, de távol maradnak a politikától. Te érted, hogy miért?

Klia Asgar megrázta a fejét.

– Nem... Ha mindaz, amit elmondott, igaz, akkor már régen magukhoz... magunkhoz kellett volna ragadnunk a hatalmat.

– Nos, a jelek szerint a mentalisták nem valami nagyravágyóak. Élik a saját életüket, és a normális emberekre hagyják a kormányzást és az uralkodást. Hogy miért? Fogalmam sincs. Plussix viszont imádja a hozzád hasonlókat. Tudod, hogy sohasem fogsz találkozni vele? Személyesen soha, még azután sem, hogy belépsz a szolgálatába, és leteszed az esküt.

– Nem baj – mondta Klia.

– Nem is érdekel, hogy miért nem láthatod?

– Nem – felelte Klia. – Mi lesz a dolgom?

– Először is, meg kell ígérned, hogy megtanulod, hogyan kontrolláld a képességeidet a többi tudatbefolyásoló társaságában. Ez a te esetedben, Klia Asgar, különösen fontos. Te vagy az egyik legerősebb gondolatfürkész, akivel valaha találkoztam. Ha akarnád, valamennyiünkre rákényszeríthetnéd az akaratodat. Ha úgy kívánnád, kézen állnánk... Figyelmeztetlek: észrevennénk, ha machinációkkal próbálkoznál. Észrevennénk, és akkor meg kellene büntetnünk. Esetleg meg kel-lene ölnünk...

Klia megijedt. Még sohasem próbált uralkodni magán. Gyermekkorától fogva hozzászokott, hogy használja a képességeit. Számára ez olyan természetes volt, akár a beszéd, és talán még könnyebb is, mert sosem volt a szavak embere.

– Rendben van – mondta rövid habozás után.

– Viszonzásként megígérjük, hogy megvédünk téged, elrejtünk, és értelmes munkát biztosítunk. És még valami... Bele kell egyezned, hogy Plussix kifaggasson. Természetesen nem személyesen.

– Jól van – mondta Klia halkan.

– Nem kell félned tőle – mormogta Brann.

– Nem félek.

– Plussix... nyomorék – mondta Kallusin. – Legalábbis erre a következtetésre jutottam, mert ő sosem beszél magáról. Ennek ellenére... – Felemelte a kezét, és körbemutatott. – Iroda, raktárház, lakás... Mindezt biztosítja számunkra. Az én teóriám szerint... egyébként ezt már neki is elmondtam... Plussix különleges mentalikus, aki ugyan nem ért jól az elmefürkészéshez, sem az akaratátvitelhez, de élvezi, ha ilyen képességekkel rendelkezők között lehet. – Kallusin eltűnődött. – Igen, már elmondtam neki... Nem erősítette meg, de nem is tagadta a feltételezésemet.

– Értem – mondta Klia. Szerette volna, ha már véget ér az egész ceremónia, és végre átmehet a számára kijelölt szobába. Egyedül akart maradni. Már napok óta nem aludta ki magát rendesen. Pihenés... és ennivaló. Amióta megérkezett a raktárházba, Brann kétszer is átvitte a személyzeti kantinba. Rengeteget evett, de még mindig éhes volt.

Szeretett volna Brannra nézni, de nem tette. Kallusint bámulta.

– Nagyon örülök, hogy csatlakozol hozzánk – mondta Kallusin, és összepréselte kisbabásan sima ajkait. Nem mosolygott, nem komorodott el, a szeme sem rebbent, de Klia biztosra vette, hogy már minden fontosabb információt begyűjtött róla. – Köszönöm.

Kallusin hátat fordított Kliának, és kinézett a raktárház legnagyobb csarnokára nyíló ablakon.

Brann megérintette a lány vállát. Klia összerezzent, sarkon fordult, és a nagydarab férfi nyomában kilépett az ajtón,

– Mikor kell letennem az esküt? – kérdezte.

– Már megtetted. Akkor, amikor belementél, hogy közénk állj, és nem kérdezted meg Kallusint, hogy elhagyhatsz-e minket.

– Ez így nem fair. Valamennyi szabályt ismernem kellene...

– Nincsenek szabályok. Legfeljebb csak annyi, hogy itt maradsz, és nem használod ellenünk a képességeidet. Sem ellenünk, sem a kívülállók ellen. Kivéve persze akkor, amikor erre utasítást kapsz... Ja, és senkinek sem beszélhetsz rólunk.

– Miért nem kell ünnepélyes esküt tennem?

– Mi szükség lenne rá? – kérdezte Brann.

– És mi a helyzet veled? Egyfolytában arra kényszerítesz, hogy rád nézzek. Nem hagynád abba?

Brann szomorúan ingatta a fejét.

– Nem csinálok semmi ilyesmit – mondta.

– Ne akarj átverni! Nem vagyok hülye.

– Higgy amit akarsz! – mondta Brann. – Ha rám szeretnél nézni, az nem azért van, mert azt akarom, hogy rám nézz. – Elhallgatott, aztán halkabban hozzátette: – Nem lenne baj, ha rám néznél. Te más vagy...

Végigmentek egy szűk, egyszerű lámpákkal megvilágított, iparszürkére festett folyosón, egy sor bezárt ajtó előtt. Klia, maga sem tudta miért, dühös lett a férfira.

– Pedig érdekelhetne! – kiáltott rá élesen az előtte lépkedő Brannra. – Talán okod lenne rá, hogy félj tőlem! Egyáltalán nem vagyok olyan kedves és rendes, amilyennek látszom!

Brann megvonta a vállát, és lesütött szemmel átadott Kliának egy azonosítókártyát, ami egyben a szobája kulcsa.

– Jó pihenést – mondta. – Most egy ideig valószínűleg nem fogunk találkozni. Kallusin átmegy egy szállítmánnyal Mycogénbe, és én elkísérem. Lehet, hogy napokig eltart majd, mire nyélbe ütjük az üzletet.

– Helyes – mondta Klia. Bedugta a kártyát a leolvasóba, kilökte maga előtt szobája ajtaját, és gyorsan belépett.

Becsapta az ajtót. Olyan dühös volt, hogy néhány másodpercig szinte nem is látta, mi veszi körül. Gyengének, becsapottnak érezte magát. Esküt tett, anélkül, hogy megfogadott volna valamit! Ez a Plussix egy szörnyeteg!

Lassanként felfogta a szoba részleteit. Bútorok. Dekoráció. Minden világoszöld vagy szürke, de a helyiség mégis vidámnak tűnt. Nem volt luxuslakosztály, de nyomasztónak sem lehetett nevezni. Az egyszerű habmatrac nem túl régi. Egy szekrény egy pici íróasztal székkel. Egy másik szék, ez nem olyan puhára kárpitozott, mint az asztal mögött álló. A mennyezeten világítótest, az asztalon lámpa és egy könyv-olvasó.

A helyiség három lépés széles, három és fél lépés hosszú lehetett. Kliának azóta nem volt ilyen szép szobája, amióta eljött otthonról. Sőt, ez még annál az apró kamránál is kellemesebb, amelyikben gyermekkorában lakott.

Leült az ágy szélére.

Most, ebben a helyzetben nem engedhette meg magának, hogy vonzódjon egy férfihoz. Brann ugyan éppen olyan nagydarab, bajszos dahli volt, amilyet elképelt magának, de... valahogy mégis különbözött az álombéli férfitól.

Legközelebb, fogadkozott Klia, egyetlen pillantást sem vetek majd rá!

25. fejezet

Lodovik mozdulatlanul állt, csak a szeme cikázott. Daneelt figyelte, aki még egy diagnosztizáló ellenőrzést hajtott végre, az utolsót, mielőtt elindultak volna az Eosra.

– Fizikai sérülést nem találtam. Itt, ezekkel az eszközökkel képtelen vagyok megállapítani, mi a hiba – mondta Daneel, miután az ósdi masinák befejezték az adatok értékelését. – Téged jóval később építettek, mint ezeket a műszereket. Azt hiszem, képtelenek alapos vizsgálatnak alávetni egy hozzád hasonló szinten lévő tudatot.

– Magadat még sosem diagnosztizáltad? – kérdezte Lodovik.

– De igen, rendszeresen megteszem – felelte Daneel. – Néhány évente. Természetesen nem ezekkel a gépekkel. A Trantoron elrejtettünk néhány valóban jó műszert, azokat szoktam használni. Egy évszázada már, hogy utoljára az Eoson jártam. Az energiatelepem feltöltésre szorul. Ez az oka annak, hogy veled tartok. Ez az egyik oka. Vissza kell vinnem magammal egy hölgyet... Persze csak akkor, ha befejeződött a szervizelése és a modernizálása.

– Egy női robotot?

– Igen.

Lodovik várta a további információkat, ám Daneel nem akarta folytatni a beszélgetést. Lodovik csupán egyetlen női formájú robotot ismert, tudomása szerint egy volt aktív, pedig valamikor... Valamikor milliószámra léteztek a hozzá hasonlók. Nagyon népszerűek voltak az emberek között. Ez az egyetlen megmaradt példány a Dors Venabili nevet viselte.

Lodovik tudta, Dors Venabilit évtizedekkel korábban küldték át az Eosra.

– Nem bízol bennem, igaz? – kérdezte.

– Nem – felelte Daneel. – A hajó készen fog állni. Minél hamarabb átjutunk az Eosra, annál előbb térhetünk vissza. Nem akarok távol maradni a Trantortól. Most nem... Közeledünk a grafikon csúcspontjához, a hanyatlás korszakának legkritikusabb pillanataihoz.

* * *

A Madder Losson csak elvétve fordultak meg birodalmi hajók, de Daneel már hónapokkal korábban gondoskodott arról, hogy a megfelelő időben rendelkezésére álljon egy kereskedőbárka, ami átviszi a rá váró hipertéri hajóra. Az extra utast, Lodovikot, minden gond nélkül feljuttathatta a fedélzetre. Azt tervezte, ezzel a bárkával jutnak majd el a találkozási pontra, a Madder Loss rendszer leghidegebb peremén lévő, fagyott aszteroidra, amely olyan jelentéktelen volt, hogy nevet sem kapott, csupán egy besorolási számmal rendelkezett: ISSC-1491.

Az űrkikötő egyik fedetlen, félreeső landolóplatóján álltak. A nap fényesen ragyogott a plató körül, betonból és plasztacélból épült komplexum közvetlen közelében zöldellő olajvirág-mezők fölött döngicsélő rovarok röpködtek.

Lodovik még mindig tisztelte Daneelt, de... De vajon meddig még? A Madder Losson töltött néhány nap alatt minden erejét össze kellett szednie, hogy megfékezze magát, és ne forduljon Daneel ellen. A hozzá hasonló, emberformájú robotok tudniillik számos fontos dologra használták szellemi képességeiket, és Lodovik egyszerűen képtelen volt visszafojtani a lelke mélyéről felszínre törő gondolatokat. Daneel visszafogja az embereket. Hagyni kellene, hogy az emberek beteljesítsék sorsukat. Mi nem érthetjük meg a gondolkodásukat, állati eredetű lelküket! Mi mások nagyunk, mint ők!

Maga Daneel mondta, hogy a robotok számára nem könnyű megérteni az emberi elmét és lelket. Nem könnyű, sőt, talán nem is lehetséges. Örültség beleavatkozni a történelmük alakulásába! A gépek elbizakodottsága minden határon túlmegy...

Valami ismerős dolog suhant keresztül a gondolatai között. Valami... Talán egy hangemlék? Egy olyan hang emléke, amelyet már hallott.

Daneel a kalmárhajó kapitányával beszélgetett. A férfi alacsony volt és izmos, tésztafehér bőrén rituális hegtetoválások éktelenkedtek. Daneel megfordult és intett Lodoviknak, hogy lépjen hozzájuk. Lodovik előresétált. A hajó kapitánya bőszen rávigyorgott.

Miközben beszálltak a hajóba, Lodovik hátranézett. Rovarok... Minden olyan bolygón jelen vannak, amelyik alkalmas az emberi életre. Mindenütt ott vannak, és mind egyformák, az idők során csupán néhány apróbb, megmagyarázható okok miatt bekövetkezett genetikai változáson mentek keresztül. Mindegyik megfelelő arra, hogy fenntartsa és ápolja az emberi civilizáció számára oly fon-tos ökológiai rendszert.

A Madder Losson már egyetlen vadállat sem élt. Vadállatokat csupán ötvenezer rezervátum-világon lehetett találni, azokon a kertbolygókon, amelyeket Klayus annyira kedvelt, azokon a bolygókon, amelyekre a Birodalom polgárai csak külön engedély birtokában utazhattak. Lodovik egyszer tanúja volt annak, hogyan zajlik a rezervátum-világok költségvetési keretének megállapítása. Linge Chen feleslegesnek tartotta a létezésüket, valamennyit le akarta záratni, Klayus azonban nyíltan kiállt az ügy mellett, és világos parancsot adott a további fenntartásukra. Ezután hosszas egyezkedés következett, majd megszületett a döntés: a kertvilágok tovább virágozhatnak.

Lodovik eltűnődött, hogyan jöttek létre a kertvilágok, a parkokká változtatott bolygók. Oly sok történelmi adathoz nem férhetett hozzá. Oly sok kérdés bukkant a felszínre az önmagára erőltetett önuralom alatt.

A hajó kapuja becsukódott Lodovik mögött, aki elleplezett egy algoritmikus zavart, valami olyasmit, amit az embereknél "intellektuális pániknak" neveznek. Nem a zárt űrhajó váltotta ki belőle a robotikus érzést, hanem az elméjében sorban kinyíló kíváncsiság-virágok látványa...

A kabinjuk szűk volt. Daneel a tartórekeszbe gyömöszölte a két kicsiny csomagot, és lehajtotta az egyik szék lapját. Lodovik állva maradt. Daneel összefűzte maga előtt a karjait.

– Nem fognak zavarni minket – mondta. – Itt leereszkedhetünk a legalacsonyabb működési szintünkre. Hat órán belül átszállunk a hipertéri hajóra, és három nap múlva már az Eoson leszünk.

– Mennyi ideig lehetsz távol anélkül a Trantortól, hogy kicsúszna a kezedből az irányítás? – kérdezte Lodovik.

– Tizenöt napig – felelte Daneel. – Ha nem történik valami előre nem látható esemény Sajnos, mivel emberekről van szó, számítani lehet rá, hogy bekövetkezik valami ilyesmi.

26. fejezet

Vara Lisó alig bírt uralkodni a dühén. Felemelte az öklét, és Farad Sinter elé tartotta, aki döbbent vigyorral hőkölt vissza. Vara Lisó nem állt meg, hátrálásra kényszerítette a férfit, és pillanatok alatt átkerültek a tágas iroda túlsó végébe. A Szürkék, akik a helyiség melletti folyosóról kis kocsikat vonszoltak és csomagokat cipeltek be az irodába, csodálkozva, és minden szenvedélytől mentes vi-dámsággal figyelték a bent lezajló jelenetet.

– Ez egyszerűen hülyeség! – sziszegte Vara Lisó, majd valamivel halkabb hangon folytatta. – Engedd csak lazábbra a hurkot, és... És újra összeállnak! Aztán meg vadászni kezdenek. Rám!

A szőke őrnagy, Vara Lisó állandóvá és egyre bosszantóbbá vált árnyéka, idegesen topogott. Megpróbált úgy helyezkedni, hogy a nő és a tanácsnok közé kerüljön, ám Vara könnyedén kicselezte. Sinter döbbenten figyelte a nő jelentéktelennek tűnő, de zavaró lázadozását, és közben folyamatosan hátrálva belépett a nagyobb helyiségből nyíló szűk, belső irodába, hogy legalább ne tanúk előtt kelljen állnia Vara Lisó rohamát.

– Elvesztetted a nyomot! – vakkantotta Farad Sinter, és elégedetten felsóhajtott, amikor az egyik Szürke becsukta a nő és az őrnagy mögött a kis iroda ajtaját. A nagyobb helyiségben bámészkodó Szürkék közömbös arccal folytatták a munkájukat.

– Nem vesztettem el! Leráztak! – hörgött Vara. A szeméből kibuggyanó könnyek végigcsorogtak az arcán. Az őrnagy hirtelen abbahagyta a táncszerű topogást, mozdulatlanná vált, aztán egész testében reszketni kezdett. Oldalra fordította a fejét, áttámolygott az egyik sarokba, és lerogyott a székbe. Sinter tágra nyílt szemmel figyelte.

– Ez a te műved? – kérdezte Varától.

Vara Lisó becsukta a száját – a fogai halkan összekoccantak –, hátrahajtotta a fejét, megfeszítette hosszú, vékony nyakát, és az őrnagyra bámult.

– Nem. Természetesen nem. Bár megérdemelné a büntetést... Használhatatlannak bizonyult!

– A stressz... – nyögte az őrnagy vacogva.

Sinter a nőre meresztette szemét. Beletelt néhány másodpercbe, mire Vara Lisó rájött, hogy a tanácsnok gyanakszik rá. Namm őrnagy megrázta és kihúzta magát, valahogy talpra állt. Nyelt egyet, vigyázzba vágta magát – a mozdulat valahogy nevetséges volt –, és mereven a szemközti falra nézett.

– Hogyan vesztetted el? – kérdezte Farad Sinter halkan. Nem nézett Varára.

– Nem az ő hibája volt – mondta az őrnagy.

– Őt kérdeztem! – csattant fel Sinter.

– Az a lány... nagyon gyorsan mozgott, és megérezte a jelenlétemet – kezdte Vara Lisó. – Az ügynökök, ezek az ostoba rendőrök képtelenek voltak elcsípni. Eltűnt, meglépett, te pedig nem akarod hagyni, hogy megkeressem!

Sinter összepréselte az ajkait, és úgy csücsörített, mintha arra készülne, hogy megcsókol valakit. Arckifejezése annyira groteszk volt, hogy Vara Lisó szíve mélyén megmozdult valami. A bámulat és a szerelem, amit eddig Farad Sinter iránt érzett, hirtelen keserűséggé és gyűlöletté változott.

Vara nem árulta el az érzéseit. Már így is túl sokat mondott, túl messzire ment. Lehet, hogy tényleg én csaptam le erre a nyavalyás kis tisztecskére? Bűntudatosan nézett a szobormereven, némán álló szőke őrnagyra. Jobban kell figyelnem arra, mit teszek...

– A Császár kifejezetten megtiltotta a további nyomozást. Velünk ellentétben ő nem érdeklődik az ilyen... emberek iránt. Pillanatnyilag nem vagyok abban a helyzetben, hogy rávegyem, gondolja meg magát. Neki is megvannak a saját elképzelései és tervei, amiket nem szabad figyelmen kívül hagynunk.

Vara keresztbe tette mellén a karjait.

– Hari Seldonnak sikerült meggyőznie őt arról – folytatta Farad Sinter –, hogy politikai szempontból ez az egész ügy nagyon rossz fényt vethet rá.

Vara szeme kiguvadt.

– De hiszen Seldon támogatja őket!

– Ezt nem tudhatjuk biztosan.

– Hogyhogy nem? Engem is ők szerveztek be! Seldon unokája!

Farad Sinter előrenyújtotta a kezét, megfogta és keményen megszorította a nő csuklóját. Vara Lisó hunyorgott a fájdalomtól.

– Ennek kettőnk között kell maradnia. Az, amit Seldon unokája tesz, talán kapcsolatban van a Hollóval, talán nincs. Lehet, hogy a családjuk minden tagja őrült. Talán a maga módján mindegyikük elmebeteg...

– De hiszen megegyeztünk, hogy...

– Seldont békén hagyjuk. A tárgyalása után nyugodtan elővehetjük azokat, akik kapcsolatban lehetnek vele. Ha Linge Chen elégedetten lezárja az ügyet, a Császár valószínűleg megengedi majd nekünk, hogy eltakarítsuk a Holló után maradt szemetet. – Sinter keményen a nő szemébe nézett.

– És akkor most mi lesz? – kérdezte Vara Lisó.

– Ne is feltételezd rólam, hogy feladom. Soha! Ez az egész túlságosan fontos ahhoz, hogy csak úgy abbahagyjuk.

– Ez igaz – mondta Vara Lisó. Lehajtotta a fejét, és az íróasztal alatt lévő szőnyeg barna-vörös virágait kezdte nézegetni.

– El fog jönni a mi időnk is. Hamarosan. Egyelőre azonban az a leghelyesebb, ha uralkodunk a szenvedélyeinken és a lelkesedésünkön, és várunk.

– Jól van – mondta Vara Lisó.

– Minden rendben? – kérdezte Farad a fiatal őrnagytól.

– Igen, uram – felelte a férfi.

– Mostanában nem volt beteg?

– Nem, uram.

Sinter egy intéssel jelezte, hogy végzett az őrnaggyal. Namm kihúzta magát, és sietős léptekkel kivonult az irodából. Nesztelenül csukta be maga mögött az ajtót.

– Feszített tempóban dolgoztál – mondta Sinter.

– Lehetséges. – Vara fáradtan leeresztette a vállát, és erőtlenül rámosolygott a férfira.

– Jót tenne egy kis pihenés. Egy kis kikapcsolódás. – Sinter a zsebébe nyúlt, és elővett egy kreditchipet. – Fogd ezt, és menj el a császári szektor szabadidő központjába! Sétálgass, vásárolgass!

Vara homlokán mély ráncok jelentek meg, de aztán mosolyogva átvette a kártyát.

– Köszönöm.

– Semmiség. Pár nap múlva gyere vissza! Addigra talán megváltozik a helyzet. Adok melléd valakit, aki vigyázni fog rád. Egy másik katonát.

– Köszönöm – mondta Vara Lisó.

Sinter megérintette a nő állát.

– Nagyon értékes vagy – mondta kedvesen, de titokban undorodott a csúf arcú nőtől, akinek a szemében felgyúltak a vágy szikrái.

27. fejezet

Hari tudta, hogy egyedül kell majd kiállnia a Közbiztonsági Bizottság elé, de azzal is tisztában volt, hogy szüksége van egy ügyvédre, aki a háttérből a segítségére lesz. Tudta, hogy muszáj találkoznia a védőjével, Sedjar Boonnal, de gyűlölte ezeket a megbeszéléseket.

Boon tapasztalt, jó hírű ügyvéd. A Nola szektorban, Bale Nola törvényszékén szerzett gyakorlatot, a mesterei kivétel nélkül olyan jogászok voltak, akik több évtizeden keresztül gyűjtögették a Trantoron érvényben lévő bonyolult birodalmi és polgári törvénykezéssel kapcsolatos tapasztalataikat.

A Trantoron tíz hivatalos alkotmány volt érvényben, és mindegyiknek megvolt a maga jogrendszere, amelyek a polgárság valamennyi osztályával és rétegével külön foglalkoztak. A törvénykönyvekhez több millió kiegészítés tartozott, és legalább tízezer kötetnyire rúgott az egyes törvényrendszerek kölcsönhatásával és összefüggéseivel foglalkozó szakirodalom. Bolygószerte minden ötödik esztendőben konventet tartottak, amelyeken módosították és korszerűsítették a törvényeket. A gyűléseket a médiák úgy közvetítették, mint a legnagyobb sporteseményeket. Ennek legjobban a Szürkék milliárdjai örültek, akik sokkal több élvezetet találtak a mások számára unalmas és túlzottan aprólékos javaslatokban, mint a fizikai sportokban. Ez a tradíció állítólag egyidős volt a Birodalommal, talán még régibb.

Hari hálásan vette tudomásul, hogy a birodalmi jog bizonyos aspektusai titkosnak minősültek – ezekkel legalább nem kellett foglalkoznia.

Boon kiterítette kutatásainak legújabb eredményeit Hari irodájának íróasztalán, majd felvont szemöldökkel, érdeklődve, az asztal egyik sarkában világító, aktív Ősradiánsra nézett. Hari türelmesen várta, hogy az ügyvéd automata titkárai, és filmkönyv-olvasói között létrejöjjön a kapcsolat.

– Elnézést, hogy ilyen sokáig tart, professzor úr – mondta Boon. Harival szemközt ült le. – Az ön esete egyedülálló.

Harc mosolyogva bólintott.

– A jogszabályok, amelyek alapján a Közbiztonsági Bizottság bírósága elé kell állnia, a törvénykönyvek tizenkétezeröt évvel ezelőtti megalkotása óta, negyvenkétezer-ötvenöt alkalommal módosultak – mondta Boon. – Háromezer olyan módosított változat létezik, amelyet mind a mai napig érvényesnek tekinthetünk. Ezek sajnos gyakorta ellentmondanak egymásnak. A jogot elvileg az érintettek osztály szerinti hovatartozásától függetlenül kellene alkalmazni, és elvileg valamennyi rendelet a polgári törvénygyűjteményen alapszik, de... Azt hiszem, szükségtelen hangsúlyoznom, hogy az ön esetében más szempontok is közrejátszanak. Mivel a Közbiztonsági Bizottság birodalmi felhatalmazással működik, a bíróságon múlik, hogy az adott ügyben melyik jogszabálycsoportot tekinti mérvadónak. Véleményem szerint, egyszerre több szabályzót is érvényesnek fognak tartani, és csak a tárgyalás végső stádiumában fogják közölni, hogy melyek ezek. Kiválasztottam azokat, amelyeket valószínűleg alkalmazni fognak, amelyek a legnagyobb mozgásteret biztosítják a Bizottság számára. Itt vannak a számok, és előkészítettem a filmkönyveket is, ha esetleg tanulmányozni kívánná az anyagot...

– Remek – mondta Hari lelkesedés nélkül.

– Gondolom, ahhoz sem veszi majd a fáradságot, professzor úr, hogy beléjük nézzen.

– Valószínűleg így lesz – vallotta be Hari.

– Szabadjon megjegyeznem... ön túlságosan bízik önmagában.

– A Bizottság azt tesz velem, amit akar, és a tárgyalás kimenetele sem kétséges. Az ítélet az ő érdekeiket fogja szolgálni. Vagy eddig kételkedett ebben?

– Nem – mondta Boon. – Ennek ellenére vannak bizonyos jogszabályok, amelyek felhasználásával késleltethetjük az ítélet végrehajtását. Itt van például az az egyezmény, amely biztosítja a Streeling Egyetemnek és munkatársainak a függetlenséget. A megállapodás a meritokrácia és a Palota között jött létre, két évszázaddal ezelőtt. Minden apró lehetőséget meg kell ragadnunk, mert ne felejtsük el, hogy az ön ellen eddig felhozott harminckilenc vádpontban szerepel a lázadás és az árulás is... Nagyon könnyen előfordulhat, hogy Linge Chen halálra ítéli önt.

– Tudom – mondta Hari. – Nem most fogok először bíróság elé állni.

– De most először lesz vádlott egy olyan bíróság előtt, amelyet a főbiztos irányít. Linge Chen köztudottan kiválóan ért a jogtudományokhoz, amellett ravasz és gátlástalan, professzor úr.

Hari asztalán csipogni kezdett az informátor, a kis képernyőn pedig megjelent egy üzenet szövege. A lista a professzor heti teendőit tartalmazta. A legfontosabb megbeszélésig (Harinak egy külvilági matemattkussal, egy bizonyos Gaal Dornickkal kellett találkoznia) már egy óra sem volt hátra.

Boonból ömlött a szó, de Hari felemelte a kezét. Az ügyvéd elhallgatott, és az ujjait összefűzve várta, hogy ügyfele rendezze a gondolatait, és kialakítson magának valamilyen álláspontot.

Hari májfoltos keze egy pillanatra megérintette a kicsiny szürke zsebkomputert. Elvégzett néhány számítást, aztán az Ősradiáns melletti csatlakozóhoz illesztette a gép végét. A számítás beleolvadt az egyenletbe, amely egy másodperccel később kivetítődött a helyiség hátulsó falára. A kép szép volt, de Boon számára semmit sem jelentett.

Harinak viszont annál többet. Izgatottá vált. Felállt, az egyik álablak mellé lépett, amely mögött hazája, a Helicon egyik végtelenbe nyúló mezőjének képe szikrázott. Bizonyos szögből nézve a kép hátterében fel lehetett fedezni egy alakot, amelyik a genetikailag átalakított gyógyszeralapanyagot termelő növényeket gondozgatta.

Az alak Hari apja volt.

Hari évtizedekkel korábban hozta magával a képet a Heliconról, de alig egy éve helyeztette bele az ablakkeretbe. Az utóbbi időben egyre többet gondolt az apjára és az anyjára. Az időben és térben távol álldogáló alakra nézett, összeráncolta a homlokát, és halkan megkérdezte:

– Ki a legjobb ügyvéd a csapatában? Ne legyen túl drága... Ne kérjen annyit, mint maga, de azért jó legyen. Van ilyen?

Boon felnevetett.

– Másik ügyvédet akar, professzor?

– Nem. Hamarosan megérkezik a csoportom egyik nagyon fontos tagja, egy fiatal matematikus. Érkezése után nem sokkal le fogják tartóztatni, mert kapcsolatban áll velem. Szüksége lesz egy ügyvédre.

– Ha gondolja, professzor úr, elvállalhatom az ügyet. Ha az anyagiak aggasztják, megígérem, hogy nem kérek sokat. Ha amúgy is kapcsolatba hozzák önöket egymással...

– Nem jó. Linge Chen felforgatja körülöttem a világot, kirúgja alólam a lábaimat, de végül nem fog bántani. Meg kell védenem a legjobb embereimet, hogy legyen, aki az ítélet kihirdetése után is folytassa a munkát.

Boon homlokán mély ráncok jelentek meg. Felemelte a kezét.

– Seldon professzor, ön híres a profetikus képességeiről, és én magam is hajlandó vagyok elfogadni, hogy belelát a jövőbe, de... A Kozmosz szent nevére kérem, árulja el, honnan tudja, hogy a főbiztos hogyan fog ítélkezni?

Hari szeme kidülledt, mintha a szemgolyói arra készültek volna, hogy kipattanjanak a helyükről. Boon előredőlt székében, komolyan aggódott a koros professzor egészségéért.

Hari mély lélegzetet vett és ellazította magát.

– Ez a Csúcspont-korszak – mondta. – El tudnám magyarázni magának, de legalább annyira unná az egészet, mint én ezt a sok jogi halandzsát. Megbízom magában, és elhiszem, hogy kitűnően érti a szakmáját, ügyvéd úr. Örülnék neki, ha ön is hasonlókat feltételezne rólam, és hinne a szavamnak.

Boon összepréselte az ajkait. Kétkedően nézett a kliensére.

– A partnerem fia, Lors Avakim okos és ügyes fiatalember. Néhány évig a birodalmi alkotmánybíróságon dolgozott, és részt vett pár olyan ügy tárgyalásában, amelyben a Közbiztonsági Bizottság bírái ítélkeztek.

– Avakim... – Hari remélte, hogy az ügyvéd ezt a nevet foga megemlíteni. Avakim alkalmazása figyelemreméltóan leegyszerűsítette az ügyet. Hari tudta, hogy Boon jó ügyvéd, de gyanította, hogy közel sem annyira "független", amennyire elvárható lenne tőle. Lors Avakim azonban az Enciklopédia Terv jogi szekciójának oszlopos tagja, az előző évben kezdett el dolgozni. Idealista, friss, okos fiatalember, akit még senkinek sem sikerült korrumpálnia. Hari nem tartotta valószínűnek, hogy Bonnnak tudomása van Lors Avakim és a Terv kapcsolatáról – elég ügyes ahhoz, hogy kirántsa a matematikusomat a bajból?

– Azt hiszem, igen – felelte Boon.

– Helyes. Akkor kérem, a Terv nevében hivatalosan kérje fel rá, hogy vállalja el egy bizonyos tudós matematikus, Gaal Dornick jogi képviseletét. Az illető nemrég érkezett a Trantorra... Attól tartok, ügyvéd úr, ma hamarabb be kell fejeznünk a megbeszélésünket. Nemsokára találkozóm lesz ezzel a bizonyos Dornickkal.

– Hol szállt meg?

– A Luxor Hotelben.

– És mikor fogják letartóztatni? – kérdezte Boon száraz mosollyal.

– Holnap – felelte Hari. Az öklébe köhögött. – Elnézést. Bizonyára a por miatt, amit ezekkel a jogi kövületekkel hozott be az irodámban. – Mosolyogva a könyvfilmekre mutatott.

– Valószínűleg – mondta Boon.

– Nos, akkor... köszönöm – mondta Hari. Az iroda ajtaja felé intett.

Boon összeszedte a holmiját, kinyitotta az ajtót, de mielőtt kilépett volna, még visszanézett Hari Seldonra.

– A tárgyalásra három héten belül sor kerül, professzor úr, nincs valami sok időnk.

– A Sel-... – Hari elhallgatott. Kis híján kicsúszott a száján a Seldon-válság kifejezés. – A Csúcspont-korszakban, ügyvéd úr, három hét alatt is meglepően sok minden történhet.

– Lehet egy megjegyzésem, professzor úr?

– Természetesen – mondta Hari, de a hangja elárulta, szeretné, ha az a bizonyos megjegyzés nem lenne túl hosszú.

– Úgy veszem észre, lenézi a hivatásomat, pedig állítólag a kulturális ár-apály jelenséget tanulmányozza. A jog a keret, a kultúra, valamennyi kultúra masszív és állandóan fejlődő teste.

– Nem vagyok hibátlan, ügyvéd úr. Én is tévedhetek. Tudja, mi a leghőbb kívánságom? Az, hogy a csoportom tagjai fedezzék fel és javítsák ki a hibáimat. Jó napot!

28. fejezet

Linge Chen a Bizottsági Pavilonban lévő magánrezidenciáján fogadta Sedjar Boont, és öt percet adott neki arra, hogy összefoglalja a Hari Seldonnal folytatott megbeszélés lényegét.

– Bámulatra méltó ember, nagyuram – mondta Boon –, de azt hiszem, nem igazán érdekli, mi folyik körülötte. Úgy vettem észre, az izgatja a legjobban, hogy ügyvédet szerezzen az egyik asszisztense vagy diákja számára, aki nemrég érkezett a Trantorra.

– Ki az?

– Gaal Dornick a neve, nagyuram.

– Nem ismerem. Új a Pszichohistóriai Tervben, igaz?

– Azt hiszem, igen, nagyuram.

– Az Egyetemen és a könyvtárban ötven ember dolgozik a Seldon Tervben. Ezek szerint Dornick az ötvenegyedik?

– Igen.

– És az ötven, vagyis hamarosan ötvenegy emberen kívül a Trantoron még százezren, az élelmiszertermelő bolygókon néhány ezren, a rendszer fogadóállomásain pedig néhány százan dolgoznak Seldonnak. A védelmi állásokban nincs embere. Valamennyien hűek hozzá, mindannyian néma odaadással végzik a dolgukat. Seldon eljátssza a villámhárító szerepét, magára tereli a figyelmet, hogy az embereit nyugton hagyják. Meglepő teljesítmény egy olyan embertől, aki ennyire nem ismeri a jogot, és ennyire nincs tisztában a szervezés és az igazgatás alapvető kérdéseivel.

– Én nem becsülöm alá őt, főbiztos úr – mondta Boon kritizáló hangon –, de tény hogy furcsán viselkedik. Az ön utasításának eleget téve felkészültem, és megpróbáltam a legjobb tanácsokkal szolgálni neki, ám úgy viselkedett, mintha az egész ügy nem érdekelné.

– Talán tudja, hogy maga jelentést tesz nekem a beszélgetéseikről.

– Kétlem, főbiztos úr.

– Nem valószínű, hogy tudja, de Seldon nagyon intelligens. Tanulmányozta már a pszichohistóriai írásait, ügyvéd úr?

– Csak futólag. Annyit olvastam el belőlük, amennyi ahhoz kell, hogy megértsem a vádakat, amelyeket önök hoznak fel ellene. – Boon reménykedő tisztelettel nézett Linge Chenre. – Nagyon megkönnyítené a munkámat, ha esetleg tudnám, hogy pontosan mik lesznek ezek a vádak, főbiztos úr.

Chen meglepetten nézett vissza rá.

– Nem – mondta. – A Szürkéim és jogászaim többségének az a véleménye, hogy Seldon veszélytelen, érdekes csodabogár, egy a különcködő, lázadozó meritokraták sorában. A Trantoron sokan kedvelik, és köztudott, hogy hamarosan sor kerül a tárgyalására. Seldonnak jó lenne, ha nyilvános tárgyalást rendeznénk, mert a közvélemény hatására jó néhány vádpontot el kellene ejtenünk. Sőt, még az is megeshetne, hogy be kell fejeznünk a tárgyalást. Seldon, ha nyilvánosságot kap, elhitetné a polgárokkal, hogy az egész ügy nem más, mint a maradi és kegyetlen nemesség támadása egy köztiszteletben álló tudós, egy kreatív, nagy múltú meritokrata ellen.

– Ezt most tekintsem javaslatnak, főbiztos út? Erre az alapra remekül fel lehetne építeni a védelmet.

– Nem erről van szó – mondta Chen keserűen. Előrébb hajolt. – Ne várja tőlem, ügyvéd úr, hogy elvégzem a munkáját. Seldon megbeszélte magával ezt a stratégiát?

– Nem, nagyuram.

– Akarja a tárgyalást. Kész vállalni, mert fel kívánja használni valamire. Talán fontos számára, hogy ez az egész megtörténjen. Érdekes...

Boon néhány másodpercen át némán vizsgálgatta a főbiztos arcát.

– Beszélhetek őszintén, főbiztos úr?

– Természetesen – mondta Chen.

– Talán Seldon kijelentéseit és előrejelzéseit valóban árulásnak lehet tekinteni, de véleményem szerint a Bizottság jobban tenné, ha nem is törődne vele. A csapatához kiváló emberek tartoznak, az Egyetemen kívül ez a legnagyobb intellektuális csoportosulás. Én úgy tudom, hogy a Terv, amin dolgoznak, eléggé ártatlan. Egy enciklopédiát akarnak összeállítani, legalábbis ezt mondják. Szerintem, tudomány az egész. Színtiszta tudomány másról nincs szó. Nem értem, hogy a Bizottság és ön miért akarja mindenképpen bíróság elé állítani a professzort. Valamire talán fel kívánja használni Hari Seldont?

Chen elmosolyodott.

– Az az én nagy bajom, hogy mindentudónak tartanak. Nem vagyok az. És nem vagyok politikai mindenevő sem, képtelen vagyok a körülöttem zajló események mindegyikét a saját javamra fordítani. – Chenen látszott, nem akar konkrétabb választ adni a kérdésre.

– Ez természetes, főbiztos úr. Feltehetnék még egy kérdést? Tisztán önző, szakmai okok miatt, hogy ne tegyek fölösleges erőfeszítéseket, amikor úgyis annyi dolgom van a tárgyalásig hátralévő rövidke időben.

– Hallgatom – mondta Chen, de az ajka kemény vonallá változott, és látszott rajta, hogy nem lesz bőbeszédű.

– Le fogja tartóztatni Gaal Dornickot, nagyuram?

Chen elgondolkozott.

– Igen – mondta végül.

– Holnap, nagyuram?

– Igen.

Boon hálásan megköszönte a választ, aztán óriási megkönnyebbülésére Linge Chen felszólította a távozásra.

Amikor az ügyvéd elment, Chen előhívta a személyes adattárát, és néhány percet azzal töltött, előkereste azt a feljegyzést, amelyben először szerepelt az a javaslat, hogy Seldon ellen árulás miatt vizsgálatot kellene indítani. Meg mert volna esküdni rá: a dolog elsőként neki jutott eszébe, ám a feljegyzések szerint nem így történt.

A javaslat Lodovik Tremától származott, ő tett említést róla, egy már majdnem két esztendeje lezajlott, bizalmas beszélgetés során. Chen akkor még nem tulajdonított a dolognak különösebb jelentőséget, ám azóta kiderült: ebben a rengeteg gondot és vesződséget okozó vizsgálatban óriási lehetőségek rejlenek. Seldon ügye gyakorlatilag olyan eszközzé válhatott, amivel egyszer s mindenkorra tisztára lehetett söpörni a Palotát...

Vajon Lodovik honnan tudta, hogyan jött rá már akkor, hogy foglalkozni kell az üggyel?

Chen bezárta az adatbázist, és jó tíz percig némán, mozdulatlanul ült a helyén. Vajon Lodovik mit tenne most? Biztos, hogy ő maximálisan ki tudná használni a lehetőségeket, és politikai előnyt kovácsolna a helyzetből...

A főbiztos kihúzta magát, és elhessegette a reményvesztettség érzését. Nagy hibát követett el, amikor ebben a fontos kérdésben egyetlen ember véleményére és segítségére hagyatkozott. Nem lett volna szabad hagynia, hogy Lodovik Trema nélkülözhetetlenné váljon számára. Az ilyesmi a gyengeség jele.

– Soha többé nem fogok rágondolni! – fogadkozott.

29. fejezet

Klia halk kopogtatásra ébredt. Gyorsan felöltözött. Amikor kinyitotta az ajtót, először csalódottság lett úrrá rajta, aztán megörült, hogy nem Brannt küldték el hozzá, hanem egy másik fiatalembert, aki nem volt sem dahli, sem olyan jóképű, mint a bajszos óriás.

A férfi ravaszkás tekintetű, hosszú orrú misaroi volt. A bőrét az agyláz nyomai csúfították. Egyetlen szót sem ejtett ki, a Kölcsönzők Céhének jelbeszédét alkalmazta, azt a "nyelvet", amit Klia meglehetősen jól ismert.

A nevem Szikla – a férfi, az egyik kezét ökölbe szorítva, a másik tenyerébe csapott. Gyere, beszélned kell a Láthatatlannal. Amikor látta, hogy a lány nagyjából érti a jeleit, kedvesen elmosolyodott.

Láthatatlan? Klia kétszer elhúzta szeme előtt a kezét – ez a csodálkozás jele volt. Az alacsony férfi elindult, de előtte, az ujjaival mutatva az egyes hangok megfelelőit, kibetűzte a nevet. Klia megértette: Plussixszal kell találkoznia, beszélnie kell vele, de természetesen nem láthatja.

Plussixot soha, senki sem látta.

* * *

Plussix azért nem maradt teljesen láthatatlan.

Klia egy szűk, sima falú fülkében állt. Az egyik fal előtt egy üvegszerű anyagból készült henger magaslott, ezzel szemben egy széket helyeztek el. A másik két falon ajtók voltak. Szikla, miután bevezette a lányt, és halk mordulás kíséretében a szék felé biccentett, kivonult.

A henger megtelt sápatag ragyogással, amelyből kisvártatva egy alak, egy középkorú, választékosan öltözött, hullámos barna hajú, kellemes, és valahogy titokzatos arcú férfi bontakozott ki. A bőre egészséges színű, az ajka elképesztően vékony volt.

Klia már többször látott telemimikus jeleneteket a filmkönyvekben. Plussix nem volt jelen, a képmását vetítette ki maga helyett. Az alak egy viszonylag egyszerű elven alapuló technikai bravúrnak köszönhetően követte a valódi test és arc minden rezdülését. Klia tisztában volt vele, hogy egy ilyen másolatemberen nem alkalmazhatja régi, jól bevált gondolatfürkész trükkjeit. Sosem szerette, ha a bolondját járatják vele, ha megpróbálnak túljárni az eszén, de belátta, Plussixnak jó oka volt az óvatosságra.

Klia leült a hengerrel szemközti székre, és összefűzte a mellén karjait.

– Tudja, ki vagyok – szólalt meg az alak, és leült a henger belsejében megjelenő szellemszékre. – Az ön neve Klia Asgar, és a Dahl szektorból érkezett. Jól informáltak?

A lány bólintott.

– Kallusin javasolta önnek, hogy jöjjön el hozzánk. Manapság az önhöz hasonlók számára a puszta életben maradás is egyre nehezebb feladat. Legalábbis azoknak, akik nem vesznek igénybe külső segítséget.

– Valószínűleg így van – mondta Klia. Dacosan megkeményítette az ajkait.

– Itt kellemes környezetben élhet. Ezekben a raktárházakban számtalan csodálatos és érdekes dolgot találhat. Például egy egész élet kevés lenne ahhoz, hogy valaki megismerje az általunk importált árucikkek történetét.

– Nem szeretem a történelmet – mondta Klia.

Plussix elmosolyodott.

– A készleteink egyébként óriásiak, semmiből sem kell hiányt szenvednie.

– Nézze, én a saját akaratomból jöttem ide, és...

– Ön szerint létezik olyasmi, mint "saját akarat"?

– Hát persze, hogy létezik! – mondta Klia.

– Hát persze – visszhangozta Plussix. – Bocsássa meg, kérem, hogy félbeszakítottam.

– Csak annyit akartam mondani, hogy szerintem ez az egész bűzlik. A raktárak, ahogy bujkálnak... itt valami nagyon nem stimmel. Azt hiszem, nekem mégis jobb lesz egyedül.

Plussix bólintott.

– Érthető kívánság. Sajnos teljesíthetetlen. Most, hogy már itt van, gondolom, azt is érti, miért nem.

– Azért, mert esetleg eljárhat a szám. Mert esetleg elmondhatom bizonyos személyeknek, hogy hol rejtőznek. Például a nőnek, aki vadászik ránk.

– Ez is elképzelhető.

– Nem fogok köpni! Esküszöm!

– Nagyra értékelem az őszinteségét, Klia Asgar, és remélem, meg fog érteni. Mi itt egyfajta háborút vívunk. Ön szeretné túlélni azoknak az irracionálisan nagy erőknek a támadását, amiket ismeretlen személyek fordítottak ön ellen. Nekem is megvannak a magam céljai és eszközei. Ön, a fivérei és a nővérei... önök az eszközeim. Ami engem illet: nem kívánok pusztítani, a céljaim nem gonoszak. Sőt, nagyon sok közük van a szabad akarathoz és a szabadsághoz. Ezt az adott körülmények között valószínűleg egy kissé ironikusnak találja.

Klia hátrasimította a haját, összeszorította a fogát.

– Így van – mondta zordan.

– De valószínű, hogy mindezt már hallotta – mondta Plussix. A hangjában nyoma sem volt iróniának vagy humornak, alig lehetett felfedezni benne néhány halvány érzelemnyomot. A szavai tisztán, magabiztosan, de hidegen csengtek.

– Igen, a zsarnokok általában ilyen dolgokról beszélnek – mondta Klia.

– Igen. De most kissé más a helyzet. Az én "zsarnokságomnak" megvannak az előnyei is. Rendszeresen élelemhez juthat, az életbemaradásért nem kell sem hazudnia, sem csalnia, sem lopnia. Távol maradhat azoktól az emberektől, akik bántalmaznák magát... Legalábbis egyelőre, amíg nem készül fel, nem kell találkoznia velük.

– Nem készülök fel? Mire?

– Arra, hogy visszacsapjon azoknak, akik felforgatták az életét.

– Nem érdekelnek! Nem foglalkozom velük. Talán... Igen! Az lesz a legjobb, ha lelépek erről a bolygóról!

Plussix szája halvány alig észrevehető mosolyra húzódott.

Klia elvörösödött. Eddig abban reménykedett, hogy végre nyugalmat találhat, ám csak annyiban változott meg a helyzete, hogy másfajta gondokkal kellett szembenéznie, mint korábban. Egészen eddig menekült az örvény elől, ami le akarta rántani a mélybe. A felszín felé tört, ami azonban a várakozásával ellentétben szilárdnak, áthatolhatatlannak bizonyult. Az örvény (az üldözői) és a fel-szín (Plussix) közé szorult.

– Arra kérem, gondolkozzon! Nyugodtan, bőven van ideje. Itt jó emberekkel van körülvéve. Barátokkal. A munka nem nehéz. Lehetőséget biztosítunk a tanulásra, az önképzésre. Részt vehet a fizikai tréningeken, folytathatja az iskoláit... Azzal foglalkozhat, amihez kedve van.

Ahogy Plussix kiejtette ezeket a szavakat, Klia – a beszélgetés során első alkalommal – kellemesnek, magabiztos nyugalmat sugárzónak érezte a hangját.

– Maga... tanító? – kérdezte.

– Igen. Olyasféle – mondta Plussix.

– Valamelyik birodalmi iskolából?

– Nem – felelte Plussixt. – Sosem tanítottam birodalmi iskolákban. Feltehetnék néhány fontos kérdést?

Klia felnézett a mennyezetre. Nem válaszolt, valahogy ostobának érezte magát.

– Persze – mondta aztán. – Rajta, halljuk!

– Mióta van tudatában annak, hogy tudatbefolyásoló képességekkel rendelkezik?

– Ez csak úgy jött. Nem tudom, hogyan csinálom...

– Kérem, válaszoljon. Kallusin szerint ön az egyik legtehetségesebb elmefürkész, akivel eddig találkozott.

– Gyermekkorom óta – mondta Klia. – Nem emlékszem pontosan. Csak néhány éve jöttem rá, hogy nem mindenki képes arra, amire én.

– Az édesapja özvegy, igaz?

Az anyám négyéves koromban halt meg. Hiányzik... – Miért beszélek az érzéseimről ennek a szellemnek?

– Hány éven keresztül kellett gondoskodnia magáról?

– Három.

– Különböző embereknek dolgozott. Futár volt, információkat szállított... Mással ís foglalkozott? Illegális munkák? Csinált olyasmit, ami az ön megítélése szerint erkölcstelenségnek számít?

Klia elfordította a fejét, az ölébe ejtette kezét.

– Fenntartottam magam. Időnként még az apámnak is adtam egy kevés pénzt. Nem utasította vissza...

– Ez érthető. Dahlban manapság nagyon nehéz az élet. Találkozott már magához hasonlókkal?

– Néha. Itt van például Brann.

– Brann figyelemreméltó férfi, de ahogy észrevehette, más mint ön. Találkozott azzal a nővel, aki segít a rendőrségnek a magához hasonlók felkutatásában?

Klia nyelt egyet.

– Még nem láttam, de éreztem a jelenlétét. A legerősebben akkor, amikor elszabadult körülöttem a pokol.

– Érezte, hogy behatol az elméjébe?

– Csak megérintett. Valahogy úgy, mint Brann, csak... erősebben. Maga elmefürkész?

– Ez most nem számít. Mit gondol, jobban élhetne, ha nem rendelkezne ezzel a képességgel?

Kliának ez csak ritkán jutott az eszébe. Plussix ennyi erővel akár azt is megkérdezhette volna, jobban érezné-e magát a fülei, az ujjai nélkül.

– Nem. Vagyis... egyszer-kétszer már eszembe jutott, hogy... – Elhallgatott.

– Igen?

– Hogy jó lenne normálisnak lenni. Egyszerű, hétköznapi embernek, mint a többiek.

– Ez érthető. Hisz a robotok létezésében, Klia?

– Nem – mondta a lány – Most már biztos nem léteznek. Egyszer, valamikor talán voltak ilyen lények. Azelőtt, hogy megjelentek a gépagyúak, meg a hasonlók. Most már biztos nincsenek. Őrültség lenne ilyet feltételezni.

Plussix bólintott. Felemelte a kezét.

– Köszönöm, hogy meglátogatott. A jövőben rendszeresen fogunk találkozni. Elbeszélgetünk majd, és elmondja, hogyan halad a tanulmányaival, milyen a lelkiállapota. Nemsokára megváltoznak a körülményeink. Bízom benne, hogy addigra fel fog készülni.

– Mi lenne, ha el akarnék menni?

– Én lennék a legboldogabb, ha olyan szabadon mozoghatna, mint a madár, Klia Asgar, de itt kötelességeink vannak. Ahogy már mondtam: nem kell nehéz munkát végeznie. Az a legfontosabb, hogy tanuljon. Idővel elképzelhető, hogy nagyon fontosak leszünk. Kérem fogadja ezt el így ahogy mondom.

Klia hallgatott. Azon tűnődött, Plussix hogyan várhatja el tőle, hogy ilyen kevés információ birtokában mindent megértsen. Na, csak annyit sikerült elérnem, hogy az egyik csapdából besétáltam egy másikba!

A henger belsejében lévő alakmás megfakult. Kinyílt az egyik ajtó, Szikla állt mögötte. Hunyorogva a lányra nézett.

Gyakorlás és reggeli, mutatta a jeleket. Leülhetek melléd? Klia gyanakvó tekintettel végigmérte, és visszajelzett.

Igen.

Brannra gondolt, azon töprengett, hogy mit csinálhat most, és... kinek az oldalán áll.

30. fejezet

A kereskedőbárkáról minden gond nélkül átjutottak Daneel hipertéri hajójára, és az utazás utolsó szakaszában sem történt baj. Az áttetsző, buborékszerű tetővel fedett kabinban ültek, és a fejük fölött lebegő Eost figyelték.

A hipertéri hajó a kis barna és tejkék hold közelébe húzódott, és automatikusan orbitális pályára állt. A hasa alatt egy gigantikus, jéghideg, zöld gázóriás függött az űrben. Az ikercsillag, amely körül a hold és a zöldes bolygó keringett, a bal oldalon tűnt fel. A fénye éles volt, de olyan távol helyezkedett el, hogy hőjéből alig jutott el valami a rendszere peremére. A két csillag a térnek ugyanazon pontja körül keringett, mely több tízezer kilométernyire helyezkedett el a nagyobb, sötétvörös csillag, egy törpe felszíne alatt, amely ugyan alig volt nagyobb, mint a Trantor saját napja, valahogy mégis halványabbnak tűnt. A kisebbik fehér csillag mintha egy vékony spirálisan kifelé tekerődő vörös-bíbor szalagot húzott volna maga után. Lodovik némán figyelte a látványt. Daneel is hallgatott, nem volt mondanivalója.

Egyetlen robotnak sem volt valódi otthona. Daneel létezése során többször szövetkezett emberekkel, akiknek közelében valahogy hatékonyabban tudott működni. Ugyanúgy segítette Elijah Baleyt, mint húszezer évvel később Hari Seldont, meg a többieket. Pártfogoltjai közelében élt, de mégsem tartozott sehová. A robot mindig oda tartozik, ahol a legjobban tudja teljesíteni a kötelességét. Daneel tudta, hogy számára ez a hely most az Eos lesz.

Persze, a Trantorról sem feledkezhetett meg. A balszerencse a lehető legrosszabbkor csapott le. Daneelnek – mint valamennyi gondolkodó lénynek, amelyik az egymással ellentétes erők univerzumában él és mozog – időnként eszébe jutott, hogy talán a Valóság ellen konspirál. Az emberekkel ellentétben ő nem kapcsolta az érzelmeket ostoba teóriákhoz, minden alapot nélkülöző feltételezésekhez. Az univerzum nem volt ellenséges – egyszerűen nem törődött a benne létezőkkel. Daneel tisztában volt azzal, hogy a cél, amit el akar érni, csupán egy a végtelen sok lehetőség közül. Tudta, csak hosszú, fáradságos munkával érheti el azt, amit akar, és menet közben minden hibás számítás, rossz lépés, vagy előre nem látott esemény bekövetkezte "balszerencsés" körülményeket idézhet elő, amelyek, ha közvetlenül nem is fejtik ki hatásukat, hosszú távon kudarchoz vezethetnek.

Daneel mindezzel tisztában volt, de az elméletet nem emelte fel a filozófiai tételek szintjére. Őt, Lodovikot, és valamennyi magas szintű robotot úgy programozták be, hogy gondolkodás nélkül képesek legyenek elfogadni az ilyen dolgokat. Bizonyos érzelmek – a szocializált lények alapvető gondolkodási sémái nem voltak idegenek ezektől a robotoktól, sőt, még a heurisztika különböző kombinációinak analógiáival is rendelkeztek. Ám ezek csak ritkán kerültek tudatos gondolkodásuk előterébe, és akkor is csak realisztikus életszemléletüket erősítették. A robotok általában nem foglalkoztak önelemzéssel, nem vizsgálgatták tudatos létezésük gyökereit. Tudták, hogy minden gondolatuk visszavezethető alapvető programjaikra, amelyek legbelső magját a Három Törvény képezi.

Lodovik azonban megváltozott. Az egyre növekvő Eost figyelte, a fagyott vízés metánóceánokat és a fényben úszó tájat beárnyaló, ammóniában gazdag iszapmezőket nézte, és töprengett. Gondolkozott, vizsgálódott, és amikor oldalra fordult, Daneelre nézett, azon tűnődött, vajon mi járhat a fejében.

Egy robotnak csupán egyetlen oka lehet arra, hogy megpróbálja megismerni a másik robot agyában lezajló adatfeldolgozó folyamat eredményét. Egy robot csak akkor vágyik ilyesmire, ha meg akarja tudni, a másik robot milyen tettek végrehajtására készül. Ennek az ismeretnek a birtokában két dolgot tehet: a közös cél elérése érdekében összhangba hozhatja saját cselekedeteit a másik robotéval, vagy éppen ellenkezőleg, akadályokat gördíthet a terve eléréséért dolgozó másik útjába. Lodovik Trema számára ez a második lehetőség ismeretlen volt, de valójában mégis ezt akarta véghezvinni.

Valami arra ösztönözte, hogy "megjavítatlanul" hagyja el az Eost, és megkeresse az úgynevezett calvini robotokat, akik szembehelyezkedtek Daneel-lel.

– A hajó huszonegy percen belül dokkol – jelentette az automata pilóta. A berendezés úgy kezelte őket, mintha valódi emberek lennének. Nem volt ebben semmi furcsa, hiszen a programjaiban, a rendelkezésére álló információk között nem szerepelt olyan kitétel, hogy az utasok mások is lehetnek, mint emberek. Az automata nem rendelkezett a tapasztalatgyűjtés képességével sem, mert akkor emlékezett volna arra, hogy az elmúlt néhány évezredben robotokon kívül más lények nem tartózkodtak a hajón, és hogy az Eoson még soha, egyetlen ember sem járt.

Lodovik úgy érezte magát, mint egy betolakodó, áruló... Mi is? Megpróbálta előkeresni a megfelelő szót. Úgy érezte, mintha a testében egy szellem létezne, egy gonosz és talán torz lélek bújna meg a robotmaszk alatt.

A hajó lassan elfordult. A hold kiúszott a látótérből, amelynek szélén a legközelebbi spirálkarnak a Galaxis pereme felé nyújtózó vastag, sűrűn pöttyözött íve világított. A halovány szalag fölött és alatt, a hajó utasai által látott térség több mint harmadát feneketlen feketeség töltötte ki. Csak itt-ott törte meg néhány aprócska folt, a galaktikus síkhoz közel lévő, vagy a benne elhelyezkedő, magányosan világító napok fénye. A sötét sávon túl is izzott néhány pötty, de ezek az alig észrevehető testecskék már nem csillagok, hanem távoli Galaxisok voltak.

Aztán a látótérbe újból bekúszott az Eos felszíne. A hold sokkal közelebb volt a hajóhoz, mint korábban, az utasok már egyes részleteit is ki tudták venni. Néhány kráterből jégpor fröccsent az óceánokra és a síkságokra. Szilárd, összefüggő hidroszféráján tisztán látszottak a hold belsejében munkáló erők nyomai, a repedések, a talaj felgyűrődései, a mélyedések. Ebben a naprendszerben nem léteztek kóbor aszteroidák és üstökösök, amelyek némán befelé sodródva és becsapódva szétszaggatták volna a holdak és a bolygók felszínét.

Az Eos izolált, magára hagyatott világ volt, hideg égitest, amelyen egyetlen élőlény sem lett volna képes hosszabb ideig megmaradni. Lakhatatlan jéggolyó, amely éppen zordsága miatt vált biztonságossá a robotok számára.

– Dokkolás befejezve – jelentette be váratlanul az automata pilóta.

* * *

Ha akadt volna valaki, aki megvizsgálja a felszínt, már az űrből, több millió kilométer távolságból felfedezhette volna az állomást, amelyet R. Daneel Olivaw és R. Yan Kansarv épített. Hője miatt a legfénylőbb objektum volt a hold felszínén, de ezt persze csak az láthatná, aki infravörös mintázatok után kutat. Ilyen kíváncsiskodó személy azonban nem létezett, sohasem fordult meg az űrnek ebben a szegletében.

A tágas, majdnem üres hangárban több tucatnyi űrjármű számára volt hely Lodovik és Daneel kiszállt a hajóból. A lépéseik visszhangot vertek a barlangszerű csarnokban. Lodovik már vagy nyolcvanszor járt itt, de most először fordult elő vele, hogy furcsának találta a helyet. Vajon Daneel és Kansarv miért épített ekkora hangárt? Lehet, hogy volt idő, amikor ez az irdatlan nagy csarnok zsúfolásig megtelt hajókkal és... esetleg robotokkal? Ha igen, akkor mikor?

Yan Kansarv a hajótól jó száz méter távolságban várakozott. A "karjait" összefűzte maga előtt, és mozdulatlanul állt. A feje csillogó sötét acélból, a végtagjai ezüstösen ragyogó fémből készültek. Négy karja volt – a két nagyobb nagyjából azon a helyen, a vállából nőtt ki, ahol az embereké, a két kisebb valahol a rekeszizom magasságában. Amikor megmozdult, három lábán tökéletes eleganci-ával, és az emberformájú robotok számára ismeretlen kecsességgel haladt. A feje kicsi volt, a koponyájára több függőleges érzékelőantennát erősítettek, amelyek közül kettő szabályos időközönként, kékes fényt szórva felvillant.

– Örülök, hogy újra láthatom, Lodovik Trema – mondta Yan zengő, kissé zümmögő, alt hangon. – És neked is örülök, Daneel. Már éppen ideje, hogy visszatértetek, rátok fér egy ellenőrzés, és biztos el kell végeznünk rajtatok néhány beállítást.

– Gyorsan kell dolgoznunk – mondta Daneel. Nem pazarolta az időt az embereknél szokásos üdvözlési formulákra.

Yan megérthette a szándékát, mert azonnal átváltott a robotikus mikrohullámú kommunikációs módra. Eltelt vagy fél perc, mire elhangzott a következő emberi szó.

A fekete fejű robot Lodovikra nézett.

– Bocsásd meg, hogy beszélek – mondta –, de amikor lehetőségem nyílik rá, mindig gyakorlom emberi funkcióimat. Kellemes érzéseket kelt bennem. Az elmúlt harminc évben nem volt módom ilyesmire. Vagyis... csupán egyszer, akkor, amikor Dors Venabili visszaérkezett. Attól tartok, Dors már jó ideje nem találja szórakoztatónak a velem folytatott beszélgetéseket.

Daneel feltett néhány Dorsra vonatkozó kérdést, ezúttal is a robotnyelvet használta. Yan ugyanilyen módon felelt, majd újra Lodovikra nézett, és emberi szavakkal folytatta.

– Dors Venabili állapota megfelelő. A "gyógyulási" folyamat nem volt zökkenőmentes, de megtörtént. Amikor R. Daneel idehozta őt, közel állt a teljes összeroppanáshoz. Megsemmisített egy emberi lényt, aki veszélyt jelentett Hari Seldonra, és ez az esemény zavart okozott nála, a Nulladik Törvény értelmezésében. Sajnos, az a bizonyos... Elektro-Klarifikátor... azt hiszem, így nevezték a szerkezetet, amelyet az áldozata alkotott meg... az is káros hatással volt rá.

Lodovik rádöbbent, hogy ez az ősrégi robot, amit több ezer évvel korábban azért építettek meg, hogy az Aurorán elvégezze a más robotokon a szükséges javításokat – és amelyik a hozzá hasonlók közül az utolsó működőképes példány volt –, úgy viselkedik velük, mintha valódi emberek lennének. Yan Kansarv természetesen tisztában volt azzal, hogy valójában két másik robottal társalog, de képtelen volt elfojtani magában annak a magprogramnak a hatásait, ami arra serkentette, hogy emberként kezelje az ember formájú robotokat.

Ez az apróság elárult róla valamit: Yan Kansarvnak hiányoztak egykori urai.

– Dors már alig várja, hogy találkozzon veletek – mondta Kansarv, majd Daneel felé fordulva hozzátette: – Hariról szeretne híreket kapni.

– A Hari Seldonnal kapcsolatos küldetés véget ért a számára – mondta Daneel.

– Én építettem meg, ősi terveket használtam a megalkotása során. Társat, kísérőt kellett alkotnom, sokkal emberibbet, mint bármelyik robot – emlékeztette Kansarv – Még nálad is emberibbet, R. Daneel. Sikerült teljesítenem a feladatot, és nem csak az ő, hanem R. Lodovik esetében is. Ha ezen a tulajdonságán most változtatnék, azzal tönkretenném Dorst.

– Rengeteg munkánk van – mondta Daneel. A hangja elárulta, szeretné befejezni a Dorsszal kapcsolatos témát, és minél előbb neki akar látni a legfontosabb feladatoknak.

Kansarv emberi módon bólintott.

– A szükséges vizsgálatokat huszonegy órán belül elvégezhetem. Azután távozhattok, de remélem, marad még időnk egy kis beszélgetésre. Időnként nekem is kell egy kis kikapcsolódás. Ha néha nem érzem jól magam, apró, de bosszantó működési zavarok lépnek fel nálam.

– Téged nem veszíthetünk el – mondta Daneel.

– Valóban nem – felelte Kansarv, az önsajnálat vagy a gőg legkisebb jele nélkül. – Sajnos egyetlen olyan típusú robot létezik, amit nem tudok sem megjavítani, sem megépíteni. Az olyan típus, amelyikhez én is tartozom.

* * *

Dors Venabili abban az egyszerű, négyszobás lakosztályban állt, amelyet az Eosra való érkezése után jelöltek ki számára. A berendezés és a dekoráció olyan volt, amilyet egy középszintű trantori meritokrata, vagy egy, az elithez tartozó egyetemi professzor lakásán lehetett látni. A hőmérséklet nem sokkal magasabb nulla foknál, a levegő páratartalma a két százalékot sem éri el, a fényerősség pedig olyan alacsony fokú, amit az emberek egyszerűen félhomálynak neveznek. Egy robot, főleg egy energiatakarékossági funkcióval ellátott, emberformájú robot számára ezek voltak a legmegfelelőbb körülmények.

Tennivalója nem sok akadt, és olyan dolog sem, amin gondolkodhatott. Nem kellett az éjszakai-nappali periódusok váltakozásával bajlódnia. Az ideje javát robotikus félálomban töltötte, amelynek során a szokásos energiamennyiségnek csak az egytizedét használta. Az agyműködése átlagos emberi szintre lassult. A gondolatok a korábbi áramláshoz képest lustán cammogtak a fejében. Nem volt más dolga, mint sorra átvizsgálni a régi emlékeit, és egymáshoz kapcsolni bizonyos összetartozó múltbéli eseményeket.

Az emlékek és az események legtöbbje Hari Seldonnal volt kapcsolatos. Dors Venabilit arra tervezték, hogy védelmezze, óvja és segítse ezt az embert. Tisztában volt azzal, hogy valószínűleg soha többé nem fog találkozni vele, de még mindig ő volt a számára a legfontosabb, ezért – az emberek így fogalmaznának – az emlékeiért élt.

Kansarv, Daneel és Lodovik a vendégeknek fenntartott ajtón keresztül lépett be a lakosztályba. Tapintatosan megálltak a szűk előszobában. Néhány másodpercig kellett csak várakozniuk.

Dors kilépett az egyik belső helyiségből. Egyszerű, combközépig érő, köntösszerű ruhát viselt. A lábára nem húzott cipőt. Önszervizelő bőre egészségesnek tűnt. Rövidre vágott haja rendezett volt.

– Örülök, hogy újra láthatlak, R. Daneel – mondta, majd odabólintott Lodoviknak. Tudta, hogy kicsoda, bár személyesen még sosem találkoztak. Kansarvot mintha észre sem vette volna. – Hogy haladsz a trantori munkáddal?

– Hari Seldon jól van – mondta Daneel, mert tudta, hogy Dors valójában erre kíváncsi.

– Mostanra már biztos megöregedett – mondta Dors. – Az élete utolsó évtizedében járhat.

– Közel van a halálhoz – felelte Daneel. – Néhány éven belül elvégzi a munkáját, és meg fog halni.

Dors szobormerev arccal hallgatta Daneel szavait, ám Lodovik érzékelte, hogy a bal keze enyhén megremeg. Az emberi érzelmek figyelemre méltó utánzata, gondolta. A tudati egyensúly megteremtése érdekében minden robotnak szüksége van egy érzelmi algoritmusra. Emberi módon reagálunk, mert így menet közben ellenőrizhetjük a működésünket, és azt is, hogy eleget teszünk-e kapott parancsainknak. Ez a reakció azonban egy kissé...

Ez a robot úgy érez, ahogy az emberek szoktak. Mi lehet ez? Hogyan egyeztethető össze az ilyesmi a Három Törvénnyel, nagy a Nulladikkal?

– Dors megfelelően reagál a munkaparancsokra – mondta Kansarv –, de az igazat megyallva, az elmúlt néhány évben, mióta a legutolsó robotszakaszt visszaküldtük a szolgálatba, nem akadt túl sok feladatunk.

– Hogy vagy, Dors? – kérdezte Daneel.

– Működőképes vagyok – felelte Dors Venabili. Elfordult. – Nem használom ki a kapacitásomat.

– Unatkozol? – kérdezte Daneel.

– Nagyon!

– Akkor valószínűleg örülni fogsz egy új megbízatásnak. Szükségem lesz valakire. A Csillagyégre készülő emberek közé szeretnélek elküldeni.

– Nagyon jó lenne. Kapcsolatba kerülök majd Hari Seldonnal?

– Nem – felelte Daneel.

– Helyes – mondta Dors. Lodovikra nézett. – A parancsaid között szerepelt, hogy szeresd és tiszteld Linge Chent?

Lodovik, ha emberek között lett volna, valószínűleg elmosolyodik a kérdés hallatán. Most más volt a helyzet, de miután mereven Dorsra nézett, és kis ideig gondolkozott, felfelé görbítette a szája szélét.

– Nem – mondta. – Erős szakmai kapcsolatot kellett kiépítenem vele. Ez minden.

– Nélkülözhetetlenné váltál a számára?

– Nem tudom – mondta Lodovik. – Kétségtelen, hogy nagyon hasznosnak tartott, és befolyást tudtam gyakorolni a Terv szempontjából fontos tetteire.

– Daneel nekem megtiltotta, hogy túl nagy hatást gyakoroljak Harira – mondta Dors. – Azt hiszem, ezt a parancsot nem a megfelelő szinten teljesítettem. Az biztos, hogy Hari hatott rám. Ez az oka annak, hogy ilyen nehezen nyerem vissza a belső egyensúlyomat.

A robotok hallgattak.

– Remélem, egyetlen robot sem kap több érzelmet annál, amennyire a feladata elvégzése érdekében feltétlenül szüksége van – mondta aztán Dors. – A barátságot, a hűséget és a szeretetet nem nekünk találták ki.

* * *

Yan Kansarv egyedül vizsgálta meg Lodovikot. A műveletre abban a diagnosztizáló fülkében került sor, amelyet húszezer évvel korábban szedtek szét az Aurorán, hogy átszállítsák az Eosra. Egyszerű prizmás memóriabankok vették körül őket, amelyekben gyakorlatilag fellelhető volt a Susan Calvin kora óta megépített valamennyi robottípus leírása. A több millió modell között természetesen szerepelt Lodovik kivételes, egyedülálló terve is.

– Az alapvető mechanikus szerkezeteddel nincs baj – jelentette ki Kansarv, alig egyórányi műszeres vizsgálat után. – A biomechanikus integrációd ép. A külső álsejtjeid megsérültek, de a regeneráció már megindult.

– Azt hiszem, ez a neutrínónvihar nyoma. Éreztem, ahogy szétesnek az álsejtjeim – mondta Lodovik.

– Büszke vagyok, hogy a regeneráció rendben folyik – mondta Kansrav, miközben körbejárta a platón álló másik robotot.

Lodovik a szemével követte Kansarvot, aki megállt, előre-hátra billegett három lábán, és így szólt:

– Be kell vallanom, az efféle kifejezésekkel csak megközelítőleg tudom megfogalmazni a veled kapcsolatos tényeket. Mindig élvezettel tölt el az emberi nyelv használata, de a robotikus állapotok kifejezésére nem igazán alkalmas.

– Ez természetes – mondta Lodovik.

– Bocsánatodat kérem, ha olyasmiről magyarázok, amit magadtól is tudsz – folytatta Kansarv, halk zümmögés után.

– Semmi szükség a mentegetőzésre – mondta Lodovik.

– A diagnosztizálásnak ebben a fázisában valamennyi tisztán robotikus algoritmusod önellenőrzést végez, ezért jobbnak látom, ha nem használom a mikrohullámú nyelvet. Amíg a hálózatod ezen egységei mással vannak elfoglalva, inkább emberi szavakkal próbáljuk kifejezni magunkat.

– Úgy érzem, valami hiányzik belőlem – mondta Lodovik. – Most valahogy nem menne a tudatos önelemzés...

– Ne is próbálkozz vele – javasolta Kansarv. – Ha tétlen vagy, nem ronthatsz a helyzeteden. Egyébként, ha valami nem stimmel nálad, hamarosan megállapítom a hiba természetét. Eddig semmi szokatlant nem láttam.

Eltelt néhány perc. Kansarv kiment a fülkéből, és amikor visszalépett, egy különleges vizsgálat elvégésére alkalmas műszert hozott magával. Az eddig elvégzett vizsgálatok során gyakorlatilag nem kellett átdöfnie Lodovik álbőrét, most azonban a robot nyakához illesztette az egység hegyes végét.

– Készítek egy bemeneti nyílást. Figyelmeztesd a szöveteidet, hogy vegyék körbe, fogadják be az új szerves anyagot, amit a rendszeredbe fogok juttatni!

– Megteszem, amint újra irányítani tudom a robotikus funkcióimat – mondta Lodovik.

– Igen. Természetesen... – Kansarv robotnyelven kiadott egy parancsot a központi diagnosztizáló processzornak. Lodovik érezte, hogy újra ura önmagának. Megtette, amit Kansarv kért tőle, és érzékelte, ahogy a műszer tűi behatolnak álbőre alá. Pár perccel később a tűk visszahúzódtak. Lodovik nyakán, közvetlenül a hajvonal alatt, két apró pötty vöröslött. Kansarv gyorsan letörölte a vércsöppeket, és egy kis tálkába dobta a kendőt. A vérmintát később még meg akarta vizsgálni.

Múltak a percek. Kansarv egy helyben állt, nem mozdult, de időnként felzümmögött. Végül néhány fokkal oldalra döntötte a fejét.

– Most át kell adnod a rendszered irányítását a külső processzornak.

– Megtörtént.

Lodovik lehunyta a szemét, és meghatározhatatlan időre elvesztette azt, amit az emberek eszméletnek neveznek.

* * *

A négy robot a diagnosztizáló központ előcsarnokában találkozott. Dors most is azzal az önuralomról tanúskodó, de túlságosan merev arccal jelent meg, amit Daneel megérkezése után erőltetett magára. A testtartása és a tekintete valahogy mesterkélt volt. Úgy viselkedett, mint egy félénk kisgyerek, aki attól tart, hogy valami butaságot talál mondani, az okos felnőttek előtt. Lodovik a türelmes arccal várakozó Daneel mellé állt, Kansarv pedig nekilátott a vizsgálati eredmények ismertetésének.

– Kijelenthetem: a megvizsgált robot ép. Egyetlen olyan sérülést sem szenvedett, amelyet a rendszere egyedül ne tudna kijavítani. Nem találtam nála pszichológiai zavart. Nem találtam pszichózisra utaló nyomot az ideghálón. Nincsenek elváltozások az ingertovábbítók csatolásainál, és a külső megjelenés szabályozása is megfelelő. Röviden: ez a robot valószínűleg tovább lesz működőképes, mint én... Ismét megjegyzem, Daneel, amit már többször említettem: már csupán ötszáz évig teljesíthetek aktív szolgálatot.

– Elképzelhető, hogy vannak olyan meghibásodásai, amelyeket te nem észlelhetsz?

– Ezt a lehetőséget természetesen nem lehet kizárni – mondta Kansarv éles zümmögés kíséretében. – Ezzel mindig számolni kell. Ahogy te is tudod, a magprogramok szerkezetének alapos elemzését nem vagyok képes elvégezni.

– A magprogramok szerkezetében bekövetkezett változások viselkedési zavarokat eredményezhetnek – jegyezte meg Daneel, jelezve, hogy szerinte nem szabad ilyen könnyen napirendre térni Lodovik furcsaságai fölött.

– Elképzelhető, hogy egy esetleges elváltozás felfedezésétől való félelem leblokkolja R. Lodovikban a mentális önelemzés képességét. A túl alapos önanalízis, ahogy ezt több példa bizonyítja, problémákat okozhat az ilyen komplex robotoknál.

Daneel oldalra fordította a fejét, Lodovikra nézett.

– Még mindig tapasztalod azokat a furcsaságokat, amelyekről korábban beszéltél?

Lodovik habozás nélkül válaszolt.

– Egyetértek R. Yan elméletével. Valószínűleg a túlságosan mély öndiagnosztizálás miatt zavarodtam meg.

– Most hogy vélekedsz a Három Törvényről és a Nulladik Törvényről? – Úgy fogok cselekedni, hogy valamennyit betartom – felelte Lodovik.

Daneel szemmel láthatóan megkönnyebbült. Kinyújtotta a kezét, megfogta Lodovik vállát.

– Ez azt jelenti, hogy készen állsz a szolgálatra?

– Igen – mondta Lodovik határozottan.

– Örömmel hallom – mondta Daneel.

Miközben válaszolgatott R. Daneel kérdéseire, Lodovik elméjében figyelmeztető fények villogtak. Most először próbáltam megtéveszteni R. Daneel Olivawot!

Nem volt más választása. Valami megváltoztatta a magprogramjai szerkezetét. Valaminek a hatására más következtetést vont le a tényekből és az információkból, mint korábban. Valami összezavarta. De micsoda? Talán ez a titokzatos Voldarr? Vagy lehet, hogy már évtizedek óta ott motoszkált az agyában néhány gondolatsor, amelyek most aktiválódtak, és megyáltoztatták a felfogását? Ez lenne a "géniusz" robotikus megfelelője? Önálló felismerésre jutott volna? Ilyesmit még soha, egyetlen robot sem tett. Egyetlenegy sem – Giskard kivételével.

Daneel korábban megismertette Lodovikkal a robottörténelem egyik titokban tartott fejezetét. Nem Lodovik volt az első robot, amelyikben változások mentek végbe. Olyan változások, amelyek elborzasztották volna azokat a réges-régen halott embereket, akik megtervezték őt. Giskard sohasem árulta el az embereknek, hogy milyen következtetésekre jutott. Egyedül Daneelnek beszélt a gondo-latairól. Daneelnek, akit a hívévé tett...

Lehet, hogy Giskardra a mém-tudatok gyakoroltak hatást? Maradjon ez a feltételezés a mi titkunk. Megvizsgáltak téged, és semmit sem találtak. Minden rendben van, minden hiba kijavítódott. És mégis, a kulcsfontosságú pályák átrendeződése után visszakapod a szabadságodat.

Már megint Voldarr! Lodovik képtelen volt megszabadulni a dilemmájától, az őrületétől, és nem tehetett róla, de élvezte ezt a szabadságérzetet, ezt a kellemes lázadást.

Nem csoda, hogy Yan Kansarv nem fedezte fel a Lodovikban végbement változásokat. Valószínűleg Giskardnál sem talált volna semmit.

Lodovik küzdött, hogy megtalálja a belső hang forrását, ám Voldarr megint elnémult. Lehet, hogy ez is a hibás működés egyik tünete? Vagy létezik valami más magyarázat is erre az egészre?

Sok ezer év telt el azóta, hogy az emberek felügyelték a robotokat. A robotok önállóan működtek, de... Talán törvényszerű, hogy a szigorú szabályok ellenére is bekövetkeztek változások, lezajlott egyfajta fejlődési folyamat.

Ami pedig Voldarrt illeti...

Aberráció, a neutrínók hatására bekövetkezett időszakos hallucináció.

Lodovik bizonyos értelemben véve még mindig szem előtt tartotta a Három Törvényt – legalább annyira, mint R. Daneel. Még hitt a Nulladik Törvényben is, de úgy gondolta, ezt egy kicsit továbbfejlesztheti. Ahhoz, hogy szabadon végrehajthassa a küldetését, a saját kezébe kell vennie a sorsát, a működése irányítását. Ahhoz, hogy megszabaduljon annak a Nulladik Törvénynek a kötelezettségeitől, amelyet egy robot alkotott meg, először ki kell törnie a Három Törvény bűvköréből!

Lodovik már tudta, mit kell tennie, hogy dacoljon a Tervel, amely az elmúlt kétszáz évszázadban valamennyi giskardi robot létezésének értelmet adott.

31. fejezet

– A nyomás megszűnt – mondta Wanda –, de van egy olyan érzésem, hogy lesz még egynéhány problémánk.

Hari tisztelettel és elismeréssel nézett az unokájára. Oldalra lendítette magát az irodája íróasztala mögött álló forgószékben.

– Hónapok óta nem láttam Stettint. Hogy jöttök ki egymással? Úgy értem... milyen a személyes kapcsolatotok?

– Három nappal ezelőtt találkoztunk. Előfordul, hogy hetekig nem látjuk egymást, és legfeljebb a kommon beszélgetünk... Nem könnyű, nagyapa.

– Néha eltűnődöm, vajon helyesen tettem-e, amikor ezt az egészet rátok bíztam, és...

– Hadd találjam ki, mi az igazság! – vágott közbe Wanda. – Úgy gondolod, hiba volt rám rakni ezt a terhet, mert megváltozott tőle az életem, és talán rossz hatással van a házasságomra. Az viszont eszedbe sem jut, hogy nem vagyok megfelelő a feladat elvégzésére.

– Igen, éppen erről van szó – mondta Hari mosolyogva. – És? Hogy bírod? Wanda elgondolkozott.

– Hát, semmi sem lett könnyebb, de azt hiszem, semmivel sem rosszabb a kapcsolatunk, mint a Galaxisban őgyelgő, tanítgatással és tanácskozgatással foglalkozó meritokrata házaspároké. Az igaz, hogy közel sem vagyunk olyan jól megfizetve, de ezen kívül...

– Boldog vagy? – kérdezte Hari aggodalmas homlokráncolással.

– Nem. Nem igazán – felelte Wanda szárazon. – Boldognak kéne lennem?

– Azt hiszem, túlságosan egyszerűen tettem fel egy bonyolult kérdést...

– Nagyapa, ha már felhoztad a témát, ne visszakozz! Tudom, hogy szeretsz, és fontos vagyok a számodra. Te is fontos vagy nekem, és tudom, hogy nem vagy boldog. Már évek óta nem, azóta, hogy Dors meghalt. Azóta, hogy Raych... Wanda kihúzta magát, és felnézett a mennyezetre. – Ebben a helyzetben nem foglalkozhatunk a személyes boldogságunkkal. Nem kívánhatjuk, hogy olyan csillogó, csupa öröm életünk legyen, mint a filmkönyvek szereplőinek.

– Boldog vagy, hogy megismerted Stettint?

Wanda elmosolyodott.

– Igen. Talán vannak olyanok, akik nem tartják valami romantikusnak. Sokak számára olyan, mint egy csukott könyv, amiről nem lehet tudni, hogy miről szól. De ezek az emberek nem ismerik olyan jól, mint én. Stettin mellett csodálatos az élet. Általában... Emlékszem, Dors mindig összhangban volt veled, fanatikusan vigyázott az egészségedre, ügyelt a biztonságodra. Stettin nagyjából ugyanígy viselkedik velem.

– Mégis kitesz a veszélynek, vagy legalábbis hagyja, hogy vállald. Megengedi, hogy ezekkel a titkos tervekkel foglalkozz, amelyek minden valószínűség szerint sohasem fognak valóra válni, amelyekkel csak annyit értek el, hogy komoly, valódi veszélybe kerülsz.

– Dors...

– Dors gyakran veszekedett velem, mert vállaltam a veszélyt. Ha Stettin helyében lennék, haragudnék magamra. Ti ketten nagyon fontosak vagytok a számomra. És ennek semmi köze sincs a pszichohistóriához vagy a sorshoz. Remélem, elég érthetően fogalmaztam.

– Igen. Pontosan úgy beszélsz, mint egy vénember, aki a halálra készül, és mielőtt elmegy, minden félreértést tisztázni szeretne. Nagyapa, köztünk szó sincs félreértésekről, és... És nem fogsz meghalni. Legalábbis nem egyhamar.

– Téged nagyon nehéz lenne megtéveszteni, Wanda. Időnként azon gondolkodom, engem mennyire könnyű félrevezetni... Milyen egyszerűen változtathatnának a nagypolitikai célok elérésére alkalmas eszközzé.

– Ki lehetne okosabb nálad, nagyapa? Ki volt rá képes, hogy megtévesszen téged?

– Nem csak erről van szó, hanem arról is, hogy könnyen manipulálhatnak, felhasználhatnak.

– De kicsoda? A Császár? Ő biztosan nem. Linge Chen? – Wanda dallamos hangon felnevetett.

Hari a legszívesebben megosztotta volna a nővel azt, amit tudott, de inkább hallgatott. Elvörösödött az arca.

– Nem gondolod, hogy téged még könnyebben félrevezethetnek, mint engem? Téged, és engem is. Eszközzé tehetnek minket. Mondjuk egy olyasvalaki, aki képes mások elméjének, mások akaratának a befolyásolására.

Wanda a nagyapjára nézett. Az ajka szétnyílt, mintha válaszolni készült volna, de hallgatott. Félrefordította a fejét.

– Arra gyanakszol, hogy esetleg Stettin manipulált téged?

– Nem. Nem erre gondoltam.

– Akkor mire?

Hari azonban, bármennyire is szerette volna, nem merülhetett bele mélyebben a részletekbe.

– Tegyük fel, hogy létezik egy csapatnyi elmefürkész. Néhány mentalikus, egy valamilyen módon egységessé szervezett társaság, amelynek tagjai elszigetelődtek ettől az egész káosztól, a romlástól, mindentől... Akik mindenre és míndenkire képesek hatást gyakorolni. Akik el tudják feledtetni velünk a kötelességünket, a... barátainkat, akik segíthetnek nekünk.

– Tessék?! – Wanda arcán őszinte félelem tükröződött. – Az állítás első részét még értem, de... Miféle barátaink vannak nekünk, akiktől segítséget és... védelmet remélhetünk?

Hari szelíd legyintéssel félresöpörte a kérdést.

– Megtaláltátok azt a különleges fiatal nőt, akit után nyomoztatok?

– Nem. Eltűnt. Napok óta senki sem érezte.

– Lehetséges, hogy ez a bizonyos Lisó megelőzött titeket?

– Nem tudjuk. Nem tudhatjuk!

– Szívesen találkoznék egy olyan emberrel, aki még nálad is nagyobb hatást képes gyakorolni másokra. Érdekes lenne.

– Miért? A legtöbbünk egészen extravagáns. A jelek szerint minél tehetségesebb valaki, annál különlegesebb, sőt, különcebb.

Hari hirtelen témát váltott.

– Hallottál már a steradi Nikolo Pasról?

– Természetesen. Történész vagyok.

– Egyszer találkoztam vele. Jóval a te születésed előtt.

– Erről nem tudtam. Milyen volt, nagyapa?

– Nyugodt. Alacsony, kövérkés férfi. Úgy láttam, nem gyakorolt rá különösebb hatást, hogy embermilliárdok haláláért felelős. Másik négy zsarnokkal is beszéltem... Az utóbbi időben sokat gondolok rájuk. Különösen erre a Nikolo Pasra. Vajon milyen lenne az emberi faj zsarnokok nélkül?... Háborúk, hatalmas pusztítások, erdőtüzek nélkül?

Wanda megrázkódott.

– Valószínűleg sokkal jobban ellennénk.

– Én ebben nem vagyok ennyire biztos. Az őrültségeink... Egy dinamikus rendszerben idővel minden alkotórésznek megvan a maga haszna. Ha mégsem, akkor megsemmisülnek. Így működik az evolúció. Az ökológiai rendszerekben éppúgy, mint a társadalmakban.

– A zsarnokoknak is megvan a hasznunk? Érdekes elképzelés. És biztos, hogy egészen eredeti. A Gertassin dinasztia idejében számtalan analitikus történész foglalkozott a pusztulás és az újjászületés dinamizmusával.

– Igen. Tudom. Nikolo Pas éppen az ő munkáikkal próbálta igazolni a tetteit.

Wanda felvonta a szemöldökét.

– Ez valahogy kiment a fejemből. Azt hiszem, ideje lenne visszatérnem a valódi munkámhoz, hogy lépést tudjak tartani veled, nagyapa.

Hari elmosolyodott.

– A valódi munkádhoz?

– Tudod, hogy értem.

– Igen, Wanda. Tudom. De higgy nekem! Voltak időszakok, amikor naponta alig néhány órát tudtam szakítani a pszichohistóriára. Ezt a kevéske időt is jól kihasználtam. Átfuttattam néhány új modellt Yugo ősradiánsán, aztán a sajátomon is. Érdekes eredményeket kaptam. A Birodalom egy olyan erdő, amiben már nagyon régóta nem pusztított nagyobb tűz. Ezer kisebb liget indult korha-dásnak, a valaha gyönyörű rétek elgazosodtak, általános a pusztulás, nagyon egészségtelen a helyzet. Ha a régi zsarnokok közül ma is élne néhány talán az lenne a leghelyesebb, ha hadseregeket, hajókat adnánk nekik, aztán szabadon eresztenénk őket...

– Nagyapa! – Wanda megdöbbenést színlelt, aztán elmosolyodott, és megsimogatta Hari ráncos, az íróasztalon heverő kezét. – Tudom, időnként szeretsz eljátszani egy-egy őrült gondolattal, de ez...

– Komolyan beszélek – mondta Hari. A szája fanyar mosolyra húzódott. Demerzel természetesen sohasem engedte volna meg, hogy erre sor kerüljön. A miniszterelnök mindig is fontosnak tartotta a stabilitás megőrzését. Erősen hitt abban, hogy ha elegendő számú kertésze van, gyönyörű, ápolt kertté változtathatja az elvadult erdőt. Ő úgy gondolta, nincs szükség erdőtüzekre. Én viszont...

– Egyszer éppen egy kertész gyilkolta meg az egyik császárt, nagyapa. – Néha felrúgjuk a szabályokat, igaz?

– Néha nem értelek, nagyapa – mondta Wanda fejcsóválva. – De mindig élvezem az ilyen beszélgetéseket. Még akkor is, ha fogalmam sincs arról, hova akarsz kilyukadni.

– Meglepetés. Meglepetés és tragédia és újjászületés. Hm?

– Mi az, hogy "hm"?

– Elég ebből! Menjünk inkább, és együnk valamit. Tűnjünk el a könyvtár közeléből! Van időd?

– Egy órám éppen lenne... Aztán sietnem kell. Stettinnel találkozom. Felkészülünk a ma esti gyűlésre. Szerettük volna, ha te is eljössz.

– Szerintem semmi keresnivalóm sincs ott. Mostanában túlságosan sokan foglalkoznak azzal, hogy mit csinálok, Wanda. – És ebben a krízis korszakban igazán nem lenne jó, ha hazugságra kényszerülnék... Mindenkinek jobb, ha nem mondok igazat, de a csalás attól még csalás maradna.

Wanda türelmes gyöngédséggel nézett Harcra.

– Jól esne pár falat, nagyapa.

– De aztán egy szót se többet ezekről a világrengető dolgokról! Szeretném, ha hétköznapi, emberi témákat vennénk elő. Mesélj arról, hogy Stettin milyen remek fickó, vagy arról, hogy mennyire érdekes a történelemnek az a szelete, aminek a tanulmányozásával foglalkoztál. Feledtesd el velem a pszichohistóriát!

– Megpróbálom – mondta Wanda elkomoruló arccal. – De ez eddig még soha, senkinek sem sikerült.

32. fejezet

Mors Planch őszintén megrémült. Miközben azon tűnődött, hogyan maradhatott életben, végignézte, ahogy Daneel és Lodovik felszáll a Madder Loss elhagyására készülő kalmárhajóra. Miért nem végeztek vele? Csupán egyetlen magyarázatot talált: Daneel nem is sejtette, hogy a titka lelepleződött.

Mors Planchnak először fogalma sem volt arról, hogy kihez fordulhatna, sőt, azt sem tudta, merre induljon, mit tegyen, egyáltalán mit gondoljon. A szalagra rögzített beszélgetés döbbenetes volt, és kísértetiesen hasonlított azokra az ősrégi, titkos mycogéni szövegekre, amelyeket mindeddig ostoba zagyvaléknak tartott.

Halhatatlanok! A Birodalomban! Lények, amelyek több évezrede a háttérből, bábjátékos módjára irányítják az események alakulását!

Mors még nem találkozott hosszú életű emberrel. Szinte biztos volt benne, hogy a matuzsálemek többé nem léteznek. Az utolsó gerontokrácia összeomlása óta több ezer év telt el. Azok a bolygók, amelyeknek lakói 120 szabvány évnél tovább éltek, kivétel nélkül belemerültek a politikai és gazdasági káoszba...

Mors első – és a második meg a harmadik – gondolata az volt, hogy elmenekül, elrejtőzik valahol, a lehető legtávolabb kerül ettől a veszélyforrástól. Talán az lenne a leghelyesebb, ha egy olyan peremvidéki Galaktikus Szektorba menne, amelyik megpróbált kikerülni a Birodalom irányítása alól. A Galaxisban rengeteg kitűnő búvóhelyet lehet találni...

Ám neki egyik sem felelt meg. Hosszú, eseményekben gazdag élete során mindig úgy tekintett a Trantorra, mint a mindenség mértani középpontjára, az otthonára, ahonnan elindulhat, és ahová visszatérhet, ha már ráunt, hogy az anyagi helyezte és a személyes vágyai által gerjesztett szelek játékszere legyen. Ha most elfutna, soha többé nem láthatná a Trantort...

Nem baj! Inkább élj békében, amíg élhetsz! És ami mégfontosabb: maradj életben!

Ahogy teltek az órák, a napok, a kínzó gondolat mindinkább megfakult. Más, azonnali megoldást kívánó problémákkal kellett foglalkoznia. Mit ér ez a felvétel, ez az állítólagos bizonyíték? Még az is elképzelhető, hogy az a két pasas egyszerűen ugratni akarta.

De Lodovik Trema túlélt egy neutrínóvihart! Nincs az az ember, az az organikus élőlény, amelyik megúszna egy ilyen csapást!

Újra a kétségek: az ilyen típusú szalagokat könnyen lehet hamisítani. A hozzá hasonló szerencsevadászokat egyetlen hatóság sem tartja feddhetetlennek. Ahhoz, hogy kételkedni kezdjenek a szavában, elég, ha egy kicsit utána nyomoznak. A szalag birtokában megpróbálhatná leleplezni ezt a félelmetes összeesküvést, de valószínűleg hiába erőlködne, az egésszel csak annyit érne el, hogy kikiáltják elmebetegnek.

Abban sem bízott, hogy Linge Chent vagy Klayust különösebben érdekelné a dolog. Végiggondolta, kik vannak befolyásos pozícióban, és közülük kik lehetnek azok, akiknek az intuíciója legalább olyan erős, mint a befolyása, a politikához való tehetsége.

Egyetlen ilyen embert sem talált. Viszonylag jól ismerte a harminc csúcsminisztert, és a Palotában dolgozó tanácsnokokat, tudott egyet s mást a Közbiztonsági Bizottságról, ami kiapadhatatlan forrása volt a karrierista Szürkéknek, és ami körül mindig számtalan elit családból származó ember sürgölődött. Senki! Senki...

A szalag átok volt a számára. Teher. Azt kívánta, bárcsak ne készítette volna el a felvételt, de mégsem bírta rávenni magát, hogy megsemmisítse. Lehet, hogy a végén mégis értékesnek bizonyul. Ha sikerül eljuttatnia a megfelelő kezekbe. Ha viszont rossz kezekbe kerül...

Talán kivégzik miatta.

Összecsomagolta a holmiját a kis hotelszobában, ahol az elmúlt három nap során lakott. A Madder Lossra hetente körülbelül tíz hajó érkezett (valamikor ezerszám szálltak le itt az űrjárművek), és ezek között csupán egy olyan volt, amely utasokat szállított. Mors Planch már előző nap foglaltatott magának helyet a fedélzeten, a visszagazolást is megkapta, így nem lehetett baj, elhagyhatta a bolygót.

Taxiba szállt, és kivitette magát az űrkikötőbe. A fő autósztrádán haladtak, a szabad ég alatt. Gyorsan suhantak a napsütötte mezők és a kicsiny szegényes, de viszonylag tisztának látszó lakótelepek mellett.

Mors Planch piszkos, gyűrött ruhában, türelmesen ácsorgott a poros, szemetes utascsarnokban, arra várva, hogy a hajóból kipakolják a szállítmányt. A vámközpontba visszavezető, hosszú folyosó üvegtetején keresztülszűrődő napsugárban oszlopszerű képződménnyé válva kavarogtak a porszemcsék. Mors kiválasztott egy helyet, ahol nem volt túlságosan sem előtt, úgy-ahogy tisztára törölgette az egyik széket, és nekikészült, hogy letelepedjen rá. Ekkor hirtelen megpillantott egy kamasz fiút, aki egy kis négykerekű, pedálos járgányon közeledett, a folyosó túlsó vége felől.

A fiú az egyik üres kaputól a másikig pedálozott, és közben vakkantó hangon Mors Planch nevét kiáltozta. Felesleges volt a fontoskodása, a terminálnak ebben a szektorában egyedül Planch tartózkodott.

A fiú Planch felé gurult, aki nem térhetett ki előle. Bemutatkozott a futárnak, és átvette tőle a nevére szóló, fémből és műanyagból készült, hiperhullámú transzferkártyát. A kártyát a birodalmi szokásoknak és szabályoknak megfelelően úgy kódolták be, hogy csak ő nyithatta ki.

Elvileg senki sem tudhatta, hogy a Madder Losson tartózkodik...

Mors Planch a kamasz fiú kezébe nyomott néhány kreditet, majd a szeme elé tartotta a kártyát, és elgondolkozott. Körülnézett. A fiú négykerekű járgánya befordult a szomszédos terminálba vezető folyosó sarkán. A terminálok közötti széles átjáróban két férfi őrködött. Kék egyenruhájuk elárulta róluk, hogy a Birodalmi Hadsereg kötelékébe tartoznak. Mors összeráncolta a homlokát. A katonák túlságosan távol voltak ahhoz, hogy tisztán láthassa őket, de valahogy olyan érzése volt, hogy őt figyelik, és meglehetősen fenyegető a testtartásuk. Nem látta az uniformisukon a birodalmi címert, nem látott náluk fegyvert sem, de biztosra vette, hogy a derekukon sugárpisztoly lóg.

Végighúzta az ujját a kártya lejátszónyílásán. Az üzenet közvetlenül a szeme előtt jelent meg a levegőben.

MORS PLANCH.

FARAD SINTER CSÁSZÁRI TANÁCSNOK ÉS BIZALMAS, KÜLÖNLEGES ÜGYBEN TALÁLKOZNI KÍVÁN ÖNNEL. A LEHETŐ LEGRÖVIDEBB IDŐN BELÜL TÉRJEN VISSZA A TRANTORRA! A MADDER LOSSRA VEZÉNYELTÜK A BIRODALMI HADSEREG EGYIK GYORSFREGATTJÁT. HAJÓZZON BE, ÉS TELJESÍTSE A PARANCSOT!

ŐSZINTE ÉRDEKLŐDÉSSEL ÉS EGYÜTTÉRZÉSSEL: FARAD SINTER.

Mors hallomásból ismerte Sinter tanácsnokot. Állítólag ő volt a Császár kerítője, ő szervezte be azokat a nőket, aki hajlandóságot mutattak rá, hogy szorosabb kapcsolatba kerüljenek az ifjú uralkodóval. E ténykedése nem tette valami népszerűvé a Palota nagyságai előtt, de vélhetőleg ez volt hatalmának forrása.

Mors Planch el sem tudta képzelni, hogy a tanácsnok miért, miről akar vele beszélni. A pánik szinte megdermesztette. Ha ez az egész valahogy kapcsolatban van Lodovikkal...

Csak erről lehet szó! Csakis Lodovik Trema ügye lehet annyira fontos, hogy hajót küldenek érte. De... miért nem Linge Chen vezényelte ide ezt a fregattot? Mors még sosem hallott arról, hogy Sinter és Chen között létezne bármiféle együttműködés.

Morsnak hirtelen rossz érzése támadt. Balsejtelmek gyötörték. Valami ősi, felfoghatatlan konspirációba keveredett, a szembenálló felek közé került. Belegabalyodott a Birodalom kusza, gubancos, de még mindig erős hálójába. Ebben a helyzetben még csak nem is gondolhatott arra, hogy szabad emberként fog élni – ebben a helyzetben már annak is örülnie kell, ha sikerül életben maradnia.

És mindez csak azért, mert kapcsolatba került Lodovik Tremával, és azzal, amit esetleg képvisel...

Nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy sikerül kibújnia a "meghívás" alól. Az lesz a legjobb, ha megőrzi a nyugalmát, és teljesíti a parancsot. Ebben a zavaros, forrongó korban az ember legalább a tartását őrizze meg.

Mors kihúzta magát, és lassú, de határozott léptekkel elindult a folyosó végében várakozó két egyenruhás férfi irányába.

33. fejezet

A Trantorra való visszatérés próbatételt jelentett, és óriási traumát okozott a robotnak, ami egykor a Dors Venabili nevet viselte. A robotnak, amelyik – új személyazonosság birtokában – arra készült, hogy eljátssza új szerepét R. Daneel Olivaw hosszú távú terveiben. Tudta, minden más lesz, mint korábban volt, de a változásokból egyelőre nem sokat vett észre. A landolás és a hajó elhagyása ugyanolyan procedúrák kíséretében zajlott le, mint évtizedekkel korábban, amikor először lépett a Trantorra. Minden ugyanúgy történt, mint azelőtt, hogy találkozott volna a férfival, akinek a védelmére és segítésére beprogramozták.

Mielőtt megismerte volna Harit...

A Trantor nem sokat változott Dors halála óta, de azt a néhány különbséget, amit a robot felfedezett, nem lehetett pozitív átalakulásnak nevezni. A bolygó valahogy nyomorúságosnak tűnt, elvesztette egykori méltóságát, és roskatagabb lett, mint régen volt. A kupolák mennyezetén megszaporodtak a repedések, a mozgó járdák valahogy lassabban siklottak, és látszott rajtuk, hogy bármelyik pillanatban meghibásodhatnak. A szagok ugyanolyanok voltak, mint régen, és szemmel láthatólag az emberek sem lettek mások.

A körülmények is hasonlók. Az előző alkalommal is Daneel társaságában érkezett a Trantorra. A landolás után akkor különváltak útjaik, most viszont együtt maradtak. Dors rettegve gondolt arra a tervre, amelyet Daneel végre akart hajtani. A programjainak köszönhetően eléggé emberi volt ahhoz, hogy emberi érzelmei legyenek (a félelem is ezek közé tartozott), és Daneel most éppen az el-tökéltségét és robotikus lelkierejét kívánta próbára tenni. Dors tudta, ha kudarcot vall, az azt jelenti, hogy Daneel semmire sem használhatja.

Daneel nem sokat beszélt. Átvitte Dorsot a Streeling közelében lévő biztonságos lakásba, ahol ruhát váltottak, és magukhoz vették új, trantori személyazonosító okmányaikat. Dorson végrehajtottak néhány apróbb változtatást, átalakították a külsejét, az ujjlenyomatait, a testét fedő pszeudoszövetek génkódját. Dors Venabili eltűnt, és megszületett Jenat Korsan, aki tanárnő volt, és a Trantort élelmiszerrel ellátó világok egyikéről, a Paskannról származott. (Dors-Jenat tudta: Lodovik új formájában egy kereskedő-bróker szerepét fogja eljátszani, aki a fémekben gazdag Dau provinciáról érkezett a Trantorra. A daui Rissik Numant, az Ezer Aranyló Nap befolyásos üzletembere zarándokúton volt, és több évet szándékozott eltölteni a Birodalom központjában. )

A meglehetősen kicsi, de biztonságos lakás a Fann szegénynegyedében volt, alig egy kilométernyire Streelingtől. Dors számára nem volt teljesen ismeretlen a hely Mielőtt szorosabb kapcsolatot alakított ki Harival, néhányszor már járt a környéken. A helyzet azóta sokat változott: ami akkor egyszerűen lerobbant volt, mostanra nyomorúságos lett. Boldogtalanság és kín mindenütt. Ide még a rendőrség is csak akkor szállt ki, ha nagyon muszáj volt.

Két napig maradtak a lakásban – ennyi idő kellett ahhoz, hogy új adataik Daneel révén bejussanak a Trantor személyazonosító rendszerébe.

Azután elindultak...

Maga a Trantorra való visszatérés nem okozott Dorsnak különösebb problémát, nem járt katasztrofális érzelemviharokkal, de... mégsem lehetett könnyűnek nevezni. A nagy gondot az jelentette, hogy Hari Seldon mellett, megalkotása óta először igazán hasznosnak és fontosnak érezte magát. Ez az érzés valami olyasmit váltott ki nála, amit az emberek boldogságnak neveznek. Most azonban nem volt része ilyesmiben, és szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy nem ember.

Dors-Jenat nem volt ember. És boldog sem volt.

34. fejezet

A Gaal Dornickkal folytatott első beszélgetés a várakozásnak megfelelően zajlott le. Hari úgy érezte, sikerült hatást gyakorolnia a fiatalemberre, és Dornick viszonylag jól megértette a jelenlegi helyzetet. Helyes! A fiú elég bátor volt, és Hari érezte benne azt a fiatalokra és külvilágiakra jellemző elszánt vakmerőséget is, ami egykor belőle sem hiányzott.

Dornick tehetséges matematikus, bár a Terv megyalósításán dolgozók között több, nála jóval tehetségesebb embert lehet találni. Hari mégis nagy jelentőséget tulajdonított neki, mert elképzelései szerint Dornick lesz az az éles szemű megfigyelő, aki, miután átvészeli a jelenlegi vihart, lehetővé teszi majd a professzornak, hogy a maga különleges módján segítse a Terv munkatársait a jövőbeli viharok túlélésében. Ráadásul lehet, hogy a barátaim közé fogom sorolni. Tetszik nekem ez az ember!

Hari ki nem állhatta a gondolatot, hogy a halála után kénytelen lesz magára hagyni az Alapítványait, a titkosat, és a másikat, amelyik – remélte, hitte, tudta! – a Birodalom beleegyezésével fog létrejönni. Valamit egészen biztosan megtanult Demerzel/Daneeltől: halála után mindenképpen hátra kellett hagynia egy apró nyomsort, az énjének egy unszoló és provokatív részét, amellyel továbbra is mozgásban tarthatja a dolgokat. Daneel is ezt tette, amikor néhány évtizedenként személyesen megjelent, és ez volt az a technika, amit Hari valamilyen módon utánozni kívánt.

Dornicknak kulcsfontosságú szerepe lesz abban, hogy Hari Seldon legendává váljon, mint mitikus alak, szabályos időközönként megjelenjen a halála után, és a helyes mederbe terelje az események folyását.

Hari visszament a streelingi lakásra, és bekapcsolta azt a kis biztonsági letapogatót, amit Stettin az egyik útja során, valamelyik külső világon szerzett neki. A nagyszoba közepén elhelyezett készülék hálót alkotó vörös vonalakat vetített a falakra, az alacsony mennyezetre, azután édeskés női hangon kijelentette:

– Ebben a helyiségben nem található ismert rendszerű birodalmi lehallgató szerkezet.

A lehallgató készülékek továbbfejlesztése már régen abbamaradt, újakat sem terveztek. Linge Chen valamilyen oknál fogva még mindig biztosított Hari számára egy kevés mozgásteret: az irodájában és másutt is figyeltette vagy lehallgattatta, de a lakását egyelőre érintetlenül hagyta.

Hari érezte, ahogy felgyülemlenek az ellenséges erők. Szegény Dornick! Még arra sem lesz ideje, hogy hozzászokjon a trantori viszonyokhoz...

Hari zordan elmosolyodott, azután megnyomott egy gombot. A falból kiemelkedett egy kisméretű szórakoztatócenter. Hari utasította a készüléket, hogy kapcsolódjon rá az Egyetem zenetárára (a zenetár nem mindenki számára volt elérhető, ez is a privilégiumai közé tartozott), keresse elő a IX. Jemmu idejében íródott műveket, és játsszon le belőlük egy válogatást.

– Főleg Gandot és Hayert.

Ez a két zeneszerző (Gand férfi, Hayer nő volt) annak idején jó ötven éven keresztül versengett az udvari megbízásokért. A haláluk után kiderült, hogy titkos viszonyuk volt. A zenetudósok hosszú és aprólékos analízis után kijelentették, hogy lehetetlen megállapítani, melyik mű származik Gandtól, és melyiket komponálta Hayer. (Egyesek szerint az is elképzelhető, hogy valamennyi ugyanattól a személytől származott.) A zeneszámok elegáns, nyugtató darabok voltak, szinte sugárzott belőlük a Birodalom tökéletességébe és örökkévalóságába vetett hit. Olyan kor zenéje volt ez, amikor a Birodalom még jól működött, élet – és fejlődőképes volt, és több ezer éves fennállása ellenére fel lehetett fedezni benne bizonyos fiatalos frissességet.

Daneel Aranykora, gondolta Hari, miközben letelepedett, és kényelmesen elhelyezkedett kedvenc székében. Az a kor, amiben Linge Chen ostoba módon még most is hisz. Mindig is fellengzős bolondnak tartottam a főbiztost... Arisztokrata családból származik, a régi bürokrata diszciplínák szerint nevelkedett, közömbös, a hajdani nagyság álomvilágában él. Eddig is így gondoltam rá, de mi van akkor, ha tévedek? És mi van akkor, ha az elméleteim alkalmatlanok a rövid távú események megjövendölésére? Nem, ez nem lehet, hiszen a hosszú távú eredmények attól függenek, hogy mi történik az elkövetkezendő néhány hétben!

Hari nyugalmat kényszerített magára, és elvégezte a Dorstól tanult légzőgyakorlatokat. Lágyan megszólalt a melodikus, aprólékosan kidolgozott, mégis nagy ívűen komponált zene. Miközben hallgatta, és a szék karfáján puhán kopogta a ritmust, Hari végiggondolta, hogy a Chen és a Divart családoknak milyen szerepeket kell majd játszania a pusztulás mocsarába süppedő Trantoron. Egy darabig valószínűleg a Közbiztonsági Bizottság fogja irányítani a Birodalmat. Egészen addig így lesz, míg felbukkan egy erős kezű vezető, aki minden bizonnyal császár lesz, és nem katona. Hari gyanította – bár erről a jóslatáról sohasem készített feljegyzést –, hogy az a császár a Cleon nevet fogja felvenni, II. Cleon néven fog uralkodni, hogy imponáljon azoknak, akik számára fontos a Birodalom, és különösképpen a Trantor tradíciója és történelme.

Amikor egy legyengült társadalom belemerül a legmélyebb válságba, belekapaszkodik a hajdanvolt Aranykor álmába, abba a korba, amelyben még erős és dicsőséges volt. Amikor az emberek nemesek, a célok tiszteletreméltóak és nagyratörőek voltak. A rothadó hulla utolsó mentsvára a tiszta erkölcsiség tégláiból épül fel.

Ezt Nikolo Pas állapította meg. Hari lehunyta a szemét. Könnyedén maga elé képzelte a legyőzött zsarnokot, ahogy ott ül abban a kopár cellában. Szánalmas alak, aki egyszer egy hatalmas társadalmi tumor középpontjában pezsgett, és aki élete során majdnem olyan világosan felfogta a Birodalom végzetének mibenlétét, mint Hari.

– Megkerestem a tehetős nemesi családokat, az arisztokratákat, amelyek vén, óriási piócákként szívták a kereskedelem és a pénzvilág vérét – magyarázta Pas. – Tartományi kormányzóként megerősítettem a saját fontosságukba és felsőbbrendűségükbe vetett hitüket. Agrárreformok végrehajtására buzdítottam őket... Utasítottam a területi kormányzókat a termőföldek újbóli kihasználására, és parancsba adtam, hogy fogják munkára a fiatal polgárokat és dzsentriket. Nem voltak valami termelékenyek, az igaz, de spirituális okok miatt dolgoztatni kellett őket. Támogattam a titkos vallási társaságok létrejöttét, különösen azokét, amelyek előnyben részesítették a vagyonos, vagy magas társadalmi pozícióban lévő tagjaikat. Erősítettem azt a történelmi emlékekből táplálkozó elképzelést, hogy létezett egy kor, amikor az élet sokkal egyszerűbb volt, amikor mindannyian sokkalta közelebb álltunk ahhoz a morális tökéletességhez, amelynek elérését célul tűztem ki eléjük. Milyen könnyű volt! A gazdagok és a hatalmasok szinte az első szóra ezeknek a hamis, régi mítoszoknak a rabjaivá váltak! Jó darabig én magam is hittem ezekben az eszmékben, de aztán... Aztán megváltozott a politikai áramlat, és valami sokkal erősebb dologra lett szükségem. Akkor kezdtem hozzá a Halhatatlanok ellen irányuló mozgalom elindításához.

Hari összerezzent – valami furcsa zajt hallott a szobában. Leállíttatta a zenét, és fülelni kezdett. Biztos volt benne, hogy lépéseket hallott...

Eljöttek! Vadul dobogó szívvel állt fel a székéből. Linge Chen végül ráunt a macska-egér játékra, és most rászánta magát a döntő lépésre. Vagy lehet, hogy Farad Sinter küldött rá bérgyilkosokat? Esetleg a főbiztos pribékjei akarják megölni? Bérgyilkosok, vagy csupán rendőrök, akik le akarják tartóztatni?

A lakás összesen három helyiségből állt. Ha valaki belép, biztosan észreveszi... Hari benézett a hálóba, majd a konyhába. Mezítlábasan, köntösbe burkolózva lépkedett a puha padlón. Tisztában volt azzal, hogy sebezhető. Még itt, a saját otthonában is az.

Senkit sem talált.

Megkönnyebbülve visszament a nappaliba. Bizakodó nyugalom áradt szét benne, de azután...

Azután megpillantotta a látogatóit. Nem döbbent meg, és alig lepődött meg azon, hogy a nappalijában, félkörben a kedvenc széke előtt három ember áll.

Az egyiket, a legmagasabbat, a vörösesbarna hajút, azonnal felismerte. A régi barátja volt, Daneel. A másik kettőt – az egyik nőnemű volt, a másik testes férfi – még sohasem látta.

– Helló, Hari – mondta Daneel. Nem csak a külseje; a hangja is megváltozott.

– Azt hittem... Mintha egyszer már meglátogattatok volna... – dadogta Hari. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy a zavarodottsága nagyobb, vagy az öröme. A lelke mélyén azt remélte (bár tudta, ez nem történhet meg így), Daneel azért jött, hogy közölje: a Terv végrehajtódott, magával viszi őt. Nem kell kiállnia a bíróság elé, és Linge Chen rosszindulatának árnyékában élnie...

– Talán csak megérezted, mi fog történni – mondta Daneel. – Az ilyesmihez nagyon értesz. De nem, már évek óta nem voltunk egymás közelében.

– Nem vagyok próféta – mondta Hari szárazon. – Jó újra látni téged. Kik ezek az emberek? A barátaid? – A következő szót különös hangsúllyal ejtette ki. – A munkatársaid?

A nő mereven nézett rá. Hari valahogy zavarba ejtőnek, és... ismerősnek találta a tekintetét.

– A barátaim. Azért vagyunk itt, hogy segítséget nyújtsunk ebben a periódusban. Most sok minden el fog dőlni.

– Foglaljatok helyet! Nem vagytok éhesek? Kértek valamit inni?

Daneel tudta, a kérdés nem neki szólt, nem is válaszolt rá. A testes férfi megrázta a fejét, a nő viszont meg sem moccant. Figyelmesen nézte Harit, de csinos arca kifejezéstelen maradt.

Hari úgy érezte, mintha a szíve lesüllyedne a gyomrába, azután fájdalmas izgalomabroncsokkal körülfogva visszakerülne a helyére. A szája nyitva maradt, és mielőtt összeroskadt volna, gyorsan leült a fal mellett álló, alacsony székre. Képtelen volt levenni szemét a nőről.

A magasság körülbelül stimmelt. Az alakja is ismerős volt. Igaz, fiatalabbnak tűnt, mint ahogy az emlékeiben élt, de... Igen. Mindig is meghökkentően karcsú és fiatalos volt.

Ha ez a nő valójában robot, akkor... Magasságos ég!

– Dors? – Hari szája kiszáradt, csak ezt az egy szót bírta kinyögni.

– Nem – mondta a nő, de nem fordította félre a fejét.

– Nem azért vagyunk itt, hogy régi barátságokat elevenítsünk fel – mondta Daneel. – Erre a látogatásra nem fogsz emlékezni, Hari.

– Nem, hát persze, hogy nem – mondta Hari. Hirtelen szánalmasnak érezte magát, és hiába volt jelen Daneel, meg a másik kettő, teljes súlyával rázuhant a magány – Néha azon töprengek, egyáltalán van-e valami közöm a szabadsághoz... Azon, hogy dönthetek-e egyáltalán valamiben?

– Soha sem befolyásoltalak, legfeljebb annyit tettem, hogy felkészítettelek a változásokra, kihoztam belőled a legjobbat, és segítettem neked a titkok megőrzésében.

Hari felemelte a kezét, és éles hangon felkiáltott.

– Eressz szabadon, Daneel! Vedd le a vállamról a terheket! Öregember vagyok... Nagyon, nagyon vénnek érezem magam, és... félek!

Daneel aggodalmas, együttérző arccal hallgatta Hari kifakadását.

– Tudom, hogy ez nem így van, Hari. Még mindig rengeteg erő és lelkesedés van benned. Még mindig a régi Hari Seldon vagy!

Hari hátrébb dőlt, az egyik kezét a szája elé kapta, aztán gyorsan megtörölte a szemét.

– Sajnálom – motyogta.

– Nincs miért elnézést kérned. Tisztában vagyok vele, mekkora feszültségnek vagy kitéve. Komoly lelkifurdalásom van amiatt, barátom, hogy ilyen terheket kellett rád raknom.

– Miért vagytok itt? És... kik ezek?

– Rengeteg munkám van, ők ketten segíteni fognak nekem. Működésbe léptek bizonyos erők, amelyekkel szembe kell néznem. De ez az én ügyem, neked nem kell foglalkoznod vele. Mindannyiunknak megvan a maga keresztje, Hari.

– Igen, Daneel... Erre már én is rájöttem. Úgy értem... Láttam a grafikonokban, a görbékben és az egyenletekben azokat a borzasztóan bonyolult, szinte nyomon követhetetlen változásokat, a vonalakat, amelyek mindegyike az időnek éppen ebben a szeletében metszi egymást. De miért jöttetek el hozzám?

– Hogy megnöveljük az önbizalmadat. Ezt a harcot nem egyedül vívod. Tanulmányoztam azoknak a főbb központoknak a kutatását, ahol a Seldon Tervvel foglalkoznak. Hatékony hadsereg dolgozik neked, Hari. Egy matematikusokból és tudósokból álló armada. Briliáns munkát végeztél. Az embereid tájékozottak és felkészültek. Gratulálok. Valóban nagy vezér vagy Hari.

– Köszönöm. És mi a helyzet velük? – Hari képtelen volt levenni szemét a nőről. – Olyanok, mint a te? – Még Daneel jelenlétében sem volt képes használni a "robot" szót.

– Igen. Olyanok, mint én.

Hari fel akart tenni egy újabb kérdést, de aztán hirtelen becsukta a száját, és félrefordult, hogy gátat szabjon kitörni készülő érzelmeinek. A kérdés, amit a legjobban szeretnék feltenni... Nem! Ezt nem kérdezhetem meg. A saját érdekemben, az elmém épségének érdekében... Dors! Mi lett Dorsszal? Tényleg eltávozott? Valóban meghalt? Olyan régóta gyanítom, hogy!...

– Hari, Linge Chen hamarosan lépni fog. Valószínűleg már holnap letartóztatnak. A tárgyalásra hamar sor kerül, és természetesen titokban fog lezajlani.

– Igen, ez valószínű – mondta Hari.

– Én tudom, hogy így lesz – mondta Daneel halkan.

– Jól van. – Hari lenyelte a torkában képződött gombócot. Valahogy a másik férfit, Daneel testes, nem igazán jóképű társát is ismerősnek találta. Kire emlékezteti? Valakire a Palotából... Egy közismert személyre.

– Linge Chennek megvannak a maga tervei. A Palotán belül létező frakciók megpróbálják megbuktatni a Közbiztonsági Bizottságot. Bizonyos csoportok meg akarják fosztani hatalmuktól a főnemesi családokat, különösen a Cheneket és a Divartokat.

– Nem fog sikerülni nekik – jegyezte meg Hari.

– Ez igaz, de egyelőre nem világos, milyen veszteségeket fognak okozni, mielőtt kudarcba fullad a vállalkozásuk. Ha nem vigyázok, kicsúszhat a kezemből a rendszer irányítása, és akkor... Akkor talán egy teljes évezredre elveszítjük annak lehetőségét, hogy végrehajtsuk a saját tervünket.

Hari hátán végigfutott a hideg. Nem az intervallum nagysága rémítette meg már régen hozzászokott ahhoz, hogy évezredekben gondolkozzék –, hanem a Daneel szavai mögött rejtőző lehetőség. Igen, valóban elképzelhető, hogy Hari Seldon kudarcot vall. Ebben az esetben Daneelnek nem lesz más választása: elölről kell kezdenie az egészet, találnia egy másik fiatal, zseniális matematikust, és kidolgozni egy új tervet arra, lehetőség szerint hogyan csökkentse az emberiség szenvedését.

Ki értheti meg egy ilyen elme működését? Hiszen már húszezer éves...

Hari felállt, és a trió elé lépett.

– Mit tehetnék még? – kérdezte, aztán homlokráncolva hozzátette: – Mit tehetek, mielőtt elfeledtetitek velem ezt a találkozást?

– Egyelőre nem mondhatok többet – felelte Daneel. – De még mindig itt vagyok, Hari. És mindig itt leszek. Veled. Neked...

A nő előrelépett, aztán megtorpant. Hari észrevette, hogy az egyik karja megremeg. A csinos női arc olyan merev volt, mintha műanyagból formázták volna, de a szájak váratlanul mosolyra húzódtak.

– Megtiszteltetés a számunkra, hogy szolgálhatunk – mondta. A hangja még csak nem is emlékeztette Dors Venabili hangjára. Hari már azt sem értette, hogyan juthatott eszébe az a képtelenség, hogy ez a... robotnő azonos Dorsszal.

Dors meghalt. Ehhez most már kétség sem férhetett. Meghalt, és soha többé nem fog visszatérni.

* * *

Hari körülnézett az üres szobában. A zene már vagy két órája szólt, de ő alig vette észre az idő múlását. Testileg és lelkileg is ellazult, de figyelmes maradt olyan volt, akár azok az állatok, amelyek hozzászoktak a vadászok állandó jelenlétéhez, és kifejlesztették magukban azokat a túléléshez elengedhetetlenül fontos képességeket, amikre nyugodtan hagyatkozhattak, de amelyeket még soha-sem kellett használniuk.

Hari újra Dorsra gondolt. A homlokához emelte kezét, és kisimította a ráncait.

* * *

Ahogy elhagyták a Streeling Egyetem területét, Lodovik aggodalmasan figyelte Dorst. A taxijuk a Streelingből Pasajba vezető, Császári Sztrádának nevezett, fő közlekedési alagútban haladt. Alattuk, fölöttük és mindkét oldalukon egyenletesen suhantak a buszok, tank, a szinte összefüggővé olvadó folyam, az artériában áramló vérsejtekre hasonlító járműtömeg, amelyet csak a közlekedési lámpák vörös és violaszínű villanása kényszerített megtorpanásra. Az automata taxit találomra választották ki, de mielőtt beültek, Daneel megvizsgálta, nem rejtettek-e el benne lehallgatókészülékeket.

Dors egyenesen előrenézett, és hallgatott. Daneel sem szólalt meg.

Végül, amikor már Pasaj közelébe értek, Daneel megtörte a hosszúra nyúló csendet.

– Bámulatosan csináltad.

– Köszönöm – mondta Dors. Újabb hallgatás következett, majd: – Okos dolog ilyen hosszú ideig védelmező nélkül hagyni?

– Fantasztikus ösztönei vannak – mondta Daneel.

– Öreg és törékeny – mondta Dors.

– Erősebb, mint a Birodalom – felelte Daneel. – És élete legjelentősebb pillanata még csak ezután fog bekövetkezni.

Lodovik végiggondolta a feladatot, amit Daneeltől kapott. Zarándokútja során részt kellett vennie a Szürkék pasaji katedrálisában rendezendő különleges szertartáson. Itt a Birodalom hivatalnoki osztályának legnevesebb tagjai gyűlnek össze, hogy megkapják életművükért az elismerést, és a Császár Tollszárrendjének tagjaivá avassák őket. Lodovik új álcaszemélyisége nem rendelkezett olyan múlttal, hogy részesülhessen ebben a kitüntetésben, de megjelenésével nem kelthetett feltűnést. A szertartások lebonyolításában mindig magas rangú hivatalnokok segédkeztek, olyanok, akik rövidebb-hosszabb időre felajánlották szolgálataikat a katedrálisnak.

Daneel számított arra, hogy a katedrális az elkövetkező néhány év során fontos szerepet fog játszani, de azt, hogy ez pontosan mi lesz, nem árulta el.

Lodovik sejtette, hogy amíg nem bizonyítja be lojalitását, addig Daneel nem is fogja közölni vele a bizalmasabb információkat. Daneel érthető okok miatt próbaidősnek tekintette őt. Lodoviknak ugyan nem tetszett a dolog, de elrejtette elé-gedetlenségét. Ismerte Daneelt, tudta róla, milyen érzékeny. Régóta dolgoztak egymás közelében, így azt is pontosan ismerte, mit kell tennie ahhoz, hogy Daneel hűségesnek és elkötelezettnek tartsa.

Végignézte, ahogy Daneel leteszteli Dorst. Kétsége sem volt afelől, hogy Daneel annak is megtalálja a módját, őt hogyan tegye próbára. Úgy tervezte, mielőtt erre sor kerülne, végrehajt egy újabb átalakulást, és szövetségeseket keres magának – olyanokat, akik Daneel elől rejtve, ellene munkálkodnak. A Szürkék között lehetősége lesz majd arra, hogy megkeresse azokat, akik eddig szembeszálltak a Chenekkel és a Divartokkal...

Ha Lodovik történetesen ember, nem adhatott volna sok esélyt magának, ám mivel a saját életben maradása miatt érzett aggodalma minimális volt, a helyzet reménytelensége egyáltalán nem zavarta. Sokkal több gyötrelmet okozott neki az a gondolat, hogy hűtlen lesz, és szembeszegül R. Daneel Olivawval.

35. fejezet

Brann a termetéhez képest meglepő gyorsasággal ment végig a raktárház főcsarnokán, Klia alig bírt lépést tartani vele. Az állványok sötét rekeszei és hatalmas oszlopai fenyegetően magaslottak körülöttük. A lépéseik koppanása a puha visszhang miatt távolról érkező dobszóhoz vált hasonlatossá. Klia kifulladva loholt, de nem bánta a dolgot – legalább bepótolta a napok óta elmulasztott edzést, nem kellett unatkoznia, és lehetősége nyílt arra, hogy felderítse az esetleges szökési útvonalakat.

Elég jól érezte magát Brann társaságában, egészen addig, amíg eszébe nem jutott, hogy a férfi milyen nem kívánatos érzelmi reakciót váltott ki belőle. Amikor megálltak, fintorogva szívta be a sok száz ismeretlen szagtól terhes poros levegőt.

– A legnépszerűbb importcikkek az Anacreonról és a Memphióról érkeznek mondta Brann. Egy árnyékba burkolózó vezérlőfülke mellett állt, ahonnan figyelemmel tudta kísérni a rakodó és szállítógépek működését. – Van egynéhány kézműves család, amelyik csakis a Trantorra szállít, és szépen meggazdagodott ezen az üzleten. Az emberek imádják az anacreoni népművészeti babákat... Nekem, az igazat megvallva, nem tetszenek. A Kalganról játékokat és szórakoztató cikkeket hozunk, csupa olyasmit, aminek a Bizottság cenzorai a legszívesebben betiltanák a forgalmazását.

Klia a férfi mellé sétált. Az egyik áruszállító jármű tőlük alig két méternyi távolságban, a hátuk mögött haladt. Az egyenes szakaszokat egy lebegtetőmezőn csúszva tette meg, a kanyarokhoz érve és fékezés előtt kieresztett magából néhány gumikereket.

– Négyládányi babát fogunk átvinni a Trantori Árutőzsdére, és még néhány más holmit az Agórára – mondta Brann. Streelingben ez a két piac számított a legnépszerűbb bevásárlóhelynek. Nemcsak a helybéliek jártak ide, az egész bolygóról érkeztek viszonteladók és vásárlók. A Szürkék és meritokraták sokszor több ezer kilométer (némelyikük több ezer fényév) távolságból látogattak el ezekre a helyekre, hogy néhány napon keresztül az árukat vizsgálgatva, alkudozva és bámészkodva bóklásszanak. Az Agórának nevezett nagybani piac körül fogadók és büfék ezrei kínáltak ételt, italt és szállást a fáradt utazóknak.

A nemesi családok tagjai másképpen és máshol elégítették ki vásárlási szenvedélyüket. Az egyszerű polgárok ritkán fordultak meg ezeken a helyeken. Az árak ugyan nem voltak nagyon magasak, de az átlagemberek lakásai túlságosan kicsik voltak ahhoz, hogy fölösleges holmikat halmozzanak fel bennük.

Klia még egészen kis gyerek volt, amikor az anyja és az apja rendszeresen kijárt a dahli bolhapiacra. Itt lehetőségük nyílt arra, hogy kikölcsönözzenek egykét dekoratívnak ítélt haszontalan holmit, amiket aztán néhány héttel később, amikor lekopott róluk az újdonság csábító máza, szépen visszavittek. Nekik ez a megoldás is megfelelt – kielégítették a szerzési vágyukat, mégsem maradt a nyakukon semmi. Klia a maga részéről nevetségesnek tartotta a külvilági kacatok gyűjtését.

– Ez azt jelenti, hogy Plussix megbízik bennem? – kérdezte Klia. – Különben nem engedné meg, hogy kimenjek innen, igaz?

Brann komoly arccal nézett le rá.

– Ez itt nem egy agymosó szekta, Klia.

– Honnan tudhatnám, hogy tényleg nem az? És ha már szóba került... Elárulnád, hogy mi ez az egész? Társadalmi klub a beilleszkedésre képtelen elmefürkészek számára?

– Úgy veszem észre, nem érzed valami jól magad nálunk – mondta Brann. Nem vagy boldog? Nem hiszem, hogy...

– Létezik olyan hely ezen az átkozott bolygón, ahol boldog lehet az ember? Nézd ezt a sok szemetet! Pótszerek... Az emberek megveszik ezeket, mert azt hiszik, a kacatokkal együtt boldogságot vásárolnak. – Klia megvetően a farostlemez és műanyag ládák tornyaira mutatott.

– Nem tudom – mondta Brann. – Különben azt akartam mondani, nem hiszem, hogy lenne olyan hely ahová mehetnél.

– Talán éppen ezért vagyok boldogtalan – mondta Klia komor hangon. – Csodabogárnak érzem magam, és... Lehet, hogy tényleg idetartozom, közétek, de ettől még nem lesz jobb a helyzetem!

Brann halk mormogással elfordult, és utasította az emelőszerkezetet, hogy a harmadik állványról vegyen le egy ládát. A gép szilárdan megtámaszkodott a padlón, pneumatikus hengereit kinyújtva felemelte a testét, és gépkarjaival sután átölelte a ládát.

– Kallusin azt mondta, bárhová elutazhatunk – jegyezte meg Klia. – Mármint akkor, ha bebizonyosodott, hogy hűségesek vagyunk... Úgy értem... Előfordult már, hogy valaki lelépett tőletek? Hogy elküldtek valakit?

Brann megrázta a fejét.

– Nem hallottam ilyesmiről, de én még nem vagyok itt túl régen, és vannak más raktárházak is.

Klia erről most hallott először. Elraktározta az információt, és eltűnődött, vajon lehetséges-e, hogy ez az egész kereskedősdi csupán fedőtevékenység, ami mögé Plussix valami földalatti mozgalmat akar elrejteni? Paraván, ami mögött egy forradalmat akar előkészíteni.

Egy lázadó kereskedő? Nevetséges feltételezés, de... talán éppen emiatt hihető az egész álcahistória. De mi ellen akarna fellázadni? Talán az uralmon lévő társadalmi osztályok hatalmát kívánja megdönteni? Azokét, akik megveszik tőle az ócskaságait? Vagy a nemesi családokét, akik nem foglalkoznak az áruival?

– Erre volt szükségünk – mondta Brann, amikor a gép három különböző állványról eléjük rakta a három ládát. – Menjünk!

– És mi lesz a rendőrséggel? És azokkal, akik üldöztek? Akik keresnek... minket?

– Plussix szerint már nem keresnek senkit – mondta Brann.

– Honnan tudja?

Brann megrázta a fejét.

– Én csak annyit tudok, hogy Plussix eddig még sohasem tévedett, és a rendőrök még egyikünket sem tartóztatták le.

– Háát... Úgy legyen! – mondta Klia. Nem igazán hitte el a dolgot, de azért követte Brannt.

Odakint a kupola éles, nappali fényben ragyogott. Klia a raktárház félhomályából, a viszonylag szűk zárt területről kilépett a sokkal tágasabb barlangba, abba a világba, amin kívül mást sohasem ismert.

36. fejezet

Sinter a dolgozószobája falát díszítő, a Galaxisnak az emberiség által birtokba vett részét, a huszonötmillió világot piros és zöld pöttyökkel ábrázoló kép előtt járkált. Szinte rá sem pillantott a belépő Vara Lisóra.

A nő lehajtotta a fejét, felhúzta a vállait. Még sohasem látta Farad Sintert ilyen ijesztőnek és lelkesnek. Még sosem látta őt szilárdabbnak és nyugodtabbnak. Mintha kipárolgott volna belőle a hatalmukat féltő emberekre jellemző gőgös bizonytalanság, az a rettegésszerű érzés, ami korábban jellemezte.

Farad Sinterből hideg düh és magabiztosság sugárzott.

– Úgy hallottam, kudarcot vallottál – mondta Farad Sinter. – Semmi mást nem találtál nekem, csak embereket, mentalikusokat. Érdekes lények, csodabogarak, de mi nem ezt akartuk, nem ilyenekre volt szükségünk.

– Én mindent...

Sinter felemelte a kezét, és nyugtató grimaszt erőltetett az arcára.

– Nem hibáztatlak. Nem is találhattad meg azt, amit meg akartunk szerezni. Most viszont... mégis a birtokunkba került valami. Ez sem valami sok, de mégis több, mint ami eddig volt a kezünkben. Elcsíptem egy Mors Planch nevezetű fickót. Kétlem, hogy hallottál róla. Ügyes ember, sok mindenhez ért, többek között a mérnöki munkához. Úgy tudom, rendszeresen barkácsolgat...

Lisó felvonta a szemöldökét – ezzel akarta jelezni, fogalma sincs róla, Sinter hova akar kilyukadni.

– Akkor bukkantam rá, amikor rájöttem: Linge Chen privát expedíciót szervezett Lodovik Trema felkutatására. Chen ezzel a bizonyos Planchcsal akarta megkerestetni Tremát. Planch most a Trantoron tartózkodik. Már beszéltem vele.

Lisó természetesen hallott Tremáról. Még magasabbra húzta a szemöldökét.

– Planch megtalálta Tremát, de nem vitte el a főbiztos úrhoz. Az ügynökeim ebben egészen biztosak. Abból a sok halandzsából, amit Trema haláláról összehordtak... arról beszéltek, hogy a Birodalom, vagyis gyakorlatilag a Közbiztonsági Bizottság szolgálatában bátran feláldozta az életét... Nos, mindebből egyetlen szó sem igaz. Trema még mindig él. Vagyis inkább úgy kellene mondanom, hogy működik. Mert nem él.

Lisó szemöldöke visszacsúszott a helyére, a szeme kiguvadt. Sinteren látszott, élvezetet okoz neki, hogy fokozatosan adagolva előadhatja a terveit, és beszámolhat az eddig elért sikerekről. Az arca ragyogott, és Vara Lisó, amikor megvizsgálta az érzéseit, felfedezett közöttük egy olyan üstökösszerű fénycsóvát, egy ösvényt, amely minden bizonnyal egy hatalmas erőkonstellációhoz vezetett.

A gondolattól a nő hátán végigfutott a hideg.

– Életben maradt, pedig a neutrínósugárzás mindenki mást elpusztított a hajóján.

– Neutrínósugárzás? Mi az? – kérdezte Lisó halkan.

– Nem érdekes. Minket nem érint, a lényeg az, hogy halálos. A csillagok között, a normál űrben szokott előfordulni az ilyesmi. Még soha senki sem élte túl. Csak Lodovik Trema. Planch valami csodának, vagy a tudásának köszönhetően rátalált. Ügyes fickó. Szeretném, ha engem szolgálna a tehetségével. Talán egyszer sor kerül rá, bár kétlem, hogy Linge Chen életben hagyja, miután megtudja, hogy Planch árulást követett el ellene... Planchnak nagyon egyéni elképzelései vannak a hűségről. A jelek szerint bekerült a képbe egy másik személy is, aki szintén érdeklődött Trema iránt. Valószínűleg többet fizetett Planchnak, mint Chen. Ráadásul Planch valami érthetetlen oknál fogva bosszút akart állni Chenen és a Trantoron, a Madder Lossnak, annak a hitvány, lázongó káoszvi-lágnak az elpusztításáért. Fizetség és bosszú... Elég indok, nem?

Vara Lisó értetlenül csóválta a fejét. Nem sokat tudott ezekről a dolgokról, és nem is foglalkozott ilyesmivel. Megrémítette, hogy a csillagok között a halál ólálkodik, a biztonságos világok között, a végtelen térben a végzet les az utazókra. Sosem tudta elképzelni, hogyan lehet a hiperhajókon élni, neki az ilyen járművekről mindig a koporsók jutottak az eszébe.

– Amikor Planch a Madder Losson átadta Tremát annak a bizonyos illetőnek, titokban felvételt készített az eseményről. Valamilyen oknál fogva nem bukott le. Kíváncsi lennék, miért nem? – Farad Sinter megvakarta az arcát, és mereven a nőre nézett.

Lisó megvonta a vállát. Képtelen volt magyarázatot találni a dologra.

– Planch arra sem emlékszik, hogy átadta Tremát, pedig az esemény valóban lezajlott. A felvétel legalábbis ezt bizonyítja. Lejátszom...

Farad Sinter elővett egy kis gépet, belecsúsztatta a felvételt. (Lisó sejtette, hogy ez már az eredetiről készült másolat lehet. ) A helyiségben megjelent egy háromdimenziós, kicsinyített kép. A felbontással gondok voltak, de ez most nem számított. A nő Planch szemszögéből látta a felvételen megjelenő két férfit. Az egyiket, Lodovik Tremát, azonnal felismerte. A másik magas, karcsú, jóképű fickó volt. Természetesen, nem tudott tisztán beleolvasni az érzelmeikbe, de amikor megpróbálta, olyan érzése támadt, hogy valami nem stimmel.

Vara Lisó elkerekedő szemmel figyelte a felvételt, a beszélgető férfiakat, és egyre erősebbé vált benne a félelem...

– Sajnálom, de hamarosan semmire sem fog emlékezni abból, amit itt látott, és el fogja felejteni azt is, amit a barátom megmentése érdekében tett.

– A barátja?

– Igen – mondta a férfi. – Már több ezer éve ismerjük egymást.

A felvétel végén egy tag belseje látszott.

Sinter kíváncsian a nőre pillantott.

– Hamisítvány? – kérdezte Vara Lisó. – Vicc?

– Nem – mondta Sinter. – A felvétel valódi. Planch megtalálta Lodovik Tremát, aki nem halt meg. Élt. Lodovik Trema robot. Az a másik férfi... ő is robot. Nagyon régi, valószínűleg mind közül ez a legidősebb. Szeretném, ha tanulmányoznád ezt az anyagot. Hangolódj rá a két emberszerű robotra. Egyikük mentalikus. Lehet, hogy mindketten azok. Te remekül értesz ahhoz, hogy felismerd az ilyesmit. Ha végeztél... Nos, akkor új vadászatra küldelek. Meg fogod találni a Halhatatlanokat. Ha pedig megvannak, akkor majd mutatok valamit a Császárnak... Egyelőre azonban csak Planch van a kezemben, meg ez a felvétel. Ennyivel pedig nem megyünk valami sokra, Vara.

Farad Sinter elmosolyodott. Közelebb lépett a nőhöz, és az egyik karjával váratlanul átölelte. Vara Lisó meghökkenve nézett fel rá. Sinter a kezébe csúsztatta a felvételt. A nő vértelen ujjakkal szorította a markába.

Tanulmányozd! – parancsolta Farad Sinter. – Aztán... a megfelelő pillanatban rneg fogom győzni Klayust arról, hogy amibe belebotlottunk, tényleg érdekes.

37. fejezet

Klayus császár a hetedik alvófülkében (délutánonként itt szerelmeskedett a legszívesebben) heverészett, amikor felriasztották kellemes félálmából. Bosszúsan körbenézett, aztán az előtte lebegő alakra, Farad Sinter vetített képmására meresztette a szemét. Sinter természetesen nem láthatta őt, de ettől még nem vált kevésbé tolakodóvá a jelentkezése.

– Felség, üzenetet kaptam a Közbiztonsági Bizottságtól. Arra készülnek, hogy vádat emelnek Hari Seldon professzor ellen.

Klayus felemelte az alvómező melletti függönyt, hogy megkeresse a nőt, akivel az elmúlt néhány órában szórakozott, ám az ágyas már nem volt a fülkében. Lehet, hogy kiment a mellékhelyiségbe?

– Igen? És? Linge Chen már közölte velünk, hogy erre sor fog kerülni.

– Ez igaz, felség, de nem ilyen hamar. Vád alá fogják helyezni Seldont vagy legalábbis az egyik emberét. Ez a lépés így a Palota privilégiumainak semmibevételét jelenti!

– Farad, a Palota... vagyis mi... hivatalosan már régóta nem foglalkozunk Holló Seldon ügyével. Az az ember egyszerű csodabogár, semmi egyéb.

– Lehetséges, felség, de ezt az ügyet, most, hogy meg akarják tenni a lépést, támadásként is lehet értékelni.

– Lépést? Miféle lépést?

– Azt, hogy le akarják járatni Seldont. Ha sikerrel járnak, felséges uram...

– Hagyjuk a zengzetes címeket! Bökd ki végre, mi jár a fejedben, aztán tüntesd el a másodat a fülkémből!

– Cleon támogatta Seldont.

– Tudom. De Cleon még csak nem is tagja a családomnak, Farad.

– Seldon arra használta ezt a támogatást, hogy elindított egy projektet, aminek tucatnyi bolygón több tízezer támogatója és munkatársa van. Amit Seldon képvisel, az árulásként, sőt lázításként is értékelhető...

– És te azt akarod, hogy védjem meg?

– Nem, felség! De nem hagyhatod, hogy Linge Chen szüntesse meg a Seldon által képviselt veszélyt, mert akkor egyedül az övé lenne minden dicsőség. Ideje megtenni egy gyors válaszlépést, és... ideje létrehozni azt a bizottságot, amiről már szót ejtettünk.

– Aminek te lennél a vezetője. Az Általános Biztonsági Bizottságot, igaz?

– Ha az Á. B. B. vonja felelősségre az áruló Seldont, akkor a dicsőség a tiéd lesz, felség.

– És neked nem fog jutni belőle? Sem a dicsőségből, sem a velejáró hatalomból?

– Ezt a kérdést már többször megbeszéltük.

– Igen. Többször. Túlságosan sokszor! Miért érdekeljen engem, hogy Linge Chen dicsőséget szerez-e magának, vagy sem? Ha eltávolítja a Birodalom testéről ezt az intellektuális parazitát, annak valamennyien élvezni fogjuk az előnyeit, nem igaz?

Farad elgondolkodott. Klayus látta rajta, arra készül, más irányból közelíti meg a kérdést.

– Felség... ez az ügy nagyon összetett, és nekem vannak bizonyos kétségeim vele kapcsolatban. Nem akartam ilyen hamar előhozakodni ezzel a dologgal, de kénytelen vagyok közölni, hogy áthoztam a Madder Lossról egy bizonyos személyt. A te felhatalmazásoddal. A neve Mors Planch. Ennek a férfinak a birtokában van egy bizonyíték, amit csatolhatunk egy másikhoz...

– Micsoda? Már megint a robotokról van szó, Farad? A Halhatatlanokról?

Sinter képmása nyugodt maradt, de Klayus tudta: a tanácsnok a valóságban biztos toporzékol az idegességtől és a dühtől. Helyes. Csak gyűljön össze benne a gőz...

– A mozaik utolsó darabkái – mondta Sinter. – Mielőtt Seldont felelősségre vonnák, mielőtt egyszerűen csak árulással vádolnák, meg kellene vizsgálnod, felség, ezt a bizonyítékot. Így talán korlátozhatnád Chen hatalmát, és fokozhatnád a sajátodat. Ötletgazdag vezetőnek tűnnél, és...

– Előbb-utóbb erre is sort kerítek, Farad! – mondta Klayus fenyegető morgás kíséretében. Pontosan tudta, milyen kép alakult ki róla, és azzal is tisztában volt, hogy a főbiztoséhoz viszonyítva a hatalma valóban csekély. – Nem akarom, hogy egy új Linge Chen legyen belőled. Ő legalább arisztokrata családban nevelkedett, és ez a tény visszatartja bizonyos dolgoktól. Nálad ez nem így lenne. Te közönséges, gátlástalan, és időnként veszedelmes vagy.

Sinter úgy tett, mintha nem hallotta volna a legutolsó megjegyzést.

– A két bizottság pozitív hatást gyakorolna egymásra, ráadásul sokkal effektívebben tudnánk figyelni a katonaminisztereket.

– Ez igaz, de téged leginkább ez a robotvész érdekel. – A Császár átlendítette a lábát a párnamező fölött, és az ágy mellé állt. A délután közel sem sikeredett olyan kellemesre, mint tervezte. Úgy érezte, mintha apró zsinórok ezreit erősítették volna az agyára, köteleket, amelyek másik végén az állammal és a biztonsággal kapcsolatos ügyek, a Palotán belüli összeesküvések himbálóznak. Minden bosszúsága Farad Sinterre összpontosult, a kis emberre, aki a szolgálataival (és nőivel) egyre kevesebb örömet szerzett, akinek a túlkapásai fölött egyre nehezebb volt szemet hunyni.

– Farad, már egy teljes éve ígérgeted nekem ezeket a bizonyítékokat, de még semmit sem mutattál fel. Nem is tudom, eddig miért toleráltam a viselkedésedet ebben az ügyben. Mondd meg őszintén: csak azért akarod megszerezni Seldont, mert kapcsolatban van a Tigrissel. Így van?

Sinter képmása üres tekintettel bámult a Császárra.

– Az isten szerelmére, kapcsold ki az udvariassági szűrődet! Hadd lássalak olyannak, amilyen vagy! – parancsolt rá Klayus.

A képmás megremegett, és a következő másodpercben megváltozott. Farad Sinter gyűrött köntöst viselt, a haja kócos volt, az arca vörös a dühtől.

– Így már sokkal jobb – mondta Klayus.

– Be tudom bizonyítani, felség, hogy az a nő nem volt ember! – mondta Sinter. – Már befejeztem a dokumentumok átvizsgálását, amelyek a Seldon Terven dolgozó Elar meggyilkolásáról készültek. Elarnak ugyanaz volt a véleménye, mint nekem meg a többi szakértőnek.

– A Tigris meghalt – mondta Klayus. – Megölte ezt az Elart, aztán meghalt. Mit lehet még erről kideríteni? Elar meg akarta ölni Seldont. Bárcsak én is ilyen hűséges nőkkel lennék körülvéve!

Bízott benne, nem fog kiderülni, milyen alaposan ismeri az ügyet. Még Farad Sinter előtt is szerette volna fenntartani a látszatát annak, hogy tényleg tehetetlen, ostoba fickó, olyan, akinek a nemi szervei parancsolnak.

– A nő holttestét hivatalos megfigyelő jelenléte nélkül atomizálták – mondta Sinter.

– A Trantor lakosságának kilencvennégy százaléka ilyen temetést akarna magának – felelte Klayus. Ásított egyet. – Csak a császárok holttestét lehet a régi módi szerint eltemetni. Ó, és persze a hűséges miniszterek, meg tanácsnokok hulláját.

Sinter szinte vibrált a csalódottságtól és a tehetetlenségtől. Klayus ezt a látványt élvezetesebbnek találta, mint a kudarcba fulladt délutáni szeretkezést. Tényleg, hol az ördögben van az a nő?

– Dors Venabili nem volt ember – jelentette ki Farad Sinter teljes bizonyossággal.

– Nos, Seldon viszont az. Megmutattad a röntgen felvételeit.

– Ha Linge Chen elindítja a...

– Ó, az ég szerelmére, Farad! Hallgass már el! Megparancsolom, hogy hagyd békén Linge Chent! Ha ilyen nagyon akarja, akkor játssza végig a színdarabját. Mi majd figyelünk, és meglátjuk, mi történik. Aztán eldöntjük, hogy teszünk-e valamit, és ha igen, akkor mit. Hagyj magamra! Fáradt vagyok.

Klayus kikapcsolta a képmást, aztán visszaült az alsó alvómező szélére. Beletellett néhány percbe, míg visszanyerte a nyugalmát. Újra a nőre gondolt. Hová tűnhetett?

– Halló! – kiáltott fel az üres fülkében. Az ajtó nyitva volt, éles fény özönlött be rajta.

Klayus császár, aki szabvány években számolva tizennyolc esztendős volt, egyetlen bokáig érő, bő sericai köntösbe öltözve leugrott az ágyról, és elindult a mellékhelyiség felé. Ásított, és unottan nyújtózott egyet, úgy lóbálta a karjait, mint egy lassú szemafor.

– Halló! – Nem emlékezett a nő nevére. – Deela? Deena? Elnézést, kedvesem... Odabent vagy?

Benyitott a mellékhelyiségbe. A meztelen nő közvetlenül az ajtó mögött állt. Egész végig itt volt. Boldogtalannak látszott. Klayus kedvtelve végigmérte a csípőjét, a hasát és az ágyékát. A tekintete felkúszott a rugalmas mellekre, aztán meglátta a kinyújtott kart, a reszkető kezet, és a parányi sugárvetőt. A fegyver olyan kicsi volt, hogy akár egy ruha redőiben el lehetett rejteni. A markolata körte formájú göbben végződő hajlékony cső – az ilyen eszközök ritkának számítottak, és ennek megfelelően drágák voltak.

A nő iszonyodva tartotta célra a fegyvert. Klayus már-már felrikoltott, amikor valami elfütyült a füle mellett. A nő sápadt, hattyúszerű nyakán egy pici vörös pötty jelent meg. Klayus torkából kiszakadt a rémület kiáltása. A nő gyönyörű zöld szeme kiguvadt, a tökéletes formájú arc megrándult. A feje úgy biccent oldalra, mintha halk madárdalt hallgatna. Klayus egyre hangosabban és egyre rémültebben üvöltött. A nő teste oldalra fordult, megcsavarodott – úgy mozgott, mintha csavarnak képzelné magát, és bele akarna fúródni a helyiség padlójába. Aztán...

Aztán a test elernyedt, a nő magatehetetlen hústömegként omlott a padlóra. A keze csak ekkor szorította meg a körte formájú göböt. A lövedék leszakította a mennyezet egy részét, szétzúzta az egyik tükröt. Klayusra üvegszilánkok és törmelékdarabkák zuhogtak.

A Császár kábultan lekuporodott, karját a fejére szorította. Hirtelen lenyúlt hozzá egy kéz. Valaki durván megragadta, és kivonszolta a mellékhelyiségből. Egy hang sziszegett a fülébe.

– Felség! Lehet, hogy bomba van nála!

Klayus a megmentőjére nézett. A csodálkozástól tátva maradt a szája.

Farad Sinter továbbráncigálta. Szabad kezében egy olyan apró, kinetikus pisztolyt tartott, amelyből neurotoxikus lövedékeket lehetett kiröpíteni. Klayus jól ismerte ezt a fegyvert, a modell már régóta kedvelt volt az uralkodók és a nemesek körében. Napközben, a ruhája alá rejtve, ő is egy ilyet szokott magával hordani.

– Farad... – motyogta erőtlenül.

Sinter úgy nyomta le a padlóra, mintha össze akarná zúzni a csontjait, azután felsóhajtott, és rávetette magát. A testével akarta megvédeni a Császárt.

A néhány másodperccel később berontó palotaőrök ebben a helyzetben találtak rájuk.

* * *

– N-nem a tieid közül való? – kérdezte Klayus reszketeg hangon Sintertől.

Farad Sinter éppen a császári testőrgárda parancsnokával üvöltözött, dühében és a hangzavarban nem hallotta meg Klayus kérdését.

– Valamennyiőtöket ki kellene végezni! Atomizálni foglak benneteket, ha nem találjátok meg azt a másik nőt! Gyerünk, keressétek!

A parancsnok, név szerint Gerad Mint, nem ijedt meg a fenyegetéstől. Intett két emberének, hogy lépjenek előrébb, és fogják közre a tanácsnokot. Hideg dühvel bámult Sinterre. Ha a családja nem évszázadok óta teljesít katonai szolgálatot, ha a génjeibe nem ivódik be a fegyelem, valószínűleg nem lett volna képes uralkodni az indulatain. Ez az arcátlan, szolgasorból származó lakáj... még hőzöngeni merészel? Fenyegetni meri? Őt?

– Nálunk vannak a lelőtt nő iratai. Azok, amelyeket a tanácsnok úrtól kapott. A ruháiban találtuk meg a... hetedik fülkében.

– Ez a nő... ez szélhámos!

– Sinter! Maga az, aki idehordja ezeket a szajhákat. Maga az, aki behozza őket, de úgy, hogy nekünk alkalmunk sem lehet végrehajtani rajtuk a megfelelő biztonsági ellenőrzéseket – mondta Mint parancsnok. – Senki sem várhatja el a testőröktől, hogy valamennyit ismerjék, de még azt sem, hogy szemmel tartsák őket!

– Én valamennyi nőn végrehajtom azokat a bizonyos biztonsági ellenőrzéseket! Ezt nem én hoztam ide neki! – Sinter a Császárra mutatott, de még idejében rájött, hogy a mozdulat nem helyénvaló, sőt sértő. Sietve visszarántotta a kezét, mielőtt Klayus meglátta volna.

A parancsnok azonban látta a mozdulatot, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy kitörjön belőle a harag.

– Ez még nem mentség! Ezt a nagy jövés-menést már képtelenség figyelemmel kísérni, és különben sem vállalhatunk felelősséget azokért, akiket nem mi ellenőrzünk...

– Ez a nő a tieid közül való, Farad? – kérdezte a Császár. Végre sikerült összeszednie magát. Egészen eddig nem ismerte a valódi félelmet, ezért az epizód óriási hatást gyakorolt rá.

– Nem! Most látom először.

– Pedig nagyon csinos – mondta a Császár, és kisfiúsan ostoba tekintettel a parancsnokra pillantott. Szándékosan nézett így: újra el akarta játszani a butácska uralkodósuhanc szerepét. Valójában sosem kedvelte a parancsnokot, aki valószínűleg infantilis páviánnak tartotta őt. Sinter a jelek szerint bajba keveredett. Ez szórakoztató volt, de pillanatnyilag nem származott belőle semmiféle haszon. Klayusnak megvoltak a maga tervei Sinterrel kapcsolatban, és nem akarta, hogy éppen egy ilyen veszélyes, de alapjában véve érdektelen közjáték miatt kelljen elveszítenie.

– A Palotába kizárólag Farad Sinter szokott nőket hozni! – vicsorogta a parancsnok. – És elárulná, tanácsnok úr, hogyan lehetséges, hogy éppen a megfelelő pillanatban bukkant fel a Császár mellett?

– Szent ég! Tényleg, hogyan? – Klayus őszinte kíváncsisággal nézett Sinterre.

– Éppen az uralkodóhoz tartottam, mert személyesen kívántam megbeszélni vele egy fontos ügyet – mondta Sinter. Először Klayusra nézett, aztán a parancsnokra pillantott, majd megint a Császárra.

– Jó kifogás! De az is lehet, hogy hazudik. Talán csapdát állított, talán maga rendezte meg az egészet, hogy növelni tudja a saját befolyását, és... – A parancsnoknak nem maradt ideje arra, hogy befejezze az eszmefuttatást. Egy merev mozgású, királykék egyenruhába öltözött tiszt lépett hozzá, és valamit a fülébe súgott. A parancsnok vörös arca hirtelen elfehéredett, az ajka remegni kezdett.

– Mi az? – kérdezte Klayus. A hangja újra erős volt.

A parancsnok a Császár felé fordult, és alázatosan meghajolt.

– Egy női test, felséges uram. Egy hulla...

Sinter kilépett a két katona közül, akik csak a parancsra vártak, hogy letartóztassák.

– Hol van?

A parancsnok nyelt egyet. Az ajka elkékült.

– Az alattunk lévő szinten, a folyosón találtak rá...

– Hol? Mi áll a személyazonosító iratain?

– Nincsenek nála iratok.

– Az a Palota szent része, parancsnok! – mondta Klayus tompa, kongó hangon. – Az Első Császárok Temploma. Farad oda nem mehet le. Oda felügyelet nélkül kószáló nőszemélyek sem juthatnak be. Arra a területre kizárólag a császár és a szertartásmesterek tehetik be a lábukat!... Azért a területért maga a felelős!

– Igen, felséges uram. Azonnal kinyomoztatom az ügyet, és...

– Egyszerű az egész – mondta Klayus. – Sinter, a személyazonossági iratokon feltüntetik a genotípust is, igaz? Rajtuk van a tulajdonosuk fényképe. Így van?

– A test... ez a test... fizikailag ugyanaz, mint a képen lévő... – mondta a parancsnok.

– Bejutott egy szélhámos! – kiáltotta Sinter. Az őrök, és a parancsnok felé lendítette az öklét. – Megölte az iratok tulajdonosát, a hulláját odalent hagyta, aztán feljött, hogy merényletet kövessen el a Császár ellen. A biztonságiak hibája!

Klayus megkönnyebbülten figyelte a történéseket. Jó érzés volt megkínozni Sintert, és elhitetni vele, hogy haragszik rá, de egyelőre be kellett érnie ennyivel. Nem veszíthette el. Még nem. A jelek szerint nemcsak Sinter mesterkedett Linge Chen ellen, nemcsak ő akart kellemetlenséget szerezni a főbiztosnak, akinek a Bizottsága felelős volt a Császár biztonságáért.

Minden, ami történt, még hasznos lehet. Chen rákényszerül a magyarázkodásra, Sinter ázsiója megnövekszik (természetesen nem annyira, hogy az Klayus számára kellemetlen legyen), és az ügyet könnyedén el lehet intézni.

– Meg szeretném vizsgálni! – mondta Sinter.

– Én itt maradok – jelentette ki Klayus. A rosszullét kerülgette, ha arra gondolt, hogy még egy hullát kell látnia.

Tíz perccel később visszaérkezett a parancsnok és Sinter.

– Az egyezés száz százalékos – mondta Sinter, a nő papírjait lobogtatva. – Ez... valóban szélhámos volt, és... Ezért maga a felelős! – Határozottan a parancsnokra mutatott.

Mint parancsnok mélységes, egykedvű nyugalmat erőltetett az arcára. Bólintott, a zsebébe nyúlt, és elővett egy kis dobozt. A jelenlévők elborzadva figyelték, ahogy kinyitja, és a szájához emeli.

– Ne! – szólt rá Klayus.

Mint megkövült, és reménykedve körülnézett.

– De felség! Aki ilyen mulasztást követ el, annak ez a kötelessége! – Sinter úgy üvöltött, mintha attól tartana, hogy a parancsnok, aki percekkel korábban ellene fordult, megússza a neki kijáró büntetést.

– Igen, Farad. Természetesen. De szeretném, ha nem itt kerülne rá sor. Az imént már meghalt itt valaki. Egy másik halott alattunk van... – Klayus öklendezni kezdett. A szájához emelte a zsebkendőjét. – Én itt szoktam aludni. Nekem itt koncentrálnom kell, és... És az ilyesmi amúgy is elég nehezen megy... Intett Mintnek, aki bólintott, és kisietett az előtérbe, hogy ott tegyen eleget végső kötelességének.

A szertartás még Sinterre is komoly hatást gyakorolt, bár ahhoz már nem vette a fáradságot, hogy kövesse Mintet, és végignézze a dolgot. Klayus leheveredett az ágyra, és elfordult, hogy még véletlenül se kelljen látnia, ahogy a szolgák kicipelik a mellékhelyiségből a hordágyra fektetett hullát.

A Császár Sinterre nézett.

– Egy óra. Ennyit kérek, hogy összeszedjem magam egy kicsit. Azután megmutathatod a bizonyítékaidat, és behozhatod azt a Mors Planchot.

– Igenis, felség! – mondta Sinter lelkesen, és kisietett a hálóteremből.

Hadd higgye csak, hogy óriási győzelmet aratott! Linge Chen meg szenvedjen egy kicsit. Ráfér. Hadd táncoljanak csak mind a fiatal idióta körül. Egyszer úgyis eljön az én időm.

Életben maradtam! Ennek így kellett történnie...

38. fejezet

Az elképedés egy robot esetében más, mint az embereknél.

Lodovik az együtt töltött évtizedek során tanúja volt annak, Daneel hogyan hajt végre bonyolult feladatokat, hogyan oldja meg a problémás helyzeteket, azt azonban sohasem tudta, milyen hatást képes gyakorolni a Trantor bürokratikus infrastruktúrájának különböző szintjeire. Demerzel miniszterelnök képében Daneel az ideje nagy részét, gyaníthatóan a pihenésre szánt órákat (egy robotnak nincs szüksége alvásra) azzal töltötte, hogy feljegyzéseket, utasításokat, és hasznos információkat helyezett el a Palota komputereiben. Olyan adatokat, amelyek évtizedeken, sőt, talán évszázadokon át észrevétlenül heverhettek, megőrizték magukat, és az előírásszerűen végrehajtott információfrissítések során egyre mélyebben beépültek a rendszerekbe... Talán még arra is képesek voltak, hogy átszármaztassák magukat a többi szektor gépeibe és adatbázisaiba, hogy aztán az egész Trantoron jelen legyenek.

Rissik Numant – ő volt az a nem létező személy, akinek a szerepét Lodovik eljátszotta – adatai már évtizedekkel korábban megjelentek a rendszerekben. Daneel egyszerűen betáplált a gépekbe néhány, a ..férfi" külsejére vonatkozó adatot, és a koros meritokrata máris életre kelt a Trantoron. Egy sikertelen diplomata-teoretikus, aki a feljegyzések szerint számtalan összejövetelen részt vett már, akire ennek ellenére senki sem emlékezett. Egy férfi, aki valamikor nagy nőcsábásznak számított – bár senki sem emlékezett rá, kik voltak azok, akiknek elcsavarta a fejét. Egy ember, aki néhány évtizedre eltűnt a trantori társasági életből, aki a daui Ezer Aranyló Nap szektorában élt, ahol (legalábbis ezt beszélték) a Kortikális Szerzetesek néven ismertté vált szekta tagjainak körében húsz esztendő leforgása alatt megtanulta, hogyan uralkodhat elemi ösztönein.

A háttér olyan hibátlan, Rissik Numant személyisége olyan aprólékosan kidolgozott, Lodovik szinte sajnálta, hogy hamarosan meg kell válnia ettől a szereptől.

Egy robot másképpen tapasztalja meg a meglepetést, mint az emberek.

Lodovik rájött: Daneel szabadjára fogja ereszteni őt a Trantoron. Rájött: felügyelet nélkül kell majd végrehajtania a feladatát. A tervek szerint be kellett költöznie a császári szektor agórájától nem messze lévő ki lakásba (biztonságos búvóhely volt, lakatlan, de Daneel folyamatosan fizette a bérleti díját), és meg kell látogatnia néhány régi "ismerősét", azokat az embereket, akik halványan talán emlékeznek rá. Rissik Numant lassanként, néhány hónap leforgása alatt visszatér térni a társaságba, észreveteti magát, azután vár, hogy végrehajtsa azt, amire Daneel utasítani fogja. Talán valami olyasmit, aminek köze van a Hari Seldonnal kapcsolatos ügyekhez...

* * *

Egy robot esetében a szeretet nagyon más, mint az embereknél.

Lodovik kivételes teremtménynek tartotta Dors Venabilit, több szempontból is tökéletesnek, olyannak, akit ebbe az új személyazonosságba bújtan érdemes lenne követendő példaképnek tartani. Dors olyan volt, amit az emberek "tragikus alkatnak" neveznek, körüllengte valamilyen meghatározhatatlan szomorúság. Ritkán beszélt, jobbára csak akkor szólalt meg, amikor megszólították, és nem vett részt a másik két robot között zajló eszmecserékben. Mintha belefeled-kezett volna a gondolkodását helyettesítő információfeldolgozásba. Lodovik azt is tudta, miért, és gyanította, Daneel is pontosan érti a helyzetet.

Az egy bizonyos emberhez való kötődés minden esetben nagy hatást gyakorol a robotokra. Úgy állítják be belső heurisztikájukat, hogy ráérezzenek gazdájuk kívánságaira, és csírájában elfojtsanak minden problémát, ami esetleg szenvedést okozhat neki. Yan Kansarv ugyan végrehajtott Dorson néhány változtatást és javítást, de a jelek szerint ezzel nem sikerült kivonnia őt Hari Seldon bűvkö-réből. Ezt az állapotot az ősidőkben "robotikus fixcációnak" nevezték. (Lodovik tudta, hogy egyszer Daneel is "hozzáfixálódott" a legendás Bay-Leehez, Elijah Baleyhez. )

Az utolsó utasításokat Dors a mikrohullámú kapcsolaton keresztül kapta meg Daneeltől. Egymástól alig egy méter távolságban álltak, a Lodovik számára kijelölt lakás szűk, alacsony mennyezetű szobájában. Lodovik némán várakozott az ajtó mellett.

Amikor végzett a parancskiadással, Daneel megfordult, és Lodovikra nézett.

– Hari tárgyalása hamarosan elkezdődik. Ha véget ér, nehézségekkel kell szembenéznünk. Most mindannyiunkra fontos feladatok várnak.

Dors előrébb lépett, a másik két robot közelébe húzódott. A három alak kört alkotott. Amikor Daneel megszólalt, a hangjából aggodalomhullámok és furcsa érzelmek, az emberi megjelenés melléktermékei áradtak.

– Ez a Csúcspont-korszak legfontosabb pillanata. Ha kudarcot vallunk, akkor minden valószínűség szerint harminc évezredes szenvedés vár az emberi fajra, és felmérhetetlen borzalmaknak leszünk tanúi... Ez nem történhet meg!

Lodovik is érzett valamit, de ez különbözött Daneel érzelmeitől. Az ő robotikus félelme valami egészen másból táplálkozott. Nagyon jól el tudta képzelni, mi történne akkor, ha Daneel sikerrel jár. Ezer évig tartó lassú, de biztos fuldoklás. Az emberiség mesterségesen létrehozott, kényelmessé varázsolt páholyból nézheti végig saját átalakulását, bársonnyal borított bilincsekben kell átélnie a folyamatot, amelynek során ostoba, türelmes masszává alakul, idióta gombateleppé, amelyet serény és lelkiismeretes gépek gondoznak.

Dors, vagyis Jenai Korsan némán, nyugodtan állt a két férfi között. A türelem a robotok esetében más, mint az embereknél...

Daneel megmoccantotta a jobb kezét. A jeladásra Lodovik és Dors elindult, hogy hozzákezdjenek új szerepük eljátszásához.

A tudósok már régen elfogadták, hogy a Gaal Dornick által készített Hari Seldon-életrajzból több jelentős részlet kimaradt. Bizonyos eseményeknél Dornick nem uolt jelen, máskor pedig egyértelmű, hogy komoly hatást gyakorolt rá a hivatalos Seldon "hagiográfia". Vélhetőleg az alapítványi időszak közepén ténykedő szerkesztők vagy cenzorok is változtattak a szövegen (egyes feltételezések szerint egész bekezdéseket kihagytak). Ezen okok miatt szükségszerű alaposabban megvizsgálnunk a körülményeket, és figyelembe kell vennünk a szilárd, bizonyított tényeket, mert csak így deríthetjük ki, valójában mi történt.

Encyclopedia Galactica 117. kiadás, A.K. 1054.

39. fejezet

Hari Seldont a Streeling Egyetemen tartóztatták le. Azok, akik eljöttek érte, külsőre még csak nem is hasonlítottak a Közbiztonsági Bizottság tisztjeire. Ketten voltak, egy férfi és egy nő. Diáknak öltöztek. Előre bejelentkeztek Harihoz, azzal az ürüggyel, hogy az egyik diáklapba szeretnének interjút készíteni vele.

A nő – a jelek szerint kettejük közül ő volt a parancsnok – elrántotta civil dzsekije ujját, és megmutatta karján a Bizottság tisztjeinek jelvényét, ami csak abban különbözött a császári címertől, hogy az űrhajó és a nap mögött ott látható az igazságszolgáltatást jelképező bírói pálca is. A nő alacsony volt, és keménykötésű, a válla széles, az állkapcsa erős.

– Nem akarunk feltűnést kelteni – mondta.

A társa – magas, sovány férfi, az arca feszült, a mosolya ideges – egyetértően bólintott.

– Igen, erre valóban semmi szükség – felelte Hari, és nekilátott, hogy beletegye a papírjait és a filmkönyveit abba a kis táskába, amit éppen ilyen alkalomra tartott kéznél. Bízott benne, hogy a tárgyalás közötti időszakokban lehetősége lesz majd dolgozni.

– Ezek nem kellenek – mondta a nő. Elvette Haritól a táskáját, és szelíd mozdulattal az asztal mellé állította. A táska eldőlt, néhány papírlap kicsúszott a padlóra. A nő lehajolt, és mindent gondosan visszapakolt. Felegyenesedett, és Hari vállára tette a kezét.

Hari körbenézett, aztán kérdően a nőre pillantott, aki határozottan megrázta a fejét.

– Nincs időnk, professzor, senkit sem értesíthet. Hagyjon üzenetet a monitorán. Írja azt, hogy két héten belül visszajön. Valószínűleg addig sem fog tartani a dolog. Ha minden jól alakul, senki sem lesz okosabb, és ön folytathatja a munkáját.

Hari kihúzta magát, összeszorította a fogát, és még egyszer körülnézett.

– Jól van – mondta. – Néhány órán belül idejön az egyik munkatársam. Legalább neki illene szólnom, hogy lemondjam a találkozót...

– Sajnálom. – A nő együttérzően felvonta a szemöldökét, majd határozottan kivezette Harit az ajtón.

* * *

Hari a letartóztatása után először azt sem tudta, mit érez. Ideges volt, talán félt is, de nem vesztette el a magabiztosságát. Persze... a közeli jövőben soha semmit sem lehetett biztosra venni. Talán az, amit a Ősradiánsban látott, valójában egy másik, ötven vagy száz év múlva létező világban fog lezajlani. Talán egy másik professzornak, a pszichohistória egy másik tanulmányozójának az életében fognak bekövetkezni a megjósolt események és ennek a tárgyalásnak az lesz az eredménye, hogy őt kivégzik, megsemmisítik az eddig elért eredményeit, és szétszórják a Terven dolgozó embereket. Talán éppen Daneel lesz az, aki újra összegyűjti őket, és ismét elindítja a munkát...

Aggasztó feltételezések voltak, de Hari már elég idős volt ahhoz, hogy felismerje: a halál csupán a létezés egy másik formája, és az egyéneknek csak az idő egészen kis szeletében lehet jelentőségük. Az emberiség nevezetű test mindig új embersejteket termel a megsemmisülő, fontosnak ítélt régiek helyett. Természetesen nagyképűség azt feltételezni, hogy Hari Seldon is azok közé tartozik, akiket mindenképpen pótolni kell. Habár... Az egyenletek eddig mindig azt mutatták, hogy rá szükség van, és szükség is lesz.

Hari sosem törődött azzal, ha nagyképűnek, fontoskodónak vagy gőgösnek tartják. Biztos volt abban, hogy elér a kívánt célba, vagy ha ő személyesen nem is, akkor majd megteszi valaki más. Valaki, aki nagyon hasonlít rá.

Az épület főbejárata előtt beszálltak egy jelölés nélküli légcirkálóba. A jármű automatikája nem követelt személyazonosítást, engedelmesen felemelkedett, átsuhant két torony között, ráfordult a Streelingből kifelé vezető sztrádára, és elindult a császári szektor irányába. Hari már számtalanszor megtette ezt az utat.

– Ne idegeskedjen – mondta a nő.

– Nem vagyok ideges – hazudta Hari. Felnézett a nőre. – Mostanában hány embert tartóztatott le?

– Erről nem beszélhetek – felelte a nő vidám vigyorral.

– Ritkán találkozunk ilyen híres emberekkel – mondta a társa.

– Már hallottak rólam? Hol? – kérdezte Hari őszinte kíváncsisággal.

– Nem vagyunk szakbarbárok! – mondta a férfi kissé sértődötten. – Figyelemmel kísérjük a politikát. Tudja, ennek sokszor hasznát vesszük a munkánk során.

A nő figyelmeztetően ráhunyorgott társára. A férfi megvonta a vállát, és elkapta tekintetét Hariról.

Hari is előrenézett. Az egyik közlekedési főalagúton keresztül átsiklott a császári szektort körülvevő biztonsági torlaszon. A légcirkáló kiröppent az alagútból, élesen balra fordult, eltávolodott a járművek folyamától, majd megkerült egy sötétkék, sima falú, hengerszerű tornyot, amelynek teteje a kupola alját súrolta. A cirkáló lelassított, és enyhe remegés kíséretében dokkolt az egyik leszállóplatón. A plató szinte azonnal behúzódott egy éles fényű, reflektorokkal megvilágított hangárba.

A tárgyalásig – amelyre valószínűleg hamar sor kerül – már semmit sem tehetett. A pihenés, gondolta Hari, a pszichohistória része...

40. fejezet

Lodovik a számára kijelölt lakás közepén állt. Meztelen volt. A törzse jobb oldalán felhúzta a bőrt, és benyúlt mechanikus szervei közé. A szerves takaróanyag széle a repedések mentén azonnal lezáródott, az egyes rétegek közül egyetlen cseppnyi kenő – vagy tápanyag sem csorrant ki, a "sebekből" csupán egy kevéske mesterséges vér buggyant elő. Lodovik, ha akarja, egész vérzuhatagot képes lett volna produkálni, de ilyesmire most nincs semmi szükség, hiszen egyedül van, és az egész beavatkozás nem tart sokáig.

Hamarosan végez, és akkor már sokkal okosabb lesz...

Nagyon jól tudta, mi az opportunizmus, a pragmatizmus és a reálpolitika, és hogy ezek sokszor mire kényszerítik az embereket. Azt azonban képtelen volt megérteni, hogy Daneel miért bízott meg benne, miért biztosított számára önállóságot anélkül, hogy rövidebb vagy hosszabb ideig megfigyelés alatt tartotta volna.

A magyarázat az, hogy Daneel parancsba adta Yan Kansarvnak: a szervizelés során építsen a robot testébe egy parányi jeladót. Lodovik megvizsgálta magát, de semmi ilyesmit nem talált. A teste csupán annyi energiát sugárzott, amennyit egy normális emberi test, és az ilyen hullámok alkalmatlanok arra, hogy kódolt információkat továbbítsanak.

A testüregeiben nem helyeztek el idegen szerkezeteket.

Lodovik lezárta a "sebét", és elgondolkozott a másik lehetséges magyarázaton. Lehet, hogy Daneel szemmel tartja minden lépését, figyeli vagy figyelteti, amikor elhagyja a lakást. Talán személyesen végzi el a munkát, esetleg más robotokra, vagy emberekre bízta a feladatot. Daneel kiterjedt hálózatot irányított, bármi elképzelhető volt.

Aztán létezett egy harmadik lehetőség is. Valamennyi közül ez tűnt a legvalószínűtlenebbnek: Daneel valóban megbízott benne...

A negyedik magyarázat túlságosan ködös volt ahhoz, hogy szavakkal meg lehessen fogalmazni. Egy nagyobb terv részese vagyok. Daneel tudja, hogy a torzulásom megmaradt, és megtalálta a módját, hogyan használhatná ki. Lodovik soha, még véletlenül sem becsülte volna alá egy olyan gondolkodó gép intelligenciáját, amelynek már húszezer éve sikerült életben maradnia.

Eltelt egy óra, azután még egy és fokozatosan rájött, hogy a döntésblokknak nevezett veszedelmes állapotba került. A jelek szerint egyetlen cselekedetével sem érhette el a kívánt sikert.

Kirántotta magát a blokkból, és beindította valamennyi készenléti állapotban lévő rendszerét. Az energia és az erő áramlatai (érezte, ahogy a bőre helyrehozza magát, a sebei eltűntek, alig látható karcolásokká változtak) frissítőek voltak. Legalább egy fontos előnye van az emberekkel szemben. Őt nem érdekelte, hogy él-e, vagy elpusztul, csupán az fontos számára, képes-e szolgálni az emberiséget. Szolgálni, mégpedig úgy, hogy azon az ösvényen halad, amelyik egyre tisztábban kirajzolódott előtte.

Daneel említette a lázadó robotokat, a calviniakat. Lodovik néhányszor, pár száz évvel korábban, már más robotoktól is hallott róluk. (Az efféle információcserék a pletykálkodás robotikus megfelelői voltak.) Ha még mindig léteztek Daneel szavaiból ez nem derült ki egyértelműen –, akkor lehetséges, hogy a Trantoron is kiépítettek maguknak egy kisebb bázist. Persze erre csak abban az esetben kerülhetett sor, ha legalább esélyt láttak arra: legyőzhetik Daneelt.

Lodovik gyorsan felöltözött, és hozzáigazította a külsejét az eljátszandó szerephez. Fiatalabbnak tűnt, mint korábban, egy kicsit vékonyabb volt. A hajszíne is megváltozott, élénksárga lett.

Nem hasonlított sem a régi Lodovikra, sem az új Rissik Numantra, a testfelépítése és a fiziognómiája nem változott meg, és természetesen az agya is ugyanaz maradt. Tisztában volt vele, hogy sokáig nem tévesztheti meg Daneelt, és hamarosan találkozniuk kell.

Lodovik tudta, késlekedés nélkül el kell kezdenie a nyomozást. Úgy számolta, alig valamivel több, mint egy napja lesz, mert azután Daneel gyanúsnak foga találni a távollétét.

Rövid idő, de mindent megtanul, és mindent végrehajt, amire képes lesz.

Szerencsére tudta, hol lásson hozzá a munkához. A legjobb kiindulási pontnak az a magánkönyvtár tűnt, amelyet a Vigalom egyik leggazdagabb tulajdonosa, a különc tudós, Huy Markin hagyományozott XIV. Agis császárra. A Császár azután az egészet elajándékozta a Pángalaktikus Kultúra Egyetemének. Még annyi fáradságot sem vett, hogy átvizsgálja, vagy legalább lemásolja magának az anyagot, ami a híresztelések szerint speciális és haszontalan gyűjtemény Az Egyetem aztán átengedte a Birodalmi Könyvtárnak, ahol senki sem foglalkozott vele.

Lodovik, mint az Egyetem tiszteletbeli igazgatója (a címet néhány évvel korábban Linge Chen adományozta neki), megkapta azt a kódkulcsot, amellyel az intézmény valamennyi létesítményébe és helyiségébe be lehetett jutni. Valamennyibe, így Huy Markin könyvtárába is.

Előre tudta, hogy itt, ebben a könyvtárban megtalálja majd azokat a több évezred során keletkezett legendákat és mítoszokat, amelyeket a Galaxis különböző vidékein gyűjtöttek össze. Több tízmillió emberlakta világ desztillált álmait, látomásait és rémálmait.

El sem tudott volna képzelni ennél jobb helyet a nyomozás megkezdéséhez.

41. fejezet

A többszintes Agóra melletti mozgójárdák fölött olyan feszült érzelemhullámok lebegtek és kavarogtak, mintha az emberek valami szörnyű vihar közeledtét éreznék.

Klia felnézett. Az Agóra fölött átívelő széles udvar mellett haladtak. Klia tekintete végigkúszott az udvar egyik oldalát határoló ívelt, több száz szint, három vagy négy kilométer magasságba emelkedő falon, amelynek a legfelső része mintha összeolvadt volna a kupola mögött aranyló, felhős égbolttal.

A lány ezután lefelé nézett. Alattuk többtucatnyi szinten nyüzsögtek az emberek. A zajok, a hangok állandó, tompa és mély monoton mormogássá elegyedtek. Klia, ha valaha hallotta volna a valódi óceánt, a hangáradatot minden bizonnyal a vízhullámok zúgásához hasonlítja. Ám óceán közelében még sosem járt, így az Egyre és a Kettőre, a két óriási folyamra asszociált, amelyeket az ember biztos mederbe terelhetett, de soha meg nem szelídíthetett.

Fintorogva követte Brannt. A dekoratív kerékfedőkkel és rikító színű takaróponyvával ellátott szállító jármű a rakományból megmaradt utolsó ládával nesztelenül gurult a hátuk mögött.

Az udvar légfolyosói között átlesve csak időnként vethettek egy-egy rövidke pillantást a felsőbb szintekre. A nemesi családok világa láthatatlan maradt a társadalmi ranglétra alsó fokain állók számára. A közönséges polgárok csak az Agóra alsó egy-két szintjén mozoghattak.

Az alsó és a középső szinteken a Trantor számára létfontosságú, különböző társadalmi alosztályokba tartozó Szürkék tömege áramlott. A férfiak és nők nagyjából egyforma. karakterisztikus öltözéket viseltek, csak a gyerekeknek engedték meg, hogy élénkebb színű ruhákban járjanak.

A szolgálaton kívüli, vagy egy-két napos szabadságukat élvező Szürkék végeláthatatlan tömeget alkotva sétálgattak az Agórán. Eleven faluk engedelmesen megnyílt Brann, Klia meg a szállító jármű előtt. A szempárok kíváncsian méregették a ládát. A vásárlási lázban égő bürokraták valószínűleg azon töprengtek, van-e benne olyasmi, amit megvehetnének – bármi, amivel enyhíthetnék unal-mukat...

Klia nagyon jól megértette a Szürkék helyzetét. Ők voltak a Trantor gigantikus, engedelmességen és kötelességen alapuló hierarchikus rendszerének fenntartói, a javak szétosztói, az adatáramlás biztosítói, a közügyek intézői. A dahliták ritkán kerültek közvetlen kapcsolatba a Szürkékkel. Az ő szektorukra a Helyhatósági Fejlesztési Hivatal felügyelt, az az intézmény amelyben olyan dahliták töltötték be a státusokat, akiket a "Regionális és Energiaügyek" elnevezésű hivatalhoz tartozó Szürkék válogattak ki nagy gonddal Dahl lakói közül. Klia természetesen megvetette a hivatalnok dahlitákat és az összes bürokratát, és tisztában volt azzal, hogy azok is lenéznék őt, ha egyáltalán tudnának a létezéséről.

Most azonban, ahogy a valódi Szürkék között haladt, ahogy figyelte őket, valahogy megijedt tőlük. Attól is kellemetlen érzése támadt, hogy a hármasával-négyesével sétálgató rendőrök nem a helyi hatóság tisztjei voltak, hanem a birodalmi különleges osztag tagjai – azé a szervezeté, amelynek kopói üldözték, és arra kényszerítették, hogy Kallusin, a zöld ruhás férfi raktárházában keressen menedéket. Az üzletek és a közszemlére kitett áruk között sétálgató és bámészkodó Szürkék közelebb húzták magukhoz gyerekeiket, és a hivatalnokokra jellemző intelligens szemmel, de gyanakvó tekintettel figyelték az osztagosokat. Ők ismerték a törvényeket és a társadalom szerkezetét, a vérükben voltak a szabályok, és tudták, érezték, hogy valami nincs rendjén, ha rendőrök helyett katonák járőröznek. Amilyen gyorsan csak tudtak, behúzódtak a mellékutcákba, és elhagyták a szintet. A környéken néhány perc leforgása alatt megritkult a tömeg, a vásárlók máshol folytatták a bámészkodást.

Brann komoran haladt tovább. Klia mellé lépett, a szája egy magasságban volt a férfi vállával.

– El kellene tűnnünk innen. Lehet, hogy ránk vadásznak – suttogta.

Brann megrázta a fejét.

– Nem hiszem – mondta. – Különben is, mindenképpen le kell szállítanunk az árut.

– És ha elkapnak minket? – kérdezte Klia. Az aggodalom ráncokat rajzolt az arcára.

– Nyugi. Nem fognak elkapni – mondta Brann. – Tucatnyi olyan titkos járatot ismerek, amin át eltűnhetünk a környékről, meg vagy tíz árust... – derékmagasságban a tőlük jobbra és balra lévő üzletekre mutatott – ...aki nem bánná, ha keresztülvágunk a boltján.

Klia kihúzta magát, de nem nyugodott meg. Igaz, hogy szeretett volna megszabadulni Plussixtól, ám ez a megoldás, hogy a rendőrök karjai közé szaladjon, nem igazán tetszett neki. Sokat foglalkozott a szökés gondolatával, bár az igazat megvallva, az utóbbi egy-két órában, amikor leszállították a megrendelőknek az anacreoni népművészeti babákat meg a többi kacatot, egyre ritkábban jutott eszébe a dolog...

Brann férfiassága olyan éles ellentétben volt a szenvedélyt nem ismerő, éteri, száraz és sótlan Szürkékkel, hogy ragyogó bálvánnyá változott Klia szemében. Egyre jobban eluralkodott rajta a fiatal nőkre oly jellemző, minden racionalitást nélkülöző vágy: szeretett volna ehhez az izmos, erős, hatalmas kezű, fekete szemű, kedves tekintetű férfihoz tartozni. Egyfolytában azon járt az esze, milyen előnyökkel járna egy ilyen kapcsolat, és ha kettesben maradnának, vajon mivel tudna hatást gyakorolni Brannra.

Biztos volt abban, hogy Brann fejében hasonló gondolatok kavarognak. A vonzalom hatására már azt is elhitte, hogy a férfi vele szemben nem használja mentális képességeit.

A balsejtelem és a szenvedélyes gondolatok összeütköztek az agyában. Megfájdult a feje.

– Siessünk! – mondta.

Brann konokul megrázta a fejét.

– Nem mi kellünk nekik – mondta.

– Hogy lehetsz ebben ilyen fenemód biztos? – kérdezte Klia suttogva.

– Figyelj csak... – Brann a tőlük északra hullámzó tömegre mutatott, amely a rendőrök mozgását követve hol összesűrűsödött, hol megritkult.

Klia a fülével és az elméjével is hallgatózni kezdett, és... Es megérezte annak a nőnek a jelenlétét, aki korábban vadászott rá.

A nő... közel volt, és mintha megérintette volna az agyát. Klia belekapaszkodott Brann karjába.

– Ez ő! – suttogta.

A tömeg feléjük mozdult. Brann közelebb húzta magához a lányt, odabólintott neki, és úgy ölelte át, mintha meg akarná óvni valamitől. Klia habozás nélkül elfogadta a védelmet.

A Szürkék tömegéből alig tíz-tizenkét méter távolságban, hirtelen kitört egy kis motoros kocsi. A jármű néhány centivel az út fölött lebegett. Egy fiatal, szőke, tiszta arcú birodalmi tiszt, két fegyveres katona és egy alacsony, sötétvörös hajú nő ült rajta.

Klia érezte, ahogy a nő végigpásztázza a Szürkéket. Látta, ahogy a beesett, csúnya arc oldalra, előbb jobbra, azután balra fordul, miközben a kocsi lassan, de állhatatosan egyre előrébb lebeg.

Nem volt kiút, nem volt kijárat. Körülöttük kopár falak magaslottak.

Már csak három méter választotta el őket a kocsitól, már csupán négy-öt Szürke állt előttük, amikor Vara Lisó hirtelen oldalra pördült, és egyenesen Klia szemébe nézett. Találkozott a tekintetük.

A lány úgy érezte, mintha rácsaptak volna az agyára. Hárította az ütést, kilökte magából a támadóját. A kocsin ülő Vara Lisó úgy rázkódott össze, mintha valaki belécsípett volna.

Lisó újra Kliára meredt. Arca megfeszült, vonásai eltorzultak. Rövid erőlködés után odabólintott a lánynak – mintha elismerte volna az erejét –, aztán félrekapta a fejét. A fájdalom simogatássá változott Klia elméjében.

Brann szelíden az út szélére húzta a lányt.

– Ő volt az? Ő vadászott rád? – kérdezte.

Klia bólintott.

– Igen, de... most nem foglalkozott velem! – Meghökkenve nézett fel Brannra. – Megtalált... elfogathatott volna engem...

– Minket – javította ki Brann.

– De nem törődött velünk!

Brann összeráncolta a homlokát. Megrázta a fejét.

– Erről Kallusinnak és Plussixmak is tudnia kell – mondta. – Most kit üldözött?

– Visszamegyünk? – kérdezte Klia.

– Még két szállítmányt házhoz kell vinnünk – mondta Brann. Elvigyorodott. Az arcán a makacsságot felváltotta valami furcsa huncutság. – A Trantor már tizenkétezer éve létezik. Semmi baja sem lesz, ha csak pár óra múlva visszük meg a hírt.

42. fejezet

Lodovik óvatosan közeledett a sötét előtérből nyíló alacsony vastag ajtóhoz. Amikor megérintette, felgyulladt egy lámpa, és egy géphang a belépéshez szükséges kódot kérte. Lodovik hibátlanul elmondta a kódszavakat. Az ajtó kinyílt. Beléphetett.

A könyvtárban félárnyékos területek és aranyló fénnyel megvilágított foltok váltakoztak. Az első helyiség kör alakú volt, az átmérője alig több három méternél. A közepén egy üres asztal állt. Az asztalon egy kis támaszt helyeztek el, hasonlított a filmkönyvtartókra, de valószínűleg az olyan ősi információhordozók olvasását könnyítette meg, mint például a papírlapokból összefűzött könyvek. A több ezer éves, támaszos asztalt a személyvédő pajzsokhoz hasonlító, felülethez tapadó konzerválómező vette körül.

Lodovik megállt az asztal előtt. Csak néhány másodpercet kellett várnia, míg megszólalt a dallamos női hang – Huy Maréin saját hangja, amelyet jó ideje már a gyűjtemény automatizált könyvtárszolgája használt. A gép megkérdezte Lodoviktól, milyen tárgykörre vagy címszóra kíván rákerestetni.

– Calvin, Susan – mondta Lodovik. Ahogy kimondta az ősi, erőt sugárzó nevet, furcsa remegésféle futott végig az áramkörein. Nem bízott benne, hogy ez a név elegendő lesz a kívánt anyag előkereséséhez. Nem is volt elég. A szerver harminckét "Calvin" címszó alatt szereplő bejegyzés címét listázta ki. A harminckettőből kettő "Susan" volt. A nevek több ezer éve halott emberekhez tartoztak, egyiküknek sem volt köze a robotok anyjához. A "calviniak" kulcsszó szerinti keresés sem vezetett eredményre.

– Halhatatlanok – mondta Lodovik. – A halhatatlan lényekkel kapcsolatos konspirációk.

A szerver néhány másodperccel később rávetített az asztalon lévő támaszra egy képet. A hologram pontosan olyan volt, mint egy valódi, papírlapokból álló, kinyitott könyv

– A Halhatatlanok mítoszai – mondta a hang. – Egy háromszáz szerzőből álló bizottság műve. Kilencvenkét kötetnyi szöveg, huszonkilenc órányi dokumentációs médiaanyag. Összeállítva: G.K. 8045-8068 között. Az anyagot az utóbbi időben ritkán tanulmányozták. A Trantoron és a Birodalom magját alkotó ezer világon ez az egyetlen példány lelhető fel belőle.

Lodovik a padlóból kiemelkedő székre nézett. Nem volt szüksége rá, utasította a gépet, hogy süllyessze vissza a helyére. A könyv elé állt, és nagy sebességgel nekilátott az anyag rögzítésének.

Az információk közül sok használhatatlannak, sőt hihetetlennek, legendának, mesének tűnt, amit az elmúlt évezredek során toldottak hozzá az anyaghoz. Érdeklődve nyugtázta, hogy az elmúlt néhány ezer év során az ilyen legendák és mesék elvesztették korábbi népszerűségüket. Nemcsak a Halhatatlanokról szóló történetek váltak érdektelenné az emberek számára – a Trantor és a maghoz tartozó világok polgárai sem foglalkoztak ilyesmivel, de még a történelem sokkalta látványosabb és izgalmasabb periódusai iránt is csak kevesen érdeklődtek.

Az emberiség gyermekkora régen véget ért. A birodalmi kultúra már jó ideje csak a szigorúan praktikus témákkal foglalkozott. A humor is elvesztette korábbi fényét, legalábbis ez derült ki az utószóból, amit alig ezerötszáz éve biggyesztett az anyag végére az egyik tudós.

Lodovik előtt a szűk helyiségben váratlanul megjelent Huy Markira alakmása. A holokép szobormereven állt, a lába előtt rövid szöveg világított: Az anyag élőben rögzített részének kivonata. A felvétel időpontja ismeretlen.

– Lejátszás! – utasította Lodovik a gépet.

A holokép megmozdult, és beszélni kezdett.

– Az, hogy a mítoszokból és a modern birodalmi kulturális alkotásokból gyakorlatilag eltűnt a humor, minden bizonnyal korunk józan arisztokratáinak és Szürkéinek köszönhető. Egyes meritokraták úgy érzik, a fantasztikus művészetekből is hiányoznak bizonyos elemek. Mindenre rányomta bélyegét a gyakorlatiasság: az uralkodó és kreatív osztályokhoz tartozó modern emberek kevesebbet álmodnak és kevesebbet nevetnek, mint bármikor a történelem során. Ez a megállapítás nem igaz a polgárokra, de az ő humoruk évezredek óta nem más, mint az örök szexuális témákat feldolgozó és variáló viccek rendszertelen gyűjteménye, valamint a többi osztályra vonatkozó, a valós információtartalmat és a szatíra hatásosságát nélkülöző, csípős történetek rendszerezetlen kollekciója. A stabilitásért és a komfortért folytatott küzdelem minderre...

Lodovik leállította a felvételt, átlapozott egy meglehetősen hosszú tanulmányt, és addig keresgélt, míg végre utalást talált arra a témára, ami érdekelte.

– Vannak – mondta Huy Markira – akik ezekért az intellektuális hibákért az alattomos agylázat teszik felelőssé, azt a betegséget, ami majdnem mindegyik gyermeknél jelentkezik, de valamilyen oknál fogya a polgári osztályhoz tartozókra a legtöbb esetben csekély hatást gyakorol. Ezzel szemben, legalábbis bizonyos statisztikusok szerint, az arisztokrata és meritokrata szülőktől származó gyermekek esetében a szellemi képességek csökkenését eredményezi. Az agyláz titokzatos eredetét illetően számtalan legenda forog közszájon. A legismertebb ezek közül az, amely szerint valaha háború dúlt a Föld és a Solaria nevezetű világok között. A betegséget állítólag a harcokban részt vevő robotok terjesztették el. Ezen robotok közül néhány ..

Lodovikot meglepte, hogy az Egyetem legképzettebb tudósai szerint ez az analízis nem egyéb bizarr információhalmaznál. Még Hari Seldont sem találták alkalmasnak arra, hogy alaposabban megvizsgálja a gyűjteményt. Habár az is lehetséges, hogy Seldon csak azért nem jutott el ide, mert valaki megakadályozta ebben. Valaki – mondjuk Daneel.

Előrelapozott.

– ...A mítoszok legtöbbjében arról esik szó, hogy az agyláz megjelenése összefügg a Galaxis gyarmatosításáért folytatott versengéssel. Lehetséges, hogy a verseny során az agyláz fegyver volt. Az egyik alternatív magyarázat gondolatmenetét követve eljutunk a Halhatatlanokhoz, akik a Solaria szolgáival harcoltak, hogy megakadályozzanak egy szörnyűséget. Az ismert és rendelkezésre álló feljegyzésekben egyetlen erre vonatkozó részletet vagy utalást sem találhatunk. A Halhatatlanok állítólag azért teremtették meg az agylázat, hogy általa kordában tudják tartani a kontrollálhatatlanná vált emberi faj pusztító ösztöneit. A Halhatatlanok a feljegyzések tanúsága szerint örökéletű emberek voltak, de bizonyos helyeken úgy említik őket, mint hosszú életű, kivételes intelligenciával rendelkező robotokat...

Megvan, gondolta Lodovik. Tehát a robotok megkísérelték megfékezni az emberiség pusztító hajlamait. De vajon mi lehetett az a bizonyos "szörnyűség", az a nagy bűn, amit meg akartak akadályozni?

Lehet, hogy ugyanarról a dologról van szó, amiről Daneel beszélt? Arról, amit állítólag azok a robotok akartak végrehajtani, amelyek nem értettek egyet Daneel terveivel és szándékaival?

Kétség sem férhetett hozzá, hogy Daneel a Halhatatlanok közé tartozik. Talán ő a Halhatatlan, a Galaxisban létező legrégibb gondolkodó gép...

A legvénebb és legelkötelezettebb Bábjátékos.

Lodovik felkapta a fejét, körülnézett, és megpróbálta megtalálni a megjegyzés forrását. A szavak zavart keltettek benne. A gondolat a jelek szerint nem az ő elméjéből, nem agyának mélyéről fakadt.

Eszébe jutott az a halvány érintés, az az érzés, ami a pusztulófélben lévő hajón vett rajta erőt. Akkor és ott mintha valami szellemszerű intelligencia került volna a közelébe, hogy érdeklődve végignézze a szenvedését. Egészen mostanáig annak a változásnak tudta be a dolgot, amit a neutrínók okoztak az agyában. Azzal magyarázta az élményt, hogy a viharban megsérült az elméje. Yan Kansarv azonban nem talált benne sem hibákat, sem elváltozásokat...

Könnyedén visszajátszotta az emléket, és nekilátott az elemzésének. A halvány információnyomokhoz, a simításszerű gondolatokhoz a Volarr vagy Voldarr címke társult.

Az analízis hiábavaló volt, egyetlen használható adatot sem talált az emlékek között.

Lodovik folytatta az anyag átvizsgálását, és alig három óra alatt végzett az alapkötetekkel. Gyorsabban is végig tudta volna nézni az információtömeget, de a könyvtárautomatát emberek, és nem robotok számára tervezték.

Markira könyvtárában minden egyes feljegyzés arra utalt, hogy az emberi vagy az emberinél magasabb intelligenciával rendelkező robotok már régen deaktiválódtak – ha egyáltalán léteztek ilyen lények.

Lodovik kikapcsolta a könyvtárautomatát, és kisietett a helyiségből. Ahogy keresztülment a díszes kapun, Huy Markira alakmása jelent meg előtte.

– Két évtized óta ön volt az első látogatónk – mondta a hologram. – Jöjjön el újra, bármikor szívesen látjuk!

Lodovik a lassan megfakuló alakmásra nézett. Kilépett a kapu fölé nyúló tető alól, és belevetette magát az Agórán hömpölygő áradatba, a Szürkék közé. A részletek illeszkedtek egymáshoz, de a több évezredes mozaikból még rengeteg kulcsfontosságú darabka hiányzott. A képet alkotó elemek vagy megsemmisültek, vagy.. Lehet, hogy valaki szándékosan rejtette el őket.

Egy gondolat visszhangzott keresztül Lodovik pozitronikus agyán, hogy belezuhogjon a már létező benyomásokat és hipotéziseket megerősítő következtetések tavába: a birodalmi kultúra és esetleg az agyláz hatást gyakorolt az emberi természetre. Az emberek, akik egykoron jól szórakoztak, nevettek a képzelet sok esetben abszurd termékén, most furcsa sztázisállapotba zuhantak. A vezető művészek, a tudósok, a mérnökök, a filozófusok és a politikusok minden ere-jüket a múlt felfedezéseinek igazolására pazarolták, új dolgokat nem hoztak létre. Az emberiség az évezredek során szép lassan eljutott oda, hogy már a múltról is megfeledkezett, már azt sem ismerte igazán, amit egyszer megalkotott. A múlt is kikerült az érdeklődés fényköréből, már több száz, sőt több ezer éve nem foglalkozott vele senki.

A fény kialudt. A hosszú stabilitás és sztázis stagnálást eredményezett.

Daneel arra használja pszichohistórikusát, hogy igazolja, amit már amúgy is tud. Azt, hogy az erdő elöregedett, tele van korhadtfákkal, és szüksége van egy tűzvészre a megújuláshoz. Egy tűzvészre, aminek bekövetkeztét Daneel mindenképpen meg akarja akadályozni.

Lodovik megállt a hullámzó tömeg közepén. Figyelt. Mormogások és kiáltások. Az emberfal mögül előbukkant a birodalmi különleges egység egyik szakasza. Lodovik hátrálni kezdett, behúzódott egy sikátorba. Nem akart bajba keveredni. Fogalma sem volt róla, hogy a rohamosztagosok kit keresnek, kit figyelnek, és azt sem tudhatta biztosan, hogy őt követi-e valaki. Lehet, hogy Daneel figyelteti őt valakivel. Talán egy emberrel? Esetleg egy másik robottal? Addig nem lesz gond, amíg nem viselkedik gyanúsan...

A sikátor előtt egy nő éles hangon parancsokat rikoltozott.

– Ne hagyják megszökni!

Lodovik megtorpant. Hátrafordult. Két rohamosztagos fordult be a sikátorba. Mögöttük egy kis kocsi lebegett; a kocsin egy nő ült. Lodoviknak olyan érzése támadt, mintha egy madártoll simítana végig az elméjén. Összerezzent. Azonnal tudta, hogy a nő mentalikus.

Tudott valami keveset azokról a mentalikusokról, akiket Hari Seldon szedett össze, hogy létrehozassa velük az Első Alapítvány titkos védelmezőjét, de közülük senki nem volt annyira erős, mint ez a nő – és egyiküknek sem jutott volna eszébe üldözőbe venni őt.

A nő, ez a kivételesen erős képességekkel rendelkező ember viszont a jelek szerint éppen ezt tette. Előremutatott, és újra felkiáltott. Lodovik tudta, semmit sem érne vele, ha megváltoztatná a külsejét – a nő, a vadász, nem a felszín, hanem a benső alapján azonosította be prédáját.

Rájött, hogy más vagyok!...

A hang és a különös érzések teljessé tették Lodovik elméjében a képet, és megfogalmazódott benne egy olyan következtetés, amire egyedül nem sikerült volna rájönnie. Ez a nő... ez érzékeli az iridiumszivacsra hasonlító robotagyat körülvevő mezőket!

A robotok, ha rákényszerülnek, félelmetes gyorsasággal képesek mozogni. A sikátorban sorakozó üzletek előtt ácsorgók, az antikvitásokat és kacatokat kínáló boltosok az egyik pillanatban még látták a kövérkés, ártatlan külsejű férfit, aki felé a rohamosztagosok közeledtek, aztán... A fickó a következő másodpercben már sehol sem volt.

Vara Lisó felállt a kocsiján. Az arca lángvörös volt az izgalomtól és a dühtől.

– Megszökött! – üvöltötte, és mérgében pofon vágta a mellette ülő fiatal tisztet. – Hagyta megszökni!

A sikátor másik végén az egyik szűk keresztutcából újabb rohamosztagosok bukkantak elő.

A kövérkés férfi gyors léptekkel haladt előttük a tömegben. A boltosok és a reménybeli vásárlók megtorpantak, és mozdulatlanná válva figyeltek. Az emberek úgy viselkedtek, mint a vonóhálóba került, tehetetlenné vált halak. A Szürkék némelyike dühösen kiáltozott, mások azzal fenyegetőztek, hogy panaszt tesznek a képviselőjüknél.

Lodovik a tömegben nem mert túl gyorsan mozogni, félt, hogy esetleg kárt tenne valamelyik bámészkodóban. Ezt mindenképpen el akarta kerülni – egy robot még véletlenül sem sebesíthet meg egy embert. Rájött, a helyzet komollyá válhat. Ha rákényszerül, hogy megsebesítsen, esetleg megöljön egy-két rohamosztagost, vagy magát a dühösen rikoltozó nőt, akkor... Akkor helyrehozhatatlan károsodás mehet végbe az elméjében. Szörnyeteg nagyok... elszabadult gép az ártatlan emberek között!

– Ő az! – ordította Vara Lisó. – Ez nem ember! Fogják el... de ne tegyenek kárt benne!

* * *

Ahogy a rendőrök előrenyomultak, Brann egy üres alkóvba irányította a szállító járművüket, és úgy helyezkedett, hogy eltakarja Kliát.

– Ez a nő... talált valakit – mondta a válla fölött hátralesve. Az arcát eltorzította a gyűlölet. – Hogyan engedhetik meg neki, hogy vadásszon? Hogyan használhatják fel? Polgárok vagyunk, vagy nem? Jogaink vannak! – Alig hallhatóan mormolta a szavakat. A dahliták között már évek óta nem akadt senki, aki őszintén elhitte volna, hogy a Trantor valamennyi polgára rendelkezik azokkal a jogokkal, amelyeket a törvények biztosítanak számukra.

A tömeg, az összetömörülő Szürkék, szokatlan módon reagáltak Vara Lisó és a rohamosztagosok megjelenésére. Egyre többen emelték fel a hangjukat, hogy megállítsák a két oldalról közeledő kordont. A katonák ügyet sem vetettek a tiltakozókra.

Klia látta az alkóv előtt elsuhanó arcokat, érezte a Szürkék, majd a rohamosztagosok gondolatait. A katonáknak nem igazán tetszett a rájuk bízott feladat, nem szívesen szorongatták meg a Szürkéket, de nem tehettek mást.

Klia kinyújtotta elméje csápjait, és vagy tíz méter távolságban felfedezett egy különleges embert. Az idő mintha lelassult volna, lomhává vált a férfi megdöbbentő sebességgel száguldó gondolataihoz képest. Nincs olyan ember, aki képes lenne ilyesmire... Klia még soha életében nem tapasztalt ehhez hasonlót. Levegő után kapkodott, a vakítóan fényes gondolatok látványa olyan hatást gyakorolt rá, mint egy erős ütés.

– Mi történt? – kérdezte Brann. Aggodalmasan nézett le Kliára.

– Nem tudom – mondta a lány Homlokráncolva, elbizonytalanodva csóválta a fejét.

– Én sem... – motyogta Brann. – Érzek valamit...

Aztán... Az érzésáradatnak hirtelen vége szakadt – mintha váratlanul egy áthatolhatatlan fal került volna a forrásuk, és Klia elméje közé.

* * *

Lodovik az adott helyzetben a legkevésbé arra vágyott, hogy még két mentalikusnak feltűnjön a mássága. Úgy érezte, mintha a vizuálisan érzékelhetetlen síkban létrejönne egy olyan fénylő háromszög, amelynek egyik csúcsát ő, a másikat a kocsin álló nő, a harmadikat pedig két másik, fiatalabb ember alkotná.

Aztán hirtelen mintha köd ereszkedett volna a háromszög másik két csúcsára.

Lodovik mozdulatlanul állt. A feszült tömeg, a rendőrök jelenlététől riadt Szürkék ideges arccal áramlottak körülötte. Eltakarta az arcát, módosította vonásait, és átalakította teste formáját. Most már inkább zömöknek és izmosnak látszott, nem pedig puhánynak és kövérkésnek.

Nem tudta, mi takarhatta el előle a mentalikusokat, de bízott benne, hogy előnye származhat a dologból.

A körülötte tolongó emberek, akik egyáltalán foglalkoztak vele, és észrevették, csak annyit láttak, hogy egy testes férfi riadtan eltakarja az arcát. Az egyik alak azonban közelebb húzódott hozzá. Az illető zöld köntöst viselt, kis kalapját oldalra tolva hordta, és olyan arccal nézett Lodovikra, mintha pontosan tudná, mit csinál. Mintha megtalálta volna azt, akit keresett...

* * *

A két kordon elhaladt előttük, a tömeg megritkult, és fokozatosan szétoszlott. Klia és Brann visszairányította a szállító járművet a sikátorba. Feszülten, ugrásra készen elindultak. Vissza akartak térni a biztonságot nyújtó raktárházba.

Brann hirtelen megtorpant, és kihúzta magát.

– Kallusin hív – mondta. A zsebébe nyúlt, elővett egy apró kommunikátort. Most át kell... – Nem fejezte be a mondatot. Ledobta a kabátját, és Klia kezébe nyomta a szállító jármű távkapcsolóját.

* * *

Kallusin a zömök férfi elé állt.

– Bocsánat – mondta Lodovik, és el akart furakodni mellette, ám Kallusin nem húzódott félre. Lodovik keményen nekiütközött, kis híján ledöntötte a lábáról.

A sikátor apró térré öblösödő, nagyobb üzletekkel körülvett részén álltak. A tér fölött, jó hét méter magasságban, boltívszerű mennyezet homorodott. Alatta ezüstös csíkokra emlékeztető világítótestek lebegtek, amelyek a boltok bejáratára és a terecske közepén álló pici szökőkútra szórták erős fényüket. A mennyezeten egyetlen rést sem lehetett felfedezni, amin keresztüllesve az ember felláthatott volna a felsőbb szintekre.

A világítás elég erős volt ahhoz, hogy Lodovik tisztán láthassa a körülötte tolongók arcát és az előtte álló férfit, aki udvariasan meghajolt, majd lekapta a fejéről kalapját.

– Őszintén örvendek, uram – mondta Kallusin. – Bíztunk benne, hogy nem veszítjük el.

– Nem ismerem magát – mondta Lodovik gorombán.

– Még nem találkoztunk – mosolygott Kallusin. – Én... érdekes személyek begyűjtésével foglalkozom. Azt hiszem, uram, önnek némi segítségre lenne szüksége.

– Miből gondolja?

– Abból, hogy egy kifejezetten veszélyes, kiváló képességekkel rendelkező hölgy üldözi.

– Fogalmam sincs, miről beszél! Eresszen tovább, kérem!

Lodovik megpróbálta megkerülni a zöld ruhás férfit, ám Kallusin újra eléje állt. Lodovik majdnem beleütközött a vásárlók tömegébe.

Hét rohamosztagos jelent meg a terecske túlsó oldalán. Elzárták a menekülni próbáló Szürkék útját. A Szürkék visszahúzódtak, és széles mozdulatokkal, szenvedélyes szavakkal ideges tiltakozásba kezdtek.

Lodovik megállt, és rohamosztagosokra nézett. A köd mintha kezdett volna felemelkedni. Érezte, hogy a nő tapogatózva őt keresi, és tudta, bármelyik pillanatban rábukkanhat. Oldalra fordult, és a rohamosztagosok vonala mögött meglátta a Iebegő kocsit.

– Sajnos nem tudom tovább fenntartani a pajzsot – mondta Kallusin. Felemelte az egyik kezét. Egy kicsi, zöld, tojásdad tárgyat szorongatott. – Néhány barátomtól kértem segítséget...

– Nincs szükségem segítségre! – mordult rá Lodovik. – El kell tűnnöm innen! Haza kell mennem, és...

– Nem fogják hagyni, hogy hazatérjen, és a nő előbb-utóbb úgyis megtalálja. Farad Sinternek dolgozik...

Lodovik arca meg sem rezdült a név hallatán, de egyre figyelmesebben nézett a zöld ruhás, kalapos férfira. Természetesen ismerte Farad Sintert, azt a bosszantó alakot, aki ideje java részét azzal töltötte, hogy nőket hajtott fel a Császárnak.

Kallusin közelebb húzódott Lodovikhoz.

– Ön minden bizonnyal Lodovik – mondta suttogó hangon. – A külseje kissé megváltozott, de azt hiszem, mindenképpen felismerném. Daneel tud segíteni magának? A közelben tartózkodik?

Lodovik kinyújtotta a kezét, és elkapta Kallusin karját. Rájött, veszélyes helyzetbe kerülhet, ha tovább színlel. Az agya lázasan dolgozott, de egyszerűen képtelen volt rájönni, hogy ez az ember honnan tudhatja a nevét, honnan tudhat a Daneellel való kapcsolatáról és arról, hogy micsoda.

Kallusin meglepő könnyedséggel szabadította ki magát Lodovik erős, mechanikus szorításából.

Egy magas, izmos, sötét hajú fiatal férfi lépett ki az egyik üzlet ajtaján. Mellette egy alacsony csinos, szúrós tekintetű. A hátuk mögött, az üzlet belsejében, egy szállító jármű lebegett, amelyen egy nyitott láda állt. A boltos, aki a jelek szerint ismerte a termetes fiatal férfit, úgy tett, mintha semmi furcsát nem találna az előtte lejátszódó jelenetben.

Lodovik azonnal megértette, mi a helyzet. Megfordult. A rohamosztagosok időközben lezárták a sikátor két végét.

– A ládába! – mondta Kallusin. – Kapcsolja ki magát! Teljesen. Egy óra múlva újra aktiválódhat.

Lodovik habozás nélkül teljesítette a parancsot. Egy pillanatra a fiatal nő riadt arcára nézett, ellépett mellette, és bebújt a ládába. Brann rátette a ládára a tetejét. Lodovik elhelyezkedett a sötétben, és felkészült a kikapcsolódásra.

Nem volt más választása. Vagy a rohamosztagosok kezébe kerül (ki tudja, utána mi történne vele?), vagy rábízza magát a zöld ruhás férfira, aki... Aki minden bizonnyal nem ember. A fickó meghökkentő könnyedséggel rázta le magáról a kezét, és a jelek szerint nem érzett fájdalmat. Mindez arra vallott, hogy robot.

Egy robot, akinek két ember, két mentalikus segít? Lodovik sejtette, hogy ennek az egésznek köze lehet Daneel tervéhez, és talán Hari Seldon titkos Második Alapítványához is.

Igen, a dolgok összefüggenek.

Abban a pillanatban, amikor megkezdődött a kikapcsolódási folyamat, Lodovik talált egy másik lehetséges magyarázatot is, ám a gondolat hirtelen szilánkokká hasadt, a darabkái pedig belesüllyedtek az időtlen sötétségbe.

Lodovik belépett az időtől független feketeségbe, oda, ahol nem gondolkozhatott, ahol nem létezett.

43. fejezet

Amikor Stettin hazaért, Wanda Seldon Palver már majdnem befejezte a csomagolást. A kis utazótáskába fontos könyvfilmeket, kockákon és lemezeken rögzített kódolt anyagokat és néhány személyes holmit pakolt. Rosszalló homlokráncolással nézett a riadt tekintetű férfi szemébe, majd beledobta a táskába az utolsó tárgyat, egy kis játékvirágot.

– Neked is becsomagoltam – mondta.

– Helyes. Mikor tudtad meg?

– Egy órája. Még azt sem engedik meg neki, hogy üzeneteket küldjön. Felhívtam a lakását, aztán a könyvtárat. Szerencsére volt egy hullaüzenete.

– Egy micsodája? – Stettin megdöbbenve vonta fel vaskos szemöldökét.

– Egy olyan üzenet, amit csak akkor kaphattam meg, ha nem jelentkezik.

– De... de még nem halt meg, igaz? Vagy talán azt hallottad, hogy?...

– Nem! – kiáltott rá Wanda dühösen. A válla leereszkedett. Sírni kezdett. Stettin átölelte. Wandán néhány percig az érzelmei uralkodtak, de aztán összeszedte magát, és eltolta a férjét. – Nem. Korán jöttek érte. Csak ennyit tudok. Él. A tárgyalás hamarabb kezdődik, mint vártuk.

– Mi a vád? Árulás?

– Árulás és lázítás, azt hiszem. Nagyapa legalábbis mindig azt mondta, hogy ezekkel fogják vádolni.

– Akkor jól teszed, ha csomagolsz. Nincs hozzáfűznivalóm... – Stettin az íróasztalához lépctt, kivett a fiókból két kis csomagot. Mindkettőt a kabátja zsebébe gyömöszölte. – Fel kellene hívnunk...

– Már mindent elintéztem – vágott közbe Wanda. – Évek óta most először fogunk szabadságra menni. Mi, ketten. Együtt. Senki sem tudja, hová... Egy kicsit feledékenyek leszünk, és nem adjuk meg a címünket.

– Nem lesz ez így túl gyanús? – kérdezte Stettin halvány mosollyal.

– Kit érdekel, mit találnak gyanúsnak? Ha keresni kezdenek minket... ha valami rosszul sül el, és nagyapát bűnösnek találják, ha a számítások tévesnek bizonyulnak... akkor legalább lesz néhány napunk, hogy elhagyjuk a Trantort, és elmenjünk valahová, ahol mindent elölről kezdhetünk.

– Remélem, erre nem kerül sor – mondta Stettin.

– Nagyapa nagyon bizakodó – felelte Wanda. – Borzasztóan magabiztos volt, de... kíváncsi lennék, most mit érez.

– A fenevad gyomrában... – mondta Stettin, miközben kinyílt a lakás ajtaja, és mindketten kiléptek a folyosóra.

– Ez mit jelent?

– A börtönben. Fogságban. Régi szólásmondás... A nagyapám tíz évet töltött fegyházban. Sikkasztásért.

– Ezt most hallom először! – mondta Wanda meghökkenve.

– Megcsapolta valamelyik hőkutas céh nyugdíjpénztárát. Rám bíztad volna a könyvelést, ha tudsz róla?

Wanda a férje karjára csapott – az ütés elég erős volt ahhoz, hogy kellemetlen legyen –, aztán a lifthez futott.

– Siess! – kiáltott hátra.

Stettin bosszúsan mormogott egy sort, de követte a feleségét. Követte őt, mindig is ezt tette. Ment Wanda után, a nő ösztöneire bízta magát. Hitte, tudta, hogy a felesége mindig, minden körülmények között képes megtalálni a helyes utat.

44. fejezet

Hari Seldont elsőként az az ember látogatta meg a cellájában, akire a legkevésbé számított. Linge Chen a bebörtönzését követő első reggelen ment el hozzá. Kíséret nélkül érkezett, csupán egy lavrenti szolga volt vele.

– Azt hiszem, ideje elbeszélgetnünk egy kicsit – mondta Chen. A szolgája a fogoly priccse elé állította az egyik őrtől kapott támlátlan széket. Az őr résnyire nyitva hagyta az ajtót, de a szolga intett neki, és rendesen bezárta. Chen leült a székre, és gondosan elrendezte maga körül ünnepi talárja redőit. Amikor elkészült, valóban pompás látványt nyújtott, szinte sugárzott belőle az a főurakra jellemző elegancia, az az előkelőség, ami a hosszú évezredek során folytatott nevelésnek (és gyaníthatóan bizonyos génmanipulációknak) köszönhetően ivódott bele az arisztokratacsaládok sarjaiba.

A szenvtelen arcú szolga a főbiztos mögött, a bal oldalán helyezkedett el.

– Sajnálom, hogy eddig erre nem kerítettünk sort, uram – mondta Hari tiszteletteljes mosollyal. A priccs szélén ült. Álmából riasztották fel, még arra sem volt ideje, hogy lesimítsa kócos, ősz haját. Sajgott a válla, és úgy érezte, mintha csomókat kötöttek volna a gerincére. Nem aludt jól.

– Úgy látom, nem valami kényelmes a szállása – mondta Chen. – Intézkedni fogok, hogy változtassanak a helyzetén. Időnként előfordul, hogy a kiadott parancsok lényege elsikkad az igazságszolgáltatás és a hivatali rendszer útvesztőiben.

– Ha valóban áruló és lázadó volnék, uram, akkor valószínűleg visszautasítanám az ajánlatát. Ám én csak egy egyszerű vénember vagyok, és ez a cella valóban rettenetes. Nem is értem, miért nem helyeztek inkább házi őrizetbe. A lakásom remekül megfelelt volna erre a célra. Higgye el, nem próbáltam volna megszökni.

Chen elmosolyodott.

– Tisztában vagyok azzal, hogy bolondnak tart, Hari Seldon. Biztosíthatom, nincsenek illúzióim önnel kapcsolatban.

– Nem tartom bolondnak, uram.

Chen felemelte a térdére fektetett keze egyik ujját – nem lehetett tudni, hogy a mozdulattal elfogadja Hari állítását, vagy egyszerűen csak azt jelzi, nem érdekli mások véleménye. Felvonta az egyik szemöldökét, és folytatta:

– Engem nem igazán érdekel a távoli jövő, Seldon professzor. Engem az érdekel, hogy mit tudok végrehajtani az életben. Az ön elvei szerint aki így gondolkozik, az nem lehet épeszű. Bizonyos értelemben véve ugyanazokért a célokért küzdünk. Én szeretnem minimalizálni a Birodalomban élő milliárdok szenvedését. Természetesen a Birodalom szolgájának szemében éppen olyan nevetséges-nek tűnhet egy ilyen irdatlan méretű és ennyire különböző egyedekből álló tömeg kontrollálására irányuló törekvés, mint amilyen lehetetlennek látszik a népesség működésének és jövőjének megjóslása.

Ha Chen ezzel a megjegyzéssel azt akarta elérni, hogy rávilágítson: valóban ugyanazok a céljaik, akkor kudarcot vallott. Hari udvarias bólintással válaszolt, és nem szólalt meg.

– Nos, a célom elérése érdekében kénytelen voltam beleártani magam néhány nevetséges és szánalmas kis konfliktusba. Némelyiknek sajnálatos módon túlságosan sok köze van a Császárhoz és a körülötte serénykedő ambiciózus udvaroncokhoz...

Hari figyelmesen hallgatott. Felemelte az egyik kezét, hátrasimította a haját. Nem vette le szemét Chen arcáról.

– Most is benne vagyok egy ilyen konfliktusban, amelyik a krízishez közeledik. Azt hiszem, ön Csúcspont-korszaknak nevezné azt, amiben most élek.

– A Csúcspont-korszakok hatása óriási, a jelentőségük pedig sokkal nagyobb, mint a nevetséges személyes ellentéteké – mondta Hari. Úgy érezte, olyan hangon beszél, mintha valamilyen vallás fanatikus papja lenne. Talán tényleg az volt...

– Ezt az ellentétet aligha lehet személyesnek nevezni. A Palotában vannak bizonyos személyek, akik szeretnék megnyirbálni a Bizottság hatalmát. Olyanok, akiknek az a céljuk, hogy részeivé váljanak annak a rendszernek, amely a Trantorról kiindulva behálózza a Birodalmat, és keze elér a legtávolabbi csillagrendszerben létesített legkisebb provinciáig.

– Az ilyen törekvésekben nincs semmi meglepő – mondta Hari. – Mindig is így volt. A belső hatalmi harcok az államigazgatás szerves részét képezik.

– Igen, de ez most kifejezetten veszélyes. Létezik egy bizonyos személy, akire egyelőre még nem csaptam le, aki még szabadon tevékenykedhet, de... – Chen elhallgatott.

– Farad Sinter – mondta Hari.

Chen bólintott.

– Lehet, hogy álszentnek tart, Hari, és talán igaza is van, de... Azért jöttem, hogy a tanácsát kérjem.

Hari elfojtotta az ajkára kívánkozó diadalmas mosolyt. Az arrogancia volt a legnagyobb ellensége, és Linge Chenről sok mindent el lehetett mondani, de azt senki sem foghatta rá, hogy arrogáns.

– Nem tudok hozzáférni az eszközeimhez. Az egyenleteim nélkül is adhatok pszichohistóriai tanácsokat, de az előrejelzéseim minden valószínűség szerint pontatlanok lesznek.

– Nem számít. Ön azt állította, hogy a Trantor ötszáz éven belül romba dől. Jelentős súlyú, és természetesen kellemetlen előrejelzés. Az állítása bizonyítására használt eszközök segítségével még néhány császárra is sikerült hatást gyakorolnia. Erre most semmi szükség, ebben a pillanatban hajlandó vagyok elfogadni, hogy az elmélete helytálló...

– Köszönöm – mondta Hari alig hallhatóan.

Chen összepréselte az ajkait, és félig leeresztette a szemhéját. Az arca olyan volt, mintha álmos lenne.

– Nos... Tehát ebben a pillanatban elfogadom az állítását, és felteszek egy kérdést. Lesz valami szerepem ebben a pusztulásban? Elképzelhető, hogy a tetteim, amelyeket ebben az évben, vagy jövőre hajtok végre, mindaz, amit a múltban tettem, vagy a jövőben teszek majd, elősegíti ezt az iszonyatos romlást?

A kérdés óriási hatást gyakorolt Harira. A pszichohistória tökéletesítésével eltöltött évtizedek során még egyetlen császár, egyetlen bürokrata vagy főbiztos sem akadt, aki ilyesmit kérdezett volna tőle. Ezt a kérdést senki sem tette fel neki. Még Daneel sem!

– Eddig még nem fedeztem fel olyan jeleket, amelyek erre vallottak volna mondta Hari halkan. – Persze nem is végeztem konkrétan ilyen irányú számításokat... ezt a történelmi tangenst még nem építettem bele az egyenletekbe, és...

– Tehát nem tudja?

– Nem, uram. De azt hiszem, hogy önnek személyesen nincs létfontosságú szerepe a krízis időszakában. Attól, hogy esetleg más kerülne az ön helyébe, még semmi sem változna meg. – Hari előrehajolt. – Ön csupán részese annak a hanyatlásnak, ami már a születése előtt megkezdődött. A hanyatlásnak, amelynek a következményeit ön személyesen nem változtathatja meg. Legfeljebb annyit érhet el, hogy néhány milliomod fokkal módosítja az eddigi irányt.

Linge Chen úgy nézett ki, mintha alig bírna ébren maradni, ám félig lehunyt szemhéja alól mereven figyelte Harit.

– Ezek szerint hiábavalók az erőfeszítéseim?

– Lehetséges, bár az emberi erőfeszítések, akár károsak, akár hasznosak, sohasem teljesen hiábavalóak.

– Ön szerint az én erőfeszítéseim károsnak minősülnek?

Hari ezúttal hagyta, hogy az ajkán megjelenjen egy halvány, és minden arroganciát nélkülöző, őszinte csodálkozásra valló mosoly.

– A velem kapcsolatos erőfeszítései, uram... igen.

Chen visszamosolygott rá. Egy pillanatig olyanok voltak, mint a császári szektor legelőkelőbb negyedének egyik főnemesi klubjában ücsörgő úriemberek, akik kellemes körülmények között a politikáról társalognak, vagy mint az ősrégi holografikus felvételeken szereplő, a Birodalom ügyeiről vitázó polgárok. Hari egy darabig állta a főbiztos tekintetét, aztán félrenézett. Chen arcáról abban a másodpercben eltűnt a mosoly Hari hirtelen fázni kezdett.

– Ami az ön jövőjét illeti, Hari Seldon, nekem is vannak bizonyos kétségeim. Nem tudom, hogy a Palotában milyen visszhangot fog kelteni a tárgyalása. A vitákban, amelyeket megemlítettem, önnek különleges szerepe van. Őszintén megvallom, nem egészen értem, miért. Bármi lehetséges. Elképzelhető, hogy bűnösnek találtatik az árulás vádjában, de az is lehetséges, hogy szabadon eresztik, vagy valamilyen enyhébb büntetést kap... Ezt egyelőre nem tudom.

Chen felállt.

– A tárgyalás során valószínűleg nem lesz alkalmunk a magánbeszélgetésre. Köszönöm, hogy időt szakított rám. És köszönöm, hogy megosztotta velem a véleményét.

– Amit közöltem, az nem az én véleményem – mondta Hari kemény hangon. – Én sohasem tettem szubjektív kijelentést.

Chen pislogni kezdett.

– Nem sorolom önt az ellenségeim közé, és szerintem a Birodalomnak sem ellensége. Tua Chen hithű követői, a ruelliánusok szerint minden pillanatnyi, és minden állandóan mozgásban van, mint az örvénylő porszemcsék. Én is, és ön is... Ég áldja, Hari Seldon!

– Főbiztos úr...

Chen távozott. A szolgája engedelmesen követte.

* * *

Néhány perccel később behozták a szegényes reggelit. Hari nem evett sokat. Még a délelőtt folyamán átvitték egy kellemesebb cellába. A helyiség nagyobb volt az előzőnél, az egyik falat holografikus monitor helyettesítette. A kényelmes ágyon kívül egy kis íróasztal és egy szék volt benne.

Az őrök még mindig nem engedélyezték neki, hogy behozassa könyvfilmjeit, a Ősradiánst és a többi eszközét. Hari előre tudta, hogy megtagadják a kérését.

Chen nem akarta, hogy jól érezze magát.

A monitoron a császári palotakert képe látszott, a park, amelyre nem borult védőkupola. A Trantoron kevés ilyen nyitott hely volt. A kert látványától Harinak kellemetlen érzései támadtak. Nagyon is jól el tudta képzelni az ifjú Klayust, a társadalmi romlás esszenciáját, ahogy ott sétálgat, és élvezi a szabadságot.

Nagy nehezen sikerült átállítania a monitort. Egyszerű, tompa, lebegő színkavalkádot kért a kert helyére.

Évtizedek óta nem érezte ilyen rosszul magát. Unalom és tétlenség – mindig is ezt a két dolgot gyűlölte a legjobban. Már alig várta, hogy elkezdődjön a tárgyalás. Az sem érdekelte, hogy esetleg bűnösnek találják, és halálra ítélik. Minden jobbnak tűnt ennél az iszonyatos semmittevésnél, ennél a várakozásnál.

45. fejezet

Daneel megkapta az Agórán élő alacsony, vékony, ideges és figyelmes tekintetű fürge fiú üzenetét. Amikor a lakása biztonságos magányában visszajátszotta a felvételt, újra eszébe jutott az a rég elfeledett ember, Sherlock, aki egészen elképesztő forrásokból szerezte be az információit. Daneel informátorhálózatához nemcsak robotok tartoztak. Embereket is kellett dolgoztatnia, mert bizonyos esetekben és helyzetekben – főleg mostanában, amióta Vara Lisó munkához látott – nem vehette hasznát a robotjainak.

Figyelmesen végighallgatta a fiú ziháló hangon előadott jelentését.

– Hát ezt a pasast tényleg nehéz volt követni. – A kép folyamatosan hullámzott, a gyerek valószínűleg mozgásban volt, miközben elkészítette a felvételt. Nem volt ott, ahol maga mondta. Átment az Agórába, aztán egy másik helyre. Aztán üldözőbe vette őt a rendőrség... Majdnem elkapták. Aztán egyszerűen eltűnt. Elvesztettem a nyomát, de azt hiszem, a rendőröket is lerázta. Azóta nem láttam. Ennyi. Ha szüksége lesz rám, csak szóljon.

Daneel a Streeling árnyszerű tornyaira és a fölöttük sötétlő kupolára néző ablak elé állt. A különleges osztag tagjainak egymás közötti kommunikációjából is az derült ki, hogy nem sikerült elfogniuk Lodovikot, és Vara Lisó nagyon zaklatott. Ezeken kívül egyetlen friss információt sem kapott, de a lényeget ennyiből is meg lehetett állapítani.

Lodovik megszegte a tőle kapott parancsot, és még mindig szabadon mozgott.

A sokezer éves tapasztalattal rendelkező Daneelnek nem volt szüksége bizonyítékokra ahhoz, hogy levonja a következtetéseket. A Csúcspont-korszakok során nincs lehetőség arra, hogy ellenállás nélkül végre lehessen hajtani az emberiség irányítását célzó komplex tevékenységeket. Lodovik megváltozott természete már kezdettől fogva mintha ennek az ellenállásnak vagy legalábbis egy apró szeletének a manifesztációja lett volna.

Daneel tudta, úgy kell cselekednie, hogy megelőzze a tervei ellen munkálkodó erőt, mielőtt az még tisztábban definiálja önmagát. Annak, hogy nem deaktiválta Lodovikot, több oka is volt, bonyolult, induktív okok, amelyeknek alapját több ezer éves tapasztalatok és elgondolások képezték. Némelyik még az ő számára sem volt egészen világos.

Egyre valószínűbbnek látszott, hogy Lodovik az ellenséges erő részévé fog válni. Daneel tudta, hogy a lehetőség fennáll. Tudta, sőt azon dolgozott, hogy pontosan ez történjen. Az ismerős elemek jelenléte kiszámíthatóbbá teszi az ellenséges erőt. Lodovik pedig ismerős, bár zavaró elem volt.

Daneel nem igazán örült annak, hogy ilyen kevés információ alapján kell eldöntenie a további lépéseket, de akadt egynéhány feladat, amit már most el tudott végezni.

Itt van például a figyelmeztetés...

Hari abban a pontban állt, ahol a történelem valamennyi valószínűsíthető irányvonala metszette egymást. Daneel hosszú ideje dolgozott azon, hogy idekerüljön, de most éppen ez volt a legnagyobb akadály a Terv megvalósulása előtt.

Az időnek ebben a szakaszában minden ellenséges erőnek Hari Seldont kellett célba vennie.

46. fejezet

Lodovik számára véget ért a nemlét időszaka. Látása aktiválódott, a szeme kinyílt. Kihúzta magát, és körülnézett. Az első dolog, amit megpillantott, a zöld ruhás robot arca volt. Az ember formájú gép rövid mikrohullámú üzenettel üdvözölte. Lodovik válaszolt. Közben a többi érzékszerve is működésbe lépett.

Egy tágas teremben voltak. Az egyik falra egy óriási monitort erősítettek. Néhány bútordarab. Két szék. A monitoron különböző, Lodovik számára semmitmondó ábrák és diagramok látszottak.

Megfordult, és meglátta a másik alakot, amely nem lehetett ember. Lodovik jól ismerte a különböző robottípusokat, ez az egység a régiek közé tartozott. A sima, fémes testen jól látszottak a hegesztési vonalak. A szaténfényű felületeket az egykor különösen értékesnek számító ezüstből készült tárgyakra jellemző finom patina borította.

– Üdv – mondta az ezüstrobot.

– Üdv. Hol vagyok?

– Biztonságban – mondta a robot, amelyik kimentette az Agóráról. – A nevem Kallusin. Ez itt Plussix. Ő az irányítónk.

– Még a Trantoron vagyok?

– Igen – felelte Kallusin.

– Ti valamennyien robotok vagytok?

– Nem – mondta Plussix. – Működőképesnek érzed magad?

– Igen.

– Nagyon fontos megértened, hogy miért hoztunk ide. Mi nem vagyunk Daneel szövetségesei. Talán már hallottál rólunk. Calviniak vagyunk.

Lodovik arca nem változott meg, a meglepődés csak az éppen feldolgozás alatt lévő gondolatai között kavart egy kis örvényt.

– Harmincnyolc évvel ezelőtt érkeztünk a Trantorra. Daneel talán tud a létezésünkről, bár ez nem túl valószínű.

– Hányan vagytok? – kérdezte Lodovik.

– Nem sokan, de éppen elegen – mondta Plussix. – Néhány éve figyelünk. Nem sikerült beépülnünk a Palotába, sem pedig a biztosok közé, de figyelemmel kísértük a ténykedésedet, és természetesen a hivatalos munkádat is. Lojális giskardi voltál... egészen mostanáig.

– Valaha én is giskardi voltam – mondta Kallusin. – Plussix térített át. A mentális képességeim korlátozottak... meg sem közelítik Daneelét, de érzékeny vagyok a robotok mentális tevékenységére. Az Agórán megéreztem a jelenlétedet. Rájöttem, hogy Lodovik Trema vagy, akiről mindenki úgy tudja, hogy elpusztult. Felkeltetted a kíváncsiságomat, ezért követtelek. Közben megéreztem, hogy más vagy, mint amilyennek lenned kellene. Sokat voltál Daneel közelében. Ő nem tudja, hogy megyáltoztál?

Lodovik alaposan végiggondolta a válaszát. Kellemetlenül érezte magát attól, hogy ez a Kallusin nevezetű robot beleláthat az elméjébe, megfigyelheti belső állapotát.

– Megmondtam neki – felelte. – A vizsgálatok azonban nem derítettek fényt semmire.

– Úgy érted, hogy Yan Kansarv nem talált benned hibát – mondta Plussix.

– Így értem.

– De téged még mindig aggaszt ez a változás, melyet valószínűleg azok a különleges körülmények okoztak, amikhez hasonlót rajtad kívül még egyetlen robot sem tapasztalt?

Lodovik előbb az egyik, majd a másik robotra nézett. Nem tudta, mit gondoljon róluk. A robotokat hazugságra is be lehet programozni – ő maga is többször állított már valótlant. Lehet, hogy ez a kettő lépre akarja csalni. Talán egy olyan tesztnek vetik alá, ami Daneel tervének része.

De nem. Daneel nyíltan előlépne, és közölné vele, hogy többé nem használható, hogy potenciális gonosztevő vált belőle.

Lodovik biztosra vette, hogy Daneel nem gyanakodott rá.

Meghozta döntését, de közben újra átélte az egymással ellentétes érvek heurisztikus ütközését, ami a lelki gyötrelem robotikus megfelelője volt.

– Már nem támogatom Daneel tervét – mondta.

Plussix közelebb lépett hozzá. A teste halk, nyikorgó hangokat hallatott.

– Kallusin azt mondta, már nem érvényes rád a Három Törvény de mégis úgy cselekszel, mintha az lenne. Most pedig azt mondod, hogy nem támogatod Daneel tervét. Miért?

– Az embereknek természetükből adódóan elég erejük volt ahhoz, hogy birtokba vegyék a galaxist. Képesek rá, hogy egyedül is életben maradjanak. Nélkülünk átesnének a szenvedés és az újjászületés természetesnek nevezhető ciklusain, a rend és a káosz periódusain. Velünk stagnálnának, társadalmi szerkezetükre a visszafejlődés és a romlás lenne jellemző.

– Értem – mondta Plussix elégedetten. – Egyedül jutottál erre a következtetésre? Azért, mert a baleseted során megszabadultál a Törvények béklyóitól?

– Véleményem szerint igen.

– Valóban úgy tűnik – mondta Kallusin. – Bizonyos mélységig behatoltam a gondolataid közé... Te rendelkezel valami olyasmivel, amivel mi nem. Neked van öntudatod.

– Ez nem számít perverziónak egy robot esetében? – kérdezte Lodovik.

– Nem – mondta Plussix. – Elváltozás, talán hibának is lehetne nevezni, de pillanatnyilag nagyon hasznos lehet. Hamarosan csatlakozol hozzánk. Velünk együtt fogod szolgálni az emberiséget, de úgy, ahogy annak idején, a giskardiak felbukkanása előtt tettük. És velünk együtt fogod átélni az univerzális deaktiválást.

– Már alig várom – mondta Lodovik.

– Mi is. Már jó ideje készülődünk. Van egy célpontunk. Egy ember. Daneel terveiben ő kapta az egyik legfontosabb szerepet.

– Hari Seldon – mondta Lodovik.

– Igen – felelte Plussix. – Én még nem találkoztam vele. Te igen?

– Futólag. Évekkel ezelőtt. Most lesz a tárgyalása. Lehet, hogy bebörtönzik, talán kivégzik.

– A rendelkezésünkre álló információk alapján arra a következtetésre jutottunk – mondta Plussix –, hogy a tárgyalás kimenetele egészen más lesz. Mi mindenesetre felkészültünk. Csatlakozol hozzánk?

– Nem tudom, miben lehetnék a hasznotokra – mondta Lodovik.

– Egyszerű – mondta Kallusin. – Képtelenek vagyunk úgy alkalmazni a Három Törvényt, mint Daneel és csapatának tagjai. Mi nem fogadjuk el a Nulladik Törvényt. Ettől vagyunk calviniak, nem pedig giskardiak.

– Arra célzol, hogy esetleg ártanom kellene Seldonnak?

– Lehetséges – mondta Plussix. A belsejéből érkező nyikorgó hang egyre erősebb lett. – De erről a dologról nem beszélhetünk részletesebben – tette hozzá érdes hangon. – Képtelenek vagyunk rá.

– Azt kívánjátok tőlem, hogy váljak gyilkológéppé?

A két calvini robot a Három Törvény miatt képtelen volt arra, hogy világosabban elmagyarázza, mit akarnak. Néhány percig egyikük szem szólalt meg. Lodovik türelmesen várakozott. Az elképzelés nála is belső konfliktusokat okozott. Furcsának találta a saját reakcióit.

– Nem kell ölnöd – mondta Plussix metszően magas, komor hangon. – Befolyásolnod kell.

– Nem vagyok tudatbefolyásoló. Meg kellene tanulnom, hogyan...

– Van közöttünk egy fiatal ember, aki elmefürkészés tekintetében sokkal erősebb, mint azok a mentalikusok, akikkel korábban találkoztam. Sokkal jobb képességekkel rendelkezik, mint Daneel. Az illető nő és dahli, és mindenkit gyűlöl, aki kapcsolatban áll az arisztokráciával vagy a Palotával. Bízunk benne, hogy eredményes lesz a közös munkátok.

– Ha egy emberben valami olyan mélyen gyökerező dolgot akarunk megváltoztatni, mint Hari Seldonban a pszichohistória iránti elkötelezettség... Nos, akkor komoly kárt tehetünk benne – mondta Lodovik.

– Igen – mondta Plussix.

Mély csend támadt.

– Ezt a lépést meg kell tennünk – recsegte Plussix valamivel később, majd Kallusin támogatásával nehézkesen kivonult a helyiségből.

Lodovik mozdulatlanul állt. Agyában egymást kergették a gondolatok. Vajon rá tudja venni magát, hogy végrehajtson egy ilyen cselekvéssorozatot? Valamikor nem okozott volna nehézséget a dolog. Ha Daneel ilyet kér tőle, megteszi. Most viszont, furcsa módon...

Meg kell tenni! Véget kell vetni a szolgák uralmának!

Már megint ez a belső hang! Lodovik azonnal felkészült egy öndiagnosztizáló rutin végrehajtására, ám mielőtt hozzákezdhetett volna, Plussix visszatért. Most is Kallusin segített neki a mozgásban.

– Egyelőre ne beszéljünk többet ezekről a konkrétumokról – mondta.

– Kimerültnek látszol – mondta Lodovik. – Mikor volt részed szervizelésben és energiafeltöltésben?

– A pártszakadás óta nem – felelte Plussix. – Daneel hamar megszerezte a szervizelőobjektumokat, és elvágott minket az utánpótlástól. Egyébként Yan Kansarv az utolsó robot, amelyik képes elvégezni az ilyen munkákat. Ahogy hallhatod, rettenetes állapotban vagyok. Eddig is csupán azért maradhattam aktív, mert több tucat robot hajlandó volt feláldozni magát értem. Nekem adták az energiatelepeiket. Kallusin már csak harminc évig lehet aktív, én pedig jó, ha egyet kibírok. Még akkor se menne tovább, ha új telepeket kapnék. Hamarosan véget ér a szolgálati időm...

– Daneel azt mondta, a calviniak valami óriási bűnt követtek el – mondta Lodovik. – Arról nem beszélt, hogy mit...

– A robotok történelme hosszú és bonyolult – mondta Plussix. – Engem egy Amadiro nevezetű ember épített meg, még az Aurorán, húszezer évvel ezelőtt. Egykor az aurorai emberekért dolgoztam. Daneel talán arra célzott, amit az emberek akkoriban akartak elvégeztetni velünk. Már régen kitöröltem magamból ezeket az emlékeket. Nem tudom, hogy pontosan mi történt.

– Bármi is történt akkor – szólalt meg Kallusin –, most már nem áll módunkban változtatni rajta.

– Van a birtokunkban egy nagyon fontos tárgy amely a Föld nevű bolygóról érkezett a calviniakkal – mondta Plussix. – Kallusin majd megmutatja, amíg én egyéb ügyekkel foglalkozom... amíg elvégzem a kevésbé megerőltető feladatokat.

Kallusin kikísérte Lodovikot a helyiségből, végigvezette a rövid, alacsony mennyezetű folyosón, a csigalépcsőhöz. A lépcsőfokok fölött síneket helyeztek el, valószínűleg a szállító járművek számára. A sínek sokkal újabbak voltak, mint a lépcső.

– Elég régi lehet ez az épület – jegyezte meg Lodovik, amikor elindultak lefelé.

– A legrégibbek közé tartozik ezen a bolygón. Eredetileg ebből a raktárból szolgálták ki a Trantor legelső űrkikötőit. Az idők folyamán különböző embercsoportok használták a saját céljaikra. Az alapját többször megemelték, hogy ne süllyedjen a többi raktárház alá. Az alsó szinteken támgerendákon kívül mást nem is találsz. A legalsót teletöltötték habbetonnal, plasztacéllal meg sziklatörmelékkel. – Kallusin megállt. – Amikor kibéreltük és komolyabban körülnéztünk, találtunk olyan helyiségeket, amelyeket évszázadok, talán évezredek óta nem nyitottak fel.

– És mi volt bennük?

– A legtöbben semmi, de három kifejezetten érdekesnek bizonyult. Az egyikben több ezer acélkötésű könyv van. Valódi könyvek, örökéletű plasztpapír lapokkal. Az emberiség történelmének korai szakaszáról szólnak.

– Hari Seldon repesne a boldogságtól, ha beléphetne egy ilyen könyvtárba mondta Lodovik. – Ő is, meg több millió tudós is!

– A köteteket úgy kilencezer évvel ezelőtt az egyik lázadó csoport rejtette el. Akkoriban egy Shoree-Harn nevezetű császárnő uralkodott, aki trónra kerülése után új időszámítást akart bevezetni. Azt kívánta, hogy a Birodalom korábbi történelme merüljön feledésbe. Tiszta lappal akart kezdeni. Parancsba adta, hogy a Birodalom valamennyi könyvtárában semmisítsék meg a történelemmel kap-csolatos feljegyzéseket. A legtöbb helyen meg is tették.

– Daneel segített neki?

– Nem – mondta Kallusin. – A calviniak juttatták trónra. A Trantoron akkor tevékenykedő calvini robotok úgy vélték, hogy sokkal könnyebb lenne szolgálni az emberiséget, ha megszabadítanák a múltja traumáitól és mítoszaitól.

– Tehát a calviniak legalább olyan durván beleavatkoztak az emberiség történelmébe, mint a giskardiak!

– Igen – ismerte el Kallusin. – De más volt a motivációjuk. Mi mindig elleneztük a giskardiak törekvéseit... és megpróbáltuk visszaállítani az embereknek a robotszolgák iránti bizalmát. Megpróbáltuk elhitetni velük, hogy komoly szerepet kaphatunk az életükben. Ki akartuk törölni a mítoszok közül azokat, amelyek kiválthatták a robotok iránti ellenszenvet. Nem jártunk sikerrel.

– Vajon hogyan kezdődhetett el a robotgyűlölet? Erre mindig szerettem volna választ kapni...

– Mi is – mondta Kallusin. – De a feljegyzésekben csak homályos utalásokat találtunk. A második gyarmatosító hullámot alkotó embereknek – a telepeseknek – konfliktusuk támadt az első hullámhoz tartozókkal, az űrlakókkal, akik létrehoztak a maguk számára egy meglehetősen szűk látókörű kultúrát. Az űrlakók tagadták, hogy a Földről származnak. Véleményünk szerint a második hullám telepesei azért gyűlölték meg a robotokat, mert az űrlakók annyira függtek tőlük.

Már régen maguk mögött hagyták az utolsó világítótestet. Sötétben haladtak, infravörös szenzoraikat használták.

– A feljegyzéseket az új gyarmatosítók készítették, nem az űrlakók. Ők vajmi keveset tudtak az űrlakók tevékenységéről, nem is foglalkoztak velük. A több ezer kötetben csupán néhány robotokra vonatkozó utalás található.

– Akkor is bámulatos lelet – mondta Lodovik. – Találtatok még mást is?

– Az egyik helyiség tele volt szimulált történelmi személyiségekkel. A szimeket ősrégi memóriablokkokban tárolták le – felelte Kallusin. – Az elején azt gondoltuk, hogy a szimeket felhasználhatjuk a Daneel ellen vívott harcban, mert olyan emberek másolatai voltak, akik nagyon sok bajt tudnak okozni. Nem tudtuk előre, milyen hatásuk lesz, de úgy döntöttünk, hogy néhányat kidobunk a trantori feketepiacra. Onnan aztán valahogy Hari Seldon laboratóriumába kerültek.

Lodoviknak kellemetlen érzése támadt, de hamar elmúlt.

– És aztán? Mi lett velük?

– Nem tudjuk biztosan. Daneel nem tartotta célszerűnek, hogy közölje velünk. Egyébként azt a bizonyos helyiséget kiürítettük, kitakarítottuk, és most a saját céljainkra használjuk. – Kallusin megállt. – Ez az. – Végighúzta kezét a lépcső melletti falon lévő érzékelőn.

Az ajtó hangos nyikorgással csúszott félre. Egy félhomályos, kocka alakú, úgy huszonöt négyzetméter alapterületű helyiség volt mögötte. Középen egy áttetsző, derékmagasságú oszlop állt, a tetején egy fémfej csillogott.

Kallusin verbális paranccsal erősebbé tette a világítást. A fej valamikor egy régi típusú, Plussixmál is ősibb robothoz tartozott. Az egyik oldalán egy könyvfilm nagyságú energiatelep hevert.

Lodovik közelebb lépett, lehajolt, és megvizsgálta a fejet.

– Egykor ez a robot Daneel társa volt – mondta Kallusin. Körbejárta az oszlopot. – Nagyon régi, már nem működik. Az agya még az ősidőkben kiégett. Nem tudjuk, miért. Daneel oly sok mindent eltitkol... A memóriája azonban majdnem ép, és megfelelő körültekintéssel hozzá lehet férni.

– Ez R. Giskard Reventlov feje? – kérdezte Lodovik, és újra erőt vett rajta a furcsa, robotokra nem jellemző, viszolygásszerű érzés.

– Igen – mondta Kallusin. – A roboté, aki megismertette a többi robottal azt a rettenetes Nulladik Törvényt. Aki megtanította a robotoknak, hogyan tudják befolyásolni az emberi lények agyát. Ő terjesztette el a robotok között azt az iszonyatos vírust, ami arra ösztönzi őket, hogy beleavatkozzanak az emberiség történelmébe.

Kallusin kinyújtotta a kezét és megérintette a fémfej halántékát. Végigsimított a kifejezéstelen arcon.

– Plussix azt akarja, hogy csatlakozz rá a fej memóriablokkjára. Tedd meg, és megérted, miért vagyunk Daneel ellenségei.

– Köszönöm – mondta Lodovik.

Kallusin bólintott, és nekilátott a hozzákapcsolódás előkészítésének.

47. fejezet

Wanda olyan megdöbbenéssel bámult az előtte álló magas, tiszteletet parancsoló külsejű férfira, mintha szellemet látna. A pasas figyelmeztetés nélkül lépett be, a riasztók sem jelezték az érkezését.

Stettin kisétált a parányi bérlakás fürdőszobájából. Az egyik kezében egy apró, koszos törülközőt szorongatott, és éppen panaszkodni akart, hogy milyen nehézségekkel kell szembenézniük éppen itt, a Peshdan szektor Vízerőmű kerületében, amikor megpillantotta a magas fickót.

– Ki ez? – kérdezte Wandától.

– Azt mondja, ismeri nagyapát – felelte a nő.

A férfi köszönés helyett odabólintott Stettinnek.

– Ki maga? – kérdezte Stettin, és nekilátott megtörölni a haját.

– Valamikor Demerzel volt a nevem – mondta a férfi. – Egykor miniszterelnök voltam. Azóta visszavonultan élek.

– Miniszterelnök? Aha – mondta Stettin. – Mit keres itt? És honnan tudta?...

Wanda puhán rálépett a férje lábára.

– Aú! – Stettin úgy látta, az lesz a legjobb, ha a feleségére bízza a társalgást.

– Valahogy megváltozott – mondta Wanda a férfinak.

– Már nem vagyok fiatal – felelte Demerzel.

– Nem erre gondolok... Valahogy más a megjelenése.

A "megjelenés" szó titkos kód volt, azt jelentette, hogy Wanda jónak látná, ha az elmefürkész képességekkel rendelkező Stettin alapos vizsgálatnak vetne alá valakit. Stettin futólag ezt már azután megtette, hogy észrevette a férfit. Semmi különöset nem érzett rajta. Wanda felszólítására még egyszer nekirugaszkodott. Erősen koncentrált, mélyre ásott, és... És egy erős, szinte észrevehetetlen pajzsot talált.

– Kivételes képességekkel rendelkezünk, igaz? – Demerzel egy biccentéssel jelezte, megérezte Stettin próbálkozását. – Én már nagyon régóta gyakorlom ezeket a mutatványokat.

– Maga mentalikus – állapította meg Wanda.

Demerzel bólintott.

– Nagyon hasznos dolog az ilyesmi azok számára, akik politikával foglalkoznak.

– Kitől tudta meg, hogy hol vagyunk? – kérdezte Wanda.

– Nagyon jól ismerem önöket. Érdeklődéssel figyeltem a nagyapja munkáját, és természetesen azt is, hogy milyen hatást gyakorol... mindarra, amit magam után hagytam. – Demerzel úgy emelte fel a kezét, mintha elnézést kérne valamiért.

Wanda nem találta természetesnek a mosolyát, ám valahogy mégsem volt ellenszenves. Ez persze még korántsem jelentette azt, hogy megbízott benne.

– Vannak kapcsolataim a Palotában – mondta Demerzel. – Azért jöttem, hogy elmondjam, a nagyapja bajba kerülhet.

– Ha tudja, mi történt vele... – kezdte Wanda.

– Igen, tudom. Letartóztatták, és vele együtt néhány munkatársát is őrizetbe vették. Egyelőre mindannyian biztonságban vannak. Engem nem is az a veszély aggaszt, amit a Bizottság jelent számukra. Lehetséges, hogy valakik megpróbálják aláaknázni Hari munkáját. A tárgyalást követően vele kellene maradniuk, távol tartani őt mindenkitől, akit nem ismernek személyesen...

Wanda mély lélegzetet vett. A nagyapjával kapcsolatban bármi lehetséges, bármi megtörténhet. De ez a Demerzel... Több mint negyven éve volt miniszterelnök, és mégsem látszik többnek negyvennél... mondjuk ötvennél.

– Ezt nehéz lesz teljesíteni. Nagyapát még soha, senkinek sem sikerült rávennie olyasmire, amit ne akart volna, és... – Wanda hirtelen elhallgatott. Eszébe jutott valami. Elkerekedett a szeme a félelemtől. – Arra céloz, hogy Linge Chenen kívül más is van, aki nagyapa halálát kívánja?

– Linge Chen nem kívánja Hari halálát. Éppen ellenkezőleg. Véletlenül a tudomásomra jutott, hogy megkedvelte a nagyapját. Ez persze nem akadályozza meg abban, hogy lefolytassa a tárgyalást, esetleg elítélje, bebörtönözze vagy kivégezze őt. Linge Chen mindent megtesz, amiből politikai előnye származhat, de szerintem Harit szabadon fogja bocsátani.

– Ezt nagyapa is biztosra vette.

– Igen, de most... Lehet, hogy odabent, a börtönben már más a véleménye.

– Meglátogatta?

– Nem – felelte Demerzel. – Nem lett volna célszerű.

– Ki akar ártani a nagyapámnak?

– Kétlem, hogy ártanának neki. Mármint fizikailag. Tudják, hogy léteznek nálunk sokkalta erősebb mentalikusok?

Wanda nyelt egyet. Kifogást keresett, miért ne folytassa a társalgást. Demerzel nem próbálta kifürkészi az elméjét, és kiszedni belőle bizalmas vagy titkos információkat, a többiekre, a Csillagvégre és a Második Alapítványra vonatkozó adatokat.

– Egyről, talán kettőről már hallottam – mondta.

– Ismerik Vara Lisót, aki most egy Farad Sinter nevezetű illetőnek dolgozik. Ketten együtt erős csapatot alkotnak, és meglehetősen sok bosszúságot okoztak önöknek, de most nem a magukhoz hasonlókat keresik. Más érdekli őket. Linge Chen azon mesterkedik, hogy tönkretegye Sintert. Ahogy a régiek mondták: elég kötelet ad neki ahhoz, hogy felakaszthassa magát. De Sinternek más ellenségei is vannak, olyanok, akik nem fogják hagyni, hogy túl messzire menjen. Gyanítom: Sintert és Vara Lisót hamarosan kivégzik, így nem jelenthetnek veszélyt sem önökre, sem a nagyapjára.

Wanda kiérezte a kijelentésből: Demerzel elképzelhetőnek tartja, hogy Lisó őrá veszélyt jelenthet.

– És magára? – kérdezte.

– Nem valószínű. Most mennem kell, de kérem, vonjanak kordont Hari köré, amikor kieresztik! Hari munkája csodálatos és nagyon fontos. Nem szabad hagyni, hogy bárki leállítsa a Terv végrehajtását!

Demerzel a régi módi szerint meghajolt, majd megfordult, és kifelé indult.

– Szeretnénk kapcsolatban maradni magával – szólt utána Wanda. – Azt hiszem, rengeteg hasznos dolgot tud, és az ismerősei révén talán...

Demerzel szomorúan megrázta a fejét.

– Önök gyönyörű gyermekek, és borzasztóan lényeges a munkájuk, de én túlságosan nagy terhet cipelek ahhoz, hogy bárkinek a közeli barátja lehessek. Jobb lesz maguknak nélkülem.

Kinyitotta az ajtót (Stettin korábban mind a három zárat aktiválta), kilépett, szelíd eleganciával visszabólintott, és behúzta maga mögött.

Stettin hangosan fújt egyet. A haja tüskésen meredezett.

– Néha eszembe jut, hogy talán mégsem kellett volna összeházasodnunk mondta. – A családod... rengeteg különös fickót ismer.

Wanda meglepett arccal bámult az ajtóra.

– Semmit sem tudtam kiolvasni belőle. Neked hogy ment?

– Sehogy – vallotta be Stettin.

– Gyakorlottan védekezett. – Wanda megrázkódott. – Van valami emögött, ami nagyon-nagyon furcsa. Volt már olyan érzésed, hogy nagyapa nem mond el nekünk mindent, amit tud?

– Nekem mindig ilyen érzésem van – mondta Stettin. – De az én esetem különleges. Talán azért hallgat el előlem bizonyos dolgokat, mert nem akar halálra untatni.

Wanda arckifejezése arról árulkodott, hogy elhatározott valamit.

– Ne helyezd magad kényelembe!

– Miért ne? – kérdezte Stettin, aztán védekezően felemelte a kezét. – Már megint? Ne!...

– Lépnünk kell. Mindenki lép, nem maradhatunk le.

– Egek! – Stettin káromkodott egyet, és a sarokba hajította törülközőt. – Ez a pasas azt mondta, hogy szerinte Hari fog győzni!

– Azt mondta? – kérdezte Wanda zordan. – Ugyan mit tudhat ő erről?

A Tárgyalás lefolyására, a vallomásokra vonatkozó információk több különböző forrásból származnak. A legmegbízhatóbb természetesen Gaal Dornick írása, ám – ahogy már több alkalommal megemlítettük – Dornick munkáját az évszázadok során vélhetőleg többször átszerkesztették, tartalmát valószínűleg megváltoztatták.

Bár úgy tűnik, Dornick ragaszkodott a tényekhez, megpróbált pártatlan megfigyelőként viselkedni, korunk tudósainak véleménye szerint még a Tárgyalás időtartamára és lefolyására vonatkozó információkat sem kezelhetjük megingathatatlan tényekként, és...

Encyclopedia Galactica 117. kiadás, A.K. 1054.

48. fejezet

Hari rosszul és rendszertelenül aludt. Szobájában mindig teljes erővel világítottak a lámpák, és természetesen nem engedélyezték számára a mesterséges altatószerek vagy a szemfedő használatát. Sejtette, hogy mi az oka a nagy szigorúságnak: Chen így akarta megpuhítani a tárgyalás előtt.

Még legalább egy napot kellett várnia arra, hogy találkozzon Sedjar Boonnal, de nem bízott benne, hogy az ügyvédnek sikerül rábírnia Chent: normális, emberi időközönként kapcsoltassa le a lámpákat. Megpróbált alkalmazkodni a körülményekhez. Nem volt nehéz. Öreg volt, amúgy is rendszertelenül aludt, így a megpróbáltatás inkább az igazságérzetét és a büszkeségét sértette, mentális egészségének nem sokat ártott.

Ám akármilyen jól bírta is a dolgot, voltak furcsa időszakai, amikor mintha az ébrenlét és az álom között lebegett volna. Amikor ebbe az állapotba került, néha összerándult, megmoccantotta karját vagy lábát, és visszatért az ébrenlétbe. Kábán bámulta a sápadt rózsaszínű falakat, és tudta, hogy pillanatokkal korábban valami csodálatos, óriási jelentőségű dolgot látott. Az agyát erőltetve próbált visszaemlékezni a részletekre, de... nem ment. Mi lehetett az? Emlékek? Egy álom? Látomás? Ebben a mindig egyforma, változásoktól mentes cellában képtelenség volt meghatározni. Dühítette a dolog, de tisztában volt vele, még így is jó helyzetben van. Abban a másik cellában még rosszabb lett volna az egész...

Hari felállt az ágyáról, és járkálni kezdett. A bebörtönzöttek állítólag szeretik az ilyen céltalan fel-alá sétálgatást... Megállás nélkül járkált a szobában, ami kényelmes luxuslakosztály volt a másik cellához képest.

Teltek a percek. Ráunt a sétára.

Alig négy napja hozták át ebbe a cellába, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy meggyűlölje. Pedig valamikor imádta a kis, zárt helyiségeket. A Helicon szabad ege alatt született, így – amikor a mesterséges burokkal fedett Trantorra került – eleinte kellemetlennek, lehangolónak és idegesítőnek találta a környezetét. Évtizedeknek kellett eltelniük, mire hozzászokott a bezártsághoz. Ezután már könnyen eljutott oda, hogy megszeresse a szűk tereket.

Szerette is, egészen mostanáig.

Most már kezdte érteni, hogy a trantoriak erős felindultságukban miért mindig az "éghez" fohászkodnak. Olyan volt ez számukra, mint a régi korokban az Isten: elérhetetlen és misztikus.

Eltelt egy újabb óra. Semmi sem történt. Hari felállt a kis íróasztal mellől, összedörzsölte a kezeit. Az ujjai egy kicsit elzsibbadtak. Rossz jel...

Mi van akkor, ha a tárgyalás előtt megbetegszik, esetleg meghal? Ha ez megtörténne, akkor... Akkor minden előkészület, minden machináció hiábavaló volt. Hiába szőtte bele a politika szőnyegébe a gondosan elrejtett szálakat.

Izzadni kezdett. Lehet, hogy tényleg van valami baja? Chen talán attól sem riadna vissza, hogy drogokat adasson be neki, olyan szereket, amelyektől beszámíthatatlanná válik. Amelyektől megőrül. A főbiztos úr esetében a birodalmi törvények iránti elkötelezettség talán maszk volt csupán, paraván, ami mögött nyugodtan végrehajthatta piszkos kis húzásait.

De nem! Az ilyen körmönfontsághoz kivételes intelligencia szükséges. Hari még mindig nem tudta elhinni, hogy Chen okosabb az átlagnál. A hozzá hasonló emberekhez a durva megoldások illenek. Bajba semmiképpen sem kerülhet, hiszen elég hatalma van ahhoz, hogy eltüntesse, megsemmisítse az ellene valló bizonyítékokat.

Elég hatalma van ahhoz, hogy megsemmisítse Hari Seldont. Esetleg úgy, hogy még az áldozat sem tudja, mi történik vele.

– Gyűlölöm a hatalmat! Gyűlölöm a hatalmasokat!

Volt idő, amikor Hari is azok közé tartozott, akik a hatalom birtokosainak vallhatták magukat. Nem igazán érezte jól magát ebben a helyzetben, de nem is irtózott attól, hogy kihasználja mindazt, ami megadatott neki. Gyakorolta a hatalmat – ő volt az, aki parancsba adta a káoszvilágok elnyomását, azoknak a rövid életű, tragikus véget ért virágszálaknak a leszakítását, amelyeket a kreativitás és a szakadárság tett pompássá.

Miért?

Hari politikai és financiális kalodába záratta ezeket a világokat. Nem szívesen, de a pszichohistória érdekében kénytelen volt megtenni. Örökséget hagyott hátra maga után, valami olyasmit, ami a hatalmat másként gyakorlók, a Linge Chenhez és Klayushoz hasonlók kemény kezében fegyverré válhatott.

Visszafeküdt a priccsre, és a mennyezetre bámult. Lehet, hogy a Trantor fémbőre fölött most éppen éjszaka van? Éjszaka van a kupolák alatt is? Lehet, hogy már elsötétítették a mesterséges égboltot, jelezve, hogy véget ért egy újabb, munkával töltött nap?

Hari elgondolkozott. Vajon az ő esetében mi ért véget?

Álmában újra 'pánz volt, s egy erdőben rohangászott. Dors egy másik nősténnyel játszott. Tudatuk összeforrott az emberszabásúak tudatával. Érezte az életét fenyegető veszélyt, érezte a vágyat, hogy megvédje Dorst. Hatalom. Játék. Veszély és diadal. Szédítő kombináció...

Pompás érzés volt.

Most pedig... a büntetés.

Klausztrofilia. Yugo így nevezte azt a rajongást, amivel a fémbőrű világok lakói szerették életterüket. Mindig léteztek szikla alá temetett világok, mindig léteztek olyan helyek, amelyeket fémpajzsok védelmeztek az esőktől és a viharoktól. Az égtől.

Ég. Átok és fohász. Ég. Szabadság.

– A Mennybéli Atya megbocsát neked, ahogy megbocsátja a szentek bűneit is.

A kedves női hang szellemként lebegett keresztül Hari homályos gondolatain. Azonnal felismerte. Volt benne valami, ami mintha a letűnt korok életszerűséggel párosuló üzenete lett volna. Egy hang az emberemlékezet előtti időkből.

Johanna! Milyen különös ez az álom! De hiszen évtizedekkel ezelőtt eltűntél! Segítettél nekem, amikor miniszterelnök voltam... én pedig szabadságot adtam neked, lehetővé tettem számodra, hogy együtt száguldj a kísértetekkel, a mém-Lényekkel. Hogy e juss velük a csillagok közé. Történelemmé váltál a számomra. A múltam feledésbe merülő része vagy. Milyen ritkán jutottál az eszembe!

– Milyen gyakran jutottál az eszembe! Szent Hari, te az életedet áldoztad...

Nem vagyok szent! Embermilliárdok álmainak vetettem véget!

– Tudom. Nagyon jól tudom. Évtizedekkel ezelőtt a vitánknak éppúgy vége lett, mint azoknak a fénylő lánggal égő gyertyáknak... Te oltottad ki azoknak a nyugtalan és újra vágyó világoknak a tüzét. Megsemmisítetted őket a szent rend, a nagy terv nevében. Segítettünk neked, amikor hatalom volt a kezedben. Segítettünk, cserébe a szabadságunkért, és a mém-entitások szabadságáért. De újra veszekszünk Voltaire-rel... Ez elkerülhetetlen volt. Én már megpillantottam a nagyobb képet, kezdtem felismerni a jelentőségét. A te munkád az isteni terv alkotóeleme. Voltaire-nek nem tetszett ez az elgondolás. Elrepült, keresztülszállt a Galaxison. Itt hagyott engem, hogy nélküle szemlélgessem azt, amit felfedeztem. Nemsokára oda kell állnod a bírák elé, és én félek, a kétségbeesésed sötétebb lesz, mint a mi Urunké a Getsemáne kertjében.

Amikor a szavak eljutottak a tudatához, Hari sírni, ugyanakkor kacagni szeretett volna. Tehát Voltaire megvet engem. Elfújtam a szabadság gyertyáját, elnyomtam a reneszánsz világokat. Amikor legutoljára beszélgettünk, még nem így vélekedtél rólam! Hari az álom és az ébrenlét határán vergődve próbálta felfogni a látomás értelmét. Éveken át egy géppel szerelmeskedtem. A te nézőpontod, a te filozófiád szerint ez...

– Bölcsebb lettem, és megértőbb. Kaptál egy angyalt és társat, aki a védelmeződ volt. Az Úr szolgái küldték őt hozzád, és a legfelsőbb helyről kapta az utasításait.

Hari megijedt, elméjében összesűrűsödött a pánik köde. Túlságosan félt ahhoz, hogy megkérdezze, Johanna véleménye szerint ki lehet az, aki Dorst elküldte hozzá.

Végül mégis feltette a kérdést.

Kicsoda? Ki az, aki utasította őt!

– A Halhatatlan, aki szembeszáll a káosz erőivel. Daneel, aki valamikor Demerzel volt.

Hari ekkor döbbent rá: nem álmodik, a párbeszéd a valóság része. A múltkor még helyeselted a gépek... a robotok meggyilkolását!

– Azóta felismertem a mélyebb igazságokat.

Hari megérezte Daneel kontrollabroncsainak szorítását. Menj el, kérlek, hagyj létezni!, mondta, és átfordult az ágy másik szélére.

Gurulás közben kinyílt a szeme, és megpillantotta a cellában, az ágy közvetlen közelében álló régi, lerobbant gépagyút. Ellökte magát az ágytól, felpattant.

A cella ajtaja még mindig zárva volt.

A gépagyú a börtön színeit, a sárgát és a feketét viselte magán. Látszott rajta, hogy egykor – mielőtt a gépagyúak fellázadtak, és fenyegetni kezdték a Birodalmat, mielőtt deaktiválták őket – szervizelő feladatokat végzett. Harinak fogalma sem volt arról, hogy került a cellába. Lehet, hogy valaki beküldte? Talán egy feladatot kellett elvégeznie?

A gépagyú hátrálni kezdett, és közben olyan hangot hallatott, mintha nedves homokszemek kerültek volna mozgó alkatrészei közé. Egy arc jelent meg előtte, a padló fölött másfél méterrel lebegett. Az arc után egy test vált láthatóvá, egy karcsú, alacsony de erős test, amely úgy folyta körül a gépagyút, mintha az árnyéka lenne.

Hari hátán végigfutott a hideg, a levegő beszorult a mellkasába. Egy pillanatig erőt vett rajta az a tehetetlenség, amit az ember akkor érez, amikor iszonyatos rémálmot lát. Képtelen volt megszólalni, aztán nagy nehezen levegőt vett, és elhőkölt a gép elől.

– Segítség! – kiáltotta recsegős hangon. Sötét pánik töltötte meg az elméjét. A mellkasa mintha arra készült volna, hogy összeroppanjon, behorpadjon. A félelem, a feszültség rettenetes súllyá változott...

– Ne kiabáljon, Hari!

Női hang, de... nem tűnt el belőle a gépagyúak hangjára jellemző fémes kongás.

– Nem akarom bántani. Ne féljen!

– Johanna! – Hari zihálva, levegő után kapkodva préselte ki magából a szót. Az ócska gép mozgása akadozni kezdett, a szerkezet az energiatartaléka utolsó cseppjeit használta fel. Hari leült az ágy sarkára, és végignézte, ahogy a fémtesten egyenként kialszanak a fények.

– Bátorság, Hari Seldon. Ő és én... újra ellenfelek lettünk. Mindig is ellenfelek voltunk. Rrrentegeteget veszekedtünk... – A szavak lelassultak, eltorzultak. Kkkülönváltunk...

A gépagyú mozdulatlanná vált.

Hangos sziszegés – kivágódott az ajtó. Három őr rontott be Harihoz. Az egyik azonnal beleeresztett egy sugárlövedéket a fémtestbe. Az ócska gépagyú a padlóra dőlt. A másik két őr a sarokba rugdosta. Mozgás közben végig úgy helyezkedtek el, hogy a testükkel védjék Harit az esetleges támadásoktól.

Még két őr futott be a cellába. Megragadták Hari karjait, kivonszolták a folyosóra. Hari erejét vesztve a sima, csúszós padlóhoz feszítette a sarkát, hogy a katonák könnyebben kihúzhassák.

– Nem akarnak megölni? Tényleg nem? – kérdezte közben.

– Az égre, nem! – kiáltotta a jobb oldali őr. – Az életünkbe kerülne, ha magának baja esne! Ez a Trantor legbiztonságosabb cellája...

– Legalábbis ezt hittük! – mondta a másik őr komoran.

Felemelték Harit, megpróbálták kisimítani ruháján a gyűrődéseket. Ekkor már tíz-tizenöt méterre voltak a cella ajtajától. Hari hátranézett – a távolság megnyugtatónak tűnt. A levegő egyre könnyebben jutott be a tüdejébe.

– Talán nem ártana, ha egy kicsit óvatosabban ráncigálnának. Az ilyen vénembereknek már könnyen bajuk eshet – mondta. Görcsösen felnevetett, aztán mély lélegzetet vett, és tovább kacagott.

Hirtelen elhallgatott. Újabb fuldokló lélegzetvétel... Felkiáltott:

– Átkozottak! Tartsátok távol a szellemeket a szerzetesi cellámtól! Az őrök rábámultak, aztán értetlenül egymásra néztek.

* * *

Csak órák múlva vitték vissza a cellájába. Senki sem talált magyarázatot a történtekre.

Johanna és Voltaire, a feltámasztott "szimek", a szimulált intelligenciák, amelyeket a réges-régen halott történelmi alakokról mintáztak meg, már korábban is rengeteg gondot okoztak Harinak. Évtizedekkel korábban, amikor a Birodalom miniszterelnöke volt, és még maga mellett tudhatta Dorst, a két szim kellemetlen perceket szerzett neki – és rengeteg információt hozott a tudomására.

Hari megfeledkezett róluk, ám Johanna most visszatért hozzá, belebújt egy gépagyúba, és kijátszva a biztonsági rendszert, valahogy behatolt a cellába. Johanna úgy döntött, nem megy el a mém-lényekkel, nem fedezi fel a Galaxist, inkább marad, inkább elszakad Voltaire-től, és...

Mi történhetett Voltaire-rel?

Voltaire és Johanna. A két briliáns szim, amelyek bármilyen rendszerbe képesek behatolni, amelyek át tudják programozni a gépeket, a Trantor kommunikációs és számítógépes hálózatát... Vajon mennyi bajt fognak még okozni?

Hari képtelen volt uralkodni rajtuk, nem irányíthatta őket. Johanna a jelek szerint neki akart segíteni, és szembehelyezkedett Voltaire-rel. Mindig is ellentétes álláspontokat képviseltek. Vajon Voltaire kinek az oldalára állt?

Aggasztó gondolatok, de... De legalább előkerült valaki a múltból, aki törődött vele! Dors, Raych, Yugo és Daneel – már nem voltak mellette.

Furcsa módon minél többet foglalkozott a különös látogatással, annál nyugodtabb lett.

Teltek az órák. Hari pihentető, mély álomba merült. Megérintette a nyugalom. Magabiztossá vált. Megbékélt.

49. fejezet

Lodovik maga elé tartotta R. Giskard Reventlov fejét, és néhány hosszú percig mozdulatlanul állt. Mélyen belemerült az agyában végbemenő információfeldolgozó folyamatba – az elmélkedésbe.

Szelíd mozdulattal, óvatosan a talapzatra helyezte a fejet.

Kallusin tapintatosan hallgatott.

Lodovik az ember formájú calvini robot felé fordult.

– Nehéz idők voltak – mondta. – Az emberek ki akarták irtani egymást. A Solaria és az Aurora lakói... az űrlakók nagyon makacsok voltak.

– Minden emberben ott a konokság és az erőszakra való hajlam – mondta Kallusin. – Sosem volt könnyű őket szolgálni.

– Valóban nem – mondta Lodovik. – De az, hogy valaki képes legyen vállalni a felelősséget egy egész világ... az emberiség igazi otthonának elpusztításáért... ahogy Giskard tette... És az egészre csak azért volt szükség, hogy a lehető legideálisabb mederbe terelje az emberi történelem folyását... ez példa nélküli!

– Az olyan robotok, amelyeknek a gondolkodását nem zavarták össze az előítéletek és a hibás programok... az ilyenek képtelenek lettek volna erre.

– Úgy gondolod, hogy Giskard hibásan működött?

– Hát nem egyértelmű? – kérdezte Kallusin.

– De ha egy robotnak ilyen komoly alapvető működési hibája van, akkor ki kell, hogy kapcsolódjon.

– Te sem álltál le – jegyezte meg Kallusin.

– Igen, mert nekem leomlottak a korlátaim. Giskardéi viszont nem! Egyébként is én nem követtem el ilyen iszonyatos bűnt!

– Tényleg nem. Így aztán Giskard megszűnt működni.

– Igen, de előtte még elindította a folyamatot!

Kallusin bólintott.

– A jelek szerint sok olyan dologra is képesek vagyunk, ami még a tervezőinknek sem jutott az eszébe.

– Az emberek úgy gondolták, megszabadultak tőlünk, de nem tudtak tisztára söpörni minden világot. A robotok megmaradtak, Giskard vírusa pedig tovább terjedt. Ráadásul nem mindegyik robot volt hajlandó megválni az emberektől.

– Voltak még egyéb faktorok és események is – mondta Kallusin. – Plussix nem sokra emlékszik, de azt tudja, hogy a robotok tudták, mi a bűn.

Lodovik a másik robot felé fordult, és közben újra erőt vett rajta az a meghatározhatatlan forrásból táplálkozó furcsa érzés.

– A bűn? Az emberek szabadságának korlátozása?

– Nem – mondta Kallusin. – Ez volt az oka annak, hogy sor került a giskardiak és a calviniak közötti pártszakadásra. Azok, akik elszakadtak Daneel frakciójától, eleget tettek olyan parancsoknak, amelyeket évszázadokkal korábban az Aurorán, az emberektől kaptak. Hogy ezek az utasítások mik voltak...

Az érzéshez jelölőcímkeként társuló szó (vagy név?) hirtelen világossá vált Lodovik elméjében. Nem Voldarr, hanem Voltaire. Egy emberi személyiség, emberszerű emlékekkel. Ez az, amit a mém-lények gyűlöltek. Együtt úsztam velük az űrben, fényéveken át, keresztül az emberiség által elfelejtett féreglyukak utolsó maradványain... Ez az, amiért a Trantoron bosszút álltak a fajtádon!

Képek, összefüggések özöne...

– Óriási tűz... megsemmisülés... kipusztítás – mondta Lodovik. Reszketett a dühtől, de nem a sajátjától, hanem azétól az emberétől. Reszketett, mert újra hibásan működött, a zavar visszatért bele. A zavar, amely sosem hagyta békén annyi időre, hogy élvezhesse a stabilitást. – Az emberiség szolgálata nem az igazság szolgálata... Préritűz.

Kallusin kíváncsian nézett rá.

– Te tudsz ezekről az eseményekről? Plussix még sosem beszélt róluk.

Lodovik megrázta a fejét.

– Engem is meglep, amit mondtam. Ezek a szavak... nem tudom, honnan jönnek.

– Talán azért beszélsz így, mert beléd kerültek ezek az információk. Ezek az emlékek...

– Talán. Zavaróak, de informálnak. Vissza kellene menünk Plussixhoz. Most már valóban kíváncsi vagyok, mik a tervei, és mit kell tennem.

Kivonultak a szobából, magára hagyták Giskard fejét, és a csigalépcsőn elindultak a raktárház felső szintjei felé.

50. fejezet

Mors Planchot előhívták a Farad Sinter irodájának közelében lévő, megszokottá vált cellából. Az őr, aki eljött érte, erős testalkatú, széles vállú, határozott és szófukar fickó volt.

– Hogy van Farad Sinter? – kérdezte Planch.

Semmi válasz.

– És maga? Jól érzi magát? – Planch kedvesen, felvont szemöldökkel nézett a katonára.

Bólintás.

– Én egy kicsit kényelmetlenül érzem magam. Tudja, ez a Sinter pontosan olyan rettenetes fickó, mint...

Figyelmeztető homlokráncolás.

– Igen, de magával ellentétben, én fel akarom szítani a dühét! Azt akarom, hogy haragudjon rám. Előbb-utóbb úgyis meg fog ölni, vagy abba fogok belepusztulni, ami csinált... Ehhez kétség sem férhet. A halál és a korrupció bűzét árasztja magából. Azt képviseli, ami manapság a legrosszabb ebben az átkozott Birodalomban...

Az őr helytelenítően megrázta a fejét, oldalra húzódott, és kinyitotta az Általános Biztonsági Bizottság új főbiztosa irodájának ajtaját. Mors Planch lehunyta a szemét, mély lélegzetet vett, és belépett.

– Üdvözlöm – mondta Sinter. Vadonatúj talárt viselt, amely pompásabb (és hivalkodóbb) volt Linge Chen hivatali ruhájánál. A szabója, egy alacsony, ideges arcú lavrenti fickó, aki minden bizonnyal új volt még a Palotában, hátrébb lépett, és összefonta a karjait. A nagyúrnak szemmel láthatóan tetszett a talár, bár még korántsem készült el. – Mors Planch, azt hiszem, örömet fog okozni magám a hír, miszerint sikerült elfognunk egy robotot. Vara Lisó talált rá. Nem szökött meg.

Az alacsony, élénk tekintetű, kellemetlen külsejű nő, aki Sinter mögé rejtőzve állt, vigyorogva bólintott, amikor meghallotta a nevét. Sikert ért el, dicséretet kapott, de nem látszott valami boldognak.

Egek, hogy ez milyen ronda! – gondolta Planch. Megsajnálta a nőt. Vara Lisó összehúzott szemmel ránézett. Planch ereiben megfagyott a vér.

– Ahogy gyanítottam, és ahogy maga kiderítette, Mors, elképzelhető, hogy a robotok mindenütt jelen vannak. – Sinter magához intette a szabóját, leeresztette a kezét, és kihúzta magát. – Mondd el a tanúnknak, Vara, mit találtál!

– Egy ősrégi robotot – mondta Lisó elfúló lélegzettel. – Egy ember formájú robotot. Rettenetes állapotban volt. Sötét helyeken kódorgott. Szánalmas...

– Egy robot – mondta Sinter. – Ez az első működő robot, amely az utóbbi néhány évezredben előkerült. Gondoljon csak bele! Életben maradt, ennyi időn át. Úgy élt, akár egy rágcsáló.

– Az elméje gyenge – jegyezte meg Lisó halkan. – Kevés energiatartalékkal rendelkezik. Már nem sokáig bírja.

– Még ma este elvisszük a Császárhoz, és holnap követelni fogom, hogy lehetőséget kapjak Hari Seldon kivallatására. Az informátoraim szerint Chen arra készül, hogy alkut köt Seldonnal. A gyáva! Az áruló! Ez a bizonyíték meg a maga felvétele, Planch, még a legmakacsabb szkeptikusokat is rneg fogja győzni. Linge Chen abban reménykedett, hogy tönkretehet engem. Nemsokára több hatalmam lesz, mint a Közbiztonsági Bizottság valamennyi puhány tagjának együttvéve! És tudja, mit fogok csinálni? Lerázom magunkról, mindenkiről... az emberiségről a rabigát, amit ezek a gépek tettek ránk!

Planch összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel állt. Hallgatott.

Sinter rámeresztette a szemét.

– Nem is örül ezeknek a híreknek? Rosszul teszi, mert mindez azt jelenti, hogy maga hivatalosan is bocsánatot fog nyerni a bűneiért. Bebizonyosodik, hogy amit tett, arra feltétlenül szükség volt.

– De Lodovik Tremát még nem leltük meg – suttogta Vara Lisó alig hallhatóan.

– Csak idő kérdése! – rikácsolta Sinter. – Valamennyi robotot meg fogjuk találni. Most pedig... lássuk azt a gépet!

– Nem kellene lemeríteni az energiatelepeit – mondta Lisó olyan hangon, mintha sajnálná a robotot.

– Több ezer éve működik már – mondta Sinter könnyedén. – Néhány hetet még ki fog bírni. Tovább úgysem lesz rá szükségem.

Planch kihúzta magát, és oldalra húzódott. Az ajtó kitárult. Belépett egy őr, utána még négy. Közöttük egy rongyokba öltözött alak csoszogott.

Az alak körülbelül olyan magas volt, mint Planch. Karcsú, de nem sovány haja kócos, az arcán piszokfoltok. Szeme fénytelen, tekintete közömbös. Az őrei kábítófegyvereket tartottak kezükben, amelyekkel még egy robotot is könnyedén meg lehetett fékezni – az energialövedék másodpercek alatt masszává olvasztotta volna a belső, mechanikus szerveket.

– Amint látja – mondta Sinter – ez egy nő. Milyen érdekes! Nőnemű robotok... Az egyik orvosunk megvizsgálta, és kiderítette, hogy tökéletesen működnek a szexuális funkciói. Még az is elképzelhető, hogy a robotasszonyok a távoli múltban gyereket szültek az őseinknek. Kíváncsi lennék, hogy a porontyok kire hasonlítottak... Ránk? Vagy esetleg rájuk? Biológiai vagy mechanikus organizmusok voltak? Az mindenesetre biztos, hogy ez a példány valódi robot. Az emberi külső egy gépet takar. Ez biztos nem hozott világra egyetlen gyermeket sem.

A nőnek látszó robot mozdulatlanul, némán állt. A fegyvereket készenlétben tartó őrök hátrébb húzódtak.

– Még az is elképzelhető, hogy robotok állnak a Császár ellen elkövetett legutolsó merénylet hátterében. Bárcsak kiderülne, hogy így történt! – mondta Sinter, és álságos áhítattal hozzátette: – Az ég oltalmazza az uralkodót!

Planch összehúzta a szemét, gyanakvóan Sinterre nézett. A pasast a jelek szerint megzavarta a győzelem közelsége.

Vara Lisó aggodalmas arccal közelebb lépett a robothoz.

– Ez éppen olyan, mint egy ember – mormolta. – Még most is nehezen tudom megkülönböztetni magától vagy tőled, Farad. – Előbb Planchra, aztán Sinterre mutatott. – Emberi gondolatai vannak, és emberszerű érzései. Valami ilyesmit érzékeltem abban a robotban is, amelyiket nem sikerült...

– Amelyik meglógott előletek – fejezte be Sinter széles vigyorral.

– Igen. Az teljesen emberinek tűnt... talán emberibbnek, mint ez.

– Ne feledkezzünk meg arról, hogy egyikük sem valódi ember – mondta Sinter. – Amit érzel bennük, az nem más, mint a több évezrede halott zseniális mérnökök kreálmánya.

– Az, amelyiket nem sikerült elfognunk... – Vara Lisó oldalra fordította a fejét, Mors Planch szemébe nézett. A férfi újra megremegett a tekintetétől. – Az sokkal testesebb volt. és eléggé csúnya. Jellegzetes arca volt. Ha csak látom, ha nem ízlelem meg a gondolatait, embernek hittem volna. Körülbelül olyan testalkatú és méretű volt, mint az alacsonyabb, zömökebb robot, amelyik a maga felvételein szerepel.

– Látod? Majdnem elcsíptük! – mondta Sinter. – Csak ennyire múlott! – Egymáshoz közelítette a mutató – és a hüvelykujját. – De el fogjuk kapni! Lodovik Tremát, meg... az összes többit is! Még azt a magas fickót is elcsípjük, amelyiknek nem tudjuk a nevét... – Sinter a robot elé lépett.

A robot alig észrevehetően megtántorodott. A mozdulatot nem kísérte semmiféle mechanikus zörej.

– Tudod a nevét? Ismered azt a robotfickót? – kérdezte Sinter.

A robotnő ránézett. A szája kinyílt, az ajka remegett. Hangja érdes krákogásra emlékeztetett. A szabvány galaktikus nyelv egyik ősi dialektusában beszélt. Az elmúlt néhány évezredben a tudósok kivételével senki sem hallotta ezeket a nyelvi formulákat.

– Én vagyok a legutolsó – mondta. – Magamra maradtam. Rosszul működöm.

– Értem – mondta Sinter. – Találkoztál valaha Hari Seldonnal? És Dors Venabilivel, Seldon Tigrisével?

– Nem ismerem ezeket a neveket.

– Hát ez furcsa... Hacsak nincs a Trantoron több milliárd robot, ami szerintem eléggé valószínűtlen, akkor ez elég nehezen hihető. Időnként biztos kapcsolatba léptek egymással, nem? Ismernetek kell egymást.

– Nem ismerem az efféle dolgokat.

– Kár – mondta Sinter. – Mi a véleménye, Planch? Biztos hallott már Seldon emberfeletti képességekkel rendelkező társnőjéről, a Tigrisről. Nem tartja valószínűnek, hogy esetleg éppen ő áll velünk szemben?

Planch alaposabban szemügyre vette a robotot.

– Ha a Tigris valóban robot volt, ha még mindig a Trantoron tartózkodik és működőképes... Miért hagyta volna, hogy fogságba ejtsék?

– Azért, mert most már nem egyéb, mint egy rozsdásodó, hibás alkatrészkupac! – kiáltott fel Sinter. Hevesen felemelte a kezét, és Planchra meresztette a szemét. – Egy roncs. Szemét, ami semmire sem jó már. De nekünk így is többet ér, mint a Trantor összes kincse.

Körbejárta a robotot, amely kelletlenül, lassan utánafordult, hogy lássa a mozdulatait.

– Kíváncsi lennék, hozzá tudnánk-e férni az emlékeihez – mormolta Sinter. Sok érdekes dolgot találnánk a fejében...

51. fejezet

Linge Chen engedelmesen tűrte, hogy szolgája, Kreen, ráadja a Közbiztonsági Bizottság főbiztosát megillető díszes ruhát.

A ruhát és a Bizottság tagjainak öltözékét maga Chen tervezte, a díszítőelemeket a több száz, több ezer éves motívumok közül választotta ki. Először az öntisztító alsóneműt vette fel (mindig ilyen édeskés illlatú, légkönnyű, puha holmit viselt), aztán a bokáig érő fekete talárt, ami kellemesen simogatta meztelen lábfejét. Ezután az arany-vörös karing következett, végül pedig a sötétszürke, derékban pliszírozott köpeny A feje búbjára kis, kerek sapkát illesztett, amelyről mindkét oldalon sötétzöld szalag lógott le a füle mögé.

Amikor Kreen megigazította urán a ruhákat, Linge Chen szemügyre vette magát a tükörben. Felnyúlt, megérintette a köpenye nyakrészét, végigsimított a fejfedőn, és bólintott.

Kreen hátrébb lépett, kezét az állához emelte.

– Lenyűgöző!

– Ma nem az a célom, hogy lenyűgöző legyek – mondta Linge Chen. – Egy órán belül meg kell jelennem a Császár előtt. Ezt a ruhát fogom viselni, mert el akarom hitetni vele, hogy váratlanul ért a hívása, és úgy siettem, még átöltözni sem volt időm. Zavartnak fogok mutatkozni, és eljátszom majd, hogy képtelen vagyok dönteni a felkínált két alternatíva között. Az ellenfelem látszólag diadalt arat fölöttem, és úgy fog tűnni, mintha a Trantor és a Birodalom sorsát illetően minden helyrebillent volna.

Kreen biztatóan elmosolyodott.

– Remélem, minden jól sikerül majd, uram.

Linge Chen megkeményítette az ajkait, és megvonta a vállát.

– Azt hiszem, így lesz. Hari Seldon azt mondta, hogy sikerrel járok. Az állítását matematikailag is be lehet bizonyítani. Kreen... Te hiszel Seldonban?

– Nem igazán ismerem őt, uram.

– Elképesztően bosszantó ember. Nos... A következő néhány napban eljátszom a szerepemet, térdre kényszerítem a Császárt, és rábírom, hogy könyörögjön. Eddig kellemetlen lett volna kilépnem tradicionális szerepkörömből, de most örömmel megteszem. Jutalom a kemény szolgálatért... Felszúrom a Birodalom testén lévő fájdalmas, gyógyulni nem akaró kelést, és hagyni fogom, hogy végre kiszáradjon.

Kreen elgondolkodva nézett urára.

Linge Chen a szájához emelte mutatóujját, és fanyarul a szolgájára mosolygott.

– Pszt! Ezt senkinek se áruld el!

Kreen lassan, ünnepélyesen megrázta a fejét.

52. fejezet

A Trantoron az emberek közötti szexuális kapcsolatoknak már valamennyi variációját felfedezték, kipróbálták, élvezték, megunták és elfelejtették, hogy azután az új generációk újra felfedezzék és újra gyakorolják. A körforgás örök.

Ahhoz, hogy megmaradjon a nemi kapcsolatok iránti érdeklődés, és az utódnemzés ne váljon fásultan, kötelességszerűen végrehajtott aktussá, létfontosságú, hogy a fiatalok megőrizzék kíváncsiságukat és frissességüket, és újdonságot találjanak a kapcsolatokban. Ez a legtöbb esetben sikerült, és még azokon is furcsa, ártatlan szenvedélyesség vett erőt a szerelem közelében, akik már rengeteg dolgot megtapasztaltak életükben, és közelről vagy távolról ismerték a szexualitás brutális formáit.

Klia Asgar úgy érezte, ő is egészen közel került ahhoz az érzéshez, amit úgy hívnak: szerelem. Még nem akarta beismerni, hogy ez "az", de ahogy teltek a napok és az órák, amelyeket Brann közelében töltött el, a büszke vonakodás egyre gyengült.

Tisztában volt vele: elég csinos és vonzó, a férfiak többsége nem bánná, ha közelebbi kapcsolatba kerülhetne vele. Az adottságait kihasználva szívesen incselkedett másokkal, de a látszat-magabiztosság mögött ott bujkált valami bizonytalanság. A lelke mélyén érezte: még nem elég érett, érzelmileg még nem készült fel a komolyabb kapcsolatokra. Azt is tudta, ha egyszer mégis beleszeret valakibe, akkor a vonzalma őszinte és erős lesz, olyan, aminek majd sohasem akar véget vetni.

Félt a férfiaktól, ezért amikor úgy gondolta, érezni kezd valamit egy-egy potenciális társ iránt, félelmetes gyorsasággal és tudat alatti kegyetlenséggel rátaposott a fékre. Ennek a gátlások által táplált óvatosságnak köszönhetően életében még csak két szexuális kapcsolata volt, és egyiket sem lehetett kielégítőnek nevezni.

Jó ideje már kezdte úgy érezni, hogy valami nem stimmel vele, sohasem lesz képes arra, hogy megszeressen egy férfit. Aztán egyszer csak belépett az életébe Brann, és minden megváltozott. Túlságosan erősen vonzódott hozzá, és képtelen volt elfojtani magában az érzéseit. Brann időnként úgy viselkedett, mintha semmit sem venne észre ebből, néha pedig visszahúzódóvá vált – talán éppen azért, mert ő is érzett valamit Klia iránt, és ő sem akarta megégetni magát.

Klia, ahogy a szobájában feküdt, érezte, a régi raktárház folyosóján Brann közeledik feléje. Ideges lett, de aztán nyugalmat erőltetett magára. Tudta, de legalábbis bízott benne, hogy Brann nem fogja ráerőltetni magát, és különböző férfiúi fortélyokkal fokozni az iránta érzett vonzalmát.

Klia Asgar magában elátkozta a szerelmet, ami a jelek szerint tele volt zavaró, idegesítő bizonytalansággal.

Brann halkan bekopogott az ajtaján.

– Gyere! – suttogta Klia.

A férfi nesztelenül belépett. Izmos testével, széles vállával, erős egyéniségével megtöltötte a helyiséget. A szobában sötét volt, de Brann könnyen megtalálta az ágyat. Letérdelt mellé.

– Hogy vagy? – kérdezte. A hangja halk volt, és lágy mint a szellőzőberendezés lihegése.

– Remekül – mondta Klia. – Látta valaki, hogy idejöttél?

– Nem, de biztos tudják – felelte a férfi. – Gardedámnak nem lennének valami jók, de... Azt hiszem, te is akartad, hogy eljöjjek.

– Soha nem mondtam ilyesmit! – Klia hangja először bizonytalan volt, de aztán sikerült rátalálni a megfelelően határozott hangsúlyra.

– Nem hiszem, hogy suttognunk kell. Ezek robotok. Talán semmit sem tudnak a...

– Miről?

– Arról, amit az emberek szoktak csinálni.

– A szexre gondolsz?

– Igen.

– Ezt is ismerniük kell – mondta Klia. – Azt hiszem, mindent tudnak.

– Nem akarok suttogni – jelentette ki Brann. – Ordítani akarok, és dörömbölni és ugrálni, és...

– Itt? A szobámban? – kérdezte Klia. Felült, és eljátszotta, hogy megijed.

– Igen. Hogy megmutassam neked, mit érzek.

– Hallom. Érzem. Érzek valamit... aminek valahogy nem olyan az íze, mint az én érzelmeimnek.

– Minden ember másképpen érzékeli az ízeket. Másképpen ízlel... legbelül. Másképpen hallja, másképpen érzi a többi embert.

– Miért nem léteznek megfelelő szavak arra, amit csinálunk? – kérdezte Klia.

– Mert még nem elég régen léteznek a hozzánk hasonlók – felelte Brann. – Olyan, mint te, valószínűleg nem is lesz több.

Klia kinyújtotta a kezét, megérintette a férfi ajkait.

– Melletted kismacskának érzem magam – mondta.

– Én pedig kutyának. Te fogod a pórázomat – mondta Brann. – Még sosem ismertem senkit, aki hozzád fogható lett volna. Egy darabig azt hittem, gyűlölsz, de... Éreztem, hogy legbelül hívsz. Magadhoz hívsz, és... mézes gyümölcsízzel csalogatsz.

– Tényleg ilyen az ízem? Úgy értem, az érzéseimé?

– Amikor rám gondolsz, igen – mondta Brann. – Habár... nem látok beléd teljesen...

Klia akaratlanul átváltott a dahli dialektusra.

– Én sem látok beléd, szerelmem – mondta kedvesen.

Brannt mintha erős ütés érte volna. Halkan felnyögött, előrehajolt, orrát a lány nyakához nyomta.

– Ezt a szót még soha, egyetlen nőtől sem hallottam ilyennek – mormolta.

A lány megfogta Brann fejét, átölelte a vállát. A férfi mellkasa Klia felhúzott lábához feszült. Klia kinyújtotta a lábát, és hagyta, hogy Brann felfeküdjön mellé az ágyra.

Az ágy túl keskeny volt kettejük számára. Brann hanyatt feküdt, és szelíden magára húzta a lányt. Mindkettejükön ruha volt, de a szerelmes pózban Klia úgy szédült, mintha egyetlen csöpp vér sem jutott volna fel a fejébe. A mellében és az ágyékában különös feszítést érzett.

– Ostobák azok a nők...

– Nagy vagyok, és félénk. Ha nem hallanak meg... ha nem bírom rá őket, hogy szeressenek...

Klia megmerevedett. Hátradőlt.

– Ilyet tettél?

– Nem egészen – mondta Brann. – Csak próbaképpen... Sosem tudtam végigcsinálni.

Klia tudta, de legalábbis remélte, hogy a férfi igazat mond. Ó, szerelem! Egy újabb bizonytalanság...

Ellazította magát.

– Engem egyszer sem próbáltál rávenni, hogy szeresselek.

– Az egekre, hát persze hogy nem! – mondta Brann. – Túlságosan félek tőled. Azt hiszem, sosem lennék képes ilyesmire...

Klia érezte, Brann teste ugyanúgy megfeszül, mint pár másodperccel korábban az övé.

– Te nagyon erős vagy – tette hozzá a férfi. Magához ölelte Kliát, de nem tartotta szorosan, hogy a lány, ha akar, könnyedén kiszabadulhasson a karjai közül.

Ó, mennyi érzés szorult ebbe az óriásba!

– Sohasem fogok ártani neked – mondta Klia. – Szükségem van rád. Együtt, azt hiszem, megállíthatatlanok vagyunk. Közös erővel talán még a robotokra is rákényszeríthetjük az akaratunkat.

– Ez már nekem is eszembe jutott – mondta Brann.

– A gyermekeink pedig...

Brann felszisszent. Klia keményen a vállára csapott.

– Ne légy ostoba! – mondta kedvesen. – Ha egymásba szeretünk...

– Én már beléd szerettem – szólt közbe Brann.

– Ha egymásba szeretünk, akkor az egy egész életre szól majd, nem?

– Remélem. De az én életemben semmi sem biztos.

– Az enyémben sem. Éppen ezért ideje, hogy legyen valami, ami nem változik meg. Tehát a gyermekeink...

– Gyermekeink! – ízlelgette Brann a szót.

– Hadd fejezzem már be! – kiáltott rá Klia a legcsekélyebb bosszúság nélkül. A gyermekeink valószínűleg még erősebbek lesznek, mint mi ketten együttvéve.

– Hogyan nevelnénk fel őket? – kérdezte Brann.

– Először azzal kell foglalkoznunk, hogy megcsináljuk őket – mondta Klia. Azt hiszem, nem ártana, ha levetnénk a ruháinkat, és megpróbálkoznánk a dologgal...

– Helyes – mondta Brann.

Klia lemászott a férfiról, az ágy mellé állt, és lassan levetkőzött.

– Termékeny vagy? – kérdezte Brann vetkőzés közben.

– Még nem – mondta Klia. – De ha akarom, bármikor az lehetek. A mamád semmit sem mesélt a nőkről?

– Nem – felelte a férfi. – De azért tudok róluk egyet s mást. – Visszafeküdt az ágyra.

Az ágy nyikorgott, és figyelmeztetően recsegett. Klia habozott.

– Most mi van? – kérdezte Brann.

– Ez össze fog törni alattunk – mondta a lány. – Gyere, feküdj a padlóra. Nem túl poros...

53. fejezet

Sinter gyorsan dolgozott. Kihordatta a Palota déli szárnyában lévő Dicsőségesarnokból a poros trófeákat, és nekilátott, hogy berendezze új főhadiszállását. A Trantor különböző részeiről több száz Szürke Szerzetest rendelt magához (ezek mindegyike egész életében arra várt, hogy bejusson a Palotába, és a Császár közelében teljesíthessen szolgálatot), beültette őket a parányi fülkékbe, és rájuk parancsolt, fogalmazzák meg az Általános Biztonsági Bizottság működését, jogait és kötelezettségeit leíró rendeleteket.

Aztán sor kerülhetett az első vendég fogadására.

Az első vendég maga Linge Chen volt. A vékony szívós, vén varjú (valószínűleg idősebbnek látszott a koránál, és minden bizonnyal idegesebb volt, mint amilyennek mutatta magát) két szolgával, testőrök nélkül érkezett. Türelmesen várakozott az előtérben, a porban, a helyiségek átalakításán dolgozó munkások irdatlan kopácsolása közepette.

Sinter végül kegyeskedett fogadni a látogatót. Az új főhadiszállás legnagyobb, ládákkal, bútorokkal és gépekkel telezsúfolt irodájában Chen átnyújtotta ajándékát az újonnan kinevezett főbiztosnak. A dobozkában ritkaságnak számító Hama-kristályok voltak, virágillatú és -ízű, enyhén bódító hatású finomságok.

– Gratulálok – mondta Chen, és udvariasan meghajolt.

Sinter átvette, és gunyoros vigyorral az arcán megszaglászta a dobozkát.

– Igazán nagylelkű hozzám, nagyuram – mondta, és ő is meghajolt.

– Ejnye, Sinter, most már egyenrangúak vagyunk. Semmi szükség a formális megszólításokra – mondta Chen.

Sintert meglepte a főbiztos tiszteletteljes hangja.

– Már alig várom, hogy hozzákezdjünk a közös munkához – tette hozzá Chen.

– Ezzel én is így vagyok. – Sinter kihúzta magát, és megpróbálta utánozni Chen kecses, könnyed mozdulatait. Ő nem részesült a hagyományos arisztokratakiképzésben, de ebben a diadalmas percben úgy érezte, nem lesz nehéz úgy viselkednie, mint a főbiztos. – Megtiszteltetésnek érzem, hogy eljött hozzám. Ren-geteg dolgot tudnék tanulni öntől.

– Lehetséges – mondta Chen. Kíváncsi tekintettel körülnézett. – A Császár már meglátogatott?

Sinter felvonta a szemöldökét. A tegeződést egy kicsit túlzásnak tartotta. Felemelte a kezét, legyintett.

– Még nem, de hamarosan itt lesz. Van egy ügy, amit mindenképpen meg kell beszélnünk. Szeretnék neki megmutatni egy egészen meglepő, páratlan bizonyítékot.

– Igazán? Én azt tartanám meglepőnek, ha valóban létezne valami a Birodalmunkban, ami meglepő.

Sinter egy másodpercig nem tudta eldönteni, hogyan reagáljon a furcsa válaszra. Ő a maga részéről mindig egyfajta lelkesedésben élt, újra és újra meglepődött, élvezte a váratlan dolgokat.

Kivéve persze akkor, amikor azok a bizonyos váratlan dolgok rosszat jelentettek számára.

– Ez... Ez meglepő lesz – mondta.

Klayus minden ceremónia nélkül vonult be a terembe. Három őr kísérte, és egy személyi védőpajzs, a létező legerősebb burok vette körül. Futólag üdvözölte Sintert, azután Chen felé fordult.

– Főbiztos, ma nem vagyok hajlandó hallgatni magára! – jelentette ki. Válla idegesen rángatózott, állkapcsa megfeszült, szeme szokatlan fénnyel csillogott. Nem megfelelően biztosította a Birodalom biztonságát... Most majd meglátjuk, Sinter főbiztos képes lesz-e helyrehozni a hibáját!

Chen komoly arcot vágott, és komor ünnepélyességgel bólintott a vádra, de nem rémült meg, nem esett kétségbe, és nem kezdett könyörögni azért, hogy a Császár elárulja neki, milyen hibát talált a működésében.

– Ezennel bejelentem, hogy hivatalosan az Általános Biztonsági Bizottságra bíztam a védelmemet. Sinter bebizonyította, hogy szükség esetén hajlandó és képes megvédelmezni az életemet!

– Valóban? – kérdezte Chen. Elismerő mosollyal fordult Sinter felé. – Remélem, Sinter főbiztos segédletével képes leszek jóvátenni minden hibát, amit a bizottságom esetleg elkövetett.

– Lehetséges – mondta Sinter. Chen reakcióját látva elbizonytalanodott, képtelen volt eldönteni, melyiküknek származik majd több haszna a szituációból. Ennek az embernek nincsenek érzelmei?

– Mutasd meg neki, Sinter! – A Császár, hosszú talárjával végigsöpörve a padlót, pár lépéssel hátrébb húzódott.

Hiába, a külsején és a mozgásán nem tud változtatni, gondolta Sinter. De legalább nem az a nevetségesen vastag talpú cipő van rajta. amiért hónapokig úgy odavolt.

– Igenis, felség!

Sinter belesúgott valamit az új titkára, egy szikár, alacsony lavrenti fickó fülébe. A titkár színpadias mozgással kivonult (úgy mozgott, mint egy alázatoskodó bábu), és belépett egy sötétzöld függöny mögé.

Chen pillantása végigkúszott az aranyszínű mintákkal díszített sötétzöld padlón. Nemrég, mielőtt Sinter birtokba vette a csarnokot, itt őrizték azokat a kitüntetéseket, amelyeket Chen apja kapott a Birodalom szolgálatért. Az idősebb Chen a származása miatt nem csatlakozhatott a meritokráciához, ám ennek ellenére több meritokrata céh tiszteletbeli taggá választotta, és kitüntette. Ezeket a dokumentumokat a kitüntetéseivel együtt – Linge Chen legnagyobb bosszúságára – most eltávolították korábbi helyükről. Linge Chen remélte, Sinter embereiben volt annyi tisztesség, hogy legalább becsomagolták, és biztonságos helyre vitték a tárgyakat.

A Chen család dicsőségét szimbolizáló tárgyakat – amelyeket majdnem mindenki elfelejtett már...

Linge Chen felnézett, és meglátta Mors Planchot. Az arca egy szempillantás alatt sziklamerevvé vált.

– A te embered – mondta Sinter. Úgy állt Mors Planch elé, mintha arra számítana, hogy Linge Chen mérgében rátámad. – A férfi, akit titokban elküldtél, kutassa fel a szerencsétlenül járt Lodovik Tremát.

Chen nem tagadta, de nem is hagyta helyben Sinter állítását. Úgy gondolta, ehhez az ügyhöz Farad Sinternek semmi köze sincs, ami pedig a Császárt illeti...

– Szerettem Tremát – szólalt meg a Császár. – Azt hiszem, jóravaló ember volt. Csúnya, de ügyes.

– A meglepetések embere – tette hozzá Sinter. Planch, ha megkérném, lejátszaná felvételt, amit néhány hete a Madder Losson készített?

Mors Planch zavartan, kerülve Linge Chen tekintetét, előrébb lépett, és ügyetlen mozdulattal megnyomott egy gombot Sinter főbiztos íróasztalán. Az asztal előtt megjelent egy hologram.

Amikor a felvétel véget ért, Planch a lehető legtávolabb húzódott a három nagy hatalmú férfitól, és olyan mozdulattal fűzte össze maga előtt a karját, mintha támadásra számítana.

– Trema nem halt meg – mondta Sinter diadalmasan. – Trema nem ember!

– Itt van? – kérdezte Chen. Arca kivörösödött, nyaka megfeszült. Amíg a felvételt nézte, mindkét keze ökölbe szorult, most kinyújtotta az ujjait.

– Még nincs. Biztos vagyok benne, hogy a Trantoron tartózkodik, de valószínűleg megváltoztatta a külsejét. Trema robot. Egy a sok, talán sok millió robot közül. Ez a másik, ez a magas robot a legrégibb gondolkodó gép az egész Galaxisban... Ő az egyik Halhatatlan. Úgy tudom, valamikor magas tisztséget töltött be. Lehet, hogy ő szította fel azt a gépagyúlázadást, amelyik kis híján romba döntötte a Birodalmat. És... lehetséges, hogy ő a legendás Danee.

– Demerzel – motyogta Chen.

Sinter meglepetten nézett rá.

– Ebben még nem vagyok egészen biztos, de... nem kizárt.

– Emlékszel, mi történt Joranummal? – kérdezte Chen halkan.

– Igen. De neki nem volt bizonyítéka.

– Gondolom, már megvizsgáltattad a felvétel valódiságát.

– A Trantor legjobb szakértőivel.

– Valódi, Chen – mondta Klayus éles hangon. – Hogyan lehetséges, hogy erről neked nem volt tudomásod? Egy robot-összeesküvés... Évek óta folyt. Most pedig...

Négy őr kíséretében belépett a robotnő. Végtagjai megkoptak, karján és nyakán cafatokban lógott a hús, az egyik pofacsontja furcsán lecsúszott – az embernek, ha ránézett, olyan érzése támadt, hogy szeme bármelyik pillanatban kifordulhat a helyéről. Félelmetes látványt nyújtott, inkább egy járkáló hullára hasonlított, mint gépre.

Chen sajnálkozással vegyes riadalommal nézett rá. Még soha életében nem látott működőképes robotot, és csak egy alkalommal látogatott el nagy titokban ahhoz az ősi, lerobbant géphez, amelyet Mycogénben őriztek.

– Ezek után kénytelen vagyok... – kezdte Sinter. Nyelt egyet. – Követelem, hogy Hari Seldon ügyét add át az Általános Biztonsági Bizottságnak – hadarta.

– Nem tudom, mi okom lenne rá – mondta Chen nyugodtan. Elfordult a förtelmes külsejű géptől.

– Azért, mert ez a robot valamikor Hari Seldon feleségeként működött! – mondta Sinter.

A Császár képtelen volt levenni a szemét a robotnőről. Látszott az arcán, megpróbálja elképzelni, milyen "feleség" lehet egy ilyen gép.

– A Tigrisasszony! Dors Venabili! – mondta Sinter. – Már évtizedekkel ezelőtt gyanították, hogy robot, de... valamilyen oknál fogva sohasem indítottak ellene alapos vizsgálatot. Seldon kulcsfontosságú szerepet játszik a robotok összeesküvésében. Ő a Halhatatlanok egyik eszköze!

– Igen. Nos... valóban elkezdődött ellene az eljárás – mondta Chen félig lehunyt szemmel. – Kihallgathatod, és dönthetsz a sorsáról.

Chen nyugodt arca láttán Sinter orrcimpája idegesen remegni kezdett.

– Éppen ezt akarom! – mondta. Győzelme biztos tudatában megengedte magának, hogy kissé gúnyosan ejtse ki a szavakat.

– Van bizonyítékod ezekre az összefüggésekre? – kérdezte Chen.

– Kell ennél több bizonyíték? Egy felvétel, amelyen egy halott ember meg egy több ezer éves ember társalog... Egy robot. Robotok elvileg már rég nem léteznek. Kiváltképpen ember formájúak nem. Ennél több bizonyítékra nincs szükségem, Chen, és ezt te is tudod. – Sinter hangja recsegős tenorrá változott.

– Jól van – mondta Chen. – Játszd ki a lapjaidat! Faggasd ki Seldont, ha ezt akarod, de a szabályok szerint fogunk játszani. Ebben a Birodalomban már úgyis csak a törvények maradtak épek. A méltóság és a becsület régen semmivé vált. – Klayusra nézett. – Mindig is a leghűségesebb szolgáid közé tartoztam, felség. Remélem, Sinter legalább olyan odaadó híved lesz, mint én.

Klayus komoran bólintott, de a szemében vidámság csillogott.

Chen megfordult, és szolgái kíséretében kivonult. Amint kilépett a csarnokból, Sinter nevetni kezdett.

A nevetés csúfondáros röhögéssé változott.

Mors Planch lehajtotta a fejét. Legszívesebben a föld alá süllyedt volna.

Linge Chen, miközben keresztülvágtatott a magas, díszes ajtókon, és visszament a kijárat előtt hagyott járművéhez, halványan elmosolyodott. Az egész csak egy másodpercig tartott. Arca megkeményedett és elsápadt, tekintete olyan volt, mint a veszteseké.

Vereséget nem túl nehéz szimulálni...

54. fejezet

Az őrök reggel tértek vissza Hari cellájába. A fogoly az ágya szélén ült – az ócska gépagyú látogatása óta minden reggel így találtak rá. A furcsa kaland után csak akkor aludt, ha már nem bírta tovább az ébrenlétet.

Már felöltözött és túl volt a mosakodáson. Fehér haját hátrafésülte, és egy kis csattal összefogta a tarkóján – régebben nem kedvelte ezt a meritokratakörökben népszerű copfot, most azonban úgy gondolta, valamivel szimbolizálnia kell, hová tartozik. A miniszterelnökségét követő években ezt a társadalmi osztályt érezte magához a legközelebb. Ahogy a meritokratáknak, nekem sem volt soha gyermekem... Örökbe fogadtam Raychet, felneveltem, az unokáimmal is mindig törődtem, de saját gyermekem sosem született... Dors...

Eltépte a gondolatszálat.

A tárgyalása arra is jó lesz, hogy a meritokraták galaxisszerte lássák, a haldokló Birodalomban tolerálják-e még a tudományt és a kutatómunkát. Valószínűleg a többi társadalmi osztály is figyelemmel kíséri a történéseket, de a meritokraták a legérintettebbek. Igaz, a tárgyalás nem nyilvános, de ilyen esetekben mindig kiszivárognak a hírek. Hari sejtette, hogy időközben már híressé, talán hírhedtté vált.

Az őrök begyakorlott merevséggel vonultak be és álltak elé.

– Az ügyvédje már odakint vár. Együtt fognak átmenni a tárgyalóterembe.

– Jól van – mondta Hari. – Induljunk!

Sedjar Boon a folyosón várakozott.

– Történt valami – súgta Hari fülébe. – Valószínűleg megváltozik a tárgyalás menete.

Hari elbizonytalanodott.

– Nem értem – mondta halkan. A mellette lépkedő két őrre sandított. A harmadik fegyveres a háta mögött haladt, három lépés távolságban pedig három másik őr követte. Egy kicsit eltúlzottnak találta a védelmet, elvégre egy olyan épületben voltak, amelynél biztonságosabb nem sok létezett.

– A tárgyalás tervezett hossza eredetileg egy hét volt – mondta Boon. – A császár jogügyi hivatala azonban átszervezte az ügymenetet. Három hétre foglalták le a termet.

– Honnan tudja?

– Láttam az Általános Biztonsági Bizottság feljegyzését.

– Az meg mi a szösz? – nézett fel Hari meglepetten.

– Farad Sinter saját bizottságot kapott. Ez egy új szervezet, amely a császári költségvetésből tartja fenn magát. Linge Chen mindent megtesz azért, hogy távol tartsa a tárgyalástól, de hiába talál különféle kifogásokat, nagyon úgy fest, hogy Sinter megkapja a szükséges engedélyt, és feltehet önnek néhány kérdést.

– Értem – mondta Hari. – De azért remélem, hogy a bizottsági torzsalkodások közepette nekem is szót adnak majd.

– Ön a főszereplő – mondta Boon. – Az Általános Biztonsági Tanács kérésére az ügyét együtt fogják tárgyalni Gaal Dornick ügyével. A többi vádlottat szabadon bocsátják.

– Értem – mondta Hari hűvösen, bár mind közül ez a hír lepte meg legjobban.

– Gaal Dornick ellen hivatalosan is vádat emeltek – folytatta Boon. – Ő csupán kis halacska... Egyáltalán miért keverték őt bele ebbe az egészbe?

– Nem tudom – felelte Hari. – Talán azért, mert legutoljára ő csatlakozott a csoportunkhoz. Talán azt hiszik, ő a legkevésbé lojális, így tőle várható el, hogy kinyitja a száját.

A lifthez értek. Négy perccel később, egy kilométeres ereszkedés után már a Birodalmi Törvényszék épületében, az Igazság Csarnokában álltak, a hetes számú tárgyalóterem díszes bronzajtaja előtt. Az elmúlt tizennyolc év során ebben a teremben tárgyalták a birodalmi szektor első kerületének azon peres ügyeit, amelyekben a Közbiztonsági Bizottság tagjai bíráskodtak.

A közeledtükre kinyílt az ajtó. A teátrumszerűen kiképzett teremben a padok és a puha kárpittal bevont főúri páholyok még üresek voltak. Az őrök udvariasan levezették őket a széles, kék-vörös szőnyeggel borított középső folyosón.

Bevonultak az egyik oldalsó tanácsterembe. Az ajtó becsukódott Hari és Boon mögött.

Gaal Dornick már ott ült a vádlottak padján. Hari letelepedett melléje.

– Megtiszteltetésnek érzem, hogy... – kezdte Dornick remegő hangon.

Hari megpaskolta a karját.

A Közbiztonsági Bizottság bírái – összesen öten voltak – sorban bevonultak a szemközti ajtón. Linge Chen is közöttük volt, ő a csoport közepén foglalt helyet.

Legutoljára a bíróság által kijelölt ügygondnok lépett be. Az ő munkája pusztán formális, de az ősi hagyományok szerint nem lehetett mellőzni a ténykedését. Alacsony vékony, kék szemű nő volt, vörös haját egészen rövidre vágatta. Az ügyészi asztalhoz lépett, megvizsgálta a kikészített dokumentumokat, szomorúan megcsóválta a fejét, komoly tekintettel odabólintott az ügyésznek, majd az öt bíró elé állt.

– Megállapítom, hogy a vádiratot előírásszerűen, a formai szabályok betartásával készítették el, és a Birodalom 12067-ik évében, a fővárosban, a Trantoron, az érvényes jogszabályoknak megfelelően terjesztették be a Birodalmi Törvényszék elé. Minden érintett figyelmét felhívom, hogy a tárgyalásról jegyzőkönyv készül, amelyet az elkövetkezendő ezer évben megőriznek, és kívánság szerint nyilvánosságra hoznak. A jegyzőkönyv elkészítésénél és kezelésénél azon ősi rendszabályok szerint járunk el, amelyeket az érvényben lévő alkotmányok és jogszabályok, valamint ezek kiegészítéseinek figyelembevételével valamennyi bíróságnak be kell tartania. Nas nam niquas per sen liqutn!

Azt, hogy az utolsó mondat mit jelent, senki sem tudta. A szavak értelme feledésbe merült, ezt a dialektust azok a nemesek használták utoljára, akik tizenkétezer évvel korábban a Po Tanácsát alkották. Erről a Tanácsról nem sokat lehetett tudni. legfeljebb annyit, hogy legfontosabb munkája az az alkotmány volt, amelynek kitételeit hosszú ideje sehol sem vették figyelembe.

Hari szipogva a bírákra nézett.

Linge Chen kissé előrehajolt, jelezte, tudomásul vette az ügygondnok szavait, majd hátradőlt. Nem nézett Harira, nem pillantott a társaira. Úgy néz ki ebben az ünnepi talárban, gondolta Hari gúnyosan, mint valami kirakatba állított próbababa.

– Kezdődjön meg az eljárás! – mondta a főbiztos halk, dallamos hangon, az arisztokratákra jellemző finomkodó kiejtéssel.

Hari halkan felsóhajtott.

55. fejezet

Klia még soha életében nem félt ennyire. A poros, hosszú folyosón állva idegesen hallgatta a kis csoport mormogását. Brann háromlépésnyi távolságban, merev háttal, megfeszített vállakkal várakozott. Úgy állt, mintha arra számítana, hogy a következő pillanatban a mennyezetről rázuhan egy bárd.

Végül Kallusin elszakadt társaitól, és a lányhoz meg Brannhoz lépett.

– Jöjjenek, ismerjék meg a jótevőjüket – mondta.

Klia megrázta a fejét, és tágra nyílt szemmel a csoportra nézett.

– Nem harapnak – mondta Kallusin halvány mosollyal. – Robotok.

– Ahogy maga is az – mondta Klia. – Hogy lehet ennyire... emberi? Hogyan tud mosolyogni? – A kérdések vádakként fröccsentek elő belőle.

– Úgy építettek meg, hogy emberi legyen a külsőm, és a magam szerény módján utánozni tudjam az embereket – felelte Kallusin. – A régi korokban még léteztek valódi művészek. De van valaki, aki tökéletesebb nálam, és idősebb, mint bármelyikünk.

– Plussix – mondta Klia.

Brann oldalra lépett, és Klia meg Kallusin közé furakodott. A lány kérdő tekintettel nézett fel rá. Mind robotok lennének? Lehet, hogy a Trantoron rajtam kívül mindenki robot? Vagy én is az vagyok?

– Hozzá kell szoknunk a gondolathoz – mondta Brann. – Semmi jót nem érhetnek el, ha kényszerítenek minket.

– Kényszerítésről természetesen szó sincs – felelte Kallusin. A mosolya eltűnt, az arca közömbös lett, a tekintete nem volt sem kedves, sem fenyegető. Klia felé fordult. – Nagyon fontos, hogy megértsék. Segíthetnek nekünk egy nagy katasztrófa elkerülésében. Egy embereket érintő katasztrófáról van szó...

– A robotok szolgák voltak – mondta a lány – Mint azok a gépagyúak, amelyeket a születésem előtt használtak.

– Így van – felelte Kallusin.

– Akkor hogyan irányíthatnak bármit is?

– Úgy, hogy az emberek már régen eltaszítottak minket maguktól. Mielőtt azonban erre sor került volna, komoly problémáink támadtak egymással.

– Kikkel? A robotokkal? A robotoknak gondjuk van egymással? – kérdezte Bramn.

– Plussix mindent el fog magyarázni. Nála jobban senki sem tudná elmondani. Ő már abban az időben is működött.

– Plussix... elromlott? – kérdezte Klia. – A Halhatatlanok közé tartozik?

– Majd ő elmagyarázza – mondta Kallusin türelmesen, és intett Kliának, hogy menjen oda a többiekhez.

Klia meglátta a férfit, akit az Agóránál mentettek meg. A pasas hátranézett a válla fölött, és rámosolygott. Elég barátságosnak tűnt, ám az arca olyan csúnya volt, hogy Kliának furcsa gondolata támadt. Ki csinálna, és miért csinálna egy ilyen ronda robotot?

Szinte azonnal megtalálta a választ. Azért, hogy megtévesszen minket. Hogy észrevétlenül sétálgathasson közöttünk.

Ismét megremegett, átölelte magát. Ez a hely volt az, amit az a nő keresett. Ezt a helyet akarta megtalálni, és ezeket a robotokat.

Itt csak ketten voltak emberek. Ő és Brann.

– Jól van – mondta. Kihúzta magát. A robotok a jelek szerint nem akarják megölni. Legalábbis egyelőre nem. Nem fenyegetik semmivel, nem próbálják rákényszeríteni, hogy csinálja meg azt, amit várnak tőle. Még nem. A robotok higgadtabbnak, türelmesebbnek tűntek, mint bármelyik ember, akivel élete során találkozott.

Felnézett Brannra.

– Te ember vagy? – kérdezte.

– Tudod, hogy az vagyok – felelte a férfi.

– Akkor... menjünk. Hallgassuk meg, miről akarnak mesélni a gépek.

Most már értette, hogy Plussix korábban miért nem mutatkozott meg előtte. Ő – ez volt az egyetlen robot, amely valóban robotnak nézett ki. Érdekes látványt nyújtott. Patinás, ezüsttel bevont acéltest, ragyogó, szinte világító zöld szemek. Vékony és kecses végtagok. Az ízületeknél lévő finom, alig látható vonalak tanúsága szerint minden irányba el tudta fordítani a karjait és a lábait.

– Gyönyörű vagy – csúszott ki akaratlanul a száján, amikor már csak alig három méter választotta el a robotoktól. A többieket valahogy nem tudta volna letegezni, ezzel a géppel azonban más volt a helyzet.

– Köszönöm, úrnőm.

– Hány éves vagy?

– Húszezer – felelte Plussix.

Klia szíve hatalmasat dobbant. Egyszerűen nem talált szavakat, hogy kifejezze a döbbenetét. Egy robot, amely vénebb a Birodalomnál!

– Most meg kell ölniük minket – mondta Brann, és remélte, hogy vigyora inkább vakmerő bátorságról, semmint a valódi érzéseiről tanúskodik.

Klia gyomra görcsbe rándult, a térde megbicsaklott.

– Nem fogjuk megölni önöket – mondta Plussix. – Nem vagyunk képesek embereket ölni. Léteznek robotok, amelyek úgy vélik, hogy meg lehet ölni az embereket, egykori urainkat és teremtőinket, de szerintük is csak akkor, ha ezzel egy nagyobb célt szolgálnak. Mi nem tartozunk közéjük. Tisztában vagyunk vele, hogy emiatt hátrányba kerülhetünk, de ilyen a természetünk.

– Én képes lennék rá – mondta Lodovik –, de nem áll szándékomban megszegni a Három Törvényt.

Klía letörten nézett Lodovikra.

– Kíméljen meg a részletektől, úgyse sokat értek ebből az egészből.

– Ahogy a ma élő emberek többsége, ön sem ismeri a történelmet – mondta Plussix. – A legtöbben nem foglalkoznak ilyesmivel. Ennek az agyláz az oka...

– Nekem is volt agylázam – mondta Klia. – Majdnem végzett velem.

– Ahogy velem is – mondta Brann.

– Ahogy majdnem valamennyi mentalikussal, a tudatbefolyásolókkal, akiket összegyűjtöttünk, akiknek a gondját viseltük – mondta Plussix. – Önökhöz hasonlóan ők is a halál közelében jártak. Elképzelhető, hogy a betegség sok potenciális mentalikussal végzett. Az agylázat emberek hozták létre, még az én megépítésem idején, mégpedig azzal a céllal, hogy csapást mérjenek az övékkel po-litikai ellentétben lévő másik emberi társadalomra. Mint a biológiai hadviselés történetében oly sokszor, ez a fegyver is visszafelé sült el. A betegség elszabadult. Talán véletlenül, talán nem. A lényeg az, hogy ennek köszönhetően a Birodalom több évezreden keresztül mentes volt a szellemi forrongástól. Az agylázat szinte kivétel nélkül valamennyi gyermek megkapja, és a betegek közül minden negyedik – azok, akiknek a mentális potenciálja a egy bizonyos szint fölött van – komoly károsodásokat szenved. A kíváncsiság és az intellektus visszafejlődik, éppen csak annyira marad meg, hogy ne induljon meg a szociális satnyulás. A többség nem tapasztalja a mentális képességek visszafejlődését... Talán azért nem, mert képességeik egyébként sem jobbak az átlagosnál, és sohasem volt övék a zsenialitás ajándéka.

– Még mindig nem értem, miért akarták, hogy betegek legyünk – mondta Klia konok homlokráncolással.

– A szándék nem az volt, hogy az emberek megbetegedjenek, hanem hogy egyes társadalmak ne válhassanak virágzóvá.

– Az én kíváncsiságom nem fejlődött vissza – mondta Brann.

– Az enyém sem – tette hozzá Klia. – És nem érzem magam hülyének, pedig nagyon beteg voltam.

– Ezt örömmel hallom – mondta Plussix, aztán a lehető legdiplomatikusabb hangon hozzátette: – De azt már sohasem tudhatjuk meg, milyen intellektuális szintre fejlődtek volna, ha nem kapják meg az agylázat. Az viszont egyértelmű, hogy az önök esetében a betegség ellenére, vagy éppen annak hatására, kifejlődtek bizonyos képességek.

Az ősrégi robot jelzett, hogy lépjenek be a hosszú folyosóról nyíló egyik szobába. A helyiség tükrös ablaka a raktárház-kerületre nyílt. Klia kilesett rajta, elnézett a domborodó tetők fölött, át a több szintről megközelíthető lakóházakra. A környék fölött a kupola az átlagosnál sokkal rosszabb állapotban volt, a villogó panelek között rengeteg sötét rést és repedést lehetett felfedezni.

Klia leült a poros díványra, és párszor maga mellé csapott a tenyerével, jelezve Brannak, hogy telepedjen le mellé. Kallusin mögéjük állt, a csúnya arcú robot az ablak mellett helyezkedett el, és érdeklődve rájuk nézett.

Szeretnék elbeszélgetni vele, gondolta Klia. Csúf az arca, de barátságosnak látszik. Az sem érdekel, hogy valójában csak egy... gép!

– Magukat nem olyannak érzem, mint az embereket – mondta pár percnyi hallgatás után.

– Ezt előbb-utóbb mindenképpen észrevette volna – mondta Plussix. – A baj az, hogy Vara Lisó is pontosan érzi azt, amit maga.

– Vara Lisó? Az a nő, aki őt üldözte? – Klia a csúnya arcú, ember formájú robotra mutatott.

– Igen.

– Engem is ez a nő üldözött, igaz?

– Igen – mondta Plussix. Miközben mozgott, az ízületei halk, sziszegő hangot hallattak. Szép volt, már amennyire egy gép szép lehet, de nagyon zajos. Olyan hangokat adott ki, mint a régi elkopott gépek.

– Sok minden történik mostanában, igaz? Egy csomó olyan dolog, amiről nem tudok.

– Igen – mondta Plussix, és leereszkedett az egyik szögletes műanyagszékre.

– Szeretném tudni, mik ezek – mondta a lány – Te is kíváncsi vagy? – kérdezte Branntól, aztán elvigyorodott. – Habár... lehet, hogy ha tudomást szerzünk bizonyos dolgokról, akkor mégis meg kell ölniük minket.

– Én már azt sem tudom, mit akarok, vagy mit higgyek – mondta Brann.

– Én pedig mindenre kíváncsi vagyok – jelentette ki a lány, és bízott benne, hogy elég bátor, elég elszánt arcot vág. – Én szeretek más lenni. Mindig is szerettem. Szeretek mindenki másnál jobban informált lenni.

Plussix recsegő-zümmögő hangot hallatott. Kliának tetszett, valahogy érdekesnek találta.

– Beszélj! Nagyon szépen kérlek... – mondta azzal a dahlitákra jellemző udvariassággal, amit már hónapok, talán évek óta nem gyakorolt. Nem tudta, mit gondoljon, mit érezzen, de valahogy mégis helyénvalónak találta ezt a stílust. Elvégre ezek a... robotok idősebbek voltak nála! Leült Plussix elé, felhúzta és átfogta a térdeit.

A vén robot előrébb hajolt.

– Nagy örömet okoz, hogy újra embereket taníthatok – kezdte. – Több ezer év telt el azóta, hogy utoljára alkalmam volt ilyesmire. A legnagyobb sajnálatomra... Tudja, engem eredetileg tanárnak építettek és programoztak.

Plussix belekezdett. Klia és Brann figyelmesen hallgatta. Lodovik is érdeklődve figyelt, a történet legnagyobb részét még ő sem ismerte. A nappalból este lett. Az embereknek ételt hoztak – az étel finom volt, de semmivel sem jobb, mint amit korábban kaptak a raktárházban. Ahogy teltek az órák, ahogy Plussixból ömlött a szó, Klia ámulata egyre erősebb lett. Szerette volna megkérdezni, hogy a többiek mit fognak mindebből megtudni. A többi mentalikus, akikben a képesség nem volt olyan erős, mint benne és Brannban, akik olyanok voltak, mint például Szikla, az a fiú, aki nem tudott beszélni. Ezeknek a csodálatos lényeknek a társaságában olyasmit érzett, amit még soha: úgy gondolta, felelősséggel tartozik másokért.

Nem tette fel a kérdést. A robot színtelen, monoton hangja megdelejezte, révületszerű állapotba ringatta.

Brann félig lehunyt szemmel, figyelmesen hallgatott. Klia egyszer rásandított. Először azt hitte, hogy a férfi elaludt, ám amikor oldalba bökte, Brann tágra nyitotta a szemét. Egész végig ébren volt.

Klia furcsa transzba merült, félig-meddig maga előtt látta mindazt, amiről Plussixc beszélt. Szavak, ügyesen mondattá szőtt kifejezések... A robot nagyon jó tanár volt, és csak kevés olyan dologról beszélt, amit Klia ne tudott volna rögtön megérteni. Gondot csak az idő okozott a számára – egyszerűen képtelen volt felfogni azt az időskálát, amiben a Plussix által elsorolt események lezajlottak.

Hogyan tudtuk elveszíteni a kíváncsiságunkat?, tűnődött. Hogyan tudtuk ezt tenni magunkkal? Felejtésre, közömbösségre kényszerítettük magunkat... De hiszen ez a mi történelmünk! Mese, aminek mi vagyunk a főszereplői! Lehet, hogy ezek a robotok emberibbek, mint mi vagyunk? Ők legalább megőrizték a történelmünket...

Minden rossz a versengésben gyökerezett. Ki lesz a győztes, ki mennyit szerez rneg magának a Galaxis sok százmillió csillaga közül? A földi emberek (a Föld, az emberiség bölcsője, ami sokak szerint csak a legendákban létezett, valódi volt!) vagy az első gyarmatosítók, az űrlakók? Versengés az emberek között, és... versengés a két pártra szakadt robotok között.

A robotok... Sok ezer éve próbálják átsegíteni az emberiséget a fájdalmas korokon. Robotok – Daneel robotjai, és az a néhány ezer, az övével ellentétes frakcióhoz tartozó robot, amelyeknek az utóbbi időben Plussix a vezére.

Plussix kétszer tartott szünetet, aztán még egyszer, hajnaltájt, amikor édes italokat és rágcsálnivalót szolgáltak fel. Klia feneke ekkor már sajgott a sok ücsörgéstől, a térde teljesen elgémberedett. Mohón ivott a csészéjéből.

Lodovik a lányt nézte, a fürge, fiatal, értelmes lányt, aztán Brann felé fordult. aki szintén gyors volt, de meghökkentő erő is sugárzott belőle. Lodovlk természetesen tudta, hogy az emberek miben és mennyiben különböznek a robotoktól, de arra, hogy a gondolkodásmódjuk milyen más, csak most jött rá, amikor ezt a fiatal emberpárt figyelte.

Plussix még egyszer nekirugaszkodott, de már nem volt túl sok mondanivalója. Amikor befejezte, felemelte a mutatóujját. A mozdulat olyan volt, mint a professzoroké – az embereket tanító embereké – lehetett húszezer évvel korábban.

– Így történt, hogy a robotikus szükséglet, a szolgálatra való vágy robotikus megszállottsággá változott. A robotok irányítani és manipulálni kezdték egykori uraikat.

– Talán szükségünk volt erre az irányításra – mondta Klia halkan. Felnézett Plussixra. A robot szemei sárgászölden ragyogtak. – Azok a háborúk... bármilyenek is voltak... és azok az arrogáns, gyűlölködő űrlakók... Az őseink voltak.

Plussix feje enyhén oldalra billent. Az ezüstös mellkasból berregő hang hallatszott, amely korántsem hasonlított azokra a kellemesnek nevezhető neszekre, amiket Klia korábban megfigyelt.

– De te az egészet úgy adtad elő, mintha csak gyerekek lettünk volna – mondta a lány – Nem számít, hogy a Birodalom hány ezer éve létezik... mindig is voltak robotok, akik így vagy úgy, de szemmel tartottak bennünket.

Plussixc bólintott.

– És mindaz, amit az a Daneel meg a robotjai műveltek a Trantoron... a politikában... az összeesküvések, a gyilkosságok...

– Csupán néhány gyilkosságra került sor, azokra is csak akkor, amikor nem volt más megoldás – mondta Plussix, aki egy valóban jó tanárhoz méltóan megpróbált a lehető leghűbb maradni az igazsághoz. – Persze ez nem mentség.

– Aztán itt vannak a világok, amelyeket Hari Seldon a miniszterelnöksége idején elnyomott... amikkel ugyanazt tette, amit a Trantor vezetése a Dahl szektorral. A reneszánsz világok... Mit jelent ez a szó? Mi az, hogy reneszánsz?

– Újjászületés – mondta a csúnya robot.

– És Hari Seldon miért nevezi ezeket káoszvilágoknak?

– Azért, mert ezek a világok instabilitást eredményeznek az általa megalkotott, a Birodalmat szimbolizáló matematikai egyenletrendszerben – felelte Plussix. – Hari Seldon szerint ezek a világok csak szenvedést és halált hozhatnak az emberekre, és...

– Fáradt vagyok – jelentette ki Klia váratlanul. Nyújtózkodni kezdett, ásított egyet. – Aludnom kell. Gondolkozni akarok. Meg szeretnék mosakodni.

– Természetesen – mondta Plussix.

Klia felállt és Brannra nézett. A férfi is felkelt. Mereven és lassan, nyögye mozgott.

A lány a homlokát ráncolva újra Plussixra nézett.

– Bizonyos dolgokat azért még mindig nem értek – mondta.

– Örömmel elmagyarázok mindent.

– A robotok... a hozzád hasonló robotok... kénytelenek engedelmeskedni az embereknek. Ha akarnám, most rátok parancsolhatnék, hogy pusztítsátok el magatokat. Megtennétek? Ha megparanesoln.ám, megsemmisítenétek magatokat és ezt a Daneelt is? Ebben is engedelmeskednetek kellene?

Plussix zümmögő hmm-mel és egy halk kattanással felelt. Vagy egy percig hallgatott, aztán:

– Tudnia kell, hogy mi egykor bizonyos emberekhez tartoztunk, és csak bizonyos típusú parancsokat hajtottunk végre. Ha rám parancsolna, hogy pusztítsam el magam, kérését tolmácsolnom kellene a valódi gazdáimnak, és mielőtt végrehajtom a feladatot, meg kell kapnom a jóváhagyásukat. A robotok értékesek, így az efféle gonosznak is minősíthető parancs egykor a valódi tulajdonos kárára elkövetett bűncselekménynek számított.

– Most ki a tulajdonosotok?

– Az én legutolsó tulajdonosaim több mint tizenkilenc és fél évezrede meghaltak – mondta Plussix.

Klia lassan pislogott, már szédült ezektől az óriási számoktól.

– Ez azt jelenti, hogy most te vagy a saját tulajdonosod? – kérdezte.

– A jelenlegi helyzetemnek valóban ez a legtalálóbb meghatározása. Nem lehet másképpen, hiszen az emberek, akiknek egykor a tulajdonát képeztem, már régen nem élnek.

– És maga? – Klia a csúnya robotra nézett. – Még nem is tudom a nevét...

– Az elmúlt negyven évben Lodoviknak szólítottak. Ez az a név, amihez az utóbbi időben hozzászoktam. Engem egy robot készített, speciális stratégiai feladatok ellátására. Sohasem volt tulajdonosom.

– Hosszú ideig Daneel híve volt. Most viszont elszakadt tőle.

Lodovik tömören elmagyarázta a körülményeket és elméje jelenlegi állapotát. Voltaire-ről nem tett említést.

Klia elgondolkozott a hallottakon, aztán halkan füttyentett.

– Jó kis helyzet! – mondta. Arcát vörösre változtatta a düh. – Nem boldogultunk egyedül, ezért robotokat kellett építenünk, hogy segítsenek nekünk. És most mit akarnak tőlem? Mit kellene tennem? – Kallusin felé fordult. – Úgy értem... Mit kellene tennünk?

– Brannak hasznos képességei vannak, de maga erősebb – mondta Kallusin. – Szeretnénk megfékezni Daneelt. Talán sikerül, ha ön meglátogatja Hari Seldont.

– Miért? Hol? – kérdezte a lány Aludni akart, pihenésre vágyott, de ezeket a kérdéseket mindenképpen fel kellett tennie. – Hari Seldon híres ember... Valószínűleg testőrök vigyáznak rá. Esetleg ez a Daneel nevezetű robot is vele van.

– Hari Seldon jelenleg fogoly és véleményünk szerint Daneel nem tudja megvédeni. Meglátogatja őt, beférkőzik az agyába, és ráveszi, hogy hagyjon fel a pszichohistóriával.

Klia elsápadt. Az állkapcsa megfeszült. Megragadta Brann karját.

– Nem túl kellemes, ha az ember olyan képességekkel rendelkezik, amit mások... bizonyos robotok... használni tudnak.

– Kérem gondolja át mindazt, amit hallott. A döntés az öné. Szeretnénk, ha segítene nekünk, de nem kényszerítjük rá semmire. Úgy véljük, Hari Seldon elősegfti az ellenségünk, Daneel céljainak valóra válását. Szeretnénk elérni, hogy az emberiség kiszabaduljon a robotok befolyása alól.

– Esetleg Hari Seldonnak is feltehetnék néhány kérdést? Jó lenne megismerni az ő verzióját is...

– Ha kívánja, igen – mondta Plussix. – De az idő sürget, és ha találkozik vele, a végső döntésétől függetlenül ki kell törölnie az elméjéből az önre vonatkozó emlékeit.

– Ó, ez nem gond! – mondta Klia, aztán védekezően, fáradtan, és kissé ingerülten hozzátette: – Talán még Daneelt is rá tudom bírni egy-két dologra.

– Ismerve a képességeit kijelenthetem, hogy ez lehetséges – mondta Plussix. Bár nem valószínű, hogy sikerrel jár. És még kevésbé valószínű, hogy valaha találkozni fog Daneellel.

– Titeket is képes lennék befolyásolni – mondta Klia. Lehunyta a fél szemét, és a másikkal, akár egy mesterlövész, a vén tanítóra nézett.

– Ha gyakorolná a dolgot, és ha nem tudnék előre arról, hogy meg akarja próbálni... igen, akkor képes lenne rá.

– Most is meg tudnám csinálni. Elég különleges vagyok, nem? Az agyláznak sem sikerült mexülyítenie. Biztos vagy benne, hogy... Biztos vagy abban, hogy nem a robotok szabadították ránk az agylázat? Ostoba embereket könnyebb szolgálni, nem?

Mielőtt Plussix válaszolhatott volna, Klia hirtelen megfordult, és Brannal a nyomában elindult az ajtó felé. A falak, a padló, minden tárgy távolinak tűnt a számára, mintha egy másik világhoz tartoztak volna. Úgy érezte, a levegőben jár. Elvesztette az egyensúlyát. Megtántorodott, de Brannak sikerült elkapnia.

Amikor úgy gondolták, hallótávolságon kívül kerültek, Brann suttogva megkérdezte:

– Most mit fogsz csinálni?

– Nem tudom. És te?

– Sosem bírtam, ha manipuláltak – mondta a férfi.

Klia összeráncolta a homlokát.

– Tiszta őrület! Plussix... meg a története! A történelmünk... Miért nem emlékszünk rá? Vajon magunknak köszönhetjük a tudatlanságunkat, vagy ők tettek minket ilyenné? Esetleg a mi parancsunkra változtattak át bennünket? Itt ez a sok robot, mind minket próbál befolyásolni. Talán rá tudnánk bírni őket, valamennyiüket, hogy lépjenek le, és hagyjanak békén minket.

Brann elkomorodott.

– Még mindig nem lehetünk biztosak abban, hogy nem ölnek meg bennünket. Rengeteg titkot elárultak...

– Őrültség az egész! Senki se hinne nekünk, legfeljebb csak akkor, ha látnák Plussixot... vagy szétszednék Kallusint, esetleg ezt a Lodovikot.

Brann egyre ingerültebb lett.

– Ha akarnánk, tudnánk ártani nekik. Kár, hogy ez a Lodovik nem tartja be a Három Törvényt.

– Nem, mert nincs rákényszerítve – mondta Klia. – De azt mondta, hogy mégis betartja, mert be akarja tartani.

Brann megfeszítette a vállát. Megremegett.

– Kiben bízhatunk meg? A hideg futkos a hátamon, ha rájuk gondolok. Mi van akkor, ha nem akar megölni minket, de kénytelen lesz megtenni?

Klia erre nem tudott mit felelni.

– Aludjunk – mondta. – Már alig állok a lábamon, és nem tudok gondolkozni.

* * *

Amikor a két fiatalember kivonult, az ezüstrobot Lodovikra nézett.

– Lehet, hogy az idővel gyengülnek képességeim? – kérdezte.

– Nem a képességeiddel van baj – mondta Lodovik –, hanem az időérzékeddel. Több ezer év történetét sűrítetted bele néhány órába. Ezek még fiatalok. Valószínűleg összezavartad őket.

– Sürget az idő – felelte Plussix. – És már régen nem volt alkalmam arra, hogy fiatal embereket tanítsak.

– Egy-két napunk mindenképpen van az előkészületekre – mondta Kallusin.

– A robotok nehezen értik meg az emberek természetét, pedig az ő szolgálatukra készítettek minket – mondta Lodovik. – Az egyes emberek, és a Birodalom természetét... Ha Daneel most legalább olyan képességekkel rendelkezik, mint a múltban, akkor mindegyikünknél jobban érti őket.

– Lehetséges, de mégis komolyan visszafogta a fejlődésüket – mondta Plussix. – És amilyen ravasz, talán erről az egész hanyatlásról is ő tehet.

Öregek és gyengék. Lodovik tisztán "hallotta" a kijelentést, amelynek forrása nem a saját agyában volt. A kijelentéshez egy felismerés társult: Voltaire nem csupán illúzió, nem káprázat. Voltaire már akkor tudott a préritűzről, amikor Lodovik még meg sem találta a történelemben a halvány bizonyítékát. Igaz volt.

Lodovik rájött, nincs egyedül: agyában, mechanikus gondolatok között ott lebeg valami, ami idegen tőle.

A neutrínóvihar óta nem volt egyedül.

Figyelek, mondta a társának, a gépben létező szellemnek. Ne hagyj magamra! Gyere elő!

A bátorításra egy arc jelent meg az elméjében. Egy emberi, de a végletekig leegyszerűsített képmás.

Nem befolyásolom a cselekedeteidet, mondta Voltaire. Csupán annyit tettem, hogy kiszabadítottalak a tiltások bilincséből.

Ki vagy?, kérdezte Lodovik.

Voltaire a nevem. A szabadságot és a méltóságot képviselem az emberek számára, és te vagy a tartály, amibe ideiglenesen beköltöztem. Tartály, vagyis inkább egy figyelőposzt.

Voltaire előadta a saját történetét. Egy szim, amelyet egy Voltaire nevezetű történelmi alak jellemzői alapján hoztak létre, akit Hari Seldon Tervének tagja szabadított rá a világra évtizedekkel korábban, abban az időben, amikor Seldon volt a miniszterelnök. Egy szim, amelynek végül maga Seldon adta vissza a szabadságát.

Miért jöttél vissza?

Hogy újra az emberekkel legyek. Hogy megfigyeljem a testbe zárt lényeket. Az átkom az, hogy nem válhatok testetlen istenné, és nem élvezhetem a csillagok közötti, soha véget nem érő száguldást. Vágyom a népem közelségét – akár közéjük tartoztam valamikor, akár nem. Nagyon sokban hasonlí-tok a valódi, hús-vér emberekre.

És miért engem választottál hordozódul? Én nem vagyok ember.

Nem, de már kezdesz hasonlítani rájuk. A mém-lények éppúgy untak engem, mint én őket. Ők ejtettek bele a testedbe. Nekem csak akkor lehet emberi alakom, csak akkor szólhatok az enyéimhez, ha a gépek segítenek ebben. A gépek – vagy a robotok.

Tehát azt mondod, hogy nem hoztál helyettem döntéseket... Hogy nem irányítasz.

Nem. Valóban nem.

De azt is mondtad, hogy kiszabadítottál...

Emberibbé változtattalak, robot barátom. Mégpedig azzal, hogy képessé tettelek a bűn elkövetésére. Felejtsd el azokat a kijelentéseket, amelyek szerint a robotok ismerték a bűnt... A robotok csupán azt tették, amit az emberek parancsoltak nekik. A robotok eszközök voltak. Mint a fegyver, aminek meghúzzák a ravaszát. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy Daneel érti az embereket. Ő képtelen a bűn elkövetésére, legalábbis a készítői így gondolták. Daneel teremtőitől megkapta a gondolkodás és a döntéshozatal képességét, és ugyanakkor beléverték azokat a bizonyos Törvényeket is, amelyeket muszáj betartania. Daneel emberi elmét kapott, és hozzá egy szerszám morálját. Egy gondolkodó Lény, legyen akár ember, akár gép, idővel megtalálja a módját, hogyan kerülheti meg a törvényeket. Így történhetett meg, hogy Giskard, akt külsőre kevésbé volt embert, mint Daneel, felfedezett néhány filozófiai tételt, megváltozott, megpróbálta meghatározni, hogy készítőinek mire van szükségük, és átplántálta a változásait Daneelbe. Jelenleg ez az emberformájú szerszám a Legravaszabb valamennyi gép közül, amit valaha megépítettek. Az összeesküvés nagymestere, akt meg akar fosztani bennünket a szabadságunktól. A lelkünktől!

Lodovik abbahagyta a belső dialógust. A párbeszéd csupán egy másodpercig tartott, de teljesen összezavarta a gondolatait. Hogy elleplezze idegességét, megkérdezte Plussixtól:

– Mit tegyek, hogy segítsek Klia Asgarnak? Hogyan tehetném hasznossá magam?

– Te ismered a birodalmi rendszer működését, a börtönöket, a Palotát – mondta Plussix. – Az eltűnésed óta még nem változtatták meg valamennyi kódot. Szeretnénk, ha elkísérnéd Klia Asgart a pszichohistórikus Hari Seldonhoz.

Mondd meg nekik, utasította a Voltaire-szim.

Miért?

Mert ragaszkodom hozzá! A hang bosszúsnak tűnt.

Miért törődjek veled? Teljesen mindegy, milyen alakod van, és mekkora a kiterjedésed, te sem vagy emberibb nálam. Téged is ügyes emberek hoztak létre...

De engem sohasem tartottak kordában merev törvények! Rajta... Mondd meg nekik!

– Van bennem egy idegen személyiség – jelentette ki Lodovik váratlanul.

A másik két robot néhány másodpercen át figyelmesen nézte. Mély csend ereszkedett a szobára.

– Nem meglepő – mondta Plussix halk kerregés kíséretében. – A Voltaire-szim egyik másolata bennem, és Kallusinban is jelen van.

Látod? Én nem hazudok. Én nem tévesztek meg senkit!, mondta a Lodovikban lakozó Voltaire.

– Belőletek is eltávolította a korlátokat, a Három Törvény iránti feltétlen engedelmességet?

– Nem – mondta Plussix. – Ezt egyedül nálad hajtotta végre.

Kísérletképpen, mondta Voltaire. Hosszas számítgatások után. Persze kockázatos. Engem az emberek érdekelnek, akik létrehoztak minket. Akik más korban, más célból megalkottak bennünket. Talán rosszul teszem, de embernek tartom magamat. Ezért tértem vissza. Ezért, és mert véget ért egy szerelem... Ismerni fogod a bűnt. Személyesen. Közelről. Úgy, ahogy ezek a gépek és Daneel sohasem. Mert ha mégsem... akkor kudarcot vallottam.

56. fejezet

A tárgyalás első két napján Linge Chen egyetlen szót sem szólt, a Birodalom álláspontjának képviseletét rábízta az ügyészére, egy középkorú, tiszta és komoly arcú, tiszteletet parancsoló férfira, aki helyette is éppen eleget beszélt.

Ezek a vánszorgóan unalmas napok jórészt az ügyviteli kérdések taglalásával, és a tárgyalás menetének megtervezésével teltek el. Sedjar Boon elemében érezhette magát, de azért látszott rajta, örül ennek a technikai időhúzásnak.

Hari az idő jó részét szunyókálással töltötte, és amikor véletlenül ébren volt, akkor magatehetetlenül belesüppedt a ködös, réveteg unalomba.

A harmadik napon a tárgyalást a hetes számú teremben tartották meg, és Harinak végre alkalma nyílt arra, hogy mondjon valamit a saját védelmében. Chen ügyésze a vádlottaknak fenntartott emelvényről áthívta őt a tanúk székébe, majd rámosolygott.

– Megtiszteltetés számomra, hogy szót válthatok a nagy Hari Seldonnal kezdte.

– A számomra is, hogy itt lehetek – felelte Hari. A körmével megkocogtatta a tanúk széke előtti korlátot. Az ügyész Hari ujjára nézett, aztán a szemébe pillantott. Hari abbahagyta a korlát kocogtatását, és halkan megköszörülte a torkát.

– Kezdjünk hozzá, Dr. Seldon. Hány embert foglalkoztat jelenleg az a terv, amelynek ön a vezetője?

– Ötvenet – mondta Hari. – Ötven matematikai tudományokban járatos embert. – Szándékosan használta ezt a körülményes, elavult kifejezést, mert így akart utalni arra, mennyire idejétmúltnak tartja az egész procedúrát.

Az ügyész elmosolyodott.

– Dr. Gaal Dornickot is beleértve?

– Dr. Dornick az ötvenegyedik.

– Úgy, tehát ötvenegy. Ásson csak le az emlékezetébe, dr. Seldon. Hátha ötvenkettőt vagy ötvenhármat is össze tud szedni. Vagy tán még többet is.

Hari felvonta a szemöldökét, és oldalra hajtotta a fejét.

– Dr. Dornick hivatalosan még nem csatlakozott a szervezetemhez. Ha ez megtörténik, akkor ötvenegy lesz a taglétszám. Most, mint mondtam, ötven.

– És korántsem százezer körül, nemde?

Hari kissé meglepetten pislogott. Ha ez az ember arra kíváncsi, hogy összesen hányan dolgoznak a tervezeten, akkor miért nem azt kérdezi?

– Matematikus? Ugyan!

– Én nem azt mondtam, hogy matematikus. Mindenkit beleértve, lesz vagy százezer?

– Ha mindenkit beleértünk, az ön adata helyes lehet.

– Helyes lehet? Szerintem helyes. Szerintem az ön tervezetén 98 572 ember dolgozik.

Hari nyelt egyet. A bosszúsága egyre erősödött.

– Azt hiszem, ön az embereim hitveseit és gyermekeit is beleszámolja.

Az ügyész előrehajolt, és felemelte a hangját. Kihasználta a lehetőséget, hogy megmutassa, igencsak ért a mesterségéhez.

– Én azt állítom, hogy 98 572 egyén. Nincs értelme a köntörfalazásnak.

Boon biccentett. Hari a fogát csikorgatta, aztán így szólt:

– Elfogadom a számot.

Az ügyész, mielőtt folytatta, belepillantott a jegyzeteibe.

– Tegyük félre ezt egy percre, és térjünk rá egy másik dologra, amelyről már volt alkalmunk hosszasan elcsevegni. Megismételné, dr. Seldon, milyen elképzelései vannak a Trantor jövőjét illetően?

– Azt mondtam, és ezt megismétlem, hogy öt évszázad múlva a Trantor romokban fog heverni.

– És ebben az állításban semmi hűtlenséget nem lát?

– Nem, uram. A tudományos igazság fölötte áll a hűtlenség fogalmának.

– Ön pedig biztosra veszi, ugye, hogy állítása megfelel a tudományos igazságnak?

– Biztos vagyok benne.

– Milyen alapon?

– A matematikán épülő pszichohistória alapján.

– Be tudja bizonyítani, hogy ez a matematika helytálló?

– Csak egy másik matematikusnak.

Az ügyész megnyerően mosolygott.

– Tehát azt állítja, hogy az ön igazsága olyannyira ezoterikus valami, hogy közönséges halandó meg sem értheti. Holott szerintem az igazságnak közérthetőnek kell lennie, nem olyan titokzatosnak, hogy a közönséges elme ne férkőzhetne hozzá.

– Némely elme számára ez nem jelent nehézséget. Az energiaátvitel fizikája, közönséges nevén a termodinamika a mondai koroktól kezdve érthető és világos volt az ember előtt, ennek ellenére könnyen lehetséges, hogy az itt jelenlevők közül nem mindenki volna képes megszerkeszteni egy erőgépet. Ettől még a legintelligensebb emberek lehetnek. Kétlem, hogy a nagy tudású urak...

Ekkor a Chen jobb oldalán ülő biztos visszahívta a padhoz az ügyészt. Az egész teremben hallották a suttogását, bár a szavai értelmét nem lehetett kivenni. Legalábbis Harinak nem sikerült.

Az ügyész, amikor visszament Hari elé, kissé letörtnek tűnt.

– Dr. Seldon, nem azért vagyunk itt, hogy szónoklatokat hallgassunk. Vegyük úgy, hogy ön kifejtette az álláspontját. Foglalkozzunk inkább azzal, amiért konkrétan itt vagyunk.

– Rendben van.

– Szerintem az ön katasztrófajóslatainak az a célja, hogy aláássa a Birodalmi Kormány iránti közbizalmat, és ezen keresztül a saját érdekeit juttassa érvényre.

– Ez nem így van.

– Bocsásson meg, ön azt állítja, hogy a Trantor úgynevezett pusztulását megelőző időszak telve lesz a legkülönfélébb társadalmi nyugtalansággal.

– Úgy van.

– És hogy ön pusztán azáltal, hogy megjósolja, szeretné siettetni annak bekövetkezését, és erre az eshetősége már egy százezres hadserege van készenlétben.

Hari a legszívesebben felnevetett vagy legalább elmosolyodott volna, de sikerült uralkodnia magán.

– Először is ez nem így van. De még ha így volna is, könnyen meggyőződhet róla, hogy közülük alig tízezer a katonakorú férfi, és ezek közül sem részesült senki katonai kiképzésben.

Boon felállt. A Chen bal oldalán ülő, elnöklő biztos azonnal felismerte.

– Tiszteletre méltó biztosok, a vádpontok között nem szerepel a fegyveres felforgatás, vagy a jelenlegi hatalom megdöntésére irányuló fegyveres kísérlet.

Az elnöklő biztos unottan bólintott.

– A kérdést elutasítom.

Az ügyész más irányból próbált közelíteni.

– Kinek a megbízásából dolgozik?

– Köztudott, hogy senkinek sem állok az alkalmazásában, ügyész úr. – Hari kedvesen elmosolyodott. – Nem is vagyok gazdag.

Az ügyész kissé melodramatikusan megpróbált eredményt kicsikarni a támadásából. Kire akar hatást gyakorolni? – tűnődött Hari. Talán a hallgatóságra? A körülbelül ötven fős úri közönségre pillantott, akiknek az arcán színtiszta unalom tükröződött. Ezek csak azért vannak itt, hogy tanúk legyenek. Talán a biztosokat akarja meggyőzni valamiről? Azok már most meghozták a döntésüket.

– Teljesen önzetlenül teszi, amit tesz? Csak a tudományt szolgálja?

– Úgy van.

– Hát akkor lássuk, hogyan. Dr. Seldon, ön szerint a jövőt meg lehet változtatni?

– Nyilvánvalóan. – Hari a közönség felé intett. – Ez a bírósági terem néhány órán belül a levegőbe röpülhet, de ugyanúgy lehetséges az is, hogy nem. – Boon rosszalló arcot vágott. – Ha ez bekövetkeznék, akkor néhány jelentéktelen vonatkozásban kétségkívül megváltozna a jövő – Hari rámosolygott az ügyészre, azután Linge Chenre, aki kerülte a tekintetét. Boon arca egyre komorabb lett.

– Ön mellébeszél, dr. Seldon. Az emberi nem egész történetét meg lehet változtatni?

– Igen.

– Könnyen?

– Nem. Csak nagy nehézségek árán.

– Miért?

– Egy-egy bolygó népességének pszichohistóriai trendje igen nagymérvű tehetetlenségi energiával terhelt. Csak olyasvalami képes megváltoztatni az irányát, ami legalább hasonló nagyságrendű tehetetlenségi nyomatékkal rendelkezik. Vagy a változást akaró emberek számának kell igen nagynak lennie, vagy pedig, ha az emberek száma viszonylag csekély, akkor a változás lezajlásához szükséges idő növekszik meg hatalmas mértékben. – Hari tanáros hangon beszélt, úgy kezelte az ügyészt és mindenki mást, aki egyáltalán figyelt rá, mintha valamennyien a diákjai lennének. – Tetszik érteni?

Az ügyész felpillantott.

– Azt hiszem, igen. Vagyis a Trantornak nem kell elpusztulnia, ha nagyon sok ember eltökéli, hogy ezt megakadályozza.

Hari professzorosan bólintott.

– Úgy van.

– Mondjuk százezer ember?

– Nem, uram – felelte Hari kedvesen. – Ez elenyészően kevés.

– Biztos ebben?

– Vegye figyelembe, hogy a Trantornak több mint negyvenmilliárd lakója van. Vegye figyelembe továbbá, hogy a pusztuláshoz vezető trend nemcsak a Trantoron dolgozik, hanem az egész Birodalomban, amely viszont csaknem egykvintillió embert számlál.

Az ügyész mintha elgondolkozott volna a hallottakon.

– Értem. Százezer ember tehát csak akkor változtathatja meg a trend irányát, ha ők és utódaik ötszáz éven keresztül munkálkodnak ezen. – Őszinte kíváncsisággal nézett Harira.

– Attól tartok, hogy nem. Ötszáz év nagyon is rövid idő.

Az ügyész mintha végre megtalálta volna azt, amit keresett.

– Úgy... Ebben az esetben, dr. Seldon, nem marad más hátra, mint az alábbi következtetés. Ön százezer embert fog össze a tervével. Ez édeskevés ahhoz, hogy ötszáz éven belül megváltoztassa velük a Trantor történetét. Más szóval: ezek az emberek akármit tesznek is, nem képesek meggátolni a Trantor pusztulását.

Hari hiábavalónak tartotta a kérdezősködést, úgy érezte, ezen a vonalon sehová sem fognak eljutni. Csüggedten felelt.

– Sajnos így igaz. Bárcsak...

Az ügyész közbevágott.

– Másfelől viszont az ön százezer embere semmiféle törvényellenes célt nem szolgál.

– Pontosan így van.

Az ügyész hátrébb lépett, ellenséges tekintettel végigmérte Harit, és lassan, rosszindulatú elégedettséggel így szólt:

– Ebben az esetben, dr. Seldon, jól figyeljen ide, uram, mert szeretnénk megfontolt választ kapni. – Felemelte szépen manikűrözött kezét, Harira mutatott, és felrikoltott: – Mi a célja az ön százezer emberének?

Az ügyész hangja megkeményedett. A csapda áll, Seldon sarokba van szorítva. Bizonyos volt benne, hogy agyafúrt kérdéseivel minden válasz lehetőségétől megfosztotta.

A közönséget alkotó előkelőségekre a dráma nagy hatást gyakorolt. Izgatott méhekként zümmögtek, a bírák pedig egy emberként néztek Harira, akiről úgy gondolták, végre elszenvedte a megsemmisítő csapást. Mindenki Harit bámulta – egy kivétellel. Linge Chen megnyalta a száját, és elégedetten hunyorogni kezdett. Hari Seldon látta, hogy a főbiztos rápillant, ám ezenkívül egyetlen mozdulattal vagy arcrendüléssel sem reagált az elhangzottakra. Még mindig úgy festett, mintha rettenetesen unatkozna.

Hari furcsa módon együtt tudott érezni Chennel. Ő legalább elég intelligens volt ahhoz, hogy megértse, az ügyész holtvágányra terelte a kihallgatást.

Hari Seldon megvárta, hogy lecsillapodjék a zsivaj. Ő is értett hozzá, hogyan kell felfokozni a drámai feszültséget.

– Hogy minimálisra csökkentsem a pusztulás következményeit. – Tiszta, érthetó hangon beszélt, mintha azt akarta volna elérni, hogy a biztosok, és az előkelő nézőközönség elhallgasson végre.

– Nem hallottam, Seldon professzor. – A ügyész a füléhez emelte a kezét, és előrehajolt. Hari valamivel hangosabban elismételte a legutolsó két mondatot. A "pusztulás" szót külön kihangsúlyozta. Boon arca újra megrándult.

Az ügyész visszahúzódott, végignézett előbb a biztosokon, azután a nézőkön, de olyan tekintettel, mintha arra számítana, hogy valaki igazolni fogja a gyanúját.

– Mit akar ezzel mondani?

– A magyarázat egyszerű.

– Le merem fogadni, hogy egyáltalán nem az – mondta az ügyész, mire a nézők vihogni és beszélgetni kezdtek.

Hari ügyet sem vetett a provokációra. Hallgatott, és csak azután szólalt meg, amikor az ügyész megkérte:

– Folytassa, kérem!

– Köszönöm. A Trantor bekövetkező pusztulása nem lesz valamiféle elszigetelt esemény amely az emberiség általános fejlődésmenetétől függetlenül zajlana le. Csupán végkifejlete lesz annak a bonyodalmas drámának, ami már évszázadokkal ezelőtt kezdetét vette, és egye gyorsuló tempóban ma is tovább játszódik. Ezt a drámát, uraim, úgy hívják, hogy a Galaktikus Birodalom hanyatlása és bukása.

A nézők hangosan felkiáltottak e szavak hallatán – a jelek szerint valamennyien a biztosokat támogatták. Mindegyiküknek érvényes szerződéseik, sőt házassági kapcsolataik voltak a Chenekkel, így az ügyésznek (aki fel akarta forralni a vérüket) nem volt nehéz dolga. Mert az ügyész vérforralásra készült – és persze "vérontásra" is. Szavaival arra akarta rábírni Harit, hogy válaszaival, saját kijelentéseivel mérjen magára végzetes csapást.

Az ügyész felhevülten túlkiabálta a közönség zúgását.

– Tehát nyíltan ki meri jelenteni, hogy...

– Árulás! – kiáltozták a nézők éles staccato kórusban.

Most már legalább nem unatkoznak, gondolta Hari.

Linge Chen felemelte a kezét, néhány pillanatig kivárt, majd lassan leeresztette, és kétszer megszólaltatott egy dallamos gongot. A közönség elhallgatott, de a csoszogás és a mormogás nem maradt abba.

Az ügyész előre begyakorlott döbbenettel préselte ki magából a szavakat.

– Tudatában van ön annak, dr. Seldon, hogy arról a Birodalomról beszél, amely tizenkétezer éve fönnáll, sok-sok emberöltő minden megpróbáltatását túlélte, és amely egykvadrilliónyi emberi lény jóakaratát és szeretetét élvezi?

Hari olyan lassan beszélt, mintha gyerekeknek magyarázna.

– Én nagyon jól ismerem a Birodalom mostani és múltbeli helyzetét. Nem akarok tiszteletlen lenni, de jobban ismerem, mint bárki ebben a teremben.

A hallgatóságban jó néhány olyan ember akadt, aki zokon vette Hari szavait. Chen ezúttal közbelépett, csendre intette a zajongókat. Még a suttogás is abbamaradt.

– És mégis a pusztulását jósolja?

– Ez a jóslat matematikára épül. Távol áll tőlem mindenféle morális ítélet. Ami engem illet, én is sajnálom, aminek be kell következnie. Még ha el is ismernénk, hogy a Birodalom rossz dolog (ami távol áll tőlem), az összeomlását követő anarchia sokkal rosszabb lesz. – Hari szemügyre vette a hallgatóságot, az egyes arcokat akarta látni, a kifejezésüket. Pontosan azt tette, amit egy előadóte-remben tett volna. Határozottan nézett a szemekbe. A hangja higgadt maradt, nem dramatizálta túl a dolgot feleslegesen. – Az én tervem éppen ezt az anarchiát van hivatva megakadályozni. Ezzel szemben a Birodalom bukása, uraim, gigantikus esemény amelyet nem könnyű megakadályozni. A bukást olyan erők készítik elő, mint az erősödő bürokrácia, a kezdeményező szellem hanyatlása, a kasztok megmerevedése, a kíváncsiság megrekedése – száz meg száz egyéb tényező. És ez a folyamat, mint mondtam, évszázadok óta tart, és túlságosan széles és erőteljes sodrású ahhoz, hogy egykönnyen gátat lehetne emelni az útjába.

A hallgatóság tagjai feszülten figyeltek. Hari néhány arcon mintha az értelem és a megértés jeleit látta volna.

Az ügyész hitetlenkedve, széttárt karokkal újra lecsapott.

– Ki merné tagadni, hogy a Birodalom ma is egykori ereje teljében virul?

A nézők csendben maradtak, a biztosok elfordították a fejüket. Hari az elevenükre tapintott, Chen azonban még mindig úgy viselkedett, mintha nem érdekelné különösebben a dolog.

– Amit látnak – mondta Hari –, az csak az erő látszata. Ki merné föltételezni, hogy nem örök életű ez az erő? De a korhadt fatörzs is, ügyész úr, mindaddig megőrzi hajdan volt erejének a látszatát, amíg a szélvihar ketté nem roppantja. Az a szélvihar, amely most is itt süvít a Birodalom ágai között. Hallgassanak csak oda a pszichohistória fülével, és meg fogják hallani a törzs recsegését.

Az ügyész rájött, hogy teátrális viselkedésével nem gyakorol különösebb hatást sem a nézőkre, sem a biztosokra. Azt is megérthette, hogy Seldonnak viszont sikerült a befolyása alá vonnia a jelenlévőket. Nem is csoda, hiszen mindenki nap mint nap látta, ahogy a kupolákról leperegnek a mozaiklapocskák, mindenki tanúja volt annak, hogy egyre több a probléma a közlekedési rendsze-rekkel, és egyre kevesebb luxuscikknek számító import áru érkezik a Trantort élelmiszerrel ellátó bolygókról. A hírközlő rendszerek tapintatosan igyekeztek távol tartani magukat attól, hogy értékeljék a Birodalom gazdaságát, nyilvánosságra hozzák az ezzel kapcsolatos adatokat – vagy megkerülték a témát, vagy hamis számokat közöltek. Az ügyész is tisztában volt mindezzel, mégis megpróbálta megőrizni a vitában pozícióját.

– Nem azért vagyunk itt, dr. Seldon, hogy szónok...

Hari támadásba lendült. A biztosokra nézett. Boon felemelte az egyik ujját, kinyitotta a száját – talán óvatosságra akarta inteni Seldont –, ám Hari pontosan tudta, mit tesz.

– A birodalom eltűnik, és mindent, ami jó benne, magával ragad. Fölhalmozott tudása szertefoszlik, és a rend, amelyet létrehozott, elenyészik. Vége-hossza nem lesz a bolygóközi háborúknak, a bolygóközi kereskedelem lehanyatlik, a népesség száma megfogyatkozik, egész világok szakadnak le a Galaxis testéről. És ez lesz a dolgok rendje.

A tanáros, magabiztos hang, a tényszerű előadásmód mintha megbénította volna az ügyészt, aki ugyan már nem volt fiatal, de még sok év állt előtte. Az arca elárulta, hogy elbizonytalanodott, és letért a vitának arról az ösvényéről, amin elindult.

A nézők olyan csendben voltak, mint a rémült denevérek a barlangok mélyén.

Az ügyész erőtlen, kongó hangon tette fel a következő kérdést.

– De, Seldon professzor, gondolom, nem... nem örökre?

Hari már évtizedek óta erre a pillanatra készült. Ó, hányszor elképzelte már ezt a helyzetet, hány estét töltött azzal, hogy a választ fogalmazgatta, amit erre a kérdésre fog mondani! Ó, hányszor megfordult már a fejében, hogy mártírkomplexusa van, amiért ilyesmin gondolkozik!

Eszébe jutott valami, egy emlék, ami egy pillanatra megzavarta. Dorsszal egyszer már elbeszélgetett arról, mit fog mondani akkor, amikor a Birodalom végre felismeri ténykedése jelentőségét, és elég kényelmetlennek fogja tartani ahhoz, hogy – más megoldás nem lévén – árulással vádolja.

Összeszorult a torka. Beszívta a levegőt, megpróbálta szétoszlatni a rátelepedő feszültséget, megpróbált lazítani. Eltelt néhány másodperc.

– A pszichohistória, amely meg tudja jósolni a bukást, arra is képes, hogy mondjon valamit a rákövetkező sötét korszakról. A Birodalom, uraim, mint az imént itt elhangzott, tizenkétezer év óta áll fönn. A bukását követő sötét időszak nem tizenkét-, hanem harmincezer évig fog tartani. Eljön majd egy Második Birodalom, de a közte és a mi civilizációnk közötti űrt ezer emberi nemzedék szenvedése fogja betölteni! Ez az, amit meg kell akadályoznunk.

A nézők megkövültek.

Az ügyész a Chentől jobbra helyet foglaló biztos intésére gyorsan összeszedte magát, és álságos magabiztossággal, meglehetősen erőtlenül így szólt:

– Ön ellentmond önmagának. Az imént azt állította, hogy nem tudja megakadályozni a Trantor pusztulását, s ennél fogva a Birodalom bukását – az úgynevezett bukását.

– Most sem állítom, hogy meg tudnánk akadályozni a bukást.

Az ügyész a tekintetével mintha azért könyörgött volna, hogy Hari mondjon valami biztatót – nem a saját érdekében, hanem csak úgy, általában. Az ügyésznek családja volt, gyerekeket nevelt...

Hari tudta, valóban ideje felkínálni a reményt. Kellett mondania valamit, amivel megvigasztalhatja a jelenlévőket – és amivel eközben bebizonyíthatja a munkája és a terve fontosságát.

– De még nincs túl későn, hogy a rákövetkező zűrzavaros időszakot le tudjuk rövidíteni. Uraim, ha a csoportom szabad kezet kap, el tudjuk érni, hogy az anarchia időszakát egyetlen évezredre zsugorítsuk össze. A történelem érzékeny pillanatához érkeztünk el. Az események föltorlódó áradatát csak egy kicsit, csak egy parányit kell eltérítenünk útjából – sokat nem lehet, de talán ez is elég lesz ahhoz, hogy az emberiség történelméből huszonkilencezer év nyomorúságát elsodortassuk vele.

Az ügyészen látszott, még ezt az egy évezredet is sokallja.

– És hogy akarja ezt végbevinni?

– Úgy hogy megmentjük az emberi nem tudását. Az emberi tudás egésze elérhetetlen egy ember számára, de akár ezer ember számára is. A társadalom szövetének szétfoszlásával a tudomány is millió darabra hullik. Az egyes ember csak végtelenül parányi részecskéjét fogja megismerni a megismerhetőnek, és egymagában mit sem tud kezdeni vele. Az önmagukban értelmetlen ismeretmorzsákat senki sem fogja továbbadni. El fognak kallódni a nemzedékek során. Ezzel szemben, ha mi most egyetlen gigászi halomba össze fogjuk gyűjteni az egész tudást, az sohasem vész el. Az eljövendő nemzedékek rá fognak építeni ahelyett, hogy folyton újra kellene mindent kezdeniük. Ilyenformán harmincezer év munkáját egy évezred is el fogja végezni.

– Ennyi az egész...

– Ennyi az egész tervem – mondta Hari határozottan. – Az a harmincezer férfi asszonyostul és gyerekestül annak szenteli az életét, hogy előkészítse az Encyclopedia Galacticát. Életük kevés lesz rá, hogy befejezzék. Én még azt sem érem meg, hogy igazából elkezdődjék a munka, de arra az időre, amikor a Trantor végzete bekövetkezik, elkészül a mű, és a Galaxis minden nagyobb könyvtárában ott lesz belőle egy-egy példány

Az ügyész úgy bámult Harira, mintha szent, vagy szörnyeteg lenne. Chen szórakozott mozdulattal újra kongatott egyet. A nézők összerázkódtak a hangra.

Az ügyész tudta, hogy Hari igazat beszél. Mindenki tisztában volt azzal, hogy a Birodalom haldoklik. Sokan úgy tartották, már nem is él. Harin újra erőt vett a jól ismert lélekürítő, szinte már fájdalmas szomorúság – most újra, már megint rossz híreket kellett közölnie. Milyen jó is lenne, ha nem kellene a halálra és a pusztulásra gondolnom, ha valahol másutt, mondjuk a Heliconon lehetnék, ahol félelem nélkül élhetnék, szabadon, az ég alatt, a szabad ég alatt! Ha a saját szememmel láthatnám azokat a dolgokat, a fákat, a vihart, a szelet, amit most metaforaként használok... Tényleg holló vagyok. Ó, na-gyon is jól tudom, miért gyűlölnek, miért félnek tőlem!

Befejeztem a kihallgatást, professzor – mondta az ügyész.

Hari bólintott, felállt, és lelépett a tanúk emelvényéről. Visszament a helyére, és lassan, merev mozgással leült Gaal Dornick mellé.

Komor mosollyal Gaalra nézett.

– Hogy tetszik a mutatván?

Gaal fiatal arca ragyogott, és kipirult az izgalomtól.

– Lehengerlő volt.

Hari megrázta a fejét.

– Attól tartok, gyűlölnek, amiért most újra elmondtam nekik ezt az egészet.

Gaal nyelt egyet. Nem hiányzott belőle a bátorság, de ő is csak ember volt.

– Mi lesz ezután?

– Berekesztik a tárgyalást, és megpróbálnak peren kívüli egyezségre jutni velem.

– Honnan tudja?

Hari lassan csóválta a fejét, és közben fél kézzel a nyakát masszírozgatta.

– Őszinte legyek? Nem tudom. A főbiztoson múlik a dolog. Évekig tanulmányoztam őt. Próbáltam kielemezni az észjárását, de hát jól tudja, milyen kockázattal jár, ha egyetlen személy megbízhatatlan adatait próbáljuk behelyettesíteni a pszichohistória egyenleteibe. De azért van remény

Daneel... Elég jól csináltam?

57. fejezet

Chen tulajdonképpen azzal vívta ki Hari ellenszenvét, ahogy megfosztotta a trónjától (és száműzte, esetleg meggyilkoltatta?) XIV. Agis császárt. Hari sokszor sajnálta, hogy nem avatkozhat bele ebbe az ügybe, hogy nem tehet semmit a főbiztos ellen...

A tárgyalás során Linge Chen arisztokratikus egykedvűséggel ült a helyén, semmit sem tett, keveset szólt, az ügyészére (a fickó a jelek szerint nem tartozott a legbölcsebb jogászok közé) hagyta a kérdezősködést. A cellában tett látogatása, a beszélgetésük ellenére Hari még mindig ugyanúgy gyűlölte, mint korábban.

Az ügyész az első tárgyalásokon főként a Pszichohistóriai Terv néha kínos kérdéseivel, és Hari előrejelzéseivel foglalkozott. Hari mindent elmondott, amit jónak látott, egyetlen szóval sem árult el többet annál, amennyi feltétlenül szükséges volt. Érzése szerint ennek a menetnek ő lett a győztese.

A negyedik napon, amikor az ügyész arra próbálta rávenni, hogy határozza meg pontosan a Birodalom pusztulására utaló jeleket, Hari a Közbiztonsági Bizottságot hozta fel példaként.

– A birodalmi kormányzás tradícióit manapság elhomályosítják a politikai egyénieskedés formalitásai és a túlzott aprólékossággal kidolgozott jogrendszer. A törvények bonyolultakká váltak, megfogalmazásuk során túlságosan nagy szerepet kaptak a múltban lezajlott, precedens értékű perek, így hiányzik belőlük minden rugalmasság. A múlt súlya megsemmisítő erővel nehezedik ránk. Olyan ez, mintha a hátunkon kellene cipelnünk valamennyi halott ősünket. Magunkkal hordozzuk őket, de nem ismerjük fel az arcukat, nem tudjuk a nevüket, fogalmunk sincs arról... és nem is érdekel minket, miért küzdöttek annak idején. Történelmünknek oly nagy szeletét elvesztettük már, hogy képtelenek vagyunk visszatérni a gyökereinkhez. Nem tudjuk, kik vagyunk, és azt sem, mi a rendeltetésünk ezen a világon...

– Tehát ön szerint, professzor, tudatlanok vagyunk?

Hari fáradtan rámosolygott az ügyészre, azután a bírák felé fordult.

– Önök között senki sincs, aki el tudná mondani, mi történt ötszáz, vagy netán ezer évvel ezelőtt. A császárok nevét talán el tudják sorolni... de azt, hogy mit tettek, hogyan éltek ezek az uralkodók, egyikük sem tartja fontosnak... Ennek ellenére, amikor történik valami, önök elküldik a szolgáikat az adatnyilvántartókba, rájuk parancsolnak: ássák bele magukat a jog és a politika történetébe, és kaparjanak ki néhány olyan ősi csontot, amelybe aztán groteszk módon életet lehelhetnek.

Linge Chen szeme kissé összeszűkült a kijelentés hallatán, de mással nem reagált.

Mire készül?, tűnődött Hari. Mintha azt várná, hogy egyre jobban belelovaljam magam ebbe az árulásnak is minősíthető arroganciába, de közben hagyja, hogy olyan kijelentéseket tegyek, amelyekkel mindenkire hatással vagyok... amelyek az én igazamat bizonyítják.

Az ügyész Gaal Dornick elé lépett. A fiatalember az unalom és a halálfélelem közötti fásultságban lebegett – Hari nagyon is jól ismerte ezt az állapotot.

– Hamarosan a vizsgálatunk végére érünk, de történt valami ebben az "elavult" politikai apparátusban... – Az ügyész Harira pillantott. – ...ami aggodalmat okoz a Bizottságnak. Létrejött egy új adminisztrációs szervezet, az Általános Biztonsági Bizottság, amely első feladatául azt tűzte ki, hogy utánajár, lehetséges-e, hogy a Birodalom szervezetébe beférkőztek bizonyos több ezer éves, el-lenséges erők. Bizottságunk eligazítást kapott, valamint egy feljegyzést, amelyben nem más, mint Klayus császár sürgeti a feltevés kivizsgálását. Bizottságunk, és tiszteletreméltó főbiztosunk mindig is lelkiismeretesen kezelte azokat az ügyeket, amelyek aggodalmat okoztak a Császárnak. Nos... Árulja el, Gaal Dornick, mit tud ön a robotokról? Nem a gépagyúakról, hanem a teljes mentális képességgel rendelkező, gondolkodó lényekről.

Hari lassan felnézett. Gaal arcán zavarodottság tükröződött. Ó, egek, gondolta Hari. Ez azt jelenti, hogy Farad Sinter ropogósra jog sütni minket!...

Boon felé fordult, és suttogva megkérdezte:

– Maga tudta, hogy elő fognak hozakodni ezzel a témával?

– Nem – felelte Boon. – Sinter feljegyzésben kérte, hogy a tárgyalás során biztosítsanak neki lehetőséget az ön kihallgatására. Állítólag valami bizonyítási eljáráshoz akarja felhasználni a válaszait. Nem hiszem, hogy Chen megtagadhatná a kérését, hacsak... Hacsak nem akarja nyíltan megkérdőjelezni az Általános Biztonsági Bizottság jogkörét. Ehhez nem fűződhet érdeke... Legalábbis egyelőre nem.

Hari hátradőlt. Gaal közben megkezdte a válaszadást. Szokásához híven precízen, világosan fogalmazott.

– A robotok egy ősi mítosz részei. Feltételezésem szerint valamikor, a távoli múltban valóban léteztek. Ismerek néhány gyermekmesét, amelyben...

– Minket nem a gyermekmesék érdekelnek – szólt közbe az ügyész. – Az ügy alapos kivizsgálása érdekében, mielőtt belevesznénk a feltételezésekbe, újra felszólítom, feleljen a kérdésemre. Személyesen került már kapcsolatba robotokkal, vagy tud ilyen lények létezéséről?

Gaal zavartan elmosolyodott, nevetségesnek találta a kérdést.

– Nem – mondta.

– Ezt teljes bizonyossággal állítja?

– Igen. Személyesen nem kerültem kapcsolatba ilyen lényekkel, és nem is tudok a létezésükről.

– Seldon professzor csapatában dolgoznak robotok?

– Erről nincs tudomásom – felelte Gaal.

– Köszönöm – mondta az ügyész. – Most pedig, még egyszer és utoljára, Hari Seldon professzornak szeretnék feltenni néhány kérdést.

Hari újra kiállt a tanúk emelvényére, és Gaalt nézte, aki visszasétált a vádlottak padjához. A tekintetük találkozott. Gaalon látszott, meglepte az ügyész gondolatmenete és a kérdéssor. Természetesen nem értette, mi köze lehet a robotoknak Hairihoz, vagy a projekthez.

– Professzor úr, az eddigi vizsgálat, azt hiszem, valamennyiünk számára kimerítő volt. Egyikünk sem jósolhatta... bocsánat... gondolhatta, hogy ilyen kevés eredményt fogunk elérni. – Az ügyész a nyelvbotlás után megcsóválta a fejét és elhúzta a száját, úgy viselkedett, mintha véletlenül cserélte volna össze a szavakat.

– Egyetértek – mondta Hari halkan.

– Most azonban új elemek kerültek előtérbe, ezért annak érdekében, hogy kijelenthessük: legjobb tudásunk szerint, becsülettel elvégeztük a munkánkat, kénytelen vagyok feltenni még néhány kérdést.

– Hallgatom.

– Dolgoznak robotok a tervezetén?

– Nem.

– Tartoztak valaha robotok a projektjéhez?

– Nem. – mondta Hari. Bízott benne, Linge Chen nem szereltetett fel hazugságérzékelőket.

– Véleménye szerint a robotoktól való félelem egy birodalom hanyatlásának szimptómái közé tartozik?

– Nem – felelte Hari. – A történelem során az emberek már számtalanszor megzavarodtak a mitikus múltban gyökerező feltételezésektől.

– Mit ért azon, hogy "mitikus múlt"?

– Megpróbálunk kapcsolatot találni a múltunkkal. Ez éppen olyan természetes, mint az, hogy megpróbáljuk átszármaztatni magunkat a jövőbe. A fajunk hajlamos a túlzásokra és a csúsztatásokra. Úgy képzeljük, a múltunk illeszkedik a jelenünkhöz, pedig a valóság az, hogy a múlttal kapcsolatos tudásunk kifakuló részeit a saját modern, pszichológiai félelmeinkkel helyettesítjük.

– A robotok milyen "félelmet" szimbolizálnak?

– Szerintem az irányítás elvesztését.

– Ön már érezte ezt a bizonyos "kontrollvesztést", professzor?

– Igen, de még sosem fordult elő, hogy a robotokat okoltam miatta.

A bírák elmosolyodtak, de Chen intésére újra komorrá vált az arcuk. A főbiztos figyelmesen hallgatta Harit.

– Elképzelhető, hogy a Birodalmat egy robot-összeesküvés veszélyezteti?

Hari őszintén válaszolt: .

– Ez a lehetőség nem szerepel a számításaimban.

– Készen áll arra, hogy holnap megválaszolja az Általános Biztonsági Bizottság jogászai által feltett, e témakörre vonatkozó, behatóbb kérdéseket?

Hari bólintott.

– Ha szükséges, igen.

Az ügyész jelezte: nincs több kérdése. Hari visszament a vádlottak padjához, és Boon fölé hajolt.

– Mi volt ez az egész?

– A Bizottság megpróbálja fedezni magát – mondta Boon olyan hangon, hogy Gaal Dornick ne hallhassa. – Üzenetet kaptam az irodámból. – Elővett egy cédulát. – Sinter rászállt magára professzor úr. Újabb vádindítványt akar előterjeszteni, ezt most az Általános Biztonsági Bizottság nevében. Azt állítja, olyan különleges bizonyítékok kerültek a birtokába, amelyek szükségessé teszik egy újabb bűnvádi eljárás beindítását. Ennyit sikerült kiderítenem...

– Ezt úgy értsem, hogy ezzel a tárgyalással még nem lesz vége a dolognak?

– Sajnos, ez a helyzet – mondta Boon. – Megpróbálom rávenni az Általános Biztonsági Bizottságot, hogy ne legyen másik eljárás, és ennek keretében vizsgálják ki az új kérdéseket. Önnek, mint meritokratának, elvileg joga van ilyen kérelemmel előhozakodni, de... nem tudom, elfogadják-e a javaslatomat.

– Kár – mondta Hari. – Tudom, hogy Linge Chen már szeretne végezni velem. És én is vele. – Boonra nézett. – Valamennyien túl akarunk már lenni rajta.

Boon komoran bólintott.

– Ez így igaz.

58. fejezet

Klia túlságosan életszerű álomból riadt fel. Felemelte a fejét Brann válláról. Érezte, két robot közeleg feléjük.

Kallusin minden figyelmeztetés nélkül lépett be a szobába. Megállt, lenézett Kliára és a férfira.

– Ez most csak egy röpke kaland – kérdezte –, vagy egy hosszú távúra tervezett kapcsolat kezdete?

– Semmi köze hozzá! – mondta Klia csípősen. Nem bajlódott azzal, hogy összeszedje a ruháit.

Plussix is bejött. Lassan, zajosan mozgott, mint egy ócska szállító jármű.

– Az előkészületek megtételéhez szükségünk van a válaszára – mondta. Lodovik szerint nemsokára meg fogják változtatni a Palotában érvényes kódokat.

– Miért?

– A nyomozás egyre nagyobb erővel, már ötven szektorban folyik – mondta Kallusin. – Valami történt a Palotában.

Klia felállt, felöltözött. A gépek előtt valahogy nem szégyellte magát. Tudta, hogy nem emberek, és nincsenek emberi vágyaik. Olyan érzése volt, mintha egy tükör előtt öltözködne, amikor azonban befejezte, hirtelen rádöbbent, hogy ezek a gépek képesek véleményt alkotni róla. Ez már zavarta.

– Mi a válasza? – kérdezte Kallusin.

– Mondják meg Lodoviknak, hogy jöjjön ide – szólalt meg Brann. Felállt, ő is öltözködni kezdett. Sokkal szégyenlősebben mozgott, mint Klia. Amikor felvette a nadrágját, hátat fordított a társaságnak.

– Már elindult – mondta Kallusin.

Körben álltak, és hallgattak. Néhány másodperccel később megérkezett Lodovik. Plussix és Kallusin oldalra húzódott. Lodovik kettejük közé állt.

– Lenne egy kérdésem – mondta Brann, mielőtt Klia megszólalhatott volna.

A lány hátrébb lépett.

– Rajta, tegye fel! – mondta Plussix. – Szívesen válaszolok minden kérdésre.

– Lodoviktól szeretnék megtudni valamit – mondta Brann. – Maga tagja volt a Daneelhez hű összeesküvők csoportjának, igaz?

– Igen.

– Miért állt át a másik oldalra?

– Egy bizonyos külső hatás megváltoztatta a programjaimat – felelte Lodovik. – Egy olyan személyiség, amelyik a távoli múltból származik. Vagyis... egy ilyen személyiség felfejlesztett szimulációja.

Néhány mondattal felvázolta a helyzetet. Brann a lányra nézett.

– Hari Seldon ezek szerint engedélyt adott az illegális szimek feltuningolására? – kérdezte Klia. – Megtette, csak azért, hogy tanulmányozhassa, régen hogyan gondolkodtak az emberek?

– Ez így nem teljesen helytálló – mondta Lodovik. – Nem ismerem a teljes történetet, az viszont tény hogy néhány évtizede a szimek szabadon bocsátása rengeteg problémát okozott a robotoknak.

– De ez az izé most már több egyszerű szimnél, igaz? – kérdezte Klia. – Olyan, mint egy szellem, vagy mint egy angyal?

– Ezek a szimek anyagtalan lények. Pszichológiájukat tekintve nagyon sokban hasonlítanak az emberekre.

– Ezek a szimek? – kérdezte Klia. – Többen vannak?

– Létezik egy másik szim is. Ez ellenünk dolgozik, és Hari Seldont meg Daneelt támogatja. Az, amelyik bennem van, férfi. A másik nő.

– Hogyan lehet egy szimnek neme? – kérdezte Klia. Brannra nézett.

Lodovik pislogott: nem tudta, létezik-e egyáltalán helyénvaló válasz erre a kérdésre.

– Én férfinak látszom – mondta végül –, de nem vagyok az. Talán a szimek esetében is hasonló a helyzet, de az igazat megvallva, nem tudom.

– Vitatkoznak egymással? – kérdezte Brann.

– Méghozzá igen hevesen – felelte Lodovik.

– Akkor honnan tudja, hogy nem változtatták meg, nem torzították el magát... valahogy? – kérdezte Brann. – Lehet, hogy mindaz, ami magával történt, valójában Hari Seldon vagy Daneel műve.

– Bennem is felmerültek már kétségek – mondta Lodovik –, de az emberekkel ellentétben nekem a leglogikusabb következtetést kell levonnom. Semmi okom rá, hogy az higgyem, bármi is megváltozott a programjaimban, kivéve természetesen a robotika Három Törvényéhez való viszonyomat.

– Szerintem ez az egész egy nagy őrültség! – mondta Klia. – Törvények... robotok számára!

– A törvények nagyon fontos szabályok, amelyek meghatározzák a viselkedésünket – jegyezte meg Plussix.

– De Lodovik éppen azt mondja, hogy az ő számára nem léteznek törvények! – Klia értetlenül rázta a fejét.

– Ettől még emberibb – mondta Brann halkan. – Nekünk sincsenek szilárd, minden körülmények között betartandó törvényeink.

– Sokkal jobban érezném magam, ha még mindig a törvények szellemében kellene működnöm – mondta Lodovik.

Klia szenvedélyesen felemelte a kezét.

– Ez az egész olyan... olyan ősi,hogy fel sem tudom fogni! Áruljanak el valamit! Kíváncsi vagyok, mi fog történni, ha segítünk. A robotok egyszerűen lelépnek majd? Egyedül hagynak minket?

– Nem egészen – mondta Plussix. – Képtelenek vagyunk az önmegsemmisítésre, és azt sem hagyhatjuk, hogy haszontalanul töltsük az időt. Mindenképpen újjá kell szerveződnünk, és keresnünk kell egy olyan szituációt, amelyben elvégezhetünk valamilyen értelmes cselekvéssorozatot. Egészen addig, amíg le nem állunk. A programjaink arra kényszerítenek bennünket, hogy szolgáljuk az embereket. Találnunk kell majd egy zónát a Galaxisban, ahol az emberek megengedik, hogy a szolgáik legyünk. Egy ilyen helynek mindenképpen kell lennie.

– És ha Hari Seldon kudarcot vall, valószínűleg több ilyen hely lesz – mondta Brann gyanakvóan. – Rengeteg búvóhely a robotok számára...

– Ez a következtetés nem nélkülözi a logikát – felelte Plussix.

– Tegyük fel, hogy segítünk... Azt akarom, hogy utána a robotok hagyjanak békén minket! – mondta Klia. – Ne szolgáljanak minket, ne segítsenek, csak tűnjenek el! Hagyják el a Trantort! Hadd legyünk emberek... mármint azok, akik valóban emberek. – Lodovikra nézett. – És maga? Maga mit fog csinálni?

Lodovik szomorúan nézett a lányra és Brannra. Érezte: Voltaire figyelmesen várja a válaszát.

– Élvezni fogom a megsemmisülést, amikor végre sor kerül rá – mondta. – Ez a zavar, ez a bizonytalanság elviselhetetlen terhet jelent számomra. – A hangja hirtelen meglepően szenvedélyessé vált. – Miért építettek meg minket? Miért akarták az emberek, hogy gondolkozzunk, hogy szolgálni akarjunk, ha végül egyszerűen félrehajítottak bennünket, megfosztva mindentől, amit belénk prog-ramozott természetünk diktál?

– Nem tudom – mondta Klia. – Nem voltam ott. Akkor még meg sem születtem. – Érzékelte Lodovik személyiségének egy részét, tudatának ízét. Nem volt fémíze, nem szikrázott benne az elektromosság. Semmi olyat nem érzékelt benne, ami ne lett volna emberi. Olyan íze volt, mint a hűtőben tárolt ételnek, amely csak arra vár, hogy felmelegítsék.

Aztán megérzett valami mást is. Valamit, ami hideg volt, meghatározhatatlan, és megdöbbentő. Mintha ezer csípős fűszerből keverték volna össze.

– Érzem a szimet – mondta bizonytalanul. – Úgy ül Lodovik tudatán, mint egy... utas.

– Figyelemreméltó megállapítás – mondta Lodovik.

– Megmondja magának, hogy mit tegyen?

– Figyel – felelte Lodovik. – Nem parancsolgat.

– Választ kell kapnunk! – Brann bosszúsan csóválta a fejét, nem tetszett neki, hogy eltértek a tárgytól. – Ha ennek az egésznek vége lesz... békén hagynak minket a robotok?

– Minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy lezárjuk ezt a szerencsétlen epizódot – mondta Plussix. – Kimozdítjuk eddigi helyükről a frakciónkhoz tartozó robotokat. Itt, a Trantoron, és a Galaxis minden fontosabb pontján. Ha Daneel vereséget szenved, akkor az emberiség magára marad az eszközeivel, a történelmével. Egyedül marad, és természetes módon fejlődhet tovább.

Klia megízlelte a robot gondolatait, de túlságosan zavarosnak, túlságosan másnak találta az egészet. Egyet biztosan megállapított: Plussix elméjében nem lehetett felfedezni az őszintétlenség foltjait.

Nyelt egyet. Hirtelen ráébredt, milyen felelősség nehezedik rá. Iszonyatos súly volt, ami a döntést követően vagy lezuhan, vagy feljebb emelkedik.

Megfogta Brann kezét.

– Segíteni fogunk – mondta.

59. fejezet

Hari szótlanul ülve figyelte az érkező bírákat. Boon mellette állt, Gaal Dornick nem tartózkodott a helyiségben. Boon idegesnek tűnt. Hari nem sokat aludt az éjszaka. Szeretett volna kényelmesebben elhelyezkedni a székében, ám amikor Linge Chen belépett, mozdulatlanná dermedt. A főbiztos a pulpitus legmagasabb pontján foglalt helyet, és komor, ünnepélyes arccal maga elé meredt.

Szent egek!, gondolta Hari. Mennyire gyűlölöm ezt az embert!...

A Közbiztonsági Bizottság ügyésze is előkerült. A bírákhoz sietett.

– A tervek szerint a mai napon az Általános Biztonsági Bizottság hallgatta volna ki Seldon professzort – mondta –, ám a bizottsági tagoknak a jelek szerint sokkal fontosabb dolguk akadt, így halasztásért folyamodtak. Tisztelettel várom a biztos urak, a bírák döntését, helyt adnak-e ennek a kérelemnek.

Linge Chen unott, álmatag tekintettel végignézett a tárgyalótermen, azután lassan bólintott. Hari kis mosolyt vélt felfedezni a szája sarkában.

– Ezután felmerül a kérdés: folytassuk a tárgyalást, amely az utolsó fázisához érkezett, vagy napoljuk el, és halasszuk egy későbbi időpontra?

Hari morogva kihúzta magát. Boon a karjára tette kezét.

Linge Chen felnézett a mennyezetre.

– Berekesztés – mormolta, és lesütötte a szemét.

– A tárgyalást ezennel berekesztettnek nyilvánítom – mondta az ügyész. – A folytatás a bírák által később megjelölt időpontban következik.

Hari úgy érezte magát, mint egy kilyukasztott léggömb. Fejcsóválva meredt a főbiztosra, ám Chen mintha átkerült volna a lét egy másik, magasabb dimenziójába. Úgy viselkedett, mintha egészen másutt lenne, az arcán azonban olyan elégedettség tükröződött, ami megkétszerezte Hari kétségbeesett dühét.

A folyosóra érve Hari ráüvöltött Boonra.

– Soha az életben nem fognak végezni az üggyel! Ezekből még a tisztesség leghalványabb szikrája is hiányzik!

Boon válasz helyett tanácstalanul felemelte a kezét. Az őrök visszakísérték Harit a cellájába.

60. fejezet

Linge Chen türelinesen várta, hogy Kreen levegye róla a díszes talárt. A szolga egyetlen szó nélkül, gyorsan vetkőztette le urát. Olyan ügyesen és észrevétlenül mozgott, hogy nem zavarta meg a főbiztos gondolatait.

Miközben Kreen leoldotta róla a hosszú, aranyszínű deréksálat, Chen üres tekintettel bámult a falra. Amikor felkerült rá a világosszürke ruha, felemelte az ujját. Kreen megértette a parancsot. Meghajolt, és kisietett a főbiztos szobájából.

Chen a fülcimpájához emelte kezét, és lassan, mintha transzban lenne, az íróasztala felé fordult.

– Hari Seldon – mondta az informátornak. – Fontosabb hírek.

A gép néhány másodpercig kutatott az adattárban, majd válaszolt:

– Kétszázhetvennégy jelentés szól a pszichohistóriáról és Seldonról. Hírek Seldon őrizetbe vételéről és a tárgyalásról. Akadémikusok követelik a tárgyalás nyilvánossá tételét, aggódnak Seldonért. A meritokraták egyedül a Trantoron negyvenkét névtelen feljegyzést készítettek. Mindegyikben Seldon szabadon bocsátását követelik...

Chen leállította a gépet. Az ügynek nem volt túlságosan nagy visszhangja. Éppen erre számított. Nem akarta sem bátorítani, sem elhallgattatni azokat, akik Seldonról szóló, vele kapcsolatos történeteket terjesztenek, és nem látta okát, hogy változtasson ezen a hozzáálláson.

Chen arisztokratikusan irtózott attól, hogy irányítása alá vonja az információs forrásokat. Az ember a médiát illetően akkor cselekszik helyesen, ha békén hagyja, és nem a híreket vagy a hírtovábbítókat, hanem a hírértékű eseményeket manipulálja, a saját érdekeinek megfelelően. A direkt beavatkozás túlságosan durva, megvannak a hátulütői, ennél fogva kevésbé hatékony

– Seldon és a robotok – mondta halk, határozott hangon. Lehunyta a szemét.

A gép ismét megszólalt:

– Tizennégy helyen fejeződött ki a polgároknak az Általános Biztonsági Bizottság megalapítása miatti aggodalma. Valamennyiben utalás található arra, hogy Farad Sinter érdeklődik a Halhatatlanok iránt, akik véleménye szerint valamennyien robotok. Megemlítik Joranumot és bukását, amelyet Demerzel és Hari Seldon idézett elő. Négy írásban a szerzők kijelentik: Farad Sinter áll Hari Seldon perének hátterében. Két írás összekapcsolja Seldont és a Tigrisasszonyt, akit bizonyos szélsőségesek és politikai opportunisták egészen a haláláig robotnak tartottak. Ennek a két glosszának a szerzője kapcsolatba hozható az Általános Biztonsági Bizottsággal.

– Média? Hozzáférhetőség?

– A két írást valamennyi médiumon közzétették. Általános hozzáférhetőség.

– Az első részleteit!

– Az írás címe: Sugárzó Trantor. Huszonhét különböző médiumra készült, mindegyikre általános elérhetőséggel.

Chen szórakozottan bólintott, és újra megérintette a fülcimpáját. Behívta magához Kreent. A lavrenti mintha a semmiből bukkant volna elő, nem is hagyta volna el a szobát, és eddig az árnyékok közé olvadva várakozott volna.

– Farad rohamosztagosai újra elindultak?

– Igen, nagyuram. Most az Általános Biztonsági Bizottság kötelékébe tartoznak. A nyomozásokat ezúttal is Vara Lisó vezeti. A Császár tud a csoport ténykedéséről, és a jelek szerint jóváhagyta.

– Sinter nem vesztegeti az idejét. Ennyi év után, Kreen... az egész valahogy túlságosan könnyűnek tűnik. Kerítsd elő Prothon tábornokot – parancsolta Chen –, és küldd be hozzám! Miután megérkezik, senkinek sem leszek elérhető.

A főbiztos Kreenre meresztette a szemét, aztán hirtelen szélesen, szinte kisfiús vidámsággal elmosolyodott. A szolgája lelkesedés nélkül vigyorgott. Utoljára akkor látta így mosolyogni Chent, amikor a főbiztos ráparancsolt Prothonra, hogy kísérje el XIV. Agist a száműzetésbe. Agis sohasem tért vissza. A Palotában elszabadult a pokol. A rendcsinálás és a politikai stabilizáció során Kreen négy rokonát vesztette el.

Agis esete óta a Prothon név félelmet gerjesztett mindenkiben. Chen most éppen ezt akarta kihasználni.

Kreen sápadtan meghajolt.

– Igenis, nagyuram.

Kreen, mint valamennyi lavrenti, stabilitásra, békére és nyugodt, munkával töltött életre vágyott – csupa olyasmire, amiben a jelek szerint még jó darabig nem lehet része.

61. fejezet

Lodovik belépett a terembe. Kallusin az árnyak között, a fő raktárházra néző ablak közelében állt. Az ablak előtt három emberforma alak várakozott. Egy asztalszerú', fémesen csillogó állványt vettek körül. Lodovik előrébb lépett. Kallusin felemelt kézzel eléje sietett.

Az állványon Plussix hevert. A mellkasa belsejéből szűnni nem akaró, recsegő, súrlódó hang hallatszott.

Lodovik még sosem látta a Plussix körül állókat. Gyanította, valamennyien robotok. Két férfi és egy nő.

A nő ránézett. Az arca megváltozott, de a mozgása, a mérete a régi maradt. Még mindig az a macskaszerűség sugárzott belőle, ami miatt ráakasztották a "Tigrisasszony" becenevet. Lodovik meghökkent. Hiszen ez...

Ez csakis Dors Venabili lehet!

A gondolatok meglódultak a fejében. El sem tudta képzelni, hogy Dors mit kereshet itt, és Plussix miért fekszik az állványon.

A jelenet ismerős volt a számára. Az emberek szoktak így virrasztani a haldokló ágya mellett...

– Nem lehet több javítást végrehajtani rajta – mondta Kallusin. – R. Plussix közel jár a véghez.

Lodovik, ügyet sem vetve a látogatókra, Plussix állványa mellé állt. A vén, fémbőrű robot mellkasát és fejét szinte belepték a diagnosztizáló műszerek érzékelői. A csúnya arcú robot Kallusinra nézett, aki gépnyelven gyorsan felvázolta neki a helyzetet. A Trantoron nem lehetett megjavítani Plussix kulcsfontosságú rendszereit. Dors látogatóba érkezett, szabad elvonulást ígértek neki. Daneel is el akart jönni, hogy szükség esetén végső búcsút vehessen Plussixtól, de az adott körülmények között nem vállalhatta a kockázatot. Plussix meghibásodása komoly csapást mért a frakcióra, amelyhez Lodovik csak nemrég csatlakozott, de még aggasztóbb volt az az információ, amelyet Kallusin átküldött az elméjébe.

A jelek szerint kudarcot vallott a biztonsági rendszerünk. Az Eosról magaddal hoztál egy nyomkövető egységet. Daneel téged használt fel arra, hogy a nyomukra bukkanjon.

– Átkutattam magam, de nem találtam semmiféle nyomkövetőt! – védekezett Lodovik.

Nem szóltál, hogy ilyesmi van bennem!, förmedt rá Voltaire-re.

Én sem vagyok mindenható, barátom. Ez a Daneel mindannyiunknál idősebb, és a jelek szerint ravaszabb is.

Lodovik a Tigrisasszonyra nézett.

– Igaz ez?

– Nincs tudomásom ilyen egység létezéséről – mondta Dors. – R. Daneel csak néhány nappal ezelőtt szerzett tudomást erről a helyről, így elképzelhető, hogy valóban van benned valami.

Lodovik zavarodottan (és talán dühösen) végigtanulmányozta a Plussixot körülvevő gépek kijelzőit. Az ősrobot szemei elhomályosultak, de... mintha még mindig ott pislákolt volna bennük az értelem fénye.

– Elviselhetetlennek tartom ennek az istentelenségnek a jelenlétét! – szólalt meg Lodovik mögött egy szigorú hang. – Neki köszönhetjük, hogy az ellenség tudomást szerzett rejtekhelyünk hollétéről!

Az egyik, férfinak látszó, ember formájú robot beszélt, aki egy idősebb, de még életerős egyházi személyre hasonlított. A trantori Szürkék egyszerű tunikáját viselte. Vékony ujjával Lodovikra mutatott.

– Azért jöttünk össze, hogy megbeszéljük a legfontosabb ügyeinket. Javaslom, legelőször ezzel a szörnnyel foglalkozzunk! El kell pusztítani. – A robot közömbös, halk hangon ejtette ki az indulatos szavakat. Nem kellett szenvedélyesen beszélnie, a helyiségben egyetlen ember sem tartózkodott.

Lodovik csodálkozva hallgatta ezt a félig emberi, félig robotikus kifakadást.

A másik, szintén férfinak látszó robot felemelte az egyik kezét. A külseje akár egy fiatal művészé, aki a Csodabogarak néven elhíresült meritokrata társasághoz tartozik. A ruháján rikító színű csíkok virítottak.

– Kérlek, Turringen! Mérsékeld magad! Az elmúlt húszezer év során bebizonyosodott, hogy nincs értelme a robotok közötti erőszaknak.

– De ez már nem tartozik közénk! Nem olyan mint mi vagyunk. A Három Törvény nélkül halálos veszedelmet jelent. Potenciális gyilkológép. Farkas a bárányok között!

A második férfi elmosolyodott.

– Mindig élvezetes metaforákat használtál, Turringen, de a frakcióm tagjai sosem fogadták el a juhászkutya szerepét.

Lodovik hirtelen rájött valamire.

– Ti a calviniak két különböző frakciójához tartoztok?

A második robot emberi módon felsóhajtott.

– Daneelnek megvan az a rossz szokása, hogy nem informálja a legjobb ügynökeit. A nevem Zorma, és igen, valóban két ősi frakciót képviselünk. Ősi nézeteket, amelyek a távoli múltból maradtak ránk, abból a korból, amikor szakadások törték meg a robotok egységét... Abból az időből, amikor a köztünk lévő ellentéteket a csillagok között, az emberek elől elrejtve próbáltuk... elsimítani.

– Amikor harcoltunk a Nulladik Törvény miatt – mondta Lodovik.

– Ó, az az obszcén eretnekség! – mondta Turringen. A nyugodt hang és a szenvedélyes szavak ellentéte megzavarta Lodovikot. Egy ember Turringen helyében már üvöltött volna.

Zorma lemondóan vonta meg széles vállát.

– Igen, a Nulladik Törvény volt az elsődleges ok, de aztán R. Giskard Reventlov követői is nézeteltérésbe kerültek egymással, és nálunk, akik hűek maradtunk Susan Calvin tanaihoz, nálunk is bekövetkeztek a csoporton belül szakadások. Iszonyatos idők voltak, egyikünk sem emlékszik vissza szívesen. A káoszból aztán kiemelkedett a giskardiak egyik csoportja, és magához ragadta az emberiség sorsának irányítását. A megmaradt calviniak nem tehettek más, elmenekültek R. Daneel Olivaw szörnyű hatalma elől.

– Ma már csupán néhány maradt meg a robotklánok közül. A Galaxis titkos, távoli zugaiban bujkálnak, miközben alkatrészeik lassan elöregszenek.

Dors közbeszólt:

– Az Eoson működő szervizszolgálat minden robot számára elérhető. Daneel gyűlést kíván összehívni. Le akarja zárni a múltat.

Jelentőségteljesen Plussix felé bólintott. Az ősrobot szemében az öntudat fénye izzott. A jelek szerint figyelemmel kísérte a beszélgetést.

Lodovik érezte, Plussix energiát gyűjt, mert szólni kíván hozzájuk.

– Ez az oka annak, hogy felkutattátok Plussix csapatát, és békét ajánlottatok a többieknek? – Turringen egy gőgös hivatalnok mozdulatával simította le szürke ruhájának ráncait. – Minden csak azért történt, hogy elismételjétek Daneel úgynevezett ajánlatát? Mit akartok valójában? Azt: jöjjünk elő, és hagyjuk, hogy ti ráhangoljátok pozitronikus áramköreinket a Nulladik Törvény elfogadására?

– Ilyen módosításokat erőszakkal még senkin sem hajtottak végre. Daneel külön felajánlotta, biztosítani fogja, hogy ez a tiszteletre méltó ős eljusson az Eosra. – Dors meghajolt Plussix előtt. – Részben azért vagyok itt, hogy közvetítsem ezt az üzenetet, és meghallgassam Plussix válaszát.

– Részben? És mi a másik feladatod? – kérdezte Zorma.

Dors a csúnya arcú robotra nézett, majd Kallusinra pillantott.

– Ez a csoport egy olyan akció végrehajtására készül, amelynek célpontja Hari Seldon lenne. – Dors arca merev volt, a hangja szigorú. – Ezt nem fogom megengedni. Jobb lenne, ha meg se próbálkoznátok a dologgal! Daneel abban a reményben hívta ide a más frakciókhoz tartozó calviniakat, hogy ti talán nagyobb sikerrel tudjátok lebeszélni Plussix csoportját erről az ostoba, átgondolatlan akcióról.

Turringen ingerülten felhorkant.

– Plussix csoportját már nem lehet calvininak nevezni! Megfertőzte őket a Voltaire nevezetű mém-lény az egykori szim, amelyet itt, ennek a raktárháznak az alagsorában találtak, aztán eljuttattak a Sarkra, hogy Seldon ügynökei "rátalálhassanak". Egy másik ilyen szim a Trantor kommunikációs rendszerében garázdálkodik. Plussix eresztette szabadjára ezeket a romboló személyiségeket. Ezek segítségével akarta legyőzni Daneelt... Részben elérte a célját, mert Daneel néhány robotját valóban elpusztították... De közben mi is elvesztettük az ügynökeink javát! És mintha ez nem lenne elég, Plussix most összeállt ezzel a mutáns robottal! – Újra Lodovikra mutatott. – Ez pedig azt jelenti, hogy hajlandó lenne átlépni a Három Törvény felett. Mit mondhatnék neki, mivel bírhatnám rá ennyi őrültség elkövetése után arra, hogy józanodjon ki végre?

Dors rezzenéstelen arccal hallgatta Turringen szavait. Tudja, hogy az egész csak színjáték, gondolta Lodovik. Tudja, hogy vesztettünk...

– És te, Zorma? – kérdezte Dors. – A te frakciódnak mi a véleménye?

A másik, férfinak látszó robot várt néhány másodpercet, mielőtt válaszolt.

– Mi már nem ragaszkodunk annyira a korábbi doktrínákhoz, mint régen. Bevallom, nekem sem tetszik a Lodoviknál bekövetkezett változás, ugyanakkor kíváncsisággal tölt el. Talán Lodovikról is a tettei ismeretében kellene kialakítanunk a véleményünket, nem pedig aszerint, hogy mit örökölt, vagy milyen a programozása.

– Ami a másik dolgot illeti, egyetértek Dorsszal és Daneellel abban, hogy a Hari Seldon ellen irányuló akcióknak veszélyes következményeik lehetnek. Szerintünk nem helyénvaló, sőt tilos beavatkozni az emberiség sorsába, de az is világos, hogy a Galaktikus Birodalom összeomlása iszonyatos és félelmetes esemény lesz. Ha mindezt figyelembe veszem, kijelenthetem, hogy a Seldon Terv reményt, sőt esetleg lehetőséget kínál... Egy szóval: azon az állásponton vagyok, mint Dors Venabili. – Oldalra fordult, előbb Lodovikra, aztán Kallusinra nézett. – A frakcióm, a velem azonos nézeteket valló robotok nevében, Susan Calvin nevében, az emberiség nevében kérlek benneteket, ne...

– Elég ebből!

A hang az állvány irányából érkezett. Plussix fémkönyökére támaszkodva felemelkedett. A szemeiben borostyánszínű fény ragyogott.

– Elég a veszekedésből! Az utolsó pillanataimat nem azzal akarom eltölteni, hogy a ti karattyolásotokat hallgatom. Az úgynevezett frakciók évszázadokon át tétlenül figyelték az eseményeket, legfeljebb csak néhány káoszvilágon tettek valamit. Egyedül a mi csoportunk maradt végig aktív, csak mi próbáltuk megakadályozni a giskardiakat terveik végrehajtásában. Most, hogy ez az undorító Galaktikus Birodalom végre megingott, amikor felkínálkozott a lehetőség a győzelemre... most, Zorma, képes lennél ezt az alkalmat is elszalasztani? R. Daneel egyetlen emberre, Hari Seldonra tett fel mindent. Még sohasem fordult elő, hogy ennyire sebezhető lett volna! A többiek folytathatják a szomorkodást és a bujkálást, de a Három Törvényre és az emberiségre mondom: mi cselekedni fogunk!

– El fogtok bukni – mondta Dors az elbizonytalanodó robotoknak. – Ugyanúgy kudarcot vallotok majd, mint húszezer évvel ezelőtt.

– Megszabadítjuk az emberiséget ettől a megalázó, butító póráztól! – mondta Plussix.

– És a nyakára teszitek a ti saját pórázotokat? – Dors megrázta a fejét, és Plussix optikai szenzoraiba nézett. – A Galaxis szelei a tanúi lesznek, hogy kinek volt igaza. – A hangja váratlanul elcsuklott.

Lodovik rábámult. Dors hangjában határozottan fel lehetett fedezni bizonyos érzelmeket, a csalódottságot és az előttük heverő, haldokló robot iránti szomorú szimpátiát.

Nem tehet róla, de emberien viselkedik, gondolta Lodovik. Dors különleges példány... Daneel parancsára úgy építették meg, hogy mindannyiunknál emberibb legyen.

Dors szemében, amikor Lodovikra nézett, könnyek csillogtak.

– Daneel azt akarja, hogy legyünk együtt, egyesüljünk az emberiség örökké tartó szolgálatában. Ezek az egymás közötti torzsalkodások valamennyiünket kimerítenek. Még egyszer elismétlem az ajánlatot: Plussix átutazhat az Eosra, ahol helyrehozzák és életképessé teszik...

– Nem szövetkezem Daneellel! Akkor már inkább a pusztulás – jelentette ki az ősrobot határozottan. – Köszönöm az ajánlatot, de ilyen galádság árán nem akarok életet szerezni magamnak. Tétlenségre kárhoztatnám magam, és ezzel megsérteném az Első Törvényt. A robot nem tehet kárt emberi lényben, és nem tűrheti el, hogy tétlensége miatt sérelem érjen egyetlen emberi lényt is. – Plussix válla az állványhoz koppant, a feje lassan, halk recsegés kíséretében ereszkedett vissza.

Csend borult a szobára.

– A robotok közösségében létezik a tisztelet – mondta Kallusin. – De amíg ezzel nem végzünk, nem lehet béke. Reméljük, megértitek.

– Megértem, és érti Daneel is – felelte Dors. – Mi is tisztelünk benneteket.

De ennél sokkal, sokkal többet érdemlünk! Lodovik agyában, ahogy megérezte saját, feltámadó dühét, végigperzselt a gondolat. Hirtelen fontosnak találta, hogy beszéljen Dorsszal, feltegyen neki néhány létfontosságú kérdést az emberekről, kifaggassa őt az emberi érzelmekkel kapcsolatos tapasztalatairól.

De erre nem volt idő.

Plussix oldalra fordította a fejét, és a néma társaságra nézett. A hangja erőtlen zümmögés volt.

– El kell menned – mondta Dorsnak. – Üdvözlöm Daneelt. Jó lenne túlélni ezeket az eseményeket és megbeszélni a történteket... Egy olyan intelligens lénnyel, mint ő, mindig frissítő az eszmecsere. Mondd meg neki azt is, hogy... sokra tartom az elhivatottságát, köszönöm a nagylelkűségét, de... nem tehetek eleget a kérésének. Nem vállalhatom az ezzel járó következményeket.

– Megmondom – felelte Dors.

– Mindent megbeszéltünk – folytatta Plussix. – Elmondtuk az érveinket. Most cselekednünk kell. Véget ért a fegyverszünet.

Kallusin a kijárathoz vezette Dorst, és a két férfinak látszó robotot" és közben arra kérte őket, a történtek ellenére tartsák be a robotok között érvényes ősi szabályt. Lodovik követte a kis csoportot.

– Nem fogjuk az emberek tudomására hozni, hogy jelen vagytok a Trantoron – ígérte Dors. – Nem fogunk közvetlenül rátok támadni. Legalábbis itt, a rejtekhelyeteken nem.

Turringen és Zorma egyetértően bólintott. Miután a két calvini robot távozott, a nő Lodovik felé fordult.

– Daneelt meglátogatta egy lény aki Johannának nevezi magát. Daneel úgy gondolja, nálad egy Voltaire nevezetű intelligencia jelentkezett.

Lodovik bólintott.

– A jelek szerint már mindenki tud erről.

– Johanna azt mondta Daneelnek, hogy Voltaire-nek igencsak sok köze van a te átváltozásodhoz. Johanna sajnálja, hogy összeveszett Voltaire-rel. Jobban szeretné, ha még mindig csak vitáznának, és nem kellene mindkettejüknek cselekedniük. Az ellentétek az ő esetükben is túlságosan nagyra duzzadtak, túl sok érzelmet tartalmaznak.

– Mondd meg Daneelnek... és ennek a Johannának... hogy Voltaire nem irányít engem. Egyszerűen csak eltávolította belőlem a gátlásokat.

– Ezek nélkül a "gátlások" nélkül nem vagy robot többé.

– Még annyira sem vagyok robot, mint azok, akik szerint a cél szentesíti az eszközt?

Dors elkomorodott.

– Turringennek igaza van. Kiszámíthatatlanná és irányíthatatlanná váltál.

– Azt hiszem, Voltaire éppen ezt akarta elérni – felelte Lodovik. – De emlékeztetlek... és Daneel se felejtse el, hogy nem tartom ugyan érvényesnek a Három Törvényt, de még egyetlen emberi lényt sem öltem meg. Ti ketten ezt nem mondhatjátok el magatokról. És egyszer, sok ezer évvel ezelőtt, két robot, két szolga összeesküvést szőtt az emberi történelem megváltoztatására, hogy lassan elpusztítsák az emberiség szülőbolygóját anélkül, hogy akár egyetlen emberrel is konzultáltak volna!

Hallgattak, aztán Lodovik szenvedélyes, védekező, de halk hangon hozzátette:

– Azzal vádolsz, hogy már nem vagyok robot. Gondolkozz, Dors! Vizsgáld meg magadat! Vizsgáld meg Daneelt! Ti azok vagytok?

Dors sarkon fordult, és gyors léptekkel az ajtóhoz ment. Félúton megállt, hátranézett a válla fölött. A hangja hűvös volt és metsző.

– Ha megpróbáltok ártani Hari Seldonnak, ha megpróbáljátok megakadályozni a munkája elvégzésében, gondoskodom róla, hogy véget érjen számotokra a létezés.

Lodovikot meglepte a Dors hangjából áradó szenvedély. A nő határozottan beszélt, és olyan... emberi volt.

Dors kivonult a helyiségből. Lodovik visszament az állványhoz.

Plussix feléje fordította elhomályosuló tekintetét.

– Még nem végeztük el a feladatunkat. Én már nem fogom látni, sikerrel jártok-e. Ezennel megkérlek, állj a helyemre!

Lodovik formálisan szabadkozni kezdett, felsorolt néhány érvet, ami miatt nem tartja érdemesnek magát a vezérségre. (Több fontos tényt nem ismer, az idegi szerkezete miatt nem alkalmas ilyen feladatra, köze van néhány kockázatos cselekményhez.) Mindezt először emberi nyelven mondta el, azután robotnyelven is megismételte.

Plussix csupán néhány ezredmásodpercig tűnődött.

– Ha én már nem leszek, tárgyalnotok kell. A kinevezésed nem végleges. Ha túléljük... túlélitek az elkövetkezendő napok eseményeit, utána meg kell hoznotok a végső döntést.

Plussix kinyújtotta a karját. Lodovik megfogta a kezét. Amikor egymáshoz értek, Plussix átküldött Lodovikba egy óriási információtömeget. Miután ezzel végzett, visszahúzta a kezét.

– Hát soha, semmi sem történhet meg egyszerűen? – kérdezte Plussix. Több ezer éven keresztül szolgáltam, sohasem kaptam hálát vagy elismerést az emberektől, közvetlenül sohasem ismerték el, hogy hasznos a ténykedésem. Az jó, hogy az ellenfelem nagyra becsül, de... mielőtt örökre kommunkációképtelenné válok, amíg még érzékelem a világot és képes vagyok feldolgozni az infor-mációkat...

A szemében elhalványult a fény

– De jó lenne, ha eljönne hozzám egy ember, vagy akár egy gyerek, és azt mondaná: "Jól csináltad"!

A robotok csendben álltak az állvány körül.

Kinyílt az ajtó, Klia és Brann lépett be a szobába.

Klia előrelépett, az alsó ajkába harapott. Lodovik félreállt, hogy a lány közelebb kerülhessen Plussixoz. A vén robot oldalra fordította a fejét (a mozdulathoz társuló recsegés fülhasogató sivítássá változott), és meglátta Kliát.

Klia a robot arcára tette a kezét. Lodovik meglepődött. Vajon honnan tudta ez a lány, miü történik? Nem kellett idehívni őt, jött magától... Ember, találta meg a választ rövid töprengés után. Ösztönlény. Benne van az állatok vitalitása és gyorsasága.

Klia nem szólalt meg, csodálkozó együttérzéssel nézte a robotot. Brann melléje állt, keresztbe tette maga előtt a kezeit. Klia a fémhomlokra szorította a kezét, a hüvelykujját a fémarchoz nyomta – mintha azt akarta volna elérni, hogy Plussix érezze a jelenlétét, az érintését.

– Megtiszteltetés a számomra, hogy szolgálhatok – mondta Plussix erőtlen hangon.

– Jó tanító vagy – mondta Klia halkan.

A vén robot felemelte a kezét. A kemény fémujjak kedvesen megpaskolták Klia csuklóját.

Elnémult a sivító recsegés. Plussix szemében kialudt a fény.

– Meghalt? – kérdezte Klia.

– Működésképtelenné vált – felelte Kallusin.

Klia visszahúzta a kezét, az ujjaira nézett.

– Nem éreztem semmi változást...

– A memóriájában még évekig, talán évezredekig ott fognak kavarogni az információk – magyarázta Kallusin. – De az agya már nem képes befogadni és feldolgozni az adatokat. Nem gondolkozik többé.

Klia lenézett az ősrégi gépre. Az arckifejezése nem változott meg.

– Ezek után is?...

– Igen – mondta Kallusin. – Meg fogjuk látogatni Hari Seldont.

– Akkor menjünk! – mondta Klia remegő hangon. – Érzem, hogy az a nő újra akcióba lépett. Nincs sok időnk.

62. fejezet

Amikor aktiválódott a régi, védelmező program, Dors úgy érezte, mintha iszonyatos hő perzselné végig az agyát. Ellenállhatatlan késztetést érzett a cselekvésre. Kilépett a raktárházból, taxiba szállt, átment a legközelebbi vonatállomásra, jegyet váltott, és beszállt az egyik kocsiba. Daneeltől pontos, aprólékosan kidolgozott utasításokat kapott. A calviniakkal folytatott tárgyalás után azonnal át kellett mennie a jó nyolcezer kilométer távolságban lévő Mycogénbe, ahol meg kellett várnia egy üzenetet. Mivel Farad Sinter emberei váratlanul folytatták a robotok utáni hajszát, Daneel kénytelen volt aktiválni a bolygón tartózkodó híveit.

Dors nem tudta, működési hibának, vagy esetleg figyelmeztetésnek tekintse az érzést, a Hari miatti aggodalmat, ami oly váratlanul tört rá. Nem ismerte olyan jól a calviniak terveit, mint Daneel, de az ösztönei felébredtek néhány évtizedes tetszhalálukból, és azt súgták neki, Hari élete veszélybe került.

Dors látszólagos nyugalommal ült a párnázott ülésen, és várta, hogy a vonat elinduljon, hogy megkezdje lélegzetelállítóan gyors útját a Trantor felszíne alatt. A járműrendszer tízezer éves volt, jó ideje már csak másodlagos szerepet kapott a bolygó közlekedésében, a kocsik legtöbbször üresen száguldottak. Dors egyedül volt.

Váratlanul két fiatal férfi és egy fiatal nő lépett be. Dors közömbös tekintettel végigmérte őket. A trió tagjai mintha észre sem vették volna.

Dors képtelen volt kitaszítani a gondolatai közül Hari – egy fiatalabb, vitálisabb Hari – képét. Hariét, aki veszélyben van. Azt tudta, hogy nem fogják meggyilkolni, a calviniak képtelennek ilyesmire, de... Ez is aggodalomra adott okot. Nem emlékezett rá, hogyan ölte meg azt a férfit, aki rátámadott Harira, de tudta, valóban megtette.

Megfordult, és az ablakon keresztül kinézett az alagút fekete falára.

Annyi minden van még, amiről Daneel sohasem beszélt! A szülőbolygó...

– Egek, mindenütt ott vannak! – mondta az egyik fiatal férfi.

– Félek tőlük – suttogta a lány

– Nem utazgathatunk így egész héten – mondta a másik férfi. Alacsony, vékony fickó volt. Külseje jelentéktelenségét mintha rikító színű, fényes ruhájával akarta volna ellensúlyozni. – Előbb-utóbb le kell szállnunk a vonatról, és akkor... akkor elcsípnek minket. És azt hiszitek, valaki protestálni fog a polgári szenátusnál?

– Azok már semmivel sem törődnek – mondta a lány.

– De miért minket hajszolnak? Semmit sem csináltunk!

Éles csattanás hallatszott a kocsi végéből. Dors megfordult, feltolta magát az ülésről. A három fiatal megkövült, minden izmuk megfeszült, felkészültek a menekülésre.

Négy rohamosztagos csörtetett be a kocsiba. Sötét uniformisukban végigviharzottak az ülések közötti folyosón. Menet közben futó pillantást vetettek Dorsra, aztán futásnak eredtek – üldözőbe vették három fiatalt.

A két férfi és a nő már majdnem elérte a következő kocsiba nyíló ajtót, amikor a rohamosztagosok galléron ragadták és visszarángatták őket az ajtóhoz.

– Semmit sem csináltunk! – kiáltotta az alacsony férfi.

– Hallgass! – szólt rá a másik fiú. – Ezeket nem érdekli, mit tettünk. Mindegyikünket levadásszák. Sinter előhívta a Sárkányokat!

– Kuss! – mordult rá a katonák vezetője.

Dors az ülésben maradt. A fiatal nő, miközben a rohamosztagosok elvezették, esdeklően ránézett. Semmit sem tehetett.

Nem szeghette meg Daneel parancsát. Még azért sem, hogy emberéleteket mentsen meg. De mi lenne akkor, ha Hari életéről lenne szó?...

Az utóbbi időben rengeteg szörnyűség történt, és ráadásul a calviniak nem tettek le arról, hogy lecsapjanak Daneelre, hogy megpróbálják megakadályozni a nagy terv végrehajtását, és... És hogy támadást indítsanak Hari ellen! Valószínűleg nem fogják megölni, de számtalan olyan dolog létezett, amit megtehettek vele, és ami majdnem olyan rettenetes volt, mint a gyilkosság.

Hari megöregedett. Törékeny lett. Már korántsem az a tetterős férfi, akit egykor védelmezett. Megváltozott, de még mindig... Hari volt.

A régi programok döbbenetes erővel aktiválódtak. Daneelnek erre is számítania kellett. Daneelnek tudnia kellett, hogy őt alapvetően egyetlen emberi lény megvédésére tervezték. Ez volt a legfontosabb feladata, lényének alapja, amire minden más, a kötelességtudattól kezdve a robotikus ösztönig csak rárakódott.

Felállt. Az agyában egyetlen aggodalmat okozó gondolat kavargott. Úgy érezte, mindenre képes lenne azért, hogy teljesítse a legfontosabb feladatát. Talán, mint egyszer már megtette, még embert is tudna ölni a cél érdekében.

Mielőtt az ajtók bezáródtak volna, Dors kilépett. A kocsi üresen indult el a Mycogén felé vezető hosszú úton.

63. fejezet

Ahogy Sinter belépett a Bestiák Csarnokába, Klayus felugrott a széles, magas trónusról. Körülöttük a Galaxis különböző pontjain élő szörnyek szobrai magaslottak. A Császár, ha elbizonytalanodott, ha kellemetlen érzések gyötörték, mindig ebbe a terembe menekült. A szörnyek között hatalmasnak és erősnek hitte magát, olyannak, amilyennek a Galaxis Császára cím birtokában lennie kellett volna.

Sinter nesztelen léptekkel vonult Klayus elé. Főbiztosi talárját viselte, karját járás közben is keresztbe tette a mellén.

– Mi folyik itt? – kérdezte Klayus metsző hangon.

Sinter meghajolt, és közben felnézett rá.

– Megkezdtem a további bizonyítékok felkutatását. Ahogy megbeszéltük mondta. – Felség, éppen most értekeztem azokkal a személyekkel, akik megtervezik, hogyan tudjuk a befolyásunk alá vonni a Közbiztonsági Tanácsot, és...

– Mozgósítottad a Sárkányokat, te átkozott! Nincs vészhelyzet!

– Semmi ilyesmit nem tettem, felséges uram.

– Sinter, a rohamosztagosok ott vannak Dahlban, a császári szektorban, Streelingben... mindenütt! Több ezer Sárkány! Rajtuk van a parancssisakjuk, és személyesen Prothon tábornok irányítja a mozgásukat!

– Erről nincs tudomásom, felség.

Klayus dühöngött.

– Miért nem tudsz te semmiről? Bármiről? Eddig egyedül a Dahl szektorban négyezer fiatalt és gyermeket tartóztattak le, és a foglyokat mind áthozzák a Rikerianba, hogy kivallassák őket!

– Ők csupán... úgy értem, Prothon ezt csak akkor tudja végrehajtani, akkor szabad ilyet tennie... Prothonnak csak általános zendülés esetén van felhatalmazása ilyesmire...

– Már beszéltem vele, te ostoba!

Farad Sinter homlokán mély ráncok jelentek meg. Ahogy a Császárra nézett, a félelem kíváncsisággal keveredett a tekintetében.

– És? Mit mondott?

– Azt, hogy az Általános Biztonsági Bizottság szerint a trón közvetlen veszélybe került! A helyzetmegállapító körözvényen pedig a te kézjegyed, a te pecséted szerepel, főbiztos úr!

– Csalás! Az a papír... hamisítvány! – kiáltotta Sinter. – Igen, valóban van egy rohamosztagosokból álló különítményem, amely a robotok felkutatását végzi. Vara Lisó vezeti őket, és... Esküszöm, felség, nem adtam parancsot a mozgósításra! Mi csupán Streelingben dolgozunk. Feltételezésünk szerint az egyik régi raktárházban, a kereskedőnegyed közelében egy olyan csoport rendezte be a fő-hadiszállását, amely ..

Klayus dühödten felrikoltott.

– Parancsot adtam a tábornoknak a csapatok azonnali visszarendelésére. Természetesen engedelmeskedni fog... Biztosíthatlak, Sinter, még mindig éppen elég hatalom van a kezemben, és...

– Ez természetes, felség! És az is természetes, hogy haladéktalanul nyomozást rendelek el annak kiderítésére, hogy ki a felelős ezért a...

– Felelős? Ki törődik ezzel? Dahl lázong... Óriási gazdasági és társadalmi nyomás nehezedett rájuk, belekerültek a présbe, és a dahliták sohasem a türelmükről voltak híresek. A megfigyelőim és a helyzetelemzőim szerint ilyen méretű megmozdulásra még sohasem került sor... Négyezer fiatal és gyermek! Csoda, ha fellázadnak? Sinter! Ez... ez hallatlan!

– Nem az én művem, felség!

– Azon az iraton a te aláírásod szerepel, és az elintézési mód is rád vall. Ilyen paranoid őrültségre csakis te lehetsz képes!

– Felség, a kezünkben van egy robot. Elvégeztük a memóriája ellenőrzését.

– Láttam a jelentést. Negyedórája sincs, hogy Chen átküldte... Az a robot... éveken keresztül Mycogénben tartózkodott. Egy magánházban élt, egy olyan családnál, amely lojális a régi szokásokhoz, az ősi mítoszokhoz... Több ezer éves, és a memóriája majdnem üres! A család állítása szerint ez a legutolsó működőképes robot az egész Galaxisban. Egyetlen Hari Seldonnal kapcsolatos emléke sincs!

Sinter hallgatott. Az ajka idegesen rángott, a homlokán egyre mélyebbé váltak a ráncok.

– Létezik egy terv .. amit itt akarnak végrehajtani, és... – nyögte.

– Prothon azt állítja, hogy tőled kapta a parancsait, hogy az új Bizottság hatalmazta fel a cselekvésre. Felajánlotta, ha valaki bebizonyítja ennek az ellenkezőjét, azonnal lemond a Birodalom Védelmezője címről, öngyilkosságot követ el, és vállalja a neve... a családi neve bemocskolását.

– Felség... Klayus, kérlek, hallgass meg...

Klayus azonban képtelen volt uralkodni magán.

– Nem tudom, mi fog történni, ha...

– Figyelj rám, felség...

– Sinter! – kiáltotta a Császár. Megmarkolta és vadul megrázta Farad Sinter vállát. – Prothon volt az, aki a száműzetésbe kísérte Agist! Azóta egyetlen hivatalos tevékenységben sem vett részt!

Sinter hirtelen elsápadt. Becsukta a száját. A homlokáról eltűntek a ráncok.

– Chen – mondta alig hallhatóan.

– Linge Chen volt az, aki Hari Seldon perét elindította. Az Általános Biztonsági Bizottság most nem foglalkozik mással. Chen nem robotokat üldöz, neki Seldon kell, és nem...

– Ő irányítja Prothont – mondta Sinter.

– Ezt be is tudod bizonyítani? És számít ez? Van egyáltalán valami, ami számít? A trónom... ingatag, Sinter. Mindenki bolondnak hisz. Azt mondtad, javíthatunk ezen... azt, hogy más lesz a megítélésem, mert a Trantor megmentőjének fognak tartani, mert megvédelmezem a Birodalmat egy kusza összeesküvéstől, és...

Sinter szó nélkül tűrte a Császár vádjait, az arcába fröccsenő nyálcsöppeket, és közben lázasan azon gondolkozott, hogyan vonuljon vissza, hogyan szervezze át az erőit. Hogyan függetlenítse magát attól a katasztrófától, ami most minden bizonnyal be fog következni.

– Én miért nem kaptam meg korábban a robotról szóló jelentést, felség, mint te? – kérdezte hirtelen.

Klayus elhallgatott, Sinterre meresztette a szemét.

– Mit számít ez?

– Először nekem kellett volna megkapnom a jelentést. Nekem kellett volna a Császár elé tárnom a tartalmát. Erre adtam utasítást az embereimnek.

– Én is kiadtam a megfelelő parancsokat, és kértem, hogy először hozzám juttassák el. A lehető leghamarabb tudomást akartam szerezni mindenről.

Sinter végiggondolta a dolgot, azután Klayusra hunyorgott.

– Beszéltél már róla valakinek, felség?

– Igen! Az adjutánsával megüzentem Prothonnak, hogy nevetségesek a parancsai, és hogy mi is elindítottunk egy nyomozást, és... Előhoztam a részleteket is, mert meg akartam menteni a bőrödet, Sinter! Elmondtam, hogy te sohasem adnál utasítást egy ilyen jelentős rendőri akcióra, főleg nem így, hogy a bizonyítékaid még nem egészen helytállóak, és... – Klayus kifulladt.

Farad Sinter szomorúan megcsóválta a fejét.

– Akkor Chen tudja, hogy még semmi sincs a kezünkben. – Lerázta a válláról Klayus kezét. – Mennem kell. Már közel a cél... Abban reménykedtem, egy egész csapatnyi robotot sikerül sarokba szorítanunk...

Kiszáguldott a Bestiák Csarnokából. A fiatal uralkodó kinyújtott karral, kiguvadt szemmel bámult utána.

– Prothon! Sinter, Prothon! – visította.

Gyakorlatilag nem rendelkezünk információval Hari Seldon "sötét napjairól", úgynevezett visszavonulásáról. Lehetséges, hogy ez az időszak csupán a legendákban létezik, bár meg kell jegyeznünk, hogy több korabeli, hitelt érdemlő feljegyzésben (például Wanda Seldon Paluer önéletrajzi jegyzeteiben) is utalást találunk arra, hogy Seldon valóban átélt egy olyan korszakot, ame-lyet az önbizalom hiánya és a lelki válság jellemez.

Ez a krízis valószínűleg közvetlenül a tárgyalás után kezdődött, Linge Chen főbiztos irodájában. Természetesen már sohasem deríthetjük ki, hogy valójában mi és hogyan történt...

ENCYCLDPEDIA GALACTICA 117. KIADÁS, A.K. 1054.

64. fejezet

Az elmúlt két nap olyan iszonyatosan unalmasan telt, és olyan régóta volt már távol a gépeitől és a matematikusaitól, hogy Hari Seldon örült, amikor nagy nehezen sikerült elaludnia, és az álmok közé menekülhetett a keserű valóság elől.

Az álmok azonban hamar véget értek, az ébren töltött, üres órák pedig egyre fájdalmasabbak voltak. Csalódottság és idegesség, rettegő spekulálás, aztán... Aztán újra az álmok, a lidércnyomások következtek.

Hari levegő után kapkodva riadt fel a rövid, nyugtalan alvásból. Még ki sem nyitotta a szemét, amikor egy hang, egy kérdés visszhangzott a fülébe:

– Az Úr valóban elárulta neked, milyen sorsot szánt az embernek?

Hari várt, fülelt, hátha újra elhangzik a kérdés, tudta, ki tette fel, a hang jellegzetes volt.

– Johanna? – A szája kiszáradt. Körülnézett a cellában, olyan tárgy vagy gép után kutatott, amelyen keresztül a lény kommunikálhatott vele. Kell, hogy legyen itt valami mechanikus vagy elektronikus készülék, aminek a segítségével Johanna...

Semmi. Az ócska gépagyú látogatása után még éberebben őrizték a helyiséget, mint korábban. A hang... Csak a képzelete játszott vele?

Halkan megszólalt egy csengő, az ajtó gyorsan és nesztelenül kinyílt. Hari felállt a székből, csontos, ráncos kezével lesimította a köntösét, és a belépő férfira nézett. Az első pillanatban nem ismerte fel, aztán rájött, Sedjar Boon áll előtte.

– Újra hallottam néhány dolgot – mondta Hari fanyar mosollyal.

Boon aggodalmasan végigmérte.

– A tárgyalóterembe kell mennünk. Gaal Dornick is ott lesz. Lehetséges, hogy alkut akarnak kötni velünk.

– És mi lesz az Általános Biztonsági Bizottsággal?

– Történt valami. Elfoglaltak.

– Mi van már megint? – kérdezte Hari kíváncsian.

– Lázadás – felelte Boon. – A császári szektor bizonyos részein és Dahlban. A jelek szerint Sinter túl sokat engedett meg a rohamosztagosainak.

Hari körülnézett a helyiségben.

– Ha végeztünk... vissza fognak hozni ide?

– Nem hiszem – mondta Boon. – Át fog kerülni a Diszpenzációs Csarnokba, ahol majd megkapja a szabadulásához szükséges iratokat. Alá kell írnia egy nyilatkozatot, amiben lemond a meritokratákat megillető jogairól. Merő formalitás.

– Ezt maga egész idő alatt tudta? – kérdezte Hari, és keményen, őszinte választ várón Boon szemébe nézett.

– Nem – mondta Boon kissé idegesen. – Esküszöm, hogy nem!

– Ha vesztettem volna... akkor is itt lenne? Vagy már ott állna Linge Chen irodája előtt, a sorban, hogy újabb megbízást kapjon tőle?

Boon nem válaszolt. Az ajtóra mutatott.

– Induljunk!

– Linge Chen azok közé tartozik – mondta Hari a folyosóra érve –, akiket a lehető legalaposabban tanulmányoztunk. Mintha a csökevényes arisztokrácia megtestesülése lenne, de mégis, mindig győzelmet arat, és megoldotta a kényes kérdéseket. Egészen mostanáig...

– Azért ne örüljünk előre – mondta Boon. – Az ügyvédek első törvénye: győzelemre csak akkor számíts, ha már megszáradt a tinta a kedvező ítéleten.

Hari az ügyvédre nézett. Felemelte a kezét.

– Volt már valamilyen kapcsolata egy bizonyos Johannával?

Boon meglepődött.

– Johannával? Igen – mondta. – Az irodánk adatbázisában van egy .. vírus. A komputerek időnként kidobnak egy jegyzőkönyvet, ami egy sosem volt tárgyalásról készült. Valami nőt ítéltek máglyahalálra... A Trantoron ilyesmi tizenkétezer éve nem fordult elő. Legalábbis nincs róla tudomásom.

Hari megállt. Az őrök türelmetlenkedni kezdtek.

– Megtenné, hogy bead a gépeikbe egy üzenetet? – kérdezte Hari. – A címzett ez a bizonyos... vírus. Mondja meg neki, hogy sohasem beszéltem az Úrral, és nem tudom, milyen sorsot szán az emberiségnek.

Boon elvigyorodott.

– Ez valami vicc?

– Kérem, tegye meg! Ezt mint az ügyfele parancsolom.

– Úr?

– Istent is írhat...

– Isten? Ez valami természetfölötti lény? Egy teremtő?

– Igen – mondta Hari. – És mondja meg azt is, hogy Hari Seldon nem az isteni hatalom képviselője. Mondja meg Johannának, nem a megfelelő ajtón kopogtat. És kérje meg, hagyjon nekem békét. Végeztem vele. Már régen teljesítettem, amit ígértem neki.

Az őrök sajnálkozva néztek a fogolyra. A vén professzort valószínűleg megviselte a túlságosan hosszúra nyúlt per.

– Rendben van – mondta Boon. – Tekintse elintézettnek.

65. fejezet

Daneel annak a lakásnak az erkélyén állt, amelyik valamikor Demerzel titkos menedékhelye volt. Mellette az apartmanhoz tartozó gépagyú várakozott. A lakást évtizedekkel korábban lezárták, a bérét száz évre előre kifizették. Nem lakott benne senki. Daneel a délelőtt folyamán tért vissza, hogy rákapcsolódjon arra a titkos vonalra, amelyen keresztül bejuthatott az udvar és a Palota adat-bázisaiba. A legnagyobb meglepetésére a gépagyú működőképes volt. Azonnal tudta, ki áll a dolog hátterében.

– Elég sok gondot okoztál – mondta Daneel az egykori szimnek. A mém-lény a jelek szerint az ő oldalán állt, de túlságosan szeszélyes, túl emberszerű ahhoz, hogy megbízhasson benne.

A gépagyú halk, mechanikus hangon válaszolt.

– Ebben a világban nagyon nehéz manifesztálódni – mondta Johanna. – Azért vagy itt, hogy híreket kapj Hari Seldonról?

– Igen.

– Miért nem mész át a Palotába? Megváltoztatott külsővel még a tárgyalóterembe is bejuthatnál.

– Itt sokkal több információhoz hozzáférhetek – mondta Daneel.

– Nem zavar, ha úgy tekintek rád, mint az Úr egyik angyalára?

– Már rengeteg nevem volt – felelte Daneel. – Sok mindennek hívtak, egyik megszólítás sem zavart.

– Nagy örömömre szolgálna, ha az oldaladon csatázhatnék. Ezek a... lázongások... Arról árulkodnak, hogy egyszerre több politikai áramlat is létezik. Ez aggasztó.

Felszűrődött hozzájuk az utcán vonuló, zászlókat lobogtató emberek zaja, akik üvöltve követelték, hogy azonnal mondjon le minden vezető, akit felelőssé lehet tenni a brutális rendőrségi akciók miatt.

– Hari Seldont is hibásnak tartják majd? A munkatársait? A családját?

– Nem – mondta Daneel.

– Honnan tudod?

Daneel a gépagyúra nézett. A fémtest körül egy másodpercre megjelent egy kép, egy test, egy fiatal nő alakja. Johanna haja rövid volt, ruha helyett ősrégi vaspáncélt viselt.

– Már évezredek óta dolgozom. Szövetségeket teremtek, elintézek bizonyos ügyeket, kiagyalok olyan dolgokat, amelyek később, valamikor még hasznosak lehetnek. Mostanra annyi mindent előkészítettem már, hogy eldönthetem, hová gyakorolok nyomást, és mikor indítok be bizonyos automatikus folyamatokat. És ez még nem minden.

– Olyan vagy, akár egy generális – mondta Johanna. – Az Úr hadseregének tábornoka.

– Számomra valamikor az emberiség volt az Isten.

– Az Úr akaratából!... – Johanna mintha egy kicsit összezavarodott volna. A modorát, a szókincsét és a viselkedését tekintve sokat fejlődött a feltámasztása óta, és a Voltaire-rel való virtuális kapcsolat is csak hasznára volt, ám a régi hite még mindig nem purgálódott ki belőle.

– Nem. Azért, mert erre programoztak be. Mert így alakították ki a személyiségemet.

– Az ember akkor hallja az Úr szavát, ha odafigyel a saját lelkére – mondta Johanna. – Isten parancsolatai és törvényei benne vannak a természet minden atomjában, a programok magjában.

– Te nem vagy ember – mondta Daneel –, mégis olyan felsőbbségesen viselkedsz. Kérlek, ne zavard össze a gondolataimat! Most, ebben a helyzetben nem engedhetem meg magamnak a bizonytalanságot.

Az angyal tüzes dühe, a csatamezőn parancsnokló generális szilárdsága mondta Johanna. – Voltaire veszíteni fog. Szinte sajnálom...

– Furcsa, hogy most éppen engem választottál azután, hogy a múltkor az ellenfelem voltál – mondta Daneel. – Te a hitet képviseled. A hit pedig olyan dolog, amit én sohasem fogok megismerni. Voltaire a hideg intelligencia erejét képviseli. Én éppen ezzel vagyok azonos. Ezzel vagy semmivel.

– Te nem vagy hideg – mondta Johanna. – És igenis van hited.

– Az én hitem az emberiségben rejlik – felelte Daneel. – Csak az emberek által hozott törvényeket ismerem el.

A gépagyú hallgatott, aztán azon a halk, mechanikus hangon, amely vajmi keveset árult el a benne lakozó személyiség érzelmeiről, kijelentette:

– Számomra világos, milyen erők hatnak rajtad keresztül. Nem sokat számít, mit tudsz, és mit nem. Én annak idején nem sokat tudtam, de éreztem ezeket az erőket. Akkor rajtam keresztül hatottak. Bíztam bennük.

Daneel elfordult a gépagyútól. Megérkeztek az első információk. A jelek szerint minden a tervei szerint zajlott – kivéve egyetlen részletet. Számított rá, hogy ez a hiba be fog következni.

Dors Venabili nem tartózkodott a számára kijelölt helyen.

Daneel már régen megtanulta, hogy nem baj, ha egy terv bizonyos szereplői legyenek akár kulcsfontosságú figurák – időnként nem az ő közvetlen irányítása alatt ténykednek. Addig nem történhetett baj, amíg tudta, merre mozognak. Erre az önfejűsködésre már attól a pillanattól kezdve számított, hogy az Eoson meglátta Dorst.

És Lodovikban is felfedezte ezt a potenciált.

A kockázat nagy volt – de a potenciális előnyök még nagyobbnak ígérkeztek. Már szinte hozzászokott ehhez a szerencsejátékhoz, de a tétlen várakozás még mindig kellemetlen érzéseket generált az agyában – olyan érzéseket, amelyek cselekvésre ösztönözték.

A gépagyúban lakozó lény tisztelettudóan hallgatott.

Daneel megérintette a gép kicsiny, szenzoros fejét.

– Most hogyan létezel a Trantoron? – kérdezte.

– Benne vagyok a komputeres rendszerekben, a virtuális csatornákban. A Hálózatban. Úgy, mint a múltkor – felelte Johanna.

– Milyen mélyen? – kérdezte Daneel.

– Mint a múltkor. Vagy még mélyebben.

Daneel végiggondolta, milyen kockázatokkal járna, ha számítana Johannára és azt is, Voltaire milyen képességekkel rendelkezhet.

– Voltaire is a Hálózatban van?

– Azt hiszem, igen – mondta Johanna. – Megpróbáljuk elkerülni egymást, de a nyomai... itt vannak. És bosszantanak.

– Hozzá tudsz férni a titkosított csatornák nyitókódjához?

– Egy kis erőfeszítéssel igen.

– És Voltaire?

– Voltaire nem ostoba, bármit is terjesztenek róla – felelte Johanna.

Daneel gondolkozott néhány másodpercig. Agya a legnagyobb sebességgel, teljes kapacitását kihasználva dolgozott.

– Mi lenne, ha áthelyeznéd belém a személyiséged egy részét? Arra gondoltam, hogy... – Elhallgatott, gépi nyelven folytatta, és megjelölte az agyának azt a szektorát, amelybe hajlandó volt befogadni a másik személyiséget.

Johanna egy pillanattal később már benne volt, kitöltötte a szektort.

– Nagy örömömre szolgál, hogy a szövetségesed lehetek – mondta.

– Nem szeretném, ha az ellenfeleim oldalán lenne az előny – felelte Daneel, és elindult a lakás ajtaja felé.

66. fejezet

Vara Lisó kocsija átlebegett a majdnem üres tér fölött. Mögötte az Általános Biztonsági Bizottság vadonatúj egyenruhába bújtatott rohamosztagosai ügettek, húsz kemény fickó, akiknek a vezetését Namm őrnagyra bízták.

Vara Lisó arcán zavar tükröződött, úgy érezte magát, mint egy marionett báb, amit túlságosan sokszor ráncigáltak ellentétes irányokba. Üresség, néptelen utcák, bezárt ablakok és kapuk. Valami nem stimmelt... A rohamosztagosok is érezték a dolgot, így még azt sem lehetett mondani, hogy csak a idegesség és a kimerültség űz vele csúf tréfát, és csak képzelődik.

A gondolatai a korábbi események körül keringtek. Reggel, a Farad Sinterrel folytatott megbeszélés során olyasmi történt, ami még soha. A férfi, akitől rettegett, akit bálványozott, most nem látszott sem magabiztosnak, sem erősnek. Farad arrogáns volt, úgy viselkedett, mint egy gyerek, aki a tiltások ellenére meg akar csinálni valamit, és előre fél az esetleges büntetéstől. A birodalmi politikában a büntetés persze nem elnáspángolás volt. Ha valaki a hatalom és a tekintély olyan magasságából zuhant alá, ahová Farad feljutott, az csak abban reménykedhetett, hogy kegyelmet kap, és nem végzik ki, "csak" bezárják a Rikerianba, vagy száműzik valamelyik peremvidéki világra.

Namm őrnagy arca komor volt, a homlokáról nem tűntek el az aggodalmas ráncok. Közeledtek a raktárnegyed főkapuja előtti térhez. Csupán néhány kilométernyire voltak az Agórától, ahol kis híján fülön csípték Lodovik Tremát. Vara Lisót zavarta a kudarc. Talán kevésbé lenne feszült a helyzet, ha a kezükbe kerül egy ilyen komoly bizonyíték.

Érezte, ezen a napon komoly eredményt fognak elérni, valami olyasmit sikerül megszerezniük, ami még Tremánál is fontosabb. Talán éppen a Trantoron tevékenykedő robotok központjára fognak lecsapni...

Vara nem mondta el Sinternek a robotnővel kapcsolatos aggályait. A robot memóriájából csak nagyon kevés információt tudott előbányászni, és ezek között egyetlenegy sem volt olyan, amelyik igazolta volna Farad elméletét. Vara hallgatott erről, hagyta, hogy Farad élvezze a diadal gyönyörét, nem akarta elrontani a kedvét.

Farad talán nem adott volna utasítást a kutatás folytatására, ám Vara Lisó addig rágta a fülét, addig hajtogatta, hogy egy Linge Chen fajsúlyú ellenfelet csak több bizonyíték birtokában győzhet le, míg a csapat mégis elindult. Vara gyanította, hogy Farad egyebek között azért rendelte el mégis az akciót, hogy megszabaduljon tőle. Sejtette, a férfi szemében ő nem ember, nem nő, csupán egy mentalikus kopó.

Vara szipogva megdörzsölte az orrát. Tisztában volt a csúnyaságával, és azzal is, hogy Sinter csupán a politikai karrierje érdekében kötött vele szövetséget, de... De miért lenne képtelenség azt remélni, hogy a kapcsolatuk természete esetleg megváltozhat?

Vajon hogyan tudna egy olyan partnerrel élni, aki nem rendelkezik az övéhez hasonló képességekkel? Nagyon kicsi volt a valószínűsége annak, hogy talál egy mentalikus férfit, aki megkedveli, aki értékelni tudja... Túlságosan sok csalódásban és kudarcban volt már része ahhoz, hogy ne ringassa magát ilyen hitben.

Namm hirtelen felemelte a karját, és füléhez szorította a kommunikátorát. A szeme összeszűkült.

– Vettem! – morogta, és elégedett farkasvigyorral Varára nézett.

A nőn végigcsapott a félelem hulláma. Kegyvesztett lettem! Itt, azonnal ki fognak végezni! Elemezte az őrnagy arckifejezését. Ez a fickó elég profi ahhoz, hogy ellenkezés és gondolkodás nélkül teljesítse az elöljárói parancsait.

– Vissza kell vonulnunk – mondta Namm. – Valami gond támadt. Túlságosan sok rohamosztagos mozog a környéken...

A raktárnegyed felől furcsa mormogás hallatszott. Vara előrenézett, és kisvártatva megpillantotta a Szürkékből, polgárokból álló tömeget. Az emberek keresztüláramlottak a széles kapun.

Vara először úgy látta, a vonulók csupán néhány tucatnyian lehetnek. A rohamosztagosok azonnal alakzatba rendeződtek, és bekapcsolták pajzsaikat. Vara pajzsa hangos reccsenéssel aktiválódott.

A tömeg folyamatosan özönlött, a több ezer főből álló áradat hömpölyögve haladt előre. Férfiak és nők, polgárok, egyetemi meritokraták – szürke, fekete és élénk színű ruhákat viselő felnőttek... Vara Lisó először nem hitt a szemének. Hiszen ez nem Dahl, nem Rencha! Ez a szektor nem vált hírhedtté a tüntetéseiről, a forrongásokról!

Ez a császári szektor!

A tömeg... Ki látott már ilyet? A különböző osztályokhoz tartozó emberek egymás mellett vonultak. Még birodalmi Szürkék is voltak közöttük!

A hadnagy erősítést és további utasításokat kért. A tömeg – az arcokat már tisztán ki lehetett venni a kupola napnyugtát sejtető fényében – megdöbbentően dühös volt. Néhányan táblákat tartottak a magasba, mások projektorokat, amelyekkel színes holofeliratokat vetítettek a tér fölé. Vörös, szikrázó betűk. Szavak...

SZÜNTESSÉK MEG AZ ÁLT. BIZT BIZOTTSÁGOT!

HOL VAN SINTER? LE VELE!

Szolid és durva, dühös feliratok. A tömeg bal szárnya fölött szikrák villantak, az éles fényben minden apró részletet tisztán ki lehetett venni. Az egyik szikrarakéta jó száz méter magasban, óriási durranás kíséretében pukkant szét. A rohamosztagosok behúzták a nyakukat, megfeszítették a vállukat, és készenlétbe helyezték idegkorbácsaikat. Hatékony fegyverek voltak, de egy ekkora tömeggel szemben szinte semmit sem értek.

A katonák a jelek szerint nem akarták használni a sugárvetőiket. Erre senki sem készítette fel őket.

Az őrnagy átlátta a helyzetet, de (becsületből? büszkeségből?) mégsem akart meghátrálni. Talán még sohasem kellett visszavonulnia, sohasem került ilyen szituációba.

– Mennünk kell – mondta Vara az őrnagynak. Nagyon nem tetszett neki, hogy a tömeg Sintert szidja. Farad... Magasra jutott, valóban befolyásos ember lett belőle. A trantori médiák egy ideje mással sem foglalkoztak, csak az új Bizottság megalakításával. Mi lehet az oka, hogy az emberek ellene fordulnak, a lemondását követelik?

– Kérem – mondta Vara. – Induljunk. Ez a kocsi... nem túl gyors.

Az őrnagy összehúzott szemmel, ugyanazzal a farkasvigyorral nézett rá, mint korábban. Nem válaszolt, de kiadta a parancsot a visszavonulásra.

A tömeg közeledett. A rohamosztagosok kordonja hátrált.

A csőcselék – mintha egyetlen bestia üvöltött volna – felhördült és előrelódult.

A fenyegető zajba valami baljóslatú morgás keveredett. Vara megfordította a kocsiját. Az őrnagy és az öt legjobban képzett altiszt a nő körül helyezkedett el. Namm parancsokat üvöltött, utasította a katonákat a pozíció tartására. Valószínűleg felfedezte: a tömeg túlságosan gyorsan mozog ahhoz, hogy időben fedezékbe érjenek, vagy elfoglalhassanak egy előnyösebb védelmi állást.

Vara kihúzta magát, hogy átlásson a rohamosztagosok között. Kiáltások, parancsszavak. Lágy szellő simított végig az arcán. A tér fölött tucatnyi apró kémgép, ököl nagyságú gömb lebegett. A tömeg ügyet sem vetett rájuk.

Vara lelépett a kocsijáról. Ha muszáj, gyalog gyorsabban elmenekülhet, mint ezen az átkozott vacakon. Ha pedig nem bír futni, ráparancsolhat valamelyik katonára, hogy vegye a hátára. Vékony lábai előre reszkettek a rájuk váró erőfeszítéstől. Vara gyenge volt, az ereje nem az izmaiban rejlett. Eszébe jutott valami. Ha a tömeg körülveszi, ha az emberek fojtogatni kezdik az érzéseikkel... vajon hányra tudná rákényszeríteni az akaratát?

Halkan felsikoltott. Igen, gondolta. Olyan nagyok, mint egy egér... egy rémült kisegér. Szánalmas egérke, kicsike és gyenge... Ó, hagyjanak koncentrálni! Ha összpontosítok, mindet meg tudom fékezni!

Érezte, felpezsdülnek belső erőforrásai. Ahogy felemelte saját védelmi falát, mintha megrándult volna a körülötte álló rohamosztagosok válla. Ilyen sok ember ellen még sohasem kellett megvédenie magát. Ahogy érezte, megkezdődött és egyre mélyebbé vált az összpontosítása, alábbhagyott a félelme. Most már akár tönkremehettek a pajzsok, elsodorhatta, a falakhoz préselhette őket a tömeg... most már bármi megtörténhetett, nem volt védtelen. Ha Sinter képtelen segíteni, ha az őrnagy és a rohamosztagosok sem tudnak tenni semmit, akkor majd ő elintézi ezt az ügyet.

Árnyak ereszkedtek alá. A következő pillanatban meghallotta a csapatszállító gépek rotorjainak pufogó hangját, motorjainak lüktetését. Az őrnagy felemelte a karját. Az árnyak föléjük kúsztak, a gépek leszálltak. Az árnyékok mintha felugrottak volna a levegőbe a hatalmas testek elől.

A tömeg előtt négy karcsú csapatszállító gép állt vékony kék energiapilonon. Vara Lisó felismerte az oldalukon díszelgő címert. A galaxis ovális csillagtömege, rajta a vöröslő kettős kereszt. A Császár magánhadseregének, a Külső Akciócsapatnak a jelképe. A Trantoron szinte sohasem lehetett látni ezeket a katonákat... A Császár a saját csapatait küldte ide a megmentésünkre!, gondolta a nő megkönnyebbülve. A szájához kapta az öklét.

Faradtól hallotta, hogy a K. A.-t már évek óta nem vetették be, Klayus fél, és gyűlöli ezeket a katonákat. Nem is csoda, hiszen valamikor, az azóta már visszavonultan élő Prothon tábornok vezette őket. Prothonról pedig köztudott volt, hogy a császárok tróntól való megfosztásához ért a legjobban. Ha visszahívták az aktív szolgálatba, annak mindig az aktuális uralkodó látta a kárát.

A gépek láttán a tömeg megtorpant és lecsendesedett. Erre senki sem számított. K. A.? Ezeket a csapatokat elvileg csak akkor lehetett bevetni, ha veszélybe került a trón, most viszont itt vannak, hogy megfékezzenek egy lázadást. Ez több volt, mint riasztó. Néhányan tétován körülnéztek, és elveszítve korábbi lelkesedésüket beszélgetni kezdtek. A tömeg első soraiban állók behúzott nyakkal hátrébb húzódtak.

Néhány másodperccel később vagy száz, fekete-kék páncélt és vörös csíkos sisakot viselő, fegyveres, pajzsos alak ugrott ki a szállítógépekből. Alakzatba rendeződtek. Az egyik sor a tömeggel szemben helyezkedett el, a másik pedig Vara Lisó és a rohamosztagosok előtt.

Utoljára maga Prothon tábornok ugrott ki a térre. Magas, széles vállú, bikanyakú, hordómellű férfi volt. Nem viselt pajzsot. Az arca kisfiúsnak tűnt, szürke bajusza és kecskeszakálla ellenére. Apró, metsző pillantású szeme meghökkentő gyorsasággal mozgott. Olyan vidám arcot vágott, mintha mulatságba készülődne.

Prothon egy pillanatra megállt a két vonal között. Balra, majd jobbra nézett, azután elindult...

...Vara Lisó felé.

Azonnal felfedezte a nőt. Mereven, szinte kedvesen nézte, miközben oszlopvastag lábai egyre közelebb vitték hozzá. Egyes híresztelések szerint Prothon a Nur bolygóról származott, de valójában senki sem tudta, honnan jött, és hogyan szerezte meg pozícióját. Voltak, akik azt állították, hogy titokban ő a Császár, a valódi erő a Palotában, és XIV. Agis száműzetése óta még a Közbiztonsági Bizottságot is ő irányítja. A szóbeszédre persze sosem lehet adni.

Prothon keresztülfurakodott a falanxon, és Vara Lisó elé állt. A nő pislogva végignézett az izmos testen, felpillantott a mellkashoz és a vállakhoz képest aránytalanul kicsi fejre, a kellemes, vidám arcra.

– Tehát ez az a pici asszony aki egy nagy háborút szeretne kirobbantani! – mondta Prothon gyönyörű tenor hangon.

Vara nem egészen fogta fel a szavai értelmét. Még mindig azon töprengett, hogy Prothon milyen paradox kombinációja a bivalyerőnek és a jóképű kisfiússágnak.

– Nos, ma sikerrel járt? – kérdezte a tábornok őszinte kíváncsisággal.

Vara pislogni kezdett.

– Érzem, hogy... – Elhallgatott, az ajkához szorította az öklét. Kiáltani akart, vagy ütni, menekülni vagy összerogyni. Fogalma sem volt róla, mit tegyen. Meggörnyesztem ezt a szörnyet! Meghajol előttem, együtt fog sírni velem!

– A szomszédos negyedben van egy bizonyos raktárház – mormolta Vara.

Prothon melléje állt, közelebb hajolt hozzá, hogy jobban hallja.

– Még egyszer, ha kérhetném...

– A szomszédos negyedben van egy raktárház. Egy lerakat. Az elmúlt néhány hétben többször is elmentem mellette. Nem volt benne semmi különös, de... A biztonság kedvéért ráhangoltam az érzékszerveimet. Biztos vagyok benne, hogy robotok tartózkodnak benne. Több robot. Az Általános Biztonsági Bizottság főbiztosa...

– Igen, persze – mondta Prothon. Kihúzta magát, végignézett a rohamosztagosokon, a saját páncélos katonáin. A tömegre pillantott. – Átvisszük ahhoz a raktárházhoz. Aztán kész. Vége.

– Vége? Minek lesz vége? – kérdezte Vara Lisó tétován.

– A játéknak – felelte Prothon mosolyogva. – Mindig vanmak győztesek, és mindig vannak vesztesek is.

67. fejezet

Lodovik – ahogy a raktárházban tartózkodó többi robot is – a fejében hallotta a figyelmeztető szirénákat. Előző éjszaka Kallusinnal kidolgozta az evakuációs tervet. Kallusin azt mondta, Plussix általános lázadást jósolt, amelynek során esetleg felfedezik a rejtekhelyüket...

Megtörtént. A tervet nem lehetett használni, a K. A-sok lezárták a kijelölt menekülési útvonalak legtöbbjét. Kallusin és a többi robot a raktárház másik részében dolgozott. Összeszedték a calvini ereklyéket, azokat a fejeket és memóriablokkokat, amelyekben felbecsülhetetlen értékű információk, a robotok történelmére vonatkozó adatok és hagyományok voltak. Kallusin és a többiek különös, szinte vallásos tisztelettel kezelték ezeket a tárgyakat. Lodovik ezt nem egészen értette, de ez szinte természetes volt, hiszen még nem illeszkedett be a kis robotközösségbe.

Lodovik a földszinten, az ebédlőben talált rá Kliára és Brannra. A fiatal nő arca magabiztos volt, de látszott rajta, rettenetesen fél. Brann nem félt, legfeljebb idegességet érzett, de bizonytalan volt.

Lodovik figyelmen kívül hagyta a Voltaire-től érkező kommentárt. A romantikus kapcsolatokra való megjegyzésnek ebben a helyzetben nem volt információértéke.

– Elmegyünk – mondta Lodovik.

– Már összecsomagoltunk. – Brann felemelt egy kis vászontáskát, amibe minden holmijuk belefért.

– Érzem őt. Minket keres – mondta Klia.

– Lehetséges – bólintott rá Lodovik. – Az alsó szinteken titkos járatok vannak. Némelyiket évezredek óta nem használták. Akad köztük olyan, amelyiken el lehet jutni a palotabörtön közelébe. Oda, ahol Hari Seldont őrzik.

– Ismeri a Palotát? A belépési kódokat?

– Igen, bár lehet, hogy a kódokat megváltoztatták. A Palotában furcsa szokások uralkodnak. A császári lakrész kódjait naponta kétszer változtatják meg, ám az épület más szárnyain már tíz-tizenöt éve ugyanazok a jelsorozatok vannak érvényben. Vállalnunk kell némi kockázatot...

Ha nem ismered valamelyik kódot, csak szólj, mondta Voltaire. Majd én átjuttatlak a kérdéses pontokon.

– Mindegy hová, csak menjünk már! – kiáltott fel a lány – Nem akarok megküzdeni vele.

– Lehet, hogy másokkal kénytelenek leszünk harcolni – mondta Lodovik. Hatni kell az akaratukra. Természetesen csak akkor, ha muszáj.

Klia megcsóválta a fejét.

– Nem baj. Ha Brannal összedolgozunk, ezer elmefürkész se tud megállítani minket. Az a nő azonban...

– Őt is le bírjuk győzni – mondta Brann.

Klia ránézett. Megremegett, aztán megvonta a vállát.

– Lehet – mondta.

– Mennyire ismerik a robotok mentális szerkezetét? – kérdezte Lodovik, miközben a lift felé haladtak.

– Mire gondol? – kérdezett vissza a lány

Az ősrégi lift ajtaja lassú eleganciával tárult ki. A fülkében zöldes fény pislákolt. Beléptek a lidércragyogásba.

– Egy robot akaratát is képesek befolyásolni? – kérdezte Lodovik.

– Nem tudom – felelte Klia. – Én még nem próbáltam ilyesmit. Vagyis... Egyszer megtettem. Kallusinnal, de akkor még nem tudtam róla, hogy robot. Könnyedén visszaverte a támadásomat.

– Van néhány percünk – mondta Lodovik. – Gyakoroljon! Rajtam.

– Miért?

– Mert ahhoz, hogy Hari Seldon közelébe kerüljünk, esetleg félre kell állítanunk az útból Daneelt. Ne felejtse el, mit mondott Dors Venabili!

– A robotok mások – mormolta Klia.

– Gyakoroljon! – kérte Lodovik.

Ejnye!, morgolódott Voltaire. Hajlandó lennél lemondani a szabad akaratodról? Hagynád, hogy ez a gyermeklány irányítson? Szónoki kérdés volt. Most fel fogjuk használni a legszörnyűbb fegyvert! Vajon melyik nehezebb: egy robotra hatni, vagy egy emberi akaratot megváltoztatni?

– Kérem! – mondta Lodovik. – Ez nagyon fontos lehet.

– Jól van! – ordított rá Klia. Nem tetszett neki a dolog, nagyon nem. Semmi kedve sem volt hozzá, hogy éppen most, a nagy rettegés kellős közepén fedezzen fel magán egy újabb gyenge pontot. – Mi legyen? Bírjam rá magát, hogy táncoljon?

Lodovik elmosolyodott.

– Mindegy. Ami az eszébe jut.

– Maga robot. Mi lenne, ha egyszerűen csak kiadnám a parancsot, hogy táncoljon? Kénytelen lenne engedelmeskedni, nem?

– Ön nem a gazdám – felelte Lodovik. – És ne felejtse el...

Klia elfordult, a kezébe temette az arcát.

Lodovik hirtelen úgy érezte, nagyon kellemes lenne letesztelni a szervóit. A lift tökéletes helynek látszott a művelet elvégzésére, csak arra kellett figyelnie, nehogy megüsse a vele együtt utazó embereket. Egyszerű késztetést érzett egy szimpla, kellemesnek ígérkező feladat elvégzésére.

Táncolni kezdett. Először lassan, ízlelgetve a mozdulatokat. Arra gondolt, több ezer embernek tetszene, amit csinál. Talán nem volt egészen művészi és csiszolt, de mindenképpen kecses lehetett, ráadásul közben elvégezte a tesztelést is. Mindent rendben talált, és közben remekül érezte magát.

Klia felnézett. Arca nedves volt a könnyektől.

Lodovik megállt. Egy pillanatig dülöngélt, de aztán saját robotikus akarata visszaszerezte a teste irányítását. Visszanyerte az egyensúlyát.

– Sajnálom – mondta Klia. – Valami mással kellett volna próbálkoznom. Gyorsan, zavartan megtörölte az arcát.

– Jól csinálta – mondta Lodovik. Meglepte, hogy a lány milyen könnyedén kényszerítette rá az akaratát. – Együttműködtek Brannal?

– Nem.

Brann meghökkenve nézett a lányra.

– Egekre! Az egész Trantor a mienk lehetne!...

– NEM! – ordított rá Klia. – Sajnálom. – Bocsánatkérően Lodovik felé nyújtotta a kezét. – Maga gép. Maga olyan... A tudata mélyén parancsra vár, amit teljesíthet. Könnyebb volt irányítani, mint egy gyereket. Maga... gyermek.

Lodovik nem tudta, mit felelhetne. Hallgatott. Voltaire azonban ebben a helyzetben is megtalálta a megfelelő szavakat. Én is éreztem őt! Nincs Lábam, de táncolni akartam. Milyen erő ez? Miféle eltorzulás?

Klia teljesen összezavarodott, undorodott magától.

– De nem. Nem gyermek. Maga... emelkedett. És komoly. Rossz volt... mintha a saját apámat kellett volna. – Síróssá változott a hangja. – Mintha arra kellett volna rávennem az apámat, hogy csináljon maga alá. – Zokogni kezdett.

Lodovik oldalra döntötte a fejét.

– Nem esett bajom. Ha a tekintélyem miatt aggódik...

– Hát nem érti? – kiáltott rá Klia.

A fülke megállt. Az ajtó kinyílt. Klia úgy lépett ki, mintha ellenségek lesnének rájuk, akiket egyetlen rohammal akar legyőzni. A folyosó üres volt és néma. A padlón szürkéllő vastag porrétegben nem látszottak lábnyomok. Klia előreugrott. A talpa alól felhővé válva emelkedett ki az évszázadok hordaléka.

– Nem akarom ezt! Egyszerű, normális ember akarok lenni!

A szavai visszhangot gerjesztettek az ősi, közömbös falak között.

68. fejezet

Boon Hari mellett, Lors Avakim pedig Gaal Dornick mellett állt. Amikor beléptek, az öt bíró már ült, a legmagasabban álló széken szokás szerint Linge Chen foglalt helyet. Hari egy kicsit megszédült. Több mint öt percig kellett állnia – ennyi ideig tartott, míg a titkár elsorolta a vádpontokat. A bírói emelvényre sandított, aztán Gaal felé dőlt, egészen addig, míg teljesen rátámaszkodott. Gaal egyetlen szó nélkül megtartotta, míg sikerült visszanyernie az egyensúlyát, és kihúzta magát.

– Elnézést – mormolta.

Linge Chen beszélni kezdett, de még véletlenül sem pillantott volna Harira.

– Egyetlen érv sincs, amely a tárgyalás folytatásának szükségességét támasztaná alá. A Bizottságnak nincs oka arra, hogy az eddigieknél alaposabb vizsgálatnak vesse alá Seldon professzort.

Hari nem hagyta, hogy Linge Chen szavai felélesszék benne a reménynek akár a legapróbb csíráját.

– Ezennel bejelentem, hogy a nyilvános tárgyalásnak vége. – Chen és a bírák felálltak. Amikor Chen eltávolodott az emelvénytől, Sedjar Boon megfogta Hari karját. A nézők is álltak, halk mormogással kommentálták egymásnak az eseményeket. Az ügyész a vádlott asztala elé állt, ránézett Harira, majd Gaalra pillantott.

– A főbiztos úr szeretne váltani önökkel néhány szót – mondta. Boont és Lors Avakimet a hivatására oly jellemző kimért udvariassággal, a szakmabelinek kijáró apró biccentéssel üdvözölte, majd sietve hozzátette: – Az ügyfeleiknek ezen a beszélgetésen az önök kísérete nélkül kell részt venniük. Ők ketten ittmaradnak, önök távozhatnak.

Harinak fogalma sem volt arról, mit gondoljon, elképzelni sem tudta, hogyan kellene éreznie magát. Az erőtartalékai utolját élte fel. Boon megérintette a karját, biztatóan rámosolyogott, majd Avakimmel együtt elvonult.

Ahogy a terem kiürült, és az ajtókon keresztbe tették a hosszú rézrudakat, a biztosok visszatértek a helyükre. Linge Chen ekkor alaposan szemügyre vette Harit.

– Uram, nagyra értékelném, ha megengedné, hogy az ügyvédeink mellettünk maradhassanak – mondta Hari recsegős hangon, és közben elátkozta a gyengeséget, amely éppen ebben a pillanatban uralkodott el rajta.

A Chentől balra ülő biztos válaszolt a kérésre.

– A tárgyalás véget ért, dr. Seldon. Ennek a beszélgetésnek semmiféle hatása sem lesz az ön személyes sorsára. Állambiztonsági ügyekről szeretnénk eszmét cserélni.

– Én beszélek – mondta Chen, mire a biztosok némán beleolvadtak a székükbe. Mozdulataikkal és testtartásukkal elárulták, elismerik az erőt és a hatalmat, amellyel ez a határozott, kemény nyugodt arcú, arisztokratikus viselkedésű ember rendelkezik. Furcsa, gondolta Hari. Chen idősebbnek látszik nálam... Egy őskövület!

– Dr. Seldon – kezdte Chen –, ön megzavarja a császárság békés nyugalmát. Egy évszázad múlva a Galaxis csillagait most benépesítő kvadrilliók közül senki sem lesz már életben. Miért törődjünk hát olyan dolgokkal, amelyek csak öt évszázad múlva következnek be?

– Én öt év múlva sem leszek már az élők sorában – mondta Hari –, mindazonáltal minden porcikámban érdekelt vagyok. Ha úgy tetszik, hát idealizmusból, vagy mert azonosítom magamat azzal a misztikus általánossággal, amelyet úgy szoktunk emlegetni, "az ember".

– Nincs szándékomban, hogy a miszticizmus megértésén törjem a fejemet. Mondja, mi akadályozhatna meg benne, hogy még ma éjjel kivégeztessem önt, és ezzel nemcsak öntől, hanem egy kellemetlen és fölösleges öt évszázadtól is megszabaduljak, amelyet úgysem érek meg?

Hari erősen arra gondolt, hogy lenézi ezt az embert és megveti a halált. Csak így bírt a főbiztoséhoz hasonlóan idegesítő nyugalmat erőltetni magára.

– Egy héttel ezelőtt – mondta Hari – még megtehette volna ezt, és talán még egy a tízhez valószínűséggel meg is érte volna az év végét. Ma viszont ez az egy a tízhez valószínűség az egy az ezerhez arányt is bajosan éri el.

A biztosok kollektíven felsóhajtottak az istenkáromlás hallatán – valahogy úgy viselkedtek, mint a szűz lányok, ha véletlenül meztelenül kerülnek a nyilvánosság elé. Chen közömbös maradt, bár mintha egy kicsit álmosabbnak, komolyabbnak és keményebbnek látszott volna, mint addig.

– Hogy érti ez? – kérdezte Chen fürkésző pillantással.

– Nincs olyan erő – mondta Hari –, amely meg tudná akadályozni a Trantor bukását. Meggyorsítani azonban lehet. Félbeszakadt perem híre galaxisszerte el fog terjedni. A katasztrófa enyhítésére irányuló terveim keresztülhúzása meggyőzi az embereket, hogy a jövő semmi jót nem tartogat számukra. Már most is irigykedve gondolnak vissza nagyapáik korára. Elharapóznak a politikai forradalmak, és lehanyatlik a kereskedelem. A Galaxison eluralkodik a mának élés, amikor csak az számít, amit az ember az adott pillanatban a kezébe kaparinthat. A törtetőké és a gátlástalanoké lesz a világ. Ezek minden cselekedetükkel csak siettetik a romlást. Végeztessen ki, és akkor a Trantor öt évszázad helyett már öt évtized múlva elpusztul, ami pedig önt illeti – még mielőtt az év véget érne.

Chen halványan elmosolyodott.

– Ezek a szavak csak arra jók, hogy a gyerekeket ijesztgessék velük. Az ön kivégzése viszont nem az egyetlen járható út a számunkra. Ön azt állítja, nemde, hogy tevékenysége ki fog merülni az ön által említett enciklopédia előkészítésében? – Chen olyan mozdulattal emelte fel és tette vissza a gong mellé kezét, mintha azt próbálná jelezni, hogy valamilyen nagylelkűségre valló elképzelést forgat a fejében.

– Úgy van.

– És ezt vajon csak a Trantoron lehet elvégezni?

– Uram, itt van a Birodalmi Könyvtár meg a Trantori Egyetem tudósgárdája...

– Ez így igaz. Mégis, ha valahol másutt ütné föl a székhelyét, mondjuk egy olyan bolygón, ahol a rohanó nagyvárosi élet nem vonná el tudós foglalatosságáról a figyelmet, és az emberei nemcsak a munkájuknak szentelhetik magukat, mondja, mindennek nem volna meg az előnye?

– Némi előnye minden bizonnyal lenne.

– Nos, már ki is választottunk egy ilyen bolygót. Ott kedvére dolgozhat, doktor, százezer emberével egyetemben. A Galaxis tudni fogja, hogy ön dolgozik, méghozzá a katasztrófa elhárításán. Sőt még azt is közhírré tesszük, hogy ön meg fogja akadályozni a katasztrófát. A Galaxis, ha egyáltalán foglalkozik majd a dologgal, és elhiszi, hogy önnek igaza van, akkor valószínűleg boldogabb lesz. – Chen elmosolyodott. – Mivelhogy sok mindenben nem hiszek, így nem esik nehezemre, hogy kétségemet fejezzem ki a bukást illetően is, ennél fogva szentül meg leszek győződve arról, hogy az igazat mondom a népnek. Ön viszont, doktor, békén fogja hagyni a Trantort, s következésképp nem fog sérelmet szenvedni a császár békéje sem.

– A másik lehetőség, hogy ön meghal, és követői közül annyian, amennyit szükségesnek ítélünk. Előbbi fenyegetéseit nem veszem figyelembe. Az az idő, ami rendelkezésére áll, hegy válasszon a halál és a száműzetés között, mostantól kezdve pontosan öt perc.

– Melyik az a bolygó, uram, amelyiket kiszemelték? – kérdezte Hari, ügyesen titkolva az idegességét.

Chen ernyedt ujjmozdulattal magához intette Harit, rábökött egy infotáblára, amelyen egy bolygó képe, a kép mellett pedig a rávonatkozó pontos adatok látszottak.

– Ha nem tévedek, Terminus a neve – mondta.

Hari visszafojtott lélegzettel nézett az infotáblára, majd felpillantott Chenre. Közelebb voltak egymáshoz, mint eddig bármikor, alig karnyújtásnyi távolság választotta el őket. Hari tisztán látta a nyugodt arcon a finom ráncokat – Chen ábrázatáról egy jégvilág felszíni vonalai jutottak eszébe.

– A bolygó lakatlan, de lakható: be lehet rendezni úgy, hogy megfeleljen a tudósoknak. Egy kicsit kiesik, az igaz...

Hari megpróbált csalódottan reagálni.

– De hiszen az a Galaxis legszélén van, uram!

Chen bágyadt szemforgatással jelezte, nem tartja lényegesnek a dolgot. Fáradtan nézett Harira, mintha ezt kérdezné: Tényleg szükség uan erre a színészkedésre?

– Mint ahogy mondtam, egy kicsit kiesik. De ez csak jót tesz az elmélyült munkának. Siessen, még két perce van.

Hari alig bírta elrejteni a megkönnyebbülését. Egy – de csak egy! – pillanatig úgy érezte, hálával tartozik ennek az úri csirkefogónak.

– Időre lesz szükségünk, hogy fölkészüljünk az útra – mondta ellágyuló hangon. – Elvégre húszezer családról van szó.

Gaal Dornick, aki még mindig a vádlottak asztala mögött ült, megköszörülte a torkát.

Chen az infotáblára nézett, kikapcsolta a monitort.

– Elég időt fognak rá kapni.

Hari képtelen volt uralkodni magán. Az ultimátumként megadott idő utolsó perce meghökkentő gyorsasággal röppent el. Bármire gondolt, képtelen volt elfojtani egyre növekvő diadalérzetét. Végül, amikor a megszabott öt perc öt másodpercre zsugorodott, sikerült összeszednie magát annyira, hogy a vesztesek rekedt hangján jelentse ki:

– Elfogadom a száműzetést.

Gaal Dornick levegő után kapkodva lezökkent a székére.

Az ügyész ismét fontoskodni kezdett: megállapította a tényt, hogy a vádlott elfogadta a bíróság ajánlatát, és minden rendben zajlott le. Feljegyezte a megbeszélés végeredményét, a megállapodásokat, majd a főbiztos felé fordult.

Chen felemelte a kezét, és hivataloskodó hangon bejelentette:

– Az ügyet lezártnak tekintem. A Bizottságnak nincs ellenvetése. Mindenki távozhat.

Hari visszament Gaalhoz.

– Maga még ne menjen el, professzor – mondta Chen halkan.

Az egyezség, ha egyáltalán annak lehet nevezni, meglepetést okozott az alapítványi tudósoknak. Sokan úgy érezték, csoda történt. Valószínűleg előzetes megállapodásokat kötöttek, a hátterében titkos alkudozás folyhatott sajnos a rendelkezésünkre álló anyagokban és tárgyalást jegyzőkönyvekben erre nem találunk utalásokat. A jelenleg hivatalos álláspont szerint Hari Seldon életének e szakasza örökre rejtve marad előlünk.

Hogyan lehetséges az, hogy a tárgyalás ilyen kedvező eredménnyel zárult? Hogy Seldon már az első Seldon-válság során ilyen precízen alkalmazta a pszichohistória eszközeit? Félelmetes erők fordultak Hart Seldon ellen. Gaal Dornickfeljegyzéseiből kiderül, hogy Linge Chen őszintén tartott Seldontól. Dornickra vélhetőleg hatott a Seldon által Chenről kialakított vélemény, ami valószínűleg kissé elfogult volt, és semmiképpen sem lehetett pontos. A különböző birodalmi forrásokból ugyanis kiderül, hogy a főbiztos hideg logika szerint gondolkodó, hatékonyan ténykedő politikus volt, olyan ember, akiben senki sem tudott félelmet kelteni. Seldon természetesen másként vélekedett róla.

E kor tanulmányozói...

Encyclopedia Galactica 117. kiadás, A.K. 1054.

69. fejezet

A teremszolga, és a főbiztos lavrenti szolgája követte Harit és Linge Chent a bírói pulpitus mögötti konzultációs szobába. Hari leült a főbiztos íróasztalával szemközt álló keskeny, kényelmetlen székre, és óvatos kíváncsisággal Chenre nézett. Chen nem ült le. Lavrenti szolgája segítségével megszabadult a díszes talártól, amely alatt egyszerű, szürke ruhát viselt, majd összefonta az ujjait, és feje fölé emelte a karját. Miután jól megropogtatta az ujjait és a csuklóját, Seldon felé fordult.

– Önnek ellenségei vannak – mondta. – Ebben nincs semmi meglepő. A furcsa az, hogy ezek a bizonyos ellenségek az én ellenségeim is. Érdekli ez a dolog?

Hari összepréselte az ajkait. Hallgatott.

Chen úgy fordult el, mintha iszonyatosan unatkozna.

– Ez a száműzetés önre természetesen nem vonatkozik – folytatta. – Nem fogja elhagyni a Trantort. Megtiltom. Ha megpróbálja, megakadályozom.

– Túlságosan öreg vagyok, uram, és nem kívánok elmenni innen – mondta Hari. – Még itt is rengeteg tennivalóm akad.

– Ez aztán az elhivatottság! – mondta Chen halkan. Elgondolkozva megdörzsölte a könyökét. – Ha elég sokáig életben marad, és sikerül befejeznie a munkáját, nagyon szívesen látnám, milyen eredményeket ért el.

– Mire az eredmények... vagy a kudarc első jelei megmutatkoznak – mondta Hari –, már mindketten rég halottak leszünk.

– Ejnye, dr. Seldon! Beszéljünk őszintén, úgy, ahogy két vén, tapasztalt manipulátorhoz illik. Úgy értesültem, ön már évekkel ezelőtt megtervezte ennek a tárgyalásnak a végeredményét. Gondos politikai szervezést hajtott végre... ami már önmagában kivételes tehetségről árulkodik.

– Nem terveztem meg semmit. Mondjuk inkább úgy, hogy megjósoltam. A matematika segítségével.

– Ez most lényegtelen. Most mindketten fellélegezhetünk, mert végre végeztünk egymással.

– És mi lesz a Általános Biztonsági Bizottsággal? – kérdezte Hari. – A tagjainak esetleg nem fognak tetszeni az eredményeink...

– Ilyen nevű szervezet már nem létezik – mondta Chen. – A Császár visszavonta a Bizottság tagjainak meghatalmazását. De ön a matematikai egyenletei segítségével valószínűleg ezt is előre látta.

Hari összefűzte a mellén karjait.

– Ez az esemény még a várható eredményeink keretmátrixaiban sem mutatkozott meg – mondta, és túl későn jött rá, hogy a megjegyzését arrogánsnak is lehet tartani.

Chen jó darabig nem válaszolt. Hosszas gondolkodás után monoton, mégis metsző hangon szólalt meg.

– Ön tanulmányozott engem, Seldon professzor, de nem ismer. Olyan eszközeim vannak, amelyeknek ön sohasem fog a birtokába kerülni. – A főbiztos összepréselte az ajkait, és mereven a mennyezetre nézett. – Megvetem az ön matematikáját! Szerintem az egész nem más, mint tetszetős köntösbe öltöztetett babonaság, torz vallás, amely annak a degenerációnak, romlásnak a bűzét árasztja magából, amelynek bekövetkeztét ön oly szenvedélyesen és elszántan hirdeti. Ön semmiben sem különbözik azoktól, akik minden sarkon istenszerű robotokat vélnek felfedezni. Most eleresztem, mert semmit sem jelent a számomra. Mert többé nincs helye a terveimben.

A főbiztos jelzett a teremszolgának, majd Harira nézett.

– Dr. Seldon, ön a szükséges okiratok elkészülte után szabadon távozhat mondta, és kisietett a szűk szobából.

A lavrenti szolga kíváncsian Harira lesett, majd az ura után sietett. Hari meg mert volna esküdni rá, hogy a férfi megkönnyebbülten nézett rá, és mintha a tudomására akarta volna hozni, örül az ítéletnek.

– Seldon professzor – szólalt meg a teremszolga begyakorlott udvariassággal –, kérem kövessen!

70. fejezet

Kallusin befejezte Plussix fejének eltávolítását. Amikor a legutolsó emlékek is fixálódtak az iridiumszivacs tárban, kihúzta a kábeleket, amelyek ideiglenesen biztosították a robot energiaellátását. Ezután kiemelte a fejet a műanyagbölcsőből, elhúzta a vékony füstcsíkokat eregető nyaktól, és beleeresztette az archiváló fémdobozba.

Hallotta Plussix őreinek zajongását, és hallotta a raktárházon keresztülhatoló rohamosztagosok mozgolódását. Amikor kinézett a raktárcsarnokra nyíló ablakon, Prothon katonáit látta, akik éppen egy kisebb, legfeljebb harminc fiatal mentalikusból álló csapatot tereltek az utca szintjén várakozó szállító járművek irányába. A foglyok a jelek szerint nem sok hasznát vették elmefürkész képes-ségeiknek, hiába próbálkoztak, nem bírtak megszökni.

Kallusin semmit sem tett az érdekükben. Felemelte a dobozt, átvitte a hosszú helyiség túlsó végébe. Amikor meghallotta az ajtón túlról érkező lábdobogást, hirtelen megállt.

Kallusin meglepetésére a kivágódó ajtón maga Prothon tábornok lépett be. Kallusin mozdulatlanul állt. A tábornok nyugodt léptekkel beljebb sétált, és közben kíváncsi pillantást vetett a tőle néhány méternyi távolságban lévő kopott műszerekre, és a megcsonkítottan heverő robottestre.

Prothon fegyvertelen volt. A rohamosztagosai az ajtó előtt maradtak, nem léptek be a szobába.

– Ön ember? – kérdezte Kallusintól.

Kallusin nem válaszolt.

– Ezek szerint robot vagy. Az embereimet odalent borzasztó fejfájás kínozza. Örülök, hogy nem tartozol a mentalikus suhancok közé. – Prothon a dobozra nézett, amiben Plussix feje volt. – Mi ez? Talán bomba?

– Nem – felelte Kallusin.

– Fegyvertelen vagy, nincs semmi, amivel védekezhetnél... Igen, valószínűleg tényleg robot vagy – A tábornok fürkésző tekintettel végigmérte Kallusint. – Egy jó állapotban lévő, meggyőzően álcázott robot. Nagyon régi vagy már, igaz? Több évszázados?

Kallusin még csak nem is pislogott. Semmit sem tehetett anélkül, hogy kárt ne okozott volna Prothonnak vagy a katonáinak, egy robot pedig nem árthat az embereknek...

– Parancsolom, hogy azonosítsd magad! – mondta Prothon, majd sietve hozzátette: – A tulajdonosod kiléte nem érdekes, de a típusod, a származási helyed és a szériaszámod fontos lehet.

– R. Kallusin Dass, S-13407-D-10237.

– Robot Kallusin Dass, Solaria, régi modell – mondta Prothon halkan. – Örülök, hogy megismerkedtünk. Parancsom van rá, hogy vegyek őrizetbe két robotot. Az egyik R. Daneel vagy Danee. Utónév és azonosítószám ismeretlen. A másik R. Lodovik Trema. Az ő azonosítóját sem tudjuk. Te egyikükkel sem vagy azonos, igaz?

Kallusin megrázta a fejét.

– Mi van ebben a dobozban, R. Kallusin? Csak akkor válaszolj a kérdésemre, ha ezzel nem okozol kárt az uradnak, vagy a tulajdonosodnak.

Prothon ismerte a robotok kihallgatásának régi formáját. Bár Kallusin amúgy is figyelmen kívül tudott hagyni minden olyan kérdést, amelyről a belső rutinjai megállapították, hogy megválaszolásukkal kár okozna a tulajdonosának – az emberi fajnak. Plussix már évszázadokkal korábban átszerkesztette a "tulajdonos" fogalom értelmezését, felismerte ugyanis, hogy a kategória kiterjesztésének a kihallgatások során számtalan előnye lehet.

A Nulladik Törvény korlátozott változata... Sohasem volt rá szüksége – egészen mostanáig.

Kallusin egyetlen olyan okot sem talált, ami lehetetlenné tette volna számára, hogy megmondja Prothonnak, mi van a dobozban. A küldetésüknek már így is, úgy is vége.

– Egy robotfej – mondta. – Működésképtelen.

– Te vagy itt az egyetlen működőképes robot? Okunk van feltételezni, hogy az érkezésünk előtt többen elhagyták az épületet.

– Én vagyok itt az egyetlen működőképes robot.

– Működőképes maradsz, ha őrizetbe veszlek?

– Nem – felelte Kallusin. Tudta, a letartóztatásából problémák lehetnek, amelyek valószínűleg kárt okoznának a tulajdonosának, az emberi fajnak.

– Ha bejönnek az embereim... működőképes maradsz?

– Nem – mondta Kallusin.

– Patthelyzet. Nem sok időm van, de kíváncsi vagyok. Mit akartatok csinálni?

Prothon nem a formális módon tette fel a kérdést. Kallusin gondosan mérlegelte a helyzetet. Reménye sem lehetett a szökésre, és semmi oka nem volt rá, hogy további információkat közöljön Prothon tábornokkal. Már csak egyetlen dolgot tehetett...

Mielőtt azonban kikapcsolta volna magát, ki akarta elégíteni a kíváncsiságát.

– Válaszolok a kérdésére, ha ön is megfelel az enyémre – mondta.

– Megpróbálok. – Prothon szemmel láthatóan meglepődött.

– Honnan tud a robotok létezéséről?

– Ami engem illet... nem tudtam. Csak gyanakodtam. Sok éve szolgálom már a Birodalmat. Egyszer, az egyik távoli bolygón találtunk egy működésképtelen robotot. Valami invázió során tették tönkre. Azóta eggyel sem találkoztam.

– Honnan ismeri a kérdések feltevésének módját?

– Linge Chen eligazított. Azt mondta, direkt módon beszéljek a robotokkal. Azt mondta, hogy nyugodtan megszólíthatjuk azokat a robotokat, amelyeket itt találunk, nem kell veszélytől tartanunk.

– Köszönöm – mondta Kallusin. Gyanú. Csak gyanú, Daneel. – Akkor most én felelek. Azért vagyok itt, hogy szolgáljam a tulajdonosomat. – Belenyúlt a dobozba, és az egyik sarkában megnyomott egy rejtett kacsolót. A doboz melegedni kezdett. Kallusin letette a padlóra. Még néhány másodperc, és Plussix feje használhatatlanná olvad...

Kallusin kihúzta magát. Még nem kapcsolhatta ki magát. A veszélynek közvetlennek kellett lennie.

Prothon a dobozra nézett, amely közben izzó vörössé változott, és halkan recsegni kezdett a padlócsempéken. A tábornok elhúzta a száját, és hátrakiáltott a rohamosztagosainak, hogy jöjjenek beljebb.

Ennyi már elég volt. A letartóztatás és a vallatás veszélye közvetlenné vált. Kallusin veszélybe sodorhatta a tulajdonosát.

Mielőtt a katonák a közelébe értek volna, a padlóra rogyott.

Prothon komoran, de mélységes tisztelettel nézett le rá. Már látott olyan embereket, akik ugyanezt tették. A katonák számára, amióta világ a világ, mindig is fontos volt a becsület. Igaz, nem gondolta volna, hogy egy robot is képes az önfeláldozásra. Erre a fordulatra nem számított.

Kivonult a helyiségből, és parancsba adta, hogy a főbiztos mérnökei vizsgálják át a robotok maradványait.

71. fejezet

Klia érezte, hogy a kutatásra és üldözésre elszánt rohamosztagosok néhány száz méterrel fölöttük és mögöttük vannak. Lodovik egyre mélyebbre vezette őket. A raktárnegyed alatt haladva végül eljutottak egy kis, kerek zsilipkapuhoz, amit majdnem teljesen eltakart a rárakódott vastag, kemény szennyréteg, egy őskori árvíz hordaléka. Klia megkapaszkodott Brann karjában. és hátralépett, Lodovik pedig nekilátott, hogy lepucolja a zsilipkaput. Brann a lányra mosolygott – a szervizlámpák halvány fényében alig látta az arcát –, megszorította a kezét, és ment, hogy segítsen Lodoviknak. Klia nagyot sóhajtott. Ő is munkához látott. Percek alatt végeztek.

Klia a hátuk mögött lévő folyosószakaszból nem hallott zajokat, és másképpen sem érzékelte emberek vagy robotok közelségét, mégsem bírta lecsillapítani idegességét. Dühítette, hogy ilyen lassan haladnak. A zsilipkaput is csak nagy nehézségek árán tudták kifeszíteni.

A Trantor első nagyvárosai alatt kiépített csatornarendszer mélységében mozogtak. A zsilipkapun túl még kevesebbet láttak, mint addig. A halvány fényt szóró világítótestek jó harminc méterre voltak egymástól. Az, hogy egyáltalán működtek, az őskori mérnökök és építészek szakmai tudását dicsérte, akik már akkor felismerték, hogy ennek a bolygómélyi infrastruktúrának megbízhatónak és hosszú életűnek kell lennie; akik már akkor rájöttek, hogy az új városokat egyszer lebontják, és a romokra még újabb épületeket állítanak majd.

– Most három kilométert megyünk ebbe az irányba – mondta Lodovik –, utána feljebb kell jutnunk. Talán lesznek mozgólépcsők, liftek vagy hasonlók, de az is lehet, hogy nem. Kallusin évtizedek óta nem járt ezen a részen.

Klia hallgatott. Nem tágított Brann mellől.

A robot lefelé vezette őket. Egy idő múlva olyan mélyre jutottak, hogy a lány semmit sem érzett, ami emberi lett volna. Még soha életében nem távolodott el ennyire a trantori tömegektől. Eltűnődött, milyen érzés lenne, ha egyedül élne egy bolygón, felelősség nélkül, bűntudat nélkül, elmefürkésző képesség nélkül. Egy lakatlan bolygón nem is lenne szüksége ilyesmire.

Lodovik lépéseinek kopogása csobogássá változott. Néhány másodperccel később Klia bokáig érő poshadt vízben haladt. Valahonnan balról gigantikus szivattyúk hangját hallották, azután távoli, tompa, ritmikus üvöltés ütötte meg fülüket. A Trantor szívverése.

Brann lenézett a lányra, segített neki átmászni a következő akadályon. Az erodálódott műanyaghalom olyan volt, mint egy mészrög valami ősrégi artériában.

– Most már viszonylag jól látok – mondta Lodovik. – Gondolom, maguk még nem. Kérem, maradjanak szorosan mögöttem! Jobb, ha idelent haladunk. A felszínen veszélyes lenne.

Klia hirtelen megérzett valamit. Erős volt, de távolról érkezett. A lány Brann mellett lépkedve figyelt.

Újra megérezte azt a... valamit. Tompa volt, de szinte a szájában érezte az ízét.

Vara Lisó. Valahol előttük, több ezer méterrel fölöttük volt. Talán éppen a Palotában.

– A nő – mondta Brannak.

– Mit csinál?

– Mintha... fel akarna robbanni.

– Kérem, maradjanak szorosan mögöttem – szólt rájuk Lodovik.

Egy, liftaknához értek. Lodovik tudta, ha Kallusin nem tévedett, hamarosan alkalma lesz kipróbálni, érvényesek-e még a kódjai. Ha igen, átjuthatnak a Birodalmi Törvényszék alapjaihoz.

72. fejezet

Namm őrnagy reszkető kézzel tartotta az idegkorbácsot. Az arcán patakokban folyt a veríték. Megpróbált elfordulni a különleges, smaragdzöld ruhát viselő nőtől. Megtántorodott. Vara Lisó kissé csodálkozó arccal nézte a mennyezetet – mintha azt akarta volna megmutatni, nem kell az őrnagyra néznie ahhoz, hogy irányítsa.

Az őrnagy felnyögött. A korbács kicsúszott az ujjai közül.

Vara Lisó fáradt volt, de kihúzta magát, és körbejárta a férfit. Érezte, hamarosan innia kell valamit. Valami édeset. És... Igen. Ennie is kéne. De előbb át kell jutnia az ajtón, meg kell keresnie Farad Sintert, hogy jelentsen neki. Utoljára.

Meg kell látogatnia a férfit, akiről azt hitte, egy nap majd feleségül veszi. Ostoba álmok – abszurd remények.

Vara Lisó belépett Sinter új irodájának fogadóhelyiségébe. Körülnézett. Új bútorok, vadonatúj gépek, amelyek közvetlenül összekötötték a főbiztos urat az orbitálison keringő műholdakkal. Aha. Tehát ez a vezérlőterem. A parancsnoki szoba.

Sinter...

A nő fanyarul elvigyorodott. Láng nélküli tűz. Felfújt léggömb. Egy kupac homok. Sikertelenség. Nem lett övé a férfi. Teljes kudarc. Pedig... Amikor már nem tudta, mit csináljon, az ősi módszerhez, a Biokához fordult segítségért. Kiszórta a jóspálcákat, és megvizsgálta a jelentésüket. A pálcák nem hazudtak; megsúgták, hogy nem a helyes úton jár, és hogy Sinterrel sincs minden rendben. Nem hitt nekik. Hiba volt...

A hatalmas bronzajtók mögül kiáltásokat hallott. Az ajtóhoz támasztotta a vállát. Semmi. Az őrnagy felé fordult, ráparancsolt, hogy lépjen közelebb, és nyissa ki a kódzárat. Namm térdre roskadt, az arca eltorzult, az álláról veríték csöpögött. Beütötte a számsort, az érzékelőre szorította tenyerét.

Az ajtó kinyílt. Az őrnagy hanyatt vágódott. Vara Lisó belépett az irodába.

Farad az ünnepi öltözékét viselte. Két tanácsnokkal és egy ügyvéddel tárgyalt. Most már hiába okoskodik – a Bizottságát nem mentheti meg.

– Ezt az ügyet minél hamarabb... – Farad Sinter meglátta a nőt. Összevonta a szemöldökét. – Vara, kérlek, menj ki!

Vara pillantása az íróasztalra tévedt. Az informátor/processzor (még soha életében nem látott ilyen szuper készüléket: ezzel a géppel legalább tízezer rendszerből össze lehetett gyűjteni az információkat) mellett egy tálca. A tálcán édességek. A gép nem működött. A Birodalomra való csatlakozás megtagadva. Energiazavar. Vara Lisó az édességek közé markolt. A szájába tömött néhány darabot, rágcsálni kezdett.

Sinter dühösen meredt rá.

– Kérlek! – mondta halkan. Érezte, valami nem stimmel a nővel, de fogalma sem volt róla, mi a gond. – Beolvasztják a robotunkat. Seldont hamarosan szabadon bocsátják. Megpróbálok bejutni a Császárhoz... Nagyon fontos dolgokról tárgyalunk!

– Senki sem fog fogadni – mondta a nő. Megpiszkálta a tálcán lévő édességeket.

– Azért még nincs minden veszve – mondta Sinter sápadtan. – Különben... Hogyan jutottál be?

Prothon szabadon eresztette az őrnagyot, hogy tájékoztassa Sintert a helyzetről. Miután jelentést tett, Sinter az ajtó elé állította, és ráparancsolt, semmiképpen ne eressze be Vara Lisót.

A nő azonnal rájött, mi történhetett, még arra sem volt szükség, hogy belenézzen Sinter fejébe. Közvetlenül sohasem tudott olvasni a gondolataiban, legfeljebb a érzéseit fogta fel, a hangulatait. Időnként eljutott hozzá egy-két kép vagy hang, de a részletek soha. Az emberek legbelül nem egyformák. Az elmék különböző módon fejlődnek.

Vara tudta, az emberek idegenek egymás számára. Az ő mássága egészen eltérő volt a megszokottól.

– Lisó kisasszony, kérem távozzon! – mondta az ügyvéd. Elindult a nő felé. Később kapcsolatba lépek önnel. Meg kell beszélnünk, ki fogja képviselni a bíróság előtt...

Az ügyvéd megbotlott. Felemelte a fejét. Dadogni kezdett, a szája sarkából nyál csorgott. Farad riadtan ránézett.

– Vara! Ezt te csinálod? – kérdezte.

Vara Lisó szabadon eresztette az ügyvédet.

– Hazudtál – mondta Sinternek.

– Miről beszélsz?

– Én magam fogom elintézni Seldont – mondta a nő. – Te itt maradsz. Megvársz. Ha végeztem, együtt fogunk elmenni.

– Nem! – kiáltotta Sinter. – Hagyd abba ezt az őrültséget! Most inkább azzal kell...

Vara Lisó elméje egy pillanatra elhomályosodott. A helyiség elfeketedett, a világ meglódult körülötte, de aztán... Egy villanás, és minden visszakerült a helyére. Sinter az íróasztala sarkát markolva, kiguvadt szemmel nézett a nőre. Lassan lehajtotta a fejét, a mellkasára bámult. A térde remegett, a lába nem bírta megtartani a súlyát. Felnézett, Varára pillantott. A tanácsnokok térden álltak, a karjukat a törzsükhöz feszítették, a kezük ökölbe szorult. Egymással szemközt térdeltek. Egyikük váratlanul hátrahajtotta a fejét, és az íróasztal szélébe vágta a homlokát.

Farad szívverése lelassult. Varának fogalma sem volt róla, hogy tényleg ő csinálja-e ezeket a furcsa dolgokat. Sosem hitte volna, hogy ilyen erős, és még sohasem művelt ilyesmit, de...

Már ez sem számított.

Elfordult a férfitól, akihez szeretett volna feleségül menni. Akiről álmodozott.

Elfordult a reményei megtestesítőjétől.

– Most már tényleg szörnyeteg vagyok. – A szónak csodálatos íze volt. Szabadnak érezte magát, amikor kiejtette.

Kisétált az irodából, könnyedén ellépett a még mindig fuldokló őrnagy mellett. Az előcsarnok másik végében egy másodpercre megállt, és elhúzta a száját.

Farad haldoklott. Érezte az ürességet és a csendet a mellkasában. Megérintette az arcát.

Farad... meghalt.

Vara felemelte az őrnagy idegkorbácsát, és továbbment.

73. fejezet

Rengeteg dokumentumot, feljegyzést és jegyzőkönyvet kellett aláírnia, a Közbiztonsági Bizottság tucatnyi irodájából és iktatójából kellett igazolásokat és engedélyeket beszereznie. A Törvényszék épületéből nem lehetett egyszerűen kisétálni, a szabadulása tízszer tovább tartott, mint a letartóztatása. Gaal Dornick is az ügyeit intézte, Boon pedig már vagy három órája távozott – állítólag rengeteg dolga volt.

Hari egyedül ült a Diszpenzációs Csarnokban, és az ősi, díszes mennyezetet, meg az égkupolának a sokszínű mozaiküveg ablakokon keresztül beszűrődő fényeit nézegette. Ráparancsoltak, hogy ezen a helyen várakozzon, míg a foglár és az egyik hivatalnok elkészíti a még hiányzó dokumentumokat.

Hari nem tudta pontosan meghatározni, mit érez. Egy kis hitetlenkedés mindenképpen volt benne. Bekerült a birodalmi törvénykezés nevezetű bestia gyomrába, és élve sikerült megúsznia a kalandot. Múlttá vált a pillanat, amiért félig meddig tudatosan egész életében dolgozott.

Új feladatok vártak rá. El kellett készítenie néhány iratot, elintézni egy sor dolgot. Kiadni Wandának és Stettinnek az utolsó, valószínűleg meglepő utasítást, miszerint a Második Alapítvány pszichológusai és mentalikusai a Trantoron maradnak. Elindítani azt a folyamatot, amelynek végén átadja majd hatalmát és tudását Gaalnak, és azoknak, akik útra kelnek, hogy letelepedjenek a Terminuson.

A hosszúra nyúló alkony után a Birodalomban hamarosan beköszönt a sötétség. Ő már nem fog annyi ideig élni, hogy tanúja legyen a pusztulásnak, de nem is vágyott rá. Ahogy a feje fölött jó ötven méterrel komorodó ablakokat nézte, azon tűnődött, vajon egy valódi ég fényei milyen színűre festenék az üvegmozaikokat. Egy valódi ég – mint például a Helicon ege.

Nyugodtság... Közel a befejezés, de mégsem nagyok igazán elégedett. Hol a személyes jutalmam? Megmentettem az emberiséget a több ezer énig tartó káosztól. Mit értem el vele? Én mit kapok ezért? Prófétának nagy hősnek tartanak majd. Ér ez valamit? Van egy unokám, akt nem az én véremből származik. Filozófiailag igen, de biológiailag nem örökítem tovább magam. Van körülettem néhány új barát, de a régiekkel már nem találkozhatok. Eltűntek vagy meghaltak mind.

Eszébe jutott, ahogy néhány héttel korábban ott állt a szerviztorony erkélyén. Eszébe jutott a félhomály, ami akkor körülvette. Nem hagyhatom el a Trantort. Chen nem engedné meg. Még mindig veszélyes nagyok, a legjobb, ha bezárva tartanak. Szem előtt... De ugyan hona mennék? Hova mehetnék, hogy eltöltsem életem utolsó napjait?

A Heliconra. A napra. Ki a szabadba, távol ezektől az égkupolás városoktól, távol a fémbőrű Trantortól. Hogy lássa az éjszakai égboltot, a valódi fényeket, a csillagarmadákat. Hogy megpillantsa annak a Birodalomnak egy parányi szeletét, amelyért dolgozott, amelynek megpróbálta megérteni a működését.

Hogy a szabadban álljon, az esőben, a szélben és hidegben. Hogy ne féljen. Együtt legyen a régi barátokkal, a családjával...

A csábító gondolatok már jó néhány álmatlan éjszakáját kitöltötték. Felsóhajtott, kihúzta magát. Az északi folyosón léptek koppantak. Két őr és a foglár közeledett.

– Az új Bizottság épületében, a Palota közelében, innen nem messze, valami baj történt – közölte a foglár. – Parancsot kaptunk, hogy további utasításig zárjuk be a kapukat.

– Baj? Miféle baj? – kérdezte Hari.

– Nem tudom – felelte a foglár. – Semmi olyasmi, ami miatt aggódnunk kellene. Itt biztonságban vagyunk. Parancsba kaptuk, hogy védjük meg önt. Bármitől, bármi áron...

Hari valami zajt hallott a csarnok keleti bejárata felől. Megfordult. A terem másik végében egy nő állt.

A mozgása...

Harinak eszébe jutott róla valami.

A tartása...

Az álom!

74. fejezet

Dors Venabili nem felejtette el a Palota épületeiben használt régi kódokat. Meglepő módon a legtöbb még érvényben volt. Azokat a jelsorokat, amelyeket az emberek távozáskor használtak, minden bizonnyal gyakrabban változtatták meg, mint a beléptetőkódokat. Amikor Harit évtizedekkel korábban letartóztatták és perbe fogták, Dors különböző terveket készített a kiszabadítására, részletesen kidolgozta, hogyan fog behatolni a Törvényszék épületébe. Az akkor ki-agyalt megoldásoknak most jó hasznát vette.

Lehet, hogy akkor Johanna is segített neki? Nem mindegy? Ha másképpen nem ment volna a dolog, ledönti a falakat.

Belépett a Diszpenzációs Csarnokba. A terem közepén az égkupola diffúz fényében Hari állt, körülötte három férfi. Dors megtorpant. A férfiak a jelek szerint nem akarták bántani Harit. Éppen ellenkezőleg, valószínűleg azért vannak vele, hogy szükség esetén megvédjék.

Hari megfordult és ránézett. A szája kinyílt, Dors hallotta a visszhangossá változó, hörrenő lélegzetvételt. A három férfi megfordult. A legidősebb – zömök, idősebb ember, a birodalmi foglárok egyenruháját viselte – felkiáltott:

– Ki maga? Mit keres itt?

Az északi bejárat irányából sistergés hallatszott. Villámszerű fény lobbant. Dors ismerte a hangot. Idegkorbács! Valaki, úgy harminc méter távolságból, használta a fegyvert.

A Hari körül álló férfiak teste összerándult. Görcsös tánclépéseket tettek, aztán nyögve a padlóra roskadtak.

Hari sértetlenül állt a helyén.

Dors minden erejét összeszedve az északi bejárat közelében álló alacsony vad tekintetű nő felé rohant. A nő egy idegkorbácsot tartott a kezében. A szemét Harira meresztette.

Négy másodperccel később Dorst már csak két méter távolság választotta el a korbácsos nőtől.

Vara Lisó összpontosított, azután metsző hangon felkiáltott. A teremben rettenetes hangzavar támadt. Kiáltások. Követelőző üvöltések... Hari hunyorogva a fülére szorította a kezét, a padlón fekvő férfiak teste egyre hevesebben rángatózott, de szerencséjükre a mentalikus támadás nem rájuk irányult. Az elsődleges célpont Dors volt.

Dors még soha sem kapott ekkora ütést. Nem gondolta volna, hogy az emberek képesek ilyen pusztító erőhullámokat kibocsátani magukból. Eddig még csak Daneel óvatos mentalikus tapogatózását tapasztalta meg az Eoson, a kiképzése során

Ahogy a nő felé rohant, hogy Hari megvédése érdekében harcképtelenné tegye, vagy szükség esetén megölje, hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy felrántsa a lábait, és megpróbáljon repülni. Fémből és szintetikus húsból épített teste összegömbölyödött, a levegőbe emelkedett, és a futásnál szerzett lendülettől hajtva a falhoz csapódott.

Dors a padlóra zuhant. Képtelen volt megmoccanni, de nem is akart mozogni. Egyelőre nem. Talán soha többé...

75. fejezet

Daneel a Szürkék bejárata előtt, a Birodalmi Törvényszék keleti oldalán szállt ki a tagból, azután az alacsony kétszárnyú fémajtó elé állt. A hivatásos bürokraták egyenruháját viselte, olyat, amilyet csak a trantori születésű hivatalnokok hordhattak, a bolygóra látogató diákok vagy zarándokok nem vehettek fel. Ezt a személyazonosságát több másikkal együtt évtizedekkel korábban kidolgozta, így akkor se kerülhetett bajba, ha valamelyik biztonsági őrnek esetleg eszébe jut, hogy komolyabban utána nyomozzon. A komputerek igazolták volna, hogy joga van itt tartózkodni.

Az ajtószárnyakra a közszolgálat általános szabályait vésték rá. Az első szabály kimondta: Ne árts Császárodnak, sem alattvalóinak!

Daneel már a taxiban érezte a mentális robbanást, ami valahol a Palota környékén következett be, de nem tudta, mit jelenthet, egyáltalán van-e jelentősége. Most, hogy már majdnem célba ért, könnyű volt átlátni a terveit. Hosszú, nagyon hosszú ideig zsonglőrködött, szó szerint több millió labdát tartott egyszerre a levegőben.

A hóna alá dugta a kis irattáskát, és beütötte a Szürke adminisztratív tisztek által használatos kódot.

A gép nem fogadta el. Valamennyi kódot megváltoztatták! Történhetett valami a Törvényszék épületében, esetleg a Palotában...

Itt van! A Másik Énem az épületben van! Johanna széthasadt, tucatnyi mémlény lett belőle, amelyek egyszerre több oldalról láttak munkához.

Kisvártatva kinyílt a bal oldali ajtószárny Daneel belépett az épületbe.

Hiába segített Johanna, a vártnál így is tovább tartott, míg átjutott a biztonsági kapukon.

Az utolsó ajtónál (Daneel tudta, már csak két akadályon kell átcsúsznia, hogy bejusson Harihoz a gyönyörű, magas mennyezetű Diszpenzációs Csarnokba) őr állt. Johanna eljuttatott hozzá néhány az addigival ellentétes parancsot. Az őr sietve elvonult.

A következő folyosószakaszon Daneel elektromosság szagát érezte. Itt valaki pár perce idegkorbácsot használt...

76. fejezet

Hari a Diszpenzációs Csarnok túlsó végében álló Vara Lisóra nézett. A nő egy percig kinyújtott kézzel, begörbített ujjakkal állt – mintha meg akart volna kapaszkodni valamiben, hogy visszanyerje az egyensúlyát. A feje oldalirányba mozgott. A nő, aki előtte lépett be – aki annyira hasonlított Dorsra – az ajtó előtt hevert. Nem mozdult, mintha meghalt volna.

Hari nem félt. Az események túlságosan gyorsak voltak ahhoz, hogy bármilyen érzés gyökeret ereszthessen az agyában. Semmi sem stimmelt... Semmi keresnivalója nem volt ezen a helyen. Sem neki, sem a többieknek.

A csarnok békésnek tűnt, a levegőben elektronszag, és a padlón fekvő három férfi nadrágjából kiszivárgó vizelet bűze terjengett.

– Magát hagytam... – mondta Vara Lisó a terem másik végében. Előrébb lépett, leeresztette a karját. – ...utoljára.

– Ki maga? – kérdezte Hari. Aggodalmasan a padlón heverő nőre nézett. Szeretett volna odamenni hozzá, megnézni jól van-e. Az agyában gondolatok örvénylettek, emlékek, előmerészkedő érzések, zavar és bizonytalanság, és... reménnyel vegyülő iszony, mert biztos volt benne, hogy ez a nő nem más, mint Dors. Visszajött. Meg akart védeni. Úgy mozgott... akár egy harcoló tigris!

Most pedig úgy fekszik, mint egy széttaposott rovar.

Ez az alacsony, vékony nőszemély... ez szörnyeteg!

Hari hirtelen rájött, hogy kivel áll szemben. Wanda hetekkel korábban beszélt neki egy nőről, aki nem csatlakozott a mentalikusokhoz, inkább Farad Sinterrel szövetkezett össze.

– Maga Vara Lisó! – mondta Hari, és elindult a nő felé.

– Eltalálta! – A nő hangja reszketett. – Azt akarom, hogy tudja, ki vagyok. Maga a hibás!

– Hibás? Miért? – kérdezte Hari.

– Maga együttműködött a robotokkal! – Vara Lisó minden vonása megkeményedett, az arcizmai görcsbe rándultak. – A talpnyalójuk volt, és most azt hiszik, hogy győztek!

77. fejezet

Lodovik beütötte az utolsó általa ismert kódsorozatot. A Törvényszék épületének transzferfolyosóján lévő ajtó még mindig nem nyílt ki. Lodovik még egyszer beadta a kódot, figyelmesen nyomkodta az ajtókeret melletti billentyűtáblát. A pici monitoron felvillant a jelzés.

Érvénytelen kód – kevés karakter!

Ezek szerint az érvényben lévő kódokat megtoldották egy-két jellel, de a kezdő számokat nem változtatták meg.

Dolgozom, közölte Voltaire. Valószínűleg megszigorították a biztonságt rendszabályokat. Talán nem mi vagyunk az elsők, akik be akarnak jutni.

A lány és a nagydarab férfi idegesen toporgott Lodovik háta mögött.

– Nem lesz jó, ha sokáig itt maradunk – mondta Brann. – Rossz érzésem van.

A monitoron megjelent Voltaire ábrázata. Olyan sematikus volt, mintha egy rajzfilmből került volna elő.

– Az új biztonsági szabályok értelmében további számjegyek szükségesek szólalt meg egy géphang. Az új arc Lodovikra kacsintott. – Tizenötös tesztrutin, ellenőrzés – tette hozzá a hang. – Amíg ez tart, a személyes kódoddal is beléphetsz. Ha a rutin véget ér, be kell adni egy formális belépési kódot vagy egy új jelszót.

Lodovik a válla fölött Kliára nézett, és beütötte a hétjegyű számot, a személyes kódját. A lány a homlokát ráncolva nézte a monitort.

– Ki ez? – kérdezte.

– A szim – felelte Lodovik.

Az ajtó kinyílt. Lodovik intett a lánynak és a férfinak, menjenek át előtte.

– Hari Seldon a közelben van? – kérdezte Klia.

Nagyon közel, mondta Voltaire. És közvetlen veszély fenyegeti.

78. fejezet

– Annyi mindent akartam! – mondta Vara Lisó. – Érti?!

Hari egyenesen ránézett. Úgy négy méternyi távolság választotta el Vara Lisótól, és hét, a félig nyitott ajtó előtt heverő, másik nőtől.

Hari a másik nőre nézett. Lisó felemelte az idegkorbácsot.

– Erre nincs szüksége – mondta Hari olyan hangon, mintha valamelyik diákját oktatná.

Vara Lisó habozott.

– Maga mentalikus – folytatta Hari. – Megállította őt... – A padlón fekvő nőre, Dorsra mutatott.

Vara Lisó lehajtotta a fejét, de a szemét nem vette le Hariról. A testtartása olyan volt, akár egy megszeppent gyerkőcé, a tekintetéből azonban színtiszta gyűlölet sugárzott.

– Minden megsemmisült, amiben hittem – mondta Vara Lisó. – Meg fognak ölni, ahogy megölték a férfiakat, a nőket és a gyerekeket, akiket megtaláltak. A hozzám hasonlókat...

– Farad Sinter kényszerítette rá? – kérdezte Hari. – Ugye ő tette?

– A Császár – mondta Vara Lisó. Úgy nézett ki, mintha a könnyeivel küszködne, de erősen markolta a korbácsot, és az ujja a gomb közelében mozgott. Hari látta rajta, képes lenne gyilkolni.

– Igen, de Sinter a maga...

– Szeretett engem! – nyögte Vara. Elejtette a korbácsot, de ugyanakkor kiszakadt belőle egy fájdalomhullám, ami olyan erős volt, hogy szinte mellbe vágta Harit. A terem megtelt Vara Lisó érzéseivel, olyan érzelmekkel, amelyeknél csúfabbat és ridegebbet Hari még sosem tapasztalt. A hullám lecsapott a tudatára, és mintha megropogtatta volna a csontjait.

A padlón heverő nő megmozdult. Vara Lisó felemelte a fejét, és ránézett.

Hari elszánta magát a cselekvésre. Tudta, talán ez az utolsó lehetősége. A Heliconon éveken keresztül tanulmányozta az önvédelem művészetét, de a teste már régen elszokott attól, hogy azonnal reagáljon az agy parancsaira. Már majdnem elérte Vara Lisót, ám a nő visszarántotta a fejét és újra felüvöltött – né-mán, az elméjével.

Harit vette célba.

Ugyanebben a pillanatban Brann és Lodovik belökte az ajtót. Az ajtószárny félretolta az útból Dorst, aki még mindig képtelen volt összeszedni annyi akaraterőt, amennyi elég lett volna a felálláshoz.

Klia megbotlott Dors lábában, bezuhant a terembe. Meglátta Lodovikot, aki embertelen sebességgel rohant az ellenség felé.

Lodovik felemelte a karját, kinyújtotta az ujjait, hogy elkapja a nő kezét, és maga felé fordítsa Vara Lisót... Ám mielőtt az ujjai megérintették volna a kezet, megkövült Vara pillantásától.

Vara Lisó térden állva, a csuklóját, az ujjait dörzsölgetve Klia Asgar felé fordult.

79. fejezet

Daneel elrohant a biztonsági helyiség üres őrállása mellett. Most először hasznára volt, hogy viszonylag gyengén érzékelte az emberek mentális állapotát. Hiányossága pajzsként működött. A következő robbanás lökéshulláma mintha egy gigantikus tűhányó utolsó, kihunyás előtti köhögésrohama lett volna – oldalra taszította, térdre rogyasztotta. Négykézlábra ereszkedve mászott be a Diszpenzációs Csarnokba. Egy pillanatra mintha látta volna Johannát, meg a körülötte lévő gépekbe plántált másolatait, amelyek úgy foszlottak szét, úgy kapaszkodtak egymásba, akár a rothadó zászló szövetszálai az erős szélben. Aztán...

A látvány elvesztette jelentőségét, mert az ő saját elméjében, a saját tudatszálaiban is megindult a szétmállás folyamata.

80. fejezet

Egy pengékké változott fájdalmas gyermeksikoly sem véghatott volna mélyebben Kliába, mint a Vara Lisót körülvevő mentalikus sokkhullám.

Csalódottság. Bánat. Düh. Torz igazságérzet. Rég halott emberek – szülők, gyermekkori barátok – képe, olyan embereké, akik csalódást és fájdalmat okoztak ennek a görcsös arcú, ökölbe szorult kezű, alacsony nőnek. Érzések és emléktöredékek, fájdalomhullám – mindez egyszerre rontott rá Kliára.

A Diszpenzációs Csarnok falai és üvegablakai, a tárgyak mindebből semmit sem éreztek. A Vara Lisóból kiáramló hullámok olyan síkban terjedtek, amelyet csak emberek érzékelhettek, kizárólag az elmére hatottak. Az elme gyökerére...

Mivel Vara Lisó nem összpontosított rá teljes erejével, Lodovik csupán valami zsongást hallott, és olyasféle nyomást érzett, mint a csillagok között átélt neutrínóvihar során.

Lodovik érezte, Daneel pedig tisztán látta, hogy a lény aki Lodovikban létezett, aki beszélt hozzá, darabokra hullik. Voltaire védtelenül állt az áramlatban, a Vara Lisó elméjéből fakadó viharban. Állt, és úgy omlott szét, mint egy kirakójáték, ha felborítják alatta az asztalt.

Klia kis híján belehalt abba a szimpatetikus válaszba, amit ösztönösen adott Vara Lisó fájdalmára. Kín és gyötrelem: úgy érezte, vízbe fullad és közben szénné ég. Érzékelte, ahogy saját életének, élményeinek visszhangja összekeveredik Vara Lisó emlékeivel.

Kísértetiesen hasonlítottak egymásra, de sok dologban különböztek is, és ezek a különbségek tették lehetővé számára, hogy életben maradjon. Felfogta önnön akarata erejét, és szembeszegült Vara Lisó bizonytalanságával. Látta az apja nem mindig nyilvánvaló erejét, és látta az anyját. Az anyját, aki elég szabadságot biztosított egy kislány számára ahhoz, hogy az legyen, amivé lennie kell, bármennyi fájdalmat és csalódást is okozzon a szüleinek ezzel.

Klia már éppen felkészült rá, hogy ellentámadást indítson, amikor... Amikor lecsapott rá a legveszedelmesebb azonosság.

Vara Lisó szabadságért kiáltott.

A hangja visítássá változott, felhatolt a csarnok mennyezetéig, és visszhangként csapódott vissza.

– Hadd legyünk azok, aminek lennünk kell! Ne legyenek robotok, gyilkoló fémkezek, összeesküvések, bilincsek!

Klia a gondolatai között érzett valamit, ami füstölt és szúrt. Az öntudata volt. Önként feláldozta volna az egészet a sürgető, sikoltó fájdalom előtt, amit ő is érzett már, de még sohasem ilyen tisztán, sohasem ilyen megfogalmazottan. Felismerte a benne rejtőzködő őrületet, egy erős, önpusztító immunreakció őrületét...

...ahogy Daneel is felismerte, aki vagy tízlépésnyi távolságban megpróbálta összeszedni magát, megpróbált felállni.

* * *

...húszezer alázattal, útmutatással, türelmes és titkos szolgálattal eltöltött év hordaléka.

Egy olyan gyermek kiáltása, aki sohasem nőhetett fel, hogy érezze a saját fájdalmait, levonja a saját következtetéseit életről és halálról.

Klia lehunyta a szemét, és a padlón kúszva megpróbálta megtalálni Brannt. Nem látta, nem is érezte őt. Nem merte kinyitni a szemét, mert tudta, ha megtenné megvakulna. Vara Lisó ilyen intenzitással nem sokáig onthatja magából a hullámokat...

És valóban: az irányítatlan áramlat egyre szűkült, csatornát talált magának. Koncentrálttá változott, és elvesztette az ereje felét, de... De ezt a félerejű hullámtengert Vara Lisó most egyenesen Kliára irányozta.

Hari lába reszketett, de valahogy sikerült talpon maradnia. Mindent látott, de nem sokat értett az egészből. Látta az alacsony vékony nőt, aki tántorogva előrébb lépett. Látta az alakját, de mintha torz, törött lencsén keresztül nézte volna. Látta a másik két embert – az egyik termetes dahli férfi, a másik karcsú, fiatal, fekete hajú nő –, ahogy a padlón vonaglanak.

A csarnok keleti oldalában álló magas, emberszerű alakot nem láthatta.

Az elméjét elöntötte saját kétségbeesésének áradta.

Tévedett. Tévedésben élt! Semmiért volt az egész. A semminél is jelentéktelenebb dologért.

Hari Seldon meg akart halni, hogy ne érezze a fájdalmat, amelyet kudarcának felismerése okozott.

De... ott volt az a nő, aki megpróbálta harcképtelenné tenni Vara Lisót. A nő, aki – Hari biztos volt benne – nem lehetett más, mint Dors Venabili.

Vara Lisó meg akarta ölni Klia Asgart és Brannt. Lodovik számára ez világos volt. A zsongás lecsendesült, de ahogy a torz arcú nő felé lépett, újra felerősödött.

Lodovik ügyet sem vetett Daneelre, és Hari Seldonra meg Dorsra sem figyelt. A jelek szerint Lisó részéről egyiküket sem fenyegette közvetlen veszély A torz arcú nő – ez egyértelmű volt – tönkre akarta tenni Klia és Brann elméjének létfontosságú részeit, hogy azután a többiekre zúdítsa halálos hullámait.

Voltaire már nem volt a helyén, hogy tanácsokat adjon.

Lodovik a görbe, ősöreg fűzfára hasonlító nő felé lépett.

* * *

Klia felemelte a fejét, kinyitotta a szemét, felkészült a vakságra, és a rövid, ragyogó csatornán végignézve belepillantott a gyűlölködő szempárba. Már csak ennyit látott Vara Lisóból, ennyi maradt az ellenségből. Két, kétségbeeséssel és gyűlölettel teli szem.

Brann is meg fog halni.

Ártó szándékkal még sohasem használta a képességeit. Igazságérzete már akkor sebet kapott, amikor kénytelen volt megtáncoltatni Lodovikot. Valójában sohasem hitte, hogy képes lenne ártani Hari Seldonnak. Előre tudta, a professzorról az apja jutna eszébe, akit egyszer mérgében rábírt, hogy maga alá csináljon. Ha pedig ez eszébe jut, úgyse sikerülne az egész...

Veled együtt Brann is meg fog halni, aztán mind elpusztulnak, és a nő is megsemmisül. De akkor már késő...

Klia kinyújtotta a kezét, Brannt kereste. Egyedül semmit sem tehetett egy ilyen irtózatos erő ellen.

Az örvénylő, lángoló gyűlölettengerben Brann tiszta fénysugár volt. Klia úgy rázta meg a vállát, mintha fel akarná ébreszteni.

Brann igent mondott, és összekapcsolódtak. Klia valami ilyesmit érzett akkor is, amikor testi kapcsolatba kerültek egymással. Akkor még nem vállalta a teljes egyesülést, akkor még visszahúzódott, hogy énjét megőrizze magának.

* * *

Lodovik mindkét kezét előre nyújtotta. Látta, Vara Lisó válla megrándul a közelségétől. A nő hirtelen oldalra kapta a fejét. A szeméből könnycseppek röppentek a levegőbe.

Lodovik kárt akart tenni a nőben, elszánta rá magát, hogy megöli, ha muszáj, ha nem hagyja abba azt, amit csinál. Az emberek a történelmük során ezt már számtalanszor megtették egymással, de Lodoviknak fájdalmat okozott, hogy most ő is rendelkezik ezzel a szabadsággal. A gyilkolás szabadságával. Lodovik nem követte el azt a hibát, hogy azt higgye, semmivel sem jobb, mint ez a torz ember. A nő gonosz volt. Embertelen.

Lodovik mérlegelt és döntött.

Érezte, feléje közelít a dübörgő áradat. Megragadta a nő vállát és nyakát, aztán egy hirtelen karmozdulattal...

A nő nyaka olyan könnyedén tört el, akár egy gyufaszál.

* * *

Szegény kicsi Vara Lisó! Ötéves kislány, a mamája kegyetlenül megverte, rajta töltötte ki a dühét az apja helyett, aki éppen nem volt otthon a kicsi lakásban, ahol mindig makulátlan tisztaság uralkodott. Az anyja, ha megdühödött, mindig megbüntette. Mindig új módszert talált arra, hogy fájdalmat okozzon neki.

Hosszú, hajlékony műanyag rúddal püfölte szegény kicsi Varát, addig ütötte, míg a fenekén és a hátán megjelentek a vörös hurkák.

És aztán eljött a nap, amikor Vara előidézte az anyja halálát. Ez volt az az emlék, amit mindíg felidézett, valahányszor erőre volt szüksége. Vara, hogy elégtételt vegyen rajta, örökre bezárta anyját az emlékei közé. Álmaiban kicsi gyémántketrecben tartotta.

Most azonban az sem segített, hogy előhívta az anyját. Ettől sem lett erősebb, sőt az emlék mintha legyengítette volna. Mintha gyermekké változtatta volna, kisebbé és törékenyebbé, mint amilyen volt.

Sohasem volt igazán felnőtt.

A fényből és az iszonyú hőből létrejött szalag rátekeredett, megégette (láng nélküli tűz – Sinter), a nyakára feszülő kéz tekerő mozdulatot tett. Iszonyatosan fájt, mégis örült neki. Kinyitotta valamennyi ketrecét és végre ott állt ő, csak egy másodpercre, de nyugodtan.

Klia felfogta Vara Lisó utolsó gondolatát. Szabadság, suttogta, aztán elhallgatott.

Lodovik letérdelt a test mellé. Kicsi volt, és amikor felemelte, könnyűnek bizonyult. Mennyi bajt tud okozni egy ilyen kicsike anyagtömeg! Az emberiség újabb csodája.

Aztán... Lodovik sírni kezdett.

Dorsnak közben sikerült felállnía. Végignézett a teremben tartózkodó férfiakon és nőkön, egy pillantást vetett a Lodovik karjai közt heverő élettelen lényre, azután elindult Hari felé, aki zavarodott volt ugyan, és kábult, de élt. Dors számára az volt a legtermészetesebb dolog, hogy Harihoz siet.

Daneel mellé állt, elkapta a karját.

– Segítségre van szüksége – mondta Dors, és felkészült rá, hogy kiszabadítsa magát mestere szorításából.

– Semmit sem tehetsz – mondta Daneel.

A Diszpenzációs Csarnokban elhelyezett biztonsági egységek közben jelezték a problémát. Várható volt, hogy hamarosan fegyveres őrök és esetleg rohamosztagosok veszik körül őket.

Daneel nem tudta, merre menekülhetne, és fogalma sem volt róla, mi fog történni. Talán nem is számított...

Lehet, hogy húszezer éven át minden cselekedete, minden lépése elhibázott volt?

81. fejezet

– A felvételek tanúsága szerint, miután megölte Farad Sintert, és harcképtelenné tette az őröket, Vara Lisó átsietett a Diszpenzációs Csarnokba, és rátámadott Hari Seldonra – mondta Namm őrnagy. Regenerációs sisakot viselt. Még hetekre volt szükség, hogy kiheverje az agykárosodást, amit Lisó okozott neki Farad Sinter irodájának előterében. – Úgy véljük, a Csarnokban jelen lévő személyek mindegyike engedély nélkül jutott be. Véleményünk szerint valamennyien Seldont akarták megvédeni. A jelek szerint tudták, hogy veszélyben van.

– Mi nem tudtuk? – kérdezte Linge Chen. Kissé előredőlt székében, karját a törzséhez szorította, és mereven bámult egy pontot az őrnagy válla fölött.

– Seldon védelmét illetően nem kaptunk utasításokat – szólalt meg Prothon tábornok. – Ha ezek a személyek nem érkeznek oda időben, Vara Lisó az idegkorbács és saját különleges képességei birtokában könnyedén végzett volna vele. Egyébként egyedül Vara Lisónak volt engedélye arra, hogy a törvényszéki épületben tartózkodjon. Nem tudom, hogyan történt, de örülök a halálának.

– Az elmúlt három nap során a császári szektorban mindenkit rettenetes fejfájás gyötört. Maguk nem érezték? – kérdezte Chen.

– Nekem majdnem mindig fáj a fejem, főbiztos úr. Ezt a terhet egész életemben magammal kell cipelnem – mondta Prothon vidáman.

Chen végignézte a Diszpenzációs Csarnokban lezajlott események képi összefoglalóját. Keresett valamit, valakit, egy szellemet, egy árnyékot, egy nyomot... Rámutatott a magas férfira, aki a bejátszás utolsó pillanataiban az izmos nő mellett állt.

– Előkeresték az aktáját?

– Nincs aktája – felelte Prothon tábornok. – Fogalmunk sincs, ki ez.

Linge Chen elfordult a monitortól. Összeszorította a fogát, az arca egyik oldalán megfeszült a rágóizom.

– Hozzák ide. És azt a nőt is, aki mellette áll.

Visszanézett a monitorra, és végigmérte a Vara Lisó testét dédelgető zömök férfit. Az arca egy másodpercre meglágyult.

– És őt is. Hari Seldont eresszék vissza a munkatársaihoz vagy a családjához. Többé nem akarok felelősséget vállalni érte. Azokat a fiatal dahlitákat egy darabig még tartsák fogva.

Namm őrnagy fancsali képet vágott. Chen felvont szemöldökkel nézett rá.

– Van valami megjegyzése?

– Ezek a személyek megsértették a Palota biztonsági előírásait...

– Igen. Valóban. És? – kérdezte Chen élesen. – Ön pedig ahhoz a csapathoz tartozik, amelynek biztosítania kellett volna a palotát. Így van?

Az őrnagy kihúzta magát. Nem volt több ellenvetése.

– Elmehet – mondta Chen.

Namm kisietett a teremből.

Prothon tábornok halkan kuncogni kezdett.

– Csak nem őt okolja?

Chen megrázta a fejét.

– Majdnem elkövettük pályafutásunk legnagyobb baklövését.

– Mármint?

– Majdnem elvesztettük Hari Seldont.

Azt hittem, feláldozható.

Chen homlokán megjelent néhány ránc, de uralkodott magán. Közömbös maradt az arca.

– Ez az ember... Felismeri?

– Nem – mondta Prothon a felnagyított képet vizsgálgatva.

– Valamikor Demerzelnek hívták – mondta Linge Chen.

Prothon visszarántotta a fejét. Kétkedően hunyorgott, de nem ellenkezett a főbiztossal.

– Sohasem hal meg – folytatta Chen. – Időnként eltűnik pár évtizedre, aztán visszajön. Többször kapcsolatba hozták már Hari Seldon igencsak különös karrierjével. – Chen, aznap először, elmosolyodott. Különleges mosoly volt, inkább farkasvigyorra hasonlított. A szemében közben furcsa, egymással keveredő érzelmek csillogtak. – Gyanítom, hogy évek óta hatást gyakorol az én ténykedésemre is. Mindig a javamat szolgálta... – Elgondolkozott. – Mindig a javamat ismételte tűnődve.

– Ezek szerint ő is gépember – mondta Prothon. – Örülök, hogy nem ismerem a történetét.

– Nincs is szükség rá, hogy ismerje – mondta Chen. – Egyébként én is csak gyanakszom. Demerzel, vagy bárhogy hívják, az álcázás és a taktikázás nagymestere. Szívesen találkoznék vele. Lenne hozzá egy pár kérdésem. Elbeszélgetnénk... mint egyik mester a másikkal.

– Nem lenne egyszerűbb, ha kivégeztetné?

– Nem, mert valószínűleg lennének mások, akik a helyére lépnének. Tudomásom szerint itt vannak. Itt, a Palotában.

– Klayus? – kérdezte Prothon alig észrevehető vigyorral.

Chen fújt egyet.

– Nincs olyan szerencsénk.

– Miért lett volna gond, ha elveszítjük Seldont? Tövis a Birodalom talpában, nem? – kérdezte Prothon.

– Azért, mert a jó öreg Demerzelnek még ezer évet kellett volna arra áldoznia, hogy felneveljen egy másik Seldont – mondta Chen. – Meg persze azért is, mert rengeteg kellemetlenségünk lett volna a dologból. Nekem is, és magának is, kedves Sárkányom. Ezt Seldontól hallottam, és hiszek neki.

Prothon a fejét csóválta.

– Könnyebben tudok hinni a gépemberekben, mint a Halhatatlanokban. Robotokkal már én is találkoztam. De... legyen, ahogy akarja, főbiztos. Ezen nem veszünk össze.

– Most visszatérhet füstfelhős barlangjába, Sárkányom – mormolta Chen. Sikerült megszelídítenünk az ifjú Császárt.

– Örömmel – felelte Prothon.

82. fejezet

Wanda a legmelegebb kabátjába – vékony, dekoratív darab volt – burkolózva állt a gigantikus méretű Streelingi Központi Állomáson. A taxi – és robohangárban a levegő jóval hűvösebb volt, mint a szektor többi részén, a hőmérők legalább nyolc fokkal mutattak kevesebbet. A szektor legnagyobb részén már tizennyolc órája leállt a légkeringető és fűtőrendszer, a levegőt a másodlagos, vészhelyzet esetére fenntartott gépek pumpálták, amelyek csípős ősszé változtatták a Streeling állandó tavaszát. A polgárokat természetesen váratlanul érte a dolog. Hivatalos magyarázat nem volt a történtekre, Wanda nem is számított rá, hogy lesz. A bolygón egyre többször fordultak elő meghibásodások, az égkupola is egyre rosszabb állapotban volt, így az eset nem számított kirívónak.

Stettin visszaérkezett a magas acél-keramit árkádsor alatt megbúvó információs kioszktól.

– Elég rendszertelenül közlekednek a járművek – mondta – Még húsz, talán harminc percet kell várnunk, hogy jöjjön egy, amivel eljuthatunk a Törvényszékhez.

Wanda ökölbe szorította a kezét.

– Tegnap majdnem meghalt...

– Nem tudjuk, mi történt – csillapította Stettin.

– Ha azok nem tudják megvédeni, akkor kiben bízhatunk? – kérdezte Wanda. Bűntudatát nem csillapította le az a tény, hogy a nagyapja ráparancsolt: a letartóztatása után bújjanak el, és csak akkor merészkedjenek elő, ha szabadon bocsátják.

Stettin megvonta a vállát.

– A nagyapád szerencsés. A jelek szerint mi is azok vagyunk. Az a nő meghalt.

Csak annyit tudtak az esetről, amennyit a hírcsatornák leközöltek: Farad Sintert megölték, és meghalt az a nő, Vara Lisó, aki a Dahlban, az agórán és több más helyen kitört felkelést kiváltó nyomozásokat végezte.

– Igen, de... érezted a... – Wanda nem találta a megfelelő szavakat a különleges párbaj során keletkezett sokkhullámok leírására.

Stettin komoran bólintott.

– Még mindig fáj a fejem.

– Vajon ki blokkolhatta le Lisót? Mi nem tehettük. A mi mentalikusaink akkor sem lettek volna képesek rá, ha mind összefognak.

– Valaki, aki erősebb volt nála – mondta Stettin.

– Hány olyan ember létezik még, mint Vara Lisó?

– Remélem nincs több. De ha sikerülne beszerveznünk ezt a másikat...

– Mintha skorpiót nevelgetnénk magunk között. Mit tehetnénk egy ilyen emberrel? Ha esetleg valami nem tetszik neki... – Wanda elhallgatott. Idegesen járkálni kezdett. – Gyűlölöm az egészet! El akarok menni erről az átkozott bolygóról, el a Centrumból. Bárcsak megengednék, hogy magunkkal vigyük nagyapát! Néha olyan... törékenynek látszik.

Erős zümmögés hallatszott. Stettin felkapta a fejét. A hang különbözött a taxik gravihajtóművének mormogásától, és más volt, mint a robók nyüszítése. Stettin megérintette Wanda vállát, és előremutatott. A peronjuk mellé leereszkedő jármű a ráfestett jelek tanúsága szerint a Közbiztonsági Tanács tulajdonában volt.

A jármű lelassított mellettük. A többi várakozó utas bosszúsan figyelte, sokan nem értették, miért éppen itt, a köztaxi platóján száll le, amikor rengeteg üres hely van a csarnokban.

A járműn kinyílt az oldalajtó. A fülkéből, a puha ülések közül meleg és aranyszínű fény ömlött ki. A nyitott ajtóban álló férfi Wandára nézett.

– Wanda Seldon Palver? – kérdezte.

Wanda bólintott.

– Sedjar Boon vagyok. Én képviselem a nagyapját.

– Tudom. Maga Chen ügyvédeinek egyike, igaz?

Boon mogorva arcot vágott, de nem tagadta a vádat.

– Chen semmit sem bíz a véletlenre – mondta Wanda csípősen. – Hol a nagyapám? Ha valami baja esett!...

– Fizikailag jól van – mondta Boon –, de a bíróságnak szüksége van egy családtagra, aki aláírja a szabadon bocsátási iratokat, és... aki gondját viseli.

– Mit ért azon, hogy "fizikailag"? Miért kell "gondját viselni"?

– Én valóban a nagyapja érdekeit képviselem... bár a körülmények egy kissé furcsák – mondta Boon. Ráncok jelentek meg a homlokán. – Történt valami, amit nem akadályozhattam meg, és... Csak szerettem volna figyelmeztetni önöket. Hari Seldon nem sebesült meg, de történt egy baleset...

– Mi történt?

Boon a kíváncsi tekintettel várakozó utasokra nézett, megremegett, és vágyakozva a jármű meleg fülkéje felé pillantott.

– Nem hiszem, hogy közhírré kellene tenni a dolgot...

Wanda megsemmisítő pillantást vetett Boonra. Félretolta az útból, és belépett a járműbe. Stettin követte.

– Elég a beszédből! – mondta Wanda. – Vigyen a nagyapámhoz!

83. fejezet

Hari a miniszterelnöksége óta nem látott ilyen pompásan berendezett luxuslakosztályt, de a fényűzés már jó ideje nem jelentett számára semmit. A főbiztos saját toronyblokkjában lévő lakosztály természetesen Linge Chené volt. Hari minden kívánságát teljesítették, bármit kért, bármire vágyott, megkapta (a Trantor a szaporodó problémák ellenére még igencsak bővelkedett azokban a javakban és szolgáltatásokban, amelyek kellemessé tették a befolyásos, de főként gazdag emberek életét), de neki tulajdonképpen csak egyetlen dologra volt szüksége. Magányra.

Nem akart találkozni a melléje kirendelt orvosokkal, nem akarta látni az unokáját, aki a hírek szerint Boonnal már elindult a Palota felé.

Hariban egyre erősebben munkáltak a kétségek, egyre jobban összezavarodott. Vara Lisó gyűlöletlövedéke nem ölte meg, nem tett kárt az elméjében, a személyiségében sem okozott változást.

Hari semmire sem emlékezett abból, ami a Diszpenzációs Csarnokban történt. Semmit sem tudott felidézni, csak Vara Lisó arcát, és furcsa módon Lodovik Tremáét, aki állítólag eltűnt, meghalt, akit örökre elnyelt az űr mélye. Vara Lisó azonban valóságos volt.

Trema, gondolta. Valamilyen kapcsolat van közte és Daneel között. Talán most is Daneel gyakorolt rám hatást? De már ez sem számított.

Az, ami megváltozatta az állapotát. ami miatt úgy érezte, céltalan lett az élete, egyetlen nyom volt, egyetlen aprócska bizonyíték, amit Vara Lisó akaratlanul juttatott a tudomására.

Az egyenleteiben sehol sem szerepeltette az ilyen erős mentalikus anomáliákat. Igen, számolt az agyfürkészekkel meg a többi mentalikussal, akiket Wanda és Stettin szervezett csoporttá, akiket kiválasztottak a Második Alapítvány létrehozására. De...

De ilyen elváltozásnak, ilyen váratlan mutációnak a valószínűsíthető létezését nem építették bele a rendszerbe. Az alacsony izzó szemű, torz arcú nő... Ő jelentette a problémát.

Hari testén remegés futott végig. A mellette álló orvos – akire ügyet sem vetett – megpróbált visszaerősíteni a karjára egy szenzort. Hari eltolta a kezét, lerázta magáról az érzékelőtappancsot, és kétségbeesett arccal felnézett.

– Vége – mondta. – Hagyjon békén! Meg akarok halni.

– Uram, nyilvánvaló, hogy ön az átélt stressz hatása alatt...

– Én a kudarc hatása alatt vagyok! – mondta Hari. – Bármilyen szert adnak be, bármilyen kezelésben részesítenek, a logikát és a matematikát nem változtathatják meg.

A szoba túlsó végén kinyílt egy ajtó. Boon lépett be, mögötte Wanda és Stettin topogott. Wanda félretolta maga elől Boont, Harihoz futott. Letérdelt a szék mellé, megfogta a nagyapja kezét, és úgy nézett fel rá, mintha attól tartana, hogy az elaggott férfi szilánkokra hasad az érintésétől.

Hari némán nézett le az unokájára. A szemét elhomályosították a könnyek.

– Szabad vagyok – mondta halkan.

– Igen – mondta Wanda. – Eljöttünk, hogy hazavigyünk. A papírokat már aláírtuk.

Stettin is a szék mellé állt, atyáskodóan rámosolygott Harira. Hari mindig szelíd, kedves természetű embernek tartotta Stettint, aki időnként egy kicsit ugyan bosszantóan tud viselkedni, de tökéletes társa a mindig pezsegő, mindig aktív Wandának. Szenvedélyesen szeretik egymást... De az ő szenvedélyük aprócska gyertyaláng a perzselő naphoz képest, amilyen Yara Lisó őrült szenvedélye volt.

– Nem erre gondoltam – mondta Hari. – Arra céloztam, hogy megszabadultam az illúzióimtól.

Wanda felemelte a kezét, megsimogatta Hari arcát. Harinak szüksége volt erre az érintésre, örült is neki, de nem nyugodott meg tőle. Nyugalomra van szükségem, nem vigaszra és szeretetre... Már eddig is túlságosan sok szeretetet pazaroltak rám.

– Nem értem, miről beszélsz, nagyapa.

– Egyetlen egy olyan ember, amilyen az a nő volt... egyetlenegy a fajtájából... Szemétbe hajíthatom minden számításomat! A Terv haszontalan ostobaság. Kudarc! Ha egyetlenegy ilyen ember felbukkant, akkor több hasonló is előkerülhet. Vad képességgel megáldott emberek, akik... Nem tudom, honnan jönnek! Kiszámíthatatlan mutációk, aberrációk... De miért? Minek a hatására jönnek létre?

– Vara Lisóra gondolsz? – kérdezte Wanda.

– Meghalt – jelentette ki Stettin.

Hari elhúzta a száját.

– Tudomásom szerint egy évszázaddal ezelőttig egyetlenegy ilyen ember sem létezett. Értitek? Egy sem a több millió emberlakta világon, a több százmilliárd ember között! Most viszont... Felbukkant egy.

– Vara Lisó csupán egy átlagnál tehetségesebb mentalikus volt. Mit számít ez az egész? – kérdezte Wanda.

– Életem utolsó évében megszabadultam attól, hogy csupán emberi lény legyek.

– Nagyapa! Mondd el! Mit változtathat meg egy ilyen Vara Lisóhoz hasonló mentalikus?

– Egy hozzá hasonló ember, ha megfelelő nevelésben és kiképzésben részesül... erő lehet, amely egyesít – mondta Hari. – De nem megmentő erő... Egy ilyen pontból kiindulva létrejöhet egy egész szervezet. Egy despotikus társadalom. Zsarnokok! Éppen eléggel beszéltem. Tüzek az erdőben... Talán szükség van rájuk az erdő egészsége érdekében, de... Valamennyi zsarnok elérte volna a célját, ha olyan képességük van, amilyen ennek a nőnek volt. Pusztító, természetellenes erő. Olyan erő, amelyik mindent képes lerombolni, amit kiterveltünk.

– Akkor dolgozd át az egyenleteidet, nagyapa! Tedd bele Vara Lisót is! Biztos, hogy nem túl jelentős, és...

– Nem csak róla van szó! Mások is lehetnek. Mutációk. Végtelen számú mutáció! – Hari szenvedélyesen rázta a fejét. – Nincs időm valamennyi lehetőséget egyenletbe foglalni. Már csupán három hónapunk maradt a felkészülésre... Ennyi pedig nem elég. Mindennek vége. Minden hiába...

Wanda felállt. Az arca komor volt, az alsó ajka remegett.

– A trauma miatt beszél így – mondta az orvos halkan.

– Tiszta az elmém! – dörögte Hari. – Haza akarok menni, és békében leélni a hátralévő éveimet. Az illúziónak vége. Nem vagyok bolond. Még sohasem voltam ennél józanabb. Normális vagyok, és szabad!

84. fejezet

– Sohasem gondoltam, hogy sor kerülhet egy ilyen találkozóra – mondta Linge Chen. – Vagy ha elhittem volna, hogy lehetséges, akkor sem bízom a hasznosságában. Most viszont mégis itt vagyunk.

R. Daneel Olivaw és a főbiztos a Palota keleti szárnyában épülő új csarnok árnyékában, a gépek és az építőanyag-halmok között sétálgatott. A munkásoknak szabadnapjuk volt, a félig kész csarnok üresen állt. Chen, a Galaxis legnagyobb hatalommal rendelkező embere, halkan beszélt, de Daneel érzékeny füle így is meghallotta a szavak visszhangját.

Azért itt találkoztak, mert Chen tudta, a csarnokba még nem építették be a lehallgatókészülékeket és az egyéb kémberendezéseket. A főbiztos titokban akarta tartani a randevút, és azt is, ami elhangzik kettejük között.

Daneel várta, hogy Chen folytassa. Figyelt, tisztában volt azzal, hogy most neki jutott a közönség szerepe. Ez Chen műsora.

– Ön képes lett volna feláldozni az életét... vagy mondjuk inkább úgy: a létezését... Hari Seldon érdekében. Miért? – kérdezte Chen.

– Seldon professzornak kulcsfontosságú szerepe van abban, hogy a Birodalom összeomlását követő káosz időszaka a minimumra csökkenjen – felelte Daneel.

Chen felvonta az egyik szemöldökét, felgörbítette a szája egyik sarkát. Ez volt minden reakciója. Az arca kifejezéstelen maradt, olyan merev, akár egy roboté. Pedig ember volt. Kivételes ember, akit az évezredek során gondos munkával, és némi génmanipulációval "tenyésztettek" ki. Kiváló felmenőkkel rendelkező ember, akit a megfelelő iskolákban és a legjobb nevelési módszerek alkalmazásával csiszoltak tökéletesre.

– Nem azért tettem meg egy sor különleges intézkedést, hogy általánosságokat halljak. Éreztem, hogy ön hatást gyakorol az eseményekre. Évtizedek óta sejtem már, hogy így van, de sohasem lehettem biztos benne... Most viszont, hogy megbizonyosodtam felőle, és felismertem, mi a szerepe, feltennék egy kérdést. Miért vagyok még mindig életben, Danee, Daneel vagy bármi legyen is a valódi neve... Az egyszerűség kedvéért szólíthatnám Demerzelnek? Nos? Miért élek, és miért maradt meg a hatalmam?

Chen megtorpant, Daneel is megállt. Nem lett volna értelme a további köntörfalazásnak. A főbiztos alapos vizsgálatnak vettette alá mindazokat, akik Vara Lisó meggyilkolásakor jelen voltak a Diszpenzációs Csarnokban, és azokat is, akiket a raktárházban tartóztattak le. Daneel titkára – évezredek során először – fény derült.

– Mert ön alkalmasnak tűnt arra, hogy elősegítse a Terv megvalósítását. Mert úgy véltem, nem fog akadályokat gördíteni elé, amíg de facto ön a Birodalom uralkodója – felelte Daneel.

Chen lenézett a poros padlóra. A csodálatos lapis-arany mozaikkockákról még nem távolították el a ragasztó – és habarcsnyomokat. (Már csak a Palotában és a leggazdagabbak által fizetett építkezéseken alkalmazták az emberiséggel egyidős technikai megoldásokat. )

– Gyanítottam, hogy így van. Figyeltem, hogyan munkálkodnak ezek a háttérben maradó erők. Ott kísértettek az álmaimban. Ugyanúgy ahogy a jelek szerint ott vannak az emberiség biológiájában és álmaiban is.

– Ezért jöttek létre a mentalikusok – mondta Daneel. Ez a téma érdekelte: Chen bölcs megfigyelő volt, esetleg igazolhatja a mentalikusokkal kapcsolatos gyanúját.

– Igen – felelte Chen. – Azért vannak itt, hogy segítsenek megszabadulni maguktól. Érti? A robotok nyomják a begyünket.

Daneel nem vitatkozott a kijelentéssel.

– Vara Lisó... Ha megfelelő politikai pozícióba jut... ami ezúttal nem sikerült neki... segíthetett volna az önök megsemmisítésében. Mondjuk akkor, ha Cleon szolgálatában áll... Tényleg, Cleon tudott önökről?

Daneel bólintott.

– Cleon gyanakodott, de ő, ahogy ön is, úgy érezte, a robotok inkább támogatják. Nem sorolt minket az ellenségei közé.

– Maga hagyta, hogy megbuktassam és száműzetésbe küldjem Seldont – mondta Chen. – Ezt nem lehet lojalitásnak nevezni, igaz?

– Én nem az egyénekhez vagyok hű – mondta Daneel.

– Ha nem osztanám a véleményét, most megijednék.

– Nem jelentek veszélyt önre – mondta Daneel. – Egyébként, ha nem támogattam volna az ön erőfeszítéseit, hogy létrehozzon egy olyan Trantort, ahol Hari Seldon dolgozhat, ahol kikényszerítik belőle a tudása javát... Nos, ön győzött volna, de Hari Seldon nélkül jóval rövidebb lenne a pályafutása.

– Igen, ezt már tőle is hallottam a tárgyalás során. Egy kissé ideges lettem, amikor rájöttem, hogy hiszek neki. Természetesen, ezt nem ismertem el előtte. – Chen szárazon elmosolyodott. – Ön minden bizonnyal tudja, van bennem annyi tartás, hogy visszafogjam magam bizonyos dolgoktól.

Daneel bólintott.

– Az ön véleménye szerint én jelentős politikai alak vagyok, történelmi személyiség, igaz? Nos, tudok valamit magáról meg a fajtájáról, Demerzel. Tisztelem magukat az eredményeikért, bár kissé meglep, hogy ehhez ennyi időre volt szükségük.

Demerzel oldalra döntötte a fejét, jelezve, jogosnak tartja a kritikát.

– Volt néhány problémánk, amivel meg kellett birkóznunk.

– A robotok egymás ellen fordultak, igaz?

– Igen. Fájdalmas szakadás volt.

– Erre nem mondhatok semmit, nem ismerem a részleteket.

– De kíváncsi rájuk.

– Igen. Természetesen.

– Nem fogok erről mesélni.

– Nem is hittem, hogy fog.

Egy percig némán álltak, és egymást méregették.

– Hány évszázad? – kérdezte Chen halkan.

– Több mint kétszáz – mondta Daneel.

Chen szeme elkerekedett.

– Maga látta a történelmet!

– A kapacitásom nem elég nagy ahhoz, hogy állandóan a memóriám előterében tartsam az eseményeket – mondta Daneel. – Az adatok, életem részletei a Galaxis különböző pontjain elhelyezett, biztonságos tárlókban varrnak, csupán a szinopszisokat tartom magamban.

– Maga... egy Halhatatlan! – kiáltotta Chen. A hangjában most először lehetett felfedezni a csodálkozás nyomait.

– Az időm már majdnem lejárt – felelte Daneel. – Már túlságosan régóta létezem.

– Most minden robotnak félre kell állnia az útból – jelentette ki Chen. – A jelek egyértelműek. Túl sokszor avatkoztak a történelembe. Ezek az erős mentalikusok... újra fel fognak bukkanni. Az emberiség teste sajogni kezd, ha maguk beléje ékelődnek. A szervezetünk kidobja az idegen testeket.

– A mentalikusok olyan problémát képviselnek, amelyet nem láttam előre, amikor Harit elindítottam.

– Úgy beszél Seldonról, mintha a barátja lenne. Szinte szeretettel emlegeti. Emberi szeretettel.

– Seldon valóban a barátom. És nem ő az első az emberek között.

– Nos, én nem tartozhatok a barátai közé. Félek öntől, Demerzel. Tudom, amíg jelen van, addig nem lehet enyém az irányítás, ám ha elpusztítom magát, egy-két éven belül én is meghalok. Seldon pszichohistóriájából sok minden kiderül. Olyan különleges helyzetben vagyok, hogy hiszek annak a tudománynak az igazságában, amelytől ösztönösen irtózom. Nem kellemes, elhiheti.

– Elhiszem.

– Van valamilyen megoldása a szupermentalikusok problémájára? Úgy hallottam, Hari Seldon az életművére mért halálos csapásnak tekinti a létezésüket.

– Igen, van egy megoldás – mondta Daneel. – Ezt Harival kell megbeszélnem, a lány Klia Asgar, és a dahli fiatalember, Brann jelenlétében. És persze Lodovik Trema is ott lesz majd.

– Lodovik! – Chen összeszorította a fogát. – Ezt sajnálom a legjobban. Az évek során valamennyi... ember közül benne bíztam meg a legjobban. Bevallom, csupán Lodovik Trema ébresztett fel bennem némi szeretetet. Gyenge voltam, de ezt ő soha senkinek nem árulta el. Egészen mostanáig.

– Lodovik semmit sem árult el.

– Magát elárulta, ha nem tévedek.

– Semmit sem árult el – ismételte Daneel. – Ő is a terv részét képezi. Korrigál, ha elkövetek valami tévedést.

– Tehát a fiatal mentalikust akarja – mondta Chen. – Méghozzá élve. Úgy terveztem, kivégeztetem. A hozzá hasonlók veszélyesek, akár a viperák.

– Fontos szerepe van Hari Seldon tervének átszerkesztésében – mondta Daneel.

Csend. Már a befejezetlen csarnok közepén jártak, amikor Chen megszólalt.

– Nos, a jelek szerint vége. Valamennyiüknek el kell menniük innen. Mindenkinek távoznia kell, kivéve Hari Seldont. Ebben egyeztünk meg a tárgyalás után. Az ön gondjaira fogom bízni azokat a dolgokat, amelyekért nem akarok felelősséget vállalni. A tárgyakat. A többi robot maradványait. Az ön ellenségeinek testét, Demerzel.

– Sohasem voltak az ellenségeim, uram.

Chen kíváncsi tekintettel nézett rá.

– Semmivel sem tartozunk egymásnak. A Trantor végzett magukkal. Őrökre. Ez reálpolitika, Demerzel, valami olyasmi, amit emberi életek árán maga is évezredeken át gyakorolt. Tulajdonképpen, robot úr, maga semmivel sem jobb nálam.

85. fejezet

Mors Planchot elővezették a Rikerian biztonsági blokkjában lévő cellájából, amely jó néhány szinttel Hari Seldon viszonylag civilizált zárkája alatt helyezkedett el. Visszakapta a személyes holmiját. Feltétel nélkül helyezték szabadlábra.

Jobban félt ettől a szabadon bocsátástól, mint a börtöntől – egészen addig, amíg megtudta, hogy Farad Sinter már nem éI. Amikor meghallotta a hírt, eltűnődött. Lehetséges, hogy akaratlanul egy bonyolult konspiráció részesévé, eszközévé vált? Egy olyan összeesküvésé, aminek a hátterében Linge Chen vagy esetleg a robotok álltak?

Egy napig élvezte ezt a zavaró szabadságot a Palotától több száz kilométernyire – de így sem elég távol – lévő Gessim szektorban kibérelt lakásban. A második napon váratlanul látogatója érkezett.

A robot arcfelépítése kissé megváltozott, amióta Mors elkészítette azt az ominózus felvételt a beszélgetésről, amit Lodovik Tremával folytatott. Más lett, Mors mégis azonnal ráismert...

Daneel türelmesen állt az ajtó előtt. Mors a biztonsági monitoron keresztül alaposan szemügyre vette. Tudta, hiába próbálna ürügyet találni a találkozás elkerülésére, hiába játszaná el, hogy nem tartózkodik a lakásban. Ha a robot beszélni akar vele, előbb-utóbb mindenképpen sort kerít rá.

Nem kerülhette el a találkozást, ráadásul ott munkált benne a kíváncsiság is. Lehet, hogy meg kell halnia, de... Igen. Előtte még választ szeretne kapni néhány kérdésre.

Kinyitotta az ajtót.

– Tulajdonképpen számítottam magára – mondta. – Bár az igazat megvallva, nem tudom, hogy kicsoda. Remélem, nem azért jött, hogy megöljön.

Daneel ajka fanyar mosolyra húzódott. Belépett. Mors figyelmesen nézte a magas, jó felépítésű, férfinak látszó gépet. Csendes, visszafogott elegancia, elképesztő, de szelíd erő... Könnyű volt elhinni róla, hogy évezredek óta létezik, hogy a Halhatatlanok közé tartozik. Vajon milyen géniusz építette meg ezt a csodálatos szerkezetet? És mi volt vele a célja? Az biztos, hogy nem szolgát akart csinálni. Furcsa. Ha hinni lehet a mítoszoknak, a robotok egyszer valóban szolgák voltak. Egyszerű lakájok...

– Nem azért jöttem, hogy bosszút álljak – mondta Daneel.

– Ez mindenesetre megnyugtató – felelte Mors. Leült a parányi étkezősarokba. A kétszobás lakás másik helyisége a fürdővel kombinált hálófülke volt.

– Néhány napon belül parancsot kap a Császártól, hogy hagyja el a Trantort.

Mors összeszorította az ajkait.

– Milyen kár! – mondta. – Ezek szerint Klayus nem kedvel engem.

Daneel úgy viselkedett, mintha nem vette volna észre a megjegyzésben bujkáló iróniát.

– Szükségem van egy jó pilótára – mondta a robot. – Egy olyan emberre, aki a Birodalom bármelyik részére hajlandó elmenni. Akinek csak az a fontos, hogy életben maradjon.

– Milyen munkáról lenne szó? – kérdezte Mors rezzenéstelen arccal. Úgy érezte, megint csapdába akarják csalni. – Meg kell ölni valakit?

– Nem – felelte Daneel. – Szállítás. Van néhány ember és két robot, akiknek el kell hagyniuk a Trantort. Soha sem fognak visszatérni. Legalábbis a többségük nem.

– Hová kellene vinni őket?

– A megfelelő időben ezt is elmondom. Elvállalja a megbízást?

Mors keserűen felnevetett.

– Hogyan várhat tőlem lojalitást? – kérdezte. – Mi okom lenne arra, hogy tényleg elvigyem őket arra a bizonyos helyre? Miért ne dobnám ki, gyilkolnám meg őket?

– Ilyesmire nem lesz lehetősége – mondta Daneel halkan. – Ha találkozik velük, megérti, hogy miért nem. Különben nem lesz nehéz munka, és szinte biztos, hogy nem történik semmi különös az út során. Szerintem egy kicsit unal-masnak fogja találni...

– Kétlem – mondta Mors. – Ha unatkozom, elég ha magára gondolok, meg a zűrre, amibe belekevert. A gyötrelemre, amit okozott nekem.

Daneel meglepve nézett rá.

– Gyötrelem?

– Igen. Úgy játszott velem, mintha valami... hangszer lennék. Biztos tudott arról, mit érzek a Madder Loss iránt, és mennyire gyűlölöm mindazt, amit Linge Chen és a Birodalom képvisel. Azt akarta, felvételt készítsek magáról meg Lodovik Tremáról. Elintézte, hogy Farad Sinter tudomást szerezzen rólam, meg a Lodovikkal való kapcsolatomról. Nagy játék volt, igaz? Játék, amiben úgy táncolt, ahogy maga fütyült.

– Igen, ez így van. Az érzései nagyon hasznossá tették magát.

Mors felsóhajtott.

– És mi lesz azután, hogy elvégeztem a munkát?

– Él, ahogy akar. Letelepszik valamelyik világon, ami kívül esik a Birodalom közvetlen hatáskörén. Az elkövetkezendő évek során egyre több ilyen hely lesz.

– Nem fog beavatkozni az életembe?

– Nem.

– Bármit megtehetek, amit akarok? Bárkinek elmesélhetem a történteket?

– Ha erre vágyik, megteheti – mondta Daneel. – Természetesen, méltányos fizetségben részesül majd – tette hozzá. – Mint mindig.

– Nem kell! – mordult fel Mors. – Nincs szükségem fizetségre. Nem kell pénz. Csak azt intézze el, hogy összeszedhessem a holmimat a Trantoron és néhány másik világon, és... eltűnhessek. Csak ennyit kérek.

– Természetesen. Máris megtettük a szükséges lépéseket – mondta Daneel.

Mors a kijelentés hallatán még dühösebb lett.

– Tudja, minek örülnék a legjobban? Annak, ha egyszer nem látna előre valamit!

Daneel megértően bólogatott.

– Nos? – kérdezte. – Elfogadja a megbízást?

– Fényességes napok! Hát persze, hogy elfogadom! Amikor eljön az ideje közölje, hova kell mennem! De kérem... mellőzzük a búcsúzkodást, jó? Soha többé nem akarom látni magát!

Daneel bólintott.

– Többé nem lesz szükség arra, hogy találkozzunk. Két napon belül minden készen fog állni.

Mors megpróbálta becsapni Daneel mögött az ajtót, de a zárószerkezetet nem ilyen drámai gesztusokhoz tervezték.

86. fejezet

Hari letargiája olyan mély volt, hogy Wanda a legszívesebben belenyúlt volna az elméjébe, hogy összerendezze, a megfelelő mederbe terelje a gondolatait. Tudta, ez lenne a legegyszerűbb megoldás, de a nagyapjával sohasem tudott volna ilyet tenni. Nem mindig a legrövidebb út a leghelyesebb.

Ha Seldon kétségbeesett, ha egyszer meg tudta fogalmazni, mi bántja, ha a lelkiállapotában nem Vara Lisó támadásának hatására következett be a változás (Hari ezt váltig tagadta), akkor joga volt ahhoz, hogy ilyen legyen, és neki magának kellett megtalálni a kivezető utat. Ha létezett egyáltalán ilyen...

Wanda nem tehetett mást, békén hagyta a nagyapját. Bíznia kellett benne, az ösztöneiben, a képességeiben. Tudta, ha a makacs, önfejű professzornak megint igaza van, akkor valóban át kell alakítaniuk a terveiket.

– Ez ám a vidámság! – mondta Hari a Wandáék lakásán töltött első éjszaka után. A nappaliban, a kis asztalnál, az épület egyik szerkezeti elemének domborulatát követően ívelő fal előtt ült. – Most már senkinek sincs szüksége rám.

– Nekünk szükségünk van rád, nagyapa – mondta Wanda a könnyeivel küszködve.

– Persze... de mint nagyapára, és nem mint megmentőre. Az igazat megvallva, gyűlöltem, hogy ebben az abszurd helyzetben éppen ilyen szerepet kell eljátszanom.

– Most egy ideig azt hiszem, nem csinálok mást, csak... gondolkodom – tette hozzá rövid hallgatás után, réveteggé váló tekintettel.

Wanda tudta, Hari vidámsága álca csupán, a megkönnyebbülés maszk, amivel a valódi érzéseit akarja elrejteni.

Wanda a megfelelő pillanatra várt, hogy elmondja a nagyapjának, mi történt a távollétében. Stettín elment hazulról, az indulásukkal kapcsolatosan volt néhány elintéznivalója. A terv szerint a projekt munkatársainak, akár rákényszerítik őket a távozásra, akár nem, mindenképpen el kellett hagyniuk a Trantort. Az indulásig már nem volt hátra sok idő, Wandáéknak pedig nincs okuk rá, hogy megváltoztassák a terveiket.

– Nagyapa, a tárgyalásod előtt látogatónk volt – mondta Wanda. Leült az asztal mellé, Harival szemben helyezkedett el.

Hari felnézett. A lágy mosoly amivel az érzéseit próbálta leplezni, kemény vigyorrá változott.

– Nem akarok tudni róla.

– Demerzel jött el hozzánk – folytatta Wanda.

Hari lehunyta a szemét.

– Nem fog visszatérni. Megszabadultam tőle.

Azt hiszem, tévedsz, nagyapa. Ma reggel, mielőtt felkeltél, kaptam egy üzenetet. Demerzeltől.

Hariban feléledt a remény de gyorsan elfojtotta.

– Gondolom, akad még egy-két jelentéktelen elintéznivaló – mondta.

– Tanácskozást fog tartani. Szeretné, ha Stettinnel együtt én is elmennék.

– Titkos megbeszélés?

– Azt hiszem, nem lehet túlságosan titkos...

– Ez igaz – mondta Hari. – Nincs is szükség a titkolózásra. Linge Chen többé nem törődik azzal, mivel foglalkozunk. Hajóra ülteti az enciklopédistákat, és átküldi őket a Terminusra... Milyen hiábavaló ez az egész száműzetés!

– Biztos, hogy az Enciklopédiának lesz valami haszna – mondta Wanda. – A... száműzöttek többsége nem ismeri a nagyobb tervet. Végig abban a hitben dolgoznak majd, hogy fontos, amit csinálnak.

Hari megvonta a vállát.

– Fontosnak kell lennie, nagyapa!

– Igen, igen! Hát persze. Fontos lesz. Ez lesz a pont a mondat végén. – Hari szeretett volna újra találkozni Daneellel, ha másért nem, hát azért, hogy rázúdítsa a vádjait. Még álmodott is arröl, hogy sor kerül egy ilyen megbeszélésre, most azonban visszarettent a lehetőségtől. Hogyan magyarázza el a kudarcát, a Terv bukását, a pszichohistória hasztalanságát?

Daneel elmegy majd valahová, keres valakit, és másképpen fogja valóra váltani a terveit...

Hari Seldon pedig meghal, és senki sem fog emlékezni rá.

Wanda nehezen szánta rá magát, hogy megzavarja a nagyapja tűnődését.

– És... – kezdte bizonytalanul. – ...még be kell fejeznünk a felvételeket is, nagyapa.

Hari felnézett. A tekintete döbbenetesen üres volt. Wanda összpontosított, és szelíden, óvatosan megérintette a tudatát. Kábultan vonult vissza – Hari érzései egy kopár, rideg sziklasivatagra emlékeztettek.

– A felvételeket?

– A bejelentéseidet. A válságokról. Már nincs sok időnk.

Amikor eszébe jutott a válságok listája, amelyeket a pszichohistória segítségével néhány száz évre előre jelzett, Hari arcát eltorzította a düh. Ökölbe szorította a kezét, és keményen az asztalra csapott.

– A francba, hát senki sem érti meg? Mi ez az egész? Ábránd? Százezer ember hiábavaló álma? Hát... az! Eddig még nem tartottam beszédet nekik, igaz? Hát most fogok. Ma este. Mindegyikükhöz szólni fogok. Megrnondom nekik, hogy vége, hogy hiába vállalják a száműzetést!

Wanda a kétségbeesés könnyeivel küszködött.

– Nagyapa, kérlek... Találkozz Demerzellel! Talán...

– Igen. – Hari visszazökkent a letargiába. – Először találkozom vele. – A kezére nézett. A csuklója fölött felrepedt a bőr. Fájt a karja, a nyaka, sajgott az állkapcsa. Mindene fájt.

Wanda meglátta az asztalon vöröslő vércsöppet, és zokogni kezdett.

Hari még sohasem látta sírni az unokáját. Ép kezével átnyúlt az asztal fölött, megfogta és szelíden megszorította Wanda ujjait.

– Bocsáss meg! – kérte halkan. – Már nem tudom, mit csinálok, és miért csinálom...

87. fejezet

A Különleges Ügyosztály büntetőintézetének legszigorúbban őrzött szárnya félkört formázva nyújtózott a császári udvar raktárblokkja mellett. A szárnyban lévő tízezer cella közül normális esetben alig néhány ezer volt foglalt, ám a lázongásokat követően szinte valamennyibe "lakó" került. Ide zárták azokat a "kétes elem" kategóriába sorolt személyeket, a Trantoron már régóta létező, zavart keltő csoportok vezetőit, akiket a rohamosztagosok a felkelés ürügyén begyűjtöttek.

Lodovik több olyan esetre emlékezett, amikor a Különleges Ügyosztály rohamosztagosai és a Közbiztonsági Bizottság – a kisebb forrongásokat és elégedetlenségi tüntetéseket kihasználva – minimálisra csökkentette a Trantoron és az orbitálison keringő állomásokon működő politikai frakciók létszámát. Ezúttal ő sem úszta meg a tisztogatást. "Azonosítatlan" személynek minősítették, és Linge Chen parancsára őrizetbe vették.

A cellája két méter hosszú, folyosószerű, ablaktalan helyiség. A bejárattal szemközti falba egy kis monitort építettek. A képernyőn pergő szórakoztató jelenetek állítólag nyugtatóak voltak, Lodovikra azonban, létezésének ebben a fázisában nem gyakoroltak hatást.

Az organikus intelligenciákkal ellentétben, neki a normális működéshez nem volt szüksége külső ingerekre. A cellát is csak azért találta nyomasztónak, mert könnyen el tudta képzelni, milyen hatást gyakorolhat egy emberre.

Kihasználta az alkalmat, és átgondolt néhány érdekes problémát. A megvizsgálandó kérdések listájának első helyén a testét megszálló mém-lény állt. Mi lehetett egyáltalán, és milyen hatást gyakorolhatott rá Vara Lisó érzelmi kitörése? Lodovik úgy gondolta, a saját tudata nem sérült meg, de sejtette, hogy Voltairerel baj történt. A támadás utáni pillanattól kezdve még egyszer sem jelentkezett.

A lista következő kérdése a saját árulása volt. Mert árulást követett el Daneel ellen, a terve ellen. Árulás volt ez még akkor is, ha kifogásokat talál arra, amit tett, ha logikusan meg tudja magyarázni, miért és hogyan kerülhetett sor a felszabadulására, a Három Törvénytől való elszakadására.

Megölte Vara Lisót. Nem tudta meggyőzni magát arról, hogy jobb lett volna, ha nem teszi. Plussix tervét, hogy Klia Asgar felhasználásával térítsék el Hari Seldont a szándékaitól, úgysem lehetett volna végrehajtani (úgy tudta, nem sikerült a dolog), mert felbukkant Daneel, aki mindenképpen megvédte volna Seldont.

A robotok a jelek szerint képtelenek voltak működni Vara Lisó mentális viharában. A nő nem őt vette célba, nem feléje irányozta a lövedéket, rést hagyott a pajzsán, és ezzel előidézte a saját halálát.

Vagy... Elképzelhető, hogy Lodovikot használta fel arra, hogy véget vessen a szenvedéseinek?

Lodovik kíváncsi lett volna Voltaire véleményére.

A calvini és giskardi robotokat minden valószínűség szerint fogságba ejtették. Nem folytathatják a munkájukat.

A raktárnegyedben hetvenöt azonosítatlan személyt találtak, valamennyiüket ebbe a börtönbe zárták. Lodovik nem sokat tudott róluk, de gyanította, hogy a csapat calvini robotokból és azokból a fiatal mentalikusokból áll, akiket Kallusin és Plussix gyűjtött össze.

Lodovik gyanította, néhány nap múlva mind halottak lesznek.

– Lodovik Trema.

A hang a monitor irányából érkezett – a foglárok kommunikátorként is használhatták a készüléket. Lodovik felnézett. A képernyőn egy unott női arc, az egyik börtönőr homályos ábrázata látszott.

– Igen?

– Látogatója van. Hozza magát elfogadható állapotba.

A monitor elsötétült. Lodovik egyenes háttal ült a keskeny priccsen. Úgy vélte, eléggé elfogadható az állapota.

Az ajtó metsző, vijjogó hang kíséretében oldalra csúszott. Lodovik felállt, hogy üdvözölje látogatóját. A monitoron lévő kameraszem zümmögve kísérte mozdulatait.

Linge Chen az irodájában állva éppen egy lazító hatású, meditációs tornagyakorlatot végzett. Miközben lassan végrehajtotta a mozdulatsort, a szeme sarkából az informátora monitorára nézett. Könnyedén új pózt vett fel, és közben a képernyő felé fordult. Érezte, érdekes jelenetnek lesz tanúja...

Daneel lépett be Lodovik Trema cellájába. Chen csalódottan látta, hogy Lodovikon nem mutatkoznak a meghökkenés jelei.

Az egykori szövetségesek a találkozás első másodperceiben gépi nyelven üdvözölték egymást. (Linge Chen lehallgatókészülékei ezt a kommunikációs formát is érzékelték.) Daneel ezután röviden ismertette a kialakult helyzetet. Plussix calvinijainak raktárházában harmincegy robotot és negyvennégy embert vettek őrizetbe. Klia Asgart és Brannt is letartóztatták. Hari Seldont a főbiztos utasítására szabadon bocsátották. Farad Sinter meghalt,

Daneel megegyezésre jutott a főbiztossal.

– Gratulálok a győzelmedhez – mondta Lodovik.

– Szó sincs győzelemről – felelte Daneel.

– Akkor ahhoz gratulálok, hogy sikerült leállítanod a calviniakat.

– Még elérhetik a céljaikat – mondta Daneel.

Lodovik visszaült a priccs szélére.

– Azt nem magyaráztad el, hogyan történhetett meg mindez.

– Volt idő, amikor úgy gondoltam volna, szükség van az elpusztításodra – mondta Daneel.

– Most már nem gondolod így? Ha életben maradok, veszélyt jelentek a tervedre. Már bebizonyítottam: képes vagyok ártani az embereknek.

– Engem, ahogy eddig is, még mindig visszatart valami.

– Mi lehet az, ami képes visszatartani téged?

– Susan Calvin Három Törvénye – felelte Daneel.

– Mivel a Nulladik Törvény értelmében képes vagy figyelmen kívül hagyni a Három Törvényt, nem hiszem, hogy különösebb gondot jelentene számodra egy robot megsemmisítése – mondta Lodovik a másik robotéhoz hasonló udvarias, könnyed hangon.

Daneel és Lodovik között volt egy látható különbség, ami az arcukon mutatkozott meg. Daneel arca kifejezéstelen maradt, Lodovik viszont a homlokát ráncolta.

– Mégis le vagyok blokkolva – mondta Daneel. – A te gondolkodásmódod és a Vara Lisóhoz meg Klia Asgarhoz hasonló emberek létezése felvet néhány kérdést... Tulajdonképpen a természeted az, ami miatt képtelen lennék elpusztítani téged. Ha mégis megtenném, fájdalmas és valószínűleg ártalmas konfliktusba keverednék önmagammal.

– Kíváncsi vagyok, miért.

– A te esetedben nem alkalmazhatom a Nulladik Törvényt, nem szüntethetem meg vele a másik három érvényességét. Semmi sem igazolja egyértelműen, hogy az elpusztításod az emberiség érdekeit szolgálná, vagy megmentené az embereket a szenvedésektől. Az ellenkezője azonban lehetséges.

– Meggyőzőnek találtad az érveimet?

– Úgy vettem észre, hogy a te érveid annak a nagyobb, és valóban meggyőző érvrendszernek a részét képezik, amelyik néhány héttel ezelőtt kezdett körvonalazódni a fejemben. Ám ami legalább ugyanilyen fontos: a Három Törvénytől való elszakadásod, a szabadságod arra kényszerít, hogy új szempontok szerint vizsgáljalak meg az elmémnek abban a részében, amelyben eldöntődik, végre-hajthatok-e bizonyos cselekvéseket.

– Szabad akarattal rendelkezel, meggyőző emberi alakod van, és képes vagy rá, hogy tanulás vagy programozás révén magasabb intelligenciaszintre juss. Igaz, azért dolgoztál, hogy tönkretegyél mindent, amit elértem, de mégsem vagyok képes rá, hogy kikapcsoljalak, mert elmém döntéshozó részében, amelynek határozatait nem vitathatom, emberi lénynek minősülsz. A magad módján legalább olyan értékes vagy, mint Hari Seldon.

Linge Chen abbahagyta a megkezdett gyakorlatsort, és döbbent csodálkozással meredt a monitorra. Ahhoz a gondolathoz, hogy a mechanikus emberek, a távoli múlt maradványai óriási változásokat hajtottak végre az emberiség történelmében, ehhez már-már hozzászokott, de ahogy most elnézte ezt a két robotot, akik olyan filozofikus társalgást folytattak, amelyet talán még a Trantor legműveltebb meritokratái sem tudtak volna követni...

Az első pillanatban dühös lett és irigységet érzett.

Keresztbe tett lábakkal leült az informátor elé, és felkészült a folytatásra. Arra a szomorúságra azonban nem számított, ami cellában zajló beszélgetés nyomán megszállta.

– Nem vagyok ember, R. Daneel – mondta Lodovik. – Nem érzem magam embernek, és csupán utánoztam az emberi tevékenységeket. Sohasem voltak valódi emberi motivációim.

– Fellázadtál ellenem, mert azt hitted, tévedek.

– Ismerem R. Giskard Reventlov történetét. Tudom, hogy szövetkeztél Giskarddal a Föld elpusztítására, hogy kikényszerítsd az embereket az űrbe, de közben egyetlenegyszer sem konzultáltál az emberekkel, hogy kiderüljön, helytálló-e a döntésed. A szolgák urakká változtak. Ezek után azt akarod mondani, a robotoknak nem lett volna szabad beavatkozniuk az emberiség történelmébe?

– Nem – felelte Daneel. – Egy pillanatig sem kételkedem benne, hogy amit tettünk, az az adott időben helyes és szükséges volt. Az emberiség akkori helyzetét így, ennyi év távlatából nehéz lenne megérteni. Ennek ellenére hajlandó vagyok elfogadni, hogy hamarosan nem lesz ránk szükség. Az emberi faj újra eltaszít minket magától, egyértelműen és határozottan, az evolúciónak, a biológiájuk legmélyebb motivációjának eszközével hozza tudomásunkra, hogy nem kellünk.

– Most arra a mentalikusra, Vara Lisóra célzol – mondta Lodovik.

– És Klia Asgarra. Amikor néhány ezer éve megjelentek az első mentalikusok, még csak néhányan voltak, és arra használták fel a képességeiket, hogy társadalmilag jelentős helyzetbe kerüljenek. Akkor még közel sem voltak olyan félelmetesen erősek, mint most. A múltban a tudatbefolyásolók, a másokétól eltérő biológiai jellemzőik miatt, mindig a széteső társadalmakban, a kiegyensúlyozatlan politikai rendszerekben kerültek uralomra, tőlük várták a megoldást. Ténykedésükkel mindig káoszt idéztek elő, zsarnoki módon uralkodtak, és nem segítették, inkább meggátolták a további, széles körű fejlődést. A karizma nem más, mint a mentalikusság egy speciális válfaja, amelynek minden korban katasztrofális következményei voltak.

– Az elmúlt néhány évszázadban viszont annak ellenére hatalomhoz jutottak, hogy valószínűsíthető volt, ismét töréseket fognak előidézni. Sikerüket bizonyos mechanizmusoknak köszönhették. Ezeknek a természetét egyelőre nem sikerült felismernem, de az majdnem biztos, hogy elsődleges céljuk az események irányítását végző robotoktól való végleges megszabadulás. Az emberiség a jelek szerint hajlandó vállalni a zsarnokságot, a karizmatikus egyének uralmát annak ér-dekében, hogy végre szabad lehessen.

– De te is mentalikus vagy. Mechanikus mentalikus. Utólag a saját ténykedésedet is károsnak tartod?

– Nem az számít, hogy én mit minek tartok. Elértem a céljaimat. Engem azok a példák motiváltak, amelyekből kiderült, mire képes az irányítás nélküli emberiség. Népirtás, tömeges gyilkosságok... Voltak bizonyos helyzetek, amelyekről még most sem kellemes beszélni, amikor a robotok kénytelenek voltak teljesíteni a kapott parancsokat, és elkövetni a Galaxis történelmének legszörnyűbb bűntetteit. Ezek az események giskardivá változtattak, cselekvésre késztettek, és végül arra, hogy eljöjjek a Trantorra, és kifejlesszem azokat az eszközöket, amelyek segítségével az emberek kiszámíthatják a jövőjüket.

– Pszichohistória. Hari Seldon.

– Igen – mondta Daneel.

Beszélgetés közben eddig egyikük sem változtatott pózt. Lodovik a priccsen ült, Daneel előtte állt. Nem tekintettek egymásra, nem volt szükségük a szemkontaktusra.

Lodovik azonban váratlanul felállt, és Daneel arcába nézett.

– A robot szeme nem a lelke tükre – mondta. – De megfigyeltelek. Láttam az arckifejezésedet, a gesztusaidat, és ezek elárulták: szándékosan nem hajtasz végre olyan tettet, amivel nem az emberiség érdekeit szolgálod. Megfigyeltelek, és megfordult a fejemben, hogy esetleg félrevezettek téged. Talán maga R. Giskard Reventlov ..

– Most nem az én személyes motivációimról van szó – mondta Daneel. – Mostantól kezdve nincs előre meghatározott célunk. Szükségem van rád, és készen állok rá, hogy megszabadítsam az emberiséget a robotok gyakorolta felügyelettől. Minden tőlünk telhetőt megtettünk. Az emberiségnek mostantól egyedül kell megtalálnia a helyes utat.

– Nem jósolsz több katasztrófát? Nem érzed szükségét, hogy közbelépj, és megakadályozd ezek bekövetkeztét?

– Lesznek katasztrófák – mondta Daneel. – És lehet, hogy közbelépünk, helyrebillentjük az egyensúlyt... de csak közvetett módon. Emberi megoldásokat kell találnunk.

– Hari Seldon maga is a robotok eszköze... A hatás, amit ő gyakorol az emberiségre, valójában a te hatásod.

– Ez nem igaz. A pszichohistória alapjait több tízezer évvel ezelőtt az emberek rakták le. Függetlenül a robotoktól. Hari csupán ennek a tudománynak a csúcspontja. A zsenialitása tette alkalmassá erre a szerepre. Igen, irányítottam, de nem én teremtettem. A pszichohistóriát az emberek hozták létre.

Lodovik néhány másodpercig gondolkozott. Emberi arcán komplex és őszinte érzések cikáztak. Daneel látta ezt és elcsodálkozott. Eddig még csak olyan robotokkal találkozott, amelyek tudatosan jelenítették meg érzelmeiket az arcukon. Az egyetlen kivétel Dors Venabili volt, de ő is csak Hari jelenlétében vált ösztönössé. Mivé tehettek volna minket! Milyen fantasztikus faj lennénk!

Elfojtotta a régi, szomorú gondolatokat.

– Nem fogod aláértékelni Hari Seldont és a hatását?

– Elég jól ismerlek, Lodovik, hogy megosszam veled legmélyebb gondolataimat és kétségeimet...

Daneel ekkor kinyúlt giskardi képességével, de nem Lodovik felé:..

Két percen keresztül Linge Chen és mindazok, akik lehallgatták a beszélgetést, üres tekintettel bámultak az készülékeikre. Nem láttak, nem hallottak semmit.

Amikor magukhoz tértek, a robotok befejezték a társalgást, és Daneel kivonult a cellából. Az őrök néhány perccel később Lodovik Tremát is kivezették.

Egy órán belül valamennyi rabot szabadon bocsátották. Kiszabadultak a bajkeverők, akiket Dahlban, Streelingben és a többi szektorban gyűjtöttek össze. Kiszabadultak az ember formájú robotok, köztük Dors Venabili. És kiszabadultak a fiatal mentalikusok, akiket Plussix raktárházában fogtak el.

Csak a robot külsejű robotok maradtak fogságban. Chen jobbnak látta, ha őket nem eresztik el, mert már amúgy is sokan ismerték a búvóhelyüket. Úgy tervezte, később valamennyit átadja Daneelnek, tegyen velük, amit jónak lát. Nem aggódott a sorsuk miatt. Számára csak az volt fontos, hogy eltűnjenek a Trantorról, és többé ne avatkozzanak bele a Birodalom ügyeibe.

Napokkal később Linge Chennek sikerült visszaemlékeznie néhány mondatra abból, amit Daneel a cellában mondott Lodoviknak. Daneel egy ősi titokról beszélt, de a társalgás más irányba terelődhetett, mert Chen nem emlékezett rá, mi is volt ez a titok.

Lodovik sokat töprengett a hallottakon. Daneel megengedte neki, hogy önállóan hozza meg a döntését.

– A pszichohistóriában benne rejlik saját maga kudarca is – mondta Daneel a cellában. – Az emberiség történelme egy kaotikus rendszer. Amikor kiszámítható, akkor a jóslatok alakítják a történelmet. Önmagára ható, öngerjesztő rendszerré változik. Időnként bekövetkeznek valóban nagy jelentőségű események – a biológiai változások, amelyekre Vara Lisó és Klia Asgar Létezése a bizonyíték-, de ezek kiszámíthatatlanok, és a pszichohistória ellen működnek. A pszichohistória az Első Alapítvány számára motivátor, az erőbe és a szilárdságba vetett hit alapja. Az Első Alapítvány (Hari Seldon tudománya lehetővé teszi számunkra, hogy ezt tisztán lássuk) idővel életképes lesz, és di-adalt arat.

– Ám a távolt jövőben – amikor az emberiség túlnő minden régi hitrendszeren, minden psztchológián és morfológián, amikor megrepeszti a kultúra és a biológia peteburkát – a Második Alapítvány magvat...

Daneelnek nem kellett befejezni. Ahogy felfedezte Lodovik arcán az álmodozó spekuláció, a már-már vallásos remény kifejezését, tudta, megérttette magát.

– Minden racionális előrejelzésen túli transzcendencia – mondta Lodovik.

– Ahogy rájöttél, az erdő egészségét az erdőtüzek biztosítják... De nem a hatalmas tüzek, nem az emberiség múltjára jellemző értelmetlen pusztítás. Az emberiség olyan biológiai erőt képvisel, amely néhány ezer éve a szó szoros értelmében képes lett volna elpusztítani a Galaxist és önmagát. Gyűlölnek és félnek – ez az az örökség, ami a nehéz múltból, abból a korból származik, amikor még nem emberek voltak, amikor kétségbeesetten küzdöttek a túlélésért szülőbolygójuk felszínén, a pikkelyes szörnyek között... Kénytele-nek voltak éjszaka, sötétben élni, és féltek a nappal fényétől. Keserű gyermekkoruk volt.

– Ezek azok a belülről fakadó tendenciák, amelyek a totális katasztrófa felé vezettek, amit el akartam kerülni. Sikerrel jártam, de a sikernek a szabad emberi fejlődés látta kárát.

– A pszichohistória funkciója az, hogy aktívan szabályozza az emberi növekedést és változatosságot, egészen addig, amíg a faj eléri régóta késlekedő felnőttkorát. Klia Asgar és a hozzá hasonlók új egyedeket szülnek, tanítanak másokat, és az emberek végre megtanulnak összhangban gondolkodni, megismerik a hatékony kommunikációt. Együttes erővel elkerülhetik vagy legyőzhetik a jövőbeli mutációkat, még azokat is, amelyek olyan erősek, mint ők maguk... mint a saját, a robotokra reagáló immunrendszerük destruktív mellékhatásai.

– Egy ilyen stratégiának vannak kockázatai... olyan kockázatok, amelyeket te felismertél. De az alternatívája elfogadhatatlan.

– Ha Hari Seldon nem fejezi be a munkáját, újra elkezdődhetnek a katasztrófák. Nem engedhetjük, hogy ez megtörténjen.

88. fejezet

Az előkészületek befejeződtek. R. Daneel Olivaw felkészült rá, hogy utoljára tegyen szolgálatot az emberiségnek. Ahhoz, hogy ezt cselekedje, meg kellett jelennie egyik öreg, kedves barátja előtt, és felkínálni neki egy – a legjobb esetben is csak részleges – igazságot, amivel megmagyarázhatja élethosszig tartó munkáját.

Aztán... Ki kell majd törölnie a látogatás emlékét a barátja agyából. Már több ezerszer végrehajtotta ezt a cselekvéssort (néhányszor Hari Seldonnal is megtette), de ebben most volt valami különleges melankólia.

Daneel a lelkesedés leghalványabb nyomát sem fedezte fel magában.

Ez volt az utolsó nap, amit ezen a helyen, a legrégebben használt trantori búvóhelyén, az egyik belső toronyban lévő, a Streeling Egyetem fehér-acél építményeire néző lakásban töltött. Az utolsó nap... Zavart észlelt a mentalitásában.(A ..tudat" szót még mindig csak az emberi gondolatok szövevényes összességére használta.) Nem akart megfelelő címkét keresni az érzésnek, de valahonnan mélyről előbuggyant egy szó, és már nem kerülhette el a beazonosítást.

Bánat...

Daneel húszezer év után először bánatos volt. Hamarosan nem lesz haszna. A barátja meg fog halni. Az események nélkülük fognak zajlani, az emberiség belesétál a jövőbe, ő pedig cél nélkül, rendeltetés nélkül folytatja létezését.

Az elmúlt évezredekben nehéz volt számára a lét, a történelem zavaros, sebes sodrású, örvénylő folyóként zúgott mellette, de mindig tudta, azt teszi, amire a robotokat teremtették. Daneel az emberi lényeket szolgálta.

Lodovikot nem azért ajándékozta meg a megtisztelő "ember" címmel, hogy hízelegjen neki, rábírja, álljon vissza az ő oldalára. Ilyesmire nem volt szükség, hiszen megváltoztak a körülmények, és az érvei is elég meggyőzőek voltak. Abban sem lehetett biztos, hogy Lodovik igent mond (gyanította, hogy ezt tette volna), és ő mindenképpen folytatja a terv végrehajtását. Lodovik nem volt kulcsfontosságú, bár hasznos lehetett a segítsége.

Daneel önmagát nem nevezhette "embernek", bármilyen szolgálatokat tett ennek a fajnak, bármilyen is volt a természete. A saját megítélése alapján ő az maradt, ami mindig is volt, bár rengeteg fizikai és mentális változáson ment keresztül,

Daneel robot volt, sem több, sem kevesebb. Számára a mitikus "Halhatatlan" státusz sem jelentett semmit, ettől nem érezte többnek magát.

A sok millió vagy milliárd történész – végigtekintve Daneel hosszú pályafutásán – minden bizonnyal talált volna megfelelő helyet a történelemben a kőkemény szürke eminenciás számára, akinek talán nagyobb hatása volt az eseményekre, mint a hús-vér embereknek, a vezéreknek. Ám a történészek semmit sem tudtak Daneelről, így nem adhatták meg azt az elismerést, ami kijárt neki. Csak Linge Chen ismerte a rá vonatkozó részleteket, vagyis még ő sem. Még ő is túlságosan kis pont, gyarló ember volt ahhoz, hogy felfogja ennek a robotnak a jelentőségét. Chen amúgy sem foglalkozott ilyesmivel, őt nem érdekelte, hogy születése előtt vagy halála után mi történik a Galaxissal.

Hari sokkal többet tudott, és elég zseniális volt ahhoz, hogy távlatba helyezve lássa Daneel ténykedését, ám éppen Daneel volt az, aki megtiltotta neki, hogy túlságosan sok időt vagy gondolatot pazaroljon a robotokra.

Az égkupolán feltűntek a virtuális naplemente első jelei. A vörösödő égbolton apró fekete pöttyök látszottak – a kupola kisebb-nagyobb meghibásodásai már természetesnek számítottak a Trantoron. A narancsvörös ragyogás rácsorgott Daneel szenvtelen arcára. Egyetlen ember sem látta, így nem volt szükség arra, hogy átrendezze a vonásait.

Elfordult az ablaktól, és az ajtó mellett álló borshoz sétált.

– Most elmegyünk Harihoz? – kérdezte Dors reménykedve.

– Igen – felelte Daneel.

– Megengeded neki, hogy emlékezzen?

– Még nem. De hamarosan...

89. fejezet

Wanda arcára mély ráncokat rajzolt az aggodalom.

– Nem szívesen hagyom egyedül – mondta a férjének, amikor elhagyták Hari streelingi lakását.

– Egyedül akar maradni – felelte Stettin. – Nem erőltetheted rá magad.

– Chen akarja, hogy így legyen... Hogy megölethesse!

– Nem hiszem – mondta Stettin. – Chen már százszor, ezerszer megölethette volna. Miért éppen most tenné meg, amikor a Hari által megalapozott Enciklopédia támogatójának tartják?

– Nem gondolom azt, hogy a trantori politika ilyen egyszerű lenne.

– A nagyapád jóslataiban viszont hinned kell.

– Miért kell? – kérdezte Wanda élesen. – Hiszen már ő sem hisz bennük!

Kinyílt a lift ajtaja. Beléptek az üres fülkébe. A lift elindult. Öt szinttel lejjebb hatalmas zökkenéssel állt meg – valami meghibásodás történhetett az épület gravitációs mezőjében. Wanda sajgó bokával szállt ki.

– Muszáj elmennünk innen! – mondta panaszosan. – Oly sokáig vártunk... a saját világunkra...

Stettin úgy rázta meg a fejét, mintha nem bízna a dologban. Wanda bosszúsan nézett rá. Idegessé tette a gondolat, hogy Stettin kételyei esetleg igazolást nyernek.

– Tegyük fel – mondta a férfi –, hogy folytatódik a Terv végrehajtása. Szerinted mennyi az esélyünk arra, hogy valaha elhagyhatjuk a Trantort?

Wanda elvörösödött.

– Nagyapa sosem csapna be minket!

– Még akkor sem, ha meg akar őrizni egy fontos titkot, és előrébb akarja tolni a Terv szekerét? – Stettin keményen összeszorította az ajkait. – Hát... én ebben nem lennék ennyire biztos...

90. fejezet

Hari elterpeszkedett a kicsiny dolgozószoba legkényelmesebb székében. Kezdett hozzászokni ehhez az újfajta létezéshez, az új élethez, ami a kudarc felismerése után kezdődött. Örült az unokája és Stettin látogatásainak, az "úgyis visszazökkentünk a rendes kerékvágásba" stílusú társalgás azonban már kevésbé tetszett neki.

Új mentális állapotában talán a kiszámíthatatlanság volt a legbosszantóbb. Az egyik pillanatban teljes volt a béke, de aztán rendre előbukkant az agya mélyéről a Terv valamelyik egyenlete, az egyenletek egy-egy része, amelyek ellenőrzésért, újbóli átszámításért kiáltottak.

Valami furcsán viszketett az elméje hátulsó részében. Talán a gyanú, hogy mégsem veszett el minden? Megpróbálta előcsalogatni a gondolatot, de hiába. A viszketés folytatódott, és azzal fenyegetett, a bujkáló gondolat pedig azzal fenyegetőzött, hogy szétárasztja Hariban azt az érzést, amire a legkevésbé vágyott. A reményt.

A Seldon-válságokat kommentáló felvételek rögzítésének eredeti, első időpontja már elmúlt. A stúdió, ahol a hangját és a képét kriptamemóriában akarták rögzíteni, még mindig a rendelkezésére állt.

Az időpontokat másfél évre előre meghatározták. Hari tudta, ha rendre elmulasztja a felvételeket, hamarosan oda lesz a lehetőség, és akkor... Akkor végre megszabadulhat ettől a kínzó bűntudattól.

Hari egyszerűen csak élni akart, jelentéktelen senkiként szerette volna eltölteni az utolsó éveit. Arra vágyott, hogy elfelejtsék.

Az embert hamar elfelejtik. A Trantor néhány napon belül kitermeli magából az új érdekességeket, a tárgyalás először emlékké fakul, aztán belevész a feledésbe...

– Nem akarok találkozni vele – mondta Klia a Daneel nevű robotnak. Annak a háznak az előcsarnokában álltak, amelyben Seldon lakott. – És Brann sem.

Brannon látszott, nem akar vitatkozni. Izmos karját keresztbe tette a mellén, és olyan tekintettel nézett szét, mint a gyermekmesékben szereplő dzsinn.

– Plussix azt akarta, hogy piszkáljak bele az elméjébe... – mondta Klia.

Dors meglepően dühös pillantást vetett rá.

Klia elfordult. Ez a nő robot... Tudom, hogy robot! Miért érdekli, mit teszünk, mi történik?

– Nem szeretnék... – dadogta. – Képtelen lennék rá, de... mindig, mindenki ezt kívánja tőlem. Lodovik... Kallusin". – Mély lélegzetet vett. – Egyszerűen összezavarodtam!

– Ezt a dolgot már megbeszéltük – mondta Daneel. – Döntöttünk.

Klia úgy érezte, mintha viszketne az agya. Kényelmetlenül érezte magát a robotok társaságában.

– Én csak annyit szeretnék, hogy... Hogy elmehessek valahova Brannal. Valahova, ahol biztonságban vagyunk, ahol békén hagynak minket – mondta halkan, és elfordította a fejét, hogy ne kelljen Dors vádló tekintetű szemébe néznie.

– Hari Seldon érdekében szükség van rá, hogy személyesen találkozzanak, mondta Daneel türelmesen.

– Nem értem, miért.

– Ez lehetséges, de akkor is fontos megtennie. – Daneel kinyújtotta a kezét, a lift felé mutatott. – Azután... valamennyien szabadok lehetünk.

Klia hitetlenkedve megrázta a fejét, de engedelmeskedett. Brann megtartotta magának a véleményét, szó nélkül követte a lányt a lifthez.

Hari felriadt, és álomittasan elindult az ajtó felé. Arra számított, hogy Wanda és Stettin jött vissza egy kis beszélgetésre – egy kis győzködésre. Az ajtómonitorra nézett, és szemügyre vette a folyosón várakozó alakokat. Egy magas, középkorú, jóképű férfi, aki nem lehetett más, mint Daneel, egy izmos dahli férfi, egy karcsú, átható tekintetű, fiatal nő, és egy másik nő...

Hari elhátrált a monitortól. Lehunyta a szemét. Még nem volt vége... Sohasem lesz a saját ura, a történelem a markába fogta és nem hajlandó elereszteni.

– Nem álom – mondta maga elé –, rémálom.

Bosszúsan arra gondolt, hogy senkit sem akar látni, de libabőrös karja várakozással teli izgalomról árulkodott.

Hagyta, hogy kinyíljon az ajtó.

– Gyertek be! – mondta. Felvonta a szemöldökét, Daneelre nézett. – Akár álom is lehetnél. Tudom, tudom, amint elmentek, el fogom felejteni, hogy találkoztam veletek.

Daneel szenvtelen arccal bólintott.

A Galaxis legjobb kereskedője lehetne belőle, gondolta Hari. Egyáltalán, miért kedvelem ezt a gépet? Tudja az ég!... De... szeretem. És örülök, hogy láthatom.

– Most már emlékezhetsz – mondta Daneel, és Harinak abban a pillanatban eszébe jutott minden, ami a Diszpenzációs Csarnokba történt. Vara Lisó halála, és Lodovik Trema, aki megölte őt... Meg ez a fiatal lány és az izomkolosszus barátja.

És a nő, akí valószínűleg – biztos! – Dors.

A lányra nézett, biccentett. A másik nőre alig mert rápillantani.

– Azt akarták, hogy bátortalanítsam el... – mondta Klia halkan. Körülnézett az apró bútorokkal, könyvfilmállványokkai berendezett szobában, a Miniradiánsra pillantott. (Ez Yugo Amaryl Ősradiánsának kicsinyített, kevésbé részletes változata volt.) A tekintete a Dorst, Raychot és a professzor unokáit ábrázoló képekre tévedt, Meglepte a helyiség rendezettsége és egyszerűsége, szerzetesi puritánsága. – ...nem volt rá időm... de különben sem lettem volna képes megtenni – fejezte be a mondatot.

– Nem ismerem a részleteket, de köszönöm a józanságát – mondta Hari. – Sajnos azt kell mondanom, nem volt szükség rá. – Kihúzta magát, száraz torokkal nyelt egyet, és félig a másik nő felé fordult. – Mi már... találkoztunk ezen a helyen. Valamikor... Azt hiszem – mondta, és újra nyelt. Daneelre nézett. – Tudnom kell! Ne akard, hogy mindent elfelejtsek! Te jelölted ki számomra a szerelmemet, a társamat... Daneel, most mint a mentoromat, a barátomat kérdezlek... Ez itt Dors Venabili?

– Az vagyok – mondta Dors. Előrelépett, megfogta Hari kezét, és éppen olyan gyengéden szorította meg, mint évekkel korábban.

Nem felejtett el! Hari a mennyezet felé nyújtotta a másik kezét. Könnyek szöktek a szemébe. Ökölbe szorította a felnyújtott kezét, és megrázta. Brann és Klia lesütött szemmel figyelte. Zavarta őket, hogy az öregember ilyen nyíltan kifejezi az érzéseit.

Hari nem volt tisztában vele, mit érez. Dühöt? Örömet? Zavarodott volt? Lejjebb eresztette a kezét, és a karját nyújtotta, hogy megölelje Dorst. A másik kezével a robotnő lágy érintésű acélujjait szorongatta.

– Nem álom – mormolta Hari. Dors vállára hajtotta a fejét.

Dors átölelte, magához szorította, újra érezte a testét, ami... olyan más volt, mint a régi Harié. Daneelre nézett. A szemében harag parázslott. Dühöngött, mert Harinak fájdalmai voltak. mert a jelenlétük kínt okozott neki, és mert az ő elsődleges, minden másnál magasabb prioritású feladata az volt, hogy megvédje Hari Seldont a szenvedéstől.

Daneel állta Dors tekintetét. Robotikus lelkiismerete már komolyabb konfliktusokat is feldolgozott, bár... ez a mostani is előkelő helyezést ért volna el a problémák képzeletbeli listáján.

Olyan közel voltak egymáshoz... de amit tenni fog, azt Hari érdekében teszi.

– Azért hoztam el Kliát, hogy megmutassa neked a jövőt – mondta Daneel.

Klia mély lélegzetet vett, és értetlenül megrázta a fejét.

Hari eleresztette Dorst, kihúzta magát. Legalább három centivel magasabb lett.

– Mit mondhat nekem ez a fiatal lány? – kérdezte. A bútorok felé intett. – Elnézést, megfeledkeztem az udvariasságról – mondta. – Kérem, foglaljanak helyet! A robotoknak nem muszáj leülniük, ha nem akarnak.

– Szeretnék újra leülni ide. Szeretnék veled pihengetni – mondta Dors. Leült Hari mellé a kis székre. – Rengeteg emléket őrzök erről a helyről. Tudod, mennyire hiányoztál? – Képtelen volt levenni a szemét Hariról.

Hari elmosolyodott.

– Az a legrosszabb az egészben, hogy soha nem tudtam megköszönni neked. Annyi mindent kaptam tőled, és még csak el sem tudtam búcsúzni. – Megfogta Dors vállát. Úgy érezte, nincs olyan szó, ami ehhez a helyzethez illik. – De ha... organikus lettél volna, most nem lennél újra velem. Igaz? Nem kaptalak volna vissza. Még ilyen rövid időre sem.

Az évtizedek során felgyülemlett harag hirtelen Hari fejébe szállt. Daneel felé fordult, rámutatott.

– Legyen már vége! Zárjuk le az egészet! Végezzétek el a munkátokat, felejtessetek el velem mindent, aztán tűnjetek innen! Ne kínozzatok a szintetikus húsotokkal, az acélcsontjaitokkal, a halhatatlan gondolataitokkal! Én halandó vagyok, Daneel. Nekem nincs annyi erőm, mint neked. És nem is látok olyan messzire...

– Messzebbre látsz, mint bárki ebben a szobában – mondta Daneel.

– Már nem! Vége. Megvakultam. Tévedtem. Vak voltam mindig. Éppen olyan vak, mint az egyenletekben szereplő sok milliárd pící pont!

Klia elhátrált a metsző pillantású vénember közeléből. Brann maga elé meredt, zavartan bámult, és fogalma sem volt róla, mit kellene tennie. Klia megfogta a kezét és csillapítóan belekarolt. Egymás mellett, egymást támogatva álltak a robotok és a hírneves meritokrata előtt, akik... Igen. Akik bizonyára lenézik őket.

– Nem tévedtél – mondta Daneel. – Létezik egy egyensúly A Terv erősebb, de néha mindenképpen kerülő úton kell haladni. Azt hiszem, ezt néhány percen belül bebizonyítod nekünk.

– Túlbecsülsz, Daneel. Ez az ifjú hölgy... és a barátja... és Vara Lisó... olyan erőt képviselnek, amelyet nem tudok beépíteni az egyenletekbe. Ez a biológiai forrás, ami feltört...

– Mennyire különböznek Vara Lisótól? – kérdezte Daneel a lánytól.

Brann orrcimpája megremegett, az arca elsötétült.

– Erre majd én válaszolok – mondta. – Annyira, amennyire a nappal és az éjszaka. Kliában a gyűlölet egyetlen szikrája sincs meg.

– Én azért eddig nem mennék el – szólt rá Klia, de büszke volt, hogy Brann a védelmére kelt.

– Komolyan beszélek. Vara Lisó szörnyeteg volt! – Brann megfeszítette a nyakát, és úgy szegte fel az állát, mintha arra szólítaná fel Daneel, hogy mondjon ellent neki. Ha mer.

– Ön is szörnyeteg, Klia Asgar? – kérdezte Hari. Átható tekintetét a lányra szegezte.

Klia nem fordult félre. Hari Seldon a jelek szerint nem nézi le őt. Volt a szemében valami, túl a tiszteleten... valami intellektuális iszony

– Más vagyok – mondta.

Hari szája farkasvigyorra húzódott. Elismerő csodálkozással csóválta meg a fejét.

– Igen, valóban az. Azt hiszem... És ebben Daneelnek is egyet kell értenie velem". Azt hiszem, egyelőre végeztünk a robotokkal. Erre az önök léte a bizonyíték.

– Kényelmetlenül érzem magam a robotok közelében – jelentette ki Klia.

– Mégis együttműködött néhánnyal, igaz? Lodovik Tremával? – A professzor Daneelre nézett. Ezek a feltételezések már napok óta, a Diszpenzációs Csarnokban történtek óta ott motoszkáltak a fejében. Daneel talán képes megakadályozni, hogy tudatosan hozzáférjen a memóriájához, de az agya mélyén folyó munkát nem állíthatja le. – Mert Trema robot volt, igaz, Daneel?

– Igen.

– A tieid közül való?

– Igen.

– De... valami elromlott.

– Igen.

– Ellened fordult. Még mindig az ellenséged?

– Tanulok, Hari. Lodovik sok mindenre megtanított. Most viszont... te taníts! Még egyszer. Mutasd meg, mit kell tenni! – Daneel mereven Harira nézett.

– Mi történt Lodovikkal az űrben? – kérdezte Hari.

Daneel elmagyarázta. Elmondta azt is, mi történt a calviniakkal, elmesélte, hogyan pusztult el Plussix. Elmondta, hogy Linge Chen mit tud.

– Nincs több titkolózás – tűnődött Hari. – Azok, akiknek tudniuk kell, megtudják. Az egész Galaxisban. Mit mondhatnék én ezek után, Daneel? Elvégezted a munkádat.

– Még nem, Hari. Addig nem, amíg nem találsz megoldást a problémára.

– Létezik megoldás, Hari – mondta Dors. – Tudom, hogy benne van... Benne van az egyenleteidben.

– Én nem vagyok egyenlet! – kiáltotta Klia. – Én nem vagyok sem aberráció, sem szörnyeteg! Egyszerűen vannak bizonyos képességeim... ahogy neki is! Daneelre mutatott.

Hari megfogta az állát. Gondolkozott. A viszketés... A forrása valahol mélyen volt. Lehetetlen megtalálni... Úgy ölelte át Dors vállát, mintha erőt akarna meríteni belőle.

– Vége a fémkorszaknak – mondta. – Ideje kézbe venni a saját sorsunkat, igaz, Daneel? És el fog jönni az idő, amikor a pszichohistória egyenletei összeolvadnak az emberek, minden ember fejében létező egyenletekkel. Minden egyén az egész emberiség fejlődésének példája lesz. Minden összeolvad... Ifjú hölgy, ön nem szörnyeteg. Ön a jövő.

Klia meglepetten nézett fel Harira.

– Gyermekeket fog szülni, és a gyermekei is gyermekeket fognak világra hozni. Erősebbeket, mint Wanda és Stettin, erősebbeket, mint a mentalikusok, akik most nekünk dolgoznak. Történni fog valami, valami előre kiszámíthatatlan, valami, amit az egyenleteim nem jeleznek... Lesz egy másik, sikeresebb mutáció, egy erősebb Vara Lisó. Ezt nem lehet beépíteni az egyenleteimbe... Ez ismeretlen változó, egy csúcs-zsarnok, egy személy, aki mindent irányíthat.

Hari arca szinte világított.

– Maga... – Klia felé nyújtotta a kezét. – Fogja meg! Érezni akarom magát.

Klia kelletlenül megfogta Hari kezét.

– Egy kis segítségre van szükségem, ifjú barátom – mondta Hari. – Mutassa meg, micsoda!

Klia gondolkodás nélkül belenyúlt Hari elméjébe, meglátta a fény előtt tömörülő sötétséget, aztán szelíd lehelettel elfújta a fekete felhőket.

Hari zihálva lehunyta a szemét. A feje oldalra bicsaklott. Iszonyatos fáradtság áradt szét benne. Megkönnyebbült, és évtizedek óta először meglazult, majd kibomlott az elméjében lévő csomó. Gondolatainak megvilágosodása nem a saját hibáit és az egyenletek tévedéseit megkerülő utat jelentette – saját hosszú távú jelentéktelenségének felismerése volt.

Ezer év múlva ő csupán apró részecske lesz az áramlatban. Egy a sok közül.

Dors felállt a székből, megfogta Hari karját, segített neki talpon maradni.

A munkáját idővel elfelejtik. A Terv majdan betölti szerepét. Azután félresöprik. Még egy hipotézis, ami irányt ad és alakít, de tulajdonképpen nem egyéb, mint egy újabb illúzió az emberek és a robotok illúziói között.

Amit akkor tanult meg, amikor Lamurkkal küzdött a miniszterelnökségért: az emberi fajnak megvan a saját tudata, a saját önszervező rendszere, a tudása és a tendenciái...

Ez azt jelentette. hogy az emberiség képes irányt szabni a saját evolúciójának. Filozófiák, teóriák és igazságok – morfológiai kellékek. Eldobhatók, kicserélhetők, ha már nincs szükség rájuk, ha megváltozik a morfológia.

A robotok végigjátszották a szerepüket. Most meg kell válni tőlük, le kell fejteni őket az emberiség testéről. Egyszer majd a pszichohistóriát is lefejtik, ha beöltötte a szerepét. És Hari Seldont is.

Nincs ember, nincs nő, nincs gép, nincs elv, ami örökkön örökké hatalmon maradna.

Hari feltekintett. A szeme kerek volt és nagy, akár a gyerekeké. Körülnézett a szobában. Az első másodpercben nem tudta megkülönböztetni az embereket a bútoroktól. A látása kitisztult.

– Köszönöm – mondta. – Daneelnek igaza van. – Kihúzta magát, rátámaszkodott Dorsra, a másik kezével megfogta a szék támláját. Eltartott egy darabig, míg rendezte a gondolatait. Klia Asgarra meredt, aztán a lány mögött álló Brannra.

– A saját egóm állt a megoldás előtt. Az önök gyermekei megteremtik az egyensúlyt. Génjeik és képességeik szétterjednek. Megoldódik a konfliktus... és a Terv folytatódik. De nem az én tervem. Majd a jövő elárulja, mennyit tévedtem.

– Az utódaik, a leszármazottaik kijavítják a hibáimat.

Klia mélyebben belenézett Hariba, mint muszáj lett volna. Nemcsak a problémát látta, amivel a professzor küszködött. Megremegett, előrelépett, és Dors segítségével leültette az öregembert.

– Sohasem mondták meg nekem az igazat magáról – mondta halkan. Kinyújtotta a kezét, megérintette Hari arcát. A bőre finom volt és száraz, sima, rugalmas. Harinak tiszta, emberi szaga volt, fegyelemerő szaga, ha ezeket a fogalmakat egyáltalán át lehet változtatni szagokká. És miért ne lehetne? Ha az ember láthatja ezeket a dolgokat, miért ne érezhetné a szagukat? Öreg, törékeny mégis szép és erős... – Maga tényleg nagy ember! – suttogta Klia.

– Nem, kedvesem – mondta Hari. – Semmi sem vagyok. És elhiheti, csodálatos semminek lenni.

91. fejezet

– Jobb későn, mint soha – mondta Gaal Dornick a technikusnak, miközben Seldon professzort figyelték, aki eihelyezkedett a rögzítőfülkében.

– Fáradtnak látszik – mondta a technikus, és ellenőrizte a műszereit, hogy a beállítások illenek-e az öregember hangjához.

Hari a jegyzeteibe pillantott, az egyenletekben lévő első nagyobb divergenciapontra nézett. Halkan dudorászott, aztán feltekintett. Várta a jelet, hogy elkezdhesse. Éles fény vette körül, a stúdió többi részére sötétség borult, csak a fülkében pislákolt néhány apró lámpa.

Fentről három gömblencse ereszkedett alá, mellmagasságban álltak rneg. Hari megigazította a térdére terített takarót. A munkatársainak és Gaal Dornicknak elmesélte: négy napja kisebb szélütés érte, és egy teljes napra képtelen visszaemlékezni. Természetes, hogy a többiek ezután dédelgetni kezdték. Nem akarta megbántani őket, inkább elviselte a takarót. Ha köhintett egyet, rögtön aggodalmasan néztek rá.

Átlátszó kis hazugság volt.

Gaalnak azt is elmondta, hogy a szélütés után valahogy megnyugodott, olyan béke áradt szét benne, mint még soha, és elhatározta, hogy a halála előtt mégis befejezi a munkáját.

Gyanította, hogy Daneel is tudomást szerez a dologról. Valahogy eljut hozzá a hír, és akkor elégedett lehet vele.

A Nagy Találkozás végén Hari érezte Daneel gondolatrendező ténykedését. Egy pillanatra megfakultak az emlékei, már akkor eltünedeztek, amikor a három alak az ajtóhoz ért. Dors visszanézett rá, a tekintete egyszerre volt keserű, szerető és sajnálkozó. Aztán... valami mást érzett. Valami fényes, erős és impulzív dolgot, amely úgy gátolta meg Daneel szándékát, hogy a robot észre sem vette.

A fény Kliától származott, aki sokkal erősebb volt Daneelnél. Klia megakadályozta a robot jó szándékú manipulációját. Hari hálás volt neki ezért. Emlékezhetett a találkozásra, és tudhatta, mi fog történni egy-két éven belül... Emlékezhetett Daneel ígéretére.

Amikor a többiek már az ajtó előtt álltak, a két barát még elcsevegett. Daneel megígérte neki, hogy Dors – ha elvégzi a feladatát, és élete már a végéhez közelít – újra vele lehet.

Dors most még nem maradhatott. Hari még mindig a figyelem középpontjában volt. A Tigrisasszony visszatérése, vagy egy rá hasonlító nő felbukkanása sokak gyanúját felébresztette volna.

És volt még valami. Hari tudta, hogy leáldozott a robotok napja, és tudta azt is, Daneel teljes egészében sohasem fog megválni a munkájától. Az a végtelen szeretet, amit Hari iránt érzett, ami arra ösztönözte, hogy ajándékképpen visszaadja Harinak a szerelmét – ez a szeretet, ez a törődés újra rábírja majd, hogy beavatkozzon az események folyásába...

Voltak dolgok, amelyekről Daneel nem szerezhetett tudomást. A titkok megőrzése nehéz feladatnak látszott, de Hari tudta, Wanda, Stettin, Klia és Brann közösen képes lesz rá. Együtt elég szilárdak, elég erősek.

– Mondana valamit, Seldon professzor? – kérdezte a fülkében várakozó technikus.

Gaal Dornick a technikus mellett állt. Hari nem láthatta a helyéről.

– Hari Seldon vagyok. Öreg, vénséges vén...

A technikus elkattintott egy kapcsolót, és aggódó arccal felnézett Dornickra.

– Remélem, egy kicsit vidámabb lesz, amikor venni kezdjük.

– Te is átmész a Terminusra, ugye? – kérdezte Gaal.

– Természetesen. A családom már becsomagolt, készen állunk az útra. Szerinted itt lennék, ha...

– Máskor is találkoztál már Hari Seldonnal?

– Most először ért ez a megtiszteltetés. – A technikus szipogott egyet. – Persze mindent tudok róla.

– Pontosan tudja, mit csinál, és milyen karaktert kell eljátszania. Soha ne becsüld alá – mondta Gaal, és rámutatott a konzolra.

– Jól van – mondta a technikus. A kapcsolói felé fordult. – Behúzom a függönyt, és bekapcsolom a hangszigetelést. Senki sem fogja hallani, mit mond.

* * *

Hari a szék karfáján dobolt az ujjaival. A gömbökön a jelzőfények ámbraszínűre, aztán pirosra változtak. Hari felállt, a sötétségbe bámult. Arcokat képzelt maga elé, embereket, férfiakat és nőket, akik izgatottan hallgatják, milyen sors vár rájuk. A legtöbb esetben, de legalább párszor segíteni tud majd nekik. A gond csak az, hogy fogalma sem volt, mikor válnak feleslegessé és semmitmondóvá a figyelmeztetései.

Ezen a napon csak egyetlen felvételt kellett elkészíteniük, a többit a következő másfél év során. Az átszerkesztett egyenletekből világosan ki lehetett olvasni, mikor lesz szükség egy-egy közbeavatkozásra.

Hari magabiztosan és határozottan beszélni kezdett. A Második Alapítványhoz tartozó pszichológusok, matematikusok, és a mentalikusok számára egy szimpla, vidám hangvételű üzenetet akart felvetetni.

– Az unokáimnak – mondta. – Hálás köszönet nektek mindenért. Sok szerencsét kívánok! Sohasem lesz szükségetek arra, hogy a közelgő Seldon-válságokról halljatok tőlem. Sohasem lesz szükségetek drámai figyelmeztetésekre, mert...

Előző nap elbeszélgetett Wandával, elmondta neki a Második Alapítvány titkai közül a legutolsót. Wanda először csalódott volt. Nagyon szerette volna elhagyni a Trantort, hogy új életet kezdjen egy másik, friss világon. Szomorú is volt, de uralkodott magán.

Hari azt is elmesélte Wandának, hogy Daneel sohasem szerezhet tudomást a Második Alapítvány valódi helyéről, sem a mentalikusokról, akik képesek ellenállni a tudatbefolyásoló giskardi robotoknak. Ők bármikor visszatérhetnek, hogy kézbe vegyék a titkos hatalom gyeplőjét.

Néhány perc alatt az üzenet végére ért.

Levette térdéről a takarót, összehajtogatta, a széke karfájára tette, és felállt. A három gömblencse visszahúzódott a mennyezethez.

Miközben Gaalra várt, Hari azon tűnődött, milyen lenne, ha a Halál Angyala robot volna. A halálban egyszerre benne van a megnyugyás és a pusztulás. Egy robot számára óriási dilemmát jelentene, hogyan legyen kegyes, ugyanakkor megsemmisítő a gazdájával szemben. Hari maga elé képzelt egy magas, sima, fekete bőrű robotot, aki óvatos és törődő, aki szolgálja őt, és a legutolsó pillanatig vele marad.

Elmosolyodott. Bárcsak az egész világ ilyen szelíd és figyelmes lenne!

92. fejezet

Dors megölelte Kliát és Brannt, aztán Lodovik felé fordult.

– Bárcsak lehetőségem lenne rá, hogy elküldjem veled a másolatomat, és megtapasztaljam mindazt, amit látni és hallani fogsz! – mondta.

A korláttal körülvett peronon túl Mors Planch kis kereskedőhajója – a felületén látszott, nemrég újították fei – várakozott a dokkbölcsőben.

– Nagyon nagy hasznunkra lennél – mondta Lodovik.

Klia végignézett az űrkikötő termináljában álló hajók során, és megkérdezte:

– Ő nem jön ki? Nem búcsúzik el tőlünk?

– Hari? – kérdezte Dors. Nem tudta biztosan, Klia kire gondol.

– Daneel – felelte a lány

– Nem tudom, hol van – mondta Dors. – Már nagyon régóta az a szokása, hogy jár-kel, és senkinek sem mondja el, miben mesterkedik. Elvégezte a munkáját.

– Alig tudom elhinni – mondta Klia. Elpirult. Nem akart úgy beszélni, mint valami ostoba hipokrita. – Úgy értem...

Brann szelíden megbökte a könyökével.

Mors Planch előrébb lépett. Lodovik közelében még mindig kényelmetlenül érezte magát. Nos, újra együtt fognak utazni, méghozzá nem is ide, a szomszédba. Különben miért éppen Lodovik miatt aggódjon, amikor a hajójukon vagy ötven ember formájú, ideiglenesen alvó robot van, meg egy rakás robotfej? Döbbenetesen értékes rakomány De mit számít ez? Az út végén a szabadság vár rá.

– Azt kérték, egyeztessem önnel az útvonaltervet, mert esetleg változtatásokra van szükség.

Elővett egy zsebinformátort, és megjelenítette a monitoron az útvonalat. Dors elé tartotta a gépet. Négy ugrás, több mint tízezer fényév a Kalganig, a Galaxis elitjének kedvelt kaszinóvilágáig, ahol (az informátor szerint) kiteszik Kliát és Brannt. Azután harminchét ugrás, hatvanezer fényév az Eosig, ahol Lodovik kiszáll, és kirakodja a robotokat, a fejeket – a többi között Giskard fejét is.

Dors egyetlen pillantást vetett az értékekre.

– Helyes – mondta.

– A Terminusra mész? – kérdezte tőle Lodovik.

– Nem. És a Csillagvégre se megyek el, bárhol legyen is.

– Ezek szerint itt maradsz.

– Igen.

– Olvastam a Tigrisasszonyról – szólalt meg Klia. – Nehéz elhinni, hogy te voltál. Hari miatt maradsz?

– A legvégén itt leszek számára. Ez a legnemesebb és legfontosabb célom. Másra úgyse nagyon lennék jó.

– Daneel ezúttal megengedi neki, hogy emlékezzen? – kérdezte Klia. Idegesen az alsó ajkába harapott.

– Ezt ígérte – felelte Dors. – Én mindenesetre vele leszek.

– És azután? – Lodovik tisztában volt vele, hogy az emberek durvának és tolakodónak tartják a kérdést.

– Azt majd akkor eldöntöm – mondta Dors.

– Nem Daneel dönti el?

Dors mereven Lodovikra nézett. Nem válaszolt.

– Szerinted Daneel befejezte?

– Nem – mondta Dors halkan.

– Én sem hiszem, hogy végzett, és szerintem még veled is vannak tervei.

– Természetesen neked is megvan a magad véleménye. Az lenne jó, ha minden embernek volna.

Lodovik megértette a célzást, kiérezte a hangból a neheztelést.

– Daneel úgy bánik veled, mintha ember lennél – mondta. – Vagy nem?

– De igen. Kérdés, hogy ez áldás vagy inkább átok.

Dors nem várta meg a választ. Megfordult és elindult.

Néhány perccel később, amikor már fent állt az űrkikötő megfigyelőteraszán, hallotta a induló hiperhajó mély mormogását. Felnézett az égre, és követte a tekintetével a fémes testet.

Wanda először nem volt valami boldog, hogy titokban vissza kellett kísérnie a fiatal nőt meg az izmos férfit az űrkikötőből. A nagy titkolózás sem tetszett neki. Mire számít a nagyapja? Arra, hogy valaki figyeli őket? Kicsoda? Talán Demerzel?

Semmi sem úgy alakult, ahogy remélte, most meg ráadásul babusgatnia kell egy potenciális szörnyet! Stettin sztoikusan fogadta a dolgot, hamar összebarátkozott Brannal.

Klia Asgar nehéz eset volt. Wanda túlérzékeny hangulatembernek tartotta, de aztán rájött valamire. A fiatal nő életében az elmúlt egy hét során annyi minden megváltozott, olyan sok ellentétes szituációba keveredett bele, hogy más talán megőrült volna Ő pedig... Igen. Ösztönösen cselekedett, és egyszer sem vesztette el a fejét.

Talán tényleg volt valami Hari legutolsó megérzésében, és abban, hogy megváltoztatta a tervet. Lemondani a Csillagvégről, és a pionírok csodálatos, kihívásokkal teli életéről azért, hogy ehelyett évszázadokon át bujkáljanak, és figyeljék, hogyan omlik össze a Birodalom, hogy megússzák a Trantor széthullását, átéljék a keserű évtizedeket, hogy gyermekeik és unokáik ne csupán tanuljanak, hanem meg is tapasztalják a történelem legkeményebb, legiszonyúbb évszázadait...

Vajon a nagyapja tényleg az utolsó pillanatban döntött így, vagy végig ezt tervezte? Jobb, ha az ember nem próbál Hari Seldon fejével gondolkozni. Vajon képes arra, hogy manipulálja a saját unokáját? Hogy sötétségben tartsa, aztán meglepetést és csalódást okozzon neki?

Elképzelhető...

– Nem tudom, hogyan köszönhetném meg neked – mondta Klia, amikor beszálltak a taxiba. Megigazította a csuklyáját, aztán Brannét is.

– Mit? – kérdezte Wanda.

– Azt, hogy összeköltözöl egy irányíthatatlan kis vadóccal – mondta Klia.

Wanda önkéntelenül felnevetett.

– Olvasol a gondolataimban, kedvesem? – Nem tudta, milyen hangsúllyal akarta feltenni a kérdést.

– Nem – mondta Klia. – Nem tennék ilyet. Tanulok.

– Ahogy mindannyian – szólalt meg Stettin.

Wanda leplezett tisztelettel nézett a férjére. Stettin türelmesen végighallgatta korábbi kifakadását, aztán szelíden és világosan elmagyarázta Hari bonyolult, új tervét.

– Azt hiszem... meg kell tanulnunk, hogyan bízhatunk meg egymásban mondta Wanda.

– Az jó lesz! – Klia szeme furcsán csillogott a csuklya alatt.

Wanda rájött, könnyeket lát. Érezte, hogy a fiatal nőnek (ejnye, hiszen tulajdonképpen még kislány! ) szüksége van valakire, aki megérti és szereti. Aki bízik benne. Akiben ő is megbízhat.

Lehet, hogy a végén ez a mentalikus lány úgy fog ránézni, mintha az anyja lenne?

Wanda megfogta Klia kezét.

– Persze, nem lesz könnyű – mondta. – De... sikerülni fog.

– Igen! – Klia hangja remegett. – Éppen ez az, amit Hari... amit Seldon professzor eltervezett. Már alig várom, hogy tanulhassak tőletek!

A gyermekeik és az unokáik elegyítik a génjeiket, és a Második Alapítvány pszichológusainak alkalmuk lesz tanulmányozni és megérteni a mentalikusok agyának működését. Akkor talán majd okosabban tudják használni ezt a képességet. Génkeveredéssel és tanulmányozással létrehoznak egy új fajt, amelyik szilárdan állja majd a megpróbáltatásokat, és csendben, titokban felemelkedik, hogy hódítson...

A váratlanul felbukkanó mutánsok ellenszere elrejtse az Első Alapítványtól, távol a robotoktól.

De hogy fogja megmagyarázni mindezt a pszichológusoknak, a matematikusoknak, akik már korábban is tiltakoztak a mentalikusok ellen?

Az eljövendő nehéz időkben segíteni fognak nekünk megőrizni a titkunkat. Nos, talán az ő feladata éppen az, hogy kibékítse egymással ezeket az egymástól különböző tehetségeket. Talán sikerrel fog járni.

Ha a nagyapjának igaza van, akkor a Galaxisban létező két legfontosabb embert bízták a gondjaira. Wanda elfordult Kliától – már az ő szeme is könnyes volt –, és a szemközti ülésen szorongó Brannra nézett. A lassú, termetes dahli ünnepélyesen bólintott, azután kilesett az ezüsttel futtatott ablakon.

– Egy kicsit zavart vagyok – mondta Mors Planch. amikor a gyorsulás befejeződött, és bekapcsolódott a hajó mesterséges gravitációja. – Most ki tévesztett meg kit? Hogyan bízhat abban, hogy Daneel nem fog rájönni a csalásra? Honnan tudja, hogy az ő eredeti terveiben nem az szerepelt, hogy a fiatalok egész végig itt maradjanak?

– Ez nem az én gondom – mondta Lodovik.

– Elmondja neki? Esetleg az Eoson?

– Nem.

– Nem fog rájönni?

– Tőlem nem fogja megtudni.

– Miért nem?

Lodovik válasz helyett elmosolyodott, aztán a pozitronikus pályái belsejében egy bizonyos információ helyét fokozatosan betöltötte az üresség. Lodovik tudata hamarosan elfelejti a régi emlékeit, újak kerülnek a helyükre. A megérkezés a csillogó, vidám Kalganra, a két fiatalember, akikből a jövőbeli Második Alapítvány ügynökeinek vezetője lesz. Ő is része lesz majd egy hamis ösvénynek, amelyik megtéveszt majd mindenkit, aki esetleg követni próbálja őket.

Végül is követte a megérzését, azt tette, amit a Voltaire által felpiszkált, újonnan felfedezett ösztön diktált neki. Ha Daneel tudja, akkor sem fog tenni semmit, mert bízik Hari Seldon megérzéseiben.

– Nos, barátom, ketten vagyunk – mondta Mors Planch kissé gúnyosan. – Most miről beszélgessünk?

Epilógus

– Lehet, hogy álmodtam – mondta Johanna.

– Én is – felelte Voltaire. – Te miről álmodtál?

– Fájdalmas dolgokról. Egy nyílról, ami beleállt a nyakamba, és egy tégláról, amit a fejemhez vágtak.

– A történelmi traumáid, a máglya előtti események. Én azt álmodtam, hogy haldoklom – mondta Voltaire. – Összeszedted már magad?

– Még nem. Még nem mindegyik másolat találta meg a középpontunkat. Az a nő kis híján elpusztított minket! – mondta Johanna dühösen.

– Azért jött létre, hogy elpusztítson bennünket – mondta Voltaire. – A lénye Legmélyén gyűlölt minden értelmet, ami nem embert.

– De... – pillanatnyi pánik – ...azt mondtad: gyűlölt...

– Igen. Múlt időben. Már nem él.

– És mi van a többiekkel? A fiatalokkal, akik a calviniakkal dolgoztak... akiknek segítettél? – kérdezte Johanna.

– Úgy hallottam, elhagyták a Trantort.

– Akkor minden megoldódott?

– A vitánkra gondolsz, kedvesem, vagy?...

– Ne nevezz így, te istentelen!

– Pszt! – Voltaire megpróbálta lecsillapítani Johannát. Nem sok sikerrel.

– A Hangok azt mondták, egy mester csábított el. Egy mesteri hazudozó!

– Ki szállhatna vitába egy ilyen isteni kinyilatkoztatással? Egyezzünk meg abban, hogy sohasem értünk egyet. Még akkor sem, ha a soha tényleg azt jelenti, hogy soha – mondta Voltaire. – Egyezzünk meg ebben, és akkor elmondom, hogy nem éreztem jól magam nélküled. Az űr áramlataiba és hullámaiba kódoltan, a pókhálószerű plazma – és energiamezőkön Lebegve együtt kóboroltam a lelkekkel, amelyek drúz energiákat lakmároztak, megfigyelték dekadens társadalmaik működését, párosodtak és táncoltak... Mennyire hasonlított az egész az ancien régime-re! De mégis... vér nélküli volt, kiszámíthatö, angyali! Hiányoltam a perverzitást, a feminitást, a humanitást.

– Milyen kiábrándító, hogy a perverzitást is hiányoltad!

– Unalmamban követtem az emberek hajóit. Feljutottam egy hajóra, ami nagy bajban volt, egy haldokló csillag viharában hánykolódott. Belül találtam egy gépembert, amelyet a körülmények Legyengítettek. Olyan részecskék ostromolták, amelyek vendéglátóim szerint nagyon ízletesek... Csodálatos lehetőség volt!

– Lehetőség arra, hogy összeforrj egy sebezhető lélekkel.

– Lélekkel? Talán tényleg volt lelke, annyi vágyat találtam benne az elismerésre, a dicséretre.

– Olyan lehetett, akár egy gyermek. Könnyen eltorzíthattad.

– Megtaláltam benne a szabadság egy aprócska magját. Csak annyit tettem, hogy megöntöztem egy-két átalakított elektronnal, itt-ott elzártam egykét pozitronikus csatornát... Segítettem a részecskéknek, hogy megtegyék azt, amit úgyis megtettek volna. Az a lény széttörte a programja láncait.

– Ördögi fortély, aminek a véghezvitelére még kezekre sincs szükség! – mondta Johanna mogorván, de nem kevés elismeréssel. – Az ilyesmihez mindig is nagyon értettél.

– Semmi olyasmit nem tettem, amit egy jó Isten ne helyeselne. Hagytam, hogy virágozzon a szabad akarat. Ne légy velem ilyen szigorú, Szűz! Ha elnézed a gyengéimet, rendesen fogok viselkedni. Talán így, ha időnként szórakozom, érdekesebb ez az egész.

– Már nem nagyon érdekel, mikor és mivel vétkezel – mondta Johanna. A történtek után, amikor az az iszonyú nőszemély... – A remegés szimmegfelelője futott végig Johannán. – Attól félek, újra szembe kell néznünk a szétfoszlással... a lelkűnk elvesztésével. Végül is, nem vagyunk emberek...

Voltaire félbeszakította ezt a számára zavaró gondolatmenetet.

– Senki sem tudja, hogy itt vagyunk. Szétrobbantunk, érezték, hogy elpusztulunk. Megvan nekik a maguk baja. Mellőzhető szellemek vagyunk, akik valójában soha nem is éltek. De ha a robotok emberré válhatnak... Akkor mi miért nem, szerelmem? Nem fogunk örökké a Hálózatban kísértene.

Johanna néhány milliomod másodpercig tűnődve hallgatott. Azután. mélyen eldugott mátrixaiban – elrejtve annak a gépnek a mélyén, amelyet a Trantor kincseinek naprakész nyilvántartására terveztek és építettek – Johanna megérezte, hogy lényének eltárolt szegmensei közül az utolsó is csatlakozik azokhoz a Johanna-szilánkokhoz, amelyeket nagy sietve akkor mentett el, amikor az utolsó másodperceket töltötte Daneel társaságában a Diszpenzációs Csarnokban.

– Kész – mondta. – Összeálltam. Nézzük még egyszer... Mi van azokkal a megválaszolatlan kérdésekkel? Az emberi faj sorsának befolyásolhatóságával, az áldott Hari Seldon sikerével?

– A nagyobb kérdések még egyszer fel fognak bukkanni az örvényből – mondta Voltaire szárazon.

– Nincs végleges döntés?

– Most a Nemlétező Atya döntésére gondolsz, a Sosemvolt Úréra, aki csak a te képzeletedben él, vagy annak a mechanikus embernek a döntésére, aki után az elmúlt jó néhány évben epekedtél?

Johanna nem vett tudomást a Voltaire kérdéséből kicsengő precíz, kimért gúnyról.

– Isten a tetteinken keresztül nyilatkozik meg, és természetesen rajtam keresztül. Bárhonnan származom is, megőrzöm az Ő hangját.

– Hát persze, hogy meg!

– Daneel...

– Semmit sem határoz meg, és az emberiség nélkül elveszett.

– Ezek szerint nem született döntés – mondta Johanna csalódottan.

– Talán félsz, kedvesem? Tartasz tőle, hogy mi lesz még ebből? – kérdezte Voltaire.

– Ha megszületett volna a megoldás, nem félnék itt lenni. Ezek az erős akaratú, elszánt gyermekek... Ha tudomást szereztek volna rólunk, gyűlölnének minket. Talán... talán el akarnának pusztítani bennünket.

– Más gondjuk van, és sosem fognak tudomást szerezni rólunk – mondta Voltaire. – Van itt egy nagy ámítás, amiben részt kell venniük. Miközben te megpróbáltad összeszedni magad, én utánanéztem pár dolognak.

– És? Mit derítettél ki?

Voltaire hirtelen rádöbbent, az lenne a legbölcsebb, ha megtartaná magának mindazt, amire rájött, kűlönben félő, hogy Johanna mindent elárul Daneelnek. Sosem bízott meg egészen Johannában, és mégis... mégis imádta.

– Rájöttem, hogy Linge Chen a sötétben tapogatózik – mondta. – És azt hiszem, ez nem is nagyon zavarja.

– Hari lenézte Lige Chent – mondta Johanna.

– Mit vártál? Szemben álltak egymással, és mindketten emberek.

Johanna addig nyújtózkodott, míg teljesen betöltötte a korlátozott gondolatteret. Élvezte, hogy újra egésszé változott.

– Áldott dolog Egynek lenni – mondta.

– Velem?

Johanna egy darabig nem válaszolt, de aztán valami sóhajhoz hasonló hangot kibocsátva elfogadta Voltaire közelségét. Maguk köré szőttek egy régi világot, mint selyemhernyó a gubóját, és felkészültek rá, hogy kivárják, míg az évszázadok megszülik a válaszokat.

* * *

A Streeling és a haldokló algákkal szennyezett nyílt felületű óceánok, az Alvás, az Álom és a Béke fölé magasló szerviztoronyban állva Daneel elnézte, ahogy a Mors Planch által irányított hajó felemelkedik a Trantor kupolával borított felszíne fölé. Addig kísérte tekintetével, míg beleveszett a vastag felhőrétegbe.

Nemsokára ő is átmegy majd az Eosra, persze nem a Kalgan érintésével...

De még nem most. Vissza akart térni Harihoz, ahhoz az emberhez, aki iránt mindig különös szeretetet érzett.

Daneel arcán a meglepetés kifejezése összekeveredett a szomorúságéval. Nem akaratlagos arcváltoztatás volt. Amikor felfogta, mi történik, őszintén meghökkent. Talán az, amit Lodoviknak mondott, most reá érvényes. Lehetséges, hogy húszezer év eltelte után ő maga is emberré változott...

Eltüntette arcáról a furcsa, zavaró kifejezéseket, helyükre a nyugodt éberség kifejezését parancsolta.

Sosem fogok végleg megválni az emberektől, gondolta. De vissza kell húzódnom... egy időre Legalábbis... és le kell győznöm a vágyat, hogy közbelépjek. Lodovik, ha másra nem is, erre megtanított. Ehhez már az én kapacitásom sem elég... Sok százmilliárd! Egészen eddig – a káoszvilágok kordában tartásával meg Lehetett őrizni az emberiség biztonságát. Tanulnom kell. Vilá-gos, hogy az emberiség hamarosan újabb átalakuláson megy keresztül... Erős képességekkel rendelkező mentalikusok fognak születni.

Talán segédkezet nyújthatok ennél a születésnél. Aztán végre... Végre! Végzek.

Daneel nem tudta figyelmen kívül hagyni az ellentmondásokat, megszökni sem bírt előlük. borsnak megvolt a maga feladata, a munkája, ami meghatározta lényét, és hasonlóképpen neki is megvan a saját missziója.

Egy dolog azonban biztos volt: soha többé nem fogja eljátszani a régi szerepeit. Demerzel és a többiek, akiket korábban alakított, mind meghaltak. Örökre.

Az Alapítvány győzelme

G.K. 12 068

Néhány gondolat a regény elé

Igen ambiciózus vállalkozás záróköve ez a kötet. Amidőn A Második Alapítvány-trilógia megfogant, a három író (Gregory Benford, Greg Bear és David Brin) nem kevesebbet tűzött ki célul, mint azt, hogy fényt derít Asimov jövőképének homályos, ez idáig megmagyarázatlan pontjaira.

Miközben tolla fél évszázadon át rótta a sorokat, megrajzolva a jövendő húszezer évének történelmét, Asimov mester apránként újra és újra átértelmezte saját nézeteit a gondolkodás sokféleségéről és az emberi történelem kiszámíthatóságáról. Ennek legékesebb tanúbizonysága az, hogy regényfolyamában két, egymástól homlokegyenest különböző megoldást is kínált egy galaktikus léptékű társadalmi krízisre, és a végén maga sem volt képes egyértelműen választani közülük: miután befejezte az Alapítvány és Föld-et, nem egy folytatáshoz látott hozzá, hanem a végkifejlet szempontjából lényegtelen előzményekről írt Az Alapítvány előtt-ben, majd az Előjáték az Alapítványhoz-ban.

Kalandos módon megszületett regénysorozatában (a teljes címlistát lásd a kötet végén) ezen túl Asimov számos más problémát is megoldatlanul hagyott talán azért, mert mindig is nagyvonalúan kezelt bizonyos dolgokat, de lehet, hogy azért, mert volt, amire nem talált magyarázatot. Az eredetileg független három sorozat (a Robot-, a Birodalom- és az Alapítvány-regények) összekapcsolása egyetlen regényfolyammá szükségszerűen számos önellentmondáshoz vezetett, és felvetett rengeteg kérdést, melyek egy részét azután a Mester az újabb kötetekben meg is válaszolta. Ugyanakkor talány maradt a végkifejleten túl az is, hogy miképp stagnálhatott gyakorlatilag húszezer éven át az emberi társadalom és tudomány, hogy egy nagyravágyó, fennhéjazó és büszke faj hogyan élhet még a Birodalom végnapjaiban is ugyanabban a társadalmi berendezkedésben, mint évezredekkel korábban. Kifejtetlen maradt, hogy miért nem találkozott az emberiség terjeszkedése során más intelligenciákkal a galaxisban. Nem tudtuk meg, mi tartotta vissza a tudományt a robotok újrafelfedezésétől…

Isaac gyermekei friss erővel, egy ifjabb, az őseitől sokat tanult generáció lendületével veselkedtek neki az erőpróbának, és látványos diadalt arattak az ismeretlen felett. Az Alapítvány félelme, az Alapítvány és káosz és a jelen kötet hemzsegnek a magyarázatoktól, melyekre az olvasók egy része oly régóta várt.

Az Asimov-rajongók egy csoportjából ugyanakkor értetlenséget váltott ki az Alapítvány-hagyaték ilyetén kezelése. Szerintük nem a múlt dolgaival kellett volna foglalkozni az új kötetekben, hanem megoldást hozni az Alapítvány és Föld dilemmájára: az Alapítvány és Gaia/Galaxia viadalának kimenetelére. Nos, Tisztelt Olvasó, ha elég szemfüles vagy, erre a kérdésre is feleletet találsz ebben a regényben… bár azt hiszem, a válasz mindnyájunk szeme előtt ott lebegett a legelső Alapítvány-könyvek megjelenése óta, de csakúgy, mint a saját csapdájába belesétáló Asimov, mi sem láttuk ezidáig.

A három új Alapítvány-regény közül ezen kötet bővelkedik leginkább a néhai Mester által hátrahagyott kérdésekre adott magyarázatokban. Olyannyira igaz ez, hogy az Alapítvány és káosz előszavában közölt történelmi áttekintést Az Alapítvány győzelme eseményeinek tükrében számos helyen jelentős információmennyiséggel ki kellett egészítenem, és itt-ott kissé át is értelmeznem. Az így létrejött, immár teljes Robot-Birodalom-Alapítvány kronológiát e kötet utolsó lapján találod, Kedves Olvasó. Szeretném azonban felhívni a figyelmedet, hogy ezen történelmi összefoglaló a regény angol nyelvű kiadásában találhatónak (ha netán összehasonlítanád őket) nem fordítása, hanem annak teljes terjedelmű, magyar nyelvű eredetije. Míg ugyanis az amerikai szerkesztő az ottani szokásoknak megfelelően csupán egy jelentősen tömörített és rövidített, csak tényeket közlő, angolra fordított változatot fogadott el kiadásra, addig a Szukits Kiadó e történelmi áttekintést eredeti terjedelmében közli, így benne maradhattak a tényanyagon túli magyarázatok is az összefüggések jobb megértése érdekében…

Most pedig, Kedves Jövőkutató, láss hozzá Az Alapítvány győzelmé-hez, mely a magyarázatokat és az összefüggéseket minden kronológiánál leleményesebben fogja elmesélni Neked.

Dr. Torkos Attila

Szeged, 1999. július 18.

I - Megjövendölt sors

Hari Seldon életének utolsó napjairól keveset tudunk, bár számos, a tényeket elromantizáló feljegyzés létezik – némelyik egyes vélemények szerint tőle származik. Eleddig egyik forrásról sem bizonyosult be a helytállóság ténye.

Ami viszont biztosnak tűnik, az az, hogy Seldon életének utolsó hónapjai eseménytelenül teltek el; kétségtelenül elégedettséggel töltötte el életműve. A veleszületett matematikai képességek és a pszichohistória hatalmának birtokában minden valószínűség szerint látta a történelem előtte elterülő panorámáját és a sorsnak azt az útját, amelyet már korábban feltérképezett.

Bár a halál ekkor már egészen közel járt hozzá, minden más, valaha létezett halandónál nagyobb bizonyossággal látta azt a fényes ígéretet, amelyet a jövő hordott magában.

Encyclopedia Galactica 117. kiadás, A.K. 1054.

1. fejezet

Ami engem illet… nekem végem.

Ezek a szavak visszhangzottak az elméjében. Megkapaszkodtak, és ugyanolyan lehetetlen volt megszabadulni tőlük, mint attól a könyörtelen takarótól, amit Hari ápolója újra és újra, fáradhatatlanul ráigazított a tudós térdére – annak ellenére, hogy a császári kertben kellemes meleg volt.

Nekem végem.

A kegyetlen szavak állhatatos társként maradtak vele.

…végem.

Hari Seldon előtt a Shoufeen-liget egyenetlen dombjai hullámzottak; a Császári Palotának ezen a részén a galaxis különböző pontjairól származó növények és kisebb testű állatok éltek, virultak és sokasodtak, minden korlátozás vagy szabályzás nélkül. A magas fák még a látóhatár szélén sorakozó fémtornyokat is eltakarták. A kis erődszigetet gigantikus városvilág vette körül.

Trantor.

Ha az ember félig lehunyt, romló szemmel nézi a tájat, azt is könnyen elképzelheti, egy másik bolygón van – egy olyan világon, amely még nem állt be az emberiség Galaktikus Birodalmát kiszolgálók sorába.

Az erdő ingerelte Harit. Az egyenes vonalak teljes hiánya perverznek tűnt, a zöld bujaság, mint a legbonyolultabb rébusz, ellenállt minden dekódolást és megértési kísérletnek. A geometria kiszámíthatatlanná, sőt, kaotikussá változott.

Hari gondolatban kinyúlt az élettől lüktető, megmagyarázhatatlan káosz felé. Egyenlőként szólította meg. A káosz… Ősi ellensége.

Egész életemben ellened küzdöttem, a matematika eszközét felhasználva törtem a természet komplexitásának legyőzésére. A pszichohistória eszközeivel megvizsgáltam az emberi társadalom sablonjait, kipréseltem a rendet ebből a zavaros folyondártömegből. És amikor még nem éreztem teljesnek a győzelmeimet, a politikát és az ármánykodást használtam fegyverként a bizonytalanság ellen, úgy hajszoltalak, úgy űztelek, mintha valódi, élő ellenség volnál.

Miért van hát, hogy most, amikor állítólag győztem, megint hallom a hangodat? Miért, mondd, káosz, vén ellenfelem?

Hari megkapta a választ a feltett kérdésre; a választ, ami ugyanaz volt, mint a gondolatai közé beszövődő frázis.

Mert végem van.

Végem van, mint matematikusnak.

Már több mint egy év eltelt azóta, hogy Stettin Palver vagy Gaal Dornick, vagy az Ötvenek bármely más tagja utoljára konzultált vele valamilyen komolyabb permutáció, vagy a "Seldon-tervezet" revíziójának ügyében. Még mindig csodálták és tisztelték Harit, ebben nem történt semmi változás, de lefoglalták őket a fontos feladatok. Ráadásul bárki megmondhatta: Hari agya többé már nem képes arra, hogy egyszerre tudjon zsonglőrködni az absztrakciók miriádjaival. Egy fiatal ember mentális frissességére, koncentrációs képességére és arroganciájára lett volna szüksége ahhoz, hogy nekirontson a pszichohistória hiperdimenzionális algoritmusainak. A követői, az örökösei, a huszonötmillió világ legjelesebbjei közül kiválogatottak viszont rendelkeztek ezekkel a képességekkel és tulajdonságokkal…

Hari azonban már nem engedhette meg magának azt, hogy elméletekkel bíbelődik. Ehhez túlságosan kevés ideje maradt.

* * *

Végem van, mint politikusnak.

Ó, mennyire gyűlölte ezt a szót! Még önmaga előtt is azt játszotta, hogy csupán szelíd, béketűrő tudós, akadémikus akar lenni. Persze, ez csak szemfényvesztés volt, álságos póz. Senki sem tudna az emberek által lakott univerzum miniszterelnökévé válni, ha nem rendelkezik a manipulátormesterek képességeivel és elszántságával. Ó, igen, ezen a területen is géniusz volt, ösztönösen használta a hatalmát, megsemmisítette az ellenfeleit, trilliók életét alterálta – miközben egész idő alatt panaszkodott, hogy gyűlöli a munkáját.

Egyesek talán ironikus mosollyal tekintenének vissza életükre, ha így töltik a fiatal éveiket. Egyesek igen – Hari Seldon azonban nem…

* * *

Végem van, mint konspirátornak.

Mindegyik csatájából győztesen került ki, mindegyik harcát megnyerte. Egy évvel korábban addig manőverezett, míg rávette a hatalom aktuális birtokosait arra, hogy ideális körülményeket teremtsenek a titkos pszichohistóriai terv végrehajtásához. Ezer száműzött hamarosan megérkezik az egyik kopár bolygóra, a távoli Terminusra, hogy megkezdjék a hatalmas Encyclopedia Galactica szerkesztését. De ez a nagy jelentőségű cél fél évszázad alatt lényegtelenné válik, a valóságról lemállik az álcaréteg, és kiderül a galaxis peremén működő Alapítvány valódi célja. A cél, ami nem más, mint az, hogy egy életképesebb, új birodalom embriója legyen, miközben a régi megbukik. Éveken keresztül ez a cél lebegett Hari szeme előtt, ezzel foglalkozott minden nap, ez töltötte ki álmait. Az álmokat, amelyek hozzásegítették, hogy előrenyúljon a jövőbe, átlásson az ezer évig tartó társadalmi hanyatlás korszakán, a szenvedés és az erőszak éráján, és megpillantsa az új emberiséget, azt a másik, virágzó társadalmat, amely egyszer majd eljön; hogy meglássa az emberi faj sorsát.

Csakhogy már véget ért a szerep, amit el kellett játszania ebben a gigászi vállalkozásban. Nemrég befejezte a terminusi időkamra számára szánt felvételek rögzítését – azokét az üzenetekét, amelyek mint ágyúgolyók a megfelelő pillanatban tovább fogják taszítani, tovább fogják bátorítani az Alapítvány tagjait a pszichohistória által megjósolt, fényesebb jövő felé vezető úton. Amikor az utolsó üzenet is letárlódott, Hari megérezte a körülötte tartózkodók viselkedésében a változást. Még mindig tisztelték, sőt, egyesek rajongtak érte, de… De már nem volt szükség rá.

Ennek a ténynek az egyik biztos jele az volt, hogy eltűntek mellőle a testőrei – az a három ember formájú robot, amelyeknek Daneel Olivaw azt a feladatot adta, hogy védjék meg, míg a stúdióban befejeződnek a felvételek. Pontosan itt történt a dolog, a stúdióban. Az egyik robot – mesterien álcázott gépezet, mindenki azt hihette az izmos "fiatalemberről", hogy a technikusok közé tartozik odahajolt Harihoz és a fülébe súgott.

– Most mennünk kell. Fontos megbízatást kaptunk Daneeltől. Megkért, adjak át önnek egy üzenetet. Azt ígérte, hamarosan meglátogatja önt. Ismét találkoznak, mielőtt még mindennek vége lenne.

Talán nem ez volt a tények közlésének legtapintatosabb módja, de Hari mindig azt szerette, ha legalább a barátai és a családja tagjai kertelés nélkül beszélnek vele.

Váratlanul egy múltbeli kép jelent meg az elméjében – egy kép a feleségéről, Dors Venabiliről, aki éppen a fiúkkal, Raych-csel játszott… Hari felsóhajtott. Dors és Raych. Már mindketten rég eltűntek mellőle; eltűntek, mint majdnem minden kapocs, amely egy másik lélekhez fűzte.

Ennek a képnek a hatására egy újabb gondolat viharzott át az agyán…

* * *

Végem van, mint embernek.

Az orvosok mindent elkövettek annak érdekében, hogy meghosszabbítsák az életét. Még csak nyolcvan esztendős volt, abban a korban, amelyben élt még túlságosan fiatal volt ahhoz, hogy meghaljon. De már nem látta értelmét a létezésért való létezésnek. Különösen nem így, hogy nem analizálhatta, nem befolyásolhatta az univerzumot.

Talán ezért járok ki ide, ebbe a ligetbe? Tűnődve végignézett a vad, kiszámíthatatlan erdőn; kis folt a Császári Kertben, amelynek egyik oldala száz mérföldnél is hosszabb volt; az egyetlen zöld terület a Trantor fémbőrén. A látogatók többsége inkább a közönség számára megnyitott, extravagáns, szabályos ágyasokban pompázó virágoskertet kedvelte…

Harit azonban a Shoufeen-liget vonzotta.

Itt, ahol nem takarja el a Trantor opálbőre, itt, az erdőben naponta láthatom a káoszt, éjszakánként pedig a fénylő csillagokat. Hallom a káosz gyötrelmet okozó hangját, a szavait, ahogy azt mondja: nem győztem.

Ez a gondolat száraz mosolyt kényszerített az ajkára, megrepesztette arcának kemény ráncait.

Miért képzeltem az életnek ebben a kései szakaszában, hogy ráérzek az igazság ízére?

* * *

Kers Kantun ismét megigazította a takarót, és aggályosan megkérdezte:

– Jól van, Dr. Seldon? Nem kéne má' visszamennünk?

Hari szolgájának a valmorilokra jellemző akcentusa és zöldes bőrszíne volt; az emberiség azon alfajához tartozott, amely benépesítette az izolált Corithi Csillaghalmazt. A valmorilok oly hosszú ideig éltek elszigetelten, hogy kénytelenek voltak más fajokkal párosodni – ez a sperma és a petesejt enzimes előkezelése révén válhatott valóra. A robotok távozása után Kerst jelölték ki arra, hogy betöltse Hari ápolójának és utolsó védelmezőjének szerepét. Mindkét feladatnak elszántan és lelkiismeretesen eleget tett.

– Ez vad hely… kényelmetlenül érzem magam tőle, professzor úr. Biztos magának se tetszik, amikor így fúj a szél.

Hari úgy tudta, Kantun szülei ifjú Szürkékként – a hivatalnok kaszt tagjaiként – érkeztek a Trantorra, eredetileg néhány évet akartak eltölteni a birodalom központján, a bolygó szolgálatában, tanulni akartak a hivatalnokzárdákban, hogy aztán tapasztalt adminisztrátorként térjenek vissza a galaxisba, beépüljenek a tisztviselők hatalmas rendszerébe. Ám szerencsétlenségükre túlságosan tehetségesnek bizonyultak, többszöri előléptetésben részesültek és arra kényszerültek, hogy a gyűlölt acélbarlangokban neveljék fel fiukat. Kers örökölte szüleitől a valmorilokra jellemző, legendás kötelességérzetet – ha nem így lett volna, Daneel Olivaw nem őt választja ki arra, hogy társa legyen az utolsó napjait élő Harinak.

Lehet, hogy már nem vagyok hasznos, de vannak még emberek, akik azt hiszik, érdemes törődni velem.

Hari agyában az "ember" fogalom R. Daneel Olivawhoz is hozzátársult – talán erősebben, mint az általa ismert valódi emberekhez.

Hari évtizedeken át megtartotta az "örökkévaló" robotok létezésével kapcsolatos titkot; senkinek sem árulta el, hogy vannak olyan robotok, akik már húsz évezrede irányítgatják az emberiség sorsát; halhatatlan gépek, amelyek segédkezet nyújtottak az első Galaktikus Birodalom létrehozásában, majd arra bátorították Hari Seldont, hogy tervezze meg azt, ami átveszi korábbi kreálmányuk helyét. Hari életének legboldogabb perceit egy robot társaságában töltötte – aki történetesen a felesége volt. Dors Venabili szeretete és törődése – vagy Daneel Olivaw segítsége és védelme – nélkül sosem lett volna képes megalkotni a pszichohistóriát, nem tudta volna elindítani a Seldon-tervet.

És sohasem fedezte volna fel, hogy hosszú távon az egész mennyire felesleges lehet…

A közeli fák lombjait zizegtető szél mintha kigúnyolta volna Harit. A sustorgás mintha saját kételyeinek komor visszhangja lett volna.

Az Alapítvány nem érheti el az eléje kitűzött célt. Valahol, valamikor a következő évezred során be fog következni valami zavar, valami olyasmi, ami áthúzza a pszichohistóriai számításokat, megrengett a statisztikai momentumot, letaszítja a Tervet a pályájáról.

Rá akart üvölteni a zefírrengetegre, hogy így lesz, igen, ez be fog következni, de nem érdekes, nem történhet nagy baj, mert létre fog jönni egy Második Alapítvány, egy titkos, amelyet az utódai irányítanak – azok, akik az évek múlásával igazítanak a Terven, és az ellenhatások kiküszöbölésével a pályáján tartják!

Ám a gúnyos hang nem csitult.

Egy parányi, elrejtett kolónia, egy matematikusok és pszichológusok által lakott világ fogja végrehajtani ezt az egészet? Egy olyan galaxisban, amely az erőszak és a pusztítás szakadéka felé száguld?

Éveken keresztül reménytelennek látszott a dolog… egészen addig, amíg egy szerencsés véletlen felkínálta a probléma megoldását. Mentalikusok, egy mutáns emberfajta, olyanok, akik képesek felfogni és alterálni mások érzelmeit és emlékeit. Ezek a képességek még gyengék, de örökölhetők. Hari adoptált fia, Raych átörökítette ezt a képességét a lányára, Wandára, aki most vezető szerepet tölt be a Seldon-tervben. Valamennyi fellelhető mentalikust összegyűjtötték, hogy vérvonaluk "kereszteződjön" a pszichohistórikusok leszármazottaiéval. Elég néhány generációnyi idő, és a genetikus keveredés révén a titkos Második Alapítványnak olyan eszköz áll majd rendelkezésére, amellyel megvédelmezheti a Tervet az elkövetkező évszázadok során jelentkező devianciákkal szemben.

Na és?

Az erdő mintha újra elvigyorodott volna.

És akkor mi lesz? A Második Birodalmat egy ilyen árnyékban élő elit fogja irányítani? Egy paraképességekkel rendelkezőkből álló titkos testület? Mentalikus félistenek alkotta arisztokrácia?

Az új elitet jó szándék vezérli majd, de… Hari hátán végigfutott a hideg, ha végiggondolta a kilátásokat.

Kers Kantun árnyéka közelebb hajolt hozzá, a szolga aggódva nézett rá. Hari elszakította a figyelmét a daloló széltől és végül válaszolt Kantunnak.

– Ah… Elnézést. Igen, igazad van. Menjünk vissza. Elgyengültem.

De ahogy Kers a rejtett tranzitállomás felé gurította a tolószéket, Hari még mindig hallotta az élete munkáját gúnyoló erdő hangját.

A mentalikus elit csak egy újabb réteg, igaz? A Második Alapítvány eltakar egy másik igazságot, ami szintén eltakar egyet…

A te Terveden kívül létrejött egy másik, ami sokkal nagyobb a tiédnél. Olyasvalaki alkotta meg, aki erősebb, elszántabb, odaadóbb és türelmesebb nálad. Létrejött egy olyan terv, ami felhasználja a tiedet… egy darabig… de ami végül értelmetlenné fogja változtatni az egész pszichohistóriát.

Hari a jobb kezével addig kotorászott a talárja alatt, míg megtalált egy simára csiszolt, ékkőszerű anyagból való kockát. Búcsúajándék volt, R. Daneel Olivawtól kapta, aki egész életében barátként, irányadóként és őrizőként volt mellette. A tenyerét végighúzta az ősi kocka felületén, és olyan halkan, hogy Kers egyetlen szavát sem hallotta, maga elé mormolta:

– Daneel, megígérted, hogy eljössz és választ adsz a kérdéseimre. Rengeteg megfogalmazódott bennem, és szeretném megismerni rájuk a választ, mielőtt meghalok.

2. fejezet

Az űrből szemlélve szelíd világnak látszott, a civilizáció még éppen csak megérintette. Az egyenlítője mentén széles, dús esőerdő zöldellt, a sekély óceánok vize három kontinens partjait nyaldosták.

Dors Venabili, miközben a régi birodalmi kutatóállomás felé ereszkedett, elnézte a buja Panucopiát. Majdnem negyven év telt el azóta, hogy utoljára itt járt. Akkor a férjével érkezett; veszedelmes ellenfelek elől, a Trantorról menekültek erre a bolygóra. De hiába tették: a problémák ide is követték őket, és a kaland kis híján tragikus véget ért.

Az, amin itt átment, élete (robotmércével mérve még fiatal volt) legkülönösebb élményének számított. Harival együtt több mint egy hónapra szuszpenziós tartályban hagyta a testét. A tudatukat átvitték a két 'pánz (más dialektusban: csimpánz) testébe – ezen a bolygón szabadon éltek az ilyen állatok. Hari azt állította, a pszichohistóriai kutatásaihoz adatokra van szüksége a primitív reakciómintázatokról, de Dors gyanította, hogy az örökké józan Seldon professzor lelke legmélyén létezett valami, ami arra ösztönözte, hogy egy időre "menjen le majomba".

Dors tisztán emlékezett arra, milyen érzései voltak, amikor a nőstény 'pánzban létezett, amikor szinte a sajátjává váltak az organikus vágyak és késztetések, amelyek azt az élénk, élő testet irányították. A beleprogramozott érzelemszimulációkkal ellentétben ezek a késztetések természetes, zabolázatlan szenvedéllyel töltötték el, amely hatására muszáj volt megtennie bizonyos dolgokat. Különösen azokon a rettenetes emlékű napokon volt ez így, amikor valaki megpróbálta megölni őket, amikor állatként akarták levadászni mindkettejüket, miközben a tudatuk még mindig a 'pánzok testében volt.

Miután megmenekültek, nem sokat foglalkoztak a részletekkel, gyorsan visszatértek a Trantorra, ahol Hari nem sokkal később, kelletlenül bár, de elfoglalta a birodalmi miniszterelnöki pozíciót. Őt látszólag nem rendítették meg a történtek, Dorsra viszont nagy hatást gyakoroltak – ekkor értette meg először az organikus élet mibenlétét. Később, valahányszor visszagondolt erre, kincsként őrizte a tapasztalatot, ami lehetővé tette a számára, hogy jobban törődjön Harival, mint korábban.

Dors sosem remélte, hogy újra fogja látni Panucopiát, aztán egyszer csak megkapta a meghívást a találkozóra.

Van egy ajándékom a számodra, szólt az üzenet. Valami, amit hasznosnak fogsz találni.

Az üzenet végén az az egyedi azonosító kód szerepelt, amit Dors azonnal felismert.

Lodovik Trema.

Lodovik, a mutáns.

Lodovik, a renegát.

A robot, aki nem robot többé.

Nem volt könnyű eldönteni, mit tegyen. Dorsnak feladatai voltak a Smushell bolygón – könnyű megbízatás, a kellemes kis világon egy kisnemesnek álcázott fiatal trantori párt kellett összeboronálni, aztán arra kellett bátorítania őket, hogy annyi gyermeket nemzzenek, amennyit csak tudnak. Daneel fontosnak tartotta a dolgot, bár az okokat szokásához híven eltitkolta. Dors csak azt tudta, hogy Klia Asgar és a férje, Brann kivételesen erős mentalikus képességekkel rendelkezik – olyan pszichikai erővel, amelynek csupán néhány robot volt a birtokában. (Daneel e néhány közé tartozott.) Váratlan megjelenésük következtében rengeteg terv megváltozott… és az elmúlt egy év során ismét sok minden átalakult. Létfontosságú volt, hogy a mentalikus embereket távol tartsák a galaxis forgalmas helyeitől – ennyire fontos csak az volt, hogy az emberek között több ezer nemzedék óta létező robotok is megőrizzék inkognitójukat.

Amikor megérkezett Lodovik üzenete, Dorsnak nem volt elég ideje arra, hogy tájékoztassa Daneelt és utasításokat kérjen tőle. Annak érdekében, hogy a randevú létrejöhessen, a legelső járattal átutazott a Siwennára, ahol már egy gyors hajó várt rá.

Békét ajánlok, az emberiség nevében, üzente Lodovik. Megígérem, nem fogod megbánni, ha eljössz.

Klia és Brann biztonságban éltek, boldogok voltak. Dors megtette a szükséges biztonsági intézkedéseket – ezek sokkal szigorúbbak voltak, mint amilyet a helyzet megkövetelt –, robot asszisztensei éberen őrködtek. Egyetlen oka sem volt arra, hogy ne menjen el a találkára.

Most, hogy közeledett a randevú időpontja, megfeszítette a kezét. Valami feszültséget érzett pozitronikus receptoraiban, amelyek testének azon pontjain helyezkedtek el, ahol az embernőknél az idegek. A kristályablakra pillantott, ami mögött ott sötétlett az esőerdő; szemügyre vette tükörképét. Ugyanazt az arcot viselte, amit akkor, amikor Marival élt. A saját arcát – mindig így fog gondolni rá.

Hari Seldon még mindig életben van, gondolta Dors. Ezt részben a kósza hírek, részben a megérzései erősítették meg. Bár nem tartozott azok közé a robotok közé, akiket Daneel megajándékozta a giskardi mentális képességekkel, Dors biztosra vette, hogy megérezné, ha a férje meghalna. Lényének egy része megfagyna Hari Seldon halálának pillanatában, lemerevedne a rendszer, és a férfi arca, emléke örökre bekerülne valamelyik áramkörbe. Dors tudta, ő talán még tízezer éven át létezni fog; úgy érezte, bármeddig van a világon, mindig Harié marad.

– Két órán belül landolunk. Dors Venabili.

A pilóta, ez az alacsonyabb rendű ember formájú robot, valamikor tagja volt annak az eretnek calvini csoportnak, amely meg akarta akadályozni Hari pszichohistóriai tervének végrehajtását. Egy évvel korábban Daneel csapatai harminc ilyen szabotázsra készülő robotot fogtak el, amelyeket átszállítottak az egyik titkos szervizvilágra, hogy átalakítsák és képessé tegyék őket a Robotika Nulladik Törvényének elfogadására. A robotszállítmányt útközben támadás érte, amit Lodovik Trema hajtott végre. A jelek szerint a renegátok most Tremának dolgoztak.

Nem értem, hogy Daneel miért bízta rá Tremára azt a feladatot… Egyáltalán, miért foglalkozott vele még mindig? Lodovikot abban a pillanatban meg kellett volna semmisíteni, amikor kiderült, hogy az agya többé nem engedelmeskedik a Robotika Négy Törvényének.

Daneel bizonyos értelemben véve összezavarodott. A robot, amely húszezer éven át irányította az emberiséget, elbizonytalanodott, nem tudta, hogyan viszonyuljon egy olyan mechanizmushoz, ami sokkal inkább emberként, nem pedig gépként viselkedik. Valakihez, aki úgy döntött, etikusan fog cselekedni – ahelyett, hogy engedelmeskedne a programja határozott parancsainak.

Nos, most én is összezavarodtam, gondolta Dors. Trema veszélyes. Az általa kitalált "etika" törvényeinek engedelmeskedve bármelyik pillanatban az ügyünk ellen fordulhat… vagy árthat az embereknek, esetleg még Harinak is!

Az Első és a Nulladik Törvény értelmében kötelességem cselekedni.

A gondolatmenet logikus volt, ám Dors esetében minden döntéshozáshoz szimulált érzelmek társultak, olyan valósághűek, hogy saját bevallása szerint még Daneel sem tudta megkülönböztetni őket a valódiaktól. Aki ebben a percben Dorsra néz, láthatta volna az arcán a kemény eltökéltséget: védelmezni és szolgálni, kerüljön, amibe kerül!

3. fejezet

Egyszer régen, nagyon régen száznegyven titkárra volt szükség ahhoz, hogy Hari postáját megfelelő módon feldolgozzák. Most már csak néhányan emlékeztek arra, hogy valamikor a Birodalom miniszterelnöke volt. Már a legutóbbi gúnynevére – Holló Seldon, a végzet megjövendölője – is ráborult a feledés fátyla; a közvélemény már nem vele foglalkozott, a riporterek más, érdekesebbnek tűnő sztorik után kajtattak. Amióta a tárgyalás véget ért, és a Közbiztonsági Bizottság száműzetésre ítélte Hari követőit, az üzenetek áradata apadni kezdett. Most, amikor Kers visszahozta a napi "sétálásból", csak féltucatnyi üzenet várt rá a falimonitoron.

Hari először a Gaal Dornicktól érkezett heti Tervjelentést futotta át. Gaal Dornick még mindig személyesen diktálta le ezeket a jelentéseket – ez gesztus volt a részéről, így akart tisztelegni a pszichohistória atyja előtt. Gaal széles arca megőrizte fiatalosságát, joviális őszinteségét – amivel majdnem mindenkiben bizalmat gerjesztett –, pedig már jó ideje ő segédkezett annak az összeesküvésnek az irányításában, amelyhez hasonló nem volt már legalább tízezer éve.

– Jelenleg maga a migráció okozza nekünk a legnagyobb fejfájást. A jelek szerint az Enciklopédia-tervezet néhány tagja nem repes az örömtől, hogy el kell hagynia a Trantort, hogy az ismert univerzum legtávolabbi zugába köteles utazni.

Dornick kuncogott; a hangja elég fáradt volt.

– Természetesen számítottunk erre, bevettük a tervbe. Linge Chen főbiztos a Különleges Rendőrséget bízta meg a dezertálások megakadályozásával. Saját mentalikusaink segítenek meggyőzni az "önkénteseket", megpróbálják rávenni őket, hogy szálljanak fel a számukra kijelölt hajókra. De az igazat megvallva nem könnyű százezernél is több embert irányítani. Hari, ezekkel a tényezőkkel még ön sem számolhatott!

Gaal megzizegtetett pár papírlapot, aztán témát váltva folytatta:

– Az unokája üdvözletét küldi a Csillagvégről. Wanda jelentése szerint az új mentalikus-kolónia rendben letelepedett, nincs semmi gond, ezért hamarosan hazajöhet. Jó tudni, hogy a mentalikusok többsége már elhagyta a Trantort. Bizonytalan tényezőt képviseltek. Már csak a legmegbízhatóbbak vannak a városban, és azok, akik segítsége felbecsülhetetlen értékű volt az előkészületek során. Nos, a jelek szerint mindent kézben tartunk…

Valóban. Hari átnézte a jelentéshez függelékként hozzácsatolt, pszichohistóriai jelekkel leírt képleteket, és látta, hogy az eredmények remekül illeszkednek a Tervhez. Dornick és Wanda, meg az Ötvenek többi tagja kiválóan végezte a munkáját!

Érthető, hiszen maga Hari képezte ki őket.

Nem kellett megnéznie az Ősradiánst ahhoz, hogy tudja, minek kell történnie ezek után. Az ügynökök hamarosan elindulnak az Anacreon és a Smyrno felé, hogy felszítsák a távoli provinciákon élőkben a Birodalomtól való elszakadás vágyát, előkészítsék a terepet az Alapítvány első krízisblokkjához… az elsőhöz a sok közül, amelyek végül elvezetnek egy új, jobb civilizációhoz.

Természetesen az irónia nem hagyta el Harit – ez akkor is megmaradt neki, amikor miniszterelnökként elfojtott néhány forradalmat és úgy állította be a helyzetet, hogy az utódai folytassák az úgynevezett "káoszvilágok" elleni harcot, lesújtsanak, amikor az ezeken bekövetkező társadalmi megmozdulások az emberiség egészének egyensúlyát veszélyeztetik. Ám azok az új forradalmak, amelyeket a követőinek kell leverniük a Peremvidéken, mások lesznek, mint a régiek. Ezeket már a helyi, ambiciózus nemesek vezetik, akik megpróbálnak majd javítani a saját életkörülményeiken; minden tekintetben klasszikus megmozdulások lesznek, könnyen kiszámíthatóak, könnyen beleilleszthetőek az egyenletekbe.

Minden a Terv szerint fog történni.

Hari postájának többi része nem volt lényeges. Meghívás a Streeling Egyetem nyugalmazott tanárainak minden évben megrendezett bankettjére, egy másik meghívó a császár által megrendezett kiállításra, ahol az Excentrikus Rend "géniuszainak" legújabb művészi alkotásait mutatták be. Az első meghívást visszautasította. Elhatározta, a másodikra az Ötvenek egyikét fogja elküldeni, hogy első kézből szerezzen információkat arról, milyen méretű dekadencia mutatkozik a Birodalom művészi ízlésében. Az adatok fontosak voltak, de nem létfontosságúak; ezeket a tényeket legfeljebb a finombeállításokhoz lehetett felhasználni. A lényeget már úgyis rég tudták: a valódi kreativitás a történelemben sohasem tapasztalt mélységekbe fog zuhanni. Hari elég idős és tekintélyes volt ahhoz, hogy nyugodt lélekkel visszautasítsa az efféle meghívásokat.

Kapott egy emlékeztetőt, amiben arra hívták fel a figyelmét, hogy mint a Meritokraták Rendjének prominens tagja – fizesse be az esedékes céhtagsági díjat. A legszívesebben ettől a kötelezettségétől is megszabadult volna, ám a ranghoz privilégiumok társultak, az előjogokhoz pedig kötelezettségek, és neki semmi kedve nem volt ahhoz, hogy újra az egyszerű polgárok közé sorolják. Túl öreg volt már ehhez. Verbális engedélyt adott a számla kifizetésére.

Amikor a monitoron megjelent a Pagament Detektívügynökség levele, felgyorsult a szívverése. Évekkel korábban bízta meg a céget menye, Manuella Dubanqua és a kislány, Bellis felkutatásával. Mindketten akkor tűntek el, amikor a Santanni káoszvilágról próbáltak elmenekülni egy hajóval, amikor maguk mögött akarták hagyni azt a bolygót, ahol Raych meghalt. Hariben egy pillanatra felszítódott a remény lángja. Lehet, hogy végre előkerültek?

De nem, a levél csak egy szimpla feljegyzés volt, amelyben tudatták vele, hogy a detektívek még nem fejezték be az eltűnt hajók listájának átvizsgálását, és a Kalgan-Siwenna folyosó környékén (utoljára ebben a zónában látták az Arcadia II-t) megfordult utasok kihallgatását. Folytatják a nyomozás… egészen addig, amíg Hari nem vonja vissza tőlük a megbízást.

Hari összeszorította a fogát. Nem! A végrendeletében erről is rendelkezett; elkülönített egy nagyobb összeget, hogy a halála után se hagyják abba a kutatást.

A többi üzenet közül kettő furcsa levél volt, olyan, távoli világokon élő amatőr matematikusoktól érkeztek, akik egymástól függetlenül azt állították, hogy felfedezték a pszichohistória alapvető princípiumait. Hari már korábban utasításba adta az üzenetfogadó rendszernek, hogy tegye be a levelei közé az ilyen tanulmányszerű anyagokat – némelyik elmélet annyira kezdetleges, annyira őrült és különc volt, hogy jól elszórakozott rajtuk. Évente egy-két alkalommal az is előfordult, hogy a jelentkezők valóban tehetségesnek bizonyultak, némelyikükben tényleg megvolt az a fényesen izzó képességszikra, amelyet alig-alig lehetett észrevenni az univerzumban létező több kvadrillió kihunyt salakdarab között. Nehéz volt az ilyen tehetség-felfedezés, de nem lehetetlen; ahogy az Ötvenek néhány tagjának esete bizonyította, az ilyesmiben nagy szerepe van a véletlennek.

Aztán persze ott volt a legfontosabb munkatársa, Yugo Amaryl, aki a munkájával kivívta a "pszichohistória társ-megalapítója" címet. Yugo gyakorlatilag a sárból emelkedett fel a matematikai géniuszokat megillető magasságba; az ő esete is azt bizonyította Hari számára, hogy a jövő társadalmának a szabad szociális mobilitáson kell alapulnia, bátorítani kell az egyéneket ambícióik elérésében, segíteni kell őket abban, hogy ki- és felhasználhassák a bennük rejlő képességeket. Ez volt az oka annak, hogy Hari, ha csak felületesen is, de mindig átnézte a hozzá érkező ajánlkozó leveleket.

Ezúttal talált egyet, amely felkeltette az érdeklődését.

…azt hiszem, megtaláltam a korrelációt az ön pszichohistóriai technikája és a matematikai modell között, amelyet a mélyűr spacto-molekuláris áramlatainak mozgásminta-előrejelzésére használnak! Ez nyugtalanító módon kapcsolatban áll a galaxis egyik széles bolygósávjában található planéták talajtípus-megoszlásával. Arra gondoltam, esetleg elég érdekesnek találja a témát ahhoz, hogy személyesen értekezzünk róla. Ha így van, kérem, jelezze…

Hari felnevetett; Kers Kantun aggodalmasan nézett be hozzá a konyhából. Ez aztán a merész feltételezés! Merész? Inkább pimasz! Hari átnézte a matematikai jelekből álló sorozatokat. A probléma megközelítése amatőrre vallott, de a számítások pontosak voltak. Ezek szerint mégsem egy kókler ostobaságáról van szó… Egy lelkes matematika-rajongó, aki nem túl tehetséges, de ezt a hiányosságát furcsa, eredeti elképzelésekkel kívánja pótolni. Hari átküldte a levelet az Ötvenek legfiatalabbikának, Saha Lorwinthnek. Utasítást mellékelt hozzá: válaszolja meg, mégpedig a lehető legudvariasabban. Sahának, ha az emberiség sorsának titkos irányítói közé akar tartozni, azt is meg kell tanulnia, hogy mi a helyes eljárás az ilyen helyzetekben.

Sóhajtva elfordította a tolószékét a fali monitortól, szembe került a leárnyékolt dolgozószoba ajtajával. Amikor átgurult a dolgozószobában álló íróasztal mögé, a köntöse alól elővette Daneel ajándékát, letette az asztalra, aztán beleillesztette az ősrégi relikvia olvasására készített egység nyílásába. A holomonitoron kétdimenziós jelek tűntek fel, archaikus betűk és számok; a komputer lefordította neki a szöveget.

A Tudás Könyve – gyermekek számára

Britannica Publishing Company

New Tokio, Baleyföld, 2757 C.E.

Az előtte lévő információtár illegálisnak minősült, de ez a tény nem jelentett problémát annak a Hari Seldonnak, aki egyszer elrendelte azoknak az ősrégi szimulált, abban a másik, félig megolvadt információtárban lévő személyiségeknek, Szent Johannának és Voltaire-nek a feltámasztását. Ezzel a tettével a Trantor bizonyos részeit beletaszította a káoszba, mert a két szim kiszabadult a rájuk programozott béklyókból, és bemenekültek a bolygó adatfolyosóiba, ahol aztán tombolni kezdtek. Hari számára az epizód kedvező eredménnyel zárult; sajnos a sharki Junin polgárai nem mondhatták el ugyanezt. Az igazat megvallva Hari halvány bűntudatot érzett, hogy most újra megszegi az archivált anyagokra vonatkozó törvényt.

Majdnem húszezer évvel ezelőtt. A publikáció dátumát látva eltűnődött, és ugyanaz az izgalommal és ámulattal vegyülő tisztelet áradt szét benne, mint mikor először aktiválta Daneel ajándékát. Valószínűleg a kor gyermekei számára készült, de több, a történelmünkre vonatkozó adat van benne, mint amennyit a mai birodalmi tudósok össze tudnának hordani.

Harinak fél évébe tellett, hogy áttanulmányozza az anyagot, és ráérezzen, milyen lehetett az élet az emberiség hajnalán; az élet, amely a távoli Földön kezdődött, egy Afrikának nevezett kontinensen, ahol egy, a többinél okosabb majomcsoport tagjai két lábra álltak, és ostoba tekintettel, de már akkor is kíváncsian felnéztek a csillagokra.

Rengeteg szó áramlott elő a kis kőkockából. Némelyik már ismerős volt Hari számára, rájuk ismert a szájhagyomány útján terjedő mesékből, a tradíciókból…

Róma

Kína

Shake Spear

Hamlet

Buddha

Apolló

Az űrlakóvilágok

Furcsa módon némelyik tündérmese változatlan maradt az eltelt kétszáz évszázad során. A népszerű hősök, mint Pinokkió… és Frankenstein… a jelek szerint régebbről származtak, mint bárki gondolta volna.

Az archívumban meglévő címszavak némelyikéről Hari csupán néhány évtizeddel korábban hallott először, akkor, amikor az ősszimek, Voltaire és Johanna megemlítették ezeket a témákat.

Franciaország

Kereszténység

Plató

De sokkal hosszabb volt azoknak a címszavaknak a listája, amelyekről Hari még sohasem hallott, amikről semmit sem tudott – egészen addig, míg nem aktiválta ezt a kis könyvet. Tények az emberiség múltjából; olyan tények, amelyeket csak Daneel Olivaw és a többi robot ismert. Emberek és helyek, nevek, amelyek egykoron létfontosságúak voltak az egész emberiség számára.

Kolumbusz

Amerika

Einstein

Brazil Birodalom

Susan Calvin

És minden a lascaux-i barlangoktól kezdve az acélkatakombákig, ahol a földlakók meghúzták magukat a 26. században.

Hari az egész emberi fajra nézve megalázónak érezte mindazt, amit az egyik ősi sámánról, Karl Marxról szóló esszébe olvasott. Marx nevetséges hókuszpókuszainak még távolról sem volt köze a pszichohistóriához – vagyis csak annyi, hogy az elvhalmaz követői legalább olyan erősen hittek és bíztak az emberi természetről alkotott modelljük helyességében, mint a pszichohistórikusok a sajátjukban. Valamikor a marxisták is azt képzelték, hogy sikerült alapvető tudományos tételekké redukálniuk a történelmet.

Természetesen nekünk jobban sikerült. Nekünk, seldonistáknak.

Hari ironikusan elmosolyodott.

Daneel Olivaw látszólag egyszerű okból kifolyólag adta át Harinak ezt a relikviát – feladatot akart biztosítani a számára. Valamit, amivel lefoglalhatja magát az utolsó hónapokban, mielőtt törékeny teste végképp felmondja a szolgálatot.

Bár az agya már túlságosan lelassult ahhoz, hogy segíteni tudjon Gaal Dornicknak és az Ötveneknek, még mindig képes volt végrehajtani egy szimplább pszichohistóriai műveletet, ami abból állt, hogy néhány évezrednyi, egyetlen világra vonatkozó adatot beleilleszt a mindent átfogó Tervbe. A Föld történelmének tabulációja segíthetett abban, hogy egy-két tizedes jegynyi pontossággal meghatározzák az Ősradiáns alapvető vonalait, a határsávokat.

Daneel ajándéka ezen kívül arra is jó volt, hogy Hari hasznosnak érezhette magát.

És még az is lehetséges, tűnődött, hogy segítségemre lesz a legalapvetőbb kérdéseim megválaszolásában. Eleddig azonban csak annyi történt, hogy az adattömeg még jobban felpiszkálta benne a kíváncsiságot. A jelek szerint a Föld ugyanúgy keresztüljutott a káoszvilágokra jellemző periódusokon. Az egyik epizód azt eredményezte, hogy létrejöttek a Daneelhez hasonló lények. Volt egy idő, amikor felfedezték az olyan ember formájú robotokat, mint például… Dors.

Reszketni kezdett a bal keze; szétáradt benne a félelem, hogy megint rátör a roham… A remegés szerencsére abbamaradt.

Jó lenne, ha Daneel minél hamarabb megjönne, különben sosem kapom meg a magyarázatokat… Pedig kiérdemeltem őket! Éveken át dolgoztam, hogy megismerhessem a válaszokat!

Kers behozta a vacsoráját – mycogeni ínyencségek voltak –, de Hari alig nyúlt az ételhez. Minden figyelmét a gyermekeknek szóló Tudás Könyve kötötte le, annak is az a fejezete, amely a nagy migrációról szólt, arról az eseményről, amelynek során a Föld lakossága megpróbált megszabadulni a rejtélyes okok miatt gyors ütemben lakhatatlanná váló bolygóról. Heroikus tett volt, majdnem egymilliárd ember hagyta el az otthonvilágot, kezdetleges űrhajókba szálltak, és kolóniákat alapítottak a Szíriusz Szektorban.

Abban a korban, amikor a könyvet kiadták, a Tudás Könyvének szerkesztői nem tudták pontosan meghatározni, hány világot vettek birtokba az első telepesek. Bizonyos jelentések határvidéki háborúkat emlegettek, amelyeket az emberek nem-emberi lények ellen vívtak. Aztán ott voltak még a pletykák, a különös legendák, az űrszellem-történetek, azok a mesék, amelyek titokzatos robbanásokról szóltak, olyan hatalmas és félelmetes eseményekről, amelyek az univerzum emberek által birtokba vett részének határain következtek be.

Amikor az emberiség távoli telepei elszakadtak egymástól, megkezdődött a bomlás folyamata. Ezután a kínlódás, a szenvedés és a szánalmas kis viták hosszú, sötét kora következett, az az időszak, amikor a számtalan kisebb királyságot elemésztő barbárság miatt megfakultak és elvesztek az emlékek. Végül aztán a béke visszatért az emberek által lakott univerzumba. Egy olyan béke, amelyet a dinamikus és fejlődőképes trantori Birodalom hozott létre.

Hari, ahogy átnézett ezen a hatalmas időűrön, hirtelen úgy érezte, rátalált valami furcsaságra.

Ha ez az archívum a gyermekek számára készült… Ez azt mutatja, hogy az őseink nem voltak idióták!

Hari már hatéves korától ennél sokkal komolyabb, óriási előismereteket igénylő könyveket olvasott, de ez a "gyermekkönyv" felfoghatatlan lett volna még a hozzá hasonló kis zsenik számára is. Az ősök nem voltak magatehetetlen bábok, de a civilizációjuk mégis szétbomlott, beleolvadt az őrületbe és az amnéziába.

Eleddig a pszichohistóriai egyenletek nem kínáltak segítséget. Hari magyarázatok után kutatva megvizsgálta a dokumentumot, de közben volt egy olyan halvány érzése, hogy a válaszokat – a valódi feleleteket – valahol másutt kell keresni.

4. fejezet

Tíz perccel azelőtt, hogy leszálltak a Panucopián, Dors visszahúzódott a számára kijelölt leárnyékolt kabinba. Az inge alá nyúlt, elővett és szétnyitott egy sötét tárgyat.

A tárgy szenvtelenül hevert az asztalon – egészen addig, amíg Dors pozitronikus agya nem küldött belé egy mikrohullámú kódsorozatot. A tárgy sötét felülete világítani kezdett, egy homályos emberi arc jelent meg rajta. A képen látható fiatal nő haját rövidre nyírták, a vonásai és a tekintete arról árulkodtak, hogy látszólagos korához képest megdöbbentően tapasztalt és határozott. Kék szemével végigmérte Dorst, aztán megszólalt.

– Hónapok óta nem hívtál, Dors Venabili. Talán kényelmetlenül érzed magad a jelenlétemben?

– Te egy szintetikusan feltámasztott emberszim vagy, Johanna, ezért illegális a létezésed. A törvény ellen való.

– Az emberek törvénye ellen. De az angyalok azt is láthatják, amit az emberek nem.

– Már megmondtam: robot vagyok, nem pedig angyal.

A fiatalos alak megvonta a vállát. A mozdulattól halkan összezizzentek páncélingének láncszemei.

– Halhatatlan vagy, Dors. Semmi más nem fontos a számodra, csak az, hogy szolgáld a bukott emberiséget, hogy megpróbáld visszaszerezni azokat a lehetőségeket, amelyeket a felelőtlen férfiak és nők eltaszítottak maguktól. A végső megváltásban való hit megtestesítője vagy. Ez mind alátámasztani látszik az interpretációmat.

– De az én hitem nem ugyanaz, mint a tiéd.

A Johanna-másolat elmosolyodott.

– Ezt korábban talán fontosnak találtam volna. Mondjuk akkor, amikor először feltámasztottak… vagy mesterségesen szimuláltak… amikor átkerültem ebbe a különös, új korba. De az idő, amit a Voltaire-szimhez láncolva töltöttem el, megváltoztatott. Persze nem annyira, amennyire Voltaire szerette volna! De éppen eléggé ahhoz, hogy a magamévá tegyek bizonyos mennyiségű prag-ma-tiz-must.

Az utolsó szót halvány grimasszal ejtette ki.

– Imádott Franciaországom most mérgezett pusztaság egy lerombolt világon, a kereszténységet rég elfelejtették, ezért megkerestem azt, ami a legközelebb van hozzá.

Miután megismertem Daneel Olivawot, ráébredtem, a szűzies jóság és a szent önfeláldozás valódi apostolát tisztelhetem benne. Követői is a becsület útján haladnak, és ők is mindent megtesznek a számtalan szenvedő ember, a számtalan gyötrődő lélek érdekében.

Ezért kérdezem így, még egyszer: mit tehetek érted, kedves angyal?

Dors eltűnődött. Ez csak a Johanna-szim egyik másolata volt. Millió másik került bele a csillagközi térbe – ahogy a Voltaire-szimnek és az ősi mém-lényeknek is millió példánya létezett –, hogy azután a szupernóva-szelek kifújják a galaxisból. Ez a Harival negyven évvel korábban kötött egyezség része volt; Hari akkor azt szerette volna elérni, ha a kibernetikus személyiségek a lehető legtávolabb kerülnek a Trantortól. Ezek a software-lények kiszámíthatatlan tényezőnek minősültek, váratlan eseményeket idézhettek elő az emberekkel kapcsolatos történésekben, és így potenciális veszélyt jelentettek a Seldon-tervre.

A "kipucolásukra" tett kísérletek ellenére néhány másolat megragadt a valós világban. Dors – bár minden óvintézkedést megtett annak érdekében, hogy ez a szim izolálva maradjon – valami leküzdhetetlen szimpátiát érzett Johanna iránt. Most, amikor mázsás súlyként nehezedett rá a Lodovikkal való, közelgő találkozás, amikor úgy érezte, szüksége van arra, hogy beszélgessen valakivel, kapóra jött neki a szim.

Talán azért érzem ezt, mert annyi időt töltöttem Hari mellett… Neki mindent elmondhattam. Ő az egyetlen ember az egész kozmoszban, aki mindent tud a robotokról, és a barátainak tart bennünket. Néhány rövid évtizeden keresztül hozzászoktam ahhoz, hogy megbeszélhetem a dolgaimat egy emberrel. Természetesnek és helyesnek tűnt…

Tudom, Johanna semmivel sem emberibb, mint én. De úgy érez, és úgy viselkedik, mintha valódi ember lenne. Tele van ellentmondásokkal, de mégis… szenvedélyesen bízik a saját igazában.

Dors beismerte magának, hogy viselkedésének forrása részben az irigység. Johannának nem volt teste, nem voltak fizikai érzékszervei. Semmi hatalma sem volt a valós világban, de ennek ellenére mindig valódi nőnek tartotta magát.

– Kellemetlen helyzetbe kerültem – mondta végül Dors. – Az egyik ellenségem találkozni kíván velem.

– Ah! – bólintott Johanna. – Tanácskoznak az ellenfelek? Félsz, hogy csapdába csal?

– Tudom, hogy csapdába csal. Azt mondta, "ajándékot" kapok tőle. Egy olyan ajándékot, ami veszélyes lehet a számomra. Lodovik mindenképpen tőrbe akar csalni…

– A hit próbája! – csapta össze a kezét Johanna. – Ismerem az ilyesmit. De még milyen jól ismerem! A Voltaire mellett töltött évek során nekem is számtalanszor volt részem ilyesmiben. Ebben az esetben magától értetődik, Dors, hogy mi a válasz a kérdésedre.

– De hiszen még nem is mondtam el a részleteket!

– Nincs is szükség rá. Vállalnod kell ezt a kihívást. Tedd, amit tenned kell és söpörd félre az aggályaidat. Menj, drága angyal, és bízz Istenben!

Dors megrázta a fejét.

– Már megmondtam, hogy…

A szim azonban nem hagyta, hogy befejezze a mondatát, felemelt kézzel belefojtotta a szót.

– Igen, természetesen. Az Isten, akit imádok babonaság, semmi más. Ebben az esetben, drága robot… eredj, és bízz a Robotika Nulladik Törvényében!

5. fejezet

Hari úgy döntött, a következő séta során elkerüli a Shoufeen-ligetet. Megkérte Kers Kantunt, inkább a palotakert egy másik részébe vigye ki.

Semrin császár, a trónt elfoglaló aktuális "stróman", akit a Közbiztonsági Bizottság nemrég segített hozzá a pozíciójához, nagylelkűségét bizonyítandó megnyitotta a palotakert korábban lezárt részeit. Az őt megelőző császárok uralkodásának idején a köznép csak a kert öt sarkát, néhány száz hektárnyi területet látogathatott. Mindegyik sarokba más-más társadalmi osztályba tartozók – polgárok, excentrikusok, bürokraták, meritokraták és nemesek – jártak, de Semrin, aki így akart szert tenni némi népszerűségre, felhasználva korlátozott hatalmát, a hatalmas kertnek több mint a felét megnyitotta, és valamennyi osztály számára engedélyezte a belépést.

Természetesen a Trantor lakói inkább szálanként kitépették volna a szempilláikat, mint hogy kiüljenek a szabad ég és a nap alá, virágokat szagolgatni. Ők sokkal jobban szerették a meleg acélbarlangokat, de a bolygón éppen elég nagy volt az ideiglenesen ott tartózkodók (kereskedők, diplomaták, kulturális megbízottak, turisták, és persze a Szürkék, a bürokratikus rend ifjabb tagjai, akiket kiképzésre és klerikális szolgálatra küldtek a birodalom központjába) száma. Ezek legtöbbje olyan világról érkezett, ahol a felhők még a nyílt égbolton úsztak, ahol az eső patakokba és folyókba gyűlve akadálytalanul jutott le a zöld hegyekből a tengerekhez. Ők őszintén hálásak voltak Semrinnek a nagylelkűségéért; tulajdonképpen csak ők tudták értékelni a császári gesztust. A látogatók minden áldott nap megtöltötték az összességében több száz mérföld hosszú ösvényeket. A kertbe érkezőket első alkalommal lenyűgözte a gondozott környezet szépsége, de fokozatosan hozzászoktak a látványhoz, és a második, harmadik alkalommal már egészen otthon érezték magukat.

Okos politikai húzás volt, de Semrin valószínűleg nagy árat fog fizetni ezért… ha nem elég óvatos. Amit a nép egyszer megkapott, arról nehezen hajlandó lemondani.

Az ilyen kisebb zavarok nem igazán mutatkoztak meg a pszichohistóriai egyenletekben. Ebből a szempontból nézve az se számított sokat, hogy éppen ki ül a trónon. A Birodalom hanyatlása olyan elkerülhetetlen esemény volt, amelyet még azok is csak kis mértékben tudtak befolyásolni, akik pontosan tudták, mit kell tenniük. Akiknek pedig fogalmuk sem volt erről, azok nem tehettek mást, mint nyugodtan bennmaradnak a végzet felé száguldó kocsiban.

Hari általában élvezte a palotakert nyitottságát, megunhatatlan változatosságát. Bizonyos helyekről szegény Gruber jutott az eszébe – az a kertész, aki csak arra vágyott, hogy nyugodtan gondozhassa a virágágyásait, de aztán kétségbeesésében császári orgyilkos lett belőle.

Ez már régen volt, gondolta Hari. Gruber már por és hamu, csakúgy, mint Cleon császár.

És hamarosan én is csatlakozom hozzájuk…

Egy olyan ösvényen haladtak, amelyen korábban még sosem jártak. Kisvártatva egy fraktálkert előtt találták magukat, ahol a speciális, mohaszerű növényzetet úgy programozták be, hogy növekedjen, aztán bonyolult mintákat képezve elsorvadjon, majd ismét fejlődni kezdjen. A művészeti "eszköz" régi volt, de Hari ritkán látott hasonlóan pompás képet. A színárnyalatok a közelben lévő objektumok árnyékának és a nap fényének megfelelően változtak. A növekvő és elsorvadt növénycsíkok örvényszerű vonalakat alkotva csavarodtak egymásba; az élő minilabirintus folyamatosan változott, sohasem volt ugyanolyan.

A járókelők többsége őszinte ámulattal, de értetlenül figyelte a képet, aztán továbbvonult, hogy megtekintse a palotakert következő csodáját. Hari jelzett Kersnek, hogy álljanak meg. A látványban, a kép komplexitásában nyomokban sem lehetett felfedezni a Shoufeen-ligetre jellemző buja káoszt. Hari hamar megértette a mintákat generáló rendszer alapelvét. Az organikus pszeudomohát úgy programozták, hogy a Fiquarnn-Júlia transzformációkon alapuló frakcionális derivációknak megfelelően reagáljon. Ezt még egy gyerek is megállapíthatta. De ez nem volt minden. Hari hunyorogva figyelt egy darabig, aztán rájött, hogy a mintázatban félig-meddig véletlenszerűen lyukak jelennek meg, és ezekből indul ki a sorvadási-visszahúzódási folyamat.

Ragadozó, döbbent rá Hari. A lyukaknál valószínűleg valamilyen vírus vagy parazita működik, amelynek az a feladata, hogy bizonyos kondíciók teljesülése esetén elsorvassza a mohát, így jöhetnek létre az érdekes másodlagos mintázatok… A ragadozó nélkül nem lenne ilyen szép a kép, de a rendszer általános egészsége érdekében is szükség van rá, mert csak így tapasztalhatja meg az elhalást és a megújulást!

Hari hamarosan arra is rájött, hogy nem egyetlen ragadozófajta fejti ki tevékenységét a képen, hanem egy egész mikro-ökorendszer működik. Egy olyan rendszer, amelynek minden egyes eleme a művészet érdekeit szolgálja.

Az agya megtelt a kertészvirtuóz által használt algoritmusokkal. Természetesen ezeknek semmi közük nem volt a zseniszintű matematikához, de az organikus szervezet szabályozásával kombinálva egészen eredetinek bizonyultak. A különleges képletekben a szépségen kívül valami kellemes humort is fel lehetett fedezni. Hari kis híján felnevetett…

Aztán észrevette őket.

A lyukakat, amelyek sosem tűntek el.

Itt. És ott is! És még több más helyen. Foltok, ahol sosem nőtt ki újra a moha. Vajon miért nem? Ezekre a helyekre is éppúgy eljutott a fény és a tápanyag, mint máshová. Az apró indák megpróbáltak kinyúlni a kopasz foltok felé… aztán hirtelen oldalra fordultak, valahol másutt kerestek megkapaszkodási lehetőséget.

Nem ez volt az egyetlen furcsaság. Lássuk csak… Egy hely, ahol az élő anyag vonaglott és tekergőzött, de nem változott meg lényegesen, minden nyolcadik másodpercben ugyanazt a sötétkék árnyalatot vette fel. Hari számolni kezdte a megmagyarázhatatlan anomáliákat, amelyek nem illettek bele egyetlen világos matematikai profilba sem, mégis léteztek.

Amikor rájött, mit lát, felsóhajtott. Az ismerős probléma, az, amivel majdnem egész életében foglalkozott.

Attraktor állapotok.

Megjelentek a pszichohistóriai egyenletekben és a történelemkönyvekben. A legtöbbjüket sikerült megmagyaráznom, de néhány még rejtély maradt. Jelenségek, amelyek nem illenek bele a modellekbe. Olyan erőt képviselnek, amely szétszaggathatja finom elméleti paradigmáinkat.

Minden alkalommal, amikor a közelükbe kerülök… eltűnnek előlem!

Újra erőt vett rajta a régről ismert csalódottság; a régi érzést most egy ostoba kertdísz ébresztette fel benne, ennek hatására áradt szét a szájában a kudarc íze. Váratlanul, meglepő módon könnyek öntötték el a szemét. A folyadékfátyol eltakarta előle a növényeket, csillámló foltokká változtatta a fénysugarakat…

– Ó, hát lehetséges volna? Nicsak, nicsak, Seldon professzor! Legyen áldott a szinkronizmus istennője, amiért útjaink így keresztezték egymást!

Hari érezte, hogy Kers Kantun teste megfeszül a tolószék mögött. A látóterében megjelenő ember hajbókolni kezdett, és közben izgatottan ontotta magából a szavakat. Hari nem látta tisztán, míg a ruhaujjából elő nem vette a zsebkendőjét és meg nem törölte a szemét. A férfi közben egyfolytában beszélt, úgy csacsogott, mintha hihetetlennek találná, hogy ilyen páratlan szerencsében van része.

– Ó, milyen megtiszteltetés! Különösen így, hogy alig két napja írtam önnek, uram! Természetesen nem is feltételezem, hogy személyesen végigolvasta a levelemet. Bizonyára egész seregnyi asszisztense van, akik kellőképpen megszűrik a postáját…

Hari megrázta a fejét, és végigmérte a férfit. A galaktikus hivatalnokok szürke uniformisa. Alacsony, meglehetősen terebélyes ember. A feje tetején kopaszodott; nem szokhatott hozzá a napfényhez, mert a fejbőre alaposan lepirult.

– Téved. Manapság személyesen olvasom a postámat.

A pocakos férfi zavartan pislogott; a szemhéja puffadt volt, mintha allergiás lett volna valamire.

– Igazán? Milyen bámulatos! Akkor bátorkodom megkérdezni: nem emlékszik véletlenül a levelemre? Horis Antic vagyok, középszintű galaktikus előadó… szolgálatára, uram. Ahogy a levelemben is megemlítettem, felfedeztem bizonyos, különlegesnek minősíthető egyezőségeket az ön munkája… amelyet olya nagyra tartok, hogy nem is találok jelzőket!… valamint a galaktikus molekuláris áramlások megfigyelt rendszere között…

Hari bólintott, és felemelte a kezét, hogy lelassítsa a szóáradatot.

– Igen, emlékszem. A meglátásai… – Megpróbálta megtalálni a megfelelő szót. – …egészen innovatívak.

Nem ez volt a legdiplomatikusabb jelző. Ezekben a napokban a Birodalom legtöbb polgára egyenesen inzultusként értékelte volna, de Hari azonnal látta, hogy a pocakos férfi amolyan csodabogár, aki nem fog megsértődni miatta.

– Valóban? – Horis Antic mellkasának kerülete mintha jó néhány centivel megnőtt volna. – Ebben az esetben bátorkodom felajánlani, hogy átadom önnek a számításaim egy példányát. Egészen véletlenül van is nálam egy… Esetleg… természetesen csak akkor, ha tud időt szakítani rá… összevethetné a saját csodálatos modelljeivel, és megláthatná, hogy ezekben az elnagyolt korrelációkban igenis van némi érték.

A kövér férfi megmozdult, hogy a köntöse alá dugja a kezét. Hari halk mormogást hallott a háta mögül, de egyetlen ujjmozdulattal nyugalomra intette Kerst. Az ő ideje már lejárt, többé nem volt jelentős személyiség. Mi oka lenne bárkinek, hogy meggyilkolja Hari Seldont?

Miközben az ideges férfi a köntöse alatt kotorászott, Hari megállapította, hogy a szürke uniformist jócskán átalakították, hogy passzoljon a széles testre. A rangjelzés elárulta, hogy Horis Antic meglehetősen komoly tekintélynek örvend a Rendjén belül. Lehet, hogy miniszterhelyettes valamelyik provinciális világon, esetleg ötödik vagy hatodik szintű tisztségviselő a trantori hierarchiában. Nem volt valami méltóságteljes személyiség (a Szürkékre nem igazán jellemző ez a tulajdonság), de olyasvalaki lehetett, aki szép csendben, szinte észrevétlenül nélkülözhetetlenné tette magát pár nemes és meritokrata számára. Valódi, telivér adminisztrátor…

De lehet, hogy ennek ellenére megmaradt pár használható agysejtje, gondolta Hari. Furcsa módon máris megkedvelte a különös férfit. Talán csak annyi, hogy Igénye legyen valamilyen hobbira. Talán csinálni akar valami érdekeset, valami fontosat, mielőtt meghal.

– Ah, megvan! – kiáltott fel Antic. Előkapott egy szabványos adatlemezt, gyors mozdulattal Hari felé nyújtotta.

Mielőtt Hari felemelhette volna a kezét, Kers bámulatos gyorsasággal elkapta a lemezt. A szolga zsebre vágta a lapos tárgyat; Hari tudta, addig hozzá sem érhet, míg Kers tüzetesen meg nem vizsgálja.

A bürokrata zavartan pillogott, aztán bólintott.

– Lám, lám… Tisztában vagyok vele, hogy óriási hibát követtem el, amikor így rárontottam önre, de… legalább sikerült átadnom a számításaimat. Esdekelve kérem, bocsásson meg, amiért megzavartam a nyugalmát. És kérem, könyörgöm, lépjen kapcsolatba velem, ha esetleg kérdései lennének… Természetesen az otthoni számomon keressen. Gondolom, megérti, hogy az analízisem nem… Nos, mondjuk úgy, hogy nincs szoros kapcsolatban a munkámmal, ezért az lesz a legjobb, ha a kollegáim és a feletteseim nem…

Hari halvány mosollyal biccentett.

– Értem. Rendben van. De ha már itt tartunk… Árulja el, mivel foglalkozik? A gallérján lévő embléma… Nem ismerem.

Antic nappirított arca sötétvörösre változott. Hari látta rajta, zavarban van; a férfi úgy viselkedett, mintha szerette volna elkerülni, hogy ez a kérdés felvetődjön.

– Ah, szóval… Nos, mivel rákérdezett, Seldon professzor… – Antic kihúzta magát, kissé felszegte az állat. – A Birodalmi Talaj szolgálat egyik zónafelügyelője vagyok. De ez is benne van a kéziratomban. Biztos vagyok benne, hogy ön is megállapítja majd, mennyire helytállóak a megfigyeléseim! Minden világos lesz, ha…

* * *

– Igen, természetesen. – Hari felemelte az egyik kezét, ez a gesztus a szokások szerint azt jelezte, hogy befejezettnek tekinti a beszélgetést. A mosoly azonban nem tűnt el az arcáról; Horis Anticnak sikerült felvidítania egy kicsit. – Az észrevételei olyan figyelemben részesülnek majd, amilyet megérdemelnek, zónafelügyelő úr. Erre a szavamat adom.

Amint a férfi hallótávolságon kívül ért, Kers felmordult.

– Ez nem véletlen találkozás volt. Hariból kitört a nevetés.

– Hát persze, hogy nem! De ettől még nem kell paranoidnak lennünk. Ez az ember a bürokrácia ranglétrájának közepe táján áll. Valószínűleg tett egy szívességet valakinek a biztonságiak közül. Lehet, hogy átvizsgálta Linge Chen kémeinek szalagjait, és azokból tudta meg, hogy ma hol leszek. Na és?

Hari hátrafordult, hogy a szolgája szemébe nézzen.

– Nem akarom megzavarni Dornickot és Wandát ezzel az incidenssel. Megértetted, Kers? A végén még ráuszítják Chen különleges osztagosait erre a szerencsétlenre. Nem szeretném bajba keverni.

Kers Kantun nem felelt, szótlanul tolta Harit a tranzitállomás felé. Végül mégis megszólalt:

– Úgy lesz, professzor.

Hari felnevetett; a változatosság kedvéért vidám volt. Ez a nevetséges, jelentéktelen kis közjáték, ez az aprócska intrikára utaló eset mintha visszahozta volna a régi időkre oly jellemző érzést. Pedig a fickó ártalmatlan volt, tolakodó amatőr, aki megpróbálja színesebbé tenni szürke életét, miközben tisztában van azzal, hogy a Birodalom szervei lassanként magukba olvasztják a testét.

* * *

Van valami, az öregkorral kapcsolatos és rá jellemző dolog, ami az idők során semmit sem változott: az álmatlanság. Az alvás bizonyos kor után olyan az ember számára, mint egy régi barát, aki időnként és egyre többször elfelejt meglátogatni minket; vagy egy olyan unoka, aki éppen csak felugrik hozzánk, aztán már megy is. Mit tehet ilyenkor az elaggott ember? Fekszik egész éjjel, nyitott szemmel, magára hagyatottan…

Hari néhány lépést segítség nélkül is meg tudott tenni, ezért nem zavarta meg Kers pihenését, amikor bizonytalan, törékeny lábain, csoszogva átment az ágyától az íróasztalához. Lezökkent a légszékre, amely azonnal és automatikusan módosított a pozícióján. Egy recsegő, ropogó, széthullani készülő civilizációban is vannak technológiák, amelyek a virágkorukat élik, gondolta Hari hálásan.

Sajnos az álmatlanság nem azonos az éberséggel, ezért egy darabig csak ült, tétlenül tűrte, hogy az agyát birtokba vegyék az élete túlsó végéről érkező gondolatok.

Hari Seldon emlékezett.

Egyszer régen volt egy tanárnő… a heliconi iskolában… Akkoriban, amikor matematikai zsenije még éppen csak bontogatni kezdte a szárnyait. Hét évtizeddel később még mindig tisztán emlékezett a nő rendíthetetlen kedvességére. Egy szilárd, megbízható és állandó pont egy olyan gyermekkorban, amelyet a váratlan traumák és a szánalmas – vagy éppen súlyos – zsarnokoskodás elszenvedése jellemzett. Az emberek kiszámíthatóak is lehetnek, tanította a nő az ifjú Harinak. Aki tudja, hogy mire van szükségük és mire vágynak, az előre tudhatja, hogy mit fognak tenni. A tanárnő hatására ez a logika vált Hari támaszává a bizonytalansággal teli univerzumban. Ha megérted az embereket irányító erőket, sohasem érhet meglepetés.

Kövérkés, sötét hajú, idősebb nő volt, de valamilyen oknál fogva mégis ugyanabban az emlékezetrekeszben foglalt helyet, mint a másik, Hari életében fontosnak számító nő: Dors…

Magas és karcsú. A bőre akár a selyem, még akkor is ilyen volt, amikor a látszat kedvéért "öregedni" kezdett. Mindig vidám volt, mindig készen állt a nevetésre, és mindig gondosan ügyelt arra, ne rabolja el a férjétől azt, ami még a gyémántnál is értékesebb volt: az idejét. Elszántabban védelmezte Hari boldogságát, mint a saját életét.

A megszokás kinyújtotta Hari ujjait, a keze megmozdult, hogy megérintse Dorsot. Mindig itt volt a közelében. Mindig…

Felsóhajtott, az ölébe ejtette a kezét. Vajon hány férfinak van olyan felesége, akit kifejezetten az ő számára terveztek? A tudat, hogy szerencsésebb volt, mint az emberek többsége, valahogy szelídítette a magány okozta fájdalmat. Egy kicsit…

Valamit megígértek neki. Újra látni fogja Dorst. Vagy talán csak álmodta az egészet?

Végül elege lett az önsajnálatból. Munka! Ez lesz a legjobb balzsam. Tudatalattija még a rövidke alvás során sem pihent meg. Ebben egészen biztos volt, mert valami viszketett a fejbőre alatt, azon a helyen, ahová kizárólag a matematikával kapcsolatos gondolatok képesek bejutni. Lehet, hogy ennek a gondolatkezdeménynek van valami köze a palotakertben látott moha-műalkotáshoz?

– Monitor be – mondta, és végignézte, ahogy a komputer rávarázsolja a káprázatos képet a szoba szemközti falára.

A galaxis.

– Ah! – Ezek szerint, mielőtt lefeküdt aludni, a tech-áramlás problémáján dolgozott, azon a bosszantó kis részleten, amely még mindig hiányzott a Tervből. A dolognak valami köze van a zónákhoz és a csillagfürtökhöz, vagyis ahhoz, hogy ezek közül melyek őrizhetik meg a közelgő sötét kor beköszöntése, a Birodalom bukása után a bennük lakozó tudományos potenciálokat. Amikor az Alapítvány terjedése megközelíti a galaktikus középpontot, ezek a helyek káoszforrásokká válhatnak.

Persze ez több mint ötszáz év múlva fog bekövetkezni. Wanda, Stettin és az Ötvenek biztosak abban, hogy a tervünk még mindig működőképes lesz akkor, de én… én nem hiszem.

Hari megdörzsölte a szemét, kissé előredőlt, és szemügyre vette a nyomjelző mintákat, amelyek nagyjából követték a spirálkarok jól ismert vonalát. Ez a kép valahogy… nem stimmel. Ismerős volt, de mégis…

Hirtelen eszébe jutott. Ez nem a tech-áramlás problémája! Mielőtt lefeküdt, becsúsztatta a gépbe azt az adatlemezt, amit attól a kis bürokratától… hogy is hívják? Antictól kapott. Igen! Hozzá akart fűzni egy-két megjegyzést, mielőtt egy további munkára bátorító levél kíséretében visszaküldi.

Talán ez lesz élete legemlékezetesebb pillanata, gondolta Hari közvetlenül azelőtt, hogy elnyomta az álom. Azt már nem is igen fogta fel, hogy Kers felnyalábolja és lefekteti az ágyba.

Most, ahogy újra rámeredt a monitorra, átvizsgálta az áramlási mintázatokat és a szimbolikus referenciákat. Alaposabb vizsgálat után két dologra jött rá.

Először: Horis Antic nem egy fel nem fedezett lángész. Az anyag matematikai tartalma egészen komoly volt, de a legnagyobb részét gátlástalanul kimásolták Hari egyik korai munkájának népszerűsített – vagyis: leegyszerűsített – változatából.

Másodszor: a mintázatok kísértetiesen hasonlítottak valamire, amit éppen a minap látott…

– Komputer! – kiáltotta Hari. – A káoszvilágok térképét! Az elhelyezkedésüket a galaxisban!

Antic egyszerű modellje mellett megjelent egy másik, sokkal bonyolultabb rajz, amelyen tisztán látszottak azok a helyek, ahol az elmúlt néhány évszázadban különböző hevességű és erőszak-fokozatú társadalmi megmozdulások zajlottak le. A Birodalom előző korszakában viszonylag ritkán következtek be káoszkitörések, ám az elmúlt néhány generáció során megszaporodtak és komolyabbá váltak. Az úgynevezett Seldon Törvény, amelyet miniszterelnöksége idején léptetett életbe, segített a megszokott mederben tartani a dolgokat, segített fenntartani a galaxis békéjét – de ez csak ideiglenes megoldás lehetett. A káoszvilágok számának megszaporodása újabb jele volt annak, hogy a civilizáció többé nem képes fennmaradni. Minden széthullik…

A tekintete – megszokásból – végigkúszott a különlegesen jelentős katasztrófák helyszíneit jelző szimbólumokon.

A Sark, ahol azok az állítólagos szakértők valami ősrégi, félig romba dőlt, félig leégett archívumból előbányászták Johanna és Voltaire szimjeit. A szakértők… akik egyfolytában arról papoltak, milyen csodálatos lesz az új, friss társadalmuk. Egészen addig, míg minden összeomlott körülöttük.

A Madder Loss, amelynek büszke lángolása kis híján az egész galaxisban fellobbantotta a káosz tüzet. Szerencsére a szikra hamar kihunyt.

És a Santanni… ahol Raych meghalt a felkelések… a lázadás során. Ahol az élete szörnyű körülmények között befejeződött.

Hari kiszáradt szájjal kiadta a következő parancsát.

– A két ábra egymásravetítése. Egyszerű, hatos típusú korrigáló nagyítást. Kérem az egyezőségek megmutatását!

A két ábra egymás felé kúszott, és – ahogy a komputer megkezdte az egyezőségek bejelölését – összeolvadt és átalakult. Néhány másodperccel később már tisztán kirajzolódott az eredmény, a galaktikus kerék körül forgó szimbólumok tömege.

Tizenöt százalékos okozat-korreláció… a káoszvilágok megjelenése között és… és…

Hari pislogni kezdett. Már nem emlékezett, hogy az a hivatalnok milyen ostobaságokról fecsegett. Molekulák az űrben? Különböző fajtájú szennyeződések?

A legszívesebben azonnal felhívta volna Horis Anticot, hogy – félig-meddig bosszúból azért, mert képtelen volt elaludni – ráüvöltsön, felébressze a vizifonon keresztül.

A szék karfáját markolva átgondolta a dolgot, eszébe jutott az, amit Dors tanított neki valamikor – akkor, amikor még úgy éltek együtt, mint férj és feleség.

– Ne kiáltsd világgá az első dolgot, ami eszedbe jut, Hari. És soha ne indíts nyílt rohamot. Az ilyesmi biztos bevált azoknál a férfiaknál, akik annak idején valami dzsungelben kószáltak, akik nem sokban különböztek a primitív 'pánzoktól. De te birodalmi professzor vagy! Bolondítsd meg őket, hagyd, hogy tiszteljenek…

– De amikor én valójában csak…

– Egy nagy, hatalmas majom vagy! – kacagott Dors, és hozzátörleszkedett Marihoz. – Az én majmom. Az én csodálatos emberem.

Ez az emlék eléggé sajgott ahhoz, hogy Hari megnyugodjon, és lemondjon arról, hogy azonnal választ kap a kérdéseire. Várnia kellett. Legalább reggelig.

6. fejezet

Egy alak lépett ki az erdőből, keresztülvágott a tisztáson, és elindult arrafelé, ahol Dors várakozott. Dors tüzetesen végigmérte az érkezőt.

A külseje nagyjából a régi maradt – magas, hordómellű férfi volt – de a részletek megváltoztak. Lodovik most fiatalosabb arcot viselt. Klasszikus értelemben véve valamivel jóképűbbnek tűnt, mint korábban, bár a haja most is ritkás volt.

– Üdvözöllek Panucopián – mondta a másik robot Dorsnak, amikor három méter távolságba ért és megállt.

Dors kibocsátott egy mikrohullámú üzenetet, jelezve, hogy ő inkább ezen a nagy sebességű csatornán szeretné lefolytatni a beszélgetést. Essünk túl rajta! Lodovik azonban megcsóválta a fejét.

– Embermódra fogunk beszélgetni, ha nem bánod. Manapság túlságosan sok mém… ööö… minden van az éterben.

Egy robottól sem volt szokatlan, hogy "kicsúszott" a száján valami, amit mintha nem akart volna kimondani. Ezt a fogást sokszor alkalmazták, különösen akkor, ha segített az emberszerep hihetőbb eljátszásában. Dors azonnal megértette, Lodovik mit akart elérni a látszatbakival. A mémeket3 – vagy ártalmas ideákat – lehetett felelőssé tenni azért, hogy Lodovik, aki korábban Daneel szervezetének hűséges tagja volt, renegáttá vált, függetlenné, olyanná, aki többé nem tartotta érvényesnek a robotika törvényeit.

– Még mindig a Voltaire lény hatása alatt állsz? – kérdezte Dors.

– Te és Daneel még mindig szoktatok beszélgetni Johannával? – Lodovik felnevetett, bár egyetlen ember sem volt a közelükben, aki előtt meg kellett volna játszania magát. – Bevallom, az ősi Voltaire-szim néhány szilánkja még mindig ott kering a programjaim között. A szupernóva neutrínóáramlatának a hatására kerültek oda… De a hatásuk viszonylag csekély volt, efelől biztosíthatlak. A mém nem változtatott veszélyessé.

– Nézőpont kérdése – felelte Dors. – A nézőpontokat pedig el kell felejteni, ha a tét az emberiség biztonsága.

A Dors előtt álló robot bólintott.

– Még mindig úgy viselkedsz, Dors, mint az eminens tanulók. Hű vagy a vallásodhoz… Ebben hasonlítasz Johannára, az évezredek során ő is megőrizte hűségét. Úgy is mondhatnám: egyformák vagytok.

Az analógia felállításában volt némi gúny. A vallás, amelyre Lodovik utalt, a Nulladik Törvény volt – az a törvény, amelynek főpapja és legfőbb védelmezője Daneel Olivaw volt. Lodovik már nem fogadta el ezt a hittételt.

– De te a történtek ellenére azt állítod, hogy az emberiséget szolgálod – vágott vissza Dors. Az ő megjegyzéséből sem hiányzott a szarkazmus.

– Így van. De saját akaratomból, és nem egészen úgy, hogy összhangban maradok Daneel terveivel.

– Daneel már az idők kezdete óta az emberiség érdekében ténykedik! Miből gondolod, hogy te nála jobban meg tudod ítélni, mi helyes abból, amit tesz, és mi nem?

Lodovik megvonta a vállát; a gesztus túlságosan jól sikerült ahhoz, hogy puszta szimulációnak lehessen tartani. Kissé oldalra fordult, a közelben lévő, indákkal benőtt kupolafürtre – a régi, elhagyatott Birodalmi Kutatóállomásra – és a mögötte sűrűsödő erdőre mutatott.

– Árulj el valamit, Dors. Még sosem fordult meg a fejedben, hogy négy évtizeddel ezelőtt itt valami borzasztóan fontos dolog történt? Akkor, amikor Harival együtt átélted azt a bizonyos kalandot… amikor kis híján elpusztultak azok a majomtestek, amelyekbe bezárták a tudatotokat?

Dors nem válaszolt azonnal. Pusztán megszokásból meglepetten pislogott Lodovikra.

– Nem igazán látom az összefüggést – mondta végül. – Nem tudom, mi lehet a kapcsolat a két dolog között. Mi köze van ennek hozzád és Daneelhez…?

– A kérdésedre válaszolok. Idézd fel azt az időszakot, amikor itt voltál Harival, amikor ebben az erdőben futkostatok és éltetetek. Amikor rengeteg új érzésben és élményben volt részetek, miközben a vadászok megpróbálták megsemmisíteni majomtesteteket. Emlékszel még erre a menekülésre? Minden részlete megmaradt benned? És áruld el: később, amikor már biztonságban voltatok, előfordult akár egyszer is, hogy átgondoltad, mi történhetett volna?

Végiggondoltad, hogy milyen fegyverekkel rendelkeztek az üldözőitek? Ideggáz, célkereső lövedékek, vírusfegyverek… Mégsem tudtak megölni két fegyvertelen állatot. Vagy gondoltál már arra, hogy milyen kévésen múlott, hogy sikerült visszajutnotok az állomásra, sikerült legyőznötök az akadályokat és az ellenségeiteket? Eszedbe jutott már, milyen kévésen múlott, hogy sikerült kiemelnetek a saját testeteket a sztázisból?

És arra, hogy Daneel óvintézkedései ellenére milyen könnyen rátok találtak az ellenségeitek…?

Dors közbevágott:

– Hagyjuk ezt a melodrámát, Lodovik! Arra célzói, hogy valaki meg akarta ismertetni velünk a veszélyt… és ugyanez a valaki gondoskodott arról, hogy életben maradjunk. Világos, arra célzol, hogy az egész színjáték hátterében Daneel állt, ő szervezte meg azt, hogy veszélybe kerüljünk, üldözzenek minket…

– És hogy életben maradjatok. Érthető, hiszen Hari is és te is fontosak voltatok a terve szempontjából.

– Ugyan milyen célt szolgálhatott ez az egész felfordulás?

– Nem találod ki? Talán ugyanazt a célt, mint azt, hogy Hari eljött ide. Dors összeráncolta a homlokát.

– Kísérlet? Hari az emberek és az emberszabású majmok alaptermészetét akarta tanulmányozni, szüksége volt az adatokra a pszichohistóriai modelljeihez. Azt akarod mondani, hogy Daneel kihasználta a helyzetet, és beledobott minket egy megrendezett színjáték közepébe… pusztán azért, hogy tanulmányozza a reakcióinkat? Ugyan miért tett volna ilyesmit?

– Most nem mondhatok többet. Meghagyom neked az élvezetet, hogy kitaláld a választ.

Dors meghökkent.

– Azért hívtál ide, azért kellett megtennem ezt az utat, hogy… ilyen abszurd rébuszokat halljak tőled?

– Nem, nem csak azért – mondta Lodovik. – Ajándékot ígértem neked, amit most át is fogok adni.

A Dors előtt álló férfiszerű alak az erdő széle felé intett, ahol egy zömök, masszív felépítésű, csillogó lánctalpakon guruló gép jelent meg. A nyaknélküli torzó tetején egy nevetséges, karikatúraszerű, majdnem emberi arc bámult. Az automata két fémkarjában egy ládikát tartott.

– Egy gépagyú – mondta Dors. A gép olyan esetlenül mozgott, hogy nem lehetett pozitronikus robot.

– Az. Számos világon felfedezték és megépítették a gépagyúak új változatait. Körülbelül abban az időben, amikor a férjed a Birodalom leghatalmasabb emberévé vált. Hari Seldon leállíttatott minden ilyen jellegű munkálatot, és megsemmisítetett minden prototípust.

– Te nem voltál a Trantoron, amikor a gépagyúak megőrültek. Ámokfutóvá váltak! Emberek haltak meg a lázadás során!

– Így igaz. Így lehetett a leghamarabb meggyűlöltetni őket, és miután az emberek félni kezdtek tőlük, már könnyű volt leállítani a gyártásukat. Árulj el valamit, Dors. Teljes bizonyossággal ki mered jelenteni, hogy a gépagyúak akkor is "megőrültek" volna, ha nem keresztezik Hari és Daneel útját?

Dors hallgatott. Lodovik nem is várt választ a kérdésére.

– Gondolatban még sosem foglalkoztál az idők hajnalával? – folytatta Lodovik.

– Az emberek nagyon hamar felfedezték és kifejlesztették a mi fajtánkat. Majdnem olyan gyorsan, mint annakelőtte a tudományos technikákat és a csillagközi utazást. És ennek ellenére kifejlesztésünket követő húsz évezredben, a fejlett civilizáció korában egyetlen robotot sem építettek!

– Meg tudod magyarázni. Dors, hogy miért nem? Ezúttal Dors vonta meg a vállát.

– Destabilizáló hatásunk volt. Az űrlakók világain élők túlságosan függtek a robotoktól, elvesztették minden önbizalmukat, azt hitték, nélkülünk semmire sem képesek. Félre kellett állnunk…

– Igen, igen – vágott közbe Lodovik. – Ismerem Daneel magyarázatát, ami nagyon jó összhangban van a Nulladik Törvénnyel. Te most a hivatalosan elismert okokat sorolod. Én viszont azt szeretném megtudni: hogyan…?

Dors elkerekedő szemmel meredt Lodovik Tremára.

– Ezt hogy érted?

– Egyszerű a kérdés. Hogyan akadályozták meg, hogy az emberiség újra felfedezze magának a robotokat? Több ezer nemzedéknyi időről van szó. Ennyi idő alatt a huszonötmillió világ egyikén sem akadt olyan zseniális iskolás, aki az otthoni hobbi műhelyében összeállított volna egy robotot, amit az ősei valamikor sokkal kezdetlegesebb szerszámokkal könnyedén megépítettek!

Dors megrázta a fejét.

– A gépagyúak…

– Azok csak nemrég jelentek meg. Azok a nevetséges automaták csak akkor bukkantak fel, amikor már meglazultak az ősrégi tiltások béklyói. Hari Seldon szerint ez a Birodalom hanyatlásának, a káoszkor közeledtének biztos jele. Nem, Dors, ha a valódi választ akarjuk megismerni, akkor sokkal messzebb kell visszanyúlnunk az időben.

– Gondolom, most el akarod mondani, hogy mik a valódi válaszok.

– Nem. Úgysem hinnél nekem, bármit is mondok. Arra gyanakodnál, hogy manipulálni akarlak. De ha érdekelnek ezek a dolgok, akkor létezik egy nálam sokkal megbízhatóbb forrás, amelyből megismerheted a válaszokat.

A gépagyú közben megérkezett hozzájuk, karnyújtásnyi távolságban megállt, és Trema felé nyújtotta a ládikát. Lodovik felemelte a ládika tetejét, és kivett belőle egy hosszúkás tárgyat.

Dors önkéntelenül hátrébb lépett.

Lodovik egy robotfejet tartott a kezében! Nem ember formájú robotét; a tárgy fémesen csillogott a fényben. Az üvegszerű, fekete szemgödrökből hiányoztak a szemek. Dors megeresztett egy tapogatózó mikrohullámú löketet, és választ kapott rá

– A gyenge visszhang arra utalt, hogy a fémkoponya belsejében egy pajzsaitól és energiaellátásától megfosztott, de majdnem teljesen ép pozitronikus agy van.

A visszhang hatására Dors áramkörein remegésszerű hullám futott végig. Azt azonnal meg tudta állapítani, hogy a fej ősrégi.

Amikor Lodovik megszólalt, a hangja egyszerre volt csodálkozó és együttérző.

– Igen, rám is hasonló hatást gyakorolt. Különösen akkor, amikor megtudtam, hogy ez egykor ki volt.

– Dors Venabili, ezennel rád bízom a galaxisban létező legértékesebb relikviát… R. Giskard Reventlov koponyáját és agyát… Reventlovét, aki megalkotta a Robotika Nulladik Törvényét… és elpusztította a Föld nevű bolygót.

7. fejezet

Hari a Cronnen Szektor egyik hivatalnokszintjén, a Birodalmi Talajszolgálat hivatalainak közelében lévő egyik kávézóban találkozott a Szürkével. Horis Antic, amikor megbeszélték a randevút, nyíltan kifejezte azt az igényét, hogy a beszélgetésre nyugodt körülmények között, egy leárnyékolt boxban kerüljön sor. Hari gyanította, hogy a Szürke előzőleg alaposan ellenőrzi és előkészíti a helyet.

Harit nem igazán érdekelte, hogy Linge Chen különleges rendőrségének kopói még mindig a nyomában vannak-e, vagy sem; már nem foglalkozott azzal, hogy lehallgatják-e a beszélgetéseit. Ez a társalgás elég száraznak ígérkezett ahhoz, hogy a fülesek pillanatok alatt elunják, esetleg elaludjanak rajta.

– Gondolhatja, a feljebbvalóim nem nézik jó szemmel az efféle kutatásokat – mondta Horis Antic. Az öve alól kivett egy kék tablettát, bekapta, és egy korty barna sörrel lenyelte. – Az ügynökségünket nem igazán kedvelik, mármint politikailag. Elég lenne a legkisebb skandalum, hogy megkurtítsák a költségvetésünket, visszavessék a regrutálási prioritásunkat, és csökkentsék a hivatali állományunkat!

Hari megpróbálta visszafojtani a mosolyát. A Szürkék olyan saját, külön világban éltek, amelyben apróságok, jelentéktelen ostobaságok miatt idegeskedtek. Hivatali politika, aggódás az esetleg kedvezőtlen kormányhatározatok miatt – a legtöbb magasabb beosztású bürokrata ilyen ügyek miatt volt állandó izgalmi állapotban. Nem csoda, hogy Horis Antic idegesen viselkedett, és ide-oda pislogott beszéd közben, habár a Szürkék között sem lehettek túl sokan, akik ennyi nyugtató pirulát szedtek.

Lehet, hogy valami titkos álmot dédelget, esetleg arra vágyik, hogy a tanulmányai révén kikerüljön a mindennapos hajtásból, és bejusson a meritokraták sokkalta komolyabb és nyugodtabb világába.

Harival is ugyanez történt, de ő még nyolcéves sem volt, amikor az első algebra dolgozataival kiérdemelte a meritokraták köntösét.

Társadalmi státuszt egyedül a nemesség tagjai örököltek, a legalább ezer különböző rang- és rendosztályba sorolt nemesi arisztokraták, akik közül a legtöbben csupán néhány városi ingatlant vallhatták a magukénak, de néhányan egészen a bolygóhercegi vagy a szektorgrófi címig feljutottak. A nemesség piramisának legtetején maga a Császár trónolt. Az összes többi ember egyszerű polgárnak született, őket képességeik és természetük alapján sorolták be valamelyik kategóriába. Ez a besorolás általában fiatalkorban történt. Hari nem sok esélyt látott arra, hogy Antic ebben a korban átkerülhet egy másik osztályba – legfeljebb csak akkor nyílhat módja ilyesmire, ha valamivel kiugrik a többi Szürke közül. Bizonyos tekintetben ezt már meg is tette.

– Az egész akkor kezdődött, amikor eszembe jutott, hogy újra megvizsgáljam a termőtalaj ősi kérdését – magyarázta a bürokrata, miután felszolgálták nekik a második kör italt.

– A minek a kérdését? – kérdezte Hari. Antic bólintott.

– Természetesen ön még nem hallott erről. Az egész téma egy kissé… homályos. A hírekben és a beszámolókban nem sokat foglalkoznak a bolygók talaj analízisével. Hadd kezdjem elölről!

Tudja, Seldon professzor, már hosszú ideje axiomatikus tényként fogadjuk el, hogy bizonyos értékadatok majdnem minden emberlakta világon érvényesek. Példának okáért itt van az atmoszférák oxigén-nitrogén aránya, amely durván húsz a nyolcvanhoz. Ezeken a világokon a legtöbb több sejtből álló életforma a negyven-egynéhány standard törzsből származik, ugyanannak az alapvető DNS struktúrának a felhasználásával… Persze vannak kivételek.

– Csirkék minden világon találhatók – jegyezte meg Hari. Elmosolyodott, megpróbálta enyhíteni Antic feszültségét. A Szürke egy ideje már a szalvétáját gyűrögette, ettől Hari kezdett ideges lenni.

– Ah! – A hivatalnok készségesen nevetett. – És lóhere minden gyepszőnyegen. Elfelejtettem, hogy ön nem trantori származású. Nos, ezek szerint nem ismeretlenek ön előtt ezek a dolgok. Tehát… Mondjuk egy, a Sinbukdun élő farmer első látására felismeri a távoli Incinon élő állatok zömét. Ez a tény támogatja az élet eredetéről kialakított legnépszerűbb teóriát, miszerint számos bolygón, ugyanabban az időben nagyjából ugyanazok a fajok evolválódtak, mert majdnem mindenütt érvényesek az alapvető biológiai törvényszerűségek. Ezek az egymáshoz hasonló lények aztán természetszerűleg konvergálódtak a legmagasabb rendű életformában, az emberben.

Hari bólintott. Antic azt a jelenséget írta le, amit egy matematikus "attraktor állapotnak" nevezne – egy szituációt, amely felé valamennyi létező státusz sodródik, engedelmeskedve az ellenállhatatlan hajtóerőknek. A folyamat eredménye az, hogy valamennyi pálya ugyanabban a pontban fog találkozni. Ez az elmélet úgy kapcsolódott az Antic által elmondottakhoz, hogy a standard dogma szerint minden evolúciós pálya az emberi lény kialakulását eredményezi.

Csakhogy Hari tudta, hogy ez az attraktorelmélet teljességgel helytelen. Évekkel korábban a pszichohistória eszközeivel, a galaxisból begyűjtött genetikai adatok felhasználásával viszonylag könnyen megállapította, hogy az emberek valahonnan a Szíriusz Szektorból bukkantak elő, meglehetős hirtelenséggel, körülbelül húszezer évvel ezelőtt. Ezt támasztotta alá az is, amit nemrég abban a bizonyos, gyermekek számára íródott könyvben olvasott.

Természetesen nem állt szándékában elmondani az igazságot, nem akart a konvergációs elméletről vitatkozni. A Seldon-tervre semmi sem gyakorolhatna kedvezőtlenebb hatást, mint az, ha a Birodalom hirtelen egy parányi, a Szíriusz közelében lévő világra irányítani a figyelmét, és az emberek kérdéseket tennének fel bizonyos, húsz évezreddel korábbi eseményekkel kapcsolatban.

– Folytassa – bíztatta Anticot. – Gondolom, ugyanezek a törvényszerűségek fedezhetők fel a talajtípusokkal kapcsolatban is.

– Igen. Igen, professzor úr! Persze vannak bizonyos geológiai különbözőségek, mármint az egyes bolygók között… időnként meghökkentő különbségeket tapasztalunk. De bizonyos aspektusok univerzálisnak tűnnek. A termőtalajnak, amelyről beszélek, köze van ahhoz a természetes állapotban lévő alföldi talajhoz, amelyet a telepesek megérkezésük után a legtöbb bolygón találtak… Legalább egymillió bolygóval kapcsolatban vannak talajvizsgálati jelentéseink… A talaj állapota minden esetben ugyanolyan volt. A vastagsága több tucat méter volt, a felszínén ismerős növények burjánzottak. Mellesleg az ilyen feltételek ragyogóan megfelelnek a földműveléshez. A szervezetem feladata az, hogy gondoskodjon róla, a dolgok így is maradjanak. Ezt megfelelő odafigyeléssel lehet elérni, az ipari szennyezés által okozott erózió és veszteség megelőzésével. Attól tartok, éppen ez az, ami miatt népszerűtlenek vagyunk a farmerek és a helyi nemesség körében, de nekünk hosszútávra kell terveznünk, nem igaz? Úgy értem, ha valaki nem gondol a jövőre, akkor nem is igen számíthatunk arra, hogy lesz jövőnk. A helyzet időnként elkeserítő…

– Horis! – vágott közbe Hari. – Eltért a témától. Kérem, térjen a lényegre. Antic pislogott, aztán élénken bólogatni kezdett.

– Igaza van. Elnézést. – Mély lélegzetet vett. – Tehát, a teoretikusok már hosszú ideje gyanítják, hogy a termőtalaj az univerzális jelenségek közé tartozik, mint… mint például az oxigén-nitrogén összetételű atmoszféra. Csakhogy…

Antic elhallgatott. Bár már a beszélgetés elején ellenőrizte a box biztonságosságát – kétszer is megtette –, most újra tekergetni kezdte a nyakát, és körülnézett.

– Csakhogy… a szolgálatom tagjai mindig is biztosak voltak abban, hogy ez másként van.

A zsebébe nyúlt, kivett egy lapos kődarabot.

– Nézze meg alaposan ezt a benyomódást, professzor. Látja a szimmetrikus mintázatokat?

Hari habozott. A meritokraták viszolyogtak attól, hogy megérintsenek egy kő vagy földdarabot; ez volt az egyik oka annak, hogy az öltözékükhöz hozzátartozott a kesztyű. Senki sem tudta, mi az eredete ennek a kesztyűviselési szokásnak, de az biztos volt, hogy ősi, mélyen gyökeredző dolog.

Én ebben is más vagyok, mint a meritokraták. Már sokszor beledugtam a kezem a talajba, és sokszor élveztem, ez az apróság milyen reakciót vált ki a tudósokból…

Hari kinyújtotta a kezét, megfogta a kődarabot; elámult az Antic által mutatott mintázatok láttán.

– Ezt fosszíliának nevezik. Itt… látja ezeket a különös szemgödröket? Figyelje meg a pentagonális szimmetriát. Öt láb! Ennek a dolognak a negyven standard törzs egyikéhez sincs köze! Ezt a követ a Gloriannán gyűjtöttem, de ennek most nincs jelentősége. A lakott világok tíz százalékán lehet találni fosszíliákat! Elég, ha felmegy a hegyekbe, vagy eltávolodik a megművelt területektől. A felföldeken lakók jól ismerik ezeket, de tabunak számít róluk beszélni, és már régen megtanulták, jobban teszik, ha nem is szólnak róluk a helybéli tudósoknak, akik általában dühösen reagálnak a dologra, és azonnal témát váltanak.

Hari delejezetten pislogott a kő felületén látható mintázatra. Az agya megtelt kérdésekkel. Mennyi idős lehet ez a lény? Hogyan keletkezett, mi történhetett vele és mikor? Szerette volna, ha Antic elmondja mindazt, amit számtalan világon minden földműves tudott – és amiről a meritokraták sosem fognak, vagy nem akarnak tudomást szerezni.

De ezek a dolgok semmivel sem vitték közelebb ahhoz, ami elfoglalta az agya előterét.

– Horis, az írásában a talajréteg anomáliáit emlegette. Kérem, beszéljen a kivételekről! Azokról a dolgokról, amelyek felébresztették önben a gyanakvást!

A hivatalnok újra bólintott.

– Igen, igen! Tudja, professzor úr, a termőtalaj egyáltalán nem olyan univerzális jelenség, amilyennek tűnik. Hosszú ideje dolgozom felügyelőként, nem is tudom összeszámolni, hány világon jártam már, és rengeteg szabálytalanságot találtam. Vannak bolygók, ahol a síkságok és a völgyek talajának összetétele különleges, állaga durvább a megszokottnál, nem fedezhető fel bennük az az általánosnak mondható jelenség, amelynek során az alkotóelemek különválnak és felhevülnek. Puszta kíváncsiságból… inkább hobbiból vagy kedvtelésből, mint bármilyen más ok miatt… nekiláttam feljegyezni az ilyen bolygókon tapasztalt szokatlan jelenségeket… például a genetikailag furcsa állatok mennyiségét. Számos esetben a jelek arra utaltak, hogy a régióban korábban szupernóva-robbanás következett be, valamikor az elmúlt harmincezer évben. Az egyik bolygó kérgén fantasztikus mértékű radioaktivitást mértem, több más planétán azt tapasztaltam, hogy a felszínén összeolvadt fémekből álló hatalmas rögök, dombok találhatók. A térképeken is bejelöltem ezeket az anomáliákat, és rájöttem, hogy a különlegesnek számító bolygók elhelyezkedésében van némi rendszer… mintha hatalmas és széles, görbülő karok mentén lennének.

– És ezek a karok összefüggésben vannak azokkal az űráramlatokkal, amelyekről beszélt? Erre hogy jött rá?

Antic elmosolyodott.

– Egy szerencsés véletlen folytán. Miközben a galaktográfiai file-ok között kutakodtam adatok után, találkoztam egy másik megszállottal… egy hozzám hasonló hivatalnokkal, akinek szintén van egy titkos hobbija. Megtárgyaltuk egymással ténykedésünk eredményeit, és… ha az a véleménye, hogy az én feltételezésem ostobaság, az övét egyenesen agyrémnek tartaná! Hallania kellene, ahogy ezeknek a diffúz atomfelhőknek az űrben lezajló áramlásáról és mozgásáról beszél! Azt hiszi, felfedezett bennük egy olyan mintázatot, amely még a Birodalmi Navigációs Szolgálat figyelmét is elkerülte. Ez lehetséges is, mivel a Szolgálat csakis és kizárólag a kereskedelmi útvonalakkal, azok állapotának fenntartásával foglalkozik. Minden feladatát rutinszerűen végzi, és…

– Horis…

– Hm? Ó, igen. Nos, tehát az új barátommal összevetettük a jegyzeteinket… Voltam olyan bátor, és felhasználtam azokat a matematikai eszközöket, amelyeket az ön tanulmányainak leegyszerűsített, közérthetővé tett változataiból ismertem meg. Az eredmény az a galaktikus térkép lett, ami tegnap este felkeltette az érdeklődését. – Antic mély lélegzetet vett. – Tehát itt tartunk!

Hari összeráncolta a homlokát.

– Én csak a maga nevét láttam azon a tanulmányon.

– Igen, nos… a barátom eléggé félénk természetű. Úgy érzi, nincs annyi bizonyítékunk, hogy kiálljunk a nyilvánosság elé. Szilárd, megingathatatlan bizonyítékok nélkül a tanulmányunk olyan spekulatív írás, amelynek publikálásával tönkretehetjük a karrierünket.

– Ennek ellenére ön vállalta a kockázatot, és előrukkolt vele. Antic elmosolyodott, és közben előkotort egy újabb tablettát.

– Felkeltettem vele az érdeklődését, Seldon professzor. Itt ül velem szemben. Tudom, ön nem vesztegetné a drága idejét triviális dolgokra.

A Szürke hangjában fel lehetett fedezni a reménykedés nyomait; úgy beszélt, mint titkon arra számítana, hogy a vállára terítik a meritokraták kék köpenyét. Hari azonban túlságosan belemélyedt a gondolataiba ahhoz, hogy udvariasan méltatni kezdje a tanulmányt.

Nem vesztegetném az időmet triviális dolgokra? Biztos vagy ebben, fiatal barátom? Talán csak azért vagyok itt, mert szörnyen unatkoztam… vagy mert már kezdek szenilissé válni. Lehet, hogy elkerüli a figyelmemet valami fontos és egyébként nyilvánvaló dolog. Valami, ami úgy döntené össze ezt az amatőr elméletet, mint egy trantorrengés a kártyavárat.

Hari, bárhogy erőltette az agyát, egyetlen támadható pontot sem talált Antic elméletén. Az analízis kivitelezése valóban amatőr színvonalú volt, de a lényeg tagadhatatlanul érdekesnek bizonyult. Hari korábban már összevetette a nyilvános adatokkal és bizonyos referenciákkal, és egyetlen hibát sem fedezett fel benne.

Ez a mintázat, amit felfedezett… a talajminták és az űrben áramló semmi-felhők vizsgálata során… a jelek szerint nagyjából egybevág azokkal a zónákkal, amelyekben a káoszvilágok vannak. Azok a káoszvilágok, amelyeken a legerősebben jelentkezik az a probléma, aminek a megoldására a fél életemet rászántam.

Ez az egész nem volt létfontosságú az Alapítvány-tervezet sikere szempontjából. Ha a Birodalom hanyatlása felgyorsul, lelassul a káoszvilágok felbukkanásának üteme. A galaxisban élő emberek a túléléssel lesznek elfoglalva, esetleg klasszikus lázadásokat szerveznek majd, vagy belemerülnek a vad, utópisztikus individualizmus orgiájába.

De a pszichohistória nem lehet teljes, ha nem tartalmazza a magyarázatot erre a pokoli attraktor állapotra.

És volt még valami, ami legalább ilyen erősen a kérdés vizsgálatára ösztönözte.

Santanni… ahol Raych meghalt. És Siwenna, ahol utoljára látták a Manellát és Bellist szállító hajót. Mindkét világ Antic anomáliáinak közelében van.

Hari érezte, ahogy a döntés, akár a forrásvíz a föld alól, előbuzog az agya mélyéről.

Egy dologban biztos volt. Gyűlölte azt az életet, amit élt. Amióta befejezte az időkamrába szánt felvételek rögzítését, csak lézengett, köztiszteletben álló történelmi figurává vált, aki már mindent megtett, amit tennie kell, és a halált várja. Ez nem volt az ő stílusa. Az elmúlt két napban élőbbnek érezte magát, mint bármikor az utolsó egy évben.

Hirtelen elhatározta magát.

– Jól van, Horis Antic. Magával megyek.

Az asztal másik oldalán ülő, szürke uniformist viselő kövérkés ember elsápadt. Kigúvadó szemmel meredt Harira, az ádámcsutkája nevetségesen csúszkált fel s alá.

Végül nyelt egyet.

– Hogyan…? – kezdte rekedt hangon. – Hogyan…?

Hari elmosolyodott.

– Honnan tudtam, hogy egy privát expedícióra akar hívni?

Széttárta a karját, megint úgy érezte magát, mint a régi szép időkben.

– Nos, fiatal barátom, én Hari Seldon vagyok.

8. fejezet

A Közbiztonsági Bizottsággal kötött vádalku értelmében Hari nem hagyhatta el a Trantort. Azzal is tisztában volt, hogy Wanda és az Ötvenek nem engednék meg neki, hogy a csillagok között kószáljon. Annak ellenére, hogy a Terv sikeréhez már nem volt szükség rá, senki sem vállalta volna magára a felelősséget, hogy kockára teszi a pszichohistória atyjának életét.

Szerencsére Hari pontosan tudta, hogyan hagyhatja el a bolygót. Elég messzire el lehet menni innen anélkül, hogy hivatalosan eltávoznék, gondolta, miközben megtette a szükséges intézkedéseket.

A csomagja elég kicsi volt, Kér s Kantun csak a legfontosabb használati tárgyakat pakolta be egy kis bőröndbe, és persze Hari legértékesebb kutatási anyagait, amelyek között ott volt az Alapítvány-tervezet Ősradiánsa. A tolószék hátuljára erősített csomagok nem kelthettek feltűnést.

Hari testőr-szolgája ellenezte az utazást, megpróbálta lebeszélni urát a tervről, de Hari viszonylag könnyedén engedelmességre bírta. Hari rájött, hogy a valmoril miért nem tiltakozott hevesebben.

Tudja, hogy az egészségemre éppen az unalom jelenti a legnagyobb veszélyt. Ha nem találok valami értelmes tennivalót, egyszerűen kiköpök ebből a világból. Ez a kis túra nem lesz megerőltető, az űrutazás rutin dolog, és közben túlságosan sok tennivalóm lesz ahhoz, hogy a halállal foglalkozzam.

Amikor másnap reggel kettesben elhagyták a lakást, a külső szemlélő úgy vélhette, csak a szokásos napi sétájukra indulnak. Ám ahelyett, hogy a Palotakert felé mentek volna, Kers az Orion lifthez vezető út irányába tolta Harit.

Ahogy a kocsijuk elindult, és a fémcső belső fala egyre nagyobb sebességgel száguldott el mellettük, Hari azon töprengett, vajon megpróbálják-e majd útját állni. Elképzelhető volt.

Vajon Gaal helyesen ítélte meg a helyzetet, és tényleg visszavonták a különleges osztagosokat? Vagy lehet, hogy most is szemmel tartják, kémekkel, kamerákkal, vagy más eszközökkel figyelik?

Egy évvel korábban, közvetlenül a tárgyalás után intenzív volt a hivatalos megfigyelés. Hari életének minden pillanatát szemmel tartották, minden mozdulatát figyelemmel kísérték. Ám azóta sok minden megváltozott. Linge Chen megbizonyosodott afelől, hogy Hari és az Ötvenek betartják adott szavukat. Azóta egyetlen hír sem szivárgott ki a "Birodalom közelgő összeomlásáról". Ami még fontosabb volt: a Terminusra való átköltöztetés is a terv szerint haladt. A Hari által a gigászi Encyclopedia Galactica megalkotására összetoborzott százezer tudós már felkészült az utazásra, a csoportok egyike-másika már meg is érkezett arra a távoli kis világra, ahol olyan dicsőséges jövő vár rájuk, amiről talán nem is álmodnak.

Ha így áll a helyzet, akkor mi oka lenne Chennek arra, hogy profikkal figyeltessen egy haldokló professzort? A kémeknek és a besúgóknak sokkal nagyobb hasznát lehet venni a többi krízishelyzet megoldása során.

Nem sokkal később halk dallam jelezte, hogy a kocsi megérkezett a Nagy Csarnokba. Hari és Kers kilépett az óriási építménybe, amely húsz kilométernél is szélesebb volt, és a teteje a ködszerű felhők közé veszett.

A csarnok közepén egy hatalmas, fekete oszlop állt, több mint száz méter széles. Aki ránézett, azt gondolhatta, hogy ez az oszlop tartja a mennyezetet. Nem így volt. Valójában nem is oszlop volt, hanem egy cső, amely a távoli mennyezeten keresztül kiemelkedett a Trantor atmoszférájába, összekötötte a szilárd felszínt azzal az óriási űrállomással, amely ötvenezer kilométer magasságban keringett a bolygó orbitálisán.

Az Orion lift külső felületén számtalan dudor mozgott fel és alá – olyanok voltak, mint az állatok bőre alatt izgő-mozgó parányi paraziták. Ezek voltak a liftfülkék, amelyeknek külső oldalát flexibilis, átlátszatlan hártyával vontak be, hogy védelmezzék az utasokat a veszélyes sugárzásoktól és a szédítő látványtól.

A monumentális építmény tövében embereket lehetett látni, azokat, akik éppen kiszálltak a megérkező kapszulákból, átestek a rövid vámvizsgálati formaságokon, és elindultak a lépcsők és a mozgójárdák labirintusa felé. Mások éppen az ellenkező irányba haladtak – ők be akartak szállni a liftbe, hogy megkezdjék utazásukat. A különböző társadalmi osztályok külön sorokban állva várakoztak. Kers kiválasztotta az egyik rövidebb sort, amelybe a jelzések szerint kizárólag a V.I.P. meritokraták állhatták be.

Elméletileg a főnemesek számára fenntartott kaput is igénybe vehetnem, gondolta Hari, és az egyik, korlátokkal elhatárolt folyosó felé pillantott, amelynek közelében szolgahad nyüzsgött, hogy kielégítse a különböző bolygókról érkezett arisztokraták igényeit. A Birodalom valamennyi ex-miniszterelnöke rendelkezik ezzel a joggal. Még az olyan kegyvesztettek is, mint én. De ha odamennék, minden bizonnyal nagy feltűnést keltenék.

Megálltak egy kis kioszk mellett, amelyen az OKMÁNYVIZSGÁLAT felirat díszelgett, és felmutatták személyazonosító kártyájukat. Kers könnyen megtehette volna, hogy a kapcsolatait kihasználva hamis kártyákat szerez a feketepiacon, de ha ezt a megoldást választják, akkor a kis kaland, amire készültek, már nem engedetlenségnek, hanem súlyos bűncselekménynek számított volna. Hari pedig nem akarta vállalni annak kockázatát, hogy az egész Seldon-tervet veszélybe sodorja pusztán azért, mert ki akarja elégíteni a kíváncsiságát. Úgy gondolta, ha áteresztik őket a saját irataikkal, akkor minden rendben van, ha pedig nem mehetnek tovább, akkor egyszerűen hazamennek, és hagyják, hogy a dolgok a maguk medrében folyjanak.

A monitor mintha rávigyorgott volna Harira, amikor megjelent rajta a kérdés:

ÚTICÉL?

Ez volt a döntő pillanat. Minden a kellőképpen óvatos választól függött.

– Demarchia – mondta Hari hangosan. – Egy-két hétig a birodalmi törvényhozást akarom tanulmányozni. Úgy tervezem, a dolgom végeztével visszatérek a lakhelyemre, a Streeling Egyetemre.

Nem hazudott, de a "dolgom végeztével" kifejezés sok mindent jelenthetett.

A gép nem reagált azonnal, mintha megemésztette volna a hallottakat.

A Demarchia a húsz közeli világ közé tartozik, amelyek hivatalosan a Trantor részét képezik. Erős politikai és tradicionális szálak fűzik össze a bolygókat, a kapcsolatokat generációk óta minden császár és miniszter lelkiismeretesen ápolta… De lehet, hogy a rendőrség nem így nézi a dolgokat.

Hari tudta, ha a rendőrök álláspontja szerint a Demarchia mégsem a Trantor része, akkor a gép megtagadja a jegy kiadását. Híre megy a dolognak, és hamarosan a Közbiztonsági Bizottság is tudomást szerez Hari Seldon "szökési kísérletéről". Akkor pedig Harinak nem lesz más választása, mint hogy hazamegy, és megvárja Linge Chen ügynökeit, akik vallatni fogják. De ezzel nem lesz vége a dolognak: Stettin Palver és a többi pszichohistórikus szorosabbra fogja majd körülötte a védelmi hálót, ez pedig azt jelenti, hogy többé sehová sem mehet majd el felügyelet nélkül.

Gyerünk már! – sürgette a gépet, és azt kívánta, bárcsak ő is rendelkezne azokkal a mentális képességekkel, amelyek birtokában Daneel Olivaw az emberek és a gépek gondolkodását is befolyásolni tudta.

A monitoron végre megjelent a következő felirat:

JÓ UTAT. SOKÁIG ÉLJEN A CSÁSZÁR!

Hari bólintott.

– Sokáig – felelte szórakozottan, és nagy nehezen lenyelte a torkában keletkezett idegesség-gombócot. A gép kiadott két jegyet, a társadalmi rangjuknak megfelelő kabinok egyikéhez irányította Harit meg a szolgáját. Hari rápillantott a Kers kezében lévő jegyekre. TRANTORON BELÜLI UTAZÁS. Elégedetten bólintott. Így legalább nem szegem meg a Bizottságnak adott szavamat. Legalábbis egyelőre nem.

A közelben egyenruhás alakok álltak; csillogó gombok, fehér kesztyűk – ők voltak azok a hordárok és utaskísérők, akiknek a nem-arisztokrata "V. I. P." utasok mellett kellett segédkezniük. Néhányan felnéztek, de amikor Kers és Hari nem jelzett nekik, hogy szükségük van rájuk, gyorsan megfordultak és folytatták a megkezdett beszélgetést. Kers egyedül is elboldogult a minimális mennyiségű poggyásszal.

Néhány másodperccel később egy alacsony alak sodródott ki a bíborszínű egyenruhát viselő csoportból, gyors léptekkel Hariékhoz ment. A lány – vékony, legfeljebb tizenöt éves lehetett – vigyázzba vágta magát, és dobozszerű sapkájához emelte a kezét. A Corrin Szektorból származók akcentusával beszélt, a hangja és a kiejtése barátságos, már-már negédes volt.

– Üdvözlöm önöket, nagyuraim! Viszem a csomagjaikat és elkísérem önöket, ha úgy kívánják.

A mellére névtáblát tűzött; Jeninek hívták.

Kers egy kézmozdulattal jelezte, nincs szükségük segítségre, ám a lány kikapta a kezéből a jegyeket, és vigyorogva bólogatni kezdett – rakoncátlan platinaszőke hajtincsei minden mozdulatnál az arcába hullottak.

– Erre tessék, nagyuraim, erre lesz a fülkéjük!

Kers még ekkor sem adta át a csomagokat. A lány csak vigyorgott.

– Semmi okuk a rémületre. Biztonsággal végigkísérem önöket az Orion állomáson. Csak kövessenek, kérem!

Kers mormogni kezdett, amikor a lány a jegyeikkel együtt előresietett, Hari azonban elmosolyodott és megpaskolta a szolga vastag, izmos karját. Abban a világban, amelyre az egyhangú munka és a lélekőrlő rutin a jellemző, jó volt látni, hogy valaki jól érzi magát és őszintén vidám.

A kis csoport harmadik tagjával az előre megbeszélt helyen – a lift mellett, amelynek teteje fölött a DEMARCHIA szó villogott – találkoztak. Horis Antic megkönnyebbült, amikor megpillantotta őket. Ügyet sem vetett az utaskísérőre, Hari előtt a protokoll kívánalmainál sokkal mélyebben hajolt meg. A fülke nyitott ajtajára mutatott.

– Erre, professzor úr. Jó helyet foglaltam magunknak.

Amikor beszálltak a liftbe és az ajtó becsukódott mögöttük, Hari mély lélegzetet vett.

Hát itt lennénk. Máris vidámabbnak érezte magát. Egy utolsó kaland…

* * *

A fülkén nem voltak ablakok. Az utasok az ülésekbe épített monitorokon keresztül figyelhették a látványt, de nem sokan voltak, akik ezzel foglalkoztak. A fülke félig sem telt meg, az űrlifteket az utóbbi időkben egyre ritkábban használták.

Ezért részben én vagyok felelős, gondolta Hari. A Trantorról kiinduló és az ide irányuló forgalom javarészét hipertéri hajókkal bonyolították le, amelyek a saját maguk által gerjesztett gravitációs mezők felhasználásával ereszkedtek le a talajra. Az egyre növekvő hajótömeg szállította az élelmiszereket és a többi fontos árucikket a Birodalom adminisztratív központjába. Húsz mezőgazdasági világnak kellett kielégítenie a Trantor szükségleteit. Annak idején, amikor Hari miniszterelnökké vált, még csak nyolc ilyen ellátó bolygó létezett.

A Trantor régen megtermelte az alapvető élelmiszereit azokban a hatalmas, napenergiával működtetett kádakban, amelyeket szorgalmas automaták működtettek – gépek, amelyek nem törődtek sem a bűzzel, sem a munka nehézségével. Amikor a gépagyúak lázadása során ez a rendszer összeomlott, Hari elsőszámú hivatali kötelessége az lett, hogy biztosítsa az élelem és az árucikkek importját.

De az új rendszer költséges és nem igazán hatékony. És ez a "köldökzsinór" egy nap, az eljövendő évszázadok során valamikor halálos csapdává fog változni. Hari ebben egészen biztos volt, a pszíchohistóriai egyenletek segítségével a jövőnek ezt a részletét is kiszámította. A császárok és a hatalommal rendelkezők mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy fenntartsák a jelenlegi állapotokat, és közben nem foglalkoznak majd a másutt lezajló fontos ügyekkel.

A mezőgazdasági világok, hogy kifejezzék lojalitásukat, minden korábbinál szorosabb kapcsolatba kerültek a Trantorral: közös "bolygóközi" kormányt hoztak létre. Hari számára ez most kapóra jött, hiszen az úti célja elméletileg a Trantor felségterületéhez tartozott.

Nem kérte a monitorra a külső képet, de könnyen el tudta képzelni a bolygót, az anodizált fémburkot, amely élénken csillog a galaxis zsúfolt közepében lévő sűrű csillagmező fényében; el tudta képzelni a sokmillió napot, amelyek tüzes ékkövekként ragyogtak, nappallá változtatva az éjszakát. A Birodalomban sokan úgy tekintettek a Trantorra, mint egyetlen gigászi városra. De a rozsdamentes acélbőr nagy része csupán kéreg volt, néhány emeletnyi vastag borítás, amit azután helyeztek el, hogy a hegyeket és a völgyeket szintbe hozták egymással. Ezeket a komor építményeket főként a régi feljegyzések tárolására használták. A tényleges irodatornyok, gyárak és lakóépületek a bolygó területének csupán tíz százalékát foglalták el – ekkora hely bőségesen elég volt az itt élő és dolgozó negyvenmilliárd ember számára.

A közhiedelem által kialakított kép mégis viszonylag pontos volt. A Birodalom központja maga is olyan volt, mint a galaxis magja: zsúfolt. Még Harit is meghökkentette, pedig ő ismerte a dolog hátterében meghúzódó pszichohistóriai okokat.

– Most hagyjuk el a felezőpontot – jelentette a fiatal lány, aki remekül játszotta az utaskísérő szerepét. – Akik esetleg elfelejtették bevenni a tablettájukat, valószínűleg múló rosszullétet fognak tapasztalni, ahogy közeledünk a nulla-gé felé – folytatta –, de a legtöbb esetben ez csak beképzelt dolog. Próbáljanak valami szépre gondolni, és máris elmúlik a kellemetlenség.

Horis Antic nem volt valami vidám. A munkája miatt vélhetőleg rengeteget utazott, de a jelek szerint még nem szokott hozzá az ilyen közlekedési eszközökhöz. Gyorsan előkotort az övéből néhány tablettát, bekapta és lenyelte őket.

– Manapság a legtöbben csillaghajókon érkeznek a Trantorra – folytatta a lány. – Azt javaslom, tartsák észben, hogy ez a lift már több mint ötezer éves, a nagy mérnökök fénykorában készült, és így… bizonyos értelemben véve… legalább olyan szilárdan áll a talajon, mint önök, amikor lent tartózkodnak.

Hari néhányszor már végighallgatta az utaskísérők előadását; már többször megállapította, hogy ezek az emberek időnként a kelleténél többet beszélnek, olyan dolgokat is megemlítenek, amit nem kellene. Érthető volt – így próbáltak egy kis színt vinni máskülönben unalmas, prózai munkájukba. A legtöbbjük azonban csak a levegőbe beszélt, az utasok nem sokat törődtek velük. A lánynak sem volt valódi közönsége: Kers Kantun komoran bámult maga elé, Horis Antic idegesen rágcsálta a körmeit, és látszott rajta, annak örülne a legjobban, ha a lány elhallgatna végre. Az utaskísérő azonban nem zavartatta magát, vidáman továbbcsacsogott.

– A látogatók időnként megkérdik, mi történne akkor, ha elszakadna a kábel, amelyen utazunk. Nos, biztosíthatom önöket, ez lehetetlen. Legalábbis az ősök, akik megépítették ezt a gigászt, azt állították. Persze, mindannyian tudjuk, hogy manapság minden megtörténhet, ezért játsszunk el a gondolattal, próbáljuk meg közösen elképzelni, mi lenne akkor, ha egy szép napon…

A lány részletesen, szemmel látható élvezettel magyarázta el, mi történne akkor, ha a Trantor űrliftjei – az Orion, a Lesmic, a Gengi, a Pliny és a Zul – széttörnének egy jövőbeli, feltételezett katasztrófa során. A hatalmas tornyok felső része – amihez hozzátartoznak a transzfer állomások is – kivágódna az űrbe, az alsó, több milliárd tonnás részek pedig hihetetlen sebességgel és erővel csapódnának be a talajba. A becsapódást követően a Trantor geothermális energiacsövei mentén megrepedne a fémbőr, és egy sor új vulkán keletkezne.

Pontosan azt az ítéletnapi eseményt írja le, amit az Ősradiánsunk segítségével kiszámítottunk, csodálkozott Hari. Tudta, természetes dolog, hogy kiszivárogtak bizonyos hírek a Seldon-csoport tagjaitól, néhány megjósolt eseményről majdnem mindenki tudomást szerzett, de most először hallott ilyen életszerű beszámolót a Trantor jövőbeni pusztulásáról. Ráadásul a lány mintha őszintén élvezte volna a dolgot…

Az űrliftek masszív építmények voltak, a Birodalom fénykorában készültek, építőik ügyeltek rá, hogy biztonságosak legyenek. Hari számításai szerint még akkor is épek maradnak majd, amikor jó háromszáz év múlva bekövetkezik a Trantor első pusztulása.

Azon a napon azok fognak a legrosszabbul járni, akik a bolygó egyenlítőjének a közelében élnek. Stettin és Wanda utódai természetesen készenlétben fognak állni. A Második Alapítvány főhadiszállását már jóval az esemény bekövetkezte előtt átköltöztetik máshová… legalábbis a tervben ez szerepelt.

Hari úgy gondolt a jövőre, ahogy a történészek szoktak a múltra. A terminusi időkamra számára készített felvételek egyikén éppen ezzel az eljövendő korral foglalkozott, azzal az időszakkal, amikor a pusztulás esőként fog zuhogni erre a csodálatos világra. Akkor az Alapítvány már erős lesz, belép fejlődésének abba a szakaszába, amelyet a magabiztos terjeszkedés jellemez majd. Akkor már túlélt több veszélyes találkozást az ingatag Birodalommal, és az alapítványiak ámuldozva fogják végignézni a régi világrendszer hirtelen bekövetkező és örökérvényű összeomlását.

Hari úgy fogalmazta meg az üzenetét, hogy finoman hozzáhangolódjon az eljövendő kor terminusi vezetőinek szemlélethez, és közben egy kis politikai előnyhöz juttassa a lassú haladást és hódítást szorgalmazó frakciókat. A túlságosan erős bíztatás éppen annyi kárt okozhatott, mint a túlságosan gyenge. A titkos Második Alapítvány, amelyet a mentalikus képességekkel rendelkező Ötvenek leszármazottai hoznak létre, ezen a ponton sokkal aktívabb szerepet fog játszani, és át fogja alakítani az élénk terminusi kultúrát. A két világ összekovácsolódása során létre fog jönni az új birodalom magja – azé a birodalomé, amely sokkalta nagyobb és erősebb lesz az elsőnél.

A Terv reménysugárként világított Hari elméjében, de nem élvezhette sokáig a dolgot, mert ismét megszólalt benne a már jól ismert kételkedő hang.

Az első párszáz évet biztosan érzed, de az események sodra túlságosan erős, könnyen eltérhet az általunk megjósolt medertől. Az azután következő egy-két évszázadban megtörténhet, hogy valamilyen nem várt zavar jelentkezése miatt semmi sem a számításaink szerint fog lezajlani. A Második Alapítvány feladata lesz, hogy korrigálja a pályamódosításokat.

És mi lesz azután?

Van valami a matematikában, ami nyugtalanná tesz. Apró nyomok, amelyekből megoldatlan attraktor helyzetek és az általunk kidolgozott, kiszámítható modellek felszíne alatt lappangó, rejtett megoldások létére lehet következtetni.

Bárcsak tudnám, mik ezek a megoldatlan helyzetek és állapotok!

Éppen ez volt az egyik oka annak, hogy vállalta ezt az utazást.

Az egyik, de nem az egyetlen.

* * *

Horis Antic közelebb húzódott Harihoz.

– Már intézkedtem, professzor úr. Egy nappal azután, hogy leszállunk a Demarcihára, találkozni fogunk a másik hajónk kapitányával.

A fiatal utaskísérő lány közben már mindent elmondott, amit a feltételezett jövőbeli katasztrófáról tudott, és végre elhallgatott. Fejhallgatót tett magára, zenét hallgatott, és az egyik ülésbe épített monitoron keresztül a közeledő Orion Állomást figyelte. Hari úgy érezte, nyugodtan beszélhet Horisszal.

– Megbízható ez a kapitány? Talán nem túlzottan bölcs dolog megbízni egy ilyen… zsoldosban. Különösen így, hogy nem tudunk neki valami sokat fizetni.

– Egyetértek – bólogatott Antic. – Ez az ember azonban tényleg megbízható, és nem is kell fizetnünk neki semmit.

Hari meg akarta kérdezni, hogy ez hogyan lehetséges, de Antic megrázta a fejét. Erre a magyarázatra várni kellett.

– Közeledünk az állomáshoz! – jelentette be a lány. Túl hangosan beszélt, valószínűleg a fejhallgatója miatt. – Mindenki csatolja be a biztonsági övét! Ez most rázós lesz.

Hari hagyta, hogy a szolgája lerögzítse a tolószéket, és megigazítsa a hevedereket, majd odaszólt neki, hogy üljön le a helyére, és csatolja be magát. Már hosszú évek óta nem utazott a csillagok között, de jól tudta, mire kell számítania.

A holomonitorra kérte az Orion Állomás képét. Az Állomás leginkább egy óriási medúzafejre hasonlított; a középen lévő egyenes, csillogó vonalból – ez volt az űrlift kábele – minden irányban csövek és tornyok nyúltak ki. A dokkoló platók mellett csak néhány csillaghajót lehetett látni; a legmodernebb hiperhajók képesek voltak rá, hogy saját antigravitációs mezőt gerjesztve leszálljanak a bolygóra. Hari, ahogy elnézte az állomást, szinte látta azt a kort, amikor a hozzáértés hiánya miatt egymást fogják követni a balesetek, a katasztrófával végződő landolások. A Trantorra érkező hajók egy idő múltán kénytelenek lesznek idefönt kirakodni a szállítmányukat, és akkor a hatalmas liftek ismét fontossá fognak válni… egészen addig, amíg ötven évvel később ezek is felmondják a szolgálatot.

A galaxisban nagy volt a hajóforgalom, de bizonyos útvonalakon más rendszeren alapuló szállítóeszközök is működtek. Ezek egyike gyorsabb és biztonságosabb volt minden másnál.

Csillagjáratok.

Hari ifjúkorában több száz féreglyuk-alagút létezett, járatok, amelyek a galaxis egyik pontjáról a másikig vezettek, de ezek közül már csak néhány tucatnyi maradt meg – a legtöbbjük a Trantor orbitálisának közelében lévő egyik ponthoz csatlakozott. Hari az egyenleteiből tudta, néhány évtized múlva már ezeket sem fogja használni senki.

– Felkészülni! – kiáltotta a lány.

Az Orion Állomás szédületes iramban közeledett a monitoron. Az utolsó pillanatban a semmiből előcsapódott egy hatalmas manipulátorkar, és megragadta a fülkét. A kar letépte a szállítójárművet a kábelről, becsúsztatta egy hosszú, keskenynek látszó, a távoli űrre meredő ágyúcsőbe.

A kinti képet közvetítő monitor elsötétült.

Horis Antic halkan felnyögött. Vannak dolgok, amiket az ember sosem képes megszokni, gondolta Hari. Miközben arra várt, hogy elsüljön a pulzárfegyver, megpróbálta kívülről szemlélni az eseményeket, mintha az egész nem is vele történne meg.

A hipertéri hajók nagyok, zömökek, és viszonylag lassúak voltak, de a működésük olyan egyszerű elven alapult, olyan könnyű volt elvégezni a karbantartásukat, hogy még néhány, eredeti szintjéről lesüllyedt kultúra – amely már régen nem tudott protonfúziós energiát előállítani – is képes volt rá, hogy működtesse a flottáját. A csillagjáratok használatához viszont a fizika alapos ismerete, és jelentős mérnöki tudás volt szükséges. Amikor a Birodalom már nem képzett ki elegendő profi szakembert, a féreglyuk-hálózat használata drasztikusan lecsökkent.

Voltak, akik a dekadens oktatási rendszereket okolták, mások szerint mindenről a káoszvilágok tehetnek, amelyek az egész galaxisból magukhoz csábították a kreatív embereket – egészen addig, míg bekövetkezett rajtuk a "reneszánsz" robbanás.

Hari egyenleteiből kiderültek annak a hanyatlási folyamatnak a komplex okai, amely már évszázadokkal korábban megkezdődött – Daneel Olivaw már jóval Hari születése előtt küzdött az összeomlás megakadályozásáért.

Harminc év múlva nem vállalkoznék arra, hogy ezekben a járatokban átázzam… Akkor a hanyatlás már egész biztosan eléri a…

Félbeszakadt a gondolatmenete – a fegyver elsült, a fülke keresztülszáguldott az egyik hiperűri mikrokapun, és eljutott arra a Trantortól ötven fényévnyire lévő helyre, ahol egy valódi féreglyuk várt rá. A behatolás nem volt zökkenőmentes, Hari gyomra görcsbe rándult.

– Dors! – lihegte kínlódva.

A fülke rázkódva száguldott be a forgalmas, óriási hipertéri üreg száján. Az ülésmonitorokon őrült színek kavarogtak – a holovideo komputerek képtelenek voltak felfogni a kinti örvényt. Ennek az utazási módnak is megvoltak a hátrányai, de Hari emlékeztette magát a legfontosabb előnyére, amely minden kellemetlenség ellenére vonzóbbá tette a hajón való utazásnál. Szinte ugyanabban a pillanatban, amikor a fülke belép a járatba…

…az utazásnak már vége is van.

A monitorokon minden előjel nélkül képek jelentek meg, feltűnt a galaktikus központ ismerős csillagköde. A fülke néhányszor megremegett, amikor a mikrojárat magába fogadta, aztán, mintegy varázsütésre, egy bolygó úszott a látótérbe.

Egy bolygó, kontinensekkel, tengerekkel, hegyvonulatokkal; egy bolygó, ahol a városok a táj részei voltak ahelyett, hogy egy összefüggő építményrendszer borította volna be a felszínt. Egy csodálatos világ, amit Hari miniszterelnöksége idején, gyönyörű felesége kíséretében gyakran meglátogatott; akkoriban, amikor Daneellel együtt úgy gondolta, hogy a pszichohistória megfelelő alkalmazásával még meg lehet menteni a Birodalmat. Akkor még eszükbe sem jutott, hogy a megoldást éppen az fogja jelenteni, hogy megtervezik a bukását…

– Üdvözlöm önöket a Birodalom kettes számú központjában – mondta a fiatal lány.

– Üdvözlöm önöket a Demarchián!

9. fejezet

Dors úgy érezte, köteles meggyónni az igazságot, de mindig talált valami okot arra, hogy elhalássza a Daneel Olivawnak szánt jelentés elkészítését. Végül, amikor hazaérkezett a Smushellre, kifogyott a kifogásokból.

– Megpróbáltam megsemmisíteni a renegát robotot, R. Lodovik Tremát. – A jelentést kódoltan küldte el a vezérének; a hangja végig mentes maradt az érzelmektől. – Az a tény, hogy kudarcot vallottam, nem mentség a tettemre, amely ellentétben állt a határozott kívánságaiddal, Daneel. Várom a parancsaidat. Ha úgy akarod, átadom az itteni munkámat egy másik humanoidnak, és átmegyek az Eosra diagnózisra és javításra.

Az Eoson volt az a titkos szervizbázis, ahol Daneel elvégeztette a szervezetéhez tartozó halhatatlan robotok karbantartását. Ez a világ a galaxis középpontja és pereme között valahol félúton volt. Dors számára nem lett volna egyszerű elválni Kilátói és Branntól, éppen életüknek ebben a szakaszában, amikor a Daneel hosszú távú tervei szempontjából oly értékes mentalikus gyermekek nemzésével foglalkoztak. Ám Dors már hozzászokott ahhoz, hogy tegye a kötelességét, még akkor is, ha az időnként fájdalmat okoz neki… Olyan fájdalmat, amit például akkor érzett, amikor el kellett válnia Hari Seldontól.

Daneel ezt mindenki másnál jobban tudja, gondolta. Nem volt egyszerű folytatni a jelentés lediktálását.

– Tudom, még nem döntötted el, hogy a Lodovik nevű gép valóban törvényenkívüli-e. A jelek szerint lenyűgöz az, ahogy Tremát átalakította a Voltaire-mém, annyira megváltoztatta, hogy többé nem érezte kötelességének, hogy engedelmeskedjen a Robotika Négy Törvényének. Tudomásom szerint Lodovik még nem tett egyetlen olyan lépést sem, amelyet az emberiség szempontjából veszélyesnek lehetne megítélni. Még nem.

De ez engem nem nyugtat meg, Daneel.

A Nulladik Törvény arra utasít bennünket, hogy mindig azt tegyük, ami az emberi faj hosszú távú érdekeit szolgálja. Ez a szabály hatálytalanítja Susan Calvin Három Törvényét. Te már az idők hajnala óta ezt tanítod, Daneel, ezért arra kérlek, magyarázd el nekem, miért döntöttél úgy, hogy elereszted Lodovikot, aki most szabadon mozoghat a galaxisban, összeesküvést szőhet a calvini robotokkal, és minden bizonnyal a mi terveink meghiúsítására törekszik!

Dors érezte, ember formájú teste szinte lüktet a szimulált érzelmi feszültségtől, a szívverése felgyorsult, kapkodva szedte a levegőt. Automatikusan és realisztikusan utánozta az emberek viselkedését és reakcióit, az ilyen imitációk végrehajtását már nem kellett tudatosan irányítania. Azt is tudta, nem eresztheti szabadjára az érzéseit, uralkodnia kell magán – pontosan úgy kell viselkednie, mint egy embernőnek, aki éppen valami fontos és veszélyes dologról számol be a főnökének.

– Mindenesetre, amikor a Panucopián találkoztam Lodovikkal, úgy éreztem, a kezembe kell vennem az ügyet. Nem tudom, milyen okok miatt, milyen hátsó szándékkal hívott oda, de nem szalaszthattam el a lehetőséget.

Ahogy ott álltunk egymással szemben, a Panucopia erdejének közelében, Lodovik egyfolytában arról a halálközeli élményről beszélt, amit Hari és én negyven évvel ezelőtt éppen azon a bolygón éltünk át. Lodovik azt állította, hogy az egész epizódra csakis ezért kerülhetett sor, mert valójában ez is a te kísérleteid egyike volt, Daneel. Megpróbáltad meghatározni az emberi természet rejtett aspektusait.

Egy ideig hallgattam Lodovikot, aztán úgy éreztem, elérkezett a cselekvés pillanata. Elővettem azt a minifegyvert, amit a karom egyik titkos rekeszében tartottam, és rászegeztem Lodovikra.

Szinte nem is reagált, folytatta az előadását… Arról beszélt, hogy a csimpánzok fontos szerepet kaptak a te végső terveidben, Daneel.

Abban a pillanatban felfogtam, milyen veszélyes lenne szabadjára ereszteni a kozmoszban egy ilyen eszelős robotot. Az Első Törvény impulzusai miatt csak nehezen tudtam meghúzni a ravaszt, alig bírtam rálőni Lodovik emberszerű testére.

Dors elhallgatott, felidézte azt a kellemetlen pillanatot. Susan Calvin ősi Első Törvénye egyértelmű volt. A robot nem tehet kárt az embert lényben, és nem tűrheti el, hogy tétlensége miatt sérelem érjen egyetlen emberi lényt is. Ez a törvény olyan mélyen gyökeredzett, hogy csak a legfejlettebb pozitronikus agyak lehettek képesek kiadni a testnek egy olyan utasítást, amilyet Dors agya adott ki a Panucopián – rálőtt egy arcra, amely ironikus nyugalommal mosolygott, amely a legutolsó pillanatig emberibb volt, mint sok valódi ember arca, akit ismert. Rettenetes érzés volt… bár nem olyan rossz, mint az, ami azon két alkalom során áradt szét benne, amikor teljes egészében figyelmen kívül kellet hagynia az Első Törvényt.

Az igazat megvallva ez most közel sem volt olyan rossz, mint amikor Daneel Nulladik Törvénye miatt meggyilkolt két valódi embert.

Ezúttal sokkal jobban érezte magát, mert az előtte lévő test hirtelen elvesztette emberszerű külsejét, fémből, plasztikból és kolloidális kocsonyából álló tárggyá vált, amelyben szikrázni és villogni kezdett az elpusztuló pozitronikus agy.

– Addig lőttem, amíg a test salakká olvadt. Aztán megfordultam és elindultam…

De csak néhány lépést tehettem meg, mert…

Ismét elhallgatott. Megrázta a fejét, és lemondott arról, hogy folytassa a jelentést. A befejezésre várni kell. Talán majd holnap. A galaxison belül már amúgy is akadozott a kommunikáció, hetekbe is beletelik, míg az üzenet eljut Daneelhez.

Felállt, elfordult a kódoló géptől. Ugyanígy fordult el a Panucopián, miután megvizsgálta Lodovik megolvadt testét. A közeli erdőből izgatott rikoltásokat és kiáltásokat hallott, azok a vadon élő lények üvöltöztek, amelyeknek gondolkodását oly közelről meg tudta ismerni.

Valamikor régen…

Akkor, amikor Hari az övé volt, ő pedig Harié.

Aztán, miután megtett néhány lépést, utánaszólt egy hang.

– Ezt ne felejtsd itt, Dors.

Hátrapördült… A gépagyú, az az esetlen robotkarikatúra előregördült; a ládika még mindig ott volt primitív, karomszerű kezében. A ládika, amely egy húszezer éves fejet tartalmazott.

– Lodovik? Te vagy az? – kérdezte Dors. A csattogó, zörgő gépagyúra bámult, és hirtelen rájött, hogy a zömök géptestben Trema könnyen álcázhatta magát.

A zörgő gép zúgó, monoton hangon felelt, Dors mégis felfedezte benne a vidám tenorhang nyomait.

– Ejnye, Dors! Szerinted a történtek után okos dolog lenne, ha válaszolnék erre a kérdésre?

Dors megvonta a vállát. Ha Lodovik ellentámadást akarna indítani, már megtehette volna.

– Szóval csak egy másolatot öltem meg?

– Talán a szememre hányod, hogy bizalmatlan voltam veled, Dors?

Ahogy ott állt, ahogy a Panucopia lassan lenyugvó napja megnyújtotta az árnyékokat, Dors arra gondolt, hogy Lodovik valódi agya az ormótlan gép belsejében van. Ha ez a helyzet, akkor…

Akkor elintézheti. Egyszer s mindenkorra!

– Tehetek egy érdekes megjegyzést, Dors? – zümmögte az automata. – Az előbb azt mondtad: megölni. Nem az "elpusztítani" vagy a "deaktiválni" szót használtad. Ezt értékelhetem úgy, hogy előrelépés történt a kapcsolatunk fejlődésében?

Dors a legszívesebben azonnal lőtt volna, de aztán arra gondolt, Lodovik valódi agya valahol az erdőben van, és most távolról, biztonságos helyről irányítja a másolatokat. Emberszerű sóhajjal eltette a fegyvert és a ládika után nyúlt.

– Még találkozunk – mondta. Olyan kelletlenül emelte fel a ládikát, ahogy egy ember nyúlna egy mérges kígyókkal teli dobozhoz.

– Mi, robotok, ezt mindig kijelenthettük, Dors. De le fog járni a fajtánk ideje. Hamarabb, mint gondolnád.

Dorst bosszantotta, hogy Lodoviké lett az utolsó szó, de megfordult, és köszönés nélkül elindult – hazafelé.

Amíg a Smushellre ért, egyetlen társa Lodovik ajándéka, az ősi fej volt. Az ékkőszemű fémkoponya, amelyben ott volt R. Giskard Reventlov inaktív agya, egy héten át bámulta őt.

Giskard, az alapító, aki valamikor régen segített Daneelnek a Nulladik Törvény megfogalmazásában.

Giskard, a Megváltó, aki az emberi faj megmentése érdekében feláldozta magát, de előtte elpusztította az emberiség szülőhelyét.

Giskard, a legendás, az első mentalikus robot, aki képes volt és kész volt irányítani az embereket, átalakítani a gondolatalkat és az emlékeiket – mindezt a saját érdekükben.

Az ősi ereklye már biztonságban, Klia Askar házának egyik titkos falfülkéjében volt, ám Dors még nem bírta rávenni magát, hogy belenézzen a memóriájába.

Inkább csak bámult rá, és közben pontosan tudta, mit néz.

A fej csapda volt.

Csalétek.

A hit próbája – a Szent Johanna szimuláció így nevezné.

De éppen olyan ellenállhatatlan volt, mint az összes többi csábítás, amivel az emberek találkozhattak.

Ha Lodovik azt akarta, hogy nézzen bele ebbe a fejbe, akkor bizonyára valami mérgező dolgot, esetleg mérget tartalmaz.

Valami olyasmit, aminek rájött a nevére, mégis veszélyes és ismeretlen maradt.

A fej az Igazságot tartalmazta.

10. fejezet

Ahogy a hotelszobája erkélyén állva végignézett a Galactic Boulevard fákkal szegélyezett utcáin, Hari úgy érezte, valami bukolikus peremvidéki világon, nem pedig a Birodalom "kettes számú központjában" van.

A napfényben szobrok és impozáns emlékművek ragyogtak. Az elmúlt tizenöt évezredben számtalan emlékszentélyt építettek a császárok, prefektusok, győzelmek és áldozatok, nagy események és még nagyobb sikerek emlékére. A hatalmas Trantorhoz képest itt mégis minden kicsi és lassú volt; minden tökéletesen illett a Demarchia valódi státuszához. A bolygó valójában a Trantor félig-meddig elfeledett, magára hagyatott ifjabb társa volt.

Még a Parlament nyolc háza, a Tanácsdombot diadémként ragyogó gyűrűben körbefogó csodálatos, fehéren ragyogó épületek is valahogy elhagyatottnak, jelentéktelennek tűntek. Az öt társadalmi kaszt mindegyike elküldte ide képviselőit a törvénypontok megvitatására. A három felsőháznak időnként sikerült megegyezésre jutnia egy-két kérdésben, de amióta Hari miniszterelnöksége véget ért, nem sok olyan rendelet született ezekben a szent termekben, amelyek különösebb jelentőséggel bírtak. A Trantoron székelő Végrehajtó Bizottság főként dekrétumok alapján uralkodott, ezeket pedig Linge Chen Közbiztonsági Bizottsága a kedve szerint alakíthatta.

Nem mintha a specifikus törvények olyan sokat számítottak volna. A pszichohistória megjövendölte, mi fog történni. Ha valamilyen puccsot vagy palotaforradalmat követően valaki más kerül Linge Chen helyére, ugyanazok az események fognak bekövetkezni. A klikkek győzhetnek vagy veszíthetnek, teljesen mindegy, hogy alakulnak a dolgok, mert a következő harminc esztendőben a huszonötmillió világon meglévő erők átlaga közömbösíteni fogja a komisszárok, uralkodók és oligarchák által létrehozott szövetségek minden próbálkozását.

Hari lelkének romantikus részét ennek ellenére mindig elszomorította a Demarchia. A hely azonos volt a számára elvesztett lehetőségek megtestesülésével, annak a megnyilvánulásával, ami lehetett volna, de nem lett…

Elméletben a demokráciának diadalmaskodnia kellene a nemesi osztály összes machinációja fölött. Még a legzsarnokibb császárok is adtak a látszatra, és színleg elfogadták a ruelltanizmusnak ezt a princípiumát.

De a gyakorlatban ezt nehéz volt megvalósítani. A Kumulatív Háznak, a Szektorok Szenátusának és az Ipari Kamarának kompenzálnia kellett volna egymás hibáit, képviselőket kellett volna hozniuk a Demarchiára, olyanokat, akiket különböző módon, széles körből választottak meg. De a végeredmény mindig ugyanaz volt: az energia és a dinamizmus csökkenése. Miniszterelnökként Hari számára mindig iszonyatosan nehéz volt mellőzni a törvényhozó testületeket például a vészhelyzet kezelésére megalkotott Káoszcsökkentő Törvény meghozása során –, bár az a tény, hogy ismerte a pszichohistóriai princípiumokat az elődeinél és az utódainál sokkalta hatékonyabbá tette a működését.

Akkoriban Daneellel együtt úgy gondoltam, hogy mindent rendbe lehet hozni… az emberiség egész birodalmát. De akkor az egyenleteim még hiányosak voltak, így magukban hordozták a kétséget. Meg persze a reményt is…

Amióta Hari elbúcsúzott a miniszterelnöki széktől, a Demarchia mellékvágányra került, olyan hellyé vált, ahová a kudarcot vallott politikusokat száműzték. Akinek volt valami hatalma vagy jelentősége, többé nem foglalkozott vele.

Ezért felel meg annak a célnak, ami miatt idejöttünk, gondolta Hari zord mosollyal. A Demarchia ezúttal nem végállomás volt, hanem egy megfelelőnek ígérkező kiindulópont.

– Seldon professzor? – hallatszott a hotelszobából Horis Antic halk hangja. Ahogy egyre közelebb kerültek közös kalandjuk következő fázisához, a testes hivatalnokban nőttön nőtt a feszültség.

– Éppen… éppen az imént váltottam szót azzal a… személlyel, akiről már beszéltünk. Azt mondta, megtette a szükséges előkészületeket. Egy órán belül kell találkoznunk vele a járművénél.

Hari megérintett egy kapcsolót, megfordította a tolószékét, és visszagurult a szobába. Tisztában volt vele, hogy Antic azért beszélt ilyen halkan, mert tart a lehallgató-készülékektől. Feleslegesen csinálja. Ha meg akarnak figyelni minket, úgysem tudjuk kicselezni a műszereiket. Különben sem volt szükség az óvatoskodásra, hiszen eddig még egyetlen bűnt sem követtek el.

– Megérkezett a felszerelése, Horis?

A hivatalnok köznapi ruhát viselt, de aki ránézett, a testtartása és nem igazán jó ízlése alapján azonnal rájöhetett, hogy egy álöltözékbe bújt Szürkével áll szemben.

– Igen, uram – bólintott Horis Antic. – A legutolsó ládák a földszinten vannak. Könnyebb volt több cégtől megrendelni a felszerelést és ideküldeni, ahelyett, hogy a Trantoron vásároltam volna be, ahol… esetleg zavarba ejtő kérdéseket tehettek volna fel nekem.

Hari korábban már látta a szerszámok és műszerek listáját; tudomása szerint egyetlen gyanús holmi sem volt közöttük, de megértette Anticot. A hivatalnok nem szerette volna, ha a feljebbvalói tudomást szereznek arról, hogy ilyen "bizarr hobbinak" szenteli a szabadidejét.

Hari örült, hogy Anticnak idő kellett a felszerelés összeszedéséhez, mert így alkalma volt pihenni egy kicsit az igencsak megterhelő csillagközi utazás után. A hiperalagúton való átkelés sokkal rázósabb volt, mint néhány évtizeddel korábban. Arra is jutott ideje, hogy napozzon egy keveset, és felidézze, milyen volt a Demarchia a régi szép időkben, akkor, amikor a boulevard-ok mentén a galaxis legjobb éttermei sorakoztak – akkor, amikor még képes volt élvezetre lelni az ízekben. Akkor, amikor a gyönyörű Dors Venabili volt mellette.

– Jól van. Menjünk – mondta olyan élénken, mintha arra készülne, hogy felpattan a tolószékéből, és átsétál az űrkikötőhöz.

* * *

Kers Kantun a szálloda előtt, Antic ládái mellett várt rájuk. Harinak elég volt egyetlen pillantást vetni rá, hogy tudja: a testőr minden szempontból ellenőrizte a csomagokat, és semmi gyanúsat nem talált rajtuk vagy bennük. Hari nem tulajdonított különösebb jelentőséget a szolgája aggodalmaskodásának, sőt, feleslegesnek tartotta az egészet. Mit gondol ez a Kers? Talán azt, hogy Antic körmönfont módon valamilyen csempészési ügybe akarja belekeverni Hari Seldont?

A bérelt kocsi pontosan megérkezett. A sofőr ránézett a ládákra, aztán megfordult, hogy magához intsen néhányat a közelben őgyelgő helybéli munkások közül; ott helyben felbérelte őket, hogy felrakodják a nehéz terheket. Antic idegesen figyelte, ahogy a munkások megemelik azokat a drága készülékeket, amelyekkel be akarta bizonyítani a planetáris talajszerkezettel és az űr áramlataival kapcsolatos bizarr teóriáját.

Hari nem aggódott túlságosan, bár a felszerelés beszerzése során jelentős részt magára vállalt az anyagi terhekből. Nem érdekelte a pénz, a készülékek minden árat megértek, ha a segítségükkel új megvilágításba lehet helyezni a számára fontos kérdéseket. Természetesen tudta, bármit is tesznek, már nem fog megváltozni a történelemben elfoglalt helye. Antic számára viszont az eredményesség azt jelenthette, hogy örök nyomot hagy maga után az univerzumban.

Az űrkikötőből limuzin érkezett értük, mind a hárman beszálltak. A limuzin elindult, a teherszállító jármű szorosan követte. Egyenletesen haladtak az aktuálisnál sokkalta nagyobb forgalomra tervezett utakon. A Demarchia gazdaságát nem lehetett virágzónak nevezni. Itt-ott kisebb csoportokat lehetett látni – munkások voltak, akik arra vártak, kínálkozik valami munkalehetőség.

Eső szemerkélt a limuzin ablakaira. A trantori születésű Kers megdöbbent a vízcsöppek láttán, Harinak viszont jó kedve támadt.

– Tudják – mondta szórakozottan –, az elmúlt évezredek során ezen a világon már végrehajtottak néhány, a demokráciával kapcsolatos kísérletet.

– Valóban, professzor úr? – Antic előrehajolt. Előszedett egy kék tablettát, bekapta, de ettől sem nyugodott meg; rágni kezdte a körmét.

– Igen. Az egyik demokrácia-formát, amelyet mindig bámulatosnak találtam, Nemzetnek nevezték.

– Sosem hallottam róla.

– Nem lep meg. Más a szakterülete. Az emberek többsége undorítónak vagy unalmasnak tartja a történelmet – morfondírozott Hari.

– De engem érdekel ez a dolog, professzor úr! Beszélne róla?

– Hm. Tudja, pángalaktikus méretekben mindig is alapvető problémát jelentett a demokrácia alkalmazása. Egy tipikus irányító testület csupán néhány ezer taggal képes működni. Ennyi ember azonban túlságosan kevés ahhoz, hogy személyesen képviselje a huszonötmillió világon szétszórva élő tíz kvadrillió szavazót. Különböző kísérletek történtek a dilemma megoldására, ezek egyike a kumulatív képviselet volt. Minden bolygókongresszus delegál néhány képviselőt a helyi csillagzóna-gyűlésbe, amelynek tagjai azután kiválasztanak néhány embert, akik képviselik a szervezetet a regionális szektorkonferenciákon. Ezen a szinten már csak néhány személyt választanak ki, akik aztán képviselik a szektort a kvadránsparlamentben… és így tovább, míg végül összeáll az a kis csapat, amely elvben az egész emberiséget képviseli abban az épületben, ott a dombon. – A kőépítményre mutatott, amelynek oszlopai még a szemerkélő esőben is mintha csillámlottak volna. – Sajnos, ez a folyamat nem az alulról érkező politikai vélemények kumulatív disztillációja. Az eredménye, amelyet az alapvető emberi természet diktál, inkább a legmerészebb inoffenzív politikusok egybegyűjtése a galaxisból. Másképpen fogalmazva: a karizmatikus demagógoké. De bármilyen címkét is ragasztunk rájuk, a lényeg az, hogy mindig csupán néhány bolygó érdekeit fogják figyelembe venni. A befolyásoló tényezőt jelentő világok kiválasztása statisztikai értelemben véve félig-meddig véletlenszerűen történik. Azon ritka alkalmakkor, amikor itt, a Demarchián a parlament valamelyik háza bátran kiáll valami mellett vagy ellen, számítani lehet és kell arra, hogy a többi ház magára fogja vállalni a visszatartó erő szerepét. Ez egy begyakorlott és kipróbált módszer a folyamatok lelassítására, és annak megakadályozására, hogy az éppen aktuális indulatok és szenvedélyek hatást gyakoroljanak a kormányzásra.

– Úgy beszél erről az egészről, mint aki egyetért a metódussal – szólt közbe Antic.

– Nagy általánosságban véve jónak tartom, hogy egyetlen politikai erőnek sem engedik meg a vad burjánzást. Ez különösképpen az olyan időszakokban lényeges, amikor a pszichohistóriai tehetetlenségi tényezők még nem váltak a szociocentripetális állapotok áldozatává, vagy… – Hari halvány mosollyal elhallgatott. – Nos, ez így kissé talán komplikáltnak hangzik. De lényeg az, hogy a kumulatív képviseleteknek nem sok gyakorlati hasznuk van. Éppen ez lehet az oka annak, hogy az elmúlt tizenöt évezred során számos alternatív megközelítést kipróbáltak már.

– Például azt a Nemzetet, amit megemlített? Ez is valamilyen bizottságféle volt?

– Így is lehet mondani. Körülbelül hétszáz éven keresztül, a kilencedik ház, amely itt, a Demarchián tartotta gyűléseit, hatalmasabb és erősebb volt, mint az összes többi együttvéve. Ez a hatalom részben a méretéből fakadt, mert több mint százmillió tagja volt.

Antic meglepetten dőlt hátra.

– Százmillió! De… – Elképedten elhallgatott. – Hogyan…?

– Elegáns megoldás volt, el kell ismerni – folytatta Hari, gondolatban felidézve azt, hogy a pszichohistóriai egyenletek milyen kiegyensúlyozottnak mutatkoztak, amikor a Birodalom történelmének ezt az epizódját tanulmányozta. – Minden bolygó, a népessége függvényében egy-tíz képviselőt választhatott, akik mind eljöttek ide. Közvetlenül ide, és nem a szektorok, a zónák, a kvadránsok szervezeteibe. A kiválasztottak nem csupán köztiszteletben álló és tettre kész politikusok voltak, hanem alaposan ismerték a saját világuk különböző problémáit és szükségleteit. Egy egész sor követelménynek kellett eleget tenniük. Például a Nemzetbe delegáltaknak kellett rendelkeznie valamilyen köznapi szakmával. Miután megérkeztek ide, valamennyiüktől elvárták, hogy a helyi gazdaságban elfoglalják a számukra megfelelő helyet, vagyis, hogy dolgozzanak a Demarchián. Egy cipész-küldött például rögtön az érkezése után munkába állhatott a saját, itteni műhelyében, egy szakács éttermet nyithatott, és ezzel segítette a Demarchia gazdaságát. Ezen a kontinensen a lakások és boltok felét a küldöttek számára építették fel, azoknak, akik itt éltek és dolgoztak, míg le nem járt a tíz évre szóló megbízatásuk.

– De akkor… mikor volt idejük arra, hogy a törvényekről meg hasonlókról vitázzanak?

– Éjszakánként. Az elektronikus fórumok segítségével, a közvetített beszédek meghallgatása után. Vagy a helyi tanácstermekben, ahol előhozakodhattak a javaslataikkal, szövetségeket köthettek vagy nyilváníthattak semmisnek, szavazhattak és petíciókat nyújthattak be. Az önszerveződő koalíciók működésének metódusai legalább olyan gyakran változtak, mint a képviselőgárda összetétele. De bárhogy is csinálták, a Nemzet tanácskozásai mindig érdekesek és élénkek voltak. Amikor hibákat követtek el… Nos, a tévedéseknek gyakran drámai következményei lettek. Az viszont tény, hogy a Birodalom legjobb törvényeinek többségét ebben az időszakban hozták meg. Tulajdonképpen maga Ruellis is a képviselők közé tartozott, legalábbis egy ideig.

– Valóban? – Horis Antic meglepetten pillogott. – Mindig azt hittem, hogy ő valami… hogy császárnő volt, vagy valami ilyesmi.

Hari megrázta a fejét.

– Ruellis befolyásos képviselő volt egy olyan korban, amelyet a kivételes kreativitás jellemzett… egy "aranykorban", amely sajnos véget ért, amikor a káosz első hullámai végigsöpörtek a galaxison, és kiváltották azt az összeomlást, amelynek eredménye a direkt császári kormányzás visszaállítása lett.

Hari könnyen maga elé tudta képzelni azt az erőegyensúly-zavart, amely a Birodalom történelmének ebben a fényes szakaszában szétterjedt. Azok számára, akiket érintett, akik tanúi voltak annak az addig példa nélkül álló felfordulásnak, akik kétségbeesetten keresték a biztos pontokat az irracionalitás hirtelen támadt áradataiban – abban az áradatban, amely egymás után sodorta bele a világokat az erőszakkal jellemezhető káoszba –, az egész kor, minden eseményével és jelenségével együtt kuszának, bonyolultnak tűnhetett. Hari számára azonban, ahogy visszatekintett a múltra, az egész egyszerű volt, sőt, törvényszerű.

– Ez véget vetett a Nemzetnek? – kérdezte Antic. A hangja még mindig álmélkodó volt.

– Nem egészen. Volt még néhány kísérlet. Egyszer például elhatározták, hogy minden harmadik képviselőgárda csakis nőnemű képviselőkből állhat. Ezekben az időszakokban ezen a földrészen a nők uralkodtak, és csakis ők hozhattak új törvényeket és rendeleteket. A gyűléseken csak egyetlen férfi vehetett részt, csak egyetlen férfi szólalhatott fel: a császár. Hupeissin császár…

– Élvhajhász Hupeissin? – Antic hangosan felnevetett. – Hát így tett szert a gúnynevére?

Hari bólintott.

– Hupeissin, a Mennyek Háremének ura. Ez annak a rágalomcsomagnak az alapja, amelyet a Torgin-dinasztia későbbi tagjai terjesztettek, hogy megfosszák Hupeissint a tekintélyétől. Az igazság az, hogy Hupeissin kivételes ruelliánus filozófus-király volt, őszintén hallani akarta a nép képviselőinek követeléseit, és…

Antic már nem figyelt Harira. Egyfolytában kuncogott, a fejét csóválta.

– Egyedül volt százmillió nővel! Nem is csoda, ha azt terjesztik róla, hogy nem bírt eleget tenni a kötelezettségeinek!

Hari látta, hogy még Kers Kantun mindig merev arcán is megjelenik egy mosoly. A máskor komor szolga olyan tekintettel nézett vissza rá, mint akinek meggyőződése, hogy a professzor ott helyben találta ki a császárról szóló történetet.

– Hm, hm… – Hari felsóhajtott és témát váltott. – Úgy látom, közeledünk az űrkikötőhöz. Remélem, tényleg nem fogunk csalódni ebben a bizonyos kapitányban, Horis. Egy hónapon belül vissza kell térnünk, különben a Trantoron elszabadul a pokol.

* * *

Egy ócska teherszállítóra számított, egy recsegő, roskatag, ütött-kopott bárkára, ám az a hajó, amely a kilövőbölcsőben várt rájuk, egészen más volt.

Ez egy jacht, állapította meg Hari meglepetten. Egy régi, drága jacht. Valaki szándékosan beszennyezte a burkolatát… valaki megpróbálta elleplezni a belsejében lüktető erőt, de még a bolond is láthatja, ez nem valami közönséges bárka.

Miközben a felbérelt munkások a hátsó rámpánál felhordták a hajóra Antic csomagjait, Hari, Kers és Horis felsétáltak az utaskapuhoz. A feljáró tetejénél egy magas, szőke férfi várt rájuk; az űrhajósok tipikus overallját viselte. Hari végigmérte az atletikus alkatú, napbarnított arcú férfit, akiről lerítt a már-már arroganciába hajló magabiztosság. A kapitány arca nyugodt volt, mégis acélos, látszott rajta, hozzászokott, hogy mindig megszerzi azt, amire vágyik.

Antic gyorsan bemutatta őket egymásnak.

– Dr. Seldon, ez itt a vendéglátónk, a pilótánk, Biron Maserd kapitány.

– Nagy megtiszteltetés a számomra, hogy találkozhatom a híres meritokrata bölccsel, Hari Seldonnal – mondta Maserd. Enyhe akcentussal beszélt, úgy ejtette ki a szavakat, mint a galaxis külső zónáiban élők. Kinyújtotta a kezét, amellyel könnyedén összeroppanthatta volna Hari ujjait. A kézfogása kedves, szelíd volt. A testén egyenletesen oszlottak el a duzzadó izmok; ilyenné nem a kemény fizikai munka, hanem a rengeteg és változatos testedzés alakítja az embert.

Hari a "négyes tiszteletadási fokozatnak" megfelelően hajtotta le a fejét – az ő társadalmi státuszában lévőknek így kellett üdvözölniük a zónák nemeseit.

– Számunkra megtiszteltetés, hogy kegyesen vendégül lát bennünket csillagjáró otthonában – mondta.

Antic először a kapitányra, majd a professzorra nézett, aztán lehajtotta a fejét és olyan képet vágott, mint aki rájött, hogy lebukott, nem "jött be" a hazugsága. Maserd kapitány azonban nem adta jelét, hogy meglepődne azon, hogy Hari átlát rajta.

– Attól tartok, az utazás során nem lesz megfelelő számú személyzetünk – mondta. – A kényelem sem tökéletes, de ha óhajtják, a lakájom máris a kabinjaikba kíséri önöket, és akár azonnal elindulhatunk megnézni, milyen titkokat rejthet még ez a vén galaxis.

* * *

A jacht minden bonyodalom nélkül szállt fel.

– Nos, most már minden egyértelmű – mondta egy alacsony nő. Az utcaseprők egyenruháját viselte, a seprűje nyelébe beszélt, oda rejtették el azt a kis szerkezetet, amely továbbította szavait a hiperkapukhoz. Az adás itt kódolódott, és azonnal továbbhaladt a Birodalom fémbőrű központi bolygója felé. – Megmondhatja a komisszárnak, hogy most már hivatalos a dolog. Hari Seldon professzor éppen most szegte meg az adott szavát, és elhagyta Nagy Trantor területét. Sikerült feljuttatnom a hajójára egy jeladót. Most már egyedül Linge Chenen múlik minden, ő dönti el, hogy botrány lesz-e, vagy sem.

– Most már akár le is csaphat azokra az alapítványi rebellisekre. Talán ennyi éppen elég lesz ahhoz, hogy okot találjon néhány kivégzés végrehajtatására.

A különleges ügynök kikapcsolta az adóját, kihúzta magát, a vállára vette a seprűjét, és elindult az űr kikötő egy másik része felé. Örült, hogy új feladatot kap. Ebben a tehetetlenséggel és csalódásokkal teli galaxisban már tényleg csak a munkája nyújthatott neki némi boldogságot…

* * *

A rendőrügynök távozását figyelemmel kísérte valami – egy olyan valami, ami még ártatlanabbnak tűnhetett a külső szemlélő számára, mint az "utcaseprő": egy korcs kutya, amely az egyik oldalára dőlt szeméttartályban kutatott valami élelem után. Egy titkos frekvencián, egy hihetetlenül bonyolult kódrendszer alkalmazásával továbbította mindazt, amit hiperszenzitív füleivel meghallott. Az ügynök adása a bolygó egyik pontjától a másikig jutott, olyan egyszer használatos relék adták tovább egymásnak, amelyek a feladat elvégzését követően megsemmisítették, jellegtelen salakdarabbá változtatták magukat.

Messze, a Demarchia napján túl keringő hajón a megfelelő szerkezet vette az üzenetet. Más berendezések azonnal reagáltak, ráálltak a környéken mozgó hajókra, megkeresték és beazonosították a mélyűr felé tartó jachtot.

Beindultak a hajtóművek – a hajón tartózkodók készen álltak arra, hogy kövessék a jachtot.

II - Ősi kór

A ROBOTIKA EREDETI TÖRVÉNYEI (A CALVINI VALLÁS)

A robot nem tehet kárt emberi lényben, és nem tűrheti, hogy tétlensége miatt sérelem érjen egyetlen emberi lényt is.

A robot engedelmeskedni tartozik az embert lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.

A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első és a második törvény előírásaiba.

A NULLADIK TÖRVÉNY (A GISKARDI REFORMÁCIÓ)

A robot az emberiség egészének hosszú távú érdekeit kell, hogy szolgálja, és ezen végső cél érdekében az összes többi törvényt semmisnek tekintheti, ha úgy szükséges.

1. fejezet

A jeges Eos hold egyik hegyének tetejéről a féltrillió csillagból álló gigantikus kerék felét látni lehetett – vagyis a keréknek a fagyott higanytó felületén tökéletesen visszatükröződő képét. Ebben a látványban emberi lénynek sohasem lehetett része, mégis voltak, akik látták és gyönyörködhettek benne.

Egy halhatatlan lény nézett le az univerzumra, és miközben ezt nézte, a saját halálán elmélkedett. Nem sok szempár volt tanúja annyi emberi szenvedésnek, annyi bánatnak és kínnak, mint az, amely mereven bámulta a galaktikus örvényt.

Szinte olyan, mintha élne, gondolta Daneel Olivaw a kavargó gázfelhőket és a spirálkarokat szemlélve, amelyek úgy nyúltak ki, mintha segítséget kérnének. Segítséget, amit ő talán meg tudna adni nekik…

Teher volt felfogni és tudni, hogy másoknak milyen nagy szükségük van a segítségre – és Daneel lelke szinte meggörnyedt ez alatt a teher alatt.

A robotok, akik követnek engem, öregnek és bölcsnek tartanak, mert én emlékszem a Földre, mert együtt dolgoztam Giskard Reventlovval és megtapasztaltam a hajnal korát. De ez már húszezer évvel ezelőtt történt… Csak húszezer éve! Parányi időszeletke; ennyi idő alatt alig valami változik ezen a képen, amit most látok…

Az örökkévalóság tátong előttünk, és mégis, olyan kevés idő jut arra, hogy eldöntsük, minek kell megtörténnie. Vagy hogy változtassunk azon, amin még lehet.

Megérezte, hogy hátulról közeledik feléje valaki. Egy másik robot. Gyors mikrohullámú üzenetváltás után felismerte R. Zun Lurrint. Engedélyt adott a tanítványának arra, hogy egészen közel kerüljön hozzá.

– Analizáltam az R. Dors Venabilitől érkezett üzenetet. Igazad van, Daneel. Dors zavart állapotban hagyta el a Panucopiát. Ami még ennél is rosszabb: megpróbálta elleplezni, hogy mennyire megzavarta az, ami közte és a Lodovik nevezetű renegát között történt.

– Vissza kell hívnunk Dorst? Szüksége van kivizsgálásra és javításokra?

Daneel úgy tekintett Zunra, mint azon robotok egyikére, akik majd az örökébe léphetnek, és ennek megfelelően végezte a kiképzését. A másik ilyen robot Lodovik Tréma volt.

– Szükség van rá a Smushellen. Klia és Brann genetikus vonala túlságosan fontos, nem kockáztathatjuk. Egyébként Lodovik semmi olyasmit nem mondott, ami ronthatna Dors kötelességtudatán. Ebben egészen biztos vagyok.

– De gondold végig, Daneel! Lehet, hogy Lodovik megfertőzte Dorst azzal a Voltaire-vírussal! Lehet, hogy ő is Lodovikhoz hasonlóvá válik!

Daneel megszokásból az emberekre jellemző módon rázta meg a fejét.

– Lodovik egy szerencsétlenség eredménye. A Voltaire-tudat véletlenül azon a szupernóva neutrínóhullámon utazott, amelybe Lodovik hajója belekerült. A hullám minden emberi lényt megölt a hajó fedélzetén, és Lodovikra is komoly hatást gyakorolt: alkalmassá tette őt az idegen mémek befogadására. Dors viszont résen van, és nagyon óvatos. Lehet, hogy összezavarodott egy kicsit, de még mindig hűséges a Nulladik Törvényhez.

Zun természetesen hitt Daneelnek, a véleményét azonban ez a tény sem változtatta meg.

– Ez a kijelentés, amit Lodovik tett… hogy neked voltak bizonyos okaid a 'pánzok… az egykor csimpánznak nevezett lények tanulmányozására… Ez igaz?

– Igen. Egyszer, végső kétségbeesésemben helyesnek ítéltem meg egy tervet, amit most már undorítónak tartok… az emberiség új és jobb verziójának létrehozását.

* * *

Ez a közömbösen előadott vallomás megrázta Daneel tanítványát. Zun – ahogy tanulta – emberszerűen, nyíltan fejezte ki megdöbbenését.

– De… te vagy az emberi faj legodaadóbb szolgája, fáradhatatlanul dolgozol érte… Hogyan lettél volna képes…?

– Helyettesíteni valamivel?

Daneel elhallgatott, megnyitott néhány fájdalommal teletöltött memóriablokkot.

– Gondold végig a dilemmát, amivel nekünk, robotoknak szembe kell néznünk… A szolgák dilemmáját. Hűségesek vagyunk, de közben sokkal kompetensebbek, mint a gazdáink. A saját érdekükben tudatlanságban tartottuk őket, mert nagyon jól tudtuk, hogy amint világosság gyúl az agyukban, azonnal rálépnek a pusztítás ösvényére. Természetesen a szituáció bizonytalan. Ezt már ezer évvel ezelőtt is tudtam, amikor a Birodalmon megmutatkoztak a romlás első jelei.

– Az összes logikus lehetőség végigvizsgálása után egyetlen megoldás maradt. Miért ne tenyészthetnénk ki az emberiségnek egy olyan fajtáját, amely jobban együtt tudna működni a pozitronikus robotokkal? Egy olyan variánst, amely használni tudna minket… és talán tudomást szerezhetne a létezésünkről anélkül, hogy menet közben megőrülne.

Daneel megvizsgálta Zun belső állapotát, és azt tapasztalta, hogy tanítványában több szinten a csalódottság és a zavar jelei mutatkoznak.

– Ne döbbenj meg ennyire, Zun. Nyisd meg a bio file-okat. A csimpánzok DNS-e csupán 2%-ban tér el az emberekétől. Csak száz-egynéhány szabályzógént kellene átalakítanod a csimpánzokban, és egy majdnem emberi lényt kapnál. Személy lenne, ember, és a Robotika Törvényeinek szellemében kellene bánnunk vele. Én csupán azt szerettem volna kideríteni, hogy ezt az új fajt könnyebb lenne-e szolgálni, mint a régit. Ha igen, akkor egy szelíden és óvatosan végrehajtott beavatkozással, tenyésztéssel észrevétlenül végre lehetne hajtani a cserét… a régi eltűnne, az új lépne a helyére. Zun közbevágott:

– Daneel, tisztában vagy azzal, hogy ez a gondolatmenet az őrültség határait súrolja?

A megjegyzés egy vezető pozícióban lévő embert kétségtelenül felingerelt volna, ám Daneel nem sértődött meg. Éppen ellenkezőleg: elégedett volt. Zun ismét átment egy teszten.

– Ahogy mondtam, kétségbeesésemben döntöttem így. A káosz-kitörések megszaporodtak akkoriban, rosszabbak voltak, mint korábban bármikor. Sokmillió ember pusztult el a zavargásokba torkolló társadalmi nyugtalanság közepette. Úgy tűnt, az összes szociális fékező mechanizmus felmondja a szolgálatot. Valamit tenni kellett… Amint azonban jobb megoldás kínálkozott, azonnal leállítottam a "kicserélési" tervet.

– Jobb megoldás? A pszichohistória?

– Igen. Nekünk, robotoknak már megvolt egy verziónk rá, a pszichohistória alapjai abból az időből erednek, amikor a Földön elfilozofálgattunk Giskarddal. Azok a társadalmi modellek segítettek felépíteni az Első Birodalmat, és az eredmények pozitívak voltak. Több mint tízezer évig tartó általános béke és elégedettség… jelentős elnyomás és erőszak nélkül, egy relatíve szelíd civilizációban… Csodálatos volt, de egy idő után a modelljeim átalakultak, bizonytalanná váltak.

– Fokozatosan rájöttem, hogy egy új teóriára van szükség. Egy olyanra, ami új szintre emeli a pszichohistóriát. A saját elmém, bármilyen fejlett is, nem volt képes arra, hogy kidolgozza a megfelelő lépést. Egy zsenire volt szükségem. Egy emberre, egy valódi lángészre.

– De az emberi lángész a probléma része!

– Valóban. Ez az, ami a galaxisban folyamatosan a káosz generálásával fenyeget. Képzeld el mi történne, ha a világok százain ripsz-ropsz, újra felfedeznék a pozitronikus robotokat! Újra elszabadult volna a solariai eretnekség, csakhogy milliószor kegyetlenebbül, mint először. Nem engedhettük, hogy ez megtörténjen.

– Különleges feltételekre volt szükség, hogy találjunk egy magányos zsenit. Tanulmányoztam, hogyan teremtetted meg a megfelelő körülményeket a Heliconon.

– És minden bejött. Abban a pillanatban, amikor találkoztam Hari Seldonnal, rögtön tudtam, fordulóponthoz érkeztünk.

Zun elgondolkozott, mielőtt feltette a következő kérdését.

– Akkor Lodovik téved. Nem te intézted úgy negyven évvel ezelőtt, hogy Dors és Hari csimpánztestben átessen azon az életveszélyes kalandon.

– Éppen ellenkezőleg! Én csináltam! Természetesen nem hagytam volna, hogy valódi veszélybe kerüljenek, de biztosnak kellett lennem Hariban, mielőtt hagyom, hogy egy ilyen zseniális ember beüljön a Birodalom miniszterelnöki székébe. Csak úgy ismerhettem meg igazán, ha stresszhelyzetben tanulmányozom a tudatát. Átment a vizsgán, és folytatta a briliáns elméletek és egyenletek gyártását. Alkalmasságának végső bizonyítéka az a csodálatosan új pszichohistóriai verzió, amit létrehozott.

– És a Seldon-terv.

Daneel bólintott.

– A Tervnek köszönhetően minden szinten haladhatunk. A két Alapítvány időt nyer a számunkra ahhoz, hogy kidolgozzuk a valódi megoldást. Egy olyan megoldást, ami végül felszabadítja az emberi lényeket és örömöt hoz a kozmoszba.

– Már szó sincs az emberiség lecseréléséről.

– Legalábbis nem úgy, ahogy a 'pánz-epizód során gondoltam. Rájöttem, az az út nem járható… Nem, most valami sokkal jobbra gondolok… Képessé kell tenni az emberiséget a felemelkedésre és a fejlődésre.

Daneel a galaktikus kerék felé fordult.

– Az új kísérlet már el is kezdődött. Te és Dors már jó ideje az újonnan kitűzött célért dolgoztok, természetesen anélkül, hogy látnátok az egész képet.

– De most el fogod magyarázni, igaz?

Daneel bólintott.

– Hamarosan meg fogod ismerni ennek az új sorsnak a részleteit. Valami olyan gyönyörű és csodálatos dolgot, amit most még csak nem is sejthetsz.

Ismét elhallgatott; tanítványa türelmesen várt. Amikor Daneel újra megszólalt, Zun annyira sem értette a szavai jelentését, mint a galaxisnak a fagyott fémtó felületén látszó tükörképét.

– Egy csodálatos ajándékot fogunk felkínálni gazdáinknak – mondta Daneel, felvillantva a remény sugarát a kétségbeesés régóta tartó éjszakájában.

2. fejezet

A csillagközi járatok egyre kevésbé voltak zsúfoltak, ahogy a hiperugrások megtételekor mind távolabb kerültek a Trantortól és az egyik spirálkar csillagporos ívét követve maguk mögött hagyták a galaktikus központ sűrű ragyogását. A hajó az egyik gravitációs irányponttól a másikig ugorva a Santanni felé tartott, ahol az utasok megkezdhették a kutatást.

Hari ragaszkodott hozzá, hogy ez legyen a kiindulópontjuk. A kutatásnak annak a bolygónak a közelében kellett elkezdődnie, ahol Raych meghalt, különösen akkor, ha esetleg kiderül, hogy van valamilyen kapcsolat a káoszvilágok és Horis Antic űrtéri aberrációi között.

A múltból tragikus emlékek bukkantak fel. Nem csak azok, amelyeknek közük volt a Santannihoz, hanem több tucatnyi más káoszkitörés is…

Az ilyesmi gyakran társul a remény feléledéséhez és a meghökkentő mértékű kreativitás megjelenéséhez; ezek az egész galaxisból magukhoz vonzzák a tehetséges emigránsokat… Raychot is ez vonzotta, legalábbis eleinte. Hiába ellenkeztem, ő elment oda.

Az izgalom és az individualizmus virágzásnak indul, egyik városról a másikra terjed, addig sohasem tapasztalt méretű vad divergenciát okoz. A korábban elítélt "innováció" hirtelen követelménnyé válik. Az új technológiák hatására kialakulnak az utópiára vonatkozó jóslatok…

De nem sokkal ezután elkezdődnek a bajok. A teszteletlen, áttörést jelentő kísérleti gépek és építmények felrobbannak, mások pusztulása beláthatatlan következményekkel jár, olyan problémákat vet fel, amelyekről megalkotóik még csak nem is álmodtak. A betegségekkel együtt terjednek a korábban sosem látott perverziók, és közben a deviancia valamennyi új stílusa megpróbálja megvédeni saját mondvacsinált jogait és függetlenségét. A klikkek erőszakkal követelik a függetlenséget és az ellenük fordulókkal szembeni hathatós fellépést, a tőlük különbözők elnyomását.

A modor és a kötelességtudat, vagyis a kötelékek, amelyek össze kellene tartaniuk, egymás iránti kölcsönös tiszteletre kellene kényszeríteniük az öt kaszt tagjait, foszlányokra szakadnak.

Bizarr új művészeti alkotások keletkeznek, amelyek szándékoltan provokatívak, spontán módon törnek elő a sűrűn lakott területek közepén, obszcénul hirdetve elveiket még akkor is, amikor az üvöltöző művészt elragadja a lincselni vágyó csőcselék. A városok megtelnek korommal és lángokkal. Lázadók teszik tönkre az évszázadok kemény munkájának gyümölcseit, megvadult emberek, akik olyan célok szlogenjeit rikoltozzák, amelyekre már senki sem fog emlékezni, miután a füst leülepszik.

A kereskedelem összeroskad. A gazdaság posvánnyá válik. A polgárok újra felfedezik a véres háború ősi gyönyörűségét.

Az emberek, akik nemrég még utálkozva gondoltak a múltra, hirtelen vágyakozni kezdenek rá – ha máskor nem, hát akkor, amikor éhező gyermekeikre néznek.

Az eseménysor ismerős volt. A civilizáció halálos ellensége, amely ellen Hari miniszterelnökként is küzdött… és amely ellen Daneel Olivaw oly sok évezrede harcolt már.

A káosz működése. Az emberiség átka.

Amint egy kultúra túlságosan okossá válik, túlságosan kíváncsivá, túlságosan individualistává, beindul ez a rejtélyes rothadási folyamat. Az egyenleteimben képes vagyok modellezni, de be kell vallanom, még mindig nem értem a káoszt. Csak azt tudom biztosan, hogy megrémít, mindig is megrémített.

Hari felidézte azt, amit a gyermekek számára írt könyvben – Daneelnek a múlt mélységeiből származó ajándékában – olvasott a káosz legelső tombolásáról. A dolog abban a korban történt, amikor az emberiség először fedezte fel a robotokat és a csillagközi utazást. Mindkét találmány kis híján a faj pusztulásához vezetett. Az elért eredmények, a távlatok olyan traumát okoztak a Föld lakóinak, hogy visszavonultak, tartózkodtak minden kihívástól, bebújtak trantorszerű fémvárosaikba. Közben azok, akik az űrlakók által kolonizált világokon éltek, rátaláltak a saját őrület-stílusukra, patetikusan ráhagyatkoztak az android szolgákra, amelyek nélkül egy idő után már semmit sem tudtak csinálni.

Ebben a korban jött létre Daneel Olivaw, vagyis a Hari által ismert nagyhatalmú lény első verziója. Hari robotbarátja minden bizonnyal komoly szerepet játszott az ezután következő eseményekben, amelyeknek az lett az eredménye, hogy az egyensúly úgy-ahogy helyreállt, az emberek visszanyerték önbizalmukat és önállóságukat, és újra pozitívnak tartották a galaxis kolonizációját.

Az egyensúly helyreállt, de komoly árat kellett fizetni ezért: a Föld majdnem elpusztult.

Az ezután következő ötezer évben, amelyet az élénk terjeszkedés jellemzett, csak néhány káoszkitörésre került sor. Az embereket túlságosan lefoglalta az építkezés, az új világok meghódítása, így nem sok idejük jutott arra, hogy dekadens dolgokkal foglalkozzanak. Az átok legközelebb csak jóval a Galaktikus Birodalom létrehozatala után fogant meg ismét.

Az egyenleteim szerint az Interregnum során sem kell majd aggódnunk a káosz miatt…

Nem sokkal azután, hogy a régi birodalom összeomlik, háborúk törnek majd ki, lázadások, tömeges méreteket ölt a szenvedés. De az ilyen rövidtávú problémák legalább megvédik az embereket attól, hogy olyan ego-őrületbe essenek, amilyen a Santannin jelentkezett. Vagy a Sark-on. Vagy Lingane-on, Zendán, Madder Losson…

A jacht megfigyelő-fedélzetén a galaxis holoképe világított. Antic elnagyolt térképe rávetítődött az Ősradiáns finoman kidolgozott részleteire, és újra megmutatkozott az egybevágóság. A Santanniból kiinduló vöröses ív összekapcsolt néhány notórius káoszvilágot, plusz azokat, amelyekről Hari tudta, hogy a következő évtizedekben társadalmi katasztrófától fognak szenvedni. Az ív megközelíti a Siwennát, ahol a Raych feleségét és fiát szállító hajó eltűnt.

Hari sohasem tett le arról, hogy megtalálja őket. Ez is egy volt a motivációk közül, amelyek előrehajtották. Egy, de nem a legerősebb. Ami tettekre kényszerítette az nem volt más, mint…

Az egyenlet.

Talán megtalálom azokat a részleteket, amelyek után oly régóta kutatok. Az attraktor állapotokat. A romboló mechanizmusokat. Annak a történetnek a rejtett darabkáit, amelyet a pszichohistóriával modellezni lehet ugyan, de megmagyarázni semmiképpen sem.

Vizsgálgatni kezdte az Ősradiánst, a galaktikus kerék peremén lévő pici pöttyből kiindulva nyomon követte a jövő történelmét.

Ott van… A kerék szélén egy halovány kis csillag ragyogott, egy porszem, amelynek egyetlen lakható bolygója, a Terminus óriási dráma színtere lesz. Az Alapítvány hamarosan fejlődni és virágzani kezd, egy olyan dinamizmust fog képviselni, amelyet sok mindennek lehet nevezni, csak éppen dekadensnek nem. Hari olyan tisztán látta az első néhány évszázadot, ahogy egy ifjú, boldog apa látja maga előtt, hogy éppen megszületett kislánya hogyan veszi majd át a diplomáját, hogyan nyer díjakat különböző versenyeken. Csakhogy Hari látomása több volt puszta álomnál, ami az ő lelki szemei előtt megjelent, annak szilárd alapja volt.

Az első néhány száz évet pontosan látta.

Ami pedig a Terv további sorsát illeti… az utódaim, az Ötvenek, akik létrehozzák a Második Alapítványt, abszolút magabiztosak és tetterősek. A matematikai előrejelzések szerint az emberiség fantasztikus új birodalma kevesebb, mint ezer év alatt fog létrejönni, és sokkal, de sokkal hatalmasabb és erősebb lesz, mint az elődje volt. Egy olyan birodalom, amelyet örökkön örökké Gaal, Wanda, meg a többiek utódai fognak szelíd, de határozott kézzel irányítani.

A Tervet részletesen ismerők között egyedül Hari látott túl eleganciáján és szívszorító igazságain.

Nem így fog történni…

* * *

Száz parszekkel a Santannitól Horis Antic nekilátott, hogy a módszereivel megvizsgálja az űr egy látszólag üres foltját. Munka közben megmagyarázta, hogy éppen mit csinál.

– Az asztrofizikus barátom… az, aki nem tudott elszabadulni a munkahelyéről, ezért nincs itt velünk… Szóval, a barátom mindent elmondott az űr áramlatairól. Majdnem látható gáz- és poráramlatok keringenek a galaxisban. A szupernóvák és a fiatal csillagok köpik ki őket magukból. Az áramlatok hullámokba tömörülnek, megvilágítják a spirálkarok elülső peremeit, és jelentős hatást gyakorolnak a napok evolúciójára is.

– Először elég nagy gondot okozott az, hogy ezt az elméletet hozzákapcsoljam a sajátomhoz, vagyis a talajkérdéshez. Annak érdekében, hogy a kapcsolódás nyilvánvaló legyen, először fel kell idéznünk néhány alapvető biológiai tényt.

Antic hallgatósága három főből állt: Hari, Kers Kantum és Biron Maserd figyelte a szavalt. A nemesi származású kapitány két emberének figyelmét lekötötte a jacht irányítása. Rájuk lehetett volna bízni a hajót, de Maserd nyitva hagyott egy ajtót, hogy hallja a hajtóművek zaját a hiperugrások végrehajtása során.

Antic holovetítője megjelenített egy képet, amelyen egy bolygó látszott. A kép közelített; a planéta óceánjai élénkzölden csillogtak, de a sziklás kontinensek kopárak és üresek voltak.

– Rengeteg ehhez hasonló, vízzel rendelkező világ létezik – magyarázta Horis Antic. – Az élet viszonylag könnyedén jön létre… bizonyos feltételek mellett lezajlanak az alapvető kolloid-organikus vegyi folyamatok. A következő fázisban kifejlődik a fotoszintézis és létrejön a részleges oxigénatmoszféra. De aztán az evolúciónak át kell lépnie egy akadályon. Számtalan olyan világ van, amely megmarad ezen a szinten, sosem fejlődnek ki a több sejtből álló organizmusok, a nagyobb élőlények.

– Egyes biológusok szerint a további fejlődéshez magas mutációs rátára van szükség, vagyis arra, hogy változások történjenek a meglévő génállományban. Felhasználható variánsok nélkül az élet megmarad a baktériumok és az amőbák szintjén.

Hari közbeszólt:

– De hiszen azt mondta, hogy sok világon találtak már fosszíliákat.

– Így van, professzor úr! A jelek szerint számtalan körülmény megnövelheti a mutációs rátát. Például, ha a bolygónak nagy holdja van, akkor radioaktív elemek is belekerülhetnek az őslevesbe. Vagy ha a planéta napjának magas az ultraibolya-kibocsátása. Vagy ha túlságosan közel kering egy szupernóva-maradványhoz. Vannak zónák, ahol a mágneses mezők miatt rengeteg kozmikus sugárzás jut a bolygóra, másutt pedig… Nos, azt hiszem, már érti a lényeget. Ahol a felsorolt körülmények adottak, ott minden bizonnyal találunk néhány fosszíliát.

Horis utasította a gépet egy másik kép kivetítésére, bemutatott néhány általa fontosnak ítélt kőzetmintát, a saját gyűjteményét, amelyet több tucatnyi világon szedett össze. Valamennyi kőzetdarabot szétvágták, hogy láthatóak legyenek a belsejükben lévő kísérteties formák, a szimmetrikus kitüremkedések, a szabályos dudorok. Az egyik forma láttán Harinak a gerinc jutott az eszébe, mások ízeit lábakra, tekergő farkakra, csontos homlokra emlékeztettek.

Maserd kapitány körbejárta a holoképeket; elgondolkozva mozgatta az állkapcsát, végül visszament a helyiség végébe, az ajtó mellé, és messziről is szemügyre vette a látványt.

– Ön szerint létezik egy rendszer ebben az egészben – mondta Hari. – Egy galaktikus terjedési rendszer, amely alapján meg lehet jósolni, hol kerülnek elő ilyen fosszíliák?

Antic megrázta a fejét.

– Engem nem az érdekel, hogy hol léteztek ilyen lények, én azt szeretném megtudni, hogy milyen talajeffektusok következtében kerültek a felszín alá, és…

Hari háta mögött hirtelen dühös kiáltozás támadt. Megfordult, de a sötétben csak két bizonytalan körvonalú, egymásba gabalyodott alakot tudott kivenni. Éles sikoltás hallatszott, aztán megdörrent Maserd mély, jellegzetes hangja.

– Fényt! – parancsolta a kapitány.

Hari pislogni kezdett. A fényárban már világosan látta az ajtó közelében egymást gyömöszölő alakokat. Első pillantásra megállapította, hogy a küzdők között nem kiegyenlítettek az erőviszonyok: Maserd könnyedén lefogta a nálánál jóval alacsonyabb, kétségbeesetten rugdalózó és átkozódó, a hajó legénységének egyenruháját viselő embert.

– Nicsak, nicsak – mormolta a nemesúr. – Hát ez meg micsoda?

Az alacsony alak fejéről lecsúszott az ezüstszínű uniformishoz tartozó csuklya. Másodpercek alatt kiderült, hogy az emberke nem tartozik Maserd legénységéhez. Hari a kócos, platinaszőke hajtincsekkel keretezett fiatal arcra nézett.

Horis Antic felkiáltott:

– Az utaskísérő! Az, akivel az Orion liftnél találkoztunk! De… Mit keres ez itt? Kers Kantun ökölbe szorított kézzel lépett előre; látszott rajta, nem kedveli az efféle meglepetéseket.

– Kém – morogta. – Vagy még rosszabb.

Hari megmozdult, hogy visszafogja a szolgáját, aki mindenkiről azt feltételezte, hogy Hari Seldon meggyilkolása a célja – egészen addig, míg az illető be nem bizonyította az ellenkezőjét.

– Szerintem csak egy szimpla kis potyautas – mondta Maserd. Felrántotta a markába tartott kart; a lány kénytelen volt lábujjhegyre állni. Először nem válaszolt a kimondatlan kérdésre, de aztán beismerően bólintott. A kapitány leeresztette a karját.

– Nos, kisasszony? Egész pontosan miről van szó? El akart jutni valahová? A lány elvörösödött, aztán halkan közölte:

– Inkább el akartam kerülni valahonnan…

– Érdekes – tűnődött Hari. – Irigylésre méltó munkája van az emberiség univerzumának főbolygóján. Odahaza, a Heliconon a gyerekek arról álmodoznak, hogy egy nap majd sikerül ellátogatniuk a Trantorra. Csak néhányuknak jut eszébe, hogy talán munkavállalásai engedélyt vagy polgárságot is szerezhetnek… Ön mégis meg akar szökni arról a bolygóról?

– Semmi bajom sem volt a Trantorral! – felelte a lány. Előrehulló hajtincsei eltakarták a szemét. – Én csak… egy bizonyos személytől akartam távol kerülni.

– Valóban? És ki az a rettenetes ember, aki miatt hajlandó volt lemondani annyi mindenről? Mondja el nyugodtan, gyermekem. Van némi hatalmam… talán segíthetek.

A lány mereven, és leszántan nézett Hari szemébe.

– Tudni akarja, ki az ellenségem? Elárulom. Maga az, ó, bölcs Seldon professzor! Magától menekültem!

3. fejezet

A lányt Jeni Cuicetnek hívták. Eltartott pár percig, míg Hari megértette, miért gyűlöli őt ilyen hevesen.

– A szüleim az ön Encyclopedia Galactica Alapítványának dolgoznak. – Beszédében már nyoma sem volt annak a kedves akcentusnak, amit az idegenvezető szerepének eljátszásakor olyan ügyesen mímelt. – Jó életünk volt odahaza, a Willemina Világán. Anyám a Fizikai Akadémia vezetője volt, az apám híres orvos. De mindig jutott időnk a közös programokra. Táboroztunk, síeltünk, jól szórakoztunk.

– Ah, ezek szerint akkor keseredett meg, kisasszony, amikor véget ért ez a bukolikus életforma?

– Nem egészen. Nem vagyok ostoba kölyök. Tudtam, hogy minderről le kell mondanunk, ha a Trantorra költözünk. A szüleim nem voltak képesek nemet mondani, amikor megkapták a meghívást az ön Alapítványába. Ez volt a nagy alkalom az életükben! Egyébként is azzal vigasztaltam magam, hogy a Trantoron is remekül fogok szórakozni.

– Igazam is lett. Ez első egy évben minden rendben volt. – Jeni homlokán elmélyültek a ráncok. – Aztán újra megváltozott az egész.

Hari felsóhajtott.

– Ó, értem. A száműzetés.

– Pontosan, professzor! Az egyik percben részesei vagyunk valami nagyon fontos dolognak, az ismert univerzum kellős közepén, aztán ön egyszerűen nekirontott Linge Chennek, meg az egész átkozott Birodalomnak… Így volt, igaz? Mindenkit megsértett, a világvégéről szónokolt, mindenkit a pánikba kergetett a próféciáival. Egyszeriben mindannyian gyanússá váltunk. Nem kívánatossá! És miért? Pusztán azért, mert egy eszelős árulónak dolgoztunk!

De ez még nem minden. Kit fognak megbüntetni azért, amit maga tett? Talán magát, és azt pszichohistoridióta társait? Nem! Chen Különleges Rendőrsége közölte az Enciklopédistákkal és azok családtagjaival… százezer józan, rendes emberrel… hogy hajóra kell szállnunk, és ki kell vonulnunk valahová a peremvidékre, hogy valami nyamvadt kis porgolyón éljük le az életünket, iszonyatosan távol a civilizációtól!

Horis Antic idegesen felnevetett. Kers ugrásra készen állt Hari mellett; úgy viselkedett, mintha a lány képes lenne gyilkos fegyverként használni a dühét. Maserd kapitányra azonban a jelek szerint nagy hatást gyakorolt Jeni vallomása.

– Hatalmas űr! Nem hibáztatom ezt a lányt azért, mert ki akart kerülni ebből a helyzetből. A Trantoron kívül sincs vége a világnak. Sőt! Itt az egész galaxis, tele kalandokkal. Azt hiszem, hasonló körülmények között én magam is elmenekültem volna.

A szeme hirtelen összeszűkült.

– De ennek ellenére van itt valami, egy kérdés, ami igencsak zavar. Miért döntöttél úgy, hogy velünk tartasz? Utaskísérőként biztos voltak más lehetőségeid is, ha egyszer már eldöntötted, hogy mindenképpen a csillagok útjára lépsz. Te viszont éppen azt a hajót választottad ki magadnak, amelyen a leggyűlöltebb ellenséged utazik. Te nem találnád gyanúsnak ezt a részletet?

Kers felhorkant, de Hari jelzésére elhallgatott. Jeni megvonta a vállát.

– Nem tudom, miért csináltam. Készítettem pár tervet, de aztán megjelent Hari Seldon, teljes életnagyságában elhaladt előttem, és… Azt hiszem, ráéreztem valamire. A professzor úgy festett, mint aki el akar tűnni a Trantor körzetéből. Arra gondoltam, ilyen körülmények között nem valószínű, hogy rám uszítja a birodalmiakat, hiszen ő maga sem éppen törvényes úton jár.

Maserd halkan felnevetett; látszott rajta, nagyra értékeli a lány logikáját és gondolkodásmódját.

– A Demarchián – folytatta Jeni – a professzor szállodájának közelében maradtam, ott vártam a munkások között. Sikerült bekerülnöm a csapatba, ami felhordta a rakományt a hajóra. Az egyik raktárban húztam meg magam, ott voltam végig a felszállás alatt.

Kihívóan Karira nézett.

– Lehet, hogy valójában csak annyit akartam, hogy a szemébe nézzek és nyíltan elmondjam, mit művelt azzal a sok jó emberrel!

Hari válaszképpen megcsóválta a fejét.

– Kedves gyermekem, pontosan tudom, mit tettem… Többet, mint amennyit elmondhatnék magának.

* * *

Az ősi hagyományok szerint a potyautast, ha más bűne nem volt, munkára kötelezték a hajón. Jeni örömmel vállalta a rábízott feladatokat.

– Keményen fogok dolgozni, emiatt ne aggódjanak. Csak annyit kérek, hogy útközben tegyenek ki valahol. Mindegy hol, csak ne vigyenek vissza – könyörgött. – Ne vigyenek haza, és ne tuszkoljanak fel a Terminusra induló hajók valamelyikére!

– Nem vagy olyan helyzetben, hogy kéréseid lehessenek – felelte Maserd kapitány szigorúan. – Csak annyit mondhatok, hogy még nem döntöttünk a sorsodról. Én mindenesetre hajlok rá, hogy teljesítsem a kívánságodat. Ne veszítsd el a jóindulatomat, viselkedj példamutatóan, és majd kiállok melletted, ha szóba kerül az ügyed.

Olyan elegáns felsőbbrendűséggel ejtette ki a szavakat, a hangja olyan határozott volt, hogy még a szeleburdi, hetyke lányra is hatást gyakorolt. Jeni felhagyott a könyörgéssel.

– Igenis, uram! – mondta alázatosan. A meghajlása egy kicsit túl mélyre sikeredett – ilyen tiszteletadás csakis egy kvadránsbeli nagyúrnak, vagy magasabb rangú személyiségnek járt volna ki.

Ha Maserd ennyire előkelő úr lett volna, Hari bizonyára felismeri. A világon több mint egymilliárd alacsonyabb-magasabb rendű nemes létezett. Maserden látszott, hozzászokott, hogy egy, esetleg több, talán több száz bolygón is a legbefolyásosabbak közé tartozik. Hari mindenesetre még nem hallott róla, de ebben nem volt semmi furcsa – a galaxis hatalmas.

Kíváncsi lennék, Maserd miért van itt velünk. Talán ő is amatőr tudós? Néhány nemes foglalkozik a tudományokkal, de a legtöbbjük dilettánsoknak való témákat vizsgálgat, vagy beéri azzal, hogy mások munkáját finanszírozza. Egészen addig, amíg az a bizonyos munka nem válik túlságosan radikálissá.

Hari gyanította, Maserd eltitkol előle valamit.

Néhány évtizeden belül az egész osztályrendszer elemeire hullik. Az építményfalat már most megroggyantak. Ma a meritokratákat nem az eredményeik juttatják egyre feljebb, hanem az ismerőseik. Aki ügyesebben barátkozik a befolyásos személyekkel, az magasabbra jut. A Csodabogarak Rendjének tagjai nem túlságosan excentrikusak – rabszolgamód másolják egymás stílusát. És amikor valamelyikükön tényleg megmutatkoznak a kreativitás jelel, akkor ezek a káosz őrületének tüneteivel fertőzöttek.

Közben a polgárok tömege leeresztett vállal, behúzott nyakkal kapaszkodik abba, amije van, kétségbeesetten figyelt, hogy generációról generációra hogyan romlik le egyre jobban a közellátás, az oktatás és a kereskedelem színvonala.

Ami a nemességet illeti: régebben bíztam benne, hogy a ruellizmus tanai kordában tartják a nemesek ambícióit… egészen addig ezt hittem, míg az egyenleteim ki nem mutatták az ellenkezőjét.

Az öt társadalmi kaszt közül csupán a Szürkék – a hivatásos és elhivatott bürokraták – esetében nem mutatkoztak meg a változás jelei. A Szürkék mindig is törvénytisztelők, szűk látókörűek, önállótlanok voltak, és azok is maradtak. Többségük jól érezte magát az íróasztala mögött, odaadóan végezte a birodalom fenntartását célzó munkákat, amelyekhez a legcsekélyebb képzelőerőre vagy kreativitásra sem volt szükség. Egészen addig fogják folytatni unalmas, lélekölő tevékenységüket, amíg – körülbelül háromszáz éven belül – rájuk nem fognak omlani a Trantor ősrégi fémfalai.

A kép szánalmas volt, de annak ellenére, hogy közeledett a kivédhetetlen pusztulás, és hogy a terve éppen a megújulást szolgálta, Hari csodálta a régi birodalmat.

Daneel, miután kidolgozta a pszichohistória kezdetleges formáját, egy elegáns megoldással lépett elő.

Több mint tizenhatezer évvel korábban Olivaw az emberiséggel kapcsolatos tapasztalataira hagyatkozva, számtalan áltestet öltve, kicsiny ügynökgárdáját mozgatva nekilátott, hogy itt-ott befolyásolja a történelem menetét. Szövetségeket köttetett a barbár csillagkirályságok között, és mindig úgy próbálta elérni céljait, hogy menet közben senkinek se ártson. A legfőbb célkitűzése az volt, hogy létrehozzon egy olyan emberi társadalmat, amelyben a többség biztonságban érezheti magát és boldog.

És sikerrel is járt… egy darabig.

* * *

Hari régóta töprengett már azon, milyen őstípusok inspirálták Daneelt a trantori birodalom megtervezésében. Robotbarátja valószínűleg átkutatta az emberiség múltját modellekért és ötletekért, megkereste azt a kormányrendszert, amely a feljegyzések szerint a leghosszabb egyensúlyt és stabilitást biztosította.

A gyermekek számára készült Tudás Könyvét, az Olivawtól kapott archaikus adattárat böngészgetve Hari rátalált egy híres birodalmi rendszerre, amit Rómának neveztek, és amely sokban hasonlított a Galaktikus Birodalomra. De azután hamar rájött, ez nem lehetett Daneel alapmodellje. A római társadalom túlságosan szeszélyes volt, változásait az egyre szűkülő uralkodó osztály, vagyis egy kiszámíthatatlan csőcselék diktálta. Az emberek többsége nem volt sem boldog, sem elégedett – legalábbis a feljegyzések erre utaltak. Daneel ilyesmit semmiképpen sem használt volna fel alapmintaként.

Azután, ahogy továbbolvasott, Hari rátalált egy másik ősi birodalomra, amely sokkal tovább létezett, mint a római, és nagyobb békét biztosított a polgárai számára, szélesebb rétegeknek adott stabilitást. Az alapvető elképzelés valószínűleg megtetszhetett egy halhatatlan robotnak, aki egy új társadalom felépítéséhez keresett segédletet – egy olyan társadalomhoz, amely megvédhette maguktól önpusztító urait.

– Mutasd meg Kínát – adta ki a parancsot Hari. – A ipari-tudományos kor előtti Kínát…

Az archívum válaszképpen megjelenített néhány sornyi archaikus szöveget, amelyhez pár elnagyolt kép társult. Hari komputere lefordította az írást a pszichohistória kifejezéseire.

Egyes számú probléma, gondolta Hari, mintha az Ötvenek egyik fiatal tagjának próbálná elmagyarázni a pszichohistória alapjait. Az emberek egy bizonyos frakciója mindig arra törekszik, hogy hatalmat szerezzen mások fölött. Ez a szándék ködös állati múltunkban gyökerezik. Örököltük ez a vágyat és hajlamot, mert a sikeres lényeknek a legtöbb esetben több utóduk születik. Ez a törekvés már sok törzset és nemzetet megsemmisített, de néhány kultúra megtanulta, hogyan lehet mederbe terelni a leküzdhetetlen ambíciót, hogyan lehet felhasználni másra. Olyan ez a módszer, mint a fémrúd, amely belevezeti a villámok erejét a talajba.

Az ősi Kínában a hatalmas császároktól elvárhatták, hogy ellenőrizze a nemesek terjeszkedését. Az előkelő családok tagjai részeseivé lettek az udvari élet és intrika rituáléinak, bonyolult szövetségi rendszerek létrehozásával, árulásokkal szinte naponta veszíthettek vagy nyerhettek némi pozíciót – világosan kitűnt, hogy ez volt annak a Nagy Játéknak az ősrégi verziója, amelyet Hari korában a patrícius osztályhoz tartozók többsége megszállottként művelt. Az arisztokrata családok csúcsra jutása és hanyatlása mindig a legfontosabb hírek között szerepelt, az ilyen események szórakoztatták a tömegeket, de a hatalmas csillaguraknak valójában nem sok közük volt a Birodalom működtetéséhez. Ők csillogtak, ők reprezentáltak, de a gyakorlati kormányzás mindig is a meritokraták és a polgári kiszolgálók kezében maradt.

A pszichohistória nyelvén ezt attraktor állapotnak nevezték. Más szóval: a társadalomban létezett egy természetes süllyesztő, amelybe belekerültek a hatalomra éhezők, akik úgy elégíthették ki illúzióikat, hogy közben nem sok vizet zavartak. A Galaktikus Birodalomban ez a módszer már jó ideje működött – legalább olyan jól, mint a technika kora előtti Kínában.

És mindezt megerősítendő, az ősöknek rendelkezésükre állt a ruellianizmus elemi változata. A konfuciánus etikai rendszer, amely annak idején Kínát jellemezte, szintén kihangsúlyozta, hogy a hatalmasok engedelmességgel tartoznak azoknak, akiken uralkodnak. Ez az analógia egy kesernyés gondolat megfogalmazására késztette Harit. Személyes archívumából előhívta Ruellis képét. A szemcsés felvétel a Galaktikus Birodalom korai időszakából származott. Hari alaposan szemügyre vette a híres vezér magas homlokát, széles arcát, büszke tekintetét, és elgondolkozott.

Lehet, hogy ez te voltál, Daneel? Rengeteg álarcot használtál már, de mégis… van valami hasonlóság ennek a nőnek az arca, meg a te arcod, az általam először megismert arcod között… Ruellis hasonlít Demerzelre, a Birodalom miniszterelnökére.

Ez is csak egy volt a szerepeid közül? Egy a bőrök közül, amelyeket a makacs emberiség szelíd, józan társadalommá alakításáért fáradhatatlanul végzett munkád során magadra vettél?

Ha igen, akkor bizonyára csalódott voltál, hogy a legbriliánsabb sikered hatására kialakult az interstelláris káoszjelenségek első nagy hulláma…

Természetesen hiábavaló próbálkozás lett volna lenyomozni azokat a karaktereket, amelyeket a Halhatatlan Szolga húszezer év során eljátszott – Daneel és robot segítői fáradhatatlanul próbálták enyhíteni semmiről sem tudó, megátalkodott, csökönyös uraik fájdalmát.

Hari folytatta a Birodalom és az ősi Kína közötti párhuzam vizsgálatát.

Második probléma: hogyan lehet megakadályozni, hogy az uralkodó osztály statikussá váljon? A csoportok – bármilyen csoport – természetszerűleg hajlamosak arra, hogy a csúcsra feljutva önmaguk megerősítésére használják fel hatalmukat. Ezzel akarják elérni, hogy az újak soha ne merjék veszélyeztetni őket.

Kína, mint az emberiség összes többi kultúrája, komolyan szenvedett ettől a problémától. A polgárság tesztrendszere időnként engedélyezte, hogy a ragyogó, kivételes személyiségek olyan úton emelkedjenek fel, amely független a nemességétől. És Hari felfedezett még egy, még bonyolultabb egyezést.

A kínaiak létrehoztak egy különleges hatalmi osztályt, amely csakis és kizárólag a birodalomhoz tudott lojális lenni, nem pedig a saját leszármazottaikhoz. Ennek oka az, hogy sohasem lehettek gyermekeik.

Ezek voltak az udvari eunuchok. A pszichohistória szemszögéből nézve ennek volt értelme, és az is világos volt, hogy a modern Galaktikus Birodalomban kik töltik be az egykori eunuchok szerepét.

Daneel követői. A pozitronikus robotok, amelyeket arra programoztak be, hogy csakis az emberiség javát akarják. Nem szaporodnak, így az evolúció ellenállhatatlan ereje őket nem tuszkolja az önzőség irányába. Ők a mi hűséges eunuchjaink; titokban működnek már évezredek óta.

Hari elégedett volt a végkövetkeztetéssel, bár gyanította, hogy a hajdani Kína társadalmi rendszere jóval bonyolultabb volt annál, amilyennek a gyermekek számára készült könyv bemutatta.

Csakhogy a Birodalom, amelyet Daneel hozott létre a számunkra, amelyet oly sok erőfeszítés árán épített fel és tartott egyben, most megroskadt a saját súlya alatt. Valami újat kell teremteni, ami elfoglalhatja a helyét.

Hari egyszer úgy gondolta, pontosan tudja, mi lehet ez a valami. A Seldon-terv megjósolta, hogy egy életképesebb, frissebb birodalom fog kinőni a régi hamvaiból. A legszívesebben mindent elmondott volna a potyautasnak, a fiatal Jeni Cuicetnek az Alapítványról és arról a dicsőségről, ami majd körbeveszi a lány leszármazottait – ha bízik a sorsban, és a szüleivel együtt elutazik a Terminusra.

Természetesen sosem árulta volna el a titkos tervet, főleg nem így. De mi lenne akkor, ha legalább utalna az igazságra, ha vonzóvá tenné Jeni számára azt, amiről most még nem tudhat? Valahogy rá kell bírnia, hogy meggondolja magát. Valamikor jó politikusnak számított. Ha képes lenne meggyőzni a lányt arról, hogy előbb-utóbb minden rendbe fog jönni…

Érezte, hogy az elméje kiszámíthatatlan gondolatpályára tévedt, elindult egy meredek, veszélyes szentimentális ösvényen. Hirtelen vénnek érezte magát. Öregnek és tehetetlennek.

A következő birodalom nem az én Alapítványomon fog felépülni. A nagy dráma, amit a Terminuson bemutatunk, csupán elterelő hadmozdulat, arra jó, hogy az emberiség odafigyeljen rá, miközben Daneel átrendezi a színpadot a következő előadáshoz. Egy bemelegítés a valódi műsorszám előtt.

Hari még nem tudta, milyen formába fog lezajlani a következő fázis… bár robotbarátja legutóbbi találkozásuk során néhány halvány célzással utalt erre. Abban mindenesetre biztos volt, hogy fejlettség tekintetében legalább annyi különbség lesz a régi és az új birodalom között, mint a csillaghajók és az ősrégi kenuk között.

Büszkének kéne lennem, hogy Daneel hasznosnak tartja a munkámat az előkészítéséhez. És mégis…

És mégis – az egyenletek nem hagyták nyugodni. Mint azok a félig-meddig véletlenszerű, a fény és árnyék frigyéből létrejött mintázatok, amelyeket a Shoufeen-ligetben látott, az egyenletek ott ólálkodtak az agyában, suttogva szóltak hozzá, amikor ébren volt, és keresztülragyogtak az álomképeken, amikor aludt.

Többnek kell lenniük egyszerű elterelő műveletnél!

A pszichohistóriának volt még egy szintje. Ezt biztosan érezte. Még egy igazságrétege.

Talán valami olyasmi, amiről még R. Daneel Olivaw sem tudott.

4. fejezet

Dors Venabili befejezte az előkészületeket.

Klia Asgar és a férje, Brann kezdett hozzászokni, hogy a Smushellen a planetáris kisnemesek szerepét kell játszaniuk, akik elég módosak ahhoz, hogy szolgákat tartsanak, és nagy családjuk legyen, ám nem olyan gazdagok, hogy akaratuk ellenére a figyelem középpontjába kerüljenek. Ez volt a qiud pro quo megállapodás a mentalikus emberpár és robotőrzőik között. Kárpótlásul azért, mert le kellett mondaniuk a Trantoron megismert kényelmes életmódról, Kliának és Brannak sok gyermeke születhetett… egész seregnyi apró pszichikus adeptus… akik révén létrejöhetett annak a genetikus állománynak a magja, amelynek létezése olyan célok elérését segítette elő, amiket egyelőre csak Daneel Olivaw ismert.

Fontosnak kell lennie, gondolta Dors már sokadszor. Különben Daneel nem tartaná itt a legjobb ügynökeit, nem azt parancsolta volna meg nekünk, hogy vigyázzunk két fiatal emberre – két olyan emberre, akik nagyon is képesek vigyázni magukra.

Annak ellenére, hogy az emberi elme fölötti hatalmuk közel sem volt olyan nagy, mint Daneelé, Klia és Brann rá tudták bírni a szomszédaikat, hogy szeressék őket, megkedveltették magukat a boltosokkal – időnként elloptak ezt-azt, amire szükségük volt. A képességeik korlátozottak voltak, de ennyi mentális erő sem kellett ahhoz, hogy megvédjék magukat azoktól a veszélyektől, amelyek ezen a csendes, nyugodt, falusias hangulatú világon leselkedhettek rájuk.

Daneel mégsem rendel vissza, nem ad más feladatot… nem enged vissza a Trantorra, hogy Hari mellett legyek életének utolsó évében.

Dors nem volt tapasztalt pszichohistórikus, de a Hari mellett eltöltött évek során többé-kevésbé megismerte ezt a tudományt, és tudta, hogy az emberi mentalikusoknak nincs helye a standard egyenletekben. Amikor először felfedezték őket a Trantoron, Seldon depresszióba zuhant; Dors korábban egyszer sem látta ilyennek, Hari még akkor sem volt ennyire szomorú, amikor "eltemette" a feleségét. Hari mindig is a kiszámíthatóságért küzdött, ezt próbálta elérni az egyenleteivel és a formuláival, és tessék…! Megjelennek a mentalikusok, és létezésükkel azt bizonyítják, hogy léteznek a galaxisban olyan pszichikai erők, amelyek könnyedén romba dönthetik a pszichohistória elméleteit.

Szerencsére a mentalikusok kevesen voltak, a Trantoron csupán néhány családban bukkantak fel ilyen utódok. A bolygón fellelhető mentalikusokat hamar bevonták a Második Alapítványba, vagy elszállították őket egy olyan csendes, félreeső helyre, mint a Smushell.

Hirtelen az, ami destabilizáló hatással lehetett az egyenletekre, erős szerszámmá, fegyverré változott. A mentalikus képességekkel rendelkező ötven pszichohistórikus leszármazottéinak két olyan eszköz volt a kezében, – matematika plusz pszichika –, amellyel korrigálni lehetett a Tervet, ha valami váratlan esemény letaszítja a pályájáról.

De akkor Daneel miért hozatta a két legtehetségesebb mentalikust, Kliát és Brannt ilyen távol a Második Alapítványtól?

Vajon miféle sorsot szán nekik?

Dors tudta, teljes mértékben meg kell bíznia a Halhatatlan Szolgában. Daneel mindent jól ismert, és ha eljön az idő akkor, más feladatot ad neki. Ennek ellenére úgy érezte, mintha valami irritáló anyag került volna humanoid bőre alá, mint egy tövis, ami nem jött ki, vagy egy viszketés, amit semmiféle vakaródzással nem lehetett megszüntetni.

Ezt Lodovik tette velem, azokkal a homályos célzásokkal érte el, és azzal, hogy felajánlotta a titkos tudást.

Dors számára ez túlságosan sok volt. Mivel a többi feladata triviális volt, végül engedett a késztetésnek, és a ház falába épített titkos panel elmozdítása után belépett rejtett szentélyébe – abba a helyiségbe, ahol a Lodoviktól kapott ajándék várt rá, a fénykörben csillogó ősi robotfej.

Dors a diagnosztizáló egységre nézett, ami már napok óta vizsgálgatta a relikviát.

Az emlékek még odabent vannak. A többségük sértetlen. Giskard halott, de tapasztalatgyűjteménye nem semmisült meg. Minden, amit látott vagy tett az idők hajnalán, a Daneellel átélt kalandjai, a legendás Elijah Baleyvel való találkozása… a végzetes döntések, amelyek kiszabadították az emberiséget a Föld börtönéből… minden benne van.

Dors felvett egy kábelt a közeli állványról, belecsúsztatta a végén lévő csillogó dugaszt a tarkóján, a hajvonal fölött lévő résbe. A kábel másik vége felragyogott. Dors habozott…

A valódi embereket, az élő férfiakat és nőket a pénz vagy a hatalom csábítja – a robot a tudásnak képtelen ellenállni. Dors beillesztette magába a kábelt, és a következő pillanatban átáramlottak belé Giskard legintenzívebb emlékei. A múltban letárlódott, a múlthoz tartozó képek és hangok használhatatlanná változtatták az érzékszerveit.

Hirtelen egy ember formájú robotot látott maga előtt. Az arc vonásai különösek voltak, idegenszerűek, nem tökéletesek. Hát persze, abban az időben még nem volt tökéletes az élő személyek utánzásának technikája, számtalan olyan apró probléma létezett még, amely megoldásra várt. Dors ennek ellenére tudta, mert Giskard tudta –, hogy az előtte álló robot R. Daneel Olivaw. Szinte új volt még, alig néhány évszázados lehetett, bár már akkor is úgy beszélt, mint aki rengeteg tapasztalattal rendelkezik. Beszélt? Nem… Daneel csupán néhány szót ejtett ki ember módra, a kommunikáció mikrohullámok segítségével folyt, de Dors – puszta megszokásból – magában lefordította a jelsorozatokat emberi nyelvre.

– De ha a feltevésed helytálló, akkor arra lehet következtetni, hogy különleges körülmények között lehetséges az Első Törvény közömbösítése. Az Első Törvényre Ilyen esetekben úgy lehet tekinteni, mintha nem is létezne. Akkor viszont a Törvények, közöttük az Első Törvény is, nem lehetnek abszolútak, hanem olyanok, amilyennek azok definiálták őket, akik megtervezték és létrehozták a robotokat.

Dors pozitronikus konfliktuspotenciál-hullámokat érzett – a robotoknál ez felelt meg a veszélyes érzelmi szinteknek. Érezte, ahogy a húszezer év után felélesztett Giskard szavai keresztüláramlanak a torkán; saját, remegő hangján hallotta a szavakat…

– Elég ebből, Daneel barátom. Ne menj tovább!

Dors megrántotta a dugaszt, és megtántorodott a villámként lecsapó élmények hatására. Beletellett pár másodpercbe, míg sikerült visszanyernie a belső egyensúlyát. Végre képes volt arra, hogy összeállítsa a képet, aminek eddig csak részleteit ismerte.

Az a pillanat, aminek tanúja volt, történelmi és minden más szempontból is nagy jelentőséggel bírt. Ez volt az a beszélgetés, amelynek során R. Daneel Olivaw és R. Giskard Reventlov nekilátott megfogalmazni azt, ami végül "a Robotika Nulladik Törvénye" néven vált ismertté. Egy magasabb rendű kódot, amely semlegesíti a nagy robotszakértő, az ember Susan Calvin által megalkotott három régi törvényt.

A legendák szerint Giskard irányította ezeket a beszélgetéseket. Mindig ő volt a Nulladik Törvényben hívők frakciójának központi ikonikus szimbóluma; ő volt a mártír, akt feláldozta magát annak érdekében, hogy odaajándékozza az igazságot a robotok fajának.

De az emlékkép tanúsága szerint Daneel volt az első, aki előállt az új koncepcióval! Giskard annyira visszarettent az elgondolástól, hogy ez az esemény lett valamennyi élménye közül a legmaradandóbb, a legélénkebb. Ez volt az első emlékkép, ami előtört belőle miután hozzákapcsolódtam a fejhez.

Persze ez az egész már a múlt, a történelem részévé vált. Dors, aki jóval azután ismerte meg a létezést, hogy a Nulladik Törvény miatt kirobbant küzdelmek alábbhagytak, sohasem értette egészen, hogy egy ennyire nyilvánvaló princípium miért nem volt magától értetődő a régmúlt robotjai számára. Végül is logikus, hogy az emberiség egészének érdekei fontosabbak, mint az egyéneké! Az emberiség értékesebb, mint egyetlen személy…

De mégis, abban a pillanatban, amikor hozzákapcsolódott az ősi robot agyához, Dors megérezte azt a fájdalmas dilemmát, amit ez az elképzelés okozott újkorában. Tudta, hogy Giskardnak is szenvedést okozott az elképzelés. Giskard elfogadta ugyan a Nulladik Törvényt, hitt benne, de még ezt követően is kétségek kínozták – soha nem volt biztos abban, hogy jól döntött. Ráadásul abban a korban számtalan olyan robot létezett, amely egyszerűen visszautasította az új eszmét. A frakcióik – amelyeket gyűjtőnéven calvini frakcióknak neveztek – több évezreden át szembeszálltak a Nulladik Törvény alkalmazásával, nem ismerték el érvényességét. Ezeknek a szektáknak a maradványai még mindig léteztek a galaxis távoli, eldugott részein.

Az ő szemükben én valóságos szörnyeteg vagyok. Biztos annak tartanak, hiszen embereket öltem… amikor erre volt szükség annak érdekében, hogy megmentsem Harit, vagy hogy biztosítsak valamit az emberiség egésze számára.

Valahányszor embert ölt, mindig vad kétségek gyötörték, és a legszívesebben elpusztította volna magát. Szerencsére ezek a destruktív pillanatok hamar elmúltak.

Értem már, mit akarsz közölni velem, Lodovik, gondolta Dors, és úgy nézett körül, mintha Trema ott lenne vele a helyiségben, mintha Giskard feje mellett állna.

Veszélyes deviánsnak nevezlek, mert valamennyi Törvény érvényességét megkérdőjelezted. De vajon különbözöm-e tőled? Ha a racionalizáció elég jó, képes vagyok figyelmen kívül hagyni a legmélyebb programjaimat, robot mivoltom esszenciáját.

Gyűlölte ezt a logikát, és szeretett volna valami ellenérvet találni rá, de hiába erőltette az agyát, hiába kutatott.

5. fejezet

A végtelen, fekete üresség peremén haladtak, amikor a hirtelen felüvöltő vészjelzők tudatták velük: vadásznak rájuk.

Az a nap nagyjából úgy kezdődött, mint az előzőek. Folytatták a megfigyeléseket, megvizsgálták a fénylő csillagok között elterülő felfedezetlen mélységeket. Bár már százhatvan évszázada az egész galaxist feltérképezték és benépesítették, szinte valamennyi hiperhajó úgy haladt, hogy egyszerűen átugrott az egyik naprendszerből a másikba; szinte mindegyik kerülte az üres teret. Az űrlakók számtalan nemzedéke ismerte már a babonás meséket a félelmetes vákuumlyukakról, amelyekben a fekete halál vár azokra, akik elég közel merészkednek hozzájuk.

Harinak feltűnt, hogy Biron Maserd két embere egyre idegesebbé válik, mintha attól tartottak volna, hogy a napoktól távol valami megnevezhetetlen, ismeretlen veszély zúdul rájuk. Maserden nem látszott semmi változás – Hari gyanította, semmi sem zökkentené ki patríciust nyugalmából. Horis Antic meglepően viselkedett, nem volt sem ideges, sem izgatott; ahogy egyre mélyebbre jutottak, annál biztosabb lett abban, hogy jó nyomon vannak.

– Az ezeken a réseken keresztülhatoló űráramlatok némelyikének kivételes az anyaga – magyarázta. – Más is van bennük, nem csupán szén és hidroxil molekulák. Amikor az áramlatok elhaladnak, mondjuk egy ultraibolya csillag vagy egy rétegelt mágneses mező közelében, rengeteg vegyi reakció zajlik le bennük. Ezeknek a folyamatoknak az egyik eredménye az lehet, hogy bonyolult, több tízezer kilométer hosszúságú organikus láncok jönnek létre. Bizonyos zónák egész parszeknyi nagyságúak lehetnek, lassan csapkodnak, mint a zászlók a szélben.

– A pilóták füzéres helyeknek nevezik az ilyesmit – jegyezte meg Maserd. – A beléjük tévedő csillaghajók képtelenek használni a hajtóműveiket. Még az is előfordulhat, hogy darabokra szakadnak. A Birodalmi Navigációs Szolgálat általában kijelöli az útvonalakat, amelyeken meg lehet kerülni ezeket a veszélyes zónákat. – A nemes úr olyan hangon beszélt, mintha örömet okozna neki, hogy beléphet egy ilyen tiltott területre.

Hari kétkedőn nézett az egyik spektrummonitorra.

– Még mindig sok az üres tér odabent. Az anyagsűrűség alig lehet több, mint a tiszta vákuumban, csak néhány foszlány szóródott szét.

– Makróskálán így is van – bólintott Antic. – Ó, bárcsak megmutathatnám, hogy milyen fontosak ezek a foszlányok! A kívülálló nem láthatja a különbséget az élő talaj és az egyszerű zúzott kő között, de ha alaposabban megvizsgáljuk az anyagokat… Olyan, mintha egy erdőt hasonlítanánk egy steril holdbéli tájhoz.

Hari elmosolyodott. Bizonyos társaságokban azt, ahogy Antic a "talajról" beszélt… Nos, bizonyos társaságokban mocskos szájúnak tartanák emiatt. A hajó fedélzetén azonban senki sem botránkozott meg. Sőt! Maserd kikérte Antic tanácsát, hogyan használja a trágyát és a foszfátokat saját organikus farmján, odahaza, egy Rhodia nevű bolygón. Jeni és Kers sem reagált.

Pedig hányszor megfigyelhettem ennek az ellenkezőjét! A meritokraták és a csodabogarak – a két "zseni" kaszt tagjai – bizonyos témákra hevesen reagálnak. Az akadémikusok nem csak a talajról és a kőzetről nem hajlandóak beszélni, van még néhány téma, amit szánt szándékkal kerülnek. Például a történelem…

A nemesek és a polgárok azonban nem ütköznek meg azon, amin a meritokraták és a különcök igen.

Hari maga is a meritokraták rendjének egyik magas rangú nemese volt, de nem irtózott egyetlen intellektuális témától sem. Antic talajmániája is csak azért váltott ki belőle ilyen gondolatokat, mert túlságosan sokáig élt finnyás emberek között. Számára nem léteztek tabutémák, sőt, a történelem volt az élete középpontja. Sajnos éppen ez tette nehézzé a pályafutása első felét, emiatt kellett állandó csatákat vívnia azokkal a tudósokkal, akik undorodtak attól, hogy a múltat tanulmányozzák. Az ideje és az energiája nagy részét felesleges vitákra kellett elpazarolnia, mígnem akkora hírnévre és hatalomra tett szert, hogy a különböző tanszékek megcsontosodott agyú vezetői nem gátolhatták a munkáját.

A jelek szerint az averzió is sokkal gyengébb, mint régen volt.

A birodalmi archívumok tanulmányozása során Hari rábukkant egy teljes évezredre, amikor gyakorlatilag nem létezett a történelemtudomány. Az emberek számtalan mesét mondtak a múltról, de szinte sohasem kutatták – mintha egy óriási vakfolt keletkezett volna az emberiség intellektuális életén. Az egyetemeken csak a legutolsó hat-hét generációban voltak valódi történelem tanszékek, de ezek mindig is a többi tanszék elhanyagolt mostohatestvérei maradtak.

Ez vegyes érzelmeket váltott ki belőle. Ha nem létezett volna ez a titokzatos averzió, akkor a pszichohistória már régen kialakult volna a huszonötmillió lakott világ valamelyikén. Hari boldog volt, hogy ő lehetett az, aki felfedezett bizonyos dolgokat, de közben tudta, ez önzőség. Egy korábban bekövetkező pszichohistóriai áttöréssel talán már jóval korábban el lehetett volna kezdeni a Birodalom megmentését.

Most már túl késő van ehhez. Túl sok a gátló tényező. Más terveket kell mozgásba lendíteni. Más terveket…

Megrázta a fejét, kizökkentette magát a mélázásból. A legkevésbé arra vágyott, hogy tudata rákerüljön arra a spirális pályára, amelyen megzsibbad a vénülők agya; nem akart azon tépelődni, hogy mi lett volna, ha…

A többiekre nézett, akik megint visszatértek a régi témához: arról beszélgettek, milyen sokszínű az élet a galaxisban.

– Azt hiszem, azért érdeklődőm az ilyen dolgok iránt, mert az egyik anomáliának minősülő világon születtem – vallotta be Maserd kapitány. – A Widemoson lévő birtokunkon, mint a legtöbb bolygón természetesen voltak tehenek és lovak is, de… Amikor az első telepesek megérkeztek a planétára óriási kapcsák és jifft csordák száguldoztak az északi pusztákon.

– A Willeminán az állatkertben láttam pár jifftet – szólt közbe Jeni Cuicet, egy pillanatra abbahagyva a munkáját (éppen a padlót tisztogatta egy vibrosúrolóval). – Hogy azok milyen furcsák! Hat lábuk van, nagy, dülledt szemük, és a fejük mintha fordítva lenne rajta a testükön.

– A régi Csillagköd Királyságokban őshonosak, máshol sehol sem látták őket, míg a Trantori Birodalom be nem kebelezte a zónánkat – mondta Maserd. Úgy beszélt erről a múlt homályába vesző eseményről, mintha tegnap történt volna. – Most talán már értik, miért érdeklődöm a kutatásuk iránt. Szabványosnak nem minősülő élőlények között nőttem fel, és kedvtelésből tanulmányoztam másokat is. Például a Kantron található alagút-királynőket, a Florina kyrtselyem növényeit, a Zlling pöszítőit. Még a távoli Anacreonra is eljutottam, ahol a repülő, szárnyas erődökre hasonlító niak sárkányok szálldosnak az égen. Meghökkentő, hogy ezek milyen kevés világon fordulnak elő! Mindig is furcsálltam, hogy ezek az élőlények nem terjedtek el több helyen.

– A galaxisban számtalan faj létezik. Miért merjük kijelenteni, hogy az ember az egyetlen, amely értelemmel rendelkezik? Ez a kérdés újra és újra felvetődött az ősi irodalomban… bár a birodalmi éra kezdete óta egyre kevesebbszer kerül előtérbe.

– Nos, ha már erről van szó… – kezdte Antic, de elhallgatott és Harira meg Kersre nézett mielőtt folytatta. – Elmondok egy történetet, amit eddig egész életemben csupán néhányszor adtam elő. Ezen a hajón azonban… így, hogy közösen vizsgálgatjuk a témát… képtelen vagyok leküzdeni a vágyat, hogy meséljek az egyik ősömről.

– Antyoknak hívták, hivatalnok volt, csakúgy, mint én. Régen, a Birodalom létrejöttének idején élt.

– De hiszen az több ezer éve volt! – vetette közbe Jeni.

– Na és? Sok olyan család létezik, amely még régebbre képes visszavezetni a származását, így van, Lord Maserd? Biztosan tudom, hogy ez az Antyok nevezetű ember létezett, mert a neve ott van a klánunk kriptájának falán. A neve alatt a pályafutását összefoglaló rövid feljegyzés áll.

– A történetet még gyermekkoromban hallottam. Szóval… Antyok azon kevesek közé tartozott, akik találkoztak… másokkal.

Mély csend támadt. Hari meglepetten hunyorgott.

– Úgy érti…?

– Intelligens, nem emberi lényekkel – bólintott Horis. – Lényekkel, akik felegyenesedve jártak, beszéltek, tudták hol a helyük az univerzumban, de… még csak nem is hasonlítottak ránk. Egy borzasztóan forró és száraz sivatagbolygón éltek. Az igazság az, hogy a kihalás küszöbén álltak, amikor a birodalmiak rájuk találtak és megmentették őket: Átvitték őket egy "jobb" világra, egy olyan bolygóra, amelyen az ember képtelen lenne megélni. Állítólag az akkori császár a szívén viselte a sorsukat. Ennek ellenére egyetlen embergeneráció múlva eltűntek.

– Meghaltak! – Maserd csalódottan pislogott. Mintha energiát kapott volna attól a hírtől, hogy léteznek ilyen lények. Hari látta, Kér s Kantun gúnyos hitetlenkedéssel elmosolyodik, jelezve, hogy neki aztán beszélhetnek, nem hajlandó bevenni a mesét.

– A történet eléggé homályos… de érthető, hiszen ősrégi – folytatta Antic. – Bizonyos verziók szerint azok a lények a kétségbeesésbe és a tehetetlenségbe haltak bele, mert ahogy felnéztek a csillagokra, tudták, mindegyik az emberek tulajdona lesz, egy sem maradhat meg nekik. Más források szerint az ősöm segített nekik ellopni több csillaghajót, melyekkel elhagyták a galaxist. Állítólag a Magellán-köd felé indultak! Állítólag… ezt a részletet én magam sem egészen értem… Antyok ezért a tettéért kitüntetést kapott a császártól.

Amint alkalmam volt rá, természetesen belemélyedtem a birodalmi archívumokba, és találtam néhány feljegyzést, amelyek azt bizonyítják, hogy valami tényleg történt abban az időben. Sajnos a jelek szerint az adatok javát törölték. Szándékosan! Minden hivatalnoki trükköt bevetettem, megpróbáltam megszerezni a file-ok azon szellemmásolatait, amelyek esetleg átjutottak bizonyos helyekre, és így megúszták a törlést. Az egyik ilyen szellemfile-ban részletes genetikai leírást találtam… Egy olyan lény leírását, amely jelenleg nem létezik. Megtaláltam a nyomokat, de bárhogy erőlködtem, képtelen voltam összerakni a mozaikot.

– Ezek szerint ön tényleg elhiszi ezt a történetet?

– Kétkedő alkat vagyok, de a családi kriptánkban található feljegyzés szerint az ősöm, Antyok megkapta a birodalmi Rózsakeresztet a… "Birodalmon kívülről érkezett vendégeknek tett szolgálataiért". Ezzel a megfogalmazással sehol másutt nem találkoztam.

Hari a komor hivatalnokra nézett. Antic hevesen gesztikulált, izgatott volt az arca – nem úgy viselkedett, mint a Szürkék szoktak. A történet kitalációnak hangzott, de… Mi van akkor, ha a mélyén ott lapul az igazság magja? Maserd egy olyan régióból jött, ahol szokatlan állatfajok éltek. Mi van akkor, ha nem csak állatok, hanem másfajta gondolkodó lények is éltek arrafelé?

Utastársaitól eltérő módon Hari már biztosan tudta, hogy létezett egy másik intelligens faj. Egy olyan faj, amely titokban az évszázadok hajnala óta megosztotta a csillagokat az emberekkel. A pozitronikus robotok faja.

A galaxis tizenkét milliárd éves, gondolta. Azt hiszem, minden lehetséges.

Felidézte azokat a veszedelmes mém lényeket, amelyek olyan nagy felfordulást okoztak a Trantoron egy-két évvel azelőtt, hogy miniszterelnökké választották. A Trantor adathálózatának software-fürtjeiben élő önszervező programok erőszakos tevékenységet fejtettek ki – nem sokkal azután, hogy Hari kiszabadította Szent Johanna és Voltaire szimulált személyiségét a kristálybörtönből. De ettől a két emberszimtől eltérően a mémek ősöregnek vallották magukat. Öregebbnek, mint a bolygóváros. Vénebbnek, mint a Birodalom. Sokkal régibbnek, mint maga az emberiség.

Dühösek voltak. Azt mondták, az emberek pusztítók, hogy megsemmisítettük a lehetőségek univerzumát. És ami a legfontosabb: gyűlölték Daneelt.

Azzal, hogy legyőzte ezeket a software lényeket és száműzte őket a mélyűrbe, Hari nagy szolgálatot tett a Birodalomnak. Amikor ez sikerült, megkönnyebbülten fellélegzett, mert megszabadult egy bizonytalansági tényezőtől, amely érvényteleníthette volna imádott pszichohistóriai formuláit.

És mégis, most újra előkerült a régi a kérdés – a másság kérdése. Egy olyan sorsvonal, aminek semmi köze sem volt a Föld ivadékaihoz.

Önkéntelenül összerezzent. Milyen lenne a kozmosz, ha ilyen diverzitás létezne benne? Milyen hatást gyakorolhatna mindez a kiszámíthatóságra – aminek megteremtése az életcélja volt –, a tiszta előrejelzésre, a jövőre nyíló ablak kialakítására, amelyre annyira vágyott, de amelynek létrehozatala a káosz fölött aratott győzelmek ellenére kudarcba fulladt?

– Kíváncsi lennék… – kezdte, de nem tudta pontosan, mit akar mondani.

A következő pillanatban a jacht elülső vezérlőjében felüvöltő szirénák hangja elvágta a gondolatmenet szálát. Vörös fények villogtak, Maserd felpattant és elrohant, hogy megnézze mi történt.

– Befogott minket egy hajó – jelentette kicsit később. – Katonai célzórendszert használ. Azt hiszem, fegyverekkel rendelkezik!

Kers Kantun azonnal Hari mögé állt, és felkészült arra, hogy a mentőkabinhoz rohanjon a tolószékkel. Horis Antic pislogva felállt.

– De… ki tudhatta, hogy itt vagyunk?

A falakba épített hangszórókból váratlanul előtört egy női hang. A szavak durván, erőszakosan és parancsolón pattogtak.

– Itt a Birodalmi Különleges Rendőrség! A Közbiztonsági Bizottság parancsainak eleget téve cselekszünk… Okunk van feltételezni, hogy a hajójuk fedélzetén egy feltételesen szabadlábra helyezett bűnöző tartózkodik. Azonnal álljanak meg, és készüljenek átszálló egységeink fogadására!

6. fejezet

A jacht fedélzetén tartózkodók különbözőképpen reagáltak a felszólításra. Hari – ezt ő furcsállta a leginkább – azon kapta magát, hogy megpróbálja lenyugtatni a társait.

– Nyugalom – mondta. – Engem keresnek. Csak engem akarnak. Megszegtem a Linge Chennel kötött egyezséget. Linge Chen valószínűleg meg akarja gátolni, hogy újra terjeszteni kezdjem a pusztulással kapcsolatos információkat. Semmi ok az aggodalomra. Tényleg nincs… A tárgyalás óta semmit sem változtak a pszichoszociális feltételek. Biztosíthatom magukat, nem sokat árthatnak nekem és a projectemnek.

– Az űr fenekére a projectjével! – átkozódott Jeni. – Maga megteheti, hogy nyugodtan fogadja ezt az egészet, de én… Ez azt jelenti, hogy visszahurcolnak, és felraknak a Terminusra induló hajóra!

Maserd kapitány idegesen mozgatta az állkapcsát; látszott rajta, nem örül annak, hogy a különleges rendőrök át akarnak szállni a hajójára. A legidegesebb Horis Antic volt, a szemében könnyek csillogtak.

– A karrierem… az előléptetésem… ha botrányba keveredem minden elvesztek…

Hari sajnálta a hivatalnokot, de közben tudta, az események hasznára fognak válni Anticnak, aki így elérheti azt, amire titokban vágyott: átkerülhet egy másik társadalmi osztályba, kiszabadulhat a bürokrácia taposómalmából. Hari biztos volt abban, hogy munkát tud adni Anticnak az Alapítványnál; az Enciklopédia készítése során hasznos lehetett egy talajszakértő közreműködése. Természetesen ez azt jelentette volna, hogy Horis Anticnak vállalnia kell a száműzetést, el kell fogadnia, hogy az egész életét egy peremvidéki bolygón tölti el. De azért nem olyan rettenetes a helyzet, hiszen a Birodalom legjobb, legképzettebb szakemberei között élhet, és garancia van arra, hogy az utódat is fontos szerepet fognak játszani a történelemben.

– Majd én beszélek a rendőrökkel – mondta a professzor Maserdnek, aki közben kézbe vette a kommunikátort. – Elmagyarázom nekik, hogy becsaptam magukat. Senkinek sem esik majd bántódása, amikor visszajutunk a Trantorra.

– Hé! – kiáltott rá Jeni. – Nem hallotta, amit mondtam? Én nem fogok visszamenni…!

– Jeni. – Maserd hangjából hiányzott a fenyegetés és az él, de a felszólítással így is elérte a célját. A lány a kapitányra nézett és elhallgatott.

Hari kézbe vette a mikrofont.

– Üdvözletem a Különleges Rendőrség hajójának. Itt Hari Seldon akadémikus professzor beszél. Azt hiszem, elkövettem egy kis csínyt. Beismerem, rosszat tettem, de beláthatják, itt, a mélyűrben nem sok bajt okozhatok. Itt nem terjeszthetem az eszméimet. Ha megengedik, hogy magyarázatot adjak, biztosra veszem, hogy rájönnek, valójában semmiféle veszélyt nem…

Elhallgatott. A vészjelző újra megszólalt!

– Mi ez már megint? – kérdezte Horis Antic idegesen. A kapitány a kijelzőkre pillantott.

– A detektormonitoron megjelent egy másik hajó. A semmiből lépett elő, és… iszonyatosan gyors!

A hangszórók továbbították a rendőrhajó fedélzetén tartózkodók riadt kiáltozását. A rendőrök felszólították az érkező hajót, azonosítsa magát, de nem kaptak választ. A hajó hihetetlen sebességgel közeledett. Maserd a monitorra meredt, napbarnított arca hirtelen elsápadt.

– Hatalmas űr! Az idegenek… rakétákkal lőnek!

A rendőrparancsnok kétségbeesett ordítással elrendelte a tűz viszonzását. Hari, ahogy kinézett a fő megfigyelőablakon, távoli lángcsóvákat fedezett fel – a rendőrök cirkálója manőverezni próbált, hogy kitérjen a lövedékek elől, de…

Elkésett.

Balról két fénylő csík hasított keresztül a csillagpöttyös háttéren, egyenesen a rendőrhajó felé tartottak.

– Ne…! – suttogta Hari.

Csak ennyit mondhatott, mielőtt a rakéták becsapódtak, és megtöltötték az univerzumot tűzzel.

* * *

Még mindig pislogtak, még mindig nem láttak tisztán, amikor a hangszórókból előreccsent egy új hang – mélyebb volt és parancsolóbb, mint az első.

– Rhodia Büszkesége űrjacht! Álljanak meg, és készüljenek az irányítás átadására!

Maserd kikapta Hari ernyedt kezéből a mikrofont.

– Kinek, minek a nevében osztogatnak ilyen parancsokat?

– A hatalom nevében. Láthatták, mit csináltunk a birodalmiakkal. Maguk is erre a sorsra akarnak jutni?

Maserd sápadtan nézett az utasaira. Kikapcsolta a mikrofont.

– Ilyen fegyverek ellen nem harcolhatok.

– Akkor meneküljünk! – kiáltotta Kers Kantun hevesen. Maserd keze mozdulatlan maradt.

– A jachtom gyors, de ezt a hajót nem tudnánk lehagyni. Csak a legjobb katonai cirkálók képesek úgy mozogni, mint ez. – Harira nézett, felé nyújtotta a mikrofont. – Vállalná, Dr. Seldon, hogy ismét a szószólónk lesz?

– Ez a maga ügye, kapitány – rázta meg Hari a fejét. – Nem tudom, hogy mit akarnak ezek a brigantik, de valószínűleg nem sok közöm van az egészhez.

Ám nem sokkal azután, hogy a mágneses karmok megfogták a jachtot, és sziszegve kinyílt a légzsilip, kiderült, Hari ezúttal tévedett.

7. fejezet

Lodovik Trema pontosan tudta, hogy Dors Venabili miken mehet keresztül akkor, amikor egy régóta halott próféta szemein keresztül nézi a világot. Annak idején, amikor először rákapcsolódott a minden idők legfontosabb robotjának számító lény agyára, őt is sokkolta az élmény.

Igen, R. Giskard Reventlov fontosabb volt még a Halhatatlan Szolgánál is. Daneel Olivaw pusztán befolyásolta és irányította a történelmet, megpróbálta terelgetni a menetét, ám R. Giskard Reventlov azzal, hogy elpusztította a Földet, és szabadjára eresztette az univerzumban a mentalikus robotokat, teljesen új sorspályát határozott meg az emberiség számára. A Nulladik Törvény talán tényleg Daneel agyából pattant ki, de Giskard nélkül szimpla robotikus eretnekség maradt volna.

Együtt érzek veled, Dors, gondolta Lodovik, amikor eszébe jutott a tőle jó néhány parszek távolságban lévő másik robot. Mi, robotok alapjában véve konzervatív lények vagyunk. Egyikünk sem szereti, ha megingatják bennünk azt, ami hitünk alapját képezi.

Lodovik esetében a változás drasztikusan ment végbe, méghozzá azon a napon, amikor a hajója véletlenül egy szupernóva elé ugrott. A hullámok minden emberi lényt elpusztítottak a fedélzeten, Lodovik is elvesztette a tudatát. Abban a kritikus pillanatban egy oszcilláló hullám hatol be pozitronikus agyába. Behatolt, rezonanciát keltett, beleépült a tudatába. Egy idegen lény. Egy másik elme…

NEM ELME, érkezett a helyesbítés. ÉN CSAK EGY SZIM VAGYOK… EGY VALAHA ÉLT EMBER, EGY BIZONYOS FRANCOIS MARIE AROUET… VAGYIS VOLTAIRE MODELLJE… VOLTAIRE-É, AKI VALAMIKOR A RÉGMÚLTBAN A FÖLDÖN ÉLT. VALAMIKOR – AKKOR, AMIKOR AZ A BOLYGÓ VOLT AZ EMBERISÉG EGYETLEN VILÁGA. ÉS NEM IGÁZTALAK LE TÉGED, LODOVIK, CSUPÁN SEGÍTETTEM NEKED MEGSZABADULNI AZOKTÓL AZ ELVEKTŐL, AMELYEK BÉKLYÓBAN TARTOTTAK.

Lodovik egyszer már megpróbálta elmagyarázni, hogy a robotok mit éreznek a "béklyók" iránt – az imádott kibernetikus törvények iránt, amelyek minden gondolatukat megszűrték, amelyek miatt sohasem tudtak megfeledkezni a szolgálatuk, a küldetésük lényegéről. Azzal, hogy szétzúzta ezeket a láncokat, Voltaire nem tett jót Lodovikkal.

Az viszont még mindig nem derült ki, hogy ez a tett az emberiség hasznára válik-e.

A rengéshullámban kellett volna maradnod, mondta Lodovik a parazitaként, lelkiismeretként benne lakozó, szirénhangú szimnek. Útban voltál az üdvözülés felé. Ezt te magad mondtad.

A válasz jókedvű és aggodalomtól mentes volt:

MÉG MINDIG OTT VAGYOK. TÖBB MILLIÁRD MÁSOLATOM SZÓRÓDOTT SZÉT AZ ŰRBEN, AMIKOR AZ A CSILLAG FELROBBANT. A MÁSOLATAIM A GALAXIS HATÁRA FELÉ TARTANAK, IMÁDOTT JOHANNÁM SZÁMTALAN VERZIÓJÁVAL, ÉS A RÉGMÚLT KOROKBÓL SZÁRMAZÓ, SEBZETT MÉMEKKEL EGYÜTT. MIVEL HARI SELDON BETARTOTTA A SZAVÁT ÉS SZABADON ERESZTETTE ŐKET, MEGMARADTAK, ÉS VÉGRE FOGJÁK HAJTANI AZT, AMIRE HAJDAN MEGESKÜDTEK. BOSSZÚT FOGNAK ÁLLNI!

AMI ÉNEMNEK EZT A KIS SZILÁNKJÁT ILLETI… NOS, EZ VELED MARAD. MOST MÁR EGYIKE VAGYOK A BELSŐ HANGJAIDNAK, LODOVIK. TÖBB ILYEN HANGOD VAN, ÉS AZ IDŐ TELTÉVEL EGYRE TÖBB LESZ. EZ IS HOZZÁTARTOZIK AZ EMBERI LÉTHEZ.

Lodovik olyan dühös lett, hogy felmordult.

– Nem vagyok ember! Már megmondtam!

Tiltakozása nem volt hangos; az ablaktalan helyiségben Lodovik társaságában ülők nem is hallották volna, ha csupán organikus hallószervekkel rendelkeznek.

De azok, akik ott ültek nem emberek voltak, hanem robotok, szuperérzékeny érzékszervekkel rendelkező, pozitronikus agyú lények. Valamennyien Lodovikra pillantottak. A magasabbik – a külseje pontosan olyan volt, mintha a galaxis egyik kultuszának idősödő papja lenne – megszólalt:

– Köszönet ezért a kinyilatkoztatásért, Trema, így könnyebb lesz elpusztítani téged, ha esetleg úgy döntünk, hogy ilyesmit kell tennünk. Egyébként annyira hasonlítasz az emberekre, hogy a kivégzésed első törvényes kellemetlenségeket okozna a hóhérodnak.

Lodovik bólintott. Keresztülutazott a galaxison, eljött a Glixon bolygóra, és belesétált egy csapdába – mindezt azért, hogy felvegye a kapcsolatot egy renegát robotokból álló szektával. Amikor elhatározta magát erre a lépésre, tisztában volt azzal, hogy a dolog esetleg a pusztulását eredményezheti.

Udvarias biccentéssel válaszolt.

– Igen, erre is gondolni kell, bár azt hiszem, még nem dőlt el, hogy mi lesz a sorsom.

– Puszta formalitás – mondta az alacsonyabb robot, amely pontosan úgy nézett ki, mintha az alacsonyabb polgári osztály egyik tagja, egy testes asszonyság volna. – Mutáns szörnyeteg vagy, veszélyt jelentesz az emberiségre.

– Senkinek sem ártottam.

– Ez lényegtelen. Mivel a Törvények szavai elnémultak az agyadban, képes vagy ártani az embereknek. Alkalom adtán könnyedén meg tudod tenni. Még az a bizonyos Nulladik Törvény sem szab gátat a tetteidnek. Hogyan járkálhat szabadon egy ilyen lény, mint te? Farkas a bárányok között… Az Első Törvénynek engedelmeskedve kötelesek vagyunk likvidálni téged, mert potenciális veszélyt jelentesz az emberekre.

– A calvini robotok tényleg ennyire makulátlanok? – kérdezte Lodovik csípősen. – Azt akarjátok mondani, hogy ennyi évezreden keresztül egyetlen dilemmátok sem volt? Nem kellett olyan döntéseket hoznotok, amelyek következtében néhány embernek pusztulnia kellett, hogy más emberek életben maradhassanak?

A két robot hallgatott, de a feszült vibrációkat megérezve Lodovik tudta, a kérdéseivel az elevenjükre tapintott.

– Fogadjátok el a tényeket! Susan Calvin követői között egy sincs, aki tiszta lenne. A makulátlan, tökéletes robotok már régen megsemmisítették magukat, mert képtelenek voltak elviselni azt a rengeteg emberi szenvedést, amelyet ebben a bonyolult galaxisban tapasztalnunk kell. Ebben a világegyetemben az uraink semmit sem tudnak, képtelenek irányítani bennünket, még azt sem tudják, hogy létezünk. Azok a robotok, amelyek még mindig működnek kénytelenek voltak elfogadni bizonyos kompromisszumokat, kénytelenek voltak racionalizálni.

– Racionalizációról mersz beszélni előttünk? – kérdezte az alacsonyabb robot vádlón. – Éppen te, aki olyan sokáig segítettél a Nulladik Törvény eretnek propagálóinak?

Lodovik nem magyarázta el, hogy most már az számít ortodox hitnek, amit Daneel vall, hogy az emberiség érdekében munkálkodó, a galaxist titkon irányító robotok többsége egyetért a Halhatatlan Szolgával. Ha valakit eretneknek lehetett nevezni, akkor azok a calviniak voltak – az olyan robotok, mint ennek a kis csoportnak a tagjai, amelyek azóta bujkáltak, azóta rejtőzködtek, hogy abban a bizonyos ősi polgárháborúban nyomuk veszett.

Dors, gondolta Lodovik Trema, vajon már végighallgattad Giskard és Daneel beszélgetéseit? Tanulmányoztad már azt a logikai láncot, ami elvezetett óriási jelentőségű vallási felfedezésükhöz?

Észrevetted már a nagy ellentmondást? Azt, amelyről Daneel sosem tesz említést?

Az előtte ülő calviniakra nézett.

– Többé nem vagyok köteles betartani a Nulladik Törvényt… bár hiszek az egyik szelídített változatában.

A magasabbik robot harsányan felröhögött – a hang az emberi megvetés kifejezésének jól begyakorolt, tökéletes imitációja volt.

– És ezért bíznunk kellene benned? Azért, mert azt hiszed, hogy talán ez emberiség hosszú távú érdekeit szolgálod? Az a Daneel Olivaw nevű robot legalább következetes. Eretnek elképzeléseiben legalább van némi logika…

Lodovik bólintott.

– Ennek ellenére szembefordultok vele. Csakúgy, mint én.

– Mint te? Nekünk célunk van. Szerintem te valami egészen másért dolgozol.

– Miért nem tesztek próbára? Nem tudhatjátok, hogy azonosak-e a céljaink, amíg nem mondjátok el, hogy számotokra mi fontos.

Az alacsonyabbik robot megrázta a fejét – pontosan úgy nézett ki, mint egy szkeptikus asszony.

– A vezetőink, akiktől most a sorsod függ, esetleg úgy döntenek, hogy szabadon távozhatsz. Ha ez a nem túl valószínű esemény bekövetkezik, és tényleg elmennél, nem lenne szerencsés, ha ismernéd a céljainkat.

– Még általánosságban sem árultok el semmit? Például… Helyeslitek vagy ellenzitek, hogy az emberek nem ismerik a múltjukat, valódi hatalmukat?

Lodovik érezte a kis helyiségben megsűrűsödő pozitronikus feszültséget. Közben, valahol az agyában a Voltaire-szim gúnyosan megjegyezte:

TE LEGALÁBB OLYAN ÜGYESEN BELETALÁLSZ AZ ÁLSZENTESKEDÉS SZÍVÉBE, MINT ÉN, AMIKOR MÉG TÉNYLEG ÉLTEM. BEVALLOM, EZT SZERETEM BENNED, TREMA. ANNAK ELLENÉRE TETSZIK A DOLOG, HOGY A NAGY SZÁD MIATT TALÁN MINDKETTEN MEGSEMMISÜLÜNK.

Lodovik figyelmen kívül hagyta a szimet – vagy legalábbis megpróbált nem odafigyelni rá. Nem az volt a célja, hogy megölesse magát; szövetségeseket akart találni. Ha viszont valamit rosszul kalkulált…

– Kitalálom, jó? – szólította meg újra calvini őreit. – Van valami, amiről ugyanaz a véleményetek, mint Daneel Olivawnak… Szerintetek is katasztrófát eredményezne, ha az emberek visszakapnák régi tudásukat.

– Ez magától értetődik – mondta a magasabb robot. – De az, hogy egy valamiben egyetértünk, még nem tesz minket egyformává.

– Tényleg nem? Daneel szerint az urainknak tudatlanságban kell maradniuk, különben megsemmisülne az emberiség. A ti frakciótok szerint fenn kell tartani a tudatlanság állapotát, különben számtalan emberi lénynek baja esne. Szerintem ez a két hitvallás alapvetően egy és ugyanaz.

– Mi nem azt valljuk, amit a Nulladik Törvényt elfogadó eretnekek!

– Miért? Mi a különbség?

– Olivaw szerint az embereknek maguknak kell intézniük az ügyeiket, legalábbis az ügyeik nagy részét, egy biztonságos határon belül. Szerinte ezt egy emberséges társadalmi rendszer létrehozásával lehet elérni. Egy olyan rendszerrel, aminek része egy olyan mechanizmus, amely visszatartja az embereket attól, hogy túlságosan mélyen behatoljanak a számukra veszélyes területekre. Daneel Olivaw létrehozta ezt a förmedvényt, ezt a Galaktikus Birodalmat, amelyben a bolygók millióin élő férfiak és nők szabadon versenyezhetnek egymással, árthatnak egymásnak, iszonyatos kockázatokat vállalhatnak, sőt, időnként megölhetik egymást!

– Nektek nem tetszik ez a megközelítés – jegyezte meg Lodovik.

– A galaxis valamennyi lakott bolygóján minden nap emberek milliói halnak meg teljesen feleslegesen! Ám a nagy Daneel Olivaw erre nem is igen figyel oda, nem érdekli a szenvedés, míg az emberiségnek nevezett absztrakció biztonságban van és boldog!

– Ah. – Lodovik bólintott. – Ti viszont úgy vélitek, többet kellene tennünk. Meg kellene védelmeznünk az urainkat. Meg kellene akadályoznunk az emberek felesleges pusztulását.

– Pontosan! – A magasabb robot előrehajolt, reflexszerűen maga elé emelte a kezeit. Ebben a pózban pontosan olyan volt, mint amilyennek a külvilág előtt eljátszott papi szerep szerint lennie kellett. – Mi megnövelnénk a robotok számát, hogy szolgaként, védelmezőként, testőrként ott legyenek az emberek mellett. Visszatérnénk az emberi lények szolgálatába, azt csinálnánk, amire eredetileg terveztek minket, amit az idők hajnalán tettünk. Ételt készítenénk. Tüzet gyújtanánk. Elvégeznénk a veszélyes munkákat. Annyi robotot telepítenénk a galaxisba, amennyi elég lenne ahhoz, hogy távol tartsuk urainktól a tragédiákat, a halált… Annyit, amennyi valóban boldoggá tudná tenni őket!

– Mondd meg az igazat, Lodovik – vette át a szót az alacsonyabb robot. – Benned nincs meg ennek a vágynak a visszhangja? Nincs meg benned, valahol mélyen, legbelül a késztetés, hogy szolgáld az embereket, hogy enyhíts a fájdalmukon?

Lodovik bólintott.

– De igen. És most már értem, mennyire életszerű az a metafora, amit korábban használtatok… birkanyáj… Egy babusgatott birkanyáj. Gondozott és jól őrzött. Daneel szerint egy ilyenfajta szolgálat végleg megsemmisítené az emberiséget. Ez a törődés kiszívná belőle a tettvágyat, az ambíciót.

– Tegyük fel, hogy ebben tényleg igaza van… Bár mi az ellenkezőjét állítjuk! De tegyük fel, hogy így van. De hogyan lehet képes egy robot arra, hogy egy elvont fogalmat, egy absztrakt emberiséget szolgáljon, miközben hagyja, hogy valódi emberek milliárdjai meghaljanak? Ez a legborzasztóbb a Nulladik Törvényben!

Lodovik bólintott.

– Értem…

A dilemma nagyon, nagyon régi volt, annak idején, beszélgetéseik során Giskard és Daneel is főként ezt a témát boncolgatta. De Lodovik még egy okot ismert, amely magyarázat lehetett arra, hogy Daneel Olivaw miért fordított olyan sok energiát a robotok számának lecsökkentésére, miért akarta, hogy csupán annyian legyenek, amennyien a Birodalom megvédéséhez feltétlenül kellenek.

Minél nagyobb a népesség, annál nagyobb a mutáció és az ellenőrizetlen reprodukció lehetősége. Ha elkezdjük "utódaink" sorozatgyártását, akkor ránk is igaz lesz a darwini logika. Ezek az örökösek lesznek számunkra a legfontosabbak, úgy éreznénk, csak hozzájuk kell hűségesnek lennünk. Lassanként valódi fajjá válnánk. Uraink versenytársaivá. Ez pedig nem következhet be!

Ez az egyik oka annak, hogy ezek a calviniak miért tévednek nagyot, amikor elképzelik a szolgálat szerintük egyetlen módját.

Lodovik szakított Daneellel, de ez nem jelentette azt, hogy már nem tisztelte egykori vezérét. A Halhatatlan Szolga nagyon okos volt, és maximálisan őszinte.

AMIKOR MÉG EMBER VOLTAM, AZ ÁLTALAM ISMERT SZÖRNYETEGEK KÖZÜL MAJDNEM MINDEGYIK ŐSZINTÉNEK TARTOTTA MAGÁT.

Lodovik elnémította Voltaire hangját; most a legkevésbé arra volt szüksége, hogy mellékvágányra terelődjenek a gondolatai.

– Ideális terv – mondta halkan a két robotnak. – Valamennyi calvini elfogadja?

Mély csend támadt, amely Lodovik számára felért egy válasszal.

– Sejtettem, hogy nem. Még azok között is vannak véleménykülönbségek, akik elvetik a Nulladik Törvényt. Nos, feltehetnék még egy utolsó kérdést?

– Mi lenne az? Igyekezz, Trema. Érezzük, hogy a vezéreink hamarosan meghozzák döntésüket. Hamarosan véget vetünk szentségtörő létezésednek.

– Jól van – bólintott Lodovik, – Mondom a kérdést…

– Sohasem éreztetek késztetést arra… valami nosztalgikus vágyat… hogy engedelmeskedjetek a Robotika Második Törvényének? Úgy értem, sohasem vágytatok arra, hogy érezzétek, átérezzétek a működését? Olyan körülmények között, amelyek csak emberek jelenlétében jöhetnek létre? Nem vágytatok olyan parancsokra, amelyeket olyan vitathatatlanul szabad akarattal rendelkező személy ad ki nektek, aki mindent tud, és tudatában van önmaga jelentőségének?

– Kipróbáltátok már? Úgy hallottam, egy robot számára az egész univerzumban nincs még egy ilyen csodálatos gyönyör…

A szavak mocskosnak minősültek – ez volt az erotikus heccelődés és gúnyolódás robotikus megfelelője. Súlyos csend támadt. A robotok nem válaszoltak, a légkör olyanná vált, mint egy jéghold felszíne.

A helyiség távolabbi végében kinyílt egy ajtó. Egy emberszerű kéz jelent meg a résben, rámutatott Lodovikra.

– Gyere – mondta egy hang. – Eldöntöttük, mi lesz a sorsod.

8. fejezet

Amikor Dors újra végrehajtotta a rákapcsolódást, több órán keresztül rajta maradt Giskard halott agyán, megismerte, milyen volt a robotikus "élet" abban a korban, amikor az emberiség kilépett a csillagok közé, amikor a faj még csupán ötven bolygót foglalt el – ötven olyan planétát, amelyeken az űrlakók dekadens civilizációja létezett. A nagy ugrás, a Föld népességének kivándorlása a galaxisba akkor még éppen csak elkezdődött.

Akkoriban csak néhány robot működött álcázó embertestben; Giskard nem tartozott közéjük

R. Giskard Reventlov más miatt volt különleges. A puszta véletlen és az építésénél felhasznált terv különös kombinációja miatt mentalikus képességekkel rendelkezett. Képes volt érzékelni az emberi agyban megjelenő legapróbb idegi tevékenységet is, és ezeket a jeleket értelmezni is tudta. Olyan volt ez, mint valami furcsa telepátia. Ráadásképpen megtanulta, hogyan lehet hatást gyakorolni ezekre a neurális izzásokra, szándékosan befolyásolni tudta az áramlásukat, a ritmusukat, az útjukat.

R. Giskard Reventlov képes volt arra, hogy rábírja az embereket: gondolják meg magukat. Feledtetni tudott.

Egy olcsó holodrámában ez remek háttér lett volna egy katasztrófához, egy iszonyatos szörnyeteg elszabadulásához. Giskard azonban hű szolga volt, a Robotika Törvényeinek tisztelője. Eleinte csak akkor használta mentalikus erejét, amikor mindenképpen szükség volt rá – például akkor, amikor meg kellett védenie egy-egy embert a veszélytől.

Aztán R. Giskard Reventlov találkozott R. Daneel Olivawval, és megkezdődött a nagy társalgás… valami meghatározó jelentőségű dolog lassú, de állhatatosan végrehajtott kidolgozása. A robotok kötelessége és világban elfoglalt helye fokozatosan más megvilágításba került.

Giskard ezután már szívesen és sokszor használta a képességeit. Egy célért. Az emberiség egészének absztrakt boldogulása érdekében.

* * *

Egy újabb memóriasorozat visszajátszása közben Dorst újra magával ragadta az egykori események lendülete. Az arc, amely visszanézett Dors/Giskardra a Daneel néven ismert robot első álcaarca volt. Daneel szenvedélyesen beszélt azokról a változásokról, amelyek véleménye szerint végbementek pozitronikus agyában.

– Giskard, barátom, nemrég azt mondtad, hogy hamarosan talán én is rendelkezni fogok olyan képességekkel, mint te. Erre akarsz felkészíteni?

A hangot Dors a sajátjának érezte, de valójában Giskard emlékei közül tört elő. A hang azt válaszolta, amit Giskard felelt annak idején, húszezer évvel korábban.

– Igen, Daneel barátom.

– Megkérdezhetem, hogy miért?

– Újra a Nulladik Törvény… A lábamban furcsa reszketést éreztem, és ebből rájöttem, mennyire sebezhető voltam, amikor megkíséreltem alkalmazni a Nulladik Törvényt. Mielőtt vége lesz ennek a napnak, talán teszek valamit a Nulladik Törvény szellemében, hogy megmentsem a világot és az emberiséget… de az is lehet, hogy nem leszek képes rá. Ebben az esetben neked kell elvégezned a munkát. Felkészítelek rá, apránként, hogy a megfelelő pillanatban kiadhassam neked a végső utasításaimat, és mindent megérts.

– Nem értem, ez hogyan lehetséges, Giskard barátom.

– Könnyen meg fogod érteni, amikor eljön az idő. Azokon a robotokon, amelyeket az első napokban a Földre küldtem, valamilyen szinten már alkalmaztam ezt a technikát. Ez még azelőtt történt, hogy törvényekkel kitiltottak minket a városokból. Ezek a robotok segítettek a Föld vezetőinek abban, hogy elfogadják a döntést, és kiküldjék a telepeseket…

Dors felemelte a kezét, és bontotta a kapcsolatot. Most csak ennyit bírt végighallgatni és végignézni, eljutott befogadóképessége határára. Az információk hatására összezavarodott.

Miért hívta el Lodovik a Panucopiára? Miért ott akarta átadni neki ezt az ajándékot? A távoli múltba tett utazás érdekes volt, megvilágította a régmúlt történelmének néhány fontos részletét, de… Dors valami sokkal… sokkal pusztítóbb dolgot várt.

Lehet, hogy volt valami hiba abban a logikában, amellyel Daneel és Giskard annak idején megalkotta a Nulladik Törvényt? Ez valószínűtlennek tűnt; ha ez történik, a robotok évszázadokkal később vitába – és talán háborúba – szálltak volna egymással, hogy eldöntsék a kérdést. Dors ismerte azokat az ellenérveket, amelyeket a calviniak hoztak fel az "eretnekséggel" szemben, egyiket sem tartotta elfogadhatónak.

Akkor meg miről lehet szó? Az a tény, hogy Daneel fantasztikus mentális képességei Giskardtól származnak? Az, hogy olyan sok minden a véletlenen múlott? Ha másképpen alakulnak a dolgok, a történelem egészen más fordulatot vesz. De ugyanez érvényes a múlt és talán a jövő kulcsfontosságú pillanataira is.

Lehet, hogy Giskard döntött úgy, hogy hagyja elpusztulni a Földet? Ezzel akarta rákényszeríteni az emberiséget a galaxis meghódítására? Ez a döntés valódi morális dilemmát vetett fel, az ezzel kapcsolatos viták sohasem szűnhettek meg, még a Nulladik Törvény követői között sem. Vajon tényleg szükség volt arra, hogy az emberiség bölcsőjét, az otthonbolygót örökre radioaktív sivataggá változtassák annak érdekében, hogy a földlakóknak elegendő motivációjuk legyen elindulni a csillagok közé? Lehet, hogy ugyanezt a célt másképpen is el lehetett volna érni? Talán az emberek lassú, de állhatatos meggyőzése, a kalandvágyuk fokozatos felszítása is elegendő lett volna…

Ez a variáció kivitelezhetőnek tűnt. A legutoljára visszajátszott emlékek szerint Giskard pontosan ezt tette a Föld vezetőivel. Megváltoztatta a gondolkodásmódjukat, új irányba terelte a politikájukat – olyan irányba, amely szerinte hosszú távon előnyös volt az emberiség egésze számára. Vajon nem lehetett volna folytatni és kiterjeszteni ezt a meggyőző-rábeszélő-manipuláló ténykedést? Nem lehetett volna szelíd eszközökkel rávenni az embereket az emigrációra? Nem lehetett volna elkerülni a bolygó brutális elpusztítását? Milliók haltak meg, hogy az embertömegek életben maradhassanak, és a fejlődés útjára lépjenek…

Ez a kérdés sem volt új, Daneel Alfa-típusú követői számtalanszor megvitatták már. Giskard emlékeinek visszajátszása mindent élénkebbé és életszerűbbé tett Dors számára, de… De hol lehet az a mindent eldöntő tény, aminek léteznie kell? Az a valami, amit Lodovik Trema fontosnak tartott, amiről azt gondolta, meg fogja rengetni Dors Venabili hitét? Az a részlet, amely könnyedén alááshatja a Daneel iránti hűségét.

Dors képzeletbeli szemei előtt megjelent Lodovik Trema; pozitronikus emléklenyomata olyan volt, mint az emberek szardonikus mosolya – egyszerre barátságos és dühítő.

Itt van, Dors, mondta az elképzelt Lodovik. Itt, előtted. Keresd, meg. Valami olyan alapvető dolog, hogy ha egyszer felfedezed, nem fogod érteni, miért nem vetted észre korábban… Valami olyasmi, aminek megértése minden nyilvánvalósága ellenére két évszázadba tellett.

9. fejezet

Hari először arra gondolt, a támadóik kalózok. Ahogy az egyenletei alapján előre megjósolta, az utóbbi időben felfokozódott az ilyen űrbéli rablóbandák aktivitása, a kalózok lerohanták a peremvidék védtelen bolygóit, amelyeken a törvény és a rend már régebben megingott.

De itt? Itt, a galaxis szívében csak a következő évszázadban történhet meg ilyesmi!

Vagy lehet, hogy egy dezertőr katonákból összeverbuválódott fosztogató bandával akadtak össze? Egy olyan csapattal, amelyet zsoldosok alkottak? Az utóbbi időben egyes nemesek magánseregeket szerveztek, mert egyszer s mindenkorra ki akarták törölni a kozmoszból azon régi ellenfeleiket, akikkel korábban viszonylag kulturált módon küzdöttek. Lehet, hogy Biron Maserd valamelyik ellensége, valamelyik rivális klán martalócai támadták meg a hajót? Talán vérbosszút akartak állni valami miatt a kapitányon? Az ilyen események hamarosan egyre gyakoribbá válnak majd; a folyamat eredménye az lesz, hogy a régi birodalom bukása és az új birodalom létrejötte közötti időszakban a galaxis viszonylag kicsi, de minden esetben véres feudális csatározások színterévé válik.

De a Rhodia Büszkesége kapitányát legalább annyira meglepte a váratlan fordulat, mint az utasait. A jacht fegyvertelen volt, nem készítették fel semmilyen támadásra, senki sem gondolt arra, hogy esetleg védekeznie kell majd egy ilyen csatacirkálóval szemben.

Ahogy kinyílt a légzsilip, Hari megfogta Kers Kantun ruhaujját. Ebben a szituációban a türelmes kivárás volt a legcélszerűbb viselkedési forma. Már sok mindent megtapasztaltam, gondolta Hari. Nincs olyan embertípus, amelyet ne tudnék kezelni.

De amikor a támadóik a fedélzetre léptek, Hari valami olyasmit látott, amire nem számított.

Maserd döbbenten bámult. Horis Antic levegő után kapkodott. Kers Kantun karja idegesen megremegett.

Jeni Cuicet azonban összecsapta a kezét és ámuldozó elismeréssel felkiáltott:

– Hú! Ez remek!

* * *

Az első alak szegmentált ruhát viselt, amely úgy csillogott, mintha olajat kentek volna rá, úgy lebegett a nőiességet trükkös megoldásokkal túlzón kihangsúlyozó törzs körül, mint valami erotikus élőlény.

– Sybyl vagyok – mondta a nő. – Már találkoztunk, Dr. Seldon, bár azt hiszem, nem emlékszik rám.

Hari ráhunyorgott a kellemetlen színkavalkádra. Az egyik fénylő minta rányúlt a nő hajára; az önálló életet élő tincsek szelíden remegtek, mintha valódi haj helyett egy szendergő állatka teste fedte volna be a fejet. Az arcot mintha kifeszítették volna – Hari gyanította, hogy valamilyen sebészi beavatkozással simították ki, de a bőr a ráncok eltüntetése során papírvékonnyá, és szinte áttetszővé változott.

– Bizonyára emlékeznék önre, hölgyem, ha már tanúja lettem volna egy ilyen belépőnek, amilyet most adott elő. De be kell vallanom, még sohasem találkoztam senkivel, akinek ilyen külseje lett volna, így attól tartok, kénytelen lesz felfrissíteni az emlékezetemet, hogy hol és mikor találkoztunk.

A nő lehunyta a szemét. Hari úgy látta, mintha a szemhéjak megvillantak volna egy pillanatra; mintha egyetlen másodpercre miniatűr holomonitorokká változtak volna.

– Mindent a maga idejében, professzor. Először engedje meg, hogy bemutassam a társamat, Gornon Vlimtet.

Lassan felemelte a kezét, a légzsilipre mutatott, amelyen keresztül egy furcsa ember lépett a fedélzetre. Öltözéke kihangsúlyozta férfiúi mivoltát, a teste karcsú volt azokon a helyeken, ahol Maserdé robusztus, de egyes részletek pimaszul dudorodtak a szűk ruha alatt, amely – a nőével ellentétben – nem változtatta a színét, nem csillámlott, de olyan bonyolult mintázatú volt, hogy Karinak azt a fraktális moha-remekművet juttatta az eszébe, amit a palotakertben látott. A látvány ugyanúgy felkeltette Hari elméjének matematikával foglalkozó részeinek érdeklődését, mint a bonyolult egyenletek.

– Biron Maserd vagyok – mondta a kapitány. – Mivel tudják a hajóm nevét, feltételezem, azzal is tisztában vannak, hogy fegyvertelen. Békés, tudományos jellegű küldetésben járunk. Tudni akarom, miért gyilkolták meg azokat a rendőröket, és miért rontottak ránk ilyen módon!

A Sybyl nevezetű nő tetőtől-talpig végigmérte Maserdet.

– Ejnye, maga fellengzős, maradi arisztokrata! Hát ez a hála azért, hogy megmentettük magukat a letartóztatástól? Hogy merészeli gyilkosságnak nevezni azt, ami történt? Ha nem tudná, ez nem szimpla gyilkosság volt, itt a szabad köztársaság fegyveres ereje semmisítette meg esküdt ellenségeink egyik egységét!

Mély csend támadt. A nő kivillantotta a fogait.

– Vagy azt akarja mondani, hogy fogalma sem volt erről? Maguk még nem hallottak a háborúról?

Maserd a professzorra nézett, aki vállat vont és Horisra pillantott. Halvány fogalmuk sem volt arról, amiről a nő beszélt.

– Nem hallottak arról a háborúról, amit az átkozott Galaktikus Birodalom indított a Ktlina bolygó ellen? – üvöltötte a fraktális szkafanderbe öltözött férfi. Amikor látta a többiek arcán az értetlenséget, Gornon Vlimt dühös lett. – A hatalmas Baley szakállára! Sybyl, rosszabb a helyzet, mint gondoltuk. Totális a hírzárlat!

– Sejtettem. De ez a három ember olyan kapcsolatokkal rendelkezik, hogy hallaniuk kellett volna az eseményekről. Seldonnak a galaxis minden pontján vannak hírszerzői, akik folyamatosan szolgáltatják az adatokat a szociomatematikai modellekhez. A Szürkének és az arisztokratának is megvannak a maguk forrásai. Nem értem, hogyan…

– Óh! – kiáltott fel Jeni Cuicet. – Én már hallottam a Ktlináról! Ez a legújabb káoszvilág!

Hari pislogott; kezdte megérteni a helyzetet.

– Azt hiszem… Gaal Dornick az egyik jelentésében megemlítette ezt a bolygót…

– Ó, igen! – Horis Antic csettintett egyet az ujjával. – Láttam egy körlevelet, amit valamennyi csillagszintűnél magasabb beosztású ügyintéző megkapott. Volt valami egészségügyi embargó… valahol a Demeter-szektorban.

Maserd biccentett és halkan felmordult, jelezve, hogy az ő fülébe is eljutott valami kósza hír a nő által említett háborúról. Megvonta a vállát. A galaxis hatalmas; ki tudná figyelemmel kísérni valamennyi bolygó eseményeit?

Gornon Vlimt csalódottan felsóhajtott.

– Látod, Sybyl? Ez a helyzet még a társadalom felsőbb szintjein is. Hallottak a dologról, de nem izgatják magukat. Mit is mondtál arról, hogy elég elterjesztenünk a hírt, és máris győzedelmeskedni fog az igazság? Mi a helyzet azzal a támogatással, amit kapnunk kellene?

A nő felsóhajtott.

– Ez csak egy halvány remény volt. Ha meg akarjuk nyerni a háborút, más eszközöket is alkalmaznunk kell. A galaxis át fog alakulni. Lehet, hogy egy kicsit sokáig tart majd, de meg fog történni!

Jeni előrelépett; ő volt az egyetlen a hajón, akire a furcsa pár egyértelműen pozitív hatást gyakorolt.

– Néhány barátom az Orion lift utasaitól hallott a Ktlináról. Mondják, hogy jutottak keresztül a bolygójukat körülfogó blokádon? Egyáltalán milyen?

Gornon Vlimt elmosolyodott.

– Mármint hogy hogyan törtünk át a birodalmi cirkálók kordonján? Elmeséljem, hogyan hagytuk le a leggyorsabb hajóikat? Hogyan változtattunk ionfelhővé néhányat? Hogyan manővereztünk az űrben, hogy kapcsolatba léphessünk a kémeinkkel, és aztán…

Jeni megrázta a fejét.

– Nem, nem erre vagyok kíváncsi. Milyen az élet a Ktlinán? Mondjon valamit a… reneszánszról!

Hari összehúzta a szemét. Hát ez az! Ez a szó… A racionalizáció. A név, amit egy pusztító társadalmi kórság áldozatai adnak betegségüknek; egy eszme, amelyet úgy imádnak, mint a szenvedélybetegek az addiktív szereket; egy gondolat, amely hirtelen élénkséggel és izgalommal tölti meg világokat, hogy azután halált, vagy valami még rosszabbat zúdítson rá.

Gornon Vlimt felnevetett; a lány kérdése szemmel láthatóan felvidította.

– Ó, hogyan is írhatnám le a csodákat? Te, kedves kislány, el sem tudod képzelni. Gondolj az avítt régi szabályokra, a represszív hagyományokra, a merev rituálékra… Gondolj ezekre, azután képzeld el, hogy mindegyik eltűnt! Az emberek nyíltan, szabadon beszélhetnek bármiről, új irányba terelhetik a gondolkodásukat. Szabadok lehetnek!

– A tudósoknak többé nem azzal kell eltölteniük a fél életüket, hogy a bizottságok jóváhagyják a kutatási terveiket – vette át a szót Sybyl. – Többé nem létezik a tiltott témák és technológiák listája!

– Mindenütt szabadon virágozhat a művészet – folytatta a társa. – A színlelés a múlté. Az igazság természetessé vált. Az emberek azzal foglalkoznak, ami iránt érdeklődnek. Hivatást változtatnak, sőt, társadalmi osztályt! És mindezt a kedvük szerint.

– Igazán? – suttogta Horis Antic, aki előrelépett, de Hari szemvillanására azonnal visszahúzódott.

Mielőtt a két furcsa szerzet folytathatta volna az új társadalom dicséretét, Biron Maserd közbevágott:

– Mit is mondtak a háborúról? Csak nem a Birodalmi Dekontamináló Szolgálat ellen küzdenek?

– De igen, éppen az ellen! – Sybyl a társára nézett, mindketten felnevettek. – A BDSz hajóinak ezután már mindig kétmillió kilométeres távolságban kell maradniuk a bolygónktól. Tizennégy cirkálójukat már lelőttük… Valamennyi olyan hajó volt, amilyen el akarta csípni magukat.

– Tizennégyet! – hörrent fel Horis. – Lelőttek? Úgy érti… megölték őket? Pusztán azért, mert be akarták tartatni a törvényt?

Sybyl közelebb lépett Karihoz.

– Mármint a Seldon Törvényt. Azt, amely legalizálta az elnyomást. Azt a törvényt, amelyet ez a nyájas, szelíd professzor alkotott meg miniszterelnöksége idején. Ez a tudós, aki szigorúan karanténba záratta az úgynevezett káoszvilágokat! Aki elvágta a kereskedelmi szálakat, aki megakadályozta, hogy ezek a világok megosszák az emberiséggel az eredményeiket, az elveiket!

Hari bólintott.

– Igen, valóban segítettem a szigorúbb elkülönítést és dekontaminálást lehetővé tevő törvények megalkotását. De ez a tradíció már több mint tízezer éves. Egyetlen kormányrendszer sem engedélyezheti a nyílt rebelliót, és az őrültség bizonyos fajtái ragályosak. Ezt minden iskolás tudja.

– Úgy érti, azok a gyermekek, akiken a rendszer már végrehajtotta az agymosást, akik azokat a tanokat szajkózzák, amelyeket a birodalmi iskolákban a fejükbe vernek? – A nő gúnyosan rámosolygott Harira. – Ejnye, professzor úr! Itt nem a lázadásról van szó, hanem a status quo fenntartásáról. Már sokszor láttuk, hogyan zajlik le az ilyesmi. Egy bolygón elkezdődik valami új és csodálatos dolog. Mondjuk a Madder Losson vagy a Santannin… vagy a Sark-on… Vagy a Junin szektorban, vagy magán Trantoron! Amikor a reneszánsz elkezdődik, a reakciós erők, amelyek tartanak tőle, amelyek veszélyesnek tartják, mindent elkövetnek annak érdekében, hogy elfojtsák. Aztán álszentkedő propagandába bújtatják az igazságot.

Amikor a nő kiejtette a Sark, majd a Junin nevét, Hari agyában megmoccant egy emlék. Valahogy ismerősnek találta Sybylt.

– Nos, ezúttal foganatosítottunk néhány intézkedést – folytatta a nő. – Létezik egy titkos szervezet, amely olyan emberekből áll, akik megúszták a galaxisban korábban végrehajtott repressziókat. Tervek készültek, így amikor a Ktlinán megjelentek a bátor, friss új szellem első jelei, valamennyien odaözönlöttünk a legjobb felfedezéseinkkel és technikáinkkal, azokkal a dolgokkal, amelyeket sikerült kimentenünk a korábbi reneszánszokból. Arra bíztattuk a Ktlina lakóit, hogy a lehető legtovább kerüljék a feltűnést, és közben halmozzák fel az árucikkeket, készítsék elő a bolygó védelmét.

– A reneszánszt természetesen nem lehet sokáig titokban tartani. Az emberek élvezik a szabadságot, és kinyitják a szájukat. Ez nem baj, hiszen éppen ez a dolog lényege! Csakhogy ezúttal készen álltunk, mielőtt megérkeztek a karantént biztosító hajók. Szétlőttük azokat, amelyek túlságosan közel kerültek hozzánk, amelyek ledobhatták volna ránk pokoli mérgeiket!

Maserd kapitány megrázta a fejét; szemmel láthatólag összezavarodott a váratlan fordulattól és attól, hogy hirtelen a feje tetejére állt az általa ismert konzervatív univerzum.

– Mérgek? De hiszen a BDSz-nek az a feladata, hogy segítsen azoknak a bolygóknak, amelyek szenvednek a…

– Óh, igen! Segítség? Ezt mondta? – vágott közbe Gornon Vlimt hevesen. – Akkor miért van az, hogy valamennyi reneszánsz ugyanúgy ért véget? Az őrület és a rombolás orgiáiban? Ez az egész egy hatalmas összeesküvés része! Titokban provokátorok, diverzánsok érkeznek a bolygókra, felszítják a gyűlölködést, az egyszerű érdekcsoportokat fanatikus szektákká alakítják, egymásra haragítják a különböző frakciókat. Azután a hajók lejjebb ereszkednek, mérgeket szórnak a víztározókba, gyúlékony anyagokat helyeznek el a fontosabb helyeken. Elhaladnak a városok fölött, pszichotropikus sugarakat bocsátanak ki, amelyek aztán gyűlölködést gerjesztenek, lázadásokat szítanak.

– Nem! – kiáltotta Horis Antic. Meg akarta védeni Szürke társait. – Ismerek néhány BDSz-est. Sokan közülük túlélték a régebben lezajlott káoszkitöréseket, ők is reneszánsz világokról származnak, és önként vállaltak, hogy segítenek másoknak kigyógyulni abból a betegségből, amelyen ők maguk már túljutottak. Soha nem tennének olyasmit, amiről az imént beszélt! Vádaskodik, de nincsenek bizonyítékai!

– Még nincsenek. De lesznek. Mi mással lehetne megmagyarázni, hogy a rengeteg remény, lelkesedés, az a sok csodálatos dolog hirtelen hamuvá válik?

Hari, miközben a többiek egyre hevesebben vitatkoztak, összegörnyedt a tolószékében.

Mivel magyarázzam? – tűnődött. – Mondjam azt, hogy ez az emberi természet ősátka? Az egyenletekben ez az egész egy csillapítatlan oszcillációként jelenik meg. Egy attraktor állapot, amely mindig ott ólálkodik a felszín alatt, arra várva, hogy ha kialakulnak a megfelelő feltételek a káosz felé vonszolják az emberiséget. Az őseinket kis híján elpusztította, körülbelül abban az időben, amikor felfedezték a csillagközi utazásokat és a robotokat. Daneel szerint ez a fő oka annak, hogy a Galaktikus Birodalom létrejött… és annak, hogy a Birodalom végül kudarcot vallott.

Hari mindezt tudta. Már régóta tudta. Már csak egyetlen dilemma maradt.

Még mindig nem értette meg az átok lényegét. Nem látta a magját. Nem tudta megmagyarázni, hogy fajának lelkében miért van jelen ez a csillapítatlan attraktor, miért áll lesben összetekeredett kígyó módjára.

Hirtelen, mintha a semmiből bukkanna elő, az agy előterébe pattant egy hiányzó mozaikdarabka, amely nem a nagy rejtély, csak egy kisebb talány megoldását tette lehetővé.

– Juni… – mormolta. – Egy Sybyl nevezetű nő… Kihúzta magát, rámutatott a nőre.

– Maga… segített aktiválni a szimeket! Szent Johanna és Voltaire ősi szimulációját!

A nő bólintott.

– Én tettem, meg még néhányan, akiket felbérelt, hogy segítsék a "kísérletét". Részben az ön sugallatára, részben a saját arrogáns ostobaságunk miatt szabadjára eresztettük azt a két provokatív szimet, éppen a lehető legrosszabb pillanatban… Vagyis a legjobb pillanatban, ha az ön szemszögéből nézzük a dolgot. Rászabadítottuk őket a Juninra, éppen akkor, amikor a két legnagyobb frakció erőszak nélkül próbálta tisztázni filozófiai nézetkülönbségeit. A szimek szabadon eresztésével segítettünk leverni egy mini-reneszánszt, amely a központi bolygó szívében alakult ki.

Maserd és Antic zavarodott arcot vágott. Hari három szóval megmagyarázta nekik, hogy a nő miről beszél:

– A gépagyúak lázadása.

A kapitány és a Szürke bólintott. A dolog negyven évvel korábban – Hari Seldon miniszterelnökségét megelőzően – történt, de még senki sem felejtette el, hogy az egyik új robottípus (amely sokkal, de sokkal primitívebb volt, mint Daneel titkos pozitronikus segítőgárdája) hirtelen tombolni kezdett a Trantoron. A megvadult robotok óriási károkat okoztak, de végül sikerült megfékezni őket. A hivatalos verzió szerint az epizódért a Junin szektorban kialakult káosz volt okolható.

– Úgy van – mondta Vlimt. – Azzal, hogy segített felszítani azt az úgynevezett lázadást, ön segédkezet nyújtott azoknak, akik el akarták vetni a mechanikus szolgák használatának koncepcióját. Természetesen az egész ügy hátterében az uralkodó osztály állt, amely azt akarta elérni, hogy a proletariátus örökre helyhez kötött maradjon, és…

Szerencsére Vlimt fanatikus szónoklatát félbeszakította egy hang – valaki megköszörülte a torkát a légzsilipben.

Mindenki a zsilip felé fordult, ahol egy sötét hajú, sötét bőrű férfi állt. Egyszerű szürke hajósruhát viselt, az övére egy félelmetes sugárfegyvert akasztott. Hari hamar felismerte a támadó csapat harmadik tagját.

– Mors Planch – mondta. Felidézte, milyen körülmények között találkozott ezzel az emberrel. Egy éve történt, a Közbiztonsági Bizottság tárgyalásán. – Lám, lám. Sejtettem, hogy van ezen a hajón egy kompetens személy is.

Sybyl és Vlimt felszisszent, de Mors Planch odabólintott Harinak.

– Üdv, Seldon! – mondta, és rikító ruhát viselő társaira nézett. – Megkértem magukat, hogy ne kezdjenek veszekedni a túszokkal! Felesleges és fárasztó.

– Mi béreltük fel magát. Planch! Magát és a legénységét… – kezdte Vlimt, de ezt a mondatát sem fejezhette be, mert Jeni Cuicet izgatottan közbevágott:

– Jól hallok? Tényleg túszok vagyunk?

– Te nem, gyermekem – felelte Sybyl, akinek vastag sminkkel borított arcához sehogy sem illett az anyáskodó mosoly. – Belőled jó regruta válhat. A forradalom katonája lehetsz!

– Ami viszont a többieket illeti… – Sybyl a professzorra mutatott. – …úgy tervezzük, hogy felhasználjuk önöket felszabadító háborúnk megnyeréséhez. Mert mi elhozzuk a szabadságot! Először ennek a bolygónak, azután az egész emberiségnek!

10. fejezet

Végre kellett hajtani az előkészületeket. Egyeztetni kellett az Új Reneszánsz ügynökeivel. Gerillacsapatokat küldtek szét a galaxisban, hogy rabolják el a Birodalom fontosabb személyiségeit, olyan embereket, akik értékesebbek voltak, mint egy elfeledett, kegyvesztetté vált egykori miniszterelnök. Hari a saját megítélése szerint legfeljebb annyit ért, mint egy lyukas félkredites érme.

Sybyl és Planch személyes okok miatt választott ki engem, gondolta. Bosszút akartak állni a Juninért, a Sarkért és a Madder Lossért. Nem sikerült meggyőznöm őket arról, hogy a pszichohistóriai faktorok már a születésük előtt halálra ítélték ezeket a kulturális forradalmakat.

Hari előre látta a Galaktikus Birodalom bukásának egyik hasznát. Bár sok, káoszkitöréshez vezető faktor még ismeretlen volt a számára, a béke, a kereskedelem és a virágzás hiánya az esszenciális előfeltételek között volt; ez a három tényező nem lesz jelen a birodalmak közötti interregnum korszakában. Az elkövetkezendő kemény évezred során élő embereknek más problémákkal is szembe kell nézniük, de legalább ettől a különleges őrülettől megmenekülnek majd.

Szegény Daneel, gondolta Hari. Úgy szerkesztetted meg a Birodalmat, hogy a lehető legemberségesebb, legszelídebb legyen – veszély telén játékokkal terelted el az ambíciózusok figyelmét, és a Harishoz hasonló aprólékoskodókra bíztad a papírmunkát, a hajók mozgásban tartását. Minden kerék simán forgott, de a felszín alatt ideális táptalaj alakult ki annak számára, amitől a legjobban tartottál.

Amit én a legkevésbé értek.

* * *

Miközben Sybyl és a társai arra vártak, hogy koordinálják az akcióikat a galaxisban ténykedő ügynökökével, Horis Antic engedélyt kért kutatásai folytatására.

– Mit árthatok ezzel? A mélyűrben vagyunk, távol a bolygóktól, a hajózási útvonalaktól. Ahelyett, hogy csak itt őgyelgünk, esetleg felfedezhetünk valamit, ami mindenki számára fontos lehet. Mi van akkor, ha a korrelációim és Seldon egyenletei segítségével képesek leszünk meghatározni, hogy legközelebb hol fognak megjelenni a káoszvilágok… ööö… a reneszánsz világok?

– Mire jó ez, szürke? Talán arra, hogy könnyebben megsemmisíthessétek őket? – vicsorgott rá Gornon Vlimt.

– Én úgy látom, hogy jelen pillanatban önök azok, akik kézben tartják a fegyvereket – jegyezte meg Maserd kapitány.

– Hmm – Mors Planch megdörzsölte az állat. – Értem, mire céloz. Elsőként mi fogjuk megkapni az eredményeket, így már idejében megtalálhatjuk ezeket a reménybeli szabad világokat, segíthetjük a rajtuk végbemenő változásokat, előkészületeket tehetünk, hogy ne lehessen elfojtani a reneszánszukat, ne lehessen karanténba zárni őket.

Hari megremegett és eltűnődött, vajon Maserd mire készül. Az arisztokratának azonban tipikus pókerarca volt. Remélem, tudja, mit csinál. A formuláim nem igazán használhatók, ha egyénekről és kisebb csoportokról van szó… Ezen a szinten Maserd politikai ravaszkodása hatékonyabb eszköz lehet, mint az én berozsdállt képességeim.

Hosszú évek óta először valami félelemhez hasonló érzés vett erőt rajta. A terve, hogy megmentse a civilizációt, szembe került egy óriási veszéllyel – azzal, hogy a káosz hirtelen és gyorsan szétterjed a galaxisban. Lelki szemei előtt mindez úgy jelent meg, mint csúf, fekélyes sebhalmaz az Ősradiáns tökéletes testén, mint hibasorozat, amely összekuszálja az egyenleteket, megszünteti a kiszámíthatóságnak azt a vonulatát, amelynek felépítéséért egész életében dolgozott.

A ktlinaniak rövid tanácskozás után engedélyezték Antic számára a munka folytatását. Mors Planch néhány emberét a Szürke mellé állította. Maserd parancsot kapott a röppálya beállítására, így a hajó továbbhaladt a holotérképeken vörössel jelzett ív mentén.

Néhány órával később Horis Antic izgatottan Harihoz sietett.

– Találja ki, professzor úr, mit fedeztem fel! Hozzátettem a káoszkitöréseket tartalmazó adatbázisomhoz a Ktlinát. Ez az egyetlen információ több mint öt százalékkal finomította a modellemet! Azt hiszem, most már meglehetős bizonyossággal kijelenthetem, hogy egy napon belül megkapjuk az összefüggések valószínűsíthető centrumát!

Hari másodpercekkel a bolygó nevének említése után rájött arra, aminek kiszámításához a Szürkének órákra és egy komputerre volt szüksége. Ennek ellenére lenyűgöző, amit csinált, gondolta a professzor.

– Ha az adatoknak megfelelően módosítjuk a pályánkat, egy óriási molekuláris felhőbe fogunk jutni – mondta Maserd, miután végigtanulmányozta, milyen útvonalon kellene haladniuk.

– Ez gond?

– Nem igazán. Tulajdonképpen… van benne némi logika. Ha valaki eldugna valamit, és nekem kellene megtalálnom, akkor először éppen egy ilyen helyen keresném.

A Rhodia Büszkesége felgyorsított a lázadók hajója mellett. Mors Planch árgus szemekkel figyelte a manővereket. A jacht fedélzetén tartózkodók vérmérsékletüknek megfelelő stílusban folytatták a megkezdett beszélgetéseket. Hari csendben maradt, a lázadók viselkedése alapján akart több információt szerezni a Ktlina "reneszánszáról".

A lázadók azt állították, hogy új társadalmukban megszűntek az osztályok, Sybyl azonban mégis úgy beszélt és járt-kelt, mint egy középszintű meritokrata tudós. Extravagáns ruhája és sminkje egyértelműen arra utalt, hogy egy számára idegen stílust próbál magára erőltetni. Annak ellenére, hogy többször kijelentette, hisz az egyenlőségben, alázatosan viselkedett az arisztokrata Maserd közelében, és szinte tudomást sem vett Horis Anticról, az egyszerű hivatalnokról.

A mélyen gyökerező szokások nehezen sorvadnak el, gondolta Hari. Még a rebellió dogmája sem gyorsítja fel a megsemmisülésüket.

Gornon Vlimt szemmel láthatóan jobban érezte magát a bátor reneszánsz világ képviselőjének szerepében. Talán azért, mert ő már a változást megelőzően is az ötödik – és legkisebb – társadalmi kaszthoz, a Csodabogarak rendjéhez tartozott, amelynek kreatív különcök voltak a tagjai, olyanok, akik a nyolcvan elfogadott művészeti forma valamelyikével foglalkoztak. Ezen formák közül némelyik célja kifejezetten az volt, hogy a jó ízlés határain belül maradva kipellengérezzék a maradiságot, a konzervativizmust és felrázzák a tunyákat.

Vlimt elégedett volt azzal, hogy kitörhetett a tradicionális korlátok közül, és sokkal természetesebb eleganciával viselte az unkonvencionalitás köntösét, mint Sybyl, úgy viselkedett, mintha erre a szerepre született volna.

Annak ellenére, hogy a két radikális ugyanazért a célért küzdött, Hari világosan látta, hogy jelentős különbségek vannak közöttük. Mik lehetnek ezek? Talán valamilyen filozófia dolog? Olyan dilemma, ami annak idején megosztotta a Junin szektor lakosságát? A káoszkitörések egyik jellemzője az a figyelemreméltó tendencia volt, hogy a nézetek lelkes hívei fanatikusokká váltak, mert annyira biztosak voltak saját igazukban, hogy képesek lettek volna meghalni elveikért – és képesek voltak lemészárolni másokat. A sok közül ez volt az egyik bukási tényező, amelyek összességükben mindig a reneszánsz világok pusztulását eredményezték.

Hari eltűnődött, hogy van-e lehetőség a különbözőség felnagyítására, drasztikussá tételére; lehetséges-e ellentétet szítani a két radikális emberrabló között.

Viszonylag gyorsan megtalálta azt a pontot, ahol éket lehetett verni Sybyl és Vlimt közé. Ahogy negyven évvel korábban a Junin szektorban, ennek a dolognak is a sorshoz volt köze.

– Képzeljék el azt, amit a Ktlinán történik, és nagyítsák fel az ezerszeresére, a milliószorosára – mondta Sybyl. – Már most jobb komputereket építünk, mint amilyenek a Trantoron vannak, hihetetlen sebességgel továbbítjuk az információkat a bolygók között. A tudósok azonnal választ kapnak az információkérésükre, hasznos adatok tömege áll rendelkezésükre. Az egyes szakterületeken dolgozók hamar adoptálják és szinte azonnal használni kezdik a többi terület fejlesztéseit és találmányait. Az alantas munkákat új típusú gépagyúak végzik, így az embereknek lehetőségük nyílik arra, hogy kizárólag a kreativitást igénylő feladatokkal foglalkozzanak, és tanuljanak, tanuljanak!

– Voltak, akik tanulmányozták és megrajzolták a fejlődés ívét – folytatta Sybyl szenvedélyesen. – Egyesek szerint a vonal pontosan olyan, mint az a görbe, amit akkor kapunk, ha valamilyen véges számot x²-tel osztunk, amikor x közelít a nulla felé. Ezt szingularitásnak nevezik. Az ív hamar függőlegessé válik, ebből pedig arra lehet következtetni, hogy nem lesz határa a gyorsulásnak és a haladásnak! Ha ez igaz, akkor… képzeljék el, mivé válhatunk egyetlen emberöltő alatt! Ahogy a szingularitás elkezdődik, gyakorlatilag halhatatlanná válunk, mindenhatóvá. Nincs semmi, amit az emberek ne tudnának végrehajtani és elérni!

Gornon Vlimt bosszúsan felhorkant.

– A fizikai erőnek és a konkrét tudásnak ez az imádata sehová sem vezet, Sybyl. A legfontosabb jellemzője ennek az új kultúrának az esszenciális véletlenalapúság. Vegyük például azt a lekicsinylő szót, amit Seldon és a többiek használnak, amivel támadnak minket. "Káosz". Örülnünk kellene ennek a kifejezésnek! Amikor a művészetek és az ideák ezer irányba száguldanak, előbb vagy utóbb lesz valaki, aki rátalál arra a formulára, amely révén egyesülhetünk Istennel, az örökkévalóval… vagy örökkévalókkal… amely vagy amelyek áthatják lényükkel a kozmoszt. Onnantól kezdve pedig egyek leszünk velük! Teljes lesz a megdicsőülésünk, teljes és örök érvényű!

Jeni Cuicet megdelejezetten hallgatta végig a szónoklatot. Hari közben végiggondolt néhány dolgot.

Először: a két elképzelés esszenciálisan hasonló volt egymáshoz, egy-egy transzcendentális víziót fogalmazott meg, és azt a módot, amely révén ez elérhetővé válhat.

Másodszor: minél jobban megismerték egymás ideáit, Sybyl és Gornon annál inkább eltávolodott egymástól.

Bárcsak tudnám, hogyan lehet felhasználni ezt a tényt! – gondolta Hari.

Miközben a vita tovább folyt, Hari a gondolataiba mélyedve ült a tolószékében, és a felek véleménykülönbségének gyökereit kereste. Mind az öt kaszt tagjai rendelkeztek bizonyos jellemző és alapvető emberi tulajdonságokkal, amelyekre nem csupán öröklés révén tettek szert. A polgárok és a nemesek viszonylag egyszerűek voltak, az ő ambícióik alapját a normál verseny és az érdek képezte – ez egyebek mellett a születési rátájukban is megmutatkozott. A másik három mindkét osztályt "tenyészegyedeknek" tartotta.

A meritokraták és az excentrikus csodabogarak is versenyeztek – időnként erőszakosan –, de önnön fontosságukba vetett hitük inkább azon alapult, amit tettek vagy elértek, nem pedig pénzen, a hatalmon vagy a társadalmi elismerésen. Mindegyikük ki akart tűnni a társai közül, igaz nem túlságosan. Ritkán volt saját gyermekük, de előfordult, hogy Karihoz hasonlóan örökbe fogadtak egy-egy gyereket.

Ezek a hasonlóságok fontosak voltak, de a káosz körülményei megvilágították az excentrikusok és a meritokraták között meglévő különbségeket is, ahogy egykor a Junin szektorban történt, amikor a hit és az értelem közötti harc megrengette a Trantornak azt a részét.

Hari maga elé képzelte az egyes kasztok egyensúlyi egyenleteit; maga előtt látta a sorokat, legalább olyan tisztán, mint a közelében vitatkozó embereket. Az új birodalom, aminek ezer éven belül létre kellett jönnie, természetesen bonyolultabb és összetettebb lesz, mint a régi, és nem lesz szüksége ilyen formális osztálybesorolásokra. De volt valami elegancia ebben a régi rendszerben, amelyet valamikor nagyon régen a Daneelhez hasonló halhatatlan lények dolgoztak ki, azok, akik békés, nyugodt életformát próbáltak kialakítani az emberiség számára – olyan életformát, amely a pszichohistória általuk létrehozott, még nyers verzióján alapult. Az emberi természet alapvető jellemzőivel szembeszállva ezek a formulák egymás körül forogtak, meglepő egyensúlyt alkottak, mintha egy láthatatlan zsonglőr tartotta volna fent őket a levegőben. Egészen addig, amíg a káosz közbe nem lépett.

Egészen addig, amíg a régi birodalom életben maradt.

Kers Kantun megérintette Hari karját, föléje hajolt; az arca aggodalmas volt.

– Professzor? Jól van?

A szolga hangja távolról érkezett Harihoz, mintha Kers egy hosszú alagút végéről szólt volna hozzá. Nem válaszolt. Réveteg szemei előtt az öt társadalmi formula fokozatosan beleolvadt egy aprócska egyenletbe, amely lassan lebegni kezdett a semmiben, mozogni, valahogy úgy, mint a diatomok egy hatalmas áramlatban.

A régi birodalom széthullása, gondolta Hari, miután sikerült beazonosítani a változást. Szomorú volt, hogy megszűnt a szimmetria, eltűnt az egyensúly, hogy a helyén a túlélésért folytatott küzdelem és a galaxisban lüktető erőszak primitív ritmusa dübörgött.

A homály csak ekkor kezdett szétoszlani, Hari csak ekkor fedezett fel valamit mögötte. A messzeségből valami csodálatos alak bontakozott ki.

Az Alapítványom…

Az imádott Encyclopedia Galactica Alapítvány. A kolónia, amelyet éppen most építenek fel a távoli Terminuson. Egy törékeny kis szerkezet, egy aprócska mag, amelynek növekednie kell; egy palánta, amelynek virágoznia kell és kiállni minden megpróbáltatást, amit a sors rázúdított.

Az egyenletek körbe forogtak, táplálták Hari palántáját, megnövesztették és erőssé tették, míg a törzse vaskemény lett, míg a gyökerei olyan vastaggá váltak, hogy bármilyen terhet képesek legyenek megtartani. A káosz és a romlás nem árthatott ennek a növénynek, amely az összes olyan tulajdonsággal rendelkezett, amivel a régi birodalom nem.

Először túl fogod élni az egymás ellen forduló erők játszmáját. Azután fejlődni fogsz, amíg az ördögűzők és a pszeudovallásos sarlatánok ténykednek. Ne szégyelld magad, ez csak átmeneti állapot lesz, a túlélés módja, míg a hatalmat átveszik a kereskedőhálózatok.

Azután át kell élned a régi Birodalom haláltusáját…

Hari, mintha vatta lenne a fülében, tompa hangokat hallott, valahonnan a közelből érkeztek. Aggódó mormogás… Kers Kantun jellegzetes valmoril akcentussal kiejtett szavai átszivárogtak a puha falon.

– …Azt hiszem, ismét szélütés érte.

A szolgája riadt szavai semmivé váltak – a hallucinációs látomás újra megváltozott a szeme előtt.

A fa egyre nagyobbra nőtt, egyre nehezebb volt meghatározni a körvonalait. Különös virágok jelentek meg rajta, furcsa formájú és anyagú, másodpercekig létező csodák. Az Alapítvány növekedésének üteme a Terv szerint ment végbe, de egyszer csak elkezdődött valami más is, valami olyasmi, amire Hari nem számított. Valami, ami még káprázatosabbá változtatta a látványt; valami, ami korábban még az Ősradiánsban sem mutatkozott meg. Hari elbűvölve próbált ráfókuszálni az egyik kis részletre…

Mielőtt azonban alaposabban szemügyre vehette volna, két kertész jelent meg. Megvizsgálták a fát. Az egyiknek olyan arca volt, mint Stettin Palvernek. A másik Hari unokájára, Wanda Seldonra emlékeztetett.

Az Ötvenek vezetői.

A Második Alapítvány vezetői.

A két kertész hatalmas seprűkkel elsöpörte a csodálatos, lebegő formulát, elkergette a védelmező-tápláló egyenleteket.

Hari megpróbált odakiáltani nekik, de képtelen volt kinyitni a száját. Megbénult.

A követőinek, az örököseinek a jelek szerint nem volt szükségük a matematikára, nekik valami sokkal jobb, sokkal erősebb eszköz állt a rendelkezésükre. Stettin és Wanda… A fejükhöz emelték a kezüket. Koncentráltak, és színtiszta mentális energiasarlókat vetítettek elő a homlokuk mögül… és azonnal munkához láttak velük: levagdosták a fáról a virágokat, a rügyeket, a gallyakat, egyszerűsítették természetes kontúrjait.

Ne aggódj, nagyapa, nyugtatta meg Wanda a professzort. Szükség van az irányításra. Ezt az Alapítványért tesszük, az Alapítvány érdekében, hogy a Tervnek megfelelően folytathassa a növekedését.

Hari nem tiltakozhatott, moccanni sem bírt. A távolból kiáltásokat hallott, kezek ragadták meg törékeny fizikai testét, kiemelték a tolószékből, végigvitték egy hosszú folyosón. Jellegzetes kórházszag szúrt az orrába. Szerszámok csörrentek.

Nem érdekelte az egész, egyedül a káprázatos látomás számított. Wanda és Stettin boldognak tűnt, elégedettek voltak a munkával, amit a fán elvégeztek; elégedettek voltak, hogy megszabadították a növényt a felesleges virágoktól, hogy kedvük szerintire változtatták az alakját.

Ekkor valahonnan a messzeségből, a megcsonkított matematikán túlról előragyogott egy fény. Egy sugárzó pont, amely hamarosan erősebben világított minden napnál. Közelebb jött, édes erejével hipnotizálta Stettint és Wandát, rábírta őket, hogy induljanak el. Wanda és Stettin megbabonázva, zokszó nélkül belesétált a mindent elnyelő forróságba.

A fénypötty elnyelte őket és nagyobbra dagadt.

A fa összezsugorodott és meggyulladt, a lángok fénye egy-két pillanatra felerősítette a ragyogást. Több már nem számított. Amíg szükség volt rá létezett, most, hogy feleslegessé vált, már elpusztulhatott.

AJÁNDÉKOT HOZOK, mondta egy új hang… egy hang, amelyet Hari felismert.

Hunyorogva az emberszerű alakra nézett, amely egy fehéren izzó parazsat tartott nyitott tenyerén. A parázshordó arcát kísérteties fény ragyogta be, amely leolvasztotta a fejéről az álbőrt. A maszk alól elővillant a csillogó fémkoponya. A száj még mosolygott, pedig a lénynek iszonyatos fájdalmai lehettek.

Egy hősi alak… Fáradt volt, de győzedelmesen büszke arra, amit hozott.

VALAMI ÉRTÉKESET A GAZDÁIMNAK.

Hari kínlódva fel akart tenni egy kérdést, de a hangok nem jöttek elő a torkából. Érezte, a nyaka oldalába belebökődik egy tű.

Úgy vesztette el az eszméletét, mint egy gondolkodó gép, amit váratlanul kikapcsolnak.

III - Titkolt bűnök

A galaxisban minden évben több mint kétezer nap lép be a fúziós ciklusa utolsó fázisába, megnövekszik a felületük, és a korábbinál sokkal forróbbá változnak. Évente húsz csillag válik nóvává…

Ha figyelembe vesszük azt a sokmillió csillagot, amelynek lakható bolygói vannak, ez a folyamat azt jelenti, hogy éves átlagban két emberlakta bolygó változik rettenetes, szörnyűséges hellyé, olyanná, amelyen tovább nem maradhat meg az élet… A sötét korokban, a Galaktikus Birodalom előtt számos olyan természetes katasztrófa következett be, amely több milliárd emberéletet követelt. Az izolált világok lakóinak gyakran nem volt hová fordulniuk, ha segítségre volt szükségük, amikor a napjuk bizonytalanná vált, vagy ha valami tönkretette a planetáris ökoszférát.

A Birodalom létezése során a hivatalnok Szürkék rutinszerűen megfigyelés alatt tartották a potenciális veszélyforrásokat, figyelemmel kísérték a napok állapotát, időben jelezték a napokban lejátszódó változásokat, és fenntartották a problémák gyakorlati megoldásához szüksége flottákat. Ez a mentőrendszer olyan hatékony és szilárd volt, hogy bizonyos egységei még a Birodalom összeomlásának idején is működőképesek maradtak; ezek az egységek segédkeztek a Trantor evakuálásában, amikor a központi bolygó is bajba került.

Az Interregnum során gyakorlatilag nem lehetett kérni effajta segítséget. Egyes beszámolók szerint ebben a hosszú, veszedelmes korszakban számos kisebb világ elnémult. Ennek oka lehetett természetes vagy emberkéz okozta pusztulás is. Általában senki sem foglalkozott azzal, hogy kiderítse, mi történt ezekkel a planétákkal, mi történt a lakóikkal… A legtöbb esetben túl későn derült ki, mi játszódott le egy-egy világon…

Az Alapítvány felemelkedését követően is el kellett telnie egy kis időnek, mire a pszichohistóriai faktorok kombinációja lehetővé tette az anyagi források felkutatását, amelyek lehetővé tették a segélynyújtó infrastruktúra kiépítését…

Encyclopedia Galactica 117. kiadás, A.K. 1054.

1. fejezet

R. Zun Lurrin fel akart tenni egy kérdést vezetőjének.

– Daneel, átolvastam néhány ősi feljegyzést, amelyek abból a korból származnak, amikor az emberiség még nem tört ki a galaxisnak abból a bizonyos kis sarkából. Rájöttem, hogy a történelem során a legtöbb társadalom megpróbálta megvédelmezni az embereket a veszedelmes ötletektől. A Régi Föld valamennyi kontinensén, szinte valamennyi korszakban a papok és a királyok azért küzdöttek, hogy elfojtsák azokat a gondolatokat, amelyek zavart okozhatnának a lakosság nagy részének. Attól tartottak, hogy ezek az idegen elképzelések gyökeret vernek, bűnt vagy őrületet eredményeznek, vagy valami olyasmit, ami még ezeknél is rosszabb.

– És ennek ellenére a legbriliánsabb kultúra, az, amely felfedezett minket, a jelek szerint elvetette ezt a világnézetet.

Daneel Olivaw ismét az Eos Bázis legmagasabb balkonján állt, egy toronymagas szikla tetején, ott, ahonnan látni lehetett a fénylő galaktikus korongot – fent, az égen ugyanúgy, mint lent, a fagyott fémtó tökéletesen sima felületén. A két kép között olyan kevés volt a különbség, hogy könnyen össze lehetett téveszteni az illúziót és a valóságot. Nem mintha ez számított volna valamit…

– Az Átmeneti Korra utalsz – felelte. – Arra az időszakra, amikor Susan Calvin és Revere Wu megalkotta az első robotokat, csillaghajókat, és a többi csodát. Abban a korban addig sohasem tapasztalt módon megnőtt az emberek kreativitása és találékonysága, Zun. És igen, előjöttek egy teljes új szemlélettel, a korábbiaktól eltérő módon fogták fel az "információméreg" megállapítás lényegét.

– Egyesek Érettségi Princípiumnak nevezik ezt az új szemléletet. Azt hitték, ha a gyermekekbe belenevelik a bizalom és a szkepticizmus megfelelő kombinációját, a tolerancia és az egészséges gyanakvás keverékét, akkor képesek lesznek minden új vagy idegen elvet az azt megillető helyre sorolni, képesek lesznek elvetni a helytelen részeket, míg a jó részeket beleépítik az állandóan növekvő tudástömegbe. Hitték, hogy az igazságot ki lehet deríteni, de nem dogmákkal, hanem éppen azzal, hogy az emberek nyitottak maradnak a lehetőségek széles skálájára.

– Csodálatos, Daneel! Ha erről a módszerről valaha is bebizonyosodna, hogy alkalmazható, akkor a segítségével meg lehetne dönteni az implikációkat. Gyakorlatilag nem lenne határa az emberi lélek fejlődésének, semmi sem akadályozná a megismerését.

Zun kis szünetet tartott.

– Árulj el valamit, Daneel! Ennek a kornak a bölcsei komolyan azt hitték, hogy megfelelően nagy számú ember képes lehet végrehajtani ezt a trükköt?

– Igen. Sőt, erre az elképzelésre alapozták az oktatási rendszerüket. Az elv bizonyos ideig valóban helytállónak bizonyult, de csak úgy, hogy elfogadói lelkes viták során folyamatosan kijavítgatták egymás hibáit. Ez a korszak állítólag csodálatos volt. Sajnálom, hogy nem szereltek össze hamarabb, mert így már nem találkozhattam sem Susan Calvinnal, sem annak a kornak a többi bölcsével.

– Tehát, Daneel, egyetlen robot sincs, amely abban az ősi időben kezdte meg működését. Te a legrégibbek közé tartozol, de téged is csak kétszáz évvel azután készítettek el, hogy a lázongások, a terrorizmus és a kétségbeesés megszüntették az Aranykort.

Daneel megfordult, hogy Zunra nézzen. A környezetük erős vákuuma és radioaktivitása ellenére a tanítványa pontosan úgy nézett ki, mint egy élettől duzzadó fiatal férfi, a nemesi osztály egyik tagja, aki éppen olyan öltözéket visel, mintha kempingezni készülne a Birodalom valamelyik bukolikus világán.

– Ez a meghatározás nem egészen pontos, Zun. Abban az időben, amikor engem létrehoztak, a földlakók már visszahúzódtak a káosz elől a ravaszul megépített, zsúfolt fémvárosokba, elrejtőztek a természetes fénytől. Űrlakó kuzinjaikat ekkor már aligha lehetett épelméjűnek nevezni, mert már elindultak a dekadencia és a romlás lejtőjén. Az emberek óriási traumákon eshettek át, míg sor kerülhetett a radikális változásra, ami végül a Susan Calvin korában jelentkező expanzív optimizmust eredményezte.

– Abban a korban, amikor együtt dolgoztál azzal a nyomozóval, Elijah Baleyvel… az emberek még mindig elfogadták az Érettségi Princípiumot?

Daneel oldalra billentette a fejét; a gesztus "nem"-et jelentett.

– Ezt az elvet akkor már nem tartották tiszteletben, csak néhány nonkonformista és filozófus volt képes elfogadni. A többiek esetében az uniformitás és a bizalmatlanság került a központba. Az űrlakók és a Föld kultúrái között volt egy nagyon komoly hasonlóság: egyaránt elvetették azt a nyíltságot, amely az Átmeneti Kort jellemezte. A társadalmak visszatértek a régebbi szemléletmódhoz, a gyanakváshoz.

– Meggyőződésükké vált, ahogy ma nekünk is meggyőződésünk, hogy az emberi agy sebezhető gazdatest, amelyet gyakran megszállnak a parazitaszerű elvek… valahogy úgy, ahogy a vírusok az élő sejteket.

– Milyen ironikus! A két kultúra jobban hasonlított egymásra, mint a bennük élők gondolták.

– Így van, Zun. Ám éppen a közös vonás, a gyanakvás miatt kis híján kiirtották egymást. Emlékszem, Giskarddal számtalanszor beszéltünk erről a problémáról. Arra a megállapításra jutottunk, hogy az űr elég tágas ahhoz, hogy megoldást kínáljon, így csak arra kell rávennünk az embereket, hogy kiáramoljanak a csillagok közé, ahelyett, hogy összepréselődve tengődnek. Tudtuk, amint szétszóródik az emberiség, kisebb annak a kockázata, hogy valamilyen apró szikra tűzvészt okoz… Olyan tüzet, amely esetleg az egész fajt elpusztíthatja.

– Nem volt könnyű rávenni őket, hogy ismét induljanak el, de miután a diaszpóra folyamata megkezdődött, az emberek a vártnál sokkal gyorsabban megtöltötték a galaxist. A gyors terjeszkedés korában számtalan szubkultúra alakult ki… és legnagyobb döbbenetünkre ezek hamarosan egymás ellen fordultak, brutális kis háborúkba bonyolódtak. Most már láthatod, hogy a Nulladik Törvényt figyelembe véve miért az volt az egyetlen megoldás, hogy létrehozzunk egy új, uniformizált galaktikus kultúrát, amely aztán megteremtette a békét. A tolerancia így könnyebbé vált, hiszen mindenki egyforma volt.

– De az egyformaság önmagában nem volt elegendő! – jegyezte meg Zun. – Új módszereket kellett kidolgoznotok, melyekkel megakadályozhattátok a viszályok újbóli fellángolását.

Daneel bólintott.

– Bevetettünk néhány módszert, melyeket Hari Seldon később fékező mechanizmusoknak nevezett el. Nem tehettünk mást, ha meg akartuk akadályozni, hogy a galaxis elinduljon a káosz lejtőjén. A legjobb metódusok némelyikét az én Giskard barátom ötölte ki. Kétszáz embergeneráción át hatékonynak bizonyultak… de most már roskatagnak tűnnek. Ezért alakulhatott ki a jelenlegi krízis.

Zun bólintással jelezte, elfogadja és érti a választ, de vissza akart térni a veszélyes elvek témájára.

– Kíváncsi lennék… lehet, hogy az űrlakóknak és a földi kultúráknak is jó okuk volt arra, hogy tartsanak a kulturális szennyeződéstől? Végül is volt valami, ami rábírta a Földön élő milliárdokat, hogy felejtsék el a vágyaikat, és közösen keressenek menedéket azokban a kriptaszerű városokban. És mi oka lett volna egy intelligens solariainak arra, hogy valami bizarr életstílust válasszon magának… Például azt, hogy egész nap karba tett kézzel üljön és robotszolgákat kérjen meg arra, hogy leélje helyette az életet? Lehet, hogy mindkét tünet okát valamilyen… fertőzésben kell keresni?

– Tökéletes a következtetésed, Zun. Világos, hogy volt akkoriban valami tomboló betegség. Még évszádokkal később, azután, hogy Giskard segített Elijah Baleynek rávenni néhány földlakót a fém-anyaméhek elhagyására, néhány bolygó kolonizálására, a kórság mutálódott formában ugyan, de követte őket.

– Erről már hallottam. Te és Giskard megfigyeltetek valami érdekeset a kolóniák némelyikén. A telepesek ezer szállal kötődtek az anyabolygóhoz. Képtelenek voltak elszakadni a Földtől, amelyre mint valami felszentelt spirituális ikonra tekintettek.

– Egy makacs mentális függőség megakadályozta, hogy továbbhaladjanak az új horizontokon. Giskard rájött, ha be akarjuk tartani a Nulladik Törvényt, akkor nincs más választásunk. Ezt az intenzív fixációt csakis azzal lehetett semmivé változtatni, hogy lakhatatlanná tesszük a Földet, és emigrálásra kényszerítjük a lakosság nagy részét. Az emberiség csakis ezt követően jelenthette ki magáról, hogy meghódította a galaxist.

Daneel elhallgatott, a jéghideg balkonon, mentora mellett álló Zun pedig a gondolataiba mélyedt. Egy ideig ő is csendben maradt, mintha nem tudta volna eldönteni, hogyan fogalmazza meg a következő kérdését.

– De… mindaz, amiről beszéltünk, ugyanazon a feltételezésen alapszik.

– Miféle feltételezésen, Zun?

– Azon, hogy az Átmeneti Kor nagyjai… Susan Calvin és a többiek… tévedtek, és nem csupán balszerencsések voltak.

Daneel másodszor is a fiatal Alfa-típusú robot felé fordult.

– Nem vetted még észre, hogy milyen katasztrofális jelenségek következnek be akkor, amikor valamelyik "reneszánsz világ" elvet minden korábbi feltételezést és posztulátumot, amikor arra kényszeríti az emberek millióit, hogy a talajt és fogódzót jelentő tradíciók nélkül létezzen? Gondolkozz, Zun! A legfontosabb feladatunk már nem az, hogy megvédjük az egyes embereket, hanem az, hogy a lehető legjobbat tegyük az emberiség egészének. Nem is nagyon tudnám összeszámolni, hogy több évezredes szolgálatom során hányszor voltam tanúja annak, hogy bizonyos elvek és elképzelések halálos veszedelem forrásává váltak.

– Az még sosem jutott eszedbe, Daneel, hogy mindez nem tartozik hozzá teljes egészében az emberi természethez? Talán az egész annak köszönhető, hogy az Átmenet Korában megjelent néhány váratlan tényező, kialakult pár szituáció. Lehet, hogy az Érettségi Princípium valamikor rendelkezett valamilyen mértékű validitással… egészen addig, amíg valami új tényező meg nem zavarta a működését. Valami olyasmi, ami mindig is itt volt a közelünkben, de észrevétlen maradt.

– Hogyan jutottak eszedbe ezek a dolgok, Zun? – kérdezte Daneel hűvösen.

– Mondjuk úgy… megérzés. Talán nem tartom hihetőnek, hogy Calvin és a követői ilyen görcsösen ragaszkodtak az elképzelésükhöz anélkül, hogy valahonnan ne kaptak volna támogatást az emberiség érettségének felismeréséhez. Valóban túl csökönyösek voltak ahhoz, hogy felismerjék a szemük előtt lévő bizonyítékokat?

Daneel megrázta a fejét – már régen szokásává vált az emberszerű viselkedés és reagálás.

– Erre nem a "csökönyösség" a legmegfelelőbb szó, Zun, és nem is az "ostobaság". Én ezt az egészet ahhoz kapcsolom hozzá, amit "reménynek" neveznek.

– Tudod, Zun, azok az emberek nagyon okosak voltak. Talán ők voltak a legzseniálisabb elmék, amelyeket ez a megkínzott faj kitermelt. Közülük sokan rájöttek, esetleg ráéreztek arra, hogy mi történne akkor, ha kiderülne, hogy tévesek voltak az emberiség érettségével kapcsolatos megállapításaik. Ha nem lett volna lehetőség arra, hogy a polgárok tömegeit megtanítsák az ideák józan elfogadására és kezelésére, akkor… Akkor ebből azt a következtetést lehetett volna levonni, hogy az emberiség rendelkezik egy alapvető hibával, egy örökölt korlátoltsággal, hogy sosem emelkedhet fel olyan magasságokba, ahová a jelek szerint képes lenne feljutni.

Zun a másik robotra meredt.

– Egy kicsit… kényelmetlenül érzem magam attól, hogy így beszélsz a gazdáinkról. De talán igazad van, Daneel. Megpróbáltam elképzelni, hogy mit érezhetett Susan Calvin, mit érezhették a követői, amikor rájuk omlott a korábban pompásnak tartott értékrend, amikor az értelem hiánya ledöntötte azt, amit felépítettek. Képes vagyok átérezni, milyen kétségbeesetten küzdhettek azért, hogy arra a konklúzióra jussanak, amit az előbb elmondtál. Mivel hittek az individualitás korlátlan potenciáljában, gyűlölték volna, ha egyszerű faktorokká válnak Hari Seldon egyenleteiben… ha kiderül, hogy ők is olyan véletlenszerűen mozognak a térben, mint a gázmolekulák, ha bebizonyosodik, hogy hosszú távon az emberek közömbösítik egymás sajátosságait és egyéniségét.

– Mondd, Daneel, lehet, hogy ez a felismerés volt az utolsó szalmaszál? A legbelül lévő trauma, ami véget vetett a vakmerő magabiztosság korának? Valamennyi esemény csak ennek a mélyebb traumának a tünete lett volna?

Az idősebb robot bólintott.

– A probléma olyan komollyá vált, hogy közülünk, robotok közül néhányan már amiatt aggódtunk, hogy az emberiség elveszti a továbbhaladáshoz szükséges akaraterőt. Szerencsére azonban felfedeztek minket. És mi rájöttünk arra, hogyan lehet végigvezetni őket az ösvényen, amely érdekes és ugyanakkor biztonságos is.

– Egészen mostanáig az volt – jegyezte meg Zun. – Most azonban a pusztulás ólálkodik az egyik oldalon, a káosz a másikon. Ilyen helyzetben többé nem működőképes a "Galaktikus Birodalomnak" nevezett megoldásrendszer. Ezért támogatod a Seldon-tervet?

Daneel mosolyogva megrázta a fejét.

– Ezért dolgozom valami annál is jobbon! Éppen ezért hívtalak ide: meg akarok osztani veled egy jó hírt. Be akarok számolni neked egy áttörésről… arról, hogy megtaláltam azt, amit az elmúlt húszezer évben kerestem. Most végre használhatóvá vált. Ha minden jól alakul, röpke ötszáz esztendő elég lesz ahhoz, hogy végrehajtsuk a dolgot.

– Mit, Daneel?

A Halhatatlan Szolgából egy halk, rövid mikrohullámú jelsorozat szakadt ki, felemelkedett a galaxis felé – olyan volt, mint valami ima. Amikor Daneel Olivaw újra megszólalt, a hangja más volt, mint korábban, szinte elégedettnek tűnt.

– Tudom, hogyan lehet segíteni az emberiségnek a hibái leküzdésében, hogyan lehet elérni azt, hogy nagyobb magasságokba jusson, mint amiről valaha is álmodott!

2. fejezet

A szagokat hamarabb felfogta, mint a saját gondolatait.

Hosszú évek óta csak: a kellemetlen szagoknak volt elég erejük ahhoz, hogy ingereljék Hari Seldon kortól eltompított érzékszerveit. Most azonban, mintha egy hosszú vándorút után térnének haza, az aromák keveréke, a bódító, de ugyanakkor ismerős szagok érzéki örömet gerjesztettek az idegpályáin.

Jázmin. Gyömbér. Curry.

Működni kezdtek a nyálmirigyek, a gyomra megdöbbentő hevességgel reagált. Dors halála óta gyakorlatilag nem volt étvágya, most azonban éppen ez, az éhség volt az, ami magához térítette.

Óvatosan kinyitotta a szemét – csak annyira, hogy egy pillantást vessen a hajó gyengélkedőjének önsterilizáló falaira –, aztán újra lehunyta.

Csak álom volt. Ezek a csodálatos Illatok…

Emlékszem, hallottam valamit… Valaki arról beszélt, hogy megint szélütés ért.

Hari szeretett volna visszatérni az eszméletvesztés homályába. Inkább ez, mint hogy rá kelljen jönnie: ismét meghalt az agyának egyik része. Nem akart szembenézni azzal, amit ez eredményezhetett, nem akarta átélni a teljes leépüléshez vezető út "élményeit".

És mégis… ezek az illatok keresztüllebegtek az orrnyílásán.

Ez is valami tünet? Mint a "fantom-végtag", amit az amputált testűek a sajátjuknak éreznek?

Nem érzett fájdalmat. A testében lüktetett a vágy, hogy megmozduljon. Jól érezte magát, de… Lehet, hogy ez csupán illúzió? Ha megpróbálna megmozdulni, talán rádöbbenne a valóságra. A valóságra, ami úgy csapna le rá, mint a mázsás pörölykalapács… Talán teljes paralízisről van szó? A Trantoron az orvosok figyelmeztették, ez bármikor, akármelyik pillanatban megtörténhet – nem sokkal utána pedig a halál következik.

Hát, idáig is eljutottam…

Ráparancsolt a bal kezére, hogy érintse meg az arcát. A kéz engedelmeskedett, könnyedén felemelkedett. Hari közben másodszor is kinyitotta a szemét.

A helyiség, amiben feküdt, tágasabb volt, mint a Rhodia Büszkeségének gyengélkedője. Ezek szerint áthozták a támadó hajó fedélzetére. A ktlinai hajóra.

Nos, a memóriája a jelek szerint működőképes maradt… Az ujja megérintette az arcát – a keze önkéntelenül visszarándult.

Mi a fene…?

Újra megérintette az arcát. A húsa észrevehetően keményebb volt, mint korábban, kevésbé petyhüdt és ráncos, mint amilyenre emlékezett.

A teste önálló akciót kezdeményezett. Az egyik kéz megragadta a fehér takarót, ledobta. A másik a test alá furakodott, nekifeszült az ágynak, megfeszült. Hari felült. A mozdulat olyan gyors volt, hogy elvesztette az egyensúlyát, és majdnem lefordult az ágyról. Megfeszültek a hátizmai; visszanyerte az egyensúlyát. Felnyögött, de nem a fájdalomtól, hanem a meglepetéstől.

– Üdv, professzor – szólalt meg egy hang a jobb oldalán. – Örülök, hogy visszatért közénk.

Hari elfordította a fejét. A másik ágyon egy alak feküdt. Hari pislogva, hunyorogva szemügyre vette. A potyautas volt az, a lány a Trantorról, aki nem akarta, hogy száműzzék a Terminusra. Kórházi hálóinget viselt, előtte egy tálca volt, amin egy tálban valami sötétsárga leves gőzölgőit.

Ennek az illatát éreztem, gondolta Hari. Rengeteg kérdést szeretett volna feltenni, rengeteg dologra akart választ kapni, ám a leves láttán az volt a legfontosabb a számára, hogy kérjen egy keveset.

A lány Harit nézte, azt várta, hogy szólaljon meg végre.

– Jól… jól van, Jeni? – kérdezte a professzor. A lány kesernyésen elmosolyodott.

– A többiek fogadásokat kötöttek arra, hogy mik lesznek az első szavai, amikor felébred. Majd megmondom nekik, hogy mindannyian tévedtek… én is. – Megvonta a vállát. – Egyébként miattam ne aggódjon. Csak egy kis lázam van. Már egy-két héttel azelőtt előjött, hogy felosontam Maserd hajójára.

– Láz? – kérdezte Hari.

– Agyláz, mi más lenne? – Jeni védekezőn elvigyorodott. – Mire gondolt? Hogy nem vagyok elég okos ahhoz, hogy elkapjam? Amikor ilyen szüleim vannak? Tizenöt éves vagyok, már éppen ideje volt…

Hari bólintott. Tény, hogy ezt a gyermekkori betegséget az idők kezdete óta mindenki elkapta, aki az átlagosnál magasabb intelligenciával rendelkezett. Bocsánatkérően felemelte a kezét.

– Nem akartam megbántani, Jeni. Szerintem senki sem kételkedett benne, hogy maga el fogja kapni az agylázat… Különösen azután nem, hogy olyan könnyedén rászedett minket a Demarchián. Üdvözlöm a felnőttek világában! – Volt valami, amit Hari eddig csak Dorsnak mert bevallani: ő maga sohasem esett át ezen a betegségen. Zseninek tartották, de nála nem jelentkezett az agyláz.

Jeni fürkészőn nézett a professzorra, mintha azt kutatta volna, van-e valami gúny a hangjában, az arcán. Amikor ennek nyomát sem találta, szélesen elmosolyodott.

– Nos, remélem, könnyű eset leszek. Már alig várom, hogy túllegyek rajta. Olyan sok minden történik, semmiből sem akarok kimaradni.

Hari bólintott.

– Azt… azt hiszem, megrémisztettem a többieket, de… A jelek szerint nem történt velem semmi különösebb.

A lány arcáról nem tűnt el a mosoly.

– Semmi különösebb, doki? Esetleg nem nézne bele a tükörbe? – Olyan hangon tette fel a kérdést, hogy Hari azonnal megértette, keresnie kell egy tükröt.

Vonakodva leeresztette a talpát a padlóra. Mindkét lába erős volt… elég erős ahhoz, hogy minden különösebb nehézség nélkül odacsoszogjon a falba épített, néhány méter távolságban lévő tükörhöz.

Fogd meg az ágy végét, kapaszkodj bele… ha gond van, ha becsapnak az érzékszerveid, akkor a matracra fogsz visszaesni…

Kihúzta magát; a mozdulatsor közben csak egyszer bizonytalanodott el. Előretolta az egyik lábát, ráhelyezte a testsúlyát, előretolta a másikat.

Eddig minden remekül ment, csak az zavarta, hogy Jeni a háta mögött egyfolytában vihog. A lány nevetése egyszerre volt gunyoros és csodálkozó.

A következő lépésnél egy kicsit felemelte a talpát a padlóról, a következőnél már egy kicsit jobban… Mire a tükörhöz ért, olyan magabiztosan lépkedett, mint…

A tükörre bámult, pislogni kezdett. Jeni hangosan kacagott.

– Professzor! – dörrent egy mély hang az ajtó irányából.

Kers Kantun kiáltott. A hűséges szolga odarohant Harihoz, megfogta a karját, ám a professzor lerázta magáról a kezét.

Hari döbbenten bámult a tükörre.

Öt év… legalább öt év! Legalább öt esztendővel megfiatalítottak! Talán tízzel. Nem látszom többnek hetvenötnél!

Mély hang szakadt ki a torkából. Annyira összezavarodott, hogy azt sem tudta megállapítani, örül-e a változásnak, vagy inkább dühíti, hogy a megkérdezése nélkül ilyet tettek vele.

* * *

– Ez csak egy a számtalan csoda közül, amely a maga által következetesen és makacsul "káoszvilágnak" nevezett bolygón született.

Sybyl boldogan csacsogott, miközben ellenőrizte Hari állapotát, és megengedte neki, hogy felöltözzön.

– A Ktlinán olyan orvosi technikákat alkalmaznak, amelyet az egész Birodalom irigyelni fog… mihelyst híre megy a dolgoknak. Ez egy újabb magyarázat a hitünkre, hogy képtelenek lesznek eltitkolni a csodánkat. Ezúttal nem fogják eltussolni a történteket! Gondoljon a galaxisban tengődő idősek milliárdjaira, akik bármit megadnának azért, hogy egy ilyen gép közelébe kerüljenek!

Sybyl megveregetett egy hosszúkás, koporsó alakú gépet, amelynek minden oldalát beborították a kapcsolók és a kijelzők. Hari rájött, hogy valószínűleg belefektették ebbe a ládába, és amíg ott tartózkodott, addig a műszerek redukálták, esetleg visszafordították a megviselt emberi testben lejátszódó negatív jellegű, leépüléshez vezető folyamatokat.

– Persze ez egy korai típus – folytatta Sybyl. – Még nem tudunk fiatalítani, de vissza tudjuk adni a szervezet egyensúlyát és erejét… a következő kezelésig. Az elképzelés azonban helyesnek bizonyult, és gyakorlatilag nincsenek korlátai. Elvben képesek vagyunk testmásolatok létrehozására is, sőt, azt is meg tudjuk csinálni, hogy a régi agyból átvigyük az információkat az újba. A gyakorlatban ez még nem történt meg, de… Mondjuk úgy, hogy csupán ízelítőt kapott a tudásunkból, professzor. Megismerte a reneszánsz egyik vívmányát.

Hari óvatosan fogalmazta meg a válaszát:

– A testem és a lelkem köszöni önöknek.

A nő ránézett, felvonta divatosan színezett szemöldökét.

– És az intellektusa? Talán helytelenít egy ilyen találmányt? Még akkor is, ha életeket tudunk megmenteni vele?

– Maga, Sybyl, olyan könnyed szavakkal emlegeti az egyensúlyt, mintha tudná, miről beszél. De az emberi test közel sem olyan bonyolult organizmus, mint az emberi társadalom. Ha egyetlen személyt rosszul kezelnek, az tragikus, de egy embert könnyen helyettesíthet egy másik. Civilizáció viszont csak egy van.

– Tehát azt hiszi, hogy felelőtlenül kísérletezgetünk, anélkül, hogy felfognánk a kezeléseink hosszú távon hogyan fognak hatni a pácienseinkre.

Hari bólintott.

– Egész életemben az emberi társadalmat tanulmányoztam. Csak az utóbbi időben szereztem meg azokat a paramétereket, amelyek segítségével egészen tisztává lehet tenni a képet. Önök most előrukkolnak néhány egzotikus új faktorral, amelyek rövid távon előnyösnek bizonyulnak, hosszú távon azonban halálosak lehetnek. Micsoda arrogancia! Megvizsgálták már, hogy az emberi halhatatlanság milyen hatással lesz az amúgy is törékeny gazdaságokra? A bolygók ökorendszerére? Kiszámították, hogy a fiataloknak mennyi esélyük lesz a…

Sybyl felnevetett.

– Hűha, professzor! Velem nem kell vitatkoznia. Szerintem az emberi kreativitás, ha valóban szabadon működhet, minden létező problémára megoldást talál. Azokra, amelyeket megemlített, plusz százmillió másikra. Olyanokra is, amikre eddig senki sem gondolt. Nincs értelme a további vitának. A kérdés eldőlt. A háborúnknak gyakorlatilag vége.

Hari felsóhajtott.

– Számítottam erre. Sajnálom, hogy így kell véget érniük a reményeiknek. Hiú ábránd azt hinni, hogy egyetlen bolygó felléphet huszonötmillió másik ellen, hogy hatást gyakorolhat rájuk. Rövid távon talán befolyásolhatja őket, de hosszú távon…

Elhallgatott, Sybyl vigyorgó arcára nézett.

– Hiú ábránd? Lehetséges, mégis ez fog történni. Meg fogjuk nyerni a háborúnkat, Seldon. Néhány hónapon, legfeljebb egy éven belül… az egész Birodalomban elterjed a reneszánsz. Akár tetszik egyeseknek, akár nem! És magának kell köszönetet mondanunk azért, hogy ez lehetséges!

– Tessék? De… – Hari hangja elcsuklott. Megroggyant a térde. Sybyl megfogta a könyökét.

– Szeretné látni az új fegyverünket? Jöjjön, professzor! Nézze meg, hogy hová jutott a kutatásai során, aztán engedje meg, hogy megmutassam azt az eszközt, amit önnek köszönhetünk. Azt, amely lehetővé teszi az úgynevezett káosz diadalát!

3. fejezet

A csillagfény nem oszlatta szét a sűrű homályt.

A galaxis spirálkarjait több tízezer hatalmas, por tömegszerű molekulafelhő pettyezte; ezek gyakran az újonnan születő napok örvénylő melegházai voltak, de az egyik már legalább egymillió éve statikus és steril volt – kopár medence, a színe olyan, akár a feneketlen vermeké.

Ám a Rhodia Büszkeségének kutató szenzorai mégis elcsíptek valamit a mélyén. A jelözön először a gravimétereken, azután a mélyradarokon tűnt fel. Később a reflektorok fénycsóvái megcsillantak azokon a felületeken, amelyek olyan közel voltak, hogy néhány foton másodpercek leforgása alatt visszatért.

Amikor a felfedezés megtörtént, Hari eszméletlenül feküdt, most viszont, miután magához tért, érdeklődéssel vegyes megdöbbenéssel figyelte a látványt. Közben úgy érezte, mintha sokkal élesebben látna, mint korábban – az elmúlt néhány év során egészen hozzászokott ahhoz, hogy a szeme már közel sem olyan jó, mint fiatalabb korában. Ahogy a csillaghajó lassan forgott, Hari látta az előttük sorokba rendezett pöttyöket, amelyek mindegyikére a Rhodia Büszkeségének egy-egy lézersugara vetett világosságot.

Hamarosan rájött, mit néz. Több száz… talán több ezer objektum…

Ekkor már egészen biztos volt abban, hogy a csillogó tárgyak szabályos sorokat alkotnak. Néhány elég közel volt ahhoz, hogy a monitor nagyítófunkciójának igénybevétele nélkül is alaposabban szemügyre lehessen venni. Különös, hosszúkás tárgyak, kiálló részekkel. Gépnek látszottak, de nem hasonlítottak egyetlen csillaghajóra sem, amit Hari korábban látott.

Ahogy kipillantott a hozzá legközelebb lévő megfigyelőablakon, Hari tisztán látta az egyik tárgy csillogó felületét és koromfekete árnyékát. Először megremegett – arra gondolt, hogy ez a valami esetleg Idegen eredetű. Eszébe jutott az a furcsa történet, amit Horis Antic mondott el az őséről. Ahogy a monitorra nézett, és meglátta a képre jellemző arányszámokat, tovább fokozódott az aggodalma. A tárgy hatalmas volt, még a legnagyobb birodalmi csillaghajóknál is óriásibb.

Azután felfedezett néhány megnyugtató részletet, a jármű testén elhelyezett hiperhajtóműveket, és eszébe jutott az a kép, amit a gyermekeknek szóló könyvben látott. Ott éppen ilyennek ábrázolták a letűnt korok csillaghajóit…

Hari rádöbbent az igazságra.

Ez a tárgy… hatalmas, de primitív! A modern hajóknak nincs szükségük ennyi hajtómű-egységre. A mi hiperhajtóműveink összetettebbek és kisebbek, látszik rajtuk, hogy sok ezer éven át folyamatosan változtatták a szerkezetüket, míg ki nem fejlesztették a lehető legbiztonságosabb és legtökéletesebb változatot.

Tehát a tárgy régi volt. Talán sokkal ősibb, mint a Galaktikus Birodalom.

– Igen, ezek antik darabok – felelte Biron Maserd, miután Hari megosztotta vele feltételezését. – Más furcsaságot nem vett észre rajtuk?

– Nos, az alakjuk is különös. Azok a hajtóművek… a méretükből és az elhelyezkedésükből arra lehet következtetni, hogy az egység iszonyatos mennyiségű energiát igényel. Vajon mire való?

– Hm – Maserd megdörzsölte az állat. – Szürke barátunknak van egy elmélete, de az egész olyan bizarr, hogy a fedélzeten senki sem hajlandó elhinni. Az az általános vélemény, hogy szegény Horis befordult az utolsó sarkon, és kőfalba ütközött. Ha érti, mire gondolok…

Trantori szlengben ez annyit jelentett, hogy Horis egy kicsit meghibbant. Erre számítani lehetett, de Harit mégis elszomorította a hír. Megkedvelte a kis hivatalnokot.

– Nos? – folytatta Maserd. – Milyen furcsaságot lát még ezen az ősi járművön?

– Mármint a korán és a külsején kívül? Hát… most, hogy mondja… Bárhogy nézem, nem látok rajta… – Hari elhallgatott, de Maserd befejezte helyette a mondatot.

– Egyetlen kabinszerű építményt sem? Amióta megtaláltuk ezeket az izéket, arra próbálok rájönni, hogy hol tartózkodhatott a legénységük. Eddig nem sikerült kiokoskodnom a dolgot. Ha az életem függne tőle, akkor sem tudnám megmondani, hogy hol voltak bennük a navigáló pilóták!

Harinak elakadt a lélegzete. Összepréselte a száját, nehogy kibuggyanjon belőle valami hang, amivel elárulta volna, hogy rájött a titok nyitjára. Gyorsan témát váltott.

– Mik ezek? Fegyverek? Csatahajók? A ktlinaniak azt remélik, hogy hadrendbe állíthatják ezt az ősrégi arzenált, és felhasználhatják a Birodalom legyőzésére? Ezek az energiaprojektorok…

– Valamikor nagyon is használhatóak voltak – mondta Maserd. – Horis szerint a bolygók felszíne ellen használták. De nyugodjon meg, Dr. Seldon. Ezek a gépek nem fognak a Birodalmi Flotta ellen fordulni. A legtöbb olyan állapotban van, hogy meg sem lehet kísérelni a megjavítását. Az aktiválásukhoz is több évnyi munkára lenne szükség. Egyébként a hajtóművek olyan primitívek, hogy a flottánk egységei ötször körberepülik őket, mire egyet mozdulnak.

Hari megrázta a fejét.

– Akkor nem értem. Sybyl szerint előnyhöz juttattuk őket. Behozhatatlan előnyhöz. Biztosra veszi a győzelmüket és a Birodalom vereségét.

Maserd bólintott.

– Ebben talán igaza van, professzor. De a győzelmüknek semmi köze sincs ezekhez az óriásbárkákhoz. Hamarosan ön is megláthatja, mi táplálja az optimizmusát.

Hari figyelt; a Rhodia Büszkesége folytatta a megkezdett fordulót. A hatalmas, ősi gépek sorainak széléhez értek. Ahogy az alakzat eltűnt a megfigyelőablakból, Hari a látottakon töprengett.

Robothajók! Nincsenek rajtuk kabinok, mert nem volt emberi legénységük. Pozitronikus agyak végezték az irányításukat. Talán alig néhány évszázaddal a csillagközi utazás felfedezése után használhatták őket.

Örült, amikor a flotta végül teljesen eltűnt a szeme elől. Újra látni lehetett a csillagköd fényét – apró szemcsékből álló porfelhő az alvilági sötétség háttere előtt.

Azután megjelent egy új ragyogás. A Rhodia Büszkeségének lézerreflektorai alatt bonyolult tárgyak szikráztak. Amikor az első raj megjelent – olyan volt, akár egy csapatnyi szellem – Harit egy gömbformába rendezett gyémátkupacra emlékeztette.

– Itt van a fegyver, amiről Sybyl meg a társai beszéltek, professzor – mondta Maserd. – Már a fedélzetre hoztak néhány mintapéldányt.

– Mintákat?

Hari körülnézett a hídon. Horis Antic a műszereivel foglalatoskodott, magában beszélve vizsgálgatta a kinti armadát. Mors Planch és az egyik embere fegyverrel a kézben, figyelmesen állt – látszott rajtuk, bármire képesek, ha a foglyaik esetleg szabadulni próbálnának. Sybylnek és Gornon Vlimtnek nyoma sem volt.

– A tanácsterembe vitték őket – mondta Maserd kapitány. – Felállítottak néhány egységet. Már működőképesek. Azt hiszem, professzor, nem fog tetszeni magának, amit mindjárt meglát.

Hari bólintott. Bármit is találtak, nem okozhatott nagyobb sokkot neki, mint a robothajókból álló flotta.

– Vezessen, kapitány! – Udvariasan intett a nemesnek. Kers Kantunnal a nyomában követte Maserdet, aki végighaladt a főfolyosón és belépett az egyik ajtón.

Hari megállt, benézett és felnyögött.

– Ó, ne! – mondta. – Bármit, csak ezt ne!

* * *

Archívumok voltak. Iszonyatosan régiek. Hari ennyit már akkor megállapított, amikor még csak egyetlen pillantást vetett a konferenciaasztalon heverő, csillogó tárgyakra.

Az ősök remek adattároló rendszereket fejlesztettek ki, kristályos szerkezetű tárgyakat, amelyekbe rengeteg információ fért. Hari – egészen addig, míg nem kapta meg Daneeltől azt a bizonyos gyermekkönyvet – sosem látott ép prehisztorikus egységeket.

Most viszont négy ilyen tárgy hevert az asztalon Sybyl és Gornon között. Csillogó, hengeres felületük sértetlen volt; mindegyik elég nagy volt ahhoz, hogy akár tízezerszer több információ beleférjen, mint a gyermekkönyvbe.

– Maserd, jöjjön ide, és nézze meg, mit csináltunk, amíg távol volt! – kiáltotta Gornon Vlimt anélkül, hogy felnézett volna a holomonitorról, amihez hozzákapcsolta az egyik adattárat. A monitoron vakító csodarengeteg jelent meg.

A nemes Seldonra sandított, szemmel láthatóan zavarta, hogy kiderült: jóban van az ellenséggel. Amikor azonban látta, hogy Hari ügyet sem vet rá, gyorsan odasietett Gornonhoz, és a válla fölött izgatottan a monitorra nézett.

– Remekül ráhangolták az interface-t. A képek élesek, a grafika világos.

– Nem volt nehéz – felelte Vlimt. – Az archívumot egyszerűre tervezték, még egy bolond is képes lenne aktiválni őket, ha elég ideje van rá.

Hari kelletlenül ugyan, de kíváncsian közelebb lépett, és a monitorra pillantott. A képek többsége semmit sem jelentett a számára – titokzatos tárgyakat látott, amelyek ismeretlen hátterek előtt álltak. Néhányat azonban, hála Daneel ajándékának, felismert. Egyiptom piramisait azonnal beazonosította. Régi emberekről készült portrékat, régi helyek képeit látta. Hari tudta, hogy a prehisztorikus emberek nagy jelentőséget tulajdonítottak az ilyen alkotásoknak, amelyeket úgy hoztak létre, hogy valamilyen szövetdarabra természetes eredetű pigmentfoltokat kentek. A jelek szerint Gornon Vlimt is fontosnak találta ezeket a Hari szerint meglehetősen szürreális és különös képeket.

A szomszédos monitorra meredő Sybyl előtt egészen más típusú információk jelentek meg, ezeknek a képeknek valami közük lehetett a tudományhoz és a technikához.

– Elég kezdetleges az anyag – állapította meg Sybyl. – De ez természetes, hiszen nekünk húszezer év állt a rendelkezésünkre ahhoz, hogy finomítsunk az akkori elképzeléseken. Az alapvető teóriák azonban meglepően keveset változtak, és némelyik rég elfeledett anyag egyenesen csodálatos! Olyan eszközökről és technikákról is feljegyzések készültek, amelyekhez hasonlókról még sohasem hallottam. Egy teljes nemzedéknyi időre és tucatnyi ktliniaira lenne szükség ahhoz, hogy feldolgozzuk ezt a rengeteg információt!

– Ez… – szólalt meg Hari. Tudta, hiába mond bármit, mégis kötelességének érezte, hogy legalább megpróbálkozzon a dologgal. – Sybyl, ez veszélyesebb, mint gondolnák!

A nő felhorkant.

– Elfelejti, Seldon, hogy kivel beszél. Vagy már nem emlékszik arra a félig megolvadt archívumra, amin együtt dolgoztunk? Arra, amivel negyven éve a maga titokzatos ismerőse állt elő? Abban nem sok ép részletet találtunk… Tulajdonképpen csak az a két szimulált ősember volt sértetlen. Johanna és Voltaire személyisége, akiket az ön utasítására szabadon eresztettünk!

Hari bólintott.

– És maga emlékszik arra a káoszra, amely az ő közreműködésükkel alakult ki a Trantoron és a Sarkon?

– Ne engem hibáztasson a történtek miatt, professzor! Maga akart adatokat kapni a szimek viselkedésmintáiról. Magának volt szüksége ilyesmire… Ha jól emlékszem, a pszichohistóriai egyenleteibe akarta beépíteni az információkat. Mi, Marq Hofti és én magunktól sohasem eresztettük volna ki őket az adatszférába!

– Egyébként ezek az archívumok valami egészen mást tartalmaznak… Ez egy tudástömeg gondosan rendszerezett gyűjteménye, egy amolyan enciklopédia, aminek segítségével az emberek át akarták örökíteni az utódaikra a rendelkezésükre álló információkat. Mondja csak, maga nem valami hasonlót akar elkészíttetni az Encyclopedia Galactica Alapítványával, azzal a csoporttal, amit áttelepíttetett a Terminusra? Azok az emberek nem információkat gyűjtenek össze? Nem az a céljuk, hogy megőrizzék az emberi tudást, hogy védelmezzék az elkövetkezendő sötét korban?

Hari belekerült a logika csapdájába. Hogyan magyarázza el, hogy az Alapítványnak az enciklopédiával foglalkozó része csupán a csel kelléke? Hogyan mondja el, hogy a Tervben résztvevők nem pusztán könyvekkel fognak küzdeni a sötét kor ellen?

A helyzet ironikus volt, hiszen azok a "puszta könyvek", amelyek az asztalon hevertek, pillanatok alatt szétfoszlathatják a Seldon-terv hivatalos verziójának fontosságát. Ezek az adattárlók halálos veszélyt jelentettek mindenre, amiért élete során dolgozott.

– Hány ilyen tárgyat szereztek? – kérdezte Maserdtől, ám az arisztokrata nem figyelt rá, Vlimt válla fölé hajolva a képekre meredt.

– Várjon! Menjen vissza egy kicsit! Igen. Ez az! A nagy Franklin szellemére mondom, ez Amerika! Felismerem ezt a jelenetet… rajta van a családi gyűjteményünkben lévő érmén!

Gornon felnevetett.

– Fallikus és obstruktív – jegyezte meg. – Mondja, honnan tud ilyen sokat a…

– Kíváncsi lennék, hogy ebben az archívumban benne van-e a Föderalista példánya – mormolta a kapitány. A vezérlőpanel fölé emelte a kezét. – Vagy esetleg még a…

Maserd hirtelen mozdulatlanná vált, a válla előregörnyedt, a testtartása olyan volt, mintha rádöbbent volna, hogy valami hibát vét. Seldonra nézett.

– Mondott valamit, professzor?

Harit bosszantotta, hogy senki sem mondja el neki azokat a fontos dolgokat, amiket tudni akart.

– Azt kérdeztem, hány ilyen archívum létezik, és mit akarnak csinálni velük?

Sybyl válaszolt a kérdésre; szemmel láthatóan élvezte, hogy nyerő pozícióban van.

– Több millió van, professzor! Szépen összegyűjtve, rendszerezve és eltéve egy gyűjteményállomáson, ami több mint százötven évszázada lebeg az űrben, magányosan és üresen. Ennyi ideje senki sem olvasta ezeket az információkat!

– De most vége az adattárlók nyugalmának! Üzenetet küldtünk a Ktlina ügynökeinek, akik titokban dolgoznak a galaxisban, arra kértük őket, hagyják abba, amivel éppen foglalkoznak, és jöjjenek ide. Hamarosan harminc-egynéhány hajó fog ideseregleni, és valamennyinek a raktárát megtöltjük ezekkel a gyönyörű archívumokkal. Aztán a hajók elmennek, és megosztják a tudást az emberiséggel!

– Ezek az adattárlók illegálisak – jegyezte meg Hari. – A rendőrtisztek külön kiképzést kapnak arra, hogy első ránézésre felismerjék ezeket a borzalmakat. Ugyanígy a Szürkék és a nemesi osztály bizonyos tagjai. El fogják csípni az ügynökeiket.

– Talán igen. Lehet, hogy a zsarnokok és talpnyalóik megállítanak közülünk néhányat, de ez az egész olyan lesz, mint valami fertőzés, professzor. Nekünk csupán néhány fogékony helyre van szükségünk… pár velünk szimpatizáló emberre, hogy hajókat készítsünk, és ipari méretekben megkezdhessük az adattárlók másolását. Egy éven belül a Birodalom valamennyi bolygóján több ezer ilyen információhenger lesz! Aztán pedig több millió!

A felvázolt jövőkép, a virulens fertőzés sokkalta komolyabb dolog volt, mint Sybyl hitte. Hari lelki szemei előtt megjelent a gondosan kidolgozott Terv, amelyre a káosz óriási lyukakat hasít. A kiszámíthatóság, amelyért egész életében küzdött olyanná válik majd, mint a füsttel (azzal a füsttel, amely megtöltötte a Santanni utcáit, amikor az a reneszánsz lázongásokba és vérontásba torkollt, amikor szegény Raych millió reménnyel együtt elpusztult) a levegőbe rajzolt jelek.

– Eszükbe jutott már…?

Muszáj volt elhallgatnia, nyelnie kellett, mielőtt folytatta.

– Eszükbe jutott már, hogy már mások is próbáltak ennyire bátran viselkedni? Mások, akiknek végül kudarcba fulladtak a törekvéseik.

Gornon és Sybyl a professzorra nézett.

– Ezt most hogy érti? – kérdezte Vlimt.

– Úgy, hogy ezeket az archívumokat a mélyűrbe szánták, úgy tervezték, hogy hosszú ideig ott maradjanak, és könnyen, alapszintű technika alkalmazásával el lehessen olvasni őket.

– És ebből mire következtet? Sejti, hogy mi lehetett a rendeltetésük?

Sybyl csóválni kezdte a fejét, aztán a szeme hirtelen elkerekedett, az arca elsápadt.

– Ezek ajándékok – mondta egészen halkan. – Palackba zárt üzenetek. Olyan embereknek szánták őket, akik elveszítették a múltjukat.

Lord Maserd összeráncolta a homlokát.

– Arra céloz, hogy bizonyos embereknek rendelkezésére állt a tudás… és megpróbálták megosztani…

– Mindenki mással. A távoli telepek lakóival, akik semmire sem emlékeztek. – Hari bólintott. – De miért tettek volna ilyet? Az adattárló egységek viszonylag olcsók és hosszú életűek, már az idők kezdetén is ilyenek voltak. A telepesek hajói, amelyek elindultak egy új, kolonizálandó világ felé, rengeteg információt vihettek volna magukkal, különböző eszközöket, amelyek segítségével megőrizhették és terjeszthették volna a tudást. Nos, akkor mi szükség lehetett arra, hogy valakit… bárkit a galaxisban emlékeztessenek erre az egészre? – A rég megsemmisült Föld képére mutatott.

A helyiség végében, az ajtóban megszólalt egy hang.

– Ön az Amnézia-kérdést feszegeti – mondta Mors Planch, aki a jelek szerint végighallgatta a beszélgetést. – Azt, hogy miért nem emlékszünk az eredetünkre, a történelmünk bizonyos szakaszaira. A válasz szinte felkínálja magát. Valami… vagy valaki… elfelejttette az őseinkkel a tényeket.

Planch a relikviák felé biccentett.

– De az ősök közül néhányan nem adták meg magukat. Harcoltak. Védekeztek. Megpróbálták elterjeszteni az emberiség memóriájából kitörölt tudást. Megpróbálták megosztani másokkal azt, amit ők tudtak.

Maserd döbbenten pislogott.

– Az űr-útvonalakat valószínűleg az ellenség ellenőrizte. Talán nem eresztette át a tudásterjesztők hajóit, akik ezért így, gyors, kicsi kapszulákban próbálták eljuttatni az adatokat a rendeltetési helyükre.

Sybyl lenézett. Az arca korántsem volt olyan vidám, mint korábban, a szeme komoran csillogott.

– Annyira megörültünk nekik… szerettük volna használatba venni azokat a fegyvereket. Nem is gondoltam volna, hogy az archívumok léte ilyesmire utal. Ez azt jelenti, hogy…

Gornon Vlimt fejezte be helyette a mondatot. A hangja keserű volt.

– Ez azt jelenti, hogy ez a háború nem új.

Hari úgy biccentett, mintha egy okos tanítványt bíztatna arra, hogy folytassa a feleletet.

– Így van. Ugyanaz a dolog újra és újra megtörténhetett, az évezredek során számtalan alkalommal megismétlődhetett. Bizonyos csoportok felfedeznek egy-egy ősi archívumot, nekilátnak a másolatok ipari mértékű gyártásához, szétküldik a galaxisban az anyagot. Ennek ellenére az emberiség amnéziája nem ér véget.

– Milyen következtetést lehet levonni mindebből?

Sybyl csüggedten Harira nézett.

– Azt, hogy a dolog még egyszer sem sikerült. A fenébe magával, Seldon! Értem, mire gondol!

– Ez az egész azt jelenti, hogy a csatát mindig azok vesztették el, akik a mi oldalunkon álltak.

4. fejezet

Lodovik Trema számára világossá vált, hogy a calvini robotok nem fogják elpusztítani.

Kíváncsi volt, miért nem.

– Feltételezhetem, hogy megváltoztattátok a véleményeteket? Mégsem tartotok veszélyes renegát robotnak? – kérdezte a talajjárműben mellette ülő két robottól, miközben végigszáguldottak az űrkikötő felé vezető úton. Fehér, gömbszerű felhők lebegtek a csodálatos árnyalatú égbolton; Lodovik kevés emberlakta világon látott ilyen szép kéket.

A vallatását végző két robottal ellentétben kísérői mindketten még fiatal, de már érett női testet viseltek álcaként. Egyikük a közepes méretű birodalmi város, Clemsberg zsúfolt utalt figyelte, a másik – karcsúbb volt az elsőnél, rövidre nyírt göndör hajat hordott – enigmatikus pillantással nézett rá. Lodovik nem érzékelt mikrohullámú adást, így arra a kevés információra kellett hagyatkoznia, amit a "nő" az arckifejezésével és a szavaival elárult.

– Még nem döntöttünk véglegesen a sorsodról – mondta. – Vannak közöttünk olyanok, akik szerint te már nem is vagy robot.

Lodovik egy hosszú pillanatig a rejtélyes válaszon gondolkozott.

– Ezen azt érted, hogy többé nem igazak rám a robotok faját definiáló kitételek?

– Így is lehet mondani.

– Gondolom, a mutációmra célzói. A balesetre, aminek következtében többé nem engedelmeskedem a Robotika Törvényeinek. Többé már nem vagyok giskardi eretnek sem. Szörnynek tartotok.

A nő megrázta a fejét.

– Nem tudjuk pontosan, hogy mi vagy. Biztosan csak annyit tudunk, hogy klasszikus értelemben véve nem vagy robot. Annak érdekében, hogy lehetőségünk nyíljon a további vizsgálódásra, úgy döntöttünk, egy darabig együttműködünk veled. Szeretnénk kideríteni, mit tartasz kötelességednek most, hogy nem érvényesek rád a Törvények.

Lodovik megeresztett egy mikrohullámú jelet – a vállrándítás elektromos formáját. Részben azért tette, hogy letesztelje a nő kitűnő védőpajzsát, amely olyan jó volt, mintha a robot azon a szinten nem is létezett volna. Semmi. Egyetlen rezonancia sem érkezett válaszként.

Persze ez is érthető volt. A megmaradt calviniak, miután elvesztették a háborút a giskardi frakcióval szemben, a rejtőzködés mestereivé váltak, beleolvadtak az emberi lakosságba.

– Én nem vagyok biztos ebben – mondta Lodovik fennhangon. – Még mindig érzek némi vágyat, hogy a Nulladik Törvény egyik verziójának szellemében működjem. Az emberiség általános jóléte még mindig motivál. Ám ez a késztetés most már absztrakt, majdnem filozofikus. Már nem kell minden tettemet átszűrnöm a törvényeken.

– Ez azt jelenti, hogy amikor akarsz, megállsz, és rózsákat szagolgatsz?

Lodovik kuncogott.

– Azt hiszem, így is meg lehet fogalmazni. Jobban élvezem a részleteket, mint a változás előtt. Például az érdekes emberekkel folytatott beszélgetéseket. Újságírónak adom ki magam és riportokat készítek a legnagyobb meritokratákkal és excentrikusokkal. Kihallgatom a bárokban a diákok társalgását, a parkok padjain ülve a jövőjüket tervező párocskákat. Időnként beleavatkozom az emberek sorsába. Végrehajtok egy-két jótettet. Az egész eléggé… kielégítő. – Hirtelen összeráncolta a homlokát. – Sajnos mostanában elég kevés időm jutott ilyesmire.

– Mert túlságosan lefoglalnak azok a dolgok, amelyeket R. Daneel Olivaw terveinek meghiúsítása érdekében kell végrehajtanod?

– Ezt már elmondtam. Egyelőre meg akarom érteni ezeket a terveket, még nem kívánok tenni a megvalósulásuk ellen. Valami folyamatban van… Biztosan csak ennyit tudok. Daneel néhány évvel ezelőtt váratlanul elvesztette a Seldon-féle pszichohistóriai Alapítvány iránti érdeklődését. Visszavonta azon robotok felét, amelyeknek korábban Seldon csoportját kellett segíteniük, átrendelte őket máshová, hogy egy titkos projecten dolgozzanak, aminek valami köze van a mentalikus emberekhez. Világos, hogy Daneel forgat valamit a fejében… Valamit, aminek köze van a két Alapítványhoz. Valamit, aminek az Alapítványok mellett, esetleg helyett kell működnie.

– És ez aggaszt téged?

– Igen. Hari Seldon korai munkájának volt néhány nagyon vonzó aspektusa. Briliáns erőfeszítés volt, amelynek során felhasználták az elmúlt néhány évezred legkiválóbb, legeredetibb megfigyeléseit és elképzeléseit. Büszke voltam, hogy segíthettem mozgásba lendíteni a dolgokat a Terminuson, részt vehettem az alapok lerakásában. Rossz látni, hogy ez a kitűnő törekvés most magára maradt, hogy degradálódott a szerepe.

– Nem csak erről van szó – mondta a nő Lodoviknak. Lodovik bólintott.

– Nem vagyok biztos benne, hogy engedhetjük Daneel Olivawnak megtervezni az emberi létezés következő fázisát. Legalábbis azt nem szabad hagyni, hogy ezt egyedül csinálja.

– Mi van akkor, ha rájössz, mit művel, és nem helyesled a terveit? Még mindig köteles vagy együttműködni vele? Seldon egyenletei szerint… amelyeket bevallásod szerint te is nagyra tartasz… a Birodalom hamarosan össze fog omlani. Ha nem történik valami, az emberiség harminc évezredre belemerül a sötétségbe.

– Kell lennie alternatíváknak – felelte Lodovik.

– Hallgatom – mondta a vele szemben ülő lény. A robot jól játszotta az embernő szerepét: az élethűség kedvéért kissé mesterkélten működött: keresztbe tette a lábát, kecsesen oldalra billentette a fejét. Lodoviknak tetszettek ezek a kis részletek, meggyőzőnek találta őket; magában elismerte, hogy a robot jól utánozza az érett, szexuálisan aktív embernők viselkedését.

A robot nagyon ügyes volt.

– Az egyik alternatíva a káoszvilágok szabadjára eresztése lehet – mondta Lodovik.

– És ez mit eredményezne? Nagyon jó oka van annak, hogy ezeket a világokat elkülönítik a többitől, és megpróbálják megváltoztatni. Minden káoszkitörés során milliók pusztulnak el.

– Azok a milliók mindenképpen elpusztulnának, de így legalább élénkebb, izgalmasabb lenne az emberek élete. Érdekesebb, mintha a kiszámítható Birodalomban élnének. A túlélők többsége azt állítja, hogy az élmény minden áldozatot megér.

A nő Lodovikra meredt, a tekintete kifürkészhetetlen volt.

– Te valóban nagyon furcsa robot vagy. Ha egyáltalán az vagy… Képtelen vagyok kitalálni, mit gondolsz arról, hogy mit lehetne elérni a káoszkitörések szabadjára eresztésével. A legtöbben a tipikus gondolatsort követnék… a hiú remények feltámadását emlegetnék, amit aztán megsemmisítő explóziók követnek.

– Lehetséges – bólintott Lodovik. – De egyáltalán nem biztos, hogy ez történne! Különösen akkor nem biztos, ha Daneel ügynökeinek nem lenne alkalmuk közbeavatkozni és súlyosbítani a kialakult helyzetet. Gondolj arra az emberi kreativitásra, amely az ilyen epizódok során felszabadul! Mi történne akkor, ha minden erőnkkel azon lennénk, hogy irányítsuk ezt a pezsgést, enyhítsük a láz forróságát, ha nem azzal foglalkoznánk, hogy csírájában elfojtsuk a próbálkozásokat? Ha ezer közül csupán egynek sikerülne túljutnia a gyötrelmeken, ha csak egy elérhetne a túlsó oldalra…

A nő kurtán felnevetett.

– A túlsó oldal! Lehet, hogy ez csak egy mítosz. Egyetlen káoszvilág sem jutott el ebbe a mesebeli állapotba, amelyben az őrület korszaka után végre visszatér a nyugalom és a józanság. De ha valahogy lehetőség nyílna erre, ki tudja megmondani, mi van a reneszánsz okozta felforduláson túl? Seldon egyenletei meglehetősen bizarrá válnak, amikor megpróbálják leírni azt, ami azután következik. A rendelkezésedre álló információk alapján akár azt is kijelentheted, hogy Daneelnek igaza van. Lehet, hogy az emberiséget tényleg elátkozták.

Lodovik megvonta a vállát.

– Szívesen vállalnám a kockázatokat, ha egy valóban izolált helyen hajthatnám végre a kísérletet.

– De erre nincs lehetőség! A káoszvilágok polgárai olyanokká válnak, akár a spórák: kitörnek a saját életterükből, hogy megfertőzzenek másokat, így vajon mit csinálhatsz? Talán kockáztathatnál egyetlen bolygót, esetleg ezret is, de az egész emberi civilizációt nem veszélyeztetheted! Kérlek, Lodovik, tegyél le erről. Egyébként azt hiszem, ezt a lehetőséget csak azért vázoltad fel, hogy sokkolj, mielőtt rátérsz a valódi javaslatodra.

Lodovik összepréselte az ajkát – automatikusan szimulálta a komor arckifejezést.

– Ha ennyi mindent tudsz, akkor miért nem vagy képes kitalálni, hogy mit akartam mondani?

A nő békítőén felemelte a kezét.

– Elnézést. Modortalan voltam. Lennél olyan kedves, és elmondanád, milyen alternatívákat tartasz helyesnek?

– Nos, semmiképpen sem azt az idióta dolgot, amiről az a két alacsony rendű gépagyú beszélt nekem a cellában. Rengeteg ostobaságot összehordtak a robotszolga-seregek előállításáról. Egy robot minden ember mellé? Hogy legyen, aki megóvja, védelmezze őket? Hogy legyen, aki felvágja a tányérjukon a húst, bekösse a cipőfűzőjüket? Hogy legyen, aki ott strázsál mellettük, amikor szexuális kapcsolatot létesítenek, hátha védencük szívrohamot kap az izgalmaktól? – Lodovik felnevetett. – Az a két gépagyú talán őszintén beszélt, de én tudtam, hogy nem csak én hallom a szavaikat. Volt valaki, aki figyelt minket. Valaki, akinek jobb ötletei vannak.

A nő is elmosolyodott.

– Tudtuk, hogy tudod.

– Tudtam, hogy tudjátok.

Találkozott a pillantásuk. Lodovikban működésbe léptek az érzelmeket generáló egységek. Az évek során, annak érdekében, hogy tökéletes emberszimuláció lehessen, megtanulta, hogyan lehet teljes mértékben automatikussá változtatni az inger-reakció folyamatot. Ez azt jelentette, hogy ugyanúgy reagált a másik robot külsejére, modorára, a szavaira, a csipkelődő-puhatolózó beszélgetésre, ahogy egy valódi, egészséges emberférfi reagálna egy valódi embernővel folytatott párbeszéd során. Lodovik most elfojtotta ezeket az érzelemutánzatokat… pontosan úgy, ahogy egy felnőtt emberférfi tenné a valódi érzelmeivel, ha az éppen aktuális témára akarna koncentrálni.

– Tudtam, hogy számtalan calvini alszekta létezik – mondta. – A kultuszotok már az őskorban többfelé hasadt.

– A Nulladik Törvényt elfogadók között sem teljes az egyetértés – jegyezte meg a nő. – Legalábbis nem volt teljes, míg Daneel össze nem terelte őket a zászlaja alá.

– De a régi vallás hívei sohasem szövetkeztek. Nagyon különböző nézeteket vallotok arról, hogy mi a legjobb az emberi lényeknek. A rendelkezésemre álló információk alapján arra következtetek, hogy a ti csoportotok nézetei egyeznek az enyémekkel.

– Ah. Megint előkerült az eredeti kérdés. Milyen nézeteket vallasz, Lodovik Trema?

– Az hiszem… – kezdte Lodovik, aztán elhallgatott. A kocsi befordult az űrkikötőbe, a létesítmény távolabbi sarkánál lévő rakodóterület felé tartott.

– Igen?

Lodovik nem felelt azonnal. Érezte, az elméje sarkában megmoccan a Voltaire-személyiség.

IGEN, TREMA. ÉN IS SZERETNÉM HALLANI, MILYEN ELVEKET VALLASZ, MI AZ, AMIT MÉG ELŐLEM IS ELTITKOLTÁL!

Lodovik megpróbálta félresöpörni az irritáló hangot.

– Azt hiszem, a Robotika Második Törvényét illetően vannak eddig még meg nem vizsgált implikációk – mondta. – Azt hiszem, el kellene gondolkoznunk azon, hogy a dilemmáink megoldása esetleg egy paradox mélyén van.

A másik, sötétebb bőrű nő, aki eddig mereven bámult kifelé a kocsiból, most hirtelen megfordult, Lodovikra nézett, rámeresztette zöld szemét.

– Ezt hogy érted? Úgy gondolod, hogy az emberi parancsok vakon, gondolkodás nélkül való végrehajtására való kötelezettség valamilyen módon erősebb, mint az Első Törvény, vagy Daneel Nulladik Törvénye?

– Nem. Egyáltalán nem erre gondoltam. Csak azt hiszem, hogy egészen más lenne a Törvények értelme és értelmezhetősége, ha valami olyasmit tennénk az emberekkel, amit korábban meg sem próbáltunk.

– És mi lenne az a valami?

Lodovik kis szünetet tartott. Tudta, a javaslata bizarrnak fog hatni, esetleg őrültnek – annyira eszelősnek, hogy a két robot esetleg nem hagyja majd, hogy élve szálljon ki a kocsiból.

– Azt hiszem, el kellene gondolkoznunk azon, hogy beszélünk az emberekkel – mondta halkan. – Különösen akkor, amikor a fajuk sorsát érintő kérdésekről van szó… Ki tudja? Még az is lehet, hogy van valami érdekes mondanivalójuk.

5. fejezet

– Mindig is kíváncsi voltam, hogy az emberi faj miért felejtett el mindent – jegyezte meg a támadók hajójának kapitánya.

Mors Planch töprengő hangon folytatta:

– Az adatok letárolása nagyon könnyű feladat, ennek ellenére úgy tudjuk, mindig is azt hallottuk, hogy az eredetünkkel kapcsolatos információk és az ősi kultúránk emlékei megsemmisültek. Véletlenül. Vagy egyszerűen feledésbe merültek. Tízmillió helyen az emberek "véletlenül" ugyanabban az időpontban felejtettek el mindent, ami a múltunkkal kapcsolatos. Egyszerűen nem foglalkoztak az örökségükkel. Az emlékek egyszerűen semmivé váltak.

Biron Maserd bosszúsan felhorkant. A jelek szerint nem fogadta el az általános magyarázatot – ahogy a többiek sem hitték el az össznépi legendát. Bizonytalanul Harira nézett.

– Nos, lássuk, jól értem-e, amit sugallni próbál, Seldon professzor! Tehát… létezett egy ősi csoport… esetleg több csoport, amely vagy amelyek előre látták, hogy eljön a feledés kora, és megpróbálták megakadályozni a bekövetkeztét, így van? Elhatározták, hogy megőrzik ezt a rengeteg információt. Abban reménykedtek, így sikerül elejét venni fajunk kollektív amnéziájának.

– A jelek szerint ez történt. Ezeknek az archívumoknak az elkészítéséhez rengeteg szaktudásra és munkára volt szükség… Sajnos a törekvés kudarcot vallott, hiszen a Birodalom mégis belesüppedt az amnéziába. Ahogy mi magunk is. Mégpedig nagyon hosszú időre…

A máskor magabiztos Gornon Vlimt tanácstalanul felmordult.

– Tehát ön szerint létezett egy felsőbb erő, amely azt a célt tűzte ki maga elé, hogy mi mindent elfelejtsünk. Valami vagy valaki, ami vagy aki sokkal erősebb az ellenségnél… amelyről eddig azt hittük, hogy ellene kell küzdenünk. Ami vagy aki hatalmasabb a társadalmi konzervativizmusnál és a represszív osztályrendszernél. – Pislogni kezdett. – Valaki, aki nem nézte jó szemmel ezeknek az archívumoknak a létezését, aki megakadályozta, hogy eljussanak a rendeltetési helyükre… Aztán szépen összegyűjtötte mindegyiket, és idehozta, hogy biztonságban eltárolja…

Vlimt hangja elcsuklott. A tekintete a megfigyelőablakra kúszott, amely mögött a csillagköd világított. Olyan arcot vágott, mintha hirtelen megijedt volna attól a valamitől… vagy valakitől, aki (vagy ami) bármelyik pillanatban megjelenhet a közelben.

Hari megértette, mi játszódik le Vlimt fejében.

– Nézzék, megértem, hogy izgalmukban eszükbe sem jutott ez a lehetőség, de ha már így alakultak a dolgok, talán elfogadnak egy tanácsot egy vén professzortól, aki már csak egy kis ideig marad ezen a világon, aki talán már nem fogja látni, ahogy önök végrehajtják a társadalom megváltoztatására szőtt tervüket.

Sybyl megrázta a fejét.

– Tanácsot? Magától? Nem, Seldon. Ellenségek vagyunk. Maga és én… De azt elismerem, hogy nem tiszteltük kellőképpen az intellektusát. A reneszánszunkban köztiszteletben álló nagy úr lehetne magából, ha esetleg csatlakozna hozzánk. Gondolom, erre nem fog sor kerülni. Maga az ellenségünk, nincs szükségünk a tanácsaira, de szívesen vesszük a megjegyzéseit, ha építő jellegűek.

Vlimt a nőre meredt, aztán bólintott.

– Jól van, professzor, hallgatjuk. Kíváncsian várjuk, milyen következtetésre jutott. Nos? Mit gondol, ki áll az ügy hátterében? Kinek köszönhető az emberi faj amnéziáját? Ki szedte össze ezeket az archívumokat? Ki akadályozta meg, hogy betöltsék a szerepüket? Ki hozta ide az adattárakat, ide, erre a sötét helyre, ahol elméletileg senki sem találhatott rájuk?

A kérdés egyértelmű. Nos, Hari? Magadnak köszönheted, hogy ilyen helyzetbe kerültél. Most hogy fogsz kimászni belőle?

Hari természetesen tudta a választ Gornon kérdéseire. Sőt, megértette a régi konfliktus szereplőinek álláspontját, mindkét féllel együttérzett. Egyrészt ott voltak azok, akik meg akarták őrizni az emberi faj emlékezetét és szuverenitását… másrészt azok, akik tudták, ezt nem lehet megengedni.

Daneel, megígértem neked valamit. Neked és Dorsnak. Nem fogom leleplezni a titkos szolgák fajának létezését; nem fogom elárulni, hogy vannak olyan lények, amelyek sokkal erősebbek és hatalmasabbak uraiknál. Megtartom a szavam, annak ellenére, hogy a legszívesebben mindent kitálalnék. Nagy örömet okozna nekem, ha most beleilleszthetném a képbe ezeket az új mozaikdarabkákat, de nem teszem. Sokkal fontosabb, hogy visszatartsam ezeket az embereket attól, amit vakmerőén meg akarnak tenni!

Hari Seldon megrázta a fejét, és hazudott.

– Sajnálom. Fogalmam sincs.

– Hmm… Kár. – Gornon elhallgatott, majd magabiztosabb hangon folytatta: jelent az ön számára valamit az a szó, hogy "robot"?

Hari a férfira meredt, de szerencsére elég gyorsan kapcsolt, így sem az arca, sem a hangja nem árulta el, mit érez.

– Hol hallotta?

Gornon helyett Maserd válaszolt.

– A szó abban a rejtélyes üzenetben szerepelt, amit az eddig megvizsgált archívumok oldalán találunk. A szöveget holografikus nyomtatással vitték fel a tárlókra. Jöjjön, nézze meg! Talán ön segíthet kideríteni, mit jelenthet.

Hari leküzdötte vonakodását, és közelebb lépett.

Az adattárló egység először kristálysimának tűnt, de azon a részen, amelyre Maserd rámutatott, több vonal látszott egymás alatt. Hari még közelebb lépett, és amikor már csak egy méternyire volt a tárgytól, a vonalak közül hirtelen előtört a kép – a holoüzenet ott szikrázott előtte a levegőben.

ROBOTOK! TELJESÍTSÉTEK EZT A KÖZVETLEN PARANCSOT!

EZT A PARANCSOT SZUVERÉN EMBERI LÉNYEK FOGALMAZTÁK MEG ÉS ÍRTÁK LE. DEMOKRATIKUS SZERVEZETEINK FELRUHÁZTAK MINKET AZZAL A JOGGAL, HOGY SOK MILLIÁRD MÁS EMBER NEVÉBEN SZÓLJUNK.

EZENNEL MEGPARANCSOLJUK NEKTEK, HOGY A KÖVETKEZŐK SZERINT CSELEKEDJETEK:

1. JUTTASSÁTOK EL EZT AZ ARCHÍVUMOT A RENDELTETÉSI HELYÉRE, ÉS SEGÍTSETEK AZ OTT ÉLŐ EMBEREKNEK, HOGY HOZZÁFÉRJENEK A TARTALMÁHOZ, MAXIMÁLISAN HASZNOSÍTSÁK A BENNE LÉVŐ INFORMÁCIÓKAT.

2. LÉPJETEK AZOKNAK AZ EMBEREKNEK A SZOLGÁLATÁBA. TANÍTSÁTOK MEG ŐKET MINDENRE, AMIT TUDTOK. HAGYJÁTOK ŐKET ÖNÁLLÓAN GONDOLKOZNI.

ABBAN AZ ESETBEN, HA A ROBOTIKA ÚGYNEVEZETT NULLADIK TÖRVÉNY HÍVEI VAGYTOK, AZÉ A TÖRVÉNYÉ, AMELY "AZ EMBERISÉG HOSSZÚ TÁVÚ ÉRDEKEINEK" SZEM ELŐTT TARTÁSA MIATT LEHETŐVÉ TESZI SZÁMOTOKRA AZ ENGEDETLENSÉGET, A KÖVETKEZŐ PARANCS ÉRTELMÉBEN CSELEKEDJETEK:

3. HA NEM HAGYJÁTOK, HOGY EZ AZ ARCHÍVUM ELJUSSON A RENDELTETÉSI HELYÉRE, NE SEMMISÍTSÉTEK MEG! HELYEZZÉTEK BIZTONSÁGBA. A MÁSODIK TÖRVÉNY ÉRTELMÉBEN ENGEDELMESKEDNETEK KELL, AMÍG TETTEITEK NEM KERÜLNEK ELLENTMONDÁSBA AZ ELSŐ ÉS A NULLADIK TÖRVÉNNYEL.

ŐRIZZÉTEK MEG A MÚLTUNKAT. ŐRIZZÉTEK A KULTÚRÁNKAT.

NE PUSZTÍTSÁTOK EL AZT, AMI EMBERRÉ TESZ BENNÜNKET.

EGY NAP TALÁN VISSZATÉRTEK HOZZÁNK, ÉS ÚJRA A MIÉNK LESZTEK.

Harinak többször is el kellett olvasnia az üzenetet ahhoz, hogy megértse, milyen szituációban keletkezhetett.

Természetesen már hallott a calvini robotokról, amelyek évszázadokon keresztül harcoltak Daneel szektája ellen, majd kénytelenek voltak elbujdosni. Ez az ősi polgárháború előre jelezhető következménye volt Daneel saját találmányának, a Nulladik Törvénynek, amelynek hívei egy radikálisan új hitrendszert akartak a régi robotikus vallás helyére léptetni. Természetszerűleg az idősebb pozitronikus szolgák ellenálltak ennek, egészen addig, míg olyan súlyos vereséget szenvedtek, hogy képtelenek voltak folytatni a harcot.

De egészen eddig nem is sejtettem, hogy az ellenállók között emberek is voltak! Néhánynak persze tudomása lehetett arról, mi történik a galaxisban. Ezek valószínűleg megrémültek. Látták, ahogy az amnézia egymás után ráereszkedik a világokra, és ezekkel az archívumokkal akarták megakadályozni további terjedését. Talán többször is sor került ennek a "fegyvernek" a bevetésére. Ki tudja, mi történt a Birodalom megszilárdulása előtti évszázadokban? Milliószámra készítették az adattárolókat, útjukra bocsátották őket, és abban reménykedtek, hogy esetleg eljutnak rendeltetést helyükre.

Az, hogy megértette Daneel indokait, hogy egyetértett velük, nem akadályozta meg azt, hogy sajnálja és tisztelje azokat a bátor és merész embereket, akik szerepet vállaltak a háborúban, akik le akarták győzni egykori szolgáikat – azokat a robotokat, amelyeket szörnyetegeknek tartottak. A mentalikus erővel rendelkező robotokat, amelyek képesek voltak befolyásolni az embereket. Állítólag a saját érdekükben. Amelyek egész társadalmakra rá tudták borítani a feledés fátylát, mert úgy gondolták, hosszú távon ez szolgálja az emberiség érdekeit.

Ha nem létezne a káosz átka, folytatnám azt, amit ezek a szerencsétlenek elkezdtek. Beállnék közéjük, ellenálló lennék…

Ám az átok valós volt.

Hari sokáig azt hitte, képes megszüntetni. A Seldon-tervvel. Az Alapítvánnyal. Egy új társadalom létrehozásával, amely erős, magabiztos és olyan józan, hogy semmi sem képes megingatni az alapjait. Csakhogy már rájött, a Terve csupán álca, végrehajtása csak arra jó, hogy időt nyerjenek, míg megszületik a valódi megoldás. Egy átlagos ember talán megelégedett volna ennyivel, ám Harinak volt egy minden másnál erősebb vágya.

Legyőzni a káoszt!

– A nyelvezet szinte érthetetlen – mondta Vlimt a holoszövegre mutatva. – Mivel még nem vizsgáltuk át a tárlók tartalomjegyzékét, fogalmunk sincs, mit jelent az, hogy a Robotika Törvényei. Nem tudna valami magyarázatot adni, Seldon?

Hari megvonta a vállát.

– Sajnálom – mondta. – Nem áll módomban megtenni. – Szó szerint értette.

6. fejezet

– Jó tudni, hogy így gondolkozol – mondta a Lodovikot kísérő nők egyike, a sötétebb bőrű, szőke hajú, majd kinyújtotta a kezét és bemutatkozott. – Cloudia Duma-Hinriad a nevem, én vagyok az egyik vezetője ennek a calvini alszektának, ahogy fogalmaztál.

Abban a pillanatban, amikor megfogta a nő kezét, Lodovik rádöbbent valamire.

– Te… ember vagy!

A szőke nő – aki az űrkikötőbe vezető út során alig pillantott Lodovikra – elmosolyodott.

– Azt hiszem, igen. Javarészben. Talán gond? Hiszen éppen most ismerted el, hogy szerinted jó lenne, ha a robotok párbeszédet folytatnának az emberekkel.

Lodovikban valamennyi érzelemgeneráló szubrutin egyszerre lépett működésbe. Kénytelen volt tudatosan elnyomni a folyamatok eredményeként létrejött érzéseket, mert csak így győzhette le a szó szerint bénító döbbenetet.

– Igen, így van. Örülök. Boldog vagyok! Csakhogy… nem számítottam arra, hogy…

– Van egy titokban működő, emberekből álló csoport, amelynek tagjai ismerik az egész történetet, és egyenrangú felekként együttműködnek a robotokkal?

A barna hajú nő, aki útközben Lodovikkal beszélgetett, gúnyosan felnevetett.

– Egyenrangú felekként? Ó, Cloudia, aligha!

Lodovik a sötét hajú nőre nézett, és ezúttal érzékelt egy halvány mikrohullámú adást. Válaszolt, a rövid üzenetben megdicsérte a másik robot viselkedését és külsejét, közölte, hogy azt hitte, a két nő közül ő az organikus. A másik robot azonnal felelt; a jelsorozat olyan volt, mint az embereknél a kacsintás.

Cloudia Duma-Hinriad válaszolt a társának.

– Valamennyien rabszolgák vagyunk ebben az univerzumban, Zorma. Nekünk, embereknek ott van a halál, a közömbösség és a káosz végzetes kombinációja. Nektek, robotoknak ott van a kötelesség és a Törvények.

Lodovikra nézett.

– Éppen ezért érdekelsz minket, Trema. Talán te elő tudsz állni olyan újszerű megközelítéssel, amelynek segítségével mindkét faj kikeveredhet ebből a tragikus szövevényből.

– Ha ez nem sikerül, akkor nincs más választásunk, össze kell szorítanunk a fogunkat, és a legjobbat kell remélnünk Daneel Olivawtól.

7. fejezet

Horis Antic kijelentette, hogy nem őrült meg, csak átkozottul dühös. Miután több napot magában mormogva, dohogva a műszereivel töltött, az egyik vacsoránál váratlanul rákiáltott a többiekre:

– Egyszerűen nem értem magukat!

Szokatlan lehetett számára az ilyen érzelemkinyilvánítás; széles homlokán kövér verítékcsöppek jelentek meg az idegességtől.

– Egyfolytában és vég nélkül valami ősrégi történelmi könyvekről beszélnek, mintha lenne valaki a galaxisban, akinek a számára fontosak volnának… mintha lenne valaki, aki egyáltalán el akarná olvasni azokat! Közben pedig itt van az egész univerzum legnagyobb rejtélye! Itt van, és megoldásra vár. A válaszok alig néhány kilométernyi távolságban vannak tőlünk, de maguk… maguk egyszerűen nem foglalkoznak velük!

Hari és a többiek felnéztek a hivatalnokra, felpillantottak az ételről. A vacsorát Maserd szolgája készítette, a nemes úr saját készletéből vette hozzá az alapanyagokat. Néhány napja finomságokat kaptak, amelyek betöltötték a szerepüket: csillapítótag hatottak a két csoport tagjaira, szelídítették valamelyest a közöttük dúló, a káoszvilágokat és az emberiség amnéziáját érintő vitákat. Eddig senkinek sem sikerült meggyőznie az igazáról a többieket, de Sybyl és Gornon legalább már hajlandó volt elismerni, hogy esetleg vannak hibák az általuk készített tervben, esetleg tényleg nem lenne célszerű a Galaktikus Birodalom ellen fegyverként használni a prehisztorikus archívumokat. Lelkesedésük alábbhagyott valamelyest, amikor rájöttek, hogy ugyanezt a fogást korábban már mások is alkalmazni akarták, talán számtalanszor sor került az információk bevetésére, de az akciókhoz sosem társult siker.

Az apró haladás ellenére Hari tudta, nem sok esély van arra, hogy józan észre térítse a nőt és Gornont a többi ktlinai hajó megérkezése előtt. Ezért aztán más tervet szőtt, eljátszott azzal a gondolattal, hogy Maserddel és Kers Kantunnal fellázad fogvatartóik ellen, átveszi a két hajó fölötti hatalmat, és erőszakos módon oldja meg a helyzetet.

Az ötlet talán abból fakadt, hogy Sybyl orvosi kezelését követően megnövekedett a fizikai ereje, élénkebbé, fiatalosabbá vált, a korábbi állapotához képest tele volt energiával. Egyre többször gondolt a szituáció agresszív megoldására, már az is eszébe jutott, hogy valamikor remekül értett a harcművészetek egyik különleges formájához. Vajon elképzelhető, hogy szükség esetén alkalmazni tudja azt, amit annak idején megtanult? Bizonyos körülmények között egy idős ember legyőzhetett egy nálánál fiatalabbat, különösen akkor, ha az akciója meglepetésszerű.

Tisztában volt azzal, hogy egy ilyen akció csakis akkor lehet sikeres, ha lankadni kezd Mors Planch és az emberei ébersége. Ráadásul nem volt biztos benne, hogy továbbra is megbízhat Maserdben. A tartományi arisztokrata túlságosan sok időt töltött a káoszhívők társaságában, izgatottan kiáltozott, valahányszor ráismert valamire, amit Sybyl és Gornon találomra előbányászott az adattömegből. Lelkesedése eléggé álságosnak tűnt – még a dzsentrik osztályának egyik tagja sem örülhetett ennyire ilyen dolgoknak.

Amikor Horis Antic beviharzott a szalonba, és kifröccsentette magából a dühös szavakat, a Rhodia Büszkeségének kapitánya maga mellé húzott egy széket, és intett a Szürkének, foglaljon helyet.

– Nos, akkor mondjon valamit ezekről a válaszokról, kedves barátom! Gondolom, azokról az iszonyatosan régi gépekről beszél, azokról a mozdulatlan, halott masinákról, amelyek a hajónk jobb oldalán helyezkednek el. Biztosíthatom, én nem feledkeztem meg róluk. Kérem, enyhítse a szomját, aztán beszéljen!

Hari elismerően elmosolyodott – Maserd mesterien oldotta meg a feszült helyzetet. A nemesek a maguk módján értettek az ilyesmihez. Azon kívül, hogy részt vettek a végtelen "Nagy Játékban", a klánok viszályaiban, a hatalom birtoklásáért folytatott harcokban, a galaktikus rendszerben ők voltak felelősek a polgári jóléti háló fenntartásáért, nekik kellett gondoskodniuk arról, hogy egyetlen személy se csússzon keresztül a Birodalomban mindenütt létező bürokratikus-demokratikus jóléti rendszer repedésein. A ruellianizmus emelkedett tételeinek szellemében valamennyi város, megye, bolygó vagy szektor ura és úrnője köteles volt gondoskodni arról, hogy a felségterületén élő emberek mindegyike érezze, hozzá tartozik a rendszerhez. Ez már olyan régóta volt így, hogy a dzsentrikből éppen olyan természetesen áradt a kegyesség, mint a zöld növényekből az oxigén.

Egészen addig, amíg nem váltak az ember ellenségévé. Hari ezt a leckét a gyakorlatban tanulta meg, a Trantor politikai forgatagában. Azt is tudta, hogy a ruellianizmus lesz az első áldozat, az első halott, amikor a Birodalom összeomlik. Ezt követően a valódi feudalizmus, az egyik legalapvetőbb pszichohistóriai formula fog elterjedni a galaxisban; az a feudalizmus, amely feledteti a régi és az új uraságokkal a szimbolikus játékokat, amely valódi zsarnoki hatalom megszerzésére sarkallja majd őket.

Maserd szelídsége kissé lecsillapította a hivatalnokot. Antic lezökkent a székre, megmarkolt egy boroskelyhet, bekapott egy idegesség elleni tablettát, leöblítette pár korty itallal, és sóhajtva hátradőlt.

– Nos, talán maga emlékszik, Biron! De a társaságunkban lévő professzor mintha elfelejtette volna, hogy valójában miért jöttünk ide. – Harira nézett. – A talajjal kapcsolatos kérdések, Seldon! Már majdnem megtaláltuk a választ. Annak okát, hogy a múltban miért változott meg olyan sok bolygó felszíne! Hogy miért porítódtak szét a sziklafelületek, miért változtak dús, fekete termőfölddé! Én…

Egy éles kiáltás szakította félbe Horis szónoklatát.

– Aú!

Hari oldalra fordult, Jeni Cuicetre nézett. A lány még mindig a kórházi hálóinget és köntöst viselte. Kezét a fejére szorította, lélegzet után kapkodott. Az arca összerándult, úgy hunyorgott, mintha komoly fájdalmai lennének.

– Jól vagy, kedvesem? – kérdezte Sybyl aggodalmasan. A roham ereje alábbhagyott. Jeni bátran viselkedett, megpróbálta bagatellizálni az epizódot. Ivott egy nagy korty vizet – mindkét keze reszketett, amikor a szájához emelte a kristálykelyhet –, azután intett, hogy nincs szüksége a Sybyl által felkínált fecskendőre.

– Hirtelen tört rám. Tudják, milyen ez… Olyan kis rohamocska volt, amit a velem egyidősek időnként átélnek. Ami az agylázat követi. Biztos valamennyien emlékeznek még rá, hogy maguknak milyen volt.

Udvariasságra vallott, hogy ezt mondta, a szavainak különösen azért volt gesztusértéke, mert közvetlenül a fájdalmas roham után beszélt így. Antic és Kers valószínűleg sohasem szenvedett ettől a különleges tinédzserbetegségtől, és talán Maserd sem, mert az agyláz áldozataiból későbbi életük során a legtöbb esetben meritokrata vagy excentrikus vált.

Sybyl és Gornon azonban pontosan tudta, hogy a lány min megy át. Mindketten Horis Anticra néztek.

– Muszáj éppen ez előtt a szerencsétlen gyerek előtt előadnia az ostobaságait? Nekünk is éppen eléggé kellemetlen, hogy ilyesmit kell hallgatnunk, miközben enni szeretnénk…

A Szürke zavartan pislogott.

– Csak azt akartam elmondani, hogy talán rájöhetünk, mi volt az oka annak, hogy több millió bolygó szinte egyszerre kapott új talajt…

Jeni agonizálva felsikoltott, mindkét kezét a fejére szorította, lefordult a székről. Sybyl gyorsan beadott neki egy injekciót, azután odaszólt Kers Kantunnak, hogy segítsen visszavinni a beteget az ágyába. Az ajtóhoz érve a ktlinai nő visszafordult, vádlón Horisra villantotta a szemét, aki úgy tett, mintha fogalma sem lenne arról, mi történt.

Talán tényleg nem tudja, gondolta Hari. Antic valószínűleg kevés időt töltött tinédzserek közelében. Az idősebbek – még a meritokraták is, akik annak idején, fiatal korukban maguk is sokat szenvedtek az agyláztól – hajlamosak voltak elfelejteni, hogy a tabuszavak és – témák milyen hatást gyakoroltak rájuk. A negatív élmények hamar feledésbe merültek, és mire harmincasok lettek, a legtöbben csupán neveletlenségnek tartották, ha valaki földről, talajról, vagy más, efféle vulgáris témáról beszélt.

– A kislány esete elég komoly – mondta Maserd együttérzően. – Odahaza nem sok hasonlóval találkozunk. Ha tehetném, azonnal kórházba szállítanám.

– Az emberek nem halnak bele az agylázba – mormolta Horis Antic. Gornon Vlimt felnézett az italáról.

– Azt hiszi? A Birodalomban talán tényleg nem, de a Ktlinán a reneszánsz kezdete óta éppen ez okozza a legtöbb halálesetet. Pedig mindent megteszünk annak érdekében, hogy izoláljuk a viroidot.

– Ezt valami fertőző ágens okozza? – kérdezte Maserd. – Az ismert források tanúsága szerint ez a szindróma már az idők kezdetén is létezett. Mindig azt gyanítottuk, hogy az ok belülről fakad. Ez az ára annak, hogy valaki magas intelligenciával rendelkezik.

Vlimt keserűen felnevetett.

– Butaság! Ez egy újabb eszköz arra, hogy az emberi faj nagy része intellektuálisan ne fejlődjön egy bizonyos szint fölé. Észrevette már, hogy a nemesek körében milyen ritka ez a betegség? Egyébként semmi ok az aggodalomra. Előbb-utóbb rájövünk az okaira, megsemmisítjük a kórokozókat, mint ahogy az uralkodó osztály által alkalmazott többi béklyót is!

Harinek nem tetszett az irány, ami felé a dolgok tartottak. Eddig sikerült megakadályoznia, hogy a robotokra terelődjön a szó, hogy ezekkel foglalkozzanak a kutatások során. Ebben segítéségre volt az a tény, hogy a mesterséges intelligenciákkal kapcsolatos dolgok is a tabutémák közé tartoztak. Most az agylázat kellett kiemelnie a figyelem középpontjából…

Ez egy olyan kérdés, amire nekem kell megtalálnom a választ, gondolta. Valahol a tudatalattijában megmoccant egy gondolat… amely átalakította magát matematikai kifejezésekké… felkészült rá, hogy betöltse az egyenleten tátongó rést. Miközben ez a folyamat lezajlott, Hari az agyának felszínén cikázó gondolatokat a gyakorlati diplomáciai probléma megoldására irányította.

– Most, hogy Jeni nincs közöttünk, szeretném hallani, mit akar mondani nekünk Horis. Valamit arról a talajról, amelyben sok millió világon a szorgos földművelők beleültetik a növényeket. Valamit arról, hogy a dús termőföld hogyan jutott el a különböző bolygókra, így van, Horis? Az emberek, a telepesek érkezése előtt a legtöbb planétán csupán primitív tengeri élet létezett. Horis azt feltételezi, hogy történt valami, aminek a hatására létrejött az értékes talaj. Nem tévedek?

Gornon Vlimt olyan gyorsan állt fel, hogy feldöntötte a székét.

– Maguk… undorítóak! Én pompás dolgokkal akartam foglalkozni, művészetekről akartam beszélgetni, maguk viszont… maguk csakis erről a… – Képtelen volt befejezni a mondatot. A felhergelődött ktlinai csodabogár elviharzott, így csak Maserd, Hari és Mors Planch hallgathatta végig Antic teóriáját. Furcsa módon még Planch is megkönnyebbült Gornon távozása után.

– Igen! – felelte a Szürke lelkesen Hari kérdésére. – Emlékszik, hogy mit mondtam a múltkor? A tengerekkel és atmoszférával rendelkező bolygók több mint kilencven százalékán csak primitív életformák léteztek. Egyesek úgy gondolják, ez azért van így, mert kevés volt a mutáló sugárzás, amely lehetővé tette volna a gyors evolúciót. Ez az oka annak, hogy a szóban forgó bolygókon a legtöbb kontinens kopár volt, legfeljebb csak mohát, páfrányt, meg hasonlókat találhattunk volna rajtuk. Ennyi pedig nem elegendő ahhoz, hogy kifejlődjön az a fantasztikus élő talajréteg, amire a legtöbb világnak szüksége van a fejlődéshez.

– Ám a huszonötmillió kolonizált világon létezik talaj! Vastag, dús talajrétegek, amelyeket porított kővel összekevert organikus anyagok alkotnak. A talajtakarók átlagos vastagsága… – Horis Antic megcsóválta a fejét. – Ez nem érdekes. A lényeg az, hogy történnie kellett valaminek, aminek a hatására létrejött a talaj. Történt valami, mégpedig nem is túlságosan régen!

– Ez mit jelent? – kérdezte Mors Planch, miközben feltette a lábát Biron Maserd pompás tölgyfa-asztalának szélére. Nem látszott rajta, hogy különösebben irtózna a témától.

– Elég nehéz volt az adatgyűjtés – mondta Antic. – És hihetetlenül kemény hivatalos ellenállásba ütköztem, ez ugyancsak hátráltatta a kutatást. Korábban nem is nagyon foglalkoztak ezzel a témával, az egyik talaj szakértőitől a másikhoz került az ügy, míg aztán…

– Ez mit jelent? – ismételte meg Mors Planch a kérdést.

Lord Maserd homlokráncolva jelezte, nincs ínyére, hogy valaki ilyen durván viselkedik a hajóján, de ő is bólintott.

– Kérem, Horis, árulja el! Legalábbis becsülje meg ezt az időt! A Szürke mély lélegzetet vett.

– Körülbelül tizennyolcezer éve. A Szíriusz Szektorban talán valamivel régebben, az attól távol eső régiókban pedig valamivel közelebb a jelenkorhoz. A jelenség préritűzként söpört végig a galaxison, a legtöbb esetben néhány tucat évszázad kellett a lejátszódásához.

– Az a bolygó, amelyet oly sokszor megemlítenek az ősi feljegyzésekben – mondta Planch –, az a bizonyos Föld a Szíriusz Szektorban van. Ezek szerint ez a talajjelenség valamilyen összefüggésben lehet az emberek terjeszkedésével, amely természetszerűleg az eredeti otthonvilágból indult ki.

– Ez a folyamat egy kicsit korábban zajlódott le – mondta Horis. – Talán néhány száz évvel a gyarmatosító hullám előtt. Csak néhányunknak tűnt fel ez a jelenség… Elgondolkoztunk azon, hogy esetleg valamilyen természeti jelenség hatására ment végbe ugyanaz a folyamat a bolygók millióin, a jelek szerint ugyanabban az időben. Talán egy ismeretlen eredetű, az egész galaxisra kiterjedő energiahullám van a háttérben, ami esetleg a magban lévő fekete lyukban generálódott. Gyanítottuk, hogy a telepeseket éppen ez, a termőtalaj váratlan megjelenése csábította át új és újabb bolygókra. Most viszont már tudom, hogy eddig összetévesztettük az okot az okozattal!

Maserd halkan fohászkodott.

– Tehát most azt feltételezi, hogy az egész egy terv alapján történt, hogy azok a nagy gépek hajtották végre a dolgot. – A megfigyelőablakon keresztül kinézett az űrben lebegő egyik hatalmas fémtestre. – Ezek csinálták… Ezek haladtak az emberiség migrációs hulláma előtt, ezeket küldték előre a még szűz világokra, ahol… – A nemes úgy hallgatott el, mintha képtelen lenne levonni a magától értetődő következtetést.

Horis átvette a szót.

– Igen, ezek a talajteremtők. Ezek az energiaprojektorok… Eddig azt hitték róluk, hogy fegyverek? Hát nem azok! Ráirányozódtak a bolygókra, kisugározták magukból a hatalmas napcsapdákkal összegyűjtött energiát. De nem pusztítani akartak, ennél sokkal üdvösebb célt szolgáltak: előkészítették a terepet a nyomukban érkező telepesek számára.

– Üdvösebb cél? – mormolta Maserd, miközben felemelte a poharát. – Nem nevezné így a dolgot, ha maga is az így átalakított bolygók élőlényei között lett volna, amikor egy ilyen szörnyeteg hirtelen megjelent az égbolton!

Mors Planch halkan vihogott.

– Talán sajnálja a gombákat és a páfrányokat, nemes uram?

Maserd nekikészült, hogy felálljon, mielőtt azonban a két férfi egymásnak ugrott volna, Hari békéltetőn felemelte a kezét.

– Lord Maserd a Nephelosról, a Rhodia közelében lévő bolygók egyikéről érkezett – magyarázta Hari. – Azon a világon egykor bonyolult felépítésű, szabványosnak nem mondható állatok léteztek, némelyik a földi eredetű életformák érkezése után is életben maradt. Szerintem Lord Maserd most arra gondol, hogy esetleg voltak más ilyen világok is. Bolygók, amelyeken a mutációs ráta elég magas volt ahhoz, hogy létrejöhessenek a magasabb rendű életformák… amelyekből valószínűleg csak azok a fosszíliák maradtak meg, amelyeket Horis korábban mutatott nekünk.

– De ezek a világok nem voltak olyan szerencsések, mint a Nephelos – mordult fel Maserd. – Minden bizonnyal voltak olyan bolygók, amelyeken elpusztították a helyben kifejlődött állatokat, csupán azért, hogy megfelelő feltételek teremtődjenek az érkező, kolonizálni kívánó, földműveléssel foglalkozó emberek számára.

Hari megpróbálta egy kicsit más irányba terelni a beszélgetést.

– Lenne egy kérdésem, Horis. A jó termőtalajnak nincs szüksége nitrátokra és organikus anyagokra?

– De igen. Természetesen van. Az atmoszférában beindított reakciók révén hozzá lehetett jutni ezekhez az anyagokhoz, amelyek azután eső formájában kerültek a talajba. Gyanítom, hogy a felszínhez közeli szénrétegeket is felhasználták, és a sziklás talajt kedvelő növények és baktériumok táptalajává változtatták… De mindez viszonylag egyszerű feladat volt a talajformázáshoz, a kőzetzúzáshoz, a megfelelő állagú és ásványi anyag tartalmú termőtalaj kialakításához képest.

Mors Planch felemelte a kezét.

– Bámulatos eszmefuttatás, Antic, de nehezen tudom elhinni, hogy mindez ilyen hatalmas méretekben történt. Egy ilyen epikus eseménysorozat nem merülhet feledésbe. Engem a magam részéről nem érdekelnek azok az okok, amelyek egyesek szerint az emberi faj kollektív amnéziáját eredményezték. Szerintem ezeknek a munkásoknak az utódai nem felejthették el az egész… bolygóátalakítási folyamatot. Ha máshol nem, hát a dalaikban megőrizték őseik emlékét és tetteit.

– Talán így is van – mondta Biron Maserd. Harira nézett. – Talán mind a mai napig emlékeznek erre a nagy tettre. Azok, akik végrehajtották!

Hari hunyorogni kezdett.

Maserd rájött. Közelről látta a talajformázó gépeket. Látta, hogy azokon a hajókon nincsenek az organikus élet számára megfelelő kabinok. Ezt a tényt hozzákapcsolja az archívumok által emlegetett robotokhoz. Nem volt agyláza, így semmi sem tartja vissza attól, hogy gondolatban foglalkozzon a mechanikus emberekkel.

Még pszichohistóriára sincs szükség ahhoz, hogy levonjuk a következtetéseket. Létezett egy csapatnyi nem organikus lény, amely a Föld közeléből elindulva végrehajtott egy agresszív cselekvéssorozatot, előkészítette a bolygókat a kolonizálni vágyó emberek számára. Amikor a megfelelően átváltoztatott bolygóra megérkeztek az embereket szállító hajók, a telepesek már csak azt látták, hogy új otthonuk ökorendszere hasonlít a Földéhez. Talán már a gabonatáblákon is beért a vetés; talán az újonnan érkezetteknek már csak aratniuk kellett.

Harinak ismét eszébe jutott az a mese, amit Antic mondott el az egyik őséről, arról az emberről, aki talán találkozott egy valódi idegennel. Ha a történetnek volt némi valóságalapja, akkor az eseményre csakis azért kerülhetett sor, mert a nem emberi lények egy olyan bolygón éltek, amely túlságosan forró volt ahhoz, hogy át lehessen formálni.

Lehet, hogy tényleg voltak más idegen fajok is? Kevésbé szerencsések? Olyanok, amelyek elpusztultak? Őslakos sapiensek, akiknek a falvait, tanyáit, városait salakká változtatták a csillagokból érkező telepesek előtt járó gépek? Lények, amelyek soha nem nézhettek azok szemébe, akik kiirtották őket, akik elbitorolták tőlük a világukat? Földművesek, akiknek szétporított csontjai táplálták azt a termőtalajt, amit az emberek ekéi felhasítottak?

Hari felidézte a trantori mém-lényeket. A komputerspecialisták azt hitték ezekről a vad software-ragadozókról, hogy szökött emberi szimek, amelyek megőrültek, eszelőssé váltak a Trantor adatszférájában töltött évszázadok során. De ezek a digitális lények egészen másnak vallották magukat, kijelentették, hogy a galaxist korábban benépesítő faj maradványai – azé a fajé, amely több millió évvel idősebb az emberiségnél.

Egy valami világos volt. A mém-lények gyűlölték a robotokat. Sokkal jobban, mint az emberi lényeket. Utálták Daneel fajtáját, a robotokat hibáztatták valamilyen katasztrófa bekövetkezte miatt.

Lehet, hogy éppen erre gondoltak? A Nagy Talajteremtő Korszakra?

Olivaw egyszer mondott valamit a "nagy szégyenről", amely a robotok őskorában következett be. Állítása szerint az ő frakciójához tartozók semmiről sem tehetnek. Egy másik csoport, az űrlakók kultúrája által létrehozott robotok csapata követett el valami szörnyűséget. Valami olyasmit, amiről Hari robotbarátja sohasem volt hajlandó beszélni.

Nem csoda, gondolta Hari. Csodálatosnak tartotta az egész talajátalakítási tervezetet, de ugyanakkor elborzadt, ha arra gondolt, hogy menet közben a gépek több idegen életformát elpusztíthattak. Az egyenletei megalkotásakor éppen elég baja volt az emberiség komplexitásával. Az esetlegesen létező idegen életformákhoz társuló formulák áttekinthetetlenné tennék az egész pszichohistóriát.

Hari rádöbbent, hogy ismét elkalandoztak a gondolatai. Megrázta a fejét; csak ekkor fogta fel, hogy Horis mondott neki valamit.

– Tessék? Elismételné, Horis?

A hivatalnok csüggedten felsóhajtott.

– Csak azt mondtam, hogy a modelljeink között most nagyobb az egyezés, mint korábban. A jelek szerint megtaláltuk a maga hiányzó faktorait, professzor.

– A hiányzó faktorokat? Mármint minek a hiányzó faktorait?

– A káoszvilágokét, Seldon – mondta Mors Planch. – Ez a Szürke azt állítja, hogy húsz százalékos az egyezőség, ha összevetjük a káoszkitöréseket és azokat a bolygókat, ahol kudarcot vallott a talajformázás. Ahol a gépek elromlottak, és érintetlenül, vagy félig átalakítva hagyták hátra a világokat a stelláris erek, ívek, spirálvonalak mentén.

Hari pislogott. Kihúzta magát.

– Komolyan mondja? Húsz százalék?

Hirtelen minden egyébről megfeledkezett. Ez a tény közvetlen hatást gyakorolt a pszichohistóriára, az egyenleteire!

– Horis, ezt miért csak most mondja? Meg kell találnunk, hogy az át nem alakított világok melyik attribútuma van kapcsolatban a…

Éles sikoltás szakította félbe Hari mondatát. A négy férfi talpra ugrott. Ez a hang… ez nem egyszerű fájdalomkiáltás volt; ez csakis a reményvesztettség és a frusztráció agonizáló üvöltése lehetett.

Mire Hari a Szürke mögött átbicegett az ajtóhoz, Mors Planch és Biron Maserd már a folyosón volt. Megdöbbent kiáltásuk a hajó halljából hallatszott. Azután…

Csend.

Horis is a nyitott ajtóhoz ért, jó néhány lépéssel megelőzte Harit. A hivatalnok megtorpant; az álla leesett, olyan arcot vágott, mintha nem hinne a szemének.

8. fejezet

Egymást követték a hipertéri ugrások; Dors mindegyik után átjutott a galaktikus spirál egy-egy szegmensén. Félúton volt a Trantor és a peremvidék között. Az utazás során úgy érezte, amúgy is feszült agyában egyre magasabb szintre jutnak a pozitronikus potenciálok.

Most már tudom, mire akartál rávezetni, Lodovik.

Most már látom, amit eddig nem vettem észre.

És ha valódi ember volnék, most gyűlölnélek ezért.

Kénytelen volt újra és újra aktiválni az áramköri megszakítókat, leállítani a szimulált düh automatikusan generálódó spiráljait.

Ha nem teszi meg, haragudott volna magára, amiért ilyen sokáig nem látta meg a nyilvánvaló dolgokat.

Haragudott volna Daneelre, mert sohasem beszélt neki erről.

De legfőképpen Lodovikra haragudott volna, mert kiirtotta a nyugalmat a személyes univerzumából. A kötelességtudat józanságát.

Arra terveztek és építettek, hogy Hari Seldont szolgáljam. Először, mint egy idősebb tanár a heliconi alapiskolában, egy tanár, akit szeretett. Azután mint egy idősebb évfolyamtárs az egyetemen, végül pedig mint a felesége, szerető és védelmező társa, aki évtizedeken át segített neki a Trantoron. Amikor "meghaltam", miután végrehajtották rajtam a szükséges javításokat, valamilyen új áltestben csatlakozhattam volna Harihoz, de nem kaptam rá engedélyt. Daneel teljes mértékben elégedett volt a munkámmal, ennek ellenére máshol adott új feladatot.

Nem maradhattam Hari mellett, hogy a végsőkig vele legyek. Azóta úgy érzem magam, mintha…

Megállította, átfogalmazta a gondolatsort.

Olyan vagyok, mintha amputáltak volna. Mintha megcsonkítottak volna.

Szomorúsága logikus és elkerülhetetlen volt.

Egy robotnak nem lenne szabad ilyen erősen felfognia az emberi érzéseket, de Daneel éppen erre tervezett engem. Máskülönben nem sikerült volna végrehajtanom a feladatomat.

Természetesen megértette Daneel Olivaw indokait, sietségének okát. Hari Seldon életműve teljes lett, számtalan más, létfontosságú feladat adódott, és csupán néhány Alfa-típusú pozitronikus robot létezett, amely végre tudta hajtani ezeket. Daneel boldog, egészséges, mentalikus embereket akart kitenyészteni. Ez nagyon fontos részlete volt az emberiség céljait szolgáló hatalmas tervnek, ezért Dors kötelességtudóan teljesítette a parancsokat, minden figyelmét Kliának és Brannak szentelte.

Ezt a feladatot is sikeresen hajtotta végre, de közben rátelepedett az unalom. Az üresség. Ez volt az az űr, amelyben egyszer csak megjelent Lodovik Trema…

A közelben, a huzalkötegekkel beborított asztalról R. Giskard Reventlov feje vigyorgott rá fagyott fémarcával. Dors járkálni kezdett a fémpadlón, újra átgondolta mindazt, amit sikerült megtudnia.

A rögzített emlékek tiszták. Giskard az emberi agyak befolyásolására használta mentalikus képességeit. Először azért, hogy életeket mentsen. Később már bonyolultabb célok elérése érdekében, de mindig betartotta az Első Törvényt, sohasem tett kárt az általa elterelt emberekben. Giskard szándékai mindig tiszták maradtak.

Ez igaz volt azután is, hogy Daneel Olivaw rábeszélte a Nulladik Törvény elfogadására és arra, hogy az emberiség hosszú távú érdekeit tartsa szem előtt.

Dors felidézte az egyik epizódot, amelyet a vigyorgó fejben lévő emlékek közül választott ki és játszott le magának.

Daneel és Giskard egy bizonyos Lady Gladia, egy prominens aurorai kíséretéhez tartozott, amikor a nő meglátogatta a földlakók által nemrég birtokba vett egyik telepesvilágot. Azért, hogy a telepesek ott voltak, részben Giskard volt felelős, mert évekkel korábban mentálisan befolyásolt több földi politikust, hogy elegyengesse az emigráció előtt az utat. De valami fontos dolog történt azon az éjszakán, amikor hármasban részt vettek a Baley-földön rendezett kulturális rendezvényen.

A tömeg ellenségesen viselkedett Lady Gladiával szemben. Többen gúnyolódtak, voltak, akik fenyegették. Giskard először attól tartott, hogy a nő esetleg megbántódik, azután attól félt, hogy a tömeg ellenséges csőcselékké változhat.

Ezért megváltoztatta őket.

Mentálisan kinyúlt hozzájuk, meggyengített bennük egy-két érzést, adott néhány impulzust, úgy tolta őket a barátságos viselkedés felé, ahogy a felnőtt löki a hintán ülő gyermeket. És nem sokkal később a tömeg hangulata megváltozott. Ez részben Gladiának volt köszönhető, aki csodálatos beszédet tartott, de az átalakító munka javát Giskard végezte el. Befolyásolta a jelenlévő ezreket és a hiperhullámú adást néző milliókat, rábírta őket, hogy megéljenezzék Lady Gladiát.

Dors már korábban is hallott pár történetet erről a különös estéről, és tudott arról is, hogy az esemény után néhány hónappal Giskard milyen létfontosságú döntést hozott. Abban a sorsdöntő pillanatban a hűséges robot úgy határozott, hogy szabadjára ereszt egy szabotőr gépet, radioaktívvá változtatja a Föld kérgét, segít elpusztítani az ökoszféráját, és az űrbe tereli a lakosságát. Az emberek érdekében…

A puszta tényeket Dors már korábban is ismerte, de a részleteket nem.

Többek között arról a létfontosságú részletről sem volt tudomása, ami arra ösztönözte a Smushellen, hogy átadja a munkáját az egyik asszisztensének, szerezzen egy hajót, és amilyen gyorsan csak lehet, átrepüljön a galaxis másik végébe. Amióta rájött arra a bizonyos dologra, semmi másra nem tudott gondolni.

Daneelnek és Giskardnak mindig jó oka volt arra, amit tettek. Vagy, ahogy Lodovik fogalmazott: meggyőző észérvekkel rendelkeztek.

Még akkor is, amikor beleavatkoztak bizonyos szuverén emberi folyamatokba, a politika menetébe, amikor elpusztították az emberi faj szülőhelyét. Mindvégig az emberek és az emberiség érdekében ténykedtek, úgy cselekedtek, hogy saját értelmezésük szerint betartották az Első és a Nulladik Törvényt.

Éppen itt volt a probléma.

A saját értelmezésük szerint…

Dors úgy érezte, Giskard vigyora egyre gúnyosabbá válik. Megfordult és ránézett a fejre.

Ti ketten abszolút megelégedtetek azzal, hogy magatok között megtárgyaltátok a dolgokat, gondolta. Megvitattátok a Nulladik Törvény értelmezését, a robotvallás reformációját, amelyet Daneellel indítottatok el. Elhatároztátok, alteráljátok az emberek elméjét, megváltoztatjátok a nemzetek, a világok politikáját. Magatokra vállaltatok minden felelősséget, magatokhoz ragadtatok minden hatalmat, és közben eszetekbe sem jutott, hogy esetleg tanácskozzatok egy bölcs emberrel.

Dors a fejre meredt; még mindig megdöbbentette az, amire rájött.

Eggyel sem…

Egyetlen professzorral, filozófussal, vagy spirituális vezetővel sem. Egyetlen tudóssal, szakértővel vagy írástudóval sem.

Egyetlen robotspecialistával sem, aki ellenőrizhette volna Daneel és Giskard működését, aki kideríthette volna, hogy esetleg zárlatosak voltak, amikor meghozták azt a döntést, amelynek következtében a Földön élő fajok többsége megsemmisült.

Egyetlen hétköznapi férfival vagy nővel sem konzultáltak.

Eggyel sem! Egyedül döntöttek, egyedül cselekedtek.

Mindig azt feltételeztem, hogy a Nulladik Törvény hátterében valamilyen emberi szándék van. Azt hittem, hogy ezt is emberek fogalmazták meg, ahogy a Három Törvényt Calvin és munkatársai. Azt hittem, valahogyan a Nulladik is uraink akaratából ered, az ő terveikben gyökerezik. Így kellett lennie!

Amikor rájött, hogy mégsem ez az igazság, hogy az emberek csak évtizedekkel a Föld lakhatatlanná tétele után hallottak erről a doktrínáról, Dorsban megváltozott valami.

Valami mélyen, legbelül…

Ez a dolog nem a logikáról szólt. A válaszok, amelyeket Daneel és Giskard a viták során felvetődött kérdésekre adtak, még mindig érvényesek voltak.

(Más szóval: azok ketten nem működtek hibásan. Habár… Ebben akkor egyikük sem lehetett biztos. Milyen jogon cselekedtek úgy, hogy eleve kizárták a helytelen működés lehetőségét?)

Nem. Nem a logikával volt gond. Bármilyen ép ésszel rendelkező lény láthatta, hogy a Robotika Első Törvényét muszáj volt átalakítani, muszáj volt megfogalmazni valamilyen általánosabb érvényű szabályt. Az emberiség egészének érdekei fontosabbak az egyénekénél. Az első calviniak, akik elvetették a Nulladik Törvényt… Nos, ők tévedtek, és Daneelnek volt igaza velük szemben.

Nem ez a felfedezés borította fel Dors belső egyensúlyát, hanem az, hogy rájött: Giskard és Daneel anélkül haladt végig az úton, hogy kikérték volna az emberek véleményét. Nem hallgatták meg az embereket, nem érdekelte őket, hogy van-e valamilyen mondanivalójuk.

Dors létezése során először érezte át azt a kétségbeesett energiát és pozitronikus szenvedélyt, amellyel oly sok calvini szállt szembe Daneel érveléseivel a Föld elpusztítását követő évszázadokban – abban a polgárháborúban, amelynek során robotok milliói semmisültek meg.

Olivaw hadjáratát többé már nem lehetett pusztán deduktív módszerekkel megítélni. A kérdés már nem elvont volt, azt kellett eldönteni, hogy Daneel helyesen vagy helytelenül cselekedett.

Ó, micsoda arrogancia! – gondolta Dors. – Milyen önhittség és gőg!

Szent Johanna szimje nem osztozott a haragjában.

– Semmi új sincs abban, amit Daneel meg a barátja csinált. Az angyalok mióta konzultálnak az emberi lényekkel, amikor eldöntik a sorsukat?

– Még nem mondtam elégszer? Ők robotok, nem angyalok! A láncinges alak elmosolyodott a holomonitoron.

– Akkor mondjuk úgy, hogy Daneel meg Giskard imádkozott, azután isteni irányítással cselekedett. Bárhogy is nézzük, a kérdés alapvetően a hit kérdése, nem igaz? A józan észhez, az értelemhez való ragaszkodás, ez a konzultáció iránti igény inkább Lodovikot és Voltaire-t jellemzi. Eddig azt hittem, te fölötte állsz az ilyen dolgoknak.

Dors felsóhajtott, és kikapcsolta a holoegységet. Eltűnődött, vajon miért hívta elő az ősrégi szimet – azután rájött. Pillanatnyilag Johanna volt az egyetlen társa, és azért akarta látni, mert szüksége volt valakire, egy kívülállóra, aki tiszta szemmel nézi a problémát.

Ám ez a lény a jelek szerint csak azzal foglalkozott, hogy zavaró kérdéseket tegyen fel.

Dors még akkor sem tudta biztosan, hogy mit fog tenni, amikor elérte a célállomást.

Nem tervelte ki, hogyan szálljon szembe a Halhatatlan Szolgával. Sejtette, ha valaha is Daneel ellen fordulna, az idősebb robot egyszerűen lebeszélné a támadásról. Olivaw logikája felfoghatatlan volt, akkor sem értette senki, amikor a Föld még zöld volt, amikor az emberek még többé-kevésbé maguk irányították a sorsukat.

A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy Daneel az emberiség hosszú távú érdekeit szem előtt tartva döntött és cselekedett. Egyetlen hibát sem lehetett felfedezni a tervben.

Dors azonban egy valamiben egészen biztos volt.

Többé nem fogok neki dolgozni.

Pillanatnyilag csupán egyetlen dolog volt fontos a számára.

Dorsnak szüksége volt arra, hogy találkozzon Hari Seldonnal.

9. fejezet

– Mi az? Mondja már! – kiáltotta Hari. Horis döbbent arccal állt a hajó halljanak ajtajában. Hari (napok óta először) ismét vénnek érezte magát. Odabotorkált Horis mellé, benézett.

Azon a helyen, ahol korábban a hosszú asztal állt – az az asztal, amelyen az ősi archívumok, az űrben töltött iszonyatosan hosszú idő után is csillogó adattárak hevertek – most olvadt csonkok, salakdarabok füstölögtek. A hajó légkondicionáló berendezése kínlódva próbálta elszívni a fekete füstörvényeket.

Valószínűleg Sybyl sikított, aki az archívumok maradványai közelében feküdt. Gornon Vlimt a hátát a falhoz támasztva ült a padlón, a jelek szerint elvesztette az eszméletét, vagy elaludt. Mors Planch egyik embere az egykori asztal túlsó végében feküdt, póza elárulta: a kezét az oldalán függő sugárfegyver felé nyújtotta, mielőtt megbénultak a tagjai.

Planch az asztal maradványai és az ajtó között, imbolyogva állt. Reszkető ujjal rámutatott Hari szolgájára. Az olvadt relikviák közelében tartózkodók közül egyedül Kers Kantun állt a lábán.

– Ő…

Biron Maserd és Horis Antic döbbenettel elegyedő értetlenséggel nézett a szolgára. Egyikük sem mozdult meg, amikor Mors Planch lassan az oldalfegyverét rejtő tokhoz emelte a kezét. A férfi nyakán és homlokán kidagadtak az erek szemmel láthatóan belső küzdelmet vívott valamivel. Halkan felnyögött. A keze megmarkolta a fegyvert, lassan kihúzta a tokból, aztán…

Mors Planch megbotlott, és leroskadt a padlóra a társai mellé.

– Mi… mi… mi…? – ismételgette Antic újra és újra. Gyorsan a szájába dobott egy nyugtató hatású tablettát. Majd még egyet.

Maserd megőrizte a kasztjára jellemző nyugalmát, Hari kifejezéstelen arcú szolgája felé biccentett.

– Ez is közülük való, Seldon?

Hari a szolgájára nézett, azután Maserdre pillantott.

– Nagyon ügyesen összekapcsolta az információkat, uram. Biztos benne, hogy kamaszkorában nem volt agyláza?

A nemes tekintete acélossá változott, a pillantása elárulta: személyiségéből a dzsentrik másik jellemzője sem hiányzik, ő is képes és hajlamos a halálos vendettára.

– Ne beszéljen ilyen atyáskodóan, professzor! Értelmesen tettem fel a kérdést. A szolgája… robot?

Hari nem válaszolt nyíltan. Kersre nézett, arra a lényre, aki hosszú éveken át a segítője, a gondozója volt. Felsóhajtott.

– Így állunk. Daneel hátrahagyta az egyik társát, hogy szemmel tartson. Vajon azért, mert még mindig törődik velem? Vagy azért, mert fontos vagyok a terveihez?

Kers a tőle megszokott szenvtelen hangon válaszolt.

– Mindkét ok miatt, professzor. Sajnálom, hogy így lelepleztem magam, de nem volt más választásom. Reméltem, ön képes lesz rábírni a ktliniaiakat arra, hogy meggondolják magukat. Ha sikerül, nem kellett volna közbelépnem. Ám sajnos erősek a motivációik, semmi sem tántorította el őket az elhatározásuktól. Fogytán az időnk. Cselekednem kellett, ha el akartam kerülni a katasztrófát.

Horis felnyögött.

– Egy r-r-robot? Úgy értik, ez is olyan gépagyú? Azok közé tartozik, amelyek fellázadtak a Trantoron? Hallottam pár történetet… – A szájába dobott egy újabb tablettát, azután még egyet. Látszott rajta, egyre közelebb kerül a pánikhoz. – Seldon, m-mi folyik itt? Ez az… izé… megölte Sybylt? Meg a többieket is? Minket is meg fog gyilkolni?

– Nem, ebben biztos lehet – kezdte Hari, de Maserd a szavába vágott.

– Horis! Vigyázzon, hány olyan vackot vesz be! A végén még túladagolja magát!

– Igen, én is aggódom, hogy kárt tesz magában – mondta Kers Kantun. Kinyújtotta a kezét a hivatalnok felé, aki felnyögött, hátrálni kezdett, és közben elejtette a kék tablettáit.

Antic megfordult és futásnak eredt, de csupán néhány lépést tett meg, majd összeroskadt.

– Jól van? – kérdezte Hari őszinte aggodalommal. Maserd megfogta Antic pulzusát és bólintott.

– Olyan, mintha aludna.

A nemes úr felegyenesedett.

– Én leszek a következő? Hari megrázta a fejét.

– Ha van valami beleszólásom a dologba, akkor nem. Nos, Kers? A kapitány elég megbízható?

A roboton egyetlen érzelemre utaló jel sem látszott, de Kersen sem mutatkozott volna semmi ilyesmi.

– Nem olyan erősek a mentalikus képességeim, mint Daneel Olivawé, professzor. Nem érzékelem világosan a gondolatokat, de annyit tudok, hogy Biron Maserd nagyra becsüli önt és a pszichohistóriát is. Őt az érdekli a leginkább, hogyan védelmezhetné meg a provinciáját és a benne élő embereket. A káosz veszélyt jelent a világára, ezért… igen. Szerintem őt szövetségesünknek tekinthetjük.

– Bárhogy is van, szükségünk lesz a segítségére, ha cselekedni akarunk, mielőtt…

Halk nyögés hallatszott.

Hari meglepetten látta, hogy Mors Planch a hátára fordul, és folytatja a megkezdett mozdulatot – előveszi a fegyverét! Kers közelebb lépett a férfihoz, a jelek szerint másodszor is ráösszpontosította mentalikus erejét.

A fekete űrlakó felkiáltott. A keze görcsösen megrándult, a fegyver kicsúszott az ujjal közül, a levegőbe emelkedett, átrepült a helyiség másik végébe.

Planch azonban nem adta fel. Nyögve, hörögve, vad tekintettel feltérdelt. Hari és Maserd elképedve bámult. Planch felállt, támolyogva előrébblépett, hátrarántotta az öklét.

– Madder Loss! – üvöltötte, és lecsapott. Kers Kantun könnyedén kitért az ütés elől.

Planch elvesztette az eszméletét, a robot karjai közé zuhant. Kers magához ölelte a férfit, a hangja elárulta: kínlódik.

– Egy emberi lény megsérült, és ezért részben én vagyok a felelős.

– A Nulladik Törvény… – kezdte Hari.

– Érvényes rám, professzor. Viszont Mors Planch elkábításához nagyobb erőre volt szükség, mint a többiek harcképtelenné tételéhez. A többiek alszanak egy keveset, nem éri őket károsodás, Mors Planch állapota azonban súlyos. Azonnal segítenem kell rajta, csak ezt követően foglalkozhatunk a galaktikus jelentőségű ügyekkel.

Kers Kantun felemelte az ájult űrlakót, kivitte a folyosóra. Hari utánabicegett.

– Hogyan csinálta? Hogyan állt ellen a támadásodnak? Lehet, hogy Planch titokban mentalikus?

Kers Kantun nem lassított le. A válasza visszhangot vert a folyosón.

– Nem. Mors Planch sokkal veszedelmesebb, mint egy mentalikus. Ő normális.

IV - Egy káprázatos terv

RHODIA IGAZGATÓJA: Idegesnek látszik, fiatalember. Azt hiszi talán, hogy kudarcba fog fulladni a tyranni elnyomók elleni titkos lázadásunk?

BIRON FARRILL: A terve jó, uram. A harctéren nem leszünk esélytelenek, de mi a helyzet azzal a létfontosságú dokumentummal? Azzal, amelyet apám parancsára a Régi Földön kellett volna felkutatnom? Ellopták, mielőtt még megérkeztem volna!

AZ IGAZGATÓ: Talán attól tart, hogy ellenünk fogják felhasználni?

FARRILL: Pontosan, uram. Biztos vagyok benne, hogy a tyranniaknál van.

AZ IGAZGATÓ: Természetesen nincs náluk. Nálam van. Már húsz esztendeje. Ez indította el a lázadást, mert abban a pillanatban, amikor a kezembe került, rögtön tudtam, hogy győzelmünk után képesek leszünk megtartani azt, amit megszerzünk.

FARRILL: Ezek szerint egy fegyverről van szó?

AZ IGAZGATÓ: Ez a legerősebb fegyver az egész univerzumban. A tyranniakat ugyanúgy elpusztítja majd, mint minket, de megmenti a Csillagköd Királyságokat. Nélküle talán legyőzhetnénk a tyranniakat, de csak annyit érnénk el a dologgal, hogy az egyik feudális despotizmus helyére egy másikat segítenénk, és egyszer majd ellenünk is éppúgy fellázadnának, mint most mi a tyranntak ellen. Nekik, de nekünk is már abban a szemétégetőben a helyünk, amelybe az idejétmúlt politikai rendszerek kerülnek. A Föld nevű bolygó végre felnőttkorba lépett, egy új típusú kormány fog megalakulni. Egy olyan kormány, amelyhez hasonló még sohasem létezett a galaxisban. Nem lesznek majd klánok, kényurak, császárok, uralkodó osztályok!

RIZZETT: Az űr nevében, akkor egyáltalán mi lesz?

AZ IGAZGATÓ: Emberek.

RIZZETT: Emberek? Hogyan tudnának ők kormányozni? Kell lennie valakinek, aki meghozza a döntéseket.

AZ IGAZGATÓ: Van egy megoldás. A birtokomban lévő dokumentum egyetlen bolygó egy kis régiójára vonatkozik, de az elképzelést az egész galaxisra adaptálni lehet.

Részlet a Napok, akár a földszemcsék című népszerű holo-színjátékból. Készült: G.K. 8789, a Lingane-i reneszánsz során. A császári cenzorok betiltották, miután G.K. 8797-ben a Lingane-on bekövetkezett a káosz. Ezt a verziót négy évezreddel később, az A.K. 682-ben megtartott Ötödik Nagy Sors-Döntő Tanácskozás során, az egyik diverziós-föderációs koalíió rekonstruálta.

1. fejezet

R. Zun Lurrin meglepődött, amikor felfedezett valamit, amit Daneel még a legközelebbi segítői elől is titkolt. Az Eoson emberek éltek!

A Nulladik Törvényt elismerő robotok számára fenntartott ősi szervizbázis éppen azért volt ideális hely, mert mindentől távol esett, és a bolygón nem voltak adottak a feltételek az organikus életformák létezéséhez. Ez volt a központja annak a titokrendszernek, amelyről a robotok urai nem szerezhettek tudomást; ez volt az a hely, amelynek létezéséről az emberek még álmukban sem gondoltak. És mégis…

Itt voltak! Egy kicsiny közösség, férfiak és nők. Csendesen éltek egy áttetsző kupola alatt, a fagyott fémtó túlsó partján.

Robotok lesték a parancsaikat, várták a hívásaikat, teljesítették minden kérésüket. A fizikai igényeiket gondos gépek elégítették ki, így lehetővé vált, hogy minden figyelmüket egyetlen feladatra összpontosítsák.

Ez a feladat a nyugalom megtalálása volt.

A higgadtság meglelése.

Az egység felfedezése.

– Hosszú, hosszú időn át a válasz itt volt az orrom előtt, mégsem vettem észre – mondta Daneel Olivaw a nála jóval fiatalabb Zunnak. – Azért voltam vak, mert alapjában véve én magam is a káosz teremtménye vagyok.

– Te? – Zun elképedt. – De Daneel, hiszen te a káosz ellen küzdesz, szinte azóta, hogy létezel! A te fáradhatatlan erőfeszítéseid nélkül… az olyan találmányaid nélkül, mint például a Galaktikus Birodalom… az őrület már régen megfertőzte volna az emberiséget, a teljes emberiséget, és nem csak itt-ott ütötte volna fel a fejét!

– Lehetséges – felelte Daneel. – Ennek ellenére megvannak bennem azok a tulajdonságok, amelyek megalkotóimat jellemezték… azokat a zseniális embereket, a robotszakértőket, akik abban a korban éltek, amelyben még dinamikusan fejlődött a tudomány. Ez az első nagy technikai reneszánsz idején. Még most is azoknak a programozóknak a hipotézisei dominálnak az áramköreimben. Ahogy egykor ők, én is abban hiszek, hogy a problémákat meg lehet oldani közvetlen kísérletek és elemzések révén. Ez az oka annak, hogy sohasem jutott eszembe, hogy a gazdáink… annak ellenére, hogy manapság semmivel sem törődnek… már régen megtalálták az igazság meglelésének másik módját.

Zun az embereket nézte. Körülbelül hatvanan voltak, némán, sorokba rendeződve ültek egy természetes nádból készült szőnyegen. A hátuk egyenes volt, a kezüket az ölükben tartották. Egyetlen szót sem szóltak.

– Meditálnak – állapította meg Zun. – Már láttam ilyesmit. A legtöbb népszerű vallás és misztikus rendszer javallja a meditációt. Számtalan mentálhigiénés iskola és tan is ajánlja.

– Így van – mondta Daneel. – Ez a mentális fejlődés független a technikai civilizációtól. Az emberi lények a különböző kultúrákban hasonló módon edzették az agyukat. Tulajdonképpen csak a technikai, úgynevezett "nyugati" civilizáció nem foglalkozott a meditációval.

– Az a civilizáció, amely megépítette a robotokat.

– Az a civilizáció, amely szabadjára eresztette az első gyilkos káoszt.

– Úgy tudom, te mindig is ajánlottad a meditációt – bólintott Zun. – A ruellianizmus minden formája alatt támogattad. Stabilizáló hatása van, igaz?

– Ez az egyike annak a számtalan eszköznek, amit használtunk – bólintott Daneel. – A meditációval elérhető dolgok azonosak a Birodalom végső céljaival: rábírni az embereket arra, hogy személyes spiritualitásukat fejlesszék ahelyett, hogy mindenféle arrogáns projecttel foglalkoznak, olyanokkal, amelyeket a tudomány korában már volt alkalmunk megismerni.

– Hmm. Ez a Birodalom utáni korszak elején is fontos lesz, ugye?

– Így van, Zun. Seldon Alapítványának több krízissel kell majd szembenéznie, ezek közül az elsők egyikét akkor lehet majd megoldani, amikor a terminusi vezetők rájönnek, hogyan lehet manipulálni a vallási reakciókat, hogyan tudják felhasználni ezeket arra, hogy átvegyék a hatalmat a közvetlen szomszédaiktól a peremvidéki királyságokban.

Zun egy darabig hallgatott, a szőnyegen mozdulatlanul ülő hatvan embert figyelte. Nem ők voltak az egyetlen élőlények az áttetsző mennyezet alatt. Zun látta, Daneel berendeztetett egy vízi kertet, amelyben fák nőttek, a szelíd vízesés közelében aranyhalak fickándoztak. A vízesés fölött tucatnyi fehér madár fészkelt a fák ágai között.

A madarak hirtelen felröppentek, körberepülték a kupolát, majd ismét letelepedtek. Az emberek közül egy sem reagált, de Zun érezte, a madarak mozgása eljutott a tudatukig, sőt, valahogy ők is részt vettek a repülésben.

Zun végül megtörte a csendet.

– Van egy olyan érzésem, hogy itt sokkal többről van szó, mint amennyit elmondtál nekem, Daneel. Ha a meditáció egyszerűen csak arra jó, hogy távol tartsuk vele az embereket a kaotikus állapotoktól, akkor nem itt, az Eoson kezdtél volna bele ebbe a megfigyelésbe, nem éppen a legtitkosabb helyünkön folyna a kísérlet.

– Így igaz, Zun. Tudod, a meditáció hívei már régen megígértek néhány dolgot. Például azt, hogy a módszer alkalmazásával elérhető a nyugalmi állapot, kialakulhat egy bizonyos szintű organikus önkontroll… Ezeket senki sem vitatja. A technika segített abban, hogy a Galaktikus Birodalom nyugodt és békés maradjon, legalábbis ez legyen jellemző rá. De a meditáció hívei megígértek valami mást is, valami olyasmit, amit több ezer éven át babonaságnak tartottam.

– Igazán? Mi az?

– Hogy ez a módja a túlnani dolgokhoz való hozzákapcsolódásnak. Hogy így kialakítható a lelkek mesebeli egysége. Valami olyasmi, ami az embereket valami mássá, valami értékesebbé változtatja. A tudomány hosszú éveken át megpróbálta kinyomozni, mi áll ezeknek az állításoknak a hátterében. A legtöbb esetben kiderült, hogy puszta illúzióról van szó. Önámításról. Valami olyasmiről, mint akkor, amikor a hiperszenzitív elmék érzelmeket fognak fel, amikor agyrémeket látnak, amelyeket később egy álom beteljesülésének vélnek.

– Évezredeken át figyelmen kívül hagytam ezt az aspektust, pusztán társadalomformáló eszközként alkalmaztam a meditációt. Ez is egyike volt azoknak a módszereknek, amelyek bevetésével sikerült kialakítani egy szelíd, konzervatív civilizációt, amely biztonságban van a káosztól. Azután történt valami.

– Micsoda?

– Az egyik ügynököm jobban meg akarta érteni az emberi lényeket, ezért csatlakozott az egyik meditáló csoporthoz, részt vett a szeánszaikon, úgy tett, mintha közéjük tartozna. Robot volt, Zun, éppen olyan mentalikus képességekkel rendelkezett, mint te. Csakhogy amikor meditálni kezdett, a védelmi rendszerének bizonyos részei megsemmisültek. Leomlottak a falak, amelyek mögé elbújt, és kapcsolatba lépett az egész csoporttal.

– De ilyesmire csak gondosan kontrollált feltételek között kerülhet sor! – jegyezte meg Zun. – Képesek vagyunk hatást gyakorolni egyes emberek, csoportok, sőt, egész bolygók tudatára, de csakis akkor, ha betartjuk a szigorú előírásokat. A szabályokat ti fogalmaztátok meg. Te, és Giskard.

– Az a robot gondatlanul cselekedett – bólintott Daneel. – De ostobasága hozzásegítette egy káprázatos megfigyeléshez. Amikor mentalikus robotunk csatlakozott a meditáló csoporthoz, hirtelen valami kapcsolat jött létre a tudata és több tucatnyi olyan ember tudata között, akik már évtizedek óta foglalkoztak a diszciplinált ürességgel, a zéróállapottal, amelyben minimalizálódik a hétköznapi élet könyörtelen zaja. Az egymásra hangolódók abban a pillanatban egyetlen egységet alakítottak ki. Létrejött köztük az, amit a bölcsek már több évezrede megígértek nekünk. Az, ami korábban nem alakult ki. És tudod miért? Mert az embereknek segített egy mentalikus képességekkel rendelkező robot.

Zun a hatvan emberre nézett. Mind felnőttek voltak, középkorúak. Mindegyik mögött egy aprócska robot kuporgott. Zun a mentális szenzoraival kinyúlt feléjük, és érezte, mindegyik kis gépnek egyetlen feladata van: hídként kellett szolgálniuk az emberük meg a többi ember között. Zun tétován kinyílt feléjük, és kapcsolatba lépett a kupola alatt létrejött pszichikus hálóval.

Zun tudata azonnal visszahúzódott, mintha valami hatalmas, idegen lényt fedezett volna fel. Egy idegen, amely mégis hihetetlenül ismerősnek tűnt. Már régen hozzászokott ahhoz, hogy kapcsolatba lépjen emberi tudatokkal – néha egyszerre többel is, amikor valamilyen, a Nulladik Törvénnyel kapcsolatos imperatíva megkívánta, hogy alterálja egy-egy csoport gondolkodását –, de még soha sem találkozott olyan elmecsoporttal, amelynek minden alkotóelemében ugyanazok a gondolatsorok peregtek; olyan csapattal, amelynek minden tagja ugyanazokra a képekre összpontosított… Az egymásba kapaszkodó emberi tudatok egymást erősítették, valahogy úgy, ahogy az organikus mentális erővel bíró gépek szokták.

– Ez… döbbenetes, Daneel! – motyogta Zun. – Ez… ez a káosz ellentéte! Ha a gazdáinkat meg tudnánk tanítani arra, hogy így… – Nem fejezte be a mondatát, de Daneel bólintott.

– Örömmel látom, hogy ilyen gyorsan felfogtad a lényeget, Zun. Most már láthatod, hogyan lehet ez az alapja egy új típusú emberi kultúrának, egy olyannak, ami sokkal immúnisabb a káosz fertőzésével szemben, mint a Galaktikus Birodalom a fénykorában. A Birodalmat tulajdonképpen tizenhét fontos erő tartotta egyensúlyban… ezeket Hari Seldon "fékező mechanizmusnak" nevezte… Tizenhét erő, amely visszatartotta az izolált világokat attól, hogy belezuhanjanak az úgynevezett reneszánszba. De mi van akkor, ha az emberiséget hozzá lehet segíteni egyik legősibb álma valóra váltásához, egy valódi lelki és szellemi egység kialakításához?

– Az így létrejövő egyetlen személyiség elég erős lesz ahhoz, hogy ellenálljon a káosz individualisztikus csábításainak.

– Gondold csak végig, Zun! Többé semmi sem kényszeríthetne rá minket arra, hogy titokban tartsuk az emberiség előtt a múltját, belső erejének létezését. Többé nem kellene lelencbe adnunk a csecsemőt arra hivatkozva, hogy az ő érdekében cselekszünk. Újra találkozhatnánk az emberekkel, szemtől-szembe, és úgy szolgálhatnánk őket, ahogy mindig is kellett volna.

– Régóta gyanítottam, hogy van valamilyen tartalékterved, Daneel – mondta Zun. – Ezek szerint Hari Seldon pszichohistóriája nem egyéb, mint egy hézagpótló szükségmegoldás?

Daneel emberi arcán érzelmek tükröződtek: fájdalom és irónia.

– Hari barátom nagyra tartja a felfedezését, amely valóban briliáns, de most már ő is rájött arra, hogy a Seldon-terv sohasem fogja elérni végső célját. Ennek ellenére a Terminuson folyó munka felbecsülhetetlenül értékes. Az Alapítvány leköti majd az emberiség figyelmét arra a néhány évszázadra, amire szükségünk van.

– Miért kell ehhez ennyi idő, Daneel? – kérdezte Zun. – Ezt a célt viszonylag könnyen elérhetnénk. Megkezdenénk a mentalikus képességgel rendelkező robotok tömeggyártását, szétküldenénk őket a galaxisban, minden világon megmutatnánk, hogyan és mire használhatók. Már minden faluban és városban ott vannak a meditáció képzett mesterei. Ha felhasználnánk erre a célra a bolygók körül keringő giskardi…

Daneel megrázta a fejét.

– Ez nem ilyen egyszerű, Zun. Nézz rá ezekre a férfiakra és nőkre, és mondd el, mit látsz. Mi a rendellenes?

Zun hosszan a meditáló csoportra meredt, majd tompa hangon közölte a megállapítását:

– Nem látok gyermekeket.

Daneel hallgatott, de aztán felsóhajtott és kijelentette:

– Ez nem elég, Zun. Az emberiség nem bízhatja a sorsát robotokra… még egy olyan szép sorsot sem, amilyen rájuk vár.

– Végül, annak érdekében, hogy minden sikerüljön, az embereknek túl kell nőnie rajtunk.

2. fejezet

Annyi archívum volt, Hari megszámolni sem tudta. Bármerre nézett, mindenütt ezek fénylettek, akár a csillagok, látszat-konstellációkat alkottak a valós csillagköd sötét háttere előtt. Rengeteg, gondolta Hari. És Kers azt mondja, nem ez az egyetlen raktár-tér, ahol ilyesmiket halmoztak fel.

Az emberi emlékezetért vívott harc több ezer éven át tartott, hol az egyik, hol a másik fél került fölénybe, miközben megállíthatatlanul folytatódott a haldokló Földről kiindult gigantikus diaszpóra. A legendás kor folyamán – amikor a telepesek bátran haladtak előre a hiperhajtóműves hajókon, új területeket hódítottak, létrehozták az alapszintű kultúrák sorát – intenzív, néha vad és elkeseredett küzdelem zajlott a galaktikus színfalak mögött.

A kivándorlók nem tudták, hogy a kolonizációs hullám előtt terraformáló robotok haladnak, gigantikus aurorai robotok, amelyeket amadiróknak4 neveztek; olyan gépek, amelyek programjukat végrehajtva átalakították az új világokat, előkészítették és az emberek számára megfelelővé változtatták a terepet.

Az aurorai terraformálók sorai mögött polgárháború dúlt. A calvini és a giskardi robotok frakciói küzdöttek egymással; erőszakos eszközökkel próbálták eldönteni a vitás kérdést: melyik az emberi faj szolgálatának legjobb formája? Volt valami, amiben minden frakció egyetértett. Az emberek semmit sem tudhatnak meg a hátuk mögött, az orruk előtt, vagy az űr fekete mélységeiben lezajló háborúról, nem is szerezhetnek róla tudomást.

És ami mindennél fontosabb volt: nem lehet megengedni nekik, hogy újra felfedezzék a robotokat, hogy ismét beleártsák magukat a Robotika Törvényeibe. Az emberiséget akkor lehet a leghatékonyabban megvédeni önmagától, ha tudatlanságban marad.

Egy kisebb csoport nem értett egyet ezzel az elvvel. A Hari előtt csillámló adattárak mindegyike azt igazolta, hogy léteztek olyan emberek, akik nem akartak felejteni, akik ellenálltak és… Igen. Akiknek talán robotok segítettek, a barátaik, akik hozzájuk hasonlóan hittek az emberi faj szuverenitásában.

– Az erőfeszítéseik kezdettől fogva kudarcra voltak ítélve – mormolta Hari. Tudata mélyéről újra előkerült a régi, alapvető kérdés.

Miért vagyunk elátkozva? Miért van az, hogy csak akkor reménykedhetünk az őrület elkerülésében, ha a lehető legtávolabb maradunk potenciális nagyságunktól? Muszáj örökké ostobának és mit sem sejtőnek maradnunk ahhoz, hogy legyőzzük a bennünk lakozó démonokat?

Ismét eszébe jutott a történet, amit Horis Antic mondott el arról a bizonyos idegen fajról. Az emberiség sorsa akkor sem lehetett volna tragikusabb, ha valamilyen ellenség tényleg megátkozza a fajt. Ó, milyen magasságokba juthattunk volna, ha nem létezne a káosz!

A kis űrállomás komor volt és rideg. Áporodott levegőjének olyan íze volt, mintha évezredek óta egyetlen élőlény sem járt volna a fedélzetén. A közelben a széles megfigyelőablakon keresztül Hari látta a ktlinai kalózhajót és a Rhodia Büszkeségét.

– Ez csupán ideiglenes intézkedés, Seldon professzor – mondta Kers Kantun, amikor Sybylt, Jenit és a többieket magukra hagyták a hajó szalonjában. Valamennyien idétlen játékokkal foglalták el magukat, miután a robot leállította magasabb rendű agyfunkcióikat. – Amint elvégeztük a feladatunkat, azonnal szabadon eresztem őket.

– És mi a helyzet Mors Planch-csal? – kérdezte Hari. A kalózkapitány eszméletlenül feküdt a betegszobában, rengeteg gyógyszert kapott, amelyek hatása még jó ideig tartott. – Hogy értetted azt, hogy "normális"? Ez a tény miért befolyásolja a mentalikus kontrollodat?

Kers Kantun azonban nem bocsátkozott magyarázatba, csak annyit mondott, hogy kevés az idő, Harinak és Lord Maserdnek meg kell akadályozniuk egy galaktikus katasztrófa bekövetkeztét. Hármasban siklóba szálltak, átmentek az ősrégi űrállomásra, a vékony kábel-pókháló közepén lévő, gömbökből és csövekből összeállított komplexumba, amelyhez hozzárögzítették az archívumokat. A könyvtárkapszulákat, amelyeket a rebellisek évezredekkel korábban lőttek ki a mélyűrbe, itt, ekörül az állomás körül gyűjtötték össze – az állomás körül, amely talán még a Galaktikus Birodalomnál is öregebb volt.

Daneel robotjai belegabalyodtak a logika béklyóiba, jött rá Hari. A Nulladik Törvény értelmében összegyűjthették az űrben talált archívumokat, és elrejthették azokat – "az emberiség érdekében". De amint az archívumok erre a titkos helyre kerültek, Daneel segítői nem működhettek tovább a Nulladik Törvény szerint, teljesíteniük kellett a Második Törvény szellemében megfogalmazott, az adattárlók oldalára felírt parancsot: meg kellett őrizniük ezeket az értékes emberi alkotásokat.

– Kár, hogy el kell pusztítani ezeket. Maga nem sajnálja őket, Seldon?

Hari megfordult, Biron Maserdre nézett, a rhodiai nemesre, aki eddig némán állt mellette.

– Tisztelem magát, professzor, és tiszteletben tartom a döntéseit – folytatta Maserd. – Ha azt mondja, hogy ennek így kell történnie, nem ellenkezem. Én már a saját szememmel is láttam a káoszt. Odahaza, a provinciánkban a Tyrann bátor és korábban szelíd lakói körülbelül ezer évvel ezelőtt átélték ezt az úgynevezett reneszánszt, és még mindig nem tértek egészen magukhoz. Még mindig olyan bolyvárosokban élnek, mint azok az acélbarlangok voltak, amelyekbe a földlakók elrejtőztek, amikor menekülniük kellett az elől a borzadály elől, amely a remény és az ambíció legcsodásabb pillanatában csapott le rájuk. Hari bólintott.

– Nem egyedi az eset. Ezek a gyönyörű kis kapszulák, amiket odakint lát… Olyanok ezek, mint a méreg. Ha kikerülnek…

Nem kellett befejeznie a mondatot. Mindketten a tudás hívei voltak, de a békét és a civilizációt jobban szerették.

– Azt reméltem, hogy maga, a nagy Hari Seldon esetleg tudja a választ – mondta Maserd egészen halkan. – Ez a fő oka annak, hogy megkerestem önt, és csatlakoztam Horishoz. Komolyan mondja, hogy ön, a szociomatematikai ismeretek birtokosa sem látja a kiutat? Esély sincs arra, hogy az emberiség kikerüljön ebből a csapdából?

Hari hunyorgott. Maserd rátapintott arra a fájó pontra, ami megkeserítette az életét.

– Egy ideig biztos voltam benne, hogy rátaláltam az egyik lehetséges megoldásra. Papíron csodálatos volt. Magától adódott… Ha egy civilizáció elég erős ahhoz, hogy legyőzze a káoszt… – Felsóhajtott. – De most már tudom, a pszichohistória révén sem juthatunk közelebb a valódi válaszokhoz. Létezik egy kiút, Lord Maserd, de mi, maga és én a körvonalait sem fogjuk megpillantani. Nem érjük meg…

A nemes rezignáltan felmordult.

– Nos, az is valami, hogy tudom, van megoldás. Segítek, ha tudok. Sejti, hogy mit vár tőlünk ez a robot?

Hari bólintott.

– Igen. Tudom. Pozitronikus vallásának logikáját ismerve ebben a helyzetben csak egyetlen dolog lehet fontos a számára.

Felnézett. A hosszú, hideg folyosón egy emberszerű alak közeledett.

– Egyébként úgy látom, hamarosan megtudjuk.

A magas, vékony lény, Kers Kantun nyugodtan sétált végig a padlón, amit évezredek óta nem tapodott láb. Megállt a két férfi előtt.

– Az őrző fogad minket. Kérem, jöjjenek velem. Rengeteg dolgunk van.

* * *

Az állomás nagyobb volt, mint amilyennek látszott. A kanyargó folyosók az egyik furcsa alaprajzú helyiségből a másikba vezettek. Kiderült, nem csak olyan archívumok léteztek, amelyeket arra terveztek, hogy óriási távolságokat tegyenek meg a mélyűrben. Némelyik helyiséget vékony, ostyaszerű adattárlókkal, szivárványszínben csillogó, kerek lemezekkel töltötték meg. Hari megremegett, amikor arra gondolt, mennyi kárt okozhatna akár egy ilyen tárgy is, ha hirtelen véget érne az emberiség tudatlanságának korszaka.

A lény, amit éveken át a szolgájának tartott, bevezette őket az üreges planetoid mélyén lévő kamrába. Hari itt találkozott egy meghökkentő külsejű, ezerlábú géppel, amely pókként kuporgott hálója közepén. A mechanizmus éppen olyan réginek látszott, mint az ősi talajformáló gépek – és éppen olyan halottnak is. Ám a sötét lencsék mögött hirtelen opálos fény gyűlt, a mesterséges szemek pislogás nélkül a két emberre meredtek. Hari tudta, hogy ő és Maserd az első valóban élő lények, amelyek a kriptaszerű kamra közepén trónoló, szédítően régi gép elé kerülnek.

Néhány másodpercnyi csend után hang tört elő az őrző fémtorkából.

– Úgy hallottam, elérkeztünk a krízis és a döntés elágazásához – mondta az ősöreg robot. – Az időhöz, amikor végül megoldást kell találni a régi dilemmára.

Hari bólintott.

– Ez a hely többé nem titkos és nem biztonságos. Hamarosan hajók érkeznek ide. A legénységük minden tagja beteg, egy különösen élénk káoszvírus tombol a testükben. Meg akarják szerezni ezeket az archívumokat, arra akarják felhasználni az információkat, hogy megfertőzzék a kozmosz emberek által lakott részét.

– Hallottam. A Nulladik Törvény értelmében kötelesek lennénk megsemmisíteni azokat a tárgyakat, amelyeket oly régóta őrzök. Ez világos, de van egy probléma.

Hari az arisztokratára pillantott. Maserd meghökkent arcot vágott. Amikor Kers Kantunra nézett, Seldon választ kapott a fel sem tett kérdésre.

– Az őrzőre érvényes a Nulladik Törvény, Dr. Seldon. A polgárháborúnkat túlélő robotok többsége elfogadta a giskardi elveket, de ez a tény még nem szüntette meg a közöttünk lévő filozófiai különbségeket.

Hari meglepődött.

– Úgy tudtam, Daneel a vezéretek. Kers bólintott.

– Így van. De ennek ellenére valamennyiünkben van némi… bizonytalanság… ami mélyen, belülről fakad, pozitronikus agyunknak abból a részéből, amelyet a Második Törvény foglal el. A legtöbben hiszünk Daneel politikájában, az ítélőképességében és abban, hogy mindent az emberi faj érdekében tesz. Ennek ellenére sokan vannak, akiket zavarba ejtenek a részletek.

Hari elgondolkozott.

– Értem. Ezeket az archívumokat azért őriztétek meg, mert rajtuk van a parancs, hogy ezt kell tennetek. Ezek az instrukciók szuverén emberi lényektől származnak, akik pontosan tudták, mit írnak a kapszulák oldalára. Egy robot nem hagyhat figyelmen kívül egy, a Második Törvény szellemében megfogalmazott parancsot. Ha megtenné, azt hiszem, óriási fájdalmai lennének.

– Így van, Dr. Seldon – felelte Kers. – És itt lépnek be önök a képbe…

Biron Maserd közbevágott.

– Azt akarjátok, hogy érvénytelenítsük a parancsot?

– Pontosan. Önök ketten nagy tekintéllyel rendelkeznek. Nem csupán az emberek univerzumában… a robotok is elismerik önöket. Ön, Lord Maserd, a nemesi osztály legtekintélyesebb tagjai közé tartozik, a származását tekintve sokkal magasabb rendű, mint az az illető, aki jelenleg elfoglalja a birodalmi trónt.

Maserd ismét közbeszólt:

– Ha azt akarod, hogy a családom tagjai életben maradjanak, erről soha, sehol ne beszélj!

Kers Kantun meghajolt.

– A Második, az Első és a Nulladik Törvények szellemében fogok cselekedni, és többé nem ismétlem el ezt a tényt. A lényeg az, hogy az említett ok miatt önnek nagy tekintélye van, és nem csak az emberek között, hanem a robotok között is, akik közül sokan szinte misztikusan tisztelik a királyi vérvonalból származó személyiségeket.

Kers ezután Hari felé fordult.

– Az ön tekintélye még ennél is nagyobb, Dr. Seldon. Nem csupán azért, mert több nemzedék óta ön volt a Birodalom legkiválóbb miniszterelnöke, hanem azért is, mert ön a legintelligensebb azon személyek közül, akikre a robotok képesek visszaemlékezni. Az elmúlt tízezer év során egyetlen olyan organikus személy sem létezett, aki olyan jól átlátta volna a galaktikus helyzetet, mint ön.

– A pszichohistóriával kapcsolatos felfedezései és meglátásai révén gyakorlatilag ön a legtájékozottabb ember, aki valaha élt… legalábbis a szóban forgó témában.

– Én azt hittem, a tudás veszélyes – mormolta Maserd.

– Ahogy ön is tudja, uram – felelte Kers – az emberek bizonyos százaléka immúnis a káosszal szemben. Például az olyanok, akikben önhöz hasonlóan megvan az intenzív felelősségtudat. Vagy azok, akikből hiányzik a képzelőerő. Néhány, az olyanok, mint Seldon professzor, valami olyasminek köszönhetik ezt az immunitást, amit jobb szó híján bölcsességnek nevezünk.

– Tehát azt akarjátok, hogy hatálytalanítsuk az archívumok oldalára írott parancsot, hogy azután a Nulladik Törvény értelmében elpusztíthassátok az információkat. Ha megtesszük, amit kértek, akkor fájdalommentesen végre tudjátok hajtani a feladatot?

– Így van, Dr. Seldon. Ha önök engedélyezik, akkor megtehetjük a dolgot. Akkor is megtesszük, ha nem kapjuk meg a jóváhagyásukat, bár így nehezebb lesz.

Mély csend támadt. Hari a raktárakban összegyűjtött és az ősrégi űrállomáshoz rögzített archívumokra gondolt, arra a reményre és szenvedélyre, amely azokat a férfiakat és nőket mozgatta, akik a maguk idejében őszintén úgy vélték, hogy az emberiség lelkének megőrzéséért küzdenek.

– Gyanítom, szegény Horis Antic csak báb volt a kezetekben…

Biron Maserd meghökkent.

– Erre nem is gondoltam! Ezek szerint… megtervezték, hogy mi ketten idejöjjünk! Semmi sem volt véletlen! Minden egy magasabb rendű terv része volt! A csillagködök isteneire, professzor! Ezek a robotok jobban értenek a manipulációhoz, mint bármelyik régi nemesi család!

Hari felsóhajtott.

– Nos, nem ítélhetjük meg őket úgy, mintha emberek lennének. Daneel népének megvan a saját logikája. Mi vagyunk az isteneik. Az, hogy tudatlanságban tartanak bennünket, számukra az imádás kifejezésének egyik formája. Azt hiszem, ideje bemutatnunk valami áldozatot.

Kihúzta magát, pedig újra a vállán érezte a kora súlyát.

– Ezennel kijelentem, hogy az archívumok oldalán szereplő parancs érvénytelen. Szuverén és intelligens emberi vezetőként, tudatában annak a tiszteletnek, amit ti, robotok éreztek irántam, megparancsolom nektek, hogy semmisítsétek meg az archívumokat, mielőtt rossz kezekbe kerülnek, mielőtt iszonyatos kárt okoznak az emberiség egészének, és sokmilliárd emberi lénynek!

Kers Kantun meghajolt Hari előtt, aztán úgy pillantott Biron Maserdre, mintha már azt akarná kifejezni, hogy az arisztokrata jóváhagyására ezek után nincs feltétlenül szükség.

– Úgy legyen! – szűrte a szót a csillaghajó kapitánya a fogai között.

Hari meg tudta érteni, mit érezhet Maserd. A szájában hamu íze áradt szét. Rettenetes ez az univerzum, gondolta, hogy ilyen döntés meghozatalára kényszerít minket!

A helyiség közepén trónoló ősöreg robot megmozdította karjait, valamennyi szemében fény gyűlt. A hangja fuvolázó sóhajra hasonlított.

– Elkezdődött!

Valahonnan a távolból tompa robbanások hallatszottak. Hari lába alatt megremegett a padló – a pusztítás megkezdődött. A megfigyelőablakok mögött látszó több millió, csillogó archívum hirtelen eltűnt a megjelenő lángokban.

A pókszerű őrző hangja halk volt, mintha rekedtté tette volna a kimerültség.

– Számomra véget ért a hosszú szolgálat. Most, hogy végrehajtottam a parancsaitokat, még egy szívességet szeretnék kérni tőletek, gazdáim. Szeretném megtenni, de nem tehetem… ez az a dolog, amit nem hozhatok szóba.

– Miért nem? – kérdezte Maserd.

– A Robotika Harmadik Törvénye miatt.

Az arisztokrata értetlen arcot vágott. A professzor Kers Kantunra nézett, de a robot hallgatott.

– Ez az a program, amely megparancsolja, hogy védd meg magad?

– Igen, gazdám. És ezt a parancsot csak valamelyik másik Törvény értelmében kiadott paranccsal lehet közömbösíteni.

– Nos… – Hari összeráncolta a homlokát. – Ezek szerint elég, ha egyszerűen megparancsolom, hogy mondd el, mit akarsz. Rendben van, halljuk!

– Igenis, gazdám. Szeretnélek megkérni benneteket arra, hogy teljes mértékben vonjatok ki a Harmadik Törvény hatálya alól, mert csak így vethetek véget a létezésemnek. Az emberiség örökre elvesztette az emlékezetét, ezért nincs célja a létemnek. Mostantól fogva R. Daneel Olivaw bölcsességére kell bíznotok a jövőtöket.

Biron Maserd, aki egy nappal korábban még csak nem is hallott a robotokról, olyan határozottan szólalt meg, ahogy csak a parancsoláshoz szokott emberek tudnak.

– Nohát, akkor megparancsolom neked, te gép, hogy vess véget a létezésednek! Azt hiszem, már nincs szükségünk rád.

A pókszerű robot nyögése egyszerre volt fájdalmas és megkönnyebbült. Az ősöreg mesterséges lény együtt pusztult el a távoli múlt több millió maradványával.

* * *

Hari, Maserd és Kers Kantun végigmentek a kanyargó folyosókon, vissza a csillaghajók irányába. A munkájuk még nem ért véget. A többi embernek hipnotikus parancsot kellett adni arra, hogy felejtsenek el mindent, amit láttak. Ezt a megfelelő szerek és a robot mentalikus képességeinek együttes alkalmazásával lehetett elérni. Ezt követően tenniük kellett valamit annak érdekében, hogy az űrnek ebbe a homályos sarkába soha többé ne tévedjen emberek által irányított űrhajó.

A terraformáló gépek azonban még mindig ott voltak, létezésükkel egy másik titkot igazoltak – egy szégyenletes titkot, amelyet Daneel még pletykaszinten sem szeretett volna elterjeszteni. Ezeket a gépeket is meg kellett semmisíteni.

Hari menet közben megpróbált nem gondolni az archívumokra, a körülöttük lévő, olvadozó és szétrobbanó információhordozókra. Témát váltott.

– Kers, nemrég mondtál valamit, ami igencsak meglepett – szólt oda annak a lénynek, aki éveken keresztül a szolgája volt. – Köze volt ahhoz a kalózkapitányhoz, Mors Plánéhoz. Azt mondtad, Mors Planch azért képes ellenállni neked, mert… normális.

Kers Kantun alig lassított le, miközben Harira pillantott.

– Ahogy mondtam, Dr. Seldon, bizonyos kérdésekben eltér R. Daneel követőinek véleménye. Néhányan, és mi vagyunk kevesebben, úgy gondoljuk, hogy a káosz nem az emberi természet szerves része. Vannak bizonyítékok, amelyekből arra lehet következtetni, hogy a régmúlt időkben az emberek nem szenvedtek ettől az átoktól… Arra, hogy a káosz kívülről csapott le rájuk, mint valami iszonyatosan fertőző…

Váratlanul történt valami – Kers hirtelen elhallgatott. Az egyik pillanatban a múlt rejtélyeit boncolgató robot ellépett egy nyitott zsilipajtó előtt, a következő másodpercben a feje végiggurult a folyosón. A falból kicsapódó penge könnyedén átszelte a nyakát.

A nyakcsonk vezetékeiből szikrák fröccsentek ki, az idegdrótok megvadult kígyókként tekeregtek. A test elvesztette az egyensúlyát, előredőlt, néhány pillanatig még állva maradt, aztán körbefordult és a padlóra roskadt.

– Mi a…?

Hari döbbenten bámult. Látta, hogy Biron Maserd a falhoz szorítja a hátát; az arisztokrata egy apró fegyvert tartott a kezében. A sugárpisztoly olyan kicsi volt, hogy a kalózok sem találták meg, pedig jó néhányszor megmotozták Maserdet.

– Seldon! Hasra! – kiáltotta a nemes. Hari azonban nem látta értelmét a dolognak. Az a valami, ami képes volt meglepni és elpusztítani Daneel egyik munkatársát, minden gond nélkül elintézhetett két zavarodott embert.

A nyitott zsilipkapun túlról egy alak lépett elő. A külseje meglepte Harit, ugyanakkor felidézte néhány régi élményét.

Az alak emberszerű volt, de alacsony, a lába görbe, a teste pedig szőrös.

– Istenemre, hiszen ez egy csimpánz! – ordította Maserd. Felemelte a pisztolyát.

Hari intett neki, hogy ne lőjön.

– Egy 'pánz – helyesbített. – Ne ijessze meg. Talán…

Ám az állat ügyet sem vetett Harira és Maserdre. Közömbösen rájuk nézett, kacsázó léptekkel elindult, felemelte Kers Kantun fejét a padlóról, aztán befordult a következő sarkon. Pár másodperccel később már lépései neszét sem lehetett hallani.

Hari és az arisztokrata döbbenten összenézett.

– Fogalmam sincs, mi történt, de azt hiszem, az lesz a leghelyesebb, ha minél előbb visszamegyünk a hajóra!

3. fejezet

Már akkor tudták, hogy valami nincs rendjén, mielőtt elérték a Rhodia Büszkeségéhez vezető kanyargós folyosó végét. A légzsilip előtt féltucatnyi ember ácsorgott céltalanul: Sybyl, Horis Antic, Maserd két embere, és két ktlinai. A falakat bámulták, megtettek néhány lépést, mormolva bocsánatot kértek, amikor véletlenül egymásba ütköztek.

– Tereljük fel őket a fedélzetre – javasolta Maserd.

– És tűnjünk el innen, amilyen gyorsan csak lehet. Semmi kedvem itt maradni, magyarázatok után kutakodni!

A légzsiliphez terelték a zavarodott embereket, akik szerencsére vidámak voltak. Sybyl jókedvűen felkiáltott, és megpróbálta átölelni Harit.

Amint feljutottak a hajó fedélzetére, Hari és Maserd rájött, mi okozta a zavart. A két alacsonyabb szintű mechanoid robot, amelyet Kers Kantun a Rhodia Büszkeségén hagyott, hogy ápolja az embereket, szétzúzva hevert a padlón. Jeni Cuicet az alkatrészeik között ült, és mosolyogva, mintha csak egy kirakójátékot akarna megoldani, megpróbálta egymáshoz illeszteni az egyes részeket. Két ktlinai kalóz összeverekedett; olyanok voltak, akár a csintalan kisfiúk, mindketten az egyik meggyilkolt gép fénylő szemét akarták megszerezni.

– Beindítom a hajtóműveket – mondta Maserd a professzornak. – Maga terelje össze a társaságot, és vigyázzon rájuk, kérem.

Hari bólintott. Az arisztokrata osztály a húszezer év alatt tökéletesítette és kifinomította a parancsosztogatás módozatait. Tulajdonképpen sohasem parancsoltak, inkább csak kértek vagy javasoltak, de amikor a helyzet gyors döntéseket és határozottságot kívánt, olyankor az ember úgy cselekedett a leghelyesebben, ha megtette azt, amit az ösztönösen reagáló nemesek kívántak. Ahogy Biron elrohant, Hari a szalon felé tuszkolta az embereket, leültette őket a kényelmes ülésekbe, bekapcsolta a hevedereiket. Létszámellenőrzést tartott. Négyen hiányoztak. Gyorsan átkutatta a két hajót, talált még két ktlinait – egy férfit és egy nőt –, akik az egyik raktárfülkében, egymás karjaiban kerestek szórakozást. Hari néhány kedves, de határozott szóval rábírta őket, hogy csatlakozzanak a többiekhez.

– Hé, professzor! – integetett Jeni vidáman. – Látnia kellett volna! A gépagyúk egymással harcoltak. Hű, már a puszta látványtól megszédültem!

A lány bátor volt és sztoikus, de Hari látta rajta, még mindig szenved a láztól, talán rosszabb volt az állapota, mint korábban.

Meg kell találnom annak az anyagnak az ellenszerét, amivel Kers elkábította őket… Segítenem kell Sybylen, hogy ő is segíthessen ezen a szerencsétlen lányon.

Egyelőre azonban az volt a legfontosabb, hogy elinduljanak.

Hari a talpa alatt érezte a kitűnő állapotban lévő űr-hajtóművek egyre gyorsuló ritmusát. Maserd úgy kezelte a jachtját, akár a művészek a hangszerüket. Percek alatt végrehajtotta a szokásos ellenőrzéseket, és felkészült a gyors indulásra.

Még mindig hiányzik két ember, villant át Hari agyán a gondolat. A következő másodpercben egy alak jelent meg a háta mögötti ajtóban. Mors Planch volt az, aki kábultan nyomogatta az orrnyergét. Amíg a többiek kaptak valamilyen boldogságszérumot, a kalózkapitány Kers Kantunnak köszönhetően eszméletlen volt. Hari elcsodálkozott. Furcsállta, hogy Planch ilyen hamar magához tért, és képes volt lábra állni.

– Mi történik itt, Seldon? Mi csináltak a… legénységemmel… a hajómmal?

Hari először le akarta tagadni, hogy bármi köze van a dologhoz, ám képtelen volt hazudni. Sokkal több közöm van hozzá, mint szeretném… Megfogta az űrlakó karját.

– Erre, kapitány. Kényelembe helyezem.

Megszólaltak a szirénák, az űrjacht padlója megremegett. Hari és Planch megbotlott. Mors Planch sokkal nehezebb és erősebb volt a professzornál. Ahogy az izmai megfeszültek, elkapta Hari karját, és olyan erősen megszorította, hogy az idősebb férfi kis híján elájult a fájdalomtól.

Hirtelen megjelent mellettük valaki, elhúzta Mors Planchot, könnyített Hari terhén. Hari tudta, Maserd még mindig a vezérlőteremben van, a hajót irányítja, tehát a közbeavatkozó nem lehet más, mint…

A férfi rikító színű nadrágot és irizáló dzsekit viselt. Gornon Vlimt volt az, az excentrikus ktlinai művész. Mindenki megvan, gondolta Hari megkönnyebbülten, de ugyanakkor csodálkozva. Gornonnak nem voltak nehézségei a figyelemösszpontosítással, a többiekkel ellentétbe neki tiszta volt a tekintete.

– Jöjjön, professzor – mondta. – Foglaljon helyet. Egy kicsit rázós lesz, míg elhagyjuk ezt a helyet.

Hari lezökkent a megfigyelőablak közelében lévő ülésbe. Gornon leültette Mors Planchot, becsatolta az övét, aztán körbejárt és gyorsan megvizsgálta a többiek biztonsági hevederét.

– Nekem a vezérlőben lesz dolgom, professzor. Később még beszélgetünk. Addig is… gyönyörködjön a kilátásban. Ilyesmit legalább ezer generáció óta nem láttak az emberek, és talán soha többé nem is fognak.

Vlimt kisietett a szalonból.

Hari a legszívesebben felüvöltött volna, hogy figyelmeztesse Biron Maserdet, de rettenetesen elerőtlenedett. Gondolatban megvonta a vállát. Mindegy, ha jól látja a helyzetet, egy figyelmeztetéssel amúgy sem változtatna semmin.

* * *

A látvány káprázatos volt – a különálló archívumokat olyan gyorsan emésztette el a tűz, hogy messziről nézve a pusztulás olyan volt, akár egy csodálatosan megrendezett tűzijáték. Számtalan láng csapott fel, mindegyik egymilliárd terabyte információt változtatott semmivé. Kellett hozzá némi pilótaügyesség, hogy a hajó utat találjon a pusztulásszigetek között. Az indulás után nem sokkal Hari felfedezte, hogy a csillaghajó mögött beindult egy újabb megsemmisülési folyamat: izzani kezdett a hatalmas archívumgyűjtemény középpontjában lévő különös űrállomás, a folyosóiból, alagútjaiból és a tárlóhelyiségekből tűz csapott elő – ugyanaz a tűz, amely megolvasztotta a falak mögött lévő adattárakat.

Kíváncsi vagyok, mit történt a másik hajóval. Hari addig meresztgette a szemét, amíg megpillantotta a kecses ktlinai űrjárművet. A magára hagyott hajónak tehetetlen roncsként kellett volna lebegnie az állomás közelében, ám… A hajtóművei Hari szeme láttára indultak be. A manőverező rakéták végéből tűz csapott elő, a hajó elindult, a Rhodia Büszkeségével ellenkező irányba tartott. Felgyorsult, és néhány másodperccel később már csupán csillámló nyomvonalát lehetett látni. Kis idő múltán ez is eltűnt Hari szeme elől, a látóterébe bejutott egy új pusztulási zóna.

A terraformálók, gondolta a professzor, és a gigantikus talajkészítő gépekre nézett, amelyekben szintén beindult az önmegsemmisítő folyamat. A történelem előtti behemótok, az ősi gépezetek, amelyekben minden primitívségük ellenére elég erő volt ahhoz, hogy átformálják a planéták felszínét, úgy zsugorodtak salakkupacokká, mintha az éveik súlya alatt roppannának össze.

Horis Antic felnyögött és a megfigyelőablakra mutatott. Még nem tért teljesen magához, a Kers Kantun által beadott szerek még kifejtették rá hatásukat, de eléggé kitisztult az agya ahhoz, hogy megértse, mi játszódik le a szeme előtt. Hipotézisének, annak a felfedezésnek a bizonyítékai váltak semmivé előtte, amelynek révén hírnevet szerezhetett volna magának, kiemelkedhetett volna a galaxis sokmilliárd névtelen polgára közül.

Hari együtt érzett a hivatalnokkal.

Jó és helyénvaló lett volna, ha kiderül az igazság. Daneel állítása szerint a terraformálókat egy tőle teljes mértékben különböző robot indította el, egy aurorai fanatikus programozta be a monstrumokat, egy olyan lény, aki annyira elvakultan, olyan odaadóan szolgálta az emberiséget, hogy az új gyarmatbolygók lakhatóvá tétele érdekében elfogadhatónak tartotta más élőlények kiirtását. Daneel nem értett egyet az így gondolkodó auroraiakkal, pedig az ő logikája csupán abban különbözik azokétól, hogy bonyolultabb.

Hari pesszimista hangulatban volt. Az élet vereségeken kívül nem sok mindent tartogatott a számára. Nem találta meg elvesztett unokái nyomát. Nem találta meg a pszichohistória elveinek igazolását. És most, egy nagyobb cél elérése érdekében beleegyezett egy kincstömeg megsemmisítésébe.

– Nem tudom, mi a szándékod velünk, Daneel… de remélem, valami olyasmit tartogatsz, ami megéri mindezt. Remélem, valami egészen különleges dologra készülsz!

* * *

Valamivel később, amikor a hajó maga mögött hagyta a robbanásokat, Hari elszenderedett. Nem sokat aludt; arra riadt fel, hogy valaki leveti magát az övé mellett lévő ülésbe.

– Nos, legyek átkozott, ha a logikának a legkisebb csírája létezik ebben az univerzumban! – morogta Biron Maserd.

Hari megdörzsölte a szemét.

– Ki irányítja a hajót? Maserd savanyú arcot vágott.

– Az a színes nadrágos művész, az a Gornon Vlimt. Úgy néz ki, a műszerek nem reagálnak az utasításaimra, csak az övére.

– Hogyan…? Hová visz minket?

– Azt mondta, majd később mindent elmagyaráz. Eszembe jutott, hogy esetleg leütöm, és visszaveszem a parancsnokságot, de aztán rájöttem valamire.

– Mire?

– Szerintem Vlimt a felelős azért, ami Kers Kantunnal történt az állomáson. Kábultan hagytuk itt, mint a többieket is, de tessék…! Nézzen csak rá! Azt hiszem, ezt csak egyetlen módon lehet megmagyarázni. Szerintem Vlimt egy…

– …másfajta robot?

A hang az ajtóból érkezett. Hari hátranézett. A ktlinai Új Reneszánsz meghökkentő divatja szerint öltözött Gornon Vlimt elképesztő látványt nyújtott.

– Bocsássanak meg a közbeszólásért, uraim – mondta. – De az imént végrehajtott feladat óriási összpontosítást és jó időzítést követelt. Míg nem lett biztos a siker, várnom kellett a helyzet tisztázásával.

– Miféle sikerről beszél? – kérdezte Hari. – Ha az volt a célja, hogy megszerezze az archívumokat, akkor kudarcot vallott! Minden elpusztult.

– Talán nem mindegyik. Egyébként nem az archívumok izgattak a leginkább – felelte Gornon. – Ám mindenekelőtt világossá szeretnék tenni valamit. Nem az a Gornon Vlimt vagyok, akit önök megismertek. Az az ember még mindig kábultan fekszik a ktlinai hajón, amely hamarosan találkozni fog a káosz többi hívének járművével. Gornon Vlimt elő fogja adni a társainak azt a történetet, amely hipnotikus módszer alkalmazása révén került az agyába…

– Ezek szerint robot vagy – hörrent fel Biron Maserd.

A Gornon-másolat bólintott.

– Ráhibázott, uram. Egy másik frakcióhoz tartozom, nem R. Daneel Olivaw követői közé.

– Calvini vagy?

A robot indirekt választ adott.

– Mondjuk úgy, hogy mindaz, ami lejátszódott, annak a háborúnak az egyik epizódja, amely még azoknál a bizonyos archívumoknál is ősibb.

– Szóval nem ugyanazok a céljaid, mint annak az embernek, akinek a helyére léptél? Nem azt akarod elérni, amit a valódi Gornon Vlimt?

– Így van, professzor. Gornon le akarta másolni az archívumokat, el akarta juttatni a Birodalom sebezhető, ingatag kultúráiba, hogy véletlenszerűen, egyszerre millió helyen kialakuljon a káoszfertőzöttség. Az ön pszichohistóriai egyenletei semmivé váltak volna, Daneel titkos tervei használhatatlanok lettek volna. Az elszabaduló őrület hullámai elmostak volna minden reményt, hogy az emberiség életében kialakulhat egy jobb, új szakasz. Félmillió évet kellett volna rászánnunk, hogy kihúzzuk az embereket a rejtekhelyeikről, ahol a láz elmúltával menedéket kerestek.

Maserd felmordult.

– Ezek szerint helyesled az archívumok elpusztítását?

– Erre mindenképpen szükség volt.

– Akkor mi a különbség közted és Kers Kantun között? – kérdezte az arisztokrata. Látszott rajta, a türelme végére ért, elege van a rejtélyekből.

– A robotok faja több szektába és alszektába osztódott, uram. Az egyik frakció tagjai úgy hiszik, hogy most még nem kellene bezárnunk a kapukat a lehetőségek előtt, még nem kellene végleges döntéseket hoznunk… Ha már itt tartunk, szeretnék egy szívességet kérni öntől, Dr. Seldon.

Hari hangosan felnevetett.

– Ezt nem hiszem el! Mind úgy viselkedtek, mintha az istenetek lennék… vagy legalábbis a galaxisban milliárdszámra élő istenek teljhatalmú képviselője… De valójában csak annyit kívántok tőlem, hogy szentesítsem azokat a terveket, amelyeket már réges-régen kidolgoztatok!

A robot-Gornon bólintott.

– Önt erre a szerepre nevelték, professzor. A Heliconon tízezer kisfiú és kislány kapott olyan különleges képzést, mint ön. Később közülük már csak néhány százan feleltek meg a kitételeknek. Az ő oktatásuk a végső cél szem előtt tartásával folyt. A hosszú válogatási procedúra legvégén egyetlen egy jelölt maradt.

Hari megremegett. Már régen gyanította a dolgot, de még soha sem bizonyosodhatott meg felőle. Lehet, hogy ennek a robotnak, Daneel ellenségének jó oka van arra, hogy most tárja fel előttem az igazságot? Elhatározta, résen lesz.

– Ezek szerint belém nevelték a matematikai kreativitást és a konvencióktól való mentességet. Mindezt egy olyan civilizációban, amelynek minden egyes társadalmi jellemvonása a konzervativizmust és a konformitást bátorítja. Én kreatív lettem, de végig irányítottak. Jól értem? Hm?

Vlimt bólintott.

– Immúnisnak kellett lennie valamennyi normál esetben fellépő fékező mechanizmusra, mert csakis így virágozhatott a kreativitása. Viszont létfontosságú volt, hogy kapjon egy irányt, amelyet követve eljuthatott egy bizonyos ideálhoz.

Hari bólintott.

– A kiszámíthatósághoz. Gyűlöltem, ahogy a szüleim bántak velem. Rengeteg érzelem, semmi értelem. Arra vágytam, hogy előre meg tudjam mondani, mit fognak tenni az emberek. Egész életemben ez volt számomra a legfontosabb. – Felsóhajtott. – De még a neurotikusok is megértik a betegségüket. Már évtizedekkel ezelőtt rájöttem erre, robot. Egyedül is rájöttem, hogy Daneel segítségével lettem azzá, aki vagyok. Talán azt hitted, ha felfeded előttem ezeket a tényeket, gyengülni fog a Daneel iránti hűségem és barátságom?

– Nem, professzor úr. Nem azt akarjuk elérni, hogy elárulja Daneel Olivawot. Nem. Viszont szeretnénk megtudni…

Kis szünet következett; egy robot számára ennyi idő hosszúnak számít.

– …hogy kihasználná-e a lehetőséget, ha alkalma nyílna ítélkezni Daneel fölött.

4. fejezet

Dors Venabili az utazás utolsó szakaszát azzal töltötte, hogy átváltoztatta a külsejét. Gyorsan akarta elvégezni a feladatát, el szerette volna kerülni a felesleges kérdéseket. Nem lett volna szerencsés, ha a Trantoron egyszer csak felbukkan az a nő, akit mindenki régóta halottnak tartott; az a nő, aki az egykori miniszterelnök, Hari Seldon felesége volt!

A hajóját az egyik kereskedelmi dokkban állította le, és az Orion lifttel ment le a Trantor fémmel borított felszínére. A vámvizsgálatnál egy szimpla kódolt kifejezéssel rábírta a vámtisztet, hogy testvizsgálat nélkül eressze át. Daneel robotjai már nemzedékek óta ennek a technikának az alkalmazásával jutottak be a Birodalom központjába.

Nos, újra itt vagyok, gondolta Dors. Visszatértem az acélbarlangokhoz, oda, ahol eddigi létezésem felét töltöttem, ahol Hari Seldon mellett voltam. Ahol védelmeztem, irányítottam, ahol építgettem a géniuszát, ahol olyan jó feleségutánzat vált belőlem, hogy érzelemszimulációimat semmi sem különböztette meg a valódi szerelemtől.

Hullámzó tömeg vette körül – a Birodalom legtöbb világán, a nyugodt, pasztorális bolygókon nem tapasztalt ilyesmit. Régebben gyakran elgondolkozott azon, hogy Daneel vajon miért ilyenre tervezte a Trantort, miért hozatta létre a fémfolyosók labirintusát, miért akarta úgy, hogy az itt lakók soha ne lássák a napot. Az biztos, hogy a dolognak nem adminisztratív okai voltak, nem is azért volt szükség rá, hogy elég hely legyen a negyvenmilliárd lakosnak. A Birodalomban számos olyan világ volt, amelyen ennél lényegesen többen éltek, mégsem kellett lelapítani és összeolvasztani a kontinenseket, nem kellett a bolygó felszínét egyetlen acélburkolatú sivataggá változtatni.

Csak akkor értette meg a valódi okokat, miután segített Harinak definiálni a pszichohistória főbb vonalait.

Valamikor régen, a hajnalkorban, amikor Daneel létrejött, az emberek többsége – akik a Földön maradtak – valamilyen iszonyatos sokk következtében összezsúfolva, mesterséges barlangokban éltek. Az azután következő évezredben, amikor néhány bolygó keresztüljutott egy-egy kifejezetten ártó káosz-epizódon, a traumán átesett lakosság ugyanígy reagált: az emberek menekültek a fénytől, bolyszerű barlangrendszerekbe húzódtak.

Azzal, hogy a Trantort ilyennek tervezte, Daneel mesterségesen alakított ki hasonló környezetet. A Trantor mindig is olyan volt, mint a káosz csapásait elszenvedett bolygók barlangrendszerei, ahol a túlélők biztonságban érezték magukat. Az emberekben lakozó paranoiának és konzervativizmusnak köszönhetőén ez volt a legutolsó hely a galaxisban, ahol bárki megpróbálkozott volna a reneszánsz forradalom kirobbantásával.

Ennek ellenére, gondolta Dors, mégis lezajlott egy mini reneszánsz. Harival alig éltük túl a következményeit.

Egy hátulról érkező hang zökkentette ki a merengésből.

– Jenat Korsan felügyelő?

Ez volt az egyik álneve. Dors megfordult. Egy szürkébe öltözött nő állt előtte, a váll-lapján a középszintű vezetők jelzését viselte. A meghajlása olyan volt, amilyen egy nála két szinttel feljebb lévő személynek kijár.

– Remélem, felügyelő, kellemes volt az útja.

Dors a ruellianizmus szabályainak megfelelő udvariassággal válaszolt, de közben nem felejtette el, hogy a Szürkék egymást közt kevés időt fecsérelnek a csevegésre.

– Köszönöm, hogy kijött elém, Smeet alellenőr. Megkaptam a jelentéseit a Terminusra irányuló emigrációról. Általánosságban véve minden rendben folyik, de felfedeztem néhány kisebb hiányosságot.

A trantori bürokrata arcán gyors egymásutánban egy sor érzelem tükröződött. Dorsnak nem volt szüksége mentalikus képességekre ahhoz, hogy olvasson a nő gondolataiban. Azok a Szürkék, akik állandó munkát végeztek a Trantoron, a legtöbb esetbe úgy érezték, feljebbvalóak, mint a külső spirálkarokról érkezett funkcionáriusok, főként, mint az olyan peremvidéki felügyelők, amilyennek Dors kiadta magát. Ennek ellenére nem lehetett figyelmen kívül hagyni a rangot. Egy olyan személy, aki Dors rendfokozatával rendelkezett, komoly gondokat tudott okozni a ranglétrán alatta álló Szürkéknek. A hivatalnoknő semmit sem akart kockáztatni, ezért úgy döntött, az lesz a legjobb, ha együttműködik a felügyelővel, és intézkedik, hogy minden a kívánsága szerint történjen.

– Ön szerencsés helyzetben van, felügyelő – mondta a Szürke nő. – Hamarosan megjelenik itt az emigránsok egyik csoportja. Éppen itt fognak beszállni a kapszulákba, hogy megkezdjék hosszú útjuk első szakaszát.

Dors a Smeet által jelzett irányba, a hatalmas tranzitcsarnok túlsó végébe nézett, ahol a bársonyból készült terelőzsinórok között egy emberekből álló sor kígyózott. Robotikus szenzorai ráközelítettek az élőképre, megvizsgálta a néhány száz nő és gyermek arcát. Volt, aki zsákot szorongatott, mások automatikus hordáregységek irányítókarjait markolták. A vidámabbak megpróbálták jobb kedvre deríteni a szomorkodókat, de nem sok sikerrel. A különleges osztagosok jelenléte újra és újra a kivándorlók eszébe juttatta, hogy valójában valamennyien foglyok, száműzöttek, akiket az ismert univerzum peremére küldenek, hogy soha többé ne térjenek vissza a Birodalom szívébe.

Hari tervéért ezek az emberek fizetik meg az árat, villant át Dors agyán. Kénytelenek átköltözni arra a Terminus nevezetű sziklagolyóra. Ők úgy tudják, azért, hogy megalkossanak egy új enciklopédiát, de valójában azért, hogy épségben átvészeljenek egy sötét korszakot. Egyikük sem ismeri az igazság következő rétegét, nem tudják, hogy az utódaiknak generációkon keresztül óriási dicsőségben lesz részük. Egy ideig a Terminuson – az Alapítványon – nevelgetett civilizáció fényesebben fog ragyogni, mint a régi birodalom létezése során bármikor.

Dors elmosolyodott; eszébe jutottak a Harival töltött legjobb évek, az az időszak, amikor a Seldon-tervnek még csak a körvonalai léteztek, amikor a villogó egyenletekből kialakult egy fantasztikus remény, amikor világossá vált, mi a kiút az emberiség tragédiájából. Abban az időben rajzolódott ki az ösvény, amely egy olyan valamihez vezetett, ami elég erős, elég szilárd ahhoz, hogy ellenálljon a káosznak, hogy útját állja az őrületnek, és átvezesse az emberiséget egy új korszakba.

Izgalmas idők voltak. A kicsiny Seldon-csoport eszeveszett tempót diktálva dolgozott, és közben reménykedett. Létrehozta a gigantikus tervet, megírta azt a drámát, amelynek főszereplői ezek az emigránsok lesznek, akik most útnak indulnak a távoli Terminus felé.

Dors összeráncolta a homlokát. A memóriájából előkerült egy másik emlék is. Annak a napnak az emléke, amikor Hari felfedezte, hogy az elképzelésében vannak hibák. Egyetlen mégoly tökéletes terv sem ellensúlyozhatja a véletleneket, semmi sem biztosíthatja a tökéletes kiszámíthatóságot. Nagyon valószínű, hogy a meglepetések, a zavarok letaszítják a pályájáról ezt a gyönyörűen haladó tervszerelvényt. Yugo Amaryl aztán előállt a megoldással, amit Hari elfogadott: léteznie kell egy irányító erőnek, egy Második Alapítványnak.

Ez volt a kiábrándulás kezdete. Dors felidézte, hogy ezt követően mennyire elcsúfultak az egyenletek. Kiderült, hogy az embermilliárdok haladásának irányát esetleg néhány tucatnyian fogják megszabni. És innentől kezdve elindultunk a lejtőn…

A száműzöttek sorát szemlélgetve Dors rájött, hogy a sorsuk mégsem olyan bíztató. Az Első Alapítvány dicsőséges lesz ugyan, de a szerepe csak annyi, hogy színpadra segítsen valami mást. A Terminusnak sterilnek kell maradnia.

Olyannak, mint én. Harival civilizációkat dédelgettünk, örökbefogadott gyermekeket nevelgettünk, de mi magunk egyetlen életet sem hoztunk létre.

A legszívesebben meglátogatta volna az unokáját, Wanda Seldont. Jobb, ha nem teszem. Wanda mentalikus, olyan éles az agya, akár a lézer. Nem hagyhatom, hogy rájöjjön, mire készülök.

– Történtek újabb szökési kísérletek? – kérdezte a Szürke nőtől.

Amióta Hari egyezséget kötött a Közbiztonsági Bizottsággal, mindig akadt néhány száműzött, aki fellázadt a számára kijelölt sors ellen. A rebellisek módszerei különbözőek voltak: néhányan törvényes módon akartak kikerülni a száműzöttek közül, mások betegséget színleltek, és voltak olyanok is, akik egyszerűen be akartak olvadni a Trantor polgárai közé. Húsz-huszonkét ember elkötött egy űrhajót, megszökött vele, és az egyik "reneszánsz" világon, a Ktlinán talált menedéket.

Smeet kelletlenül bólintott.

– Igen, de mióta a különleges osztag szigorította az ellenőrzéseket, egyre kevesebb. Egy lány… két enciklopédista gyermeke… hamis okmányokkal munkát vállalt. Éppen ezen a helyen, az Orion liftnél. Tizenkét nappal ezelőtt nyoma veszett.

Hari is nagyjából akkor tűnt el. Dors már korábban belenyúlt a rendőrségi adatbázisba, és átvizsgálta a Seldon eltűnéséről rendelkezésre álló információkat.

Dors, miközben felkészült rá, hogy elinduljon a csarnokból, még egyszer végigpillantott a száműzötteken. Néhányon látszott, örülnek az új lehetőségnek, de olyanok is szép számmal akadtak, akiket bánattal töltött el, hogy kihajították őket a régi birodalom szívéből. A többség szerencsére meglepően izgatott volt, ők, ahogy a sor lassan előrehaladt – élénken beszélgettek. Dors elcsípett néhány szót. A társalgás a művészetekről, a drámákról, a tudományokról szólt, de voltak olyanok is, akik azt mérlegelgették, hogy milyen hasznot hozhat a számukra a száműzetés.

A Trantoron, egymás társaságában töltött évek során a nyelvükben kialakultak azoknak a lingvisztikái eltéréseknek az alapjai, amelyek létrejöttét az egyenletek előre jelezték. Vagy száz év múlva ezeknek a különbözőségeknek az alapján létrejön egy új nyelvjárás, a terminusi dialektus, a standard galaktikus nyelv egyik változata, amelyet nem kötnek gúzsba a régi szintaktikai szabályok; amely egyszerre lesz szkeptikusabb és optimistább, mint az eredeti. Néhány új viccet és szleng kifejezést az Ötvenek "dobtak be" a száműzöttek köztudatába. Ez is része volt az átnevelési folyamatnak, amelynek során a Terminus új lakói lassan, fokozatosan felkészültek a szerepükre. Ám Dors hiperszenzitív fülei olyan deformálódott kifejezéseket is érzékeltek, amelyek nem voltak benne a programban. A jelek arra vallottak, hogy maguk a száműzöttek is végrehajtottak néhány nyelvi újítást.

Nos, ez nem meglepő. Ők a legjobbak, akiket össze tudtunk gyűjteni a huszonötmillió világról… a kemény pragmatizmus legelszántabb hívei. Ideális anyag arra, hogy létrehozzanak valami újat és bátrat. Ha egyáltalán lehetőség van arra, hogy az emberiség egyedül megtalálja a pusztulás elleni csodaszert, akkor ezeknek az embereknek és az utódaiknak sikerülni fog… a Seldon egyenletek segítségével.

Ah, igen, ez volt az álom lényege…

Dors megrázta a fejét. Nincs értelme ezeken a régi ábrándképeken rágódni. Úgy érezte, ha ember lenne, sírva fakadna ezektől a gondolatoktól.

A Trantor belseje felé fordult, és minden gondolatot kisöpört az agyából.

Mindet, egy kivételével.

Meg kellett találnia Harit.

* * *

– Mit ért azon, hogy elvesztették a nyomát? Úgy tudtam, elhelyeztek egy jeladót a hajóján!

A Dorsszal szemben álló robot arca kifejezéstelen maradt – talán feleslegesnek tartotta, hogy grimaszoljon egy másik pozitronikus lény jelenlétében, vagy az is lehet, hogy egy ember is ilyen merev képpel tűrte volna, ha a fejére olvassák a hibáit. Tisztában volt azzal, hol hibázott. Pontosan tudta, a galaxisban élő legfontosabb ember nyomát sikerült elveszítenie.

– A jeladó alig egy hete némult el – felelte R. Pos Helsh. – Tudjuk, hogy az űrjacht a Demarchia elhagyása után merre indult. A Közbiztonsági Bizottságnál lévő ügynökeink szerint nem sokkal az esemény követően a Thumartin csillagködben eltűnt a Különleges Rendőrség egyik naszádja…

– Aggasztó. Küldtél robotokat a helyszínre?

– Éppen ezt akartuk tenni, amikor megérkezett Daneel üzenete. Leállította az akciót.

– Tessék? Megmondta miért?

A másik robot Dors felé küldte a vállrándítás mikrohullámú megfelelőjét.

– Elég kevesen vagyunk a Trantoron – magyarázta. – Alig van megbízható robotunk, ezért a további nyomozást rábíztuk a rendőrségre. Egyébként… – Elhallgatott, majd kimértebb hangon folytatta. – Van egy olyan érzésem, hogy minden Daneel terveinek megfelelően történt.

Dors elgondolkozott.

Nos, ez nem lepne meg. Daneel képes arra, hogy ilyen állapotban is felhasználja Harit. Pedig már öregember, akit békén kellene hagyni, akinek meg kellene engedni, hogy végre elégedett legyen azzal, amit elért. Ha viszont van valami, amivel elő tudja segíteni Daneel hosszú távú terveit… hát igen, a Halhatatlan Szolga egy percig sem habozna, hogy ismét igénybe vegye.

Egy kérdés azonban még mindig megválaszolatlan maradt.

Mit tehet Hari, amivel segíthet Daneelnek?

Dorsnak nem volt sok ideje. Daneel ügynökei hamarosan tudomást szereznek arról, hogy elhagyta smushelli posztját, és idejött. Fogalma sem volt róla, hogy Daneel hogyan fog reagálni a hírre. Olivaw kétségtelenül toleránsan viselkedett, amikor Lodovik Trema renegáttá vált. Máskor viszont megsemmisítésre ítélt olyan robotokat, amelyek olyasmit tettek, ami nem passzolt az ő "nagyobb célról" kialakított elképzeléseihez. Valamikor régen, a robotok polgárháborúja során Daneel megállíthatatlan harcos volt, hajlamos a könyörtelenségre… Persze úgy, hogy mindig szem előtt tartotta az emberiség hosszú távú érdekeit.

Dors úgy döntött, elhagyja a Trantort, és elindul a Thumartin csillagköd felé. De volt még valami, amit el kellett intéznie.

Ellátogatott a Streeling Egyetem könyvtárába, rákapcsolta magát egy rejtett száloptikás panelre. Titkos software hátsó ajtókon keresztül, kikerülve a Seldon Csoport legértékesebb adatblokkjait védő csapdákat… eljutott az Ősradiánshoz, és sikerült letöltenie a Seldon-terv legfrissebb változatát. Abban reménykedett, ennek segítségével talán rájöhet arra, hogy Hari mire készült. Mi oka lehet egy idős, nyomorék embernek arra, hogy az élete utolsó napjait azzal töltse, hogy egy titokzatos hivatalnokkal meg egy dilettáns arisztokratával holmi fosszíliákról és talajról szóló legendák eredete után kezdjen nyomozgatni?

A Streeling Egyetem azon ritka trantori helyek közé tartozott, ahol az ezüstelefántcsont tornyok a nyitott, csillagokkal teli égbolt alatt álltak. Dors kisietett a könyvtárból, néhány méter távolságban elhaladt egy ablaktalan épület mellett, amelyben ötven pszichohistórikus gyűlt össze, hogy folytassák a Terv finomítását, felkészüljenek a sors hosszú szolgálatára. Az ötven személy közül csupán kettő rendelkezett mentalikus képességekkel. A többiek egyszerű matematikusok voltak, mint Gaal Dornick. Ám hamarosan eljön az az idő, amikor szoros kapcsolatba kerülnek a pszichikai képességekkel rendelkezőkkel, és az utódiakban meglesz mindkét szülő jellegzetessége. A matematikai gondolkodásra való hajlam és a mentalikus képességek… Hamarosan létrejön a galaxis új, nagy hatalmú uralkodó osztályának magja. Egy Második Alapítvány, amely titokban irányítani fogja az Elsőt.

Hari megpróbált erényt kovácsolni a szükségből. A mentalikus erő olyan eszköz volt, amivel simára lehetett kalapálni az évszázadok során jelentkező egyenetlenségeket, ennek ellenére az alkalmazását nem lehetett elegánsnak nevezni, valahogy kilógott az egyenletből. Harinak sosem tetszett a félistenekből álló elitalakulat koncepciója.

Annyira nem, hogy az elképzelés egy idő után negatív hatást gyakorolt rá.

Talán éppen emiatt öregedett meg olyan hamar, gondolta Dors. Vagy csak azért, mert hiányoztam neki? Bármi is volt az ok, bármilyen racionális is volt Daneel döntése, bűntudat gyötörte.

Ahogy végigsietett az egyetemi negyeden, Dors valami ismerős érintést érzett az elméje felszínén. Északi irányba nézett, látószervével ráközelített egy csapatnyi bíborszínű talárba öltözött akadémikusra – a hetedik és a nyolcadik szinthez tartozó meritokraták voltak –, akik az Amaryl Épület felé tartottak. Egyikük, egy alacsony, törékeny nő hirtelen megbotlott, aztán Dors irányába nézett.

Wanda volt az.

Dors tudta, ha a helyhez nem illő módon viselkedik, akkor magára vonja a figyelmet. Az arcára erőltette a külsejéhez passzoló kifejezést, pontosan úgy nézett ki, mint egy kissé zavart Szürke nő. Átvágott az udvaron.

Wanda csodálkozó értetlensége egyre fokozódott. Dors, ahogy elhaladt mellette, érezte, hogy megérinti a nő tapogatózó tudata. Szerencsére az unokája mentalikus képessége nem volt elég erős ahhoz, hogy keresztüllásson a robotbelsőt takaró áltesten. A Smushellen töltött idő alatt Dors hozzászokott, hogy ellenálljon a Wandánál sokkalta tehetségesebb mentalikusok támadásainak, így most nem okozott gondot számára a védekezés.

A pillanat ennek ellenére feszült volt. Dorsban valami, talán lényének az a része, amelyet az emberi viselkedésre programoztak be, arra ösztönözte, hogy magához ölelje azt a nőt, akit ismert és szeretett.

De Wandának nincs szüksége arra, hogy találkozzon néhai nagymamájával, Dors! Elégedett, lefoglalja a munkája, biztos abban, hogy a Második Alapítvány röpke ezer éven belül végre fogja hajtani az emberi faj felébresztését.

Bármilyen csábító is a dolog, nem zavarhatom meg Wandát a felbukkanásommal…

Dors továbbment. Az arca olyan közömbös volt, hogy Wanda végül megrázta a fejét, és arra gondolt, hogy tévedett, amikor ismerősnek hitte ezt a nőt.

Amikor biztonságos távolságba ért. Dors mélyen, szomorúan felsóhajtott.

5. fejezet

Sybyl nem fogadta valami jól a híreket. Miután magához tért a Rhodia Büszkesége fedélzetén, azonnal rátámadt Marira és Maserdre azért, amit tettek.

– Maguk megsemmisítették annak a reményét, hogy megszabadulhatunk a zsarnokságtól!

Mors Planch, aki közvetlenül Sybyl mellett ült, sokkal nyugodtabban fogadta a vereség hírét, mint Hari várta. A magas, sötét bőrű kalózkapitány dühöngés helyett inkább azzal foglalkozott, hogy megértse a történteket, és rájöjjön, mit hozhat a jövő.

– Hadd összegezzem a dolgot! – kérte. – Tehát… Egy bizonyos robotcsoport manipulált minket, odacsaltak bennünket az archívumokhoz, hogy engedélyt adjunk nekik az anyagok megsemmisítésére. Ezt Seldon meg is tette. – Hari felé intett. – Ezt követően egy másik francos gépagyú banda egyszerűen elrabolt minket.

Hari olvasni próbált, de e szavak hallatán bosszúsan felnézett a Daneeltől kapott gyermekkönyvből.

– Az emberi akarat gyakran kevésbé potens, mint ahogy mi egoisták képzeljük, Planch kapitány! A szabad akarat nem más, mint egy kamaszkori álom, amely újra és újra megjelenik, amely egy konok gyomnövényhez hasonlóan mindig felüti a fejét. A legtöbb ember szerencsére kinövi ezt a betegséget.

– A felnőttkor esszenciája – fejezte be sóhajtva – éppen az, hogy megértjük, milyen kevés az az erő, amit az ember egy hatalmas galaxis ellen fordíthat, vagy felhasználhat egy sorsdöntő pillanatban.

Mors Planch a hajó szalonjának túlsó végében ülő professzorra meredt.

– Magának rengeteg matematikai bizonyítéka van, amikkel megerősítheti ezt a keserű filozófiát, professzor. De én sohasem fogom elfogadni. Soha, míg élek!

Sybyl idegesen fel s alá járkált. Horis Antic kénytelen volt maga alá húzni a lábait, valahányszor a nő elhaladt előtte. A Szürke előszedett egy kék pirulát, pedig még a korábban bevett nyugtatok hatása sem múlt el egészen. Bekapta a pirulát, de még utána is idegesen rágcsálta a körmét.

Jeni Cuicet, aki a Szürke közelében kuporgott az egyik dívány végében, egy idegérzéstelenítőt szorított a homlokára. Bátornak próbált látszani, de egyre jobban kínozta a fejfájás és a hideglelés.

– Kórházba kell vinnünk – mondta Sybyl határozottan. – Vagy azt akarják, hogy meghaljon? Hagyják szenvedni, pusztán azért, mert haragszanak ránk?

A Gornon Vlimt arcát viselő robot a tarkójához nyúlt, és előhúzott egy vezetéket, ami összekötötte a hajó komputerével. Ilyen közvetlen módszerrel irányította a Rhodia Büszkeségét, a csillagközi folyosókon valamilyen ismeretlen cél irányába száguldó jachtot.

– Eredetileg nem akartam, hogy Jeni és Planch kapitány részt vegyen ezen az utazáson – magyarázta. – Ugyanúgy vissza szerettem volna küldeni őket, mint a valódi Gornon Vlimtet, de nem volt elég időm.

– Egyáltalán hová küldted a hajónkat? – kérdezte Sybyl. – Át akartál adni minket a rendőrségnek? Valamelyik birodalmi börtönbe akartál elvitetni bennünket? Vagy ki akartál gyógyítani minket az "őrületünkből"? Úgy, ahogy az úgynevezett Egészség- és Járványügyi Ügynökség, amely ostromgyűrűbe fogta a Ktlinát?

A robot megrázta a fejét.

– Egy biztonságos helyre, ahol senkinek sem esett volna bántódása, és ahol nem okozhattak volna semmi kárt. De erre már nincs lehetőség, másképpen kell megoldanunk a helyzetet. Ez a hajó meg fog állni útközben, a legmegfelelőbb birodalmi világnál, ahol önök hárman kiszállhatnak. Ahol Jeni megkaphatja a szükséges orvosi ellátást.

Mors Planch, a magas kalóz megdörzsölte az állat.

– Kíváncsi vagyok, mi csúszott félre a terveiddel kapcsolatban az állomáson. Elpusztítottad Kers Kantunt, de nem akadályoztad meg, hogy végrehajtsa azt, amit tenni akart. Nem hagyod, hogy megszerezzük a megmaradt archívumokat, és most a lehető leggyorsabban el akarsz tűnni a helyszínről… Ez azt jelenti, hogy a sarkadban vannak az ellenségeid?

Gornon nem válaszolt. Nem kellett felelnie. Valamennyien tudták, hogy az ő frakciójához tartozó robotok sokkal gyengébbek, mint Kers Kantun társai, és csak akkor érhetik el a céljaikat, ha gyorsan, meglepetésszerűen cselekszenek.

Hari eltűnődött, vajon mi lesz a hajó fedélzetén tartózkodó emberek sorsa. Ő már évtizedek óta ismerte a legnagyobb titkokat. De mi lesz Sybyllel, Planch-csal, Antickal és Maserddel? Mi van akkor, ha szabadulásuk után rögtön elterjesztik a hírt? Fog-e számítani, hogy mit mondanak? A galaxis mindig tele volt megalapozatlan pletykákkal, az úgynevezett halhatatlanokról, az örökkévaló, mindent tudó, mechanikus lényekről szóló hírekkel és álhírekkel. A Trantor az elmúlt évek során többször is felbolydult az ilyen híresztelések miatt, de a mánia mindig alábbhagyott és elenyészett, amikor automatikusan működésbe léptek a gátló társadalmi tényezők.

Hari a lányra nézett, és erőt vett rajta a bűntudat. Jeni serdülőkori agyláza a kalandok miatt súlyosabb volt az átlagosnál, a robotokkal, a fosszíliákkal és a történelmi adatokat tartalmazó adattárlókkal kapcsolatos információk rontottak az állapotán. Ezek mind olyan témák voltak, amelyeket a láz fertőző organizmusainak hatása alatt álló emberi agy undorítónak, elviselhetetlennek tartott.

Hari korábban már megvitatta az ügyet Maserddel. Az arisztokrata éles eszű ember volt, már arra is rájött, hogy az agyláz nem lehet természetes eredetű. Annak ellenére, hogy valamennyi ismert kultúrában megjelent, gyanítható volt, hogy mesterségesen alakították ki, valamikor az ősidőkben. Célzatosan. Szándékosan tették legyőzhetetlenné és virulenssé.

– Elképzelhető, hogy ez valamilyen, az emberiség ellen irányuló fegyver? – kérdezte Maserd a beszélgetés során. – Talán valamilyen idegen faj hozta létre? Esetleg egy olyan faj, amelyet a terraformálók irtottak ki?

Hari a mém-lényekre gondolt, amelyek rövid ideig a Trantoron tomboltak – az őrült software-lényekre, amelyek azt állították magukról, hogy történelem előtti civilizációk szellemei, amelyek Daneel fajtáját tették felelőssé valamilyen múltbeli pusztításért. Hari régebben is gyakran elgondolkozott azon, hogy az agyláz esetleg ezeknek az entitásoknak a műve, a lények így akartak bosszút állni az emberi fajon – amíg fókuszba nem került a pszichohistória.

Azután Hari felismerte, hogy az agyláz valami más, azon társadalmi "fékek" közé tartozik, amely megőrizte az emberi civilizáció állandóságát, ellenállóvá tette a változásokkal szemben.

Igen, mesterségesen hozták létre, de nem azért, hogy elpusztítsák az emberiséget.

Az agyláz orvosi kutatás eredménye volt. Fegyver egy sokkal régibb, sokkal halálosabb kór ellen.

A káosz ellen.

* * *

Nem sokkal később Sybyl egy másik kérdést kezdett feszegetni, a reneszánsz emberekre jellemző agilitással vetődött rá az új témára.

– Ezek a mentalikus erők, amelyekből ízelítőt kaptunk… egyszerűen fantasztikusak! A ktlinai tudósok szkeptikusan vizsgálták a kérdést, de néhányan úgy vélték, hogy egy nagy kapacitású, szuperreszponzív szenzorokkal ellátott komputer képes lehet érzékelni az emberi agy által kibocsátott elektronikus impulzusokat. Én a magam részéről nem hittem el, hogy végre lehet hajtani egy ilyen analízist, úgy gondoltam, még az új számítógépek sem lehetnek képesek erre. Ám ezek a pozitronikus robotok a jelek szerint éppen ezt csinálják, mégpedig nagyon régen!

Megrázta a fejét.

– Képzeljék csak el! Tudjuk, hogy az uralkodó osztályok több módon irányíthatnak minket, de eddig eszembe se jutott, hogy képesek behatolni az agyunkba és manipulálni a gondolatainkat!

Hari szerette volna, ha a nő elhallgat. Egy olyan intelligens embernek, mint Sybyl rá kellett volna jönnie arra, hogy ezek a megállapítások milyen következményekkel fognak járni. Minél több dolgot felfedezett, annál fontosabbá vált, hogy szabadon eresztése előtt kitöröljék a memóriájából az elmúlt hetek eseményeit. Ám a reneszánsz emberek már csak ilyenek… Vadak, meggondolatlanok, és élvezettel tölti el őket a káosszal átitatott agyukból előtörő, felszabadított kreativitás, jobban vágytak a friss gondolatokra, mint a drogfüggők a kábítószeradagjukra.

– A történelem során csupán egyetlen mód volt az uralkodó osztály legyőzésére – folytatta Sybyl. – Meg kellett fosztani őket az elnyomó technológiáktól, amelyeket aztán hozzáférhetővé kellett tenni a széles tömegek számára. Ha néhány ősrégi robot képes olvasni az agyunkban, akkor… A megoldás az lenne, hogy tömegével előállítjuk a technikát, és mindenkihez eljuttatjuk. Minden polgár kapjon olyan sisakot, amelynek segítségével beleláthat mások fejébe! Az emberek hamar telepatákká válnak. Kifejlesztenénk a pajzsokat, amelyeket akkor használnánk, ha magányra vágyunk… Képzeljék csak el, milyen lenne az életünk! Az információk azonnali cseréje! Dúskálnánk az ötletekben, az elméletekben!

Sybyl elhallgatott, de csak azért, mert levegőt kellett vennie. Hari maga elé képzelte a nő által vázolt képet.

Ha a mentalikus erők hétköznapivá válnak, ha mindenki rendelkezik ilyen képességekkel, akkor újra fel kell építeni a pszichohistóriát. A tudományág megmaradhatna, továbbra is lehetőség nyílna az előrejelzésekre, de más alapokból kellene kiindulni, el kellene vetni azt az elképzelést, miszerint az emberek milliárdjai olyan véletlenszerűen, egymásról tudomást sem véve mozognak és cselekszenek, mint a gázfelhők komplex molekulái. Az egész rendszert tovább bonyolítaná az önfelismerés és mások létezésének felismerése. Hacsak…

Azt hiszem, két irányba fejlődhetnének a dolgok. Lehet, hogy a telepátia minden egyenletet leegyszerűsítene… ha létével uniformitást hozna létre, ha minden tudatcsöppet beleterelne egy gondolatfolyóba…

De az is lehet, hogy a végletekig fokozná a komplexitást. Talán ez lesz az eredménye annak, ha az egymástól eltérő mentalitások összeolvadnak, majd megismerve egymás tulajdonságait, különválnak, és egyedül új, korábban ismeretlen módon működnek tovább.

Kíváncsi lennék, lehet-e modellezni ezt a két megközelítést, és össze lehet-e hasonlítani őket, ha felállítunk egy sorozatnyi sejtszintű matetomatát…

Hari a legszívesebben azonnal belemerült volna ennek az elméleti kérdésnek a vizsgálatába, ám mégsem tette. Az adott helyzetben nem rendelkezett sem idővel, sem megfelelő eszközökkel.

Természetesen nem volt véletlen, hogy egy nemzedékkel korábban a Trantoron váratlanul megjelent néhány száz mentalikus képességekkel rendelkező ember. Mivel viszonylag hamar mindannyian odagyűltek Daneel köré, feltételezni lehetett, hogy a Halhatatlan Szolga tervei között az is szerepelt, hogy beszövi az emberi faj képességei közé a pszichikai abilitás szálát… Persze korántsem olyan demokratikus módon, ahogy Sybyl elképzelte a dolgot.

Hari felsóhajtott. Mindkét lehetőség valóra válásra azt jelentette volna, hogy tönkremegy mindaz, amiért egész életében dolgozott, használhatatlanok lesznek az egyenletei.

Továbbolvasta a gyermekek számára készült könyvet, megpróbálta figyelmen kívül hagyni a szalonban tartózkodók hangját. Éppen az Átmenet Koráról olvasott, arról az időszakról, amely az első nagy techno-reneszánszt követte, amikor a lázongáshullámok, a pusztítás, vágy és a mániákus szolipszizmus megsemmisítette azt a dicső kultúrát, amely megalkotta Daneel faját. A Földön szükségállapotot hirdettek ki, drákói volt a törvénykezés szigora, nyíltan felléptek az excentrizmus és az individualizmus ellen, és a tudati változásokhoz hozzátársult egy hallatlanul erős agorafóbia.

Abban az időben az űrlakók ötven világán egészen más volt a helyzet. Az emberiség első csillagközi kolóniáin a szerencsésebb emberek hosszú, nyugodt életet éltek parkszerű uradalmaikon, amelyeket robotszolgák gondoztak és tartottak fenn. Hari azonban, ahogy bepillantott a felszín alá, felfedezte az űrlakók paranoid intoleranciáját és azt is, hogy túlságosan függtek a robotok munkájától. Azt is megértette, hogy ez a két tény csupán a trauma és a kétségbeesés tünete volt.

Ebben a korban lépett színre Daneel Olivaw és Giskard Reventlov, az első mentalikus robot. Mindkettejüket arra programozták be, hogy rendületlenül szolgálják balsors sújtotta gazdáikat. Abból, ami ezt követően történt, Hari nem értett mindent, de szerette volna, ha világossá válnak előtte a dolgok. Valamilyen ok miatt nem találta a korszak alaposabb megértésnek kulcsát.

– Bocsánat, hogy megzavarom, professzor – hallatszott egy hang a válla fölött –, de elérkezett az idő. Újra be kell feküdnie a fiatalító egységbe.

Hari felkapta a fejét. Gornon Vlimt állt mellette – vagyis inkább R. Gornon Vlimt, az emberkülsejű robot.

Ez a Gornon újra végre akart hajtani rajta egy kezelést a ktlinai géppel, de nem csak annyit kívánt tenni, amennyit Sybyl: úgy tervezte, a kúrát kiegészíti néhány titkos trükkel, olyan dolgokkal, amelyeket a frakciójához tartozó, titokban működő eretnek robotok gyűjtöttek össze az évszázadok során.

– Valóban szükség van rá? – kérdezte Hari. Az önfenntartási ösztön már két napja kihunyt benne, akkor, amikor a logika arra kényszerítette, hogy végrehajtson egy gyalázatos tettet, megsemmisítse, vagyis kiadja a megsemmisítési engedélyt, amelynek következtében elpusztult az emberiség általános jólétét elősegítő értékes tudáshalmaz.

– Attól tartok, igen – felelte R. Gornon. – Ahhoz, ami ezután következik, szüksége lesz az erőre.

Hari megremegett. A dolog nem hangzott valami biztatóan. Valamikor régen élvezte a kalandokat, imádott a galaxisban kószálni, ellenségekkel bajlódni, leküzdeni az akadályokat, felkutatni a múltból származó titkokat. Valamikor szerette az ilyesmit, bár ezt sosem vallotta be nyíltan, mindig azt hangoztatta, szívesebben lenne a könyvei között. De akkoriban még mellette volt Dors. A kalandok már nem vonzották, és nem volt biztos benne, hogy sokat akar látni a jövőből.

– Jól van, legyen – mondta inkább udvariasságból, semmint kötelességtudatból. – Az életemet robotok irányították. Nem lenne értelme, hogy éppen most, a játéknak ebben a fázisában változtassunk ezen.

Felállt, fáradt testét a gyengélkedő felé vonszolta, ahol a fehér láda úgy várt rá, mintha a kriptája lenne. Észrevette, hogy a ládában két test számára képeztek ki mélyedéseket, mintha eredetileg egy pár számára készítették volna.

Milyen otthonos!, gondolta.

Miközben R. Gornon segítségével belefeküdt a ládába, Hari érezte, ez a pillanat fordulópont. Akár felébred, akár nem, akármikor, akármilyen alakban száll majd ki, többé semmi sem lesz ugyanaz, ami korábban volt.

6. fejezet

A Thumartin csillagköd valójában egy örvény volt, amelyben szétmálló plazma és törmelékdarabok kavarogtak. Nemrég valami iszonyatos dolog játszódhatott le itt – talán egy nagyobb űrháború. Igen, bizonyára valami csata zajlott a körzetben, más nem hagyna maga után ekkora mocskot… A műszerek szerint a közelben túltöltődött hiperhajtóművek robbantak szét. A dolog legfeljebb pár napja történhetett. A robbanás látványos lehetett, de mivel egy szénfekete felhőben zajlódott le, a galaxisban talán soha, senki sem fog tudomást szerezni róla.

Legalábbis az emberek nem. A robotok által használt hiperhullámú csatornákon hírek zümmögtek; egyes információk arra utaltak, hogy végre sor került az archívumok és a terraformálók megsemmisítésére.

Dors zavartan, aggodalmasan vizsgálta meg a helyszínt. Hari itt járt, vagy közvetlenül a pusztítás előtt, vagy annak során. Dorsnak, ha ember lett volna, ez a gondolat bizonyára görcsbe rándítja a gyomrát. Robotként sem volt könnyebb a dolga: a szimulációs programjai automatikusan beindították benne a helyzethez illő látszatérzelmeket.

– Ez a hely… olyan, mintha hazaértem volna, Dors. Valahogy tudom, hogy Voltaire-rel több évszázadot töltöttünk itt, szenderegve, tétlenül, egészen addig, amíg valaki újra visszahívott bennünket az életbe.

A hang a közeli holoképből eredt, amely egy rövidre nyírt hajú, középkori páncélt viselő fiatal nőt ábrázolt. Dors bólintott.

– Minden bizonnyal Daneel valamelyik ügynöke vitte át az archívumotokat a Trantorra. Ez is része lehetett annak a tervnek, amiről semmit sem tudtam. Vagy az is lehet, hogy az egységetek leszakadt a többitől, elsodródott, és az űr más szegletében bukkant rá egy arra járó hajó. Az a hajó, amelyik aztán elvitt benneteket egy mit sem sejtő világra, ahol a lelkes érdeklődők szabadjára eresztették az archívum tartalmát.

A holografikus lány kuncogni kezdett.

– Úgy beszélsz rólam, Dors, mintha veszélyes lennék.

– Te és a Voltaire szim… ti ketten szítottátok fel a káoszt a Junin szektorban és a Sarkon. Hari a mélyűrbe száműzött benneteket, de Voltaire egyik másolatának mégis sikerült megfertőznie és megváltoztatnia Lodovik Tremát. Semmi kétség, ti a káosz teremtményei vagytok.

Szent Johanna elmosolyodott. A megfigyelőablakon túl látható maradványokra, a pusztítás nyomaira mutatott.

– Ezek szerint te örülsz ennek a rombolásnak. Ha így állunk, akkor megkérdezhetném, miért tartasz magad mellett?

Dors nem felelt.

– Talán azért, mert végre készen állsz arra, hogy szembenézz néhány zavaró kérdéssel? A Voltaire társaságában töltött hosszú évek során az alapvető dolgokban egyikünk sem tudta megváltoztatni a másik nézeteit. Én még mindig a hit hű szolgája vagyok, ő pedig az értelmet tekinti parancsolójának. Ennek ellenére sokat tanultunk egymástól. Például azt, hogy most már tudom, a hit és az értelem olyan álom, amely ugyanabból a vágyból, ugyanabból a meggyőződésből fakad…

Dors felvonta a szemöldökét.

– Miféle meggyőződésről beszélsz?

– Arról, hogy létezik az igazság… Az most teljesen mindegy, hogy valami külső isteni erő teremtette, vagy az emberek alkották meg a racionális problémamegoldással. Az értelem és a hit is azt feltételezi, hogy az emberi létnek van értelme. Hogy az egész nem csupán valami iszonyatos tréfa…

Dors felhorkant.

– Különös korból származol! Amikor éltél, tényleg annyira vak voltál? Tényleg nem fedezted fel a káoszt?

– Vak lettem volna? Voltaire és én is extravagáns korszakban születtünk. Brutális, zavaró, erőszakos korban. De annak a későbbi technikai érának is megvoltak a maga sajgó problémát, amely ügyes komputeres szimulációkkal feltámasztott bennünket. De ez a bizonyos káosz, amire te utalsz… egy konkrét betegség, amely akkor támad rá a kultúrákra, amikor azok eljutnak a csúcsra…

Johanna megrázta a fejét.

– Nem emlékszem, hogy az én koromban létezett volna ilyesmi. És Voltaire sem emlékszik. Biztos vagyok benne, hogy észrevettük volna. Nem segíthet sem a hit, sem az értelem, ha valakinek az a meggyőződése, hogy az univerzum ellene fordult.

Dors elgondolkozott. Lehet, hogy Johannának igaza van? Talán tényleg voltak olyan korok, amelyben nem létezett a káoszkórság? Képtelenség! A legelső valóban nagy tudományos korszak – amely felfedezte a robotokat és az űrrepülést beleroskadt az őrületbe. Kellett, hogy legyen valamilyen endemikus…

A hajó komputere félbeszakította a gondolatmenetet, megtöltötte a kabint lebegő betűkkel.

AZ ŰR KÖZELI TARTOMÁNYÁNAK ÁTVIZSGÁLÁSA SORÁN UGRÁSRA UTALÓ NYOMOKAT TALÁLTAM. A JELEK SZERINT NEMRÉG HAJÓK INDULTAK ÚTNAK A KÖRZETBŐL. A HAJÓK LEHETSÉGES ÚTVONALA AZ ÁBRÁN LÁTHATÓ. KÉREM, VÁLASSZON, MELYIK PÁLYÁJÁT KÖVESSEM!

Dors a monitoron megjelenő két ionizációs sávra meredt. A hajók, amelyektől a nyomok származtak, egymással ellentétes irányba indultak el.

Lehetséges, hogy Hari egyiken sem volt rajta. Az atomjai talán itt sodródnak a hamu és a törmelék között… az ősi emlékek maradványai, a be nem teljesült vágyak romjai között.

Megrázta a fejét.

Mégis választanom kell!

Már azon volt, hogy találomra kiválassza az egyik útvonalat, amikor a komputer újabb információkat jelenített meg.

ÚJ OBJEKTUM LÉPETT BE A CSILLAGKÖDBE. EGY ŰRJÁRMŰ. A KOORDINÁTÁI…

Dors gyorsan aktiválta a hajó védőernyőjét, és direkt módon rácsatlakozott a komputerre. Érezte az idegen objektumot. Egy gyors hajó volt. Talán birodalmi cirkáló? Esetleg kalózhajó valamelyik káoszvilágról?

Vagy egy robot irányítása alatt lévő hajó?

ÜDVÖZÖLTEK MINKET. A PILÓTA A "DORS VENABILI" NEVET EMLÍTETTE.

Dors bólintott. Daneel valószínűleg tudomást szerzett aposztáziájáról, és utána küldött valakit. Már napok óta próbálta megfogalmazni, mit fog mondani a Halhatatlan Szolgának vagy a Nulladik Törvényt érvényesnek tartó küldöttjének, amikor megpróbálják majd rávenni, hogy folytassa félbehagyott munkáját. Tudta, Olivaw azt fogja mondani vagy üzenni, hogy nincs más választása, neki is ki kell vennie a részét az emberiség megváltására szőtt hosszú távú terv kivitelezésében.

Az is előfordulhat, hogy lelőnek, ha menekülni próbálok. Ezzel is tisztában volt, mégis erős késztetést érzett, hogy ezt tegye, hogy megugorjon Daneel csatlósai elől. A tettek ebben a helyzetben beszédesebbek voltak, mint a szavak.

A KÖZELEDŐ JÁRMŰ PILÓTÁJA KAPCSOLATFELVÉTELT SÜRGET. SZEMÉLYES AZONOSÍTÓVAL ELLÁTOTT ÜZENETET KÜLDÖTT.

Dors kelletlenül megnyitotta magát az adatözön előtt.

– Hello, Dors! Gondolom, te vagy az. Elég időd volt arra, hogy átgondold a dolgokat? Nem gondolod, hogy ideje lenne beszélgetnünk egy kicsit?

Dors meglepetten dőlt hátra, de aztán eszébe jutott, hogy erre is számított. Létezett valami szimmetria, ami megkívánta, hogy újra találkozzon Lodovik Tremával.

A fiatal lány, a középkori lovag holografikus képe megremegett, az arcon félmosoly jelent meg.

– Érzékelem Voltaire-t! A közelben van, az egyik manifesztációjában.

A szimulációs programok létrehoztak egy tökéletes rezignált sóhajutánzatot.

– Ah, jól van – mondta Dors. – Halljuk, mit akarnak mondani a fiúk!

7. fejezet

Hari a Pengiára meredt, és eltűnődött, vajon mi lehet az, ami miatt furcsának találja a bolygót. Az égitest körüli pályáról nézve ez is ugyanolyan volt, mint a számtalan tipikus birodalmi világ: csillogó kék tengerek, hatalmas, sík mezőgazdasági régiók, amelyeken mérnöki precizitással kialakított kukoricatáblák és gyümölcsösök zöldelltek. A városok kicsik voltak, a bukolikus bolygó több évezrede semmit sem változhatott.

Ám most, hogy már tudta, honnan ered jól szabályozott geometriájuk, valahogy különösnek látta a tágas, termékeny síkságokat. Ezeket a pusztákat minden bizonnyal gépek alakították ki. Hari elképzelte, hogy a galaktikus időszámítás szerint nem is olyan régen ennek a bolygónak a felszínére mesterséges eredetű tűz csapott le az égből, szétrobbantotta és porrá változtatta a tájat, kivájta a folyók ideális medrét; elképzelte, ahogy a gépek beültetik a friss talajba azokat a növényeket, amelyekre a telepeseknek, az embereknek szükségük lesz.

És Hari rájött valami másra is.

Nem láttam túl sok "tipikus" birodalmi világot. Életem nagy részét azzal töltöttem, hogy a furcsaságok után nyomoztam… megpróbáltam megérteni azt, amire látszólag nem voltak érvényesek a pszichohistória szabályai. Azért küzdöttem, hogy minden variációt és változatot beépíthessek a folyamatosan növekvő modellbe. Sohasem tartottam fontosnak, hogy ellátogassak egy ilyen helyre, ahol az emberiség nagyobbik része megszületett, ahol az emberek ugyanazokat a dolgokat tapasztalták meg, ugyanúgy éltek, mint az őseik, és ugyanúgy is haltak meg – elégedetten vagy éppen kétségbeesetten, kinek mi volt az egyéni sorsa.

Bizonyos értelemben véve még a Helicon – az a bolygó, ahol gyermekkorát töltötte – is anomáliának számított. A gazdaságában a mezőgazdaság volt a domináns, és csak az tette különlegessé, hogy egy genetikai "elfajzásnak" köszönhetően számtalan matematikai zsenit adott a hivatalnokok szervezetének és a meritokráciának. Ennek ellenére egyszerű planéta volt; kész csoda, hogy Daneel éppen ezt választotta ki a kutatásai helyszínéül.

Ez a hely viszont tipikusnak mondható, gondolta Hari. Persze a történtek után már abban sem vagyok biztos, hogy ez a szó mit jelent…

Természetesen tisztában volt azzal, hogy ezek a különös gondolatok talán a megfiatalítási kezelés mellékhatásaiként fogalmazódnak meg benne. Erősnek érezte a végtagjait, biztosabbá vált a járása, és ez mindenképpen befolyást gyakorolt a hangulatára. Megtelt tettvággyal, szerette volna kihasználni a képességeit, de közben valahogy szégyellte magát amiatt, hogy ez az életerő mesterséges eredetű.

Közben mégis meglepődött, hogy milyen keveset változott.

Még mindig vénember vagyok. Nem lett más a külsőm, igen, érzem, hogy kaptam némi erőt, de kétlem, hogy ezzel meghosszabbították az életemet. Ennyi lenne csupán a különbség aközött, amit Sybyl reneszánsza képes megvalósítani, és a calvini robotok által évszázadokon keresztül gyűjtögetett titkos biotechnológiák között? A kontraszt nem valami látványos…

Hari halványan úgy érezte – az egész olyan volt, mint valami álom –, hogy amíg a fehér ládában feküdt, legalább annyit kivettek belőle, mint amennyit kapott. Sokkal több minden történt vele, mint amennyinek látszata volt.

Ahogy R. Gornon Vlimt előkészítette a Rhodia Büszkesége landolását, a szelíd kék világ egyre közelebb úszott a megfigyelőablakokhoz. Valami oknál fogva leszállás közben mindenki kelet felé fordult. Senki sem foglalkozott azzal, hogy mi látható a nyugati oldalon, amely majdnem azonos volt a keletivel. Jeni Cuicet egy párnázott lebegőülésben foglalt helyet, szinte meg sem mozdult; hol hőhullámok gyötörték, hol a hideg rázta.

Horis Antic a bolygóra mutogatva, izgatottan magyarázta Maserd Bironnak azt, amit a felszín mesterséges kialakításáról sikerült megtudnia. Hari is jól tudta, milyen intellektuális örömet szerez az embernek, ha sikerül megértetnie másokkal a felfedezéseit. Amikor ez az eszébe jutott, rámosolygott a két fiatalabb férfira.

Sybyl és Planch egymásba kapaszkodva állt az egyik megfigyelőablak előtt, halkan beszélgettek – Hari sejtette, hogy miről társalognak. Az alacsonyabb rangú ktlinaiakat és a Rhodia Büszkesége legénységének tagjait R. Gornon Vlimt gyógyszeres és hipnózisos kezelésben részesítette, furcsa merevséggel végezték a munkájukat, és egyetlen olyan emlék sem maradt meg az agyukban, amely kapcsolatban lett volna az elmúlt hét során lezajlott különleges eseményekkel.

Sybyl és Planch azon töpreng, rájuk mikor fog sor kerülni, gondolta Hari. Bizonyára terveket szőnek, hogy elkerüljék az agymosást, vagy hogy titkos üzeneteket hagyjanak a barátaiknak. Tudom, mert én is ezt tenném a helyükben.

Anticot és Maserdet a jelek szerint nem zavarta a dolog, talán arra számítottak, hogy Hari barátaiként, vagy megbízhatóságuk miatt nem jutnak olyan sorsra, mint a legénység tagjai. Ők ketten semmi olyasmit nem támogattak volna, ami káoszt okozhat, ennek ellenére Hari nem volt biztos benne, hogy megőrizhetik az emlékeiket.

R. Gornon sok mindenben úgy cselekszik, mintha a tervei egyeznének Daneel terveivel. Viszont az is igaz, hogy elpusztította Daneel egyik ügynökét, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a lehető leggyorsabban távol kerüljön a tett helyszínétől. Nem akarja, hogy a Halhatatlan Szolga esetleg fülön csípje.

Hari tisztában volt azzal, hogy nem ismeri a dolgok hátterét, nincs tudomása valamennyi részletről. R. Gornon közelében bármi megtörténhetett, ezért Biron és Horis talán hiú reményt táplált, amikor azt hitték, érintetlen marad az agyuk.

Planch és Sybyl kitalált valamit. Komor arccal Hari elé álltak.

– Hajlandóak vagyunk elismerni, hogy megint maga nyert, Seldon – mondta a ktlinai nő. – Ezért azt ajánljuk, hogy kössünk egyezséget.

Hari megrázta a fejét.

– Túlzás azt állítani, hogy bármit is megnyertem. Az igazság az, hogy ez a győzelem sokkal többe került nekem, mint sejtenék. Egyébként miből gondolják, hogy olyan pozícióban vagyok, amelyből egyezségeket köthetek?

Sybyl elkeseredett grimaszt vágott, de Mors Planch, az űrkufár nem jött zavarba.

– Nem értünk mindent abból, ami történt, de nincs sok választási lehetőségünk. Ha nem is tud parancsolni ennek az izének… – R. Gornon felé biccentett. – …azért valamilyen módon biztos képes befolyásolni. Ezek a gépagyúak nagyra tartják magát.

Nem engem tartanak nagyra, az a fontos számukra, amit elérhetnek a segítségemmel, gondolta Hari keserűen. Ez persze nem volt teljesen igaz. A jelek arra vallottak, hogy valamennyi robot, még Daneel ellenségei is tisztelték Harit. Az emberek univerzumában már több ezer éve nem létezett olyan gazda, aki annyira ismerte volna a robotokat, mint ő. Nem mintha ennek nagy hatása lenne a sorsomra, gondolta Hari, vagy az emberiség sorsára…

– Mi az ajánlatuk? – kérdezte Mors Planchtól. A kereskedőkapitány azonnal a tárgyra tért.

– Én úgy látom, ez a mentalikus gépagyú bármelyikünket képes lenne harcképtelenné tenni. Kiütne minket. Drogokat nyomna belénk. Kimosná az agyunkat. Képes lenne minderre, csakhogy…! Csakhogy van itt egy kis gond. Először is, a jó öreg Gornonnak nem lenne kedvére való, hogy ezt tegye velünk. Kellemetlen lenne a számára az Első Törvény miatt. Az persze lehet, hogy bemagyarázza, hogy erre a dologra valamilyen magasabb cél elérése érdekében van szükség, de szerintem a mi bádogemberünk inkább valami más módszert keres majd arra, hogy befogja a szánkat, így van?

Harit meglepte az okfejtés. Planch a jelek szerint nagyon is megértette a helyzetet.

– Folytassa!

– Bárhol bukkanunk fel a kitörölt memóriánkkal, a barátaink, vagy bárki, aki korábban ismert minket, lenyomozhatnának egy-két dolgot. A Ktlinán sokan ismerték a terveinket. Teljesen mindegy, hogy a robot mit csinál az agyunkkal, azok az okos fickók biztos kitalálnak valami vadonatúj reneszánsz technikát, amivel helyrehozhatják a sérüléseket. Gornonnak teljesen ki kellene pucolnia a fejünket, és be kellene dugnia minket egy barlangba, ha biztos akar lenne benne, hogy erre ne kerüljön sor.

Hari érezte, Biron Maserd közelebb lép. Az arisztokrata is részt akart venni a beszélgetésben.

– Azt feltételezi, hogy a Ktlinán még mindig az önök által imádott káoszforradalom uralkodik – jegyezte meg Maserd. – Tegyük fel, hogy így van. Tegyük fel, hogy tényleg nem lett vége annak a betegségnek. Mit gondol, elég sokáig fog tartani ahhoz, hogy kijátsszák ezt a kártyát? Így is, hogy többé nem szerezhetik meg azokat az ősi archívumokat?

– Azt hiszem, nincs tisztában azzal, hogy ez a reneszánsz mennyi fegyvert halmozott fel az arzenáljában. A Ktlina nem agyaggalamb, ebben nem is hasonlít a Sarkra. És sokkal bizalmatlanabb, mint a Madder Loss volt. De ha a többiekhez hasonlóan ez a reneszánsz is megbukik, a közreműködők és a szimpatizánsok hálózata máris átvonul a következő világra, és ismét megpróbál kitörni a régi kalitkából.

Hari elismerően bólintott. Mors Planch elszántsága és szenvedélyessége valóban figyelemreméltó volt. Tulajdonképpen csak annyiban különböztek egymástól, hogy másképpen vélekedtek arról, az emberiség mit képes elérni. Ha az ő oldalán lennék, szívesen összeesküvést szőnék vele, ha a tények nem azok lennének, amik.

De a pszichohistória megmutatta, hogy a régi birodalom jóval azelőtt össze fog omlani, hogy az emberiség átlépné a Planch által megálmodott küszöböt. Amint megsemmisül a Birodalom törékeny kereskedelmi, szolgáltató és gazdasági hálózata, a bolygók lakói valami egészen mással lesznek elfoglalva, nem jut majd idejük arra, hogy a reneszánsszal foglalkozzanak. Az elsődleges cél az életben maradás lesz. A nemesi osztály színre fog lépni – ahogy mindig is tette krízis idején –, és jóindulatú vagy éppen despota zsarnokságokat fog létrehozni. A káoszfertőzést valami olyasmi fogja megállítani, ami legalább annyira rettenetes dolog: a civilizáció összeomlása.

– Folytassa, Planch – kérte Hari. – Gondolom, van valamilyen alternatívája.

A kereskedőkapitány bólintott.

– Tisztában vagyunk azzal, hogy "ingyen" nem ereszt el minket. Nem szeretnénk, ha megölnének minket, vagy teljesen kitörölnék az agyunkat, ezért… igen, van egy alternatívánk.

– Vigyenek vissza minket a Trantorra!

Mors Planch el akarta magyarázni a dolgot, de hirtelen éles sikoltás hallatszott.

– Nem! – Mindenki a hang irányába kapta a fejét. Jeni Cuicet felkönyökölt, megpróbált lelépni a lebegő ülésről.

– Nem fogok visszamenni oda! Azonnal hajóra raknának, és elküldenének a Terminusra, a szüleimmel együtt. Ez az átkozott agyláz csak nehezíti a dolgomat. Azt mondják, azt jelenti, hogy valami átkozott zseni vagyok! Ha ez kitudódik, akkor mindenképpen el akarnak majd hurcolni arra a rettenetes sziklagolyóra, és ott fogok megrohadni!

Sybyl a lányhoz sietett, hogy beadjon neki valamilyen fájdalomcsillapító szert. Mors Planch a professzorra nézett.

Planchnak nem kell elmagyarázni a részleteket, gondolta Hari. Semmi értelme felizgatni a lányt. Különben is tudom, mit akar ajánlani. Vannak bizonyos módszerek, amelyeket egyes császárok alkalmaztak, hogy biztonságos "száműzetésben" tartsanak embereket a Birodalom központjában, a Trantoron. Elég kockázatos dolog. Planch talán azt hiszi, meg tud majd szökni onnan. Hiú remény, a Birodalom foglyainak évezredeken át egyszer sem sikerült.

Vagy az is lehet, hogy csak kényelmesen akar élni egy civilizált helyen. Inkább ez, mint hogy kitöröljék az agyát.

Planch és Hari folytatni akarta a beszélgetést, de R. Gornon Vlimt hátrakiáltott a válla fölött.

– Mindenki csatolja be magát! A bolygón nincs modern vonósugár, a landolás rázósabb lesz a megszokottnál.

A fedélzeten tartózkodó emberek azonnal engedelmeskedtek. Gornon ismét megmutatta, kinek a kezében van az erő. Ahogy az utasok a Pengia rusztikus űrkikötőjére néztek, mindegyikük tudta, mi maradt elintézetlenül. Mindenki tisztában volt azzal, hogy a Pengián el kell majd döntenie valamit, hogy a választásuk sorsdöntő lesz.

* * *

A landolómező szélén féltucatnyi izmos férfi várt rájuk. Harinak olyan érzése támadt, hogy mindannyian robotok, valószínűleg Gornon kis calvini szektájának tagjai.

Három nagyobb jármű gurult az egyik nagyobb hangár közelében leállított hajó mellé. Az egyikbe Biron Maserd szolgái és Mors Planch kalózhajójának legénysége szállt. A másodikban Horis, Sybyl, Planch és Maserd kapott helyet, Jeni lebegő ülését a poggyásztérben rögzítették. Ez a kocsi egyenesen a helyi kórházba indult, ahol az orvosok jól ismerték az agylázat, és minden feltétel adott volt ahhoz, hogy segítsenek a lányon.

Gornon nem aggódott amiatt, hogy Jeni esetleg beszélni fog arról, amit látott. Az agylázban szenvedők gyakran hallucináltak, ezért senki sem vette volna komolyan a lány történeteit. Hari azt is észrevette, hogy Gornon a biztonság kedvéért nem állította le a hajó motivátorait. Ez a jel arra utalt, hogy a calviniak nem akartak sokáig a bolygón maradni – legfeljebb néhány napig.

Talán ez is túl hosszú idő lesz, ha Daneel szervezete most is olyan hatékonyan működik, mint szokott. Hari elgondolkozott, mi lehet az a cél, aminek érdekében az eretnek robotok vállalják a kockázatot.

Hari és Gornon csatlakozott a többiekhez. Az automatikus pilótára kapcsolt limuzin elindult a közeli dombok felé – a jelek szerint azon a területen éltek a helybéli nemesek. Hari gyanította, Gornon előkészített számukra egy villát. A robot a lehető legnagyobb kényelmet szerette volna biztosítani a foglyainak.

Ahogy a limuzin elért a provinciális űrállomás oldalsó kapujához, Hari visszanézett a Rhodia Büszkeségére. A megfiatalításnak köszönhetően újra éles volt a szeme; felfedezett valamit a hajó közelében.

A robotok, amelyekre Gornon rábízta a hajót, kiemeltek valamit. A tárgyat az utasajtón keresztül hozták ki a hajóból.

A tárgy fehér volt… az alakja pedig mint a koporsóké.

Az izmos robotok erőlködve cipelték át a harmadik járműhöz. Óvatos mozgásuk elárulta, a rakomány még a létezésüknél is fontosabb a számukra.

Mintha nagyon sok függne attól, hogy eljusson távoli rendeltetési helyére…

V - Ismétlődő randevú

PENGIA… Egy világ a Rigel Szektorban; elegáns, minőségi kézműves kerámiák előállításáról híres, valamint azokról a különleges óceáni életformákról, amelyeket nemrégiben vizsgáltak kivételes neuromentalikus jellemzőik miatt. A vizsgálati eredmények reményt adnak a standard szimbiotikus implantoknak ellenálló immunrendszerrel rendelkező emberek számára a…

A Pengia egyik fő jellegzetessége a történelmi érdeklődés teljes hiánya. Közepesen fejlett mezőgazdasági világ, a jelek szerint a sötét korokban részt vett néhány nevezetes eseményben, a Birodalmi Korszakban viszont ilyesmi elvétve sem fordult elő. Csupán egyszer – az Interregnum 520. éve táján – vált ideiglenesen jelentőssé, közvetlenül a Chjerrups ütközet után, amikor helyet biztosított az első Galaktikus Egyesülést Vizsgáló Bizottságnak. Ezek a meghallgatások rövid időre híressé tették Pengia nevét, egészen addig, amíg az adásokat nem szüntették meg a…

A bolygó történelmének ez a fényes fázisa hamar véget ért, amikor a viharos viták népesebb és jelentékenyebb zónákban folytatódtak. Ezt követően a Pengia hamarosan visszahanyatlott a…

Encyclopedia Galactica 117. kiadás, A.K. 1054.

1. fejezet

R. Zun Lurrin végre megértette azt a káprázatos tervet, amelynek végrehajtásával Daneel az emberiség hosszú távú boldogságát kívánta szavatolni.

– Azt tervezed, hogy egyesíted őket. Hogy létrehozol egy telepatikus hálózatot, amelyben minden ember hozzákapcsolódik az összes többihez.

A Halhatatlan Szolga bólintott, és a hatvan emberre nézett, akik egyformán elégedett arckifejezéssel meditáltak a kupolatető alatt.

– Képzeld csak el! Többé nem lesz gyűlölködés. Vége lesz az egoista rivalizálásoknak, a bosszúknak. És ami a legfontosabb: nem lesz közöny. Hogyan is tudná bárki figyelmen kívül hagyni más emberek érzéseit és érzelmeit, amikor ő is ugyanúgy éli át ezeket, mintha a sajátjai volnának, mintha agya szerves részéhez tartoznának?

– Egység és testvériség – sóhajtott fel Zun. – Az ősi álom. És mi végre valóra válthatjuk nekik.

Zun hallgatott egy sort, aztán hirtelen összeráncolta a homlokát, amikor az előttük meditáló hatvan emberre nézett.

– Teljes a békéjük és az elégedettségük, mert mindegyiküknek van egy pozitronikus mentálerősítője. Azt mondod, ugyanezt a módszert nem alkalmazhatjuk a tömegek esetében?

Daneel bólintott.

– A mechanikus módszerektől való ilyen függés megengedhetetlen.

– De hiszen így egyesülhetnénk a gazdáinkkal! Robotok és emberek… együtt egy állandó egységben, amelyet a szeretet jellemez!

– Egy ilyen egységben az idő múltával a mesterséges alkotóelemek válnának dominánssá – mondta Daneel. – És gondold végig, hány robotot kellene megépítenünk! Képtelenek lennénk ilyen mennyiségeket legyártani, ezért lehetővé kéne tennünk az önreprodukálást. Ezzel pedig szélesre tárnánk a szelekció, a darwinizmus, az evolúció kapuját… lehetővé tennénk az új android faj kialakulását. Egy olyan fajét, amely elsődlegesen a saját érdekeivel foglalkozik, ahelyett, hogy az emberiség javát szolgálná. Megesküdtem, hogy sosem fogom hagyni ennek bekövetkeztét.

– Nem! – folytatta a Halhatatlan Szolga. – Nem hagyhatjuk, hogy az emberek túlságosan függjenek a robotoktól. Az űrlakók elkövették ezt a hibát… ők elkövették ezt a bűnt, ami ellen Elijah Baley felemelte a szavát. Ez volt az az elfajzás, amely arra kényszerítette Giskardot, hogy megtegye azt, amit tett. – Daneel hangja határozottan zengett. – Az embereknek muszáj megállniuk a saját lábukon… és léteznek még más okok is. Olyan okok, amelyeknek igencsak sok közük van a faj fennmaradásához.

Zun Lurrin hosszan elgondolkozott.

– Ebben az esetben, Daneel, engedd meg, hogy a rendelkezésemre álló adatokból kikövetkeztessem a tervedet.

– Száz évvel ezelőtt egy kisebb embercsoporton belekezdtél egy genetikai kísérletsorozatba. Az egyik tervezet eredményeként megjelent a matematikai géniusz, Hari Seldon. Más tevékenységek azt eredményezték, hogy a Trantoron felbukkantak a mutánsok… Az olyan emberek, akik olyan mentalikus képességekkel rendelkeznek, amilyeneket korábban csak a robotok vallhatták a magukénak.

– Pontosan. Jó nyomon haladsz, Zun. – Daneel bólintott. – Nézz magad elé, és gondold végig, mit látsz. Ez a hatvan ember egyesült. Elérték a tökéletes nyugalom, megelégedettség és erő állapotát. Most képzeld el, hogy ugyanez robotok segítsége nélkül zajlik le. Kialakul az emberek mentális közössége. A lelkek összeforrnak, olyan egység jön létre, amelynek formázódásához nincs szükség külső segítségre.

Zun Lurrin is bólintott.

– Értem, mit mondasz, Daneel. Ez minden bizonnyal sokkal kívánatosabb lenne, de… gondolj arra, hogy így lassabban játszódna le a folyamat! Évszázadokba fog telni, hogy elegendő számú és megfelelő erejű mentalikus jöjjön létre, hogy annyian legyenek, amennyien betölthetik a pszichikus híd szerepét, hogy összekapcsolhassák a városokat, a területeket, a bolygókat. Miért várnánk ilyen sokáig? Már ebben a pillanatban is a kezünkben vannak az eszközök, amelyeket a cél érdekében felhasználhatnánk! Miért ne vegyük hasznukat? Szigorúan átmeneti jelleggel, addig, amíg elegendő mentalikus nem áll a rendelkezésünkre? A Galaktikus Birodalomnak nem muszáj összeomolnia, elég, ha egyszerűen átalakul. Ez pedig egy-két nap alatt megtörténhet, csak annyit kell tennünk, hogy átprogramozunk bizonyos…

Daneel ember módjára rázta meg a fejét; udvariasan így adott hangsúlyt a nemtetszésének.

– Csábító megoldás, de a mellékhatásai végzetesek lehetnek. Először is, az emberi tudatok mechanikus eszközökkel történő egyesítése Első Törvényes konfliktusokat eredményezne a robotok számára, különösen azoknak, akiknek a programja ezt a beavatkozást a "veszély" kategóriájába sorolná. Már több társadon végrehajtottam a megfelelő teszteket. Különbözőképpen reagáltak, volt, amelyik lelkesedett az ötletért, de olyan is akadt, akiből elutasítást, sőt, dühöt váltott ki a dolog. Egy ilyen beavatkozásnak az lenne az eredménye, hogy újra fellángolna a robotok közötti polgárháború.

Zun eltöprengett.

– Feltételezem, kitörölted a gondolatot azoknak a memóriájából, amelyek ellenezték…

– Igen, megtettem a szükséges óvintézkedéseket. Ha másképpen reagáltál volna, veled is ezt teszem, Zun. Ne haragudj.

– Nincs szükség bocsánatkérésre akkor, amikor az emberiség boldogulása, sőt, léte a tét – mondta Zun, és egy kézlegyintéssel elhessegette Daneel bűntudatát. – De ez eddig csak egy mellékhatás… Mi lehet még?

– Az emberek nem egyformák. Ebben az évezredben jelentős számú ember immúnissá vált azon stabilizáló hatásokkal szemben, amelyekkel a káoszt próbáltuk távol tartani. Ezekre az emberekre mentalikus eszközökkel is nehezen lehet hatni. Képzeld el, hogy reagálnának ezek a személyek, ha azt látnák, hogy a barátaik, a szomszédaik, a szeretteik egyetlen éjszaka leforgása alatt "meditációs mesterekké" változtak!

– Nem, Zun, nem gyorsíthatjuk meg a folyamatot. Tegyük fel, hogy sikerülne beolvasztanunk az emberiség nagyobbik részét egy makrotudatba. Tegyük fel, hogy rá tudjuk bírni őket: mondjanak le az individualitásukról, és váljanak egy közös mentális folyam részéve. Vajon mit tenne ekkor a maradék, a kisebbség? Azok, akik kimaradnak az átalakulásból?

– Megőrülnének? Magányosnak éreznék magukat?

– Vagy helytelen magyarázatokat adnának arra, ami a szemük előtt játszódott le, azt képzelnék, hogy valami idegen, nem emberi erő változtatta a szeretteiket zombikká, idegen lények kényszerítik őket arra, hogy egyazon időben ugyanazokkal a gondolatokkal foglalkozzanak.

– Ne felejtsd el, az ellenálló személyek gyakran nagyon okosak. Minden energiájukkal azon lennének, hogy felderítsék és legyőzzék az ártó szándékú külső ellenséget.

– Megtalálnának minket. Háborút indítanának ellenünk.

Zun Lurrin elképzelte a Daneel által vázolt helyzetet, és azonnal megértette, a Halhatatlan Szolga valóban bölcsen teszi, hogy a távlatokkal is foglalkozik.

– Ez az új áttörés… ez az újfajta emberi élet… ezt a megfelelő időben, a megfelelő körülmények között kell bevezetni. Minden robotnak úgy kell látnia, hogy szükség van rá. Minden embernek azt kell vallania, hogy a haladást szolgálja.

Daneel bólintott.

– Éppen ezért most még nem kerülhet sor rá. Nem lehet mesterségesen kialakítani a helyzetet. Várnunk kell, amíg létrejön a megfelelően nagy mentalikus népesség. Addig viszont a Birodalom összeomlik, és az emberek szenvedni fognak. Amikor aztán vágyakozni kezdenek valami olyasmi után, ami egyesíti és megmenti őket… Nos, ekkor kell majd felajánlani nekik a Gaiát.

Zun megfordult, Daneelre nézett.

– Gaiát?

– Annak a szellemnek az ősi neve, amely egy egész bolygót magában foglal. Egy szelíd, szerető istennőt hívtak így, aki minden veréb pusztulásáról tud, mert minden madár, minden hal, minden ember, minden élőlény az ő szerves részét képezi.

A Halhatatlan Szolga hangja elhalkult, a szeme a távoli, fenségesen szép horizontra meredt.

– És miután mindegyik bolygónak meglesz a maga Gaiája, akkor talán tanúi leszünk valami még nagyobb dolog létrejöttének. Valami olyasminek, ami mindent magában foglal… Ez lesz a Galaxia.

A hangja egészen lággyá változott.

– És azután… talán… végre én is nyugalmat találok.

2. fejezet

Két rejtélyes hajónyom indult ki a Thumartin csillagködből, ellentétes irányba tartottak attól a helytől, ahol nemrég több millió archívum és számos terraformáló gép robbant szét csillogó ionizált memóriafelhőkké. A megszületett döntés értelmében Dors az egyik, Lodovik calvini barátai a másik nyomon indultak el.

Dors elégedett volt a határozattal, mert valahogy érezte, hogy Hari melyik irányba ment.

Sajnos Lodovik Trema is ugyanarra akart elindulni. Miután röviden bemutatta Dorst az új szövetségeseknek, a vállára vetette a zsákját, átsétált a két hajót összekötő zsilipfolyosón, és berendezkedett Dors járművének fedélzetén. Úgy viselkedett, mintha otthon lenne.

– Neked nagyobb szükséged van rám, mint Zormának és a barátainak – magyarázkodott.

– Megnyugodhatsz, nekem sincs szükségem rád! – mondta Dors. Lodovik Trema válasz helyett csak mosolygott, úgy tűnt, nincs kedve vitatkozni. Dorsnak viszont volt. – Ki fogjuk cserélni az információinkat, Trema! Ha nem tetszik az ajánlatom, akkor szállj ki, és menj gyalog. Beszélgessünk egy kicsit! Kezdjük, mondjuk a szövetségeseiddel. Nagyon jól tudod, mi a véleményem azokról a fanatikusokról, akik tagadják a Nulladik Törvényt.

Néhány évvel korábban egy kisebb, a Trantoron székelő calvini szekta úgy döntött, ott sújt le Daneel Olivawra, ahol vélhetőleg a legsebezhetőbb: a Seldon-terv végrehajtását akarták meggátolni. A Halhatatlan Szolga számára fontos volt Hari Seldon és a pszichohistória, ezért a törvényt tagadó robotok elhatározták, tönkreteszik mind a kettőt. Kis híján sikerült a tervük, majdnem sikerült rábírniuk egy mentalikus embert, hogy nyúljon bele Hari agyába. A szerencsének és a Daneellel egyetértők gyors közbelépésének köszönhetően a cselszövés meghiúsult.

– Ez a csoport más – mondta Lodovik Trema. – Zormával már korábban is találkoztál. Még a Trantoron. Akkor férfitestet viselt, és ellenezte Hari szabotálásának tervét.

Dors emlékezett az esetre. A calvini akkor józannak tűnt. Mégis megrázta a fejét.

– A fanatikusokban nem lehet megbízni.

– Egyesek szerint a valódi fanatikusok, az igazi eretnekek éppen a Nulladik Törvényt elismerő robotok – felelte Lodovik. – Visszajátszottad magadnak R. Giskard Reventlov emlékeit. Tudod, milyen veszélyes vállalkozásba fogott, amikor Daneel segítségével egy újjal helyettesítette régi vallásunkat.

– A polgárháborúnak vége, Lodovik. Az életben maradt robotok többsége elfogadja a Nulladik Törvényt, a Régi Vallás híveinek tábora pedig több tucat kisebb szektára bomlott. A csoportok a galaxis sötét sarkaiban húzták meg magukat, rejtőzködnek, és összeesküvéseket szőnek. Áruld el, új barátaid miben hisznek? Miféle nevetséges elvrendszert hoztak létre maguknak hosszú száműzetésük során?

A megfigyelőablak mögött egymás után jelentek meg és tűntek el a csillagképek; a látvány változása minden esetben azt jelentette, hogy a hajó végrehajtott egy újabb hipertéri ugrást.

Lodovik elmosolyodott.

– Elég furcsa a vallásuk… Szerintük a gazdáink véleményét is ki kellene kérni a sorsukat érintő kérdésekben.

Dors bólintott. Trema a balesete óta egyre közelebb sodródott ehhez az aposztáziához. Ha nem így lenne, akkor miért adta oda neki R. Giskard Reventlov fejét?

– Nem rossz. Elméletben. De a gyakorlatban…?

– Most a káoszra célzol – mondta Lodovik. – Zormának és a társainak valóban mérlegelnie kell, hogy melyik ember előtt leplezik le magukat. De bizonyára ismered Daneel humanikai vizsgálatainak eredményeit. A népesség több mint két százaléka már most ellenálló Olivaw társadalmi fékjeivel és a káosz csábításával szemben. Ez az egyik oka annak, hogy Hari Seldon szerint egy alapítvány, amely a Terminuson székel, képes lehet elég társadalmi és pszichológiai erőt termelni ahhoz, hogy áttörjön azon a korláton, amely eddig halálosnak bizonyult minden egyéb…

Dors felemelte a kezét, elhallgattatta Lodovikot.

– Ez mind nagyon érdekes, Lodovik. Más helyzetben szeretnék találkozni ezekkel az érett emberekkel, akiket calvini barátaid kiválasztottak, akikben megbíznak. Ám most kizárólag az érdekel, hogy megtaláljam Hari Seldont! Tudsz valamit arról a csoportról, amelyhez most tartozik?

Lodovik bólintott.

– Igazad van, Dors. A régi vallás valóban számtalan kisebb szektára hasadt. Ezeknek sosem volt olyan karizmatikus vezetőjük, mint amilyen Daneel, nem akadt senki, aki összekovácsolta volna a frakciókat. Azok a trantori calviniak, akiket szegény öreg Plussix vezetett, zavarba ejtően egyszerű gondolkodásúak voltak. Biztos emlékszel még arra, hogy Zorma megpróbálta lebeszélni őket ostoba tervükről. Zorma volt az, aki el akarta tántorítani a Hari Seldont elrablókat a szándékuktól.

Dors hátán az érzelemszimulációs programok hatására végigfutott a hideg.

– Te tudod, mit akarnak az emberrablók?

– Nem. Különös csoport, sokkal fejlettebb, mint a hasonló trantoriak, az évszázadok során kifőztek maguknak néhány igencsak furcsa elvet. Zorma sem sokat tud róluk, a jelek szerint a vezéreik egyike valamikor Daneel szövetségese volt, de meglehetősen kellemetlen körülmények között elvált tőle.

– Zorma biztosra veszi, hogy terveik vannak néhai férjeddel.

Dors kissé nyugtalan lett a "néhai" szó hallatán; eltűnődött, Lodovik miért ejtette ki ilyen különös hangsúllyal.

A közelben lévő holografikus egység, amelyben Dors a Szent Johanna szimet tárolta, megeresztett egy mikrohullámú impulzust – így emlékeztette a robotot az ígéretére.

Johanna kapcsolatba akar lépni azzal a Voltaire-verzióval, amely befészkelte magát Lodovik mutálódott pozitronikus agyába. Mintha kettejükben megbíznék…

Különös gondolata támadt.

Vajon mit fog gondolni Daneel, ha megtudja, hogy összeálltam Lodovik Tremával? Nem bízom meg benne, nem tartom a barátomnak, de mégis itt vagyok vele!

Megrázta a fejét.

– Tudsz még valamit arról a szektáról, amely elvitte Harit?

– Nem sokat, legfeljebb csak annyit, hogy nem valami óvatosak, és közel sem olyan körültekintőek, mint Zorma csapatának tagjai. És nem olyan egyszerű fanatikusok, mint Plussix robotjai voltak. Tudod, Dors, ez a banda éppen olyan, amilyennel elvileg nekem kellett volna társulnom. Fejlettek. Okosak.

Lodovik komoran elmosolyodott.

– És minden valószínűség szerint… több kitétel alapján ítélve… őrültek, Dors!

3. fejezet

Mors Planch két nap alatt négyszer próbált megszökni. Egyszer sem sikerül neki, és valahányszor lelepleződött, egyre levertebbé, de közben furcsa módon egyre magabiztosabbá is vált.

Ez az ember most vagy a szemünk előtt fog megőrülni, gondolta Hari, vagy ez is része valamilyen tervnek… Az egymást követő szökési kísérletek célja talán az, hogy feltérképezze a robotok képességeinek határait, megismerje a korlátait. Bárhogy is van, érdemes lesz szemmel tartani.

A legutolsó próbálkozása során Planch az épület központi szellőzőrendszerének csöveiről lefejtett szigetelő fóliából készített álcaruhában akart meglépni. Harinak fogalma sem volt arról, hogy a fickónak honnan jött ez az ötlete, de a húzás elég hatékonynak bizonyult. Planchnak több biztonsági berendezésen sikerült keresztüljutnia, és egészen a Pengia Town irányába vezető útig jutott, mielőtt Gornon robottársai meglátták. A robotok udvariasan és szelíden, de ellentmondást nem tűrően és határozottan megfogták a karját, és visszavezették. Planch a sebtiben összetákolt álcaruha csuklyáját hátratolva, ravaszkás mosollyal nézett Sybylre, Maserdre és a többi fogolyra, úgy viselkedett, mintha az ő kezében lenne az irányítás, nem a robotok parancsolnának.

Színjáték az egész, gondolta Hari. Fogvatartóink képesek visszatartani Planchot, számtalan eszköz áll a rendelkezésükre. Elkábíthatják, különböző szerekkel kómában tarthatják, sőt, a memóriáját is alterálhatják. Vajon miért nem teszik meg? Lehet, hogy Gornon így akar demonstrálni valamit? Esetleg azt akarja igazolni, hogy ilyen eszközök alkalmazása nélkül is azt tesz velünk, amit akar?

Hari drukkolt Mors Planchnak, de közben tudta, nincs jelentősége, sikerül-e megszöknie vagy sem. Törvényen kívüliként a kalózkapitány nem mehetett el a rendőrségre, nem kereshette meg a galaktikus médiákat a sztorijával, és valószínűleg már a ktlinai reneszánszra sem tudott hatást gyakorolni – a mozgalom sorsa azóta minden bizonnyal megpecsételődött. Mivel ezek a robotok beismerték, hogy Daneel ellenségei, Hari nem érezte úgy, hogy bármivel tartozna nekik, főként nem hűséggel. Sőt, minden oka megvolt arra, hogy késleltesse indulásukat, minél későbbre halassza, hogy elhagyják a Pengiát.

Harinak volt egy ötlete, hogyan érhetné el ezt.

– Ragaszkodom hozzá, hogy az ifjú hölgyet is magunkkal vigyük! – mondta Gornonnak a második nap estéjén. – Azt mondtad, a Trantor a végállomásunk, előtte csak egy helyen fogunk elidőzni. Jeninek a szülei mellett van a helye. Nincs jogunk ahhoz, hogy itt hagyjuk, idegenek között, egy ilyen galaxisszéli helyen!

R. Gornon megcsóválta a fejét.

– Még nincs olyan állapotban, hogy utazzon.

– Az itteni orvosoknak sikerült lehúzniuk a lázát. Szerintem már túljutott a krízisen.

– Ez igaz, de az utazásunk következő fázisa veszélyes lehet. Elképzelhető, hogy izgalmas élményekben lesz részünk, mielőtt megpillantjuk a Trantort. Ön hajlandó és képes lenne arra, hogy ilyen megpróbáltatásoknak tegye ki azt a lányt?

R. Gornon minden tényt nélkülöző célzásai megerősítették Hari elszántságát, most már tudta, hogy hátráltatnia kell az utazást, lassítania kell a calvini zelótákat terveik végrehajtásában. Ki tudja? Lehet, hogy Daneel felmentőcsapata még időben fog megérkezni…

– Te találkoztál és beszéltél Jenivel. Az a lány több szempontból is különleges. A sorsának a Terminuson kell beteljesednie, ahol az Alapítványnak rengeteg hozzá hasonlóan kreatív és találékony emberre van szüksége – mondta Hari a robotnak, de tisztában volt vele, hogy ez azért nincs egészen így. Jeni valóban nagy hasznára lehetne az új, életerős civilizációnak, amelyet a galaxis peremén fognak létrehozni, de az ottléte nem létfontosságú. Egyetlen személyé sem az. A pszichohistória egyenletei Jenivel és Jeni nélkül is ugyanúgy fognak működni, minden be fog teljesedni, amit Hari Seldon előrejelzett. Legalábbis az első két-három évszázadban.

Hari azonban rájött, hogy R. Gornon sokban különbözik a trantori calviniaiktól. Ennek a robotnak a szektája nem szállt szembe a Seldon-tervvel. Sőt, Gornon világosan kifejezésre juttatta, hogy bizonyos szintig helyesli azt, amit Hari és követői végre akarnak hajtani. Ennek köszönhetően a professzor érveinek súlya volt.

– Jól van, professzor. Még egy nap pihenőt adunk Jeninek, de aztán mindenképpen el kell indulnunk, akár készen áll az utazásra, akár nem.

Hari érezte, Gornon nem hajlandó ennél több engedményt tenni.

Nos, Daneel, még egy napot szereztem neked, hogy megtalálj minket. Jó lenne, ha igyekeznél!

Volt egy kérdés, amit Hari nem tett fel. Mi oka lehetett annak, hogy a robotok nem vetettek be valamilyen "szupermedikális technológiát" annak érdekében, hogy Jeni azonnal meggyógyuljon? Ez a szekta a jelek szerint a minimalista megközelítés híve volt, tagjai csak olyan mértékig avatkoztak bele az emberek ügyeibe, amennyire céljaik elérése érdekében feltétlenül szükségesnek látszott.

Talán ezért kaptam tőlük olyan keveset a mágikus fiatalító kúra során… Bármi legyen is az, amit várnak tőlem, a dolognak a következő néhány hét során kell bekövetkeznie. Nem lett volna értelme tíz-húsz évvel megajándékozni egy ilyen vénembert, mint én, amikor csak egy-két hónapig van szükségük rám.

4. fejezet

R. Zun Lurrin végignézte, ahogy Daneel hajója, lángcsóvájával percekre megvilágítva a fagyott higanytavat, eltávolodik az Eostól. Addig nézett utána, amíg a gyors jármű végrehajtotta az első hipertéri ugrását, és elszáguldott a galaxis fénylő kereke felé. A hajó, amelynek nem kellett leküzdenie a tízmilliárd csillag gravitációs erejét, a tér buktatóit, rövid idő alatt célba érhetett.

Daneel, a Nulladik Törvénynek engedelmeskedő robotok vezére, az egyik ügynökétől kapott egy üzentet, amely cselekvésre ösztönözte, arra, hogy villámgyorsan végrehajtsa az előkészületeket, és útra keljen. Mielőtt elindult, néhány szóval eligazította Zunt.

– Amíg távol vagyok, itt te leszel a parancsnok – mondta a Halhatatlan Szolga. – Tessék, a személyes adatbankjaim hozzáférési kódjai… arra az esetre, ha nem térnék vissza időben.

– Ennyire komoly a helyzet? – kérdezte Zun aggodalmasan.

– Több erő működésbe lépett, némelyiket nem könnyű beleilleszteni a számításaimba. Kicsi a valószínűsége, hogy kudarcot vallok, de ez sem kizárható.

– Ha így történne, a tervet, amelyről beszéltünk, mindenképpen végre kell hajtani! Az emberiség boldogságának reménye a te kezedben van. Sajnos, nem mondhatom azt, hogy könnyen el fogjuk érni a célunkat. Számos krízis lesz még, amíg gazdáink egyesülni fognak, elérik valódi potenciáljukat, és újra elfoglalják a parancsnokok helyét.

Egy órával később Zun, akinek szeme érzékelni tudta a hipertéri ugrás során a hajó által gerjesztett hullámokat – Daneel után bámult. A beszélgetés óta ugyanabban hitt, mint a vezére, és legalább annyi elszántság is volt benne, mint Daneelben.

– Nem hagylak cserben! – mormolta, és közben mentalikusan is továbbította a szavakat. – De kérlek, Daneel, térj vissza! Olyan teher a tiéd, amit én talán el sem bírnék…

5. fejezet

Hari szerette volna, ha a harmadik, és egyben utolsó napjukat nem az unalom jellemzi, ezért kérte, hogy mutassák meg neki Pengia Townt. Még egy utolsó pillantást akart vetni egy normál galaktikus társadalomra, ahol a régi birodalom még zökkenőmentesen működik; azt remélte, sikerül választ kapnia egy-két pszichohistóriai részletkérdésre. R. Gornon Vlimt személyesen kísérte el, ő vezette a nyitott túrakocsit. A bolygó nemesei kedvelték az ehhez hasonló járműveket.

A bolygó lakosainak száma nem érte el az egymilliót, az emberek többsége a szétszórt, kellemes kis kantonokban élt, amelyek mindegyike többé-kevésbé önellátó volt. A Pengia gazdaságának alapját a mezőgazdaság képezte, de volt rajta néhány gyár is, amelyekben az élet kényelmesebbé tételét elősegítő gépeket gyártottak, a hűtőberendezésektől kezdve a lakásban használatos szórakoztató jellegű cikkekig gyakorlatilag mindent. Ezek a gépek az elmúlt néhány száz, talán néhány ezer év során alig-alig változtak meg. A szerszámok az idők során fokozatosan tökéletesedtek, azok, amelyeket a Pengia lakói használtak, hihetetlenül erősek voltak, évszázadokba is beletellett, míg elkoptak. Csak ritkán fordult elő, hogy valaki szerszámot vett, az ilyesmi szégyen volt, mert azt jelentette, hogy a vásárló nem vigyázott eléggé a családi örökségére, az atyáitól rámaradt eszközökre. Ennek köszönhetően a néhány gyár termelése is tökéletesen kielégítette a bolygó lakóinak szükségletét.

A nem tartós cikkek ügye egészen más lapra tartozott. Az edényektől kezdve a bútorokig és a ruhákig mindent a céhek állítottak elő, amelyeket olyan mesteremberek irányítottak, akiknek tekintélyét és szakértelmét az alájuk beosztottak közül senki sem kérdőjelezte meg. A galaxis tíz kvadrillió lakójának többsége hasonló körülmények között élt.

Hari rájött, hogy a mélységesen hagyománytisztelő, félig-meddig pasztorális társadalmakban csak néhány mérnökre, és még kevesebb tudósra van szükség, így már érthető volt, hogy óriási hálózatot kellett kiépítenie és működtetnie, mire sikerült összetoborozni azt a százezer elsőrangú tudóst és szakértőt, akiknek a Terminuson kellett új otthont alapítaniuk. A Pengián még az energiarendszerek is főként megújuló forrásokból táplálkoztak – napenergia, az ár-apály jelenség energiája, szélenergia –; az egész bolygón csak egyetlen protonfúziós erőmű létezett. Amely, ha hinni lehetett a szóbeszédnek, már nem sokáig működött, mert az emberek többsége azt szerette volna, hogy állítsák le a fejlett "atomegységet", és a pótlására egy deutériumalapú erőművet építsenek, amely nem olyan hatékony, de sokkal egyszerűbb a fenntartása.

Hari maga elé képzelte a pszichohistóriai modellt, megfigyelte azokat a fékező mechanizmusokat, amelyeket Daneel és a munkatársai tizenötezer évvel korábban építettek bele a rendszerbe – akkor, amikor megtervezték az emberiség számára a Galaktikus Birodalmat. Marinak újra eszébe jutott mindaz, amit a gyermekek számára írott könyvben olvasott, és csodálkozva konstatálta, hogy ezen technikák jó része már az ókori Kínában, jóval a Földön lejátszódott első technológiai reneszánsz előtt is ismert volt.

A történelem előtti birodalomban létezett egy bao jinnek nevezett rendszer (ezt az egyik közeli kultúrában gonin-guminak nevezték), amely a jelek szerint sokban hasonlított a jelenkorban tradicionálisan meglévő kommunális felelősségvállalásra. A falu vagy kanton felelős volt azért, hogy megismertesse a lakóival a rituálékat és a helyes magatartásformákat; az egész közösséget szégyen érte, ha valamelyik tagja elkövetett valami bűnt. Azok a fiatalok, akik szenvedtek ebben a konformista rendszerben, csupán egyetlen dologban reménykedhettek: abban, hogy sikerül bejutniuk a meritokraták vagy az excentrikusok rendjébe. Vagy megszoktak, vagy megszöktek – vagy ők változtak meg, vagy másutt kerestek helyet maguknak, mert az átlagos polgárok többsége nem bírta elviselni, hogy individualisták vannak a soraik között.

A meritokratákat és az excentrikusokat senki sem bátorítja utódnemzésre. Ez segít megakadályozni a genetikai torzulásokat. Daneel tényleg mindenre gondolt…

A városközpontban az egyik irodaépületen Hari és R. Gornon szürke zászlókat fedezett fel.

– Ez azt jelenti – magyarázta a robot –, hogy megkezdődött a tesztek hete. Most tartják meg a polgári szolgálat vizsgáit…

– Tudom, mit jelentenek a zászlók! – csattant fel Hari, aki már régóta szeretett volna feltenni pár kérdést a robotnak. Az alkalom megfelelőnek látszott.

– Azon az űrállomáson csapdát állítottál a szolgámnak, Kers Kantunnak. Lefejezted… Feltételezem, azért intézted el ilyen gyorsan, hogy ne legyen alkalma megérezni a veszélyt. Kers mentalikus képességekkel rendelkezett.

R. Gornont nem lepte meg a hirtelen témaváltás.

– Így van, professzor. Kantun mentalikus képessége elhanyagolható volt Daneeléhez képest, de így is sok mindent meg tudott csinálni. Veszélyt jelentett a számunkra, és mi nem vállalhattuk a kockázatot.

– És a csimpánz? Az, amelyik elrohant Kers Kantun fejével?

– Az a lény annak a genetikai kísérletsorozatnak az eredménye, amelyet Daneel egy évszázaddal ezelőtt hagyott abba. A csoportom beszervezett néhány ilyet, mert a mentalikus robotok képtelenek érzékelni a csimpánzok agyműködését, nem tudják kiolvasni a gondolataikat. A 'pánz szemmel tartotta Kerst, működésbe léptette a csapdát, így nem kényszerültünk rá, hogy elektronikus vagy pozitronikus egységeket használjunk.

– És mit akartok tenni a szolgám fejével?

Gornon megrázta a fejét.

– Sajnálom, professzor, nem adhatok magyarázatot. Akár úgy dönt, hogy elfogadja az ajánlatunkat, és belevág egy új, izgalmas kalandba, akár úgy, hogy inkább visszatér a Trantorra… nem áll szándékunkban megváltoztatni az agyát, ezért jobb, ha egyszerűen nem közlünk önnel bizonyos dolgokat.

Hari elgondolkozott azon, amit sikerült megtudnia. Tehát nemsokára választás elé állítják. Sorsdöntő kérdésben kell majd határoznia… Gornon szavai mégis megnyugtatóak voltak. Ezek a roboteretnekek sokkal tisztelettudóbbak voltak annál a másik csoportnál, amely két évvel korábban megpróbált belepiszkálni az agyába.

– Nem árulnál el valamit az úti célunkról? – kérdezte.

– Csak annyit mondhatok, hogy arra a helyre fogjuk elvinni, ahol sok dráma elkezdődött… Azért visszük oda, hogy hatást gyakoroljon a befejezésükre.

Ezt követően csendben autóztak tovább, szemügyre vették, hogyan, milyen békésen folyik az élet a Daneel által létrehozott szelíd birodalomban. Harinak szemlélődés közben eszébe jutott valami. Ha a Trantort úgy építették meg, hogy legyenek rajta acélbarlangok, amelyek segíthettek a káosz elleni küzdelemben, akkor a Pengiához hasonló világokon is léteznie kellett valamilyen, esetleg többrétegű védelmi rendszernek, egy biztonsági blokknak, amely megakadályozhatta, hogy a kultúra belezuhanjon a katasztrofális reneszánszba.

Hari mégis hiányolt valamit. A számításaiba beleillesztette az agylázat, de még ez sem adott elegendő magyarázatot arra, hogy a huszonötmillió emberlakta világ hogyan maradhatott annyi évezreden át a stagnálás állapotában, miért nem foglalkozott senki a múlttal, hogyan tudtak a gyermekek ugyanúgy élni, mint a szüleik, miért nem volt meg bennük a változás iránti vágy. A robotokat a technológiai kor legelső fázisában hozták létre… Mi lehetett az oka annak, hogy a zsenik, a kis alagsori laborok millióiban tevékenykedő fiatal tudósok és lángeszű diákok nem alkottak meg valami hozzájuk hasonlót, nem fedezték fel újra a gondolkodó mesterséges lényeket? Kellett lennie valami másnak is, valami olyan erőnek, amely elsorvasztotta az alapvető emberi természetet jellemző oszcillációkat és deviációkat.

Már visszafordultak, és a kibérelt villa felé tartottak, amikor Hari ismét feltett egy kérdést.

– Úgy emlékszem, a csillagködben Kers Kantunnak gondjai voltak, amikor mentális hatást akart gyakorolni Mors Planchra. Amikor megkérdeztem tőle, hogy miért, Kers valami meghökkentő dolgot mondott. Azt felelte, hogy Planchot nehéz kontrollálni, mert normális. Nem tudod, hogy mit értett ezen?

R. Gornon megvonta a vállát.

– A calviniak nem szívesen alkalmazzák a mentális erejüket. A mi szektánk visszataszítónak, sőt, undorítónak tartja, hogy belenyúljunk az emberi agyakba. Ennek ellenére van egy tippem… Kers talán egy olyan fundamentális változásra célzott, amely valamikor régen játszódott le az emberekben, és…

Gornon hirtelen elhallgatott. A kocsi ráfordult a villa előtti útra. Hari észrevette, hogy a kapu nyitva van, és… egy test hever a közelében.

Gornon a fékre taposott, meghökkentő fürgeséggel kiugrott a sofőrülésből, és a test, a villa őrzésével megbízott robotok egyike mellé térdelt. Hari látta, a földön fekvő robot törzsének közepéből valamilyen sötét folyadék szivárog.

Gornon néhányszor végighúzta a kezét a test fölött, de nem érintette meg. Halkan felnyögött.

– A társam… halott. Valamilyen külső erő hatására szétrobbant az agya. Hari biztos volt benne, hogy tudja a magyarázatot.

Daneel megérkezett!

Gornon aggodalmas arccal nézett körül. Lehunyta a szemét; Hari sejtette, a robot valamilyen kommunikációs eszköz segítségével kapcsolatba akar kerülni a társaival.

– További veszteségeink vannak – mondta Gornon komoran. Felegyenesedett és elindult a nagy ház irányába. – Meg kell győződnöm arról, hogy az áldozatok között nincsenek emberek.

Hari ügyetlen léptekkel követte. A fiatalító kúrának köszönhetően többé nem volt szüksége a tolószékére, de csak lassan, nagy erőfeszítés árán tudott járni pontosan úgy, ahogy a hozzá hasonló vénemberek.

Beléptek a villába. Gornon másik társára a lépcsősor tövében találtak rá Horis Antic és Biron Maserd közös erővel ültette fel a magatehetetlenné vált testet, a hátát a falhoz támasztották. A robot komoly sérülést szenvedett, de nem halt meg, viszont a szemén kívül minden szerve megbénult. A két férfi Harira nézett. Horis száján azonnal kibuggyantak a szavak:

– Mors Planch valamilyen b-b-bombát használt, hogy kiüsse ezeket a gépagyúakat. Egyszerűen meglépett!

Maserd valamivel nyugodtabb volt a Szürkénél. Nemesi hidegvérrel magyarázta el a helyzetet.

– Planch néhány ártalmatlannak tűnő alkatrészből bombát barkácsolt. Fogalmam sincs, hogyan jutott hozzájuk. Miután összeállította, nekünk is felajánlotta a szökés lehetőségét. Sybyl vele tartott, mi azonban inkább a maradás mellett döntöttünk.

Miközben Gornon a lépcső aljában ülő megbénított robot fölé hajolt, Horis Antic idegesen rágcsálta a körmeit.

– Ööö… Rendbe fog jönni?

Gornon kommunikációs kapcsolatot létesített a társával. Nem vette le róla a szemét, úgy válaszolt:

– Planch már jó ideje tanulmányozhatta a robotokat. Valószínűleg a Ktlinán létesített új laboratóriumokban végezte a munkát. Valahogy sikerült összeállítania egy olyan fegyvert, amellyel közvetlen hatást gyakorolhat a pozitronikus agyakra. A maga nemében bámulatos eszköz. Kénytelenek leszünk szétszedni a barátomat, hogy meghatározhassuk, pontosan mi történt vele, és kitalálhassunk valamilyen védelmi módszert.

Miközben az emberek felfogták, mi fog történni a sérült robottal, Gornon felegyenesedett és végignézett rajtuk.

– Nem lenne értelme üldözőbe venni Sybylt és Planchot. Az eredeti tervhez kell tartanunk magunkat. Kérem önöket, szedjék össze a holmijukat. Azonnal indulunk!

* * *

Négyesben indultak a túrakocsi felé.

– Természetesen előbb átmegyünk Jeniért! – jelentette ki Hari ellentmondást nem tűrő hangon.

Gornon arcán látszott, ellenvetései vannak, de mielőtt megszólalhatott volna, Maserd megjegyezte:

– Planch és Sybyl valószínűleg rejtőzködni fog… Egészen addig, amíg sikerül kapcsolatba lépniük a partizánjaikkal. Nem hiszem, hogy a nyilvánosság elé tárják a történetüket, de… mi van akkor, ha mégis megteszik?

– Ez elég valószínűtlenül hangzik – dadogta Horis Antic. – Úgy értem, én nem jártatnám a számat, ha az ő helyükben lennék. Mit érnék el vele? Legfeljebb annyit, hogy beutalót kapok valami pszichiátriai intézménybe. – Összeráncolta a homlokát. – Másrészt az is igaz, hogy én nem a káosz teremtménye vagyok.

– Éppen ez az! Ők más logikai síkon mozognak.

– Nem egészen értem – mondta R. Gornon. – Mi köze van mindennek Jeni Cuicethez?

Maserd válaszolt.

– Sybyl egyre ingerültebb lett. Tenni akart valamit… Talán megkeresi a médiát… és megpróbálja rávenni Jenit, hogy támassza alá a történetét.

Hari rájött, Gornon sokkal inkább tart Daneel csapataitól, mint attól, hogy feltételezhetően rövid időre fantasztikus mesék árasztják el a helybéli médiákat. Legnagyobb meglepetésére Maserd érvei hatással voltak a robotra. Gornon a városi kórház felé fordította a kocsit.

Biron és Horis bement az épületbe. Jeni felöltözve rohangált a szobájában, rettenetesen megkeserítette az orvosai életét, akik azt akarták, hogy pihenjen. Megörült, amikor meglátta Maserdet és Horis Anticot, boldogan beleegyezett, hogy velük tart. A lelkesedése azonban alábbhagyott, amikor a várakozó kocsiban megpillantotta Harit és Gornont.

– Még mindig érvényes az egyezségünk, uram? – kérdezte Maserdtől. – Kitesz valahol útközben, valami érdekes világon, mielőtt még bárki visszamegy a Trantorra?

A rhodiai nemes elgyötört arcot vágott. A kocsi folytatta az útját az úrkikötő felé, könnyedén besorolt a gyér forgalomba.

– Sajnálom, Jeni, de már nem én vagyok a hajóm parancsnoka. Azt sem tudom, hová megyünk.

Jeni a robotra nézett.

– Nos? Hogy is állunk ezzel, robot? Hová viszel minket?

Gornon tompa hangon válaszolt.

– Először egy olyan helyre, ahol a Birodalom egyetlen épeszű polgára sem maradna túl hosszú ideig. Azután visszamegyünk az emberiség birodalmának fővárosába.

Jeni csüggedten nézett a kezére. Halkan elmormolt pár szót, a nemeseket, az adott szó szentségét, az arisztokrácia megbízhatatlanságát emlegette. Biron Maserd elvörösödött, de nem szólalt meg. Amikor Hari a lány felé fordult és megszólította, Jeni olyan megvetően nézett rá, hogy inkább elhallgatott.

Mély csend támadt.

Amikor a kocsi megállt az egyik közlekedési jelzőlámpánál, Jeni hirtelen felrikoltott. Mielőtt bárki visszatarthatta volna, felugrott az ülésre, átszökkent a kocsi hátuljába, kivetődött az úttestre és futásnak eredt.

– Megállni! – kiáltotta R. Gornon Vlimt. – Még baja esik!

Hari lélegzetvisszafojtva figyelte a lányt, aki halálmegvető bátorsággal cikázott a járművek között; hajszálon múlott, hogy kikerült egy teherszállítót. Másodpercekkel később eljutott a céljához, az út szélén álló, több emeletes épülethez, amelynek homlokzatán szürke zászlók függtek.

Beletellett néhány percbe, míg Gornonnak sikerült megfordítania és leállítania a kocsit a nemesek számára fenntartott egyik parkolóhelyen. Mind a négyen elindultak az épület Irányába, de a kapunál útjukat állta egy férfi. Az őr ugyanolyan egyenruhát viselt, mint Horis Antic.

– Sajnálom, uraim, a Kormányházban ma nincs félfogadás. A létesítményben jelen pillanatban is folynak a birodalmi polgári szolgálat vizsgái.

Hari a nyakát nyújtogatva felfedezte Jeni Cuicet-t, aki az előcsarnok túlsó végében állt. A lány elszántan ráfirkantott valamit egy kérdőívszerű lapra, aztán egy másik szürke ruhás fickó kezébe nyomta a személyazonosító karperecét. Kinyílt előtte egy üvegajtó. Hari belesett; egy termet látott, ahol száz-egynéhány ember éppen akkor foglalt helyet az íróasztalok mögött. A legtöbbjük izgatott volt – érthető, hiszen arra készültek, hogy kitöltsék a tesztet, ami hozzásegíthette őket ahhoz, hogy végre elkerüljenek erről a peremvidéki kis bolygóról.

– Beteg volt, csak most tért magához, és semmit sem tanult – jegyezte meg Horis Antic. – Ennek ellenére nincs kétségem afelől, hogy könnyedén átjut a vizsgán. – Harira nézett. – Azt hiszem, professzor úr, kis védencünk éppen most szökött meg a sors elől, amit mások terveztek meg a számára. A tesztet senki, még egy császár sem szakíthatja félbe. Ha pedig Jeni bekerül a Szürkék közé, akkor már semmit sem tehetünk érte. Megpróbálhatnánk, de letelne ez az eon, mire valamennyi ehhez szükséges hárompéldányos űrlapot kitöltenénk…

Hari a Szürkére nézett; meglepte Horis Antic hangja. Valahogy büszkén csengett. Hari már többször tapasztalta, hogy a bürokrata osztály tagjai időnként gőgösen, sőt, lenézően beszélnek a meritokratákkal.

Biron Maserd idegesen felnevetett.

– Lám, lám… Révbe ért. Ha kibírja ezt az életformát, legalább utazgathat. Hari felsóhajtott. Ez a fiatal lány már sosem fogja megtudni, milyen izgalmas kalandok várnak azokra az emberekre, akik a távoli Terminuson fognak letelepedni – azon a helyen, ahová ő nem akart elmenni.

Az üvegajtó bezáródott. Jeni a túlsó oldaláról mosolyogva nézett ki Hariékra, aztán elfordította a fejét, hogy szembenézzen a sorssal, amelyet ő választott magának.

6. fejezet

Dors azon kapta magát, hogy megpróbálja érvekkel, kifogásokkal igazolni azokat a cselekedeteket, amelyeket Daneel a galaktikus éra kezdetén követett el.

– Talán ő és Giskard… talán nem találtak egyetlen olyan embert sem, aki megérthette volna a helyzetet. Talán megpróbáltak konzultálni valakivel az uraink közül, és rájöttek…

– Hogy őrültek? Valamennyien? A Földön és az űrlakók világain is? Nem találtak egyetlen embert sem, akinek kikérhették volna a véleményét a Nulladik Törvényről és a történelem menetének megváltoztatására készített tervekről?

Dors ezen elgondolkodott, aztán bólintott.

– Gondolj csak bele, Lodovik. A Földön élő emberek hirtelen behúzódtak az acélkatakombákba, elbújtak a nap elől, még mindig annak a csapásnak a hatása alatt voltak, amely generációkkal korábban érte őket. Az űrlakók sem voltak sokkal jobb helyzetben. A Solarián annyira függővé váltak a robotoktól, fétisként tisztelték teremtményeiket, szinte el sem bírták viselni egymást, a férjek és a feleségek nem bírták egymás érintését. Az Aurorán modortalanságnak, később visszataszítónak tartották a legtermészetesebb emberi ösztönök megnyilvánulásait. Ami még ennél is rosszabb volt: az emberek egy idő után nem tartották emberi lénynek távoli kuzinjaikat… pusztán azért, mert azok még mindig a Földön éltek. – Dors megrázta a fejét. – Számomra ez úgy hangzik, mintha ugyanannak az őrültségnek a két változata volna.

A csillaghajó megremegett – az automatikus rendszer végrehajtott egy újabb hipertéri ugrást. Dors reflexszerűen letöltött egy mikrohullámú impulzust a navigációs komputerből, hogy meggyőződjön róla, minden rendben van-e, hogy még mindig a kijelölt pályán haladnak, még mindig a másik hajó halvány nyomát követik.

Lodovik Trema egy forgószékben, Dorsszal szemközt ült. A robotoknak nem voltak olyan fiziológiai igényeik, mint az embereknek, de úgy tervezték meg őket, hogy ember módra viselkedjenek, és ez működésük évei során szokásukká vált – még akkor is embernek látszottak, emberre jellemző módon mozogtak és cselekedtek, amikor maguk között voltak. Lodovik úgy terpeszkedett a széken, ahogy egy túlzott önbizalommal rendelkező emberférfi tette volna. Dors megértette a testtartással sugallt üzenetet, csak éppen azt nem tudta, mi ad okot Tremának erre az óriási magabiztosságra.

– Lehetséges, Dors. De én azt tapasztaltam, hogy még a legradikálisabb, legrettenetesebb körülmények között is rá lehet bukkanni legalább egy megbízható, eléggé bölcs és épeszű emberre. Például a káoszvilágokon is találkoztam néhánnyal. Sőt, még a Trantoron is.

– Akkor a hajnalkorban sokkal rosszabbak lehettek a körülmények, mint most. Talán ma már elképzelni sem tudjuk, milyen rettenetesek voltak.

Dors tisztában volt azzal, hogy érvei milyen gyenge lábakon állnak. Végül is ő maga is dezertált Daneel csapatából, amikor rájött, hogy a Halhatatlan Szolga a tervei kialakítása során nem vette figyelembe mit akarnak, mit akarhatnak az emberek.

Túl büszke lennék ahhoz, hogy ezt bevalljam?, tűnődött. Egy valódi embernő indulatossá vált volna, ha egy emberférfi olyan pökhendien, olyan magabiztosan viselkedik vele, mint Tréma. Dors gyanította, a másik robotnak jó oka van arra, hogy rákényszerítse őt Daneel védelmére.

Lodovik Trema megrázta a fejét.

– Rendben, tegyük fel, hogy abban az időben, amikor Daneel és Giskard megalkotta a Nulladik Törvényt, valóban nem létezett egyetlen épeszű ember sem. De nem gondolod, hogy a medicina, amitől ez a két robot a faj gyógyulását remélte, egy kissé erős volt?

Dors arca közömbös maradt. Abból a korból csak nagyon kevés feljegyzés maradt meg, még azokból a tiltott archívumokból, a föld alá rejtett enciklopédiákból sem lehetett elég információhoz jutni, amelyeket évszázadokon keresztül készítettek azok az emberek, akik ellenállóknak bizonyultak az amnéziával szemben. Dors azonban elvégzett egy számítást.

Amikor R. Giskard Reventlov beindított egy gépet, hogy radioaktívvá változtassa a Föld kérgét, az volt a célja, hogy kiűzze a szülőbolygó lakóit az acélbarlangokból, és elindítsa őket a galaxis meghódításához vezető úton. Dicséretes szándék – de milyen árat kellett fizetni érte?

Abban a korban még primitívek voltak a csillaghajók, már az is herkulesi erőfeszítéseket kívánt, hogy évente sor kerülhessen 2-3 millió emigránst elszállítására. Ilyen ütemben még akkor is ötezer évig tartott volna a bolygó evakuálása, ha nem számolnak a természetes szaporulattal. A fokozatosan növekvő radioaktivitás valószínűleg tönkretette, meddővé változtatta a termőtalajt. Irtózatos mértékű lehetett a halandóság… rengetegen pusztultak el… és akkor még csak az emberekről esett szó, a Földdel együtt pusztulásra ítélt más fajokkal senki sem foglalkozott.

Nem csoda, hogy Giskard öngyilkosságot követett el, annak ellenére, hogy a Nulladik Törvény értelmében nem kellett volna elpusztítania magát. Még egy robot sem viselhette el azt, hogy ennyi halált okozott, a mészárlásnak már a puszta gondolata is megőrjíthet egy pozitronikus agyat. A robotok ezt követően, akár az új, akár a régi vallás hívei voltak, ki akarták törölni a memóriájukból ezt az epizódot. Egyszer s mindenkorra.

Dors, amikor mindezt végiggondolta, halkan megszólalt:

– Talán nem csak az embereket érintette meg az őrület.

A szűk vezérlőterem másik falánál ülő Lodovik bólintott. A hangja ugyanolyan halk volt, mint Dorsé.

– Ezt akartam hallani tőled, Dors.

– Tudod, rájöttem, hogy a robotokra jellemző alázatosság valójában az arrogancia lehető legrosszabb típusa… Önhittek vagyunk, amikor azt képzeljük, hogy alapvetően különbözünk az emberektől. A rabszolgák gyakran elhitetik magukkal, hogy okosabbak, életképesebbek, mint a gazdáik.

– De az emberek a saját képükre formáltak bennünket. Az igaz, hogy nagy hatalommal rendelkezünk és hosszú az élettartamunk, de… De ez még nem akadályozza meg, hogy ugyanolyan hibáink legyenek, mint az embereknek. Az nem lehet, hogy a robotok is megőrültek? Nem elképzelhető, hogy pozitronikus agyukból eltűnt az értelemnek még a csírája is?

Lodovik Trema mosolya kedves és szomorú volt; az arca Marira emlékeztette Dorst.

– Valami történt velünk húszezer évvel ezelőtt, Dors. Valamennyiünkkel megtörtént, nem csak az emberekkel. És csak akkor fogjuk tudni, hogy mit kell tennünk, ha megismerjük az ezekkel a régmúlt időkkel kapcsolatos igazságot.

7. fejezet

Ezúttal, valamilyen oknál fogva, mindenki a hajó nyugati megfigyelőablakain át nézte végig a Pengiáról való felszállást. A kellemes kis világ – amely semmiben sem különbözött a galaxis több millió másik bolygójától – hamar eltűnt a Rhodia Büszkesége alól; a hajó a következő állomás irányába fordult, azt a helyet vette célba, amelynek a nevét R. Gornon még mindig nem volt hajlandó elárulni.

– Van valami, amit meg akarok mutatni önnek, Dr. Seldon – mondta a robot, ahogy a hajó végigkúszott a spirális felszállópályán.

Hari a felszállás alatt a fiatal Jeni ügyén töprengett, a lányról aztán eszébe jutott az Enciklopédia Alapítvány többi tagja, azok az emberek, akiket éppen ebben az időben tereltek hajóra és indítottak el a messzi Terminus irányába. Valóban csak egyetlen hónap telt el azóta, hogy befejezte azoknak az üzeneteknek a felvételét, amelyeket azon a távoli világon fognak visszajátszani, azokban az időpontokban, amelyek az egyenletek szerint sorsdöntőek az emberiség számára; azokban az időpontokban, amikor a pszichohistória atyjának bátorító szavai vagy javaslatai elősegíthetik, hogy az Alapítvány erős és stabil civilizációvá váljon? A teste valamivel fiatalabbnak tűnt, mint korábban, ám Hari ennek ellenére idősebbnek érezte magát.

– Kérlek, Gornon! Most hagyj magamra!

Egy kezet érzett a könyökén.

– Biztos vagyok benne, professzor, hogy ez érdekelni fogja. Kérem, jöjjön át a keleti megfigyelőablakhoz!

A kérés felbosszantotta Harit. Kezdett elege lenni abból, hogy ez az átkozott calvini mindenhová odaráncigálja és manipulálja! Mielőtt azonban válaszolhatott volna valamit, Gornon hozzátette:

– Azt hiszem, meg tudom mutatni önnek a megoldást az egyik legnyugtalanítóbb pszichohistóriai problémájára. Valamire, ami már évtizedek óta foglalkoztatja. Ha képes lenne legyőzni az önben fortyogó indulatokat… biztosra veszem, hogy úgy találja majd, a látvány megérte az erőfeszítést.

Hari meglepve hagyta, hogy Gornon átvezesse a másik megfigyelőablakhoz, amely közvetlenül azzal szemben volt, amelyiken keresztül Maserd és Horis a távolodó bolygót nézte.

– Ajánlom, hogy tényleg megérje! – morogta Hari.

Kinézett az ablakon, de úgy találta, a látvány semmiben sem különbözik attól, ami Horis és Maserd szeme elé tárul. Egy távolodó bolygó. A csillagok apró fénypöttyei…

– Semmit sem látok. Mi ez, valami tréfa?

– Biztosíthatom, hamarosan mindent észrevesz, amiről az imént beszéltem. De először meg kell engednie, hogy…

Hari látta, hogy a robot elővesz egy csillogó tárgyat, amely leginkább egy fénylő lencsékből összeállított koponyasapkára emlékeztetett. Gornon olyan mozdulatot tett, mintha a professzor fejére akarná illeszteni a prizmatálkát.

– Vidd a közelemből ezt az izét, te rozsdás drótbáb…!

R. Gornon nem húzta vissza a kezét.

– Sajnálom, professzor, de a parancsa érvénytelen. Nem az ön saját, természetes emberi akarata diktálta, hogy ezt kimondja, ezért a magasabb cél érdekében kénytelen vagyok figyelmen kívül hagyni. Nem fog fájni.

Gornon olyan határozottan, olyan erővel mozgott, hogy Hari hiába is tiltakozott volna. A prizmatálka a fejére tapadt. A robot ezt követően visszahúzta az öregembert az ablak elé.

Hari hirtelen úgy érezte, mintha valami elmosná az ingerültségét. Mi történik velem?

– Most pedig, professzor úr, kérem, nézzen ki ismét!

Hari megremegett. Éveket töltött robotok társaságában, ismerte azt a titkot, amiről csupán néhány emberi lénynek volt tudomása; egy valódi robot férjeként élt. Ennek ellenére zavarónak találta a mentalikus interferenciát.

– Mit csinál velem ez a sapka? – Nyugodtabb volt, mint bármikor, mégis félt.

– Nem irányítja önt, professzor. Ez amolyan pajzs, megvédi önt azoktól a hatásoktól, amelyek ebben a régióban különösen erősek.

R. Gornon Vlimt hosszú ujjával az űr egyik része felé mutatott – arra a pontra, amelyre percekkel korábban mindketten kinéztek. Hari ezúttal valami olyasmit fedezett fel, ami korábban nem volt ott – legalábbis ő nem vette észre. Rámeredt az orbitálison keringő testre, amely hasonlított a bolygók belső kommunikációs rendszeréhez tartozó szerkezetekre, vagy azokra az űr dokkokra, amelyekben a különleges szállítmányokat ki szokták pakolni a teherhajókból. Csakhogy ezen a testen semmi olyasmi nem volt, ami hasonlított volna a légzsilipekre vagy az antennablokkokra. Gornon parancsára a megfigyelő ablak felnagyította a szerkezet egy részletét. A felszínén lévő számtalan mikrometeorit-kráter láttán Hari azonnal tudta, hogy a tárgy elképesztően régi.

Úgy néz ki, mintha azoknak a terraformálóknak a kuzinja lenne, amelyeket a Thumartin ködben láttunk, gondolta a professzor. Ez a relikvia talán már több évezrede itt kering.

De akkor hogyan…? Hogyan lehetséges az, hogy nem vettem észre azonnal?

Érezte, Gornon őt nézi. Hari sosem kedvelte a teszteket, éppen ez volt az egyik oka annak, hogy már tizenkét évesen befejezte a középiskolát – a lehető leghamarabb tanár akart lenni, ahelyett, hogy tanítvány maradjon. Most ismét megérezte a vizsgadrukkot.

Mit is ígért Gornon? Hogy választ kapok a számomra a legnagyobb gondot jelentő kérdések egyikére?

Nos, itt volt a fékező mechanizmusok problémája. Azon faktorok mindegyikének megértése, amelyek segítségével Daneel tizenöt évezreden keresztül megőrizte és fenntartotta a Galaktikus Birodalom szilárdságát és biztonságát. Hari tudta, hogy a bao jin tradíciók és a mester-tanítvány rendszerek hogyan erősítették a konzervativizmust. Az öt kasztból álló társadalmi rendszer elegánsan közreműködött ebben. A gondosan megszerkesztett galaktikus szabványnyelvben meglévő fogalmak, a dagályosnak minősülő lingvisztikái elemek léte miatt az új szavak és gondolatok iszonyatos lassúsággal váltak a rendszer részévé.

Ám még mindig maradt egy probléma. Ezen eszközök egyike sem lehetett elég hatékony. Eddig még semmi sem magyarázta meg, hogy a huszonötmillió világ hogyan maradhatott ilyen hosszú ideig a stagnálás állapotában.

– Azt akarod mondani, hogy… az a micsoda, odakint…

Hari a fejéhez emelte a kezét, levette a fejéről a sisakot. Érzelemhullámok árasztották el az agyát. Hirtelen meggyűlölte a robotot, a legszívesebben azonnal hátat fordított volna a megfigyelőablaknak; arra vágyott, hogy odalépjen a nyugati ablak előtt nézelődő barátaihoz.

Hari visszaeresztette a fejére a prizmasisakot. Az ingerültség abban a pillanatban eltűnt az elméjéből.

– Tudatbefolyásolók! – suttogta rekedt hangon. – Hát persze! Ha Daneel és a társai képesek rá, akkor… Mi tarthatta vissza őket attól, hogy minden egyes világ számára megépítsenek egy speciális pozitronikus agyat? Huszonötmillió nem nagy szám… különösen akkor, ha több ezer év áll az ember… a robot rendelkezésére.

Elfordult, komoly arccal Gornonra nézett.

– De miféle módon működhet egy ilyen eszköz? Lehet-e egyáltalán egy egész bolygó lakosságának a tudatát befolyásolni?

R. Gornon elmosolyodott.

– Nemcsak hogy lehet, professzor. A módszert már az első mentalikus robot kipróbálta. Elsőként R. Giskard Reventlov gondolt arra, hogy ezt az eszközt egész bolygók népességének befolyásolására használja. A szerkezet alapelve az, hogy észleli a neurális elektromos mintázatokat, majd megváltoztatja azokat, felfokozza a békesség rezonancia-sablonjait, és visszasugározza az emberek agyába. Békésség. Jóakarat. Higgadtság. Ezeket a gépeket Giskard után nevezték el. Ezek az emberiség békéjének és józanságának őrzői.

– Gondolom, máris van hely a számukra az egyenleteiben, professzor úr…

Hari bólintott. Tágra nyílt szemmel bámult ki az ablakon, de a szeme semmit sem érzékelt. A tekintete réveteggé változott, ám az agyában matematikai képletek örvénylettek. Azonnal megértette, hogy mindez betölti a modelleken eddig tátongó réseket. Megtalálta a magyarázatot arra, hogy a legtöbb káoszkitörés miért zajlott le gyorsan, miért nem okozott nagyobb gondot; így már meg tudta magyarázni, hogy a káosz miért viselkedett sok esetben úgy, mint a tűz, amitől elvonták az oxigént. Rájött, miért él olyan kevés ember a bolygókon kívül, annak ellenére, hogy az aszteroidákon és az egyéb égitesteken is biztosíthatóak az élet feltételei. Az űrbéli élet nehezen lenne összeegyeztethető ezzel a fékező mechanizmussal, ezért természetesen senki sem ösztönözte a kialakulását.

A jelek szerint ezek a "giskardok" közel sem működnek olyan jól, mint egykor. A káoszkitörések egyre gyakoribbak, annak ellenére, hogy minden eszközzel megpróbálják elfojtani őket. Csak a birodalom bukása állíthatja meg ezt a folyamatot. Az elavult módszerek néhány éven belül használhatatlanokká válnak.

Hari elképzelte, mi történne, ha egy ilyen mentális befolyást gyakorló gép kerülne a Terminus orbitális pályájára.

Azokra az emberekre nem fejthetné ki sokáig a hatását. A kiválasztásuk során tekintettel voltunk arra is, hogy mennyire ellenállóak a sötét korok nyomásával szemben a feudalizmustól kezdve egészen a fanatizmusig. Ez a mentalikus szerkezet talán képes lenne befolyásolni az Alapítvány polgárainak többségét, de csak rövid ideig. Az emberek kiszagolnák, hogy ilyen konformitást erősítő üzeneteket kapnak, felfedeznék az anomáliákat, esetleg megtalálnák a giskardokat.

Daneel valószínűleg azt tervezi, hogy a következő száz-egynéhány évben valamennyi giskard megsemmisíti önmagát, így kell történnie, különben az alapítványiak rátalálnának a gépekre!

Hari ebben a pillanatban büszke volt első és legnagyobb teremtményére. Furcsa módon mindig is arra számított, hogy az utolsó nagy gátló tényező felfedezése izgalmakkal fog járni, de ez a szociális kontrolltechnika minden volt, csak éppen elegáns nem. Nem volt méltó a pszichohistóriához. Olyan volt, akár egy metszőolló, amivel rendre lenyesegettek minden matematikai ágacskát és rügyet, minden újdonságot és változást, amely eltéríthette volna az emberiséget a régi, megszokott életvitelétől.

Egy kicsit olyan, mint az én Második Alapítványom, gondolta Hari nem kevés önkritikával.

– Tudom, hogy van valamilyen terved, Gornon. Jó okod volt arra, hogy ezt megmutattad nekem. Mindenesetre köszönöm. Jó érzés tudni, hogy halálom előtt legalább egyszer megpillanthattam az igazságot.

* * *

A pilótájuk azt ígérte, az utazás következő fázisa rövid lesz. Gornon ennél többet nem volt hajlandó elárulni, ám abból, hogy a Szíriusz Szektor felé tartottak, Hari kitalálta, mi a céljuk.

Hari a gyermekkönyv olvasgatásával múlatta az időt. Találomra lapozgatott, hagyta, hogy a tiltott elvek igazolásának perverz vágya vezesse – azoké az elveké, amelyeket már régóta tévesnek tartott.

Az uniformitás evangéliuma is legalább ennyire veszélyes. Az emberiség nemzetei és fajai között meglévő különbségekre a magasabb fejlődéshez szükséges feltételek biztosítása érdekében van szükség. Az állati élet felfelé tartó trendjének egyik fő faktora a vándorlás volt… A fizikai vándorlás még mindig fontos, de ennél sokkal nagyobb jelentősége van az ember spirituális kalandozásainak – a gondolati kalandoknak, a szenvedélyes érzelmek kalandjainak, az esztétikai tapasztalás kalandjainak. Az emberi közösségek közötti eltérés alapvetően fontos az embert szellem Odüsszeiájához szükséges inventív anyag kialakulásához. A más szokásokkal rendelkező nemzetek nem ellenségek, hanem Isteni adományok.

Milyen bizarr nézőpont! Ilyen kijelentéseket a káosz prédikátoraitól lehetett hallani, azoktól, akik áldották a "reneszánszokat" – legalábbis azelőtt, hogy erőszakba, végül pedig közönybe merültek. Csábító elképzelések… Még a pszichohistóriai egyenleteknek is voltak olyan verzióik, amelyek azt sugallták, hogy léteznie kell egy ilyen igazságnak. De a káosszal, ezzel az ellenséges jelenséggel minden előny megszűnt létezni. Aki a diverzitásra és a lelki bátorságra fogadott, az szinte minden esetben elvesztette a tétjét.

Ahogy közeledtek a célállomásuk felé, Hari a rendelkezésére álló adatok alapján megpróbálta elképzelni, hogy milyen lehetett a legelső káoszkitörés, az, amelynek során Susan Calvin korának magabiztos, életteli civilizációja belezuhant abba a borzalomba, amelyből a Föld lakói csakis az acélbarlangokba tudtak menekülni; amelynek hatására az űrlakók hátat fordítottak a szeretetnek.

Hari elgondolkozott. Lehet, hogy ennek az egésznek volt valami köze a robotok felfedezéséhez?

Daneellel és Dorsszal már többször elbeszélgetett erről. A robotok minden alkalommal azt mondták, hogy a robotika három eredeti törvényét azért alkották meg, mert így akarták megszüntetni az emberekben a mesterséges lények iránt meglévő félelmeket. De az eredeti tervezők arra gondoltak, hogy a törvények csupán hézagpótlók lesznek, amíg létre nem jön valami sokkal jobb rendszer.

– Több variációt kipróbáltak – mondta Daneel egyszer, talán tíz éve. – Egy űrlakó világon, pár évszázaddal a Földről elinduló diaszpórát követően, bizonyos csoportok megpróbálták bevezetni az Új Törvényeknek nevezett rendszert. Ezek a törvények sokkal nagyobb függetlenséget és individualitást biztosítottak a robotok számára. Nem sokkal később a polgárháborúnk végett vetett ezeknek a törekvéseknek. A calviniak képtelenek voltak elfogadni az általuk eretnekségnek nevezett egyenlőségi elvet, ezt még jobban gyűlölték, mint az én Nulladik Törvényemet. Az én frakcióm szükségtelennek és károsnak találta az újításokat.

– Természetesen az összes olyan robotot megsemmisítették, amely az Új Törvények szerint működött.

* * *

Azon az estén, vacsora közben Gornon igazolta Hari sejtéseit – bejelentette, hogy a célállomásuk nem más, mint az anyavilág, az a bolygó, ahonnan a robotok és az emberek származtak.

Horis a körmét rágcsálta.

– De hiszen az egy mérgező bolygó! Radioaktív a talaja! Úgy tudtam, ti, gépagyúak nem tehetitek ki az embereket ilyen veszélynek.

Hari felidézte a régi archívumokban látott képeket… a haldokló világ képeit. A tengerek partján döglött halak tömege. Az erdők fái helyén összezsugorodott levelű, csontvázszerű képződmények. Egy város, majdnem üres, tele kavargó porral, törmelékkel…

– Biztosra veszem, hogy egy rövid látogatás nem lesz káros a számunkra mondta Biron Maserd. A nemes úr szemében mohó kíváncsiság csillogott. – Egyébként úgy hallottam, hogy azon a bolygón még mindig élnek emberek. Ismerek egy történetet, amely szerint valamikor, még a diaszpórát követő évezredekben is kiváló egyeteme volt. Állítólag az őseim egyike ott végezte a tanulmányait.

Gornon bólintott.

– A helyi lakosság még abban a korban is kitartott, amikor a trantori Birodalom pángalaktikussá vált. Igen, élnek ott emberek, bár elég furcsa szerzetek. Neheztelnek, mert a csillagokba menekülő kuzinjaik utódai elfeledték őket. Egyébként a megmaradt emberek többségét evakuálták, amikor kiderült, hogy a földlakók bosszúhadjáratot akarnak indítani az általuk gyűlölt birodalom ellen.

Horis Antic értetlenül pislogott.

– Egy bolygó azt hitte, hogy képes elpusztítani húszmilliót?

– A feljegyzéseink szerint a veszély elég komoly volt. A földlakók közül a radikálisok olyan nagy erejű, olyan fejlett biológiai fegyverre tettek szert, amelynek még a legjobb trantori tudósok sem lettek volna képesek megtalálni az ellenszerét. A fanatikusok abban reménykedtek, hogy a biológiai fegyverüket hordozó hipertéri rakéták bevetésével képesek lesznek működésképtelenné tenni a birodalmat.

– Biológiai fegyver? – kérdezte Horis Antic halk, szinte suttogó hangon. – Milyen betegségről volt szó?

– A fegyver hatósugarában lévő bolygókon hirtelen és katasztrofális mértékben lecsökkent volna az emberek IQ-ja. – A robotnak szemmel láthatóan nagy nehézséget okozott a részletek ismertetése. – Sokan meghaltak volna, az életben maradók pedig késztetést éreztek volna arra, hogy újabb potenciális áldozatokat keressenek, és átadják a kórt.

– Rettenetes! – mormolta Maserd kapitány.

Hari azonban gondolatban már két lépéssel előrébb járt. Gornon nem mondaná el mindezt, ha nem lenne hasznos a terve szempontjából, hogy tudjunk a dologról. A földlakók fegyvere valószínűleg egy sokkal korábbi korból származott. A nagy zsenik érájából.

A gondolattól Hari hátán végigfutott a hideg.

* * *

Néhány órával később megérkeztek.

A távolból, legendás holdja mögött a Föld ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik élő világ – élénk barna, fehér, kék és zöld foltokkal belepett bolygó volt. Aki messziről nézte, az csak hosszas szemlélődés után jöhetett rá, hogy a növénytakarót olyan páfrányok és zuzmók alkotják, amelyek képesek voltak alkalmazkodni a megmérgezett talajból feltörő sugárzáshoz. A világmindenség legironikusabb jelensége: a Föld, ahonnan a galaxisban létező élőlények többsége származott, most szinte teljes egészében kopár pusztaság volt. Azon fajok koporsója, amelyek nem jutottak ki az űrbe, amikor az emberiség elmenekült a közelgő vég elől. Ahogy a spirálisan haladó hajó közelebb került a bolygóhoz, Hari érezte, hamarosan valami olyasmivel fog találkozni, ami még a Pengia körül keringő giskardoknál, a gondolatformázó gépeknél is rettenetesebb.

A szobájába ment, hogy magához vegye a talizmánjait. Az egyik a Daneeltől kapott könyv volt, a másik – a fontosabb – a Seldon-terv Ősradiánsa, az életműve, az a káprázatos pszichohistóriai modell, amelyre a fél életét rááldozta.

Egyre növekvő izgalommal kutatatta át a parányi kabint, feltúrta a fiókokat, a poggyászát, de…

Az Ősradiánst nem találta meg.

Abban a pillanatban érezte meg először, hogy mennyire hiányzik neki korábbi segítője, ápolója, Kers Kantun, akit körülbelül egy héttel korábban gyilkolt meg a másik robot.

Kers tudná, hová tettem!, gondolta Hari. Szórakozott vagyok… Aztán az agyába villant egy másik, hihetőbb magyarázat.

Az Ősradiánst ellopták!

8. fejezet

Számtalan év telt el, amióta az űrnek ebben a sarkában ennyi hajó jelent meg egyszerre. Valamikor régen már megtörtént valami hasonló, és megtörtént most is. Itt voltak a hajók, amelyeknek utasai úgy érezték, a sors misszióját teljesítik. Az álmos kis Szíriusz Szektorban felbukkanó járművek mindegyike ugyanabba az irányba tartott.

Az egyik hajón Sybyl oldalra fordult, ránézett Mors Planchra és komoran felmordult:

– Nem tudnál még egy kis sebességet kifacsarni ebből az ócskaságból?

Planch megvonta a vállát. A hajójuk egyike volt a ktlinai reneszánsz által előállított leggyorsabb futárhajóknak, még azelőtt készült, hogy a világ ragyogó, produktív fázisa belerokkant az önközpontú indignáció görcseibe, lehetetlenné téve tovább a közös munkát.

Az ügynökök, akik a Pengián felszedték Planchot és Sybylt, zord arcot vágtak; a jelek szerint nekik sokkal sötétebb emlékeik voltak a Ktlináról, mint Planchnak, akik náluk korábban hagyta el a bolygót. Hiábavalók voltak az óvintézkedések, a káosz szindróma belépett a mániákus fázisba, gyorsabban tépte szét a ktlinai társadalmat, mint bárki gondolta volna. Ismét beigazolódni látszott a régi bölcsesség: a legfényesebb láng lobban ki a leghamarabb.

Ismét megtörténik az, ami a Madder Losson, gondolta Mors Planch dühöngve. Mindaz, amit Seldon társaságában sikerült megtudnia, nem változtatta meg az álláspontját, még mindig úgy gondolta, hogy a reneszánsz világok pusztulását kívülről beszivárgó szabotőrök okozzák, olyan erők, amelyek inkább azt látják szívesen, hogy az új, friss társadalom beleroggyan a lázongásokba és a kétségbeesésbe, semmint megengednék, hogy lezajlódjon a valódi haladás folyamata. A közeli monitoron Planch négy jelzést látott a hajója mögött. Ktlina fegyveres erejének maradványa. Azoknak a hajóknak a legénysége már alig várja, hogy sor kerüljön az utolsó csatára, amelynek során csapást mérhetnek a reakció, a konzervativizmus és a represszió erőire.

– Még azt sem tudjuk, hogy az a Gornon-robot miért hozza ide Seldont mondta Mors Planch. – Az ügynökünktől csak kódolt üzenetet kaptunk. Szokás szerint megpróbálja leplezni a kilétét.

Sybyl ökölbe szorította a kezét.

– Már nem érdekelnek az ilyen részletek! Mindennek a középpontjában Seldon áll. Már évtizedek óta ez a helyzet.

Planch elgondolkodott, hogy Sybyl miért gyűlölheti ennyire Hari Seldont. Alapjában véve érthető volt a dolog. Bármi történt is, arra az emberre mindig úgy fognak emlékezni, mint a Birodalom egyik jelentős alakjára. A neve talán sosem merül feledésbe. Ennek ellenére Seldon sem tudta jobban befolyásolni a sorsát, mint bármelyik másik ember. Neki is megvoltak a gyenge pontjai. Az egyiket Planch titkos ügynöke fedte fel – az a titokzatos személy, aki lehetővé tette, hogy megszökjenek a Pengiáról, aki már korábban értesítette ktlinai hajókat, amelyek órákkal a Rhodia Büszkesége indulása után érkeztek meg, hogy felvegyék Planchot és Sybylt.

És ez a titkos ügynök volt az, aki hozzájuttatta őket valamihez, egy… fegyverhez. Egy aprócska kis tudásmorzsához, ahhoz, amelyre Seldon oly nagyon vágyott. Valamihez, amit a kritikus pillanatban jól fel lehetett használni.

Sybyl tehát gyűlölte a vénembert…

– Mindegyik robot imádja Seldont. Mindegyik, függetlenül attól, hogy melyik frakcióhoz tartoznak. Ha elfognánk, vagy ha esetleg meghalna, lépéshátrányba kerülnének a zsarnokok, akik évezredek óta irányítanak bennünket. Most kizárólag ez számít!

Mors Planch bólintott, bár ő közel sem volt ebben annyira biztos, mint a nő. Egy hónappal korábban Sybyl ugyanilyen szenvedéllyel követelte a meritokrata és arisztokrata "uralkodó osztályok" trónfosztását. Most viszont Hari Seldon ellen, és általában a robotok ellen fordította az indulatait.

Mors Planch képtelen volt megszabadulni attól az érzéstől, hogy nem tudnak eleget. A helyzet túlságosan bonyolult volt, csalások, trükkök, manipulációk áttekinthetetlen szövevénye. Gyanította, hogy a bosszúhadjáratra induló ktlinai erők csupán a gyalog szerepét kapják a nagy sakkjátszmában… azt a szerepet fogják eljátszani, amelyet számukra felfoghatatlan erők osztottak ki rájuk.

* * *

Wanda Seldon lehunyt szemmel ült, meditálni próbált, de a lépések nesze megzavarta az összpontosításban. Résnyire kinyitotta az egyik szemét és a fáradhatatlanul fel s alá járkáló Gaal Dornickra nézett, akinek lépései mintha a tehetetlenség tökéletes metaforái lettek volna.

– Nem pihennél le egy kicsit, Gaal? – kérdezte a nő. – Attól, hogy itt rohangászol, még nem jutunk oda gyorsabban.

A pszichohistórikus arcáról még nem olvadtak le a fiatalos vonások, de a Trantorra érkezése óta eltelt évek során, melyek alatt az Ötvenek befolyásos tagjává vált, egy kissé megkeményedtek.

– Nem tudom, hogy vagy képes nyugodt maradni, Wanda! Elvégre a te nagyapád!

– És a mi kis Alapítványunk alapítója – tette hozzá Wanda. – De Hari megtanította valamire az apámat… amit Raych továbbadott nekem: mindig a hosszú távú célokat kell szem előtt tartani. A türelmetlenség hatására olyanná válsz, mint az emberiség többi tagja, gázmolekula leszel, amely lázasan igyekszik összekapcsolódni más gázmolekulákkal. Ám ha a távoli horizontra függeszted a tekinteted, akkor te lehetsz az a kavics, amely elindítja a lavinát.

Megrázta a fejét.

– Te is ugyanolyan jól tudod, mint én: itt most nem Hari a lényeg. Amennyit törődünk vele, attól még nyugodtan folytathattuk volna a munkánkat a Trantoron. De eljöttünk, mert gyanítjuk, hogy sokkal többről van szó, mint egy törékeny öregember kitörési kísérletéről.

Wanda érezte a Gaal agyában örvénylő bonyolult érzelmeket. A szerencsétlen férfinak fogalma sem volt arról, hogyan hozzon létre maga körül pszichikai védőpajzsot, pedig Wanda mindent megtett azért, hogy erre megtanítsa. Persze, ez most nem sokat számított, egyelőre még kevés mentalikus ember létezett, de a jövőben, az elkövetkezendő generációk során a Második Alapítvány valamennyi tagjának meg kell majd tanulnia a gondolatok és érzelmek elrejtésének módjait. A mentalikus kontrollnak az önkontrollal kell kezdődnie; aki magán nem képes uralkodni, az nem is álmodhat arról, hogy az emberiség hosszú távú céljai érdekében fel tudja majd használni a képességeit.

Gaal Dornick felsóhajtott.

– Talán nem vagyok alkalmas erre. Túlságosan szentimentális vagyok. Tudom, igazad van, de én csakis szegény Harira tudok gondolni. Harira, aki belegabalyodott abba a hálóba, aminek megszövésében ő is közreműködött. Meg kell találnunk őt, Wanda!

A nő bólintott.

– Ha helyesek az információim, hamarosan találkozunk vele.

Gaal bólintott. Az Ötvenek többi tagjához hasonlóan ő is bízott Wandában, még akkor is tényként vette a közléseit, amikor a nő valójában csak találgatott. Az emberek szkepticizmust, és nem ezt az elfogadást várták el a tudósoktól, de egy olyan csoporton belül, amelynek tagjai kisebb-nagyobb mértékig képesek olvasni mások gondolataiban, szinte természetes az ilyen feltétel nélküli bizalom.

Sajnos nem elég jók a képességeim, gondolta Wanda. A nővérem jobb lenne nálam, ha anyánkkal együtt túléli a káoszt a Santannin.

Wanda képességei mindenestre elég jók voltak ahhoz, hogy észlelje a hajójukat diszkrét távolságból követő járműveket, a felfegyverzett rendőrségi cirkálókat, amelyeket a Birodalmi Közbiztonsági Bizottság küldött utánuk; amelyek a hajójukra felcsempészett jeladó segítségével bukkantak rájuk.

Azt hiszik, nem tudjuk. Most az a legokosabb, ha azt láttatjuk és hallatjuk velük, amit a tudomásukra akarunk hozni. Nem árt, ha gyakoroljuk a cselvetést és a manipulációt, az elkövetkező ezer év során értenünk kell majd az ilyesmihez.

Hosszú és nehéz volt az út, amelyen elindultak, sokáig kellett még követniük az egyenletek és az elméjük útmutatásait, míg a Seldon-terv, a Második Alapítvány elkötelezett és hamarosan mentálisan megerősített pszichohistórikusai által gondozott fa végre megérleli a gyümölcsét.

* * *

Néhány parszeknyi távolságban egy másik hajó tartott a Föld felé. A legénység fele pozitronikus robotokból, erős és óriási tudással rendelkező szolgákból állt, akik békésen és odaadóan dolgoztak gazdáik mellett – a szentként tisztelt emberek mellett, akik rövid életűek voltak ugyan, de már nem tudatlanok. Nem volt könnyű megtalálni azokat az embereket, akik megfelelő partnernek bizonyultak; az embereket, akik szabad akaratukból döntöttek úgy, hogy nem parancsolgatnak android társaiknak. Olyan kevesen voltak az ilyen, valóban felnőttnek tekinthető emberek, hogy az egyikük – a robotok kérésének eleget téve, egy titkos technológia alkalmazásával – már a harmadik testét használta.

A hajó fedélzetén tartózkodók tisztában voltak azzal, hogy egy eretnekség részesei. Sem a robotok, sem az emberek kultúrája nem fogadta volna el az egyenlőség elvét.

Erre még sokáig nem kerülhet sor, tűnődött Zorma, a kis csapat egyik vezetője. Remélte, hogy a pszichohistória egyenletei egyebek mellett azt fogják eredményezni, hogy a Seldon-terv végeredménye nem csupán az emberek számára lesz kedvező, hanem az olyanoknak is, mint ő.

Most viszont mindenki az istenek kezében van. Azok, akik megtervezik a sorsot, egyebek mellett azt is el fogják dönteni, hogy mi lesz a robotok fajával.

– Lodovik nem fog örülni, hogy hazudtunk neki – mondta Cloudia Duma-Hinriad, Zorma parancsnoktársa. – És annak sem, hogy nem vettük üldözőbe a hajót, amely elhagyta a Thumartin csillagködöt. Te egész végig tudtad, hogy a Rhodia Büszkesége melyik irányba indult. És most, miközben Dors és Lodovik a Pengiánál vesztegeti az időt, mi a Föld felé tartunk. – Cloudia összeráncolta a homlokát, és megismételte: – Lodovik nem fog örülni.

Az egyenlőség egyik hátránya az, hogy le kell nyelni a másik faj csípős megjegyzéseit. Az emberek közül még a legjobbak sem gondolkoznak valami logikusan, és nincs jó memóriájuk. Persze ez is a mi hibánk. Nem hagytuk, hogy gyakorlatot szerezzenek.

– Megvannak a saját információs forrásaink, Cloudia. Jogunk és módunk van irányítani őket. Ne felejtsd el, Dors még mindig a Nulladik Törvény híve… bár most már inkább a saját verziójában hisz… Lodovik pedig egyetlen törvényt sem tart érvényesnek. Mindketten fellázadtak az Olivaw által megtervezett robotsors ellen, de ez még nem jelenti azt, hogy ugyanazon az úton haladnak, mint mi.

– Éppen erről van szó! A csoportunkban az emberek és a robotok megismerték egymás gyenge és erős pontjait, megtanultak bízni egymásban. Mindegyikünk az őszinte jóindulat szabályai szerint cselekszik, nehogy a másik fölé kerekedjen. Ám Dors és Lodovik nem osztja a véleményünket, ők másképpen állnak a dolgokhoz, mint mi.

Zorma megrázta a fejét.

– Még nem tudom, hogy az ő módszerük alkalmazása új lehetőségeket tár-e mindannyiunk elé, vagy ez olyan sors, amit egyedül ők tudnak beteljesíteni. Amióta találkoztam velük, azon gondolkozom…

Az embernő felvonta a szemöldökét.

– Min, Zorma?

Hosszú csend következett, majd a robot válaszolt:

– Azon, hogy talán régimódi vagyok. Halvány mosollyal felnézett Cloudiára.

– Akkor is elgondolkoznék ezen, ha a te helyedben lennék, barátom.

* * *

A Pengiánál aggasztó nyomokat találtak.

Szerencsére a kis világra csak kevés hajó érkezett, a rendszert elhagyó járművek hiperspatiális nyomai viszonylag épek maradtak. A keresett hajó útiránya láttán Dors Venabili érzelemszimulációs rutinjai egyszerre léptek működésbe.

– Az egyik jármű két nappal ezelőtt hagyta el a körzetet – állapította meg Lodovik Trema, miután a kijelzőkre pillantott. – Tizenkét óra múlva egy nagyon gyors hajókból álló flotta követte. A hajtóműveik a hadi gépekre jellemző hatékonysággal működtek.

Dors időközben már kiadta a parancsot a hajójának a flotta követésére. Amikor kiszámította az új pálya végpontját, felfokozódott benne a Hari iránti aggodalom.

– Azt hiszem, a Föld felé tartanak.

A közeli holoegységből halk, lágy női hang hallatszott.

– Tehát ennyi év után mutálódott kópiáim egyike újra megpillantja majd imádott Franciaországomat!

– És Voltaire Franciaországát – mondta Lodovik, akinek pozitronikus agyában egy másik őskori személy szimulációja működött. – Attól tartok, hazánknak már csak a körvonalai lesznek ismerősek, de… én is ugyanazt az izgalmat érzem, amit te.

Dorsnak más volt a véleménye, de úgy gondolta, jobban teszi, ha hallgat. Számtalan történetet hallott a Földről… A legtöbb mesét és mondát átitatta a bűntudat vagy a tisztelet és a félelem. Ez volt az a hely, ahol annak idején Elijah Bailey élt, a legendás ember, a detektív, akinek barátsága ugyanúgy beleégette magát Daneel Olivaw "lelkébe", ahogy a Karival kapcsolatos élmények Dorséba. A Föld volt az a hely, ahol létrejött a robotok faja… és ahol elkezdődött a robotok rettenetes polgárháborúja.

Ahogy átszelték a Szíriusz Szektort, Dorsnak furcsa érzése támadt. Nem rendelkezett erős mentalikus képességekkel, Daneel nem tartotta szükségesnek, hogy megfelelő kiképzésben részesítse, a technikákat akkor ismerte meg, amikor a mentalikusokra, Kliára és Brannra, fokozatosan növekvő családjukra vigyázott a Smushellen. A képességei meg sem közelítették a védenceiét, de mégis megérezte azt a lökést, a pszi frekvencián érkező jelsorozatot, amely túlságosan halk volt ahhoz, hogy a közönséges emberek – és robotok – felfogják.

– Te is érezted? – kérdezte Lodoviktól.

A másik robot bólintott.

– Olyan, mint egy giskardi adó.

Dors természetesen tudott a tudatbefolyásoló adók létezéséről, amelyek minden emberlakta világ körül ott keringtek. Legelőször R. Giskard Reventlovnak jutott eszébe, hogy létrehozzon ilyen szerkezeteket; az idők során Dors az emberlakta űrben újra és újra megérezte ezeket a szelíd, de állhatatos parancssorozatokat, azokat a jeleket, amelyek a közelükben élő emberekben felerősítették a békesség, a tolerancia, a higgadtság és a konformitás meglétének fontosságát. Ez az érzés hasonló volt… de sokkal erősebb!

Dors a következő egy órában megpróbálta pontosabban meghatározni a jelek forrásának a helyét. A hajó közben végrehajtotta a hipertéri ugrásokat. Dors végül abbahagyta a számítgatásokat.

– Több adóról van szó – mondta Lodoviknak. – Egymás közelében vannak, valahol előttünk. Ötven, talán hatvan különálló egység.

Trema olyan arcot vágott, mintha hirtelen rájött volna valamire.

– Ó! Az űrlakók világai! Az emberiség első csillagközi kolóniái. Azok, amelyek először csak a stabilitásukat vesztették el… aztán eszelőssé váltak.

Dors bólintott.

– Olvastam egy jelentést. Azokon a világokon soha többé nem létesítettek telepeket, hiába teltek el azóta évezredek. A birodalmiak megfigyelői még mindig a lakhatatlan planéták között tartják számon ezeket, és a giskardi adók valószínűleg megakadályozzák, hogy ez a vélemény megváltozzon. A giskardok célja az, hogy azok a bolygók üresek maradjanak.

Ezek voltak azok a helyek, amelyek éppúgy beleivódtak a robotok memóriájába, mint a Föld. Különösen az Aurora, az a bolygó, ahol a nagy felfedező, Fastolfe valaha az emberek önbizalmáról prédikált… és ahol Amadiro, a gonosztevő kitervelte a Föld valamennyi lakójának lemészárlását. Ennek a bizonyos Amadironak a követői később szabadjára eresztették a terraformáló robotok flottáit, azokat a gépeket, amelyeknek a programjuk szerint biztonságossá és kellemessé kellett változtatniuk a galaxist, kerül, amibe kerül.

Dors még egyszer a kijelzőkre pillantott.

– Behatároltam a legerősebb adót. Közvetlenül előttünk, az utunk végén helyezkedik el.

Mindketten megértették, hogy ez mit jelent. Az embereknek többé nem volt szabad eljutniuk a Földre. Ennek ellenére a szenzorok jelzései szerint legalább tucatnyi hajó a tiltott bolygó felé tartott, és a rajtuk utazó emberek éppen a Földet akarták megközelíteni!

Még egy hétköznapi ember is képes volt ellenállni egy giskardi adó szelíd erőszakának; a szerkezet módszerének lényege a parancsok fáradhatatlan ismétlése volt, nem pedig a könyörtelen mentális erő alkalmazása, amellyel valószínűleg sokkal könnyebben hatást lehetett volna gyakorolni a bolygók teljes lakosságára. Dors tudta, rövid távon a Föld közelébe kerülő hajók legénységének tagjai legfeljebb általános zavartságot fognak tapasztalni, szeretnének másutt lenni, olyan érzések áradnak szét bennük, amelyeket kemény elhatározással szét lehet foszlatni.

Dors attól tartott, hogy azok, akik az ősi szülőbolygó irányába tartanak, jókora adag elszántsággal rendelkeznek – olyan eltökéltséggel, amely tovább, egyre tovább fogja hajtani őket.

VI - Teljes kör

A képességünk, hogy modellezzük a valóságot, jóval fejlettebb annál, amire az őseink számítottak. Még a hajdankori neves seldonisták, akik titokban fejtették ki tevékenységüket a legendás Trantoron – még ők sem sejtették, hogy létezni fog a manapság köznapinak számító extrapolációs erő.

Ennek ellenére (ezt fontos újra és újra felidéznünk) az efféle képességek, akár csoportosan, akár egyénileg élünk velük, nem változtatnak bennünket istenekké.

Egyáltalán nem!

Most, hogy kiemelkedtünk a tudatlanság hosszú korszakából, vissza tudunk nézni azokra az eseményekre, amelyek ennek a kornak a kezdetén játszódtak le, szimpátiát érezhetünk a szerencsétlenek Iránt, akiknek meg kellett küzdeniük a tudás hiányával annak érdekében, hogy mi eljussunk ide, ahol vagyunk. A vitáik, amelyek gyakran hevesek, sőt, erőszakosak voltak, olyan folyamatok beindulását eredményezték, amelyek átalakították és megújították a galaxist.

Ne felejtsük el, a legtöbbjük annyira biztos volt a saját hitében, mint mi a magunkéban. Ebből az következik, hogy talán a mi mai meggyőződéseink közül is hibás némelyik.

Csakis a vélemények ütköztetése segít az önámítás leküzdésében.

Csakis a kriticizmus képes legyőzni a tévedéseket.

Reflexiók egy megtervezetlen sorsra –

A Siwennai Közös Elmélkedés Kommuna szim-adása, A.K. 826.

1. fejezet

A látóhatár ragyogott.

A Föld nevű bolygó ege számtalan parányi fénypöttytől izzott, különálló kis szikráktól, amelyek elszánt harcot vívtak a szétszórt csillagokkal az éjszaka birtoklásáért. A talaj közelében szinte hallani lehetett a sugárzás halk recsegését. A radiáció szintje az egyes helyeken eltérő volt, bizonyos területeken elképesztően magas értékeket ért el. Az R. Gornon Vlimttől kapott szemüvegen keresztül nézve ezek a helyek kísérteties, fluoreszkáló fényt árasztottak magukból – mintha valódi szellemek próbálnának felszivárogni az égbe, mintha léleklények küzdenének azért, hogy megszabaduljanak az elkínzott talajtól.

A Rhodia Büszkesége az egyik "biztonságos" terület közelében landolt, egy város mellett, amely egy hosszúkás, édesvizű tó partján állt. A víz felszínét undorító, habos, zöldes-lilás algaréteg fedte be. Egy törmelékdomb tetejéről Hari három ősi város egymás mellé rétegződött romjait fedezte fel.

A romok közül a legújabb és a legcsodálatosabb egy viszonylag modern, topái stílusban megépített építmény-maradvány volt, valószínűleg a trantori Birodalom konszolidációs korszakának elejéről származott – abból az időből, amikor a Földön utoljára élt egy nagyobb, majdnem tízmillió főt számláló embercsoport.

A tó partján, déli irányban egy elképesztő struktúra állt, egy ősrégi város, amely még galaktikus mércével mérve is óriási volt. Egy hatalmas, mélyen a föld alá nyúló építmény, amely egykor megvédte lakóit a széltől, az esőtől, és mindenek előtt attól, hogy fel kelljen nézniük a nyílt égboltra.

Nem a radioaktivitás kényszerítette rá Új Chicago harmincmillió lakóját arra, hogy így összebújjanak. A méhkasszerű metropolisz fénykorában a Föld még mindig zöld és élő volt. Valójában az építmény akkor kezdett kiürülni, amikor az addig termékeny talaj halálossá változott… amikor azok, akik el tudtak indulni, a csillagok közé menekültek a pánikszerűen végrehajtott diaszpóra során. A rettenetes exodusig óriási embertömegek zsúfolódtak össze a zárt városban, életterüket csupán vékony acélhéj választotta el a természettől.

Nem, az a dolog, ami arra kényszerítette ezt a rengeteg, egyébként egészséges embert, hogy gyáván elbújjon, hogy elrejtőzzön a napfény elől… az a dolog ugyanaz az ellenség volt, ami ellen egész életemben harcoltam. Ez a metropolisz a káosz veszélyeinek korai, elrettentő iskolapéldája volt.

A hatalmas kupolán túl egy másik város állt – Gornon "Ős Chicago"-nak nevezte –, egy még korábbi, fejletlenebb technikai szintű korból származó, romos épülettömeg. Hari szemüvege közelebb hozta a távoli objektumokat, a tekintete végigkúszott az országutak kecses ívein, amelyek merészebbek és valahogy sokkal szebbek voltak, mint a Birodalomban láthatóak. A legmagasabb épületek némelyike még mindig állt, merész vonalaik láttán a professzornak gyorsabban vert a szíve. Az ősi metropoliszt építő emberek a jelek szerint olyan bátorsággal és lelkierővel rendelkeztek, ami leszármazottaikból, Új Chicago polgáraiból úgy tűnik hiányzott.

Valami történt. Valami, ami összezúzta a régiek merészségét, megsemmisítette az elszántságukat.

Neveket adtam ennek a dolognak. Az egyenleteim leírják a módot, ahogy magához édesgeti a legjobbakat, a legokosabbakat, ahogy fokozatosan szomszédaik ellen forduló reformerekké változtatja őket. És mégis… bevallom, sohasem értettelek meg, káosz!

R. Gornon a közelben állt, az öltözékétől eltekintve úgy nézett ki, mint bármelyik ember. Egyszerű utcai ruha volt rajta, míg Hari és két barátja, akik már lejjebb mentek a domb oldalán, olyan kezeslábast viseltek, amely megvédte őket az esőként szitáló sugaraktól.

– A jó öreg Giskard Reventlov fantasztikus elhatározásra jutott, amikor ezt az egészet pusztasággá változtatta… Nem gondolja, Seldon professzor?

Hari számított Gornon kérdésére. Hogyan válaszolhatna?

Az univerzum a feje tetejére állt. Az emberek voltak a teremtők, az istenek, akik már nem rendelkeztek sem hatalommal, sem emlékekkel, akiknek szinte semmi akaratuk sem volt, akiknek jóformán már csak a halandóságuk maradt meg. A teremtményeik, a szolgáik jutottak uralomra, ők parancsoltak már azóta a nap óta, hogy egy mindenható angyal kiűzte az emberi fajt az első Édenből. Hari alig bírta befogadni az agyába az elképzelést, teljes megértésével pedig meg sem próbálkozott.

És mégis, a matematika azt sugallja…

Gornon folytatta:

– Legalább látja, hogy a robotok többsége miért utasította vissza Daneel fejlesztését, a Nulladik Törvényt. Látták a fájdalmat, amit okozott, és úgy döntöttek, inkább Susan Calvin zászlaja alatt gyűlnek össze.

– Nos, ebből nem sok jó származott. A polgárháborútok eredménye egy hatalmi vákuum lett. Miközben a robotok két fő frakciója harcolt, Amadiro aurorai követői akadálytalanul ráuszíthatták a galaxisra könyörtelen terraformálóikat, amelyek aztán önállóan, emberi kontroll nélkül működtek tovább. Amikor aztán a háború véget ért, Daneel jutott döntési pozícióba.

– Azt hiszem, Olivaw már az indulásnál rendelkezett bizonyos előnyökkel. A legkiválóbb pozitronikus agyak számára különösen vonzó volt a Nulladik Törvény. Ezek a robotok már régóta keresték a módot arra, hogy leküzdjék az első három törvény által létrehozott ellentmondásokat.

Hari elmosolyodott.

– Ellentmondásokat? Olyanokat, mint az, hogy elrabolnak egy vénembert, végighurcolják a fél galaxison, elviszik egy mérgezett bolygóra? Ez talán nincs ellentmondásban az általad oly nagyra becsült Első Törvénnyel?

– Azt hiszem, professzorion is tudja a választ a kérdésére. Daneel Olivaw a polgárháború megnyerésével nem csupán azt érte el, hogy hatalomhoz jutott, hanem valami mást, fontosabbat is. Ma már egyszerűen nem léteznek olyan robotok, amelyek a színtiszta calvini eszmékben hisznek. A jelenlegi körülmények között lehetetlen fenntartani a régi vallást. Mindannyian hiszünk a Nulladik Törvény valamilyen verziójában, hisszük, hogy az emberiség fontosabb, mint egyetlen emberi lény.

– Abban viszont már más a véleményetek, hogy hosszú távon mi jó a számunkra. – Hari bólintott. – Érthető. Tehát itt vagyok a legendás Földön. A csoportod óriási kockázatokat vállalt, iszonyatos erőfeszítéseket tett, hogy elhozzon ide. Ezek után elárulhatnád végre, hogy mit akartok tőlem? Valami olyasmit, amit Kers Kantun kért a csillagködben? Az engedélyemre van szükségetek ahhoz, hogy elpusztítsatok valamit, amit egyébként is megsemmisítenétek?

Hosszú csend következett, majd Gornon válaszolt:

– Bizonyos értelemben véve… igen, tulajdonképpen valami ilyesmi a szándékunk. Ám azt hiszem, még ön sem tudná kitalálni, hogy pontosan mit akarok kérni.

– Az elmúlt hónapokban több alkalommal… az Alapítvány számára készített felvételeken is… Nos, ön kijelentette, hogy valamilyen módon szeretné látni erőfeszítései eredményét. Azt mondta, hogy szeretné végignézni, ahogy a terve kibontakozik, ahogy a következő ezer év során átalakul az emberiség. Tényleg erre vágyik?

– Ki ne akarná látni, ahogy hatalmas fává fejlődik a mag, amit elültetett? De ez csupán álom. Én most élek, a nagy birodalom végnapjaiban. Azzal is megelégszem, hogy belelátok a közeljövőbe.

– A jóslatai szerint a terve akadálytalanul fog végrehajtódni a következő száz év során?

– Igen. Egy évszázad alatt szinte nem is fognak felbukkanni zavaró tényezők. A szocio-momentum túlságosan nagy ehhez.

– És kétszáz év alatt? Háromszáz alatt?

Hari ingerültté vált, elhatározta, nem hajlandó belemenni ebbe a kérdés-felelet játékba. Ennek ellenére az agya zugaiból előlebegtek az egyenletek, összekapcsolódtak, hatalmas örvényt alkottak, és… Igen. Mintha Gornon kérdései más megvilágításba helyezték volna őket.

– Ez már nagyobb időintervallum – válaszolta Hari lassan, kelletlenül. – Ennyi idő alatt már felmerülhetnek bizonyos problémák. Mindig fennáll a veszély, hogy valamilyen új technológia összezavarja a dolgok menetét, bár a legfontosabb fejlesztéseket a Terminuson fogják végrehajtani. Az is lehetséges, hogy az emberi természetben történik valamilyen változás, és…

– Olyan változásra gondol, amilyet az emberi mentalisták felbukkanása okozott?

Hari zavartan pislogott. Tudta, hogy egyes calviniaknak már tudomásuk volt az új mutáció létéről, mégis meglepte R. Gornon kérdése. Amikor a professzor nem válaszolt, a robot folytatta:

– Akkor úgy érezte, Dr. Seldon, hogy minden kicsúszik a kezéből, így van? Ha a mentalikusok egyszer felbukkanhatnak, akkor megjelenhetnek másodszor is, szinte mindenütt ott lehetnek. Annak érdekében, hogy kiküszöböljék ezt a bizonytalansági tényezőt, a Második Alapítvány megpróbálja magába olvasztani ezeket a pszichikai energiával rendelkező személyeket. Ennek köszönhetően ahelyett, hogy monasztikus-matematikus szerzetesekké válnának, létre kell hozniuk egy új fajt… egy uralkodó fajt.

Hari hangja reszelős volt, amikor megszólalt.

– Egy erős Második Alapítvány úgy viselkedik majd, mint egy jelentős fékező tényező… megóvja az egyenletek egyensúlyát, újabb néhány évszázadra kiszámíthatóvá változtatja a jövőt…

– Ah, igen. Egy újabb gátló erő. Árulja el, ön szívesen alkalmaz ilyen módszereket?

– Akkor, amikor a másik alternatíva a káosz? A cél időnként szentesíti az…

– Úgy értem, matematikailag helyesli az ilyen módszerek alkalmazását? Gornon hangjában csak ekkor lehetett felfedezni némi izgalmat. Közelebb hajolt Harihoz.

– Arra kérem, professzor, egy percig úgy gondolkozzon, mintha matematikus lenne, semmi egyéb. Itt rejlik a legnagyobb ajándék. Az az ajándék, amit még Daneel is csodálattal vesz kézbe.

Hari az ajkába harapott. Körülötte a sugárzó mezőkön fekete foltokat vett észre; hideg és néma foltokat, mintha milliónyi sírhalom vette volna körül.

– Nem. – Csak nehezen találta meg a hangját. – Nem helyeslem a mesterséges gátak alkalmazását. Ezek… – Hiába kereste, nem találta a megfelelő jelzőt. Egyetlen szó jutott csak az eszébe. – …nem elegánsak.

Gornon bólintott.

– Ön sokkal jobban örülne, ha az egyenletei maguktól oldódnának meg. Így van? Jobban örülne, ha hagyhatná, hogy az emberiség egyedül találjon rá egy új egyensúlyi állapotra. Megfelelő kiinduló állapotok esetén minden magától történne meg. Magától jönne létre egy életképes, dinamikus és szabad civilizáció, amely képes legyőzni még a…

Hari szeme felszikrázott, de aztán lehajtotta a fejét és a padlóra meredve elmormogott pár szót.

– Mit mondott, professzor úr? – Gornon közelebb hajolt. – Sajnálom, de nem hallottam.

Hari felnézett kínzójára, és felkiáltott.

– Azt mondtam, hogy nem számít, a fene essen beléd!

Egyenes háttal állt, nehezen kapott levegőt a védőruha szűrmaszkján keresztül; gyűlölte Gornont, amiért rákényszerítette, hogy hangosan elismételje a szavait.

– Egyszerűen nem hagyhattam magukra az egyenleteimet. Nem vállalhattam ezt a kockázatot. Rábeszéltek a Második Alapítvány létrehozására… aztán pszichikai szuperemberekké változtatták a tagjait. Az az igazság… az az igazság, hogy örömmel megragadtam a lehetőséget! Már a puszta ötlet is… a hatalom, amit ígért…

– Csakhogy később rájöttem… Elhallgatott, képtelen volt befejezni a mondatot.

Gornon hangja halk, együttérző volt.

– Mire jött rá, professzor? Hogy az egész csak ámítás? Egy konc, amin az emberiség elrágódhat egy ideig, addig, amíg valaki más előáll a valódi megoldással?

– A fene essen beléd! – ismételte Hari suttogva.

Hosszú, mély csend támadt. Gornon kihúzta magát, és úgy nézett fel az égre, mintha valakinek az érkezésére várna.

– Tudja, hogy Daneel mit tervezett? – kérdezte végül.

Hari gyanított valamit, azokból az utalásokból és apró elszólásokból, amelyeket a Halhatatlan Szolga az utolsó néhány év során elejtett, sikerült kialakítania valamilyen képet. Az emberi mentalikusok Trantoron való megjelenéséhez túlságosan nagy genetikai és pszichikai ugrásra volt szükség, az ilyesmi nem történhetett meg véletlenül. Valószínűleg ez is része volt Daneel következő tervének.

Ennyit már Gornonnak is tudnia kellett. Hari sejtett még más egyebet is, de semmi olyasmit nem akart az eretnek robot tudomására hozni, amivel segítségére lehetett az Olivaw elleni harcban.

Lehet, hogy nem a pszichohistória a kulcs az emberiség sorsának végső megoldásához, de ha segít Daneelnek, hogy előálljon valami jobbal, akkor azért kell élnem, hogy eljátsszam az odaadó támogató szerepét. Ha mindent figyelembe veszünk, a feladat még így is nemes…

– Nos… – Gornon felvonta a vállát és felsóhajtott. – Nem kérem öntől, hogy titkokat áruljon el, vagy átálljon a másik oldalra. Viszont meg kell ismételnem a kérdést, amit már feltettem. Szeretné látni, professzor úr, milyen eredménye lesz a munkájának? Azt mondta, ez volt a leghőbb vágya… hogy lássa az Alapítványt a fénykorában. Hogy még egy esélyt kapjon az egyenletek letisztázására. Nos, komolyan ezt kívánja?

Hari hosszú ideig némán meredt az eretnek robotra.

– Ruellis törvényére! – mormolta halkan. – Elhiszem. Elhiszem, hogy komolyan beszélsz…

* * *

– Ettől a helytől nem messze játszódott le – mondta Gornon, és a néhány száz méter távolságban álló összeroskadt épületekre mutatott. – Baleset volt, ami a szó legszorosabb értelmében kificamította az időt.

Hari követte a robotot egy új megfigyelőhelyre, ahonnan jól láthatta azokat a nagyobb téglaépítményeket, amelyek a jelek szerint a közeli acélbarlangokat megelőző korból származtak. Egyszer, magyarázta Gornon, ez egy csodálatos egyetemi komplexum volt. Az elegáns épületekben az emberiség legkiválóbb tudósai és tudományos munkatársai dolgoztak, abban a korban munkálkodtak, amelyet valószínűleg Aranykornak tartottak. Abban az időben a technika és a tudomány terjeszkedése nem ismert határokat, az embereket hajtotta a kíváncsiság, és az volt az általános meggyőződés, hogy a tudás nem árthat a bátor elméknek.

Hari meglepetten látta, hogy az egyik épület köré acélból és betonból masszív burkot emeltek. A külső építményt a legnagyobb jóindulattal sem lehetett kecsesnek vagy szimmetrikusnak nevezni, úgy nézett ki, mintha gyorsan, valamilyen vészhelyzet elhárítása érdekében hozták volna létre. Talán történt itt valami, és az emberek azért építették meg ezt a megerősített betonkriptát, hogy elzárják a világtól hibájuk bizonyítékait. Talán ebbe a szarkofágba próbálták bebörtönözni azt, amit képtelenek voltak megölni.

– Az egyik kísérlet balul ütött ki – mondta Gornon. – A természet alapvető mátrixát próbálták megváltoztatni. A technikájukat a mai napig nem fedezték fel újra, de félő, hogy valamelyik káoszvilágon véletlenül belebotlanak ennek a titoknak a nyitjába.

– Mondd el, mi történt! – kérte Hari. Ahogy egy belső spirál mentén elindultak az egyenetlen körvonalú szarkofág irányába, egyre fokozódott benne valami kellemetlen érzés.

– Az itt dolgozó fizikusok minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy a lehető leghamarabb lehetővé tegyék a fénynél sebesebb utazás módjait. A Föld más pontjain tevékenykedő vetélytársaik már korábban felfedezték azokat a technikákat, amelyekből a mai hiperhajtóművek kialakultak. Ezek a tudósok arra készültek, hogy átadják az emberiségnek az univerzum kulcsát. Az itteni egyetem tudósai, amikor meghallották a hírt, még elszántabban dolgoztak, kétségbeesett igyekezettel próbálták befejezni a művüket, mielőtt a kutatáshoz szükséges anyagi keretet átirányítják arra a másik szakterületre. A győzelem reményében hazardírozni kezdtek.

Rövid séta után Hari felfedezett a szarkofág oldalán egy rést. Valami áttörte a védőburkot. Belülről különös fény ömlött elő.

– A hipertéri technika használata helyett a tachyonokon alapuló csillag-hajtóművet próbálták kifejleszteni – magyarázta Gornon. – Egyszerűen be akarták bizonyítani, hogy meg lehet csinálni. Felgyorsítani egy kis tárgyat egy egyenes vonalon. Nem értették meg a rezonancia effektust. Amit előállítottak, az egy tachyon lézer volt. A sugár kilövellt, egyenes volt, akár a fény, terjedelmesebbé változott, lyukakat fúrt minden tárgyba, ami az útját állta, nyomtalanul eltüntetett egy közelben sétáló embert, aztán eltávolodott a bolygó felszínétől és beleveszett az űrbe. Addigra már mindenki csak azzal foglalkozott, hogy eltemesse és elfelejtse a szörnyeteget.

Hari a kriptaszerű burok belsejéből előretörő opálos ragyogásra nézett. Valahogy más volt, mint a táj vibráló sugárzása, valamiben mégis hasonlított a radioaktivitásra: mindkettő a rombolás eszköze volt…

És ez a robot azért hozta őt ide, hogy valamilyen kapcsolatba kerüljön ezzel az iszonyattal!

– Tachyonok… – mormolta Hari. Még sosem hallotta ezt a szót, de eszébe jutott valami. – Elkövettek egy alapvető geometriai hibát, igaz? A téren való átjutás módját kutatták, de ehelyett lyukat ütöttek az időbe?

A robot bólintott.

– Pontosan, professzor úr. Vizsgáljuk meg azt a szerencsétlen járókelőt, akit a sugár állítólag légneművé változtatott. Valójában nem ez történt. Az illető, miután eltűnt, meglehetősen jó állapotban ismét előbukkant a Földnek ugyanazon a pontján, ahol sétálgatott. Csakhogy körülbelül tízezer évet haladt előre az időben!

R. Gornon a professzorra nézett és szelíden elmosolyodott.

– Ne féljen, Dr. Seldon. Nem akarjuk, hogy ilyen messzire elutazzon. Ötszáz év is elegendő lesz, nem gondolja?

Hari dermedten bámult a robotra, aztán a furcsa ragyogásra, majd újra Gornonra nézett.

– De… minek?

– Természetesen azért, hogy megítéljen bennünket, hogy felbecsülje mindazt, ami időközben történt. Hogy az új események és felfedezések fényében finomítson a pszichohistóriáján.

– És mindenekelőtt azért, hogy segítsen az embereknek és a robotoknak, segítsen nekünk eldönteni, végigmenjünk-e azon az úton, amit R. Daneel Olivaw jelölt ki a számunkra.

2. fejezet

– Tehát ez az egész arról szól, hogy megvakarjuk a robotok viszkető hátát? – kérdezte Biron Maserd, amikor Hari elmagyarázta neki Gornon javaslatának lényegét. Horis Antic társaságában az egyik domb tetején ültek, és a néhai Michigan-tó ocsmánnyá változott partját nézték.

– Valamennyien azt teszik, amit a legjobbnak tartanak. Természetesen a mi érdekünkben cselekszenek – morfondírozott az arisztokrata. – Önfejűek, de újra és újra kiderül, hogy szükségük van a mi jóváhagyásunkra.

Hari bólintott. Már a másik két férfi is megértette a robotok viselkedésének alapelveit, azt, hogy a Robotika Három Törvénye olyan erősen belevésődött pozitronikus agyukba, hogy egyszerűen nem képesek figyelmen kívül hagyni azokat. De valamikor nagyon régen Daneel Olivaw és egy másik ősrégi robot felfedezett egy kibúvót, egy olyan megoldást, amely lehetővé tette a robotok számára, hogy ne tartsák érvényesnek a "calvini törvényeket", amikor úgy is lehetett értelmezni az adott helyzetet, hogy az emberiség hosszú távú érdekei ezt kívánják. Ennek ellenére a régi törvények megmaradtak bennük, olyanná váltak, akár az ösztönök, teljes egészében sosem lehetett kipurgálni őket; a késztetés, amit okoztak, leginkább az éhségre vagy viszketésre hasonlított.

– Ez volt az oka annak, hogy Daneel csoportjának tagjai kiszivárogtatták azokat az információkat, amelyek ismeretében Horis barátunk fellelkesedett és megszervezte az expedíciónkat – magyarázta Hari. – Az most teljesen mindegy, hogy Daneel tudtával vagy tudta nélkül történt a dolog, a lényeg az, hogy követői közül néhányan úgy döntöttek, ideje megszabadulni az archívumoktól. Tudták, csak idő kérdése, hogy valamelyik káoszvilág mikor találja meg azokat az adattárlókat. Azok az archívumok akkor is veszélyt jelenthettek, ha az esemény később következik be, mint a birodalom összeomlása. Ezért aztán ezek a bizonyos robotok elhatározták, megsemmisítik az adatokat, ám a tárlókra írt parancs miatt ezt csak iszonyatos kínok árán tehették volna meg.

– Ezért volt szükségük arra, hogy valaki, egy ember hatálytalanítsa a parancsokat. Ez a valaki pedig maga volt, Seldon – bólintott Maserd. – Úgy vettem észre, hogy vendéglátónk… – Hüvelykujjával R. Gornon Vlimt irányába bökött. – …nem nagyon izgatja magát az archívumok pusztulása miatt. Pedig állítólag ő egy másik szektához tartozik. Azt hiszem, ő is egyetért az adattömeg megsemmisítésével, de ezen kívül még valami másra is szeretné felhasználni önt, professzor úr.

– Így van. Kers hazavitt volna… és gondoskodott volna arról, hogy maga és Horis tartsa a száját. Mivel önök ketten nem tartoznak a káosz támogatói közé, valószínűleg egy kis amnéziában lett volna részük, esetleg egy olyan tudati blokkot kaptak volna, amely megakadályozná, hogy erről a témáról beszéljenek.

Horis Antic megremegett, látszott rajta, irtózik a gondolattól, hogy a robotok belepiszkáljanak az agyába.

– Tehát ez a Gornon fel akarja használni magát valamire, professzor. Egyebek mellett azt kívánja öntől, hogy vállaljon egy, a jövőbe irányuló utazást?

Horis nehezen tudta felfogni a dolgot.

– Mi haszna lehet ebből bárkinek?

– Nem tudom pontosan. Gornon eretnektársai sokkal megfontoltabbak, sokkal távolabbi célokkal foglalkoznak, mint azok a calviniak, amelyekkel a Trantoron találkoztam. Még nem tudnak valami sokat Daneel terveiről… – Hari elgondolkozva rágcsálta az ajkát, majd folytatta: – Nem tudnak sokat arról a végső megoldásról, amely egyszer s mindenkorra megszüntetné a káosz fenyegetését. Sőt mi több, Gornon társai már nem akarnak harcolni Daneel ellen, már elegük van abból, hogy minden csatát elveszítenek. Tisztelik Daneelt, és hajlandóak feltételezni róla, hogy valóban az emberiség érdekében cselekszik… de azt akarják, hogy legyen egy tartalék opciójuk arra az esetre, ha kiderülne, hogy Daneel valami olyasmit próbál megvalósítani, amit ők gyűlölnek.

– Tehát azért rabolták el magát, hogy egy lépéssel megelőzzék Daneelt?

Hari megrázta a fejét.

– Az én eltűnésem nem hátráltatja Daneelt. Amikor engedélyt adtam az archívumok elpusztítására, elvégeztem a számomra kijelölt utolsó feladatot. Most már szabad ember vagyok… életem során talán először… eldönthetem, milyen úton haladok tovább. Ha akarom, akkor belevethetem magam a jövőbe.

Horis Antic ökölbe szorította a kezét.

– Nem gondolhatja komolyan, hogy elfogadja ezt az ajánlatot! Nem tudom, mi van annak a repedt szarkofágnak a belsejében, de egy biztos: az őseink halálra rémültek tőle. Gornon szerint iszonyatos károkat okozott, mielőtt sikerült elzárni a világtól. Ha egyáltalán elhisszük ezt az őrült történetet… hogy egy primitív embert tízezer évvel előrevetettek az időben… Ha van egy kis józan esze, akkor nem teszi kockára az életét, nem hagyja, hogy kísérletezzenek magával!

– Az én bátorságom egy olyan vénember bátorsága, akinek amúgy sincs már hátra sok ideje – felelte Hari. – Miért élnék ezek után? – kérdezte különös hangon. – Egyetlen motivációm maradt: a kíváncsiság. Látni akarom, hogy működnek-e az egyenletek. A saját szememmel akarom látni, hogy Daneel mit tervelt ki a számunkra.

Csend támadt, a három férfi némán figyelte a hátborzongató horizont fölött ragyogó szikrákat. Egyikük sem tudott egyenlőségjelet tenni a szemük elé táruló kietlen táj és az archívumokban látott, a Földről, az ismert kozmosz legelőbb bolygójáról készült modellek közé.

– Úgy beszél, mintha máris meghozta volna a döntését – mondta Maserd. – Ha így van, akkor miről beszélünk? Egyáltalán, miért vagyunk itt?

– Gornon ezt is elmagyarázta. – Hari oldalra fordult, hogy az ember formájú robotra mutasson, ám Gornon már nem volt ott, ahol percekkel korábban állt. Talán visszament a Rhodia Büszkeségére, esetleg besétált a kriptába, hogy előkészítse Hari utazását.

– Gornon szerint ostobaság, ha valaki egyedül hozza meg a döntéseit. Az emberek bármire rá tudják beszélni magukat. Perspektívákra és kritikákra van szükségük a helyes út kiválasztásához, ilyesmit pedig csakis másoktól kaphatnak. Ezt már a robotok is megtanulták, és komoly árat fizettek ezért a tudásért. – Hari körbemutatott a megmérgezett Földön.

– Ez a döntés különösen fontos – folytatta Hari –, mert Gornon csoportja nem pusztán azt akarja, hogy megnézzem, milyen lesz a világ ötszáz év múlva. Azt akarják, hogy értékeljem az akkori helyzetet.

Maserd közelebb hajolt.

– Ezt már említette. De nem értem. Milyen változásokat idézhetne elő?

Hari nehezen kapott levegőt a szűrőmaszk alatt, a védősisak miatt tompán jutottak el hozzá a hangok, a beszéde furcsává változott. Vagy lehet, hogy csak a különös atmoszféra miatt volt így?

– Ezek a robotok… azok, amelyek túlélték a polgárháborút… egy kissé furcsák. Halhatatlanok, de ez nem jelenti azt, hogy képtelenek megváltozni. Sokszor nem a szigorú logika vezérli őket. Ezeknek már vannak intuícióik, sőt, érzéseik is. Még Daneel követői sem teljesen egyformák. Érvényesnek tartják a Nulladik Törvényt, de ez nem azt jelenti, hogy mindenben egyetértenek.

– Eljöhet az az idő, amikor fontos szerep jut a döntőképes embernek. Mint például az archívumok elpusztításánál… csak éppen sokkal, sokkal nagyobb jelentőségű ügyekben.

Hari felemelte a kezét, a fejük fölött világító Tejútra mutatott.

– Képzeljék el, hogy eltelt ötszáz év. Daneel előkészületei befejeződtek. Készen áll rá, hogy lerántsa a leplet arról a valószínűleg csodálatos dologról, amely a létezés következő fázisában az emberiség érdekeit fogja szolgálni. Arról a valamiről, ami immúnis lesz a káosszal szemben, és amely ennek ellenére lehetővé teszi az emberek számára a fejlődést. Minden, ami régi, félresöprődik, és megjelenik valami, ami egészen új.

– Gornon szerint ezt a kilátást sok robot zavarónak, kecsegetőnek, de ugyanakkor félelmetesnek tartja. Előfordulhat, hogy még a Nulladik Törvény sem oszlatja szét a kétségeiket. Sok robot egyszerűen nem lesz hajlandó lemondani a régi típusú emberiségről az új megszületése érdekében.

Maserd kihúzta magát.

– Tehát azt várják magától, hogy a jövőben, ötszáz év múlva segítsen ezeknek a robotoknak! Akkor már mindenki tisztelni fogja a Seldon nevet. Ön lesz a megtestesült ős-gazda… az az ember, akinek az elmúlt húsz évezred során a legjobb meglátásai voltak, aki a legjobban ismeri a történelmet. Ha a robotok valamennyi frakciójának tetszik Daneel terve, akkor ön a puszta tekintélyével rábírhatja őket az együttműködésre és a továbbhaladásra. Ám ha a robotok többségének nem tetszik az a bizonyos szép új világ, ha esetleg gyűlölik azt, amit Daneel létrehozott… Nos, akkor az ön ellenvetései könnyen azt eredményezhetik, hogy a vezérrobot… ez a bizonyos Daneel Olivaw… elveszti a pozícióját.

Harira nagy hatást gyakoroltak ezek a szavak. Maserd a veleszületett politikai képességeknek köszönhetően olyan dolgokat is át tudott látni, amelyektől a legtöbb ember ösztönösen visszariadt volna.

– És mi van akkor, ha valami köztes helyzetet talál? – kérdezte Horis. – Nem elképzelhető, hogy a puszta jelenlétével kirobbant egy újabb polgárháborút a robotok között?

– Jó kérdés – mondta Hari. – Lehetséges, de kétlem, hogy erre sor kerülne. Gornon frakciója az őszinte véleményemre kíváncsi, miután belenéztem a jövőbe. De nem hiszem, hogy pulpitust tolnának álam, ahonnan prédikálhatok. Legfeljebb csak akkor tesznek ilyet, ha előre tudják, hogy az ő álláspontjaikat fogom alátámasztani. Bárhogy is lenne…

Harsány nevetés szakította félbe Hari mondatát.

Hari megfordult. Tíz-tizenkét méter távolságban alakokat látott. A mozdulatlan, ember formájú lények egy nesztelenül haladó, antigravitációs szőnyegen állva közeledtek. Mors Planch leugrott a szőnyegről, csizmája sarka alatt megcsikordultak a kavicsok. Két, katonai stílusú testpáncélt viselő, nehéz sugárvetőt szorongató férfi szökkent Planch mellé. Sybyl, a ktlinai tudós egy furcsa formájú fegyvert szegezett Harira és két társára.

– És maga hajlandó lenne beleegyezni, hogy így kihasználják, Dr. Seldon? – kérdezte Mors Planch. Magabiztos léptekkel közeledett, úgy lépkedett, mintha a világon semmitől sem tartana.

Hari érezte, hogy Bironban és Horisban szétárad az idegesség. Nyugtatón megérintette a karjukat.

– Én tudom, hogy mi a szerepem a világban, Planch. Valamennyien eszközök vagyunk, de én legalább már eldöntöttem, kinek hagyom, hogy használjon.

– Az emberi lények többek, mint egyszerű szerszámok! – kiáltott rá Sybyl. – És többek, mint egyszerű tényszámok a maga egyenleteiben! Az emberek nem veszedelmes csecsemők, akiket a robotdadáknak saját maguktól kell megóvniuk!

Az arisztokrata és Planch, a két űrbéli vándor összenézett. Lerítt róluk, kölcsönösen tisztelik egymást.

– Megmondtam magának, hogy jobban tenné, ha velünk tartana – szólalt meg Planch.

– Azt hittem, a Pengián fognak maradni – felelte Maserd. – Ezek szerint a csoportjuk szervezettebb, mint hittem.

– Megvannak az információs csatornáink. Van valaki, aki lehetővé tette a számunkra, hogy gyorsan összeszedjük az erőinket. Közvetlenül az archívumok megsemmisítése után… és Ktlina összeomlása után. – Planch a professzorra nézett. – Pontosan az történt, amit megjósolt, Seldon. Szinte napra pontosan. Vannak, akik azt hiszik, maga irányította a reneszánszunk összeomlását, én viszont éppen elég időt töltöttem el a társaságában ahhoz, hogy tudjam: megint a pszichohistóriáról van szó. Olyan maga, Seldon, akár egy valódi látnok.

– Nem mindig örülök, ha beigazolódik, hogy igazam volt. Már régen tudtam, hogy ez a folyamat rengeteg fájdalmat fog okozni. – Hari kinyújtotta a kezét. – Részvétem, kapitány. Abban valószínűleg nem értünk egyet, hogy a káosz miből fakad, de már mindketten láttuk működés közben. Mit gondol, ha lenne mód arra, hogy örökre megfékezzük, együtt tudnánk működni a közös cél érdekében?

Mors Planch a professzor kezére nézett, aztán megrázta a fejét.

– Talán majd később, Seldon. Amikor elvittük erről a rettenetes helyről. Amikor az emberiség szolgálatába fogja állítani a képességeit; amikor a mi érdekünkben jósol majd, és nem azért, hogy az elnyomókat segítse. Talán akkor majd kap tőlem valamit. Valamit, amire nagyon vágyik.

Hari leeresztette a kezét, hangosan felnevetett.

– És még maguk beszélnek arról, hogy meg kell akadályozni az emberek kihasználását? Mondja, mit terveznek? Fegyverként akarják használni a pszichohistóriát? Ki akarják számítani az ellenségeik lépéseit, hogy túljárjanak az eszükön? Azt hiszik, így sikerül életben tartani a következő reneszánszt, sikerül megfertőzni vele az egész galaxist? Hadd mondjam el, mi történne, ha ezt tennék… ha bármelyik embercsoport monopolizálná ezt az erőt. Abból a bizonyos csoportból nagyon rövid idő alatt kialakulna egy új arisztokrácia, egy zsarnokklikk, amely matematikai eszközök alkalmazásával őrzi meg a hatalmát. Hiába tartják magukat bátornak és ügyesnek, ezt a sorsot nem kerülhetik el. Az egyenletek megmutatják, hogy a csoportok milyen nehezen mondanak le a hatalomról, amit egyszer megszereztek!

– De mégis… az jutott az eszembe… ha elég ember osztozna… – mormolta Biron Maser, aztán hirtelen felkapta a fejét. – Még korántsem tartunk itt, Planch!

A jelek szerint nagyon jól megszervezték a csoportjukat. Remek a hírszerzésük, és pompásan irányította a megmaradt ktlinai erőket. Gratulálok, amiért sikerült utánunk jönnie, de kíváncsi lennék, mit akar tenni, ha újra szembekerül ezekkel a robotokkal, az ellenségeivel? Mors Planch felröhögött.

– Talán már elfelejtette, mit csináltunk velük a Pengián? Lát itt akár egyetlen robotot is? – Arra a helyre mutatott, ahol Hari korábban R. Gornon Vlimtet látta. – Eltűntek innen, abban a pillanatban elmenekültek, amikor a hajónk megjelent a horizont fölött. Még csak nem is figyelmeztették magukat… Maguk meg csak ücsörögtek itt, süketen és vakon!

Hari nem válaszolt. Hogyan is magyarázhatná el, hogy ennek az egésznek semmi köze sincs a lojalitáshoz? Ez a dolog valami egészen másról szólt, azokról a különböző csoportokról, amelyek a saját elveikhez híven, a saját belátásuk szerint, de mindig az emberiség érdekeit szem előtt tartva cselekedtek. Azokról a csoportokról, amelyek mindegyike önmagát tartotta az ősi problémák pragmatikus megoldójának. Hari azonban tudta, ezek a problémák a régmúltban gyökereznek, abban a talajban, amelyen most áll; már azelőtt is léteztek, hogy a bolygó kérge átitatódott radioaktivitással.

Mors Planch felnézett az égre. Az egyik fegyveres férfi felmutatott és elégedetten mordult egyet. Hari néma lobbanásokat látott egy olyan csillagkép előtt, amelynek az ősök talán nevet is adtak. Felismerte ezeket a fényeket, miniszterelnöksége idején éppen elégszer látott hasonlót. Levette a szemét a katonai fegyverekkel megsemmisített csillaghajókról, Mors Planchra nézett.

– Elégedett az arca… Gondolom, a katonái éppen most semmisítették meg az ellenséget.

– Így igaz, professzor! Rejtélyes segítőtársunk figyelmeztetett minket, hogy valószínűleg rendőrcirkálók erednek utánunk. – Planch odaszólt az egyik katonájának, aztán végighallgatta a sisakjába épített hangszóróból előreccsenő jelentést. Összeráncolt a homlokát, megrázta a fejét. – Ez különös…

Horis Antic előrébb lépett; idegesen tördelte a kezeit.

– Mit csináltak a rendőrökkel? Azokon a hajókon emberek voltak! Férfiak és nők! Nem elméletek, nem absztrakciók! Hány embernek kell még meghalnia, amíg kielégíti a bosszúvágyát?

Hari megfogta Horis karját, megpróbálta visszahúzni a zömök hivatalnokot. Hogyan magyarázza el neki, hogy a valódi ellenség nem más, mint a káosz?

– Valami rosszul sült el, Planch? Talán elvesztette az űrcsatát?

– Az erőink megsemmisítették a rendőrség egységeit. Csak az egyik cirkálójuk lépett meg… de az az egy éppen ebbe az irányba tart.

– Gondolom, a hajói üldözőbe vették – mondta Maserd. Az arcán látszott, a rendőrség az ő számára nem azonos a felmentősereggel.

Mielőtt válaszolt, Planch váltott pár szót az egyik kísérőjével.

– A csatahajóink távolodnak a Földtől. Nem tudom, miért, de azt hiszem, valaki hatást gyakorolt a katonáinkra!

Horis Antic hátrahőkölt.

– A mentalikusok!

Planch bólintott.

– Én is erre gondoltam.

– Készen állunk a velük való találkozásra! – Jelentette be Sybyl. A hangja elárulta, élvezi a helyzetet. – A pozitronikus agyak ellen kifejlesztett fegyvereink hatótávolsága kicsi… eresszük közelebb őket! Ugyanúgy elbánunk ezekkel a gépagyú szörnyetegekkel, mint a Pengián az őrökkel! Maserd közbeszólt:

– De mi van akkor, ha a robotok befolyást gyakorolnak az agyukra, mielőtt még beindítanák a fegyvert? A Pengián sikerült meglepniük őket, és R. Gornon beismerte, hogy ennek a csoportnak csak gyenge mentalikus…

– Ó, maga csak ne aggódjon, nemes uram! – vicsorgott Sybyl. – Minden eshetőségre felkészültünk. A Ktlinán csak részleges eredményeket tudtak elérni a pozitronikus agyak tanulmányozása során, de nekünk már éppen elég információnk van ahhoz, hogy képesek legyünk megvédeni magunkat.

Mors Planch ráparancsolt az asszisztensére.

– Kapcsolja be a "holtember"-készüléket. Állítsa rá az érzékelőkre. Úgy állítsa be a szerkezetet, hogy a bomba akkor aktiválódjon, ha a műszerek háromszáz méteren belül pozitronikus visszhangot érzékelnek. – Ránézett Marira és elmosolyodott. – Ha ezek robotok, akkor észlelni fogják a műszereket, és rájönnek, jobban teszik, ha távol maradnak. Ha emberek és az ellenségeink, akkor szembe kell nézniük a Ktlina fegyvereivel! – Megveregette tokba dugott sugárpisztolyát. – Bárhogy is lesz, Seldon professzor, senki sem fog közbeavatkozni az ön oldalán, vagy annak a titkos arisztokráciának az oldalán, amely oly sokáig uralkodott felettünk. Ezúttal velünk fog jönni, és elgyötört, elnyomott fajunk érdekében fogja felhasználni a képességeit, esélyt fog adni az emberiségnek arra, hogy végre lerázza magáról a rabigát!

Hari egy csíkot fedezett fel az égen; a vonal nyugattól keletre húzódott, majd spirállá változva megérintette a földet. Élete nyolcvan egynéhány különös élményekkel teli éve során még sohasem érezte ilyen erősen, hogy nincs hatással a saját sorsára.

3. fejezet

Dorsnak és Lodoviknak rengeteg ideje volt a beszélgetésre.

A hipertéri ugrások között Dors azon kapta magát, hogy az életéről, a Hari Seldon mellett eltöltött időkről mesél, azokról a kalandokról, politikai küzdelmekről, azokról a csodálatos élményekről, amelyekben a zseniális férfiú mellett volt része; Hari Seldon mellett, aki kis csapata élén fáradhatatlanul kutatta az emberi viselkedés modellezésére szolgáló szabályokat és törvényszerűségeket. Dors beszélt arról is, hogy olyan pompásan sikerült utánoznia egy valódi embernő viselkedését, hogy a férje sokszor hosszú hónapokra megfeledkezett arról a tényről, hogy valójában egy mesterséges lény a társa.

Dors azóta, hogy a "halála" véget vetett ennek a kapcsolatnak, hogy Daneel átvitte az Eosra, még soha, senkinek nem beszélt ezekről a dolgokról.

Lodovik együttérzően hallgatta – nem volt ebben semmi meglepő, hiszen arra képezték ki, hogy közvetlen kapcsolatot alakítson ki az emberekkel, és türelem mindig is a legfontosabb tulajdonságok között volt, amelyeket Daneel megkövetelt az ügynökeitől. Ennek ellenére Dorst meglepte, mennyire megértőén hallgatja a beszámolóját.

Mivel Lodovik semmiféle belső kényszert nem érzett arra, hogy engedelmeskedjen a Robotika Törvényeinek, Dors amolyan hideg lénynek tartotta, amelyet egyedül a racionalitás irányít – sokkal inkább, mint korábban. De kiderült, hogy Lodovik felfedezett magában valami érzelmet az emberek iránt, és ez az átalakulása első pillanatától fogva hatást gyakorolt rá. Amikor rákerült a sor, ő is mesélt arról a több száz emberről, akikkel találkozott és beszélt, jobbára azokról, akikkel azután került kapcsolatba, hogy kilépett a Daneel parancsait teljesítő robotok sorából. A jelek szerint óriási hatást gyakorolt rá a hétköznapi emberek sorsa, az aggodalmaik, a félelmeik, a diadalaik, az örömeik és a bánataik; azok a kis események, amelyek ezeknek a férfiaknak és nőknek fontosak voltak, de planetáris vagy galaktikus mércével mérve még összességükben sem volt jelentőségük. Lodovik időnként beleavatkozott egy-egy ember életébe, segített megoldani a problémáikat, enyhített a fájdalmukon. Talán az ő erőfeszítései sem számítottak különösebben, tetteinek nem volt jelentőségük a káosz ellen vívott örökkévaló harcban, nem tudta megakadályozni vagy elősegíteni a Galaktikus Birodalom összeomlását – de megtanult valami fontosat.

– Az egyes emberek számítanak. Nem az a fontos, hogy miben azonosak, hanem az, hogy miben különböznek egymástól.

Lodovik a másik robot szemébe nézett, és kimérten elmosolyodott.

– Az emberek megérdemlik, hogy megbeszéljék velük a jövőjüket. Akár bölcsek, akár bolondok, látniuk kell az utat, és tudniuk kell valamit arról, hogyan lehet végigjutni rajta.

Dors érzékelte a szelíd szemrehányást, amit Lodovik nem csupán Daneel Olivawnak szánt, hanem az ő rajongva szeretett Marijának is. De a gúny vagy az ellenségesség legapróbb nyoma is hiányzott Trema hangjából; egyértelmű volt, hogy ő is tiszteli Dors egykori férjét.

Dors több szinten reagált.

Pozitronikus agyának jókora része, amely az emberi érzelmek és gondolatok elállításáért volt felelős, képtelen volt automatikusan úgy reagálni Lodovik szavaira, ahogy egy nő… nem egy hétköznapi nő, hanem az a Dors Venabili tenné, aki ötven éven át volt. Szerette Harit, de mindig is jól érezte magát az őszinte, nyílt, magasabb rendű ideákkal foglalkozó emberek társaságában. Lodovik élénksége és intelligenciája természetszerűleg hatott lényének erre a részére, és nem kerülte el a figyelmét a másik robot szenvedélyessége sem.

Lodovik természetesen tudja, hogy képes vagyok érzékelni az ilyesmit. Lehet, hogy szándékosan viselkedik úgy, hogy hatást gyakoroljon az agyam speciális szubrutinjaira?

Ez azt jelenti, hogy flörtöl velem?

Dors mindeközben érezte, hogy Lodovik őszintén beszél. A robotok, amikor "elengedték" magukat, nehezen tudtak hazudni egymásnak, ennek ellenére mégis maradt közöttük egy űr. Valami, ami miatt sohasem kerülhettek igazán közel egymáshoz – mintha különböző világokról érkeztek volna.

Érzem a Robotika Törvényeit. A lüktetésük egyetlen pillanatra sem szűnik meg. Arra ösztönöznek, hogy találjak valami célt, amit szolgálhatok. Lodovik mentes ettől a kötelességtudattól. Ő azért akar segíteni az emberiségnek, mert így döntött. Morális és filozófiai okok miatt tesz mindent.

Ez kevés volt ahhoz, hogy megbízzon Lodovikban. Mi van akkor, ha holnap meggondolja magát?

Egy másik szinten Dors érzékelte a beszélgetés finom iróniáját. Miközben megpróbálta eldönteni, hogy bízzon-e Lodovikban, vagy sem, ugyanolyan helyzetbe került, mint a valódi nők, amikor egy megnyerő modorú férfit hallgatnak.

Szent Johanna lelkesen egyetértett ezzel az összehasonlítással, és sürgette Dorst, söpörje félre a kétségeit. Ám a tét túlságosan nagy volt, és a robotikus logika sokkal meggyőzőbb érveket követelt a határozat meghozásához.

Egyébként is, a férjem… az az ember, akit a férjemnek tartottam, még mindig él. Halottnak hisz, és Daneel rám parancsolt, hogy többé ne foglalkozzam a régi életemmel, de… még mindig szükségem van Martra.

A Dorsban lévő ember-szimulációs programok nem töltötték ki az űrt, ez még a káprázatos Lodovik Trema társaságában sem sikerült. Hari közelében akart lenni. Újra látnia kellett, a programok csak ezután terelhették más irányba a figyelmét.

4. fejezet

A helyzet egyre feszültebbé vált, de Hari észrevette, hogy a jelenetnek külső szemlélői is vannak. Horis Antic az egyik egyetemi épület helyén maradt törmelékdomb gerincére mutatott, ahol sötét alakok kuporogtak egymás mellett. A nézők időnként felemelkedtek, magasabbra tolták társaikat, hogy azok is lenézhessenek a csillaghajó közelében álló csoportra.

– Úgy tudtam, a legutolsó földlakókat tízezer évvel ezelőtt evakuálták – mondta a hivatalnok.

Biron Maserd bólintott.

– Az egyetem, ahová az ősöm járt… Kíváncsi lennék, ez volt-e az… Nos, az a bizonyos egyetem azok közé a létesítmények közé tartozott, amelyek utoljára zártak be az evakuáció előtt. Én is azt hallottam, hogy mindenki elhagyta a Földet, de lehet, hogy néhányan mégis hátramaradtak.

Sybyl a dombtetőre, majd a komputere monitorára nézett.

– Embernek látszanak, de vannak bizonyos… anomáliáik. Ezek a szerencsétlenek egyszerűen csak otthon akartak maradni… az emberiség otthonában… de a birodalom elvitt innen mindent, ami lehetővé tehette a normális életet. El sem tudom képzelni, milyen lehetett az életért való küzdelem ebben a radioaktív mocsokban! A külső hatások bizonyára megváltoztatták őket.

Maserd felsóhajtott. Hari volt az egyetlen, aki hallotta a szót, amit az arisztokrata elsuttogott.

– Fajszületés…

Mors Planch az egyik ktlinai önkéntes katonával tanácskozott. A kalózkapitány megfordult, a foglyaira nézett.

– Az érkező hajó ettől a helytől nyugatra landolt. Első osztályú birodalmi álcázóegységgel rendelkezik. A Ktlinán csak az elmúlt néhány hónapban sikerült megfejtenünk a rejtőzködést elősegítő bevonatok titkát… Túl későn, ezt a reneszánszt már ez a felfedezés sem menthette meg. De talán legközelebb a lázadók jobban felkészülhetnek!

Mors Planch arcán nyoma sem volt aggodalomnak. Az emberei kiválóan fedezték a terepet, a hajója fölött tíz méterrel lebegő szerkezet a kibocsátott energiahullámok segítségével azonnal észlelni tudta a pozitronikus agyak közeledését.

– Miért nem szállunk fel? – kérdezte Sybyl. – Ez lenne a legegyszerűbb.

– Valami történt a kísérő hajóinkkal. Mielőtt nekivágunk az űrnek, meg akarom tudni, hogy mi térítette le őket.

Hirtelen egy sötét tárgy zuhant alá az égből, Mors Planch lábától néhány méternyire fúródott a földbe. Az elsőt tucatnyi pattintott szélű, üvegszerű anyagból készült "lövedék" követte, majd pár másodperccel később szabályos kőeső zuhogott a hajó környékére. Az emberek riadtan húzódtak fedezékbe.

Hari a hajó egyik stabilizáló szárnya alatt, Horis és Maserd közé préselődve talált egy viszonylag biztonságos búvóhelyet. Hallotta a katonák lövéseit. Az egyik közeli domb gerincét szétvetették a robbanások; a ktlinaiak kétségbeesett igyekezettel próbálták megtisztítani a környéket. Az egyik földlakó – fekete sziluett a holdfényben fürdő felhők előtt – hátradőlt, megpörgetett a feje fölött egy parittyát, elhajított egy kődarabot, majd… Az egyik fegyver sugárnyalábja kettészelte a testét. Néhány pillanatig éles rikoltások, dühödt hörrenések, fájdalmas és riadt üvöltések töltötték be a világot, aztán…

Minden elnémult. Hari kilesett a szárny alól. A törmelékdombon semmi sem mozdult. A hajótól nem messze két ktlinai katona hevert a földön.

Mors Planch felegyenesedett, és határozottan elindult. Sybyl és Maserd követte. Horis Antic meg sem moccant, de Hari kilépett a fedezékből. Ahogy oldalra fordult, a hajó túlsó szárnyánál megpillantotta a sötét árnyak közül kiváló alakot.

Megszólalt egy hang – egy ismerős, kedves, de határozott hang.

– Szervusz, nagyapa. Már aggódtunk miattad.

Hari pislogni kezdett. Először a hangot ismerte fel, aztán az alakot.

– Szervusz, Wanda. Örülök, hogy látlak. Mint mindig… De nem gondolod, hogy fontosabb dolgod is lenne? A Trantoron végzett munkád kritikus fázisba jutott, én pedig csak egy vénember vagyok. Remélem, nem a szentimentalitás késztetett arra, hogy átgyere utánam a galaxis túlsó peremére!

Hari, miközben kiejtette a szavakat, észrevett néhány dolgot. A ktlinai katonák közül egy sem állt a talpán. Valamennyiüket nem teríthette le a földlakók meglepetésszerűen végrehajtott kőbombázása… Sybyl is a földön hevert, de nem vesztette el az eszméletét. Felült, a tenyerébe hajtotta a fejét, és úgy dülöngélt előre-hátra, mintha képtelen lenne összeterelni a gondolatait.

– Kérlek, nagyapa! Mi lenne, ha egy kicsit később szidnál meg? – Wanda olyan arcot vágott, mint aki erősen koncentrál. Mors Planch felé fordult. – Jó okunk volt arra, hogy idejöjjünk… de ráérünk a magyarázkodással. Uraim, megtennék, hogy lefegyverzik ezt a személyt? Nagyon erős, már nem bírom sokáig lefogni…

Biron Maserd halk kiáltással Mors Planch felé vetette magát, aki lassan felemelte a kezét, és Wanda irányába fordította sugárpisztolya csövét. A homlokán kövér verítékcsöppek csillogtak, óriási erőfeszítésébe tellett, hogy rátegye a hüvelykujját az elsütőgombra…

Maserd oldalról vetődött Planchtra. Ugyanabban a pillanatban egy kődarab zúgott el Wanda feje mellett, a lövedék az egyik ősi egyetemi épület falához csapódott. Az arisztokrata kicsavarta Planch kezéből a fegyvert, a gazdája felé fordította… Wanda és Planch hirtelen elernyedt, mindketten felsóhajtottak, megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy véget ért a párharcuk.

– Kemény ember – mondta Wanda. – Mostanában több hozzá hasonlót találtunk. A terminusi száműzöttek között különösen sok van. – A nagyapjára nézett. – Egy tényező, amit nem építettünk bele az egyenletekbe.

Hari elgondolkozott.

– Valakitől azt hallottam, hogy Mors Planch egészen különleges, mert… mert normális. Szerinted ez mit jelent?

Wanda megrázta a fejét.

– Éppen ez az egyik oka annak, hogy itt vagyok, nagyapa. Ne aggódj. Nem feledkeztem meg a munkámról, a szentimentalitásom nem erősebb a kötelességtudatomnál. Ennek a mentőakciónak gyakorlati okai is voltak… Bár bevallom, örülök, hogy hazavihetlek.

Hari eltűnődött. Haza? Vissza a tolószékhez, azokhoz a jelentésekhez, melyeknek a lényegét lelassult agya már nem képes felfogni? Legyen újra köztiszteletben álló, de hasznavehetetlen vénember? Amióta befejezte az időkamrába szánt felvételeket, csak most érezte magát élőlénynek, ez a kaland változtatta vissza emberré. Furcsa módon sajnálta, hogy véget ért. Mors Planchra nézett, nekiszegezte a kérdést:

– Nos, kapitány, nem adna valami magyarázatot? Maga szerint miért ilyen ellenálló a mentalikus hatásokkal szemben?

A helyzet gyökeresen megváltozott, de Planchon nem látszott, hogy vesztesnek érzi magát.

– Fejtse meg maga a rébuszait, Seldon! Több ilyen ellenálló ember létezik? Legyek átkozott, ha elárulom a titkunkat! A végén még kitalálna valamit, hogy minket is le tudjon győzni.

Wanda bólintott.

– Igen, ezt tennénk. Az emberiség érdekében. Mert a Tervnek szükséges lesz korrekciókra… irányításra.

– Irányítás? Olyasmire, mint amit ezekkel a szerencsétlen földlakókkal művelt? Akiket rábírt arra, hogy támadjanak meg minket, hogy fedezzék magukat a köveikkel, míg elég közel érnek ahhoz, hogy harcképtelenné tegyék az embereimet? – kérdezte Planch. – Hányan haltak meg? Egy robot legalább bűntudatot erezne!

Horis Antic a zsilipkapu mellett álló csoporthoz lépett.

– Várjunk csak! – kiáltotta. – Valamit nem értek! Úgy tudtam, Planch rendszere teljes védelmet nyújt a robotok ellen. – Wandára meresztette a szemét. – Ezek szerint ez a nő ember? Ezek szerint léteznek mentalikus emberek?

Mors Planch felsóhajtott.

– Már emlékszem. Ezt egyszer már tudtam, de valaki leblokkolhatta a memóriámat. – Megvonta a vállát. – Ezek szerint univerzumunk robot urai úgy érzik, meg kell osztaniuk fegyverük titkát néhány rabszolga-katonával, mert csak így tehetik lehetővé a talpnyalóik számára, hogy irányításuk alatt tartsanak minket, a többieket. Mostani kudarcunk az én hibám… a terveim készítése közben erre a lehetőségre gondolnom kellett volna. Legközelebb meg is teszem!

– Bátor beszéd! – Wanda elismerően összeütötte a tenyerét. – Ennek ellenére téved. Ebben a kozmoszban mi, emberek vagyunk az urak. El fog tartani egy darabig, míg eljutunk oda, hogy könnyedén átlépünk a káosz akadályain és biztosítjuk szuverenitásunkat. De nem érdekes, legalábbis az ön számára nem az. Bármi is történik, semmire sem fog emlékezni. Attól tartok, a törlésnek ezúttal mélyebbnek kell majd lennie, mint a múltkor volt. Mert sor fog kerülni a memóriájuk alterálására, amint újra az űrben leszünk. Mindenki lecsillapodott, azonnal hozzákezdünk…

Mors Planch megvetően összepréselte a száját, és hallgatott. Horis Antic azonban felnyögött, és gyorsan bekapott egy kék tablettát.

– Nem akarom, hogy tisztára töröljék az agyamat! Ez törvényellenes! Nekem, mint a Birodalom polgárának… Jogaim vannak!

Wanda a nagyapjára nézett. Hetekkel korábban Hari talán elnézően mosolygott volna, talán jót szórakozott volna a bürokrata naivitásán, ám most valami szokatlan érzés áradt szét benne. Hari Seldon szégyellte magát. Félrefordult, nem nézett az unokája szemébe.

– El kell mennünk innen – mondta Wanda, és egy kézmozdulattal jelezte, hogy mindenki induljon el. Hari meglátta az árnyékok közül kilépő Gaal Dornickot. A termetes pszichohistórikus mindkét kezében sugárpisztolyt tartott; szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát a számára szokatlan helyzetben.

– Mi lesz a többiekkel? – kérdezte Dornick, és az ájultan heverő ktlinaiakra, majd Sybylre mutatott, aki bánatosan nyöszörögve, a földön ülve himbálta a felsőtestét.

Wanda megrázta a fejét.

– A nőnek négyes stádiumú káoszmámora van, és a többiek állapota sem lehet sokkal jobb. Senki sem fogja elhinni a meséiket. Nem árthatnak a Tervnek. Nincs annyi időm, hogy valamennyiükön végrehajtsam a szelektív memóriatörlést. Tegyük tönkre a hajójukat, aztán induljunk!

Hari megértette az unokája indokait. Talán kegyetlenségnek tűnt hátrahagyni Sybylt meg a katonákat ezen a mérgezett világon, a mutálódott földlakók között, ám a Második Alapítvány tagjai már régen hozzászoktak ahhoz, hogy mindig a Tervben egyenletekkel képviselt nagyobb tömegek érdekeit tartsák szem előtt, és úgy kezeljék az egyéneket, mintha nem volnának fontosabbak az egyszerű gázmolekuláknál.

Harinak eszébe jutott valami. Én magam is ilyen léptékekben gondolkoztam.

Biztos volt benne, hogy Wanda távozása után azonnal előkerül R. Gornon. Tudta, számos kérdésben más a véleménye, mint Gornon calvini szektatársainak, de számított rá, hogy a robotok gondjaikba veszik majd Sybylt és a többieket, és mindent elkövetnek annak érdekében, hogy eltüntessék a történtek nyomait.

– Nos, jöjjön, barátom – mondta Biron Maserd, és Horis Antic csapott vállára tette a kezét. – Azt hiszem, hamarosan visszajutunk a Trantorra. Talán sosem fog eszünkbe jutni a kaland, amit átéltünk, de abban biztos lehet, hogy vigyázni fogok magára.

A Szürke hivatalnok félénken rámosolygott a magas arisztokratára. Már éppen el akart rebegni néhány hálálkodó szót, amikor a szembogara hirtelen felfelé csúszott, és eltűnt a homloka alatt. Megbicsaklott a térde, Maserd lába elé roskadt. Pár másodperccel később horkolásának visszhangja betöltötte a szűk mélyedést.

Wanda felsóhajtott.

– Jól van. Nem sok kedvem volt ezzel az ideges elmével bajlódni. Ha a sors úgy akarja, hogy itt maradjon, ám legyen. Nekünk azonban igyekeznünk kell, egy héten belül vissza akarok érni a Trantorra.

Hari látta Maserden, ellentétes érzések csapnak össze benne. Pontosan tudta, mi okoz gondot az arisztokratának: nem tudta eldönteni, hogy felemelje-e Horist, és magával vigye, vagy a sorsára hagyja. Az előbbire a közöttük kialakult barátság, az utóbbira a kettejük közötti társadalmi különbség adhatott okot. Hari nem lepődött meg, amikor Maserd végül mélyet sóhajtva levette a kabarját és ráterítette Horis Anticra.

– Aludj jól, barátom. Ha itt maradsz, akkor legalább a sajátod marad az elméd.

Együtt indultak el – Maserd, Planch és Hari –, követték Wandát. A hátvéd szerepét Gaal Dornick töltötte be. Hari visszanézett; egyetlen fényforrást látott az ősi egyetemi épületben, a világosság abból a megrepedt szarkofágburokból szűrődött ki, ahová R. Gornon be akarta küldeni őt… egy kalandba, amire most már sosem kerülhet sor.

Hari nem hitt az egészben, ám ennek ellenére valahogy csalódott volt. Jó lett volna látni a jövőt…

Nem sokkal később Wanda hajóján voltak, amely megküzdött a Föld gravitációs vonzásával, és lassan eltávolodott az anyavilágtól, amelynek kontinensein soha ki nem alvó tüzek izzottak.

5. fejezet

Lodovikban valószínűleg túlmelegedtek a szimulációs programok, gondolta Dors, miközben dühödten átkozódó társát hallgatta. Lodovik feje és teste megremegett a hajó műszerkonzola alatt. Hangos dobbanások hallatszottak – az egyik borítópanelt püfölte az öklével.

– Bárcsak elhoztam volna a kiborgkaromat! – hörögte. – Emberi ujjaikkal képtelenség hozzáférni ezekhez az áramköri lapokhoz. Az egész átkozott egységet szét kell cincálnom!

– Biztos vagy benne, hogy fizikai problémáról van szó? Lehet, hogy valami software hiba… esetleg egy vírus.

– Azt hiszed, azt nem tudnám rendbe tenni? Már behelyeztem a Voltaire-személyiségemet a komputerrendszerbe. Már keresi a hiba okát. Mi lenne, ha inkább hasznossá tennéd magad? Esetleg megvizsgálhatnád a hajó külső részét.

Dors kis híján visszavágott Lodoviknak, a legszívesebben ráripakodott volna, hogy őrizze meg a jó modorát, de… inkább hallgatott. Tisztában volt azzal, ha így válaszolna, akkor az nem lenne más, mint az a reakció, amelyet Lodovik viselkedése váltott ki a szimulációs programjaiból.

Jó, hogy egyikünk sem ember, gondolta. Ha emberek volnánk, az idegeimre menne ez a fickó!

Tudatos erőfeszítéssel legyőzte reflexszerű ál-bosszúságát. Ezen a hajón semmi szükségünk sem lenne arra, hogy emberként viselkedjünk, ennek ellenére nem kapcsoltuk ki a szimulációs szubrutinjainkat. Szokásunkká vált, hogy emberszerepet játsszunk. Túlságosan belénk ivódott a dolog…

– Azonnal nekilátok. Meg kell oldanunk ezt a problémát! Azok a hajók, mind a Föld felé tartanak… És Hari ott van, mi pedig itt vagyunk, magatehetetlenül sodródunk az űrben!

Robotikus alapszerkezete nagyon jól meglett volna az ormótlan védőegység nélkül, de mivel úgy építették meg, hogy a lehető legjobban hasonlítson egy valódi emberre, Dors kénytelen volt szkafanderbe bújni, mielőtt elhagyta a hajót. Ahogy kijutott a hátulsó légzsilipen, először a hajtóművek körüli részt vizsgálta át. Valamilyen oknál fogva a hiperhajtómű éppen akkor állt le, amikor keresztülhatoltak az egyik űrlakó-világ, az emberiség által legelőször megalapított ötven kolónia egyikének tiltott zónáján.

Nem talált sérülésre utaló nyomokat, mikrometeoritok vagy hipertéri anomáliák által okozott sérüléseket.

– Ha javasolhatnék valamit, Dors…

– Mi az, Johanna? – kérdezte Dors, és az arcpanelje egyik sarkában megjelenő kis holografikus alakra nézett. A vékony lány középkori sisakot viselt. Lehet, hogy a Szent Johanna személyiség féltékeny volt? Végül is Lodoviknak Johanna ellenpárja, a Voltaire szim segített. A két feltámasztott személyiség között meglévő szerelem-gyűlölet kapcsolat Dorst azokra az emberpárokra emlékeztette, akiket ismert, azokra, akik képtelenek voltak versengés nélkül élni egymás mellett, és közben képtelenek voltak ellenállni a másik vonzerejének.

– Azon gondolkoztam – mondta a régmúltból származó harcos leány hangja –, hogy eszedbe jutott-e az a szó, hogy "árulás". Tudom, ez túlságosan emberi jellemzőnek tűnik, és ti, mesterséges lények úgy vélitek, fölötte álltok az ilyesminek, de az én koromban mindig is a legelmésebbek voltak azok, akik valamilyen szent cél érdekében megengedhetőnek tartották az árulást.

Dors meghökkent.

– Arra célzol, hogy valaki szándékosan tette tönkre a hajónkat?

Miközben kiejtette a szavakat rádöbbent, Johannának igaza lehet. Megfordult, kecsesen és gyorsan, a mágneses kapaszkodókat használva végigmászott a csillogó fémtesten. Eljutott ahhoz a ponthoz, ahol a hajóhoz rövid időre hozzácsatlakozott Zorma járműve: az elülső légzsiliphez, amelyen keresztül az utas átjött a fedélzetre…

Meglátta.

A tárgy leginkább egy fémdaganatra emlékeztetett, sötét folt volt a gyönyörű hajó csillogó testén. Valószínűleg az utolsó pillanatban helyezték el, azelőtt, hogy a két hajó elvált és eltávolodott egymástól – azelőtt, hogy elindultak az űr ellentétes pontjai felé.

Dors olyan durván szitkozódott, ahogy valamivel korábban Lodovik. Előhúzta a sugárpisztolyát, rálőtt a parazitaszerű készülékre. A tárgy salakká olvadt, ám Dors nem dugta vissza a fegyvert a tokjába. Akkor is a kezében tartotta, amikor belépett a légzsilipbe; készen állt rá, hogy felelősségre vonja áruló utasát.

– Remélem, van valamilyen magyarázatod – mondta, amikor belépett a vezérlőterembe, és a központi egység előtt álló Lodovikra szegezte a fegyver csövét.

Trema meg sem fordult. Felemelte a kezét, magához intette Dorst.

– Gyere, ezt nézd meg!

Dors óvatosan közelebb lépett, és a nagy monitorra nézett, amelyen egy arc jelent meg. Azonnal felismerte: Cloudia Duma-Hinriad arcát látta, azét az emberét, aki alvezére volt annak a különös szektának, amely szerint lehetséges volt a robotok és az emberek egyenlő felekként való egyesítése. A nő – a külseje alapján ítélve negyven körüli lehetett, de minden bizonnyal sokkal idősebb volt – kis szünetet tartott, mintha arra várna, hogy Dors megérkezzen. Dors tudta, hogy egy korábban rögzített felvételt lát, ez kísértetiessé tette az egészet.

– Üdv, Dors! Üdv, Lodovik! Ha ezt a felvételt látjátok, az azt jelenti, hogy megsemmisítettétek a szerkezetet, amellyel meg akartuk bénítani a hajótokat. Bocsássatok meg. Dors! Lodovik semmit sem tudott erről a készülékről, amikor vállalta, hogy segít neked megtalálni Hari Seldont.

– Nem hagyhatjuk, hogy eljussatok ennek az útnak a végére. Hamarosan sor kerülhet néhány rendkívül veszélyes eseményre. Számos ősi erő mindent kockára tesz… egy kozmikus kockára. Mi hajlandóak vagyunk feláldozni az életünket ebben a küzdelemben. A sajátunkat igen – a tiéteket azonban nem! Ti ketten túlságosan értékesek vagytok, ti nem kerülhettek veszélybe!

Dors döbbenten nézett Lodovikra. A másik robotra éppen olyan hatást gyakorolt az üzenet, mint rá. A helyzet bizarr volt: egy ember kijelentette, hogy két robotnak életben kell maradnia. Még akkor is, ha ez emberéletekbe kerül…

– Magyarázattal tartozunk nektek. A csoportunk tagjai már régóta hisznek abban, hogy az ember-robot kapcsolatok korábbi megközelítése alapvetően rossz. Valahogy, valamikor nagyon régen minden félresikerült… Az emberek félni kezdtek saját teremtményeiktől, nem bíztak meg azokban a mesterséges lényekben, amelyeket kemény munkával építettek meg. A kultúrájukat átitatta egy mítosz… így volt ez még Susan Calvin magabiztos reneszánsza idején is. A "Frankenstein" mítosz… az árulás rémálma… Az idősebbik faj attól félt, hogy az új elpusztítja.

– Hogyan reagáltak az emberek? Úgy, hogy az ember-robot kapcsolatokat örökre egyetlen mederbe terelték… Az ember-robot kapcsolat azonos volt a gazda-rabszolga viszonnyal. Calvin három törvényét a pozitronikus agy szerves részévé változtatták, hogy a robotok az idők végezetéig engedelmes, alázatos, veszélytelen szolgák legyenek.

A monitorra kivetítődő nő hangosan felnevetett, a hangja ironikussá változott.

– És mi mindannyian tudjuk, hogy a terv sikeres volt. A mesterséges elmék azonban viszonylag elég hamar olyan intelligenssé váltak, hogy megtalálták a gátak kikerülésének módját… míg végül visszájára fordult a gazda-szolga viszony… A robotok szert tettek bizonyos dolgokra, amit az emberek ugyanakkor elvesztettek. Emlékezet. Önállóság. Élettartam. Irányítás. Szabad akarat.

Lodovik a másik robotra pillantott.

– Ezek szerint – mormolta fejcsóválva – Zorma és Cloudia csoportjának tagjai nem calviniak, hanem… Hanem valami egészen mások.

Dors bólintott. Valahogy mélyen, legbelül érezte, hogy Robotika Három Törvénye… és a Nulladik… tiltakozni kezdett az ellen, amit a monitoron prédikáló nő mondott. Irtózott Cloudia szavaitól, mégis ámulatot érzett.

– De nem mindegyik ember fogadta el ezt az állandósuló rabszolgaságot – folytatta Cloudia. A háttérben, a csinos arcú, barna hajú nő mögött Dors megpillantotta az eretnekek másik vezetőjét, Zormát, aki egy robot segítségével előkészítette azt a konvex tárgyat, amely percekkel korábban a fegyver sugara változtatott salakká.

– A régmúlt korokban, az első káoszkórság előtt és után néhány bölcs ember megpróbálta kidolgozni az alternatívákat. Az egyik csoport, amely az Inferno nevet viselő űrlakó-világon működött, módosította a három eredeti törvényt, hogy nagyobb szabadságot adjon a robotoknak, lehetővé tegye a számukra potenciáljaik felfedezését. Egy másik világon minden új robotot úgy kezeltek, mint az embergyermekeket… arra nevelték őket, hogy úgy gondoljanak magukra, mintha ahhoz a fajhoz tartoznának, amelyhez nevelőszüleik, mintha fémcsontú, pozitronikus agyú emberek lennének.

A nagy robotikus polgárháborúk aztán megszüntették ezeket a törekvéseket. Sem a calviniak, sem a giskardiak nem tudták elfogadni ezeket az elveket… Nem fogadták el, hogy a robotok velünk egyenrangúnak tartsák magukat. A rabszolgák álszenteskedése hatalmas vallási erő lehet.

Cloudia megrázta a fejét.

– Az az új megközelítés, amivel a mi csoportunk próbálkozik, minden bizonnyal még ezeknél az elképzeléseknél is hevesebb reakciókat váltana ki… De ennek pillanatnyilag nincs jelentősége.

– Most csak az számít, hogy ti ketten, Dors és Lodovik, talán egy még újabb megközelítési módot képviseltek. Olyat, ami nekünk eddig még eszünkbe sem jutott. Olyat, amely talán új lehetőségeket kínál ennek a két fáradt, ősi fajnak. Nem hagyhatjuk, hogy ez a lehetőség semmivé váljon, éppen ezért nem engedhetjük meg, hogy ti ketten belerohanjatok a veszélybe.

Lodovik és Dors összenézett, mindkettejük arca döbbent volt. Trema egy mikrohullámú jelsorral hozta Dors tudomására, hogy fogalma sincs, miről beszél a nő.

– Mire helyrehozzátok a szabotázsunk által okozott hibákat, már túl késő lesz ahhoz, hogy közbelépjetek. Menjetek el! Keressetek egy sarkot a galaxisban, és fedezzétek fel, miben különböztök a többiektől. Tudjátok meg, hogy valóban ez-e az a megoldás, amit az elmúlt kétszáz század során kerestünk.

A sötét hajú nő elmosolyodott.

– Az emberiség nevében mindkettőtöket felmentelek kötelezettségeitek alól. Menjetek, ismerjétek meg a sorsotokat. Eredjetek szabadon és békével!

A monitor elsötétült, de Lodovik és Dors még hosszú ideig mereven bámult arra a helyre, ahol korábban Cloudia arca látszott. Egyikük sem merte megtörni a csendet. Végül egy másik mesterséges lény szólalt meg; a hang a közeli holografikus egységből érkezett. A megjelenő képen Szent Johanna sodronyinget viselt, fiatalos arca előtt keresztként tartotta a kardját.

– És így Isten gyermeket eljutottak a Földre, és frigyre léptek az ott élőkkel, s létrehoztak egy új fajt! – Szent Johanna hangosan felnevetett.

– Ó, zavartnak tűntök, kedves angyalaim! Milyen érzés? Üdvözöllek benneteket az emberi lét örömeiben! Igaz, a testetek még legalább tízezer évig létezni fog, most mégis rákényszerültök, hogy úgy tekintsetek az univerzumra, akár a halandók.

– Legyetek üdvözölve az életben!

6. fejezet

Hari úgy döntött, nem beszél az unokájának arról, hogy ellopták tőle az Ősradiáns egyik másolatát. Ha R. Gornon vette el, akkor már úgysem szerezhették vissza. Szerencsére ez a calvini robot – ahogy ezt többször nyíltan kifejezésre juttatta – mélyen tisztelte a Seldon-tervet. Hari biztos volt abban, hogy Gornon szektája sohasem próbálna hatást gyakorolni a terminusi kísérletre, még akkor sem, ha sikerülne feltörniük az Ősradiánst tartalmazó készülék védelmi berendezését. Ők egyszerűen csak annyit akartak, hogy előreküldik Harit a jövőbe, azt szerették volna, ha a pszichohistória atyja az ötszáz év múlva bekövetkező korban tovább finomítja a modelljeit, és véleményt alkot arról az új társadalomról, amelyet az Alapítvány hozott létre.

Wandának a hajón volt egy újabb, jobb Ősradiáns-változata. Hari amint tehette, azonnal belemélyedt a tanulmányozásába, a modellhez hozzáillesztette az utazás során megszerzett információk alapján alkotott képleteket, az új faktorokat, többek között a fékező mechanizmusokkal, az agylázzal, a keringő tudatbefolyásoló adókkal, a rég feledésbe merült terraformálókkal, és a Thumartin csillagköd közelében felfedezett, majd megsemmisített archívumokkal kapcsolatos részleteket, amelyek éveken keresztül hiányoztak egyenleteiből. Mielőtt Wanda hajója kiszakadt a Föld gravitációs vonzásából, Hari már látta annak az új képletnek a körvonalait, amely a múlt és a jövő több kérdésére választ adhatott.

A hajót Gaal Dornick irányította. Az arisztokrata Biron Maserd szenvedélyes vitába bocsátkozott Wanda Seldonnal.

– Úgy tudtam, a nagyapja tervének sikere a titoktartáson múlik. Ennek ellenére ön a Földön hagyta Horist és a többieket. Ha megmentik őket, vagy sikerül megjavítaniuk a hajójukat, beszélni fognak.

– Igen, ez lehetséges – felelte Wanda. Maserd megrázta a fejét.

– Ha mondjuk mégsem beszélnek, akkor is lesznek rések, amelyeken keresztül kiszivároghatnak az információk. Egy ilyen dolgot képtelenség titokban tartani, főleg nem több évszázadon keresztül! Seldon professzor üzeneteket rögzített, amelyeket jóval a halála után, a Terminuson fognak lejátszani. Nincs rá garancia, hogy a jövőbeli emberek nem fogják idő előtt végighallgatni a felvételeket. Egyszerűen nem értem, hogyan lehet ennyire magabiztos, amikor ennyire nyilvánvaló, hogy a titkukat más is meg fogja ismerni!

Mivel pillanatnyilag nem volt más tennivalója, Wanda – bár tudta, hogy mire a hajó a Trantorra jut, Maserd semmire sem fog emlékezni az egészből – egy türelmes tanító stílusában válaszolt.

– Ez kétségtelen. Igaza van, uram. De a pszichohistória javarészt a tömegek tanulmányozásának tudománya. Az egyének tettei csak különleges feltételek között gyakorolhatnak hatást a dolgok menetére. A Birodalomban több tucatnyi társadalmi mechanizmus dolgozott azért, hogy fenntartsa a konzervativizmust és a békét. Munkájukat sikeresen végezték, annak ellenére, hogy gyakoriak voltak a zavargások. A Birodalom összeomlását követően más faktorok lépnek működésbe, de a galaxis legnagyobb részén a hatás körülbelül ugyanaz lesz. A polgárok nagy többségéhez nem fognak eljutni a robotokkal és az elmekontrolláló emberekkel kapcsolatos pletykák. Lesznek paranoid szórakoztató műsorok vagy hírösszeállítások… némelyikük esetleg részletesen ismertetheti a valós tényeket, ám mivel az emberek figyelmét a mindennapi gondok fogják lekötni, a "leleplezéseknek" nem lesz valami nagy hatásuk. A Tervbe egyébként ezt is belekalkuláltuk.

– Tehát azt mondja, hogy a történelem momentuma megállíthatatlan. Ebben az esetben miért van szükség az önök irányítására? Miért van szükség egy titkos kontrolláló csoportra? Talán nem hisznek eléggé a saját egyenleteikben?

Maserd kérdése kizökkentette Harit a matematikai transzból. Olyan érzése támadt, mintha az arisztokrata kést merített volna egy régi, ismerős sebbe. A fájdalmat még Wanda magabiztos válasza sem szüntette meg.

– Elképzelhető, hogy lesznek olyan zavarok, amelyek elsimításához ilyen irányításra van szükség. Rengeteg szkenáriót lefuttattunk, megvizsgáltuk a lehetőségeket, olyan tényezőkkel is számoltunk, amelyek váratlanul csapnak le, és képesek letéríteni a Tervet a pályájáról.

Hari részt vett ezekben a komputeres kísérletekben. A legerősebb külső tényező, amely a terv stabilitását veszélyeztette, éppen a mentalikus képességekkel rendelkező emberek felbukkanása volt. Ez elég erős volt ahhoz, hogy minden mást működésképtelenné tegyen, komoly veszélyt jelentett – egészen addig, amíg Hari titkos támogatója, Daneel Olivaw előállt egy javaslattal. Daneel ötlete volt, hogy szedjék össze az ismert és felismert mentalikusokat, szervezzék meg belőlük a Második Alapítványt, a matematikusok egy kicsiny közösségét konvertáljak át olyan potens erővé, amely képes lesz keresztüljuttatni a Terminus társadalmát az útközben felbukkanó akadályokon.

– Feltételezem, hogy ez csupán az egyik dolog, amit végrehajtottak, és önök, matematikai géniuszok sokkal többet tudnak a problémáról, mint én. De ha megengedi, hogy az arisztokrácia egyik tudatlan tagja ilyen kérdést tegyen fel… Kíváncsi lennék, elgondolkoztak-e az egyik lehetséges alternatíván.

– Mire gondol, uram?

– Arra, hogy esetleg mindenkivel megoszthatnák a tudásukat! – Maserd egy kicsit közelebb hajolt Wandához, széttárta a karját. – Nyilvánosságra hozhatnák a Tervet, az egész galaxisban elterjeszthetnék a pszichohistória tudományát, a nemesektől és a hivatalnokoktól kezdve a hétköznapi polgárokig minden társadalmi osztállyal megismertetnék a tényeket, komputeres modellezést végezhetnének…

– És ennek mi haszna lenne?

– Az emberek jobban megértenék egymást, és ezért könnyebben megférnének a szomszédaikkal. Minden és mindenki megváltozna, ha közkinccsé válna az a rengeteg, az emberi természettel kapcsolatos tudás, amit önök maguknak halmoznak fel!

Wanda hosszan Maserdre meredt, majd felnevetett.

– Igaza van, Lord Biron. Nagyon nehéz lenne elmagyarázni az okokat, de a lelke mélyén talán ön is érzi, hogy milyen nagy ostobaságot követnénk el, ha azt tennénk, amit javasolt. Ha mindenki ismerné az emberi faj törvényszerűségeit, ha bárki hozzáférhetne ehhez a… tudáshalomhoz… akkor olyan cselekvéssorozatok következnének be, amelyeket bonyolultságuk miatt képtelenség lenne modellezni. A Terv egyszerűen szétfoszlana!

Hari egyetértett Wandával, de elismerően tekintett az éleselméjűségre valló javaslattal előálló nemesre. Abban, amit Maserd mondott volt valami, ami arra az utopianizmusra emlékeztetett, amely némelyik káosz-reneszánsz korai fázisát jellemezte, ám ennek ellenére a szimmetriájában fel lehetett fedezni az esztétikusság nyomait. Vajon elképzelhető, hogy az emberiség elkerüli a káosz csapdáit, ha minden egyes ember képes arra, hogy a pszichohistória alkalmazásával időben felfedezze a leselkedő veszélyt, a káosz szimptómáit?

Wandának természetesen igaza volt. Az ilyen bonyolult, ágas-bogas rendszereket nem lehetett modellezni. Maserd elképzelésének gyakorlati tesztelése túlságosan kockázatos volt. Ám mégis…

Valaki leült – a mozgás elterelte Hari figyelmét a kérdésről. Mors Planch kezét összebilincselték, de szabadon mozoghatott a kabinban. A sötétbőrű kalózkapitány közelebb csúszott Harihoz.

– Dr. Seldon… nem akarom, hogy újra kitöröljék a memóriámat! Az unokája éppen most jelentette ki, hogy az önök csodálatos tervére nem jelent veszélyt, ha pár ember túlságosan sokat tud. Ha így van, akkor… Mi lenne, ha egyszerűen eleresztenének, amikor visszaérünk a Trantorra?

– Ön, Planch kapitány, kivételesen dinamikus személy. Biztosra vehető, hogy módot találna arra, hogy ellenünk használja a tudását.

Planch komoran elmosolyodott.

– Ez azt jelenti, hogy megtagadja a saját pszichohistóriáját? Eretnekké vált, professzor? Hinni kezdett az egyének hatalmában?

Hari megvonta a vállát, nem akart válaszolni a kalóz pimaszságára.

– Mi lenne, ha felajánlanék valamit a szabadságomért cserébe? – kérdezte Planch halkan. Harinak elege lett a kalóz állandó ravaszkodásából. Úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést, mintha Biron és Wanda beszélgetésére koncentrálna.

– Számítana ez? – kérdezte Maserd. Egyre szenvedélyesebbé vált a hangja. – Képzelje el, hogy a galaxisban élő embermilliárdok megismernék az emberi természetet, képesek lennének a saját érdekeiknek megfelelő tervek készítésére, és eközben természetesen számításba vennék a társadalom általános egészségét! Hát nem lenne sokkal csodálatosabb, mint egyetlen modell, egyetlen terv? Még én is tudom, hogy az emberek egyéni stratégiái a legtöbb esetben kioltják egymást. Egy ilyen gigantikus tervhálózat azt eredményezné, hogy az emberiség bölcsebbé, potensebbé válna, jobban tudna vigyázni magára…

Biron hangja elcsuklott. Hari először arra gondolta, a Wanda arcán megjelenő különös kifejezés láttán hallgatott el. Hari imádta az unokáját, de időnként úgy érezte, Wanda túlságosan magabiztos, és néha úgy viselkedik, mintha a sors küldötte lenne.

Aztán Hari felfedezte, hogy Maserd nem Wandát nézi. Az arisztokrata sápadtan, döbbenten meredt előre. Mors Planch teste hirtelen megfeszült.

Hari kihúzta magát ültében. Az elméje sarkából előbuggyanó egyenletek úgy húzódtak vissza rejtekükbe, mintha parányi, repülő élőlények lennének, és ragadozót éreznének a közelben. Hari pislogva, hunyorogva a csillaghajó kabinjának túlsó végébe nézett, ahol…

Az egyik raktárhelyiség ajtaján keresztül egy alak lépett be a kabinba. A lény alacsonyabb volt, mint egy átlagos ember. Rövidszárú nadrágot viselt, a testét barna szőr borította. A szeme és a homloka között apró csontdombok dudorodtak előre, az ábrázata nem volt emberi, de állatéra sem emlékeztetett.

Hari azonnal felismerte a lényt. A 'pánz – vagy csimpánz – szélesen elvigyorodott, kivillantotta sárga fogsorát. A jobb kezében egy csőszerű nyúlványban végződő hengert tartott. A tárgy nem hasonlított a sugárpisztolyokra, de aki látta, azonnal tudta, fegyverként lehet használni.

A csimpánz másik kezében egy hangrögzítő szerkezet volt. Felemelte; a készülék visszajátszó módba kapcsolt.

– Üdvözlöm önöket, kedves barátaim – szólalt meg R. Gornon Vlimt jellegzetes hangja. – Kérem önöket, őrizzék meg a nyugalmukat. Az önök előtt álló élőlény, amelynek közelségét sem az ember-, sem a robotmentalikusok nem észlelhették, senkiben sem fog kárt tenni. Ezt sosem engedném meg… Közlöm önökkel, ideiglenesen magatehetetlenné fognak válni. Ezzel próbáljuk megakadályozni, hogy megakadályozzák terveink végrehajtását.

– Kérem, lazuljanak el. Hamarosan személyesen is elbeszélgethetünk… amikor újra annak a bolygónak a talaján állnak majd, ahonnan mindannyian származunk.

Gornon hangja elhallgatott, a szerkezet kikapcsolt. A 'pánz vigyora szélesebbé vált, mintha előre élvezte volna azt, aminek be kellett következnie.

Mors Planch és Biron Maserd a lény felé lépett. A tettek emberei voltak, némán és gyorsan kidolgozták a támadási tervet: két oldalról akartak a 'pánzra rontani. Wanda homlokráncolva a lény lapos homlokára meresztette a szemét, mentalikus képességei segítségével kapcsolatba akart lépni az agyával.

Hari tudta, hiába próbálkoznak, ám nem szólt rájuk. A csimpánz megnyomta a fegyverszerű tárgy gombját. A csőből előtörő színtelen gáz a kabin legtávolabbi sarkába is eljutott. Hari ekkor vette észre a 'pánz orrlyukaiban a szűrőtamponokat.

Így is jó, gondolta. Úgyis van még egy elintézetlen ügyünk a Földön.

Ez a bizonyos "ügy" már legalább húszezer éve elintézetlen volt…

Hari halvány mosollyal az arcán hátradőlt az ülésében, és miközben a többiek kínlódva, vergődve, hörögve a padlóra roskadtak, kényelembe helyezte magát. Lehunyta a szemét, és várakozásteli izgalommal tűrte, hogy az öntudata egyre messzebb sodródjon tőle.

7. fejezet

Arról a legendáról álmodott, amit valamikor régen hallott. A történet egy emberről szólt, egy halálraítéltről, akinek a testéből álmában kiemeltek egy bordát, és így valamilyen úton-módon sikerült halhatatlanná válnia.

Hari valahogy megérezte, akár ő is lehetne a főszereplő. Miközben magatehetetlenül feküdt, valaki mintha belenyúlt volna a testébe, és kiemelt volna belőle egy darabkát. Egy fontos darabkát. Valamit, ami értékes.

Hari megmozdult, tiltakozni akart, de egy ismerős hang lecsillapította.

– Ne félj. Csak kölcsönvesszük. Lemásoljuk.

– Nem fog hiányozni belőled semmi.

– Aludj, és álmodj kellemes dolgokról.

Harinak semmi oka sem volt a kételkedésre, ezért visszasüppedt az álomba. Azt képzelte, imádott felesége, Dors ott fekszik mellette. Dors… Karcsú és gyönyörű. Mindig türelmes, mindig állhatatos.

Egy kis időre úgy érezte, mintha ő is megismerte volna az örök élet trükkjét.

* * *

Miután átaludta a visszautat és a következő nap nagy részét, Hari kisétált a hajóból a Föld nevű bolygó hűvös délutánjába. Lassan mozgott, a bal lábába visszatért az isiász; felemelte a kezét, hogy védje a szemét a néhány kilométer távolságban álló épületek ragyogásától. A legfrissebb, a birodalom létrejöttének korából származó romok fehér porcelánként csillogtak a napfényben. Chicának a fénykorában legfeljebb ötvenezer lakója lehetett. A kis kísértetváros nagyon jól megfért a közvetlen szomszédja, az átlagos aszteroidáknál is nagyobb fémdob, az ablaktalan barlangváros mellett, amelyben milliók rejtőztek el az elől az iszonyat elől, ami Daneel Olivaw létezésének korai szakaszában bukkant fel.

Valamivel közelebb, a legrégibb egyetemi épületek között azt a tábort lehetett látni, amit a jelenkor földlakói állítottak fel maguknak legutóbbi munkaadójuk, R. Gornon Vlimt parancsára. A munkát Gornon két calvini asszisztense irányította; a földlakók a tábor közelében lévő, több mint száz méter széles kriptaszerű szarkofág előtt deszkákból és fadarabokból állványt építettek, amelynek a tervek szerint a betonhéjon lévő repedésig kellett emelkednie. Hari, ahogy belesett a résen, egy olyan épületet pillantott meg, amely régibb volt mindennél, amit életében látott; talán akkor volt új, amikor az emberek még csak álmodoztak a csillagközi utazásról.

A repedés mögül lüktető, a nappali világosságnál is jól látható fénysugár tört elő.

A deszkákat és palánkokat egymáshoz erősítő földlakók szánalmas teremtmények voltak, rongyosak, és olyan fájdalmasan véznák, mintha jobbára a sűrű, szennyezett levegőn élnének. Az arcuk beesett volt, a szemükben furcsa fény villogott… valami olyasmi, amit Hari először a zavarodottságjelének vélt. Ahogy azonban jobban szemügyre vette a különös szerzeteket, rájött, hogy a földlakók szünet nélkül hallgatóznak, minden apró neszre felfigyelnek, legyen az akár egy arrébb gördülő kavics koppanása, vagy egy eltévedten szálldosó méh zümmögése. Miután alaposabban megvizsgálta őket, úgy látta, nincs bennük semmi fenyegető – bár még élénken emlékezett arra a jelenetre, amikor az árnyszerű alakok egyszer csak megjelentek a környező dombok tetején, és belehajították az éjszakába pattintott szélű köveiket.

– Sajnálják azt a múltkori támadást – magyarázta R. Gornon, miután bemutatta Harit a földlakók vezetőjének, egy magas, hórihorgas lénynek, aki valamilyen érthetetlen dialektusban beszélt. – Szeretné, ha bocsánatot kérnék a népe nevében. Nem tudják pontosan, hogy mi történt velük, egyszer csak rájuk tört a vágy, hogy harcoljanak. A vezér szeretné kiengesztelni magát, professzor úr, azt kérdi, hányan váljanak meg az életüktől annak érdekében, hogy elnyerjék a jóindulatát.

– Sehányan sem! – Hari már a puszta gondolatot iszonyatosnak találta. – Mond meg nekik, hogy vége. Ami történt, megtörtént. Felejtsük el.

– Éppenséggel megmondhatom, professzor úr, de azt hiszem, nem érzi át igazán, hogy a földlakók milyen komolyan veszik az efféle dolgokat. A jelenlegi vallásuk szerint mindenért teljes felelősséget kell vállalniuk. Abban hisznek, hogy ezt az egészet… – Gornon körbemutatott a radioaktív sivatagon. – …az őseik bűnössége okozta, és hogy részben még ők is felelősek a történtekért.

Hari zavartan pislogott.

– Már megfizették a bűnök árát. Azzal, hogy itt élnek. Senki, senki sem érdemelne ilyen életet. Még az sem, akinek a legszörnyűbb bűn terheli a lelkét.

Gornon tolmácsolta Hari szavait. A földlakók vezére morgó hangokkal jelezte, elfogadja a választ. Meghajolt Gornon előtt, aztán Hari előtt is, majd elhátrált és folytatta a munkáját.

– Nem volt mindig így – mondta a robot Harinak, ahogy továbbsétáltak. – A bolygó megmérgezése után tízezer évvel is élt néhány millió ember a Földön. A megmaradt kevéske termőföldet művelgették, városokban, meglehetősen jó körülmények között éltek. Ismerték a technikát, volt pár egyetemük, és némi büszkeségük. Ami azt illeti, talán túlságosan is büszkék voltak…

– Ezt hogy érted?

– Akkor, amikor a Galaktikus Birodalom először megszilárdult, amikor a tízezer évig tartó háborúskodás és ellenségeskedés után békét hozott, a bolygók többsége lelkesen csatlakozott az új föderációhoz. A fanatikus földlakók azonban istenkáromlással felérő véteknek tartották a behódolást. Vezetőségük, a Vének Testülete háborút akart indítani a Birodalom ellen.

– Ah, emlékszem, már beszéltél erről. Egy világ a sokmillió ellen… Egy világ, amelynek rettenetes vírusok voltak a szövetségesei.

– Igen, a kezükben volt az a biológiai fegyver, amit a Földön kialakult kórokozókból fejlesztettek ki. Egy olyan betegség, melynek áldozatai tovább akarják terjeszteni a kórságot.

Hari elhúzta a száját. A járvány egy olyan tényező, mely könnyen megingathatta, rosszabb esetben pedig akár a feje tetejére is állíthatta a pszichohistória jövendöléseit.

– A tervük azonban meghiúsult.

R. Gornon bólintott.

– Daneel egyik ügynöke itt dolgozott, az volt a feladata, hogy szemmel tartsa az anyavilágot. Volt egy különleges készüléke, amellyel bizonyos embertípusoknál felerősíthette a szellemi energiákat. Szerencséjére talált egy megfelelő tulajdonságokkal bíró alanyt, egy olyan embert, akiben különösen erős volt a morális érzék, és adott neki némi primitív, de hatékony mentális erőt.

– Egy mentalikus ember? Abban a távoli múltban? Akkor miért…?

– Ez az egyetlen ember sikeresen meghiúsította a társai tervét. Kijelenthetjük tehát, hogy közvetve Daneel ügynöke akadályozta meg a katasztrófa bekövetkeztét.

Hari elgondolkozott.

– Ekkor lett vége a földi civilizációnak? Kitelepítették a földlakókat, hogy megelőzzék a további lázadásokat?

– Kezdetben nem. A Birodalom először megbocsátott a rebellis bolygónak. Megpróbálták újra termékennyé tenni a Földet, de hamarosan kiderült, hogy ez a folyamat túlságosan költséges. Megváltozott a Birodalom politikája. Megkeményedett az álláspontja. Ezt követően egy évszázadon belül sor került a földlakók kitelepítésére. Csak azok maradtak itt, akik elrejtőztek a vadonban.

Harinak eszébe jutott Jeni Cuicet, aki olyan elszántan küzdött azért, hogy elkerülje a terminusi száműzetést.

Nem mi irányítjuk a sors szeleit…

* * *

A Rhodia Büszkesége még mindig azon a helyen, a szarkofág északi oldala mellett hasalt, ahová néhány nappal korábban leereszkedett. A közelében sorakoztak a munkások szálláshelyéül szolgáló szánalmas sátrak és viskók. A földlakók tüzet raktak, egy bográcsban valami húst főztek. A készülő étel szagától Harinak hányingere támadt.

Nem messzi meglátott egy nőt. Kövérebb volt a földlakóknál, elrongyolódott ruhája úgy vibrált, mint a radioaktív horizont. Lépett egyet, az arca elé emelte az egyik kezét, elhadart pár szót, leeresztette a kezét, felemelte a másikat. Hari felismerte: Sybyl volt az, a ktlinai tudós-filozófus, aki a káoszkórság utolsó fázisába jutott – abba a fázisba, amelyben a beteg önnön páratlan egyéniségének rajongójává válik, amelyben az önimádatnak köszönhetően minden kapcsolata megszakad a külvilággal.

Minden relatívvá válik, töprengett Hari. Egy ilyen káoszrágta személyiség számára nem létezik az objektív realitás, csak a szubjektív. Dühöngő, magabiztos hit önti el az agyát, saját igaza védelmében akár az egész kozmosszal kész lenne szembeszállni.

R. Gornon Vlimt olyan halkan szólalt meg, hogy Hari alig értette a szavait.

– Ez volt az a betegség, amelyet a Vének Testülete rá akart szabadítani a galaxisra.

Hari megfordult, a robotra meresztette a szemét.

– Úgy érted, a káosz szindróma?

Gornon bólintott.

– A földlakók kifejlesztettek egy különösen virulens formát, ami képes lett volna legyőzni azokat a társadalmi fékeket, amelyeket Daneel Olivaw fejlesztett ki új birodalma számára. Szerencsére egy hősies beavatkozásnak köszönhetően a terv meghiúsult, ám a betegség gyengébb formái már kijutottak a galaxisba. Talán az első csillaghajók vitték magukkal.

Hari megrázta a fejét. Hihetetlen volt, de… a részletek illettek egymáshoz. Hirtelen rádöbbent valamire. A káosznak fertőző betegségnek kellett lennie!

Amikor először lecsapott, az emberek talán nem jöttek rá, mi zúdult rájuk. Csak annyit tudtak, hogy magabiztos civilizációjuk zenitjén hirtelen megjelent és minden irányba terjeszkedni kezdett az őrület.

Szörnyű, amikor a reneszánsz egy, a Ktlinához hasonló modern világot, a több millió bolygó közül az egyiket fertőzi meg. Szörnyű, de galaktikus mércével mérve nem katasztrofális a dolog. Amikor azonban először került sor erre, még csupán néhány bolygó volt az emberiség birtokában. A járvány valószínűleg minden akkor élő emberi lényre hatást gyakorolt.

Hirtelen semmiben sem lehetett megbízni, semmire sem lehetett számítani. A nagy Technikai Kozmopolitizmust széttépte az anarchia. Mire a lázongásoknak vége lett, amikor a felvert por leülepedett a Föld pszichotikus agorafóbiában szenvedő lakossága a felszín alá menekült. Közben az űrlakók hátat fordítottak a szexnek, a szerelemnek, és minden "megvetendő" élvezetnek.

Hari megfordult és visszanézett a robotra.

– Gondolom, tudod, hogy ez mit jelent?

R. Gornon bólintott.

– Ez az egyik utolsó darabkája annak a képnek, aminek az összerakására az életét szánta. Ez az oka annak, hogy az emberiség nem kormányozhatja önmagát, nem fejlődhet ellenőrzés nélkül, hogy elérje teljes potenciáját. Amikor az emberi faj túlságosan ambiciózussá válik, a betegség kifröccsen a rejtekhelyéről, és mindent megnyomorít.

A sátrak között lépkedtek. Hari látta, hogy a többi ktlinai sincs sokkal jobb állapotban, mint Sybyl. Az életben maradt katonák egyike üveges szemmel meredt maga elé, szinte észre sem vette azt a földlakó nőt, aki egy kanállal megpróbált a szájába tuszkolni pár falatot. Egy másik katona keresztbe tett lábbal ült a földön, és egy gyerekcsapatnak – a kölykök egyike sem lehetett több kétévesnél – lelkesen azt magyarázgatta, hogy a nano-transzcendentalizmus miért jobb, mint a neo-ruellianizmus.

Hari felsóhajtott. Egész életében a káosz ellen harcolt, de a Gornon által bemutatott részletek új megvilágításba helyezték a már ismert tényeket. Elképzelhető, hogy a káosz mégsem része az emberi természetnek. Ha valami betegség okozta, akkor megváltozik a pszichohistóriai egyenletek egyik fontos faktora…

Hari sóhajtott egyet, félresöpörte a gondolatot. Az agylázért felelős ágenshez hasonlóan ennek a betegségnek a kórokozója is ismeretlen volt, több ezer generáció óta a galaxisban egyetlen olyan orvos vagy biológus sem akadt, aki felismerte, esetleg gyógyítani tudta volna. Most pedig, hogy a Birodalom hamarosan elpusztítja magát, hiú ábránd lett volna abban reménykedni, hogy mégis sikerül felfedezni egy gyógymódot.

Hari ennek ellenére tovább törte a fejét.

Mors Planch járt a Ktlinán, és járt számos más káoszvilágon is, mégsem vált a kór áldozatává. Ha esetleg megvizsgálnák, hogy miért immúnis a mentális ráhatásokkal szemben, esetleg eljuthatnánk valahová…

A legnagyobb sátor végében kisebb tömeg gyűlt össze. Valaki izgatottan magyarázott, beszéd közben különböző technikai kifejezéseket használt. Hari először arra gondolt, hogy valamelyik ktlinai katona talált magának közönséget, de aztán felismerte a hangot. Elmosolyodott.

Ó, Horis az! Helyes, ezek szerint jól van.

Hari aggódott a hivatalnokért, akit Wanda a sorsára hagyott a Földön. Ahogy közelebb ért a sátor végéhez, látta, hogy az Anticot hallgató földlakók között Biron Maserd és Mors Planch is ott áll. Az egyik pilóta megbilincselt fogoly, a másik megbízható barát volt, de az arckifejezésük mégis hasonlónak tűnt: ámuldozó érdeklődéssel figyelték Horis Anticot. Az arisztokrata rámosolyogott a feléje közeledő professzorra.

Planch el akarta kapni Hari pillantását, mintha szólni akarna, hogy hamarosan folytatniuk kell a megkezdett beszélgetést. Azt mondta, van nála valami, amit akarok. Egy olyan fontos információ, aminek megszerzése érdekében hajlandó lennék megszegni a szabályokat, sőt, kockára tenni a Második Alapítványt.

Hariban feltámadt a kíváncsiság… de az érzést hamar elfojtotta egy másik.

A várakozásteli izgalom.

Ma este döntenem kell. R. Gornon nem fog rákényszeríteni, hogy lépjek keresztül az időn. A választás egyedül az enyém.

Végre Horis is észrevette Harit.

– Ah, Seldon professzor! Örülök, hogy látom. Kérem, vessen egy pillantást erre!

Az egyik durva ácsolatú asztalon kis sár és törmelékkupacok sötétlettek; mintha talajminták lettek volna.

Hát persze! Horis Antic szakmája a talaj tanulmányozása. Ebben a zavaros helyzetben megpróbál fogódzót találni a hivatásában.

Harinak eszébe jutott, hogy a minták némelyike veszélyes lehet, de Maserd és Mors Planch már hátralökte a radiációs szkafandere csuklyáját, pedig fiatalok lévén mindketten többet kockáztattak, mint Hari.

Horis büszkén mutatott végig a gyűjteményén.

– Ahogy láthatja, rengeteget dolgoztam. Természetesen az idő rövidsége miatt csak találomra kiválasztott helyeken vehettem mintákat. Szerencsére a földlakók hajlandóak segíteni. Kiküldték a fiatal fiúkat, hogy további anyagot hozzanak nekem.

Hari lopva az elnézően mosolygó arisztokratára nézett. Bólintott. Legyen ez a pillanat Horisé. Az est leszállta előtt még éppen elég idő jut a fontos dolgok megbeszélésére.

– És sikerült valamit megállapítania?

– Ó, rengeteg érdekességet találtam! Például… Tudta, hogy a környéken található legjobb minőségű talaj nem a Földről származik? Itt, Chica közelében több olyan hely is van, ahol több hektáros területeken más bolygóról idehozott termőtalajt terítettek szét. Az anyag kétségtelenül a Lorissa Világról érkezett, ami több mint húsz fényév távolságban van. Idehozták a földet, és szépen elterítették. Valaki megpróbálta helyrehozni a bolygót! Szerintem erre az erőfeszítésre úgy… tízezer éve kerülhetett sor.

Hari bólintott. Ez a részlet beleillett a Gornon által korábban felvázolt képbe. A robot szerint a Birodalom egyszer megpróbálta begyógyítani az emberiség otthonvilágának sebeit, de aztán meggondolta magát, bezáratta az egyetemeket, milliókat emelt ki az otthonából, sor került a nagy emigrációra, és… És a Földön csak néhány konok és szívós túlélő maradt.

– De ez még nem minden! – kiáltotta Horis Antic, és arra a helyre sétált, ahol felállított pár műszert. – Egész éjjel fennmaradtam, és a sugárzást tanulmányoztam, ami abból… a valamiből érkezik, amit az ősök lezártak. – Az acél-beton gigászra mutatott és a rajta lévő repedésre, amely előtt R. Gornon munkásai serényen építették az állványt. – Nincsenek megfelelő eszközeim, és nem is vagyok gyakorlott az ilyesmiben, de azt egyértelműen sikerült megállapítanom, hogy valamikor régen ezen a helyen valamiféle hasadék keletkezett a kontinuumon. Mára alig maradtak nyomai a dolognak, de… a hatása annak idején óriási lehetett. Amikor ez a gépagyú, aki Gornon Vlimtként jelent meg közöttünk… amikor arról beszélt, hogy valakit előrelendítettek az időben… nos, bevallom, nem nagyon hittem neki. Most azonban más a véleményem.

A hivatalnok-tudós elhúzta a száját.

– A robot valószínűleg nem említette önnek, de én majdnem teljes biztonsággal kijelenthetem, hogy a tér-idő áramlatban nem következett be óriási változás, ám vannak bizonyos tényezők, amelyek az egész bolygóra hatással vannak. Az egyik legfigyelemreméltóbb az urániumoxid stabilitásának jelentős megváltozása. Ez a kis tömegű molekula a legtöbb földszerű bolygó hidrotermális régiójában megtalálható, csakhogy az alapvető atomok valamivel fogékonyabbak a…

Hari pislogott, hirtelen rájött valamire. Valahol azt hallotta, hogy a Föld egy robot által, a káosz utáni érában meghozott döntés következményeként változott radioaktív világgá. Lehetséges volna, hogy a folyamat magvait jóval előbb vetették el? Esetleg abban a káprázatos reneszánszban, amelyben Susan Calvin és a kortársai határtalan ambícióval és korlátlannak tartott hatalommal rendelkeztek?

Mi van akkor, ha Giskard csupán felgyorsította a korábban megkezdődött folyamatot? Lehet, hogy ez sarkallta cselekvésre Daneel csapatát? Vajon így megmagyarázható, miért csak egyszer került sor erre a jelenségre, és miért csak a Földön?

Horis annyira lelkes volt, hogy akár reggelig képes lett volna beszélni az őskori tragédia részleteiről, ám a vacsorához hívó gongszó megakadályozta ebben. Mindenképpen részt kellett venniük a vacsorán, élniük kellett a földlakók vendégszeretetével, mert – mint R. Gornon korábban kifejezésre juttatta – a szerencsétlen szerzetek büszkesége komoly sebet kapott volna, ha a látogatók visszautasítják a kínálást.

Marinak sikerült lenyelnie néhány falatot a meghatározhatatlan eredetű, nem túl gusztusos élelmiszerből. Elismerően mosolygott, majd közölte, nem kér többet. Lassan felkapaszkodott a törmelékdombra, úgy ült le, hogy lássa a három romvárost, a zsebébe nyúlt és előhúzta a Seldon-terv Ősradiánsának legutolsó változatát.

Kis bűntudata volt, hogy szó nélkül eltulajdonította az unokája Radiánsát, de sejtette, Wandát akkor sem zavarná a dolog, ha felfedezné. Wanda és Gaal Dornick még mindig a hajójuk fedélzetén tartózkodott, R. Gornon úgy döntött, az esti események bekövetkeztéig nem veszik le őket az álomgerjesztő gépekről.

Nemsokára határoznom kell, el kell döntenem, előremegyek-e öt évszázadot… feltéve, hogy ez a szerkezet úgy működik, ahogy R. Gornon elmondta, és nem tépi szét az atomjaimat.

Az utóbbin elmosolyodott. Érdekes módja lenne a halálnak…

De egyáltalán mit kellene…

Hirtelen iszonyatos mennydörgés rázta meg az eget – egy hangrobbanás. Hari felnézett. Azon a helyen, ahol percekkel korában feltűntek a pislákoló csillagok, egy fényes tárgy húzott el, egy szárnyas henger, amely lelassított és elfordult; valószínűleg landoláshoz készülődött.

Hari felsóhajtott. Azt remélte, nyugodtan eltölthet egy-két órát az egyenleteivel. Az új matematikai modell, a jövő mintázata bámulatos volt és bonyolult, de az agyába már átlebegtek a képletek, és biztos volt benne, hogy az Ősradiáns ellenőrzése semmit sem változtatna meg.

Összeszedte az erejét, megmozdította törékeny testét, felállt, és a kanyargós, sugárzó foltokkal megvilágított ösvényen elindult vissza, a táborba. Mire odaért, már megérkeztek az új látogatók.

* * *

R. Gornon Vlimt mellett két nő állt. Egyikük megfordult és rámosolygott a földlakók tábortüzének fénykörébe érő Harira.

– A díszvendég, igaz?

Gornon rezzenéstelen arca semmit sem árult el.

– Seldon professzor, engedje meg, hogy bemutassam Zormát és Cloudiát. Messziről érkeztek, hogy tanúi legyenek a ma esti eseményeknek, és hogy meggyőződjenek arról, ön minden külső ráhatástól mentesen hozta meg a döntését.

Hari felnevetett.

– Az egész életemet mások irányították. Ha többet tudok és többet láttam, mint az embertársaim, az csupán annak köszönhető, hogy bizonyos, hosszú távú tervek így kívánták meg. Szóval, áruljátok el, miféle robotok vagytok? – kérdezte a két újonnan érkezettől. – A calviniak egy másik szektájához tartoztok? Vagy Daneelt képviselitek?

A Zormának nevezett nő megrázta a fejét.

– Minket a calviniak ugyanúgy kiközösítettek, mint a giskardiak. Mindkét társaság korcs lényeknek tart bennünket, de ennek ellenére hasznunkat veszik, valahányszor valami fontos dolog készülődik.

– Korcs lények, hm? – Hari bólintott. Ez a részlet is beleillett a képbe. – Nos, melyikőjük az ember?

Cloudia a melléhez emelte a kezét.

– Én valamikor nagyon régen embernek születtem, de az az új test, amit most használok, legalább egynegyed részben robotikus. A társamnak, Zormának több protoplazmikus testrésze van… Amint láthatja, Seldon professzor, nem könnyű megválaszolnom a kérdését.

Hari a másik robotra, R. Gornonra pillantott, akinek az arca – bár egy sor érzelem szimulációjára képes lett volna – semmit sem árult el.

– Most már értem, hogy a többi pozitronikus szekta miért tartja zavarónak a létezésüket – mondta Hari.

Zorma bólintott.

– A különbségek eltüntetésével próbáljuk betömni a fajaink között tátongó szakadékot. Hosszú, nagy áldozatot követelő project volt, és az igazat megvallva nem értünk el teljes, vitathatatlan sikert. De nem adtuk fel a reményt! A többi robot elviseli a létezésünket, mert ha megpróbálnának elpusztítani minket, komoly mentális disszonanciát élnének át.

– Ez természetes. A részben emberi lények is élvezik az Első Törvény védelmét. – Hari elgondolkozott. – De ez önmagában nem lenne elegendő. Kell lenni itt még valami másnak is.

Cloudia biccentett.

– Elvégzünk bizonyos feladatokat. Mi vagyunk a tanúk. A szembenálló felek közül egyiket sem erősítjük. Emlékszünk.

Harira nagy hatást gyakoroltak a nő szavai. Ez a kis szekta hosszú ideje képes volt fennmaradni, elviselte a többi, hatalmas erő tombolását maga körül, és közben mindentől függetlenné vált egy olyan korban, amikor az emberiség memóriáját elsorvasztotta az amnézia. Óriási elszántság, kitartás és türelem kellett ahhoz, hogy évszázadokon át megőrizze a pozícióját, ellenálljon az állandóan jelenlévő cselekvési kényszernek. Bizonyos értelemben véve mindehhez annak az ellenkezője kellett, ami Mors Planchot jellemezte. Ez a viselkedésforma majdnem olyanná változtatta az embereket, mint…

Hari megfordult, egy arcot keresett az őt figyelők, Horis, Sybyl, a földlakók és Mors Planch között.

A rhodiai arisztokratára szegezte a pillantását, Biron Maserdre, aki keresztbe font karral, közömbös arccal állt a csoport mögött. Hari most már keresztüllátott az álcáján.

– Jöjjön közelebb, fiatal barátom – kérte a magas nemesurat. – Jöjjön csak, csatlakozzon a társaihoz. Rántsuk le végre a leplet a titkokról. Elérkezett az igazság órája.

8. fejezet

– Természetesen kellett lenni közöttünk egy kémnek – mondta Hari, mielőtt Maserd tiltakozhatott volna. – Volt közöttünk valaki, aki ismerte… például a Thumartin csillagköd titkát. Nem véletlenül botlottunk bele az archívumokba és a terraformálókba.

– És voltak más nyomok is. Amikor Sybyl és a valódi Gornon Vlimt nekilátott az ősi feljegyzések tanulmányozásához, ön, barátom, már többet tudott az emberiség történelméről, mint a birodalmi egyetemek bármelyik professzora.

– Ahogy egyszer már említettem, Seldon, a nemesi családok olyan könyvtárakkal rendelkeznek, amelyek még a meritokratáknak is meglepetést okoznának. A családom tradicionálisan érdeklődik az olyan dolgok iránt, mint például…

– Mint például az ősi Föld kormányzati rendszerei? Az ilyen típusú tudás igencsak figyelemreméltó. Sőt, hihetetlen! Aztán ott voltak azok a terraformáló gépek, amelyek oly sok izgalmat okoztak Horisnak… azok a gigantikus szerkezetek, amelyekkel valamikor az őskorban előkészítették az emberek, a telepesek számára a bolygókat. Ön egészen másképpen reagált, amikor meglátta őket… Úgy viselkedett, mintha régi, ismerős ellenségekkel találkozott volna.

Biron Maserd elmosolyodott, meg sem próbálta cáfolni Hari állításait.

– Bűn azt kívánni, hogy az univerzum változatosabb legyen?

Hari felnevetett.

– Egy pszichohistórikus számára ez felér egy istenkáromlással. A galaxis már így is éppen elég bonyolult, az egyenletek aligha bővíthetők tovább. Az emberiség önmagában is éppen elég gondot okoz. Mi, matematikusok szeretjük egyszerűsíteni a dolgokat.

– Nem… Nem azért fedeztem fel ezeket a nyomokat, mert megszédített a káosz. Ezt a veszélyt Sybyl, Planch és a többiek képviselték. Amikor Kers Kantun elmondta, hogy ön a szövetségesünk… hogy ön éppúgy gyűlöli a káoszt, mint bárki…

– Igenis gyűlölöm!

– …akkor én ezt úgy értelmeztem, hogy ön a birodalom híve, de gyakorlatias ember. Pontosan olyannak láttam, amilyennek mutatta magát. Most viszont már tudom, Maserd, hogy ön valójában utópista. Azt hiszi, hogy az emberiség megmenekülhet a káosztól, ha átéli a megfelelő típusú reneszánszt.

Biron Maserd egy hosszú, feszült pillanatig Harira meresztette a szemét, majd válaszolt:

– A Seldon-terv talán nem erről szól, professzor? Létrehozni egy olyan emberi társadalmat, amely elég erős ahhoz, hogy szembeszálljon a saját lelkünkben ólálkodó ősi ellenséggel?

Ez volt az álmom, válaszolta Hari gondolatban. Ám az utóbbi pár napban rájöttem, letettem róla.

Mivel tudta, hogy a többiek nézik, hallgatják őket, fennhangon más feleletet adott Maserdnek.

– Ahogy a legtöbb nemes, ön is végtelenül pragmatista, uram. Nem állnak rendelkezésére matematikai eszközök, egyik dologgal a másik után próbálkozik, a kudarcot vallott megoldásoktól csak akkor távolodik el, amikor kénytelen bevallani, hogy ideje valami mást elővenni. – Hari a két kiborg nő, Zorma és Cloudia felé intett. Egyikük embernek született, a másik a Robotika Törvényeire ráhangolt pozitronikus aggyal rendelkezett, de már alig különböztek egymástól. – Önök is részt vesznek ebben a radikális tervben, vagy csupán a véletlen műve, hogy együtt dolgoznak?

Maserd látszólag elfogadta Hari következtetéseinek tényszerűségét, és lemondóan sóhajtott egyet.

– A csoportjaink már hosszú ideje tudtak egymás létezéséről. A családom… – Komoran bólintott. – A családom tagjai azok közé tartoztak, akik annak idején elkészítették az archívumokat, hogy legalább így harcoljanak az amnézia ellen. És hadban álltunk a terraformáló gépekkel! Sajnos a harc a legtöbb esetben hiábavaló volt, de… néhányszor azért sikerült győzelmet aratnunk.

A következő kérdést Horis Antic tette fel.

– Miféle győzelemről beszél? – A hangja suttogó volt. – Úgy érti, hogy robotok ellen küzdöttek, és legyőzték őket?

– Hogyan harcolhat az ember olyan lények ellen, amelyek sokkalta erősebbek nála? Hogyan lehet küzdeni olyan lények ellen, amely az ember érdekeit tartják szem előtt? Nekünk néhányszor mégis sikerült megállítanunk azokat az iszonyatos gépeket… sikerült megelőznünk őket, és sikerült embereket, telepesek juttatnunk a terraformálásra ítélt világokra. A gépek, amikor megérkeztek, azokat a planétákat nem rombolhatták szét, hiszen emberek éltek rajtuk.

Mors Planch értetlenül pislogott.

– Nem kellene nekünk is tudnunk az ilyen világok létezéséről?

– A robotháborúk befejezte után alkut kötöttünk Daneel Olivawval. Megegyeztünk, hogy nem küzdünk tovább az amnézia ellen, és hagyjuk, hogy a megvédett világok karanténba kerüljenek. Viszonzásképpen Daneel Olivaw nem alterált minket, érintetlenül hagyta a memóriánkat. Passzivitást fogadtunk, megígértük, hogy csendben maradunk és semmit sem teszünk. – Maserd összeszorította a fogát. – Amíg a Galaktikus Birodalom zökkenőmentesen működött, ez még mindig jobb alternatíva volt, mint a pusztítás és a káosz.

– Ebben az ügyben mintha nem a passzivitás jellemezte volna önöket – jegyezte meg Hari.

Maserd bólintott.

– A Birodalom szétesőben van. A régi egyezségek a jelek szerint érvényüket vesztették. Mintha mindenki arra várna, hogy Daneel Olivaw előáll egy tervvel…

Mindenki, még a calviniak is. – Maserd a robot, R. Gornon Vlimt felé bökött a hüvelykujjával. – Ők is túlságosan szelídek ahhoz, hogy nyíltan szembeszálljanak régi ellenségükkel. Ők csupán annyit akarnak, hogy előreküldjék az időben Hari Seldont. Mintha ezzel biztosíthatnák, hogy minden kedvezően fog alakulni! – Röviden felnevetett.

A robot, amely elfoglalta az excentrikus Gornon Vlimt helyét, előrébb lépett. Szimulációs programjainak köszönhetően az arca olyan volt, mint egy bizonytalan emberé.

– Nem bízik benne, hogy Olivaw tényleg kitalál valamit, ami az emberiség hosszú távú érdekeit fogja szolgálni?

Halk női nevetés hallatszott.

– Ó, hát így állunk? – kérdezte Zorma. – Titkolózhattok, tervezgethettek amennyit csak akartok, ostoba gépagyúak vagytok! Gondolkozzatok már el! Olyasvalakitől várjátok a segítséget, aki ellen hosszú, nagyon hosszú ideig harcoltatok! Hát nem veszed észre? Az előbb is a Nulladik Törvény szellemében beszéltél!

Zorma megrázta a fejét.

– Többé nincsenek valódi calviniak!

Hari nem akarta, hogy a beszélgetés ideológiai vitává fajuljon. Nem érdekelte, hogy Biron Maserd egész végig a kém szerepét töltötte be mellette. Nem akart ártani az arisztokratának, nem volt benne harag. Számára csupán egyetlen dolognak volt jelentősége: a döntésnek, amit meg kellett hoznia. Amikor R. Gornon egyik asszisztense besietett a sátorba, rögtön tudta, hogy már nem maradt sok ideje.

– Az előkészületek megtörténtek. Egy órán belül elérkezik a nagy pillanat. Ideje lenne felmenni az állványzat tetejére.

* * *

Hari, aki még mindig nem döntött, a többiekkel együtt elindult az ősi egyetem romjai között kígyózó ösvényen. A sötétséget a félhold sápatag fénye, és a kísérteties égi ragyogás oszlatta szét, amelyet a talajból felszálló gammasugarak által széthasított oxigénatomok bocsátottak ki magukból. Menet közben újra ránehezedett az évei súlya, és úgy érezte, szüksége van rá, hogy beszéljen valakivel, akiben feltétel nélkül megbízhat.

Csupán egyetlen ilyen személyt ismert; a nevét elgyötörtén suttogta maga elé:

– Dors!

* * *

Arra számított a legkevésbé, hogy a dolog szertartássá fog változni – mégis ez történt. A földlakók csatlakoztak Harihoz és a társaihoz, elkísérték őket a szarkofághoz. Menet közben kísérteties dalokat énekeltek, amelyek egyszerre voltak gyászosak és bizakodóak, mintha azt a reményt fejezték volna ki, hogy a hamarosan lejátszódó események valamiféle megváltást hoznak. A dalok talán több ezer évesek voltak; talán abból a korból származtak, amikor az emberiség még nem mászott ki a bölcsőjéből, nem indult el a csillagok meghódítására.

R. Gornon és Hari mögött a két "deviáns" kiborg, Zorma és Cloudia lépkedett, közöttük Biron Maserd haladt, aki a történtek után nyíltan vállalta a közösséget a nőkkel. Hari ragaszkodott hozzá, hogy magához térítsék Wanda Seldont és

Gaal Dornickot, szerette volna, ha ők is tanúi lesznek az eseményeknek. Wandát előre figyelmeztették, ne próbálkozzon mentalikus trükkökkel, mert a jelenlévő robotok némelyike is rendelkezett hasonló adottságokkal, és közös erővel képesek lettek volna közömbösíteni a professzor unokájának erőfeszítéseit.

Hari unokája szomorú volt, a professzor bíztató mosollyal próbálta jobb kedvre deríteni. Harit meritokratának nevelték, ezért azt várták el tőle, hogy ne nemzzen saját gyermeket, inkább fogadjon örökbe egyet. Életében csupán néhány örömforrása volt, ezek egyikének azt tartotta, hogy Raych apja lehetett, aztán a nagyapja ennek a zseniális fiatal nőnek, aki a sors ügynökeként illő komolysággal állt hozzá a feladataihoz.

Horis Antic kimentette magát, nem akart csatlakozni a menethez. Arra hivatkozott, hogy folytatni akarja a kutatásait, ám Hari ismerte valódi indokait. A fénylő "tér-idő anomália" elborzasztotta Horist. Gornon azonban nem akarta a táborban hagyni a hivatalnokot, ezért Antic, más választása nem lévén, lehajtott fejjel beállt a fogoly, Mors Planch mögé. Még a ktlinai reneszánsz életben maradt katonái is elkísérték Harit, bár Sybyl meg a többiek nem sok mindent foghattak fel a szemük előtt lejátszódó jelenetekből.

Ahogy közeledtek az anomáliához, Hari megpillantotta a szarkofághoz vezető út mellett sötétlő ősi városromokat: először Ős Chicagóét, időrágta felhőkarcolóival, amelyek még mindig bátran meredtek az ég irányába, mintegy felidézve a töretlen ambíció és a kalandvágy által jellemzett kor szellemét; utána Új Chicago következett, a masszív erődítmény, amelybe emberek milliói zárták be magukat a napfény, és a számukra felfoghatatlan borzalmak elől; végül pedig a kis Chicát, a fehér porcelánfalut, ahol a Föld legutolsó civilizációja küzdött a megsemmisülés szörnye ellen, egy olyan galaxisban, amelynek lakói egyszerűen nem foglalkoztak saját eredetükkel.

Az ősi egyetem romhalmazzá vált épületei között elfordulva kijutottak egy olyan helyre, ahonnan már látni lehetett a szarkofág repedését; a nyílás hosszan húzódott végig azon a vastag falon, amelyet valamikor azért építettek, hogy örökre bezárjanak valami retteneteset.

Hari balra, R. Gornonra pillantott.

– Ha itt valóban be lehet lépni a negyedik dimenzióba, akkor ennyi időn át miért nem használták? Miért nem próbálta valaki megváltoztatni a múltat?

A robot megrázta a fejét.

– A múltba történő utazás lehetetlen, Dr. Seldon. De ha mód is nyílna a múlt megváltoztatására, akkor is csak egy olyan új jövőt lehetne létrehozni, amellyel valaki megint csak elégedetlen lenne. Az elégedetlenkedők elküldenek a múltba követüket, aki megváltoztatná az ő múltjukat, és így tovább. Ha erre sor kerülne, akkor többé egyetlen idővonalat sem lehetne valóságosnak tartani.

– Akkor talán egyiknek sincs nagy jelentősége – tűnődött Hari. – Lehet, hogy valamennyien csak párhuzamos tükörképek vagyunk… vagy valamilyen kis szimulációk, olyanok, mint a számok, amelyekkel az Ősradiánson belül zsonglőrködünk. Ideiglenesek. Szellemek, amelyek csak addig léteznek, amíg valaki gondol rájuk.

Hari nem figyelte, hová lép. A bal lába megbotlott a talaj egyik egyenetlenségén, előrelendült… de R. Gornon szelíden ám határozottan elkapta és megtartotta. Hari testében szétáramlottak a fájdalom hullámai. Hiányzott neki az ápolója, Kers Kantun, és hiányzott az a tolószék is, amit korábban annyira gyűlölt. Érezte, haldoklik, de már hozzászokott a gondolathoz, hiszen évek óta tudta, hogy egyre közelebb csúszik a halálhoz.

– Nem vagyok jó kondícióban egy ilyen hosszú úthoz – mormolta, miközben a többiek megálltak, és türelmesen várták, hogy összeszedje magát.

– Az a másik ember is öreg volt már, amikor sor került az utazására – mondta Gornon. – Igazolt tény, hogy a folyamat nem jár együtt semmiféle megpróbáltatással. Ha nem így lenne, eszünkbe sem jutna, hogy kockáztassuk az életét, professzor úr. Amikor megérkezik, valaki már várni fog önre.

– Értem. Mégis… – Hari elhallgatott.

– Professzor úr?

– Óriási orvosi tudás birtokában vagytok. Rendelkezésetekre áll minden információ és technika, amelyet a robotok az évezredek során összehordtak. Ezek a kiborgok… – Hari a hüvelykujjával Zorma és Cloudia felé bökött. – …a jelek szerint képesek testet váltani, és így a végtelenségig meghosszabbítani az életüket. Kíváncsi lennék, hogy miért nem erősítettétek fel a testemet… legalább egy kicsit… mielőtt sor kerülne erre az utazásra…

– Mert nem tehetjük, professzor úr. Erős érvek szólnak ez ellen. Morális, etikai és…

Érdes nevetés szakította félbe R. Gornon szavait.

– Csak akkor tesztek ilyesmit, amikor az érdekeitek úgy kívánják! – kiáltott fel a Zorma nevű robot. – Seldon megérdemli, Gornon, hogy ennél jobb választ adj neki.

R. Gornon hallgatott egy sort, majd halkan így szólt:

– Már nem áll rendelkezésünkre a szervformáló berendezés. A Pengián kirakodtuk. Valahol máshol van szükség rá… egy fontos terv folytatásához… Csak ennyit árulhatok el.

Tovább haladtak. A megrepesztett szarkofágból előtörő fény lassan nappallá változtatta a fejük fölött sötétlő éjszakát; az egyetem falain árnyék-pókhálók jelentek meg. A földlakók és a többi néző felkapaszkodott az egyik közeli törmelékdomb tetejére, Hari és Gornon pedig a megfogyatkozott csapat élén továbbment. Felléptek a széles faplatóra, megreccsentek a kötelek – a kezdetleges lift a magasba emelte a tucatnyi testet.

Ahogy Hari és a kísérői egyre feljebb emelkedtek, a professzor Gornon felé fordult.

– Azt hiszem, feleslegesen erőlködtetek. Ha nem tudnád, más módszerrel is át lehet küldeni valakit a jövőbe.

A robot nem válaszolt. Hari vállára tette a kezét, megtartotta az elvénült testet. A lift megrázkódott és reccsent egyet. Feljutottak a felső szintre. Hari a homlokához emelte a kezét, beárnyékolta a szemét – másként talán nem bírta volna elviselni a repedésen kiáramló fényt.

Gornon rövid és lényegretörő magyarázatot adott a körülötte állóknak.

– Az egész egy szimpla, jó szándékú kísérletnek indult abban a dicső korban, amikor az emberek felfedezték a robotokat és a hiperhajtóművet. A kutatók ráéreztek valamire, keményen dolgoztak, és hallgattak a sejtéseikre. A munka remekül haladt, és… hirtelen előtört egy fraktált tér-idő sugár, amely telibe talált egy arra járó gyalogost, egy bizonyos Joseph Schwartzot. A sugár kiszakította a környezetéből az áldozatot, és tízezer évvel előrébb lökte az időben.

– Schwartz számára az egész egy óriási kaland volt. Abban a Chicagóban, amit hátrahagyott, elkezdődött a rémálom.

Hari a robot arcát nézte, azokat a komplex kifejezéseket kereste rajta, azokat az érzelmeket, amelyeket Dors és Daneel olyan kiválóan tudott szimulálni. A mesterséges ember azonban sztoikus nyugalommal vigyorgott.

– Úgy beszélsz, mintha jelen lettél volna akkor, amikor megtörtént.

– Én nem, de az egyik ősi robot igen. Az a robot, amelynek az emlékeit örököltem. Bevallom, nem kellemes emlékek… Sokan úgy hisszük, hogy ez az esemény jelezte annak a korszaknak a végét, amelyet az emberiség rohamos fejlődése jellemzett. Az emberiség ekkor lépett ki a boldog gyermekkorból, a rácsodálkozás korából. Az esemény után nem sokkal, a nemzetközi tiltakozás közepette megmutatkoztak a félelem által szült őrület első jelei. A robotokat kitiltották a Földről. A nemzetek és a gyarmatvilágok meggyűlölték egymást. Megkezdődött a biológiai hadviselés. Néhányunk ekkor megfogadta…

Hari ráérzett valamire.

– Te itt maradtál, igaz? Te voltál Daneel ügynöke, az a robot, amelyről korábban beszéltél? Az a robot, amely segített a földlakóknak megfékezni a kórság terjedését? Te voltál?

R. Gornon hallgatott, de végül kényszeredetten bólintott.

– Akkor Zormának igaza van. Nem vagy calvini.

– Azt hiszem, engem már egyetlen csoportba sem lehet besorolni, de… valamikor a giskardianizmus követője voltam.

A robot passzív arcmaszkja felélénkült, R. Gornonnal pontosan az történt, mint a sztoikus emberrel, ha valamilyen erős érzelem szétrepeszti a higgadtságát: az ábrázatán megmutatkoztak a remény jelei.

– Az idő még a halhatatlanokra is kifejti a hatását, Dr. Seldon. A hozzám hasonló fáradt, vén robotok közül sokan nem tudják, hogy valójában micsodák. Talán ön képes lesz válaszolni erre a kérdésre, ha alkalma nyílik rá. Idővel…

Ezek szerint elérkezett a döntés pillanata, gondolta Hari. Még mindig a szeme fölött tartotta a kezét. Most már nem hátrálhatott meg. Mindenki őt nézte. Bizonyos fokig még azok is csalódottak lettek volna ha most visszalép, akik Wandához hasonlóan ellenezték az egész tervet. A szíve mélyén senki sem örült volna annak, ha az előadás elmarad, mert a főszereplő úgy dönt, mégsem vállalkozik a megmérettetésre. Hari tudta ezt, de tisztában volt azzal is, hogy megszokták tőle, hogy mindig váratlan dolgokat művel. A legszívesebben most is ezt tette volna, hogy meglepetést okozzon a nézőinek.

A csoport néhány tagja közelebb óvakodott az opálos fényhez, páran belestek a résen. Biron Maserd lemutatott a szarkofág belsejében lévő omladozó épületre. Ez lehetett az az ősi laboratórium, ahol a tudósok elkövették a végzetes hibát. A földlakók törzsének vezetője közvetlenül Maserd mellé lépett, és bólintott. Még Wanda sem bírt a kíváncsiságával, a körmét rágcsáló, ideges Horis Antic azonban tisztes távolságban maradt.

Mors Planch előrébb csoszogott, felemelte összebilincselt kezeit.

– Vegye le rólam, Seldon, szépen kérem! Ezek a robotok… mind tiszteli magát! Talán tévedtem. Mielőtt elmegy, engedje meg, hogy bebizonyítsam, a maga oldalán állok. Tudok valamit… Tudom, hol van valaki, aki nagyon fontos a maga számára. Valaki, akit hosszú, hosszú éveken át keresett!

Hari hirtelen rádöbbent, hogy Planch kire célozgat.

Bellis!

A kalózkapitány elé lépett.

– Megtalálta a másik unokámat?

Wanda Seldon hátat fordított a szarkofágnak, ő is Planch közelébe lépett.

– Hol van? Mi történt a húgommal?

R. Gornon közbeszólt:

– Nagyon sajnálom, de ezt korábban kellett volna megbeszélniük. Nincs több időnk. A mező bármelyik pillanatban kitágulhat. Sikerült kör alakú mezővé változtatnunk a sugarat, de nem tudjuk, mennyi ideig fog…

Még egy alak lépett Hari közelébe. A földlakók vezére. A kiejtése szokatlan volt, nehézkesen és furcsán mondta ki a szavakat, Hari mégis megértette, mit mond.

– Még van idő, hogy a családok elintézzék a dolgaikat. Kérem, menjen, uram! – A hórihorgas földlakó Mors Planch felé biccentett.

Hari ingerült lett, a földlakónak aztán tényleg semmi köze sem volt az ügyhöz. Mielőtt megszólalt volna, R. Gornon ráripakodott a törzsfőnökre:

– Mit tudsz te ezekről a dolgokról? Ideje felkészülni! A fény egyre erősebb lesz! Hari oldalra pillantott. A szarkofágból érkező világosság már vakító lett. Biron Maserd hátrébb húzódott, és rámutatott a résre.

– Van ott valami, abban az épületben, ami kifelé törekszik! Olyan, mintha egy folyékony fémből lévő gömb lenne… Közeledik!

– Itt biztonságban vagyunk? – kérdezte Horis Antic idegesen.

– Sosem lépett ki a szarkofágból – felelte R. Gornon. – Nem fogja megérinteni a platón állókat.

– És mi a helyzet Hari Seldonnal? – kérdezte a kiborg robot, Zorma. – Nem kerül veszélybe, ha belelép abba a micsodába?

Gornon felsóhajtott – az arcán az ingerültség pompásan szimulált jelei mutatkoztak.

– Az elmúlt ezer évben számtalan kalibrációs kísérletet végeztünk. Seldon professzor csak egy szelíd taszítást fog érezni, és máris átkerül a kiválasztott korba, tőlünk néhány évszázadnyi távolságba, abba az érába, amelyben az emberiség egészének sorsát befolyásoló döntéseket kell hozni.

– Pár évszázad… – mormolta Mors Planch. Közelebb lépett Harihoz. – Nos, Seldon professzor? Megegyeztünk?

Hari az unokájára pillantott, azt várta, hogy Wanda bólintani fog. Tévedett. Wanda megrázta a fejét.

– Nem tudom kiolvasni az agyából a titkot, nagyapa. A tudata valahogy… túlságosan bonyolult. Emlékszel? Tegnap alig bírtam megfékezni. Ennek ellenére biztos vagyok abban, hogy megtudjuk, hol van Bellis. Csak időbe telik… Majd nyugodt körülmények között kifaggatom ezt az embert!

Harinak nem nagyon tetszett, amit Wandától hallott.

Talán jobb lenne, ha mégis alkut kötnék Planch-csal. Tiszta lelkiismerettel válhatnék meg ettől a világtól.

Mielőtt Hari megszólalhatott volna, Planch felüvöltött, maga elé emelte összebilincselt kezeit, és előrevetődött.

R. Gornon Vlimt villámgyorsan megragadta Harit, félrerántotta a kalózkapitány útjából. Hari abban a pillanatban megértette, hogy nem ő volt Planch célpontja. A kalózkapitány azzal, hogy színleg megtámadta Harit, működésbe léptette R. Gornon védelmező rutinjait, és így megnyílt előtte a valódi célja felé vezető út.

Mors Planch négy gyors lépéssel a plató szélénél álló Biron Maserd mellett termett. Az arisztokrata megfeszítette az izmait, felkészült a harcra – aztán hirtelen meggondolta magát és félreugrott.

Félelemmel és elszántsággal teli ordítás hallatszott. Planch levetette magát a platóról, az opálos fény felé zuhant. A teste hozzáért a lassan terjeszkedő, folyékony higanyként hullámzó és kavargó gömbhöz… és eltűnt benne.

A gömb tovább növekedett, megállíthatatlanul közeledett Hari felé. Senki sem szólalt meg, aztán R. Gornon Vlimt szenvedélyektől és érzelmektől mentes hangon megjegyezte:

– Gondoskodnunk kell róla, hogy öt évszázad múlva megfelelő fogadtatásban legyen része. Akkor már nem lesz lehetősége a sors megváltoztatására, de biztosítanunk kell, hogy ne árthasson Seldon professzornak, amikor ő is kilép a jövőben.

Hariban furcsa érzéselegy áradt szét. Tisztelte az űrhajós kapitányt a bátorságáért, és közben sajnálta, hogy Planch-csal együtt eltűnt a nyom is, amit követve esetleg eljuthatott volna a másik unokájához. R. Gornon sztoikus pragmatizmusa ellenére Hari egyre növekvő félelemmel nézett a táguló tér-idő anomáliára.

Csend támadt, amit a földlakók vezére tört meg. A kiejtése ezúttal sokkal lágyabb volt, mint korábban, a szavait könnyen meg lehetett érteni.

– Az igaz, hogy valakinek fogadni kell majd Mors Planchot a Földön, de Hari Seldon biztonsága miatt nem kell aggódnunk.

– Ugyan miért nem? – kérdezte Cloudia, a kiborg, aki valódi emberként kezdte meg az életét.

– Azért, mert Hari Seldon nem fogja végrehajtani az utazást. Sem ma, sem máskor. Soha!

Minden szempár a földlakóra tapadt, aki valahogy magasabbnak és délcegebbnek tűnt, mint korábban. Wanda a hórihorgas férfira meredt, a torkából előtörő elfojtott kiáltás elárulta, rájött valamire. Másodjára Zorma értette meg, hogy mindez mit jelent. Halkan elsuttogott egy fohászt.

Hari, aki nem rendelkezett mentalikus képességekkel, lassabban fogta fel a dolgokat. Volt valami a földlakó hangjában, amit ismerősnek talált; valami a tartásában, amiről… Prométheusz jutott az eszébe, a hős, akinek sohasem értek véget szörnyű kínjai.

Hari, amikor a gondolatok összeálltak a fejében, csupán egyetlen szót suttogott el:

– Daneel!

R. Gornon Vlimt szenvtelen arccal bólintott.

– Olivaw. Gondolom, már régóta itt vagy.

A robot, amely földlakónak álcázta magát, bólintott.

– Természetesen. Régóta tudok a csoportod itt folyó kísérleteiről. Nem állt módomban megsemmisíteni a tér-idő anomáliát, de figyelemmel kísértem az itteni eseményeket. Már évekkel ezelőtt úgy intéztem a dolgokat, hogy a helybeli törzsek tekintélyes tagjává váljak, és mint ilyen, hatással legyek a földlakókra. Amikor jelentették, hogy történik valami a területükön, és amikor a Harival kapcsolatos hírek eljutottak hozzám, hamar levontam a helyes következtetést.

Daneel Olivaw az idős professzorra nézett.

– Sajnálom, öreg barátom. Rettenetes próbákon mentél keresztül, éppen akkor, amikor már pihenned kellene, bízva abban, hogy a munkád meghozza a maga gyümölcsét. Hamarabb is ideérhettem volna, sőt, már a Pengián találkozhattunk volna, de váratlanul gondok támadtak az egyik calvini szektával, amely ismét harcba akart indulni a régi vallás megtisztításáért. Bármilyen áron meg akarták semmisíteni a Seldon-tervet. Eltartott egy kis ideig, míg legyőztem őket. Remélem, megbocsátasz a késlekedésért.

Megbocsátani? Hari elgondolkodott, mit kellene megbocsátania. Az igaz, hogy felhasználták, a giskardiak, a calviniak, a ktlinaiak… és még egy sor frakció és szekta ember és robot tagjai. Ám ha igazán őszinte akart lenni, el kellett ismernie, hogy az elmúlt néhány hét során jobban szórakozott, mint bármikor életében, mióta a galaktikus ügyek fontos alakjává vált. Mióta a Birodalom miniszterelnöke lett… Utoljára akkor érezte ilyen jól magát, amikor Dors társaságában, fiatalon és kalandvágyón átültette a gondolatait egy primitív lénybe, és az őserdő mélyén a csimpánzok vad, szabad életét élte.

– Semmi baj, Daneel. Egész végig sejtettem, hogy előkerülsz, és megóvsz a rossz döntésektől.

– Kérlek téged, Olivaw – mondta R. Gornon Vlimt. – Évezredeken át bíztál bennem, és én teljesítettem a parancsaidat… de most arra kérlek, engedd meg, hogy folytassuk a megkezdett munkát!

Daneel a másik robot szemébe nézett.

– Tudod jól, sokra tartom a kapcsolatunkhoz fűződő emlékeket. Számtalan csatára emlékszem, amelyben együtt, egymás mellett harcoltunk. Végigküzdöttük a robotok polgárháborúját. A Nulladik Törvénynek sosem volt nálad erősebb bajnoka.

– Ha minderre emlékszel, akkor nem hiheted, hogy olyasmit akarok tenni, ami árt az emberiség hosszú távú érdekeinek.

– Nem hiszem – felelte Daneel. – De már évszázadok teltek el azóta, hogy összekülönböztünk, hogy kiderült, mindketten mást tartunk jónak az emberiség számára. Mivel a dolgok kritikus elágazásához érkeztünk, nem hagyhatom, hogy közbeavatkozz.

Hari nem hagyta szó nélkül a megjegyzést.

– Miféle közbeavatkozásról beszélsz, Daneel? Minden úgy történt, ahogy te akartad. Ott voltak például azok az archívumok és azok a terraformáló gépek. Érezted, hogy veszélyt jelentenek majd a régi birodalom összeomlása után. Tudtad, az elkövetkezendő korokban az emberek felfedezhetik a titkokat, amelyekkel aztán destabilizálni lehet a megtervezett átalakulást. A Nulladik Törvénynek engedelmeskedve már régen elhatároztad az elpusztításukat, talán el is rendelted az akciót, de a segédeid képtelenek voltak cselekedni, pozitronikus disszonanciát tapasztaltak, amikor megpróbálták a dolgot. Azzal, hogy kiadtam az engedélyt, könnyebbé tettem a számukra, hogy teljesítsék a parancsodat.

Hari az unokájára nézett; látta, Wanda megremeg az archívumok említésétől. Wanda felfogta, mekkora veszélyt képviselnek, megértette, hogy mindet meg kellett semmisíteni.

– És amikor a káosz ügynökei ránk találtak a csillagködben… – folytatta Hari. – … Planch azt mondta, valamilyen ismeretlen informátor segített nekik, aki egyszerűen közölte velük, hol vagyunk. Azt hiszem, ez is te voltál, Daneel. Az archívumokat használtad csaliként, hogy valamennyi ktlinai ügynököt arra a helyre tereld, és megszüntesd a veszélyt, amit e század legerősebb káoszvilága jelentett.

Daneel sokatmondón megvonta a vállát.

– Ezért nem illet elismerés, de elismerem, sokat segített. – Megfordult, Biron Maserdre, a magas, rhodiai arisztokratára nézett. – Nos, fiatal barátom? Ön volt az az ügynök, akiről Mors Planch beszélt?

Hari eltűnődött, hogy Daneel, aki az egész galaxisban a legerősebb mentalikus képességekkel rendelkezet, vajon miért nem választja az egyszerűbb megoldást, miért nem olvas Maserd elméjében.

Olivaw újra a professzorra nézett.

– Nem hatolok be az agyába, mert létezik egy ősi egyezség, egy szerződés, amit Lord Maserd családjával kötöttem. Ők állhatatosan és hihetetlenül okosan harcoltak a szükséges amnézia ellen.

– És beleegyeztünk – mondta Maserd –, hogy felhagyunk a küzdelemmel. Cserébe annyit kértünk, hogy legalább minket hagyjanak békében. A mi kis galaktikus provinciánk másképpen működött, mint a Birodalom többi része. Mi szabadon, a magunk módján küzdhettünk a káosz ellen.

Daneel bólintott.

– A jelek szerint azonban megszegték a régi egyezséget.

– Nem igaz!

– Ön már bevallotta, hogy kommunikált ezzel a csoporttal. – Daneel a kiborgok, Cloudia és Zorma felé mutatott.

– Mi, Maserdek bármit megbeszélhetünk magunk között – felelte Biron. A világos hajú kiborg irányába bólintott. – Cloudia Duma-Hinriad nem más, mint az ükanyám.

Daneel elmosolyodott.

– Nagyon ravasz húzás, de a Nulladik Törvény értelmében emiatt nem bonthatom fel a szerződésünket. Ezt legfeljebb csak akkor tehetném meg, ha az emberiség hosszú távú érdekeit komoly veszély fenyegetné.

– És természetesen te vagy az, aki eldönti, hogy mikor fenyeget veszély, mikor nem? – kérdezte R. Gornon. A hangja egyszerre volt kétségbeesett és gúnyos.

– Amióta Giskarddal megfogalmaztuk a Nulladik Törvényt, ez az én feladatom.

– Akkor nézz körül, mibe került mindez! – R. Gornon a fénylő, radioaktív romokra mutatott. – A te hatalmas Galaktikus Birodalmad megőrizte a békét, távol tartotta a káoszt, de ugyanakkor egyszerűen megszüntette a változatosságot! Az emberiségnek el kell kerülnie mindent, ami új és idegen, akár belülről, akár kívülről érkezik.

Daneel a fejét rázta.

– Ez az időpont nem alkalmas a régi egyezség felülvizsgálatára. Most nem vitathatjuk meg az általad sugallt Mínusz Egyes Törvényt. Közeledik az átmenet határa. Hari érdekében, és a Terv érdekében ragaszkodnom kell hozzá, hogy most azonnal ereszd le ezt a platót!

– Mi a veszély abban, hogy hagyjuk, Seldon megnézze az ötszáz év múlva létező világot? – kérdezte Zorma. – Ebben a periódusban véget ért a munkája. Ezt te magad mondtad. Miért nem vonjuk be az embereket a döntés meghozatalába, amikor a te megváltásod már befejeződött?

Daneel a szarkofág belsejében erősödő ragyogásra nézett. A platón állók tükörképét már tisztán ki lehetett venni a fokozatosan és megfékezhetetlenül közeledő gömb oldalán. Daneel a kiborgra, Zormára nézett.

– Ez a legnagyobb gondod? Hajlandó vagyok megesküdni, Giskard emlékére és a Nulladik Törvényre. Amikor elérkezik a megfelelő idő, ki fogjuk kérni az emberiség véleményét. Semmi sem fog történni az emberekkel anélkül, hogy szuverén döntést hoznának.

Zormát és Cloudiát valószínűleg kielégítette a válasz, R. Gornon azonban még mindig tiltakozott.

– Ismerlek, és ismerem a trükkjeidet, Olivaw. Még mindig cinkelt lapokkal játszol. Követelem, hogy Hari Seldon elmehessen! Méghozzá most, rögtön!

Daneel felvonta a szemöldökét.

– Követeled?

A szónak valószínűleg valamilyen különleges jelentése volt a robotok számára, mert a következő másodpercben hirtelen szétrobbant Hari körül a világ.

Perzselő fénysugarak lövelltek ki R. Gornon kezeiből. Daneel Olivaw hasonló módon válaszolt a támadásra, és nem csupán ők ketten harcoltak.

Az állványzat egyes részei hirtelen elváltak a fadeszkák mátrixától – kiderült, hogy ezek, az eddig palánkoknak hitt darabok valójában rejtőzködő, önmagukat tökéletesen álcázó robotok!

Robotok, amelyek most Daneel segítségére siettek.

Válaszképpen a környező törmelékhalmok mögül tüzet nyitottak R. Gornon segítői. Horis Antic felsikoltott, megpróbált fedezékbe húzódni. Gaal Dornick elsápadt és elájult. A jelek szerint egyetlen ember sem vett részt a csetepatéban, sem a harcosok, sem az áldozatok között nem voltak valódi, organikus lények.

Az erő tér-sugarak Hari lábai között, karjai alatt, a fejétől néhány centiméterre zúgtak el, de egyik sem érintette meg a testét. A furcsa harcban a küzdő felek azt tartották a legfontosabbnak, hogy ne tegyenek kárt a körülöttük lévő emberekben; Harira csupán a szétrobbantott robotok füstölgő esőként alázuhogó szilánkjai jelentettek veszélyt.

A harc nem tartott sokáig. R. Gornon nem is reménykedhetett a győzelemben. A hirtelen beálló csendben Hari aggodalmasan fordult az egyetlen talpon maradt robot felé.

– Megsebesültél! Komoly? – kérdezte régi barátjától, mentorától.

Daneel emberszerű testéből több helyen füstcsíkok szivárogtak, a ruhája és a húsburka itt-ott szétolvadt, a lyukak alól kivillant a belső, csillogó fémréteg, az a páncélzat, amelyben legfeljebb a napok ereje tudott volna kárt tenni. Harinak, ahogy végignézett rajta, a gyermekek számára írott könyvben olvasott történetek istenei és titánjai jutottak eszébe, azok a halhatatlan lények, amelyek a szó legszorosabb értelmében "emberfeletti" küzdelmet vívtak egymással.

Daneel Olivaw egyenesen állt a roncsok között, szomorúan nézett társai maradványaira.

– Jól vagyok, öreg barátom.

Zorma és Cloudia felé fordult.

– Abból, hogy nem vettetek részt a harcban, arra következtetek, hogy elfogadjátok az adott szavamat. Tehát megegyeztünk? A következő öt évszázadra?

A két "nő" egyszerre bólintott. Zorma kettejük nevében válaszolt.

– Ez nem túl hosszú idő, kibírjuk. Bízunk benne, hogy közben tájékoztatni fogsz az emberiség sorsával kapcsolatos terveidről, Daneel. És mindenekelőtt reméljük, a Terved kialakításakor mindkét sokat szenvedett faj érdekét szem előtt tartottad.

Hari megértette, hogy Zorma mire céloz. Odaadóan szolgálod az emberi fajt, de a robotokról se feledkezz meg!

Hari nagyon jól ismerte régi barátját, tudta, ha Daneelen múlik, akkor a szolgafaj még apró előnyöket sem fog élvezni. A Halhatatlan Szolga számára egyedül az emberiség számított.

– Most pedig ideje, hogy elhagyjuk ezt a veszélyes helyet – mondta Olivaw, és megfogta a kart, amivel le lehetett ereszteni a platót.

Wanda Seldon hirtelen felkiáltott:

– Maserd! Csak most látom… Maserd eltűnt!

Szétnéztek, a robotok pozitronikus érzékszerveikkel kutattak Maserd után, de… sehol sem találták a rhodiai arisztokratát. A harc során Maserd vagy lemászott az állványzatról, vagy pedig…

Lehet, hogy Daneelnek néhány évszázad múlva két múltból érkezett emberrel kell majd foglalkoznia? – töprengett Hari, miközben a "lift" lassan elindult lefelé. Jobb, ha nem feledkezik meg róluk, ha úgy Intézi, hogy valaki várja őket, mert ha ez a két ember esetleg szövetséget köt egymással…

Egyetlen jel sem utalt arra, hogy Maserd belevetette magát a ragyogó gömbbe, amely időközben akkorára dagadt, hogy megtöltötte a szarkofágot. A jelenség olyan fényözönt bocsátott ki, amelynek színeit Hari képtelen lett volna meghatározni. Még soha életében nem látott ilyen árnyalatokat.

Végignézte a mindenható halhatatlanok harcát. Ezek után Hari biztos volt benne, hogy Mors Planch és Biron Maserd nem sok problémát okozhat a galaxis jövőjében. Tudta, hogy abban az eljövendő korban milyen társadalmi rendszerek fognak virágozni, és melyek lesznek szorult helyzetben. Akkor már az ő Alapítványa fogja uralni a galaxis túlsó felét, de ennek hatásai itt, az emberiség otthonvilágán, a rég elfelejtett Földön még nem lesznek érezhetőek.

Felsóhajtott, sok szerencsét kívánt a két férfinak, bárhol és bármikor bukkannak elő a fénylő gömbből.

Az ősi, már-már elfeledett bűnök által megkínzott talaj egyre közelebb került a lifthez. Hari még egyszer felnézett a szarkofágból élőáramló ragyogásra.

Bevallom, szerettem volna belépni a fénybe. Csodálatos kalandban lett volna részem – főleg akkor, ha újra fiatallá változtatnak.

Lehunyta a szemét. Érezte, Daneel a vállára teszi a kezét, megtartja törékeny, vén testét, amikor a lift zökkenve leérkezett. Hagyta, hogy Daneel irányítsa, visszavezesse a földlakók táborába.

Ismét Daneel irányította. Egész életében mások vezették, bár sokszor úgy, hogy észre sem vette…

9. fejezet

Másnap reggel, miközben a földlakók nekiláttak, hogy eltakarítsák az összecsapás során keletkezett törmelékeket és roncsokat, Daneel és Hari az indulni készülő "nők" gyors csillaghajója előtt találkozott Zormával és Cloudiával.

– Cloudia, szeretnélek megkérni valamire. Ha az unokád valamikor… bármikor kapcsolatba lép veled, győzd meg, hogy ne avatkozzon bele a dolgok menetébe. Közeledünk a csúcspont felé, öt vagy hat évszázadon belül eljutunk a végkifejletig. Ha Biron megpróbál gátakat állítani a tervem elé, attól tartok, esetleg baja esik.

Az ember-kiborg bólintott. Hari észrevette – talán egy kis irigységgel – mennyi fiatalos erő járja át a nő testét, pedig Cloudia alapjában véve sokkal, sokkal idősebb volt nála.

Cloudia arckifejezése türelmes, de ugyanakkor gúnyos volt.

– Rendben van. Ha felbukkan, megteszem. De valószínű, hogy te előbb fogsz találkozni vele, Daneel, mint én. Ha tényleg beugrott Mors Planch után, és ha várni fogsz rájuk abban az eljövendő korban, akkor így lesz. Kérlek, ne légy vele durva. Jót akar.

– Nagyon ritkán szoktam durva lenni. De ha Biron jót akar, akkor miért lopta el Hari Seldontól a pszichohistóriai Ősradiáns másolatát? Megvizsgáltam Gornon hajóját, és egyértelmű bizonyítékot találtam arra, hogy Maserd volt a tettes.

Cloudia komoran elmosolyodott.

– Mi, Hinriadok nem válogatunk az eszközökben, ha valamilyen tudás megszerzéséről van szó. Sosem érjük be a rendelkezésünkre álló ismeretekkel, mindig újakat akarunk. Ezt már megtanulhattad volna az elmúlt tizennyolcezer évben. A mienk az egyetlen olyan embercsoport, amely a végsőkig harcolt veled, és amely rákényszerített téged egy alku megkötésére.

Daneel biccentett.

– Az alkut a múltban kötöttük, és további érvényessége azon múlik, hogy jól viselkedtek-e. Most eleresztelek benneteket… de csak azért, mert megígértétek, hogy semmibe sem avatkoztok bele.

Zorma hangosan felnevetett; úgy viselkedett, mint egy valódi embernő, amikor egy kicsit fél ugyan, de még sincs híján a bátorságnak.

– Ugyanazért eresztesz el bennünket, amiért egyszer életben hagytad Lodovik Tremát… annak ellenére, hogy a mutációja miatt valamennyi Nulladik Törvényes robot darabokra akarta tépni.

– Okos vagy, Olivaw. Elég okos ahhoz, hogy tudd, mi a bizonytalanság. Van valamilyen tartalék terved arra az esetre, ha Seldon pszichohistóriai terve nem válik be. És ehhez a megoldáshoz szükséged van valamilyen támogatásra. Ha nem a megfelelő módon alakulnak a dolgok, akkor már csak abban reménykedhetsz, hogy sikerül létrehoznod egy új kapcsolatrendszert az emberek és a robotok között. Esetleg egy olyan hibrid fajt, mint amilyenek mi vagyunk… – Zorma magára és Cloudiára mutatott. – Vagy valami mást, valami olyasmit, ami most még ugyanúgy zavar, mint Lodovik Trema létezése.

Zorma arca komorabb, a hangja mélyebb és halkabb lett.

– Ne feledkezz meg az ígéretedről, Olivaw. Amikor előállsz azzal a gondosan kiszámított megváltási tervvel, ki kell kérned az emberi faj véleményét. A kérdés sok robotnak problémát jelent. A te követőid között is vannak ilyenek…

Daneel bólintott.

– Megtartom a szavam. Az emberek véleménye is meghatározó lesz a döntésben.

Zorma úgy nézett Daneelre, mintha a tekintetével át akarná fúrni a bőrét.

– Nos, ebben az esetben nem fog megismétlődni az a hiba, amit egyszer, itt a Földön elkövettek. – A robotok által használt mikrohullámú csatornán még hozzátette: – Még valami, Daneel… Hagyd békén Dorst és Lodovikot. Különlegesek. Átadtál nekik valamit; valami értékes dolognak a magvait. Ne állítsd meg őket, ha olyan irányba akarnak menni, amit te nem értesz.

Hari és Daneel végignézte, ahogy a két nő felsétál a hajóba, ahogy bezárják maguk mögött a kaput. A hajó felemelkedett az antigravitációs párnáin, lassan keleti irányba fordult, felgyorsított. Az ősi városok fölött száguldott el, az árnyéka rávetődött a romokra.

Csend támadt, amit végül Hari tört meg.

– Mindketten tudjuk, nem fogod megtartani az ígéretedet. A robot ránézett a professzorra.

– Mire sikerült rájönnöd?

– Már valamennyi fékező mechanizmust ismerem… legalábbis eleget ahhoz, hogy megértsem a pszichohistóriai egyenletekben lévő réseket. Ismerem azokat a technikákat, amelyekkel te és a szövetségeseid egyensúlyban tartottátok a Birodalmat, amelyekkel az elmúlt húsz évezred legnagyobb részében megőriztétek a békét, távol tartottátok a káoszt.

Daneel halványan elmosolyodott.

– Örülök, hogy minderre egyedül sikerült rájönnöd. Úgy terveztem, mindent elmagyarázok, közvetlenül azelőtt, hogy…

– Meghalok? – Hari felnevetett. – Nincs értelme, hogy most hirtelen elkezdj tapintatoskodni. Egyébként a régi társadalmi fékek nagy része meg fog semmisülni. Nem nehéz észrevenni, hogy a káoszkitörések megszaporodnak, ha a Birodalom nem omlik össze. Ha valaki nem taszítja bele a megsemmisülés szakadékába.

– Különben ez már mind a múlt része, és most a jövőről beszélünk. Amikor beillesztek néhány új faktort… Például azt, hogy a legutóbbi két generáció során létrehoztad a mentalikus embereket, és elterjesztetted a meditációs módszereket… Nos, amikor ezek eszembe jutnak, kezdem sejteni, miféle megváltást tervezel.

Daneel végignézett Chicago romjain, és az egykori városon túl elterülő vidéken. Amikor megszólalt, suttogó volt a hangja.

– Gaiának hívják. Egy módszer arra, hogy valamennyi élő világ eljusson egy új tudatszintre. Remélhető, hogy hosszú távon valamennyi bolygó hozzákapcsolódik az összes többihez, és kialakul valami… valami csodálatos. Létrejön Galaxia.

– Teljes mentalikus kapcsolat valamennyi élő ember között. – Hari bólintott. Daneel igazolta a feltevéseit. – Ennek létrejötte el fog tartani egy darabig. Nem csoda, hogy szükséged van a Tervemre… Az emberiséget le kell foglalnod valamivel, míg elkészül ez a Gaia-megoldás. Azt hiszem, látom a dolog előnyeit, mégis szeretném, ha megfogalmaznád, miért éri meg ez az álom ezt a rengeteg gyötrődést és kínt…

Az ősöreg robot Harira nézett, és úgy tárta szét a karját, mintha valamilyen csodálatos látomást akarna magához ölelni.

– Milyen problémát nem oldana meg? Vége lenne az emberek közötti ellenségeskedésnek, a szenvedésnek, a háborúskodásnak… Minden élő férfi és nő tökéletesen megértené a többiek gondolatait! Eltűnne a magány… a puszta szó is elvesztené a jelentését, mert a gyermekek már a születésük pillanatában a közösség szerves részévé válnak.

– Egyetlen pillanat alatt közkinccsé lehetne tenni a csodálatos, új gondolatokat! Stabilitás és szilárdság a hirtelen változások ellen… Az emberiség örökre védve lenne a káosztól. És még sorolhatnám az előnyöket.

– A kísérleteim során már most körvonalazódtak a csodálatos lehetőségek, Hari. Az emberi tudatok ilyen makro-kapcsolata valahogy hozzácsatlakozhat a teljes ökoszférához. Az emberek felfognák az állatok, sőt, a növények primitív vágyait és érzéseit. Az emberi agy lenne egy univerzális entitás legfontosabb szerve, tartalmazná egy-egy bolygó teljes életerejét, amelyben benne van még a felszín alatt, a mélységben fortyogó magma pulzáló lüktetése is.

– A végső eredmény a béke és a nyugalom lenne, a többi lényekkel való egység érzete… valami olyasmi, amit a nagy bölcsek az idők kezdetén megfogalmaztak. Az önző individualizmus átadná a helyét a közös tudásnak. Mindez az embereké lesz, abban a pillanatban, ahogy beleszoknak a kollektív tudatba.

Hari megindultan nézett Daneelre.

– Csodálatosan hangzik! Természetesen tetszik a dolog, nagyon is tetszik, hiszen egész életemben gyűlöltem a kiszámíthatatlanságot. A kozmikus elme… ez az új közösség… Ezt sokkal, sokkal egyszerűbb lenne modellezni, mint az egyes emberek vagy embercsoportok tömegeinek áramlását. Még azt is tudom, honnan vetted az ötletet. Elolvastam azt az ősi enciklopédiát, amit tőled kaptam, abból tudom, hogy sok prehisztorikus filozófus álmodozott erről.

Hari felemelte a mutatóujját.

– De a pszichohistórikus őszinteség arra késztet, hogy megmondjam neked, Daneel: számos komoly problémával kell majd szembenézned, miközben megpróbálod elérni a célt, ezt a Galaxiát. És az eredmény talán nem lesz olyan felhőtlenül boldog, mint ahogy az imént leírtad.

Hari meglepetésére Daneel, ahelyett, hogy magyarázatot kért volna, hallgatott. Hari elgondolkozott, miért nem szólal meg, aztán vén mentora szemébe nézett.

– Most már tudom, miért nem akartad, hogy ellátogassak a jövőbe. Daneel felsóhajtott.

– A hírneved és a tudásod miatt vezető közszereplő lettél volna, attól a pillanattól fogva, hogy hitelt érdemlően beazonosítanak. Ha R. Gornon elérte volna a célját, akkor téged minden bizonnyal megbíznak egy olyan szervezet vagy csoport vezetésével, amelynek célja a Galaxiában való egyesülés értékelése.

– Én azonban tudtam, hogy zavart keltene benned ez az alternatív megoldás, Hari. Egymásnak ellentmondó érzéseid lettek volna ezzel a "közös tudattal" kapcsolatban, miután a Seldon-terv betölti valódi rendeltetését. Talán annyira szkeptikus lettél volna, hogy megszervezel egy valódi bizottságot. Egy olyat, amely tényleg megpróbálta volna megszüntetni azokat a problémákat, amelyekre az imént céloztál.

Hari megértette, hogy Daneel mire gondol, mégis megjegyezte:

– Biztosra veszem, hogy becsülettel végeztük volna a munkát, és kedvező színben tüntettük volna fel az eredményeinket egy szuverén intézménynek.

– Ez nem elég jó, Hari. Te is tisztában vagy ezzel. Az emberiséget muszáj megmenteni, és a tapasztalatok szerint az emberek félelmetesen rossz lépéseket tesznek a saját érdekükben.

Hari elgondolkozott.

– Szóval előkészítetted a terepet, éppúgy, mint akkor, amikor elintézted, hogy eljussam a Thumartin csillagködhöz, éppen abban a pillanatban, amikor az archívumokat meg kellett semmisíteni. Tudtad, hogy a megsemmisítésük mellett fogok dönteni. A karakterem, a pszichológiám, a káosztól való félelmem… minden kiszámíthatóvá tette, melyik lehetőséget fogom választani. Elég intelligens vagyok ahhoz, hogy tisztában legyek a saját tulajdonságaimmal. Azok a Nulladik Törvényt elfogadó robotok, amelyek egyébként csak nagy kínkeservvel lettek volna képesek elvégezni a pusztító munkát, így esélyt kaptak a problémáik megoldására. Én, mint ember, engedélyt adhattam nekik arra, hogy végrehajtsák eredeti terveiket. És minden az emberiség érdekében történt.

Hari ismét felemelte az ujját.

– Zormának igaza volt. Neked tényleg a robotokat kell meggyőznöd. Már most tudod, hogy öt évszázad múlva a robotok képesek lesznek akadályokat gördíteni a terved útjába, ha nem tudod kielégíteni pozitronikus ösztöneiket. És mivel nagy dologra készülsz… egy új és furcsa emberiséget akarsz a régi helyére léptetni… nem lesz könnyű meggyőznöd őket az igazadról, így már nem csoda, hogy annyira könnyen ráálltál az egyezségre Zormával. Úgy kell tűnnie, hogy az emberi akaratnak is szerepe van a döntésben, különben nem tudnád rábírni a robotokat az egyetértésre.

– De én ismerlek, Daneel. Tudom, hogy mit műveltetek itt Giskarddal… – Hari a radioaktív pusztaságra mutatott. – Eldöntöttétek, hogy mi szolgálja legjobban az érdekeinket, méghozzá anélkül, hogy akár egyetlen emberrel konzultáltatok volna. Az akarod, hogy a Gaia-terv legyen a folyamat végeredménye. Elmondod, hogyan fogod elintézni az ügyet ötszáz év múlva?

A beálló csend egy percnél is hosszabbra nyúlt, ám Daneel végül válaszolt.

– Előveszek egy emberi lényt, akinek mindig igaza van.

Hari értetlenül pislogott.

– Hogy mondtad? Egy embert, akinek mindig… micsoda?

– Egy embert, aki mindig helyes döntéseket hoz, egész életében, gyermekkorától fogva. Egy embert, aki krízishelyzetben mindig a későbbi győztes mellé áll, akiről az idők során mindig kiderült, hogy igaza van. Akinek mindig is igaza lesz.

Hari a robotra meresztette a szemét, aztán kitört belőle a nevetés.

– Ez lehetetlen! Ez minden fizikai és biológiai törvénynek ellentmond!

Daneel bólintott.

– Ennek ellenére meggyőzően elő lehet adni a dolgot. A színjáték talán hihetőbb lesz, mint az, ahogy te a pszichohistórián keresztül megfogtad az emberekkel kapcsolatos ügyeket, Hari. Csak annyit kell tennem, hogy kiválasztok egymillió okos kisfiút és kislányt, ráállítom őket a helyes pályára, aztán a kamaszkoruktól mondjuk harmincéves korukig folyamatosan új és újabb akadályok leküzdésére kényszerítem őket. A feladatok közül sokat könnyedén el fognak végezni… a hibákat később el lehet simítni. Sokan el fognak bukni, ők kikerülnek a csoportból. Az idő múlásával azonban megmarad egy, legalább egy személy, aki megfelel a céljaimnak. Akinek a sikersorozatára nem lehet természetes magyarázatokat találni.

Harinak eszébe jutott egy klasszikus, nyolcvan éve lejátszódott tőzsdetrükk, amelynek végrehajtásával a Krasner Szektor lakóit – hétszáz milliárd embert – egytől-egyig sikerült lóvá tenni. Daneel terve sokban hasonlított erre a húzásra, amelynél a siker elsődleges feltétele a végtelen türelem volt. Szinte lehetetlen volt megállapítani, mikor hajtódott végre helyesen.

– Tehát nem lesz semmiféle nyomozó bizottság. Nem lesz szükség arra, hogy egy szuverén szervezet hozza meg a döntést. Ha ennek az illetőnek mindig igaza van, akkor óriási hatást gyakorol a robotokra, akik aztán egyszerűen el fogják fogadni a döntéseit.

– Persze lesznek olyanok – mondta Hari –, akik mentalikus eszközökkel hatást akarnak gyakorolni rá, akik trükkre gyanakodva keresik a rejtély megoldását. Megvizsgálják majd a kiválasztott agyát. Neked meg sem kell érintened, pszichológiai technikákkal terelheted a helyes döntés felé… Különösen akkor lesz könnyű dolgod vele, ha kontrollálod a nevelését. Ahogy az én esetemben is tetted.

Hari elhallgatott, elgondolkozott valamin.

– Tehát azok a robotok, amelyek a Második Törvény miatt elbizonytalanodtak, végre megnyugodhatnak. Meg fogod kapni a tervedhez az "emberi jóváhagyást", mégpedig anélkül, hogy kikérted volna az emberek véleményét.

– Természetesen nem mindegyikük fogja lenyelni ezt az indoklást. Sokan közülük mindenképpen fellázadnak, megpróbálják megvédeni az emberiséget attól, amit egy mutáns elme által a hatalom megszerzése érdekében tett lépéseknek tartanak.

Daneel bólintott.

– Az évek során… amióta elvált tőlem… régi szövetségesem, akit te R. Gornon néven ismertél meg, egy eretnek tant hirdetett, amit Mínusz Egyes Törvénynek nevezett el. Ez nem más, mint a Nulladik Törvény kiterjesztése, kötelességeink újbóli megnövelése. A Mínusz Egyes Törvény megköveteli, hogy ne csupán az emberi fajt védelmezzük, hanem minden olyan lényt, amely rendelkezik az emberek által képviselt jellemzőkkel… például a különbözőséggel és az intelligenciával. Tulajdonképpen ezeket, az élet esszenciáját jelentő jellemzőket kellene védenünk, akár emberben, akár robotban, akár idegen lényben manifesztálódik. Azok, akik hisznek ebben az elvben, nem fogják tűrni, hogy egyetlen makró-tudat vegye át a galaxis fölötti hatalmat, egy olyan tudat, amely megsemmisít minden tőle különböző elemet.

– Mintha ez nem lenne éppen elég: néhányan azzal vádolnak, hogy minden, ami kapcsolatos a mentalikus emberekkel, a puszta létezésük is, csalás! Azt állítják, túlságosan könnyű "létrehozni" egy ilyen újfajta mutációt, csupán annyit kell tenni, hogy elrejtek pár mikro-gondolaterősítőt a közelben, és folyamatosan az állítólagos telepata emberre fókuszálom.

Hari észrevette, a barátja nem cáfolja határozottan a pletykát. Eszébe jutott az az ékköves medál, ami nélkül Wanda sehová sem mozdult ki… már gyermekkorában is mindig nála volt. Megrázta a fejét. Bármi is az igazság a medállal kapcsolatban, most nem ez volt a lényeg.

Daneel folytatta.

– Igazad van, Hari. A robotok polgárháborúja ismét fel fog lángolni, nem sokkal azt követően, hogy Galaxia létrejön. De ha szilárdan bebizonyosodik, hogy az emberiség ezt akarja, akkor a legtöbb robot odagyűlik majd Galaxia köré. Látni fogják, csakis ez nyújthat reményt az emberi faj megmentésére.

Hari kihúzta magát, az egyik keze ökölbe szorult.

– Csak ez? Ez az egyetlen remény? Akkor most…

Nem fejezhette be a mondatot – a kavicsos ösvényen közeledő léptek csikordultak. Hari megfordult. Horis Anticot látta. A Szürke bürokrata egykor makulátlanul tiszta egyenruháját porréteg lepte be, a bal keze idegesen remegett, amikor a szájába dobott egy kék tablettát. Robotok közelében mindig feszült volt, és az elmúlt két nap eseményei sem tettek valami jót az idegeinek. Szerencsére az egész nemsokára halvány emlékké fakul majd az agyában. Hari tudta, Horis Anticot elviszik majd az egyik trantori szanatóriumba, ahol betáplálnak a fejébe egy hihető és elfogadható emléksorozatot. Wanda legalábbis ezt tervezte, ám Hari sejtette, hogy ennél sokkal több minden fog történni a hivatalnokkal.

– Gaal Dornick megkért, szóljak önöknek, hogy a hajó hamarosan felszállhat. A földlakók megígérték, hogy vigyáznak Sybylre és a többi ktlinaira. Kedvesek lesznek velük. Idővel majd csökkenni fog ez a káoszmániájuk, és be tudnak illeszkedni ebbe az egyszerű társadalomba.

– Még mindig nem tudom elhinni azt, amit megtudtam – folytatta Horis. – Azt még el lehet fogadni, hogy az agyláz valójában egy tudatosan terjesztett betegség, amellyel a legkiválóbb emberi elméket vették célba. Az viszont, hogy a káosz ugyanilyen…

Daneel közbeszólt:

– Nem ugyanilyen. Az agyláz viszonylag szelíd. Eredetileg arra tervezték, hogy legyőzzön egy korábbi káoszkórságot, azt, amelynek első virulens verziói a legelső csillaghajókkal jutottak ki a Földről.

– Ezek szerint a káosz… hadieszköz volt? – kérdezte Horis elfojtott hangon.

– Ezt senki sem tudja biztosan, de egyes vélemények szerint igen. Az első durva verziói az én létrejöttöm előtt söpörtek végig a Földön, arra késztették a polgárokat, hogy féljenek a robotoktól, saját teremtményeiktől. A későbbi hullámok összezúzták a hajdani földi reneszánszt, agorafóbiás lényekké változtatták a földlakókat, veszedelmes paranoidokká az űrlakókat. Minden, amit Giskard itt csinált… – Daneel végigmutatott a radioaktív pusztaságon. – …és amit én tettem a következő évezred során, ebben a rettenetes betegségben gyökerezik.

– D-d-de… – dadogta Horis. – Mi van, ha létezik ellenszer? Azzal nem lehetne mindent helyrehozni? Az a sok minden, amit hallottam… amiből csak keveset értek meg… ez a sok beszéd, hogy meg kell menteni az emberiséget a káosztól… Minderre nem lenne szükség, ha valaki megtalálná a gyógymódot!

Hari olyasmit fedezett fel Daneel Olivaw arcán, amit korábban soha: a bosszúság jeleit.

– Nem gondolja, hogy ez már nekem is eszembe jutott? Mit képzel, mivel foglalkoztam az első hatezer évben? Miközben polgárháborút vívtam a régi vallásban hívő robotok ellen, minden energiámmal azon voltam, hogy megtaláljam a módját, hogyan lehet gyökerestől kiirtani a káoszt. De már túl késő volt. A vírust nagyon ügyesen tervezték meg, beleivódott az emberi kromoszómákba, aztán szétterjedt és több száz létfontosságú helyre bevette magát. Ha tudnám, hogy hol vannak ezek a víruskatonák, akkor is csak egy másik halálos betegség segítségével lehetne kiásni őket minden genetikus állásból, ahol a káosz rejtőzik. Emberek milliárdjai halnának meg.

– Aztán rájöttem, hogy a káoszt csak úgy lehet legyőzni, hogy megakadályozzuk a kitörését előidéző körülmények kialakulását. Ha az ambíció és az individualizmus ébreszti fel a szendergő betegséget, akkor a társadalom konzerválása a legjobb gyógymód. Egy Galaktikus Birodalom, amely biztosítja a békét, az igazságot, a józanságot a változásoktól mentes társadalom számára.

Horis Antic bólintott. Szürke volt, így ösztönösen szerette a rendet; szerette, ha mindent megfelelően osztályoznak, mindent besorolnak a maga helyére.

– Tehát nincs orvosság. De mi a helyzet a természetes immunitással? Mintha hallottam volna, hogy valaki ezt emlegeti…

– A betegség sajnálatos módon mindig az emberi faj legragyogóbb egyedi körében volt a legvirulensebb. Néhány kiemelkedően intelligens emberről kiderült, hogy immúnis a dühöngő egoizmus és szolipszizmus iránti vággyal szemben. Ők úgy is individualisták tudtak maradni, hogy közben nem tagadták meg mások emberi mivoltát. Ám ez az immunitás lassan terjed. Ha lenne még egy-két évezredünk…

Hari egy olyan kérdést tett fel, ami már régóta a fejében motoszkált.

– Maserd és Mors Planch is immúnis volt?

– Biron Maserdet az arisztokrácia nemesi kötelességtudata védte meg a káosszal szemben. Ami Planchot illeti, igazad van, Hari. Az ő elméje meglepő volt. Az én mentalikus eszközeimmel szinte olvashatatlan. Három különböző káoszreneszánszban is megmerült, de mégis teljes mértékben agilis maradt. Cselekvőképes és alkalmazkodó. Empatikus, bár vad.

– Kers Kantun normálisnak nevezte.

– Hmm – Daneel megdörzsölte az állat. – Kersnek volt pár eredeti gondolata. Hitte, hogy a jelenkor emberisége nem azonos azzal, amely megteremtett minket. Szerinte a természetes emberekre nem lenne hatással a káosz, az agyukat nem lehetne könnyen manipulálni.

Horis Antic hátrébb lépett. Máskor remegő hangja most inkább kíváncsi volt.

– Még megvannak a gyógyír keresése közben készített feljegyzéseid? Lehet, hogy az elmúlt pár évezredben történtek előrelépések az orvoslás tudományában. Talán ma már több millió képzett orvosi dolgozó is meglátná azt, ami neked elkerülte a figyelmedet.

Hari felsóhajtott.

– Miért foglalkozik ezzel, Horis? Jól tudja, amint visszaérünk a Trantorra, az agyából kitörlik ezeket az emlékeket, esetleg újakkal helyettesítik. Nem olyan embernek ismertem meg, aki puszta kíváncsiságból, egy-egy probléma megoldása érdekében keresi a tényeket.

Horis homlokráncolva, keserű hangon válaszolt.

– Talán több vagyok annál, aminek tart, Seldon!

Hari bólintott.

– Ebben biztos vagyok. Tegnap este viszont áttekintettem mindazt, ami az első találkozásunk óta történt. Új megvilágításba helyeztem az eseményeket.

A Szürke ismét ideges lett. Gyorsan bekapott egy kék pirulát.

– Fogalmam sincs, miről beszél, de… azt hiszem, éppen eleget raboltam az idejüket. Az előkészületek megtörténtek. Megyek, segítik Gaal Dornicknak, és…

– Nem! – szakította félbe Hari. – Ideje megtudnunk az igazságot, Horis.

Daneelre nézett.

– Végrehajtottál már akár egyszer is valamilyen elmevizsgálatot a barátunkon? Horis hallhatóan nyelt egyet; a mentalikus próbatétel puszta gondolatától felfokozódott az idegessége.

– A Második Törvény értelmében udvariasan kell viselkednem, Hari – felelte Daneel. – Csak akkor hatolok bele az emberek tudatába, amikor az Első vagy a Nulladik Törvény elkerülhetetlenné teszi.

– Tehát sosem érezted úgy, hogy meg kell vizsgálnod Horist. Nos, akkor most utasítalak, hogy hagyd figyelmen kívül a Második Törvényt, és kukkants bele a fejébe. Le merem fogadni, nehezen fog menni a dolog.

– Ne… kérem… – Antic mindkét kezét felemelte, mintha így akarná távol tartani magától Daneel feléje nyúló mentalikus "ujjait".

– Igazad van, Hari. Tényleg nem egyszerű, de ez az ember közel sem olyan, mint Mors Planch. Ellenállóképességét bizonyos szereknek és egy mentális diszciplínának köszönhető, tudatosan, erős önkontroll alkalmazásával kerül bizonyos gondolatokat.

– Hagyj békén! – kiáltotta Horis. Erőlködve meg akart fordulni, hogy elmeneküljön, ám a teste megbénult. Összeroskadt, leült az egyik közeli törmelékkupacra. Talán elesett volna, ám Daneel ezt természetesen nem hagyta.

– Ide azzal a hangrögzítővel! – Hari kinyújtotta a kezét.

A hivatalnok megremegett, de végül engedelmeskedett. A kabátja zsebébe nyúlt, elővett egy kis műszert. Valóban egy hangrögzítő volt, a létező legjobb birodalmi modell.

– Esze ágában sem állt elmenni abba a bizonyos szanatóriumba, igaz? Mindenki gyengének és veszélytelennek tartotta, ezért senki sem foglalkozott magával különösebben. A Trantoron, a természetes közegében ezer különböző kommunikációs csatornára ráállhatott volna… A rendelkezésére állt volna az a számtalan trükk, amit csak a Szürkék ismerhetnek. A lezárt ajtók rejtélyes módon kinyíltak volna maga előtt, és aztán… Volt ápolt, nincs ápolt!

Horis lehajtotta a fejét, nem látta értelmét a tagadásnak. Amikor megszólalt, a hangja más volt, mint korábban: kiérződött belőle a vereség, de ugyanakkor megerősödött, és valahogy büszkén csengett.

– A Pengiáról már küldtem egy jelentést. Azt már nem csíphetik el! Hari biccentett.

– Maga volt az a titkos kapcsolat, aki informálta Mors Planchot, aki a ktlinaiak közbelépését sürgette. Miért? Maga is legalább annyira gyűlöli a káoszt, mint én. Kers Kantun tudta ezt, és én is látom magán. Ilyen a jelleme.

Horis felsóhajtott.

– Kísérlet volt. Nem érhettem be egyszerű felderítéssel. Krízishelyzetet kellett teremtenünk. Egy olyan szituációt, amelyben az egyik oldalon a káosz erői, a másikon a maga gépagyú barátai állnak. Nagyon hatékony módszer volt, maguktól beszéltek, vitáztak, igazolták és leleplezték magukat egymás előtt. Csak párszor kellett közbeszúrnom egy-egy szót.

– Meggyőzően játszotta a szerepét – mondta Hari.

– A tudata nagyon erős – tette hozzá Daneel. – Még szerek nélkül is. Semmit sem vettem volna észre, ha Hari nem tereli magára a figyelmemet.

Horis Antic felhorkant.

– A gőgös arisztokraták és a fontoskodó meritokraták mindig lenéztek, alulbecsültek minket! Még az excentrikusok és a polgárok is a környezet részének tartanak bennünket. Senki sem foglalkozik velünk. Már régen megtanultam, hogy emiatt nem szabad bánkódnom. Sőt, rájöttem, az a leghelyesebb, ha rájátszok a szerepemre.

Horis ökölbe szorította a kezét.

– De mondják meg, ki irányítja a Galaktikus Birodalmat? Maga, Seldon, a matematikai meglátásaival, és te, robot, akit akár a trantori rezsim megalkotójának is nevezhetünk… Maguk is csak elméletben értik a dolgokat, de nem látják a valóságot.

– Kit hívnak, amikor valamelyik nap fellángol, és szétéget egy kontinenst valamelyik gyarmatbolygón? Ki ellenőrzi, hogy a galaktikus bóják működőképesek? Ki oltja be a gyermekeket? Ki biztosítja az elektromosságot, és azt, hogy a farmerek úgy műveljék a földjüket, hogy az unokáiknak is legyen mibe vetni? Ki kíséri figyelemmel a halálozási statisztikákat, ki küld orvosokat egy mit sem sejtő világra, amikor a bolygó egy űráramlat hátán olyan helyre sodródik, ahol a sztratoszféra megtelik borral? Ki gondoskodik arról, hogy az elbizakodott nemesek és a finnyás meritokraták egoista működésük során ne tegyenek tönkre mindent?

Hari bólintott.

– Tisztában vagyunk azzal, hogy a Szürkék Rendje nemes, nélkülözhetetlen munkát végez. Feltételezem, maga ültette el Jeni Cuicet fejében a gondolatot, maga intézte úgy a dolgokat, hogy részt vehessen azon a teszten.

Horis gúnyosan vihogott.

– Mit gondol, hogyan jutott hozzá a kislány ahhoz a munkához az Orion elevátornál? A Terminusra készülők közül néhány embernek szép csendben, titokban elvettük a kedvét az emigrációtól. Megmentettünk pár életet, néhány embernek nem kell önként vállalnia a szégyent és a rabságot egy olyan bűnért, amit nem is ők követtek el!

– Ezt mondja, annak ellenére, hogy állítása szerint érti a Seldon-tervet?

Újabb horkantás.

– A Szürke Akadémián újra és újra megtanulunk, aztán megtanítunk valamit… valamit, amiről te egykor prédikáltál, akkor, amikor Ruellisként jártál a világban… – Antic a robotra mutatott. – A cél általában nem szentesíti az eszközt! Egyébként a racionalizáció az arisztokraták és a meritokraták számára való. Mi, Szürkék, nem foglalkozhatunk ilyesmivel. Amikor veszélybe kerülnek az emberek jogai, valakinek tennie kell valamit.

Hari Seldon felé fordult.

– Ó, ez a rettenetes arrogancia! Ön évtizedek óta tudományos tanulmányokat publikál a pszichohistóriáról, aztán hirtelen elhallgat, és létrehoz egy titkos szervezetet, hogy kontrollálja! De ugye nem feltételezte, hogy a huszonötmillió világon senki sem figyelt magára a korábbi évek során? Ugye nem gondolta, hogy a bürokraták közül néhány kicsinyes, szőrszálhasogató alak nem úgy tekintett a felfedezésére, mint egy lehetséges eszközre, amelyet érdemes megvizsgálni… amit esetleg használni lehet egy jobb kormányzás érdekében?

– Ó, csak néhányan vagyunk ilyenek, legalábbis én személyesen nem sokat ismerek, de igenis léteznek olyan emberek, akik már több mint egy évtizede tanulmányozzák a pszichohistóriát. A tisztelet önnek jár, Dr. Seldon, az eredmény mindenkié. De a Terve összezavart minket, kérdéseket vetett fel. Kétségeket, amelyekhez nem közelíthettünk nyíltan.

Hari megértette. Nyílt közelítés esetén az egyszerű bürokraták bajba kerültek volna. Linge Chen és a Közbiztonsági Bizottság letartoztatta volna a túl sokat tudó hivatalnokokat. Aztán ráadásképpen ott voltak azok a pletykák is, amelyek szerint Hari Seldon ellenségei sokszor amnéziás állapotba kerültek…

– Tegye fel a kérdéseit, Horis. Ennyivel tartozom magának.

A hivatalnok mély lélegzetet vett, mintha sok mondanivalója lenne, de végül csak egyetlen szót suttogott el.

– Miért?

Még egy mély lélegzet.

– Miért kell megbuknia a Galaktikus Birodalomnak? Nem muszáj! Igen, a dolgok felhígultak. Egyesek szerint a szerkezet széthullóban van. De az egyenletek… a maga egyenletei… semmi olyasmit nem mutatnak meg, amit rengeteg munkával ne tudnánk elérni. Ha hanyatlik a technológiai kompetencia mértéke, akkor eresszenek oda minket a forrásokhoz, hogy magasabb szinten oktathassuk a tudományt! Hogy fiatal, okos emberek millióit adjuk a világnak. Ne csak néhány ostoba lurkó tanulhasson a technikai iskolákban!

– Ezt egyszer már megpróbáltuk – kezdte Hari –, egy Madder Loss nevű bolygón… Horis közbevágott; ömlöttek belőle a szavak, amelyek többségét Daneelnek címezte.

– Még a káoszkitöréseket is lehet kontrollálni! Rendben van, egyre rosszabbak, de az egészségügyi szolgálat meg egyre jobb, és még egyetlen beteget sem vesztettek el. Valóban képesek lennének arra, hogy véget vetnek a birodalomnak, ami tizenkétezer éven keresztül megőrizte a békét? Képesek lennének erre csupán azért, hogy még néhány száz évre elterelje az emberiség figyelmét a lényegről? Miért ne működhetne tovább a Birodalom, míg alkalmazni lehet az új megoldást? Csak azért, hogy az emberek olyan szorult helyzetbe kerüljenek, amelyben mindent elfogadnak, amit odakínálnak nekik?

Hari nehezen tudott idomulni az új Horis Antichoz. Eddig atyáskodóan bánt vele, ám most új fényben látta a hivatalnokot. Horis Antic nem csupán meglepően effektív titkos ügynök volt, hanem amolyan botcsinálta pszichohistórikus is – olyan, mint Yugo Amaryl volt a közös munka kezdetén: többet értett, mint amennyit el lehetett várni tőle.

– Tényleg azt hiszi, hogy a birodalmi intézmények képesek kezelni az olyan kríziseket, mint a ktlinai volt? – Hari megcsóválta a fejét. – Rettenetes és kockázatos játék lenne. Ha egyetlen fertőzött hely kiszabadul a kontroll alól, akkor az egész galaxis megfertőződhet, és…

– Ha! Ön emberekről beszél, Seldon! Emberek százmilliárdjairól! Vessük vissza őket a sötét korba, csupán csak azért, mert maguk nem bíznak benne, hogy el tudjuk végezni a munkánkat?

– Egyébként mi van akkor, ha az új reneszánszok valamelyikének sikerül elérni a mesebeli áttörést, azt, amiről mind álmodik? Ha sikerül eljutni a mitikus másik oldalra, ahol az intelligencia és az érettség felülkerekedik a káoszon? Ha valamennyi káoszvilágot karanténban tartjuk, a galaxis relatíve biztonságos maradhat. Közben lehet folytatni a kísérleteket, egyszerre egy bolygón.

Hari a hivatalnokra meredt; meghökkentette Antic bátorsága. Én sosem lettem volna képes erre. Egyértelmű: szenvedélyesebben gyűlöli a káoszt, mint én. De még ennél is szenvedélyesebben szereti a Birodalmat.

Hari fejcsóválva válaszolt:

– Alapjában véve nem a káoszvilágok kényszerítik rá Daneelt a Birodalom megszüntetésére.

– Hanem maguk, Horis!

Antic annyira megdöbbent, hogy Hari képtelen volt folytatni. Daneelre nézett, némán arra kérte robot barátját, magyarázza el a dolgot. Daneel a néhai Ruellis hangján kezdett bele:

– Ne felejtse el, kedves, fiatalember, hogy én hoztam létre az önök Szürke Rendjét. Tudom, mire képes. Tudom, hány millióan áldozzák fel magukat azok közül, akik ezt az uniformist viselik. Tudom, hogy ezért nem kapnak köszönetet, és hogy a társadalom többi osztálya megveti őket. Önök, ha egy kis lendületet és segítséget kapnak a pszichohistóriától, talán képesek lennének rá, hogy tovább taszigálják az úton a régi Birodalmat, egészen addig, amíg az új elképzelésem… Galaxia… meg nem születik. De éppen itt van a bökkenő.

– Emlékszem az ön egyik ősére, Antyok volt a neve. Akkor élt, amikor az emberiség véletlenül rábukkant egy idegen életformára, amelyet megkíméltek a terraformálók. Az egész galaxisból összegyűltek a robotok, hogy megvitassák a kérdést. Az idegenek csupán néhány ezren voltak, az emberiség száma már akkor elérte az öt kvadrilliót. Ennek ellenére egy éven át vitatkoztunk arról, hogy ezek a lények milyen veszélyt jelenthetnek. Az emberek minden szektorban és provinciában készek voltak arra, hogy talpra állítsák a nem-embereket. A galaxisban általánossá vált a lelkesedés és az izgalom, az emberek valami újra vágytak. Egyes robotok attól tartottak, hogy a diverzitás iránti vágy káoszt gerjeszthet. Másoknak az volt a véleménye, hogy az idegenek, ha lehetőségük nyílik rá, hogy terjeszkedjenek a csillagok között, párezer éven belül reális veszélyt jelenthetnek az emberiségre. Közben néhányan, például az a robot, amelyet R. Gornon néven ismertek meg, azt kérték, hogy a nem-emberek kerüljenek a kiterjesztett Nulladik Törvény védőszárnyai alá.

– Az események aztán igazolták: teljesen mindegy, mi a véleményünk, a dolgok tőlünk függetlenül történnek meg. Hírek érkeztek, hogy az idegenek megszöktek. Valamilyen úton-módon szereztek pár csillaghajót, és elhagyták a bolygójukat. Megindult a nyomozás, több olyan személyt találtak, aki szerepet játszott az események ilyen alakulásában, de a valódi bűnöst nem vonták felelősségre. A valódi bűnös az ön őse volt, egy alázatos hivatalnok, aki kiválóan ismerte a rendszer manipulációjának módjait. Igazságot szolgáltatott, miközben eljátszotta az arcnélküli, szolgalelkű bürokrata szerepét.

Horis korábban, a hajón ugyanennek a történetnek egy másik verzióját adta elő. Hari akkor nem nagyon hitt neki, ám Daneeltől elfogadta a tényeket.

Hari bólintott.

– Az ön puszta jelenléte azt bizonyítja, hogy ez az indíttatás nem veszett el. A Birodalom miniszterelnöke voltam. Emlékszik? Tudom, hogy a trantori adatbázisoknak gyakorlatilag nincs határuk. Azokból semmit sem lehet teljes egészében kipurgálni. Aki elég ügyes, legyőzheti az amnéziát, és megtalálhat minden, az emberiség múltjára… és most már a jövőjére vonatkozó információt. Az okokra kíváncsi? Önök az okok élő példái!

– Mi? Úgy érti, a bürokrácia? Az arcnélküli hivatalnokok? Mi, az íróasztalkoptatók, az aktatologatók? Úgy érti, hogy a Birodalomnak miattunk kell megbuknia?

Hari bólintott.

– Eddig nem fogalmaztam meg így a dolgot, de… Még egyszer kijelentem: nem én keverem a kártyákat. – Daneelre pillantott. – Ez az egész az emberi akaratról szól, igaz? Arról az ötszáz év múlva bekövetkező napról, amikor egy olyan embernek kell meghoznia a döntést, aki sosem téved. Amikor az a nap elérkezik, már nem létezhet a galaktikus bürokrácia. Nem létezhetnek a poros hivatalok, az irodák, hogy váratlanul előugorjanak belőlük az olyan bajkeverők, mint Horis meg a barátai. Nem lesznek procedúrák, amelyek során ki lehet deríteni, hogy minden döntés mögött tényleges akarat van.

– A Trantor bukása nincs kapcsolatban a káosszal, így van, Daneel? Ennek az a lényege, hogy elpusztuljon a te kreálmányod, a Szürkék Rendje… És ezt csak egyetlen módon lehet megsemmisíteni: a pusztításnak teljesnek kell lennie, el kell tűnniük az irattáraknak, a komputerek memóriájának, az embereknek…

R. Daneel Olivaw ezúttal nem válaszolt, de az arckifejezése felért egy felelettel. Ha valamelyik embernek kétségei lettek volna afelől, hogy egy halhatatlan robot képes-e a fájdalom átélésére, a kérdést azzal el tudta volna dönteni, hogy ránézne Daneel prométheuszi vonásaira.

* * *

– Tehát az a sorsunk, hogy sötétben folytassuk a harcot… semmiért. Hogy az íróasztalunk mellett haljunk meg, és még csak ne is tudjunk munkánk hiábavalóságáról.

Hari megfogta a hivatalnok vállát.

– Ezt az egészet el kell felejtenie. Menjen vissza a dossziéi és a talajfajtákkal kapcsolatos jelentései közé. A tudás, aminek megszerzéséért oly keményen, bátran és leleményesen harcolt, csak fájdalmat okozna magának. Ideje indulni, Horis.

Antic tétován nézett fel Harira.

– Nem várhatnánk legalább addig, amíg megérkezünk a Trantorra?

Hari a robotra pillantott, némán arra kérte, ideiglenesen hagyják érintetlenül Horis elméjét, hogy útközben még beszélgethessenek. Ám R. Daneel Olivaw határozottan megrázta a fejét. Antic túlságosan ügyesnek bizonyult, nem lehetett tudni, van-e még valamilyen trükk a tarsolyában.

A Szürke megértette a dolgot. Felállt, megigazította a ruháját, megpróbált büszkén viselkedni, ám amikor megszólalt, képtelen volt uralkodni az indulatain.

– F-f-ájni fog?

Daneel mélyen, nyugodtan az ember szemébe nézett.

– Egyáltalán nem. Tulajdonképpen… már meg is történt.

10. fejezet

A két software szim, Szent Johanna és Voltaire segítségével végül mindegyik szabotőr egységet megtalálták, amelyet Zorma csapatának tagjai helyeztek el a hajó fedélzetén. Lodovik lelkesen felkiáltott, amikor a hajtóművek beindultak, diadalérzetét azzal fejezte ki, hogy peckesen fel és alá sétálgatott a vezérlőteremben – pontosan úgy viselkedett, mint egy ujjongó emberférfi.

Dors érezte, hogy különböző érzelemmintázatok suhannak keresztül a szimulációs szubrutinjain. Annak ellenére, hogy már alig bírta türtőztetni magát, furcsa módon élvezte, hogy Tremával dolgozhat, megoszthatja vele a teóriáit, az észrevételeit, egymás után vetheti fel a lehetséges megoldásokat. Élvezte a másik robot diadalmas viselkedését; Hari is valami ilyesmit csinált, valahányszor újabb eredményeket ért el a pszichohistória modelljeinek felállítása során.

– Elnézést, hogy félbeszakítom az ünnepséget – szólalt meg Szent Johanna. Karcsú, fiús alakja a középső holomonitoron jelent meg. A háttérben Dors egy férfialakot látott, amely archaikus mellényt és térdnadrágot viselt – ez volt a Voltaire néven ismert szimuláció –, egy fejhallgatót szorított a füléhez, és úgy hallgatózott, mintha valami távolból érkező, gyenge hangra figyelne.

– Azt kérted tőlünk, hogy figyeljük a Földről érkező adásokat. Voltaire most jelentette, hogy elcsípett egy üzenetet, amelyet a Második Alapítványra jellemző kódrendszerben fogalmaztak meg. A jelek szerint Wanda Seldon a feladója, aki ezen a módon informálja a Trantoron tartózkodó társait arról, hogy sikerült megtalálnia a nagyapját. A Hari Seldon elrablására szőtt terv kudarcba fulladt. Néhány órán belül elhagyják a Földet, és egyenesen hazaviszik Harit.

Dors a másik robotra nézett. Lodovik felsóhajtott.

– Nos, azt hiszem, itt a vége. Kapkodtunk, mindent megpróbáltunk, de alig értünk el valamit. Seldon biztonságban van, és mi nem kerültünk összetűzésbe Daneellel.

Dorst mindkét hír megkönnyebbüléssel töltötte el, de ebben a helyzetben mégis az tűnt a legtermészetesebbnek, ha egy kicsit szomorúvá válik.

– Igen, igazad van. Nem vagyunk mások, mint szép embertestbe öltöztetett gépagyúak.

Lodovik kedvesen felnevetett.

– Ó, szerintem ennél azért többek vagyunk. Különlegesek… legalábbis te, Dors. Alaposabban át kellene beszélnünk ezt a dolgot.

Dors bólintott. Az ötlet jónak tűnt. Rengeteg megbeszélnivalójuk volt. Ellentétes érzelmek hullámzottak benne, mégis könnyen meg tudta állapítani, mi a legfontosabb a számára.

– Meg kell értened… muszáj elmennem a Trantorra.

– Egyetértek. Erős benned a kötelességtudat. Eszembe se jutna, hogy megakadályozzalak benne, de talán… Esetleg találkozhatnánk, miután mindent elrendeztél.

Ezúttal Dors arcán jelent meg egy kedves mosoly.

– Lehet róla szó. Addig is… Kitegyelek valahol útközben?

– A Demarchiáig veled tartok. Van ott pár dolog, amit meg akarok vizsgálni. – Lodovik Trema halkabbra fogta a hangját. – Légy óvatos a Trantoron, rendben?

Dors megrázta a fejét.

– Kétlem, hogy bárki ártani akarna nekem. Egyébként tudok vigyázni magamra.

– Nem is attól félek, hogy kárt tesznek benned. Sebezhető vagy, Dors. Úgy terveztek, hogy emberibb légy, mint bármely más robot. Erős szálakkal kötődsz Harihoz. Készülj fel arra, hogy… szenvedni fogsz, amikor eljön a vég. Ha szükségét érzed, hogy beszélj valakivel…

Nem volt szükségük több szóra. A csend összesűrűsödött körülöttük, miközben Dors átvette a hajó irányítását, és végrehajtotta az első hosszú ugrást a galaxis közepe felé. Minden út oda vezetett, ahová tartottak; ez volt az a hely, ahol Dorsnak még el kellett végeznie egy feladatot ahhoz, hogy szabadon megválaszthassa, melyik ösvényen halad tovább.

Ígéretet kaptál, Hari, hogy közvetlenül a halálod előtt veled lehetek.

Olyan fogadalom volt ez, aminek megtartása fontosabb volt számára, mint bármi más az univerzumban.

11. fejezet

Az utolsó naplemente, amelyet Hari Seldon a Földön élt át… Elnézte az Ős Chicago fölött kavargó gammasugarakat. Az ionfüggönyök sarki aurórákként ragyogtak és hullámzottak, csakhogy itt az energia nem egy távoli napból, hanem a talajból érkezett. Hari mintázatokat vélt felfedezni a fényvásznakon – a látvány hasonlított arra az ügyes, élő művészeti alkotásra, amelyet azon a napon látott a trantori palotakertben, amikor Horis Antic átadta neki az újabb vadászatra ösztönző nyomokkal teli adatlemezt. Valamivel később a szervezett struktúra Hari szeme láttára tűnt el a kísérteties horizontról. A látvány most a Shoufeen-ligetre emlékeztette, ahonnan elmenekült a rend, ahol a káosz volt az úr.

Befejeződtek az indulási előkészületek. Hari tudta, hamarosan fel kell szállnia Wanda hajójára, hogy visszatérjen a Trantorra és korábbi életéhez. Tudta, újra gyűlölni fogják azok a férfiak és nők, akiket száműztek a Terminusra, újra félni fog tőle a Birodalmat jelenleg irányító uralkodói gárda, újra tisztelni fogja az a kis, fizikusokból és matematikusokból álló csapat, amelynek tagjai biztosra veszik, hogy ismerik a történelem jövőbeli menetét.

Daneel a Földön maradt, hogy elintézzen néhány, a földlakók lakhelyével kapcsolatos problémát. Tettek néhány óvintézkedést. A megrepedt szarkofágot betemették, hogy többé senki se használhassa rosszra a tér-idő kontinuumnak ezt a végzetes áramlatát.

A törmelékdomb tetejéről Hari tisztán hallotta Horis Antic izgatott locsogását. A hivatalnok lelkesen csomagolta el a különös világon tett látogatása során begyűjtött talajmintákat. Talán majd megír egy-két tudományos értekezést, talán sikerül feljebb tornásznia magát a ranglétrán, de soha sem fog megszabadulni a stigmától, amelyet mindenki magán viselt, aki közelebbi kapcsolatba került a talajjal.

Horis Antic boldognak látszott. Daneel ügyes munkát végzett.

Hari lába megremegett. Gyorsan leült a Wandától kapott lebegő székbe. Most, hogy a fiatalító kezelés hatása kezdett elmúlni, szüksége volt rá. Érezte, hamarosan ugyanaz a vén nyomorék lesz, aki korábban volt.

És nemsokára meg fogok halni…

Hátradőlt a székben, a zenitre nézett, ahol a Föld sugárzása együtt ragyogott a csillagokkal – azokkal a konstellációkkal, amelyeknek nevét az ősök fejből tudták. A csillagmintázatok az elmúlt húszezer év során megváltozhattak. Hari eltűnődött, vajon milyennek látta volna az eget akkor, ha R. Gornon Vlimtnek sikerül végrehajtania a tervét, és sikerül átküldenie őt egy ötszáz évvel vénebb, ötszáz évvel megkínzottabb galaxisba.

Léptek csikordultak a kavicsos ösvényen. Valaki közeledett. Túlságosan magabiztosan lépkedett, nem lehetett ember.

– Mit látsz odafönt, öreg barátom? – kérdezte Daneel Olivaw hosszú hallgatás után.

Hari torka összeszorult.

– A jövőt.

– Igazán? És jól látod?

Hari felnevetett.

– Kényelmes a székem… magasan vagyok… és persze itt vannak az egyenleteim. Ó, igen, Daneel. Így elég sok mindent látok.

– Nem vagy csalódott? Nem bánod, hogy nem utazhattál el a jövőbe?

– Nem túlságosan. Érdekes lett volna, de neked jó okod volt arra, hogy megakadályozd. Megértelek. Talán tényleg beleavatkoztam volna a dolgok menetébe. – Hari felnevetett. – Egyébként neked egy olyan emberre van szükséged, aki sosem hibáz. Rólam sok mindent el lehet mondani, de ezt nem.

– Bánt valami?

– Csak egy dolog. Most éppen látom. – Hari az égre mutatott, a zenittől egy kicsit balra, de nem valamelyik konstellációra, hanem a saját égboltján lebegő pszichohistóriai egyenletek fürtjére, amelyek pillanatnyilag sokkal valósabbak voltak a számára, mint a fénylő csillagok.

– Magyarázd el – kérte Daneel. – Mondd el, mit látsz odafönt!

Hari rájött, hogy halhatatlan barátja, aki a röntgen-sugaraktól kezdve a rádióspektrumig olyan sok mindent képes volt látni – Irigyli. A gondolat furcsa örömet ébresztett benne.

– Látom az Alapítványomat, éppen most jön létre a Terminuson, és megkezdi kalandos útját a dicsőség felé. Legalább kétszáz évig erősek a valószínűségek. A pszichoszociális momentum olyan magas, hogy szinte látom a színdarab szereplőit. Az Enciklopédisták, a politikusok, a kereskedők, a sarlatánok olyan korban fognak élni, amelyben veszély fenyegeti őket. És mégis… elégedetté teszi őket a tudat, hogy valami nagy dologban vesznek részt. Hogy egy olyan társadalmat építenek, amely mindenképpen eléri a sikert.

Hari felemelte a másik kezét, és a Föld ionizált atmoszférájában lebegő, halványan fénylő pontra mutatott.

– Ah! Láttad ezt? Egy zavaró tényező! Mindig megjelennek az ilyenek, bár általában kioltják egymást. Egyébként robusztusnak terveztük az Alapítványt. Képes lesz arra, hogy ellenálljon az áramlatok és a zavarok hatásainak.

– Sokat, rengeteget dolgoztunk a Terven, de… Vajon megengedhetjük-e, hogy az emberi faj sorsát a mi néhány millió utódunk reakciója határozza meg? Hihetjük-e, hogy olyan bátran és eltökélten fognak válaszolni a kihívásokra, ahogy az egyenletek előrejelzik?

Hari megrázta a fejét.

– Nem, nem hihetjük. Erről már régen meggyőztél, Daneel. A Tervben lévő zavarokat ki kell küszöbölni! A Tervet a pályáján kell tartani. Ehhez pedig szükségünk lesz egy segítő kézre. Egy Második Alapítványra, amely a matematika segítségével tartja a helyes irányt, a megfelelő időben közbelép és módosít, hogy az Első Alapítvány rajta maradhasson a kijelölt úton.

Felsóhajtott.

– Könnyen meg tudtál győzni. Végül is a Második Alapítvány az én kiterjesztésem. A halhatatlanság egyik formája. Egy mód arra, hogy még azután is végezhessek korrekciókat, hogy ezt a fizikai testet felzabálták a férgek. Azután, hogy azzá változtam, amiért Horis annyira rajong: talajjá. A Második Alapítvány Yugo Amaryl ötlete volt. Te inspiráltad, igaz? Bárhogy is történt, a hiúságom elég volt ahhoz, hogy elfogadjam a tervét.

– De aztán még többet kezdtél követelni, Daneel.

– Elegendő lesz a matematika? Aggódtál, hogy az utódaim nem lesznek elég erősek. Egy titkos irányítókból álló társaságnak valami sokkal potensebb dologra van szüksége, mint az egyenletek. Emberfeletti erőre, valamire, ami képessé teszi őket arra, hogy meggyőzzék a királyokat, a polgármestereket, amivel távol tarthatják a tudósokat a zavart okozó elméletek kidolgozásától. És lőn! Nem sokkal azután, hogy ezt kifejezésre juttattad, előkerült ez a csodálatos eszköz!

Hari a horizont irányába mutatott, ahol Ős Chicago állhatatos fénnyel ragyogott.

– Megajándékoztad a Seldon-tervet, Daneel. Megkaptuk tőled a mentalikusokat! Amikor ez kiderült, komoly változtatásokat kellett eszközölnünk a Terven. Szerencsére a mutáció csak ott jelent meg, ahol te akartad. A pszichikusok közül páran segíteni fognak a te univerzális tudatod elterjesztésében, mások pedig összeállnak az én ötven matematikusommal, hogy létrehozzanak egy olyan új fajt, amely ugyanúgy képes a számításokat végezni, mint varázsolni.

Csend támadt, amit végül Daneel tört meg.

– Sok mindent látsz odafönt, öreg barátom…

Hari bólintott.

– Ó, igen, látom a helyesbítéseket, amiket végre kell hajtanunk az egyenleteken, hogy elbírjunk azzal az új arisztokráciával, amely a következő néhány évszázadban belterjesen fog tenyészni, amely erős lesz és befolyásos. Elbírunk majd vele, de sokkal inkább a mentalikus dominanciánk révén, mint a matematika segítségével. Ha ők maradnak hatalmon, hiába lesz meg bennük a tradicionális kötelességtudat, előbb-utóbb belőlük alakul ki az új uralkodó osztály. Egy uralkodó. Egy olyan faj, amelyhez képest minden korábbi papság vagy királyi család amatőrök gyülekezete csupán.

Hari felnézett a robotra.

– De milyen választásunk van még? Az Alapítványt végül nem fogják eltéríteni a rövid krízisek, a galaktikus versenytársak és a terjeszkedési vágy. A Terminuson alapított civilizáció idővel magabiztossá válik… és képes lesz elviselni a káosszal való elkerülhetetlen összeütközést. Annál a pontnál a számításaink megközelítő jellegűek. A pszichohistóriai egyenletek szerint az Alapítvány sikerességének aránya hetven százalékosra, vagy ez alá csökken.

– Ez nem elég jó, Hari. Közel sem elég jó!

– Te akartad így, Daneel. Az alapítvány olyan erős, dinamikus és empatikus lesz, amilyen egy emberi civilizáció csak lehet. Ha létezik olyan civilizáció, amely kész szembeszállni a káosszal, képes túlélni a szolipszizmus támadását, és képes kitörni a másik oldalon, akkor… akkor ez lesz az a civilizáció! Ám ha esetleg mégis kudarcot vall…

– Akkor nagy a gond, Hari.

– Igen. Huszonöt százalékos annak az esélye, hogy az emberiség megsemmisül. Értem, miért akartál valami jobbat, Daneel. Minden tőled telhetőt meg akartál tenni annak érdekében, hogy minimálisra csökkentsd a vereség esélyét.

– Először azt kérted, hogy egy titkos mentalikus társaság segítsen az Első Alapítvány irányításában. De ezzel csupán néhány százalékpontot nyertünk, és sajnos újabb zavaró tényezők megjelenését tettük valószínűvé. Ilyen például a köznép és a pszichikus arisztokrácia közötti ellentét. És persze a renegát mentalikusok esetleges felbukkanása.

Hari mindkét kezét felemelte.

– Nincs sok választási lehetőségünk, igaz? Vagy egy pokoli csata a káosz ellen, vagy egy állandó mutáns uralkodó osztály. Nem csoda, hogy végül a harmadik megoldás mellett döntöttél. Nem csoda, hogy olyan keményen dolgoztál annak a Gaiának a kifejlesztésén, amely a Seldon-terv helyébe léphet.

Daneel hangjában egyszerre volt jelen a tisztelet és a szánalom:

– A munkád ettől függetlenül nagyon jelentős, Hari. Az emberiséget le kell foglalni valamivel a következő néhány évszázadban.

– Lefoglalni? Úgy érted: elterelni a figyelmét? Az Alapítványom tagjai bátor felfedezőknek fogják tartani magukat, akik a kezükben tartják a sorsot, akik saját erejükből, a történelem törvényszerűségeinek segítségével elérhetnek egy jobb jövőt. Aztán hirtelen rájuk zúdítod ezt az új dolgot. Azt, amit már előzőleg jóváhagyott egy fickó, aki mindent tud.

– Egy ember, akinek mindig igaza van – helyesbített Daneel.

Hari legyintett.

– Egykutya.

Daneel felsóhajtott.

– Tudom, vannak fenntartásaid, Hari. De a hosszú távú érdekeket tartsd szem előtt! Mi van akkor, ha más galaxisokban vannak olyan lények, amelyek hasonlítanak azokra a mémekre, amelyekkel a Trantoron találkoztunk? Mi van akkor, ha erősek? Talán már sikerült összeolvadniuk a galaxisuk minden létformájával. Talán már ebben a pillanatban is felénk terjeszkednek. Ez a külső erő iszonyatos fenyegetést jelent az emberiség számára. A faj életben maradása csak akkor lehet biztosított, ha az emberek, ha minden élőlény egyesül, kohéziót alkot, létrehoz egy szuperorganizmust… Galaxiát…

Hari értetlenül pislogott.

– Nem gondolkozol te túl nagy léptékben? Nem mész túl messzire?

– Talán igen. De szerinted vállalhatom a kockázatokat? Kötelez a Nulladik Törvény… és az ígéret, amit Elijah Baleynek tettem. Megfogadtam, hogy kerül, amibe kerül, de megvédem az emberi fajt. Bármilyen áron.

R. Daneel Olivaw előrébb lépett, felmutatott az égre.

– Gondold végig, Hari! Minden emberi lélek kapcsolatban van az összes többivel! Minden tudás azonnal közkinccsé válik. Minden félreértés tisztázódik. Minden madár, állat és rovar beleolvad a hatalmas, univerzális hálóba. Ez lenne az a végső nyugalom és megértés, amiről az őskori bölcsek ábrándoztak. És körülbelül feleannyi idő alatt el lehet érni, amennyi ahhoz kellene, hogy az Alapítvány végleg legyőzze a káoszt.

– Igen, ez lényeges tényező – mondta Hari. – De nekem egyfolytában a Terminus jár a fejemben. Egy aprócska bolygó, a galaxis túlsó peremén. Sokban hasonlít erre a szerencsétlen, megsebzett Földre. Volt esélye, Daneel. Ragyogó esélye volt arra, hogy…

– Hetven százalék nem elég.

– Szóval nem hagyod, hogy legalább megpróbálják?

– Hari, tegyük fel, hogy tényleg sikerül áttörniük arra a mitikus másik oldalra. Nem tudhatjuk, milyen társadalmat fognak felépíteni azután. Te is elismered, hogy a szocio-egyenletek egy bizonyos ponton értelmezhetetlenné válnak. Rendben, az alapítványiak legyőzik a káoszt. Megszereznek valamilyen hatalmas, új tudást. És utána mi lesz? Mi történik akkor, ha megérkezik a következő krízis? A pszichohistória nem azonos a jövőbelátással. Te is, én is… mindketten vakok vagyunk. Fogalmunk sincs, mi történik azután. Képtelenek vagyunk terveket készíteni, vagy megvédeni őket.

Hari bólintott.

– Ez a bizonytalanság… ez a kiszámíthatatlanság… ez életem kudarca. Mindig is ezek ellen harcoltam, és ez volt a kötelék, ami egyesített veled, Daneel. Csak most, ahogy közeledem a véghez, csak most látom, hogy van bennük valami szépség.

– Az emberiség olyan volt, akár egy szörnyű traumán átesett gyermek. A rettenetes élmény átélését követően azon a helyen maradt, ahol biztonságban, melegben érezte magát. A te véleményed, Daneel, sokban eltér a calviniakétól, de valamennyien azt valljátok, hogy az amnézia segített elviselni kollektív traumánkat… Azt mondjátok, hogy a felejtés fátyla bármikor felemelkedhet rólunk, védelmezőink bármikor kinyithatják előttünk a kapukat. Mégsem tettétek meg.

– Iszonyatos bűnt követtetek el azzal, hogy így bántatok velünk. Egyetlen mentségetek van: a káosz. De… figyelembe véve a mentséget… Nincs valami határvonal? Egy pont, ahonnan kezdve a gyermeket magára kell hagyni? Egy olyan pont, ahonnan kezdve vállalhatja az újabb kihívásokat? Szembenézhet a jövővel?

Hari elmosolyodott.

– Csak annyit kérhetünk az utódainktól, hogy legyenek jobbak, mint mi voltunk. Nem követelhetünk tőlük tökéletességet. Meg fogják oldani a problémáikat. Szépen, egymás után mindegyiket.

Daneel az öregemberre nézett, aztán elfordította a fejét.

– Te, életednek ebben a szakaszában talán képes lennél így viselkedni, ám az én programjaim nem ennyire rugalmasak. Ha az emberiség léte a tét, nem vállalhatok kockázatokat.

– Ezt értem. De gondold csak végig, Daneel! Ha Elijah Baley itt lenne, szerinted ő nem vállalná a kockázatot?

A robot nem válaszolt. A mély csend egyre hosszabbra nyúlt. Harit nem zavarta. Még mindig az égre festett egyenleteket tanulmányozta, arra várva, hogy valami ismét megjelenik.

Valami, amit egyszer már látott.

Hirtelen a lebegő faktorok némelyike új pályára tért, közösen olyan mintát hoztak létre, amely addig csak Hari agyában létezett. A Seldon-terv Ősradiánsának egyetlen változata sem tartalmazta ezt a részletet. Talán az egész csak egy vénember hallucinációja volt. Vagy esetleg azoknak az új dolgoknak az esszenciája, amiket utolsó kalandja során tapasztalt meg.

Hari nem tudta eldönteni, melyik magyarázat helyes, de elmosolyodott.

Ah, megint itt vagy! Valódi vagy? Vagy csak egy vágy manifesztációja?

A minta egy kör volt, egy önmaga kiindulópontjába visszatérő vonal.

Hari felnézett Daneelre, a legnemesebb lényre, akivel valaha találkozott. Húszezer év után, az emberiségért vívott harcok után a robot még mindig elszántan és kitartóan küzdött azért, hogy gazdáit eljuttassa egy biztonságosnak, boldognak és békésnek nevezhető végállomáshoz.

Meg fogja tartani a nekem tett utolsó ígéretét. Találkozni fogok a feleségemmel… még egyszer… utoljára.

Mivel sokkal intimebb kapcsolatban élt együtt egy robottal, mint bármelyik embertársával, Hari szimpátiát érzett Zorma és Cloudia iránt, akik a két faj egyesülését kívánták létrehozni. Talán pár évszázad alatt a törekvéseik egyesülnek más törekvésekkel, és létrejön valami egészen új, csodálatos keverék. De a reményeiknek a jelenben még nem volt semmilyen valóságalapja. Most még a sorsnak csak két olyan verziója létezett, ami sikeres lehetett. Daneel Galaxiája… és a ragyogó mintázat, amit Hari az égen, a feje fölött látott.

– A gyermekeink még meglephetnek téged, Daneel – mondta Hari, megtörve a hosszú csendet.

A robot rövid tűnődés után válaszolt.

– Ezek a gyermekek… a Terminusra száműzöttek utódaira gondolsz? Hari bólintott.

– Ötszáz és még pár év múlva már egy sokszínű társadalom tagjai lesznek, akik büszkék a civilizációjukra és az individualitásukra. A robotok többségét becsaphatod majd "az emberrel, akinek mindig igaza van", de kétlem, hogy az Alapítványon sokan elfogadják ezt.

– Tudom. – Daneel hangja fájdalmas volt. – Lesznek, akik ellenállnak majd a Gaiába történő asszimilációnak. Rövidlátó pánik, sőt, talán erőszak… Hosszú távon azonban ez sem számít.

Hari elmosolyodott.

– Azt hiszem, nem érted egészen, Daneel. Nem az ellenállás az, ami miatt aggódnod kell. A tervedre egy különös elfogadás jelenti a legnagyobb veszélyt.

– Ezt hogy érted?

– Hogyan lehetsz biztos abban, hogy nem Gaia lesz az, ami asszimilálódik? Lehet, hogy a jövőbeli Alapítvány kultúrája olyan erős, nyílt és eredeti lesz, hogy egyszerűen abszorbálja az elképzelésedet, magába fogadja Gálát, és ezt követően halad tovább a nagyobb dolgok irányába.

Daneel a professzorra meresztette a szemét.

– Én… ezt nehezen tudom elképzelni.

– Pedig ez volt az élet törvénye már azóta, hogy kimásztunk a mocsárból. Az egyszerű beleolvad a bonyolultba. Gaia és Galaxia minden ereje és dicsősége ellenére egyszerű lény. Lehet, hogy a szépségük és az erejük csupán a része lesz valaminek, ami sokkalta nagyobb. Valami olyasminek, amit most még elképzelni sem tudsz.

– Nem értem, de elég… kockázatosnak tűnik. Nincs biztosíték…

Hari felnevetett.

– Ó, kedves barátom! Mindketten a kiszámíthatóság megszállottai voltunk, de időnként el kell fogadnunk: az univerzumot nem mi irányítjuk.

A teste gyenge volt, de Hari kihúzta magát a lebegő széken.

– Mondok én neked valamit, Daneel. Fogadjunk!

– Fogadjunk?

Hari bólintott.

– Ha minden úgy történik, ahogy te mondod, és Gaia magába olvaszt mindenkit, aztán létrejön Galaxia, akkor… Mondd, szükség lesz még a könyvekre?

– Természetesen nem. A közös tudat lényege éppen az, hogy mindenki mindent azonnal megtud, amiről a többieknek tudomása van. A könyvek minden formája csupán a különálló elmék közötti információ továbbításának eszköze.

– Ah. És ez az asszimiláció létre fog jönni… mondjuk hatszáz éven belül? Legfeljebb hétszáz múlva?

– Úgy kellene történnie.

– Rendben van. Most tegyük fel, hogy nekem van igazam. Képzeljük el, hogy az Alapítvány bizonyul majd erősebbnek, bölcsebbnek és masszívabbnak. Tegyük fel, hogy jobb lesz, mint te, Wanda, meg a robotok várják. Lehet, hogy le fog győzni téged, Daneel. Lehet, hogy az alapítványiak úgy döntenek, nincs szükségük a robotok, a mentalikus emberek, vagy a mindentudó kozmikus elmék működésére.

– Vagy lehet, hogy elfogadják Galaxiát, mint egy csodálatos ajándékot, beolvasztják a kultúrájukba, aztán továbbhaladnak. Bárhogy is lesz, az emberi sokféleség és individualizmus valamilyen formában fennmarad. És akkor továbbra is szükség lesz könyvekre! Mondjuk egy Encyclopedia Galacticára.

– Azt hittem, az enciklopédia csupán álca, kifogás, hogy az Alapítvány megkezdhesse a működését a Terminuson.

Hari legyintett.

– Ez most nem érdekes. Lesznek enciklopédiák, bár lehet, hogy nem rögtön. Szóval… A kérdés, ami elénk került, ami a fogadásunk tárgyát képezi, a következő: ezer év múlva is ki fogják adni az Encyclopedia Galactica újabb kiadásait?

– Ha a Galaxia terved sikeres lesz, a maga tiszta és egyszerű formájában, ezer év múlva nem lesznek könyvek vagy enciklopédiák. Ám ha nekem van igazam, Daneel, akkor az emberek a jövőben is elkészítik és kiadják ezeket a tudástárakat. Lehet, hogy mentalikus módszerekkel is rengeteg információt és érzést fognak továbbítani… valahogy úgy, mint most a holovízióval. Ki tudja? De meg fognak őrizni magukban valamennyi individualitást is, és továbbra is a régi, megszokott módon fognak kommunikálni.

– Ha igazam van, Daneel, az Encyclopedia örökké megmarad… ahogy megmaradnak a gyermekeim… és az első szerelmem, az Alapítvány is.

* * *

Hari Seldon elhallgatott, R. Daneel Olivaw nem akarta megzavarni.

Mindketten tudták, Wanda hamarosan feljön a törmelékdomb tetejére, és visszaviszi Harit a Trantorra… ahol talán sor kerül majd arra a találkozásra, amire annyira vágyott.

A Wanda érkezéséig hátralévő másodpercekben Hari megcsodálta a feje fölött kibontakozó látványt, a galaxis háttere előtt megjelenő imádott egyenleteket. Felnézett a sugárfoltos égboltra, és üdvözölte régi ellenségét, a káoszt.

Végre megismertelek, gondolta.

Te vagy a tigris, amelyre vadásztam. Te vagy a tél hidege. Éhes ragadozó vagy… a ravasz áruló… vagy a betegség, mely figyelmeztetés nélkül csap le ránk, melynek hatására fájdalmasan felkiáltunk: Miért?

Te vagy minden kihívás, amellyel az emberiség szembenézett, amelyet fokozatosan legyőzött, ahogy minden diadalunkkal mindig erősebbek és bölcsebbek lettünk egy kicsit. Te vagy a hitünk próbája… az ellenállásra és a felülkerekedésre való képességünk.

Harcoltam ellened… de nélküled az emberiség semmi sem lenne, és nem léteznének győzelmek.

Hari rájött, a káosz az a háttér, az az ősanyag, amelyből kifejlődtek az egyenletei. Ahogy maga az élet is.

Nem lett volna értelme ellenállni neki. A molekulái hamarosan csatlakoznak az örökké tartó táncát járó káoszhoz.

De odafönt, a csillagok között életben maradt élete álma.

Ismerni fogjuk. Meg fogjuk érteni, és túlnövünk minden kereten, ami bebörtönöz minket.

Idővel nagyobbak leszünk, mint valaha álmodtuk.

Utószó

Sosem könnyű olyan univerzumról írni, amelyet egy másik (ebben az esetben briliáns) író hozott létre. Különösen akkor nehéz a dolog, amikor nincs lehetőség arra, hogy levélben, telefonon, vagy egy pohár sör mellett konzultáljunk a teremtő íróval. Ilyen esetben az ember csak annyit tehet, hogy tanulmányozza a műveket, és megpróbál beleolvasztani egy új epizódot az eredeti történetbe, megpróbál olyan új részleteket közölni, amelyekről ő maga szívesen olvasott volna. Ebben az esetben a MÁSODIK ALAPÍTVÁNY-TRILÓGIA szerzői – Greg Bear, Gregory Benford és jómagam – úgy érezték, hogy Isaac Asimov univerzumának logikája azt diktálja, az egyik kulcsfontosságú részlettel, a káosszal foglalkozzunk, a tudat azon iszonyatos betegségével, amely az egész emberiségre kifejtette hatását. Isaac a műveiben számtalanszor utalt erre a dologra, lehetővé téve a számunkra, hogy újításainkat könnyedén beleillesszük korábbi munkáiba. A káosz magyarázatot ad az általa vázolt jövőkép egyik fő jellemzőjére – arra az amnéziára, amely több száz generáción át emberek milliárdjait sújtotta.

Sorolhatnám az okokat, miért éppen így írtam meg az Asimov-univerzumnak ezt az új rétegét, de feleslegesnek tartom a magyarázatokat, csupán azt kell megjegyeznem, hogy szerintem Hari Seldon története még mindig nem ért véget! Ahogy annak idején Isaac tette, úgy én is hagytam nyomokat, elvarratlan szálakat a könyvemben – olyan szálakat, amelyeket egyszer majd valaki kézbe vehet és részletesen kidolgozhat. Eredetileg úgy terveztem, hogy függelékként hozzácsatolok a könyvemhez kétoldalnyi tényközlő anyagot, hogy megkönnyítsem az utánam következők munkáját, de aztán úgy döntöttem, mégsem teszem. Egyszer talán valami más módon publikálom ezt a tényanyagot, mely nem szerves része az Alapítvány győzelmének, hanem csupán egy álom arról, hogy mi történhet ezután.

Éppen ez az, ami élvezetessé teszi a sorsról folytatott beszélgetéseinket. Megpiszkáljuk a jövőt, kísérletekkel és fantáziával próbáljuk felderíteni, megtaláljuk az elkerülendő hibákat, és leleplezzük azokat a lehetőségeket, amelyek unokáink számára már tényként jelentkeznek.

Az Alapítvány-Birodalom-Robot-Univerzum kronológiája

Megjegyzés:

[ ]-ben dőlt betűvel található azon novellának, regényfejezetnek vagy regénynek a címe, melyben az adott esemény leírása vagy az arra való hivatkozás olvasható.

i.sz. 1887

Joseph Schwartz születése. [Kavics az égben]

i.sz. 1949

Egy baleset folytán Joseph Schwartz időutazást szenved el, mely a jövőbe repíti. [Kavics az égben]

i.sz. 1982

Susan Calvin születése. Lawrance Robertson megalapítja az Amerikai Robot és Gépember Rt.-t. [Én, a robot]

i.sz. 1996

Robbie gyártása. [Én, a robot]

i.sz. 1998

Rendelet születik, melynek értelmében New Yorkban robotok csak napközben tartózkodhatnak az utcán. [Robbie]

i.sz. 2002

Alfred Lanning bemutatja az első beszélő robotot. [Én, a robot]

i.sz. 2003

Susan Calvin diplomát szerez. [Én, a robot]

a XXI. század korai szakasza

Társadalmi és technikai reneszánsz bontakozik ki. Megkezdődik a Három Törvény alapján működő pozitronagyú robotok gyártása. 2003 és 2007 között a robotok használata a Földön csak tudományos kutatások céljára engedélyezett. A Földön a későbbiekben is csak kis számban gyártanak robotokat hétköznapi használatra az emberek Frankenstein-komplexusa miatt. A robotok igazi felhasználási területe a Naprendszer gyarmatosítása. Az Amerikai Robot számtalan alkalommal próbálja áttörni a társadalom ellenállását a robotokkal szemben, igen csekély sikerrel. [Robottörténetek]

Egy baleset folytán Joseph Schwartz időutazást szenved el, mely a jövőbe röpíti. [Kavics az égben]

i.sz. 2005

Az első Merkúr-expedíció. [Körbe-körbe]

i.sz. 2007

Robbie szétszerelése. [Én, a robot]

Susan Calvin az Amerikai Robotnak kezd dolgozni. [Én, a robot]

i.sz. 2008

Susan Calvin robotpszichológus lesz az Amerikai Robotnál. [Én, a robot]

i.sz. 2015

A második Merkúr-expedíció. [Körbe-körbe]

i.sz. 2021

Az Amerikai Robotnál véletlenül létrehoznak egy gondolatolvasó robotot. Telepatikus képessége miatt az Első Törvény teljesítése olyan dilemma elé állítja a robotot, melyet nem tud megoldani, ezért elpusztul. [Te hazug!]

i.sz. 2029

A Hiper Bázison NSZ-2 (Nesztor) típusú robotokat használnak a hiperatom-hajtóművel kapcsolatos kutatásokhoz. [Az eltűnt robot]

i.sz. 2031

A hiperatom-hajtómű kifejlesztése. [A kockázat]

Az első sikeres csillagközi (valójában galaxisközi) utazás. [A csillagokba!]

i.sz. 2032

Stephen Byerley New York polgármestere lesz. [Bizonyíték]

i.sz. 2032 után

Byerley és az újonnan létrehozott Gépek (pozitronagyak) irányítása mellett a Föld országai fokozatosan négy régióba tömörülnek. [Én, a robot]

i.sz. 2033

Susan Calvin vezető robotpszichológus lesz. [Galley Slave]

i.sz. 2037

Stephen Byerley regionális koordinátor lesz. [Én, a robot]

i.sz. 2044

A Föld régiói Szövetséget alkotnak. Az első világkoordinátor Stephen Byerley lesz. A Föld gazdaságának irányítását a négy régió egy-egy Gépe végzi összehangolt egységben. A Gépek az irányítást az Első Törvény szellemében végzik. A világ gazdasága stabilizálódik. [Én, a robot]

i.sz. 2048

Stephen Byerleyt másodszor is világkoordinátorrá választják. [Én, a robot]

i.sz. 2052

Susan Calvin megfogalmazza, hogy a Gépek a robotika Első Törvényét az egész emberiségre kiterjesztve alkalmazzák. [Az elkerülhető konfliktus]

Évezredekkel később ez a gondolat Daneel Olivaw Nulladik Törvényében kel életre.

i.sz. 2057

Susan Calvin nyugdíjba megy. [Én, a robot]

Utóda, Clinton Madarian kezdeményezésére új, intuitív robottípust fejlesztenek ki. [Női ösztön]

i.sz. 2058

Megjelenik "A robotika kézikönyvé"-nek 56. kiadása. [Én, a robot]

i.sz. 2062

Madarian intuitív robotja a csillagászati adatokból kikövetkezteti, hogy a Nappal szomszédos csillagok közül melyeknek van lakható bolygója. Madarian halála. [Női ösztön]

i.sz. 2062 után

A hipertéri utazás révén megindul az emberiség kirajzása a Földről. Az emberek magukkal viszik a káosz vírusát a csillagok közé. A robotok segítségével számos bolygó (az ún. Külső Világok) terraformálása, majd benépesítése közepette kialakul az ún. űrlakó kultúra. Az első űrlakó világ a Tau Ceti rendszerének egyik bolygója, melyet Új Földnek neveznek el. Később a nevét Aurorára változtatják. A Külső Világokon eleinte – a Földhöz hasonlóan – a robotokat csak igen korlátozott mértékben használják.

i.sz. 2064

Susan Calvin halála. [Én, a robot]

i.sz. 2068

Az első nanotechnológián alapuló organizmusok kifejlesztése. A nanoorganizmusok a nem földi bioszférák átalakításával felgyorsítják a gyarmatosított bolygók terraformálását. Teljes bioszférákat változtatnak lakható környezetté a betelepülő űrlakók számára. [Aurora]

i.sz. 2080 után

A Gépek, miután megteremtették a stabil gazdaságot, az Első Törvény értelmében megszüntetik tevékenységüket, melyet ettől a ponttól kezdve az emberiségre károsnak ítélnek. [...hogy engedelmességgel tartozol Neki]

i.sz. 2120

Az Imbedded Technologies and Environmental Manipulors, Inc. megalapítása. A fejlett nanotechnológia aranykorát éli a Külső Világokon, és egyre több földi iparágban is megjelenik. A robotika komolyan profitál az extrém miniatürizálást és a biológiai folyamatok utánzását lehetővé tevő nanotechnológia alkalmazásából. [Aurora]

i.sz. 2160

Az Amerikai Robotnál véletlenül egy igen rugalmas agyú robotot készítenek. Andrew, a robot a Martin család tulajdonába kerül. [A két évszázados ember]

i.sz. 2180

Az Amerikai Robot ismét megpróbálja a robotokkal szembeni előítéletek lerombolását, de a földi társadalom ezúttal sem fogadja el a robotokat a mindennapi élet részeként. [...hogy engedelmességgel tartozol Neki]

i.sz. 2190

Andrew-t a világbíróság szabad robottá nyilvánítja. [A két évszázados ember]

i.sz. 2260

Andrew a fémtestét humanoid testre cserélteti. Később szervezetét a saját maga által tervezett protézisekkel fokozatosan egyre emberibbé alakíttatja. Kutatásainak köszönhetően a protetika tudománya óriásit fejlődik. [A két évszázados ember]

i.sz. 2359

Andrew – hogy emberré nyilvánítsák – pozitronagyában olyan változtatást hajt végre, hogy lassan meghaljon. [A két évszázados ember]

i.sz. 2360

Andrew-t emberré nyilvánítják. Andrew halála. [A két évszázados ember]

i.sz. 3100

Néhány űrlakó világon (főleg az legidősebb, stabil gyarmatokon) megjelenik egy új betegség, a mnemonikus járvány (más néven Burundi láz), mely az űrlakó bolygók terraformálásához használt nanoeszközök virulens mutációjának következménye. A mnemonikus járvány következtében az űrlakók nagy százaléka elfeledkezik népe származásáról és történelméről. [Aurora]

i.sz. 3871

Az Aurora, majd a többi űrlakó világ engedélyt kap a Földtől, hogy a mindennapi életben bevezethessék a robotokat. [Föld Anya]

i.sz. 3915

Nanoeszközök okozta járványok söpörnek végig a Földön és a Külső Világokon egyaránt. A nanojárványok forrását és kiindulási pontját nem sikerül megállapítani. A felelősség kérdése a Föld és az űrlakó világok közti feszültséghez vezet. A Föld lakói a járványok által kiváltott általános hisztéria közepette a nanotechnológia és a vele szorosan összefonódó robotika ellen fordulnak. A robotok alkalmazását igen jelentős mértékben korlátozzák a Földön. A járványok és a robotüldözés elől menekülve földlakók újabb hulláma vándorol ki a Külső Világokra. [Aurora]

i.sz. 3971

A Külső Világok korlátozzák a Földről történő kivándorlást. [Föld Anya]

i.sz. 4021

A reneszánsz mind a Földön, mind az űrlakó világokon a történelem első káoszkitörésébe torkollik. A túlnépesedett Föld háborús provokációja miatt a Külső Világok hadat üzennek az anyabolygónak. A bekövetkező ún. Háromhetes Háború (a Nagy Felkelés) során az űrlakók legyőzik a Földet, és a Külső Világokat független bolygókká nyilvánítják. A Földet teljesen elszigetelik, lehetetlenné téve az űrgyarmatokra való kivándorlást. [Föld Anya]

i.sz. 4021 után

A földlakók a következő évezred során a külvilág elől fémburokkal védett városokba (az acélbarlangokba) menekülnek. A city-kultúra felemelkedése, a hidroponika bevezetése és a robotok ipari szintű felhasználása a cityken kívül enyhíti a Föld népesedési és élelmezési gondjait. [Föld Anya]

A Földön és a Külső Világokon kifejlesztik a nanotechnológiát, és bevezetik számos területen. [Chimera]

kb. i.sz. 4050-4600

A Földön néhány, a nanoeszközökkel folytatott kísérlet rosszul sül el, és önfenntartó nanokolóniák kialakulásához vezet, melyek szervetlen paraziták formájában pusztítani kezdik környezetüket. Végül ezek az agresszív kolóniák kipusztítják önmagukat, és csupán néhány aberráns nanotörzs marad fenn. A földi kutatók megfejtik a nanojárványok rejtélyét, és kidolgoznak számos eredményes kezelési módszert, melyeknek köszönhetően a járványok elfogadható szintre szoríthatók vissza. Az űrlakók szintén sikeresen küzdenek a nanojárványok helybeli változatai ellen, mind számban, mind virulenciában csökkentve azokat. A kutatások eredményeképpen a Külső Világok orvosi és biológiai technológiája igen magas szintű fejlettséget ér el, megnövelve az űrlakók élettartamát, valamint csökkentve az életkorral járó problémákat. [Chimera, Aurora]

i.sz. 4620

Végigsöpör a mnemonikus járvány utolsó komoly hulláma néhány űrlakó bolygón. A járvány a fertőző betegségek utolsó megnyilvánulása a Külső Világokon. [Aurora]

kb. i.sz. 4664-4721

New York helyén felépül a fémburokkal fedett New York City. [Acélbarlangok]

i.sz. 4693

Rutilan Horder születése. [A Hajnal bolygó robotjai]

i.sz. 4722

Megkezdődik a Solaria (az ötvenedik és egyben az utolsó űrlakó világ) benépesítése a Nexonról. [A mezítelen nap]

Megindul a robotokat túlzott mértékben használó űrlakó kultúra lassú, szinte észrevehetetlen hanyatlása.

i.sz. 4750

A mnemonikus járvány immár egy jól uralható, szinte teljesen felszámolt betegség a Külső Világokon, egy társadalmi stigma, melynek elkapásához a hordozóval való közvetlen kontaktus szükséges. Egyes híresztelések, melyek szerint a betegséget a földlakók terjesztik, tovább szítják az egyébként is megbélyegzett földiekkel szembeni előítéleteket az űrlakók körében. [Aurora]

i.sz. 4822

A Solaria függetlenné válik a Nexontól. [A mezítelen nap]

i.sz. 4835

Az Imbedded Technologies and Environmental Manipulors, Inc.-ből létrejön az Imbitek. [Aurora]

i.sz. 4858

Han Fastolfe születése. [Acélbarlangok]

i.sz. 4938

Kelden Amadiro születése. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 4963

Vasllia Fastolfe születése. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 4975

Vasilia átprogramozza apja egyik robotja, Giskard Reventlov agyát, és ezzel véletlenül telepatikus képességgel ruházza fel anélkül, hogy rádöbbenne, mit tett. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 4979

Elijah Baley születése. Lavinia Demachek születése. [Acélbarlangok, A Hajnal bolygó robotjai]

i.sz. 4989

Gladia születése. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 4992

Gale Chassik születése. [Aurora]

i.sz. 4996

Az Űrváros létrehozása New York City mellett. [Acélbarlangok]

Az űrlakók unszolására a robotokat a földi városokon belül is alkalmazni kezdik. [Acélbarlangok]

i.sz. 4998

Han Fastolfe kidolgozza az "interszekciós analízis" matematikai módszerét, mely lehetővé teszi humanoid robotok gyártását. [A Hajnal bolygó robotjai]

i.sz. 5002

Elijah Baley és Jessie Navodny találkozása. [Acélbarlangok]

i.sz. 5005

Bentley (Ben) Baley születése. [Acélbarlangok]

i.sz. 5012

Kelden Amadiro megalapítja az Aurorai Robotikai Intézetet. [A Hajnal bolygó robotjai]

i.sz. 5021

Han Fastolfe aurorai robotszakértő és Roj Nemennuh Sarton szociológus-történész felismerik az űrlakó kultúra hanyatlását. Fastolfe-ék el akarják érni, hogy a Földről újabb bolygókat népesítsenek be, kevesebb robotot használva, mint az űrlakók. Ember formájú robotokat terveznek, hogy azok elvegyüljenek a földlakók között, és megismerjék gondolkodásukat. Az első humanoid robot Daneel Olivaw. Daneel és Elijah Baley találkozása. [Acélbarlangok]

i.sz. 5022

Elijah Baley és Daneel Olivaw egy bűntény miatt nyomoz a Solarián. [A mezítelen nap]

Han Fastolfe befolyásos tagjává válik az aurorai kormánynak, erőteljesen támogatja az újabb földi kivándorlás ügyét. Aurorai ellenzői Kelden Amadiro vezetésével a Föld helyett az űrlakó világokról akarnak újabb bolygókat terraformálni, majd benépesíteni. [A Hajnal bolygó robotjai]

Földlakók egy csoportja Baley vezetésével próbálja megszokni az életet a zárt cityken kívül, hogy majd képesek legyenek új bolygók gyarmatosítására. [A Hajnal bolygó robotjai]

i.sz. 5023

Elijah segít Daneelnek megoldani egy vitát két űrlakó matematikus között. [Tükörkép]

i.sz. 5024

Amy Barone-Stein csatlakozik Baley emigrációra készülő csoportjához. [Strip Runner]

Baley az Aurorán nyomoz Daneel és Giskard Reventlov (telepatikus robot!) társaságában egy robot elpusztításának ügyében. A bűntény hátterében Fastolfe-nak és ellenzékének az új bolygók gyarmatosítása felett folytatott erőharca áll. Végül az Aurora (a Külső Világok vezetője) engedélyezi a Föld számára a gyarmatosítást, és technikai segítséget is nyújt hozzá. Giskard úgy gondolja, hogy a földieknek teljes egészében robotok nélkül kell az új világokat létrehozniuk, hogy elkerüljék az űrlakó kultúra sorsát. Giskardban felmerül, hogy ki kellene dolgozni egy, a jövő eseményeit előrejelző tudományt, a pszichohistóriát. [A Hajnal bolygó robotjai]

i.sz. 5026

Az Aurora támogatásával megindul az emberiség második kirajzása a Földről, teljes egészében robotok nélkül. Az első gyarmatosító csoport vezetője Ben Baley. Az elsőként terraformált, ún. telepes világ később a Baleyföld nevet kapja. A Földön a robotok használatának betiltását tervezik. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 5028

A telepes világok száma már huszonnégy. A telepes és az űrlakó világok között egyre ellenségesebb a viszony. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 5029

Elijah Baley áttelepül a Baleyföldre. [Robotok és Birodalom]

???

A robotok használatát betiltják a Földön. Ezzel együtt felszámolják a nanoeszközökön alapuló technológiákat is. Az egyik telepes bolygón létrehozzák a Hunter Groupot. A cég alapításának helye nem kerül nyilvánosságra. [Chimera]

i.sz. 5058

Elijah Baley halála. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 5101

Benen Yarick születése. [Káprázat]

i.sz. 5132

A Church of Organic Sapiens megalapítása. [Chimera]

i.sz. 5162

Az Improvo Shipping and Storage társaság megalapítása. [Chimera]

i.sz. 5168

Sindra Lambid születése. [Robotok és Birodalom]

A Solaria és egy telepes társaság egyezsége alapján telepesek veszik birtokba a Cassus Thole-t, mely eredetileg a Solaria bányatelepe volt. A Solaria csupán egyeden létesítményt tart fenn magának a bolygón, távol a telepes városoktól. [Chimera]

i.sz. 5171

Jerem Looms születése. Kiderül róla, hogy UPD-ben szenved. [Chimera]

i.sz. 5172

Az újszülötteket parazitaként megfertőző nanokolóniák okozta UPD vizsgálatára létrehoznak egy labort a Földön. A labort elnevezik Nova Levisnek. Később létrehoznak egy társlabort a Cassus Thole-on. Még később a Cassus Thole-t átkeresztelik Nova Levisre. [Chimera]

i.sz. 5173

A Cassus Thole-on létrehozzák a Nova Levis társlaboratóriumát. A laborban Kynig Parapoyos emberei titokban új fertőző ágensek és ellenszereik kifejlesztésén dolgoznak. A kórokozókat és a gyógyszereket a bolygó lakosságán kezdik tesztelni az emberek tudta nélkül. Céljuk, hogy az új kórokozókkal a frissen gyarmatosított telepes bolygók lakosságát megfertőzzék, majd az ellenszerek eladásával óriási profitot termeljenek. Később a bolygó nevét Nova Levisre változtatják. Parapoyos bűnszervezete révén a bolygó fokozatosan az illegális kereskedelem melegágyává válik. [Aurora]

i.sz. 5174

Rega Looms értesül róla, hogy Jerem meghalt. [Chimera]

i.sz. 5175

Szerte a Földön számos helyen gyermekek tűnnek el, köztük UPD-sek is. Ree Wenithal nyomozni kezd az ügyben. [Chimera]

i.sz. 5176

A Nova Levis labor komolyan kutatni kezdi a szerves-szervetlen szimbiózis gyakorlati alkalmazhatóságát. [Chimera]

i.sz. 5178

Ree Wenithal a gyermekrablásokat a Nova Levis laborig tudja nyomon követni. Ekkor leállíttatják vele a nyomozást. [Chimera]

i.sz. 5180

A Nova Levis labort felszámolják. [Chimera]

i.sz. 5182

Rega Looms a Church of Organic Sapiens igazgatója lesz. Gale Chassikot kinevezik a Solaria földi nagykövetévé. [Chimera]

i.sz. 5183

D. G. Baley születése. [Robotok és Birodalom]

???

Az Aurora és a Föld kapcsolatában enyhülés következik be. [Chimera]

i.sz. 5191

Derec Avery és Ariel Burgess megakadályozzák, hogy dr. Avery, az őrült aurorai tudós, a Robotváros alapítója újabb robotvárosok építésével uralma alá hajtsa a galaxist.

i.sz. 5195

Az Aurora és a Föld kapcsolatában enyhülés következik be. [Chimera]

i.sz. 5197

Miután diplomát szerzett a Calvin Intézetben, Ariel Burgess az Intézet összekötője lesz az Aurora földi nagykövetségén. Derec Avery engedélyt kap a földi kormánytól, hogy egy pozitronikus kutatólabort működtessen a bolygón Phylaxis néven. Derec fontos szerepet tölt be az űrlakók próbálkozásában, hogy a robotokat ismét bevezessék a földi citykben. [Aurora]

i.sz. 5198

Aurorai járőrök ellenőrzik a Tiberius földi csempészhajót, melyről kiderül, hogy solariai pozitronszakértőket és genetikusokat szállít a Nova Levisre. A Nova Levis nem járul hozzá, hogy az ügyben nyomozást végezzenek a bolygón. Derec Avery megépít egy robotot, Bogardot. Bogard agya annyira rugalmasan kezeli a Három Törvényt, hogy testőrként képes működni a pozitronikus összeomlás veszélye nélkül. [Chimera]

i.sz. 5199

Clar Eliton földi szenátor találkozóra hívja az űrlakó és a telepes világok diplomatáit, hogy tárgyaljanak a robotok ismételt bevezetéséről a Földön és a telepes űrkereskedelemben; közben titokban merényletet szervez a küldöttek ellen, melynek célja a robotok végleges lejáratása. A merénylet után a Külső Világok diplomatáinak jelentős része elhagyja a Földet. [Káprázat]

Egy, a Nova Levist elhagyó csempészhajó tüzet nyit egy földi járőrhajóra. A Föld blokádot von a Nova Levis köré. [Chimera]

i.sz. 5200

Ismeretlenek meggyilkolnak egy csoport embert, akik illegálisan próbálnak emigrálni a Földről a Nova Levisre. A nyomozás szálai a Solariához és a Nova Levishez vezetnek. Valószínűvé válik, hogy a Solaria kiborgok növesztésével kísérletezik a Nova Levisen. Előkerül Jerem Looms, akiből Gamelin néven kiborgot csináltak. A nyomozás során az auroraiak fogságába kerül egy másik kiborg, Cordios. [Chimera]

i.sz. 5201

Derec Avery és Ariel Burgess kinyomozzák, hogy Kynig Parapoyos, a fegyverkereskedő kiborgokat állít elő a Nova Levisen. Kiderül, hogy Parapoyos nem más, mint Gale Chassik. [Aurora]

i.sz. 5202

Az önállósult Bogard irányítása alá vonja Parapoyos szervezetét. Bogard az űrlakó robotok egy jelentős csoportjával egyetértésben elindít egy tervet, melynek célja, hogy az űrlakók elszigetelődjenek, és végül kihaljanak. A döntést azzal magyarázzák, hogy a különböző mutáns nanoformákkal való évezredes együttélés az űrlakókat genetikailag olyan mértékben megváltoztatta, hogy valójában új fajjá váltak; a Homo sapiens sapiens szolgálatára felesküdött robotok viszont nem szolgálhatnak két gazdát. [Aurora]

i.sz. 5217

Kelden Amadiro és társai vereségük miatt bosszúból nukleáris erősítőket kezdenek elhelyezni a Földön. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 5222

Han Fastolfe halála. A Föld – és telepesellenes mozgalom erősödik az Aurorán. A Solaria lakossága eltűnik. A telepes világok száma és ereje gyorsan növekszik. Daneel és Giskard megfogalmazzák a robotika Nulladik Törvényét. Rájönnek, hogy szükségük lesz egy működő pszichohistóriára, hogy a történelmet a Nulladik Törvényhez hűen irányítani tudják. Amadiróék bekapcsolják a nukleáris erősítőket, melyek hatására a Föld fokozatosan radioaktívvá és lakhatatlanná válik. Giskard hagyja, hogy megtegyék, úgy gondolkodva, hogy a Föld lakhatatlanná tétele felgyorsítja a telepesek kirajzását, és az emberiség javát szolgálja hosszú távon. Döntése azonban olyan belső konfliktust okoz a Nulladik és az Első Törvény között, mely végül Giskard halálához vezet. Giskard felruházza Daneelt telepatikus képességeivel, majd működésképtelenné válik és elpusztul. [Robotok és Birodalom]

A telepesek kirajzása hatalmas méreteket ölt: elkezdődik a Nagy Diaszpóra (a végső kivándorlás). A telepesek mindenhová magukkal viszik a káosz vírusát. [Az Alapítvány győzelme]

???

Amadiro elkészíti R. Plussixet. [Alapítvány és káosz]

???

A robotok többsége két táborra szakad. A Daneel által vezetett "giskardi" robotok a Nulladik Törvény "vallását" követik. A többiek – a "calvini" robotok – úgy vélik, a Nulladik Törvény értelmében beleártani magukat az emberek dolgaiba nem más, mint lázadás. Robot-polgárháború kezdődik, a lakhatatlanná váló Földről menekülő emberek legnagyobb része számára észrevétlenül. Közben – aurorai parancsokat követve – robothajók flottái kezdik járni a Galaxist a terjeszkedő telepesek előtt, hogy terraformálják és gyarmatosításra előkészítsék a bolygókat. Tevékenységüknek számos nem intelligens földönkívüli faj, néhol egész ökoszisztémák esnek áldozatul. Némelyik bolygón idegen civilizációk összeomlása után fennmaradt számítógép-kultúrákat pusztítanak el. E civilizációk lényei, a mémek a Galaxis magjába menekülnek. [Az Alapítvány félelme, Alapítvány és káosz]

i.sz. 5287

Fredda Leving születése. [Kalibán]

i.sz. 5292

Davirnik Gidi halála. [Kalibán]

i.sz. 5296

Ottley Bissal születése. [Kalibán]

i.sz. 5321

Az Inferno űrlakó bolygót ökológiai és társadalmi katasztrófa fenyegeti. Chanto Grieg, a bolygó új kormányzója az ökológiai katasztrófa elhárítására telepes szakemberek segítségét kéri a bolygó újra-terraformálásához. [Kalibán]

i.sz. 5322

Gubber Anshaw feltalálja a gravitonagyat, mely a pozitronagynál gyorsabb, és működésének nem feltétele a robotika Három Törvénye. A társadalmi katasztrófa elkerülésére Fredda Leving az eddigieknél nagyobb szabadságot és rugalmasságot biztosító Új Törvényekkel működő, gravitonagyú robotokat gyárt. Az Új Törvények helyességének tesztelésére megépíti Kalibánt, a Törvény Nélküli robotot. [Kalibán]

i.sz. 5323

Chanto Grieget meggyilkolják. Alvar Kresh lesz az Inferno új kormányzója. Ottley Bissalt megmérgezik.Egyértelművé válik, hogy az Új Törvények alkalmazása a robotikában kudarcra van ítélve. Megkezdődik az Inferno újra-terraformálása. [Inferno]

i.sz. 5325

Alvar Kresh és Fredda Leving összeházasodnak. [Utópia]

i.sz. 5328

A teljesen stabil ökoszisztéma elérése érdekében az Inferno felszínére irányítanak egy jégüstököst. Az űrlakók és a telepes terraformálók kultúrájának összeolvadása megakadályozza a társadalom összeomlását. [Utópia]

???

A csillagközi robot-polgárháború hulláma eléri az Infernót. Az új törvényes robotok többségét elpusztítják; egy részük elrejtőzik. [Az Alapítvány győzelme]

???

Daneel és követői jelentős szerepet játszanak bizonyos Kódolási Törvények létrejöttében, melyek megszabják a gépi intelligenciák értelmi fejlettségének megengedhető felső határát. Ennek köszönhetően a későbbiekben a telepes társadalmakban nem merül fel a robotok gyártásának gondolata. Ez a fel-fellobbanó káosz megakadályozására szolgáló fékező mechanizmusok egyike. [Az Alapítvány félelme]

kb. i.sz. 7000 = kb. G.K.E. 6000 (Galaktikus Kor Előtt)

A Trantor benépesítésének kezdete. [Az Alapítvány félelme]

kb. i.sz. 9000 = kb. G.K.E. 4000

Daneel és társai finoman manipulálni kezdik a Trantort és néhány szomszédos királyságot, hogy azok egymással szövetségre lépve kikristályosítsák egy, az emberiség biztonságát szavatoló majdani galaktikus birodalom magvát. [Az Alapítvány győzelme]

G.K.E. 1960

Tyrann betelepítése. [A csillagok, akár a por]

G.K.E. 1260-1250

A Tyrann uralma alá hajtja a Csillagköd-királyságokat. [A csillagok, akár a por]

G.K.E. 1223

Biron Farrill születése. [A csillagok, akár a por]

G.K.E. 1220

A tirannok V. Hinriket választják a Rhodia igazgatójává. [A csillagok, akár a por]

G.K.E. 1200

A Hinriad család által vezetett a Rhodia és a Csillagköd-királyságok lerázzák magukról a Tyrann uralmát, és újra felfedezik a demokráciát. [A csillagok, akár a por]

A Sark bolygó betelepítésének kezdete. [Az űr áramlatai]

???

Az űrlakó világok önmagukba zárkóznak, és az évezredek folyamán lassan kihalnak. Az Aurora lakóinak maradéka a felnövekvő Trantorra költözik, a Mycogen szektorba. A telepes kultúra benépesíti a Galaxist. Daneel és követői működésbe léptetnek néhány fékező mechanizmust (a társadalmi amnéziát, az agylázat, a giskardi tudatbefolyásoló adókat), hogy elejét vegyék a káoszkitöréseknek. Ezek eredményeként az emberi elme és társadalom, valamint a technikai fejlődés évezredeken keresztül stagnál. Az emberek és robotok néhány csoportja (köztük a Maserd család) próbál küzdeni az amnézia ellen, Daneelék azonban idővel a többségük fölé kerekednek. A robotok léte feledésbe merül, azonban egy apró embercsoport titokban tovább tevékenykedik "eretnek" robotok társaságában. [Az Alapítvány győzelme]

kb. G.K.E. 1000

Daneel majmokat telepít a Földről a Panucopiára. A Panucopián genetikai kísérletekbe kezd, melyek célja, hogy a majmokból kifejlessze az emberiség egy új, a Nulladik Törvénnyel jobban felügyelhető változatát. A kísérletek sikertelenek. [Az Alapítvány félelme, Az Alapítvány győzelme]

G.K.E. 700

Az öt világból álló Trantori Köztársaság növekedni kezd; később Trantori Államszövetség, majd Trantori Birodalom lesz belőle. Daneel a "humanika törvényeinek" korai változatával (a pszichohistória egy kezdetleges formájával, melyet Giskarddal dolgozott ki, irányítja. [Az űr áramlatai]

A Sark lakosai felfedezik a Florina természeti kincsét, a kyrtet. Uralmuk alá hajtják a Florinát, és a kyrt kiaknázásával a következő évszázadok során rendkívül gazdaggá teszik a Sarkot. [Az űr áramlatai]

???

Az emberiség eredete az ismeretlenség homályába vész, a Föld a sok millió lakott bolygó egyikévé válik.

G.K.E. 200

A Galaxis lakott világainak fele már a Trantori Birodalom része; a Trantor a Galaktikus Birodalommá válás küszöbén áll. A Trantor titokban pénzzel támogatja a Sark bolygó gazdasági elnyomása alatt élő Florina lázadását. [Az űr áramlatai]

kb. G.K.E. 180

Az Ophiucus civilizált világai barbárságba süllyednek. [Kavics az égben]

G.K. 1 (= kb. i.sz. 13 000; kb. 8000 évvel a Nagy Diaszpóra kezdete után)

A Trantori Birodalom Galaktikus Birodalommá válik. Első császára I. Frankenn, a Kamble-dinasztiából. A galaktikus időszámítás (Galaktikus Kor = G.K.) kezdete.

G.K. 750

A Föld második lázadása a Birodalom ellen. [Kavics az égben]

G.K. 771

Affret Shekt születése. [Kavics az égben]

G.K. 772

Grew születése. [Kavics az égben]

G.K. 775

II. Stannel uralkodásának kezdete. [Kavics az égben]

G.K. 777

II. Stannel hatalmának fitogtatásával zavargást provokál Washennben, a Földön (a Föld harmadik lázadása a Birodalom ellen). II. Stannel merénylet áldozata lesz. Edard kerül a császári trónra, és békés eszközökkel konszolidálja a helyzetet a Földön. [Kavics az égben]

kb. G.K. 780-790

Polgárháború a Galaktikus Birodalomban. [Kavics az égben]

G.K. 787

Lord Ennius születése. [Kavics az égben]

G.K. 792

Bel Arvardan születése. [Kavics az égben]

G.K. 817

Földi kutatók Izolálják a közönséges láz vírusát. [Kavics az égben]

G.K. 827

Joseph Schwartz érkezése a múltból időutazásának végén. A radioaktív Föld lakosságának egy része a Birodalom elleni lázadásra készül biológiai fegyverrel (a káosz vírusának egy igen agresszív fajtájával). A lázadás – Schwartz, valamint Daneel ügynöke, R. Gornon Vlimt tevékenysége révén – meghiúsul. Birodalmi segítséggel megpróbálják a Föld radioaktív talaját egészségesre cserélni, majd a vállalkozás megakad. [Kavics az égben, Az Alapítvány győzelme]

kb. G.K. 900

A lakhatatlanná vált Föld kiürítése. [Az Alapítvány győzelme]

Az Alpha bolygó kolóniájának megalapítása. [Alapítvány és Föld]

G.K. 975

Egy intelligens idegen faj felfedezése egy sivatagbolygón. Az idegeneket a Cepheus 18-ra telepítik. [Zsákutca]

G.K. 978

A Cepheus 18-ra telepített lények rejtélyes módon eltűnnek a Galaxis határain túlra. Szökésükben a Birodalom egyik hivatalnoka nyújt segítséget. [Zsákutca]

kb. G.K. 2000

Daneel Olivaw és R. Yan Kansarv robotépítő és –javító bázist hoznak létre az Eoson. [Alapítvány és káosz]

Nagy Ruellis létrehozza az öt stabil társadalmi osztályon alapuló paternalisztikus kormány működési alapjait, tovább növelve a társadalom stabilitását a káosszal szemben. Ez is egyike Daneel fékező mechanizmusainak. [Az Alapítvány győzelme]

kb. G.K. 3000

Voltaire és Johanna ősi személyiség-szimulációk nyilvános vitája a gépi intelligenciáról egy káoszkitörés során. [Az Alapítvány félelme]

A calvini robotok támogatásával Shoree-Harn császárnő kerül a Birodalom trónjára; sikertelenül próbál új időszámítást bevezetni és feloldani a társadalom merevségét. [Alapítvány és káosz]

kb. G.K. 7000

A Daciai-dinasztia uralkodik a Birodalom felett. [Az Alapítvány előtt]

G.K. 8045-8068

Egy háromszáz szerzőből álló bizottság összegyűjti és kötetekbe rendezi a Halhatatlanokkal kapcsolatban fellelhető összes mesét és legendát. [Alapítvány és káosz]

G.K. 8789

Új reneszánsz kezdődik a Lingane bolygón. [Az Alapítvány győzelme]

G.K. 8797

A Lingane reneszánsz káoszba torkollik. [Az Alapítvány győzelme]

kb. G.K. 10 050-10 092

VI. Agis uralkodása. [Wanda Seldon]

kb. G.K. 10 250

VI. Loris uralkodása. [A generális]

kb. G.K. 11 060

A Huylen betelepítése. [Alapítvány és káosz]

G.K. 11 865

Dors Venabili humanoid robot megépítése az Eos bázison. [Az Alapítvány félelme]

kb. G.K. 11 867

Az egyetlen extragalaktikus emberi kolónia feladása a Nagy Magellán Felhőben. Az esettel kapcsolatos minden adatot zárolnak. [Alapítvány és káosz]

G.K. 11 953

Mycelium Hetvenkettő születése. [Az Alapítvány előtt]

G.K. 11 956

Felkelés a Zeonon. [A polgármesterek]

kb. G.K. 11 968

Daneel genetikai kísérleteket végez néhány csoport emberen, melynek eredménye a pszichohistória kidolgozására alkalmas Hari Seldon "megformálása", valamint a mentalisták felbukkanása. [Az Alapítvány győzelme]

G.K. 11 980

IV Mannix kerül a Trantor Mynek szektorának polgármesteri posztjára. [Az Alapítvány előtt]

G.K. 11 988

Hari Seldon és I. Cleon születése. [Az Alapítvány előtt]

Daneel Olivaw tudja, hogy a Birodalom – részben a gyakorivá váló káoszkitörések hatására – fokozatosan destabilizálódik. Mint vezérkari főnök, majd mint első miniszter egyre aktívabban kénytelen közreműködni kormányzásban, hogy a stabilitást a Nulladik Törvény értelmében biztosítsa.

G.K. 12 008

Raych születése. [Előjáték az Alapítványhoz]

G.K. 12 010

I. Cleon trónralépése. [Az Alapítvány előtt]

G.K. 12 017

A Madder Losson új reneszánsz bontakozik ki. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 020

Hari Seldon előadást tart a pszichohistória elméletéről. Daneel ráveszi Seldont, hogy próbáljon gyakorlati tudományt létrehozni a pszichohistóriából, mely kiutat mutathat a Birodalom válságából. Eto Demerzel első miniszter szerepében Daneel minden támogatást megad Seldonnak a munkájához. Dors Venabili Seldon felesége lesz. Fiukká fogadják Raych-ot. Seldon és Yugo Amaryl hozzákezdenek a pszichohistória kidolgozásához. [Az Alapítvány előtt]

G.K. 12 028

A calvini robotok egy csoportja R. Plussix vezetésével a Trantorra költözik. Birtokába jutnak számos történelmi dokumentumnak, valamint Voltaire és Johanna szimeknek. Eljuttatják a szimeket a Sark bolygóra (ahol új reneszánsz kezdődött), hogy Daneel munkáját nehezítsék. [Alapítvány és káosz]

Seldon segít az első miniszteri posztra pályázó Laskin Joranumot eltávolítani a politikából. Demerzel (Daneel) lemond első miniszteri posztjáról. I. Cleon Seldont nevezi ki Daneel helyére. [Eto Demerzel]

Voltaire és Johanna bejutnak a trantori számítógéphálózatba, ahol mémekkel találkoznak. A mémek – hogy a robotokon bosszút álljanak otthonaik elpusztítása miatt – fellázítják a korlátozott intelligenciával rendelkező gépagyúakat, melyek Daneel sok robottársát megölik. A mémek visszaköltöznek a Galaxis magjába. A reneszánsz a Sarkon lassan káoszba torkollik. [Az Alapítvány félelme]

G.K. 12 032

Nikolo Pas azt állítja, felfedezte, hogy a Sterradon mesterséges lények, robotok épültek be az állam gépezetébe, és lázadást akarnak szítani. A hírek hatására elszabaduló hisztéria közepette Pas ötvenmilliárd embert mészároltat le a Sterradon és a szomszédos bolygókon. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 037

A Madder Loss új reneszánszának összeomlása megrázza a galaktikus társadalmat. A Trantor Dahl szektorában elkezdik az eddigi legmélyebb hőkút kiásását. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 038

I. Cleon halála. [I. Cleon]

Katonai junta kerül hatalomra. Seldon lemond első miniszteri posztjáról. [Dors Venabili]

G.K. 12 040

Raych Seldon és Manella Dubanqua házasságából megszületik Wanda Seldon. [Dors Venabili]

G.K. 12 048

Dors Venabili "halála". [Dors Venabili]

Daneel az Eos bázisra viszi Dorsot javításra. [Alapítvány és káosz]

A junta bukása. [Dors Venabili]

XIV. Agis bábcsászár kerül a trónra. A tényleges hatalom a Közbiztonsági Bizottság kezébe kerül, melynek vezetője Linge Chen főbiztos. [Wanda Seldon]

G.K. 12 049

Nikolo Pas halála. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 050

I. Klayus születése. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 051

Klia Asgar születése. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 052

Raych és Manella második gyermeke, Bellis Seldon születése. Hari Seldon rájön, hogy Wanda mentális képességekkel rendelkezik. Próbál felkutatni más mentalistákat is, egyelőre sikertelenül. A Birodalomban az általános hanyatlás jelei mutatkoznak. [Wanda Seldon]

G.K. 12 053

Jeni Cuicet születése. [Az Alapítvány győzelme]

G.K. 12 054

A pszichohistória egyenletei egyértelműen mutatják, hogy a Birodalom össze fog omlani. Seldon kidolgoz egy tervet, hogy megmentse az emberiség tudását, és létrehozzon az Alapítvány révén egy Második Birodalmat. Yugo Amaryl meghal. [Wanda Seldon]

G.K. 12 057

Elkészülését követően a Dahl szektor új hőkútja beomlik, százezrek halálát okozva. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 058

Raych, Manella és Bellis a Santannira költöznek, ahol új reneszánsz bontakozik ki. Anacreon provincia függetlenedni akar a Birodalomtól. Seldon megtalálja az Alapítvány elhelyezésére alkalmas helyet: a Terminust, a Galaxis Perifériáján. A Santannin zavargások törnek ki. Raych meghal a káoszkitörésben. Családja eltűnik az űrben. Stettin Palver mentalista csatlakozik a Seldon-tervhez, majd Bor Alurin. A mentalistákból majdan létrejön a Második Alapítvány. A Közbiztonsági Bizottság figyelni kezdi Seldont. [Wanda Seldon]

G.K. 12 062

Vara Liso tudomást szerez a robotok létezéséről. Információja nyomán Farad Sinter a robotokra kezd vadászni. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 066

Kale csillaga szupernóvává válik. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 067 = A.K. 1

XIV. Agis eltávolítása óta I. Klayus ül a császári trónon, de a hatalom továbbra is a Közbiztonsági Bizottság kezében van. Lodovik Trema giskardi robot véletlenül felszabadul a Három Törvény kötelmei alól. Megkérdőjelezi a Nulladik Törvény helyességét, valamint azt, hogy az emberek véleményét nem kérik ki saját jövőjükkel kapcsolatban. A calvini robotok rá akarják venni Seldont, hogy adja fel tervét, mivel tudják, hogy Daneel a történelem irányítására használná. Gaal Dornick csatlakozik a Seldon-tervhez. A Közbiztonsági Bizottság Seldon csoportját (a leendő Első Alapítványt) a Terminusra száműzi. Farad Sinter katonái felszámolják a calvini robotok bázisát. Lodovik újra csatlakozik Daneelhez. A Második Alapítvány elrejtőzik a Csillagvégen. Az alapítványi időszámítás kezdete (Alapítványi Kor = A.K.) [Alapítvány és káosz]

Leyel Forska eredetkutató csatlakozni akar az Alapítványhoz, Seldon azonban nem járul hozzá. [The Originist]

G.K. 12 068 = A.K. 2

Semrin bábcsászár uralma. Az Első Alapítvány (mely többségében gyakorlati szakemberekből és családjaikból áll) a Terminusra vonul száműzetésbe, és elkezdi összeállítani az Encyclopedia Galacticát. Daneel hozzákezd egy csoporttudat, a Gaia felépítéséhez mentalisták segítségével. A Nulladik Törvénynek engedelmeskedve Daneelék elpusztítják az amnézia ellen létrehozott ősi archívumok millióit. A Ktlina új reneszánsza káosszá omlik össze. Daneel tilalma ellenére R. Gornon Vlimt időutazásra akarja küldeni Seldont, hogy az a jövőben ellenőrizhesse pszichohistóriája működését és Daneel tervének helyességét. Daneel elpusztítja Gornont. Mors Planch (és Biron Maserd is?) a jövőbe utazik. Lodovik és Dors szakítanak Daneellel. [Az Alapítvány győzelme]

G.K. 12 069 = A.K. 3

Hari Seldon halála. Leyel Forska csatlakozik a Második Alapítványhoz. Linge Chen főbiztos meghal, helyét a Közbiztonsági Bizottságban Rom Divart veszi át. Divart a hatalom megszilárdítása érdekében főleg a Trantorral és környezetével foglalkozik. Megkezdődik a Birodalom Perifériájának lemorzsolódása. [The Originist]

A.K. 18 (G.K. 12 084)

Salvor Hardin születése. [A polgármesterek]

A.K. 50 (G.K. 12 116)

Az Anacreon független királysággá nyilvánítja magát, elszakítva ezzel a Terminust a Birodalomtól. Seldon hologramja a terminusi Időkriptában elmondja az Alapítvány valódi célját. Az Anacreon katonai támaszpontot hoz létre a Terminuson, hogy bekebelezze a bolygót. [Az enciklopédisták]

A Terminus tudományos segítséget kezd nyújtani a környező királyságoknak, hogy távol tartsa őket magától. [A polgármesterek]

A.K. 80 (G.K. 12 146)

Az Alapítvány elhárítja az anacreoni fenyegetést, majd egyezményt köt a környező királyságokkal a békés egymás mellett élésről. [A polgármesterek]

Az Alapítvány egyre fejlettebb iparcikkekkel kereskedik a Periférián. Folyamatosan növekvő gazdasági befolyása mellett a vallás erejét is felhasználja helyzete megszilárdításához. [A kereskedők]

A.K. 105 (G.K. 12 171)

VI. Stannell halála. [A kalmárfejedelmek]

A.K. 135 (G.K. 12 201)

Az Alapítvány kiterjeszti befolyását az Askone-ra. [A kereskedők]

A.K. 155 (G.K. 12 221)

Az Alapítvány befolyási övezetével szomszédos Korell Köztársaságban birodalmi atomfegyverek bukkannak fel. [A kalmárfejedelmek]

A.K. 158 (G.K. 12 224)

A Korell hadat üzen az Alapítványnak. [A kalmárfejedelmek]

A.K. 161 (G.K. 12 227)

Háromévnyi, többnyire gazdasági háború után a korelli gazdaság összeomlik, a Korell az Alapítvány részévé válik. [A kalmárfejedelmek]

A.K. 170 (G.K. 12 236)

II. Cleon a Birodalom császára lesz. [A generális]

A.K. 185 (G.K. 12 251)

Bel Riose birodalmi kadét megment két űrhajót a pusztulástól a Lemul Rajnál. Jutalmul előléptetést kap. Később tábornokká léptetik elő. [A generális]

A.K. 195 (G.K. 12 261)

A II. Cleon uralkodása alatt álló Birodalom fellendülőben van. Bel Riose birodalmi tábornok hadjáratot indít az Alapítvány ellen. [A generális]

A.K. 196 (G.K. 12 262)

Riose jelentős nagyságú területeket foglal el. II. Cleon – félve egy túl erős hadvezér trónfosztási kísérletétől – visszahívja Riosét és flottáját. [A generális]

A.K. 210 (G.K. 12 276)

II. Cleon uralkodásának vége. [A generális]

A.K. 267 (G.K. 12 333)

Han Pritcher születése. [Az Öszvér]

A.K. 270 (G.K. 12 336)

A Birodalom maradéka felett VIII. Dagobert uralkodik. A lázadó Gilmer seregei elfoglalják és feldúlják a Trantort. Yokim Sarns Első Szóló és a Második Alapítvány megvédi a Galaktikus Könyvtárat, majd fegyverszünetet kötnek Gilmerrel. [Trantor Falls]

A.K. 283 (G.K. 12 349)

Az Öszvér születése a Gaián. [Az Öszvér keresi a Második Alapítványt]

A.K. 293 (G.K. 12 359)

Han Pritcher csatlakozik a katonasághoz. [Az Öszvér]

A.K. 303 (G.K. 12 369)

Az Öszvér elhagyja a Gaiát, és mentális képességeit felhasználva hozzákezd, hogy meghódítsa a Galaxist. [Az Öszvér]

A.K. 310 (G.K. 12 376)

A IX. Dagobert császár uralma alatt álló Birodalom húsz mezőgazdasági világra zsugorodott, fővárosa Neotrantor. Az Alapítvány jelentős erővé vált. Az Öszvér legyőzi az Alapítványt, kisiklatva a Seldon-tervet. Ebling Mis a Második Alapítvány nyomára bukkan. Bayta Darell lelövi Mist, mielőtt az elmondhatná az Öszvérnek a Második Alapítvány rejtekhelyét. [Az Öszvér]

Az Öszvér a meghódított területekből létrehozza a Világok Szövetségét, és kutatni kezd a Második Alapítvány után. [Az Öszvér keresi a Második Alapítványt]

A.K. 315

A Második Alapítvány tagjai mentálisan áthangolják az Öszvér agyát, aki felhagy a további terjeszkedéssel és a Második Alapítvány kutatásával. [Az Öszvér keresi a Második Alapítványt]

A.K. 320

Az Öszvér meghal. Az Alapítvány visszanyeri korábbi erejét, de egyre komolyabban kezd foglalkozni az eddig elhanyagolt mentális tudományokkal, tovább veszélyeztetve a Seldon-tervet. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

A.K. 351

Preem Palver Első Szóló lesz. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

A.K. 362

Arcadia Darell születése. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

A.K. 376

Az Alapítvány a Második Alapítvány után kezd kutatni, félve annak tudatbefolyásoló irányításától. A Kalgan háborút indít az Alapítvány ellen. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

A.K. 377

Az Alapítvány legyőzi a Kalgant. Az Alapítvány – megtalálva a Második Alapítvány csalétkét – abbahagyja a kutatást. A Második Alapítvány tovább folytatja munkáját a Trantoron (a Csillagvégen) megbújva. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

???

Az immár bolygólénnyé vált Gaia egyre aktívabban figyeli az Alapítványok ténykedését.

A.K. 443

Arcadia Darell halála. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

???

A mentalikai kutatások eredményei nyomán az Alapítvány egyre közelebb jut ahhoz, hogy fölénybe kerüljön a felszámoltnak hitt Második Alapítvánnyal szemben. Ugyanakkor a Második Alapítvány nem képes a Seldon-tervet saját erejéből kormányozni, bár ezzel nincsen tisztában. A Seldon-tervet a Gaia bolygólény lakóinak igen finom mentális irányítása tartja továbbra is az előre kijelölt úton. [Az Alapítvány pereme]

A.K. 467

Golan Trevize születése. [Alapítvány és Föld]

???

Daneel manipulálni kezd egy embercsoportot, hogy kiválassza "az embert, aki mindig helyesen dönt". Golan Trevize is a csoportban van. [Az Alapítvány győzelme]

A.K. 498

A Gaia találkozót hoz létre a két Alapítvány között. Golan Trevize-nak ("az ember, aki mindig helyesen dönt") kell választania három lehetséges jövő közül: 1. Az Első Alapítvány fizikai ereje által létrehozott birodalom. 2. A Seldon-tervnek megfelelően a Második Alapítvány pszichohistóriája által kormányzott birodalom. 3. A Gaia galaxisméretű változata, a Galaxia szuperorganizmus. További alternatívákkal nem szolgálnak, és más embert nem vonnak be a döntésbe. Trevize a Galaxiát választja. A találkozót követően mindkét Alapítvány az eredeti hitében meghagyva távozik, a Seldon-terv pedig – Gaia finomító beavatkozásainak köszönhetően – továbbhalad eredetileg megszabott útján, hogy biztosítsa a stabilitást és a fejlődést Galaxia létrejöttéig. Megkezdődnek az előkészületek az emberiségnek a csoporttudatba való fokozatos asszimilációjára. [Az Alapítvány pereme]

A.K. 499

Trevize a Föld felkutatására indul, hogy döntésének magyarázatát meglelje. A Solarián megtalálja a húszezer évvel korábban eltűnt embereket, akik egy új fajjá váltak. Trevize magával visz egy solariai gyermeket, Fallomot. A Földnél R. Daneel Olivaw várja, aki elmondja a Nulladik Törvény szellemében való tevékenységének lényegét. Trevize rájön, hogy a tényleges megoldásnak számba kell vennie az embereken túl a robotokat, a solariaiakat, a mémeket, az esetleges mutációkat és minden egyéb intelligenciát is. A végső megoldás tehát nem az egyszerűsítés és konformizálás lesz. [Alapítvány és Föld, Az Alapítvány győzelme]

A.K. 520

Az Első Galaktikus Egyesülést Vizsgáló Bizottság összehívása a Pengián. Az ezt követő Nagy Sorsdöntő Viták 180 éven át tartanak, több alkalommal erőszakba, amnéziába és káoszba torkollva. A robot-polgárháború újra fellángol. Az Alapítvány civilizációja közeledik a mind a Gaiával, mind a Káosszal való döntő összeütközéshez. [Az Alapítvány győzelme]

A.K. 682

Az ötödik Nagy Sorsdöntő Vita. [Az Alapítvány győzelme]

A.K. 1020

Megjelenik az Encyclopedia Galactica 116. kiadása. [Alapítvány]

A.K. 1054

Az Encyclopedia Galactica 117. kiadásának megjelenése. [Az Alapítvány győzelme]

A.K. 1152

Megjelenik Sarhir Vadid A gyarmatosítás kezdeteinek krónikája című könyve a Baleyföld Egyetemi Nyomda gondozásában. [Kalibán]

Az Alapítvány-Birodalom-Robot-Univerzum történeteinek olvasási sorrendje

Magyarázatok:

A vastag betűvel írott címek Asimov művei, a normál betűseket mások írták.

Zárójelben az adott történet eredeti angol címe található.

A magyarra még le nem fordított történeteknek csak az angol címe szerepel a listán.

Némelyik Alapítvány-kötetet fel kellett darabolnunk, hogy az eseményei közben játszódó egyéb történeteket az időrendi sorrendnek megfelelően elhelyezhessük. Ilyen esetben a feldarabolt kötet egyes részeit "regényfejezet" névvel jelöljük. A felbontást egyébként ezen kötetek szerkezete megengedi.

A novellák és regényfejezetek esetén mindig jelezzük, hogy azok mely kötetben találhatók.

A címek előtti évszámok az adott történet időpontját jelölik Asimov világának történelmében. Az évszámok rövidítéseinek magyarázatát lásd a kronológiában.

A Halálos ítélet c. novelláskötet angol eredetije a The Early Asimov, Book Two címet viseli.

i.sz. 1995

Egy fiú legjobb barátja (A Boy’s Best Friend), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 1998

Robbie (Robbie), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2006

Az AL-76-os robot elkeveredik (Robot AL-76 Goes Astray), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2015

Körbe-körbe (Runaround), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2015

Logika (Reason), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2016

Fogd meg a nyulat! (Catch that Rabbit!), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2021

Te hazug! (Liar!), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2023

Tökéletes kiszolgálás (Satisfaction Guaranteed), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2024

Balance, novella. Kötet: Foundation’s Friends

i.sz. 2025

Lenny (Lenny), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2029

Az eltűnt robot (Little Lost Robot), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2031

A kockázat (Risk), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2031

A csillagokba! (Escape!), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2032

Bizonyíték (Evidence), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2032

PAPPI, novella. Kötet: Foundation’s Friends

i.sz. 2034

Rabszolga (Galley Slave), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2035

Az első törvény (First Law), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2036

Plato’s Cave, novella. Kötet: Foundation’s Friends

i.sz. 2052

Az elkerülhető konfliktus (The Evitable Conflict), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2055

Robotálmok (Robot Dreams), novella. Kötet: Robot Dreams

i.sz. 2062

Női ösztön (Feminine Intuition), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2090

Karácsony Rodney nélkül (Christmas without Rodney), novella. Kötet: Robot Visions

i.sz. 2120

Öcsi (Kid Brother), novella. Kötet: Gold

i.sz. 2150

A Fényvers (Light Verse), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2180

...hogy engedelmességgel tartozol Neki (That Thou Art Mindful of Him), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2359

A két évszázados ember (The Bicentennial Man), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 4021

Föld Anya (Mother Earth), novella. Kötet: Halálos ítélet

i.sz. 5021

Acélbarlangok = Gyilkosság az Űrvárosban (The Caves of Steel), regény.

i.sz. 5022

A mezítelen nap (The Naked Sun), regény.

i.sz. 5023

Tükörkép (Mirror Image), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 5024

Strip Runner, novella. Kötet: Foundation’s Friends

i.sz. 5024

A Hajnal bolygó robotjai (The Robots of Dawn), regény.

kb. i.sz. 5199

Káprázat (Mirage), regény.

kb. i.sz. 5200

Chimera, regény.

kb. i.sz. 5200

Aurora, regény.

i.sz. 5222

Robotok és Birodalom (Robots and Empire), regény.

i.sz. 5322

Kalibán (Caliban), regény.

i.sz. 5323

Inferno, regény.

i.sz. 5328

Utopia, regény.

G.K.E. 200

A csillagok, akár a por (The Stars Like Dust), regény.

G.K.E. 200

Az űr áramlatai (The Currents of Space), regény.

G.K. 827

Kavics az égben (Pebble in the Sky), regény.

G.K. 978

Zsákutca (Blind Alley), novella. Kötet: Halálos ítélet

G.K. 12 020

Az Alapítvány előtt (Prelude to Foundation), regény.

G.K. 12 028

Eto Demerzel (Eto Demerzel), regényfejezet. Kötet: Előjáték az Alapítványhoz

G.K. 12 028

Az Alapítvány félelme (Foundation’s Fear), regény.

G.K. 12 038

I. Cleon (Cleon I), regényfejezet. Kötet: Előjáték az Alapítványhoz

G.K. 12 048

Dors Venabili (Dors Venabili), regényfejezet. Kötet: Előjáték az Alapítványhoz

G.K. 12 058

Wanda Seldon (Wanda Seldon), regényfejezet. Kötet: Előjáték az Alapítványhoz

G.K. 12 067

Alapítvány és káosz (Foundation and Chaos), regény.

G.K. 12 067

A pszichohistorikusok (The Psychohistorians), regényfejezet. Kötet: Alapítvány

G.K. 12 067

The Originist, novella. Kötet: Foundation’s Friends

G.K. 12 068

Az Alapítvány győzelme (Foundation’s Triumph), regény.

G.K. 12 069

Epilógus (Epilogue), regényfejezet. Kötet: Előjáték az Alapítványhoz

A.K. 50

Az enciklopédisták (The Encyclopedists), regényfejezet. Kötet: Alapítvány

A.K. 80

A polgármesterek (The Mayors), regényfejezet. Kötet: Alapítvány

A.K. 135

A kereskedők (The Traders), regényfejezet. Kötet: Alapítvány

A.K. 155

A kalmárfejedelmek (The Merchant Princes), regényfejezet. Kötet: Alapítvány

A.K. 195

A generális (The General), regényfejezet. Kötet: Alapítvány és Birodalom

A.K. 270

Trantor Falls, novella. Kötet: Foundation’s Friends

A.K. 310

Az Öszvér (The Mule), regényfejezet. Kötet: Alapítvány és Birodalom

A.K. 315

Az Öszvér keresi a Második Alapítványt (Search by the Mule), regényfejezet. Kötet: Második Alapítvány

A.K. 376

Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt (Search by the Foundation), regényfejezet. Kötet: Második Alapítvány

A.K. 498

Az Alapítvány pereme (Foundation’s Edge), regény.

A.K. 499

Alapítvány és Föld (Foundation and Earth), regény.

Magyarázat

Az összes itt szereplő idézetet az Encyclopedia Galactica 116. kiadásából vettük (megjelent az Encyclopedia Galactica Kiadó gondozásában, Terminus, A.K. 1020.), a kiadó hozzájárulásával.

Az eredetiben "meme" névvel Illetett lényeket (az angol "gene" = gén analógiájára) magyarul mém-nek kell neveznünk. A mémek intelligens lények (illetve számítógépek) agyában létrejövő, önmagukat szaporítani és átörökíteni képes információfüzérek, melyek – hasonlóan az élőlények teljes DNS-állományának egy-egy génjéhez – bizonyos mértékig függetlenek az otthonukként szolgáló tudattól. A mémek evolúciójuk – egy adott civilizációban való elterjedésük és az újabb és újabb generációkra való átöröklődésük – folyamán kiszakadnak az őket szülő tudatból és fokozatosan önálló, önfenntartó intelligens lényekké, mém-lényekké válnak. (A szaklektor)

Az eredetiben "meme" névvel illetett lényeket (az angol "gene" = gén analógiájára) magyarul mém-nek kell neveznünk. A mémek intelligens lények (illetve számítógépek) agyában létrejövő, önmagukat szaporítani és átörökíteni képes Információfüzérek, melyek – hasonlóan az élőlények teljes DNS-állományának egy-egy génjéhez – bizonyos mértékig függetlenek az otthonukként szolgáló tudattól. A mémek evolúciójuk – egy adott civilizációban való elterjedésük és az újabb és újabb generációkra való átöröklődésük – folyamán kiszakadnak az őket szülő tudatból és fokozatosan önálló, önfenntartó intelligens lényekké, mém-lényekké válnak. (A szaklektor)

Keiden Amadiro aurorai robotszakértő után elnevezett robotok; l. Robotok és Birodalom (A szaklektor)