Előszó

Hosszú és fáradságos küzdelmet ígértem az Isaac Asimov teljes Alapítvány-Birodalom-Robot Univerzuma című sorozat első kötetének előszavában azok számára, akik velem tartanak. Ha még mindig magam mellett tudhatlak, Kedves Olvasó, az valószínűleg azt jelenti, e küzdelem elegendő élményt nyújtott a fáradság mellett, hogy érdemes legyen végigcsinálni. Remélem, a most következő néhány száz oldalon át kitartasz még, és utána elégedetten dőlsz hátra karosszékedben, azzal a tudattal, hogy áttanulmányoztad az emberiség fiktív, jövőbeli történelmének húszezer évét.

E kötettel lezárul Asimov science fiction életművének egy jelentős szakasza. Az igen kedvező olvasói fogadtatás azonban arra a döntésre juttatta a Szukits Kiadót, hogy a mester írásainak gyűjteményes sorozatával nem áll meg. A robotok, az Alapítványok és a Galaktikus Birodalom világegyetemén kívül ugyanis Asimov számos egyéb science Action világot is megteremtett, melyek ma a könyvesboltokban nem, az antikváriumokban pedig csak elvétve kaphatók. A Szukits Kiadó úgy véli, hogy ideje ezeket az írásokat az eddigihez hasonló, gyűjteményes kötetekben közkinccsé tenni, Isaac Asimov teljes science fiction univerzuma cím alatt. Úgy döntöttünk, hogy megtartjuk az eddigi formátumot és sorszámozást, de hogy egy olvasót se csapjunk be, a nem robotokkal, Alapítvánnyal és Birodalommal foglalkozó újabb köteteket már az Encyclopedia Galactica Alternativa jelzéssel fogjuk ellátni a 6. sorszámtól kezdve. Egyelőre nem dőlt el, hogy hány ilyen "alternatív" gyűjteményes kötet fogadja majd magába Asimov egyéb sci-fi írásait, de amikor azoknak a végére érünk, a kiadó szeretne majd visszakanyarodni az Alapítvány-Birodalom-Robot-Univerzumhoz, és sorra kiadni gyűjteményes formában az ehhez az univerzumhoz tartozó, de nem Asimov által írt folytatásokat is. Az akkor következő kiegészítő kötetek az Encyclopedia Galactica Addenda lógót viselik majd, de sorszámok helyett – hiszen azokat a könyveket már nem az olvasási sorrend, hanem más rendezőelv alapján állítjuk össze – A, B, C stb. betűjelzéssel lesznek ellátva. Ez a jelzés lehetőséget biztosít majd arra is, hogy bármely, a későbbi jövőben íródó, újabb Alapítvány-, Birodalom- vagy robottörténet a kötetek sorrendjének megzavarása nélkül kapcsolható legyen a sorozathoz.

Most azonban térjünk vissza a jelenhez, hiszen hátravan még az Encyclopedia Galactica 5. kötete. E könyv szerkesztése megegyezik az előző négyével, egyetlen dolgot kivéve: többek kérésének eleget téve a kötet végén a sagát alkotó történetek olvasási sorrend szerinti felsorolása mellett elhelyeztünk egy újabb listát, melyben a novellák és regények az eredeti megjelenés sorrendje alapján szerepelnek. Való igaz, hogy egy ilyen kalauz is hasznos, hiszen vannak, akik nem a fiktív események időrendje, hanem inkább az írói kreativitás kibontakozása, azaz a világegyetem felépítésének menete alapján szeretnék elolvasni Asimov meséit. Én magam így is, úgy is megtettem, és az élmény mindkét módon páratlan volt.

Akkor hát, Olvasó Barátom, nem maradt más hátra, mint hogy jó szórakozást kívánjak az Encyclopedia Galactica 5. kötetéhez. Köszönöm, hogy a sorozat folyamán kitartottál mellettem, és azt kívánom, hogy a következő években várható Encyclopedia Galactica Alternativa és Encyclopedia Galactica Addenda ugyanannyi örömet okozzanak majd, mint az eddigiek.

Dr. Torkos Attila

Szeged, 2003. június 7.

A robotika három törvénye

A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az Első Törvény előírásaiba ütköznének.

A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az Első és Második Törvény előírásaiba.

A robotika kézikönyve,

56. kiadás, 2058

Az Alapítvány pereme

A.K. 498

Előszó

Az első Galaktikus Birodalom összeomlóban volt. Hanyatlása és pusztulása évszázadok óta folyt, és a helyzetet csupán egyetlen ember ismerte föl.

Hari Seldon volt ez az ember, az Első Birodalom utolsó nagy tudósa, a pszichohistória tökéletesítője. Ez a tudomány az emberi viselkedést matematikai egyenletekké egyszerűsíti.

Az ember mint egyén kiszámíthatatlan, de a tömegek reakciói, Seldon szerint, statisztikailag feldolgozhatók. Minél nagyobb a tömeg, annál nagyobb pontossággal számolhatunk. És Seldonnak nem kisebb embertömeget kellett figyelembe vennie, mint a galaxis sokmilliónyi lakott világának népességét.

Seldon azt a következtetést vonta le egyenleteiből, hogy a csak önmagára támaszkodó Birodalom elbukik, és az emberiség harmincezer esztendőnyi szenvedése és nyomorúsága árán támad föl a romokon a Második Birodalom; ám ha valaki valamilyen módon helyes irányt szab a folyamatoknak, az interregnumot mindössze egyetlen millenniumra – ezer esztendőre – lehet csökkenteni.

Ennek érdekében állította föl Seldon a tudósok két kolóniáját, melyeket Alapítványoknak nevezett. Szándékosan helyezte el őket "a galaxis két végén". Az Első Alapítvány, mely erejét a fizikai tudományokra összpontosította, a széles nyilvánosság szeme láttára fejlődött. Ezzel szemben a Második Alapítvány, a pszichohistorikusok és "elmetudósok" világa néma csendben dolgozott.

Az Alapítvány-trilógia az interregnum első négy évszázadának történetéről szólt. Az Első Alapítvány (melyet általában "az Alapítvány" néven ismertek, hiszen a másik létezéséről jóformán senkinek sem volt tudomása) kezdetben csak egy kicsiny közösség volt a galaxis Perifériájának isten háta mögötti térségeiben. Időnként válságokkal kellett megküzdenie, melyek során az emberi érintkezés – valamint az adott társadalmi és gazdasági folyamatok – változói olyannyira leszűkültek, hogy végül rendszerint csak egyetlen lehetőség maradt a továbblépésre. Amikor megtették ezt a lépést, a fejlődés új látóhatára nyílt meg előttük. És mindez a rég halott Hari Seldon tervei szerint.

Az Első Alapítvány – tudományos fölénye révén – átvette a hatalmat a környező, barbárságba süllyedt bolygók felett. Fölvette a harcot a rebellis hadvezérekkel, akik elszakadtak a haldokló Birodalomtól, és sorra legyőzte őket. Az utolsó erőskezű császár és az utolsó erőskezű tábornok uralma idején fölvette a harcot magával a maradék Birodalommal is – és legyőzte.

Úgy tűnt fel, hogy a Seldon-terv szabályosan halad a megvalósulás felé, és már semmi nem akadályozhatja meg, hogy idejében megszülessék a Második Birodalom – méghozzá a lehető legcsekélyebb áldozatok árán.

Ám a pszichohistória statisztikai tudomány. Itt mindig számolni kell azzal, hogy valami közbejön, mint ahogy közbe is jött – valami, amit Hari Seldon nem láthatott előre. Váratlanul felbukkant egy ember a semmiből: az Öszvérnek hívták. Hatalma volt a gondolatok felett, és ez a hatalom ismeretlen volt a galaxisban. Úgy tudta átformálni az emberek érzelmeit és gondolatait, hogy még esküdt ellenségei is odaadó szolgáivá lettek. Hadseregek nem győzhették le, mivel nem voltak hajlandók harcba szállni vele. Az Első Alapítvány elbukott, és a Seldon-terv látszólag romokban hevert.

De életben maradt a titokzatos Második Alapítvány, amelyet felkészületlenül ért ugyan az Öszvér váratlan megjelenése, ám lassan ellentámadásba lendült. Óriási védelmi erőt jelentett számára ismeretlen elhelyezkedése. Az Öszvér mindenáron meg akarta találni, hogy ezzel teljesen uralma alá hajtsa a galaxist. Azok viszont, akik hűségesek maradtak a lerombolt Első Alapítványhoz, azért akarták megtalálni, hogy segítséget kapjanak tőle.

De nem akadtak a nyomára. Elsőnek egy asszony, Bayta Darell állította meg az Öszvért, és ezt az időt használta fel a Második Alapítvány, hogy erőit csatasorba állítva döntő csapást mérjen az Öszvérre.

Ezután lassanként újra életre keltették a Seldon-tervet.

De ezzel lehullott a lepel a Második Alapítványról. Az Első Alapítvány tudomást szerzett a Második létezéséről, és attól kezdve visszautasította, hogy a jövőben az "elmetudósok" irányítása alatt éljen. Az Első Alapítvány döntő fölényre tett szert a fizikai erő terén, s ez a tény súlyosan nehezedett a Második Alapítványra, amely ráadásul kettős feladat megoldása előtt állt: egyrészt vissza kellett szorítania az Első Alapítványt, másrészt újra el kellett merülnie a névtelenség homályába.

Ezt a célt legnagyobb első szólója, Preem Palver idejében sikerült elérnie. Az Első Alapítványt meghagyták abban a hitében, hogy győzött, megsemmisítette a Második Alapítványt, s miközben egyre nagyobb hatalommal galaxis-szerte, nem tudta, hogy a Második Alapítvány még mindig létezik.

Az Első Alapítvány létrehozatala óta immár négyszázkilencvennyolc esztendő telt el. Noha hatalma csúcsán állt, akadt egy ember, aki nem hitt a látszatnak...

1 - A tanácsos

1.

– Persze hogy nem hiszem – felelte Golan Trevize, aki a Seldon-székház széles lépcsőfokán állva lenézett a napfényben fürdő városra.

A Terminus szelíd éghajlatú bolygó volt, magas volt rajta a víz aránya a szárazföldhöz képest. Trevize gyakran gondolt rá, hogy a mesterséges időjárás bevezetése óta még szelídebbé, igaz, unalmasabbá is vált.

– Egy szót sem hiszek belőle – tette hozzá, és elmosolyodott. Szabályos, fehér fogsorától még fiatalabbnak látszott.

Társa, a szintén tanácsosi rangot viselő Munn Li Compor, aki középső nevét a terminusi hagyományokkal dacolva vette föl, kelletlenül csóválta a fejét.

– Mit nem hiszel? Hogy megvédtük a várost?

– Azt még csak elhiszem! Hiszen megvédtük, nem? És már Seldon megmondta, hogy meg fogjuk védeni, és azt is mondta, hogy az igazság a mi oldalunkon áll. Már ötszáz évvel ezelőtt tudta.

Compor fojtott hangon, félig súgva felelte:

– Idefigyelj, felőlem ugyan beszélhetsz, én úgysem veszlek komolyan, de ha kiereszted a hangod, és mások is meghallják, őszintén szólva nem szeretnék a közeledben állni, amikor lecsap a villám. Ki tudja, pontosan talál-e célba?

– Kinek ártok vele, ha kijelentem, hogy megvédtük a várost? – kérdezte Trevize még mindig mosolyogva.

– Méghozzá háború nélkül?

– Nem volt ki ellen harcolni – felelte Compor. Szalmaszőke haja volt, égszínkék szeme, és nem is akarta megváltoztatni e divatjamúlt színárnyalatokat.

– Polgárháborúról még sohasem hallottál, Compor? – kérdezte Trevize. Magas férfi volt, enyhén hullámos fekete hajjal, akinek megrögzött szokása volt, hogy járás közben mindkét hüvelykujját beleakasztotta elmaradhatatlan, széles selyemövébe.

– Polgárháború döntse el, hol legyen a főváros?

– A kérdés elégnek bizonyult rá, hogy előidézzen egy Seldon-válságot. Tönkretette Hannis politikai karrierjét. A legutóbbi választáson téged is, engem is bejuttatott a Tanácsba, aminek következtében... – Egyik kezét lassan forgatta oda-vissza, utánozva a mérleg egyensúlyi helyzetet kereső nyelvének játékát.

Lecövekelt a lépcsőn, s ügyet sem vetett a mellette elhaladó kormánytagokra, a hírügynökségek képviselőire, valamint azokra a divatos előkelőségekre, akik valami módon kiügyeskedték, hogy jelen lehessenek, amikor Seldon visszatér (vagy ha nem is ő személyesen, a képe mindenesetre).

Fecsegve, nevetgélve, a dolgok tökéletességében sütkérezve haladtak lefelé a lépcsőn, s mindnyájan meg voltak győződve arról, hogy Seldon helyesli, amit tettek.

Trevize csak állt, s várta, hogy a tömeg elsodródjék mellette. Compor, aki két lépcsőfokkal lejjebb haladt, szintén megállt – láthatatlan kötél feszült közöttük.

– Nem jössz? – kérdezte.

– Minek az a nagy sietség? Úgysem kezdik meg a Tanács ülését, míg Branno polgármesternő össze nem foglalta a helyzetet az ő megszokott, határozott módján, vagyis szótagonként araszolva. Nekem nem sürgős, hogy végigszenvedjek egy újabb fárasztó beszédet... Nézd a várost!

– Látom. Láttam tegnap is.

– Azt elhiszem, de láttad-e ötszáz évvel ezelőtt, amikor alapították?

– Négyszázkilencvennyolc évvel ezelőtt – helyesbített Compor gépiesen. – Két év múlva rendezik meg a fél évezredes ünnepségeket, amikor még mindig Branno polgármesternő lesz hatalmon, hacsak nem jön közbe valami, aminek, reméljük, kicsi a valószínűsége.

– Reméljük – visszhangozta Trevize fanyarul. – De milyen lehetett ötszáz évvel ezelőtt, amikor megalapították? Város volt! Kisváros, melyet maroknyi ember foglalt el, akik el akarták készíteni azt az enciklopédiát, amelynek sohasem jutottak a végére!

– De még mennyire hogy a végére jutottak!

– A mi jelenlegi Encyclopedia Galacticánkra gondolsz? De hiszen ők nem ezen dolgoztak. Ezt betáplálták a komputerbe, és azóta is nap mint nap kiigazítják. Belenéztél valaha a befejezetlen eredetibe?

– Arra gondolsz, amelyik a Hardin múzeumban van?

Salvor Hardin Származástani Múzeum. Használd, kérlek, a teljes nevét, ha már az időpontokra olyan kényes vagy. Belenéztél valaha?

– Nem. Kellett volna?

– Dehogy, semmi szükség rá. És mégis... az enciklopédisták maroknyi csapata akkor egy város magvát alkotta meg... egy kisvárost a szinte fém nélküli bolygón, amely egy elszigetelt nap körül keringett, a galaxis legtávolabbi peremén. És most, ötszáz évvel később a világunk olyan lett, mint valami előváros. Egyetlen hatalmas park az egész, s van fémünk is, amennyit csak akarunk. Immár mi vagyunk a világ közepe!

– Nem egészen – felelte Compor. – Még mindig a galaxistól távol eső, elszigetelt nap körül keringünk. Még mindig a galaxis legtávolabbi peremén.

– Csak azért beszélsz így, mert nem gondolkozol. Hiszen ez volt az értelme ennek az egész kis Seldon-válságnak. Már jóval többek vagyunk, mint egy bolygó, amelynek Terminus a neve. Mi vagyunk az Alapítvány, melynek csápjai benyúlnak a galaxis mélyébe, és amely peremhelyzetéből is képes irányítani az egész galaxist. És ezt azért tehetjük, mert egyáltalán nem vagyunk elszigeteltek, legfeljebb helyzetünket tekintve, az pedig nem számít.

– Rendben van. Ezt elismerem. – Comport szemmel láthatóan nem érdekelte a dolog, és lelépett a következő lépcsőfokra. A láthatatlan kötél kissé megnyúlt.

Trevize kinyújtotta a kezét, mintha vissza akarná húzni a társát.

– Nem érted, mit jelent ez, Compor? Végbement ez az óriási változás, de mi észre sem vettük. A szívünk mélyén még mindig ahhoz a kis Alapítványhoz ragaszkodunk, a régi szép idők magányos bolygójához, pedig a rettenthetetlen hősök és a nemes lelkű szentek ideje örökre elmúlt.

– Ugyan, ne tréfálj!

– Komolyan gondolom. Nézd a Seldon-székházat! Eleinte, a Salvor Hardin életében bekövetkező első válságok idején, még csak az Időkripta létezett, az a kis előadóterem, amelyben Seldon holografikus képe megjelent. Más nem volt. Mára óriási mauzóleummá vált, de építettek-e hozzá erőtérfeljárót? Siklópályát? Gravitációs liftet? Nem. Úgy járunk le-föl ezeken a lépcsőkön, ahogy Hardin járt volna annak idején. Szokatlan és kiszámíthatatlan korokban rémülten kapaszkodunk meg a múlt maradványaiban.

Szenvedélyesen előrelendítette a karját.

– Látsz te itt valami nyilvánvalóan fémből készült építményt? Egyet sem. Nem lenne illő, hiszen Salvor Hardin idejében nem volt említésre méltó fémlelőhelyünk, és nem is igen importáltunk fémet. Inkább beépítettük az ósdi, kortól elszíneződött műanyagot ebbe a monstrumba, hogy az idegen bolygókról jött látogatók megtorpanjanak, és ujjongva kiáltsák: "A Tejútra mondom! Milyen gyönyörű ez a régimódi műanyag!" Én mondom neked, Compor, komédia ez az egész.

– Ebben nem hiszel hát? A Seldon-székházban?

– És mindabban, amit a székház jelent – suttogta Trevize indulatosan. – És végképp nem látom be, miért kell elrejtőznünk itt, a világegyetem szélén, csak azért, mert az őseink is ezt tették. Szerintem be kellene mennünk a galaxis közepére.

– Seldon szerint nincs igazad. A Seldon-tervnek megvan a maga útja.

– Tudom, tudom. És a Terminuson minden gyerek abban a hitben nő fel, hogy Hari Seldon kidolgozott egy tervet, ötszáz évre előre látva mindent, létrehozta az Alapítványt, méghozzá úgy, hogy bizonyos válságokat előre megjósolva a válságok idején holografikus képmása közölje velünk azt a minimális információt, amelynek segítségével kilábolhatunk ebből, és elindulhatunk a következő válság felé; így vezet bennünket kézen fogva egy évezred történelmén át, mígnem az ötszáz évvel ezelőtt düledezni kezdő, majd kétszáz esztendeje végképp szétesett építmény romjain bízvást fölépíthetjük a Második, még hatalmasabb Galaktikus Birodalmat.

– Miért meséled ezt nekem, Golan?

– Mert azt akarom mondani, hogy az egész csak komédia. Úgy, ahogy van, csalás... Lehet, hogy kezdetben igaz volt, de ma már csak komédia! Nem vagyunk a magunk urai. Nem mi követjük a Tervet.

Compor fürkésző pillantást vetett társára.

– Nem először beszélsz így, Golan, de eddig azt hittem, csak azért mondasz ilyen nevetséges dolgokat, hogy felidegesíts vele. A Tejútra mondom, már-már elhiszem, hogy komolyan beszélsz.

– Persze hogy komolyan beszélek!

– Lehetetlen. Vagy valami agyafúrt tréfát űzöl velem, vagy teljesen elment az eszed.

– Sem egyik, sem másik – felelte immár lehiggadva Trevize, s mintha már nem érezné szükségét a szenvedélyes hadonászásnak, övébe dugta mindkét hüvelykujját. – Bevallom, régóta foglalkoztat a dolog, de eddig csak ösztönös megérzés volt. Ám ettől a ma reggeli bohózattól hirtelen világosság gyúlt az agyamban, és feltett szándékom, hogy beszámolok róla a Tanács előtt is.

– Megőrültél! – kiáltotta Compor.

– Rendben van. Gyere velem, és figyelj!

Elindultak lefelé a lépcsőn. Mögöttük már nem jött senki, ők voltak az utolsók. Trevize könnyedén megelőzte társát, Compor ajka pedig megmozdult, s egy hangtalanul kiejtett szót küldött a másik háta felé: "Bolond!"

2.

Harla Branno polgármesternő megnyitotta a Tanács ülését. Látszólag közömbösen szemlélte az egybegyűlteket, valójában azonban senkinek sem volt kétsége afelől, hogy pontosan tudja, kik vannak jelen, és kik azok, akik még nem érkeztek meg.

Gondosan fésült őszes haja nem volt sem kifejezetten nőies, sem amolyan férfias viseletet utánzó. Ő egyszerűen így hordta a haját. A kifejezéstelenségig tárgyilagos arca igazán nem volt szépnek mondható, de valahogy soha senki nem kutatta rajta a szépség jeleit.

Ő volt a bolygó legtehetségesebb adminisztrátora. Ugyan egyetlen ember sem állíthatta – nem is állította soha –, hogy a Salvor Hardinok és a Hober Mallow-k képességei lakoznának benne, akik annak idején életet vittek az Alapítvány első két évszázadának történetébe, de a világért sem hasonlították volna az ostoba Indbur-dinasztiához sem, amely az Öszvért megelőző időkben kormányozta az Alapítványt.

Beszédei nemigen zaklatták fel a hallgatóságot, a drámai hatások iránt sem volt érzéke, de higgadt döntéseket hozott, s mindaddig, míg úgy érezte, igaza van, ragaszkodott e döntésekhez. Nyilvánvaló karizma nélkül, fortéllyal tudta meggyőzni a szavazókat e higgadt döntések jogos voltáról.

Minthogy a Seldon-doktrína következtében roppant nehézzé vált a történelmi változások más irányba terelése (eltekintve persze a kiszámíthatatlantól, melyről a legtöbb seldonista – az Öszvér torzító hatású beavatkozása ellenére – rendszerint megfeledkezett), az Alapítvány minden körülmények között megtarthatta fővárosát a Terminuson. Ez, természetesen, csak egy "lehetőség" volt. Seldon iménti, ötszáz esztendős képként való megjelenése a Terminuson való megmaradás valószínűségét 87,2 százalékban határozta meg.

Ez mindenesetre még a seldonisták számára is 12,8 százalékos esélyt jelentett arra, hogy valamivel közelebb kerülhessenek az Alapítvány Szövetség központjához, ami maga után vonta volna mindazt a következményt, amelyet Seldon fölvázolt előttük. Hogy ez az egynyolcadnyi esély mégsem következett be, az már bizonyosan Branno polgármesternő érdeme volt.

Vitán felül állt, hogy ő ebbe nem egyezik bele. Noha hosszú időn keresztül kifejezetten népszerűtlen politikus volt, el tudta fogadtatni meggyőződését, miszerint az Alapítvány ősi székhelye a Terminus, és annak is kell maradnia. Politikai ellenfelei a karikatúrákban kiugró gránittömbként szokták ábrázolni erős vonalú állát – kétségtelenül hatásosan.

És íme, Seldon most megerősítette a véleményét, ami – legalábbis egy időre – biztosítja számára a politikai fölényt. Azt beszélték, hogy a polgármesternő már egy éve kijelentette: amennyiben Seldon soron következő megjelenése őt igazolja, ezt feladata sikeres befejezésének fogja tekinteni. Akkor azt mondta, ebben az esetben visszavonul, s inkább vállalja a tekintélyes, idős politikus szerepét, mintsem hogy megkockáztassa a további, kétséges kimenetelű politikai csatározásokat.

Ezt valójában senki sem hitte el. Elődei közül kevesen mozogtak ilyen otthonosan a politikai harcok színterén, és most, hogy Seldon képe megjelent, majd eltűnt, a visszavonulás ügye szóba se került.

Tisztán, érthetően, ugyanakkor kissé arcátlan Alapítvány-akcentussal beszélt (valaha nagykövetként szolgált a Mandressen, de nem tanulta meg a mára oly divatossá vált hajdani, császárkori beszédstílust, amely nélkül szinte lehetetlen volt eljutni a majdnem császári belső tartományokba).

– A Seldon-válság elmúlt, és a hagyomány, méghozzá a bölcs hagyomány értelmében sem tettekben, sem szavakban kifejeződő megtorlást nem alkalmazunk azok ellen, akik a rossz oldalon álltak. Tisztességes emberek is hitték, hogy joggal akarják, amit Seldon nem akart. Nincs értelme, hogy olyan mértékben megalázzuk őket, hogy már csak úgy szerezhessék vissza önbecsülésüket, ha magát a Seldon-tervet tagadják meg. Másfelől, mélyen gyökerező és üdvös szokásunk szerint, a vesztett ügyet szolgálók derűsen és minden további vitát mellőzve viseljék el kudarcukat. A véleménykülönbség örökre merüljön feledésbe, méghozzá mindkét oldalon.

Szünetet tartott, nyugodt tekintetét végighordozta az egybegyűlteken, majd így folytatta:

– Az idő fele lejárt, tanácsosok, félezer év telt el a Birodalmak között. Nehéz időket éltünk át, de nagy utat tettünk meg. Csaknem máris egy Galaktikus Birodalmat alkotunk, és immár nem kell számolnunk komoly külső ellenséggel.

– A Seldon-terv hiányában harmincezer évig tartana a két Birodalom közti zűrzavaros időszak, az interregnum. Harmincezer esztendő pusztulása után nem maradna erő az új Birodalom megalapozására. Csak egymástól elszigetelt, sőt talán haldokló világok maradnának fenn.

– Mindazt, amink ma van, Hari Seldonnak köszönhetjük, és a továbbiakban is rég halott elméjére kell támaszkodnunk. Mostantól kezdve a veszélyt mi magunk jelentjük, tanácsosok, tehát a jövőben hivatalos kételkedésnek nincs helye a Tervvel kapcsolatban. Egyezségre kell jutnunk, méghozzá békésen és határozottan, hogy hivatalosan nem vonjuk kétségbe, nem bíráljuk és nem utasítjuk el a Tervet. Ellenkezőleg, minden erőnkkel támogatjuk. Öt évszázadon át bizonyította tökéletes voltát. A Terv jelenti az emberiség biztonságát, ezért változtatásnak nincs helye rajta. Egyetértenek?

Csendes mormogás volt a válasz. A polgármesternőnek jóformán föl sem kellett pillantania, hogy az egyetértés látható jeleit is szemügyre vegye. Ismerte a Tanács valamennyi tagját, és tudta, ki hogyan reagál. Győzött, tehát most nem lesz ellenvetés. Jövőre, talán.

De most nem.

A jövő évi gondokkal ráér jövőre megbirkózni. Hacsak...

– Gondolat-ellenőrzés, Branno asszony? – kérdezte Golan Trevize jó hangosan, mintha csak ellensúlyozni akarná a többiek hallgatását, miközben hosszú léptekkel végighaladt a padsorok között. Nem ült a helyére, amely – mivel Trevize újonnan választott tagja volt a Tanácsnak – az utolsó sorban volt.

– Ez a véleménye, Trevize tanácsos? – kérdezte Branno, de még ekkor sem nézett föl.

– Az a véleményem, hogy a kormány nem szabhat gátat a szólásszabadságnak; hogy mindenkinek, kivált a tanácsosoknak és tanácsosnőknek, akiket éppen ezért választottak meg, joga van megvitatni a napi politikai kérdéseket, és hogy egyetlen politikai kérdés sem választható el a Seldon-tervtől.

Branno összekulcsolta kezét, és fölnézett. Kifejezéstelen arccal szólalt meg:

– Trevize tanácsos, maga szabálytalanul szólt bele a tanácskozásba, és ezzel megbontotta a rendet. Ennek ellenére felkértem, hogy adja elő az álláspontját, tehát válaszolok is rá. A szólásszabadság nem szenved sérelmet a Seldon-terv keretein belül. Csupán maga a Terv szab korlátokat számunkra, de ez a dolog természetéből fakad. Az események sokféleképpen magyarázhatók, mindaddig, míg a képmás nem ismerteti velünk a végső döntést. De miután meghozta a végső döntést, ezzel kapcsolatban további vitának nincs helye a Tanácsban. Még csak meg sem kérdőjelezhetjük előre, mintha azt mondanánk: "Ha Hari Seldon ezt és ezt állítaná, nem volna igaza."

– És ha valaki valóban így érzi, polgármester asszony?

– Magánemberként hangot adhat neki, és magánbeszélgetésben meg is vitathatja a dolgot.

– Úgy érti tehát, hogy az ön által indítványozott szólásszabadság-korlátozás teljes mértékben és kizárólagosan csak a kormányhivatalnokokra vonatkozik?

– Pontosan. Ez nem valamiféle új elem az Alapítvány törvénykezésében. Korábban is alkalmazták a polgármesterek, bármelyik párt emelte is őket hatalomra. A magánvéleménynek nincs jelentősége, de a hivatalos véleménynyilvánításnak súlya van, és veszélyhelyzetet teremthet. Nem azért küzdöttünk idáig, hogy most mindent kockára tegyünk.

– Hangsúlyozni szeretném, polgármester asszony, hogy az ön által említett elvet a Tanács csak különleges helyzetekben, meglehetősen gyéren és alkalomszerűen alkalmazta. Olyan tág és meghatározhatatlan valamire, mint amilyen a Seldon-terv, sohasem vették igénybe.

– Éppen a Seldon-terv követeli meg a leghatékonyabb védelmet, mert pontosan ez az a terület, ahol a dolgok vitatása végzetessé válhat.

– Nem gondolja, Branno asszony... – Trevize ekkor megfordult, végignézett a tanácsosok sorain, akik egy emberként, lélegzet-visszafojtva figyeltek, mintha párbaj zajlana a szemük előtt. – Nem gondolják-e a Tanács tagjai, hogy teljes joggal feltételezhetjük: a Seldon-terv egyáltalán nem létezik?

– Éppen ma győződhettünk meg a működéséről – mondta Branno polgármesternő, aki annál nyugodtabban beszélt, minél hangosabbá és szónokiasabbá vált Trevize hangja.

– Pontosan azért, mert ma láthattuk a működését, tanácsosok és tanácsosnők, meg kell értenünk, hogy a Seldon-terv, amely létezésének hitében felnevelődtünk, egyszerűen nem létezhet.

– Trevize tanácsos, megzavarja az ülést, ezért a továbbiakban megvonom magától a szót.

– Csak hivatali jogommal élek, polgármester asszony.

– A jogát visszavonom, tanácsos.

– Nem vonhatja vissza. A szólásszabadság korlátozásáról szóló bejelentése önmagában még nem törvényerejű. Formális szavazásra még nem került sor a Tanácsban, és ha meg is történt volna, jogom lenne megkérdőjelezni a szavazás törvényességét.

– A visszavonásnak, tanácsos, semmi köze a Seldon-terv védelmére szolgáló bejelentésemhez.

– Akkor hát milyen alapon vonja vissza?

– Árulással vádolom, tanácsos. Tartozom annyi udvariassággal a Tanácsnak, hogy nem itt, az ülésteremben tartóztatom le magát, de már az ajtóban állnak a Biztonsági Szolgálat emberei, akik kifelé menet őrizetbe fogják venni. Most pedig megkérem, csendben hagyja el a termet. Ha csak egyetlen meggondolatlan mozdulatot tesz, a Biztonsági Szolgálat természetesen közvetlen veszélyként fogja értelmezni, és emberei behatolnak az ülésterembe. Gondolom, ezt maga sem tartja szükségesnek.

Trevize összeráncolta a homlokát. A teremben néma csend volt. (Vajon mindenki számított erre a fordulatra – csak ő és Compor nem?) Hátranézett a kijárat felé. Nem látott semmit, de egy pillanatra sem képzelte, hogy a polgármesternő blöffölt.

Dühében dadogni kezdett:

– Én egy fo-fontos választókerületet ké-képviselek, Branno asszony...

– Nem vitás, hogy csalódni fognak magában.

– Miféle bizonyíték alapján vádol ilyen szörnyűséggel?

– Majd megtudja annak rendje és módja szerint, de legyen nyugodt, kezünkben van a szükséges bizonyíték. Maga nagyon elővigyázatlan fiatalember, pedig tudnia kellene, hogy lehet valaki a barátja, mégsem tart magával az árulásban.

Trevize megpördült, és belebámult Compor kék szemébe, amely hidegen nézett vissza rá.

Branno polgármesternő nyugodt hangon jelentette be:

– Tanúskodni szólítom fel mindnyájukat, hogy utolsó kijelentésem hallatán Trevize tanácsos megfordult, és Compor tanácsosra nézett. Óhajt-e távozni, tanácsos, vagy kényszerít rá, hogy a tanácsülés helyszínéhez méltatlan erőszakhoz folyamodjak?

Golan Trevize megfordult, és újra fölment a lépcsőn. Az ajtóban két egyenruhás, állig fölfegyverzett ember fogta közre.

Harla Branno pedig, aki közönyösen nézett utána, összeszorított fogai között ezt suttogta: "Bolond!"

3.

Liono Kodell volt a Biztonsági Szolgálat igazgatója Branno polgármesternő teljes kormányzási időszaka alatt. A munka nem volt kimerítő, ahogy ő maga előszeretettel mondogatta, de hogy hazudott-e vagy sem, természetesen senki sem tudta. Nem látszott hazudozós fajtának, de ebből sem lehetett messzemenő következtetéseket levonni.

Nyugodt, barátságos ember benyomását keltette, és munkája természetéhez éppen ez tűnt helyénvalónak. Inkább alacsony volt, mint magas, inkább testes, mint sovány, és – terminusi polgárnál merőben szokatlan – bozontos bajusza immár inkább fehér volt, semmint szürke. Barna szeme csillogott, csakúgy, mint az a jellegzetes, élénk színű folt drapp egyenruhájának mellzsebén.

– Üljön le, Trevize – mondta. – Csináljuk végig barátságosan, amennyire lehet.

– Barátságosan? Egy árulóval? – Trevize selyemövébe akasztotta hüvelykujját, és állva maradt.

– Egy árulással gyanúsítottal. Még nem tartunk ott, hogy a vád, még ha magától a polgármesternőtől ered is, egyenlő volna az ítélettel. Remélem, el sem jutunk odáig. Az én feladatom az, hogy amennyiben módomban áll, tisztázzam magát. És inkább hajlok rá a jelen körülmények között, amikor még nem történt semmi baj, legföljebb talán a maga büszkeségével, mint hogy nyílt tárgyaláson legyek kénytelen fellépni magával szemben. Bízom benne, hogy a segítségemre lesz.

Trevize azonban hajthatatlan volt.

– Ne fárassza magát ezzel a megnyerő viselkedéssel – mondta. – Az ön feladata, hogy úgy bánjék velem, mintha valóban áruló volnék. Nem vagyok az, és rossz néven veszem, hogy nekem kell ezt bebizonyítanom a maga megelégedésére. Miért nem ön bizonyítja be együttműködési szándékát az én megelégedésemre?

– Elvben nem volna akadálya. De azzal a szomorú helyzettel kell számolnunk, hogy az én oldalamon a hatalom áll, a magáén pedig nem áll semmi. Ebből következik, hogy nekem jogom van kérdezni, magának meg nincs joga. Egyébként ha személyem a hűtlenség vagy az árulás gyanújába keveredne, gondolom, én ülnék a maga helyén, engem faggatna valaki, s őszintén remélem, az a valaki nem bánna rosszabbul velem, mint én szándékozom magával.

– És hogyan szándékozik bánni velem?

– Mint baráttal, mint velem egyenrangú féllel, ha maga is így kezel engem.

– Talán még egy italra is meghívhatom? – kérdezte Trevize keserű gúnnyal.

– Később talán igen, de most, kérem, üljön le. Barátilag kérem!

Trevize tétovázott, aztán leült. A további ellenállás hirtelen értelmetlennek tűnt.

– Mi következik most? – kérdezte.

– Kérem, válaszoljon a kérdéseimre, őszintén, világosan és köntörfalazás nélkül.

– És ha nem? Miféle fenyegetés következik? Elmeszonda?

– Remélem, nem.

– Én is remélem. Egy tanácsossal nem így bánnak el. Még kiderülne, hogy nem vagyok áruló, és mihelyt felmentenek, vége a maga politikai karrierjének és talán még a polgármesternőének is. Talán még meg is érné, hogy alkalmazza azt az elmeszondát.

Kodell összeráncolta a homlokát, és fejcsóválva mondta:

– Ó, nem, azt már nem. Az ilyesmi könnyen okozhat agykárosodást. A gyógyulás olykor nagyon lassú, és nem is hozza meg az eredményt. Egyáltalán nem. Tudja, néha, amikor elkeseredésünkben a szondához folyamodunk...

– Fenyeget, Kodell?

– Csak tényeket ismertetek, Trevize... Ne értsen félre, tanácsos! Ha szükségét látom, használni fogom a szondát, és még ha ártatlannak bizonyul is, a maga számára már nem lesz segítség.

– Mit akar tudni?

Kodell elfordított egy kapcsolót az előtte lévő asztalon.

– A kérdéseimet és a kérdéseimre adott válaszait hangilag is, képileg is rögzítjük. Nem szeretném, ha kérdezés nélkül bármit mondana, vagy nem válaszolna a kérdésekre. Ilyesminek most nincs értelme. Bizonyára érti.

– Értem. Csakis azt rögzíti, amit jónak lát – felelte Trevize megvetően.

– Úgy van, de ismételten kérem, ne értsen félre. Amit mond, abból semmit sem fogok meghamisítani. Mindössze arról van szó, hogy vagy felhasználom, vagy nem. De maga is tudni fogja, mi az, amit nem használok fel, így aztán egyikünk idejét, sem kell pocsékolnia.

– Majd meglátjuk.

– Joggal feltételezzük, Trevize tanácsos – hirtelen ünnepélyesebbé váló hangjából tudni lehetett, hogy ettől kezdve rögzíti a beszélgetést –, hogy ön nyíltan s nem is egy alkalommal kijelentette: nem hisz a Seldon-terv létezésében.

– Ha olyan nyíltan s nem is egy alkalommal jelentettem ki, mit kíván még tudni? – kérdezte Trevize lassan, tagoltan.

– Ne csűrje-csavarja a szót, tanácsos! Tudja, hogy nekem az egyértelmű beismerésére van szükségem, méghozzá a saját hangján, a saját hanglenyomatával, mi több, olyan körülmények között, amikor kétséget kizáróan ura önmagának.

– Gondolom, azért, mert kémiai vagy egyéb eredetű hipnohatás eltorzítja a hanglenyomat, így van?

– Így.

– És maga súlyt helyez rá, hogy megmutassa, nem alkalmaz törvénytelen módszereket egy tanácsos kihallgatása során? Nem hibáztatom.

– Örülök, hogy nem hibáztat, tanácsos. Akkor folytassuk. Nyíltan kijelentette, nem is egyszer, hogy nem hisz a Seldon-terv létezésében. Beismeri?

Trevize lassan, minden szót gondosan megválasztva felelte:

– Nem hiszem, hogy az, amit mi Seldon-tervnek nevezünk, akkora jelentőséggel bír, mint amekkorát rendszerint tulajdonítunk neki.

– Állítása bizonytalanul hangzik. Nem fejtené ki részletesebben?

– Az a véleményem, hogy általános felfogásunk, miszerint Hari Seldon ötszáz esztendővel ezelőtt, a pszichohistória matematikai tudományának felhasználásával a legapróbb részletekig kidolgozta a velünk történő események sorozatát, és mi a maximális valószínűséggel járjuk be lépésről lépésre ezt az előre meghatározott utat az Első Galaktikus Birodalomtól a Második Galaktikus Birodalomig, nos, ez a felfogásunk naivitás. Ez így nem lehet igaz.

– Ezek szerint az a véleménye, hogy Hari Seldon sohasem létezett?

– Erről szó sincs. Természetesen létezett.

– És hogy sohasem fejlesztette ki a pszichohistória tudományát?

– Dehogy, ilyesmi eszembe sem jutott! Figyeljen rám, igazgató úr, ha megengedik, elmagyaráztam volna az egészet a Tanácsban, de most megtehetem magának. Mindabból, amit el akarok mondani, olyan világosan derül ki az igazság, hogy...

A Biztonsági Szolgálat igazgatója nyugodt, jól látható mozdulattal kikapcsolta a felvevő-szerkezetet.

Trevize elhallgatott, és összehúzta a szemöldökét.

– Miért csinálta ezt?

– Csak az időmet vesztegeti, tanácsos. Nem szónoklatra kértem.

– Arra kért, hogy fejtsem ki az álláspontomat, nem?

– Egyáltalán nem. Arra kértem, hogy feleljen a kérdéseimre, egyszerűen, egyenesen, mellébeszélés nélkül. Kizárólag a kérdéseimre feleljen, és kíméljen meg mindattól, amiről nem kérdeztem. Ha így tesz, az egész nem fog sokáig tartani.

– Ezek szerint olyan állításokat akar kicsalni belőlem, amelyek az állítólag általam elkövetett tettekről alkotott hivatalos álláspontot erősítik meg – mondta Trevize.

– Csak az igazságnak megfelelő állításokat kívánjuk hallani magától, és biztosíthatom, nem fogjuk meghamisítani azokat. Kérem, kíséreljük meg még egyszer. Hari Seldonról beszélgettünk. – Ismét bekapcsolta a rögzítőberendezést, és nyugodt hangon megismételte a kérdést: – És hogy sohasem fejlesztette ki a pszichohistória tudományát?

– Természetesen kifejlesztette azt a tudományt, amelyet mi pszichohistóriának nevezünk – válaszolta ingerült kézmozdulattal, türelmetlenségét nem is palástolva Trevize.

– Ez a tudomány ön szerint hogyan definiálható?

– Szentséges Tejút! Rendszerint úgy határozzák meg, mint a matematikának azt az ágát, amely az emberi lények nagy tömegeinek meghatározott körülmények között meghatározott ingerekre adott, minden részletre kiterjedő reakcióival foglalkozik. Másképpen kifejezve, állítólag előre megjósolja a társadalmi és történelmi változásokat.

– Azt mondja, "állítólag". Matematikai szakemberként tartja megkérdőjelezhetőnek?

– Nem – felelte Trevize. – Nem vagyok pszichohistorikus. Az Alapítvány kormányának egyetlen tagja sem az, Terminus egyetlen polgára sem az, de még...

Kodell keze a magasba emelkedett.

– Kérem, tanácsos! – szólt halkan, mire Trevize elhallgatott. – Van valami oka feltételezni, hogy Hari Seldon nem végezte el a szükséges elemzést, amely a lehető leghatékonyabban egyesítené a maximális valószínűség és a minimális időtartam faktorait azon az úton, amely az Alapítványon keresztül eljuttat bennünket az Elsőtől a Második Birodalomig?

– Nem voltam ott – felelte Trevize maró gúnnyal. – Honnan tudhatnám?

– Tudhatja, hogy nem végezte el?

– Nem.

– Tagadja talán, hogy Hari Seldon holografikus képe, amely az elmúlt ötszáz év során, történelmünk minden egyes válságos pillanatában megjelent, valóban Hari Seldon megnyilvánulása volna, mely életének utolsó esztendejében, röviddel az Alapítvány létrehozása előtt készült?

– Úgy vélem, nem tagadhatom.

– "Úgy véli." Inkább hajlik arra, hogy az egész csalás, hogy valaki a múltban bizonyos célok érdekében eszelte ki ezt a trükköt?

– Nem – sóhajtotta Trevize. – Ezt nem állítottam.

– Hajlamos feltételezni, hogy Hari Seldon üzeneteit bárki bármilyen módon manipulálhatta?

– Nem. Nem látom be, hogy efféle manipulációk lehetségesek vagy hasznosak lehetnének.

– Értem. Tanúja volt a legutóbbi Seldon-kép megjelenésének. Úgy véli, hogy elemzése, melyet ötszáz évvel ezelőtt készített, nem felel meg a mai világunkban tapasztalható helyzetnek?

– Éppen ellenkezőleg – válaszolta Trevize hirtelen felvillanyozódva. – Nagyon is megfelel.

Kodell közönyösen fogadta a másik érzelmeinek váratlan változását.

– Ennek ellenére, tanácsos, Seldon megjelenése után is fenntartja azt a véleményét, hogy a Seldon-terv nem létezik?

– Persze hogy fenntartom. Állítom, hogy éppen azért nem létezik, mert az elemzés ilyen tökéletesen illik a...

Kodell megint kikapcsolta a rögzítőberendezést.

– Tanácsos – mondta fejcsóválva –, már megint törölnöm kell. Megkérdezem, hogy még mindig fenntartja-e különös elképzelését, mire elkezd nekem magyarázkodni. Hadd ismételjem meg a kérdésemet. Ennek ellenére, tanácsos, Seldon megjelenése után is fenntartja azt a véleményét, hogy a Seldon-terv nem létezik?

– Honnan tud erről? A megjelenés után senkinek sem volt alkalma besúgó barátommal, Comporral szót váltani.

– Tegyük fel, hogy kitaláltuk, tanácsos. És tegyük fel, hogy maga azt válaszolta, "természetesen fenntartom". Ha hajlandó ezt elismételni, méghozzá mindenféle magyarázkodás nélkül, talán tovább is mehetnénk.

– Természetesen fenntartom – felelte Trevize gúnyosan.

– Helyes. – Majd kiválasztom, melyik "természetesen fenntartom" hangzik a legtermészetesebben. Köszönöm, tanácsos – mondta, s azzal megint kikapcsolta a felvevőt.

– Ennyi volt az egész? – kérdezte Trevize.

– Nekem ennyi elég.

– Önnek nyilvánvalóan elég az a néhány kérdés és felelet, melynek birtokában bemutathatja a Terminusnak és az általa kormányzott Alapítvány Szövetségnek, hogy teljes egészében elfogadom a Seldon-terv legendáját. Későbbi tagadásomból tehát nyilvánvalóan következnék, hogy elhatalmasodott rajtam valamiféle rögeszme, vagy egyszerűen megtébolyodtam.

– De az is lehet, hogy azok a felizgatott tömegek, amelyek az Alapítvány biztonsága szempontjából döntő fontosságúnak tartják a Tervet, minden további nélkül árulónak fogják tartani. Ha valamiképpen egyezségre jutnánk, Trevize tanácsos, talán nem is kellene nyilvánosságra hoznunk a dolgot, ám ha mégis szükségét látnánk, megvannak az eszközeink, hogy a Szövetség tudomására hozzuk.

– Annyira ostoba volna, uram – kérdezte Trevize komor arccal –, hogy mondanivalóm lényege nem is érdekli?

– Mint embert rendkívül érdekel a dolog, és alkalmasint a kellő kíváncsisággal és szkepticizmussal hallgatom majd. De pillanatnyilag, mint a Biztonsági Szolgálat igazgatója, pontosan annyit tudtam meg, amennyire szükségem van.

– Remélem, tisztában van azzal, hogy ez önnek és a polgármesternőnek sem jelent semmi jót.

– Lehet, hogy furcsának találja, de egyáltalán nem osztom a véleményét. És most távozhat. Őrizet alatt, mondanom sem kell.

– Hová visznek?

Kodell csak mosolygott.

– Viszontlátásra, tanácsos! Nem árult el ugyan túlzott együttműködési készséget, de illúzió lett volna, ha ezt várjuk magától.

Kinyújtotta a kezét.

– Trevize úgy tett, mintha nem vette volna észre. Felállt, elsimította a ráncokat selyemövén, majd azt mondta:

– Csak késleltetik az elkerülhetetlent. Biztos vagyok abban, hogy mások is akadnak, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, vagy később jutnak ugyanerre a véleményre. Ha engem börtönbe vetnek vagy megölnek, azzal legföljebb fölkeltik az emberek kíváncsiságát, és végül meggyorsítják az effajta nézetek kialakulását. A végén győz az igazság, s vele én.

Kodell visszahúzta a kezét, s elgondolkodva csóválta meg a fejét.

– Nem vitás, Trevize – mondta –, hogy maga bolond.

4.

Csak éjfélkor ment két őr Trevize-ért cellájába, amely – ezt el kellett ismernie – a Biztonsági Főhadiszállás egyik luxuslakosztálya volt. Fényűző, de zárt, vagyis lényegében börtön volt ez is.

Trevize-nek több mint négy órája volt a töprengésre, s ezalatt többnyire nyugtalanul, keserű gondolatokkal járkált föl-alá.

Miért bízott meg Comporban?

Miért ne bízott volna meg benne? Olyan nyilvánvaló volt, hogy egyetért vele... Nem, nem erről van szó. Olyan készségesnek mutatta magát, mint aki akarja is, hogy meggyőzzék... Nem, ez sem igaz. Olyan butának látszott, olyan befolyásolhatónak, akinek sem elég esze, sem önálló véleménye nincs, hogy Trevize szinte élvezettel próbálta ki rajta a nézeteit. Ahhoz kellett neki Compor, hogy gondolatait tökéletesítse, hogy lefaragjon róluk minden fölösleges kiszögellést. Sok hasznát látta, és megbízott benne, ha másért nem, hát azért, mert ez volt a legkényelmesebb.

Most már hasztalan töpreng azon, hogy miért nem látott keresztül Comporon. Figyelembe kellett volna vennie azt az egyszerű közhelyet, hogy "ne bízz meg senkiben!"

De leélhet-e az ember úgy egy életet, hogy senkiben sem bízik meg?

Lám, mégis ehhez kell tartania magát.

És ki gondolta volna, hogy Branno veszi magának a bátorságot, és kipenderít egy tanácsost a Tanácsból – és a többi tanácsos pisszenés nélkül végignézi az egészet? Ha a szívük mélyén nem is értettek vele egyet, ha Branno kedvéért cseppenként áldozták volna is fel a saját vérüket, akkor is... legalább elvből közbe kellett volna lépniük, látván, milyen sérelem esik kiváltságukon. Vas Branno... olykor így hívták a polgármesternőt, aki vasszigorával alaposan rászolgált a névre...

Hacsak nem tartják őt is a markukban...

Nem! Innen már egyenes út vezet a paranoiához!

De ha mégis...

Gondolatai ettől kezdve e szűk körben mozogtak, melyből még akkor sem tudott szabadulni, amikor az őrök érte jöttek.

– Velünk kell jönnie, tanácsos – mondta az idősebbik nyomatékos, ugyanakkor közömbös hangon. Rangjelzése mutatta, hogy hadnagy. Jobb arcán vékony forradás húzódott. Fáradtnak látszott, mint akinek túl hosszúra nyúlt a szolgálati ideje, s eközben kevés tennivalója akadt, már ahogy az lenni szokott olyan katonákkal, akiknek a népe több mint egy évszázada békében él.

Trevize nem mozdult.

– A nevét, hadnagy úr!

– Evander Sopellor hadnagy vagyok, tanácsos úr.

– Ugye tisztában van azzal, Sopellor hadnagy, hogy megszegi a törvényt? Nem tartóztathat le egy tanácsost.

– Parancsra cselekszünk, uram – válaszolta a hadnagy.

– Ez nem jelent semmit. Nem utasíthatják rá, hogy letartóztasson egy tanácsost. Tudnia kell, hogy ezért hadbíróság elé állíthatják.

– Ön nincs letartóztatásban, tanácsos úr – mondta a hadnagy.

– Ezek szerint nem kell magával mennem, igaz?

– Azt az utasítást kaptuk, hogy kísérjük haza.

– Ismerem az utat.

– És hazáig védelmezzük meg.

– Mitől? Vagy kitől?

– Mindenféle csőcseléktől, amely esetleg összeverődik.

– Éjfélkor?

– Éppen ezért vártunk éjfélig, uram. És most, uram, a saját biztonsága érdekében fel kell kérnem, hogy jöjjön velünk. Meg kell mondanom, nem fenyegetésnek, csupán közlésnek szánom, hogy szükség esetén erőszakot is alkalmazhatunk.

Trevize tudta, hogy őrei idegkorbáccsal vannak felfegyverezve. Remélte, hogy sikerült méltóságteljesen fölállnia.

– Akkor hát menjünk haza. Vagy kénytelen leszek tudomásul venni, hogy mégis börtönbe kísérnek?

– Arra nem kaptunk parancsot, hogy hazudjunk önnek, uram – mondta a hadnagy sajátos büszkeséggel. Trevize rájött, hogy olyan hivatásos katona társaságában van, aki még a hazugsághoz is közvetlen parancsot igényel – ám abban az esetben elárulná az arca, de még a hanghordozása is.

– Elnézését kérem, hadnagy úr – mondta Trevize. – Eszembe sem jutott, hogy kételkedjem a szavában.

Odakint gépkocsi várta őket. A kihalt utcán nyoma sem volt emberi lénynek, hát még csőcseléknek – a hadnagy mégis igazat mondott. Nem állította, hogy odakint csőcselék van vagy lesz. Csak annyit mondott, hogy "mindenféle csőcselék, amely esetleg összeverődik". Azt mondta, "esetleg".

A hadnagy úgy vezette Trevize-t, hogy egyik oldalon ő, a másikon a jármű takarja. Trevize akkor sem szökhetett volna el, ha akar. A hadnagy közvetlenül utána szállt be, és leült melléje, a kocsi hátsó ülésére.

A jármű elindult.

– Ha otthon leszek – mondta Trevize –, feltételezem, hogy szabadon járhatok-kelhetek a dolgaim után, akár például, el is mehetek otthonról, ha éppen kedvem tartja.

– Arra nem kaptunk utasítást, tanácsos, hogy bármilyen értelemben beleavatkozzunk az ügyeibe, legfeljebb annyira, ha meg kell védelmeznünk önt.

– Annyira? Mit jelent ez ebben az esetben?

– A parancs értelmében közölnöm kell önnel: attól kezdve, hogy hazaér, nem hagyhatja el az otthonát. Az utca nem biztonságos az ön számára, márpedig én felelek a biztonságáért.

– Ezek szerint házi őrizetbe vesznek?

– Én nem vagyok ügyvéd, tanácsos úr. Nem tudom, mit jelent az.

Mereven bámult előre, de a könyöke Trevize oldalához ért. A tanácsos meg sem moccanhatott anélkül, hogy a hadnagy ne érezte volna.

A kocsi megállt Trevize Flexner külvárosi kis háza előtt. Úgy gondolta, senki nem vár rá, hiszen pillanatnyilag nem volt lakótársa: Flavella megelégelte a tanácsossággal együtt járó rendszertelen életmódot.

– Kiszálljak? – kérdezte Trevize.

– Előbb én szállok ki, tanácsos úr. Majd bekísérjük.

– A biztonságom érdekében?

– Igen, uram.

Az ajtóban két másik őr várta. Odabent világosság volt, amit kívülről nem lehetett látni, mert az ablakok nem eresztették át a fényt.

Házának megszállása egy pillanatra felháborította, de aztán túltette magát rajta. Ha a Tanács a saját üléstermében nem tudta megvédeni, nyilván a házát sem tekintheti többé oltalmazó várának.

– Összesen hányan vannak itt? – kérdezte. – Egy egész hadsereg?

– Nem, tanácsos – felelte egy kemény, határozott hang. – Azokon kívül, akiket lát, csak magam vagyok, és már elég régóta várok önre.

A nappaliba nyíló ajtóban Harla Branno, Terminus polgármesternője állt.

– Éppen ideje, hogy elbeszélgessünk egy kicsit, nem gondolja?

Trevize elképedve bámult rá.

– És mindaz a szócséplés, ami...

– Nyugalom, tanácsos! – vágott közbe Branno halk, parancsoló hangon. – Maguk pedig induljanak kifelé. Kifelé! Idebent minden rendben lesz.

A négy őr tisztelgett, majd sarkon fordult. Trevize és Branno egyedül maradtak.

2 - A polgármester asszony

5.

Branno már egy órája várakozott, s eközben fáradt agyában egymást kergették a gondolatok. Formálisan bűnt követett el, amikor betört a házba. Ráadásul, merőben alkotmányellenesen, megsértette egy tanácsos jogait. A polgármesterekre vonatkozó szigorú törvények értelmében – melyek csaknem két évszázaddal korábban, még III. Indbur és az Öszvér idejében léptek életbe – akár vádat is emelhettek ellene.

De a mai napon, huszonnégy teljes órán keresztül senki nem róhat föl neki semmit.

Csakhogy ez a nap is elmúlik. Nyugtalanul megmozdult.

Az első két évszázad volt az Alapítvány aranykora, a hőskorszak – legalábbis visszatekintve, ha azoknak a szerencsétleneknek nem is, akik azokban a bizonytalan időkben éltek. Salvor Hardin és Hober Mallow volt az a két hős, akikből végül félistent csináltak, s már-már úgy tekintették őket, mint magát az utolérhetetlen Hari Seldont. Ők voltak az a szentháromság, melyen az Alapítvány-legenda (de még az Alapítvány történelme is) nyugodott.

De akkoriban az Alapítvány még csak egy jelentéktelen kis világ volt, melyet gyenge kötelékek fűztek a Négy Királysághoz, és legföljebb sejtették, milyen hatalmas védelmet jelent számukra a Seldon-terv, még a fenséges Galaktikus Birodalom maradványaival szemben is.

És minél nagyobb hatalomra tett szert az Alapítvány mind politikai, mind kereskedelmi téren, látszólag annál jelentéktelenebbé váltak vezetői és harcosai. Lathan Deverst jóformán elfelejtették. Ha emlékeztek rá egyáltalán, annak sokkal inkább a rabszolgabányában bekövetkezett tragikus halála, mintsem a Bel Riose ellen vezetett fölösleges, de sikeres háborúja az oka.

Ami pedig Bel Riose-t illeti, az Alapítvány ellenségeinek legnemesebbikét... nos, Riose emlékét is elhomályosította az Öszvér, mert ő volt az egyetlen, aki megtörte a Seldon-tervet, aki legyőzte és uralma alá kényszerítette az Alapítványt. Ő volt az Ellenség – tulajdonképpen az utolsó a nagyok közül.

Arra se nagyon emlékeztek már, hogy az Öszvért lényegében egyetlen ember – egy asszony, Bayta Darell – győzte le, méghozzá teljesen egyedül, sőt a Seldon-terv támogatása nélkül! Ugyanígy merült a feledés homályába az is, hogy fia és leányunokája, Toran és Arkady Darell legyőzte a Második Alapítványt, s ezzel az Alapítvány – az Első Alapítvány – egyeduralomra jutott.

Ezek a minapi győztesek már nem számítottak hősöknek. A túlságosan kitáguló időben a hősök közönséges halandókká zsugorodtak. Nem beszélve arról, hogy Arkady nagyanyjáról írt életrajzában a hősies asszonyból romantikus regényalak lett.

És azóta nem születtek hősök – de még romantikus regényalakok sem. Utoljára a kalgani háború fenyegette erőszakkal az Alapítványt, és az is csak amolyan kisebbfajta konfliktus volt. Csaknem két évszázada béke volt! Százhúsz éve még egy űrhajójukon sem esett karcolás!

Jó béke volt ez – Branno egy percig sem tagadta –, mondhatni: hasznos béke. Bár az Alapítvány nem hozta létre a Második Galaktikus Birodalmat – a Seldon-terv szerint még csak félúton voltak –, de az Alapítvány Szövetség révén szoros gazdasági ellenőrzése alatt tartotta a galaxis szétszórt politikai egységeinek harmadát, és befolyása volt az ellenőrzése alá nem esőkre is. Kevés hely akadt, ahol "az Alapítvány polgára vagyok" kijelentés nem váltotta ki a köteles tiszteletet. A sokmilliónyi lakott világban nem ismertek rangosabb címet, mint az Alapítvány polgármesteréét.

Még mindig ezt a címet használták. Egy ötszáz évvel ezelőtti, a civilizált világ szélén tengődő, magányos bolygó kicsiny, érdektelen városkájának vezetőjétől örökölték, de senki egy pillanatig sem gondolt rá, hogy megváltoztassák, hogy csengését akár egy parányival is dicsőségesebbre hangolják. A polgármester címmel legföljebb a majdnem elfeledett császári felség titulus vetekedhetett.

Kivéve magán a Terminuson, ahol a polgármester hatalmát gondosan korlátozták. Még élt az Indburök emléke. A zsarnokságukat talán hajlandó lett volna elfeledni a nép, de azt nem, hogy veszítettek az Öszvérrel szemben.

És itt van ő, Harla Branno, a legerősebb kezű uralkodó az Öszvér halála óta (maga is tisztában volt ezzel), és a női polgármesterek közül mindössze az ötödik. De csak ezen a napon alkalmazhatja nyíltan az erőpolitikát.

Keményen harcolt, hogy elfogadtassa a helyes cselekedetekről alkotott értelmezését – szívós ellenfelekre talált azokban, akik a galaxis nagyobb presztízsű belseje felé sóvárogtak, akik a császári hatalom dicsfényére vágyakoztak –, és győzött.

Még nem. Még nem! Ha túl hamar rontanak be a galaxis belsejébe, könnyen elronthatják a dolgukat. És Seldon megjelent, és szinte szó szerint elismételte az ő véleményét.

Az Alapítvány szemében egy időre tehát csaknem olyan bölcs vezetővé vált, mint maga Seldon. Azt is tudta azonban, hogy erről akármelyik pillanatban meg is feledkezhetnek.

És éppen ezen a napon merészelt összeakaszkodni vele ez a fiatalember! Akiknek ráadásul igaza volt!

Éppen ettől vált veszélyessé. Hogy igaza volt! És mert igaza van, még a végén elpusztítja az Alapítványt!

Most itt áll előtte, egyedül. Szomorúan mondta:

– Nem kérhetett volna tőlem magánkihallgatást? Ostoba vágyától vezérelve, hogy bolondot csináljon belőlem, a tanácsteremben kellett kitálalnia? Mit művelt, maga esztelen fiú?

6.

Trevize érezte, hogy elvörösödik, és nagy nehezen tudta csak féken tartani a dühét. A polgármester idős nő, hamarosan a hatvanharmadik születésnapját ünnepli. Nem akart veszekedésbe bonyolódni olyan emberrel, aki majdnem kétszer annyi idős, mint ő.

Ráadásul az asszony jártas a politikai csatározások terén, s jól tudta, ha ellenfelét a kezdet kezdetén elbizonytalanítja, félig már meg is nyerte a csatát. Ám egy ilyen taktikai hatás eléréséhez hallgatóságra lett volna szükség, csakhogy most nem volt hallgatóság, amely előtt megalázhatja ellenfelét. Egymás közt voltak.

Trevize tehát elengedte a füle mellett a polgármesternő szavait, inkább megpróbálta tárgyilagosan szemügyre venni az asszonyt. Öreg volt, és az immár két nemzedék óta divatban lévő uniszex öltözéket viselte. Nem illett hozzá. A polgármesternő, a galaxis vezére – ha lehet itt vezérről beszélni – egyszerű öregasszony, akit akár öregembernek is nézhetne bárki, ha szürke haját nem kötné szorosan hátra, hanem kibontva hordaná a hagyományosan férfias viselet mintájára.

Trevize elmosolyodott. Idős ellenfele bármennyire sértő szándékkal ejtette is ki a "fiú" szót, éppen ez a "fiú" árulta el, milyen behozhatatlan előnyt jelent számára a kora és a kellemes külseje – nem beszélve arról, hogy mindkettőnek tudatában is van.

– Igaz – mondta –, harminckét éves vagyok, tehát bizonyos értelemben fiú. De tanácsos is vagyok, ex officio esztelen. Az első körülmény kivédhetetlen, ami pedig a másodikat illeti, csak annyit mondhatok, hogy nagyon sajnálom.

– Tudja egyáltalán, mit művelt? Ne álljon itt, és ne akarjon mindenáron szellemességeket mondani. Üljön le. Használja az eszét, ha képes rá, és válaszoljon értelmesen.

– Tudom, mit műveltem. Elmondtam az igazat, ahogy én látom.

– És éppen ezen a napon akart szembeszállni velem? Éppen ezen a napon, amikor olyan tekintélyre tettem szert, hogy kipenderíthettem a tanácsteremből, letartóztathattam, és egyetlen ember sem mert tiltakozni.

– A Tanács majd ismét lélegzethez jut, és akkor tiltakozni fog. Lehet, hogy azóta már tiltakoznak. És minél erőteljesebb zaklatásnak leszek kitéve, annál inkább figyelni fognak rám.

– Senki sem fogja meghallani magát, mert ha úgy ítélem meg, hogy folytatni akarja, amit elkezdett, továbbra is árulónak tekintem, és a törvény adta jogomnál fogva árulóként fogok elbánni magával.

– Akkor állítson bíróság elé. Ott majd nekem is lesz egy-két szavam.

– Erre ne számítson. Szükségállapotban ugyancsak megnövekszik a polgármester hatalma, ha ritkán kerül is sor ilyesmire.

– Milyen alapon jelenti be a szükségállapotot?

– Majd kigondolom. Van még bennem annyi találékonyság, és a politikai kockázattól sem félek. Ne ingereljen, fiatalember. Vagy megegyezünk itt és most, vagy soha többé nem nyeri vissza a szabadságát, és élete hátralévő részét börtönben tölti. Efelől kezeskedem.

Egymásra meredtek: Branno szürkében, Trevize a barna különböző árnyalataiban.

– Miféle megegyezésre gondol? – kérdezte Trevize.

– Ó! Fölkeltettem a kíváncsiságát. Helyes. Ez már beszélgetés és nem veszekedés. Mi a véleménye?

– Ismeri a véleményemet. Alaposan megmártózott benne Compor tanácsossal együtt, nem így van?

– A maga szájából akarom hallani, most, hogy a Seldon-válság elmúlt a fejünk fölül.

– Rendben van, ha hallani akarja... polgármester asszony! – Kis híján öregasszonyt mondott. – Seldon képe ötszáz év múltán túl tökéletes, valószínűtlenül tökéletes volt. Ha jól tudom, nyolcadik alkalommal jelent meg. Előfordult olykor, hogy senki sem volt jelen, hogy meghallgassa. Legalább egy alkalommal, még III. Indbur idejében, a valósággal homlokegyenest ellenkező értelmű dolgokat mondott – persze ez az Öszvér uralkodása alatt történt, nem? De mondjon csak egyetlen esetet, amikor a maihoz hasonló tökéletességgel szólt. – Trevize még egy halvány mosolyt is megkockáztatott. – Soha, polgármester asszony, amennyire a feljegyzéseinkből tudjuk, Seldon még soha nem festette le a helyzetet ilyen pontosan, ennyire figyelembe véve a legapróbb részletkérdéseket is.

– Vagyis azt akarja mondani – felelte Branno –, hogy Seldon megjelenése, azaz a holografikus kép hamis volt; hogy a Seldon-felvételeket kortárs szerző készítette, esetleg én magam; hogy Seldon szerepét egy színész alakította?

– Nem elképzelhetetlen, polgármester asszony, de én nem ilyesmire gondolok. Az igazság ennél sokkal rosszabb. Elhiszem, hogy Seldon képe az, amit láttunk, és hogy a történelem jelen pillanatáról szóló leírást ő maga készítette ötszáz évvel ezelőtt. Ennyit elmondtam a maga Kodelljének is, aki gondosan végigbarkochbázott velem egy beszélgetést, amelyből bebizonyosodott, hogy én is a gondolkodásra képtelen alapítványi polgár babonáit osztom.

– Így van. És amennyiben szükség lesz rá, a felvételt az Alapítvány rendelkezésére bocsátjuk, hogy meggyőződhessenek róla: maga valójában sohasem volt ellenzéki.

Trevize széttárta a karját.

– Pedig az vagyok. Seldon-terv nem létezik olyan értelemben, ahogy hiszünk benne, talán már kétszáz évvel ezelőtt sem létezett. Már évek óta gyanítom, de bizonyítékot csak tizenkét órával ezelőtt kaptam, az Időkriptában.

– Mert Seldon olyan pontosan festette le a helyzetet?

– Ahogy mondja. Ne mosolyogjon! Ez jelentette a végső bizonyítékot.

– Amint látja, nem mosolygok. Folytassa!

– Hogyan láthatott mindent ilyen pontosan? Két évszázaddal ezelőtt Seldon elemzése egyáltalán nem illett az akkori helyzetre. Akkor már három évszázada állt az Alapítvány, és ő melléfogott. De alaposan!

– Néhány perccel ezelőtt éppen maga magyarázta el, tanácsos. Az Öszvér miatt történt. Az Öszvér óriási mentális erővel rendelkező mutáns volt, és Seldon semmiképpen nem vehette számításba.

– De az Öszvér létezett, akár számításba vette, akár nem. A Seldon-terv kisiklott. Az Öszvér nem uralkodott sokáig, és nem volt örököse. Az Alapítvány visszanyerte függetlenségét és befolyását, de hogyan találhatott vissza a Seldon-terv a kijelölt útjára, a szerkezetében bekövetkezett óriási roncsolás után?

Branno eltökélt arccal nézett vissza rá, ráncos ujjai szorosan kulcsolódtak egymásba.

– Ismeri a választ. Mi csak az egyik Alapítvány vagyunk. Olvashatta a történelem-könyvekben.

– Olvastam Arkady életrajzát a nagymamájáról, végül is kötelező olvasmány volt az iskolában, és a regényeit is olvastam. Elolvastam az Öszvérről és az utána következő korszakról szóló hivatalos történelmi műveket is. Szabad kételkednem bennük?

– Milyen értelemben?

– Hivatalosan nekünk, az Első Alapítványnak kellett megőriznünk és továbbfejlesztenünk a természettudományokat. Nekünk nyíltan kellett működnünk, s történelmünk menete, akár tudtunk róla, akár nem, követte a Seldon-tervet. De közben létezett a Második Alapítvány is, mely megőrizte és továbbfejlesztette a pszichológia tudományát, ezen belül a pszichohistóriát, de hogy ők a világon vannak, még mi sem sejthettük. A Második Alapítvány volt a Terv finomszabályozó gombja, amely helyreállítja a galaktikus történelem folyamatát, ha netán letérnénk a Seldon által kijelölt útról.

– Ezek szerint válaszolt is magának – mondta a polgármesternő. – Bayta Darell legyőzte az Öszvért, meglehet, a Második Alapítvány sugallatára, ámbár az unokája tagadja, hogy így történt volna. Kétségtelen azonban, hogy a Második Alapítvány terelte vissza a Seldon-tervhez a galaxis történelmét az Öszvér halála után. Ez volt a feladata, és sikerrel végrehajtotta. A Terminusra kérem, árulja el végre, hogy miről beszél, tanácsos!

– Polgármester asszony, Arkady Darell beszámolójából világosan kiderül: a Második Alapítvány azzal, hogy megpróbálta kiigazítani a galaktikus történelmet, aláásta az egész Seldon-tervet, hiszen ügyködése közepette lerántotta magáról a titok leplét. Mi, az Első Alapítvány rájöttünk, hogy létezik a tükörképünk, a Második Alapítvány, és nem élhettünk abban a tudatban, hogy cselekedeteinket mások manipulálják. Ezért elhatároztuk, hogy megkeressük és elpusztítjuk a Második Alapítványt.

– És sikerült is – bólintott Branno –, Arkady Darell beszámolója szerint, ámbár csak azután, hogy a Második Alapítvány ismét a helyes vágányra állította a galaktikus történelmet, és helyrehozta az Öszvér rombolását. És még mindig a helyes úton járunk.

– Maga ezt elhiszi? A beszámoló szerint a Második Alapítvány léte napvilágra került, és erről számos tagja is tudomást szerzett. Mindez százhuszonegy évvel ezelőtt, az alapítványi időszámítás 377. esztendejében történt. Állítólag ötnemzedéknyi idő óta élünk a Második Alapítvány irányítása nélkül, ennek ellenére olyan közelségben a Terv célkitűzéseihez, hogy Seldon képmása csaknem ugyanazokat a szavakat használja, mint maga.

– Ez azt is jelentheti, hogy én kiváló ösztönnel ismertem föl a történelmi folyamatok jelentőségét.

– Már megbocsásson, nincs szándékomban kételkedni kiváló ösztöneiben, de számomra ésszerűbb magyarázatnak tűnik, hogy a Második Alapítvány egyáltalán nem pusztult el. Még mindig ők irányítanak bennünket. Még mindig manipulálnak bennünket. És ezért kanyarodtunk vissza a Seldon-tervhez.

7.

Ha a polgármesternő meg is döbbent a kijelentés hallatán, ennek semmi jelét nem mutatta.

Hajnali egy óra múlt, és már nagyon szeretett volna véget vetni a beszélgetésnek – de még meggyorsítani sem tudta. Ki akarta fárasztani a fiatalembert, de nem úgy, hogy az föladja a küzdelmet. Miért tüntetné el értelmetlenül, ha hasznos feladattal is megbízhatja?

– Valóban? – kérdezte. – Azt állítja, hogy Arkady meséje a kalgani háborúról és a Második Alapítvány lerombolásáról hazugság? Agyszülemény? Trükk? Dajkamese?

Trevize vállat vont.

– Nem szükségszerűen – de ez különben is lényegtelen. Tegyük fel, hogy Arkady beszámolója, az ő legjobb tudomása szerint, elejétől végéig igaz. Tegyük fel, hogy minden úgy történt, ahogy Arkady állítja: miután fölfedezték a Második Alapítvány fészkét, kifüstölték onnan. De honnan tudhatjuk, hogy mind egy szálig odavesztek? A Második Alapítvány hatásköre kiterjedt az egész galaxisra. Nemcsak egyedül a Terminus, illetve az Alapítvány történelmét befolyásolták: felelősségük túlment azon, hogy pusztán a mi világunkkal vagy a mi Szövetségünkkel törődjenek. Bizonyos számú második alapítványbelinek ezer – vagy még több – parszeknyi távolságban is kellett élnie... vajon ezeket is elpusztítottuk?

– És ha nem, mondhatjuk-e, hogy győztünk? Mondhatta-e az Öszvér a maga uralmának idejében? Elfoglalta a Terminust, és vele együtt mindazokat a világokat, melyek fölött közvetlenül uralkodtunk – de a Független Kereskedővilágok még talpon voltak akkor. Elfoglalta ezeket is, de három szökevény kicsúszott a keze közül: Ebling Mis, Bayta Darell és a férje. A két férfit sikerült legyőznie, de kudarcot vallott Baytával, egyedül Baytával. Az érzelmei okozták ezt a kudarcát, ha hihetünk Arkady regényes történetének. És ennyi elég is volt. Arkady beszámolója szerint a végén már csak egyetlen személy – Bayta – cselekedhetett saját belátása szerint; a Második Alapítvány az ő ténykedése következtében rejtőzhetett el az Öszvér szeme elől, és végül is ez okozta a bukását.

– Egy ember maradt érintetlen, és az Öszvér mindent elveszített! Ennyit jelenthet egyetlen ember, ellentétben a legendás Seldon-tervvel, amely szerint az egyén semmi, a tömeg pedig minden.

– És mi van akkor, ha nemcsak egy második alapítványbelit hagytunk életben, hanem jó néhány tucatnyit, ami ugyancsak valószínű? Vajon nem gyűltek-e össze, nem építették-e fel újra közösségüket, nem sokszorozták-e meg önmagukat újabb és újabb toborzások és képzés révén, hogy azóta ismét valamennyien engedelmes játékszerükké váljunk?

– Maga hisz ebben? – kérdezte Branno komoran.

– Meg vagyok róla győződve.

– Árulja el nekem, tanácsos, mi okuk volna rá? Szánalmas kis töredékük miért ragaszkodna reménytelenül egy olyan feladat teljesítéséhez, amely senkinek sincs az ínyére? Mi okuk volna rá, hogy a galaxist megtartsák azon az úton, amely a Második Galaktikus Birodalomhoz vezet? És ha ez a kis csapat ragaszkodnék is küldetése teljesítéséhez, miért fájjon érte a mi fejünk? Miért ne fogadnánk el a Terv szerinti utat, s miért ne volnánk hálásak nekik, hogy megtartanak bennünket rajta, és nem hagyják, hogy eltévelyedjünk?

Trevize megdörzsölte a szemét. Fiatalsága ellenére kettejük közül ő látszott fáradtabbnak. A polgármesternőre bámult, és azt válaszolta:

– Nem hiszek a fülemnek. Az a benyomása, hogy a Második Alapítvány mindezt értünk teszi? Hogy afféle idealistákkal van dolgunk? Politikai tapasztalatai, a hatalom és a manipuláció gyakorlati eredményei nyomán a maga számára nem teljesen nyilvánvaló, hogy a saját érdekükben teszik, amit tesznek?

– Mi olyanok vagyunk, mint a kés éle. Mi vagyunk a motor, az erő. Dolgozunk, izzadunk, hol a vérünk hull, hol a könnyünk. Ők csak irányítanak – itt-ott elhelyeznek egy erősítőt, bekapcsolnak egy áramkört... mi észre sem vesszük, ők meg nem kockáztatnak semmit. Aztán, egy évezrednyi gürcölés, erőfeszítés után, amikor az egészre rátesszük a koronát, és létrehozzuk a Második Galaktikus Birodalmat, a Második Alapítvány elegánsan betelepszik, kormányzó elitként.

– Ezek szerint maga meg akarja semmisíteni a Második Alapítványt? – kérdezte Branno. – Félúton a Második Birodalom felé megkockáztatná, hogy önnön erőnkből érjük el a célt, és saját sorainkból teremtsük meg az uralkodó elitet? Jól értem?

– De még mennyire! De még mennyire! Hát nem ezt akarná maga is? Maga és én már nem fogjuk megérni, de önnek vannak unokái, és talán nekem is lesznek, akiknek szintén lesznek unokáik, és így tovább. Azt akarom, hogy ők élvezzék a munkánk gyümölcsét, hogy úgy tekintsenek vissza ránk, mint valami forrásra, és imáikba foglalják a nevünket azért, amit véghezvittünk. Nem akarom, hogy minden egy Seldon által kitervelt titkos összeesküvés ölébe hulljon – én egyébként sem istenítem őt. Én mondom magának, ő nagyobb veszélyt jelent számunkra, mint az Öszvér, ha engedjük, hogy a Terve valóra váljék. A Tejútra mondom! Bárcsak valóban tönkretette volna az Öszvér a Tervet, méghozzá végérvényesen! Őt még csak túléltük volna. Belőle csak egy volt, az is halandó. A Második Alapítvány viszont halhatatlannak látszik.

– De maga szeretné elpusztítani a Második Alapítványt, nem?

– Csak tudnám, hogyan!

– Mivel nem tudja, hogyan, nem gondolja, hogy ők nagyobb valószínűséggel pusztíthatják el magát?

Trevize megvető pillantást lövellt felé.

– Még az is megfordult a fejemben, hogy talán magát is az irányításuk alatt tartják. A Második Alapítványt juttatta eszembe, amilyen pontosan kitalálta, mit fog mondani Seldon képe, és az is, ahogyan utána velem elbánt. Lehet, hogy maga egy üres héj, amelyet belülről a Második Alapítvány tölt ki.

– Akkor miért beszél ilyen nyíltan velem?

– Mert ha a Második Alapítvány irányítja, akkor így is, úgy is el vagyok veszve, és legalább kiadhatom magamból a mérgemet, továbbá mert megkockáztatom, hogy nem áll a hatalmukban, és egyszerűen nincs tudatában annak, amit tesz.

– Ezt a játszmát mindenképpen megnyerte – válaszolta Branno. – Önmagamon kívül senki sem ellenőrzi a tetteimet. De hogyan győződhet meg arról, hogy igazat mondok? Ha a Második Alapítvány ellenőrzése alatt állnék, vajon beismerném-e? Tudnám-e egyáltalán, hogy ellenőriznek?

– Ám az efféle kérdések nem viszik előbbre az ügyet. Meggyőződésem, hogy nem irányítanak, és magának sincs más választása, mint hogy higgyen nekem. De gondolkodjunk csak el! Ha a Második Alapítvány valóban létezik, életbe vágó érdeke fűződik hozzá, hogy galaxisszerte senki ne tudjon róla. A Seldon-terv csak akkor működik hibátlanul, ha az eszközök – vagyis mi – nem tudják, hogyan működik, és bennünket milyen módon manipulálnak.

– És mert az Öszvér az Alapítvány figyelmét a Második Alapítványra terelte, Arkady idejében a Második Alapítványnak el kellett pusztulnia. Vagy helyesebb, tanácsos, ha úgy mondom: csaknem el kellett pusztulnia?

– Ebből két dolog következik. Először: ésszerűnek tűnik a feltételezés, hogy általában véve csak igen csekély mértékben avatkoznak be a dolgainkba. Feltételezhetjük, hogy bennünket lehetetlen volna egészen meghódítani. Még a Második Alapítványnak is, ha létezik egyáltalán, korlátozott a hatalma. Ha egyeseket meghódítanak, és másokban emiatt felébred a gyanú, az torzulásokat idézhet elő a Tervben. Következésképpen elfogadhatjuk, hogy beavatkozásuk olyan észrevehetetlen, olyan közvetett és olyan szórványos, amennyire csak lehetséges, ennélfogva én nem állok az ellenőrzésük alatt. És maga sem.

– Ez szükségszerű következmény, és hajlom rá, hogy elfogadjam – felelte Trevize –, ámbár az is lehet, hogy vágyálom az egész. És mi a másik következtetése?

– Ennél egyszerűbb, és ha lehet, még szükségszerűbb. Ha a Második Alapítvány létezik, és létezésének titkát meg akarja őrizni, akkor egyvalamit biztosra vehetünk. Ha valaki rájön erre, beszél róla, hangosan bejelenti, belekiáltja a galaxisba, ők az illetőt azon nyomban finoman eltávolítják, kiszippantják, és végérvényesen elintézik. Nem erre következtetne maga is?

– Ezért vett őrizetbe, polgármester asszony? – kérdezte Trevize. – Hogy megvédjen a Második Alapítványtól?

– Bizonyos értelemben. Bizonyos fokig. Liono Kodellnek a maga hiedelmeiről gondosan összeállított felvételét a nyilvánosság elé fogjuk tárni, és nemcsak azért, hogy megkíméljük a Terminus és az Alapítvány népét a fölösleges nyugtalankodástól, hanem azért is, hogy a Második Alapítvány se érezzen okot a nyugtalanságra. Ha létezik, nem óhajtom, hogy a figyelme magára irányuljon.

– Szinte hihetetlen! – kiáltotta gúnyosan Trevize. – Az én kedvemért történt? Az én két szép barna szememért?

Branno megmoccant, majd minden átmenet nélkül halkan fölnevetett.

– Még nem vagyok olyan öreg, tanácsos, hogy ne venném észre, milyen szép barna szeme van, és harminc évvel ezelőtt esetleg ez is cselekvésre ösztökélt volna. De ma már egy lépést sem tennék érte, de egyéb testrészeiért sem, ha csak a maga szeme forogna kockán. Ám ha a Második Alapítvány valóban létezik, és maga fölkeltette volna a figyelmét, a személyével nem érne véget az ügy. Az én életemről is szó van, továbbá sok más személyéről, aki magánál sokkalta intelligensebb és értékesebb, továbbá ezzel együtt valamennyi tervünkről.

– Ó! Ha ilyen gondosan mérlegeli, miképpen üthet vissza ránk a Második Alapítvány, nemde maga is hisz a létezésében?

Branno öklével az előtte lévő asztal lapjára vágott.

– Persze hogy hiszek, maga idióta! Ha nem volnék meggyőződve erről, és nem küzdenek ellene minden erőmmel, érdekelne egy percig is, mit fecseg róla összevissza? Ha a Második Alapítvány nem létezik, számítana, hogy maga az ellenkezőjét állítja? Hónapok óta azon dolgozom, hogy befogjam a száját, még mielőtt kiállna a nyilvánosság elé, de eddig hiányzott a politikai hatalmam ahhoz, hogy kerek perec elbánjak egy tanácsossal. Seldon megjelenése engem igazolt, és megadta a szükséges hatalmat, ha csak egy időre is, és maga éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy kilépjen a nyilvánosság elé. Én azonnal lecsaptam magára, és most minden lelkiismeret-furdalás vagy másodpercnyi tétovázás nélkül megöletem, ha nem engedelmeskedik a parancsomnak. Egész beszélgetésünknek az volt a célja, ráadásul olyan időpontban, amikor sokkal szívesebben aludnék az ágyamban, hogy mire idáig eljutunk, el is higgye, amit mondandó vagyok. Tudnia kell, hogy ez az egész Második Alapítvány-probléma, melyet szándékomnak megfelelően volt szíves önmaga körvonalazni, elég okot szolgáltat arra, hogy bírói tárgyalás nélkül agyzárlat alá vegyem; és még kedvem is volna hozzá.

Trevize félig megemelkedett ültében.

– Kérem, ne izegjen-mozogjon! – szólt rá Branno, – Igaz, hogy én csak egy öregasszony vagyok, ahogy nyilván már megállapította magában, de mielőtt egy ujjal hozzám érhetne, meghal. Az embereim vigyáznak ránk, ostoba fiatalember.

Trevize visszaült. Alig érezhető keserűséggel a hangjában azt mondta:

– Értelmetlenséget csinál. Ha hinne a Második Alapítvány létezésében, nem beszélne róla ilyen nyíltan. Nem tenné ki magát azoknak a veszélyeknek, amelyek állítólag engem fenyegetnek.

– Akkor közlöm magával, hogy ennél azért több eszem van. Másképpen fogalmazva: maga hisz a Második Alapítvány létezésében, ennek ellenére nyíltan beszél róla, mert ostoba. Én is hiszek benne, én is nyíltan beszélek róla, de csak azért, mert megtettem a szükséges óvintézkedéseket. Minthogy gondosan tanulmányozta Arkady beszámolóját, nyilván emlékszik arra a részre, amelyben elmondja, hogy az apja feltalált valamit, amit Arkady "agyzavaró készüléknek" nevezett. Ez amolyan védőpajzsul szolgált a Második Alapítvány mentális hatalma ellen. Az eszköz ma is megvan, és ki is próbáltuk, méghozzá a legnagyobb titokban. Ez a ház pillanatnyilag biztosítva van a kémkedés ellen. Miután ezt tisztáztuk, elmondom, mit kell tennie.

– Hadd halljam.

– Utána kell járnia, hogy amit maga meg én sejtünk, valóban úgy van-e. Meg kell bizonyosodnia arról, hogy valóban létezik-e még a Második Alapítvány, és ha igen, hol. Ez azt jelenti, hogy el kell hagynia a Terminust, és el kell mennie, én nem is tudom, hová, még ha a végén ki is derül, mint Arkady idejében, hogy a Második Alapítvány itt van közöttünk. Ez azt jelenti, hogy mindaddig nem térhet vissza, míg nincs valami mondanivalója a számunkra. És ha semmi mondanivalója sem lesz, nos, akkor nem tér vissza többé, még ha a Terminus lakossága egy bolonddal csökken is.

Trevize megint azon kapta magát, hogy dadog:

– De-de a Te-Terminusra ké-kérem, hát hogyan keressem me-meg őket, ha egyszer nem beszélhetek róluk? Mert akkor rövid úton elintéznek, és maga ettől nem lesz okosabb.

– Akkor ne őket keresse, maga naiv gyerek! Keressen valami mást. Keressen valami mást, de szívvel-lélekkel, és ha eközben őket is megtalálja, mert hiszen akkor ők ügyet sem vetnek magára, hát annál jobb! Ebben az esetben értesíthet bennünket árnyékolt és rejtjelezett hiperhullámon, aztán jutalmul akár vissza is térhet.

– Gondolom, már ki is találta, mi legyen az a más, amit keressek.

– Természetesen. Ismeri Janov Peloratot?

– Sohasem hallottam róla.

– Holnap találkozni fog vele. Majd ő elmondja, mit kell keresnie, sőt el is megy magával az egyik legmodernebb űrhajónk fedélzetén. Mindössze ketten lesznek; fölösleges volna több ember életét kockáztatni. És ha úgy próbál visszajönni, hogy nem szerezte meg számunkra a szükséges információt, egyszerűen szétlőjük az űrben, mielőtt egyparszeknyire megközelítené a Terminust. Ennyit akartam mondani. Beszélgetésünket ezzel befejezettnek tekintem.

Felállt, lenézett csupasz kezére, majd lassan fölhúzta a kesztyűjét. Az ajtó felé fordult, amelyen belépett két őr, fegyverrel a kézben. Félreálltak, hogy utat engedjenek neki.

A polgármesternő az ajtóból visszafordult.

– Két másik őr áll odakint. Ne tegyen semmit, amit zaklatásnak vehetnek, különben könnyen megszabadíthat bennünket létezésének minden gondjától.

– És maga kénytelen lesz lemondani a haszonról, amit esetleg hajtanék – felelte Trevize a tőle telhető legkönnyedebb hangon.

– Az sem volna tragédia – mondta Branno zord mosollyal.

8.

Odakint Liono Kodell várt rá.

– Mindent hallottam, polgármester asszony – mondta. – Rendkívül türelmesen bánt vele.

– Rendkívül el is fáradtam. Úgy érzem, mintha hetvenkét óráig tartott volna a nap. Most már önön a sor.

– Rendben van... de mondja, valóban alkalmazta a ház körül azt az "agyzavaró készüléket"?

– Ugyan már, Kodell – válaszolta Branno nyűgösen. – Ennél okosabbnak képzeltem önt. Miért figyelt volna bennünket bárki is? Azt gondolja talán, hogy a Második Alapítvány mindenre oda tud figyelni? Én nem vagyok olyan romantikus alkat, mint az ifjú Trevize; ő tálán elhinné ezt a maszlagot, de én nem. És még ha igaz volna is, hogy a Második Alapítvány mindent lát és hall, ami nálunk történik, vajon egy ilyen eszköz jelenléte nem árulna-e el bennünket azon nyomban? Nem vennék-e észre, hogy mentális hatalmuk ellen védőpajzsot használunk? Nem ér-e többet egy ilyen berendezés titka, feltéve, hogy száz százalékig ki tudjuk használni, mint akár Trevize, akár maga meg az én életem együttvéve? De azért...

Már a kocsiban ültek, amelyet Kodell vezetett.

– De azért... – sürgette Kodell.

– De azért micsoda? – kérdezte Branno. – Ó, igen. De azért ez a fiatalember intelligens. Legalább féltucatszor lehülyéztem, hogy nyugton maradjon végre, pedig egyáltalán nem hülye. Fiatal, túl sok Arkady Darell-regényt olvasott, és ettől azt hiszi, hogy az egész galaxis így működik... De csodálatosan jó ösztöne van, kár, hogy el fogjuk veszíteni.

– Annyira biztos benne, hogy elveszítjük?

– Meggyőződésem – felelte Branno szomorúan. – De mindenképpen ez a jobbik eset. Nincs szükségünk ifjú regényhősökre, akik vaktában vagdalkoznak, és egy pillanat alatt tönkretehetik mindazt, amit évek alatt építettünk fel. Egyébként nem fog értelmetlenül elpusztulni. Nyilván magára fogja vonni a Második Alapítvány figyelmét, ha egyáltalán létezik, és valóban törődik velünk. És mialatt vele foglalkoznak, talán elhanyagolnak bennünket. Még többet is nyerhetünk, mint pusztán azt, hogy elhanyagolnak bennünket. Lehetséges, hogy akaratlanul is elárulják magukat azzal, hogy felfigyelnek Trevize-re, mi pedig időt és alkalmat nyerhetünk, hogy megtegyük a szükséges ellenlépéseket.

– Ezek szerint Trevize lesz a villámhárító.

Branno ajka megrándult.

– Ó, éppen ezt a hasonlatot kerestem! Ő lesz a mi villámhárítónk, amely elnyeli a villámcsapást, és ezzel megkímél bennünket a kártól.

– És mi lesz ezzel a Pelorattal, akit szintén leteríthet a villám ereje?

– Neki is szenvednie kell. Nem tehetünk róla.

Kodell bólintott.

– Tudjuk, mi volt Salvor Hardin kedvenc mondása: "Sohase hagyd, hogy az erkölcsi érzéked meggátoljon a helyes cselekedetben!"

– Pillanatnyilag nem rendelkezem erkölcsi érzékkel – motyogta Branno. – Csak annyit érzek, hogy holtfáradt vagyok. És mégis... jó pár embert fel tudnék sorolni, akit szívesebben veszítenék el, mint Golan Trevize-t. Nagyon jóképű fiatalember... És persze tudja is magáról... – Utolsó szavait alig lehetett hallani, mert becsukta a szemét, és már el is nyomta az álom.

3 - A történész

9.

Janov Pelorat ősz hajú férfi volt, arca nyugalmi állapotban szinte kifejezéstelen. És nemigen zökkent ki a nyugalmából. Közepes magassága és testsúlya ellenére rendszerint kényelmes lassúsággal mozgott, és megfontoltan ejtette ki a szavakat. Ötvenkét éves volt, de jóval idősebbnek látszott.

Sohasem hagyta el a Terminust, ami merőben szokatlan dolog volt, különösen az ő szakmájában. Maga sem tudta bizonyosan, hogy a történelem iránti megszállottsága miatt – vagy éppen annak ellenére – ragaszkodik-e helyhez kötött életmódjához.

Ez a megszállottság egészen váratlanul alakult ki benne, tizennégy éves korában, amikor – egy könnyű lefolyású betegség alkalmával – elolvasott egy ősi legendákat tartalmazó könyvet. Ebben a könyvben unos-untalan felbukkant egy magányos, elszigetelt világ, egy világ, amely még rá sem eszmélhetett elszigeteltségére, mivel önmagán kívül semmi mást nem ismert a világmindenségből.

Azonnal felépült gyengélkedéséből. Két nap alatt háromszor olvasta el a könyvet, aztán fölkelt az ágyból. Másnap már a komputer képernyőjénél ült, és utánajárt minden írásnak, amely a Terminusi Egyetemi Könyvtárban csak fellelhető volt az efféle legendákról.

És azóta is ezek a legendák kötötték le minden érdeklődését. A Terminusi Egyetemi Könyvtár semmi esetre sem számított bőséges adatforrásnak e témakörben, de amikor idősebb lett, belevetette magát a könyvtárközi kölcsönzés örömeibe. Szövegei között akadtak, amelyeket olyan távoli bolygón húztak le hipersugárral, mint például az Ifnia.

Az őstörténet professzora lett, és harminchét évi munka után végre megkezdhette első kutatóévét, melyet össze akart kötni élete első űrutazásával, méghozzá magára a Trantorra.

Pelorat tudta: terminusi polgár létére valóban szokatlan dolog, hogy még sohasem járt az űrben. Nem törekedett rá, hogy ilyen fura értelemben váljék belőle különc. Valahogy úgy esett, hogy amikor útnak indult volna, mindig közbejött egy új könyv, tanulmány vagy elemzés. Ilyenkor félretette tervbe vett utazását, míg alaposan végig nem rágta magát az új anyagon, s hacsak lehetett, rendszerint hozzátette a saját, még újabb megfigyelését, következtetését vagy elképzelését – és a végén az egyetlen bánata az volt, hogy sohasem jutott el a Trantorra.

A Trantor volt az Első Galaktikus Birodalom központja. Tizenkétezer esztendeig működött császári székhelyként, de már annak előtte is az egyik legjelentősebb császárkor előtti királyság főbolygója volt. Ez a királyság az idők során fokozatosan bekebelezte a többi királyságot, s végül létrehozta a Birodalmat.

Egyetlen, fémmel borított, bolygóméretű város volt. Pelorat Gaal Dornick munkáiból ismerte, aki még Hari Seldon idejében járt ott. Dornick könyve már nem volt forgalomban, és Pelorat félévi történészi fizetéséért adhatta volna el a saját példányát. De elborzasztotta még az ötlet is, hogy megváljék tőle.

Természetesen a Trantoron elsősorban a Galaktikus Könyvtár érdekelte, amely a császári időkben (akkor még Császári Könyvtár néven) a legnagyobb volt az egész galaxisban. Az emberiség történetében mindeddig a Trantor volt a legnagyobb és legnépesebb birodalom fővárosa. A világméretű városnak több mint negyvenmilliárd lakosa volt, könyvtára magában foglalta az emberiség alkotó (és kevésbé alkotó) tevékenységének minden eredményét, magát az emberiség tudásanyagát. És mindezt az anyagot egy olyan bonyolult számítógépes rendszer tartalmazta, amelyen csak szakember tudott eligazodni.

És ami a legfőbb: a Könyvtár túlélt mindent. Pelorat számára ez volt a legnagyobb meglepetés. Amikor csaknem kétszázötven évvel ezelőtt a bolygót bevették és kifosztották – a pusztításról és az emberek szenvedéseiről szóló beszámolókat ép ésszel alig lehetett elviselni –, állítólag a szellemes fegyverekkel fölszerelkezett egyetemi diákság mentette meg a katasztrófától. (Egyesek szerint a diákok szerepe a mentésben nem volt több romantikus túlzásnál.)

A Könyvtár mindenesetre megmenekült a pusztulástól. Ebling Mis egy lerombolt világ épségben maradt könyvtárában végezte munkáját, melynek során kis híján rábukkant a Második Alapítványra; a történészek ugyan mindig is fenntartásokkal kezelték ezt a "mesét", de az Alapítvány népe mindig is hitt benne. A Darellek mindhárom nemzedéke – Bayta, Toran és Arkady – járt a Trantoron. Arkady azonban nem ment el a Könyvtárba, mely attól kezdve elveszítette kapcsolatát a galaktikus történelemmel.

Alapítványbeli már százhúsz esztendeje nem tette lábát a Trantorra, de senki sem kételkedett benne, hogy a Galaktikus Könyvtár még mindig a helyén van. Ennek legfőbb bizonyítékát abban látták, hogy semmiféle hírt nem kaptak felőle. Pusztulása nyilván nagy zajjal járt volna.

A Könyvtár ósdi, divatjamúlt építmény volt – már Ebling Mis idejében is –, de ez csak a javára vált. Pelorat már a gondolatára is izgatottan dörzsölte a kezét, hogy végre a saját szemével láthat egy ódon, avítt könyvtárat. Minél ódonabb, minél avíttabb, annál biztosabban megtalálhatja benne azt, amit keres. Gyakran megesett vele álmában, hogy belépett az épületbe, és rémülten kérdezte: "Korszerűsítették a könyvtárat? Kidobták a régi szalagokat és lyukkártyákat?" És mindig elképzelte, hogy a poros és agg könyvtárosok erre azt felelik: "Ma is minden úgy van, professzor úr, ahogy eddig volt."

És íme, az álma most valóra válik. Maga a polgármesternő adta rá a szavát. Rejtély, hogyan szerzett tudomást a munkásságáról. Tulajdonképpen csak néhány dolgozatát sikerült megjelentetnie. Munkájának csak töredéke bizonyult olyan fokon megalapozottnak, hogy megérdemelhette a nyilvánosságot, és még a megjelentek sem keltettek érdeklődést. De azt mondják, Vas Branno mindenről tud, ami a Terminuson történik – valahogy mindenen rajta tartja a szemét. Pelorat hitte is, nem is, csak azt nem értette, ha egyszer Branno ismeri az ő munkásságát, hogy az ördögbe nem látja be a jelentőségét, és miért nem nyújtott már eddig is némi anyagi támogatást?

A tőle telhető legnagyobb keserűséggel állapította meg, hogy az Alapítvány számára csak a jövő fontos. Csak a Második Birodalom létrehozása lebeg a szemük előtt – arra már sem idejük, sem hajlandóságuk nincsen, hogy a múltra is vessenek egy pillantást –, és bosszantja őket, ha valaki mégis megteszi.

Pedig ők az ostobák... csakhogy egymaga nem képes megbirkózni az ostobaságukkal. De lehet, hogy így van jól. Egyedül is vállalja a nagy feladatot, és egyszer eljön az idő, amikor úgy emlékeznek rá, mint a Lényeg nagy úttörőjére.

Ez természetesen azt jelenti (túl becsületes gondolkodású volt, semhogy ne ismerte volna be), hogy valamiképpen ő maga is a jövő embere: a jövő fogja elismerni az érdemeit, az a jövő, amelyben a nevét Hari Seldonéval együtt fogják emlegetni. Holott kettőjük közül ő lesz a nagyobb, mert hiszen lehet-e egy napon említeni egy évezrednyi jövő eseményeinek fölvázolását azzal a munkával, amely legkevesebb huszonötezer esztendős múlt föltárását jelenti?

És végre eljött a napja... a mai nap.

A polgármesternő azt mondta, a Seldon képmásának megjelenése utáni napon. Peloratot kizárólag ezért érdekelte a Seldon-válság, amely hónapok óta foglalkoztatott minden terminusit, sőt a Szövetségnek szinte minden lakóját.

Számára jóformán semmi jelentősége nem volt, hogy az Alapítvány fővárosa itt marad-e Terminuson, vagy valahová máshová költözik. És most, hogy a válság megoldódott, még mindig nem volt benne biztos, melyik törekvést támogatta Hari Seldon, vagy hogy egyáltalán említette-e a vitatott kérdést.

Neki elég, hogy Seldon megjelent, és végre eljött a nap.

Röviddel délután két óra után egy kocsi siklott a Terminus peremén magányosan álló házának feljárója elé.

Kinyílt a hátsó ajtó. A polgármester testőrségének egyenruháját viselő katona lépett ki rajta, majd egy fiatalember s végül még két testőr.

Pelorat nem tehetett róla, de hízelgett neki a dolog. Nem elég, hogy a polgármesternő ismeri a munkásságát, de szemmel láthatóan nagy fontosságot tulajdonít neki. Lám, díszőrséget ad leendő útitársa mellé, és első osztályú járművet ígért, melyet útitársa fog vezetni. Roppant hízelgő! Roppant...

Pelorat házvezetőnője ajtót nyitott. A fiatalember belépett, a két őr pedig elfoglalta helyét a bejárat két oldalán. Pelorat az ablakból látta, hogy a harmadik a kocsi mellett maradt, amely mögött most állt meg egy újabb kocsi. Újabb testőrökkel!

Hát ezt mire vélje?!

A szobába lépő fiatalember felé fordult, és akkor döbbent rá, hogy ismeri. Látta a holovízióban.

– Maga az a tanácsos! – kiáltott fel. – Trevize!

– Golan Trevize vagyok, igen. És maga Janov Pelorat professzor?

– Igen, igen – felelte Pelorat. – Maga lesz az, aki...?

– Útitársak leszünk – mondta Trevize mereven. – Legalábbis engem így tájékoztattak.

– De hiszen maga nem történész!

– Nem, nem vagyok az. Ahogy mondta, tanácsos vagyok, vagyis politikus.

– Persze... persze... De hát hogy is gondolhattam ilyesmit?! Én történész vagyok, minek kellene még egy másik? Maga viszont tud űrhajót vezetni.

– Igen, meglehetősen értek hozzá.

– Nos, éppen erre van szükségünk. Nagyszerű! Attól tartok, fiatalember, én nem vagyok amolyan gyakorlati elme, és ha maga történetesen az, akkor jól ki fogjuk egészíteni egymást.

– Pillanatnyilag nem vagyok túlságosan elragadtatva a saját gondolkodói képességeimtől – válaszolta Trevize –, de úgy látom, nincs más választásunk, mint hogy jól kijöjjünk egymással.

– Akkor reménykedjünk, hogy le tudom győzni az űrrel szembeni idegenkedésemet. Tudja, tanácsos úr, én még nem jártam az űrben. Afféle szárazföldi patkány vagyok, ha jól fejezem ki magam. Nem inna egy csésze teát? Megkérem Klodót, készítsen nekünk valamit. Úgy tudom, van még néhány óránk az indulás előtt. Én mindenesetre készen állok. Mindent becsomagoltam, amire kettőnknek szükségünk lesz. A polgármester asszony rendkívül segítőkész volt. Meglepő, mennyire érdekli a tervem.

– Ezek szerint maga tud róla? – kérdezte Trevize. – És mióta?

Pelorat könnyedén összeráncolta a homlokát, s látszott rajta, hogy valamit számolgat magában.

Két vagy inkább három héttel ezelőtt keresett meg a polgármesternő. Olyan boldog voltam! És most, hogy végre megértettem, pilótára van szükségem, nem pedig egy másik történészre, még boldogabb vagyok, hogy maga lesz az útitársam, kedves barátom.

– Két vagy inkább három héttel ezelőtt – ismételte elképedten Trevize. – Azaz kezdettől fogva erre készült. És én... – A hangja elhalkult.

– Tessék?

– Semmi, semmi, professzor úr. Megvan az a rossz szokásom, hogy olykor magamban motyogok. Meg kell barátkoznia ezzel, ha hosszabb időt töltünk együtt.

– Hosszabbat, persze hogy hosszabbat – válaszolta Pelorat, miközben az ebédlőasztal felé terelte vendégét, mert házvezetőnője már felszolgálta a teát. – Egyszerűen nincs határidőnk! A polgármester asszony azt mondta, maradhatunk, ameddig jólesik, bejárhatjuk az egész galaxist, és mindenütt igénybe vehetjük az Alapítvány anyagi támogatását. Azt is mondta persze, hogy azért tartsunk mértéket. Ezt meg is ígértem. – Kuncogva dörzsölgette a kezét. – Üljön le, kedves barátom, üljön le. Lehet, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó étkezésünk a Terminuson.

Trevize leült.

– Van családja, professzor úr? – kérdezte.

– Van egy fiam. A Santanni Egyetemen tanít. Azt hiszem, kémiát vagy valami hasonlót. Az anyjára ütött. Már régóta nem élünk együtt, így aztán nincsenek kötelezettségeim, hogy úgy mondjam, nem köti meg a kezem semmi. Gondolom, magának sem... Vegyen szendvicset is, fiam.

– Pillanatnyilag szabad vagyok... itt-ott egy-egy nő. Egyik elmegy, jön a másik.

– Értem, értem. Jó is az, ha simán megy minden. De még jobb, ha az ember végül rájön, hogy ez az egész nem fontos. Gondolom, nincs gyermeke?

– Nincs.

– Helyes! Tudja, rendkívül jó hangulatban vagyok. Bevallom, kicsit zavarban voltam, amikor megérkezett. De most már elég: ha önre nézek, felderül a szívem. Szükségem van a fiatalságra, a lelkesítő erőre, továbbá valakire, aki kiismeri magát a galaxisban. Kutatóútra indulunk, ha nem tudná. Fontos kutatóútra. – Pelorat nyugodt arcán és nyugodt hangján szokatlan élénkség volt tapasztalható, noha sem vonásai, sem hanghordozása nem változott észrevehetően. – Nem tudom, beszéltek-e erről magának.

Trevize szeme összeszűkült.

– Fontos kutatóútra?

– De még mennyire! Egy valóságos gyöngyszem rejtőzik a galaxis tíz- és tízmilliónyi lakott világa között, és nekünk a lehető leghalványabb nyomon kell elindulnunk a megkeresésére. De ha megtaláljuk, hihetetlen kincs birtokába jutunk. Ha sikerrel járunk, édes fiam, akarom mondani, Trevize úr, mert nehogy azt higgye, hogy atyáskodni akarok maga fölött, a nevünket az idők végezetéig emlegetni fogják.

– Maga kincsről beszél... gyöngyszemről...

– Úgy beszélek, mint Arkady Darell, tudja, az író beszélt a Második Alapítványról, ugye? Nem csodálom, hogy meglepődött. – Pelorat hátravetette a fejét, mintha kacagásban akarna kitörni, de csak elmosolyodott. – Szó sincs ilyen ostoba, lényegtelen ügyről, megnyugtathatom.

– Ha nem a Második Alapítványról beszél, professzor úr, akkor tulajdonképpen miről van szó? – kérdezte Trevize.

Pelorat hirtelen elkomolyodott, s szinte bocsánatkérő hangon kérdezte:

– Ó, a polgármester asszony tehát nem árulta el önnek? Látja, ez furcsa. Évtizedeken át nehezteltem a kormányra, amiért képtelen volt megérteni a munkám jelentőségét, és íme, Branno polgármester asszony egyszerre milyen bőkezű lett!

– No igen – jegyezte meg Trevize leplezetlenül gúnyos hangon –, a hölgy kiválóan titkolja emberbaráti hajlamait... mindazonáltal nekem semmit sem mondott az egészről.

– Ezek szerint nem ismeri a kutatási területemet?

– Sajnálom, de nem.

– Nem kell mentegetőznie. Minden rendben van. Eddig nem sok szenzációt keltettem. Akkor engedje meg, hogy elmeséljem. Maga meg én elindulunk, hogy megkeressük, és az én nagyszerű elméletem segítségével meg is találjuk – a Földet!

10.

Trevize aznap éjjel rosszul aludt.

Újra meg újra ki akart törni a börtönből, amelyet az öregasszony épített köréje. De sehogy sem találta a szabadulás útját.

Száműzetésbe küldik, és nem tehet ellene semmit. Branno hajthatatlannak mutatkozott, és még csak leplezni sem akarta alkotmányellenes módszereit. Miközben ő a tanácsosi jogaira épített, meg arra, hogy mégiscsak a Szövetség teljes jogú polgára, a nő még azt a fáradságot sem vette magának, hogy színleljen.

És most itt van ez a Pelorat, ez a tudós csodabogár, aki úgy él ebben a világban, mint egy előkelő idegen – és közli vele, hogy a félelmetes öregasszony már hetekkel ezelőtt elrendezett mindent.

"Fiúnak" nevezte, s lám, az is.

Száműzik egy történész társaságában, aki "ledrágabarátomozza", és aki némán úszik valamiféle örömmámorban, hogy a nyakukba vehetik a galaxist, hogy megkeressék a – Földet?

Az Öszvér nagymamája nevére, hát mi a csuda az a Föld?

Megkérdezte. Persze hogy megkérdezte. Még abban a pillanatban, hogy meghallotta a nevét.

– Bocsásson meg, professzor úr – mondta. – Tájékozatlan vagyok az ön szakterületén, ezért remélem, nem haragítom magamra, ha megkérem, hogy lehetőleg egyszerű szavakkal magyarázza el nekem, mi az a Föld.

Pelorat kerek húsz másodpercig bámult rá komoran.

– Az egy bolygó – mondta végül. – A szülőbolygónk. Az, amelyen az emberi lény először megjelent, drága barátom.

– Először megjelent? – bámult vissza Trevize. – Honnan jelent meg?

– Sehonnan. Ez az a bolygó, amelyen a törzsfejlődés során az alacsonyabb rendű állatokból kialakult az emberiség.

Trevize töprengett, aztán megrázta a fejét.

– Nem értem, miről beszél.

Pelorat arcán átvillant valami bosszús kifejezés. Megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett:

– Valaha a Terminuson nem éltek emberi lények. Az emberi lények más bolygókról érkeztek ide. Erről tud, ugye?

– Persze – felelte Trevize türelmetlenül. Ingerelte, hogy a másik hirtelen fölényes, tanáros stílusra váltott át.

– Nagyon helyes. Így történt ez a többi világ esetében is. Az Anacreonon, a Santannin, a Kalganon, valamennyin. Mindet úgy alapították valamikor, a régmúltban. Máshonnan érkező emberek népesítették be őket. Ez még a Trantor esetében is így volt. Húszezer éven át lehetett gigászi metropolisz, de előtte nem volt az.

– Miért, előtte mi volt rajta?

– Semmi! Vagy legalábbis emberi lény nem.

– Nehezen tudom elhinni.

– Pedig igaz. A régi feljegyzések tanúsítják.

– Honnan jöttek azok az emberek, akik először népesítették be a Trantort?

– Senki sem tudja bizonyosan. Száz és száz bolygó állítja magáról, hogy már az ókor homályba vesző napjaiban is éltek rajta emberek, és mindenféle képzelet szülte mesékkel áll elő, amelyek az emberiség első érkezéséről szólnak. A történészek rendszerint nem tekintik forrásértékűnek ezeket a meséket, és tovább rágódnak az "eredet kérdésén".

– És mi volna az? Sohasem hallottam róla.

– Nem lep meg. Bevallom, manapság nem tartozik a népszerű történelmi kérdések közé, de a Birodalom hanyatlásának egy bizonyos korszakában határozott érdeklődésre tarthatott számot a gondolkodók körében. Salvor Hardin is említi futólag az emlékirataiban. Annak a bolygónak az azonosságáról és lelőhelyéről van szó, ahonnan elindult az egész. Ha visszapillantunk az időben, az emberiség az újabban benépesített világok felől a régebbiek felé áramlik, onnan a még régebbiek felé, egészen addig, amíg elérkezünk egy bolygóhoz – a szülőbolygóhoz.

Trevize azonnal meglátta a nyilvánvaló hibát az érvelésben.

– Nem lehetséges, hogy számos szülőbolygó volt? – kérdezte.

– Hogy volna lehetséges? Valamennyi emberi lény, szerte a galaxisban, egyetlen fajhoz tartozik. Egyetlen faj pedig csakis egyetlen bolygóról származhat. Más magyarázat elképzelhetetlen.

– Honnan tudja?

– Először is... – Pelorat jobb kezének mutatóujjával felpöckölte bal keze hüvelykujját, aztán mintha meggondolta volna, letett a reménytelenül bonyolultnak ígérkező magyarázkodásról. Mindkét kezét leengedte hát, és a legnagyobb komolysággal azt mondta: – Drága barátom, becsületszavamat adom rá.

Trevize szertartásosan meghajolt.

– Álmomban sem jutna eszembe, hogy kételkedjem a szavaiban, Pelorat professzor úr. Tegyük fel tehát, hogy csak egy szülőbolygó van. Nem lehetséges azonban, hogy száz és száz tart igényt erre a dicsőségre?

– Nem lehetséges, hanem így is van. De mind egy szálig megalapozatlan. A dicsőségre áhítozó százak közül egy sem mutatja nyomát a hiperűr előtti társadalom létezésének, hogy az ember előtti lényből kifejlődött ember nyomairól ne is beszéljünk.

– Ezek szerint ön azt állítja, hogy van ugyan egy szülőbolygó, ám az, ki tudja, miért, nem tart igényt erre a dicsőségre?

– Fején találta a szöget.

– És ezt a bolygót akarja megkeresni?

– Akarjuk. Ez a küldetésünk. Branno polgármesternő mindent elrendezett. Maga vezeti a hajónkat a Trantorra.

– A Trantorra? Az nem a szülőbolygó. Maga mondta az imént.

– Persze hogy nem a Trantor az. A Föld az.

– Akkor miért nem mondja azt, hogy vezessem a hajót a Földre?

– Nem fejeztem ki magam világosan. A Föld legendás név. Ez a név maradt fenn az ősi mítoszokban. A szónak nincs semmiféle ismert jelentése, de megfelel a célnak, hogy "az emberi faj eredetének bolygója" helyett egy szótagú szinonimaként használjuk. Hogy a valóságos térben melyik bolygó az, amelyet "Föld" néven jelölünk, sajnos, nem tudjuk

– És a Trantoron tudni fogják?

– Nagyon remélem, hogy ott találunk információt. A Trantoron van a rendszer leghatalmasabb könyvtára, a Galaktikus Könyvtár.

– A Könyvtárat nyilván tüzetesen átvizsgálták azok, akik ön szerint az Első Birodalom idejében érdeklődtek az "eredet kérdése" iránt.

Pelorat elgondolkodva bólogatott.

– Lehet, de talán nem eléggé. Jómagam sok mindent megtudtam az "eredet kérdésével" kapcsolatban, amit talán nem tudtak az ötszáz évvel ezelőtt élt császárkoriak. Tudja, nagyobb hozzáértéssel nézhetném át a régi iratokat. Már hosszú ideje töprengek rajta, és van egy nagyszerű elméletem.

– Gondolom, az egészet elmesélte Branno polgármesternőnek, ő meg egyetértett vele.

– Egyetértett? Drága barátom, szinte eksztázisba jött! Azt mondta, a Trantoron kétségtelenül a nyomára bukkanhatok mindannak, amit tudni szeretnék.

– Kétségtelenül – morogta Trevize.

Többek között ez foglalkoztatta az éjjel. Branno polgármesternő azzal küldte útjára, hogy amit csak tud, szimatoljon ki a Második Alapítványról. Pelorat társául szegődtette, hogy valóságos célját elleplezze az állítólagos Föld-kutatással – egy olyan kutatással, mely elvezetheti bárhová a galaxison belül. Az álcázás valóban tökéletes volt, csodálta a polgármesternő találékonyságát.

De mit keres itt a Trantor? Hogyan illik bele a képbe? Ha egyszer megérkeznek a Trantorra, Pelorat beveszi magát a Galaktikus Könyvtárba, és soha többé nem kerül elő onnan. Képtelen lesz otthagyni azt a rengeteg könyvet, filmet és egyéb feljegyzést, melyben tengernyi számítógépes adatot és jelképes utalást fog találni.

Nem szólva arról...

Ebling Mis az Öszvér idejében járt a Trantoron. A mendemonda szerint ott akadt nyomára a Második Alapítványnak, de meghalt, mielőtt még elárulhatta volna. Aztán következett Arkady Darell, és neki sikerült megtalálnia a Második Alapítványt. Ő viszont magán a Terminuson találta meg, és onnan annak rendje s módja szerint ki is füstölték. Bárhol van is most a Második Alapítvány, esküdni merne rá, hogy az a hely nem a Trantor, vagyis nekik semmi keresnivalójuk nincs ott. Ha meg akarja találni a Második Alapítványt, bárhová mehet, csak oda nem.

Nem szólva arról...

Hogy mit tervez a továbbiakban Branno, sejtelme sincs, és nem is szándékozik az utasításai szerint eljárni. Valósággal eksztázisba jött, amikor értesült a Trantorra tervezett utazásról. Nos, ha Branno a Trantort akarja, hát akkor nem oda mennek! Akárhová – csak a Trantorra nem!

Az éjszaka lassan már a hajnal felé ballagott, amikor az elcsigázott Trevize-t végre elnyomta a szorongató álom.

11.

A Trevize letartóztatását követő napon Branno polgármesternő végre megnyugodhatott. Versengve magasztalták – alaposan eltúlozva érdemeit –, és a botrányt még csak meg sem említették.

Ő persze nagyon is tisztában volt azzal, hogy a Tanács hamarosan magához tér bénultságából, és neki válaszolnia kell a kérdésekre. Gyorsan kell cselekednie. Így aztán – félretéve sok más, fontos ügyet – elsősorban Trevize dolgát akarta elrendezni.

Miközben Trevize és Pelorat a Földről társalogtak, Branno a Polgármesteri Hivatalban fogadta Munn Li Compor tanácsost. Amikor a férfi fesztelenül helyet foglalt vele szemben, az íróasztal túloldalán, Branno még egyszer alaposan szemügyre vette.

Alacsonyabb és vékonyabb volt Trevize-nél, és csak két évvel idősebb. Mindketten újonnan, ifjonti magabiztossággal kerültek be a Tanácsba, s talán éppen ez kovácsolta össze őket, mert egyébként minden tekintetben különböztek egymástól.

Trevize erőteljes, sugárzó egyéniség volt, bár Comporból is csak úgy áradt a derűs magabiztosság. Talán csak szőke haja és kék szeme tette, ami csöppet sem volt jellemző az alapítványbeliekre. Ez szinte nőies bájt adott külsejének, mely – Branno megítélése szerint – női szemmel kevésbé volt vonzó, mint Trevize figurája. Compor szemmel láthatóan sokat adott a küllemére: a szokásosnál hosszabbra növesztette s talán még enyhén be is hullámosította szőke haját, s halványkékre festette a szemhéját, hogy ezzel is kiemelje szeme kékségét. (Az utóbbi tíz évben meglehetősen elterjedt a férfiak között a szemfestés.)

Nem volt nőcsábász. Boldog házasságban élt a feleségével, ámbár még nem jelentette be szülővé válásának szándékát, és arról sem tudtak, hogy titokban másik társa is volna. Ebben is különbözött Trevize-től, aki éppoly gyakran váltogatta élettársait, mint élénk színekben pompázó, hírhedt selyemöveit.

A két ifjú tanácsos életében nem sok dolog maradhatott rejtve Kodell emberei előtt, aki most is ott ült a szoba egyik sarkában; nem kevés fáradságába került, hogy szokásos derűje egy pillanatra se hagyja cserben.

– Compor tanácsos – szólalt meg Branno –, ön jó szolgálatot tett az Alapítványnak, de fájdalom, az efféle szolgálatokat nem lehet a nyilvánosság előtt megköszönni, s a megszokott módon nem lehet jutalmazni sem.

Compor elmosolyodott. Szabályos, fehér fogsora láttán Brannóban egy pillanatra felötlött a kérdés, vajon ilyen külsővel dicsekedhet-e a Szíriusz szektor minden lakója. Compor családfája, mely szerint erről a sajátos, meglehetősen periferikus vidékről származik, anyai nagyanyjáig vezethető vissza, akinek szintén szőke haja és kék szeme volt, és aki azt állította, hogy az ő anyja jött a Szíriusz szektorból. Kodell szerint viszont mindeddig nem támasztotta alá az állítást döntő bizonyíték.

"A nők már csak ilyenek", mondta akkor Kodell, hozzátéve, hogy a nagymama nyilván kedvét lelte az állítólagos távoli, egzotikus ősökben, akik még vonzóbbá tették amúgy is híres szépségét.

"Ilyenek a nők?" – kérdezte akkor Branno kimért hangon, mire Kodell elmosolyodott, és azt motyogta, hogy ő természetesen a hétköznapi nőkre gondolt.

– Nem szükséges, hogy az Alapítvány népe megtudja, milyen szolgálatot tettem – mondta Compor. – Elég, ha maga tudja.

– Én tudom, és nem is felejtem el. De azt sem szeretném, ha abban a hitben ringatná magát, hogy kötelezettségei ezzel véget értek. Sikerrel vágott bele egy bonyolult feladatba, de munkája még nem ért véget. Még többet akarunk tudni Trevize-ről.

– Mindent elmondtam, amit vele kapcsolatban elmondhattam.

– Lehet, hogy ezt akarja velem elhitetni. Még az is lehet, hogy önmagát is ebben a hitben ringatja. Most mindenesetre válaszoljon a kérdéseimre. Ismer egy Janov Pelorat nevű úriembert?

Compor homlokán egy pillanatra ráncok jelentek meg, majd ugyanolyan hirtelen el is simultak.

– Ha látnám, lehet, hogy megismerném – mondta óvatosan –, de a név nem mond számomra semmit.

– Tudós.

Compor egy enyhén megvető, de néma "Ó!"-t bocsátott ki összecsücsörített ajkán, mintha meglepné a polgármesternő feltételezése, hogy ő ismerhet holmi tudósokat.

– Pelorat érdekes figura – folytatta Branno –, akit sajátos érdekek fűznek ahhoz, hogy a Trantorra látogasson. Trevize tanácsos fogja elkísérni. Ön, aki jó barátja volt Trevize-nek, és talán ismeri a gondolkodásmódját, elárulhatná nekem, vajon Trevize valóban elmegy-e a Trantorra.

– Ha ön elintézi, hogy Trevize hajóra szálljon – felelte Compor –, és az a hajó a Trantorra tart, mit tehet egyebet, mint hogy odamegy? Gondolom, nem azt akarja sugallni, hogy netalán föllázad, és átveszi a hajó parancsnokságát?

– Nem értett meg engem. Csak ő és Pelorat utaznak az űrhajón, és Trevize lesz a hajó kapitánya.

– Azt kérdezi tőlem, vajon Trevize hajlandó lesz-e önként a Trantorra menni?

– Igen, ezt kérdezem.

– Polgármester asszony, honnan tudhatnám, mik a szándékai?

– Compor tanácsos, ön nagyon közelről ismerte Trevize-t. Tudta, hogy hisz a Második Alapítvány létezésében. Soha nem beszélt önnek arról, hogy elképzelése szerint hol van, hol bukkanhatnánk a nyomára?

– Soha, polgármester asszony.

– Gondolja, hogy meg fogja találni?

Compor kuncogott.

– Én azt gondolom, hogy bármi volt is, és bármilyen fontos lehetett is a Második Alapítvány, még Arkady Darell idejében elpusztították. Én ebben a történetben hiszek.

– Ne mondja! Akkor miért árulta el a barátját? Hal ő valami nem létező dolog után kutat, miféle kárt okozhat fura nézetei terjesztésével?

– Nemcsak az igazság okozhat kárt – válaszolta Compor. – Lehet, hogy ő fura nézeteket vallott, de általuk nyugtalanságot kelthetett volna a Terminus népében, és azzal, hogy a galaktikus történelem nagy drámájában kétségeket és félelmeket ébreszt az Alapítvány szerepét illetően, meggyöngítette volna a Szövetségben betöltött vezető szerepét, valamint a Második Galaktikus Birodalom létrehozására irányuló törekvéseit. Nyilván ön is így gondolta, különben nem fogatta volna el a Tanácsteremben, és a törvényszéki tárgyalás mellőzésével nem kényszerítené száműzetésbe. És miért tette, ha szabad megkérdeznem, polgármester asszony?

– Egyezzünk meg abban: voltam olyan óvatos, hogy úgy ítéljem meg, lehet némi igazság a nézeteiben, s ennek következtében valóságos és közvetlen veszélyt láttam a véleménye hangoztatásában.

Compor hallgatott.

– Egyetértek magával – folytatta Branno –, de a helyzetemmel járó felelősség kényszerít rá, hogy minden lehetőséget számba vegyek. Hadd kérdezzem meg tehát újra: sejti-e, hogy Trevize szerint hol rejtőzik a Második Alapítvány, vagyis merre szándékozik menni?

– Sejtelmem sincs róla.

– Még csak nem is célzott rá soha?

– Nem, magától értetődően nem.

– Soha? Ne hamarkodja el a választ. Gondolkozzék! Soha?

– Soha – állította Compor határozottan.

– Egy célzás erejéig sem? Akár csak tréfából? Vagy szórakozott megjegyzés formájában? Nem emlékszik egy-egy teóriájára, mely csak most, utólag tűnik jelentőségteljesnek?

– Nem emlékszem ilyesmire. Én mondom, polgármester asszony, a lehető legzavarosabb elképzelései voltak a Második Alapítványról. Ezt ön is tudja, és ha ezeket komolyan veszi, csak az idejét és az energiáját vesztegeti.

– Azaz érzésem, hogy hirtelen, ki tudja, miért, újra köpönyeget fordított, és most védelmezi a barátját, akit éppen ön juttatott a kezemre.

– Nem – mondta Compor. – Azért árultam el, mert úgy éreztem, ezzel jogos és hazafias cselekedetet hajtok végre. Nincs okom rá, hogy megbánjam vagy megváltoztassam a véleményemet.

– Tehát sejtelme sincs arról, hová megy, ha megkapta a hajóját?

– Ahogy már mondtam...

– Pedig én nagyon szeretném tudni, tanácsos – mondta a polgármesternő leplezetlenül sóvárgó arccal.

– Akkor nem marad más választása, mint hogy elhelyezzen egy hipernyomkövetőt a hajón.

– Már gondoltam rá, tanácsos. De rendkívül gyanakvó ember, s attól tartok, megtalálná, akármilyen ügyesen helyeznénk is el. Természetesen elintézhetnénk, hogy a hajó megbénítása nélkül ne tudja eltávolítani, és így kénytelen legyen beletörődni a jelenlétébe...

– Kitűnő megoldás lenne.

– Csakhogy – folytatta Branno – ezzel gátolnánk a szabad mozgásban. Esetleg nem menne oda, ahová önként, szabad elhatározásából ment volna. Én pedig semmi hasznát sem venném az így megszerzett információknak.

– Ebben az esetben nem fogja megtudni, hová megy.

– Megtudhatom, de csak akkor, ha nagyon primitív módszerhez folyamodom. Az az ember, aki rendkívül agyafúrtnak tartja az ellenfelét, és ennek megfelelően védekezik ellene, rendszerint megfeledkezik arról, hogy léteznek kezdetleges módszerek is. Arra gondolok, hogy követni kellene Trevize-t.

– Követni?

– Pontosan erről van szó. Egy másik pilóta, egy másik űrhajóban. Ugye mennyire meglepődött? Épp ennyire meglepődne ő is. Eszébe sem fog jutni, hogy bármiféle, a nyomában haladó tömeg után kutasson az űrben, és egyébként is gondunk lesz rá, hogy az űrhajója ne legyen fölszerelve a legkorszerűbb tömegészlelő műszerekkel.

– Polgármester asszony, a legmélyebb tisztelettel bár, de fel kell hívnom a figyelmét, hogy önnek nincsenek tapasztalatai az űrutazásról. Még sohasem fordult elő, hogy egy hajó egy másikat követett volna – nem tudná ugyanis végrehajtani. Az első hipertéri ugrásnál szem elől tévesztené Trevize-t. Még ha estre sem venné, hogy követik, a legelső ugrás a szabadulását jelentené. Elvesztik a nyomát, ha a hajóját nem szerelik föl hipernyomkövetővel.

– Beismerem, hogy tapasztalatlan vagyok. Ellentétben önnel és Trevize-zel, én nem részesültem hajózási kiképzésben. A tanácsadóimtól azonban tudom, és ők átestek a megfelelő kiképzésen, hogy az ugrásra készülő hajó irányából, sebességéből és gyorsulásából igenis lehet következtetni magára az ugrásra... úgy nagy általánosságban. Egy jó számítógép és kiváló ítélőképesség birtokában a kísérő űrhajós kielégítő pontossággal ismételheti meg az ugrást, s így odaát sem veszti szem elől a másikat – különösen akkor, ha neki viszont van korszerű tömegészlelő műszere.

– Ilyesmi megtörténhet egyszer – mutatott rá Compor erőteljesen –, vagy legföljebb kétszer, ha a kísérőnek szerencséje van, de többször nem. Ezt nem veheti be a számításába.

– Talán mégis. Compor tanácsos, maga annak idején végzett már ilyen hipernyomkövetést. Látja, sok mindent tudok magáról. Kiváló pilóta, és meglepő dolgokat művelt, amikor egy ugráson keresztül kellett nyomon követnie a vetélytársát.

Compor szeme összeszűkült.

– Akkor még főiskolás voltam. Ma már öregebb vagyok.

– Nem is olyan öreg. Még harmincöt éves sincs. Következésképpen maga fogja követni Trevize-t, tanácsos. Mindenütt a nyomában lesz, és folyamatosan küldi nekem a jelentéseit. Mihelyt Trevize elindul, hamarosan ön is követi, neki pedig már csak órái vannak hátra a Terminuson. Ha visszautasítja a megbízást, tanácsos, börtönbe záratom árulásért. Ha hajóra száll, de valamiképpen elveszíti Trevize nyomát, akár vissza se térjen többé. Ha megpróbálja, szétlőjük az űrben.

Compor felugrott.

– Megvan a saját életem. Elvégezni való munkám van. Feleségem. Egyszerűen nem mehetek el!

– El fog menni. Nekünk, akik az Alapítvány szolgálatára szegődtünk el, fel kell készülnünk rá, hogy ha a helyzet úgy kívánja, hosszan tartó és kényelmetlen feladatokat is vállaljunk érte.

– Természetesen a feleségemnek velem kell jönnie.

– Bolondnak néz? Ő természetesen itt marad.

– Mint túsz?

– Ha ragaszkodik ehhez a szóhoz... Én inkább úgy mondanám, hogy ön veszélyes útra indul, én pedig annyira a szívemen viselem a felesége sorsát, hogy inkább itt tartom, ahol semmiféle veszély nem fenyegeti. Vitának nincs helye. Ön éppúgy le van tartóztatva, mint Trevize, és bizonyára megérti, hogy gyorsan kell cselekednem, még mielőtt a Terminuson elcsendesedik az örömmámor. Félek, hogy máris leáldozóban van a csillagom.

12.

– Nem bánt vele valami kesztyűs kézzel, polgármester asszony – jegyezte meg Kodell.

– Miért bántam volna? – fintorodott el a polgármesternő. – Elárulta a barátját.

– Mi láttuk a hasznát.

– Történetesen igen. De a következő árulásánál másképpen is alakulhatnak a dolgok.

– Miért gondol következő árulásra?

– Idefigyeljen, Liono – mondta Branno türelmetlenül –, ne adja nekem az ártatlant! Aki egyszer már bebizonyította, hogy kettős játékot képes űzni, arra mindig gyanakodni kell.

– Talán még arra is képes lesz, hogy ezúttal Trevize-zel fogjon össze... Ők ketten együtt esetleg...

– Ezt maga sem gondolja komolyan. Lehet, hogy Trevize bolond és naiv ember, de egyenesen tör a célja felé. Képtelen az árulásra, és soha, semmilyen körülmények között nem fog még egyszer megbízni Comporban.

– Bocsásson meg, polgármester asszony – vetette közbe Kodell –, de szeretném tisztán látni, vajon jól értem-e az elgondolását. Ön szerint milyen mértékben bízhat meg Comporban? Honnan tudja, hogy valóban követni fogja Trevize-t, és tisztességes jelentéseket küld majd róla? A félelmére épít, hogy jól bánunk-e itthon maradó feleségével? Hogy vissza fog vágyódni hozzá?

– Mindkettőt figyelembe veszem, de nemcsak ezekre építek. Compor hajóján lesz hiper-nyomkövető. Trevize gyanakodni fog, tehát tűvé teszi a hajóját a műszer után. De Compor – minthogy ő a nyomkövető – szerintem gyanútlan lesz, tehát egyáltalán nem fogja keresni. Ha tévednék, és megtalálja, akkor természetesen nem marad más hátra, mint a felesége vonzereje.

Kodell elnevette magát.

– Ha arra gondolok, hogy valaha én tanítottam önt! És mi célja van a követésével?

– Kettős védelem a célom. Ha Trevize-t elkapják, Compor még mindig folytathatja az útját, és tőle kapjuk meg azokat az információkat, amelyeket Trevize-től már nem kaphatunk meg.

– Még egy kérdést engedjen meg. Mi van akkor, ha Trevize valami véletlen folytán megtalálja a Második Alapítványt, és rajta vagy Comporon keresztül tudomást szerzünk róla, vagy legalább megsejtjük, hogy valóban létezik, de tegyük fel, mindkettejük halála árán?

– Én remélem, hogy a Második Alapítvány valóban létezik, Liono – válaszolta az asszony. – A Seldon-terv mindenesetre nem sokáig szolgál már bennünket. A nagy Hari Seldon a Birodalom haldoklásának napjaiban gondolta ki, amikor szinte mindenféle műszaki haladás leállt. Maga Seldon is saját korának terméke volt, és bármilyen tüneményes is félig mitikus tudománya, a pszichohistória, ő sem léphette túl a saját korlátait. Ő nem számolhatott a gyors technikai fejlődéssel – holott az Alapítvány erre az útra lépett, különösen ami az utolsó évszázadot illeti. Olyan tömegészlelő eszközeink vannak, amilyenekről korábban még csak nem is álmodtak, a számítógépeink gondolkodással irányíthatók, s ami a legfontosabb: van mentális védőernyőnk. Már nem sokáig uralkodhat rajtunk a Második Alapítvány, ha tette is eddig. Azt akarom, hogy kormányzásom utolsó esztendeiben én tereljem új útra a Terminus sorsát.

– És ha bebizonyosodnék, hogy még sincs Második Alapítvány?

– Akkor máris rálépünk erre az új útra.

13.

A zavaros álom, amely végre elnyomta Trevize-t, nem nyúlt valami hosszúra. Egy kéz immár másodszor érintette meg a vállát.

Ködös aggyal merült fel az álomból, és sehogy sem értette, miként került ebbe az idegen ágyba.

– Mi az?... Mi van?...

Pelorat bocsánatkérő hangon mondta:

– Bocsásson meg, Trevize tanácsos úr. Maga a vendégem, és nem is háborgatnám a pihenésében, de megérkezett a polgármester asszony. – A professzor az ágya mellett állt, flanel-pizsamájában dideregve. Erre már Trevize is magához tért, s lassan eszébe jutott minden.

A Pelorat nappalijában várakozó polgármesternőn most sem látszottak a fáradtság jelei. Kodell állt mellette, s időnként végigsimított hófehér bajuszán.

Trevize akkurátusan megigazgatta selyemövét, s közben azon tűnődött, vajon ezek ketten – Branno és Kodell – elváltak-e egymástól egy pillanatra is.

Gúnyosan kérdezte:

– Talán már fel is ocsúdott a Tanács? Lehetséges, hogy nyugtalanítja őket egyik tagtársuk távolléte?

– Mutatkoznak már bizonyos jelek, de ne legyenek vérmes reményei – felelte a polgármesternő. – Kétségtelen, még most is megvan hozzá a hatalmam, hogy távozásra kényszerítsem. A Legszélső űrállomásra fogják vinni...

– Nem is a Terminus űrállomásra, polgármester asszony? Meg akarnak fosztani attól, hogy búcsút vehessek a könnyező sokaságtól?

– Látom, ismét hatalmába kerítette kamaszos szertelensége, tanácsos, és ennek szívből örülök. Csillapítja esetleges lelkiismeret-furdalásomat. Ön és Pelorat professzor csendben eltávoznak a Legszélsőről.

– Hogy soha többé vissza se térjünk?

– Hogy talán soha többé vissza se térjenek. Természetesen – kockáztatott meg egy futó mosolyt –, ha valami nagy horderejű és fölöttébb hasznos felfedezésre bukkannak, olyasmire, aminek örülnék, nos, akkor visszatérhetnek. Még az is megeshet, hogy nagy tisztelettel fogadjuk önöket.

– Megeshet – bólintott Trevize hanyagul.

– Szinte minden megtörténhet... A kényelmükről mindenesetre gondoskodtunk. Egy nemrégiben elkészült törpecirkálót bocsátunk a rendelkezésükre, mely Hober Mallow hajója után a Távoli Csillag nevet kapta. Vezetéséhez egyetlen ember is elegendő, de kényelmesen elférnek benne akár hárman is.

– Teljes fegyverzettel? – kérdezte Trevize, egy pillanatra kizökkenve gondos, csevegő stílusából.

– Fegyvertelenül, egyébként minden mással fölszerelve. Bárhová mennek, az Alapítvány polgáraiként utaznak, és ha szükségét látják, mindenütt fölkereshetik a konzult, tehát fölöslegesen vinnének magukkal fegyvert. Igényeik szerint fedezzük a költségeiket is... persze nem korlátlanul, ezt talán mondanom sem kell.

– Igazán nagylelkű.

– Tudom, tanácsos. De azért jól értsen meg engem. Maga Pelorat professzor segítségére lesz a Föld felkutatásában. Mindegy, mit képzel el kutatási célként, a Földet kutatja. Mindenkit erről kell meggyőznie, akivel csak találkozik. És ne feledje, hogy a Távoli Csillag nincs fölfegyverezve.

– A Földet keresem – ismételte Trevize. – Tökéletesen megértettem.

– Akkor most elmehet.

– Bocsásson meg, de van még valami, amiről nem beszéltünk. Valamikor sok űrhajót vezettem ugyan, de a legújabb típusú törpecirkálókról nincsenek tapasztalataim. És ha kudarcot vallok vele?

– Nekem azt mondták, a Távoli Csillag teljes mértékben számítógépes vezérlésű. És mielőtt megkérdezné, megjegyzem, hogy ennek a korszerű számítógépnek a kezeléséhez nem kell értenie. Majd ő mindent elmond önnek, amit csak tudnia kell. Szüksége van még valamire?

Trevize szomorúan nézett végig magán.

– Egy öltözet ruhára.

– Mindent megtalál az űrhajó fedélzetén – még az ön által olyannyira kedvelt selyemöveket is... vagy talán fűzőt kellene mondanom? A professzort is elláttuk mindennel, amire szüksége lehet. Az összes hasznosnak ítélt holmit berakattuk a hajóba, de a tévedések elkerülése végett már most közlöm, hogy e holmik között nem szerepelnek női útitársak.

– Kár – mondta Trevize. – Örültem volna, bár történetesen pillanatnyilag nem rendelkezem megfelelő jelölttel. Mindenesetre bízom a galaxis sűrűn lakott világaiban, és mihelyt magam mögött hagyom a Terminust, kedvemre cselekedhetem.

– Az útitársakkal kapcsolatban? Tegyen, ahogy jólesik.

Nehézkesen fölállt.

– Nem kísérem ki az űrkikötőig – mondta –, de azért lesznek őrei, tehát ne tegyen olyan meggondolatlan lépéseket, amelyek megsértenék a megállapodásunkat. Ha szökést kísérelne meg, gondolom, az őrök azon nyomban megölnék. Minden tilalom alól automatikusan feloldást kapnak azáltal, hogy nem vagyok jelen.

– Nem teszek önkényes lépéseket, polgármester asszony – mondta Trevize –, de mondanék valamit...

– Nos?

Trevize megpróbálta gyorsan összeszedni a gondolatait, miközben remélte, hogy mosolya nem hat erőltetettnek.

– Eljöhet még az idő, polgármester asszony, amikor kérni fogja, hogy tegyek meg egy bizonyos lépést. Akkor rajtam lesz a választás sora, és emlékezni fogok az elmúlt két napra.

Branno polgármesternő felsóhajtott.

– Kíméljen meg a melodrámáktól! Ha az az idő eljön, hát eljön, de most, most nem kérek semmit.

4 - Az űr

14.

Az űrhajó felülmúlta Trevize minden várakozását – noha nem felejtette el, annak idején milyen elragadtatással fogadták az újonnan kifejlesztett cirkálótípust.

Nem is a mérete volt lenyűgöző, hiszen meglehetősen kis hajó volt. A tervezésnél elsősorban a kormányozhatóságot és a gyorsaságot tartották szem előtt, és teljes mértékben gravitikus motorokat, ami pedig a legfontosabb, korszerű számítógépes vezérlést alkalmaztak. A nagyság nem játszott szerepet – sőt hátrányára vált volna.

A régebbi típusokhoz tucatnyi vagy még több ember kellett – ehhez egy is elég volt. Amennyiben a szolgálati idő két vagy három ember között oszlott meg, egy ilyen hajóval bátran visszaverhették egy nálánál jóval nagyobb egységekből álló, nem alapítványi flottilla támadását is. Arról nem is szólva, hogy gyorsaság tekintetében egyetlen más hajó sem vehette föl vele a versenyt.

A sima hajótest csillogását kívül-belül egyetlen fölösleges vonal, egyetlen haszontalan görbület sem törte meg. Minden köbméternyi teret kihasználtak, ezért tűnt belülről olyan tágasnak. Mondhatott a polgármesternő akármit küldetése fontosságáról, Trevize-t végérvényesen csak a hajó látványa győzte meg.

Vas Branno, gondolta bosszúsan, kétségtelenül nagy horderejű és veszélyes küldetésbe csalta bele. Nem is állt volna kötélnek ilyen elszánt beletörődéssel, ha a nő nem úgy intézi a dolgot, hogy ő maga akarja megmutatni neki, mire képes.

Pelorat egyszerűen magánkívül volt a bámulattól.

– Hinné-e – kérdezte, gyengéden megérintve a hajótestet, mielőtt bemászott –, hogy még sohasem voltam ilyen közel űrhajóhoz?

– Persze hogy elhiszem, ha maga mondja, professzor úr, de hogyan tudta eddig elkerülni?

– Hogy őszinte legyek, magam sem tudom, drága ba... akarom mondani, drága Trevize-em. Gondolom, túlságosan lefoglaltak a kutatásaim. Ha az embernek van otthon egy remek számítógépe, amellyel kapcsolatot teremthet a galaxis összes számítógépével, akkor minek mozdulna ki a házából, nem igaz? De azért az űrhajókat nagyobbnak képzeltem, mint amilyen ez itt.

– Ez egy kisméretű típus, ám belül jóval tágasabb, mint a hasonló nagyságú, de más típusú hajók.

– Hogy lehet az? Maga gúnyt űz a tudatlanságomból.

– Dehogy! Komolyan beszélek. Ez a hajó teljes mértékben gravitizált, a legkorszerűbb típusok egyike.

– Hát az meg mit jelent? De ne is próbálja elmagyarázni, kérem, ha a megértéséhez átfogó fizikai ismeretek szükségeltetnek. Inkább hiszek magának, ahogy maga is hitt nekem tegnap, amikor az egységes fajú emberiségről és az egyetlen eredeti bolygóról beszélgettünk.

– Azért csak próbáljuk meg, Pelorat professzor úr. Az űrhajózás sok ezer esztendeje során kémiai, ionikus és hiperatommotorokat alkalmaztunk, s ezek egytől egyig igen terjedelmesek voltak. A régi Birodalmi Flotta űrhajói ötszáz méter hosszúak voltak, ugyanakkor az emberek számára berendezett belső tér nem volt nagyobb, mint egy kisebbfajta lakás. Szerencsére az Alapítvány – hála szűkös nyersanyagkészleteinek – a miniatürizációra szakosodott létezésének több évszázada folyamán. Ez a hajó a csúcs. Az antigravitációt hasznosítja, és az ehhez szükséges berendezés a hajó burkában van, tehát szinte egyáltalán nem foglal el helyet. Hogyha nem volna még most is szükségünk a hiperatom...

A Biztonsági Szolgálat egyik őre lépett hozzájuk.

– Indulniuk kell, uraim!

Az ég kivilágosodott, noha még fél óra volt hátra napfelkeltéig. Trevize körülnézett.

– Berakták a csomagjaimat?

– Igen, tanácsos úr, mindent meg fog találni a hajóban.

– Köztük olyan ruhákat, gondolom, amelyeket nem rám és nem az én ízlésem szerint szabtak.

A testőr váratlanul, szinte kisfiúsan elvigyorogta magát.

– Nem hinném – mondta. – A polgármester asszony túlszolgálatra rendelt be bennünket az utolsó harminc-negyven órában, így aztán pontosan lemásolhattuk a ruhatárát. A pénz nem számított. Elárulhatom – körülpillantott, mintha nem akarná, hogy bárki tanúja legyen hirtelen támadt barátkozási kedvének –, hogy önök ketten szerencsés fickók. Ez a világegyetem legjobb hajója. A fegyvereken kívül mindennel fölszerelték. Úgy élnek majd rajta, mint hal a vízben.

– A jeges vízben, ha igaz – dünnyögte Trevize. – Nos, professzor úr, felkészült?

– Ha ez velem van, akkor felőlem indulhatunk – válaszolta Pelorat, és felmutatott egy négyzet alakú, körülbelül húsz centiméter széles lemezkét, rajta ezüstös színű műanyag burokkal. Trevize csak most eszmélt rá, hogy Pelorat azóta hordja magánál, mióta elhagyták a házát: hol az egyik kezében tartogatta, hol a másikban, de még a reggeli röpke idejére sem vált meg tőle.

– Mi az, professzor úr?

– A könyvtáram. Téma és származási hely szerint katalogizálva, és mindez egyetlen lemezen. Ha a hajó valóságos csoda, minek nevezné ezt az "ostyát"? Egy egész könyvtár! Minden, amit életem során összegyűjtöttem! Csodálatos! Én mondom, csodálatos!

– Lám – mondta Trevize –, úgy élünk, mint hal a vízben.

15.

Trevize ámulva nézte a hajó belsejét. Valóban szellemesen használták ki a teret. A raktárát feltöltötték élelmiszerrel, ruhaneművel, filmekkel, társasjátékokkal. Volt tornaterem, társalgó és két, nagyjából azonos méretű hálószoba.

– Ez bizonyára a magáé lesz – mondta Trevize. – Abból gondolom, hogy egy FX-leolvasót helyeztek el benne.

– Helyes – mondta Pelorat elégedetten. – Milyen marha vagyok, hogy eddig húzódoztam az űrutazástól! Majd meglátja, drága Trevize-em, milyen remekül megleszek itt.

– Nem hittem volna, hogy ilyen kényelmes – jegyezte meg Trevize örömmel.

– És a hajtómű valóban a hajó burkában van, ahogy mondja?

– Az irányítószerkezet minden bizonnyal. Hajtóanyagra nem lesz szükségünk. A világegyetem energiatárházából merítjük az energiát, vagyis a hajtóanyag és a motorok odakint vannak... – Bizonytalan mozdulattal mutatott kifelé.

– Most jut eszembe, hogy mondja... és mi van akkor, ha valami elromlik?

Trevize vállat vont.

– Engem ugyan kiképeztek az űrnavigációra, de nem ilyen hajókon. Ha valami hiba adódik a gravitációs berendezés körül, attól tartok, semmit sem tehetek.

– De elboldogul majd a hajóval? Tudja vezetni?

– Arra magam is kíváncsi vagyok.

– Ez automata hajó? – érdeklődött Pelorat. – Lehet, hogy mi csupán utasok vagyunk? Talán nincs is más dolgunk, mint hogy beleüljünk.

– Létezik ilyesmi az egy csillagrendszeren belüli bolygók és űrállomások közötti rendszeres járatokon, de automatikus hipertéri utazásról még sohasem hallottam. Legalábbis eddig még nem... eddig még nem.

Elfogta valami baljós érzés, és újból körülnézett. Lehet, hogy a polgármesternő, ez a vén szipirtyó előre elrendezett mindent? Az Alapítvány már ott tartana, hogy megoldotta az automatikus csillagközi utazást is, így őt most akarata ellenére a Trantorra szállítják, és csak annyi beleszólása van a dologba, mint a hajó többi tartozékának?

A lelkiállapotához cseppet sem illő vidámsággal szólalt meg:

– Maga csak üljön le, professzor úr. A polgármesternő azt mondta, a hajó teljes mértékben számítógépes vezérlésű. Ha a maga szobájába beraktak egy FX-leolvasót, az enyémben egy számítógépnek kell lennie. Helyezze magát kényelembe, én addig körülnézek egy kicsit egyedül.

Pelorat nyomban ideges lett.

– Trevize, drága cimborám... ugye nem fog leszállni a hajóról, ugye nem teszi meg ezt velem?

– Ez eszembe sem jutott, professzor úr. De ha meg is próbálnám, nyugodt lehet, abban a pillanatban lefülelnének. A polgármesternő nem óhajt kiereszteni a markából. Csak azt szeretném megtudni, mi működteti a Távoli Csillagot. – Elmosolyodott. – Nem hagyom magára, professzor úr.

Még akkor is mosolygott, amikor belépett abba a szobába, amelyet a saját hálószobájának gondolt, de mihelyt becsukta maga után az ajtót, arcáról lehervadt a mosoly. Kell valamilyen eszköznek lennie a hajón, amelynek segítségével érintkezésbe lehet lépni egy közeli bolygóval. Elképzelhetetlen, hogy egy hajót szándékosan elvágjanak a környezetétől, tehát valahol – talán a fal egyik mélyedésében – lennie kell egy érintkezőnek. Azzal kapcsolatot teremthetne a polgármesternő irodájával, és tisztázhatná a hajó irányításának kérdését.

Alaposan átvizsgálta a falakat, az ágytámlát és a sima vonalú, elegáns bútorzatot. Ha itt nem talál semmit, kénytelen lesz végignézni a hajó többi részét is.

Már indult volna kifelé, amikor a szeme sarkából hunyorgó fényt pillantott meg az asztal világosbarna, sima felületén. Szabályos fénykör volt, UTASÍTÁS A SZÁMÍTÓGÉPNEK felirattal.

Aha!

Szívverése felgyorsult. Sokféle számítógép létezett, és a programok elsajátítása néha hosszú időbe telt. Trevize sohasem esett abba a hibába, hogy alábecsülte volna saját szellemi képességeit, másrészről viszont nem nevezhette magát a szakma nagymesterének. Akadtak, akik biztos ösztönnel nyúltak mindenféle számítógéphez, de voltak tehetségtelenek is – és Trevize-nek kétsége sem volt afelől, melyik csoportba sorolja önmagát.

Az Alapítvány Űrtengerészeténél hadnagyi fokozatot ért el, és olykor, ha ő látta el a napos tiszti teendőket, volt alkalma, hogy használja az űrhajó számítógépét. Sohasem fordult ugyan elő, hogy egyedül látta volna el a szolgálatot – el sem várták volna tőle, hogy többet tudjon, mint a napos tiszttől megkövetelt rutinmanőverezés.

Összeszorult a gyomra, amikor eszébe jutott, mi mindent tartalmaz egy teljes programleírás, és arra is jól emlékezett még, hogyan viselkedett a hajó számítógépének konzoljánál Krasnet technikai őrmester. Úgy játszott rajta, mintha a galaxis legbonyolultabb hangszerét kapta volna kézbe, s mégis oly nemtörődömséggel, mint akit untat ez a végtelen egyszerűség – pedig még vele is megesett, hogy zavart káromkodások közepette elő kellett vennie a programleírást.

Trevize tétován helyezte egyik ujját a fénykörre, s abban a pillanatban szétáradt a fény az asztal lapján. Két kéz körvonalai jelentek meg rajta: egy jobb és egy bal kézé; ugyanakkor az asztallap negyvenöt fokos szögben könnyedén megdőlt.

Trevize leült eléje. Szavakra nem volt szükség. Egyszerűen tudta, mi a teendője.

Mindkét kezét az asztalon kirajzolt körvonalakra helyezte, méghozzá úgy, hogy ez semmi kényelmetlenséget nem okozott neki. Az asztallap érintésre puhának, szinte bársonyosnak tűnt – érezte, amint a keze belesüllyed.

Megdöbbenve bámult a kezére, látva, hogy egyáltalán nem süllyed bele, hanem továbbra is ott nyugszik a felületen. Tapintásra viszont olyan érzés volt, mintha a sima lap benyomódna, és valami puhán, melegen tartaná a kezét.

Ennyi az egész?

És most mi lesz?

Körülnézett, aztán, mintha felszólításnak engedelmeskedne, becsukta a szemét. Nem hallott semmit. Hiszen nem hallott semmit!

De belül, az agyában mintha saját, csapongó gondolatai sűrűsödtek volna össze, meghallotta az utasítást.

– Csukja be, kérem, a szemét! Lazítson! Kapcsolatot teremtünk egymással.

A kezén keresztül?

Trevize valahogy mindig úgy képzelte, hogy ha egyszer gondolatok útján teremtenek kapcsolatot a számítógéppel, ahhoz feltétlenül egy sisak kell, meg természetesen néhány, a szemre és a koponyára erősített elektróda.

Kéz is lehet?

De hát miért ne? Lebegő érzés fogta el, mintha álom környékezné, gondolatai azonban mit sem veszítettek élénkségükből. Miért ne lehetne a kéz?

A szem semmivel sem több egyszerű érzékszervnél, az agy sem központi kapcsolótáblánál, melyet csontkalickába zárva különítettek el a test működő felszínétől. A kéz jelenti magát a felszínt, a kéz az, amely érzi és befolyásolja a világegyetemet.

Az ember képes gondolkodni a kezével. A kéz adja meg a feleletet a kíváncsi kérdésekre, a kezünkkel érzünk, fogunk, forgatunk, emelünk és mérlegelünk. Némely állat viszonylag nagy térfogatú aggyal rendelkezik, de nincs keze, és ebből adódik minden különbség.

És ahogy kezet fogott a számítógéppel, a gondolataik egymásba olvadtak, és már az sem számított, nyitva van-e a szeme, vagy csukva. Akkor sem lát tisztábban, ha kinyitja, s ha becsukja, akkor sem borul rá a sötétség.

Akár így nézte, akár úgy, fénylett körülötte a szoba – és nemcsak ott, amerre nézett, hanem körös-körül, akárcsak fönt és lent.

Az űrhajó minden helyiségét látta, csakúgy, mint a kinti világot. A felkelő nap fényét elhomályosította a reggeli pára, de ő káprázat nélkül nézhetett szembe vele, mert a számítógép automatikusan megszűrte a fényhullámokat.

Érezte az enyhe szellőt meg a kinti hőmérsékletet, s a világ zaja is eljutott a füléhez. Észlelte a bolygó mágneses mezőjét s a hajó falának csekélyke elektromos töltését.

Tisztában volt a hajó irányításával, noha részleteiben fogalma sem volt róla. Csak annyit tudott: ha azt akarná, hogy a hajó szálljon föl vagy forduljon meg, esetleg gyorsuljon, vagy hajtson végre valamilyen manővert, az eljárás ugyanaz volna, mint ha a saját szervezetét szólítaná fel valamely hasonló működés elvégzésére. Az ő akaratán múlik minden.

Illetve nem csupán az ő akaratán. Adott esetben a számítógép akarata érvényesülhet az övé fölött. Ebben a pillanatban megfogalmazódott az agyában egy mondat, és ő pontosan tudta, mikor és hogyan fog fölszállni a hajó. Ebben a tekintetben nem számíthatott semmiféle rugalmasságra. Azután pedig, ezt is biztosan tudta, már az ő akarata dönt.

Rájött továbbá – csak ki kellett terjesztenie számítógéppel megerősített tudatát –, hogy érzékelni tudja a felső atmoszféra állapotát is; hogy látja az időjárás alakulását, és nyomon tudja követni a fölötte hemzsegő, valamint az ő szintje alá süllyedő űrhajók útvonalát. Mindezeket a körülményeket számításba kellett venni, és a számítógép ezt meg is tette. Ellenkező esetben (tudatosult Trevize-ben), csak akarnia kell – mindössze ennyiből áll az utasítás –, a többi már a számítógép dolga.

Ugyanez volt a helyzet a vaskos programleírásokkal is: ilyesmi egyáltalán nem létezett. Trevize Krasnet technikai őrmesterre gondolt, és elmosolyodott. Hiszen eleget olvasott róla, hogy a gravitációs erő alkalmazása milyen forradalmat idéz majd elő a világban, ám a számítógép és az emberi agy fúziója egyelőre államtitok volt. Ha lehet, ez még nagyobb forradalmat jelent.

Az idő múlásáról is tudott. Ha akarta volna, pontosan megmondhatta volna, hány óra van a terminusi helyi idő és a galaktikus standard idő szerint.

De hogyan szüntesse meg a kapcsolatot?

Mihelyt a gondolat átfutott az agyán, a keze felszabadult, az asztallap visszatért eredeti helyzetébe – Trevize pedig magára maradt saját, hétköznapi érzékeivel.

Gyámoltalan vaknak érezte magát, mintha hirtelen magára hagyta volna az a felsőbbrendű lény, aki egy ideig védelmezőn fogta a kezét. Ha nem tudta volna, hogy bármikor ismét kapcsolatba léphet vele, teljesen elhatalmasodik rajta a kétségbeesés, így aztán kénytelen-kelletlen újra tudomásul vette létezése korlátait, majd tétován felállt, és kiment a szobából.

Pelorat felpillantott. Természetesen már beállította a leolvasót.

– Nagyszerűen működik – közölte. – Kiváló kutatóprogramja van. Megtalálta az irányítást, fiam?

– Igen, professzor úr. Minden rendben van.

– És nincs valami tennivalónk az elindulással kapcsolatosan? Úgy értem, nem szükséges valamiféle óvintézkedés? Nem kell például beszíjaznunk magunkat? Néztem, nincs-e valami utasítás erre vonatkozóan, s nyugtalanít, hogy nem találtam semmit. Így aztán a könyvtáramhoz fordultam. Ha a munkámmal foglalkozom, valahogy...

Trevize a professzor felé emelte a karját, mintha gátat akarna emelni a szavak áradata elé. Szinte túl kellett kiabálnia a másikat.

– Ilyesmi egyáltalán nem szükséges, professzor úr. Az antigravitáció egyenértékű a tehetetlenség ellentétével. A sebesség változásánál nem érezzük a gyorsulást, minthogy a hajón minden és mindenki egyidejűleg szenvedi el a változást.

– Úgy érti, nem is fogjuk megtudni, mikor hagyjuk el a bolygót, és mikor érünk ki az űrbe?

– Pontosan így értem, annál is inkább, mert miközben a szavaimat hallgatja, már el is indultunk. Mindjárt áttörjük a felső atmoszférát, és harminc percen belül kint leszünk az űrben.

16.

Pelorat hideglelősen meredt Trevize-re. Hosszú, szögletes arca még annyi értelmet sem tükrözött, mint rendesen, de mérhetetlen szorongás áradt róla. Aztán a szeme lassan elfordult jobbra, majd balra. Trevize visszaemlékezett legelső űrutazására. A lehető legtermészetesebb hangon szólalt meg:

– Janov – először szólította meg a professzort ilyen bensőségesen, de mert most a tapasztalt ember beszélt a tapasztalatlanhoz, szükségszerűen ő vette át az idősebb szerepét –, itt teljes biztonságban vagyunk. Az Alapítványi Flotta egyik hadihajójának a fémgyomrában ülünk. Nincsenek ugyan fegyvereink, de nincs a galaxisnak egyetlen zuga sem, ahol az Alapítvány neve ne oltalmazna meg bennünket. Még ha akadna is olyan őrült űrhajó, amely meg akarna támadni bennünket, egy másodperc alatt faképnél hagynánk. És ne aggódjék, tökéletesen el tudom kormányozni a hajót.

– Csak a semmit nem tudom elképzelni, Go-Golan... – nyögte Pelorat.

– Ugyan már, hiszen a Terminust is a semmi veszi körül! A felszín, ahol mi élünk, és a fölöttünk lévő üresség között csak egy vékony levegőréteg van, semmi más. Nem teszünk egyebet, csak áthaladunk ezen a jelentéktelen rétegen.

– Lehet, hogy jelentéktelen, de ezt lélegezzük be.

– Itt is lélegzünk. Az űrhajó levegője ráadásul tisztább, és tiszta is marad, nem úgy, mint a Terminus légkörében lévő.

– És a meteoritok?

– Mi van a meteoritokkal?

– A légkör megvéd bennünket a meteoritoktól. És a sugárzástól is, ha már erről van szó.

– Az emberiség húszezer éve közlekedik az űrben, ha jól tudom – felelte Trevize.

– Huszonkettő. Ha a hallblocki kronológiát vesszük alapul, teljesen nyilvánvaló, hogy a...

– Elég legyen! Hallott már valaha meteorit okozta balesetről vagy halálos mértékű sugárzásról? Úgy értem, az utóbbi időben? Már ami az alapítványi űrhajókat illeti...

– Nem kísértem figyelemmel az ilyen híreket, de én történész vagyok, fiam, és...

– A történelem során persze előfordultak ilyen esetek, de a technológia azóta tökéletesebbé vált. Nem fenyegethet bennünket olyan tömegű meteorit, amely elől szükség esetén ne tudnánk kitérni. Négy meteorit, mely egyidejűleg közelítene felénk, méghozzá egy szabályos tetraéder négy csúcspontjából kiindulva, esetleg elkaphatná a hajónkat, de számítsa csak ki ennek az esélyét, s rögtön be fogja látni, hogy trilliószor trillióval nagyobb a valószínűsége, hogy végelgyengülésben fog kimúlni, mintsem hogy ötvenszázalékos eséllyel megfigyelhetne egy ilyen érdekes jelenséget.

– Úgy érti, a számítógép segítségével?

– Nem – válaszolta Trevize gúnyosan. – Ha a saját észleléseim és válaszaim alapján akarnám elkerülni a veszélyt a számítógép segítségével, már belénk is rohantak volna, mielőtt még észrevenném, mi is történt valójában. A számítógép önállóan végezné el ezt a feladatot, méghozzá milliószor gyorsabban, mint akár ön vagy én. – Hirtelen kinyújtotta a kezét. – Janov, hadd mutassam meg, mire képes a számítógép, és egyúttal azt is megmutatom, hogyan fest az űr.

Pelorat enyhén bandzsítva nézett vissza rá.

– Magam sem tudom, kíváncsi vagyok-e rá, Golan – nevetett kurtán.

– Persze hogy nem tudja, Janov, hiszen azt sem tudja, mibe pillanthatna bele. Szánja el magát! Jöjjön! Nem messze, csak a szobámba.

Trevize kinyújtotta a másik kezét is, és félig vezette, félig maga után húzta a másikat. Miközben leült a számítógép elé, azt kérdezte:

– Látta már egyáltalán a galaxist, Janov? Megnézte már valaha is?

– Úgy érti, láttam-e az égboltot?

– Persze. Mi mást?

– Láttam. Mint mindenki. Minden ember láthatja, ha fölnéz.

– Bámult már föl sötét, tiszta éjszakán, amikor a Gyémántok szinte súrolják a látóhatárt?

"Gyémántoknak" nevezték azt a néhány csillagot, amely elegendő fényerővel rendelkezett, és elég közel is volt ahhoz, hogy szerény ragyogásával felhívja magára a figyelmet a Terminus éjszakai égboltján. A kicsiny csillagcsoport legföljebb húszfokos ívet zárt be, és az éjszaka túlnyomó részében a látóhatár alatt maradt. A Gyémántokon kívül szabad szemmel mindössze néhány halványan pislákoló csillagot lehetett megfigyelni a Terminus egén, és a galaxis tejszerű ködét – ez a látvány tárult az ember szeme elé, ha egy olyan világon élt, mint a Terminus, amely a galaxis legkülső spiráljának legeslegszélén helyezkedett el.

– Gondolom, igen, de minek is bámultam volna? Meglehetősen mindennapos látvány.

– Persze hogy mindennapos – mondta Trevize. – Azért nem nézi senki. Miért is néznénk, ha akármikor láthatjuk? De most isten igazából látni fogja, és nem a Terminusról, ahol a köd és a felhők mindig elhomályosítják a látványt. Olyannak látja majd, ahogy a Terminusról soha, akármennyit bámészkodna is, akármilyen tiszta és sötét éjszakán. Milyen boldog volnék, ha én járnék először az űrben, mint most maga, és láthatnám először a galaxist a maga meztelen szépségében!

Egy széket gurított Pelorat felé.

– Üljön le, Janov. Eltart egy kis ideig. Még csak ismerkedem a számítógéppel. Annyit már sejtek, hogy biztosra veszem, a kép holografikus lesz, tehát nincs szükségünk semmiféle vetítővászonra. A látvány közvetlenül az agyamban keletkezik majd, de azt hiszem, ki tudom vetíteni, hogy maga is láthassa. Eloltaná a villanyt? Ó, milyen butaságokat beszélek! Ezt nyugodtan rábízhatom a számítógépre. Maradjon csak nyugodtan a helyén.

Trevize kapcsolatba lépett a számítógéppel, amely puhán, melegen fogta a kezét. A fény elhomályosult, majd teljesen kialudt, s Pelorat megborzongott a sötétben.

– Ne idegeskedjék, Janov – szólalt meg Trevize. – Lehet, hogy még kissé ügyetlenül bánok a számítógéppel, de azért legyen hozzám türelmes. Látja? A sarlóra gondolok.

Ott függött előttük a sötétben. Eleinte homályosan és meg-megremegve, de aztán mind tündöklőbben és élesebb kontúrokkal.

– Ez volna a Terminus? – kérdezte Pelorat áhítatos hangon. – Már ilyen messze kerültünk tőle?

– Igen, a hajó gyorsan távolodik.

Az űrhajó már behatolt a Terminus éjszakai árnyékába, s a bolygó innen olyannak tetszett, mint valami széles pengéjű, csillogó sarló. Trevize alig tudott ellenállni a kísértésnek, hogy a hajót nagy ívben küldje át a bolygó nappali oldalára, s végre teljes szépségében láthassák – de erőt vett magán.

Igaz, hogy Peloratnak újdonság volna, a látvány mégis oly szokványos. Túl sok fénykép, térkép, glóbusz volt már forgalomban. Minden gyerek tudta, milyen látványt nyújt a magasból a Terminus. A vizekben gazdag, ásványi kincsekben szegény bolygón fejlett a mezőgazdaság, kezdetleges a nehézipar, de galaxisszerte élen járnak a fejlett technológia és a miniatürizáció terén.

Ha utasíthatná a számítógépet, hogy mikrohullámokat alakítson át vizuális képpé, láthatnák a Terminusnak mind a tízezer lakott szigetét, köztük a legnagyobbat, a csaknem kontinens méretűt, rajta Terminus Cityvel, és...

Fordulj!

Röpke gondolat volt az egész, amolyan akaratpróba, s a kép máris elfordult. A fénylő sarló a látómező szélére csúszott, majd kisiklott a képből. A szem a csillagtalan űr sötétjébe bámult.

Pelorat megköszörülte a torkát.

– Szeretném, ha visszahozná a Terminust, fiam. Úgy érzem, mintha megvakultam volna. – Hangjában feszültség vibrált.

– Nem vakult meg. Figyeljen!

Halvány, áttetsző ködpára jelent meg a látómezőn, mely fokozatosan szétterjedt, mind fényesebbé vált, míg végül a szobát is betöltötte a ragyogás.

Zsugorodj!

Újabb akaratpróba, s lám, a galaxis összehúzódott, mintha egy fordítva tartott teleszkópon át néznék. Most olyan volt, mint valami változó fényű építmény.

Fényerőt!

A ragyogás erősödött, miközben a méret nem változott, és mivel a Terminus otthonául szolgáló csillagrendszer a galaxis síkja fölött helyezkedett el, most nem egészen oldalnézetből láthatták a galaxist. Szemük előtt erős rövidülésben jelent meg a kettős spirál, s a Terminus felé eső fényes peremet elhajló, sötét hasadékok sávozták. A hamvas párába burkolózott mag – mely ebből az irdatlan távolságból egész kicsivé zsugorodott – szinte jelentéktelennek tűnt.

– Igaza volt – suttogta áhítattal Pelorat. – Még sohasem láttam ehhez hasonlót. El sem tudtam volna képzelni ezeket az apró részleteket.

– Hogyan képzelhette volna el? A külső részeket nem is láthatta, hiszen eltakarja a Terminus légköre. Bolygónk felszínéről aligha láthatta a magot.

– Milyen kár, hogy majdnem hátulról látjuk!

– Ezen segíthetünk. A számítógép tetszőleges irányból adhat képet róla. Csak kívánnom kell, és nem is feltétlenül fennhangon.

Változtass a koordinátákon!

Ezt az akaratpróbát igazán nem lehetett egyértelmű utasításként értelmezni, de gondolatai erejével úgy irányította és szorította engedelmességre a számítógépet, hogy a galaxis képe lassan-lassan mégis megváltozott.

A galaxis fokozatosan elfordult, míg végül fölvette a galaktikus síkhoz mért merőleges helyzetet. Ekkor gigantikus, fénylő örvényként terült szét: itt-ott sötét görbületek és fénycsomók tarkázták, a közepét pedig betöltötte a csaknem egybefüggő ragyogás.

– Hogyan láthatja a galaxist a számítógép az űrnek egy olyan pontjáról, amely több mint ötvenezer parszeknyi távolságra van tőlünk? – kérdezte Pelorat, majd fojtott, suttogó hangon hozzátette: – Ne haragudjék a kérdéseim miatt. Szörnyen tájékozatlan vagyok ezen a téren.

– Sokkal többet én sem tudok erről a számítógépről, mint maga – felelte Trevize. – De még egy ennél egyszerűbb típus is meg tudja változtatni a koordinátákat, vagyis az adott űrbéli helyzetéből kiindulva tetszőleges nézőpontból képes megmutatni a galaxist. Természetesen csak a már meglévő információk alapján tud dolgozni, tehát oldalképek esetében különböző réseket és foltokat látunk. De ez esetben...

– Nos?

– Most kitűnő képet ad. Feltételezem, hogy beletáplálták a galaxis hiánytalan térképét, s így minden különösebb nehézség nélkül mutathatja meg bármilyen szögből,

– Hogy érti ezt a teljesen hiánytalan térképet?

– A memóriabankjában feltétlenül szerepelnie kell valamennyi csillag koordinátáinak.

– Valamennyi csillag? – ámult el Pelorat.

– Hát talán nem mind a háromszázmilliárdénak. Mindenesetre biztosra vehetjük a lakott bolygók csillagait és talán a K osztályba sorolt meg az ezeknél fényesebb csillagokat. Ez legalább hetvenötmilliárdot jelent.

– Úgy érti, a lakott rendszerek valamennyi csillaga szerepel a számítógép memóriabankjában?

– Nem szeretnék hazugságban maradni; talán nem éppen mindegyik. Mindenesetre Hari Seldon idejében huszonötmillió lakott naprendszer létezett, hangzásra soknak tűnhet, valójában csak minden tizenkétezredik csillagról van szó. A Seldon óta eltelt öt évszázad alatt, a Birodalom általános felbomlása során semmi sem állta útját a további gyarmatosításnak. Gyanítom, hogy az idő még kedvezett is az effajta törekvéseknek. Még most is rengeteg lakható bolygó vár felfedezőire – jelenleg harmincmillióra tehető a számuk. Elképzelhető, hogy az újabbak közül nem mindegyik szerepel az Alapítvány feljegyzéseiben.

– És a régiek? Azok bizonyára kivétel nélkül szerepelnek.

– Gondolom, igen. Persze nem mernék rá mérget venni, de meglepne, ha valamelyik régóta lakott rendszer hiányozna az adatbázisból. Hadd mutassak magának valamit, ha ugyan rá tudom venni a számítógépet.

Trevize keze érezhetően megmerevedett az erőfeszítéstől, majd érezte, amint puhán elernyed a számítógép kézfogásában. Pedig fölöslegesen erőlködött – elég lett volna, ha nyugodtan, minden izgalom nélkül csupán azt gondolja:

Terminus!

Válaszul szikrázó, vörös gyémánt jelent meg az örvény legszélén.

– A mi napunk! – kiáltotta izgatottan. – A körül a csillag körül kering a Terminus!

– Ó! – hallatszott Pelorat lassú, remegő sóhaja.

Aztán a galaxis szívének egyik sűrű csillaghalmazában – kissé a központi ködfolt szélére csúszva – életre kelt egy fénylő, sárga pont. Valamivel közelebb volt a galaxisnak a Terminus felé eső pereméhez, mint a túlsóhoz.

– És az ott – mondta Trevize – a Trantor napja.

Pelorat ismét felsóhajtott.

– Bizonyos benne? – kérdezte aztán. – Mindig úgy hallottam, a Trantor a galaxis központjában van.

– Ez igaz is, bizonyos értelemben. Olyan közel van a középponthoz, amilyen közel csak egy lakott bolygó lehet. Közelebb van, mint bármely másik jelentős és lakott rendszer. A galaxis valóságos középpontjában egy csaknem milliónyi csillagnak megfelelő tömegű fekete lyuk van. Így aztán az nem valami barátságos vidék. Tudomásunk szerint ott nincs és talán nem is lehet élet. A Trantor a spirális karok legbelső gyűrűjében van, és higgye el, ha egyszer megpillantaná az éjszakai égboltját, megesküdne, hogy a galaxis középpontjában van. Hihetetlenül sűrű csillagrajok veszik körül.

– Járt már a Trantoron, Golan? – kérdezte leplezetlen irigységgel Pelorat.

– Tulajdonképpen nem, de láttam az égboltjáról készült holografikus képet.

Trevize komor képpel bámulta a galaxist. Az Öszvér idejében, amikor olyan lázas buzgalommal kutatták a Második Alapítványt, vajon hányan fürkészhették a galaktikus térképeket, hány kötetet írhattak tele, hány tekercs filmet készíthettek e tárgyban?!

És mindezt azért, mert Hari Seldon a kezdet kezdetén azt mondta, hogy a Második Alapítványt "a galaxis túlsó végén", az általa "Csillagvégnek" nevezett helyen hozta létre!

A galaxis túlsó vége! Csak egy pillanatra futott át az agyán a gondolat, a Terminusról máris útnak indult egy vékony, kék vonal, át a galaxis központjában tátongó fekete lyukon, egészen a túlsó oldalig. Trevize kis híján felugrott. Nem kérte a vonalat, de olyan egyértelműen gondolt rá, hogy már ez is elég volt a számítógépnek.

Természetesen a galaxis túlsó végébe vezető egyenes út nem jelentette szükségképpen azt a "túlsó véget", amelyről Seldon szólt. Elsőnek Arkady Darell mondta ki (ha hinni lehet önéletírásának), hogy "a körnek nincs vége". Ez ma már mindenki számára egyértelmű...

Trevize ugyan már el is hessegette volna a gondolatot, de a számítógép megelőzte. A kék egyenes eltűnt, s egy kör lépett a helyébe: a Terminus napjának bíborvörös pontján áthaladva kék koszorúba fogta a galaxist.

A körnek nincs vége, és ha a kör a Terminuson kezdődik, akkor csakis a Terminuson kereshetjük a másik végét... mint ahogy valóban ott bukkantak rá a Második Alapítvány nyomára: ugyanazt a világot lakta, mint az Első.

De mi van akkor, ha mégsem találták meg – ha a Második Alapítvány úgynevezett felfedezése csak illúzió volt, semmi más? Ilyen összefüggésben minek lehet még értelme egy egyenesen és egy körön kívül?

– Ábrándozik? – kérdezte Pelorat. – Mit keres ott az a kék kör?

– Csak az irányítóművet ellenőriztem. Szeretné, ha meghatároznánk a Föld helyét?

Pelorat néhány pillanatnyi csend után szólalt meg:

– Tréfál?

– Nem. Megpróbálom.

Megpróbálta. Nem történt semmi.

– Sajnálom – mondta Trevize. – Nincs meg? Nincs Föld?

– Talán rosszul fogalmaztam meg az utasítást, ámbár nem valószínű. Inkább úgy vélem, hogy a Föld nem szerepel a számítógép adatbankjában.

– Lehet, hogy más néven szerepel... – kockáztatta meg Pelorat.

– Miféle más néven, Janov? – csapott le rá Trevize.

Pelorat nem válaszolt, és Trevize elmosolyodott a sötétben. Megesett vele olykor, hogy a dolgok maguktól a helyükre kerültek. Csak időt kell hagyni, meg kell várni, míg megérik a helyzet. Szándékosan témát változtatott.

– Kíváncsi volnék, tudunk-e játszani az idővel.

– Az idővel? Hogy tehetnénk ilyet?

– A galaxis forog. A Terminus csaknem félmilliárd év alatt tesz meg körülötte egy teljes fordulatot, miközben a középponthoz közelebb eső csillagok természetesen sokkal gyorsabban haladnak végig a saját pályájukon. Valamennyi csillag – a központi fekete lyukhoz viszonyított – mozgását betáplálhatjuk a számítógépbe, majd ennek segítségével, mozgásukat sokmilliószorosra gyorsítva, láthatóvá tehetjük a forgási effektust. Megpróbálhatom...

Miközben utasította a számítógépet, akaratlanul is megfeszítette az izmait, mintha neki kellene kézben tartania, gyorsítania, megcsavarnia és – a hatalmas ellenállást legyőzve – megpörgetnie a galaxist.

Megmozdult. Lassan, méltóságteljesen csavarodott el, s ennek nyomán megfeszültek a spirális karok.

Figyelő tekintetük előtt hihetetlen gyorsasággal száguldott az idő – a hamis, mesterséges idő –, és eközben tünékeny semmiséggé váltak a csillagok.

A legnagyobbak közül némelyik itt is, ott is bíborszínűvé vált, majd kifényesedett, s végül vörös óriássá tágult. A központi csillaghalmaz egyik csillaga hangtalanul, vakító fény kíséretében kilobbant, a másodperc töredékére elhomályosította a galaxist, és már el is tűnt – majd ugyanez lejátszódott az egyik spirális karon, aztán megint, az előzőtől nem is oly távol.

– Szupernóvák – nyögte ki Trevize erőtlenül.

Lehetséges, hogy a számítógép előre megjósolja, melyik csillag fog felrobbanni, és mikor? Vagy csak egy egyszerűsített modell alapján mutatja meg a csillagok jövőjét, s nem is pontosan, inkább csak nagy általánosságban?

– Mint valami élőlény, úgy úszik át az űrön a galaxis – suttogta fojtott hangon Pelorat.

– Igen – felelte Trevize –, de már érzem, hogy fáradok. Ha nem jövök rá, hogyan csináljam lazábban, nem űzhetek hosszasan ilyesfajta játékokat.

Elernyedt. A galaxis lassult, megállt, billent még egyet, s végül megállapodott annál az oldalszögből látszódó képnél, ahonnan kiindultak.

Trevize behunyta szemét, és mélyet lélegzett. Érezte, mint zsugorodik össze mögöttük a Terminus, miközben a légkör utolsó foszlányait is maguk mögé utasították. Érezte a Terminus körüli űrt betöltő hajók mozgását.

Eszébe sem jutott, hogy bármelyikre is odafigyeljen; hogy akad közöttük egy, amely az övéhez hasonlóan a gravitáció elvén alapul, és kisebb távolságról követi, semhogy azt véletlennek lehetne tekinteni.

5 - A szóló

17.

A TRANTOR!

Nyolcezer esztendőn át volt központja egy hatalmas, erős politikai egységnek, mely vezető szerepet töltött be a bolygórendszerek egyre növekvő szövetségében. Ezt követően tizenkétezer évig a teljes galaxist átfogó politikai egység centruma volt. A Galaktikus Birodalom középpontja, szíve, megtestesülése.

Senki sem gondolhatott a Birodalomra úgy, hogy ne a Trantor jutott volna az eszébe.

Fizikai értelemben a Trantor csak akkor ért a csúcsra, amikor a Birodalom már réges-rég elindult a hanyatlás lejtőjén. A Trantor fémvilágának csillogása mögött senki sem vette észre, hogy a Birodalom ereje fogytán van, lendülete lefékeződött.

A város nőtt, növekedett, mígnem elfoglalta az egész bolygót. Népességének felső határát törvény szabta meg negyvenötmilliárd főben, és zöld terület kizárólag a császári palota, valamint a Galaktikus Egyetem és Könyvtár épületegyüttesének környékén volt.

A Trantor felszínét fém borította. Sivatagait és termékeny földjeit egyaránt lakóterületek, adminisztratív dzsungelek, számítógép-vezérlésű munkahelyek, hatalmas élelmiszer- és egyéb raktárak foglalták el. Hegységeit elegyengették, völgyeit, szakadékait feltöltötték. A város végtelenbe vesző utcafolyosói a szárazföld héja alá bújtak, az óceánokból pedig óriási, föld alatti vízkultúrákat alakítottak ki – ez volt az egyetlen (és elégtelen) helyi forrása az élelmiszer és ásványkincs termelésének.

A Trantor a létfontosságú nyersanyagokat a külvilágokról kapta, melyekkel ezernyi űrkikötője, tízezernyi hadihajója, százezernyi kereskedőhajója, milliónyi teherhajója révén tartotta a kapcsolatot.

Nem volt hozzá hasonló hatalmas város, amely ennyire szigorúan vette volna az energia- és anyagtakarékosságot. Nem akadt még egy bolygó a galaxisban, amelyik ennyire kihasználta volna a napenergiát, s ilyen sikeresen küszöbölte volna ki a hőenergia pazarlását. Az éjszakai oldalon csillogó hősugárzók törték át a vékony, felső légrétegeket, de visszavonták őket a fémváros nappali féltekéjén. A hősugárzók a bolygó forgásával egyidejűleg, az éjszaka közeledtével fokozatosan emelkedtek föl a magasba, majd a nappal felé haladva lassan alásüllyedtek. Így alakult ki a Trantor mesterségesen aszimmetrikus képe, amely hovatovább a jelképévé vált.

Hatalma csúcsán a Trantor irányította az egész Birodalmat!

Jól-rosszul, nem vitás... valójában nem is lehetett volna jól irányítani. A Birodalom túlságosan nagy volt, semhogy egyetlen világ – akár a legenergikusabb császárok idejében is – elkormányozhatta volna. Hogyan is irányíthatta volna a Trantor másképpen, mint üggyel-bajjal, hiszen a hanyatlás éveiben sunyi politikusok és tehetetlen bolondok adták-vették egymás között a császári koronát, miközben a korrupt hivatalnoksereg valóságos szubkultúrát tenyésztett ki?

De az önműködő gépezet még a mélyponton is termelt valami értéket. A Galaktikus Birodalom nem lehetett meg a Trantor nélkül.

A feltartóztathatatlan bomlás ellenére a Trantor a Trantor maradt, a Birodalom szíve, amely még ekkor is őrizte régi büszkeségét, ahol éltek még az évezredes hatalom hagyományai, és a lelkesedés sem hunyt ki egészen.

Csak amikor megtörtént az elképzelhetetlen – amikor végül magát a Trantort is legyőzték és kifosztották, amikor milliószámra gyilkolták le polgárait, és ítélték éhhalálra a megmaradt milliárdokat, amikor a "barbár" flották szétszabdalták, kilyuggatták és megolvasztották hatalmas fémköpenyét –, csak akkor látták be, hogy a Birodalom elbukott. Az életben maradottak aztán tovább pusztították az egykor hatalmas világ még megmaradt értékeit, mígnem a Trantor egynemzedéknyi idő leforgása alatt az emberi faj legnagyobb bolygójából egy elképzelhetetlenül kusza romhalmazzá nem vált.

Mindez csaknem két és fél századdal ezelőtt játszódott le. A galaxis többi részében még élt a hajdani Trantor emléke, s valószínűleg örökké élni is fog a népszerű történelmi olvasmányokban, a múltat idéző jelképekben, valamint az afféle kedvelt mondásokban, mint pl.: "Minden űrutazás a Trantorra vezet."; "Nehezebb megtalálni, mintha a Trantoron keresnénk."; "Annyi köze van hozzá, mint egy közönséges bolygónak a Trantorhoz."

A galaxis többi részében...

Mert itt a Trantoron egészen más volt a helyzet! Az egykori Trantor itt végképp a feledés homályába merült, csakúgy, mint a fémfelszín, amely szinte mindenütt eltűnt. A Trantor immár önellátó földművesek gyéren lakott bolygója volt, ahová ritkán vetődött el egy-egy kereskedőhajó, és akkor sem számíthatott valami lelkes fogadtatásra. Maga a "Trantor" szó is – bár hivatalosan létezett még – kihullott a köznyelv szókészletéből. A bolygót lakói így nevezték: "Hon", ami az ő nyelvjárásukban megfelelt a Galaktikus köznyelv "otthon" szavának.

Quindor Shandesst ezek és hasonló gondolatok foglalkoztatták, miközben félig szunyókálva átadta magát annak a kellemes állapotnak, amikor szabadjára engedhette korlátok közé nem szorított gondolatai folyamát.

Tizennyolc éve volt már a Második Alapítvány első szólója, és még tíz-tizenkét esztendeig az is maradhat, ha megőrzi elméje kellő élénkségét, és győzi erővel a politikai küzdelmeket.

Szinte tükörképe volt a terminusi polgármesternőnek, az Első Alapítvány kormányzójának, de ettől eltekintve minden másban különböztek egymástól. A terminusi polgármesternőt galaxisszerte ismerte mindenki, ennek következtében valamennyi világ számára az Első Alapítvány volt "az Alapítvány". Ezzel szemben a Második Alapítvány első szólóját csak a munkatársai ismerték.

És mégis: elődei és az ő uralkodása alatt a valóságos hatalom a Második Alapítvány kezében volt. Az Első Alapítvány behozhatatlan előnyt szerzett ugyan a fizikai erő, a technológia és a fegyverek terén, de ami a szellemi erőt, a gondolkodást és a gondolatok irányítását illeti, a Második Alapítvány uralmát semmi sem fenyegethette. Ha kettejük között konfliktus támadna, mit számítana, hány űrhajója és fegyvere van az Első Alapítványnak, ha a hajók és a fegyverek kezelőinek gondolkodását úgyis a Második Alapítvány irányítaná?

De vajon meddig élvezheti még titkos hatalmát?

Ő volt a huszonötödik első szóló, és az átlagosnál jobban nyomasztotta felelősségének tudata. Talán helytelenül cselekszik, amikor következetesen visszaszorítja az ifjú törekvőket... Itt van például Gendibal szóló, az Asztal legifjabb és legbuzgóbb tagja. Ma este találkozni fognak, és ennek már előre örült. Örömmel kellene várnia azt a napot is, amelyen valószínűleg Gendibalnak fogja átadni a hatalmat?

Csakhogy Shandess egyáltalán nem óhajtott megválni a pozíciójától. Túlságosan élvezte.

A székben egy öregember ült, aki – kora ellenére – kitűnően el tudta látni hivatalát. A haja már fehéredett, de hiszen mindig is világos árnyalatú volt, és oly rövidre nyírva viselte, hogy a színét alig-alig lehetett megállapítani. A szeme világoskék volt, ruházata pedig hasonlított a trantori földművesek öltözékére.

Ha akarná – rejtett hatalmából ez mit sem vonna le –, az első szóló elvegyülhetne a honi lakosság között. Tekintetét s elméjét bármelyik pillanatban egyetlen pontba rendezhetné; attól kezdve a honiak engedelmeskednének az akaratának, s utóbb még csak nem is emlékeznének rá.

Ilyesmi ritkán fordult elő. Szinte soha. A Második Alapítvány Aranyszabálya kimondta: "Csak akkor cselekedj, ha muszáj, de akkor is gondold meg alaposan, muszáj-e cselekedned."

Az első szóló felsóhajtott. Ha az ember a császári palota fenségesen borongó romjai tövében, az ősi Egyetem falai között él, alkalomadtán el-eltűnődik az Aranyszabály értelmén.

A Nagy Dúlás idején az Aranyszabály kis híján érvénytelenné vált. A Trantort csak úgy menthették volna meg, ha cserében lemondanak a Második Birodalom megalapítását célzó Seldon-tervről. Humánus cselekedet lett volna, ha megmentik negyvenötmilliárd ember életét, de ennek az lett volna az ára, hogy megtartják az Első Birodalom magját... és ezzel elodázzák a végső leszámolást. Néhány évszázad múlva még nagyobb pusztítással kellett volna számolniuk, és akkor talán a Második Birodalom soha...

A korai első szólókat évtizedeken át foglalkoztatta a nyilvánvalóan bekövetkező Dúlás, de semmiféle megoldást nem találtak – egyszerűen nem volt rá mód, hogy megmentsék a Trantort, ugyanakkor biztosítsák a Második Birodalom jövőbeni megalapítását. A kisebb rosszat választották, és a Trantornak pusztulnia kellett!

Szinte egy hajszálon múlt, hogy az akkori második alapítványiaknak sikerült megmenteniük az Egyetem és a Könyvtár épületegyüttesét, ám emiatt is örökös bűntudat mardosta őket. Noha soha senki nem mondta, hogy a komplexum megmentése vezetett el az Öszvér üstökösszerű feltűnéséhez, mindig élt bennük a sejtelem, hogy a két dolog között összefüggésnek kell lennie.

Milyen közel jártak a teljes megsemmisüléshez!

És mégis: a Dúlás és az Öszvér évtizedei után köszöntött be a Második Alapítvány aranykora.

Az ezt megelőző – Seldon halálát követő – két és fél évszázad alatt a Második Alapítvány tagjai könyvmolyként rejtőzködtek a Könyvtárban, s csak arra ügyeltek, nehogy a császárok szeme megakadjon rajtuk. Könyvtárosként szolgáltak egy hanyatló társadalmat, mely mind kevesebb és kevesebb figyelemre méltatta a kezdettől fogva tévesen Galaktikusnak nevezett Könyvtárat – de éppen ez felelt meg teljesen a második alapítványiak céljainak.

Alantas élet volt. Éppen csak őrizték a Tervet, miközben a galaxis szélén az Első Alapítvány élethalálharcát vívta a nála mindig hatalmasabb ellenséggel – és nemhogy segítséget nem kaphatott a Második Alapítványtól, de valójában nem is tudhatott a létezéséről.

A Második Alapítványt a Nagy Dúlás szabadította föl, s többek között ezért (az ifjú Gendibalnak volt bátorsága nemrégiben kijelenteni, hogy elsősorban ezért) engedtek szabad utat a Dúlásnak.

A Nagy Dúlást követően megszűnt a Birodalom, s attól kezdve egyetlen megmaradt trantori sem lépett hívatlanul a Második Alapítvány "felségterületére". A második alapítványiak gondoskodtak arról, hogy a Dúlást túlélő Egyetem és Könyvtár épületegyüttese túlélje a Nagy Megújulást is. A palota romjai jó állapotban maradtak meg. Mindenütt másutt nyomtalanul eltűnt a bolygó felszínét borító fém. A széles, végtelenbe vesző folyosókat betakarták, betemették, széttúrták, lerombolták, s a továbbiakban nem törődtek velük: mostanra már mindent betemetett a kő és a termőföld – csak itt nem, ahol még ekkor is fémépítmények állták körül a hajdani tágas tereket.

A trantoriak – a honi lakosok – akár az egykori nagyság kegyhelyének, a Birodalom síremlékének is tekinthették volna a környéket, ám közelíteni sem mertek a kísértetektől nyüzsgő, szellemek látogatta helyhez. A régi folyosókon csak a Második Alapítvány tagjai jártak, egyedül ők merték megérinteni a csillogó titánium falakat.

És még így is hajszálon múlott, hogy az Öszvér miatt nem pusztult el minden.

Az Öszvér járt a Trantoron. Mi lett volna, ha rájön, miféle bolygóra tette a lábát? Jóval hatékonyabb fizikai fegyverek fölött rendelkezett, mint a Második Alapítvány, s szellemi fegyvereinek ereje csaknem fölért az övékkel. A Második Alapítvány cselekvési szabadságát kezdettől fogva korlátozta az, hogy csakis kényszerítő szükség esetén folyamodhatott tettekhez, továbbá hogy tudta: ha a soron következő összecsapásban a legkisebb reményük Is támadna a győzelemre, az a végső, nagy vereség árnyékát vetítené előre.

Ha nincs Bayta Darell, valamint az a váratlan pillanat, amikor cselekedni tudott... És még ehhez sem kellett a Második Alapítvány segítsége!

Ekkor következett el az aranykor, melynek első szólói valamilyen módon a cselekvés útjára léptek: megakasztották az Öszvér győzelmi sorozatát, majd végül hatalmukba kerítették az agyát; aztán kordába szorították magát az Első Alapítványt is, amikor az vált túlságosan gyanakvóvá és kíváncsivá a Második Alapítvány természetét és mibenlétét illetően. Preem Palver, a tizenkilencedik – és minden idők legnagyobb – első szólója hárította el végérvényesen a veszélyt a fejük fölül (ám ő is csak szörnyű áldozat árán), és ezzel megmentette a Seldon-tervet.

És immár százhúsz esztendeje bujkál a Második Alapítvány ismét a régi, szokott módján a Trantor kísértetjárta zugában. A császáriak elől már nem kell rejtőzködnie, de az Első Alapítvány elől igen – mert az Első Alapítvány már majdnem akkora, mint annak idején a Galaktikus Birodalom volt, technikai fejlettségét tekintve azonban még annál is nagyobb.

Az első szóló örömteli elégedettséggel hunyta le a szemét, s átadta magát annak az igen ritka, szívet-lelket pihentető hallucinációs gyakorlatnak, amikor az ábrándok bátran összevegyülhetnek a tudatos gondolatokkal.

Elég a borongásból. Minden rendbe jön. A Trantor még most is a galaxis központja, mert székhelye a Második Alapítványnak, amely ma hatalmasabb és befolyásosabb, mint annak idején a császár volt.

Megfékezik, irányítják és a helyes útra terelik az Első Alapítványt. Lehetnek bármilyen hatalmas űrhajóik és fegyvereik, tehetetlen bábok maradnak mindaddig, amíg a kulcsposztok betöltőit szükség esetén a Második Alapítvány irányítja.

És egyszer eljön a Második Birodalom ideje, amely más lesz, mint az Első. Szövetségi Birodalom, melynek tagjai tényleges önkormányzattal rendelkeznek majd, és semmi esélye nem lesz egy látszólag erős, egységes, valójában azonban gyenge központosított kormányzat felállításának. Az új Birodalom lazább, rugalmasabb, hajlékonyabb felépítmény lesz, amely inkább eltűri a feszültségeket, és mindvégig – mindvégig – a Második Alapítvány láthatatlan tudósai fogják irányítani. Még akkor is a Trantor lesz a központ: negyvenezer pszichohistorikusa nagyobb hatalmat fog biztosítani a számára, mint hajdanában, amikor lakóinak száma elérte a negyvenötmilliárdot...

Az első szóló felriadt. A nap már alacsonyan járt az égbolton.

Csak nem motyogott magában?

Lehet, hogy egyet-mást fennhangon is kimondott?

Ha törvénybe foglalták, hogy a Második Alapítvány sokat tudjon, de keveset mondjon, s a szólók még többet tudjanak, ám még kevesebbet mondjanak, akkor az első szólónak kellett a legtöbbet tudnia és a legkevesebbet mondania.

Fanyarul elmosolyodott. Milyen nehéz ellenállni a csábításnak, hogy trantori hazafivá váljék – hogy a Második Birodalom végső célját a trantori hegemónia biztosításában lássa! Seldon óva intett ettől; ötszáz évvel ezelőtt megjósolta, hogy még ezzel a veszéllyel is számolniuk kell.

De az első szóló csak pillanatokra szunnyadt el: tudta, hogy nemsokára itt van Gendibal audienciájának az ideje.

Shandess örömmel készült erre a magánkihallgatásra. Gendibal elég fiatal még, hogy friss szemmel tekintsen a Tervre, és elég ügybuzgó, hogy olyasmit is észrevegyen benne, ami a többiek figyelmét esetleg elkerüli. És még az is elképzelhető, hogy ő maga is tanulhat abból, amit az ifjú mond.

Soha senki sem tudta meg bizonyosan, mennyit tanult Preem Palver – maga a nagy Palver – azon a napon, amikor az ifjú Kol Benjoam (aki akkor még harmincéves sem volt) felkereste, és elmondta, szerinte milyen módon lehetne elbánni az Első Alapítvánnyal. Benjoam, akit később a legnagyobb teoretikusnak ismertek el Seldon óta, sohasem beszélt erről az audienciáról, de végül ő lett a huszonegyedik első szóló. Akadtak, akik Palver eredményes kormányzását is inkább Benjoam érdemének tartották.

Shandess eljátszott a gondolattal, hogy vajon Gendibal mivel fog előállni. A hagyomány szerint azok a lelkes ifjak, akik első alkalommal találkoznak négyszemközt az első szólóval, rögtön az első mondatban közlik elméletük lényegét. És természetesen nem valami hétköznapi felfedezés kedvéért folyamodnak e becses értékű első audienciáért – hiszen ha olyasmivel rukkolnának ki, amit az első szóló csip-csup ügynek titulál, talán életre szólóan törnék ketté a karrierjüket.

Négy órával később ott állt előtte Gendibal. A fiatalember csöppet sem látszott idegesnek. Nyugodtan várta, hogy Shandess szólaljon meg először.

– Magánkihallgatást kért, szóló, méghozzá fontos ügyben – mondta Shandess. – Volna szíves összefoglalni számomra a lényeget?

És Gendibal nyugodt hangon felelt, mintha csak azt mesélné el, mit evett ebédre:

– Első szóló, a Seldon-terv értelmetlen dolog!

18.

Stor Gendibal nem várta el a többiektől, hogy elismerjék. Amióta az eszét tudta, mindig is érezte, hogy más, mint azok. Tízéves korában szervezte be a Második Alapítványba egy ügynök, aki felismerte agya képességeit.

Tanulmányai során komoly előrehaladásról tett tanúságot, s valahogy úgy reagált a pszichohistóriára, mint az űrhajó a gravitációs térre: a pszichohistória egyszerűen magához rántotta – csak úgy falta Seldon alapvető írásait, miközben a hozzá hasonló korú fiúk még a differenciálegyenletek megoldásával bajlódtak.

Tizenöt esztendős korában beiratkozott a Trantori Galaktikus Egyetemre (ez volt az egyetem hivatalos neve), méghozzá egy olyan beszélgetés után, melynek során arra a kérdésre, hogy milyen törekvések vezérlik, kurtán csak ennyit válaszolt: "Negyvenéves korom előtt első szóló akarok lenni."

Nem is tekintette igazán méltó törekvésnek, hogy első szóló legyen. Hogy valamilyen módon eléri, abban biztos volt. A lényeg azonban az volt, hogy még ifjan érje el – hiszen maga Preem Palver is csak negyvenkét évesen lett első szóló.

A kérdező arcán átvillant valami Gendibal kijelentése hallatán, de a fiú már akkor érezte a pszichonyelvet, tehát megértette a villanást. Tudta, mintha a kérdező megmondta volna, hogy kartonjára rákerül egy apró bejegyzés: "nehezen kezelhető".

A világ legtermészetesebb dolga!

Gendibalnak éppen az volt a szándéka, hogy nehezen kezelhető legyen.

Most harmincéves volt. Két hónap múlva betölti a harmincegyet, és máris tagja a Szólók Tanácsának. Még legfeljebb kilenc éve van rá, hogy első szólóvá válasszák, és tudta, hogy el is fogja érni. A jelenlegi első szóló előtti kihallgatását tervei szempontjából döntő fontosságúnak tartotta, és – miközben arra fektette a hangsúlyt, hogy saját benyomását a lehető legpontosabban közvetítse – mindent megtett, hogy tökéletesítse uralmát a pszichonyelv fölött.

Ha a Második Alapítvány két szólója kommunikált egymással, ez olyan nyelven történt, melyhez hasonló sem volt az egész galaxisban. A társalgás legalább annyira a futó mozdulatok, mint a szavak nyelvén alapult, de legfőképpen a másik agyában lezajló változások felfogásán.

A kívülálló keveset vagy éppenséggel semmit sem hallott volna az egészből, holott igen rövid idő alatt cserélődtek a gondolatok; e beszélgetéseket képtelenség lett volna szavakra lefordítani, legföljebb egy másik szóló követhette volna nyomon.

A szólók nyelvezete pergő és végtelenül árnyalt volt, de nem tette lehetővé a valódi vélemény leplezését.

Gendibalnak megvolt a véleménye az első szólóról. Úgy érezte, annak elméje már hanyatló szakaszába ért. Feltételezése szerint nem számolt semmiféle válsággal, nem is számított rá, s hiányzott belőle az esetleges válság felmerülésekor nélkülözhetetlen gyors reagálás képessége. Shandess minden jóakarata és szívélyessége ellenére épp az az ember volt, aki nem kerülheti el a katasztrófát.

Gendibalnak mindezt nemcsak a szavaiból, mozdulataiból, arckifejezéséből, de még a gondolataiból is száműznie kellett. Tudta, hogy erre nem képes, tehát véleményének egyes foszlányalt az első szóló mindenképpen kiragadja az agyából.

Ráadásul Gendibal akaratlanul is megsejtette, hogyan érez iránta az első szóló, hiszen annak nyilvánvaló és őszinte jóindulata ellenére megérezte a feléje sugárzó cseppnyi leereszkedést és szórakozott figyelmet. Erőnek erejével azon volt hát, hogy kordában tartsa az agyát, és – amennyire ez egyáltalán lehetséges – ne árulja el, hogy neheztel az első szólóra.

Shandess elmosolyodott és hátradőlt. A lábát ugyan nem rakta föl az asztalra, de sugárzott róla a magabiztosság és a bizalmas baráti könnyedség sajátos vegyüléke – azonban ez is éppen csak annyira, hogy bizonytalanná tegye Gendibal kijelentésének hatását.

Minthogy Gendibalt nem kínálták ülőhellyel, nem tehetett semmit, és nem is viselkedhetett úgy, hogy a lehető legkisebbre csökkentse bizonytalanságát. Elképzelhetetlen volt, hogy az első szóló nincs tisztában a helyzettel.

– A Seldon-terv értelmetlen? – kérdezte Shandess. – Figyelemre méltó észrevétel! Nézegette mostanában az Ősradiánst, Gendibal szóló?

– Rendszeresen tanulmányozom, első szóló. Kötelességem s egyszersmind kedvenc foglalatosságom is.

– Merő véletlenségből nemcsak azokat a részleteket szokta tanulmányozni olykor-olykor, amelyek az ön hatáskörébe tartoznak? Megfigyelte már mikromódszerrel is – egy egyenletrendszer itt, egy kis módosító folyamat ott? Rendkívül fontos dolog, nem vitatom, jómagam azonban mindig kitűnő gyakorlatnak tartottam az egész folyamat nyomon követését. Az Ősradiáns aprólékos, részletes tanulmányozásának megvan a maga haszna – de milyen ösztönző erejű, ha egészében szemléli az ember! Az igazat megvallva, szóló, magam sem láttam már régóta. Esetleg megnézhetnénk együtt, nem gondolja?

Gendibal nem mert sokáig késlekedni a válasszal. Ha meg kell lennie, hát csatlakozzék könnyedén és boldogan, különben nincs értelme az egésznek.

– Öröm és megtiszteltetés számomra, első szóló!

Az első szóló meghúzott egy fogantyút az íróasztala oldalán. Ilyen asztal volt minden szóló irodájában, és Gendibalé semmivel sem volt alábbvaló Shandess asztalánál. A Második Alapítvány az egyenlőségen alapuló társadalom volt – már ami a felszíni megnyilvánulásokat, vagyis a lényegtelen dolgokat illeti. Az első szóló egyetlen hivatalos kiváltsága mindössze annyi volt, ami a címében is kifejezésre jutott: mindig ő szólalt meg elsőként.

A fogantyú meghúzásakor a szoba elsötétedett, de a sötétség szinte azonnal átadta a helyét valami gyöngyházfényű derengésnek. A két hosszabbik fal előbb halvány krémszínűvé, majd egyre világosabbá és fényesebbé vált, míg végül megjelentek rajta a tisztán nyomott egyenletek – de oly kicsiny jelekkel, hogy alig-alig lehetett elolvasni.

– Ha nincs ellenére – mondta az első szóló olyan nyomatékkal, amiből kiderült, hogy ellenvetésnek itt nincs helye –, csökkentjük a nagyítást, hogy egyidejűleg minél több részletet láthassunk.

Az apró jelek finom hajszálakká sűrűsödtek, szürke vonalak kígyóztak a gyöngyházfényű háttér előtt.

Az első szóló megnyomta a szék karfájába épített kicsiny konzol billentyűit.

– Visszatérünk a kiindulóponthoz, Hari Seldon korához, majd egy kicsit előrevisszük az eseményeket. Úgy állítjuk be, hogy egyszerre csak egy évtizednyi fejlődést lássunk. Ily módon gyönyörűen érzékelhetjük a történelem menetét, mert figyelmünket nem terelik el a részletek. Kíváncsi volnék, próbálkozott-e már valaha ezzel a módszerrel.

– Kifejezetten ezzel még soha, első szóló.

– Meg kellene próbálnia! Csodálatos élmény. Figyelje meg a kezdetben fekete nyomok szétszóródását. Az első néhány évtizedben a változatoknak nem sok esélye mutatkozott. A szétágazási pontok azonban az idővel exponenciálisan növekedtek. Hamarosan minden kicsúszna az ellenőrzésünk alól, ha nem vennénk figyelembe, hogy minden egyes sajátos elágazásnál megszűnik a többi ág jövőbeni, szélesebb irányú elrendeződése. A jövőt illetően természetesen a lehető legkörültekintőbb módon kell számolnunk azzal, hogy mely ágak szűnnek meg.

– Tudom, első szóló. – Gendibal minden erőfeszítése ellenére sem tudta feloldani válaszának fanyar tónusát.

Az első szóló elsiklott efölött.

– Figyelje meg a vörös jelek kígyózó vonalait. Rendszerré alakulnak. Minden látszat arra vall, hogy rendszertelenül kellene kialakulniuk, minthogy valamennyi szóló Seldon eredeti Tervének továbbfinomításával érheti csak el kiváltságos helyzetét. Úgy tűnhetik fel, hogy végeredményben nincs mód megjósolni, mely részen adódik alkalom a finomításra, vagy hogy melyik szóló hol kíván és tud beavatkozni a Tervbe – és mégis, régóta gyanítom, hogy a seldoni fekete és a szólói vörös vegyülése szigorú szabályszerűség alapján megy végbe, s ez a szabályszerűség elsősorban az időtől függ, és csak nagyon másodlagosan minden egyébtől.

Gendibal feszülten figyelte az évek múlásával szinte delejes erővel egymásba fonódó fekete és vörös hajszálvonalakat. A mintának önmagában természetesen semmi értelme sem volt. Csak a jelek számítottak, amelyekből a teljes minta összeállt.

Itt-ott világoskék folyócska jelent meg: felduzzadt, elágazott, kivált a háttérből, majd visszahúzódott önmagába, s végül ismét belesimult a fekete vagy vörös vonalba.

– Az eltérési kék – jegyezte meg undorral az első szóló; az érzés betöltötte a teret, s hullámokat vert Gendibal agyában is. – Újra és újra fel fog bukkanni, míg végül elérkezünk az Eltérés Évszázadához.

Úgy is lett. Szinte percnyi pontossággal nyomon követhették, hogyan áradt szét a galaxisban az Öszvér romboló lénye, ahogy az Ősradiánst betöltötték a kék folyócskák megvastagodott ágai; döbbenten figyelték, mint válik kékké maga a szoba is a kékségtől, mely a falakat egyre erőszakosabban beszennyezte.

Miután a kék tombolás elérte tetőfokát, lassan halványodott, vékonyodott, s az ezt követő évszázadnyi csillapulás elmúltával a kék folyócskák végképp elszivárogtak. Amikor végre ismét feketén-vörösen állt előttük a Terv, tudták, hogy ez Preem Palver műve volt.

Tovább, tovább...

– Elérkeztünk a jelenhez – mondta vigasztaló hangon az első szóló. Tovább, tovább...

Az itt-ott vörös színezetű, tömör feketeség végül valóságos csomóvá állt össze.

– Íme a Második Birodalom megalapítása – mondta az első szóló. Kikapcsolta az Ősradiánst, és a szoba ismét megszokott fényében fürdött.

– Komoly, érzelmi gyakorlat volt – mondta Gendibal.

– Úgy van – mosolyodott el az első szóló –, és ön elég óvatos ahhoz, hogy ne nevezze meg a szóban forgó érzelmet mindaddig, amíg úgy érzi, hogy esetleg tévesen azonosítja. Nem baj. Most pedig hadd fejtsem ki a saját álláspontomat.

– Észre kell vennie a Preem Palver kora utáni időszakban az eltérési kék csaknem teljes hiányát – egész pontosan az utolsó százhúsz esztendőről van szó. Észre kell vennie, hogy az elkövetkező öt évszázad során az ötödik fokozat feletti eltérésnek nincs belátható valószínűsége. Azt is látnia kell, hogy a pszichohistória finomítását a Második Birodalom megalapításán túlra is kiterjesztjük. Mint ön is tudja, Hari Seldon – felsőbbrendű szellemisége ellenére – sem volt és nem is lehetett mindentudó. Felülmúltuk őt. Többet tudunk a pszichohistóriáról, mint amennyit ő tudhatott róla.

– Seldon számításai a Második Birodalomban teljesednek ki, de mi nem állunk meg ezen a ponton. Úgy is fogalmazhatnék, s ezzel senkit sem akarok megbotránkoztatni, hogy a Második Birodalom megalapításán túlmutató, új Hiperterv nagyrészt az én tevékenységemnek köszönhető, s éppen ezáltal jutottam jelenlegi pozíciómba.

– Mindezt azért mondom el, hogy fölösleges szavaitól megkímélhessen engem. A hallottak tudatában hogyan juthat arra a következtetésre, hogy a Seldon-terv értelmetlen dolog? Egyetlen törést sem láttunk benne, s önmagában az a tény, hogy túlélte az Eltérés Évszázadát, megadva minden tiszteletet Palver géniuszának, a legjobb bizonyíték arra, hogy nincs benne törés. Miben látja hát a gyengeségét, fiatalember, hogy értelmetlennek bélyegzi a Tervet?

Gendibal mereven állt.

– Igaza van, első szóló. A Seldon-tervben nincs törés.

– Visszavonja tehát az állítását?

– Nem, első szóló. A törést éppen a folyamatossága jelenti. Tökéletessége egyenesen végzetes!

19.

Az első szóló higgadtan nézte Gendibalt. Megtanulta, hogy ura legyen arcvonásainak, és szórakoztatta Gendibal e téren megnyilvánuló tökéletlensége. A fiatalember a kritikus pillanatokban kétségbeesetten próbálta elrejteni érzelmeit, ám mindannyiszor elárulta magát.

Shandess szenvtelenül vette szemügyre a másikat. Sovány fiatalember, nem magasabb az átlagosnál, a szája vékony, csontos keze csupa nyugtalanság. Sötét, fel-felparázsló szemében a humornak egyetlen szikráját sem fedezte föl.

Az első szóló tudta, hogy ezt az embert nehéz lesz meggyőznie.

– Paradoxonokban beszél, szóló – mondta.

– Csupán paradoxonnak hangzik, első szóló, mert túl sok dolgot tekintünk magától értetődőnek a Seldon-terv körül, melyek megkérdőjelezése még csak föl sem merül bennünk.

– És tulajdonképpen mit kérdőjelezne meg benne?

– Magának a Tervnek az alapját. Mindannyian tudjuk, hogy a Terv nem érvényesül, ha természete, de akár létezésének ténye is túl sok olyan ember számára válik nyilvánvalóvá, akinek viselkedését a Terv hivatott megjósolni.

– Úgy gondolom, Hari Seldon tisztában volt ezzel. Továbbá úgy vélem, a pszichohistória két alapvető axiómája közül ezt tartotta az egyiknek.

– Nem látta előre az Öszvért, első szóló, s ezért nem láthatta előre, milyen rögeszméjévé vált az Első Alapítványnak a Második, attól kezdve, hogy az Öszvér nyomán rájött valódi jelentőségére.

– Hari Seldon... – Az első szóló egy pillanatra megborzongott és elhallgatott. Hari Seldon fizikai megjelenése jól ismert volt a Második Alapítvány minden tagja előtt. Két- és három-dimenziós képmása, fotója és holografikus képe, ülő és álló alakjának féldomborműben és körplasztikában való ábrázolása jelen volt mindenütt. Valamennyi életének utolsó esztendeiben idézte meg a mestert, mint öreg és jóságos férfiút, akinek a kor vésett bölcs barázdákat az arcára, ezzel is jelképezve az érett lángelme megtestesülését.

De az első szólónak hirtelen eszébe jutott egy fénykép, amely állítólag fiatal korában ábrázolta Seldont. Ezzel a képpel nem sokat törődtek, hiszen egy ifjú Seldon képzete szinte önellentmondás volt. Shandess azonban látta, és most az a furcsa gondolat ötlött fel benne, hogy Stor Gendibal határozottan emlékezteti őt a fiatal Seldonra.

Nevetséges! Ez is afféle babona, amely olykor még a legracionálisabb elméket is megtámadja. Csak valami futó hasonlóság téveszthette meg. Ha most előtte volna a fénykép, rögtön látná, hogy a hasonlóság nem egyéb káprázatnál. És mégis: miért éppen most ötlött fel benne ez az ostoba gondolat?

Magához tért. Pillanatnyi rebbenés volt az egész – átmeneti gondolatkisiklás –, oly tünékeny, hogy aki nem szóló, észre sem veszi. Gendibal meg úgy magyarázhatja, ahogy neki tetszik.

– Hari Seldon – mondta másodjára határozottan – jól tudta, hogy végtelen számú lehetőség adódhat, amellyel nem képes számolni, éppen ezért hozta létre a Második Alapítványt. Az Öszvért mi sem láttuk előre, de fölismertük, mihelyt ellenünk támadt, és megállítottuk. Nem tudhattuk, milyen kényszerképzet alakul ki ezt követően az Első Alapítványban velünk kapcsolatban, de még idejében felismertük, és gátat szabtunk neki. Miféle hibát vél hát fölfedezni ezen a téren?

– Először is – felelte Gendibal – az Első Alapítvány bennünket illető rögeszméje még egyáltalán nem múlt el. – Hangjában határozottan érezhetővé vált a tisztelet csökkenése. Észlelte az első szóló pillanatnyi megingását (Shandess maga is tudta ezt), és elbizonytalanodásnak magyarázta. Itt ellenlépésre volt szükség.

– Hadd vágjak elébe a mondandójának – szakította félbe az első szóló. – Lesznek néhányan az Első Alapítványban is, akik, összehasonlítva az első, csaknem négy évszázadig tartó kimerítő nehézségeket az utóbbi százhúsz év nyugalmas időszakával, rá fognak jönni, hogy ennek hátterében nem állhat más, mint hogy a Második Alapítvány gondosan ügyel a Tervre... és minden bizonnyal ők jutnak el a helyes következtetéshez. Rá fognak jönni, hogy végül mégsem sikerült megsemmisíteniük a Második Alapítványt, és természetesen ebben is igazuk lesz. Az igazat megvallva... bizonyos jelentések beszámolnak egy fiatalemberről az Első Alapítvány Terminus nevű központi bolygójáról, az ottani kormány egyik tisztségviselőjéről, akinek ez a szent meggyőződése... a nevét már elfelejtettem...

– Golan Trevize – jegyezte meg Gendibal halkan. – Én figyeltem föl először a jelentéseknek erre a részletére, és én továbbítottam az ügyet az ön hivatalába.

– Ó?! – kiáltotta az első szóló túlzott udvariassággal. – És hogyan sikerült összpontosítania a figyelmét erre az emberre?

– Az egyik terminusi ügynökünk unalmasan részletező jelentést küldött a Tanács újonnan megválasztott tagjairól. Rendszeresen küldöznek ilyen jelentéseket, melyeket a szólók rendszeresen figyelmen kívül hagynak. Nekem viszont feltűnt az egyik új tanácsos, Golan Trevize leírása. Ennek alapján rendkívül magabiztos és küzdő szellemnek látszik.

– Rokon szellemet fedezett föl benne, ugye?

– Egyáltalán nem – válaszolta elutasítóan Gendibal. – Nyughatatlan alaknak látszik, olyannak, aki szívesen művel nevetséges dolgokat, s ez a jellemzés cseppet sem illik rám. Mindenesetre alaposabb vizsgálatot rendeltem el. Rövid idő alatt rádöbbentem, hogy kiváló nyersanyag lett volna számunkra, ha gyerekkorában be tudjuk szervezni.

– Talán – vetette közbe az első szóló. – De ön is tudja, hogy a Terminusról nem toborzunk senkit.

– Tisztában vagyok vele. Akárhogy vesszük is, szokatlan intuíciós készséggel rendelkezik, méghozzá bármiféle képzés nélkül. Természetesen a maga végletesen fegyelmezetlen módján. Ezért nem lepett meg különösebben, hogy megsejtette: a Második Alapítvány mind a mai napig létezik. Az ügyet elég fontosnak ítéltem meg ahhoz, hogy feljegyzést küldjék róla az ön hivatalába.

– És a viselkedése alapján feltételezem, hogy az ügy újabb fejleménnyel gazdagodott.

– Miután rájött, hogy mi még most is létezünk, és felfedezését kizárólag rendkívül kifinomult intuitív képességeinek köszönheti, a maga példátlanul fegyelmezetlen módján közhírré is tette a dolgot, aminek eredményeképpen száműzték a Terminusról.

Az első szóló felvonta a szemöldökét.

– Milyen hirtelen hallgatott el! Azt kívánja tehát, hogy tegyem meg észrevételeimet az ügy jelentőségét illetően. A számítógépem nélkül, pusztán szellemi erővel próbálom durván alkalmazni a seldoni egyenleteket, s ebből arra következtetek, hogy egy kellően ravasz polgármester, akinek mellesleg szintén lehetnek sejtései a Második Alapítvány létezéséről, nem szívesen veszi, ha egy fegyelmezetlen egyén telekürtöli a galaxist, és riadóztatja a Második Alapítványt. Vas Branno szerintem biztonságosabbnak ítélte, ha Trevize elhagyja a Terminust.

– Be is börtönözhette vagy akár meg is ölethette volna.

– Önnek is tudnia kell, hogy az egyenletek nem alkalmazhatók egyénekre. Csak embertömegekkel kapcsolatban bizonyulhatnak igaznak. Az egyéni viselkedés tehát megjósolhatatlan marad, s ez megengedi számunkra azt a feltételezést, hogy a polgármester magánemberként kegyetlenségnek érezte a bebörtönzést, a gyilkosságról nem is beszélve.

Gendibal egy ideig hallgatott. Az érvelés meggyőző volt ugyan, de semmit sem ért, és ő elég hosszú ideig néma maradt ahhoz, hogy az első szóló maga is elbizonytalanodjék, de azért még ne támadjon föl benne a védekezők haragja.

A megfelelő másodpercben aztán megszólalt:

– Én nem így magyaráznám a dolgot. Szerintem pillanatnyilag Trevize jelenti a legnagyobb fenyegetést a Második Alapítvány egész történelme során; az ő személye még az Öszvérnél is nagyobb veszedelmet jelent a számunkra!

20.

Gendibal elégedett volt. Állításának végre megmutatkozott az ereje. Az első szóló nem számított rá, s ezért kibillent egyensúlyából. Ettől kezdve Gendibal volt fölényben. Ha maradt is még némi kétsége, Shandess következő megjegyzése nyomán az is a semmibe foszlott.

– És ennek van valami köze ahhoz az állításához, mely szerint a Seldon-terv értelmetlen?

Gendibal, igaza teljes tudatában, olyan oktató modorban kezdett beszélni, amitől az első szóló egyszerűen nem tudott magához térni.

– Első szóló! Hittételként tartjuk számon, hogy az Eltérés Évszázadának vad torzulása után Preem Palver állította helyre a Tervet. Az Ősradiáns tanulmányozásakor megbizonyosodhat arról, hogy Palver halála után még két évtizeden át jelen volt az eltérés, és hogy azóta egyetlen eltérés sem bukkant fel. Lehetséges, de nem valószínű, hogy Palver óta az érdem az első szólóké.

– Nem valószínű? Tény, hogy egyikünk sem bizonyult Palvernek... mégis, miért tartja valószínűtlennek?

– Megengedi, első szóló, hogy demonstráljam a kijelentésemet? A pszichohistória matematikája segítségével világosan be tudom bizonyítani: az eltérés végleges eltűnésének esélye túlságosan kicsi, hogysem a Második Alapítvány tevékenységén keresztül akár a legcsekélyebb mértékben is megvalósuljon. Bátran eltekinthet a bizonyítástól, mely mintegy félórányi feszült figyelmet követel, ha nincs ideje, vagy nem kívánja meghallgatni. Választhatom azt a megoldást is, hogy összehívom a Szólók Asztalát, s ott tartom meg a bemutatót. Ez azonban egyrészt időveszteséget, másrészt fölösleges ellentétet jelentene.

– Igen, számomra pedig esetleg presztízsveszteséget. Tartsa meg nekem most azt a bemutatót. De figyelmeztetem – az első szóló hősies igyekezettel próbálta összeszedni magát –, ha érdektelennek bizonyul a mutatványa, sohasem bocsátom meg önnek.

– Amennyiben érdektelennek bizonyulna – jelentette ki Gendibal lehengerlő, magabiztos büszkeséggel –, még abban a pillanatban beadom a lemondási kérelmemet.

Végül jóval több mint fél órába telt, mert az első szóló dühödt kíváncsisággal firtatta a matematikai levezetéseket.

Gendibal némileg kárpótolta azzal, hogy folyamatosan, zökkenők nélkül használta mikroradiánsát. Az eszköz – amely holografikus képet tudott adni a Terv tetszőleges részletéről, s ehhez sem falra, sem asztal méretű konzolra nem volt szüksége – csak tíz évvel korábban került forgalomba, és az első szóló sohasem sajátította el kezelésének fortélyát. Gendibal tudta ezt; erről az első szólónak tudomása volt.

Gendibal ráakasztotta jobb hüvelykujjára, s úgy játszott rajta maradék négy ujjával, mint valami hangszeren. (írt is egy rövidke tanulmányt, amelyben sorra vette a kettő közti hasonlóságokat.)

– Egyenletei – melyeket végtelen könnyedséggel állított fel – ide-oda kígyózva követték érvelését. Ha kellett, definíciókat adott, ha kellett, axiómákat állított fel, miközben két- és háromdimenziós grafikonokat rajzolt – nem szólva a többdimenziós kapcsolatok kivetítéséről.

Okfejtése világos és mélyreható volt, és az első szóló föladta a harcot. Amikor megértette, hogy legyőzték, azt mondta:

– Nem emlékszem, hogy valaha is láttam már ehhez fogható elemzést. Kinek a munkája?

– Az enyém, első szóló. Már publikáltam a részét képező matematikai alapokat.

– Nagyon szép munka, Gendibal szóló. Az efféle eredmények vezetik majd önt egyenesen az első szóló székéig, ha én meghalok vagy visszavonulok.

– Nem volt szándékomban ilyesmire gondolni, első szóló – de minthogy úgysem hiszi el, visszavonom a kijelentésemet. Valóban erre gondoltam, és remélem, leszek is első szóló, mert bárki követi önt ezen a poszton, kénytelen lesz végigjárni azt az utat, amelyet csak én látok tisztán.

– Helyes – mondta az első szóló. – Az álszerénység olykor nagyon veszélyes dolog. Miféle útról beszél? Ennyit talán még a jelenlegi első szóló is megérthet. Ha ahhoz túl öreg vagyok is, hogy megtegyem az önnél sikeresnek bizonyult alkotó ugrást, annyira mégsem vagyok az, hogy ne tudnám követni önt.

Ennél elegánsabban nem is fogadhatta volna a vereséget, és Gendibalt váratlan szeretethullám öntötte el az öregember iránt – ebben még az sem zavarta, hogy szinte azonnal rájött: éppen ez volt az első szóló célja.

– Köszönöm, első szóló, annál is inkább, mert nagy szükségem van a segítségére. Az ön felvilágosult vezetése nélkül reményem sem volna rá, hogy befolyásolhatom a Szólók Asztalát. – (Bókért bók jár cserébe.) – Feltételezem hát, hogy demonstrációm bebizonyította önnek: politikánknak egyáltalán nem sikerült helyes útra terelnie az Eltérés Évszázadát, sőt azóta sem szüntettünk meg semmiféle eltérést.

– Most már világosan látom – ismerte el az első szóló. – Ha az ön levezetése helyes, akkor kénytelenek leszünk kisebb embercsoportok, sőt akár, egyének reakcióit több-kevesebb biztonsággal megjósolni annak érdekében, hogy a Terv tökéletes működése helyreálljon, és ismét úgy működjön, ahogy azt most csak a látszat mutatja.

– Úgy van. Minthogy a pszichohistória matematikája erre nem nyújt lehetőséget, az eltérések nem tűnhettek el, sőt nem is maradhattak rejtve. Ugye most már érti, mire gondoltam, amikor azt mondtam, hogy a Seldon-terv törését éppen a folyamatossága igazolja?

– Vagy a Seldon-terv tartalmazza az eltéréseket, vagy valami hiba van a matematikai számításaiban – jegyezte meg az első szóló. – És minthogy ki kell jelentenem, hogy a Seldon-terv több mint száz éve nem mutat semmiféle eltérést, nyilvánvalóan az ön számításaiba csúszhatott hiba, noha elismerem, hogy sem tévedést, sem logikátlanságot nem fedeztem föl bennük.

– Rosszul teszi – felelte Gendibal –, ha harmadik lehetőséget még csak nem is föltételez. Nagyon is lehetséges, hogy a Seldon-terv nem tartalmaz eltérést, és én mégsem tévedtem matematikai levezetéseimben, amikor bebizonyítottam ennek lehetetlenségét.

– Nem látom azt a harmadik lehetőséget.

– Tegyük fel, hogy a Seldon-tervet olyan fejlett pszichohistóriai módszerekkel irányítják, amelyekkel igenis megjósolhatok kisebb embercsoportok, sőt egyének reakciói, bár ilyen módszerekkel mi, a Második Alapítvány tagjai nem rendelkezünk. Ebben és csakis ebben az esetben igazolná az én levezetésem, hogy a Seldon-terv valóban nem tartalmaz eltéréseket!

Az első szóló (második alapítványi mértékek szerint) egy pillanatig késlekedett a válasszal, majd azt mondta:

– Ilyen fejlett pszichohistóriai módszer tudomásom szerint nem létezik; s viselkedése alapján feltételezem, hogy ön sem ismer ilyet. Ha sem ön, sem én nem tudunk róla, végtelenül kicsiny a valószínűsége, hogy akár egyetlen szóló, akár a szólók egy csoportja valamiféle, ha szabad így mondanom, mikropszichohistóriai fejlesztett volna ki, s azt titokban tartaná az Asztal többi tagja előtt. Nem ért velem egyet?

– Egyetértek.

– Akkor vagy az elemzése hibás, vagy ez az úgynevezett mikropszichohistória egy Második Alapítványon kívüli csoport kezében van.

– Az utóbbi alternatívának kell igaznak lennie, első szóló.

– Ennek az állításnak az igazságát is tudja demonstrálni?

– Nem, legalábbis szabályos módon nem. De gondolja meg... még sohasem akadt ember, aki egyénekre lebontva tudta befolyásolni a Seldon-tervet.

– Úgy vélem, az Öszvérre céloz.

– Igen, róla beszélek.

– Az Öszvér csak rombolni tudott. Itt éppen az a gond, hogy a Seldon-terv túl tökéletesen működik, feltehetően sokkal tökéletesebben, mint az ön matematikai levezetéséből következnék. Önnek egy Anti-Öszvért kell találnia, valakit, aki éppúgy felül tud kerekedni a Terven, ahogy az Öszvér tette, de akit épp ellenkező cél vezet: nem lerombolni, hanem tökéletesíteni akarja a Tervet.

– Erről van szó, első szóló. Bárcsak nekem jutott volna eszembe ez a kifejezés! Mert mi volt az Öszvér? Mutáns. De honnan jött? Hogyan született a világra? Tulajdonképpen senki sem tudja. Nem lehet, hogy többen is vannak?

– A látszat arra vall, hogy nem. Az Öszvér legfontosabb ismérve a sterilitása volt. A neve is innen származott. Vagy azt gondolja, ez csak legenda?

– Nem az Öszvér leszármazottaira gondolok. Vajon nem képzelhető-e el, hogy az Öszvér csak elfajzott tagja volt egy öszvéri hatalommal rendelkező vagy időközben ilyen hatalmat szerzett embercsoportnak, amely ki tudja, miért, nem tönkretenni, hanem támogatni akarja a Seldon-tervet?

– A Tejútra mondom, hát miért kellene támogatniuk?

– Miért támogatjuk mi? A Második Birodalom megalapítását tervezzük, amelyben mi leszünk a döntéshozók – pontosabban szellemi utódaink. Amennyiben egy másik csoport nálunk hatékonyabban támogatja a Tervet, nem valószínű, hogy annak idején majd átengedi nekünk a döntéshozó szerepét. Annak tagjai hozzák majd a döntéseket, de mi végre? Nem kellene megpróbálnunk kideríteni, miféle Második Birodalomba akarnak bennünket belesodorni?

– És mit javasol, hogyan derítsük ki?

– Nos, miért száműzte Golan Trevize-t a Terminus polgármestere? Ezzel a cselekedetével lehetővé tette, hogy egy potenciális veszélyt jelentő ember szabadon kószálhasson a galaxisban. Nem hinném, hogy tettét pusztán emberséges meggondolások magyarázzák. A történelem folyamán az Első Alapítvány vezetői mindig a realitásoknak megfelelően cselekedtek, ami rendszerint azt jelentette, hogy nem sokat törődtek az úgynevezett "erkölccsel". Egyik hősük, Salvor Hardin, egyenesen az "erkölcsiség" ellen emelte föl a szavát. Nem, én inkább azt hiszem, hogy a polgármester az ön által Anti-Öszvéreknek nevezettek ügynökeinek engedelmeskedett, vagyis szerintem Trevize-t ezek szervezték be, azaz őt tekintem a nekünk szegezett, veszélyes lándzsahegynek. A halált hozó lándzsahegynek.

– Seldonra, igaza lehet – mondta az első szóló. – De hogyan fogjuk erről valaha is meggyőzni az Asztalt?

– Ön lebecsüli a saját kiválóságát, első szóló.

6 - A Föld

21.

Trevize izgatott és bosszús volt. Épp elfogyasztották az ebédjüket, s most Pelorattal a kis ebédlőben üldögélt.

– Csak két napja vagyunk az űrben, s noha hiányzik a friss levegő, a természet és az ehhez hasonlók, máris otthonosan érzem magam itt – szólalt meg Pelorat. – Milyen különös! Amikor ott voltak körülöttem, észre sem vettem, hogy léteznek. De annak az "ostyának" és a maga figyelemreméltó számítógépének a segítségével itt van velem az egész könyvtáram – vagy legalábbis mindaz, amire szükségem lehet. És csöppet sem rémít el a gondolat, hogy kint vagyok az űrben. Meglepő!

Szónoklatára Trevize érthetetlen dünnyögése volt a válasz. A szemén látszott, hogy befelé figyel.

– Ne vegye tolakodásnak, Golan – mondta Pelorat szelíden –, de az az érzésem, egyáltalán nem figyel rám. Nem mintha olyan érdekes személyiség volnék... tudja, mindig is unalmas voltam kissé. De valahogy most mintha aggodalmas lenne. Bajba kerültünk? Nyugodtan megmondhatja. Persze akkor sem venné sok hasznomat, de ne féljen, drága barátom, nem esem pánikba.

– Még hogy bajba kerültünk volna? – eszmélt fel Trevize, s összeráncolta a szemöldökét.

– Úgy értem, az űrhajó. Egészen új típus, akár el is romolhatott benne valami. – Pelorat megkockáztatott egy halvány, futó mosolyt.

Trevize erőteljesen megrázta a fejét.

– Ostoba voltam, amiért ilyen bizonytalanságban hagytam, Janov. A hajóval nincs semmi baj. Tökéletesen működik. Csupán arról van szó, hogy kerestem rajta a hipernyomkövetőt.

– Aha, értem már. Azazhogy nem értem. Mi az a hipernyomkövető?

– No jó, elmagyarázom. Összeköttetésben állok a Terminusszal. Illetve, amikor csak akarom, megteremthetem vele a kapcsolatot, és a Terminus is megkereshet bennünket. Nyomkövető szolgálatuk révén ismerik a hajónk helyzetét. De még ennek hiányában is tudnák, hol vagyunk, mert elárulja nekik a belső űri tömegészlelő műszer, amely a hajók és az esetleges meteoritok jelenlétére figyelmezteti őket. Továbbá észlelik az energiamintát is, ami azt jelenti, hogy nemcsak a hajót lehet megkülönböztetni a meteorittól, de lehetséges egy bizonyos hajó azonosítása is, hiszen nincs két hajó, amely pontosan ugyanolyan módon használná föl az energiát. Az űrhajó mintája bizonyos tekintetben jellemző marad, bármilyen szerkezetet vagy műszert kapcsoljunk is be vagy ki. A felbukkanó űrhajó természetesen lehet ismeretlen, de ha energiamintáját, ahogy a miénket is, a Terminuson nyilvántartják, az észrevétel pillanatában már azonosítani tudják.

– Az az érzésem, Golan – jegyezte meg Pelorat –, hogy a civilizáció fejlődése nem egyéb a magánélet mind erőteljesebb korlátozásánál.

– Igaza lehet. De előbb-utóbb a hipertéren keresztül kell folytatnunk utunkat, hacsak nem akarunk életünk végéig egy-két parszeknyi távolságban keringeni a Terminus körül. Akkor persze befellegzett a csillagközi utazásnak. Amikor ugyanis a hipertéren keresztülmegyünk, akkor az egyszerű térben megszakad a mozgásunk folytonossága. Innen oda, és most olykor több száz parszeknyi térközre gondolok, annyi idő alatt jutunk el, hogy mindössze egyetlen másodpercnek érezzük. Hirtelen rettentő nagy távolságra kerülünk, méghozzá olyan irányban, amit előre nehezen tudnánk megjósolni, és a továbbiakban nem képesek nyomon követni bennünket.

– Értem.

– Persze csak akkor, ha nem szereltek föl hipernyomkövetőt a hajónkra. Az a hipertéren át is továbbítani tudja a jelzéseit, méghozzá a hajóra jellemző jelzéseket, s ezzel folyamatosan tájékoztatja a Terminus hatóságait mindenkori helyzetünkről. Ez a válaszom a kérdésére. A galaxis egyetlen zugában sem bújhatnánk el, és a hipertéren átvezető ugrások egyetlen kombinációjával sem térhetnénk ki a műszereik elől.

– De Golan – kérdezte csendesen Pelorat –, hát nincs szükségünk az Alapítvány védelmére?

– Szükségünk van rá, Janov, de csak akkor, amikor kérjük. Ön mondta, hogy a civilizáció fejlődésével egyidejűleg állandóan megcsorbították az ember magánéletét. Márpedig én nem szeretnék ilyen fejlett módon létezni. Én szabadon, tetszésem szerint akarok mozogni, amíg és amennyi ideig igénybe nem kívánom venni a védelmét. Tehát jobban, sokkal jobban érezném magam, ha nem volna hipernyomkövető a hajón.

– És talált, Golan?

– Nem, nem találtam. Ha találtam volna, meglelném a módját, miként hatástalanítsam.

– Ha meglátná, felismerné?

– Ezzel is gondban vagyok. Lehet, hogy nem ismerném fel. Tudom, hogyan fest általában egy hipernyomkövető, és vannak módszereim, hogy milyen módon kell megvizsgálni egy gyanús tárgyat, de ez egy korszerű, különleges feladatokra tervezett hajó. Lehet, hogy a tervezés során úgy építették bele, hogy semmilyen módon ne lehessen észrevenni.

– De az is lehet, hogy egyáltalán nincs rajta, és ezért nem találja meg.

– Ezt feltételezni sem merem, ugrásra pedig gondolni sem akarok mindaddig, míg bizonyosságot nem szerzek.

Pelorat nem is titkolta megkönnyebbülését.

– Tehát ez az oka, hogy csak sodródunk az űrben. Csodálkoztam is, miért nem ugrottunk eddig. Tudja, hallottam már az ugrásról. Kicsit nyugtalanított is a dolog, azon töprengtem, mikor szólít már föl, hogy szíjazzam be magam, vegyek be egy tablettát, vagy valami ilyesmi.

Trevize megkockáztatott egy mosolyt.

– Nincs oka aggodalomra. Már nem olyan időket élünk. Egy ilyen hajón az ember nyugodtan rábízhatja magát a számítógépre: elég, ha közli az utasításait, a többi már nem az ő dolga. Észre sem venné, hogy egyáltalán történt valami, hacsak nem abból, hogy az űr képe egyik pillanatról a másikra megváltozik. Ha látott már valaha diavetítést, tudja, mi történik, amikor hirtelen egy másik kép ugrik az előző helyébe. Nos, éppen ilyennek tapasztalja majd az ugrást is.

– Ó! Nem érezni közben semmit? Furcsa! Nem is tudom, nem vagyok-e csalódott.

– Én sohasem éreztem semmit, pedig nem ültem még ilyen korszerű hajóban, mint ez a kis aranyos. De nem a hipernyomkövető miatt nem ugrottunk eddig. Kicsit el kell távolodnunk a Terminustól – és a napjától is. Minél messzebb vagyunk valamilyen nagy tömegű testtől, annál könnyebben irányíthatjuk az ugrást, hogy pontosan az általunk kívánt koordináták mentén bukkanjunk föl ismét az űrben.

– Szükség esetén egy bolygó felszínétől akár kétszáz kilométerre is megkockáztathatnánk, de olyankor csak a szerencsén múlik, hogy biztonságban érjük-e el a célt. Minthogy a galaxisban jóval több a biztos, mint a bizonytalan tér, bátran számolhatunk a biztonsággal. De ne feledje: a véletlenek összejátszása folytán bármikor megtörténhet, hogy egy nagyméretű csillag néhány millió kilométernyi körzetében vagy éppenséggel a galaktikus magban bukkanunk föl, és megsülünk, mielőtt egyet pislanthatnánk. Minél messzebb vagyunk egy nagy tömegű testtől, annál kevésbé kell számolnunk az ilyen faktorokkal, és annál kisebb az esélye hasonlóan kínos események bekövetkeztének.

– Méltányolom az óvatosságát. Nem olyan eszeveszetten sietős a dolgunk.

– Erről van szó. Annál is inkább, mert mozdulni sem szeretnék, míg meg nem találom a hipernyomkövetőt. Vagy amíg meg nem győződtem arról, hogy nincs a hajón.

Trevize ezzel ismét gondolataiba mélyedt, és Pelorat kénytelen volt fölemelni a hangját, ha azt akarta, hogy szavai eljussanak társa füléhez.

– Mennyi időnk van még rá?

– Tessék?

– Úgy értem, mikor szánja el magát az ugrásra, drága barátom, ha már nem fogja aggasztani a hipernyomkövető.

– Ha pillanatnyi sebességünket és útvonalunkat veszem alapul, gondolom, utazásunk negyedik napján. A pontos időt majd kidolgozom a számítógépen.

– Hát akkor még két napja van a keresésre. Javasolhatnék valamit?

– Csak rajta.

– A saját munkámnál – ami természetesen merőben más jellegű, mint az öné, de azért bátran általánosíthatunk –, mindig azt tapasztaltam, hogy ha egyetlen problémára összpontosítom minden figyelmemet, az szinte teljesen megbénít. Kapcsoljon ki, beszélgessünk valami másról, és meglátja, ha felszabadul az összpontosított gondolatok súlya alól, a probléma magától meg fog oldódni.

Trevize egy pillanatig bosszankodni látszott, de aztán elnevette magát.

– Miért is ne? Mondja, professzor úr, mi keltette föl az érdeklődését a Föld iránt? Mi vezette arra a fura feltevésre, hogy egy bizonyos bolygóról indultunk el mindannyian?

– Ó! – ingatta a fejét merengve Pelorat. – Ez nem valami új keletű dolog. Legalább harmincesztendős. Először biológiát akartam tanulni az egyetemen. Elsősorban a különféle világokon fellelhető fajok változatai érdekeltek. A variációk száma, mint tudja, de ha nem, akkor talán nem bánja, ha elmesélem magának, rendkívül csekély. A galaxisban ismert valamennyi létforma, legalábbis eddigi tudomásunk szerint, közös abban, hogy kémiai felépítése víz alapú, fehérjékből és nukleinsavakból áll.

– Én katonai főiskolára jártam – szólt közbe Trevize –, ahol a nukleonikára és a gravitikára fektették a hangsúlyt, de azért ne tekintsen szakbarbárnak. Tudok egyet-mást az élet kémiai alapjáról. Azt tanultuk, hogy az élet egyetlen lehetséges alapja csakis a víz, a fehérjék és a nukleinsavak lehetnek.

– Szerintem ez merőben alaptalan következtetés. Biztonságosabb dolog, ha kijelentjük, hogy másfajta életnek eddig nem bukkantunk a nyomára, legalábbis nem ismertük fel, és ennyiben hagyjuk az egészet. Ennél sokkal meglepőbb, hogy milyen kevés az őshonos fajok száma, azoké a fajoké, amelyek csak egyetlen bolygón találhatók, és másutt nem. A létező fajok túlnyomó többsége, köztük mindenekelőtt a Homo sapiens, a galaxis szinte valamennyi lakott bolygóján elterjedt, és biokémiai, élettani és morfológiai szempontból igen közel áll egymáshoz. Ezzel szemben az őshonos fajok rendkívül eltérő jegyeket mutatnak mind az elterjedt fajoktól, mind egymástól.

– És mi következik ebből?

– Az, hogy a galaxis egyik bolygója, egyetlen világ, különbözik a többitől. Világok tízmillióin, senki sem tudja, pontosan mennyin, fejlődött ki az élet a galaxisban. Egyszerű, törékeny, szórványosan felbukkanó élet volt ez, nem túl változatos, nem könnyen fönnmaradó és nem könnyen elterjedő élet. Egyetlen bolygón, mindössze egyetlenen fejlődtek csak ki a fajok milliói, köztük számtalan különleges, magasan fejlett, szaporodásra és elterjedésre igen alkalmas faj, beleértve bennünket, az emberi fajt is. Mi elég intelligensek voltunk, hogy létrehozzuk a civilizációt, kifejlesszük a hipertéri repülést, és gyarmatosítsuk az egész galaxist. S miközben birtokunkba vettük a galaxist, magunkkal vittük sok más formáját az életnek, egymáshoz és hozzánk hasonlatos létformákat.

– Ha meggondolom – jegyezte meg Trevize minden izgalom nélkül –, ez elég észszerűnek tűnik. Hiszen egy emberi galaxisban élünk. Ha feltételezzük, hogy minden egy bizonyos bolygón kezdődött el, akkor annak egyedülállónak kellett lennie. Miért is ne? Annak az esélye, hogy az élet ilyen sokszínű, mondhatni zsivajgó módon fejlődjék ki, valóban nagyon kicsi, talán egy a százmillióhoz, tehát valószínű, hogy százmillió életet hordozó bolygó közül egyen történt így. Csak egy lehetett.

– De mitől volt ez a bizonyos világ annyira más, mint a többi? – kérdezte Pelorat izgatottan. – Miféle körülmények tették olyan kivételessé?

– Talán csak a véletlenen múlott. Végül is az emberi lény és vele együtt a többi létezési forma immár tíz- és tízmillió bolygón megtalálható, mindazokon, amelyeken élet egyáltalán lehetséges, vagyis ezek közül bármelyik alkalmas lehetett.

– Nem! Miután az emberi faj kifejlődött, megteremtette a fejlett technikát, a saját életéért folytatott harcban megedződött, nos, ezután már bármelyik egy kicsit is vendégszerető világhoz tudott alkalmazkodni, például a Terminushoz is. De el tudja képzelni, hogy a Terminuson kifejlődhetne értelmes élet? Az enciklopédisták korában, amikor először települt ember a Terminusra, ott valami mohaféleség jelentette a növényi élet csúcsát, s az óceán apró, korallszerű lényeinél meg néhány rovarhoz hasonló, szárazföldi, repülő organizmusnál nem volt magasabb rendű állati szervezet. Ezeket mi rövid úton kiirtottuk, aztán megraktuk a tengert halakkal, a szárazföldet pedig nyulakkal, kecskékkel, fűvel, magvakkal, fákkal és még sok minden mással. Az eredeti életnek nyoma sem maradt azon kívül, amit az állatkertekben meg az akváriumokban mutogatunk.

– Ühüm – jegyezte meg Trevize.

Pelorat egy teljes percig bámult rá, aztán sóhajtva megkérdezte:

– Magát valójában nem is érdekli, ugye? Érdekes! Ki tudja, miért, de eddig még senkit sem találtam, aki törődött volna vele. Biztosan az én hibám. Engem ugyan rendkívül érdekel, mégsem tudom fölkelteni iránta mások érdeklődését.

– Pedig érdekes – mondta Trevize. – Igazán. De mi értelme van az egésznek?

– Hát nem érzi, micsoda tudományos jelentőségű volna egy olyan világ tanulmányozása, amely a galaxisban egyedülálló módon teremtette meg egy valóban virágzó őshonos élet ökológiai egyensúlyát?

– Bizonyára érezném, ha biológus volnék. De mint tudja, nem vagyok az. Bocsásson meg érte!

– Persze, persze, drága barátom. Csak az a baj, hogy eddig még olyan biológust sem találtam, akit érdekelt volna. Említettem már, hogy valaha a biológia volt a főtantárgyam. Föltettem a kérdést a professzoromnak, és még őt sem érdekelte. Azt mondta, foglalkozzam inkább valami gyakorlati problémával. Ez úgy fölháborított, hogy inkább átnyergeltem a történelemre – amúgy is ez volt a hobbim kamaszkorom óta –, és ebből a nézőpontból vetettem föl ismét az "eredet kérdését".

– De legalább életre szólóan ellátta magát munkával, tehát tulajdonképpen örülnie kell, hogy ilyen begyöpösödött agyú professzora volt – mondta erre Trevize.

– Igen. Így is föl lehet fogni. És ez a munka annyira leköt, hogy bele sem tudok fáradni. Mégis jó volna, ha magát is érdekelné. Szörnyű érzés, hogy az ember örökké csak önmagával társalog.

Trevize hátravetette a fejét, és szívből felkacagott. Pelorat szenvtelen arcán sértett kifejezés jelent meg.

– Miért nevet rajtam?

– Nem magán, Janov – felelte Trevize. – A saját ostobaságomon nevetek. Ami magát aggasztja, ugyanazért nekem végtelenül hálásnak kell lennem. Mert tudja meg, hogy tökéletesen igaza volt.

– Amiért fontosnak tartom az ember eredetének kérdését?

– Nem, nem. Illetve azért is, persze. De most arra gondoltam, amikor azt tanácsolta, hogy ne a problémámra összpontosítsak, hanem gondoljak valami másra. Bevált. Amikor arról beszélt, hogy miként fejlődött ki az élet, végre eszembe jutott, milyen módon akadhatok a hipernyomkövető nyomára, ha van egyáltalán.

– Ja, erről beszél?

– Igen, erről! Pillanatnyilag ez az én rögeszmém. Úgy kerestem azt a hipernyomkövetőt, mintha még most is azon az ócska űrdereglyén volnék, amelyen gyakoroltam, vagyis végigkutattam a hajót, nem látok-e valamit, ami elüt a többi berendezéstől. Elfelejtettem, hogy itt egy több ezer esztendőnyi technikai fejlődés eredményeképp megkonstruált járműről van szó. Érti már?

– Nem, Golan.

– Van egy fedélzeti számítógépünk. Hogy is feledkezhettem meg róla?

Legyintett, majd elindult a szobája felé, sürgetve Peloratot, hogy tartson vele.

– Mindössze meg kell kísérelnem a kapcsolatteremtést – mondta, és két kezét a számítógép érintkezőjére helyezte.

Ez annyit jelentett, hogy megpróbálta elérni a Terminust, amely immár több ezer kilométerre elmaradt mögötte.

Érd el! Beszélj!

Mintha a saját idegvégződései csíráztak volna ki és indultak volna növekedésnek, méghozzá szédítő iramban – természetesen a fény sebességével –, hogy megteremtsék a kontaktust.

Trevize érezte, amint lénye megérinti – nem, nem is megérinti, inkább megérzi, de mégsem... mindegy, minek nevezi, hisz úgysem talál rá szavakat.

Az érzékelési határon belül tudta a Terminust, és noha a köztük lévő távolság másodpercenként mintegy húsz kilométerrel növekedett, a kapcsolat szilárdan létezett, mintha a bolygó és a hajó mozdulatlanul, néhány méterre egymástól vesztegelne.

Nem szólt semmit. Összeszorította a száját: pusztán a kommunikáció elvét akarta tisztázni, valóságos kapcsolatot nem kívánt teremteni.

Odakint, nyolcparszeknyire – galaktikus mérték szerint a hátsó udvarban – volt a legközelebbi nagy bolygó: az Anacreon. Ötvenkét évbe telne, ha a Terminus eléréséhez használt fénysebességű rendszerrel küldenének oda üzenetet, s választ is várnának rá.

Nyúlj ki az Anacreon után! Gondolj rá! Gondolj rá, amilyen erősen csak tudsz! Ismered a pozícióját a Terminushoz és a galaktikus maghoz képest; foglalkoztál már a planetográfiájával és a történelmével; katonai problémákat is megoldottál, melyek célja az Anacreon visszafoglalása volt (felkészülve arra a képtelen helyzetre, ha – mostanában – valamilyen ellenséges erő kebelezné be).

Az űrre! Jártál is az Anacreonon!

Elevenítsd meg! Elevenítsd meg! A hipernyomkövető révén úgy érzed majd, hogy ott vagy!

Semmi! Idegvégződései reszketve nyúltak ki a semmibe. Trevize feszültsége feloldódott.

– A Távoli Csillag fedélzetén nincs hipernyomkövető, Janov. Meggyőződtem róla. És ha nem fogadom meg a tanácsát, nem tudom, mennyi idő alatt jutottam volna el erre a következtetésre.

Pelorat határozottan boldognak látszott, pedig arcizma se rándult.

– Igazán örülök, hogy segíthettem. Ez azt jelenti, hogy ugorhatunk?

– Nem, a biztonság kedvéért még várunk két napot. Nem emlékszik rá, hogy el kell távolodnunk a nagy tömegű testtől? Átlagos esetben, ha vadonatúj, még be nem járatott hajóval van dolgom, amelyet egyáltalán nem ismerek, két napba telne, amíg kiszámítom a pontos eljárást, különösen az ugrás hiperlöketét. Ugyanakkor az az érzésem, a számítógép úgyis megcsinál helyettem mindent.

– Jaj nekem! Ezek szerint meglehetősen unalmas időszak vár ránk.

– Unalmas? – vigyorgott Trevize. – Akárminek nevezheti, csak unalmasnak nem. Mi ketten, Janov, mindvégig a Földről fogunk beszélgetni.

– Igazán?! – kiáltotta Pelorat. – Örömet akar szerezni egy öregembernek? Ez nagyon kedves! Igazán mondom.

– Csudát! Magamnak akarok örömet szerezni. Janov, megtérített engem. Abból, amit elmondott, rájöttem, hogy a világegyetem legérdekesebb és legfontosabb objektuma a Föld!

22.

Trevize nyilván meglepetéssel hallgatta mindazt, amit Pelorat a Földdel kapcsolatban előadott, de mivel elméjét akkor erősen foglalkoztatta a hipernyomkövető, nem tudott azonnal reagálni. Mihelyt azonban azt tapasztalta, hogy a probléma megoldódott, rögtön a Földre gondolt.

Talán Hari Seldon leggyakrabban idézett kijelentése ütött szöget a fejébe, mely szerint a Második Alapítvány a Terminushoz képest "a galaxis túlsó végében" található. Seldon még meg is nevezte a helyet: ez lett volna a Csillagvég.

Így hangzott el Gaal Dornick beszámolójában, mely a császári törvényszék előtti tárgyalásról szólt. "A galaxis túlsó végében" – maga Seldon mondta ezt Dornicknak, és ez a kijelentés azóta is számos vitát kavart.

Mi lehet az, ami a galaxis egyik végét összeköti "a túlsó végével"? Egyenes vonal talán, esetleg spirális, netalán kör vagy egyéb?

És most mint valami villám hasított Trevize-be a felismerés, hogy semmiféle egyenes vagy görbe vonal nem rajzolható be a galaxis térképébe. Ennél sokkal furfangosabb dologról van itt szó.

Az teljesen világos volt, hogy a galaxis egyik vége maga a Terminus. Itt volt a galaxis pereme – igen, az Alapítvány pereme –, s ebben az esetben a vége szó szerint értendő. Ugyanakkor Seldon idejében ez volt a galaxis legújabb világa is, az éppen alapításra váró világ, amely abban a pillanatban még nem is létezett.

Ilyen megközelítésben vajon mi lehet a galaxis túlsó vége? A másik Alapítvány pereme? Csak nem a galaxis legöregebb világa? Pelorat érvelése szerint – noha ő nem tudja, mi mellett érvel – ez csakis a Föld lehet. A Második Alapítvány világa tehát valószínűleg a Föld.

Pedig Seldon azt mondta, a galaxis túlsó vége a Csillagvégen van. Ki tudja, nem jelképesen értette-e? Ha az emberiség történetét visszafelé követjük nyomon, ahogy Pelorat tette, valamennyi bolygórendszerről, a lakott bolygókat fénnyel elárasztó napokról mindig egy másik bolygórendszerre, egy másik napra jutunk vissza, ahonnan a következőbe vándorló seregek elindultak, de még onnan is vissza egy másik naphoz, egészen addig, míg el nem érünk ahhoz a bolygóhoz, ahol az emberiség megszületett. A Csillagvég nem más, mint az a nap, amely a Földre árasztja fényét.

Trevize elmosolyodott, és szinte szeretettel mondta:

– Meséljen még nekem a Földről, Janov.

Pelorat megrázta a fejét.

– Mindent elmondtam, amit lehetett, higgye el. Majd többet is megtudunk a Trantoron.

– Nem, Janov – felelte Trevize. – Ott semmit sem fogunk megtudni. Hogy miért? Mert nem megyünk a Trantorra. Én irányítom a hajót, és biztosíthatom, hogy nem megyünk a Trantorra.

Pelorat szája tátva maradt. Egy pillanatig levegő után kapkodott, aztán gyászosan csak annyit nyögött ki:

– Ó, drága barátom!

– Ne csüggedjen, Janov! – vigasztalta Trevize. – Ne így fogja föl. A Föld felkutatására indulunk.

– De hát csak a Trantoron...

– Ne gondolja. A Trantoron csak töredező filmeket és poros dokumentumokat tanulmányozhat, míg végül maga is megtöredezik, és belepi a por.

– Évtizedeken át arról álmodoztam...

– Arról álmodozott, hogy megtalálja a Földet.

– De hát csak a...

Trevize fölállt, előrehajolt, megragadta Pelorat zubbonyának a szárnyát, és azt mondta:

– Ne hajtogassa már ezt, professzor úr. Amikor először beszélt nekem arról, hogy a Földet akarjuk megkeresni, és akkor még föl sem szálltunk erre a hajóra, azt állította, hogy megtalálja, mert – és most a saját szavait idézem – egy nagyszerű elmélete van a dologról. Most tehát nem akarok több szót hallani a Trantorról. Szeretném, ha erről a nagyszerű elméletéről beszélne nekem.

– De hiszen ezt még be kell bizonyítanom! Mindeddig nincs szó többről, mint egy gondolatról, egy reményről, egy bizonytalan lehetőségről.

– Helyes! Erről meséljen nekem.

– Nem értett meg. Egyszerűen nem érti, miről van szó. Ezen a területen nemcsak én folytatok kutatásokat. Itt nincsenek megfogható, történelmileg igazolt, valóságos tények. Az emberek egyrészt úgy beszélnek a Földről, mint valóságról, másrészt meg úgy, mint valamiféle mítoszról. Millió ellentmondásos mese forog közszájon.

– Hát akkor miben áll a kutatómunkája?

– Én arra tettem föl mindent, hogy összegyűjtsem az összes mesét, az állítólagos történelem minden apró darabkáját, a legendákat, a homályos mítoszokat. Még a meséket is. Mindent, amiben csak előfordul a Föld neve és az eredet bolygójának bármiféle elképzelése. Harminc éven keresztül összehordtam mindent, amit a galaxis valamennyi bolygójáról csak össze lehetett hordani. És ha most találnék valami minden eddiginél megbízhatóbb adatot a Galaktikus Könyvtárban... de maga még azt sem engedi, hogy kiejtsem azt a szót.

– Úgy van. Ki ne mondja! Inkább beszéljen arról a részletről, amely különösképpen fölkeltette a figyelmét, és mesélje el azt is, hogy miért éppen azt a részletet találta a leginkább alkalmasnak rá, hogy érvényesnek fogadja el.

Pelorat megrázta a fejét.

– Bocsásson meg, Golan, de úgy beszél, mint valami katona vagy politikus. A történelem nem így működik.

Trevize mélyet lélegzett, hogy el ne veszítse az önuralmát.

– Hát akkor mondja el, Janov, hogyan működik. Két napunk van rá. Tanítson!

– Az ember nem építhet egyetlen mítoszra vagy a mítoszok egy csoportjára. Szükséges, hogy valamennyit összegyűjtse, elemezze, csoportosítsa, tartalmuk különféle aspektusai szerint jelképeket hozzon létre, például olyanokat, amelyek a lehetetlen időjárási viszonyokra utalnak, vagy csillagászati részletekre, melyek eltérnek a jelenleg ismert bolygórendszerektől, esetleg a sajátosan nem bennszülöttnek tartott kultúrhéroszok születési helyéről szólnak, és így tovább, száz és száz részletkérdést lehetne említeni. Nincs értelme, hogy végigvegyük a listát. Erre még két nap sem volna elég. Mondom, több mint harminc évem ment rá.

– Később kidolgoztam egy számítógépes programot, s ennek segítségével valamennyi mítoszban megkerestem a közös komponenst, valamint találtam egy olyan átalakítási lehetőséget, amellyel a nyilvánvaló képtelenségeket kiküszöbölhettem. Fokozatosan kidolgoztam egy modellt, amely minden valószínűség szerint tükrözi a valóságos Földet. Ha ugyanis minden emberi lény egyetlen bolygóról származik, ez az egyetlen bolygó szükségszerűen az egyetlen olyan dolog, amely minden eredetmítoszban és minden kultúrhéroszokról szóló mesében egyaránt előfordul. Nos, kívánja, hogy matematikai részletekkel is szolgáljak?

– Köszönöm, pillanatnyilag tudom nélkülözni – felelte Trevize –, de honnan tudja, hogy nem vezetik-e félre a matematikai számításai? Hiszen tényként fogadjuk el, hogy a Terminust mindössze ötszáz évvel ezelőtt alapították, és noha az első emberi lények telepesként érkeztek ide a Trantorról, valójában bolygók tucatjairól, ha nem százairól gyűltek össze. Ám aki ezt nem tudja, azt gondolhatja, hogy Hari Seldon és Salvor Hardin, akik közül egyik sem a Terminuson született, a Földről jött, és tulajdonképpen a Trantor azonos a Földdel. Hiszen ha a Seldon idejében leírt Trantort keresnék, azt a világot, amelynek a felszínét fém borítja, nem találnák meg, tehát az egészet légből kapott mítosznak minősítenék.

Peloratról szinte sugárzott az elégedettség.

– Drága barátom, visszavonom, amit az imént a katonákról és a politikusokról mondtam. Figyelemreméltó intuitív képességről tesz tanúbizonyságot. Természetesen valamilyen módon ellenőriznem kellett magamat. A számítógépbe mintegy száz valótlanságot is betápláltam; ezek a jelen történelem torzulásain alapultak, és az általam gyűjtött mítoszokat utánozták. Aztán megpróbáltam e kitalálásokat beilleszteni a modellbe. Az egyiket ráadásul a Terminus korai történelmére alapoztam. A számítógép mindet kidobta magából. Mindegyiket. Bevallom, ez azt is jelentheti, hogy egyszerűen hiányzik belőlem a fantázia képessége, mivel semmiféle elfogadható dolgot nem tudtam kitalálni. De minden tőlem telhetőt megtettem.

– Biztos vagyok benne, Janov. És a modellje mit árult el a Földről?

– Sok mindent, aminek valószínűsége elég különbözőnek tűnik. Éppen csak bizonyos körvonalak rajzolódtak ki. Például az, hogy a galaxis lakott bolygóinak mintegy kilencven százaléka 22-26 galaktikus szabványóra forgási idővel rendelkezik. Tehát...

– Remélem, Janov, ügyet sem vetett az effélékre – vágott közbe Trevize. – Nincs itt semmi titokzatosság. Ahhoz, hogy egy bolygó lakható legyen, nem rendelkezhet olyan óriási forgási sebességgel, hogy a légkör heves mozgása állandó viharokat idézzen elő, sem olyan lassúval, hogy a hőmérsékletben végletes különbségek alakuljanak ki. Itt önkiválasztó sajátosságról van szó. Az emberek szívesebben élnek megfelelő körülményeket biztosító bolygókon, és ha e körülmények valamennyi lakott bolygón hasonlítanak egymásra, olyankor szokták mondani, hogy "Micsoda meglepő véletlen!", holott egyáltalán nem meglepő, és még csak nem is véletlen.

– Ami azt illeti – jelentette ki Pelorat nyugodtan –, ez jól ismert társadalomtudományi jelenség. Azt hiszem, a fizikában is létezik hasonló, de nem vagyok fizikus, így nem mernék megesküdni rá. Mindenesetre ezt nevezik antropikus elvnek. A megfigyelő már magával a megfigyeléssel is befolyásolja az általa vizsgált jelenségeket, illetve hogy azért van ott, mert vizsgálni akarja őket. A kérdés azonban a következő: hol van a mintául szolgáló bolygó? Melyik bolygó tesz meg pontosan egy fordulatot a huszonnégy galaktikus szabványórából álló galaktikus szabványnap alatt?

Trevize elgondolkodva biggyesztette előre az alsó ajkát.

– Ön szerint ez volna a Föld? Hiszen a galaktikus szabvány bármelyik világ helyi jellemzőin is alapulhatott, nem?

– Nem egészen. Ez nem tükrözné az emberek gondolkodásmódját. Tizenkétezer éven át a Trantor volt a galaxis központi bolygója, húszezer esztendőn keresztül ez volt a legnépesebb világ, és mégsem erőltette rá a galaxisra a saját, 1,08 galaktikus szabványnapig tartó forgási értékét. A Terminus rotációs periódusa 0,91 GSZN, és mi sem erőltetjük ezt az értéket az uralmunk alatt álló bolygókra. Minden egyes bolygó elvégezte a maga helyi planetáris nap szerinti időszámítását, de ugyanakkor bolygóközi jelentőségű célokra komputerrel átszámítja a HPN-t GSZN-re és viszont. A galaktikus szabványnap feltétlenül a Földről származik!

– Miért feltétlenül?

– Egyrészt azért, mert valaha a Föld volt az egyetlen lakott bolygó, magától értetődik hát, hogy napjának és évének tartama számít szabványnak, és miközben újabb világok népesültek be, a társadalmi tehetetlenség következtében meg is maradt szabványnak. Aztán az általam készített modell is egy olyan Föld volt, amely huszonnégy galaktikus szabványóra alatt fordult meg a tengelye körül, és pontosan egy galaktikus szabványév alatt kerülte meg a saját napját.

– És ha csak véletlen volt?

Pelorat elnevette magát.

– Most meg ön beszél nekem véletlenről. Fogadást is merne kötni rá, hogy ilyesmi előfordulhat véletlenül?

– Jó, jó – dörmögte Trevize.

– Valójában ennél többről van szó. Létezik egy archaikus időegység is, hónapnak hívják...

– Hallottam róla.

– Ez minden jel szerint megfelel a földi hold Föld körüli forgási periódusának. Ámbár...

– Ámbár?

– Nos, kifejezetten meglepő az a faktor, mely szerint a modell mellékbolygója óriási, átmérője több mint egynegyede a Földének.

– Ilyesmiről még csak nem is hallottam soha, Janov. Nincs lakott bolygó a galaxisban, amelyiknek ekkora holdja volna.

– De hát éppen ez a jó! – élénkült fel hirtelen Pelorat. – Ha a Föld egyedülálló bolygó a legváltozatosabb fajok kifejlődése és az értelmes élet kialakulása szempontjából, akkor feltételeznünk kell valami fizikai kivételességet is.

– De mi köze lehet egy óriási holdnak a fajok változatosságához, az értelmes élethez meg az összes többihez?

– Most rátapintott a bökkenőre. Tulajdonképpen nem tudom. De megéri, hogy utánajárjunk egy kicsit, nem?

Trevize fölállt, és karját összefonta a mellén.

– De hol itt a probléma? Nézze át a lakott bolygók statisztikáját, és keresse meg azt az egyet, amelyiknek a forgási és keringési ideje pontosan megegyezik egy galaktikus szabványnappal, illetve egy galaktikus szabványévvel. És ha még ráadásul van egy óriás holdja is, akkor megtalálta, amit keresett. És abból a kijelentéséből, hogy "van egy nagyszerű elmélete", feltételezem, hogy már meg is tette, és megtalálta a keresett bolygót.

Pelorat zavartnak látszott.

– Hát nem egészen így történt a dolog. Valóban átnéztem a statisztikákat, legalábbis átnézettem a csillagászati tanszékkel, de hogy őszinte legyek, ilyen bolygó nem létezik.

Trevize visszahuppant a székére.

– De hiszen ez azt jelenti, hogy az egész érvelése semmit sem ér!

– Azért nem egészen.

– Hogyhogy nem egészen? Elkészít egy minden részletre kiterjedő modellt, aztán nem talál semmit, amire a modell ráillenék. A modellje ezek szerint használhatatlan. Most majd kezdheti elölről.

– Nem. Csak azt jelenti, hogy a lakott bolygókról készített statisztika hiányos. Végül is több tízmilliónyi ilyen bolygó létezik, s közülük akadnak igencsak ismeretlenek. Például nem rendelkezünk a népesség felére vonatkozó, kellő pontosságú adatbázissal. Továbbá hatszáz-negyvenezer lakott bolygót illetően semmiféle információnk sincs, legföljebb a puszta név, valamint olykor a hely, ahol az adott bolygó található. Némely galaktográfus becslése szerint tízezerre tehető azoknak a lakott bolygóknak a száma, amelyek egyáltalán nincsenek regisztrálva. Az érintett világoknak feltehetően így előnyösebb. A császárság korában nyilván ily módon mentesültek az adófizetés alól.

– Ezenkívül az azt követő évszázadokban – tette hozzá cinikusan Trevize – a kalózok főhadiszállásául szolgálhattak, ami alkalmasint jövedelmezőbb volt, mint a szabályos kereskedelmi tevékenység.

– Erről nem tudok – mondta Pelorat kétkedőn.

– Nekem viszont az a véleményem, hogy a Földnek, függetlenül az ön elképzeléseitől, szerepelnie kellene a lakott bolygók listáján. Hiszen ez volna a legöregebb mindannyi között, s erről nem lehetett volna megfeledkezni a galaktikus civilizáció korai századaiban. S ha egyszer már fölkerült volna a listára, ott is maradt volna. Ezen a téren bízvást számolhatunk a társadalmi tehetetlenséggel.

Pelorat tétovázott; látszott rajta, hogy gyötrődik.

– Tulajdonképpen van... van egy Föld nevű bolygó a lakott bolygók listáján.

Trevize megrökönyödve bámult rá.

– Mintha az imént azt mondta volna, hogy a Föld nem szerepel a jegyzékeken.

– Föld néven nem is. De van egy, amelyet Gaiának hívnak.

– Ennek meg mi köze az egészhez? Mi az, hogy Gaja?

– G-a-i-a. Azt jelenti, hogy "Föld".

– Miért jelentene inkább Földet, Janov, mint bármi mást? Semmi értelmeset nem mond számomra ez a név.

Pelorat többnyire egykedvű arcán valami fintorféle jelent meg.

– Félek, hogy nem fog hinni nekem... Ha jól következtetek a mítoszok alapján végzett elemzéseimből, a Földön különféle, egymás számára kölcsönösen érthetetlen nyelvek léteztek.

– Micsoda?

– Igen. Végül is ezerféle módon beszélünk mi is galaxis-szerte...

– Igaz, hogy galaxisszerte különböző nyelvjárások élnek, de ezek egymás számára is érthetőek. Ha pedig gondot okozna egyik-másik megértése, még mindig ott van a galaktikus köznyelv.

– Nem vitás, de hát itt rendszeres a csillagközi utazás. Ám mi van akkor, ha egy bolygó hosszú ideig elszigetelt marad?

– Maga a Földről beszél, nem? Egyetlen bolygóról. Hol itt az elszigeteltség?

– Ne felejtse el, a Föld a szülőbolygó, ahol az emberiség egykor nyilván elképzelhetetlenül kezdetleges körülmények között élt. Az ember előtti ősökből küzdötte fel magát, s szó sem volt csillagközi utazásról, számítógépekről vagy bármiféle technológiai fejlettségről.

– Ez az egész olyan nevetséges.

Pelorat zavartan horgasztotta le a fejét.

– Talán nincs is értelme, hogy vitatkozzunk róla, öreg cimbora. Még sohasem sikerült senkit meggyőznöm. Biztosan az én hibám.

Trevize-t máris hatalmába kerítette a bűntudat.

– Bocsásson meg, Janov. Meggondolatlanul beszéltem. De hát ezek olyan nézetek, amelyek merőben szokatlanok a számomra. Ön harminc éven át alakítgatta az elméletét, aztán egy pillanat alatt zúdította rám az egészet. Legyen megértő. Ha akarja, elképzelem, hogy a Földön élt egy primitív nép, amely két teljesen különböző, egymás számára tökéletesen érthetetlen nyelvet beszélt...

– Vagy talán fél tucatot is – szólt közbe bátortalanul Pelorat. – Elképzelhető, hogy a Földön több nagy kontinens volt, és eleinte semmiféle kapcsolat nem alakult ki köztük... Egy-egy kontinens lakói mindenütt kitalálták a maguk önálló nyelvét...

Trevize gondosan megválogatott, nyomatékos szavakkal folytatta:

– És mihelyt az egyik kontinens tudomást szerzett a másikról, rögtön megindult köztük a vita az "eredet kérdéséről", és arról, hogy melyik kontinensen emelkedett ki először az ember a többi állat közül.

– Könnyen lehetséges, Golan. Nagyon természetes lett volna, hogy így viselkedjenek.

– És az egyik nyelven jelenti Gaia a Földet. És a "Föld" szó egy másik ilyen nyelvből származik.

– Igen, igen.

– És mivel a galaktikus köznyelv abból a nyelvből alakult ki, amelyen a "Föld" jelentette a Földet, annak lakossága valamilyen okból egy másik nyelv alapján használta bolygójára a "Gaia" elnevezést.

– Úgy van! Golan, ön valóban gyorsan kapcsol.

– Én viszont úgy látom, hogy nem kell ebből valami titokzatos dologra következtetni. Ha a nevek különbözősége ellenére a Gaia valóban nem más, mint a Föld, akkor az iménti érvelése alapján nyilván a Gaia forgási ideje felel meg egy galaktikus napnak, a keringési ideje pedig pontosan egy galaktikus évnek... továbbá van egy óriási holdja, amely éppen egy hónap alatt fordul meg körülötte.

– Igen. Így kellene lennie.

– Nos, megfelel vagy sem ezeknek a kívánalmaknak?

– Hogy őszinte legyek, nem tudom. A táblázatok nem adnak elegendő információt.

– Valóban? Hát akkor, Janov, elmegyünk a Gaiára, megmérjük a forgási és a keringési idejét, aztán megnézzük magunknak a holdját?

– Benne vagyok, Golan. – Pelorat elbizonytalanodott. – Csak az a baj, hogy a helyét sem tudjuk pontosan.

– Azt akarja mondani, hogy csak a nevét tudja, semmi mást, és ez volna az ön nagyszerű elmélete?

– De hiszen éppen ezért akartam elmenni a Galaktikus Könyvtárba!

– Na várjunk csak! Azt mondja, a táblázat nem adja meg a pontos helyet. Ad egyáltalán valami információt?

– A Sayshell szektorba sorolja, de kérdőjellel.

– Nos akkor... ne csüggedjen, Janov. Elmegyünk abba a szektorba, aztán valahogy majd csak megtaláljuk a Gaiát!

7 - A paraszt

23.

Stor Gendibal lassan kocogott az Egyetemen kívül húzódó országúton. A második alapítványiak általában nem merészkedtek ki a Trantor földművesei közé, noha bizonyára megtehették volna. Ha meg is tették olykor, semmiképpen sem kószáltak el messzire vagy hosszú ideig.

Gendibal kivétel volt, és régebben gyakran eltűnődött, mi lehet ennek az oka. A tűnődés nála azt jelentette, hogy kutatott a saját agyában, ami a szólók esetében dicsérendő cselekedetnek számított. Az ő agyuk egyszerre volt fegyver és célpont, tehát mind a támadásra, mind a védekezésre készen kellett állniuk bármely pillanatban.

Gendibal elégedetten állapította meg, hogy ő azért más, mint a többiek, mert az átlagosnál jóval hidegebb és nagyobb bolygóról származik. Amikor gyerekkorában a Trantorra hozták (fönnakadt azon a hálón, amelyet a Második Alapítvány ügynökei titokban dobtak ki a galaxisba, hogy összegyűjtsék vele a tehetséges gyerekeket), hirtelen egy sokkal könnyebb gravitációs térben és jóval szelídebb klimatikus viszonyok közepette találta magát. Természetes tehát, hogy összehasonlíthatatlanul jobban élvezte a szabad levegőt, mint a többiek.

Első trantori évei alatt tudatosodott benne, hogy milyen kicsi és vékony csontú gyerek, és félelem fogta el, hogy ebben a kényelmes, jóindulatú világban el fog puhulni. Ezért egy sor önfejlesztő gyakorlatot kényszerített magára, amitől látszatra ugyanolyan vézna maradt, ám szívóssá vált, s a tüdeje is megerősödött. Ezek a hosszú séták és kocogások életrendje részévé váltak – legalább volt miről pusmogni a Szólók Asztalánál. Gendibal azonban ügyet sem vetett a szóbeszédre.

Noha első generációs trantori volt, tántoríthatatlanul ment a maga útján. Az Asztal többi tagja mind másod- és harmadgenerációs, az ő szüleik és a nagyszüleik is már második alapítványisták voltak –, s persze mind öregebbek nála. Mi mást várhatna hát tőlük, mint hogy összesúgjanak a háta mögött?

Régi szokás szerint a Szólók Asztalánál minden agy nyitva volt (ennek ellenére nemigen akadt szóló, aki ne tartott volna fenn legalább egy szögletet a magángondolatai számára – hosszabb távon persze sikertelenül), és Gendibal tudta, hogy a többiek irigykednek rá, mint ahogy azzal is tisztában volt, mennyi védekezést és túlkompenzálási törekvést rejt a saját viselkedése. És ezt tudták a többiek is.

Ráadásul (Gendibal gondolatai visszatértek külterületi kalandozásai okaira) a gyerekkorát egy tökéletes világban töltötte – hatalmas kiterjedésű, változatos tájak között –, egy termékeny völgyben, melyet, szerinte, a galaxis leggyönyörűbb hegyvonulatai vettek körül. A lenyűgöző szépségű hegyek között zord telek jártak. Még emlékezett erre a hajdani világra s a távoli gyerekkor csodáira. Gyakran álmodott is róla. Miképpen is kényszeríthetné magát, hogy bezárkózzék néhány tucat négyzetmérföldnyi régi épület közé?

Lekicsinylően nézett körül. Hiába szelíd, kedves világ a Trantor, nyoma sincs rajta a hajdani táj markáns, vad szépségének. Noha földművesvilág, mégsem nevezhető termékeny bolygónak.

Nem is volt az soha. Meglehet, ez is közrejátszott benne, hogy kormányzó székhelye lett előbb egy nagyszabású bolygószövetségnek, majd magának a Galaktikus Birodalomnak. Semmi nem ösztönözte, hogy más legyen. Nem is volt alkalmas semmi másra.

A Nagy Dúlás után a Trantort csak hatalmas fémkészletei mentették meg. Egyetlen óriási bánya volt az egész: félszáz világot látott el olcsó acélötvözettel, alumíniummal, titániummal, rézzel, magnéziummal – ily módon szolgáltatva vissza mindazt, amit évezredeken át összegyűjtött –, noha készleteit százszor gyorsabban merítette ki, mint amennyi ideig annak idején a felhalmozásuk tartott.

Még most is óriási fémkészletekkel rendelkezett, de már a nehezebben hozzáférhető, föld alatti részeken. A honi parasztok (akik sohasem nevezték "trantorinak" magukat, mert az ő fülükben baljósan csengett ez a név, melyet ilyenformán a második alapítványiak tartottak fenn maguknak) lassan már nem is titkolták, mennyire idegenkednek a fémektől – kétségtelenül babonás hiedelmeik miatt.

A bolondok! Hiszen a föld alatt maradó fém mérgezte a talajt, tovább csökkentve a termékenységet. Igaz ugyan, hogy ezt a gyér népességet a föld így is, úgy is el tudta tartani. És azért valamennyi fémet mindig értékesítettek.

Gendibal tekintete elkalandozott a sík látóhatár felé. A Trantor geológiai értelemben éppoly élő volt, mint a legtöbb lakott bolygó, de a legutóbbi igazán nagy geológiai hegységképző periódus legalább százmillió esztendeje játszódott le. Az egykori hegyvidékek mára szelíd dombokká koptak. Legtöbbjüket a Trantor történelmének abban a korszakában egyengették el, amikor a bolygót fémmel burkolták be.

A látóhatáron túl, dél felé húzódott a Főváros-öböl partvonala, s azon is túl terült el a Keleti-óceán: mindkettőt a föld alatti víztározók lerombolása után állították helyre.

Észak felé a Galaktikus Egyetem tornyai takarták el a Könyvtár viszonylag zömök, de széles épületét (melynek nagy része a föld alatt volt), és még északabbra a császári palota maradványait.

Közvetlenül az út két oldalán terültek el a birtokok, melyeken itt-ott egy-egy házat is lehetett látni. Kocogás közben hol marhák, hol kecskék, hol csirkék mellett haladt el – valamennyi trantori tanyán bőségesen voltak háziállatok. Az állatok ügyet sem vetettek rá.

Gendibal szórakozottan merengett el azon, hogy a galaxis bármely lakott világán ugyanezeket az állatokat láthatná, még sincs két világ, ahol ugyanezek az állatok egyformák volnának. Eszébe jutottak az otthoni kecskék, valamint az ő szelíd állata, melyet egyszer maga fejt meg. Azok nagyobbak és vakmerőbbek voltak, mint a Nagy Dúlás után a Trantorra telepített kisebb testű és jóval béketűrőbb fajta. A galaxis lakott világain e háziállatoknak számtalan változata létezett, és az emberek mindenütt a saját fajtájukra esküdtek, akár húsról, tejről, tojásról, gyapjúról, akár bármi más, általuk előállított termékről volt is szó.

Mint rendesen, most sem látott honi embereket. Gendibal gyanította, hogy a parasztok szándékosan kerülik őket, a "tudákosokat" (a talán nem véletlenül téves ejtés "tudóst" akart jelenteni az ő nyelvjárásukon). Már megint a babona.

Fölpillantott a Trantor napjára. Jó magasra hágott már az égen, mégsem volt tikkasztó a meleg. Ezen a szélességi fokon a nyarak éppoly szelídek voltak, akár a telek. (Gendibalnak olykor még hiányzott is a telek harapós hidege. Szülőbolygójára azóta sem látogatott el; talán azért, ismerte be magában, hogy ne veszítse el az illúzióit.)

Érezte izmainak kellemesen bizsergő feszülését, és úgy döntött, mára elég a kocogásból. Sétára váltott hát, mélyeket szippantva a levegőből.

Föl kell készülnie az Asztal soros gyűlésére; a végső erőfeszítésre, amellyel kikényszerítheti a politikai változtatásokat, továbbá azt az új magatartást, amely felismeri végre az Első Alapítvány részéről és másunnan is fenyegető, egyre növekvő veszélyt. Véget kell vetnie a Terv "tökéletes" működésébe vetett, végzetes bizalomnak. Mikor jönnek végre rá, hogy éppen ez a tökéletesség a veszély legbiztosabb jele?

Ha a javaslatot nem ő, hanem valaki más vetné föl, minden további nélkül elfogadnák, efelől nem volt kétsége. A dolgok jelenlegi állása szerint, bár számolnia kell akadékoskodással, előbb-utóbb mégis elfogadják majd, hiszen az öreg Shandess eddig is támogatta őt, s ez minden bizonnyal így lesz a jövőben is. Igazán nem óhajt úgy szerepelni a történelemkönyvekben, mint az a bizonyos első szóló, akinek a vezetése idején sorvadt el a Második Alapítvány.

Egy honi!

Gendibal meglepődött. Még nem is látta az embert, de agya tapogató csápjait már érzékelte. Honi agy volt: egy paraszt durva, primitív agya. Gendibal óvatosan visszahúzódott, hogy érintése szinte érzékelhetetlenül finom legyen. Ebből a szempontból a Második Alapítvány rendkívül szigorú politikát folytatott. A parasztok – tudtukon kívül – védőpajzsul szolgáltak nekik. Amennyire csak lehetett, meg kellett őket hagyni érintetlenségükben.

Egyetlen, a Trantorra érkező kereskedő és turista sem láthatott itt mást, csak parasztokat vagy néhány érdektelen, csak a múltnak élő tudóst. Ha a parasztokat elriasztanák, vagy akár csak megbolygatnák ártatlanságukban, azonnal a tudósokra terelődne a figyelem – ez pedig katasztrofális következményekkel járna. (Azoknak a klasszikus demonstrációknak egyike volt ez, melyeket az Egyetemen az újoncoktól elvártak. Meglepő volt, hogy amint a parasztok gondolataiba a legcsekélyebb mértékben is beavatkoztak, az Ősradiánson milyen hatalmas eltérések mutatkoztak.)

Gendibal most már látta is. Nem vitás, hogy paraszt; a csontja velejéig honi. Akár önmaga karikatúrája is lehetne: magas, széles vállú, barna bőrű; csupasz karja kivillan durva öltözékéből, a haja sötét, akárcsak a szeme. Sután elnyújtott léptekkel közeledett. Gendibal mintha még a baromfiudvar bűzét is érezte volna rajta. (Csak csínján ezzel a lenézéssel, figyelmeztette magát Gendibal. Preem Palver maga is parasztszerepet játszott, ha tervei érdekében éppen erre volt szükség. Ő aztán igazán parasztnak látszott – zömök, hízásnak induló parasztnak. Csak az elméjével kellett megtévesztenie a serdülő Arkadyt, a külsejével nem.)

A súlyos léptekkel feléje tartó paraszt leplezetlenül mustrálgatta – ez nem nagyon tetszett Gendibalnak. Így még egyetlen honi férfi vagy nő sem nézett rá. Megszokta, hogy még a gyerekek is elszaladnak előle, s csak tisztes távolból bámulnak vissza.

Mégsem lassított. Lesz elég hely, hogy elhaladjanak egymás mellett, nem kell szót, de még pillantást sem váltaniuk; ez lesz a legjobb megoldás. Úgy döntött, távol marad a paraszt agyától.

Gendibal az út széle felé mozdult, de a paraszt láthatóan nem engedte. Szétvetett lábakkal megállt, kinyújtotta vaskos karját, mintha el akarná zárni az utat, és megszólalt:

– Hó! Tudákos vagyol?

Gendibal minden igyekezete ellenére kénytelen volt érzékelni a másik agyából feléje áramló harciasságot. Megtorpant. Már nem számíthat rá, hogy beszélgetés nélkül haladhatnak el egymás mellett, és ez önmagában is fárasztó gyakorlat lesz. A második alapítványiak hangok, kifejezések, gondolatok és agyhullámok áttetszően finom és tünékenyen gyors szövedékét használták az egymás közti kommunikációra, s ezért igen megerőltetőnek érezték, ha csak a szavak kombinációira kellett hagyatkozniuk. Olyan volt ez nekik, mintha egy szikladarabot csak a kezük és válluk izmainak segítségével emelhetnének föl, holott az emelőrúd is ott hever a közelükben.

Gendibal nyugodtan, az érzelmek gondos kiküszöbölésével azt válaszolta:

– Igen, tudós vagyok.

– Hó! Tudákos vagyol. Külföldiesen beszélünk, mi? No 'iszen, látom én, hogy az vagyol. – Gúnyosan feléje bökött a fejével. – Hogy kicsi vagyol, fonnyadt meg sápadt is, azt' mégis fennhordod az orrod.

– Mit akarsz tőlem, honi ember? – kérdezte Gendibal, de nem mozdult.

– Engem úgy hívnak, hogy Rufirant. Az előbbeni nevem meg Karoll. – Egyre jellegzetesebbé vált honi dialektusa. Az r betűt a torkában képezte.

– Mit akarsz tőlem, Karoll Rufirant? – kérdezte Gendibal.

– Hát tégedet hogy hínak, tudákos?

– Számít az? Ezután is nyugodtan hívhatsz tudósnak.

– Ha kérdezek, válasz is legyek, te kis fölhúzott orrú tudákos.

– Nos, jó. Stor Gendibal a nevem, most pedig megyek a dolgom után.

– Mi lenne a dogod?

– Gendibal érezte, hogy a tarkóján bizseregni kezd a bőr. Újabb agyhullámokat érzékelt. Meg sem kellett fordulnia, tudta, hogy még hárman állnak a háta mögött. A távolban egyre újabb és újabb honiak közeledtek. A bűz szinte marta az orrát.

– Az én dolgom, Karoll Rufirant, nem tartozik rád.

– Aszondod? – emelte föl a hangját Rufirant. – Cimborák, aszongya, az ő dóga nem tartozik ránk.

Nevetés harsant a háta mögött, majd egy hang azt kiáltotta:

– Igazsága lehet, hisz az ő dóga csupa piszmogás meg pepecselés, á pedig nem való a rendes népeknek!

– Akármi is a dolgom – mondta Gendibal határozottan –, most mennem kell.

– Hát aztán hogyan fogol hozzája, incifinci tudákos? – kérdezte Rufirant.

– Úgy, hogy elmegyek.

– Megpróbálod? Nem félsz-e, hogy nekimégy a karomnak?

– Utamat állód a cimboráiddal együtt? Vagy egyedül állsz ki ellenem? – Gendibal hirtelen átváltott honi dialektusra. – Nem félsz egymagádba?

Az igazat megvallva, nem lett volna szabad megsértenie, de így elejét vehette a tömeges támadásnak, amelyet mindenképpen meg kellett akadályoznia, nehogy kénytelen legyen még többet elárulni a lehetőségeiből.

Ez hatott. Rufirant arca láthatóan megnyúlt.

– Ha félszrül van szó, könyvkukac, avval inkább a te gatyád van teli! Helyet, cimborák! Hátrébb, azt' engessétek őtet előre, hadd lássa, félek-e egymagámba.

Rufirant fölemelte és megtáncoltatta a levegőben vaskos öklét. Gendibal nem ijedt meg a paraszt ökölvívó tudományától, ámbár fönnállt a veszélye, hogy egy jókora ütést nem tud elhárítani.

Óvatosan közelebb lépett, miközben gyorsan és könnyedén behatolt Rufirant elméjébe. Nem nagyon, éppen csak megérintve a felszínt, de ahhoz elég erővel, hogy a kritikus rovátka reflexeit lelassítsa. Aztán kilépett, hogy behatoljon a többiek agyába, akik egyre nagyobb számban gyülekeztek körülöttük. Gendibal szóló elméje szemfényvesztő iramban cikázott ide-oda, de egyetlen agyban sem tartózkodott annyi ideig, hogy nyomot hagyjon rajta, ahhoz viszont éppen elég hosszasan, hogy észleléséből a lehető legtöbb hasznot húzza.

Vadászó macska módjára közelítette meg a parasztot, s megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy senki sem akar közbelépni.

Rufirant vadul támadott, de agyában Gendibal már akkor látta a mozdulatot, amikor még egyetlen izma sem feszült meg – tehát egyszerűen kilépett oldalra. Az ütés éppen csak egy hajszálnyira zúgott el mellette, és Gendibal ott állt, még csak meg sem rezzent. Egyszerre szakadt föl az emberekből a sóhaj.

Gendibal meg sem kísérelte, hogy elhárítsa vagy viszonozza az ütést. Nehéz lett volna úgy védekeznie, hogy saját karja ne sérüljön meg, a viszonzásból meg mi haszna lett volna, hiszen ütését a paraszt a legkisebb erőfeszítés nélkül is állta volna.

Nincs más hátra, úgy kell irányítani a parasztot, mint valami megvadult bikát, kényszerítve rá, hogy ütései célt tévesszenek. Ezzel jobban megtöri a lelkesedést, mint a közvetlen támadásokkal.

Rufirant bikaszerű ordítással lendült előre. Gendibal résen állt, és csak épp annyira hajolt oldalra, hogy ellenfele ne találjon célba. Újabb támadás, újabb céltévesztés.

Gendibal hallotta, hogy lélegzete sípolva tör elő az orrából. Bár fizikai erőfeszítése nem volt számottevő, rettenetesen kimerítette a szellemi összpontosítás, melynek révén úgy próbált irányítani, hogy ne avatkozzék be. Erre nem lesz hosszú ideig képes.

Könnyedén megérintette Rufirant félelemleküzdő mechanizmusát, hogy legalább nyomokban fölkeltse a parasztban azt az érzést, amelyet leginkább a tudósoktól való babonás rettegéshez lehetett hasonlítani, majd a lehető legnyugodtabb hangján megszólalt:

– És most megyek a dolgom után.

Rufirant arcát eltorzította a düh, de megtorpant. Gendibal érzékelte a gondolatait. A kis tudós képe mintegy varázsütésre elenyészett, s Gendibal érezte, mint támad föl a másikban a félelem, és egy pillanatra...

De aztán a honi dühe minden eddiginél magasabbra csapott, és elsöpörte a leselkedő félelmet.

– Cimborák! – kiáltotta Rufirant. – A tudákos táncot jár! Illeg-billeg előttem, és csúfot űz a becsületes honi párviadalból! Kapjátok el! Tartsátok szorosan! Mégiscsak meg fog víni velem. Lássátok, ki vagyok, legyen övé az első ütés, az enyim meg az utolsó!

Gendibalnak sikerült megtalálnia a hézagot a körülötte állók között. Nincs más esélye, mint hogy nyitva tartja a hézagot, míg keresztültör rajtuk, s fut, míg a lélegzete bírja, s a tehetsége, hogy elvegye a parasztok akaratának élét.

Agyának görcsös erőfeszítésével cselezett, táncolt ide-oda.

Nem fog sikerülni. Túl sokan vannak, őt pedig túlságosan gúzsba kötik a szigorú szabályok, melyek értelmében tiszteletben kell tartania a honi emberek viselkedését.

Kezek szorítását érezte a karján. Megragadták.

Kénytelen lesz behatolni legalább néhányuk agyába. Megbocsáthatatlan dolgot követ el, s ezzel a karrierjének is befellegzett. De most az élete – a puszta élete – forgott kockán.

Hogyan történhetett ez?

24.

Az Asztal hiányos létszámmal várta a gyűlés kezdetét. Ha valamelyik szóló elkésett, rendszerint nem vártak rá. Az Asztal, gondolta Shandess, egyébként sincs olyan hangulatban, hogy sokáig várjon. Stor Gendibal a legfiatalabb, s úgy látszik, nincs eléggé tudatában ennek. Úgy viselkedik, mintha az ifjúság önmagában erény volna, a kor pedig valami hanyagság következménye. Gendibal nem volt népszerű a szólók körében; még maga Shandess sem kedvelte különösebben. De itt nem a népszerűség volt a lényeg.

Merengéséből Delora Delarmi riasztotta föl. Kék szemét tágra nyitva bámult rá, kerek arca – a szokásos ártatlan, jóindulatú kifejezéssel – jól leplezte éles elméjét (csak a saját rangjabéli második alapítványiak láttak át rajta) és viharos erejű összpontosító képességét.

Mosolyogva kérdezte:

– Várunk még, első szóló? – A gyűlést formálisan még nem nyitották meg, így nyugodtan kezdeményezhetett beszélgetést, noha mindenki más megvárta volna, hogy rangjának jogcímén Shandess szólaljon meg elsőnek.

Shandess, bár kissé sértőnek találta a nő udvariatlan magatartását, szívélyesen nézett vissza rá.

– Rendes körülmények között nem várnánk tovább, Delarmi szóló, de mivel éppen azért hívtuk össze az Asztalt, hogy meghallgassuk Gendibal szólót, indokoltnak látszik a szabályok megszegése.

– És hol van ő, első szóló?

– Ezt magam sem tudom, Delarmi szóló.

Delarmi végignézett az Asztal körül lévő arcokon. Az első szólón kívül tizenegy másik szólónak kellett volna jelen lennie. Mindössze tizenketten lehettek. Öt évszázadon keresztül terjesztette ki hatalmát és kötelezettségei körét a Második Alapítvány, de minden kísérlet csődöt mondott, amely arra irányult, hogy az Asztal tizenkettőnél több tagot számláljon.

Tizenketten voltak Seldon halála után is, amikor a második első szóló (kezdettől fogva Seldont tekintették az elsőnek a sorban) megalakította az Asztalt, s azóta is ennyien vannak.

Miért éppen tizenketten? Ezt a létszámot könnyen lehetett egyforma csoportokra osztani. Elég kicsiny volt, hogy egy-egy közös tanácskozásra összegyűljék, s elég nagy, hogy kisebb csoportokban is munkaképes legyen. Ennél többen már lomhák, kevesebben pedig rugalmatlanok lettek volna. Így szóltak a különféle magyarázatok – valójában azonban senki sem tudta, miért döntöttek éppen e szám mellett, vagy hogy miért nem lehet változtatni rajta. Lám, még a Második Alapítvány is a hagyományok rabszolgája.

Delarminak egyetlen másodpercbe került, hogy agyán átvillanjanak ezek a gondolatok, miközben egyik arcról a másikra, egyik agyról a másikra, majd kajánul az üresen maradt székre, a legifjabb tag székére pillantott.

Megelégedésére szolgált, hogy Gendibal iránt sehol sem talált rokonszenvre. Mindig is úgy érezte, hogy a fiatalemberben annyi báj van, akár egy százlábúban, és úgy is kezelte őt. Mindeddig csak vitathatatlan képességei és tehetsége tartott vissza bárkit is attól, hogy nyíltan fölvesse a kizárását célzó tárgyalás lehetőségét. (A Második Alapítvány fél évezredes történetében mindeddig csak két szólót helyeztek vád alá – de őket sem ítélték el.)

Az Asztal gyűlésének nyilvánvaló semmibevétele azonban sok egyébnél súlyosabb bűnnek számított, és Delarmi boldogan vette tudomásul, hogy a tárgyalást sürgető hangulat erősödött.

– Első szóló – mondta –, ha ön nem tud semmit Gendibal szóló hollétéről, én szívesen elárulom önnek.

– Valóban, szóló?

– Ki ne tudná közülünk, hogy a fiatalember – noha szólóról beszélt, nem használta a címét, ami természetesen mindenkinek feltűnt – állandóan a honiak között talál magának elfoglaltságot? Hogy miféle elfoglaltság lehet az, nem firtatom, de most is köztük van, és ez az ügy nyilván olyan fontos a számára, hogy a kedvéért még az Asztalt is háttérbe szorítja.

– Azt hiszem – szólalt meg egy másik szóló –, hogy testgyakorlásképpen most is sétál vagy kocog.

Delarmi ismét elmosolyodott. Szeretett mosolyogni. Nem került semmibe.

– Miénk az egész Egyetem, a Könyvtár, a palota és a környéke. Kicsi, ha az egész bolygóval hasonlítom össze, de úgy vélem, testgyakorlás céljából itt is akad hely bőven. Nem kezdhetnénk, első szóló?

Shandess felsóhajtott. Hatalmában állt volna, hogy várakozásra kényszerítse az Asztalt, vagy akár elnapolja az ülést. De egyetlen első szóló sem tevékenykedhet zavartalanul, ha nem számíthat a többi szóló passzív támogatására – felingerelni pedig végképp nem volt tanácsos őket. Olykor-olykor még Preem Palver is rákényszerült, hogy hízelegjen nekik, ha el akart érni valamit. Nem szólva arról, hogy még az első szólót is fölbosszantotta Gendibal távolmaradása. Az ifjú szóló megtanulhatná már, hogy nem mehet mindig a saját feje után.

És most végre mint első szóló nyitotta meg a beszélgetést.

– Elkezdjük az ülést. Gendibal szóló néhány meglepő következtetésre jutott az Ősradiáns adataiból. Meggyőződése, hogy létezik egy bizonyos szervezet, amely nálunk hatékonyabb módon támogatja a Seldon-tervet, s ezzel a saját céljait kívánja szolgálni. Az ő véleményéből kiindulva tehát, önvédelmi okokból, minél többet meg kell tudnunk erről a szervezetről. Önök mindnyájan megkapták a szükséges információkat, s ezt a gyűlést azért hívtuk össze, hogy feltehessék kérdéseiket Gendibal szólónak, és így közös nevezőre juthassanak a jövő politikáját illetően.

Tulajdonképpen nem is kellett volna mindezt elmondania. Shandess nyitva hagyta az elméjét, tehát mindenki szabadon olvashatott benne. A szavak csak az udvariasság kedvéért hangzottak el.

Delarmi gyorsan körülpillantott. Mintha a másik tíz elégedetten vette volna tudomásul, hogy magára vállalta a Gendibal-ellenes szónok szerepét.

– De Gendibal nem tudja – megint mellőzte a cím használatát –, ezért meg sem mondhatja, kicsoda vagy micsoda ez a másik szervezet.

– Ez félreérthetetlenül állításnak hangzott, s mint ilyen, már-már gorombaságnak tűnt. Akár azt is mondhatta volna: "Képes vagyok rá, hogy elemezzem a gondolataitokat; fölösleges volna magyarázkodásokba bonyolódnotok."

Az első szóló fölismerte a gorombaságot, de villámgyorsan úgy döntött, nem vesz róla tudomást.

– Az a tény, hogy Gendibal szóló – figyelmen kívül hagyta a rang korábbi mellőzését, de úgy, hogy még csak nem is helyezett rá fokozottabb hangsúlyt – nem tudja, s ezért el sem árulhatja, miféle szervezettel állunk szemben, nem jelenti azt, hogy nem létezik. Az első alapítványiak történelmük legnagyobb részében szinte semmit sem tudtak rólunk, és tulajdonképpen ma is ez a helyzet. Hajlamos volna csak ezért megkérdőjelezni a létezésünket?

– Abból, hogy mi ismeretlenek vagyunk, és mégis létezünk – válaszolta Delarmi –, nem következik, hogy bárminek a létezéséhez elég, ha ismeretlen. – És könnyedén elnevette magát.

– Igaz. Éppen ezért kell gondosan mérlegelnünk Gendibal szóló észrevételét, amely szigorú matematikai levezetésen alapul. Magam is átgondoltam, és önöket is rábeszélem, hogy nézzék át figyelmesen. Szerintem – egy olyan elmeszökellés után kutatott, amely a leghívebben tudja kifejezni a véleményét – nem érdektelen.

– És az az első alapítványbeli, az a Golan Trevize, aki ott lebeg a gondolataiban, és ön mégsem beszél róla? – Erre az újabb gorombaságra már halvány pír futotta el az első szóló arcát. – Vele mi van?

– Gendibal szóló úgy gondolja – felelte Shandess –, hogy ezt az embert, Trevize-t használja fel az említett szervezet ellenünk, talán a tudtán kívül, s már csak ezért sem szabad semmibe vennünk.

Delarmi hátradőlt, és szürkülő haját kisimította a szeméből.

– Ha ez a szervezet, bárkik is a tagjai, valóban létezik, valóban ilyen erős szellemi képességekkel rendelkezik, és valóban ilyen rejtetten működik, feltételezhetjük-e, hogy ilyen nyíltan, az Első Alapítvány száműzött tanácsosa beszervezésével operál?

Az első szóló alaposan megfontolta szavait.

– Azt hinné az ember, hogy ez nem lehetséges. És én mégis észrevettem valami nagyon nyugtalanító dolgot. Nem értem. – Szinte öntudatlanul rejtette el gondolatát, mintha szégyellné a többiek előtt.

– Valamennyi szóló észrevette a mentális akciót, és a szigorú szabályok értelmében méltányolták a szégyenkezést – Delarmi is, noha róla lerítt a türelmetlenség. A kötelező formaságot betartva szólalt meg:

– Megkérhetjük rá, hogy ossza meg velünk a gondolatait, miután tudomásul vesszük és megbocsátjuk, bármi ad is okot önnek a szégyenkezésre?

– Akárcsak önök, én sem látom be – felelte az első szóló –, milyen alapon feltételezhetnénk, hogy annak a másik szervezetnek Trevize tanácsos eszközül szolgálhatna, és ha úgy volna is, miféle cél szolgálatába állíthatták. Gendibal szóló azonban erősen hisz ebben a feltevésben, és mi nem hagyhatjuk figyelmen kívül egy olyan ember intuícióinak a valószínű hitelességét, aki méltónak bizonyult a szólóságra. Ezért megpróbáltam a Tervet Trevize-re alkalmazni.

– Egyetlen személyre? – kérdezte megdöbbenésében suttogva az egyik szóló, de máris kinyilvánította megbánását, mert kérdése után egy olyan gondolat következett, amely egyértelműen azt jelentette: "Ez megbolondult!"

– Egyetlen személyre – felelte az első szóló –, és önnek igaza van: megbolondultam. Nagyon jól tudom, hogy a Tervet nem lehet egyénekre alkalmazni, de még emberek kis csoportjaira sem. Mi tagadás, nagyon kíváncsi voltam. Az ésszerű határokon messze túlra vetítettem ki az interperszonális metszőpontokat, méghozzá tizenhat különböző módon, és nem annyira egy pontra, mint inkább egy területre összpontosítottam. Aztán sorra vettem azokat a részleteket, amelyeket Trevize-ről tudunk, az Első Alapítvány tanácsosa nem maradhat tökéletesen észrevétlen – és az Alapítvány polgármesteréről tudunk. Aztán az egészet összehordtam egy kupacba... attól félek, meglehetősen hűbelebalázs módjára... – Elhallgatott.

– Nos? – kérdezte Delarmi. – Értem, amit mond... és vajon meglepő eredményre jutott?

– Semmiféle eredményre nem jutottam, amire számíthattak is – válaszolta az első szóló. – egyetlen személlyel semmit sem tudunk kezdeni, és mégis... és mégis...

– És mégis?

– Negyven évet töltöttem el különféle eredmények analizálásával, és lassan kialakult bennem, hogy még az elemzések kiértékelése előtt megérzem, mi lesz az eredmény. Ritkán tévedek. Ebben az esetben, noha nincsenek eredmények, egyre határozottabban érzem, hogy Gendibalnak igaza van, és Trevize-t nem szabad szem elől tévesztenünk.

– És miért nem szabad, első szóló? – kérdezte Delarmi, aki egészen zavarba jött az első szóló agyából kiáradó erős érzéstől.

– Szégyellem – folytatta az első szóló –, amiért nem tudtam legyőzni magamban a vágyat, hogy olyasmire használjam a Tervet, amire nem való. És azt is szégyellem, hogy hagytam magam olyasmitől befolyásolni, ami nem több puszta intuíciónál. És mégis ezt kellett tennem, mert ez az érzés rendkívül erős bennem. Ha Gendibal szólónak igaza van, ha valóban ismeretlen irányból fenyeget bennünket valami veszély, akkor érzésem szerint bekövetkezik az a pillanat, amikor ügyünk válságba kerül, és ebben a válságos pillanatban Trevize kezében lesz majd az ütőkártya.

– Mire alapozza ezt az érzését? – kérdezte megrökönyödve Delarmi. Shandess első szóló kétségbeesett arccal nézett vissza a többiekre.

– Semmire. Semmiféle eredményre nem jutottam a pszichohistória matematikájával, de miközben a viszonyulások kölcsönhatását figyeltem, úgy láttam, mintha Trevize volna mindennek a kulcsa. Erre a fiatalemberre figyelnünk kell.

25.

Gendibal tudta, hogy már nem ér vissza a gyűlés kezdetére. Az is lehet, hogy már egyáltalán nem ér vissza többé.

Erősen fogták, ő pedig kétségbeesetten tapogatózott maga körül, hogyan tudná kényszeríteni őket, hogy szabadon engedjék.

Rufirant diadalittasan állt meg előtte.

– Elkészültél, tudákos? Ütés ütésre, támadás támadásra, amúgy honi módra! Rajta hát, te vagyol a kisebb, üss elsőnek!

– Akkor majd téged is lefognak, mi, ahogy engem? – kérdezte Gendibal.

– Erisszétek! – kiáltotta Rufirant. – Nono! Csak a karját! Erisszétek a karját, csak a lábát tartsátok szorosan. Nekünk ne táncikálj!

Gendibal érezte, hogy a földhöz szegezik. A két karja viszont kiszabadult.

– Üss, tudákos! – biztatta Rufirant. – Húzz be egyet!

És ebben a pillanatban Gendibal tapogatódzó agya egy választ érzékelt – méghozzá az igazságtalanságtól és a szánalomtól felháborodott választ. Nincs mit tenne: meg kell kockáztatnia a nyílt erősítést, aztán rögtönözhet olyan alapon, hogy...

De nem volt rá szükség! Meg sem érintette az újonnan fölbukkanó agyat, az mégis úgy válaszolt, ahogy Gendibal kívánta volna. Pontosan úgy!

Hirtelen egy apró alakot pillantott meg: a kitárt karú, zömök figura – hosszú fekete haja gubancokban lógott – őrült iramban rontott be a látómezejébe, és vadul nekiesett a honi parasztnak.

Egy asszony volt. Gendibal elkeseredetten állapította meg, hogy rettentő feszültségében ezt mindaddig észre sem vette, míg meg nem pillantotta a szemével is.

– Karoll Rufirant! – rikoltotta a nő a parasztra. – Te hencegő, gyáva fickó! Támadás támadásra, amúgy honi módra? Hisz kétszer akkora vagyol, mint amaz, a csöpp tudákos! Velem állj ki, mondhatom, nagyobb bajba kerülsz! Híres akaról lenni, azt' gyerekeknek támadól? Szégyen, gyalázat, amondó vagyok! Ujjal mutogat rád a világ, mind azt kiáltja: "Itt jön a híres, gyerekverő Rufirant!" Mind kinevet, amondó vagyok, és nem lelsz egyetlen derék honi embert se, aki inna veled egy pohárral, de nem lelsz egyetlen derék honi lányt se, aki elmenne veled.

Rufirant megpróbált gátat szabni a szóáradatnak, s hasztalan igyekezett elhárítani a nő ütéseit is, miközben békülékeny hangon csitította:

– Jól van na, Sura, jól van na...

Gendibal érezte, hogy többé nem tartják fogva a kezek, Rufirant sem bámul már rá, s hogy valamennyiük elméje elkalandozott róla.

Maga Sura sem törődött vele; minden haragját Rufirantra összpontosította. Amikor Gendibal magához tért, elsősorban ennek a haragnak az életben tartásáról akart gondoskodni, ugyanakkor meg akarta erősíteni a Rufirant agyát elborító, kényelmetlen szégyenérzetet. Mindkettőhöz sok könnyedségre és ügyességre volt szüksége, nehogy beavatkozása nyomot hagyjon. De erőfeszítése most is fölöslegesnek bizonyult.

– Hátrább az agarakkal, ahányan csak vagytok! – parancsolta a nő. – Ide süssetek! Ha nektek az se elég, hogy végignézzétek, mint játszik ez a szerencséden Karoll óriást egy éhenkórásszal szemben, akár öten hatan is kaphattok az ő dicsőségéből meg szégyenéből. Odaát a tanyán aztán elhenceghettek a hőstettetekkel, hogy lám, el tudtatok páholni egy gyereket. "Én fogtam le a gyerkőc karját, aztán mikor már nem tudott védekezni, az a melák Rufirant bepancsolt egyet a képibe." A másik meg majd így dicsekszik: "Én a lábát markoltam, nekem is jár a dicsőségből." Erre azt mondja ez a tuskó Rufirant, itt ni: "Nem tudtam egymagam elbánni véle. Így aztán segítségül hívtam barázdatúró cimboráimat, s hatan végre kibabráltunk a fickóval. Én győztem, na!"

– De Sura – mondta Rufirant szinte siránkozva –, hisz magam mondtam a tudákosnak, hogy ő üssön elébb.

– És féltél, hogy nagyot talál ütni azzal a vékonyka karjával, mi, te ostoba Rufirant? Ugyan hagyd már! Eriszd útjára, ti pedig indulás hazafelé, mindőten, ha ugyan találtok valakit, aki jó lélekkel fogad benneteket otthon. Csak bizakodjatok, hátha egyszer még elfelejtik a mai nagy hőstetteteket. De nem fogják, mert ha okot adtok rája, hogy még nagyobb dühbe jöjjek, hát én kürtölöm teli vele a világot.

Az emberek lehorgasztott fejjel, csendben eltrappoltak, hátra se néztek.

Gendibal utánuk bámult, aztán visszafordult a nőhöz. Alaposabban szemügyre vette: öltözéke blúzból és nadrágból állt, lábán durva cipőt viselt. Izzadság gyöngyözött az arcán, és kapkodva szedte a levegőt. Jókora orra, súlyos melle (legalábbis amennyire Gendibal meg tudta ítélni a bő blúz mögött) és izmos, csupasz karja volt. No persze, hiszen a honi asszonyok együtt dolgoznak a mezőn a férfiakkal.

A nő csípőre tett kézzel, komolyan nézett vissza rá.

– No, tudákos, miért nem indul hát? Menjek vissza a Tudákosok Házába. Vagy tán fél? Kísérjem el?

Gendibal izzadságszagot érzett a nő ruháján, amit az nyilvánvalóan nem frissen mosva vett magára, ám az adott körülmények között a legnagyobb udvariatlanság lett volna, ha kimutatja undorodását.

– Köszönöm, Sura kisasszony...

– A nevem Novi – vágott közbe a nő nyersen. – Sura Novi. Maga hívhat Novinak. A többi fölösleges.

– Köszönöm, Novi. Nagy segítségemre volt. Örömmel veszem, ha elkísér, nem mintha félnék, hanem mert megtisztel a társaságával. – És könnyedén meghajolt, ahogy az Egyetem bármelyik ifjú hölgye előtt meghajolt volna.

Novi elvörösödött, elfogta a bizonytalanság, és megpróbálta utánozni a mozdulatot.

– Részemről... az öröm – mondta, mintha keresné a megfelelő szavakat, amelyekkel kulturáltan fejezhetné ki örömét.

Elindultak. Gendibal tisztában volt vele, hogy minden egyes kényelmes tempójú lépésével növekszik megbocsáthatatlan késése az Asztal gyűléséről, de addigra már sejtette, hogy a történtek különös jelentőséggel bírnak, és valami hűvös elégtételt érzett egyre növekvő késése miatt.

Már feltűntek előttük az Egyetem épületei, amikor Sura Novi megtorpant, és tétován megszólalt:

– Tudákos mester...

Minél közelebb ér ahhoz, amit ő a Tudákosok Házának hív, gondolta Gendibal, annál tisztelettudóbban szól hozzá. Egy pillanatig nagyon szerette volna megkérdezni: "Már nem nevez szerencsétlen éhenkórásznak?" De ezzel zavarba hozta volna a nőt.

– Tessék, Novi.

– Ugye nagyon szép és gazdag hely a Tudákosok Háza?

– Nagyon szép – felelte Gendibal.

– Valamikor arról álmodoztam, hogy bejutok oda. És... és tudákos leszek.

– Majd egyszer... – hagyta rá Gendibal előzékenyen – majd egyszer megmutatom magának.

A nő tekintete világosan elárulta, hogy az ígéretet többnek tekinti puszta udvariasságnál.

– Tudok írni – mondta. – Az iskolamester tanított meg rája. Ha írnék egy levelet magának – próbált könnyedebb hangot megütni –, hogy címezzem, hogy megkaphassa?

– Csak annyit írjon, hogy "Szólók Háza, 27-es lakosztály", akkor biztosan eljut hozzám. De most mennem kell, Novi.

Ismét meghajolt, és a nő megint megpróbálta utánozni a mozdulatát. Aztán elindultak egymással ellenkező irányban, s Gendibal már ki is ejtette agyából a nőt. Inkább az Asztal gyűlésére gondolt, de elsősorban Delora Delarmi szólóra. Gondolatai nem voltak éppen szívélyesek.

8 - A parasztasszony

26.

Az Asztalt körülülő szólók elrejtőztek mentális védőpajzsuk mögött. Mintha vezényszóra rejtették volna el gondolataikat, nehogy jóvátehetetlenül megsértsék az első szólót Trevize-zel kapcsolatos kijelentése miatt. Árulkodó volt az is, ahogy lopva Delarmi felé pillantottak. Őt úgy ismerték, mint aki a legkevesebbet ad a tiszteletre – még Gendibal is több színlelésre volt hajlandó az illendőség kedvéért.

Delarmi észrevette a lopott pillantásokat, és tudta, hogy nincs más választása, vállalnia kell a képtelen helyzetet. Valójában nem is akart kibújni a következmények alól. A Második Alapítvány történetében még egyetlen első szólót sem vádoltak meg azzal, hogy téves elemzést hajtott végre (és Delarmi kifejezése nem egyébre utalt, mint a be nem ismert inkompetenciára). Mostanra már ilyen vád is elhangozhatott. Delarmi nem szokott tétovázni.

– Első szóló! – mondta lágyan, és vékony, vértelen ajka most még kevésbé ütött el arcának fehérségétől. – Saját maga állítja, hogy véleményének nincs semmi alapja, hogy a pszichohistóriai matematika nem mutat ki semmit. Azt kívánja tehát tőlünk, hogy döntő elhatározásunkat misztikus érzésekre alapozzuk?

Az első szóló összeráncolt homlokkal pillantott föl. Tudott róla, hogy az Asztal körül általánossá vált az elárnyékolás. Azt is tudta, ez mit jelent. Hűvösen mondta:

– Nem titkolom, hogy nincsenek bizonyítékaim. Hamisítás nélkül tártam önök elé mindent. Nem kínáltam mást, mint egy első szóló erőteljes, ösztönös megérzését, azét az első szólóét, aki több évtizedes tapasztalatokkal rendelkezik, és csaknem egy életen át a Seldon-terv aprólékos elemzésével foglalkozott. – Tőle szokatlanul büszkén, keményen nézett körül, mire a mentális pajzsok sorra ellágyultak és szertefoszlottak; utolsóként Delarmira szegezte a tekintetét, s az övé is a többi sorsára jutott.

Amikor a nő megszólalt, agyát olyan lefegyverző őszinteség árasztotta el, mintha ott soha más nem is kaphatott volna helyet.

– Természetesen elfogadom az állítását, első szóló. Mindazonáltal úgy gondolom, talán szándékában áll felülvizsgálni. Most, hogy kifejezte szégyenérzetét, amiért kénytelen volt az intuícióra hagyatkozni, kívánja, hogy e mondatait töröljük a jegyzőkönyvből? Ha az ön megítélése szerint ezek...

Szavaiba Gendibal hangja hasított bele.

– Miféle mondatokat kellene törölni a jegyzőkönyvből?

Minden szempár egyszerre fordult feléje. Ha az iménti, kritikus pillanatokban nem árnyékolják el agyukat, már jóval korábban tudomást szerezhettek volna érkezéséről, még mielőtt az ajtóhoz ért volna.

– Mostanáig mindenki pajzsot használt? Senki sem vette észre, hogy bejöttem? – kérdezte Gendibal maró gúnnyal. – Lám, milyen közönséges gyűlésre jött össze az Asztal! Senki sem figyelte a jöttömet? Vagy mindenki abban reménykedett, hogy már nem is jövök?

Ez a kitörés felért minden egyes szabály botrányos megsértésével. Már az is elég nagy baj volt, hogy Gendibal elkésett. Még nagyobb, hogy bejelentés nélkül lépett be. De annál rosszabbat el sem lehetett képzelni, hogy beszélni kezdett, mielőtt az első szóló tudomásul vette volna megérkezését.

Az első szóló feléje fordult. Minden más háttérbe szorult. Mindenekelőtt a fegyelemsértést kellett tisztázni.

– Gendibal szóló – mondta Shandess –, ön elkésett. Bejelentés nélkül érkezett. Beszélt. Van valami mentsége, hogy tisztségéből ne kelljen harminc napra felfüggesztenem?

– Természetesen van. Addig ne gondoljon felfüggesztésre, míg meg nem bizonyosodunk arról, ki rendezte úgy, hogy elkéssek, és miért. – Gendibal hidegen és kimérten beszélt, de gondolatait elárasztotta a düh, és nem érdekelte, ki vesz róla tudomást.

Delarmi természetesen tudomást szerzett róla.

– Ez az ember őrült – jelentette ki megfellebbezhetetlenül.

– Őrült? Ez a nő őrült, ha ilyeneket beszél. Vagy bűntudata van. Önhöz fordulok, első szóló, és személyes megtámadtatás címén kérek szót – mondta Gendibal.

– Milyen természetű személyes megtámadtatás, szóló?

– Gyilkossági kísérlettel vádolok közülünk valakit, első szóló.

A terem szinte szétrobbant, amint a hirtelen támadt hang- és gondolatzavarban egyszerre ugrott talpra valamennyi szóló. Az első szóló magasba emelte karját.

– A szólónak meg kell adni a lehetőséget, hogy személyes megtámadtatás címén beszéljen! – kiáltotta. Észrevette, hogy mentális úton kell megerősítenie hatalmát, méghozzá oly módon, ami cseppet sem illett a helyszínhez; egyszerűen nem volt más választása.

A zűrzavar lecsendesedett.

Gendibal mozdulatlanul várt, míg a hallható csend mentálisan is elmélyült. Akkor megszólalt:

– Ide igyekeztem a honi országúton, olyan távolságból és olyan iramban, hogy bízvást idejében érkezhettem volna a gyűlésre, amikor néhány földműves megállított; alig tudtam kiszabadulni a markukból, kis híján megöltek. Így esett, hogy elkéstem, de végül mégiscsak megérkeztem. Rögtön az elején szeretném leszögezni: a Nagy Dúlás óta nem tudok rá példát, hogy a honi lakosság részéről tiszteletlen szó, hát még bántalmazás érte volna valamelyik második alapítványbelit.

– Én sem tudok róla – szögezte le Shandess.

– Második alapítványisták nem szoktak egyedül sétálgatni honi területen! – kiáltotta Delarmi. – Ön idézte saját fejére a bajt ezzel a cselekedetével.

– Igaz – válaszolta Gendibal –, hogy rendszerint egyedül járok honi területen. Százszor és százszor bejártam már keresztül-kasul a vidéket, de még egyszer sem fordult elő, hogy megszólítottak volna. Mások nem járkálnak olyan szabadon, mint én, de senki sem száműzte magát a világból, senki sem zárkózott be az Egyetemre, és eddig még senkit sem bántottak. Tudom, hogy alkalomadtán Delarmi is – mintha későn eszmélt volna rá, hogy megfeledkezett a címről, olyan hangsúllyal helyesbítette magát, ami már fölért egy halálos sértéssel –, akarom mondani, emlékszem, hogy Delarmi szóló is megfordult honi területen, de még őt sem szólították meg.

– Talán azért – felelte dühtől csillogó szemmel Delarmi –, mert nem én szólítottam meg őket először, és mert megtartottam a kellő távolságot. Mert úgy viselkedtem, hogy kiérdemeljem a tiszteletüket, és azt meg is kaptam tőlük mindig.

– Furcsa – mondta Gendibal –, kis híján azt találtam mondani, azért, mert önnek sokkal félelmetesebb külseje van, mint nekem. Ami azt illeti, még itt is kevesen mernek önhöz közeledni... De árulja el nekem, mi lehet az oka, hogy oly sok alkalom közül a honiak épp a mai napot választották, hogy belém kössenek, éppen ma, amikor az Asztal egy különösen fontos gyűlésére igyekeztem?

– Ha nem az ön viselkedése idézte elő, akkor csakis véletlen lehetett – felelte Delarmi. – Nem tudok róla, hogy Seldon matematikája a véletlen szerepét is kiküszöbölte volna a galaxisból... legalábbis ami az egyes eseményeket illeti. Vagy már ön is ösztönös megérzések alapján ítél? – Néhány szóló halk mentális sóhaja jelezte, hogy megértették az első szóló ellen intézett oldalvágást.

– Nem én viselkedtem úgy – mondta Gendibal. – De véletlen sem lehetett. Szándékos beavatkozás volt.

– Honnan tudhatnánk? – szólt közbe szelíden Shandess. Akarata ellenére is ellágyult Gendiballal szemben, és ennek Delarmi utolsó megjegyzése volt az oka.

– Az agyam nyitva áll ön előtt, első szóló. Átnyújtom önnek és az egész Asztalnak az eseményekről őrzött emlékemet.

Az átvitel alig néhány percet vett igénybe.

– Megdöbbentő! – kiáltott fel az első szóló. – Kiválóan viselkedett, szóló, ebben a meglehetősen nehéz helyzetben. Osztom a nézetét, hogy a honiak viselkedése rendellenes, tehát ki kell vizsgálnunk. Addig is, kérem, csatlakozzék a gyűlésünkhöz...

– Egy pillanat! – vágott közbe Delarmi. – Mi a biztosítékunk arra, hogy a szóló beszámolója hiteles?

Gendibal orrlyukai kitágultak a sértéstől, de nem veszítette el az önuralmát.

– Az agyam nyitva áll.

– Tudok esetekről, amikor a nyitott agyak egyáltalán nem voltak nyitottak.

– Efelől nincs kétségem, szóló – mondta Gendibal –, mivel önnek, akárcsak valamennyiünknek, állandóan ellenőrzés alatt kell tartania az elméjét. Az én agyam viszont, ha már egyszer kinyitottam, valóban nyitva áll.

– Hagyjuk abba végre a... – próbálkozott az első szóló, de Delarmi közbevágott:

– Elnézést a közbeszólásért, első szóló, de most én kérek szót személyes megtámadtatás címén.

– Milyen természetű személyes megtámadtatásén, szóló?

– Gendibal szóló gyilkossági kísérlettel vádolt meg egyikünket; nyilván úgy gondolja, hogy az a földműves valakinek a felbujtására támadta meg. Mindaddig, míg a vádat vissza nem vonja, potenciális gyilkos vagyok, de az lehet bárki más is a jelenlévők közül, önt is beleértve, első szóló.

– Hajlandó visszavonni a vádat, Gendibal szóló? – kérdezte Shandess. Gendibal olyan erővel markolta meg széke karfáját, mintha el akarnák venni tőle, és ezt válaszolta:

– Megteszem, mihelyt valaki megmagyarázza nekem, miképpen történhetett meg, hogy egy honi paraszt, akihez többen is csatlakoztak, azzal a szándékkal indult útnak, hogy engem feltartóztasson a gyűlésre vezető utamon.

– Ezer oka lehet – mondta az első szóló. – Ismétlem, az ügyet ki kell vizsgálnunk. Addig is, Gendibal szóló, volna szíves visszavonni a vádat, hogy érdemben folytathassuk beszélgetésünket?

– Nem tehetem, első szóló. Hosszú perceken át próbáltam, amilyen finoman csak tudtam, kifürkészni a paraszt elméjét, hogy a legcsekélyebb károsítás nélkül megváltoztassam a magatartását, de kudarcot vallottam. Agyából hiányzott a kellő rugalmasság, érzelmei pedig olyan állhatatosak voltak, mintha egy kívülálló agy szilárdította volna meg őket.

Delarmi, ajkán futó mosollyal, újból megszólalt:

– És úgy gondolja, hogy az a kívülálló agy az egyikünké volt? Nem lehetséges, hogy az a titokzatos, velünk versenyben álló szervezet a ludas benne, hiszen sokkal erősebb nálunk, nemde?

– Lehetséges – felelte Gendibal.

– Ebben az esetben mi, akik nem vagyunk tagjai ennek a csak ön által ismert szervezetnek, nem lehetünk vétkesek, tehát nyugodtan visszavonhatja a vádat. Vagy netalán azzal vádol közülünk valakit, hogy ennek a különös szervezetnek a hatalmában áll? Lehetséges, hogy valaki nem az, akinek látszik?

– Meglehet – válaszolta Gendibal szárazon, hiszen nem kerülte el a figyelmét, hogy Delarmi hurkot akar vetni a nyakára.

– Úgy tűnhetne – rántotta szorosabbra Gendibal nyaka körül a hurkot Delarmi –, hogy az ön álombéli titkos, ismeretlen, rejtett és rejtélyes szervezete nem egyéb paranoiás lidércnyomásnál. Őrült rögeszméjébe jól beleillenek, hogy ez a szervezet befolyásolja a honi parasztokat, és titokban irányítja a szólók cselekedeteit. Mindenesetre szívesen követném egy kicsit tovább az ön különös gondolatmenetét. Mit gondol, szóló, melyikünk az, akit irányítanak? Talán én magam?

– Nem gondolnám, szóló – felelte Gendibal. – Ha ön ilyen közvetett módon akarna megszabadulni tőlem, nem nyilvánítaná ki ilyen nyíltan az irántam érzett ellenszenvét.

– Talán kétszeres kettős játékot űzök, nem gondolja? – Delarmi hangja már-már dörömbölő volt. – A paranoiás fantáziaképbe ez is kiválóan beleillenek.

– Elismerem. Ön tapasztaltabb nálam ezen a téren.

Lestim Gianni szóló vágott közbe hevesen:

– Nézze, Gendibal szóló, ha ön fölmenti Delarmi szólót, a vádja annál inkább irányul ránk, többiekre. Milyen alapon akarta volna bárki is közülünk, hogy elkéssék a gyűlésről, mi több, hogy meghaljon?

Gendibal olyan gyorsan válaszolt, mintha várta volna a kérdést:

– Amikor beléptem, éppen arról folyt a vita, töröljék-e az első szóló egyes mondatait a jegyzőkönyvből. Én vagyok az egyetlen szóló, akinek nem állt módjában ezeket a mondatokat hallani. Ismertessék meg velem is, és akkor elmondom, mi indokolta a késleltetésemet.

Az első szóló válaszolt:

– Kijelentettem, és kijelentésemet Delarmi szóló és a többiek határozottan rosszallották, hogy intuíciós alapon, sőt a pszichohistóriai matematika leghelytelenebb alkalmazásával találtam úgy, hogy a Terv egész jövője az első alapítványbeli Golan Trevize száműzetésén múlhat.

– Hogy mit gondolnak a többiek, az az ő dolguk – szögezte le Gendibal. – Én egyetértek ezzel a feltételezéssel. Trevize jelenti a helyzet kulcsát. Furcsának találom váratlan száműzetését az Első Alapítványról, valamiért fontosnak kell lennie.

– Azt akarja mondani, Gendibal szóló – vette át a szót Delarmi –, hogy Trevize-t ez a titokzatos szervezet tartja a markában... esetleg mindazokat, akik őt száműzték? Talán mindent és mindenkit az ellenőrzésük alatt tartanak, kivéve önt és az első szólót, meg persze engem, akit ellenőrzésmentesnek nyilvánított?

– Ez a vagdalkozás nem igényel választ – felelte Gendibal hűvösen. – Inkább azt kérdezem, van-e valaki a szólók között, aki egyetért az első szólóval és velem. Olvasták, gondolom, a témában készített matematikai elemzésemet, melyet az első szóló jóváhagyott, és körözésre bocsátott ki önök között?

Csend volt.

– Megismétlem a kérdésemet – mondta Gendibal. – Senki?

Csend volt.

– Íme az ok, első szóló, amiért valaki késleltetni akart engem – mondta Gendibal.

– Fejezze ki magát világosabban – mondta az első szóló.

– Ön szükségesnek ítélte, hogy foglalkozzunk azzal az első alapítványbelivel, Trevize-zel. Ez fontos politikai kezdeményezésnek számít, és ha a szólók olvasták a dolgozatomat, nagy általánosságban tudják, mi van készülőben. De ha még ebben az esetben is egyhangúlag – hangsúlyozom: egyhangúlag – ön ellen foglalnak állást, akkor a hagyományos önkorlátozás értelmében ön nem teheti meg a szükséges lépést. Ha akár csak egyetlen szóló is támogatja, minden további nélkül megvalósíthatja az új politikát. Én voltam az egyetlen szóló, aki támogattam volna önt, ez bárki számára világos, aki olvasta a munkámat, tehát engem mindenáron távol kellett tartani az Asztaltól. A trükk majdnem bevált, ám mégis itt vagyok, és támogatom az első szólót. Egyetértek vele, tehát a hagyományok értelmében figyelmen kívül hagyhatja a többi tíz szóló ellenvetését.

Delarmi öklével az asztalra csapott.

– A célzás arra utal, hogy valaki előre tudta, mit fog javasolni az első szóló, miként azt is, hogy Gendibal szóló támogatni fogja, a többiek pedig nem, hogy valaki tudta, amit nem tudhatott volna. A célzás arra is utal, hogy ez a kezdeményezés nincs ínyére Gendibal szóló paranoia sugallta szervezetének, amely ennek megakadályozásáért harcol, ennélfogva egyikünk vagy közülünk többen is ennek a szervezetnek az irányítása alá kerültek.

– A célzással egyetértek – mondta Gendibal –, és az elemzését mesterinek tartom.

– Kit vádol hát?! – kiáltotta Delarmi.

– Senkit. Felkérem az első szólót, vegye kezébe az ügyet. Világos, hogy testületünkben van valaki, aki ellenünk dolgozik. Javaslom, hogy mindenki, aki a Második Alapítványért tevékenykedik, vesse alá magát egy alapos mentális elemzésnek. Mindenki, még maguk a szólók is. Magamat és az első szólót is beleértve.

Az Asztal körül akkora zűrzavar és fejetlenség támadt, amilyenre a jegyzőkönyvekben még nem volt példa.

És amikor az első szóló végül bejelentette az ülés elnapolását, Gendibal – egy szót sem szólva senkihez – visszavonult a szobájába. Tudta, hogy egyetlen barátja sem akad a szólók között, és még az első szóló is – akármennyire mellette áll – legföljebb csak fél szívvel támogatja.

Maga sem tudta, a Második Alapítványt vagy önmagát félti-e. A kudarc keserű ízét érezte a szájában.

27.

Nyugtalanul aludt. Félálombeli gondolataiban és zaklatott álmaiban mindegyre Delora Delarmival viaskodott. Egyik álmában még össze is keverte a nőt azzal a honi paraszttal, Rufiranttal: az idomtalan testű Delarmi feléje sújtott hatalmas öklével, miközben tűhegyes fogait mutogatva a legbájosabb mosolyát ragyogtatta rá.

A szokottnál később ébredt, az ágya melletti asztalkába épített csengő tompított berregésére; mégis úgy érezte, mintha egy percet sem pihent volna.

– Tessék! Mi történt?

– Szóló! – Az emeleti felügyelő hangja ezúttal kevésbé tisztelettudóan csengett. – Látogatója van.

– Látogatóm? – Gendibal megnyomta előjegyzési naptára gombját, de a képernyő senkit sem jelzett délelőttre. Benyomta az időjelző gombot: reggel 8 óra 32 perc. Bosszúsan kérdezte: – A téridő szerelmére, de hát ki az?

– Nevet nem mondott, szóló. Egy honi fajzat – tette hozzá nem is titkolt rosszallással. – Az ön meghívására jött ide. – Az utolsó mondat már kifejezett helytelenítést árult el.

– Várakozzék a hallban, amíg leérek. Időbe fog telni.

Gendibal nem sietett. Súlyos gondolataitól a reggeli tisztálkodás alatt sem tudott szabadulni. Volt abban ésszerűség, hogy a honi parasztot használták föl szabad mozgása megakadályozására – de nagyon szerette volna tudni, ki tehette. És mi ez az újabb honi behatolás, ezúttal a saját szállására? Valamiféle bonyolult csapda?

Seldon nevére, hát hogyan juthat be az Egyetemre egy honi paraszt? Vajon mit adhatott elő? És egyáltalán: mi oka lehet rá?

Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy fegyvert kellene vennie magához. De azon nyomban le is tett róla, mert feltámadt benne a gőgös bizonyosság, hogy az Egyetem falai között veszélytelenül veheti befolyása alá a honi agyat – persze csak úgy, hogy ne hagyjon rajta nyomot.

Be kellett látnia, hogy az előző napon lezajlott incidens közte és Karoll Rufirant között valóban mélyen érintette. Lehet, hogy ugyanaz a paraszt keresi most? Talán már ki is került a befolyás alól – akárki vagy akármi idézhette elő –, és bocsánatot akar kérni azért, amit elkövetett ellene... talán szorongva várja a büntetést... De honnan tudhatta Rufirant, hová kell mennie, és kit kell keresnie?

Elszánt léptekkel haladt végig a folyosón, majd belépett a hallba. Meglepetésében megtorpant, aztán az üvegfalú fülkében ülő felügyelőhöz fordult, aki úgy tett, mintha nagyon el volna foglalva.

– Felügyelő, arról nem szólt, hogy a látogató nő!

– Én csak annyit mondtam, szóló, hogy egy honi fajzat – válaszolta nyugodtan a felügyelő. – Ön meg nem kérdezett semmit.

– Minimális információ, felügyelő? Megjegyzem magamnak, hogy önre ez a jellemző. – Majd utánanéz, vajon nem Delarmi embere-e a felügyelő. És mostantól kezdve figyelnie kell, miféle tisztviselőkkel van körülvéve; hogy kik ezek az "egyszerű emberek", akiken újdonsült szólósága magasából hajlamos volt keresztülnézni. – Szabad-e valamelyik tanácsterem?

– Csak a 4-es számú, szóló – felelte a felügyelő. – Három óra hosszat szabad is marad. – Rövid oldalpillantást vetett a honi asszonyra, aztán ártatlan szemmel visszanézett Gendibalra.

– Akkor tehát a 4-esbe megyünk, felügyelő, és ajánlom, hogy ügyeljen a gondolataira. – Gendibal gorombán lecsapott, és a felügyelő pajzsa késve zárult össze. Gendibal tudta, hogy méltóságán aluli cselekedet, ha egy nála alacsonyabb rendű agyat bántalmaz, de úgy vélte, aki képtelen elrejteni felettesét illető kellemetlen gyanúját, az tanulja meg, mit engedhet meg magának, és mit nem. A felügyelőt néhány órán át enyhe fejfájás kínozza majd. De megérdemli.

28.

A nő neve nem jutott rögtön eszébe, és nem volt kedve, hogy mélyebbre leásson utána. A nő sem gondolhatta komolyan, hogy még emlékszik rá. Ingerülten szólította meg:

– Maga...

– Novi vagyok, tudákos mester – felelte szinte egy szuszra. – Az előbbeni nevem meg Sura, de híjon csak Novinak.

– Értem. Novi. Tegnap találkoztunk, már emlékszem. Nem felejtettem el, hogy megvédett. – Nem tudta rászánni magát, hogy az Egyetem területén honi módra társalogjon. – De hát hogy jutott be ide?

– Maga mondta, mester, hogy írhatok levelet. Aszonta, elég annyi, hogy "Tudósok Háza, 27-es lakosztály". Elhoztam magam, oszt' megmutattam a levelet... a saját írásomat – tette hozzá szégyenlős büszkeséggel. – Kérdik tőlem: "Aztán kinek lesz az az írás?" Én meg hallottam a nevit, amikor megmondta annak a bamba tuskónak, Rufirantnak. Mondok, Stor Gendibalnak, a tudákos mesternek.

– És beengedték, Novi? Nem kérték el magától a levelet?

– Csudára be voltam gyulladva. Megsajnálhattak. "Gendibal mester megígérte, hogy megmutassa nekem a Tudákosok Házát", mondtam, ők meg mosolyogtak. A kapuban az egyik odaszólt a másiknak: "Na hisz', ennél még többet is megmutat neki!" Akkor aztán megmutatták, merrefelé menjek, és még azt is megmondták, nehogy másfele menjek, mert abban a szent pillanatban kihajítanak.

Gendibal elpirult. Seldonra, ha ő egy honi asszonnyal akarna szórakozni, nem csinálná ilyen nyíltan, és jobban megnézné, kit válasszon ki erre a célra. Gondolatban megrázta a fejét, ahogy alaposabban szemügyre vette a trantori nőt.

Egészen fiatalnak látszott, fiatalabbnak, mint amennyire a kemény fizikai munka az első pillanatban mutatta. Nem lehetett több huszonöt évesnél, amikor a honi lányok rendszerint már férjnél vannak. Sötét haját befonta, ami viszont arra utalt, hogy még hajadon – vagyis szűz –, és ez nem is lepte meg. Tegnapi megjelenése elárulta, milyen házsártos tud lenni, és Gendibal nem is csodálta, hogy még nem akadt honi férfiú, aki magára vette volna a lány csípős nyelvének és fürge öklének jármát. A külseje sem volt valami vonzó. Noha megjelenését erején felül próbálta elfogadhatóvá tenni, ez mit sem változtatott szögletes, lapos arcán és kivörösödött, bütykös kezén. Amennyire az alakját meg tudta ítélni, inkább erőteljes felépítésű, mintsem kecses volt.

A nő alsó ajka a fürkésző pillantás súlya alatt megremegett. Gendibalt szánalom fogta el, amikor megérezte a másik zavarát és félelmét. A nő valóban hasznára volt tegnap, a többi nem érdekes.

Igyekezett, hogy minél barátságosabb és megnyugtatóbb hangon szóljon hozzá.

– Tehát azért jött, hogy... hm... megnézze a Tudósok Házát?

A nő tágra nyitotta sötét szemét (a szeme valóban szép volt), és azt felelte:

– Mester, ne legyek rám dühös, de azért gyüttem, hogy magam is tudákos legyek.

– Tudós akar lenni? – Gendibal megrökönyödött. – Jóasszony, hiszen...

Félbehagyta a mondatot. A Trantorra, hát hogyan magyarázza meg egy tanulatlan parasztasszonynak, mi az az intelligenciaszint... hogy mennyi gyakorlásra és mentális állóképességre van szüksége annak az embernek, akit a trantoriak tudákosnak neveznek?

De Sura Novi szenvedélyes hangon bizonygatta:

– Tudok ám írni, de még olvasni is! Egész könyveket olvastam mán végig, de az elejitől ám! És vágyok rá, hogy tudákos legyek! Nem akarok egy paraszt felesége se lenni. Nem vagyok közibük való. Nem akarok parasztot uramnak, meg gyerekeket se szülnék neki. – Fölszegte a fejét, és büszkén vágta oda: – Pedig kértek. Nem is egyszer. Én meg aszontam, "nem". Udvariasan, de "nem".

Gendibal tisztában volt azzal, hogy a nő hazudik. Egyszer sem kérték meg. De amikor megszólalt, az arcán nem látszott semmi.

– Mit kezd az életével, ha nem megy férjhez?

Novi az asztalra fektette mindkét kezét.

– Tudákos leszek. Nem leszek parasztasszony.

– Mi lesz, ha nem leszek képes tudóst faragni magából?

– Akkor nem leszek semmi se, és várom, hogy meghaljak. Ha nem lehetek tudákos, akkor az életbe' semmi se leszek.

Gendibalt egy pillanatra elfogta a vágy, hogy belenézzen a nő agyába, és kifürkéssze, milyen erősek a motivációi. Ám az ilyesmi tilos. Egyetlen szóló sem szórakozhat azzal, hogy mások védtelen agyában kotorásszék. A mentális kontroll tudományának és technikájának – csakúgy, mint minden más szaktudománynak – megvannak a maga szabályai. Legalábbis így kellene lennie. (Hirtelen megbánta, hogy lecsapott a felügyelőre.)

– Miért nem akar parasztasszony lenni, Novi? – kérdezte. Egy egészen jelentéktelen manipulációval elérhetné, hogy beletörődjék a sorsába, s gondoskodhatna arról is, hogy akadjon egy honi bugris, aki boldogan elveszi, s hogy a nő is boldogan menjen hozzá. Nem ártana vele senkinek... még ő tenne szívességet... De törvénytelen, s ezért elképzelhetetlen.

– Nem akarok – felelte a nő határozottan. – A paraszt csak egy rög. Rögös földdel dolgozik, s olyanná lesz maga is, mint a rög. Ha parasztasszony leszek, magam is csak rög leszek. Elfelejtek mindent, mert nem jut időm írni, olvasni. A fejemben – tette kezét a homlokára – minden megsavanyodik és megposhad. Nem! A tudákos az más! Meggondolt! – Gendibal tudta, hogy inkább "intelligensre" gondol, semmint "körültekintőre."

– Egy tudákos – folytatta a nő – könyvek közt él, meg... meg... elfelejtettem, hogy híják. – Olyan mozdulatot tett, mintha valamiféle szerkezetet kezelne, s ha agyhullámai nem jönnek Gendibal segítségére, sohasem deríti ki, mire gondol a nő.

– Mikrofilm – mondta. – Honnan tud a mikrofilmek létezéséről?

– Sok mindent kiolvastam én a könyvekből – felelte büszkén a nő.

Gendibal már nem tudott ellenállni, hogy alaposabban megismerje ezt a teremtést. Honi létére merőben szokatlan... efféléről még nem is hallott. A honiakat sohasem szervezték be, de ha Novi fiatalabb volna, akár csak tíz esztendővel...

Micsoda pazarlás! Nem zavarhatja meg; nem szabad megzavarnia... De hát miért lesz szólóvá az ember, ha meg sem figyelheti a szokatlan elméket, s nem tanulhat belőlük?

– Novi – mondta –, szeretném, ha leülne egy pillanatra. Üljön nagyon nyugodtan. Ne mondjon semmit. Ne gondoljon semmire, és ne szóljon semmit. Csak arra gondoljon, hogy aludni akar. Érti?

A nő félelme újra feltámadt.

– Miért csináljak így, mester?

– Mert szeretném elgondolni, hogyan lehet magából tudós.

Végül is mindegy, mi mindent olvasott, nem sejtheti, mit jelent valójában az a szó, hogy tudós. Ezért mindenképpen meg kell tudnia, szerinte mi is e szó jelentése.

Roppant óvatosan, végtelenül finoman megvizsgálta az agyát; nem is érintette, inkább csak érezte – mintha úgy helyezte volna rá a kezét egy tükörsima fémfelszínre, hogy ujjai ne hagyjanak nyomot rajta. A nő számára a tudós azt az embert jelentette, aki mindig könyveket olvas. De arról már fogalma sem volt, miért kell könyveket olvasnia. Önmagát úgy képzelte tudósnak – agyában azoknak a munkafolyamatoknak a képe jelent meg, amelyeket jól ismert: köpülés, cipekedés, főzés, takarítás, utasítások teljesítése –, hogy itt él az Egyetemen, végzi a munkáját, de ha ideje engedi, bármikor hozzáférhet a könyvekhez, szabadon olvashat, s egyszer valamiképpen "tanult ember" válik belőle. Végeredményben az derült ki, hogy szolgáló szeretne lenni – az ő szolgálója.

Gendibal összeráncolta a homlokát. Egy honi szolgáló – méghozzá ilyen egyszerű, esetlen, tanulatlan, jóformán írástudatlan nő. Lehetetlen!

Nincs más hátra, vissza kell utasítania. Módot kell találnia Novi vágyainak oly módon történő alakítására, hogy megelégedjék parasztasszony mivoltával... és ne hagyjon nyomot, még Delarmi se találjon benne kivetnivalót.

...Vagy lehet, hogy éppen Delarmi küldte hozzá? Talán az egész nem más, mint egy agyafúrt terv: arra akarják csábítani, hogy megbolygasson egy honi elmét, aztán emiatt elkaphassák és vád alá helyezhessék?

Nevetséges. Most már igazán a paranoia veszélye fenyegeti. Elég, ha megfogja a nő egyszerű agyának valamelyik apró nyúlványát, s egy kissé eltereli a mentális folyamatot. Alig észrevehető lökés lenne az egész.

A törvény betűje ellen szólna ugyan, de nem ártana vele senkinek, és észre sem vennék.

Szünetet tartott.

Vissza! Vissza! Vissza!

Az űrre! Majdnem elvétette!

Illúzió áldozata volt?

Nem! Most, hogy figyelmét oda összpontosította, tisztán látta. A legeslegapróbb kis kacs elgörbült – rendellenes elhajlást mutatott. Az eltérés oly finom volt, hogy még elágazásnak sem látta nyomát.

Gendibal előbújt a nő agyából.

– Novi – szólalt meg halkan. A nő pupillája összeszűkült.

– Igen, mester?

– Dolgozhat velem – mondta Gendibal. – Tudóst csinálok magából...

A nő szeme felragyogott.

– Mester... – mondta ujjongva.

A lába elé akarta vetni magát. Gendibal azonnal észrevette, s keményen megfogta a nő vállát.

– Ne mozduljon, Novi. Maradjon ott, ahol van... Maradjon!

Mintha egy félig idomított állattal beszélt volna. Csak akkor engedte el, amikor az utasítás már eljutott agya megfelelő helyére. Érezte a nő felső karjának kemény izmait.

– Ha tudós akar lenni, tudóshoz méltóan kell viselkednie – mondta. – Ez azt jelenti, hogy mindig nyugodtan, csendesen kell beszélnie, és mindig azt kell tennie, amit én mondok. És meg kell tanulnia úgy beszélni, mint én. Más tudósokkal is találkozik majd. Nem fog félni?

– Nem fogok, ha mellettem lesz... mester.

– Maga mellett leszek. De mindenekelőtt... keresünk magának egy szobát, elintézzük, hogy fürdőszobája is legyen, kap helyet az ebédlőben, no meg ruhákra is szüksége lesz. Tudóshoz illő öltözéket kell viselnie, Novi.

– Nékem csak ez a... – makogott szánalmasan a nő.

– Másikat fog kapni.

Keresnie kell egy asszonyt, aki új ruhát ad majd Novira. Szükség lesz még valakire, aki megtanítja a tisztálkodás alapismereteire. Noha a rajta lévő ruha minden bizonnyal a legjobb darabja, és láthatóan kicsinosította magát, még akkor is érezni lehet körülötte valami kellemetlen szagot.

És biztosítania kell, hogy kettejük kapcsolatát senki sem fogja félreérteni. Nyílt titok volt ugyanis, hogy a Második Alapítvány tagjai (a nők is) örömszerzés céljából időnként behatolnak a honiak területére. Ha nem keletkezett interferencia köztük és a honi agyak között, a világon senkit sem izgatott a dolog. Gendibal ugyan sohasem bocsátkozott ilyen kalandokba, amit szívesen magyarázott úgy, hogy nincs szüksége annál közönségesebb és hevesebb testi élményre, mint amit az Egyetemen belül megkaphatott. A második alapítványbeli nők a honiakhoz képest fakóbbak voltak, de legalább tiszták, s a bőrük is sima.

De még ha félre is értik, és összesúgnak a háta mögött, amiért nem elég neki, ha ki-kirándul a honiak közé, hanem egyet még be is csempész a szállására, mindenképpen el kell viselnie a kellemetlenséget. A dolgok jelenlegi állása szerint ez a parasztlány, Sura Novi fogja biztosítani a győzelmét abban a feltartóztathatatlanul közelgő párviadalban, amelyet Delarmi szólóval és az Asztal többi tagjával kell megvívnia.

29.

Gendibal csak vacsora után látta viszont Novit. Az az asszony vezette elébe, akinek korábban hosszan elmagyarázta a helyzetet – legalábbis azt, hogy a helyzet nélkülöz mindenféle szexuális jelleget. Az asszony megértette – mindenesetre nem merte kinyilvánítani, hogy egészen másképp érti, s ennyi tulajdonképpen meg is felelt a célnak.

És most ott állt előtte Novi pirulva, büszkén, zavartan, diadalmasan – s mindezek az ellentétes érzelmek egyszerre tükröződtek az arcán.

– Milyen csinos, Novi – mondta Gendibal.

A ruha, amelyet kerítettek neki, meglepően jól állt rajta, de fel sem merült, hogy netán nevetségessé válik benne. Lefaragtak volna egy kicsit a derekából? Fölemelték a mellét? Vagy egyszerűen csak arról volt szó, hogy paraszti ruhájában látszott olyan esetlennek?

Tompora ugyan most is kidomborodott, ám a látvány nem volt kifejezetten visszataszító. Arca persze továbbra is egyszerű maradt, de mire lekopik róla a mezők barnasága, és megtanulja, hogyan kell bánnia az arcbőrével, nem is lesz olyan reménytelenül csúf.

A Régi Birodalomra! Az asszony valóban azt hitte, Novi a szeretője lesz! Hiszen amennyire csak tudta, megpróbálta széppé varázsolni. Aztán arra gondolt: hát aztán, miért ne?

Novit oda kell állítania a Szólók Asztalához; és minél vonzóbb, annál könnyebben viheti keresztül a tervét.

E gondolatnál érte el az első szóló üzenete. Egy mentális társadalomban az ilyesmi nagyon is megszokott és helyénvaló dolog. Többé-kevésbé nem hivatalosan "véletlen effektusnak" hívták. Ha az ember futólag egy másikra gondol, miközben az illető éppen akkor gondol őrá, fellép egy kölcsönösen erősödő inger, amely másodpercek alatt kiélesíti, határozottá és látszatra egyidejűvé teszi a két gondolatot.

A folyamat még azokat is meglepte, akik intellektuálisan tisztában voltak a természetével, különösen ha oly homályos, bizonytalan gondolatok indultak útnak egyik vagy másik (vagy mindkettő) részéről, hogy tudatosan nem is érzékelték.

– Ma este nem maradhatok magával, Novi – mondta Gendibal. – Dolgom akadt. A szobájába kísérem. Ott talál majd néhány könyvet, és gyakorolhatja az olvasást. Megmutatom, miként kell jeleznie, ha szüksége van valamire... aztán holnap találkozunk.

30.

– Első szóló? – mondta Gendibal udvariasan.

Shandess csak bólintott. Komor volt, s most nem tagadhatta volna le a korát. Úgy festett, mint aki nem szokott inni, de most alaposan ráférne egy pohár ital. Vonakodva szólalt meg:

– Hívtam önt.

– De nem hírvivőn keresztül. Az egyenes "hívásból" ítélve fontos dologról van szó.

– Igen. Az ön zsákmánya... az első alapítványbeli... Trevize...

– Igen?

– Nem jön a Trantorra.

Gendibal nem látszott meglepettnek.

– Miért kellene idejönnie? Értesülésünk szerint egy őskori történelemmel foglalkozó professzor társaságában indult útnak, aki a Földet keresi.

– Igen, a legendák Első Bolygóját. És éppen ezért kellett volna a Trantorra jönniük. Mert hiszen tudja-e az a professzor, hol van a Föld? Ön tudja? Tudom-e én? Biztosak lehetünk-e abban, hogy létezik egyáltalán, vagy hogy létezett-e valaha is? Ide kellett volna jönniük a Könyvtárba, hogy megszerezzék az információkat, ha megszerezhetők egyáltalán. Mindeddig nem éreztem válságosnak a helyzetet, bíztam benne, hogy az első alapítványista idejön, és rajta keresztül megtudhatjuk, amit meg kell tudnunk.

– És valószínűleg éppen ez lehet az oka, hogy nem engedik ide.

– De hát akkor hová megy?

– Úgy vélem, arra még nem jöttünk rá.

– Milyen nyugodtan mondja! – csattant fel az első szóló.

– Azt hiszem, ez a jobb – válaszolta Gendibal. – Ön azt szerette volna, ha a Trantorra jön, mert itt biztonságban tudná, és mint információs forrást kihasználhatná. Vajon nem válik-e még fontosabb információk forrásává, s itt a nála még fontosabb személyek belekeveredésére gondolok, ha tetszése szerint választja meg úti célját, és azt teszi, amit jónak lát... feltéve, hogy nem veszítjük szem elől?

– Ez nekem kevés! – mondta az első szóló. – Ön meggyőzött engem arról, hogy új ellenségünk támadt, és most már nem nyughatom. S ami még rosszabb, meggyőztem magam, hogy meg kell szereznünk Trevize-t, különben elveszítünk mindent. Nem szabadulhatok attól az érzéstől, hogy ő jelenti a helyzet kulcsát, és nem más.

– Történjék bármi, első szóló, mi nem veszíthetünk – jelentette ki Gendibal éles hangon. – Csak akkor, ha ezek az Anti-Öszvérek, hogy az ön kifejezésével éljek, továbbra is titokban áskálódnának ellenünk. Mi azonban már tudomást szereztünk róluk. Már nem kell sötétben tapogatóznunk. Ha az Asztal következő ülésén sikerül megteremtenünk az együttműködést, felkészülhetünk az ellentámadásra.

– Nem Trevize ügyében hívtam önt – mondta az első szóló. – Csak azért vetettem föl a dolgot, mert személyes kudarcként értékelem. Tévesen elemeztem a kérdésnek ezt az oldalát. Hibáztam, amikor a személyes sértettséget a nagypolitika fölébe helyeztem, s ezért bocsánatot kérek. De más ügyben hívtam.

– Ennél is komolyabb ügyben, első szóló?

– Ennél is komolyabb ügyben, Gendibal szóló. – Shandess felsóhajtott, és ujjaival dobolni kezdett az asztalon. Gendibal türelmesen állt előtte, és várt.

Az első szóló végül szelíd hangon szólalt meg, mintha így akarná enyhíteni a csapás erejét:

– Az Asztal rendkívüli ülésén, melyet Delarmi szóló kezdeményezett...

– Az ön akaratán kívül, első szóló?

– Céljának eléréséhez mindössze három másik szólót kellett megnyernie, s ezek között én nem szerepeltem. Ezen a rendkívüli ülésen vádat emeltek ön ellen, Gendibal szóló. A vád szerint önt, aki méltatlannak bizonyult a szólói posztra, azonnal törvény elé kell állítani. Háromszáz esztendő óta először fordult elő, hogy egy szóló ellen vádemelési javaslatot érvényesítettek...

Gendibal, aki mindent megtett, hogy dühét leplezze, közbevágott:

– De ön nyilván nem szavazott rá, hogy vád alá helyezzenek.

– Én nem, de magamra maradtam. Az Asztal többi tagja egyhangúan, tíz-egy arányban megszavazta a vádemelést. A szabályok értelmében, mint ön is tudja, ilyenkor nyolc szavazat és az első szólóé vagy tíz szavazat az első szóló nélkül szükséges.

De hiszen én ott sem voltam!

– Ön úgysem szavazhatott volna.

– De szólhattam volna a saját védelmemben!

– Az eseményeknek ebben a szakaszában még nem. Nem sok példa áll ugyan előttünk, de az a kevés eléggé egyértelmű. Ön majd a törvényszék előtt védekezhet, s ez természetesen hamarosan megtörténik majd.

Gendibal elgondolkodva hajtotta le a fejét, aztán így szólt:

– Túlságosan azért nem aggaszt a dolog, első szóló. Úgy vélem, ön már az elején jó ösztönnel érzett rá a helyzetre. Trevize ügye mindennél fontosabb. Elfogadja a javaslatomat, hogy ezen az alapon halasszák el a törvényszéki tárgyalást?

Az első szóló fölemelte a kezét.

– Nem hibáztatom, amiért nem látja tisztán a helyzetet, szóló. A vádemelés oly ritkán fordul nálunk elő, hogy magam is kénytelen voltam utánanézni az ilyenkor szokásos hivatalos eljárásnak. Ennél semmi sem fontosabb. Minden mást megelőzve, haladéktalanul indulnunk kell a bíróságra.

Gendibal öklével az asztalra támaszkodott, és az első szóló felé hajolt.

– Ugye nem mondja komolyan?

– Ez a törvény.

– A törvény nem állhat utunkban akkor, amikor egy nyilvánvaló és közvetlenül fenyegető veszélyt kell elhárítanunk.

– Az Asztal számára, Gendibal szóló, ön a nyilvánvaló és közvetlenül fenyegető veszély. Kérem, figyeljen rám! A szóban forgó törvény azon a meggyőződésen alapszik, hogy semmi nem lehet fontosabb annál, mint ha kiderül: egy szóló visszaélt a hatalmával, vagy korrupcióra vetemedett.

– De hiszen én egyikben sem vagyok vétkes, első szóló, és ön ezt nagyon jól tudja! Itt csakis Delarmi szóló személyes bosszújáról van szó. Ha valaki itt visszaél a hatalmával, az kizárólag ő lehet. Az én bűnöm legfeljebb az, hogy sohasem akartam népszerű lenni, ezt el kell ismernem, és túl kevés figyelmet fordítottam azokra a bolondokra, akik elég öregek, hogy szenilisek legyenek, de még elég fiatalok, hogy hatalom legyen a kezükben.

– Akárcsak jómagam, szóló?

Gendibal felsóhajtott.

– Látja, már megint elkövettem ugyanazt a hibát. Nem önre céloztam, első szóló. Rendben van, legyen meg hát a rögtönítélő bíróság. Legyen, mondjuk, holnap. Vagy még inkább ma este. Essünk túl rajta, aztán térjünk át Trevize ügyére. Tovább nem halaszthatjuk.

– Gendibal szóló – mondta az első szóló. – Azt hiszem, még most sem érti a helyzetet. Korábbról is ismerünk vádemelési eljárásokat, nem sokat, csak kettőt. Azok egyike sem végződött elítéléssel. De önt el fogják ítélni! Utána ön már nem lesz az Asztal tagja, és a politikába sem lesz többé beleszólása. De még az évenkénti közgyűlésen sem lesz szavazati joga.

– És semmit sem tesz, hogy ezt megakadályozza?

– Nem tehetek semmit. Le fognak szavazni, méghozzá egyhangúlag. És utána visszavonulásra kényszerülök, aminek szerintem a szólók már előre örülnének.

– És Delarmi lesz az első szóló?

– Nagyon nagy a valószínűsége.

– De hát ezt nem szabad megengedni!

– Egyetértek! És éppen ezért kell az ön elítélésére szavaznom.

Gendibal mélyet lélegzett.

– És én mégis rögtönítélő törvényszéket követelek.

– Időt kell nyernie, hogy fölkészülhessen a védekezésre.

– Miféle védekezésre? Oda se fognak figyelni a védekezésemre. Jöjjön a rögtönítélő törvényszék!

– Az Asztalnak is időre van szüksége, hogy fölkészüljön a vádemelésre.

– Ők nem fognak és nem is akarnak felkészülni. Magukban máris elítéltek, s el is döntötték: inkább holnap, mint holnapután, inkább ma, mint holnap. Szavaztassa meg őket!

Az első szóló fölállt. Így néztek egymással farkasszemet, az asztal két oldalán.

– Miért siet ennyire? – kérdezte az első szóló.

– Trevize ügye nem várhat.

– Ha már egyszer elítélték, és az Asztal testületileg alkalmatlannak talált engem, mi dolgunk lehet még?

Gendibal suttogó hangja szinte kiáltásnak tűnt:

– Ne féljen! Történjék bármi, nem fognak elítélni!

9 - A hipertér

31.

– Felkészült, Janov? – kérdezte Trevize. Pelorat fölpillantott az olvasógépből.

– Úgy érti, öregem, hogy az ugrásra?

– Igen. A hipertéri ugrásra. Pelorat nyelt egyet.

– Ön persze megvan győződve arról, hogy a dolog csöppet sem kellemetlen. Tudom, hogy félni egyszerűen butaság, de ha arra gondolok, hogy testetlen tachionokká kell válnom, melyeket sem látni, sem kimutatni nem tudott még senki...

– Ugyan, Janov, ez ma már tökéletesen működő dolog. Becsületszavamra! Huszonkétezer éve gyakorolják az ugrást, ahogy maga is mondta, és még sohasem hallottam, hogy a hipertérben bármi szerencsétlenség történt volna. Persze előfordulhat, hogy rossz helyen lépünk ki, de a baleset már az űrben következik be, nem pedig akkor, amikor tachionokká esünk szét.

– Gyenge vigasz.

– De szó sem lesz semmiféle balesetről. Bevallom, megfordult a fejemben, hogy a tudta nélkül hajtom végre, s észre sem veszi, máris túl vagyunk rajta. Aztán mégis úgy döntöttem, jobb, ha tudatosan éli át, ha látja, milyen sima ügy az ugrás, s biztosíthatom, attól kezdve már nem is fog törődni vele.

– Hát... – mondta Pelorat kétkedő hangsúllyal. – Bizonyara igaza van, de őszintén szólva nekem nem sürgős...

– Higgye el, öregem...

– Ne mondjon semmit, barátom, természetesen hiszek magának. Csak éppen... Nem olvasta véletlenül a Santerestil Mattot?

– Dehogynem. Nem vagyok teljesen műveletlen.

– Persze, persze. Meg sem kellett volna kérdeznem. Emlékszik rá?

– Emlékezetvesztésben sem szenvedek.

– Úgy látszik, különös tehetségem van a sértegetéshez. De én csupán arra a jelenetre gondolok, amikor Santerestil és barátja, Ban elindulnak a 17-es bolygóról, aztán eltévednek az űrben. Azok a lenyűgöző képek jutottak eszembe, amikor a csillagok között vándorolnak lomhán, s valami mélységes csend veszi körül őket, mintha az örökkévalóságba jutottak volna... Tudja, nem hittem el ezt a képet. Nagyon tetszett, rendkívüli hatással volt rám, mégsem hittem el. De most... hiszen még csak az imént szoktam hozzá a gondolathoz, hogy kint vagyok az űrben, most élem át, és hülyeség, tudom, nem szeretnék lemondani róla. Olyan ez az egész, mintha én volnék Santerestil...

– Én pedig Ban – tette hozzá Trevize alig észrevehető türelmetlenséggel.

– Bizonyos fokig. Odakint mozdulatlannak tűnnek a kicsiny, halvány csillagok, kivéve természetesen a mi napunkat, amelyet nem látunk, de nyilván egyre jobban zsugorodik a hátunk mögött. A galaxis azonban őrzi háborítatlan fenségét... Az űr néma, s a figyelmemet semmi sem tereli el...

– Legföljebb én.

– Legföljebb maga. De Golan, drága barátom, nekem az is öröm, ha beszélhetek magának a Földről, ha átadhatok valamit abból a tudásból, amit a prehisztorikus időkről szereztem. Nem szeretném, ha ennek vége szakadna.

– Ettől nem kell tartania, legalábbis egyelőre nem. Csak nem képzeli, hogy az ugrás után máris egy bolygó felszínén találjuk magunkat? Az ugrás érzékelhetetlenül rövid idő alatt fog végbemenni, és utána is az űrben leszünk még. Egy hétbe is beletelhet, míg bármiféle felszínt érzünk a talpunk alatt, tehát nyugodtan elengedheti magát.

– A szóban forgó felszínen, gondolom, nem a Gaiát érti. Ha kiérünk az ugrásból, talán még meg sem közelítjük a Gaiát.

– Tudom, Janov, de a megfelelő övezetben leszünk – már ha az értesülése helyes. Ha nem... nos, akkor...

Pelorat mogorván rázta meg a fejét.

– Mit érünk azzal, hogy eljutunk a megfelelő övezetbe, ha egyszer nem ismerjük a Gaia koordinátáit?

– Janov – felelte Trevize –, tegyük fel, hogy a Terminuson van, s szeretne eljutni Argyropol városába, de csak annyit tud, hogy a város valahol a földszoroson található. Mit tenne, ha már a földszoroson volna?

Pelorat óvatos hallgatásba burkolózott, mint aki tudja, hogy most valami rendkívül agyafúrt választ várnak tőle. Végül föladta, és kibökte:

– Azt hiszem, megkérdeznék valakit.

– Erről van szó! Mi mást tehetne? Nos, felkészült?

– Úgy érti, most? – Pelorat fölugrott, s megnyugtatóan szenvtelen arcán olyan kifejezés jelent meg, amit már-már aggodalomnak is lehetett volna nevezni. – Mit kell tennem? Üljek? Álljak? Mit csináljak?

– A térre és az időre! Pelorat, ne csináljon semmit. Kísérjen a szobámba, hogy kapcsolatba léphessek a számítógéppel, aztán üljön, álljon, vagy hányjon cigánykereket, tegye azt, ami a leginkább kedvére van. Én mindenesetre azt javaslom, üljön le a képernyő elé, és figyelje. Érdekes lesz, biztosíthatom. Jöjjön!

Átmentek a rövid folyosón, s a szobájába érve Trevize rögtön a számítógép elé ült.

– Szeretné inkább maga csinálni, Janov? – kérdezte hirtelen. – Megadom az adatokat, önnek csak az lesz a dolga, hogy elgondolja őket. A többit elvégzi a számítógép.

– Nem, köszönöm – hárította el Pelorat. – Isten tudja, miért, a számítógépek valahogy nehezen boldogulnak velem. Tudom, most azt akarja mondani, hogy gyakorlat kérdése az egész, de én nem hiszek ebben. Van valami az ön agyában, Golan...

– Ne beszéljen butaságokat.

– Nem, nem. Ezt a számítógépet mintha önnek készítették volna. Amikor kapcsolatba lép vele, az az érzésem, hogy egyetlen organizmussá válnak. Ha ellenben én használom, akkor két tárgy van jelen: Janov Pelorat meg a számítógép. A kettő nem ugyanaz.

– Nevetséges – morogta Trevize, pedig hízelgett neki a kis eszmefuttatás, s még gyengédebb mozdulattal simította végig a számítógép kézlenyomatát.

– Inkább figyelek – tette hozzá Pelorat. – Megnyugtatóbb volna, ha a dologra egyáltalán nem kerülne sor, de ha már elkerülhetetlen, akkor inkább csak figyelek. – Nyugtalan tekintetét a képernyőre szegezte, melyen a ködös galaxis képe volt látható, előterében a halvány csillagok elszórt pontjaival. – Tudni akarom, mikor történik. – Lassan a falhoz hátrált, és bekapcsolta magán a biztonsági övet.

Trevize elmosolyodott. Kezét az asztallapra helyezte, s érezte, amint agyuk összekapcsolódik. A dolog napról napra simábban és bensőségesebben zajlott le, és hiába gúnyolódott Pelorat szavain, érezte a számítógépet. Szinte el sem kellett gondolnia tudatosan a koordinátákat; mintha a gép – megelőzve a tudatos "elmondás" folyamatát – kitalálná a szándékait. Egyenesen az agyából emelte ki az információkat.

De azért Trevize "elmondta", majd kétperces haladékot kért az ugrás végrehajtásáig.

– Minden rendben, Janov. Még két percünk van: 120 – 115 – 110. Maga csak figyelje a képernyőt.

Pelorat engedelmeskedett, de érezte, hogy a szája sarkában megfeszül egy kis izom, és önkéntelenül is visszatartotta a lélegzetét.

– 15-10-5-4-3-2-1-0 – sorolta halkan Trevize.

Sem mozgást, sem bármi mást nem észleltek, a képernyőn mégis megváltozott a látvány. A csillagmező határozottan összesűrűsödött, a galaxis pedig eltűnt.

– Ennyi volt az egész? – szólalt meg a meredten bámuló Pelorat.

– Mi volt ennyi? Lám csak, hogy meghökkent. De maga tehet róla. Vallja be, nem érzett semmit.

– Bevallom.

– Akkor helyben vagyunk. Régen, amikor a hipertéri ugrás még viszonylag új volt, az emberek furcsa érzésről számoltak be, egyesek szédültek, vagy hányingerük támadt – legalábbis a könyvek szerint. A jelenség talán pszichogén volt, talán nem. Mindenesetre ahogy egyre nagyobb gyakorlatra tettek szert, és a felszerelés is tökéletesedett, ez az érzés fokozatosan elhalványult. És ha egy hajón olyan számítógép van, mint a miénken, a hatás mélyen az ingerküszöb alatt marad. Legalábbis én így tapasztalom.

– Csakúgy, mint én, el kell ismernem. Most hol vagyunk, Golan?

– Egy lépéssel előbbre. A Kalgan-térségben. Még hosszú út áll előttünk, és mielőtt továbbmennénk, ellenőriznünk kell az ugrás pontosságát.

– Engem csak egy dolog zavar... hol van a galaxis?

– Körülöttünk, Janov. Jó mélyen benne járunk már. Ha jobban beállítjuk a képernyőt, az eget átszelő, fényes sávként láthatjuk a távolabbi részeit.

– A Tejút! – örvendezett Pelorat. – Jóformán valamennyi világ égboltján látható, de mi a Terminusról nem gyönyörködhetünk benne. Mutassa meg, öregem!

A kép megbillent, olyan érzést keltve, mintha a csillagmező lecsúszna róla, majd áthatolhatatlan gyöngyházfény töltötte be a helyét. Egy fordulat után a gyöngyházragyogás ritkásabbá vált, aztán szétterült a képernyőn.

– A galaxis középpontja felé haladva nagyobb a vastagsága – magyarázta Trevize. – A spirális karok sötét felhői miatt persze nem olyan vastag és fényes, mint amilyen lehetne. Valami ilyesmit látna a legtöbb lakott világról.

– És a Földről is.

– Különbséget onnan sem fedezhetne fel. Nincs azonosítható jellegzetessége.

– Persze hogy nincs. De, tudja... Ugye nem tanult tudománytörténetet?

– Nem mondhatnám, bár természetesen ragadt rám belőle valamicske. De ha kérdéseket akar föltenni nekem, ne legyenek vérmes reményei.

– Csupán arról van szó, hogy az ugrás eszembe juttatott valamit, ami mindig is zavarba ejtett. Elképzelhető a világegyetem leírásának olyan kidolgozása, amelyben nem lehetséges hipertéri utazás, és amelyben a légüres téren áthaladó fény sebessége jelenti a sebesség abszolút maximumát.

– Bizonyára.

– Ilyen feltételekkel a világegyetem geometriája nem tesz lehetővé a miénkhez hasonló utazást rövidebb idő alatt, mint a fénysugár sebessége. Márpedig ha mi a fény sebességével haladnánk, időérzékelésünk nem felelne meg a világegyetem idejének. Ha most, tegyük fel, negyvenparszeknyire volnánk a Terminustól, és a fény sebességével tettük volna meg az utat, nem éreznénk az idő múlását, de ezalatt a Terminuson és az egész galaxisban százharminc esztendő telt volna el. Mi azonban nem a fény sebességével, hanem ezerszer gyorsabban haladunk, vagyis időközben sehol sem múlik az idő. Legalábbis remélem, hogy nem.

– Ne várja tőlem, hogy kiselőadást tartsak az Olanjen-féle hipertérelmélet matematikájáról – felelte Trevize. – Csak annyit mondhatok, hogy ha a normális térben utazik fénysebességgel, az idő valóban 3,26 évnyi gyorsasággal múlik parszekenként, ahogy maga is mondta. Az úgynevezett relativisztikus világegyetem, amelyet az emberiség már a prehisztorikus idők legtávolabbi homályában is fölfedezett magának, ha nem tévedek, ez az ön szakterülete, továbbra is érvényben van, és törvényeit senki sem vonta kétségbe. A mi hipertéri ugrásaink ezzel szemben valami olyasmin alapulnak, ami kívül esik a relativitás hatáskörén. Itt másféle szabályok uralkodnak. A hipertér nézőpontjából a galaxis csak aprócska tárgy, elméletileg egy dimenziók nélküli pont, és relativisztikus hatásoknak itt egyáltalán nincs szerepük.

– A kozmológia matematikai képleteiben a galaxisnak valójában kétféle jelölése létezik: Gr jelenti a relativisztikus galaxist, ahol a fényé a maximális sebesség, Gh pedig a hipertéri galaxist, ahol a sebességnek tulajdonképpen nincs értelme. A hipertérben mindenféle sebesség értéke zéró, és mi egyáltalán nem mozgunk; a térhez képest viszont a sebesség óriási. Ennél világosabban nem tudom elmagyarázni.

– Ó, kivéve az elméleti fizikának azt a remek cselét, amikor a Gr vonatkozásában értelmes jelet vagy értéket belecsempészik a Gh tartományában helytálló egyenletbe, vagy megfordítva, aztán föladják a diáknak a leckét, hogy oldja meg. Az esetek nagy részében a diák annak rendje és módja szerint beleesik a csapdába, s hiába izzad, kínlódik, sehogy sem tud zöld ágra vergődni, míg végül egy idősebb társának megesik rajta a szíve, és elárulja neki a titkot. Egyszer kis híján én is beleestem ebbe a csapdába.

Pelorat eltöprengett, aztán zavartan megkérdezte:

– De hát akkor melyik az igazi galaxis?

– Bármelyik, attól függően, hogy az ember éppen mit csinál. Odalent a Terminuson autóval utazik a szárazföldön, és hajóval a tengeren. A körülmények mindkét esetben mások, tehát melyik az igazi Terminus: a szárazföld vagy a tenger?

– A hasonlat mindig sántít egy kicsit – bólintott Pelorat –, de inkább elfogadom, mintsem tovább törjem a fejem a hipertér problémáján, végül belebolondulnék. Inkább megpróbálok arra figyelni, amit most csinálunk.

– És azt vegye úgy, mint első lépésünket a Föld felé vezető úton – mondta Trevize, de gondolatban hozzátette: "S hogy mi felé még, arra magam is kíváncsi vagyok."

32.

– Na tessék – mondta Trevize –, elvesztegettem egy napot.

– Ó! – pillantott föl Pelorat, aki szokott alaposságával éppen tárgymutatót készített. – Milyen értelemben?

Trevize széttárta a karját.

– Nem bíztam meg a számítógépben. Nem mertem, ezért ellenőriztem jelenlegi helyzetünket, vagyis összevetettem az ugrás előtt megcélzott pozícióval. Nem találtam mérhető különbséget, és kimutatható hibát sem fedeztem föl.

– Ez jó, nem?

– Több mint jó. Hihetetlen. Még sohasem hallottam ilyesmiről. Sok ugrást hajtottam már végre, s mindet magam irányítottam mindenféle módon és eszközzel. Az iskolában egyszer kézi számítógéppel kellett kidolgoznom, aztán hipernyomkövető segítségével ellenőriztem az eredményt. Persze nem valódi űrhajóról volt szó, hiszen, nem beszélve arról, hogy drága mulatság lett volna, számolni kellett azzal, hogy a túloldalon egy csillag kellős közepén köthetek ki.

– Azért ilyen rosszul sohasem sült el a dolog – folytatta Trevize –, de mérhető hiba mindig előfordul. Aprócska tévedések mindig adódnak, még a nagy gyakorlattal rendelkezőknél is. Nem is csoda, hiszen oly sok variációval kell számolni. Ha meggondoljuk, milyen komplikált dolog a tér geometriája, s ehhez társul még a hipertér minden bonyolultságával, melyről még csak nem is állítjuk, hogy értjük. Ezért kell lépésről lépésre haladnunk, ahelyett hogy egyetlen hatalmas ugrással a Sayshellnél teremnénk. A hibák a távolsággal egyenes arányban halmozódnának.

– De épp az imént mondta, hogy ez a számítógép nem hibázott – vetette ellene Pelorat.

– Ő állította, hogy nem hibázott. Utasítottam, hogy vesse össze jelenlegi helyzetünket az előre kiszámított pozícióval, a "valóságot" a "kívánatossal". Ő mondta, hogy a mérések határain belül a kettő azonos, nekem pedig az jutott eszembe: mi van akkor, ha hazudik?

Mindeddig Pelorat a kezében tartotta nyomtatókészülékét, de ebben a pillanatban letette, és döbbenten bámult a másikra.

– Tréfál? Egy számítógép nem tud hazudni. Hacsak nem arra céloz, hogy elromlott.

– Nem, nem erre céloztam. Az űrre! Azt mondtam, hogy hazudik! Ez a számítógép olyan fejlett, hogy nem tudok másképpen gondolni rá, mint emberre vagy még inkább emberfölötti lényre. Elég emberi ahhoz, hogy büszke legyen, s talán hazudjék is. Utasítottam, hogy jelöljön ki egy utat a hipertéren át a Sayshell bolygó közeli pozíciójáig, vagyis a Sayshell Unió központjáig. Megcsinálta, méghozzá úgy, hogy a kijelölt útvonal huszonkilenc ugrást tartalmaz, ami szerintem fölér a legnagyobb pimaszsággal.

– Miért volna pimaszság?

– Az első ugrásnál föllépő hibaszázalék bizonytalanabbá teszi a másodikat, az ily módon összeadódó hiba még kétségesebbé és kiszámíthatatlanabbá teszi a harmadikat, és így tovább. Hogy lehet egyszerre kiszámítani huszonkilenc ugrást? A huszonkilencedik ugrás után az ég tudja, a galaxis melyik pontján bukkannánk föl. Így aztán azt az utasítást adtam, hogy csak az első lépést tegye meg, azt legalább ellenőrizhetjük, mielőtt továbbmegyünk.

– Tehát az óvatos megközelítés híve – mondta Pelorat szívélyesen. – Egyetértek!

– Igen ám, de miután megtettük az első lépést, nem sértődött-e meg a számítógép, amiért nem bíztam meg benne? Nem érzi-e szükségét büszkesége megóvása érdekében, hogy valahányszor hiba után érdeklődöm, minduntalan tagadóan válaszoljon? Hogy megőrizze tökéletessége látszatát, nem lehetséges-e, hogy semmiféle tévedését nem fogja bevallani? Mert ebben az esetben akár ne is legyen számítógépünk.

Pelorat hosszúkás, nemes arcára csüggedt kifejezés telepedett.

– Mit tehetünk, Golan, ha így áll a dolog?

– Azt, amit már megtettem: elvesztegettem egy napot. A lehető legprimitívebb módszerekkel ellenőriztem néhány közeli csillag helyzetét: teleszkópos megfigyeléssel, fényképezéssel és kézi számításokkal. Valamennyinek a tényleges helyzetét összehasonlítottam azzal, amit hibátlan számítások esetén el kellene foglalniuk. Ez a munka elrabolta az egész napomat, s ráadásul halálra fárasztott.

– Jó, jó, de mit tapasztalt?

– Két szarvashibát találtam, de ezekről kiderült, hogy én követtem el a számításaimban. Miután kijavítottam őket, az egészet elejétől fogva átfuttattam a számítógépen, csak azért, hogy meggyőződjem róla, ugyanaz az eredményt jön-e ki. Attól eltekintve, hogy ő több tizedesjegyig dolgozta ki, kiderült, hogy a számításaim helyesek, és éppen ezek bizonyították, hogy a számítógép nem tévedett. Lehet, hogy pimasz fattyú, de van mire pimasznak lennie.

Pelorat torkából mély sóhaj tört elő.

– Akkor minden rendben van.

– A legnagyobb mértékben. Így aztán nyugodtan rábízhatom a többi huszonnyolc lépést is.

– Egyszerre mindet? De hát...

– Dehogyis egyszerre! Ne aggódjék, egyik pillanatról a másikra nem lett belőlem fenegyerek. Szépen elvégzi egyiket a másik után, de minden egyes ugrást követően ellenőrzi a terepet, és ha a megengedhető határok között vagyunk, akkor jöhet a következő ugrás. Amennyiben túl nagynak ítéli a hibát, és higgye el, a tűrési határok megállapításánál csöppet sem voltam nagyvonalú, meg kell állnia, hogy a hátralévő lépéseket ismét kiszámítsa.

– És mindehhez mikor fog hozzá?

– Mikor? Most rögtön. Nézze, maga a könyvtára tárgymutatóján dolgozik...

– Ó, de hát most van rá alkalmam, Golan! Évek óta tervezem, de valami mindig közbejött.

– Semmi kifogásom ellene. Folytassa nyugodtan, és ne törődjék semmivel. Csak a tárgymutatóra figyeljen, a többit bízza rám.

Pelorat megrázta a fejét.

– Ne beszéljen butaságokat! Addig úgysincs nyugtom, míg ezen túl nem esünk. Rettegek tőle.

– Nem kellett volna elmondanom... de valakivel meg kellett osztanom, és egyedül maga van itt. Őszintén szeretnék beszélni magával. Arra mindig számítanunk kell, hogy a csillagközi térben elfoglalt helyünk véletlenül éppen egybeesik egy nagy sebességgel haladó meteorit pillanatnyi pozíciójával vagy egy parányi fekete lyukkal, ami a hajó pusztulását és a mi halálunkat jelentené. Efféle dolgok elméletben előfordulhatnak. Az esélyek persze egészen elhanyagolhatóak. Ha jól meggondoljuk, ülhetne otthon is, Janov, a filmjeivel foglalatoskodna a dolgozószobájában, vagy az ágyában aludna, amikor éppen maga fölött szeli át a Terminus atmoszféráját egy meteorit, a fejére pottyanna, s maga már meg is halt. Előfordulhat, de nem valószínű. A valóságban annak az esélye, hogy a hipertéri ugrás közben valami végzetes, de a számítógép számára észrevehetetlenül kicsiny tárgy keresztezi az utunkat, sokkal, de sokkal csekélyebb, mint hogy a saját házában üti agyon egy meteorit. Egyetlen hajóról sem tudok a történelemben, amely hipertéri útja során így pusztult volna el. A kockázat minden más fajtája, tegyük fel, hogy belefutunk egy csillagba, még ennél is kisebb.

– Akkor miért beszél róla, Golan? – kérdezte Pelorat.

Trevize töprengve hajtotta le a fejét, s csak nagy sokára válaszolt:

– Nem tudom... De igen, tudom. Az jár a fejemben, hogy bármilyen kevéssé is kell tartanunk a katasztrófától, ha elég sok ember elég hosszú ideig vállalja a kockázatot, a katasztrófának végül be kell következnie. Akármennyire meg vagyok győződve arról, hogy nem történik baj, egy hang itt belül állandóan azt suttogja, "lehet, hogy ezúttal mégiscsak bekövetkezik". És ettől bűntudatot érzek... Azt hiszem, erről van szó. Janov, ha valami baj lesz, bocsássa meg nekem!

– De Golan, drága barátom, ha bármi szerencsétlenség adódik, mi ketten abban a szempillantásban halottak leszünk! Nem leszek abban a helyzetben, hogy megbocsássak, de maga sem, hogy feloldozást nyerjen általam.

– Tisztában vagyok vele, azért kérem előre a bocsánatát...

Pelorat elmosolyodott.

– Magam sem értem, miért, de ettől valahogy felvidultam. Roppant kedvesnek találom a helyzet humorát. Megbocsátok önnek, Golan, ez csak természetes. A világirodalomban számos mítosz szól a halál utáni élet bizonyos formáiról, és ha az épp egy ilyen helyen adódna számunkra, annyi vagy még kevesebb eséllyel, mint hogy egy parányi fekete lyukban kötünk ki, és történetesen mindketten ugyanarra a helyre kerülnénk, akkor szívvel-lélekkel tanúsítanám, hogy maga mindent elkövetett, s a halálom nem a lelkén szárad.

– Köszönöm! Nagy kő esett le a szívemről. Én szívesen vállalom a kockázatot, de bántott volna a tudat, hogy magát is belerántom.

Pelorat megszorította a másik kezét.

– Tudja, Golan, alig egy hete ismerem, és efféle dolgokban nyilván nem kellene elhamarkodottan ítélkeznem, de úgy érzem, kiváló fickó. Most pedig fogjunk hozzá, és essünk túl rajta!

– Tökéletesen igaza van! Mindössze meg kell érintenem ezt a kis kapcsolót. Az utasításokat már betápláltam a számítógépbe, mely már csak arra vár, hogy startot vezényeljek. Nem akarná mégis maga?...

– Soha! Az ilyesmit magára bízom! Ez a saját számítógépe.

– Jól van. És a felelősség is az enyém. Látja, még most is ki akarok bújni alóla. Tartsa szemmel a képernyőt!

Amikor Trevize megérintette a kapcsolót, a keze tökéletesen biztosnak, mosolya pedig őszintének látszott.

Másodpercnyi szünet után a csillagmező képe megváltozott – aztán még egyszer, majd újból, és így tovább. A képernyőn sűrűbbé és fényesebbé váló csillagok spricceltek szét.

Pelorat magában számolt. 15-nél tartott, amikor a kép megállt, mintha valami elromlott volna a szerkezetben.

– Mi a baj? Mi történt? – kérdezte Pelorat súgva, mintha a hangos szó is végzetes lehetne a gépezet számára.

Trevize vállat vont.

– Gondolom, újra elvégzi a számításokat. Valamilyen űrbéli tárgy érzékelhető zavart idézhetett elő a gravitációs mezőben... egy olyan tárgy, amit nem vett számításba... egy felderítetlen törpecsillag vagy egy magányos bolygó...

– Veszélyes lehet?

– Minthogy még életben vagyunk, szinte bizonyos, hogy nem. Még egy tőlünk százmillió kilométerre lévő bolygó is akkora gravitációs változást idézhet elő, ami indokolja a számítások ismételt elvégzését. Egy törpecsillag akár tízmilliárd kilométerről is...

Trevize elhallgatott, mert a kép ismét elmozdult. Újabb mozdulás, aztán még egy... Pelorat 28-nál tartott a számolásban, amikor a kép újból mozdulatlanná vált. Trevize kapcsolatba lépett a számítógéppel.

– Megérkeztünk – jelentette ki.

– Eggyel kezdtem az első ugrást, kettővel pedig ezt a második sorozatot. Ez összesen huszonnyolc ugrás. Maga pedig huszonkilencet mondott.

– Amikor a tizenötödiknél újból elvégezte a számításokat, nyilván megspórolt egy ugrást. Ha akarja, ellenőrizhetem, de nem tartom szükségesnek. A Sayshell bolygó szomszédságában vagyunk. Ezt állítja a számítógép, s nincs okom, hogy kételkedjem a szavában. Ha beállítanám a képernyőt, látnánk egy szép, fényes napot, de nincs értelme, hogy fölösleges terhelés alá vegyük a vetítő kapacitását. A Sayshell bolygó kifelé haladva a negyedik, és jelenleg 3,2 millió kilométerre van tőlünk, vagyis pontosan olyan távolságra, amennyire egy ugrás után meg akartuk közelíteni. Három nap alatt elérhetjük, vagy kettő alatt, ha sietünk.

Trevize mély lélegzettel próbálta feloldani felgyülemlett feszültségét.

– Fel tudja mérni egyáltalán, mit jelent ez, Janov? – kérdezte. – Bármilyen űrhajón voltam is eddig, vagy akár csak hallottam róla, még számítógéppel is legalább egy napjukba telt volna, hogy ezeket az ugrásokat végrehajtsák, nem beszélve a közben elvégzett gondos számításokról és ellenőrzésekről. Ez az út csaknem egy hónapig tartott volna, de kellő vakmerőséggel is legalább két vagy három hétig. Nekünk pedig alig harminc percünkbe tellett. Ha minden hajó ilyen számítógéppel volna fölszerelve...

– Csak azt nem tudom, miért adott nekünk a polgármesternő ilyen korszerű hajót – szólt közbe Pelorat. – Szörnyű drága lehet.

– Ez kísérleti darab – felelte Trevize szárazon. – A jóasszony talán velünk akarta kipróbáltatni, hogy kiderüljenek az esetleges hiányosságai.

– Komolyan beszél?

– Ne idegeskedjék! Végül is aggodalomra semmi okunk. Semmiféle hiányosságot nem tapasztaltunk. Ámbár, ahogy én ismerem, tőle minden kitelik: emberiességi érzésen még az ilyesmi sem ejtene túl nagy csorbát. Egyébként sem szereltette föl a hajót támadó fegyverekkel, s ez csökkentette a költségeket.

– Egyre a számítógép jár a fejemben – mondta Pelorat elgondolkodva. – Olyan tökéletesen alkalmazkodik magához... lehetetlen, hogy mindenkihez így tudna alkalmazkodni. Én például éppen csak elboldogulok vele.

– Ha egyikünkkel ilyen pompásan képes együttműködni, annál jobb mindkettőnk számára.

– Igen, igen, de ez csak a véletlen műve volna?

– Mi másé, Janov?

– A polgármesternő nagyon jól ismerheti magát.

– Nyilván jól ismer a vén csatahajó.

– Nem lehetséges, hogy egyenesen az ön számára terveztetett számítógépet?

– Hogyhogy?

– Csak azon tűnődöm, vajon nem oda megyünk-e, ahová a számítógép akar vinni bennünket.

Trevize tágra nyílt szemmel bámult rá.

– Arra gondol, hogy miközben én kapcsolatban állok a számítógéppel, valójában nem én, hanem ő irányít bennünket?

– Csak foglalkoztat a gondolat.

– Hiszen ez nevetséges. Paranoia. Ugyan már, Janov!

Trevize visszatért a számítógéphez, hogy segítségével kijelölje a Sayshell bolygót a képernyőn, és megállapítsa a normális űrben hozzá vezető utat. Nevetséges!

De miért kellett Peloratnak bogarat ültetnie a fülébe?

10 - Az Asztal

33.

Eltelt két nap, és Gendibal szomorúsága fokozatosan dühbe csapott át. Indokolatlannak érezte, hogy a rögtönítélő tárgyalást nem tartották meg azonnal. Meggyőződése volt, hogy amennyiben nem készült volna föl rá, ha időt kért volna, azonnal bíróság elé állítják.

De most, amikor az Öszvér óta a legnagyobb veszély fenyegeti a Második Alapítvány létét, húzzák az időt – méghozzá nem másért, csak hogy őt feldühítsék.

Sikerült feldühíteniük, de Seldonra, nem marad adósuk! Szándéka megmásíthatatlan.

Körülnézett. Az előtér üresen tátongott. Immár két napja. Megbélyegzett ember lett, olyan szóló, akiről mindenki tudta – a Második Alapítvány ötszáz éves fennállása óta még nem volt példa erre –, hogy hamarosan elveszti pozícióját. Lefokozása után egyszerű, közönséges második alapítványista lesz.

Igaz ugyan, hogy egyszerű második alapítványinak lenni is fölöttébb rangos dolognak számított, különösen akkor, ha az ember címet is viselhetett, mint ahogy Gendibalnak jogában állt még a vád alá helyezés után is. De egészen más dolog, ha az ember egykor szóló volt, s úgy fokozták le.

Ez nem történhet meg, gondolta Gendibal feldúltan, még akkor sem, ha két napja kerüli mindenki. Csak Sura Novi viselkedése nem változott, de hát ő túl naiv, semhogy felfogná a helyzetét. Az ő szemében még most is Gendibal a "mester".

Gendibalt az is bosszantotta, hogy kettejük kapcsolata bizonyos vigaszt nyújt számára. Elfogta a szégyen, amikor rádöbbent, hogy felvillanyozza a nő imádatot sugárzó tekintete. Hát már ilyen csekély vigaszért is hálás tud lenni?

Egy altiszt lépett ki az ülésteremből, hogy közölje vele: az Asztal tagjai elé állhat. Gendibal elindult. Jól ismerte az altisztet: egyike volt azoknak, akik a legapróbb részletekig tudták, milyen udvariassági formák betartásával közelíthetik csak meg a szólókat. Pillanatnyilag megdöbbentően kevés tiszteletet tanúsított Gendibal iránt – tehát még ő is készpénznek veszi, hogy elítélik.

Mindnyájan fekete bírói talárban ültek az Asztal körül. Shandess első szólón látszott, kissé kényelmetlenül érzi magát, de nem engedhette meg, hogy arcán a legcsekélyebb baráti érzés is tükröződjék. Delarmi – a három női szóló közül az egyik – még csak rá sem nézett.

– Stor Gendibal szóló, önt vád alá helyezzük, mert szólóhoz méltatlanul viselkedett – mondta az első szóló. – Mindannyiunk színe előtt árulással és gyilkossági kísérlettel vádolta meg az Asztalt, méghozzá általánosságban és mindenféle bizonyíték nélkül. Arra célzott, hogy minden egyes második alapítványbelit, a szólókat és az első szólót sem kivéve, mentális elemzésnek kell alávetni, hogy bebizonyosodjék, ki az, akiben a jövőben nem szabad megbíznunk. Az efféle viselkedés rombolja a közösséget, amely nélkül a Második Alapítvány ebben a bonyolult és potenciálisan ellenséges érzületű galaxisban elveszítené irányító szerepét, és amely nélkül nem építheti föl biztonsággal az életképes Második Birodalmat.

– Minthogy bűneit mindannyian tanúsítjuk, eltekintünk a hivatalos vád formális beterjesztésétől, s rögtön megkezdjük a tárgyalás második szakaszát. Stor Gendibal szóló, van valami mentsége?

Delarmi arcán – noha most sem nézett rá – ekkor macskaszerű mosoly villant fel.

– Ha az igazság annak számít – felelte Gendibal –, akkor van mentségem. Igenis fennáll a gyanú, hogy a biztonságunk csorbát szenvedett. Egy vagy két második alapítványbelit, az itt jelenlévőket is ide sorolom, mentális kontroll alá vettek, s ez halálos veszélybe sodorja a Második Alapítványt. Ha önök valóban azért sürgették ezt a tárgyalást, mert nem akarják vesztegetni az időt, talán remélhetem, hogy fölismerték a válság súlyát is; ebben az esetben azonban miért vártak két teljes napot, holott én magam hivatalosan is rögtönítélő bíróságot követeltem? Kijelentem, hogy éppen ez a halálos veszély indokolja akkori szavaimat. Ha nem így viselkedem, akkor válok valóban méltatlanná a szólóságra.

– Csak a vádjait ismételgeti, első szóló – szólt közbe Delarmi halkan. Gendibal székét az Asztaltól távolabb állították föl – ez is a lefokozást jelezte.

Most még hátrébb lökte, mintha ügyet sem vetne rá, és fölállt.

– Most rögtön, a törvény ellenére el akarnak ítélni, vagy részletesen is előadhatom a védelmemet? – kérdezte.

– Ez nem afféle törvénytelen gyülekezet, szóló – felelte Shandess. – Noha nem sok példa áll előttünk, jóindulattal viseltetünk ön iránt, attól a felismeréstől vezérelve, hogy amennyiben túlságosan emberi vonásaink eltérítenének bennünket az abszolút igazság útjáról, inkább engedjük szabadon a bűnöst, mintsem ártatlant ítéljünk el. S noha az ön esete oly súlyosnak tűnik fel előttünk, hogy csekély valószínűséggel lehet csak szó a felmentéséről, megengedjük, hogy saját belátása szerint tárja elénk védekezését, bármennyi időt vegyen is igénybe, mindaddig, amíg az egyhangú szavazás, az enyémet is beleértve – s e szavaknál fölemelte a hangját –, úgy nem ítéli, hogy "eleget hallottunk".

– Hadd kezdjem tehát azzal – vette át a szót Gendibal –, hogy Golan Trevize, az a bizonyos első alapítványista, akit eltávolítottak a Terminusról, és akit az első szóló és én a kibontakozó válság kulcsemberének ítéltünk, váratlanul megváltoztatta útirányát.

– Érdekes információ – szólt közbe Delarmi szelíden. – Vajon honnan veszi az előttünk szóló ezt az értesülését?

– Az első szóló informált róla – felelte Gendibal –, de a saját forrásaim is megerősítették. A pillanatnyi körülmények alapján azonban, éppen az ülés biztonsága érdekében, úgy ítélem meg, helyesebb, ha információs forrásaimat egyelőre titokban tartom.

– E vonatkozásban felfüggesztem az ítélethozatalt – mondta az első szóló. – Most tekintsünk el ettől az információügytől, ám ha az Asztal úgy ítéli meg, hogy erre az adatra is szüksége van, Gendibal szólónak meg kell adnia a felvilágosítást.

– Ha az előttünk szóló nem adja meg most a felvilágosítást – közölte Delarmi –, ebből csak arra következtethetek, hogy saját ügynöke van, méghozzá olyannyira a saját szolgálatában álló ügynöke, hogy az az Asztal előtt nem is tartozik beszámolási kötelezettséggel. Nem lehetünk bizonyosak abban, hogy egy ilyen ügynök megtartja a Második Alapítvány személyekre szabott viselkedési normáit.

– Értem a burkolt célzást, Delarmi szóló – válaszolta kissé kelletlenül az első szóló. – Szükségtelen ennyire részleteznie.

– Csak a rögzítés kedvéért említem, első szóló, minthogy ez súlyosbítja a bűnt, a vádiratban viszont, melyet, hadd emlékeztessek rá, nem olvastunk el elejétől végéig nem szerepel, tehát javasolom a fenti észrevétel utólagos rögzítését.

– Utasítjuk az altisztet az észrevétel jegyzőkönyvezésére – mondta Shandess –, és a pontos megfogalmazásra majd idejében sort kerítünk. Gendibal szóló! – Védekezése csak a vétkei számát szaporította. Folytassa!

– Nem elég, hogy ez a Trevize váratlanul útirányt változtatott – folytatta Gendibal –, de még a sebessége is váratlanul ért bennünket. Információm szerint, s erről még az első szóló sem értesült, nem egészen egy óra alatt tízezer parszeknyi utat tett meg.

– Egyetlen ugrással? – hitetlenkedett az egyik szóló.

– Több mint kéttucatnyi ugrással, vagyis egyik ugrást a másik után hajtotta végre szinte szünet nélkül, amit még nehezebb elképzelni, mint ha egyetlen ugrást tett volna – magyarázta Gendibal. – Még ha pillanatnyilag ismerjük is tartózkodási helyét, időbe telne, míg utána eredhetnénk, ha pedig ő venne észre bennünket, és valóban meg akarna szökni előlünk, egyszerűen nem tudnánk utolérni. Önök pedig bírósági tárgyalással szórakoznak, s közben két teljes napot szánnak rá, hogy a játékot még jobban kiélvezzék.

Az első szólónak nem kis erejébe telt, hogy elrejtse szorongását.

– Kérem, Gendibal szóló, mondja el nekünk, milyen jelentőséget tulajdonít az ügynek.

– Ez arra figyelmeztet bennünket, első szóló, hogy milyen technológiai előrehaladásra tett szert az Első Alapítvány, amely most sokkalta erősebb, mint Preem Palver idejében volt. Ha fölfedeznek bennünket, és elszánják magukat a cselekvésre, nem tudunk szembeszállni velük.

Delarmi szóló fölpattant.

– Első szóló! – kiáltotta. – Lényegtelen dolgokkal vesztegetjük az időt. Nem vagyunk gyerekek, hogy a Vasorrú Űrbába meséivel ijesztgessenek bennünket! Mit számít, milyen lenyűgöző gépezeteket fejlesztett ki az Első Alapítvány, ha egyszer válsághelyzetben úgyis mi tartjuk hatalmunkban az elméjüket!

– Erre mit tud válaszolni, Gendibal szóló? – kérdezte az első szóló.

– Csupán azt, hogy az elmével kapcsolatos dolgokra a kellő időben rá fogok térni. A hangsúlyt pillanatnyilag csak az Első Alapítvány felsőbbrendű és egyre növekvő technológiai erejére szeretném helyezni.

– Térjünk át a következő témára, Gendibal szóló! – utasította Shandess. – Meg kell mondanom, érvelése eddig nem győzött meg róla, hogy különösebben a tárgyra tartozna.

Nem volt kétséges, hogy kijelentése az Asztal általános helyeslésével találkozott.

– Folytatom tehát – mondta Gendibal. – Trevize-nek útitársa is van – pillanatnyi szünetet tartott, hogy a kiejtésre összpontosítson –, bizonyos Janov Pelorat, egy meglehetősen jelentéktelen tudós, aki annak szentelte életét, hogy a Földre vonatkozó mítoszokat és legendákat összegyűjtse.

– És ezt mind tudja róla? Gondolom, ezt is a titkos forrásából – vetette közbe Delarmi, aki szemmel látható élvezettel vállalta magára az ügyész szerepét.

– Igen, ezt mind tudom róla – felelte Gendibal közömbösen. – Ez a tudós, ki tudja, miért, néhány hónapja fölkeltette a Terminus polgármesterének, ennek a rendkívül energikus és tehetséges nőnek az érdeklődését. Így aztán, a dolog természetéből fakadóan, én is elkezdtem érdeklődni iránta. És még csak nem is titokban. Mindazt, amit megtudtam róla, eljuttattam az első szólónak is.

– Tanúsíthatom – szólalt meg halkan az első szóló.

– Mi az a Föld? – kérdezte egy idősebb szóló. – Ez volna az eredet világa, melyet a mesékből ismerünk? Amelyről annyit fecsegtek a hajdani császári időkben?

Gendibal bólintott.

– A Vasorrú Űrbába meséiben, hogy Delarmi szóló kifejezésével éljek. Gyanúm szerint Pelorat régóta álmodozhatott arról, hogy egyszer majd eljut a Trantorra, beássa magát a Galaktikus Könyvtárba, s összeszedi mindazt a Földre vonatkozó információt, amelyet a Terminuson elérhető csillagközi könyvtárszolgálaton keresztül nem tudott összegyűjteni.

– Amikor Trevize-zel együtt elhagyta a Terminust, nyilván úgy érezte, álma végre valóra válik. Mi persze vártuk őket, abban a reményben, hogy végre alkalmunk lesz közelebbről is szemügyre venni ezt a két embert, természetesen a magunk hasznára. De kiderült, és most már önök is tudják, hogy nem jönnek a Trantorra. Még nem tudjuk pontosan, hová igyekeznek, s azt sem, mi célból.

Delarmi kerek arcán határozottan angyali kifejezés ömlött el, amikor megkérdezte:

– És miért olyan aggasztó ez? A távollétükből bizonyára semmi kárunk nem származhat – sőt mivel ilyen könnyedén lemondtak rólunk, bízvást feltételezhetjük, hogy az Első Alapítványnak sejtelme sincs a Trantor valódi természetéről, s csak tapsolhatunk, látva, milyen derék munkát végzett Preem Palver.

– Ha a dolgokat nem gondoljuk végig, valóban ilyen megnyugtató következtetésre juthatunk – felelte Gendibal. – De vajon útvonaluk megváltoztatását az idézte elő, hogy nem ismerték fel a Trantor valódi jelentőségét? Elképzelhető, hogy irányváltoztatásukért a legkevésbé sem a Trantor a felelős, inkább az, hogy ez a két ember valamilyen módon felismerte a Föld jelentőségét.

Az Asztal körül nyugtalanság támadt.

– Bárki kitalálhat látszólag meghökkentő feltételezéseket, és ügyes csomagolásban előadhatja őket – jegyezte meg Delarmi hűvösen. – De mi értelme az ilyen kiagyalásoknak? Miért érdekelne bárkit is az, amit mi, a Második Alapítvány tagjai a Földről gondolunk? Akár a valóságos eredetbolygóról, akár mítoszról van szó, vagy ha kiderülne, hogy több ilyen bolygó is létezik, az egész téma nem érdekelhet másokat, csak történészeket, antropológusokat és népmesegyűjtőket, mint amilyen az ön Pelorat nevű tudósa. Miért érdekelne hát bennünket?

– Hogy miért? – kérdezte vissza Gendibal. – Nos, mivel magyarázná, hogy a Könyvtárban semmiféle utalást nem talál a Földre vonatkozóan?

Most első alkalommal változott meg érezhetően az Asztal körül uralkodó ellenséges légkör.

– Nincs rá utalás? – kérdezte Delarmi. Gendibal nyugodt hangon folytatta:

– Amikor először értesültem arról, hogy Trevize és Pelorat a Földre vonatkozó információkat akarnak keresni nálunk, a világ legtermészetesebb dolgának tartottam, hogy a Könyvtár számítógépével összeállíttassam az ilyen adatokat tartalmazó források listáját. Finoman fogalmazva fölkeltette az érdeklődésemet, hogy nem találtam semmit. Nem arról van szó, hogy keveset találtam, vagy hogy minimálisát... Semmit! Ez akkor történt, amikor megtudtam, hogy önök két napig várakoztatnak, mire elkezdik a meghallgatásomat; s ugyanekkor értesültem arról is, hogy a két első alapítványista mégsem jön a Trantorra, ez pedig ismét felpiszkálta a kíváncsiságomat.

– Valamivel csak el kellett töltenem az időt. Miközben önök vigadtak, s nem vették észre, hogy ég a fejük felett a tető, ahogy a szólás tartja, én átnéztem néhány történelemkönyvemet. Találtam is bekezdéseket, amelyekben említés történik a késő császári időkben folytatott "eredet-kutatásokról". Utalnak, sőt idéznek bizonyos nyomtatott vagy filmre vett dokumentumokból. Visszamentem a Könyvtárba, és kerestem azokat a dokumentumokat. Biztosíthatom önöket, hogy semmit sem találtam.

– Még ha így is volt – mondta Delarmi –, nem kellene meglepődnie. Ha a Föld valóban csak mítosz...

– Akkor a mitológiai utalásoknál kellett volna a nyomára bukkannom. Ha a Vasorrú Űrbába meséje volna, akkor a Vasorrú Űrbába összegyűjtött meséiben kellett volna a nyomára bukkannom. Ha egy zavart elme koholmánya volna, akkor a pszichopatológia címszó alatt kellett volna a nyomára bukkannom. Tény, hogy léteznie kell valamilyen, a Földdel kapcsolatos dolognak, különben egyikőjük sem hallott volna róla, holott mindnyájan tisztában voltak vele, hogy annak a bolygónak a neve, amelyről állítólag az emberi faj származik. De akkor miért nem találtam utalást rá sehol az egész Könyvtárban?

Delarmi egy pillanatig hallgatott, és egy másik szóló válaszolt. A kis termetű Leonis Cheng volt az, aki a Seldon-terv minden apró részletére kiterjedő enciklopédikus tudással rendelkezett, s a jelenkor galaxisával szemben meglehetős fenntartásai voltak. Beszéd közben szokása szerint sűrűn pislogott.

– Ismeretes, hogy a Birodalom végső óráiban úgy próbált valamiféle császári misztikát kreálni, hogy minden eszközzel elnyomta a császárság előtti idők iránti érdeklődést.

Gendibal bólintott.

– Elnyomta: ez a helyes kifejezés, Cheng szóló. Ez nem egyenlő a bizonyítékok megsemmisítésével. Önnek mindenki másnál jobban kell tudnia, hogy a hanyatló császári kor egy másik jellegzetessége volt hirtelen feltámadt érdeklődése a korábbi és nyilván jobb korok iránt. Épp most utaltam rá, mennyire érdekelte az embereket az eredet kérdése Hari Seldon idejében.

Cheng tüntető torokköszörüléssel vágott Gendibal szavába:

– Mindezzel nagyon is tisztában vagyok, fiatalember, és még jóval többet is tudok a hanyatló császárság korának társadalmi problémáiról, mintsem gondolná. A császári uralom megerősödésével párhuzamosan felszámolták ezeket a Földre vonatkozó dilettáns elképzeléseket. A császári uralom II. Cleon idejében, a Birodalom utolsó feltámadása során, vagyis Seldon után két évszázaddal érte el a tetőpontját, amikor is vége szakadt minden, a Földdel kapcsolatos spekulációnak. Cleon alatt még egy irányelvet is kibocsátottak, amely az efféle dolgok iránti érdeklődésre vonatkozott. Remélem, szó szerint idézem: "...az ilyen elévült és meddő spekulációk ellen, melyek aláássák a nép szeretetét a császári trón iránt."

Gendibal elmosolyodott.

– Ön szerint tehát, Cheng szóló, II. Cleon idejében semmisítettek meg minden, a Földre vonatkozó utalást?

– Én nem vonok le következtetést. Egyszerűen közöltem, amit közölni akartam.

– Okosan teszi, hogy nem von le következtetést. Lehet, hogy Cleon idejében a Birodalom feltámadt, az Egyetem és a Könyvtár azonban már a mi, helyesebben szólva az elődeink kezében volt. Elképzelhetetlen, hogy a Könyvtárból bármiféle anyagot a Második Alapítvány szólóinak tudta nélkül eltávolítsanak. Valójában csakis a szólókat bízhatták meg ezzel a feladattal, noha a haldokló Birodalom mit sem sejthetett erről.

Gendibal elhallgatott, Cheng azonban szótlanul elnézett a feje fölött.

– Következésképpen – folytatta Gendibal – a Könyvtárból nem tüntethették el a Földre vonatkozó anyagokat Seldon idejében, hiszen az eredet kérdése akkoriban nyíltan foglalkoztatta az embereket. De később sem tüntethették el őket, mert akkor már a Második Alapítvány felelt a Könyvtárért. Az anyagok mégis eltűntek. Hogy lehet ez?

– Igazán abbahagyhatná már a dilemma szövögetését, Gendibal! – csattant fel Delarmi. – Értjük, mit akar mondani. Milyen megoldást lát a rejtélyhez? Netalán ön lopta el a dokumentumokat?

– Mint rendesen, most is fején találta a szöget, Delarmi – mondta Gendibal gúnyosan, tisztelettudó főhajtással, mire amaz válaszul kissé elhúzta a száját. – Létezik egy megoldás: a Második Alapítvány egyik szólója végezte el a tisztogatást, olyasvalaki, aki ért hozzá, hogyan törölje ki a múzeum őrök agyából az emlékeket, és ténykedésének a számítógépekben se maradjon nyoma.

Shandess első szóló elvörösödött.

– Nevetséges feltételezés, Gendibal szóló. El sem tudom képzelni, hogy egy szóló ilyesmit műveljen. Mi indíthatná rá? Még ha valami oknál fogva el is távolítaná a Földre vonatkozó anyagokat, ugyan miért tartaná titokban az Asztal többi tagja előtt? A Könyvtár megdézsmálásával ugyan miért tenné kockára a karrierjét, amikor a felfedezés veszélye oly mérhetetlenül nagy? Nem beszélve arról, hogy szerintem még a legügyesebb szóló sem végezhetné el a feladatot úgy, hogy ne hagyjon valami nyomot maga után.

– Ezek szerint ön nem ért egyet Delarmi szólóval, amikor azt állítja, hogy én voltam a tettes.

– Persze hogy nem – felelte az első szóló. – Előfordult már, hogy kételkedtem az ön ítéletében, de az még nem jutott eszembe, hogy őrültnek tartsam.

– Ezek szerint nem is történhetett meg, első szóló. A Földre vonatkozó anyagnak most is a Könyvtárban kell lennie, minthogy úgy tűnik, minden lehetséges módot kizártunk, mellyel eltávolíthatják; csakhogy az anyag még sincs a Könyvtárban.

Delarmi színlelt fáradtsággal szólt közbe:

– Jó, jó, fejezzük végre be! Mi az újabb megoldási javaslata? Meggyőződésem, hogy tartogat még valamit a tarsolyában.

– Az ön meggyőződése a miénk is, szóló. Feltételezem, hogy a Könyvtárat a Második Alapítvány egy olyan tagja rabolta ki, aki egy Második Alapítványon kívüli, rejtett erő befolyása alatt állt. A tisztogatás észrevétlenül zajlott le, mert ugyanez az erő arról is gondoskodott, hogy ne vegyék észre.

– Míg ön föl nem fedezte! – kacagott fel Delarmi. – Ön, az ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen. Ha létezik ez a titokzatos erő, ön hogyan jöhetett rá, hogy az anyag hiányzik a Könyvtárból? Önt miért nem befolyásolták?

– Ezen nincs semmi nevetnivaló, szóló – felelte Gendibal komoran. – Ők is érezhetik, éppúgy, mint mi, hogy a dolgokat csak minimális szinten szabad megbolygatni. Amikor néhány nappal ezelőtt életveszélybe kerültem, sokkal inkább aggasztott az, tudom-e türtőztetni magam, hogy meg ne bolygassak egy honi elmét, semmint hogy megvédelmezzem magam. Valahogy így gondolkodhatnak ők is, és mihelyt úgy látják jónak, visszavonulnak. Éppen ez rejti magában a veszélyt, méghozzá a halálos veszélyt. Maga az a tény, hogy én kitalálhattam, mi történt, azt is jelentheti, hogy már nem törődnek azzal, mit csinálok én. És esetleg azért nem törődnek velem, mert úgy érzik, a győzelem már úgyis az övék. Mi pedig itt nyugodtan folytatjuk kisded játékainkat!

– De hát mi céljuk lehet ezzel az egésszel? Miféle cél vezetheti őket? – kérdezte Delarmi, miközben lábát türelmetlenül húzgálta a padlón, s idegesen rágta a szája szélét. Ereje gyengülésével együtt érezte, mint növekszik az Asztal érdeklődése, aggodalma...

– Gondoljuk csak meg! – magyarázta Gendibal. – Az Első Alapítvány, óriási fizikai ereje birtokában, a Föld keresésére indul. Látszólag száműzik két emberüket, remélve, hogy hiszünk a látszatnak, ám ha csupán ennyiről volna szó, vajon fölszerelik-e őket hihetetlen teljesítményre képes űrhajóval; olyan hajóval, mely tízezer parszeknyit tud megtenni nem egészen egy óra alatt?

– Ami pedig bennünket illet, mi sohasem kerestük a Földet, sőt a tudtunk nélkül valakik úgy intézték, hogy ne is szerezhessünk információkat a Földről. Az Első Alapítvány most oly közel jár ahhoz, hogy megtalálja a Földet, mi pedig oly messze járunk tőle, hogy...

Gendibal elhallgatott.

– Hogy micsoda?! – csapott le rá Delarmi. – Fejezze be a dajkameséjét! Tud valamit, vagy nem?

– Mindent nem tudhatok, szóló. Még nem ismerem az alattunk tátongó szakadék mélységét, sem azt, hogy egyáltalán miért kell megtalálni a Földet, de meggyőződésem, hogy a Második Alapítványt halálos veszedelem fenyegeti, csakúgy, mint a Seldon-tervet, s ezzel együtt az egész emberiség jövőjét.

Delarmi felállt. Arcán nyoma sem látszott a mosolynak, szavain érződött a nehezen kivívott önuralom feszültsége.

– Ostobaság! Első szóló, vessen véget ennek az egésznek! Itt most a vádlott viselkedéséről van szó. Nemcsak gyermeteg, amit mond, de nem is tartozik a tárgyhoz. Viselkedését semmiképpen sem mentheti azzal, hogy olyan elméletekből sző hálót körénk, melyek csak a saját agyában állnak össze értelmes egésszé. Szavazásra szólítom föl a jelenlévőket, méghozzá egyhangúan elítélő szavazásra.

– Várjon! – mondta Gendibal élesen. – Lehetőséget kaptam rá, hogy szóljak a magam védelmében, és egyvalamiről még nem beszéltem. Hadd tárjam önök elé ezt a részletet, s utána szavazhatnak, nem lesz több ellenvetésem.

Az első szóló fáradtan dörzsölte meg a szemét.

– Folytassa, Gendibal szóló – mondta. – Hadd hívjam föl az Asztal figyelmét: egy vád alá helyezett szóló elítélése oly súlyos és példa nélküli aktus, hogy még a látszatát is kerülnünk kell annak, hogy a védelem számára nem adtunk meg minden lehetőséget. Továbbá emlékeztetem önöket: számolnunk kell azzal, hogy ítéletünk, mely teljes mértékben megelégedésünkre szolgálhat, esetleg nem elégíti ki utódainkat. Márpedig nem hinném, hogy bármely rangbéli második alapítványista, kivált az Asztal szólói számára másodrendű kérdés lehet a történelmi perspektíva jelentősége. Cselekedjünk tehát úgy, hogy bizton elnyerjük vele a jövendő századok szólóinak helyeslését.

– Csak azt kockáztatjuk, első szóló, hogy az utókor kinevet bennünket, amiért oly nehezen hittünk a szemünknek – tiltakozott Delarmi keserűen. – Ön döntött úgy, hogy a védelem ismét szót kapjon.

Gendibal mélyet lélegzett, mielőtt megszólalt volna.

– Tehát döntése értelmében, első szóló, egy tanút szeretnék önök elé állítani, egy fiatal nőt, akit három napja ismertem meg, és aki nélkül meg sem érkeztem volna az Asztal gyűlésére, melyhez, mint tudjuk, késve csatlakoztam.

– Ismeri-e az Asztal azt a nőt, akiről beszél? – kérdezte az első szóló.

– Nem, első szóló. E bolygó egyik bennszülött lakójáról van szó.

– Egy honi nő? – kérdezte Delarmi kikerekedett szemmel.

– Ahogy mondja. Pontosan!

– Mit kezdjünk egy effélével? – értetlenkedett Delarmi. – Egy ilyentől úgysem tudhatunk meg semmi lényegeset. Ezek nem is léteznek!

Gendibal kivillantotta a fogát, oly módon, amit aligha lehetett mosolynak tekinteni. A hangja metsző volt.

– A honiak fizikailag létező lények. Emberek, akiknek megvan a maguk szerepe a Seldon-tervben. Jelenlétük a Második Alapítvány közvetett védelme szempontjából döntő fontosságú. Szeretném elhatárolni magam Delarmi szóló embertelen magatartásától, és remélem, megjegyzése úgy kerül rögzítésre, mint a szólóságra való esetleges alkalmatlanságának bizonyítéka. Felteszem a kérdést: az Asztal többi tagja egyetért-e a szóló képtelen megjegyzésével, és elutasítja-e tanúm megidézését?

– Hívja be a tanút, szóló – válaszolta az első szóló.

Gendibal ajka fölvette eredeti formáját, s arca immár csupán feszültségről árulkodott. Elméjét erős korláttal vette körül, de agya legmélyén tudta, hogy a veszély elmúlt, s a győzelem az övé.

34.

Sura Novi rémültnek látszott. Szeme tágra nyílt, alsó ajka enyhén remegett. Kezét hol összekulcsolta, hol szétnyitotta, keble alig észrevehetően hullámzott. Befont haját hátul szoros kontyba csavarta, napbarnított arcán meg-megrándult egy kis izom. Időnként tétován kotorászott hosszú szoknyája redői között. Kikerekedett szemében – mely az Asztal körül ülő szólók mindegyikén megállapodott egy-egy pillanatra – rémülettel vegyes áhítat tükröződött.

A rászegeződő tekintetek a megvetés és a kínos feszengés különböző fokozatairól árulkodtak. Delarmi úgy nézett el Novi feje fölött egy láthatatlan pont irányába, mintha a nő ott sem volna.

Gendibal óvatosan, csillapítóan simította végig Novi agyának felszínét. Tulajdonképpen elég lett volna, ha megpaskolja a kezét, vagy megcirógatja az arcát, de az adott körülmények között természetesen ez elképzelhetetlen volt.

– Első szóló! – mondta. – Eltompítom valamelyest e nő tudatos tartományát, hogy tanúskodását ne torzítsa el a félelem. Kérem, figyelje meg, és önök is csatlakozhatnak hozzánk, hogy lássák: agyában a legcsekélyebb módosítást sem kívánom végrehajtani.

Gendibal hangjára Novi rémülten hőkölt hátra, ami nem lepte meg a szólót. Tudta, hogy a nő még nem hallhatta, miként beszélnek egymás között a Második Alapítvány magas rangú tisztségviselői. Teljesen új volt számára a hangok, a hangszínek, a kifejezések és a gondolatok e furcsa, villanásszerű összeolvadása. De ahogy jött, el is múlt a rémület, mihelyt Gendibal gyengéden megérintette az agyát. Arca megszelídült.

– Talál egy széket a háta mögött, Novi – mondta Gendibal. – Üljön le, kérem!

Novi esetlenül meghajtotta magát, majd merev derékkal leült a székre.

Elég érthetően beszélt, de ha honi kiejtése túl zavaróvá vált, Gendibal megismételtette vele a mondottakat. Az Asztalra való tekintettel ő maga továbbra is a hivatalos nyelvet használta, ezért olykor a saját kérdését is meg kellett ismételnie Novinak.

A közte és Rufirant között lezajlott harcot nyugodtan, érthetően adták elő.

– A saját szemével látta elejétől fogva, Novi? – kérdezte Gendibal.

– Nem, mester, különben hamarább véget vetek neki. Rufirant jóravaló fickó, de nem sok ész szorult a fejibe.

– De hiszen elmesélte az egészet. Hogy lehetséges, ha nem is látta?

– Rufirant mondta el utóbb, mert kérdezgettem felőle. Erősen szégyelli magát.

– Szégyelli magát? Tapasztalta-e már korábban is, hogy így viselkedett?

– Rufirant? Dehogyis, mester. Amilyen nagydarab, olyan szelíd jószág. Nem szokott kakaskodni, aztán meg fél is a tudákosoktól. Nemegyszer mondogatta, milyen hatalmasak meg boszorkányosak is.

– Miért nem érezte ezt, amikor velem találkozott?

– Fura história. Magam se értem. – Novi a fejét csóválta. – Talán nem volt magánál. Mondtam is nekije: "Te tökfej! Hát való az, nekiesni egy tudákosnak?" Erre azt mondja: "Nem tudom, hogy eshetett meg. Mintha magam mellett álltam volna, azt' csak lesném, mit művelek."

– Első szóló! – szólt közbe Cheng szóló. – Mekkora értéke van számunkra e nő vallomásának, aki egy férfi szavait idézi nekünk? Nem lehetne a férfit kihallgatni?

– De igen – felelte Gendibal. – Ha e nő tanúvallomása után az Asztal további bizonyítékokra is igényt tart, hajlandó vagyok előállítani volt ellenfelemet, Karoll Rufirantot is. Ha nem, az Asztal máris meghozhatja ítéletét, mihelyt végzek ezzel a tanúval.

– Helyes – mondta az első szóló. – Folytassa a kihallgatást!

– És maga, Novi? – kérdezte Gendibal. – Magától nem szokatlan, hogy efféle csetepatékba beleavatkozik?

Novi egy pillanatig hallgatott. Sűrű szemöldöke között megjelent, majd elsimult egy apró ránc.

– Nem tudom – felelte végül. – Nem akarom, hogy a tudákosoknak baja essék. Valami küldött oda, nem is gondoltam semmire, csak közibük vetettem magam. – Megint elhallgatott, aztán még hozzátette: – Ha a szükség úgy hozná, megint csak így cselekednék.

– Most aludni fog, Novi – mondta Gendibal. – Ne gondoljon semmire. Kipiheni magát, még álmodni sem fog.

Novi motyogott valamit, aztán lecsukódott a szeme, feje pedig a szék támlájára hanyatlott.

Gendibal várt egy kicsit, majd azt mondta:

– Tisztelettel megkérem, első szóló, kövessen engem ennek az asszonynak az elméjébe. Rendkívül egyszerűnek és szimmetrikusnak fogja találni, ami nagy szerencse, különben nem venné észre, amit látnia kell. Itt... itt! Látja?... Kérem a többieket, lépjenek be ők is... csak egyenként, úgy könnyebb lesz.

A szólók között morajlás támadt.

– Kételkedik-e önök közül bárki is? – kérdezte Gendibal.

– Én kételkedem, mert... – Delarmi csaknem kimondta, amit még ő is kimondhatatlannak tartott.

Gendibal kisegítette:

– Úgy véli, szándékosan bolygattam meg ezt az elmét, hogy hamis bizonyítékot tárjak önök elé? Ezek szerint képesnek tart rá, hogy ilyen finom változtatást hajtsak végre? Az egyik rostszálacska úgy görbül el, hogy közben rajta és körülötte nyoma sincs semmiféle rendellenességnek. Ha ezt meg tudnám tenni, ugyan mi szükségem volna rá, hogy önök közül bárkivel is egyezségre jussak, méghozzá így? Miért alázkodnék meg holmi törvényszék előtt? Miért akarnám meggyőzni önöket? Ha képes volnék olyasmire, amit ennek a nőnek az agyában látnak, önök tehetetlenek volnának velem szemben, hacsak alaposan föl nem készülnek ellenem. Az igazság azonban az, hogy egyikőjük sem tud úgy manipulálni egy elmével, ahogy ennek a nőnek az agyában láttuk. Én sem tudok. A dolog mégis megtörtént.

Elhallgatott, tekintetét végighordozta valamennyi szólón, majd megállapodott Delarmi arcán. A szokottnál lassabban ejtette ki a szavakat:

– És most, ha ez nem elég, idehívom azt a honi parasztembert, Karoll Rufirantot, akit szintén megvizsgáltam, és akinek az agyában ugyanilyen elváltozást tapasztaltam.

– Nem tartjuk szükségesnek – jegyezte meg az első szóló, majd rémült arccal hozzátette: – Rettenetes dolgot láttunk.

– Ezek szerint felébreszthetem és elbocsáthatom ezt a honi asszonyt? – kérdezte Gendibal. – Már intézkedtem, hogy odakint várják; gondoskodni fognak róla, hogy magához térjen.

Könyökénél fogva gyengéden kivezette Novit, majd azt mondta:

– Hadd foglaljam össze röviden. Lehetséges, és előfordult, hogy olyan változtatást idézzenek elő az agyban, ami meghaladja a mi tudásunkat. Ily módon magukat a múzeumőröket is rábírhatták, hogy minden, a Földre vonatkozó anyagot eltüntessenek a Könyvtárból, akár a mi vagy a saját tudtuk nélkül. Láttuk, mi módon érték el, hogy az Asztal ülésére való igyekezetemben valaki feltartóztasson. Megfenyegettek, majd megmentettek. Mindebből az következett, hogy vád alá helyeztek. Az események e látszólag természetes összefüggése nyomán eltávolíthatnak hatalmi helyzetemből, és akárkik rendezték is így a cselekvések e sorozatát, előttünk ismeretlenek maradtak.

Delarmi előrehajolt ültében. Feldúltan kérdezte:

– Ha ez a titkos szervezet ilyen bámulatosan okos, ön mégis hogyan jöhetett rá minderre?

Gendibal most már megengedett magának egy mosolyt.

– Itt nem az én kiválóságomról van szó – válaszolta. – Nem akarom önmagamat a többi szóló fölébe helyezni, hogy az első szólóról ne is beszéljek. És azt sem hinném, hogy ezek az Anti-Öszvérek – ahogy az első szóló találóan elnevezte őket – olyan végtelenül bölcsek, vagy mindenféle körülménytől tökéletesen védettek volnának. Ezt a honi asszonyt is talán éppen azért szemelték ki eszközül, mert rendkívül csekély beavatkozással érhették el vele a céljukat. A nő ugyanis jelleméből következően vonzódik azokhoz, akiket ő tudákosoknak hív, mondhatni imádattal viseltetik irántuk. Ám az események elmúltával a velem való pillanatnyi kapcsolat megerősítette benne azt a fantáziaképet, hogy valamiképpen ő maga is tudós lesz. Másnap ezzel a határozott szándékkal keresett föl. Miután különös ambíciója fölkeltette a kíváncsiságomat, megvizsgáltam az elméjét – ezt más körülmények között nem tettem volna meg –, és véletlenül bukkantam rá az elváltozásra, melynek jelentőségét azon nyomban fölismertem. Ha másik nőt választanak, a tudósok iránt kevesebb vonzalommal bírót, az Anti-Öszvérek talán több munkát fektetnek bele, de az események is másképpen alakulnak, és én nem szerzek tudomást az egészről. Az Anti-Öszvérek tehát elszámították magukat, vagy nem tudták kellőképpen figyelembe venni az előre nem látható dolgokat. Botlásuk mindenesetre reményt keltő a számunkra.

– Úgy vélem – szólt közbe Delarmi –, az első szóló és ön azért nevezik őket Anti-Öszvéreknek, mert meg akarják tartani a galaxist a Seldon-terv által kijelölt úton, szemben az Öszvérrel, aki épp az ellenkezőjén fáradozott. Ha így áll a helyzet az Anti-Öszvérekkel, nem értem, miért tartják őket veszélyesnek.

– Miért munkálkodnának ezen, ha nem valami cél vezérli őket? Nem tudjuk, mi lehet ez a cél. Ha cinikusak volnánk, feltételezhetnénk, hogy egyszer majd elérkezettnek találják az időt arra, hogy közbelépésükkel más mederbe tereljék az eseményeket, méghozzá sokkal inkább a maguk, mint a mi megelégedésünkre. Ez az én álláspontom, noha nem vagyok jártas a cinikus bölcseletben. Vajon Delarmi szóló hajlandó-e feltételezni, pusztán a jelleméből fakadó szeretet és bizalom alapján, melyet oly jól ismerünk, hogy ezek a kozmikus emberbarátok csakis a mi munkánkat akarják megkönnyíteni, méghozzá önzetlenül, a jutalom legkisebb reménye nélkül?

E szavakra az Asztal körül ülők halk nevetgélése válaszolt, és Gendibal tudta, hogy győzött. És Delarmi is tudta, hogy vesztett: a düh hulláma úgy csapott át az elméje elé vont korlát rácsai között, ahogy a nap vörös sugarai villannak ki a sűrű lombsátor mögül.

– A honi paraszttal való összecsapásom első pillanataiban azt hittem, az események hátterében egy másik szóló áll – folytatta Gendibal. – Amikor az asszony agyában végrehajtott módosítást észrevettem, tudtam, hogy az összeesküvést illetően igazam van, de magáról az összeesküvésről téves az elképzelésem. A félreértésért tehát bocsánatot kérek, és remélem, ezt enyhítő körülményként fogják a javamra írni.

– Úgy vélem, tekinthetjük ezt bocsánatkérésnek... – mondta az első szóló, ám Delarmi félbeszakította. Most újból nyájas volt: édeskés szavai jól illettek derűs, barátságos arcához.

– Minden tiszteletem ellenére, első szóló, hadd vágjak a szavába... Ejtsük el tehát a vádemelési javaslatot. Pillanatnyilag nem szavaznék a szóló elítélésére, mint ahogy, gondolom, egyikünk sem. Még azt is megkockáztatnám, hogy a vádemelési javaslatot töröljük a szóló makulátlan kartonjáról. Gendibal szóló ügyesen tisztázta magát. Ezért csak gratulálhatok neki, valamint azért is, hogy föltárt előttünk egy válságfolyamatot, mely számunkra láthatatlanul parázslott volna a hamu alatt, ki tudja, meddig, kiszámíthatatlan következményeket vonva maga után. Én kérek teljes szívemből bocsánatot a szólótól korábbi, ellenséges magatartásom miatt.

Sugárzó pillantást vetett Gendibalra, aki kénytelen-kelletlen csodálattal adózott a nő tehetségének, ahogyan egy pillanat alatt felül tudott kerekedni vesztett pozícióján. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy ez csak bevezető egy másik irányból fenyegető, újabb támadáshoz.

Egy percig sem kételkedett ugyanis abban, hogy Delarmi következő lépése nem lesz kedvére való.

35.

Amikor Delora Delarmi szóló kedves akart lenni, a Szólók Asztala nem tudta magát kivonni a hatása alól. Tetőtől talpig merő bűbáj volt: hangja lágyan simogatott, mosolya megszelídült, szeme csillogott. Ilyenkor senki sem merte félbeszakítani: mindenki várta, mikor sújt le a villám.

– Hála Gendibal szólónak, gondolom, mindannyian megértettük, mit kell tennünk – mondta. – Az Anti-Öszvéreket nem látjuk, nem tudunk róluk semmit, hacsak azokat a nehezen megfogható nyomokat nem soroljuk ide, amelyeket ezeknek a honi embereknek az agyában tapasztaltunk, itt, magának a Második Alapítványnak a fellegvárában. Nem tudjuk, mit tervez az Első Alapítvány. Lehetséges, hogy az Anti-Öszvérek szövetséget kötöttek az Első Alapítvánnyal. Nem tudjuk.

– Tudjuk viszont, hogy ez a Golan Trevize és társa, akinek a neve pillanatnyilag nem jut eszembe, úton vannak egy általunk ismeretlen cél felé, és hogy az első szóló és Gendibal véleménye szerint ez a Trevize fogja megmutatni a kivezető utat ebből a súlyos válsághelyzetből. Mi tehát a mi teendőnk? Nyilván meg kell tudnunk mindent Trevize-ről, ami csak megtudható: hová igyekszik, mit forgat a fejében, miféle cél vezérelheti; illetve hogy van-e egyáltalán valami szándéka, terve, célja, vagy valójában ő sem egyéb, mint puszta eszköz egy nála sokkalta nagyobb erő szolgálatában.

– Megfigyelés alatt tartjuk – szólt közbe Gendibal. Delarmi elnéző mosolyra biggyesztette a száját.

– Ki figyeli? Az egyik külső ügynökünk? Létezhetnek olyan ügynökök, akik megállják a helyüket egy akkora hatalommal szemben, mint amilyennek az imént voltunk tanúi? Bizonyára nem létezhetnek. Az Öszvér idejében, de még később is a Második Alapítvány megkockáztatta, hogy a legjobbjai közül küldjön ki, és ha kellett, áldozzon fel önkénteseket, mert a szükség így parancsolta. Amikor a Seldon-terv megvédéséről volt szó, trantori kereskedőként Palver maga vette nyakába a galaxist, hogy visszahozza azt a lányt, Arkadyt. Mi sem ülhetünk itt ölbe tett kézzel, amikor talán nagyobb válsággal kell szembenéznünk, mint eddig bármikor. Nem bízhatjuk a feladatot a kistisztviselőkre, kémekre és kifutófiúkra.

– Csak nem azt akarja javasolni, hogy ilyen időkben az első szóló hagyja el a Trantort? – kérdezte Gendibal.

– Természetesen nem – felelte Delarmi. – Rá nagy szükségünk van a Trantoron. De itt van ön, Gendibal szóló. Hiszen ön vezetett a válság nyomára, s a jelentőségét is helyesen mérte föl. Ön mutatta ki a Könyvtárra és a honi elmékre gyakorolt finom, külső befolyást. Véleményét sikerrel tartotta fenn az Asztal általános ellenkezésével szemben, és győzött. Egyikünk sem látott olyan tisztán, mint ön, következésképpen a jövőben sem láthat senki tisztábban önnél. Véleményem szerint önnek kell elindulnia, hogy fölvegye a harcot az ellenséggel. Szabad az Asztal véleményét érzékelnem?

Formális szavazásra nem is volt szükség. Valamennyi szóló érzékelte a többiek agyát, s Gendibalban meghűlt a vér, hogy épp a saját győzelme és Delarmi veresége pillanatában küldte őt ez a boszorkányos nőszemély visszavonhatatlan száműzetésbe, méghozzá olyan feladattal, amelynek talán élete végéig sem tud megfelelni. Delarmi eközben a háttérből irányítja majd az Asztalt, következésképpen a Második Alapítványt, azaz a galaxist, melyek talán egyként ítéltetnek pusztulásra.

És ha száműzöttként valamilyen módon mégis összegyűjtene annyi információt, amelynek segítségével a Második Alapítvány végül felülkerekedne a növekvő válságon, az érdem mindenképpen Delarmié lenne, tehát sikere csakis Delarmi hatalmát növelné. És minél gyorsabb, minél látványosabb sikert érne el ő, annál szilárdabbá tenné a nő pozícióját.

Gyönyörű sakkhúzás volt, a talpra állás iskolapéldája.

Most, hogy valósággal az első szóló jogkörét bitorolta, még szembetűnőbbé vált uralmi szerepe az Asztalnál. Gendibal annál is inkább érzékelte a helyzet fonákságát, mert megérezte az első szólóból áramló harag hullámait.

Megfordult. Az első szóló meg sem próbálta elrejteni dühét, és nem volt vitás, hogy alig oldották meg az egyiket, újabb belső válság kibontakozásának lehetnek szemtanúi.

36.

Quindor Shandessnek, a huszonötödik első szólónak saját személyét illetően nem voltak különösebb illúziói. Tudta, hogy nem tartozik azok közé a dinamikus első szólók közé, akik csillagként ragyogtak a Második Alapítvány ötszáz éves történelmének egén – most azonban ilyen első szólóra nem is volt szükség. A galaktikus prosperitás nyugodt időszakában irányította az Asztal tevékenységét, amikor fölösleges lett volna mindenféle dinamizmus. Úgy tűnt, az idő inkább az értékek megtartásának kedvez, s erre a szerepre ő volt a legalkalmasabb ember. Elődje ezért választotta ki őt.

– Ön nem kalandor, ön tudós – mondta valaha a huszonnegyedik első szóló. – Meg fogja óvni a Tervet, melyet egy kalandor romba dönthetne. Megóvni! Az ön Asztalánál ez legyen a jelszó.

Megpróbálta, de ez egyet jelentett valamiféle passzív első szólósággal, amit egyesek gyengeségnek véltek. Újra és újra elterjedt a hír, hogy lemondásra készül, és nyílt áskálódások is folytak az ilyen vagy olyan irányú utódlás kérdésében.

Shandess egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Delarmi a harcok egyik vezéralakja. Ő az Asztal legerősebb egyénisége, és minden ifjúi lobbanékonysága és ostobasága ellenére még Gendibal is visszavonulásra kényszerült előtte, mint lám, most is.

De Seldon nevére, akármilyen passzív vagy akár gyenge is ő, az első szólónak van bizonyos előjoga, amelyről még soha senki sem mondott le, s ő is ragaszkodik hozzá.

Szólásra emelkedett, s az Asztal körül csönd támadt. Ha az első szóló beszélni akar, nincs helye a közbeszólásnak. Még Delarmi vagy Gendibal sem merné félbeszakítani.

– Szólók! Egyetértek azzal, hogy veszedelmes krízissel állunk szemben, és hogy szigorú intézkedéseket kell hoznunk. Nekem kellene útra kelnem, hogy megkeressem az ellenséget. Delarmi szóló a tőle megszokott kedvességgel felmentett a feladat alól, mondván, most itt van szükség rám. Az igazság ezzel szemben az, hogy sem itt, sem ott nincs szükség rám. Öregszem, gyengülök. Hosszú ideje él a remény sokakban, hogy egy szép napon visszavonulok, és talán így is kellene tennem. Ha ezt a válságot sikerrel átvészeljük, valóban visszavonulok.

– De természetesen az első szóló joga, hogy utódját kijelölje. Most élni fogok ezzel a jogommal. Van önök között egy szóló, aki régóta kézben tartja az Asztal gyűléseit; egy szóló, aki egyéniségének erejével gyakran betölti azt a vezető szerepet, amelyet én nem tudtam betölteni. Mindannyian tudják, hogy Delarmi szólóról beszélek.

Szünetet tartott, aztán így folytatta:

– Egyedül önnél tapasztalok helytelenítést, Gendibal szóló. Megkérdezhetem, mi az oka? – Leült, hogy Gendibal jogot kapjon a válasz megadására.

– Nem helytelenítek semmit, első szóló – felelte Gendibal halkan. – Az ön joga, hogy megválassza utódját.

– Így is teszek. Amikor majd ön visszatér – miután sikeresen elindította azt a folyamatot, amely véget vet a válságnak –, én is elérkezettnek látom az időt, hogy visszavonuljak. Az utódom akkor majd maga döntheti el, milyen politikát követel meg a folyamat további menete és befejezése. Van valami mondanivalója, Gendibal szóló?

Gendibal csendesen azt válaszolta:

– Amikor Delarmi szólót jelöli ki utódjául, első szóló, remélem, olyan értelmű tanáccsal is ellátja majd, hogy...

Az első szóló azonban nyersen félbeszakította:

– Delarmi szólóról beszéltem, de nem neveztem meg utódomként. Nos, mi mondanivalója van még?

– Elnézését kérem, első szóló. Úgy kellett volna fogalmaznom: amennyiben Delarmi szólót nevezi ki utódjául, miután visszatértem küldetésemből, olyan értelmű tanáccsal is ellátja...

– A jövőben sem fogom utódomnak nevezni, semmiféle körülmények között. És most mit kíván még mondani? – Az első szóló úgy érezte, ki kell élveznie a bejelentésével Delarmira lezúduló csapás látványát. Ennél megalázóbban nem is csinálhatta volna. – Nos, Gendibal szóló, mit óhajt mondani?

– Csak annyit, hogy semmit sem értek.

Az első szóló ismét fölállt, és így folytatta:

– Delarmi szóló uralkodott, és vezető szerepet játszott, ám az első szóló posztjának eléréséhez más is szükségeltetik. Gendibal szóló viszont látta, amit egyikünk sem látott. Szembeszegült az egy emberként ellenséges Asztallal, kényszerített bennünket, hogy a dolgokat újra átgondoljuk, és addig nem nyugodott, míg meg nem győzött minket. Vannak sejtéseim Delarmi szóló indítékait illetően, amikor Golan Trevize követésének felelősségét Gendibal szólóra akarja áthárítani, de a felelősség súlya amúgy is ezen a vállon pihen. Tudom, hogy sikerrel fogja végrehajtani a feladatát, e téren is bízom az intuíciómban, és amidőn visszatér, ő lesz a huszonhatodik első szóló.

Váratlanul visszaült a helyére, mire valamennyi szóló lázasan próbálta tisztázni saját véleményét a hangok, hangsúlyok, gondolatok és kifejezések zűrzavarában. Az első szóló közönyösen bámult maga elé, mint akinek e lárma el sem jut a tudatáig. Most, hogy túlesett rajta, maga is meglepődött, milyen jó érzés, ha az ember leveti a felelősség súlyát. Előbb kellett volna megtennie – de nem volt rá képes.

Csak most vált számára nyilvánvalóvá, ki lesz az utóda.

És ekkor agyhullámai valamilyen módon összetalálkoztak a Delarmiéból kiáradó hullámokkal, s a nőre pillantott.

Seldonra! Milyen nyugodt, mosolygós. Nem látszik rajta a kegyetlen csalódottság – még nem adta föl a harcot. Azon tűnődött, vajon nem szolgáltatta-e ki magát a nőnek. Vajon Delarmi mit tartogathat még a tarsolyában?

37.

Delora Delarmi gondolkodás nélkül kimutatta volna reményvesztettségét és csalódottságát, ha lett volna valami értelme.

Óriási elégtétel lett volna, ha kínos ütést mérhet erre a zseniális vén bolondra, aki az Asztalt irányítja, vagy erre az ostoba fiatalemberre, aki maga mellé állította a Szerencsét – ő azonban nem elégtételre vágyott. Többet akart.

Első szóló akart lenni.

És amíg kártya van a kezében, játszani fog.

Szelíden elmosolyodott, a magasba emelte a kezét, mint aki szót kér, s egészen addig ott is tartotta, míg meg nem bizonyosodott: nemcsak hogy lecsendesedtek, de mohó figyelemmel várják a szavait.

Akkor megszólalt:

– Gendibal szóló korábbi szavait idézem, első szóló, amikor kijelentem, hogy nem helytelenítem a döntést. Az ön joga, hogy utódját megválassza. Ha mégis szót kérek, csak azért teszem, hogy én is hozzájárulhassak, legalábbis így remélem, a Gendibal szóló feladatául jutott küldetés sikeréhez. Kifejthetném a gondolataimat, első szóló?

– Lásson hozzá – felelte az első szóló kurtán. Túl lágynak, engedékenynek találta a nő viselkedését.

Delarmi megfontoltan bólintott. Arcáról eltűnt a mosoly.

– Vannak űrhajóink – mondta. – Technikailag ugyan nem olyan tökéletesek, mint az Első Alapítványéi, de bárhová elvihetik Gendibal szólót, aki képzett pilóta, mint mi mindannyian. Képviselőink a galaxis minden nagyobb bolygóján megtalálhatók, tehát mindenütt szívesen fogják látni. Most, hogy már tisztában van a veszély természetével, meg is tudja magát védelmezni az úgynevezett Anti-Öszvérekkel szemben. Nekem mindenesetre az az érzésem, hogy akkor is szívesebben használták föl az alacsonyabb rendűeket, sőt a honi parasztokat, amikor még nem is tudtunk a létezésükről. Természetesen tüzetesen meg kell vizsgálnunk valamennyi második alapítványista agyát – a szólókét is beleértve –, de meggyőződésem, hogy ők érintetlenek maradtak. Az Anti-Öszvérek nem mernek mentális kapcsolatba lépni velünk.

– Mindazonáltal nem tartom ésszerűnek, hogy Gendibal szóló a szükségesnél többet kockáztasson. Nyilván nem óhajt vakmerő kalandokba bocsátkozni, tehát célszerű lenne, ha valamiképpen álcázná küldetése célját, oly módon, hogy ők ne sejtsenek meg semmit. Hasznos lenne, ha egyszerű honi kereskedőnek vélnék, hiszen mindannyian tudjuk, hogy annak idején Preem Palver is kereskedő képében járta be a galaxist.

– Preem Palvernek határozott szándéka volt vele, nem úgy, mint Gendibal szólónak – vetette ellene az első szóló. – Ha mégis szükség lenne valamiféle álcázásra, bizonyára ő is kitalálná a legmegfelelőbbet.

– Tisztelettel kérem, első szóló, hadd javasoljak egy ravasz megoldást. Bizonyára emlékszik, hogy Preem Palver magával vitte a feleségét is, élete régi társát. Rusztikus külső megjelenéséhez semmi sem illett jobban, mint hogy asszonyával együtt mutatkozzék, bárhová indult is el. Ez elterelt róla mindenféle gyanút.

– Nekem nincs feleségem – szólt közbe Gendibal. – Voltak partnereim, de egy sem akadt köztük, aki jelenleg önként vállalná a feleség szerepét mellettem.

– Ezt jól tudjuk, Gendibal szóló – felelte Delarmi –, ám bármilyen asszonyt vinne is magával, az emberek magától értetődőnek tartanák a szerepét. Talán mégis akadna önként jelentkező. És ha úgy érzi, a helyzetet írásos bizonyítékkal is alá kellene támasztani, nyilván ennek sem lenne akadálya. Szerintem nőt kellene magával vinnie.

Gendibalnak egy pillanatra elakadt a lélegzete. Csak nem arra gondol...? Ezzel a trükkel akar részt vállalni a sikerből? Esetleg arra tör, hogy ketten együtt vagy felváltva legyenek első szólók? Mogorván vetette oda:

– Hízelgő rám nézve, hogy Delarmi szóló úgy érzi, ő...

Delarmi azonban harsány kacajra fakadt, s már-már őszinte szeretettel nézett végig Gendibalon. A fiatalember szépen besétált a csapdába, s most valóban ostobának látszott. Az Asztal ezt nem fogja elfelejteni.

– Gendibal szóló! – mondta. – Nem vetemednék olyan arcátlanságra, hogy részt kérjek ebből a feladatból. A küldetés önre és csakis önre vár, mint ahogy az első szólóság is az öné, csakis az öné lesz. Eszembe sem jutott, hogy engem választana útitársául. Ne tréfáljon, szóló, az én koromban az ember már igazán nem sokat ad a vonzerejére...

Az Asztal körüli arcokon mosoly játszott, még az első szóló is nehezen leplezte derűjét.

Gendibal felfogta az ütés súlyát, és tudta, hogy fortély dolgában úgysem veheti föl a versenyt a nővel. Hiábavaló fáradság volna.

– Akkor hát mit javasol? – kérdezte a tőle telhető legszelídebb hangon. – Biztosíthatom, meg sem fordult a fejemben, hogy ön szeretne velem tartani. Önnek az Asztal mellett van a helye, s jól tudom, hogy nem óhajt részt venni a galaxis zűrzavaros ügyeiben.

– Egyetértek, Gendibal szóló, egyetértek – felelte Delarmi. – Mégis az javasolom, vegye fontolóra, nem játszhatna-e el egy honi kereskedő szerepét. És ha társául egy honi asszonyt választana, ugyan ki vonhatná kétségbe a szerep hitelességét?

– Egy honi asszonyt? – Gendibalt rövid időn belül másodszor sikerült kibillenteni egyensúlyából, s az Asztal leplezetlenül élvezte a helyzetet.

– Azt a bizonyos honi asszonyt – folytatta Delarmi. – Azt, aki megmentette a veréstől. Aki azóta is imádattal csüng magán. Akinek az elméjét megvizsgálta, és aki ennek nyomán, ha akaratlanul is, de másodszor is megmentette önt valamitől, ami még a verésnél is súlyosabb. Azt javasolom, vigye magával őt.

Gendibalban már készen állt a visszautasító válasz, de jól tudta, hogy a nő éppen ezt várja. Milyen élvezettel figyeli az Asztal! Mostanra már nyilvánvaló lett: az első szóló, akit feldühített Delarmi viselkedése, hibát követett el azzal, hogy kijelentette, Gendibal lesz az utódja – legalábbis Delarmi gondoskodott arról, hogy a döntés helyessége máris kétségeket ébresszen a jelenlévőkben.

A szólók között Gendibal volt a legifjabb. Feldühítette az Asztalt, s aztán nem hagyta, hogy elítéljék. Egy szó mint száz, megalázta őket. Mint jövendő örökösre, egyik sem tudott bosszankodás nélkül ránézni.

Mindenképp nehéz dolga lett volna, amikor fölébük akar kerekedni. Így azonban nem felejtik el, milyen könnyen tette őt nevetségessé Delarmi, s mennyire élvezték felsülését. A nő játszva akarta bebizonyítani, hogy az első szólóságra kora és tapasztalatlansága miatt nem alkalmas. Együttes nyomásuk könnyen rábírhatja az első szólót, hogy másítsa meg döntését, miközben ő odakint próbálja teljesíteni küldetését. De ha az első szólót nem is sikerül megingatniuk, megeshet, hogy Gendibal idővel rádöbben: hatalma ellenére nem tud megbirkózni az egy emberként fölsorakozó ellenfelek akaratával.

Egy pillanat elég volt, hogy helyzetét fölismerje, és látszólag a legcsekélyebb tétovázás nélkül adta meg a választ:

– Delarmi szóló, csodálattal adózom kiváló ösztönének! Azt hittem, mindannyiunkat meglephetem. Valóban szándékomban állt, hogy magammal vigyem a honi asszonyt, noha nem egészen olyan meggondolásból, mint amit ön javasolt. Az elméje miatt akartam magammal vinni. Önök is látták s tapasztalták, milyen meglepően intelligens, mi több, tiszta, egyszerű, mentes mindenféle alattomosságtól. Bizonyára önök is azt a következtetést vonták le, hogy senki sem nyúlhatna hozzá észrevétlenül. Nem tudom, felmerült-e önben, Delarmi szóló, milyen kitűnő riasztócsengőként működne ennek a nőnek az agya. A külső mentális erő jelenlétét rajta keresztül jóval korábban észlelhetném, mint ha csupán a saját agyamra támaszkodnék.

Egy pillanatig élvezte a meglepett csendet, majd fesztelenül így folytatta:

– Hát persze hogy ez nem jutott eszükbe! Na mindegy, nem olyan fontos az egész. És most távoznom kell. Nincs vesztegetni való időnk.

– Várjon! – szólt Delarmi, akinek a kezéből harmadszorra is kicsúszott a kezdeményezés. – Mit akar tenni?

Gendibal megrántotta a vállát.

– Minek részletezzem? Minél kevesebbet tud az Asztal, annál kevesebb sikerrel próbálhatnak az Anti-Öszvérek zavart kelteni.

Ezt úgy mondta, mintha mindenekelőtt az Asztal biztonsága lebegne a szeme előtt. Megvárta, míg az érzés teljesen betölti az elméjét, aztán kitárta a többiek előtt.

Jól fog esni nekik. Olyan elégedettek lesznek, hogy eszükbe sem jut, vajon valóban tudja-e Gendibal, mit akar tenni.

38.

Aznap este az első szóló négyszemközt fogadta Gendibalt.

– Igaza volt – mondta. – Kénytelen voltam bepillantani az agya felszíne alá. Láttam, hogy a bejelentésemet elhibázottnak tartja, és az is volt. De olyan boldogan töröltem le Delarmi arcáról a mosolyt, és végre én is olyan nemtörődöm módon utasíthattam rendre, ahogy ő szokta bitorolni az én hatáskörömet.

– Jobb lett volna, ha csak magánbeszélgetésen közli velem, s a visszatérésemig nem tesz újabb lépéseket – válaszolta Gendibal kedvesen.

– Akkor nem vehettem volna elégtételt rajta. Tudom, nyomorúságos indíték egy első szóló számára.

– Ez nem fogja meggátolni semmiben, első szóló. Továbbra is intrikálni fog, hogy megszerezze a hatalmat, és talán lesz is rá esélye. Meggyőződésem, hogy akadnak, akik szerint vissza kellett volna utasítanom a jelölést. Aligha vitatható, hogy Delarmi szóló a legjobb elme az Asztalnál, és talán belőle válnék a legjobb első szóló is.

– A legjobb elme az Asztalnál, de egyebütt nem – morogta Shandess. – Nem ismeri fel a valódi ellenséget, legföljebb a többi szóló között. Nem lett volna szabad már szólóvá sem válnia. Mondja, megtiltsam, hogy magával vigye a honi asszonyt? Tudom, hogy Delarmi kényszerítette bele ebbe a helyzetbe.

– Nem, nem, az ok valódi, amiért magammal akarom vinni. Riasztóberendezésként fog szolgálni, nem vitás, és még hálás is vagyok Delarmi szólónak, amiért lehetővé tette, hogy rádöbbenjek. Biztosra veszem, hogy ez a honi asszony jó szolgálatot tesz még.

– Akkor jó. Egyébként én sem mondtam valótlanságot. Meggyőződésem, hogy sikerrel fog megbirkózni ezzel a válsággal, ha bízik a megérzésemben.

– Azt hiszem, bizalomban nincs hiány, annál is inkább, mert egyetértek önnel. ígérem, történjék bármi, jóval fogok fizetni a rosszért, amit kaptam. Visszatérek, hogy első szóló legyek, tehetnek az Anti-Öszvérek – vagy Delarmi szóló –, amit akarnak.

Miközben beszélt, Gendibal maga is felfigyelt önnön elégedettségére. Miért tekint ilyen örömteli várakozással, ilyen eltökéltséggel magányos űrbéli kalandozása elé? Becsvágy, no igen. Valaha maga Preem Palver is efféle dologra vállalkozott – és most majd megmutatja, hogy Stor Gendibal is képes rá. Azok után már senki sem vitathatja el tőle az első szólóságot. De e törekvésén kívül nincs-e valami más is? A küzdelem varázsa? Az izgalom utáni vágy tört volna ki belőle, akit egész felnőtt életére egy eldugott bolygó titkos zugába kényszerítettek? Pontosan maga sem volt tisztában vele, csak annyit tudott, hogy már nagyon várja az indulást.

11 - A Sayshell

39.

Janov Pelorat életében először láthatta, hogyan alakul át lassan egy fénylő csillag gömbbé; s mindez egy olyan manőver után, amelyet Trevize "mikrougrásnak" nevezett. A negyedik – lakható és legközelebbi úti céljuknak számító – bolygó, a Sayshell ezek után már sokkal lassabban növekedett. Teltek a napok.

A számítógép térképet is készített a bolygóról, melyet Pelorat figyelmesen szemlélt az ölében lévő hordozható készülék képernyőjén.

Trevize annak az embernek a magabiztosságával szólalt meg, aki – annak idején – több tucat bolygón ért már földet.

Fölösleges, hogy máris olyan tüzetesen szemügyre vegye, Janov. Előbb át kell kecmeregnünk a belépőállomáson, s félek, hogy addig elunjuk magunkat.

– Bizonyára formaság az egész – pillantott föl Pelorat.

– Persze. De attól még unalmas lehet.

– Hiszen béke van.

– Nem vitás. Ami azt jelenti, hogy át fognak engedni. De előbb elpepecselnek az ökológiai egyensúllyal. Minden világnak megvan a sajátja, és nem szívesen veszik, ha valami megbolygatja. Így aztán átvizsgálják a hajót, nem hurcolunk-e be nemkívánatos organizmusokat, esetleg fertőzést. Ésszerű óvintézkedés.

– Azt hiszem, a mi esetünkben erről szó sincs.

– Nincs, végül ők is meg fogják állapítani. De ne felejtse el, hogy a Sayshell Unió nem tagja az Alapítvány Szövetségnek, tehát biztosra veszem, hogy már csak azért is fontoskodni fognak, hogy ezzel is megmutassák, milyen függetlenek.

A feléjük közeledő kis hajóról egy sayshelli vámtiszt szállt át hozzájuk. Trevize, akiben élt még katonai szolgálata emléke, csupa buzgalom volt.

– A Távoli Csillag, a Terminusról – mondta. – Tessék, a hajó papírjai. Fegyvertelen. Magánhajó. Tessék, az útlevelem. Egy utasom van. Itt az útlevele. Turisták vagyunk.

A vámtiszt rikító színű egyenruháján a karmazsinvörös uralkodott. Arcát és felső ajkát simára borotválta, de az állán lévő kurta szakállát kétfelé osztva, egy-egy különálló csomóban viselte.

– Alapítványi hajó? – kérdezte.

– "Alapéjtványi hajaónak" ejtette, de Trevize óvakodott attól, hogy kijavítsa, netán elmosolyogja magát. Ahány bolygó, annyi változata a galaktikus köznyelvnek, és mindenki a magáét beszéli. Amíg megértik egymást, a kiejtésnek nincs jelentősége.

– Igen, uram – felelte Trevize. – Alapítványi hajó. Magántulajdonú.

– Nagyon helyes. A fuvar, ha volna szíves.

– A micsoda?

– A fuvar. Mit visz?

– Aha, a rakomány. Tessék, a lista. Csak személyes holmink van. Nem kereskedelmi céllal jöttünk. Ahogy említettem, egyszerű turisták vagyunk.

A vámtiszt kíváncsian pillantott körül.

– Ahhoz képest, hogy turisták, igazán csinos hajójuk van.

– De nem alapítványi mérték szerint – felelte Trevize, mint aki jó viccet mond. – Különben is tehetős ember vagyok, megengedhetem magamnak.

– Azt akarja mondani, hogy meggazdagíthat? – villant rá a tiszt szeme, de rögtön el is fordította róla.

Trevize egy pillanatig eltöprengett a szó jelentésén, de aztán eldöntötte magában a kérdést.

– Nem, dehogy akartam megvesztegetni önt. Nincs is okom rá, és ön különben sem látszik olyan embernek, akit csak úgy meg lehet vesztegetni... még ha eszembe jutott volna is. Ha óhajtja, nyugodtan átvizsgálhatja a hajómat.

– Fölösleges – mondta a tiszt, és eltette hordozható magnetofonját. – Már megnéztük, nem hoztak-e be valami különleges fertőzőanyagot, s átengedtük önöket. Kijelöltük az űrhajó számára azt a rádióhullámot, amely bevezetősugárként szolgál.

– Azzal elment. Mindössze tizenöt percig tartott az egész.

– Kellemetlenséget is okozhatott volna? – kérdezte Pelorat halkan. – Valóban megvesztegetésre várt?

Trevize vállat vont.

– A vámtisztek lepénzelése olyan ősi, mint maga a galaxis, és ha újra próbálkozott volna, nyilván nem zárkózom el előle. A történtek azonban azt mutatják, hogy inkább nem kísérletezett egy alapítványi hajóval, főleg nem egy ilyen díszes darabbal. Az öreg polgármester asszony – az ég simítsa ki ráncos bőrét! – megmondta, hogy az Alapítvány neve mindenütt megvéd bennünket, és nem is tévedett. Hosszabb ideig is eltarthatott volna.

– Miért? Úgy láttam, megtudta, amit akart.

– Úgy van, de volt olyan előzékeny, hogy már messziről letapogatta a hajót. Ha jónak látja, kézi masinával is végigjárhatott volna minden zegzugot, az pedig órákba telik. Még kórházba is dughatott volna bennünket, hogy aztán ott tartson napokig.

– Micsoda? De drága barátom!

– Ne izguljon. Nem tette meg. Azt hittem, képes lesz rá, de nem tette meg. És ez azt jelenti, hogy leszállhatunk. Jó lenne gravitációs úton földet érni, csak tizenöt percünkbe kerülne, de nem tudom, hol vannak a kijelölt leszállóhelyek, és nem akarok bajt okozni. Vagyis követnünk kell a rádiósugarakat, ami annyit tesz, hogy spirális alakban törjük át az atmoszférát – és ez órákba fog telni.

Pelorat felvidult.

– Hiszen ez nagyszerű, Golan. Olyan lassan fogunk lefelé haladni, hogy közben a felszínt is megfigyelhetjük? – Fölemelte hordozható képernyőjét, mely a térképet mutatta kis nagyításban.

– Úgy-ahogy. Le kell jutnunk a felhőréteg alá, aztán másodpercenként néhány kilométeres sebességgel kell haladnunk. Tehát nem éppen átlebegni fogunk a légkörön, de azért tanulmányozhatja a planetográfiát.

– Nagyszerű! Nagyszerű!

– Azon tűnődöm – jegyezte meg Trevize elgondolkodva –, vajon elég hosszú időt töltünk-e majd a Sayshellen, hogy érdemes legyen a hajó óráját a helyi időhöz igazítani.

– Gondolom, ez attól függ, hogy mik a további terveink. Mit gondol, Golan, mit fogunk csinálni?

– Meg kell találnunk a Gaiát, és nem tudom, mennyi időnkbe fog ez telni.

– Igazítsuk át a karóránkat, s hagyjuk békén a hajó óráját – javasolta Pelorat.

– Ésszerűnek tűnik – hagyta helyben Trevize. Lenézett az alattuk elterülő bolygó felszínére. – Nincs értelme, hogy tovább várakozzunk – mondta. – Betáplálom a számítógépbe a bevezető rádiósugarat, aztán a gravitáció segítségével utánozhatja a hagyományos repülést. Így ni! Indulás, Janov, lássuk, mi vár ránk!

Töprengve nézte a bolygót, miközben a hajó pontosan követte a gravitációs görbület útját. Még sohasem járt a Sayshell Unióban, de tudta, hogy az utolsó évszázad során következetesen barátságtalan viselkedést tanúsított az Alapítvány iránt. Meglepte – s kissé meg is ijesztette –, hogy ilyen gyorsan átjutottak a vámon.

Érthetetlen volt.

40.

A vámtisztet Jogoroth Sobhaddarthának hívták, és már a fél életét az állomáson töltötte.

A szolgálat nem esett nehezére, mert így három hónapból egyet a könyveinek meg a zenehallgatásnak szentelhetett, és elszabadulhatott a feleségétől és serdülő fiától.

Persze bosszantó volt, hogy az utóbbi két esztendőben egy álmodó vette át a vám parancsnoki tisztét. Nincs elviselhetetlenebb az olyan embernél, aki egy feladat elvégzésére nem talál más ürügyet, mint azt, hogy álmában kapta rá a parancsot.

Sobhaddartha a maga részéről eldöntötte már, hogy egy szót sem hisz az egészből, de óvakodott véleménye hangoztatásától, mert a Sayshellen az emberek többsége mélyen elítélte az antipszichikus kételyeket. Ha elterjed róla, hogy materialista, még jövendő nyugdíja is veszélyben forog.

Végigsimította két szakállpamacsát, egyiket a jobb kezével, másikat a bal kezével, a kelleténél kissé hangosabban megköszörülte a torkát, aztán mesterkélt nemtörődömséggel megkérdezte:

– Ez volt az a hajó, parancsnok?

A parancsnok, aki a Namarath Godhisavatta névre hallgatott, egy számítógép által kiagyalt adattal bíbelődött éppen, s még csak föl sem nézett.

– Miféle hajó? – kérdezte.

– A Távoli Csillag. Az alapítványi hajó. Amelyiket épp az imént engedtem át. Amelyiknek minden szögletéről holográfképünk van. Ez volt az, amelyikről álmodott?

Godhisavatta erre már fölpillantott. Apró termetű férfi volt, feketébe játszó, sötét szeme köré nem a gyakori mosoly szőtt apró ráncokat.

– Miért érdekli? – kérdezte.

Sobhaddartha fölegyenesedett, és kissé összevonta sűrű, sötét szemöldökét.

– Azt állították magukról, hogy turisták, de én még sohasem láttam ilyen hajót. Szerintem alapítványi ügynökök...

Godhisavatta visszaült a székébe.

– Idefigyeljen, ember, ha jól emlékszem, nem kértem ki a véleményét.

– De parancsnok, nekem hazafias kötelességem, hogy rámutassak...

Godhisavatta keresztbe fonta mellén a karját, és lesújtó pillantást vetett beosztottjára, aki – noha parancsnokánál sokkalta erőteljesebb felépítésű volt – nyomban meghunyászkodott fölöttese megsemmisítő tekintete alatt.

– Ember – mondta Godhisavatta –, ha jót akar, minden megjegyzés nélkül végzi a kötelességét. Mert elintézhetem, hogy ne kapjon nyugdíjat, ha visszavonul, amire hamarosan sor kerülhet, ha továbbra is olyasmivel foglalkozik, ami nem tartozik önre.

– Igen, uram – felelte Sobhaddartha halkan. Aztán, hangjában a megalázott emberek szolgai engedelmességével, megkérdezte: – Kötelességemnek kell-e tartanom, uram, jelenteni, hogy egy második hajó jelent meg a képernyőnkön?

– Vegye úgy, hogy már jelentette is – válaszolta Godhisavatta bosszúsan, mert időközben ismét visszatért a munkájához.

– Továbbá hogy rendkívüli hasonlóságot árul el azzal, amelyet az imént engedtem át – tette hozzá Sobhaddartha még alázatosabban.

Godhisavatta, kezével az asztalra támaszkodva, lassan fölemelkedett.

– Egy második?

Sobhaddartha elmosolyodott magában – a vérszomjas fattyú (mármint a parancsnok) nyilván nem látott két hajót álmában.

– Úgy van, uram! – mondta. – Visszatérek az őrhelyemre, várom az utasításait, és reménykedem, uram...

– Nos?

Sobhaddartha, noha tudta, hogy a nyugdíját kockáztatja, nem tudott ellenállni, és kibökte:

– És reménykedem, uram, hogy nem azt engedtük át, amelyiket nem kellett volna.

41.

Pelorat elbűvölten figyelte, hogyan iramlik át a Távoli Csillag a Sayshell bolygó felszínén. A felhőtakaró itt jóval vékonyabb és szakadozottabb volt, mint a Terminus körül, a szárazföldek pedig – pontosan úgy, ahogy a térkép jelezte – egységesebbek és hatalmasabbak. A nagy kiterjedésű vöröses foltok hatalmas sivatagokat jeleztek.

Életnek nyoma sem volt. Mintha ez a bolygó csupa terméketlen sivatagból, szürke síkságból, hegyvidékeket jelző végtelen talajredőkből és természetesen óceánból állna.

– Élettelennek látszik – motyogta Pelorat.

– Ilyen magasságból nem is láthatja meg az élet nyomait – felelte Trevize. – Ha alacsonyabbra érünk, majd meglátja a zöldellő foltokat. De előbb még megfigyelheti az éjszakai oldal csillogó fényeit. Az emberek szeretik kivilágítani a bolygójukat a sötét oldalon; olyan bolygóról még nem hallottam, amelyik ebből a szempontból kivétel volna. Vagyis az élet első jele nem annyira emberi, mint inkább technikai jellegű lesz.

– Az ember természete szerint nappali lény – mondta Pelorat elgondolkodva. – Én úgy látom, hogy a technikai fejlődés legelső céljai között szerepelt az éjszakának nappallá való átalakítása. Tulajdonképpen ha egy műszakilag elmaradott világ fejlődésnek indul, a technikai haladás az éjszakai félteke mindjobban növekvő fényességén mérhető le. Maga szerint mennyi időbe telne, míg az egyöntetű sötétség egyöntetű fénnyé válna?

Trevize elnevette magát.

– Furcsa gondolatai vannak, talán azért, mert mítoszok kutatásával foglalkozik. Nem hinném, hogy akár egyetlen bolygón is megvalósulhatna ez az egyöntetű fény. Az éjszakai fények egyértelműen utalnak az adott népsűrűségre, a kontinenseken tehát fénycsomókat és fényvonalakat látunk. Még a hatalma csúcsán lévő Trantoron is, amikor a bolygó egyetlen óriási struktúrát alkotott, csak egyes pontokon vált láthatóvá az átszűrődő fény.

A bolygó lassan zöldessé vált, ahogy Trevize megjósolta, és amikor utoljára kerülték meg, fel is hívta Pelorat figyelmét az imitt-amott látható városokra.

– Nem túl városias világ – jegyezte meg. – Még nem jártam ugyan a Sayshell Unióban, de a számítógéptől kapott értesüléseim szerint meglehetősen maradiak. A technikai haladás galaxis-szerte az Alapítvány fogalmával társul, és minden bolygón, ahol az Alapítvány ellenérzéseket kelt, tapasztalható bizonyos ragaszkodás a múlthoz. Ez persze nem vonatkozik a fegyverek gyártására. Megnyugtathatom, hogy ebben a tekintetben a Sayshell is korszerű bolygó.

– Szent ég, Golan, csak nem számít kellemetlen fogadtatásra? Végül is alapítványiak vagyunk, és egy ilyen ellenséges területen...

– Ez nem ellenséges terület, Janov. Ne féljen, rendkívül udvariasak lesznek. Mindössze arról van szó, hogy errefelé nem népszerű az Alapítvány. A Sayshell Unió nem tagja az Alapítvány Szövetségnek. Megengedheti magának azt a luxust, hogy ne kedveljen bennünket, mert büszke a függetlenségére, holott ezt a függetlenséget mi engedélyeztük a számára; továbbá azt sem szereti, ha eszébe juttatják, mennyivel gyengébb az Alapítványnál.

– Én mégis tartok tőle, hogy kellemetlenségeink lesznek – mondta Pelorat elkeseredetten.

– Nem lesznek – szögezte le Trevize. – Ugyan már, Janov, hiszen én a sayshelli kormány hivatalos álláspontjáról beszéltem. A bolygó lakói itt is csak emberek, és amennyiben mi barátságosan viselkedünk, nem pedig úgy, mintha a galaxis urai volnánk, ők is barátságosak lesznek velünk. Nem azért jöttünk, hogy rájuk is kiterjesszük az Alapítvány uralmát. Egyszerű turisták vagyunk, és csak olyasmire vagyunk kíváncsiak ezen a bolygón, ami bármelyik turistát érdekelhet.

– És ha a helyzet úgy alakul, miért ne fújhatnánk ki magunkat itt? Semmi bajunk nem lesz, ha néhány napot eltöltünk, és megtapasztaljuk mindazt, amit ez a bolygó nyújtani tud a számunkra. Lehet, hogy érdekes a kultúrájuk, vonzóak a tájaik, az ételeik, és – ha minden kötél szakad – még a nőket is szemügyre vehetjük. Pénznek sem vagyunk híjával.

– De drága barátom! – vonta össze a szemöldökét Pelorat.

– Nana! – felelte Trevize. – Azért még maga sem olyan öreg! Ne mondja, hogy nem szórakoztatná az ilyesmi.

– Nem mondom, volt idő, amikor ügyesen alakítottam az efféle szerepeket, de ez nem a megfelelő idő. Most küldetésben járunk. Meg akarjuk találni a Gaiát. Semmi kifogásom a kellemes időtöltés ellen, higgye el, igazán semmi, de ha egyszer elkezdjük, nehezen szabadulunk el. – Megcsóválta a fejét, és jámborul hozzátette: – Azt hiszem, tartott tőle, hogy én majd túlságosan jól érzem magam a Trantoron, a Galaktikus Könyvtárban, annyira, hogy ki sem tud vonszolni onnan. Gondolom, egy csinos, fekete szemű diáklány – vagy akár öt-hat – ugyanazt a hatást váltaná ki önből, mint belőlem a Könyvtár.

– Nem kenyerem a kicsapongás, Janov, de az aszketizmusra sem érzek magamban hajlandóságot – válaszolta Trevize. – Rendben van, megígérem, hogy folytatjuk ezt a Gaia-ügyet, ám ha közben valami jó mulatság adódik, nincs olyan hatalom a galaxisban, melynek kedvéért elnyomnám a normális ösztöneimet.

– Csak mindvégig a Gaia lebegjen a szeme előtt...

– Úgy lesz. De ne felejtse el, nem kell senkinek sem mondania, hogy az Alapítványról jöttünk. Tudni fogják ugyan, mert a hitelkártyánk alapítványi, és erős terminusi akcentussal beszélünk, de ha magunk nem hozzuk szóba, ők is viselkedhetnek úgy, mint akármilyen idegenekkel, és biztosíthatom, hogy barátságosak lesznek. Ha ellenben hangsúlyozzuk alapítványi mivoltunkat, udvariasak lesznek ugyan, de ha csak lehet, nem szólnak hozzánk, nem mutatnak meg nekünk semmit, nem visznek el bennünket sehová, és nagy ívben elkerülnek bennünket.

– Sohasem fogom megérteni az embereket! – sóhajtotta Pelorat.

– Pedig nem olyan nehéz. Elég, ha egy kicsit mélyebben tekint önmagába, máris jobban megérti a többieket. Mi magunk semmiben sem különbözünk tőlük. Hogyan dolgozhatta volna ki Seldon a Tervét – engem nem is érdekel, menynyiben támasztotta alá a matematikája –, ha nem ismeri az embereket; és hogyan érhette volna el ezt, ha az emberek nem volnának könnyen kiismerhetők? Ne vegye sértésnek, de ha valaki nem ismeri az embereket, az önmagáról is hamis képet alakít ki.

– Távol áll tőlem. Készséggel elismerem, hogy tapasztalatlan vagyok, és mindeddig meglehetősen magamnak való és szűkre szabott életet éltem. Lehetséges, hogy még sohasem néztem mélyebben önmagamba, megkérem hát, hogy adjon tanácsot, és segítsen eligazodni az emberek között.

– Rendben van. Akkor most fogadjon el tőlem egy tanácsot: figyelje a tájat. Hamarosan földet érünk, és megnyugtatom, semmit sem fog érezni. A számítógép és én felügyelünk mindenre.

– Ne haragudjon már, Golan. Ha úgy adódik, hogy egy ifjú hölgy...

– Felejtse el! Most nem akarok másra figyelni, csak a leszállásra.

Miközben a hajó spirális vonalú mozgása egy pontra szűkült össze, Pelorat lenézett az alatta lévő bolygóra. Az első idegen világ, amelyre leteszi a lábát. Különös érzéssel töltötte el a gondolat, noha tudta, hogy a galaxis sokmilliónyi lakott bolygóját olyan emberek népesítették be, akik nem bennszülöttek voltak.

Kivéve egyet, borzongott át rajta a boldog izgalom.

42.

Az alapítványi mértékek szerint nem túl nagy űrkikötő szépen karban volt tartva. Trevize figyelte, amint a Távoli Csillag simán beáll az egyik dokkba, és máris rögzítik róla a gondosan kódolt nyugtát.

– Csak úgy itt hagyjuk? – kérdezte Pelorat súgva.

Trevize bólintott, s megnyugtatásképpen átfogta társa vállát.

– Ne aggódjék – felelte ő is suttogva.

Beültek a bérelt gépkocsiba, és Trevize betáplálta a város térképét. A látóhatárra rajzolódó tornyok ellátszottak idáig.

– Sayshell City – mondta. – Így hívják a bolygó fővárosát. Itt minden Sayshell: a város, a bolygó, a csillag...

– Féltem a hajót – makacskodott Pelorat.

– Nincs mit féltenie rajta – nyugtatta Trevize. – Estére visszajövünk, mert ha néhány óránál tovább maradunk, a hajón kell töltenünk az éjszakát. Azt is tudnia kell, hogy az űrkikötőkre vonatkozóan létezik egy csillagközi megállapodás, amelyet – tudtommal – még háborús időkben sem szegtek meg soha. A békésen érkező űrhajók sérthetetlenek. Ha ezt nem tartanák be, megszűnne az utazás biztonsága, és lehetetlenné válna a kereskedelem. Ha valahol felrúgnák ezt a megállapodást, a galaxis űrpilótái nyomban bojkottálnák az illető bolygót. Biztosíthatom, ezt egyik sem merné megkockáztatni. Különben is...

– Különben is?

– Nos, különben is utasítottam a számítógépet, hogy ha olyasvalaki lépne a hajóra, aki külsőre vagy a hangja után nem azonosítható valamelyikünkkel, azt ölje meg. Vettem magamnak a bátorságot, hogy ezt közöljem is a kikötőparancsnokkal. Udvariasan elmondtam neki, hogy szívesen kikapcsolnám ezt a berendezést, tekintettel a Sayshell City űrkikötő galaxisszerte ismert integritására és abszolút biztonságosságára, de lévén a hajó vadonatúj modell, egyszerűen nem tudom, hogyan kell kikapcsolni.

– Ezt biztosan nem hitte el.

– Persze hogy nem! De úgy tett, mintha elhinné, különben meg kellett volna sértődnie. Azt pedig megalázónak érezte volna, hisz úgysem tehet semmit. A legegyszerűbbnek találta, ha elhiszi, amit mondok.

– Ezt újabb példának szánta arra, hogy milyenek az emberek?

– Igen. Látom, kezd belejönni.

– Honnan tudja, hogy ebben a gépkocsiban nincs "poloska"?

– Számítottam rá, ezért amikor fölajánlottak egyet, én egy másikat választottam, méghozzá találomra. Ha pedig mindegyikben van, nos, mi olyan szörnyű abban, amiről beszélgetünk?

Pelorat arcán szerencsétlen kifejezés jelent meg.

– Nem is tudom, hogyan fejezzem ki magam. Udvariatlanságnak tűnhet, hogy szóvá teszem, de olyan kellemetlen ez a szag. Valami... bűzt érzek.

– A kocsiban?

– Hát... már az űrkikötőben kezdődött. Gondolom, ilyen az űrkikötők szaga, de valahogy beleivódott a gépkocsiba is. Kinyithatnánk az ablakokat?

– Azt hiszem, előbb-utóbb rájönnék, a műszerfal melyik gombját nyomjam meg ehhez a trükkhöz, de semmi értelme – nevetett Trevize. – Maga a bolygó bűzlik. Nagyon kellemetlen?

– Nem túl erős, de érezhető, és valahogy... visszataszító. Ennek az egész bolygónak ilyen a szaga?

– Már megint elfelejtettem, hogy maga még nem járt idegen bolygón. Minden lakott világnak saját szaga van. Ez elsősorban a növényzetén múlik, de feltételezem, hogy az állatok, sőt az emberek is ludasak benne. Amennyire tudom, soha senki sem szerette annak a bolygónak a szagát, amelyikre először tette a lábát. De hamarosan hozzászokik, Janov. Ígérem, néhány órán belül észre sem fogja venni.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy minden bolygó úgy bűzlik, mint ez?

– Nem. Ahogy mondtam, mindegyiknek megvan a saját szaga. Ha jobban odafigyelnénk, vagy a szaglásunk volna élesebb – mint például az anacreoni kutyáké –, talán egy szippantással meg tudnánk állapítani, melyik világon járunk. Amikor újonc voltam az Űrtengerészetnél, valahányszor új bolygóra kerültünk, első nap egy falat sem ment le a torkomon; aztán megtanultam azt a régi űrhajóstrükköt, hogy leszállás közben zsebkendőt kell szagolgatni, amelyet az illető bolygó szagával itattak át. Mire az ember kiszáll, már nem is érez semmit. Aztán idővel hozzá is szokik az ember: megtanulja, hogy ne is törődjék vele. De a legrosszabb mégis a hazatérés.

– Miért?

– Gondolja, hogy a Terminus nem bűzlik?

– Maga szerint igen?

– De még mennyire! Ha egyszer már hozzászokott egy másik bolygó, mondjuk a Sayshell szagához, szinte fejbe kólintja a Terminus bűze. A régi szép időkben, egy-egy hosszabb szolgálati út után, valahányszor kinyíltak a zsilipek a Terminuson, a legénység kórusban kiáltotta: "Végre hazaérkeztünk a szarba!"

Pelorat arca mélységes döbbenetről árulkodott.

A város tornyai szemmel láthatóan közeledtek, de Pelorat csak a közvetlen környéket figyelte. Noha más gépkocsik is haladtak mindkét irányban, és egy-egy légi jármű is feltűnt a fejük fölött, ő a fákra függesztette a tekintetét.

– Milyen különös ez a növényzet – szólalt meg. – Gondolja, hogy bármelyik növény is őshonos itt?

– Kétlem – felelte Trevize szórakozottan. A térképet tanulmányozta, és közben megpróbálta kezelni a kocsi számítógépprogramját. – Egyetlen emberlakta bolygón sincs számottevő nyoma az őshonos életnek. A telepesek mindig magukkal hozták a saját növényeiket és állataikat, vagy már a betelepülés pillanatában, vagy nem sokkal később.

– Nekem mégis különösnek tűnik.

– Ne gondolja, Janov, hogy mindegyik bolygón ugyanazok a változatok élnek. Egyszer azt hallottam, hogy az Encyclopedia Galactica készítői megszerkesztették a változatoknak egy olyan atlaszát, amely, noha nem volt teljes, nyolcvanhét vaskos számítógéptekercsre rúgott... és jócskán el is avult, mire elkészültek vele.

Feltárultak előttük, majd sorra el is nyelték gépkocsijukat a külvárosok. Pelorat enyhén megborzongott.

– Nem sokra becsülöm az építészetüket – morogta.

– Ízlések és pofonok... – jegyezte meg Trevize a tapasztalt űrutazók közömbösségével.

– Tulajdonképpen hová megyünk?

– Nos – válaszolta Trevize kissé ingerülten –, éppen arra próbálom rávenni a számítógépet, hogy vigye el ezt a masinát a turistaközpontba. Remélem, ismeri az egyirányú utcákat és a közlekedési szabályokat, mert én bizony nem.

– Mi dolgunk van ott, Golan?

– Először is: turisták vagyunk, a világ legtermészetesebb dolga hát, hogy oda igyekszünk; mert minél természetesebben viselkedünk, annál kevésbé keltjük föl a gyanújukat. Másodszor: maga hová menne, ha információkat akarna kapni a Gaiáról?

– Valamelyik egyetemre... vagy egy antropológustársasághoz... vagy egy múzeumba – sorolta Pelorat elgondolkodva. – Semmi esetre sem a turistaközpontba.

– Látja, most téved. A turistaközpontban majd minden további nélkül eljátsszuk a buzgó értelmiségiek szerepét, akik mindenekelőtt a város egyetemeire, múzeumaira és más efféle dolgokra kíváncsiak. Eldöntjük, hová megyünk először, és majd ott keressük meg azt a bizonyos személyt, akivel beszélgethetünk őstörténetről, galaktográfiáról, mitológiáról, antropológiáról, vagy amihez önnek éppen kedve lesz. De a turistaközpontból kell elindulnunk.

Pelorat nem szólt, és a kocsi bonyolult manőverezés után végre bekapcsolta őket a város rendes forgalmába. Előbb egy süllyesztett úton haladtak végig, majd jelzőtáblák maradtak el mellettük, melyek talán irányokat és forgalmi utasításokat közöltek, de sajnos csaknem olvashatatlan írással.

A kocsi szerencsére ismerte az utat, és amikor egy parkolóhelyen megállt, egy táblán – ugyanazzal a nehezen kibetűzhető írással – azt olvashatták, hogy SAYSHELL-KÖRNYÉK, s alatta világos, könnyen olvasható galaktikus köznyelvi betűkkel: SAYSHELL TURISTAKÖZPONT.

Beléptek az épületbe, mely homlokzatához képest meglehetősen szerény méretű volt. A benti forgalom sem tűnt nagynak.

Várakozófülkék sorát látták: az egyikben egy férfi olvasta a kis nyílásból kibukkanó újságcsíkot, egy másikban pedig két nő kártyákkal és zsetonokkal játszott valamilyen bonyolult játékot. Egy túlságosan széles pult mögött unott képű sayshelli tisztviselő virított, tarka kockás öltözékében; a körülötte lévő számítógép-vezérlőasztalok sehogy sem illettek kissé együgyű arcához.

– Milyen rikító ruhákat viselnek ezen a bolygón! – súgta meredt tekintettel Pelorat.

– Igen – felelte Trevize –, én is észrevettem. A divat persze bolygónként más és más, de még egyetlen világon belül is változhat vidékenként. És az idővel is változik. Nem tudhatjuk, nem viselt-e a Sayshellen akár mindenki feketét ötven évvel ezelőtt. Vegye magától értetődőnek az egészet, Janov.

– Nincs más választásom – mondta Pelorat –, de én inkább maradok a magunk módijánál. Az legalább nem támadja meg a látóidegeinket.

– Mert szürkét szürkére halmozunk? Vannak, akiket meg ez idegesít. Rólunk már olyan megjegyzést is hallottam, hogy "a porba öltözöttek". Az is meglehet, hogy éppen az Alapítvány színtelensége ösztönzi ezeket az embereket arra, hogy a szivárvány színeibe öltözzenek, ezzel is a függetlenségüket akarván hangsúlyozni. Minden azon múlik, mihez vagyunk szokva... Jöjjön, Janov.

Elindultak a pult felé, mire a fülkében lévő férfi, újságját otthagyva, fölállt, és mosolyogva eléjük ment. Ő a szürke különböző árnyalatait viselte magán.

Trevize először észre sem vette, de amikor megpillantotta, sóbálvánnyá meredt.

– A galaxisra! – hördült fel. – Barátom! Az áruló!

12 - Az ügynök

43.

Munn Li Compor terminusi tanácsos bizonytalanul nyújtotta jobbját Trevize felé.

Trevize hűvös pillantást vetett a kézre, és nem fogadta el. Nyilvánvalóan a levegőhöz intézte szavait.

– Nem áll módomban olyan helyzetet teremteni, hogy egy idegen bolygón tartóztassanak le rendzavarásért, de még erre is hajlandó vagyok, ha ez a személy egy lépéssel közelebb jön hozzám.

Compor megtorpant, tétovázott, s miután egy határozatlan pillantást küldött Pelorat felé, csendesen megszólalt:

– Szabad egy szót szólnom? Magyarázatot adnom? Meghallgatsz?

Pelorat hosszú arcán kissé elmélyültek a redők, miközben egyikről a másikra nézett.

– Miről van szó, Golan? Azért jöttünk erre a távoli világra, hogy az első pillanatban egy ismerősébe botoljunk?

Trevize továbbra is Comporra függesztette a szemét, de teste könnyed elfordításával jelezte, hogy valójában Pelorathoz beszél.

– Ez az... emberi lény... formájáról ítélve nem mondhatunk mást, valaha a barátom volt a Terminuson. Ahogy az már nálam lenni szokott, megbíztam a barátomban. Elmondtam neki a nézeteimet, melyeket talán nem kellett volna megszellőztetni, ő pedig a legapróbb részletekig továbbította a hatóságoknak, és még azt a fáradságot sem vette, hogy engem is tájékoztasson róla. Így aztán szépen belesétáltam a csapdába, és egykettőre száműzetésben találtam magam. Most pedig ez az... emberi lény... azt akarja, hogy barátomként üdvözöljem.

Ezek után teljes testével Compor felé fordult, miközben ujjaival végigszántott a haján, amitől az csak még kócosabbá vált.

– Hát ide figyelj! Nekem lenne egy kérdésem. Mit keresel itt? A galaxis összes bolygói közül miért éppen itt bukkantál föl? És miért éppen most?

Compor keze, mely azóta is Trevize felé nyúlva maradt a levegőben, most lehanyatlott, s a mosoly is lehervadt a férfi arcáról. Az önbizalom, mely annyira jellemző volt rá, szertefoszlott, amitől harmincnégy esztendejénél valahogyan fiatalabbnak látszott, s egyúttal kissé csüggedtnek is.

– Megmagyarázom – mondta –, de csak ha az elejétől kezdhetem.

Trevize gyors pillantást vetett maga köré.

– Itt? Valóban itt akarsz beszélgetni? Egy nyilvános helyen? Azt akarod, hogy itt üsselek le, ha már elegem volt a hazudozásaidból?

Compor összetette a kezét, s könyörgő mozdulattal emelte föl.

– Ez a legbiztonságosabb hely, hidd el nekem. – Aztán hirtelen ráeszmélt, mit is mondott az imént a másik, és sietősen hozzátette: – Vagy ne higgy nekem, bánom is én. Igazat mondok! Órákkal előbb érkeztem a bolygóra, mint te, és utánanéztem mindennek. Ma rendhagyó napjuk van a sayshellieknek: valami okból ma tartják a meditáció napját. Jóformán mindenki otthon ül, vagy otthon kellene ülnie. Látod, milyen néptelen ez a hely is? Magad sem gondolhatod, hogy mindig ilyen üres.

Pelorat bólintott.

– Csodálkoztam is rajta – mondta, aztán Trevize füléhez hajolt, és odasúgta: – Miért nem engedi, Golan, hogy beszéljen? Olyan nyomorultul fest szegény fickó, és talán valóban bocsánatot akar kérni. Nem lenne rendes dolog, ha megtagadná tőle a lehetőséget.

– Dr. Pelorat ég a vágytól, hogy meghallgasson téged – mondta Trevize. – Hajlandó vagyok szívességet tenni neki, de leköteleznél, ha rövidre fognád a mondanivalódat. A mai nap rendkívül alkalmasnak látszik arra, hogy kijöjjek a sodromból. Ha mindenki meditál, talán a törvény őreinek beavatkozása nélkül bonthatom meg a rendet. Holnap már nem lennék ilyen szerencsés. Miért hagynék ki ilyen lehetőséget?

Compor feszült hangon azt válaszolta:

– Nézd, ha verekedni akarsz, ne tartsd vissza magad. Még védekezni sem fogok, érted? Csak rajta, üss, de hallgass meg!

– Na, kezdd el hát a mondókádat! Hallgatom egy ideig.

– Azzal kezdem, Golan, hogy nagyon is sikerült meggyőznöd a nézeteidről...

– Kiválóan leplezted. Megesküdtem volna rá, hogy jót mulattál rajtam.

– Megpróbáltam mulatni rajta, hogy magam előtt is eltitkoljam, mennyire felkavartak a nézeteid... Javaslom, telepedjünk le a fal mellé. Akármilyen néptelen is ez a hely, bejöhet valaki, és nem lenne jó, ha akár véletlenül is kihallgatnának bennünket.

A három férfi lassan átsétált a tágas termen. Compor újabb mosollyal próbálkozott, de gondosan ügyelt rá, hogy Trevize-zel szemben megtartsa a háromlépésnyi távolságot.

Letelepedtek egy ülésre, amely előbb engedett a súlyuk nyomásának, majd fölvette a csípőjük és az alfelük formáját. Pelorat meghökkent, és olyan mozdulatot tett, mintha föl akarna pattanni.

– Nyugalom, professzor – szólt Compor. – Én már hozzászoktam. Egyes dolgokban megelőztek bennünket. Ez a bolygó hisz a kényelmes apróságok jelentőségében.

Trevize-hez fordult, egyik karját a szék támlájára fektette, és könnyed hangon azt mondta:

– Összezavartál. Elültetted bennem a gyanút, hogy a Második Alapítvány valóban létezik, és ez mélyen fölkavart. Ha igazad van, számolni kell a következményekkel is. Hát nem volna valószínű, hogy valamiképpen szemmel tartsanak? Hogy fenyegetést jelentesz a számukra, s ezért eltávolítsanak az útból? És ha én is úgy viselkedem, mint aki hisz neked, engem is eltávolítanak az útból. Érted már, hogyan okoskodtam?

– Megértettem, hogy gyáva vagy.

– Mi értelme lett volna, ha kalandregényhőst játszom? – kérdezte Compor behízelgő hangon, miközben kék szeme a méltatlankodástól kitágult. – Ellenállhatnánk-e, akár te, akár én, egy olyan szervezetnek, amelyik képes volna behatolni az elménkbe és az érzelmeinkbe? Csakis úgy vehetnénk föl velük a harcot, ha tudásunkat elrejtenénk előlük.

– Ezek szerint te elrejtetted, és így maradtál biztonságban? Branno polgármesternő elől persze nem rejtetted el, igaz? Az már túl kockázatos volt.

– Igen! De azt hittem, megéri. Ha csak egymás között beszélünk róla, nem történik több, mint hogy mentális kontroll alá vesznek, vagy egyszerűen törlik az emlékezetünket. Másrészt úgy gondoltam, ha elmondom a polgármesternőnek... Tudod, hogy jól ismerte az apámat. Apám és én a Smyrnóról települtünk át, és a polgármesternő egyik nagymamája...

– Tudom, tudom – vágott közbe Trevize türelmetlenül –, továbbá hogy több generációra visszamenőleg számon tartja a Szíriusz szektorbeli őseidet. Ezt már mindenkinek elmesélted. Folytasd, Compor!

– Nos, elég annyi, hogy meghallgatott. Ha a te érveid alapján meg tudtam volna győzni a polgármesternőt, hogy veszélyben vagyunk, a Szövetség cselekvésre szánta volna el magát. Már nem vagyunk olyan védtelenek, mint az Öszvér idejében, és – a legrosszabb esetben – ez a veszélyes tudás szélesebb körben is elterjedt volna, azaz mi magunk kisebb veszéllyel néztünk volna szembe.

– Kockára tenni az Alapítványt saját biztonságunk érdekében! – kiáltott fel Trevize maró gúnnyal. – Ezt nevezem hazafias érzésnek!

– Csak a legrosszabb esetre értettem. Én a legjobbra számítottam. – Compor homlokán apró verejtékcsöppek csillogtak. Látszott rajta, hogy minden erejével át akarja törni Trevize megvetésének falát.

– De nekem nem mesélted el ezt a nagyszerű tervedet, ugye?

– Nem, és meg is bántam. A polgármesternő megtiltotta. Azt mondta, mindent tudni akar, amit te tudsz, és te az a fajta ember vagy, aki rögtön bezárkózik, mihelyt tudomására hozzák, hogy nézeteiről mások is értesülnek.

– Milyen igaza volt!

– Én nem tudtam... nem sejthettem... még képzeletben sem feltételeztem róla, hogy a letartóztatásodat és a száműzésedet tervezi.

– Csak arra a politikai pillanatra várt, amikor tanácsosi státusom sem tud megvédeni. Ezt sem láttad előre?

– Honnan sejthettem volna? Magad sem számítottál rá.

– Mert nem tudtam, hogy ismeri a véleményemet.

– Könnyű ezt mondani, utólag – jegyezte meg Compor enyhén szemtelen hangsúllyal.

– És itt mit akarsz tőlem? Utólag, ha szabad így mondanom...

– Kárpótolni szeretnélek az egészért. A kellemetlenségért, amelyet akaratlanul – még egyszer mondom, akaratlanul – okoztam neked.

– Te jó ég!... – mondta Trevize szárazon. – Milyen kedves vagy! De még nem válaszoltál az eredeti kérdésemre. Hogy kerültél ide? Miért éppen azon a bolygón bukkansz fel, ahol én vagyok?

– A kérdésedre egyáltalán nem nehéz válaszolnom. Követtelek!

– A hipertéren át? Miközben a hajóm sorozatban hajtotta végre az ugrásokat? Compor megrázta a fejét.

– Nincs itt semmiféle titok. Nekem ugyanolyan hajóm van, mint neked, a számítógépem is ugyanaz a típus. Tudod, milyen tehetséges voltam mindig, ha arról volt szó, hogy ki kellett találni, milyen irányban halad tovább egy hajó a hipertéri ugrás után. Nem mindig sikerült ugyan, három eset közül rendszerint kettőben tévedtem, de a számítógép nagy segítségemre volt. Te pedig tétováztál az elején. Így aztán időt nyertem, hogy a hipertérbe való belépésed előtt fölbecsüljem a lehetséges irányt és sebességet. Betápláltam az adatokat, melyeket kiegészítettem a saját intuitív extrapolációimmal, s a többit elvégezte a számítógép.

– Ezek szerint sokkal előbb értél a városba, mint én?

– Igen. Te nem bíztad magad a gravitációra, de én igen. Sejtettem, hogy a fővárosba készülsz, tehát egyenesen idejöttem, mialatt te... – Compor ujjával spirális görbét rajzolt a levegőbe, jelezve a bevezetősugár nyomában haladó hajó útját.

– Még azt is megkockáztattad, hogy esetleg összetűzésre kerül sor közted és a sayshelli hatóságok között?

– Hát... – Compor arcán ellenállhatatlanul kedves mosoly jelent meg, aminek láttán Trevize már-már megenyhült iránta. – Azért én sem vagyok mindig és mindenben gyáva.

Trevize megkeményítette magát.

– Hogy jutottál olyan hajóhoz, mint amilyen az enyém?

– Pontosan ugyanúgy, ahogy te a tiédhez. Az öreg hölgy, Branno polgármesternő utalta ki számomra.

– Miért?

– Teljesen őszinte leszek hozzád. Megbízott, hogy kövesselek téged. A polgármesternő tudni akarta, hová mész, és mit csinálsz.

– Te pedig hűségesen küldözgeted a jelentéseidet. Vagy a polgármesternőt is becsapod?

– Elküldtem a jelentésemet, mert nem volt más választásom. Hipernyomkövetőt helyezett el a hajómon... nem lett volna szabad megtalálnom, mégis megtaláltam.

– És?

– Sajnos, úgy van felszerelve, hogy a hajó megbénítása nélkül nem tudom eltávolítani. Legalábbis én nem. Mindebből az következik, hogy ismeri a tartózkodási helyemet és a tiédet is.

– Tegyük fel, hogy nem sikerült volna követned. Akkor most nem tudná, hol vagyok. Erre nem gondoltál?

– Dehogynem. Mi lenne, ha jelenteném neki, hogy elvesztettelek szem elől? Nem hinné el... És akkor ki tudja, meddig nem térhetnék vissza a Terminusra. Én nem vagyok olyan, mint te, Golan. Nem vagyok gondtalan, kötődésektől mentes ember. Nekem feleségem van a Terminuson, várandós feleségem, és szeretnék visszatérni hozzá. Te megengedheted magadnak, hogy csak önmagadra gondolj, de én nem. Egyébként pedig azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. Seldonra, kezdettől fogva ezen igyekszem, de nem figyelsz rám. Folyton másról beszélsz.

– Nem hat meg az irántam tanúsított váratlan aggodalmad. Mitől akarsz megvédeni? Én úgy látom, te vagy az egyetlen veszély, ami fenyegethet. Elárultál, most pedig a nyomomban vagy, hogy újra elárulhass. A világon senki más nem árthat nekem.

– Hagyd a drámát, ember! – mondta Compor ezúttal komolyan. – Te villámhárító vagy, Golan! Azért küldtek el, hogy kicsikarják a választ a Második Alapítványból, ha ugyan létezik Második Alapítvány. Vannak ösztöneim, melyek egészen más természetűek, mint amik a hipertéri nyomkövetéshez szükségesek, és meggyőződésem, hogy ez a polgármesternő terve. Ha megpróbálsz a Második Alapítvány nyomára bukkanni, ők tudomást szereznek róla, és fellépnek ellened. És ezzel felfedik magukat... És ezek után Branno polgármesternő megtámadja őket.

– Milyen kár, hogy híres ösztöneid nem működtek, amikor Branno a letartóztatásomat tervezte!

Compor elvörösödött.

– Tudod, az ilyesmi nem mindig működik – motyogta.

– Most pedig azt súgják neked, hogy az öregasszony meg akarja támadni a Második Alapítványt. Ehhez nem lesz bátorsága.

– Szerintem lesz. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy téged csalétekül szánt.

– Vagyis?

– Vagyis az űr minden fekete lyukára kérlek, ne kutass a Második Alapítvány után! Őt nem érdekli, ha közben akár meg is ölnek, de engem érdekel. Felelősnek érzem magam miattad, s ezért nagyon is érdekel.

– Megható – mondta Trevize fagyosan –, de úgy alakultak a dolgok, hogy pillanatnyilag egy egészen más feladat adódott számomra.

– Éspedig?

– Pelorat és én a Föld után nyomozunk. Ez az a bolygó, amely egyesek szerint az emberi faj eredeti lakóhelye volt. Így van, Janov?

Pelorat bólintott.

– Az ügy pusztán tudományos jelentőségű, s engem régóta érdekel a téma.

Compor egy pillanatig értetlenül bámult rájuk, majd azt kérdezte:

– A Földet keresitek? De miért?

– Hogy tanulmányozzuk – válaszolta Pelorat. – Mint azt a bolygót, amelyen az ember kifejlődött, méghozzá feltehetően alacsonyabb rendű létformákból, s nem "teljes fegyverzetben" jelent meg, mint az összes többi bolygón. A maga nemében páratlan érdekességű tanulmányútnak ígérkezik.

– És – tette hozzá Trevize – elképzelhető, hogy éppen ezen a bolygón tudhatok meg valamivel többet a Második Alapítványról is. Mondom: elképzelhető.

– De hát a Föld nem is létezik! – mondta Compor. – Nem tudták?

– Nem létezik? – kérdezte Pelorat olyan értetlen arccal, amilyet akkor szokott vágni, ha valamiben megmakacsolta magát. – Azt állítja, hogy nincs olyan bolygó, amelyről az emberi faj származott?

– Ó, nem! Természetesen létezett egy Föld. Efelől semmi kétség! Ma már azonban nincs semmiféle Föld. Nincs lakott Föld. Vége!

Pelorat merev arccal motyogta:

– Ismerünk meséket...

– Várjon csak, Janov – szólt közbe Trevize. – Mondd csak, Compor, honnan veszed ezt!

– Hogy érted azt, hogy honnan? Ez az én örökségem. Az őseim a Szíriusz szektorból származtak, ha nem untatlak az örökös ismétléseimmel. Mi odakint mindent tudunk a Földről. Abban a szektorban van, ami azt jelenti, hogy nem része az Alapítvány Szövetségnek, nyilvánvaló hát, hogy a Terminuson senkit sem érdekel. A Föld azonban attól még ott van.

– Igen, ez is egy lehetőség – mondta Pelorat. – A császárság korában határozottan lelkesedtek a "Szíriusz alternatíváért", ahogy akkoriban nevezték.

– Ez nem alternatíva. Ez tény! – szólt Compor.

– Mit szólna, ha elmesélném, a galaxis hány különböző bolygóját nevezik vagy nevezték Földnek azok az emberek, akik a vele szomszédos csillagrendszerben éltek? – kérdezte Pelorat.

– Pedig ez a valóság – felelte Compor. – A Szíriusz szektor a galaxis legrégebben lakott vidéke. Ezt mindenki tudja.

– Mindenesetre a szíriusziak ezt állítják – mondta Pelorat faarccal.

– Biztosíthatom... – Compor már-már dühbe gurult.

– Mondd el, mi történt a Földdel! – vágott közbe Trevize. – Azt állítod, hogy egy ideje lakatlan. Miért?

– A radioaktivitás miatt. A bolygó egész felszíne radioaktívvá vált az irányítás alól kiszabadult nukleáris reakciók vagy nukleáris robbantások következtében... ezt nem tudom biztosan... A lényeg az, hogy megszűntek rajta az életlehetőségek.

Oly hosszan bámultak egymásra, hogy Compor szükségesnek tartotta elismételni:

– Mondom, nem létezik többé Föld. Nincs értelme, hogy megkeressék.

44.

Janov Pelorat arca ez egyszer nem volt kifejezéstelen. Nem mintha különösebb szenvedély viharzott volna rajta – vagy bármi efféle bizonytalan érzelem. Mindössze a szeme szűkült össze, és valami büszke eltökéltség sugárzott minden arcvonásáról. Amikor megszólalt, hangjában nyoma sem volt megszokott óvatoskodásának.

– Mit is mondott, honnan tud erről?

– Azt mondtam – válaszolta Compor –, hogy ez az én örökségem.

– Ne adja az ostobát, fiatalember! Maga tanácsos. Ez azt jelenti, hogy a Szövetség egyik bolygóján kellett születnie. Mintha a Smyrnót említette volna.

– Úgy van.

– Akkor hát miféle örökségről beszél? Azt akarja bemesélni nekem, hogy olyan szíriuszi génekkel rendelkezik, melyek révén születése pillanatától ismeri a Földdel kapcsolatos szíriuszi mítoszokat?

– Nem, dehogy – jött zavarba Compor.

– De akkor miről beszél?

Compor egy ideig hallgatott, mintha össze akarná szedni a gondolatait. Aztán csendesen beszélni kezdett:

– A családom birtokában vannak régi szíriuszi történelemkönyvek. Ez külső örökség, nem pedig belső. Az ilyesmiről nem beszélünk házon kívül, különösen nem akkor, ha az egyik családtag a politikában kíván érvényesülni. Te, Golan, nyilván ezt gondolod rólam, de hidd el, kizárólag jó barátoknak beszélek róla.

Némi keserűség bujkált a hangjában, amikor folytatta:

– Elvben minden alapítványi polgár egyforma, de a Szövetség régi bolygóiról érkezettek jobban hasonlítanak egymásra, mint az újabbakról származók, és a Szövetségen kívüli bolygók fiai a legkevésbé hasonlítanak valamennyiükre. De most nem erről van szó. A könyvektől eltekintve, egyszer látogatást is tettem a régi bolygókon. Trevize... hé!...

Trevize elballagott a terem túlsó végébe, és kinézett a háromszögletű ablakon, amely úgy engedett rálátni az égbolt egy darabkájára, hogy a városból minél kevesebb látszódjék. Minél több fényt és minél nagyobb magányosságot... Trevize felágaskodott, hogy lepillanthasson.

Aztán visszafordult az üres terem felé.

– Érdekes ablakot terveztek ide – mondta. – Szóltál, tanácsos úr?

– Igen. Emlékszel arra az utamra, amit a főiskola után tettem?

– A diplomaosztás után? Jól emlékszem rá. Cimborák voltunk. Testi-lelki haverok. A bizalom mindenekelőtt. Mi ketten a világ ellen. Te elmentél arra az útra. Én beálltam az űrtengerészethez, csupa hazafiasságból. Valahogy úgy éreztem, nem akarok veled tartani; az ösztönöm súgta, hogy ne menjek el. Bárcsak megmaradt volna bennem ez az ösztön!

Compor nem harapott rá, mondta tovább a magáét:

– Jártam a Comporellonon. A családi hagyomány szerint onnan származnak az őseim, legalábbis apai ágon. Mielőtt a Birodalom fölszippantott volna bennünket, a mi családunkból kerültek ki a kormányzók, s a nevem is a bolygó nevéből ered, legalábbis a családi hagyomány ezt tartja. A csillagnak, amely körül a Comporellon kering, akkoriban költői szépségű neve volt: Epszilon Eridani.

– Mit jelent ez? – kérdezte Pelorat. Compor megrázta a fejét.

– Nem tudom, jelent-e bármit is. Csak hagyomány. Számtalan ősi hagyomány él köztük. Nagyon régi bolygó, és hosszú, részletekbe menő feljegyzéseik vannak a Föld történetéről, noha általában nem beszélnek ezekről. Babonás hiedelmek fűződnek hozzá. Valahányszor kiejtik a nevét, hüvelyk- és mutatóujjukat keresztbe fonva fölemelik mindkét karjukat, hogy így hárítsák el fejük fölül a szerencsétlenséget.

– Amikor visszatértél, elmesélted ezt valakinek?

– Természetesen nem. De kit is érdekelt volna? És nem is akartam elmesélni senkinek. Nem, köszönöm! A politikai karrierem kezdetén álltam, és igazán nem óhajtottam a figyelmet ráterelni idegen származásomra.

– És mi van a Holddal? Beszéljen a Föld mellékbolygójáról! – szólt rá élesen Pelorat.

Compor meglepődött.

– Arról semmit sem tudok.

– Van egyáltalán holdja?

– Nem emlékszem, hogy hallottam vagy olvastam volna róla. De ha tanulmányozná a comporelloni feljegyzéseket, bizonyára találna rá utalásokat.

– De ön nem tud róla semmit?

– A mellékbolygóról semmit. Semmit, amire emlékeznék.

– Aha! Hogyan vált a Föld radioaktívvá?

Compor megrázta a fejét, és nem válaszolt.

– Gondolkozzék! – mondta Pelorat. – Valamit hallania kellett.

– Hét esztendővel ezelőtt volt, professzor úr. Akkor nem tudtam, hogy hét év múlva kérdezősködni fog tőlem a dolog felől. Valami legendáról beszéltek, mintha történelem volna...

– Miféle legendáról?

– A Föld radioaktívvá vált, a Birodalom megvetette és kiközösítette, lakói lassanként elfogytak, és hírlett, hogy egyszer még elpusztítja a Birodalmat.1

– Egy haldokló bolygó pusztítaná el az egész Birodalmat? – vetette közbe Trevize.

– Mondtam, hogy legenda – felelte Compor védekezően. – Nem ismerem a részleteket. Annyit tudok, hogy a mesében Bel Arvardan is szerepelt.

– Az ki? – kérdezte Trevize.

– Történelmi figura. Imponált nekem. A Birodalom korai szakaszának hitelt érdemlő, híres archeológusa, aki állította, hogy a Föld a Szíriusz szektorban van.

– Hallottam már a nevét – mondta Pelorat.

– A Comporellonon népi hősként tartják számon. Nézzék, ha efféle dolgok iránt érdeklődnek, menjenek a Comporellonra. Nincs értelme, hogy itt vesztegessék az időt.

– De hogyan állíthatták, hogy a Föld el akarja pusztítani a Birodalmat? – kérdezte Pelorat.

– Nem tudom. – Compor hangjába határozott konokság lopózott.

– Valami módon összefüggött ez a sugárzással?

– Nem tudom. Hallottam olyasmiről is, hogy valamiféle elmeszerkezetet fejlesztettek volna ki a Földön "összegzőnek" vagy hasonlónak nevezték...

– Szuper agyakat? – kérdezte Pelorat, mint aki nem hisz a fülének.

– Nem hinném. Arra mindenesetre emlékszem, hogy a dolog nem működött. Ragyogó képességűek lettek tőle az emberek, de fiatalon meghaltak.

– Talán valami tanmeséről van szó – mondta Trevize. – Ha az ember túl sokat akar, a végén még azt is elveszti, amije van.

Pelorat bosszúsan fordult Trevize-hez.

– Mit tud maga a tanmeséről?

Trevize felvonta a szemöldökét.

– A maga szakterülete nem azonos az enyémmel, Janov, de azért ne tartson teljesen tudatlannak.

– Mire emlékszik még azzal kapcsolatosan, amit "összegzőnek" nevezett, Compor tanácsos? – kérdezte Pelorat.

– Semmire, és nem hagyom magam tovább keresztkérdéseknek alávetni. Nézzék, én a polgármesternő parancsának engedelmeskedve követtem önöket. Arra nem vonatkozott a parancs, hogy személyes kapcsolatba is kerüljek önökkel. Csak azért tettem, hogy figyelmeztessem önöket, a nyomukban vannak, és hogy elmondjam, a polgármesternő határozott szándékkal bocsátotta útnak önöket. Egyéb témákról nem akartam szólni, de váratlanul megleptek ezzel a Föld-üggyel. Nos, hadd ismételjem meg: bármi is volt a múltban, Bel Arvardan, az "összegző" vagy akármi, annak semmi köze ahhoz, ami ma van. Ismétlem: a Föld halott bolygó. Csak azt tanácsolhatom, menjenek el a Comporellonra, ott mindent megtalálnak, amit tudni akarnak. Csak innen menjenek el.

– És te persze kötelességtudóan jelented a polgármesternőnek, hogy úton vagyunk a Comporellonra, és a biztonság kedvéért el is kísérsz bennünket. De lehet, hogy a polgármesternő már tud is mindenről. Elképzelem, amint gondosan betanít és kikérdez minden egyes szót, amit itt előadtál nekünk, mert az ő céljainak az felel meg a legjobban, ha mi a Comporellonra megyünk. Így van?

Compor elsápadt. Talpra ugrott, s felindulásában szinte hebegve beszélt:

– Próbáltam megmagyarázni. Segíteni akartam. Kár volt az igyekezetért. Felőlem akár egy fekete lyukba is beleugorhatsz, Golan.

Sarkon fordult, és úgy sietett el, hogy vissza se nézett. Pelorat kissé elképedtnek látszott.

– Nem viselkedett valami okosan, Golan barátom. Még többet is kiszedhettem volna belőle.

– Nem, egy szóval se mondott volna többet – jelentette ki Trevize komoran. – Egyetlen szóval se árult el többet, mint amit el akart árulni. Janov, maga nem tudja, ki ez az ember... a mai napig én sem ismertem.

45.

Pelorat nem tudta, megzavarhatja-e. Trevize mozdulatlanul, gondolataiba mélyedve ült a székében.

– Pelorat végre rászánta magát, és megkérdezte:

– Egész éjjel itt fogunk üldögélni, Golan?

Trevize meglepődött.

– Milyen igaza van! Sokkal jobb lesz, ha emberek közé megyünk. Induljunk!

Pelorat fölállt.

– Nem lesznek emberek körülöttünk. Compor szerint ma valamiféle meditációs nap van.

– Ezt mondta? Tapasztalt valami forgalmat, amikor a gépkocsiban ültünk?

– Igen, valamicskét.

– Meglehetősen gyér forgalom volt, azt hiszem. És amikor bejutottunk a városba, üresnek látta?

– Nem különösebben. De azt el kell ismerni, hogy ez a hely teljesen kihalt.

– Igen. Föl is tűnt nekem. Azért csak induljunk el, Janov... éhes vagyok. Bizonyára találunk egy helyet, ahol enni is lehet, és meg is érdemlünk valami finomat. Talán szerencsénk lesz, és megkóstolhatunk valami érdekes sayshelli specialitást, ha pedig nem nyeri el a tetszésünket, még mindig megmaradhatunk a szabvány galaktikus koszt mellett. Gyerünk, és ha biztonságosabb környezetbe kerülünk, elmesélem magának, szerintem mi is történt itt.

46.

Trevize elégedetten dőlt hátra, mint akibe visszatért az erő. Az étterem terminusi mérték szerint nem volt drága, ám annál szokatlanabb. A meleget részben az a nyílt tűz árasztotta, amelyen az ételeket készítették.

A húsféléket apró falatokban szolgálták fel – pikáns, csípős mártások kíséretében –, s mert evőeszközt nem adtak melléje, a zsírtól és a forróságtól sima, hűvös, enyhén mentolos ízű zöld levelek védték meg az ember ujjait.

Minden harapásnyi húshoz egy levél járt, azzal együtt kellett a falatot a szájhoz emelni. A teendőket a pincér magyarázta el gondosan. Ismerhette a más bolygókról érkező vendégeket, mert atyai mosollyal figyelte, hogyan kotorja ki óvatosan Trevize és Pelorat a gőzölgő húsdarabkákat, és láthatóan élvezte, amikor az idegenek megkönnyebbülve tapasztalták, hogy ujjukat nem süti a forróság, s rágás közben a húst is kellemesen lehűti a zöld levél.

– Finom! – jelentette ki Trevize, és újabb adagot rendelt; Pelorat követte a példáját.

Aztán egy szivacsos állagú, enyhén édes sütemény és karamellel ízesített kávé került az asztalukra, melynek láttán kétkedően csóválták meg a fejüket. Amikor szirupot kértek hozzá, a pincéren volt a fejcsóválás sora.

– Nos, mi történt odaát a turistacentrumban? – kérdezte Pelorat.

– Comporra gondol?

– Van más is, amit meg kellene beszélnünk?

Trevize körülnézett. Egy falmélyedésben telepedtek le, a helyiség többi részétől elkülönülve, de az étterem tömve volt, és a zsibongó zaj tökéletesen elnyomta a hangjukat.

– Nem különös, hogy eljött utánunk a Sayshellre? – kérdezte halkan.

– Megmondta, hogy megvan benne ez az ösztönös képesség.

– Igen, annak idején főiskolai bajnok volt hipernyomkövetésben. A mai napig nem gondolkoztam el ezen. Azt értem, hogy valaki meg tudja ítélni, hová akar a másik ugrani, méghozzá annak előkészületei, továbbá némi gyakorlás és bizonyos reflexek segítségével, de azt már föl nem foghatom, hogyan követhet valaki egy ugrássorozatot. Csak az elsőre lehet fölkészülni, a többit elvégzi a számítógép. A nyomkövető kitalálhatja azt az első ugrást, ám miféle varázslat révén döntheti el, milyen adatok szerepelnek a számítógép belsejében?

– De neki sikerült, Golan.

– Kétségtelen – felelte Trevize –, és erre nem látok más lehetséges magyarázatot, mint hogy előre tudta, hová megyünk. Nem kitalálta, hanem tudta.

Pelorat eltöprengett.

– Lehetetlen, fiam, Honnan tudhatta volna? Mi magunk is csak akkor határoztuk el az úti célunkat, amikor már a Távoli Csillag fedélzetén voltunk.

– Tudom. És mi van ezzel a meditációs nappal?

– Compor nem hazudott nekünk. Amikor idejöttünk, és megkérdeztük a pincért, ő is azt mondta, ma van a meditáció napja.

– Igen, de azt is hozzátette, hogy az étterem azért nyitva van. Szó szerint ezt mondta: "Sayshell City nem egy isten háta mögötti fészek. Azért még nem húzzuk le a rolót." Más szóval: az emberek meditálnak, de nem a nagyvárosban, ahol már mindenki kiábrándult, ahol már semmiféle kisvárosi vallásosságnak nincs helye. A forgalom normális, minden hely zsúfolt, talán nem annyira, mint hétköznapokon, de zsúfolt.

– De Golan, mialatt ott voltunk, egyetlen ember se lépett be a turistaközpontba. Megfigyeltem. Egy lélek se jött be.

– Én is észrevettem. Egyszer még oda is mentem az ablakhoz, hogy kinézzek, és láttam, hogy a környező utcákon közlekednek gyalogosan, meg járműveken is... és abba az épületbe mégsem lépett be senki. A meditációs nap jó ürügy volt neki. Ha nem tartok ki szilárdan amellett, hogy nem bízom meg ebben az idegen származású emberben, fel sem tűnik az a szerencsés véletlen, hogy ennyire nem háborgatott bennünket senki.

– De hát mi ennek a jelentősége? – kérdezte Pelorat.

– Szerintem egyszerű a magyarázat, Janov. Van itt valaki, aki abban a pillanatban, amikor mi magunk eldöntjük, szintén tudja, hová indulunk, még akkor is, ha külön űrhajón utazunk, és ez a valaki az utcán nyüzsgő emberek közül senkit sem enged belépni egy középületbe, csak azért, hogy nyugodtan beszélgethessünk.

– Azt akarja elhitetni velem, hogy csodákra képes?

– De még mennyire – abban az esetben, ha Compor a Második Alapítvány ügynöke, és képes mások gondolatain uralkodni; ha űrhajójában ülve ki tudja találni a maga és az én gondolataimat; ha el tudja érni, hogy simán átjusson egy határállomáson; ha a rádióiránysugárral dacolva, vezető nélkül, gravitációs úton tud földet érni; és ha úgy tudja befolyásolni az agyakat, hogy az emberek nem lépnek be abba az épületbe, amelyiktől távol akarja tartani őket. De az ég minden csillagára – jajdult fel Trevize panaszosan –, hiszen ezt visszavezethetném egészen a főiskoláig! Én nem mentem el vele arra az útra. Emlékszem, valahogy nem akarózott. Vajon nem az ő befolyására-e? Egyedül akart lenni. Tulajdonképpen hová mehetett?

Pelorat eltolta a tányért, mintha a gondolatainak akarna helyet csinálni. A robotpincér ezt jelzésnek vélte: az automata asztalka odagördült melléjük, s megvárta, míg tányérjaikat és evőeszközeiket átrakják rá.

Amikor egyedül maradtak, Pelorat megszólalt:

– Hiszen ez őrültség! Semmi olyan nem történt, ami természetes módon be ne következhetett volna. Ha az ember egyszer a fejébe veszi, hogy valaki irányítja az eseményeket, attól kezdve mindent ebben a fényben lát, és semmiben sem veszi észre a dolgok ésszerűségét. Ugyan már, öregem, minden a körülményeken és a magyarázaton múlik. Ne engedjen utat a paranoiának.

– De a nyugalomnak sem akarok utat engedni.

– Jól van, akkor most vegyünk sorjában mindent, de logikusan. Tegyük fel, hogy Compor valóban a Második Alapítvány ügynöke. Miért kockáztatta volna meg, hogy felkeltse a gyanúnkat az emberek távol tartásával? Mondanivalójában mi volt olyan rendkívüli, hogy fölkelthette volna néhány ott lézengő ember figyelmét, aki amúgy is az ügyes-bajos dolgaival lett volna elfoglalva?

– Könnyen megfelelhetek erre is, Janov. Szoros megfigyelés alatt akarta tartani az agyunkat, tehát nem vette volna szívesen, ha más agyak is beavatkoznak. Nincs statikus terhelés. Nincs mód zavarkeltésre.

– Már megint a maga értelmezése. Mi volt olyan fontos abban, amiről beszélgettünk? Én elfogadhatónak találom az indoklását, vagyis hogy azért akart találkozni velünk, hogy megmagyarázza, miért tette, amit tett, bocsánatot kérjen, és figyelmeztessen bennünket az esetleges kellemetlenségekre. Miért kellene más magyarázat után kutatnunk?

Az asztal túlsó végében lévő kis nyílás pereme tapintatosan kivilágosodott, és néhány pillanatra fölvillant rajta az elfogyasztott fogások ára. Trevize övéből előhúzta a hitelkártyáját, mely – alapítványi lévén – a galaxis bármely pontján megfelelt, legalábbis ahová egy alapítványi általában eljutott. Behelyezte a nyílásba. A művelet mindössze egy pillanatig tartott, és Trevize – mielőtt helyére tette volna a kártyát – született óvatosságával ellenőrizte az egyenleget.

Mielőtt megszólalt volna, körülnézett, nem látja-e nemkívánatos érdeklődés jeleit azon a néhány arcon, amely még látható volt az étteremben.

– Miért keressünk más magyarázatot? Hogy miért? Hiszen ő nemcsak erről beszélt. Beszélt a Földről is. Közölte velünk, hogy a bolygó halott, és minden erejével azon volt, hogy a Comporellonra küldjön bennünket. Elmenjünk?

– Én megfontolnám, Golan – ismerte be Pelorat.

– Csak innen menjünk el?

– Még visszatérhetünk, ha körülnéztünk a Szíriusz szektorban.

– És az föl sem ötlött magában, hogy erre az egész találkozásra azért volt szükség, hogy minket eltávolítsanak a Sayshellről? Mindegy, hogy hová megyünk, csak ne maradjunk itt?

– Miért?

– Nem tudom. Gondolkozzunk: arra számítottak, hogy a Trantorra megyünk. Ezt akarta maga, és talán ők is azt hitték, hogy oda indulunk. Én zavartam össze a dolgokat azzal, hogy mindenáron ide akartam jönni, s mivel nekik ez a legkevésbé sincs ínyükre, el kell távolítaniuk bennünket.

Pelorat boldogtalan képpel kérdezte:

– De Golan, ez úgy hangzik, mint valami kinyilatkoztatás. Ugyan miért ne akarták volna, hogy a Sayshellre jöjjünk?

– Nem tudom, Janov. Nekem elég annyi, hogy el akarnak küldeni innen. De én maradok. Nem megyek el.

– De... de... Ide figyeljen, Golan, ha a Második Alapítvány azt akarná, hogy elmenjünk, miért nem befolyásolja az agyunkat úgy, hogy mi magunk is ezt akarjuk? Miért győzködne bennünket?

– Ha már szóba hozta, felmerül bennem: vajon nem ezt csinálták-e a maga esetében, professzor úr? – kérdezte Trevize, s szeme összeszűkült a váratlanul feltámadó gyanútól. – Maga nem akar elmenni?

Pelorat meglepetten nézett vissza rá.

– Én csak azt gondolom, kell valami értelmének lennie.

– Persze hogy ezt gondolja, ha a hatásuk alá került.

– De hát én nem...

– Ha igen, akkor is megesküdne rá, hogy nem.

– Ha így nekem támad, úgyis hasztalan próbálnám cáfolni az állítását. Most mit fog tenni?

– Itt maradok. És maga is. Nélkülem nem boldogul a hajóval, Compor tehát rosszul választott, ha magát vette befolyása alá.

– Jól van, Golan. A Sayshellen maradunk mindaddig, míg saját elhatározásunkból úgy nem döntünk, hogy elmegyünk. Végül is akkor cselekednénk a legostobábban. ha különválnánk; az rosszabb volna, mint akár maradni, akár elmenni. De mondja, öregem, ha befolyásolták volna az agyamat, meggondolhatnám-e magam, és könnyű szívvel ráállnék-e, hogy mégis magával maradok?

Trevize egy pillanatig elgondolkodott, majd – mintha hályog hullott volna le a szeméről – elmosolyodott, és kézfogásra nyújtotta a kezét.

– Igaza van, Janov. Most pedig menjünk vissza az űrhajóra. Holnap majd újra átgondoljuk a dolgokat... ha megérjük...

47.

Munn Li Compor nem emlékezett rá, mikor szervezték be. Egyrészt akkor még gyermek volt, másrészt a Második Alapítvány ügynökei, amennyire csak lehetséges volt, aprólékos gonddal töröltek el minden nyomot maguk után.

Compor "megfigyelő" volt, s ezt egy második alapítványista azonnal felismerte benne.

Compor tehát rendelkezett a kellő mentális erővel, bizonyos fokig a saját nyelvükön tudott érintkezni a Második Alapítvány tagjaival, de a hierarchia legalacsonyabb fokán állott. Érzékelte ugyan az agyak homályos képeit, de beállítani nem tudta őket. A képzése erre tette alkalmassá. Megfigyelő volt, nem pedig cselekvő.

Legföljebb másodosztályúvá küzdhette volna föl magát, de nem igyekezett túlzottan. Tudatában volt önnön jelentőségének a dolgok alakulásában.

A Második Alapítvány korai évszázadaiban alábecsülték az efféle vállalkozás fontosságát. Úgy képzelték, maroknyi emberrel képesek szemmel tartani az egész galaxist, és a Seldon-terv fenntartásához elegendő lesz, ha olykor-olykor, imitt-amott igazítanak valamicskét a dolgokon.

Az Öszvér azonban kigyógyította őket e téveszméjükből. Alighogy felbukkant a semmiből, a meglepetés erejével máris lecsapott a Második Alapítványra (és persze az Elsőre is – de ez igazán nem volt lényeges), és ők védtelenné váltak vele szemben.

Öt esztendőbe telt, míg megszervezték az ellentámadást, és még így is számtalan emberéletet kellett feláldozniuk.

Palverrel köszöntött be a teljes megújulás korszaka, aki végül – igaz, újabb fájdalmas veszteségek árán – megtette a szükséges intézkedéseket. Úgy döntött, a Második Alapítvány tevékenységét szinte határtalan mértékben ki kell terjeszteni, de úgy, hogy semmiképpen se legyen túlzottan észrevehető, s ennek érdekében létrehozta a Megfigyelők Testületét.

Compor nem tudta, hány megfigyelő él a galaxisban, de még azt sem, hányan lehetnek a Terminuson. Nem rá tartozott. Eszményi esetben nem teremtődhetett kimutatható kapcsolat két megfigyelő között, így aztán egyetlen ember elvesztése sem okozhatta egy másik vesztét. Kizárólag a trantori, magasabb rendfokozatú tagokkal állhattak összeköttetésben.

Compornak szándékában állt, hogy egyszer ellátogat a Trantorra. Tudta ugyan, hogy a dolognak nincs túl nagy valószínűsége, bár nagyon ritkán, de előfordult, hogy egy-egy megfigyelő eljutott a Trantorra, ahol előléptették. A jó megfigyelő erényei nem estek egybe azokkal, amelyek az Asztal felé nyithatták volna meg az utat.

Itt volt például a Compornál négy évvel fiatalabb Gendibal. Őt is nyilván kisfiúként szervezték be, akárcsak Comport, de őt egyenesen a Trantorra hozták, s azóta szóló lett belőle. Compornak nem voltak illúziói, hogy ez miért alakulhatott így. Az utóbbi időben kapcsolata szorosabbá vált Gendiballal, tehát volt alkalma tapasztalni a fiatalember elméjének erejét. Egy másodpercig sem vehette volna föl vele a versenyt.

Comport csak ritkán foglalkoztatta alacsonyrendű státusa. Jóformán sohasem volt alkalma rá, hogy elmélkedjék fölötte. Végül is csak trantori mérték szerint kellett beérnie kisebb rendű helyzetével (mint a többi megfigyelőnek is, tette hozzá gondolatban). Saját, nem trantori világukban, nem mentális társadalmuk tagjaként a megfigyelők könnyűszerrel juthattak a legmagasabb pozíciókba.

Compornak például sohasem okozott gondot, hogy bejusson a jobb iskolákba, vagy megtalálja a neki megfelelő társaságot. Mentális erejével minden további nélkül fokozni tudta eredendő intuíciós tehetségét (meggyőződése volt, hogy elsősorban éppen született ösztönös képességei miatt szervezték be), és ily módon érte el azt is, hogy ő lett a hipertéri üldözés sztárja. A főiskola hőseként tette meg az első lépést a politikai karrier útján. Ha ez a jelenlegi válság véget ér, ki tudja, milyen magasra juthat még.

Ha a válság sikeresen megoldódik – amire minden remény megvan –, ki ne emlékeznék rá, hogy Compor figyelt fel először Trevize-re – nem pusztán az emberi tulajdonságaira (ezt bárki megtehette volna), hanem az elméjére?

A főiskolán ismerte meg Trevize-t, akiben eleinte nem látott mást, mint jó kedélyű, eleven eszű társat. De egy reggel, amint lomhán kiúszott az álom tengeréből, és a félig éber állapot nyomába lépő öntudat területére lépett át, úgy érezte, nagy kár, hogy Trevize-t nem szervezték be.

Trevize-t természetesen nem szervezhették be, lévén a Terminus szülötte, s nem idegen bolygóról származó, mint Compor. De ettől eltekintve is elkéstek vele. Csak a nagyon fiatalokban van meg az a rugalmasság, amellyel be tudják fogadni a mentális kiképzést. E művészet fájdalmas bevitele – hiszen több ez, mint tudomány – a kemény koponyától védett, felnőtt agyba csak a Seldon utáni első két nemzedéknél számított bevett gyakorlatnak.

De ha Trevize már az első feltételnek sem felelt meg, és a második lehetőséget is elszalasztottá, ugyan miféle gondot okozhatott Compornak?

Következő találkozásukkor Compor mélyen behatolt Trevize agyába, és rájött, mi az, amit elsősorban zavarónak talál társa személyiségében. Trevize agya olyan jellegzetességeket mutatott, amelyek nem feleltek meg az általa tanult szabályszerűségeknek. Például újra és újra kisiklott a szorításából. Megpróbálta követni ennek az agynak a működését, de azonnal hézagokba botlott... valójában nem is hézagok voltak ezek... inkább a nem létezés váratlan szökkenései. Bizonyos helyeken Trevize agyműködése olyan mélységekben zajlott, ahová egyszerűen nem lehetett követni.

Compor ugyan nem tudta eldönteni, mi ennek a jelentősége, de attól kezdve felfedezése fényében figyelte Trevize viselkedését, és hamarosan gyanítani kezdte, hogy Trevize rendelkezik azzal a titokzatos képességgel, amelynek révén elégtelen adatokból is eljut a helyes következtetésig.

Volt ennek valami köze azokhoz a bizonyos hézagokhoz? Az effajta mentalizmus kétségtelenül meghaladta az ő erejét – talán csak az Asztal tudna mit kezdeni vele. Az a kényelmetlen érzése támadt, hogy Trevize talán maga sincs teljesen tudatában döntéshozói hatalmának, és még arra is képes lehet, hogy...

De mire? Compor tudása ehhez nem volt elég. Kis híján megértette, mit jelent az, aminek Trevize a birtokában van, de tulajdonképpen mégsem értette. Csak ösztönösen következtetett rá – valójában nem volt ez több sejtésnél –, hogy Trevize-ben potenciálisan megvan a lehetőség a döntő fontosságú személyiséggé váláshoz.

Vállalnia kellett e lehetőség kockázatát, és ezzel együtt vállalnia kellett, hogy esetleg visszaminősítik. De ha kiderül, hogy igaza volt...

Ha visszatekintett, maga sem értette, honnan vette a bátorságot a további erőfeszítésekhez. Az Asztalt körülvevő adminisztratív korlátokat nem tudta áttörni. Már majdnem belenyugodott, hogy a híre csorbát szenved. Reményét vesztve küzdötte magát az Asztal legifjabb tagjáig, és Stor Gendibal végre válaszolt a hívására.

Gendibal türelmesen végighallgatta, és attól kezdve sajátos kapcsolat alakult ki köztük. Compor az ő megbízásából tartotta fenn a barátságot Trevize-zel, és irányításával dolgozta ki lépésről lépésre azt a helyzetet, amely aztán végül Trevize száműzését eredményezte. És Gendibal ültette el Comporban azt a reményt, hogy egyszer még valóra válhat régi álma, a trantori előléptetés.

Ami azt illeti, mindent megtettek, hogy Trevize-t a Trantorra küldjék. Comport teljesen váratlanul érte, amikor Trevize felborította a tervet, és úgy vélte, az eseményeket Gendibal sem látta előre.

Gendibal mindenesetre sietve indult a helyszínre, és ez még jobban elmélyítette Comporban a válság érzetét.

Ezért útnak indította hiperjelzését.

48.

Agyának érintése álmából ébresztette föl Gendibalt. Hatásos érintés volt, de csöppet sem zavaró: mivel közvetlenül az ébresztőközpontot érte, egyszerűen kinyitotta rá a szemét.

Felült az ágyban; takarója lecsúszott arányos, kidolgozott izomzatú felsőtestéről. Fölismerte az érintést: a mentalisták ugyanúgy meg tudták különböztetni egyiket a másiktól, ahogy az elsősorban beszéddel érintkezők a hangokat ismerik fel.

Gendibal azzal a kéréssel bocsátotta ki szabvány jelzését, hogy kis türelmet kér, amire rögtön meg is érkezett a "Nem sürgős" válasz.

Gendibal ezután minden sietség nélkül hozzálátott reggeli tisztálkodásához. De már az űrhajó zuhanyozójában – a lefolyó víz belekerült a körforgást biztosító mechanizmusba – újra megteremtette a kapcsolatot.

– Compor?

– Itt vagyok, szóló.

– Beszélt Trevize-zel és azzal a másikkal?

– Pelorattal, Janov Pelorattal. Igen, szóló.

– Helyes. Még öt perc, és vizuálisra kapcsolok.

A kapcsolótábla felé haladva elment Sura Novi mellett. A nő kérdőn nézett rá, és mintha mondani akart volna valamit, de engedelmesen visszavonult, amikor Gendibal a szájához emelte ujját. Még most is feszélyezte a nő agyából áradó, imádattal vegyes tisztelet, de lassanként el is fogadta, mint valami olyasmit, ami kényelmesebbé teszi maga körül a világot.

Agyának egy apró horgát beleakasztotta a nő agyába: mostantól fogva bárki akarná is befolyásolni az ő agyát, a nőén is változásokat idézne elő. Ennek az elmének az egyszerűsége lehetetlenné teszi, hogy a közelében idegen agyhullámok jelenjenek meg észrevétlenül. Míg erre gondolt, Gendibal akaratlanul is elgyönyörködött Novi agyának szinte esztétikai élményt nyújtó, tiszta szimmetriájában. Hálásan gondolt vissza önnön udvarias gesztusára, melyet az Egyetem falain kívül tett a nőnek, aki aztán pontosan akkor jött el hozzá, amikor a legnagyobb szüksége volt rá.

– Compor? – szólította újra.

– Tessék, szóló.

– Lazítson, kérem! Meg kell vizsgálnom az agyát. Nem fogom bántani.

– Ahogy óhajtja, szóló. Megkérdezhetem, mi a célja vele?

– Hogy lássam, érintetlen maradt-e.

– Tudok róla, szóló, hogy politikai ellenfelei támadták az Asztalnál, de biztosíthatom, egyikőjük sem...

– Ne találgasson, Compor. Lazítson... Igen, érintetlen. Most pedig, ha együttműködik velem, megteremthetjük a vizuális kapcsolatot.

Ami ezután következett, illúzió volt a szó mindennapos értelmében, hiszen csak egy gyakorlott második alapítványista mentális hatalmával rendelkező egyén észlelhetett bármit is, akár érzékei, akár bármiféle fizikai nyomjelző készülék segítségével.

Az agy körvonalai egy arcot jelenítettek meg, de a kép még a legjobb mentalisták esetében is bizonytalan, árnyékba vesző maradt. Compor arca a tér közepén volt látható, de mintha vékony, fátyolszerű függöny lengedezne előtte, s Gendibal tudta, hogy saját arca is ugyanilyen módon jelent meg Compor előtt.

Fizikai hiperhullám révén olyan tiszta képekkel valósíthatták volna meg a kommunikációt, hogy a több ezer parszeknyi távolságban lévő partnerek szemtől szemben érezték volna egymást. Gendibal hajóján ilyen berendezés is volt.

A mentális képnek azonban megvoltak a maga előnyei. Elsősorban az, hogy az Első Alapítvány semmiféle eszközzel nem tudta észlelni. De második alapítványbeli sem tapogathatta le egy másik tag mentális képét. Az elme játékát nyomon követhette ugyan, de a kommunikáció finomítását célzó arckifejezés változásait már nem.

Ami pedig az Anti-Öszvéreket illeti... Novi agyának tiszta felülete elég bizonyíték volt rá, hogy egy sem ólálkodik a közelben.

– Írja le nekem pontosan, Compor, azt a beszélgetést, amelyet Trevize-zel és azzal a Pelorattal folytatott – mondta. – Az elme szintjén, és lehetőleg pontosan.

– Magától értetődik, szóló – felelte Compor.

Nem tartott sokáig. A hangok, kifejezések és agyhullámok kombinációjában a dolgok összesűrűsödtek, noha az elme szintjén jóval több mesélnivaló akadt, mint ha csupán szavakat szajkóztak volna.

Gendibal figyelmesen hallgatott. A mentális kép nemigen tűrte a szószaporítást. Ha valódi látványról vagy akár a parszekeket átívelő fizikai hipervízióról lett volna szó, az ember összehasonlíthatatlanul többet látott volna az információegységek áramlásából, mint ami a megértéshez feltétlenül szükséges, másrészt az adatok egy része fölötti átsiklás még nem jelentette volna a lényeg elvesztését. A mentális kép fátyolán át azonban minden információegység célba ért, ami busásan kárpótolt az előbbi luxus elvesztéséért. Hiszen minden egység magában hordozta a saját jelentőségét.

A Trantoron minden tanító elmondta a maga rémtörténetét diákjainak, mely azt a célt szolgálta, hogy az ifjúban tudatosítsa a figyelemösszpontosítás fontosságát. Nyilván a legkevésbé hihetőt ismételték a leggyakrabban. Ez az Öszvér első előrenyomulásáról szólt, mielőtt még elfoglalta volna a Kalgant – és arról a kistisztviselőről, aki elsőként kapta meg a jelentést, de mert nem látta vagy nem értette meg azt a kis kattanást, ami annyit jelentett: "tulajdonnév", képzeletében csak valami lóhoz hasonló állat képe jelent meg. A hírt ezért olyan jelentéktelennek ítélte, hogy nem is továbbította a Trantorra. Mire a következő üzenet megérkezett, már késő volt cselekedni... ehhez öt keserves esztendőnek kellett eltelnie.

Szinte bizonyos, hogy az eset sohasem történt meg, ez azonban nem számított. Tanmeséről lévén szó, azt a célt szolgálta, hogy a tanulók megszokják az intenzív összpontosítást. Gendibal emlékezett rá, hogy annak idején ő is elkövetett egy észlelési hibát, amit a maga részéről jelentéktelennek és érthetőnek vélt. Tanára azonban – a kisagya velejéig zsarnok öreg Kendast – gúnyos mosollyal csak annyit kérdezett: "Valami lóhoz hasonló állat, Gendibal jelölt?", és ez elég is volt ahhoz, hogy szégyenében összeomoljék.

Compor befejezte a beszámolóját.

– Következtessen, kérem, Trevize reakciójára – mondta Gendibal. – Jobban ismeri, mint én vagy bárki más.

– Elég nyilvánvalónak tűnik – felelte Compor. – A mentális indikáció félreérthetetlen. Szerinte az én szavaim és cselekedeteim mindenek fölött álló buzgalmamból erednek, hogy őt a Trantorra vagy a Szíriusz szektorba vagy bárhová irányítsam; csak onnan el, ahol pillanatnyilag van. Véleményem szerint éppen ezért ragaszkodik majd jelenlegi tartózkodási helyéhez. Az a tény, hogy én ilyen nagy jelentőséget tulajdonítok az ő helyzetváltoztatásának, számára is növeli a jelentőségét, és mivel úgy érzi, az ő érdekei homlokegyenest különböznek az enyéimtől, szándékosan annak ellenkezőjét fogja cselekedni, amit szerinte én kívánok tőle.

– Bizonyos benne?

– Egészen bizonyos vagyok.

Gendibal átgondolta, és igazat adott Compornak.

– Meg vagyok elégedve – mondta. – Jó munkát végzett. Amit a Föld radioaktív pusztulásáról mesélt, jól szolgálta a helyes reakció kiváltását, mi több, oly módon, hogy az agy közvetlen manipulálására nem is volt szükség. Megdicsérem érte.

Mielőtt megszólalt volna, Compor néhány pillanatig mintha küszködött volna magával.

– Szóló! – mondta végül. – A dicséretét nem fogadhatom el. Azt a mesét nem én találtam ki. Igaz. Valóban van egy Föld nevű bolygó a Szíriusz szektorban, és valóban az emberiség eredeti lakóhelyének tartják. Vagy kezdettől fogva az volt, vagy véletlenül vált radioaktívvá, míg végül a helyzet olyan súlyos lett, hogy a bolygó elpusztult. Valóban létezett rajta az a szellemi képességeket növelő találmány, amely nem vezetett sehová. Mindezt történelemként tartják számon azon a bolygón, amelyen az őseim éltek.

– Valóban? Érdekes! – mondta Gendibal nem túl nagy meggyőződéssel. – Annál jobb. Csodálatos, ha az igazsággal érjük el a kellő hatást, mert a valótlanságot sohasem lehet ugyanolyan meggyőzőerővel előadni. Palver egyszer azt mondta: "A hazugság annál jobb, minél közelebb jár az igazsághoz, a legjobb hazugság pedig az igazság, ha jól bánik vele az ember."

– Van még valami, amit el kell mondanom – folytatta Compor. – Miközben az utasításokhoz híven megpróbáltam, méghozzá minden eszközzel, az ön érkezéséig Trevize-t a Sayshell szektorban tartani, igyekezetem fölkeltette a gyanúját, hogy én a Második Alapítvány befolyása alatt állok.

Gendibal bólintott.

– Azt hiszem, ez a jelen körülmények között elkerülhetetlen volt. A tárggyal kapcsolatos monomániája gondoskodik majd arról, hogy még ott is a Második Alapítvány beavatkozását szimatolja, ahol szó sincs ilyesmiről. Ezt egyszerűen bele kell vennünk a számításainkba.

– Szóló, ha mindenáron itt kell tartanunk Trevize-t, míg ön utol nem éri, rendkívül leegyszerűsítené a dolgot, ha én ön elé mennék, átvenném a hajómra, s úgy utaznánk vissza. Egy napba sem telne...

– Nem, megfigyelő – jelentette ki Gendibal élesen. – Eszébe ne jusson. A Terminuson ismerik a tartózkodási helyét. Hipernyomkövetőt szereltek a hajójára, amelyet nem tud eltávolítani, igaz?

– Igaz, szóló.

– És ha a Terminus tudja, hogy ön leszállt a Sayshellen, tudja a sayshelli nagykövetük is, aki Trevize leszállásáról is tud. A hipernyomkövető azt is elárulja a Terminusnak, hogy ön egy bizonyos, néhány száz parszeknyire lévő pontig eltávolodott, majd visszatért; a nagykövet pedig informálni fogja őket arról, hogy Trevize ezenközben az övezetben maradt. Ön szerint attól kezdve mi mindenre gondolnak majd a Terminuson? A Terminus polgármesternője állítólag okos asszony, s mi semmiképpen sem óhajtjuk, hogy egy ilyen rejtélyes mozzanat a veszély érzetét keltse benne. Nem szeretnénk, ha valamelyik flottáját ide irányítaná. Erre amúgy is kellemetlenül sok esélyünk van.

– Tisztelettel megkérdem, szóló – mondta Compor –, mi okunk van, hogy féljünk a flottától, ha a parancsnokot úgyis a befolyásunk alá vehetjük?

– Az ok lehet bármilyen kicsiny, a félelemre mégiscsak akkor van a legkevesebb okunk, ha az a flotta nincs itt. Maradjon ott, ahol van, megfigyelő. Ha odaérek, átszállók a hajójára, és aztán...

– És aztán, szóló?

– Nos, aztán átveszem a vezetését.

49.

Gendibal kikapcsolta a mentális képet, aztán hosszú percekig ült töprengve.

A Sayshellig megtett útja alatt – mely kétségtelenül hosszadalmas volt ezzel a hajóval, hiszen semmiképpen sem vehette föl a versenyt az Első Alapítvány műszakilag igen fejlett eszközeivel – minden egyes, Trevize-re vonatkozó jelentést gondosan áttanulmányozott. A jelentések majdnem egy évtizedig visszamenőleg a birtokában voltak.

Egészében és a legutóbbi események fényében nézve a dolgot, semmi kétsége nem lehetett afelől, hogy Trevize-ből kiváló második alapítványista lehetett volna, ha Palver óta nem ragaszkodnak ahhoz a politikához, hogy terminusi szülötthöz egy ujjal sem nyúlnak.

Ki mondhatná meg, az évszázadok során hány nagyszerű képességű embert vesztett el ily módon a Második Alapítvány? Nincs rá mód, hogy a galaxist benépesítő kvadrilliónyi emberfőt egyenként becsüljék föl! És mégis úgy tűnik, hogy egyikőjükkel sem vesztettek annyit, mint éppen Trevize-zel, amiként az is bizonyos, hogy pillanatnyilag senki sem tölthetett be nála kényesebb pozíciót.

Gendibal megrázta a fejét. Terminus-szülött vagy sem, nem lett volna szabad, hogy Trevize elkerülje a figyelmüket. Még szerencse, hogy Compor megfigyelő észrevette, noha az eltelt évek sokat ronthattak rajta.

Ma már persze semmi hasznát nem vehetik. Ehhez már öreg, ugyanakkor megvan benne az az ösztön, amelynek segítségével tökéletesen elégtelen információk alapján képes megtalálni a megoldást, és még valami... még valami...

Az öreg Shandess – igaz, hogy szemmel láthatóan vénül, de mégiscsak ő az első szóló, s hozzá a jobbak közül való – meglátott valamit, holott nem ismerhette azokat az összefüggéseket és következtetéseket, melyekre Gendibal csak e hosszadalmas út során döbbent rá. Shandess Trevize-t tekinti a válság kulcsemberének.

Miért jött Trevize a Sayshellre? Mit tervezhet? Mit csinál itt?

Ráadásul megérintenie sem szabad! Gendibal ebben bizonyos volt. Semmiféle irányba nem szabad befolyásolniuk, míg végérvényesen ki nem derül a válságban játszott szerepe. Akárkik vagy akármik is a színen megjelenő Anti-Öszvérek, elég egy rossz mozdulat Trevize felé (elsősorban Trevize felé!), s a mikrocsillag máris felrobbanhat, méghozzá ott, ahol a legkevésbé várják.

Érezte, hogy egy elme köröz óvatosan a sajátja körül, és szórakozottan, mint valami trantori legyet, elhessegette – nem is a kezével, inkább csak az agyával. De fölfigyelt a másikat elborító fájdalomra, és fölpillantott.

Sura Novi sűrű szemöldökéhez tapasztotta a tenyerét.

– Bocsánat, mester, hirtelen rám jött a fejfájás.

Gendibalt elfogta a bűntudat.

– Ne haragudjon, Novi! Nem gondolkoztam, illetve túlságosan mélyen elgondolkoztam. – S azzal gyengéden elsimította az agy szétzilált csápjait.

Novi arcán fölragyogott a mosoly.

– Lám, ahogy jött, el is múlt. Olyan szépen beszél hozzám, mester, hogy attól minden bajomnak vége szakad.

– Nagyszerű – mondta erre Gendibal. – Valami baj van? Miért jött? – Nem akart minden apró-cseprő ügy miatt a nő agyában kutatni; egyre inkább vonakodott attól, hogy áttörje Novi személyiségének korlátait.

Novi tétova mozdulatot tett feléje.

– Aggódok. Csak nézett a levegőbe, hangok jöttek ki a száján, aztán még grimaszolt is. Én meg csak álltam itt meredten... féltem, hogy ez valami rontás... vagy betegség... és azt se tudtam, mitévő legyek.

– Semmi baj, Novi. Ne féljen. – Megpaskolta a nő kezét. – Nincs mitől félnie. Érti? A félelem – vagy egy hasonlóan erős érzelem – szinte szétdúlta és megcsavarta Sura agyának szimmetriáját. Gendibal szívesebben vette volna, ha megnyugszik, békéssé és boldoggá válik, de húzódozott a gondolattól, hogy kívülről kényszerítse rá ezt az állapotot. Novi az előző beavatkozás hatását a szavainak tudta be, s ez Gendibalnak is jobban ínyére volt.

– Novi – kérdezte –, miért ne hívjam magát Surának?

A nő szinte bánatos pillantással nézett vissza rá.

– Ó, mester, ne mondja ezt!

– De hiszen Rufirant is így szólította aznap, amikor megismerkedtünk. Most már elég jól ismerem magát ahhoz, hogy...

– Tudom én azt nagyon jól, hogy ő így nevezett, mester. A férfiak így beszélnek az olyan lányhoz, akinek nincs férje, jegyese, szóval aki nem rendes. Maga is így szólított. De nekem nagyobb tisztesség, ha azt mondja, "Novi", és ha maga mondja, az még nagyobb tisztesség. És ha nincs is férjem, van mesterem, és nekem nem kell nagyobb boldogság. Remélem, nem esik nehezére, hogy engem "Novinak" szólítson.

– Szó sincs róla, Novi.

A nő agya ekkor csodálatosan kisimult, és Gendibal érezte, hogy ő is boldog. Túlságosan boldog. Indokolt, hogy ilyen boldog legyen?

Kicsit szégyenkezve idézte fel, hogy állítólag az Öszvért is így fogta meg az az első alapítványbeli nő, Bayta Darell, s ez lett a veszte.

Az ő helyzetük persze egészen más. Ez a honi nőszemély fogja megvédeni őt az idegen elméktől, s azt akarja, hogy a lehető leghatékonyabban szolgálja ezt a célt.

Nem, ez nem igaz... önnön szólóságát kompromittálná, ha félreértené saját magát, vagy ami még rosszabb, ha szándékosan úgy állítaná be elméjét, hogy elkerülje az igazságot. Az igazság az, hogy boldoggá tette, ha a nő belülről – az ő közbeavatkozása nélkül – volt nyugodt, békés és boldog, méghozzá egyszerűen azért, mert maga a nő tette boldoggá. És – folytatta kihívóan – ebben a világon semmi rossz sincs.

– Üljön le, Novi – mondta.

Novi engedelmesen, de bizonytalanul telepedett le a szék szélére. Agyából csak úgy sugárzott a tisztelet.

– Amikor azt tapasztalta, Novi, hogy hangokat hallatok, tudós módjára beszéltem nagy távolságon keresztül.

– Tudom én, mester – válaszolta Novi szomorúan, lesütött szemmel –, hogy sok minden van a tudákosok viselkedésében, amit én nem értek, és föl sem foghatok. Olyasmi lehet ez, mint fölhágni a legmagasabb hegy csúcsára. Szégyenlem is erősen, hogy azzal állítottam be magához, hogy csináljon belőlem tudákost. Hogy lehet az, mester, hogy mégsem nevetett ki?

– Nem szégyen, ha az ember olyasmire törekszik, ami meghaladja az erejét – válaszolta Gendibal. – Ahhoz ugyan már öreg, hogy hozzám hasonló tudóssá váljék, de a tanuláshoz sohasem lehet öreg, és ahhoz sem, hogy többre legyen képes, mint amire volt. Majd a hajóval kapcsolatban is megtanítom egyre-másra. Mire célhoz érünk, már sok mindent tudni fog róla.

Megkönnyebbült. Miért is ne? Feltett szándéka volt, hogy elutasítja a honi emberekről kialakított közvélekedést. Végül is milyen jogon állít fel ilyen sztereotípiát a Második Alapítvány heterogén csoportja? Hiszen az ő soraikból kikerülő fiatalok is csak elvétve válnak alkalmassá arra, hogy magas rangú második alapítványisták legyenek. A szólók gyerekeiből jóformán sohasem lesznek szólók. Háromszáz évvel ezelőtt ismert volt ugyan a Linguesterek három nemzedéke, de mindig élt a gyanú, hogy a sorban középütt álló szóló valójában nem való oda. És ha ez igaz, vajon az Egyetem népe milyen alapon helyezi magát ilyen magas piedesztálra?

Nézte Novi csillogó szemét, és örült a látványnak.

– Minden erőmmel azon leszek, mester, hogy egytől egyig megértsek mindent, amire tanít – mondta Novi.

– Ebben biztos vagyok – felelte Gendibal, aztán elfogta valami bizonytalanság. Úgy esett, hogy miközben Comporral beszélgetett, sohasem talált alkalmat rá, hogy elárulja, nincs egyedül. Nem adta jelét, hogy útitársa van.

Egy nő jelenlétét talán magától értetődőnek is föl lehet fogni; mindenesetre Comport nyilván nem lepi majd meg a dolog. De hogy ez a nő honi?

Gendibal minden igyekezete ellenére győzedelmeskedett a megszokott sztereotípia, és azon kapta magát, hogy boldog, amiért Compor még sohasem járt a Trantoron, s nem jöhet rá, hogy Novi honi lány.

Aztán elhessegette magától a gondolatot. Mit számít, hogy Compor – vagy bárki más – tudja-e vagy sem? Gendibal a Második Alapítvány szólója, és ameddig a Seldon-tervet szolgálja, cselekedhet belátása szerint – senkinek sincs beleszólása.

– Mester – szólalt meg Novi –, ha elértük a célt, szétmegyünk?

Gendibal ránézett, és talán kissé erőteljesebben felelte, mint szándékában állt:

– Nem válunk el, Novi.

A honi asszony erre szégyenlősen elmosolyodott, és olyan pillantást vetett rá, ami galaxisszerte csupán egyet bizonyított: női mivoltát.

13 - Az Egyetem

50.

Amikor Trevize-zel együtt újra belépett a Távoli Csillagba, Pelorat elfintorította az orrát.

Trevize vállat vont.

– Az emberi test erőteljesen árasztja magából a különféle szagokat. Az áramoltató berendezés mindig egy pillanatnyi késedelemmel lép működésbe, a mesterséges illatosító pedig csak elfedi s nem kicseréli a szagokat.

– És gondolom – felelte Pelorat –, nincs két egyforma szagú hajó, ha már éltek a fedélzetén.

– Úgy van. De az első óra elteltével érezte-e egyáltalán a Sayshell bolygó szagát?

– Nem – ismerte el Pelorat.

– Na látja. Egy idő múlva ezt sem fogja érezni. És ha majd elég hosszú ideje él már a hajón, valahányszor visszatér rá, úgy érzi, ismerős, otthoni illat fogadja. Egyébként, Janov, ha a jövőben galaktikus vándor válik magából, meg kell tanulnia, hogy udvariatlanság szóvá tenni egy hajó, mi több, egy bolygó szagát a lakói előtt. Köztünk természetesen az ilyesmi nem számít.

– Ami azt illeti, Golan, fura dolog, de én valóban otthonomnak érzem a Távoli Csillagot. Ezt legalább az Alapítványon készítették. – Pelorat elmosolyodott. – Tudja, sohasem gondoltam magamat hazafinak. Szívesebben tekintem nemzetemnek az emberiséget, de most, hogy távol kerültem az Alapítványtól, megtelt a szívem az iránta érzett szeretettel.

– Azért nincs olyan távol az Alapítványtól – mondta Trevize, miközben az ágyát vetette. – A Sayshell Uniót szinte teljes egészében a Szövetség veszi körül. Nagykövetünk van itt, és a konzuloktól lefelé is képviseltetjük magunkat a térségben. A sayshelliek előszeretettel hangoztatják oppozíciójukat, ugyanakkor óvakodnak attól, hogy nekünk bármiféle kellemetlenséget okozzanak. Janov, feküdjék le. Ma nem jutottunk semmire, tehát holnap kétszeres erőfeszítésre lesz szükségünk.

A két szoba között azonban nem volt hangszigetelés, és miután a sötétbe borult hajón Pelorat egy ideig nyugtalanul forgolódott, végül nem bírta tovább, és – nem túl hangosan – megszólalt:

– Golan!

– Tessék.

– Ugye nem alszik?

– Addig nem, amíg maga beszél hozzám.

– Valahová mégiscsak eljutottunk ma. A barátja, Compor...

– Az exbarátom – mordult föl Trevize.

– Nevezze, aminek akarja. Lényeg az, hogy beszélt a Földről, és olyasmit említett, amivel én még sohasem találkoztam a kutatásaim során. Radioaktivitás!

Trevize fél könyékre emelkedett fektében.

– Nézze, Janov, ha a Föld tényleg halott, az még nem ok rá, hogy hazamenjünk. Én még most is meg akarom találni a Gaiát!

Pelorat olyan hangot hallatott, mintha egy tollpihét akarna elfújni.

– Mi az hogy, drága barátom! Én is így vagyok vele. Csakhogy én nem hiszem, hogy a Föld halott. Lehet, hogy Compor hite szerint az igazat mondta, de aligha létezik a galaxisnak akár egyetlen övezete is, ahol ne arról mesélnének az emberek, hogy az emberiség valamely helyi bolygón fejlődött ki. És szinte egyöntetűen Földnek vagy valami ennek megfelelőnek nevezik azt a bolygót.

– Ezt nevezzük mi az antropológiában "globocentrizmusnak". Az emberekben megvan az a hajlandóság, hogy magukat különbnek tartsák a szomszédaiknál; hogy az ő kultúrájuk régebbi és magasabb rendű, mint más világoké; hogy ami a többi bolygón jó, azt mind tőlük vették át, illetve azt, ami rossz, csakis az átvevők és meghonosítók torzíthatták el és tehették tönkre. És megvan bennük az a törekvés is, hogy a minőségi kiválósághoz kellően ősi származást is társítsanak. Ebből következik, hogy ha saját bolygójukat semmiképpen sem tarthatják a Földnek vagy a megfelelőjének – tehát az emberi faj származási helyének –, mindent elkövetnek, hogy a Földet a saját övezetükhöz tartozónak tudják, még akkor is, ha a helyét ki sem képesek jelölni pontosan.

– Maga szerint tehát Compor csak a bevett szokás alapján állította, hogy a Föld a Szíriusz szektorban van – mondta Trevize. – A Szíriusz szektor azonban kétségtelenül tekintélyes történelmi múlttal rendelkezik, tehát minden bolygója jól ismert lehet... vagyis oda se kellene mennünk, ha ellenőrizni akarnánk az állítását.

– Még ha be is bizonyítaná, hogy a Szíriusz szektor egyetlen bolygója sem lehetett a Föld, az sem számítana – kuncogott Pelorat. – Nem veszi figyelembe, Golan, mennyivel erősebb a miszticizmus mindenféle racionalitásnál. Legalább féltucatnyi övezetet találhat a galaxisban, ahol tiszteletreméltó tudósok halálos komolysággal ismételgetik a helybéli meséket, a Föld, vagy nevezzék arrafelé bárminek is, a hipertérben van, és legföljebb véletlenül bukkanhat rá az ember.

– És szerintük rábukkant-e valaha bárki is véletlenül?

– A mesék sohasem apadnak el: a hitetlenséget mindig elnyomja a hazafias buzgóság, még akkor is, ha azok a mesék a legkevésbé sem hihetőek, és nem hiszi el soha senki, aki nem oda való, ahol megszülettek.

– Akkor mi se higgyünk nekik, Janov. Inkább lépjünk át saját, álombéli hiperterünkbe.

– De Golan, engem épp a Föld radioaktivitásáról szóló történet érdekel módfelett. Mintha az igazság nyomát érezném rajta, vagy legalábbis egyfajta igazságét.

– Hogy érti azt, hogy egyfajta igazságét?

– Nos, egy radioaktív világ olyasféle világ lehet, ahol a sugárzás a szokásosnál magasabb koncentrációban van jelen. Egy ilyen világon a mutáció is magasabb fokot érhet el, továbbá a fejlődés is jóval gyorsabban és szerteágazóbban mehet végbe. Mondtam magának, ha még emlékszik rá, hogy abban szinte valamennyi történet megegyezik, hogy a földi élet hihetetlenül sokféle volt: az élet minden formájának millió és millió fajtája létezett. Éppen ez a sokféleség, ez a robbanásszerű fejlődés hozhatta létre az értelmes életet a Földön, rajta keresztül pedig az egész galaxisban. Ha a Föld valamilyen oknál fogva radioaktív volt, azaz a többi bolygónál fokozottabban volt radioaktív, az indokolhat minden egyebet, amiben a Föld egyedülálló... vagy egyedülálló volt.

Trevize egy pillanatnyi hallgatás után szólalt meg:

– Egyrészt semmi okunk rá, hogy elhiggyük, Compor az igazat mondta. Hazudhatott, már csak azért is, hogy mi elmenjünk innen, és őrült vadászatba kezdjünk a Szíriusz körül. Azt hiszem, pontosan ez volt a szándéka. És még ha igazat beszélt is, azt mondta, olyan mértékű volt a radioaktivitás, ami már lehetetlenné teszi az életet.

Pelorat megint fújt egyet.

– Nem volt olyan magas a radioaktivitás, hogy ne fejlődhetett volna ki a Földön az élet, amelynek könnyebb fenntartania magát, ha már egyszer kialakult, mint létrejönni a kezdetekből. Magától értetődik tehát, hogy a Földön kialakult és fennmaradt az élet. Ezek szerint a sugárzás szintje kezdetben sem akadályozhatta meg az élet keletkezését, és az azóta eltelt idők során csak csökkenhetett. Ezt a szintet magasabbra nem lehet emelni.

– És a nukleáris robbantások? – vetette föl Trevize.

– Mi köze ennek a dologhoz?

– Arra gondolok, hogy talán nukleáris robbantásokat végeztek a Földön...

– A Föld felszínén? Lehetetlen. A galaxis történetében egyetlen olyan társadalomról sem tudunk, amelyik őrült módjára nukleáris robbantásokat vetett volna be hadifegyverként. Az életünkbe került volna. A trigelli felkeléskor, amikor mindkét oldal éhínségtől és nyomortól szenvedett, és Jendippurus Khoratt fölvetette a fúziós reakciót...

– A saját űrflottájának a legénysége lógatta fel. Ismerem a galaktikus történelmet. Én inkább balesetre gondoltam.

– Olyasféle balesetekről sem szólnak a följegyzések, amelyek jelentősen és általában emelhették volna egy bolygó radioaktivitásának intenzitását. – Felsóhajtott. – Azt hiszem, ha sor kerül rá, mégiscsak el kell mennünk a Szíriusz szektorba, hogy egy kicsit körülnézzünk.

– Lehet, hogy sor kerül rá. De most...

– Tudom, tudom, már el is hallgattam.

Meg is tartotta a szavát, Trevize pedig még majdnem egy órát töprengett a sötétben, vajon nem hívta-e máris túlságosan föl magára a figyelmet, és nem volna-e bölcsebb, ha előbb elmennének a Szíriusz szektorba, s csak akkor térnének vissza a Gaiához, ha a figyelem – akárkinek a figyelme – már elterelődött róla.

Még akkor sem jutott dűlőre, amikor elnyomta az álom, amely ezúttal is nyugtalannak bizonyult.

51.

Másnap csak délelőttre értek be a városba. A turistaközpont ezúttal zsúfolt volt, de azért sikerült megtudniuk, hogyan juthatnak el az adatszolgáltató könyvtárhoz, ahol viszont megkapták a szükséges útbaigazítást az adatgyűjtő számítógépek helyi változatainak használatához.

Gondosan végigvették a múzeumokat és egyetemeket, kezdve a legközelebbin, és minden adatot ellenőriztek, amely mögött antropológust, régészt vagy régi korokkal foglalkozó történészt szimatoltak.

– Ah! – kiáltott föl Pelorat.

– Ah? – kérdezte kissé élesen Trevize. – Mire vonatkozik ez az "ah"?

– Ez a Quintesetz név ismerős.

– Ismeri az illetőt?

– Nem, dehogy, de olvashattam néhány dolgozatát. Esetleg a hajón, ahol megvannak a...

– Nem megyünk vissza, Janov. Amennyiben a név ismerős, az már jó kiindulási pont. Ha ő maga nem is segíthet nekünk, azért kaphatunk tőle útbaigazítást. – Fölállt. – Próbáljunk meg bejutni a Sayshell Egyetemre. És mivel úgysem találnánk ott senkit ebédidőben, előbb együnk mi is.

Csak késő délután jutottak el az egyetemre, ahol nem kevés barangolás után végre egy előtérben kötöttek ki, egy ifjú hölgyre várakozván, aki – talán igen, talán nem – elvezeti őket Quintesetzhez.

– Kíváncsi vagyok – mondta Pelorat feszengve –, mennyit kell még várakoznunk. Úgy vélem, az előadások hamarosan véget érnek.

Az ifjú hölgy, akit egy félórája vesztettek szem elől, mintha csak erre várt volna: hirtelen felbukkant, lilás-vörös fényben csillogó cipője élénk dallamot játszva kopogott a padlón, miközben gazdája sietve lépkedett feléjük. A hangmagasság léptei ütemére és dinamikájának megfelelően váltakozott.

Pelorat összerándult. Föltételezte, hogy minden világ a maga módján intéz támadást az érzékek ellen, csakúgy, ahogy mindegyiknek megvan a saját szaga. Nem tudta, hogy vajon most, amikor már megszokta az itteni szagot, képes lesz-e arra is, hogy figyelmen kívül hagyja a csinos ifjú nők nyomában keletkező hangok zűrzavarát is.

A nő csak akkor állt meg, amikor Pelorat elé ért.

– Megkérdezhetem-e, professzor úr, mi a teljes neve?

– Janov Pelorat, kisasszony.

– És melyik bolygó az otthona?

Trevize keze mintegy csendet parancsolóan elindult a magasba, de Pelorat vagy nem látta, vagy nem figyelte, már meg is adta a választ:

– A Terminus.

Az ifjú hölgy szélesen elmosolyodott, szinte boldognak látszott.

– Amikor közöltem Quintesetz professzorral, hogy egy bizonyos Pelorat professzor érdeklődik utána, azt válaszolta, csak abban az esetben hajlandó találkozni vele, ha az illető a terminusi Janov Pelorat.

Pelorat szaporán pislogott.

– Maga... maga azt akarja mondani, hogy a professzor hallott már rólam?

– Nyilvánvaló.

Szinte hallatszott, hogyan recsegnek Pelorat arcizmai, amint száját mosolyra húzva Trevize-hez fordult.

– Hallott rólam. Őszintén szólva nem hittem volna, úgy értem, nagyon kevés tanulmányt írtam, és nem gondoltam, hogy bárki is... – Megrázta a fejét. – Nem is voltak olyan fontosak...

– Akkor hát – válaszolta Trevize magában mosolyogva – hagyjon végre föl az önbecsmérléssel, és induljunk. – A nőhöz fordult. – Gondolom, kisasszony, van valamilyen jármű, amivel eljuthatunk a professzorhoz.

Gyalog a legegyszerűbb. Az épületet sem kell elhagyniuk, és én boldogan elkísérem önöket. Mindketten a Terminusról jöttek? – kérdezte, miközben elindultak.

Trevize kissé bosszúsan felelte:

– Igen, mindketten. Lényeges ez?

– Ó, nem, dehogy. A sayshelliek között akadnak ugyan, akik nem kedvelik az alapítványiakat, de mi itt az egyetemen ennél kozmopolitábbak vagyunk. Élni és élni hagyni, szoktam magam is mondogatni. Úgy értem, az alapítványiak is csak emberek. Értik, ugye, mire gondolok?

– Igen, értem, mire gondol. Közülünk is sokan állítják a sayshelliekről, hogy emberek.

– És ennek így is kell lennie. Én magam sohasem láttam Terminus Cityt. Óriási város lehet.

– Tulajdonképpen nem – válaszolta Trevize egykedvűen. – Azt hiszem, kisebb, mint Sayshell City.

– Maga csúfolódik velem – nézett rá a nő. – Hát nem az Alapítvány Szövetség fővárosáról beszélünk? Úgy értem, nincs másik Terminus, ugye?

– Nem, amennyire én tudom, csak egyetlen Terminus létezik, az, amelyikről jöttünk, az Alapítvány Szövetség központi bolygója. Ezen található Terminus City.

– Hát akkor mégiscsak óriási város lehet. És önök ekkora utat tettek meg csak azért, hogy találkozhassanak a professzorral. Tudják, mi nagyon büszkék vagyunk rá. Őt tartják a legnagyobb tekintélynek az egész galaxisban.

– Valóban? – kérdezte Trevize. – És melyik szakterületen?

A nő szeme ismét tágra nyílt.

– Maga ugrat! A professzor többet tud a régi történelemről, mint... mint én a saját családomról. – S muzsikáló lábával ismét elébük vágott.

Mondhatják, hogy az ember csúfolódik, és ugratja a másikat, holott az illetőnek semmi ilyesféle szándéka nincs. Trevize mosolyogva kérdezte:

– Ugye a professzor mindent tud a Földről?

– A Földről? – A nő megállt az egyik hivatali helyiség ajtaja előtt, és értetlenül bámult rájuk.

– Tudja, arról a bolygóról, ahonnan az emberiség elindult.

– Ó, maga az először volt bolygóra gondol! Azt hiszem, igen. Azt hiszem, neki tudnia kell róla mindent. Hiszen az is a Sayshell szektorban van. Ezt mindenki tudja! Itt az ő irodája. Jelzek neki.

– Ne, még ne! – kérte Trevize. – Várjon még egy percet! Beszéljen nekem a Földről.

– Ami azt illeti, én még sohasem hallottam, hogy bárki is Földnek nevezte volna. Ez nyilván alapítványi szó. Mi itt Gaiának ismerjük.

Trevize gyors pillantást vetett Peloratra.

– Ó! És hol található?

– Sehol. A hipertérben, ahol senki sem érheti el. Kislánykoromban mesélte a nagymamám, hogy a Gaia valaha a valóságos térben volt, de annyira megundorodott a...

– Az emberek bűneitől és ostobaságától – dörmögte Pelorat –, hogy szégyenében elhagyta a teret, és többé semmi közösséget nem vállalt az emberekkel, akiket széjjelszórt a galaxisban.

– Tehát maga is ismeri a történetet. Érti már?... Az egyik barátnőm szerint ez csak babonaság. Nahát, majd elmondom neki. Mert ha az alapítványi professzoroknak is megfelel...

Az ajtó füstös üvegén csillogó betűk jelentek meg a sayshelli (nehezen olvasható) kalligráfia szerint:

SOTAYN QUINTESETZ TSZKV

Alatta ugyanilyen betűkkel az alábbi felirat állt:

ŐSTÖRTÉNETI TANSZÉK

A nő egy sima fémkörre helyezte az ujját. Hang nem hallatszott, de a füstös üveg egy pillanatra tejfehérre változott, majd lágy, gépies hang szólalt meg:

– Kérem, azonosítsák magukat.

– Janov Pelorat vagyok, a Terminusról – mondta Pelorat. – A társam pedig Golan Trevize, ugyanarról a bolygóról.

Az ajtó kitárult előttük.

52.

A férfi, aki fölállt, és íróasztala mögül elébük sétált, középkorú, magas ember volt. Bőre világosbarna, vasszürke haja göndör csigákban borította a koponyáját. Üdvözlésképpen előrenyújtotta a kezét, miközben halk, mély hangon megszólalt:

– S. Q. vagyok. Boldog vagyok, hogy találkozhatom önökkel, professzor urak.

– Nekem nincs akadémiai címem – mondta Trevize. – Csupán Pelorat professzor kísérője vagyok. Szólítson egyszerűen Trevize-nek. Örülök a találkozásnak, tszkv professzor.

Quintesetz zavartan emelte föl az egyik kezét.

– Nem, nem. A tszkv csak buta cím, amelynek a Sayshellen kívül nincs semmi jelentősége. Kérem, ne is törődjenek vele, s hívjanak inkább S. Q.-nak. Itt általánosan bevett szokás, hogy a társadalmi érintkezésben az emberek a kezdőbetűiken szólítják egymást. El vagyok ragadtatva, hogy mindketten eljöttek hozzám, holott csak egyikükre számítottam.

Egy pillanatra elbizonytalanodott, majd – miután diszkréten megtörölte nadrágjában – előrenyújtotta jobb kezét.

Trevize elfogadta, miközben azon tűnődött, vajon mi lehet az üdvözlés sayshelli módja.

– Üljenek le, kérem – mondta Quintesetz. – Attól tartok, élettelennek fogják találni ezeket a székeket, de én a magam részéről nem szeretem, ha a székeim átölelnek. Manapság nagy divat ugyan az ölelő szék, én azonban úgy tartom, jobb, ha az ölelés jelent is valamit, nem igaz?

Trevize mosolyogva válaszolta:

– Ki ne osztaná a véleményét? Az ön neve, S. Q., engem inkább a peremvilágokra emlékeztet, semmint erre. Bocsásson meg, ha a megjegyzésem bárdolatlannak tűnik.

– Nem neheztelek érte. A családom részben az Askone-ról származik. Öt nemzedékkel ezelőtt hagyták el ükapáim, amikor ott is komoly méreteket öltött az alapítványi befolyás.

– És mi éppen alapítványiak vagyunk – szólt közbe Pelorat. – Nézze el nekünk!

Quintesetz szívélyes legyintéssel válaszolt:

– Nem tarthatok haragot öt nemzedék távolából – persze nem mindenhol vélekednek így, sajnos. Nem kívánnak enni valamit? Vagy inni? Óhajtanak esetleg háttérzenét?

– Ha nem haragszik – mondta Pelorat –, inkább egyenesen a tárgyra térnék, amennyiben nem tiltják a sayshelli szokások.

– Biztosíthatom, nálunk nincsenek efféle korlátok... Ön nem is tudja, dr. Pelorat, milyen érdekes ez az egész. Alig két hete került a kezembe az Archeológiai Szemlében megjelent cikke az eredetmítoszokról, és meglepett ez a figyelemreméltó szintézis – csak túl rövidnek találtam.

Pelorat elpirult örömében.

– El vagyok bűvölve, hogy olvasta. Természetesen rövidre kellett fognom, mert a szemle nem közölhet teljes tanulmányt. Úgy terveztem, hosszabb lélegzetű dolgozatot írok a témáról.

– Kívánom, hogy a terve sikerüljön. Mindenesetre mihelyt elolvastam, máris kíváncsi lettem önre. Még az is felötlött bennem, esetleg ellátogatok a Terminusra, hogy találkozhassam önnel, noha ezt nehéz lett volna nyélbe ütnöm...

– Miért? – kérdezte Trevize. Quintesetz zavarba jött.

– Sajnos, azt kell mondanom, világunk húzódozik az Alapítvány Szövetséghez való csatlakozástól, és nem nagyon bátorítja a társadalmi érintkezést az Alapítvánnyal. Tudja, mi hagyományosan semlegesek vagyunk. Bennünket még az Öszvér sem háborgatott, attól eltekintve, hogy határozott semlegességi nyilatkozatot csikart ki tőlünk. Ezért az itteni hatóságok gyanakodva fogadnak mindenféle látogatási kérelmet, ami általában a Szövetség területére irányul, a Terminusról nem is beszélve, noha a magamfajta tudós, akit kizárólag akadémiai témák foglalkoztatnak, előbb-utóbb bizonyára megkapná az útlevelét. De hát semmi ilyesmire nem volt szükség; ön jött el hozzám. Még most is alig hiszem el. Egyre csak arra gondolok: miért? Talán ön is hallott rólam, ahogy én önről?

– Ismerem a munkásságát, S. Q. – felelte Pelorat –, és a könyvtáramban őrzöm az ön dolgozatainak kivonatait. Ezért jöttem el. Kutatásokat folytatok egyrészt a Földről, mely állítólag az emberi faj eredeti bolygója, másrészt a galaxis feltárásának és benépesülésének témájában. Elsősorban azért látogattam el ide, mert jelenleg a Sayshell megalapításának körülményei foglalkoztatnak.

– A dolgozatából azt szűrtem le, hogy a mítoszok és a legendák érdeklik – mondta Quintesetz.

– De még ennél is jobban a történelem, a valóságos tények, ha léteznek egyáltalán ilyesmik. Ám ha úgy tetszik, a mítoszok és a legendák.

Quintesetz fölállt, gyors léptekkel föl-alá sétált irodájában, aztán megállt, Peloratra bámult, majd új rákezdte a sétát.

– Szólaljon meg, uram! – kiáltotta Trevize türelmetlenül.

– Furcsa! – mondta Quintesetz. – Nagyon furcsa! Csak tegnap volt, hogy...

– Mi volt csak tegnap? – kérdezte Pelorat.

– Említettem már, dr. Pelorat... egyébként szólíthatom J. P.-nek? Számomra természetellenes, ha a teljes nevét ki kell mondanom.

– Kérem, csak tessék.

– Említettem már, J. P., mennyire felkeltette a csodálatomat a dolgozata, és hogy szerettem volna megismerkedni önnel. Méghozzá azért, mert noha önnek hatalmas legendagyűjteménye van a lakott bolygók kezdeti korszakáról, de ebben nem szerepel a mi világunk. Más szóval: azért szerettem volna találkozni önnel, hogy elmondjam épp azt, ami miatt felkeresett most.

– És mi köze ennek a tegnapi naphoz, S. Q.? – kérdezte Trevize.

– Nekünk vannak legendáink – illetve van egy bizonyos legendánk, amely társadalmunk számára rendkívül fontos, mert központi rejtélyünkké vált...

– Rejtély? – kérdezte Trevize.

– No nem afféle rejtvényre vagy ilyesmire gondolok, amit a szó a galaktikus köznyelv szerint minden bizonnyal jelent. Nálunk ennél sajátosabb értelemmel bír. Azt jelenti: "valami titkos", aminek a teljes értelmét csak beavatottak fejthetik meg; valami, amiről kívülállók előtt nem szabad beszélni... És éppen tegnap volt az a nap.

– Miféle nap, S. Q.? – Az illő türelem kezdte kifárasztani Trevize-t.

– Tegnap volt a Menekülés Napja.

– Aha! – kiáltotta Trevize. – A meditáció és a nyugalom napja, amikor állítólag mindenki otthon tartózkodik.

– Elvben valami hasonlóról van szó, ámbár a nagyobb városokban és azokon a vidékeken, ahol megszokottabb a kételkedés szelleme, nem sokat törődnek az efféle régimódi dolgokkal... De látom, már önök is hallottak róla.

– Éppen csak megtudtunk valamicskét, hiszen tegnap érkeztünk – vetette közbe gyorsan Pelorat, akit feszélyezett Trevize bosszús hangja.

– Éppen tegnap – szólalt meg Trevize gúnyosan. – Figyeljen rám, S. Q. Ahogy mondtam, én nem vagyok tudós, de azért volna egy kérdésem. A központi rejtélyről szólva arról beszélt, hogy annak jelentését nem szabad feltárni idegenek előtt. Akkor miért beszél róla nekünk? Mi idegenek vagyunk.

– Igaza van. Én azonban nem tartom ezt az ünnepet, és így a legrosszabb esetben is csak enyhén vagyok babonás. J. P. dolgozata pedig még jobban megerősítette bennem azt az érzést, amely már régóta motoszkált bennem. Egy mítosz vagy legenda nem keletkezhet csak úgy, a légüres térből. Ilyesmi nem létezik, és nem is létezhet. Az igazság magjának ott kell rejtőznie a mélyén, ha mégoly eltorzítva is, és én tudni szeretném, miféle igazságot rejt a mi legendánk, amely a menekülés napjához kötődik.

– Biztonságos dolog erről beszélnie? – kérdezte Trevize. Quintesetz vállat vont.

– Gondolom, nem túlságosan. A lakosság konzervatív része bizonyára elborzadva hallaná. Ők azonban nem befolyásolják a kormányt, és így volt ez már egy évszázaddal ezelőtt is. A világi oktatás hívei viszont erősek, és még erősebbek lesznek, ha a konzervatívok nem tudják kihasználni a mi, bocsássanak meg a kifejezésért, Alapítvány-ellenes előítéleteinket. Nem beszélve arról, hogy az Akadémikusok Ligája szükség esetén testületileg mellém fog állni, mivel én az őstörténész érdeklődésétől vezérelve vizsgálom a kérdést.

– Akkor hát beszélne nekünk az önök központi rejtélyéről, S. Q.? – kérte Pelorat.

– Igen, de előbb hadd lássam, nem akarnak-e félbeszakítani, vagy az ügy természetéből következően lehallgatni bennünket. Ahogy a szólás tartja: "Ha már szemtől szemben állsz a bikával, legalább ne üss a pofájába!"

Megnyomott néhány gombot az asztalán álló szerkezeten, majd azt mondta:

– Most már nem hallhatnak minket.

– Biztos benne, hogy nincs az irodájában poloska? – kérdezte Trevize.

– Poloska?

– Lehallgatókészülék! Kamera! Olyasféle eszköz, amivel megfigyelés alatt tarthatják, akár vizuálisan, akár hang alapján, vagy a kettőt összekapcsolva.

Quintesetz megrökönyödött.

– Nálunk ez nem szokás!

Trevize vállat vont.

– Ha maga mondja!

– Kérem, S. Q., folytassa! – szólt közbe Pelorat.

Quintesetz összecsücsörítette az ajkát, hátradőlt székében (mely enyhén megereszkedett a súlya alatt), és ujjhegyeit egymáshoz illesztette. Láthatóan gondot okozott neki, hogy hol is kezdje.

– Tudják, mi az a robot? – szólalt meg végül.

– Robot? – kérdezett vissza Pelorat. – Nem.

Quintesetz Trevize-re pillantott, aki lassan megrázta a fejét.

– És azt tudják-e, mi az a számítógép?

– Természetesen – felelte Trevize türelmetlenül.

– Nos, mozgó, számítógépes szerszám...

– Az, mozgó, számítógépes szerszám – fejezte be Trevize kissé ingerülten. – Számtalan változata ismeretes, és nem tudok semmiféle általános érvényű kifejezést azon kívül, hogy mozgó, számítógépes szerszám.

– ...mely pontosan olyan, mint egy emberi lény: ez a robot – fejezte be S. Q. nyugodtan a definíciót. – A robot abban különbözik a többitől, hogy ember formájú.

– Miért ember formájú? – kérdezte Pelorat őszinte elképedéssel.

– Ezt magam sem tudom. Szerszámnak határozottan alkalmatlan forma, ebben egyetértünk, én azonban csak a legendát ismételem. A "robot" régi szó, nem ered semmiféle felismerhető nyelvből, noha tudósaink szerint valamilyen módon összefüggésben áll a "munka" szóval.

– Egyetlen olyan szóról sem tudok – jegyezte meg Trevize kételkedve –, amely akár távolról is emlékeztetne a "robotra", ugyanakkor bármiféle köze lehetne a "munkához".

– Bizonyára nem szerepel a galaktikus köznyelvben – hagyta rá Quintesetz –, mégis ezt állítják.

– Talán valami fordított etimológiáról lehet szó – vélte Pelorat. – Ezeket a tárgyakat használhatták munkavégzésre, s a szó lassanként átvette a "munka" jelentést. De miért meséli el ezt?

– Mert itt a Sayshellen erősen tartja magát az a hagyomány, hogy a robotokat akkor találták ki és konstruálták meg, amikor még a Föld volt az egyetlen világ, és a galaxis sem volt lakott. Akkoriban tehát kétféle emberi lény létezett: a természetes és a kitalált, a húsból és a fémből álló, a biológiai és a mechanikus, a komplex és az egyszerű...

Quintesetz hirtelen elhallgatott, majd szomorú mosollyal így folytatta:

– Bocsássanak meg, de nem beszélhetek úgy a robotokról, hogy ne idézzem a Menekülés könyvét. A Föld lakói robotokat építettek, ennél többet nem is kell mondanom. Ez elég világos.

– És miért építettek robotokat? – kérdezte Trevize. Quintesetz megvonta a vállát.

– Ki mondhatná meg ennyi idő távolából? Talán kevesen voltak, és segítségre volt szükségük, különösen ha figyelembe vesszük, micsoda óriási feladatot jelentett számukra a galaxis felderítése és benépesítése.

– Ésszerű feltételezés – mondta Trevize. – Mihelyt a galaxis gyarmatosítása befejeződött, többé nem volt szükségük a robotokra. Mindenesetre ma már nincsenek ember formájú, mozgó, számítógépes szerszámok a galaxisban.

– A történetnek azonban folytatása is van – vette át ismét a szót Quintesetz –, ha megengedik, hogy egészen leegyszerűsítsem, és elhagyjam azokat a költői díszítményeket, amelyeket, őszintén szólva, nem tudok méltányolni, de amelyeket az emberek általában kedvelnek, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha kedvelnének. A Földdel szomszédos csillagok körül tehát kialakultak a gyarmati bolygók, és ezek robotokban sokkal gazdagabbak voltak, mint maga a Föld. A még kialakulatlan, új világokon igen nagy szükség volt a robotokra. A Föld, amely valójában visszavonulóban volt, nem kívánt több robotot, sőt föllázadt ellenük.

– Mi történt? – kérdezte Pelorat.

– A Külső Világok bizonyultak erősebbnek. Robotjaik segítségével "a gyermekek legyőzték és hatalmukba kerítették a Földet – anyjukat". Bocsássanak meg, amiért ismét idézet csúszott ki a számon. De akadtak földi származásúak, akik elmenekültek a bolygójukról, jobb, a hipertéri utazáshoz alkalmasabb, erősebb űrhajókkal. Elmenekültek a messzi csillagokig és bolygókig, s maguk mögött hagyták a korábban gyarmatosított közelieket. Új kolóniákat alapítottak, méghozzá robotok nélkül, ahol szabadon élhettek az emberek. Ez volt az úgynevezett menekülés kora, azt a napot pedig, amikor az első földi ember eljutott a Sayshell szektorba és a mi bolygónkra, a Menekülés Napjának nevezték, melyet sok ezer esztendeje minden évben megünnepelünk.2

– Drága barátom, ezek szerint ön azt állítja, hogy a Sayshellt közvetlenül a Földről alapították – mondta Pelorat.

Quintesetz egy ideig hallgatott, aztán bizonytalanul így felelt:

– Ez a hivatalos változat.

– Amit ön nyilván nem tud elfogadni – jegyezte meg Trevize.

– Én úgy látom... – kezdte Quintesetz, aztán hirtelen kitört: – Az óriáscsillagokra és a kisbolygókra esküszöm, nem és nem! Annyira valószínűtlen, de hát ez a hivatalos formula, és bármennyire szekularizálttá vált is a kormány, legalábbis ezen a téren ragaszkodik a színleléshez! De térjünk vissza a tárgyra. A cikkében, J. P., nincs utalás rá, hogy ismerné ezt a történetet – a robotokra és a gyarmatosítás két hullámára gondolok, a kisebbikre, amely a robotokkal együtt ment végbe, és a nagyobbikra, amely nélkülük.

– Nem ismertem – közölte Pelorat. – Első ízben hallok róla, és örökké tartó hálára kötelezett, kedves S. Q., amiért megismertetett vele. Meglep, hogy sehol sem akadtam nyomára az írásos...

– Ez is azt mutatja – vágott közbe Quintesetz –, mennyire hatékony a társadalmi rendszerünk. Ez a mi sayshelli titkunk, a mi nagy rejtélyünk.

– Talán – jegyezte meg Trevize egykedvűen. – Pedig a kolonizáció második, robotok nélküli hulláma nyilván számtalan cél felé irányult. Akkor miért csak ezen a bolygón ismerik a nagy titkot?

– Másutt is ismerhetik, ahol szintén titokként őrzik – felelte Quintesetz. – A mi konzervatívjaink hite szerint egyedül a Sayshellt népesítették be földiek, a galaxis többi részében pedig már sayshelliek telepedtek le. Ez minden bizonnyal képtelenség.

– Ezeket a járulékos rejtélyeket idővel mind ki lehet bogozni – mondta Pelorat. – Most, hogy már ismerem a kiindulópontot, más bolygókon is elkezdhetem a kutatást hasonló információk után. A lényeg az, hogy megtaláltam a felteendő kérdést, mert egy jó kérdés a válaszok végtelen számú változatát hozhatja magával. Micsoda szerencse, hogy...

– Úgy van, Janov – vágott közbe Trevize –, de a derék S. Q. bizonyára még nem ért a történet végére. Mi történt a régebbi gyarmatokkal és a rajtuk lévő robotokkal? Erről is tudósít az önök hagyománya?

– Részletesen nem, csak főbb vonalaiban. Nyilvánvaló volt, hogy ember és robot nem élhet együtt. A robotok bolygói elpusztultak. Nem voltak életképesek.

– És a Föld?

– Az emberek elhagyták, majd itt telepedtek le, és – bár a konzervatívok tagadnák – minden bizonnyal más bolygókon is.

– Talán nem minden ember hagyta el a Földet. A bolygó nem vált sivataggá.

– Valószínűleg nem. Nem tudom.

– Talán radioaktívvá lett? – csapott le hirtelen Trevize.

– Radioaktívvá? – nézett rá csodálkozva Quintesetz.

– Ezt kérdeztem.

– Tudomásom szerint nem. Ilyesmiről sohasem hallottam.

Trevize elgondolkodva harapdálta az öklét, majd végül azt mondta:

– Későre jár, S. Q., nagyon igénybe vettük az idejét. – Pelorat tiltakozóan moccant egyet, ám amikor érezte Trevize kezének szorítását a térdén, zavart arccal ugyan, de nyugton maradt.

– Örömömre szolgált, ha hasznukra lehettem – felelte Quintesetz.

– Efelől semmi kétség, és kérem, árulja el, mivel tudjuk viszonozni a szívességét.

Quintesetz kedvesen fölnevetett.

– Ha J. P. barátom volna olyan szíves, és eltekintene a nevem említésétől, amennyiben elszánná magát, hogy dolgozatot készítsen a rejtélyünkről, én ezzel bőségesen megelégednék.

– Ön megkaphatná a méltó tudományos hírnevet, s talán jobban meg is becsülnék – válaszolta Pelorat buzgón –, ha megengednék, hogy ellátogasson a Terminusra, mi több, hogy meghívott tudósként hosszabb időt is eltölthessen az egyetemünkön. Ezt elintézhetjük. Lehet, hogy a Sayshell Unió nem rokonszenvez a Szövetséggel, de talán nem szívesen utasít vissza bennünket, ha megkérjük, engedje el önt a Terminusra például egy őstörténeti kollokvium megrendezése alkalmából.

A sayshelli félig fölemelkedett ültéből.

– Azt akarja mondani, hogy még ezt is el tudnák intézni?

– Ilyesmi nekem eszembe sem jutott – felelte Trevize –, pedig J. P.-nek tökéletesen igaza van. Megvalósíthatónak tűnik, csak meg kell próbálni. És mondanom sem kell, minél nagyobb hálára kötelez bennünket, annál nagyobb igyekezettel próbálkozunk mi is.

Quintesetz összeráncolta a homlokát.

– Mire gondol, uram?

– Mindössze a Gaiáról kell mesélnie nekünk, S. Q. – felelte Trevize.

E szavak hallatán Quintesetz arcáról mintha letörölték volna a mosolyt.

53.

Lehorgasztott fővel bámulta íróasztala lapját, miközben ujjai szórakozottan babrálták rövidre nyírt, göndör fürtjeit. Aztán Trevize-re nézett, s száját szorosan összezárta. Mintha megfogadta volna, hogy ezentúl egy szót sem szól többé.

Trevize felhúzott szemöldökkel várakozott, míg végül Quintesetz szólalt meg kissé különös hangon:

– Valóban későre jár, egészen beszürkülödött.

Mindeddig tisztán beszélt a köznyelven, de szavai immár idegenessé váltak, mintha a sayshelli beszédmodor maga alá gyűrte volna klasszikus neveltetését.

– Beszürkülödött, S. Q.?

– Hamarosan sötét lesz.

– Figyelmetlen vagyok – bólintott Trevize. – Ráadásul éhes is. Velünk vacsorázna, S. Q., természetesen a mi költségünkön? Így folytathatnánk a beszélgetést a Gaiáról.

Quintesetz nehézkesen föltápászkodott. Magasabb volt, mint a két terminusi, de öregebb és testesebb is, így aztán magassága nem párosult a kellő erővel. Sebezhetőbbnek látszott, mint megérkezésükkor.

– Megfeledkeztem a vendégszeretetről – mondta szaporán pislogva. – Önök vendégek, nem illő hát, hogy önök hívjanak meg engem. Jöjjenek el hozzám. Itt lakom nem messze, az egyetem területén, és ha folytatni akarják a beszélgetést, nyugodtabb körülményeket találunk nálam. Csak azt sajnálom – e szavakkal nem tudta leplezni feszélyezettségét –, hogy nem tudom bőségesen megvendégelni önöket. A feleségem és én vegetáriánusok vagyunk, és ha önök húsevők, nem tehetek mást, mint sajnálattal elnézésüket kérem.

– J. P. és jómagam egyetlen étkezés erejéig örömest megtagadjuk ragadozó természetünket – válaszolta Trevize. – A társalgás kárpótolni fog érte, remélem.

– Az étel ínycsiklandó lesz, ezt megígérhetem, ha a sayshelli fűszerek megfelelnek az ízlésüknek. A feleségemmel nagy szakértői vagyunk e művészetnek. A társalgásról nem mernék ugyanígy nyilatkozni.

– Érdeklődéssel várom a specialitásait, S. Q. – mondta Trevize hűvösen, Pelorat pedig kissé nyugtalanul kísérte figyelemmel a fejleményeket.

Quintesetz előrement. A szobából kilépve egy végtelennek tűnő folyosóra értek, ahol a sayshelli időnként fogadta egy-egy diák vagy kolléga köszönését, de egyszer sem tett kísérletet arra, hogy társait bárkinek is bemutassa. Trevize-t kényelmetlenül érintette, hogy kíváncsian megbámulják széles selyemövét, amely ezúttal történetesen szürke volt. A diszkrétebb színek láthatóan sehogy sem illettek bele az egyetemi öltözködési szokásokba.

Végre kijutottak a szabadba. Valóban sötét volt, s egy kissé hűvös is; a távolban fák körvonalait látták, a sétány két szélén pedig dús fű tenyészett.

Pelorat – háttal az imént elhagyott épület csillogó fényeinek és az egyetem területén végigvezető, megvilágított sétánynak – megtorpant, és felbámult a magasba.

– Gyönyörű! – mondta. – Az egyik kiváló költőnknek van egy híres verssora, amely "a Sayshell lebegő egének fénypettyeiről" szól.

Trevize élvezettel nézte, majd halkan hozzátette:

– Mi a Terminusról jöttünk, S. Q., és a barátom még sohasem látott más eget a feje fölött. A Terminuson csak a galaxis halvány ködét láthatjuk, no meg néhány alig pislákoló csillagot. Ön is jobban méltányolná a saját égboltját, ha a miénk alatt élt volna.

– Biztosíthatom, hogy nagyon is méltányoljuk – felelte Quintesetz komolyan. – Elsősorban nem is az teszi ilyen széppé, hogy bolygónk a galaxis egyik kevésbé zsúfolt területén van, inkább a csillagok figyelemreméltóan egyenletes eloszlása. Nem hinném, hogy bárhol másutt a galaxisban ilyen sok arányos elhelyezkedésű, egyes magnitúdójú csillagot találnának. Pedig nincs is belőlük sok, higgyék el. Láttam más égboltokat is, egy-egy gömbhalmaz külső rétegeiben, ahol valóban rengeteg túlságosan is fényes csillag látható. De ezek inkább tönkreteszik az éjszakai égbolt sötétjét.

– Osztom a véleményét – mondta Trevize.

– Észrevették-e ott azt a szinte egyforma fényességű csillagokból álló, csaknem szabályos ötszög alakzatot? – kérdezte Quintesetz. – Mi Öt Nővérnek hívjuk. Arra, a fák vonala fölött keressék. Látják?

– Én látom – mondta Trevize. – Igazán gyönyörű.

– Igen – felelte Quintesetz. – Állítólag a szerelmi siker jelképe, és nincs olyan szerelmes levél, amely ne a pontokból álló ötszöggel végződnék, hiszen ez a szerelmi aktus iránti vágy kifejezője. Az öt csillag közül mindegyik az aktus egy-egy szakaszát jelenti, és híres költemények versengenek azért, hogy a lehető legnyilvánvalóbb erotikával fejezzék ki az egyes stádiumokat. Ifjabb koromban magam is versbe kívántam foglalni a témát, és nem hittem volna, hogy eljön az az idő is, amikor közömbössé válok az Öt Nővér iránt, noha, gondolom, ez a dolgok rendje. Látják ott azt a halvány csillagot, amelyet az Öt Nővér közrefog?

– Igen.

– Úgy mondják, az jelképezi a viszonzatlan szerelmet – mondta Quintesetz. – Egy legenda szerint egykor az a csillag is éppolyan fényes volt, akár a többi, aztán bánatában elhalványult. – Azzal sietve továbbment.

54.

A vacsora, minden várakozása ellenére, kiváló volt, ismerte el magában Trevize. A hihetetlenül bőséges választékot a kellemesen pikáns fűszerek és mártások tették még gazdagabbá.

– Ezek a zöldségek, egyébként igazán öröm volt végigkóstolni valamennyit, egytől egyig a galaktikus étrend részei, ugye? – kérdezte Trevize.

– Hogyne, természetesen.

– De nyilván hazai növények.

– Úgy van. Az első telepesek oxigénben dús légkört találtak a Sayshellen, ami azt jelentette, hogy itt életnek kellett lennie. És gondolhatja, hogy meg is tartottunk néhány őshonos fajtát. Hatalmas kiterjedésű természetvédelmi területeink vannak, ahol fennmaradhatott az ősi Sayshell növény- és állatvilága.

– Ezen a téren tehát megelőztek bennünket, S. Q. – mondta Pelorat szomorúan. – A Terminuson az első bevándorlók szegényes szárazföldi életet találtak, és tartok tőle, hogy sokáig elhanyagolták a tengeri élet megóvását is, amely pedig az oxigént termeli, amitől a Terminus egyáltalán lakható. A Terminus ökológiája mára pusztán galaktikus természetűvé vált.

– Nálunk viszont régtől fogva szilárd alapokon nyugszik az élet megbecsülése – jelentette ki Quintesetz szerényen, ámde büszke mosollyal.

Trevize ezt a pillanatot választotta, hogy közbeszóljon:

– Amikor eljöttünk az irodájából, S. Q., úgy emlékszem, azzal a szándékkal hívott meg vacsorára, hogy utána a Gaiáról mesél nekünk.

Quintesetz felesége – barátságos, kissé kövérkés, sötét bőrű asszony, aki alig szólalt meg a vacsora alatt – ekkor meglepetten fölpillantott, majd felállt, és egyetlen szó nélkül kiment.

– A feleségem meglehetősen konzervatív – mondta Quintesetz zavartan –, s ezért kényelmetlenül érinti ennek a... bolygónak az említése. Kérem, bocsássák meg a viselkedését. De miért érdeklődnek iránta?

– Mert úgy vélem, J. P. kutatásai szempontjából fontos lehet.

– De miért éppen tőlem kérdezi? Beszélgettünk a Földről, a robotokról, a Sayshell megalapításáról. Mi köze ennek az egésznek ahhoz... amit kérdezett?

– Talán semmi, és mégis oly sok furcsaság van e körül a dolog körül. Miért érinti a feleségét kényelmetlenül a Gaia említése? És miért érinti önt kényelmetlenül? Vannak, akik fesztelenül beszélnek róla. Éppen ma mesélték nekünk, hogy a Gaia nem más, mint maga a Föld, és azért vonult vissza a hipertérbe, mert az emberek gonosszá váltak.

Quintesetz arca fájdalmasan rándult egyet.

– Ki mesélte ezt a zagyvaságot?

– Valaki, akivel az egyetemen találkoztunk.

– Ez csak afféle babona.

– Ezek szerint nem tartozik a meneküléssel kapcsolatos hivatalos álláspontjukhoz?

– Nem, persze hogy nem. Csak amolyan mese, amely a közönséges, tanulatlan emberek között terjedt el.

– Biztos ebben? – kérdezte Trevize hűvösen.

Quintesetz visszaült a helyére, és meredten bámulta vacsorája maradványait.

– Jöjjenek át a nappaliba – mondta végül. – A feleségem nem tudja rendbe hozni ezt a szobát, amíg mi itt ülünk, és... erről... beszélgetünk.

– Biztos benne, hogy csak mese? – ismételte meg Trevize, immár egy másik szobában, ahol egy fölfelé és befelé ívelő ablak elé telepedtek le, hogy teljesebb látványt kapjanak a Sayshell csodálatos éjszakai égboltjáról. A szoba fényei elhalványultak, hogy tökéletesen élvezhessék a kinti látványt, s Quintesetz sötét arca szinte beleolvadt a félhomályba.

– Ön nem biztos benne? Gondolja, hogy egyetlen világ is eltűnhet a hipertérben? Értse meg, az átlagembernek csak halvány elképzelései vannak arról, hogy mi is tulajdonképpen az a hipertér.

– Az az igazság – felelte Trevize –, hogy nekem is csak halvány elképzeléseim vannak a hipertérről, holott százszor és százszor átmentem rajta.

– Akkor beszéljünk a realitásokról. Biztosíthatom, hogy a Föld, bárhol legyen is, nincs a Sayshell Unió határain belül, az ön által említett világ pedig nem a Föld.

– Még ha nem is tudja, S. Q., hol van a Föld, azt mindenképpen tudnia kellene, hogy hol van az a világ, amelyikről én szóltam. Az minden bizonnyal a Sayshell Unió határain belül található. Erről még mi is tudunk, igaz, Pelorat?

Pelorat, aki eddig konokul hallgatott, meglepődött, hogy a kérdést egyenesen hozzá intézték.

– Ha már erről van szó, Golan, én tudom is, hogy hol van.

– És mióta tudja, Janov? – fordult feléje Trevize.

– Ma kora este óta, kedves Golan. Ön megmutatta nekünk az Öt Nővért, S. Q., amikor az irodából a háza felé tartottunk. Az ötszög közepén mutatott egy halvány csillagot. Meggyőződésem, hogy az a Gaia.

Quintesetz tétovázott – homályba rejtett arcán semmiféle érzelmet nem lehetett kivenni. Végül megszólalt:

– Nos, magánemberként ezt mondják a csillagászaink. Van egy bolygó, amelyik a körül a csillag körül kering.

Trevize töprengve nézett Peloratra, de a professzor arckifejezése megfejthetetlen maradt. Aztán Quintesetzhez fordult.

– Akkor meséljen nekünk arról a csillagról. Ismeri a koordinátáit?

– Én? Nem! – A válasz szinte dühösen csattant. – Nekem nincsenek a birtokomban csillagokra vonatkozó koordináták. Ilyen igénnyel a csillagászati tanszékünkhöz kell fordulnia, bár tartok tőle, hogy lesznek nehézségei. Ahhoz a csillaghoz semmiféle utazást nem engedélyeznek.

– És miért nem? Hiszen az önök területéhez tartozik, nemdebár?

– Űrrajzilag igen. Politikailag nem. – Trevize várt még valami magyarázatot, de hiába, úgyhogy fölállt.

– Quintesetz professzor úr – mondta hivatalos hangon –, én nem vagyok sem rendőr, sem katona, sem diplomata, sem pedig bandita. Semmiféle információt nem akarok kikényszeríteni önből, inkább, akaratom ellenére, a nagykövetünkhöz fordulok. Bizonyára megérti, hogy nem a személyes érdeklődésemtől indíttatva akarom megszerezni ezt az információt. Ez alapítványi ügy, és nem szeretném, ha csillagközi incidens válnék a dologból. Azt hiszem, ezt a Sayshell Unió sem kívánná.

– Mi volna az az alapítványi ügy? – kérdezte Quintesetz habozva.

– Nem áll módomban, hogy megvitassam önnel. Ha nem beszélhet nekem a Gaiáról, akkor az egész ügyet kormányszintre kell emelnünk, és a jelen körülmények között az önök államára nézve ez lenne a lehető legrosszabb megoldás. A Sayshell Unió mindeddig megőrizte a Szövetséggel szembeni függetlenségét, és ez ellen nincs is kifogásom. Nincs okom rá, hogy Sayshellnek rosszat kívánjak, és nem szeretném fölvenni a kapcsolatot a nagykövetünkkel. Ami azt illeti, a saját karrieremnek is ártanék vele, mert határozott utasításom van arra, hogy ezt az információt a kormány megkerülésével szerezzem meg. Kérem, árulja el nekem, van-e valami konkrét oka, amiért nem akar a Gaiáról beszélni?! Letartóztatják, vagy más módon büntetik meg, ha beszél? Nem mondaná meg őszintén, hogy valóban nincs más választásom, mint nagyköveti szintre vinni a dolgot?

– Dehogy, dehogy! – válaszolta most már a legteljesebb zavarban Quintesetz. – A kormány ügyeiről én semmit sem tudok. Egyszerűen csak nem szoktunk beszélni arról a világról.

– Babonából?

– Nos, igen! Babonából! A Sayshell egére, hát mennyivel vagyok én különb annál az együgyű személynél, akitől azt hallották, hogy a Gaia a hipertérben van?... Vagy a feleségemnél, aki még a szobából is kimegy, ahol a Gaiát említették, de talán még a házból is kifutna attól való félelmében, hogy rögtön belecsap a...

– A villám?

– Valami, ami a távolból sújt le ránk. És még én is százszor meggondolom, hogy a számra vegyem a nevét. Gaia! Gaia! A hangok nem árthatnak! Lám, sértetlen maradtam! És mégis meggondolom. De kérem, higgyék el, valóban nem ismerem a Gaia napjának a koordinátáit. Ha ez segít, megpróbálhatom megszerezni, de meg kell mondanom, mi itt a Sayshell Unióban nem szoktunk arról a világról beszélgetni. Fizikailag is, lelkileg is távol tartjuk magunkat tőle. Azt a keveset elmesélhetem, amit tudunk – tehát tudunk és nem feltételezünk – róla, és kétlem, hogy ennél többet a Sayshell Unió bármelyik világán is megtudhatnának. Tudjuk, hogy a Gaia ősi bolygó, egyesek szerint a galaxisnak ebben a szektorában a legrégebbi, de ebben nem vagyunk biztosak. Hazafiságunk azt mondatja velünk, hogy a Sayshell bolygó a legöregebb, a félelem ezzel szemben azt, hogy a Gaia bolygó az. Egyedül úgy hozhatnánk közös nevezőre a kettőt, ha feltételeznénk, hogy a Gaia a Föld, mivel ismeretes, hogy a Sayshellt földi emberek alapították. A legtöbb történész, köztük magam is, úgy vélekedik, hogy a Gaia független alapítású bolygó. Nem gyarmata a Sayshell Unió egyetlen világának sem, ugyanakkor a Gaia sem gyarmatosította államunkat. A hozzávetőleges kort illetően még nem született közmegegyezés arról, hogy a Gaia benépesítése vajon a Sayshellé előtt vagy után történt-e meg.

– Az ön által eddig felsorolt ismeretek semmit sem érnek – szólt közbe Trevize –, mert minden lehetőségnek megvannak a maga hívei.

Quintesetz szomorúan bólogatott.

– Úgy fest a dolog. Történelmünknek viszonylag kései korszakában vettünk egyáltalán tudomást a Gaia létezéséről. Először azzal voltunk elfoglalva, hogy megalakítsuk az Uniót, aztán azzal, hogy visszaszorítsuk a Galaktikus Birodalmat, majd meg azzal, hogy császári provinciaként megpróbáljuk megtalálni a saját szerepünket, és korlátozzuk az alkirályok hatalmát.

– Már a császári hatalom erőteljes hanyatlásának idején történt, hogy az egyik alkirály, aki akkorra már igencsak kiszabadult a központi befolyás alól, rádöbbent a Gaia létezésére, valamint arra, hogy minden jel szerint meg akarja őrizni függetlenségét mind Sayshell provinciától, mind magától a Birodalomtól. Kezdettől fogva elzárkózott, titokzatosságba burkolózott, tehát szinte semmit sem lehetett tudni róla, semmivel sem többet, mint amit ma tudunk. Az alkirály elhatározta, hogy elfoglalja. Tulajdonképpen nem tudjuk, mi történt, mindössze annyit, hogy expedíciója nem sikerült, csak néhány űrhajó tért vissza. Akkoriban persze még nem voltak ilyen kiváló hajóink, és irányítani sem lehetett őket ilyen jól. Államunk örömhírként fogadta az alkirály kudarcának hírét, mert császári zsarnoknak tartotta, és bukásával már-már helyreállt régi függetlenségünk. A Sayshell Unió eltépte a Birodalomhoz fűző kötelékeit, és ennek az eseménynek az évfordulóját mind a mai napig az Unió napjaként ünnepeljük meg. Már csak hálából is békén hagytuk a Gaiát, csaknem egy évszázadig, de aztán kezdtük elég erősnek érezni magunkat ahhoz, hogy némi kis imperialista terjeszkedésre merjünk gondolni. Miért ne kebeleznénk be a Gaiát? Miért ne hozzunk létre legalább vámuniót? Kiküldtünk egy flottát, amelyet szintén szétvertek. Ezek után már csak kereskedelmi jellegű próbálkozásaink voltak olykor-olykor, de talán mondanom sem kell, hogy azok is sikertelenek maradtak. A Gaia megőrizte elszigeteltségét, és még csak halvány kísérletet sem tett arra, legalábbis senki nem tud róla, hogy kereskedelmi vagy egyéb kapcsolatot létesítsen valamely más világgal. Ugyanakkor ellenségesnek mondható mozdulatot sem tett semmiféle irányban. És akkor...

Quintesetz megérintette a széke karfájába épített kapcsolót, mire a szobában kigyulladt a fény. Vendégei határozottan kaján vonást fedezhettek föl az arcán. Ezek után így folytatta:

– Minthogy önök az Alapítvány polgárai, valószínűleg emlékeznek az Öszvérre.

Trevize elvörösödött. Az Alapítványt ötszáz éves fennállása folyamán mindössze egyszer győzték le. A győzelem nem volt tartós, és nem is zavarta meg különösebben a Második Birodalom létrehozására irányuló törekvéseit, de aki nem szívelte az Alapítványt, és bosszantotta önelégültsége, előbb-utóbb szóba hozta az Öszvért, az egyetlent, aki győzött felette. Trevize meg mert volna esküdni rá, hogy Quintesetz csak azért csavarta feljebb a világosságot, hogy láthassa az Alapítvány önelégültségének kipukkadását.

– Igen – felelte –, mi, alapítványiak emlékszünk az Öszvérre.

– Az Öszvér – folytatta Quintesetz – átmeneti birodalma olyan hatalmas volt, mint az a Szövetség, amelyet ma az Alapítvány kormányoz. Bennünket mégsem csatolt a birodalmához. Békén hagyott. Egy ízben ugyan átutazott államunkon, amikor is semlegességi nyilatkozatot és barátsági szerződést írtunk alá. Mást nem kívánt tőlünk. Mi voltunk az egyetlenek, akiktől nem kívánt mást, mielőtt a betegség véget vetett volna hódításainak. Tudják, nem volt őrült. Nem vett igénybe esztelen eszközöket, nem volt véres kezű, tulajdonképpen emberségesen kormányozott.

– Csak éppen hódító volt – jegyezte meg Trevize maró gúnnyal.

– Akárcsak az Alapítvány – válaszolta Quintesetz.

Trevize, aki hamarjában nem tudott mit feleim, ingerülten kérdezte:

– Van még valami mondanivalója a Gaiáról?

– Csupán egy kijelentés, amely az Öszvértől származik. A feljegyzések szerint azon a történelmi jelentőségű találkozón, amely az Öszvér és a Sayshell Unió akkori elnöke, Kalló között zajlott le, az Öszvér, miközben a maga cikornyás módján aláírta a dokumentumot, állítólag ezt mondta:

– "E dokumentum értelmében önök még a Gaia irányában is semlegesek, amiért nem lehetnek elég hálásak. A Gaiához még én sem mernék közeledni." Trevize megrázta a fejét.

– Miért is akart volna? A Sayshell Unió nem győzött eléggé buzgólkodni, hogy vállalja a semlegesség kötelezettségét, a Gaia pedig állítólag sohasem ártott senkinek. Az Öszvér akkoriban az egész galaxis feletti uralomra tört, miért törődött volna hát ilyen apróságokkal? Úgy gondolta, ha ez sikerül, bőven lesz még alkalma rá, hogy a Sayshell és a Gaia ellen forduljon.

– Lehetséges, lehetséges – mondta erre Quintesetz –, ámbár egy egykorú szemtanú, méghozzá szavahihető ember szerint, amikor az Öszvér e szavakat mondta: "A Gaiához még én sem mernék közeledni." Letette a tollat, és olyan halkan, hogy senki se hallja, még hozzátette: "Még egyszer."

– Hogy senki se hallja: ezt ön mondta. Hogy lehet, hogy az illető mégis meghallotta?

Mert a tolla, amikor letette, legurult az asztalról, és egy sayshelli automatikusan odaugrott, hogy fölvegye. Ahogy lehajolt, közel került az Öszvér szájához, így esett, hogy meghallotta ezt a néhány szót. De csak az Öszvér halála után árulta el.

– Hogyan bizonyítja be, hogy ez nemcsak afféle kitalálás?

– Az az ember nem olyan életet élt, ami valószínűsítené, hogy ilyesmit ő maga agyalt volna ki. Hitelt adtak a szavainak.

– És mi következik ebből?

– Az Öszvér azon az egy eseten kívül sohasem járt a Sayshell Unióban – de még a közelében sem –, legalábbis azt követően nem, hogy föllépett a galaxis színpadára. Ha valaha is megfordult a Gaián, az csak előzőleg történhetett.

– Na és?

– Na és, hol született az Öszvér?

– Nem hinném, hogy bárki is tudná – mondta Trevize.

– A Sayshell Unióban sokan azt gyanítják, hogy a Gaián született.

– E miatt a két szó miatt?

– Csak részben. Az Öszvért erős mentális hatalma miatt nem tudták legyőzni. A Gaiát sem sikerült legyőzni.

– Eddig. De ez nem jelenti azt, hogy a Gaiát nem lehet legyőzni.

– Még az Öszvér sem közeledett hozzá. Nézzen utána a feljegyzésekben. Meg fogja látni, hogy a Sayshell Unión kívül egyetlen más területet sem kezelt ilyen óvatosan. És arról tud-e, hogy azok közül, akik valaha is békés kereskedői szándékkal közeledtek a Gaiához, egy sem tért vissza? Mit gondol, miért tudunk olyan keveset róla?

– Számomra mégis babonásnak tűnik az önök viselkedése – felelte Trevize.

– Nevezze, aminek akarja. Az Öszvér ideje óta kitöröltük a Gaiát a gondolatainkból. Nem akarjuk, hogy az eszébe jussunk. Csak akkor érezzük magunkat biztonságban, ha úgy teszünk, mintha ott sem volna. Lehetséges, hogy titokban maga a kormány kezdte terjeszteni azt a legendát, hogy a Gaia a hipertérben tűnt el, hátha az emberek lassanként majd megfeledkeznek a hasonló nevű, valóságos csillagról.

– Ezek szerint ön a Gaiát az Öszvérek világának tartja?

– Elképzelhető. A saját érdekükben azt tanácsolom, ne menjenek oda. Ha mégis elmennek, sohasem térnek vissza többé. Ha az Alapítvány ujjat húz a Gaiával, azzal kevesebb intelligenciát árul el magáról, mint az Öszvér. Ezt nyugodtan elmondhatja a nagykövetüknek.

– Szerezze meg nekem a koordinátákat, és abban a pillanatban elmegyek a bolygójukról – mondta Trevize. – Elmegyek a Gaiára, és vissza is térek.

– Megszerzem a koordinátákat – válaszolta Quintesetz. – A csillagászati tanszéken természetesen éjjel is dolgoznak; ha van rá mód, máris megkaphatom, amit kíván. De hadd figyelmeztessem még egyszer, hogy ne próbáljanak eljutni a Gaiára.

– Azért mégiscsak megpróbálnám – mondta Trevize.

– Akkor a vesztükbe rohannak – koppantak súlyosan Quintesetz szavai.

14 - Előre!

55.

Janov Pelorat a sajnálkozás és a bizonytalanság furcsa vegyülékével az arcán nézte a hajnali szürkületben derengő táj körvonalait.

– Nem sokat időztünk itt, Golan, pedig barátságos, érdekes világnak ígérkezett. Szerettem volna jobban megismerni.

Trevize fanyar mosollyal nézett föl a számítógép mellől.

– Azt hiszi, én nem? Háromszor ettünk a bolygón, mindig valami mást, de minden alkalommal nagyon finomat. Jó volna, ha folytathatnánk. És nőket is legföljebb csak pillanatokra láttunk, pedig akadtak köztük egészen vonzóak is, ha arról lett volna szó... nos, ha arról lett volna szó, amire gondolok.

Pelorat kissé elfintorította az orrát.

– Ó, drága barátom! Azok a csengettyűk, amelyeket cipőnek hívnak, azok a ruhának nevezett csiricsáré göngyölegek, hát még amit a szempillájukkal művelnek! Figyelte a szempillájukat?

– Elhiheti, hogy mindent megfigyeltem, Janov. Maga lényegtelen dolgokat kifogásol. Alkalmasint őket is rá lehetne beszélni minden nehézség nélkül, hogy lemossák az arcukat, és a megfelelő időben nyilván ledobnák a cipőjüket, de még a csiricsáré ruhadarabjaikat is.

– Majd egyszer szaván fogom, Golan – felelte Pelorat. – Engem mindenesetre továbbra is elsősorban a Föld izgat. Mindaz, amit a Földről meséltek, olyan hiányos és ellentmondásos... sugárzást mond az egyik, robotot a másik...

– Mindkét változat halált jelent...

– Igaz – ismerte el Pelorat vonakodva –, de az is lehet, hogy az egyik igaz, a másik meg nem, esetleg mindkettőben van némi igazság, vagy mindkettő hazugság. Ha az ember olyan történetet hall, amelyikben ködösítik a részleteket, feltétlenül fölmerül benne a vágy, hogy utánajárjon, és kiderítse az igazságot.

– Én is így vagyok vele – ismerte el Golan. – A galaxis minden törpecsillagára mondom, én is így vagyok vele. De jelenleg mégiscsak a Gaiával van a legfőbb gondunk. Mihelyt ezt kibogoztuk, indulhatunk a Földre, vagy egy hosszabb tartózkodásra visszatérhetünk ide, a Sayshellre. De előbb nézzük meg a Gaiát.

Pelorat bólintott.

– A legfőbb gondunk! Ha elfogadjuk, amit Quintesetz mondott, a Gaián a halál vár ránk. Biztos, hogy oda kell mennünk?

– Én is ezt kérdem magamtól – felelte Trevize. – Maga fél?

Pelorat habozott, mintha maga sem volna tisztában az érzelmeivel. Aztán egészen egyszerű, magától értetődő hangon azt válaszolta:

– Igen. Rettenetesen!

Trevize előbb leült, csak aztán fordult a másik felé.

– Nincs értelme, Janov, hogy ezt az utat megkockáztassa – mondta ugyanolyan nyugodt, magától értetődő hangon. – Csak egy szót kell szólnia, s én leteszem a Sayshellen a személyes holmijaival együtt, és kétfelé osztom a vagyonunkat is. Majd újból fölveszem, ha visszatérek, és amennyiben akarja, akkor elmehetünk a Szíriusz szektorba, s amennyiben valóban ott van, akkor a Földre is. Ha nem térnék vissza, a Sayshellen élő alapítványiak majd hazajuttatják magát a Terminusra. Ha nem jön velem, akkor sincs harag, öreg barátom!

Pelorat sűrűn pislogott, s néhány pillanatig összeszorította a száját. Aztán kissé rekedten megszólalt:

– Öreg barátom? Mióta is ismerjük egymást? Talán egy hete? Nem érzi különösnek, hogy nem akarom elhagyni a hajót? Félek, ez igaz, de magával akarok maradni.

Trevize bizonytalan mozdulatot tett a kezével.

– De hát miért? Szavamra mondom, nem kívánom magától.

– Magam sem tudom, miért, de ragaszkodom hozzá. Mert... mert... Golan, én hiszek magában! Úgy érzem, mindig tudja, mit csinál. A Trantorra akartam menni, ahol talán, ahogy most látom, semmi sem történt volna. Maga ragaszkodott a Gaiához, és úgy tűnik, ez a bolygó valamilyen módon a galaxis érzékeny pontja. Mintha bizonyos dolgok vele kapcsolatosan történnének. És ha ez nem elég magyarázat, Golan, figyeltem, miként kényszeríti Quintesetzet, hogy információt adjon a Gaiáról. Rendkívül ügyes blöff volt. Csak ámultam és bámultam.

– Tehát azt mondta, hisz bennem.

– Igen, hiszek – felelte Pelorat.

Trevize társa karjára tette a kezét, és egy pillanatig úgy tűnt, keresi a megfelelő szavakat.

– Janov – szólalt meg végül –, megbocsátja-e nekem látatlanban, ha tévesen ítéltem meg a dolgot, és így vagy úgy, de szembetalálja magát valamivel... valami kellemetlenséggel, ami esetleg ránk vár?

– Ó, drága barátom, miért kérdez ilyeneket?! – kiáltotta Pelorat. – Szabadon döntöttem így, a saját, nem pedig a maga elhatározásából. És kérem, induljunk minél előbb! Félek, hogy előbb-utóbb torkon ragad a gyávaságom, s aztán életem végéig szégyenkezhetem

– Úgy lesz, Janov – felelte Trevize. – Mihelyt a számítógép megadja az engedélyt, már indulunk is. Ezúttal a gravitáció segítségével szállunk föl, csak előbb meg kell bizonyosodnunk arról, hogy a fölöttünk lévő atmoszférában nem tartózkodnak-e más hajók is. És ahogy a körülöttünk lévő légkör mind ritkábbá és ritkábbá válik, úgy fokozzuk a sebességet. Egy órán belül a szabad űrben leszünk.

– Helyes – mondta Pelorat, és lecsavarta egy műanyag kávéstubus kupakját. A folyadék szinte azonnal felhabzott. A történész a szájába vette a tubus nyílását, miközben éppen annyi levegőt engedett be, hogy elviselhető hőmérsékletűvé hűtse le a kávét.

Trevize elvigyorodott.

– Remekül megtanulta, hogyan kell használni ezeket a holmikat. Veterán űrhajós lett magából, Janov.

Pelorat a kezében lévő műanyag tubusra bámult, majd megkérdezte:

– Most, hogy már olyan hajóink vannak, amelyek, ha kell, megteremtik a saját gravitációs mezőjüket, nem használhatnánk hétköznapi edényeket?

– Dehogynem. Csakhogy az űrutazók nem hajlandók megválni a régi felszerelésüktől. Hogy is érezhetné magát különbnek egy űrpatkány a földi féregnél, ha ő is közönséges csészét használna? Látja azokat a gyűrűket a falakon és a mennyezeten? Az űrutazás több mint húszezer éves múltjára emlékeztetnek, noha a mai gravitációs hajókon teljesen fölöslegesek. Mégis ott vannak, és lefogadom egy csésze kávéba, a maga űrpatkánya még ma is eljátszana, hogy felszálláskor palacsintává lapítja a gravitáció, aztán meg ide-oda lengene azokon a gyűrűkön, mintha súlytalanságban utazna, pedig mindkét esetben egy G, vagyis normális a gravitáció mértéke.

– Maga tréfál.

– Talán egy kicsit... de ne felejtse el, bizonyos mértékű szociális tehetetlenség mindenütt létezik, még a technikai fejlődés terén is. A haszontalan gyűrűk most is ott vannak, és ma is szopókán keresztül iszunk a csészéből.

Pelorat elgondolkodva bólogatott, s közben a kávéját szopogatta.

– És mikor indulunk? – kérdezte végül.

– Sikerült! – nevetett Trevize jóízűen. – Miközben a gyűrűkről beszéltem, észre sem vette, hogy fölszántunk. Egy mérföld magasan járunk.

– Ezt nem mondhatja komolyan.

– Nézzen ki!

– Pelorat engedelmeskedett.

– De hiszen észre sem vettem! – kiáltotta.

– Éppen erre számítottam.

– És nem szegtük meg a szabályokat? A fölfelé vezető spirális útvonalon nem kellett volna követnünk egy rádiósugárt, amiként idejövet tettük?

– Semmi értelme, Janov. Nem állít meg bennünket senki. Senki a világon.

– Amikor lefelé jöttünk, azt mondta...

– Az más volt. Bár nem vártak tárt karokkal, de örömmámorban úsznak, hogy elmegyünk.

– Miért beszél így, Golan? Egyetlen ember beszélt nekünk a Gaiáról, mégpedig Quintesetz, és ő kérve kért bennünket, hogy ne menjünk oda.

– El ne higgye, Janov. Formaság volt az egész. Ő biztos volt benne, hogy elmegyünk a Gaiára. Janov, maga csodált engem, amiért szóra tudtam bírni Quintesetzet. Bocsásson meg, de nem érdemlem meg a csodálatát. Ha semmit sem tettem volna, ő akkor is megadta volna az információkat. Ha megpróbáltam volna befogni a fülem, ő egyenesen belekiabálta volna.

– Miért mondja ezt, Golan? Ez őrültség.

– Paranoia? Igen, tudom. – Trevize a számítógéphez fordult, és amennyire csak tudta, kiterjesztette érzékeit. – Nem állítanak meg bennünket – mondta. – Közel s távol egyetlen hajó sincs, de még figyelmeztető üzenetet sem észlelek.

Újra Pelorat felé fordult.

– Árulja el nekem, Janov, honnan tudott a Gaiáról? Már akkor is tudott a létezéséről, amikor még csak a Terminuson voltunk. Tudta, hogy a Sayshell szektorban van. Tudta, hogy ez a név valamiképpen a Föld egyik jelentése lehet. Honnan értesült minderről?

Pelorat mintha nyársat nyelt volna.

– Ha a Terminuson volnánk, a dolgozószobámban – mondta –, utánanézhetnék a feljegyzéseim között. Mindent mégsem hozhattam el magammal, különösen nem olyasmit, hogy mikor találkoztam ezzel vagy azzal az adattal először.

– Akkor hát gondoljuk végig az egészet – mondta Trevize mogorván. – Maguk a sayshelliek mély hallgatásba burkolóznak, s ha szólnak is a Gaiáról, olyan vonakodva, hogy szinte maguk táplálják a szektor közönséges halandóinak gyanúját, miszerint ilyen nevű bolygó nincs is a normális térben. Nos, én valami mást mondok magának. Figyeljen!

Visszafordult a számítógéphez; ujjai gyakorlott, könnyed mozdulattal simultak bele a kéztartóba, melynek szinte meleg érintése most is örömmel töltötte el. Ezúttal is elfogta az az érzés, hogy ujjhegyein át az akaratából is beleszivárog valami a számítógépbe.

– Megmutatom magának a számítógép galaktikus térképét, ahogyan el volt téve a memóriabankjában a Sayshellen való leszállásunk előtt. A Sayshell éjszakai égboltját ábrázoló részt mutatom meg, azt, amit az elmúlt éjjel láttunk.

A szoba elsötétedett, és a képernyőn megjelent az éjszakai égbolt.

– Éppolyan gyönyörű, amilyennek a Sayshellen láttuk – suttogta Pelorat.

– Még annál is szebb – felelte Trevize türelmetlenül.

– Ezt nem homályosítja el a légkör, itt nincsenek felhők, sem a látóhatárnál fellépő abszorpció. De várjon, hadd állítom be pontosan.

A kép elmozdult, azt a kényelmetlen érzést keltve szemlélőiben, hogy ők maguk mozdultak el. Pelorat ösztönösen megragadta széke karfáját, hogy megtarthassa az egyensúlyát.

– Ott van! – kiáltotta Trevize. – Felismeri?

– Persze. Az Öt Nővér, az ötszög alakú csillagkép, amelyet Quintesetz mutatott nekünk. El sem lehet téveszteni.

– Úgy, ahogy mondja. De hol van a Gaia?

Pelorat pislogott. Középről eltűnt az a halvány csillag.

– Nincs ott – mondta.

– Eltalálta. Nincs ott. Méghozzá azért nincs, mert a helymeghatározása nem szerepel a számítógép adatbankjában. És mert cseppet sem tartom valószínűnek, hogy a szóban forgó adatok a mi kedvünkért hiányoznak belőle, csak arra következtethetek, hogy az adatbank tervezéséért felelős alapítványi galaktográfusok, akik pedig elképesztő mennyiségű információval rendelkeznek, nem tudnak a Gaiáról.

– Úgy érti, ha elmentünk volna a Trantorra... – nyögte Pelorat.

– Gyanítom, hogy ott sem találtunk volna a Gaiára vonatkozó adatokat – fejezte be a mondatot Trevize. – A sayshelliek eltitkolják a létezését, de még azt is meg merem kockáztatni, hogy maguk a Gaia lakói is. Ön mondta alig néhány napja, hogy egyes világok esetleg szánt-szándékkal húzódnak háttérbe, hogy mentesüljenek az adófizetéstől, és elkerüljék a külső beavatkozást.

– Ha a térképkészítők és a statisztikusok ilyen világra bukkannak – felelte Pelorat –, azok rendszerint a galaxis gyéren lakott övezeteiben találhatók. Éppen az elszigeteltségük teszi lehetővé számukra, hogy elbújjanak. A Gaia nem elszigetelt világ.

– Úgy van. A dolog ettől még szokatlanabb... Azt javaslom, hagyjuk a képernyőn a térképet, és folytassuk elmélkedésünket galaktográfusaink tájékozatlanságát illetően... És hadd tegyem föl újra a kérdést: látva legképzettebb szakembereink tudatlanságát, mivel magyarázza, hogy maga mégis értesült a Gaia létezéséről?

– Kedves Golanom! Harminc esztendeje gyűjtögetem a földi mítoszokat, legendákat, továbbá mindenféle anyagot, ami a Föld történelmére vonatkozik. Az összes feljegyzésem nélkül ugyan miképpen...

– Valahol mégiscsak elkezdhetnénk, Janov. Például azzal, hogy kutatómunkája első vagy második tizenöt évében hallott róla először?

– Ó! Ha már ennyire belemegyünk a részletekbe, nos, az utóbbiban.

– Ennél pontosabban is meghatározhatná. Én úgy vélem, csak az elmúlt egy-két évben szerzett tudomást a Gaia létezéséről.

Trevize merőn nézett Peloratra, s mikor rájött, hogy a homályban nem tudja kivenni társa arckifejezését, kissé megemelte a helyiség fényszintjét. A képernyőn látható éjszakai égbolt egyes részletei elhalványultak. Pelorat arca mozdulatlan volt, mint a kő, semmit sem lehetett leolvasni róla.

– Nos? – kérdezte Trevize.

– Gondolkodom – válaszolta Pelorat jámborul. – Igaza lehet. De nem esküdnék meg rá. Amikor a Ledbet Egyetemre írtam Jimbornak, nem említettem a Gaiát, holott kézenfekvő lett volna, ez pedig... lássuk csak... 95-ben volt, vagyis három éve. Azt hiszem, Golan, igaza van.

– És honnan szerezte az értesülését? – firtatta Trevize. – Egy beszélgetés során? Könyvből? Tudományos publikációból? Vagy valami ősrégi dalból? Honnan? Mondja már!

Pelorat hátradőlt, és összefonta a karját. Mélyen elmerült gondolataiban, s meg sem mozdult. Trevize néma csendben várt. Pelorat végre megszólalt:

– Egy magánbeszélgetés során. De azt már hiába is kérdezné, barátom, hogy kivel beszélgettem. Nem emlékszem.

Trevize keze az öve körül motoszkált. Érezte, hogy az öv nyirkos lett, ahogy megfeszített erővel próbálta szóra bírni a másikat, de úgy, hogy a világért se adja a szájába a szavakat.

– Egy történésztől hallotta? Vagy mítoszkutatótól? Talán egy galaktográfustól?

– Hiába. Nem tudok nevet kapcsolni a beszélgetéshez.

– Talán azért nem, mert nincs is név.

– Ó, nem. Ez aligha tűnik lehetségesnek.

– Miért? Egy anonim beszélgetést nem tart elképzelhetőnek?

– Talán igen.

– Volt már ilyennek részese valaha?

– Elvétve. Az utóbbi években olyan emberként váltam ismertté tudományos körökben, mint aki szenvedélyes gyűjtője a különféle mítoszok és legendák sajátos típusainak, és néhány levelezőtársam alkalmanként, puszta előzékenységből, nem hivatalos forrásból származó anyagokat küldött. Olykor nem is tudtam meghatározott személyhez kötni ezeket a szövegeket.

– Értem – felelte Trevize. – De kapott-e valaha névtelen információt, méghozzá közvetlenül, nem pedig valamelyik tudományos kapcsolatán keresztül?

– Néha ilyesmi is előfordult, de nagyon ritkán.

– És nem lehetséges, hogy a Gaiával is ilyesmi történt?

– Az ilyen névtelen beszélgetések oly ritkán fordulnak elő, hogy emlékeznem kellene rá, ha ebben az esetben ez történt volna. És mégsem merném állítani, hogy az információ nem volt anonim eredetű – miként azt sem, hogy valóban névtelen forrásból kaptam az értesülést.

– Rendben van. De azért nem zárja ki a lehetőséget, igaz?

– Nem, nem zárom ki – felelte Pelorat vonakodva. – De mire akar kilyukadni?

– Még nem fejeztem be – jelentette ki Trevize ellentmondást nem tűrő hangon. – Honnan kapta azt az információt, akár névtelen volt, akár nem? Melyik bolygóról?

Pelorat megvonta a vállát.

– Sejtelmem sincs róla.

– Elképzelhető, hogy a Sayshellről?

– Mondtam már, hogy nem tudom.

– De én állítom, hogy a Sayshellről kapta.

– Maga azt állít, amit csak akar, de attól még nem szükségszerű, hogy úgy is történt a dolog.

– Nem? Amikor Quintesetz megmutatta az Öt Nővér által közrefogott halvány csillagot, maga rögtön tudta, hogy az a Gaia. Később meg is mondta Quintesetznek, mielőtt ő megnevezhette volna. Emlékszik?

– Persze, hogy emlékszem.

– Hogy lehet ez? Abban a halvány csillagban hogyan ismerhette föl azonnal a Gaiát?

– Mert abban az anyagban, amely a Gaiáról a rendelkezésemre áll, csak ritkán említik ezen a néven. Igen sokféle eufemizmust ismerek e tárgyban. Az egyik leggyakrabban előforduló "az Öt Nővér Kisöccse" volt. Egy másik "az Ötszög Közepe", de néha "Ötszög-nullának" is nevezték. Amikor Quintesetz megmutatta az Öt Nővért és a középső csillagot, ellenállhatatlanul feltolultak bennem ezek az utalások.

– Sohasem említette ezeket az utalásokat.

– Nem tudtam, mit jelentenek, és nem tartottam fontosnak, hogy megvitassam a dolgot magával, aki... – Pelorat elbizonytalanodott.

– Nem szakmabeli?

– Igen.

– Remélem, tisztában van azzal, hogy az Öt Nővér alkotta ötszög pusztán viszonylagos forma?

– Hogy érti ezt?

Trevize nevetése olyan volt, mint egy simogatás.

– Maga földi féreg! Hát azt hiszi, az égboltnak megvan a maga objektív, saját alakja? Hogy a csillagok egyenként rá vannak szögezve? A pentagon abból a rendszerből látszik annak, amelyhez a Sayshell bolygó tartozik, és csakis abból. Egy másik csillag körül keringő bolygóról az Öt Nővér is merőben más képet mutat. Egyrészt mert más szögből látszik, másrészt mert az öt csillag különböző távolságra van a Sayshelltől, és egy másik nézőpontból szemlélve őket megszűnik a köztük levő, bármilyen látható kapcsolat. Lehet, hogy az öt közül egy-kettő az égbolt egyik felén, a többi a másik felén látható. Ide nézzen!

Trevize újra elsötétítette a szobát, és a számítógép fölé hajolt.

– A Sayshell Uniót nyolcvanhat lakott bolygórendszer alkotja. Hagyjuk most a Gaiát, illetve azt a pontot, ahol lennie kellene, a helyén – miközben kimondta, apró vörös karika jelent meg az Öt Nővér alkotta ötszög közepén –, és fordítsuk el az égboltot úgy, ahogy a nyolcvanhat bolygó találomra kiválasztott valamelyikéről látják.

Az ég elfordult, és Pelorat pislantott egyet. A vörös karika a képernyő közepén maradt, az Öt Nővér azonban eltűnt. Ragyogott ugyan néhány fényes csillag a közelben, ám az ötszögnek nyoma sem volt. Az égbolt megint elcsúszott, majd megint és megint. Újabb és újabb síkok váltották egymást. A vörös karika rendületlenül őrizte a helyét, de az egyformán fényes csillagok alkotta ötszög egyetlenegyszer sem állt össze. Olykor feltűnt ugyan egy-egy torz – nem azonos fényességű csillagok alkotta – pentagon, de egyik sem volt hasonlítható a Quintesetz által mutatott csodálatos csillagképhez.

– Eleget látott? – kérdezte Trevize. – Biztosíthatom, az Öt Nővért egyetlen lakott világról sem láthatták soha olyannak, amilyennek mi láttuk, kivéve magát a Sayshellt.

– Lehetséges, hogy a sayshelli látványt más bolygókra is exportálták – kockáztatta meg Pelorat. – A császári időkben számos Trantor-központú közmondás terjedt el; némelyik még hozzánk is beszivárgott.

– Arról a Sayshellről feltételezi ezt, amely úgy rejtegeti a Gaiát, ahogy tapasztaltuk? És miért érdekelné ez a látvány a Sayshell Unión kívül eső világokat? Miért volna számukra érdekes az Öt Nővér Kisöccse, ha egyszer nincs az égboltjukon semmi, amire rámutathatnának?

– Lehet, hogy igaza van.

– És nem látja be, hogy eredeti információja csakis magáról a Sayshellről származhatott? Nem valahonnan a Sayshell Unió területéről, hanem épp arról a bolygórendszerről, amelyhez a Sayshell központja tartozik.

Pelorat megrázta a fejét.

– Úgy mondja ezt, mint elkerülhetetlen szükségszerűséget, én mégsem emlékszem rá. Egyszerűen nem emlékszem rá.

– Mindenesetre érzi az érveim súlyát, ugye?

– Igen, érzem.

– Akkor menjünk tovább... Mit gondol, mikor keletkezhetett a legenda?

– Bármikor. Feltételezem, hogy réges-régen, még a császári korban. Érződik rajta valami ősi...

– Téved, Janov. Az Öt Nővér meglehetősen közel van a Sayshell bolygóhoz, ezért is olyan fényes. Következésképpen négynek közülük erős önmozgása van, és mivel nincs kettő, amelyik egy családhoz tartozna, különféle irányba mozognak. Figyelje, mi történik, amikor a térképet lassan visszaforgatom az időben.

– A Gaia helyét jelölő vörös kör most is szilárdan állt, miközben az ötszög lassan széthullott, ahogy a csillagok közül négy más-más irányba sodródott el, az ötödik pedig kissé elmozdult.

– Nézze, Janov! – mondta Trevize. – Ki mondaná meg, hogy ezek szabályos ötszöget alkottak?

– Teljesen aszimmetrikus – ismerte el Pelorat.

– És a Gaia ott van-e még a közepén?

– Nem, éppen hogy alaposan félrecsúszott.

– Nagyszerű. Így festett a csillagcsoport százötven évvel ezelőtt. Mindössze másfél évszázad az egész. Az utalásnak, amelyben "az Ötszög közepéről" és hasonlókról volt szó, a mi évszázadunkig sehol, még a Sayshellen sem volt értelme. Az adatot a Sayshellről küldték magának, és valamikor ebben az évszázadban keletkezett, talán az utóbbi tíz esztendőben. És maga annak rendje és módja szerint megkapta, annak ellenére, hogy a Sayshell erősen tartja a száját, ha a Gaiáról van szó.

Trevize felgyújtotta a villanyt, eloltotta a csillagtérképet, aztán csak bámult merően Peloratra.

– Zavarban vagyok – szólalt meg Pelorat. – Mit jelentsen ez?

– Magától várom a választ. Gondolkozzék! Valahogy befészkelődött az agyamba, hogy a Második Alapítvány még most is létezik. A választási kampányom alkalmával beszédet tartottam. Kicsit az érzelmekre is hatni akartam, hogy a határozatlanokból kicsaljam a szavazatot, s ezért azzal a drámai fordulattal kezdtem: "Ha a Második Alapítvány még most is léteznék..." – de még aznap föltettem magamnak a kérdést: mi van akkor, ha valóban létezik? Történelemkönyveket kezdtem olvasni, s egy héten belül meg voltam győzve. Valódi bizonyíték nem állt rendelkezésemre, de mindvégig éreztem, hogy a spekulációk zűrzavarából sikerült elkapnom a helyes következtetés egy darabkáját. És most...

Trevize eltűnődött, aztán folytatta:

– Vegyük sorra, mi történt azóta. Éppen Comport választottam bizalmasomnak, és ő elárult. Ennek az lett a következménye, hogy Branno polgármesternő letartóztatott és száműzött. Miért a száműzetést választotta az egyszerű börtön vagy az elhallgattatás helyett? És miért adta alám a lehető legkorszerűbb hajót, amelynek segítségével ugrások sorozatával járhatom be az egész galaxist? És legfőképpen miért ragaszkodott hozzá, hogy önt is magammal vigyem, és miért javasolta, hogy segítsek magának fölkutatni a Földet? És miért voltam meggyőződve afelől, hogy nem kell a Trantorra mennünk? Biztos voltam benne, hogy maga jobb célpontot talál majd a kutatásainkhoz, és akkor előhozakodott a Gaia titokzatos világával, melyről, mint kiderült, rendkívül rejtelmes körülmények között szerzett tudomást. Eljövünk a Sayshellre, ez az első megállóhelyünk, és összefutunk Comporral, aki előad nekünk egy körülményes történetet a Földről és annak haláláról. Bizonygatja, hogy a Föld a Szíriusz szektorban van, és sürget bennünket, hogy máris induljunk oda.

– Na tessék – szólt közbe Pelorat. – Maga úgy állítja be az eseményeket, mintha minden a Gaia felé irányítana bennünket, pedig épp most mondta el, hogy Compor másfelé akarta terelni az utunkat.

– Amire én válaszul eldöntöttem, hogy folytatjuk eredeti kutatási tervünket, ha másért nem, hát azért, mert egyáltalán nem bízom meg abban az emberben. Nem gondolja, hogy talán éppen erre számított? Talán azért kérte, hogy másfelé menjünk, mert tudta, hogy nem fogadjuk meg a tanácsát.

– Kész regény – morogta Pelorat.

– Gondolja? Menjünk tovább. Megismerkedünk Quintesetzcel, méghozzá egyszerűen azért, mert ő van kéznél...

– Szó sincs róla – vágott közbe Pelorat. – Ismerősnek tűnt nekem a neve.

– Ismerősnek tűnt... Az írásai közül semmit sem olvasott, amire vissza tudna emlékezni. Miért tűnt mégis ismerősnek? Mindenesetre kiderül, hogy ő olvasta a maga egyik dolgozatát, és el volt ragadtatva tőle; de kérdem én, mennyire valószínű ez? Még maga is elismerte, hogy a munkásságáról általában nemigen tudnak az emberek. Mi több, az ifjú hölgy, aki elvezetett bennünket hozzá, meglehetősen indokolatlanul szóba hozza a Gaiát, közli velünk, hogy a hipertérben van, mintha tudná, hogy éppen ez foglalkoztat bennünket. Amikor Quintesetznél érdeklődünk a dolog felől, úgy tesz, mintha nem akarna beszélni róla, mégsem dob ki bennünket, noha meglehetősen gorombán viselkedem vele. Ehelyett vendégül lát az otthonában, s a hazafelé vezető úton még meg is mutatja az Öt Nővért – sőt arról is megbizonyosodik, hogy észrevettük a közepén lévő halvány csillagot. Miért? Nem találja mindezt a véletlenek különös összekapcsolódásának?

– Ha így rakja őket egymás mellé... – dünnyögte Pelorat.

– Rakhatja úgy, ahogy akarja – felelte Trevize. – Én nem hiszek a véletlenek különös összekapcsolódásában.

– Akkor hát mi értelme ennek az egésznek? Hogy bennünket a Gaiára irányítsanak?

– Igen.

– De kik?

– Ezt talán meg sem kellett volna kérdeznie – válaszolta Trevize. – Hát ki tudja megváltoztatni az emberek gondolkodását, finoman megigazítva, ilyen-olyan irányba elterelve ezt-azt?

– Azt állítja tehát, hogy a Második Alapítvány.

– És mit mondtak nekünk a Gaiáról? Hogy érinthetetlen. Az ellene küldött űrhajóhadakat megsemmisítették. Az emberek nem tértek róla vissza. Még az Öszvér sem merte megtámadni, az Öszvér, aki talán ott látta meg a napvilágot. Én nagyon valószínűnek tartom, hogy a Gaia nem más, mint maga a Második Alapítvány, ha pedig így van, akkor éppen az az én végső úti célom.

Pelorat megrázta a fejét.

– Egyes történészek szerint a Második Alapítvány állította meg az Öszvért. Hogy lehetséges akkor, hogy ő is közibük tartozik?

– Gondolom, renegát volt.

– De a Második Alapítvány ugyan miért terelne bennünket ilyen kérlelhetetlenül a Második Alapítvány felé?

Trevize tekintete elborult, homlokán összefutottak a ráncok.

– Gondoljuk csak végig – mondta. – A Második Alapítvány kezdettől fogva ügyelt rá, hogy a lehető legkevesebbet tudjanak róla galaxis-szerte. A legjobb, ha puszta létezése is titokban marad. Ebben megegyezhetünk. Százhúsz esztendeig valóban abban a hitben éltünk, hogy a Második Alapítvány megsemmisült, és ez bizonyára tökéletesen megtelelt nekik. És mégsem tettek semmit, amikor gyanakodni kezdtem, hogy mégiscsak fennmaradt. Compor tudott a sejtésemről, az ő segítségével tehát bátran elhallgattathattak, akár meg is ölhettek volna. Mégsem tettek semmit.

– Elérték, hogy letartóztassák magát, ha már mindenáron a Második Alapítványt akarja hibáztatni érte – válaszolta Pelorat. – Abból ítélve, amit elmondott, ez azt eredményezte, hogy a Terminus népe nem szerzett tudomást a maga nézeteiről. A második alapítványiak ezt erőszak nélkül érték el, mert nyilván mélyen egyetértenek Salvor Hardin mondásával: "Az erőszak a gyengék végső menedéke."

– De mit értek el azzal, hogy a terminusiak nem ismerték meg a véleményemet? Branno polgármesternő tudomást szerzett róla, és elképzelhetetlen, hogy ne akarná megtudni, vajon igazam van-e. Ha tehát ártani akartak volna nekünk, azzal már elkéstek. A kezdet kezdetén kellett volna megszabadulniuk tőlem, de már az is az ő győzelmüket jelentette volna, ha sikerül elszigetelniük. Akkor ugyanis oly módon befolyásolhatták volna a Terminust, hogy az emberek különcnek, mi több, őrültnek tartsanak. Mihelyt beláttam volna, hogy nézeteim hangoztatásával miféle hatást keltek, talán elhallgatok, és nem kockáztatom politikai pályafutásomat. De ma már nem tehetnek semmit. Branno polgármesternő gyanúját sikerült annyira felkeltenem, hogy utánam küldte Comport, és mert ő bölcsebb nálam, és benne sem bízik meg, még hipernyomkövetőt is elhelyezett a hajóján. Vagyis tudja, hogy a Sayshellen vagyunk. Tegnap éjjel, mialatt maga aludt, a számítógépünkkel közvetlen üzenetet küldtem az Alapítvány sayshelli követségének számítógépébe, s közöltem, hogy útban vagyunk a Gaia felé. Lesz, ami lesz, még a koordinátákat is megadtam nekik. Ha a Második Alapítvány most követne el valamit ellenünk, meggyőződésem, hogy Branno kivizsgáltatná az ügyet, azt pedig a sayshelliek nyilván nem akarják, hogy az Alapítvány minden figyelme feléjük forduljon.

– Törődnének egyáltalán az Alapítvány figyelmével, ha egyszer olyan hatalmasak?

– Igen! – vágta rá Trevize hevesen. – Azért rejtőzködnek, mert valamilyen vonatkozásban nagyon is gyengék lehetnek, és mert az Alapítvány olyan technikai fejlődésen ment keresztül, amit talán maga Seldon sem látott előre. Az a csendes, mondhatnám titkos mód, ahogyan bennünket a saját világuk felé terelnek, kétségkívül arra vall, hogy semmiképpen sem szeretnék magukra irányítani a figyelmet. Ha pedig így áll a helyzet, akkor máris vesztettek, legalábbis részben, mert a figyelem máris rájuk irányul, és kétlem, hogy tehetnének bármit, amivel visszafordíthatják a folyamatot.

– De miért vállalnák mindezt? – vetette közbe Pelorat. – Miért törekednének önmaguk megsemmisítésére, amennyiben az elemzése megállja a helyét, azzal, hogy bennünket végigcsalogatnak az egész galaxison? Mit akarhatnak tőlünk?

Trevize Peloratra bámult, aztán elvörösödött.

– Janov – mondta –, én sejtem, mi lehet az oka. Nekem megvan az a képességem, hogy szinte a semmiből el tudok jutni a helyes következtetésig. Valahogy megérzem, mikor van igazam, és most is ez a helyzet. Van valamim, ami kell nekik, olyannyira kell, hogy önnön létezésüket is kockára teszik érte. Nem tudom, mi lehet az, de rá fogok jönni, mert ha megtalálom, és valóban olyan hatalmas dologról van szó, akkor használni is akarom, méghozzá úgy, ahogy jónak látom. – Könnyedén megrántotta a vállát. – Most, hogy tudja, milyen őrült vagyok, még mindig velem akar tartani, öreg barátom?

– Egyszer említettem, hogy megbízom magában – felelte Pelorat. – A helyzet nem változott.

Trevize határtalan megkönnyebbüléssel mosolyodott el.

– Pompás! Mert egy másik hang azt súgja nekem, hogy valamilyen módon magának is lényeges szerep jut ebben a játékban. Akkor hát, Janov, teljes sebességgel a Gaia felé. Előre!

56.

Harla Branno polgármester asszony határozottan öregebbnek látszott hatvankét esztendejénél. Nem mindig volt ez így, de most öregebbnek látszott. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy még arról is megfeledkezett, a világért bele ne pillantson a tükörbe, s most, útban a térképszoba felé, meglátta saját képmását. Így aztán kénytelen volt tudomást szerezni róla, milyen megviselt a külseje.

Felsóhajtott. Bizony, kiment belőle az erő... Öt éve polgármester, s előtte is tizenkét esztendeig képviselte a valóságos hatalmat két névleges vezető háta mögött. Nyugodt időszak volt, sikeres is – de kimerítő. Milyen lett volna, tűnődött el, ha tele van keserves erőfeszítéssel, kudarccal, tragédiával?

Most akként vélekedett, hogy neki személyesen nem lett volna olyan rossz. Ha mozdulnak a dolgok, úgy érezte volna magát, mint hal a vízben. Az a gondolat borzasztotta el és viselte meg, hogy nem tehet semmit, csak sodródik az eseményekkel.

A Seldon-terv végül is sikeresnek bizonyult, és erről a továbbiakban a Második Alapítvány gondoskodott. Ő, mint az Alapítványt kormányzó erős kéz (valójában az Első Alapítványról van szó, de a Terminuson senkinek sem jutott eszébe, hogy használja a megkülönböztető jelzőt), mindössze az árral úszott.

A történelem talán csak megemlíti majd a nevét, vagy még azt sem. Ő csupán ült egy űrhajó kezelőgombjai előtt, miközben az űrhajót kívülről irányították.

Még III. Indbur – aki az Öszvér alatti katasztrofális behódolás idején kormányozta az Alapítványt – is csinált valamit. Ha mást nem, hát legalább összeomlott.

Branno polgármesternőnek azonban már nem jutott semmi!

Hacsak ez a Golan Trevize, ez az oktalan tanácsos, ez a villámhárító nem teszi lehetővé...

Elgondolkodva nézte a térképet. Nem olyasféle volt, mint amilyet a korszerű számítógépek készítenek. Inkább háromdimenziós fényrajznak nevezhető, amely holografikus képet vetített a levegőbe a galaxisról. És bár nem lehetett megmozdítani, elfordítani, kiterjeszteni vagy összesűríteni, az ember körüljárhatta, és tetszőleges szögből vehette szemügyre.

Amikor megérintett egy kapcsolót, a galaxis tekintélyes része, hozzávetőlegesen egyharmada (az "élettelen földnek" számító magot is beleértve) vörösre változott, íme az Alapítvány Szövetség, az a több mint hétmillió lakott világ, amelyet a Tanácson keresztül ő maga kormányoz – hétmillió lakott világ szavazott rá és küldte el képviselőjét a Világok Parlamentjébe, ahol merőben lényegtelen dolgokról döntenek, és még véletlenül sem foglalkoznak fontos ügyekkel.

Egy másik kapcsoló érintése nyomán halvány rózsaszínű foltok jelentek meg a Szövetség határai mentén itt is, ott is. A befolyásuk alá vont területek! Nem voltak ugyan a Szövetség részei, ám a névleg független régiók álmukban sem gondoltak volna rá, hogy ellenálljanak az Alapítvány bármilyen szándékának.

A polgármesternő számára nem volt kétséges, hogy a galaxisban nincs erő, amely szembeszállhatna az Alapítvánnyal (még a Második Alapítvány sem, ha tudnák, hol rejtőzik), hogy az Alapítvány, ha úgy akarná, szétküldhetné hadihajóit, és egyik napról a másikra megalapíthatná a Második Birodalmat.

De a Terv megszületése óta csak öt évszázad múlt el. A Terv kimondja, hogy tíz évszázadnak kell eltelnie, s csak akkor alapíthatják meg a Második Birodalmat, és a Terv megtartásán a Második Alapítvány őrködik. A polgármesternő megcsóválta szomorú, őszes fejét. Ha az Alapítvány ennek ellenére cselekvésre szánja el magát, kudarcot fog vallani. Hiába ellenállhatatlanok a flottái, az akció még nem sikerülhet.

Hacsak Trevize, a villámhárító nem vonzza magához a Második Alapítvány villámcsapását – és még ki is derül, hogy honnan csapott le a villám.

Körülpillantott. Hol van Kodell? Most aztán végképp nem késhet el.

Mintha a gondolataival parancsolt volna rá, máris belépett a szokott vidám mosolyával; megjelenését a szürkésfehér bajusz és a napbarnított bőr még nagypapásabbá tette, mint valaha. Nagypapássá, de nem öreggé. Ami azt illeti, nyolc évvel fiatalabb nála.

Hogyhogy őrajta nem hagy nyomot az erőfeszítés? Tizenöt esztendő a Biztonsági Szolgálat igazgatói székében nem volt elég, hogy ráncokat véssen az arcára?

57.

Kodell lassú fejbólintással tett eleget a hivatalos üdvözlési kötelezettségnek, ami nélkül nem lehetett beszélgetést kezdeményezni a polgármesterrel. Ez a hagyomány a rossz emlékezetű Indburök óta vert gyökeret a politikai életben. Szinte minden megváltozott azóta, kivéve az etikettet.

– Bocsásson meg a késésért, polgármester asszony – kezdte –, de az a tény, hogy letartóztatta Trevize tanácsost, végül mégiscsak utat talált a Tanács süket füléhez is.

– Ó! – mondta a polgármesternő félvállról. – És most palotaforradalom fenyeget bennünket?

– A legkevésbé sem. Urai vagyunk a helyzetnek. De zajongani fognak.

– Hadd zajongjanak. Ettől majd megkönnyebbülnek, én pedig... nos, én szépen félrevonulok. Gondolom, számolhatok a közvélemény támogatásával...

– Úgy vélem, igen. Különösen a Terminustól távoli területeken. A Terminuson túl senkit sem foglalkoztat, mi történt egy kóbor tanácsossal.

– De engem foglalkoztat.

– Á! Újabb hírei vannak?

– Liono! Mindenekelőtt a Sayshellre vagyok kíváncsi.

– Nem vagyok két lábon járó történelemkönyv – szabadkozott Liono Kodell mosolyogva.

– Nem a történelme érdekel. Az igazat akarom hallani. Miért független a Sayshell? Ide nézzen! – Rámutatott a holografikus térkép vörössel jelzett Alapítvány-területére, majd arra a fehér beszögellésre, amely a belső spirálisok mélyéből világított ki.

– Szinte befaltuk, beszippantottuk az egészet... s ez itt mégis fehér maradt – mondta a polgármesternő. – A térkép szerint még csak nem is tartozik a lojálisán rózsaszínűek közé.

Kodell megvonta a vállát.

– Hivatalosan nem tartoznak ugyan a lojális szövetségesek közé, de sohasem bántottak bennünket. Semlegesek.

– Rendben van. Akkor most ezt figyelje! – Megérintett egy másik kapcsolót, mire a vörös szín észrevehetően széjjelebb terült, míg végül csaknem a fél galaxist elborította. – Íme az Öszvér birodalma, ahogyan a halálakor fennállt – mutatta a polgármesternő. – Ha benéz a vörös mögé, meg fogja találni a Sayshell Uniót, mely akkor is fehér volt, noha minden oldalról vörös területek vették körül. Az Öszvér egyes-egyedül őket hagyta békén.

– Akkoriban is semlegesek voltak.

– Az Öszvér nemigen méltányolta a semlegességet.

– Ebben az esetben, úgy látszik, mégis.

– Úgy látszik. Hát mi van ezen a Sayshellen?

– Semmi! – felelte Kodell. – Higgye el, polgármester asszony, akkor kapjuk meg, amikor akarjuk.

– Igazán? De eddig valahogy mégsem kaptuk meg.

– Nem volt rá szükségünk.

Branno visszaült a székébe, s karjának egyetlen mozdulatával sötétbe borította a galaxist.

– Azt hiszem, most szükségünk van rá.

– Tessék?

– Liono, én villámhárítóként küldtem ki az űrbe azt a bolond tanácsost. Úgy éreztem, a Második Alapítvány nagyobb veszélynek tartja őt, mint amilyen valójában, magát az Alapítványt pedig kisebbnek. Arra számítottam, hogy amikor belecsap a villám, egyben az eredetét is megmutatja nekünk.

– Értem, polgármester asszony!

– Szándékom szerint a Trantor romvilágába kellett volna mennie, hogy kiszimatolja, mi maradt – ha maradt egyáltalán valami – a Könyvtárból, és elinduljon a Föld felkutatására. Ha emlékszik még, ez az a világ, amelyet ezek az unalmas misztikusok az emberiség származási helyének tartanak, mintha bizony számítana, még ha történetesen igazuk volna is. A második alapítványiak persze nem ringatták magukat abban a hitben, hogy Trevize valóban a Földet keresi, tehát nyilván azon voltak, hogy megtudják, mit keres valójában.

– Csakhogy Trevize nem ment a Trantorra.

– Nem. Egészen váratlanul a Sayshellen termett. Miért?

– Nem tudom. Kérem, nézze el egy vén vadászkopónak, akinek az a dolga, hogy mindenben gyanús dolgot szimatoljon, és árulja el nekem, honnan tudja, hogy ő és ez a Pelorat valóban a Sayshellre mentek. Tudom, hogy Compor jelentette, de meddig bízhatunk meg Comporban?

– A hipernyomkövető elárulja, hogy Compor tényleg leszállt a Sayshell bolygón.

– Kétségtelenül, de honnan tudja, hogy Trevize és Pelorat is ezt tették? Megeshetett, hogy Compor a maga szakállára ment el a Sayshellre, és nem is tudja, talán nem is érdekli, hol vannak a többiek.

– A dolog úgy áll, hogy sayshelli nagykövetünk jelezte annak a hajónak a megérkezését, amelynek a fedélzetére Trevize-t és Peloratot ültettük. Nem hiszem, hogy az űrhajó nélkülük érkezett volna meg a Sayshellre. Továbbá Compor azt is jelentette, hogy beszélgetett velük, ám ha az ő szavainak nem is adnánk hitelt, vannak egyéb jelzések is, melyek szerint ellátogattak a Sayshell Egyetemre, ahol egy nem különösebben kiemelkedő történésszel konzultáltak.

– E hírek egyike sem jutott el hozzám – jegyezte meg Kodell szelíden. Branno elfintorította arcát.

– Ne higgye, hogy bárki is bitorolja a jogait. Személyesen foglalkozom az üggyel, és most ön is értesülhetett a fejleményekről, nem is túlságosan nagy késedelemmel. Az imént kaptam újabb híreket a nagykövettől. Villámhárítónk folytatja útját. Két napot időzött a Sayshell bolygón, s már el is ment. Mintegy tízparszeknyivel arrébb, egy másik bolygórendszer felé tart. Megadta úti célja nevét és galaktikus koordinátait a nagykövetnek, aki az adatokat továbbította nekünk.

– Erre nézve kapott valamilyen megerősítést Comportól is?

– Compor jelentése arról, hogy Trevize és Pelorat elhagyta a Sayshellt, még a nagykövet üzenete előtt megérkezett. Compor még nem tudta, hová indult Trevize. Nyilván követni fogja.

– A helyzet alakulásának miértjeire azonban nem tudjuk a választ – jegyezte meg Kodell, majd bekapott egy pasztillát, s elgondolkodva szopogatni kezdte. – Miért ment Trevize a Sayshellre? Aztán miért ment el onnan?

– Engem most elsősorban az a kérdés foglalkoztat, hogy hová. Hová megy Trevize?

– Hát nem ön mondta, polgármester asszony, hogy közölte a nagykövettel úti célját és annak koordinátáit? Gondolja, hogy hazudott a nagykövetnek? Vagy a nagykövet hazudik nekünk?

– Még ha föltételezem, hogy mindenki igazat mondott, és nem is tévedett egyikőjük sem, a név akkor is módfelett érdekesnek tűnik. Trevize azt mondta a nagykövetnek, hogy a Gaiára megy. G-a-i-a. Trevize-nek még arra is gondja volt, hogy betűzze a szót.

– Gaia? – kérdezte Kodell. – Sohasem hallottam róla.

– Nem? Nem csodálom. – Branno ujjával a levegőbe bökött, ahol az imént még a térkép volt látható. – Ebben a szobában egyetlen szempillantás alatt kivetíthetek e térképen minden olyan csillagot, amelyik körül lakott bolygó kering, és sok jelentős csillagot is, amelyik lakatlan bolygórendszerrel rendelkezik. Több mint harmincmillió csillagról van szó; ezeket, ha jól kezelem a szerkezetet, megmutathatom akár egyenként, akár párosával, vagy ha úgy tetszik, csoportosan is. Öt különféle színben jeleníthetem meg őket, egyenként vagy akár mindet egyszerre. Egyedül a Gaiát nem tudom megmutatni ezen a térképen. A térkép szerint ugyanis a Gaia nem létezik.

– A térkép minden egyes csillagához tízezer másik társul, amelyet nem láthatunk rajta – jegyezte meg Kodell.

– Magától értetődik, csakhogy a nem látható csillagok nem rendelkeznek lakott bolygókkal, és ugyan mit keresne Trevize egy lakatlan bolygón?

– Próbálkozott már a központi számítógéppel? Abban szerepel mind a háromszázmilliárd galaktikus csillag.

– Nekem is így mondták, de vajon csakugyan szerepel-e? Mi ketten aztán igazán tudjuk, hogy ezer és ezer lakott bolygónak még azt is sikerült elkerülnie, hogy a központi számítógép térképén szerepeljen. A Gaia nyilván ezek közé tartozik.

Kodell továbbra is nyugodt, szinte behízelgő hangon mondta:

– Polgármester asszony, szerintem valószínűleg fölösleges minden aggodalma. Lehet, hogy Trevize hamis nyomon jár, de az is lehet, hogy hazudik, és nincs semmiféle Gaia nevű csillag, egyszerűen légből kapott koordinátákat adott meg nekünk. Most, hogy találkozott Comporral, nyilván megsejtette, hogy a nyomában vagyunk, és kereket akar oldani.

– Hogyan oldhatna kereket? Compor továbbra is a nyomában lesz. Nem, Liono, nekem egészen más jár a fejemben, s úgy érzem, sokkal nagyobb a baj, mint gondoltuk. Figyeljen rám...

Egy pillanatra elhallgatott, majd azt mondta:

– Ez a szoba le van árnyékolva, Liono. Jól értse meg, amit mondok. Senki sem hallgathat ki bennünket, kérem tehát, beszéljen szabadon, s ígérem, én is nyíltan fogok beszélni. Ha hiszünk az információnak, akkor ez a Gaia tízparszeknyire van a Sayshell bolygótól, ennélfogva része a Sayshell Uniónak. A Sayshell Unió a galaxis alaposan feltárt területei közé tartozik; valamennyi csillagrendszere, akár lakott, akár nem, ismert, a lakottakról pedig részletes adataink vannak. A Gaia az egyetlen kivétel. Akár lakott, akár nem, senki sem hallott felőle, s egyetlen térképen sincs feltüntetve. És arról se feledkezzünk meg, hogy a Sayshell Unió megtartotta különös függetlenségét az Alapítvány Szövetséggel szemben, mint ahogy megtartotta az Öszvér korábbi birodalmával szemben is. A Galaktikus Birodalom bukása óta mindmáig független maradt.

– Mit jelent ez? – kérdezte Kodell óvatosan.

– A két dolog között összefüggésnek kell lennie. A Sayshell Unióhoz egy olyan bolygórendszer tartozik, amely tökéletesen ismeretlen, maga Sayshell pedig érinthetetlen. A kettő nem lehet független egymástól. Bármi is a Gaia, képes arra, hogy megvédje magát. Gondja van rá, hogy létezéséről a közvetlen környezetén kívül ne tudjon senki, és meg is védi ezt a környezetet a külső behatolókkal szemben.

– Azt akarja mondani, polgármester asszony, hogy a Gaia a Második Alapítvány székhelye?

– Én csak azt mondom: a Gaia megérdemli, hogy közelebbről is szemügyre vegyük.

– Megemlíthetnék egy furcsaságot, amit ennek az elméletnek az alapján nehezen lehetne megmagyarázni?

– Kérem, csak tessék.

– Ha valóban a Gaia a Második Alapítvány, és ha évszázadokon át fizikailag is meg tudta magát védeni a betolakodóktól, és az egész Sayshell Uniót a maga széles, vastag védőpajzsaként ugyancsak megóvta, sőt még azt is meg tudta akadályozni, hogy létezésének tényéről tudomást szerezzenek a galaxisban, nos, akkor hogy lehet az, hogy ez az egész, komoly védelmi rendszer egy szempillantás alatt semmivé foszlott? Trevize és Pelorat elhagyják a Terminust, és noha azt tanácsolja nekik, hogy menjenek a Trantorra, ők azonnal és habozás nélkül a Sayshellre mennek, most pedig a Gaia felé tartanak. Ön pedig itt ül, és a Gaián töri a fejét. Miért nem akadályozta meg, hogy ez a helyzet kialakuljon?

Branno polgármesternő sokáig késlekedett a válasszal. Fejét lehajtotta, szürke haja tompán csillogott a fényben, majd azt válaszolta:

– Mert úgy érzem, Trevize tanácsos valahogy megzavarta a dolgokat. Tett valamit, vagy tesz, ami valamilyen értelemben veszélyezteti a Seldon-tervet.

– Ez egyszerűen lehetetlen, polgármester asszony.

– Én úgy gondolom, mindennek és mindenkinek megvan a maga hiányossága. Bizonyára Hari Seldon sem volt tökéletes. A Tervnek is lehet valahol egy gyenge pontja, amelyre Trevize ráhibázhatott, bár lehet, hogy ő maga nem is tud róla. Meg kell tudnunk, mi történik, tehát nekünk is ott kell lennünk a helyszínen.

Végre Kodell is elkomolyodott.

– Ne döntsön egyedül, polgármester asszony. Kellő körültekintés nélkül egyetlen lépést se tegyünk.

– Ne nézzen ostobának, Liono! Nem akarok háborút indítani. Nem küldök expedíciós különítményt a Gaiára. Csupán ott akarok lenni, legalábbis a közelben, ha úgy jobban tetszik. Liono, derítse ki nekem, hány hadihajónk állomásozik a Sayshell szomszédságában; nagyon nehezemre esnék, ha nekem kellene beszélnem a hadügyminiszterrel, aki olyan nevetségesen csökönyös ember, amilyen százhúsz esztendőnyi béke után csak lehet valaki, de magát biztosan nem zavarja az ilyesmi. Meg tudjuk-e csinálni úgy, hogy elindításuk csak amolyan szokványos gyakorlatozásnak tűnjék, a világért se mozgósításnak?

– Ezekben a boldog békeidőkben, úgy tudom, nem sok hajónk tartózkodik a térségben. Majd utánanézek.

– Akár két-három is elegendő lesz, kivált ha az egyikük Szupernóva osztályú.

– Mire készül velük?

– Hogy olyan közel sündörögjenek a Sayshellhez, amennyire csak lehet, de összetűzést ne okozzanak; továbbá hogy elég közel legyenek egymáshoz is, s kölcsönös támogatást jelentsenek egymásnak.

– Mi a legfőbb szempont?

– A rugalmasság. Azt akarom, hogy ha a helyzet úgy kívánja, azonnal lecsaphassak.

– A Második Alapítványra? Ha a Gaia az Öszvér ellenében is meg tudta tartani elszigeteltségét és érinthetetlenségét, nyilván ma is képes rá, hogy néhány űrhajónak ellenálljon.

Branno szemében harcias fény gyulladt, amikor megadta a választ:

– Kedves barátom, ahogy mondtam, senki és semmi nem tökéletes, még Hari Seldon sem volt az. Amikor felvázolta a Tervet, akkor sem lehetett más, mint saját korának gyermeke. Matematikus volt a haldokló Birodalomban, amikor a technika is a mélypontján volt. Ebből következik, hogy a Terv nem számolhatott kellőképpen a műszaki haladással. Nem sejthette például, miféle új irányzattá fejlődik majd a gravitika tudománya. És egyéb dolgokat is említhetnék.

– A Gaia is fejlődhetett azóta.

– Az elszigeteltségben? Ugyan már! Tízezertrillió emberi lény él az Alapítvány Szövetség kötelékében – közülük bármikor előléphetnek azok, akik hozzájárulnak a technikai fejlődéshez. Ehhez képest egy elszigetelt világ csak tehetetlen lehet. Odaküldöm a hajóinkat, és én is ott leszek.

– Bocsásson meg, polgármester asszony. Nem értettem jól.

– Magam is a hajókkal tartok, amelyek a Sayshell Unió határain fognak felsorakozni. A saját szememmel akarom látni a helyzetet.

Kodell szája tátva maradt, aztán tisztán lehetett hallani, ahogy nyel egyet.

– Polgármester asszony, ez... ez nem valami bölcs elhatározás. – Kodell szájából ez valóban erős megjegyzésnek hangzott.

– Bölcs vagy sem – közölte Branno ellentmondást nem tűrő hangon –, ezt fogom tenni. Elegem van már a Terminusból, a véget nem érő politikai csatározásaiból, cselszövéseiből, árulásaiból és megújulásaiból. Tizenhét éve állom a sarat, most már valami másra vágyom; bármi másra. Odakint – lendítette karját egy találomra kiválasztott irányba – talán az egész galaxis történelme fordul meg egy pillanat alatt, és én részt akarok vállalni ebből a folyamatból.

– De hiszen semmit sem tud ezekről a dolgokról, polgármester asszony!

– Ki tud róluk, Liono? – Merev testtel állt föl. – Mihelyt megszerezte nekem az információt a hajókról, és mihelyt elintéztem, hogy az itthoni, gyermeteg ügyek se akadjanak el teljesen, már indulok is. És semmiképpen ne próbálja meghiúsítani az elhatározásomat, Liono, mert abban a pillanatban felrúgom hosszú barátságunkat, és egykettőre kitöröm a nyakát. Még ezt is megtehetem.

– Tudom, hogy megteheti, polgármester asszony – bólintott Kodell –, de mielőtt végleg elhatározza magát, megkérhetném, hogy gondolja át még egyszer a Seldon-terv erejét? Amit tenni akar, talán öngyilkossággal ér föl.

– Ettől nem félek, Liono. A Terv tévedett az Öszvért illetően, akit nem látott előre, és ha előfordult tévedés egyszer, előfordulhat másodszor is.

– Nos – sóhajtotta Kodell –, ha valóban döntött, én minden erőmmel és teljes lojalitásommal támogatom.

– Helyes. De ismét figyelmeztetem, okosan teszi, ha teljes szívével vállalja ezt az utóbbi megjegyzését. És hajói az agyába véste, Liono, akkor talán indulhatunk is a Gaiára. Előre!

15 - A Gaia-N

58.

A kicsiny és meglehetősen régimódi hajó mintha minden ugrást megfontolt volna, miközben átevezett velük a galaxison. Irányítószobájába most Sura Novi lépett be.

Szemmel láthatóan a mosdóból jött, ahol olajjal, meleg levegővel és valamicske vízzel frissítette föl magát. Egy leplet csavart maga köré, melynek végét görcsösen tartózkodó mozdulattal szorongatta a markában. A haja száraz volt, de fésületlen.

– Mester – szólalt meg alig hallhatóan. Gendibal fölnézett térképei és a számítógép mellől.

– Tessék, Novi.

– Bocsánat, amér... – Hirtelen megakadt, majd elölről kezdte, lassan, tagoltan ejtve ki minden egyes szót: – Bocsásson meg, hogy zavarom, mester – itt megint elvétette –, de nem tom, hol a ruhám.

– A ruhája? – Gendibal egy pillanatig értetlenül bámult rá, aztán fölállt, és szégyenkezve magyarázni kezdte: – Megfeledkeztem róla, Novi. Már nagyon rájuk fért a mosás, ezért bedobtam a holmiját a tisztítóba. Ott megtalálja őket kimosva, megszárítva, szépen összehajtogatva. Nekem kellett volna kivennem és a keze ügyébe tennem őket, de elfelejtettem.

– Nem szeretném, ha... ha... – végigpillantott magán – megütközne rajtam.

– Nem ütközöm meg magán – nyugtatta meg Gendibal kedvesen. – Nézze, megígérem, hogy ha túlleszünk ezen, egy egész csomó ruhát rendelek magának, méghozzá újakat és divatosakat. Olyan hirtelen indultunk, hogy eszembe se jutott ruhatárról gondoskodni, de lássa be, Novi, itt csak ketten vagyunk, és egy ideig még igen szoros közelségben leszünk, szükségtelen hát, hogy ennyire... ennyire... aggályosan fogja fel a... a dolgot. – Amikor azonban észrevette a nő rémült tekintetét, bizonytalan mozdulatot tett, és azt gondolta: végül is Novi csak egy parasztlány, és nyilván ragaszkodik bizonyos elvekhez; lehet, hogy a valóban illetlen helyzetek ellen nem is volna kifogása, de azt fontosnak tartja, hogy föl legyen öltözve.

Aztán elszégyellte magát, és hálát adott, amiért a nő nem "tudós", és nem érzékeli a gondolatait.

– Idehozzam a ruháit? – kérdezte.

– Jaj, ne, mester. Nem való az... tudom, hol keressem.

Kifogástalanul felöltözködve és megfésülködve jelent meg ismét. Valami szemérmesség érződött rajta.

– Szégyellem, mester, hogy olyan rosszul visel... viselkedtem. Magam is megkereshettem volna a holmimat.

– Felejtse el – mondta Gendibal. – Nagyon jól halad a galaktikus nyelvben, Novi. Rendkívül gyorsan ragad magára a tudósok beszédmódja.

Novi hirtelen elmosolyodott. Bár a fogai egyenetlenek, gondolta Gendibal, ez alig-alig rontja a hatást, amikor a dicséret hallatán felragyogó mosolya szinte bájossá teszi az arcát. Ezért is szereti annyira megdicsérni, vallotta be magának.

– A honiak nem sokba vesznek majd, ha visszatérek – mondta a lány. – Azt mondják majd, affekta vol... lettem; így nevezik azokat, akiknek a beszéde... furcsa. Nem szívelik az ilyesmit.

– Kétlem, hogy valaha is visszatér a honiak közé, Novi – jegyezte meg Gendibal. – Meggyőződésem, hogy ha ennek vége lesz, akkor is találunk magának helyet az épületben... vagyis a tudósok között.

– Én nagyon szeretném, mester.

– Úgy látom, nem akar engem "Gendibal szólónak" hívni, vagy egyszerűen... Nem, erre nem tudnám rávenni – tette hozzá sietve, amikor tekintete találkozott a nő megbotránkozó pillantásával. – Jól van, jól.

– Nem volna illendő, mester... De megkérdezhetem, mikor lesz ennek vége?

Gendibal a fejét csóválta.

– Magam sem tudom. Most mindenesetre egy meghatározott helyre kell sietnem, méghozzá amilyen gyorsan csak tudok. Ez a hajó, noha a maga nemében igazán kiváló, kicsit lassú, tehát az "amilyen gyorsan csak tudok" nem jelent valami nagy sebességet. Látja – mutatott a számítógép és a térképek felé –, különféle utakat kell kiszámítanom, melyek az űr nagy kiterjedésű területein vezetnek keresztül, de a számítógép képességei korlátozottak, magam pedig nem sok gyakorlattal rendelkezem e téren.

– Azért kell gyorsan odaérnie, mester, mert veszély fenyeget?

– Miből gondolja, Novi, hogy veszély fenyeget?

– Mert elnézem magát olyankor, amikor úgy gondolom, nem figyel rám, és látom, hogy az arca... nem tudom, milyen szó való ide. Nem félős... úgy értem, rémült, és nem is rosszat sejtő...

– Nyugtalan – morogta Gendibal.

– Olyan... olyan gondterheltnek látszik. Ez a helyes kifejezés?

– Ez attól függ. Mit ért azon, hogy gondterhelt, Novi?

– Arra gondolok, hogy ilyenkor olyan, mintha azt kérdezné magától: "Hát legközelebb mihez kezdek ebben a nagy bajban?"

Gendibal meglepődött.

– Valóban ezt fejezi ki a "gondterhelt" szó, de látja is az arcomon, Novi? Odahaza, a Tudósok Házában gondosan ügyelek rá, hogy senki ne olvashasson le semmit az arcomról, de úgy gondoltam, itt az űrben, ahol csak maga lát, elengedhetem magam, hogy úgy mondjam, alsóruhára vetkőzve élhetek. Ne haragudjék. Nyilván zavarba hoztam vele. Csak azt próbálom elmagyarázni, hogy ha maga ilyen érzékenyen reagál, akkor nekem is óvatosabbnak kell lennem. Újra meg újra meg kell tanulnom a leckét, hogy még a nem mentalisták is megsejthetnek dolgokat.

– Nem értem, mester – nézett rá Novi értetlenül.

– Magamnak beszéltem, Novi. Ne legyen ilyen gondterhelt. No lám, újra ez a szó.

– De hát veszélyben vagyunk?

– Csak egy probléma adódott, Novi. Nem tudom, mi vár rám, ha elérem a Sayshellt, azt a helyet, ahová igyekszünk. Előfordulhat, hogy nagyon nehéz helyzetben találom magam.

– Ez még nem jelent veszélyt?

– Nem, mert képes leszek rá, hogy elhárítsam.

– Honnan tudja előre?

– Mert... mert tudós vagyok. Méghozzá mind közül a legjobb. Semmi sem fordulhat elő a galaxisban, amivel ne tudnék megbirkózni.

– Mester – szólalt meg Novi, s az arcát szinte szenvedő kifejezés rántotta görcsbe –, nem szeretném bántalmazni, akarom mondani, megbántani, és nem szeretném, ha dühös lenne. Láttam magát azzal a komisz Rufiranttal, és akkor igazán veszélyben volt, pedig ő csak egy honi paraszt. Most nem tudom, mi vár magára... de nem tudja saját maga sem.

– Fél, Novi? – kérdezte Gendibal, és magában bosszankodott.

– Nem magamért, mester. Magáért félek, illetve magát féltem.

– Mondhatja nyugodtan, hogy "félek" – morogta Gendibal. – Az is jó a galaktikus köznyelven.

Egy percre elmerült a gondolataiban, aztán fölnézett, megfogta Sura Novi meglehetősen érdes kezét, és azt mondta:

– Nem akarom, hogy bármitől is féljen, Novi. Hadd magyarázzam meg. Ugye tudja, hogyan volt képes leolvasni az arcomról a veszélyt, illetve annak lehetőségét, mintha csak a gondolataimban olvasna?

– Igen...

– Nos, én jobb gondolatolvasó vagyok, mint maga. Éppen ez az, amit a tudósoknak meg kell tanulniuk, és én kiváló tudós vagyok.

Novi szeme kerekre tágult, kezét kihúzta Gendibal kezéből. Mintha még a lélegzet is belérekedt volna.

– Olvas a gondolataimban?

Gendibal sietve emelte az ujját a magasba.

– Nem, Novi. Nem olvasok a gondolataiban, csak ha elkerülhetetlennek tartom. A maga gondolataiban nem szoktam olvasni.

(Nagyon jól tudta, hogy hazudik. Nem is lehetett volna úgy együtt Sura Novival, hogy ne lett volna tisztában bizonyos gondolatai jellegével. Ehhez még csak második alapítványistának sem kellett lennie. Gendibal érezte, hogy kis híján elpirul. Ha a nő honi is, az efféle viselkedés mégiscsak hízelgő... De mindenképpen meg kell nyugtatnia... már csak emberiességből is...)

– Még meg is tudom változtatni az emberek gondolkodását – tette hozzá. – El tudom érni, hogy fájdalmat érezzenek...

Novi azonban csak a fejét rázta.

– Hogyan teheti meg mindezt, mester? És Rufirant...

– Felejtse el Rufirantot – mondta Gendibal makacsul. – Egy pillanat alatt megállíthattam volna. Ha akarom, ott esik össze előttem. Valamennyi honit meg tudtam volna... – Hirtelen elhallgatott, mert az a kényelmetlen érzése támadt, hogy henceg, és ezt a falusi nőt akarja elkápráztatni, aki pedig továbbra is csak a fejét ingatta.

– Mester – mondta –, azt akarja, hogy ne féljek, pedig én csak magát féltem, ezért hát ne fáradjon. Tudom, milyen kiváló tudós, és el tudja vezetni ezt a hajót az űrben, ahová, én azt hittem, senki sem vezetheti el, mert úgyis eltévedne. És olyan gépekkel dolgozik, amiket én föl sem érek ésszel, és nincs olyan honi ember, aki föl tudná fogni. De ne beszéljen nekem ilyen észerőkről, amelyek úgysem létezhetnek, mert mindazt, amit fölsorolt, hogy megtehette volna Rufiranttal, nem tette meg, pedig akkor igazán veszélyben volt.

Gendibal összeszorította a száját. Hagyjuk ennyiben a dolgot, gondolta. Ha a nő ragaszkodik hozzá, hogy nem saját magát félti, rá kell hagyni. Azt azonban mégsem akarta, hogy holmi puhány hencegőnek tartsa. Akárhogy is, de nem akarta.

– Ha nem tettem semmit Rufiranttal, annak csak az volt az oka, hogy nem akartam. Mi, tudósok, sohasem árthatunk a honiaknak. Vendégnek tekintjük magunkat a bolygójukon. Érti?

– Urakként élnek köztünk. Mi mindenesetre így mondjuk.

Gendibal egy pillanatra kizökkent nyugalmából.

– Hogy lehet akkor, hogy ez a Rufirant megtámadott engem?

– Nem tudom – felelte a nő köntörfalazás nélkül. – Azt hiszem, ő sem tudja. Nyilván elment a sütnivalója... akarom mondani, az esze.

– Mi mindenesetre nem ártunk a honiaknak – morogta Gendibal. – Ha mégis meg kellett volna állítanom őt, úgy, hogy ezzel fájdalmat okozzak neki, a többi tudós megvetett volna érte, s talán még a munkámat is elvesztem. De ha kénytelen lettem volna megvédeni magam valami komolyabb sérelemtől, bizonyára elbántam volna vele, a lehető legkíméletesebb módon.

Novi elkedvetlenedett.

– Akkor nekem nem is kellett volna őrült módjára odarohannom.

– Nagyon helyesen cselekedett – mondta Gendibal. – Éppen azt mondom, hogy hibáztam volna, ha fájdalmat okozok neki. Maga megkímélt ettől. Maga állította meg őt, és ennek így kellett lennie. Nagyon hálás vagyok érte.

– A nő ismét elmosolyodott – ezúttal boldogan.

– Akkor már értem, miért volt olyan kedves hozzám.

– Hálás voltam, ez természetes – magyarázta Gendibal kissé már idegesen –, de most arról van szó, hogy meg kell értenie, semmiféle veszély nem fenyeget bennünket. Egy hadseregnyi közönséges emberrel is el tudok bánni. Nemcsak én, bármelyik tudós, különösen a magasabb rangúak, és már említettem, hogy én vagyok köztük a legjobb. Nincs olyan ember a galaxisban, aki engem legyőzhetne.

– Ha maga mondja, mester, akkor elhiszem.

– Én mondom. Még most is félt?

– Nem, mester, hacsak... Mester! Csak a mi tudósaink képesek olvasni a gondolatokban, vagy... élnek másutt másfajta tudósok, akik szembeszállhatnak magával?

Gendibal szabályosan megrendült a hallottaktól. Ez a nő megdöbbentő éleslátásról tesz tanúbizonyságot.

Nem tehetett mást, hazudnia kellett.

– Nem élnek ilyenek – válaszolta.

– De hát annyi csillag van az égen! Egyszer megpróbáltam megszámlálni őket, de nem sikerült. Ha annyi emberi világ van, ahány csillag, nem élhetnek-e köztük tudósok is? Úgy értem, a mi világunkon kívüli tudósok.

– Nem.

– És ha mégis?

– Nem volnának olyan erősek, mint én.

– Mi lenne, ha meglepnék magát, mielőtt észrevenné őket?

– Nem tehetnék meg. Ha idegen tudós közeledne, nyomban észrevenném. Jó előre tudomást szereznék róla, mielőtt árthatna nekem.

– El tudna menekülni?

– Nem lenne szükség rá. De – tette hozzá, hogy megelőzze a nő ellenvetését – ha mégis menekülnöm kellene, nos, hamarosan egy új hajóra szállnék át, amelyikhez fogható nincs az egész galaxisban. Nem érnének utol.

– Nem változtathatnák meg a gondolatait, hogy maradásra bírják?

– Nem.

– Meglehet, hogy sokan jönnének. Maga meg csak egyedül van.

– Még álmukban sem gondolnák, hogy megneszeltem a közeledésüket, én már tudnék róluk, és elmennék onnan. Aztán ellenük fordítanám egész tudósvilágunkat, s ezzel fölébük kerekednénk. Ezzel ők is tisztában lennének, tehát semmit sem mernének csinálni velem. De ami azt illeti, ők egyáltalán nem szeretnék, hogy tudomást szerezzek róluk, és én mégis észrevenném a jelenlétüket.

– Mert maga annyival különb, mint ők? – kérdezte Novi, s kétkedő büszkeség fénylett fel az arcán.

Gendibal megadta magát. A nő olyan született intelligenciát, villámgyors felfogóképességet árult el, hogy egyszerűen öröm volt vele lenni. Delora Delarmi szóló, az a sima szavú szörnyeteg óriási szívességet tett neki, hogy ráerőltette ezt a honi parasztlányt.

– Nem, Novi, nem azért, mert annyival különb lennék náluk, noha az vagyok – válaszolta. – Azért, mert maga velem van.

– Én?

– Ahogy mondom, Novi. Gondolta volna?

– Nem, mester – felelte a nő ámulva. – Mit tehetek én?

– Az elméjéről van szó. Nem olvasok a gondolataiban – emelte föl sietve a kezét Gendibal –, csupán látom az agya körvonalait, s ez a rajzolat olyan sima, hogy már-már szokatlanul tökéletes.

Novi a homlokához emelte a kezét.

– Mert tanulatlan vagyok, mester? Mert olyan buta vagyok?

– Nem, kedvesem. – Gendibal észre sem vette, miféle megszólítás csúszott ki a száján. – Mert olyan becsületes, és annyira bűntelen; mert a gondolatai igazak, és eszébe sem jut, hogy leplezze őket; mert melegszívű és... és sorolhatnám. Ha idegen tudósok akarnák letapogatni az elménket, a magáét és az enyémet, érintésük nyoma rögtön láthatóvá válna a maga sima elméjén. Jóval előbb, hogy a saját agyamon megérezném az érintésüket, már értesülnék a jelenlétükről, így aztán arra is maradna időm, hogy kidolgozzam az ellentámadás stratégiáját, azaz fölvegyem velük a harcot.

Ezután hosszú percekig néma csönd volt. Gendibal figyelmét nem kerülte el, hogy Novi szemében nemcsak boldogság, hanem diadalmámorral vegyes büszkeség is lobog.

– Tehát ezért hozott magával? – kérdezte végül Novi halkan.

– Igen – bólintott Gendibal. – Ez nagyon fontos szerepet játszott benne.

Novi alig hallhatóan, már-már súgva kérdezte:

– Hogyan segíthetnék a legjobban, mester?

– Őrizze meg a nyugalmát – felelte Gendibal. – Ne féljen. És... és maradjon meg olyannak, amilyen volt.

– Ezután is olyan leszek, amilyen voltam – súgta Novi. – És ott állok majd maga és a veszély között, mint akkor, amikor Rufiranttal állt szemben.

Kiment a helyiségből. Gendibal hosszan nézett utána.

Különös, mi minden van ebben a nőben. Hogyan tud egy ilyen egyszerű lény ennyire bonyolult lenni? Agyának sima felszíne alatt milyen határtalan intelligencia, megértőképesség és bátorság lakozik! Mi egyebet kívánhat az ember – bárkitől is?

Hirtelen egy kép jelent meg előtte Sura Noviról, aki nem volt szóló, de még második alapítványista, sőt tanult nő sem – és mégis ez a Sura Novi, aki szilárdan áll mellette, játszik majd életbe vágóan fontos szerepet a közelgő drámában.

A kép részletei azonban elmosódtak. Még nem láthatta tisztán, mi vár majd rájuk.

59.

– Egyetlen ugrás – dünnyögte Trevize –, és már ott is vagyunk.

– Ez már a Gaia? – kukucskált át Trevize válla fölött Pelorat a képernyő felé.

– A Gaia napja – felelte Trevize. – Ha tetszik, nevezze Gaia-N-nek, a félreértések elkerülése végett. Olykor a galaktográfusok folyamodnak ehhez a módszerhez.

– És hol van akkor a Gaia? Vagy őt meg Gaia-B-nek hívjuk, mivel bolygó?

– A bolygót nevezhetjük egyszerűen Gaiának. De még nem láthatjuk. A bolygókat nem olyan könnyű észrevenni, mint a csillagokat, s még a Gaia-N-től is körülbelül száz mikroparszeknyire vagyunk. Figyelje meg, hogy még most is csillagnak látjuk, igaz, nagyon fényes csillagnak. De még ahhoz is messze vagyunk, hogy korong alakban mutatkozzék meg előttünk... És szabad szemmel ne bámuljon bele, Janov, mert ahhoz már most is elég fényes, hogy kárt okozzon a retinán. Mihelyt végzek a megfigyelésekkel, felhelyezem a szűrőt. Akkor aztán nyugodtan nézheti.

– Mennyi az a száz mikroparszek, olyan egységekben kifejezve, amit még egy mitológia-professzor is fel tud fogni, Golan?

– Hárommilliárd kilométer; körülbelül hússzorosa annak a távolságnak, amely a Terminus és a Terminus-napja között van. Segít ez valamit?

– Mérhetetlenül sokat. De nem kellene közelebb mennünk hozzá?

– Nem! – Trevize meglepetten pillantott fel. – Most még nem. Azok után, amiket a Gaiáról hallottunk, miért volna olyan sürgős? Lehet az ember bátor, de ne csináljon őrültségeket. Előbb vessünk rá egy pillantást.

– Mire, Golan? Maga mondta, hogy még nem láthatjuk a Gaiát...

– Szabad szemmel nem is. De vannak teleszkópos kameráink, és a gyors elemzésekhez rendelkezésünkre áll egy kiváló számítógép. Először megnézzük magunknak a Gaia-N-et, és talán néhány egyéb megfigyelést is elvégezhetünk. Nyugalom, Janov! – Kinyújtotta a karját, és atyáskodó mozdulattal megveregette Pelorat vállát.

Kis idő elteltével újra megszólalt:

– A Gaia-N egyedül álló csillag, de ha van is társa, az jóval messzebb lehet tőle, mint mi vagyunk pillanatnyilag, és a legjobb esetben is csak egy vörös törpe lehet, ami azt jelenti, hogy nem kell törődnünk vele. A Gaia-N a G-4 típusú csillagok közé tartozik, azaz tökéletesen alkalmas rá, hogy lakott bolygója legyen, ez pedig jót jelent. Ha A vagy M típusú csillag volna, már hátat is fordíthatnánk neki, hogy amilyen gyorsan csak lehet, elhúzzuk a csíkot.

– Lehet, hogy én csak mitológus vagyok – vetette közbe Pelorat –, de nem határozhattuk volna meg a Sayshellről, milyen spektrális osztályba tartozik a Gaia-N?

– Megtehettük és meg is tettük, Janov, de sohasem árt, ha a célhoz közeledve az ember még egyszer ellenőrzi az adatokat. A Gaia-N-nek van bolygórendszere, ami csöppet sem meglepő. Van két gázóriása, az egyik igazán szép és rendkívül nagy, már ha a számítógép helyesen becsülte fel a távolságot. Könnyen lehet, hogy a csillag túloldalán is van egy, amelyet meglehetősen nehéz felfedezni, mert mi történetesen közel vagyunk a planetáris síkhoz. A belső régiókban semmit sem észlelek, de ez szintén nem jelent különösebb meglepetést.

– Rossz hír?

– Nem mondhatnám. Ezt vártam. A lakható bolygók anyaga szikla és fém, s általában jóval kisebbek a gázóriásoknál... közelebb is vannak amazoknál a csillaghoz, amelytől fölmelegszenek. Mindebből pedig az következik, hogy innen kintről sokkal nehezebb észrevenni őket. Tehát közelebb kell mennünk, hogy a Gaia-N-től mintegy négy mikroparszeknyi távolságban szondázhassuk végig a térséget.

– Én készen állok rá.

– Én nem. Az ugrást holnap hajtjuk végre.

– Miért holnap?

– Miért ne? Adjunk nekik egy napot, hogy elénk jöhessenek és elkaphassanak, s magunknak, hogy elszökhessünk, ha észrevesszük őket, s nem tetszik az ábrázatuk.

60.

Kínosan lassú munka következett. Trevize egész álló nap a számításaival vesződött, s megpróbált választani a számos lehetőség között. Minthogy pontos adatok nem álltak rendelkezésére, csak az intuíciójára hagyatkozhatott, amely ezúttal – sajnos – cserbenhagyta. Éppen azt a "bizonyosságot" hiányolta, amelyet olykor már sikerült önmagában megtapasztalnia.

Végül olyan utasításokat táplált be az ugráshoz, amelyek révén messze eltávolodnak a planetáris síktól.

– Így nagyobb rálátásunk lesz a terület egészére – magyarázta –, mert a naptól a lehető legnagyobb, de még belátható távolságban szemlélhetjük a bolygókat keringési pályájuk minden egyes pontján. És ők, bárkik legyenek is, szintén nem tarthatják olyan tüzetesen megfigyelésük alatt a bolygók síkján kívül eső részeket; legalábbis remélem.

Most olyan közel voltak a Gaia-N-hez, mint a tőlük csaknem félmilliárd kilométerre lévő legközelebbi és legnagyobb gázóriás, amelynek képét Trevize – Pelorat kedvéért – a legerősebb nagyításban vetítette ki a képernyőre. Még akkor is gyönyörű látvány volt, ha a három – törmelékekből álló, ritkás és keskeny – gyűrű lemaradt a képről.

– Megvannak a szokásos holdjai, de tudjuk, hogy ilyen távolságra a Gaia-N-től egyik sem lehet lakható – magyarázta Trevize. – És egyiken sem maradhattak fenn emberi közösségek, még üvegbura alatt vagy egyéb, szigorúan mesterséges körülmények között sem.

– Honnan tudja?

– Nincsenek olyan jellegzetes rádiózajok, melyek értelmes eredetre vallanának. Persze elképzelhető – toldotta hozzá rögtön, mint aki megszokta, hogy kijelentéseit azonnal mérlegre tegye –, hogy egy tudományos előőrs mindent elkövetett, hogy elfedje a rádiójelzéseket, és a gázóriás olyan zajt produkál, ami takarja az általam keresett jeleket. De én megbízom a mi kiváló rádió adó-vevőnkben és a még annál is nagyszerűbb számítógépünkben. Ki merem jelenteni: rendkívül csekély a valószínűsége, hogy ezeket a holdakat emberi lények foglalták volna el.

– Ez azt jelenti, hogy nincs is semmiféle Gaia?

– Nem. Azt azonban jelenti, hogy ha van is Gaia, nem törődött azzal, hogy benépesítse azokat a holdakat. Talán nem volt rá képes, vagy nem állt érdekében.

– Tehát van Gaia?

– Türelem, Janov. Türelem.

Trevize látszólag végtelen türelemmel szemlélte az eget. Egyszer aztán váratlanul fölkiáltott:

– Szavamra, egészen elkedvetlenít, hogy nem rohantak ki, és nem csaptak egyet a fejünkre. Ha valóban képesek volnának mindarra, amit a szóbeszéd hangoztat, mostanra már cselekedniük kellett volna.

– Megfontolandó – szólt Pelorat gyászosan –, vajon nem fantáziakép volt-e az egész.

– Nevezze mítosznak, Janov – fűzte hozzá fanyar mosollyal Trevize –, és máris ott vagyunk a maga szakterületénél. De látok egy bolygót, amelyik az ökoszférán halad keresztül, ami arra utal, hogy talán lakható. Legalább egy napig megfigyelés alatt akarom tartani.

– Miért?

– Elsősorban azért, hogy lássam, lakható-e.

– Épp az imént mondta, Golan, hogy az ökoszférában van.

– Igen, pillanatnyilag ott van. De lehet, hogy rendkívül szeszélyes pályagörbét ír le, amelynek során eljuthat akár egy, vagy ellenkezőleg, akár tizenöt mikroparszeknyire is a naptól, sőt egyik sem zárja ki a másikat. Meg kell határoznunk a bolygó Gaia-N-től mért távolságát, majd ezt össze kell vetnünk az orbitális sebességével, így talán kideríthetjük a mozgása irányát is.

61.

Eltelt egy nap.

– A pályagörbe majdnem kör alakú – jelentette ki végül Trevize. – Ez pedig határozottan arra vall, hogy lakható. Pedig még most sem akar elkapni bennünket senki. Meg kell néznünk közelebbről.

– Miért tart olyan sokáig, míg előkészít egy ugrást? – kérdezte Pelorat. – Miért csak ilyen aprókat szökdécsel?

– Nézzenek oda, mit nem mond! A kis ugrásokat sokkal nehezebb irányítani, mint a nagyokat. Melyiket lehet könnyebben fölvenni a földről: a követ vagy a porszemet? Különben is itt vagyunk a Gaia-N szomszédságában, ahol rendkívül erősen görbül a tér. Ez pedig még a számítógép dolgát is alaposan megnehezíti, ennyit akár egy mitológus is beláthat.

Pelorat morgott valamit az orra alatt.

– Most már szabad szemmel is láthatja a bolygót – mondta Trevize. – Ott van. Látja? A forgási periódusa körülbelül huszonkét galaktikus órának felel meg, a tengely elhajlása pedig tizenkét fok. Szinte tankönyvi példája lehetne a bolygók lakhatóságának, és valóban van rajta élet.

– Honnan tudja?

– Nagy mennyiségű szabad oxigén található a légkörében, ilyesmi pedig nem létezik dúsan tenyésző növényzet híján.

– Mi a helyzet az értelmes élettel?

– Ez attól függ, mit mutat a rádióhullám-sugárzás elemzése. Persze olyan értelmes élet is elképzelhető, amelyik maga mögött hagyta a technológiát, de ennek nem nagy a valószínűsége.

– Akadtak rá példák – jegyezte meg Pelorat.

– Elhiszem, ha mondja, végül is ez a maga szakterülete. Mégsem gondolnám, hogy egy olyan bolygón, amelyik elriasztotta magától az Öszvért, csak pásztorkodó népek élnének.

– Van holdja? – kérdezte Pelorat.

– Van – felelte Trevize óvatosan.

– Mekkora? – nyögte ki Pelorat elfulladó hangon.

– Nem tudom pontosan. Talán száz kilométer átmérőjű.

– Jaj! – sóhajtott fel Pelorat vágyakozva. – Szeretném, ha méltóbban ki tudnám fejezni az indulataimat, drága barátom, de hát megvolt az a kis esély...

– Arra gondol, hogy ha óriási mellékbolygója volna, akkor talán magát a Földet üdvözölhettük volna benne?

– Igen, de ez nyilván nem az.

– Nos, ha Compor igazat mondott, a Föld amúgy sem lehetne a galaxisnak ebben a részében. Valahol a Szíriusz felé kellene keresnünk. Igazán sajnálom.

– Ó, nem tesz semmit.

– Nézze, most még várunk egy kicsit, aztán megkockáztatunk még egy kis ugrást. Ha akkor sem mutatkoznak az értelmes élet jelei, akkor biztonságban leszállhatunk – csakhogy akkor nem lesz semmi okunk leszállni, nem igaz?

62.

Az ugrás után Trevize meglepetten kiáltott fel:

– Helyben vagyunk, Janov. Semmi kétség, ez a Gaia. Legalábbis nem ismeretlen rajta a technológiai civilizáció.

– Ezt a rádióhullámok alapján állapította meg?

– Ennél nyilvánvalóbb jelét látom. Űrállomás kering a bolygó körül. Látja?

A képernyőn egy tárgy vált láthatóvá. Pelorat gyakorlatlan szemének nem jelentett semmi különöset, Trevize azonban már sorolta is:

– Mesterséges, fémből készült, és rádióhullámokat sugároz.

– És most mit csinálunk?

– Egyelőre semmit. Ha ilyen műszaki színvonalig eljutottak, nyilván észre is vettek bennünket. Ha mégsem tesznek semmit, egy idő után rádióüzenetet küldök hozzájuk. Ha még arra sem reagálnak, óvatosan megközelítem őket.

– És mi van akkor, ha csinálnak valamit?

– Ez attól függ, hogy mi az a "valami". Ha nem lesz kedvemre való, akkor kihasználom azt az előnyünket, hogy ők valószínűleg nem rendelkeznek olyan berendezéssel, mint amilyennel ez a hajó végre tud hajtani egy ugrást.

– Arra gondol, hogy elpályázunk?

– Akár egy hipertéri lövedék.

– Csakhogy akkor nem leszünk bölcsebbek annál, mint ahogyan megérkeztünk.

– Ne higgye. Annyit mindenesetre tudni fogunk, hogy a Gaia létezik, hogy fejlett technikával rendelkezik, és hogy olyat tett, amivel elijesztett bennünket.

– Golan, azért ne hagyjuk magunkat olyan könnyen elijeszteni!

– Tudom, Janov, hogy a leghőbb vágya minél többet megtudni a Földről, de kérem, ne felejtse el, hogy én nem osztozom a monomániájában. Itt ülünk egy fegyvertelen hajón, és azok odalent évszázadok óta el vannak vágva a világtól. Tegyük fel, hogy még életükben nem hallottak az Alapítványról, és nem tudják, hogy tisztelniük kell. Vagy tegyük fel, hogy ők a Második Alapítvány, és mihelyt a markukba kaparintanak, mi már soha többé nem leszünk ugyanazok az emberek, ha megharagszanak ránk. Vagy talán azt akarja, hogy tisztára töröljék az agyát, hogy megszűnjék mitológiakutató lenni, és többé soha ne tudjon a legendákról?

Pelorat elkeseredett képet vágott.

– Nos, ha maga így látja a dolgokat... De ha már egyszer elmentünk innen, mihez kezdünk akkor?

– Egyszerű. Elvisszük a híreket a Terminusra... Vagy olyan közel a Terminushoz, amilyen közel csak enged bennünket az öregasszony. Aztán újra visszatérünk a Gaiához – méghozzá gyorsan és minden óvatoskodást félretéve –, de akkor már egy felfegyverzett hajón vagy egy hadiflotta élén. Addigra sok minden megváltozhat.

63.

Vártak. Lassan meg is szokták a várakozást. A Gaiához közeledve sokkal több időt töltöttek el várakozással, mint amennyi ideig a Terminustól a Sayshellig tartott az út.

Trevize beállította a számítógép automata vészjelzőjét, és a maga nemtörődöm módján olykor még el is szundikált párnázott székében.

Annak rendje s módja szerint föl is riadt, amikor a vészjelző megszólalt. Pelorat arcán is ugyanaz a riadalom tükröződött, amikor belépett Trevize szobájába. Neki a borotválkozást kellett félbeszakítania.

– Üzenetet kaptunk? – kérdezte.

– Nem – felelte Trevize energikusan. – Elindultunk.

– Elindultunk? Hová?

– Az űrállomás felé.

– Hogyhogy?

– Nem tudom. A motor bekapcsolt, a számítógép pedig nem felel, hiába kérdezem... És megyünk, Janov. Elkaptak bennünket. Kicsit túl közel merészkedtünk a Gaiához.

16 - Az utak összefutnak

64.

Amikor végre megpillantotta Compor hajóját a képernyőn, Stor Gendibal úgy érezte, egy irgalmatlanul hosszú utazás végére ért. Persze ez még nem a vége volt, inkább nagyon is a kezdete. A Trantortól a Sayshellig az egész utazás csak valaminek a bevezetője volt.

Novi szinte megrendült.

– Ez egy másik űri hajó, mester?

– Űrhajó, Novi. Igen, ez az, amit utol akartunk érni. Ez a hajó nagyobb... és jobb, mint a miénk. Olyan gyorsan képes áthaladni az űrön, hogy ha előlünk menekülne, a mi hajónk nem tudná utolérni, de még messziről követni sem.

– Gyorsabb, mint a mesterek hajója? – Sura Novi még a gondolattól is elképedt.

Gendibal vállat vont.

– Lehet, hogy mester vagyok, ahogy maga mondja, de én sem lehetek minden téren mester. Nekünk, tudósoknak nincsenek ilyen hajóink, és sok más olyan eszközünk sincs, mint amilyeneket e hajók tulajdonosai használnak.

– De hát hogy lehet, hogy a tudósoknak nincsenek ilyen holmijaik, mester?

– Mert mi csak a fontos dolgokban vagyunk mesterek. Az anyagi világ fejlődése ehhez képest csekély jelentőségű.

Novi összehúzott szemöldökkel töprengett.

– Én úgy látom, hogy ha valaki olyan gyorsan tud menni, hogy egy mester nem érheti utol, az nem csekélység. Kik ezek az emberek, akik ilyen csoda... akiknek ilyen holmijaik vannak?

Gendibalt szórakoztatta a dolog.

– Alapítványnak nevezik magukat. Hallott valaha az Alapítványról?

(Azon kapta magát, hogy eltűnődik, vajon mit tudhatnak és mit nem a honiak a galaxisról, és a szólóknak vajon miért nem jutott soha eszébe, hogy érdeklődjenek az efféle dolgokról. Vagy csak őt nem érdekelték soha az efféle dolgok, csak őbenne élt az a meggyőződés, hogy a honiak úgysem törődnek mással, csak a föld túrásával?)

Novi elgondolkodva ingatta a fejét.

– Sohasem hallottam róla, mester. Amikor a tanító a betűk tudományára oktatott, úgy értem, olvasni, elmondta nekem, hogy sok más világ is van, és néhánynak még a nevét is elsorolta. Azt mondta, a mi honi világunknak Trantor a rendes neve, és egykor innen kormányozták az összes világot. Azt mondta, a Trantort csillogó fém borította, és császára is volt, méghozzá mindenek fölött álló.

Szemérmes vidámság csillant meg a szemében, amikor fölnézett Gendibalra.

– De én nem sokat hittem az egészből. Annyi mindent összehordanak a mesélő emberek, amikor a hosszú estéken összegyűlünk a nagyteremben! Amikor kislány voltam, szóról szóra elhittem mindet, de ahogy nőttem, úgy találtam, sok olyan is akad köztük, amelyik nem igaz. Ma már nagyon keveset, talán semmit sem hiszek el ezekből a mesékből. Még a tanító is hihetetlen dolgokat mondott.

– A tanító története mégis igaz, Novi, de mindez réges-régen volt. A Trantort valóban fém borította, és valóban ott élt a császár, és onnan kormányozta az egész galaxist. Egy napon azonban a világokat az Alapítvány népe fogja kormányozni, mely mind erősebbé és erősebbé válik.

– Mindet ők fogják kormányozni, mester?

– Ennek még nem jött el az ideje. Addig még ötszáz évnek kell eltelnie.

– Ők lesznek a mesterek mesterei is?

– Dehogy, dehogy. Ők a világokat fogják irányítani, mi meg őket, a biztonságuk és valamennyi világ biztonsága érdekében.

Novi ismét összehúzta a szemöldökét.

– Mester – kérdezte –, annak az Alapítványnak sok ilyen különleges hajója van?

– Úgy képzelem, igen.

– És mindenféle más is, ami szintén ilyen... meglepő?

– Vannak nagy erejű fegyvereik is.

– Akkor miért nem állnak már most a világok élére, mester?

– Nem tehetik. Még nincs itt az ideje.

– De miért nem tehetik? A mesterek megakadályoznák őket?

– Nem lenne szükség rá, Novi. Ők akkor sem vehetnék kezükbe a világok irányítását, ha mi nem tennénk ellene semmit.

– De hát mi akadályozná meg őket ebben?

– Tudja – próbálta magyarázni Gendibal –, van egy terv, amit egyszer egy bölcs ember gondolt ki...

Elhallgatott, halványan elmosolyodott, és megrázta a fejét.

– Nehéz ezt elmagyarázni, Novi. Talán majd máskor. Az is lehet, hogy ha tanúja lesz mindannak, ami történni fog, még mielőtt újra meglátnánk a Trantort, az én magyarázatom nélkül is meg fogja érteni.

– Mi fog történni, mester?

– Nem tudom bizonyosan, Novi. De végül minden jóra fordul

Ezzel lezárta a beszélgetést, és hozzáfogott, hogy kapcsolatot teremtsen Comporral. De sehogy sem tudott szabadulni attól a gondolattól, folyton ott motoszkált az agyában: "legalábbis remélem".

Hirtelen dühös lett magára, mert rájött, mi hívta elő benne ezt a lealacsonyító, buta gondolatot. Az Alapítvány gondosan kimunkált, méltóságot sugárzó hatalma, mely mintegy visszatükröződött Compor hajóján, s a saját bosszúsága, amely elöntötte, látva Novi leplezetlen bámulatát.

Ostobaság! Hogyan is hasonlíthatná össze a puszta erő és hatalom birtoklását azzal a képességgel, hogy magukat az eseményeket irányítsuk? Szólók nemzedékei nevezték ezt "a kéz és a száj téveszméjének".

Még elgondolni is rossz, hogy mind a mai napig nem tudta magát kivonni csábításuk alól!

65.

Munn Li Compor egyáltalán nem tudta, hogyan kell ilyenkor viselkedni. Élete túlnyomó részében olyan elképzelései voltak a szólókról, hogy mindenhatóak, és túl vannak az ő tapasztalatai körén – ők a szólók, akikkel olykor kapcsolatba kerül, és akik a maguk titokzatos módján kézben tartják az egész emberiséget.

A legutóbbi években Stor Gendibal volt az, akihez az utasításokért fordulnia kellett. Személye többnyire nemcsak egy hangot jelentett, de valóságos jelenlétet is az agyában – hipernyomkövető nélküli hiperbeszélgetést.

Ebben az értelemben a Második Alapítvány messze maga mögött hagyta az Alapítványt. Eszköz nélkül, csupán a fejlett, kiművelt elmére támaszkodva nyúltak át a sok-sok parszeknyi téren, úgy, hogy sem lehallgatni, sem eltorzítani nem lehetett.

Világok között feszülő hálójuk láthatatlan és érzékelhetetlen volt, s a közvetítéshez meglepően kevés odaadó személy kellett.

Comport gyakran hatalmába kerítette valami emelkedettebb érzés, amikor a saját szerepére gondolt. Milyen kicsiny társaság az, amelyik a tagjai közé számítja s mégis milyen hatalmas a befolyásuk a világokra! És mennyire nem tud róluk senki! Még a felesége sem ismeri az ő titkos életét.

És a szálak a szólók kezében futnak össze – és lám, itt van ez a szóló, ez a Gendibal, aki (Compor szerint) nemsokára első szóló lesz, vagyis császárnál is nagyobb ura egy, a Birodalomnál is nagyobb birodalomnak.

Íme, trantori hajóján megérkezett Gendibal, és Compor alig tudott úrrá lenni csalódásán, amiért egy ilyen horderejű találkozó nem magán a Trantoron történik.

Ilyen volna egy trantori hajó? Még a hajdani kereskedők is, akik annak idején az Alapítvány áruit szállították keresztül-kasul az ellenséges galaxison, még ők is különb hajókon jártak, mint ez! Nem csoda, hogy olyan sokáig tartott, míg a szóló a Trantorról eljutott a Sayshellig.

Még azzal a fedélzeti összekötő szerkezettel sem rendelkezett, amely a két hajót egyesíthette volna, hogy a személyzet átjuthasson egyikről a másikra. Pedig ez még a szánalmas sayshelli hajókról sem hiányzott. A szólónak összhangba kellett hoznia a két jármű sebességét, hogy átdobhassa a pányvát, s végigmásszon rajta, mint valamikor, a császári időkben.

Helyben vagyunk, gondolta Compor borúsan, ez a hajó semmi egyéb, mint egy régimódi császári bárka – ráadásul a kisebbek közül.

Két alak vonszolta magát a pányván – az egyik olyan nehézkesen mozgott, hogy első pillantásra tudni lehetett, először jár kint az űrben.

Végre a fedélzeten voltak, és levehettek űrruhájukat. Stor Gendibal szóló átlagos magasságú, érdektelen külsejű férfi volt; nem termetes, nem erős, de még az a különleges tanultság sem látszott rajta. Bölcsességéről egyedül mélyen ülő, sötét szeme árulkodott. De most éppen hogy a szólót fogta el az ámulattól vegyes tisztelet, ahogy körbepillantott a hajón.

A másik nő volt: nagyjából Gendiballal egyforma magasságú, egyébként semmi különös nem látszott rajta. Amikor körülnézett, meglepetésében tátva maradt a szája.

66.

Gendibalnak az átmászás nem volt különösebben kedve ellenére. Nem mintha képzett űrhajós lett volna – egyetlen második alapítványista sem volt az –, de földi féregnek sem nevezhette volna senki, mert ezt egyetlen második alapítványbeli sem engedhette meg magának. Egy-egy váratlan űrutazással mindig számolniuk kellett, noha mindnyájan bíztak abban, hogy ilyesmire csak elvétve kerülhet sor. (Preem Palver mondta egyszer szomorúan – aki legendásan sokat utazott –, hogy egy szóló annál sikeresebb, minél kevesebb időt kénytelen eltölteni az űrben azért, hogy biztosítsa a Terv sikerét.)

Gendibalnak eddig háromszor volt dolga pányvával, s noha most, negyedszerre sem sikerült megszabadulnia bizonyos feszültségtől, aggodalma eltörpült amellett, amit Sura Noviért érzett. Mentális képességét sem kellett segítségül hívnia, anélkül is látta, mennyire kétségbe ejti a nőt, hogy ki kell lépnie a semmibe.

– Jaj nekem, mester! – mondta, amikor Gendibal elmagyarázta, mit kell tennie.

– Hisz a semmit kell tapodnom. – Ha más nem, hirtelen visszazuhanása a honi beszédmodorba világosan elárulta, mennyire magánkívül van.

– Nem hagyhatom ezen a hajón, Novi – győzködte szelíden Gendibal –, mert én átszállok a másikra, és ott is szükségem lesz magára. Nem fenyegeti semmiféle veszély, az űrruha mindentől megvédi, és leesnie sincs hová. Még ha el is engedné a pányvát, ott marad, ahol volt, én pedig egy karnyújtásnyira leszek magától, és visszavezetem a pányvához. Jöjjön hát, Novi, mutassa meg, hogy van olyan bátor, mint amilyen okos, hogy tudós váljék magából.

Novinak nem is volt több ellenvetése, de Gendibal a biztonság kedvéért – noha nem szívesen tett bármit is, amivel felkavarhatta volna a nő elméjének simaságát – csillapító érintéssel simította végig agya felszínét.

– Ha akar, beszélhet is hozzám – mondta, amikor már mindketten bezárták űröltözéküket. – Csak gondoljon rá erősen, akkor meghallom. Tisztán, egyenként gondolja végig a szavakat. Ugye hall engem?

– Igen, mester – felelte a nő.

Az átlátszó sisaklemez mögött Gendibal látta a mozgó ajkakat.

– Úgy mondja, hogy közben a szája mozdulatlan maradjon – mondta. – A tudósok ruhájába nem szereltek be rádiót. Az elménkkel közvetítjük a szavakat.

A nő szája mozdulatlan maradt, arcán feszültség tükröződött: "Hallja, amit mondok, mester?"

"Nagyszerű" – gondolta Gendibal, és ő is összezárt szájjal kérdezte: "Hall engem?" "Hallom, mester."

"Akkor jöjjön velem, és tegye azt, amit én."

Együtt indultak át. Gendibal elvben tudta, mi a teendő, noha gyakorlati téren csak mérsékelt tapasztalatokkal rendelkezett. A trükk mindössze abból állt, hogy az ember kinyújtotta két összezárt lábát, és kizárólag csípőből mozgatta. Ez azt eredményezte, hogy a gravitációs központ megmaradt az egyenes vonal mentén, miközben a karok felváltva lendültek előre. Előzőleg az egészet elmagyarázta Sura Novinak, és most rá sem kellett néznie, mert testének helyzetéről mindennél világosabb képet kapott agya mozgásközpontjának állapotából.

Ahhoz képest, hogy kezdő, nagyon jól csinálja, majdnem olyan jól, mint ő maga, gondolta Gendibal. Novi elnyomta magában a feszültséget, és minden erejével próbálta megtartani az utasításokat. Gendibal ismét örömteli elégedettséget érzett.

Mindazonáltal Novi leplezetlen örömmel vette tudomásul, hogy ismét hajón lehet – csakúgy, mint Gendibal. A szóló, miközben kibújt űrruhájából, körülnézett, és alaposan meglepődött, látva a fényűző berendezést. Jóformán semminek nem ismerte föl a rendeltetését, s kissé szorongva gondolt rá, milyen rövid idő alatt kell elsajátítania a kezelés fortélyait. Átvehetne ugyan a tapasztalatokat egyenesen a hajón lévő ember agyából is, de az ilyesmi sohasem lehet olyan teljes, mint a valódi tanulás.

Aztán Comporra összpontosította a figyelmét. Magas, vékony, nála néhány évvel idősebb férfit látott, a maga erőtlennek tűnő módján meglehetősen jóképű, meghökkentően világosszőke, hullámos hajú embert. Azzal is tisztában volt, hogy ez az ember csalódott, sőt kissé lenézi őt, akivel először áll szemtől szemben. És még csak nem is tudja leplezni csalódottságát.

Gendibal tulajdonképpen nem sokat törődött vele. Compor nem trantori – és nem teljes jogú második alapítványista –, tehát nyilván megvannak a maga illúziói. Ezt az agyába vetett egészen felszínes pillantás is megmutatta. Ilyen illúzió volt az is, hogy az igazi erőnek az erő külső jeleivel is párosulnia kell. Természetesen mindaddig meghagyhatta volna Compor háborítatlan illúzióit, míg nem kerülnek összeütközésbe saját céljaival, de úgy esett, hogy pillanatnyilag ez az illúzió kellemetlenül érintette őt.

Tehát amit tett, az mentálisan megfelelt egy kisebbfajta csettintésnek. Compor enyhén összerázkódott az éles, de máris tovatűnő fájdalom hatására. Mintha valamiféle erő borzolta volna össze gondolatai felszínét, amitől tudatára ébredt a szóló hanyagul megnyilvánuló, ám mégis lenyűgöző hatalmának, amely bármikor lecsaphat rá, amikor csak Gendibal úgy látja jónak.

Comporban nem maradt más, mint a szóló iránt érzett határtalan tisztelet.

– Mindössze a figyelmét akartam felkelteni, kedves barátom, Compor – szólalt meg Gendibal szívélyesen. – Kérem, tudassa velem a barátja, Golan Trevize és annak barátja, Janov Pelorat tartózkodási helyét.

Compor tétován felelte:

– Beszélhetek az asszony jelenlétében, szóló?

– Ez az asszony, Compor, az én személyem egyfajta kivetülése. Tehát nem látom be, miért ne beszélhetne nyíltan.

– Úgy lesz, ahogy mondja, szóló. Trevize és Pelorat pillanatnyilag a Gaia néven ismert bolygó felé közeledik.

– Ahogy említette a minapi utolsó jelentésében. Nyilván azóta már le is szálltak a Gaián, és talán már el is hagyták. A Sayshell bolygón sem tartózkodtak hosszasan.

– Mindaddig nem szálltak le, míg a nyomukban voltam, szóló. Roppant elővigyázatossággal közeledtek a bolygóhoz, és sokáig elidőztek egy-egy mikrougrás között. Egyértelműnek látszik, hogy nincsenek információik a bolygóról, ezért közelednek hozzá ilyen vonakodva.

– Magának vannak információi, Compor?

– Nincsenek, szóló, helyesebben szólva a hajóm számítógépének nincsenek.

– Erről a számítógépről beszél? – pillantott Gendibal az irányítópultra, majd hirtelen feltámadó reménységgel kérdezte: – És hasznos segítséget tud nyújtani a hajó irányításában?

– Tökéletesen elvezeti a hajót, szóló. Nincs más dolgom, mint elgondolni az utasításokat.

Gendibalnak váratlanul kényelmetlen érzése támadt.

– Ilyen messzire jutott volna el az Alapítvány?

– Igen, ámbár a dolog elég nehézkesen megy. A számítógép nem működik valami jól. Többször is meg kell ismételnem a gondolataimat, és még akkor is csak minimális mennyiségű információt kapok tőle.

– Lehet, hogy én jobban elboldogulok vele – mondta Gendibal.

– Ebben bizonyos vagyok, szóló – felelte Compor tisztelettudóan.

– Most azonban nem ez foglalkoztat bennünket. Vajon miért nincs információja a Gaiáról?

– Nem tudom, szóló. Azt állítja, már amennyire egy számítógép állíthat valamit, hogy a galaxis minden ember lakta bolygója szerepel az adattárban.

– Nem rendelkezhet több információval, mint amennyit beletápláltak, és ha azok, akik a betáplálást végezték, úgy hitték, minden ilyen bolygóról tudomásuk van, noha ez valójában nem felelt meg az igazságnak, nos, akkor a számítógép is áldozatául eshetett ugyanennek a tévedésnek. Helyes?

– Kétségtelenül, szóló.

– Érdeklődött a Sayshellen is?

– Szóló – felelte Compor zavartan –, akadnak ugyan olyanok is a Sayshellen, akik beszélnek a Gaiáról, de amit mondanak, azzal semmire sem megyünk. Merő babonaság. Azt mesélik, a Gaia olyan hatalommal rendelkezik, hogy még az Öszvért is távol tartotta magától.

– Valóban ezt mondják? – kérdezte Gendibal, de nem árulta el izgalmát. – Annyira bizonyos volt abban, hogy ez merő babonaság, hogy a részletek felől nem is érdeklődött?

– Nem, szóló. Rengeteget kérdezősködtem, de ennél többet nem tudtam kihúzni belőlük. Hosszasan taglalják a dolgot, de mindig csak arról beszélnek, amit már említettem.

– Nyilván ilyesmit hallhatott Trevize is – mondta Gendibal –, s valami ezzel kapcsolatos dolog miatt megy a Gaiára... talán hogy megcsapolja ezt az óriási hatalmat. És meglehet, azért járt el ennyire óvatosan, mert ő maga is tart ettől a hatalomtól.

– Bizonyára erről lehet szó.

– És ön mégsem eredt a nyomába?

– De igen, szóló, mindaddig, míg meg nem bizonyosodtam arról, hogy valóban a Gaiára tart. Aztán visszatértem ide, a Gaia-rendszer peremvidékére.

– Miért?

– Három okból, szóló. Először: az ön érkezését vártam, és úgy gondoltam, legalább félúton kellene összetalálkoznunk, hogy az utasításának megfelelően a lehető legkorábban áthozhassam a fedélzetre. Minthogy a hajómra hipernyomkövetőt szereltek föl, nem távolodhattam el túlságosan Trevize-től és Pelorattól, ha nem akartam gyanút kelteni a Terminuson, ekkora távolságot azonban még biztonságosnak ítéltem. Másodszor: amikor láttam, milyen lassan közeledik Trevize a Gaia bolygóhoz, arra gondoltam, van még időm, hogy ön elé menjek, s ezzel siettessem a találkozásunkat, és mégse veszítsem el az események fonalát – különös tekintettel arra, hogy ön nálam alkalmasabb arra a feladatra, hogy Trevize-t egészen a bolygóig kísérje, s az esetleges váratlan körülmények között cselekedjék.

– Teljesen igaza van. És a harmadik ok?

– A legutóbbi beszélgetésünk óta történt valami, amire nem számítottam, és amit nem értek. Úgy éreztem, és ebben az utóbbi oknak is szerepe volt, hogy amennyire csak a bátorságomból futja, siettetnem kell a találkozásunkat.

– És mi ez az esemény?

– Alapítványi hajóhad közeledik a sayshelli határ felé. A számítógépem a sayshelli híradásokból értesült róla. Legalább öt korszerű hajóból áll a flottilla, és ez elegendő a Sayshell Unió leigázásához.

Gendibal nem válaszolt azonnal; nem akarta elárulni, hogy nem számított ilyen fordulatra, és hogy ő sem érti. Egy percnyi késlekedés után, mintegy mellékesen, megkérdezte:

– És gondolja, hogy ennek van valami köze ahhoz, hogy Trevize a Gaia felé közeledik?

– Annyi bizonyos, hogy közvetlenül ez után történt, és ha B időben A után következik, akkor legalábbis fennáll a lehetősége, hogy A okozta B-t – felelte Compor.

– Nos, igen valószínűnek látszik, hogy mindnyájan a Gaián futunk össze, Trevize, én és az Első Alapítvány. Jól dolgozott, Compor, és most lássuk, mi lesz a teendőnk. Először is mutassa meg, hogy működik a számítógép, és rajta keresztül hogyan kell bánnom a hajóval. Bízom benne, hogy nem veszi el sok időnket. Ezek után maga átszáll az én hajómba, amelynek a kezelését addigra én már beültetem a maga agyába. Nem lesz gondja a manőverezéssel, bár meg kell mondanom (amint kétségtelenül maga is észrevette már a külleméből), hogy határozottan primitívnek fogja találni. Mihelyt a hajó az irányítása alá kerül, el nem mozdul innen, amíg vissza nem térek.

– Mennyi idő lesz ez, szóló?

– Majd kiderül, ha visszatértem. Remélem, nem tart olyan soká, hogy elfogynának a hajóm készletei, de ha ez mégis bekövetkeznék, keresse fel a Sayshell Unió valamelyik lakott bolygóját, és ott várakozzék rám. Akárhol lesz is, megtalálom.

– Úgy lesz, ahogy mondja, szóló.

– És ne féljen. Elboldogulok ezzel a titokzatos Gaiával, és ha kell, az Alapítvány öt hajójával is.

67.

Littoral Thoobing hét esztendeje volt az Alapítvány sayshelli nagykövete. Meglehetősen ragaszkodott pozíciójához.

Magas, kissé testes ember volt, sűrű barna bajuszt viselt, holott mind az Alapítványon, mind Sayshellen leginkább a simára borotvált arc divatja járta. Ráncos arcán – noha még csak ötvennégy éves volt – most gondosan kimunkált közöny látszott. Nem könnyen fedezhették fel rajta, mennyire szereti a munkáját.

Pedig szerette. A munkája tartotta távol a Terminus lármás politikai életétől – az effélét az ember csak távolról láthatja tisztán –, és adta meg a lehetőséget, hogy sayshelli módra éljen szibarita életet, s biztosítsa feleségének és lányának azt a jómódot, amelyet az eltelt évek alatt megszoktak. Nem akarta, hogy az életét bármi is megzavarja.

Másrészt nem túlságosan kedvelte Liono Kodellt, talán mert ő is bajuszt viselt, ámbár kisebbet, kurtábbat és szürkésfehéret. A régi szép időkben csak ők ketten büszkélkedhettek ezzel az ékességgel azok közül, akik politikailag számítottak, és e téren valamiféle versengés is kialakult közöttük. Most (gondolta Thoobing) szó sincs ilyesmiről: Kodell bajusza egyszerűen nyamvadt.

Kodell akkor is a Biztonsági Szolgálat igazgatója volt, amikor ő még a Terminuson ábrándozott róla, hogy a polgármesterségért folyó versenyben riválisa lesz Harla Brannónak – aminek az lett a vége, hogy szépen kifizették ezzel a nagykövetséggel. Branno természetesen a saját érdekében cselekedett ily módon, de végül úgy alakult, hogy még hálás is lehet neki.

Kodell-lel azonban korántsem így áll a helyzet. Talán az az eltökélt kedvessége az oka – mindig olyan barátságos ember volt –, s ebből a szerepből még akkor sem esik ki, ha épp az imént döntötte el, hogyan vágja el az ember torkát.

És most, íme, a hipertéren át is láthatja örökös jókedvtől és jóindulattól sugárzó arcát. Valóságos teste természetesen ott maradt a Terminuson, megkímélve Thoobingot a kényszerű vendéglátás fizikai kötelezettségeitől.

– Kodell – mondta –, azt akarom, hogy hívják vissza azokat a hajókat.

Kodell arcán napfényes mosoly ragyogott.

– Hát hiszen én is ezt szeretném, de az öreg hölgy megmakacsolta magát.

– Ön mindig tudta, hogyan győzze meg.

– Előfordult. Talán. Ha ő is azt akarta, hogy meggyőzzék. De most nem akarja. Thoobing, ön csak végezze a munkáját. Gondoskodjék róla, hogy a Sayshellen nyugalom legyen.

– Engem nem a Sayshell foglalkoztat, Kodell. Engem az Alapítvány foglalkoztat.

– Bennünket is.

– Kodell, ne köntörfalazzék. Szeretném, ha meghallgatna.

– Boldogan, csakhogy mostanában mozgalmas időket élünk a Terminuson, s ezért nem hallgathatom önt a végtelenségig.

– Amennyire csak tudok, rövid leszek: az Alapítvány összeomlásának lehetőségéről akarok beszélni. De csak akkor szólhatok nyíltan, ha ezt a hipertéri vonalat nem tudják lehallgatni.

– Nem tudják.

– Akkor folytatom. Néhány napja üzenetet kaptam egy bizonyos Golan Trevize-től. Rémlik egy Trevize még az én időmből, szállítási kormánybiztos volt.

– A fiatalember nagybátyja – mondta Kodell.

– Aha, ezek szerint ismeri ezt a Trevize-t, aki az üzenetet küldte. Az azóta összegyűjtött információim szerint tanácsos volt, akit a legutóbbi Seldon-válság sikeres megoldása után letartóztattak, és száműzetésbe küldtek.

– Pontosan.

– Nem hiszem el.

– Mit nem hisz el?

– Hogy száműzték.

– És miért nem?

– Az Alapítvány története folyamán előfordult már, hogy egyik polgárát száműzték volna? – kérdezte Thoobing. – Vagy letartóztatták, vagy nem tartóztatták le. Ha letartóztatták, akkor vagy bíróság elé állították, vagy nem. Ha bíróság elé állították, akkor vagy elítélték, vagy nem. Ha elítélték, az jelenthetett megbírságolást, lefokozást, kegyvesztettséget, börtönbüntetést vagy kivégzést. De senkit sem küldtek száműzetésbe.

– Mindig van egy legelső alkalom.

– Képtelenség. Az űrhajóhad egyik legkorszerűbb hajóján? Még a vak is látja, hogy különleges küldetést hajt végre az öregasszony megbízásából. Végül is kit akar Branno becsapni?

– És mi volna a küldetés célja?

– Valószínűleg a Gaia bolygó felkutatása.

Kodell arca egy fokkal tompábban ragyogott. Szemében szokatlan keménység csillant meg.

– Tudom, hogy rendszerint nemigen ad hitelt a szavaimnak, nagykövet úr, most mégis arra kérem, kivételesen higgyen nekem. Sem a polgármesternőnek, sem nekem nem volt tudomásunk a Gaia létezéséről, amikor Trevize száműzetése megkezdődött. A Gaiáról csak a minap hallottunk először. Ha hisz nekem, akkor folytathatjuk a beszélgetést.

– Ezúttal a szükséges időtartamra felfüggesztem kétkedésemet, igazgató, noha bevallom, kissé nehezemre esik.

– Mélyen igaz, nagykövet úr, és ha szavaimat váratlanul nagyon is hivatalosnak fogja találni, ez csak azért van, mert mire a dolgok végére érünk, jó néhány kérdésre kell majd választ adnia, s mondhatom, nem sok öröme telik benne. Úgy beszélt, mintha a Gaia ismerős világ volna az ön számára. Hogy lehet az, hogy tud valamit, amit mi nem tudunk? Nem az volna a kötelessége, hogy tájékoztasson bennünket mindenről, ami összefüggésben áll azzal a politikai egységgel, ahová önt kirendeltük?

– A Gaia nem része a Sayshell Uniónak – felelte Thoobing szelíden. – Ami azt illeti, talán nem is létezik. Kötelességem a Terminusra továbbítani azokat a meséket, amelyeket az alsóbb néposztályokba tartozó, babonás sayshelliek a Gaiáról mesélnek? Egyesek szerint a Gaia a hipertérben van. Mások azt beszélik, ez a világ természetfölötti eszközökkel védelmezi a Sayshellt. Megint mások azt suttogják, a Gaia bocsátotta útjára az Öszvért, hogy zsákmányul ejtse az egész galaxist. Ha azt akarják beadni a sayshelli kormánynak, hogy Trevize-t a Gaia felkutatására indították útnak, méghozzá az Alapítvány hajóflottájának öt korszerű hajója kíséretében, ebből egy szót sem fognak elhinni. Lehet, hogy a nép elhiszi a Gaiáról szóló meséket, a kormány azonban nem, és arról sem fogják meggyőzni őket, hogy az Alapítvány hisz ezekben. Azt fogják gondolni, hogy önök a Sayshell Uniót is be akarják kényszeríteni az Alapítvány Szövetségbe.

– És mi volna, ha valóban ezt terveznénk?

– Az végzetes következményekkel járna. Nézze, Kodell, előfordult-e az Alapítvány ötszáz éves történelme során, hogy bárki ellen is hódító háborút indítottunk volna? Viseltünk háborúkat az ellenünk föllépő hódítókkal szemben, egyszer el is buktunk, de egyetlen háborúnkkal sem nyertünk területeket. A Szövetség gyarapodása kizárólag békés megegyezések útján ment végbe. Mindig csak azok csatlakoztak hozzánk, akik ettől a maguk számára is hasznot reméltek.

– Nem lehetséges, hogy a Sayshell Unió is úgy láthatja: haszna lesz abból, ha csatlakozik hozzánk?

– Erre nem fog sor kerülni mindaddig, amíg a hajóink a határaikon állnak. Hívja vissza őket!

– Lehetetlen.

– Kodell, a Sayshell Unió puszta léte is remek propaganda az Alapítvány Szövetség jóindulatának. Szinte minden oldalról a mi területeink fogják közre, végtelenül sebezhető helyzetben van, s mégis, mindeddig biztonságban volt, járhatta a maga útját, s még azt is megengedhette magának, hogy nyíltan Alapítvány-ellenes külpolitikát folytasson. Mivel tudnánk érthetőbben kinyilvánítani az egész galaxisnak, hogy senkivel szemben nem alkalmazunk kényszert, hogy barátságban élünk mindenkivel? Ha elfoglaljuk a Sayshell Uniót, azt foglaljuk el, ami lényegében már úgyis a miénk; hiszen gazdaságilag máris bekebeleztük, ha csendesen is. Ám ha katonailag is megszálljuk, ezzel galaxisszerte azt a látszatot keltjük, hogy áttértünk a terjeszkedő politikára.

– És ha azt mondom, bennünket valóban kizárólag a Gaia érdekel?

– Ezt nemcsak a Sayshell Unió nem fogja elhinni, én sem hiszem el. Ez a Trevize megüzeni nekem, hogy útban van a Gaiához, és arra kér, továbbítsam az üzenetet a Terminusnak. Minden józan belátásom ellenére megteszem, mert ez a kötelességem, s még jóformán ki sem hűlt a hipertéri vonal, már mozgósítják az Alapítvány hadiflottáját. Ha nem hatolnak be a sayshelli térbe, hogyan fogják elérni a Gaiát?

– Drága Thoobingom, nyilván nem figyelt oda a saját szavaira. Hát nem ön mondta alig néhány perce, hogy a Gaia, ha létezik egyáltalán, nem része a Sayshell Uniónak? És gondolom, azt ön is jól tudja, hogy a hipertér nyitva áll mindenki előtt, és nem tartozik egyetlen világ felségterületéhez sem. Hogyan sérelmezhetné akkor a Sayshell Unió, ha az Alapítvány területéről (ahol hajóink jelenleg állomásoznak) a hipertéren át a Gaia-területre vonulunk, s mindeközben az ő területükből egyetlen köbcentimétert sem foglalunk el?

– A sayshelliek nem így fogják magyarázni, Kodell. A Gaiát, ha létezik egyáltalán, teljes mértékben a Sayshell Unió fogja körül, még ha politikai értelemben nem része is, és vannak rá példák, hogy az ilyen beékelt területek szinte részei az ezeket körülvevő térségnek, amennyiben ellenséges hadihajók fenyegetéséről van szó.

– A mieink nem ellenséges hadihajók. Mi békében élünk az unióval.

– Szerintem könnyen előfordulhat, hogy a Sayshell Unió hadat üzen. Nem mintha reménykednének benne, hogy ekkora katonai fölénnyel szemben bármiféle háborút megnyerhetnének, de tény, hogy egy ilyen háború Alapítvány-ellenes hullámot indíthat el galaxisszerte. Az Alapítvány új, terjeszkedő politikája bátorítani fogja az ellenünk kötött szövetségek megalakulását. A Szövetség néhány tagja is felül fogja vizsgálni a hozzánk fűződő kötelékeit. A belső bomlás következtében még el is veszíthetjük a háborút, és ezzel magunk fordítjuk meg a növekedésnek azt a folyamatát, amely ötszáz éven keresztül oly gyümölcsözően szolgálta az Alapítvány érdekeit.

– Ugyan, ugyan, Thoobing – mondta Kodell egykedvűen. – Úgy beszél, mintha ez az ötszáz év semmit sem jelentene, mintha még most is Salvor Hardin idejében élnénk, és afféle Anacreon-típusú törpekirályságokkal harcolnánk. Holott már ma is jóval erősebbek vagyunk, mint a hatalma csúcsán álló Galaktikus Birodalom volt. Egyetlen hajórajunk legyőzhetné az egész galaktikus űrhajóflottát, elfoglalhatná bármelyik galaktikus szektort, és még csak észre sem venné, hogy háborút viselt.

– Nem a Galaktikus Birodalommal harcolnánk, hanem a saját korunk bolygóival és szektoraival.

– Akik korántsem olyan fejlettek, mint mi vagyunk. Már most összefoghatnánk az egész galaxist.

– A Seldon-terv szerint erre még újabb ötszáz évet kell várnunk.

– A Seldon-terv alábecsülte a technológiai fejlődés sebességét. Már ma is megtehetnénk! Értse meg, ezzel nem azt akarom mondani, hogy meg is tesszük, vagy meg kellene tennünk most. Csak azt mondom: ma is megtehetnénk.

– Kodell, ön egész életében a Terminuson élt. Nem ismeri a galaxist. Lehet, hogy az űrhajóflottánkkal és a technikánkkal legyőzhetnénk a többi világ fegyveres erőit, de ma még nem tudnánk irányítani az egész, ellenünk lázadozó, gyűlölködő galaxist. Márpedig az erőszak ide vezetne. Vonják vissza a hajókat!

– Lehetetlen, Thoobing. Gondolja meg: mi van akkor, ha a Gaia nem mítosz, hanem valóban létezik?

Thoobing hallgatott, s úgy fürkészte a másik arcát, mintha a gondolatait akarná kitapogatni.

– Egy világ, amelyik a hipertérben van, önnek nem mítosz?

– Egy világ, amely a hipertérben van, lehet babona, de még a babonák is az igazság egy-egy magva körül keletkeznek. Ez a száműzött, ez a Trevize úgy beszél róla, mint valóságos térben lévő valóságos világról. Mi van akkor, ha neki van igaza?

– Képtelenség. Nem hiszem el.

– Nem? Próbálja elhinni csak egy pillanatra. Egy valóságos világ, amely mindeddig biztonságot nyújtott a Sayshell Uniónak az Öszvér és az Alapítvány ellen!

– Most ellentmondásba keveredett önmagával. Hogyan nyújthatna a Gaia biztonságot az Uniónak az Alapítvánnyal szemben? Hát nem küldünk hajókat ellene?

– Nem ellene, hanem a Gaia ellen, e rejtélyesen ismeretlen világ ellen, amely oly nagy gonddal került mindenféle feltűnést, hogy noha a valóságos űrben van, még a szomszédait is sikerült meggyőznie, hogy a hipertérben van... És még azt is kieszközölte valamilyen módon, hogy adatai ne szerepeljenek a legjobb és legteljesebb galaktikus térképek számítógépes adattárában.

– Ezek szerint valóban nagyon szokatlan világ lehet, mert az ilyesmi csak úgy lehetséges, ha képes az agyak manipulálására.

– És nem ön mondta egy perccel ezelőtt, hogy az egyik sayshelli mese szerint a Gaia küldte útjára az Öszvért, hogy leigázza a galaxist? És az Öszvér vajon nem tudta manipulálni az agyakat?

– A Gaia tehát az Öszvérek világa volna?

– Meggyőződéssel állíthatja, hogy nem lehet az?

– Akkor már miért ne inkább az újjászületett Második Alapítvány világa?

– Tényleg, miért ne? Nem kellene kiderítenünk?

Thoobing elkomorodott. Az utóbbi szócsata alatt, ha savanyúan is, de mosolygott, most azonban lehajtotta a fejét, és csak a szemöldöke alól nézett fölfelé.

– Ha komolyan beszél, nem gondolja-e, hogy egy ilyen felderítés veszélyes lehet?

– Veszélyesnek ítéli?

– Nyilván azért válaszolt a kérdésemre újabb kérdéssel, mert nincs rá ésszerű válasza. Mit érünk az űrhajóinkkal az Öszvérek vagy a Második Alapítvány ellen? Ezzel szemben – ha valóban léteznek – nem tartja valószínűnek, hogy éppen ők csalogatják önöket a pusztulásba? Nézze, ön azt mondja, az Alapítvány már most megalakíthatná a Birodalmat, még akkor is, ha a Seldon-terv szerint még csak az út felét tettük meg. Én viszont figyelmeztettem rá, hogy túl messzire akarnak menni, és hogy a Terv van olyan bonyolult, hogy akár erővel is fékezheti ezt a rohanást. Ha a Gaia valóban létezik, és valóban az, aminek ön mondja, lehet, hogy ez az egész csak eszköz, amely éppen ezt a lassítást van hivatva előidézni. Inkább most tegye meg önként azt, amit később úgyis kénytelen lenne megtenni. Inkább most tegye meg békésen, véráldozatok nélkül, amit később szánalmas kudarcok árán, de mindenképpen meg kellene tennie. Vonja vissza a hajókat.

– Lehetetlen. Ami azt illeti, Thoobing, Branno polgármesternő maga is csatlakozni kíván a hajókhoz, és a felderítőcirkálókat már el is küldtük a hipertéren át a Gaia feltételezett felségterületére.

Thoobing tekintete elborult.

– Ebből háború lesz, én mondom.

– Ön a nagykövetünk. Akadályozza meg! Adjon a sayshellieknek olyan biztosítékokat, amilyeneket csak kívánnak. Cáfoljon meg minden rosszat, amit nekünk tulajdonítanak. Ha kell, mondja meg nekik, hogy ők is megtalálják a számításukat, ha nyugton maradnak, és kivárják, amíg a Gaia elpusztít bennünket. Mondjon nekik bármit, csak tartsa őket nyugton.

Egy pillanatra elhallgatott, kutatva nézett Thoobing merev arcába, majd így folytatta:

– Valóban ez minden, amit mondhatok. Amennyire én tudom, az Alapítvány egyetlen hajója sem száll le a Sayshell Unió egyetlen bolygójára se, de még csak nem is érinti az Unióhoz tartozó valóságos teret. De ha bármelyik sayshelli hajó az Unió területén kívül, tehát az Alapítvány térségében megpróbál megtámadni bennünket, nyomban ízzé-porrá zúzzuk. Ezt se hallgassa el előlük, és mindenképpen tartsa őket féken. Ha kudarcot vall, annak komoly következményei lesznek önre nézve. Eddig nagyon könnyű munkája volt, Thoobing, de most kemény idők következnek... a következő néhány hét mindent eldönthet. Ha nem jól szolgál bennünket, a galaxis egyetlen zuga sem lesz biztonságos többé a számára.

Amikor a kapcsolatnak vége szakadt, és Kodell arca eltűnt, nyoma sem volt rajta a megszokott derűnek és barátságos mosolynak. Thoobing tátott szájjal bámult a kép hűlt helyére.

68.

Golan Trevize olyan mozdulattal markolt a hajába, mintha az ujjaival akarná kiragadni fejéből a gondolatokat. Hirtelen Pelorathoz fordult.

– Milyen az elmeállapota?

– Az elmeállapotom? – kérdezte Pelorat értetlenül.

– Igen. Látja, csapdába estünk... a hajónkat elkapta valamilyen idegen erő, és ellenállhatatlanul húzza egy olyan világ felé, amelyről semmit sem tudunk. Nem érez pánikot?

– Nem – felelte Pelorat enyhén melankolikus arccal. – De örömet sem érzek. Kicsit ugyan nyugtalan vagyok, de pánikról szó sincs.

– Én is így vagyok vele. Nem furcsa? Miért nem vagyunk idegesebbek?

– Mert valami ilyesmire számítottunk, Golan. Valami ehhez hasonló dologra.

Trevize a képernyő felé fordult. Még most is az űrállomás képe látszott rajta. Valamivel nagyobb volt, mint kezdetben, vagyis közeledtek hozzá.

Trevize úgy látta, nem valami különleges tervezésű űrállomás: a szupertudománynak semmi jele, sőt mintha egy kissé primitív volna... és mégis keményen fogta a hajót.

– Valahogy eluralkodott rajtam az elemzőkészség, Janov. A hűvös józanság! Szívesen gondolom magamról, hogy nem vagyok gyáva, hogy jól tűröm az izgalmakat, és bevallom, elfogult vagyok magammal szemben. De ezzel mindenki így van. Most idegeskednem kellene, s az volna a normális, ha a homlokomon izzadságcseppek gyöngyöznének. Számítottunk valamire, de ez nem változtat azon a tényen, hogy tehetetlenek vagyunk, és akár meg is ölhetnek bennünket.

– Nem hiszem, Golan – felelte Pelorat. – Ha a Gaián élők ilyen távolságból el tudták kapni a hajónkat, ugyanilyen távolságból végezhettek volna is velünk. Ha még most is életben vagyunk...

– De hát nem hagytak bennünket érintetlenül! Én mondom magának, túlságosan nyugodtak vagyunk. Azt hiszem, a nyugalom irányában befolyásoltak.

– Miért?

– Talán hogy mentálisan jó állapotban maradjunk. Lehet, hogy ki akarnak kérdezni bennünket. És csak aztán ölnek meg.

– Ha elég racionálisak ahhoz, hogy kikérdezzenek bennünket, akkor elég racionálisnak kell lenniük ahhoz is, hogy alapos ok nélkül ne öljenek meg.

Trevize hátradőlt ültében (a támla kellemesen megdőlt alatta – még jó, hogy legalább a széket nem fosztották meg önnön értelmétől), lábát pedig fölrakta az asztalra, éppen oda, ahol rendszerint a kezével létesített kapcsolatot a számítógéppel.

– Talán ahhoz is van bennük elég találékonyság, hogy egy ilyen alapos okot kifundáljanak – mondta. – Ámbár, ha meg is piszkálták az agyunkat, sok kárt nem tehettek benne. Az Öszvér például úgy csinálta volna, hogy lelkesen közeledjünk feléje, izgatottan, tele várakozással, minden porcikánkkal várva a megérkezés örömét. – Az űrállomás felé mutatott. – Érez valami ilyesmit, Janov?

– Nem mondhatnám.

– Látja, még most is a hűvös, analitikus számítgatás állapotában vagyok. Nagyon különös! Vagy lehet, hogy nincs igazam? Tele vagyok rémülettel, zavarral, őrültséggel, és ez az egész hideg, elemző magatartásom nem több puszta illúziónál?

Pelorat vállat vont.

– Én úgy látom, eszénél van. Talán én is olyan őrült vagyok, mint maga, és én is ugyanannak az illúziónak vagyok az áldozata, de ez az érvelés úgysem vezet sehová. Meglehet, az egész emberiség testületileg őrültek gyülekezete, akik egyetlen, közös illúzióban élik le az életüket a káosz kellős közepén. Az ilyesmit nem lehet cáfolni, de nincs más választásunk, követnünk kell az érzékeink szavát. – Elhallgatott, majd váratlanul még hozzátette: – Egyébként én is töröm valamin a fejem.

– Nos?

– Mi úgy beszélünk a Gaiáról, mint az Öszvérek vagy az újjászületett Második Alapítvány lehetséges világáról. Magában föl sem merült, hogy létezhet egy harmadik lehetőség is, méghozzá sokkal ésszerűbb, mint az első kettő?

– Miféle harmadik lehetőség?

Pelorat szemén látszott, hogy minden erejével a saját gondolataira összpontosít. Nem nézett Trevize-re, miközben halkan, elgondolkodva beszélni kezdett:

– Adva van egy világ, a Gaia, amely hosszú-hosszú ideje mindent elkövet, hogy a külvilágtól szigorúan elzárkózzék. Semmiféle módon nem próbál kapcsolatot teremteni egyetlen más világgal, még a Sayshell Unió legközelebbi bolygóival sem. Lakóinak valamilyen értelemben fejlett tudománnyal kell rendelkezniük, ha igazak azok az elpusztított hajóhadakról szóló történetek; továbbá erre vall az is, ahogy bennünket az irányításuk alá vontak. Ennek ellenére még csak kísérletet sem tettek rá, hogy hatalmukat kiterjesszék. Nem kérnek mást, csak hogy békén hagyják őket.

– Tehát? – kérdezte Trevize összehúzott szemmel.

– Mindez egyáltalán nem vall emberi természetre. Az emberi űrtörténelem több mint húszezer esztendeje a terjeszkedések és a terjeszkedésre tett próbálkozások szakadatlan sorozatából áll. Minden olyan ismert világ, amely lakhatóvá tehető, valóban lakott ma már. Míg e folyamat végbement, csaknem minden világ összemarakodott egyik-másik szomszédjával. Ha a Gaia annyira nem emberi, hogy e téren ilyen közönyös tudott maradni, ennek talán az lehet az oka, hogy valóban nem emberi.

– Lehetetlen – rázta meg a fejét Trevize.

– Miért volna lehetetlen? – érdeklődött Pelorat melegen. – Egyszer már beszéltem róla, milyen rejtély számomra, hogy a galaxisban csupán az emberi faj fejlődött ki értelmes lénnyé. És ha mégsem ez az igazság? Nem fejlődhetett ki vajon egy másik faj, egyetlen bolygón, amelyikben nincsenek meg az ember terjeszkedő törekvései? És mi van akkor – Pelorat most már egészen tűzbe jött –, ha milliónyi értelem létezik a galaxisban, s közülük csak egy akar örökké terjeszkedni: mi magunk? A többiek békésen meghúzódnak otthonukban, elrejtőznek...

– Nevetséges! – kiáltotta Trevize. – Találkoznunk kellett volna velük. Le kellett volna szállnunk a bolygóikon. Számtalan típusukat kellett volna már megismernünk, nem beszélve a különböző fejlettségi fokozataikról, melyek következtében túlnyomó többségük nyilván nem vehette volna föl velünk a versenyt. De egyetlen ilyen lénnyel sem találkoztunk. Az űrre! Nem emberi civilizációnak még a romjaira, a maradványaira sem bukkantunk soha, igaz? Maga a történész, magától akarom hallani. Találtunk ilyet?

Pelorat megrázta a fejét.

– Nem találtunk. De Golan, talán mégis létezik egy! Ez az egy!

– Nem hiszem. Maga mondta, hogy a Gaia valamilyen ősrégi nyelvjárásban a Föld szót jelentette. Hát akkor hogy lehetne nem emberi?

– Gaiára az emberek keresztelték a bolygót; ki tudja, miért? Ahhoz a régi szóhoz való hasonlatossága a puszta véletlen műve is lehet. Most jut eszembe: már az a tény is, hogy valami erő a Gaiához csalt bennünket, ahogy maga fejtegette az imént nagy részletességgel, most pedig akaratunk ellenére közeledünk hozzá, szintén a gaialakók nem emberi mivolta mellett szól.

– Miért? Mi köze ennek az egésznek a nem emberi lényekhez?

– Kíváncsiak ránk, emberekre.

– Janov, maga megőrült! – mondta Trevize. – A galaxisban, ahol élnek, évezredek óta emberek veszik őket körül. Miért éppen most támadt volna föl bennük a kíváncsiság? Miért nem jóval korábban? És ha éppen most, miért éppen ránk kíváncsiak? Ha az emberi lényeket, az emberi kultúrát akarnák tanulmányozni, miért nem felelnek meg nekik a Sayshell Unió bolygói? Miért nyúltak volna el értünk egészen a Terminusig?

– Talán az Alapítvány érdekli őket.

– Lehetetlen – szögezte le Trevize határozottan. – Janov, magának szüksége van egy nem emberi értelemre, és meg is fogja találni. Kénytelen vagyok arra gondolni, hogy ha ön arra számít, nem emberi lényekkel fogja szembe találni magát, akkor azt sem bánja, ha elfogják, ha tehetetlenségre kárhoztatják, vagy akár meg is ölik, csak adjanak egy kis időt, hogy kielégíthesse a kíváncsiságát.

Pelorat méltatlankodó dadogásba fogott, de aztán elhallgatott, mély lélegzetet vett, és azt mondta:

– Elismerem, lehet, hogy igaza van, Golan, de én egy ideig még akkor is megmaradok a hitemben. Azt hiszem, nem kell sokáig várnunk, míg kiderül, melyikünknek van igaza. Nézze!

– A képernyőre mutatott. Trevize – aki izgalmában teljesen megfeledkezett róla – most szintén odanézett.

– Mi az? – kérdezte.

– Nem hajó indult el az űrállomásról?

– Látok valamit – ismerte el Trevize vonakodva. – A részleteket még nem tudom kivenni, s nem tudom ennél jobban kinagyítani a képet. A maximális nagyításon áll. – Némi hallgatás után hozzátette: – Úgy látom, közeledik hozzánk, s mintha valóban hajó volna. Kötünk egy fogadást?

– Miféle fogadást?

Trevize csípős gúnnyal felelte:

– Ha az életben még egyszer visszatérünk a Terminusra, ünnepélyes, nagyszabású vacsorát rendezünk, amelyre tetszésünk szerinti vendégeket hívunk meg, mondjuk maximum négyet, és ha ezen a hajón nem emberi lények vannak, akkor én állom a költségeket, ha pedig emberek, akkor maga.

– Állom – felelte Pelorat.

– Akkor fogadtunk – mondta Trevize a képernyőre meredve, hogy megpróbálja kivenni a részleteket is. Közben azon tűnődött, vajon miféle részlet árulhatná el kétséget kizáróan a hajó utasainak nem emberi (vagy emberi) mivoltát.

69.

Branno vasszürke haja makulátlanul simult a koponyájához, és lelki egyensúlyából ítélve akár a Polgármesteri Hivatalban is ülhetett volna. Semmi jelét nem mutatta, hogy életében mindössze másodszor jár a világűrben. (Az első alkalom sem sokat számított: vakációra utazott szüleivel a Kalganra, hároméves korában.)

Némi neheztelés érződött a hangjában, amikor Kodellhez fordult:

– Végül is Thoobingnak az a dolga, hogy hangot adjon a véleményének, és hogy figyelmeztessen engem. És figyelmeztetett is. Ezt nem róhatom föl neki.

Kodell, aki azért kísérte el a polgármesternőt a hajóra, hogy a pszichikailag zavaró képernyőt kiküszöbölje beszélgetésükből, nem késlekedett a válasszal.

– Túlságosan régóta ül már a posztján. Lassan a gondolkodása is egy sayshellire vall.

– A nagyköveteknél számolnunk kell ilyesféle foglalkozási ártalommal, Liono. Várjuk meg, mi lesz, akkor küldjük hosszú szabadságra, s azután nevezzük ki valahová máshová. Tehetséges ember. Hiszen volt annyi esze, hogy haladéktalanul továbbítsa Trevize üzenetét.

Kodell egy pillanatra elmosolyodott.

– Igen, de nekem azt is elmondta, hogy belátása ellenére tette. "Mert ez a kötelességem" – szó szerint így mondta. Tudja, polgármester asszony, kénytelen volt rá, méghozzá józan belátása ellenére, mert mihelyt Trevize a Sayshell Unió területére lépett, felszólítottam Thoobing nagykövetet, hogy minden Trevize-re vonatkozó információt késedelem nélkül továbbítson.

– Igen? – fordult Branno polgármesternő egészen Kodell felé, hogy az arca se maradhasson rejtve előtte. – És mi késztette rá?

– Hogy úgy mondjam, a legelemibb körültekintés. Trevize a legújabb tervek szerint készített alapítványi hajón utazik, és ezt a sayshelliek azonnal észreveszik. Továbbá ennek az ifjú szamárnak semmi érzéke nincs a diplomáciához, s meggyőződésem, hogy ez sem kerüli el a figyelmüket. Megeshet tehát, hogy bajba kerül, azt pedig minden alapítványi tudja, hogy bárhol kerülne is bajba a galaxis területén, bátran fordulhat a legközelebbi alapítványi képviselethez. A magam részéről ugyan nem bánnám, ha Trevize bajba kerülne, legalább megkomolyodna, ami nagy hasznára válna, de ön a villámhárító szerepét szánta neki, s nekem az volt a célom, hogy ön megismerhesse az esetleg beléje csapó villám természetét; tehát biztos akartam lenni benne, hogy a legközelebbi alapítványi képviselő rajta tartja a szemét, ez minden.

– Értem! És most már azt is értem, miért buzgólkodott annyira Thoobing. Tudniillik én is hasonló figyelmeztetést intéztem hozzá. És minthogy a kettőnk figyelmeztetése egymástól függetlenül jutott el a nagykövethez, aligha hibáztathatnánk azért, mert azt hitte, néhány alapítványi hajó közeledése a valóságosnál nagyobb veszélyt jelent. Hogy lehet az, Liono, hogy mielőtt elküldte volna a figyelmeztetést, nem tanácskozta meg velem a dolgot?

– Ha minden ténykedésembe beavatnám, polgármester asszony – felelte Kodell hűvösen –, a hivatali teendőire már nem is jutna ideje. Hogy lehet az, hogy ön nem tájékoztatott a szándékáról?

– Ha minden szándékomról tájékoztatnám, Liono – felelte Branno fanyarul –, a végén még túl sokat tudna. De mindez apróság, csakúgy, mint Thoobing riadalma; és ami azt illeti, engem az sem érdekel túlságosan, ha a sayshelliek netán idegrohamot kapnak. Engem sokkal inkább érdekel Trevize.

– A járőreink azonosították Compor hajóját. Trevize nyomában van, és mindketten nagy óvatossággal közelednek a Gaiához.

– Én is megkaptam a járőrök jelentését, Liono. Szemmel láthatóan mind Trevize, mind Compor komolyan veszik a Gaiát.

– A Gaiával kapcsolatos babonás hiedelmekről mindenki gúnyosan beszél, de közben mindenki így gondolkodik: "És mi van akkor, ha mégis..." Még Thoobing nagykövet úr is feszengve kerülgeti a témát. Nem kizárt, hogy a sayshelliek ravasz politikai húzásáról van szó. Védelmi színezete van az ügynek. Ha valaki egy világról úgy beszél, mint valami titokzatos, legyőzhetetlen hatalomról, az emberek nemcsak attól a világtól fognak visszarettenni, hanem a közelében lévőktől is, például a Sayshell Unió bolygóitól.

– Ezért fordult volna el az Öszvér az Uniótól?

– Lehetséges.

– Arra azonban nem gondolhat, hogy az Alapítvány a Gaia miatt tartotta távol magát tőlük, hiszen nálunk nyoma sincs annak, hogy valaha is hallottunk volna a Gaiáról...

– Elismerem, hogy archívumaink sehol sem említik a Gaiát, de arra sincs észszerű magyarázat, hogy miért viselkedünk ilyen tartózkodóan a Sayshell Unióval.

– Akkor reménykedjünk, hogy a sayshelli kormány, Thoobing meggyőződése ellenére, legalább részben belátja, hogy a Gaia hatalmas és halálos veszedelemmel fenyegető világ.

– Miért van erre szükség?

– Mert akkor a Sayshell Uniónak nem lesz kifogása az ellen, hogy meginduljunk a Gaia felé. Minél inkább rossz néven veszik ezt a cselekedetünket, annál inkább meggyőzik magukat arról, hogy már csak azért is át kell engedniük, hogy a Gaia lenyelhessen bennünket. Nyilván úgy képzelik, ez hasznos lecke lesz azoknak is, akik a jövőben megszállással próbálkoznak.

– De mi van akkor, polgármester asszony, ha igazolódik ez a hitük? Mi van akkor, ha a Gaia valóban halálos veszedelemmel fenyeget?

Branno elmosolyodott.

– Ugye most önön a sor, Liono, hogy föltegye a "de mi van akkor, ha" kezdetű kérdést?

– Nekem minden lehetőséget számba kell vennem, polgármester asszony. Ez a munkám.

– Ha a Gaia valóban veszedelmes, akkor elkapja Trevize-t. Ez a rendeltetése mint villámhárítónak. És remélem, ez a rendeltetése Compornak is.

– Reméli? Miért?

– Mert elbizakodnak, s ez a mi malmunkra hajtja a vizet. Alá fogják becsülni az erőnket, s annál könnyebben bánhatunk el velük.

– És mi van akkor, ha mi vagyunk elbizakodottak?

– Ilyen nincs – közölte Branno magától értetődő hangon.

– Ezekről a gaialakókról, akármik legyenek is, talán nekünk nincs is elképzelésünk, és fel sem tudjuk mérni, mekkora veszélyt jelenthetnek. Én csak fölvetem a dolgot, polgármester asszony, mert még ezt a lehetőséget is mérlegre kell tennünk.

– Valóban? Hogy jut ilyesmi az eszébe, Liono?

– Úgy érzem, ön a legrosszabb esetben is a Második Alapítvány bolygójának tartja a Gaiát. Azt hiszi, ők a Második Alapítvány. Holott a Sayshellnek rendkívül érdekes történelme volt már a Birodalom idején is. Egyedül a Sayshellnek volt némi önkormányzata, s egyedül ez a bolygó mentesült a legkeményebb adózások alól az úgynevezett "rossz császárok" korában. Egy szó mint száz, a Sayshell már a császári időkben is élvezte a Gaia védelmét.

– No és?

– Csakhogy a Második Alapítványt Hari Seldon hívta életre az Alapítvánnyal egy időben. A Második Alapítvány még nem létezett a császárok korában, a Gaia azonban igen. A Gaia tehát nem a Második Alapítvány. A Gaia valami más... és meglehet, valami sokkal rosszabb.

– Nem tanácsolom, hogy hagyja magát megrémíteni az ismeretlentől, Liono. Csak kétfajta veszély létezhet: a fizikai fegyverek és a mentális fegyverek, és mi mindkettőre fel vagyunk készülve. Menjen vissza a hajójára, és tartsa az egységeket az Unió külső peremvidékein. Ez a hajó egyedül indul el a Gaia felé, de mindvégig kapcsolatban maradok önnel, és remélem, ha szükség lesz rá, egyetlen ugrással csatlakozik hozzánk. Most menjen, Liono, és törölje le az arcáról azt a zavart kifejezést.

– Megenged egy utolsó kérdést? Bizonyos benne, hogy tudja, mit csinál?

– Igen – felelte a nő mogorván. – Én is tanulmányoztam a Sayshell Unió történelmét, és megértettem, hogy a Gaia nem lehet a Második Alapítvány. De mint említettem, megkaptam a járőrök jelentését, és abból...

– És abból?

– Nos, megtudtam, hol a Második Alapítvány, és gondunk lesz mindkettőre, Liono. Előbb elintézzük a Gaiát, aztán jöhet a Trantor is.

17 - Gaia

70.

Órákba telt, míg az űrállomásról elindult hajó a Távoli Csillag közelébe ért – alig elviselhető, hosszú órákat jelentett ez Trevize-nek.

Normális körülmények között Trevize megpróbálhatott volna jelezni neki, és bizonyára a válasz is megérkezett volna. Ha nem, még akkor is megkísérelhetett volna egy kitérő akciót.

Minthogy fegyvertelen volt, és válaszra sem számíthatott, nem tehetett mást, mint várt. A számítógéptől sem remélhetett semmit, hiszen úgysem engedelmeskedett volna semmiféle olyan utasításának, amely nem a hajó belső terére vonatkozik.

Legalább idebent minden rendben ment. Az életfenntartó berendezések kifogástalanul működtek, ő és Pelorat tehát fizikailag kényelmes körülmények között voltak. De most valahogy ez sem nyugtatta meg. Az élet tovább vonszolódott, és az, hogy nem tudja, mi következik, elcsigázta. Az is ingerelte, hogy Pelorat olyan nyugodt. Ráadásul (miközben Trevize egy csepp éhséget sem érzett) Pelorat fölnyitott egy csirkehúsos konzervet, amely még a nyitás közben automatikusan fölmelegítette magát. Aztán módszeresen falatozni kezdett.

– Az űrre, Janov! – mordult fel Trevize bosszúsan. – Hiszen ez büdös! Pelorat meghökkenve nézett rá, aztán beleszagolt a konzervbe.

– Nekem kellemesnek tűnik a szaga, Golan.

Trevize megrázta a fejét.

– Ne törődjék velem. Csak ideges vagyok. De azért használjon villát. Egész nap csirkeszagú lesz az ujja.

Pelorat meglepetten nézett az ujjaira.

– Bocsánat! Nem vettem észre. Valami más járt a fejemben.

– Talán azt találgatta, miféle nem emberi lények lehetnek a közelgő hajón? – kérdezte gúnyosan Trevize. Szégyellte magát, amiért Pelorat jobban meg tudja őrizni a nyugalmát. Végül is kettőjük közül ő volna az Űrtengerészet veteránja (noha természetesen sohasem látott csatát), és Pelorat csak történész. És mégis ő ül itt teljes nyugalomban.

– Elképzelhetetlen, miféle irányba indulhatott a fejlődés a földitől eltérő körülmények hatására – mondta Pelorat. – A lehetőségek talán nem végtelenek, de oly határtalanul sokfélék, hogy az már gyakorlatilag fölér a végtelennel. Mindenesetre annyit már előre megjósolhatok, hogy nincs bennük értelmetlen erőszakosság, és kulturált elbánásban fognak részesíteni. Ha nem így lenne, már rég halottak volnánk.

– Maga legalább még tud gondolkodni, Janov barátom, még nem vesztette el a nyugalmát. De az én idegeim már pattanásig feszültek, akármilyen nyugtató kezelésnek vetettek is alá bennünket. A legszívesebben fölállnék, és ide-oda rohangálnék. Miért nem ér már ide az az átkozott hajó?

– Én a passzivitás embere vagyok, Golan – felelte Pelorat. – Egész életemben iratok fölött görnyedtem, miközben újabb iratok érkezését vártam. Én soha nem teszek egyebet, csak várok. Maga a tettek embere, azért szenved annyira, ha megszűnik a tettek lehetősége.

Trevize érezte, hogy a feszültség valamelyest csökkent benne.

– Lebecsültem a józan eszét, Janov – dünnyögte.

– Nem, nem erről van szó – felelte Pelorat engedékenyen. – De az életből olykor még egy naiv tudós is levonhat bizonyos tanulságokat.

– Ami viszont olykor még a legokosabb politikusnak sem sikerül.

– Ezt nem mondtam, Golan.

– Nem, ezt én mondtam. Nos, hadd legyek ismét aktív. A megfigyelésre még most is van lehetőségem. A hajó már elég közel van, és meglehetősen primitívnek látszik.

– Látszik?

– Ha nem emberi agy és kéz műve, akkor az, ami primitívnek látszik, lehet, hogy egyszerűen nem emberi.

– Gondolja, hogy esetleg nem emberkéz alkotta tárgy? – kérdezte Pelorat, arcán az izgalom pírjával.

– Nem tudom megállapítani. Gyanítom, hogy a mesterséges tárgyak, bármenynyit változzanak is a különböző civilizációk során, sohasem érhetik el azt a változatosságot, amelyet a genetikai különbségek produkálnak.

– Vagyis csak találgat. Mi csak különböző kultúrákat ismerünk. Nem ismerünk más értelmes fajt, tehát nem áll módunkban, hogy megítéljük, milyenek lehetnek az ő mesterséges tárgyaik.

– A halak, a delfinek, a pingvinek, a tintahal, de még a nem földi eredetű ambiflexek is, feltéve, hogy az előbbiek azok, valamennyien rugalmas közegen át közlekednek, áramvonalas formával, tehát külső megjelenésük nem is különbözik annyira egymástól, mint genetikai felépítésük alapján gondolná az ember, így lehet ez a mesterséges tárgyakkal is.

– A tintahal tapogatói és az ambiflex spirális vibrátorai óriási mértékben különböznek egymástól – felelte Pelorat –, valamint az uszonytól, az úszólábtól és a gerincesek végtagjaitól is. Így lehet ez a mesterséges tárgyakkal is.

– Mindenesetre – mondta Trevize – sokkal jobban érzem magam. Ha hülyeségekről beszélgetek magával, Janov, az mindig megnyugtat. És gyanítom, hamarosan azt is megtudjuk, miféle helyzetbe kerültünk. Ez a hajó nem lesz képes összekapcsolódni velünk, és bármi legyen is a fedélzetén, annak egy régimódi pányván kell átmásznia hozzánk, vagy utasainak bennünket kell kényszeríteniük valamilyen módon, hogy átevickéljünk hozzájuk... hacsak nincs valami nem emberi módszerük a két rendszer összekapcsolására.

– Mekkora az a hajó?

– Minthogy nem vehetjük igénybe a hajó számítógépét a távolság radarral való kiszámításához, nem tudjuk megállapítani a méreteit.

Pányva kígyózott át a téren a Távoli Csillag felé.

– Akár ember, akár nem, ugyanazt az eszközt használja – jegyezte meg Trevize. – Lehet, hogy ebben az esetben nincs jobb megoldás a pányvánál.

– Csövet is használhatnának – vetette ellene Pelorat –, vagy horizontális létrát.

– Ezek rugalmatlan anyagok. Sokkal bonyolultabb volna összekapcsolni a két hajót. Ilyenkor erős, de rugalmas anyagra van szükség.

A pányva tompa kongassál ütődött a Távoli Csillaghoz, és a tömör hajófal (valamint a benne lévő levegő) vibrálni kezdett. Aztán következett a szokásos csúszkálás, amint a másik hajó megkezdte utolsó manőverezését, hogy kialakuljon a két test közös sebessége. A pányva a két hajó között látszólag mozdulatlanul feszült.

A másik hajó burkán fekete pont jelent meg, majd növekedni kezdett, mint egy táguló pupilla.

– Csúszópanel helyett kinyíló válaszfal – morogta Trevize.

– Nem emberi?

– Nem feltétlenül, legalábbis gondolom. Mindenesetre érdekes. Egy alak bukkant fel.

Pelorat egy pillanatra összeszorította a száját, majd csalódottan ennyit mondott:

– Kár. Ember.

– Nem biztos – mondta Trevize higgadtan. – Csak annyit látunk, hogy valószínűleg öt nyúlvánnyal rendelkezik. Lehet, hogy egy fej, két kar és két láb, de nem biztos. Várjon!

– Mire?

– Gyorsabban és könnyebben mozog, mint gondoltam. Ó!

– Mi az?

– Az valami meghajtásféle lehet. Nem rakéta, amennyire látom, de nem is kúszva közeledik. Lehet, hogy mégsem ember.

Noha az alak gyorsan közeledett a pányván, mégis hihetetlenül hosszúnak tűnt a várakozás, míg végre meghallották a zajt, amely jelezte, hogy megérkezett.

– Akármi is az, mindjárt bejön – mondta Trevize. – Az ösztönöm azt súgja, kapjam el, mihelyt beteszi ide a lábát. – Összeszorította az öklét.

– Szerintem okosabban tesszük, ha lazítunk – mondta Pelorat. – Lehet, hogy sokkal erősebb nálunk. Irányítása alá veheti a gondolatainkat. És nyilván többen is vannak a hajóján. Várjunk, míg többet is megtudunk arról, hogy mivel állunk szemben.

– Maga percről percre okosabb lesz, Janov – mondta Trevize –, míg én percről percre ostobább.

Meghallották a légzsilip zaját, és aztán a saját hajójukon pillanthatták meg az alakot.

– Normális méretű – morogta Pelorat. – Az űrruha alatt akár emberi lény is rejtőzhet.

– Még sohasem láttam, sőt nem is hallottam ilyen modellről, de elképzelhető, hogy emberi gyártmányú holmi. Ez a valami nem szól egy szót sem.

Az űrruhás alak megállt előttük, egyik mellső végtagját kerek sisakjához emelte, mely – ha üvegből volt – csak egyik oldalról lehetett átlátszó. Semmit sem láttak mögötte.

A végtag olyan gyors mozdulattal érintett meg valamit, hogy Trevize szeme nem tudta követni, s a sisak már el is vált az öltözék többi részétől. Fölemelkedett. És mögötte feltűnt egy fiatal és tagadhatatlanul csinos nő arca.

71.

Pelorat kifejezéstelen arcát pillanatnyilag leginkább bárgyúnak lehetett mondani. Tétován szólalt meg:

– Maga ember?

– A nő felvonta a szemöldökét, és elbiggyesztette a száját. Ebből még nem lehetett megállapítani, vajon a nyelv olyan idegen-e számára, hogy nem érti a kérdést, vagy nagyon is érti, és éppen a kérdésen tűnődik.

Kezét gyors mozdulattal ruhája bal oldalához emelte, mire az egyetlen darabban szétnyílt, mintha csuklópántok fogták volna össze. Amikor kilépett belőle, a ruha még egy percig állva maradt a földön, aztán – szinte emberi sóhajt hallatva – összerogyott.

Most, hogy levette űrruháját, a nő még fiatalabbnak látszott. Könnyű, áttetsző öltözéke alól árnyékként sejlett elő valami szűkebbre szabott holmi. A felsőruha a térdéig ért.

A melle kicsiny, dereka karcsú, csípője gömbölyű és telt volt. Dús combját sejteni lehetett a ruha alatt, de lába a bokák felé haladva mind karcsúbbá, kecsesebbé vált. Sötét haja a válláig ért, szeme barna és nagy volt, ajka kissé duzzadt és enyhén aszimmetrikus.

Végignézett magán, aztán, mintha el akarta volna dönteni a kérdést, hogy vajon érti-e a nyelvet vagy sem, megszólalt:

– Miért, nem látszom embernek?

Alig észrevehető bizonytalansággal beszélte a galaktikus köznyelvet, mint aki gondot fordít rá, hogy tökéletes legyen a kiejtése.

Pelorat bólintott, és mintha még el is mosolyodott volna.

– Ezt nem tagadhatom – mondta. – Nagyon is ember. Elragadóan ember.

A fiatal nő olyan mozdulattal nyújtotta előre mindkét karját, mintha hívná, vegye szemügyre közelebbről is.

– Remélem is, uram. Férfiak haltak meg már ezért a testért.

– Én inkább élnék érte – mondta Pelorat, enyhén meglepődve saját, újonnan fölfedezett gáláns modorán.

– Jó választás – bólintott a nő komolyan. – Ha valaki megkapja ezt a testet, minden sóhaja a szenvedély sóhajává változik.

Fölkacagott, és Pelorat vele nevetett.

Trevize, aki összeráncolt homlokkal hallgatta végig a beszélgetést, most fölmordult:

– Hány éves?

– A nő mintha kissé megriadt volna.

– Huszonhárom... uram.

– Miért jött ide? Mi a szándéka itt?

– Azért jöttem, hogy elvezessem önöket a Gaiára. – Szabályos kiejtése kicsit elmosódott, magánhangzói már-már diftongusokká váltak. A "jöttémet" "jaottem-nek", a "Gaiát" "Gájának" mondta.

– Egy lányt küldtek elénk.

A nő kihúzta magát, magatartása hirtelen hivatalossá vált.

– Én – mondta – éppúgy Gaia vagyok, mint bárki más. Az űrállomáson én teljesítettem szolgálatot.

– Maga teljesített szolgálatot? Egyedül jött a hajón?

– Rajtam kívül nem volt másra szükség – hangzott a büszke felelet.

– És a hajó most üres?

– Én ugyan már nem vagyok rajta, uram, de azért nem üres. Az most is ott van.

– Az? Mire gondol?

– Az űrállomásra. Az Gaia. Nincs szüksége rám. Ő fogja az önök hajóját.

– Akkor magának mi dolga van az állomáson?

– Ott teljesítek szolgálatot.

Pelorat elkapta Trevize ruhaujját, de az lerázta magáról. Pelorat azonban nem tágított.

– Golan – mondta halk, sürgető hangon. – Ne kiabáljon! Hiszen csak egy lány. Majd én szót értek vele.

Trevize dühösen megrázta a fejét, de Pelorat már át is vette tőle a szót.

– Hogy hívják magát, ifjú hölgy?

A nő arcára hirtelen napfényes mosoly terült, mintegy a lágyabb hangra válaszul.

– Bliss a nevem – mondta.

– Bliss? – visszhangozta Pelorat. – Nagyon szép név. Bizonyára nem ez a teljes neve.

– Természetesen nem. Jó volna, ha mindössze egy szótagból állna. De akkor minden körzetben akadna egy-egy ugyanolyan nevű, nem tudnánk magunkat megkülönböztetni a másiktól, így aztán a férfiak tévedésből a másikért halnának meg. A teljes nevem Blissenobiarella.

– No, ezt már nehezebb kimondani.

– Hogyan? Hét szótagot? Ez egyáltalán nem sok. Néhány barátomnak tizenöt szótagos neve van, így aztán mindig más-más szótagot választ becenévnek. Én tizenöt éves korom óta megmaradtam a Bliss mellett. Az anyám viszont "Nobbynak" hív, ha ilyesmit el tudnak egyáltalán képzelni.

– A galaktikus köznyelvben a bliss "szenvedélyt" vagy "határtalan boldogságot" jelent – mondta Pelorat.

– A gaia nyelvben is. A mi nyelvünk nem sokban különbözik a köznyelvtől, és én éppen a "szenvedélyt" akartam kifejezni a nevemmel.

– Engem Janov Peloratnak hívnak.

– Tudom. És ez a másik úr, a kiabáló, Golan Trevize. Az üzenet eljutott hozzánk a Sayshellről.

– Hogyan kapta meg az üzenetet? – csattant fel Trevize összehúzott szemmel.

– Nem én – fordult feléje Bliss nyugodtan. – Gaia kapta az üzenetet.

– Bliss kisasszony – szólalt meg Pelorat –, megengedi, hogy egy percre négyszemközt maradjak a társammal?

– Hogyne, de tudja, nem időzhetünk a végtelenségig.

– Nem tart sokáig. – Keményen megragadta Trevize könyökét, aki vonakodva követte őt a szomszédos helyiségbe.

– Mit akar? – kérdezte Trevize súgva. – Meg mernék esküdni rá, hogy itt is hall bennünket. Talán még a gondolatainkat is ismeri, a fene vinné el!

– Akár ismeri, akár nem, szükségünk van egy percnyi lélektani elkülönülésre. Nézze, öregem, hagyja békén ezt a lányt. Úgysem tehetünk semmit, és nincs értelme, hogy rajta töltsük ki a mérgünket. Lehet, hogy ő sem tehet semmit. Talán csak amolyan üzenetközvetítő. Mindenesetre amíg a hajón van, valószínűleg biztonságban vagyunk; nem küldték volna ide, ha el akarnák pusztítani a hajót. De ha továbbra is ilyen kihívóan viselkedik, a végén még elpusztítják, csak előbb elviszik a lányt.

– Nem bírom elviselni a tehetetlenséget – morogta Trevize.

– Ki bírja? De attól még nem lesz kevésbé tehetetlen, ha megjátssza itt a nagyképű zsarnokot. Legföljebb tehetetlen, nagyképű zsarnok lesz. Ó, drága barátom, én nem akarok zsarnokoskodni maga fölött, bocsásson meg, ha túlzottan kritikus vagyok, de a lányt nem szabad hibáztatnia.

– Janov, az a lány olyan fiatal, hogy akár a kisebbik lánya is lehetne.

Pelorat kihúzta magát.

– Annál inkább kedvesen kell bánnunk vele. Egyébként nem értem, mit akart ezzel mondani.

Trevize egy pillanatra elgondolkodott, aztán felderült az arca.

– Jól van. Igaza van. Hibáztam. De azért bosszantó, hogy egy lányt küldtek. Küldhettek volna például egy katonatisztet, mert azáltal, hogy úgy mondjam, megbecsültebbnek érezhetnénk magunkat. De egy lányt? Aki minden felelősséget Gaiára hárít?

– Talán egy uralkodóra utal, aki méltóságnévként viseli a bolygó nevét, de az is lehet, hogy ez a bolygótanács neve. Majd kiderítjük, ámbár talán okosabb lesz, ha nem kérdezzük meg egyenesen.

– Férfiak haltak meg már a testéért! Brr! – gúnyolódott Trevize. – Nagy fenekű!

– Senki sem kívánja, hogy maga meghaljon érte, Golan – korholta Pelorat szelíden. – Ugyan már! És ha csak öngúny volt az egész? Én jól szórakoztam rajta, és a magam részéről rokonszenvesnek találom.

Blisst a számítógépnél találták, a hátán összekulcsolt kézzel hajolt föléje, s elmerülten bámulta a részegységeit, mintha még az érintésétől is félne. Fölnézett, amint a két férfi feje megjelent az alacsony ajtókeretben.

– Meglepő a hajójuk – mondta. – A felét sem értem annak, amit látok, de ha meg akarnának ajándékozni valamivel, ezt elfogadnám. Gyönyörű. Az én hajóm szinte csúfnak látszik mellette.

Lelkes kíváncsiság öntötte el az arcát.

– Maguk valóban az Alapítványról jöttek?

– Honnan tud az Alapítványról? – kérdezte Pelorat.

– Tanítják az iskolában. Elsősorban az Öszvér miatt.

– Miért az Öszvér miatt, Bliss?

– Ő közülünk való, ur... A nevének melyik szótagján szólítsam, uram?

– Akár a Jant, akár a Pelt használhatja – válaszolta Pelorat. – Melyik tetszik jobban?

– Ő közülünk való, Pel – folytatta Bliss barátságos mosollyal. – A Gaián született, de hogy pontosan hol, azt senki sem tudja.

– Gondolom, nemzeti hősként tisztelik, igaz, Bliss? – kérdezte Trevize olyan barátságos hangon, hogy az már nemcsak eltökéltnek, de egyenesen agresszívnek tűnt. Békülékeny pillantást vetett Peloratra, s még azt is hozzátette: – Szólítson Trevnek.

– Ó, nem – felelte a lány sietve. – Ő bűnöző volt. Engedély nélkül hagyta el a Gaiát, pedig ezt senki sem teheti meg. Senki sem tudja, hogyan volt képes rá. De elment, és gyanítom, hogy ezért ért olyan gyászos véget. Az Alapítvány végül legyőzte.

– A Második Alapítvány? – kérdezte Trevize.

– Hát nem csupán egy van? Ha törném egy kicsit a fejem, bizonyára tudnék róla, de a történelem nem nagyon érdekel. Engem mindig az érdekel, amit Gaia fontosnak tart. Ha a történelem egyáltalán nem tud lekötni, annak az lehet az oka, hogy van elég történész, vagy hogy nem vagyok eléggé alkalmas rá. Engem bizonyára űrtechnikusnak képeznek ki. Többnyire ilyesféle szolgálatot látok el, és nyilván szeretem is, mert nem szerethetném, ha...

Olyan gyorsan beszélt, hogy jóformán levegőt sem vett, és Trevize-nek nem kis erőfeszítésébe telt, míg közbeszúrhatta a saját kérdését:

– Kicsoda ez a Gaia?

Bliss erre zavarba jött.

– Gaia az Gaia... Kérem magukat, Pel, Trev, induljunk el! Le kell jutnunk a felszínre.

– Oda tartunk, nem?

– Igen, de nagyon lassan. Gaia érzi, hogy maguk sokkal gyorsabban is mehetnének a saját hajójuk hajtóművével. Meg tudják ezt tenni?

– Persze – felelte Trevize zordul. – De ha újra az én kezembe kerül a hajó irányítása, nem gondolják, hogy fogom magam, és elzúgok az ellenkező irányba?

– Milyen vicces! – nevetett Bliss. – Természetesen sehová sem mehetne Gaia akarata ellenére. De ahová Gaia küldi, oda gyorsabban is mehet. Érti?

– Értem – mondta Trevize –, és majd megpróbálom korlátok közé szorítani a humoromat. Hol kell elérnem a felszínt?

– Az mindegy. Csak fordítsa lefelé a hajót, és meglátja, éppen a megfelelő helyen fog földet érni. Gaiának gondja lesz rá.

– Maga velünk marad, Bliss? – kérdezte Pelorat. – Gondoskodik róla, hogy jól bánjanak velünk?

– Úgy vélem, nem lesz akadálya. Hadd látom, elbírja-e a hitelkártyája a szolgálatomért járó, úgy értem, az effajta szolgáltatásért járó szokásos díjat...

– És az egyéb szolgáltatásért járót?

– Maga nagyon aranyos öregúr – kuncogott Bliss. Pelorat rákacsintott.

72.

Bliss ártatlan izgalommal figyelte, hogyan rohan a hajó a Gaia felé.

– Nem is érzem a gyorsulást! – kiáltotta.

– Ez gravitikus meghajtás – mondta Pelorat. – Egy időben gyorsul minden, magunkat is beleértve, ezért nem érzünk semmit.

– De mégis hogyan működik, Pel?

Pelorat megvonta a vállát.

– Gondolom, Trev tudja, de nem hinném, hogy most nagy kedve volna elmagyarázni.

Trevize szinte vakmerően vetette bele magát a Gaia gravitációs kútjába. A hajó csak részben engedelmeskedett utasításának, igazolva ezzel Bliss figyelmeztetésének jogosságát. Sikerült ugyan ferdén átvágnia a gravitációs erő vonalán – de a hajó mozgásában érződött valami bizonytalanság, s azt az utasítását, hogy emelkedjék föl, tökéletesen figyelmen kívül hagyta. A hajó fölött még most sem ő volt az úr.

– Nem megyünk kicsit túl gyorsan lefelé, Golan? – kérdezte Pelorat szelíden.

– Az ifjú hölgy azt állította, Gaia vigyáz ránk – felelte Trevize tettetett közönnyel, hogy – inkább Pelorat kedvéért, mint bármi másért – megőrizze a nyugalmát.

– Ez így is van, Pel – mondta Bliss. – Gaia nem engedi, hogy a hajó veszélyes dolgot műveljen. Van valami ennivaló a fedélzeten?

– Hogyne – felelte Pelorat. – Mit enne legszívesebben?

– Húst nem, Pel – közölte Bliss határozottan –, de ennék halat vagy tojást, bármiféle zöldséggel, amijük van.

– Hoztunk magunkkal sayshelli ételeket is, Bliss – nyugtatta meg Pelorat. – Noha én nemigen tudom, miből készültek, de magának nyilván ízleni fognak.

– Megkóstolhatom éppen... – bizonytalankodott Bliss.

– A Gaia lakói vegetáriánusok? – érdeklődött Pelorat.

– Igen, sokan – bólintott Bliss határozottan. – Ez attól függ, hogy bizonyos esetekben milyen táplálékokra van a testnek szüksége. Én újabban sohasem kívánok húst, így aztán feltételezem, hogy nincs rá szükségem. És az édességért sem vagyok oda. A sajtot szeretem, meg a garnélarákot. Azt hiszem, le kell adnom valamit a súlyomból. – Nagy zajjal jobb hátsó felére csapott. – Innen akár öt-hat fontot is lefaraghatnék.

– Nem látom be, miért kellene – tiltakozott Pelorat. – Így legalább kényelmesen ül rajta.

Bliss, amennyire csak tudta, hátracsavarta felsőtestét, hogy lepillanthasson a hátsó fertályára.

– Ó, tulajdonképpen nem is számít. A súly hol fölrakódik, hol lemegy, ahogy a körülmények hozzák. Igazán fölöslegesen aggasztom magam.

Trevize nem szólt közbe, mert mindvégig a Távoli Csillaggal vesződött. Túl sokáig tétovázott, mielőtt eldöntötte volna a pályagörbe ívét, és a planetáris exoszféra alsóbb rétegei most sivítva vágtattak el a hajótest mellett. A hajó irányítása fokról fokra teljesen kicsúszott a kezéből. Mintha valami rajta kívül álló erő időközben megtanulta volna a gravitikus hajtóművek kezelését. A Távoli Csillag látszólag önmagától kanyarodott föl a ritkásabb légrétegbe, és rohamosan lassult. Ott aztán saját maga választotta meg a görbét, amely szelíden hajlott lefelé.

Bliss meg sem hallotta a légellenállás élesen süvöltő hangját, kedvtelve szagolgatta a gőzölgő ételkonzervet.

– Finom lehet, Pel, mert ha nem volna az, az illatát sem érezném ilyen kellemesnek, és nem volna étvágyam hozzá – mondta, és beledugta, majd lenyalogatta egyik karcsú ujját. – Éppen eltalálta, Pel. Garnélarák vagy valami hasonló. Finom!

Trevize bosszús mozdulattal hagyta ott a számítógépet.

– Kedves ifjú hölgyem! – mondta, mintha először pillantaná meg a lányt.

– A nevem Bliss – közölte ő határozottan.

– Akkor Bliss! Maga tudta a nevünket.

– Igen, Trev.

– Honnan tudta?

– Ahhoz, hogy a munkámat elvégezzem, fontos volt, hogy tudjam. Tehát tudtam.

– És azt tudja-e, ki az a Munn Li Compor?

– Tudnám... ha fontos volna számomra, hogy ismerjem. Mivel nem tudom, kicsoda, Compor úr nem jön ide. Vagyis – itt elhallgatott egy pillanatra – kettejükön kívül senki sem jön ide.

– Majd meglátjuk.

Lenézett, és egy felhőktől takart bolygót látott maga alatt. Nem volt valami tömör felhőtakaró, inkább vékony, szakadozott réteg, de alatta a bolygó egyetlen részletét sem lehetett tisztán kivenni.

Bekapcsolta a mikrohullámot; a radarernyő kivilágosodott. A felszín szinte tükörképe volt az égboltnak. Szigetek világának látszott, mint a Terminus. Egyetlen sziget sem volt nagy kiterjedésű vagy különösképpen elszigetelt. Olyan volt, mintha egy bolygóméretű szigetvilághoz közelednének. A pályagörbe erősen hajlott az egyenlítői sík felé, de a jégsapkáknak nyomát sem látta.

Nem látta az egyenetlen népességeloszlás tévedhetetlen jeleit sem, mint várható lett volna például az éjszakai félteke fényeloszlása alapján.

– A főváros közelében érünk földet, Bliss? – kérdezte.

– Gaia a megfelelő helyen fogja letenni magukat – felelte Bliss közömbösen.

– Én valamelyik nagyvárost választanám.

– Arra gondol, ahol sok ember csoportosul egy helyre?

– Igen.

– Gaiától függ.

A hajó egyenletesen haladt tovább lefelé görbülő pályáján, és Trevize megpróbálta szórakozásnak felfogni a találgatást, hogy vajon melyik szigeten érnek végül földet. Bármelyik lesz is az, minden jel szerint egy órán belül megérkeznek.

73.

A hajó lágyan, szinte lebegve ért földet, mindenféle becsapódás vagy kellemetlen gravitációs hatás nélkül. Egyenként léptek ki: elöl Bliss, mögötte Pelorat s végül Trevize.

Az idő nagyjából megfelelt a terminusi kora nyárnak. Lágy szellő fújt, és a felhőktől tarka égről mintha késő délelőtti nap ragyogott volna le fényesen. Zöld gyepszőnyeg terült el a lábuk alatt; egyik oldalt szabályos sorokban ültetett fák, talán egy gyümölcsös húzódott, a másik irányban pedig a tengerpart távolba vesző partvonalát látták.

– A halk zümmögés minden bizonnyal rovarokra utalt, távolabb, a magasban pedig madár szárnya villant – vagy mindenesetre apró repülő lényé, s a folyamatos kattogás talán egy tanya udvarán működő gép hangja lehetett.

Elsőnek Pelorat szólalt meg, de szavai nem a látottakra vagy a hallottakra utaltak. Ehelyett mélyen beszívta a levegőt, és azt mondta:

– Micsoda illat! Emlékeztet a frissen főzött almaszószra.

– Lehet, hogy éppen egy almáskerttel állunk szemben, ahol most készítik az almaszószt – jegyezte meg Trevize.

– A maguk hajóján viszont – mondta Bliss – olyan szag volt... Csak annyit mondhatok, rettenetes.

– Amíg ott volt, nem panaszkodott – mordult fel Trevize.

– Udvariasnak kellett lennem. Vendég voltam a hajójukon.

– És mi akadálya van, hogy továbbra is udvarias legyen?

– Most a saját világomon vagyok. Itt maga a vendég. Most maga legyen udvarias.

– A szaggal kapcsolatban igaza lehet, Golan – szólt közbe Pelorat. – Nem lehetne valahogy kiszellőztetni a hajót?

– De lehetne – csattant föl Trevize –, ha ez a kis teremtés biztosít bennünket róla, hogy semmihez nem nyúlnak hozzá a hajónkon! Azt már megmutatta, hogy szokatlan hatalma van a hajó fölött.

Bliss, amennyire csak tudta, kihúzta magát.

– Nem vagyok kifejezetten kicsi, és ha a hajójuk békéjébe a takarítást is beleérti, megnyugtathatom, örömmel fogjuk békén hagyni.

– És elvisznek bennünket ahhoz az illetőhöz, akit maga Gaia néven emleget? – kérdezte Trevize.

Blissen látszott, hogy mulattatja a kérdés.

– Nem tudom, elhiszi-e, amit mondok, Trev, de én vagyok Gaia.

Trevize rámeredt. Nemegyszer hallott már a metaforikus értelemben használt "kollektív tudatról". De életében először fordult elő, hogy a folyamatnak szó szerint részese volt.

– Maga? – kérdezte nagy sokára.

– Igen, én. És a föld. És azok a fák. És ott az a fűben lapuló nyúl. És az az ember, aki idelátszik a fák mögül. Az egész bolygó és rajta minden nem más, mint maga Gaia. Mi mindnyájan egyének vagyunk, külön-külön szervezetek, ugyanakkor részesei vagyunk egy mindent átfogó tudatnak. Az élettelen bolygó a legkevésbé, a különféle létformák mind-mind különböző mértékben, az emberi lények pedig a leginkább, de valamennyien részesei vagyunk ennek a közös tudatnak.

– Azt hiszem, Trevize – szólt közbe Pelorat –, arra gondol, hogy Gaia valamiféle csoport-tudatot testesít meg.

– Felfogtam – bólintott Trevize. – Ebben az esetben, Bliss, ki irányítja ezt a bolygót?

– Önmagát irányítja – válaszolta Bliss. – Azok a fák önmaguktól nőnek szabályos sorokban, és csak addig szaporodnak, amíg el kell foglalniuk azoknak a helyét, amelyek valamilyen okból elpusztultak. Az emberek annyi almát szüretelnek le róluk, amennyire szükségük van; ugyanúgy a többi állat is megkapja a saját részét, beleértve a rovarokat is, de mindenki csak annyit vesz el, amennyi megilleti.

– És a rovarok is tudják, mennyi jár nekik? – érdeklődött Trevize.

– Igen, bizonyos értelemben tudják. Az eső akkor esik, amikor szükség van rá, és olykor felhőszakadás is van, ha éppen arra van szükség. És ha szárazságnak kell lennie, akkor szárazság van.

– És az eső is tudja, mit kell tennie, ugye?

– Igen, tudja – válaszolta Bliss komolyan. – A maga testének különböző sejtjei nem tudják, mi a dolguk? Hogy mikor osztódjanak, és mikor hagyják abba az osztódást? Hogy mikor válasszanak ki bizonyos anyagokat, és mikor ne? És amikor kiválasztanak, tudják-e a pontos mennyiséget, hogy ne legyen se több, se kevesebb a szükségesnél? Bizonyos mértékig minden egyes sejt egy-egy önálló vegyi üzem, de mindegyik egy közös raktárból kapja a nyersanyagot, amely egy közös szállítórendszeren eljutott oda; minden mellékterméket közös csatornákon át vezetnek el, és ez az egész egy mindent átfogó csoporttudat részese.

– De hisz ez óriási! – mondta Pelorat a tőle telhető legnagyobb lelkesedéssel. – Ezzel azt akarja mondani, hogy a bolygó szuperorganizmus, és maga ennek a szuperorganizmusnak az egyik sejtje.

– Én hasonlóságról beszéltem, nem azonosságról. Mi megfelelünk a sejteknek, de nem vagyunk azonosak a sejtekkel, érti?

– Milyen értelemben nem azonosak a sejtekkel? – kérdezte Trevize.

– Mi magunk is sejtekből épülünk fel, és a sejtek szintjén is rendelkezünk csoporttudattal. Ez a csoporttudat, az individuális organizmusnak ez a tudata jelenti az emberi lényt, az én esetemben...

– Akinek a testéért férfiak halnak meg.

– Pontosan. Az én tudatom sokkal, de sokkal fejlettebb, mint akármelyik sejtemé, hihetetlenül fejlettebb. De az a tény, hogy mi magunk egy még magasabb szinten álló, még nagyobb csoporttudat részei vagyunk, nem szorít le bennünket a sejtek szintjére. Én ettől még emberi lény maradok, de a fölöttünk álló csoporttudat olyannyira meghaladja a felfogóképességünket, amennyire az én tudatom fölötte áll a karizmom egyik izomsejtje tudatának.

– Nyilván valaki megparancsolta a hajónknak, hogy szálljon le – mondta Trevize.

– Nem, nem valaki! Gaia rendelkezett így. A parancsot mindnyájan adtuk ki.

– A fák és a föld is, Bliss?

– Akármilyen kis mértékben is, de ők szintén közreműködtek. Nézze, ha egy muzsikus egy szimfónián dolgozik, eszébe jut megkérdezni, testének melyik sejtje adott utasítást a szimfónia megírására, és melyik ellenőrzi a kész eredményt?

– És ha jól értem – szólt közbe Pelorat –, a csoporttudat, hogy úgy mondjam, összesített elméje jóval erősebb az egyes elméknél, mint ahogy az izom is sokkal erősebb az egyes izomsejteknél. Következésképpen Gaia már a távolból is elkaphatta a hajónkat, oly módon, hogy ellenőrzése alá vonta a számítógépünket, holott a bolygón élő elmék külön-külön nem lettek volna képesek rá.

– Tökéletesen megértette, Pel – mondta Bliss.

– Én is megértettem! – vágott közbe Trevize. – Nem olyan nehéz fölfogni. De mit akarnak tőlünk? Nem támadó szándékkal jöttünk. Csak információt keresünk. Miért fogtak el minket?

– Hogy beszéljünk magukkal.

– A hajón is beszélhettünk volna.

– Ez nem az én feladatom – rázta meg a fejét Bliss komolyan.

– Maga nem a közös elme része?

– De igen, csakhogy én nem tudok repülni, mint a madár, zümmögni, mint a légy, és nem tudok olyan magasra nőni, mint a fák. Nekem azt kell tennem, amihez a legjobban értek, és nem az a legjobb megoldás, ha én látom el magukat információval, noha a tudást minden további nélkül rám is bízhatnák.

– Ki döntötte el, hogy ne bízzák magára?

– Mindnyájan.

– Ki fog informálni bennünket?

– Dom.

– És ki az a Dom?

– Nos, a teljes neve Endomandiovizamarondeyaso... és így tovább. Más-más emberek más-más alkalommal más-más szótagján nevezik, de én Dom néven ismerem, és úgy gondolom, maguk is nyugodtan nevezhetik így. Ő talán nagyobb része Gaiának, mint bárki más a bolygón, és ezen a szigeten él. Látni akarta önöket, és megkapta az engedélyt.

– Kitől? – kérdezte Trevize, de aztán meg is adta a választ saját kérdésére. – Igen, tudom: mindnyájuktól.

Bliss bólintott.

– Mikor találkozunk Dommal, Bliss? – kérdezte Pelorat.

– Most rögtön. Jöjjön utánam, elvezetem hozzá, Pel. És természetesen magát is, Trev.

– És aztán elmegy? – tudakolta Pelorat.

– Nem akarja, hogy elmenjek, Pel?

– Ami azt illeti, nem.

– Helyben vagyunk – jelentette ki Bliss, miközben elindultak a gyümölcsöst szegélyező, sima burkolatú úton. – A férfiak egykettőre behódolnak nekem. Még a méltóságteljes öregurakon is erőt vesz valami ifjonti hév.

Pelorat elnevette magát.

– Túl sok ifjonti hévre ne számítson, Bliss, de ha feltámadna bennem, igazán nem kell félnie.

– Ó, ne higgye! Én csodákra vagyok képes.

Trevize türelmetlenül vágott közbe:

– Ha megérkeztünk oda, ahová megyünk, vajon mennyit kell még várakoznunk arra a bizonyos Domra?

– Ő vár magukra. Végül is a Gaiát megtestesítő Dom évek óta azon dolgozik, hogy maguk eljöjjenek.

Trevize megtorpant, és gyors pillantást vetett Peloratra, aki halkan odasúgta:

– Igaza volt.

Bliss, fejét hátra sem fordítva, csendesen mondta:

– Tudom, Trev, hogy maga sejtette, én/mi/Gaia érdeklődünk ön iránt.

– Én/mi/Gaia? – kérdezte Pelorat halkan.

A lány mosolyogva fordult feléje.

– Egy egész sor különböző névmásunk van; ezekkel a Gaián létező különféle egyéniségformákra utalunk. Éppenséggel elmagyarázhatnám, de addig az én/mi Gaia nagyjából kifejezi, amit mondani akarok. Kérem, Trev, lépjen tovább bátran! Dom vár, és én nem szeretném, ha a lábát akarata ellenére kellene mozgásra bírnom. Az ilyesmi nagyon kényelmetlen érzést kelt az emberben, ha még nem szokott hozzá.

Trevize megmozdult. Amikor Blissre pillantott, tekintetében mélységes gyanakvás tükröződött.

74.

Dom idősebb férfi volt. Mint egy lírai dalt adta elő kétszázötvenhárom szótagból álló nevét.

– Bizonyos értelemben – mondta – ez az én rövid életrajzom. Elmondja a hallgatónak – olvasónak vagy érzőnek –, ki vagyok én, és mi a szerepem a nagy egészben, és mi az, amit eddig elértem. De immár több mint ötven éve megelégszem azzal, ha Dom néven ismernek. Ha más Domok is jelen vannak, nevezhetnek Domandiónak is, és különféle szakmai kapcsolataimban más változatok is előfordulnak. Minden Gaia-évben egyszer, a születésnapomon, elgondolom a teljes nevemet, ahogy most fennhangon elmondtam az önök számára is. Nagyon hatásos, bár személy szerint engem zavarba ejt.

Magas és vékony volt, már-már vézna. Mélyen ülő szemében szokatlanul ifjúi tűz égett, noha rendkívül lassan mozgott. Hosszú, vékony, előreugró orra a cimpáknál kitágult. Feltűnően eres kezén nyoma sem látszott ízületi bántalmaknak. Hosszú ruhát viselt, mely szürke volt, akárcsak a haja, és a bokájáig ért. Sarujából kikandikáltak mezítelen lábujjai.

– Hány éves ön, uram? – kérdezte Trevize.

– Kérem, Trev, szólítson Domnak. A másféle megszólítások a hivatalosság érzetét keltik bennem, és nem engedik, hogy az eszmék szabadon áramoljanak köztünk. Galaktikus szabványévben számolva a közelmúltban múltam kilencvenhárom esztendős, de a valódi születésnapom néhány hónap múlva esedékes, amikor Gaia-években számolva épp a kilencvenedik esztendőm betöltését fogom ünnepelni.

– Én hetvenöt esztendősnél nem gondoltam volna többnek, u... Dom – mondta Trevize.

– Gaiai mértékek szerint sem éveim számát, sem külsőmet tekintve nem számítok kivételesnek, Trev. Befejeztük az evést?

Pelorat lenézett a tányérjára, amelyen jelentéktelen és igen unalmas módon elkészített étel maradványai szomorkodtak, aztán bátortalanul megkérdezte:

– Dom, feltehetnék egy zavarba ejtő kérdést? Amennyiben bántónak találja, kérem, ne hagyja szó nélkül, s én máris visszavonom.

– Csak tessék – felelte Dom mosolyogva. – Nekem is minden vágyam, hogy mindazt elmagyarázzam önöknek Gaiáról, ami fölkeltette a kíváncsiságukat.

– Miért? – kapta föl a fejét Trevize.

– Mert önök becses vendégek nálunk. Hallhatnám Pel kérdését?

– Ha egyszer Gaián minden létező osztozik a csoporttudatban, hogyan lehetséges mégis, hogy ön, a csoport egyik tagja, megeheti a másikat, amely nyilvánvalóan egy másik tagja a csoportnak?

– Igaz! De minden dolog visszatér az örök körforgásba. Táplálkoznunk kell, és minden, amit megeszünk, akár növény, akár állat vagy élettelen fűszer, Gaia része. Azt mindenképpen meg kell értenie, hogy mi nem ölünk sem élvezetből, sem sportból, és ha ölünk, akkor sem idézünk elő fölösleges szenvedést. És attól tartok, az ételeink elkészítése sem válik dicsőségünkre, éppen azért, mert a gaialakók csak akkor esznek, ha kell. Ugye nem ízlett az ételünk, Pel? És önnek, Trev? Nos, az evés nem az élvezetet szolgálja. És amit megeszünk, végtére is megmarad a bolygó tudatának részeként – oly módon, hogy bizonyos elemei beépülnek a testünkbe, s részeivé válnak a teljes tudat egy magasabb síkjának. Ha meghalok, engem is megesznek, még ha a rothasztó baktériumok is, s akkor én olvadok bele a nagy egész jóval kisebb részébe. De eljön az az idő, amikor beépülök más, sok-sok más emberi lény testébe.

– A lélekvándorlás egy fajtája – mondta Pelorat.

– Mit mond, Pel?

– Egy régi mítosz jutott eszembe, amely igen népszerű némely világon.

– Ó, nem hallottam róla. Egyszer majd el kell mesélnie.

– Csakhogy az ön egyéni tudata, nevezzük bárminek is azt, amit most Dom néven ismerünk, soha többé nem áll össze teljes egésszé – vetette ellene Trevize.

– Nem, természetesen nem. De számít az? Akkor is része maradok a Gaiának, és ez a lényeg. Élnek közöttünk misztikusok, akik azon törik a fejüket, hogyan fejleszthetnék ki egykor élt emberek csoportemlékezetét, de a Gaia-érzék szerint ez nem valósítható meg, és nem is volna semmiféle haszna. Csak elhomályosítaná a jelenlegi tudatot. Nem vitás, hogy a körülmények változásával a Gaia-érzék is változhat, de erre a belátható jövőben az égvilágon semmiféle esélyt nem látok.

– Miért kell meghalnia, Dom? – kérdezte Trevize. – Elnézem önt, aki a kilencvenes éveiben jár. A csoporttudat nem volna rá képes, hogy...?

Dom most első ízben ráncolta össze a homlokát.

– Soha – mondta. – Én annyit nyújthatok, amennyit tudok. Minden új egyed a molekulák és a gének valami újjá történő összerendeződését jelenti. Gaia nyer velük új tehetségeket, új képességeket, új lehetőségeket. Szükségünk van rájuk, és erre nincs más mód, mint hogy helyet csinálunk a számukra. Én többet tettem, mint közülünk a legtöbben, de nekem is megvannak a korlátaim, s utam végéhez közeledem. Az ember éppúgy nem vágyakozhat jobban arra, hogy túlélje önnön idejét, mint arra, hogy túl korán haljon meg.

Ekkor, mintha rádöbbent volna, milyen szomorú dolgokkal terheli meg ezt az estét, felállt, és karját kinyújtotta a másik kettő felé.

– Jöjjenek, Trev, Pel, menjünk át a dolgozószobámba, megmutathatom néhány műtárgyamat, amelyet magam készítettem. Remélem, nem róják fel egy öregembernek ezt az apró hiúságát.

Átvezette őket egy másik szobába, ahol egy kis, kör alakú asztalon halomnyi, párosával összekapcsolt, füstös-kormos üveglencse hevert.

– Ezeket a részesítőket én terveztem – mutatott rájuk Dom. – Nem tartozom a mesterek közé, de az élettelen dolgokra szakosodtam, amelyekkel kevés mester foglalkozik.

– Kézbe vehetek egyet? – kérdezte Pelorat. – Nem törékenyek?

– Nem, nem. Akár a földhöz is vághatja, ha úgy tetszik. De jobb, ha mégsem teszi. A rázkódás eltompíthatja a látvány élességét.

– Hogyan kell használni ezeket, Dom?

– Emelje a szeméhez, meglátja, magától is odatapad. A fényt nem engedi át, éppen ellenkezőleg: olyannyira elhomályosítja, hogy más körülmények között egyenesen zavaróvá is válna, ennek ellenére az érzékelés a látóidegein keresztül jut el az agyához. Lényegében élesíti a tudatát, mely ezáltal részévé válik Gaia egy másik arculatának. Más szóval kifejezve: ha megnézi vele azt a falat, tapasztalni fogja, amit a fal lát önmagából.

– Bámulatos – motyogta Pelorat. – Kipróbálhatom?

– Hát hogyne, Pel. Válasszon egyet találomra. Mindegyik más-más konstrukciójú, s önnön tudatának más-más szemszögéből mutatja meg a falat, illetve a vizsgált élettelen tárgyat.

Pelorat a szeméhez emelte az egyik lencsepárt, és az nyomban oda is tapadt. Az érintés nyomán támadó meglepetése elmúltával hosszú ideig mozdulatlan maradt.

– Ha készen van – mondta Dom –, helyezze a kezét a részesítő két oldalára, majd nyomja őket egymás felé. Meglátja, azonnal eleresztik a szemét.

Pelorat engedelmeskedett, s szapora pislogás után megdörzsölte a szemét.

– Mit tapasztalt? – érdeklődött Dom.

– Nehéz szavakkal kifejeznem – válaszolta Pelorat. – Úgy láttam, mintha a fal megcsavarodna, csúszkálna, olykor meg mintha folyékonnyá válna. Erezeteket is megfigyeltem benne, és azt, hogy időnként változik a szimmetriája. Én... én igazán sajnálom, Dom, de egyáltalán nem találtam vonzónak a látványt.

Dom felsóhajtott.

– Ön nem része Gaiának, ezért nem láthatja, amit mi látunk. Tartottam tőle. Nagy kár! Biztosíthatom, hogy ezeket a részesítőket elsősorban esztétikai értékük miatt becsüljük, mégis van gyakorlati hasznuk is. Egy boldog fal egyben hosszú életű, jól működő, hasznos fal is.

– Boldog fal? – kérdezte Trevize halvány mosollyal.

– A fal is érez valami ahhoz hasonlót, amit mi a "boldog" szóval tudunk kifejezni – válaszolta Dom. – Egy fal akkor boldog, ha jól van megtervezve, ha szilárdan áll az alapjain, ha megvan a belső egyensúlya, és nem lépnek fel a belsejében kellemetlen feszültségek. A jó tervezés alapulhat a mechanika matematikai alapelvein is, de a falat a megfelelő részesítő használatával szinte az atomi dimenziók finom részleteiig behangolhatjuk. Szakszerűen elkészített részesítő nélkül Gaián egyetlen építész sem végezhet elsőrendű munkát, és az én ilyen típusú darabjaim kiválónak minősülnek, ámbár ezt nem tőlem kellene hallaniuk. Az élő részesítők, melyek nem tartoznak az én területemhez, ugyanilyen módon nyújtanak közvetlen tapasztalási lehetőséget az ökológiai egyensúlyról – folytatta Dom olyan izgalommal, mint aki a legkedvesebb hobbijáról számol be. – Gaia ökológiai egyensúlya, hasonlóan a többi világéhoz, meglehetősen egyszerű, de itt legalább megvan az a reményünk, hogy bonyolultabbá tehetjük, s ezáltal a teljes tudatot határtalanul gazdagabbá.

Hogy megelőzze és csendre intse Peloratot, Trevize fölemelte a kezét, és megszólalt:

– Honnan tudja, hogy a bolygó el tud viselni egy bonyolultabb ökológiai egyensúlyt, ha egyszer az összes többin is egyszerű alakult ki?

– Á! – kiáltotta Dom metsző szemvillanás kíséretében. – Ön vizsgáztatja az öreget. Éppolyan jól tudja, mint én, hogy az emberiség eredeti otthonán, a Földön, végtelenül bonyolult ökológiai egyensúly uralkodott. Csupán a másodlagos világok – a származékvilágok – egyszerűek.

Pelorat képtelen volt tovább csendben maradni.

– De hát éppen ez az a probléma, amelyre rátettem az életemet! Miért csak a Földön létezett ez a bonyolultság? Mi különböztette meg az összes többi világtól? Miért, hogy a galaxis milliónyi és milliónyi másik világán, mely szintén képes volt az élet hordozására, csak jellegtelen növényzet és kicsiny, nem értelmes állati létformák alakultak ki?

– Ezzel kapcsolatban ismerünk egy mesét; lehet, hogy valóban nem több mesénél – felelte Dom. – Nem felelek a hitelességéért. Valóban kissé regényesnek hangzik.

– Ebben a pillanatban lépett be Bliss – aki az étkezésnél nem volt jelen –, és rámosolygott Peloratra. Szinte teljesen átlátszó, ezüstös blúzt viselt. Pelorat fölpattant.

– Azt hittem, itt hagyott bennünket.

– Szó sincs róla. Dolgom volt, néhány jelentést kellett megírnom. Csatlakozhatom a társasághoz, Dom?

Dom szintén fölállt (Trevize azonban ülve maradt).

– Mindig örömmel látom, mert felüdíti vén szememet.

– Éppen ezért vettem föl ezt a blúzt. Pel fölötte áll az efféléknek, Trevben pedig visszatetszést kelt.

– Ha azt hiszi, Bliss, hogy én fölötte állok az efféléknek – mondta Pelorat –, egy napon még meg fog lepődni rajtam.

– Milyen kellemes meglepetés lenne! – felelte Bliss, és leült. A két férfi követte példáját. – Kérem, ne zavartassák magukat.

– Éppen a halhatatlanság történetét akartam elmesélni vendégeinknek – mondta Dom. – Hogy megértsék, előbb azt kell megérteniük, hogy sok különféle világegyetem létezhet, feltehetőleg végtelen számú. Minden egyes esemény, amely megtörténik, megtörténhet vagy sem, megtörténhet így vagy úgy, és a számtalan eshetőség mindegyike olyan jövőbeli események sorozatát indíthatja meg, amely legalább bizonyos mértekig különbözni fog a többi esemény-sorozattól.

– Nem volt szükségszerű, hogy Bliss éppen akkor lépjen be, amikor belépett; jöhetett volna kicsit korábban vagy sokkal korábban, vagy viselhetett volna másik blúzt is; vagy lehetett volna ugyanebben a blúzban, de megeshetett volna, hogy nem mosolyog ilyen huncutul öregemberekre az ő kedves szokása szerint. E lehetőségek mindegyikéből kiindulva vagy ugyanennek az eseménynek más, végtelen számú variációjából kiindulva a világegyetem egészen más úton is elindulhatott volna, és ugyanígy minden egyéb – akár a legkisebb – esemény számtalan más variációt kínál.

Trevize idegesen rándult össze.

– Azt hiszem, ez a kvantummechanikából ismert elcsépelt, ősrégi spekuláció.

– Á, tehát hallott róla. Azért engedje meg, hogy folytassam. Képzelje el, hogy adva van az a lehetőség az emberi lények számára, hogy megbénítsák ezt a végtelen számú világegyetemet, hogy tetszésük szerint lépjenek át egyikről a másikra, és ők válasszák meg, melyiket tekintik "valóságosnak", bármit jelentsen is ez a szó ebben a tekintetben.

– Hallom, amit mond, még el is tudom képzelni a koncepcióját, de nem tudom elhinni, hogy valaha is megtörténhet – mondta Trevize.

– Egészében én sem – felelte Dom –, és éppen ezért mondom, hogy olyan, mint valami mese. De a mese mégis arról szól, hogy valóban éltek azok, akik ki tudtak lépni az időből, hogy szemügyre vegyék a lehetséges valóságok végtelen fonalait. Őket nevezték halhatatlanoknak, és amikor kiléptek az időből, állítólag akkor léptek be a halhatatlanságba. Az ő feladatuk volt, hogy kiválasszák azt a valóságot, amely a legmegfelelőbb lesz az emberiség számára. Folyvást változtattak – erről végtelen aprólékossággal számol be a mese, mert meg kell mondanom, hogy szerfelett terjengős epikus formában íródott –, míg végül megtalálták azt az univerzumot (legalábbis így mondják), ahol a Föld volt az egyetlen bolygó az egész galaxisban, amelyen komplex ökológiai rendszer létezett, s ugyanakkor kifejlődhetett az az értelmes lény, aki létrehozza a magasan fejlett technológiát. Úgy döntöttek, az emberiség itt találja meg a legnagyobb biztonságát. Akkor az eseményeknek ezt a sorát állították fel valóságként, és megszüntettek mindenféle beavatkozást. És most itt élünk egy olyan galaxisban, amelyet csupán emberek laknak, és nagyrészt olyan növények, állatok, mikroszkopikus lények, melyeket ők hurcolnak magukkal, szándékosan vagy véletlenül, bolygóról bolygóra, és amelyek rendszerint kipusztítják az őshonos létformákat. Valahol a lehetőségek halvány ködében léteznek más valóságok is, melyekben a galaxis sok más értelemnek nyújt otthont, de ezek elérhetetlenek. Egyedül vagyunk a saját valóságunkban. Minden egyes cselekedetből és minden egyes eseményből, amely a mi valóságunkban játszódik le, új vonalak ágaznak szét, s ezek közül minden egyes esetben csak egyetlenegy a valóság folytatása; azaz hihetetlenül sok lehetséges világegyetem, meglehet, végtelen számú ágazik ki a miénkből, de feltehetően mindegyik hasonló abban, hogy benne van az egyetlen értelmet hordozó galaxis, amelyben mi élünk. Vagy talán úgy mondhatnám, hogy egy elenyészően kis töredéktől eltekintve, ebben hasonló mindegyik, hiszen amikor a lehetőségek száma a végtelen felé közelít, veszélyes dolog bármit is kizárni. Elhallgatott, könnyedén megvonta a vállát, majd hozzátette:

– Mindenesetre így szól a mese. Régebbi mese ez, mint maga Gaia, s az igazságáért nem állok jót.3

A másik három mélyen hallgatott. Bliss úgy bólogatott, mintha nem először hallaná, s most igazolná Dom szavainak pontosságát.

Pelorat néma ünnepélyessége csaknem egy percig tartott, aztán ökölbe szorított kezével lecsapott széke karfájára.

– Nem – mondta feszült hangon –, ez nem változtat semmin. Sem megfigyeléssel, sem észérvekkel nem bizonyíthatjuk be, igaz-e a mese vagy sem, tehát semmiképpen sem lehet más, mint puszta spekuláció, de ettől eltekintve... Tegyük fel, hogy igaz! A világegyetem, amelyben élünk, ma is ugyanaz, ahol egyedül a Földön fejlődött ki a végtelen gazdagságú élet és az egyetlen értelmes faj... Tehát ebben a világegyetemben, akár mindent átfogó, akár csupán egyike a végtelen számú lehetőségeknek, kell valami egyedülállónak lennie, már ami a Föld bolygó természetét illeti. Még most is arra vagyunk kíváncsiak, mi lehet ez az egyedülálló dolog.

Az ezt követő csendet Trevize törte meg azzal, hogy megmoccant, és megrázta a fejét.

– Nem, Janov – mondta –, nem így van. Tegyük fel, hogy annak esélye, hogy a galaxis egymilliárd lakható bolygója közül egyedül a Földön fejlődik ki a véletlen puszta szeszélye folytán gazdag biológiai egyensúly, és következésképpen értelmes élet, egy a milliárdtrillióhoz, egy a 1021-hez. Ha ez így van, akkor egy a 1021-hez az esélye annak is, hogy a valóságok különböző szálai mentén létezik egy ilyen galaxis, és hogy az örökkévalók azt választották. Ennélfogva mi olyan univerzumban élünk, amelyben a Föld az egyetlen olyan bolygó, ahol kifejlődhetett komplex ökológia, értelmes faj, magasan fejlett technológia, éspedig nem azért, mert a Föld természetében van valami különleges, hanem mert pusztán véletlenségből a Földön és nem másutt fejlődött ki mindez. Még azt is megkockáztatom – folytatta Trevize elgondolkodva –, hogy a valóságnak olyan szálai is vannak, amelyek mentén csak a Gaián fejlődött ki értelmes faj, vagy csak a Sayshellen, vagy csak a Terminuson, vagy csak valami olyan bolygón, ahol ebben a valóságban történetesen egyáltalán nem létezhet élet. És mindezek a nagyon különös esetek elhanyagolhatóan kis százalékát jelentik a valóságok teljes számának, amelyekben egy intelligens fajnál több is létezhet a galaxisban. Úgy vélem, ha a halhatatlanok elég hosszú ideig keresgéltek volna, megtalálják a valóságnak azt a lehetséges szálát, amely mentén minden egyes lakható bolygó kifejlesztette volna a maga értelmes lényét.

– De azt ugye nem vitatja – kérdezte Pelorat –, hogy létezett egy valóság, amelyben a Föld valamilyen oknál fogva nem hasonlított a másik szálak mentén elhelyezkedő világokhoz, hanem éppen hogy alkalmasnak mutatkozott az értelmes faj kifejlesztésére? Azonban még ennél is tovább mehetünk, és elmondhatjuk, hogy létezett – egy olyan valóság is, amelyben maga a galaxis nem hasonlított a többi szálak mentén elhelyezkedőkre, de valamiképpen a fejlődésnek olyan állapotában volt, hogy egyedül a Föld fejleszthetett ki értelmes életet.

– Így is lehet érvelni – mondta Trevize –, de én sokkal ésszerűbbnek tartom a saját megoldásomat.

– Ami szintén merőben szubjektív – kezdte Pelorat kissé hevesen, de Dom félbeszakította:

– Ez már szőrszálhasogatás. Kérem, ne rontsuk el ezt a számomra oly kellemesnek, oldottnak ígérkező estét.

Pelorat megpróbált lehiggadni, s mosolyogva mondta:

– Igaza van, Dom.

Trevize időnként lopva Blissre pillantott – aki kezét ölében pihentetve ült, s valami tréfás tartózkodásba vonult vissza –, majd megszólalt:

– És hogyan keletkezett ez a világ, Dom? Gaia, az ő csoporttudatával?

Dom hátravetette vén fejét, és éles hangon nevetni kezdett. Ezernyi ránc futott össze az arcán, amikor belefogott.

– Erről is csak a mesék szólnak! Elgondolkodom rajta, amikor az emberiség történelméről fennmaradt feljegyzéseket olvasgatom. Mert lehet, hogy gondosan megőrizzük, csoportosítjuk és számítógépeken feldolgozzuk ezeket a feljegyzéseket, idővel mégis elmosódnak. A történetek lassan átalakulnak, a mesék felhalmozódnak, akár a por. Az idő múlásával a történelem mind porosabbá válik, míg végül mesék sorozatává korcsosul.

– Mi, történészek, ismerjük a folyamatot, Dom – mondta Pelorat. – Az emberek jobban szeretik a mesét. "Az unalmas igaz helyébe belép a hazug és drámai", mondta Liebel Gennerat körülbelül tizenöt évszázaddal ezelőtt. Ezt nevezzük ma Gennerat törvényének.

– Valóban? Én meg azt hittem, csak én látom ilyen cinikusan a dolgot. Nos, Gennerat törvényének fényében a mi múltunk története csupa ragyogás és bizonytalanság... Tudják-e, mi az a robot?

– A Sayshellen tudtuk meg – mondta Trevize szárazon.

– Láttak is robotot?

– Nem. Csak az előbbi kérdést tették fel nekünk, s amikor nemmel válaszoltunk, elmagyarázták a dolgot.

– Értem... Az emberiség valaha együtt élt a robotokkal, de ez végül nem bizonyult sikeresnek.

– Így mondták nekünk is.

– A robotok alapos kioktatásban részesültek arról, amit a robotika Három Törvényeként ismerünk már a prehisztorikus idők óta. Számtalan változata van annak, hogy szólhatott az a Három Törvény. Az ortodox értelmezés a következő: 1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen. 2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az Első Törvény előírásaiba ütköznének. 3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az Első és a Második Törvény előírásaiba.

– Ahogy a robotok mind intelligensebbé és mind több irányú tehetséggel rendelkezővé váltak, egyre tágabb összefüggésben kezdték értelmezni ezeket a törvényeket – különösen az elsőt –, és mindinkább magukra vállalták az emberiség védelmezőinek a szerepét. Ez a védelem lassanként kezdett fojtogatóvá válni, és az emberek végül már elviselhetetlennek érezték. A robotok rendkívül kedvesek voltak. Kizárólag humánus alapokon tevékenykedtek, méghozzá mindenki javára – és éppen ettől váltak végképp elviselhetetlenné. A robotok fejlődésének minden újabb állomása csak rontotta a helyzetet. Már telepatikus képességük is volt, de ez azt jelentette, hogy még az emberi gondolkodást is megfigyelhették, s ezáltal az emberi viselkedés mindjobban alárendelődött a robotok ellenőrzésének. Külsejüket tekintve is egyre hasonlóbbá váltak az emberekhez, ugyanakkor még ellenszenvesebbé tette őket az, hogy viselkedésükben összetéveszthetetlenül robotok voltak, de külsejük emberszerű volt. Egészen természetes hát, hogy ennek a helyzetnek véget kellett vetni.

– Miért természetes? – kérdezte Pelorat, aki mindvégig feszülten figyelt.

– Mert a szomorú vég a dolog logikájából következik – válaszolta Dom. – Végül a robotok fejlődése elvezetett addig a pontig, amikor már eléggé emberek voltak, hogy fölismerjék, az emberek miért veszik rossz néven, ha – úgymond – a saját érdekükben fosztják meg őket mindentől, ami emberi. E hosszú folyamat végén a robotok kénytelenek voltak belátni, hogy jobb, ha az emberiség – oktalanul és kevéssé hatékonyan bár, de – megtanul vigyázni önmagára. Állítólag a robotok ezt követően alapították volna meg a halhatatlanságot, s belőlük váltak volna a halhatatlanok. Létrehoztak egy olyan valóságot, amelyben – úgy érezték – az emberek a lehető legnagyobb biztonságban vannak, egyedül az egész galaxisban. Majd, miután mindent elkövettek, hogy megóvjanak bennünket (eleget téve így az Első Törvény legigazibb értelemben fölfogott parancsának), a robotok önként abbahagyták a működésüket, és azóta mi, emberi lények egyedül járjuk az utunkat, úgy, ahogy képességeinkből telik.

Dom elhallgatott. Előbb Trevize-re nézett, aztán Peloratra, s végül megkérdezte:

– Nos, ezt elhiszik?

Trevize lassan ingatta a fejét.

– Nem. Azokban a történelmi feljegyzésekben, amelyeket ismerek, nyomát sem leltem semmi ilyesminek. Maga mit mond, Janov?

– Ismerek bizonyos értelemben hasonló mítoszokat – felelte Pelorat.

– Ugyan már, Janov, egyes mítoszok még ahhoz a történethez is hasonlítanának, amelyet mi találnánk ki most, egy szempillantás alatt, csak kellően találékony magyarázatot kellene fűzni hozzá. Én a történelemről beszélek, a hiteles feljegyzésekről.

– No igen. Amennyire tudom, azokban semmi ilyesmi nincs.

– Nem lep meg a dolog – szólalt meg Dom. – Mielőtt még a robotok visszavonultak volna, sok-sok ember indult útnak a mélyebb űr felé, hogy robot nélküli világokat alapítson, ahol maga szabhatja meg szabadsága mértékét. Elsősorban a túlnépesedett Földről érkeztek sokan, ahol hosszú múltra tekintett vissza a robotokkal szembeni ellenállás. A frissen alapított, új világokon már nem akartak emlékezni keserű megaláztatásukra, amikor a robotdadák gyerekként kezelték őket. Nem készítettek feljegyzéseket, ezért aztán el is felejtettek mindent.

– Valószínűtlen – mondta Trevize.

– Nem, Golan – fordult feléje Pelorat. – Egyáltalán nem valószínűtlen. A társadalmak megteremtik a maguk történelmét, amelyből rendszerint kihagyják a dicstelen kezdeteket, vagy mert elfelejtették, vagy pedig mert teljesen alaptalan, hősies küzdelmeket találnak ki helyettük. A birodalmi kormány is tett kísérleteket rá, hogy elnyomja a Birodalom előtti kor emlékeit, s ezzel is az örökkévaló hatalom misztikus hitét erősítse az emberekben. De még a hipertéri utazás előtti időkből is alig maradtak fönn írásos emlékeink, azt pedig maga is jól tudja, hogy manapság olyan emberek élnek, akik a Föld puszta létezéséről sem hallottak soha.

– Kétféleképpen nem történhetnek meg a dolgok, Janov – ellenkezett Trevize. – Ha a galaxis elfelejtette a robotokat, hogy lehet, hogy Gaia mégis emlékszik rájuk?

Bliss csengő hangon elkacagta magát, majd így szólt:

– Mi mások vagyunk.

– Igen? – kérdezte Trevize. – Milyen értelemben?

– Engedje meg, Bliss, hogy erre én válaszoljak! – kérte Dom. – Mi valóban mások vagyunk, terminusi férfiak. A roboturalom elől elmenekülő csoportok közül mi, akik végül eljutottunk a Gaiára (azok nyomában, akik a Sayshellig futottak), egyedül mi tanultuk el a robotoktól a telepátia mesterségét. Ez a mesterség egyfajta készségen alapul. A lehetőség benne rejlik az emberi agyban, csak ki kell fejleszteni, méghozzá rendkívül finom és bonyolult módszerekkel. Sok-sok nemzedék munkája fekszik benne, de ha a dolog egyszer elkezdődött, a folyamat önmagát tökéletesíti. Mi húszezer éve dolgozunk rajta, és a Gaia-érzék jelenti azt a tökéletességet, amelyet még mindig nem értünk el.4 A telepátiában tett előrehaladásunk egy sokkal korábbi szakaszában sajátítottuk el a csoporttudatot, előbb csak az emberi lények, aztán az állatok, majd a növények, s végül, néhány évszázada, a bolygó élettelen szerkezete is. És mert ez a készségünk visszavezet egészen a robotokig, nem is felejtettük el őket. Nem dajkáinknak, hanem tanítómestereinknek tartjuk őket. Úgy érezzük, olyasmire nyitották ki az agyunkat, ami előtt soha, egy percre sem akarunk bezárkózni. Ezért hálával gondolunk rájuk.

– De ha egykor a robotok gyermekei voltak, most ugyanúgy gyermekei ennek a csoporttudatnak – vetette ellene Trevize. – Nem vesztették-e el ismét emberi mivoltukat, mint hajdanában?

– Ez nem ugyanaz, Trev. Ezt a lehetőséget magunk választottuk, mi magunk. Csak ez számít. Nem kívülről erőltették ránk, belső fejlődés vezetett el bennünket idáig. Ezt nem felejtjük el soha. És különben is mások vagyunk. Egyedülállóak az egész galaxisban. Nincs még egy világ, amelyik Gaiához hasonlítható.

– Honnan ilyen bizonyosak benne?

– Tudnánk róla, Trev. Egy miénkhez hasonló világtudatot a galaxis túlsó végéből is észlelni tudnánk. Észleljük az efféle tudat éledezését például az önök Második Alapítványán, noha mindössze két évszázados nyomai vannak.

– És az Öszvér idejében?

– Igen. Ő közülünk való volt. – Dom elkomorodott. – Aberrált volt, és itt hagyott bennünket. Ártatlanul azt hittük, ilyesmi nem fordulhat elő, és semmit sem tettünk, amivel megállíthattuk volna. Aztán, amikor figyelmünket a többi világ felé fordítottuk, tudomást szereztünk arról, amit önök Második Alapítványnak hívnak, és attól kezdve gondjaira bíztuk az ügyet.

Trevize percekig bámult döbbenten, majd azt motyogta:

– Ennyit érnek a történelemkönyveink! – Megrázta a fejét, majd fennhangon azt kérdezte: – Gaia ezek szerint meglehetősen gyáván viselkedett, nem? Hiszen őérte mégiscsak önök voltak a felelősek!

– Igaza van. De amikor végül a galaxis felé fordítottuk a tekintetünket, valami olyasmit kellett látnunk, amit vakságunkban nem vettünk észre, így aztán az Öszvér tragédiája életmentő esemény volt a számunkra. Csak akkor ismertük fel, hogy végzetes válság fenyeget bennünket. És el is ért, így azonban az Öszvér esetének köszönhetően megtehettük az ellenlépéseket.

– Miféle válságról beszél?

– Arról, amely pusztulással fenyeget bennünket.

– Nem hiszem el. Hiszen távol tudták tartani maguktól a Birodalmat, az Öszvért, a Sayshellt. Olyan csoporttudattal rendelkeznek, amely az űr több millió kilométernyi messzeségéből képes elfogni egy hajót. Mi félnivalójuk lehetne? Nézzen Blissre. Ő csöppet sem látszik nyugtalannak. Nem hiszi, hogy válság fenyegetne.

Bliss átvetette egyik formás lábát széke karfáján, majd lábujjával Trevize-re mutatott.

– Hát persze hogy nem vagyok nyugtalan, Trev. Ön majd megoldja a dolgot.

– Én?! – csattant föl Trevize.

– Gaia sok-sok finom manipulációja eredményezte, hogy végül is eljött hozzánk – mondta Dom. – Önnek kell megoldania a válságunkat.

Trev rámeredt, és első döbbenete lassan dühödt haraggá fokozódott.

– Nekem?! Az űr minden teremtett lénye közül miért éppen nekem? Hiszen semmi közöm az egészhez!

– És én mégis azt mondom, Trev – szólt Dom szinte hipnotikus nyugalommal –, hogy önnek. Csak önnek. Az űr minden teremtett lénye közül csakis önnek.

18 - Az összeütközés

75.

Stor Gendibal csaknem olyan óvatosan közeledett a Gaiához, mint előzőleg Trevize – és most, hogy a Gaia napja immár koronggá növekedett, és csak többszörös szűrőrétegen át nézhetett rá, Gendibal átadta magát az elmélkedésnek.

Sura Novi ott ült mellette, és időnként félénk pillantásokat vetett rá.

– Mester! – szólalt meg halkan.

– Mi van, Novi? – kérdezte Gendibal szórakozottan.

– Boldogtalan?

– Nem – nézett rá Gendibal. – Csak gondterhelt vagyok. Emlékszik erre a szóra? Nem tudom eldönteni, kapcsoljunk-e nagyobb sebességre, vagy várjunk még. Legyek nagyon bátor, Novi?

– Azt hiszem, maga mindig nagyon bátor, mester.

– Az ilyesmi olykor egyszerűen ostobaság.

Novi elmosolyodott.

– Hogyan lehetne egy tudós mester ostoba?... Ugye, mester, ez egy nap? – mutatott a képernyőre.

Gendibal bólintott.

Novi tétovázott egy ideig, aztán mégiscsak megkérdezte:

– Ez a nap fénylik a Trantor fölött? Ez a honi nap?

– Nem, Novi – felelte Gendibal. – Ez egy másik nap. Milliárd és milliárd nap létezik.

– Ó! Az eszemmel tudtam én, de valahogy mégsem akartam elhinni. Hogy lehet az, mester, hogy az ember tud valamit az eszével, de mégsem hiszi el?

Gendibal halványan elmosolyodott.

– A fejében, Novi... – Amint ezt kimondta, szinte automatikusan be is lépett Novi agyába. Mint mindig, ha ott találta magát, most is végigcirógatta gyengéden, csak éppen annyira, hogy a finom szálacskák föl ne borzolódjanak – és már ki is lépett volna, mint máskor, ha valami vissza nem tartja.

Amit érzett, talán csak mentálisan tudta volna kifejezni, de a szavak nyelvére lefordítva ez annyit jelentett, hogy Novi agya fénylett. Alig-alig észrevehetően, de fénylett.

– Csakis valami mentális erőtér idézhette elő – egy olyan kicsiny töltésű, mentális mező, hogy még Gendibal különlegesen kiképzett agya is alig észlelhette.

– Hogy érzi magát, Novi?! – kérdezte élesen. A nő szeme kerekre tágult.

– Jól vagyok, mester.

– Nem szédül, nem érez bizonytalanságot? Hunyja le a szemét, és üljön teljesen mozdulatlanul, amíg azt nem mondom, "most".

Novi engedelmesen becsukta a szemét. Gendibal óvatosan megtisztogatta az agyát az oda nem tartozó érzésektől, lecsillapította a gondolatait, elsimította az érzelmeit, aztán csak cirógatta... cirógatta... Végül nem látott mást, mint azt a halvány ragyogást, amely oly gyengén sugárzott, hogy már maga sem tudta, van-e, vagy csak képzelődik.

– Most – mondta, és Novi kinyitotta a szemét.

– Hogy érzi magát?

– Nagy nyugalmat érzek, mester. Mintha kipihentem volna magam.

Nyilván túl gyenge, semhogy észrevehető hatást gyakoroljon rá.

Elindult, hogy megbirkózzék a számítógéppel. Be kellett ismernie, hogy nehezen boldogulnak egymással. Talán mert túlságosan megszokta, hogy közvetlenül az agyával dolgozzék, s ezért nem tud közvetítőn át eredményt elérni. De most nem egy másik elmét keres, hanem egy másik hajót, és ezt mégiscsak eredményesebben tudja lebonyolítani egy számítógép segítségével.

És úgy érezte, rá is talált egy olyan hajóra, amilyet keresett. Félmillió kilométerre haladt tőle, formáját tekintve hasonlított az övére, de annál jóval nagyobb és gondosabb kivitelezésű volt.

Amikor a számítógép segítségével sikerült lokalizálnia, végre közvetlenül is munkára foghatta az agyát. Erős, feszes sugárként küldte ki a messzeségbe, és megérezte vele (legalábbis kialakult agyában az "érzés" mentális megfelelője) a hajót kívül és belül.

Aztán továbbküldte agyát a Gaia bolygó felé, a sokmillió kilométernyi űrön át, de vissza is vonta, mert önmagában egyik módszerrel sem tudta tévedhetetlenül megállapítani, melyikről ered az a mentális erőtér – ha ugyan nem egy harmadik forrásról van szó.

– Novi – mondta –, szeretném, ha mostantól kezdve mellettem ülne.

– Veszély fenyeget, mester?

– Nem kell aggódnia, Novi. Gondom lesz rá, hogy továbbra is biztonságban legyen.

– Én nem aggódom, mester, a biztonságom miatt. Ha veszély fenyeget, azt szeretném, ha segíteni tudnék.

– Máris segített, Novi – mondta Gendibal ellágyult hangon. – Maga miatt vettem észre egy olyan apróságot, amelyet feltétlenül észre kellett vennem. Maga nélkül ingoványos területre tévedtem volna, ahonnan talán csak nagy nehézségek árán tudnék kiszabadulni.

– Az agyammal csináltam ezt, mester, ahogy elmagyarázta egyszer? – kérdezte Novi ámulva.

– Bizony, Novi. Egyetlen műszer sem lehetne az agyánál érzékenyebb. Az enyém semmiképpen sem; az túlságosan bonyolult szerkezet.

– Olyan hálás vagyok, hogy segíthettem! – mondta Novi örömtől sugárzó arccal.

Gendibal mosolyogva bólintott, de váratlanul szinte porig sújtotta a komor felismerés, hogy egyéb segítségre is szüksége volna. Ugyanakkor valami gyerekes tiltakozás is föltámadt benne: ezt a munkát neki kell elvégeznie – egyedül neki.

Pedig mégsem lehet egyedül az ő feladata. A tét növekedett...

76.

A Trantoron Quindor Shandess úgy érezte, az első szólóság felelőssége nyomasztó súllyal nehezedik a vállára. Amióta Gendibal hajója eltűnt az atmoszférán túli sötétségben, nem hívta össze az Asztal gyűlését. Lefoglalták a saját gondolatai.

Bölcs dolog volt-e, hogy egyedül engedte el Gendibalt? Gendibal okos ugyan, de annyira azért nem, hogy védve legyen a túlzott önbizalomtól. Legnagyobb hibájául az önteltséget róhattak volna föl, éppen úgy, ahogy a saját esetében (gondolta keserűen) a korából származó fáradtságot.

Állandóan az a gondolat foglalkoztatta, vajon Preem Palver példája – hogy keresztül-kasul bejárván a galaxist, igyekezett rendbe hozni a dolgokat – nem bizonyul-e veszélyesnek. Válhat-e valakiből új Preem Palver? Akár Gendibalból? És Palver mindig magával vitte a feleségét is.

Igaz, Gendibal mellett meg ott van az a honi nő, ám ennek aligha van valami jelentősége. Palver felesége maga is szóló volt.

Shandess, miközben Gendibal üzenetére várakozott, napról napra öregebbnek érezte magát – és minden egyes nap, amely nem hozta meg a várva várt üzenetet, egyre nagyobb feszültséget keltett benne.

Egy hajóhadat kellett volna kiküldenie, egy flottillát...

Nem. Az Asztal úgysem egyezett volna bele.

És mégis...

Amikor végre megérkezett a hívás, éppen aludt – elnyomta az álom, amelytől már nem is remélt megkönnyebbülést. Szeles éjszaka volt, nehezen tudott elaludni. Akár egy gyerek, hangokat hallott a szél suttogásában.

Elalvás előtt még eljátszott azzal a gondolattal, hogy milyen jó volna, ha lemondhatna, ha nem kellene attól tartania, hogy visszavonulásával Delarminak kell átadnia székét.

Ekkor érte el a hívás, és ő nyomban teljesen éberen ült fel az ágyában.

– Jól van? – kérdezte.

– Tökéletesen, első szóló – felelte Gendibal. – Teremthetünk vizuális kapcsolatot a tömörebb beszélgetés kedvéért?

– Talán majd később – mondta az első szóló. – Először vázolja a helyzetet.

Gendibal gondosan válogatta meg a szavait – megérezte, hogy a másik az imént – ébredt fel, és mélységes fáradtságát is érzékelni tudta.

– Egy Gaia nevű, lakott bolygó közelében vagyok, amelynek létezéséről, tudomásom szerint, egyetlen galaktikus nyilvántartás sem tud.

– Ez lenne a Terv tökéletesítésén munkálkodó lények világa? Az Anti-Öszvéreké?

– Lehetséges, első szóló. A feltételezés indokolt. Egyrészt a hajó, fedélzetén Trevize-zel és Pelorattal, messze előttem jár, és azóta talán már le is szállt a Gaián. Másrészt tőlem mintegy félmillió kilométerre az űrben az Első Alapítvány hadihajóját észleltem,

– Ennek a nagy érdeklődésnek bizonyára van valami oka.

– Mindenképpen kell lennie valamilyen összefüggésnek, első szóló. Én csak azért vagyok itt, mert Trevize-t követtem, s a hadihajót talán ugyanez a cél vezérelte. Már csak az a kérdés, Trevize mit keres itt.

– Úgy gondolja, szóló, hogy követi a bolygóra is?

– Ezt a lehetőséget is mérlegre tettem, de időközben történt valami. Pillanatnyilag százmillió kilométerre vagyok a Gaiától, és mentális teret érzek magam körül az űrben – homogén és rendkívül gyenge töltésű teret. Csak véletlenül szereztem róla tudomást, amikor a honi nő agyára összpontosult. Igen figyelemreméltó agya van; jól tettem, amikor éppen ebből a célból magammal hoztam.

– Tehát igazolódott a feltevése, gondolja, hogy Delarmi szóló is tisztában volt vele?

– Amikor rávett, hogy hozzam magammal a nőt? Alig hinném. Most azonban előnyömre válik, első szóló.

– Örülök, hogy így cselekedett. Az a véleménye, Gendibal szóló, hogy a bolygó áll az erőtér középpontjában?

– Ha meg akarnék bizonyosodni róla, előbb a tér különböző, egymástól távol eső pontjaiból kellene méréseket végeznem, hogy megtudjam, rendelkezik-e ez a mező átfogó gömb-szimmetriával. Egyirányú mentális szondázásom valószínűsítette a dolgot, de nem bizonyította be. Nem volna azonban bölcs dolog, ha az Első Alapítvány hadihajójának jelenlétében folytatnám a kutatást.

– Az nem jelenthet fenyegetést.

– Lehetséges. De még abban sem lehetek biztos, első szóló, hogy nem az áll-e az erőtér fókuszában.

– De hiszen ők...

– Engedje meg, első szóló, hogy tisztelettel félbeszakítsam. Nem tudjuk, milyen technikai fejlettségi szintet ért el az Első Alapítvány. A viselkedésük különös öntudatról árulkodik, és meglehet, hogy kellemetlen meglepetéseket tartogatnak a számunkra. Meg kell tudnunk, nem fejlesztettek-e ki valamilyen eszközt, amelynek segítségével jártasságot szereztek az elmetudományban. Annyi bizonyos, hogy vagy a mentalisták egy hadihajójával, vagy magával a bolygójukkal állok szemben. Ha a hadihajóról van szó, a mentalisták sokkal gyengébbek, semhogy mozdulatlanságra kárhoztathatnának, de ahhoz talán volna elég erejük, hogy lassítsák a mozgásomat, és aztán a puszta fizikai fegyvereikkel elpusztítsanak. Abban az esetben viszont, ha a bolygó jelenti a középpontot, az ilyen távolságból is észlelhető erőtér a felszín óriási erejű intenzitására utal, akkora erejűre, amekkorával semmiképpen sem tudnék megbirkózni. Mindkét esetben indokoltnak látom a háló, a teljes háló kivetését, amelyben, szükség esetén, a Trantor összes erőforrása az én rendelkezésemre állna.

Az első szóló elbizonytalanodott.

– A teljes háló... Erre még sohasem volt szükség; még csak föl sem vetődött, kivéve az Öszvér idejében.

– Könnyen lehet, hogy ez a válság súlyosabb, mint az Öszvér idejében volt, első szóló.

– Nem tudom, beleegyeznének-e a szólók.

– Nem hinném, hogy meg kell tőlük kérdeznie, első szóló. Szükségállapotban egyedül is cselekedhet.

– Miféle magyarázatot adhatnék nekik?

– Mesélje el, amit tőlem hallott, első szóló.

– Delarmi szóló azt fogja mondani, hogy ön egy tehetetlen, gyáva alak, akit a saját félelme rángat őrültségekbe.

Gendibal némi gondolkodás után azt válaszolta:

– El tudom képzelni, hogy valami ilyesmit mond majd, de hagyjon rá mindent, és én is túl fogom élni. Most nem az én büszkeségemről vagy önimádatomról van szó, most a Második Alapítvány léte forog kockán.

77.

Harla Branno zordul elmosolyodott, ráncos arca még mélyebbre süllyedt kövérkés vállal közé.

– Azt hiszem, most már megsürgethetjük a dolgot – mondta. – Én felkészültem.

– Még most is meg van győződve arról, hogy tudja, mit csinál? – kérdezte Kodell.

– Most el akarja velem hitetni, hogy őrültnek tart, Liono, pedig ha annak tartana, ugyan miért ragaszkodott volna ahhoz, hogy a hajómon maradjon?

Kodell megvonta a vállát.

– Talán azért, polgármester asszony, hogy megállítsam, hogy eltérítsem vagy legalábbis megfékezzem, ha úgy látom, hogy túl messzire merészkedik. És persze amennyiben nem őrült...

– Tessék?

– Mert azt én sem szeretném, ha a jövendő történészei csupán önről emlékeznének meg. Csak hadd tudják meg, hogy én is itt voltam önnel, s akkor esetleg még azon is eltűnődhetnek, vajon kié volt az igazi érdem... Ehhez mit szól, polgármester asszony?

– Okos, Liono, nagyon okos, de hiábavalóság. Túl sok polgármester trónja mögött tartottam már a kezemben az igazi hatalmat, semhogy bárki is azt remélje, eltűrnék ilyesmit a saját kormányzásom alatt.

– Majd meglátjuk.

– Nem, nem fogjuk meglátni, mert az effajta történészi ítélkezésekre jóval a halálunk után kerül majd csak sor. Én mindenesetre nem félek. Sem ami a történelemben elfoglalt majdani helyemet, sem ami ezt illeti – és a képernyőre mutatott.

– Compor hajója – mondta Kodell.

– Igen, Compor hajója, csakhogy Compor nélkül – jelentette ki Branno. – Az egyik járőrhajónk megfigyelte a személycserét. Compor hajóját megállította egy másik. Ketten szálltak át belőle, s egy idő múlva Compor átment a másik hajóra.

Branno elégedetten dörzsölte össze a tenyerét.

– Trevize tökéletesen betöltötte a neki szánt szerepet. A tervem, hogy villámhárítóként dobom ki az űrbe, valóra vált. Magához vonzotta a villámot. Az a hajó, amelyik megállította Comport, a Második Alapítványé.

– Csak azt nem tudom, hogy állíthatja ilyen biztosan? – kérdezte Kodell, miközben elővette a pipáját, és megtömte dohánnyal.

– Mert mindig izgatott, nem áll-e Compor a Második Alapítvány befolyása alatt. Túlságosan simán alakult az élete. Minden dolga sikerült, és micsoda tapasztalattal rendelkezett a hipertéri nyomkövetésben! Azt, hogy Trevize-t elárulta, még akár egy nagyra törő ember politikai lépésének is elkönyvelhettem volna, de olyan fölösleges alapossággal hajtotta végre, mintha többről volna szó, mint személyes ambíciókról.

– Puszta találgatás, polgármester asszony!

– A találgatásból akkor lett bizonyosság, amikor az ugrások sorozatán át is oly könnyedén Trevize nyomában tudott maradni, mintha csak egyetlenegy ugrásról lett volna szó.

– Segítségül hívhatta a számítógépet, polgármester asszony.

Branno hátravetette a fejét, s fölnevetett.

– Drága Liono, maga annyi bonyolult összeesküvést szőtt már életében, hogy elfelejtette, milyen hatékonyak tudnak lenni a legegyszerűbb módszerek! Nem azért küldtem Comport Trevize után, mert szükségem volt rá, hogy bárki is a nyomában legyen. Mi értelme lett volna? Bármilyen titkos utakat is választott volna Trevize, mindenképpen magára vonta volna azoknak a nem alapítványi világoknak a figyelmét, ahol csak megfordult. Korszerű alapítványi hajója, erős terminusi akcentusa, alapítványi hitelkártyái mind-mind automatikusan gyújtották volna meg a feje körül a hírnév dicsfényét. Ha pedig bajba jutott volna, nyilván azonnal az alapítványi hivatalnokokhoz fordul segítségért, mint a Sayshellen... Bármit tett, mi azonnal tudomást szereztünk róla, méghozzá nem is Comportól. Nem – folytatta elgondolkodva –, Comport azért küldtem el, hogy próbára tegyem. És ez sikerült is, mert szándékosan hibás számítógépet adtunk neki; no nem annyira hibásat, hogy a hajó kormányozhatatlanná váljék, csak olyat, amelyik nem mutatkozik túlzottan szolgálatkésznek, ha ugrássorozatok kiszámításáról van szó. De Compor még így is végrehajtotta az ugrásokat, méghozzá minden nehézség nélkül.

– Látom már, polgármester asszony, hogy sok mindenről nem tájékoztat, amíg elérkezettnek nem látja rá az időt.

– Én csak akkor nem avatom be magát az ügyekbe, Liono, ha semmi kára nem származik belőle. Csodálom és igénybe veszem magát, de a bizalmamnak megvannak a maga jól megrajzolt határai, mint ahogy magánál is megvannak ezek a határok velem szemben – ne is próbálja letagadni.

– Nem fogom – mondta Kodell kimérten –, és egy napon élni fogok a lehetőséggel, polgármester asszony, hogy emlékeztessem a szavaira. Egyébként van még valami, amiről tudnom kellene? Milyen hajó volt az, amelyik megállította Comport? Ha Compor a Második Alapítványé, nyilván a hajó is.

– Mindig öröm számomra, ha önnel beszélgethetek, Liono. Azonnal fölfogja a dolgokat. Tudja, a Második Alapítvány nem sokat törődik azzal, hogy elrejtse a nyomait. Olyan védelemmel rendelkezik, amely a nyomok láthatatlanná tételén alapul, még akkor is, ha nincsenek nyomok. Egy második alapítványistával sohasem fordulhat elő, hogy idegen gyártmányú hajót vesz igénybe, hát még ha tudja, milyen játszva azonosíthatjuk egy hajó hovatartozását pusztán az általa használt energia mintázatából. Ők mindig is ki tudták emelni az ismeretet abból az agyból, amely rendelkezett vele, ezért aztán miért törődtek volna még azzal is, hogy a nyomokat eltüntessék? Nos, a mi járőrünk percekkel a megpillantása után megállapította a Comporhoz közeledő hajó eredetét.

– És most, gondolom, a Második Alapítvány ki fogja törölni ezt a tudást az agyunkból.

– Ha képes rá – szögezte le Branno. – Mert talán tapasztalni fogja, hogy bizonyos dolgok megváltoztak.

– Korábban azt állította, hogy tudja, hol van a Második Alapítvány – mondta Kodell. – Előbb a Gaiára lesz gondja, aztán a Trantorra. Ebből arra következtetek, hogy az a hajó trantori eredetű volt.

– Helyesen következtet. Meglepi a dolog?

Kodell lassan ingatta a fejét.

– Utólag már nem. Abban az időszakban, amikor az Öszvért megállították, Ebling Mis, Torán Darell és Bayta Darell is a Trantoron voltak. Bayta unokája, Arkady Darell a Trantoron született, és akkor is a Trantoron volt, amikor állítólag magát a Második Alapítványt is megszüntették. Az eseményekről írott beszámolója szerint egy bizonyos Preem Palver játszotta a kulcsszerepet, oly módon, hogy mindig a kellő pillanatban jelent meg a helyszínen; Palver trantori kereskedő volt. Tulajdonképpen magától értetődik, hogy a Második Alapítvány lakhelye a Trantor, ahol történetesen Hari Seldon is élt abban az időben, amikor mindkét Alapítványt életre hívta.

– Magától értetődik, csakhogy ezt soha senki sem hozta szóba. Erről maga a Második Alapítvány gondoskodott. Erre gondolva mondtam azt, hogy nekik nem kell eltüntetniük a nyomaikat, ha egyszer azt is könnyedén elérhetik, hogy senki se nézzen arra, amerre a nyomaik húzódnak, de ha valaki mégis odanézne, annak kitörlik az agyából ezeket a nyomokat.

– Ebben az esetben ne nézzünk elhamarkodottan abba az irányba, amelyikbe ők akarják fordítani a fejünket – mondta Kodell. – Ön szerint hogy lehet az, hogy Trevize rá tudott jönni a Második Alapítvány létezésére? Őt miért nem állította meg a Második Alapítvány?

Branno maga elé emelte kezét, és egyenként hajlította be bütykös ujjait.

– Először is: Trevize rendkívül szokatlan ember, akiben minden fegyelmezetlensége és óvatlansága ellenére van valami, amit magam sem értek. Lehet, hogy különleges eset. Másodszor: a Második Alapítvány sem volt teljesen tájékozatlan. Compor kezdettől fogva Trevize sarkában volt, és mindenről beszámolt nekem. Arra számítottam, hogy megállíthatom Trevize-t úgy, hogy a Második Alapítványnak ne kelljen nyíltan beavatkoznia. Harmadszor: amikor nem egészen úgy viselkedtem, ahogy elvárták volna tőlem – nem kínoztam meg, nem börtönöztem be, nem töröltem ki az emlékeit, nem vetettem pszichikai próba alá, csak egyszerűen kiküldtem az űrbe –, a Második Alapítvány is lépett egyet. Utánament az egyik saját hajóján. – És szűkszavúan, de boldogan még ennyit tett hozzá: – Ó, micsoda nagyszerű villámhárító!

– És mi lesz a következő lépésünk? – kérdezte Kodell.

– Megvívunk azzal a második alapítványistával, akivel a sors összehozott bennünket. Vagyis lassan, megfontoltan elindulunk feléje.

78.

Gendibal és Novi egymás mellett ülve figyelték a képernyőt.

Novi félt; ezzel Gendibal tisztában volt, mint ahogy azzal is, milyen reménytelen igyekezettel próbálja leküzdeni félelmét. Gendibal semmit sem tehetett, amivel elviselhetőbbé vált volna ez a rettenetes szorongás, mert oktalanságnak érezte, ha most megérinti az agyát, s esetleg elnyomja azt a választ, amellyel Novi az őket körülvevő mentális mező felé fordulhatna.

Az alapítványi hadihajó lassan, de eltökélten közeledett feléjük. Hatalmas hadihajó volt, s abból ítélve, amit a múltban az alapítványi hajókkal kapcsolatban tapasztaltak, a legénység legalább hat főből állhatott. Fegyverei (efelől Gendibalnak kétsége sem volt) önmagukban képesek feltartani, és ha kell, megsemmisíteni egy egész hadiflottát, amelyet a Második Alapítvány sorakoztatna föl ellenük – amennyiben azok a hajók csak a fizikai erejükre támaszkodhatnának.

A hadihajó közeledéséből – még ha a célpont egy második alapítványista által irányított egyetlen hajó volt is – bizonyos következtetéseket máris le lehetett vonni. Ha rendelkezett is mentális képességgel, nem látszott valószínűnek, hogy ilyen módon kíván besétálni a Második Alapítvány torkába. Inkább úgy tűnt, hogy puszta tudatlanságból közelít – de még ennek a tudatlanságnak is különböző fokozataival lehetett számolni.

Jelenthette azt, hogy a hadihajó kapitánya nem vette észre, hogy Compor helyén másvalaki ül, vagy ha észrevette is, nem tudta, hogy a helyettes második alapítványbeli, esetleg még azt sem, mi fán terem egy második alapítványbeli.

Vagy (Gendibal minden lehetőséget igyekezett számba venni) mi van akkor, ha a hajó rendelkezik mentális erővel, és ennek büszke tudatában közelít feléje? Ebből csak arra lehet következtetni, hogy a hajót egy megalomániás vagy olyan erők birtokosa irányítja, aki messze fölülmúlja mindazt, amit Gendibal feltételezni mer róla.

De mindez a feltételezés még korántsem jelent végső bizonyosságot...

Óvatosan megérintette Novi agyát. A lány nem érzékelte tudatosan a mentális mezőket – ellentétben Gendiballal –, a szóló agya mégsem tudott olyan finoman reagálni, s nem is mutatott ki olyan gyenge mentális mezőt, mint Novié. Olyan paradoxon ez, amit érdemes lesz a későbbiekben tanulmányoznia, és hosszú távon jóval fontosabb eredményekkel kecsegtet, mint egy közelgő űrhajó pillanatnyilag megoldásra váró problémája.

Gendibal ösztönösen megérezte ezt a lehetőséget már akkor, amikor először pillantotta meg Novi agyának szokatlan simaságát és szimmetriáját – és valóban büszke volt intuitív képességére. A szólók mindig is büszkén viselték ösztönös hatalmukat; de vajon milyen mértékben származott ez abból, hogy képtelenek voltak közvetlen fizikai módszerekkel mérni e mezőket, ennélfogva nem is értették, mit csinálnak valójában? Könnyű dolog a misztikus "intuíció" szóval leplezni a tudatlanságot. És milyen mértékben származott éppen a tudatlanságukból az, hogy a gondolatok tudományával összehasonlítva olyan kevésre becsülték a fizika fontosságát?

Mennyire elvakult az ő büszkeségük? Ha első szóló lesz, gondolta Gendibal, változásokat fog bevezetni ezen a téren. Fizikai értelemben valamelyest közelíteni kell egymáshoz a két Alapítványt. A Második Alapítvány nem vállalhatja, hogy mentalizmusa monopóliumának akár enyhe mérvű csökkenésével máris a pusztulás rémképével kelljen szembenéznie.

Lehet, hogy ez az egyeduralom már ma sem a régi. Lehet, hogy az Első Alapítvány nem várt fejlődésen ment keresztül, vagy hogy szövetséget épített ki az Anti-Öszvérek világával. (Ez a gondolat először ötlött fel benne, s beleborzongott.)

Agyán a szólóknál megszokott gyorsasággal villantak át e gondolatok – ám közben figyelmét egy pillanatra sem fordította el Novi agyának ragyogásáról, mely válasz volt a teret körös-körül betöltő, enyhe mentális sugárzásra. Az alapítványi hadihajó közeledtével a ragyogás nem erősbödött.

Önmagában ez még nem jelentette minden kétséget kizáróan, hogy a hadihajó nem rendelkezik mentalizmussal. Ismeretes, hogy a mentális erőtér nem engedelmeskedik a fordított négyzetesség törvényének – vagyis intenzitása nem növekszik egyenes arányban a kibocsátó és a felfogó közti távolság csökkenésének négyzetével. Ebből a szempontból különbözik az elektromágneses és a gravitációs mezők természetétől. Ugyanakkor az sem állítható, hogy teljesen független volna tőle. Novi agyában a hadihajó közeledtére, ha alig érzékelhetően is, de erősbödnie kellene a ragyogásnak.

(Mi a magyarázata annak, hogy a Második Alapítvány öt évszázad alatt – Hari Seldontól máig – egyszer sem gondolt rá, hogy kidolgozza a mentális intenzitás és a távolság közti matematikai összefüggést? A fizikai tudományok effajta lekezelésének véget kellene és véget is fog vetni, gondolta Gendibal.)

Ha a hajó rendelkezik mentalizmussal, s annak is tudatában van, hogy egy második alapítványistához közeledik, nem kellene-e a maximumig növelnie erőterének intenzitását? Ebben az esetben viszont Novi agyának tükröznie kellene a változást, s valamilyen módon határozottabban kellene válaszolnia...

De nem válaszolt!

Gendibal megnyugodva vetette el annak a lehetőséget, hogy a hajón mentalisták közelednek.

Tudatlanságból jön az űrhajó, s fenyegetése nem olyan vészes. A mentális mező ettől még természetesen létezett, de most már nyilvánvaló volt, hogy a Gaiától származik. Ez is zavarba ejtő, de a közvetlen gondot a hajó jelenti.

Előbb ezt a problémát kell kiküszöbölnie, s csak aztán fordulhat teljes figyelmével az Anti-Öszvérek világa felé.

Várt. Ahhoz, hogy hatékony támadásba lendülhessen, előbb a hajónak mozdulnia kell valamerre, vagy el kell érnie a megfelelő közelséget.

Továbbra is feléje tartott – immár meglehetősen gyorsan –, de még most sem csinált semmit. Gendibal végül úgy döntött, ütése már kellőképpen erős lesz. No nem annyira, hogy fájdalmat okozzon vele, legföljebb egy kis kellemetlenséget – a hajón lévők csak annyit éreznek majd, hogy hátuk és végtagjaik izmai kelletlenül engedelmeskednek az akaratuknak.

Gendibal egy nyalábba fogta össze az agya vezérlése alatt álló mentális erőteret, majd intenzitását növelve a fény sebességével dobta át a két hajó közti űrön. (Már eléggé megközelítették egymást ahhoz, hogy ne a hipertéren át vegyék föl a kapcsolatot, ami mindenképpen a pontosság rovására ment volna.)

És ekkor Gendibal döbbenten roskadt vissza a székébe.

Az alapítványi hadihajónak olyan hatékony mentális pajzsa volt, amelynek sűrűsége Gendibal erőterének az intenzitásával egyenes arányban növekedett. Tehát a hajó nem tudatlanul közeledett, és merőben váratlan erejű – igaz, csupán védelmi célokat szolgáló – fegyverrel rendelkezett.

79.

– Ó! – kiáltott fel Branno. – Meg akart támadni bennünket, Liono. Nézze! A pszichométer mutatója remegve lódult ki a helyéből.

Százhúsz esztendeje foglalkoztak már az Alapítvány tudósai a mentális pajzs kifejlesztésével; ennél nagyobb titokzatosság talán csak Hari Seldon munkálkodását övezte, amikor a pszichohistóriai elemzésen dolgozott. Öt nemzedék alatt sikerült tökéletesen kifejleszteniük egy olyan eszközt, amelynek semmiféle kielégítő elméleti alapja nem volt.

De a pszichométer feltalálása nélkül még csak lehetőség sem nyílt volna a fejlődésre; ez az eszköz jelezte ugyanis az újabb és újabb lépések irányát és jelentőségének mértékét. Működésének elveit ugyan senki sem értette, de jelzései pontosan mérték a mérhetetlent, és kifejezték a kifejezhetetlent. Branno úgy érezte (számos tudóshoz hasonlóan), hogy mihelyt az Alapítvány megérti a pszichométer működésének mibenlétét, az elmetudomány területén már föl is zárkózott a Második Alapítvány mellé.

De erre még várniuk kellett. Most még be kellett érniük a pajzzsal, amelyet a fizikai fegyverek elsöprő túlsúlya is támogatott.

Branno elküldte üzenetét, méghozzá olyan férfihangon, amely – megfosztva minden érzelmi töltéstől – gépies, halott hang volt.

– Üzenem a Fényes Csillagnak és bitorlójának: ön kalóztámadással, erőszakkal foglalta el az Alapítvány Szövetség Űrtengerészetének egyik hajóját. Felszólítom, adja meg magát a hajóval együtt, különben elrendelem a támadást!

A válasz normális hangon érkezett:

– Terminus polgármestere, Branno! Tudom, hogy ön a hajón tartózkodik. A Fényes Csillagot nem kalózakcióval foglaltam el. Törvényes kapitánya, a terminusi Munn Li Compor meghívására érkeztem a fedélzetre. Fegyverszünetet kérek, hogy mindkettőnk számára fontos ügyekről beszélgethessünk.

– Hadd beszéljek én, polgármester asszony – súgta Kodell Brannónak. A nő megvető mozdulatot tett.

– Ezt a felelősséget nekem kell vállalnom, Liono.

Bekapcsolta a mikrofont, és amikor megszólalt, a hangja alig volt kevésbé kifejező és érzelem nélküli, mint az előbbi, mesterséges hang.

– Jobb, ha tisztában van a helyzetével, második alapítványista. Ha nem adja meg magát azonnal, egyszerűen kisöpörjük az űrből, nem kell hozzá több idő, mint amennyi alatt a fény a mi hajónktól eljut az önéhez. Annál is inkább megtehetjük, mivel semmi olyat nem tud, amiért meg kellene kímélnünk az életét. Tudjuk, hogy a Trantorról jött, és mihelyt önnel leszámoltunk, feltett szándékunk, hogy leszámolunk a Trantorral is. Csak annyi időt engedélyezünk önnek, míg előadhatja a mondanivalóját, de miután úgysem tudhatunk meg semmi lényegeset öntől, ez az idő meglehetősen rövid lesz.

– Ebben az esetben – válaszolta Gendibal –, engedjék meg, hogy szóljak, méghozzá rögtön a lényegről. Az önök pajzsa nem tökéletes, és nem is lehet az. Túlbecsülték magukat, és alábecsültek engem. Behatolhatok az agyukba, és irányíthatom. A pajzs nélkül talán könnyebb dolgom volna, de a feladat így sem okoz különösebb nehézséget. Mihelyt megpróbálnák használni a fegyvereiket, lesújtanék önökre, és éppen ezért kell jól megérteniük engem. A pajzs nélkül szelíden avatkoznék be az elméjükbe, s nem okoznék kárt benne; a pajzsot azonban nagyobb erővel kell áttörnöm, és ha ezt megtettem, a továbbiakban már sem finoman, sem ügyesen nem tudok bánni az agyukkal. Azt is ugyanúgy szét kell zúznom, akár a pajzsot, és ezzel jóvátehetetlen kárt okozok önökben. Tehát nem állíthatnak meg, illetve én csak úgy állíthatom meg önöket, hogy a gyilkosságnál is nagyobb bűnt kényszerülök elkövetni önök ellen. Értelem nélküli, üres bábokká kellene változtatnom önöket. Hajlandók vállalni a kockázatot?

– Ön is tudja, hogy erre nem volna képes – válaszolta Branno.

– Tehát vállalják annak a kockázatát, amiről az imént beszéltem? – kérdezte ridegen közönyös hangon Gendibal.

– Seldon nevére, polgármester asszony... – súgta közelebb hajolva Kodell.

– Követem a gondolatait, Kodell, fölösleges suttognia – szólalt meg Gendibal (nem azonnal, mert a fénynek és minden fénysebességgel közlekedő dolognak egy másodpercbe tellett, míg egyik hajóról eljutott a másikra). – Ugyanígy érzékelem a polgármesternő gondolatait is. Most egy kissé elbizonytalanodott, de azért nem kell pánikba esnie. És pusztán az a tény, hogy minderről tudomásom van, bizonyítja az önök pajzsának tökéletlen voltát.

– Meg is lehet erősíteni – mondta a polgármesternő elszántan.

– Akárcsak az én mentális erőmet – válaszolta Gendibal.

– Csakhogy én fizikai energiával tartom fenn a pajzsot, amelyből hosszú időre elegendő mennyiséggel rendelkezem. Önnek viszont mentális energiával kell áthatolnia rajta, ami ki fogja fárasztani.

– Nem vagyok fáradt – mondta Gendibal. – Pillanatnyilag egyikőjük sem képes egyetlen parancsot sem kiadni akár a saját, akár más hajók legénységének egyetlen tagja számára sem. Ezzel még nem okozok kárt önöknek, de meg ne próbáljanak kibújni az ellenőrzésem alól, mert amennyiben növelnem kellene az erőmet, az előbbi figyelmeztetésem értelmében agyukat jóvátehetetlen károsodás érné.

– Én várok – jelentette ki Branno, s tüntető türelemmel tette ölbe a kezét. – Ön ki fog fáradni, és amikor ez bekövetkezik, a parancsaim már nem is ön ellen irányulnak majd, mert ön addigra ártalmatlanná fog válni. Akkor az Alapítvány főflottáját fogom utasítani, hogy induljon meg a Trantor ellen. Ha meg akarja menteni a Trantort, adja meg magát. A pusztítás második hulláma már nem fogja megkímélni az önök szervezetét, mint az első, amelyik a Nagy Dúlás idején döntötte romba a bolygójukat.

– Hát nem érti, polgármesternő, hogy ha erőm gyengülését érezném, amire nem fog sor kerülni, legegyszerűbben úgy menthetném meg a világomat, ha utolsó erőmmel elpusztítanám önöket?

– Nem tehetné meg. Az önök feladata mindenekelőtt az, hogy életben tartsák a Seldon-tervet. Ha megölné a Terminus polgármesterét, s ezzel csapást mérne az Első Alapítvány tekintélyére, valamint a beléje vetett bizalomra, egyszersmind jóvátehetetlenül meggyengítené a Terv erejét, s feltüzelné a mindenütt föllelhető ellenségeit; következésképpen a Terv lerombolásával csaknem olyan reménytelen helyzetet idézne elő, mint ha maga a Trantor pusztulna el. Ezzel az erővel akár meg is adhatja magát.

– Arra számít tehát, hogy nem merem megsemmisíteni önöket?

Branno keble megemelkedett, amint mélyen beszívta a levegőt, majd lassan kieresztette, s csak aztán vágta ki határozottan:

– Igen!

Kodell halottsápadtan ült mellette.

80.

Gendibal rámeredt Branno alakjára, amely a fal előtti tér egy síkjában rajzolódott ki előtte, ámbár az erőtér zavaró hatása miatt kissé reszketően és elmosódottan. A mellette ülő ember arcvonásai teljesen homályban maradtak, mert Gendibalnak nem volt elég energiája, hogy őrá is összpontosítson. Minden figyelmét a polgármesternőre kellett fordítania.

Branno viszont nem láthatta őt. Azt sem tudhatta például, hogy mellette is ül valaki. Gendibal arckifejezéséből, testének jelzéseiből sem tudott következtetéseket levonni, ebből a szempontból tehát hátrányban volt.

Gendibal minden egyes szavával igazat állított. Irgalmatlan erejű mentális erőket vonhatott volna össze, hogy lesújthasson Brannóra – s ezzel végérvényesen összeroncsolja a nő agyát.

De amit Branno mondott, szintén igaz volt. Ha Gendibal elpusztítja őt, ezzel legalább annyi kárt okoz a Tervnek, mint annak idején az Öszvér. Mi több, ez a kár annyival komolyabb lett volna, amennyivel az Öszvér óta előbbre tartottak a játszmában, tehát kevesebb idő állt volna rendelkezésükre, hogy visszataláljanak a helyes útra.

A helyzetet csak súlyosbította a Gaiának, ennek a még most is ismeretlen mennyiségnek a jelenléte, mely alig érzékelhetően, de gyötrő bizonyossággal jelezte, hogy saját mentális erőtérrel rendelkezik.

Egy pillanatra megérintette Novi agyát, hogy lássa, megvan-e még az áramlás. Megvolt, méghozzá változatlanul.

Novi, noha semmiféle módon nem érezhette meg az érintést, feléje fordult, és rémülten, súgva kérdezte:

– Mester, valami halvány ködöt látok itt. Ahhoz beszél?

Agyuk felületes összekapcsolódása révén érzékelhette a ködöt. Gendibal az ajkához emelte az ujját.

– Ne féljen, Novi – mondta. – Hunyja le a szemét, és lazítson.

Aztán emelt hangon így szólt:

– Branno polgármesternő, ha úgy vesszük, sikeres hazárdjátékot űzött. Nem kívánom azonnal elpusztítani, mert úgy vélem, ha elmagyarázhatok önnek valamit, hallgatni fog a józan eszére, s így mindkét irányból elháríthatjuk a megsemmisítéssel fenyegető lépéseket. Tegyük fel, polgármesternő, hogy ön győz, és én adom meg magam. Mi következnék ebből? Ön és utódai, túláradó önbizalmukban és a mentális pajzsba vetett túlzott bizakodásuk alapján, roppant igyekezettel próbálnák meg kiterjeszteni hatalmukat az egész galaxisra. S mert ezzel a Seldon-tervet is tönkretennék, éppenséggel késleltetnék a Második Birodalom megalapítását.

– Egyáltalán nem lep meg, hogy nem kíván azonnal elpusztítani – válaszolta Branno –, és abból ítélve, hogy továbbra is tétlenül ül, feltételezem, kénytelen volt belátni: nincs bátorsága hozzá, hogy engem elpusztítson.

– Ne legyen oktalanul elbizakodott – mondta Gendibal. – Inkább hallgasson rám. A galaxis többsége még ma sem tartozik az Alapítványhoz, sőt egyre növekvő mértékben válik Alapítvány-ellenessé. De még az Alapítvány Szövetség egyes tagjai sem felejtették el, hogy valaha függetlenek voltak. Ha az Alapítvány elhamarkodott cselekedetekre ragadtatja magát, miután én megadtam magam, ezzel épp a legnagyobb gyengeségétől szabadítja meg a galaxis többi világát: a széthúzástól és a határozatlanságtól. Éppen az öntől való félelem fogja egybekovácsolni őket, s ön fogja fölkelteni bennük a lázadás vágyát.

– Üres szavakkal fenyegetőzik – felelte Branno. – Elég erősek vagyunk, hogy könnyedén elbánjunk ellenségeinkkel, még ha a nem alapítványi galaxis minden világa fogna is össze ellenünk, s ezen az sem változtatna, ha félszövetségnyi világ lázadna fel, s állna melléjük. Ez mind nem jelentene számunkra gondot.

– Közvetlen gondot nem, polgármesternő. Ne kövesse el azonban azt a hibát, hogy csak az azonnali következményeket veszi figyelembe. Létrehozhatja a Második Birodalmat úgy is, hogy egyszerűen bejelenti a megalapítását, de arra már nem lesz képes, hogy össze is tartsa. Tízévenként újra meg újra meg kell szereznie fölötte a hatalmat.

– Akkor ezt fogjuk tenni, mígnem a világok éppúgy belefáradnak, ahogy ön is fárad már.

– Ők sem fáradnak bele, ahogyan én sem fáradok. S ez a folyamat nem is tarthat soká, mert az ön ál-Birodalmát egy másik s az előbbinél még súlyosabb veszély fenyegetné. Mivel csak ideig-óráig lenne fönntartható, méghozzá egy mind korszerűbb fegyverzettel ellátott, állandó kiképzés alatt álló hadsereg révén, az Alapítvány tábornokai, a történelem folyamán első ízben, fontosabbá és hatalmasabbá válnának, mint maga a kormány. Az ál-Birodalom katonai övezetekre bomlana fel, amelyek mindegyikében a katonai parancsnokok kezében lenne a legfőbb hatalom. Kezdetét venné az anarchia, s ezzel együtt a barbár állapotokba való visszacsúszás, amely hosszabb ideig tarthatna, mint az a harmincezer esztendő, amelyet Seldon a Terv megalkotása előtt megjövendölt.

– Ezek csupán gyerekes fenyegetőzések. Még ha a Seldon-terv matematikájára alapozza is, az csupán lehetőségekről s nem szükségszerűségekről beszél.

– Branno polgármesternő – szólt Gendibal nyomatékosan –, felejtse most el a Seldon-tervet. Ön nem érti a matematikáját, és nem látja át a szerkezetét. De talán nincs is rá szüksége. Ön sokat tapasztalt politikus, s a pozíciójából ítélve nyilván sikeres is. De továbbmegyek: a játszma, amelybe most belefogott, a bátorságáról is árulkodik. Vegye elő józan politikai ítélőképességét, s gondolja át az emberiség politikai és katonai történetét, méghozzá abban a megvilágításban, amelyet az emberi természet ismerete nyújt. Vegye tekintetbe, mi mozgatja a népek, a politikusok és a katonai vezetők cselekedeteit, viszontcselekedeteit és egymással való kapcsolataik alakulását, s be fogja látni, hogy igazam van.

– Még ha igaza volna is, második alapítványista – felelte Branno –, ezt a kockázatot vállalnunk kell. A kormányzás iránti elkötelezettségünkkel, folyamatos technikai előrehaladásunkkal mind mentális, mind fizikai értelemben megszerezhetjük a győzelmet. Hari Seldon nem jósolhatta meg a fejlődésnek ezt az iramát. Nem láthatta előre. Hol szerepel a Tervben az Első Alapítvány mentális pajzsának kifejlesztése? Miért kell nekünk egyáltalán a Tervhez ragaszkodnunk? A Terv nélkül is megpróbálkozhatunk egy új Birodalom megalapításával. Végtére is, ha nélküle vallunk kudarcot, az többet ér, mint ha általa lennénk sikeresek. Nem kérünk egy olyan Birodalomból, amelyben bábokként mozgatnak bennünket második alapítványi, rejtett manipulátorok.

– Csak azért beszél így, mert nem érti meg, mit jelenthetne a kudarc a galaxis népei számára.

– Lehetséges! – felelte Branno keményen. – Fárad már, második alapítványista?

– Csöppet sem. Hadd javasoljak egy olyan cselekvési lehetőséget, amelyet eddig nem vett számításba, olyat, amelyik sem engem, sem önt nem kényszerít megadásra. Mi most egy Gaia nevű bolygó szomszédságában vagyunk...

– Tudok róla.

– Arról is tud, hogy talán ez a bolygó az Öszvér születésének a helye?

– E téren alaposabb bizonyítékokra lenne szükségem az ön puszta kijelentésénél.

– A bolygót mentális erőtér veszi körül. Ez a világ sok-sok Öszvér otthona. Ha ön valóra váltja álmát, és lerombolja a Második Alapítványt, máris rabszolgájává válik az Öszvérek bolygójának. Mi rosszat tett önnek valaha is a Második Alapítvány? Valóságos, nem pedig elképzelt vagy elméletileg bekövetkezhető ártalomra gondolok. És most kérdezze meg önmagától, mennyi kárt okozott önöknek egyetlen Öszvér ténykedése!

– Még most is csak az ön kijelentéseire hagyatkozhatom.

– Mindaddig, amíg itt maradunk, nem nyújthatok többet. Ezért javasoltam fegyverszünetet. Tartsa fenn továbbra is a pajzsot, ha nem bízik meg bennem, de ne zárkózzék el az együttműködés elől. Közelítsük meg együtt ezt a bolygót, és ha már meggyőződött róla, hogy veszélyes, én közömbösítem a körülötte lévő mentális erőteret, ön pedig akkor parancsot adhat hajóinak a bolygó elfoglalására.

– És aztán?

– Akkor legalább külső erő beavatkozási veszélye nélkül állhat szemben egymással az Első és a Második Alapítvány. A kettőnk küzdelme csakis ebben az esetben lehet tiszta, hiszen most, ön is látja, nem merünk harcba szállni, mert mindketten kutyaszorítóba kerültünk.

– Miért nem mondta ezt előbb?

– Azt hittem, meggyőzhetem arról, hogy mi ketten nem vagyunk ellenségek, tehát összefoghatunk. Bár ezzel a kísérletemmel nyilvánvalóan kudarcot vallottam, mégis hajlandó vagyok együttműködni.

Branno fejét lehajtva, némán töprengett, majd azt mondta:

– Dajkamesékkel akarja elaltatni az éberségemet. Hogyan közömbösíthetné egymagában az Öszvérek bolygójának mentális erőterét? Ez a gondolat olyan nevetséges, hogy a javaslata komolyságában sem bízhatom.

– Nem vagyok egyedül – felelte Gendibal. – Az egész Második Alapítvány ereje áll mögöttem, s ez az erő rajtam keresztül megbirkózik a Gaia erejével – sőt bármikor félresöpörheti az ön pajzsát, mintha csak könnyű ködfüggönyből szőtték volna.

– Ebben az esetben mi szüksége lehet az én segítségemre?

– Elsősorban azért van rá szükségem, mert az erőtér közömbösítése korántsem elegendő. A Második Alapítvány nem áldozhatja föl magát egyszer s mindenkorra azért, hogy szünet nélkül biztosítsa ennek az erőtérnek a közömbösítését, ahogyan én sem tölthetem életem hátralévő részét azzal, hogy mindenáron megpróbálok szót érteni önnel. Fizikai beavatkozásra is szükség van, méghozzá az önök hajóinak bevetésére. Másodszor: ha észérvekkel nem tudom meggyőzni, hogy a két Alapítványnak szövetségesként kell tekintenie egymásra, talán egy döntő fontosságú, közös vállalkozás meggyőzőbb érvnek fog bizonyulni. A tettek még ott is segíthetnek, ahol a szavak kudarcot vallottak.

Branno megint hallgatott egy sort, mielőtt megszólalt volna:

– Hajlandó vagyok közelebb menni a Gaiához, ha ezt a manővert együtt hajtjuk végre. Ezenkívül nem ígérhetek semmit.

– Ennyivel beérem – felelte Gendibal, és a számítógép fölé hajolt.

Ekkor megszólalt Novi:

– Nem, mester, eddig nem volt jelentősége, de kérem, most ne tegyen semmit. Meg kell várnunk a terminusi Trevize tanácsost.

19 - A döntés

81.

Amikor Janov Pelorat megszólalt, hangjában alig észrevehető türelmetlenség vibrált.

– Igazán, Golan, úgy látszik, senkit sem érdekel, hogy meglehetősen hosszú életem során – biztosíthatom, Bliss, azért nem olyan hosszú – először utazom át a galaxison. Valahányszor megérkezem egy bolygóra, máris el kell hagynom, s még mielőtt alkalmam nyílna a tanulmányozására, már újból az űrben találom magam. Immár másodszor kell ezt tapasztalnom.

– Valóban – felelte Bliss –, de ha az elsőt nem hagyta volna el olyan gyorsan, ki tudja, mikor találkozhatott volna velem. Ez bizonyára kárpótolja az első alkalomért.

– Így van. Mi tagadás... kedvesem, ez bizony így van.

– És most, Pel, ha el is kell hagynia a bolygót, azért tőlem nem kell elbúcsúznia, és én vagyok Gaia, akár a legapróbb részletet, akár a nagy egészet nézi.

– Tudom, hogy maga az, és más része nem is kell nekem.

Trevize, aki eddig összehúzott szemöldökkel hallgatta kettejük beszélgetését, most megszólalt:

– Mégiscsak felháborító! Miért nem jött velünk Dom? Az űrre, képtelen vagyok megszokni ezeket az egy szótagos neveket! Van egy kétszázötven szótagból álló név, és mindössze egyet használunk belőle... Miért nem ő jött, mind a kétszázötven szótagjával együtt? Ha ez az egész olyan fontos, ha a Gaia léte függ tőle, miért nem ő irányít bennünket a tanácsaival?

– Én itt vagyok, Trev – válaszolta Bliss –, és én legalább annyira Gaia vagyok, akárcsak ő. – Sötét szeme kissé oldalról és alulról villant Trevize-re, amikor megkérdezte: – Ezek szerint idegesíti magát, ha Trevnek szólítom?

– Igen, idegesít. Nekem is van annyi jogom a saját szokásaimhoz, mint maguknak. Az én nevem Trevize. Két szótagból áll. Trevize.

– Kérem, nagyon szívesen. Nem akarom feldühíteni, Trevize.

– Nem dühített fel. Csak felbosszantott. – Felpattant, nagy léptekkel végigment a helyiségen, miközben átlépett Pelorat kinyújtott lábán (aki gyorsan elrántotta), majd visszafordult. Hirtelen megtorpant, megfordult, és megállt Bliss előtt.

– Idefigyeljen! – mondta, és ujjával a lányra bökött. – Én nem vagyok a magam ura! Külső erőnek engedelmeskedve jöttem a Terminusról a Gaiára, és amikor ezt megsejtettem, már nem tudtam kitépni magam ennek az erőnek a szorításából. És amikor megérkeztem a Gaiára, azt mondták, azért kellett idejönnöm, hogy megmentsem a Gaiát. Miért? Hogyan? Mi nekem a Gaia, s mi vagyok én a Gaiának, hogy nekem kell megmentenem? Nincs rajtam kívül más a galaxis sokmilliárdszor milliárdnyi emberi lénye közül, aki elvégezhetné ezt a munkát?

– Kérem, Trevize – szólt Bliss szokatlanul csüggedt hangon, s arcán ezúttal nyoma sem volt a játékos, már-már incselkedő kifejezésnek. – Ne legyen dühös. Látja, helyesen ejtem ki a nevét, és nagyon komolyan beszélek. Dom is kérte, hogy legyen türelemmel.

– A galaxis minden bolygójára esküszöm, akár lakott, akár nem, hogy nem leszek türelemmel! Ha egyszer olyan fontos személy vagyok, nem érdemelnék meg valamiféle magyarázatot? Újra megkérdezem: miért nem jött velünk Dom? Talán nem tartja kellőképpen fontosnak, hogy itt legyen mellettünk a Távoli Csillag fedélzetén?

– Hiszen itt van, Trevize – felelte Bliss. – Velem együtt ő is itt van, mint ahogy mindenki, aki a bolygón él, a bolygó minden egyes élőlénye, még a legutolsó porszeme is.

– Magát kielégíti ez a magyarázat, de én másképpen gondolkodom. Én nem vagyok gaialakó. Mi nem tudjuk begyömöszölni az egész bolygót a hajómra, mindössze egy embert láthatunk vendégül. Maga van velünk, és magán keresztül Dom is velünk van. Nagyon helyes. De kérdem én, miért nem Dom van itt, és maga csak rajta keresztül?

– Először is azért – válaszolta Bliss –, mert Pel, akarom mondani Pelorat, kérte, hogy én legyek itt a hajón. Én, nem pedig Dom.

– Lovagias volt. Ki veszi az ilyesmit komolyan?

– Ó, nem, drága barátom – állt föl Pelorat elvörösödő arccal. – Én komolyan gondoltam, és rosszul esne, ha vitatná. Én elfogadom azt az érvelést, hogy valójában mindegy, Gaiának mint egésznek melyik komponense van jelen a hajón, és nekem Bliss jelenléte nagyobb öröm, mint Domé, s így kellene éreznie magának is. Mondhatom, Golan, úgy viselkedik, mint valami gyerek.

– Én? Én?! – csattant föl Trevize elsötétülő arccal. – Rendben van, elismerem. Ettől eltekintve – bökött ismét Blissre – bármit is varnak tőlem, biztosíthatom, semmit sem teszek mindaddig, amíg nem bánnak velem emberi lényhez méltóan. Először is volna két kérdésem... Mit várnak tőlem? És miért éppen tőlem várják?

Bliss kerekre tágult szemmel hátrált előle.

– Én, kérem, azt még nem tudom megmondani. Gaia még nem ismeri a választ. Úgy kell idejönnie, hogy még semmiről se tudjon semmit. Itt kell megtudnia mindent, hogy aztán megtegye, amit meg kell tennie, de akkor higgadtan, semmiféle érzelem nem befolyásolhatja. Ha továbbra is úgy viselkedik, ahogy most, nem lesz alkalmas semmire, és Gaia el fog pusztulni. Meg kell változtatnia az érzelmeit, és én ebben nem tudok segíteni.

– Dom tudna, ha itt volna? – faggatta Trevize könyörtelenül.

– Dom itt van – felelte Bliss. – Ő/én/mi nem tudjuk, hogyan változtassuk vagy nyugtassuk meg magát. Mi nem tudjuk, milyen az, amikor egy emberi lény nem érzékeli a saját helyét a dolgok rendjében, amikor nem érzi, hogy ő egy nagyobb egész része.

– Ez nem igaz – jelentette ki Trevize. – Maguk millió kilométerekről, vagy tán még messzebbről is megfogták a hajómat, és nyugalmat erőltettek ránk kétségbeesett tehetetlenségünkben. Nyugtasson meg hát most is. Ne tegyen úgy, mintha nem értene hozzá. Nagyon is jól ért hozzá.

– De most nem szabad megnyugtatnunk. Most nem. Ha most megváltoztatnánk vagy bármi módon befolyásolnánk magát, többé nem volna értékesebb számunkra, mint akárki más a galaxisban, s nem is vehetnénk hasznát. Nekünk épp az kell magában, ami önmaga. És nem is szabad mássá válnia. Ha ebben a pillanatban akárhogyan is, de hatni akarnánk önre, már el is vesztünk. Kérem, nyugodjon meg a saját erejéből.

– Nincs rá mód, kisasszony, hacsak nem árul el valamit abból, amit tudni akarok.

– Bliss, hadd próbáljam meg én – szólalt meg Pelorat. – Kérem, menjen át a másik szobába.

Bliss lassan kihátrált. Pelorat becsukta mögötte az ajtót.

– Így is lát, hall és megérez mindent – mondta Trevize. – Mit számít, hogy kiküldte?

– Nekem számít – felelte Pelorat. – Egyedül akarok lenni magával, még akkor is, ha csak illúzió. Golan, maga fél!

– Ne beszéljen bolondokat.

– Egészen természetes, hogy fél. Nem tudja, hová megy, mi vár magára, s azt sem, mit várnak magától. Joga van hozzá, hogy féljen.

– De nem félek.

– De igen, fél. A fizikai veszélytől talán nem fél úgy, ahogy én. Én féltem attól, hogy kimerészkedjem az űrbe, féltem minden új bolygótól, amellyel találkoznom kellett volna, de elsősorban is féltem minden új találkozástól. Fél évszázadot töltöttem el mesterségesen visszavonult, korlátokkal ellátott életben, miközben maga hadihajós és politikus volt, vagyis az élet sűrűjében mozgott otthon és az űrben is. Végül én is megpróbáltam úrrá lenni a félelmeimen, és maga segített nekem. Mióta együtt vagyunk, mindig türelmes volt hozzám, kedvesen és megértően bánt velem, és a maga érdeme, hogy sikerült legyőznöm a félelmemet, és mindig úgy viselkedtem, ahogy kellett. Engedje meg hát, hogy viszonzásul most én segítsek magán.

– Mondom, hogy nem félek.

– Dehogynem. Ha mástól nem, hát a felelősségtől fél, amit vállalnia kell. Szemmel láthatóan egy egész bolygó sorsa függ öntől, és ha kudarcot vall, mostantól kezdve azzal a tudattal kell élnie, hogy egy bolygó pusztult el maga miatt. Miért kellene ennyit kockáztatnia egy világért, amely semmit sem jelent magának? Milyen jogon rakják ezt a terhet a vállára? Nemcsak a kudarctól fél, mint mindenki más félne a helyében, hanem az is dühíti, hogy olyan helyzetbe hozták, hogy félnie kell.

– Ez sem igaz.

– De, azt hiszem. Azt javasolom tehát, engedje át nekem a feladatot, majd én elvégzem. Nem tudom, mit várnak magától, de bármi is az, önként átvállalom. Feltételezem, hogy az a valami nem kíván különösebb fizikai erőfeszítést vagy vitalitást, hiszen akkor jobban megfelelne bármilyen mechanikus eszköz. Feltételezem továbbá, hogy mentális képességeket sem igényel, mert abból nekik maguknak is van elég. Valami olyasmi lehet... nos, fogalmam sincs róla, de ha sem izom, sem agy nem kell hozzá, akkor miért ne lehetne meg bennem is mindaz, ami önben, és én hajlandó vagyok magamra vállalni a felelősséget.

– Miért akarja ilyen buzgón levenni rólam a terhet? – kérdezte Trevize élesen.

Pelorat elmerülten nézte a padlót, mintha nem merne a másik ember szemébe nézni.

– Nekem volt feleségem, Golan – mondta. – Ismerem a nőket. De valahogy mégsem voltak soha fontosak számomra. Érdekeltek. Örömet szereztek. De sohasem voltak igazán fontosak. De ez a...

– Kicsoda? Bliss?

– Ő valahogy más, legalábbis nekem.

– A Terminusra, Janov, hiszen minden szavát hallja!

– Nem számít. Úgyis tudja... Szeretnék a kedvére tenni. Átvállalom a feladatot, bármi is az; vállalok minden kockázatot, ha csak a legkisebb esélyem van is arra, hogy... hogy jó szívvel gondoljon rám.

– Janov, ez a lány még gyerek!

– Nem gyerek... De különben sem érdekel, hogy mit gondol róla.

– Azt sem fogja fel, hogy ő milyennek látja magát?

– Öregembernek? Mit számít az? Ő egy nagyobb egész része, én pedig nem, és már ez áthághatatlan falat emel közénk. Azt hiszi, én nem tudom? De én semmit sem kérek tőle, csak hogy...

– Hogy jó szívvel gondoljon magára?

– Igen. Vagy bármi mást, amit egyáltalán érezhet irántam.

– És ezért végezné el az én munkámat? De Janov, maga nem figyelt oda. Nem magát akarják, hanem engem, valami űrverte okból kifolyólag, amit én sem értek.

– Ha magát nem tudják rábírni, de valakire mégis szükségük van, talán a semminél én is több leszek.

Trevize megrázta a fejét.

– Nem tudom elhinni, hogy ez megtörténhetett. Janov; magát utolérte az öregség, s most hirtelen fölfedezte az ifjúságot. Megpróbál hőssé válni, hogy meghalhasson azért a testért.

– Ne beszéljen így, Golan. Ezzel a dologgal nem illik tréfálkozni.

Trevize nevetni próbált, de pillantása Pelorat komoly arcára esett, ezért inkább megköszörülte a torkát.

– Igaza van – mondta. – Bocsásson meg! Hívja be, Janov. Hívja be nyugodtan.

Bliss kissé riadtan lépett be.

– Ne haragudjék, Pel – mondta alig hallhatóan –, de nem vállalhatja át. Trevize-nek kell megtennie, vagy senki másnak.

– Jól van – mondta Trevize. – Nyugodt leszek. Akármi lesz is az, megpróbálom. Megteszek mindent, hogy visszatartsam Janovot attól, hogy romantikus hőst játsszék az ő korában.

– Tisztában vagyok a korommal – morogta Pelorat.

Bliss lassan közelebb lépett hozzá, és kezét a férfi vállára tette.

– Pel, én... én jó szívvel gondolok magára.

Pelorat elfordította a tekintetét:

– Minden rendben van, Bliss. Nem kell, hogy kedves legyen hozzám.

– Én nem vagyok kedves magához, Pel. Én nagyon... jó szívvel vagyok maga iránt.

82.

Sura Novi eleinte csak nagyon homályosan, de aztán egyre határozottabban érezte, hogy ő valójában Suranoviremblastiran, s gyerekkorában a szülei Su, a barátai pedig Vi néven szólították.

Valójában természetesen sohasem felejtette el, de ezek a dolgok mélyen el voltak temetve benne. Sohasem élt lelkében olyan mélyen vagy oly hosszú időre eltemetve, mint az elmúlt hónap alatt, hiszen sohasem töltött még ennyi időt egy ilyen sugárzó erejű agy közvetlen közelségében.

De immár eljött az idő. Az ő akarata ebben nem játszott szerepet. Nem volt rá szükség. Egész lénye húzta vissza önmagához, a felszínhez, mert immár a bolygónak volt szüksége rá.

Eleinte valamiféle bizonytalan, kényelmetlen érzés lett úrrá rajta, egyfajta viszketés, melyet csakhamar a vállalható egyéniség kényelmet okozó öröme váltott föl. Évek óta nem járt ilyen közel a Gaia bolygóhoz.

Visszaemlékezett az egyik életformájára, melyet gyerekként szeretett a Gaián. S hogy annak akkori érzéseit most a saját maga homályos részeként felfedezte, ráismert mindjárt a maga élénkebb érzéseire. Pillangó volt, amely áttörte bábja falát.

83.

Stor Gendibal éles, átható pillantással nézte Novit, és meglepetésében kis híján kiengedte a markából Branno polgármesternőt. Hogy mégsem tette, talán annak a hirtelen jött külső segítségnek volt köszönhető, amely nélkül elvesztette volna az egyensúlyát, és ami e pillanatban elkerülte a figyelmét.

– Mit tud Trevize tanácsosról, Novi? – kérdezte, de nyomban úrrá is lett rajta valami jeges bizonytalanság, mert észrevette, hogy a nő agya hirtelen zavarba ejtően bonyolulttá vált.

– Kicsoda maga?! – kiáltotta.

Amikor Novi agya után nyúlt, áthatolhatatlan falba ütközött. Ebben a pillanatban döbbent rá, hogy fogását Brannón egy, az övénél nagyobb erő támogatja.

– Kicsoda maga?! – kiáltott föl újra. Fájdalmas vonás jelent meg Novi arcán.

– Mester – mondta. – Gendibal szóló! A valódi nevem Suranoviremblastiran, és Gaia vagyok.

Szavakkal csupán ennyit mondott, de Gendibal hirtelen támadt dühében óriásira növelte mentális auráját, erejét szinte meghaladó ügyességgel ledöntötte a neki rendelt erősítő korlátot, még szorosabban ragadta meg Brannót, miközben némán, iszonyú erővel kelt birokra Novi agyával.

A nő hasonló ügyességgel tartotta őt távol magától, de elméjét nem sikerült zárva tartania előtte – vagy talán nem is akarta.

Gendibal most úgy beszélt hozzá, mint egy másik szólóhoz.

– Komédiázott nekem, félrevezetett, megcsalt, holott azokhoz a lényekhez tartozik, akik közül az Öszvér származott!

– Az Öszvér eltorzult személyiség volt, szóló. Én/mi nem vagyunk Öszvérek. Én/mi Gaia vagyunk.

Bonyolult kapcsolatteremtésük lehetővé tette, hogy Gaia egész lényegét föltárja – sokkal teljesebb érvénnyel, mint ha szavak sorozatát szánta volna rá.

– Egy egész élő bolygó – mondta Gendibal.

– És mint egész, nagyobb mentális erőtérrel rendelkezik, mint maga egy személyben. Kérem, ne akarjon ilyen erőnek ellenállni. Félek, hogy ártanék vele magának, s azt nem szeretném.

– Még élő bolygóként sem lehet erősebb, mint trantori társaim együttvéve. Bizonyos értelemben mi is élő bolygó vagyunk.

– Mindössze néhány ezer ember mentális együttműködéséről beszélhet, szóló, és nem is hívhatja őket segítségül, mert elálltam az útjukat. Próbálja ki, s majd meglátja.

– Mi a terve, Gaia?

– Szeretném, szóló, ha a továbbiakban is Novinak szólítana. Amit most teszek, Gaiaként teszem, de azért én Novi is maradtam, és a maga számára csak Novi vagyok.

– Mi a terve, Gaia?

Sóhajszerű, mentális remegés futott át Novin, amikor megszólalt:

– Tehát megmaradunk ezen a hármas holtponton. Maga a pajzsán keresztül tartja fogva Branno polgármesternőt, én ehhez hozzáteszem a saját segítségemet, s nem fáradunk el. Ugyanakkor, gondolom, engem sem enged el, én sem engedem el magát, s egyikünk sem fárad bele. Megmaradunk ebben a kölcsönös szorításban.

– Mi célból?

– Ahogy mondtam magának... megvárjuk a terminusi Trevize tanácsost. Ő fogja megoldani ezt a patthelyzetet – a döntésével.

84.

A Távoli Csillag fedélzeti számítógépe meghatározta a két hajó helyzetét, Golan Trevize pedig kivetítette őket az osztott képernyőre.

Mindkettő alapítványi hajó volt. Az egyik hajszálra olyan, mint a Távoli Csillag – nyilvánvalóan Compor hajója. A másik nagyobb, mint kétségkívül az az erő is, amelyet képviselt.

Trevize Blisshez fordult, s megkérdezte tőle:

– Nos, tud róla, ami ott folyik? Most már van valami mondanivalója a számomra?

– Igen! Ne rémüljön meg! Nem árthatnak magának.

– Miért gondolja rólam mindenki, hogy a félelemtől remegve gubbasztok?! – csattant fel Trevize ingerülten.

– Engedje szóhoz jutni, Golan – szólt közbe sietve Pelorat. – Ne rivalljon rá örökké.

Trevize mindkét karját türelmetlen megadással emelte a magasba.

– Nem fogok rárivallni. Beszéljen, hölgyem.

– A nagy hajón az önök Alapítványának uralkodója tartózkodik. Mellette...

– Az uralkodó? – ámult el Trevize. – Az öreg hölgyre gondol, Brannóra?

– Bizonyára nem ez a hivatalos címe – mondta Bliss, s vidám kis mosoly jelent meg a szája sarkában. – De asszony, erről biztosíthatom. – Elhallgatott, mint aki feszülten figyel annak az átfogóbb organizmusnak a szavára, amelyhez tartozik. – A neve Harlabranno – folytatta. – Különös, hogy csak négy szótagból áll, holott ilyen fontos személyiség a bolygóján... no de bizonyára a nem gaiaiaknak is megvannak a maguk szokásai.

– Bizonyára – hagyta rá Trevize szárazon. – Talán majd szólítsa Brann-nak. De mit keres itt? Miért nem maradt... vagy úgy, értem már. Gaia őt is idehozta. Vajon miért?

Bliss megválaszolatlanul hagyta ezt a kérdést.

– Vele van Lionokodell, öt szótag, pedig alárendeltje. A tiszteletlenség jelének tűnik. Fontos hivatalos személy az önök bolygóján. Négy másik ember tartózkodik még a hajón, ők kezelik a fegyvereket. Felsoroljam a nevüket?

– Ne. Feltételezem, hogy a másik hajón egy ember, Munn Li Compor teljesít szolgálatot, méghozzá a Második Alapítvány képviseletében. Nyilván Gaia terelte össze a két alapítványi hajót. Miért?

– Nem egészen, Trev... akarom mondani, Trevize.

– Sose törődjék vele, hívjon nyugodtan Trevnek. Egy üstökös farka sem ér ennyi odafigyelést.

– Nem egészen, Trev. Compor elhagyta a hajóját, és két ember szállt be helyette. Az egyik Storgendibal, a Második Alapítvány egyik fontos tisztviselője. Szólónak nevezik.

– Fontos tisztviselő? Gondolom, birtokában van a mentális erőnek.

– Ó, igen. Nagyon is.

– El tud bánni vele?

– Hogyne. A másik ember, aki vele van a hajón, Gaia.

– Maguk közül való?

– Igen. A neve Suranoviremblastiran. Jóval több szótagból állna, de hosszú ideig távol volt tőlem/tőlünk/Gaiától.

– Képes rá, hogy fogva tartsa a Második Alapítvány egyik magas rangú tisztviselőjét?

– Nem ő, Gaia tartja fogva. Ő/én/Gaia mindannyian képesek vagyunk rá, hogy megsemmisítsük.

– Ez a szándéka vele? Megsemmisíti őt, aztán Brannót? Mi ez, Gaia el akarja pusztítani az Alapítványokat, hogy aztán ő alapítson egy újabb Galaktikus Birodalmat? Visszatért volna az Öszvér? Egy még hatalmasabb Öszvér...?

– Nem, nem, Trev. Ne izgassa föl magát! Nem szabad. Mindhárman patthelyzetben vannak. Várakoznak.

– Mire?

– A maga döntésére.

– Már megint ide lyukadnak ki! Miféle döntésemre? Miért az enyémre?

– Kérem, Trev! – kérlelte Bliss. – Hamarosan magyarázatot kap rá. Én/mi/ő annyit mondtunk el, amennyit én/mi/ő pillanatnyilag elmondhattunk.

85.

– Nyilvánvaló, hogy hibát követtem el, Liono, talán végzetes hibát – mondta Branno elkínzott hangon.

– Gondolja, hogy ezt be is kell vallania? – morogta Kodell félig összezárt ajakkal.

– Ismerik a gondolataimat. Azzal már nem árthatok többet, ha kimondom. Hiába csukja be a száját, attól még ugyanúgy olvasnak a gondolataiban. Várnom kellett volna, míg a pajzs tökéletesebbé válik.

– Honnan tudhatta volna, polgármester asszony? – kérdezte Kodell. – Ha meg akarnánk várni, míg a biztonságunk megkétszereződik, megháromszorozódik, megnégyszereződik, és így tovább, az örökkévalóság végéig várakozhatnánk. Ami azt illeti, nagyon szeretném, ha nem magunk jöttünk volna. Ha valaki más gyűjtötte volna össze a tapasztalatokat, például a maga villámhárítója, Trevize.

Branno felsóhajtott.

– Nem akartam, hogy megneszeljenek valamit, Liono. De ön rájött, miben tévedtem alapvetően. Meg kellett volna várnom, míg a pajzs kellőképpen áthatolhatatlanná válik. Nem teljesen, csak kellőképpen. Tudtam, hogy most még vannak gyenge pontjai, de tovább nem tudtam várni. A pajzs hiányosságainak kiküszöbölésére talán már csak az én hivatali időm lejártával került volna sor, de azt akartam, hogy még az én időmben megtörténjék, és magam is benne akartam lenni. Így aztán bolond módjára elhitettem magammal, hogy a pajzs kielégítő. Úgysem hallgattam volna a figyelmeztető szóra, ahogyan az ön kételkedéseire sem.

– Még most is megszerezhetjük a győzelmet, ha türelmesek vagyunk.

– Ki tudná adni a parancsot, hogy nyissanak tüzet a másik hajóra?

– Nem, képtelen volnék rá, polgármester asszony. Valahogy még a gondolatát is elviselhetetlennek érzem.

– Én is így vagyok vele. És ha ön vagy én ki is adnánk a parancsot, meggyőződésem, hogy a hajó legénysége nem engedelmeskedne; nem volna rá képes.

– A jelen körülmények között nem, polgármester asszony, de a körülmények megváltozhatnak. Ami azt illeti, új szereplő készül színre lépni.

A képernyőre mutatott, amely automatikusan megosztottá vált, amikor új űrhajó tűnt fel a láthatáron. A második hajó a képernyő jobb oldalán látszott.

– Ki tudja nagyítani a képet, Liono?

– Ez nem okoz gondot. A második alapítványista ért a dolgához. Bármit megtehetünk, ami őt nem zavarja.

– No lám – vette szemügyre Branno alaposabban a képet –, ez a Távoli Csillag, esküdni mernék rá. És feltételezem, hogy ott van a fedélzetén Trevize és Pelorat... Hacsak nem ültek az ő helyükre is második alapítványbeliek – tette hozzá keserűen. – A villámhárítónk valóban rendkívül hatékonynak bizonyult. Ó, bárcsak a pajzsom erősebb lett volna!

– Türelem! – intette Kodell.

A hajó vezérlőtermét ebben a pillanatban egy hang töltötte be, s Branno valamiképpen tudta, hogy ezt a hangot nem hullámok alkotják, hanem közvetlenül az agyában szólalt meg. Amikor Kodellre pillantott, kétsége sem volt afelől, hogy ő is hallja a hangot.

– Hall engem, Branno polgármesternő? Ha igen, akkor sem kell válaszolnia. Elég, ha elgondolja a választ.

– Kicsoda szól hozzám? – kérdezte Branno nyugodtan.

– Gaia vagyok.

86.

Mindhárom hajó nyugalomban volt a másik kettőhöz viszonyítva. Végtelen lassúsággal keringett mindhárom a Gaia bolygó körül, mint valami távoli, három részből álló kísérője. Mindhárman követték a Gaiát a napja körüli, végtelen útján.

Trevize a képernyő előtt ült, s már meg sem próbálta kitalálni, miféle szerep vár rá, miféle feladat kedvéért kellett megtennie ezerparszeknyi utat.

Nem lepte meg, amikor agyában meghallotta a hangot. Úgy érezte, régóta vár rá.

– Hall engem, Golan Trevize? Ha igen, akkor sem kell válaszolnia. Elég, ha elgondolja a választ.

Trevize körülnézett. Pelorat látható megrökönyödéssel tekingetett szét, mintha a hang forrását kutatná. Bliss nyugodtan ült, két keze ernyedten pihent az ölében. Trevize-nek egy pillanatra sem volt kétsége afelől, hogy ő is hallja a hangot.

A felszólítással mit sem törődve, érthetően és tagoltan azt felelte:

– Ha nem jövök rá, mi ez az egész, semmit sem teszek, hiába kérnek rá.

– Hamarosan rá fog jönni – felelte a hang.

87.

– Önök mindnyájan az agyukkal hallanak engem – mondta Novi. – Hatalmukban áll, hogy gondolatban válaszoljanak. Úgy intéztem, hogy valamennyien hallják egymást. És mint tudják, elég közel vagyunk egymáshoz, ezért a mentális mező fénysebességgel való terjedése miatt nem kell számolnunk kényelmeden időeltolódással. Azzal kezdem, hogy mi mindnyájan utasítást követve gyűltünk itt össze.

– Milyen értelemben? – jött a kérdés Branno hangján.

– Nem valamiféle mentális beavatkozással – felelte Novi. – Gaia nem nyúl bele senki agyába. Ez nem a mi módszerünk. Mi csupán kihasználjuk a különféle törekvéseket. Branno polgármesternő haladéktalanul Második Birodalmat akart alapítani; Gendibal szóló első szóló akart lenni. Csak tápot kellett adnunk ezeknek a vágyaknak, s utána már rábízhattuk magunkat az eseményekre, némi válogatás és megfontolás után.

– Én tudom, hogyan kerültem ide – jelentette ki Gendibal ridegen. És valóban tudta. Tudta, mi hajtotta annyira, hogy kijusson az űrbe, hogy kövesse Trevize-t, s miért hitte oly magabiztosan, hogy mindent meg tud oldani. Mindennek Novi volt az oka. Ó, Novi!

– Maga különleges esetnek számított, Gendibal szóló. Hatalmas ambíció feszítette, de az egyéniségében rejlő szelídség utat engedett magához. Képes volt kedves lenni olyasvalakihez, akit minden tekintetben önmaga alatt állónak tartott. Ezt a vonását használtam ki, majd fordítottam maga ellen. Én/mi nagyon szégyelljük magunkat. Mentségünk csak az, hogy a galaxis jövője forog kockán. – Novi rövid időre elhallgatott, majd hangja (noha valójában nem vette igénybe a hangszalagjait) komolyabbá, arca feszültebbé vált.

– Eljött az idő. Gaia nem várhat tovább. A Terminus népe egy évszázad alatt kifejlesztett egy mentális pajzsot. Ha Gaia megvárja, míg felnő egy újabb nemzedék, már ő sem tud áthatolni ezen a pajzson, és akkor az alapítványiak szabadon, tetszésük szerint nyúlhatnak fizikai fegyvereikhez. A galaxis akkor már nem lenne képes ellenállni nekik, és akkor ők a Terminus kívánsága szerint alapítanák meg a Második Galaktikus Birodalmat, méghozzá azonnal, mit sem törődve a Seldon-tervvel, a Trantor népével és Gaiával. Branno polgármesternőt valahogy rá kellett vennünk, hogy lépjen, amikor a pajzs még nem lehetett tökéletes. És most vessünk egy pillantást a Trantorra. A Seldon-terv tökéletesen működött, hiszen maga Gaia gondoskodott róla, hogy minden pontosan a megszabott úton haladjon. Több mint egy évszázadig semleges első szólók álltak a Második Alapítvány élén, ami a Trantor vegetálását eredményezte, de most – hogy, hogy nem – Stor Gendibal hirtelen az élre tört. Kétségtelenül elnyerte volna az első szólóságot, s az ő vezetése alatt a Trantor nyilván aktívabb szerepet vállalt volna. Figyelmét a fizikai erőre összpontosítva fölismerte volna a Terminus felől fenyegető veszélyt, és föllépett volna ellene. Ha a pajzs tökéletesítése előtt sikerül a Terminus fölébe kerekednie, a Második Galaktikus Birodalom a Seldon-terv értelmében, de a Trantor kívánsága szerint valósul meg, a Terminus népe és Gaia akarata ellenére. Tehát valamiképpen el kellett érnünk, hogy Gendibal lépjen, mielőtt még első szólóvá lenne. Hála Gaia több évtizedes, gondos előkészületeinek, éppen a megfelelő időben és helyen hoztuk létre a két Alapítvány találkozóját. Mindezt elsősorban azért mondom el, hogy a terminusi Golan Trevize tanácsos megértse.

Trevize azonnal közbevágott, de ezúttal sem vette a fáradságot, hogy csak a gondolatait közvetítse.

– Nem értem – jelentette ki minden kertelés nélkül. – Mi bajuk van a Második Galaktikus Birodalom létrejöttének egyik vagy másik változatával? Mi bajuk vele?

– Az a Második Galaktikus Birodalom, amelyet a Terminus kívánsága szerint akarnak felállítani – felelte Novi –, harc árán alapított, harccal életben tartott s végül harcokban elpusztuló, militáns birodalom lenne – semmivel sem különb, mint egy újjászületett Első Galaktikus Birodalom. Ez Gaia véleménye. Az a Második Galaktikus Birodalom pedig, amelyet a Trantor kívánsága szerint terveznek, számításokon alapuló, számításokkal életben tartott, ennélfogva élőhalottként vegetáló, gyámkodáson alapuló birodalom lenne, vagyis maga a zsákutca. Ez Gaia véleménye.

– És milyen lehetőséget kínál Gaia? – kérdezte Trevize.

– Nagy Gaiát. Galaxiát! Hogy minden lakott bolygó élő legyen, akárcsak Gaia! Hogy valamennyi élő bolygó egy még nagyobb, hipertéri életté szerveződjék! Együvé tartozzék minden lakott és lakatlan bolygó. Minden csillag. A csillagközi gáz minden részecskéje. Talán még a nagy, központi fekete lyuk is. Élő galaxist szeretnénk, olyat, amelyet minden élet számára úgy tehetünk otthonossá, ahogy ma még talán el sem tudjuk képzelni. Az élet minden eddiginél alapvetően különböző kialakulását szeretnénk lehetővé tenni, méghozzá elkerülve a régi hibákat.

– S helyettük újakat teremtenénk – morogta gúnyosan Gendibal.

– Gaia évezredek óta dolgozik ezen a terven.

– De nem galaktikus méretekben.

Trevize, ügyet sem vetve a rövid szóváltásra, csak a saját szempontját tartotta szem előtt.

– És mi az én szerepem ebben az egészben?

Novi agyán keresztül Gaia hangja zúgott fel:

– Válasszon! Melyik lehetőségnek kell megvalósulnia?

A kérdést néma csend követte, melyet csak nagy sokára tört meg Trevize – ezúttal mentális – hangja, aki megdöbbenésében ugyan szólni nem tudott, de néma kérdése még így is kihívóan, ám jóval csendesebben hangzott fel:

– Miért éppen én?

– Bár felismertük, hogy eljött az a pillanat – felelte Novi –, amikor vagy a Terminus, vagy a Trantor olyan erőssé válik, hogy hatalmát többé nem törhetjük le, vagy ami még rosszabb, a kettő egyszerre következik be, s ezáltal a galaxis pusztulásához vezető patthelyzet áll elő, mégsem tehettünk semmit. Küldetésünk teljesítéséhez szükségünk volt valakire, egy meghatározott valakire, akiben megvan az igazság képessége. És megtaláltuk önt, tanácsos... Nem, ez még csak nem is a mi érdemünk. A Trantor lakói találtak rá önre, egy bizonyos Compor nevű illető jóvoltából, noha ők sem tudták, mit sikerült fölfedezniük. De ez a folyamat felhívta önre a mi figyelmünket is. Golan Trevize, ön meg van áldva azzal a képességgel, hogy mindig megtalálja a helyes cselekvés útját.

– Tagadom – felelte Trevize.

– Ön az adott pillanatban megérzi a bizonyosságot. És azt akarjuk, hogy most a galaxis számára is megtalálja ezt a bizonyosságot. Lehet, hogy visszariad a felelősségtől. Talán mindent elkövet, hogy ne kelljen választania. De talán rá fog jönni, hogy az a helyes, ha megteszi. És megérzi a bizonyosságot! És választani fog! Amikor megtaláltuk önt, tudtuk, hogy nem kell tovább keresgélnünk, és attól kezdve évekig azon dolgoztunk, hogy közvetlen mentális beavatkozás nélkül, csupán bizonyos események következtében előálljon az a helyzet, amikor önök mindhárman: Branno polgármesternő, Gendibal szóló és Trevize tanácsos, ugyanabban az időben találkoznak össze Gaia szomszédságában. Sikerült.

– Az űrnek ezen a pontján, az adott körülmények között nem nyilvánvaló-e, Gaia, amennyiben ezen a néven kell szólítanom önt, hogy nagyobb hatalma van, mint akár a polgármesternőnek, akár a szólónak? Nem nyilvánvaló-e, hogy akkor is megteremtheti az ön által emlegetett élő galaxist, ha én a kisujjamat sem mozdítom érte? Miért nem teszi meg?

– Lehet, hogy a magyarázatom nem fogja kielégíteni – felelte Novi. – Gaia évezredekkel ezelőtt született meg a robotok segítségével, amelyek valaha rövid ideig szolgálták, de ma már nem szolgálják az emberi nemet. Világosan értésünkre adták, hogy csak akkor maradhatunk életben, ha a robotika Három Törvényének szigorú megtartását kiterjesztjük az élővilág egészére. Ebben az értelmezésben tehát az Első Törvény így hangzik: "Gaia nem árthat az életnek, és nem nézheti tétlenül, ha az életet veszély fenyegeti." Egész történelmünk során ennek a szabálynak a szellemében éltünk, nem is élhettünk másképpen. Ebből következik, hogy most tehetetlenek vagyunk. Az élő galaxisról kialakított látomásunkat nem kényszeríthetjük rá miriádnyi emberi lényre, számtalan más életformára, mert ezzel talán sokaknak ártanánk. Ugyanígy azt sem nézhetjük tétlenül, hogy a galaxis egy olyan harcban pusztítsa el félig önmagát, amelyet megakadályozhattunk volna. Nem tudjuk, cselekedetünkkel vagy tétlenségünkkel ártanánk-e kevésbé a galaxisnak; és ha a cselekvést választjuk, vajon a Terminus vagy a Trantor támogatása ártana-e kevésbé a galaxisnak. Döntse el Trevize tanácsos, és bármit határoz is, Gaia aszerint cselekszik.

– Mit várnak tőlem, hogyan döntsem el ezt a kérdést?! – kiáltotta Trevize. – Mit tegyek?

– Ott van a számítógépe – felelte Novi. – Amikor készítették, a terminusiaknak sejtelmük sem volt arról, hogy művük sokkal jobb, mint gondolták. Az ön fedélzeti számítógépében Gaia is benne van valamennyire. Tegye a kezét a terminálra, és gondolkodjék. Gondolhatja például azt, hogy Branno polgármesternő pajzsa áthatolhatatlan. Ha ezt teszi, ő esetleg arra az elhatározásra jut, hogy fegyvereivel megsemmisíti a másik két hajót, majd kiterjeszti fizikai uralmát előbb Gaiára, aztán a Trantorra.

– És Gaia nem tesz semmit, hogy ebben megakadályozza? – kérdezte Trevize meglepetten.

– Semmit. Ha önnek az a meggyőződése, hogy a Terminus uralma minden más lehetőségnél kevésbé árthat a galaxisnak, mi örömmel támogatjuk, még a saját pusztulásunk árán is. De gondolhat Gendibal szóló mentális erőterére is, és hozzáteheti a saját, számítógép által megnövelt erőterét. Ezt követően ő nyilván kiszabadul a szorításomból, félrelök engem, elvégzi a polgármesternő agyában a szükséges beavatkozást, s aztán az ő hajói segítségével átveszi Gaia fölött a tényleges uralmat, ily módon biztosítva a jövő számára a Seldon-terv vezető szerepét. Gaia őt sem fogja megakadályozni. De ha az én mentális erőmre gondol, ahhoz is csatlakozhat, és attól kezdve az élő galaxis megindulhat a kiteljesedés útján, amit ugyan sem ez a nemzedék, sem a következő nem fog megérni, hanem sok század alatt következik be, miközben a Seldon-terv tovább érik. Önnek kell választania!

– Várjon! – szólalt meg Branno polgármesternő. – Ne döntsön még! Beszélhetek?

– Szabadon beszélhet – felelte Novi –, csakúgy, mint Gendibal szóló.

– Trevize tanácsos! – mondta Branno. – Amikor utoljára találkoztunk a Terminuson, azt mondta: "Eljöhet még az idő, polgármester asszony, amikor kérni fogja, hogy tegyek meg egy bizonyos lépést. Akkor rajtam lesz a választás sora, és emlékezni fogok az elmúlt két napra." Nem tudom, látta-e előre ezt, vagy érezte, hogy be fog következni, esetleg pusztán arról van szó, hogy ösztönösen rendelkezik azzal a helyes ítélőképességgel, amelyet ez az élő galaxisról beszélő asszony megfogalmazott. Mindenesetre igaza volt. Kérem, tegye meg azt a lépést a Szövetség érdekében. Lehet, hogy most úgy érzi, itt az alkalom, hogy visszaadja nekem a kölcsönt, amiért letartóztattam és száműzetésbe kényszerítettem. Kérem, emlékezzék rá, hogy csak azért tettem, mert az Alapítvány Szövetség érdekében ezt tartottam helyesnek. Ha tévedtem, vagy durva önérdekből tettem volna is, ne felejtse el, hogy én követtem el, nem pedig a Szövetség. Ne pusztítsa el az egész Szövetséget csak azért, hogy visszaadja a kölcsönt, egyedül nekem. Ne felejtse el, hogy alapítványista és ember, és nem akarhatja, hogy a Trantor vértelen matematikusainak tervében egyetlen számjegyként szerepeljen, s még számjegynél is kevesebbként az élő és az élettelen holmi galaktikus zagyvalékában. Arra törekedjék, hogy saját maga, az utódai és embertársai független, szabad akaratú lények legyenek. Semmi más nem számít. Mondhatják ezek itt, hogy a mi Birodalmunk vérontáshoz és nyomorúsághoz vezet, ám ez nem szükségszerű. A mi szabad választásunkon múlik, így lesz-e vagy sem. Dönthetünk másképpen is. És egyébként is jobb, ha az ember szabad akarattal bukik el, mint hogy egy gépezet láncszemeként, értelmetlen biztonságban élje le az életét. Vegye figyelembe, hogy szabad akaratú emberi lényként kapta meg a döntés jogát. Ezek a Gaia-dolgok képtelenek dönteni, mert gépezetük nem engedi meg nekik, létük tehát magán múlik. S ha megparancsolja, hát el is pusztítják önmagukat. Ezt a sorsot szánja az egész galaxisnak?

– Nem tudom, van-e szabad akaratom, polgármester asszony – válaszolta Trevize. – Lehet, hogy olyan ravaszul avatkoztak be az agyamba, hogy végül mindenképpen a kívánt választ fogom adni.

– Az agya tökéletesen érintetlen – szólt Novi. – Ha képesek lettünk volna rá, hogy önt a magunk céljaihoz igazítsuk, ez a találkozó merőben fölösleges volna. Ha ilyen tisztességtelenek volnánk, bátran kitarthattunk volna a számunkra legkedvezőbb megoldásnál, mit sem törődve az emberiségnek mint egésznek a sajátunknál fontosabb érdekeivel és javával.

– Úgy vélem, most rajtam a szólás joga – mondta Gendibal. – Ne engedje, Trevize tanácsos, hogy kicsinyes helyi érdek irányítsa elhatározásában. Nem szabad, hogy terminusi mivoltából eredően a Terminust az egész galaxis fölé helyezze. A galaxis immár öt évszázada halad a Seldon-terv által kijelölt úton. A haladás töretlen, az Alapítvány Szövetségen kívül és belül egyaránt. Ön, az Alapítványon belül betöltött szerepét messze meghaladva, része a Seldon-tervnek. Ne zavarja meg tehát a Tervet, sem szűk látókörű hazafiságból, sem valamiféle új és eddig járatlan út iránt érzett romantikus hevületből. A második alapítványiak semmiféle módon nem akarják megfosztani az emberiséget szabad akaratától. Vezetők vagyunk, nem despoták. Mi olyan Második Galaktikus Birodalmat kínálunk, amelyik alapjaiban különbözik az Elsőtől. Az emberi történelem évezredei során, amióta csak hipertéri utazás létezik, a galaxis nem élt meg egyetlen évtizedet sem vérontás és erőszakos halál nélkül, még azokban a korszakokban sem, amikor magán az Alapítványon béke uralkodott. Válassza Branno polgármesternőt, és a jövőben is minden úgy lesz, mint eddig. Forog tovább a vigasztalan, halált osztogató kerék. A Seldon-terv megszabadítana mindettől, és Branno polgármester asszony véleményével ellentétben nem azon az áron, hogy minden embert atommá redukálna egy atomokból álló galaxisban, a porral, a baktériumokkal és a fűvel téve őket egyenlővé.

– Egyetértek azzal, amit Gendibal szóló elmondott az Első Alapítvány Második Birodalmáról – folytatta Novi. – De azzal már nem, amit a sajátjáról mondott el. A Trantor szólói végtére is független, szabad akaratú emberi lények, ugyanolyanok, amilyenek mindig is voltak. Vajon ők nem ismerik a romboló versengést, a politikai harcokat, a mindenáron való felkapaszkodás törekvését? Nincsenek-e veszekedések, olykor még gyűlölködések is a Szólók Asztala körül, és vajon mindig olyan vezetők lesznek ők, akiket követhet mindenki? Eskessék meg Gendibal szólót a becsületére, és kérdezzék meg tőle!

– Erre semmi szükség – felelte Gendibal – elismerem, hogy az Asztal körül létezik gyűlölködés, versengés és árulás. De ha valamit eldöntöttünk, azt mindenki tudomásul veszi. Ez alól sohasem volt kivétel.

– És mi van akkor, ha nem választok? – kérdezte Trevize.

– Választania kell! – felelte Novi. – Tudni fogja, hogy meg kell tennie, tehát választani fog.

– Mi van akkor, ha megpróbálom, és nem sikerül?

– Választania kell!

– Mennyi idő áll rendelkezésemre? – faggatózott Trevize.

– Amíg bizonyosságot nem érez, bármennyi időbe telik is – válaszolta Novi.

Trevize némán ült.

A többiek is csendben voltak, és Trevize szinte hallani vélte önnön vérének lüktetését.

Nagy sokára hangzott föl Branno polgármesternő határozott kiáltása:

– Szabad akarat!

Parancsoló erővel harsant fel Gendibal szóló hangja:

– Irányítás és béke!

– Élet – hallatszott Novi sóvárgó suttogása.

Trevize megfordult, és pillantása találkozott Pelorat átható tekintetével.

– Janov! Hallott mindent?

– Igen, Golan, mindent hallottam.

– Mit gondol?

– A döntés nem rám tartozik.

– Tudom. Mégis mit gondol?

– Nem tudom. Mindhárom megoldástól félek. Ugyanakkor motoszkál bennem egy különös gondolat...

– Igen?

– Amikor először értünk ki az űrbe, maga megmutatta nekem a galaxist. Emlékszik?

– Persze.

– Felgyorsította az időt, és a galaxis látható forgásnak indult. Én akkor, mintha megéreztem volna ezt a pillanatot, azt mondtam: "Mint valami élőlény, úgy úszik át az űrön a galaxis." Gondolja, hogy bizonyos szempontból már ma is él?

És Trevize, ahogy fölidézte azt a pillanatot, hirtelen megérezte a bizonyosságot. És újra föléledt benne az akkori érzése, hogy valamilyen módon Peloratnak is döntő fontosságú szerepe lesz ebben a játszmában. Sietve fordult vissza, nehogy meggondolja magát, nehogy elfogja a kétség, a bizonytalanság.

Kezét a terminálra helyezte, és olyan erővel gondolt rá, amilyen erőt eddig föl sem tételezett magáról.

Döntött – s ezen a döntésen múlott a galaxis sorsa.

20 - Az eredmény

88.

Harla Branno polgármesternőnek minden oka megvolt az elégedettségre. Államfői látogatása nem tartott sokáig, de rendkívül eredményesen végződött. Semmiképpen sem akart önhittnek mutatkozni, amikor azt mondta:

– Természetesen nem szabad vakon bíznunk bennük.

A képernyőn kísérte figyelemmel, amint az űrflotta hajói egyenként belépnek a hipertérbe, majd visszatérnek rendes állomáshelyükre.

Föl sem vetődött, hogy a Sayshell ne vette volna észre a jelenlétüket, de két dolgot ők sem hagyhattak figyelmen kívül: mindenekelőtt azt, hogy a hajók mindvégig alapítványi területen maradtak, másodsorban pedig azt, hogy mihelyt Branno megígérte a távozásukat, a hajók gyorsan el is hagyták a térséget.

Másrészt viszont a Sayshell Unió nem fogja egyhamar elfelejteni, hogy azokat a hajókat egy nap – vagy még rövidebb idő – alatt bármikor összevonhatják a határain. Olyan manőver volt, amelyben egyszerre nyilvánult meg az erő és a jó szándék.

– Való igaz, hogy nem bízhatunk meg bennük vakon – felelte Kodell –, de hát nincs senki a galaxisban, akiben vakon megbízhatnánk; nekik viszont érdekük, hogy megtartsák a megegyezés feltételeit. Igazán nagylelkűek voltunk.

– Sok minden múlik a részletek kidolgozásán, amely szerintem hónapokig eltart még – mondta erre Branno. – Az elv kimondása egy pillanat műve, de az árnyalás csak aztán következik: hogy miként rendezzük el a karantént az export- és az importáruk számára, hogyan állapítsuk meg az ő gabonájuk és szarvasmarhájuk értékét a miénkhez viszonyítva, és így tovább.

– Tudom, de végül is mindenre sort kerítünk, és az érdem az öné, polgármester asszony. Bátor sakkhúzás volt, amelynek bölcsességében, bevallom, kételkedtem.

– Ugyan már, Liono. Mindössze az történt, hogy az Alapítvány számolt a sayshelli büszkeséggel. Hiszen a korai császárkor óta megőrizték bizonyos mértékig a függetlenségüket, és ez valóban csodálatra méltó.

– Igen, kiváltképpen most, hogy nem okoz számunkra több kényelmetlenséget.

– Erről van szó, tehát megérte, hogy lefaragjunk valamicskét a saját büszkeségünkből, mintegy baráti gesztusként. Elismerem, kissé nehezemre esett, hogy én, egy galaxist átfogó Szövetség polgármestere látogatást tegyek egy provinciális csillagcsoportban, de mihelyt a döntés megszületett, már nem okozott különösebb gondot. És milyen örömet szereztem nekik! Merész játék volt felsorakoztatni a hajóinkat a határon, s ezzel kényszeríteni őket, hogy fogadjanak bennünket. Nem elég, hogy megalázkodtam, de még mosolyognom is kellett hozzá.

Kodell bólintott.

– Az erő védelme érdekében le kellett mondanunk az erőfitogtatásról.

– Pontosan. Ki is mondta ezt?

– Azt hiszem, az egyik Eriden-színdarabban hangzott el, de nem vagyok benne biztos. Majd otthon megkérdezünk egy irodalmi szaktekintélyt.

– Ha nem felejtem el. Minél előbb lehetővé kell tennünk a sayshelliek viszontlátogatását a Terminuson, s gondoskodnunk kell róla, hogy úgy érezzék, egyenlő félként bántak velünk. És attól tartok, Liono, szigorú biztonsági rendszabályokat kell foganatosítania a védelmükben. Lehet, hogy néhány forrófejű alak felbőszül a látogatásukon, és nem viselkednénk bölcsen, ha tiltakozó felvonulásokkal akár a legkisebb megaláztatásnak is kitennénk őket.

– Tökéletesen egyetértek – felelte Kodell. – Egyébként rendkívül okosan tettük, hogy Trevize-t kiküldtük az űrbe.

– Mint villámhárítót? Hogy őszinte legyek, nem reméltem, hogy ilyen jó munkát végez. Egyenesen a Sayshellre röppent, és olyan gyorsan vonzotta magához tiltakozásuk villámát, amiről álmodni sem mertem volna. Az űrre! Micsoda nagyszerű ürügyet szolgáltattak vele a látogatásomhoz, és hála a tartózkodásuknak, egyetlen alapítványi nemzet sem bolydult fel a hírre!

– Okos!... De nem gondolja, hogy mégis jobb lett volna, ha Trevize velünk jön vissza?

– Nem. Ami azt illeti, bárhol másutt szívesebben látom, mint otthon. Folyton megzavarná a Terminus rendjét. A Második Alapítványról hangoztatott lehetetlen nézetei éppen kapóra jöttek, hogy eltávolítsuk, és természetesen éppen azért küldtük vele Peloratot, hogy szépen elvezesse a Sayshellre; nem akarom, hogy visszatérjen, és továbbra is terjessze azokat a képtelenségeket. Sohasem tudhatjuk, mire vezetne.

– Kétlem, hogy még egyszer az életben találnánk valakit, akit könnyebben lehet átejteni, mint egy tudóst – kuncogott Kodell. – Kíváncsi volnék, mennyire vette be Pelorat, amit azért adtunk elő neki, hogy felbátorítsuk.

– Neki már az is elég volt, hogy hitt a mitikus sayshelli Gaia valóságos létezésében, de ez tulajdonképpen mellékes. Ha visszatérünk, össze kell hívnunk a Tanácsot, és meg kell szereznünk a sayshelli szerződést támogató szavazataikat. Szerencsére birtokunkban van Trevize nyilatkozata, a hangfelvétel és minden egyéb, amelyben kijelenti, hogy önként hagyta el a Terminust. Én majd hivatalosan kifejezem sajnálkozásomat Trevize átmeneti letartóztatása miatt, s ezzel a Tanács is be fogja érni.

– Bízom benne, hogy meg tudja puhítani őket, polgármester asszony – jegyezte meg Kodell fanyarul. – De számol-e azzal, hogy Trevize továbbra is keresni fogja a Második Alapítványt?

– Csak hadd keresse – vonta meg a vállát Branno –, de ne a Terminuson. Ez legalább lefoglalja, és különben sem jut vele semmire. A Második Alapítvány továbbélése a mi századunk mítosza, éppen úgy, ahogy a Sayshell Gaia köré szőtte a maga mítoszát.

Derűs arccal dőlt hátra székében.

– Most tehát markunkba kaparintottuk a Sayshell Uniót, és mire föleszmélnek, már nem lesz módjuk rá, hogy kiszabaduljanak. S ezzel az Alapítvány tovább gyarapodott, s terjeszkedése zökkenőmentesen, szabályosan fog végbemenni a jövőben is.

– Az érdem teljes mértékben az öné lesz, polgármester asszony.

– Ez nem kerülte el a figyelmemet – felelte Branno, miközben hajójukat elnyelte a hipertér, hogy azután a Terminusszal szomszédos űrben bukkanjanak föl ismét.

89.

Stor Gendibal szólónak – aki ismét a saját hajóján tartózkodott – minden oka megvolt az elégedettségre. Az Első Alapítvánnyal történt találkozása nem tartott sokáig, de rendkívül eredményesen végződött.

Hazaküldött üzenete gondosan tompított ujjongást fejezett ki. Pillanatnyilag csak annyit tartott szükségesnek, hogy tájékoztassa az első szólót a dolgok kedvező alakulásáról (ezt kizárólag abból a tényből szűrte le, hogy a Második Alapítvány összesített erejének bevetésére végül is nem került sor). A részletekről ráér később is beszámolni.

Majd elmondja, hogy az az óvatos – és igazán csekély – beavatkozás hogyan változtatta át Branno polgármesternő nagyszabású imperialista elgondolásait egy kereskedelmi egyezmény gyakorlati hasznú megkötésére; hogy az az óvatos – és meglehetősen hosszú távú – beavatkozás hogyan vette rá a Sayshell Unió vezetőjét, hogy egy tárgyalás erejéig meghívja a polgármesternőt, s ez a tárgyalás aztán minden további beavatkozás nélkül megnyitotta az utat az egymáshoz való közeledésre (a saját hajóján a Terminusra visszatérő Compor feladata lesz, hogy az egyezményt meg is tartsák). Az egész szinte iskolapéldája annak – gondolta Gendibal önelégülten –, hogy milyen csodálatos eredményeket érhet el az, aki ilyen aprólékos gonddal tud bánni mentális erejével.

Delarmi szólónak tátva marad a szája, ha az Asztal hivatalos gyűlésén beszámol a részletekről, s nem vitás, hogy a győzelem az övé lesz az első szólóságért hamarosan meginduló választásokon.

És önmaga előtt azt sem tagadta le, milyen nélkülözhetetlen volt Sura Novi jelenléte, noha ezt a szólók előtt nem fogja hangsúlyozni.

Nemcsak hogy fontos volt a győzelme szempontjából, hanem megadta neki a lehetőséget, hogy kiélhesse gyermeki (és emberi, hiszen a szólók nagyon is emberek) vágyát: felkeltse maga iránt egy másik ember csodálatát.

Tudta, hogy a nő a történtekből semmit sem értett, legföljebb annyit, hogy a zűrzavart ő simította el, és ezért módfelett büszke rá. Gendibal végigsimított Novi agyának szabályos felszínén, és megérezte ennek a büszkeségnek a melegét.

– Maga nélkül nem tudtam volna megtenni, Novi – mondta. – Maga miatt jöttem rá, hogy az Első Alapítvány, a nagy hajó emberei...

– Igen, mester, tudom, kikről beszél.

– Maga miatt jöttem rá, hogy agyuk gyenge ereje mellett egy pajzs is van a birtokukban. Az agyára gyakorolt hatásából tudtam pontosan következtetni mindkettő természetére. Abból tudtam meg, milyen erővel kell áthatolnom az egyiken és közömbösítenem a másikat.

– Nem értem pontosan, miről beszél, mester – mondta Novi bizonytalanul –, de ha tudtam volna, szívesen segítettem volna többet is.

– Tudom, Novi. De amit tett, az is elég volt. Meglepően nagy veszélyt jelenthettek volna. De most még meg lehetett állítani őket, mert pajzsukat és erőterüket még nem fejlesztették ki tökéletesen. A hazatérő polgármesternő pajzsot, erőteret feledve, boldogan gondol vissza a Sayshellel aláírt kereskedelmi egyezményre, amellyel elérte, hogy a Sayshell Unió is a Szövetség tevékeny tagja lett. Nem tagadom, sok fáradságunkba fog kerülni, míg tönkretesszük a pajzsba és az erőtérbe befektetett munkájukat, e téren el kell ismernünk hanyagságunkat, de ezt a feladatot el fogjuk végezni.

Eltöprengett, aztán valamivel halkabban folytatta:

– Túl sok mindent gondoltunk magától értetődőnek az Első Alapítvánnyal kapcsolatban. A jövőben nagyobb gondot kell rá fordítanunk. Valahogy szorosabban össze kell fognunk az egész galaxist. Mentális erőnket arra kell használnunk, hogy kiépítsük a tudatosság szorosabb együttműködését. Ez megfelelne a Tervnek. Erről meg vagyok győződve, és gondom is lesz rá.

– Mester! – szólalt meg Novi aggodalmasan.

– Ne haragudjék – mosolyodott el hirtelen Gendibal. – Magamban beszéltem... Novi! Emlékszik még Rufirantra?

– Arra az ostoba parasztra, aki megtámadta magát? Mondhatom, emlékszem rá.

– Bizonyos vagyok abban, hogy személyi pajzsokkal fölszerelt első alapítványi ügynökök rendezték meg az egészet, csakúgy, mint a többi rendellenességet. Ha elképzelem, milyen vak voltam, hogy ezt eddig nem ismertem föl! Aztán meg annyira megzavart ennek a titokzatos világnak a mítosza, a sayshelliek babonás tisztelete, mellyel a Gaiát övezik, hogy majdnem megfeledkeztem az Első Alapítványról. Itt is a maga elméje jött a segítségemre. Az árulta el nekem, hogy a mentális erőteret az ő hadihajójuk gerjeszti, semmi más. – Elégedetten dörzsölte a kezét.

– Mester! – szólt közbe Novi félénken.

– Tessék, Novi.

– És nem jutalmazzák meg azért, amit tett?

– Dehogynem. Shandess nyugalomba vonul, s utána én leszek az első szóló. Akkor megnyílik előttem a lehetőség, hogy tevékeny részt vállaljunk a galaxis forradalmasításában.

– Első szóló?

– Igen, Novi. Valamennyi tudós közül én leszek a legnagyobb és leghatalmasabb.

– A leghatalmasabb? – visszhangozta a nő csüggedten.

– Miért vág ilyen arcot, Novi? Nem akarja, hogy megjutalmazzanak?

– De igen, mester, akarom... De ha minden tudós közül maga lesz a legnagyobb, akkor egy honi asszonyt nem fog megtűrni maga mellett. Nem lesz illendő dolog...

– Úgy gondolja? És ki akadályozna meg benne? – Novi iránti érzelmei csordulásig betöltötték a lelkét. – Bármi legyek is a jövőben, Novi, a maga helye mindig mellettem lesz. Hát azt hiszi, megkockáztatnám, hogy szembeszálljak az Asztalnál időről időre feltűnő farkasokkal úgy, hogy közben ne számíthassak a maga elméjére, amely már akkor tájékoztat a bennük kialakuló érzelmekről, amikor nekik még sejtelmük sincs ezekről az érzelmekről? Azt hiszi, boldogulnék a maga ártatlan, tükörsima elméje nélkül? Egyébként is... – Megakadt, mintha maga is meghökkent volna a váratlan felismeréstől... – De ettől függetlenül is, én... én szeretem, ha velem van, és azt akarom, hogy mellettem maradjon... Feltéve, ha maga is így akarja.

– Ó, mester! – suttogta Novi, és amikor Gendibal karja átfogta a derekát, fejét a férfi vállára hajtotta.

Lent a mélyben, Novi agyának tudattalan rétegeiben megmaradt Gaia lényege, és csendben irányította az eseményeket, de szüksége volt erre az áthatolhatatlan álarcra, hogy a nagy cél elérésének esélyei továbbra is megmaradjanak.

És ez az álarc – történetesen egy honi asszony arca – kimondhatatlanul boldog volt. Olyan boldog, hogy Novi lassan megbékélt a gondolattal, hogy ilyen messzire szakadt önmagától/tőlük/mindannyiuktól, és nem is bánta, ha a meghatározhatatlan jövőben ezentúl mindig az lesz, akinek látszik.

90.

Pelorat megdörzsölte a kezét, és kellőképpen kordában tartott lelkesedéssel mondta:

– Olyan boldog vagyok, hogy visszamegyünk a Gaiára!

– Hm! – dünnyögte Trevize szórakozottan.

– Tudja, mit mondott Bliss? A polgármesternő egy Sayshellel kötött kereskedelmi egyezménnyel a tarsolyában tér vissza a Terminusra; a második alapítványbeli szóló pedig azzal a meggyőződéssel megy haza Trantorra, hogy ő intézte el. Az a nő, Novi is vele tart, hogy lássa, megindulnak-e azok a változások, melyek Galaxia születéséhez vezetnek. És egyik Alapítvány sem tud Gaia létezéséről. Elképesztő.

– Tudom – mondta Trevize. – Nekem is elmondták. Mi viszont tudjuk, hogy Gaia létezik, tehát nyugodtan beszélhetünk.

– Blissnek nem ez a véleménye. Szerinte senki sem hinne nekünk, s ezzel mi is tisztában leszünk. Egyébként, ami engem illet, én soha nem kívánom elhagyni a Gaiát.

Trevize úgy nézett föl, mint aki csak most eszmél magára.

– Tessék? – kérdezte.

– Itt maradok. Tudja, magam is alig akarom elhinni. Néhány hete még magányosan éltem a Terminuson, ugyanúgy, mint évtizedek óta mindig: csak a feljegyzéseim és a gondolataim foglalkoztattak, és azt hittem, életem végéig csak a feljegyzéseim és a gondolataim között töltöm továbbra is magányos napjaimat, afféle nyugalmas vegetálásban. Aztán hirtelen, merőben váratlanul galaktikus utazó vált belőlem; belekeveredtem egy galaktikus válságba, és végül – ne nevessen ki, Golan – megtaláltam Blisst.

– Nem nevetem ki, Janov – felelte Trevize –, de tudja egyáltalán, hogy mit csinál?

– Igen, tudom. Ez a Föld-téma már nem érdekel. Megkaptam a magyarázatot, hogy miért csak azon a világon fejlődött ki az élet számtalan változata, köztük az értelmes élet. Tudja, a halhatatlanok.

– Tudom. És itt akar maradni a Gaián?

– Mindenféleképpen. A Föld a múlt, s nekem elegem van a múltból. Gaia a jövő.

– Maga nem része Gaiának, Janov. Vagy úgy gondolja, egyszer még részévé válhat?

– Bliss azt mondja, valamilyen módon én is része lehetek, ha nem biológiailag, hát intellektuálisan. Ő majd segít, természetesen.

– De mivel ő része, miként alakíthatnának ki maguk ketten egy közös életet, közös nézőpontot, közös érdeket...

A szabad ég alatt voltak, és Trevize komoran bámulta a békés, virágzó szigetet, a távolban a tengert, s azon is túl a messzeségtől bíborszínűvé vált látóhatáron húzódó, másik sziget körvonalait – mindez együtt oly békés, civilizált, élő volt... és egyetlen, nagy egész.

– Janov – mondta –, ő egy egész világ, és maga nem több, mint egyetlen ember. Mi lesz, ha megunja magát? Hiszen olyan fiatal...

– Ezt is végiggondoltam, Golan. Napok óta más sem jár a fejemben. Tudom előre, hogy rám fog unni; nem vagyok romantikus bolond. De amit addig kapok tőle, az nekem elég lesz. Már eddig is eleget adott. Én nem is álmodtam, hogy ennyi minden van az életben. Ha többé sohasem láthatom, már akkor is én nyertem a legtöbbet.

– Nem hiszem – mondta Trevize szelíden. – Azt hiszem, maga tényleg romantikus bolond, és ami azt illeti, éppen ezért kedvelem annyira. Janov, igaz, hogy csak nemrég ismerjük egymást, de hetek óta együtt töltjük minden percünket, és bocsásson meg, ha ostobán hangzik, nagyon megkedveltem magát.

– Én is magát, Golan – felelte Pelorat.

– És nem akarom, hogy bántsák. Beszélnem kell Bliss-szel.

– Ne, ne! Kérem, ne! Maga csak prédikálni fog neki.

– Nem fogok prédikálni neki. Nemcsak magáról van szó... és mindenképpen négyszemközt kell beszélnem vele. Kérem, Janov... nem akarom a maga háta mögött lebonyolítani, egyezzék hát bele, hogy elbeszélgethessek, és néhány dolgot tisztázhassak vele. Ha kielégítőnek találom a beszélgetésünket, semmi akadálya nem lesz, hogy szívből gratuláljak, s biztosítsam a jóindulatomról, és bármi történjék is, örökre meglesz a lelkem békéje.

Pelorat megrázta a fejét.

– Mindent el fog rontani.

– Ígérem, hogy nem. Kérem...

– Hát... De legyen nagyon tapintatos, drága barátom, jó?

– Ünnepélyesen szavamat adom rá.

91.

– Pel mondta, hogy találkozni akar velem – szólt Bliss.

– Igen – felelte Trevize.

Abban a kis lakásban voltak, amelyet Trevize részére jelöltek ki. Bliss kecsesen, keresztbe vetett lábbal ült, és figyelmesen nézett rá; gyönyörű, barna szeme csillogott, fényes, sötét haja a vállára omlott.

– Ugye nem kedvel engem? – kérdezte. – Már az első pillanatban sem kedvelt.

Trevize állva maradt.

– Maga ismeri az agyakat, és tudja, mi játszódik le bennük – válaszolta. – Tudja, mit tartok magáról, és azt is tudja, miért.

Bliss lassan ingatta a fejét.

– A maga agya tiltott terület Gaia számára. Ezt maga is tudja. Szükség volt a döntésére, és ezt a döntést csak egy tiszta, érintetlen agy hozhatta meg. Amikor először fogtuk meg a hajójukat, mindkettőjükre nyugtató mezőt bocsátottam, ez elengedhetetlen volt. A félelem vagy a düh kárt okozhatott volna magában, mert éppen a kritikus pillanatban vált volna alkalmatlanná a feladatra. Ennyi volt az egész. Ennél többet nem tehettem, és nem is tettem, tehát nem tudom, mire gondol.

– Döntenem kellett, és én döntöttem – mondta Trevize. – Gaia és Galaxia javára. Akkor hát miért beszél nekem most tiszta, érintetlen agyról? Megkapta, amit akart, és most úgy bánik el velem, ahogy óhajt.

– Szó sincs róla, Trev. Újabb döntésekre is szükség lehet még a jövőben. Maga megmarad annak, aki volt: míg él, a galaxis ritka természeti erőforrása lesz. Bizonyára élnek még magához hasonló emberek szerte a galaxisban, és találkozunk is velük a jövőben, de most magával találkoztunk, egyedül magával. Továbbra sem avatkozhatunk be az agyába.

– Maga Gaia, és én nem Gaiával akarok beszélni – tűnődött Trevize. – Mint különálló egyénhez akarok szólni magához, ha ennek van egyáltalán valami értelme.

– Van értelme. Ne gondolja, hogy mi valami egyetlen olvadékot alkotunk. Egy időre kikapcsolhatom magamból Gaiát.

– Igen – felelte Trevize –, én is így gondoltam. Megtörtént?

– Megtörtént.

– Akkor mindenekelőtt hadd szóljak arról a játékról, amelybe belekezdett. Lehet, hogy az én agyamat nem befolyásolta, amikor döntenem kellett, de ami Janovot illeti, az övéhez már hozzányúlt, igaz? Vallja be!

– Úgy gondolja?

– Úgy gondolom. A kritikus pillanatban Pelorat eszembe juttatta saját látomását, s ez adta meg a végső lökést a döntéshez. A gondolat az ő agyában született meg, amit viszont a magáé irányított. Így van?

– A gondolat ott rejtőzött az agyában sok más gondolat között – felelte Bliss. – Én az élő galaxisról alkotott képe előtt egyengettem el az utat, a többi előtt nem. Tehát ez a gondolat szökkent a tudata felszínére, s öltött aztán szavakat. Látja, nem én teremtettem a gondolatot, az már megvolt.

– Közvetve mégiscsak befolyásolták a döntésem valódi függetlenségét, nem igaz?

– Gaia így látta jónak.

– Valóban? Nos, talán jobbnak vagy nemesebbnek fogja érezni magát, ha elárulom: bár az adott pillanatban Janov megjegyzése győzött meg a döntés helyességéről, azt hiszem, akkor is így döntöttem volna, ha egy szót sem szól, vagy ha merőben más elhatározásra próbál rávenni. Azt akarom, hogy tudjon róla.

– Megkönnyebbülést jelent számomra – jegyezte meg Bliss hűvösen. – Azért akart találkozni velem, hogy ezt elmondja?

– Nem.

– Mi mondanivalója van még?

Most Trevize ült le egy székbe, amelyet olyan közel húzott a másikéhoz, hogy a térdük kis híján összeért. Előrehajolt, és beszélni kezdett.

– Amikor a Gaiához közeledtünk, maga tartózkodott az űrállomáson. Maga ejtett fogságba bennünket, maga jött ki elénk, azóta is maga van velünk, kivéve azt az étkezést Domnál, amelyen nem vett részt. De ami a lényeg, maga volt a Távoli Csillag fedélzetén, amikor a döntés megszületett. Mindig maga.

– Én Gaia vagyok.

– Ez nem magyarázza meg a dolgot. A nyúl is Gaia. A kavics is Gaia. Minden Gaia, ami csak létezik a bolygón, de nem egyformán Gaia. Némelyek egyenlőbbek vele, mint mások. Miért maga?

– Maga mit gondol?

Trevize nem mérlegelte a szavait.

– Mert azt hiszem, maga több Gaiánál.

Bliss gúnyos hangot hallatott, de Trevize nem zavartatta magát.

– Amikor a döntésre készültem, az a nő, aki a szólóval volt...

– A szóló Novinak nevezte.

– Ez a Novi akkor azt mondta, hogy Gaiát azok a robotok indították útjára, amelyek már nem léteznek, és hogy Gaiának meg kellett tanulnia, hogy alkalmazkodjék a robotika Három Törvényének változatához.

– Ez így is van.

– És a robotok már nem léteznek?

– Novi így mondta.

– Novi ezt nem így mondta. Pontosan emlékszem a szavaira. Azt mondta: "Gaia évezredekkel ezelőtt született meg a robotok segítségével, amelyek egy rövid ideig szolgálták, de ma már nem szolgálják az emberi lényeket."

– Nos, Trev, nem azt jelenti-e ez, hogy többé már nem léteznek?

– Nem. Ez azt jelenti, hogy többé már nem szolgálnak. Nem lehet, hogy inkább uralkodnak?

– Nevetséges!

– Esetleg irányítanak? Miért volt maga jelen a döntéshozatalnál? Nem látszott nélkülözhetetlennek. Novié volt a vezető szerep, és ő volt Gaia. Mi szükség volt magára? Hacsak...

– Nos? Hacsak?

– Hacsak nem maga az ellenőr, akinek gondoskodnia kell róla, hogy Gaia meg ne feledkezzék a Három Törvényről. Hacsak maga nem robot, méghozzá egy olyan szakértelemmel elkészített robot, amely semmiben sem különbözik az emberi lényektől.

– Ha semmiben sem különbözöm az emberi lényektől, hogyan képzeli, hogy maga megkülönböztethet tőlük? – kérdezte Bliss maró gúnnyal.

Trevize hátradőlt.

– Hát nem azt bizonygatták mindannyian, hogy megvan bennem a bizonyosság megérzésének képessége? Hogy tudok dönteni. Hogy észreveszem a megoldások lehetőségét. Hogy eljutok a helyes következtetésig?... Nem én állítom ezt, hanem maga állítja rólam. Nos, attól a pillanattól kezdve, hogy először láttam magát, valami kényelmetlen érzés motoszkál bennem. Valami nem stimmelt önben. Én is vagyok olyan fogékony a női bájakra, mint Pelorat, talán még fogékonyabb is, és maga külsőre igazán vonzó nő. És maga iránt, hogy, hogy nem, egy pillanatra sem éreztem vonzalmat.

– Kétségbe ejt.

Trevize meg sem hallotta a közbeszólást.

– Amikor először jelent meg a hajónkon, Janov és én éppen a Gaia nem emberi civilizációjának lehetőségéről beszélgettünk. És amikor Janov megpillantotta magát, az ő ártatlan módján rögtön megkérdezte: "Maga ember?" Egy robotnak talán igazat kell mondania, de feltételezem, hogy adhat kitérő választ is. Maga így felelt a kérdésre: "Miért, nem látszom embernek?" Igen, Bliss, embernek látszik, de hadd kérdezzem meg újra: maga ember?

Bliss nem felelt, és Trevize folytatta:

– Azt hiszem, már abban a legelső pillanatban megéreztem, hogy maga nem nő. Maga robot, és én valahogy tudtam. És ettől az érzéstől minden további esemény külön jelentőséget kapott, mindenekelőtt az, hogy nem vett részt azon a vacsorán.

– Azt hiszi, Trev, hogy nem tudok enni? – kérdezte Bliss. – Elfelejtette, hogy a hajóján elmajszoltam egy garnélakonzervet? Megnyugtathatom, hogy tudok enni, és képes vagyok minden egyéb biológiai funkció ellátására – beleértve a szexet is, mielőtt még rákérdezne. Ez természetesen önmagában még nem bizonyítja, hogy nem vagyok robot. A robotok már évezredekkel ezelőtt eljutottak a tökéletesség csúcsára, amikor már csak az agyuk különböztette meg őket az emberi lényektől, s onnantól kezdve létre tudták hozni a mentális erőteret. Gendibal szóló meg tudta volna mondani, robot vagyok-e vagy ember, ha észrevett volna akár egy pillanatra is. Természetesen nem vett észre.

– Noha én nem rendelkezem mentális képességekkel, meggyőződéssel állítom, hogy maga robot.

– És ha az vagyok? – kérdezte Bliss. – Nem mintha beismerném, csak kíváncsivá tett. Mi van akkor?

– Nem kell beismernie semmit. Tudom, hogy robot. Ha a legkisebb bizonyítékra is szükségem lett volna, már akkor megkaptam, amikor higgadtan közölte, hogy ki tudja kapcsolni magából Gaiát, és önálló egyénként is képes beszélgetni velem. Kétlem, hogy ezt megtehetné, ha Gaia része volna, de maga nem az. Maga afféle robotellenőr, tehát kívül van Gaián. Ha már itt tartunk, kíváncsi volnék, vajon hány robotellenőrre van szüksége Gaiának? Vajon hányan lehetnek?

– Ismétlem: nem ismerek be semmit, de kíváncsivá tett. Mi van akkor, ha robot vagyok?

– Ebben az esetben tudni akarom, mi a szándéka Janov Pelorattal. Pelorat a barátom, és bizonyos értelemben olyan, mint egy gyerek. Azt hiszi, szereti magát; azt hiszi, nem akar mást, mint amit maga adna neki, és hogy már eddig is eleget kapott. Nem ismeri, tehát el sem tudja képzelni, milyen fájdalmat okozhat a szerelem elvesztése, illetve jelen esetben milyen különös fájdalommal járna számára, ha megtudná, hogy maga nem ember...

– Maga ismeri az elvesztett szerelem fájdalmát?

– Átéltem már egyet s mást. Nem éltem olyan védett életet, mint Janov. Nem áldoztam föl magam egy intellektuális cél oltárán, amely maga alá temetett feleséget, gyereket, mindent. Vele ez történt. És íme, most mindent fölad a maga kedvéért. Nem akarom, hogy bántódása essék. Én sem fogom bántani őt. Ha szolgálatot tettem Gaiának, jutalmat is érdemlek, és nekem az lesz a jutalom, ha maga kezeskedik róla, hogy Janov Pelorat boldogsága a jövőben sem szenved csorbát.

– Tegyek úgy, mintha robot volnék, s válaszoljak magának?

– Igen – bólintott Trevize. – Méghozzá késlekedés nélkül.

– Jól van hát. Tegyük fel, hogy robot vagyok, Trev, és tegyük fel azt is, hogy valóban az ellenőrzés a feladatom. Tegyük fel, hogy nagyon kevesen vagyunk, akiknek ez a feladat jutott, és hogy csak elvétve találkozunk egymással. Tegyük fel, hogy bennünket elsősorban az emberi lényekről való gondoskodás szükséglete mozgat, és tegyük fel, hogy a Gaián nem élnek valódi emberek, hiszen mindannyian egy mindent átfogó bolygólény alkotóelemei. Tegyük fel, hogy bennünket kielégít a Gaiáról való gondoskodás, de nem maradéktalanul. Hogy továbbra is él bennünk valami primitív vágy az emberi lények iránt még abból a korból, amikor az első robotokat megtervezték és megalkották. Ne értsen félre: nem állítom, hogy ilyen ősöreg volnék, még ha robot vagyok is. Annyi idős vagyok, amennyinek mondtam magam, vagy legalábbis (még ha robot vagyok is) így tudtam meghatározni létezésem idejét. Ám alapvető tervrajzom (ha robot lennék) nem változott volna, és továbbra is élne bennem a vágy, hogy egy igazi emberi lényről gondoskodhassam. Pel emberi lény. Nem Gaia része. Túl öreg, semhogy valaha is Gaia igazi részévé válhasson. A Gaián akar maradni velem, mert nem úgy érez irántam, mint maga. Ő nem hiszi, hogy robot vagyok. Nos, én is akarom őt. Ha maga engem robotnak gondol, láthatja, akár az is lehetek. Minden emberi reakcióra képes vagyok, és tudok neki szeretetet adni. Ha maga továbbra is ragaszkodna ahhoz, hogy robot vagyok, lehet, hogy nem tartana képesnek a szerelemre holmi misztikus, emberi értelemben, de ami a viselkedésemet illeti, azt semmiféleképpen nem tudná megkülönböztetni attól, amit maga szerelemnek nevezne, akkor hát mi a különbség?

Elhallgatott, Trevize-re nézett, és szeméből hajthatatlan büszkeség sugárzott.

– Azt állítja, sohasem hagyná el őt? – kérdezte Trevize.

– Ha feltételezi, hogy robot vagyok, akkor azt is be kell látnia, hogy az Első Törvény értelmében sohasem hagyhatnám el. Persze ha ő adna erre parancsot, és én is meg volnék győződve róla, hogy komolyan gondolja, s éppen a maradásommal okoznék nagyobb fájdalmat neki, akkor más lenne a helyzet.

– És ha esetleg egy fiatalabb férfi...?

– Miféle fiatalabb férfi? Maga fiatalabb férfi, s mégsem képzelem azt, hogy ugyanolyan értelemben volna szüksége rám, mint Pelnek; én amúgy sem kellek magának, tehát az Első Törvény nem engedné, hogy a nyakába akaszkodjam.

– Nem rólam van szó, hanem egy másik fiatalemberről...

– Nincs másik. Ki van még a Gaián Pelen és magán kívül, akiben nem gaiai értelemben fellelhető ez az emberi lényeg?

– És mi van akkor, ha maga mégsem robot? – kérdezte Trevize immár sokkal szelídebben.

– Döntse el – felelte Bliss.

– Úgy értem, ha nem volna robot?

– Akkor azt felelném, ebben az esetben egyetlen kérdést sincs joga feltenni. A döntés rám és Pelre tartozik.

– Akkor visszatérek arra, amivel elkezdtem – mondta Trevize. – Kérem a jutalmamat, vagyis azt, hogy bánjék vele nagyon jól. Többé nem firtatom, hogy maga micsoda. Csak ígérje meg, mint egyik értelmes lény a másiknak, hogy jól fog bánni vele.

– Jól fogok bánni vele – válaszolta Bliss szelíden –, de nem azért, mert meg akarom jutalmazni, hanem mert én így szeretném. Ez a leghőbb vágyam. Jól fogok bánni vele. Pel! – kiáltotta. – Pel!

Pelorat belépett.

– Tessék, Bliss.

Bliss kinyújtotta feléje a karját.

– Azt hiszem, Trev mondani akar valamit.

Pelorat megfogta a lány kezét, majd Trevize fogta át kettejük összekulcsolt tenyerét.

– Janov – mondta –, maguk ketten boldoggá tettek.

– Ó, drága barátom! – kiáltotta Pelorat.

– Valószínűleg elhagyom Gaiát – folytatta Trevize. – Most Domhoz megyek, s megbeszélem vele. Nem tudom, mikor találkozunk ismét, vagy találkozunk-e még egyáltalán, de annyit mondhatok, Janov, hogy jól kijöttünk egymással.

– Jól kijöttünk egymással – ismételte Pelorat mosolyogva.

– Viszontlátásra, Bliss, és előre is köszönöm.

– Viszontlátásra, Trev.

Trevize még utoljára intett egyet, aztán kilépett a házból.

92.

– Helyesen cselekedett, Trev – mondta Dom. – De hiszen gondoltam is, hogy ezt fogja tenni.

Ismét az ebédlőasztalnál ültek, az elsőhöz hasonló, ízetlen étel fölött, de Trevize ezúttal nem törődött vele. Valószínűleg ez lesz az utolsó étkezése a Gaián.

– Gondoltam, hogy ön is így cselekedne a helyemben – válaszolta –, de talán nem ugyanabból az okból.

– Nyilván meg volt győződve döntése helyességéről.

– Igen, ez igaz, de nem a bizonyosság valami misztikus érzetéből. Ha Galaxiát választottam, egyszerűen meggondolásból tettem, hasonló meggondolásból, mint amin bárki keresztülmegy, mielőtt döntésre szánja el magát. Akarja, hogy megmagyarázzam?

– A legnagyobb mértékben, Trev.

– Három dolgot tehettem volna – mondta Trevize. – Csatlakozom az Első Alapítványhoz, csatlakozom a Második Alapítványhoz, vagy csatlakozom Gaiához. Ha az Első Alapítványt választom, Branno polgármesternő tüstént lépéseket tesz, hogy fennhatósága alá vonja a Második Alapítványt és Gaiát. Ha a Második Alapítványt választom, Gendibal szóló tüstént lépéseket tesz, hogy fennhatósága alá vonja az Első Alapítványt és Gaiát. Ezek a lépések mindkét esetben jóvátehetetlenek lettek volna, vagyis ha a döntés helytelennek bizonyul, a katasztrófa elkerülhetetlen. Ám ha Gaiát választom, mind az Első Alapítvány, mind a Második Alapítvány egy apró kis győzelem tudatával távozik a helyszínről – tehát továbbra is a megszokott módon tevékenykedik, mert – mint megtudtam – Galaxia felépítése az újabb és újabb nemzedékek talán évszázadokig tartó munkáját fogja igényelni. Tehát időnyerésből választottam Gaiát, valamint abból a meggyőződésből, hogy még így nyílhat rá mód leginkább, hogy a dolgokon változtassunk, akár vissza is fordítsuk az eseményeket, ha a döntésem hibásnak bizonyul.

Dom csak a szemöldökét vonta magasabbra, egyébként öreg, szinte csontvázszerű arca kifejezéstelen maradt.

– Az a véleménye, hogy a döntése rossznak bizonyulhat? – kérdezte sipító hangján.

Trevize vállat vont.

– Nem hinném, de valamit még meg kell tennem, hogy megbizonyosodjam róla. Feltett szándékom, hogy meglátogatom a Földet, ha megtalálom egyáltalán.

– Semmiképpen nem álljuk útját, ha el akar hagyni bennünket, Trev...

– Én nem illem bele az önök világába.

– Akárcsak Pel, de önt éppoly szívesen látnánk magunk között, mint őt. Mégsem tartjuk vissza... De árulja el: miért akarja meglátogatni a Földet?

– Azt hittem, tudni fogja.

– Nem tudom.

– Egy apróságot nem árult el nekem, Dom. Talán megvolt rá az oka, én mégis szerettem volna hallani.

– Nem értem – mondta Dom.

– Nézze, ahhoz, hogy dönteni tudjak, használnom kellett a számítógépemet, és eközben egyetlen rövid pillanatra úgy éreztem, az agyam érintkezésbe lép a körülöttem lévők: Branno polgármesternő, Gendibal szóló és Novi agyával. Egy másodperc alatt sok mindenről tudomást szereztem, például azokról a különféle hatásokról, melyeket Gaia gyakorolt Novin keresztül a Trantorra... bizonyos hatásokról, melyek mind azt a célt szolgálták, hogy a szólót Gaia felé tereljék.

– Igen?

– És ezek közé tartozott az is, hogy a Trantor könyvtárát tisztítsák meg minden olyan utalástól, amely a Földre vonatkozik.

– Tisztítsák meg a Földre vonatkozó utalásoktól?

– Pontosan. A Föld tehát nagyon fontos tényező, nyilvánvalóan annyira fontos, hogy nem tudhat róla a Második Alapítvány... de nem tudhatok róla én sem. Holott ha felelősséget kellett vállalnom a galaktikus fejlődés irányvonaláért, e téren sem vagyok hajlandó belenyugodni a tudatlanságomba. Tehát elárulja végre, miért olyan fontos, hogy a Föld létezése titokban maradjon?

– Trev – felelte Dom komolyan –, Gaia semmit sem tud erről a tisztogatási műveletről. Semmit!

– Azt állítja, hogy Gaia nem felelős érte?

– Igen, ezt állítom.

Trevize gondolkodott egy ideig, miközben nyelvével lassan, tűnődve végigsimította ajkát.

– Akkor hát ki a felelős érte?

– Nem tudom. Nem látom be, mi célt szolgált volna.

A két ember egymásra bámult, aztán ismét Dom szólalt meg:

– Igaza van. Úgy látszott, hogy a lehető legteljesebb mértékben megelégedhetünk az elért eredménnyel, de amíg ezt a kérdést nem tisztáztuk, nem nyugodhatunk meg. Azt javaslom, maradjon még egy kicsit velünk, s majd meglátjuk, mire jutunk. S ha végül mennie kell, számíthat a segítségünkre.

– Köszönöm – mondta Trevize.

Alapítvány és Föld

A.K. 499

Az Alapítvány születésének története

1941. augusztus l-jén 21 éves ifjonc voltam, a Columbia Egyetem kémiai fakultásának végzős hallgatója, s már három esztendeje a science fiction hivatásos művelője. Sürgősen találkozni akartam John Campbell-lel, az Astounding szerkesztőjével, akinek akkor már öt történetemet adtam el. Mindenáron el szerettem volna neki mesélni egy vadonatúj ötletemet.

A Galaktikus Birodalom bukásának történetét, tehát egy, a jövőben játszódó történelmi regény megírását terveztem. Magával ragadó lehetett a lelkesedésem, mivel Campbell is izgalomba jött tőle. Az volt a kívánsága, hogy ne egyetlen történetet írjak meg, hanem történetek sorozatát az Első Galaktikus Birodalom bukása és a Második Galaktikus Birodalom tündöklő felemelkedése közti zűrzavaros ezer esztendőről. Mindezt a "pszichohistória" tudománya fényében, amelyet Campbell és én részletesen megvitattunk egymás között.

Az első történet az Astounding 1942. májusi számában, a második az 1942. júniusi számban jelent meg. Egy csapásra népszerűek lettek, és Campbell gondoskodott róla, hogy még az évtized vége előtt megírjak hat további történetet. A sztorik egyre hosszabbak és hosszabbak lettek: az első mindössze 12 ezer szóból állt, míg az utolsó háromból kettő egyenként ötvenezerből.

Az évtized végére azonban belefáradtam a sorozatba, abba is hagytam, és más témákba fogtam bele. Addigra már számos kiadó próbálkozott kemény kötésű science fiction könyvek publikálásával. Az egyik ilyen kiadón belül működött egy kicsiny, félhivatalos cég, a Gnome Press, amely három kötetben megjelentette az én Alapítványsorozatomat: Alapítvány (1951), Alapítvány és Birodalom (1952) és Második Alapítvány (1953). Később a három könyv az Alapítvány-trilógia néven vált ismertté.

A könyvek nem hoztak igazi sikert, mert a Gnome Pressnek nem volt akkora tőkéje, hogy megfelelő reklámot csinálhasson nekik. Én magam sem kimutatást, sem honoráriumot nem kaptam tőlük.

1961 elején Timothy Seldes, akkori szerkesztőm a Doubledaynél, szóba hozta, hogy egy külföldi kiadó érdeklődött az Alapítvány-könyvek utánnyomásban való megjelentetése iránt. Miután azok nem voltak Doubleday-könyvek, Seldes a kérést hozzám továbbította. Én vállat vontam. "Nem vagyok érdekelt az ügyben, Tim. Még honoráriumot sem kapok utánuk" – mondtam.

Seldes elszörnyedt, és haladéktalanul hozzálátott, hogy megszerezze a jogokat a Gnome Presstől (amely akkor már a végét járta). A trilógia még az év augusztusában (az Én, a Robottal együtt) a Doubleday tulajdonába került.

Ettől a pillanattól kezdve az Alapítvány-sorozat befutott, és egyre több pénzt hozott. A Doubleday egyetlen kötetben jelentette meg a trilógiát, s a Science Fiction Könyvklub révén terjesztette. Ennek köszönhető, hogy az Alapítvány-sorozat rendkívül széles körben ismertté vált.

Az 1966-ban Clevelandben tartott Science Fiction Világkongresszuson felkérték a sci-fi rajongókat, szavazzák meg a "minden idők legjobb sorozata" kategóriát is. Ez volt az első (és mindeddig az utolsó) alkalom, hogy ez a kategória részt vett a Hugo-díjért való nevezésben. Az Alapítvány-trilógia elnyerte a díjat, ami tovább növelte a sorozat népszerűségét.

Mind több rajongó kérte, hogy folytassam a sorozatot. Én udvariasan bár, de elutasítottam a kérést – ugyanakkor elbűvölt, hogy a sorozat indításakor még meg sem született emberek ilyen erős vonzódást éreznek iránta.

A Doubleday azonban komolyan vette a követelést. Igaz, hogy húsz éven át csak ugratott vele, de miután az igény mind erőteljesebben és sürgetőbben mutatkozott, a kiadó végül elvesztette a türelmét. 1981-ben közölték velem, nincs más hátra, írnom kell egy újabb Alapítvány-történetet, és – hogy megédesítsék számomra a keserű pirulát – a szerződésben a szokásosnál tízszer több előleggel kecsegtettek.

Idegesen, de azért beleegyeztem. Harminckét éve nem írtam Alapítvány-sztorit, és most megparancsolják, hogy írjak meg egy 140 ezer szóból állót, azaz kétszer olyan hosszút, mint bármelyik előző kötetem, s csaknem háromszor olyan hosszút, mint bármelyik korábbi önálló regényem. Újra elolvastam hát az Alapítvány-trilógiát, majd egy mély lélegzettel belemerültem a munkába.

A sorozat negyedik kötete, Az Alapítvány pereme, 1982 októberében látott napvilágot – és akkor valami nagyon furcsa dolog történt. Nyomban fölkerült a New York Times bestseller listájára, majd legnagyobb meglepetésemre rajta is maradt huszonöt héten keresztül. Ilyesmi még sohasem esett meg velem.

A Doubleday azonnal szerződést kötött velem újabb regények megírására – ezekből kettő is készült, egy másik sorozat, a Robot Regények számára... És akkor elérkezett az idő, hogy visszatérjek az Alapítványhoz.

Így írtam meg az Alapítvány és Földet, mely azzal a pillanattal kezdődik, amellyel Az Alapítvány pereme befejeződött. Az olvasó most ezt a könyvet tartja a kezében. Ha fel akarja frissíteni az emlékezetét, lapozza át Az Alapítvány peremét, de ez sem szükséges feltétlenül. Az Alapítvány és Föld megáll önmagában is. Bízom benne, hogy az olvasó élvezni fogja.

Isaac Asimov

New York City, 1986

I - Gaia

1 - A kutatás megkezdődik

1.

– Miért tettem? – kérdezte Golan Trevize.

A kérdés nem volt új. Amióta csak megérkezett Gaiára, újra meg újra feltette magában. Valahányszor felriadt mély álmából a kellemesen hűs éjszaka kellős közepén, ez a kérdés visszhangzott az agyában, mint valami halk dobpergés: "Miért tettem? Miért tettem?"

De csak most szánta rá magát, hogy Gaia öregjétől, Domtól is megkérdezze.

Dom pontosan tudta, milyen feszült idegállapotban van Trevize, mert képes volt arra, hogy érzékelje a tanácsos elméjének finom szerkezetét. Mégsem válaszolt. Gaia soha semmilyen módon nem nyúlhat Trevize elméjéhez, és a kísértésnek úgy állhat ellen a leginkább, ha szinte aggályosan figyelmen kívül hagyja a tanácsos érzéseit.

– Mit miért tett, Trev? – kérdezte Dom. Nehezére esett volna, ha egy szótagnál többet kell kiejtenie egy névből, de a dolognak nem volt jelentősége, Trevize is megszokta lassan.

– Miért döntöttem így? Miért mondtam, hogy Gaia legyen a jövő?

– Igaza volt, amikor így döntött – nézett föl ültéből Dom az előtte álló alapítványi férfira. Mélyen ülő szeme vén és komoly volt.

– Persze hogy azt mondja, igazam volt – mordult fel Trevize ingerülten.

– Én/mi/Gaia tudjuk, hogy igaza volt. Épp ezért értékes a számunkra. Mert képes rá, hogy hiányos adatok alapján jusson a helyes döntésre. És ön döntött. Gaiát választotta! Éppúgy elvetette az Első Alapítvány fejlett technológiájára épülő Galaktikus Birodalom anarchiáját, mint a Második Alapítvány fejlett mentális erejére épülő Galaktikus Birodalom anarchiáját. Úgy ítélte meg, hogy egyik sem lehet tartós életű. Így aztán Gaiát választotta.

– Igen – jelentette ki Trevize. – Úgy, ahogy mondja! Gaiát, a szuperorganizmust választottam, a közös elméjű, közös személyiségű bolygót, ahol az embernek az "én/mi/Gaia" kiagyalt névmáshoz kell folyamodnia, ha ki akarja fejezni a kifejezhetetlent. – Nyugtalan léptekkel járkált föl-alá. – És a végén megszületik Galaxia, a szuperszuperorganizmus, hogy felölelje ezt az egész nyüzsgő Tejutat.

Megtorpant, s szinte rátámadt Domra:

– Érzem én, hogy igazam van, ahogy érzi ön is, de ön akarja, hogy Galaxia megszülessék, tehát elégedett a döntésemmel. Bennem viszont van valami, ami nem akarja ezt, ezért nem tudom olyan könnyen elfogadni, hogy helyesen határoztam. Tudni akarom, miért döntöttem így; csak akkor láthatom be, hogy jogos volt, ha mérlegre tettem, és valóban jogosnak ítéltem. Nem elég, ha csak érzem, hogy Igazam volt. Hogyan tudhatom meg, hogy igazam volt? Mi a módja, hogy megbizonyosodjam róla?

– Én/mi/Gaia nem tudjuk, hogyan sikerült eljutnia a helyes döntéshez. Fontos, hogy tudjuk, ha már úgyis a birtokunkban van a döntés?

– Ön az egész bolygó nevében beszél, ugye? Az a közös öntudat beszél magából, ami benne van minden egyes harmatcseppben, kavicsban, de még a bolygó folyékony magjában is?

– Úgy van, s megtehetné ugyanezt a bolygó bármely része, amelyben kellő intenzitással él ez a közös öntudat.

– És ez a hatalmas, közös öntudat beéri azzal, hogy engem holmi fekete dobozként kezeljen? S mert ez a fekete doboz működik, már nem is kell tudni, mit rejt a belseje?... Ez egyáltalán nincs ínyemre. Nem óhajtok fekete doboz lenni. Tudni akarom, mi van belül. Tudni akarom, hogyan és miért szavaztam úgy, hogy Gaia és Galaxia legyen a jövő. Csak így találhatom meg a nyugalmamat és a lelki békémet.

– De hát miért ilyen elégedetlen vagy bizalmatlan a saját döntésével szemben?

Trevize mély lélegzetet vett.

– Mert én nem akarok egy szuperorganizmus része lenni – válaszolta halkan, de ellentmondást nem tűrően. – Nem akarok alárendelt rész lenni, amelytől a szuperorganizmus bármikor megszabadulhat, ha úgy ítéli meg, hogy ezzel szolgálatot tesz a nagy egésznek.

Dom töprengve nézett rá.

– Vagyis meg akarja változtatni a döntését, Trev? Megteheti, ön is tudja.

– Nagyon szeretném megváltoztatni; de csak azért, mert ellenszenvesnek találom, nem tehetem meg. Előbb meg kell tudnom, helyesen döntöttem-e vagy sem, csak aztán tehetek bármit is. Nem elég, ha csak érzem, hogy jól választottam.

– Ha érzi, hogy igaza van, akkor igaza is van. – Mindig ez a nyugodt, szelíd hang, amely annyira ellentétes volt a Trevize lelkében kavargó indulatokkal, hogy szinte felbőszült tőle.

Amikor fojtott hangon megszólalt, tudta, hogy most győzi le magában azt a makacs ingadozást érzés és tudás között

– Meg kell találnom a Földet.

– Mert van valami köze ahhoz, hogy maga ilyen szenvedélyesen igényli a tudást?

– Mert ez is egy megoldandó feladat, amely elviselhetetlenül nyugtalanít, és mert érzem, hogy a kettő összefügg egymással. Nem vagyok-e fekete doboz? Egyszerűen érzem az összefüggést. Ennyi nem elég, hogy tényként fogadja el?

– Talán – válaszolta Dom szemrebbenés nélkül.

– Ha igaz, hogy a galaxis népét immár évezredek óta – lehet, hogy húszezer éve – foglalkoztatja a Föld, akkor hogy lehet, hogy mindent elfelejtettünk, ami a származásunk bolygójára vonatkozik?

– Húszezer év hosszabb idő, mint gondolja. Sok szempontból vajmi keveset tudunk a Birodalom korai időszakáról is; legendák sorát ismerjük, melyek szinte bizonyosan költöttek, de azért meséljük őket, még hiszünk is bennük, mert nincs helyettük más. És a Föld régebbi, mint a Birodalom.

– Pedig biztosan vannak följegyzések. Az én jó barátom, Pelorat, az ősi Föld mítoszait és legendáit gyűjti; mindent, amit csak össze tud szedni a forrásokból. Ez a hivatása, mi több, a szenvedélye is. De csak ezeket a mítoszokat és legendákat ismerjük. Nincsenek hiteles feljegyzések, dokumentumok.

– Húszezer esztendős dokumentumok? A tárgyak megrongálódnak, tönkremennek, elpusztulnak, ha nem kezelik őket szakszerűen, vagy ha háború van.

– Akkor is kellett volna feljegyzéseket készíteni a dokumentumokról; másolatokat a másolatok másolatairól, és további másolatokat e másolatok másolatainak a másolatairól; használható anyagot, mely sokkal fiatalabb a húszezer esztendős eredetinél. Ezeket eltüntették. A Trantoron lévő Galaktikus Könyvtárban meg kellett lenniük a Földre vonatkozó dokumentumoknak. Az ismert történelmi évkönyvek hivatkoznak rájuk, de maguk a dokumentumok már nincsenek meg a Galaktikus Könyvtárban. Itt-ott még fellelhető egy-egy rájuk vonatkozó utalás, de az eredeti idézetek már nincsenek meg.

– Emlékezzék csak, a Trantort néhány évszázada teljesen kifosztották.

– A Könyvtár érintetlen maradt. A Második Alapítvány tagjai megvédték. És éppen ők fedezték föl nemrégiben, hogy a Földre vonatkozó anyagnak nyoma veszett. Ezt az anyagot szándékosan tüntették el, méghozzá nem is olyan régen. Miért? – Trevize felhagyott a járkálással, fürkésző tekintetét Domra szegezte. – Ha megtalálom a Földet, rá fogok jönni, mit rejteget...

– Rejteget?

– Vagy rejteget, vagy rejtőzik. Ha ezt sikerül tisztáznom, úgy érzem, azt is tudni fogom, miért választottam Gaiát és Galaxiát a saját önálló egyéniségünk kárára. Úgy gondolom, akkor tudni fogom, nemcsak érezni, hogy helyesen cselekedtem, és ha helyesen cselekedtem – vonta föl megadóan a vállát –, akkor jöjjön, aminek jönnie kell.

– Ha így látja – mondta Dom –, és úgy érzi, meg kell keresnie a Földet, mi természetesen mindenben segítünk önnek, amiben csak tudunk. Mindenben persze nem vagyunk képesek segíteni. Én/mi/Gaia például nem tudjuk, hol található a Föld a galaxist felépítő világok határtalan vadonában.

– Nekem akkor is meg kell keresnem – szögezte le Trevize. – Akkor is, ha a galaxis végtelen csillagfelhőjében reménytelennek látszik a kutatás, s akkor is, ha az utat egyedül kell végigjárnom.

2.

Úgy érezte, Gaia maga a szelíd unalom. Az idő kellemes volt, mint mindig, frissítő szellő fújdogált – a fagyos szelet itt nem ismerték. Felhők úsztak az égen, el-eltakarva a napot, és ha a nyílt mezők fölött a vízpára mennyisége kellőképpen lecsökkent, épp annyi eső esett, és pontosan ott, hogy az egyensúly nyomban helyreálljon.

A fák szabályos sorokban nőttek, akár egy gyümölcsöskertben, és bizonyára így volt ez szerte az egész bolygón. Szárazföld és tenger a kellő számú növényi és állati életet hordozta – megfelelő változatossággal gondoskodva a megfelelő ökológiai egyensúlyról. Nem vitás, hogy ez az egész így együtt az örökös számbeli ingadozás képét mutatta, de ez a lassú folyamat mindig a már felismert optimumot szolgálta. És nem volt ez másként az emberi lényekkel sem.

Trevize bármerre nézett, mindig csak egy oda nem illő tárgyat látott: a saját hajóját, a Távoli Csillagot.

Gaia emberi alkotóelemeinek egy csoportja hatékonyan és alaposan kitisztította, felfrissítette a hajót. Feltöltötték az élelem- és italraktárat, felújították vagy kicserélték a berendezéseket, átvizsgálták a mechanikus gépezeteket. A hajó számítógépét maga Trevize ellenőrizte gondosan.

Üzemanyag-újratöltésre nem volt szükség, mivel a hajó az Alapítvány néhány gravitikus hajójának egyike volt, mely a galaxis egyetemes gravitációs mezőjének energiáját hasznosította, s ez elég volt ahhoz, hogy észrevehető energiaveszteség nélkül tehessen meg tetszőleges számú utat az emberiség valószínű létezése határáig.

Három hónapja Trevize még a Terminus egyik tanácsosa volt. Ez egyben az Alapítvány törvényhozó testületének tagságát is jelentette, vagyis Trevize ex officio a galaxis tekintélyes tagjának számított. Csak három hónapja volt? Úgy érezte, mintha harminckét esztendőt számláló életének fele telt volna el azóta, hogy ezt a posztot betöltötte, s legfőbb gondja az volt, vajon érvényes-e egyáltalán a nagy Seldon-terv, vagy sem, hogy vajon jól volt-e kijelölve az az út, amelyen az Alapítvány a kis vidéki bolygóból oly könnyedén vált a galaxis hatalmasságává, vagy sem.

Bizonyos értelemben persze nem változott a helyzete. Továbbra is tanácsos maradt. Megvolt a státusa, megvoltak az előjogai, csak éppen gondolni sem mert arra, hogy valaha is visszatérhet a Terminusra, s igényt formálhat tisztségére és előjogaira. Ma már éppúgy nem tudna beilleszkedni az Alapítvány zűrzavaros világába, mint e gaiabeli kicsinyes szabályosságba. Már sehol sem érzi magát otthon, a világmindenség árvája lett belőle.

Álla megfeszült, dühösen beletúrt fekete hajába. Most még kár a sorsa felett való kesergéssel vesztegetnie az időt, előbb csak találja meg a Földet. Ha túléli a kutatást, bőven lesz ideje, hogy leüljön, és sírjon egy sort. Meglehet, akkor több oka is lesz rá.

Amikor végre visszanyerte szokott egykedvűséget, számba vette a történteket...

Három hónapja, hogy Janov Pelorattal, ezzel a tehetséges, kissé gyermeteg tudóssal elhagyta a Terminust. Peloratot a régi korok iránti lelkesedése hajtotta, hogy megtalálja a régen elvesztett Földet, Trevize pedig vele tartott, ürügyként használva föl Pelorat célját arra, amit ő a saját valódi céljának vélt. A Földet ugyan nem találták meg, de megtalálták Gaiát, és Trevize ott kényszerült rá, hogy meghozza azt a sorsdöntő választást.

És most ő fordul el – fordít teljesen hátat –, hogy útnak induljon, s fölkutassa a Földet.

Ami Peloratot illeti, nos, ő is talált valamit, amire nem számított: rátalált a fekete hajú, fekete szemű Blissre, arra a fiatal nőre, aki éppúgy Gaia volt, mint Dom – vagy bármelyik homokszem és fűszál... Pelorat az élete delén jóval túl járó férfi sajátos szenvedélyességével szeretett bele a nála sokkal fiatalabb nőbe, s ami még különösebb, úgy tűnt, mintha a helyzet az ifjú hölgyet is boldoggá tenné.

Furcsa... ámbár Pelorat valóban boldog volt, és Trevize-nek bele kellett nyugodnia, hogy mindenki a maga módján találja meg a boldogságát. Ez az egyéni lét értelme – az egyéniségé, melyet Trevize, saját döntése révén, eltörölt (jó előre) a galaxisban.

Gyötrelmes gondolatmenet. A döntés, amelyet hozott, amelyet hoznia kellett, azóta is égő fájdalomként hasogatta a lelkét, szinte szünet nélkül, és...

– Golan!

A hang behatolt Trevize gondolatai közé, s a napfénytől hunyorogva felpillantott.

– Á, Janov! – mondta szívélyesen, annál is inkább, nehogy Pelorat megsejtse keserű gondolatait. – Látom, sikerült eltépnie magát Blisstől – kockáztatott meg némi kedélyeskedést is.

Pelorat megrázta a fejét. A lágy szellő összeborzolta vékony szálú, ősz haját; hosszú, komoly arca már nem is lehetett volna hosszabb és komolyabb.

– Ami azt illeti, drága barátom, épp ő javasolta, hogy keressem meg magát azzal a... nos, azzal kapcsolatban, amiről szólni szeretnék. Nem mintha én nem akartam volna már fölkeresni, szó sincs róla, de úgy látszik, ő fürgébben gondolkozik, mint én.

Trevize elmosolyodott.

– Rendben van, Janov. Nyilván el akar búcsúzni tőlem.

– Nos, nem, nem egészen. Tulajdonképpen inkább az ellenkezőjéről van szó. Golan, amikor elhagytuk a Terminust, maga meg én, kettőnk közül én akartam mindenáron megtalálni a Földet. Amióta felnőttem, gyakorlatilag ez a cél éltet.

– És én fogom elérni, Janov. A feladat most már az enyém.

– Igen, de azért az enyém is... még ma is.

– De hát... – Trevize bizonytalanul lendítette meg a karját, mintha át akarná nyalábolni a kettejüket körülvevő világot.

– Magával akarok menni – bökte ki Pelorat egy lélegzetre.

Trevize elképedt.

– Ezt nem gondolhatja komolyan, Janov. Most már itt van magának Gaia...

– Egyszer majd visszatérek Gaiára, de nem engedhetem, hogy egyedül induljon útnak.

– Dehogynem engedheti. Tudok magamra vigyázni.

– Nem vitatom, Golan, de maga nem tud eleget. A mítoszokat és legendákat csak én ismerem, csak én igazíthatom el magát köztük.

– És elhagyná Blisst? Ugyan már!

Pelorat arcát halvány pír lepte el.

– Nem éppen ez a szándékom, drága barátom, de ő azt mondta...

– Talán bizony meg akar szabadulni magától, Janov – húzta össze Trevize a szemöldökét. – Nekem azt ígérte...

– Nem, nem értett meg. Kérem, Golan, hallgasson végig. Magában megvan az a kellemetlen tulajdonság, hogy meg sem hallgatja az embert, máris levonja a következtetéseket. Tudom, éppen ez a különleges magában, ami pedig engem illet, nyilván nem erősségem a tömörség, de azért...

– Jól van – szólt közbe Trevize szelíden. – Mi lenne, ha részletesen elmesélné, méghozzá a saját szája íze szerint, mit forgat Bliss a fejében? Ígérem, hogy nagyon türelmes leszek.

– Köszönöm. Ha valóban türelmesen végighallgat, talán egyből ki is tudok rukkolni vele. Tudja, Bliss is velünk akar jönni.

– Bliss jönni akar? – horkant fel Trevize. – Nem, érzem, hogy megint robbanni készülök. Nem fogok szétrobbanni. Mesélje el, Janov, miért akar Bliss velünk jönni. Szépen, nyugodtan kérdezem.

– Azt nem mondta. Azt mondta, beszélni akar magával.

– Akkor most miért nincs itt, mi?

– Azt hiszem – mondom, azt hiszem –, Bliss úgy érzi, hogy maga, Golan, nem nagyon kedveli őt, és ezért nem szívesen közeledik magához. Én minden tőlem telhetőt megtettem, öregem, hogy meggyőzzem: magának nincs kifogása ellene. El sem tudom képzelni, hogy valaki ne a legnagyobb megbecsüléssel gondoljon Blissre. Ő mégis arra kért, hogy én hozzam szóba a dolgot, hogy úgy mondjam, maga előtt. Megmondhatom neki, Golan, hogy hajlandó találkozni vele?

– Természetesen, méghozzá most rögtön.

– És belátó lesz? Tudja, öregem, ő meglehetősen ragaszkodik a dologhoz. Azt mondja, életbevágóan fontos, és neki muszáj velünk jönnie.

– De ugye azt nem mondta, hogy miért?

– Nem, de ha ő úgy érzi, hogy jönnie kell, akkor Gaiának kell jönnie.

– Ami azt jelenti, hogy nem utasíthatom vissza. Így van, Janov?

– Igen, azt hiszem, nem utasíthatja vissza, Golan.

3.

Az alatt a rövid idő alatt, melyet Gaián töltött, Trevize először lépett be Bliss házába – amely most már Peloratnak is otthont nyújtott.

Futólag körülnézett. Gaián a házak szándékosan egyszerűek voltak. Mivel az időjárás nélkülözött mindenféle szeszélyességet, s ezen a szélességi fokon állandóan kellemes éghajlat uralkodott (még a tektonikus lemezek is lágyan csusszantak arrébb, ha mozgásba jöttek), nem volt értelme olyan házakat tervezni, amelyek mindenféle értelemben megvédik lakóikat, vagy holmi kellemetlen környezetben a kellemes közérzetet biztosítják. Maga a bolygó volt a ház, melyet eleve úgy terveztek, hogy minden lakójának menedéket nyújtson.

E bolygóméretű házon belül Bliss háza kicsiny volt: a redőnyös ablakok nem kívántak üveget, s az a kevés, kecses vonalú bútor is inkább csak hasznossági célokat szolgált. A falakon holografikus képek függtek; az egyikről Pelorat nézett le meglepetten és elfogódottan. Trevize ajka megrándult, de mert nem akarta, hogy meglássák rajta, milyen jól mulat, aprólékos gonddal kezdte rendezgetni a derekára simuló széles selyemövet.

Bliss figyelte. Most nem mosolygott; inkább komolynak látszott, szép, sötét szeme tágra nyílt, fekete haja szelíd hullámokban omlott a vállára. Csupán telt, halványpiros ajka kölcsönzött némi színt az arcának.

– Köszönöm, hogy eljött hozzám, Trev.

– Janov ragaszkodott hozzá, Blissenobiarella.

Bliss arcán mosoly suhant át.

– Jól megkaptam. Ha továbbra is Blissnek szólít, e szép, egy szótagos néven, én is megpróbálom kiejteni a teljes nevét, Trevize. – Nyelve alig észrevehetően megbotlott a második szótag kimondásakor.

Trevize fölemelte a jobb kezét.

– Jó lenne, ha ebben maradhatnánk. Felismertem már azt a gaiai szokást, hogy az általános gondolatcsere során a nevekből csak egy-egy szótagot használnak, ezért nem leszek megsértve, ha időnként véletlenül Trevnek szólít. De jobban érezném magam, ha megpróbálna minél gyakrabban Trevize-nek hívni – én pedig Blissnek fogom szólítani.

– Alaposan megnézte a nőt, mint mindig, ha találkoztak. Ránézésre a húszas évei elején járó fiatal lánynak látszott – de mint Gaia része, több ezer éves lehetett. A külsején ez nem hagyott nyomot, de néha érződött a beszédén s valami különös módon a lényén is. Ő, Trevize, valóban ilyennek szeretne látni minden egyes élő embert? Nem! Persze hogy nem, és mégis...

– Rögtön a tárgyra térek – szólalt meg Bliss. – Maga ragaszkodik hozzá, hogy megkeresse a Földet...

– Domnak említettem – szögezte le Trevize, mert eltökélte, hogy Gaiával szemben körömszakadtáig ragaszkodni fog a saját szempontjaihoz.

– Igen, de amikor Dommal beszélt, ugyanakkor Gaiához, annak minden külön részéhez is beszélt, tehát történetesen hozzám is.

– Hallotta, hogy mit mondtam?

– Nem, mert nem hallgatóztam, de ha akarnám, felidézhetném a szavait. Kérem, törődjék bele ebbe, és folytassuk a beszélgetést. Tehát kifejezte azt az óhaját, hogy megkeresse a Földet, és azt állította, hogy ez nagyon fontos. Én ugyan nem látom be, miért olyan fontos, de maga jól szokta megítélni a dolgokat, ezért nekem/nekünk/Gaiának el kell fogadnunk, amit mond. Ha a küldetés alapvetően érinti a maga Gaiával kapcsolatos döntését, akkor az mindennél fontosabb Gaiának, s ezért magával kell tartania, ha másért nem, hát azért, hogy ahol lehet, védelmezze magát.

– Amikor azt mondja, hogy Gaiának velem kell jönnie, úgy érti, magának kell velem jönnie. Helyesen látom?

– Én Gaia vagyok – közölte Bliss.

– Csakhogy minden más is az, ami csak létezik a bolygón. Akkor hát miért éppen maga? Miért nem Gaia valamely más része?

– Mert Pel magával szeretne menni, és ha ő magával tart, nem lesz boldog Gaia semmilyen más részével, csakis velem.

Ekkor halkan megszólalt Pelorat, aki mindeddig tapintatosan meghúzódott a szoba egyik sarkában (háttal a saját képmásának, mint Trevize megfigyelte):

– Ez igaz, Golan. Bliss Gaiának a hozzám tartozó része.

Bliss arcán felragyogott a mosoly.

– Milyen izgalmas, hogy valaki így gondol rám! Roppant szokatlan, nem mondom.

– Hát akkor lássuk csak. – Trevize a tarkójára kulcsolta a kezét, s e mozdulattal hátradöntötte a székét, melynek lábai panaszosan megnyikordultak. Gyorsan visszakozott hát, leengedve a széket mind a négy lábára, hátha nem lesz ereje e játék elviseléséhez. – Maga akkor is Gaia része lesz, ha elhagyja a bolygót?

– Nem szükségszerűen. Ha például úgy érzem, komoly veszélyben vagyok, elkülöníthetem magam tőle, s így a veszély nem hárul át feltétlenül Gaiára is... de megtehetem, ha valami nyomós okát látom. De ilyesmi csak végveszélyben fordulhat elő. Rendes körülmények között továbbra is Gaia része maradok.

– Még akkor is, ha átugrunk a hipertéren?

– Még akkor is, ámbár az kissé bonyolítaná a helyzetet.

– Ez valahogy nem nyugtat meg engem.

– Miért nem?

Trevize elfintorodott, mint amikor valamilyen kellemetlen szag csapja meg az ember orrát.

– Vagyis bármi hangzik el vagy játszódik le a hajómon a maga füle hallatára vagy szeme láttára, azt hallja és látja egész Gaia.

– Én Gaia vagyok, tehát mindent, amit látok, hallok vagy érzékelek, Gaia is látja, hallja érzékeli.

– Erről van szó. Még ez a fal is látni, hallani és érzékelni fogja.

Bliss ránézett a falra, ahová Trevize mutatott, s megrándította a vállát.

– Igen, még ez a fal is. Csakhogy a végtelenül kicsiny tudatossága miatt az érzékelési és felfogási készsége is végtelenül kicsiny... de én úgy vélem, az atomok szintje alatt most is lejátszódhat benne némi elmozdulás, esetleg éppen a mi imént mondott szavaink hatására – azért, hogy az adott részecskék még pontosabban illeszkedjenek Gaiába, s még tökéletesebben szolgálják a nagy egészet.

– De mi van akkor, ha én el akarok különülni? Ha nem akarom, hogy a fal tudja, mit mondok vagy teszek?

Bliss bosszúsnak látszott, de ekkor váratlanul közbeszólt Pelorat:

– Tudja, Golan, nem szeretnék beleavatkozni, miután én nyilvánvalóan nem sokat tudok Gaiáról. De sok időt eltöltöttem már Bliss-szel, s kezdem sejteni, tulajdonképpen miről is van itt szó. Képzelje el, hogy a Terminuson van, és épp egy sűrű tömegben lépked. Sok mindent lát, hall, esetleg utóbb egyre-másra vissza is tud emlékezni. Ha kellőképpen stimulálják az agyát, még az is megeshet, hogy mindent fel tud idézni, de általában mégiscsak az a helyzet, hogy nem törődik vele. Hagyja, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. Előfordulhat, hogy egy idegenek között lejátszódó érzelmes jelenetnek lesz a tanúja, és esetleg föl is kelti a figyelmét, de mivel nem tartozik magára, hát nem törődik vele... elfelejti. Valahogy így lehet Gaia esetében is. Lehetnek Gaiának közvetlen tapasztalatai a maga dolgáról, ez mégsem jelenti szükségszerűen azt, hogy Gaia törődik velünk. Nem így van, drágám?

– Erre én sohasem gondoltam így, Pel, de van abban valami, amit mondasz. De az az elkülönülés, amelyről Trev beszél – bocsánat, Trevize –, nos, ennek számunkra nincs semmi értéke. Én/mi/Gaia ezt megfoghatatlannak tartjuk. Hogy valaki ne akarjon rész lenni... ne akarja, hogy hallják a hangját... hogy tanúi legyenek a cselekedeteinek... hogy érzékeljék a gondolatait... – Bliss erőteljesen megrázta a fejét. – Említettem, hogy kényszerhelyzetben képesek vagyunk elzárni magunkat, de ki akarna így élni, akár csak egy óráig is?

– Én – felelte Trevize. – Ezért kell megtalálnom a Földet... hogy kiderítsem, mi kényszerített, ha kényszerített valami egyáltalán, hogy ezt az ijesztő sorsot válasszam az emberiség számára.

– Ez a sors nem ijesztő, de ezen most ne vitatkozzunk. Magával megyek, nem mint kém, de mint barát és segítőtárs. Gaia ott lesz maga mellett, nem mint kém, hanem mint barát és segítőtárs.

– Gaia azzal segítene nekem a legtöbbet, ha elvezetne a Földre – jegyezte meg Trevize mogorván.

Bliss lassan ingatta a fejét.

– Gaia nem tudja, hol van a Föld. Ezt már Dom is megmondta magának.

– Egyszerűen nem tudom elhinni. Hiszen maguknál meg kell lenniük a feljegyzéseknek. Miért nem tudtam soha, amióta csak itt vagyok, belenézni azokba a feljegyzésekbe? Lehet, hogy Gaia valóban nem ismeri a Föld helyét, de én találhatnék némi támpontot a feljegyzésekben. Meglehetős részletességgel ismerem a galaxist, annál bizonyára jobban, mint Gaia. Talán megérteném és követhetném a dokumentumok rejtett utalásait, amelyek bizonyára elkerülték Gaia figyelmét.

– De hát miféle dokumentumokról beszél, Trevize?

– Bármifélékről. Könyvekről, filmekről, hangfelvételekről, holográfokról, tárgyakról... mindenről, amijük csak van. Amióta itt vagyok, egyetlen darabot sem láttam, amit dokumentumként foghattam volna fel. Hát maga, Janov?

– Nem – hangzott Pelorat tétova válasza –, de én igazából nem is kerestem.

– Én viszont igen, a magam csendes módján – emelte föl a hangját Trevize –, és nem találtam semmit. Semmit! Csak arra tudok gondolni, hogy eldugták előlem. Csak tudnám, miért! Elárulná nekem?

Bliss sima, ifjú homlokán zavart redők gyülekeztek.

– Miért nem kérdezte ezt meg előbb? Én/mi/Gaia semmit sem rejtegetünk, s hazudni sem szoktunk. Egy szigetember – az az egyén, aki elszigeteltségben él – mondhat valótlanságokat. Az ilyen korlátok között él, s éppen mert korlátok között él, tele van félelemmel. Ezzel szemben Gaia hatalmas mentális képességgel rendelkező, bolygóméretű organizmus, tehát nem ismeri a félelmet. Merőben szükségtelen, hogy Gaia hazugságokat mondjon, s a valósággal ellentétes képet fessen önmagáról.

– Akkor miért intézték úgy, hogy ne pillanthassak bele egyetlen dokumentumba se? – csattant fel Trevize. – Erre adjon valami értelmes magyarázatot!

– Kérem. – A nő feltartotta mindkét kezét, tenyérrel kifordítva. – Nekünk egyáltalán nincsenek dokumentumaink.

4.

Elsőnek Pelorat tért magához, mint aki kevésbé van elképedve a másiknál.

– Drágám – mondta szelíden –, ez teljességgel lehetetlen. Értelmes civilizáció nem létezhet dokumentumok nélkül.

Bliss felhúzta a szemöldökét.

– Ezt értem. Amit mondtam, úgy értettem, hogy nekünk nincsenek olyasfajta feljegyzéseink, melyekről Trev – Trevize – beszélt, vagy amilyenekre egyáltalán célozni akart. Én/mi/Gaia nem rendelkezünk írásos anyagokkal, nyomtatott szövegekkel, filmekkel, számítógépes adatbankokkal, semmivel. Ami azt illeti, kőbe vésett felirataink sincsenek. Ez minden, amit mondhatok. Természetes, hogy Trevize nem talált semmit, miután nálunk nincs semmi ilyesmi.

– Akkor hát mijük van, ha olyan feljegyzéseik nincsenek, amelyeket én feljegyzéseknek foghatnék fel? – érdeklődött Trevize.

Mire Bliss lassan, tagoltan, mintha gyermekhez beszélne, azt válaszolta:

– Nekem/nekünk/Gaiának emlékezetünk van. Én emlékszem.

– Mire? – tudakolta Trevize.

– Mindenre.

– Emlékszik minden hivatkozási adatra?

– Hogyne.

– Mióta? Hány évre visszamenőleg?

– Végtelen időkre visszamenőleg.

– Képes rá, hogy történelmi, életrajzi, földrajzi, tudományos adatokkal szolgáljon nekem? Még a helyi pletykákról is?

– Mindenről.

– Mindez ebben a kis buksiban – mutatott Trevize maró gúnnyal Bliss jobb halántékára.

– Nem – felelte a lány. – Gaia emlékei nem korlátozódnak az én koponyám tartalmára. Mert nézze csak – ütött meg Bliss valamivel szárazabb, talán kicsit szigorú hangot, hiszen ebben a pillanatban már nem pusztán Bliss volt, hanem a lények egész ötvözete –, a történelem hajnalán léteznie kellett egy olyan korszaknak, amikor a kezdetleges fejlődési fokon álló ember hiába emlékezett az eseményekre, beszélni még nem tudott. A beszéd arra való, hogy az emlékek kifejezését és egyik személyről a másikra való átvitelét szolgálja. Az írást pedig végső soron arra találták ki, hogy az emlékeket tárolják, és nemzedékről nemzedékre továbbadják az időben. Azóta minden műszaki haladás azt a célt szolgálja, hogy még több helyet szorítsanak az emlékek tárolására és átvitelére, és hogy még könnyebben hívhassák elő a kívánt tételeket. De mihelyt az egyének Gaiában összekapcsolódtak egymással, mindez elavulttá vált. Visszatérhettünk az adattárolás alaprendszeréhez, az emlékezethez, amelyre minden egyéb csak ráépült. Érti?

– Azt akarja mondani, hogy a Gaián élő agyak sokkal több adatra emlékeznek, mint egyetlen agy? – kérdezte Trevize.

– Persze.

– De ha Gaia minden egyes dokumentuma szét van szóródva a bolygóméretű emlékezetben, akkor ebben mi a jó magának, aki ugyanakkor Gaia egyik önálló személyiséggel is rendelkező része?

– Mindaz a jó, amit csak kívánhat. Mert bármi, amit tudni szeretnék, megvan valahol, akár egy, akár több önálló agyban is. Ha az a dolog alapvető fontosságú, például a "szék" szó jelentése, akkor benne van minden agyban. De ha elvontabb, s Gaia elméjének csak kis hányadában szerepel, akkor szükség esetén előhívhatom...

– Igaz, ez hosszabb időbe telik, mint ha az emlék széles körben volna ismert. Nézze, Trevize, ha maga kíváncsi valamire, utánanéz a megfelelő könyvfilmben vagy egy számítógép adatbankjában. Én letapogatom Gaia agyát.

– Hogyan védekezik az ellen, hogy az összes információ beszivárogjon az agyába, és szétvesse a koponyáját? – kérdezte Trevize.

– Szabad folyást enged a gúnyolódási hajlamának?

– Jaj, Golan, ne legyen modortalan! – szólt közbe Pelorat.

Trevize fürkésző pillantást vetett mindkettejük arcára, majd látható erőfeszítéssel végre ellazította megfeszült arcizmait.

– Sajnálom. Rettenetesen nyomaszt a nem kívánt felelősség érzése, és nem tudom, hogyan szabadulhatnék meg tőle. Nyilván emiatt vagyok modortalan, pedig nem akarok az lenni. Én tényleg tudni szeretném, Bliss, hogy miként meríthet mások agyából adatokat, melyeket nem raktároz el a sajátjában. Hiszen ha ezt tenné, pillanatok alatt túlterhelné az agyát...

– Nem tudom, Trevize – felelte Bliss. – Éppúgy, ahogy maga sem ismeri saját, önálló agyának pontos működését. Gondolom, tudja, milyen messze van a maguk napja valamely szomszédos csillagtól, mégsem jut eszébe minden pillanatban. Elraktározza valahová, hogy amikor kell, elő tudja venni. Ha senki sem kérdezi meg, idővel nyugodtan elfelejtheti a számot, de továbbra is bármikor előhívhatja valamelyik adatbankból. Tekintse Gaia agyát egy hatalmas adatbanknak, amelyhez én bármikor folyamodhatok, de fölösleges, hogy tudatosan emlékezzem bármilyen adatra, amit egyszer már használtam. Amikor egy tényre vagy emlékre már nincs szükségem, egyszerűen hagyom, hogy kihulljék az emlékezetemből. De, hogy úgy mondjam, tudatosan vissza is tehetem oda, ahonnan elvettem.

– Hány ember él Gaián, Bliss? Hány emberi lény?

– Körülbelül egymilliárd. Kíváncsi a pillanatnyilag érvényes pontos számra?

– Tökéletesen megértettem – felelte Trevize gyászos mosollyal –, hogy ha akarná, előhívhatná a pontos számot, de most megelégszem a hozzávetőlegessel.

– Jelenleg a népesség száma állandónak mondható, kisebb ingadozásokkal valamivel meghaladja az egymilliárdot – mondta Bliss. – A növekedés, illetve csökkenés mértékét is meg tudom mondani, ha kiterjesztem a tudatomat, és... szóval... ha letapogatom a határokat. Ennél világosabban nem tudom megmagyarázni annak, akinek nincs meg a tapasztalata.

– Én viszont úgy gondolom, hogy egymilliárd emberi agy – melynek bizonyos hányada gyermekeké – nem lehet elég, hogy egy bonyolult társadalom működéséhez szükséges minden adatot fejben tartson.

– De hiszen nemcsak emberi lények élnek Gaián, Trev.

– Úgy érti, hogy az állatok is emlékeznek?

– A nem emberi agyak nem tudják ugyanolyan tömör formában tárolni az emlékeket, mint az emberiek, továbbá minden egyes agy – emberé vagy nem emberé – a személyes emlékeknek tartja fenn a tárolórész nagy részét. Ezek alig-alig használhatók, kivéve a bolygótudatnak azt a sajátos összetevőjét, amelyben ezek az emlékek tárolódnak. De azért a nem régi keletű adatok jelentős részét el lehet – és el is kell – raktározni állati agyakban, csakúgy, mint növényi szövetekben és a bolygó ásványaiban.

– Az ásványaiban? Úgy érti, a sziklák és hegyek rétegében?

– Sőt bizonyos adatok esetében az óceán és a légkör térségében. Ez mind, mind Gaia.

– De hát mit őrizhetnek az élettelen szervezetek?

– Sok mindent. Bár alacsony intenzitással, de olyan mérhetetlen mennyiségben, hogy Gaia összes emlékének túlnyomó többsége a kövekben rejtőzik. Kicsit sokáig tart ugyan, míg megelevenítjük és a helyükre tesszük a kőemlékeket, ezért általában bennük raktározzuk az élettelen adatokat, azokat az egységeket, melyeket normális körülmények között ritkán hívunk elő.

– Mi történik, ha olyasvalaki hal meg, akinek az agya jelentős értékű adatokat tárol?

– Az adatok nem vesznek el. Amikor a halál beállta után az agy lassú bomlásnak indul, ezek szép lassan kiáramlanak és szétoszlanak Gaia más részeibe. És amikor a csecsemőkkel együtt megjelennek az új agyak, melyek a növekedés során mind szervezettebbé válnak, nemcsak személyes emlékekkel és gondolatokkal, hanem más forrásokból származó tudásanyaggal is megtelnek. Amit maguk nevelésnek hívnak, az nálam/nálunk/Gaiánál teljesen automatikus folyamat.

– Őszintén szólva, Golan – szólt közbe Pelorat –, szerintem sok minden szól egy ilyen élővilág-fogalom mellett.

Trevize éppen csak a szeme sarkából sandított alapítványbeli társára.

– Ebben biztos vagyok, Janov, engem viszont cseppet sem bűvöl el. Ez a bolygó, legyen bármilyen nagy és sokrétű, egyetlen agyat képvisel. Egyetlenegyet! Minden egyes születő, új agy beleolvad a nagy egészbe. Hol itt a lehetőség az ellentmondásra, az egyet nem értésre? Ha végigtekint az emberiség történelmén, mindig voltak olyan emberek, akik kisebbségi nézőpontot képviseltek, s bár elítélhette őket a társadalom, végül mégiscsak győztek, megváltoztatva ezzel a világot. A történelem nagy lázadói miféle esélyt kaphatnak Gaián?

– Vannak belső konfliktusok – vetette közbe Bliss. – Nem szükségszerű, hogy Gaia minden megjelenési formája elfogadja a közös álláspontot.

– De csak bizonyos korlátok között – vitatkozott Trevize. – Egyetlen organizmuson belül a zavar nem léphet át egy határt, különben a működés sínyli meg. Ha teljesen megállítani nem is, azért lassítani lehet a haladást és a fejlődést. Vállalhatjuk-e a kockázatot, hogy ráerőszakoljuk ezt az egész galaxisra? Az egész emberiségre?

– Most kétségbe vonja a saját döntését? – kérdezte minden látható érzelem nélkül Bliss. – Megváltoztatja a véleményét, s azt állítja, hogy Gaia nemkívánatos jövő az emberiség számára?

Trevize összeszorította a száját, majd lassan, tétován megszólalt:

– Szeretném, de... most még nem. Volt valamilyen alapja a döntésemnek... valami öntudatlan alapja... és amíg nem jövök rá, mi volt ez az alap, fogalmam sincs, fenn kell-e tartanom vagy meg kell-e változtatnom a döntésemet. Ezért most beszéljünk újra a Földről.

– Ahol, úgy érzi, meg fogja érteni, milyen alapon döntött. Így van, Trevize?

– Legalábbis így érzem... Dom azt mondja, nem tudja, hol van a Föld. És maga, gondolom, egyetért vele.

– Persze hogy egyetértek vele. Én sem vagyok kevésbé Gaia, mint ő.

– És lehetséges, hogy rejteget előlem bármiféle tudást? Úgy értem, tudatosan.

– Természetesen nem lehetséges. Még ha tudna is Gaia hazudni, önnek semmi esetre sem hazudna. A sorsunk mindenekelőtt a maga következtetésein múlik, méghozzá helyes következtetésein, tehát azok csakis a valóságból indulhatnak ki.

– Ebben az esetben – folytatta Trevize – folyamodjunk a maga világemlékezetéhez. Nyúljon vissza az időbe, és árulja el nekem, meddig tud visszaemlékezni.

Tétova csend válaszolt a szavaira. Bliss üres tekintettel nézett rá, mintha egy pillanatra öntudatát vesztette volna. Aztán megszólalt:

– Tizenötezer évre.

– Miért habozott?

– Időbe telt. Régi emlékek... nagyon régiek... a hegyek mélyéből kellett felhozni őket.

– Tehát tizenötezer esztendőre. Akkor alapították Gaiát?

– Nem, legjobb tudomásunk szerint még azelőtt körülbelül háromezer évvel.

– Miért ilyen bizonytalan benne? Nem emlékszik? És Gaia sem?

– Gaia akkor még nem állt azon a fejlettségi fokon, amelyen az emlékezet mindent átfogó jelenséggé vált – felelte Bliss.

– Mielőtt kialakult volna magukban a kollektív emlékezet, biztos, hogy voltak dokumentumok a bolygón, Bliss. Mindenféle közönséges dokumentum – nyilvántartásba vett, írásba foglalt, filmre vett anyagok, és így tovább.

– Elképzelhető, de ezek aligha állhatták ki az idő próbáját.

– Lemásolhatták volna, vagy ami még jobb, áttehették volna ezeket a mindent átfogó emlékezetbe, miután az már kialakult.

Bliss összehúzta a szemöldökét. Ez az újabb elbizonytalanodás tovább tartott, mint az előző.

– Nem látom jelét azoknak a korai feljegyzéseknek, amelyekről beszél.

– Vajon miért nem?

– Nem tudom, Trevize. Talán nem volt különösebb jelentőségük. Úgy képzelem, hogy idővel rájöttek, a korai, emlékezet előtti feljegyzések sérülékenyek, s gyanítom, hogy ezért ítélték őket elavultnak és fölöslegesnek.

– Nem tudja. Képzeli, gyanítja, de nem tudja. Gaia nem tudja.

Bliss lesütötte a szemét.

– Így kellett történnie.

– Kellett? Én nem vagyok Gaia része, tehát nincs szükségem arra, hogy azt gyanítsam, amit Gaia gyanít... Ebből maga is láthatja, milyen fontos lehet a különállás. Én, a szigetember egészen mást gyanítok.

– Mit?

– Először is van valami, amiben biztos vagyok. Egy élő civilizációra nem jellemző, hogy megsemmisíti a korai korszakára vonatkozó dokumentumokat. Szó sincs arról, hogy elavultnak és fölöslegesnek ítélné, inkább túlzott tisztelettel és aggályos gondossággal őrzi őket. Ha Gaia az átfogó emlékezet előtti korból származó dokumentumait megsemmisítette, ez a rombolás minden valószínűség szerint nem volt önkéntes, Bliss.

– Akkor hát mivel magyarázza?

– A trantori Könyvtár minden Földre vonatkozó utalását eltávolították olyan személyek vagy erők, melyek kívül esnek magán a trantori Második Alapítványon. Nem gondolja, hogy itt is eltávolított minden Földre vonatkozó utalást valami, ami nem tartozik Gaiához?

– Honnan tudja, hogy a korai dokumentumok a Földre vonatkoztak?

– Maga szerint a Gaiát legalább tizennyolcezer évvel ezelőtt alapították.5 Abban az időben még nem létezett a Galaktikus Birodalom; az idő tájt népesült be a galaxis, és a telepesek elsődleges forrása a Föld volt. Pelorat a megmondhatója.

Pelorat, akit kissé váratlanul ért, hogy az ő neve került szóba, megköszörülte a torkát:

– Ezt mondják a legendák, drágám. Én komolyan veszem ezeket a legendákat, és ahogy Golan Trevize, úgy én is hiszek benne, hogy az emberi faj eredetileg egyetlen bolygóhoz volt kötve, mely a Föld volt. A legelső telepesek a Földről jöttek.

– Márpedig ha a Gaiát a hipertéri utazás korának hajnalán alapították – vette vissza a szót Trevize –, akkor nagyon valószínű, hogy a gyarmatosítók földi emberek voltak, esetleg egy nem túl régi világ szülöttei – egy olyan világé, amelyet valamivel korábban földi emberek gyarmatosítottak. Ezért a Gaia alapításának és az ezt követő első néhány évezrednek az emlékei nyilván a Földre és a földi emberekre vonatkoztak, és ezek a dokumentumok eltűntek. Úgy látszik, valami gondoskodik arról, hogy a Földről ne történjék említés sehol a galaxis dokumentumaiban. Ha pedig ez így van, annak biztosan van valami oka.

– Ez csak feltevés, Trevize – méltatlankodott Bliss. – Nincs rá bizonyítéka.

– De hiszen épp Gaia állítja, hogy megvan bennem az a különleges képesség, hogy elégtelen bizonyítékok alapján jutok el a helyes következtetésig! És most, hogy eljutottam egy határozott következtetésig, épp maga mondja, hogy nincsenek bizonyítékaim!

Bliss hallgatott.

– Eggyel több ok, hogy megtaláljam a Földet – folytatta Trevize. – Ragaszkodom, hogy indulhassak, mihelyt a Távoli Csillag készen áll az útra. Még most is velem akarnak jönni?

– Igen – vágta rá Bliss.

– Igen – csatlakozott hozzá Pelorat.

2 - Útban a Comporellon felé

5.

Csendes eső esett. Trevize fölnézett az egyhangú, szürkésfehér égre.

Esőkalapján leperegtek az esőcseppek, s onnan mindenfelé szétszóródtak, így teste száraz maradt. A szertefröccsenő cseppek elől távolabbra húzódó Peloratnak nem volt ilyen védelme.

– Nem értem, mire jó, ha csuromvizesre áztatja magát, Janov – jegyezte meg Trevize.

– Engem nem zavar, ha megázom, drága barátom – válaszolta Pelorat szokott komolyságával. – Csendes, meleg eső esik, s igazából a szél sem fúj. És különben is, hogy a mondást idézzem: "Ha az Anacreonon vagy, tégy úgy, mint az anacreoniak." – Kezével intett a néhány gaiai felé, aki csendben álldogálva a Távoli Csillagot figyelte. Szétszóródtak a hajó körül, mint a fák a gaiai ligetekben; egyikük sem viselt esősapkát.

– Gondolom, ők nem bánják, ha átnedvesednek, hiszen Gaia többi része is nedves – tűnődött Trevize. – A fák... a fű... a föld... minden nedves, és minden Gaia, beleértve a bolygólakókat is.

– Én ésszerűnek gondolom – jegyezte meg Pelorat. – Nemsokára előbújik a nap, és hamar megszárad minden. A ruha nem gyűrődik, nem megy össze, nincs hidegérzet, és mivel nem léteznek haszontalan kórokozó mikroorganizmusok, senki sem fázik meg, nem kap influenzát vagy tüdőgyulladást. Akkor meg mi rossz van abban, ha kicsit vizes lesz az ember?

Trevize minden további nélkül belátta az okfejtés logikáját, de a világért sem mondott volna le sértődöttségéről.

– Azért nem kellene épp akkor esnie, amikor útnak indulunk. Gaián nem esik az eső, ha ő nem akarja. Ez majdnem olyan, mintha így akarná kimutatni, menynyire megvet bennünket.

Pelorat szája széle egy pillanatra megrándult.

– Lehet, hogy bánatában sír, amiért elhagyjuk.

– Lehet – hagyta rá Trevize –, én viszont nem sírok.

– Ami azt illeti – fűzte tovább a szót Pelorat –, szerintem a talajnak ebben a térségben most nedvességre van szüksége, s ez a szükséglet fontosabb, mint a maga vágya a napfény után.

Trevize elmosolyodott.

– Ugye maga tényleg megszerette ezt a bolygót? Úgy értem, Blisstől eltekintve is.

– Igen – válaszolta Pelorat majdnem szégyenkezve. – Én mindig nyugodt, szabályos életet éltem, és gondolja csak el, milyenje dolgom lenne itt, ahol egy egész világ dolgozik azon, hogy semmi se zavarja meg a nyugalmat és a rendet. Végtére is, Golan, ha házat építünk – vagy akár ezt a hajót –, a lehető legtökéletesebb menedékké próbáljuk formálni. Felszereljük mindennel, amire csak szükségünk lehet, gondoskodunk a megfelelő hőmérsékletről, a jó minőségű levegőről, a világításról és minden egyéb fontos dologról, melyet úgy szabályozunk és működtetünk, hogy amennyire csak lehet, a kényelmünket szolgálja. Gaia nem más, mint a kényelem- és biztonságérzet vágyának egy egész bolygóra való kiterjesztése. Mi rossz van ebben?

– Ebben az a rossz – válaszolta Trevize –, hogy a házam vagy a hajóm úgy van megépítve, hogy megfeleljen nekem. Én nem úgy vagyok megépítve, hogy megfeleljek neki. Ha Gaia része lennék, lehetne a bolygó akármilyen ideálisan megszerkesztve, hogy megfeleljen nekem, rettenetesen zavarna a tudat, hogy nekem is meg kell felelnem neki.

Pelorat elbiggyesztette a száját.

– Erre azt is mondhatnám, hogy minden társadalom önmagához alakítja a tagjait. Kialakulnak szokások, melyek a társadalmon belül nyernek csak értelmet, s így minden egyént szoros szálakkal fűznek a társadalom szükségleteihez.

– Az általam ismert társadalmakban az egyén fellázadhat. Vannak különcök, de még bűnözők is.

– Maga különcöket és bűnözőket akar?

– Miért ne? Maga és én különcök vagyunk. Bizonyos, hogy nem a Terminuson élő átlagembert testesítjük meg. Ami pedig a bűnözőket illeti, ez meghatározás kérdése. És ha a bűnözőkkel kell megfizetnünk az árat a lázadókért, eretnekekért és géniuszokért, én hajlandó vagyok ezt az árat megfizetni. Elvárom, hogy az ár meg legyen fizetve.

– Csak bűnözőkkel lehet fizetni? Nem lehetnek lángelmék bűnözők nélkül?

– Nem születhetnek zsenik és szentek, ha nem létezhetnek a normát messze túllépő emberek, és nem látom be, milyen jogon kíván a normákat csak az egyik irányba túllépő egyéneket. Valamiféle szimmetriának lennie kell. Akár így, akár úgy, nekem nyomósabb ok kell, hogy Gaiát tegyem meg az emberiség jövőjének, mint az, hogy holmi kényelmes házat tágítsak bolygóméretűvé.

– Ó, drága barátom, ezzel a kis vitatkozással egyáltalán nem akartam arra kényszeríteni, hogy nyugodjék bele a döntésébe! Csak egy megfigyelé...

Elakadt a szava. Bliss közeledett feléjük. Sötét haja átnedvesedett, testére tapadó ruhája kiemelte csípőjének dús vonalait. Bólintással üdvözölte őket.

– Sajnálom, hogy feltartottam magukat – mondta kissé pihegve. – Tovább tartott, mint gondoltam, míg egyeztettem a dolgokat Dommal.

– Pedig mindent tud, amit ő – jegyezte meg Trevize.

– Olykor azért adódik különbség az értelmezésben. Nem vagyunk egyformák, így aztán vitatkozunk is. Nézze – folytatta valamivel keményebb hangon –, az embernek két keze van. Mindkettő része a testének, és egyformának tűnnek, azzal a megszorítással, hogy tükörképei egymásnak. Mégsem azonos módon használja őket, igaz? Bizonyos dolgokat általában a jobb kezével, míg más feladatokat a ballal végez. Értelmezésbeli különbség, ha úgy tetszik.

– Most megfogta magát – jelentette ki Pelorat érezhető elégedettséggel.

Trevize bólintott.

– Hatásos analógia, feltéve hogy helytálló, amiről viszont nem vagyok teljesen meggyőződve. Mindenesetre ez most azt jelenti, hogy végre hajóra szállhatunk? Esik.

– Persze, persze. Az embereink már mind elhagyták a hajót, amely igazán remek állapotban van. Maga teljesen száraz – fordult hirtelen kíváncsi tekintettel Trevize felé. – Nem érik az esőcseppek!

– Úgy van – felelte Trevize. – Nem akarok vizes lenni.

– Nem esik jól, ha néha-néha víz éri a testét?

– Dehogynem. De akkor, amikor én akarom, nem pedig az eső.

Bliss vállat vont.

– Ahogy gondolja. Minden csomagunk a hajón van, szálljunk hát be. Elindultak a Távoli Csillag felé. Az eső tovább csendesedett, de a fű alaposan átnedvesedett. Trevize azon kapta magát, hogy lábujjhegyen lépked, Bliss azonban lerúgta a szandálját, kezébe kapta őket, és mezítláb gázolt át a füvön.

– Csodás érzés – mondta, válaszul Trevize pillantására.

– Helyes – dünnyögte a férfi szórakozottan, majd kissé ingerülten azt kérdezte: – Tulajdonképpen miért ácsorognak itt ezek a gaiaiak?

– Megörökítik ezt az eseményt, mert Gaia különös jelentőséget tulajdonít neki. Maga fontos nekünk, Trevize... ennek az utazásnak az eredményeképpen akár meg is változtathatja a döntését, méghozzá ellenünk, s ez azt jelenti, hogy sohasem fejlődünk Galaxiává, de még Gaiának sem maradhatunk meg.

– Vagyis én képviselem Gaia számára az életet vagy a halált, az egész világukra szóló érvénnyel.

– Mi így gondoljuk.

Trevize hirtelen megtorpant, és lekapta az esőkalapját. Az égbolton kék foltok tünedeztek föl.

– De most még a javukra szóló döntésem van érvényben. Ha megölnek, többé már nem tudom megváltoztatni.

– Golan – mormolta Pelorat döbbenten. – Szörnyűséget beszél.

– Jellemző a szigetemberekre – jegyezte meg Bliss nyugodtan. – Meg kell értenie, Trevize, hogy minket nem a maga személye, nem is a szava érdekel, hanem a tények igazsága. Maga csak mint az igazság közvetítője fontos, a szava pedig mint az igazság felmutatása. Mi ezt várjuk magától, és ha megölnénk, pusztán azért, hogy ne változtathassa meg a döntését, azzal az igazságot rejtenénk el magunk elől.

– Ha azt mondom, hogy az igazság a nem Gaia, boldogan belenyugszanak a halálba?

– Talán nem éppen boldogan, de a végeredmény szempontjából ennek nincs jelentősége.

Trevize megrázta a fejét.

– Ha lenne valami, ami meggyőzhetne arról, hogy Gaia szörnyű, és megérdemli a pusztulást, a maga iménti megjegyzése lenne az. – A türelmesen várakozó (és valószínűleg hallgatózó) gaiaiakra nézve megkérdezte: – Miért állnak ilyen távol egymástól? És miért vannak ennyien? Ha csak egyikőjük nézné végig és raktározná el az elméjében az eseményt, az az információ nem volna elérhető az egész bolygó számára? Éppenséggel nem tárolhatnák ugyanazt akár millió helyen is?

– Így különféle szögekből figyelhetik meg az egészet, és valamennyien kicsit más agyba raktározzák el. Később az összes megfigyelést szemügyre véve észrevehetővé válik, hogy az esemény sokkal érthetőbb így, mint ha külön-külön, egyenként néznénk meg.

– Más szóval az egész több, mint a részek összege.

– Pontosan. Ezzel már be is látta Gaia létezésének alapvető fontosságát. Maga mint egyetlen ember körülbelül ötvenbillió sejtből áll, de többsejtű egyénként mégis sokkal fontosabb, mint az ötvenbillió sejt egyéni fontosságának az összege. Ezzel bizonyára egyetért.

– Igen – felelte Trevize –, ezzel egyetértek.

– Amikor belépett a hajóba, még visszafordult, hogy egy utolsó, kurta pillantást vessen a bolygóra. Az átfutó zápor felfrissítette a levegőt. Látta a buján zöldellő, csendes, békés világot: a zaklatott galaxis forgatagában megbújó derűs kertet.

És nagyon remélte, hogy sohasem látja többé.

6.

Amikor a légzsilip bezárult mögöttük, nem is mintha egy lidérces álmot zárt volna ki, inkább valami vészesen rendellenes dolgot, amely mindeddig megakadályozta abban, hogy szabadon lélegezzék.

De arról egy percre sem feledkezett meg, hogy ennek a rendellenességnek egy darabja továbbra is vele van – Bliss személyében. Amíg ő ott volt, Gaia is ott volt – ugyanakkor meg volt győződve arról, hogy a lány jelenléte elengedhetetlen. Igen, ez megint a fekete doboz volt, és erősen remélte, hogy soha többé nem kell túlságosan e fekete dobozra hagyatkoznia.

Amikor körülnézett, megállapította, hogy a hajó gyönyörű. Kizárólag az övé volt, amióta az Alapítvány polgármestere, Harla Branno erővel fölpakolta rá, és kizavarta a csillagok közé, amolyan élő villámhárítóként, hogy magához vonzza az Alapítvány állítólagos ellenségeinek villámát. A feladatot elvégezte, s lám, a hajó azóta is az övé, és nem is szándékozik visszaszolgáltatni.

Alig néhány hónapja az övé, de máris otthonának érzi, annyira, hogy már csak halványan emlékszik egykori otthonára, a házra a Terminuson.

A Terminus! Az Alapítvány félreeső központja, amely Seldon terve szerint jött létre, hogy az elkövetkező ötszáz év alatt megteremtse a második és még nagyobb Birodalmat; csakhogy ezt a tervet ő, Trevize, most kisiklatta. Elhatározott valamit, amivel semmivé tette az Alapítványt, hogy helyette utat nyisson egy új társadalom, egy új életrend, egy félelmetes forradalom számára, amely nagyobb megrázkódtatással fog járni, mint bármelyik a többsejtű élet kialakulása óta.

Most elindul, hogy bebizonyítsa (vagy megcáfolja) önmagának: amit tett, helyesen tette.

Hirtelen ráeszmélt, hogy mozdulatlanul áll, gondolataiba merülten, s ekkor bosszúsan megrázta magát. A vezérlőfülkébe sietett, a számítógépéhez.

A gép csillogott-villogott, mint körös-körül minden más is. Igazán gondosan kitakarítottak. A szinte találomra kipróbált kapcsolások tökéletesen működtek, esküdni mert volna rá, hogy még nagyobb buzgalommal, mint eddig. A szellőzőberendezés olyan zajtalanul járt, hogy nem is érezte a levegő áramlását, míg kezét a ventilátor fölé nem helyezte.

A számítógép fényköre szinte hívogatta. Amikor megérintette, a fény szétterült az asztal lapján, melyen egy jobb és egy bal kéz körvonalai rajzolódtak ki. Csak amikor nagyot sóhajtott, akkor vette észre, hogy eddig visszatartotta a lélegzetét. A gaiaiaknak fogalmuk sem volt az Alapítvány fejlett technológiájáról, és könnyen megeshetett volna, hogy mindenféle rossz szándék nélkül kárt tesznek a számítógépben. Eddig nem történt baj – a kezek most is ott voltak.

De egy pillanatra elbizonytalanodott, mert tudta, csak akkor derül ki, nincs-e baj, ha kezét ráfekteti a kijelölt helyre. Ha van, azt az első pillanatban tudni fogja... csak azt nem, hogy akkor mitévő lesz. Ha a gépet meg kell javítani, ahhoz vissza kell térnie a Terminusra, márpedig szentül meg volt győződve róla, hogy Branno polgármester soha többé nem engedné el. De ha nem megy...

A szíve a torkában dobogott, és tudta, hogy nincs értelme tovább növelni a feszültséget.

Kinyújtotta a kezét, előbb a jobbot, aztán a balt, és ráfektette az asztallapon kirajzolódó körvonalakra. Olyan érzése támadt, mintha azok a kezek szelíden tartanák az övét. Érzékei meghosszabbodtak, egyszerre minden irányból rálátott a párás zöldbe burkolózott Gaiára, még a figyelő gaiaiakat is látta. Amikor rá tudta magát venni, hogy fölpillantson, szeme előtt feltárult a tágas, felhőkkel borított égbolt. Csak akarnia kellett, és a felhők szétoszlottak, felragyogott a tiszta kék ég, rajta Gaia napjának fénylő gömbjével.

Akaratának újabb megfeszítésére szétvált a kékség, s előtűntek a csillagok.

Félresöpörte őket; a galaxist akarta, s lám, ott is volt az oldalnézet miatt megrövidült forgókerék. Szemügyre vette a számítógép által kivetített képet, állított a tájoláson, módosított az idő látszólagos múlásán, aztán elforgatta előbb az egyik, majd a másik irányba. Megkereste a Gaiához legközelebb eső jelentékeny csillagot, a Sayshell napját, majd a Terminusét, a Trantorét, és így tovább, egyiket a másik után. Csillagtól csillagig utazott a galaktikus térképen, amely ott rejtőzött a számítógép belsejében.

Aztán visszahúzta a kezét, és újra maga köré engedte a valóságos világot. Csak ekkor vette észre, hogy le sem ült, hanem a számítógép fölé görnyedve teremtette meg a kézkapcsolatot. Egészen elmerevedett; mielőtt leült, ki kellett nyújtóztatnia a hátát.

Boldog megkönnyebbüléssel nézte a gépet. Tökéletesen működött. Ha lehet, még készségesebb volt, mint eddig, s amit érzett iránta, az leginkább a szerelemhez fogható érzés volt. Mert mialatt a kezét fogta (a világért be nem vallotta volna, még magának sem, hogy számára a számítógép nőnemű), egymás részeivé váltak, s azzal, hogy akarata révén irányította és ellenőrizte, szinte beleolvadt egy nálánál sokkal hatalmasabb tudatba. Ő és a gép kicsiben ugyanazt éli át, mint Gaia nagyban – támadt fel benne hirtelen a zavarba ejtő gondolat.

Megrázta a fejét. Nem! Az ő esetükben az ember a dolgok egyedüli irányítója. A számítógép mindenestül az ő alárendeltje.

Fölállt, és kiment abba a helyiségbe, amely egyszerre volt konyha és étkező. A hajót teljesen feltöltötték élelmiszerrel, s a berendezéshez remek hűtőrendszer és gyorsfőző készülékek tartoztak. Azt már észrevette, hogy a szobájában lévő könyvfilmek a megfelelő rendben sorakoznak, és majdnem, illetve egészen biztosra vette, hogy Pelorat is tökéletes állapotban találta a saját könyvtárát.

Pelorat! Végre, hogy eszébe jutott. Be is lépett a tudós szobájába.

– Itt Bliss is el fog férni, Janov?

– Ó, hogyne, persze.

Csinálhatok neki hálószobát a közös helyiségből.

Bliss kerekre nyílt szemmel nézett föl.

– Nem vágyom külön hálószobára. Nagyon meg vagyok elégedve, hogy itt lehetek Pellel. De gondolom, használhatom a többi helyiséget is, ha szükségem lesz rá. A tornatermet például.

– Hogyne. Bármelyiket, kivéve az én szobámat.

– Jó. Ha rám van bízva, én is ezt a megoldást javasolom. Természetesen maga sem járkál be a mi szobánkba.

– Természetesen – válaszolta Trevize, de amikor lepillantott, látta, hogy a cipője a küszöbön belül van. Fél lépéssel hátrébb vonult, és mogorván megjegyezte: – Ezt a hajót nem nászutazásra tervezték, Bliss.

– Ha azt vesszük, hogy milyen szűkös, én épp az ellenkezőjét mondanám, még akkor is, ha Gaia az eredeti szélessége felével kibővítette.

Trevize elnyomott egy mosolyt.

– Nagyon jóban kell lenniük egymással.

– Jóban vagyunk – szólalt meg Pelorat, akit láthatóan feszélyezett a téma. – De igazán, drága öregem, nyugodtan ránk bízhatja, hogyan helyezkedünk el.

– Tulajdonképpen nem – válaszolta Trevize lassan. – Újra le kell szögeznem, hogy ez itt nem nászutas lakosztály. Nincs kifogásom semmi ellen, ha a kölcsönös megállapodásokat betartják, de tudomásul kell venniük, hogy itt nem élhetnek zavartalan magánéletet. Remélem, megértette, Bliss.

– Van ajtó – közölte Bliss –, és úgy gondolom, ha zárva találja, nem fog háborgatni bennünket, amennyiben persze nincs komoly veszélyhelyzet.

– Ez természetes. De ami azt illeti, hangszigetelés nincs.

– Amivel azt akarja mondani, Trevize, hogy akár beszélgetünk, akár szeretkezünk, maga tisztán fog hallani mindent.

– Igen, erre próbáltam célozni. Mindezek tudatában remélem, belátják, itt csak bizonyos határok között tevékenykedhetnek. Lehet, hogy ez kényelmetlenségeket fog okozni, de sajnálom, a helyzet mégiscsak ez.

Pelorat megköszörülte a torkát, és szelíden közbeszólt:

– Végül is, Golan, ezzel a problémával nekem már szembe kellett néznem. Gondolja meg: bármit érez Bliss, ha velem van, azt érzi egész Gaia.

– Erre már gondoltam, Janov – mondta Trevize olyan pillantással, mintha egy kacsintást próbálna elnyomni –, de nem akartam szóba hozni... hátha magának még nem jutott eszébe.

– De eszembe jutott, sajnos.

– Ne fújja fel a dolgot, Trevize – vágott közbe Bliss. – Pillanatonként ezer és ezer ember szeretkezik, millió és millió eszik, iszik, vagy hódol más gyönyörteljes tevékenységnek Gaián. Mindezek együttesen egy általános örömérzéssel töltik el minden porcikáját. Az alacsonyabb rendű állatoknak, növényeknek, ásványoknak is megvan a maguk szelídebb gyönyöre, s ezek összegződése révén olyan szüntelen öröm járja át Gaiát, amilyet egyetlen más világ sem képes átélni.

– Nekünk is megvan a magunk öröme, amit, ha akarunk, a magunk szokásai szerint megoszthatunk, vagy megtartunk magunknak – jegyezte meg Trevize.

– Ha érezné a miénket, belátná, micsoda veszteségeik vannak maguknak, szigetembereknek, ebben az értelemben.

– Honnan tudja, mit érzünk mi?

– Nem tudom, de nyugodtan feltételezhetem, hogy a közös örömök világa sokkal mélyebb érzelmi életet él, mint amit egy önálló, elszigetelt egyén tapasztalni tud.

– Lehet. De még ha nyomorúságosak is, megtarthatom magamnak az örömeimet és a bánataimat, s ha silányak is, kielégülhetek általuk, s önmagam maradhatok, nem kell testvéremül fogadnom a lábam előtt heverő kődarabot.

– Ne gúnyolódjék! – intette Bliss. – Hiszen maga is tudja, milyen értékesek a csontjaiban a fogaiban lévő ásványi kristályok; nem akarja, hogy károsodás érje őket, noha nincs bennük több tudatosság, mint egy ugyanolyan méretű kőkristályban.

– Ebben van igazság – ismerte el Trevize –, de sikerült eltérnünk a tárgytól. Én nem bánom, ha egész Gaia osztozik az örömében, Bliss, én azonban nem akarok osztozni benne. Itt elég szorosan élünk együtt, és nem szeretném, ha kénytelenségből és akár közvetetten is, de részt kellene vennem az életükben.

– Fölöslegesen szaporítjuk a szót, drága öregem – szólt ismét Pelorat. – Engem legalább annyira aggaszt, mint magát, hogy valamiképpen meg ne sértsük a magánéletét. És az enyémet se, be kell vallanom. Bliss és én tapintatosak leszünk, ugye, Bliss?

– Úgy lesz, ahogy akarod, Pel.

– Végtére is – folytatta Pelorat –, nagyon valószínű, hogy hosszabb időszakokat töltünk majd egy-egy bolygón, mint az űrben, és a bolygókon több lehetőség lesz a zavartalan magánéletre...

– Én nem bánom, akármit csinálnak is egy-egy bolygón – szakította félbe Trevize –, de ezen a hajón én parancsolok.

– Úgy van – állapította meg Pelorat.

– Miután ezt szépen megbeszéltük, ideje, hogy induljunk.

– Várjon csak – fogta meg Pelorat Trevize ingujját. – Induljunk, de hová? Nem tudja, hol van a Föld, nem tudom én sem, és nem tudja Bliss sem. És nem tudja a számítógépe sem, hiszen egyszer régen már említette, hogy semmiféle információval nem rendelkezik a Földről. Akkor hát mit akar tenni? Nem sodródhat vaktában az űrben, drága barátom.

Míg hallgatta, Trevize arcát már-már vidám mosoly öntötte el. Amióta belekerült Gaia szorításába, most először érezte újra, hogy ura a saját sorsának.

– Biztosíthatom, Janov – felelte –, hogy nem áll szándékomban vaktában sodródni. Pontosan tudom, hová megyünk.

7.

Pelorat – miután hosszú percekig nem kapott választ bátortalan kopogására – csendben belépett a vezérlőfülkébe. Látta, hogy Trevize teljesen belefeledkezett a csillagmező látványába.

– Golan... – szólalt meg, és tovább várakozott.

– Janov! – nézett föl Trevize. – Üljön le. Hol van Bliss?

– Alszik... Látom, kint vagyunk az űrben.

– Jól látja. – Trevize nem csodálkozott társa enyhe meglepődésén. Az új, gravitikus hajókon egyszerűen nem lehetett érezni a felszállást. Nem érvényesültek a tehetetlenségi hatások, észrevétlen maradt a gyorsulás, nem volt zaj, sem rázkódás.

A Távoli Csillag, amely el tudta szigetelni magát a külső gravitációs terektől, úgy emelkedett föl egy bolygó felszínéről, mintha egy kozmikus tenger felszínén lebegne, miközben a hajó belsejében lévő gravitáció, paradox módon, normális maradt.

A légkör térségében természetesen nem volt szükség akkora gyorsulásra, hogy a levegő a nagy sebességtől sivítva, vibrálva száguldjon el a hajótest mellett. A légkört maguk mögött hagyva kezdődött az elképesztő mértékű gyorsulás, de ezt az utasok nem érzékelték.

Ez volt a kényelem netovábbja, és Trevize el sem tudta képzelni, mit lehetne ezen még tökéletesíteni mindaddig, amíg az ember rá nem jön, hogyan surranjon át hajó nélkül a hipertéren, ügyet sem vetve a közeli, nagy erejű gravitációs mezőkre. Most azonban a Távoli Csillagnak az a dolga, hogy napokig haladjon egyre gyorsulva, mindjobban távolodva Gaia napjától, egészen addig, míg a gravitációs erő elenyészik, s végre megkísérelhetik az ugrást.

– Golan, drága barátom – szólalt meg Pelorat. – Beszélhetnék magával egy-két percig? Nincs túlságosan elfoglalva?

– Egyáltalán nem vagyok elfoglalva. A számítógép elintéz mindent, ha már megadtam neki a pontos utasításokat. Néha mintha előre kitalálná a gondolataimat... még ki se mondom, már végre is hajtotta őket. – Trevize szeretettel simított végig az asztal lapján.

– Igazán összebarátkoztunk, Golan, az alatt a rövid idő alatt, amióta ismerjük egymást – kezdett bele Pelorat –, noha be kell vallanom, számomra alig-alig tűnik rövid időnek. Annyi minden történt ezalatt. Néha elgondolkodom az én viszonylag hosszú életemen, és igazán meglep, hogy azoknak az eseményeknek, amelyeket átéltem, a fele ebbe az utolsó pár hónapba zsúfolódott. Legalábbis úgy érzem. Már szinte azon vagyok, hogy...

– Janov, megesküdnék rá, hogy elkalandozik az eredeti tárgyától – emelte föl a kezét Trevize. – Azzal kezdte, hogy nagyon rövid idő alatt milyen jól összebarátkoztunk. Igen, és továbbra is jó barátok vagyunk. Ami azt illeti, Blisst még rövidebb ideje ismeri, s vele még jobban összebarátkozott.

– Az más, természetesen – krákogott Pelorat zavartan.

– Természetesen – hagyta rá Trevize. – De mi következik a mi rövid, de állhatatos barátságunkból?

– Ha még most is barátok vagyunk, ahogy az imént mondta, drága öregem, ezt érvényesnek kell tekintenem Blissre nézve is, aki, ahogy szintén az imént említette, különösen kedves nekem.

– Értem. És mit akar ezzel mondani?

– Tudom, Golan, hogy nem kedveli Blisst, de szeretném, ha a kedvemért...

Trevize ismét fölemelte a kezét.

– Egy pillanat, Janov. Nem vagyok túlzottan elragadtatva Blisstől, de gyűlöletet sem érzek iránta. Ami azt illeti, még ellenszenvet sem. Vonzó, fiatal nő, és ha nem lenne is az, a maga kedvéért mindent megtennék, hogy annak lássam. Gaia az, amit nem szeretek.

– De hiszen Bliss éppen hogy Gaia.

– Tudom, Janov. Ez bonyolítja annyira a dolgokat. Addig nincs semmi gond, amíg úgy tekintek Blissre, mint személyre. Gond akkor van, ha Gaiaként nézek rá.

– De maga még esélyt sem ad Gaiának, Golan... Nézze, drága öregem, bevallok magának valamit. Amikor Bliss és én bizalmasan vagyunk együtt, ő néha megnyitja előttem az elméjét egy percre. Többre nem, mert azt mondja, túl öreg vagyok már az alkalmazkodásra. Ó, ne vigyorogjon, Golan, maga is túl öreg lenne rá. Ha egy szigetember, mint például maga vagy én, egy-két percnél tovább osztozna Gaiában, könnyen megsérülhetne az agya, s öt-tíz perc elteltével a folyamat visszafordíthatatlanná válna. Bárcsak maga is megtapasztalhatná, Golan!

– Mit? A visszafordíthatatlan agykárosodást? Nem, köszönöm.

– Golan, maga készakarva félreért engem. Úgy értem, az egyesülésnek azt a kurta kis pillanatát. Nem is tudja, mit veszít. Leírhatatlan! Bliss azt mondja, ez egyfajta örömérzés. Van egy mondás, amely szerint az az igazi öröm, ha a szomjhalál szélén álló ember egy korty vizet ihat. Meg sem kísérlem, hogy elmondjam, milyen ez az érzés. Átéli mindazt a gyönyörűséget, amit milliárdnyi ember érez külön-külön. Ez nem afféle egyenletes öröm, ha az lenne, el is múlna egykettőre. Vibráló... csillámló... lüktető ritmusa van, amely nem engedi el az embert. Ez nagyobb öröm... nem, nem, jobb öröm, mint amit az ember egyénileg valaha is képes átélni. Sírni tudnék, ha végül becsukja előttem az ajtót... Trevize megcsóválta a fejét.

– Meglepően ékesszóló lett, kedves barátom, de mindaz, amit elmondott, egészen olyan, mintha egy pszeudoendorphin szenvedélyt írna le, vagy valami egyéb kábítószerről beszélne, amely rövid gyönyörűséget nyújt az embernek azon az áron, hogy a közbenső időket rettegésben éli át. Ezt nem nekem találták ki! Én nem szívesen adnám fel az egyéniségemet holmi kurta gyönyörérzetekért.

– Nekem még most is megvan az egyéniségem, Golan.

– De meddig, ha így folytatja tovább, Janov? Egyre több és több kábítószerért fog könyörögni, míg végül valóban károsodik az agya. Janov, nem lenne szabad engednie Blissnek, hogy ezt tegye magával! Talán jobb lenne, ha én beszélnék vele erről.

– Nem! Ne tegye! Tudja, magának nem erős oldala a tapintat, és nem szeretném, ha Bliss megbántódna. Biztosíthatom, jobban vigyáz rám ebben a vonatkozásban, mint el tudja képzelni. Őt inkább aggasztja az agykárosodás veszélye, mint engem. Efelől megnyugtathatom.

– Nos, akkor magával beszélek. Janov, ne tegye többé. Ötvenkét évet megért a maga testére szabott öröm- és gyönyörérzés képességével, és az agya ennek az elviselésére van megszerkesztve. Ne adja át magát egy merőben új, szokatlan élvezetnek. Nagy árat kellene fizetnie érte, ha rögtön nem is, de végül igen.

– Igen, Golan – felelte Pelorat halkan, szemét a cipője orrára szegezve. Aztán így folytatta: – Másképpen is nézhetjük a dolgot. Mi van akkor, ha maga egy egysejtű lény?...

– Tudom, mit akar mondani, Janov. Felejtse el. Bliss és én már utaltunk erre a hasonlóságra.

– Igen, de gondolkozzunk egy kicsit. Képzeljünk el olyan egysejtűeket, melyek emberi mértékű tudattal és gondolkodási képességgel rendelkeznek, és képzeljük el, hogy megnyílik előttük a többsejtű lénnyé válás lehetősége. Vajon ezek az egysejtűek nem siratnák el az egyéniségük elvesztését, és nem panaszolnák el keserűen, hogy a jövőben kénytelenek lesznek egyéniségüket beolvasztani egy mindenre kiterjedő organizmusba? És ugye hogy nem lenne igazuk? Egyetlen sejt el tudná egyáltalán képzelni, milyen hatalmas egy emberi agy?

Trevize erőteljesen megrázta a fejét.

– Nem, Janov, ez hamis hasonlóság. Az egysejtű szervezetek sem tudattal, sem gondolkodási képességgel nem rendelkeznek. Vagy ha mégis, az oly végtelenül kicsiny lehet, hogy bátran nem létezőnek tekinthetjük. Ha ezek – miután összekapcsolódtak – elvesztik az egyéniségüket, akkor olyasmit veszítenek el, amijük nem is volt soha, tehát a feltételezés értelmetlen. Az emberi lény ellenben valóban tudatos, és valóban megvan benne a gondolkodás képessége. Ő valódi tudatosságot és valódi független értelmet veszítene el, ezért hibás az analógia.

Egy pillanatra csend támadt köztük, szinte nyomasztó csend. Végül Pelorat, hogy megpróbáljon új irányt adni a beszélgetésnek, megkérdezte:

– Miért bámul úgy a megfigyelőernyőre?

– Szokásból – válaszolta Trevize fanyar mosollyal. – A számítógép azt mondja, nem követnek gaiai hajók, és sayshelli flotta sem közeledik felénk. S én mégis aggodalmasan figyelem, mert csak akkor nyugszom meg, ha a saját szememmel látom, holott a számítógép érzékelői százszor finomabbak és érzékenyebbek, mint az én szemem. Sőt a számítógép az űrnek olyan jelenségeit is megbízhatóan érzékeli, melyeket én semmi körülmények között sem észlelnék. Mindezt jól tudom, s mégis bámulom az ernyőt.

– Golan, ha valóban barátok vagyunk... – kezdte Pelorat.

– Megígérem, hogy nem teszek semmit, amivel Blisst megbántanám... szándékosan semmi esetre sem.

– Most másról van szó. Arról, hogy eltitkolja előlem az úti célt, mintha nem akarná az orromra kötni. Hová megyünk? Az a véleménye, hogy most már tudja, hol van a Föld?

Trevize felhúzott szemöldökkel nézett rá.

– Ne haragudjék. Tehát úgy gondolja, hogy bizonyos dolgokat eltitkolok maga elől?

– Igen. De miért?

– Lássuk csak, miért is. Nem tudom, kedves barátom, vajon nem Bliss-e az oka ennek is.

– Bliss? Vagyis nem akarja, hogy ő tudjon róla. De igazán, drága öregem, benne teljesen megbízhat.

– Nem erről van szó. Mi értelme lenne nem megbízni benne? Ha akarná, bármiféle titkot kiszippanthatna az agyamból. Azt hiszem, ennél gyerekesebb okom van rá. Az az érzésem, hogy maga már csak őrá tud figyelni, s én igazából már nem is létezem.

Pelorat elszörnyedt.

– De hát ez nem igaz, Golan!

– Tudom, csak elemezni akarom az érzéseimet. Maga épp azzal jött most hozzám, hogy félti a barátságunkat, és ha jól belegondolok, mintha bennem is ugyanezek a félelmek dolgoznának. Nyíltan ugyan nem vallottam be magamnak, de azt hiszem, Bliss miatt mellőzve érzem magam. Talán úgy akartam "egyenlíteni", hogy a dolgokat elhallgattam maga elől. Gyerekes viselkedés, nem?

– Golan!

– Gyerekest mondtam, ugye? Ám hol az az ember, aki időnként nem viselkedik gyerekesen? De azért mi tényleg barátok vagyunk. Ezt most megbeszéltük; abbahagyhatom hát ezt a buta játékot. A Comporellonra megyünk.

– Comporellon? – Pelorat az első pillanatban nem kapcsolt.

– Biztosan emlékszik a barátomra, az áruló Munn Li Comporra. A Sayshellen találkoztunk hármasban.

Pelorat arcán látszott, hogyan gyúl világosság az agyában.

– Persze hogy emlékszem. A Comporellon volt az ősei bolygója.

– Ha az volt. Nem feltétlenül hiszek el mindent, amit Compor mondott. De a Comporellon ismert világ, és Compor azt mondta, a lakói tudnak a Földről. Nos, odamegyünk és kiderítjük. Lehet, hogy semmit sem tudunk meg, de ez az egyetlen kiindulópontunk.

Pelorat kétkedő arccal köszörülte meg a torkát.

– Ó, drága barátom, biztos ebben?

– Az égvilágon semmi sincsen, amiben biztosak lehetünk, és semmi, amiben nem. De van egy kiindulópontunk, s lehet akármilyen bizonytalan, mégiscsak ez az egyetlen lehetőségünk.

– Igen ám, de ha ezt elhisszük abból, amit Compor mesélt, akkor talán minden másban is hitelt kellene adnunk a szavának. Nekem úgy rémlik, a leghatározottabban állította, hogy a Föld mint élő bolygó már nem létezik. Hogy a felszíne radioaktív, és megszűnt rajta minden élet. Márpedig ha ez így van, akkor teljesen hiába megyünk a Comporellonra.

8.

Hármasban ebédeltek, s ezzel gyakorlatilag be is töltötték az egész ebédlőt.

– Nagyon finom – jegyezte meg Pelorat roppant elégedetten. – Ez még az eredeti, terminusi készletből való?

– Nem, szó sincs róla – felelte Trevize. – Az már rég elfogyott. Ezt a Sayshellen vásároltuk, mielőtt Gaia felé vettük volna az irányt. Szokatlan, nem? Valami tengeri halféleség, de elég ropogós. Ami pedig ezt a másikat illeti, amolyan káposztafélének gondoltam, amikor megvettem, de az íze cseppet sem hasonlít rá.

Bliss figyelt, de nem szólt közbe. Óvatosan, nem nagy kedvvel csipegetett a tányérjáról.

– Enned kell, drágám – szólt rá szelíden Pelorat.

– Tudom, Pel, eszem is.

– Gaiai ételünk is van, Bliss – szólalt meg, akaratán kívül csöppnyi ingerültséggel, Trevize.

– Tudom – felelte Bliss –, de azt inkább későbbre tartogatom. Ki tudja, milyen hosszú ideig leszünk kint az űrben, és a végén kénytelen leszek ráfanyalodni a szigetemberek ételére.

– Olyan rossznak találja? Vagy Gaiának csak Gaiát szabad fogyasztania?

Bliss felsóhajtott.

– Van egy mondás nálunk: "Nincs nyereség, sem veszteség, ha Gaia Gaiát eszik." Itt nem másról van szó, mint a tudatosság le- és felszállításáról. Bármit eszem Gaián, az maga is Gaia, s bármennyi alakul is át, válik belőle az én részemmé, Gaia marad akkor is. Azáltal, hogy megettem, az étel bizonyos hányada esélyt kap rá, hogy részt vegyen a tudatosságnak egy nagyobb intenzitásában, miközben más részei a veszteséglistára kerülnek, tehát alásüllyednek a tudatosság skáláján.

Elszántan beleharapott az ételbe, erőteljesen megrágta, majd lenyelte a falatot, csak aztán folytatta:

– Egyetlen óriási körforgás az egész. A növények megnőnek, megeszik őket az állatok. A táplálkozó állatok szintén táplálékká válnak. Minden szervezet, amely elpusztul, összekeveredik a humusz, a rothasztó baktériumok sejtjeivel, és így tovább – de akkor is Gaia marad. A tudatosságnak ebben a hatalmas körforgásában részt vesz még a szervetlen anyag is, és eközben mindennek megvan az esélye, hogy időről időre bekerüljön oda, ahol a tudatosság egy magasabb szintje működik.

– Mindezt ugyanígy el lehet mondani bármelyik világról – szólt közbe Trevize. – Az én testem minden egyes atomja hosszú múlttal rendelkezik, s ezalatt számtalan élőlény része lehetett, akár emberi lényé is, de hosszú időt tölthetett akár a tenger, akár egy széndarab, vagy egy sziklakő, vagy a felettünk fújó szél részecskéjeként.

– Gaián azonban minden atom ugyanakkor folyamatosan részese egy magasabb rendű bolygótudatnak is, amelyről maga semmit sem tud – ellenkezett Bliss.

– Hát akkor most mi történik azokkal a Sayshellről származó növényekkel, amelyeket az imént evett meg? – tudakolta Trevize. – Azok is Gaia részévé válnak?

– Igen... de meglehetősen lassan. Továbbá azok az anyagok, amelyeket kiürítek, éppoly lassan megszűnnek Gaia része lenni. Végül is mindaz, ami engem elhagy, Gaiával is elveszti a kapcsolatát. Még az a kevéssé közvetlen hipertéri kapcsolat is megszűnik, amelyet én fenn tudok tartani, hála a nagyfokú tudatosságomnak. Éppen ez a hipertéri kapcsolat teszi lehetővé, hogy a nem gaiai étel, ha már megettem, lassan bár, de mégiscsak Gaia részévé váljon.

– És mi a helyzet a mi készletünkben lévő gaiai ételekkel? Lassanként az is nem gaiaivá válik? Ha igen, jobb, ha minél előbb megeszi.

– Emiatt nem kell aggódnia – felelte Bliss. – A gaiai ételek olyan kezelést kapnak, hogy hosszú ideig Gaia részei maradnak.

Hirtelen Pelorat is megszólalt:

– De mi történik akkor, ha mi eszünk gaiai ételt? Egész pontosan mi történt velünk, amikor a Gaián ettünk gaiai ételeket? Lassanként magunk is gaiaivá kezdtünk válni?

Bliss megrázta a fejét, s az arcán különös, zavart kifejezés jelent meg.

– Nem, Pel, amit ti megettetek, az számunkra elveszett. Vagy legalábbis az a része elveszett, amely az átalakulás során a ti szöveteitekbe épült be. Az ürüléketek viszont Gaia maradt, vagy szép lassan Gaiává fog válni, úgyhogy végül az egyensúly megmaradt, de a látogatásotok eredményeképpen Gaia számtalan atomja vált nem Gaiává.

– Miért történt így? – kérdezte Trevize kíváncsian.

– Mert maguk nem bírták volna ki az átalakulást, még egy nagyon részlegeset sem. A vendégeink voltak, az igazat megvallva a kényszer hozta magukat a bolygónkra, és még azon az áron is meg kellett védenünk magukat a veszélytől, hogy bizonyos töredékeket elveszítünk Gaiából. Ezt az árat önként, de nem örömmel fizettük meg.

– Sajnáljuk – mondta erre Trevize, majd azt kérdezte: – De biztos abban, hogy a nem gaiai étel vagy bizonyos nem gaiai ételek ezzel szemben magának nem ártanak?

– Nem – felelte Bliss. – Amit maguk megehetnek, megehetem én is. Pusztán az nehezíti meg a dolgomat, hogy az ilyen ételeket nemcsak a saját szöveteim anyagává, hanem Gaiává is kell alakítanom. Ez egy lélektani korlát, amely megakadályozza, hogy élvezetet találjak az evésben – ezért eszem lassan, de idővel túlteszem magam rajta.

– És mi a helyzet a fertőzésekkel? – kérdezte Pelorat hirtelen támadt rémülettel. – Nem is értem, miért nem gondoltam erre már korábban. Bliss! Bármilyen világra teszed is a lábad, találkozhatsz olyan mikroorganizmusokkal, amelyek ellen nem tudsz védekezni, és a legegyszerűbb fertőző betegség a halálodat okozhatja! Trevize, vissza kell fordulnunk!

– Ne ess pánikba, drágám – nyugtatta meg Bliss mosolyogva. – A mikroorganizmusok is Gaiává dolgozódnak fel, ha az étellel vagy bármi más módon behatolnak a testembe. Ha valamilyen kóros folyamat jelei mutatkoznának, annál gyorsabban igyekeznek majd asszimilálódni, s mihelyt Gaiává váltak, már nem árthatnak nekem.

Az étkezés végére érve Pelorat belekortyolt fűszeres, meleg gyümölcsitalába.

– Te jó Isten – mondta a száját nyalogatva –, azt hiszem, ideje lenne újra témát váltani. Határozottan az az érzésem, mintha ezen a hajón az én feladatom egyedül a témaváltás volna. Mi lehet ennek az oka?

– Az, hogy Bliss és én inkább ölre mennénk, de nem tágítanánk attól, aminek a megvitatásába egyszer belementünk – felelte Trevize komoly arccal. – Csak magán múlik, Janov, hogy meg tudjuk-e őrizni a józanságunkat. Milyen témáról beszélne a legszívesebben, öreg barátom?

– Átnéztem a Comporellonra vonatkozó anyagaimat; az egész szektor, amelyhez a bolygó tartozik, tele van a régi korokról szóló legendákkal. Letelepedésük idejét valahová az ősidőkbe helyezik, a hipertéri utazás első évezredébe. Beszélnek egy Benbally nevű legendás alapítóról is, noha nem tudják, honnan jött az illető. Szerintük a bolygó eredeti neve Benbally volt.

– És maga szerint mennyi ebben az igazság, Janov?

– A veleje, talán; de ki tudhatná, mi lehet a veleje?

– Egyetlen élő történelmi személyiségről sem tudok, akit Benballynak hívtak volna. Hát maga?

– Nem, én sem, de maga is tudja, hogy a Birodalom késői korszakában szándékosan elhallgatták a Birodalom előtti történelmi eseményeket. Az utolsó, zűrzavaros századok császárai mindent elkövettek, hogy visszaszorítsák a lokálpatriotizmust, mivel bomlasztó hatást tulajdonítottak neki – teljes joggal. Így aztán a galaxis szinte minden szektorában csak akkor indulhatott meg az igazi történelmi események feltárása – s ezzel együtt a teljes dokumentáció és a pontos időrend felderítése –, amikor már éreztette hatását a Tantor befolyása, és a szóban forgó szektor a Birodalom szövetségesévé vált, vagy hatalmi szóval csatolták hozzá.

– Nem hiszem, hogy a történelmet ilyen könnyen el lehetne törölni – jegyezte meg Trevize.

– Sokféle szempontból nem is lehet – válaszolta Pelorat –, de egy elszánt és nagy hatalmú kormány képes rá, hogy elhalványítsa az egykori események emlékét. És ha a kép kellőképpen elmosódottá vált, már csak az itt-ott fellelhető tárgyi anyagok, no meg elkorcsosult formában a népmesék őrzik a régi korok históriáját. Az efféle népmesék telis-tele vannak túlzásokkal, és az illető szektort valahogy mindig sokkal öregebbnek és hatalmasabbnak tüntetik fel, mint amilyen minden bizonnyal a valóságban volt. És szólhat egy-egy helyi legenda akármilyen butaságról, állíthat akármilyen képtelenséget a valósághoz mérten, a helybéliek számára hazafiassági kérdés, hogy higgyenek benne. Mutathatok magának meséket a galaxis minden szögletéből, melyek szerint az adott világ gyarmatosítása magáról a Földről indult el, noha nem mindig ezt a nevet adják a szülőbolygónak.

– Minek nevezik még?

– Számtalan néven. Néha az Egyetlennek, néha a Legöregebbnek, de hívják Holdas Világnak, amit néhány szaktekintély az óriás szatellitára való utalásnak tart. Mások azt állítják, hogy a név eredetileg Holtas Világ volt, melyben a holt egy pregalaktikus szó, ami halottat, elpusztultat jelent.

– Janov, álljon meg! – szólt Trevize szelíden. – Míg a világ világ, képes lenne idézni a szaktekintélyeket és az ellenszaktekintélyeket. Azt mondja, ilyen legendák mindenütt élnek?

– Ó, igen, drága barátom. Rengeteg. Csak el kell olvasnia őket, hogy ráérezzen arra az emberi szokásra, hogy az igazság kicsinyke magját miként lehet a valótlanság többszörös burkába göngyölni – valahogy úgy, ahogy a rhamporai osztriga burkolja gyöngybe a parányi homokszemet. Ez a hasonlat akkor jutott eszembe, amikor egyszer...

– Janov! Most megint álljon meg! Inkább azt mondja meg, különböznek-e bármiben is a többitől a comporelloni legendák.

– Ó! – Pelorat egy pillanatig értetlenül nézett Trevize-re. – Hogy különböznek-e? Nos, azt állítják, hogy a Föld viszonylag közel van hozzájuk, és ez szokatlan. A legtöbb világ, amely említi a Földet – bármilyen néven is –, hajlamos rá, hogy a hollétét illetően bizonytalanságban hagyjon bennünket... esetleg valami végtelen messzeségbe vagy a senki földjére helyezi a bolygót.

– Igen, épp a Sayshellen állította valaki hasonlóképpen, hogy Gaia a hipertérben van – jegyezte meg Trevize.

Bliss fölkacagott.

Trevize gyors pillantást vetett rá.

– Így igaz. Ezt mondták nekünk.

– Elhiszem, de még mennyire – felelte Bliss. – Csak mulatságos, ennyi az egész. Persze mi akartuk, hogy ezt higgyék. Azt akartuk, hogy hagyjanak békén bennünket, és hol lehettünk volna nagyobb biztonságban, mint a hipertérben? Ha az emberek elhiszik, hogy ott vagyunk, az olyan, mintha valóban ott is lennénk.

– És ugyanígy létezik valami, ami elhiteti az emberekkel, hogy a Föld nem létezik, vagy rettenetesen messze van, vagy a felszíne radioaktívvá vált – tette hozzá Trevize fanyarul.

– Ezzel szemben – sietett megjegyezni Pelorat – a comporelloniak úgy tartják, hogy viszonylag közel van hozzájuk.

– De radioaktívnak tartják. Így vagy úgy, de minden nép, amelynek van Föld-legendája, megközelíthetetlennek tartja a bolygót.

– Ez többé-kevésbé igaz – állapította meg Pelorat.

– A Sayshellen sokan hittek benne, hogy Gaia közel van... valaki még a napját is be tudta azonosítani... és mégis megközelíthetetlennek tartotta mindenki. Akadhatnak comporelloniak, akik állítják ugyan, hogy a Föld radioaktív és halott, de meg tudják mutatni a napját. Mi majd odamegyünk, még ha ők megközelíthetetlennek tartják is. Pontosan azt tesszük, mint amit Gaia esetében.

– Gaia várta magát, Trevize – szólalt meg Bliss. – Tehetetlen volt a markunkban, de eszünk ágában sem volt, hogy ártsunk magának. Mi van akkor, ha a Földnek is van hatalma, de nem jó szándékú? Akkor mi lesz?

– Mindenféleképpen meg kell próbálnom, és vállalnom kell a következményeket. De ez egyedül az én feladatom. Ha megtaláltam, és elindulok feléje, még akkor sem lesz késő, hogy maguk visszamenjenek. Leteszem mindkettőjüket a legközelebbi alapítványi világra, vagy ha ragaszkodnak Gaiához, akkor oda, aztán egyedül indulok a Földre.

– Drága barátom – szólalt meg Pelorat érezhető nehezteléssel –, ne is mondjon ilyeneket. Eszembe sem jut, hogy elhagyjam magát.

– Nekem se, hogy elhagyjam Pelt – tette hozzá Bliss, s megsimogatta Pelorat arcát.

– Akkor minden rendben van. Már nem kell sokáig várni a Comporellonhoz vezető ugrásra, s reménykedjünk, hogy onnan mehetünk tovább – egyenesen a Földre.

II - A Comporellon

3 - A fogadóállomáson

9.

– Mondta neked Trevize, hogy bármelyik pillanatban végrehajthatjuk az ugrást, és áthaladhatunk a hipertéren? – kérdezte Bliss, amikor beléptek a szobájukba.

– Tulajdonképpen csak benézett, és annyit mondott, hogy "fél órán belül" – nézett föl a céllemezről Pelorat.

– Nem tudok megbarátkozni a gondolattal, Pel. Soha nem szerettem az ugrást. Olyan fura érzés fog el olyankor, mintha kifordulnék magamból.

Pelorat meglepetten nézett rá.

– Eszembe se jutott, Bliss drágám, hogy gyakorlott űrutazó lehetsz.

– Nem vagyok különösképpen az, legföljebb különálló részként úgy-ahogy. Gaiának nincs alkalma rendszeres űrutazásra. Az én/mi/Gaia természetünkből adódóan én/mi/Gaia nem kutatunk, nem kereskedünk, és nem teszünk kirándulásokat az űrben. Mindazonáltal kell, hogy a fogadóállomásokon is legyen valaki...

– Mint akkor, amikor – a legnagyobb szerencsénkre – összetalálkoztunk.

– Igen, Pel. – A lány gyengéden rámosolygott. – Sőt különféle okokból el-elmegyünk a Sayshellre vagy akár más csillagtérségekbe is – rendszerint titokban. De akár titokban, akár nem, ugrani mindig kell, és bármelyik része ugrik is Gaiának, megérzi az egész.

– Nagyon kellemetlen lehet.

– Rosszabb is lehetne. Mert végtére is nem Gaia egész hatalmas tömege szenvedi el az ugrást, a hatás tehát nagyrészt eloszlik. De én mintha sokkal erőteljesebben élném át, mint Gaia legtöbb része. Hiába, hogy Gaia minden része Gaia, az egyéni összetevők nem azonosak, de ezt például sehogy sem tudom megértetni Trevize-zel. Nekünk is megvannak a magunk nehézségei, és az én szervezetem valami miatt különösen érzékeny az ugrásra.

– Várj! – kiáltotta Pelorat, mert hirtelen eszébe jutott valami. – Trevize ezt egyszer elmagyarázta nekem. Te a hagyományos hajókon szerezted ezeket a rossz élményeket. Ha az ember hagyományos hajón utazik, akkor belépve a hipertérbe maga mögött hagyja a galaktikus gravitációs teret, s ugyanebbe lép vissza a hipertér elhagyásakor. A ki- és belépés okozza ezt az érzést. A Távoli Csillag azonban gravitikus hajó, így független a gravitációs tértől, valójában nem hagyja el, és nem is tér oda vissza. Éppen ezért nem fogunk érezni semmit. Ezt elhiheted nekem, drágám, mert személyes tapasztalatom van róla.

– De hiszen ez nagyszerű! Bárcsak eszembe jutott volna, hogy előbb szóba hozzam a dolgot! Megkímélhettem volna magam a sok aggodalmaskodástól.

– Más értelemben is előnyösebb ez a hajó – magyarázta Pelorat, szinte kivirulva a szokatlan szerepben, hogy most ő tarthat csillagászati témájú kiselőadást. – – Egy ugráshoz készülő hagyományos hajónak viszonylag messze el kell távolodnia a normális térben lévő nagy tömegű tárgyaktól, például csillagoktól; ráadásul minél erősebb gravitációs térről van szó, annál nehezebben hozható létre az az egyensúlyi állapot, amely nélkülözhetetlen a biztonságos ugrás végrehajtásához, továbbá ahhoz, hogy eljussunk a normális tér kívánt pontjára.

– Ezzel szemben a gravitikus űrhajóban jóformán meg sem érezni az ugrást. Arról nem beszélve, hogy a mi járművünk fedélzetén az átlagosnál sokkal, de sokkal fejlettebb számítógépet helyeztek el, amely bámulatos ügyességgel és gyorsasággal képes elvégezni a legbonyolultabb számításokat is. Így aztán nem kell két hétig távolodni egy csillagtól, hogy a megfelelő távolságból, biztonságosan hajthassuk végre az ugrást; a Távoli Csillagnak ehhez két-három nap is elég. Ezt elsősorban az magyarázza, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva a gravitációs mezőnek, következésképpen a tehetetlenségi hatásoknak, így aztán sokkal hamarabb tudunk felgyorsulni, mint a hagyományos hajók... Bevallom, ebből már nem sokat értek, de Trevize mondta.

– Ez remek, Pel, és Trevnek becsületére válik, hogy tudja kezelni ezt a szokatlan hajót – ismerte el Bliss.

Pelorat enyhén összeráncolta a homlokát.

– Kérlek, Bliss, nevezd Trevize-nek.

– Úgy nevezem, úgy. De a távollétében azért lazíthatok kicsit.

– Ne tedd. Egy kicsit se engedd felülkerekedni a régi szokásodat, drágám. Tudod, milyen érzékeny rá.

– Nem erre. Ő rám érzékeny. Nem szeret engem.

– Ez nem igaz – válaszolta Pelorat komolyan. – Erről már beszéltem vele. Nem, nem, ne húzd össze a szemöldöködet. Nagyon, de nagyon diplomatikus voltam, drága gyermekem. Megnyugtatott: szó sincs róla, hogy nem szeretne téged. Gaiára gyanakszik, és boldogtalanná teszi a tudat, hogy micsoda feladatot kell elvégeznie az emberiség jövőjéért. Erre nekünk is tekintettel kell lennünk. Majd túl lesz rajta, ha lassanként belátja Gaia előnyeit.

– Remélem, de nemcsak Gaiáról van szó. Mondhat neked akármit, Pel – és ne felejtsd el, téged nagyon kedvel, a világért sem akarja megbántani az érzéseidet –, ő személy szerint engem nem szeret.

– Nem, Bliss. Lehetetlen, hogy ne szeressen.

– Csak mert te szeretsz, Pel, nem kell mindenkinek szeretnie. Hadd magyarázzam meg. Trev – nos, jó, Trevize – azt hiszi, robot vagyok.

Döbbenet zilálta szét Pelorat normális körülmények között flegmatikus vonásait.

– Nem gondolhatja rólad, hogy mesterséges emberi lény vagy!

– Miért olyan meglepő ez? Gaiát robotok segítségével telepítették be. Ez közismert tény.

– A robotok segíthettek benne, ahogy azt a gépek szokták, de Gaiára emberek települtek; földi emberek. Így gondolja Trevize is. Én tudom.

– Gaia emlékezetében semmi sem él a Földről, ahogy már Trevize-nek is, neked is mondtam. A legrégebbi emlékeinkben azonban – hiába telt el háromezer év – megmaradtak a robotok, mint amelyek vállalták a feladatot, hogy Gaiát lakható világgá alakítsák. Akkoriban mi is azon dolgoztunk, hogy kialakítsuk Gaia bolygótudatát; ez sokáig tartott, Pel, ezért is ilyen homályosak a korai emlékeink, és meglehet, hogy nem is a Föld törölte ki őket, mint Trevize hiszi...

– Értem, Bliss – szólt közbe Pelorat idegesen –, de mi történt a robotokkal?

– Nos, amikor Gaia megszületett, a robotok elmentek. Nem akartuk, hogy Gaia a robotokat is befogadja, mert tudtuk, s tudjuk ma is, hogy egy ilyen alkotóelem hosszú távon ártalmas az emberi társadalomra, legyen az sziget vagy bolygó természetű. Nem tudom, hogyan vált ez meggyőződésünkké, talán a galaktikus történelem valamely nagyon korai szakaszának eseményein alapul, ameddig Gaia emlékezete már nem hatol vissza.

– Ha a robotok elmentek...

– Na igen... és ha némelyikük mégis itt maradt? Ha én is közülük való vagyok? A korom, mondjuk, tizenötezer év. Trevize erre gyanakszik.

– De nem vagy közülük való – ingatta a fejét lassan Pelorat.

– Biztos, hogy így gondolod?

– Persze hogy biztos. Te nem vagy robot.

– Honnan tudod?

– Tudom, Bliss. Nincs benned semmi mesterséges. Nekem ezt mindenki másnál jobban kell tudnom.

– És ha olyan mestermunka vagyok, hogy minden vonatkozásban, a legnagyobbtól a legapróbb részletig bámulatosan hasonlítok az igazihoz? Ha mesterséges lennék, hogy tudnád megállapítani a különbséget köztem és egy valódi emberi lény között?

– Nem hiszem, hogy ilyen tökéletes mestermű lehetnél – válaszolta Pelorat.

– De ha mégis lenne rá mód, attól függetlenül, hogy te mit hiszel?

– Akkor sem hiszem el.

– Akkor vegyünk egy feltételezett esetet. Mit ereznél, ha olyan robot lennék, amelyet nem lehet megkülönböztetni egy igazi embertől?

– Nos, akkor... akkor...

– Hogy még pontosabban fogalmazzak: mit ereznél, ha robottal kellene szeretkezned?

Pelorat hirtelen pattintott egyet jobb keze hüvelyk- és mutatóujjával, s felkiáltott:

– Tudod, eszembe jutnak azok a legendák, amelyekben egy nő beleszeret egy mesterséges férfiba, és fordítva. Én mindig azt hittem, hogy ezek amolyan allegorikus történetek, és el sem tudtam képzelni, hogy szó szerint igazak lehetnek.6 Persze Golan meg én a "robot" szót sem hallottuk soha, míg le nem szálltunk a Sayshellen, de ha most belegondolok, az ilyen mesterséges nők és férfiak csakis robotok lehettek. Úgy látszik, valóban létezhettek a történelmi idők hajnalán. Márpedig ez azt jelenti, hogy a legendákat újból fontolóra kellene venni...

Gondolatokba mélyedve elhallgatott, Bliss pedig, miután türelmesen várt egy percig, hirtelen nagy csattanással összeütötte a tenyerét. Pelorat felugrott.

– Pel, drágám – szólt Bliss. – A mítoszaid mögé bújsz, hogy elmenekülj a kérdés elől. A kérdés így szólt: mit ereznél akkor, ha egy robottal kellene szeretkezned?

A férfi feszengve nézett rá.

– Olyannal, akit valóban nem lehet megkülönböztetni? Aki pontosan olyan, mint egy ember?

– Igen.

– Én úgy gondolom, hogy az a robot, akit semmilyen módon nem lehet megkülönböztetni az embertől, az nem más, mint ember. Ha te ilyen robot lennél, akkor az én szememben csakis ember lennél.

– Ezt akartam hallani tőled, Pel.

Pelorat várt, aztán így folytatta:

– Nos hát, drágám, most, hogy hallottad, nem mondanád meg nekem kertelés nélkül, hogy valóban természetes emberi lény vagy, s nekem a továbbiakban nem kell megbirkóznom ilyen feltételezett helyzetekkel?

– Nem. Ilyesmit ne várj tőlem. A te meghatározásod szerint az a tárgy, amely rendelkezik a természetes emberi lény minden tulajdonságával, nem más, mint természetes emberi lény. Ha neked elég annyi, hogy én rendelkezem ezekkel a tulajdonságokkal, akkor ezzel le is zárhatjuk a témát. Eljutottunk a működőképes definícióhoz, másra nincs szükségünk. Mert például én honnan tudhatom, hogy te nem robot vagy, aki történetesen minden szempontból olyan, mint egy emberi lény?

– Onnan, hogy én azt mondom, nem vagyok robot.

– Aha! De ha az embertől megkülönböztetne tétlen robot lennél, akkor még azt is beléd programozhatták volna, hogy embernek mondd magad előttem, s talán magad is elhidd, amit állítasz. Nincs más – nem is lehet más – fogódzónk, mint ez a működőképes definíció.

Átölelte Pelorat nyakát, és megcsókolta. A csók mind szenvedélyesebbé, mind hosszabbá vált, s Pelorat csak nagy sokára tudott, elfúló lélegzettel, megszólalni:

– De megígértük Trevize-nek, nem zavarjuk azzal, hogy nászutasfészeknek tekintjük a hajót.

– Most felejtsünk el minden ígéretet; időt se hagyjunk rá, hogy eszünkbe jusson – hízelkedett Bliss.

– De én ezt nem tehetem – mentegetőzött Pelorat zavartan. – Tudom, hogy bosszantlak vele, Bliss, de én nem tudom a gondolataimat kikapcsolni, és alkatilag is irtózom attól, hogy elsodorjanak az érzelmeim. Ezt szoktam meg egy életen át, s nyilván sok bosszúságot okozok vele másoknak. Sohasem éltem olyan asszonnyal, aki előbb vagy utóbb ne hányta volna a szememre. Az első feleségem... de talán alkalmatlan is, hogy most vitassuk meg.

– Igen, meglehetősen alkalmatlan, de nem végzetesen. Nekem se te vagy az első szerelmem.

– Ó! – kiáltott fel Pelorat rettenetes zavarba esve; aztán, hogy észrevette Bliss huncut kis mosolyát, hozzátette: – Persze hogy nem. Eszembe se jutott, hogy én lennék. Egyébként az első feleségem nem szerette, hogy ilyen vagyok.

– De én szeretem. Én vonzónak találom, ahogy mindig elmerülsz a gondolataidban.

– Ezt azért mégsem hihetem el, de most megint eszembe jutott valami. Akár robot, akár ember, nem számít. Ebben megegyeztünk. Csakhogy én szigetember vagyok, ezt te is tudod. Nem vagyok Gaia része, és a bizalmas együttléteink során neked olyan érzelmekben van részed, melyek kívül esnek Gaián, még ha egy-egy rövid időre bele is vonsz Gaiába. De amit te átélsz, meg sem közelítheti azt az érzelmi töltést, amelyet akkor tapasztalnál, ha egy gaiait szeretnél.

– A veled való együttlétnek is megvan a maga gyönyörűsége, Pel – válaszolta Bliss.

– Én nem nézek ennél messzebbre.

– De itt nemcsak arról van szó, hogy te szeretkezel velem. Te nemcsak te vagy. És ha Gaia szemében ez perverzitás?

– Ha az lenne, tudnám, hiszen én is Gaia vagyok. És mivel én gyönyörűségemet lelem benned, Gaia leli benned a gyönyörűségét. Amikor szeretjük egymást, bizonyos fokig egész Gaia átéli ezt az érzést. Ha azt mondom, szeretlek, ez azt jelenti, hogy Gaia szeret téged, noha csupán egy része – az, amelyet én testesítek meg – vállalta magára ezt a szerepet. Úgy látom, kicsit összezavarodtál.

– Mivel szigetember vagyok, nem egészen értem, Bliss.

– A szigetember teste mindig jó hasonlatnak kínálkozik. Ha fütyülsz, az egész tested, te mint organizmus szeretnéd fütyülni a dallamot, a feladatot azonban csak a száddal tudod elvégezni, továbbá a nyelveddel és a tüdőddel. A jobb lábad nagyujja nem csinál semmit.

– Kopogással kísérheti a dallamot.

– De ez nem szükséges a fütyüléshez. A nagyujjad kopogása nem maga a cselekvés, hanem válasz a cselekvésre, és nem vitás, hogy Gaia minden része valahogy így válaszolhat az én érzelmeimre, akárcsak én az övéire.

– Ettől nyilván nem kellene zavarba jönnöm – kockáztatta meg Pelorat.

– De nem ám.

– És mégis valami furcsa felelősségérzet támad föl bennem. Amikor megpróbállak téged boldoggá tenni, úgy érzem, Gaia minden egyes organizmusát kell boldoggá tennem.

– A legutolsó atomjáig... de hiszen azt teszed. Hozzájárulsz ahhoz a közös örömérzethez, amelyet egy-egy rövidke pillanatra megosztottam veled. Úgy gondolom, a te hozzájárulásod túl kicsi, semhogy mérni lehessen, de létezik, s ettől a tudattól a te örömöd is nagyobb lesz.

– Bárcsak tudnám, eléggé lefoglalja-e Golant a feladat, hogy a hajót átvezesse a hipertéren, s ott marad még egy ideig a vezérlőfülkében! – sóhajtotta Pelorat.

– Szeretnéd, ha most nászútra mennénk, ugye?

– Igen.

– Akkor fogj egy darab papírt, írd rá, hogy "nászutasfülke", és tedd ki az ajtóra. Ha még akkor is be akar jönni, az az ő baja.

Pelorat szót fogadott, s míg ők boldogan adták át magukat a szerelemnek, a Távoli Csillag végrehajtotta az ugrást. Sem Pelorat, sem Bliss nem vette észre, de ha netán észrevették volna, akkor sem figyelnek rá.

10.

Csupán néhány hónap telt el azóta, hogy Pelorat találkozott Trevize-zel, s életében először elhagyta a Terminust. A születése óta eltelt több mint fél évszázad alatt (galaktikus standardban számolva) a legnagyobb mértékben bolygólakó volt.

E néhány hónap elég volt, hogy úgy tekintsen magára, mint vérbeli űrcsavargóra. Eddig három bolygót látott az űrből: magát a Terminust, a Sayshellt és Gaiát. És most itt volt a megfigyelőernyőn a negyedik, ámbár csak a számítógép vezérelte teleszkóp vetítette oda. Ez a negyedik bolygó a Comporellon volt.

És megint, immár negyedszer is érezte azt az enyhe csalódottságot. Már megint úgy képzelte, hogy ha letekint az űrből egy lakott világra, akkor meglátja majd a tengerből kiemelkedő szárazföldek körvonalait vagy éppenséggel a szárazföldek belsejében megbúvó tavak foltjait.

És sohasem ezt látta.

Ha ugyanis egy bolygó lakott volt, akkor atmoszférájának és hidroszférájának is lennie kellett. Márpedig ha volt levegője és vize, akkor voltak felhői is; és ha voltak, akkor azok el is takarták a kilátást. Pelorat tehát most is azon vette magát észre, hogy a szeme előtt kavargó fehérséget bámulja, melyet csak itt-ott szakított meg egy-egy halványkék vagy rozsdabarna rés.

Borúsan töprengett el azon, hogy vajon föl lehet-e egyáltalán ismerni egy világot, ha az ember, mondjuk, háromszázezer kilométer távolságból, egy képernyőre vetítve látja. Miként lehet egyik felhőörvényt megkülönböztetni a másiktól?

Bliss kicsit aggódva nézett rá.

– Mi a baj, Pel? Olyan boldogtalannak látszol.

– Úgy látom, az űrből minden bolygó egyforma.

– Mi ebben a baj, Janov? – tudakolta Trevize. – Így van ez a Terminusszal is, amennyiben valamely partvonala a látóhatárra esik, kivéve, ha az ember tudja, mit lát... például egy különösen jellegzetes hegycsúcsot vagy egy bizonyos, könnyen felismerhető partszakaszt.

– Kétségtelen – válaszolta Pelorat, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem elégíti ki a magyarázat –, de mit keressen az ember egy vonuló felhőtömegben? És még ha megpróbálja is, mire eldönthetné, már az éjszakai félgömb fölött jár.

– Nézze kicsit figyelmesebben, Janov. A felhők formájából látni lehet, hogy egy minta szerint rendeződnek el, s ez a minta egy központ közül forogva vonul tovább a bolygó felett. Ez a központ többé-kevésbé az egyik sark fölött van.

– Melyik fölött? – érdeklődött Bliss.

– Miután a bolygó hozzánk képest balról jobbra forog, a dolog természetéből adódóan mi a déli sarkra látunk rá. És mivel a központ látszólag nagyjából tizenöt fokos szöget zár be a terminátorral, azaz a bolygó árnyékvonalával, a bolygó tengelye pedig huszonegy fokos dőlést mutat a forgássíkra emelt merőlegeshez képest, vagy a tavasz, vagy a nyár közepén járunk, attól függően, hogy a sark távolodik-e a terminátortól, vagy közeledik hozzá. A számítógép ki tudja számítani a bolygó keringési pályáját, s ha megkérdezném, tüstént meg is mondaná. Tehát az egyenlítőtől északra fekvő félgömb fővárosában vagy az ősz, vagy a tél közepén járunk.

– Ezt mind meg tudja állapítani? – húzta össze Pelorat a szemöldökét. Úgy nézett ki a felhőkre, mintha azt várná, hogy azok mindjárt megszólítják – de persze hiába.

– Nemcsak ezt – válaszolta Trevize. – Ha megnézi a sarkvidéket, azt látja, hogy a távolodó felhőrétegben nincsenek rések. Pedig vannak, de a réseken át csak jeget látni, vagyis fehér alapon fehéret.

– Ó – mondta Pelorat –, gondolom, ez nem lepi meg, lévén szó sarkvidékről.

– Ez így is van a lakható bolygókon. Az életteleneken esetleg nincs levegő vagy víz, vagy bizonyos jelek arra engednek következtetni, hogy a felhők anyaga nem vízpára, vagy a jég nem vízjég. Ezen a bolygón nincsenek ilyen jelek, tehát tudjuk, hogy a jég és a felhők, amelyeket látunk, vízből vannak.

– A következő dolog, amit megfigyelhetünk, a terminátor nappali oldalán lévő nagy kiterjedésű fehér terület, amelyről a tapasztalt szem rögtön megállapítja, hogy az átlagosnál jóval nagyobb méretű. Továbbá feltűnhet a szemlélőnek az a leheletnyi narancsszínű árnyalat, amelyet a fényvisszaverődés okoz, s azt jelenti, hogy a Comporellon napja enyhén szólva hűvösebb, mint a Terminusé. Noha a Comporellon közelebb van a napjához, mint a Terminus a sajátjához, annyira mégsem közel, hogy kárpótolja magát napja alacsonyabb hőmérsékletéért. Ennélfogva a Comporellon a lakható bolygók között hidegnek számít.

– Nahát, öregem, úgy olvassa, mint valami filmet! – ámult el Pelorat.

– Azért ne legyen ennyire lenyűgözve – mondta Trevize szeretetteljes mosollyal. – A számítógép megadta nekem a bolygó jellegzetes adatait, beleértve a kissé alacsony hőmérsékletet is. Könnyű következtetni arra, amit már tud az ember. Ami azt illeti, a Comporellon egy jégkorszak küszöbén áll, ami csak azért nem tud beköszönteni, mert a kontinensei szerkezete ezt nem engedi.

– Nem szeretem a hideg világokat – harapott Bliss az alsó ajkába.

– Hoztunk meleg ruhákat – mondta Trevize.

– Nem erről van szó. Az ember valójában nem alkalmazkodott a hideg időjáráshoz. Nincs vastag szőrzetünk, sem tollazatunk, sem vastag, bőr alatti zsírszövetünk. Az én szememben minden hideg világ mintha bizonyos közönnyel viseltetne önnön alkotórészei jóléte iránt.

– Gaia egyenletesen meleg mindenütt? – kérdezte Trevize.

– Általában igen. Vannak ugyan hideg területei is, ahol a hideghez alkalmazkodott növények és állatok élnek, s ugyanígy a forróságtűrő élővilág is fenntart bizonyos részeket, de általában egyenletesen szelíd éghajlatú, sohasem melegszik fel vagy hűl le annyira, hogy lakói – beleértve természetesen az emberi lényeket is – kellemetlenül érezzék magukat.

– Na persze, az emberi lények. Ilyen vonatkozásban Gaia minden része élő és egyenlő, de azért egyesek, például az emberi lények, nyilván egyenlőbbek a többinél.

– Ne legyen már ilyen ostobán gunyoros – fakadt ki kissé ingerülten Bliss. – A tudatosság és az értelmesség foka és erőssége fontos dolog. Az ember hasznosabb része Gaiának, mint egy ugyanolyan súlyú kő, és Gaiának mint egésznek a tulajdonságai és működése szükségszerűen az emberi lényeg felé tolódik el – ámbár korántsem annyira, mint a maguk szigetvilágain. Sőt bizonyos korokban a súlypont máshová helyeződhet, ha Gaiának mint egésznek arra van szüksége. Nagy időközönként eltolódhat akár a sziklás bolygóbelső irányába is. Erre is oda kell figyelni, mert ha nem, megszenvedi egész Gaia. Nem akarhatjuk, hogy egy vulkán fölöslegesen törjön ki, igaz?

– Nem – felelte Trevize. – Fölöslegesen ne törjön ki.

– Magát ez hidegen hagyja, ugye?

– Nézze – felelte Trevize –, nekünk vannak az átlagosnál hidegebb és az átlagosnál melegebb bolygóink; van, amelyiken hatalmas trópusi őserdők, és van, amelyiken határtalan szavannák húzódnak. Nincs két egyforma világ, és mindegyik otthont nyújt azoknak, akik megszokták. Én megszoktam a viszonylag kellemes éghajlatú Terminust – ami azt illeti, mi zaboláztuk meg annyira, hogy szinte gaiai szelídségűvé vált –, de szeretek elszabadulni róla, legalább hébe-hóba, hogy valami mást is tapasztaljak. Nekünk van valamink, Bliss, ami Gaiának nincs, és ez a változatosság. Ha Gaia Galaxiává válik, vajon a galaxis minden világa szelídségre kényszerül? Ez az egyhangúság elviselhetetlen lesz.

– Ha tényleg úgy van, ahogy mondja, és a változatosság kívánatos, akkor megmarad a változatosság – jelentette ki Bliss.

– Hogy úgy mondjam, mint a központi bizottság ajándéka? – kérdezte Trevize szárazon. – És csak épp annyi, amennyit el tud viselni a változatosságból? Én szívesebben bíznám a természetre.

– De hiszen maguk sem bízták a természetre! A galaxis minden lakható világát átalakították. A bolygók természetes állapotukban kényelmetlenek voltak az emberiségnek, ezért addig változtatták mindegyiket, amíg a lehető legszelídebbé váltak. Ha ez a világ itt hideg, biztos vagyok abban, hogy csak azért, mert a lakói nem tudták jobban felmelegíteni, mivel akkor a költségek már elviselhetetlenné váltak volna. És még így is bizonyosak lehetünk benne, hogy a ténylegesen lakott tereket mesterségesen kellemes hőmérsékletűre melegítették föl. Hagyja hát az erkölcsös szónoklatokat arról, hogy "bízzuk a természetre".

– Gondolom, most Gaia nevében beszél.

– Én mindig Gaia nevében beszélek. Gaia vagyok.

– Ha Gaia ennyire meg van győződve a saját felsőbbrendűségéről, akkor miért igényelte az én döntésemet? Miért nem haladnak tovább előre nélkülem?

Bliss szünetet tartott, mintha a gondolatait szedné össze. Aztán megszólalt:

– Mert nem bölcs dolog túlságosan bízni önmagunkban. Természetesen tisztábban látjuk az erényeinket, mint a hibáinkat. Nagyon igyekszünk, hogy azt tegyük, ami a helyes; nem feltétlenül azt, ami helyesnek látszik, hanem ami mindenféle részrehajlás nélkül valóban helyes, ha van egyáltalán részrehajlás nélkül létező igazság. Számunkra maga testesítette meg leginkább az objektív igazságot, ezért követjük a maga szavát.

– Ilyen objektív igazság az is – jegyezte meg Trevize szomorúan –, hogy még csak nem is értem a saját döntésemet, s most azt kutatom, mi lehet a jogosultsága.

– Meg fogja találni – mondta Bliss.

– Remélem – felelte rá Trevize.

– Ami azt illeti, drága öregem – kapcsolódott be a beszélgetésbe Pelorat –, úgy látom, ezt az iménti szópárbajt Bliss elég könnyedén megnyerte. Miért nem látja be, hogy az ő érvei a maga döntését igazolják, vagyis hogy Gaiának kell hordoznia az emberiség jövőjét?

– Mert nem ismertem ezeket az érveket, amikor a döntést meghoztam – vágta rá Trevize nyersen. – Gaiáról jóformán semmit sem tudtam. Valami más befolyásolt engem, legalábbis öntudatlanul, valami, ami sokkalta lényegesebb, mint minden gaiai részlet. Ezt a valamit kell nekem megtalálnom.

Pelorat békítően emelte föl a kezét.

– Ne legyen dühös, Golan.

– Nem vagyok dühös. Csak valami elviselhetetlen feszültséget érzek. Nem akarok a galaxis középpontjává válni.

– Nem hibáztatom érte, Trevize, és őszintén sajnálom, hogy a lelkialkata valamiképpen belekényszerítette ebbe a tisztségbe – mondta Bliss. – Egyébként mikor szállunk le a Comporellonon?

– Három nap múlva – hangzott Trevize válasza. – De csak az egyik körülötte keringő fogadóállomás érintése után.

– Ezzel nem lehet semmi gond, ugye? – érdeklődött Pelorat. Trevize vállat vont.

– Az ilyesmi a bolygóhoz közeledő hajók és a működő fogadóállomások számától, legfőképpen pedig az engedélyezésre és a visszautasításra vonatkozó különleges szabályoktól függ. Ezek a szabályok időről időre változnak.

– Mi értelme itt a visszautasításnak? – méltatlankodott Pelorat. – Hogyan utasíthatnák vissza az Alapítvány polgárait? A Comporellon nem az Alapítvány uralma alá tartozik?

– Nos, igen is meg nem is. Ami a törvényességet illeti, az ügynek vannak kényes vonatkozásai, és nem vagyok tisztában azzal, hogyan értelmezi ezeket a Comporellon. Szerintem van rá esélyünk, hogy visszautasítanak, de ezt az esélyt nem tartom túl nagynak.

– És mihez kezdünk, ha visszautasítanak?

– Nem tudom biztosan – felelte Trevize. – De ne fárasszuk magunkat azzal, hogy előre nem látható eseményekre dolgozunk ki terveket, inkább várjuk meg, mi történik.

11.

Már elég közeljártak a Comporellonhoz, hogy teleszkópos nagyítás nélkül is valóságos gömbnek lássák. De a nagyítással együtt már maguk a fogadóállomások is láthatóvá váltak. Jóval kijjebb voltak, mint a bolygó körül keringő egyéb szerkezetek, és alaposan kivilágították őket.

A bolygó déli sarka felől közeledő Távoli Csillag a Comporellon felét mindig nappali fényben látta. Az éjszakai féltekén lévő fogadóállomások fénypontjait természetesen sokkal tisztábban lehetett látni. Egyenletes távolságban, egy körív mentén helyezkedtek el. Hatot észleltek belőlük (és nyilván további hat volt a nappali oldalon), valamennyi egyenletes és azonos sebességgel keringett a bolygó körül.

Pelorat a látványtól lenyűgözve kérdezte:

– Mik azok a másfajta fények, ott, közelebb a bolygóhoz?

– Annyira nem ismerem ezt a világot, hogy meg tudnám mondani magának – válaszolta Trevize. – Nyilván vannak köztük üzemek vagy laboratóriumok, esetleg megfigyelőállomások, de talán még emberlakta hajóvárosok is. Néhány bolygó jobban szereti, ha az összes körülötte keringő objektum sötétben marad a külső szemlélő előtt, kivéve a fogadóállomásokat. Ezek közé tartozik a Terminus is. A Comporellon nyilván liberálisabb elvek szerint kormányozza önmagát.

– Melyik fogadóállomásra megyünk, Golan?

– Rajtuk múlik. Már elküldtem a leszállási kérelmünket, erre kell megadniuk az utasítást, hogy melyik állomásra menjünk, és mikor. Sok múlik azon, hogy pillanatnyilag hány bejövő hajó kér belépési engedélyt. Ha minden állomáson tucatnyi hajó áll sorban, nem tehetünk mást, mint hogy türelmesen várakozunk.

– Én eddig csak kétszer voltam hipertéri távolságra Gaiától – mondta Bliss –, s mindkét alkalommal vagy a Sayshellen, vagy annak közelében tartózkodtam. Ilyen messzire még sohasem távolodtam el.

– Számít az? – villant rá Trevize szeme. – Maga így is, úgy is Gaia marad, nem?

Bliss arcára egy pillanatra kiült a bosszankodás, de végül csak feloldódott egy majdnem zavart kuncogásban.

– El kell ismernem, ezúttal megfogott, Trevize. A Gaia szónak kettős értelme van. Használható olyan értelemben, hogy az űrben lévő, tömör gömb alakú bolygóra vonatkozzék, de használható úgy is, hogy azt az élő tárgyat jelentse, amely e gömböt magában foglalja. Igazság szerint két különböző szót kellene alkalmaznunk e két fogalom jelölésére, de a gaiaiak mindig tudják az összefüggésből, mit értsenek rajta. Beismerem, egy szigetember olykor összezavarodhat tőle.

– Vagyis arról van szó, hogy bár sok ezer parszeknyire van a Gaiától mint bolygótól, továbbra is része Gaiának, az organizmusnak? – kérdezte Trevize.

– Az élő organizmust tekintve továbbra is Gaia vagyok.

– Semmi gyengülés?

– Lényegében semmi. Valószínűleg beszéltem már magának róla: bizonyos nehézséggel jár, hogy az ember a hipertéren túl is Gaia maradjon, de én az maradtam.

– Eszébe jutott-e valaha, hogy Gaiát tekinthetnénk akár egy galaktikus szörnynek is – a legendák csápos szörnyetegének –, amely csápjaival elér mindenhová? – kérdezte Trevize. – Nem kéne mást tenniük, mint néhány gaiait elhelyezni minden egyes lakott világon, s ezzel gyakorlatilag meg is valósítanak Galaxiát. Ami azt illeti, lehet, hogy már meg is tették. Hol vannak még gaiai honfitársai? Feltételezem, hogy van egy-kettő a Terminuson és egy-kettő a Trantoron is. Milyen messzire jutottak még el?

Bliss határozottan feszengeni látszott.

– Azt mondtam, nem hazudom magának, Trevize, de ez nem jelenti azt, hogy el kell árulnom a teljes igazságot. Vannak dolgok, amikről nem kell tudnia, és ezek közé tartozik Gaia individuális részecskéinek holléte és személyazonossága is.

– Kell-e tudnom e csápok létezésének okát, Bliss, még ha a hollétüket nem ismerem is?

– Gaiának az a véleménye, hogy nem kell tudnia.

– De azért, gondolom, sejtenem szabad. Önök a galaxis őrzőinek tekintik magukat.

– Mi buzgón óhajtjuk, hogy megszülessék egy szilárd és biztonságos, békés és virágzó galaxis. A Seldon-tervet, legalábbis ahogy Hari Seldon eredetileg kidolgozta, arra szánták, hogy létrehozza a Második Galaktikus Birodalmat, azt, amely szilárdabb és működőképesebb lesz az Elsőnél. A Terv, amelyet a Második Alapítvány folyamatosan módosított és tökéletesített, mindeddig szemmel láthatóan jól működött.

– De Gaia nem akarja a klasszikus értelemben vett Második Galaktikus Birodalom létrejöttét, így van? Maguk Galaxiát akarnak – élő Galaxiát.

– Miután maga engedélyt adott rá, reméljük, idővel megszületik Galaxia. Ha nem adott volna rá engedélyt, Seldon Második Birodalmáért kellett volna küzdenünk, hogy azt tegyük olyan biztonságossá, amilyenné csak tudjuk.

– De hát mi rossz van a...

Trevize füle rögtön fölneszelt a halk, búgó hangra.

– Jelez a számítógép – mondta. – Valószínűleg a fogadóállomástól kap utasításokat. Mindjárt visszajövök.

Belépett a vezérlőfülkébe, kezét az asztal lapján lévő körvonalakra fektette, s úgy találta, valóban utasításokat kap attól az állomástól, amely felé közeledik: a Comporellon középpontjától az északi sarkig húzott vonalra vonatkozó koordinátákat, amelyek mentén meg kell közelítenie az állomást.

Jelezte, hogy az utasításokat tudomásul vette, s aztán egy pillanatra hátradőlt.

A Seldon-terv! Mióta nem gondolt már rá! Az Első Galaktikus Birodalom összeomlott, az Alapítvány pedig ötszáz éven át nőttön-nőtt – eleinte a Birodalommal versengve, később annak romjain, de mindvégig a Tervnek megfelelően.

Törést csak az Öszvér jelentett, s akkor egy ideig félő volt, hogy a Terv darabokra zúzódik, ám az Alapítvány talpra állt – talán a kezdettől fogva rejtőzködő Második Alapítvány segítségével, talán a még jobban rejtőzködő Gaia segítségével.

És most egy még komolyabb veszély fenyegeti a Tervet, még annál is komolyabb, mint amilyet az Öszvér valaha is jelentett: az, hogy a Birodalom megújulását valami egészen más, a történelemből eddig nem ismert irányba – Galaxia felé – terelik. És ebbe ő maga egyezett bele!

De miért? Törés volt a Tervben? Elemi hiba?

Egy villanásnyi ideig mintha látta volna, hogy ez a törés igenis létezik, tudja is, mi az, és tudta akkor is, amikor meghozta a döntést – de ez a tudás... ha valóban az volt... már el is tűnt, egyik pillanatról a másikra, ahogy felvillant, és csak az űr maradt utána.

Talán csak káprázat volt; akkor is, amikor döntött, és most is. Hiszen semmit sem tudott a Tervről az alaptételeken kívül, melyek érvényt adtak a pszichohistóriának. De ezeken kívül egyetlen részletet sem ismert, a matematikájából meg éppen hogy egy fikarcnyit sem.

Behunyta a szemét, és gondolkodott.

Nem látott semmit.

Talán a számítógéptől kapta azt a többleterőt? Kezét az asztallapra fektette, s érezte, hogy a gép keze melegen simul a tenyerébe. Újra behunyta a szemét, és tovább gondolkodott.

Most sem látott semmit.

12.

A hajó fedélzetére lépő comporelloni holografikus személyazonossági kártyát viselt. Meglepő hűséggel ábrázolta a pufók, gyér szakállú arcot, és alatta ott volt a neve is: A. Kendray.

A teste is zömök kerekded volt, akárcsak az arca. Kíváncsian, fesztelenül nézegetett körbe a hajón, mely láthatóan elkápráztatta.

– Hogyhogy ilyen gyorsan ideértek? – kérdezte. – Csak két óra múlva számítottunk önökre.

– Ez egy vadonatúj modell – válaszolta Trevize diplomatikus udvariassággal. Kendray korántsem volt olyan ártatlan, mint amilyennek első pillantásra látszott.

A vezérlőfülkébe lépve azonnal azt kérdezte:

– Gravitikus?

Trevize úgy gondolta, fölösleges tagadnia azt, ami első pillantásra ilyen nyilvánvaló.

– Az – mondta közönyösen.

– Roppant érdekes. Hallani még csak hall róla az ember, de látni eddig még valahogy sohasem sikerült. A motorok a törzsben vannak?

– Úgy van.

– A számítógép áramkörei szintén? – pillantott Kendray a számítógépre.

– Úgy van. Nekem mindenesetre azt mondták. Nem néztem utána.

– Na persze. Nos, nekem a hajó papírjaira van szükségem: a motor száma, a gyártás helye, az azonosítási kód, szóval az egész hóbelevanc. Gondolom, a számítógépben van minden, s fél másodperc alatt kiadja a kitöltött űrlapot.

Azért valamivel tovább tartott a dolog. Kendray megint körülnézett.

– Mindössze hárman vannak a fedélzeten?

– Pontosan – felelte Trevize.

– Élő állat? Növények? Egészségi állapot?

– Nincs. Nincs. És jó – közölte Trevize határozottan.

– Hmm... – Kendray dünnyögve jegyezgetett. – Letenné ide a kezét? Csak rutin eljárás. A jobb kezét, kérem.

Trevize kelletlen pillantást vetett az eszközre. Egyre szélesebb körben alkalmazták, és gyors ütemben vált mind bonyolultabbá. Egyetlen pillantás elég volt egy ilyen eszköz mikrodetektorára, hogy bonyolultsági fokából meg lehessen állapítani egy világ fejlettségi szintjét. Mára már nem sok világ maradt, bármilyen elmaradott is, amelyiknek egyáltalán nem volt ilyen eszköze. A fejlődés a Birodalom végső összeomlásával vette kezdetét, minthogy az egykori egész töredék világai mind aggályosabban védték magukat a többiek felől fenyegető betegségektől és idegen mikroorganizmusoktól.

– Mi az? – kérdezte Bliss halkan, tele kíváncsisággal, hol ide, hol oda kukucskálva, hogy jobban lásson.

– Mikrodetektor... Gondolom, így hívják – válaszolta Pelorat.

– Nincs benne semmi rejtélyes – tette hozzá Trevize. – Automatikusan kívül-belül megvizsgálja a testének egy darabját, nincs-e benne olyan mikroorganizmus, amelyik betegséget terjeszthet.

– Ez osztályozni is tudja a mikroorganizmusokat – jelentette ki Kendray nem titkolt büszkeséggel. – Itt a Comporellonon fejlesztették ki. De ha nem haragszik, még nem nyújtotta ide a jobb kezét.

Trevize behelyezte a kezét a gépbe, és nézte, ahogy az apró vörös jelek sora végigtáncol egy nyaláb vízszintes vonalon. Kendray megérintett egy kapcsolót, mire azonnal megjelent egy színes fénymásolat.

– Ha volna szíves, uram, és aláírná – mondta. Trevize engedelmeskedett.

– Nagyon rossz állapotban vagyok? – tudakolta. – Ugye azért nem fenyeget túl nagy veszély?

– Nem vagyok orvos – felelte Kendray –, részleteket tehát nem mondhatok, de semmi olyasmit nem jelez, ami miatt vissza kéne küldenem, vagy karanténba kéne zárnom. És engem csak ez érdekel.

– Micsoda szerencsém van – jegyezte meg Trevize szárazon, a kezét rázogatva, hogy kiálljon belőle a bizsergés.

– Ön következik, uram – szólt Kendray.

Pelorat kissé tétován helyezte a gépbe a kezét, majd ő is aláírta a másolatot.

– És ön, asszonyom?

Néhány perc múlva nagyot nézett az eredmény láttán.

– Soha életemben nem láttam ehhez hasonlót! – Szinte áhítatosan nézett föl Blissre. – Ön negatív. Tökéletesen negatív.

– Milyen kedves – mosolygott Bliss elbájolóan.

– Igen, asszonyom. Irigylem önt. – Aztán újra az első másolatra pillantott. – A személyazonossági lapját kérem, Mr. Trevize.

Trevize odaadta. Kendray megnézte, mire arcán újabb meglepetés tükröződött.

– A terminusi törvényhozás tanácsosa?

– Úgy van.

– Az Alapítvány magas rangú tisztviselője?

– Pontosan – felelte Trevize hűvösen. – Tehát ha lehet, végezzünk ezekkel gyorsan, rendben?

– Ön a hajó kapitánya?

– Igen, én vagyok az.

– A látogatás célja?

– Az Alapítvány biztonságát érintő ügy, ennél többet nem mondhatok magának. Megértette?

– Igen, uram. Mennyi ideig szándékozik itt tartózkodni?

– Nem tudom. Talán egy hétig.

– Rendben, uram. És a másik úr?

– Dr. Janov Pelorat a neve – közölte Trevize. – Ott az aláírása, és én kezeskedem érte. A Terminus egyik tudósa, és segítségemre van abban az ügyben, amiért idelátogattam magukhoz.

– Értem, uram, de látnom kell a személyazonossági lapját. Sajnálom, a szabály az szabály. Remélem, ön is megérti, uram.

Pelorat átnyújtotta a papírjait. Kendray bólintott.

– És az öné, kisasszony?

– Fölösleges zaklatnia a hölgyet – mondta Trevize higgadtan. – Érte is vállalom a kezességet.

– Igen, uram. De tudnom kell a személyazonosságát.

– Attól tartok, uram, nincsenek papírjaim – szólalt meg Bliss.

Kendray összehúzta a szemöldökét.

– Tessék?

– Az ifjú hölgy nem hozott magával papírokat – vágott közbe Trevize. – Feledékenységből. De tökéletesen rendben van. Minden felelősséget vállalok érte.

– Bárcsak megengedhetném önnek, de nincs rá felhatalmazásom – válaszolta Kendray. – A felelősség az enyém. A körülményeket tekintve nincs túl nagy jelentősége. Nem okozhat nehézséget a másolatok beszerzése. Gondolom, az ifjú hölgy is terminusi.

– Nem, ő nem az.

– Akkor hát az Alapítvány egy másik részéből való?

– Ami azt illeti, nem.

– Kendray éles pillantást vetett Blissre, majd Trevize-re.

– Ez bonyolítja a helyzetet, tanácsos. Időbe telik, míg beszerezzük a másolatokat egy nem alapítványi világról. Bliss kisasszony, mivel ön nem alapítványi polgár, meg kell kérdeznem, melyik bolygón született, és jelenleg hol él. És meg kell várnia, amíg a papírjai megérkeznek.

– Nézze, Mr. Kendray – kezdte Trevize. – Nem látom be, miért van szükség bármiféle akadékoskodásra. Én az Alapítvány kormányának magas rangú tisztviselője vagyok, s nagy fontosságú küldetésben érkeztem önökhöz. Holmi közönséges adminisztrációs munka miatt nem tartóztathat fel.

– Nem én döntök, tanácsos. Ha rajtam múlna, máris leengedném önöket a Comporellonra, de minden cselekedetemet egy vaskos szabálygyűjtemény irányítja. Vagy a könyv szerint járok el, vagy a fejemhez vágják. De abban nyilván nem tévedek, hogy már várja önöket a comporelloni kormány valamelyik tagja. Ha megmondják nekem, ki az, kapcsolatba lépek vele, és ha ő utasít, hogy engedjem át önöket, akkor rendben is vagyunk.

Trevize egy pillanatig habozott.

– Ez a lépés nem volna célirányos, Mr. Kendray. Beszélhetnék a közvetlen felettesével?

– Bizonyára beszélhet, de nyilván nem azonnal.

– Biztos vagyok abban, hogy nyomban idejön, mihelyt megtudja, hogy egy alapítványi tisztviselővel beszél.

– Ami azt illeti – szólt Kendray –, köztünk legyen mondva, ez csak rontana a helyzeten. Tudja, mi nem vagyunk az Alapítvány központi területének része; bennünket az Alapítvány szövetséges hatalomként kezel, és ezt komolyan is vesszük. Az emberek gondosan ügyelnek rá, nehogy alapítványi báboknak tekintsék őket – félre ne értse, uram, csak a közkeletű kifejezést használtam –, és a legszívesebben újra kinyilvánítanák a függetlenségüket. A felettesem jutalompontokat remélne attól, ha visszautasítana holmi különleges szívességet egy alapítványi tisztviselőnek.

– És ön is? – kérdezte Trevize elsötétülő arccal.

Kendray megrázta a fejét.

– Én politikailag nem számítok, uram. Nekem senki sem adna jutalompontokat semmiért. Szerencsésnek tekinthetem magam, ha megkapom a béremet. Mellesleg ha jutalompontokat nem is, rossz pontokat mindenesetre kaphatok, méghozzá igen könnyen. Bár ne így lenne.

– Tudja, hogy a helyzetemnél fogva gondoskodhatom önről.

– Nem, uram. Sajnálom, ha arcátlanságnak tűnik, de nem hinném, hogy megteheti. És uram, bár zavarba ejt, hogy ezt kell mondanom, de kérem, ne is ajánljon föl nekem semmi értékeset. Példásan megbüntetik azokat a tisztviselőket, akik elfogadnak bármit, és manapság nagy szakértelemmel derítik föl az ilyen eseteket.

– Eszembe se jutott, hogy megvesztegessem önt. Csak arra gondoltam, mit művelne magával a Terminus polgármestere, ha értesülne róla, hogy akadályt gördített a küldetésem elé.

– Tanácsos, én tökéletes biztonságban vagyok addig, amíg elbújhatok a szabályzat mögé. Ha a Comporelloni Elnöki Tanács tagjait az Alapítvány megbünteti, az az ő gondjuk, és nem az enyém. Ám ha ez segít, uram, önt és dr. Peloratot átengedem a hajójukkal együtt. Hagyják az állomáson Bliss kisasszonyt, mi itt tartjuk, amíg a papírjairól készült másolatok megérkeznek, s aztán őt is leküldjük a felszínre. Ha a papírok valamilyen oknál fogva nem szerezhetők be, a kereskedelmi járattal szépen visszaküldjük a saját bolygójára. De ebben az esetben, attól tartok, valakinek fedeznie kell az útiköltségét.

Trevize észrevette, milyen képet vág erre Pelorat, s azt mondta:

– Mr. Kendray, beszélhetnék önnel négyszemközt a vezérlőfülkében?

– Rendben van, de sokáig már nem időzhetek a fedélzeten, mert kérdezősködni fognak.

– Nem tart sokáig – ígérte Trevize.

A vezérlőfülkébe érve feltűnő gondossággal csukta be maguk mögött az ajtót, majd halkan beszélni kezdett:

– Én már sokfelé jártam, Mr. Kendray, de olyan helyen még soha, ahol ilyen nagy hangsúlyt fektettek a beutazás szabályozásának apró részleteire, különösen ha alapítványiakról, mi több, alapítványi tisztségviselőkről volt szó.

– De hiszen az ifjú hölgy nem alapítványi.

– Még akkor is.

– Az efféle dolgok szabályos hullámzást mutatnak – magyarázta Kendray. – Volt néhány botrányos esetünk, ezért most ez a nagy szigorúság. Ha jövőre látogatnak hozzánk, lehet, hogy nem lesz semmi nehézségük, most azonban nem tehetek semmit.

– Próbálja meg, Mr. Kendray – kérlelte Trevize, s a hangja bársonyossá vált. – A könyörületességére bízom magam, s úgy fordulok önhöz, mint férfi a férfihoz. Pelorat és én már jó ideje együtt vagyunk ebben a küldetésben. Ő és én. Csak ő és én. Jó barátok vagyunk, de azért csak magányosak, ha érti, mire gondolok. Pelorat nemrégiben felszedte ezt a kis nőt. Nem kell részleteznem önnek, mi történt, lényeg az, hogy úgy határoztunk, elhozzuk őt magunkkal. Jót tesz az egészségünknek, ha hébe-hóba használjuk a kicsikét.

– No mármost Peloratnak családja van odahaza, a Terminuson. Világosan beszélek, gondolom, érti is, de hát Pelorat már idős ember, abban a korban van, amikor a férfiak egy kicsit... hm... elkeserednek. Visszasírják a fiatalságukat és a többi. Nem tud lemondani a lányról. Márpedig ha hivatalosan akár csak említés is történik róla, pokoli gyötrelmek várnak szegény öreg Peloratra a Terminuson, amennyiben visszatér.

– És ezzel nem is ártunk senkinek, hiszen érti. Bliss kisasszony, ahogy ő nevezi magát – találó név, ha a foglalkozását nézzük7 –, nem mondható valami észlénynek, de nem is ezt várjuk tőle. Muszáj egyáltalán megemlítenie az ő személyét? Nem írhatná be azt, hogy csak én és Pelorat tartózkodunk a hajón? Amikor elhagytuk a Terminust, csupán kettőnket vettek jegyzékbe. A hivatalos papírokon meg sem kell említeni a nőt. Elvégre tökéletesen mentes minden betegségtől. Ezt éppen ön állapította meg.

Kendray elfintorodott.

– Igazán nem akarok kellemetlenségeket okozni önnek. Értem a helyzetet, és higgye el, együtt érzek. Nézze, ha azt hiszi, olyan jó szórakozás olykor hónapokon át műszakban lenni ezen az állomáson, hát téved. És itt sincs koedukáció; a Comporellonon aztán nem! – Megrázta a fejét. – És nekem is van feleségem, megértem hát. De nézze, ha átengedem is önöket, mihelyt rájönnek, hogy a... ööö... hölgynek nincsenek papírjai, rögtön börtönbe csukják, önt és dr. Peloratot pedig azonnal visszatoloncolják a Terminusra. És engem nyilván kirúgnak az állásomból.

– Mr. Kendray – mondta Trevize –, ezt bízza csak rám. A Comporellonon én már biztonságban leszek. Szót válthatok a küldetésemről valamelyik illetékes személlyel, és attól kezdve velem már semmi baj nem történhet. Minden felelősséget vállalok azért, ami itt történt, ha egyáltalán sor kerül rá... amiben kételkedem. Sőt javasolni fogom az előléptetését, és meg is fogja kapni, mert gondoskodom róla, hogy a Terminus kieszközölje, bárki ellenezné is. Mellesleg így Pelorat is fellélegezhet.

Kendray habozott, majd azt mondta:

– Rendben van. Átengedem önöket. De hadd figyelmeztessem: mostantól fogva azon töröm majd a fejem, hogyan védjem meg magam, ha ez a dolog kitudódik. Az önök védelmében nem óhajtok tenni semmit. Ráadásul én tudom, hogy mennek a dolgok a Comporellonon, önök pedig nem, és mondhatom, a Comporellon nem könnyű világ azok számára, akik megszegik a szabályokat.

– Köszönöm, Mr. Kendray – mondta Trevize. – Nem lesz semmi baj. Efelől megnyugtathatom.

4 - A Comporellonon

13.

Átjutottak. A fogadóállomás csakhamar pislogó csillaggá zsugorodott mögöttük, s egy-két óra múlva már a felhőtakarón haladtak át.

A gravitikus hajónak nem kell lassú csigavonalban haladnia, de egyetlen gyors zuhanással sem közelíthet a felszínhez. Ha meg is szabadult a nehézkedési erőtől, a légellenállástól nem szabadulhatott meg. Bár egyenes vonalban, de óvatosan, fokozatosan lassítva közelíthetett csak a bolygó felszínéhez.

– Hová megyünk? – kérdezte Pelorat zavartan. – Ilyen felhőben meg sem tudom különböztetni egyik helyet a másiktól, öregem.

– Én sem – válaszolta Trevize –, de van hivatalos holotérképünk a Comporellonról, amelyen látható a szárazföldek alakja, magassága, az óceánmélységek, no meg a politikai felosztások is láthatók. A térkép a számítógépben van, s ennyi elég is a művelethez. A számítógép összehasonlítja a térképet a felszín szárazföld-tenger mintázatával, így tökéletesen tudja irányítani a hajót, s egy cikloidikus vonal mentén levisz bennünket a fővárosba.

– Ha a fővárosba megyünk – aggodalmaskodott Pelorat –, azonnal politikai örvénybe kerülünk. Ha ez egy Alapítvány-ellenes világ, ahogy az állomáson lévő fickó sejtette, magunk idézzük fejünkre a bajt.

– Másrészt viszont kézenfekvő, hogy itt van a bolygó szellemi központja – ellenkezett Trevize –, és ha felvilágosítást akarunk kapni, hol másutt kaphatnánk azt meg? Ami pedig az Alapítvány-ellenességüket illeti, kétlem, hogy van merszük túlságosan kimutatni. Lehet, hogy a polgármester nem rajong értem, de azt még ő sem tűrheti el, hogy egy tanácsosával rosszul bánjanak. Nem engedheti, hogy efféle precedens megszülethessek.

Bliss lépett ki a mosdóból, a keze még vizes volt. Fesztelenül igazította meg alsóruháját, majd megszólalt:

Remélem, hogy az ürülék tökéletes újrafeldolgozáson megy át.

– Nincs más lehetőség – válaszolta Trevize. – Mit gondol, mennyi időre lenne elég a vízkészletünk a salakanyagok recirkulálása nélkül? Maga szerint milyen alapanyagból készülnek azok a rafináltan ízesített élesztők, melyekkel fagyasztott csíraeledelünket fűszerezzük? Remélem, nem vettem el az étvágyát, kitűnő hölgyem.

– Miért vette volna el? Mit gondol, honnan származik az étel és a víz Gaián vagy ezen a bolygón vagy a Terminuson?

– Gaián természetesen a salakanyag is él, éppúgy, mint maga – jegyezte meg Trevize.

– Nem él. Tudata van. Ez különbség. A tudati szintje természetesen roppant alacsony.

Trevize utálkozva beleszimatolt a levegőbe, de meg sem próbált válaszolni.

– Bemegyek a vezérlőfülkébe, hogy a számítógépnek is legyen társasága. Itt nincs szükség rám – mondta.

– Bemehetünk mi is, hogy segítsünk elszórakoztatni a gépet? – érdeklődött Pelorat. – Képtelen vagyok felfogni, hogy teljesen magától letehet bennünket a felszínre... hogy érzékelni tud más hajókat, esetleg viharokat, vagy... bármit.

Trevize arcán széles mosoly terült szét.

– Higgye már el, kérem. A hajó sokkal biztonságosabb, ha a számítógép irányítja, és nem én. De tényleg, jöjjenek. Hasznukra lehet, ha látják, mi történik.

– Már átjutottak a bolygó napfényes oldalára, ahol – mint Trevize elmagyarázta – könnyebben összehasonlíthatták a számítógépbe táplált térképet a napsütötte valósággal, mint amikor az éjszakai oldalon jártak.

– Ez kézenfekvő – jegyezte meg Pelorat.

– Csöppet sem kézenfekvő. A felszínről érkező infravörös sugarak alapján a számítógép éppoly gyorsan tud dönteni. De azért a hosszabb infravörös hullámok nem adják meg neki azt a bizonyosságot, mint a látható fény. Vagyis a számítógép nem lát olyan pontosan és élesen infravörös fénynél, ezért ha nem szorít a szükség, szívesen megkönnyíteni a dolgát, amennyire csak tudom.

– Mi van akkor, ha a fővárost az éjszakai féltekén találjuk?

– Az esély ötven-ötven százalékos – válaszolta Trevize. – De ha a térkép már pontosnak bizonyult napfényben, akár sötétben is csalhatatlan biztonsággal szállhatunk le a fővárosban. És jóval előtte, hogy a közelébe jutnánk, mikrohullámú sugarak fogják keresztezni az utunkat amelyek meg is üzenik, melyik leszállóhely a legalkalmasabb számunkra. Izgalomra semmi okunk.

– Biztos benne? – kérdezte Bliss. – Engem úgy visz le, hogy nincs semmiféle igazoló papírom, és születési bolygómként sem tudok megnevezni olyat, amit ezek az emberek ismernek. Márpedig én eltökéltem, hogy semmiképpen nem említem előttük Gaia nevét. Mit teszünk hát, ha a felszínre érve a papírjaimat kérik?

– Nem valószínű, hogy ez bekövetkezik – nyugtatta meg Trevize. – Mindenki azt fogja gondolni, hogy ezen már túlestünk a fogadóállomáson.

– De ha mégis megkérdezik?

– Nos, ezzel a kérdéssel majd akkor birkózunk meg, ha felteszik nekünk. Addig viszont ne csináljunk magunknak fölösleges gondot.

– Lehet, hogy mire meg kell birkóznunk a kérdéssel, már a megoldással is elkéstünk.

– Bízom a leleményességemben, hogy akkor sem lesz túl késő.

– Apropó, leleményesség! Hogy sikerült végül átjuttatnia bennünket a fogadóállomáson?

Trevize ránézett Blissre, s a szája lassan olyan mosolyra húzódott, amitől huncut tizenévesnek látszott.

– Csak igénybe vettem a fantáziámat.

– Mit csinált, öregem? – kérdezte Pelorat.

– Arról volt szó, miként tereljem a megfelelő viselkedés útjára – felelte Trevize. – Megpróbáltam fenyegetni, majd lekenyerezni. Hivatkoztam a logikájára és az Alapítványhoz való hűségére. Egyik sem vált be, ezért elő kellett vennem az utolsó kártyát. Azt mondtam, hogy maga csalja a feleségét, Pelorat.

– A feleségemet? De drága barátom, nekem pillanatnyilag nincs is feleségem!

– Tudom, ő ellenben nem tudta.

– A "feleségen" – szólt közbe Bliss –, gondolom, azt az asszonyt értik, aki egy bizonyos férfi állandó társa.

– Ennél egy kicsit több, Bliss – magyarázta Trevize. – Törvényes társa, olyan, akinek érvényesíthető jogai vannak e kapcsolat következtében.

– Bliss, nekem nincs feleségem – szólt közbe Pelorat idegesen. – Volt ugyan a múltban egyszer-másszor, de már jó ideje nincs. Ha alá akarod vetni magad a törvényességi szertartásnak...

– Ó, Pel – kiáltotta Bliss, jobb kezével elhárító mozdulatot téve –, mit törődöm én ezzel?! Nekem számtalan társam volt már, aki úgy hozzám tartozott, mint a te egyik karod a másikhoz. Csak a szigetemberek idegenedtek el annyira, hogy kénytelenek mesterséges megállapodásokkal kikényszeríteni az igazi kapcsolat gyenge utánzatát.

– De hiszen én szigetember vagyok, drágám!

– Idővel kevésbé leszel az, Pel. Talán nem éppen igazi Gaia, de kevésbé szigetember, és özönnel lesznek társaid.

– Én csak téged akarlak, Bliss – mondta Pelorat.

– Ez azért van, mert semmit sem tudsz az egészről. Majd megtanulod.

A szóváltás alatt Trevize a megfigyelőernyőre összpontosított. Arcán feszült türelem látszott. A felhőtakaró egészen beburkolta őket, egy pillanatra mindent elborított a szürke köd.

Mikrohullámú kép, gondolta, és a számítógép rögtön átkapcsolt a radarvisszhangok bemérésére. A felhők eltűntek, helyüket elfoglalta a Comporellon hamis színezésű képe: a különböző szerkezetű övezetek közti határvonalak kissé elmosódottan hullámzottak.

– Ezentúl ilyen képet fogunk látni? – kérdezte enyhén meglepődve Bliss.

– Csak amíg a felhők alá nem ereszkedünk. Akkor újra napfényes lesz minden. – Még végig se mondta, újra kisütött a nap, s a látvány ismét a megszokottá vált.

– Értem – mondta Bliss, majd így folytatta: – Azt azonban nem értem, miért érdekelte a fogadóállomáson dolgozó tisztviselőt, hogy Pel csalja-e a feleségét vagy sem.

– Azt mondtam annak a fickónak, Kendraynek, hogy ha magát feltartóztatja, annak a híre eljuthat a Terminusra, s így a feleségéhez is. Pelorat akkor bajba kerül. Nem részleteztem, miféle bajba, de megpróbáltam érzékeltetni, hogy nagy bajba. A férfiak között létezik amolyan szabadkőművesi összetartás – vigyorodott el Trevize –, így aztán nem árulják el férfitársukat. Ha kérem, talán még segít is. Mert esetleg legközelebb a segítőtárs szorulhat segítségre. Feltételezem – fordította kissé komolyabbra a szót –, hogy hasonló szabadkőművesség létezik a nők között is, de mivel sohasem voltam nő, így sohasem volt alkalmam ezt közelebbről is megfigyelni.

Bliss arcát viharos érzelmek dúlták föl.

– Ezt tréfának szánta?! – csattant föl.

– Nem, komolyan beszélek – felelte Trevize. – Nem állítom, hogy az a Kendray nevű fickó csak azért engedett át bennünket, hogy Janovot megkímélje a felesége haragjától. A férfi-szolidaritás talán csak az utolsó lökést adta az egyéb érveimhez.

– De hiszen ez rettenetes! A társadalmat a saját szabályai tartják össze és ötvözik egésszé. Ilyen könnyedén lehet megszegni a szabályokat holmi semmiségekért?

– Hát – kényszerült váratlanul védekező állásba Trevize –, néha maga a szabály olyan, hogy nincs jelentősége. Akad néhány világ, amely nagyon pontosan szabályozza az űrtartományába való ki- és belépést békés és kereskedelmileg virágzó időkben. Ahogy például mi, hála az Alapítványnak. A Comporellon valamilyen oknál fogva nem igazodik ehhez – talán valami homályos belpolitikai ok miatt. Miért kellene ezt nekünk megszenvednünk?

– Ez mellébeszélés. Ha csak azoknak a szabályoknak engedelmeskedünk, melyeket igazságosnak és ésszerűnek tartunk, akkor egyetlen szabály sem érvényes, mert egy sincs, amelyet valaki ne tartana igazságtalannak és ésszerűtlennek. És ha a magunk egyéni érdekeit akarjuk érvényesíteni, mint most is, akkor mindig találunk okot, hogy azt higgyük, a bennünket gátló szabály igazságtalan és ésszerűtlen, így kezdődnek az alattomos csalások, melyek végül anarchiához és katasztrófához vezetnek, még az alattomos csaló számára is, mert a társadalom összeomlását ő sem élheti túl.

– A társadalom nem omlik össze ilyen könnyen – szállt vitába Bliss-szel Trevize. – Magából Gaia beszél, és Gaia egyszerűen nem értheti meg a szabad individuumok társadalomba szerveződését. Az ésszerűen és igazságosan lefektetett szabályok a körülmények megváltozásával könnyen haszontalanná válhatnak, noha a tehetetlenség következtében továbbra is érvényben maradnak. Akkor pedig nemcsak jogos, de egyenesen hasznos is e szabályok áthágása, ami egyben arra is figyelmeztet, hogy immár haszontalanná – ha nem egyenesen károssá – váltak.

– Ezek szerint minden tolvaj és gyilkos állíthatja, hogy ő az emberiséget szolgálja.

– Túlzásokra ragadtatja magát. Gaia szuperorganizmusában automatikus megegyezés van a társadalmi szabályokat illetően, és föl sem vetődik senkiben, hogy azokat megszegje. Ugyanígy elmondhatjuk azt is, hogy Gaia tesped és betokosodik. A szabad kapcsolatokban bevallottan megvan a zűrzavar eleme is, de ez az ára annak, hogy a megújulásra és a változtatásra képesek legyünk. Egészében véve méltányos ár.

Bliss hangja egy fokkal magasabbra csapott.

– Maga nagyon téved, ha azt hiszi, hogy Gaia tesped és betokosodik! Mi állandó önvizsgálat alatt cselekszünk, viselkedünk és ítélkezünk a dolgok felett. És nem tehetetlenségből vagy esztelenségből tartunk ki emellett. Gaia tapasztalatok és gondolatok révén tanul; ezért csak akkor változik, amikor arra szükség van.

– Még ha igaz is, amit mond, az önvizsgálat és a tanulás folyamata igencsak lassú lehet, mert a Gaián csak Gaia létezik. Itt, a szabadságban viszont, még ha csaknem mindenki egyetért is, mindig lesznek, akik nem értenek egyet, és bizonyos esetekben e keveseknek lesz igaza, és ha elég okosak, elég fanatikusak és eléggé igazuk van, a végén győzni fognak, és belőlük válnak a jövendő korok hősei – mint Hari Seldonból, aki tökéletesítette a pszichohistóriát, saját gondolatait szembehelyezte az egész Galaktikus Birodalommal, és győzött.

– A győzelme csak eddig tartott, Trevize. A végakarata szerint elképzelt Második Birodalom nem fog megvalósulni. Galaxia lesz helyette.

– Lesz? – kérdezte Trevize mogorván.

– Maga döntött így, és bármennyit vitatkozik is velem a szigetemberek érdekében, őrült és bűnös szabadságuk érdekében, az agya rejtett zugaiban él valami, ami kényszerítette, hogy egyetértsen velem/velünk/Gaiával, amikor a döntését meghozta.

– Az agyam rejtett zugaiban pillanatnyilag csak az van, amit keresek – felelte Trevize még komorabban. – Kezdetnek mindjárt ez itt – mutatott a megfigyelőernyőre, amelyen egy hatalmas város bontakozott ki a látóhatár szélén: alacsony, csak itt-ott felmagasodó épületek halmaza, mely körül széles mezők barnállottak a vékony zúzmararéteg alatt.

– Milyen kár! – csóválta meg a fejét Pelorat. – Figyelni akartam, hogyan közeledünk, s ehelyett ezt a vitát hallgattam.

– Oda se neki, Janov – mondta Trevize. – Figyelhet még, ha elhagyjuk a bolygót, ígérem, akkor majd becsukom a szám, csak győzze meg Blisst, hogy ő is vigyázzon a sajátjára.

És a Távoli Csillag egy mikrohullámú sugár nyomában földet ért az űrrepülőtéren.

14.

Kendray zord arccal tért vissza a fogadóállomásra, s tekintetével nyomon követte a Távoli Csillag áthaladását. Még a műszak leteltével is erősen nyomott hangulatban volt.

Éppen leült a napot lezáró étkezéshez, amikor egyik társa, egy hórihorgas, ritkás barna hajú fickó, akinek furán távol ülő szeme volt, a szemöldöke pedig olyan szőke, hogy jóformán nem is látszott, leült melléje.

– Mi a baj, Ken? – kérdezte. Kendray szája megrándult.

A hajó, amely az előbb átment, gravitikus volt, Gatis.

– Az a furcsa kinézetű, amelyik egyáltalán nem mutatott radioaktivitást?

– Ezért nem volt radioaktív. Semmi üzemanyag. Gravitikus.

Gatis bólogatott.

– Amelyikre azt mondták, hogy figyeljük?

– Az.

– És te kaptad el. Meg kell hagyni, szerencsés fickó vagy.

– Nem olyan szerencsés. Egy azonosíthatatlan nő is volt benne – és én nem jelentettem.

– Micsoda? Na, ezt én nem hallottam. Tudni sem akarok róla. Szót se többet. Lehetsz a cimborám, de nem akarok a cinkosod lenni, miután a dolog már megtörtént.

– Nem ez aggaszt. Legalábbis nemcsak ez. Le kellett küldenem a hajót. Kell nekik ez vagy bármelyik gravitikus hajó. Te is tudod.

– Persze, de legalább jelenthetted volna a nőt.

– Nem akartam. Nincs férjnél. Csak felcsípték, hogy... hogy... használják.

– Hány férfi van a fedélzeten?

– Kettő.

– És egyszerűen csak felcsípték, hogy... szóval arra? Biztosan terminusiak.

– Úgy van.

– A terminusiak mindenre képesek.

– Úgy van.

– Undorító. És megengedhetik maguknak.

– Az egyikük házas, és nem akarja, hogy a felesége megtudja. Ha jelentem a nőt, a felesége rögtön rájön.

– Hát az asszony nincs odahaza, a Terminuson?

– Dehogy nincs, de akkor is rájönne.

– Megérdemelné az az alak, hogy az asszony megtudja.

– Egyetértek... de miért éppen én legyek érte a felelős?

– Le fognak dorongolni, amiért nem jelentetted. Az nem mentség, hogy nem akartad bajba keverni a pasast.

– Te jelentetted volna?

– Gondolom, kénytelen lettem volna.

– Nem, nem lettél volna. A kormánynak kell az a hajó. Ha ragaszkodom hozzá, hogy jelentem a nőt, a férfiak könnyen meggondolhatták volna magukat, és egy másik bolygó felé veszik az irányt.

– De vajon hisznek-e majd neked?

– Azt hiszem, igen. Az már biztos, hogy csinos kis nő volt. Képzeld csak el, hogy hajlandó volt elmenni két férfival, méghozzá nős emberekkel, volt mersze kihasználni a lehetőséget! Tudod, az ilyesmi kísértésbe hozza az embert.

– Nem hinném, hogy szeretnéd, ha az asszonyság odahaza hallaná, miket mondasz, de még azt se, hogy miket gondolsz!

– Ki mondaná el neki? Te? – kérdezte Kendray gyanakodva.

– Ugyan már! Magadtól is tudhatnád. – Gatis arcáról gyorsan eltűnt a felháborodás, s már folytatta is: – Tudod-e, hogy nem sok jót jósolok azoknak a fickóknak, akiket átengedtél?

– Tudom.

– A lentiek hamar fel fogják ismerni őket, és még ha meg is úszod, ők aztán nem fogják.

– Tudom – ismételte Kendray –, de én sajnálom őket. Akármilyen bajt hoz is rájuk az a nő, semmiség lesz ahhoz képest, amit a hajó hoz rájuk. A kapitány elejtett néhány megjegyzést...

Kendray elhallgatott, mire Gatis sürgetni kezdte:

– Például?

– Felejtsd el – intette Kendray. – Ha kitudódik, a fejemet veszik.

– Nem fogom továbbadni.

– Én se. De nagyon sajnálom azt a két terminusi fickót.

15.

Aki az űrben járva megtapasztalta annak állandóságát, az űrhajózás igazi izgalmát akkor éli át, amikor elkövetkezik a leszállás ideje egy új bolygóra. Alant a föld sebesen siklik hátrafelé, közben egy-egy pillanatra feltűnnek a szárazföldek, a vizek, a szabályos formájú térségek és vonalak, melyek szántóföldeket és utakat jelentenek. Az ember észleli a növények zöldjét, a beton szürkeségét, a csupasz föld barnáját, a hó fehérségét. És ami a fő: a sűrűn lakott halmazok láttán elfogja az izgalom, hiszen minden világon sajátos geometriájú és sajátos építészeti változatosságot mutató városok léteznek.

A hagyományos hajón utazóknak ráadásul még át kellett élniük a földet érés és a leszállópályán való átsiklás izgalmát is. A Távoli Csillag azonban más eset volt. A levegőrétegen átlebegve lelassult az ügyesen kiegyensúlyozott légellenállás és nehézkedési erő révén, s végül az űr kikötő fölött jutott nyugalmi állapotba. A viharos szél valamelyest megnehezítette a dolgukat. A Távoli Csillag, melyet úgy terveztek, hogy a gravitációs vonzás minél kisebb hatást gyakoroljon rá, nemcsak súlyát, de tömegét tekintve is rendkívül könnyű jármű volt. Ha a tömege túlságosan megközelítette volna a zéró értéket, egyszerűen elfújta volna a szél. Ennélfogva fokozni kellett a gravitációs ellenerőt: a sugárhajtás tolóerejét kellett nagy szakértelemmel úgy felhasználni, hogy az ne csak a bolygó vonzását, hanem a széllökéseket is ellensúlyozza, tekintetbe véve minden egyes szélroham energiáját. Megfelelő számítógép nélkül ezt a manővert nem is lehetett volna végrehajtani.

A hol innen, hol onnan támadó apró, de kikerülhetetlen széllökések közepette a hajó egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, míg végül alámerült a kikötőben számára kijelölt területre.

Amikor a Távolt Csillag leszállt, fehérrel tarkázott halványkék ég borult fölébe. A szél még itt, a felszín közelében is viharosan fújt, s noha navigációs veszélyt már nem jelentett, fagyos leheletére Trevize összeborzongott. Rögtön rájött, hogy ruhatáruk teljesen hasznavehetetlen a comporelloni időjárási körülmények között.

Pelorat ezzel szemben elismerően nézett körül, s élvezettel szívta be az orrán át a levegőt; neki jólesett a harapós hideg, legalábbis pillanatnyilag. Szándékosan széttárta kabátja szárnyait, hogy érezze mellén a szél erejét. Tudta, hamarosan be fogja gombolni, még a sálat is a nyaka köré tekeri, most azonban érezni akarta, hogy van levegő. Ilyesmiben a hajón nincs része az embernek.

Bliss szorosan összefogta magán a kabátot, és kesztyűs kezével mélyen a fejébe nyomta a kalapját. Arcán keserves ráncok rajzolódtak ki, s kis híja volt, hogy el nem sírta magát.

– Pokoli világ – motyogta. – Gyűlöl bennünket, rosszul bánik velünk.

– Szó sincs róla, Bliss, drágám – felelte buzgón Pelorat. – Biztos vagyok benne, hogy a lakói szeretik ezt a világot, és az is... ööö... szereti őket, ha megfelel neked ez a megközelítés. Hamarosan fedél alá kerülünk, és ott meleg lesz.

S mint akinek csak most jut eszébe, kitárta kabátja egyik szárnyát, és betakarta vele a lányt, aki rögtön a mellére fészkelte magát.

Trevize mindent megtett, hogy ne vegyen tudomást az időjárásról. Zsebszámítógépével ellenőrizte a kikötői hatóságoktól kapott kártyát, valóban rajta vannak-e a szükséges adatok: a parkolófolyosó és -parcella száma, a hajó neve és motorszáma, és így tovább. Még egyszer megnézte, jól zárta-e le a hajót, majd megkötötte a lehető legnagyobb összegű biztosítást, ha netán szerencsétlenség történne (tulajdonképpen fölöslegesen, hiszen a Távoli Csillag sebezhetetlen a Comporellon feltételezett technikai fejlettségi szintjén – nem beszélve arról, hogy pótolhatatlan, bármekkora árat kínáljanak is érte).

A taxiállomást megtalálta ott, ahol annak lennie kellett. (Számos űrrepülőtéri berendezés helyére, megjelenési formájára és használatára kidolgozták már az egységes szabványt. Szükség volt rá, mivel az utazóközönség a legkülönbözőbb bolygókról érkezett az űrrepülőterekre.)

Jelzett taxiért, rendeltetési célul azonban csak a "City" szót lyukasztotta ki.

– Oda is siklott hozzájuk egy taxi diamágneses sítalpain, könnyedén sodortatva magát a szél alatt – ugyanakkor egyfolytában rázkódva nem kimondottan csendes motorja miatt. Sötétszürke volt, s a fehér színű taxi jelzést a hátsó ajtajain viselte. A sofőrön sötét kabát és fehér szőrmekalap volt.

Pelorat felfigyelt rá, és halkan megjegyezte:

– Úgy látszik, ezen a bolygón a fekete-fehér színezés járja.

– Lehet, hogy a szűkebben vett belvárosban élénkebbek a színek – felelte Trevize.

– A belvárosba mennek, emberek? – szólt bele a sofőr egy kis mikrofonba, talán hogy ne kelljen kinyitnia az ablakot.

Kicsit éneklősen beszélte a galaktikus nyelvet, ami kellemes színezetet adott a beszédének, s még a megértést is megkönnyítette – az ilyesmi mindig nagy megkönnyebbülés, ha új bolygóra érkezik az ember.

– Úgy van – felelte Trevize, mire kinyílt a hátsó ajtó.

Bliss beszállt, őt Pelorat, majd Trevize követte. Az ajtó bezárult, s körülölelte őket a meleg.

Bliss megdörzsölte kezét, s hosszan, megkönnyebbülten felsóhajtott. A taxi lassan elindult, miközben a sofőr megszólalt:

– A hajó, amivel jöttek, gravitikus, ugye?

– Látva, ahogy földet ért, kételkedne benne?

– Ezek szerint a Terminusról valók? – kérdezősködött tovább a sofőr:

– Ismer más világot, ahol ilyet tudnak építeni? – folytatta Trevize a kérdésre kérdéssel történő válaszolást.

Úgy tűnt, a sofőr a választ emészti, miközben a taxi felgyorsult. Aztán mégis megszólalt:

– Ön mindig kérdéssel válaszol a kérdésre?

– Miért ne? – Trevize nem tudott ellenállni a kísértésnek.

– Ez esetben hogy válaszolna, ha azt kérdezném, nem Golan Trevize-nek hívják-e?

– Azt válaszolnám: miért kérdezi?

A taxi az űrrepülőtér külterületén megállt, s a sofőr így szólt:

– Kíváncsiságból! Ismét megkérdezem: ön Golan Trevize?

Trevize hangja, keménnyé, ellenségessé vált.

– Miért tartozik ez önre?

– Barátom – mondta a sofőr. – Addig nem megyünk tovább, amíg nem felel a kérdésre. És ha nem válaszol határozott igennel vagy nemmel másodperceken belül, elzárom a fűtést az utastérben, és aztán várunk. Ön Golan Trevize tanácsos a Terminusról? Ha nemmel válaszol, meg kell mutatnia nekem a személyazonossági papírjait.

– Igen, Golan Trevize vagyok – válaszolta Trevize –, és mint az Alapítvány tanácsosa, remélem, hogy a rangomnak kijáró tisztelettel bánnak velem. A baklövés, amit elkövetett, nagy bajba fogja sodorni. És most mi lesz?

– Most valamivel könnyebb szívvel indulhatunk tovább. – A taxi újra elindult. – Én gondosan választom ki az utasaimat, és csak két férfira számítottam. A nő jelenléte meglepett, ezért azt gondoltam, talán tévedtem. De ha ön valóban az, aki, bizonyára meg fogja magyarázni a nő kilétét, ha majd a rendeltetési céljához ér.

– Ön nem ismeri az én rendeltetési célomat.

– Történetesen ismerem. Ön a Szállítási Minisztériumba megy.

– Nem oda óhajtok menni.

– Ez szemernyit sem változtat a helyzeten, tanácsos. Ha taxisofőr volnék, oda vinném, ahová menni akar. De mivel nem az vagyok, oda viszem, ahová én akarom vinni.

– Elnézést kérek – hajolt előre Pelorat –, de ön valóban taxisofőrnek látszik. Hiszen taxit vezet.

– Bárki vezethet taxit. Csak nem mindenkinek van jogosítványa rá. És nem minden taxi, ami annak látszik.

– Ne játsszunk tovább – mondta Trevize. – Kicsoda ön, és mit csinál? Ne felejtse el, hogy minderről számot kell adnia majd az Alapítványnak.

– Nekem ugyan nem – felelte a sofőr. – Esetleg a feletteseimnek. Én a Comporelloni Biztonsági Szolgálat ügynöke vagyok. Azt az utasítást kaptam, hogy bár a rangjuknak kijáró tisztelettel, de mindenképpen juttassam el önöket az utasításban meghagyott helyre. És jól gondolják meg, hogyan viselkednek, mert az autó fel van fegyverezve, engem pedig felhatalmaztak, hogy támadás esetén védekezzek.

16.

Attól kezdve, hogy a jármű elérte az utazósebességet, tökéletesen simán, zajtalanul futott, s ebben a nagy csendességben Trevize dermedt mozdulatlanságban ült. Bár nem nézett oda, tudta, hogy Pelorat időnként egy-egy oldalpillantást vet rá, s tanácstalan arcáról szinte lerí a kérdés: "Most mit tegyünk? Kérem, mondja meg!"

Szeme Blissre villant, aki nyugodtan, látszólag közömbösen ült a kocsiban. Persze, hiszen ő önmagában is egy egész világ volt. Noha galaktikus távolságok messziségében voltak Gaiától, az egész bolygó ott rejtőzött a bőre alatt; valódi veszélyben ő bízvást folyamodhatott ehhez a mentsvárhoz.

De hát tulajdonképpen mi történt?

A fogadóállomás tisztviselője nyilván a gyakorlatnak megfelelően leküldte a jelentését – kihagyva belőle Blisst –, amely felkelthette a biztonságiak és mindenekelőtt a Szállítási Minisztérium érdeklődését. Vajon miért?

Békés idők jártak, tudomása szerint semmi különösebb feszültség nem volt a Comporellon és az Alapítvány között. Ő személy szerint az Alapítvány egyik fontos tisztségviselője...

Várjunk csak! A fogadóállomáson azt mondta a tisztviselőnek – annak a Kendray nevűnek –, hogy fontos ügyben jött a comporelloni kormányhoz. Ezt nyomatékosan hangsúlyozta, hogy rávegye, engedje át őket. Kendray nyilván ezt is jelentette, s ez kelthette föl az érdeklődésüket.

Erre nem számított, pedig láthatta volna előre.

Akkor hát hogyan is állunk az állítólagos tisztánlátási tehetségével? Máris kezdi elhinni, hogy valóban fekete doboz, ahogy Gaia feltételezi – vagy legalábbis állítja, hogy feltételezi – róla? Máris ingoványos területre vezette volna a babonás hitre alapozott túlzott önbizalom?

Hogyan is ülhetett fel egy percig is ennek az ostobaságnak? Hát valóban soha életében nem tévedett még? Tudta, milyen idő lesz holnap? Nyert valaha is nagy összeget szerencsejátékon? A válasz: nem, nem és újra csak nem.

Akkor hát csak a nagy horderejű, még éppen csak alakuló dolgokban volt mindig igaza? Ezt meg honnan tudhatná?

Felejtsük el! Végtére is a puszta tény, hogy azt állította, fontos államügyben jár... nem, az "Alapítvány biztonságát" emlegette...

Nos, tehát a puszta tény, hogy az Alapítvány biztonsága ügyében jött, méghozzá titokban, váratlanul – aminthogy úgy is volt – kelthette föl a figyelmüket. Igen ám, de amíg nem tudják, miről van szó, a legnagyobb óvatossággal kellene eljárniuk, és szertartásosan, a rangjának kijáró tisztelettel bánniuk vele. Semmiképpen sem úgy, hogy elrabolják és fenyegetik.

Pedig pontosan ezt tették. Vajon miért?

Miért érzik magukat elég erősnek és hatalmasnak, hogy így bánjanak a Terminus egyik tanácsosával?

A Föld állna a háttérben? Ugyanaz az erő, amely oly hatásosan rejtette el az eredet világát még a Második Alapítvány nagy mentalistái elől is, lépett most elő, hogy már az első szakaszban meghiúsítsa a kutatását? Vajon a Föld mindentudó? Mindenható?

Trevize megrázta a fejét. Ez az út az őrületbe vezet. Ezentúl mindenért a Földet fogja okolni? Minden megmagyarázhatatlan viselkedést, az út minden kanyarját, a körülmények minden fordulatát a Föld titkos mesterkedése eredményének fog tulajdonítani? Mihelyt így kezdi látni a dolgokat, a biztos kudarc vár rá.

Ekkor érezte, hogy a jármű lelassul, s visszazökkent a valóságba.

Csak most jutott eszébe, hogy egyetlen pillantást sem vetett a városra, melyen áthajtottak. Körülnézett, hogy némi benyomást szerezzen róla. Az épületek alacsonyak voltak, de mivel ez hideg bolygó volt, talán nagy részük a föld alá húzódott.

Színeket nem látott, s ez idegen volt az emberi természettől.

Olykor feltűnt egy-egy jól bebugyolált járókelő, de ahogy maguk az épületek, bizonyára az emberek többsége is a föld alatt tartózkodott.

A taxi megállt. Alacsony, széles, valamilyen mélyedésből kiemelkedő épület előtt voltak, melynek alját Trevize nem látta. Percek teltek el így, sem az autó, sem a sofőr nem mozdult. Magas, fehér kalapja majdnem az autó tetejét súrolta.

Trevize szórakozottan eltűnődött, vajon hogy tud a sofőr ki- és beszállni úgy, hogy a kalapját ne verje le közben. Amikor megszólalt, a gőgjében megalázott hivatalnok fojtott dühe érződött a hangján:

– Nos, sofőr, most mi a helyzet?

A sofőrfülke és az utastér közti csillogó válaszfal comporelloni változata korántsem volt kezdetleges munka. A hanghullámok áthatoltak rajta, de Trevize sejtette, hogy a mégoly nagy energiával rendelkező anyagi részecskék ellenben nem.

– Valaki majd feljön önökért – válaszolta a sofőr. – Addig csak üljenek nyugodtan.

Alighogy ezt kimondta, három fej bukkant elő egy enyhe ívű, sima kaptatón a mélység felől, amelyben az épület állt. Majd láthatóvá váltak a fejekhez tartozó testek is; bizonyára valami mozgólépcső-féleségen közeledtek, de magát a berendezést Trevize a kocsiból nem láthatta. Amikor a három ember odaért, kinyílt a taxi utastér felőli ajtaja, s besüvített rajta a hideg levegő.

Trevize – nyakán összefogva a kabátját kilépett. Két társa követte – Bliss erősen vonakodva.

A három comporelloni ijesztően alaktalan volt a felfújt öltözékben, amelybe talán villamos fűtést vezettek. Trevize az ilyesmit nem sokra tartotta: a Terminuson nem volt szükség rá, s amikor egy télen, a közeli Anacreon bolygón járva, kölcsönvett egy fűtött kabátot, hamarosan rá kellett jönnie, hogy hajlamos a túlmelegedés-re – de addigra már csurgott róla a verejték.

Már ahogy közeledtek, enyhe megbotránkozással vette tudomásul, hogy a comporelloniak fegyvert viselnek. Nem is próbálták eltitkolni – épp ellenkezőleg. Sugárpisztolyukat a külső ruházatukhoz erősített pisztolytáskában tartották.

Egyikük egyenesen Trevize elé lépett, és nyersen megszólalt:

– Elnézést, tanácsos. – S egyetlen, durva mozdulattal szétrántotta Trevize kabátját. Kutató kezét föl-le futtatta Trevize oldalán, hátán, mellén és combján. Ezután megrázta és ledobta a kabátot. Trevize döbbenetében csak akkor eszmélt rá, hogy gyorsan és hatásosan megmotozták, amikor már vége is volt az egésznek.

Pelorat leesett állal és félrehúzott, tátott szájjal szenvedte el a második comporelloni keze által rajta megesett hasonló méltatlanságot.

A harmadik Blisst vette célba, aki nem várta meg, míg hozzáérnek. Valamiképpen már tudta, mire számítson, mert egyetlen mozdulattal lerántotta magáról a kabátot, s egy percre ott állt lenge öltözékében, védtelenül a süvítő szélben.

– Láthatják, fegyvertelen vagyok – közölte az időjáráshoz illő fagyos hangon.

És valóban láthatta mindenki. A comporelloni megrázta a kabátot, mintha a súlyából akarná megállapítani, rejtegetnek-e benne fegyvert – nyilván észre is vette volna –, majd visszalépett.

Bliss újra belebújt a kabátjába, szorosan összehúzta magán, s Trevize egy pillanatra csodálta a viselkedését. Tudta, mit érezhetett ebben a hidegben, de a lány egyetlen remegést, egyetlen borzongást sem engedett meg magának, mialatt csupán egy vékony blúz és pantalló fedte a testét. (Később jutott csak eszébe, vajon szükség esetén nem kaphat-e Bliss meleget Gaia többi részétől.)

Az egyik comporelloni intésére Trevize-ék elindultak utána; a másik kettő mögöttük lépdelt. Az a néhány járókelő, akivel találkoztak, meg sem állt, hogy lássa, mi történik. Vagy nagyon is hozzászoktak már e látványhoz, vagy – ami még valószínűbb – csak azzal törődtek, hogy mihamarabb céljukhoz érjenek valamelyik épületben.

Trevize innen már látta, hogy a comporelloniak egy mozgó rámpán jöttek fel. Most lefelé indultak mind a hatan, méghozzá egy majdnem ugyanolyan bonyolult zsiliprendszeren át, mint akármelyik űrhajóé – csakhogy ez inkább a meleget, mintsem a levegőt volt hivatva bent tartani.

És máris egy hatalmas épület belsejében találták magukat.

5 - Harc a hajóért

17.

Trevize első benyomása az volt, hogy egy hiperdráma szereplőjévé avatták – közelebbről egy, a Birodalom idejében játszódó történelmi kalandregény szereplőjévé. E játékhoz sajátos díszletek járultak (néhány változatban, ámbár lehet, hogy valójában csak egy volt, s azt használta minden hiperdráma-rendező), melyek az ereje teljében lévő Trantor galaxist átfogó bolygóvárosát jelképezték.

És íme, most látta a hatalmas tereket, a rohanó gyalogosokat, a kicsiny járműveket, melyek a számukra fenntartott sávokon robogtak.

Amikor fölnézett, szinte várta, hogy boltíves fülkék homálya felé tartó légi taxikat fog látni, de ebben legalább csalódhatott. Sőt ahogy magához tért kezdeti megdöbbenéséből, rájött, hogy ez az épület sokkalta kisebb, mint amekkorát az ember a Trantoron elvárhatna. És csak egy épület volt, nem pedig egy épületegyüttes része, mely ezer és ezer mérföldekre nyúlik minden irányban.

És a színek is mások voltak. A hiperdrámákban a Trantort mindig ijesztően rikító színekkel ábrázolták, a ruhák pedig tökéletesen hordhatatlanok, célszerűtlenek voltak. De mindeme színek és modorosságok csak arra szolgáltak, hogy jelképezzék a Birodalom dekadenciáját (ez a szemlélet manapság kötelező érvényű volt), különös tekintettel a Trantoréra.

Ebből az alaphelyzetből kiindulva a Comporellon csakis a dekadencia szöges ellentéte lehetett, mert a színskála, amelyet Pelorat odafent az űrkikötőben észrevételezett, itt csak megerősítést nyert.

A falak a szürke különböző árnyalatait mutatták, a mennyezet mindenütt fehér volt, az emberek pedig fekete, szürke és fehér ruhákat viseltek. Időnként feltűnt egy-egy teljesen fekete öltözék is, még ritkábban egy-egy teljesen szürke, de tiszta fehéret Trevize egyet sem látott. A minta azonban sohasem ismétlődött, mintha a színektől megfosztott emberekben elfojthatatlanul élt volna a vágy, hogy valamiképpen mégiscsak kimutassák egyéniség voltukat.

Az arcok általában kifejezéstelenek, vagy ha nem, akkor mogorvák voltak. A nők rövidre vágott hajat viseltek, a férfiak hosszabbat, de a homlokukból hátrasimítva, rövid varkocsokba fonva. Amikor elhaladtak egymás mellett, nem néztek a másikra. Mindenkiből áradt a céltudatosság, mintha az agyukat megtöltő üzleti ügyek semmi másnak nem hagytak volna helyet. Férfiak és nők egyformán öltöztek, csak a hajuk hossza, a mell domborulata és a csípő szélessége jelezte a különbséget.

Egy liftbe kísérték őket, mely öt szintet haladt lefelé. Amikor kiléptek, egy ajtóhoz kellett menniük, amelyen egy szürke tábla volt, rajta apró, szerény, fehér betűk: "Mitza Lizalor, szállmin".

Az elöl haladó comporelloni megérintette a feliratot, s az a következő pillanatban felragyogott. Az ajtó kinyílt, és ők bevonultak.

Tágas, meglehetősen üres szobába jutottak, melynek kopársága felért a tér tüntető pazarlásával, talán hogy megmutassa használója hatalmát.

Két kifejezéstelen arcú testőr állt a hosszabbik fal előtt; tekintetüket egyenesen a belépőkre szegezték. A szoba mértani középpontjánál talán valamicskével hátrébb egy hatalmas íróasztal terpeszkedett a helyiség közepén, mögötte pedig minden bizonnyal Mitza Lizalor: nagy testű, sima arcú, sötét szemű alak. Két hosszú ujjú, szögletes körmű, erős keze az asztalon nyugodott.

A szállmin (szállítási miniszter, gondolta Trevize) felsőruhájának széles hajtókája fehéren világított egyébként sötétszürke ruháján. A hajtókák alatt kettős fehér sáv haladt átlósan, a mell közepén keresztezve egymást. Trevize észrevette: noha az öltözéket úgy szabták, hogy semlegesítse a mell domborulatát, a fehér X mégiscsak felhívta rá a figyelmet.

A miniszter kétségtelenül nő volt. A mellét figyelmen kívül hagyva is elárulta rövidre nyírt haja, s noha az arca nem volt kifestve, a vonásai is ezt mutatták.

És a hangja is vitathatatlanul asszonyra vallott: zengő alt volt.

– Jó napot – mondta. – Nem fordul elő gyakran, hogy terminusi férfiak tisztelnek meg bennünket a látogatásukkal. Továbbá olyan asszony, aki nem szerepel a nyilvántartásban. – Tekintete egyikükről a másikukra vándorolt, majd megállapodott Trevize-n, aki fenyegető mozdulatlanságba merevedve állt előtte. – Ráadásul e férfiak egyike a Tanács tagja.

– Az Alapítvány tanácsosa – szólalt meg Trevize, s nagyon igyekezett, hogy a hangja magabiztosan csengjen. – Golan Trevize tanácsos, alapítványi küldetésben.

– Küldetésben? – A miniszter szemöldöke megemelkedett.

– Küldetésben – ismételte Trevize. – Miért bánnak hát úgy velünk, mint holmi gonosztevőkkel? Miért vettek őrizetbe fegyveres testőrök, s miért vezettek foglyokként ide? Remélem, tudja, hogy az Alapítvány Tanácsának nem fog tetszeni, ha tudomást szerez erről.

– És ettől függetlenül – szólalt meg Bliss, s a hangja az idősebb asszonyéhoz képest szinte csipogónak tűnt –, ezentúl most már mindig állnunk kell?

A miniszter egy hosszú percig jeges tekintettel nézett Blissre, aztán fölemelte egyik karját, s azt mondta:

– Három széket! Azonnal!

Kinyílt egy ajtó, s a szokásos komor comporelloni divat szerint öltözött három férfi robogott be rajta egy-egy székkel. Az íróasztal előtt állók leültek.

– Tessék – jegyezte meg a miniszter fagyos mosollyal. – Így már kényelmesebb?

Trevize gondolatban rávágta, hogy nem. A székek párnázatlanok, hidegek voltak, kemény ülésük és támlájuk egyáltalán nem követte a test vonalát.

– Miért vagyunk itt? – kérdezte.

A miniszter belenézett az asztalán heverő papírokba.

– El fogom mondani, mihelyt tisztáztuk a tényeket. Az önök Távoli Csillag nevű hajója a Terminusról való. Így van, tanácsos?

– Igen.

A miniszter fölnézett.

– Én használtam az ön címét, tanácsos. Az udvariasság kedvéért nem használná ön is az enyémet?

– Miniszterasszony elegendő lesz? Vagy van ennél tiszteletteljesebb is?

– Nincs tiszteletteljesebb, uram, és fölösleges halmoznia a címeket, A "miniszter" elegendő, vagy mondjon "asszonyomat", ha megunja a sok ismétlést.

– Akkor a válaszom a kérdésére: igen, miniszter.

– A hajó parancsnoka Golan Trevize, az Alapítvány polgára, egyben a terminusi Tanács tagja. Eddig igazam van, tanácsos?

– Igen, miniszter. És mivel én az Alapítvány polgára vagyok...

– Még nem végeztem, tanácsos. Tartsa meg az ellenvetéseit, míg elmondom a magamét. A kísérője Janov Pelorat, történész, az Alapítvány polgára. Ön az, ugye, dr. Pelorat?

Pelorat akaratlanul is összerezzent, amikor a miniszter feléje fordította kutató tekintetét.

– Igen, az vagyok, kedv... – Elhallgatott, majd újrakezdte: – Igen, miniszter.

A miniszter energikusan kulcsolta össze az ujjait.

– A nekem továbbított jelentésben asszonyról nem tesznek említést. Ez a nő a hajó állományába tartozik?

– Igen, miniszter – felelte Trevize.

– Akkor most az asszonyhoz fordulok. A neve?

– Blissnek ismernek – válaszolta a mereven ülő Bliss higgadtan, világosan –, bár a teljes nevem hosszabb, asszonyom. Kívánja, hogy elmondjam az egészet?

– Pillanatnyilag beérem annyival, hogy Bliss. Ön is az Alapítvány polgára, Bliss?

– Nem vagyok az, asszonyom.

– Melyik világnak a polgára, Bliss?

– Nincsenek papírjaim, melyek bizonyítanák, hogy bármelyik világ polgára lennék, asszonyom.

– Nincsenek papírjai, Bliss? – Egy kis jelzést tett az előtte fekvő papírokon. – Ezt a tényt följegyeztem. Mit csinál ön a hajó fedélzetén?

– Utas vagyok, asszonyom.

– Kérte a papírjait akár Trevize tanácsos, akár dr. Pelorat, mielőtt a fedélzetre lépett volna, Bliss?

– Nem, asszonyom.

– Közölte velük, hogy nincsenek papírjai, Bliss?

– Nem, asszonyom.

– Mi a dolga a hajó fedélzetén, Bliss? Illik a neve arra a tevékenységre, amit űz?

– Utas vagyok, nincs más dolgom – felelte Bliss büszkén.

– Miért zaklatja ezt a nőt, miniszter? – vágott közbe Trevize. – Miféle törvényt sértett meg?

Lizalor miniszter tekintete Blissről Trevize-re siklott.

– Ön külvilági, tanácsos, nem ismeri a mi törvényeinket – mondta. – Mindazonáltal, ha a mi világunkra látogat, ön is engedelmeskedni tartozik ezeknek. A saját törvényeit nem hozhatja magával ide; ez a galaktikus törvény általános szabálya, azt hiszem.

– Elismerem, miniszter, de ebből még nem tudom, milyen törvényeiket sértette meg ez a lány.

– Általános szabály a galaxisban, tanácsos, hogy ha a látogató az általa meglátogatott világ fennhatóságán kívül eső világról érkezik, magával kell hoznia a személyazonossági papárjait. Sok világ hanyagul kezeli ezt a kérdést, vagy mert olyan nagyra értékeli a turizmust, vagy mert a rendszabályok hidegen hagyják. Mi, comporelloniak nem tartozunk közéjük. Mi törvénytisztelő világ vagyunk, és azokat másokkal is szigorúan betartatjuk. Ez a nő világ nélküli személy, és mint ilyen, megsérti a törvényeinket.

– Neki ez ügyben nem volt választása – mondta Trevize. – Én vezettem a hajót, és én hoztam le a Comporellonra. Neki velünk kellett jönnie; vagy arra céloz, miniszter, hogy ki kellett volna löknünk őt az űrbe?

– Ez csupán azt jelenti, hogy ön is megsértette a törvényünket, tanácsos.

– Nem, ez nem így van, miniszter. Én nem vagyok külvilági. Én az Alapítvány polgára vagyok, és a Comporellon a neki alávetett világokkal együtt az Alapítvány szövetséges hatalma. Én – mint az Alapítvány polgára – szabadon jöhettem ide.

– Hogyne, tanácsos, mindaddig, míg bizonyítani tudja, hogy ön valóban az Alapítvány polgára.

– Amit meg is teszek, miniszter.

– De még az Alapítvány polgáraként sincs joga megsérteni a törvényeinket oly módon, hogy magával hoz egy világ nélküli személyt.

Trevize habozott. Nyilvánvaló, hogy a határőr, Kendray nem tartotta meg a neki tett ígéretét, nincs értelme hát, hogy védje őt.

– A határállomáson nem tartóztattak föl bennünket, tehát úgy gondoltam, az engedély arra is vonatkozik, hogy ezt az asszonyt magammal hozhatom, miniszter.

– Igaz, hogy nem tartóztatták fel önöket, tanácsos. Igaz, hogy a bevándorlási hatóságok nem jelentették az asszonyt, hanem átengedték. Gyanítom azonban, hogy a fogadóállomás tisztviselői úgy vélték – teljes joggal –, hogy előbbre való a hajójukat a felszínre engedni, mint holmi világ nélküli személy miatt aggodalmaskodni. Amit ők tettek, az – kereken kimondva – szabálysértés volt, s nekünk a megfelelő módon kell az ügyben eljárnunk, de nem kétlem, hogy a döntésüket végül jogosnak fogjuk ítélni. Mi a szigorú törvények világa vagyunk, tanácsos, de az ész diktálta határokon túl nem ragaszkodunk a törvényekhez.

– Akkor én most az ész nevében kérem, engedjen a szigorából, miniszter – vágta rá Trevize azonnal. – Ha valóban nem kapott felvilágosítást a fogadóállomástól abban az értelemben, hogy a hajónk fedélzetén egy világ nélküli személy is tartózkodik, akkor ön nem tudta, hogy a földet érésünk pillanatában valamelyik törvényüket megsértjük. Mégis teljesen nyilvánvaló: felkészült arra, hogy bennünket a leérkezésünk pillanatában őrizetbe vesz, amit valóban meg is tett. Miért cselekedett így, ha nem volt oka rá, hogy azt higgye, valamelyik törvényüket megsértjük?

A miniszter elmosolyodott.

– Megértem a zavarát, tanácsos. Hadd nyugtassam meg: bármit tudtunk is – vagy nem tudtunk – az utasa világ nélküli voltáról, annak semmi köze ahhoz, hogy önöket őrizetbe vettük. Mi az Alapítvány nevében cselekedtünk így, amelynek, mint ön rámutatott, szövetséges hatalma vagyunk.

– De hát ez lehetetlen, miniszter! – meredt rá elképedve Trevize. – Vagy még rosszabb! Nevetséges!

A miniszter kuncogása olyan volt, mint a mézcsorgás.

– Érdekelne, tanácsos, miként értékeli ön a nevetségest rosszabbnak a lehetetlennél. Egyébként ebben egyetértünk. Sajnos azonban az ön számára sem az egyik, sem a másik nem igaz. Miért is lenne az?

– Mert én az alapítványi kormány tagja vagyok, annak a küldetésében járok, és teljességgel elképzelhetetlen, hogy le akarnának tartóztatni engem, de még az is, hogy hatalmukban állna, miután mentelmi joggal rendelkezem.

– Ó, megfeledkezett a címemről, de mély felindultságában ez talán megbocsátható. Ami azt illeti, nem kértek meg rá, hogy minden teketória nélkül letartóztassam önt. Én csak azt teszem, amivel keresztülvihetem azt, amire valóban megkértek, tanácsos.

– Vagyis, miniszter? – kérdezte Trevize, miközben megpróbálta leplezni érzelmeit e félelmetes nő előtt.

– Vagyis hogy elvegyem a hajóját, tanácsos, és visszaküldjem az Alapítványnak.

– Micsoda?

– Megint elhagyta a címemet, tanácsos. Ez nagy hanyagságra vall, és cseppet sem könnyít a helyzetén. Gondolom, a hajó nem az öné. Vagy talán ön tervezte, esetleg ön építette, netalán ön fizetett érte?

– Természetesen nem, miniszter. Az Alapítvány kormánya nekem utalta ki.

– Akkor feltehetően az Alapítvány kormányának joga van érvényteleníteni ezt a kiutalást, tanácsos. Úgy képzelem, ez egy értékes hajó.

Trevize nem válaszolt.

– Ez egy gravitikus hajó, tanácsos – folytatta a miniszter. – Nem lehet belőle sok, még az Alapítványnak sem. Bizonyára megbánták, hogy a kevés közül egyet önnek utaltak ki. Talán rávehetne őket, hogy utaljanak ki egy másikat, egy kevésbé értékeset, mely mindazonáltal tökéletesen megfelel majd a küldetésének. De meg kell kapnunk a hajót, amelyen ide érkezett.

– Nem, miniszter, a hajóról nem mondhatok le. Nem hihetem, hogy az Alapítvány erre kérte önt.

– Nem egyedül engem, tanácsos – mosolygott a miniszter. – És nem is kizárólag a Comporellont. Okunk van feltételezni, hogy a kérést elküldték a sok-sok világ és térség közül mindazoknak, melyek az Alapítvány fennhatósága és szövetsége alá tartoznak. Ebből arra következtetek, hogy az Alapítvány nem ismeri az ön útitervét, és bizonyos dühödt eltökéltséggel kutatja a hollétét. Amiből viszont arra következtetek, hogy önnek nincs a Comporellont érintő olyan küldetése, melyet az Alapítvány megbízásából végezne. Röviden, tanácsos, ön hazudott nekem.

Trevize-nek eléggé nehezére esett megszólalni:

– Szeretném látni a kérés másolatát, amelyet az Alapítvány kormányától kapott, miniszter. Azt hiszem, ehhez jogom van.

– Hogyne, mihelyt az ügy törvényes keretek közé kerül. Mi nagyon komolyan vesszük a törvényes formákat, tanácsos, és biztosíthatom, a jogai teljes védelmet fognak élvezni. De úgy vélem, jobb és könnyebb volna, ha meg tudnánk egyezni itt, a nyilvánosság kizárásával, elhalasztva ezzel a bírósági eljárást. Ez jobban megfelelne nekünk is, és meggyőződésem, hogy az Alapítványnak is, amelynek nem lehet célja, hogy az emberek galaxisszerte tudomást szerezzenek egy szökevény törvényhozóról. Ez nevetséges helyzetbe hozná az Alapítványt, ami – a maga és az én felfogásom szerint is – rosszabb lenne a lehetetlennél.

Trevize ismét hallgatásba burkolózott.

A miniszter várt egy kicsit, aztán folytatta, éppoly zavartalanul, mint eddig:

– Nézze, tanácsos, akár bizalmas megegyezés, akár bírósági eljárás révén, de mindenképpen szándékunkban áll megszerezni a hajót. A büntetés, amiért hazátlan utast hozott magával, azon múlik, melyik utat választjuk. Követelje a törvényt, és a nő csak súlyosbítani fogja az ügyét; a vétekért keményen felelősségre vonjuk mindannyiukat, s biztosíthatom, nem lesz könnyű dolguk. Ha viszont megegyezünk, a kereskedelmi járat bárhová elviszi az utasát, ahová csak óhajtja, s ha úgy kívánják, önök ketten is elkísérhetik. Vagy ha az Alapítvány megkér bennünket, a rendelkezésére bocsáthatjuk az egyik saját hajónkat, egy tökéletesen megfelelőt – feltéve természetesen, hogy az Alapítvány kártalanít bennünket egy azzal egyenértékű, saját hajójával. De ha ön bármilyen oknál fogva nem kíván visszatérni az Alapítvány ellenőrzése alá tartozó területre, mi hajlandók vagyunk menedéket nyújtani, s akár még comporelloni honpolgárságot is nyerhet nálunk. Látja, számtalan előnyös lehetősége van, ha hajlandónak mutatkozik egy baráti egyezségre, de nincs egy se, ha ragaszkodik a törvényes jogaihoz.

– Ön túlságosan mohó, miniszter – szólalt meg végre Trevize. – Olyasmit ígér, amit nem tud teljesíteni. Nem ígérhet nekem menedéket, ha az Alapítvány azt kívánja, hogy szolgáltassanak ki neki.

– Tanácsos, én sohasem ígérek olyasmit, amit ne tudnék teljesíteni – felelte a miniszter. – Az Alapítvány kérése csak a hajóra vonatkozik. Önnel mint egyénnel kapcsolatban nem rendelkeztek, sem senki mással a hajón tartózkodók közül. Kívánságuk egyedül a járműre vonatkozik.

Trevize egy gyors pillantást vetett Blissre, majd azt mondta:

– Megengedi, miniszter, hogy egy rövid ideig megtanácskozzam a dolgot dr. Pelorattal és Bliss kisasszonnyal?

– Hogyne, tanácsos. Adok önnek tizenöt percet.

– Hatszemközt, miniszter.

– Átvezetik önöket egy másik szobába, és tizenöt perc múlva visszakísérik, tanácsos. Mialatt ott vannak, nem zavarjuk önöket, s meg sem kíséreljük, hogy a beszélgetésüket kihallgassuk. Erre a szavamat adom, és én megtartom a szavamat. Mindazonáltal továbbra is őrizet alatt állnak, tehát ne legyenek olyan őrültek, hogy a szökés gondolatával foglalkozzanak.

– Megértettük, miniszter.

– És amikor visszatérnek, reméljük, szabad beleegyezésüket adják a hajó átengedéséhez. Máskülönben működésbe lép a törvény gépezete, és az sokkal rosszabb lesz mindannyiuk számára, tanácsos. Megértette?

– Megértettem, miniszter – felelte Trevize, minden erejével véka alá rejtve a haragját, hiszen csöppet sem vált volna javára, ha szabadjára engedi.

18.

Kicsi, de jól megvilágított szoba volt: a bútorzat mindössze egy heverőből és két székből állt, s tisztán lehetett hallani a szellőzőberendezés halk zümmögését. Egészében véve sokkal kényelmesebbnek látszott, mint a miniszter hatalmas és steril irodája.

Egy robusztus, magas testőr vezette oda őket, aki kezét állandóan a sugárpisztolya fölött tartotta. Amikor beléptek a szobába, ő az ajtó előtt maradt, s nyomatékosan csak ennyit mondott:

– Tizenöt percük van.

De akkor már tompa csattanással a helyére is siklott az ajtó.

– Csak remélhetem, hogy nem hallgatnak ki bennünket – mondta Trevize.

– A szavát adta rá, Golan – felelte Pelorat.

– Önmaga alapján ítéli meg az embereket, Janov. Az ő úgynevezett "szava" nekem nem elég. Habozás nélkül megszegi, ha úgy látja jónak.

– Nem számít – szólt közbe Bliss. – Le tudom árnyékolni a szobát.

– Van árnyékolód? – érdeklődött Pelorat. Bliss elmosolyodott, hófehér fogai kivillantak.

– Gaia elméje az árnyékoló, Pel. Hatalmas elme, hidd el.

– Ide jutottunk ennek a hatalmas elmének a korlátai miatt – jegyezte meg Trevize dühösen.

– Hogy érti ezt? – kérdezte Bliss.

– Amikor a hármas találkozó véget ért, Gaia visszavont engem mind a polgármester asszony, mind a második alapítványbeli Gendibal elméjéből. Egyiknek se jutottam többé eszébe, legföljebb a ködös messzeségből és minden érzelmi töltés nélkül. Magamra lettem hagyva.

– Ezt kellett tennünk – felelte Bliss. – Maga a mi legfontosabb erőforrásunk.

– Igen. Golan Trevize, az igazlátó. De a hajómat bezzeg nem vonták vissza az elméjükből, igaz? Branno polgármester asszony nem engem kért vissza; én őt nem érdekeltem, de bezzeg visszakérte a hajót! A hajót nem felejtette el.

Bliss összehúzta a szemöldökét.

– Gondolja csak végig – folytatta Trevize. – Gaia úgy vette, mintha én egy egységet alkotnék a hajómmal, hogy mi ketten összetartoznánk. Ha Branno nem gondol rám, nem fog gondolni a hajóra sem. Az a baj, hogy Gaia nem érti, mi az az egyéni jelleg. Számára én és a hajóm egyetlen organizmus vagyunk, márpedig ez téves elképzelés.

– Lehetséges – mondta Bliss halkan.

– Nos, akkor a maga dolga, hogy helyrehozza ezt a hibát – jelentette ki Trevize kereken. – Nekem szükségem van a gravitikus hajómra és a számítógépemre. Semmi más nem helyettesítheti őket. Tehát, Bliss, gondoskodjék róla, hogy megtarthassam a hajót. Maga képes irányítani az agyakat.

– Úgy van, Trevize, de ez az irányítás nem könnyű feladat számunkra. Megtettük a hármas találkozó alkalmával, de tudja-e, mennyi ideig készültünk arra a találkozóra? Hogy mennyit számoltunk? Mérlegeltünk? Évekbe tellett – de szó szerint. Nem sétálhatok oda csak úgy ehhez az asszonyhoz, s igazíthatok egyet az agyán, hogy azt tegye, ami egy másik embernek megfelel.

– Maga szerint ez az idő megfelel...

Bliss nem hagyta magát félbeszakítani.

– Csak egyszer folyamodjak ehhez a módszerhez, vajon hol állunk meg a végén? Beleavatkozhattam volna a tisztviselő gondolataiba a fogadóállomáson, s rögtön átmehettünk volna. Befolyásolhattam volna a taxis ügynök gondolatait, s ő is utunkra engedett volna.

– Nos, ha már említi, megkérdezhetem, hogy miért nem tette?

– Mert nem tudjuk, mindez hová vezetne. Nem ismerjük a mellékhatásokat, amelyek, meglehet, még többet rontanának a helyzetünkön. Ha én most igazítok egyet a miniszter elméjén, az hatással lesz az őt másokhoz fűző kapcsolataira, s mivel magas hivatalt tölt be a kormányában, e hatás még a csillagközi viszonyokat is érintheti. Míg el nem jön az az idő, amikor minden ilyesmit előre ki tudunk számítani, nem merünk az agyához nyúlni.

– Akkor miért van egyáltalán velünk?

– Mert bekövetkezhet az a pillanat, amikor a maga élete forog veszélyben. Meg kell védenem az életét mindenáron, még Pel vagy a saját életem árán is. A fogadóállomáson nem volt életveszélyben – és most sincs. Ezt a helyzetet önnek kell megoldania, s ez mindaddig így lesz, amíg Gaia fel nem tudja mérni valamely cselekvés következményeit, s magára nem vállalja a döntést.

Trevize gondolkodóba esett, s végül így szólt:

– Tehát nekem kell megpróbálnom valamit. Nem biztos, hogy sikerül.

Az ajtó kinyílt, éppoly zajos döndüléssel, ahogyan becsukódott.

– Jöjjenek ki – szólt be a testőr.

– Mit fog csinálni, Golan? – suttogta Pelorat, miközben kilépdeltek.

– Még magam sem tudom egészen – súgta vissza Trevize a fejét csóválva. – Rögtönöznöm kell...

19.

Amikor visszaértek az irodába, Lizalor miniszter ugyanúgy ült az íróasztalánál. A belépők láttán arca zord mosolyra húzódott.

– Bízom benne, Trevize tanácsos, azzal az elhatározással tért vissza, hogy hajlandó lemondani a birtokában lévő alapítványi hajóról – mondta.

– Azzal az elhatározással jöttem vissza, miniszter – válaszolta Trevize nyugodtan –, hogy megbeszéljük a feltételeket.

– Nincsenek megbeszélni való feltételek, tanácsos. A tárgyalást, amennyiben ragaszkodik hozzá, nagyon gyorsan meg lehet rendezni, és még gyorsabban le lehet folytatni. Kezeskedem, hogy még a legelfogulatlanabb bíróság is elítéli, miután a bűne – az, hogy hazátlan személyt hozott magával – nyilvánvaló és vitathatatlan. Ezek után már törvény adta jogunk, hogy elkobozzuk a hajóját, és példás büntetést szabjunk ki mindhármójukra. Ne kényszerítse ki e büntetéseket, csak hogy egy napig késleltessen bennünket!

– Mégiscsak vannak megvitatni való feltételek, miniszter, mert akármilyen gyorsan el is ítélnek bennünket, az én hozzájárulásom nélkül nem vehetik el a hajót. Ha megkísérlik, hogy nélkülem, erőszakkal hatoljanak a fedélzetére, a hajó megsemmisül, s vele együtt az űrállomás is, a rajta lévő összes emberi lénnyel. Ez kétségkívül feldühítené az Alapítványt, amit önök nem mernek megkockáztatni. Ha fenyegetésekkel vagy rossz bánásmóddal akarnának kényszeríteni a hajó felnyitására, az nyilván ellenkezne a törvényeikkel, s ha végső szorultságukban mégis megszegnék saját törvényeiket, bennünket pedig megkínoznának, vagy akár hosszabb időre kegyetlen és szokatlan börtönbüntetéssel sújtanának, az Alapítvány arról is tudomást szerezne, s még inkább feldühödne. Bármennyire akarják is a hajót, nem engedhetnék meg a precedenst, hogy alapítványi polgárokkal rosszul bánjanak. Nos, beszélhetünk végre a feltételekről?

– Képtelenségeket beszél – ráncolta össze a homlokát a miniszter. – Ha szükséges, magához az Alapítványhoz fogunk fordulni. Ők tudni fogják, hogyan nyissák ki a saját hajójukat, esetleg ők kényszerítik önt erre.

– Nem használta a címemet, miniszter, de mély felindultságában ez talán megbocsátható. Ön is jól tudja, hogy csak legvégső esetben fordul az Alapítványhoz, hiszen nem áll szándékában visszaszolgáltatni nekik a hajót.

A mosoly lehervadt a miniszter arcáról.

– Miféle képtelenség ez, tanácsos?

– Az a fajta képtelenség, miniszter, amit talán másoknak nem szükséges hallaniuk. Engedje meg, hogy a barátom és az ifjú hölgy visszavonuljon valami kényelmes szállodai szobába, ahol végre kipihenhetik magukat, és bocsássa el a testőreit is. Maradjanak kint az ajtó előtt, és hagyjanak itt önnek egy sugárpisztolyt. Ön nem valami törékeny kis nő, és egy sugárpisztollyal a kezében nem kell tartania tőlem. Én fegyvertelen vagyok.

A miniszter az asztal fölött áthajolt hozzá.

– Nem fordulhat elő olyan eset, hogy félnem kellene magától.

Anélkül hogy hátranézett volna, magához intette az egyik testőrt, aki azonnal odalépett, s erőteljes dobbantással vigyázzba vágta magát.

– Testőr – szólt az asszony –, őt és őt kísérje az 5-ös lakosztályba. Gondoskodjék a kényelmükről és az őrzésükről. Maga felel érte, ha netán rosszul bánnak velük, vagy ha a biztonságukon valami csorba esik.

Felállt, és hiába határozta el Trevize, hogy tökéletesen megőrzi a hidegvérét, mégis összerándult egy kissé. A nő magas volt: legalább 1,85 méter, mint Trevize, ha ugyan nem magasabb egy-két centiméterrel. A mellén kereszteződő, majd a derekát körülfogó két fehér csík még keskenyebbnek láttatta amúgy is keskeny derekát. Valami energikus kecsesség volt benne, és Trevize borongva gondolt rá, hogy valószínűleg igazat mondott, amikor azt állította, hogy nincs semmi félnivalója tőle. Ha dulakodásra kerülne a sor, gondolta, az asszony játszi könnyedséggel két vállra fektetné.

– Jöjjön velem, tanácsos – mondta a nő. – Ha ezentúl képtelenségeket akar mondani, jobb, ha minél kevesebben hallják, már csak a saját érdekében is.

Fürge léptekkel haladt elöl, s a mögötte lépkedő Trevize úgy érezte, eltörpül az árnyékában, holott ehhez hasonlót még sohasem érzett nő társaságában.

Amikor beléptek egy liftbe, s az ajtó bezárult mögöttük, a nő újra megszólalt:

– Most egyedül vagyunk, tanácsos, és ha olyan illúziókat melenget, hogy erőszakot alkalmaz velem szemben valami elképzelt cél elérése érdekében, kérem, tegyen le róla. – Kántálása még szembetűnőbbé vált, amikor látható élvezettel hozzátette: – Ön kifejezetten erős példánynak látszik, de biztosíthatom, nem esne nehezemre eltörni a karját vagy a gerincét, ha meg kellene tennem. Van nálam fegyver, de ehhez még arra sem lenne szükségem.

Trevize megvakarta az arcát, s közben a tekintete lesiklott, majd felvándorolt a nő testén.

– Miniszter, én birkózásban állom a sarat bármelyik férfival, aki a súlycsoportomba tartozik, de már eldöntöttem, hogy önnel szemben elveszíteném a menetet. Tudom, mikor vagyok eleve reménytelen helyzetben.

– Helyes – felelte a miniszter, és elégedettnek látszott.

– Hová megyünk, miniszter? – kérdezte Trevize.

– Le! Meglehetősen mélyre. De azért ne aggódjék. Egy hiperdrámában, gondolom, így indulnának el önnel valami föld alatti várbörtön felé, de a Comporellonon nincsenek földalatti várbörtönök, csak egészen egyszerű börtönök. Most a magánlakosztályomba megyünk; nem olyan romantikus hely, mint a régi, csúf birodalmi idők várbörtönei voltak, de kényelmesebb.

Trevize úgy becsülte, legalább ötven méterre szállhattak le a bolygó felszíne alá, amikor a lift ajtaja félrehúzódott, és ők kiléptek.

20.

Nem titkolt meglepetéssel nézett körül a lakosztályban.

– Nem tetszik a lakásom, tanácsos? – kérdezte mogorván a miniszter.

– Dehogy, miért is ne tetszene, miniszter? Csak meglepődtem. Erre nem számítottam. Ami kevés benyomásom volt az önök világáról a megérkezésem óta látottak és hallottak alapján, abból úgy gondoltam, hogy ez egy önmegtartóztató, minden haszontalan fényűzést kerülő világ.

– Az is, tanácsos. Energiaforrásaink korlátozottak, tehát az életünknek is éppoly ridegnek kell lennie, mint az időjárásnak.

– De hát ez, miniszter... – Trevize kitárta a karját, mintha át akarná ölelni a szobát, amelyben (ezen a bolygón először) színeket látott, a heverők párnázottak voltak, a megvilágított falak lágyan szórták a fényt, és a padlót puha szőnyeg borította, mely ruganyossá tette a lépteket, s elnyelte a zajokat. – Ez aztán valóban fényűző!

– Ahogy mondja, tanácsos, valóban kerüljük a haszontalan fényűzést, a hivalkodó fényűzést, a pazarlóan szertelen fényűzést. Ez itt ellenben magánfényűzés, amelynek megvan a maga haszna. Én keményen dolgozom, súlyos felelősséget hordok a vállamon. Szükségem van egy helyre, ahol egy időre megfeledkezhetem a hivatalom nehézségeiről.

– És minden comporelloni így él, ha a többiek szeme elfordul róla, miniszter? – tudakolta Trevize.

– A munkája és a felelőssége mértékétől függ. Kevesen engedhetik meg maguknak, vagy érdemlik ki, vagy – hála etikai szabályzatunknak – igénylik.

– De ön, miniszter, megengedheti, megérdemli – és igényli?

– A rangnak megvannak a maga előjogai, éppúgy, mint a kötelezettségei – válaszolta a miniszter. – És most foglaljon helyet, tanácsos, és meséljen nekem arról az őrültségről, amit a fejében forgat. – Leült a heverőre, amely lassan engedett súlyának, majd rámutatott egy hasonlóan puha székre, mely tőle nem túl messzire állt, pontosan vele szemben.

– Őrültség, miniszter? – kérdezte Trevize, miközben leült.

A miniszter láthatóan elengedte magát, jobb könyökét egy párnára támasztotta.

– Magánbeszélgetésben nem szükséges túl mereven ragaszkodnunk a hivatalos tárgyalások hangneméhez. Nyugodtan hívhat Lizalornak, én pedig Trevize-nek fogom szólítani. Mondja el, Trevize, mit sütött ki, hadd vizsgáljuk meg együtt közelebbről.

Trevize keresztbe vetette a lábát, és hátradőlt a székben.

– Nézze, Lizalor, választás elé állított engem: vagy önként átadom a hajót, vagy hivatalos bírósági eljárást indítanak ellenem. Mindkét esetben végül az önöké lesz a hajó. Ön mégis megtett mindent, hogy meggyőzzön, válasszam az első lehetőséget. Még arra is hajlandó, hogy a sajátom helyett egy másik hajót ajánljon fel, hogy a barátaimmal együtt oda mehessek, ahova akarok. Vagy ha az a kívánságunk, itt maradhatunk a Comporellonon, s még honpolgárságot is kaphatunk. Tizenöt percig tanácskozhattunk egymás között a részletekről. Mi több, hajlandó volt idehozni engem a magánlakosztályába, mialatt a barátaim feltehetőleg egy kényelmes szállodában pihennek. Egyszóval, Lizalor, ön megveszteget engem, s mindent bedob, hogy tárgyalás nélkül engedjem át önnek a hajómat.

– Ugyan, Trevize, nem bízhatna bennem pusztán humánus érzéseitől indíttatva?

– Nem.

– Vagy abból a megfontolásból, hogy az önkéntes lemondás gyorsabb és célravezetőbb minden bírósági tárgyalásnál?

– Nem! Nekem más javaslatom lenne.

– Mégpedig?

– A törvényszéki tárgyalásnak egyetlen komoly hátránya van: a nyilvánossága. Maga számtalanszor hivatkozott e világ szigorú törvénykezési rendszerére, és én gyanítom, egy tárgyalást nehéz úgy lebonyolítani, hogy ne készüljön róla részletes jegyzőkönyv. Ha pedig ez így van, akkor az Alapítvány tudomást fog szerezni róla, s mihelyt a tárgyalás lezajlott, önnek vissza kell szolgáltatnia a hajót.

– Természetesen – felelte Lizalor kifürkészhetetlen arccal. – A hajó az Alapítvány tulajdona.

– Ezzel szemben ha magánegyezséget köt velem, arról nem kell jegyzőkönyvnek készülnie. Megkaphatja a hajót, és mivel az Alapítvány mit sem tud az ügyről – hiszen ők még azt sem tudják, hogy mi ezen a bolygón vagyunk –, az megmarad a Comporellon tulajdonában. Meggyőződésem, hogy önnek ez a valódi szándéka.

– Miért tennénk ezt? – Az asszony arcáról továbbra sem lehetett leolvasni semmit. – Hát nem vagyunk az Alapítvány Szövetség része?

– Nem egészen. Az önök státusa: szövetséges hatalom. Bármelyik galaktikus térképen, ahol a Szövetség tagországait vörössel jelzik, a Comporellon és alárendelt világai halvány rózsaszín foltként tűnnek elő.

– Még így is, mint szövetséges hatalom, nyilván együttműködnénk az Alapítvánnyal.

– Együttműködnének? Nem lehet, hogy a Comporellon teljes függetlenségről, netán vezető szerepről álmodozik? Régi világ az önöké. Szinte valamennyi világ öregebbnek állítja magát, mint amilyen, de a Comporellon valóban öreg világ.

Lizalor miniszter megengedte, hogy egy hűvös mosoly fusson át az arcán.

– A legöregebb, ha hinni lehet néhány rajongónknak.

– Nem lehet, hogy volt idő, amikor a Comporellon valóban vezető hatalma volt egy viszonylag kicsiny világcsoportnak? Nem lehet, hogy még most is arról álmodoznak, egyszer még visszaszerzik ezt az elveszett pozíciót?

– Gondolja, hogy ilyen lehetetlen célról álmodozunk? Őrültségnek neveztem, még mielőtt megismertem volna a gondolatait, és most, hogy megismertem, valóban őrültségnek tartom.

– Lehetnek bármilyen lehetetlen álmaink, azért még dédelgethetjük azokat. A galaxis fölött gyakorlatilag az a Terminus uralkodik, amely ennek a galaxisnak a legkülső peremén található, és ötszáz éves történelmével bármelyik más világnál fiatalabb. És a Comporellon ne vágyna erre a szerepre? Nos? – mosolyodott el Trevize.

Lizalor komoran válaszolta:

– Ahogy értésünkre adták, a Terminus a Hari Seldon-féle terv révén érte el ezt a pozíciót.

– Ez a felsőbbrendűségének pszichológiai alátámasztása, és valószínűleg csak addig marad érvényben, amíg az emberek hisznek benne. Lehetséges, hogy a comporelloni kormány nem hisz benne. De a Terminusnak ezenkívül van még támasza: technológiai fölénye. A galaxis felett gyakorolt hegemóniája kétségtelenül fejlett technológiáján alapszik – amelyre az önt annyira izgató gravitikus hajó csak egy példa. A Terminuson kívül egyetlen világ sem rendelkezik gravitikus hajóval. Ha a Comporellonnak is volna egy, és minden részletre kiterjedően megtanulná a működési elvét, feltétlenül óriási lépést tenne előre a műszaki haladás terén. Én ugyan nem hiszem, hogy ezzel máris felülkerekedhetne a Terminuson, de a kormánya hihet benne.

– Ezt nem mondhatja komolyan – felelte Lizalor. – Ha egy kormány az Alapítvány határozott kívánsága ellenére meg akarná tartani magának a hajót, magára bőszítené az Alapítványt – márpedig a történelem megmutatta, milyen kellemetlen tud lenni az Alapítvány haragja.

– Az Alapítvány haragjának csak akkor volna hatása, ha tudná, hogy van valami, amin fel kell bőszülnie – jegyezte meg Trevize.

– Ha így áll a dolog, Trevize – feltéve hogy a helyzetelemzése több, mint egyszerű őrültség –, nem lenne hasznosabb önnek is, ha előnyös üzletet kötve átadná nekünk a hajót? Elfogadva az érvelését, hajlandók volnánk jó árat fizetni azért, hogy szép csendben megszerezzük a hajót.

– Tehát megbízik bennem, hogy nem jelentem az ügyet az Alapítványnak?

– Hogyne. Miután azt is jelentenie kellene, hogy ön milyen szerepet vállalt az ügyben.

– Jelenthetem úgy is, hogy kényszer hatására cselekedtem.

– Igaz. Ha a józan esze nem figyelmeztetné, hogy a polgármestere egy szavát se hinné el. Ugyan már, egyezzünk meg végre!

– Nem én, Lizalor asszony – rázta meg a fejét Trevize. – A hajó az enyém, és az enyémnek is kell maradnia. Ahogy már mondtam, szörnyű energiával fogom felrobbantani, ha erőszakkal próbálnak feljutni rá. Biztosíthatom, az igazat mondom. Ne gondolja, hogy a levegőbe beszélek.

– De ön ki tudja nyitni, s a számítógépet is át tudja programozni.

– Nem vitás, csak éppen nem teszem meg.

Lizalor nagyot sóhajtott.

– Az a helyzet, hogy rá tudjuk bírni, változtassa meg a véleményét... ha azzal nem, amit önnel teszünk, hát akkor azzal, amit a barátjával, dr. Pelorattal vagy az ifjú hölggyel művelünk.

– Kínzás, miniszter? Ez az önök törvénye?

– Nem, tanácsos. De nem is kell ilyen kegyetlenségekhez folyamodnunk. Az elmeszonda mindig rendelkezésünkre áll.

Amióta belépett a miniszter lakásába, Trevize most érzett először valami fagyos borzongást a belsejében.

– Ezt sem tehetik meg, hiszen galaxisszerte tilos az elmeszondát másra, mint orvosi célra használni.

– De ha a végsőkig felingerel bennünket...

– Még azt is hajlandó lennék megkockáztatni – közölte Trevize higgadtan –, mert nem nyernének vele semmit. Olyan eltökélten ragaszkodom a hajómhoz, hogy a szonda előbb roncsolná szét az agyamat, mintsem rábírhatna, hogy lemondjak róla. (Ez viszont blöff volt, gondolta, s a borzongás már-már hidegleléssé változott.) De még ha olyan szakértők is, hogy az agyam elpusztítása nélkül meg tudnak győzni, s én kinyitom, lefegyverzem és kiszolgáltatom önöknek a hajót, azzal sem nyernek semmit. A hajó számítógépe ugyanis sokkal fejlettebb, mint maga a hajó, és valami módon – fogalmam sincs, hogyan – úgy tervezték, hogy teljes hatékonysággal csakis velem tudjon dolgozni. Akár személyre szabott számítógépnek is nevezhetném.

– Akkor tegyük fel, hogy ön megtartja a hajót, s továbbra is ön lesz a pilótája. Fontolóra venné-e, hogy vele együtt elszegődjék hozzánk – mint a Comporellon megbecsült polgára? Rendkívüli fizetéssel. Megkülönböztetett fényűzésben. A barátai is, természetesen.

– Nem.

– Mit javasol hát? Egyszerűen engedjük, hogy a barátaival együtt felszálljon a hajóra, s elrepüljön valahová a galaxisba? Figyelmeztetem, mielőtt ezt megengednénk magának, közölnénk az Alapítvánnyal, hogy a hajójával együtt itt van, s a továbbiakban az ügyet átengednénk neki.

– És önszántukból elveszítenék a hajót?

– Ha kell, inkább veszítsük el az Alapítvány, semmint egy arcátlan külvilági javára.

– Akkor hadd javasoljak most én egy kompromisszumot.

– Kompromisszumot? Nos, hallgatom. Rajta.

– Fontos küldetésben járok – kezdte megfontoltan Trevize. – Az Alapítvány támogatásával indultam útnak. Úgy látszik, a támogatást felfüggesztették, ám ezzel a küldetés mit sem vesztett a fontosságából. Hadd nyerjem el helyette a Comporellon támogatását, és ha a küldetésem sikerrel jár, annak a Comporellon is hasznát látja majd.

Lizakor arcán kételkedés tükröződött.

– És nem adja vissza a hajót az Alapítványnak?

– Eszem ágában sem volt soha. Az Alapítvány kormánya nem fogja olyan kétségbeesetten keresni, ha abban a hiszemben van, hogy alkalomadtán szándékomban áll visszavinni a hajót.

– Ez nem egészen ugyanaz, mint ha azt mondaná, hogy a hajót nekünk akarja adni.

– Talán nem lesz többé szükségem rá, ha befejeztem a küldetésemet. Ebben az esetben nem kifogásolnám, hogy a Comporellon kapja meg.

Néhány pillanatig némán néztek egymásra.

– Ön feltételes módot használ – mondta végül Lizalor. – A "talánnal" nem sokat kezdhetünk.

– Ígérhetnék eget-földet, de mit érnének vele? Óvatos és korlátozott ígéreteim jelezhetnék, hogy legalábbis komolyan vehetők.

– Okos – bólintott Lizalor. – Ez tetszik nekem. Nos, miben áll a küldetése, és mi haszna származhatna abból a Comporellonnak?

– Nem, nem, most ön következik – vágott közbe Trevize. – Támogat engem, ha bebizonyítom, hogy a küldetés fontos a Comporellonnak is?

Lizalor miniszter fölemelkedett a kanapéról, s most szinte fölébe tornyosult beszélgetőtársának.

– Éhes vagyok, Trevize tanácsos, és üres gyomorral nem tudok egyről a kettőre jutni. Javasolom, harapjunk és igyunk valamit – mértékkel. Azután végére járhatunk az ügyünknek.

Trevize hirtelen úgy látta, mintha a nő szemébe egy ragadozó pillantása költözött volna, s összeszorította a fogát, hogy erőt vegyen kényelmetlen érzésén.

21

Az étel bizonyára tápláló volt, de nem mondhatni, hogy különösebben kényes ízlésre vallott volna. A főfogás főtt marhahús volt, mustáros mártásban, s az egészhez alapul egy olyan leveles zöldségféleség szolgált, amelyet Trevize nem ismert föl. Kesernyés-sós íze miatt nem is ízlett neki. Később megtudta, hogy valamilyen tengeri alga volt.

Utána gyümölcs következett, melynek íze hol az őszibarackra, hol meg az almára emlékeztetett (tulajdonképpen nem volt rossz), majd egy forró, sötét színű ital, de olyan keserű, hogy a felét otthagyta, s inkább hideg vizet kért helyette. Az adagok kicsik voltak, de Trevize, a körülményekre való tekintettel, ezt nem is bánta.

Egyedül étkeztek, felszolgálók nem mutatkoztak. A miniszter maga melegítette és szolgálta fel az ételt, s maga is szedte le a terítékeket.

– Remélem, ízletesnek találta az ételt – mondta Lizalor, amikor kimentek az ebédlőből.

– Nagyon ízletesnek – felelte Trevize minden meggyőződés nélkül. A miniszter újra a kanapén foglalt helyet.

– Akkor hát térjünk vissza korábbi beszélgetésünkhöz – mondta. – Említette, hogy a Comporellon esetleg rossz néven veszi az Alapítvány műszaki téren vitt vezető szerepét, valamint azt, hogy uralkodik a galaxis felett. Bizonyos értelemben ez igaz, de a helyzet ilyen vonatkozása csak azokat izgatja, akik a csillagközi politikában érdekeltek, és ilyenek viszonylag kevesen vannak. Ennél sokkal lényegesebb, hogy az átlag comporellonit borzadállyal tölti el az Alapítvány erkölcstelensége. Létezik erkölcstelenség majd minden bolygón, de a leghangsúlyosabban éppen a Terminuson. Merem állítani, hogy a nálunk meglévő mindenféle Terminus-ellenesség inkább ebben gyökerezik, mint holmi elvontabb dolgokban.

– Erkölcstelenség? – kérdezte Trevize zavartan. – Lehetnek bármilyen hibái az Alapítványnak, azt mégis el kell ismernie, hogy kellő hatékonysággal és becsületes adópolitikával kormányozza a galaxis hozzá tartozó részét, az emberi jogokat nagyjából tiszteletben tartja, és...

– Trevize tanácsos, én a szexuális erkölcsről beszélek.

– Akkor végképp nem értem önt. A mi társadalmunk tökéletesen erkölcsös, úgy értem, szexuális vonatkozásban. A nők kellő számban képviseltetik magukat a társadalmi élet minden területén. A polgármesterünk is nő, és a Tanács tagjainak közel fele...

A miniszter nem vesződött azzal, hogy bosszúságát leplezze.

– Tanácsos, gúnyolódik velem? Nyilván tudja, mit jelent az, hogy szexuális erkölcs. Szentség-e a házasság a Terminuson, vagy nem?

– Mit ért azon, hogy szentség?

– Van hivatalos házassági ceremónia, amely összeköti a párokat?

– Hogyne, ha valaki úgy akarja. Az ilyen szertartás egyszerűbbé teszi az adóügyeket és az örökösödést.

– De létezik válás is.

– Természetesen. Szexuális erkölcstelenség volna, ha egymáshoz kötnénk olyan embereket, akik már...

– Nincsenek vallási megkötések?

– Vallási? Vannak emberek, akik az ősi vallási kultuszokból filozófiai rendszert építenek, de mi köze ennek a házassághoz?

– Tanácsos, itt a Comporellonon a szex minden vonatkozása szigorú ellenőrzés alatt áll. Házasságon kívül nem fordulhat elő. Kinyilvánítása korlátozott, még házasságon belül is. Szomorú megdöbbenéssel látjuk, hogy vannak világok, és különösen a Terminus ilyen, ahol a nemiséget puszta társasági gyönyörnek tekintik, nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget annak, hogy mikor, hogyan és kivel gyakorolják, s még a vallási értékekre sincsenek tekintettel.

Trevize vállat vont.

– Sajnálom, de nem vállalhatom magamra a galaxis vagy akár a Terminus megreformálását – és mi köze mindennek az én hajóm dolgához?

– Én az ön hajója kapcsán a közvéleményről beszélek, és arról, hogy e közvélemény mennyiben korlátozza a lehetőségeimet, hogy ebben az ügyben kompromisszumot kössek. Comporellon lakossága elszörnyedne, ha megtudná, hogy azért vett föl egy fiatal, vonzó nőt a hajója fedélzetére, hogy kiszolgálója legyen az ön és a társa buja vágyainak. Hármuk biztonságára való tekintettel próbáltam rávenni, hogy a nyilvános tárgyalás helyett fogadja el a békés lemondást.

– Látom már, hogy az étkezés alatt a meggyőzés új formáját találta ki, nevezetesen a fenyegetést – mondta Trevize. – Mostantól kezdve rettegjek a lincselő tömegtől?

– Csak felhívom a figyelmét a veszélyekre. Tagadná, hogy a hajó fedélzetére fölvett nő bármi más célt is szolgálna, mint az önök szexuális kényelmét?

– Persze hogy tagadom. Bliss a barátom, dr. Pelorat párja. Neki nincs versenytársa. Kapcsolatukat ugyan nem határozhatja meg házasságként, de én hiszem, hogy Pelorat felfogása szerint – és a nő felfogása szerint is – házassági kapcsolat van kettejük között.

– Azt állítja, hogy ön egyáltalán nincs érdekelve a dologban?

– Bizony, hogy nem vagyok – mondta Trevize. – Mit képzel rólam?

– Fogalmam sincs. Nem ismerem az erkölcsi felfogását.

– Akkor hadd mondjam meg, hogy az én erkölcsi felfogásom nem engedi meg, hogy a barátom tulajdonához – vagy a szerelmi kapcsolatához – hozzányúljak.

– Még csak kísértést sem érez ehhez?

– A kísértések fölött nincs hatalmam, de semmi esetre sem engedek nekik.

– Semmi körülmények között nem enged? Talán magát nem is érdeklik a nők.

– Ne higgye. Érdekelnek.

– Mikor volt utoljára szexuális kapcsolata nővel?

– Hónapokkal ezelőtt. Azóta nem, hogy elhagytam a Terminust.

– Nyilván nem örül ennek.

– Természetesen nem – felelte Trevize meggyőződéssel –, de a helyzet olyan, hogy nem tehetek mást.

– Talán a barátja, Pelorat, látva az ön szenvedését, hajlandó volna osztozni a nőn.

– Semmi jelét nem mutatom előtte, hogy szenvednék, de ha így is lenne, akkor sem osztozna Blissen. S azt hiszem, a nő se egyezne bele. Engem ő sohasem vonzott.

– Azért mondja ezt, mert már kipróbálta a dolgot?

– Nem próbáltam ki. Ez a véleményem; sohasem éreztem szükségét, hogy ki is próbáljam. Ami azt illeti, különösebben nem is kedvelem őt.

– Meglepő! Hiszen minden férfi vonzónak tartaná.

– Testi értelemben valóban vonzó. De rám nincs hatással. Először is túl fiatal, bizonyos vonatkozásokban túl gyerekes.

– Tehát jobban szereti az érett asszonyokat?

Trevize elhallgatott. Itt valami csapda rejtőzik? Óvatosan válaszolta:

– Elég idős vagyok, hogy egy-egy érett asszonyt értékelni tudjak. De mi köze ennek a hajómhoz?

– Egy pillanatra felejtse el a hajóját – válaszolta Lizalor. – Én negyvenhat éves vagyok és férjezetlen. Valahogy túlságosan sok az elfoglaltságom, hogysem házasságra gondolhatnék.

– Ha így áll a dolog, akkor a társadalmuk szabályai értelmében önnek egész életében önmegtartóztatónak kell lennie. Ezért kérdezte, hogy mióta nincs már szexuális kapcsolatom? A tanácsomat kéri? Nos, azt felelhetem, az ilyesmi nem olyan, mint az étel és az ital. Kényelmetlen dolog szex nélkül élni, de nem lehetetlen.

A miniszter elmosolyodott, s a szemében megint megjelent az a ragadozópillantás.

– Ne értsen félre, Trevize. A rangnak megvannak a maga előjogai, és a diszkréciót is meg lehet őrizni. Nem vagyok teljesen absztinens. Csakhogy a comporelloni férfiak nem kielégítőek. Az erkölcsösség, bár tökéletesen jó dolog, könnyen bűntudattal terhelheti meg e világ férfiait, akik így kaland- és kockázatkerülővé, kezdeményezőképtelenné, kiszámíthatóvá és általában véve is ügyetlenné válhatnak.

– Én ezen sem tudok változtatni – mondta Trevize, nagy gonddal válogatva meg minden egyes szavát.

– Arra céloz, hogy a hiba bennem lehet? Hogy én nem tudom fellelkesíteni őket?

Trevize fölemelte az egyik kezét.

– Én ezt egyáltalán nem mondtam.

– Akkor hát mit tenne maga, ha úgy hozná az alkalom? Maga, aki egy erkölcstelen világból származik, akinek sok és sokféle szexuális tapasztalata lehet, aki több hónapos kényszerű absztinencia nyűgét viseli, ráadásul egy fiatal és elbűvölő nő szüntelen jelenlétében? Maga hogyan viselkedne egy olyan asszonnyal szemben, aki épp azt az érett típust testesíti meg, amelyet állítólag kedvel?

– A rangjához és a fontos állásához illő tisztelettel és megbecsüléssel viseltetnék iránta – válaszolta Trevize.

– Ne legyen már bolond! – kiáltotta a miniszter. Keze elindult a dereka felé, amely körül hirtelen meglazult a fehér csík, majd lehullott a melléről és a nyakáról. Fekete öltözéke felső része láthatóan lazábbá vált.

Trevize megdermedt ültében. Ezt forgatta a nő a fejében – mióta is? Vagy így akarja elérni azt, amit fenyegetéssel nem tudott?

A ruha felső része lecsúszott, s vele együtt a mellet takaró lepel is. És ott ült a miniszter, arcán büszke gőggel, deréktól fölfelé meztelenül. A keble kicsinyített mása volt magának az egész nőnek: tömör, izmos és lenyűgözően hatásos.

– Nos?

– Csodálatos! – felelte Trevize teljes átéléssel.

– És most mit fog csinálni?

– Mit diktál az erkölcs a Comporellonon, Lizalor asszony?

– Mit érdekel az egy terminust férfit? Mit diktál a maga erkölcse? Akár kezdheti is. A testem hideg, melegségre vágyom.

Trevize felállt, és vetkőzni kezdett.

6 - A Föld természete

22.

Trevize kábultan tűnődött, vajon mennyi idő telhetett el.

Ott feküdt mellette Mitza Lizalor szállítási miniszter, a hasán, fejét oldalra hajtva, a szája nyitva, s keményen horkolt: Trevize megkönnyebbült, látva, hogy a nő alszik. Remélte, hogy fölébredve tisztában lesz azzal, hogy aludt egy sort.

Ő maga is szívesen elszundított volna, de szándékosan nem engedett a vágynak. Ha a nő felébred, neki nem szabad aludnia. Látnia kell, hogy míg ő az öntudatlanságba süllyedt, a férfi kitartott. Ilyen tűrőképességet várna el egy Alapítvány által kitenyésztett, erkölcstelen figurától, és jobb, ha ezen a téren nem csalódik benne.

Bizonyos értelemben derekasan kitett magáért. Jól sejtette, hogy ez a hatalmas és erős testű asszony, aki ekkora politikai hatalommal rendelkezik, s ennyire megveti az őt körülvevő comporelloni férfiakat, és ilyen elszörnyedve-elbűvölve fogadja a terminusi dekadensek szexuális bravúrjairól szóló meséket (vajon mi mindent hallhatott, merengett Trevize), valójában azt szeretné, ha behódolhatna neki. Lehet, hogy éppen ezt várta, ha vágyát és reményét nem Is tudta kifejezésre juttatni.

Trevize ebben a hiszemben cselekedett, és számítása szerencsésen bevált. (Trevize, a mindig jól számító, gúnyolódott magával.) A nőnek tetszett, neki pedig lehetőséget adott olyan irányba terelni a saját tevékenységét, hogy a nőt elcsigázza, önmagával ugyanakkor viszonylag kíméletesen bánjon.

Nem volt könnyű. Az asszonynak csodálatos teste volt (negyvenhat évesnek mondta magát, pedig egy huszonöt éves atléta sem vallott volna szégyent vele), fantasztikus állóképessége, melyet csak a zabolátlan örömre való szomjúsága múlt felül.

Talán ha meg lehetne szelídíteni, ha mérsékletre lehetne tanítani, ha sok gyakorlással (de vajon ő túlélné-e ezt a gyakorlást?) rá lehetne bírni, hogy vegye tekintetbe önnön teherbírását – és ami még fontosabb, az ő teherbírását –, nos, talán még élvezni is lehetne...

A horkolás hirtelen megszakadt, az asszony megmozdult. Amikor könnyedén megsimította a közelebb eső vállat, a nő szeme kinyílt. Trevize föltámaszkodott a könyökére, és mindent megtett, hogy frissnek, elevennek látsszék.

– Örülök, hogy aludtál, drágám – mondta. – Rád fért a pihenés.

Az asszony álomittas szemmel mosolygott fel rá, s egy émelyítő pillanatig Trevize azt hitte, mindjárt javasolni fogja, hogy kezdjék újra – de csak dobott egyet magán, s máris átfordult a hátára. Lágy, megelégedett hangon suttogta:

– Kezdettől fogva jól ítéltelek meg. A szex királya vagy.

Trevize megpróbált szerénynek látszani.

– Én enyhébb kifejezést használnék.

– Szó sincs róla. Remek voltál. Féltem, hogy az a fiatal nő állandó aktivitásban tart, és kiszívja minden erődet, de bebizonyítottad, hogy nem így van. Ez legalább igaz, ugye?

– Úgy viselkedtem, mint aki többé-kevésbé kielégült?

– Nem, nem úgy – kacagott búgon az asszony.

– Gondolsz még a pszichoszondára?

– Megőrültél? – gyöngyözött fel újra a kacagás. – Épp most akarnálak elveszíteni?

– Pedig okosabb lenne, ha egy időre elveszítenél...

– Hogyhogy?! – vonta össze az asszony a szemöldökét.

– Ha mostantól kezdve állandóan melletted lennék, drágám, mennyi idő múlva figyelnének fel ránk, kezdenének suttogni rólunk? De ha folytatnám a küldetésemet, időnként természetesen vissza kellene térnem, hogy beszámoljak róla, s akkor egészen természetes lenne, hogy ilyenkor bezárkózunk... És a küldetésem valóban fontos.

Az asszony eltöprengett a hallottakon, s közben szórakozottan vakargatta a jobb csípőjét. Aztán megszólalt:

– Azt hiszem, igazad van. Még rágondolnom is rosszulesik... de azt hiszem, igazad van.

– Az pedig meg se forduljon a fejedben hogy nem térek vissza – folytatta Trevize. – Nem vagyok olyan ostoba, hogy elfelejtsem, mi vár itt rám!

Az asszony rámosolygott, gyengéden megsimogatta az arcát, s mélyen a szemébe nézve megkérdezte:

– Kellemesnek találtad, szerelmem?

– Sokkal többnek, mint kellemesnek, drágám.

– Pedig te alapítványbeli vagy. Egy fiatalsága teljében lévő férfi magáról a Terminusról. Te aztán igazán hozzászokhattál a legkülönfélébb és leggyakorlottabb asszonyokhoz...

– Nem találkoztam még senkivel – tényleg senkivel –, aki valamennyire is hasonlított volna rád – felelte Trevize olyan meggyőződéssel, ami nem esik nehezére az embernek, ha végül is csak az igazat mondja.

– Hát, ha te mondod – hajtott fejet önelégülten Lizalor. – De tudod, a régi szokások lassan múlnak el, és nem hinném, hogy biztosíték nélkül meg tudnék bízni akármelyik férfiban. Elképzelhető, hogy te és a barátod, Pelorat, folytathatjátok a küldetéseteket, ha megtudom, mi az, és hozzájárulásomat adom, de azt a fiatal nőt itt tartom. Jól fogunk bánni vele, ne félj, de úgy vélem, a te dr. Peloratodnak nagyon fog hiányozni, s majd ő gondoskodik arról, hogy gyakorta visszalátogassatok a Comporellonra – még akkor is, ha a küldetés iránti lelkesedésed téged hosszabb utakra csábítana is.

– De hát ez lehetetlen, Lizalor!

– Valóban? – Az asszony szemében felcsillant a gyanakvás szikrája. – Miért lehetetlen? Mi célból van neked szükséged arra a nőre?

– Nem szexuális célból. Ezt már mondtam neked, és az igazat mondtam. Ő Peloraté, és engem nem érdekel. Egyébként is meggyőződésem, hogy belepusztulna, ha megkísérelné, amit te oly diadalmasan véghezvittél.

Lizalor majdnem elmosolyodott, de erőt vett magán, és komolyan tette föl a kérdést:

– Mit számít hát neked, ha itt marad a Comporellonon?

– Mert neki nagyon fontos szerepe van a küldetésünkben. Ezért kell velünk lennie.

– Nos, tehát miben áll a küldetésed? Ideje, hogy elmondd nekem.

Trevize csak egy pillanatig tétovázott. Meg kell mondania azt igazat. Egyetlen hazugság sem jut az eszébe, amelyik ilyen hatásos lehetne.

– Figyelj rám – kezdte. – Lehet, hogy a Comporellon régi világ, talán az egyik legrégebbi, de kell lennie egy legrégebbinek. Az emberi élet nem innen származott. A legkorábbi emberi lények egy másik bolygóról érkeztek ide, és meglehet, nem is onnan származnak, mert oda is egy másik, egy még öregebb világról jöttek. A végén, ha elég messzire jutunk vissza az időben, meg kell találnunk az első világot, azt, amelyikről az ember származik. Én a Földet keresem.

Mitza Lizalor arcának váratlan színeváltozása valósággal megrendítette.

Az asszony szeme elkerekedett, lélegzete kapkodóvá vált, s még így, fektében is látszott, hogy minden izma megfeszül. Karja mereven a magasba lökődött, két kezén a mutató- és hüvelykujjak keresztezték egymást.

– Kimondtad a nevét! – suttogta a nő rekedten.

23.

Többé egy szót sem szólt, még csak rá se nézett a férfira. A két karja lassan lehanyatlott, lába átlendült az ágy szélén, majd háttal a másiknak felült. Trevize dermedten feküdt a helyén.

Gondolatban fölidézte Munn Li Compor szavait, amikor ott álltak a Sayshell üres turistaközpontjában. Szinte hallotta, amit a saját szülőbolygójáról mondott – arról, amelyen most ő van. "Babonás hiedelmek fűződnek hozzá. Valahányszor kiejtik a nevét, hüvelyk- és mutatóujjukat keresztbe fonva fölemelik mindkét karjukat, hogy így hárítsák el fejük fölül a szerencsétlenséget."

Eső után köpönyeg...

– Mit kellene mondanom, Mitza? – motyogta.

Az asszony lassan megrázta a fejét, felállt, az egyik ajtóhoz ballagott, s belépett rajta. Egy perc múlva Trevize meghallotta a víz zubogását.

Nem volt mit tennie, mint várni, pucéran, méltóságától megfosztva, és azon töprengve, vajon álljon-e ő is a nő mellé a zuhany alá, de közben maga is tudta, hogy jobb, ha nem teszi. És mert ettől rögtön úgy érezte, megtagadják tőle a zuhanyozás lehetőségét, hirtelen nagy szükségét érezte, hogy ő is megmosakodhassak.

Az asszony végre kijött a fürdőből, és némán válogatni kezdett a ruhái között.

– Nem bánod, ha én is... – kezdte Trevize gyámoltalanul.

A nő nem válaszolt, és ő beleegyezésnek vette a hallgatását. Mindent megtett, hogy határozott, férfias léptekkel vonuljon be a fürdőszobába, de valami megmagyarázhatatlan módon ugyanaz az érzés fogta el, mint hajdanában, amikor az anyja sújtotta hallgatásával büntetés helyett, valahányszor rosszul viselkedett; olyankor mindig úgy érezte, hogy meg kell semmisülnie.

Körülnézett a sima falú fülkében, de nem látott semmit – egyáltalán semmit. Aztán megnézte tüzetesebben. Semmi.

Kinyitotta az ajtót, kidugta a fejét, és megkérdezte:

– Figyelj csak, hogy kell megnyitni a zuhanyt?

A nő letette a dezodort (legalábbis Trevize annak vélte), nagy léptekkel bevonult a zuhanyozóba, s anélkül hogy őt egy pillantásra méltatta volna, ujjával egy pontra mutatott. Trevize követte az ujj irányát, s észrevett a falon egy kerek, halvány rózsaszínű foltot, amelyen éppen csak annyi szín volt, mintha a tervező – hogy ne szennyezze be a fal fehérségét – csak sejtetni akarta volna a folt funkcióját.

Megrándította a vállát, a falhoz hajolt, és megérintette a foltot. Nyilván ezt kellett tennie, mert a következő pillanatban finom vízpermet özöne árasztotta el minden irányból. Levegő után kapkodva érintette meg újból a foltot, mire a vízözön elállt.

Megint kinyitotta az ajtót, s közben nagyon is jól tudta, hogy külseje több fokkal méltatlanabb látványt nyújt most, amikor a vacogástól még a szavak is alig jönnek ki a száján.

– Hogy csinál az ember meleg vizet? – krákogta.

A nő erre már ránézett, és a látvány szemmel láthatóan elnyomta benne a dühöt (vagy a félelmet, vagy bármiféle érzést, amely gyötörhette), mert felnyihogott, majd minden átmenet nélkül elemi erejű hahotában tört ki.

– Hogyhogy meleg vizet? – kiáltotta. – Szerinted arra kellene pazarolnunk az energiát, hogy a mosdáshoz megmelegítsük a vizet? Jó kis langyos vizet kaptál, nem? Mit akarsz még? Te puhány terminusi! Menj csak vissza, és mosakodj meg!

Trevize ingadozott, de nem sokáig, mert megértette, hogy itt nincs mit tennie.

Jó adag vonakodással érintette meg újra a rózsaszínű foltot, és ezúttal felkészülten várta a jeges zuhanyt. Langyos víz? Látta, hogy a testén szappanhab képződik, és szaporán dörzsölgette magát mindenütt, gyanítván, hogy ez a mosdási szakasz, és nem fog sokáig tartani.

Ezután következett az öblítési szakasz. Ó, meleg... no nem egészen meleg, csak valamivel enyhébb, amit átfagyott teste határozottan melegnek érzékelt. Éppen fontolgatni kezdte, ne érintse-e meg újra a foltot, hogy elzárja a vizet, s közben még azon is tűnődött, vajon hogy jött ki Lizalor szárazon, holott törülközőnek vagy szárító alkalmatosságnak nyomát sem látta a helyiségben, amikor a víz hirtelen elállt. Rögtön utána olyan nagy erővel zúdult rá a levegő, hogy föl is borította volna, ha nem éri egyforma erővel minden irányból.

Ez már forró volt; szinte túlságosan forró. Trevize tudta, hogy a levegőt sokkal kevesebb energiával lehet fölmelegíteni, mint a vizet. A forró levegő elpárologtatta a bőréről a nedvességet, s percek múlva olyan szárazon lépett ki az ajtón, mintha életében soha nem érte volna víz.

Lizalor időközben mintha teljesen magához tért volna.

– Jól érzed magad? – érdeklődött.

– Remekül – felelte Trevize. Tulajdonképpen meglepően kellemesen érezte magát. – Csak fel kellett készülnöm a hőmérsékletre. Nem mondtad...

– Puhány – közölte Lizalor szelíd megvetéssel.

Kölcsönvette az asszony dezodorját, aztán visszabújt a ruhájába, s közben arra gondolt, hogy a nő friss alsóneműt vett, ő pedig nem.

– Hogy kellett volna neveznem... azt a világot? – kérdezte.

– Mi a Legöregebb szóval utalunk rá – felelte a nő.

– Honnan tudhattam volna, hogy a név, amit használok, tiltott? Mondtad nekem?

– Kérdezted?

– Honnan tudtam volna, hogy kérdezni kell?

– Most már tudod.

– Előfordulhat, hogy megfeledkezem róla.

– Jobb, ha nem teszed.

– Mi a különbség? – Trevize érezte, hogy rosszkedve visszatér. – Csak egy szó, egy hangsor.

– Vannak szavak, amelyeket nem ejtünk ki – felelte Lizalor sötéten. – Te minden körülmények között kimondasz mindent?

– Vannak közönséges szavak, vannak nem megfelelőek, s bizonyos szavak adott körülmények között sértőek lehetnek. Melyik csoportba tartozik hát... az a szó, amelyet használtam?

– Ez egy szomorú és ünnepélyes szó – válaszolta Lizalor. – Olyan világot jelent, amely valamennyiünk őse volt, és amely már nem létezik. Mi átérezzük a tragikumát, mert közel volt hozzánk. Nem szívesen beszélünk róla, s ha mégis muszáj, akkor sem mondjuk ki a nevét.

– És az, hogy keresztbe font ujjal rám mutattál? Ez mit könnyít a fájdalmon és a bánaton?

Lizalor elvörösödött:

– Ez ösztönös reakció volt, és nem örülök neki, hogy kikényszerítetted belőlem. Vannak emberek, akik hisznek abban, hogy ez a szó, még gondolatban kiejtve is, szerencsétlenséget von maga után, és így hárítják el maguktól.

– Te is hiszel benne, hogy a keresztbe tett ujjak elhárítják a szerencsétlenséget?

– Nem... de igen, bizonyos értelemben. Ha nem teszem, kényelmetlenül érzem magam. – A nő nem nézett Trevize-re. Aztán, mint aki most már tényleg másra akarja terelni a szót, gyorsan megkérdezte: – És a ti fekete hajú hölgyetek milyen értelemben nélkülözhetetlen ahhoz, hogy eljussatok... az általad említett világba?

– Használd a "Legöregebb" szót. Vagy ezt sem mondod ki szívesen?

– A legszívesebben egyáltalán nem beszélnék róla, de most én kérdeztem tőled valamit.

– Úgy tudom, az ő népe a Legöregebbről elvándorolva jutott el a jelenlegi világára.

– Csakúgy, mint mi – jelentette ki Lizalor büszkén.

– De nekik vannak bizonyos hagyományaik, melyek állítólag kulcsfontosságúak a Legöregebb megértéséhez, ám csak akkor, ha odamegyünk és áttanulmányozzuk az ott lévő feljegyzéseket.

– A nő hazudik.

– Lehet, de meg kell győződnünk róla.

– Ha megszereztétek magatoknak ezt a kétes tudású nőt, és vele akartok eljutni a Legöregebbre, akkor miért jöttetek a Comporellonra?

– Hogy megtudjuk a Legöregebb pontos helyét. Volt egyszer egy barátom, szintén alapítványbeli. A felmenői azonban comporelloniak voltak, és ő azt állította, hogy a Comporellonon jól ismerik a Legöregebb történelmének nagy részét.

– Valóban ezt mondta? És ő mesélt neked valamit is ebből a történelemből?

– Igen – folyamodott Trevize ismét az igazsághoz. – Azt mondta, a Legöregebb halott világ, teljesen radioaktív. Hogy miért, azt nem tudta, de úgy gondolta, nukleáris robbanások következtében. Talán valami háború során.

– Nem! – csattant fel Lizalor hevesen.

– Nem volt háború? Vagy a Legöregebb nem radioaktív?

– Radioaktív, de háború nem volt.

– Akkor hogy lett radioaktív? Kezdettől fogva nem lehetett az, hiszen ott fejlődött ki az emberi élet. Akkor semmiféle élet nem keletkezhetett volna rajta.

Lizalor elbizonytalanodott. Mereven állt, nagyokat lélegzett, szinte zihált.

– Büntetésből történt – szólalt meg végül. – Az a világ robotokat használt. Tudod, mik azok a robotok?

– Igen.

– Robotjaik voltak, ezért büntették meg őket. Minden világot megbüntettek, amelyiknek robotjai voltak, és azóta nem léteznek.

– Ki büntette meg őket, Lizalor?

– Ő, Aki Büntet. A történelem erői. Nem tudom. – Elfordította a tekintetét, láthatóan kényelmetlenül érezte magát, aztán valamivel halkabban hozzátette: – Kérdezz másokat.

– Szeretnék, de kit kérdezzek meg? Élnek a Comporellonon olyanok, akik tanulmányozták az őstörténetet?

– Élnek. Mi ugyan nem szeretjük őket – mármint az átlag comporelloniak –, de az Alapítvány, a te Alapítványod ragaszkodik ahhoz, amit intellektuális szabadságnak nevez.

– Nem rossz követelmény, ha engem kérdezel – jegyezte meg Trevize.

– Minden követelmény rossz, ha kívülről jön – válaszolta Lizalor. Trevize vállat vont. Ezen kár lett volna vitatkozni.

– A barátom, dr. Pelorat is afféle őstörténész – mondta. – Biztos szívesen találkozna comporelloni kollégáival. El tudod intézni, Lizalor?

A nő bólintott.

– Él egy Vasil Deniador nevű történész itt a városban. Nem tanít ugyan, de talán mondhat egyet-mást nektek arról, amire kíváncsiak vagytok.

– Miért nem tanít?

– Nincs eltiltva, egyszerűen a diákok nem látogatják az előadásait.

– Gondolom, erre felbátorították a diákokat – jegyezte meg Trevize a lehető legkevesebb gúnnyal.

– Miért kellene látogatniuk? Az illető szkeptikus. Tudod, ilyenek nálunk is akadnak. Mindig léteznek egyének, akik szembehelyezkednek az általános gondolkodásmóddal, és elég önteltek, hogy úgy érezzék, csakis nekik lehet igazuk, és a többiek tévednek.

– Nem lehetséges, hogy olykor valóban nekik van igazuk?

– Soha! – jelentette ki Lizalor olyan meggyőződéssel, hogy e tárgyban minden további vita merőben haszontalannak látszott. – És minden szkepticizmusa ellenére kénytelen lesz pontosan azt mondani nektek, amit bármelyik comporelloni mondana.

– Mégpedig?

– Hogy amennyiben a Legöregebbet keresitek, nem fogjátok megtalálni.

24.

Átmeneti magánlakosztályukban Pelorat elgondolkodva hallgatta Trevize beszámolóját. Hosszú, komoly arca semmiféle érzelmet nem tükrözött, amikor végül megszólalt:

– Vasil Deniador? Nem emlékszem, hogy hallottam volna róla, de odaát a hajón azért akadhat néhány munkája a könyvtáramban.

– Biztos, hogy nem hallott róla? Gondolkozzék – unszolta Trevize.

– Pillanatnyilag nem emlékszem, hogy hallottam volna – felelte Pelorat óvatosan –, de végtére is, drága barátom, száz és száz komoly tudós létezhet, akiről még nem hallottam; vagy ha hallottam is, nem emlékszem rá.

– Nyilván nem lehet első osztályú tudós, különben ismerné a nevét.

– A Föld kutatása...

– Gyakorolja a "Legöregebb" elnevezést, Janov. Ne bonyolítsuk tovább a helyzetünket.

– A Legöregebb kutatása – folytatta Pelorat – a tudományok nem igazán megbecsült területe, így aztán az első osztályú tudósok – akár az őstörténet területén is nem nagyon igyekeznek arrafelé. Vagy ha más szempontból nézzük a dolgokat, amennyiben mégis ott tevékenykednek, még első osztályú tudósként sem szerezhetnek nevet maguknak egy közömbös világban. Engem sem tart senki első osztályú tudósnak, ebben biztos vagyok.

– Én igen, Pel – szólt közbe Bliss gyengéden.

– Ó, te bizonyára, drágám – mosolyodott el halványan Pelorat. – Csakhogy te nem a tudósi képességeim alapján ítélsz meg engem.

Már csaknem éjszakába nyúlt az idő, s Trevize türelmetlen lett, mint mindig, ha Bliss és Pelorat gyengéd szavakat váltottak egymással.

– Holnap megpróbálom elintézni, hogy találkozhassunk ezzel a Deniadorral – vágott közbe –, de ha ő is csak annyit tud a dologról, mint a miniszter, akkor nem leszünk sokkal okosabbak.

– De elirányíthat bennünket valaki máshoz, akinek nagyobb hasznát vehetjük – kockáztatta meg Pelorat.

– Kétlem. E világ Föld iránt tanúsított magatartása... de jobb lesz, ha én is gyakorolom a körülírást... Ennek a világnak a Legöregebb iránt tanúsított magatartása együgyű és babonás. – Elfordult. – De ma nehéz napunk volt, ideje lenne vacsorázni valamit, ha egyáltalán el tudjuk viselni az unalmas főztjüket, és aztán végre aludhatnánk is egy kicsit. Maguk megtanulták már, hogyan kell kezelni a zuhanyt?

– De drága barátom – nyugtatta meg Pelorat –, velünk nagyon kedvesen bántak. Elláttak mindenféle utasítással, a legtöbbjére nem is volt szükségünk.

– Mondja csak, Trevize – szólalt meg Bliss –, mi van a hajóval?

– Mi van vele?

– Elkobozza a comporelloni kormány?

– Nem. Nem hiszem, hogy erre készülnek.

– Aha. Nagyszerű. És miért nem?

– Mert meggyőztem a minisztert, hogy változtassa meg a véleményét.

– Meglepő – szólt közbe Pelorat. – Számomra nem látszott könnyen meggyőzhetőnek.

– Nem is tudom – jegyezte meg Bliss. – Az elméje szerkezete világosan mutatta, hogy vonzódik Trevize-hez.

Trevize váratlanul bősz pillantást vetett Blissre.

– Ezt maga művelte, Bliss?

– Mire gondol, Trevize?

– Arra, hogy belepiszkált a...

– Nem piszkáltam bele. De amikor észrevettem, hogy vonzódik magához, nem állhattam meg, hogy el ne töröljek egy vagy két gátlást. Lényegtelen, aprócska beavatkozás. Azok a gátlások amúgy is megszűnhettek volna, és fontosnak látszott, hogy feltétlenül megteljék jóindulattal maga iránt.

– Jóindulattal? Annál azért többről volt szó! Egészen ellágyult, mondhatom, igaz, csak a közösülés után.

– Csak nem azt akarja mondani, öregem... – hápogott Pelorat.

– Miért ne? – vágta rá mogorván Trevize. – Lehet, hogy az első ifjúságán már túl van, de a mesterséghez nagyon ért. Nem volt kezdő, erről biztosíthatom. És én sem játszottam az úriembert és a hazudozóst a kedvéért. Az ő ötlete volt – hála Blissnek, aki megbabrálta a gátlásait –, én pedig nem voltam abban a helyzetben, hogy visszautasíthassam, még ha eszembe jutott volna is, mint ahogy nem jutott eszembe. Ugyan már, Janov, ne álljon ott olyan erkölcsös képpel! Hónapok óta nem volt egyetlen alkalmam sem. Maga bezzeg... – És kezével tétován intett Bliss felé.

– Higgye el, Golan, téved, ha úgy ítéli meg, hogy én az erkölcsbíró szerepét játszom – válaszolta Pelorat zavartan. – Nincs kifogásom.

– De a nő valóban puritán – vette át a szót Bliss. – Csak azt akartam, hogy kissé felengedjen maga iránt. Szexuális rohamra nem számítottam.

– Pedig épp ezt váltotta ki belőle, kedves kis kotnyeles Blissem – mondta Trevize. – Lehet, hogy a miniszter a nyilvánosság előtt kénytelen megjátszani a puritánt, de ha így van, akkor ez csak szítja a tüzet.

– Tehát ha maga megvakarja ott, ahol neki viszket, hajlandó elárulni az Alapítványt...

– Mindenképpen ezt tette volna – világosította föl Trevize. – Azt akarta, hogy a hajót... – Elhallgatott, suttogva kérdezte: – Nem hallgatnak le bennünket?

– Nem – jelentette ki Bliss.

– Biztos benne?

– Igen. Gaia elméjére nem lehet hatást gyakorolni illetéktelen módon és Gaia tudta nélkül.

– Nos, a Comporellon magának akarja a hajót, amivel ugyancsak megnövelné a flottája erejét.

– Az Alapítvány ezt nem engedné meg.

– A Comporellonnak esze ágában sincs közölni ezt az Alapítvánnyal.

– Ilyenek maguk, szigetemberek – sóhajtotta Bliss. – A miniszter hajlandó elárulni az Alapítványt a Comporellon javára, és a szexért cserébe azonnal elárulja a Comporellont is... Trevize pedig boldogan nyújt testi szolgáltatást, hogy támogassa ezt az árulást. Micsoda anarchia dúl a maguk galaxisában! Micsoda káosz!

– Maga téved, ifjú hölgy – jegyezte meg Trevize hűvösen.

– Amikor ezt mondom, nem valami ifjú hölgy vagyok, hanem Gaia. Az egész Gaia.

– Akkor maga téved, Gaia. Nem nyújtottam testi szolgáltatást. Amit adtam, örömmel adtam. Élveztem, és senkinek nem okoztam vele kárt. A következtetések pedig világosan kiderültek az álláspontomból, s ezt vállalom is. És ha a Comporellon a saját céljaira akarja a hajót, ugyan ki mondja meg, kinek van igaza ebben az ügyben? Ez egy alapítványi hajó, de nekem adták, hogy kutassam fel vele a Földet. Tehát mindaddig az enyém, amíg a feladatot el nem végeztem, s szerintem az Alapítványnak nincs joga, hogy felbontsa az egyezséget. Ami pedig a Comporellont illeti, rá nem terjed ki az Alapítvány fennhatósága, tehát függetlenségről álmodik. A saját szempontjából jogosan cselekszik így, és jogosan vezeti félre az Alapítványt, az ő szemében tehát ez nem árulás, hanem hazafias cselekedet. Ki tudja?

– Pontosan. Ki tudja? Az anarchia galaxisában hogy lehet megkülönböztetni az ésszerű tetteket az ésszerűtlenektől? Hogyan lehet dönteni helyes és téves között, jó és gonosz között, igazság és bűn között, hasznos és haszontalan között? És hogyan magyarázza azt, hogy a miniszter elárulta a saját kormányát, amikor megengedte, hogy maga megtartsa a hajót? Személyes függetlenségre áhítozik egy elnyomó világban? Áruló-e, vagy olyan ember, aki magának sajátítja ki a hazafiasságot?

– Az igazat megvallva – felelte Trevize – nem tudom, nem azért hajlandó-e meghagyni nekem a hajót, mert hálás a gyönyörért, melyet tőlem kapott. De azt hiszem, akkor döntötte el végképp a dolgot, amikor közöltem vele, hogy a Legöregebbet keresem. Az ő szemében az egy baljóslatú világ, s mi, akik e hajón úton vagyunk feléje, vele együtt szintén baljóslatúvá váltunk. Valami olyasmit érezhet, hogy ha megkísérli elvenni a hajót, magára és a világára szabadítja ezt a veszedelmet – ezért mostantól fogva elszörnyedve néz a hajóra. Talán úgy érzi, ha utunkra enged, elhárítja a Comporellon feje fölül a veszedelmet, s éppen ezzel hajt végre hazafias cselekedetet.

– Ha így áll a dolog, amiben kételkedem, akkor a tettei mozgatója a babona. Ezt maga dicséretesnek találja?

– Nem dicséretesnek és nem elítélendőnek. Tudás híján mindig is a babona állt a tettek hátterében. Az Alapítvány hisz a Seldon-tervben, holott Szövetségünkben nincs senki, aki értené, követni tudná részleteiben, vagy általa jövendölni tudna. Tudatlanságból és hitből követjük, ez talán nem babona?

– De, lehetséges.

– És Gaia is. Maga hisz benne, hogy én helyesen döntöttem, amikor azt az utat jelöltem ki, amelyen Gaia egyetlen hatalmas organizmusban szívja magába az egész galaxist, de azt már nem tudja, tulajdonképpen miért van igazam, vagy hogy a maga számára mennyire biztonságos ez a döntés. Tudatlanságból és hitből követi készségesen ezt az utat, s még bosszantja is, hogy én olyan eltökélten keresem a bizonyítékot, ami elsöpörné a tudatlanságot, és fölöslegessé tenné a puszta hitet. Ez talán nem babona?

– Azt hiszem, most megfogott, Bliss – jegyezte meg Pelorat.

– Nem egészen – felelte Bliss. – Mert ezen az úton vagy nem talál semmit, vagy talál valamit, de az meg fogja erősíteni a döntésében.

– És e feltevés alátámasztására semmit sem tud felmutatni, csak a tudatlanságot és a hitet – válaszolta Trevize. – Más szóval a babonát!

25.

Az apró termetű, jellegtelen arcú Vasil Deniadornak szokása volt, hogy amikor felpillant, nem emeli föl a fejét. Ez a szokása, valamint az, hogy időnként egy kurta pillanatra mosoly villant át az arcán, olyan színben tüntette fel, mintha magában kinevetné a világot.

Hosszú, keskeny irodája zsúfolva volt mindenféle szalagokkal, látszólag vad összevisszaságban, holott csak arról volt szó, hogy azokat nem egyenletesen helyezték el a tartóikban, s ettől a polcok úgy néztek ki, mint holmi girbegörbe fogsorok. A három szék, amellyel megkínálta látogatóit, nem illett egymáshoz, és látszott rajtuk, hogy csak az imént, sietősen törölték le róluk a port.

– Janov Pelorat, Golan Trevize és Bliss – sorolta. – A második nevét nem tudom, asszonyom.

– Rendszerint csak Blissnek szólítanak – mondta a lány, és leült.

– Tulajdonképpen ennyi elég is – kacsintott rá Deniador. – Maga olyan vonzó, hogy talán még azt is megbocsátanák, ha egyáltalán nem volna neve.

Már mindnyájan ültek.

– Hallottam önről, dr. Pelorat, noha sohasem kerültünk kapcsolatba egymással – kezdte Deniador. – Alapítványbeli, nemde? A Terminusról jött?

– Igen, dr. Deniador.

– És önről, Trevize tanácsos, mintha olyasmit hallottam volna nemrégiben, hogy eltávolították a Tanácsból, és száműzték. Nem mintha az okáról értesültem volna.

– Nem távolítottak el, uram. Ma is tagja vagyok a Tanácsnak, bár nem tudom, mikor foglalom el ismét a hivatalomat. Szó sincs arról, hogy száműztek volna. Egy küldetést bíztak rám, ezzel kapcsolatban szeretnék tanácskozni önnel.

– Örömmel megteszek minden tőlem telhetőt – válaszolta Deniador. – És az elragadó hölgy? Nyilván ő is a Terminusra való.

– Ő máshonnan jött, doktor – vágott közbe gyorsan Trevize.

– Ah! Különös világ lehet az a Máshol. Az emberi lények módfelett szokatlan gyűjteményének a szülőhelye... De miután önök ketten az Alapítvány terminusi fővárosából érkeztek, harmadik társuk meg vonzó fiatal nő, Mitza Lizalor pedig nem arról híres, hogy a két kategória közül bármelyikhez vonzódna, miként lehetséges, hogy oly melegen ajánlotta önöket a figyelmembe?

– Azt hiszem – válaszolta Trevize –, hogy megszabaduljon tőlünk. Tudja, minél előbb segít rajtunk, annál hamarabb hagyjuk el a Comporellont.

Deniador érdeklődve pillantott Trevize-re (megint az a másodpercnyi mosoly), és azt mondta:

– No persze egy ilyen életerős fiatalember, mint ön, vonzó lehetett neki, akárhonnan jött is. Jól játssza ugyan a hideg szüzet, de nem tökéletesen.

– Erről semmit sem tudok – jelentette ki Trevize elutasítóan.

– Ne is tudjon róla. Legalábbis nyilvánosan ne. Én azonban szkeptikus vagyok, tehát hivatásomnál fogva képtelen rá, hogy higgyek a felszínnek. Ki vele, tanácsos, miben áll a küldetése? Hadd lássam, tudok-e valamiben segíteni.

– Ebben az ügyben dr. Pelorat a szóvivőnk – felelte Trevize.

– Nincs ellenvetésem – nyugtázta Deniador. – Dr. Pelorat?

– Hogy a legegyszerűbben szóljak a dologról, drága doktorom – kezdte Pelorat –, egész felnőtt életemet arra áldoztam, hogy megkíséreljek behatolni annak a tudásnak a legmélyére, amely az emberi faj származásának világára vonatkozik. Ezért küldtek útra az én kedves jó barátom, Golan Trevize társaságában – ámbár, az igazat megvallva, akkor én még nem is ismertem őt –, hogy ha lehet, kutassuk fel a... ööö... a Legöregebbet, ahogyan, gondolom, ön is nevezi.

– A Legöregebbet? – kérdezte Deniador. – Ha nem tévedek, a Földre céloz.

Pelorat álla leesett.

– Nekem az volt a benyomásom – mondta kissé hebegve –, mármint hogy értésemre adták... hogy itt az ember...

Tanácstalanul pislogott Trevize-re.

– Lizalor miniszter közölte velem, hogy ez a szó nem használatos a Comporellonon – vette át Trevize a szót.

– Úgy érti, hogy valami ilyesmit csinált? – Deniador szája legörbült, orra nevetségesen felkunkorodott, miközben két-két ujját keresztbe fonva mindkét karját lendületesen előrelökte.

– Igen, így értem – bólintott Trevize. Deniador ellazult, s nevetni kezdett.

– Képtelenség, uraim. Ez csak amolyan szokás nálunk, s ha néhány isten háta mögött lakó ember komolyan gondolja is, az egész már nem számít. Nem ismerek olyan comporellonit, aki bosszúságában vagy ijedségében ne kiáltana "Föld!"-et. Ez a legközönségesebb szavunk.

– Közönséges szó? – súgta Pelorat alig hallhatóan.

– Vagy töltelékszó, ha így jobban tetszik.

– Akárhogyan is – vette át a szót újból Trevize –, a minisztert szemmel láthatóan felzaklatta, amikor én kimondtam ezt a szót.

– Ó, persze, hiszen ő hegyvidéki nő!

– Mit jelent ez, uram?

– Szó szerint értem. Mitza Lizalor a Középső-hegyvidékről származik. Az ottani gyerekek az úgynevezett derék, régimódi szellemben nevelkednek, ami azt jelenti, hogy bármilyen jól iskolázzák is őket, ezt az ujjkeresztezősdit sohasem lehet kiirtani belőlük.

– Ezek szerint a "Föld" szó egyáltalán nem zavarja önt, ugye, doktor? – kérdezte Bliss.

– Csöppet sem, drága hölgyem. Én szkeptikus vagyok.

– Tudom, mit jelent a "szkeptikus" szó a galaktikus nyelvben, de milyen értelemben használja ön? – kérdezte Trevize.

– Pontosan úgy, ahogy ön, tanácsos. Csak azt fogadom el, amit ésszel felfogható bizonyíték alapján kénytelen vagyok elfogadni, s azt is csak addig, míg újabb bizonyítékot nem kapok. Ez nem tesz bennünket népszerűvé.

– Miért nem? – tudakolta Trevize.

– Mi sehol sem lennénk népszerűek. Hol van az a világ, ahol az emberek nem értékelik többre a kényelmes, barátságos, közhelyszerű hitet, legyen bármilyen logikátlan is, a bizonytalanság rideg fuvallatainál? Gondolják csak meg, milyen mélyen hisznek önök bizonyíték nélkül is a Seldon-tervben.

– Igen – nézte Trevize elgondolkodva az ujjhegyeit. – Tegnap én is éppen ezt hoztam fel példának.

– Visszatérhetnénk a tárgyunkhoz, barátom? – kérdezte Pelorat. – Mit lehet tudni a Földről, amit egy szkeptikus is elfogad?

– Nagyon keveset – felelte Deniador. – Feltételezhetjük egy bizonyos bolygó létezését, amelyen az emberi faj kifejlődött, mert nagyon valószínűtlen, hogy ugyanaz a faj, melynek egyedei annyira hasonlóak, hogy egymás között szaporodhatnak, kifejlődhetett volna egymástól függetlenül számos világon, vagy akár csak kettőn is. Az eredet világát nevezhetjük éppen Földnek is. Nálunk általánosan elterjedt hit, hogy a Föld a galaxisnak ebben a szögletében található, mert a körülöttünk lévő világok szokatlanul öregek, és feltehető, hogy az első gyarmatosított bolygók inkább közelebb, mintsem távolabb voltak a Földtől.

– És van-e a Földnek bármilyen egyedülálló sajátossága azon túl, hogy az eredet bolygója? – kérdezte Pelorat mohón.

– Egy bizonyos sajátosságra gondol? – tudakolta a szokott villanásnyi mosolyával Deniador.

– A szatellitájára gondolok, amit egyesek holdnak neveznek. Ez szokatlan vonás lenne, nem?

– Elsőrendű fontosságú kérdés, dr. Pelorat. Bizonyos gondolatokat juttat az eszembe.

– Azt nem említettem, mi teszi a holdját szokatlanná.

– A mérete, természetesen. Igazam van? Igen, látom, hogy igazam van. A Földről szóló valamennyi legendában szó esik az élőlények roppant sokaságáról és az óriási holdról, amely állítólag 3000-3500 kilométer átmérőjű. Az élet rendkívüli változatosságát könnyű elfogadni, tekintve hogy magától értetődően következik a biológiai fejlődésből – már amennyiben a folyamatról való ismereteink pontosak. Egy óriási szatellitát már nehezebb elfogadni. A galaxis egyetlen lakott világának sincs hasonló szatellitája. A nagy szatelliták mindig a lakatlan és lakhatatlan gázóriások kísérői. Tehát mint szkeptikus, én inkább nem fogadom el a hold létezését.

– Ha a Föld abban egyedülálló, hogy fajok milliói élnek rajta, vajon nem lehet-e egyedülálló abban is, hogy óriási holdja van? – tudakolta Pelorat. – Az egyik különlegesség maga után vonhatja a másik különlegességet.

Deniador elmosolyodott.

– Nem látom be, hogy a fajok millióinak földi jelenléte hogyan hozhat létre a semmiből egy óriási szatellitát.

– De ha az ellenkező irányból közelítjük meg, ha az óriási szatellita működött közre a fajok millióinak a létrehozásában?

– Azt sem látom be, ez hogyan történhetett volna meg

– Mi a helyzet a Föld radioaktivitásáról szóló történettel? – szólt közbe Trevize.

– Mindenki ezt mondja; mindenki hisz benne.

– De hát nem lehetett annyira radioaktív, hogy eleve lehetetlenné tegye az életet az évmilliárdok során, hiszen éppen hogy volt rajta élet – magyarázta Trevize. – Miként vált radioaktívvá? Egy atomháborútól?

– Ez a legáltalánosabb nézet, Trevize tanácsos.

– A hangsúlyából ítélve úgy sejtem, ön nem nagyon hisz benne.

– Nincs bizonyíték arra, hogy lett volna ilyen háború. Az általános vélemény, még ha egyetemes is, önmagában nem bizonyíték.

– Mi más történhetett volna?

– Nincs bizonyíték, hogy bármi is történt. A radioaktivitásról szóló legenda is lehet éppolyan koholmány, mint az óriási szatellitáról szóló.

– Melyik a legáltalánosabban elfogadott történet a Föld históriájából? – kérdezte Pelorat. – Szakmai pályafutásom során rengeteg eredetlegendát gyűjtöttem össze, s közülük sokban szerepel egy Föld nevű világ vagy valami ehhez nagyon hasonló elnevezésű. De a Comporellonról eredőt egyet sem találtam, semmit, legfeljebb egy halvány utalást valami Benballyra, aki talán a semmiből jött ide; mindössze ennyit mondanak a comporelloni legendák.

– Nincs ebben semmi meglepő. Nem szokásunk exportálni a legendáinkat. Engem már az is meglep, hogy ön egyáltalán rátalált valahol Benbally nevére. Babona, megint csak babona.

– Ön azonban nem babonás, és minden további nélkül hajlandó volna beszélni róla, ugye?

– Így van – felelte az apró termetű történész, tekintetét alulról felfelé Peloratra villantva. – Ha megtenném, azzal módfelett, talán veszélyes mértékben növelném a népszerűtlenségemet, de önök hárman hamarosan elhagyják a Comporellont, és gondolom, sohasem hivatkoznának rám mint forrásra.

– Szavunkat adjuk erre – sietett megnyugtatni Pelorat.

– Akkor összefoglalom önöknek a minden természetfölötti hittől és moralizálástól megfosztott, feltételezett eseményeket. A Föld mérhetetlen korokon át létezett az emberi faj egyedüli világaként, majd mintegy húsz-huszonötezer évvel ezelőtt az emberek a hipertéri ugrás révén kifejlesztették a csillagközi utazást, és gyarmatosították a bolygók egy csoportját. A telepesek e bolygókon robotokat használtak, melyeket még a Földön fejlesztettek ki, a hipertéri utazás kora előtt, és... Most jut eszembe, tudják, mik azok a robotok?

– Tudjuk – válaszolta Trevize. – Már többször megkérdezték tőlünk. Tudjuk, mik azok a robotok.

– A teljes mértékben robotizált társadalomban élő telepesek fejlett technikával rendelkeztek, szokatlanul magas kort értek még, és lenézték a szülőbolygójukat. Történetük egy sokkal drámaibb változata szerint leigázták és elnyomták a Földet... Aztán a Föld újabb telepeshullámot indított útnak, de nekik már megtiltotta, hogy robotokat használjanak. Az új világok közül az elsők egyike volt a Comporellon. Hazafiaink szerint az első volt, de ezt nem bizonyítja semmi, amit egy szkeptikus is elfogadhatna. A telepesek első csoportja kihalt, és...

– Miért halt ki az első csoport, dr. Deniador? – vetette közbe Trevize.

– Miért? A romantikusaink úgy képzelik, hogy bűneikért büntette meg őket Ő, Aki Büntet, de azt már egyikük sem tudja megmondani, miért várt Ő olyan sokáig ezzel. De hát az embernek nem is kell tündérmeséhez folyamodnia, anélkül is el tudja képzelni, hogy az a társadalom, amelyik ennyire a robotokra támaszkodik, végül elpuhul és dekadenssé válik. Már a puszta unalom is elég, hogy fogyatkozásnak és kihalásnak induljon, vagy ha árnyaltabban akarunk fogalmazni, hát elveszítse az életerejét.

– A telepesek második, robot nélküli hulláma életben maradt, benépesítette a galaxist, de a Föld radioaktívvá vált, és lassanként elfelejtődött. Erre rendszerint azt a magyarázatot adják, hogy a Földön is léteztek robotok, melyek létrehozását még az első hullám szorgalmazta.

Bliss, aki látható türelmetlenséggel hallgatta végig a beszámolót, most megszólalt:

– Nos, dr. Deniador, radioaktivitás ide vagy oda, és függetlenül attól, hogy a telepeseknek hány hulláma lehetett, a döntő kérdés mindenképpen egyszerű. Hol van a Föld? Mik a koordinátái?

– Erre a kérdésre az a válaszom, hogy nem tudom – felelte Deniador. – De nézzék csak, eljött az ebéd ideje. Ha akarják, idehozatom az ételt, s terített asztalnál annyit beszélhetünk a Földről, amennyit csak akarnak.

– Nem tudja? – Trevize hangja a kérdés végére élesen és erőteljesen a magasba kanyarodott.

– Ami azt illeti, legjobb tudomásom szerint senki sem tudja.

– De hát ez lehetetlen!

– Tanácsos – sóhajtott fel Deniador –, ha az igazságot lehetetlennek óhajtja nevezni, megteheti, de ezzel nem jut sehová.

7 - El a Comporellonról

26.

Az ebéd egy halom puha, kívül kérges, különféle színárnyalatú és változatosan megtöltött gömbből állt.

Deniador fölemelt egy apró tárgyat, melyről csak akkor derült ki, hogy egy pár vékony, áttetsző kesztyű, amikor szétbontotta, és a kezére húzta.

– Mi van ezekben a gömbökben, kérem? – érdeklődött Bliss.

– A rózsaszínűek apróra vagdalt hallal vannak megtöltve, híres comporelloni különlegességnek számít. A sárgák nagyon könnyen emészthetők, a töltelékük sajt. A zöldekben vegyes zöldség van. Addig egyék, amíg meleg. Utána forró, mandulás lepényt kapunk, és a szokásos italokat. Merem ajánlani a forró almabort. Miután az éghajlatunk hideg, általában melegen esszük az ételeket, még a desszertet is.

– Ön nagyon jól él – jegyezte meg Pelorat.

– Tulajdonképpen nem – felelte Deniador. – Csak szeretem a vendégeket. Magam nagyon kevéssel beérem; ahogy talán önök is észrevették, nem kell valami nagy testet eltartanom.

Trevize beleharapott az egyik rózsaszínű gömbbe, de túlságosan halízűnek érezte, s bár a fűszerezése ízlett, félt, hogy a halíz végig fogja kísérni az egész napját, s talán még éjszakára sem szabadulhat meg tőle.

Amikor félretette a gombócot, amelyből egy falást már kiharapott, észrevette, hogy a kéreg bezáródik a töltelék fölött. Nem fröccsent, nem szivárgott ki belőle semmi, és egy pillanatra eltűnődött, vajon akkor minek a kesztyű. Úgy látszott, nélküle sem piszkítaná be a kezét, így aztán úgy döntött, nyilván higiénés célokat szolgál. Talán a kézmosást helyettesíti, ha nem adódik rá alkalom, és szokásból használják még akkor is, ha kezet mosnak. (Lizalor nem húzott kesztyűt, amikor előző nap együtt ettek. Talán mert hegyvidéki nő volt.)

– Illetlen dolog ebéd közben üzleti ügyekről társalogni? – kérdezte.

– A comporelloni szokás szerint az lenne, tanácsos, de önök a vendégeim, s most az önök szokásait követjük. Ha komoly dolgokról akarnak beszélgetni, és nem gondolják – vagy nem bánják –, hogy ez az evés élvezetének kárára mehet, kérem, beszélgessenek nyugodtan, és én majd csatlakozom önökhöz.

– Köszönöm – mondta Trevize. – Lizalor miniszter sejtetni engedte – nem, kereken kimondta –, hogy ezen a világon nem kedvelik a szkeptikusokat. Így van?

Deniador a kérdéstől mintha még jobb kedvre derült volna.

– Hogyne. Hogy meg lennénk sértve, ha nem így volna! Tudja, a Comporellon egy hiúságában megsértett világ. Noha a részleteket senki sem ismeri, nálunk általánosan elterjedt az a mitikus hit, hogy hajdanában, sok ezer évvel ezelőtt, amikor a lakott galaxis még kicsiny volt, a Comporellon vezető világhatalomnak számított. Ezt nem tudjuk elfelejteni. Bosszant, s az igazságtalanság érzésével tölt el bennünket, hogy az ismert történelem folyamán sohasem jutottunk vezető szerephez – a "bennünket" alatt általában a lakosságot értem.

– De hát mit tehetünk? A kormány valaha kénytelenségből szegődött a Birodalom hűséges vazallusává, most pedig az Alapítvány hűséges szövetségese. És minél inkább tudatosítják bennünk alárendelt helyzetünket, annál szilárdabban hiszünk saját nagyszerű, titokzatos múltunkban.

– És mit tehet ilyen helyzetben a Comporellon? A régi időkben nem szállhatott szembe a Birodalommal, és nyíltan ma sem szállhat szembe az Alapítvánnyal. Így aztán jobb híján bennünket támad és gyűlöl, mert mi nem hiszünk a legendákban, és csak nevetünk a babonákon.

– Mindazonáltal a zaklatás durvább megnyilvánulásaitól nem kell tartanunk. Műszaki téren miénk a vezető szerep, és velünk vannak tele az egyetemek fakultásai. Néhányan különösen szókimondóak vagyunk, ezért nehézségeink vannak a szabad tanítás terén – például nekem is, noha vannak tanítványaim, akikkel az egyetem területén kívül, csendben szoktam összejönni. Ám ha valóban kizárnának bennünket a közéletből, megrekedne a műszaki fejlődés, és az egyetemeink az egész galaxis előtt elveszítenék a hitelüket. Ilyesmi alighanem az emberi lény ostobaságára vallana. Lehetséges persze, hogy az intellektuális öngyilkosság veszélye sem akadályozná meg őket abban, hogy szabad folyást engedjenek a gyűlöletüknek... de hát az Alapítvány támogat bennünket. Így aztán szüntelenül becsmérelnek, gúnyolnak és megbélyegeznek, de soha egy ujjal sem nyúlnak hozzánk.

– És ez az általános ellenségesség tartja vissza attól, hogy elárulja nekünk a Föld hollétét? – kérdezte Trevize. – Attól fél, hogy a szkeptikusellenesség mégiscsak durvább formát öltene, ha túl messzire merészkedne?

– Nem – rázta meg a fejét Deniador. – A Föld holléte ismeretlen. Nem titkolok önök előtt semmit, sem félelemből, sem egyéb okokból.

– De nézze csak – unszolta Trevize –, a galaxisnak ebben a szektorában meghatározott számú bolygó található, amely rendelkezik a lakhatósághoz szükséges fizikai jellemzőkkel. Nyilván csaknem valamennyi lakható bolygó egyben lakott is, ennélfogva jól ismert az ön számára. Miféle nehézségekbe ütközhetne átkutatni ezt a szektort egy olyan bolygó után, amely lakható lenne, ha nem volna radioaktív? Méghozzá olyan bolygót kellene keresni, amelyet egy hatalmas szatellita kísér. A radioaktivitás és az óriási szatellita között lebegő Földet akarva sem lehetne eltéveszteni, még akkor sem, ha csak úgy találomra indul keresésére az ember. Lehet, hogy időbe telne, de ez volna az egyetlen nehézség.

– A szkeptikusok véleménye természetesen az – válaszolta Deniador –, hogy mind a Föld radioaktivitása, mind pedig óriás szatellitája pusztán legenda. Ezeket keresni annyi, mint veréb tejet vagy nyúltollat keresni.

– Meglehet, de ennek nem volna szabad megakadályozni a Comporellont abban, hogy legalább meg akarja keresni. Ha találnának egy radioaktív bolygót, amely a lakhatóság szempontjából megfelelő méretű, és van egy nagy szatellitája is, maga ez a tény mekkora hitelt adna az egész comporelloni legendáriumnak!

Deniador felkacagott.

– Talán éppen ezért nem nyomoz utána a Comporellon! Ha elbukunk, vagy kiderül, hogy a Föld egészen más, mint ahogy a legendákban szerepel, a vereség nyilvánvalóvá válik. Maga a comporelloni legendakör foszlana semmivé, nevetség tárgyává! A Comporellon ezt sohasem kockáztatná meg.

Trevize egy ideig hallgatott, de aztán annál lelkesebben folytatta:

– Egyébként, ha el is tekintünk ettől a két különlegességtől – amennyiben létezik egyáltalán ilyen szó a galaktikus nyelvben –, mármint a radioaktivitástól és a hatalmas szatellitától, van egy harmadik dolog is, amelyiknek a dolog természetéből adódóan léteznie kell, függetlenül mindenféle legendától. A Föld felszínén hihetetlen változatosságban kell tenyésznie az életnek, vagy meg kell találnunk ennek mai maradványait, de legalábbis a megkövesedett nyomait.

– Tanácsos – válaszolta erre Deniador –, bár a Comporellon még nem küldött ki szervezett kutatócsoportot a Föld megkeresésére, azért volt alkalmunk utakat tenni az űrben, és hébe-hóba jelentkeznek nálunk hajók, melyek ilyen vagy olyan okból letértek az előre megszabott útirányukról. Az ugrások nem mindig sikerülnek tökéletesen, mint ön is tudja. Mindazonáltal sohasem kaptunk jelentést olyan bolygóról, amely a legendás Földhöz hasonlító jellegzetességeket mutatott volna, de olyanról sem, amelyen nyüzsgött volna az élet. Továbbá egyetlen hajó sem száll le szívesen egy szemmel láthatóan lakatlan bolygóra, csak azért, hogy a legénység megkövült ősmaradványokra vadászhassák. Márpedig ha az elmúlt évezredek során semmiféle ilyen vonatkozású jelentést nem kaptunk, én nagyon is hajlamos vagyok azt hinni, hogy a Föld helyzetének meghatározása nem lehetséges, mert meghatározható helyzetű Föld nem létezik.

– De a Földnek mégiscsak lennie kell valahol! – kiáltotta Trevize dühös csalódottsággal. – Van valahol egy bolygó, amelyen az emberiség és a hozzá csatlakozott ismerős létezési formák kifejlődtek. Ha nem a galaxisnak ebben a részében, akkor valahol másutt.

– Lehet – egyezett bele Deniador egykedvűen –, de mindeddig sehol sem bukkant elő.

– Az emberek nem is keresték igazából.

– Nos, ön szemmel láthatóan keresi. Sok szerencsét kívánok hozzá, de egy percig sem gondolom, hogy sikerrel fog járni.

– Próbálták valaha közvetett módszerekkel meghatározni a helyét? – kérdezte Trevize. – Úgy értem, nem közvetlen kutatással?

– Igen – válaszolta egyszerre két hang. Deniador, az egyik hang tulajdonosa, Pelorat felé fordult. – A Yariff-tervre gondol?

– Igen – válaszolta Pelorat.

– Akkor elmondaná a tanácsosnak, miről van szó? Azt hiszem, önnek készségesebben elhiszi, mint nekem.

– Tudja, Golan – kezdte Pelorat –, a Birodalom utolsó napjaiban divatba jött az eredetkutatás, ahogy akkoriban nevezték. Az emberek szívesen töltötték ezzel a szabad idejüket, talán hogy meneküljenek az őket körülvevő valóság kényelmetlenségeitől. Mint tudja, a Birodalom akkoriban a széthullás állapotában volt.

– Egy liviusi történész, Humbal Yariff arra gondolt, hogy bármilyen származású is egy bolygó, hamarabb gyarmatosítja a hozzá közel eső világokat, mint a távolabbiakat. Általában minél messzebb van egy világ az eredeti helytől, annál később kerül sor a gyarmatosításra.

– Tegyük fel mármost, hogy valaki feljegyzi a galaxis valamennyi lakott bolygója betelepítésének az időpontját, majd összeköti mindazokat, amelyek ezerévesek. Aztán hálózatot készít minden tízezer éves világból, egy másikat a tizenkétezer évesekből, egy újabbat a tizenötezer évesekből. Minden hálózatnak elméletben nagyjából gömb alakot kell formáznia, s e gömböknek hozzávetőlegesen koncentrikusan kell elhelyezkedniük. Az öregebbeket magukban foglaló gömbök kisebb átmérőjűek lesznek, mint a fiatalabb bolygókat tartalmazók, s ha az ember összeköti valamennyi gömb középpontját, akkor egy viszonylag kicsiny tértartományhoz jut, ami nem más, mint az eredeti bolygó – a Föld – helye az űrben.

Pelorat buzgó arccal magyarázott, miközben két, csésze alakot formázó kezével gömbfelszíneket rajzolt a levegőbe.

– Érti a gondolatmenetet, Golan?

Trevize bólintott.

– Igen. De úgy gondolom, ez nem vezetett eredményre.

– Elvben működnie kellett volna, öregem. A baj az volt, hogy a származási időpontokat egyáltalán nem lehetett megállapítani. Minden világ kisebb-nagyobb mértékben eltúlozta a korát, s a legendákból aztán már nemigen lehetett kihámozni a valóságot:

– A szénizotópos vizsgálattal meg lehet határozni az öreg fák korát – szólt közbe Bliss.

– Hogyne, drágám – felelte Pelorat –, de ahhoz a szóban forgó világ együttműködésére lett volna szükség, ami sohasem valósult meg. Egyetlen világ sem akarta, hogy leleplezzék, mennyivel öregebbnek vallotta magát, és a Birodalom akkoriban nem volt abban a helyzetben, hogy egy ilyen lényegtelen dologban semmibe vegye a helyi állításokat. Mással volt elfoglalva.

– Yariff mindössze annyit tehetett, hogy a legföljebb csak kétezer éves világokat vette figyelembe, mert azok alapításának idejét megbízható körülmények között, nagy pontossággal jegyezték föl. Ez az elég kisszámú világ egy nagyjából gömb alakú térben helyezkedett el szétszórtan. E tér középpontja viszonylag közel esett a Birodalom központjához, a Trantorhoz, hiszen eredetileg innen indultak ki e meglehetősen kisszámú világra a gyarmatosító expedíciók.

– Ez persze újabb gondot jelentett. Bizonyos világok számára nem a Föld jelentette azt a helyet, ahonnan a gyarmatosítás kiindult. Az idő előrehaladtával a régebbi világok maguk is indítottak gyarmatosító expedíciókat, s a császárság korában a Trantor is sok expedíciót bocsátott útjára. Yariffot – eléggé el nem ítélhető módon – kinevették, kigúnyolták, szakmai tekintélyét szétzilálták.

– Értem a történetet, Janov – mondta Trevize. – Dr. Deniador, ezek szerint semmit sem tud mondani nekem, ami a remény legcsekélyebb lehetőségét is megcsillantaná? Egyetlen más világ sincs, ahol esetleg szolgálhatnának valami felvilágosítással a Földre vonatkozóan?

Deniador egy kis időre kételkedő hallgatásba burkolózott.

– Hááát – szólalt meg végül, tétován elnyújtva a szót –, meg kell mondanom önnek, nem is tudom, létezik-e a Föld, vagy hogy létezett-e egyáltalán valaha. Ellenben... – Újra elhallgatott.

Bliss szólalt meg nagy sokára:

– Azt hiszem, valami olyasmire gondol, doktor, ami fontos lehet nekünk.

– Fontos? Kétlem – mondta Deniador alig hallhatóan. – De talán mulatságos. A Föld nem az egyetlen bolygó, amelynek a hollétét homály fedi. Itt vannak a telepesek első csoportjának a világai; a legendákban ők űrlakókként szerepelnek. Az általuk benépesített bolygókat némely legenda "űrlakó világoknak" nevezi, másutt "tiltott világok" néven szerepelnek. Manapság ezt az utóbbit használjuk.

– A legendák szerint a kevély és tökéletes űrlakók évszázadokra hosszabbították meg életük időtartamát, és rövid életű őseinknek nem engedték meg, hogy a lábukat a világaikra tegyék. Miután legyőztük őket, a helyzet megfordult. Méltóságunkon alulinak érezvén a velük való érintkezést, magukra hagytuk őket, hajóinknak és a kereskedőknek pedig megtiltottuk, hogy kapcsolatot teremtsenek velük. Azóta nevezzük e bolygókat tiltott világoknak. Szentül hittük – Így mondják a legendák –, hogy Ő, Aki Büntet, a mi beavatkozásunk nélkül is el fogja pusztítani őket, és úgy tűnik, meg is tette. Mindenesetre legjobb tudomásom szerint egyetlen űrlakó sem bukkant föl a galaxisban sok-sok ezer éve.8

– Gondolja, hogy az űrlakók tudnak a Földről? – kérdezte Trevize.

– Elképzelhető, hiszen az ő világaik öregebbek voltak, mint a mieink közül bármelyik. Na persze ha élnek még egyáltalán űrlakók, ami rendkívül valószínűtlen.

– Lehet, hogy nem élnek, de a világaik megvannak, és talán feljegyzések is akadnak rajtuk.

– Ha egyáltalán meg tudja találni ezeket a világokat.

Trevize bőszült tekintetet vetett rá.

– Azt akarja mondani, hogy az ismeretlen helyzetű Földhöz vezető utat talán az űrlakó világokon lelhetem föl, melyek holléte ugyancsak ismeretlen?

Deniador vállat vont.

– Húszezer éve nincs velük kapcsolatunk. Eszünkbe se jutottak. Ködbe vesztek ők is, akárcsak a Föld.

– Hány világot népesítettek be az űrlakók?

– A legendák ötven ilyen világról tudósítanak; gyanúsan kerek szám. Lehet, hogy sokkal kevesebben vannak.

– És az ötvenből egyetlenegyről sem tudja, hogy hol van?

– Hát, most azon tűnődöm...

– Min tűnődik?

– Miután az őstörténet a kedvenc időtöltésem, akárcsak dr. Peloraté, megesett már, hogy kutatás közben az őskorra utaló dokumentumra bukkantam, olyasmire, ami többet mond, mint a legendák. Tavaly például egy régi hajón lévő feljegyzésekre akadtam rá, alig-alig tudtam megfejteni őket. Abban a korban, amelyből származtak, a mi világunk neve még nem Comporellon volt. A "Baleyföld" nevet használták; ez szerintem egy még ősibb változata a legendáinkban emlegetett "Benbally-világnak".9

– Publikálta a felfedezését? – kérdezte Pelorat izgatottan.

– Nem – hárította el Deniador. – Ahogy a régi mondás tartja, nem óhajtok fejest ugrani a medencébe, csak hogy megtudjam, tényleg van-e benne víz. Nos, az a dokumentum arról szólt, hogy a hajó kapitánya ellátogatott az egyik űrlakó világra, s magával hozott onnan egy űrlakó asszonyt.

– De hiszen most mondta, hogy az űrlakók nem engedték be a látogatókat – szólt közbe Bliss.

– Úgy van. Hát ezért nem publikáltam az anyagot. Hihetetlennek hangzott. Vannak homályos értelmű mesék, melyek felfoghatók úgy is, mintha az űrlakók és a telepesek – a mi őseink – közti konfliktusokról szólnának. Ilyen meséket nemcsak a Comporellonon, de sok más bolygón is ismernek, sokféle változatban, egy vonatkozásban mégis tökéletesen megegyeznek egymással: a két embercsoport, az űrlakóké és a telepeseké, sohasem keveredett össze. Nem volt köztük társadalmi kapcsolat, szexuálisról nem is beszélve – és mégis, a telepes kapitányt és az űrlakó asszonyt láthatóan a szerelem szálai kötötték egymáshoz. Ez olyan hihetetlen, hogy esélyt sem láttam rá, fogadhatják-e a történetet másképpen is, mint legföljebb egy romantikus, történelmi ihletésű mesét.

– Ez minden? – kérdezte Trevize csalódottan.

– Nem, tanácsos, van még valami. Néhány számot is találtam a hajónaplóban; ezek talán – bár nem biztos – űrkoordinátákat jelentenek. Ha valóban azok – de szkeptikusbecsületem arra kényszerít, hogy megismételjem, valószínűleg nem azok –, akkor e titkos bizonyíték nyomán arra következtetnék, hogy itt három űrlakó világ űrbeli koordinátáiról van szó. Közülük az egyik lehet az, ahol a kapitány földet ért, és ahonnan magával hozta űrlakó szerelmét.

– Nem lehetséges, hogy ha a mese fikció is, a koordináták valóságosak? – kérdezte Trevize.

– Lehetséges – válaszolta Deniador. – Majd megadom önnek a számokat, s szabadon felhasználhatja őket, azzal a tudattal, hogy esetleg nem is vezetnek sehová. És lenne még egy mulatságos megjegyzésem – villant át arcán az ismerős mosoly.

– Mégpedig? – kérdezte Trevize.

– Mi van akkor, ha a koordináták egyik csoportja a Földet jelenti?

27.

A Comporellon napja, mely nagyobb volt, mint a Terminusé, és határozottan narancssárga színű, alacsony pályát írt le az égbolton, tehát kevés hőt sugárzott. A kivételesen gyengén fújó szél jeges ujjakkal kaparászott Trevize arcán.

Még a villamos fűtésű kabátban is reszketett, melyet Mitza Lizalortól kapott, aki most ott állt mellette.

– Egyszer majd föl kell melegíteni, Mitza – mondta Trevize.

A nő fölpillantott a napra, s ahogy ott állt az űrkikötő hatalmas, üres térségében, egyáltalán nem látszott rajta, hogy kényelmetlenül érezné magát. Magas, testes alakján vékonyabb kabát volt, mint Trevize-en, s ha a hideg nem hagyta is érzéketlenül, mindenesetre nem sok ügyet vetett rá.

– Gyönyörű nyarunk van – mondta. – Nem tart sokáig, de a gabonaféléink alkalmazkodtak hozzá. Gondosan választjuk ki a fajtákat, hogy gyorsan nőjenek a napsütésben, s ne ártson nekik könnyen a fagy. A háziállataink vastag prémbundát viselnek, s galaxisszerte köztudott, hogy a comporelloni gyapjú a legjobb minőségű.

– A bolygó körül keringő gazdaságainkban trópusi gyümölcsöket termesztünk. Még exportálunk is ízletes ananászkonzervet. A legtöbben, akik hideg világként ismernek bennünket, nem is tudják ezt.

– Köszönöm, hogy kikísértél minket, Mitza, és hogy hajlandó voltál együttműködni velünk ebben a küldetésünkben. A saját lelki békém kedvéért azonban meg kell kérdeznem, nem kerülhetsz-e komoly bajba emiatt.

– Nem! – rázta meg a fejét gőgösen a nő. – Semmiféle bajba. Először is nem fognak kérdezgetni. A szállítási ügyek rám tartoznak, ami azt jelenti, hogy egyedül én állapítom meg a szabályokat az űrkikötőkben, továbbá a fogadóállomásokra és a ki- meg bejövő hajókra vonatkozóan. A miniszterelnök ezekben az ügyekben teljesen rám hagyatkozik, és nagyon is kedvére van, ha nem kell tudnia a részletekről. És még ha megkérdeznének is, csakis az igazat kellene mondanom. A kormány tapsolna, ha tudná, hogy nem küldtem vissza a hajót az Alapítványnak. Így tenne a nép is, ha biztonságos volna közhírré tenni a dolgot. Maga az Alapítvány pedig nem fogja megtudni.

– Lehet, hogy a kormány sem akarná visszajuttatni a hajót az Alapítványnak, de vajon azt is helyeselné-e, hogy a te engedélyeddel magunkkal visszük? – kérdezte Trevize.

Lizalor elmosolyodott.

– Derék ember vagy, Trevize. Keményen harcoltál, hogy megtarthasd a hajódat, és most, hogy a tiéd maradt, miattam fog el az aggodalom. – Úgy nyújtotta ki feléje a kezét, mintha az iránta tanúsított érzelmeinek akarna kifejezést adni, de aztán – bár láthatóan nehezére esett – erőt vett ösztönös mozdulatán.

Amikor megszólalt, a hangja szinte nyers volt:

– Még ha meg is kérdőjeleznék a döntésemet, elég lenne annyit mondanom nekik, hogy a Legöregebbet kerested és keresed ma is, mire rögtön azt válaszolnák, nagyon jól tettem, hogy ilyen gyorsan megszabadultam tőled és a hajódtól. És engesztelő áldozatot mutatnának be, elsősorban azért, mert beengedtünk a bolygónkra, holott nem tudhattuk előre, hogy mit művelsz.

– Valóban azt hiszed, hogy a jelenlétemmel szerencsétlenséget hozok rád és a világodra?

– Valóban – vágta rá Lizalor határozottan. Aztán valamivel lágyabban hozzátette: – Rám máris szerencsétlenséget hoztál, mert most, hogy megismertelek, még erőtlenebbnek fogom érezni a comporelloni férfiakat. Most már örökre megmarad bennem a csillapíthatatlan vágy. Ezt máris elrendelte számomra Ő, Aki Büntet.

Trevize habozott, majd azt mondta:

– Nem kívánom, hogy ebben a dologban megváltoztasd a véleményedet, de azt sem, hogy fölöslegesen szenvedj. Meg kell tudnod: az a képzet, hogy én szerencsétlenséget hozhatok rád, merő babonaság.

– Gondolom, ezt a szkeptikus mondta neked.

– Ha ő nem mondja, akkor is tudom.

– Lizalor megdörzsölte az arcát, mert kiugró szemöldökére már vékony zúzmararéteg telepedett, és azt válaszolta:

– Tudom, hogy vannak, akik babonának tartják. Az azonban tény, hogy a Legöregebb szerencsétlenséget hoz. Sokszor kiderült már, és az igazságot még a legokosabb szkeptikusok érvei sem tudják eltörölni a világból. – Hirtelen kinyújtotta a kezét. – Isten veled, Golan. Szállj föl a hajóra, ahol már várnak a társaid, még mielőtt a puhány terminusi tested megfagyna a mi kellemesen fagyos szelünkben.

– Isten veled, Mitza. Remélem, találkozunk, ha visszatérek.

– Igen, megígérted, hogy visszatérsz, és én próbálok is hinni benne. Még az is megfordult a fejemben, hogy fölmegyek, és ott, az űrben találkozom veled a hajódon, hogy a szerencsétlenség egyedül rám sújtson le, és ne a világomra – de nem fogsz visszatérni.

– De igen! Visszatérek! Egykönnyen nem mondhatok le rólad, aki ilyen gyönyörben részesítettél. – És akkor, abban a pillanatban Trevize hitte is, hogy így gondolja.

– Nem kételkedem a romantikus ösztöneidben, drága alapítványbeli barátom, de akik odakint az űrben a Legöregebb nyomába szegődnek, nem térnek vissza soha sehová. A lelkem mélyén tudom.

Trevize minden erejével azon volt, hogy erőt vegyen a vacogásán. A hideg miatt didergett, és nem akarta, hogy a nő azt higgye, talán a félelemtől.

– Ez is babonaság – mondta.

– És mégis – felelte a nő –, ez is igaz.

28.

Jó volt visszatérni a Távoli Csillag pilótafülkéjébe. Szobának ugyan szűk volt, buboréknyi börtön a tér végtelenségében, de ismerős, barátságos és meleg.

– Örülök, hogy végre maga is beszállt – jegyezte meg Bliss. – Kíváncsi voltam, meddig időz még a miniszter társaságában.

– Nem tartott sokáig – felelte Trevize. – Hideg volt.

– Én úgy láttam, mintha azt fontolgatná, hogy itt marad vele, és elhalasztja a Föld felkutatását. Még felületesen sem szeretek az agyába pillantani, de aggódtam, mert úgy éreztem, a magára nehezedő kísértés ellen nem tehetek semmit.

– Tökéletesen igaza van – felelte Trevize. – Ha pillanatokra is, de valóban éreztem ezt a kísértést. A miniszter figyelemreméltó asszony, hozzá hasonlóval még sohasem találkoztam. Megerősítette az ellenállásomat, Bliss?

– Már sokszor mondtam magának, hogy semmilyen körülmények között sem szabad és nem is fogok az elméjéhez nyúlni, Trevize – szögezte le Bliss. – Úgy képzelem, legyőzte magában a kísértést, méghozzá fejlett kötelességérzete segítségével.

– Nem, ezt nem hinném – mosolygott a férfi fanyarul. – A dolog nem ilyen drámai és nem is ilyen nemes. Az ellenállásom ugyan megerősödött, egyrészt mert tényleg hideg volt, másrészt attól a keserves gondolattól, hogy belepusztulnék, ha néhányszor még tanácskoznom kellene vele. Nem bírnám az iramot.

– Elég az hozzá, hogy biztonságban feljutott a fedélzetre – jegyezte meg Pelorat. – Mi lesz a következő lépésünk?

– Mindenekelőtt gyors iramban ki kell jutnunk a bolygórendszerből, míg annyira eltávolodunk a Comporellon napjától, hogy végrehajthassunk egy ugrást.

– Gondolja, hogy megállítanak vagy követnek bennünket?

– Nem, őszintén azt gondolom, a miniszter csak azért aggódik, hogy minél előbb eltűnjünk, és vissza se jöjjünk, máskülönben Ő, Aki Büntet lesújt bosszújával a bolygóra. Ami azt illeti...

– Nos?

– A miniszternek az a véleménye, hogy a bosszú mindenképpen utolér bennünket. Határozott meggyőződése, hogy sohasem fogunk visszatérni. Hadd tegyem hozzá gyorsan, nem az én hűségemet becsüli ilyen kevésre, hiszen azt nem volt alkalma megtapasztalni. Szerinte a Föld olyan szörnyűséges balszerencse hordozója, hogy aki fel akarja kutatni, annak útközben mindenképpen meg kell halnia.

– Hány Föld-kutató expedíció hagyta már el a Comporellont, hogy megengedhet magának ilyen állítást? – kérdezte Bliss.

– Kétlem, hogy egyetlen comporelloni útnak indult volna valaha is ilyen céllal. Mondtam neki, hogy a félelmei merő babonából erednek.

– Őszintén ez a meggyőződése, vagy mégiscsak megrázta, amit a nő mondott?

– Abból ítélve, ahogy a félelmei kifejeződnek, látom, hogy babonás rémületről van szó, ugyanakkor nagyon is valóságos alapjuk lehet.

– Arra gondol, hogy a radioaktivitás fog végezni velünk, ha megpróbálunk leszállni a Földön?

– Nem hiszem, hogy a Föld radioaktív. Ellenben hiszem, hogy védelmezi magát. Emlékezzék csak vissza: minden rá vonatkozó utalást eltüntettek a Trantor könyvtárából. Emlékezzék csak: Gaia csodálatos memóriája, melyben összegeződnek az egész bolygó emlékei, a felszín kőzetrétegeitől egészen a mag olvadt fémjéig, nem képes visszahatolni az időben odáig, hogy bármit is elmondhasson nekünk a Földről.

– Nyilvánvaló, hogy ha ehhez van elég hatalma, akkor arra is képes, hogy a radioaktivitás képzetét ültesse be az agyakba, így véve elejét mindenféle kutatásnak. Talán e fura gátlást egy külön biztosítékrendszer gyanánt állította fel a Comporellonon, mert annyira közel van hozzá, hogy számára különösen nagy veszélyt jelent. A szkeptikus és tudós Deniador állítja, hogy a Föld keresésének nincs értelme, hogy nem lehet megtalálni. Éppen ezért tűnik jól megalapozottnak a miniszter babonás hite. Ha a Föld ennyire ragaszkodik a rejtőzködéshez, nem lehet, hogy inkább megöl vagy tönkretesz bennünket, mintsem megengedje, hogy megtaláljuk?

Bliss összevont szemöldökkel szólalt meg:

– Gaia...

– Ne mondja, hogy Gaia majd megvéd bennünket – vágott közbe Trevize. – Abból, hogy a Föld ki tudta törölni Gaia legkorábbi emlékeit, teljesen világos, hogy ha kettejük között valami összeütközésre kerül sor, a Föld lesz a győztes.

– Honnan tudja, hogy azokat az emlékeket kitörölték? – kérdezte hűvösen Bliss. – Lehet, hogy Gaiának egyszerűen időre volt szüksége, hogy kifejlessze bolygóemlékezetét, s mi csak addig nyúlhatunk vissza az időben, amikorra ez a fejlesztőmunka már befejeződött. Ha pedig az emlékeket valóban eltávolították, honnan veszi a meggyőződését, hogy a Föld követte el?

– Nem tudom – felelte Trevize. – Csak hangosan gondolkodtam.

Erre már Pelorat is megszólalt, a maga bátortalan módján:

– Ha a Föld ennyire hatalmas, és ilyen féltve őrzi, hogy úgy mondjam, az elkülönültségét, akkor mi értelme a mi kutatásunknak? Maga mintha azt gondolná, hogy a Föld minden erejével akadályozni fogja a sikerünket, s ha kell, ennek érdekében akár meg is öl bennünket. Akkor hát nem lenne értelmesebb dolog felhagyni az egésszel?

– Elismerem, látszólag minden a feladás mellett szól, de szent meggyőződésem, hogy a Föld létezik, tehát meg kell és meg is fogom találni – válaszolta Trevize. – És Gaia azt mondja, mindig igazam van, ha valami ilyen szent meggyőződésemmé válik.

– De hogyan fogjuk túlélni a felfedezést, öregem?

– Talán majd a Föld is felismeri az én egyedülálló éleslátásom értékét, és békén fog hagyni – felelte Trevize tettetett könnyedséggel. – De – és voltaképpen erre akartam kilyukadni – abban már nem lehetek biztos, hogy maguk ketten szintén túlélik, és ez módfelett aggaszt engem. Mindig is aggasztott, de mostantól egyre inkább fog; úgy érzem, vissza kellene vinnem magukat a Gaiára, hogy aztán egyedül folytassam az utamat. A kezdet kezdetén én döntöttem úgy, nem pedig maguk, hogy meg kell keresnem a Földet; nem maguk, én találtam fantáziát a dologban, és nem magukat, hanem engem űztek el. Hadd legyek hát én, aki vállalja a kockázatot is. Hadd menjek egyedül... Janov?

Pelorat leszegte az állát, hosszú arca még hosszabbra nyúlt.

– Nem tagadom, hogy ideges vagyok, Golan, de szégyellném magam, ha most elhagynám. Ha így tennék, magamat tagadnám meg.

– Bliss?

– Gaia nem hagyja el magát, Trevize, bármit tesz is. Ha a Föld veszélyesnek bizonyulna, Gaia a lehetőségeihez képest megvédené magát. Egyébként én mint Bliss nem hagyom el Pelt, és ha ő ragaszkodik magához, akkor én természetesen kitartok mellette.

– Rendben van – jelentette ki komoran Trevize. – Én megadtam a lehetőséget. Tehát együtt megyünk.

– Együtt – mondta Bliss.

– Pelorat halványan elmosolyodott, és megszorította Trevize vállát.

– Együtt. Mindig együtt.

29.

– Ide nézz, Pel! – kiáltotta Bliss.

Jóformán vaktában pásztázta az űrt a kézi irányítású teleszkóppal, hogy néha mással is elfoglalja magát, mint a Pelorat könyvtárában fellelhető Föld-legendákkal.

Pelorat közelebb lépett, átkarolta a lány vállát, és a megfigyelőernyőre nézett. A comporelloni bolygórendszer egyik gázóriása volt rajta, olyan nagyításban, hogy annak nyomán már a valóságot is el lehetett képzelni.

– A színe halványan csíkozott, meleg árnyalatú narancssárga volt. A bolygósíkból és a naphoz képest messzebbről, mint ahol maga a hajó tartózkodott, majdnem tökéletes fénykörnek látszott.

– Gyönyörű – mondta Pelorat.

– A középső csík túlnyúlik a bolygón, Pel.

– Szerintem is, Bliss – válaszolta Pelorat a homlokát ráncolva.

– Gondolod, hogy ez valami optikai csalódás?

– Nem tudom biztosan, Bliss. Éppolyan újonc vagyok az űrben, mint te. Golan!

– Mi van? – hallatszott Trevize kissé kelletlen válasza. Meglehetősen borzasan lépett be a vezérlőfülkébe, mint aki csak úgy ruhástul szundikált az ágyán (egyébként valóban ezt tette).

– Kérem! – csattant fel bosszúsan. – Ne piszkálják a műszereket!

– Ez csak a teleszkóp – mentegetőzött Pelorat. – Ezt nézze!

Trevize megnézte.

– Ez a Galliának nevezett gázóriás, legalábbis a kapott információ szerint.

– Hogy tudja egyszerű ránézésre megállapítani?

– Mindenekelőtt a naptól való távolságuk alapján, továbbá az útvonalunk miatt tanulmányoznom kellett a bolygók röppályáját és méretét, s mindezt figyelembe véve pillanatnyilag ez az egyetlen, amelyet ekkorára ki tudunk nagyítani. És még abból, hogy van gyűrűje.

– Gyűrűje? – kérdezte Bliss zavartan.

– Most csak egy keskeny, halvány csíkot lát, mert épp az élére látunk rá. Ha elhagyjuk a bolygósíkot, fölülről hozhatjuk be a képet, s akkor jobban fogja látni. Akarja?

– Nem kívánom, hogy újabb pozíciókat és útvonalakat számítson ki, Golan – felelte Pelorat.

– Ugyan már, a számítógép egykettőre megcsinálja. – Trevize már le is ült a számítógéphez, s kezét a kínálkozó mélyedésbe tette. A számítógép finoman ráhangolódott az agyára, s már el is végezte a feladatot.

A Távoli Csillag, melynek nem voltak üzemanyaggondjai, s fittyet hányt mindenféle tehetetlenségi hatásnak, azonnal felgyorsult. Trevize újra érezte, mennyire szereti ezt a számítógép vezérelte hajót, ezt a már-már kezes lényt, melynek mintha egyenesen a gondolatai adnák az energiát és az utasításokat, s úgy viselkedik, mintha önnön akaratának erős és engedelmes kivetülése volna.

Nem csoda, hogy az Alapítvány visszakövetelte, mint ahogy az sem, hogy a Comporellon meg akarta kaparintani. A meglepő inkább az, hogy a babonás hitnek volt annyi ereje, hogy a Comporellont rábírja a hajó föladására.

Ha tisztességesen föl lenne fegyverezve, a galaxis bármelyik hajóját vagy akár flottáját is könnyedén maga mögött hagyhatná vagy legyőzhetné – feltéve, hogy nem akad össze önmagához hasonlóval.

Persze nem volt tisztességesen fölfegyverezve: Branno polgármester, amikor kiutalta neki a hajót, volt olyan óvatos, hogy meghagyja fegyvertelennek.

Pelorat és Bliss feszülten figyelték, amint a Gallia lassan-lassan feléjük billen. Láthatóvá vált a felső sarok (bármelyik volt is az), a hatalmas, kör alakú örvényléssel, miközben az alsó sarkot eltakarta a gömb íve.

Fönt a bolygó éjszakai oldala ráterült a narancsfényű gömbre, s a gyönyörű kör mind féloldalasabbá vált.

Még izgalmasabb látvány volt, ahogy a középső, eddig egyenes vonalú csík meggörbül, éppúgy, mint a tőle északra és délre fekvő sávok, csak azok még feltűnőbben.

Most már világosan látni lehetett, hogy a középső sáv túlnyúlik a bolygón, és mindkét oldalon keskeny hurkot alkot. Ez a forma a természetéből adódott, illúzióról szó sem lehetett. A gyűrű, mely hurkot formálva eltűnt a bolygó túloldalán, anyagi részekből állt.

Na, talán így már könnyebben megértik – mondta Trevize. – Ha elrepülnénk a bolygó felett, egy kört látnának, melynek középpontja azonos a bolygóéval, de amely sehol sem érinti annak felszínét. Talán azt is észrevennék, hogy a gyűrűt nem egyetlen, hanem számos koncentrikus kör alkotja.

– Nem hittem volna, hogy ez lehetséges – ámuldozott Pelorat. – Mi tartja meg a gyűrűt az űrben?

– Ugyanaz az erő, amely a szatellitákat tartja meg a pályájukon – magyarázta Trevize. – A gyűrűket alkotó apró részecskék külön-külön a bolygó körül keringenek. Ezek a gyűrűk olyan közel vannak a bolygóhoz, hogy az árapályhatások miatt nem tudnak egyetlen testté tömörülni.

– Szörnyű érzés még belegondolni is, öregem – ingatta a fejét Pelorat. – Hogy lehet, hogy tudósként éltem le az egész életemet, és ilyen keveset tudok a csillagászatról?

– Én pedig jóformán semmit az emberiség mítoszairól. Senki sem tudhat mindent. Ami azt illeti, az effajta bolygógyűrűk egyáltalán nem szokatlanok. Megtalálhatók szinte valamennyi magányos gázóriás körül, ha másból nem, hát ritka porból. Történetesen a Terminus napjának bolygócsaládjában nincs igazi gázóriás, így aztán a terminusi ember – hacsak nem hivatásos űrutazó, vagy nem tanult csillagászatot az egyetemen – valószínűleg semmit sem tud a bolygógyűrűkről. De az már szokatlan, hogy egy gyűrű olyan széles legyen, hogy ilyen feltűnő módon verje vissza a fényt. Tényleg gyönyörű. Legalább kétszáz kilométer szélesnek kell lennie.

Pelorat hirtelen csettintett egyet az ujjával.

– Hát ezt jelentette!

– Miről beszélsz, Pel? – nézett rá Bliss meglepődve.

– Egyszer olvastam egy nagyon régi verstöredéket – mesélte Pelorat. – Nehezen tudtam megfejteni, olyan ősi galaktikus nyelven íródott, de ez is csak a régiségét bizonyította. Ámbár ezt nem illene felpanaszolnom, hiszen a munkám révén megannyi változatát tapasztaltam ki a régi galaktikus nyelvnek, ami jóleső érzést kelt bennem, még ha a munkámon kívül sehol másutt nem is látom hasznát... Mit is akartam mondani?

– Egy régi verstöredékről beszéltél, Pel drágám – felelte Bliss.

– Köszönöm, Bliss – mondta Pelorat, majd Trevize-hez fordult: – Ő mindig figyeli, amit mondok, hogy vissza tudjon terelni, valahányszor elkalandozom a tárgytól, ami az esetek többségében elő is fordul velem.

– Ez is olyan elbűvölő benned, Pel – jegyezte meg Bliss mosolyogva.

– Egyszóval a versrészlet azt a bolygórendszert festette le, amelyhez a Föld is tartozott. Hogy mi célt szolgált ez a leírás, nem tudom, mert maga a költemény nem maradt fenn; én legalábbis sohasem bukkantam a nyomára. Csak ez a töredék élte túl az időt, talán éppen csillagászati tartalma miatt. Mindenesetre szó volt benne a hatodik bolygó csodálatosan fénylő hármas gyűrűjéről, mely "széltében is terjedelmes, hozzá képest az világ is kicsin". Látja, még ma is tudom idézni. Nem értettem, mi lehet ez a gyűrű. Emlékszem, arra gondoltam, talán három kör fekszik sorban a bolygó egyik oldalán. De annyira badarságnak tűnt, hogy föl se vettem a könyvtáramba. Most sajnálom, hogy nem jártam utána. – Megcsóválta a fejét. – Mitológusnak lenni a mai galaxisban olyan magányosságra ítéli az embert, hogy még a kérdezősködés hasznosságáról is megfeledkezik.

– Talán igaza volt, hogy elsiklott felette, Janov – vigasztalta Trevize. – Hiba volna a költők fecsegését komolyan venni.

– De hát ezt jelentette – mutatott Pelorat a képernyőre. – Erről beszélt az a vers. Három széles, koncentrikus kör, magánál a bolygónál is szélesebbek.

– Sosem hallottam ilyesmiről – mondta Trevize. – Nem hinném, hogy ilyen széles gyűrűk létezhetnek. A bolygóhoz képest, amit körülvesznek, mindig nagyon keskenyek.

– Olyan lakható bolygóról sem hallottunk soha, amelyiknek óriási szatellitája volna – felelte Pelorat. – Vagy amelyiknek a felszíne radioaktív sugárzást bocsát ki. Íme, a hármas számú egyéni sajátosság. Ha találunk egy radioaktív bolygót, amely egyébként lakható is lehet, és amelynek van egy óriási szatellitája, továbbá a bolygórendszerében egy hatalmas gyűrűvel rendelkező másik bolygó is van, akkor már nem lesz kétséges, hogy megtaláltuk a Földet.

Trevize elmosolyodott.

– Egyetértek, Janov. Ha megtaláltuk mindhármat, akkor bizonyára megtaláltuk a Földet.

– Ha! – sóhajtotta Bliss.

30.

Maguk mögött hagyták a bolygórendszer legtekintélyesebb világait, a két legkülső világ között fúrták ki magukat a tágas térbe, s immár másfélmilliárd kilométeres körzetben nem akadt egyetlen jelentékeny tömeg sem. Már csak egy hatalmas üstökösfelhő terült el előttük, ennek azonban gravitációs szempontból nem volt jelentősége.

A Távoli Csillag körülbelül 0,1 c-re, vagyis a fénysebesség egytizedére gyorsult föl. Trevize nagyon jól tudta, hogy elméletben akár a fénysebességet is megközelíthetnék, de azt is tudta, hogy a gyakorlatban a 0,1 c jelenti az ésszerű határt.

Ennél a sebességnél még minden észlelhető tömegű testet el lehet kerülni, de nincs rá mód, hogy kitérjenek az űrben lebegő számtalan porrészecske s a még nagyobb mennyiségű szabad atom és molekula elől. Nagyon nagy sebesség mellett még a végtelenül kicsiny tárgyak is okozhatnak kárt, mert lecsiszolják és összekarcolják a hajó burkolatát. A fénysebességet megközelítő gyorsaságnál a hajó törzsének vágódó minden egyes atom egy kozmikus sugárrészecske tulajdonságaival rendelkezik, s e kozmikus sugárzásban a hajó fedélzetén utazók nem sokáig maradhatnának életben.

A messzi csillagok látszólag mozdulatlanul függtek a megfigyelőernyőn, és noha a hajó harmincezer kilométeres másodpercenkénti sebességgel száguldott, körülötte mintha megállt volna minden.

A számítógép nagy távolságokban tapogatta le az űrt, nem közeledik-e valami kicsiny, de ahhoz jelentékeny méretű tárgy, hogy ne engedje az útjukba; ilyenkor a hajó – felkészülve a végtelenül valószínűtlen esetre, ha netalán össze akarnának ütközni – finoman irányt változtatott. Az ilyen pillanatokban még azt sem lehetett tudni, vajon az irányváltoztatásra kényszerítő körülmények közül a közeledő tárgy kis mérete, a sebessége vagy a tehetetlenségi hatás előidézhet-e egyáltalán afféle "közeli találkozást".

Trevize nem is aggódott hát az ilyesmik miatt, legföljebb csak futólag gondolt rájuk. Minden figyelmét arra a három koordinátasorra összpontosította, melyet Deniador adott meg, és különösen az egyikre, mert az a hozzájuk legközelebb eső objektumra vonatkozott.

– Valami baj van a számokkal? – kérdezte Pelorat nyugtalanul.

– Még nem tudom – válaszolta Trevize. – A koordináták önmagukban semmit sem érnek, ha nem ismerjük a zéró pontot és a felállításukkor használatos szabályokat... meg az irányt, amelyben a távolság van, hogy úgy mondjam, kijelölve, azt, hogy mi a kezdő délkör megfelelője, és így tovább.

– Hogy fogja kitalálni ezeket a dolgokat? – nézett rá meghökkenve Pelorat.

– Meghatároztam a Terminus koordinátáit és néhány más, a Comporellonhoz viszonyított ismert pontot. Ha ezeket betáplálom a számítógépbe, az kiszámolja, milyen szabályokat kell figyelembe venni ezekhez a koordinátákhoz, hogy helyesen határozzuk meg a Terminus és a többi ismert pont helyzetét. Most próbálom elrendezni a dolgokat a fejemben, hogy a feladat elvégzéséhez helyes programot adjak a gépnek. A szabályok ismeretében talán értelmet nyernek azok a számok, melyeket a tiltott világokra vonatkozóan kaptunk.

– Csak talán? – kérdezte Bliss.

– Attól tartok, csak talán – felelte Trevize. – Végül is ezek az ősrégi számok valószínűleg comporelloniak, de nem biztos. Mi van akkor, ha más szabályokon alapulnak?

– Mi van akkor?

– Akkor továbbra is értelmetlen számok maradnak. De mindenképpen utána kell járnunk.

Keze villámgyorsan mozgott a számítógép szelíden fénylő billentyűi fölött, betáplálva a szükséges adatokat. Aztán kezét az íróasztalba mélyített formákba téve megvárta, míg a gép kidolgozza az ismert koordinátákra vonatkozó szabályokat, majd pillanatnyi szünet után – ugyanezen szabályok alapján – ismerteti a legközelebbi tiltott világ koordinátáit, s végül megjelöli e koordinátákat az adatbankjában lévő galaktikus térképen.

Csillagmező jelent meg a képernyőn, majd gyors mozgással beállította magát. A nyugalmi helyzetet elérve tágulni kezdett, miközben a széleken sorra tünedeztek el minden irányba a képbe be nem férő csillagok, egészen addig, míg szinte valamennyi ki nem száguldott a képből. Szemmel követhetetlen volt e gyors változás; pettyekkel tarkázott elmosódottság volt az egész, mígnem végül (a képernyő alján látható mutatószámok szerint) egy minden oldalon mindössze egytized parszeknyi tér maradt. A mozdulatlan képernyő feketeségét már csupán féltucatnyi halvány szikra bontotta meg.

– Melyik a tiltott világ? – kérdezte Pelorat fojtott hangon.

– Egyik sem – felelte Trevize. – Négy közülük vörös törpe, egy majdnem törpe, az utolsó pedig egy fehér törpe. Valószínűleg egyik körül sem kering lakható bolygó.

– Ránézésre honnan tudja megállapítani, hogy vörös törpék?

– Nem valódi csillagokat látunk – hangzott a válasz. – Ez a számítógép memóriájában elraktározott galaktikus térkép egyik részlete. Valamennyi névvel van ellátva. Maga nem láthatja, és rendes körülmények között én sem láthatnám, de amíg a kezem, mint most is, kapcsolatban van a számítógéppel, rengeteg adatot tudok arról a csillagról, amelyikre éppen ránézek.

– Vagyis a koordináták használhatatlanok – jelentette ki Pelorat csüggedten.

Trevize fölpillantott rá.

– Nem, Janov. Még nem fejeztem be. Itt van még az időtényező. A tiltott világ koordinátáit húszezer évvel ezelőtt határozták meg. Akkoriban az is és a Comporellon is a galaxis középpontja körül keringett, minden valószínűség szerint más és más sebességgel, s nyilván a pályájuk hajlása és excentricitása is különbözött egymástól. Az idők során tehát a két világ közelebb sodródhatott vagy eltávolodhatott egymástól, és húszezer év alatt a tiltott világ a jelzéshez képest fél parszektől akár ötparszeknyi távolságra is elúszhatott. Kézenfekvő, hogy nincs rajta az egytized parszeknyi tér kivágáson.

– Akkor most mit csinálunk?

– Utasítjuk a számítógépet, hogy mutassa meg a húszezer évvel ezelőtti galaxis képét a Comporellon szemszögéből.

– Meg tudja csinálni? – kérdezte Bliss az áhítattól elragadtatott hangon.

– Nos, magát a galaxist nem tudja visszavinni az időben, de a memóriájában tárolt térképet igen.

– Látunk majd valami változást? – faggatózott Bliss.

– Figyelje – intette Trevize.

– A féltucatnyi csillag csigalassúsággal mászott át a képernyőn. Egy eddig nem látott, új csillag úszott be balról, mire Pelorat izgatottan hadonászni kezdett.

– Ott van! Ott van!

– Sajnálom – szólt Trevize. – Egy újabb vörös törpe. Elég gyakoriak. A galaxis összes csillagának legalább háromnegyede vörös törpe.

A képernyő megállapodott, a mozgás megszűnt.

– Nos? – kérdezte Bliss.

– Íme, így festhetett a galaxisnak ez a része húszezer évvel ezelőtt – mondta Trevize. – A képernyő kellős közepén van az a pont, ahol a tiltott világnak lennie kéne, ha nagyjából átlagos sebességgel sodródott volna el.

– Kellene, de nincs ott – jegyezte meg Bliss élesen.

– Nincs – hagyta helyben Trevize dicséretes higgadtsággal.

Pelorat hosszú sóhajban engedte ki tüdejéből a levegőt.

– Ó, de kár, Golan!

– Várjon, ne veszítse el a reményt – mondta Trevize. – Nem is számítottam rá, hogy megpillantom ott a csillagot.

– Nem számított rá? – képedt el Pelorat.

– Nem. Mondtam magának, hogy ez nem a galaxis, csak a számítógépben lévő galaxis térkép. Ha egy létező csillag nem szerepel a térképen, akkor nem is láthatjuk. Ha egy bolygót tiltottnak neveztek, és még húszezer év múltán is így nevezik, minden esély megvan rá, hogy ne szerepeljen a térképen. És nem is szerepel, hiszen nem látjuk.

– Lehet, hogy azért nem látjuk, mert nem is létezik – vitatkozott Bliss. – Vagy a comporelloni legendák hamisak, vagy a koordinátákat adták meg helytelenül.

– Nagyon is elképzelhető. De mivel a számítógép meghatározta azt a helyet, ahol a bolygó húszezer évvel ezelőtt lehetett, most már nagyjából azt is ki tudja számítani, mik lehetnek a mai koordináták. Ha az idő figyelembevételével igazítunk rajtuk – s ehhez a javításhoz volt szükségem a csillagtérképre –, szépen visszakapcsolhatunk a valódi galaxis valódi csillagmezőjére.

– Csakhogy maga a tiltott világ átlagos sebességű elmozdulását tételezte fel – vetette közbe Bliss. – És ha az a sebesség nem volt átlagos? Akkor most nem tudja majd kiszámítani a helyes koordinátákat.

– Ez is igaz, de egy átlagos sebességet feltételező javítás majdnem biztosan közelebb visz a bolygó valóságos helyzetéhez, mint ha egyáltalán nem végeztünk volna időkorrekciót.

– Maga reménykedik! – kiáltotta Bliss kételkedőn.

– Ahogy mondja – válaszolta Trevize. – Reménykedem... És most vessünk egy pillantást a valódi galaxisra. Jóval nehezebb megfigyelni a valódi galaxist – kezdett újabb magyarázatba. – A számítógép térképe mesterséges építmény, amelyből ki lehet iktatni az oda nem illő dolgokat. Ha például egy csillagköd elhomályosítja a képét, el tudom távolítani. Ha a látószög nem felel meg annak, amit én kigondoltam, egyszerűen megváltoztatom, és így tovább. A valóságos galaxist ezzel szemben úgy kell elfogadnom, amilyennek látom, és ha változást akarok előidézni benne, nekem magamnak kell átvágnom a téren, ami sokkal időigényesebb, mint ha csak a térképen kellene igazítanom egyet.

Mialatt beszélt, a képernyőn egy magányos csillagokban rendkívül gazdag csillagfelhő jelent meg. Olyan volt, mint valami szabálytalan porkupac.

– Ez a Tejút egy részének kiszélesedett oldalvetülete; én viszont természetesen az előterét szeretném látni – mondta Trevize. – Ha kinagyítom az előteret, a háttér hozzá képest hajlamos lesz elhalványulni. A koordinátapont elég közel van a Comporellonhoz, hogy ki tudjam vetíteni nagyjából arra a helyzetre, amit a térképen láttunk. Csak hadd tápláljam be az ehhez szükséges utasításokat, feltéve, hogy még nem zavarodtam teljesen bele. Most!

A csillagmező olyan vad iramban szélesedett ki, hogy a képernyőről minden irányban kirohanó csillagok ezrei azt az érzést keltették a szemlélőkben, mintha ők száguldanának a képernyő felé – annyira, hogy akaratlanul is hátradőltek mindhárman, mintegy ellensúlyozandó az eszeveszett száguldást.

A régi kép tért vissza, nem olyan feketén, mint ahogy a térkép mutatta – de ott volt a féltucatnyi csillag, mintha most is azt a képet néznék. Ám a középponthoz közel egy új csillag ragyogott, sokkal fényesebben, mint a többi.

– Ott van – suttogta Pelorat áhítatosan.

– Lehetséges. Utasítom a számítógépet, hogy végezze el a színképelemzését. – Viszonylag hosszú időbe telt, míg Trevize újból megszólalt; – Spektrális osztálya G-4, ami azt jelenti, hogy a fénye és a nagysága harmadakkora, mint a Terminus napjáé, de a Comporellonénál fényesebb. Márpedig G osztályú napot nem volna szabad lehagyni a számítógép galaktikus térképéről. És miután ez nem szerepel rajta, nagyon valószínű, hogy körülötte kering a tiltott világ.

– Van rá esély, hogy mégsem kering körülötte lakható bolygó? – kérdezte Bliss.

– Van rá esély, azt hiszem. Ebben az esetben elindulunk, hogy felkutassuk a másik két tiltott világot.

Bliss nem tágított.

– És ha a másik kettő is vaklármának bizonyulna?

– Akkor megpróbálkozunk valami mással.

– Például?

– Ha én azt tudnám! – válaszolta Trevize mogorván.

III - Az Aurora

8 - A tiltott világ

31.

– Golan – kérdezte Pelorat – zavarja, ha nézem?

– Egyáltalán nem, Janov – felelte Trevize.

– És ha kérdezgetek?

– Csak rajta.

– Mit csinál? – bökte ki Pelorat.

Trevize elfordította tekintetét a megfigyelőernyőről.

– Meg kell mérnem minden olyan csillag távolságát, amely a képernyőn közel látszik a tiltott világhoz, hogy megállapíthassam, milyen közel vannak egymáshoz valójában. Tudnom kell, milyen gravitációs mezővel rendelkeznek, s ehhez ismernem kell a tömegüket és a távolságukat. Enélkül biztonságos ugrás nem kockáztatható meg.

– És ezt hogy csinálja?

– Minden csillagnak, amit itt látok, szerepel a koordinátája a számítógép memóriájában, és ezeket át lehet alakítani a comporelloni rendszerben lévő koordinátákra. Azt a rendszert viszont egy kis beavatkozással hozzáigazíthatom a Távoli Csillagnak a Comporellon napjához viszonyított valóságos helyzetéhez, s ebből megkapom valamennyi csillag távolságát. A képernyőn azok a vörös törpék egytől egyig a tiltott világ közelében lévőknek látszanak, ám egyesek a valóságban sokkal közelebb, mások viszont sokkal távolabb lehetnek tőle. Tudja, tisztáznunk kell a térbeli helyzetüket.

Pelorat bólintott.

– És maga már ismeri a tiltott világ koordinátáit...

– Igen, de ez még nem elég. Nagyjából egyszázaléknyi pontossággal tudnom kell a többi csillag távolságát is. Tömegvonzásuk ereje a tiltott világ közelségében oly kicsi, hogy egy apró tévedés nem okoz észrevehető eltérést. A napnak, amely körül a tiltott világ kering – vagy feltehetően kering –, fantasztikusan erős gravitációs tere van e világ szomszédságában, tehát nekem valószínűleg ezerszer pontosabban kell tudnom e nap távolságát, mint a többiét. Pusztán a koordinátákkal nem megyek sokra.

– Akkor most mit fog csinálni?

– Megmérem a tiltott világ látszólagos távolságát – helyesebben inkább a napjáét – attól a három közeli csillagtól, mely oly halvány, hogy csak alapos nagyítással vehető ki egyáltalán. Ez a három valószínűleg nagyon messze van. Aztán az egyiket a képernyő középpontjába állítva végrehajtunk egytized parszeknyi ugrást a tiltott világ irányvonalának megfelelő szögben. Még akkor is elég nagy biztonsággal tehetjük ezt, ha nem ismerjük a viszonylag messzebb eső csillagok távolságát.

– A középpontba állított viszonyítási csillag az ugrás után is a középpontban lesz. A másik két halvány csillag, amennyiben mindhárom valóban nagyon távoli, érdemlegesen nem változtatja meg a helyzetét. Ellenben a tiltott világ elég közel kerül, hogy látszólagos helyzetében parallaktikus elcsúszás következzék be. Az elmozdulás mértékéből meg tudjuk határozni a távolságát. Ha pedig ellenőrizni akarom a számítások pontosságát, választhatok három másik csillagot, és ezekkel elölről kezdhetem a műveletet.

– Mindez mennyi időt vesz igénybe? – érdeklődött Pelorat.

– Nem sokat. A munka oroszlánrészét a számítógép végzi. Én csak közlöm vele, mi a dolga. A legtöbb idő arra megy majd el, amíg áttanulmányozom az eredményeket, és megbizonyosodom róla, hogy hihetőek-e, nem csúszott-e valahol hiba az utasításaimba. Ha én is amolyan fenegyerek volnék, aki vakon megbízik önmagában és a számítógépében, az egész mindössze néhány percig tartana.

– Ez aztán meglepő! – kiáltotta Pelorat. – Hogy mi mindent elvégez helyettünk a számítógép!

– Én sem tudok betelni vele.

– Vajon mihez kezdene nélküle?

– Mihez kezdenék gravitikus hajó nélkül? Mihez kezdenék, ha nem volna űrhajózási gyakorlatom? Mihez kezdenék a mögöttem lévő, húszezer évre visszamenő hipertéri technika nélkül? Az a lényeg, hogy én én vagyok – méghozzá itt és most. És ha elképzeljük magunkat, teszem azt, egy húszezer évvel későbbi jövőben? Vajon miféle műszaki csodákat élvezhetnénk akkor? Vagy lehetséges, hogy húszezer év múlva az emberiség már nem is létezik?

– Aligha valószínű – felelte Pelorat. – Nem hinném. Még ha nem is válunk Galaxia részévé, a pszichohistória tovább vezetne bennünket az úton.

Trevize megfordult a székében, kezét visszahúzta az asztal mélyedéséből.

– Hagyjuk magára, hadd számolja ki a távolságokat, s végezze el az ellenőrző számításokat. Nem sürget bennünket semmi. – Csúfondáros pillantást vetett Peloratra, és felkiáltott: – Pszichohistória! Tudja, Janov, ez a téma kétszer vetődött fel a Comporellonon, s mindkét alkalommal úgy került szóba, mint valami babona. Egyszer én állítottam ezt, aztán meg Deniador. Végtére is hogyan határozná meg a pszichohistóriát másként, mint az Alapítvány babonájaként? Nem gondolja, hogy ez is mindenféle bizonyítékot nélkülöző hit? Mi a véleménye, Janov? Ez inkább a maga szakterülete, nem az enyém.

– Miért mondja azt, hogy nincs rá bizonyíték, Golan? – kérdezte Pelorat. – Hari Seldon képe sokszor megjelent már az Időkriptában, s mindig úgy adta elő az eseményeket, ahogy azok valóban megtörténtek. A saját korában nem tudhatta, mik lesznek ezek az események, csakis a pszichohistória révén jósolhatta meg őket előre.

Trevize bólintott.

– Meggyőzőnek hangzik. Tévedett ugyan az Öszvérrel kapcsolatban, de még ezzel együtt is meggyőző. Mégis, van valami kellemetlen varázslatszaga a dolognak. Minden bűvész ismer bizonyos trükköket.

– Egyetlen bűvész sem lát évszázadokkal előre a jövőbe.

– Valójában egyetlen bűvész sem csinálja azt, amit elhitet a nézővel.

– Ugyan, Golan. El sem tudok képzelni olyan trükköt, amellyel megjósolhatom, mi fog történni öt évszázad múlva.

– De olyan trükköt sem, amelynek segítségével a bűvész el tud olvasni egy olyan üzenetet, amit egy pszeudotesszeraktban rejtettek el egy távirányítással bolygó körüli pályán haladó szatellitán. Gondolt rá valaha is, hogy az Időkripta, éppúgy, mint Hari Seldon bálványképe, nem más, mint a kormány hamisítványa?

Pelorat úgy nézett rá, mintha a puszta feltételezés is felháborítaná.

– Ilyet nem tennének!

Trevize gúnyosan felhorkant.

– És ha megpróbálnák, nyomban lelepleződnének – folytatta Pelorat.

– Én ebben egyáltalán nem vagyok biztos. A lényeg mindenesetre az, hogy fogalmunk sincs arról, miként működik a pszichohistória.

– Nekem fogalmam sincs róla, miként működik a számítógép, mégis tudom, hogy működik.

– Mert mások tudják, hogyan működik. Mi lenne, ha senki sem tudná? Akkor, ha bármi ok miatt leállna, tanácstalanok volnánk, mit is kezdjünk vele. És ha a pszichohistória hirtelen leállna és nem működne tovább?

– A második alapítványbeliek tudják, miként működik a pszichohistória.

– Honnan tudja, Janov?

– Így mondják.

– Mondani mindent lehet. Na, megvan a tiltott világ napjának a távolsága, méghozzá, remélem, nagyon pontosan. Nézzük csak meg közelebbről a számokat!

– Sokáig nézte őket meredten, olykor meg-megmozduló szájjal, mintha fejben végezne el néhány hozzávetőleges számítást. Még akkor sem nézett föl, amikor végül megszólalt:

– Mit csinál Bliss?

– Alszik, öregem – felelte Pelorat, majd védekezően hozzátette: – Tényleg szüksége van alvásra, Golan. Rettentő sok energiájába kerül, hogy a hipertéren át is Gaia része maradhasson.

– Én is úgy gondolom – mondta Trevize, majd kezét újra az asztal lapjára helyezte, és azt dünnyögte: – Megcsináltatok vele néhány ugrást, és külön-külön ellenőriztetem mindegyiket. – Majd megint visszahúzta a kezét, és azt mondta: – Komolyan kérdeztem, Janov. Mit tud a pszichohistóriáról?

Pelorat arcán zavar tükröződött.

– Semmit. Egy történész számára, ami jómagam volnék, a világok, így vagy úgy, de mások, mint egy pszichohistorikus számára. Persze ismerem a pszichohistória két alaptételét, de hát azt mindenki ismeri.

– Még én is. Az első követelmény, hogy az érintett emberi lények száma elég nagy legyen ahhoz, hogy valós statisztikai számításokat lehessen végezni. De mekkora ez az "elég nagy"?

– A galaxis népessége a legutóbbi becslés szerint mintegy tízezertrillióra tehető, de valószínűleg alábecsülték a számot. Mindenesetre ez azért elég nagy.

– Honnan tudja?

– Onnan, hogy a pszichohistória működik, Golan. Mindegy, hogyan forgatja a szót, mégiscsak működik.

– A második követelmény pedig úgy szól – folytatta Trevize –, hogy az emberi lények ne tudjanak a pszichohistória létezéséről, mert ez a tudás ferde irányba terelné a cselekedeteiket. Csakhogy ők tudnak a pszichohistóriáról.

– Csak arról, hogy létezik, drága öregem. Az pedig nem számít. A második követelmény az, hogy az emberi lények ne ismerjék a pszichohistória előrejelzéseit, és nem is ismerik – kivéve a második alapítványiakat, akik állítólag tudnak ezekről; de ők külön lapra tartoznak.

– És a pszichohistória tudománya mindössze e két követelmény alapján fejlődött ki. Ezt nehéz elhinni.

– Nemcsak e két követelmény alapján – ellenkezett Pelorat. – Ott vannak a minden részletre kiterjedő, bonyolult statisztikai módszerek, valamint a fejlett matematika. A történet úgy szól – ha a hagyományra kíváncsi –, hogy Hari Seldon a gázok kinetikus, azaz mozgási elmélete mintájára szerkesztette meg a pszichohistóriát. Egy gáz minden atomja vagy molekulája véletlenszerű mozgást végez, ezért nem ismerjük egyiknek a helyzetét vagy sebességét sem. Mindazonáltal a statisztika segítségével nagy pontossággal meghatározhatjuk az általános viselkedésüket irányító szabályokat. Seldon ugyanilyen módon akarta kidolgozni az emberi társadalmak általános viselkedését, még akkor is, ha a válaszok nem egyeznek meg az egyes egyének viselkedésével.

– Lehet, csakhogy az emberi lények nem atomok.

– Igaz – ismerte el Pelorat. – Az ember tudatos lény, viselkedése elég bonyolult ahhoz, hogy szabad akaratként nyilvánuljon meg. Fogalmam sincs, hogyan kezelte Seldon ezt a problémát, és nyilván akkor sem érteném meg, ha az, aki tudja, meg akarná magyarázni nekem, de megoldotta.

– És az egész azon áll vagy bukik, hogy az emberi társadalmakat nagyszámú és tudatlan egyének közösségeként fogjuk fel – jegyezte meg Trevize. – Nem gondolja, hogy itt nagyon veszedelmesen változékony alapra emeltek egy hatalmas matematikai építményt? Ha ezek a követelmények nem valósulnak meg maradéktalanul, az egész építmény összeomlik.

– De miután a Terv nem omlott össze...

– Vagy ha nem is teljesen hamisak vagy elégtelenek, csak egyszerűen gyengébbek a kelleténél, akár századokon át is működhet a pszichohistória megfelelően, de néhány sajátos válságot átélve bízvást összeomolhat, ahogy átmenetileg meg is történt az Öszvér idejében. Vagy mi van akkor, ha létezik egy harmadik követelmény is?

– Miféle harmadik követelmény? – húzta fel kissé a szemöldökét Pelorat.

– Nem tudom – felelte Trevize. – Bármilyen logikusnak és elegánsnak tűnhet is valamely független változó, rejtőzhetnek benne bizonyos ki nem mondott feltételezések. Lehet, a harmadik követelmény annyira magától értetődő, hogy senki még csak meg se fogalmazta.

– Egy ennyire magától értetődő követelmény eléggé megalapozott lehet, különben nem volna olyan magától értetődő.

Trevize felhorkant.

– Ha olyan jól ismerné a tudománytörténetet, Janov, ahogy a hagyományos történelmet ismeri, tudná, hogy ez mennyire nem igaz. De úgy látom, megérkeztünk a tiltott világ napjának közelébe.

És valóban, a képernyő közepén egy fényes csillag ragyogott – olyan fényes volt, hogy hatására működésbe lépett az automatikus fényszűrő, s ettől az összes többi csillag elhalványult, majd kihunyt.

32.

A mosás és a személyes tisztálkodás céljait szolgáló berendezések a Távoli Csillag fedélzetén zárt rendszert alkottak, s hogy elkerüljék az újrafeldolgozó berendezések túlterhelődését, a vízhasználatot minden időben az ésszerűen minimális szinten tartották. Trevize keményen figyelmeztette erre mind Peloratot, mind pedig Blisst.

Bliss alakját még így is állandóan az üdeség levegője lengte körül, hosszú, sötét haja mindig fénylett, a körme csillogott.

– Hát itt vannak! – kiáltotta, ahogy belépett a pilótafülkébe.

– Fölösleges meglepődnie – pillantott föl Trevize. – Aligha hagyhatnánk el a hajót, és még ha mentálisan nem is érzékeli a hollétünket, egy harminc másodperces kutatással biztos, hogy ránk talál valahol.

– A kifejezés pusztán üdvözlés akart lenni, nem szó szerint értettem, jól tudja maga is – felelte Bliss. – Hol vagyunk? És ne mondja, hogy "a pilótafülkében".

– Bliss, drágám – nyújtotta feléje Pelorat a kezét. – A három tiltott világ közül a hozzánk legközelebb eső bolygórendszerének a külső körzetében vagyunk.

Bliss Pelorat mellé sétált, kezét könnyedén a férfi vállára tette, miközben az átkarolta a derekát.

– Nem lehet valami nagyon tiltott – jegyezte meg a lány. – Semmi sem állított meg bennünket.

– Csak azért tiltott – magyarázta Trevize –, mert a Comporellon és a gyarmatosítók második hullámának többi világa szándékosan a határon kívülre helyezte az első hullám – az űrlakók – világait. Ha mi nem érezzük magunkra nézve kötelezőnek ezt az önkényes egyezséget, ugyan mi állítana meg bennünket?

– Az űrlakók, ha élnek még egyáltalán, talán szintén a határon kívülre helyezték a második hullám világait. Csak mert mi nem érezzük úgy, hogy alkalmatlankodunk nekik, még nem jelenti azt, hogy ők nem így fogják föl.

– Igaz – ismerte el Trevize. – Ha élnek még. De mindmostanáig még azt sem tudjuk, van-e egyáltalán bolygó, amelyen élhetnek. Mindeddig csak a megszokott gázóriásokat láttuk, azokból is kettőt, és nem is különösen nagyméretűeket.

– Ez azonban nem jelenti azt, hogy űrlakó világ nincs is – vágott közbe Pelorat sietősen. – Bármilyen lakható világnak sokkal közelebb kell lennie a naphoz, és sokkal kisebbnek kell lennie, márpedig ezt nagyon nehéz észlelni ilyen messziről és ilyen erős napsugárzásban. – Látszott rajta a büszkeség, amiért sikerült egy tapasztalt űrutazó modorában beszélnie.

– Akkor hát miért nem megyünk beljebb? – tudakolta Bliss.

– Még nem – felelte Trevize. – Amilyen pontosan csak lehet, ellenőriztetem a számítógéppel, nincs-e mesterséges struktúrára utaló jel. Majd csak lépésről lépésre haladunk egyre beljebb... ha kell, tucatnyi lépésben, egyenként ellenőrizve minden útszakaszt. Ezúttal nem akarok csapdába esni, mint amikor Gaiát közelítettük meg. Emlékszik, Janov?

– Efféle csapda akár naponta elkaphatna bennünket. Gaia csapdájának köszönhetem Blisst – pillantott a lányra szeretetteljesen Pelorat.

Trevize elvigyorodott.

– Mindennap új Blisst akar?

Pelorat felhúzta az orrát, Bliss pedig enyhe bosszúsággal közölte:

– Nyugodtan bemehet gyorsabban is, drága öregem... vagy hogy szokta Pel szólítani. Amíg én itt vagyok, nem ejtik csapdába.

– Gaia hatalma?

– Arra gondol, hogy érzékelem-e az idegen elmék jelenlétét? Hát persze.

– Biztos abban, hogy van elég ereje, Bliss? Gondolom, sokat kell aludnia, hogy visszanyerje az erőt, amellyel kapcsolatban maradhat Gaiával, a nagy egésszel. Ilyen messze a forrástól vajon meddig számíthatok talán nagyon is korlátozott képességeire?

Bliss elvörösödött.

– A kapcsolat nagyon is erős.

– Ne sértődjék meg – szólt Trevize. – Csak kérdezem. Nem érzékeli ezt úgy, hogy Gaiának lenni pillanatnyilag a hátrányára van? Én nem vagyok Gaia. Én maradéktalan és független személyiség vagyok; ez azt jelenti, hogy olyan messze utazhatom el a világomtól és a népemtől, amilyen messze csak akarok, akkor is Golan Trevize maradok. Erőm mennyisége és minősége nem csökken, akárhová megyek is. Ha egyedül volnék az űrben, sok-sok parszeknyi távolságra minden emberi lénytől, és valami ok miatt semmilyen módon nem tudnék érintkezni senkivel, de még egy csillag fényét sem láthatnám az égen, akkor is Golan Trevize volnék, és az is maradnék. Lehet, hogy nem élném túl, de akkor is Golan Trevize-ként halnék meg.

– Egyedül az űrben, távol mindenki mástól nem kérhetné a társai segítségét, nem támaszkodhatna különféle képességeikre és tudásukra – felelte Bliss. – Egyedül, elszigetelt emberként kétségbeejtően kevesebb volna, mint ugyanazon személyként, de mint egy egységes egészet alkotó társadalom alkotórésze. Maga is tudja.

– Nem ugyanúgy lennék kevesebb, mint ahogy maga – mondta Trevize. – Az a kötelék, amely maga és Gaia között van, sokkalta erősebb, mint az, amely engem fűz a saját társadalmamhoz; a magáé átnyúlik a hipertéren is, megtartása tehát energiát kíván, annyira, hogy lihegnie kell az erőfeszítéstől, mentális értelemben persze, és önmagát sokkal kisebb értékűnek érzi, mint én lennék kénytelen rá.

Bliss ifjú arca megkeményedett, és egy pillanatra eltűnt róla az ifjúság, hogy átadja a helyét valami kortalanságnak. Most, hogy megcáfolni készült Trevize állítását, inkább volt Gaia, mint Bliss.

– Még ha úgy is van minden, ahogy mondja, Golan Trevize, gondolja, hogy mindannak, amit elérünk, nem kell megfizetni az árát? Hát nem jobb meleg vérű lénynek lenni, mint amilyen maga is, mint hideg vérű teremtménynek, mondjuk halnak vagy egyébnek?

– A teknősök hideg vérűek – szólt közbe Pelorat. – A Terminuson nem él egy se, ám némely világon igen. Nagyon lassan mozognak, de hosszú életűek.

– Nos, akkor hát nem jobb emberi lénynek, mint teknősnek lenni, bármilyen hőmérsékleten gyorsan mozogni, nem pedig lassan? Nem jobb energiaigényes aktivitást fenntartani, gyorsan mozgatni az izmokat, gyorsan működtetni az idegrostokat, mégis hatásosan és hosszan tartóan – nem jobb így, mint lassan mászni, fokról-fokra érzékelni, és pusztán homályos fogalmat alkotni a közvetlen környezetről? Nem?

– Egyetértek – felelte Trevize. – De jobb. És aztán?

– Nos, nem tudja, hogy a melegvérűségért fizetni kell? Ahhoz, hogy a környezetétől függetlenül megőrizze a testhőmérsékletét, sokkal több energiát kell elpazarolnia, mint a teknősnek. Szinte állandóan ennie kell, hogy azonnal pótolja azt az energiát, amelyet a szervezete elhasznál. Sokkal hamarabb megéhezik, mint a teknős, és hamarabb meg is hal. Vagy volna inkább teknős, és élne lassabban, de tovább? Esetleg inkább megfizeti az árat, csak lehessen gyors mozgású, gyors érzékelésű, gondolkodó organizmus?

– Helytálló ez a párhuzam, Bliss?

– Nem, Trevize, mert Gaia helyzete ennél előnyösebb. Mi, miközben egyetlen teljes egységet alkotunk, nem igénylünk szokatlanul nagy mennyiségű energiát. Erre csak akkor van szükségünk, ha Gaia egy része hipertéri távolságokban van Gaia többi részétől; ilyenkor az energiafelhasználás megemelkedik. És emlékezzék csak, maga nem pusztán egy nagyobb Gaiára adta a szavazatát, nem pusztán egy nagyobb önálló világra. Maga Galaxia mellett döntött, amely sok-sok világ összességét jelenti.

– Bárhová megy majd a galaxisban, Galaxia része marad, és minden, ami körülveszi, a csillagközi atomtól egészen a központi fekete lyukig, ugyanennek az egységnek lesz a része. Nagyon kevés energia kell majd ahhoz, hogy ez az egész fennmaradjon, hiszen egyetlen rész sem távolodhat túl messzire a többi résztől. Emellett döntött, Trevize. Miként is kételkedhet abban, hogy helyesen választott?

Trevize elgondolkodva hajtotta le a fejét, aztán fölnézett, és azt mondta:

– Lehet, hogy jól választottam, de meg kell győződnöm róla. A döntés, amelyet hoztam, a legfontosabb az emberiség történetében, és nem elég, hogy jónak kell lennie. Tudnom kell, hogy jól döntöttem.

– Hát mi kell még magának azon kívül, amit én elmondtam?

– Nem tudom, de rálelek majd a Földön – mondta Trevize a legteljesebb bizonyossággal.

– Golan, a csillag már korongnak látszik – szólt Pelorat.

És valóban. A számítógép, mely munkájába merülve a legkevésbé sem törődött a körülötte fellángoló vitával, fokozatosan megközelítette a csillagot, majd elérte azt a távolságot, amelyet Trevize megszabott neki.

Még most is jó messze jártak a bolygósíkon kívül, és a számítógép részekre osztotta a képernyőt, hogy megmutathassa a három kisebb belső bolygót.

A legbelső hőmérséklete megengedte, hogy a felszínén folyékony halmazállapotú víz lehessen, továbbá volt oxigénlégköre is. Trevize megvárta, míg a számítógép meghatározza a röppályáját, és az első, hozzávetőleges becslés hihetőnek tűnt. Hagyta, hogy a gép ugyanilyen módszerrel számoljon tovább, mert minél tovább tartott a bolygómozgás megfigyelése, annál nagyobb pontossággal lehetett kiszámítani a pályaelemeket.

– A képernyőn egy lakható bolygót látunk – szólalt meg a lehető legnyugodtabb hangon. – Több mint valószínű, hogy lakható.

– Ó! – Pelorat arcán csaknem annyi öröm ragyogott fel, mint amennyit komoly vonásai látszani engedtek egyáltalán.

– De attól tartok – folytatta Trevize –, hogy nincs óriási szatellitája. Ami azt illeti, eddig semmiféle holdat nem észleltünk. Ez tehát nem a Föld. Legalábbis ha a hagyományokat vesszük alapul.

– Emiatt ne aggódjék, Golan – nyugtatta meg Pelorat. – Én már akkor gyanítottam, hogy itt nem találkozunk a Földdel, amikor láttam, hogy egyik gázóriásnak sincs szokatlan gyűrűrendszere.

– Akkor jó – hagyta helyben Trevize. – A következő lépésben ki kell derítenünk, hogy milyen természetű élet létezik a bolygón. Mivel a légkörében van oxigén, teljesen bizonyosak lehetünk abban, hogy növényi élet van rajta, de...

– Állati élet is – vágott közbe Bliss. – Méghozzá nagy tömegben.

– Mit mond? – fordult feléje Trevize.

– Ebből a távolságból nagyon gyengén, de érzem, hogy a bolygó kétségtelenül nemcsak hogy lakható, de lakott is.

33.

A Távoli Csillag sarki pályán haladt a tiltott világ körül, elég nagy távolságban ahhoz, hogy valamivel több mint hat nap alatt kerülje meg a bolygót. Trevize-nek szemmel láthatóan nem volt sürgős, hogy letérjen az orbitális pályáról.

– Mivel a bolygó lakott – magyarázta –, és mert Deniador szerint egykor emberek lakták, akik ráadásul a telepesek első hullámát képviselték, vagyis űrlakók voltak, ők pedig magas technikai színvonalat fejlesztettek ki, műszakilag ma is fejlettek lehetnek, és nyilván nem nagyon örülnének nekünk, a második hullám képviselőinek, akik a helyükbe léptünk. Azt szeretném, ha előmerészkednének, hátha megtudunk róluk valamit, mielőtt megkockáztatnánk a leszállást.

– Talán nem is tudják, hogy itt vagyunk – mondta Pelorat.

– Fordított esetben mi tudnánk. Vagyis fel kell tételeznem, hogy amennyiben léteznek, megpróbálnak kapcsolatba lépni velünk. Még az is lehet, hogy idekint akarnak elkapni bennünket.

– De ha valóban kijönnek elénk, és valóban olyan fejlett a technikájuk, akkor nem sokat tehetünk, hogy...

– Ebben nem hiszek – vágott közbe Trevize. – A műszaki fejlettség nem szükségszerűen jelenik meg egyszerre minden téren. Elképzelhető, hogy bizonyos vonatkozásokban messze túlszárnyaltak bennünket, de az biztos, hogy nem sok figyelmet fordítottak a csillagközi utazásra. Hiszen nem ők, hanem mi népesítettük be a galaxist, és a Birodalom fennállása óta egyetlen esetről sem tudok, ami arra utalna, hogy elhagyták volna a bolygóikat, és megmutatkoztak volna előttünk. Márpedig ha nem gyakorolták az űrutazást, hogyan érhettek volna el komoly haladást ezen a téren? Akkor viszont gyakorlatilag lehetetlen, hogy olyasmijük lenne, ami felér egy gravitikus hajóval. Lehet, hogy mi lényegében fegyvertelenek vagyunk, de ha utánunk próbálnak is csoszogni valamilyen hadihajón, lehetetlen, hogy el tudjanak fogni bennünket. Nem, nem lennénk védtelenek.

– Talán mentálisan értek el komoly haladást. Lehet, hogy az Öszvér is űrlakó volt.

Trevize leplezetlen bosszúsággal rántotta meg a vállát.

– Mindent azért az Öszvérre sem lehet ráfogni. A gaiaiak eltévelyedett gaialakóként írták le őt. Felfogható egy véletlenül kifejlődött mutánsnak is.

– Az igazat megvallva olyan elképzelések is szárnyra kaptak – tűnődött fennhangon Pelorat –, hogy mechanikusan megépített, mesterséges lény volt, amit persze nem kell túlságosan komolyan venni. Amolyan robotféleség, bár ezt a szót nem használták vele kapcsolatban.

– Ha tényleg van valami, ami mentális értelemben veszélyes lehet, rá kell bíznunk magunkat Blissre. Ő majd közömbösíti... Egyébként most alszik?

– Aludt – felelte Pelorat –, de már mocorgott, amikor átjöttem ide.

– Mocorgott, azt mondja? Nos, nyomban föl kell ébresztenünk, mihelyt észrevesszük, hogy valami készül. Ez a maga dolga lesz, Janov.

– Igen, Golan – mondta Pelorat csendesen.

Trevize újra a számítógépre fordította a figyelmét.

– Semmi más nem nyugtalanít, csak a fogadóállomások. Rendszerint ezek mutatják a legegyértelműbben, hogy egy bolygót fejlett műszaki tudású emberi lények laknak-e. De ezek itt...

– Valami nem tetszik rajtuk magának?

– Sok minden. Egyrészt ősrégieknek látszanak. Több ezer évesek lehetnek. Másrészt csak hősugárzásuk van.

– Ez mit jelent?

– Hőt az a tárgy sugároz, amelyik melegebb, mint a környezete. Ennek van egy jól ismert rádiójelzése, amely mindig azonos: egy széles sugárnyaláb, mely együtt jár egy – a hőmérséklettől függő – meghatározott mintázattal. Ez a sugárzás érkezik a fogadóállomásokról. Ha ezeken ember által készített műszerek dolgoznának, feltétlenül észlelnünk kellene a nem termikus, nem véletlenszerű sugárzás szivárgását. De mivel csak termikus sugárzás van, arra kell gondolnunk, hogy vagy üresek az állomások, talán már évezredek óta, vagy olyan emberek dolgoznak rajtuk, akik egy rendkívül fejlett technikai szintre érve már egyáltalán nem bocsátanak ki sugárzást.

– Lehet, hogy a bolygó már olyan magas fokon civilizált – kockáztatta meg Pelorat –, hogy fogadóállomásai csak azért üresek, mert már eszükbe sem jut, hogy bárki is közeledhetne, hiszen a mi fajtánkbeli telepesek időtlen idők óta a legszigorúbb magányra ítélték őket.

– Lehetséges; de az is, hogy valami csalétek.

Bliss lépett be, és Trevize, csak a szeme sarkából rápillantva, mogorván dünnyögte:

– Igen, itt vagyunk.

– Látom – felelte Bliss –, és még a röppálya sem változott. Ennyit még én is tudok.

– Golan körültekintő, drágám – vágott közbe sietve Pelorat. – A fogadóállomások kihaltnak látszanak, és nem tudjuk pontosan, hogy ez mit jelent.

– Emiatt nem kell aggódni – közölte Bliss egykedvűen. – Értelmes életnek nincs érzékelhető nyoma a bolygón, amely körül keringünk.

Trevize elképedt pillantást vetett rá.

– Mit beszél? Azt mondta, hogy...

– Azt mondtam, van állati élet a bolygón, s ez igaz is, de a galaxis melyik szögletében tanították magának azt, hogy az állati életbe szükségszerűen bele kell érteni az emberi életet is?

– Miért nem mondta ezt akkor, amikor először észlelte az állati életet?

– Mert abból a távolságból nem tudtam eldönteni. Éppen csak érzékeltem az állati idegműködés félreismerhetetlen áramát, de akkori intenzitása mellett még nem tudtam megkülönböztetni a pillangót az emberi lénytől.

– És most?

– Most már sokkal közelebb vagyunk, és lehet, hogy azt hiszi, aludtam, pedig nem – vagy legalábbis csak kurta pillanatokra. Hogy ide nem illő szóval éljek: megfeszített erővel hallgatóztam, észlelek-e olyan bonyolult mentális tevékenységet, amely már értelmes lény jelenlétére utal.

– És nem észlelt semmit?

Bliss hangja hirtelen óvatossá vált.

– Úgy gondolom, ha ebből a távolságból nem észleltem semmit, akkor néhány ezer emberi lénynél több nem élhet a bolygón. Ha közelebb megyünk, árnyaltabban is fel tudom mérni a helyzetet.

– Nos, ez megváltoztatja a dolgokat – mondta Trevize kissé zavartan.

– Feltételezem – folytatta Bliss, aki határozottan álmosnak s ezért ingerlékenyebbnek látszott –, hogy immár eltekinthet ettől a sok bonyolult sugárzáselemzéstől, az ezekből levont feltevésektől és következtetésektől, és ki tudja, még mi mindentől, amit eddig csinált. Az én gaiai érzékeim sokkal hatásosabban és pontosabban elvégzik ezt a feladatot. Talán érti már, mire gondoltam, amikor azt állítottam, jobb gaiainak, mint szigetembernek lenni.

Trevize várt egy kicsit a válasszal, nyilván hogy ne veszítse el az önuralmát. Amikor megszólalt, a hangja udvarias, majdhogynem hivatalos volt.

– Hálás vagyok magának a felvilágosításért. Mindazonáltal meg kell értenie – hogy egy hasonlattal éljek – a szaglóérzékem tökéletesítéséből származó előny nem motivál eléggé arra, hogy emberi mivoltomat feladva vérebbé váljak.

34.

Most, hogy a felhőréteg alá ereszkedve a légkörben haladtak, tisztán látták a tiltott világot. Volt benne valami furcsaság: mintha megrágták volna a molyok.

A sarkokat jég borította, ahogy várták, de ezek nem voltak igazán nagy jégmezők. A kopár hegyvidékeken itt-ott feltűnt egy-egy gleccser, de ezek sem voltak nagy kiterjedésűek. Mindenfelé szétszórva kisebb sivatagos területek is akadtak.

Mindezt leszámítva a bolygó valóban gyönyörű volt. Terjedelmes szárazföldjeinek szeszélyesen kanyargó formái nyomán hosszú partvonalak alakultak ki, rajtuk dús parti növényzettel. Hol tropikus, hol mérsékelt égövi erdők alkottak buján zöldellő vidékeket, s folytatódtak tágas mezőkben – és mégis, az egész valahogy olyan volt, mintha a molyok rágták volna szét.

– Az erdők itt-ott lekopaszodtak, a zöld mezőkben gyéres-ritkás foltok tünedeztek elő.

– Valami kór támadta meg a növényzetet? – töprengett Pelorat.

– Nem – felelte Bliss elgondolkodva. – Ennél rosszabb és állandóbb valami.

– Sok világot láttam már, de ilyet még nem – jegyezte meg Trevize.

– Én nagyon kevés világot láttam eddig – vette át a szót Bliss –, de a látvány Gaia gondolatait juttatja az eszembe: ilyen egy világ, ha eltűnik róla az ember.

– Miért? – kérdezte Trevize.

– Gondolkozzék! – felelte Bliss élesen. – Egyetlen lakott világnak sincs valódi ökológiai egyensúlya. A Földnek eredetileg lennie kellett, mert ha rajta fejlődött ki az emberiség, azt megelőzően bizonyára hosszú időszakokon át sem ember, sem más egyéb faj nem létezett, amely a technológia kifejlesztésével alakíthatta volna a környezetet. Tehát léteznie kellett rajta egy – persze mindig változó – természeti egyensúlynak. De az ember minden más lakott világon gondosan terraformálta a környezetet, növényeket és állatokat honosított meg – ám az általa bevezetett ökológiai rendszer egyensúlya nagyon is ingatag. Csupán korlátozott számú fajt képes befogadni, és csakis azokat, amelyeket az ember kiválasztott, vagy akaratlanul is meghonosított.

– Tudod, mire emlékeztet ez engem? – vágott közbe Pelorat. – Bocsáss meg, Bliss, hogy félbeszakítalak, de ez annyira idevág, hogy muszáj elmondanom, mielőtt elfelejteném. Egyszer rábukkantam egy régi teremtésmítoszra, mely arról szólt, hogy egy bolygón kialakult az élet, de csak korlátozott számú fajból állt, méghozzá olyanokból, amelyek hasznosak és kedvesek voltak az embernek. Ám az első emberi lények elkövettek valami butaságot – nem fontos, hogy mit, hisz ezek a régi mítoszok rendszerint jelképes értelműek, s csak összezavarják azt, aki minden szavukat elhiszi –, és a bolygó földjére átok szállt. "Megterem néked benne az tövis és bogáncs is" – Így szólt az átok, ámbár az ősi galaktikus nyelven, amelyen íródott, ez a részlet is sokkal szebben hangzott. Mármost az a kérdés, vajon valóban átok volt-e ez. Mert elképzelhető, hogy az ökológiai egyensúlyhoz olyasmi is szükséges, amit az emberi lények nem kedvelnek és nem tűrnek meg, mint például a tövis és a bogáncs.

Bliss elmosolyodott.

– Igazán meglepő, Pel, hogy neked mindenről egy legenda jut eszedbe, és hogy azok olykor mennyire tanulságosak. Az ember, amikor terraformál egy világot, nem gondol a tövisekkel és a bogáncsokkal, s később csak nagy erőfeszítések árán tudja folyamatosan működtetni azt a világot. A bolygók nem önfenntartó organizmusok, mint amilyen Gaia, hanem a legkülönbözőbb szigetlények összességei, ám ezek változatossága kevés az állandó ökológiai egyensúly fenntartásához. Ha egy világról eltűnik az ember s vele az ő irányító keze is, akkor azon a világon kétségtelenül megbomlik az élet. A bolygó visszanyeri terraformálás előtti arculatát, de-terraformálódik.

– Ha valóban ez történik is, a folyamat nem lehet valami túl gyors – jegyezte meg Trevize kissé gúnyosan. – Ez a világ körülbelül húszezer éve mentes az embertől, de nagy része mintha most is remekül működne.

– Nyilván azon múlik minden – magyarázta Bliss –, hogy eredetileg milyen szilárdan alapozták meg az ökológiai egyensúlyt. Ha jó alapokról indult, akkor hosszú ideig ellehet ember nélkül is. Mert az ember szemében bármilyen soknak tűnik is, egy bolygó életében húszezer év csak annyi, mint egy nap.

– Gondolom – mondta Pelorat, miközben feszülten figyelte a bolygóról eléje táruló látványt –, hogy ha a világ tényleg visszafejlődik, biztosak lehetünk abban, nincsenek rajta emberek.

– Még most sem érzékelek emberre jellemző mentális tevékenységet, így ki merem jelenteni, hogy a bolygó mentes az emberi fajtól – szögezte le Bliss. – Van viszont egy állandó mormogás és zümmögés, ami alacsonyabb szintű tudatosságra vall, de ez a szint van olyan magas, hogy madarak és emlősök jelenlétére utaljon. Én azonban egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy pusztán egy világ de-terraformálódásából máris az emberi lények eltűnésére lehetne következtetni. Egy világ akkor is elkorcsosulhat, ha élnek ugyan rajta emberek, de maga a társadalom olyan kóros, hogy nem fogja föl a környezet megőrzésének a fontosságát.

– Persze az ilyen társadalom pusztulásra van ítélve – tette hozzá Pelorat. – Nem tudom elhinni, hogy az emberek ne értenék meg, milyen fontos, hogy vigyázzanak éppen azoknak a tényezőknek az épségére, amelyek életben tartják őket.

– Én nem osztom a te megnyerő bizalmadat az ember értelmességében – mondta Bliss. – Számomra nagyon is elképzelhető, hogy egy olyan bolygón, ahol a társadalom csupa szigetlényből áll, a helyi, sőt még az egyéni érdekek is könnyen felülkerekedhetnek a bolygó érdekein.

– Ezt viszont én nem tudom elhinni, éppúgy, mint Pelorat – szólt közbe Trevize. – Mivel ember által lakott világok milliószám léteznek, és egyikük sem satnyult el annyira, hogy visszafejlődésnek indult volna, a maga szigetléttől való félelme számomra eltúlzottnak látszik, Bliss.

A hajó most lépett át a napsütötte félgömbről az éjszakai oldalra. Hatására a gyorsan mélyülő alkonyt azonnal a teljes sötétség váltotta fel, csak a csillagok fénye látszott ott, ahol tiszta volt az égbolt.

Tartották a magasságot, s gondosan ellenőrizték az atmoszferikus nyomást és a gravitáció erősségét. Ebben a magasságban nem kellett attól tartani, hogy beleütköznek egy-egy kinyúló hegytömbbe, mert a bolygó életének abban a szakaszában volt, amikor a hegyképződés kora már lezárult. És a biztonság kedvéért a számítógép mikrohullámú ujjai is kitapogatták előttük az utat.

Trevize elnézte a bársonyos sötétséget, s elgondolkodva jegyezte meg:

– Engem mindenesetre az győz meg a leginkább arról, hogy egy bolygó néptelen, ha az éjszakai oldalon semmiféle fényt nem látok. Egyetlen technikai civilizáció sem viselheti el a sötétséget. Mihelyt átjutunk a nappali féltekére, leereszkedünk.

– Tulajdonképpen mi értelme? – kíváncsiskodott Pelorat. – Itt nincs semmi.

– Ki mondta, hogy itt nincs semmi?

– Bliss. És maga.

– Nem, Janov. Én azt mondtam, hogy nincs mesterséges eredetű sugárzás, Bliss pedig azt, hogy nincs jele emberi agytevékenységnek – de ez nem azt jelenti, hogy itt semmi sincs. Még ha emberi lények nincsenek is, valamiféle maradványok biztosan vannak a bolygón. Én információt keresek, Janov, és bármiféle műszaki fejlettség nyomainak ebből a szempontból megvan a maga haszna.

– Húszezer év után? – szökkent a magasba Pelorat hangja. – Maga szerint mi maradhat meg húszezer év elmúltával? Nem lesznek filmek, se iratok, se nyomtatványok; a fémek megrozsdásodtak, a fa elkorhadt, a műanyag szemcséire bomlott. Még a kő is szétmállott, elkopott.

– Nem biztos, hogy húszezer év telt el – magyarázta Trevize türelmesen. – Azért határoztam meg azt mint a leghosszabb időt, amióta a bolygót magára hagyták az emberek, mert a comporelloni legenda szerint akkortájt virágzott ez a világ. De az is lehet, hogy az utolsó emberi lények mindössze ezer éve haltak ki, vagy tűntek el, vagy repültek tova róla.

– Megérkeztek az éjszakai félgömb túlsó szélére, és a beköszöntő hajnal szinte másodpercek alatt változott ragyogó reggellé.

A Távoli Csillag lejjebb ereszkedett, lelassult, míg láthatóvá nem váltak a felszín legapróbb részletei is. Jól kivehetők voltak a szárazföld partvonala mentén szétszóródott apró szigetek is; a legtöbbjükön buja növényzet zöldellt.

– Az a véleményem – mondta Trevize –, hogy elsősorban a tönkrement területeket kellene megvizsgálnunk. Szerintem éppen azokon a területeken a leghiányosabb az ökológiai egyensúly, amelyeken az emberek egykor a leginkább összezsúfolódtak. Ezek a pontok lehetnek a bolygót pusztító métely centrumai. Mi a véleménye, Bliss?

– Lehetséges. De mert nem tudhatjuk biztosan, mindenesetre nézzünk körül mindenütt, ahol erre a leginkább mód nyílik. A mezők és az erdők nyilván elfedték az emberi települések nyomainak többségét, ha tehát ott kutatunk, csak az időnket vesztegetjük.

– Engem megdöbbent, hogy egy világ végül megteremtheti az egyensúlyát abból, amije van – mondta Pelorat. – Hogy új fajokat fejleszthet ki, s az elpusztult területeket új alapokról népesítheti be ismét.

– Pedig lehetséges, Pel – válaszolta Bliss. – Attól függ, hogy az adott világ kezdetben mennyire volt kibillentve az egyensúlyából. Húszezer esztendőnél sokkal tovább tart, míg meggyógyítja magát, és a fejlődés útján kialakít egy új egyensúlyi állapotot. Ilyenkor évmilliókban számolunk.

A Távoli Csillag már nem keringett a bolygó körül, hanem lassan sodródott egy ötszáz kilométer szélességben elnyúló, rekettyéssel tarkított hangafüves pusztaság fölött, melyen itt-ott magányos facsoportok foltjai tünedeztek fel.

– Ehhez a helyhez mit szólnak? – mutatott le váratlanul Trevize.

A hajó megállt, és egy helyben lebegett a levegőben. A gravitikus motorok halk, egyhangú zümmögéssel kapcsoltak nagyobb teljesítményre, hogy szinte maradéktalanul közömbösíthessék a bolygó gravitációs mezőjét.

Nem volt sok látnivaló ott, ahová Trevize mutatott. Mindössze néhány termőfölddel és ritkás fűvel belepett buckát láttak.

– Nekem semmit sem mond – vallotta be Pelorat.

– Mintha egy egyenes vonal vezetne ahhoz a szemétdombféleséghez. Párhuzamos vonalakat látok, és halványan kivehetők még valami merőlegesek is. Látják? Természetes úton-módon nem jöhet létre ilyesmi. Ez valamiféle emberi építmény, látszanak az alapok és a falak, számomra legalábbis olyan világosan, mintha épségben állnának ott ma is.

– Tegyük fel, hogy így van – mondta Pelorat. – Ez akkor is csak egy rom. Ha most régészeti kutatásokba kezdünk, áshatunk akár ítéletnapig is. A hivatásosoknak is évekbe telik, ha tisztességesen akarják csinálni.

– Igaz, csakhogy nekünk nincs időnk, hogy tisztességesen csináljuk. Itt valószínűleg egy ősi város éppen csak kivehető körvonalai látszódnak, és lehet, hogy valami megmaradt belőle épségben. Kövessük ezeket a vonalakat, nézzük meg, hová vezetnek.

A terület egyik széléhez közeledve, ott, ahol a fák mintha kissé sűrűbben nőttek volna egymás mellett, álló – vagy legalábbis részben álló – falakat pillantottak meg...

– Kiindulásnak éppen jó lesz – jelentette ki Trevize. – Leszállunk.

9 - Találkozás a falkával

35.

A Távoli Csillag egy kisebbfajta emelkedő, a nagyjából sík vidékből kiugró dombocska aljában szállt le. Trevize jóformán át sem gondolta, annyira magától értetődőnek vélte, hogy a hajó ne látszódjék el mérföldekre minden irányban.

– A kinti hőmérséklet 24 °C, körülbelül 11 km-es óránkénti szél fúj nyugatról, itt-ott felhős az ég – mondta. – A számítógép nem ismeri annyira a légmozgás itteni törvényszerűségeit, hogy előre megjósolhatná az időjárást. De miután a páratartalom nagyjából negyvenszázalékos lehet, nem valószínű, hogy esni fog. Mindent összevéve úgy látszik, jó szélességi fokot vagy jó évszakot választottunk, és a Comporellon után ez kellemes meglepetés.

– Gondolom – mondta Pelorat –, ahogy a bolygó egyre inkább de-terraformálódik, úgy válik mind szeszélyesebbé az időjárás is.

– Ebben biztos vagyok – helyeselt Bliss.

– Legyenek benne biztosak, amennyire csak akarnak – jegyezte meg Trevize. – Addig még sok ezer év van hátra. Pillanatnyilag kellemes bolygónak látszik, és az is marad életünk végéig, sőt jóval tovább.

Mialatt beszélt, egy széles övet csatolt a derekára.

– Az meg mi, Trevize? – kérdezte Bliss éles hangon.

– Csak a régi hajós szokásom – felelte Trevize. – Nem szállok ki fegyvertelenül egy ismeretlen világra.

– Komolyan gondolja, hogy fegyvert hoz magával?

– A legteljesebb mértékben. Itt, a jobb oldalamon – csapott egy pisztolytáskára, melyben egy nehéz, széles csövű fegyver lapult – van a sugárpisztolyom, itt pedig, a bal oldalamon – mutatott egy kisebb fegyverre, melynek vékony csövén egyáltalán nem volt nyílás – az idegkorbácsom.

– Két változat a gyilkolásra – mondta Bliss utálkozva.

– Csak egy. A sugárpisztoly öl, az idegkorbács nem. Az csak ingerli a fájdalomérző idegeket, és olyan fájdalmat okoz, hogy az áldozat állítólag inkább kívánja a halált, mint ezt. Szerencsére én még sohasem álltam a rossz oldalán.

– Miért hozza ezeket magával?

– Mondtam már. Ez egy ellenséges világ.

– Trevize, ez egy üres világ.

– Valóban? Látszólag nincs rajta technikailag fejlett társadalom, de mi van akkor, ha vannak a technikát túlélt primitívek? Lehet, hogy a bunkósbotnál és a kőnél nincs veszélyesebb fegyverük, de ölni azokkal is lehet.

Blissen látszott a felháborodás, de nagy önuralommal lehalkította a hangját, hogy józan maradjon.

– Nem észlelek emberi idegtevékenységet, Trevize. Ez kizárja mindenféle – technikát túlélt vagy egyéb, primitív vagy más – emberek jelenlétét.

– Akkor nem kell használnom a fegyvereket – mondta Trevize. – De mit árthat az, ha magammal viszem őket? Kicsit több lesz a súlyom, s mivel a felszín gravitációs vonzereje nagyjából a Terminusénak a 91 százaléka, ezt a súlytöbbletet még elbírom. Nézze, a hajó lehet fegyvertelen, de kézifegyverekkel mindenesetre kellőképpen fel van szerelve. Javasolom, hogy maguk ketten is...

– Nem! – vágott közbe Bliss. – Egy lépést sem teszek abba az irányba, ahol gyilkolásról lehet szó, vagy akár fájdalomkeltésről.

– Itt nem gyilkolásról van szó, csak annak elkerüléséről, hogy bennünket ölhessenek meg, ha érti, mire gondolok.

– Én a saját eszközeivel meg tudom védeni magamat.

– Janov?

Pelorat habozott.

– A Comporellonon nem voltak fegyvereink.

– Ugyan, Janov, a Comporellon ismert bolygó, szövetségi viszonyban áll az Alapítvánnyal. Egyébként is, azonnal foglyul ejtettek bennünket. Ha lett volna fegyverünk, rögtön elvették volna. Kér egy sugárpisztolyt?

Pelorat megrázta a fejét.

– Én sohasem szolgáltam az Űrtengerészetnél, drága barátom. Azt sem tudnám, hogy kell egy ilyet használni, és ha veszélybe kerülnék, akkor se jutna idejében az eszembe. Én akkor is csak futnék – és megöletném magam.

– Nem öleted meg magad, Pel – szólt rá Bliss erélyesen. – Gaia megvéd téged is meg ezt a pózoló hadihajós hőst is.

– Jó – mondta Trevize. – Nincs ellenemre, ha megvédenek, de nem vagyok pózoló. Csak kettős biztonságra törekszem, és megígérhetem magának, hogy tökéletesen meg leszek elégedve, ha ezekhez a holmikhoz hozzá sem kell nyúlnom. De itt kell lenniük a kezem ügyében.

Gyöngéden megpaskolta mindkét fegyverét, s aztán még hozzátette:

– És most lépjünk ki erre a világra, amely talán évezredek óta nem érezte a hátán emberi lények súlyát.

36.

– Olyan érzésem van, mintha késő délután volna, pedig oly magasan jár a nap, hogy akár dél is lehet – mondta Pelorat.

– Ez az érzése talán abból ered – nézett körül Trevize a békés vidéken –, hogy a nap színe narancssárga, s ettől van olyan alkonyi fénye. Ha a valódi napnyugtát itt érjük meg, és a felhők is megengedik, nyilván még mélyebb árnyalatú vörössé változik, mint amilyet mi megszoktunk. Nem is tudom, tetszeni fog-e magának, vagy talán nyomasztónak találja majd. Ami azt illeti, a Comporellonon még különösebb lehet ez a jelenség, ott azonban gyakorlatilag mindvégig négy fal között voltunk.

Lassan körbefordult, s minden irányban alaposan megszemlélte a tájat. A fény szinte tudat alatt ható furcsaságán kívül e világnak még szaga is volt – de legalábbis a bolygó e vidékének. Kicsit dohos, de azért távolról sem kellemetlen illata.

A fák általában középmagasak és vének voltak; vastag kéreggel borított, göcsörtös törzsük enyhén megdőlt, ámbár lehet, hogy csak az uralkodó szélirány és a silány talaj miatt. Ki tudja? Vajon a fák okozták, hogy valami meghatározhatatlan fenyegetés érződött a levegőben, vagy más... annál anyagtalanabb dolog?

– Mi a szándéka, Trevize? – kérdezte Bliss. – Nyilván nem azért jöttünk el ilyen messzire, hogy a tájban gyönyörködjünk.

– Lehet, hogy pillanatnyilag éppen ez volna a feladatom – válaszolta Trevize. – Azt javaslom, Janov kutassa át ezt a területet. Romokat látok arrafelé, s csak ő tudja megállapítani, hogy amit talál, mennyire értékes. Még azt is el tudom képzelni, hogy az ősi galaktikus nyelven szóló írásokat és filmeket is megérti, nem úgy, mint én. És gondolom, maga, Bliss, vele akar menni, hogy megvédje. Ami pedig engem illet, én itt maradok, hogy őrizzem a terület külső határát.

– Mi ellen? Kövekkel és fütykösökkel fölfegyverzett primitívek ellen?

– Lehetséges. – A mosoly lehervadt az arcáról, és teljes komolysággal tette hozzá: – Elég különös, Bliss, de kicsit kényelmetlenül érzem magam itt. Nem tudnám megmondani, miért.

– Gyere, Bliss – szólt Pelorat. – Egész életemben otthon ülve gyűjtögettem a régi meséket, így aztán gyakorlatilag sohasem volt a kezemben régi dokumentum. Képzeld el, mi lenne, ha találnánk egy...

Trevize nézte, amint elmennek. Pelorat hangja elhalkult, miközben lelkesen igyekezett a romok felé, Bliss pedig ruganyos léptekkel haladt mellette.

Trevize szórakozottan hallgatta a neszeket, majd újra szemügyre vette a tájat. Vajon mi kelthetett benne ilyen baljós érzéseket?

Tulajdonképpen még sohasem tette a lábát olyan bolygóra, ahol nem éltek emberek, de az űrből látott már ilyet eleget. Rendszerint kicsiny világok voltak, annyira, hogy sem vizet, sem levegőt nem tudtak magukhoz kötni, de a flottamanőverek során hasznos találkozópontokként szolgáltak (az ő életében, sőt még a születését megelőző száz évben sem volt háború, de a hadgyakorlatokat azért rendre megtartották), vagy ezeken gyakorolták, hogy vészhelyzetben hogyan kell elvégezni a szükséges javításokat. Azok a hajók, amelyeken a múltban szolgált, rá-ráálltak ilyen bolygók röppályájára, néha még le is szálltak rajtuk, de ilyenkor sohasem volt alkalma rá, hogy elhagyja a hajót.

Azért ez a különös érzés, mert most valóban egy üres világon áll? Ugyanezt érezte volna a múltban is, ha diákkorában – de még később is – megáll valamelyik kicsiny, levegőtlen bolygó felszínén?

Megrázta a fejét. Azok nem zavarták volna. Ebben biztos volt. Akkor űrruhában lett volna, mint mindig, ha az űrben kellett kiszállnia a hajóból. Csakhogy az ismerős helyzet volt, és ismerős lett volna akkor is, ha egy szikladarabbal kell találkoznia. Hát persze!

Persze... most nincs rajta űrruha.

Itt áll egy lakható világon, amely éppoly kényelmesnek tűnik, mint a Terminus, és sokkal kényelmesebbnek, mint amilyen a Comporellon volt. Arcát meg-meglegyinti a szél, hátát melengeti a napsugár, hallja a növények susogását. Minden ismerős, csak éppen emberi lények nem élnek itt – legalábbis már nem.

Erről van hát szó? Ez teszi ilyen kísértetiessé ezt a világot? Hogy nem egyszerűen lakatlan, hanem elhagyott?

Még sohasem járt elhagyott bolygón, nem is hallott ilyenről, s meg sem fordult a fejében, hogy létezhet egyáltalán elhagyott világ. Minden ismert világ, amit az ember egyszer már benépesített, attól kezdve emberlakta világ volt.

Fölnézett az égre. A bolygót nem hagyta el semmi más. Néha megpillantott egy-egy elröppenő madarat, mely sokkal ismerősebb volt, mint az esővel nem fenyegető, narancsárnyalatú felhőkkel tarkított palaszürke ég. (Abban biztos volt, hogy elég volna néhány nap, hogy hozzászokjék e piszkosnak tűnő színekhez, s mind az égbolt, mind e felhők hétköznapivá válnának a számára.)

Hallotta, hogy a fák között madarak énekelnek, s hallotta a rovarok halk döngicsélését is. Bliss korábban pillangókat emlegetett, s lám, itt is vannak, meglepően nagy számban és változatos színárnyalatokban.

Olykor a fák alatti fűben is meg-megzizzent valami, de nem tudott rájönni, mi lehet az.

A körülötte leplezetlenül megmutatkozó élet sem keltett benne félelmet. Ahogy Bliss mondta, a terraformált világokról kezdettől fogva hiányoztak a veszélyes állatok. Gyerekkora tündérmeséi és kamaszkora hősi történetei valami legendás világon játszódtak, talán a Földre utaló homályos legendák nyomán. A hiperdrámák holoernyőjén csak úgy nyüzsögtek a szörnyek: oroszlánok, egyszarvúak, sárkányok, cethalak, brontoszauruszok, medvék. Tucatszámra olyanok, melyeknek a nevére sem emlékszik; mitikus állatok is lehettek köztük, ha ugyan nem volt valamennyi az. Még az apróbbak is tudtak harapni, csípni, s akadtak növények is, melyeket nem volt tanácsos megérinteni – de csak a mesékben. Még olyat is hallott, hogy a primitív méhek tudtak szúrni – az igaziak persze semmilyen módon nem ártottak.

Lassan elindult jobbra, hogy megkerülje a domb alját. Magasra nőtt a dús fű, de ritkásan, csomókban. A fák között haladt tovább, melyek szintén csoportosan álltak.

Aztán ásított. Lám, nem történik semmi izgalmas, talán jobban tenné, ha visszamenne a hajóra, és szundítana egyet. Nem, ilyesmire gondolni sem szabad. Őrködnie kell.

És mi lenne, ha szabályos őrséget állna... menetelve, egy-kettő, egy-kettő, majd boka-csattogtatva hátraarcot csinálna, s közben bonyolult mutatványokat végezne elektromos pálcájával. (Ezt a fegyvert háromszáz éve nem használta már katona, de gyakorlatokon ma is nélkülözhetetlen volt, mert fölöslegesnek tartották, hogy bármit is fejlesszenek rajta.)

A gondolatra vigyorogni kezdett, aztán arra gondolt, csatlakoznia kellene a romok között kószáló Pelorathoz és Blisshez. De miért? Mi hasznát vennék?

És ha észrevenne valamit, ami elkerülte Pelorat figyelmét? Nos, majd ezt is megpróbálhatja, miután Pelorat visszatért. Ha tényleg van valami, amire könnyen rá lehet bukkanni, nem vitás, hogy Peloratnak kell átengednie a felfedezést.

Vagy talán bajba kerülhetnek? Hülyeség! Miféle bajba?

És ha tényleg bajba kerülnének, hát majd kiabálnak.

Megállt, hallgatózott. Nem hallott semmit.

Ekkor hirtelen újra s ellenállhatatlanul tört rá a kényszer, hogy szabályos őrséget álljon; máris azon vette észre magát, hogy döngő léptekkel jár fel és alá, lekapja a válláról képzeletbeli elektromos pálcáját, megpörgeti, maga elé nyújtja szálegyenesen, hajszálra függőleges irányba, újra megpörgeti, köröket ír le vele, majd visszacsapja a másik vállára. Aztán egy szabályos hátraarccal megint visszafordul a (most már elég távoli) hajó felé.

És ekkor valóban megmerevedett – de ez már nem az őrségjátékhoz tartozott.

Nem volt egyedül.

Eddig semmilyen más élőlényt nem látott, csak növényeket, rovarokat és néhány madarat. Nem látta, nem hallotta, hogy bármi is közeledne... és íme, itt áll egy állat közte és a hajó között.

A váratlan látvány annyira meglepte, hogy egy pillanatig nem is tudta, mit lát. Csak miután elmúlt a zavarodottsága, tudta megállapítani, mi az, amit néz.

Csak egy kutya volt.

Trevize nem volt kutyabolond. Sohasem volt kutyája, s ha néha az útjába akadt egy, sohasem érezte, hogy feltétlenül össze kell barátkoznia vele. Most sem volt benne ilyen késztetés. Inkább valamiféle ingerültséggel állapította meg, hogy úgy látszik, nincs olyan világ, ahol ezek a lények ne szegődnének az ember nyomába. Számtalan változatuk láttán már-már meggyőződésévé vált, hogy mindenütt legalább egy, csak arra a világra jellemző fajtájuk él. De abban minden fajta megegyezett – akár kedvtelésből, akár felvágásból, akár valamilyen hasznos munkára befogva tartották –, hogy a gondoskodásért cserébe szeresse az embert és megbízzon benne.

Ezt a szeretetet és bizalmat nem tudta Trevize sohasem méltányolni. Egyszer együtt élt egy nővel, akinek kutyája volt. Az eb, amelyet Trevize a nő kedvéért viselt el, mély csodálattal viseltetett iránta, folyton körülötte lebzselt, rádőlt (mind a huszonöt kilójával), ha nagy ritkán lepihent, a legváratlanabb pillanatokban nyálazta és szőrözte be, s valahányszor ő meg az asszony megpróbáltak belefeledkezni a szerelembe, a kutya szűkölve kuporodott az ajtó elé.

Ebből a tapasztalatból származott az a határozott meggyőződése, hogy – valami, csak a kutyaagyak számára ismerős okból és szagelemző képességük folytán – ő állandó célpontja a kutyák imádatának.

Ezért aztán, a kezdeti meglepetés elmúltával, nyugodt lélekkel vette szemügyre a kutyát. Jókora állat volt, sovány, karcsú, hosszú lábú. Rezzenéstelenül bámult vissza rá, imádatnak nyoma sem volt a szemében. Nyitott szája akár üdvözlő vigyort is jelenthetett volna, ám a kivillanó fogak, tudj' isten, elég nagyoknak és veszedelmeseknek látszottak, hogy Trevize arra gondoljon, mennyivel kellemesebben érezné magát, ha a kutya nem kerül a szeme elé.

Akkor eszébe villant, hogy az állat talán még sohasem látott embert, mint ahogy fajának korábban élt sok-sok nemzedéke sem. Lehet, hogy most éppúgy meglepődött és elbizonytalanodott az ember váratlan megjelenésétől, mint ő, amikor megpillantotta. De ő legalább gyorsan rájött, hogy amit lát, az kutya, az állatnak viszont még ez az előnye sincs meg. Az továbbra is zavartan s talán ijedten bámult rá.

Nyilván nem túl biztonságos egy ilyen hatalmas fogazatú állatot meghagyni a rémület állapotában. Rádöbbent, hogy kénytelen lesz sürgősen összebarátkozni vele.

Nagyon lassan elindult a kutya felé (csak semmi hirtelen mozdulat); kinyújtotta a kezét, hogy az állat megszagolhassa, s közben halk, megnyugtató hangokat mormolt, többnyire olyasmit, hogy "jó kis kutyuska" – de az egész jelenetet valahogy roppant kínosnak érezte.

A kutya, szemét mereven Trevize-re szegezve, bizalmatlanul lépett egyet-kettőt hátra, felső ajkát felhúzva rávicsorított, és torkából rekedt morgás tört elő. Noha Trevize még sohasem látott kutyát, amelyik így viselkedett volna, ezt egyértelműen csakis fenyegetésként lehetett magyarázni.

Trevize tehát megtorpant, s mozdulatlanná dermedt. Oldalt mintha megmoccant volna valami, s lassan odafordította a fejét. Két másik kutya közeledett abból az irányból. Viselkedésükből halálos fenyegetés érződött, éppúgy, mint az elsőéből.

Halálos? Csak most döbbent rá, mit jelent a szó, és hogy milyen rémítően illik a helyzetre.

A szíve hirtelen meglódult. A hajóhoz vezető út el volt zárva. Vaktában nem futhat semerre, hisz a hosszú kutyalábak néhány méteren belül utolérnék. Ha pedig egy helyben marad, és beveti a lángszóróját, míg az egyikkel végez, a másik kettő már rá is vetette magát. Észrevette, hogy a távolban újabb kutyák tünedeznek föl. Vajon kapcsolatban állnak egymással valamilyen módon? Falkában vadásznak?

Lassan balra kezdett húzódni, arrafelé, ahol nem látott kutyákat – egyelőre. Lassan... lassan...

A kutyák éppoly lassan nyomultak utána. Biztos volt benne, csak azért nem támadnak azonnal, mert hozzá hasonló lényt még sohasem láttak, nem is szagoltak eddig. Nincs meg az a kialakult viselkedési minta, amelyet ilyen esetben követniük kell.

Persze ha futásnak eredne, rögtön ismerős helyzetet teremtene a számukra. Ha egy Trevize méretű lény félelmet mutatna és szaladni kezdene, nyomban tudnák, mi a teendőjük. Akkor ők is szaladnának. Csak gyorsabban.

Tovább lopakodott egy fa felé. Vadul fohászkodott, bárcsak fölmászhatna valahová, ahol a kutyák nem érik el. Azok nem tágítottak, halkan acsarkodva húzódtak egyre közelebb hozzá, s közben rezzenéstelen tekintetüket egy pillanatra sem fordították el róla. A háromhoz újabb kettő csatlakozott, s Trevize látta, hogy messziről még több közeledik. Majd ha már elég közel lesz a fához, nekiiramodhat. Akkor nem szabad késlekednie, de nem is kapkodhatja el a dolgot. Mindkettő végzetes lehet.

Most!

Valószínűleg felállította saját gyorsulási rekordját, és még így is hajszálon múlt. Érezte, hogy az egyik sarka mögött összecsattan egy állkapocs, és egy pillanatig erősen megkapaszkodott, mialatt az éles fogak lecsúsztak a kemény anyagról.

Nem mondhatni, hogy gyakorlott famászó volt. Ha igaz, tízéves korában mászott utoljára fára, ezért most elég lomhán erőlködött. Szerencsére azonban a törzs nem volt teljesen függőleges, s a göcsörtös kéreg elég sok fogódzót kínált. De ami a legfontosabb, a szükség kényszerítette, s az ember sok mindenre képes, ha nagyon szorongatja a szükség.

Máris ott találta magát egy villás elágazásban, mintegy tíz méterre a föld fölött. Még nem vette észre, hogy felsértette az egyik kezét, s szivárog belőle a vér. A fa alatt ekkor öt kutya kuporgott; nyelvüket lógatva bámultak föl, türelmes várakozással.

És most mitévő legyen?

37.

Trevize nem volt abban a helyzetben, hogy az események minden részletét logikusan vegye szemügyre. Ehelyett gondolatfoszlányok villantak föl benne különös és torz összefüggésben; ha ezeket végül sikerült volna elrendeznie, a következőkre jutott volna.

Bliss korábban azt állította, hogy az ember egy bolygó terraformálása során kiegyensúlyozatlan ökológiát hoz létre, melyet csak véget nem érő erőfeszítések árán tud megóvni a teljes széteséstől. Például a telepesek egyetlen csoportja sem vitt magával sehová nagyragadozót. A kisebbek széthurcolása elkerülhetetlen volt: a rovaroké, a parazitáké, de még a kisebb ragadozó madaraké, erdei cickányoké is, és így tovább.

És azok a mesebeli nagyvadak, a legendák és ama bizonytalan irodalmi leírások tigrisei, grizzlymedvéi, kardszárnyú delfinjei, krokodilusai? Ugyan ki vonszolta volna őket világról világra, még ha lett volna is értelme? És milyen szempontból lett volna értelme?

Ez azt jelentette, hogy nem maradt más nagy testű ragadozó, mint maga az ember; reá hárult a feladat, hogy kiselejtezze mindazokat a növényeket és állatokat, amelyek – magukra maradván – túlságosan elszaporodtak volna.

Ha pedig az emberek valami miatt eltűntek, akkor a helyüket más ragadozóknak kellett betölteniük. De miféle ragadozóknak? A kutyák és a macskák voltak a legnagyobbak, amelyeket az ember még megtűrt, sőt meg is szelídített.

Mi történt, ha nem volt többé ember, aki etesse őket? Attól fogva maguknak kellett előteremteniük az élelmet – egyrészt azért, hogy életben maradjanak, másrészt pedig azért, hogy a zsákmányként kiszemelt állatfajok is életben maradhassanak, hiszen a számukat bizonyos határ alá kellett szorítani, nehogy túlszaporodásukkal százszor annyi kárt okozzanak, mint amennyi az elejtésükkel jár.

Így aztán a kutyák sokasodni kezdtek, méghozzá fajuk teljes változatosságában: a nagyobbak megtámadták az őrizetlenül maradt nagyobb növényevőket, a kisebbek pedig madarakra és apróbb rágcsálókra vadásztak. A macskák éjjel, a kutyák pedig nappal portyáztak; az előbbiek magányosan, az utóbbiak falkákban.

És a fejlődés végül újabb változatokat is létrehozhat, hogy befoltozza a környezetben keletkezett lyukakat. Lehet, hogy bizonyos kutyák az idők során megtanulnak a vízhez alkalmazkodni, hogy halakkal táplálkozhassanak? Elképzelhető, hogy néhány macska egyszer majd siklórepüléssel kapja el a lomhább madarakat akkor már a levegőben is, s nemcsak mint most, a földön?

Efféle gondolattöredékek villantak át Trevize agyán, miközben kétségbeesetten próbálta valamivel módszeresebben átgondolni, hogy mit tehetne.

A kutyák száma egyre gyarapodott. Már huszonhármat számolt meg a fa körül, és még egyre jöttek. Mekkora lehet a falka? És mit számít az? Már így is épp elég nagy volt.

Kihúzta a tokjából a sugárpisztolyát, de a gomb kemény tapintása nem nyújtotta azt a biztonságérzetet, amit szeretett volna. Vajon mikor is helyezett bele utoljára energiatöltetet, és hány lövést adhat levele? Huszonhármat biztosan nem.

Mi van Pelorattal és Bliss-szel? Vajon rájuk rontanak-e a kutyák, ha felbukkannak? És ha nem mutatkoznak, ez vajon azt jelenti-e, hogy biztonságban vannak? Ha a kutyák megszagolják a két ember jelenlétét a romok között, ugyan mi akadályozza meg őket abban, hogy nyomban rájuk ne rontsanak? Nyilván sem ajtók, sem korlátok mögé nem bújhatnak el.

Vajon képes lenne-e Bliss, hogy megállítsa, sőt elzavarja őket? A hipertéren át össze tudná-e szedni az ehhez szükséges erőt? És mennyi ideig tudná távol tartani őket?

Most kiáltson segítségért? Ha elüvölti magát, itt teremnének-e futva, s vajon a kutyák elmenekülnének-e Bliss metsző pillantása elől? (E vakító fényű pillantás kellene-e hozzá, vagy csak a kívülálló szemlélő számára láthatatlan, különleges mentális képesség?) Vagy – ha előkerülnek – a szeme láttára tépnék szét barátait, arra ítélve őt, hogy a fa ágainak viszonylagos biztonságában nézze végig az egészet?

Nem. Inkább a fegyverét használja. Amennyiben megöli az egyiket, s ezzel, ha átmenetileg is, de elijeszti a többit, lemászhat a fáról, kiálthat Peloratért és Blissért, aztán, ha vissza akarnának merészkedni, megölhet még egyet, s közben mindhárman beiramodhatnak a hajóba.

Beállította a mikrohullámú sugár erősségét a háromnegyedes jelzésre. Ez elég lesz egy kutya elpusztítására, s jó hangosat is szól. A hang elijesztheti a többit, s így energiát is megtakaríthat.

Gondosan célba vett egyet a falka közepén, azt, amelyikből több gonoszság sugárzott (legalábbis Trevize képzeletében), mint a többiből – talán csak mert nyugodtabban ült, s tekintete ezért látszólag gyilkosabb erővel szegeződött zsákmányára. A kutya egyenesen a fegyverre nézett, mintha mélységesen megvetné azt, amit Trevize kigondolt.

Még sohasem tüzelt emberre, villant át Trevize agyán, de még csak szemtanúja sem volt ilyen jelenetnek. A gyakorlatokon bőrből és műanyagból készült, vízzel teli bábukra céloztak; a víz olyankor szinte azonnal felforrt, s a robbanás pillanatában cafatokra tépte a burkolatot.

De ki lőne emberre, ha egyszer nincs háború? És miféle emberi lény dacolna a sugárfegyverrel, s kényszerítené ki annak használatát? Csak itt, ezen a romlott világon, melyet beteggé tett az ember eltűnése...

Az agy különös képessége révén, mellyel fel tud fogni a helyzettől teljesen független jelenséget is, Trevize észlelte, hogy egy felhő eltakarja a napot – és akkor lőtt.

A sugárpisztoly csöve és a kutya között egy vibráló vonal jelent meg a levegőben; homályos csillámlás, melyet napfényben észre sem lehetett volna venni.

A kutya az első pillanatban még érzékelhette a hőt, mert mozdult egyet, mintha el akarna ugrani. Aztán felrobbant, miközben vérének és sejtjeinek egy része elpárolgott.

A robbanás kiábrándítóan kis zajjal járt, mert az állat bőre nem volt olyan szívós, mint a bábuké, amelyeken gyakorlatozott. De így is felfordult a gyomra a szertefröccsenő hús-, bőr-, vér- és csontdarabkák láttán.

A kutyák visszahőköltek, néhányukat el is találták a kellemetlenül forró cafatok. Ám az egész mindössze pillanatokig tartott. Aztán újra összetömörültek, hogy felfalják azt, amivel megkínálták őket. Trevize-t a rosszullét kerülgette. Nem ijesztette el, csak megetette a fenevadakat. Így sohasem fognak elmenni. Lehet, hogy a friss vér és a meleg hús szaga még több kutyát s talán más, kisebb ragadozókat is idecsalogat.

Egy hang harsant:

– Trevize! Mi...

Kilesett az ágak közül. Most bukkant elő Bliss és Pelorat a romok mögül. De Bliss már meg is torpant, karja kinyúlt, hogy visszahúzza Peloratot. A kutyákra meredt. A helyzet nyilvánvaló és világos volt. Nem kellett kérdeznie semmit.

– Megpróbáltam elkergetni őket, anélkül hogy magát és Janovot belekeverném – kiáltotta Trevize. – Távol tudja tartani a falkát?

– Éppen hogy – válaszolta Bliss, föl sem emelve a hangját, úgyhogy Trevize alig hallotta, noha a kutyák acsarkodása lecsillapodott, mintha valami hangelnyelő lepel borult volna rájuk.

– Túl sokan vannak, és nem ismerem az idegtevékenységük mintázatát – folytatta Bliss. – Gaián nincsenek ilyen vad lények.

– A Terminuson sincsenek. És semelyik civilizált világon – kiáltotta Trevize. – Lelövök közülük, ahányat csak tudok, maga pedig próbáljon dűlőre jutni a többivel. Ha kevesebben vannak, kevesebb gondja lesz velük.

– Nem, Trevize. Ha lelövi őket, azzal még többet csal ide. Maradj mögöttem, Pel. Nincs rá mód, hogy megvédj engem. Trevize, vegye elő a másik fegyverét.

– Az idegkorbácsot?

– Igen. Az fájdalmat okoz. Kis energiát tápláljon bele. Kis energiát!

– Fél, hogy fájni fog nekik? – kiabálta Trevize dühösen. – Alkalmas ez az idő, hogy tekintettel legyünk az élet szentségére?!

– Én Pel életével törődöm. És a magaméval. Tegye, amit mondtam. Kis energia, és célozzon meg egyet. Már nem tudom sokáig visszatartani őket.

A kutyák eloldalogtak a fa alól, és gyülekezni kezdtek Bliss és Pelorat körül, akik hátukat egy omladozó falnak vetették. A legközelebbiek tétova kísérletet tettek, hogy még közelebb merészkedjenek, s közben halkan szűköltek, mintha meg akarnák fejteni, mi tartja őket távol, holott nem észlelnek semmiféle kényszerítő erőt. Néhányan hasztalan próbáltak felkapaszkodni a falra, hogy hátulról támadhassanak.

Trevize remegő kézzel állította be az idegkorbácsot alacsony energiára. Ehhez sokkal kevesebb töltet kellett, mint a sugárpisztolyhoz, s több száz korbácsütéshez hasonló támadást lehetett intézni vele egyhuzamban, de csak most eszmélt rá, hogy arra sem emlékszik, ezt a fegyvert mikor használta utoljára.

A célzás itt nem volt annyira fontos. Mivel nem kellett takarékoskodnia az energiával, az ár végig is söpörhetett volna vele a falkán. Hagyományosan így használták egy fenyegető jeleket mutató tömeg féken tartására.

De azért megfogadta Bliss tanácsát. Célba vett egy kutyát, és lőtt. Az állat rángó lábakkal dőlt el; torkából hangos, éles vonyítás tört elő.

A többiek elhúzódtak az eltalált bestiától, hátrahúzott fülük a fejükre lapult. Aztán ők is vonyítani kezdtek, majd sarkon fordulva elindultak, előbb lassan, majd ügetve, végül teljes vágtában. Az, amelyiket a lövés eltalálta, nagy üggyel-bajjal föltápászkodott, s nyüszítve elbicegett a messze előtte haladó többiek után.

Amikor minden zaj elhalt, Bliss megszólalt:

– Jobb lesz, ha máris visszamegyünk a hajóra. Újra jönni fognak. Vagy ezek, vagy más ragadozók.

Trevize úgy érezte, még soha ilyen gyorsan nem kezelte a hajó bejáratának szerkezetét. És lehet, hogy ezután sem fogja.

38.

Már leszállt az éjszaka, mire úgy-ahogy összeszedte magát. A felsértett kezére ragasztott kis tapasz valamennyire csillapította fizikai fájdalmát, de a lelkén esett sérülést ilyen könnyen nem lehetett begyógyítani.

Nem pusztán arról volt szó, hogy veszélyben forgott. Ezt éppúgy el tudta viselni, mint akármelyik, hétköznapi értelemben bátor ember. Arról a teljesen váratlan irányról volt szó, ahonnan a veszély érkezett. A nevetségessé válás érzéséről. Mi lenne, ha megtudnák, hogy acsarkodó kutyák elől kellett egy fa tetejére menekülnie? Ennél még az sem lenne sokkal rosszabb, ha feldühödött kanárik szárnysuhogása késztette volna menekülésre.

Órákon át hallgatózott, nem támadnak-e újból a kutyák, nem hall-e vonítást, nem kaparásznak-e körmök a hajó külső burkán.

Pelorat ezzel szemben egészen nyugodtnak látszott.

– Én egy percig sem kételkedtem benne, drága öregem, hogy Bliss elintézi a dolgot, de meg kell hagyni, remekül kezelte a fegyvert.

Trevize vállat vont. Nem volt kedve tovább taglalni az ügyet.

– Pelorat fogta a könyvtárát – az egyetlen kompaktlemezt, amely egész életművét, a mítoszok és legendák terén végzett kutatásait tartalmazta –, és visszavonult vele a hálószobájába, ahol a kis leolvasóját tartotta.

Úgy látszott, nagyon meg van elégedve magával. Trevize észrevette, de nem tett rá megjegyzést. Lesz rá idő később, ha a feje már nem lesz úgy tele a kutyákkal.

Amikor kettesben maradtak, Bliss, mintegy próbaképpen, azt mondta:

– Gondolom, meglepték magát.

– De még mennyire! – válaszolta Trevize sötéten. – Ki hitte volna, hogy egy kutya – egy kutya! – láttán elszaladok, hogy mentsem az életemet!

– Húszezer évig ember nélkül a kutya már nem kutya. Mostanára már nyilván ezek a vadak az uralkodó nagy testű ragadozók.

Trevize bólintott.

– Erre én is rájöttem, mialatt kiszemelt zsákmányukként ott csücsültem a fán. Magának valószínűleg igaza volt, amikor az egyensúlyát vesztett ökológiáról beszélt.

– Egyensúlyát vesztett, persze, de csak emberi nézőpontból. Abból ítélve, hogy a kutyák milyen hatékonyan léptek fel, nem tudom, nincs-e igaza Pelnek abban, hogy az ökológia önmagától is egyensúlyba tud kerülni oly módon, hogy a környezetben támadt különböző réseket olyan fajváltozatokkal tölti be, melyek az egykor odavitt, viszonylag kisszámú fajból alakultak ki.

– Milyen különös – jegyezte meg Trevize. – Bennem is felvetődött ez a gondolat.

– Feltéve, természetesen, hogy az egyensúlyvesztés nem olyan nagy, hogy a kiegyenlítődés túl sokáig tartana. Ez esetben még előbb bekövetkezne a bolygó teljes életképtelenségének kialakulása.

Erre Trevize morgott valamit. Bliss elgondolkodva nézett rá.

– Hogy jutott eszébe, hogy fölfegyverkezzék?

– Kevés hasznát vettem – dünnyögte Trevize. – A maga képességén múlott, hogy...

– Nem egészen. Szükségem volt a fegyverére. Ilyen rövid idő alatt, csupán hipertéri kapcsolatban Gaia többi részével, ilyen sok és ennyire ismeretlen természetű egyedi elmével szemben semmit sem tehettem volna a maga idegkorbácsa nélkül.

– A sugárpisztolyom használhatatlannak bizonyult. Megpróbáltam.

– A sugárpisztollyal mindössze eltüntetett egy kutyát, Trevize. Lehet, hogy a többi meglepődött ezen, de nem ijedt meg.

– Ennél rosszabb történt – mondta Trevize. – Megették a maradványokat. Megvesztegettem őket, hogy maradjanak.

– Igen, valóban ez lehetett a hatása. Az idegkorbács azonban másként hatott. Fájdalmat okozott, és a szenvedő kutya vonítását a többiek pontosan értették. Ők a hang hallatán, már csak a feltételes reflex hatására is, félni kezdtek, s a félelemre beállított agyukat csak egy kicsit kellett megpiszkálnom, hogy elmenjenek.

– Igaz, de maga jött rá, hogy a két fegyver közül a korbács a veszélyesebb. Én nem.

– Én megszoktam, hogy agyakkal foglalkozzam. Maga nem. Ezért ragaszkodtam a kis energiához, továbbá ahhoz, hogy egyetlen kutyát vegyen célba. Nem akartam, hogy akkora fájdalmat okozzon, amekkorába belepusztul, tehát csendben marad. Azt sem akartam, hogy a fájdalom annyira szétoszoljék, hogy csak nyüszítést váltson ki. Azt akartam, hogy egy erős fájdalomérzet egyetlen helyen összpontosuljon.

– És megcsinálta, Bliss – ismerte el Trevize. – Tökéletesen kiszámította. Nagy hálával tartozom magának.

– De nem örül neki, mert azt hiszi, nevetségessé tette magát – mondta Bliss elgondolkodva. – Pedig, ismétlem, a fegyverei nélkül nem sokra mentem volna. Nem értem, mivel magyarázza, hogy fegyvert vett magához, holott biztosítottam, hogy ezen a világon nincsenek emberek – amiben mellesleg most is biztos vagyok. Előre látta a kutyákat?

– Nem – felelte Trevize –, természetesen nem. Tudatosan semmi esetre sem. És rendszerint nem szoktam fölfegyverkezni. A Comporellonon például eszembe se jutott, hogy fegyverrel szálljak ki a hajóból. De most nem szeretnék abba a tévhitbe esni, hogy itt valami csoda történt. Csoda nem történhetett. Gyanítom, hogy amikor a kiegyensúlyozatlan természeti környezetről beszélgettünk, valahol a tudatalattimban olyan állatok képe jelent meg, amelyek az emberi jelenlét hiányában veszélyessé válnak. Utólag teljesen érthető a dolog, de lehet, hogy valóban megsejtettem őket előre. Semmi több.

– Ne tekintse puszta véletlennek – intette Bliss. – Én is ott voltam, amikor az egyensúlyát vesztett ökológiáról beszélgettünk, bennem mégsem támadt föl ugyanez az előérzet. Itt pontosan arról a különleges előrelátási képességről van szó, amelyet Gaia olyan nagyra becsül magában. Én is belátom, mennyire bosszanthatja, hogy műszerrel le nem tapogatható dolgokat képes valamilyen rejtélyes módon felismerni, s hogy ésszel belátható ok nélkül is képes határozottan cselekedni.

– Erre a Terminuson azt mondanák, hogy "van spurim a dolgokhoz."

– Gaián erre azt szoktuk mondani, hogy "nem gondolkodik, csak tud". Maga nem szereti, ha gondolkodás nélkül tud valamit, ugye?

– Igen, ez zavar engem. Nem szeretem, ha az ösztöneim vezérelnek. Bizonyára az ösztön mögött is van valami értelem, de ha nem ismerem fel, úgy érzem magam, mintha nem volnék ura a saját gondolataimnak; ez pedig olyan, mint valami csendes őrület.

– És amikor Gaia és Galaxia javára döntött, az ösztönei alapján cselekedett, most pedig az okokat keresi.

– Ezt elmondtam már legalább egy tucatszor.

– Én pedig nem fogadtam el az álláspontját, mert kicsinyeskedésnek tartottam. Bocsánatot kérek miatta. E tekintetben többé nem fogok ellenkezni magával. De azért remélem, a részletekben továbbra is képviselhetem Gaia érdekeit.

– Mindig, ha cserébe elismeri, hogy ha úgy akarom, nem fogadom el e részleteket – felelte Trevize.

– Gondolt-e már arra, hogy ez az elvadulás útjára lépett ismeretlen világ végképp elnéptelenedhet és lakhatatlanná válhat azáltal, hogy elhagyta az egyetlen olyan faj, amely irányító értelemként uralkodhatott rajta? Ha ez a világ Gaia vagy még inkább Galaxia része volna, ilyesmi sohasem eshetne meg vele. Az az irányító értelem továbbra is létezne a galaxisban mint egészben, és ha az egyensúly bármikor, bármilyen okból megbillenne, a természet önmagától lépne vissza a kívánatos útra.

– Ez azt jelenti, hogy a kutyák abbahagynák az evést?

– Természetesen ennének továbbra is, akárcsak az emberek. De nem mindenféle véletlen körülménynek engedelmeskedve, hanem célszerűen, meghatározott irányban tartva meg az ökológiai egyensúlyt.

– Lehet, hogy a kutyákat nem érdekli az egyéni szabadság elvesztése, az emberi lényeket azonban érdekelnie kell – felelte Trevize. – És mi lenne, ha nem csupán egy vagy több világon, de mindenütt megszűnne minden emberi élet? Mi lenne, ha Galaxia teljesen ember nélkül maradna? Akkor is meglenne az irányító értelem? Vajon az összes többi létforma és lelketlen anyag létre tudná hozni a célnak megfelelő közös értelmet?

Bliss csak némi habozás után válaszolt:

– Ilyen helyzet még sohasem fordult elő. Továbbá nincs semmi jele, hogy a jövőben valaha is előfordulna.

– De maga előtt nem látszik nyilvánvalónak, hogy az emberi értelem minőségileg különbözik minden mástól, és ha hiányozna, e minden más tudat végső összege sem tudná helyettesíteni? – faggatózott tovább Trevize. – Akkor hát nem lenne igaz, hogy az ember valami különleges eset, és így is kell kezelni? Még egyiket a másikkal sem lehet összeolvasztani, hát még nem emberi lényekkel!

– Maga mégis Galaxia mellett döntött.

– Valami nagy horderejű ok miatt, amelyre nem tudok rájönni.

– Lehet, hogy ez a nagy horderejű ok az egyensúlyát vesztett ökológia hatásának megsejtése volt? Nem juthatott arra a következtetésre, hogy a galaxis minden világa borotvaélen táncol, hogy minden oldalról ingatagság fenyegeti, és csupán Galaxia óvhatja meg e világokat az olyasfajta katasztrófáktól, mint amilyen például ezt a bolygót sújtja – hogy azokról a csapásokról ne is beszéljünk, amelyek oka az, emberek közti állandó háborúzás és a kormányzásbeli kudarcok?

– Nem. Amikor a döntést meghoztam, eszembe sem jutottak holmi egyensúlyukat vesztett ökológiák.

– Hogy lehet ebben ennyire biztos?

– Lehet, hogy nem tudom, mit sejtek meg előre, de ha utólag figyelmeztetnek valamire, felismerem, hogy valóban az volt-e, amit megsejtettem. Ha most jól belegondolok, tényleg megérezhettem, hogy ezen a világon élnek veszélyes állatok.

– Nos – jegyezte meg Bliss komoran –, e veszélyes állatok akár a halálunkat is okozhatták volna, ha a maga előrelátását és az én mentalizmusomat nem egyesítjük egyetlen erővé. Hát akkor rajta, kössünk barátságot.

– Ha óhajtja – bólintott Trevize.

Volt valami ridegség a hangjában, amitől Bliss szemöldöke a magasba rándult, de ebben a pillanatban berontott Pelorat; olyan hevesen bólogatott, mintha le akarná rázni a fejét a nyakáról.

– Azt hiszem, megtaláltuk! – kiáltotta.

39.

Trevize rendszerint nem hitt a könnyű győzelmekben, de ember volt, így hát – jobb meggyőződése ellenére – most mégis beleesett a hit csapdájába.

– A Földet? Azt találta meg, Janov? – nyögte ki, miközben érezte, hogy torkában és mellében megfeszülnek az izmok.

Pelorat egy pillanatra Trevize-re bámult, majd lekonyult.

– Hát... nem – válaszolta megszégyenülve. – Nem egészen azt. Ami azt illeti, Golan, egyáltalán nem azt. Arról egészen megfeledkeztem. Valami mást találtam a romok között. Azt hiszem, nem annyira fontosat.

Trevize nagy lélegzetet vett, és így szólt:

– Oda se neki, Janov. Minden felfedezés fontos. Milyen bejelentenivalóval jött?

– Nos – kezdte Pelorat –, tudja, jóformán semmi sem maradt meg. Nem sok élte túl a húszezer év viharait és szeleit. De pusztít a burjánzó növényi élet is, no meg az állatok. Azonban mindez nem számít. A lényeg az, hogy a "jóformán semmi" nem ugyanazt jelenti, mint a "semmi".

– A romok helyén valaha egy középület állhatott, mert néhány leomlott kő- vagy betondarabon felirat olvasható. Alig-alig látszottak, érti, öregem, de készítettem néhány képet az egyik géppel, amelyik a hajón volt, tudja, amelyikbe számítógépet építettek – tulajdonképpen nem kértem engedélyt, hogy magammal vihessem, de fontos volt, Golan, és én...

Trevize türelmetlenül intett felmentést a kezével.

– Folytassa!

– Szóval ki tudtam silabizálni egy borzasztóan régi feliratot. Még a beépített számítógéppel és az én meglehetős gyakorlatommal az archaikus nyelv olvasásában is mindössze egyetlen rövid mondatot lehetett megérteni. Ezen a helyen valamivel nagyobbak és láthatóbbak voltak a betűk, mint másutt. Talán mélyebben vésték is be, mert a felirat magára a világra vonatkozik. A kifejezés így szól: "Aurora bolygó"; tehát úgy képzelem, hogy a világot, amelyen most vagyunk, Aurorának hívják, illetve Aurorának hívták.

– Kellett lennie valamilyen nevének – jegyezte meg Trevize.

– Igen, de a neveket nagyon ritkán választják találomra. Épp most folytattam gondos kutatómunkát a könyvtáramban, és találtam is két régi legendát, történetesen két egymástól egész távol eső világból származót, ebből logikusan következik, hogy egymástól függetlenül keletkeztek, és erről sem szabad megfeledkezni. De most nem erről van szó. Mindkét legendában ezt a nevet használják a hajnal jelölésére. Feltételezhetjük tehát, hogy az Aurora jelentése a hajnal volt valamely pregalaktikus nyelven.

– Ami azt illeti, gyakran adták a hajnal vagy a napkezdet valamelyik nevét az űrállomásoknak vagy más építményeknek, melyek a maguk nemében elsőként épültek meg egy világon. Márpedig ha ezt a bolygót, mindegy, milyen nyelven, de Hajnalnak nevezték, akkor talán a maga nemében ez is első lehetett.

– Azt akarja ezzel mondani, hogy ez a bolygó a Föld, és hogy az Aurora az alternatív neve, mert az élet és az emberiség hajnalát akarja jelenteni?

– Én nem mennék el ilyen messzire, Golan.

– Végtére is nincs radioaktív felszíne, nincs óriás szatellitája, nincs hatalmas gyűrűvel rendelkező gázóriása – jegyezte meg Trevize kissé keserűen.

– Ahogy mondja. De odaát a Comporellonon mintha Deniador arra célzott volna, hogy ez egyike volt azoknak a világoknak, amelyeken a telepesek első hulláma, az űrlakók laktak. Ha valóban az volt, akkor az Aurora név azt jelentheti, hogy az űrlakók világai közül ez volt az első, Lehet, hogy ebben a pillanatban a galaxis legrégebbi emberlakta világán vagyunk, kivéve magát a Földet. Hát nem izgalmas?

– Mindenesetre érdekes, Janov, de nem túl merész következtetés ez, ha pusztán a nevéből, az Aurorából indulunk ki?

– Ennél több is van – vágta rá Pelorat izgatottan. – Amennyire a feljegyzéseim alapján vissza tudok következtetni, a mai galaxisban nincs Aurora nevű bolygó, és meggyőződésem, hogy a számítógépe is megerősítené ezt. Ahogy mondtam, sok-sok világ és tárgy létezik, amelyik valamilyen formában a Hajnal nevet viseli, de nincs egy sem, amelyet Aurorának hívnának.

– Miért kellene így hívniuk? Ha ez egy pregalaktikus szó, nem valószínű, hogy széles körben ismert volna.

– Csakhogy a nevek megmaradnak, még akkor is, ha az idők során értelmüket vesztik. Ha ez volna az első betelepített világ, akkor híres volna; még az is lehet, hogy egy ideig ez uralkodott a galaxisban. És bizonyára volnának más világok, melyek Új Aurorának vagy Aurora Minornak vagy valami hasonlónak neveznék magukat. Majd később mások...

– Talán nem ez volt az első betelepített világ – szakította félbe Trevize. – Talán soha semmilyen szempontból nem volt fontos.

– Véleményem szerint van rá jobb magyarázat is, drága barátom.

– Mi lenne az, Janov?

– Ha a betelepülők első hullámát legyőzte az a második hullám, amelyből a galaxis valamennyi jelenlegi világa kialakult – ahogy Deniador mondta –, akkor nagyon valószínű, hogy a két hullám egy ideig ellenséges viszonyban állt egymással. A második hullám – kialakítván a ma is létező világokat – tehát egyetlen bolygón sem őrizte meg az első által adományozott nevet. Ilyenformán abból a tényből, hogy az Aurora nevet nem adták tovább, következtethetünk arra, hogy valóban két hullámban jöttek a telepesek, és hogy ez a világ az elsőé volt.

Trevize elmosolyodott.

– Most már sejtem, hogyan dolgoznak maguk, mitológiakutatók, Janov. Csodálatos felépítményt hozott létre, bár meglehet, az egész a puszta levegőben lóg. A legendák elmondják nekünk, hogy a telepesek első hullámát robotok tömege kísérte, és hogy feltehetőleg ez lett a vesztük. No mármost, ha egyetlen robotot is találtunk volna ezen a világon, hajlandó volnék elfogadni ezt az egész elméletet, de azt igazán nem várhatjuk, hogy húszé...

Pelorat, akinek mindvégig mozgott a szája, végre rátalált a hangjára.

– De Golan, hát még nem mondtam?! Nem, persze hogy nem. Olyan izgatott vagyok, hogy még a gondolataimban sem tudok rendet tartani. Találtunk robotot!

40.

Trevize megdörzsölte a homlokát, egészen úgy, mintha beleállt volna a nyilallás.

– Egy robotot? – kérdezte. – Találtak egy robotot?

– Igen – bólogatott lelkesen Pelorat.

– Honnan tudja?

– Ugyan, robot volt, ha mondom! Gondolja, hogy nem ismerem fel, ha látok egyet?

– Miért, látott már valaha robotot?

– Nem, de ez egy emberi lényre hasonlító fémtárgy volt. Fej, karok, lábak, törzs. Persze amikor fémet mondok, az leginkább rozsdát jelent, és amikor feléje indultam, nyilván a lépteim keltette rezgés további károkat is okozott benne, így aztán, amikor lehajoltam, hogy megérintsem...

– Miért kellett megérintenie?

– Nos, azt hiszem, nem hittem a szememnek. Ösztönös mozdulat volt. Mihelyt megérintettem, mállani kezdett. De...

– De?

– Mielőtt teljesen szétmállott volna, a szeme egészen halványan felizzott, és olyan hangot adott ki, mintha mondani akarna valamit.

– Úgy érti, hogy még működött?

– Már éppen csak hogy, Golan. Aztán szétesett.

Trevize Blisshez fordult.

– Maga is megerősíti, Bliss?

– Robot volt, és mi láttuk – felelte Bliss.

– És még működött?

– Miközben szétmállott, észleltem az idegtevékenység halvány jelét – mondta Bliss közönyös hangon.

– Miféle idegtevékenységről beszél? A robotnak nincs sejtekből felépített szerves agya.

– Úgy képzelem, van viszont számítógép vezérlésű, az aggyal egyenértékű szerve, és én nyilván ezt érzékeltem – válaszolta Bliss.

– Amit észlelt, inkább robotikus, semmint emberi gondolkodásmódra vallott?

Bliss beharapta a szája szélét, majd azt mondta:

– Túl gyenge volt; semmi mást nem lehetett megállapítani róla, csupán annyit, hogy van.

Trevize Blissről Peloratra nézett, aztán elkeseredett hangon kijelentette:

– Ez egészen más helyzetet teremt.

IV - A Solaria

10 - A robotok

41.

Vacsorázás közben Trevize-t mintha teljesen lekötötték volna a gondolatai, Bliss pedig kizárólag az ételre figyelt.

Pelorat, az egyetlen, aki mindenáron beszélni akart, kifejtette, hogy amennyiben a bolygó, amelyen tartózkodnak, valóban az Aurora, és ha valóban ez volt az első betelepített világ, akkor igencsak közel lehet a Földhöz.

– Talán megérné, ha átfésülnénk a környező csillagokat – javasolta. – Legföljebb néhány száz csillagot kellene alaposabban szemügyre vennünk.

Trevize valami olyasmit morgott, hogy a vaktában keresgélést meghagyja utolsó lehetőségnek, és még ha meg is találná, csak akkor próbálná megközelíteni a Földet, amikor már minden lehetséges információt összegyűjtött róla. Többet nem szólt, és Pelorat, aki nyilván ledorongolásnak értelmezte a szavait, szintén hallgatásba merült.

Étkezés után Trevize folytatta a semmittevést Pelorat pedig puhatolózásképpen megkérdezte:

– Itt maradunk, Golan?

– Éjszakára mindenképpen – hangzott a válasz. – Még egy kicsit gondolkoznom kell.

– Biztonságban leszünk?

– Hacsak nincs valami, ami a kutyáknál is veszélyesebb, a hajón biztonságban vagyunk.

– Mennyi ideig tart, amíg felszállunk, ha van valami, ami a kutyáknál is veszélyesebb? – puhatolózott tovább Pelorat.

– A számítógép készen áll az indulásra – felelte Trevize. – Úgy gondolom, két-három perc alatt fel tudunk szállni. És ha valamilyen váratlan esemény történne, elég hatásosan figyelmeztetne bennünket, úgyhogy javaslom, aludjunk egyet mindnyájan. Reggelre eldöntöm, mi legyen a következő lépés.

Könnyű mondani, gondolta, amikor azon kapta magát, hogy csak bámul bele a sötétségbe. Félig felöltözve kuporgott a vezérlőfülke padlóján. Elég kényelmetlen volt, de esküdni mert volna rá, hogy az ágyában fekve sem tudna könnyebben elaludni, és itt legalább azonnal cselekedhet, ha a számítógép veszélyt jelezne.

Aztán lépteket hallott, és önkéntelenül felült; be is verte a fejét az asztal sarkába – nem annyira, hogy megsérüljön, de elég keményen, hogy fájdalmas fintorral tapogathassa az ütés helyét.

– Janov? – kérdezte tompán, könnybe lábadt szemmel.

– Nem. Bliss vagyok.

Trevize fél kézzel felnyúlt, hogy legalább félig kapcsolatba lépjen a számítógéppel, és a halvány fényben megpillantotta Bliss rózsaszín köntösbe bújt alakját.

– Mi történt? – kérdezte.

– Benéztem a hálószobájába, de nem volt ott. Az idegtevékenységét nem lehetett eltéveszteni, így aztán jöttem a nyom után. Éreztem, hogy ébren van, ezért bejöttem.

– Értem, de mit akar?

A lány leült a fal mellé, s felhúzott térdére fektette az állát.

– Ne aggódjék – mondta. – Nincsenek terveim a maradék szüzességével.

– Nem is képzeltem, hogy vannak – felelte Trevize maró gúnnyal. – Miért nem alszik? Magának nagyobb szüksége van rá, mint nekünk.

– Higgye el, ez a kutyás epizód nagyon kimerítő volt – mondta a lány csendes, őszinte hangon.

– Elhiszem.

– De beszélnem kellett magával, miután Pel elaludt.

– Miről?

– Amikor beszámolt a robotról, maga azt mondta, hogy ez egészen más helyzetet teremt. Mire értette?

– Magától nem jön rá? – kérdezte Trevize. – Van három koordinátasorunk, mely a három tiltott világot jelenti. Mindhármat meg akarom látogatni, hogy mindent megtudjak a Földről, amit csak lehet, mielőtt megkísérelném elérni.

Kicsit közelebb húzódott, hogy még jobban lehalkíthassa a hangját, aztán hirtelen visszakozott.

– Nézze – mondta –, nem akarom, hogy Janov, ha mégis keresne bennünket, bejöjjön ide. Nem tudom, ő mit gondolna.

– Nem valószínű, hogy bejön. Alszik, és ebben meg is erősítettem kicsit. Ha megmozdul, észre fogom venni. Folytassa. Meg akarja látogatni mindhármat. Mi változott?

– Nem szerepelt a tervemben, hogy fölöslegesen időzzem bármelyiken is. Ha ezen a bolygón, az Aurorán, húszezer éve nincsenek emberek, akkor kétséges, hogy bármiféle értékes információ fennmaradhatott rajta. Nem akarok hetekig vagy hónapokig hasztalan kotorászni a felszínen, abban reménykedve, hogy majdcsak találok a por, a rozsda és a törmelék között valami információtöredéket, miközben megküzdöm a kutyákkal, a macskákkal, a bikákkal, vagy tudom is én, miféle elvadult és veszélyessé vált állatokkal. Lehetséges, hogy a másik két tiltott világ valamelyikén vagy mindkettőn vannak emberi lények és érintetlen könyvtárak. Egyszóval az volt a szándékom, hogy máris elmegyünk erről a bolygóról. Ha ezt teszem, azóta már kint volnánk az űrben, s alhatnánk tökéletes biztonságban.

– De?

– De ha még vannak ma is működő robotok ezen a világon, adhatnak nekünk fontos és használható információkat. Velük biztonságosabban vehetnénk fel a kapcsolatot, mint az emberi lényekkel, mert abból, amit hallottam, azt szűrtem le, hogy a robotok feltétlenül engedelmeskednek az utasításoknak, és nem árthatnak az embernek.

– Maga tehát megváltoztatta a tervét, és itt marad, hogy robotokat kutasson fel.

– Nem szívesen, Bliss. Szerintem a robotok karbantartás nélkül nem bírnak ki húszezer évet. De mivel maguk láttak egyet, amely még ma is a működés jelét mutatta, világos, hogy a robotokat illetően nem hagyatkozhatom megszokott sejtéseimre. Nem engedhetem, hogy a tudatlanságom tévútra vigyen. Lehet, hogy a robotok ellenállóbbak, mint gondoltam, vagy van bizonyos képességük az önfenntartásra.

– Hallgasson meg, Trevize, és kérem, tartsa ezt titokban.

– Titokban? – emelte föl a hangját meglepetten Trevize. – Ki előtt?

– Pssz! Pel előtt, természetesen. Nézze, nem kell megváltoztatnia a terveit. Magának van igaza. Ezen a világon nincsenek működő robotok. Én nem észleltem semmit.

– Észlelte azt az egyet, és egy is alkalmas rá, hogy...

– Nem észleltem azt az egyet. Működésképtelen volt; régóta működésképtelen.

– Hiszen azt mondta...

– Tudom, mit mondtam. Pel azt hitte, mozgást lát, és hangot hall. Pel romantikus alkat. Egész életében adatokat gyűjtögetett, márpedig ilyesmivel nehéz nevet szerezni a tudomány világában. Rettenetesen szerette volna, ha az ő nevéhez is fűződik egy fontos felfedezés. Az Aurora név felfedezése helytálló volt, és boldogabbá tette őt, mint gondolná. Mindenáron szeretett volna valamivel többet találni.

– Azt akarja mondani, hogy mert annyira vágyott egy felfedezésre, meggyőzte magát, hogy működőképes robotot talált, holott nem? – kérdezte Trevize.

– Mindössze egy halom rozsdát talált, amelyben nem volt több öntudat, mint a kőben, melyen feküdt.

– De hiszen maga megerősítette a meséjét!

– Nem vitt rá a lélek, hogy megfosszam őt a felfedezésétől. Olyan sokat jelent nekem.

Trevize egy teljes percig bámult a lányra, majd azt mondta:

– Nem akarja elmagyarázni nekem, miért jelent ő oly sokat magának? Tudni akarom. Tényleg tudni akarom. Ő a maga szemében nem lehet más, mint egy idősebb férfi, akiben nincs semmi romantikus. Egy szigetember, márpedig maga megveti a szigetembereket. Maga fiatal és gyönyörű, és holtbiztos, hogy Gaiának vannak olyan részei, amelyek jóképű és erős fiatalemberek képét öltötték magukra. Velük olyan fizikai kapcsolatot teremthetne, amelytől egész Gaia visszhangozna, magát pedig az eksztázis csúcsaira vinné. Mit talál akkor Janovban?

Bliss komoly arccal nézett vissza rá.

– Maga nem szereti őt?

– Nagyon is kedvelem – rántotta meg a vállát Trevize. – Nyugodtan mondhatom, persze nem szexuális értelemben, hogy szeretem.

– Csak nemrég óta ismeri, Trevize. Akkor hát miért szereti ebben a nem szexuális értelemben?

Trevize mosolygott, holott nem is tudott róla.

– Annyira fura fickó. Megesküdnék rá, hogy egész életében egy fikarcnyit sem gondolt önmagára. Utasították, hogy jöjjön el velem, hát eljött. Ellenvetés nélkül. Azt akarta, hogy menjünk a Trantorra, de amikor én közöltem vele, hogy a Gaiára akarok menni, egy szóval sem vitatkozott. És most is velem jön, hogy felkutassuk a Földet, noha tudnia kell, hogy az út veszélyes. Tökéletesen biztos vagyok benne, hogy ha fel kellene áldoznia értem az életét – vagy bárki másért –, feláldozná, méghozzá zúgolódás nélkül.

– Maga odaadná érte az életét?

– Talán, ha nem volna időm, hogy végiggondoljam a dolgot. De ha volna rá időm, elbizonytalanodnék, és lehet, hogy visszarettennék. Én nem vagyok olyan jó, mint ő. És éppen ezért rettenetes kényszert érzek magamban, hogy oltalmazzam, és megtartsam őt ilyen jónak. Nem akarom, hogy a galaxis megtanítsa: nem muszáj jónak lennie. Érti? És különösen öntől kell megvédenem. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy félre fogja lökni, ha majd véget akar vetni ennek a képtelen szórakozásnak, amelybe belekezdett.

– Igen, gondoltam, hogy valami ilyesmit képzel. Fel sem tudja tételezni, hogy én ugyanazt látom Pelben, amit maga – és még annál is többet, hiszen közvetlen kapcsolatot tudok létesíteni az agyával? Hát úgy viselkedem én, mint aki meg akarja őt bántani? Megerősíteném a képzelgését, hogy működőképes robotot látott, ha nem találnám én is elviselhetetlennek a gondolatot, hogy őt valami sérelem érje? Trevize, én megszoktam azt, amit maga jóságnak nevez, hiszen Gaia minden egyes része hajlandó feláldozni magát az egészért. Mi nem ismerünk és meg sem értünk más természetű cselekvést. Csakhogy mi eközben nem adunk fel semmit, mert való igaz, hogy minden rész egyúttal az egész is – ámbár nem hiszem, hogy ezt fel tudja fogni. Pel viszont egészen más.

Bliss már nem nézett Trevize-re. Úgy folytatta, mintha önmagának mondaná:

– Ő szigetember. Nem azért önzetlen, mert része egy nagy egésznek. Azért önzetlen, mert önzetlen. Ért engem? Csak vesztenivalója van, nyernivalója nincsen, és mégis az, aki. Megszégyenít engem, mert én a veszteségtől való félelem nélkül vagyok az, aki, miközben ő a nyereség reménye nélkül tud az lenni, aki.

Most újra Trevize-re nézett, s komoly arccal kérdezte:

– Tudja, mennyivel többet megértek belőle, mint amennyit maga egyáltalán meg tud érteni? És gondolja, hogy bármiféle értelemben fájdalmat okoznék neki?

– Bliss, ma egyszer már mondta nekem, hogy "rajta, legyünk barátok", és én mindössze azt feleltem: "Ha óhajtja." Nem szívesen mondtam, mert arra gondoltam, mit művelhet Janovval. Most rajtam a sor. Rajta, Bliss, legyünk barátok. Továbbra is ecsetelheti Galaxia előnyeit, én pedig továbbra is elutasíthatom az érveit, de ezzel együtt és ennek ellenére kössünk végre barátságot. – És Trevize kinyújtotta a kezét.

– Hát persze, Trevize – felelte Bliss, és kezük erősen összekulcsolódott.

42.

Trevize csendben vigyorgott magában. Amolyan belső vigyor volt ez, hiszen a szája meg sem rándult.

Mialatt a számítógéppel dolgozott, hogy megtalálja az első koordinátasor csillagát (ha volt egyáltalán), mind Pelorat, mind Bliss feszülten figyelte, és tele volt kérdésekkel. Most viszont mindketten a szobájukban aludtak, vagy mindenesetre pihentek, a munkát teljes egészében ráhagyva.

Ez bizonyos értelemben hízelgő volt, mert azt mutatta, hogy végre elfogadták tényként, hogy Trevize tudja, mit csinál, és sem felügyeletre, sem bátorításra nincs szüksége. Ami azt illeti, valóban szerzett már annyi tapasztalatot az első epizód során, hogy jobban rá merje bízni magát a számítógépre, és úgy érezze, ha nem hagyja is teljesen magára, nem kell minden lépését ellenőriznie.

– Egy újabb csillag – a galaktikus térképen nem szereplő, fényes példány – bukkant fel. Még annál is fényesebb volt, mint amelyik körül az Aurora keringett, és ettől még jelentősebbe vált az a tény, hogy a csillag nem szerepelt a számítógép adattárában.

Trevize elámult az ősi hagyomány különös természetén. Egész századok sűrűsödhettek össze vagy hullhattak ki teljesen a tudatból. Egész civilizációk merülhettek teljes feledésbe. És mégis: e századok homályából, ama civilizációk sorából kiragadva az emlékezet torzítás nélkül megőrizhetett egy vagy két konkrét adatot – mint például ezeket a koordinátákat.

Egyszer szóba is hozta ezt Peloratnak, aki rögtön kifejtette, hogy éppen ez az. ami a mítoszok és a legendák kutatását annyira eredményessé teszi.

– A dologban éppen az a trükk – mondta akkor Pelorat –, hogy ki kell hámozni vagy el kell dönteni, hogy egy legendának pontosan melyik részlete képviseli az alapvető igazságot. Ez nem könnyű, és más-más mitológiakutatók más-más részletet szoktak kiragadni, rendszerint attól függően, hogy a saját értelmezésükhöz éppen melyik illik a legjobban.

– A csillag mindenesetre pontosan ott volt, ahol Deniador – az idő alapján helyesbített – koordinátái szerint lennie kellett. Trevize ebben a pillanatban fogadni mert volna rá, méghozzá tekintélyes összegben, hogy a harmadik csillag is a helyén lesz. És ha ez igaznak bizonyul, akkor azt is hajlandó lesz elhinni, hogy valóban létezik a legendák ötven tiltott világa (noha a szám gyanúsan kerek), s akkor már csak az a kérdés marad hátra, hogy hol lehet a többi negyvenhét.

– Megtalálta a lakható világot – a tiltott világot – a nap körüli pályán, és a felfedezéstől még csak össze sem rándult a gyomra. Teljesen biztos volt abban, hogy a bolygó ott lesz. Lassú bolygó körüli pályára állította a Távoli Csillagot.

A szakadozott felhőtakarón át már az űrből is viszonylag tiszta képet kapott a felszínről. Vízzel rendelkező világ volt, mint csaknem minden lakható bolygó. Volt rajta egy összefüggő trópusi óceán és két összefüggő sarki óceán. A középtájon elhelyezkedő szélességi fokok vidékén egy többé-kevésbé csigavonalban elnyúló szárazföldet látott, mindkét oldalán sok-sok öböllel, melyek keskeny földszorosokat alakítottak ki. A többi szélességi fok mentén a szárazföld három nagy egységre tagolódott, és észak-déli irányban kiszélesedett a szemben lévő kontinenshez képest.

Eszébe jutott, bárcsak ismerné annyira az éghajlattant, hogy a látottakból következtetni tudna a hőmérsékletekre és az évszakokra. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy a számítógéppel dolgoztatja ki a feladatot – ám az éghajlat tulajdonképpen nem volt lényeges.

De az már inkább, hogy a számítógép most sem észlelt technikai eredetűnek felfogható sugárzást. A teleszkóp viszont elárulta, hogy a bolygó nem molyrágta, és sivatagok sincsenek rajta. A zöld különböző árnyalataiban pompázó felszín sebesen siklott hátra alattuk, ám a nappali oldalon jelét sem látta városias településeknek, sem fényeknek az éjszakai féltekén.

Lehet, hogy ezen a bolygón is megtalálható az élet minden formája, csak az ember nem?

Kopogtatott a másik hálószoba ajtaján.

– Bliss? – súgta hangosan, és még egyszer kopogott. Mocorgás hallatszott, majd Bliss hangja:

– Igen?

– Ki tud jönni? Szükségem van a segítségére.

– Ha tud várni egy kicsit, valamivel elfogadhatóbbá teszem a külsőmet. Amikor végre megjelent, a külseje éppoly elfogadható volt, amilyennek Trevize mindig is látta. Kicsit bosszantotta, amiért megvárakoztatták, mert neki végső soron édes mindegy volt, hogy néz ki a lány. De most már barátok voltak, legyőzte hát ingerültségét.

– Mit tehetek magáért, Trevize? – kérdezte Bliss mosolyogva, a lehető legkedvesebb hangján.

Trevize a megfigyelőernyőre mutatott.

– Amint látja, a felszín fölött haladunk el, amely tökéletesen egészséges képet mutat, tekintve a szárazföldet borító dús vegetációt. Ellenben nincs éjszakai világítás és műszaki eredetű sugárzás. Kérem, figyeljen, és árulja el, van-e rajta állati élet. Egy ízben mintha legelésző állatcsordát láttam volna, de nem vagyok benne biztos. Lehet, velem is az történt, hogy csak azt láttam, amit nagyon akartam látni.

Bliss "figyelt". Legalábbis erre utalt arcának furcsán feszült kifejezése.

– Ó, igen – mondta végül. – Bővelkedik állati életben.

– Emlősök?

– Feltétlenül vannak.

– Ember?

Most úgy látszott, mintha a lány még erősebben összpontosítana. Eltelt egy teljes perc, majd egy újabb, mire végre ellazult.

– Nem tudom pontosan megállapítani. Időnként mintha észlelném az értelem egy-egy felvillanását, méghozzá elég erősét, hogy emberi eredetűnek véljem. De olyan távolról és olyan elvétve, hogy talán én is csak olyasmit észlelek, amit nagyon akarok észlelni. Tudja...

Gondolataiba mélyedt, és Trevize megbökte:

– Nos?

– Az a dolog, amit észlelek, valami más – mondta a lány. – Valami olyasmi, amit nem ismerek, de nem tudom, mi más lehetne, mint...

– Az arca újra megfeszült, s újra "figyelni" kezdett, de még erősebben.

– Nos? – sürgette ismét Trevize. A lány elernyedt.

– Nem tudom, mi más lehetne, mint robotok.

– Robotok!

– Igen, és ha őket észlelem, észlelnem kellene az embereket is. De nem észlelem.

– Robotok! – ismételte Trevize összeráncolt homlokkal.

– Igen – felelte Bliss –, és mondhatom, rengetegen vannak.

43.

– Robotok! – kiáltotta Pelorat is, majdnem ugyanolyan hangsúllyal, mint Trevize, amikor elmondták neki. Aztán kissé elmosolyodott. – Igaza volt, Golan, és én tévedtem, amikor kételkedtem magában.

– Nem emlékszem, hogy kételkedett bennem, Janov.

– Ó, persze, öregem, eszembe se jutott, hogy jelét is kellene adnom. Csak a szívem mélyén arra gondoltam, hogy hiba volt otthagyni az Aurorát, amikor volt rá esélyünk, hogy kikérdezzünk egy még élő robotot. De most már világos, hogy maga tudta: itt sokkal gazdagabb robotlelőhelyre fogunk találni.

– Szó sincs róla, Janov. Nem tudtam. Legföljebb megkockáztattam. Bliss azt mondja, az agyműködésük arra vall, hogy teljes erőbedobással működnek, nekem pedig az a véleményem, hogy nem működhetnek tökéletesen, ha nincsenek emberek, akik gondjukat viselik, és karbantartják őket. Ő viszont nem észlel embereket, így hát tovább keresgélünk.

Pelorat elgondolkodva nézte a megfigyelőernyőt.

– Mintha mindent erdő borítana, nem?

– Többnyire erdős. De vannak üres foltok, talán füves területek. A lényeg az, hogy nem látok városokat, sem éjszakai fényeket, illetve bármit, ami mást sugározna, mint hőt.

– Vagyis nincsenek rajta emberek?

– Ez itt a kérdés. Bliss az étkezőben próbál összpontosítani. Meghatároztam a bolygó egy tetszőleges kezdő délkörét, ami azt jelenti, hogy a számítógépben a bolygó szélességi és hosszúsági körökre oszlik. Blissnél van egy kis eszköz, jelezni fog vele, ha a robotikus agytevékenység szokatlan összpontosítását észleli – gondolom, idegtevékenységről nem beszélhetünk robotok esetében –, vagy bármely emberi gondolat felvillanását érzi. Az eszköz a számítógéphez van kapcsolva, amely, miután bemérte az összes szélességi és hosszúsági kört, választhat közöttük, és kijelölheti a leszállásra alkalmas helyet.

– Bölcs dolog a választást a számítógépre bízni? – feszengett Pelorat.

– Miért ne, Janov? Ez nagyon ügyes számítógép. Különben is, amennyiben az embernek nincs mire alapoznia a döntését, mi baja származhatna abból, ha legalább fontolóra veszi a számítógép választását?

Pelorat arca felragyogott.

– Erről eszembe jutott valami, Golan. A legeslegrégebbi legendákban szó esik arról, hogy ha az embereknek valamiben választaniuk kellett, kockákat dobáltak a földre.

– Ó! És hogy értek így célt?

– A kocka minden síkjára egy-egy döntést véstek: igen, nem, talán, attól függ és így tovább. Bármelyik sík mutatott fölfelé a földet érő kockán, a rajta lévő tanácsot fogadták el útmutatónak. Vagy golyót gurítottak egy barázdált lemezen, ahol a vájatok aljára különféle döntések voltak bevésve. Végül azt a megoldást fogadták el, amelyik arra a vájatra volt írva, ahol a golyó megállt. Néhány mitológus szerint ezek a tevékenységek inkább voltak szerencsejátéknak tekinthetők, mint a lottózás, de szerintem a kettő nagyjából ugyanaz.

– Bizonyos értelemben mi is szerencsejátékot űzünk, amikor kiválasztjuk a leszállóhelyet – mondta Trevize.

Bliss még idejében lépett be az étkezőből, hogy hallja az utolsó megjegyzést.

– Nem szerencsejáték – jelentette ki. – Volt néhány bizonytalan, majd egy holtbiztos tippem, és a holtbiztos tipp szerint fogunk leszállni.

– Mitől lett holtbiztos? – érdeklődött Trevize.

– Elkaptam egy villanásnyi emberi gondolatot. Határozottan. Tévedhetetlenül.

44.

Nemrég eshetett, mert a fű vizes volt. Néha már rés támadt a fejük fölött gomolygó felhőkben.

A Távoli Csillag puhán leszállt egy kis facsoport közelében. (Ha netalán vadkutyák is lennének, gondolta Trevize, csak félig tréfából.) A vidék körös-körül legelőnek látszott, és ahogy mind lejjebb ereszkedtek a jobb és tágasabb látókört nyújtó magasságokból, Trevize észrevette a gyümölcsöskerteket és a gabonaföldeket – és ezúttal a valóban legelésző állatok nyájait.

De épületet nem láttak sehol. Semmit, ami mesterséges lett volna, kivéve a gyümölcsöskert szabályos fasorait és a földeket elválasztó nyílegyenes határvonalakat, melyek önmagukban olyan mesterségesek voltak, akár egy mikrohullámú vevőberendezésen alapuló erőmű.

Vajon a hozzáértésnek ezt a színvonalát robotok produkálták? Emberi lények nélkül?

Trevize nyugodt mozdulatokkal csatolta magára a pisztolytáskáit. Ezúttal meggyőződött róla, hogy mindkét fegyvere működik, és teljesen töltve van. Hirtelen elkapta Bliss pillantását, s a keze megállt a levegőben.

– Csak folytassa – mondta Bliss. – Nem hiszem, hogy szüksége lesz rájuk, de korábban is ebben a hitben voltam, igaz?

– Maga is föl akar fegyverkezni, Janov? – kérdezte Trevize.

– Nem, köszönöm – borzongott meg Pelorat. – Itt van maga mint fizikai védelem, Bliss mint mentális védelem, s én úgy érzem, kettőjük között semmiféle veszély nem fenyeget. Talán gyávaság tőlem, hogy a maguk oltalmazó árnyékába bújok, de nem tudom igazán szégyellni magam, amikor hálás vagyok, hogy nem kell olyan helyzetbe kényszerülnöm, hogy erőszakos eszközökre legyen szükségem.

– Megértem – mondta Trevize. – Csak ne menjen egyedül sehová. Ha Bliss és én elválunk, maradjon egyikünkkel, és ne rohanjon el valahová a saját kíváncsiságától hajtva.

– Nem kell aggódnia, Trevize – nyugtatta meg Bliss. – Gondom lesz rá.

Elsőnek Trevize lépett ki a hajóból. A szél élénk volt, és csak egy kicsit hűvösebb így eső után, de neki nagyon jólesett. Meglehet, az eső előtt kellemetlenül meleg és párás volt a levegő.

– Meglepetten szimatolt körül. A bolygó kifejezetten illatos volt. Tudta, hogy minden világnak megvan a saját szaga, ami mindig különös és rendszerint zavaró – talán csak mert idegen. És vajon az idegen nem lehet kellemes? Vagy mert véletlenül épp eső után és ebben az évszakban szálltak le a bolygóra, attól ilyen üde a levegő? Akárhogyan is...

– Jöjjenek – szólt hátra. – Nagyon kellemes idekint.

Pelorat bukkant elő.

– Valóban a kellemes a legjobb kifejezés rá. Gondolja, hogy mindig ilyen jó szagú?

– Teljesen mindegy. Egy órán belül megszokjuk, és semmit sem fogunk érezni, annyira átitatódnak vele a szaglóideg-végződéseink.

– Kár – jegyezte meg Pelorat.

– Nedves a fű – mondta kissé rosszallóan Bliss.

– Miért ne? Végtére is eső a Gaián is van! – De még be sem fejezte a mondatot, a felhők közti keskeny résből rájuk ragyogott egy sárga napsugár. Hamarosan több részük is lesz benne.

– Igen ám, de mi előre tudjuk, és felkészülünk rá – felelte Bliss.

– Nagyon helytelen – szögezte le Trevize. – Nem ismerik a váratlanság izgalmát.

– Igaza van – ismerte el Bliss. – Megpróbálok kilépni a szűklátókörűségemből.

Pelorat körülnézett, s csalódott hangon szólalt meg:

– Úgy látszik, itt sincs semmi.

– Csak úgy látszik – mondta Bliss. – Már közelednek felénk az emelkedő mögött. – Trevize-re nézett. – Gondolja, hogy eléjük kellene mennünk?

Trevize megrázta a fejét.

– Nem. Mi sokparszeknyi utat tettünk meg, hogy találkozzunk velük. Az út hátralevő részét most már tegyék meg ők. Itt várjuk be őket.

Hogy közelednek, csupán Bliss érezte mindaddig, amíg távolba mutató ujjának irányából meg nem jelent egy alak az emelkedő tetején. Aztán egy második, majd egy harmadik.

– Azt hiszem, egyelőre ennyien vannak – állapította meg a lány.

Trevize kíváncsian figyelt. Bár sohasem látott robotokat, a legkisebb kétsége sem volt afelől, hogy ezek azok. Formájukat és megjelenésüket tekintve nagyon hasonlítottak az emberekhez, az pedig egyáltalán nem volt nyilvánvaló, hogy fémből készültek volna. Testük matt felszíne a puhaság képzetét keltette, mintha plüssel vonták volna be őket.

De honnan tudhatná, hogy a puhaság csak látszat? Sürgető vágyat érzett, hogy megtapintsa ezeket a közönyösen közeledő alakokat. Ha ez valóban az egyik tiltott világ, ahol űrhajók még sohasem jártak – és annak kell lennie, hiszen a napja nem szerepel a galaktikus térképen –, akkor a Távoli Csillag és utasai valami olyasmit képviselnek, amit ezek a robotok még sohasem tapasztaltak. És mégis: egész magatartásukból olyan szilárd bizonyosság árad, mintha csak a megszokott munkájukat végeznék.

– Itt olyan információkhoz juthatunk, amilyenekhez sehol másutt a galaxisban – szólalt meg Trevize halkan. – Meg kell kérdeznünk tőlük, hol helyezkedik el a Föld ehhez a világhoz képest, és ha tudják, meg is fogják mondani nekünk. Ki tudja, mióta léteznek és működnek ezek itt? Lehet, hogy személyes emlékeikből ismerik a választ. Gondolják csak el!

– Másrészt azonban vette át a szót Bliss –, ha csak nemrégiben gyártották őket, lehet, hogy semmit sem tudnak.

– Vagy tudják, de nem lesznek hajlandók elmondani nekünk – csatlakozott Pelorat.

– Szerintem nem tagadhatják meg, csak ha azt az utasítást kapták, hogy ne mondják el nekünk; és miért kaptak volna ilyen utasítást, ha ezen a világon senki sem várta a jövetelünket? – töprengett fennhangon Trevize.

Amikor a robotok mintegy három méterre megközelítették őket, megálltak. Nem szóltak semmit, és a továbbiakban egyetlen mozdulatot sem tettek.

Trevize, kezét a sugárpisztolyon tartva, szemét a robotokra szegezve, így szólt Blisshez:

– Meg tudja mondani, hogy ellenségesek-e?

– Ne felejtse el, Trevize, hogy a mentális működésükről nincs semmiféle tapasztalatom, de nem észlelek ellenséges szándékra utaló jeleket.

Trevize levette a jobb kezét a fegyver gombjáról, de azért nem vitte el túl messzire. Bal kezét, tenyérrel a robotok felé, fölemelte, azt remélve, hogy a gépemberek megértik belőle békés szándékát, és lassan, tagoltan megszólalt:

– Üdvözöllek benneteket. Barátokként jöttünk erre a világra.

A három robot közül a középen álló megbillentette a fejét, amit nagy jóindulattal a béke gesztusának is föl lehetett fogni, aztán megadta a választ.

Trevize álla leesett a csodálkozástól. A galaktikus nyelv világában ilyen elemi szükséglet tekintetében az ember nincs felkészülve a kudarcra. Márpedig a robot nem beszélte a galaktikus szabványt, sem semmi olyat, ami emlékeztetett volna rá. Egyszóval Trevize egy hangot sem értett abból, amit a robot mondott.

45.

Pelorat meglepetése éppolyan nagy volt, mint Trevize-é, de az ő ámulatában az öröm szikrája is felvillant.

– Hát nem különös? – kérdezte.

Trevize feléje fordult, s már-már gorombán válaszolta:

– Nem különös. Érthetetlenül zagyva.

– Szó sincs érthetetlen zagyvaságról – tiltakozott Pelorat. – Ez galaktikus nyelv, csak éppen ősrégi. Néhány szót megértettem belőle. Ha le lenne írva, könnyebben megérteném. Az igazi zavart a kiejtés okozza.

– Hát akkor mit mondott?

– Azt hiszem, azt mondta, hogy nem érti, amit mond.

– Bár én sem értettem, hogy mit mondott – szólt közbe Bliss –, de a zavarát észleltem, és ez illik a helyzetre. Ha képes vagyok egyáltalán elemezni a roboti érzelmeket – és ha léteznek roboti érzelmek.

Pelorat nagyon lassan, nagy nehézségekkel küszködve mondott valamit, mire a három robot egyszerre bólintott.

– Ez mi volt? – kérdezte Trevize.

– Azt mondtam, nem beszélek jól, de megpróbálom – felelte Pelorat. – Kértem egy kis időt. Úristen, öregem, ez félelmetesen izgalmas!

– Félelmetesen kiábrándító – morogta Trevize.

– Tudja – magyarázta Pelorat –, a galaxis minden lakott bolygója kialakítja a maga galaktikusnyelv-változatát, s ezt a néha alig érthető milliónyi nyelvjárást a galaktikus szabvány fogja össze. Mivel ez a világ húszezer éve el van zárva, a nyelve természetesen oly messze távolodott a galaxis többi vidékén használatostól, hogy mára egy teljesen külön nyelv lett belőle. Nem biztos, hogy a dolgok azért alakultak így, mert a társadalmi berendezkedés a robotokon alapul, melyek csak a beléjük programozott nyelvet értik meg. Inkább arról lehet szó, hogy a szüntelen átprogramozást elkerülendő a nyelv statikus állapotban maradt, s most, hogy szembekerültünk vele, mi csak azt érezzük, hogy ez a galaktikus nyelv egy nagyon archaikus formája.

– Ez is csak azt erősíti meg, hogy a robotikus társadalom hajlik a megmerevedésre s az ebből következő elkorcsosulásra – jegyezte meg Trevize.

– De drága barátom – tiltakozott Pelorat –, a nyelv viszonylag változatlan állapotban való megőrzéséből még nem következik szükségszerűen az elkorcsosulás. Vannak előnyei is. Az évszázadokig, évezredekig fennmaradt dokumentumok őrzik eredeti jelentésüket, ezért az írásos történelmi anyagok hosszú életűek és megbízhatóak. A galaxis többi részében már a Hari Seldon korából származó császári rendeleteknek is furcsa és régies hangzásuk van.

– És maga ismeri ezt a régi galaktikus nyelvet?

– Hogy ismerném, az túlzás, Golan. Legföljebb azt mondhatom, hogy az ősi mítoszok és legendák kutatása közben megismertem a fortélyait. A szóanyaga nem különbözik lényegesen, de más a ragozás, bizonyos tájnyelvi változatokat már egyáltalán nem használunk, és ahogy mondtam, a kiejtés is teljesen megváltozott. Megpróbálkozhatom tolmácsolással, de tökéletességet ne várjon tőlem.

Trevize úgy fújta ki a levegőt, hogy az sóhajtásnak is beillett volna.

– Egy kis szerencse is több, mint a semmi. Lásson hozzá, Janov.

Pelorat a robotokhoz fordult, várt egy pillanatig, majd visszanézett Trevize-re.

– Mit mondjak?

– Vágjunk a közepébe. Kérdezze meg őket, hol van a Föld.

Pelorat széles mozdulatok kíséretében ejtette ki egyik szót a másik után.

– A robotok egymásra néztek, majd néhány hangot hallattak. Aztán a középső szólt Pelorathoz, aki erre úgy tárta szét a kezét, mintha egy darab gumit húzna szét. A robot valamit válaszolt rá, éppoly tagoltan, ahogy Pelorat beszélt.

– Nem tudom, képes voltam-e megértetni velük, mit jelent a Föld szó – fordult Pelorat Trevize-hez. – Az a gyanúm, úgy értették, hogy a bolygójuk egy bizonyos része felől érdeklődöm, és azt mondták, nem ismernek ilyen területet.

– Említették a bolygójuk nevét, Janov?

– Ha jól vettem ki a szavaikból, mintha a Solaria nevet használták volna.

– Találkozott már valaha ezzel a szóval a legendáiban?

– Nem... mint ahogy az Auroráról sem hallottam soha.

– Nos, akkor kérdezze meg tőlük, van-e Föld nevű égitest az egükön, a csillagok között. Mutasson fölfelé.

Újabb párbeszéd következett, melynek a végén Pelorat közölte:

– Csak annyit értettem meg a szavaikból, Golan, hogy az égbolton nincsenek világok.

– Kérdezd meg, mennyi idősek – szólt közbe Bliss. – Vagy inkább azt, hogy mióta működnek.

– Nem tudom, miként mondják azt, hogy "működni" – rázta meg a fejét Pelorat. – És ami azt illeti, a "mennyi idős" kifejezést sem ismerem. Hiába, nem vagyok jó tolmács.

– Tégy meg mindent, amit tudsz, Pel, drágám – unszolta Bliss.

– Egy többfordulós szóváltás után Pelorat kijelentette:

– Huszonhat éve működnek.

– Huszonhat éve – dünnyögte Trevize utálkozva. – Alig lehetnek idősebbek magánál, Bliss.

Bliss hirtelen támadt büszkeséggel csattant fel:

– Történetesen...

– Tudom. Maga Gaia, s a kora évezredekben mérhető. De most arról van szó, hogy ezeknek a robotoknak nincsenek személyes tapasztalataik a Földről, a memóriabankjukban pedig nyilván semmi olyasmi nincs, ami nem feltétlenül szükséges a működésükhöz. A csillagászatról tehát semmit sem tudnak.

– Lehet, hogy vannak más, ősibb eredetű robotok is a bolygón – kockáztatta meg Pelorat.

– Kétlem – válaszolta Trevize –, de azért kérdezze meg őket, Janov, ha megtalálja az alkalmas szavakat.

Ezúttal meglehetősen hosszú beszélgetés kezdődött, melyet végül Pelorat szakított meg elvörösödő arccal és szemmel láthatóan méltatlankodva.

– Golan – mondta –, nem értek mindent abból, amit mondanak, de úgy veszem ki, hogy az öregebb robotokat kétkezi munkára használják, és azok nem tudnak semmit. Ha ez a robot ember volna, azt mondanám, hogy megvetően beszél az öregebb robotokról. Ezek itt hárman házirobotok, és mire megöregednének, kicserélik őket. Valódi tudással egyedül ők rendelkeznek – ők mondják, nem én.

– Nem valami sokat tudnak – mordult fel Trevize. – Legalábbis abból, ami bennünket érdekel.

– Most sajnálom, hogy olyan hirtelen hagytuk ott az Aurorát – mondta Pelorat. – Ha ott találunk túlélő robotot, és nyilván találtunk volna, mivel az elsőben, amelyikre ráakadtam, még pislákolt az élet, az a személyes emlékei alapján tudott volna felvilágosítást adni a Földről.

– Már amennyiben az emlékei épen maradtak, Janov – mondta Trevize. – Még visszamehetünk, és ha kell, a kutyafalkák ellenére vissza is megyünk. De ha ezek a robotok csak néhány évtizedig élnek, nyilván vannak készítőik, és ha jól meggondolom, azok csakis emberek lehetnek. – Blisshez fordult. – Biztos, hogy érzett...?

Bliss fölemelte a kezét, hogy elhallgattassa; az arcán megfeszültek az izmok.

– Most jön – mondta halkan.

– Trevize az emelkedő felé nézett, ahol épp akkor bukkant elő s tartott feléjük valaki, aki minden kétséget kizáróan nem lehetett más, mint ember. Az arca sápadt volt, világos színű, hosszú haja, kétoldalt kissé elállt a fejétől. Komoly vonásai ellenére fiatalnak látszott. Csupasz karját és lábát nem lehetett különösebben izmosnak mondani.

A robotok félreálltak az útjából, s ő egészen előrejött, mígnem a robotok karéjába nem ért.

Aztán kellemes, tiszta hangon megszólalt, s bár régiesen beszélt, de a galaktikus szabványon, méghozzá teljesen érthetően.

– Üdvözöllek benneteket, űr vándorai – mondta. – Mi dolgotok van a robotjaimmal?

46.

Trevize megfeledkezett minden méltóságról.

– Galaktikus nyelven beszél? – kérdezte bambán.

– Miért ne, ha egyszer nem vagyok néma? – kérdezett vissza a solarialakó zord mosollyal.

– És ezek? – intett Trevize a robotok felé.

– Ezek robotok. A mi nyelvünket beszélik, akárcsak én. De én solariai vagyok, és hallom a túlsó világok hipertéri kommunikációját, megtanultam hát a nyelveteket, miként az elődeim is. Elődeim leírásokat is hagytak rám e nyelvről, de szüntelenül hallok évente változó új szavakat és kifejezéseket is, mintha ti, telepesek, csak a világokat tudnátok megkaparintani, a szavakat már nem. Miért vagy hát meglepve, hogy értem a nyelvedet?

– Hiba volt – felelte Trevize –, bocsánatot kérek. Csak azért történt, mert a robotokkal való beszélgetés után nem gondoltam, hogy ezen a világon hallhatom a galaktikus nyelvet.

Alaposabban megnézte a solariait. Vékony szövésű fehér ruhát viselt lazán átvetve a vállán; a ruha, mely széles nyílást hagyott a karjának, elöl nyitott volt, s látni engedte csupasz mellkasát és alatta az ágyékkötőt. Ezenkívül csak egy könnyű szandál volt rajta, semmi más.

Trevize csak most eszmélt rá, hogy nem tudja, férfi vagy nő áll-e előtte. A mell férfira vallott, de szőrtelen volt, s a vékony ágyékkötő alatt semmiféle kidudorodást nem látott.

Blisshez fordult, s halkan odaszólt:

– Lehet, hogy ez is robot, csak nagyon hasonlít az emberhez olyan értelemben, hogy...

Bliss ajka alig mozdult, amikor válaszolt:

– Az agya emberi lényre vall, nem pedig robotra.

– Még nem válaszoltál az eredeti kérdésemre – szólt a solariai. – Megbocsátom a mulasztásodat, a meglepődésednek tulajdonítom. Újra megkérdezem hát, de tovább nem halogathatod a választ. Mi dolgotok van a robotjaimmal?

– Utazók vagyunk, és felvilágosításra van szükségünk, hogy elérjünk utunk céljához – válaszolta Trevize. – Információért fordultunk a robotjaidhoz, hátha tudnak nekünk segíteni, de nem rendelkeztek a kellő ismeretekkel.

– Miféle információra van szükségetek? Talán én segíthetek.

– A Földet keressük. Meg tudod nekünk mondani, hol van?

A solariai szemöldöke a magasba szökött.

– Azt gondoltam, kíváncsiságotok első tárgya én leszek. Ezt a felvilágosítást megadhatom, noha nem kértétek. Én Sarton Bander vagyok, és most a Bander-birtokon álltok, amely minden irányba addig nyúlik, ameddig a szem ellát, és még azon is túl. Nem mondhatom, hogy szívesen látott vendégek vagytok itt, mert azzal, hogy idejöttetek, birtokháborítást követtetek el. Sok ezer év óta ti vagytok az első telepesek, akik leszálltak a Solarián, de ahogy látom, csak azért jöttetek, hogy megkérdezzétek, hogyan juthattok el a legcélszerűbben egy másik világra. A régi időkben, telepesek, a hajótokkal együtt az első pillanatban elpusztítottunk volna benneteket.

– Ez barbárság lenne olyan emberekkel szemben, akik ártalmatlanok, és nincsenek ártó szándékaik – mondta Trevize óvatosan.

– Egyetértek, de ha egy terjeszkedő társadalom tagjai beteszik a lábukat egy védtelen és statikus világba, már a puszta jelenlétük is potenciális fenyegetést jelent. Mivel mi tartottunk ettől a veszélytől, már a felbukkanásuk pillanatában készen álltunk, hogy elpusztítsuk a jövevényeket. De ma már nincs okunk a félelemre, tehát hajlandók vagyunk, mint látod, a beszélgetésre.

– Nagyra értékelem azt az információt, amelyet önként nyújtottál nekünk, mindazonáltal elmulasztottál válaszolni a kérdésemre – mondta Trevize. – Tehát megismétlem: meg tudod mondani nekünk, hol található a Föld nevű bolygó?

– A Földön, gondolom, azt a bolygót érted, amelyen az emberi lények, továbbá a növények és az állatok különféle fajtái kialakultak – mondta Sarton Bander, miközben karja kecsesen lendült körbe, mintha mindazt idesorolná, ami körülvette őket.

– Igen, azt értem, uram.

Furcsán utálkozó kifejezés suhant át a solariai arcán.

– Kérlek, hívj egyszerűen Bandernak, ha már mindenképpen meg akarsz szólítani – mondta. – Ne intézz hozzám semmiféle olyan szót, ami holmi nemre utal. Én nem vagyok se férfi, se nő. Én egész vagyok.

Trevize bólintott. Tehát nem tévedett.

– Ahogy óhajtod, Bander. Hol van tehát a Föld, az a világ, amelyről mindnyájan származunk?

– Nem tudom – válaszolta Bander. – Nem is akarom tudni. Ha tudnám, vagy ki tudnám deríteni, abban sem lenne köszönet, mert a Föld mint világ már nem létezik. Ah! – kiáltotta s kinyújtotta a karját. – Jólesik a nap. Ritkán jövök a felszínre, olyankor pedig soha, ha nem látni a napot. A robotjaimat küldtem a fogadásotokra, amíg a nap a felhők mögött volt. Aztán, amikor kitisztult az ég, magam is elindultam utánuk.

– Miért nem létezik többé a Föld mint bolygó? – makacskodott Trevize, s már várta a radioaktivitásról szóló, ismert történetet.

Bander azonban meg sem hallotta a kérdést, vagyis inkább közönyösen elhárította.

– Túl hosszú – mondta, majd így folytatta: – Azt mondtad, nincsenek ártó szándékaitok.

– Így van.

– Akkor miért jöttél fegyverrel?

– Pusztán elővigyázatosságból. Nem tudtam, mivel kerülök szembe.

– Nem számít. Aprócska fegyvereid nem jelentenek veszélyt a számomra. De azért kíváncsi vagyok. Sokat hallottam már a fegyvereitekről és a ti különösen barbár történelmetekről, amely, úgy látszik, teljes mértékben a fegyverektől függ. De a valóságban még egyetlenegyet sem láttam. Megnézhetem a tieidet?

Trevize egy lépést hátrált.

– Sajnos, nem, Bander.

Úgy látszott, mintha Bander mulatna magában.

– Csak udvariasságból kérdeztem. Tulajdonképpen meg se kellett volna kérdeznem.

Kinyújtotta a kezét, mire Trevize jobb pisztolytáskájából előugrott a sugárpisztolya, a balból pedig kiemelkedett az idegkorbácsa. Trevize hiába kapott a fegyverei után, karjait mintha rugalmas, de erős pántok szorították volna le. Pelorat és Bliss is mereven nézett előre, látszott, hogy őket is fogva tartják.

– Ne is akarjatok beavatkozni – oktatta őket Bander. – Úgysem tudtok. – A fegyverek a kezébe röppentek. – Ez – mutatta a sugárpisztolyt, miközben alaposan szemügyre vette –, úgy látom, mikrohullámú sugárnyalábot bocsát ki, mely hőt termel, s ezáltal képes felrobbantani bármely, nedvességtartalmú testet. A másik bonyolultabb eszköz, és bevallom, így első pillantásra nem is tudom, mi célt szolgál. De mivel ártalmatlanok vagytok, és ártó szándékaitok sincsenek, fegyverekre sincs szükségetek. Én ki tudom és ki is fogom üríteni mindkettő energiatöltetét. Ezzel ártalmatlanná teszem őket, hacsak bunkósbotként nem használjátok egyiket vagy másikat, de mondhatom, e célra meglehetősen alkalmatlanok.

A solariai elengedte a fegyvereket, melyek a levegőn át visszasuhantak Trevize-hez, majd mindkettő belecsusszant a saját tokjába.

Trevize, érezve, hogy őt is elengedték, kihúzta a sugárpisztolyt, de használnia már lehetetlen volt. Az érintkező szabadon lötyögött, az energiaegységet pedig szemmel láthatóan teljesen kiürítették. Pontosan ez volt a helyzet az idegkorbáccsal is.

Banderra pillantott, aki mosolyogva mondta:

– Most már teljesen védtelenek vagytok, külvilágiak. Ha úgy akarom, könnyűszerrel megsemmisíthetem a hajótokat és persze benneteket is.

11 - A föld alatt

47.

Trevize megdermedt. Megpróbált normális ritmusban lélegezni, miközben Bliss felé fordult.

A lány minden jel szerint tökéletes nyugalomban állt ott, karját védő mozdulattal Pelorat dereka köré fűzve. Ajkán halvány mosoly játszott, s még annál is halványabban biccentett a fejével.

Trevize visszafordult Banderhoz. Mivel Bliss viselkedését bizakodásként értelmezte, és minden ízében reménykedett, hogy értelmezése helyes, mogorván megkérdezte:

– Ezt hogy csináltad, Bander?

Bander úgy mosolygott, mint akivel madarat lehetne fogatni.

– Mondjátok csak, kis külvilágiak, hisztek ti a boszorkányságban? A varázslatban?

– Nem, nem hiszünk benne, kis solariai! – csattant föl Trevize. Bliss megrántotta Trevize ingujját, és odasúgta neki:

– Ne ingerelje. Veszélyes alak.

– Azt látom – válaszolta Trevize, de nagy lelkierejébe tellett, hogy ő is suttogjon. – Akkor csináljon valamit.

– Még nem – súgta alig hallhatóan Bliss. – Ha nagyobb biztonságban érzi magát, nem lesz olyan veszélyes.

Bander ügyet sem vetett a külvilágiak rövid ideig tartó sutyorgására. Magabiztosan elindult, a robotok pedig utat engedtek neki. Aztán visszanézett, és bágyadtan intett az ujjával.

– Gyertek. Gyertek utánam. Mindhárman. Elmesélek egy történetet, ami talán nem érdekel benneteket, de engem igen. – És ráérősen bandukolt tovább.

Trevize az első pillanatban nem mozdult; nem tudta, mit tegyen, mi lenne a legjobb. Bliss azonban elindult, s ezzel Peloratot is előre ösztökélte. Ekkor Trevize is megmozdult; ha nem megy, egyedül marad a robotokkal.

Bliss szólalt meg szinte csevegő modorban:

– Ha Bander lesz olyan kedves, és elmondja nekünk azt a történetet, amely talán nem érdekel bennünket...

Bander megfordult, és erősen ránézett Blissre, mintha csak most venné észre először.

– Te vagy a nőnemű félember, ugye? A kevesebbik fél?

– A kisebbik fél, Bander. Úgy van.

– Tehát a másik kettő a hímnemű félember?

– Igen.

– Volt már gyermeked, nőnemű?

– A nevem Bliss, Bander. Még nem volt gyermekem. Ő Trevize... ő pedig Pel.

– És ha eljön az időd, a két hímnemű közül melyik áll a rendelkezésedre? Vagy mindkettő? Vagy talán egyik sem?

– Pel fog a rendelkezésemre állni, Bander.

Bander Pelorat felé fordította a figyelmét.

– Neked, úgy látom, fehér a hajad.

– Igen – válaszolta Pelorat.

– Mindig ilyen színű volt?

– Nem, Bander, ez a korral jár.

– Hány éves vagy?

– Ötvenkét éves vagyok, Bander – felelte Pelorat, majd sietősen hozzátette. – Galaktikus szabványévekben számolva.

Bander tovább lépkedett (a távolban lévő udvarház felé, gyanította Trevize), de most még lassabban.

– Nem tudom, mennyi ideig tart egy galaktikus szabványév – mondta –, de nem sokban különbözhet a mi évünktől. És hány éves korodban halsz meg, Pel?

– Nem tudom megmondani. Elélhetek még harminc évig.

– Vagyis nyolcvankét évig. Rövid ideig éltek, és félbe vagytok vágva. Hihetetlen, pedig az én őseim is olyanok voltak, mint ti, és a Földön éltek. De néhányan közülük elhagyták a Földet, hogy más csillagok körül új világokat létesítsenek, sok-sok csodálatos és jól szervezett világot.

– Nem olyan sokat – szólalt meg Trevize hangosan. – Ötvenet.

Bander leereszkedő pillantást vetett rá. Mintha megcsappant volna a jókedve.

– Trevize. Így hívnak téged.

– A teljes nevem Golan Trevize. Azt mondtam, ötven űrlakó világ volt. A mi világaink száma viszont milliókra tehető.

– Ezek szerint ismered a történetet, amit el szeretnék mesélni nektek? – kérdezte Bander szelíden.

– Ha a történet úgy szól, hogy hajdanában ötven űrlakó világ létezett, akkor ismerjük.

– Nemcsak számokban gondolkodunk, kis félember – válaszolta Bander. – Minőségben is gondolkodunk. Ötven volt, de olyan ötven, hogy közülük eggyel sem ér fel a ti sokmilliónyi világotok. És a Solaria volt az ötvenedik, ezért a legtökéletesebb. A Solaria messze túlszárnyalta a többi űrlakó világot, amiképpen azok túlszárnyalták a Földet.

– Csak mi, solarialakók tanultuk meg, hogy kell élni az életet. Nem terelődünk össze csordákba, nyájakba, mint az állatok, mint ahogy a Földön volt szokás, és ahogy más világokon szokás, még a többi űrlakó világon is. Mi mind egyedül élünk segítőink, a robotok társaságában, s valahányszor csak kívánjuk, felidézzük egymás elektronikus képét – ám szemtől szembe csak nagy ritkán kerülünk egymással. Sok-sok éve nem néztem emberi lényre úgy, ahogy most rátok, de persze ti csak félemberek vagytok, ennélfogva jelenlétetek nem korlátozza jobban a szabadságomat, mint tenné mondjuk egy tehén vagy egy robot.

– Pedig valaha mi is félemberek voltunk. Hiába tökéletesítettük a szabadságunkat, hiába váltunk számtalan robotunk magányos mestereivé, szabadságunk sohasem volt tökéletes. A fiatalok létrehozásában továbbra is két egyén együttműködése kellett. Persze az ondósejtek és a petesejtek egyesítése révén létre lehetett hozni a megtermékenyülést, s az ebből származó embriót fel lehetett nevelni automaták segítségével, mesterségesen. A gyermek megfelelően élhetett robotfelügyelet alatt. Így is történt, ám félemberként nem tudtunk lemondani arról a gyönyörről, amely együtt jár a biológiai megtermékenyüléssel. Következésképpen perverz érzelmi kötelékek alakultak ki, s odalett a szabadság! Értitek már, hogy ennek meg kellett változnia?

– Nem, Bander, mert mi nem a ti fogalmaitok szerint mérjük a szabadságot – felelte Trevize.

– Mert ti nem tudjátok, mi az a szabadság. Nem éltetek soha másként, mint hordákban, és nem sejtitek, hogy másként is lehet élni, mint örökös erőszaknak engedve még a legapróbb dolgokban is, akaratotokat alárendelve a másokénak, vagy ami ugyanolyan megalázó, egész életetekben azon küszködve, hogy mások akaratát a magatoké alá rendeljétek. Hol itt a szabadság legkisebb lehetősége? A szabadság semmi, ha az ember nem élhet úgy, ahogy akar! Kizárólag úgy, ahogy akar!

– Aztán eljött az idő, amikor a földi emberek megint kirajzottak, amikor összekapaszkodó tömegeik ismét átörvénylettek a téren. Azok az űrlakók, akik nem csoportosultak úgy össze, mint a földlakók, de azért valamennyire mégis összetartottak, megpróbálták felvenni velük a versenyt.

– Nem úgy mi, solarialakók. Mi előre láttuk a kirajzó tömegek életében elkerülhetetlenül bekövetkező kudarcot. Mi levonultunk a föld alá, és minden kapcsolatot megszakítottunk a galaxis többi részével. Elhatároztuk, hogy mindenáron megmaradunk azoknak, akik vagyunk. Megfelelő robotokat és fegyvereket fejlesztettünk ki, hogy megvédjük látszatra üres bolygófelszínünket, és ezek remekül ellátták a feladatukat. Hajók jöttek, elpusztultak, aztán később már nem jött több. A bolygót kihaltnak vélték, s ahogy reméltük, elfeledkeztek róla.10

– És eközben mi odalent a föld alatt egyfolytában azon dolgoztunk, hogy megoldjuk a problémáinkat. Lassan, óvatosan átalakítottuk a génjeinket. Sokszor vallottunk kudarcot, de néha sikereket értünk el, és a sikerekből tőkét kovácsoltunk. Sok évszázadba telt, míg teljes emberré válhattunk, egyetlen testbe foglalva a férfi és a női alkotóelemet. Attól kezdve akaratunktól függően szolgáltathattunk magunknak tökéletes gyönyörűséget, és a nekünk tetsző időpontban hozhattunk létre megtermékenyített petesejtet, amit hozzáértő robotfelügyelet alatt nevelhettünk föl.

– Hermafroditák – bökte ki Pelorat.

– Így nevezik a nyelveteken? – érdeklődött Bander közönyösen. – Sohasem hallottam a szót.

– A kétneműség zsákutcába vezeti a fejlődést – mondta Trevize. – Minden gyermek a hermafrodita szülő genetikai lenyomata.

– Ugyan – intette le Bander –, ti úgy tekintetek a fejlődésre, mint valami véletlenszerű dologra. Mi, ha úgy akarjuk, megtervezhetjük a gyermekeinket. Meg tudjuk változtatni és be tudjuk szabályozni a géneket, és időnként meg is tesszük. De lám, mindjárt a házamhoz érünk. Lépjünk be. Későre jár. A nap már nem ad elegendő meleget, kényelmesebb lesz hát odabent.

Beléptek egy ajtón, amelyen nem volt semmiféle zár, közeledtükre mégis kinyílt, majd be is zárult mögöttük. Bár nem voltak ablakok, a barlangszerű szobába érve lassan fénybe borultak s felragyogtak a falak. A látszólag csupasz padló puhának, rugalmasnak tűnt a lábuk alatt. A szoba mind a négy sarkában egy-egy robot állt mozdulatlanul.

– Az a fal – mutatott Bander az ajtóval szemközti falsíkra –, bár látszólag semmiben sem különbözik a másik háromtól, az én képernyőm. Ezen keresztül nyílik ki előttem a világ, ugyanakkor semmilyen módon nem korlátozza a szabadságomat, mert nem kényszerít semmi, hogy használjam.

– De te sem kényszeríthetsz mást a használatára, ha te látni akarod e képernyőn keresztül, ő viszont nem óhajtja, hogy lásd – jegyezte meg Trevize.

– Kényszeríteni? – kérdezte Bander gőgösen. – Csinálja mindenki úgy, ahogy kedve tartja, ha beéri azzal, hogy én is a magam kedvére tegyek. És jegyezd meg, kérlek, hogy mi nem használunk hím- és nőnemű névmást, amikor egymásról beszélünk.

Bander leült a szobában lévő egyetlen székre, szemközt a képernyőfallal. Trevize körülnézett, mintha azt várná, hogy további székek nőnek ki a padlóból.

– Mi is leülhetünk? – kérdezte.

– Ha akartok – válaszolta Bander.

Bliss mosolyogva telepedett le a padlóra. Pelorat leült melléje. Trevize makacsul állva maradt.

– Mondd, Bander, hány ember lakik a bolygón? – kérdezte Bliss.

– Mondj solarialakót, Bliss nevű félember. Az "ember" szót beszennyezi az a tény, hogy a félemberek így nevezik magukat. Mi az "egész ember" kifejezést használnánk magunkra, de ez kissé nehézkes. A solarialakó a megfelelő szó.

– Nos, hány solarialakó él ezen a bolygón?

– Nem tudom pontosan. Nem számoljuk magunkat. Talán ezerkétszáz.

– Csak ezerkétszáz, az egész bolygón?

– Ezerkétszáz teljes. Megint mennyiségben gondolkodsz, mi pedig minőségben. A szabadságot sem tudjátok felfogni. Ha egyetlen olyan solariai élne, aki kétségbe vonná az én abszolút hatalmamat a területem valamelyik része vagy a rajta lévő bármely robot, élőlény vagy tárgy felett, a szabadságom már korlátozva lenne. Miután más solariaiak is léteznek, a szabadság korlátait a lehető legmesszebb kell felállítani, hogy a személyes érintkezést gyakorlatilag lehetetlenné téve különülhessünk el egymástól. Solaria ezerkétszáz lakót tart el megközelítőleg ideális körülmények között. Ha többen lennénk, a szabadság kézzelfoghatóan korlátok közé szorulna, s az eredmény elviselhetetlen volna.

– Ez azt jelenti, hogy minden gyermeket nyilván kell tartani, hogy a számuk egyensúlyban legyen a halottakéval – szólalt meg hirtelen Pelorat.

– Természetesen. Ennek így kell lennie minden állandó népességgel rendelkező világon... talán még a tiéteken is.

– És mivel valószínűleg kevesen halnak meg, feltétlenül kevés gyereknek szabad csak megszületnie.

– Úgy van.

Pelorat bólintott és elhallgatott.

– Én azt szeretném tudni, hogyan röptetted át a fegyvereimet a levegőn – mondta Trevize. – Ezt nem magyaráztad meg.

– Boszorkányságot vagy varázslatot kínáltam magyarázatként. Ezt nem fogadod el?

– Persze hogy nem. Mit képzelsz rólam?

– Akkor hát hiszel az energiamegmaradásban és az energiaveszteség növekedésének szükségességében?

– Abban igen. Nem hihetem, hogy akár húszezer év leforgása alatt is meg tudtátok volna változtatni ezeket a törvényeket, vagy egy mikrométernyit is képesek lettetek volna változtatni rajtuk.

– Nem is, félember. De gondolkozz csak. Odakint süt a nap. – Ismét azzal a furcsán kecses mozdulattal intett körbe, utalva a mindenüvé sugárzó napfényre. – És van árnyék is. A napon melegebb van, mint az árnyékban, és a hő spontán módon áramlik a napos területről az árnyékos területre.

– Olyasmit magyarázol, amit tudok – közölte Trevize.

– Talán annyira jól tudod, hogy már nem is kell gondolkoznod rajta. Éjszaka a Solaria felszíne melegebb, mint a légkörén túl található tárgyak, így a hő spontán módon áramlik a bolygófelszínről a külső űrbe.

– Ezt is tudom.

– És mindegy, hogy nappal van-e vagy éjszaka, a bolygó belseje mindig melegebb, mint a felszíne. A hő tehát spontán módon áramlik bentről kifelé. Gondolom, ezt is tudod.

– És mi következik mindebből, Bander?

– A hő áramlását a forróbbtól a hidegebb felé – lásd a termodinamika második törvényét – munkavégzésre lehet fölhasználni.

– Elméletben igen, de a napfény veszít az energiájából, a bolygófelszín még inkább, a bolygóbelsőből kiszabaduló hő pedig a leginkább. Az így nyert hőmennyiség tehát minden valószínűség szerint egy kavics felemeléséhez sem volna elegendő.

– Attól függ, milyen eszközt alkalmaz a cél eléréséhez az ember. Mi évezredeken át finomítottuk ezt az eszközt, amely nem más, mint az agyunk egyik része.

Bander mindkét kezével a haja alá nyúlt, s felfedte a füle mögötti koponyarészt. Fejét hol az egyik, hol a másik oldalra fordítva mutatta a füle mögötti dudort, mely a tyúktojás gömbölyűbb végéhez hasonlatos formájú és nagyságú volt.

– A különbséget egy solariai és a magadfajta között ez teszi: nekem van, neked meg nincs.

48.

Trevize olykor-olykor Blissre pillantott, aki mintha minden idegszálával Banderra összpontosított volna. Trevize-ben mindjobban erősödött a meggyőződés, hogy tudja, mi történik.

Bander hiába dicsőítette annyira a szabadságot, nem tudott ellenállni az egyszeri lehetőségnek. Intellektuális társalgást ugyanis nem folytathatott a robotokkal, még kevésbé az állatokkal – solarialakó társaival pedig sohasem önként, inkább csak kényszerűségből beszélgetett, s az ilyen alkalmakat is kényelmetlennek érezte.

Ezzel szemben a csak félembernek számító Trevize, Bliss és Pelorat jelenlétükkel nem sérthették jobban a szabadságát, mint egy robot vagy egy kecske – ugyanakkor intellektuális értelemben egy szinten (vagy majdnem egy szinten) voltak vele. A lehetőség, hogy beszélgethet velük, eddig nem tapasztalt, különleges fényűzésnek számított.

Nem kétséges, gondolta Trevize, hogy Bander most valamiféle élvezetet enged meg magának; Bliss pedig (ebben egészen biztos volt) még bátorítja is, gyengéden sarkallva elméjét, hogy bátran elégítse ki e vágyát.

Bliss alighanem úgy gondolta, hogy ha Bander elég sokat beszél, talán olyasmit is elárul, amit felhasználhatnak a Földdel kapcsolatos kutatásukban. Ezt Trevize is megérezte, így mindent elkövetett, hogy folytassák a társalgást – még ha különösebben nem is volt kíváncsi a szóban forgó témára.

– Mire valók azok az agylebenyek? – tudakolta.

– Transzduktorok, azaz energiaátalakítók – felelte Bander. – A hőáramlás hozza működésbe őket, amelyet aztán mechanikus energiává alakítanak át.

– Nem hiszem. A hő áramlása ehhez nem elegendő.

– Ne hidd, kis félember. Ha sok solariai gyűlne össze, s mind egyszerre akarna dolgozni a hőáramlással, akkor igen, akkor a készlet nem lenne elegendő. Nekem viszont több mint negyvenezer négyzetkilométernyi birtokom van, s ez egyedül az enyém. Erről a területről bármilyen mennyiségű hőt össze tudok gyűjteni, anélkül hogy e jogomat bárki is kétségbe vonná, a mennyiség tehát elegendő. Érted már?

– Ilyen egyszerű? Csak egy megfelelően tágas területről kell összegyűjteni a hőt? Már pusztán az összpontosítás is rengeteg energiába kerülhet.

– Lehet, de ennek én nem vagyok tudatában. A transzduktorlebenyeim szünet nélkül a hőáramlásra összpontosítanak, s amikor a munkavégzésre szükség van, elvégzik a feladatot. Amikor kiröpítettem a fegyvereidet a levegőbe, napenergiát használtam, tehát a napsütötte légkörből egy bizonyos mennyiség veszített fölös hőjéből az árnyékos terület javára. És ehhez nem mechanikus vagy elektronikus eszközt használtam, hanem a központi idegrendszeremet. – Finoman megérintette egyik energiaátalakító lebenyét. – Ez gyorsan működik, hatékonyan, folyamatosan... és erőfeszítés nélkül.

– Hihetetlen – motyogta Pelorat.

– Csöppet sem hihetetlen – mondta Bander. – Gondold csak meg, milyen kifinomult eszköz a szem és a fül, hogyan képes információvá alakítani a fotonok kis mennyiségét és a levegő rezgését. A transzduktorlebenyek sem hihetetlenebbek, s csak azért tűnnek annak, mert számotokra ismeretlenek.

– Mire használjátok ezeket az állandóan működő transzduktorlebenyeket? – érdeklődött Trevize.

– Működtetjük velük a világunkat – felelte Bander. – Ezen a hatalmas birtokon minden egyes robot tőlem, helyesebben a természetes hőáramlásból kapja az energiát. Valahányszor egy robot megérint egy kapcsolót vagy kivág egy fát, az energiát mentális átalakítás, az én mentális átalakításom szolgáltatja.

– És mikor alszol?

– Az átalakítás munkája éjjel-nappal zajlik, kis félember – válaszolta Bander. – Te abbahagyod a lélegzést, ha alszol? Megáll a szívverésed? A robotjaim éjszaka is dolgoznak, s ettől a Solaria belseje veszít valamicskét a hőjéből, de ez a változás a bolygó méretét tekintve rendkívül csekély. És mivel mindössze ezerkétszázan vagyunk, a felhasznált energia nem rövidíti meg észrevehetően napunk életét, sem világunk belső hőjét nem apasztja le.

– Gondoltál már rá, hogy fegyverként használd?

Bander úgy bámult Trevize-re, mintha valami különösen nehéz felfogású egyénre nézne.

– Feltételezem – szólalt meg végre –, úgy érted ezt, hogy a Solaria felvonulhatna-e az átalakításon alapuló energiafegyverekkel más világok ellen? Miért tennénk? Bár biztos vagyok abban, hogy le tudnánk győzni a más alapelveken nyugvó energiafegyvereiket, de mit nyernénk vele? Az uralmat más világok felett? Mi szükségünk más világokra, amikor van egy saját, ideális világunk? Tűzzük ki célul a félemberek fölötti uralom megszerzését, hogy kényszermunkára foghassuk be őket? Hiszen vannak robotjaink, melyek sokkal alkalmasabbak ilyesmire, mint a félemberek. Mindenünk megvan. Nem akarunk semmit – csak hogy hagyjanak békén bennünket. Ide figyelj, elmesélek nektek egy másik történetet.

– Rajta – biztatta Trevize.

– Húszezer évvel ezelőtt, amikor a Föld félteremtményei kezdtek kirajzani az űrbe, magunk pedig lehúzódtunk a felszín alá, a többi űrlakó világ úgy határozott, hogy szembeszáll az újabb földi telepesekkel. Tehát megtámadták a Földet.

– A Földet – ismételte Trevize, de a világért sem mutatta volna, milyen elégedett, hogy a téma végre előkerült.

– Igen, a központot. Okos elhatározás, bizonyos értelemben. Ha meg akarsz ölni valakit, nem az ujjára vagy a sarkára célzol, hanem a szívére. És a mi űrlakó társainknak, akik szenvedélyesség dolgában még elég közel álltak az emberi lényekhez, sikerült radioaktív tűzbe borítaniuk a Föld felszínét, olyannyira, hogy az lakhatatlanná vált.

– Á, szóval ez történt! – kiáltotta Pelorat, s ökölbe szorított kezével néhányszor a levegőbe csapott. – Tudtam, hogy nem lehetett természeti jelenség! Hogyan történt?

– Nem tudom, hogy történt – hárította el Bander közönyösen. – De az biztos, hogy semmi jót nem jelentett az űrlakóknak. Ez a történet lényege. A telepesek egyre csak rajzottak kifelé, az űrlakók pedig kihaltak. Megpróbálták felvenni a versenyt, és eltűntek. Mi, solariaiak visszavonultunk, és nem voltunk hajlandók versenyezni, így még ma is itt vagyunk.

– Akárcsak a telepesek – jegyezte meg Trevize mogorván.

– Igen, de nem örökre. A kirajzóknak harcolniuk és versenyezniük kell, s végül meg kell halniuk. Lehet, hogy évek tízezreibe telik, de mi várhatunk. És ha bekövetkezik, mi, solarialakók, a magányos és szabad egészek, megszerezzük magunknak az egész galaxist. Akkor majd eldöntjük, használjuk-e vagy sem bármelyik más világot a sajátunkon felül.

– De ez a Föld-ügy – pattintott az ujjával türelmetlenül Pelorat –, amit elmondtál nekünk róla, legenda vagy történelmi tény?

– Ki tudná megmondani a különbséget, Pelorat? A történelem többé-kevésbé legenda.

– De mit mondanak a feljegyzéseitek? Megnézhetem a témába vágó feljegyzéseket, Bander? Kérlek, értsd meg, én hivatásomból eredően foglalkozom a mítoszokkal, a legendákkal és az őstörténettel. Tudós vagyok, érdekel minden ilyesmi, és különösen a Földdel kapcsolatos anyagok.

– Csak azt ismétlem, amit hallottam – felelte Bander. – Nincsenek a témába vágó feljegyzések. A mi dokumentumaink csakis a Solarián történtekkel foglalkoznak, más világok csak annyiban kerülnek említésre, amennyiben bennünket érintenek.

– A Föld nyilván hatással volt rátok – makacskodott Pelorat.

– Lehetséges, de az már nagyon-nagyon régen volt, és minden világok közül éppen a Föld a legvisszataszítóbb számunkra. Ha lett volna is bármiféle dokumentumunk a Földről, meggyőződésem, hogy puszta viszolygásból mi magunk semmisítettük volna meg azt.

Trevize mérgében a fogát csikorgatta.

– Saját magatok? – nyögte ki.

Bander visszafordította a figyelmét Trevize-re.

– Nincs más, aki megsemmisíthetné őket.

Pelorat nem volt hajlandó eltérni a tárgytól.

– Mit hallottál még a Földről?

Bander elgondolkodott.

– Amikor fiatal voltam – kezdte –, az egyik robot mesélt nekem egy földi emberről, aki itt járt a Solarián, és egy solariai asszonyról, aki elment vele, és aztán fontos személyisége lett a galaxisnak. Ez azonban, véleményem szerint, kitalált mese.

– Biztos vagy benne? – harapott az ajkába Pelorat.

– Hogy lehetnék ilyesmiben biztos? – válaszolta Bander. – Mindenesetre meghaladja a hihetőség határait, hogy egy földi ember a Solariára merészkedett volna, vagy hogy egy solariai eltűrte volna a betolakodást. Még kevésbé valószínű, hogy egy solariai asszony – akkor csak félemberek voltunk, de még így is – önként elhagyta volna ezt a világot.11 De gyertek, hadd mutassam meg az otthonomat.

– Az otthonodat? – nézett körül Bliss. – Hát most nem az otthonodban vagyunk?

– Nem, dehogy. Ez csak egy előtér – világosította fel Bander. – Amolyan kilátószoba. Ha a helyzet rákényszerít, innen láthatom bolygótársaimat. Azon a falon jelenik meg a képük, vagy a fal előtt, három dimenzióban. Ezt a helyiséget akár gyűlésteremnek is nevezhetem, tehát semmiképpen sem része az otthonomnak. Gyertek velem.

Azzal elindult. Azt sem nézte, követik-e, de Trevize, amikor ránézett a szoba sarkaiban álló robotokra, tudta, menniük kell, ha nem akarják, hogy azok szelíden kényszerítsék őket.

Amikor a másik kettő fölállt, Trevize Bliss fülébe súgta:

– Maga oldotta meg a beszélőkéjét?

Bliss megszorította a kezét, és bólintott.

– Csak még azt volna jó tudni, hogy mik a szándékai – tette hozzá kicsit szorongva.

49.

Mentek Bander nyomában. A robotok udvarias távolságban maradtak, de jelenlétük állandó fenyegetésként nehezedett rájuk.

Az egyik folyosón áthaladva Trevize rosszkedvűen morogta:

– A Földdel kapcsolatban ezen a bolygón semmiféle segítségre nem számíthatunk. Ebben biztos vagyok. Csak egy újabb változat a radioaktivitás-témára. – Megrántotta a vállát. – El kell mennünk a harmadik koordinátasorral jelzett világra.

Kinyílt előttük egy ajtó, amely egy kisebb szobába vezetett.

– Gyertek, félemberek, megmutatom nektek, hogyan élünk – mondta Bander.

– Gyerekes örömét leli a hivalkodásban – súgta Trevize. – De szeretném leütni!

– Ne akarja fölvenni vele a versenyt a gyerekességben – súgta vissza Bliss.

Bander betessékelte őket a szobába. Mögöttük belépett az egyik robot is. Miután Bander is bejött, s egy intéssel elküldte a többi robotot, az ajtó bezárult mögöttük.

– Ez egy lift – szólalt meg Pelorat a felfedezés örömével.

– Az – válaszolta Bander. – Amióta levonultunk a föld alá, igazából sohasem jövünk fel. Nem is akarunk, ámbár én olykor élvezem a napfényt. A felhőket és a szabadban való éjszakázást viszont ki nem állhatom. Olyan érzésem támad tőle, mintha a föld alatt volnék, holott nem is vagyok ott, ha értitek, mire gondolok. Ez is afféle kognitív disszonancia, és én roppant kellemetlennek találom.

– A Föld is a felszín alá építkezett – jegyezte meg Pelorat. – Acélbarlangoknak nevezték a városaikat. Így tett a Trantor is a régi császári időkben, de még nagyobb méretekben. És a Comporellon ma is a föld alá építkezik. Ha jól meggondolja az ember, az irányzat meglehetősen általános.

– A félemberek felszín alá özönlése és a mi elszigetelt, fényűző föld alatti életünk két különböző dolog – jelentette ki Bander.

– A Terminuson a felszínre építik a lakóházakat – mondta Trevize.

– Kitéve az időjárás szeszélyeinek – vágta rá Bander. – Nagyon primitív.

A lift, melynek kezdeti alacsonyabb gravitációs nyomása kellemetlenül hatott Peloratra, a továbbiakban semmivel sem árulta el, hogy mozogna. Trevize azon tűnődött, vajon milyen mélyre szállnak le, amikor egy másodpercre megérezték a nagyobb gravitációt, és az ajtó kinyílt.

Tágas, nagy gonddal berendezett szoba tárult föl előttük. Világosság derengett benne, noha fényforrást sehol sem láttak. Majdnem olyan volt, mintha maga a levegő világítana halványan.

Bander feltartotta az ujját, s ahová mutatott, a fény észrevehetően felerősödött. Akárhová mutatott, a jelenség megismétlődött. Bal kezét az ajtó mellett lévő, ágaitól megfosztott vesszőre helyezte, miközben jobb kezével széles kört írt le, mire az egész szoba fénybe borult, mintha a nap sütött volna be – hőt azonban nem érzékeltek.

Trevize elfintorodott, és félig hangosan így szólt:

– Ez az ember kókler.

– Nem "ember", hanem "solariai"! – csattant fel élesen Bander. – A "kókler" szó jelentését nem ismerem, de a hangszínből ítélve gyalázkodó értelmű lehet.

– Olyasvalakire mondják, aki nem a valódi énjét mutatja, aki a valóságnál lenyűgözőbb benyomás keltésével igyekszik másokra hatni – magyarázta Trevize.

– Bevallom, szeretem a hatáskeltést, de amit mutattam, az nem valami trükk, hanem a valóság – mondta Bander.

Megpaskolta a vesszőt, amelyen eddig a bal keze nyugodott.

– Ez a hővezető pálca több kilométer mélyre hatol le a földbe, és hasonló rudak vannak szerte a birtokomon a megfelelő helyeken. Ugyanilyen pálcákról tudok más birtokokon is. Az a feladatuk, hogy segítsék a hő kiáramlását a Solaria mélyebb rétegeiből, megkönnyítve annak munkára fogását. A fény megteremtéséhez nincs szükségem efféle kézmozdulatokra, de drámai hatást tudok kelteni velük, vagy talán, ahogy rámutattál, a varázslat látszatában lelem igazi élvezetemet.

– Sokszor adódik lehetőséged, hogy ilyen kis dramatikai fogásokkal szerezz örömet magadnak? – érdeklődött Bliss.

– Nem – rázta meg a fejét Bander. – Az ilyesmi nincs hatással a robotjaimra, sem solariai társaimra. De pompásan elszórakoztat a ritka alkalom, hogy félemberekkel találkozhatom, és parádézhatom előttük.

– Ebben a szobában derengett némi fény, amikor beléptünk – mondta Pelorat. – Mindig van ennyi világosság?

– Igen, mert valamennyi energia mindig csordogál, amivel például a robotokat működtetem. A birtokom állandó működésben van, csak azok a részek tétlenkednek, amelyek az adott pillanatban nem végeznek aktív munkát.

– És ezt az egész hatalmas birtokot te látod el szüntelenül energiával?

– A nap és a bolygó magja szolgáltatja az energiát, én csak a vezető vagyok. És természetesen nem az egész birtok végez termelő munkát; a túlnyomó részét megtartom vadon állapotában. A legkülönbözőbb állatok élhetnek rajta szabadon, elsősorban azért, mert így védem a határaimat, de azért is, mert esztétikai értéket találok benne. A földjeim és a gyáraim tulajdonképpen kicsinyek: a saját szükségleteimen kívül csak néhány különlegességet termelek, melyek a másokkal folytatott cserekereskedelmet szolgálják. Vannak például robotjaim, melyek szükség esetén el tudják készíteni és be tudják szerelni a hővezető rudakat. Sok solariai rám szorul ebben a dologban.

– És az otthonod? – érdeklődött Trevize. – Az otthonod mekkora?

Ez nyilván helyénvaló kérdés volt, mert Bander arca felragyogott.

– Nagyon nagy. Az egyik legnagyobb a bolygón, azt hiszem. Kilométerekre elnyúlik minden irányban. Itt a föld alatt annyi robot dolgozik a háztartásban, ahány a felszín sok ezer négyzetkilométerén.

– De csak nem lakod be az egészet? – hitetlenkedett Pelorat.

– Elképzelhető, hogy vannak szobák, melyekben még nem jártam, de mit számít az? – felelte Bander. – A robotok minden helyiséget tisztán tartanak és szellőztetnek. De gyerünk tovább.

Az ajtó, amelyen át kiléptek, nem az volt, ahol bejöttek, s természetesen egy másik folyosón találták magukat. Egy vágányokon haladó kisméretű, nyitott terepjáró állt előttük.

Bander intett, hogy szálljanak be, így aztán egymás után bemásztak. A hely nem volt valami tágas négyüknek meg a robotnak, de Pelorat és Bliss egymáshoz préselődtek, hogy Trevize-nek is jusson hely. Bander nagy kényelmesen előreült, oldalán a robottal, és a kocsi elindult. Szó sem volt holmi irányító berendezések kezeléséről, csak Bander keze mozdult meg olykor könnyedén.

– Ez tulajdonképpen egy kocsi alakú robot – mondta Bander hanyagul közömbös arccal.

Az iram egyenletes volt; néha ajtókon haladtak át simán, melyek kinyíltak a közeledtükre, és bezárultak mögöttük. Az ajtók díszítése olyannyira különböző volt, mintha külön utasították volna a robotokat, hogy a mintákat találomra tervezzék meg.

Előttük és mögöttük homályba veszett a folyosó, de ahol éppen jártak, hideg, napfényszerű világosság árasztott el mindent. A szobák is kivilágosodtak, mihelyt kitárult az ajtajuk. És Bander mindannyiszor lassan, kecsesen intett a kezével.

Úgy látszott, az utazásnak sohasem lesz vége. Időnként észrevették, hogy új irányba fordulnak, s ebből látták, hogy a föld alatti lakóház két dimenzióban mozog. (Nem, gondolta Trevize egy ízben, amikor a kocsi egyenletes iramban lefelé haladt egy szelíd lejtőn, inkább háromban.)

Bárhová mentek, mindenütt tucatjával, húszasával, százával láttak kényelmes tevékenységekbe merült robotokat, amelyekről Trevize nem egykönnyen tudta eldönteni, miféle munkát végezhetnek. Elhaladtak például egy nyitott ajtó előtt, amely tágas szobába vezetett: itt robotok hosszú sorai hajoltak némán íróasztalok fölé.

– Ezek mit csinálnak, Bander? – kérdezte Pelorat.

– Könyvelnek – felelte Bander. – Statisztikai feljegyzéseket, pénzügyi elszámolásokat és más efféléket készítenek, és mondhatom, örülök, hogy nekem nem kell ilyesmivel foglalkoznom. A birtok egy része egyáltalán nem henyél. Növénytermesztő területének mintegy egynegyede gyümölcsös, további egytizede gabonaföld, de én a szívem mélyén a gyümölcsösömre vagyok büszke. Itt termesztjük a világ legjobb gyümölcsét, méghozzá a legváltozatosabb fajtákat. A Bander-féle őszibarack jelenti ezen a bolygón az őszibarackot. Más nem is igen vetemedik rá, hogy őszibarackot termesszen. Csak almából huszonhét fajtánk van, és így tovább. A robotoktól minden felvilágosítást megkaphattok.

– Mit kezdesz ezzel a rengeteg gyümölccsel? – kérdezte Trevize. – Meg nem eheted az összest.

– Álmomban sem gondolnék ilyesmire. Csak módjával szeretem a gyümölcsöt. Eladom a többi birtokosnak.

– És mit kapsz érte?

– Főleg ásványi anyagokat. Az én birtokomon nincsenek említésre méltó bányák. Aztán minden egyebet is, ami az egészséges ökológiai egyensúly fenntartásához kell. Igen sokrétű növényi és állati élet található a birtokomon.

– Gondolom, a robotok viselnek gondot mindenre – mondta Trevize.

– Azok. Méghozzá példásan.

– És mind egyetlen solariai érdekében.

– A birtok és annak ökológiai állandósága érdekében. Történetesen én vagyok az egyetlen solariai, aki ellátogat a birtok különböző részeire – ha úgy tartja kedvem –, de ez is része az én korlátlan szabadságomnak.

– Gondolom, a többiek, a többi solarialakó szintén fenntartja a helyi ökológiai egyensúlyt – szólt közbe Pelorat. – És nekik is vannak ingoványaik, hegyeik vagy tengerpartjaik.

– Gondolom – válaszolta Bander. – Ilyesmikkel nem szoktunk foglalkozni azokon a tanácskozásokon, amelyeket a világ dolgai néha elkerülhetetlenné tesznek.

– Milyen gyakran gyűltök össze? – tudakolta Trevize. Most egy meglehetősen szűk átjárón haladtak, melyen végestelen végig egyik oldalon sem láttak ajtót. Trevize arra gondolt, talán egy olyan területen vezet át, ahol nehezen alakíthattak volna ki tágasabb folyosót, vagyis összekötő kapocsként szolgálhat két messzebbre nyúló épületszárny között.

– Túlságosan gyakran – hangzott a válasz. – Ritka az a hónap, amikor nem kell bizonyos időt valamelyik bizottság értekezletén töltenem, amelyiknek a tagja vagyok. És bár ingoványaim vagy hegyeim nincsenek, a gyümölcsöseim, a halastavaim és a füvészkertjeim a legszebbek a világon.

– De drága barátom, azazhogy Bander – szólt megint Pelorat –, feltételezem, még sohasem hagytad el a birtokod területét, hogy meglátogasd a többiekét.

– Persze hogy nem – válaszolta Bander sértődötten.

– Csak feltételeztem – nyugtatta meg Pelorat szelíden. – Nos, hogyan állíthatod ilyen határozottan, hogy a tiéd a legszebb, ha sohasem tanulmányoztad, de még csak nem is láttad a többit?

– Mert a birtokközi kereskedelemben részt vevő terményeim iránti keresletből meg tudom állapítani – közölte Bander.

– És mi a helyzet az iparral? – érdeklődött Trevize.

– Vannak birtokok, amelyeken eszközöket és gépeket gyártanak – felelte Bander. – Ahogy mondtam, mi hővezérlő rudakat gyártunk, de azok elég egyszerűek.

– És robotokat?

– Robotokat több helyen is készítenek. A történelem során mindig a Solaria vezetett a robottervezés sok ügyességet és hozzáértést igénylő munkájában az egész galaxisban.

– Az az érzésem, hogy ma is – jegyezte meg Trevize, gondosan ügyelve, hogy a mondat inkább állításnak, mintsem kérdésnek hangozzék.

– Ma? – kapott a szón Bander. – Ugyan kivel kellene ma versenyeznünk? Manapság csak a Solarián készülnek robotok. A ti bolygóitokon nem, ha jól értelmezem mindazt, amit a hiperhullámokon hallok.

– És a többi űrlakó világon?

– Mondtam, hogy ilyenek már nincsenek.

– Egyáltalán?

– Nem hiszem, hogy a Solarián kívül élne akár egyetlen űrlakó is.

– Senki sincs, aki tudná, hol van a Föld?

– Miért érdekelne bárkit is a Föld holléte?

– Engem érdekel – fakadt ki Pelorat. – Ez a kutatási témám.

– Akkor kutass valami mást – mondta Bander. – Én nem tudok semmit a Föld hollétéről, és soha nem is hallottam, hogy bárki is tudta volna. Az egész ügy nem ér egyetlen robotforgácsot sem.

A kocsi megállt, és egy pillanatra Trevize azt hitte, talán azért, mert Bander megsértődött. De a sima megállást követően, amikor Bander kiszállt, a megszokott, derűs arcával intett, hogy lépjenek ki ők is.

Homály derengett a szobában, ahová beléptek, még azután is, hogy Bander intésére valamivel világosabb lett. A helyiség egy mellékfolyosóra nyílt, ahol mindkét oldalon kisebb szobák sorakoztak. Minden egyes fülkében egy vagy két gazdagon díszített váza állt, némelyikhez tárgyak támaszkodtak; leginkább filmvetítőkre emlékeztettek.

– Mik ezek itt, Bander? – kérdezte Trevize.

– Az ősök sírkamrái, Trevize – válaszolta Bander.

50.

Pelorat érdeklődve pillantott körül.

– Talán az ősök hamvait földelték itt el?

– Ha az "elföldelés" alatt azt érted, hogy betemettük őket a földbe, akkor nincs egészen igazad – felelte Bander. – Igaz ugyan, hogy a föld alatt vagyunk, de ez az én udvarházam, és ahol most mi állunk, és itt vannak a hamvak is. A mi nyelvünkön ezt úgy mondjuk, hogy a hamvak "ellakoltattak". – Tétován elhallgatott, majd hozzátette: – A "lak" az "udvarház" régiesebb formája.

Trevize közönyösen nézett körül.

– És ezek itt a te őseid? Hányan vannak?

– Majdnem százan – jelentette Bander nem is titkolt büszkeséggel. – Pontosan kilencvennégyen. Persze a legelsők még nem voltak igazi solariaiak, legalábbis a szó mai értelmében nem. Félemberek voltak, hímneműek és nőneműek. Ezeket a félősöket a közvetlen leszármazottak mellé helyezett urnákba tették. Én természetesen nem lépek be azokba a szobákba. Azok amolyan "szégyenkamrák". Legalábbis így mondjuk solariai nyelven; nem ismerem a galaktikus megfelelőjét. Talán nektek nincs is ilyen szavatok.

– És a filmek? – kérdezte Bliss. – Mintha filmvetítőket látnék ott.

– Naplók – felelte Bander. – Az életük története. Felvételek, melyek a számukra legkedvesebb birtokrészeken készültek róluk. Ez azt jelenti, hogy nem haltak meg minden szempontból. Bizonyos részeik megmaradtak, és az is a szabadságomhoz tartozik, hogy tetszésem szerint bármikor velük lehetek; ha kedvem tartja, megnézhetem ezt vagy azt a filmrészletet.

– De sohasem olyat, amelyen a szégyenletesek látszanak.

– Nem – szűkült résnyire Bander szeme. – De hát mindnyájunknak vannak ilyen őseink. Ez amolyan közös szerencsétlenség.

– Közös? Ezek szerint a többi solarialakónál is megvannak ezek a sírkamrák? – kérdezte Trevize.

– Ó, igen, mindnyájunknál, de az enyém a legszebb, a legkidolgozottabb, a legtökéletesebben karbantartott.

– Már elő van készítve a saját halottaskamrád is? – érdeklődött Trevize.

– Hogyne. Pontosan kijelölve és teljesen megépítve. Amikor megörököltem a birtokot, kötelességeim közül legelőször ezt kellett teljesítenem. Amikor lefekszem, hogy hamuvá váljam – hogy költőien fejezzem ki magam –, az utódomnak az lesz az első kötelessége, hogy megépítse a sajátját.

– És van már utódod?

– Lesz, ha eljön az ideje. Az életnek számomra még beláthatatlan tere van. Ha el kell mennem, egy felnőtt, kifejlett energiaátvivő-lebenyekkel rendelkező utód lép a helyembe, aki már lesz olyan érett, hogy élvezni tudja a birtokot.

– A te sarjad lesz, gondolom.

– Ó, igen.

– De mi történik olyankor, amikor valami kellemetlenség adódik? – okvetetlenkedett Trevize. – Úgy vélem, baleset vagy szerencsétlenség még a Solarián is előfordulhat. Mi történik, ha egy solariai idő előtt fekszik le, hogy hamuvá váljék, és nincs utódja, aki a helyére álljon, vagy az utód nem elég érett, hogy élvezni tudja a birtokot?

– Ilyesmi ritkán fordul elő; az őseim sorában mindössze egyszer esett meg. Ilyenkor nem szabad megfeledkezni arról, hogy más utódok is várakoznak birtokra. Akadnak köztük olyanok, akik már elég érettek az öröklésre, de ott van még a szülő, esetleg olyan fiatalon, hogy egy második utódot is létrehozhat, és élhet mindaddig, amíg ez a második utód is megérik az öröklésre. Az egyik ilyen "nagyfiatal" utód lenne kijelölve a szóban forgó birtok öröklésére.

– Ki fogja kijelölni?

– Van egy irányító testületünk, amelynek kevés feladata közé tartozik az örökös kijelölése idő előtti hamuvá válás esetén. Természetesen mindez a holovízión keresztül zajlik.

– De nézd csak – értetlenkedett Pelorat –, ha a solarialakók sohasem találkoznak egymással, honnan tudhatná bárki is, hogy valahol valamelyikük váratlanul – vagy éppen előre láthatóan – lefeküdt, hogy hamuvá váljék?

– Mihelyt valaki lefekszik, hogy hamuvá váljék, a birtokon minden energia megszűnik – válaszolta Bander. – Ha az utód nem lép azonnal a helyébe, végül észreveszik a rendellenes állapotot, és meghozzák a helyreigazító döntéseket. Biztosíthatlak benneteket, a mi társadalmi rendszerünk zökkenőmentesen működik.

– Meg lehetne nézni ezek közül a filmek közül néhányat? – firtatta Trevize.

Bander szinte megfagyott. Majd azt mondta:

– Csak a tudatlanságod szolgálhat mentségül a viselkedésedre. Amit mondtál, az faragatlanság és szeméremsértés.

– Bocsáss meg érte – mondta Trevize. – Nem akartam tolakodó lenni, de mint említettük, szeretnénk felvilágosítást kapni a Földről. Arra gondoltam, hogy a legrégebbi filmek keletkezésekor a Föld talán még nem volt radioaktív, ennélfogva elképzelhető, hogy említés történik róla. Talán még részleteket is megtudhatnánk. Természetesen nem akarunk megbolygatni a magánéletedben, de ha van rá egyáltalán mód, hogy te is megnézd a filmeket... vagy megnézné egy robot, aztán megosztaná velünk a kérdéses információkat... Persze ha elfogadod az indítékainkat, és megérted, hogy cserébe mindent megteszünk, hogy tiszteletben tartsuk az érzéseidet, még azt is megengedhetnéd, hogy magunk tekintsünk bele a filmekbe.

– Látom, képtelen vagy tudatára ébredni, hogy fokról fokra sértőbbek a szavaid – mondta fagyosan Bander. – De egykettőre véget vethetünk ennek az egésznek, mert közölhetem, hogy korai félemberőseim mellett nem találhatók filmek.

– Semmi? – Trevize csalódása szívből jövő volt.

– Léteztek valaha. De még te is elképzelheted, mi minden lehetett rajtuk. Két félember érdeklődést mutat egymás iránt, sőt – Bander krákogott, s némi erőfeszítéssel folytatta – interakcióba kezdenek. Természetesen minden félemberfilmet nemzedékekkel ezelőtt megsemmisítettek.

– És a többi solarialakónál őrzött filmek?

– Mindet megsemmisítették.

– Biztos vagy benne?

– Őrültség lett volna nem megsemmisíteni.

– Néhány solariai lehet valóban őrült, vagy érzelgős, vagy feledékeny. Gondolom, nincs ellenedre, hogy útbaigazíts valamely szomszédos birtokra.

Bander meglepetten nézett Trevize-re.

– Azt hiszed, mások olyan elnézőek lennének veletek szemben, mint én voltam?

– Miért ne, Bander?

– Majd meglátnátok, hogy nem lennének.

– Ezt a veszélyt vállalnunk kell.

– Nem, Trevize. Egyikőtöknek sem. Hidd el.

Trevize meglátta a háttérben lévő robotokat, és észrevette, hogy Bander arca fenyegetővé válik.

– Mi az, Bander? – kérdezte hirtelen támadt kényelmetlen érzéssel.

– Élveztem a veletek való beszélgetést, és hogy megfigyelhettelek benneteket minden... különösségetekben – felelte Bander. – Egyedülálló tapasztalat volt, örömömre szolgált, de sem a naplómban nem rögzíthetem, sem filmen nem örökíthetem meg.

– Miért nem?

– Hogy beszéltem veletek, hogy meghallgattalak és bevezettelek benneteket az udvarházamba, sőt ide, az őseim sírkamráiba – ez mind, mind szégyenletes cselekedet volt.

– Mi nem vagyunk solarialakók. Csak annyit számítunk neked, mint ezek a robotok, nem?

– E meggondolás alapján tudok megbocsátani magamnak. Mások nem bocsátanának meg nekem.

– Mit érdekel az téged? Hiszen korlátlan szabadságod van, hogy azt tedd, amit akarsz, nem?

– A szabadság még a mi helyzetünkben sem lehet korlátlan. Ha én volnék a bolygó egyetlen lakója, korlátlan szabadságomban akár szégyenletes dolgokat is művelhetnék. De élnek mások is a Solarián, és ezért bármennyire megközelítettük is az ideális szabadságot, teljesen nem érhettük el. Ezerkétszáz solariai él ezen a világon, s mind megvetésükkel sújtanának, ha megtudnák, mit csináltam.

– Nem látom be, miért kellene megtudniuk.

– Erről van szó. Amióta csak megérkeztetek, tudatában voltam ennek. Tudatában voltam mindvégig, miközben elszórakoztam veletek. A többieknek nem szabad megtudniuk.

– Ha ezzel azt akarod mondani, hogy félsz, nehogy valami bonyodalmat okozzunk, miközben a Földet nyomozva más birtokokat is fölkeresünk, akkor mi természetesen nem áruljuk el, hogy először nálad jártunk – javasolta Pelorat. – Ezt tökéletesen megértjük.

Bander a fejét rázta.

– Már így is elég kockázatot vállaltam. Magától értetődik, hogy nem fogok beszélni erről, és a robotjaim sem; de még azt is megparancsolom nekik, hogy felejtsék el az egészet. A hajótokat behozzuk a föld alá, és átkutatjuk, hogy minél többet megtudjunk róla...

– Várj – szólt Trevize –, mit gondolsz, mennyi ideig fogunk itt vesztegelni, hogy átnézhesd a hajónkat? Ez képtelenség.

– Egyáltalán nem képtelenség, mert ebbe már nem lesz semmi beleszólásotok. Sajnálom. Jó lett volna, ha még beszélgethetünk, és sok egyebet is megvitathatunk; ám sajnos, az ügy kezd veszélyessé válni.

– Nem, erről szó sincs! – kiáltotta Trevize hevesen.

– De igen, kis félember. Félek, eljött az idő, amikor meg kell tennem, amit egykor az őseimnek is. Meg kell ölnöm mindhármótokat.

12 - Vissza a felszínre

51.

Trevize odakapta a fejét, ahol Bliss állt. A lány arca kifejezéstelen, ugyanakkor feszült volt, s a tekintete olyan erővel tapadt Banderra, mintha minden egyébről megfeledkezett volna.

Pelorat szeme tágra nyílt a hitetlenkedéstől.

Trevize, nem tudván, mit akar – vagy mit tud – tenni Bliss, kétségbeesetten próbálta legyűrni magában a "minden elveszett" érzését (nem is annyira a halál gondolatától, mint attól, hogy úgy kell meghalnia, hogy nem találta meg a Földet, s azt sem tudta meg, miért választotta Gaiát az emberiség jövőjéül). Úgy érezte, időt kell nyernie.

Nagyon akarta, hogy amikor megszólal, határozottan, világos szavakkal fejezze ki magát:

– Eddig udvarias, jóindulatú solariainak mutatkoztál, Bander. Nem haragudtál, amiért betolakodtunk a világodba. Készségesen megmutattad nekünk a birtokodat és az udvarházadat, és válaszoltál a kérdéseinkre. Jobban illenék az egyéniségedhez, ha most elengednél bennünket. Soha senkinek sem kellene megtudnia, hogy itt jártunk, és nekünk nincs okunk rá, hogy visszatérjünk. Ártatlanul érkeztünk erre a világra, pusztán felvilágosítást várva.

– Úgy van, ahogy mondod – válaszolta Bander könnyedén –, és mindeddig életben is hagytalak benneteket. Holott az életeteket abban a pillanatban elvesztettétek, amikor beléptetek a légkörünkbe. Megtehettem volna – és meg is kellett volna tennem –, hogy a közvetlen kapcsolat első pillanatában megöllek benneteket. Akkor utasítanom kellett volna a megfelelő robotot, hogy a testetek felboncolásával nyújtson számomra információt a külvilágiakról.

– Én nem ezt tettem. Inkább engedtem nemtörődöm természetemnek, csak hogy ily módon elégítsem ki a kíváncsiságomat – de most már elég, ezt nem csinálhatom tovább. Már így is a Solaria biztonságát veszélyeztettem, mert ha valami gyengeségből hagynám magam meggyőzni, és szabadon engednélek benneteket, akármit ígértek is most, jönnének újabbak a fajtátokból.

– De azért megnyugtathatlak benneteket: a halálotok fájdalommentes lesz. Csak finoman fölhevítem, s ezzel működésképtelenné teszem az agyatokat. Nem fogtok fájdalmat érezni. Egyszerűen megszűnik az életetek. És mihelyt befejeztem a boncolást és a vizsgálódást, egyetlen hőlobbanásban hamuvá égetem a testeteket, s azzal vége is.

– Ha meg kell halnunk – mondta Trevize –, egyetlen szavam sincs a gyors és fájdalommentes halál ellen; de miért kell egyáltalán meghalnunk, ha semmi bűnt nem követtünk el?

– A bűnötök az, hogy idejöttetek.

– Ezt a magyarázatot nem fogadhatjuk el, mivel nem tudtuk, hogy bűnt követünk el vele.

– A társadalom határozza meg, mit tekint bűnnek. Számotokra ésszerűtlennek és önkényesnek tűnhet, számunkra azonban nem; és ez itt a mi világunk, ahol teljes joggal mondhatjuk, hogy ebben és ebben a dologban rosszul cselekedtetek, tehát megérdemlitek a halált.

Bander mosolygott, mintha valami kellemes témáról csevegnének.

– Továbbá nincs jogotok, hogy holmi magasabb rendű erkölcs nevében tiltakozzatok. Van sugárpisztolyotok, amely egy mikrohullámú sugárnyaláb révén gyilkoló erejű hőt tud termelni. Pontosan azt teszi, amit én szándékozom tenni, de sokkal durvábban és fájdalmasabban, ebben biztos vagyok. Te minden tétovázás nélkül használnád ellenem ebben a pillanatban is, ha nem szívtam volna ki belőle az energiát, s ha volnék olyan bolond, hogy visszaadjam a mozgásszabadságodat... mert lám, nyomban kihúznád a fegyvert a tokjából.

Trevize kétségbeesetten mondta, de közben egy pillantást sem mert Blissre vetni, nehogy Bander figyelmét ráterelje:

– Kérlek, legalább könyörületességből ne tedd ezt!

– Először önmagammal és a világommal szemben kell könyörületesnek lennem, és éppen ezért kell meghalnotok – jelentette ki Bander hajthatatlanul.

Fölemelte a kezét, s a következő pillanatban Trevize-re ráborult a sötétség.

52.

A fojtogató sötétségben vadul villant át az agyán: ez lenne a halál? És mintha gondolata visszhangot verne, suttogást hallott:

– Ez a halál? – A szavak Pelorat hangján szóltak.

Trevize is megpróbált suttogni, s rá kellett döbbennie, hogy tud.

– Miért kérdezi? – szólt határtalan megkönnyebbüléssel. – Ha kérdezni tud, az maga mutatja, hogy nem a halál.

– Egyes régi legendák szerint van élet a halál után.

– Képtelenség – morogta Trevize. – Bliss! Itt van, Bliss?

Nem jött válasz.

Szavait ismét Pelorat visszhangozta:

– Bliss? Bliss? Mi történt, Golan?

– Bander nyilván meghalt – válaszolta Trevize –, így aztán nem tudja ellátni a birtokot energiával. A fények kialudtak.

– De hát hogyan? Azt akarja mondani, hogy Bliss tette?

– Feltételezem. Remélem, nem sínylette meg a dolgot.

– Négykézláb forgolódva tapogatózott ide-oda a föld alatti sötétségben, melyben csak a falak belsejében lobbant fel időnként szabad szemmel nem láthatóan egy-egy lebomló radioaktív atom.

– Aztán a keze valami meleghez és puhához ért. Amikor végigtapogatta, rájött, hogy egy láb. Olyan kicsi volt, hogy nem lehetett Banderé.

– Bliss?

A láb rúgott egyet, mire Trevize kénytelen volt elengedni.

– Bliss? Mondjon már valamit – unszolta.

– Élek – hallatszott a lány furcsán eltorzult hangja.

– De jól érzi magát? – sürgette Trevize.

– Nem.

Ekkor újra felderengett körülöttük valami fény, de nagyon gyengén. A falak szeszélyesen hol kivilágosodtak, hol meg elhomályosultak.

Ott hevert Bander, mint egy sötét rongykupac. Mellette kuporgott Bliss, Bander fejét fogva.

– A solarialakó halott – nézett föl Trevize-re és Peloratra. Az arca könnyektől csillogott a sápadtan derengő fényben.

– De miért sír? – hüledezett Trevize.

– Ne is sírjak, amikor megöltem egy gondolkodó, értelmes élőlényt? Nem ezt akartam.

Trevize lehajolt, hogy fölsegítse, a lány azonban ellökte. Pelorat letérdelt melléje, s halkan kérlelni kezdte:

– Kérlek, Bliss, életre már úgysem keltheted, inkább mondd el nekünk, mi történt.

A lány végre engedte, hogy lábra állítsák, s fakó hangon beszélni kezdett:

– Gaia is tudja azt, amit Bander tudott. Gaia fel tudja használni a világegyetemben egyenetlenül szétszóródott energiát, s munkára is tudja fogni mentális erejével.

– Tudtam – jelentette ki Trevize, aki nagyon szerette volna megnyugtatni a lányt, csak azt nem tudta, hogyan kell. – Jól emlékszem az első találkozásunkra az űrben, amikor maga – vagy inkább Gaia – foglyul ejtette a hajónkat. Ez jutott eszembe, amikor Bander, miután elvette a fegyvereimet, foglyul ejtett. Magával is így tett, de én bíztam benne, hogy ha akarja, ki tudja szabadítani magát.

– Nem. Kudarcot vallottam volna, ha megpróbálom. Amikor a hajójuk az én/mi/Gaia szorításunkban volt, valóban egyek voltunk Gaiával – mondta szomorúan. – Most azonban a hipertér választ el bennünket egymástól, s korlátot szab az én/mi/Gaia erőnknek. Különben is, Gaia ereje az agyak összességében van. De még az összes agynak együttvéve sincs meg az a transzduktorlebenye, ami ennek az egyetlen solariainak megvolt. Mi nem tudjuk olyan könnyedén, olyan hatékonyan és olyan fáradhatatlanul használni az energiát, mint ő. Láthatja, én nem tudok nagyobb világosságot gyújtani, és kétséges, meddig bírok ennyit is fenntartani, mielőtt végképp kimerülnék. Bander az egész hatalmas birtok energiaellátásáról képes volt gondoskodni, még akkor is, amikor aludt.

– De maga végzett vele – szólt közbe Trevize.

– Mert nem gyanakodott az erőmre – felelte Bliss –, és mert én semmit sem tettem, amivel elárultam volna. Nem gyanakodott rám, és egy csöpp figyelmet sem szentelt nekem. Teljes mértékben magára összpontosított, Trevize, mert magánál voltak a fegyverek – megint milyen jó szolgálatot tett, hogy fölfegyverezte magát! –, és nekem csak ki kellett várnom az alkalmat, hogy egyetlen gyors és váratlan csapással megállítsam. Amikor elérkezettnek látta a pillanatot, hogy megöljön bennünket, amikor minden idegszálával erre összpontosított, akkor tudtam lesújtani rá.

– És nagyszerűen sikerült.

– Hogy mondhat ilyen kegyetlenséget, Trevize?! Én csak meg akartam állítani. Csak meg akartam gátolni abban, hogy használja a transzduktorlebenyét. A meglepetésnek abban a pillanatában, amikor meg akart semmisíteni bennünket, ám tapasztalnia kellett, hogy nem tud, ellenben a körülöttünk lévő fény kezd elsötétülni, csak addig akartam növelni a szorításomat, hogy tartós, de természetes álmot bocsássak rá, majd kikapcsolhassam a transzduktorát. Akkor nem szakadt volna meg az energiaszolgáltatás, s kijuthattunk volna ebből az udvarházból a hajóhoz, hogy elhagyjuk a bolygót. Úgy terveztem, hogy amikor fölébred, elfelejtse mindazt, ami történt, attól a pillanattól kezdve, hogy meglátott bennünket. Gaia sohasem akar ölni, hogy elérjen valamit, amit gyilkosság nélkül is el lehet érni.

– Mi romlott el, Bliss? – kérdezte Pelorat halkan.

– Még sohasem volt dolgom olyasmivel, mint ezek a transzduktorlebenyek, és nem volt időm, hogy kitapasztaljam és megismerjem a működésüket. Puszta erőből sújtottam le a blokkoló egységemmel, s az, úgy látszik, nem sikerült úgy, ahogy kellett volna. Nem azt a nyílást zárta le, amelyiken az energia belép a lebenyekbe, hanem azt, ahol távozik belőlük. E lebenyeket szüntelenül ostromolják az energia vad hullámai, de normális körülmények között az agy ki is áramoltatja ugyanezt az energiát, s ezáltal megvédi magát. Ám amikor én lezártam a kivezető nyílást, az energia megrekedt a lebenyekben, s a másodperc töredéke alatt úgy megemelte a hőmérsékletet, hogy az agy fehérjeállománya robbanásszerűen működésképtelenné vált, s Bander meghalt. Amikor a fények kialudtak, én azonnal feloldottam a blokkoló egységemet, de persze akkor már túl késő volt.

– Nem tudom, mi egyebet tehettél volna, drágám, mint amit tettél – mondta Pelorat.

– Hogyan vigasztalódhatnék ezzel, ha egyszer öltem?

– Bander döntött úgy, hogy megöl minket – szólt közbe Trevize.

– Ezért meg kellett állítanom, de nem lett volna szabad megölnöm.

Trevize habozott. Nem akarta kimutatni türelmetlenségét, mert nem volt szándékában megsérteni vagy még jobban felzaklatni Blisst, aki végül is az egyedüli védelmezőjük volt ebben a tökéletesen ellenséges világban.

– Bliss – mondta óvatosan –, ideje, hogy túltegyük magunkat Bander halálán. Látja, mindenféle energiaszolgáltatás megszűnt a birtokon. A Solaria többi lakója ezt előbb vagy utóbb észre fogja venni, de inkább előbb, mint utóbb. És akkor kénytelenek lesznek közbelépni. Nem hinném, hogy vissza tudná verni többek esetleges összevont támadását. És ahogy bevallotta, még ezt a korlátozott energiaszolgáltatást sem lesz képes sokáig fenntartani, ha pillanatnyilag győzi is. Ezért fontos lenne, hogy késlekedés nélkül visszajussunk a felszínre, a hajónkhoz.

– De Golan – mondta Pelorat –, hogy csináljuk ezt? Sok-sok kilométert tettünk meg egy tekervényes labirintusban – én legalábbis annak érzékeltem –, és ami engem illet, a leghalványabb sejtelmem sincs, hogyan érhetnénk el a felszínt. Mindig nagyon nehezen tudtam tájékozódni.

Trevize körülnézett, és rájött, hogy Peloratnak igaza van.

– Szerintem sok út vezethet a felszínre – mondta –, nem kell feltétlenül megtalálnunk azt, amelyiken lejöttünk.

– De nem tudjuk, merre van bármelyik kivezető út. Miként találjuk meg?

Trevize újra Blisshez fordult.

– Észlel valamit mentálisan, aminek a segítségével kijuthatnánk?

– A birtokon egyetlen robot sem működik – válaszolta Bliss. – Érzek odafönt valami gyenge szubintelligens susogást, de ebből csak az következik, hogy a felszín a fejünk fölött van, amit amúgy is tudunk.

– Hát akkor nincs más hátra, keresnünk kell valamilyen nyílást – állapította meg Trevize.

– Vaktában? – borzadt el Pelorat. – Ez nem fog menni.

– Talán igen, Janov – mondta Trevize. – Ha keressük, van rá némi esélyünk, hogy megtaláljuk. De ha itt maradunk, akkor eleve sikertelenségre ítéljük magunkat. Jöjjön, hisz a halvány esély is több, mint a semmi.

– Várjon – szólalt meg Bliss. – Érzek valamit.

– Mit? – kérdezte Trevize.

– Egy agyat.

– Értelmes lényét?

– Igen, azonban korlátozottan értelmesét, azt hiszem. De érzek még valamit, még ennél is határozottabban.

– Mi az? – Trevize alig tudta féken tartani a türelmetlenségét.

– Félelem! Elviselhetetlen rémület! – suttogta Bliss.

53.

Trevize gyászos tekintettel nézett körül. Tudta, hol jöttek le, de egy percig sem hitte, hogy visszafelé is megtalálják ugyanazt az utat. Ami azt illeti, nem is nagyon figyelt a kanyarokra és az elágazásokra; ki gondolta volna, hogy olyan helyzetbe kerülnek, hogy egyedül, minden segítség nélkül, ráadásul alig pislákoló fénynél kell visszatalálniuk?

– Gondolja, Bliss, hogy be tudja indítani a kocsit? – kérdezte.

Biztos, hogy be tudom, Trevize, de ebből még nem következik, hogy vezetni is tudom.

– Azt hiszem, Bander mentális erővel vezette – szólt közbe Pelorat. – Nem láttam, hogy egy ujjal is hozzáért volna, miközben a kocsi haladt.

– Igen, Pel, mentálisan csinálta, de hogyan mentálisan? – kérdezte szelíden Bliss. – Ezzel az erővel azt is mondhattad volna, hogy kapcsológombok segítségével. Hát persze... de ha én nem tudom, mikor melyik gombot kell működtetni, akkor hiába minden, nem igaz?

– Azért megpróbálhatná – biztatta Trevize.

– Ha megpróbálom, akkor minden idegszálammal arra kell összpontosítanom, márpedig a világosságot is fenn kellene tartanom ugyanakkor; a kettő együtt nem fog menni. Hiába is jönnék tehát rá, hogyan kell irányítani, a kocsinak akkor sem vennék sok hasznát.

– Vagyis gyalogosan kell bolyonganunk, így van?

– Attól tartok, igen.

Trevize belebámult a homály mögötti, de azért vészesen közeli tömör, gyászos sötétségbe. Nem látott, nem hallott semmit.

– Bliss, érzi még azt a rémült elmét? – kérdezte.

– Igen, érzem.

– Meg tudja állapítani, hol van? Oda tud vezetni bennünket?

– A mentális érzékelés egyenes vonalú, természetes anyagok nem törik meg az útját; tehát meg tudom állapítani, hogy ebből az irányból jön. – A sötét fal egy pontjára mutatott, majd folytatta: – Csakhogy nem sétálhatunk át hozzá a falon. A legjobb, amit tehetünk, hogy követjük a folyosó vonalát, lehetőség szerint mindig arrafelé, ahonnan a legerősebben sugárzik az észlelés. Egy szó mint száz, a hideg meleg játékot kell játszanunk.

– Akkor induljunk máris.

Pelorat visszahúzta.

– Várjon, Golan! Biztos, hogy meg akarjuk találni azt az izét, bárki legyen is? Ha fél, akkor talán nekünk is okunk lesz rá, hogy féljünk.

Trevize türelmetlenül rázta meg a fejét.

– Nincs más választásunk, Janov. Ha fél, ha nem, az egy értelmes lény, és lehet, hogy hajlandó lesz, vagy kényszeríteni tudjuk rá, hogy fölvezessen bennünket a felszínre.

– És Bandert itt hagyjuk, csak így, a földön? – feszengett Pelorat.

Trevize megfogta Pelorat könyökét.

– Nézze, Janov, itt sem tehetünk mást. Valamelyik solariai majd újra beindítja a birtokot, s akkor a robotok megtalálják és gondjaikba veszik Bandert... de remélem, addigra mi már biztonságban leszünk.

Előreengedte Blisst, hogy mutassa az utat. A lány közvetlen közelében valamivel több volt a fény, s ő minden ajtó előtt, minden elágazásban megállt, hogy kitapogassa, melyik irányból sugárzik a félelem. Néha belépett egy-egy ajtón, vagy bekanyarodott egy oldalfolyosóra, aztán visszajött, hogy másik utat válasszon, miközben Trevize tehetetlenül nézte.

Valahányszor Bliss határozottan fordult valamelyik irányba, kigyulladt előtte a fény. Trevize észrevette, hogy ezúttal valóban világosabb lett, vagy mert a szeme már hozzászokott a homályhoz, vagy mert Bliss megtanulta, hogyan kell hatékonyabban átalakítani az energiát. Egy ízben, amikor mentében rátette a kezét az egyik földbe szúrt fémrúdra, a fény észrevehetően fölerősödött. Bliss bólintott, mint aki meg van elégedve magával.

A legkevésbé sem látszott ismerősnek semmi: szinte bizonyos volt, hogy a föld alatti udvarház olyan részeiben bolyonganak, ahol idefelé jövet nem jártak.

Trevize szüntelenül meredeken fölfelé vezető folyosókat keresett, s közben a mennyezetet is tanulmányozta, hátha fölfedez valahol egy csapóajtót. Még hasonlót sem látott, tehát nem maradt más reményük a kijutásra, mint az a rémült elme.

A csendben csak a lépteik nesze hallatszott, a sötétségben csak a hármójukat körülölelő halvány fény világított; itt, a halál birodalmában csak ők voltak az élők. Olykor egy-egy mozdulatlanul ülő vagy álló robot sötét tömege vált ki a homályból. Egyszer egy oldalán fekvő, furán görcsbe merevedő végtagú robotot pillantottak meg. Elveszthette az egyensúlyát, gondolta Trevize, és elesett, amikor az energia megszűnt. A gravitáció erejét sem az élő, sem a halott Bander nem befolyásolhatta. Most az egész hatalmas Bander-birtokon mozdulatlanul állnak vagy fekszenek a robotok, és a határok mentén nyilván ezt fogják észrevenni a leghamarabb.

De az is lehet, hogy nem, jutott eszébe hirtelen. A solarialakók bizonyára számon tartják, melyikük halála várható a kor vagy a fizikai leromlás következtében. Világuk ilyenkor riadót fúj, és felsorakozik. Bander azonban váratlanul, előre nem láthatóan, élete virágjában halt meg. Ki gondolna vagy számítana rá? Ki figyelné a működés megszűnésének a jeleit?

De nem (és Trevize felhagyott az optimizmussal és az önvigasztalással, ami nem volt más, mint a túlzott önbizalom veszélyes fényűzése), a solarialakók észre fogják venni, hogy a Bander-birtokon minden tevékenység megszűnt, és nyomban akcióba lépnek. Mindnyájan érdekeltek a birtokok öröklésében, ezért nem hagyhatnak annyiban egyetlen halálesetet sem.

– A szellőzés megszűnt – motyogta Pelorat kétségbeesetten. – Egy ilyen föld alatti helyet szellőztetni kell, és ehhez Bander adta az energiát. Most ez is leállt.

– Nem számít, Janov – nyugtatta meg Trevize. – Egy ekkora üres házban annyi a levegő, hogy akár évekig is kibírnánk.

– Majdnem egyre megy. Lelkileg van rám rossz hatással.

– Kérem, Janov, ne engedjen a klausztrofóbiájának.

Bliss, közelebb jutottunk egyáltalán?

– Sokkal közelebb, Trevize – válaszolta a lány. – Az érzés erősebb, és a hollétét is világosabban észlelem.

Határozottabb léptekkel haladt előre, kevesebbet tétovázott ott, ahol két irány között kellett választania.

– Ott! Ott! – suttogta. – Nagyon erősen érzem.

– Én már hallom is – jegyezte meg Trevize szárazon.

Mindhárman megtorpantak, s akaratlanul is visszatartották a lélegzetüket. Halk nyögdécselést hallottak, melyet időnként feltörő zokogás szakított félbe.

Egy tágas szobába léptek. Ahogy kigyulladt a fény, látták, hogy – ellentétben az eddig látottakkal – ezt a szobát gazdagon és színesen rendezték be.

A szoba közepén egy robot állt, kissé előrehajolva, karját szinte gyengéd mozdulattal kitárva, és persze tökéletes mozdulatlanságban.

A robot mögött ruha libbent, s az egyik oldalán a rémülettől tágra nyílt szempár villant... a szívet tépő zokogás egy pillanatra sem csitult el.

Trevize futva indult a robot mögé, mire a másik oldalon egy apró alak ugrott ki sikoltozva. Megbotlott, elesett, s most ott feküdt a földön, a szemét eltakarva, rúgkapálva, mintha így akarná távol tartani a veszedelmet, bármelyik irányból jönne is, és csak sikított, sikított...

– Egy gyerek – mondta Bliss teljesen fölöslegesen.

54.

Trevize zavartan lépett hátra. Mit keres itt egy gyerek? Bander annyira büszke volt a tökéletes szabadságára, annyira ragaszkodni látszott hozzá...

– Pelorat, aki – ha valamilyen homályos eseménnyel került szembe – a legkevésbé volt alkalmas rá, hogy a vaslogikára hagyatkozzék, azonnal megtalálta a megoldást.

– Gondolom, az örökös – mondta.

– Bander gyermeke – hagyta jóvá Bliss –, de szerintem még túl fiatal, hogy örökös lehessen. A solariabelieknek másutt kell találniuk egyet.

Nem azzal az átható, merev pillantással, inkább szelíden hipnotizálva nézte a gyereket, aki lassanként lecsendesedett. Kinyitotta a szemét, és visszanézett Blissre. Sikítozása halk hüppögéssé csitult.

Bliss sajátos hangokat hallatott, csillapító szótöredékeket, melyeknek önmagukban nem sok értelmük volt, de erősítették gondolatai megnyugtató hatását. Olyan volt az egész, mintha végigtapogatná a gyerek ismeretlen agyát, hogy érezze, hol kell kisimítania az összekuszált érzelmeket.

A gyerek lassan, tekintetét mindvégig Blissre függesztve felállt, egy pillanatra megtántorodott, majd odarohant a néma, mozdulatlanná fagyott robothoz. Átkarolta a vaskos robotlábat, mintha az érintése biztonságát sóvárogná.

– Azt hiszem, a robot a... a dajkája vagy a gondviselője – szólalt meg Trevize. – Gondolom, egy solariai nem viselhet gondot egy másik solariaira, még a saját gyermekére sem.

– És feltételezem, hogy a gyerek hermafrodita – mondta Pelorat.

– Annak kell lennie – helyeselt Trevize.

Bliss, akit kezdettől fogva teljesen lekötött a gyerek, lassan közelebb lépett hozzá, tenyerét maga felé fordítva megemelte a kezét, mintha mutatni akarná, hogy nem áll szándékában megragadni. A gyerek most csendben volt, nézte a közeledőt, de még szorosabban ölelte a robotot.

– Gyere, kicsi... gyerek-meleg... gyerek-puha... meleg, jó, biztonság, gyerek... biztonság... biztonság – dünnyögte Bliss.

Megállt, s szemét egyre a gyereken tartva, halkan azt mondta:

– Pel, szólj hozzá az ő nyelvén. Mondd neki, hogy mi robotok vagyunk, s azért jöttünk, hogy gondját viseljük most, hogy az energia megszűnt.

– Robotok! – hőkölt vissza Pelorat.

– Azt kell hinnie, hogy robotok vagyunk... azoktól nem fél. És még sohasem látott emberi lényt, talán el sem tudja képzelni, milyenek lehetnek.

– Nem biztos, hogy rájövök a megfelelő kifejezésre – szabadkozott Pelorat. – Nem ismerem a "robot" szó archaikus megfelelőjét:

– Akkor mondd azt, hogy "robot". Ha azt nem érti, akkor mondj "vaslényt". Mondj, amit csak tudsz.

Pelorat lassan, szót szó mellé rakosgatva beszélni kezdett. A gyerek feszülten figyelte, mintha meg akarná érteni.

– Ha már itt tartunk, azt is megkérdezhetné, hogyan jutunk ki – szólt közbe Trevize.

– Nem – ellenkezett Bliss. – Még nem. Előbb a bizalom, csak aztán az információ. A gyerek, aki most Peloratot nézte, lassan engedett a robotot fogva tartó szorításából, és élesen csipogó, dallamos nyelven beszélni kezdett.

– Nekem túlságosan gyors a beszéde – mondta Pelorat idegesen.

– Kérd meg, hogy ismételje el lassabban – tanácsolta Bliss. – Én mindent megteszek, hogy megnyugtassam, és megszabadítsam a félelmétől.

Pelorat újra végighallgatta a gyereket, majd azt mondta:

– Mintha azt kérdezné, hogy mi állította meg Jembyt. Jemby nyilván a robot.

– Kérdezz rá, és tisztázd, Pel.

Pelorat mondott valamit, aztán fülelt, s végül így szólt:

– Igen, Jemby a robot. A gyerek Fallomnak nevezi magát.

– Nagyszerű! – Bliss fénylő, boldog mosollyal nézett a gyerekre, rábökött, és azt mondta: – Fallom. Okos Fallom. Bátor Fallom. – Aztán kezét a saját mellére tette, és azt mondta: – Bliss.

A gyerek elmosolyodott. Nagyon vonzó volt így mosolyogva.

– Bliss – mondta, kissé pöszén ejtve az sz-et.

– Bliss – szólt Trevize –, ha fel tudná éleszteni Jembyt, meg tudná mondani nekünk azt, amire kíváncsiak vagyunk. Pelorat éppúgy szót érthetne vele, mint a gyerekkel.

– Nem! – tiltakozott Bliss. – Az nagyon rossz lenne. A robot elsőrendű kötelessége, hogy megvédje a gyereket. Ha megint működne, és meglátna itt bennünket, észrevenné, milyen különös emberek vagyunk, és rögtön ránk támadna. Különös emberi lényeknek itt nincs semmi keresnivalójuk. Ha aztán kénytelen lennék ismét inaktiválni, egyrészt nem adna nekünk felvilágosítást, másrészt a gyereknek végig kellene néznie az egyetlen általa ismert szülő második megbénítását. Egyszóval én nem teszek ilyesmit.

– De nekünk azt mondták – szólalt meg Pelorat szelíden –, hogy a robotok nem árthatnak az emberi lényeknek.

– Azt mondták, igaz – hagyta helyben Bliss –, de azt már nem mondták, hogy ezek a solarialakók miféle robotokat terveztek. És még ha ezt úgy tervezték is, hogy ne árthasson, választania kell a saját gyereke, illetve a saját gyerekéhez legközelebb álló lény és három olyasvalaki között, aki az ő szemében még csak nem is emberi lény, pusztán törvénytelen betolakodó. Természetes, hogy a gyereket fogja választani, és megtámad bennünket.

Újra a gyerekhez fordult.

– Fallom – mondta –, Bliss. – Aztán ujjával mutatta: – Pel, Trev.

– Pel, Trev – ismételte a gyerek szófogadóan.

Bliss közelebb lépett hozzá, két keze lassan elindult feléje. A gyerek figyelte, majd hátrált egy lépést.

– Nyugalom, Fallom – mondta Bliss. – Jól van, Fallom. Érintsd, Fallom. Szép, Fallom.

A gyerek lépett egyet feléje, és Bliss szinte sóhajtotta:

– Jól van, Fallom.

Megérintette Fallom csupasz karját, mert a gyerek – szülőjéhez hasonlóan – csak egy hosszú, elöl nyitott ingruhát s alatta ágyékkötőt viselt. A gyengéd érintés után Bliss visszahúzta a kezét, várt, majd újra megérintette, ezúttal lágyan cirógatva.

A gyerek szeme lecsukódott a Bliss agyából sugárzó erős, csillapító hatásra. Bliss két keze lassan, puhán, szinte alig érintve kúszott fölfelé a gyerek vállán, nyakán, fülén, majd a hosszú barna haj alatt egy bizonyos pontig a fülek mögött és fölött. Akkor leejtette a kezét, és megszólalt:

– A transzduktorlebenyek még kicsik. A koponyacsontok még nem fejlődtek ki egészen. Most csak egy kemény bőrréteg van ott, ahol a lebenyek később teljesen kifejlődnek, s a kitüremkedést csont veszi majd körül. Vagyis pillanatnyilag ő még nem irányíthatja a birtokot, sőt még a saját személyi robotját sem tudja életre kelteni. Kérdezd meg, Pel, hogy mennyi idős.

Pelorat egy röpke párbeszéd után kijelentette:

– Tizennégy éves, ha jól értettem.

– Inkább tizenegynek néztem – mondta Trevize.

– Az évek hossza ezen a világon nem feltétlenül egyezik meg a galaktikus szabványévvel. Különben is, az űrlakók állítólag hosszabb életűek, és ha a solarialakók ebben az értelemben is olyanok, mint a többi űrlakó, akkor az ő fejlődési életszakaszuk is hosszabb. Az évek tehát semmit sem mondanak nekünk.

– Elég az antropológiából – csattant fel kissé ingerülten Trevize. – Vissza kell jutnunk a felszínre, és mivel egy gyerekre akadtunk, fölöslegesen vesztegetjük az időnket. Ő nyilván nem ismeri a fölfelé vezető utat. Lehet, hogy még nem is járt a felszínen.

– Pel! – szólt Bliss.

Pelorat megértette, mire gondol Bliss, s az eddigi leghosszabb társalgást bonyolította le Fallommal. Végül azt mondta:

– A gyerek tudja, mi az a nap. Azt mondja, látta már. Azt hiszem, fákat is látott. Mintha nem lenne egészen biztos abban, hogy mit jelent az utóbbi szó – vagy legalábbis az a szó, amelyet én használtam...

– Értem, Janov – vágott közbe Trevize –, de térjünk a lényegre.

– Azt mondtam Fallomnak, ha ki tudna vezetni minket a felszínre, talán újra működésbe tudnánk hozni a robotot. Pontosabban azt ígértem neki, hogy életre fogjuk kelteni. Gondolja, hogy képesek lennénk rá?

– Ezen ráérünk később törni a fejünket – válaszolta Trevize. – Mondta, hogy kivezet minket?

– Igen. Gondoltam, ha ilyen ígéretet teszek, akkor jobban fog igyekezni. Talán vállalhatjuk a kockázatot, hogy csalódást okozunk neki.

– Gyerünk – adta ki a parancsot Trevize –, induljunk. Az egész elméleti szinten marad, ha itt találnak bennünket a föld alatt.

Pelorat mondott valamit a gyereknek, aki elindult; aztán megállt, és visszanézett Blissre.

– Bliss nyújtotta a kezét, s kézen fogva mentek tovább.

– Én vagyok az új robot – jegyezte meg a lány halvány mosollyal.

– Úgy látom, mintha a gyerek belenyugodott volna – jegyezte meg Trevize.

Fallom szökdécselve haladt az úton, és Trevize eltűnődött, vajon csak azért boldog-e, mert Blissnek gondja volt rá, hogy boldog legyen, vagy ezen túl is elfogta az izgalom, hogy láthatja a felszínt, ráadásul van három új robotja – vagy csak arra a gondolatra izgalomba jött, hogy visszakapja pótszülőjét, Jembyt. Nem mintha számított volna – mindaddig, míg a gyermek vezeti őket.

S lám, tétovázás nélkül haladt előre, egyszer sem torpant meg, amikor választania kellett két út között. Valóban tudta, hová megy, vagy csak közömbös volt, mint a gyermekek általában? Csak játszott, s nem is számolt a végeredménnyel?

De Trevize érezte, hogy enyhén elnehezülő léptei fölfelé vezetnek, s látta, hogy az önmaga fontosságának tudatában ugrándozó gyermek fölfelé mutogat, és csacsog valamit.

Peloratra nézett, aki megköszörülte a torkát, és így szólt:

– Azt hiszem, "kapuhoz vezető utat" mond.

– Remélem, jól hiszi – dörmögte Trevize.

A gyerek kitépte magát Bliss kezéből, és futásnak eredt. A padló egy pontjára mutatott, amely mintha sötétebb árnyalatú lett volna, mint a többi rész körülötte. Ráállt a sötét foltra, néhányszor föl-le ugrált rajta, majd megfordult. Látszott a döbbenet az arcán, s a következő pillanatban fülhasogató, pergő szóözönben tört ki.

Bliss elfintorodott.

– Nekem kell energiát szolgáltatnom. Ettől teljesen ki fogok merülni.

Arca kissé elvörösödött, a fény elhomályosult, de Fallom előtt kinyílt az ajtó, amit ő csengő szoprán nevetéssel jutalmazott.

Kiiramodott az ajtón, a két férfi pedig követte. Bliss lépett ki utolsónak, s amikor visszanézett, látta, hogy odabent ismét mindent elnyel a sötétség, s az ajtó bezárul. Akkor elcsigázottan megállt, s levegő után kapkodott.

– Kijutottunk hát – szólalt meg Pelorat. – De hol van a hajó? Mindnyájan megálltak a szelíd alkonyi fényben.

– Úgy rémlik, mintha arrafelé volna – mormolta Trevize.

– Nekem is úgy rémlik – mondta Bliss. – Induljunk. – És kezét nyújtotta Fallomnak.

Nem hallatszott más, csak a szél zúgása, az állatok neszezése és hangjai. Elhaladtak egy robot mellett, amely mozdulatlanul állt egy fa közelében, s valamilyen ismeretlen céllal tartott a kezében egy tárgyat.

Pelorat látható kíváncsisággal lépett feléje, de Trevize rászólt:

– Nem ránk tartozik, Janov. Menjünk tovább.

– Újabb robot mellett mentek el, amely felbukva hevert a földön.

– Sok-sok kilométerre minden irányban heverhetnek így elszórtan a robotok – jegyezte meg Trevize, majd diadalittasan felkiáltott: – És íme a hajó!

Megszaporázták a lépteiket, de hirtelen megtorpantak. Fallom izgatott cincogásban tört ki.

A hajó mellett kezdetleges légi járműre emlékeztető tárgy állt, holmi energiapazarló, ráadásul törékeny légcsavarral fölszerelve. Mellette, a hajóhoz vezető utat elállva a külvilágiak kis csapata előtt, négy emberi alak állt.

– Késő – mondta Trevize. – Túl sok időt vesztettünk. Most mi lesz?

– Négy solariai? – tűnődött Pelorat. – Az nem lehet. Biztos, hogy nem bírnák ki ezt a testi közelséget. Gondolja, hogy esetleg holoképek lehetnek?

– Teljesen anyagi felépítésűek – szólt közbe Bliss. – Ebben biztos vagyok. De nem solarialakók. Az agyuk világosan mutatja. Robotok.

55.

Akkor hát előre! – adta ki a jelszót Trevize. Nyugodt léptekkel indult a hajó felé, a többiek pedig követték.

– Mi a szándéka? – kérdezte alig hallhatóan Pelorat.

– Ha robotok, akkor engedelmeskedniük kell a parancsnak.

A robotok várakozóan nézték őket, s Trevize sem vette le róluk a szemét, miközben egyre közelebb értek.

Igen, csakis robotok lehettek. Furcsán kifejezéstelen arcukat mintha kitömött bőrből készítették volna, s egyenruhájuk egyetlen négyzetcentiméternyi bőrfelületet sem hagyott fedetlenül az arcukon kívül. Még a kezüket is vékony, áttetsző kesztyű takarta.

Trevize csak úgy mellékesen intett, s a mozdulata tévedhetetlenül fejezte ki nyers óhaját, hogy álljanak félre az útból. A robotok nem mozdultak. Trevize fojtott hangon szólt oda Peloratnak:

– Öntse szavakba, Janov. Legyen határozott.

Pelorat megköszörülte a torkát, s a hangját merőben szokatlan baritonná mélyítve lassan beszélni kezdett, miközben legalább olyan határozott hessegető mozdulatokat tett, mint az imént Trevize. Erre az egyik robot, amely egy árnyalattal mintha magasabb lett volna a többinél, tett valamilyen ridegen gúnyos megjegyzést.

Pelorat Trevize-hez fordult.

– Azt hiszem, azt mondja, hogy mi külvilágiak vagyunk.

– Mondja meg nekik, hogy emberek vagyunk, és engedelmességgel tartoznak nekünk.

A robot ekkor furcsa, de érthető galaktikus nyelven szólalt meg:

– Értelek, külvilági. Beszélem a galaktikus nyelvet. Mi testőr robotok vagyunk.

– Akkor hallottátok, hogy azt mondtam, emberek vagyunk, ezért engedelmeskednetek kell nekünk.

– Arra vagyunk beprogramozva, külvilági, hogy csak az uralkodóknak engedelmeskedjünk. Ti nem vagytok sem uralkodók, sem solariaiak. Bander uralkodó nem válaszolt az érintkezés szokott időpontjában, ezért el kellett jönnünk, hogy közelebbről is megvizsgáljuk a dolgot. Ez a kötelességünk. Találtunk egy nem solariai gyártmányú űrhajót, több itt tartózkodó külvilágit, és láttuk, hogy valamennyi Bander-robot leállt. Hol van Bander uralkodó?

Trevize megrázta a fejét, és lassan, minden szavát megfontolva, így válaszolt:

– Semmit sem tudunk arról, amiről beszélsz. Elromlott a hajónk számítógépe. Szándékaink ellenére találtuk magunkat e különös bolygó közelében. Leszálltunk, hogy meghatározzuk a helyzetünket. Minden robotot működésképtelenül találtunk. Semmit sem tudunk arról, hogy mi történhetett.

Ez nem hihető válasz. Ha a birtokon minden robot hatástalanítva van, és minden energiaszolgáltatás megszűnt, akkor Bander uralkodó minden bizonnyal halott. Nem logikus az a feltételezés, hogy véletlenül éppen akkor halt meg, amikor ti földet értetek. Kell lennie valamilyen okszerű összefüggésnek.

Trevize ösztönösen is úgy válaszolt, hogy zavart keltsen, és jelezze, hogy idegen lévén nem érti a helyzetet, tehát ártatlan:

– De hát nem szűnt meg az energiaellátás. Te és a többiek működtök.

– Mi testőr robotok vagyunk – felelte a robot. – Nem tartozunk egyik uralkodóhoz sem. A bolygóhoz tartozunk. Nem az uralkodók működtetnek, atommeghajtásúak vagyunk. Újra megkérdezem: hol van Bander uralkodó?

Trevize körülnézett. Pelorat nyugtalannak látszott, Bliss összeszorította az ajkát, de nyugodt maradt. Fallom reszketett, ám Bliss keze megérintette a vállát, mire kissé összeszedte magát, s az arca is kisimult. (Bliss lecsillapította volna?)

– Még egyszer és utoljára megkérdezem: hol van Bander uralkodó? – kérdezte a robot.

– Nem tudom – felelte Trevize mogorván.

A robot bólintott, mire társai közül ketten gyors léptekkel távoztak. A robot folytatta:

– Testőrtársaim átkutatják az udvarházat. Addig én folytatom a kihallgatást. Add át nekem azokat a tárgyakat, melyeket az oldaladon viselsz.

Trevize hátrált egy lépést.

– Azok ártalmatlanok.

– Ne mozdulj még egyszer. Nem kérdeztem, hogy ártó vagy ártalmatlan természetűek-e. Kértem őket.

– Nem.

– A robot villámgyorsan előrelépett, karja mozdulata csak egy villanás volt, Trevize nem is látta, mi történik. A robot megragadta a vállát, s egyre erősebben nyomta lefelé. Trevize térdre esett.

– A tárgyakat – mondta a robot, és nyújtotta a másik kezét.

– Nem – zihálta Trevize.

Bliss odaugrott, kihúzta a sugárpisztolyt a tokjából, és mielőtt a robot markában lévő Trevize megakadályozhatta volna, már nyújtotta is a robot felé.

– Itt van, testőr – mondta –, és ha vársz még egy pillanatot, itt a másik is. És most ereszd el a társamat.

– A robot, mindkét kezében a fegyverekkel, visszalépett, Trevize pedig lassan, a fájdalomtól eltorzult arccal, bal vállát nyomkodva fölemelkedett.

Fallom halkan nyöszörgött. Pelorat végső kétségbeesésében fölkapta, és erősen magához szorította.

Bliss dühösen súgta oda Trevize-nek:

– Miért veszi fel a harcot vele? Két ujjal megölheti magát.

Trevize felmordult, majd összeszorított foggal súgta vissza:

– Miért nem bánik el maga vele?

– Próbálom. Időbe telik. De az agya olyan erősen be van programozva, hogy nem férek hozzá. Tanulmányoznom kell. Húzza az időt.

– Ne tanulmányozza az agyát. Csak pusztítsa el – mondta Trevize majdnem hangtalanul.

Bliss szeme a robotra villant. Az elmélyülten vizsgálgatta a fegyvereket, miközben a másik, aki ott maradt mellette, a külvilágiakat tartotta szemmel. Láthatóan egyiküket sem érdekelte, mit sutyorog egymás között Trevize és Bliss.

– Nem. Semmi rombolás – jelentette ki Bliss. – Az első világon már elpusztítottunk és megsebesítettünk egy-egy kutyát. És tudja, mi történt ezen a világon. – Újabb gyors pillantás a testőr robotokra. – Gaia nem pusztítja fölöslegesen az életet és az értelmet. Időre van szükségem, hogy békésen elintézzem.

Hátralépett, és mereven nézett a robotra.

– Ezek fegyverek – mondta a robot.

– Nem – felelte Trevize.

– De – mondta Bliss –, csak már nem használhatók. Nincs bennük töltés.

– Valóban? Miért hordasz olyan fegyvereket, amelyekben nincs töltés? Lehet, hogy mégis működnek? – Kézbe vette az egyik fegyvert, s hüvelykujját a megfelelő helyre tette. – Így kell működtetni?

– Igen – felelte Bliss. – A gomb megnyomásával hozhatnád működésbe, ha volna benne energia... de nincs.

– Biztos? – A robot Trevize-re irányozta a fegyvert. – Még most is azt mondod, nem történik semmi, ha működésbe hozom?

– Nem fog működni – állította Bliss.

Trevize megdermedt, hang sem jött ki a torkán. A sugárpisztolyt megnézte, miután Bander ártalmatlanná tette, és az tökéletesen néma volt, de a robot az idegkorbácsot tartotta a kezében. Azt pedig nem ellenőrizte.

Ha csak egy picinyke energia maradt benne, annyi is elég a fájdalomérző idegek stimulálására, és amit érezni fog, ahhoz képest a robot szorítása amolyan gyengéd paskolás volt.

Valaha, a Űrtengerészeti Akadémia hallgatójaként, mint minden kadét, Trevize is kénytelen volt elviselni az idegkorbács legenyhébb ütését. Csak hogy megtudják, milyen érzés. Úgy érezte, több tapasztalatra semmi szüksége.

A robot megnyomta a gombot, s Trevize egy pillanatra fájdalmas merevséget érzett a tagjaiban – aztán lassan ellazított. A korbács is tökéletesen ártalmatlan volt.

A robot Trevize-re bámult, majd ledobta a fegyvereket.

– Hogy lehet, hogy ezekből kiszívták az energiát? – kérdezte szigorúan. – Ha nem használhatók, akkor miért hordod őket magadnál?

– Megszoktam a súlyukat, ezért üresen is viselem őket mindenütt – válaszolta Trevize.

– Ennek semmi értelme – jelentette ki a robot. – Mindnyájan le vagytok tartóztatva. Itt tartalak benneteket további kihallgatásra, és ha az uralkodók úgy határoznak, megszüntetjük a működéseteket. Hogy kell kinyitni a hajót? Át kell kutatnunk.

– Nem lesz benne köszönet – mondta Trevize. – Nem fogjátok megérteni.

– Ha én nem is, az uralkodók igen.

– Ők sem fogják megérteni.

– Akkor majd te elmagyarázod nekik, hogy megértsék.

– Én ugyan nem.

– Akkor megszüntetjük a működésedet.

– Ha hatástalanítotok, azzal még nem kaptok magyarázatot, és az az érzésem, ha elmagyarázom, akkor is hatástalanítotok.

– Folytassa – súgta Bliss. – Kezdem érteni az agyműködését.

A robot ügyet sem vetett Blissre. (Vajon a lány intézte így? – töprengett Trevize, és vadul kívánta, bárcsak így volna.) Továbbra is kizárólag Trevize-re összpontosított.

– Ha nehézségeket támasztasz, akkor részlegesen fogunk hatástalanítani. Kárt okozunk benned, s akkor majd kénytelen leszel elmondani mindazt, amit tudni akarunk.

– Várj, ezt nem tehetitek! – kiáltott fel hirtelen Pelorat, félig sírós hangon. – Testőr, ezt nem tehetitek!

– Minden részletre kiterjedő utasításaim vannak – válaszolta a robot higgadtan. – Megtehetem. Természetesen csak annyira rongálom meg, hogy a szükséges felvilágosítást azért még megkaphassuk.

– De nem teheted. Mondom, hogy nem. Én külvilági vagyok, és a két társam is az. De ez a gyerek – nézett Pelorat Fallomra, aki még mindig a karjában volt – solarialakó. Ő majd megmondja, mit kell tenned, és neki engedelmességgel tartozol.

Fallom Peloratra nézett, de nyitott szemében nem volt értelem. Bliss hevesen megrázta a fejét, de Pelorat értetlenül bámult rá. A robot tekintete egy pillanatra megpihent Fallomon, majd azt mondta:

– A gyerek nem számít. Nincs transzduktorlebenye.

– Még nincs teljesen kifejlődve – vitatkozott Pelorat –, de idővel lesz neki. Ő solariai gyerek.

– Valóban gyerek, de teljesen kifejlett transzduktorlebenyek híján nem nevezhető solaria-lakónak. Az utasításait nem kell követnem, és védelmeznem sem kell őt.

– De hiszen ő Bander uralkodó utóda!

– Igazán? Honnan tudod?

Pelorat hebegni kezdett, mint mindig, ha túl komoly dologról esett szó.

– Mi-mi-miféle m-más gyerek lehetne m-még ezen a birtokon?

– Honnan tudod, hogy nincs belőlük egy tucatnyi?

– Láttál itt más gyereket?

– Most én kérdezek.

Ebben a pillanatban a robot figyelmét elterelte a társa, amely megérintette a karját. Az udvarházba leküldött robotok gyors futólépésben jöttek vissza, ami kétségtelenül szokatlan viselkedés volt a részükről.

Csend volt, amíg oda nem értek; akkor az egyik solar nyelven beszélni kezdett, s szavai nyomán mintha mind a négy robot elvesztette volna a rugalmasságát. Egy másodpercre ellankadtak, szinte lekókadtak.

– Megtalálták Bandert – mondta Pelorat, még mielőtt Trevize csendre inthette volna.

A robot lassan megfordult, s amikor megszólalt, a mássalhangzói elmosódottak voltak:

– Bander uralkodó halott. Az iménti megjegyzésből ítélve, tudtatok róla. Hogy történhetett ez meg?

– Honnan tudhatnám? – kérdezett vissza Trevize kihívóan.

– Ti tudtátok, hogy meghalt. Tudtátok, hogy ott van. Honnan tudtátok, ha nem jártatok odalent, ha nem ti vetettetek véget az életének? – A robot kiejtése újra tökéletes volt: kibírta és feldolgozta a csapást.

– Hogyan ölhettük volna meg Bandert? – kérdezte akkor Trevize. – A transzduktorlebenyei révén egy pillanat alatt megsemmisíthetett volna bennünket.

– Honnan tudod, hogy mire képesek vagy nem képesek a transzduktorlebenyek?

– Épp most említetted a transzduktorlebenyeket.

– Csak említettem, semmi többet nem tettem. Nem részleteztem, mik a sajátosságai vagy a képességei.

– Megálmodtam a feleletet.

– Ez a válasz nem hihető.

– Ahogy a feltételezés sem, hogy mi okoztuk volna Bander halálát.

– És egyébként is – kottyantott közbe Pelorat –, ha Bander uralkodó meghalt, akkor mostantól kezdve Fallom uralkodó irányítja a birtokot. Itt az uralkodó, neki tartoztok engedelmességgel.

– Már elmagyaráztam – mondta a robot –, hogy egy fejletlen transzduktorlebenyekkel rendelkező utód nem solarialakó. Nem lehet örökös, ezért egy megfelelő életkorú másik örökös fog betelepedni, mihelyt jelentjük ezt a szomorú eseményt.

– Mi lesz Fallom uralkodóval?

– Nincs Fallom uralkodó. Csak egy gyerek van, és abból fölösleggel rendelkezünk. Meg lesz semmisítve.

– Ne merészeld! Ez egy gyerek! – szólt rá Bliss erélyesen.

– Nem feltétlenül én végzem el a feladatot – mondta a robot –, és nyilvánvalóan nem én döntök. Majd az uralkodók határoznak. Mindenesetre tudom, hogyan szoktak határozni olyan időkben, amikor túl sok a gyerek.

– Nem. Azt mondom, nem.

– Fájdalommentes lesz... De újabb hajó közeledik. Most az a legfontosabb, hogy bemenjünk az egykori Bander-udvarházba, s összehívjuk a holovíziós tanácsot. Az fogja kijelölni az örököst, s azt is eldönti, hogy mi legyen veletek. Adjátok ide a gyereket.

Bliss kikapta Pelorat karjából a félig alélt Fallomot. Szorosan magához ölelte, s bár alig tudta megtartani a vállán, azt kiáltotta:

– Hozzá ne nyúlj ehhez a gyerekhez!

Az előrelépő robot karja ismét villámgyorsan kilendült, hogy megragadja Fallomot. Bliss félreugrott, még mielőtt a robot elérhette volna, ám az továbbra is úgy mozgott, mintha Bliss még mindig ott állna előtte; mereven hajolt előre lábujjain, aztán arcra bukott. A másik három mozdulatlanul állt, szemük élettelenné változott.

Bliss zokogott, leginkább dühében.

– Már majdnem megtaláltam az irányítás módját, és nem hagyott rá időt. Nem tehettem mást, le kellett sújtanom, és most mind a négy működésképtelenné vált. Szálljunk fel a hajóra, mielőtt földet ér az a másik. Túl kimerült vagyok, most nem tudnék szembenézni újabb robotokkal.

V - A Melpomenia

13 - El a Solariáról

56.

Észvesztve menekültek. Trevize felkapta haszontalan fegyvereit, kinyitotta a légzsilipet, és mind betódultak. Csak amikor maguk alatt hagyták a felszínt, akkor vette észre, hogy Fallomot is elhozták.

Valószínűleg nem menekülnek meg, ha a solariai légi jármű nem annyira kezdetleges, mint amilyen volt: rengeteg időbe telt, míg leereszkedett és földet ért. A Távoli Csillag számítógépének ezzel szemben gyakorlatilag nem volt szüksége időre, hogy a gravitikus hajót függőlegesen felröpítse.

De bár a gravitációs kölcsönhatás s az ennek következtében fellépő tehetetlenség kiiktatása kiküszöbölte az ilyen gyors felszállással együtt járó sebesség egyébként elviselhetetlen hatásait, a légellenállással továbbra is számolni kellett. A külső burkolat hőmérséklete határozottan gyorsabb ütemben emelkedett, mint amit a űrtengerészeti szabályzatok (ez esetben a hajószabványok) elviselhetőnek mondtak volna.

Mialatt emelkedtek, látták, hogy a második solariai hajó is földet ér, és hogy újabbak is közelednek. .Vajon hány robottal tudott volna Bliss elbánni?" – gondolta Trevize, s végül arra az álláspontra jutott, hogy elvesztek volna, ha még tizenöt percig a felszínen maradnak.

Kiérve az űrbe (de mindenesetre elég messze, hiszen még ott úsztak körülöttük a bolygó exoszférájának vékony foszlányai), Trevize az éjszakai félteke irányába fordult. Egy ugrás volt az egész, hiszen már alkonyodott, amikor otthagyták a felszínt. Sötétben a Távoli Csillag hamarabb lehűlhetett, hogy aztán lassú csigavonalban folytathassa az útját, elszakadóban a bolygótól.

Pelorat kijött a szobából, melyen Bliss-szel osztozott.

– A gyerek most már normálisan alszik – mondta. – Megmutattuk neki, hogyan használja a mosdót, s minden további nélkül megértette.

– Nem lep meg. Hasonló berendezéssel az udvarházban is találkozhatott.

– Én ott semmi ilyesmit nem láttam, pedig kerestem – mondta Pelorat mély meggyőződéssel. – Épp a kellő pillanatban értünk vissza a hajóra, már ami engem illet.

– Mindannyian így vagyunk vele. De miért hoztuk magunkkal a gyereket?

Pelorat bocsánatkérően vonta fel a vállát.

– Bliss nem hagyta volna ott. Úgy érezhette, megment egy életet cserébe azért, amelyet elvett. Nem képes elviselni...

– Tudom – vágott közbe Trevize.

– Nagyon furcsa formájú gyerek – jegyezte meg Pelorat.

– Annak kell lennie, ha egyszer hermafrodita – szögezte le Trevize.

– Tudja, vannak heréi.

– Aligha lehetne meg nélkülük.

– És van még valamije, amit nem tudok másképp meghatározni, mint egy nagyon kicsi vaginát.

– Undorító – fintorgott Trevize.

– Én nem mondanám, Golan – tiltakozott Pelorat. – Alkalmazkodott a szükségleteihez. Csak egy megtermékenyített petesejtet vagy valami aprócska embriót hoz a világra, amely laboratóriumi körülmények között fejlődik tovább, a robotok gondviselése mellett.

– És mi történik, ha a robotrendszerük meghibásodik? Akkor többé nem is tudnak létrehozni életképes fiatalokat.

– Bármelyik világ kerülhet súlyos helyzetbe, ha a társadalmi felépítése teljesen tönkremegy.

– Nem mintha megszakadna a szívem a solarialakókért.

– Hát – ismerte el Pelorat –, bevallom, nem látszott valami vonzó világnak, legalábbis számunkra. De csak a társadalmi berendezkedésük és az emberek voltak tökéletesen idegenek, drága öregem. Azonban ha elvonatkoztatunk az emberektől és a robotoktól, a világ máskülönben...

– Éppúgy széteshet, ahogy az Aurorán már tapasztaltuk is a jeleit – vágott közbe Trevize. – Bliss hogy van, Janov?

– Attól tartok, kimerült. Most alszik. Nagyon nehéz dolga volt, Golan.

– Ami azt illeti, nekem sem volt örömmámor.

Trevize becsukta a szemét, és arra gondolt, ő is megérdemelne egy kis alvást, és le is dől, mihelyt végképp megbizonyosodik arról, hogy a solarialakóknak nincsenek űrhajóik. A számítógép mindeddig semmiféle mesterségesen előállított tárgy jelenlétét nem észlelte az űrben.

Keserű szájízzel gondolt az eddig meglátogatott két űrlakó bolygóra. Az egyiken ellenséges vadkutyákkal, a másikon magányos és ellenséges hermafroditákkal találkoztak – de egyik sem adott még csak halvány utalást sem a Föld lehetséges hollétére. A két látogatás egyetlen kézzelfogható eredménye: Fallom.

Kinyitotta a szemét. Pelorat azóta is ott ült a számítógép másik oldalán, és komoly tekintettel figyelte őt.

– Ott kellett volna hagynunk ezt a solariai gyereket – jelentette ki Trevize hirtelen támadt meggyőződéssel.

– Megölték volna szegénykét – mondta Pelorat.

– Akkor is ahhoz a világhoz tartozik – erősködött Trevize. – Annak a társadalomnak a része. Az, hogy halálra ítélik, csak mert fölöslegessé vált, szintén része a világnak, amelybe beleszületett.

– Ó, drága barátom, ez a fajta szemlélet szívtelenségre vall.

– Racionális gondolkodásra vall. Azt sem tudjuk, hogyan kell gondját viselni, és könnyen meglehet, hogy hosszú sínylődés után a végén mégiscsak elpusztul. Például mit eszik az ilyen?

– Gondolom, mindent, amit mi, öregem. A gond tulajdonképpen az, hogy mit eszünk mi? Mennyink van még a készletből?

– Rengeteg. Rengeteg. Még az új utast is beleszámítva.

Pelorat nem látszott felhőtlenül boldognak e megjegyzés hallatán.

– Meglehetősen egyhangúvá vált a koszt – panaszolta. – A Comporellonon kellett volna újítanunk... nem mintha olyan kitűnő konyhájuk lett volna.

Nem állt módunkban. Ha emlékszik még, elég sietősen távoztunk, ahogy az Auroráról is, nem beszélve a Solariáról. De mit számít egy kis egyhangúság? Elrontja ugyan az ember örömét, de életben tartja.

– Ha szükségünk volna rá, fel tudnánk frissíteni a készleteinket?

– Bármikor, Janov. Kicsiny hely a galaxis, ha a hajónk gravitikus, a meghajtásunk pedig hipertéri. Napok alatt elérhetünk bárhova. Csak az a baj, hogy a fél galaxist riadóztatták, hogy figyeljék a hajónkat, így most egy ideig inkább nem kerülnék a szemük elé.

– Azt meghiszem! Bandert mintha egyáltalán nem érdekelte volna a hajónk.

– Lehet, hogy tudatosan hagyta figyelmen kívül. Gyanítom, hogy a solarialakók régen felhagytak már az űrhajózással. Leghőbb vágyuk, hogy békén hagyják őket, és aligha élvezhetnék az elszigeteltség biztonságát, ha örökké ide-oda utazgatnának az űrben, s ezzel széjjelkürtölnék, hogy ők is a világon vannak.

– És most mit fogunk csinálni, Golan?

– Van egy harmadik világ, ahová el kell látogatnunk – válaszolta Trevize.

– Az első kettő alapján attól sem sok jót remélek – ingatta a fejét Pelorat.

– Pillanatnyilag én sem, de mihelyt aludtam egy szemhunyásnyit, odaülök a számítógéphez, és betáplálom az útvonalunkat ehhez a harmadik világhoz.

57.

Trevize jóval tovább aludt, mint gondolta, de végtére is mindegy volt. A hajó fedélzetén megszűnt a nappalok és éjszakák normális váltakozása, és a huszonnégy órás ritmus sohasem működött tökéletesen. Az órák azzal teltek, amire szánták őket. Trevize meg Pelorat (és különösen Bliss) minden további nélkül borítottak fel az úgynevezett napirendet, már amennyiben ez a napirend az étkezést és az alvást jelentette.

Trevize még a fürdés utáni vakarózás közben is azon töprengett, ne aludjék-e még egy vagy két órát (a vízzel való takarékoskodás céljából tanácsosabb volt levakarni, mintsem leöblíteni a szappanhabot), amikor megfordulván szembetalálta magát Fallommal, aki tágra nyílt szemmel bámulta, s közben ugyanolyan meztelen volt, mint ő.

Akaratlanul is hátraugrott, amitől – tekintve a meglehetősen szűkre szabott utasteret – alaposan be is ütötte magát valamibe. Felnyögött.

Fallom kíváncsian bámulta Trevize-t, és rámutatott a férfi péniszére. Bár a szavait nem lehetett érteni, a viselkedése hitetlenkedésről árulkodott. Trevize nem tehetett mást, ha meg akarta őrizni saját lelki békéjét, mint hogy a kezével eltakarja a péniszét.

Akkor Fallom megszólalt élesen csipogó hangján:

– Üdvözöllek.

Trevize kissé megrökönyödött, hogy a gyerek váratlanul galaktikus nyelven szólalt meg, de az egész úgy hangzott, mintha betanulta volna. Fallom folyatta, lelkiismeretesen ejtve ki minden egyes szót:

– Bliss-mond-te-mos-engem.

– Igen? – kérdezte Trevize, s a kezét Fallom vállára tette. – Te-itt-maradsz.

A padlóra bökött, és Fallom természetesen rögtön odanézett, ahová mutatott. Látszott rajta, hogy semmit sem ért.

– Ne mozdulj – mondta Trevize, erősen megfogva a gyerek mindkét karját, s úgy nyomta az oldalához, hogy az egyértelműen sugallja a mozdulatlanságot. Sietősen megszárítkozott, belebújt az alsónadrágjába, majd a pantallójába.

Kilépett, és elüvöltötte magát:

– Bliss!

Nehezen távolodhatott volna el bárki is a hajón négy méternél messzebbre a másiktól, így aztán Bliss azonnal megjelent a szobája ajtajában. Mosolyogva szólt:

– Engem hívott, Trevize, vagy a lágy szellő sóhaját hallottam a hullámzó fű felett?

– Ne viccelődjünk, Bliss. Mi ez? – Hüvelykujjával a válla mögé bökött.

Bliss elnézett mellette, majd így felelt:

– Nos, annak az ifjú solarialakónak látszik, akit tegnap hoztunk a hajóra.

– Hozott a hajóra. Miért akarja, hogy én mossam le?

– Azt gondoltam, ön is akarja. Nagyon éles elméjű teremtés. Ragadnak rá a galaktikus nyelv szavai. Amit egyszer elmagyarázok neki, többé nem felejti el. Persze az én segítségemmel.

– Ez csak természetes.

– Igen. Most nyugodt lelkiállapotban tartom. Amikor azok a zavaros események zajlottak a bolygón, akkor bódulatban tartottam. Arról is gondoskodtam, hogy egy jó nagyot aludjék itt a hajón, és mindent megteszek, hogy eltereljem a figyelmét elvesztett robotjáról, Jembyről, amelyet, úgy látom, nagyon szeretett.

– Hogy végül itt is jól érezze magát, gondolom.

– Ezt szeretném. Alkalmazkodóképes, hiszen fiatal, és én is erre bátorítom, már amennyire befolyásolni merem az elméjét. Meg akarom tanítani a galaktikus nyelvre.

– Akkor mossa le maga. Megértette?

Bliss vállat vont.

– Lemosom, ha ragaszkodik hozzá, de azt szerettem volna, ha mindannyiunkkal barátságot köt. Hasznos volna, ha mindhárman betölthetnénk a szülői funkciókat. Ebben azért maga is együttműködhetne.

– Ennyire azért nem. És ha lemosta, szabaduljon meg tőle. Beszélni szeretnék magával.

Bliss hangja hirtelen érezhetően ellenségessé vált.

– Hogy érti azt, hogy szabaduljak meg tőle?

– Nem úgy gondoltam, hogy lökje ki a légzsilipen. Úgy értettem, hogy tegye be a szobájába. Ültesse le egy sarokba. Beszélni akarok magával.

– Állok rendelkezésére – mondta a lány hűvösen.

Trevize utána bámult, ügyelve, nehogy a haragja rögtön elpárologjon, aztán belépett a vezérlőfülkébe, és bekapcsolta a megfigyelőernyőt.

Balra látszott a Solaria fénylő sarlóval díszített sötét korongja. Trevize mindkét kezét az asztalra helyezte, hogy kontaktusba lépjen a számítógéppel, s dühe szinte azonnal lecsillapodott. Csak nyugodt elmével lehetett hatásosan összekapcsolódni a számítógéppel, s ez a fajta kézfogás immár feltételes reflexként váltotta ki belőle a józan komolyságot.

A hajó és a bolygó közti térben egyetlen ember készítette tárgy sem mutatkozott. A solarialakók (vagy inkább a robotjaik) nem tudták vagy nem akarták üldözőbe venni őket.

Nagyon helyes. Akkor kiléphet az éjszaka árnyékából. Hiszen így is, úgy is eltűnik előlük, ahogy a Solaria korongja egyre kisebb lesz, akárcsak az a távolabbi, de sokkal nagyobb korong, a nap, amely körül a bolygó kering.

Utasította a számítógépet, hogy a bolygósíkból is emelje ki a hajót, amely így nagyobb biztonsággal gyorsulhat fel. Akkor még hamarabb elérhetnek oda, ahol a kellőképpen alacsony térgörbület biztonságossá teszi az ugrást.

És mint ilyen esetekben oly sokszor, megint belefeledkezett a csillagok látványába. Szinte megbabonázták nyugodt változatlanságukkal. A távolság elfedte örvénylő, ingatag természetüket, s nem látszottak egyébnek apró fénypontoknál.

Az egyik ilyen pont lehet az a nap, amely körül a Föld forog – az eredeti nap, melynek sugárzása megszülte az életet, s jótékony hatására kifejlődött az emberiség.

Persze ha az űrlakók bolygói a csillagok világának fényes és feltűnő tagjai körül keringtek, s azok mégsem szerepeltek a számítógép galaktikus térképén, akkor ugyanez megeshetett a nappal is.

Vagy csak az űrlakó világok napjait hagytak ki valamilyen őskori egyezmény értelmében, hogy békességben magukra maradhassanak? Lehet, hogy a Föld napja mégiscsak szerepel a térképen, de semmi sem különbözteti meg azoktól a csillagoktól, melyek napszerűek ugyan, azonban nem kering körülöttük lakható bolygó?

Végtére is nagyjából harmincmilliárd napszerű csillag létezik a galaxisban, és ezer közül csak egynek vannak lakható bolygói. Néhány száz parszeknyi távolságon belül most is ezer ilyen lakható bolygó lehet körülötte. Vizsgálja át egyenként a napszerű csillagok bolygórendszerét?

Vagy az eredeti nap talán nem is a galaxisnak ebben a részében van? Hány más térség lakói vallhatják erős meggyőződéssel, hogy az ő szomszédságukban van, hogy ők az őseredeti telepesek?

Információt keresett, és mindeddig semmit sem talált.

Nem hitte, hogy még ha alaposan át is kutatják az Aurora ezeréves romjait, találtak volna adatokat a Földről. De még jobban kételkedett abban, hogy a solarialakókat rávehettek volna bármiféle felvilágosítás megadására.

Aztán újra: ha a Földdel kapcsolatos minden információnak nyoma veszett a trantori Könyvtárban, ha semmi adat nem maradt meg róla Gaia nagy közös emlékezetében, akkor nem sok esélye van rá, hogy az űrlakók elveszett világain esetleg még létező adatok a tudomására juthatnak.

És ha a vakszerencse révén mégis megtalálná a Föld napját, aztán magát a Földet, vajon nem kényszerítené-e valamilyen erő, hogy észre se vegye, mire bukkant? És ha a Föld védekezése tökéletes? Ha saját elhatározásából bújik a teljes homályba?

Tulajdonképpen mit is keres ő?

A Földet? Vagy úgy gondolta (nem egészen érthető okból), hogy a Seldon-tervben lévő törést a Földön fogja megtalálni?

A Seldon-terv immár ötszáz éve működik; általa az emberi faj (állítólag) végül biztos révbe jut az Elsőnél hatalmasabb, nemesebb és szabadabb Második Galaktikus Birodalom méhében – és ő, Trevize, mégis ellene szavazott, mégpedig Galaxia javára.

Galaxia egyetlen hatalmas organizmus lenne, míg a Második Galaktikus Birodalom – méreteit és változatosságát tekintve bármilyen óriási is – nem több, mint az önmagához képest mikroszkopikus méretű egyéni szervezetek puszta egyesülése. Egy újabb példa az egyének olyasfajta szövetségére, amilyeneket az emberiség – amióta csak létezik – kialakított. A Második Galaktikus Birodalom a faj legátfogóbb és legnagyszerűbb szerveződése lehetne – de akkor sem lenne más, mint e faj egy újabb szerveződése.

Ahhoz, hogy Galaxia – a faj szerveződésének ez a merőben másféle eleme – jobb legyen, mint a Második Galaktikus Birodalom, valamilyen törésnek kell lennie a Tervben, olyan sajátosságnak, amelyet maga a nagy Hari Seldon sem vett figyelembe.

De ha ezt a valamit Seldon nem vette észre, hogyan tudná Trevize kisimítani a törést? Ő nem matematikus, nem tud semmit, de egyáltalán semmit a Terv részleteiről; egy szót sem értene belőle, még akkor sem, ha valaki elmagyarázná neki. Csupán az alaptételeket ismeri – hogy az emberi lények óriási tömegeit érinti, s e tömegek nem ismerhetik a megvalósult következményeket. Az első alaptétel magától értetődően igaz, tekintve a galaxis nagy népsűrűségét, a másodiknak pedig igaznak kell lennie, mivel a Terv részleteit csak a második alapítványbeliek ismerik, s titkukat, amennyire lehetett, meg is őrizték.

Ez pedig maga után vont egy eddig föl nem ismert alaptételt, egy magától értetődő és olyannyira természetesnek tartott alaptételt, hogy soha szóba se került, de még gondolni se gondoltak rá – és mégis lehet, hogy ez az alaptétel hamis volt. Márpedig ha ez az alaptétel hamis volt, akkor megváltozna a Terv végső következtetése, és a kívánatos jövőt nem a Birodalom, hanem Galaxia jelentené.

De hogyan lehet hamis az az alaptétel, amely annyira magától értetődő, annyira nyilvánvaló, hogy még csak említeni sem említették soha? És ha soha senki sem említette, még csak nem is gondolt rá, hogyan jöhetett rá Trevize, hogy ott van, vagy ha a létezését meg is sejtette, hogyan ismerhetett rá a természetére?

Valóban ő lenne a tökéletes megérzésekkel rendelkező ember – ahogy Gaia állította? Ő, Trevize az, aki mindig tudja, hogyan kell helyesen cselekedni, még akkor is, ha fogalma sincs, miért teszi azt, amit tesz?

Most éppen sorra járja azokat az űrlakó világokat, amelyekről tudomást szerzett. Valóban ezt kellett tennie? Megtalálta a választ az űrlakó világokon? Vagy legalábbis a válasz első szavait?

Mi volt az Aurorán a romokon és a vadkutyákon kívül? (És nyilván más, elvadult állatokon – dühöngő bikákon? óriási patkányokon? lesből vadászó, zöld szemű macskákon? – kívül.) A Solaria élt ugyan, de mi volt rajta robotokon és energia-átalakító emberi lényeken kívül? Mi köze bármelyiknek is a Seldon-tervhez, ha nem rejtőzött rajtuk a Föld hollétének a titka?

És ha igen, akkor is mi köze a Földnek a Seldon-tervhez? Őrültség volna az egész? Túl sokáig hallgatta és túl komolyan vette volna saját tévedhetetlenségének az agyszüleményét?

A szégyenkezés elsöprő erejű hulláma elborította, szinte elakadt belé a lélegzete. Kinézett a csillagokra – a távoli, közömbös csillagokra –, és arra gondolt: nem lehetek más, mint a galaxis bolondja.

Bliss hangjára riadt föl.

– Nos, Trevize, miért akart... Van valami baj? – A lány hangja elcsuklott a hirtelen támadt aggodalomtól.

Trevize fölnézett, s egy másodpercig úgy érezte, nem tudja lerázni magáról ezt a rossz hangulatot. Aztán erőt vett magán, s azt mondta:

– Nem, dehogy. Nincs semmi baj. Én... én csak elgondolkodtam. Hébe-hóba ilyesmi is megesik velem.

Kényelmetlenül érintette, hogy Bliss képes olvasni az érzelmeiben. Hogy be kell érnie az ígéretével, ami csak arról szól, hogy az agyába nem fog bepillantani. De úgy látszott, a lány elfogadja az állítását.

– Most Pelorat van Fallommal. Galaktikus kifejezéseket tanít neki – mondta. – Úgy látom, komolyabb ellenvetés nélkül eszi a mi ételeinket. De miért akart beszélni velem?

– Ne itt, ha lehet – mondta Trevize. – A számítógépnek pillanatnyilag nincs szüksége rám. Ha nem bánja, menjünk be a szobámba, az ágy be van vetve, leülhet rá, én majd a székre ülök. Vagy fordítva, ha úgy jobb magának.

– Nekem mindegy. – Egykettőre Trevize szobájához értek.

A lány fürkésző szemmel nézett rá.

– Már nem látszik dühösnek.

– Ellenőrzi az agyamat?

– Szó sincs róla. Ellenőrzöm az arcát.

– Nem vagyok dühös. Időnként kijövök a béketűrésből, ám ez nem jelenti azt, hogy dühös vagyok. De ha nincs ellenére, volna néhány kérdés, amelyet meg kell beszélnünk.

Bliss letelepedett Trevize ágyára, kiegyenesítette a derekát, és széles pofacsontú arcára, sötétbarna szemébe komoly kifejezés költözött. Vállig érő fekete haja szépen meg volt fésülve, karcsú kezét lazán az ölébe ejtette. Gyenge parfümillat lengte körül.

Trevize elmosolyodott.

– Kicsípte magát. Talán azt gondolta, csak nem fogok üvöltözni egy ilyen csinos fiatal lánnyal.

– Nyugodtan előadhatja üvöltve és rikácsolva is azt, amit akar, ha ettől jobban érzi magát. Csak azt nem akarom, hogy Fallommal üvöltözzék és rikácsoljon.

– Nem állt szándékomban. Ami azt illeti, magával sem akartam üvöltözni vagy rikácsolni. Nem határoztuk el, hogy barátok leszünk?

– De igen, Trevize.

– Akkor hogy lehet, hogy annyit késlekedett, míg végre elbánt a solariai robotokkal, miután kijutottunk az udvarházból, és elértük a hajót? Engem megaláztak, fizikailag is bántalmaztak, maga mégse tett semmit. S bár minden perc azzal fenyegetett, hogy újabb robotok érkeznek a helyszínre, és nem fogunk bírni a túlerővel, mégse tett semmit.

Bliss komolyan nézett rá, s úgy kezdett a válaszhoz, mintha elsősorban elmagyarázni s nem védeni akarná azt, amit tett.

– Nem arról van szó, hogy nem csináltam semmit, Trevize. Tanulmányoztam a testőr robotok agyát, mert meg akartam tudni, hogyan kell kezelni őket.

– Tudom, mit csinált. Legalábbis maga elmondta akkor. Csak nem látom be, mi értelme volt. Miért az agyakkal pepecselt, amikor simán elpusztíthatta volna őket, ahogy végül meg is tette?

– Gondolja, hogy olyan könnyű elpusztítani egy intelligens lényt?

Trevize undorral húzta el a száját.

– Ugyan már, Bliss. Intelligens lény? Hiszen csak egy robot volt.

– Csak egy robot? – Bliss hangjában felizzott a szenvedély. – Mindig ezzel érvel. Csak. Csak! Miért kellett volna a solarialakónak, Bandernak haboznia, hogy megöljön bennünket? Mi csak transzduktor nélküli emberi lények voltunk. Miért kellett volna egy percig is habozni, hogy sorsára hagyjuk-e Fallomot? Hiszen csak egy solariai volt, azok közül is csak egy éretlen példány. Ha ki akar kiáltani csak ennek vagy csak annak bárkit vagy bármit, akit vagy amit el akar pusztítani, akkor elpusztíthat mindent, amit csak akar! Számukra mindig találhat valamilyen kategóriát.

– Ne túlozzon el egy tökéletesen helyénvaló megjegyzést csak azért, hogy nevetségessé tegye – felelte Trevize. – Az a robot csak egy robot volt. Ezt nem tagadhatja. Nem volt ember. Nem volt értelmes a mi felfogásunk szerint. Az értelem megjelenésének gépi utánzata volt.

– Milyen könnyen beszél arról, amiről semmit sem tud! – vágott vissza Bliss. – Én Gaia vagyok. Igen, ugyanakkor Bliss is vagyok, de alapvetően Gaia vagyok. Egy olyan világ, amely becsben tartja és jelentőségteljesnek ismeri el minden egyes atomját, és amely még fokozottabban érzi ezt atomjai bármilyen szerveződése láttán. Én/mi/Gaia nem egykönnyen pusztítunk el egy szervezetet, de boldogan építenénk be egy még teljesebb szerveződésbe – feltéve, ha ezzel nem árt az egésznek.

– Az általunk ismert legmagasabb rendű szerveződés értelmet teremt, és az értelem elpusztításának kényszere a legfájóbb kényszer. Hogy gépi vagy biokémiai eredetű értelemről van-e szó, az aligha nyom valamit is a latban. Tény, hogy a testőr robot olyasfajta intelligenciát képviselt, amilyennel én/mi/Gaia még sohasem találkoztunk. Gyönyörűség volt megismerkedni vele. Megölni pedig elképzelhetetlen – legföljebb a közvetlen életveszély pillanatában.

– Három magasabb rendű értelem forgott veszélyben – jegyezte meg Trevize szárazon –, a saját személye, Peloraté, azé az emberé, akit szeret, és ha nem haragszik meg, hogy szóba hozom, az enyém.

– Négy! Mindig megfeledkezik Fallomról. Még nem volt szó veszélyről. Én úgy ítéltem meg. Hallgasson ide. Tegyük fel, hogy meglát egy festményt, egy értékes, művészi mestermunkát, amely halálos veszedelmet hoz magára. Mindössze annyit kell tennie, hogy hoz egy óriási ecsetet, belemártja valami festékbe, aztán vaktában nekiesik, bemázolja a képet, amely így örökre megsemmisül, és maga biztonságba kerül. De tegyük fel, hogy maga ehelyett gondosan szemügyre veszi a képet, majd itt egy leheletnyi festéket, ott egy foltot tesz hozzá, amott egy icipicit levakar róla, és ezzel sikerül annyira megváltoztatnia, hogy a halált elkerülje, a festmény remekmű voltán mégse essék csorba. Természetesen a módosítást csak a leglelkiismeretesebb gondossággal lehet végrehajtani. Ehhez idő kell, nem vitás, de ha van rá idő, talán megmentheti a festményt is meg az életét is.

– Lehetséges – mondta Trevize. – De maga a végén jóvátehetetlenül elpusztította a festményt. Jött a széles ecset, és letörölte a csodálatos színeket meg a formák végtelen gazdagságát. És maga habozás nélkül hajlandó volt erre is, amikor egy kis hermafrodita élete forgott kockán, holott nem indította meg, amikor akár a mi, akár a maga élete került veszélybe.

– Mi, külvilágiak még akkor sem voltunk olyan közvetlen veszedelemben, mint abban a pillanatban Fallom – én legalábbis úgy láttam. Választanom kellett a testőr robotok és Fallom között, és miután nem volt vesztegetni való időm, Fallomot kellett választanom.

– Erről van szó, Bliss? Hogy gyors fejszámolás után döntött az egyik agy javára a másik ellenében, mert azonnal átlátta, melyik a bonyolultabb és értékesebb?

– Igen.

– És ha én azt mondom magának – folytatta Trevize –, hogy akkor csak egy gyerek állt maga előtt, egy halálra ítélt gyerek? Hogy felülkerekedett magában az ösztönös anyai érzés, és megmentette őt, noha korábban, amíg csak három felnőtt élete forgott kockán, megpróbált minden szempontot figyelembe venni?

Bliss enyhén elpirult.

– Lehet, hogy ilyesmi is volt benne, de nem úgy, hogy ilyen gunyorosan beszélhetne róla. Volt mögötte józan megfontolás is.

– Kétlem. Ha lett volna mögötte józan megfontolás, az is eszébe juthatott volna, hogy a gyereknek csak a saját társadalmában elkerülhetetlen és hagyományos sorsot szánják. Ki tudja, hány ezer gyereket kaszaboltak már le, hogy ne legyenek többen, mint ahány a solariaiak szerint megfelel az ő világuknak?!

– Többről van itt szó, Trevize. A gyereket megölték volna, mert örökösnek túl fiatal volt, és mindez amiatt történt volna, mert a szülője időnap előtt halt meg – mégpedig azért, mert ezt a szülőt én megöltem.

– Megölte, amikor arról volt szó, hogy vagy ő öl, vagy őt ölik meg.

– Ez nem fontos. Azt a szülőt én megöltem. Nem tudtam volna elviselni, és nem engedhettem meg, hogy az én tettem miatt elpusztítsák a gyereket – aki által egyébként egy olyan agyat ismerhetünk meg, amilyet Gaia még sohasem tanulmányozott.

– Egy gyerekagyat.

– Nem marad örökké az. A továbbiakban ki fogja fejleszteni a transzduktorlebenyeket. E lebenyek olyan solariai képességekkel ruházzák majd fel, amilyenekkel Gaia egésze sem tud vetekedni. Engem halálosan kimerített, ha csak egy kis fényt kellett gyújtani, vagy amikor üzembe helyeztem az ajtó nyitószerkezetét. Bander el tudott látni energiával egy éppolyan bonyolult s méreteit tekintve még nagyobb birtokot, mint az a város, amelyben a Comporellonon jártunk, és közben még időnként aludt is.

– Vagyis maga az agy területén végzett alapkutatások szempontjából fontosnak tartja a gyereket.

– Bizonyos értelemben igen.

– Én nem így érzem. Én úgy fogom föl a dolgot, hogy magunkkal hoztuk a hajóra a veszélyt. Az óriási veszélyt.

– Veszélyt? Milyen értelemben? Tökéletesen alkalmazkodni fog, az én segítségemmel. Rendkívül értelmes, és a maga módján már jelzi is, hogy vonzódik hozzánk. Azt eszi, amit mi, oda megy, ahová mi, és én/mi/Gaia felbecsülhetetlen értékű tudáshoz jutunk az agyát illetően.

– És ha utódokat hoz a világra? Párosodnia nem kell. Önmagát termékenyíti meg.

– Még sok-sok évig nem lesz termékeny. Az űrlakók évszázadokig éltek, és a solarialakók sohasem akarták gyarapítani a számukat. A késleltetett reprodukció talán benne van a népesség génjeiben. Fallomnak még sokáig nem lesznek gyermekei.

– Honnan tudja ezt?

– Nem tudom. Csak próbálok logikusan gondolkozni.

– Én pedig állítom, hogy Fallom veszélyessé fog válni.

– Ezt maga nem tudja. És nem is gondolkodik logikusan.

– Érzem, Bliss, anélkül hogy tudnám az okát – ma még. És épp maga állította, nem én, hogy a megérzéseim csalhatatlanok.

Bliss erre összevonta a szemöldökét, és látszott rajta, hogy Trevize szavai kényelmetlenül érintik.

58.

Pelorat megállt a vezérlőfülke ajtajában, s meglehetősen zavart képpel kukkantott be. Mintha azt akarta volna eldönteni, tényleg dolgozik-e Trevize vagy sem.

Trevize az asztalon nyugtatta a kezét, mint mindig, amikor a számítógép részévé akart válni, s tekintetét a megfigyelőernyőre függesztette. Pelorat tehát úgy döntött, hogy Trevize dolgozik, ezért aztán türelmesen, s amennyire tudott, mozdulatlanul várakozott; de legalábbis mindent megtett, hogy ne zavarja a másikat.

Végre Trevize fölnézett Peloratra. Nem mintha tökéletesen tudatára ébredt volna a jelenlétének: valahányszor összekapcsolódott a számítógéppel, a szeme fátyolossá s kicsit életlenné vált, mintha ilyenkor másképp látna, gondolkodna, élne, mint rendesen.

De lassan bólintott Pelorat felé, mintha a másik ember látványa, ha nehezen is, ám végül csak rányomódott volna a látólebenyére. Kis idő múlva fölemelte mindkét kezét, elmosolyodott, és ismét a régi önmaga volt.

– Félek, hogy zavarom, Golan – szólalt meg bocsánatkérően Pelorat.

– Nem komolyan, Janov. Csak ellenőriztem, hogy felkészültünk-e már az ugrásra. Nagyjából igen, de a biztonság kedvéért talán adok még néhány órát magunknak.

– Szerepet játszhatnak itt a véletlen tényezők vagy a szerencse?

– Ez csak amolyan mondás – mosolygott Trevize –, de elméletben azért számolni kell véletlen tényezőkkel is. Mit forgat a fejében?

– Leülhetek?

– Persze, de menjünk át a szobámba. Hogy van Bliss?

– Remekül. – Megköszörülte a torkát. – Megint alszik. Szüksége van az alvásra, megérti, ugye?

– Tökéletesen megértem. A hipertéri távolság miatt.

– Pontosan, öregem.

– És Fallom? – Trevize ledőlt az ágyra, átengedve a széket Peloratnak.

– Azokra a könyveimre gondol, amelyekről a számítógépe másolatokat készített nekem? A népmesékre? Már olvassa őket. Persze még nagyon keveset ért meg a galaktikus nyelvből, de úgy látom, szereti kiejteni a szavakat. A fiú... folyton úgy gondolok rá, mintha fiú volna. Maga szerint miért van ez, öregem?

– Talán mert maga is hímnemű, Janov – vont vállat Trevize.

– Meglehet. Tudja, hogy félelmetesen intelligens?

– Biztos vagyok benne.

Pelorat elbizonytalanodott.

– Úgy érzem, maga nem nagyon kedveli Fallomot.

– Személyesen semmi kifogásom ellene, Janov. Nekem sohasem voltak gyerekeim, és nagy általánosságban sohasem kedveltem őket különösebben. Magának voltak gyerekei, ha jól emlékszem.

– Egy fiam... Gyönyörűségem telt benne, ahogy visszaemlékszem, amikor még kisfiú volt. Talán ezért él bennem Fallom úgy, mintha fiú volna. Visszavisz a negyedszázaddal ezelőtti időbe.

– Nincs ellenemre, hogy szereti, Janov.

– Ön is megszeretné, ha adna rá alkalmat magának.

– Bizonyára, Janov, és lehet, hogy egyszer még megadom magamnak ezt az alkalmat.

Peloraton újra erőt vett a tétovaság.

– Azt is tudom, hogy belefáradt már a Bliss-szel való örökös vitázásba.

– Tulajdonképpen nem hiszem, hogy sokat vitatkoznánk, Janov. Végül is egész jól kijövünk egymással. Tegnap még azt is értelmesen megvitattuk – semmi kiabálás, semmi vádaskodás –, hogy miért halogatta a testőr robotok semlegesítését. Ha jól meggondolom, őrá van bízva az életünk, tehát a barátság a legkevesebb, amivel tartozom neki, nem igaz?

– Igen, ezt értem, de én a vitázáson nem a veszekedést értettem. Én a Galaxia kontra egyéniség körüli állandó szóváltásra gondoltam.

– Ó, hát arra! Gondolom, ez továbbra is folytatódik, udvarias formában.

– Nem bánja, Golan, ha most én érvelek helyette?

– Teljes mértékben helyeslem. A magáévá tette Galaxia eszméjét, vagy egyszerűen boldoggá teszi, ha egyetérthet Bliss-szel?

– Őszintén szólva a magamévá tettem. Azt gondolom, hogy Galaxia az, aminek meg kellene valósulnia. Maga jelölte ki az eseményeknek ezt az irányát, és én egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy ez volt a helyes választás.

– Mert ezt választottam? Ez nem érv. Mondhat Gaia, amit akar, maga tudja, hogy tévedhettem is. Ne hagyja hát, hogy Bliss ezen az alapon győzze meg Galaxiáról.

– Nem hiszem, hogy tévedett volna. Ezt a Solaria mutatta meg nekem, nem pedig Bliss.

– Hogyan?

– Nos, azzal kezdem, hogy maga és én szigetemberek vagyunk.

– Ez az ő kifejezése, Janov. Én szívesebben nevezem egyénnek magunkat.

– Szemantikai kérdés, drága barátom. Nevezze, aminek akarja, mindenképpen be vagyunk zárva a saját bőrünkbe, a saját egyéni gondolataink közé, és először és legfőképpen csak magunkra gondolunk. A legfontosabb természeti törvényünk az önvédelem, még akkor is, ha ezzel a létében fenyegetünk másvalakit.

– Az ember azt is megtanulta, hogy az életét áldozza másokért.

– Ritka jelenség. Sokkal több olyan embert ismerünk, aki mások legfontosabb szükségleteit áldozza fel a saját buta szeszélye kedvéért.

– És mi köze ennek a Solariához?

– Nos, a Solarián láthattuk, mivé válhatnak a szigetemberek – vagy az egyének, ha úgy jobban tetszik. A solarialakóknak még az is nehezére esik, hogy az egész világot megosszák egymással. Számukra a tökéletes elszigeteltségben leélt élet jelenti a szabadság netovábbját. Még a saját ivadékaik után sem vágyakoznak, sőt megölik őket, ha túl sokan vannak. Robotrabszolgákkal veszik körül magukat, melyeket ők látnak el energiával, így aztán, ha meghalnak, jelképes értelemben velük hal az egész hatalmas birtok is. Ez valami csodálatos dolog, Golan? Oda tudja állítani a becsületességben, kedvességben, kölcsönös törődésben páratlan Gaia mellé? Bliss nem vitatta meg velem ezt a témát. Ez az én érzésem.

– És mennyire magára vall, Janov, hogy így érez – felelte Trevize. – Osztom az érzését. A solariai társadalom szerintem is szörnyű, de nem volt mindig ilyen. Ők is földi emberektől származnak, és még közvetlenebbül az űrlakóktól, akik sokkal természetesebb életet éltek. A solarialakók, ki tudja, miért, egy olyan ösvényre léptek, amely a túlzásokig vitte el őket – de az ember nem ítélhet a túlzások alapján. Ismer-e akár egyet is a galaxis sokmilliónyi lakott világából, ahol akár a jelenben, akár a múltban a solariaihoz hasonló vagy arra akár csak távolról is emlékeztető társadalom létezett volna? És vajon a Solaria kifejleszthetett volna-e ilyen társadalmat, ha nem fejelik meg robotokkal? El tudja képzelni, hogy egy egyénekből álló társadalom robotok nélkül valaha is eljuthatna egy olyan szörnyűséghez, mint a Solarián?

Pelorat arcán kis fintor futott át.

– Magát mintha minden ellenkezésre csábítaná, Golan... Én mindenesetre úgy érzem, sohasem fárad bele, hogy védje a galaxisnak azt a típusát, amely ellen a szavazatát adta.

– Azért nem cáfolok meg mindent. Van ésszerű érv Galaxia mellett, s mihelyt megtalálom, rá fogok ismerni és el fogom ismerni. Vagy talán még pontosabban fogalmazok, ha azt mondom, ha megtalálom.

– Gondolja, hogy esetleg nem találja meg?

– Honnan tudhatnám? – vont vállat Trevize. – Mit gondol, miért várok órákat, mielőtt megcsinálnám az ugrást, és mit gondol, miért fontolgatom teljesen fölöslegesen, hogy várjak még néhány napot?

– Maga mondta, hogy biztonságosabb, ha várunk még.

– Igen, ezt mondtam, de már most is elég nagy biztonságban volnánk. Valójában attól félek, hogy ezek az ismert koordinátájú űrlakó világok végképp cserben fognak hagyni bennünket. Csak három ilyen bolygóról tudunk, közülük kettőt már magunk mögött hagytunk, de csak egy hajszálon múlt, hogy ott nem vesztünk valamelyiken. Ugyanakkor semmiféle adatot nem szereztünk a Föld hollétére vonatkozóan, sőt ami azt illeti, a Föld puszta létezéséről sem. És most szembe kell néznem a harmadik és utolsó lehetőséggel – és ha azzal is felsülünk?

Pelorat felsóhajtott.

– Tudja, vannak régi népmesék – épp egy ilyet adtam most Fallomnak, hogy azon gyakoroljon –, amelyekben valaki kívánhat hármat; de csak hármat. Ezekben a mesékben a három jelentőségteljes számnak tűnik. A lényeg az, hogy ezekben a történetekben a kívánságoknak nincs semmi értelmük. Soha senki sem kíván helyesen, amiből én mindig gyanítottam, hogy egy ősrégi bölcsességet takar, mégpedig azt, hogy a kívánságok kielégítésére kell törekedni, nem pedig...

Hirtelen elhallgatott, zavarba jött.

– Bocsásson meg, öregem, csak az idejét vesztegetem. Ha kedvenc foglalatosságomról van szó, hajlamos vagyok a fecsegésre.

– Mindig érdekesnek találom, amit mond, Janov. Szeretném megérteni az analógiát. Kaptunk három kívánságot, és már felhasználtunk kettőt, de semmi hasznunk nem származott belőlük. Már csak egy maradt. Valamiképpen meg vagyok győződve arról, hogy megint kudarcot fogunk vallani, ezért halogatom ennyire. Ezért késleltetem az ugrást, ameddig csak tudom.

– Mihez kezd, ha most sem sikerül? Visszamegy Gaiára? A Terminusra?

– Ó, nem – felelte halkan, a fejét rázva Trevize. – A kutatásnak folytatódnia kell... csak tudnám, hogyan.

14 - A halott bolygó

59.

Trevize-en búskomorság vett erőt. Ami kevés győzelmet elért a kutatás megkezdése óta, sohasem volt végleges – épp csak elhárította velük a bukást.

Most addig halogatta az ugrást a harmadik űrlakó világhoz, míg saját szorongása át nem ragadt a többiekre is. Amikor végre elszánta magát, hogy nincs mit tenni, utasítania kell a számítógépet, vezesse át a hajót a hipertéren, Pelorat komoran állt a vezérlőfülke ajtajában, Bliss-szel a háta mögött. Még Fallom is ott ácsorgott, komolykodó képpel bámulva Trevize-re, miközben egyik kezével erősen szorongatta Bliss kezét.

Trevize fölpillantott a számítógépről, és meglehetősen gorombán vetette oda:

– Valóságos családi fotó! – De csak a saját kényelmetlen érzéseit öntötte szavakba.

Utasította a számítógépet, hogy az ugrás befejeztével a kérdéses naptól jóval távolabb lépjenek vissza az űrbe, mint amit a biztonság megkövetelt volna. Győzködte magát, hogy erre azért van szükség, mert már okult az előző két űrlakó világon tapasztaltakból, de ezt maga sem hitte el. A lelke mélyén tudta, hogy abban reménykedik, majd olyan messze lesz a naptól, hogy azt sem tudja megállapítani, van-e vagy nincs lakható bolygója. Akkor megint eltölthet néhány napot az űrben, mielőtt minden kiderül, és (talán) kénytelen lesz egy még keserűbb kudarccal szembenézni.

Most tehát – miközben a "családi fotóról" rászegeződtek a pillantások – vett egy mély lélegzetet, bent tartotta pár másodpercig, majd összeszorított szájjal fújta ki, mintha fütyülne, s közben megadta a gépnek a végső utasítást.

A csillagmező némán felrepedt, a megfigyelőernyő kiürült, mert a térségben, ahová vitték, ritkásabbak voltak a csillagok. De ott, majdnem a középpontban, felragyogott egy fényes csillag.

Trevize arca széles vigyorra húzódott, hiszen egyfajta győzelem volt ez is. Mert az szintén megeshetett volna, hogy a harmadik koordinátasor hamis, és egyáltalán nem kerül a látómezejükbe megfelelő G típusú csillag.

– Ez az. A hármas számú csillag – mondta Peloraték felé pillantva.

– Biztos benne? – kérdezte Bliss halkan.

– Figyeljék! – felelte Trevize. – Ráállítom a kiegyensúlyozott középpontú képet a számítógépben lévő galaktikus térképre, és ha az a fényes csillag eltűnik, akkor nem szerepel a térképen, tehát az, amit keresünk.

A számítógép engedelmeskedett az utasításának, és a csillag kihunyt, anélkül hogy előzőleg elhalványult volna. Kialudt, mintha soha nem is létezett volna, holott a körülötte lévő csillagmező változatlanul és közömbösen töltötte be továbbra is a teret.

– Megtaláltuk – jelentette be Trevize.

És csak kicsivel több mint félannyi sebességgel küldte előbbre a Távolt Csillagot, mint amekkorát az könnyedén elérhetett volna. Továbbra is kérdéses volt, van-e lakható bolygója vagy sem, és nem volt sietős, hogy a kérdésre választ kapjon. Három napig közeledhet egyfolytában, s akkor sincs rá mód, hogy ezt megállapítsa.

Valamit mégis meg lehetett tudni. Például azt, hogy a csillag körül egy gázóriás is kering. Nagyon messze volt a napjától, sápadt sárgán fénylő nappali féltekéjét adott helyzetükből széles sarlónak látták.

Trevize-nek nem tetszett a látvány, de nem akarta kimutatni, ezért olyan közönyösen beszélt róla, mint valami útikalauz.

Ott kint van egy nagy gázóriás. Elég mutatós. Van egy keskeny gyűrűpárja és két méretes szatellitája, amelyeket pillanatnyilag látni lehet.

– A legtöbb bolygórendszernek van gázóriása, nem? – érdeklődött Bliss.

– Igen, de ez a nagyok közé tartozik. A szatellitától való távolsága és azok forgásideje alapján majdnem kétezerszer nagyobb tömegű, mint amilyen egy lakott bolygó lehet.

– Mi a különbség? – kérdezősködött tovább Bliss. – A gázóriások azok gázóriások, mindegy, mekkorák, nem? Mindig messze vannak a csillagtól, amely körül forognak, és egyrészt a méretük, másrészt a távolságuk miatt nem lakhatók. Közelebb kell mennünk a csillaghoz, ha lakható bolygót akarunk találni.

Trevize tétovázott, majd úgy döntött, a többiek elé tárja a tényeket.

– Az a helyzet – kezdte –, hogy a gázóriások hajlamosak rá, hogy a bolygóközi teret egy jó darabon tisztára söpörjék. Azok az anyagok, amelyeket nem épít be a saját tömegébe, meglehetősen nagy halmazzá egyesülve alkotják a szatellitarendszerét. Hatalmas távolságokra megakadályoznak minden más tömörülést, vagyis minél nagyobb a gázóriás, annál valószínűbb, hogy ő lesz egy bizonyos csillag egyetlen terjedelmes bolygója. Adva van tehát egy gázóriás és a kisbolygók.

– Arra gondol, hogy itt nincs lakható világ?

– Minél nagyobb a gázóriás, annál kisebb a lakható bolygó valószínűsége, és ez a gázóriás olyan hatalmas, hogy gyakorlatilag törpecsillagnak is tekinthető.

– Megnézhetjük? – kérdezte Pelorat.

Feszült figyelemmel bámulták a képernyőt mindhárman (Fallom már visszament Bliss szobájába, Pelorat könyvei közé).

A képet kinagyították, míg végül a sarló teljesen betöltötte a képernyőt. A középpontjától valamivel feljebb egy vékony, sötét vonal keresztezte a sarlót: árnyéka annak a gyűrűrendszernek, mely fényes görbületként látszódott a bolygófelszíntől kicsit távolabb, benyomulva valamicskét a sötét féltekére is, mielőtt magára is ráborult volna az árnyék.

Pelorat elbűvölve nézte.

– Ott vannak a vékony gyűrűk!

– Az átlagosnál tulajdonképpen jóval vastagabbak – igazította ki Trevize.

– A legenda szerint a Föld bolygórendszerében lévő gázóriást sokkal szélesebb, fényesebb és sokkal bonyolultabb gyűrű veszi körül, mint amilyen ez itt. A gyűrűkhöz képest az a bolygó valósággal eltörpül.

– Nem lep meg – mondta Trevize. – Ha egy történet szájról szájra száll évezredeken át, gondolja, hogy zsugorodni fog?

– Gyönyörű – sóhajtotta Bliss. – Ha sokáig nézi a sarlót, olyan, mintha kígyószerűen vonaglana.

– Légköri viharok – jegyezte meg Trevize. – Rendszerint jobban megfigyelhető, ha a megfelelő fényhullámot választja ki. Ki is próbálom mindjárt. – Kezét az asztalra helyezve utasította a számítógépet, hogy nézze át a színképet, s a megfelelő fényhullámnál álljon meg.

A halovány sarló olyan vad iramú színváltozásokon ment át, hogy a szem, amely követni akarta, szinte belekáprázott. Végül megállapodott egy vöröses-narancssárga árnyalatnál, és láthatóvá váltak a sarló felszínén hol feltekeredve, hol meg legombolyodva áramló csigavonalak.

– Hihetetlen – motyogta Pelorat.

– Csodálatos – lehelte Bliss.

De még mennyire hogy hihető, gondolta Trevize keserűen, és minden, csak nem csodálatos. A látvány szépségébe belefeledkezve sem Pelorat, sem Bliss nem gondolt azzal, hogy a bolygó, amit ennyire csodálnak, csak az esélyt csökkenti, hogy Trevize-nek végül sikerül kibogozni a rejtélyt. De hát miért is gondoltak volna rá? Mindketten elégedetten vették tudomásul, hogy Trevize helyesen döntött, és érzelmeikben nem voltak érintve, amikor melléje szegődtek a bizonyosságot kereső kutatóútján. Haszontalanság lett volna ezért hibáztatni őket.

– A sötét oldal sötétnek látszik – magyarázta –, de ha a szemünk csak egy kicsit is többet látna, mint amennyit a megszokott hosszúhullámú tartomány megenged, fakó, sötét haragos-vörösnek látnánk. A bolygó nagy mennyiségű infravörös sugárzást bocsát az űrbe, mert majdnem elég nagy tömegű ahhoz, hogy vörösen izzón. Több egyszerű gázóriásnál: majdnem csillag.

Várt egy kicsit, majd így folytatta:

– És most felejtsük el ezt a gázóriást, és nézzünk egy esetleg létező lakható bolygó után.

– Talán van ilyen – mosolygott Pelorat. – Ne adja fel, öreg cimbora.

– Nem adtam fel – válaszolta Trevize kevés meggyőződéssel. – A bolygók elrendeződése túl bonyolult ügy, semhogy szigorú és elhamarkodott szabályokat állapíthatnánk meg róla. Csak lehetőségekről beszélhetünk. A valószínűség csak csökken attól, hogy ez az óriás idekint van, de nem szűnik meg teljesen.

– Miért nem így gondolkodik felőle? – kérdezte Bliss. – Ha egyszer az első két koordinátasor alapján valóban rátalált az űrlakók egy-egy bolygójára, ez a harmadik, amely már meg is adta a megfelelő csillagot, nyilván adni fog lakható bolygót is. Miért beszél hát valószínűségről?

– Nagyon remélem, hogy igaza van – válaszolta Trevize, aki korántsem vigasztalódott meg. Újra csak azzal az érzéssel ült vissza pilótaszékébe, hogy aki életében akár csak egyszer is vezetett már ilyen fejlett számítógéppel vezérelt hajót, az többé soha, de soha nem képes mást típusút vezetni.

El tudná-e viselni, ha egyszer megint neki kellene elvégeznie a számításokat? El tudná-e viselni, ha megint számolnia kellene a gyorsulással, tehát elviselhető szint alá kellene szorítania azt? Minden valószínűség szerint megfeledkezne róla, és addig nyomná az energiát, míg a többi fedélzeten tartózkodóval együtt a falra nem kenődne.

Nos, továbbra is ezt a hajót fogja vezetni – vagy egy pontosan ugyanilyet, már ha ennyi változást is képes lenne elviselni – az idők végezetéig.

És mivel el akarta terelni a gondolatait a lakható bolygóról, akár van, akár nincs, azon kezdett mélázni, vajon miért inkább a bolygósík fölötti pályára irányította a hajót, és nem alá? Ha semmi sem indokolja, hogy egy sík alá menjenek, a pilóták szinte mindig fölé kormányoznak. Miért?

– És ha már itt tartunk, miért kell az egyik irányt föntinek, a másikat meg lentinek kikiáltani? A tér szimmetriájában az ilyesmi pusztán megegyezés kérdése.

Ugyanígy mindig meg kellett állapítania, hogy a megfigyelt bolygó milyen irányban forog a saját tengelye és a napja körül. Ha mindkettő az óra járásával ellenkező volt, akkor az ember felemelt karja északra mutatott, a lába ugyanakkor délre. És galaxisszerte fönt ábrázolták északot, lent pedig délt.

Pedig ez is csak amolyan hallgatólagos megállapodás volt, az ősködökig visszamenőleg, és szolgaian másolták azóta is. Ha az ember úgy nézett egy ismerős térképet, hogy azon a dél volt fölül, nem ismerte föl. Még kellett fordítania, hogy eligazodjon rajta. És amikor minden azonossá vált önmagával, az ember északnak fordult – vagyis "fölfelé".

Eszébe jutott a csata, melyet a háromszáz évvel ezelőtt élt császári tábornok, Bel Riose vívott: egy kritikus pillanatban a bolygósík alá irányította a századát, és lecsapott az ott készületlenül várakozó hajórajra. Egyesek szerint tisztességtelen manőver volt – ezek persze a vesztesek oldalán álltak.

Egy ilyen ősrégi eredetű és nagy hatású megegyezés csakis a Földön keletkezhetett – és innen Trevize már egyetlen gondolattársítással visszajutott a lakható bolygó kérdéséhez.

Pelorat és Bliss nem tudta levenni szemét a gázóriásról, amely lassú fordulással készült egy lomhánál is lomhább hátrabukfencre. A napfényes terület mindjobban kiszélesedett, és – minthogy Trevize a narancsvörös hullámhosszon rögzítette a színképet – mind őrültebbé és fékevesztettebbé vált a felszín viharos vonaglása.

De akkor beténfergett Fallom, és Bliss úgy döntött, ideje, hogy a gyerek és ő szundítsanak egyet.

Trevize odaszólt Peloratnak, aki ott maradt vele:

– El kell szakadnom a gázóriástól, Janov. Parancsot kell adnom a számítógépnek, hogy minden erejével a megfelelő nagyságú gravitációs radarjel keresésére összpontosítson.

– Hát hogyne, öreg cimbora – válaszolta Pelorat.

Ennél azért bonyolultabb volt a dolog. A számítógépnek nemcsak a megfelelő nagyságú, hanem ugyanakkor a megfelelő távolságban lévő radarjelet kellett megkeresnie. Trevize tudta, hogy erre akár napokig is várakoznia kell.

60.

Komoly – de még inkább komor – arccal lépett be a szobájába, aztán észrevehetően összerezzent.

Bliss várakozott rá, s szorosan mellette ott állt Fallom is; gyapjú ágyékkötője és ruhája csak úgy árasztotta a gőzölés és a vákuummángorlás friss illatát. A gyerek határozottan jobban mutatott így, mint Bliss valamelyik kurta pongyolájában.

– Nem akartam zavarni, amíg a számítógépnél ült, de most hallgasson ide. Rajta, Fallom.

És Fallom megszólalt csipogó, szinte zenélő hangján:

– Köszöntelek, Trevize kormányzó. Nagy örömömre szolgál, hogy té... hogy ná... hogy veled jöhettem ezen a hajón az űrbe. És boldog vagyok, hogy a barátaim, Bliss és Pel ilyen kedvesek hozzám.

Fallom befejezte, bájosan elmosolyodott, és Trevize-nek újra átvillant az agyán: fiúnak tekintse, vagy lánynak, vagy mindkettőnek, vagy egyiknek sem? Bólintott.

– Remekül megtanultad. A kiejtésed majdnem tökéletes.

– Egyáltalán nem betanult szöveg volt – mondta Bliss melegen. – Fallom fogalmazta, és megkérdezte, elmondhatja-e magának is. Azt sem tudtam, mit fog mondani, amíg nem hallottam.

Trevize kényszeredetten elmosolyodott.

– Nos, akkor valóban nagyszerű volt. – Feltűnt neki, hogy Bliss, amennyire csak lehet, kerüli a nemre utaló személyes névmás használatát.

– Mondtam, hogy tetszeni fog Trevize-nek – fordult Bliss Fallomhoz. – Most menj szépen Pelhez, és ha akarod, kaphatsz tőle újabb olvasnivalót.

Fallom eliramodott, Bliss pedig folytatta:

– Tényleg meglepő, milyen gyorsan ragad Fallomra a galaktikus nyelv. A solarialakóknak különleges nyelvtehetségük lehet. Gondoljon csak vissza, milyen jól beszélt Bander, holott csak annak alapján tanulta, amit a hipertéri kommunikációból elcsípett. Az agyuk nemcsak az energiaátvitel szempontjából, hanem egyébként is figyelemreméltó lehet.

Trevize mordult egyet.

– Ne mondja, hogy még most sem szereti Fallomot – lepődött meg Bliss.

– Sem nem szeretem, sem nem utálom. Ez a lény egyszerűen kényelmetlen érzéseket kelt bennem. Már az, hogy egy hermafroditával kell érintkeznem, elborzaszt.

– Ugyan, Trevize, ne legyen nevetséges – mondta Bliss. – Fallom tökéletesen elfogadható élőlény. Gondolja csak el, milyen undorító lehet maga meg én – és általában a hímnemű és nőnemű egyedek – egy hermafrodita társadalomban. Csak a fele vagyunk az egésznek, és ahhoz, hogy reprodukálódjunk, időszakos és nehézkes egyesülésekre van szükségünk.

– Ezt maga állítja, Bliss?

– Ne tegyen úgy, mintha félreértene. Csak megpróbálom hermafrodita szemszögből nézni magunkat. Számunkra a végletek tűnhetnek visszataszítónak, miközben nekünk éppen az a természetes. Maga elborzad Fallomtól, de ez csak egy szűk látókörű reakció.

– Ami azt illeti, fárasztó, hogy az ember azt sem tudja, hogyan utaljon erre a teremtményre – jegyezte meg Trevize. – Gondolni sem tudok rá, hát még beszélni vele, ha nem tudom meghatározni a nemét.

– De hát ez a nyelvünk hibája, nem pedig Fallomé – ellenkezett Bliss. – Nincs olyan emberi nyelv, amely kifejezné a kétneműséget. Örülök, hogy ezt szóba hozta, mert magam is gondolkoztam már rajta. Tárgyként utalni rá, ahogy Bander ragaszkodott hozzá, nem megoldás. A tárgyakra mutató "az" névmásnál nem számít a nem, olyasféle tárgyjelölő névmás pedig nem létezik, amely mindkét irányban nem szerint is cselekvő értelmű. Miért nem választunk neki önkényesen egy nemet? Én lányként gondolok Fallomra. Egyrészt magas a hangja, másrészt megvan az a képessége, hogy majd utódokat hozzon a világra, ami a nőneműség alapvető sajátossága. Pelorat egyetértett velem; miért ne tehetné ezt maga is? Tekintsük lánynak, és úgy is beszéljünk róla.

Trevize vállat vont.

– Helyes. Kicsit különös, hogy a kislánynak heréi vannak, de hát isten neki.

Bliss felsóhajtott.

– Magának megvan az a bosszantó szokása, hogy mindenből viccet csinál, de tudom, milyen feszült idegállapotban van, ezért nem haragszom érte. Csak arra kérem, tekintse Fallomot lánynak.

– Meglesz. – Trevize habozott, aztán mégsem tudta megállni, hogy ki ne mondja: – Minél többször látom magukat együtt, annál inkább olyan érzésem van, mintha Fallom a pótgyereke volna. Tulajdonképpen maga szeretne gyereket, csak nem hiszi, hogy Janov meg tudná ajándékozni vele?

Bliss szeme kerekre tágult.

– Ő nem azért van, hogy gyerekei legyenek! Gondolja, csak azért tartom kéznél, hogy az ő segítségével jussak gyerekhez? Most egyébként sem időszerű, hogy gyereket szüljek – de ha itt lesz az ideje, annak gaiai gyereknek kell lennie, és erre Pel nem lesz alkalmas.

– Úgy érti, Janovtól akkor majd meg kell szabadulnia?

– Egyáltalán nem. Csak átmeneti elválásról lehet szó. De még a mesterséges megtermékenyítés is szóba jöhet.

– Gondolom, magának csak akkor lehet gyereke, ha Gaia szükségét látja, ha Gaia már létező ember részében az elhalálozottak mennyisége bizonyos hiányt támaszt.

– Ez egy lelketlen szemléletmód, de lényegében igaz. A tökéletes arányt fenn kell tartani Gaia minden részében és e részek kapcsolatában.

– Akárcsak a solarialakók esetében.

Bliss ajka összeszorult, arcából kifutott a vér.

– Szó sincs róla. A solarialakók többet hoznak a világra, és a fölösleget megsemmisítik. Nálunk csak annyi születik, amennyire szükségünk van, így pusztításra sohasem kerül sor; éppen úgy, ahogy maga leveti a bőre elhalt külső rétegeit, s teremt helyettük ugyanannyi újat, de egyetlen sejttel se többet.

– Értem, hogy gondolja – mondta Trevize. – De azért remélem, tekintetbe veszi Janov érzelmeit.

– Az esetlegesen megszületendő gyermekemmel kapcsolatban? Ez sohasem volt köztünk vitatéma, és nem is lesz.

– Nem, nem így értettem. Meglep, hogy maga egyre jobban érdeklődik Fallom iránt. Janov úgy érezheti, hogy őt elhanyagolja.

– Nem hanyagolom el, és őt ugyanannyira érdekli Fallom, mint engem. Ő a mi kölcsönös érdeklődésünk egy újabb területét jelenti, s általa még közelebb kerülünk egymáshoz. Lehetséges, hogy ön az, aki elhanyagolva érzi magát?

– Én? – Trevize őszintén meglepődött.

– Igen, ön. Én sem értem meg jobban a szigetembereket, mint maga Gaiát, de az az érzésem, szereti, ha ezen a hajón maga áll a figyelem középpontjában, és könnyen úgy érezheti, hogy Fallom kitúrja ebből a helyzetéből.

– Ez hülyeség.

– Nem nagyobb annál, mint az a megjegyzése, hogy én elhanyagolom Pelt.

– Akkor kössünk fegyverszünetet, és hagyjuk abba. Én megpróbálom Fallomot lánynak tekinteni, és nem fogok túlzottan aggódni amiatt, hogy ön semmibe veszi Janov érzéseit.

Bliss elmosolyodott.

– Köszönöm. Akkor minden rendben van.

Trevize elfordult, de Bliss elkiáltotta magát:

– Várjon!

Trevize visszanézett rá, s kicsit nyűgösen kérdezte:

– Nos?

– Számomra teljesen nyilvánvaló, Trevize, hogy maga szomorú és búskomor. Nem fogok belenézni az agyába, de azért elmondhatná nekem, hogy mi a baj. Tegnap azt mondta, van egy alkalmasnak látszó bolygó a rendszerben, s mintha még örült is volna. Remélem, az a bolygó azóta is ott van. A felfedezés nem bizonyult tévesnek, ugye?

– Van egy alkalmasnak látszó bolygó a rendszerben, és továbbra is ott van a helyén – válaszolta Trevize.

– A mérete megfelelő?

Trevize bólintott.

– Ha egyszer alkalmas, akkor a mérete is megfelelő. És a naptól is a kellő távolságban van.

– Akkor hát mi a baj?

– Ilyen közelről már a légkör elemzését is el lehet végezni. Kiderült, hogy tulajdonképpen nincs is légköre.

– Nincs légköre?

– Legalábbis olyan, amilyenre érdemes lenne szót vesztegetni. A bolygó nem lakható, és nincs másik sem, amely a legcsekélyebb valószínűség szerint is lakható volna. Ezzel a harmadik kísérlettel semmire sem jutunk.

61.

Pelorat arca komor volt, és láthatóan vonakodott megtörni Trevize boldogtalan hallgatását. A vezérlőfülke ajtajából nézett befelé, reménykedve, hátha hajlandó lesz Trevize beszélgetést kezdeményezni.

Trevize nem tette. Ha létezett valaha makacs hallgatás, az övé az volt.

A végén Pelorat volt az, aki nem bírta tovább.

– Mit csinálunk? – kérdezte kissé félénken.

Trevize fölpillantott, Peloratra meredt, aztán elfordult, úgy válaszolta:

– Ráállunk a bolygóra.

– De ha egyszer nincs atmoszférája...

– A számítógép szerint nincs atmoszférája. Eddig még mindig azt mondta, amit hallani akartam, ezért elhittem minden szavát. Most olyasmit mond, amit nem akarok hallani, tehát ellenőrzöm. Ha ez a gép el tud romlani egyáltalán, most van itt az ideje, hogy azt kívánjam, bárcsak elromlott volna.

– Azt hiszi, elromlott?

– Nem, nem hiszem.

– Van valami alapja, hogy gyanakodjék rá?

– Nem, nincs.

– Akkor miért izgatja magát, Golan?

Trevize ekkor végre Pelorat felé fordította a székét, s a majdnem reménytelenség fájdalmas fintorával az arcán így szólt:

– Nem érti, Janov, hogy nem tudom, mi mást csinálhatnék? Az első két világon nem mentünk semmire, már ami a Föld hollétét illeti, és most itt ez az üres világ. Mitévő legyek? Bolyongjak egyik világtól a másikig, kukkantsak be mindenhová, és kérdezzem meg: "Bocsánatot kérek, nem tudják, hol van a Föld?" Minden nyomot eltüntetett maga után. Sehol még csak utalás sincs rá. Már-már arra gondolok, talán még arról is gondoskodott, hogy még ha létezik is ilyen, mi ne vegyük észre.

– Nekem is voltak már hasonló gondolataim – bólogatott Pelorat. – Nincs kedve megvitatni ezeket? Tudom, milyen szerencsétlenül érzi magát, drága barátom, és hogy nincs sok kedve beszélgetni; szóval ha azt akarja, hogy hagyjam békén, akkor elmegyek.

– Rajta hát, vitassuk meg – mondta vagy inkább morogta Trevize. – Mi okosabbat tehetnék, mint hogy meghallgatom?

– Ez nem éppen úgy hangzik, mintha valóban beszédre akarna bírni, de talán mégis jót fog tenni mindkettőnknek – töprengett fennhangon Pelorat. – Kérem, bármikor szakítson félbe, ha úgy érzi, nem bírja tovább hallgatni. Én úgy látom, Golan, a Földnek nemcsak passzív és tagadó intézkedéseket kellett hoznia annak érdekében, hogy elrejtőzzék; vagyis nem volt elég pusztán eltörölnie az önmagára utaló nyomokat. Nem lehetséges, hogy ugyanakkor hamis bizonyítékokat is megalkotott, és ily módon aktívan közreműködött a körülötte lévő homály megteremtésében?

– Hogy érti ezt?

– Nos, több helyen is hallottunk már a Föld radioaktívvá válásáról, márpedig ezt azért is kitalálhatták, hogy elejét vegyék mindenfajta felfedezési kísérletnek. Ha teljesen szennyeződött radioaktivitással, akkor végképp megközelíthetetlenné vált. Minden valószínűség szerint a lábunkat sem tehetnénk rá. Még a robotfelderítők, ha volna nekünk ilyen, sem biztos, hogy túlélnék a sugárzást. Akkor hát minek is keresnénk? És ha mégsem radioaktív, akkor sértetlen marad; legföljebb véletlenül közelíthetnék csak meg, de még arra az esetre is lehetnek eszközei, hogy álcázza magát.

Trevize megkockáztatott egy mosolyt.

– Elég fura dolog, Janov, de ilyesmire magam is gondoltam. Még az is eszembe jutott, hogy talán szándékosan szőtték bele a legendákba azt a valószínűtlenül óriási szatellitát. És az az elképesztően nagy gyűrűrendszerrel rendelkező gázóriás is eléggé valószínűtlen, talán azt is csak úgy kiagyalták. Lehet, hogy előre elterveztek mindent, hogy valami olyasmit keressünk, ami nem létezik, s úgy hajtsunk át a bolygórendszerén, hogy ne vegyük észre – mert a valóságban sem óriási szatellitája nincsen, sem háromszoros gyűrűt forgató unokatestvére, sem pedig sugárzó kérgű felszíne. Márpedig ha nem ismerjük fel, akkor álmunkban sem jut eszünkbe, hogy éppen őt nézzük. De ennél még rosszabbakat is elképzeltem.

Pelorat lesújtottnak látszott.

– Mi lehet még ennél is rosszabb?

– Könnyen talál ilyet az ember, ha az éjszaka közepén zavarodott aggyal kutatni kezd a képzelet birodalmában valami olyasmi után, ami tovább mélyítheti a reménytelenségét. Mi van akkor, ha a Föld rejtőzködési képessége tökéletes? Ha még az elménket is meg tudja háborítani? Mi van akkor, ha valóban elhaladunk a Föld mellett, és ott van az óriási szatellitája, ott van a távoli gyűrűs gázóriása, mi mégsem látjuk meg? Mi van akkor, ha ez már meg is történt?

– De ha ezt hiszi, miért megyünk mégis?

– Nem mondtam, hogy ezt hiszem. Őrült képzelgésekről beszéltem. Tovább keressük.

Pelorat habozott, aztán megkérdezte:

– De meddig, Trevize? Nyilván van egy határ, ahol föl kell adnunk.

– Soha! – csattant föl Trevize hevesen. – Ha egész hátralévő életemet azzal kell is töltenem, hogy bolygóról bolygóra járva mindenhová bekopogjak, hogy "Kérem, uram, hol van a Föld?", akkor azt fogom tenni. Ha kívánják, bármikor visszavihetem magát, Blisst, de még Fallomot is Gaiára, s magam indulok tovább.

– Ó, nem. Tudja, hogy nem hagyom el magát, Golan, és Bliss sem teszi. Ha kell, bolygóról bolygóra szállunk magával. De miért?

– Mert meg kell találnom a Földet, és mert meg fogom találni. Nem tudom, hogyan, de megtalálom. Most azonban, kérem, hagyjon magamra egy kicsit, mert épp egy olyan helyzetet keresek, ahonnan tanulmányozhatom a bolygó napsütötte féltekéjét, ugyanakkor a napja sincs túl közel.

Pelorat elhallgatott, de nem ment el. Figyelte, hogyan tanulmányozza Trevize a megfigyelőernyőn látható, jórészt napsütötte bolygó képét. Pelorat semmi különöset nem látott rajta, de tudta, hogy barátja a számítógéppel összekapcsolódva képes belátni a külső jegyek mögé is.

– Van valami homály – suttogta Trevize.

– Akkor légkörnek is lennie kell – kottyantotta el magát Pelorat.

– Nem szükségképpen elég. Mármint hogy az élet fenntartásához, legföljebb ahhoz, hogy gyenge szél keletkezzék, s felkavarja a port. Ez a vékony légkörrel rendelkező bolygók ismert jellegzetessége. Még kicsiny sarki jégsapka is lehet rajta. Tudja, a sarkokon összegyűlik valamicske vízjég. Ez a világ túl meleg, semhogy szilárd szén-dioxid keletkezhessek rajta. Át kell kapcsolnom radarképre. Úgy viszont jobban boldogulok az éjszakai oldalon.

– Tényleg?

– Igen. Rögtön ezzel kellett volna kezdenem, de egy gyakorlatilag levegő, ennélfogva felhő nélküli bolygó esetében természetes, hogy az ember a látható fénnyel próbálkozik.

Trevize hosszú ideig csendben maradt, miközben a képernyő olyan zavarossá vált a radar-visszatükröződésektől, hogy a bolygó képe valahogy úgy jelent meg rajta, ahogy egy cleoni korszakban alkotó művész ábrázolta volna.

– Helyes – mondta aztán nagy sokára, de olyan nyomatékosan, oly hosszan elnyújtva a szót, hogy annál meglepőbb volt az ezt követő újabb hallgatás.

– Mire vonatkozik ez a "helyes"? – szólalt meg egy idő után Pelorat. Trevize éppen csak rápillantott.

– Nem látok rajta krátereket.

– Nincsenek kráterei? És ez jó?

– Teljesen váratlan – válaszolta Trevize. Aztán hirtelen elvigyorodott. – És nagyon jó. Sőt mondhatnám, csodálatos!

62.

Fallom a hajó kerek ablakához nyomta az orrát, úgy bámulta a világegyetemnek azt a darabkáját, amelyet a szem a maga pontos valóságában – a számítógép felnagyítása vagy kiemelése nélkül – be tudott fogadni.

Bliss, aki el akarta neki magyarázni ezt az egészet, felsóhajtott, s halkan odaszólt Peloratnak:

– Nem tudom, mennyit ért meg belőle, drágám. Számára az apja udvarháza és a birtoknak az a kicsiny része, amelyen ez az udvarház állt, jelentette az egész világegyetemet. Nem hiszem, hogy járt kint valaha is éjszaka, s hogy látott egyáltalán csillagokat.

– Valóban azt hiszed?

– Valóban. Addig semmit sem mertem megmutatni neki belőle, míg nincs akkora szókincse, hogy egy kicsit is megértse, amit mondok – és milyen szerencse volt, hogy te a saját nyelvén tudtál beszélni vele.

– Az a baj, hogy nem ismerem eléggé a nyelvüket – mentegetőzött Pelorat. – És a világegyetemet valóban elég nehéz megragadni, ha hirtelen, egyik napról a másikra kell megismerkedni vele. Azt mondta nekem, hogy ha azok az apró fények ott mind hatalmas világok, mind olyan, mint a Solaria – persze sokkal nagyobbak, mint a Solaria –, akkor nem lóghatnak csak ott a semmiben. Le kellene esniük, azt mondta.

– És igaza van, annak alapján, amit eddig tud. Okosakat kérdez, és majd apránként meg fog érteni mindent. Legalább kíváncsi, és már nem fél.

– Igazság szerint én magam is kíváncsi vagyok, Bliss. Nézd csak, hogy megváltozott Golan, mihelyt rájött, hogy nincsenek kráterek azon a világon, amely felé közeledünk. Halvány fogalmam sincs, mit változtat ez a helyzeten. Hát neked?

– A világon semmi. De hát ő sokkal jártasabb a bolygótudományban, mint mi. Csak feltételezhetjük, hogy tudja, mit csinál.

– Bárcsak én is tudnám!

– Hát akkor kérdezd meg tőle.

Pelorat elfintorodott.

– Mindig félek, hogy felingerlem. Biztosan azt gondolja, hogy az ilyesmit magamtól is illene tudnom.

– Ez butaság, Pel – mondta Bliss. – Ő egy percig sem tétovázik, hogy rákérdezzen-e valamire a galaxis legendáival és mítoszaival kapcsolatban, ha úgy érzi, hasznos lenne, ha tudná. Te mindig készségesen válaszolsz és magyarázol neki, hát miért ne tehetné meg ő is? Menj és kérdezd meg tőle. Ha felingerled, akkor alkalmat nyújtasz neki a türelem erényének gyakorlására, és ez kifejezetten jót fog tenni neki.

– Velem jössz?

– Nem, természetesen nem. Én itt maradok Fallommal, és tovább kísérletezem, hogy a világegyetem képzetét beletöltsem a fejébe. Majd te elmagyarázod nekem később – ha Trevize már elmagyarázta neked.

63.

Pelorat bátortalanul lépett be a vezérlőfülkébe. Örömmel vette észre, hogy Trevize fütyörészik magában, és láthatóan jó a hangulata.

– Golan – szólalt meg olyan derűsen, amennyire csak tudott. Trevize fölnézett.

– Janov! Maga mindig úgy settenkedik be, mintha azt hinné, törvénybe ütköző dolgot tesz, ha engem háborgat. Csukja be az ajtót, és üljön le. Üljön le! Ezt nézze.

A megfigyelőernyőn látszó bolygóra mutatott, és így folytatta:

– Két vagy három kráternél többet nem találtam, és azok is elég kicsik.

– Ez megváltoztat valamit, Golan? Komolyan?

– Megváltoztat? De még mennyire! Hogy kérdezhet ilyet?

Pelorat gyámoltalanul tárta szét a karját.

– Számomra ez az egész egy rejtély. Az egyetemen a történelem volt a szaktárgyam. Emellé fölvettem még a szociológiát és a pszichológiát, továbbá nyelveket és irodalmat, főleg régieket, majd a továbbképzésen a mitológiára szakosodtam. Sohasem kerültem közelebbi kapcsolatba a bolygó tudománnyal vagy a természettudományok bármelyikével.

– Ez nem bűn, Janov. Bárcsak én tudnék annyit, amennyit maga tud! A régi nyelvekben és a mitológiában való jártassága mérhetetlen hasznunkra volt. Ezt maga is tudja. És ha a planetológiára kerül a sor, azt a gondot én veszem magamra.

– Tudja, Janov – folytatta –, a bolygók úgy keletkeznek, hogy kisebb méretű objektumok csapódnak egymáshoz. Az utolsó néhány rázuhanó tárgy krátereket hagy maga után – legalábbis a lehetőség megvan erre. Ha a bolygó elég nagy, hogy gázóriás lehessen, a gáznemű atmoszféra alatt elsősorban folyékony anyag van, tehát a végső ütközések csak loccsanással járnak, nyomot nem hagynak maguk után.

– De a kisebb bolygók, melyek szilárdak, akár jégből, akár sziklából vannak, viselnek magukon kráternyomokat, amik meg is maradnak örökre, hacsak valamilyen természeti hatóerő el nem tünteti őket. Az eltüntetésnek három típusa lehet.

– Először is: létezhet olyan világ, ahol jégréteg borítja a folyékony óceánt. Ilyenkor a bolygóra zuhanó tárgy átszakítja a jeget, és belecsobban az óceánba, A fölötte lévő jég visszafagy, s hogy úgy mondjam, begyógyítja a rést. Az ilyen bolygó vagy szatellita azonban nyilván hideg, tehát nem tartozik azok közé, amelyeket mi lakható világoknak tartunk.

– Másodszor: ha egy bolygó erősen aktív, mármint vulkanikus értelemben, akkor a szüntelen lávaömlés vagy hamueső újra és újra megtölti és eltünteti a kialakuló krátereket. Mindazonáltal egy ilyen bolygót vagy szatellitát sem tekintünk lakhatónak.

– A harmadik esettel eljutottunk a lakható világokhoz. Ezeknek lehet sarki jégsapkájuk, de az óceánok túlnyomó részének folyékonynak kell maradnia. E bolygókon lehetnek működő vulkánok, de egymástól távol, szétszórtan.

– Az ilyen világokon nem lehetnek sem beforrt, sem feltöltött kráterek. Számolni kell viszont az eróziós hatásokkal. A szél és a víz áramlása szétmállasztja a krátereket, és ha a bolygón élet is van, az élőlények tevékenysége szintén erőteljesen koptató hatású. Érti?

Pelorat némi fontolgatás után így szólt:

– De Golan, én egyáltalán nem értem magát. Az a bolygó, amelyhez most közeledünk...

– Holnap leszállunk rá – jelentette be Trevize vidáman.

– Ezen a bolygón, amelyhez közeledünk, egyáltalán nincs óceán!

– Csak valami vékony sarki jégsapka.

– És nincs számottevő atmoszférája sem.

– A légkör sűrűsége csak századrésze a terminusinak.

– Nincs rajta élet.

– Azt egyáltalán nem észleltem.

– Akkor mi pusztíthatta le a krátereket?

– Az óceán, a légkör és az élet – válaszolta Trevize. – Nézze, ha ezen a bolygón sohasem lett volna sem levegő, sem víz, az egykor keletkezett kráterek ma is meglennének, és tele volna velük az egész felszín. A kráterek hiánya bizonyítja, hogy nem lehetett kezdettől fogva mindig levegő és víz nélküli bolygó, és hogy még a közelmúltban is tekintélyes atmoszférája és óceánja volt. Egyébként hatalmas medencék láthatók rajta, amelyekben egykor tengerek és óceánok lehettek, nem beszélve a kiszáradt folyóágyakról. Beláthatja tehát, hogy igenis volt erózió, és ennek az eróziónak a befejeződése óta még nem telt el annyi idő, amelyek új kráterek képződéséhez szükséges.

Pelorat arcán kétkedés látszott.

– Lehet, hogy én nem vagyok planetológus, de nekem úgy tűnik, ha egy bolygó elég nagy ahhoz, hogy esetleg évmilliárdokon át megtartson egy sűrű légkört, akkor nem fogja csak úgy hipp-hopp elveszíteni, nem?

– Ezt én se gondolnám – felelte Trevize. – De ezen a bolygón kétségtelenül volt élet, mielőtt a légköre elillant volna, talán emberi élet is. Az a gyanúm, hogy éppen olyan terraformált világ volt, mint szinte valamennyi emberlakta bolygó a galaxisban. A baj az, hogy igazából nem tudjuk, milyen állapotban volt, mielőtt az emberi élet megjelent rajta, vagy miképpen alakították át, hogy kényelmes legyen emberlakóinak, sem azt, hogy végül milyen körülmények hatására tűnt el róla az élet. Történhetett valami katasztrófa, mely elszippantotta az atmoszférát, s ez vetett véget az emberi életnek. De bekövetkezhetett egy furcsa egyensúlyvesztés is a bolygón, melyet az emberek mindaddig kontrollálni tudtak, amíg itt voltak, s csak miután elmentek, akkor következett be az atmoszféracsökkenés rosszindulatú szakasza. Lehet, hogy választ kapunk rá, ha leszállunk, lehet, hogy nem. Nem számít.

– De ugyanúgy nem számít, hogy volt-e rajta valaha élet, ha ma már nincsen. Mi a különbség, hogy egy bolygó kezdettől fogva lakhatatlan volt, vagy csak most vált azzá?

– Ha csak jelenleg lakhatatlan, akkor megtaláljuk az egykori lakók nyomait mutató romokat.

– Romok az Aurorán is voltak.

– Úgy van, de az Aurorán húszezer évig esett rájuk az eső és a hó, pusztította őket a fagy és az olvadás, a szél és az időjárás minden változása. És volt rajta élet is, ezt ne felejtse el. Emberek nem voltak, de élet azért volt rajta bőven. A romok éppúgy szétmállanak, mint a kráterek. Csak gyorsabban. És húszezer év múltán nem sok maradt, ami hasznunkra lehetett volna. De itt, ezen a bolygón volt egy idő, lehet, hogy húszezer év, lehet, hogy kevesebb, amely szél, vihar és élet nélkül telt el. Lehettek időjárás-változások, megengedem, de ez minden. A romok jó állapotban lesznek.

– Ha lesznek egyáltalán romok – dünnyögte Pelorat. – Nem lehetséges, hogy soha nem volt élet a bolygón, legalábbis emberi élet nem, és a légkör elvesztése egy olyan esemény hatására következett be, melynek semmi köze az emberhez?

– Nem, nem – ingatta a fejét Trevize. – Ne akarja átragasztani rám a pesszimizmusát, úgysem fog sikerülni. Már innen is észrevettem maradványokat, melyekről biztos vagyok, hogy valaha egy város volt. Tehát holnap leszállunk.

64.

Bliss nyugtalan hangon mondta:

– Fallom szentül meg van győződve arról, hogy vissza fogjuk vinni Jembyhez, a robotjához.

– Hmm – dünnyögte Trevize, elmélyedve a sodródó hajó alatt hátrafelé sikló bolygófelszín látványában. Aztán fölnézett, mint akihez csak némi késlekedés után jutott el a megjegyzés. – Hát, tulajdonképpen az egyetlen szülő volt, akit ismert, nem?

– Hogyne, persze, csakhogy azt hiszi, most a Solariára megyünk vissza.

– Ez itt úgy néz ki, mint a Solaria?

– Ő ezt honnan tudhatná?

– Világosítsa fel, hogy ez nem a Solaria. Nézze, majd adok egy-két ismeretterjesztő könyv-filmet, tele rajzos illusztrációkkal. Mutassa meg neki néhány egymástól eltérő lakott világ közeli képét, és magyarázza meg, hogy ilyenek milliószám léteznek. Lesz rá ideje. Nem tudom, meddig fogunk Janovval kóborolni, ha már kiválasztottunk egy alkalmas helyet, és leszálltunk.

– Maga és Janov?

– Igen. Fallom akkor sem jöhetne velünk, ha lehetne, amit persze csak akkor akarnék, amennyiben megőrültem volna. Ezen a világon csak űrruhában mászkálhatunk, Bliss. Nincs rajta belélegezhető levegő. És nincs űrruhánk, ami jó volna Fallomra. Tehát maguk a hajón maradnak.

– És én miért?

Trevize szája fanyar mosolyra húzódott.

– Elismerem, nagyobb biztonságban érezném magam, ha velünk jöhetne, de nem hagyhatjuk Fallomot egyedül ezen a hajón. Kárt okozhat még akkor is, ha nem áll szándékában. Janovnak velem kell jönnie, mert ha találunk valamilyen ősi írást, ő el tudja olvasni. Vagyis magának kell Fallommal maradnia. Meggyőződésem, hogy ön is így gondolja.

Bliss bizonytalannak látszott.

– Nézze – magyarázta Trevize. – Maga ragaszkodott Fallomhoz, én nem akartam. Biztos vagyok benne, hogy csak bajt hoz ránk. Nos, a jelenléte bizonyos kényszerűségeket von maga után, és ezeket önnek kell vállalnia. Ő itt van, tehát magának is itt kell lennie. Így áll a helyzet.

– Rendben – sóhajtotta Bliss.

– Helyes. Hol van Janov?

– Fallommal.

– Nagyszerű. Menjen, és küldje ide. Beszélni akarok vele.

Trevize még akkor is a bolygófelszínt tanulmányozta, amikor Pelorat belépett, és torokköszörüléssel jelezte a jelenlétét.

– Valami baj van, Golan? – kérdezte.

– Nem mondhatnám, hogy baj, Janov. Csak elbizonytalanodtam. Ez egy furcsa világ, és nem tudom, mi történt vele. A megmaradt medencékből ítélve, a tengerek hatalmasak lehettek, de sekélyek. A hátramaradt nyomok alapján azt mondhatom, hogy ez az elsótlanodás és a csatornák bolygója volt – vagy talán nem voltak nagyon sósak a tengerei. Ha nem voltak nagyon sósak, akkor azért hiányoznak a medencék kiterjedt sórétegei. Vagy az óceánok eltűnésével a sótartalom is eltűnt – ami pedig emberi beavatkozásra vall.

– Bocsássa meg az efféle dolgokban való járatlanságomat, Golan – jegyezte meg félénken Pelorat –, de az ilyen és hasonló észrevételeknek van egyáltalán valami közük ahhoz, amit mi keresünk?

– Gondolom, nincs, de nem tehetek róla, hogy kíváncsi vagyok. Ha tudnám, miként formálták ezt a bolygót lakhatóvá az ember számára, és milyen volt a terraformálás előtt, talán megérteném, mi történt azután, hogy a sorsára hagyták – vagy talán még azt megelőzően. És ha tudnánk, mi történt vele, esetleg fölkészülhetnénk a kellemetlen meglepetésekre.

– Miféle meglepetésekre? Hiszen ez egy halott világ, nem?

– Eléggé halott. Elenyészően kevés víz, vékony, belélegezhetetlen légkör, és Bliss semmiféle mentális tevékenységet nem észlelt rajta.

– Ez el is dönti a dolgot, gondolom.

– A mentális tevékenység hiánya nem szükségképpen jelenti az élet hiányát is.

– De bizonyára jelzi a veszélyes élet hiányát.

– Nem tudom... De nem ezt akartam megbeszélni magával. Van két város, amely megfelelne első vizsgálódásunk céljának. Látszólag kitűnő állapotban vannak, mint az összes többi is. Akármi pusztította is el a légkört és az óceánokat, első pillantásra nem ártott a városoknak. Mindenesetre ez a kettő különösen nagy kiterjedésű. De mintha a nagyobbikban nem látnék szabad térséget. Messze, a városon kívül vannak ugyan űrkikötők, de a városban semmi. A kisebbikben vannak szabad terek, tehát könnyebb lenne a város közepén leszállni, ha nem is űr kikötőben... De hát végül is ki törődik ezzel?

Pelorat arca elfacsarodott.

– Azt akarja, hogy én döntsek, Golan?

– Nem, majd döntök én. Csak a véleményét kérdezem.

– Ami az értéküket illeti, a szélesen elterülő város valószínűleg kereskedelmi vagy ipari központ lehetett. A kisebb, amelyben a nyílt térek vannak, minden bizonnyal közigazgatási központ volt. Minket a közigazgatási központ érdekel. Vannak benne hatalmas épületek?

– Mit ért azon, hogy hatalmas épületek?

Pelorat apró ajakrándulása jelezte, hogy mosolyog.

– Nemigen tudnám meghatározni. A formák világról világra, korról korra változnak. De gyanítom, hogy szemre mindenütt nagyok, haszontalanok és drágák. Mint az épület, amelyikben a Comporellonon voltunk.

Trevize visszamosolygott rá.

– Innen felülről ezt nehéz megállapítani, és ha közeledve vagy távolodva kapok is oldalnézeti képet valamiről, azon már nemigen lehet kiigazodni. Miért szavaz a közigazgatási központra?

– Mert valószínűleg ott találjuk a bolygómúzeumot, a könyvtárat, a levéltárat, az egyetemet, és így tovább.

– Helyes. Akkor oda a kisebb városba megyünk. És talán találunk is valamit. Volt két melléfogásunk, ezúttal megeshet, hogy mégiscsak találunk valamit.

– Három az igazság.

Trevize fölvonta a szemöldökét.

– Honnan vette ezt a mondást?

– Régi mondás – válaszolta Pelorat. – Az egyik legendában bukkantam rá. Gondolom, azt jelenti, hogy a harmadik próbálkozás hozza meg a sikert.

– Jól hangzik – állapította meg Trevize. – Jól van hát... három az igazság, Janov!

15 - A moha

65.

Trevize furán festett az űrruhában. Egyedül a pisztolytáskái rekedtek kívül – de ezek sem azok voltak, amelyeket rendszerint a derekára csatolva viselt, hanem az űrruha tartozékai, tehát jóval tartósabb anyagból készültek. Nagy gonddal helyezte be a sugárpisztolyt a jobb oldali tokba, az idegkorbácsot pedig a bal oldaliba. Újratöltötte mindkettőt, és keményen megfogadta, hogy ezúttal semmi nem választhatja el tőlük.

Bliss mosolygott.

– Még egy olyan világra is képes fegyvert vinni, ahol nincs levegő, nincs... Na mindegy! Nem kételkedem többé a döntéseiben.

– Helyes! – vágta rá Trevize, és Pelorathoz fordult, hogy megigazítsa a sisakját, mielőtt fölteszi a magáét.

Pelorat, akin még sohasem volt űrruha, aggodalmasan kérdezte:

– Tényleg tudok majd lélegezni ebben a holmiban, Golan?

– Megígérem – válaszolta Trevize.

Bliss nézte, hogyan zárják le az utolsó illesztéseket, s közben átkarolta Fallom vállát. Az ifjú solariai látható riadalommal figyelte a két űrruhás alakot. Bliss karja szelíd erővel szorította meg, hogy ne reszkessen annyira.

Kinyílt a zsilipajtó, s a két alak belépett. Dagadt karjuk búcsút intett, s az ajtó bezárult. Ekkor a főzsilip ajtaja tárult ki, s ők nehézkesen kizöttyentek a halott világra.

Hajnalodott. Az ég tiszta volt – természetesen – és bíborszínben pompázó, de a nap még nem bukkant fel. A világosabbik látóhatáron, ahol felkelni készült, könnyű pára lebegett.

– Hideg van – mondta Pelorat.

– Fázik? – kérdezte Trevize meglepetten. Az öltözék jól szigetelt, s ha volt vele időnként gond, inkább csak amiatt, hogy hogyan szabadulhatnának meg a felgyülemlett testhőtől.

– Csöppet sem, de nézze... – Rádión érkező hangja tisztán csengett Trevize fülében, és ujjával mutatta az irányt.

Egy épület omladozó falára mutatott, melyet a bíborszínű hajnali fényben zúzmara borított.

– Ilyen híg atmoszférában nyilván hidegebbek az éjszakák, s a nappalok is melegebbek, mint gondolná – magyarázta Trevize. – Most éppen a nap leghidegebb szakaszában vagyunk, s beletelik néhány órába, mire olyan forróság lesz, hogy a napon el sem tudjuk viselni.

Mintha szavaiban rejtett értelmű varázsigék lettek volna, a látóhatáron megjelent a nap karimája.

– Ne nézzen bele. – Trevize úgy mondta ezt, mintha csevegne. – A sisaklemeze ugyan fényvisszaverő és az ibolyántúli sugarakat át nem eresztő anyagból készült, de akkor is veszélyes lehet.

Hátat fordított a felkelő napnak, és hosszúra nyúlt árnyéka rávetült a ház falára. A napfény hatására a szeme láttára tünedezett el a zúzmara; a fal néhány pillanatig még sötét volt a nedvességtől, de egykettőre felszáradt az is.

– Idelentről a házak már nem látszanak olyan épeknek, mint odafentről – jegyezte meg Trevize. – Repedezettek, málladozók. Valószínűleg az állandó hőingadozástól, – attól, hogy a víz minden áldott éjszaka megfagy, nappal meg fölolvad, s ez így mehet akár húszezer év óta is.

Vésett betűket látok a bejárat fölött a kőfalban, de a repedésektől nehéz őket elolvasni – mondta Pelorat.

– Ki tudja silabizálni, Janov?

– Valami pénzügyi intézmény lehet. Legalábbis látok egy szót, azt hiszem, azt, hogy "bank".

– Mi az?

– Egy olyan épület, ahol vagyontárgyakat őriztek, tettek be, cseréltek, fektettek be, adtak ki kölcsönre... ha jól tudom.

– Egy egész épületet szántak erre? Nem számítógépeket?

– Csak részben intézték az ügyeket számítógépek.

Megszaporázták a lépteiket, s egyre rövidebb időt töltöttek el az egyes épületeknél. A csend, az élettelenség súlyosan nehezedett rájuk. A lassú, ezeréves romlás mintha csontvázzá apasztotta volna a várost, amelyből eltűnt minden, csak a csontok maradtak meg.

Mélyen a mérsékelt égöv belsejében járhattak, de Trevize szinte érezni vélte hátában a nap perzselő melegét.

Pelorat, aki jobbra, tőle mintegy száz méterre lépkedett, éles hangon felkiáltott:

– Odanézzen!

Trevize füle megcsendült.

– Ne üvöltsön, Janov – mondta. – A suttogását is tisztán hallom, bármilyen messze legyen is. Mi az?

Pelorat azonnal lehalkította a hangját.

– Ez az épület a Világok Csarnoka. Mindenesetre azt hiszem, ezt jelenti a rajta lévő felirat.

Trevize odament hozzá. Egy háromemeletes épület előtt álltak: szabálytalan tetőzetét jókora kődarabok borították, mintha egykor valami kőfaragvány állt volna ott, amely az idők során darabokra esett.

– Biztos benne? – kérdezte Trevize.

– Ha bemegyünk, meg fogjuk látni.

Felmásztak öt alacsony, széles lépcsőn, majd átvágtak egy helypazarló köztéren. A ritkás levegőben vasalt cipőjük nem is zajt, inkább valami suttogó rezgést keltett.

– Most már értem, hogy gondolta azt, hogy "nagy, haszontalan és drága" – mormolta Trevize.

Egy tágas, magas előcsarnokba értek, ahová hatalmas ablakokon át sütött be a nap; a belső teret elárasztó fényben bizonyos tárgyak élesen kiugrottak, mások ugyanakkor teljes homályban maradtak. A ritkás levegő kevéssé szórta szét a fényt.

Középen egy életnagyságúnál nagyobb emberalak állt, valamiféle műkőből kifaragva. Az egyik karja már levált, a másik vállán egy repedés húzódott. Trevize úgy érezte, ha ráütne egyet, menten letörne az is. Visszalépett, mintha a túlzott közelség kísértésbe hozhatná, s még elkövetné ezt a rettenetes barbárságot.

– Vajon ki lehet ez? – tűnődött fennhangon. – Sehol semmi felirat. Gondolom, akik felállították, olyan nyilvánvalónak tartották a hírnevét, hogy fölöslegesnek vélték odaírni a nevét. De ma már... – Megijedt, hogy mindjárt valami filozófiai fejtegetésbe kezd, ezért inkább másfelé fordította a figyelmét.

Pelorat fölfelé bámult, s ő tekintetével követte az irányt. A falon jelek – bevésések – voltak, amelyekből semmit sem értett.

– Meglepő – szólalt meg Pelorat. – Lehet, hogy húszezer évesek, de itt, ahol védve vannak a naptól és a nedvességtől, még most is olvashatók.

– Nekem ugyan nem – jegyezte meg Trevize.

– Való igaz, hogy mind az írás, mind a díszítés az ősinél is ősibb. Lássuk csak... hét... egy... kettő... A hangja motyogásba fulladt, de aztán újra érthetően szólalt meg: – Ötven név van felsorolva, feltehetőleg az egykori ötven űrlakó világ neve, és ez itt a Világok Csarnoka. Úgy sejtem, hogy alapításuk időrendjében sorolja fel az ötven űrlakó világot. Az Aurora az első, és a Solaria az utolsó. Hét oszlop van, ha jól megnézi: az első hatban hét név szerepel, az utolsóban pedig nyolc. Mintha hétszer hetes rácsot terveztek volna, majd utólag biggyesztették volna hozzá a Solariát. Gyanítom, öreg cimbora, hogy a lista akkor keletkezett, amikor a Solaria még nem volt terraformálva és benépesítve.

– És hol van az a bolygó, amelyen jelenleg állunk? Meg tudja állapítani?

– Nézze csak: a harmadik oszlopban az ötödik név, vagyis a tizenkilencedik a sorban, kicsit nagyobb betűkkel van bevésve, mint a többi. A listakészítők elég részrehajlóak lehettek, hogy kiemeljék a saját világukat. De egyébként is...

– Hogy szól a név?

– Amennyire ki tudom betűzni, Melpomenia. Ezt a nevet egyáltalán nem ismerem.

– Jelentheti a Földet?

Pelorat erőteljesen megrázta a fejét, de ezt nem lehetett látni a sisak alatt.

– A régi legendák tucatnyi néven utalnak a Földre – mondta. – Ilyen például a Gaia is, ahogy már tudja. Ilyen a Terra, az Erda, és így tovább. Mind rövid szó. Egyetlen hosszú elnevezését sem ismerem, de még olyat sem, ami a Melpomenia rövidített változatára emlékeztetne.

– Tehát most a Melpomenián állunk, és az nem a Föld.

– Úgy van. De egyébként – ezt kezdtem volna mondani az előbb – a nagyobb betűknél is biztosabb jel, hogy a Melpomenia koordinátáit 0,0,0 jelöli, és ilyen koordinátákkal az ember csakis a saját bolygóját jelölheti.

– Koordináták? – képedt el Trevize. – Ezen a listán a koordináták is szerepelnek?

– Három számot adnak meg mindegyik mellett; gondolom, ezek a koordináták. Mi egyebek lehetnének?

Trevize nem válaszolt, Kinyitott egy kis zsebet űrruháján a jobb combja fölött, és kivett belőle egy kisméretű eszközt, mely huzallal kapcsolódott a zsebhez. A szeméhez emelte, és gondosan beirányozta a falon lévő feliratokra. Kesztyűs ujjaival csak nagy nehezen boldogult azzal a munkával, amely rendes körülmények között legföljebb pillanatokig tartott volna.

– Fényképezőgép? – kérdezte Pelorat teljesen fölöslegesen.

– Közvetlenül a hajó számítógépébe táplálja be a képet – felelte Trevize. Több felvételt készített, különböző szögből, majd így szólt;

– Várjon! Magasabbra kell másznom. Segítsen, Janov.

Pelorat összekulcsolta a kezét, mint valami kengyelt, de Trevize a fejét rázta.

– Nem bírja el a súlyomat. Álljon négykézlábra.

Pelorat nagy üggyel-bajjal engedelmeskedett, s miután Trevize visszadugta a zsebébe a fényképezőgépet, éppoly vesződségesen fellépett Pelorat vállára, majd onnan a szobor talapzatára. Óvatosan megpróbálta megrázni a szobrot, hogy lássa, elég szilárdan tart-e, majd lábát az egyik behajlított térdre helyezve felhúzta magát, és megragadta a karját vesztett vállat. Lábujjait a mellkas egyenetlenségének támasztva újra felhúzta magát, míg végül, jókora nyögések közepette, sikerült a szobor vállára ülnie. Azoknak a rég halott embereknek a szemében, akik mélységesen tisztelhették a szobrot, továbbá azt, amit jelképezett, nyilván gyalázkodást követett el, s ez a gondolat épp eléggé mély benyomást gyakorolt rá, hogy a lehető legkíméletesebben igyekezzék megülni rajta.

– Leesik, és megüti magát! – kiáltott föl Pelorat aggodalmasan.

– Nem esem le, és nem ütöm meg magam, ön viszont meg fog süketíteni – szólt vissza Trevize, miközben újra elővette a fényképezőgépet, s megcélozta a feliratot. Még számos képet készített, majd visszatette a gépet, és óvatosan ereszkedni kezdett, mindaddig, míg a lába újra el nem érte a talapzatot.

Leugrott a földre, s ezzel az utolsó rezgéssel végképp betelhetett a pohár, mert az addig ép kar is leomlott, kicsiny kőmorzsalék kupacot alkotva a szobor lábánál. De az esemény gyakorlatilag semmiféle zajjal nem járt.

Trevize megdermedt. Első, ösztönös gondolata az volt, hogy búvóhelyet keres, mielőtt előlép a teremőr, és lefüleli. Meglepő, gondolta később, hogy hasonló helyzetekben milyen gyorsan támadnak fel a gyerekkori emlékek; amikor az ember véletlenül eltör valamit, ami értékesnek látszott. Csak egy pillanatig tartott, de megrázó élmény volt.

Pelorat hangja tompán kongott, mint illett ahhoz az emberhez, aki tanúja volt, sőt részt vett egy vandál cselekedetben – de még így is képes volt rá, hogy vigasztaló szavakat mondjon.

– Nincs... nincs semmi baj, Golan. Nemsokára magától is letört volna.

Odalépett a talapzaton és a padlón heverő kőtörmelékhez, és mintha be akarná mutatni a dolgot, lenyúlt egy nagyobb töredékért.

– Golan, jöjjön ide – mondta.

Amikor Trevize odament, Pelorat megmutatta neki a kődarabot, amely nyilván a kar része volt, méghozzá ott, ahol az a vállhoz csatlakozott.

– Mi ez? – kérdezte.

Trevize rámeredt. Egy bolyhos, élénkzöld színű foltot látott. Óvatosan megdörzsölte kesztyűs ujjával. Le is jött minden további nélkül.

– Úgy néz ki, mint a moha – mondta.

– Az értelem nélküli élet, amit említett?

– Nem vagyok tisztában azzal, mit jelent az értelem nélküli élet. Úgy képzelem, Bliss ragaszkodna hozzá, hogy ennek is van tudata, de szerinte a kőnek is van.

– Gondolja, hogy ez a mohaszerű anyag mállasztja a követ? – kérdezte Pelorat.

– Nem lennék meglepve, ha ez is hozzájárulna – válaszolta Trevize. – A bolygó nagyon sok napfényt kap, és van rajta némi víz is. A légkör felerészben vízpárából tevődik össze, a maradék nitrogén és közömbös gázok. Széndioxid csak nyomokban van benne, ami arra enged következtetni, hogy nincs rajta növényi élet, de lehet, hogy azért kevés a széndioxid, mert gyakorlatilag teljesen be van ágyazódva a kőrétegbe. No mármost ha ebben a kőben van valamennyi karbonát, ez a moha talán oly módon mállasztja szét, hogy kiválasztja belőle a szénsavat, s az így keletkezett szén-dioxidot használja fel. Talán ez a maradék élet uralkodó formája a bolygón.

– Elbűvölő – mondta Pelorat.

– Kétségtelenül, de csak bizonyos értelemben – hagyta rá Trevize. – Az űrlakó világok koordinátái elég érdekesek, de nekünk igazából a Föld koordinátáira volna szükségünk. Ha itt nem szerepelnek, az épület más részében talán még fellelhetők, vagy egy másik épületben. Gyerünk, Janov.

– De tudja... – kezdett bele Pelorat.

– Nem, nem – intette le Trevize türelmetlenül. – Majd később beszélgetünk. Meg kell néznünk, mi van még, ha van egyáltalán ebben a házban. Egyre jobban melegszik az idő. – Ránézett a bal kesztyűje hátoldalába épített kis hőmérőre. – Gyerünk, Janov.

Áttrappoltak a termeken, amilyen óvatosan csak tudtak – nem mintha zajt csaptak volna a szó megszokott értelmében, vagy mert bárki meghallhatta volna őket, inkább azért, mert egy kicsit szégyenkeztek, hogy a rezgés keltésével könnyen további károkat okozhatnak.

Némi port is fölkavartak, mely gyorsan leülepedett a gyér levegőben, s benne hagyták a lábnyomaikat.

Hébe-hóba egyikük vagy másikuk egy-egy homályos szögletre mutatott, ahol szintén mohafoltok terjengtek. Kicsit megvigasztalta őket az élet jelenléte, amely – bármilyen alacsonyrendű volt is – enyhítette a szorongató érzést, hogy egy halott világon járkálnak, ráadásul olyanon, ahol a művészi alkotások tanúsága szerint egykor kifinomult ízlésű emberek éltek.

Aztán Pelorat megszólalt:

– Szerintem itt könyvtárnak kellett lennie.

Trevize kíváncsian nézett körül. Polcokat látott, és most, hogy alaposabban megnézte azt, amit eddig a szeme sarkából puszta díszítésnek vélt, mintha igazi könyvfilmeknek látta volna. Gyengéd mozdulattal megfogott egyet. Vastag volt, ormótlan, s rájött, hogy csupán egy doboz. Ügyetlen ujjakkal próbálta felnyitni, s látta, hogy lemezek vannak benne. Azok szintén vastagok voltak, talán törékenyek is, de ezt nem próbálta ki.

– Hihetetlenül primitív – mormolta.

– Több ezer évesek – válaszolta Pelorat bocsánatkérően, mintha védeni akarná a hajdani melpomenialakókat az elmaradott technika vádjával szemben.

Trevize a film gerincére mutatott, melyen alig kivehetően, de azért látszottak a régiek által használt díszes betűk kacskaringói.

– Ez a címe? Mit jelent?

Pelorat alaposan megnézte.

– Nem esküdnék meg rá, öregem. Azt hiszem, az egyik szó a mikroszkopikus életre utal, talán "mikroorganizmust" jelent. Gyanítom, hogy ezek itt mikrobiológiai szakkifejezések, amiket én még a galaktikus szabványnyelven sem értek meg.

– Lehet – morogta Trevize. – És lehet, hogy akkor sem látnánk sok hasznát, ha el tudnánk olvasni. A baktériumok bennünket nem érdekelnek. Tegyen meg nekem egy szívességet, Janov. Kukkantson bele néhány könyvbe, ha van köztük olyan, amelyiknek a címe ígér valamit. Közben én megnézem ezeket a könyvleolvasókat.

– Hát ezek azok? – ámult el Pelorat. Zömök, kocka alakú szerkezetek voltak, tetejükön ferde lapú vetítőernyővel, valamint egy hajlított toldalékkal, amely talán könyöktámaszként, talán elektronikus jegyzettömb tartójaként szolgálhatott – ha volt ilyen egyáltalán valaha a Melpomenián.

– Ha ez egy könyvtár – töprengett fennhangon Trevize –, akkor itt könyvleolvasónak is kell lennie, márpedig ez olyasminek látszik.

Nagyon óvatosan letörölte a port a képernyőről, és megkönnyebbült, látva, hogy az anyag, bármi volt is, nem porlott szét az érintésére. Vigyázva működésbe hozta a kapcsolókat, egyiket a másik után. Nem történt semmi. Kipróbált egy másikat, aztán egy harmadikat, de mindegyikkel kudarcot vallott.

Nem volt meglepve. Ha az eszköz működőképes maradt is húszezer éven át ebben a ritka atmoszférában, s a vízpára sem tette tönkre, még akkor is ott volt az energiaforrás kérdése. Az elraktározott energia elszivárog az idők során, akármit próbálnak is tenni ellene. Ez is a termodinamika mindent átfogó, kérlelhetetlen második törvényéhez tartozott.

– Golan? – szólalt meg a háta mögött Pelorat.

– Tessék.

– Van itt egy könyvfilm...

– Miféle?

– Azt hiszem, az űrhajózás történetéről szól.

– Nagyszerű, de nem érünk vele semmit, ha nem tudom működésre bírni ezt a leolvasót. – Mérgében ökölbe szorult a keze.

– Visszavihetjük a filmet a hajóra.

– Nem tudom, hogyan adaptáljam a mi leolvasónkhoz. Nem fog beleilleszkedni, és biztos, hogy a letapogató rendszerünk is inkompatibilis lesz.

– De tényleg szükség van erre az egészre? Golan, ha mi...

– Tényleg szükségünk van rá, Janov. És most ne zavarjon. Ki akarom találni, mitévők legyünk. Megpróbálhatnék energiát adni a leolvasónak. Talán csak arra van szüksége.

– Honnan szerzi az energiát?

– Hát... – Trevize elővette a fegyvereit, röviden szemrevételezte őket, majd a sugárpisztolyt visszacsúsztatta a tokjába. Kinyitotta az idegkorbácsot, és megnézte, milyen energiaszinten áll. Teljesen töltve volt.

Lehasalt a földre, és benyúlt a leolvasó mögé (továbbra is feltételezve, hogy az), hogy megpróbálja előbbre tolni. Meg is mozdult valamelyest, s ő közben mindent szemügyre vett rajta.

Az egyik kábelnek kellett az energiát szállítani, mégpedig nyilván annak, amelyik a falból bújt elő. Dugaszt vagy csatlakozást nem látott. (Hogyan vergődjék az ember zöld ágra egy idegen és régi kultúrával, amikor a legegyszerűbb, magától értetődő dolgokat is felismerhetetlen technikával oldják meg?)

Előbb gyengéden, majd erősebben megrántotta a kábelt. Elfordította erre, majd amarra. Megnyomkodta a falat a kábelbemenet környékén, aztán a kábelt a falhoz csatlakozó szakaszán. Utána a leolvasó félig eltakart hátulja felé fordította a figyelmét, de hiába próbálkozott, azzal sem boldogult.

Fél kézzel megtámaszkodott a padlón, hogy felhúzza magát, és ahogy fölállt, jött vele a kábel is. Hogy mit tett, amivel kiszabadította, halvány fogalma sem volt.

Nem tört, nem is szakadt el. A vége teljesen simának látszott, mint ahogy a falnak az a darabja is, ahová csatlakozott.

Pelorat halkan megszólalt:

– Golan, megengedi, hogy...

– Nem most, Janov. Kérem! – intett Trevize ellentmondást nem tűrően a karjával.

– Hirtelen észrevette, hogy az a zöld anyag megtelepedett a bal kesztyűje ráncaiban. Nyilván a leolvasó mögül szedte össze. Ledörzsölte. Kevés nedvesség maradt utána a kesztyűn, de fölszáradt, amíg nézte, és a zöldes folt megbarnult.

Figyelme újból a kábel felé fordult, és tüzetesen szemügyre vette a levált véget. Hát persze hogy ott volt a két apró lyuk. A huzalok bemeneti helye.

Megint leült a padlóra, és kinyitotta az idegkorbács energiaegységét. Óvatosan depolarizálta, majd egy mozdulattal kiszabadította az egyik huzalt. Lassan, finoman beillesztette az egyik lyukba, s addig tolta, míg meg nem állt. Gyengéden meghúzta, de a huzal nem engedett, mintha megfogta volna valami. Elnyomta első, ösztönös érzését, hogy erővel rántsa ki. Depolarizálta a másik huzalt is, majd belenyomta a másik lyukba. Elképzelhető volt, hogy ezzel zár az áramkör, s a leolvasóba megindul az energia.

– Janov – mondta –, magának már mindenféle könyvfilmmel volt dolga. Nézze meg, nem tudná-e valahogy azt a könyvet behelyezni a leolvasóba.

– Valóban szüks...

– Kérem, Janov, ne zaklasson folyton fölösleges kérdésekkel. Nincs sok időnk. Nem akarom megvárni az éjszakát, amikorra már annyira lehűl az épület, hogy vissza tudunk menni.

– Így kell beilleszteni – mondta Janov –, de...

– Helyes – vágott a szavába Trevize. – Ha ez valóban az űrhajózás történetéről szól, akkor a Földdel kell kezdődnie, hiszen az űrhajózást a Földön találták ki. Nézzük, működik-e a masina.

Pelorat kissé fontoskodva behelyezte a könyvfilmet a nyilvánvalóan a bemeneti nyílásul szolgáló résbe, majd tanulmányozni kezdte a különböző kapcsolók jelzéseit, hogy lássa, melyiken milyen utasítás van.

Mialatt várt, Trevize halkan beszélt, részben azért, hogy csökkentse a feszültségét:

– Gondolom, ezen a világon is lehetnek itt-ott robotok, és látszólag sértetlenül csillognak a majdnem légüres térben. A baj csak az, hogy az energiaforrásuk réges-régen kimerülhetett már, de még ha újra energia alá helyeznénk is őket, mit kezdünk az agyukkal? Az emelők és a hajtóművek kibírhattak több ezer évet, de mi lett az esetleges mikroáramkörökkel vagy az agyuk szubatomi szerkentyűivel? Azok biztosan tönkrementek, vagy ha nem, akkor is mit tudhatnak ők a Földről? Mit tudhatnak a...

– A leolvasó működik, öregem – jelentette Pelorat. – Nézze.

A képernyő villogni kezdett a homályban. Eléggé halványan ugyan, de Trevize ráadott még egy kis energiát az idegkorbácsról, és a képernyő világosabbá vált. A körülöttük lévő vékony levegőréteg nem eresztette át a viszonylag halvány napsugarakat, s ezért a homályos és árnyékos szobában a képernyő határozottan fényesebbnek látszott.

A villogó felületen időnként homályos árnyak úsztak át.

– Élesre kell állítani – állapította meg Trevize.

– Tudom – felelte Pelorat –, de ennél többet nem tehetek. Nyilván maga a film ment tönkre.

Az árnyak mozgása most felgyorsult, és időnként valami olyasmi is megjelent a képernyőn, ami halványan nyomtatott szövegre emlékeztetett. Majd egy pillanatra kiélesedett, aztán újra elhomályosult a kép.

– Vigye vissza oda, Janov, és állítsa meg – rendelkezett Trevize.

Pelorat már hozzá is fogott. Előbb visszatekerte, majd megint előre, de aztán megtalálta és megállította a képet.

Trevize buzgón próbálta kibetűzni, aztán csalódottan így szólt:

– Maga el tudja olvasni, Janov?

– Nem teljesen – hunyorgott Pelorat a képernyőre. – Az Auroráról van szó. Ennyit meg tudok állapítani. Azt hiszem, az első hipertéri utazással kapcsolatos "az első kiáramlás", azt mondja.

Továbbengedte a képet, amely újra elmosódottá és árnyékossá vált. Végül így szólt:

– Minden részlet, amit ki tudok venni, az űrlakó világokra vonatkozik, Golan. Semmit sem látok a Földről.

– Nem, nem is lesz ilyen – jegyezte meg Trevize keserűen. – Ezen a bolygón is eltöröltek minden nyomot, akárcsak a Trantoron. Kapcsolja ki.

– De hát nem számít... – kezdte Pelorat, miközben kikapcsolta a gépet.

– Mert próbálkozhatunk más könyvtárakban is? Holtbiztos, hogy onnan is kitöröltek mindent. Mindenünnen. Tudja... – Ekkor ránézett Peloratra, s a szemében rémülettel vegyes iszonyat jelent meg. – Mi történt a sisaklemezével? – kiáltotta.

66.

Pelorat automatikusan a sisaklemezéhez emelte kesztyűs kezét, majd visszavette és ránézett.

– Mi ez? – kérdezte zavartan. Aztán Trevize-re pillantott, és szinte sírós hangon mondta: – A maga sisaklemezével történt valami különös dolog, Golan.

Trevize ösztönösen nézett körül valami tükör után. Persze nem volt, de ha lett volna is, fény kellett volna hozzá.

– Menjünk a napra, jó? – mormolta.

Félig húzta, félig vonszolta Peloratot a legközelebbi ablakhoz, melyen át besütött a nap. A hátában érezte a melegét, noha az űrruha jól szigetelt.

– Nézzen a nap felé, Janov, és csukja be a szemét – parancsolta.

Rögtön világossá vált, mi történt a sisaklemezzel. Vadul burjánzott rajta a moha, ott, ahol az üveglap az öltözék fémből készült anyagával találkozott. A lemezt zöld bolyhosság keretezte, és Trevize tudta, ugyanígy fest az ő sisakja is.

Kesztyűs ujjával dörgölni kezdte a mohát Pelorat sisaklemezén. Egy része lejött, a szétnyomódott moha zöld foltot hagyott a kesztyűn. A szeme láttára merevedtek, száradtak el a napfényben csillogó zöld szálacskák. Újra próbálkozott, s ezúttal a moha lepergett. De akkor már barna volt. Megint végigdörzsölte, de most erősebben, Pelorat sisaklemezének szélét.

– Csinálja meg az enyémet, Janov – mondta, s kis idő után megkérdezte: – Tisztának látszom már? Helyes, maga is. Menjünk. Azt hiszem, itt nincs több tennivalónk.

A nap kellemetlenül perzselő volt a kihalt, levegőtlen városban. A kőépületek szemet fájdítóan elvakították őket. Trevize csak hunyorogva tudott rájuk nézni, és amennyire lehetett, igyekeztek az utcák árnyékos oldalán haladni. Trevize az egyik épület főfalán húzódó repedés előtt megállt; a repedés olyan vastag volt, hogy be tudta dugni kesztyűs kisujj át. Aztán megnézte.

– Moha – motyogta, majd kiment a napra, s ujját kitartotta a fény felé.

– A széndioxid okozza – mondta. – Ahol széndioxidra lel, ott megtelepszik, málló kőben vagy akárhol. Tudja, mi jó széndioxid-forrás vagyunk, talán gazdagabb lelőhely, mint bármi más ezen a csaknem halott bolygón, és az a gyanúm, hogy valamicske gáz kiszivároghat a sisaklemez pereme mentén.

– Ezért nő ott a moha.

– Igen.

Hosszúnak tűnt az út vissza a hajóra, sokkal hosszabbnak – és persze melegebbnek –, mint amikor hajnalban tették meg ugyanezt az utat. De a hajó még akkor is árnyékban volt, amikor odaértek; ezt legalább jól számította ki előre Trevize.

– Nézze! – szólt Pelorat.

Trevize odanézett. A főzsilip széleit zöld moha rajzolta ki.

– Az is szivárog? – kérdezte Pelorat.

– Persze. Jelentéktelen mennyiségben, biztos vagyok benne, de ez a moha valószínűleg pontosabban jelzi a nyomokban meglévő széndioxidot, mint bármi, amit eddig ismertem. A spórái nyilván mindenütt jelen vannak, és ahol akár csak néhány molekulányi széndioxid van, ott kihajt. – A rádióját ráállította a hajó hullámhosszára, és beleszólt: – Bliss, hall engem?

A lány válaszát mindketten hallották:

– Igen. Készen állnak a beszállásra? Szerencsével jártak?

– Itt vagyunk a bejárat előtt, de ne nyissa ki a zsilipet – válaszolta Trevize. – Majd mi kinyitjuk kívülről. Ismétlem, ne nyissa ki a zsilipet!

– Miért ne?

– Csak tegye, amit mondtam, Bliss, jó? Utána hosszan beszélgethetünk a dologról.

Előhúzta a sugárpisztolyát, erősségét gondosan a minimumra állította, majd tétován nézett le rá. Még sohasem használta minimális energiatöltettel. Körülnézett, de semmi kellőképpen törékeny holmit nem látott, amin kipróbálhatta volna.

Végső tanácstalanságában a sziklás domboldalra irányozta, amelynek árnyékában a Távolt Csillag feküdt. A célpont nem vált vörösen izzóvá. Automatikusan megtapintotta a találat helyét, hogy meleg-e. Kesztyűje hőszigetelő anyagán át egyáltalán nem volt biztos a dolgában

Megint elbizonytalanodott, majd arra gondolt, hogy a hajó burkának legalább olyan nagyságrendben kell ellenállónak lennie, mint a domboldalnak. A zsilip peremére fordította a pisztolyt, visszafojtotta a lélegzetét, és egy pillanatra megpöccintette a kapcsolót.

A mohaszerű növény néhány négyzetcentiméteren azonnal megbarnult. Kezét meglengette a barnaság fölött, s még ez a ritkás levegőben keletkezett gyenge szellő is elég volt, hogy a barna anyagot alkotó száraz szálmaradványok leperegjenek.

– Használ? – kérdezte Pelorat idegesen.

– Igen, használ – felelte Trevize. – Úgy állítottam be a sugárpisztolyt, hogy csak gyenge hőt adjon.

Végigpásztázta a zsilip széleit, s a hősugár érintése nyomán mindenütt eltűnt róla a zöld. Teljesen. Ráütött a zsilipre, hogy a barnaság a rezgés hatására lepotyogjon róla. Barna por szállongott lefelé – a finom szemcsék még sokáig lebegtek a ritka légkörben, a gázfoszlányok hátán.

– Azt hiszem, most már kinyithatjuk – mondta Trevize, s a csuklójára erősített távirányító eszközzel letapogatta azt a rádióhullám-kombinációt, amely belülről működésbe hozta az ajtónyitó szerkezetet. A zsilipen rés keletkezett, s még félig sem nyílt ki, amikor Trevize azt mondta:

– Ne piszmogjon, Janov, szálljon be. Ne várjon a lépcsőkre. Másszon föl.

Ő is utána kapaszkodott, s közben legyengített sugárpisztolyával végigpásztázta a zsilip peremét. Aztán a lépcsőket is, amikor már leereszkedtek. Végül jelzett, hogy az ajtó becsukódhat, de amíg teljesen be nem zárult, addig is szünet nélkül pásztázta.

– A zsilipben vagyunk, Bliss – mondta. – Néhány percig még itt maradunk. Továbbra se csináljon semmit!

– Legalább mondjon valamit – hallatszott Bliss hangja. – Jól vannak? Hogy érzi magát Pel?

– Itt vagyok, Bliss, és minden a legnagyobb rendben – válaszolta Pelorat. – Aggodalomra semmi ok.

– Ha te mondod, Pel, de később meg kell magyarázniuk. Remélem, tisztában vannak vele.

– Megígérem – mondta Trevize, és bekapcsolta a zsilip világítását. A két űrruhás alak egymásra bámult.

– Amennyire csak lehet, kiszivattyúzzuk a bolygó levegőjét, így most várnunk kell, amíg ez lezajlik.

– És a hajó levegőjét fogjuk beengedni ide?

– Még egy ideig nem. Én éppannyira vágyom rá, hogy megszabaduljak ettől az űrruhától, de meg kell bizonyosodnom arról, hogy minden spórától megszabadultunk, ami csak bejött velünk – vagy rajtunk.

A zsilip nem egészen tökéletes világításánál Trevize az ajtó belső illesztése felé fordította a pisztolyát, s azt is meg a burkolatot is módszeresen végigtisztogatta. Aztán a padló következett, oda-vissza, majd körbe s újra elölről.

– Most magán a sor, Janov.

Pelorat összerezzent, de Trevize megnyugtatta:

– Legföljebb meleget fog érezni, ennél rosszabbat nem. Ha kellemetlenné válna, csak szóljon.

Végighúzta a láthatatlan sugarat a sisaklemezen, különös tekintettel az illesztésekre, aztán apránként végighaladt az egész űrruhán.

– Emelje fel a karját, Janov – mormolta, majd így folytatta: – Tegye a kezét a vállamra, és emelje föl az egyik lábát... a talpát is meg kell csinálnom. Úgy, most a másikat. Nincs túlságosan melege?

– Nos, nem éppen hideg verejtékben úszom, Golan – felelte Pelorat.

– Jó, akkor most kóstoltassa meg velem a saját orvosságomat. Pásztázzon végig rajtam.

– Még sohasem volt sugárpisztoly a kezemben.

– Meg kell fognia. Így szorítsa, a hüvelykujjával nyomja ezt a kis gombot, és tartsa erősen a tokot. Úgy. És most húzza végig a sisaklemezemen. Egyenletesen, Janov, ne időzzön túl sokáig egy helyen. A sisak többi részét is, aztán le az állra és a nyakra.

Pelorat pontosan követte az utasításokat, és amikor Trevize már mindenütt le volt perzselve, aminek következtében kellőképpen megizzadt, visszavette a pisztolyt, és megnézte az energiaszintet.

Több mint a fele elfogyott – állapította meg, és módszeresen végigpermetezte a zsilip falait, oda-vissza, egészen addig, míg a fegyver ki nem ürült és föl nem forrósodott a gyors és tartós használattól. Akkor visszadugta a tokjába.

Csak ezután jelzett, hogy belépnek a hajóba. Örömmel fogadta a sziszegő hangot s a belső ajtó megnyílásával beáramló levegőt. Hűvössége és áramlási ereje sokkal hamarabb lehűti az űrruhát, mint ha csak a sugárzásra hagyatkoznának. Lehet, hogy csak képzelődött, de már érezte is a hűtőhatást. Képzelődés vagy sem, ennek is örült.

– Le az űrruhával, Janov, és hagyja idekint a zsilipben – mondta.

– Ha nincs ellenére, mindenekelőtt le szeretnék zuhanyozni – felelte Pelorat.

– Nem mindenekelőtt. Ami azt illeti, még előtte, sőt még mielőtt, gondolom, kiürítené a hólyagját, szeretne egy szót szólni Bliss-szel.

Természetesen Bliss már várt rájuk; az arca merő aggodalom volt. A háta mögül Fallom kukucskált ki, két keze szorosan kulcsolta át Bliss bal karját.

– Mi történt? – kérdezte a lány komolyan. – Mi folyik itt?

– Fertőzés elleni védekezés – válaszolta Trevize egykedvűen –, tehát be fogom kapcsolni az ultraibolya sugárzást. Sötét szemüveget kell feltennünk. Kérem, ne tartson fel bennünket.

Amikor a fali fényhez csatlakozott az ultraibolya sugárzás is, Trevize egyenként levetette nedves ruhadarabjait, kirázta és kifordította őket.

– Csak elővigyázatosság – mondta. – Csinálja maga is, Janov. Bliss, le kell vetkőznöm meztelenre. Ha ez magának kényelmetlen, lépjen át a szomszéd helyiségbe.

– Nem találom se kényelmetlennek, se zavarónak – felelte Bliss. – Elég pontos elképzelésem van róla, hogyan fest meztelenül, és nyilván semmi újat nem fogok megtudni. Miféle fertőzésről van szó?

– Csak egy apróság, de ha elszabadul, nagy veszedelmet hozhat az emberiségre – válaszolta Trevize szándékosan közömbös hangon.

67.

Bevégeztetett. Az ibolyántúli sugarak megtették a magukét. Hivatalosan, az ismeretterjesztő és utasításokat tartalmazó filmek szerint, melyek még a Terminuson kerültek föl a Távoli Csillag fedélzetére, ez a fény kifejezetten a fertőtlenítés céljait szolgálta. De Trevize gyanította, hogy azok számára, akik olyan világokról származtak, ahol a barnaság divatosnak számított, nagy kísértést jelentett, hogy e sugarak révén tegyenek szert a hőn áhított barna bőrszínre. De bármilyen céllal használták is, mindenképpen fertőtlenítő hatású volt.

Újra fölszálltak az űrbe, és Trevize, amennyire csak a kényelmetlenség veszélye nélkül lehetett, közel kormányozta a hajót a Melpomenia napjához, majd ott forgott-pörgött egy ideig, hogy az egész burkolatot megfürössze az ibolyántúli sugarakban.

Végül kihozták a zsilipben hagyott két űrruhát, s Trevize addig vizsgálgatta őket aprólékos gonddal, míg teljesen meg nem volt elégedve az eredménnyel.

– És mindez holmi moha miatt – jegyezte meg Bliss. – Ugye arról beszélt, Trevize? Moháról?

– Mohának neveztem el – válaszolta Trevize –, mert arra emlékeztetett. De nem vagyok növénytudós. Csak annyit mondhatok, hogy a színe élénkzöld, és valószínűleg nagyon csekély fényenergia mellett tenyészik.

– Miért nagyon csekély?

– A moha érzékeny az ibolyántúli sugárzásra, és nem tud nőni, de még megmaradni sem, ha közvetlen fény éri. A spórái mindenütt megtalálhatók, rejtett zugokban, szobrok repedéseiben, építmények fenekén, s a fény szétszórt fotonjainak energiájából táplálkozik minden olyan helyen, ahol széndioxid-forrásra lel.

– Úgy látom, veszélyesnek tartja.

– Veszélyes lehet. Ha néhány spóra megtapad rajtunk, vagy belépéskor besodorjuk magunkkal, itt megtalálják azt a fényt, amelyben nincs káros ultraibolya sugárzás. Találnak továbbá rengeteg vizet és folyamatosan termelődő széndioxidot is.

– A mi légkörünk csak 0,03 százalékban tartalmazza – jegyezte meg Bliss.

– Az bőven elég nekik, és négy százalék van abban a levegőben, amelyet mi kilélegzünk. Mi van akkor, ha a spórák megtelepednek az orrlyukainkban és a bőrünkön? Ha lebontják és elpusztítják az élelmiszereinket? Ha olyan mérgező anyagokat termelnek, melyek a halálunkat okozzák? Még ha a mohát nagy nehezen el is tudnánk pusztítani, de életben maradna néhány spórája, azzal már behurcolnánk a fertőzést egy másik világra, onnan pedig átterjedne újabbakra is. Ki tudja, milyen kárt okozhatnának?

Bliss megrázta a fejét.

– Az élet nem szükségképpen veszélyes, csak mert más. Maga olyan könnyen hajlik a gyilkolásra.

– Már megint Gaia beszél – mondta Trevize.

– Természetesen, de azért remélem, van értelme annak, amit mondok. A moha alkalmazkodott ennek a világnak az adottságaihoz. Erre mutat az, hogy kihasználja a kis mennyiségű fényt, de az erős sugarak megölik; hogy hasznát veszi az időnkénti apró széndioxid foszlányoknak, de nagy mennyiségben talán nem viselné el. Lehet, hogy másutt, mint a Melpomenián, meg sem tudna élni.

– Akarja, hogy kipróbáljuk? – szögezte a kérdést Trevize Bliss mellének.

– Jól van – vonta meg a vállát Bliss. – Nem kell védekeznie, értem az álláspontját. Mivel szigetember, talán nem is tehetett mást, mint amit tett.

Trevize már éppen válaszolni akart, amikor Fallom éles hangon közbecsipogott, méghozzá a saját nyelvén.

– Mit mond? – fordult Trevize Pelorathoz.

– Fallom azt mondja... – kezdte Pelorat, Fallom azonban, mintha csak egy pillanatnyi késéssel jött volna rá, hogy az ő nyelvét nem egykönnyen értik meg, újra megszólalt;

– Ott volt Jemby, ahová mentetek?

Kínos pontossággal ejtette ki a szavakat, és Bliss sugárzott a büszkeségtől.

– Hát nem remekül beszéli a galaktikus nyelvet? És jóformán egyik napról a másikra!

– Ha én mondom, csak összezavarom, de maga, Bliss, meg tudja magyarázni neki, hogy nem találtunk robotokat a bolygón – szólt Trevize halkan Blissnek.

– Majd én megmagyarázom – mondta Pelorat. – Gyere, Fallom. – Szelíden átkarolta a gyerek vállát. – Gyere a szobánkba, kapsz tőlem újabb könyvet olvasni.

– Könyvet? Jembyről?

– Nem egészen... – És az ajtó becsukódott utánuk.

– Tudja – nézett utánuk bosszúsan Trevize –, csak az időnket pazaroljuk azzal, hogy ezt a gyereket babusgatjuk.

– Pazaroljuk? Milyen értelemben zavarja ő a maga Földre irányuló kutatását, Trevize? Semmilyen értelemben. De a babusgatással megteremtjük a kommunikációt, csillapítjuk a félelmét, tápláljuk benne a szeretetet. Ezek az eredmények semmit sem érnek?

– Már megint Gaia beszél.

– Igen – felelte Bliss. – Akkor legyünk gyakorlatiasak. Meglátogattunk három régi űrlakó világot, és nem találtunk semmit.

– Így igaz – bólintott Trevize.

– Sőt mindhármat veszélyesnek találtuk, ugye? Az Aurorán ott voltak a vadkutyák, a Solarián a különös és veszedelmes emberi lények, a Melpomenián pedig ez a fenyegető moha. A dolog tehát úgy fest, hogy mihelyt egy bolygó magára marad, akár vannak rajta emberi lények, akár nincsenek, veszélyessé válik a bolygóközi közösség számára.

– Ezt nem tekintheti általános szabálynak.

– Háromból három elég meggyőzőnek látszik.

– És hogyan győzte meg magát, Bliss?

– Elmondom. Kérem, hallgasson meg nyitott elmével. Ha úgy tekinti, hogy a galaxisban sok millió, egymással kapcsolatot tartó világ létezik, aminthogy ez az igazság, akkor minden egyes világon az emberi lények az uralkodók: akaratukat rákényszeríthetik a nem emberi létformákra, a lélek nélküli geológiai háttérre, de még egymásra is. A galaxis ennélfogva egy nagyon kezdetleges, nehézkes és rosszul működő Galaxia. Egy egység kezdete. Érti, mire gondolok?

– Értem, mit akar mondani, de ez nem jelenti azt, hogy egyet is fogok érteni magával, ha valóban kimondja.

– Csak figyeljen tovább. Egyetért vagy sem, a maga dolga, de figyeljen. A galaxis csakis akkor fog működni, ha elő-Galaxiaként működik, és minél kevésbé elő- és minél inkább Galaxia, annál jobb. A Galaktikus Birodalom kísérlet volt egy erős elő-Galaxiára, és amikor összeomlott, a dolgok rohamos hanyatlásával együtt az állandó törekvés is megjelent az elő-Galaxia koncepció megerősítésére. Az Alapítvány Szövetség is egy efféle törekvés. Az Öszvér birodalma is az volt. A Második Alapítvány által tervezett Birodalom is. De még ha nem is lennének ilyen birodalmak vagy szövetségek, még ha az egész galaxisban zűrzavar uralkodnék is – még az a zűrzavar is errefelé mutatna, mivel benne lenne minden egyes világ, még ha egymással ellenségesen is. Ez már önmagában egyfajta egyesülés, és még nem is tekinthető a legrosszabbnak.

– Akkor hát mi lenne a legrosszabb?

– Erre maga is meg tudna felelni, Trevize. Látta. Ha egy emberlakta világ teljesen szétesik, ha teljesen elszigetelődik, és elveszti minden kölcsönös kapcsolatát a többi emberi világgal, akkor az... nos, akkor rosszindulatúvá válik.

– Vagyis elrákosodik?

– Igen. Nem ez történt-e a Solariával? Kezet emelne minden más világra. Magán a bolygón pedig az egyes egyén kezet emelne az összes többire. Maga is látta. És ahonnan az emberek végképp eltűnnek, velük tűnnek el a rend utolsó maradványai is. Bekövetkezik a "mindenki mindenki ellen" esztelensége, mint a kutyáknál, vagy az elemi erő uralma, mint a moha esetében. Tudja, én azt gondolom, hogy minél közelebb kerülünk Galaxiához, a társadalom annál jobb lesz. Akkor hát miért torpanjunk meg bárhol is, ahol még nem valósult meg Galaxia?

Trevize hosszan, némán nézett Blissre.

– Gondolkozom rajta – mondta végül. – De miért feltételezi, hogy az adagolásnak csak egy irányban van értelme? Hogy ha a kicsi jó, akkor a sok még jobb, s a minden a lehető legjobb? Hát nem maga mutatott rá, hogy a moha talán csak kis mennyiségű széndioxid meglétéhez alkalmazkodott, s elképzelhető, hogy a bőséges kínálat meg is ölheti? Egy kétméteres ember-példány jobb, mint az egyméteres, ugyanakkor jobb a háromméteresnél is. Az egér nem boldogul könnyebben, ha elefánt méretűvé nő. Nem is tudna életben maradni. És az elefánt sem járna jól, ha egér méretűvé zsugorodna.

– Mindennek megvan a természetes mérete, természetes teljessége, az optimális minősége, legyen az csillag vagy atom, és így kell ennek lennie az élőlények és az élő társadalmak esetében is. Nem állítom, hogy a régi Galaktikus Birodalom ideális volt, és természetesen látok hiányosságokat az Alapítvány Szövetségben is, mégsem vagyok hajlandó elfogadni, hogy mert a teljes elszigeteltség rossz, biztos, hogy a teljes egység jó. Mindkét fajta túlzás egyformán szörnyű lehet, és legyen bármilyen tökéletlen, mégiscsak egy régimódi Galaktikus Birodalom hordozhatja számunkra a legjobb megoldást.

Bliss a fejét ingatta.

– Kíváncsi lennék, Trevize, vajon elhiszi-e a saját szavait. Azt akarja mondani, hogy mivel egy vírus és egy szuperember egyformán tökéletlen, maga megelégszik valamivel a kettő között – mondjuk egy törékeny halandóval?

– Nem. De érvelhetek azzal, hogy mivel egy vírus és egy szuperember egyformán tökéletlen, megelégszem valamivel a kettő között – mondjuk egy átlagemberrel. Ám a vitának nincs értelme. Megtalálom a megoldást, ha megtalálom a Földet. A Melpomenián rábukkantunk a többi negyvenhét űrlakó világ koordinátáira.

– És mindet végig akarja járni?

– Ha kell, mindegyiket.

– S mindegyiken veszélynek teszi ki magát.

– Igen, ha csak így juthatok el a Földre.

Pelorat kilépett a szobából, ahol Fallomot hagyta, és már éppen mondani akart valamit, amikor megütötte a fülét Bliss és Trevize pergő szóváltása. Hol az egyikre, hol a másikra nézett, attól függően, kinél volt éppen a szó.

– És ez mennyi időbe fog telni? – kérdezte Bliss.

– Akármennyi időbe – válaszolta Trevize –, de az is lehet, hogy már a legközelebbi bolygón megtaláljuk azt, amit keresünk.

– Vagy egyiken sem.

– Amíg tart a kutatás, ezt nem tudhatjuk.

És ekkor végre Pelorat is közbe tudott szólni:

– De miért kell keresni, Golan? Hiszen tudjuk a választ.

Trevize türelmetlenül leintette, majd észbe kapott, Pelorat felé fordult, és elképedve kérdezte:

– Micsoda?

– Mondom, tudjuk a választ. Legalább ötször próbáltam szólni magának a Melpomenián, de annyira lekötötte az, amit csinált...

– Miféle választ tudunk? Miről beszél?

– A Földről. Azt hiszem, tudjuk, hol van a Föld.

VI - Az Alpha

16 - A világok központja

68.

Trevize egy kerek percig nem titkolt bosszúsággal nézett Peloratra. Aztán megszólalt:

– Látott talán valamit, amit én nem, és nem szólt nekem róla?

– Dehogy – felelte Pelorat szelíden. – Maga is látta, és ahogy említettem, próbáltam szólni, de nem volt olyan hangulatban, hogy meghallgasson.

– Nos, akkor próbálkozzék újra.

– Ne zsarnokoskodjék felette, Trevize – szólt közbe Bliss.

– Nem zsarnokoskodom felette. Csak felvilágosítást kérek tőle. Maga pedig ne bánjon vele úgy, mint egy csecsemővel.

– Kérem, most rám figyeljenek, és ne egymásra – mondta Pelorat. – Emlékszik, Golan, hogy beszéltünk azokról a korai kísérletekről, amelyek az emberi faj eredetének felfedezésére irányultak? Ilyen volt Yariff elgondolása is, tudja, amikor a különböző bolygók betelepítésének idejét próbálták meghatározni azon feltevés alapján, hogy a gyarmatosítás az eredeti világról indult ki a különféle irányokba. És ahogy az újabb bolygóktól haladunk a régebbiek felé, minden irányból az eredet világa felé fogunk közeledni.

Trevize türelmetlenül bólintott.

– Én arra emlékszem, hogy ez az elmélet nem vált be, mert a gyarmatosítások időpontját nem tudták hitelesen megállapítani.

– Ez igaz, drága barátom. De azok a világok, amelyekkel Yariff dolgozott, az emberi faj második kiáramlási hullámához tartoztak. Addigra a hipertéri utazás már fejlett fokon állt, és a betelepedések meglehetősen egyenetlenekké válhattak. Minden további nélkül ugrottak át igen nagy távolságokat, és a gyarmatosítás iránya nem mutatta szükségszerűen a sugaras szimmetria képét. Ennek is része lehetett abban, hogy a gyarmatosítás időpontjai nem tekinthetők hitelesnek.

– De gondoljon csak egy pillanatra az űrlakó világokra, Golan. Ők a gyarmatosítás első hullámával jöttek. Akkoriban még nem volt olyan fejlett a hipertéri utazás, és ugrást is csak ritkán vagy egyáltalán nem hajtottak végre. Amíg világok millióit telepítették be – meglehet, összevissza – a második terjeszkedés során, addig az első alatt mindössze ötvenet, méghozzá valószínűleg pontosan meghatározott sorrendben. Amíg a második terjeszkedés sokmilliónyi világát körülbelül húszezer esztendő alatt gyarmatosították, addig az első ötvenet legfeljebb néhány évszázad alatt – tehát a másikhoz képest szinte egy csapásra. Ha csak ezt az ötvenet nézzük, ezeknek durván gömb alakban kell körülvenniük az eredet világát.

– Mi megszereztük az ötven világ koordinátáit. Maga lefényképezte őket, emlékezzék csak, a szoborról. Akármi vagy akárki semmisítette is meg a Földre vonatkozó információkat, vagy nem vette észre ezeket a koordinátákat, vagy nem jutott eszébe, hogy általuk is megkaphatjuk a kívánt felvilágosítást. Nincs más dolga, Golan, mint hogy az elmúlt húszezer év csillagmozgását figyelembe véve meghatározza ezeket a koordinátákat, aztán megkeresse a gömb középpontját. Ily módon egészen közel kell jutnia a Föld napjához, de legalábbis oda, ahol az húszezer évvel ezelőtt volt.

Trevize kissé elnyílt szájjal hallgatta az előadást, és még azután is, hogy Pelorat elhallgatott, beletelt néhány percbe, mire be tudta csukni.

– És nekem miért nem jutott ez az eszembe? – motyogta.

– Ezt próbáltam elmondani magának még a Melpomenián.

– De még mennyire hogy próbálta. Bocsásson meg, Janov, amiért nem hallgattam, meg. Az a helyzet, hogy eszembe se jutott, hogy... – Zavartan elhallgatott.

Pelorat halkan kuncogott.

– Hogy bármi fontosat is mondhatok. Azt hiszem, általában nem is szoktam, de tudja, ez a szakterületembe vág. Meg vagyok győződve arról: nagy általánosságban tökéletesen igaza van, hogy nem figyel rám.

– Soha – szögezte le Trevize. – Soha nincs igazam, Janov. Annyira ostobának érzem magam, és meg is érdemlem ezt az érzést. Még egyszer bocsánatot kérek... és most mennem kell a számítógéphez.

Együtt mentek át a vezérlőfülkébe, és Pelorat, mint mindig, most is csodálattal vegyes hitetlenkedéssel figyelte Trevize-t, aki s kezét az asztal lapjára helyezte, s máris szinte eggyé vált a számítógéppel.

– Fel kell tételeznem bizonyos alapvetéseket, Janov – mondta Trevize már meglehetősen üres tekintettel. – Abból kell kiindulnom, hogy az első számjegy a parszekekben kifejezett távolságot jelenti, a másik kettő pedig a radiánokban megadott szögeket, méghozzá az első, hogy úgy mondjam, a föntről lefelé haladót, a második meg a jobb és bal irányút. Fel kell tételeznem továbbá, hogy a plusz és mínusz alkalmazása a szögekben a galaktikus szabvány alapján történt, és hogy a zéró, zéró, zéró adat a Melpomenia napjára vonatkozik.

– Ez elég ésszerűnek hangzik – jegyezte meg Pelorat.

– Gondolja? A számok elrendezésének hat változata lehetséges, a jelekének pedig négy, a távolságokat talán fényévben adták meg, nem parszekben, a szögeket pedig fokban, nem radiánban. És ezzel már kilencvenhat különböző variációnál tartunk. Vegye hozzá, hogy amennyiben a távolságokat fényévben adták meg, nem tudom, hogy pontosan milyen évhosszúságban számoltak. Továbbá azt sem tudom, hogy akkoriban milyen megegyezés volt érvényben a szögméréseknél – gondolom, egyrészt a melpomeniai egyenlítőt vették alapul, de mit tekintettek kezdő délkörnek?

Pelorat a homlokát ráncolta.

– Reménytelennek festi le a helyzetet.

– Nem reménytelen. Az Aurora és a Solaria szerepel a névsorban, és tudom, hogy ezek hol helyezkednek el a térben. Veszem e két bolygó koordinátáit, és megnézem, így meg tudom-e határozni a helyzetüket. Ha rossz helyre lyukadok ki, addig igazgatom a koordinátákat, amíg el nem érek velük a megfelelő helyre, és közben azt is megtudom, a koordinátaszabványokhoz képest melyik előfeltevésem volt téves. Mihelyt az alapfeltételezéseim helyessége bebizonyosodik, hozzáláthatok, hogy megkeressem a gömb középpontját.

– A változtatás minden lehetőségét tekintetbe véve, nem lesz nehéz eldönteni, hogy mit tegyen?

– Tessék? – kérdezte Trevize, aki egyre inkább elszakadt a körülötte lévő valóságtól. Peloratnak meg kellett ismételnie a kérdést, s akkor végre válaszolt: – Ó, hát a koordináták valószínűleg követik a galaktikus szabványt, és egy ismeretlen kezdő délkört hozzáilleszteni nem olyan nagy mutatvány. Ezeket a rendszereket már régen kidolgozták bizonyos űrbeli pontok helyének meghatározására, és a csillagászok többsége szerint már a csillagközi utazást megelőzően is léteztek. Az ember bizonyos értelemben borzasztóan konzervatív, s a számszerű megegyezéseket, ha már egyszer megszokta őket, szinte sohasem rúgja föl. Azt hiszem, még arra is hajlandó, hogy a természeti törvények szempontjából tévesen alkalmazza őket. Ez nagyon helyes, mert ha minden világnak meglenne a maga évszázadonként változó mértékrendszere, biztos vagyok abban, hogy a tudományos erőfeszítések megrekednének, s idővel végképp meg is szűnnének.

Mialatt beszélt, láthatóan dolgozott, mert szavai el-elakadoztak. Végül már csak mormolásra futotta:

– De most csend legyen...

Az erős figyelem-összpontosítás mély ráncokat vésett az arcára, de egy perc múlva hátradőlt, és hosszan kifújta a levegőt.

– A szabványok érvényesek – mondta halkan az. – Megtaláltam az Aurorát. Egy pillanatig sem kétséges. Látja?

Pelorat megnézte a csillagmező középpontjához közel eső fényes csillagot.

– Biztos benne? – kérdezte.

– Az én magánvéleményem nem számít – felelte Trevize. – A számítógép biztos benne. Itt vannak az ismertetőjegyei: az átmérője, a tömege, a fényerőssége, a hőmérséklete, a színkép-összetevői, hogy a közelében lévő csillagok elrendeződéséről ne is beszéljünk. A számítógép azt mondja, hogy ez az Aurora.

– Akkor, gondolom, el kell hinnünk neki.

– Feltétlenül, erre mérget vehet. És most hadd állítsam be a megfigyelőernyőt, hogy a számítógép munkához láthasson. Megkapja az ötven koordinátasort, és egyenként fogja beilleszteni őket.

Mialatt beszélt, kezelésbe vette a képernyőt. A számítógép gyakorlottan mozgott a tér-idő négy dimenziójában, ám az emberi megfigyelés számára nemigen volt szükség többre a képernyő két dimenziójánál. De a rajta feltáruló sötétség most mintha el is mélyült volna. Trevize szinte minden világítást lekapcsolt, hogy jobban meg lehessen figyelni a csillagfényt.

– Kezdem – suttogta.

Egy perc múlva feltűnt egy csillag, aztán egy másik, majd egy harmadik. A kép minden újabb betáplálásnál elmozdult, hogy az újabb csillagok is beleférjenek. Mintha hátrált volna előlük az űr, hogy minél jobb legyen a rálátásuk, ugyanakkor el is csúszott, hol följebb, hol lejjebb, hol jobbra, hol meg balra.

A végén ott lebegett az ötven fénypont a háromdimenziós térben.

– Nagyra értékeltem volna a szép, gömbszerű elrendeződést – mondta Trevize –, de ez olyan, mint egy túl kemény és kásás hóból hevenyészve összegyúrt hógolyó csontváza.

– Romba dönti minden elképzelésünket?

– Jelent bizonyos nehézségeket, de ezen nem segíthetünk, azt hiszem. Maguk a csillagok nincsenek egyenletesen szétszórva, és nyilván a lakható bolygók sem, ez pedig az új világok megalapításának egyenetlenségét is feltételezi. A számítógép mindegyik pontot hozzá fogja igazítani a jelenlegi helyzetéhez, figyelembe véve az elmúlt húszezer évben lezajlott valószínű mozgásukat – lényeges módosulásra még ennyi idő alatt sem kell számítanunk –, majd beilleszti az egészet egy "tökéletes gömbbe". Vagyis keresni fog egy olyan gömbfelszínt, amelytől valamennyi pont minimális távolságra helyezkedik el. Akkor megkeressük a gömb középpontját, és valahol ott kell megtalálnunk a Földet. Legalábbis reménykedjünk... Nem fog sokáig tartani.

69.

Nem is tartott. Trevize, aki már megszokta, miféle csodákra képes a számítógép, most mégis megdöbbent, milyen rövid ideig tartott az egész.

Utasította a gépet, hogy mihelyt megállapította a lehető legjobb középpont koordinátáit, adjon ki egy halk, de átható hangot. A hang csupán arra szolgált volna, hogy elégedetten tudomásul vehesse: kutatóútjuk talán a végéhez ért.

Percek múlva hangzott fel a jel, valahogy olyanformán, mint amikor gyengéden megütnek egy lágy hangú gongot. A hang addig erősödött, amíg már fizikailag is érzékelték a vibrációt, majd fokozatosan elhalkult.

Bliss szinte azonnal megjelent az ajtóban.

– Mi az? – kérdezte tágra nyílt szemmel. – Vészhelyzet?

– Szó sincs róla – nyugtatta meg Trevize.

– Meghatároztuk a Föld helyét, Bliss – tette hozzá lelkendezve Pelorat. – Ez a hang a számítógép igenlő válasza volt.

– Figyelmeztethettek volna – lépett be a szobába a lány.

– Ne haragudjék, Bliss – kérte Trevize. – Nem gondoltam, hogy ilyen hangos lesz.

Fallom is benyomult Bliss után a szobába, és azt kérdezte:

– Miért szólt ez a hang, Bliss?

– Látom, ő is kíváncsi lett – jegyezte meg Trevize, és kimerülten visszaült a székébe. A következő lépésben valahogy vissza kell találnia a valóságos galaxisba, a fókuszba kell állítania az űrlakó világok középpontjának a koordinátáit, és meg kell néznie, feltűnik-e ott egy G típusú csillag. Megint fázott a gondolattól, hogy megtegye ezt az elkerülhetetlen lépést; nem tudta rászánni magát, hogy a lehetséges megoldást a valóságban próbálja ki.

– Persze – felelte Bliss. – Miért ne volna kíváncsi? Éppolyan ember, mint mi vagyunk.

– A szülője nem így gondolkodott – mondta szórakozottan Trevize. – Engem nyugtalanít ez a gyerek. Kellemetlen meglepetés.

– Milyen értelemben bizonyult annak? – kérdezte Bliss számon kérő hangon.

– Csak érzem – tárta szét a karját Trevize.

Bliss megvető tekintetet lövellt rá, aztán Fallomhoz fordult.

– A Föld helyét próbáljuk meghatározni, Fallom.

– Mi az a Föld?

– Egy másik világ, de nagyon különleges. Arról a világról származnak az őseink. Találkoztál már az olvasmányaidban az "ősök" kifejezéssel?

– Azt jelenti, hogy... – De az utolsó szót Fallom nem galaktikus nyelven mondta.

– Ez egy archaikus szó az "ősökre", Bliss – szólt közbe Pelorat. – A mi "eleink" szavunk áll hozzá a legközelebb.

– Nagyszerű – nyugtázta Bliss egy váratlanul felragyogó mosollyal. – A Föld az a világ, Fallom, ahonnan az eleink jöttek. A tiéd, az enyém, Pelé és Trevize-é.

– A tiéd, Bliss... és az enyém is? – Fallom hangjából zavar hallatszott. – Mindkettőnké?

– Az elődöknek csak egy csoportja volt – magyarázta Bliss. – Mindnyájan azonos elődöktől származunk.

– Én úgy veszem észre – szólt közbe Trevize –, a gyerek pontosan tudja, hogy ő más, mint mi vagyunk.

– Ne mondja ezt – szólt rá Bliss halkan. – El kell hitetnünk vele, hogy nem más. Hogy lényegében nem más.

– A hermafroditizmus a lényeget érinti, azt hiszem.

– Én az elméjéről beszélek.

– A transzduktorlebenyek is lényegesek.

– Ugyan, Trevize, ne legyen már ilyen kötözködő. A gyerek intelligens, és eltekintve a részletektől, ember.

Visszafordult Fallomhoz, s a megszokott hangján folytatta:

– Gondolkozz el erről nyugodtan, Fallom, míg rá nem jössz, mit jelent ez számodra. A te eleid és az enyéim ugyanazok voltak. Minden embernek minden világon – sok-sok világon – ugyanazok voltak az elődei, és ők kezdetben mindnyájan a Föld nevű bolygón éltek. Vagyis rokonok vagyunk, igaz?... És most menj szépen vissza a szobánkba, és gondolkozz ezen.

Fallom elgondolkodó pillantást vetett Trevize-re, aztán megfordult, s hátában érezve Bliss gyengéden noszogató ütését, elrohant. Bliss Trevize-hez fordult.

– Kérem, Trevize, ígérje meg, hogy a füle hallatára nem tesz olyan megjegyzést, amelyből arra következtethetne, hogy ő más, mint mi.

– Megígérem – mondta Trevize. – Nem kívánom gátolni vagy aláaknázni a nevelő munkáját, de tudja, ő tényleg más, mint mi.

– Bizonyos értelemben. Ahogy én más vagyok, mint maga, és Pel is más.

– Ne adja az ártatlant, Bliss. Fallom esetében a különbségek sokkal nagyobbak.

– Egy kicsit nagyobbak. De ennél sokkal fontosabbak a hasonlóságok. Egy napon ő és az övéi is Galaxia részévé válnak, és meggyőződésem, hogy nagyon hasznos részévé.

– Rendben van. Ne vitatkozzunk tovább. – Észrevehető vonakodással fordult vissza a számítógéphez. – Egyébként is attól félek, ellenőriznem kell a Föld feltételezett helyzetét a valóságos térben.

– Attól fél?

– Hát – húzta fel a vállát Trevize, szándéka szerint félig tréfásan –, mi van akkor, ha az adott térségben nincs megfelelő csillag?

– Akkor nincs – felelte Bliss.

– Azon tűnődöm, van-e most egyáltalán olyan pont, ahonnan elvégezhetem az ellenőrzést. Ugrást még napokig nem hajthatunk végre.

– És ezeket a napokat a lehetőségek fölött gyötrődve fogja eltölteni. Döntse el most. Ha vár, attól még nem változik semmi.

Trevize összeszorított szájjal ült egy percig, majd azt mondta:

– Igaza van. Nos, akkor hát... tessék.

A számítógép felé fordult, kezét az asztallapba mélyített kéznyomba helyezte, mire a képernyő elsötétült.

– Most magára hagyom – mondta Bliss. – Csak idegesítem, ha itt állok. – Intett a kezével, és kiment.

– Most tehát először is megnézzük a számítógép galaktikus térképét – mormolta Trevize –, de még ha a Föld napja valóban ott is van az előre meghatározott helyen, akkor sem biztos, hogy a térképen szerepel. Ebben az esetben viszont...

Hangja a megdöbbenéstől elakadt, látva a képernyőn felragyogó sűrű csillagmezőt. A halvány, de sűrű szövevényben több fényes csillag is feltűnt a képernyő széltében-hosszában – ám a középponthoz egészen közel egy mindegyiknél fényesebb csillag ragyogott.

– Megtaláltuk! – ujjongott Pelorat. – Megtaláltuk, öreg cimbora! Nézze, hogy ragyog!

– Bármely koordinátájú csillagot állítanánk a középpontba, az fényesen ragyogna – felelte Trevize, elfojtva magában minden kezdeti diadalmámort, amely később esetleg megalapozatlannak bizonyulna. – A kép végül is a középpontba helyezett koordinátáktól egyparszeknyi távolságból látszik. De meg kell hagyni, az a középponti csillag nem lehet sem vörös törpe, sem vörös óriás, sem pedig kékesfehéren izzó nap. Várjuk meg az információt; a számítógép sorra veszi az adatait.

Néhány percig csend volt, aztán újra Trevize szólalt meg:

– Színképosztály G-2. – Újabb szünet, majd: – Átmérő 1,4 millió kilométer... tömeg a Terminus napjának 1,02-szerese... felszín hőmérséklete 6000 abszolút... forgás lassú, valamivel harminc nap alatti... szokatlan tevékenység vagy szabálytalanság nem észlelhető.

– Mindez nem teljesen jellemző egy olyan csillagra, amely körül lakható bolygók találhatók? – tudakolta Pelorat.

– De igen – biccentett Trevize a félhomályban. – Tehát csupa olyasmi, ahogyan a Föld napját elképzeltük. Ha ez az a hely, ahol az élet kifejlődött, a Föld napja jelenthette az eredeti szabványt.

– Vagyis van rá esély, hogy lakható bolygó kering körülötte.

– Ezen fölösleges törnünk a fejünket – mondta Trevize olyan hangon, mintha a téma csak most hozná igazán zavarba. – A galaktikus térképen úgy van feltüntetve, mint amelynek van emberi életet hordozó bolygója... de kérdőjelet írtak utána.

Pelorat lelkesedése az egekig szárnyalt.

– Hát éppen ez az, amiben reménykedtünk, Golan! Az élethordozó bolygó itt van, de vele együtt a kísérlet is, hogy létét homályos adatok ködébe burkolják, s ezzel a térkép készítői bizonytalanságra kárhoztassák a számítógép használóit!

– Nem, és éppen ez zavar engem – felelte Trevize. – Nem ebben kellett reménykednünk. Amiben reménykednünk kellett, az ennél sokkal több. Tekintve, hogy milyen hatásosan tüntettek el minden adatot, amely a Földre vonatkozott, a térkép készítőinek nem lett volna szabad tudniuk, hogy a rendszerben élet, hát még hogy emberi élet van. Még azt sem lett volna szabad tudniuk, hogy a Föld napja létezik egyáltalán. Az űrlakó világok nem szerepelnek a térképen. Miért lenne rajta a Föld napja?

– Nos, a lényeg az, hogy ott van. Mi értelme kétségbe vonni a tényt? Milyen más információ van még a csillagról?

– Egy név.

– Ó! És mi az?

– Alpha.

Pillanatnyi csend támadt, majd Peloratból kitört az ujjongás:

– Hát ez az, öregem! A végső bizonyíték! Gondolja csak meg, mit jelent ez a szó!

– Jelent valamit? – kérdezte Trevize. – Nekem csak egy név, annak is elég furcsa. Nem hangzik galaktikusnak.

– Nem galaktikus szó. A Föld egyik történelem előtti nyelvén van, ugyanazon, amelyik Bliss bolygójának a nevét, a Gaiát adta nekünk.

– Akkor hát mit jelent az, hogy Alpha?

– Az alpha az első betűje e régi nyelv ábécéjének. Mindabból, amit egyáltalán tudunk erről a nyelvről, ez az egyik legsokoldalúbban bebizonyított töredék. Hajdanában az alpha szót néha olyan értelemben is használták, mint valamiből az elsőt.

– Alphának hívni egy napot annyit tesz, hogy az az első nap. És mi más lehetne az első nap, mint az, amelyik körül az emberi életet elsőként hordozó bolygó kering – vagyis a Föld?

– Biztos benne?

– Tökéletesen – felelte Pelorat.

– Van-e valami a korai legendákban – végül is maga a mitológus –, ami a Föld napjának nagyon különleges sajátosságot tulajdonít?

– Nem, hogyan is lehetne? Teljesen szabályosnak kell lennie, és úgy képzelem, azok a jellegzetességek, amelyekről a számítógép beszámolt nekünk, a lehető legszabványosabbak. Vagy nem?

– Gondolom, a Föld napja magányos csillag, igaz?

– Hát persze! – vágta rá Pelorat. – Amennyire én tudom, minden lakott bolygó magányos csillag körül kering.

– Én is így gondoltam volna – mondta Trevize. – Csak az a baj, hogy a megfigyelőernyő közepén látható csillag nem magányos, hanem kettős csillag. A fényesebbik valóban szabványos, és a számítógép annak az adatait közölte velünk; de körülötte mintegy nyolcvanévnyi forgásidővel egy másik csillag kering, melynek tömege a fényesebbnek négyötöde. Szabad szemmel nem látjuk különálló csillagoknak őket, de ha kinagyítanám a képet, biztos, hogy látnánk is.

– Meggyőződéssel állítja ezt, Golan? – kérdezte Pelorat meghökkenve.

– Ezt mondja nekem a számítógép. Márpedig ha ez egy kettős csillag, akkor nem a Föld napja. Nem lehet az.

70.

Trevize megszakította a kapcsolatot a számítógéppel, és a fények kigyulladtak. Ez lehetett a jel Blissnek, hogy visszatérhet; Fallom is jött vele, szorosan a nyomában.

– Nos, mi az eredmény? – kérdezte Bliss.

– Meglehetősen csalódást keltő – válaszolta Trevize színtelen hangon. – Ahol a Föld napját reméltem meglelni, egy kettős csillagot találtam. A Föld napja magányos csillag, tehát az, amit ott középen látunk, nem lehet a Föld napja.

– És most mi lesz, Golan? – tette fel a kérdést Pelorat. Trevize vállat vont.

– Én tulajdonképpen nem is vártam, hogy az ott középen a Föld napja lesz. Még az űrlakók sem népesíthettek be oly módon világokat, hogy azok szabályos gömböt alkossanak. A legöregebb űrlakó világ, az Aurora is kiküldhette saját gyarmatosítóit, s a gömb már ettől is eltorzulhatott. Aztán az is lehet, hogy a Föld napja nem pontosan az űrlakó világok átlagos sebességével mozgott.

– Vagyis a Föld akárhol is lehet – állapította meg Pelorat. – Ezt akarja mondani?

– Nem. Nem egészen "akárhol". Mindez az elképzelhető hibaforrás együttesen sem lehet túl sok. A Föld napjának valahol a koordináták közelében kell lennie. Az a csillag, amelyet szinte hajszálpontosan a koordinátavonalak metszéspontjában találtunk, a Föld napjának a szomszédja lehet. Meglepő ugyan, hogy a szomszéd ennyire hasonlít a Föld napjára – kivéve azt a tényt, hogy kettős csillag –, de mégiscsak így kell lennie.

– De akkor a Föld napját is látnánk a térképen, nem? Úgy értem, az Alpha közelében.

– Nem, mert biztos vagyok abban, hogy a Föld napja egyáltalán nincs rajta a térképen. Éppen ettől lettem bizonytalan, amikor először pillantottuk meg az Alphát.

– Eltekintve attól, hogy mennyire hasonlíthat a Föld napjára, a puszta tény, hogy szerepelt a térképen, felkeltette bennem a gyanút, hogy nem lehet az igazi.

– Nos, jó – szólt Bliss. – Miért nem összpontosítunk ugyanazokra a koordinátákra, de most már a valóságos térben? És ha bármilyen fényes csillagot látunk a középpont közelében, egy olyat, amelyik nem szerepel a számítógép térképén, és ugyanakkor az Alphához nagyon hasonló vonásokat mutat, de egyedül álló csillag, nem lehet, hogy az lesz a Föld napja?

Trevize felsóhajtott.

– Ha így lenne, a fele vagyonomat rátenném, hogy a körül a csillag körül, amelyről maga beszél, kering a Föld. De most is félek attól, hogy megpróbáljam.

– Mert kudarcot vallhat?

Trevize bólintott.

– Adjanak még egy-két perc türelmi időt, hogy rászánjam magam; én pedig összeszedem minden erőmet.

Miközben a három felnőtt egymást nézte, Fallom közelebb húzódott a számítógépasztalhoz, és kíváncsian vette szemügyre a kéz alakú bemélyedéseket. Óvatosan nyúlt feléjük, de Trevize egy hirtelen, gyors mozdulattal elkapta a kezét.

– Nem szabad hozzányúlni, Fallom! – reccsent rá.

Az ifjú solariai arcán döbbenet tükröződött, és visszamenekült Bliss ölelő karjainak biztonságába.

– Szembe kell néznünk a dologgal, Golan – mondta Pelorat. – Mi van akkor, ha nem talál semmit a valóságos térben?

– Akkor kénytelenek leszünk visszatérni a korábbi tervhez – válaszolta Trevize –, és sorra végiglátogatni a negyvenhét űrlakó világot.

– És ha az sem hoz eredményt, Golan?

Trevize bosszúsan rázta meg a fejét, mintha el akarná hessegetni a gondolatot, mielőtt túlságosan befészkelné magát az agyába. Lebámult a térdére, aztán váratlanul kifakadt:

– Akkor valami mást kell kitalálnom!

– És ha az eleink világa egyáltalán nem létezik?

A szoprán hang hallatán Trevize fölkapta a fejét.

– Ki kérdezte ezt?

Fölösleges kérdés volt. A hitetlenkedés pillanata elmúlt, és már nagyon is tudta, ki volt a kérdező.

– Én – felelte Fallom.

Trevize enyhén rosszallóan nézett rá.

– Értetted, miről beszélgettünk?

– Az elődök világát keresed, csak még nem találtad meg – válaszolta Fallom. – Talán nem is van ilyen világ.

– Nincs is – javította ki Bliss szelíden.

– Ne hidd, Fallom – felelte Trevize komolyan. – Óriási erőfeszítéssel elrejtették. Ha valamit ennyire el akarnak rejteni, az azt jelenti, hogy ott van valami, amit dugdosnak. Érted, amit mondok?

– Igen – válaszolta Fallom. – Te nem engeded, hogy én megérintsem azokat a kezeket az asztalon. És mert nem engeded, az azt jelenti, hogy érdekes volna megérinteni őket.

– Ó, csakhogy nem neked, Fallom. Bliss, maga egy szörnyet teremtett, amely el fog pusztítani mindnyájunkat. Soha többé ne engedje be ide, ha én nem vagyok az asztalnál. És még akkor is gondolja meg kétszer, nagyon kérem.

Ám ez a kis epizód mintha kirángatta volna tétovaságából.

– Látom már, jobb, ha munkához látok – mondta. – Ha továbbra is itt ülök, azon meditálva, hogy mit tegyek, ez a kis madárijesztő átveszi a hajó irányítását.

A fények elhalványultak, és Bliss halkan megszólalt:

– Megígérte, Trevize. Ne hívja őt a füle hallatára szörnyetegnek vagy madárijesztőnek.

– Akkor tartsa rajta a szemét, és tanítsa illemre. Mondja meg neki, hogy egy gyereknek sohasem szabad hallgatóznia, és látnia is csak ritkán.

Bliss összevonta a szemöldökét.

– Egyszerűen borzasztó, hogy mit enged meg magának egy gyerekkel szemben, Trevize.

– Lehet, de most nincs itt az ideje, hogy ezt megvitassuk.

Aztán elégedettséggel vegyes megkönnyebbüléssel így folytatta:

– Az Alpha ott van a valóságos térben is. És tőle balra, kissé följebb, egy majdnem ugyanolyan fényes csillag, de ez már nem szerepel a számítógép galaktikus térképén. Ez lesz a Föld napja. Az egész vagyonomban lefogadnám.

71.

– Nos – szólt Bliss –, mi semmit sem kapunk a vagyonából, ha mégis elveszíti, hát miért nem üti tüstént nyélbe a dolgot? Látogassuk meg azt a csillagot, mihelyt el tudja végezni az ugrást.

Trevize a fejét rázta.

– Nem. Ezúttal nem tétovázásról vagy félelemről van szó. Óvatosnak kell lennünk. Háromszor jártunk ismeretlen bolygón, és háromszor kellett szembenéznünk váratlan veszéllyel. Sőt mindhárom alkalommal fejvesztetten kellett menekülnünk. Ezúttal az ügy életbevágóan fontos, ezért nem vagyok hajlandó tudatlanul kijátszani a kártyáimat, vagy legalábbis tudatlanabbul, mint amilyen vagyok. Mindeddig semmit sem tudunk róla, mint azokat a kósza híreszteléseket a radioaktivitásáról, márpedig ez nem elég. Furcsa véletlen, és senki sem láthatta előre, hogy körülbelül egyparszeknyire a Földtől van egy emberlakta bolygó...

– Biztosra vehetjük, hogy az Alphának van emberlakta bolygója? – szólt közbe Pelorat. – Azt mondta, a számítógép kérdőjelet tett a kijelentés mellé.

– Még akkor is érdemes megnézni – szögezte le Trevize. – Miért ne kukkantanánk be? Ha valóban élnek ott emberi lények, derítsük ki, mit tudnak a Földről. Végtére is nekik a Föld nem valami távoli legenda, hanem egy szomszédos világ, amely fényesen uralkodik az égboltjukon.

Bliss elgondolkodva szólalt meg:

– Nem rossz ötlet. Eszembe juttatja, hogy ha az Alpha bolygója lakott, és a lakói nem olyan reménytelenül tipikus szigetemberek, mint maga, talán barátságosak lesznek, s náluk végre ehetünk valami ízletes ételt, már csak a változatosság kedvéért is.

– És találkozhatunk néhány kedves emberrel – tette hozzá Trevize. – Ezt se felejtse el. Magának is megfelel, Janov?

– Maga dönt, drága barátom – válaszolta Pelorat. – Ahová megy, oda megyek én is.

– Meg fogjuk találni Jembyt? – szólalt meg hirtelen Fallom.

– Keresni fogjuk, Fallom – felelte Bliss sietősen, még mielőtt Trevize válaszolhatott volna.

– Akkor ezt megbeszéltük – jelentette ki Trevize. – Tehát irány az Alpha.

72.

– Két nagy csillag – mutatott Fallom a megfigyelőernyőre.

– Úgy van – bólintott Trevize. – Kettő... Bliss, tartsa rajta a szemét. Nem akarom, hogy bármihez is hozzányúljon.

– A gépek teljesen elbűvölték – mondta Bliss,

– Igen, azt látom – mondta Trevize –, csakhogy én nem vagyok elbűvölve attól, hogy ő el van bűvölve. De az az igazság, én éppúgy el vagyok bűvölve, mint ő, hogy egyszerre két ilyen fényes csillagot látok az ernyőn.

Az a két ragyogó csillag már-már korongnak látszott – mindkettő külön-külön. Az ernyő automatikusan növelte a szűrés nagyságát, hogy a két csillag fényét annyira letompítsa, hogy ne károsodjék tőlük a retina. Ennek következtében a többi csillag közül csak néhány őrzött meg valamit a fényéből – a kettős csillag tehát dölyfös magányosságban uralta a teret.

– Ami azt illeti – szólalt meg Trevize –, még sohasem jártam ilyen közel egy kettős csillaghoz.

– Nem? – ámult el őszintén Pelorat. – Hogy lehet az?

Trevize nevetett.

– Megfordultam már sokfelé, Janov, de azért nem vagyok akkora galaxiscsavargó, amilyennek gondol!

– Én, amíg magával nem találkoztam, Golan, egyáltalán nem jártam az űrben, de mindig úgy képzeltem, hogy aki egyszer már kijutott...

– Az mindenhová elmegy. Tudom. Ez elég érthető. A bolygópatkányokkal az a baj, hogy bármennyire be tudják is látni ésszel, a képzeletük akkor sem képes felfogni a galaxis valódi méreteit. Utazgathatunk egész életünkben, akkor sem tudjuk bejárni a galaxis nagy részét, sőt a legtöbb helyre el se jutunk. Egyébként pedig soha senki sem közelíti meg a kettős csillagokat.

– Miért nem? – ráncolta a homlokát Bliss. – Mi a Gaián nem sokat értünk a csillagászathoz a galaxis utazó szigetembereihez képest, de nekem az a benyomásom, hogy a kettős csillagok nem is olyan ritka tünemények.

– Nem bizony – felelte Trevize. – Lényegesen több kettős csillag van, mint magányos. Csakhogy két csillag közeli társulása alaposan megzavarja a bolygók szokásos elrendeződését. A kettős csillagok kevesebb planetáris anyaggal rendelkeznek, mint a magányosak. A körülöttük kialakuló bolygók röppályája gyakorta válik bizonytalanná, s ezek közül igen ritka az, amelyik valamennyire is lakhatóvá válhat.

– Úgy képzelem, hogy a korai felderítők sok kettős csillagot megfigyelhettek közelről, amíg rájöttek, hogy a letelepedés szempontjából csak a magányosak jöhetnek számításba. És ha már adva van egy sűrűn lakott galaxis, ott gyakorlatilag minden utazás kereskedelmi és kapcsolatfelvételi célokat szolgál, tehát az egyedülálló csillagok körül keringő lakott bolygókra irányul. Katonai tevékenységek időszakaiban, úgy vélem, néha felállítottak bázisokat olyan kicsiny, de lakatlan bolygókon, melyek egy kettős csillag valamelyike körül keringenek, és akkoriban stratégiailag fontos helynek bizonyultak, de ahogy tökéletesedett a hipertéri utazás, ilyen bázisokra többé nem volt szükség.

– Meglepő, mennyi mindent nem tudok – vallotta be Pelorat megadóan.

– Ne hagyja, hogy ez az érzés elhatalmasodjék magán, Janov – vigyorgott Trevize. – Amikor én az Űrtengerészetnél szolgáltam, elképesztően sok előadást hallgattam végig olyan elavult harcászati módokról, melyeket soha senki sem akart föleleveníteni, és csak valami tehetetlenség folytán kerülhetett megvitatásra. Csupán egy-egy részt hadartak el belőle. Gondoljon arra, mennyi mindent tud a mitológiáról, a folklórról és az ősi nyelvekről, amit én nem, és mindezt magán kívül csak nagyon kevesen tudják.

– Igen ám, csakhogy az a két csillag egy kettős rendszert alkot, és egyikük körül egy lakott bolygó kering – szólt közbe Bliss.

– Mindenesetre reméljük, Bliss – tette hozzá Trevize. – Kivétel mindenütt lehet. És jelen esetben van egy hivatalos kérdőjel, amelytől a dolog még zavarba ejtőbb. Nem, Fallom, azokkal a gombokkal nem szabad játszani. Bliss, vagy tegyen bilincset a kezére, vagy vigye ki innen.

– Nem fog kárt okozni semmiben – védekezett Bliss, de azért közelebb vonta magához az ifjú solariait. – Ha annyira érdekli az a lakható bolygó, miért nem vagyunk már ott?

– Először is azért – felelte Trevize –, mert én is gyarló ember vagyok, aki szeretne közelről is látni egy kettős csillagot, továbbá nem vagyok annyira gyarló, hogy megfeledkezzem az óvatosságról. Ahogy már elmagyaráztam, semmi olyasmi nem történt, amióta elhagytuk Gaiát, ami meggondolatlanságra bátorítana.

– A kettő közül melyik az Alpha, Golan? – kérdezte Pelorat.

– Nem téveszthetjük el, Janov. A számítógép pontosan tudja, melyik az Alpha, így aztán mi is tudjuk. A kettő közül az, amelyik forróbb és sárgább, tehát a nagyobb. No mármost a jobb oldali fényébe egy halvány narancsárnyalat is vegyül, ami emlékeztet az Aurora napjára, ha vissza tudja idézni. Látja?

– Igen, most, hogy felhívta rá a figyelmemet...

– Nagyon helyes. Az a kisebbik. Hogy nevezik a második betűt azon az ősi nyelven, amelyről beszélt?

Pelorat gondolkodott egy kicsit.

– Bétának.

– Akkor nevezzük azt a narancsszínűt Bétának, a sárgásfehéret pedig Alphának. És most induljunk egyenesen az Alpha felé.

17 - Az új Föld

73.

– Négy bolygó – mormolta Trevize. – Mindegyik kicsi, ráadásul aszteroidák vonulnak a nyomukban. Gázóriás sehol.

– Ez csalódást jelent magának? – kérdezte Pelorat.

– Tulajdonképpen nem. Várható volt. Az egymás körül kis távolságban keringő kettős csillag közül az egyiknek nem lehetnek bolygói. Keringhetnek ugyan bolygók a kettejük gravitációs mezőjének középpontja körül, de nagyon valószínűtlen, hogy a lakhatóak túl messzire vannak.

– Másrészt viszont – ha a két csillag viszonylag elkülönül egymástól – lehetnek mindkettőnek stabil röppályájú bolygói, de csak akkor, ha elég közel vannak az egyik vagy a másik csillaghoz. A számítógép adattára szerint ez a két csillag átlagosan 3,5 milliárd kilométerre halad egymástól, és még amikor napközelben, vagyis a legközelebb vannak egymáshoz, akkor is mintegy 1,7 milliárd kilométer a köztük lévő távolság. Egy mindkét csillagtól kevesebb mint 200 millió kilométerre lévő röppályán haladó bolygó elég szilárdan megmaradhat a helyén, de szélesebb röppályájú bolygó nem létezhet. Ez megmagyarázza, miért nincsenek gázóriások, hiszen azoknak távolabb kell elhelyezkedniük egy csillagtól – de mit számít ez is? A gázóriások sem lakhatóak.

– De a négy közül talán az egyik az.

– Tulajdonképpen a második bolygó az egyetlen reális lehetőség. Elsősorban azért, mert ez az egyetlen, amelyik elég nagy ahhoz, hogy légköre lehessen.

Gyorsan közeledtek a második bolygóhoz, két napon belül a felszíne is kitárult előttük: eleinte méltóságteljesen, fokozatosan, majd amikor semmi jel nem mutatkozott, hogy bármiféle hajó fel akarná tartóztatni őket, egyre növekvő, szinte rémítő sebességgel.

A Távoli Csillag mintegy ezer kilométerre a felhőtakaró fölött száguldott ideiglenes röppályáján, amikor Trevize gyászos hangon megszólalt:

– Értem már, miért tett a számítógép adattára kérdőjelet az után a megjegyzés után, hogy itt egy lakott bolygóról van szó. Nincs látható nyoma a sugárzásnak, nincs fény az éjszakai oldalon, és rádiójeleket sem észlelek sehol.

– Elég vastagnak látszik a felhőréteg – kockáztatta meg Pelorat.

– A rádiósugarakat akkor is átengedné.

Nézték az alattuk elforduló bolygót a fehéren kavargó felhők között, melyek résein át a fel-felvillanó kékség mutatta az óceán jelenlétét.

– Lakott bolygóhoz képest elég vastag a felhőtakarója – jegyezte meg Trevize. – Sötét világ lehet. De engem az nyugtalanít a leginkább – tette hozzá, amikor ismét belemerültek az éjszakai sötétségbe –, hogy egyetlen űrkikötőről sem kiáltottak ránk.

– Arra gondol, ahogy a Comporellonon tették? – tudakolta Pelorat.

– Ahogy minden lakott bolygón tennék. Meg kellett volna állnunk, hogy szokás szerint megvizsgálják a papírjainkat, a rakományunkat, hogy megkérdezzék, mennyi ideig szándékozunk maradni, és így tovább.

– Talán valami miatt nem hallottuk a kiáltást – találgatta Bliss.

– A számítógépünk meghallotta volna, bármelyik hullámhosszt használják is. Akkor mi kibocsátottuk volna a saját jeleinket, de mivel semmi ilyesmi nem történt, mi sem válaszolhattunk. Az űrszabályok megsértését jelenti, ha úgy ereszkedünk a felhőréteg alá, hogy előzőleg nem beszéltünk az egyik űrállomáson szolgálatot teljesítő tisztviselőkkel, de úgy látom, nincs más választásunk.

A Távoli Csillag lassított, miközben – hogy tartsa a magasságot – erősítette saját antigravitációját. Újra a napos félteke fölött jártak, és tovább lassítottak. Trevize, aki megint összekapcsolódott a számítógéppel, talált egy tágasabb nyílást a felhők között. A hajó beleereszkedett a nyílásba, majd átsiklott rajta. Alattuk tenger hullámzott a láthatóan friss szélben; hosszú kilométereken át tajtékos hullámok csíkozták a felszínét.

Kijutottak a napsütésből a felhőréteg alá. A határtalan víztömeg nyomban palaszürkévé változott, a hőmérséklet pedig észrevehetően csökkent.

Fallom, aki a megfigyelőernyőt bámulta, néhány percig a maga mássalhangzókban gazdag nyelvén hadart valamit, aztán galaktikusra váltott. A hangja remegett.

– Mi az, amit ott lent látok?

– Óceán – felelte Bliss megnyugtató hangon. – Nagyon nagy tömegű víz.

– Miért nem szárad föl?

Bliss Trevize-re nézett, aki így felelt:

– Túl sok a víz ahhoz, hogy fölszáradjon.

– Nem akarom ezt a sok vizet – mondta Fallom elfulladó hangon. – Menjünk el innen. – Aztán halkan felsikkantott, mert a Távoli Csillag egy viharfelhőbe került, s ettől a megfigyelőernyő tejfehérré változott, majd esőcseppek lepték el.

A vezérlőfülke fényei elhomályosultak, és a hajó enyhén rángatózni kezdett. Trevize meglepetten pillantott föl, majd nagyot kiáltott:

– Bliss, a maga Fallomja már kapiskálja az energiaátalakítást! Elektromos energiával próbálja átvenni az irányítást. Állítsa le!

Bliss átkarolta Fallomot, és szorosan magához ölelte.

– Minden rendben van, Fallom, minden rendben van. Nem kell félni semmitől. Ez csak egy másik világ, ennyi az egész. Sok ehhez hasonló van.

Fallom megnyugodott valamennyire, de azért még reszketett.

– A gyerek még sohasem látott óceánt, és amennyire tudom, még ködöt vagy esőt sem – fordult Bliss Trevize-hez. – Nem tudna egy kicsit együtt érzőbb lenni?

– Nem, ha a hajót piszkálja. Akkor veszélybe sodor mindannyiunkat. Vigye a szobájába, és nyugtassa meg.

Bliss kurtán biccentett.

– Veletek megyek, Bliss – mondta Pelorat.

– Nem, nem, Pel – ellenkezett a lány. – Te maradj itt. Én lecsillapítom Fallomot, te pedig csillapítsd le Trevize-t. – Azzal kiment.

– Nincs szükségem rá, hogy lecsillapítson – mordult Trevize Peloratra. – Sajnálom, hogy dühbe gurultam, de nem engedhetjük, hogy egy gyerek a műszereket babrálja, nem igaz?

– Persze hogy nem – felelte Pelorat –, de Blisst is meglepetésként érte a dolog. Ő képes Fallomot irányítani, aki valóban nagyon szépen viselkedik ahhoz képest, hogy elszakították az otthonától, a... a robotjától, és csak úgy ukmukfukk beledobták egy olyan életbe, amelyet egyáltalán nem ért.

– Tudom. De ne felejtse el, nem én akartam elhozni onnan. Bliss ötlete volt.

– Igen, de a gyereket megölték volna, ha nem hozza magával.

– Jó, majd később bocsánatot kérek Blisstől. És a gyerektől is.

De a homlokán továbbra sem simultak el a ráncok, és Pelorat csendesen megkérdezte:

– Golan, öreg cimbora, van valami más is, ami aggasztja?

– Az óceán – felelte Trevize. Már régen kijutottak a zivatarból, de a felhők nem oszlottak szét.

– Mi a baj vele?

– Túl sok van belőle, ennyi az egész.

Pelorat értetlen képet vágott, mire Trevize felcsattant:

– Nincs szárazföld! Eddig még semmiféle szárazföldet nem láttunk. A légkör tökéletesen normális, a kívánatos arányban tartalmaz oxigént és nitrogént, tehát a bolygónak működnie kell, nem hiányozhat róla a növényi élet, amely az oxigént szinten tartja. Természeti állapotban nem fordul elő ilyen atmoszféra – kivéve valószínűleg a Földön, ahol, ki tudja, hogyan, kifejlődött. Csakhogy a működő bolygókon mindig van tekintélyes nagyságú szárazföld is, legalább az egész egyharmad része, de sohasem kevesebb egyötödnél. Akkor hát hogyan működik ez a bolygó szárazföld nélkül?

– Talán éppen attól ilyen szabálytalan ez a bolygó, mert egy kettős csillagrendszer része – töprengett Pelorat. – Talán úgy fejlesztette ki a légkörét, ahogy azt soha nem tapasztaltuk a magányos csillagok körül keringő világokon. Lehet, hogy önállóan fejlődött ki rajta az élet, mint egykor a Földön, csak éppen a tengerben.

– Még ha ezt el is fogadnám – ellenkezett Trevize –, nekünk akkor sem származna hasznunk belőle. Nincs rá mód ugyanis, hogy a tengermélyi élet technológiát tudjon kifejleszteni. A technika mindig a tűzön alapult, és a tűz nem él meg a vízben. Mi nem tudunk mit kezdeni egy technika nélküli életet hordozó bolygóval.

– Ezt értem, de én csak elképzeléseket vázolok. Végtére is, amennyire tudjuk, a technika csak egyszer fejlődött ki – a Földön. Onnan aztán a telepesek vitték magukkal mindenüvé. Ha csak egyetlen eset van, amelyet tanulmányozhat, akkor a "mindig" szót nem használhatja.

– A tengerben való közlekedés áramvonalas formákat követel. A vízi élet nem tűri meg a szabálytalan körvonalakat, sem kézhez hasonló nyúlványok meglétét.

– A tintahalnak csápjai vannak.

– Beismerem, szabad találgatásokba bocsátkoznunk – jegyezte meg Trevize –, de ha értelmes tintahalszerű lényekre gondol, akik önállóan fejlődtek ki valahol a galaxisban, és nem a tűz alapján fejlesztettek ki technológiát, akkor véleményem szerint nagyon valószínűtlen feltevésekre alapoz.

– Véleménye szerint – felelte Pelorat szelíden.

Trevize hirtelen elnevette magát.

– Jól van na, Janov. Látom már, azért kicsinyeskedik, hogy visszaadja a kölcsönt, amiért nyersen beszéltem Bliss-szel, és mondhatom, ügyesen csinálta. Megígérem, ha nem akadunk szárazföldre, amennyire csak lehet, megvizsgáljuk a tengert, hátha megtaláljuk benne a maga civilizált tintahalait.

Mialatt beszélt, a hajó ismét belemerült az éjszakába, és a megfigyelőernyő elsötétült.

Pelorat összehúzta a szemét.

– Nem tudok szabadulni a gondolattól – mondta. – Biztonságos ez?

– Micsoda biztonságos, Janov?

– Így átrohanni ezen a sötétségen. Lezuhanhatunk, bele az óceánba, és nyomban elpusztulunk.

– Teljes lehetetlenség, Janov! De igazán! A számítógép egy gravitációs erővonal mentén kormányoz bennünket. Másképpen kifejezve: a bolygó gravitációs erejének mindenkori intenzitásához alkalmazkodik, ez pedig azt jelenti, hogy nagyjából állandó magasságban tart bennünket a tenger felszíne fölött.

– De milyen magasságban?

– Körülbelül öt kilométerre.

– Ez nem nyugtat meg engem igazán, Golan. Nem lehet, hogy földet nem érünk ugyan, de beleütközünk egy hegybe, amelyet nem látunk?

– Mi nem látjuk, de a hajó radarja meglátná, és a számítógép utasítaná a hajót, hogy kerülje meg vagy szálljon el fölötte.

– És mi van akkor, ha van alattunk sík szárazföld, csak nem látjuk a sötétben?

– Nem, Janov, ilyen nincs. A vízről visszatükröződő radarjel egészen más, mint a szárazföldről visszaverődő. A víz tökéletesen sík felület, a föld viszont egyenetlen. Ezért a talajról visszaverődő jel alapvetően kuszább, mint az, amelyik a vízről verődik vissza. A számítógép felismerné a különbséget, és közölné velem, ha föld bukkanna fel a láthatáron. Még ha nappal volna, és a bolygó napsütésben fürödne, a számítógép akkor is jóval hamarabb észlelné a szárazföldet, mint én.

Elhallgattak, és néhány óra múlva, amikor ismét kijutottak a nappali oldalra, megint lebámulhattak a végtelen felé hullámzó egyhangú, üres óceánra. A víz csak néha tűnt el a szemük elől, valahányszor bekerültek a számtalan viharzóna egyikébe. Az egyik ilyen viharban a szél kilódította útjából az űrhajót.

– A számítógép ilyenkor enged a lökésnek – magyarázta Trevize –, hogy ne kelljen fölöslegesen energiát pazarolnia, és hogy a legkisebbre csökkentse a fizikai károsodás lehetőségét. Amikor a légörvény eltávolodik, a számítógép visszaemeli a hajót az útjára. Talán egy hurrikán szélébe kerültünk.

– Nézze, öregem, mi egyfolytában nyugatról keletre haladunk... vagy keletről nyugatra. Örökké csak az egyenlítőt bámuljuk – szólt Pelorat.

– Ez ökörség lenne, nem? – válaszolta Trevize. – Csakhogy mi egy hatalmas, északnyugat-délkeleti irányú kört írunk le, amely átvisz bennünket a trópusi övezeteken és mindkét mérsékelt égövön. Valahányszor újabb kört teszünk meg, utunk nyugat felé mozdul el, ahogy a bolygó elfordul alattunk a tengelye mentén. Vagyis módszeresen bejárjuk a bolygót. És miután még nem bukkantunk szárazföldre, annak az esélye, hogy normális méretűt találjunk, a számítógép szerint egytizednyire csökkent, és nem egészen egynegyed esélyünk van arra, hogy egy nagyobbfajta szigetet pillantsunk meg. S a lehetőségek minden megtett körrel tovább csökkennek.

– Tudja, mit tettem volna én? – morfondírozott halkan Pelorat, miközben újra elborította őket az éjszakai félgömb sötétje. – Odakint, jó messzire a bolygótól megálltam volna, s a radarral letapogattam volna az egész, felém forduló féltekét. A felhők nem zavartak volna, igaz?

– Aztán ráfordult volna a másik féltekére, és megcsinálta volna ugyanazt – hagyta rá Trevize. – Ez utólagos bölcsesség, Janov. Ki gondolta volna, hogy egy lakható bolygó felé közeledve nem állítják meg egy állomáson, hogy beengedjék – vagy megtagadják a belépést? És ha már megállás nélkül leereszkedtünk a felhőréteg alá, ki gondolta volna, hogy nem látunk szinte azonnal szárazföldet? Egy lakható bolygó annyit tesz, mint... szárazföld!

– Hát azért nemcsak szárazföld – vélekedett Pelorat.

– Most nem arról beszélek – felelte Trevize hirtelen támadt izgalommal. – Arról beszélek, hogy szárazföldet találtunk! Csend!

Trevize megfeszített önuralommal, amely egyáltalán nem tudta elleplezni az izgalmát, az asztalra helyezte mindkét kezét, s ezzel a számítógép részévé vált.

– Egy sziget, nagyjából kétszázötven kilométer hosszú és hetvenöt kilométer széles – mondta, majd folytatta: – A területe körülbelül tizenötezer négyzetkilométer lehet. Nem nagy, de valami. Nagyobb, mint egy pont a térképen. Várjon...

A vezérlőfülke fényei elhalványodtak, majd kialudtak.

– Mit csinálunk? – halkította le Pelorat ösztönösen a hangját, mintha a sötétség valami törékeny holmi volna, amely könnyen szétrepedhet.

– Megvárjuk, amíg a szemünk alkalmazkodik a sötétséghez. A hajó most a sziget fölött lebeg. Csak várunk. Lát valamit?

– Nem... Kis fénypontokat, talán. Nem vagyok benne biztos.

– Én is látom. Most bekapcsolom a teleszkópos lencséket.

– És valóban fény volt! Tisztán kivehetően. Szabálytalan foltokban.

– Lakott – mondta Trevize. – Lehet, hogy ez a bolygó egyetlen lakott területe.

– Mit csinálunk?

– Megvárjuk a nappalt. Addig van még néhány óránk, pihenhetünk.

– Nem támadhatnak meg bennünket?

– Mivel? Szinte semmi sugárzást nem észlelek, kivéve a látható és az infravörös fényt. Lakott, és a lakói nyilván értelmesek. Van technológiájuk, de minden bizonnyal preelektronikus, szóval nem hinném, hogy idefent bármi okunk is lenne az aggodalomra. Ha tévednék, a számítógép jó előre figyelmeztet majd.

– És ha kivilágosodik?

– Akkor természetesen leszállunk.

74.

Akkor indultak le, amikor a kelő nap sugarai áttörtek a felhőkön, és megvilágították a sziget egy részét – az üde zöld mezőt, melynek belsejében alacsony, kerekded dombok vonulata húzódott a bíborszínű messzeségbe.

Ahogy mind közelebb értek, láthatóvá váltak a szigetként álló facsoportok, itt-ott egy-egy gyümölcsöskert, de a vidék túlnyomó része gondosan megművelt gazdasági terület volt. Közvetlenül alattuk, a sziget délkeled partja mentén ezüstös fényű tengerpartot, mögötte gömbölyű kövekből emelt, meredek gátat s azon túl gyepes térséget láttak.

Már kivehetővé vált az utak halvány vonalhálója, elvétve egy-egy út menti lakóház, és a hűvös hajnali levegőben még egy repülőgépet is megpillantottak a távolban. Hogy nem madár, hanem repülőgép, azt csak a mozgásából tudták megállapítani. Ez volt az első vitathatatlan jele, hogy a bolygón tevékeny, értelmes élet is van.

– Automata jármű lehet, ha elektronikus berendezés nélkül képesek mozgatni – vélekedett Trevize.

– Biztos, hogy az – helyeselt Bliss. – Szerintem ha ember irányítaná, rögtön felénk indulna. Meglepő látvány lehetünk errefelé – egy leszálló légi jármű, amelynek nincsenek hajtóművei, és tüzet sem hány.

– Furcsa látvány lehet bármelyik bolygón – jegyezte meg Trevize elgondolkodva.

– Nem sok világon láthatták egy gravitikus jármű leszállását. A tengerpart meg is felelne hozzá, de nem szeretném, ha szeles időben elárasztaná a víz a hajót. Inkább a füves térséget választom, ott, a kőhányáson túl.

– Egy gravitikus hajó legalább senkinek a földjét nem perzseli föl leszállás közben – nyugtázta Pelorat. Puhán értek földet azon a négy széles párnán, melyet a hajó lassan bocsátott ki a leszállás végső szakaszában. A súly alatt egészen besüppedtek a földbe. – De attól tartok, nyomot azért hagyunk magunk után – folytatta előbbi megjegyzését Pelorat.

– Legalább az éghajlat szemmel láthatóan kiegyensúlyozott – jegyezte meg Bliss, de a hangjában azért volt valami elégedetlenség. – Még azt is mondhatnám, hogy meleg van.

A gyepen egy nő állt. Nézte, hogyan ér földet a hajó, s az arca nem árulkodott sem félelemről, sem meglepődésről. Vonásai csupán elragadtatott érdeklődést fejeztek ki.

Lenge öltözéke egybevágott Bliss éghajlatra vonatkozó becslésével. Szandálja vászonra emlékeztető anyagból készült, derekára virágmintás lapszoknya simult. A lába meztelen volt, és deréktól fölfelé sem volt rajta semmi.

Hosszú, csillogóan fényes, fekete haja majdnem a derekáig ért. A bőre sápadtbarna volt, a szeme mandulavágású.

Trevize körülfuttatta tekintetét a vidéken, de sehol nem látott másik emberi lényt. Vállat vont, és így szólt:

– Nos, hajnal van, a bolygólakók többsége talán még bent alszik a házakban. De még így sem állíthatom, hogy sűrűn lakott vidékre érkeztünk. Odamegyek, és beszélek a nővel, ha egyáltalán ismer valami érthető nyelvet – fordult a többiekhez. – Maguk addig...

– Szerintem bátran odamehetünk hozzá mindannyian – közölte Bliss határozottan. – Ez a nő teljesen ártalmatlannak látszik, és egyébként is szeretném megjáratni a lábamat, beszívni a bolygó levegőjét, továbbá utánanézni, kaphatnánk-e valami itteni ételt. Azt akarom, hogy Fallom újra érezze, milyen egy világ, és szerintem Pel is szívesen megnézné magának közelebbről is ezt az asszonyt.

– Kicsoda? Én? – vörösödött el kissé Pelorat. – Szó sincs róla, Bliss, de kis csapatunkban én vagyok az egyetlen nyelvész.

Trevize megrántotta a vállát.

– Hát akkor menjünk mindnyájan. De szemre akármilyen ártalmatlannak látszik is, én mindenesetre magamhoz veszem a fegyvereimet.

– Kétlem, hogy különösebb kísértésbe esne, hogy e fiatal nőre fegyvert emeljen – jegyezte meg Bliss.

– Csinos, mi? – vigyorgott Trevize.

Ő lépett ki elsőnek a hajóból, aztán Bliss, s már nyújtotta is hátra a kezét, hogy megfogja Fallomét, aki óvatosan lépkedett le utána a lépcsőn. Pelorat zárta a sort.

A fekete hajú ifjú nő továbbra is érdeklődve figyelte őket. Egy lépést sem mozdult a helyéből.

– Hát akkor próbálkozzunk – mormolta Trevize.

– Üdvözlöm – mondta, kezét jó messzire eltartva a fegyvereitől. A fiatal nő ezen elgondolkodott egy pillanatig, majd így válaszolt:

– Köszöntöm kegyelmedet, valamiképpen a társait is.

– Milyen gyönyörű! – lelkendezett Pelorat. – A klasszikus galaktikust beszéli, méghozzá tökéletes kiejtéssel!

– Én is megértettem – mondta Trevize olyan kézmozdulattal, amely jelezte, hogy azért nem tökéletesen. – Remélem, ő ért engem.

Mosolyogva, barátságosnak szánt arccal folytatta:

– Az űrből jöttünk. Egy másik világból.

– Derék dolog – válaszolta a nő tiszta, szoprán hangján. – Nemde a Birodalomból szállott ide kegyelmetek hajója?

– Egy távoli csillagról, és a hajó neve is Távoli Csillag.

Az ifjú nő felpillantott a hajó oldalára festett betűkre.

– Ezt jelentené ama felirat? Ha így van, és ama első betű T, akkor lám, fordítva nyomattatott.

Trevize már ellenkezni akart, de Pelorat az örömtől ujjongva közbevágott:

– Igaza van! A T betű körülbelül kétszáz évvel ezelőtt a fejéről a talpára állt. Micsoda fantasztikus szerencse, hogy a klasszikus galaktikust élő nyelvként tanulmányozhatom részleteiben is!

Trevize alaposan megnézte magának a nőt. A magassága nem sokkal haladta meg a másfél métert, a melle pedig formás, de kicsiny volt. Mégsem látszott éretlen leányzónak – noha a széles és sötét udvar a mellbimbója körül a barnás bőrszínnek is lehetett a következménye.

– Az én nevem Golan Trevize – mondta –, a barátom Janov Pelorat, a hölgy neve Bliss, a gyermeké pedig Fallom.

– Az hát a szokás ama távoli csillagon, hogy a férfiak két nevet viselnek? Magam Hiroko lánya Hiroko vagyok.

– És az apja? – vágott közbe hirtelen Pelorat. Hiroko válasza egy közönyös vállrándítás volt.

– Anyám elmondása szerint Smool volt a neve, ám ennek nincs jelentősége. Őt nem ismerem.

– És hol vannak a többiek? – tudakolta Trevize. – Úgy látom, egyedül te jöttél a fogadásunkra.

– A férfiak nagy számban vannak künn, a halászbárkákon – válaszolta Hiroko. – Az asszonyok a mezőket járják. Magam a vakáció utolsó két napját töltöm, ezért részesültem abban a szerencsében, hogy tanúja legyek e nagy eseménynek. A nép azonban kíváncsi természetű, s a hajó leszálltát nagy messzeségekből is észrevevék. Hamarost jönnek majd számosan.

– Sokan laknak ezen a szigeten?

– Húsz és öt ezreknél még számosabban – büszkélkedett Hiroko.

– Vannak még más szigetek is az óceánban?

– Más szigetek, jó uram? – A nő zavarba jött.

Trevize beérte ezzel a válasszal. Tehát ez az egyetlen hely az egész bolygón, ahol emberi lények élnek.

– Hogyan nevezitek a világotokat? – kérdezte.

– Alphának, jó uram. Úgy tanították, hogy a teljes neve Alpha Centauri, ha ez mond valamit kegyelmednek, de mi csak Alphának mondjuk, és láthatja, mely szelíd ábrázatú világ ez.

– Milyen világ? – fordult Trevize értetlenül Pelorat felé.

– Gyönyörű világ, úgy érti – magyarázta Pelorat.

– Az – egyezett bele Trevize –, legalábbis itt és most. – Fölnézett a halványkék hajnali égre, melyen csak itt-ott úszott egy-egy felhőfoszlány. – Szép, napfényes reggelre ébredtetek, Hiroko, de úgy vélem, ilyesmi nem fordul elő gyakran az Alphán.

– Amilyen gyakorta óhajtjuk, uram – válaszolta Hiroko kimérten. – Elfelhősödik, mihelyst esőket kévánunk, de leginkább csak abban leljük kedvünket, ha derűs az égbolt felettünk. Ama napokon, midőn a halászbárkák künn járnak a tengeren, napfény kévántatik, valamint kicsinyég fúvó szél.

– Azt akarod mondani, Hiroko, hogy szabályozni tudjátok az időjárást?

– Ha nem tudnók, Sir Golan Trevize, örökkön sárban tocsognánk.

– De hát hogy csináljátok?

– Nem lévén szakképzett mérnök, nem világosíthatom föl kegyelmedet.

– És mi volna a neve e szigetnek, ahol te és a néped éltek? – kérdezte Trevize, s azon kapta magát, hogy őt is foglyul ejtette a klasszikus galaktikus nyelv finomkodó stílusa (és közben nagyon remélte, hogy nem ejtett benne hibát).

– A határtalan vizektől körülfogott mennyei szigetünket Új Földnek nevezzük – felelte Hiroko.

Ennek hallatán Trevize és Pelorat meglepett örömmel néztek össze.

75.

Nem volt rá idejük, hogy bármit is kérdezzenek. Újabb emberek érkeztek. Tucatjával. Nyilván ők azok, gondolta Trevize, akik éppen nem a bárkákon vagy a mezőkön, hanem valahol a közelben tartózkodtak. Leginkább gyalog közeledtek, bár két földjáró autót is látott – meglehetősen öreget és nehézkes mozgásút.

Láthatóan alacsony műszaki fejlettségű társadalom volt, és ennek ellenére szabályozni tudták az időjárást.

Ismeretes volt, hogy a technológiai fejlődés nem szükségszerűen megy végbe egyenletesen, hogy a fejlődés bizonyos irányának hiánya nem zár ki más irányú, figyelemreméltó előrehaladottságot – de az egyenlőtlen fejlődésnek ez a példája mégis szokatlan volt.

A hajót bámulóknak legalább a fele idősebb férfi és nő volt, továbbá három vagy négy gyerek. A többiek között többségben voltak a nők. De félelem vagy bizonytalanság egyiken sem látszott.

Trevize halkan odaszólt Blissnek:

– Megdolgozta őket? Olyan... olyan komolynak látszanak.

– A legkevésbé sem nyúltam az agyukhoz – válaszolta Bliss. – Ilyet csak akkor csinálok, ha elkerülhetetlen. Most minden erőmmel Fallomra figyelek.

Akármilyen kevesen voltak az újonnan jöttek egy olyan ember szemében, aki hozzászokott már a galaxis bármely világán a kíváncsiskodók csődületéhez, Fallom ennyi embert már tömegnek érzékelt, hiszen neki még a Távoli Csillag három felnőtt utasához is hozzá kellett szoknia. Gyorsan, kapkodva szedte a levegőt, a szeme félig lecsukódott. Szinte önkívületi állapotban volt.

Bliss lágyan, ritmikusan cirógatta, és megnyugtató szavakat duruzsolt a fülébe. Trevize biztos volt abban, hogy közben finoman, végtelen gyengédséggel simogatja a gyerek agyának aprócska tekervényeit is.

Fallom hirtelen mély lélegzetet vett, szinte sóhajszerűt, aztán megrázta magát, mintha megborzongott volna. Fölemelte a fejét, és ránézett a körülötte állókra – az arca ekkor már majdnem olyan volt, mint máskor –, aztán fejét befúrta Bliss karja és teste közé.

Bliss hagyta, s közben ölelő karjával ütemesen magához szorította, mintha újra meg újra meg akarná győzni a gyereket védelmező jelenlétéről.

Pelorat szinte lenyűgözve pillantott hol egyik, hol másik alphalakóra.

– Golan, egyenként annyira különböznek egymástól – súgta.

– Ezt Trevize is észrevette. Más és más volt a bőrük, a hajuk színe, még csillogó vörös hajú, kék szemű, szeplős is akadt köztük. Legalább három, szemmel láthatóan felnőtt egyed olyan alacsony volt, mint Hiroko, s kettő vagy három magassága Trevize-ét is meghaladta. A férfiak és a nők között is voltak Hirokóéhoz hasonló szeműek, s erről Trevize-nek eszébe jutott, hogy a Fili szektor sűrűn lakott kereskedőbolygóin ez a szemmetszés a népesség jellegzetes vonása, de abban a szektorban ő még sohasem járt.

Egyik alphalakó sem viselt ruhát deréktól fölfelé, és az asszonyok melle kivétel nélkül kicsiny volt. Ennél több testi hasonlóságot nemigen tudott felfedezni.

– Hiroko kisasszony – szólalt meg hirtelen Bliss –, ez a kisgyerek nincs hozzászokva az űrutazáshoz, és most több újdonsággal találkozott, mint amennyit el tud viselni. Nem tudnánk leültetni valahol s esetleg megetetni, megitatni valamivel?

Hiroko arcán zavar jelent meg, és Pelorat megismételte Bliss szavait a középcsászári idők díszesebb galaktikus nyelvén.

Hiroko ekkor a szája elé kapta a kezét, és kecsesen térdre hullott.

– Esedezem bocsánatodért, tiszteletreméltó asszonyom – mondta –, amiért nem gondoltam a gyerek szükségleteire, sem pedig kegyelmetekéire. Túlságosan lefoglalta elmémet eme esemény különössége. Megtisztelnétek-e mindannyian, mint látogatóink és vendégeink, hogy elfogyasszátok a refektóriumban feltálalt reggeli étkeket? Csatlakozhatnánk-e kegyelmetekhez, hogy felszolgáljunk nektek?

– Nagyon kedves tőled – válaszolta Bliss. Lassan beszélt, gondosan formálva minden egyes szót, abban a reményben, hogy így könnyebben megértik a szavait. – De jobb lenne mégis, ha egyedül szolgálnál ki bennünket, a gyermek kedvéért, akinek szokatlan, hogy egyszerre ily sokan vegyék körül.

Hiroko fölemelkedett.

– Úgy lészen, ahogy meghagytad, asszonyom.

Lassú, kényelmes léptekkel vezette át őket a gyepes térségen. Néhány alphalakó közelebb nyomult hozzájuk; különösen az idegenek ruhája keltette föl a figyelmüket. Trevize levette könnyű dzsekijét, és átnyújtotta egy férfinak, aki ott oldalgott mellette, és ujjával meg-megtapogatta a ruhadarabot.

– Tessék – mondta –, nézd meg, de aztán add vissza. – Aztán Hirokóhoz fordult. – Gondoskodj róla, Hiroko kisasszony, hogy visszakapjam.

– Teljes bizonyossággal vissza fogja szolgáltatni, tiszteletreméltó uram – bólintott a nő komolyan.

Trevize elmosolyodott. Sokkal kellemesebben érezte magát dzseki nélkül a könnyű, lágy szellőben.

Egyetlen embernél sem fedezett föl fegyvert, és érdekesnek találta, hogy szemmel láthatóan senkiben sem keltett félelmet vagy feszélyezettségét, hogy nála viszont van. Még csak kíváncsiságot sem mutattak a fegyverei iránt. Könnyen elképzelhető, hogy e tárgyakban föl sem ismerik a gyilkos eszközt. Abból, amit eddig látott, azt a következtetést vonta le, hogy az Alpha egy tökéletesen erőszakmentes világ.

Az egyik asszony gyors léptekkel iramodott előre, hogy megelőzhesse Blisst, majd megfordult, és aprólékosan szemügyre vette a blúzát.

– Van tenéked melled, tiszteletreméltó asszonyom? – kérdezte. És mint aki ki sem tudja várni a választ, kezét könnyedén Bliss mellére helyezte.

Bliss elmosolyodott.

– Amint magad is fölfedezted, van. Meglehet, nem olyan formás, mint kegyelmeteké, de nem ennek okából rejtegetem. Az én világomon nem tartják illendő dolognak, hogy fedetlenül maradjon.

Odasúgta a mellette lépkedő Peloratnak:

– Na mit szólsz, hogy beletanultam a klasszikus galaktikusba?

– Remekül csináltad, Bliss – ismerte el Pelorat.

Jókora terem volt az ebédlő, hosszú asztalokkal, mellettük kétoldalt hosszú padokkal. Látható volt, hogy az alphalakók közösen étkeznek.

Trevize lelkiismeret-furdalást érzett. Bliss kérése, hogy egyedül ehessenek, öt embernek sajátította ki ezt a helyet, és kívül rekesztette az alphalakókat. De azért számosan helyezkedtek el az ablakoktól tisztes távolságban (amelyek inkább csak falba vágott nyílások voltak, még az üveg is hiányzott belőlük), minden bizonnyal azért, hogy láthassák, hogyan esznek az idegenek.

Önkéntelenül is eltűnődött rajta, mi történnék, ha esne. A csendes eső persze csak addig áztatná a földet, amíg szükség lenne rá, s a szél sem erősödne meg jelentősen. Ráadásul előre meghatározott időben jönne, gondolta Trevize, s a lakosság felkészülhetne rá.

A szemközti ablak a tengerre nyílt, és odakint, a látóhatár fölött hasonló fellegeket vélt látni, mint mindenütt, kivéve az égboltnak azt a részét, amelyik e kicsiny, édeni kert fölé borult.

Az időjárás-szabályozásnak vannak előnyei is.

Végül az ételt egy lábujjhegyen tipegő fiatal nő szolgálta fel nekik. Nem kérdezte senki, mit óhajtanak, hozták, ami volt. Kaptak egy kis pohár tejet, egy nagyobb pohár grépfrútlét és egy még nagyobb pohár vizet.

Mindenki elé leraktak két nagy buggyantott tojást, hozzá pár szeletke fehér sajtot, továbbá egy jókora tálon roston sült halat apró sültkrumpliszeletekkel, az egészet friss, zöld salátaleveleken tálalva.

Bliss rémülten nézte az előtte tornyosuló rengeteg ételt, és láthatóan azt sem tudta, hol kezdjen hozzá. Fallomnak nem voltak ilyen gondjai. Szomjasan fölhajtotta a gyümölcslét, majd jó étvággyal befalatozta a halat és a krumplit. Ehhez a művelethez az ujjait akarta használni, de Bliss megmutatta neki a széles kanalat, mely másik végén villásan szétágazott, és Fallom elfogadta.

Pelorat elégedett mosollyal vágott bele a tojásba.

– És most lássuk, milyen ízű a valódi tojás – mondta Trevize, és szavait tett követte.

Hiroko meg is feledkezett a saját reggelijéről, olyan örömmel töltötte el a többiek jó étvágya (mert végül Bliss is hozzálátott, s ugyancsak jó étvággyal), de azért megkérdezte:

– Ízletes?

– Ízletes – felelte Trevize tele szájjal. – A sziget nem szűkölködhet ennivalóban – tette hozzá. – Vagy pusztán udvariasságból többet szolgáltatok föl nekünk, mint kellett volna?

Hiroko feszülten figyelt a szavaira, s úgy látszott, megértette a lényeget, mert így válaszolt:

– Nem, nem, tiszteletreméltó uram. A mi földünk bőkezű, a tengerünk még inkább. A kacsák ellátnak bennünket tojással, a kecskék sajttal és tejjel. És itt van mind e sok gabonánk is. De legfőképpen a tengerünk, mely telis-tele a számtalan különb-különbféle halakkal. Az egész Birodalom jóllakhatna az asztalunknál, mégsem pusztítaná ki a halat a tengerünkből.

Trevize tapintatosan mosolygott. Az ifjú alphalakónak nyilván halvány sejtelme sincs a galaxis valóságos méreteiről.

– Ti, Hiroko, ezt a szigetet Új Földnek nevezitek – mondta. – Hol lehet akkor hát a Régi Föld?

A nő ámulva tekintett rá.

– Régi Föld, azt mondod? Bocsánatodért esedezem, tiszteletreméltó uram, de nem értem, mire gondolsz.

– Mielőtt meglett volna az Új Föld – magyarázta Trevize –, a népetek bizonyára másutt lakott. Hol van az a másutt, ahonnan idejöttetek?

– Minderről én mit sem tudok, tiszteletreméltó uram – felelte a nő zavarodott komolysággal. – Amióta élek, e föld az enyém volt, annak előtte az anyámé, aztán meg a nagyanyámé, és nem kétlem, hogy őelőtte meg a dédanyámé és az ükanyámé. Más földről én semmit sem tudok.

– De hát – szállt Trevize szelíd vitába vele – te úgy beszélsz erről a földről, mint Új Földről. Akkor hát miért nevezed így?

– Azért, tiszteletreméltó uram – válaszolta éppoly szelíden Hiroko –, mert mindenek ezen a néven illetik, s nincs a világon asszonyelme, mely az ellenkezőjét állítaná.

– De ez az Új, ennélfogva későbbi Föld. Lennie kell egy korábbinak, egy Régi Földnek, amelyről a nevét kapta. Minden reggel új nap kezdődik, és ez azt jelenti, hogy előtte létezett egy régi nap. Nem érted, hogy ennek így kell lennie?

– Nem, tiszteletreméltó uram. Én csak azt tudom, minek nevezik e földet. Mást én nem tudok, és föl sem fogom ésszel, amit kegyelmed mond, és ami nagyon hasonlatos ahhoz, amit mi szócséplésnek nevezünk. Ne vegye sértésnek.

Trevize erre csak a fejét rázta, és úgy érezte, kudarcot vallott.

76.

Pelorathoz hajolt, és odasúgta neki:

– Akárhová megyünk, akármit csinálunk, nem kapunk felvilágosítást.

– Tudjuk, hol van a Föld, akkor hát mit számít? – lehelte Pelorat, éppen csak mozgatva a száját.

– Mégiscsak szeretnék valamit megtudni róla.

– Ez a nő nagyon fiatal. Aligha nevezhető a tudás tárházának.

Trevize ezen elgondolkodott, aztán bólintott.

– Rendben van, Janov. Hiroko kisasszony – fordult aztán a nőhöz –, meg sem kérdezted, miért jöttünk ide, a ti földetekre.

Hiroko lesütött szemmel válaszolta:

– Nagy illetlenség lett volna tőlem, amíg nem ettetek és pihentetek, tiszteletreméltó uram.

– De most már ettünk, illetve majdnem túl vagyunk rajta, és nemrégen pihentünk is, úgyhogy elmondom, miért vagyunk itt. A barátom, dr. Pelorat, a mi világunk egyik tudósa, tanult ember. Mitológiakutató. Tudod, mit jelent ez?

– Nem, tiszteletreméltó uram, nem tudom.

– Régi meséket tanulmányoz, ahogyan azokat a különböző bolygókon mesélik. Mítoszoknak és legendáknak nevezik őket, és ezek érdeklik dr. Peloratot. Élnek az Új Földön tanult emberek, akik ismerik e világ régi meséit?

Hiroko eltöprengett a kérdésen; homlokán összefutottak a vékony redők.

– Ez nem oly dolog, amiben magam könnyűszerrel eligazodom – felelte végül. – Él egy öregember e vidéken, ő szívesen mesél a régmúlt időkről. Hogy honnan szerezte a tudását, el nem képzelhetem, de úgy rémlik, talán a légből kapta őket, vagy másoktól hallá, kik maguk szőtték e meséket. Bizonnyal eme történeteket hallaná szívesen tanult társad, de nem venném a lelkemre, ha félrevezetném kegyelmeteket. Magam úgy vélekedem – nézett jobbra-balra, mintha attól félne, hogy kihallgathatja valaki –, hogy csak szószátyárkodik az agg, ámbár szívesen hallgatják őt sokan.

Trevize bólintott.

– Épp ilyen szószátyár embert keresünk. El tudnád esetleg vinni a barátomat ehhez az öregemberhez?

– Monolee-nak nevezi magát.

– Tehát Monolee-hoz. És gondolod, hogy Monolee szívesen mesél majd a barátomnak?

– Ő? Még hogy szívesen-e? – kérdezte Hiroko megvető hangon. – Majd inkább azért kell esedeznünk, hogy végre vessen véget a fecsegésének. Ő csak amolyan férfiember, így aztán, ha alkalma adódik, mától két álló hétig beszélne egy ültében, szünetlenül. Már megbocsáss a szóért, tiszteletreméltó uram.

– Nem sértettél meg. Elvinnéd a barátomat máris Monolee-hoz?

– Ezt bárki bármikor megteheti. Az agg mindig otthon ül, s mindig készen arra, hogy megtöltse mások fülét.

– És talán akadna egy idősebb asszony is, aki társaságául szegődne Bliss asszonynak – folytatta Trevize. – Neki gondot kell viselnie a gyermekre, nemigen mozdulhat semerre. Jólesne neki a társaság, hiszen az asszonyok, mint te is tudod, szeretnek...

– Fecsegni? – kérdezte Hiroko, látható jókedvvel. – Nos, a férfiak így mondják, ámbár én megfigyeltem, hogy mindig a férfiak a nagyobb fecsegők. Csak hadd térjenek vissza a halászatból, versengeni fog egyike a másikával, hogy melyik tud nagyobbat lódítani a maga fogásáról. Még az sem rekeszti beléjük a szót, hogy senki sem figyel a szavukra, sem nem hisznek nékik. De immár eleget fecsegtem én is. Idehívom anyám egyik barátnőjét, látom is innen az ablakon kívül, hogy maradna itt Bliss asszonnyal és a gyermekkel, minekutána elkísérte a barátodat, a tiszteletreméltó doktort az agg Monolee-hoz. Ha oly mohó lesz a hallgatásban, amiképpen Monolee önti magából a szót, aligha sikerülhet szétválasztani őket. Megbocsátasz, ha magatokra hagylak egy pillanatra?

Amikor elment, Trevize Pelorathoz fordult.

– Figyeljen ide, amit csak lehet, szedjen ki abból az öregemberből, maga pedig, Bliss, akárki marad is itt magával, alaposan kérdezze ki mindenről. De mindenekelőtt a Földről.

– És maga? – kérdezte Bliss. – Maga mit fog csinálni?

– Én Hirokóval maradok, és igyekszem őt harmadik forrásként felhasználni.

– Aha – mosolygott Bliss. – Pel azzal az öregemberrel lesz, én pedig az öregasszonnyal. Ön viszont rákényszeríti magát, hogy együtt maradjon ezzel az elbűvölő, félmeztelen ifjú hölggyel. Ésszerű munkamegosztásnak tűnik.

– Ami azt illeti, valóban ésszerű, Bliss.

– De azért, gondolom, nem találja lehangolónak, hogy ez az ésszerű munkamegosztás véletlenül éppen így alakult?

– Nem, nem találom. Miért találnám annak?

– Tényleg, miért is?

Hiroko visszatért, és újra leült.

– Minden el vagyon rendezve. A tiszteletreméltó dr. Pelorat el lészen kísérve Monolee-hoz, és lészen majd beszélgetőtársa a tiszteletreméltó Bliss asszonynak is, a gyermekkel egyetemben. S te vajon megengeded-e, tiszteletreméltó Sir Trevize, hogy továbbra is a szolgálatodra álljak, s talán szót válthassunk még arról a Régi Földről, amelyről...

– Fecsegtem? – vágott közbe Trevize.

– Nem – nevette el magát Hiroko. – Gúnyt űzöl belőlem, uram. Én mindmostanáig faragatlanul válaszolgattam ez irányú kérdéseidre, s most repesve várom, hogy kárpótolhassalak.

– Repesve? – fordult Trevize Pelorathoz.

– Buzgón – súgta Pelorat.

– Hiroko kisasszony, én nem vettem észre, hogy faragatlan lettél volna, de ha neked úgy jobb, örömmel társalgok veled.

– Szívélyes beszéd. Köszönet érte – mondta Hiroko, és felállt. Trevize fölpattant.

– Bliss – mondta –, legyen rá gondja, hogy Janovot ne érhesse baj.

– Ezt nyugodtan rám bízhatja. Ami pedig magát illeti, ott vannak a... – Fejével a fegyvertokok felé intett.

– Nem hiszem, hogy szükségem lenne rájuk – felelte Trevize, de azért elfogta valami kényelmeden érzés.

Hiroko nyomában kilépett az ebédlőből. A nap már magasabban járt az égen, odakint még melegebb volt. Mint mindig, most is érezni lehetett az idegen világ sajátságos illatát. Trevize visszaemlékezett, milyen nyomasztó volt a szag a Comporellonon, milyen dohos az Aurorán, és milyen harapnivalóan friss a Solarián. (A Melpomenián űrruhát viseltek, amelyben az ember csak a saját testszagát érzi.) De minden esetben órák alatt eltűnt a szag, ahogy az orr ozmiumközpontjai átitatódtak vele.

Itt az Alphán kellemes fűillat terjengett az egyre melegedő levegőben, s Trevize még bosszankodott is, amiért hamarosan ez az illat is elenyészik.

Egy kis épület felé közeledtek; szemre olyan volt, mintha halvány rózsaszínű gipszből építették volna.

– Íme, a házam – mutatta Hiroko. – Régebben anyám ifjabbik nővéréé volt.

Belépett, s maga után intette Trevize-t is. Az ajtó nyitva állt, de amikor Trevize belépett rajta, megállapította: helyesebb volna úgy mondani, hogy a háznak nincs ajtaja.

– Mit csinálsz, ha esik? – tudakolta.

– Felkészülök rá. Két nap múlva fog esni, három órával a hajnal beállta előtt, amidőn a leghűsebb a lég, mert akkor áztatja át a földet a leghatásosabban. Akkor majd elvonom ezt a függönyt, mely súlyos kelméből készült, s vízlepergető.

Meg is mutatta, hogyan. A függöny erős, vászonszerű anyagból volt.

– Most így is hagyom – folytatta Hiroko. – Akkor tudni fogja mindenki, hogy ámbár itthon vagyok, ne zavarjanak, mert alszom, vagy fontos teendőim vannak.

– Nem valami biztonságosan őrzöd a magányodat.

– Ugyan miért nem? Lám, a bejárat el van födözve.

– De hát bárki félrehúzhatja a függönyt.

– A bentlakó óhaja ellenére? – Hiroko egészen elképedt. – Művelnek efféle dolgokat a ti bolygótokon? Hiszen ez barbárság!

– Csak kérdeztem – vigyorgott Trevize.

A nő a két szoba közül a belsőbe vezette, ahol Trevize, engedve a biztatásnak, letelepedett egy párnázott székre. Kissé nyomasztóan hatott rá a helyiségek tömbszerűsége és kicsiny mérete, de a házat szemmel láthatóan csak elvonulásra és pihenésre tervezték. A mennyezet közelében helyezték el az apró ablaknyílásokat, de a falak mentén gondos elrendezésben homályos tükörszalagok húzódtak, melyek minden irányban szétszórták a fényt. A padlóba vágott réseken át friss légáramlat szállt fel. Trevize nem látott mesterséges fényforrást, s eltűnődött, vajon az alphalakók kénytelenek-e napkeltekor fölkelni s alkonyatkor ágyba bújni.

Már éppen meg akarta kérdezni, de akkor megszólalt Hiroko:

– Bliss asszony asszonytársad néked?

– Úgy érted, hogy a szexuális partnerem-e? – kérdezett vissza Trevize óvatosan.

Hiroko elpirult.

– Esedezem, uram, légy tekintettel a társalgási illemre, de valóban az intim élvezetre gondoltam.

– Nem, ő az én tanult barátomnak az asszonytársa.

– De hiszen te vagy, uram, az ifjabb és a szemrevalóbb.

– Nos, köszönöm, hogy így látod, de Bliss másképp gondolja. Ő sokkal inkább szered dr. Peloratot, mint engem.

– Ez felettébb meglep. A barátod nem kíván osztozkodni?

– Nem kérdeztem, kíván-e, de azt hiszem, nem kíván. És én sem várom el tőle.

Hiroko bölcsen bólogatott.

– Értem. Az ülepe miatt.

– Az ülepe miatt?

– Érted, uram: ez itt ni! – És rápaskolt a saját kecses hátsó felére.

– Ó, vagy úgy! Már értem. Igen, Bliss dús idomokkal rendelkezik medencetájon. – Kezével gömbölyű formát írt le a levegőben, és kacsintott hozzá, mire Hiroko felkacagott. – Mindazonáltal sok férfi leli kedvét az ilyen dús idomokban – tette hozzá Trevize.

– Nem tudom elhinni. Bizonnyal egyfajta torkosságra vall a túlzást kedvelni abban, amiben a mértékletesség a kívánatos. Vagy te, uram, többre tartanál engem, ha himbálódzó, tömött melleket viselnék, lefelé csüngő bimbókkal? Valóban láttam már ilyet is, de olyan férfit még nem, aki hanyatt-homlok vetette volna rá magát e mellekre. Az ilyenformán elcsúfított asszonyoknak igencsak el kell fedniök torzságukat, ahogy Bliss asszony teszi.

– Az efféle túlzások engem sem vonzanának, de biztos vagyok abban, hogy Bliss nem azért takarja el a keblét, mintha bármi tökéletlenség mutatkozna rajtuk.

– Akkor hát nem csalatkoztál, uram, az én arcomban avagy alakomban?

– Őrült lennék, ha így éreznék. Te gyönyörű vagy.

– És neked, uram, mifajta gyönyörűségben van részed, midőn egyik világtól a másikig röpködsz, holott Bliss asszony megtagadja magát tőled?

– Semmifélében, Hiroko. Nincs mit tenni. Olykor-olykor gondolok holmi gyönyörűségekre, s ennek megvannak a maga kényelmetlenségei, de mi, akik az űrt járjuk, jól tudjuk, hogy vannak időszakok, amikor meg kell lennünk nélküle. Máskor majd kárpótoljuk magunkat.

– Ha kényelmetlenséget okoz, miképpen lehetne segíteni rajta?

– Most sokkal kényelmetlenebb, mivel szóba hoztad a dolgot. Nem hinném, hogy illő dolog volna, ha javaslatot tennék rá, hogyan lehetne kényelmesebbé tenni a helyzetemet.

– Udvariatlanul viselkednék, ha én javasolnék egy módot?

– Teljes mértékben a javaslat természetén múlik.

– Én azt javasolnám, hogy töltsük be egymás örömét.

– Azért hoztál ide, Hiroko, hogy erre lehetőségünk legyen?

– Igen – válaszolta Hiroko örömteli mosollyal. – Ezt kívánja tőlem a vendéget megillető tisztelet, ugyanakkor óhajtom is.

– Ha így áll a dolog, bevallom, erre vágyom én is. Ami azt illeti, e téren boldogan engedelmeskedem neked. Ööö... repesve várom, hogy asszonyom kedvére tegyek.

18 - A zene ünnepe

77.

Az ebédet ugyanabban az ebédlőben költötték el, ahol a reggelit. Most tele volt alpha-lakókkal, és Trevize is, Pelorat is nagyon élvezték a társaságot. Bliss és Fallom külön, többé-kevésbé magukra hagyva ettek egy kisebb mellékszobában.

Nagyon sokféle halat szolgáltak fel leves kíséretében, melyben csíkokra metélve úszkált valami, ami akár főtt kecskegida is lehetett. Egész cipók várták, hogy megszegjék őket, vaj és dzsem, hogy a kenyérszeletekre kerüljenek. Utána hatalmas tálban mindenféle nyersanyagból készült saláta következett, s bár édességnek híre-hamva sem volt, látszólag soha ki nem ürülő kancsókban járt körbe a többféle gyümölcslé. A gazdag reggeli után mindkét alapítványi mértékletesen evett, de mindenki más jóízűen falatozott körülöttük.

– Hogyhogy nem híznak el? – kérdezte Pelorat félig súgva.

Trevize vállat vont.

– Talán a sok fizikai munka miatt.

– Ez a társadalom nyilvánvalóan nem sokra értékelte a méltóságteljes viselkedést a fehér asztalnál. A kiabálás, nevetgélés óriási hangzavarába időnként belekondult egy-egy, az asztalhoz csapott, vastag falú, láthatóan törhetetlen pohár hangja is. Az asszonyok éppoly zajosak és érdes hangúak voltak, mint a férfiak, csak a hangszínük volt azokénál valamivel magasabb.

Pelorat meg-megrezzent, de Trevize, aki most (legalábbis átmenetileg) nem érezte azt a kényelmetlenséget, amelyről Hirokónak beszélt, oldódnak és béketűrőnek érezte magát.

– Ha jól meggondolom, ennek is megvan a maga kellemes oldala – szólalt meg.

– Ezek itt olyan emberek, akik láthatóan élvezik az életet, és kevés gondjuk van, ha van egyáltalán. Az idő olyan, amilyennek akarják, élelem pedig elképzelhetetlen bőségben van. Egy se vége, se hossza aranykorban élnek.

Kiabálnia kellett, hogy hallja a saját hangját, és Pelorat visszakiabált:

– De annyira zajosak!

– Ezt szokták meg.

– Nem is tudom, hogyan értik meg egymást ebben a ricsajban.

– Az biztos, hogy a két alapítványi kissé elveszettnek érezte magát. A szokatlan kiejtés, az alphalakók nyelvének régies grammatikája és szórendje lehetetlenné tette a megértést ilyen nagy hangerő mellett. Úgy érezték magukat, mintha egy megriadt állatkert zajongását hallgatnák.

Csak ebéd után találkoztak Bliss-szel egy kisebbfajta épületben, amely Trevize szemében nem sokban különbözött Hiroko otthonától; ezt jelölték ki átmeneti lakhelyükként. Fallom a belső szobában volt – Bliss szerint határtalanul megkönnyebbülve, hogy végre egyedül lehet –, és szundítani próbált.

Pelorat az ajtónyílásra pillantva tétován megszólalt:

– Itt nincs sok lehetőség a visszavonulásra. Hogyan tudunk fesztelenül beszélgetni?

– Megnyugtathatom – felelte Trevize –, hogy elég, ha a nyílás elé húzzuk a függönyt, már nem zavarnak bennünket. Igen erősen él bennük az a szokás, hogy a függöny mögé nem lehet belépni.

Pelorat fölnézett a magasban lévő, nyitott ablakokra.

– De kihallgathatnak bennünket.

– Nem kell kiabálnunk. Az alphalakók nem fognak hallgatózni. Akkor is megtartották a tisztes távolságot, amikor a reggeli alatt ott álldogáltak az ebédlő ablakai előtt.

Bliss mosolygott.

– Sok mindent megtudott az alphalakók szokásairól, mialatt együtt volt a nyájas kis Hirokóval, és felettébb bízik abban, hogy tiszteletben tartják a magánéletet. Mi történt?

– Ha tudomása van róla, hogy az agytekervényeim mintázatában kedvező változás állott be, és az okát is ki tudja találni, csak arra kérem, hagyja békén az agyamat – felelte Trevize.

– Nagyon jól tudja, hogy Gaia semmi körülmények között nem nyúl az agyához, legfeljebb életveszély esetén, és azt is tudja, hogy miért. De lelki vakságban sem szenvedek. Egy kilométerről megéreztem, mi történt. Ez valamiféle megrögzött szokás magánál, ha az űrben utazgat, kedves erotomániás barátom?

– Erotomániás? Ugyan már, Bliss. Az egész út alatt kétszer. Kétszer!

– Mindössze két olyan világon jártunk, amelyen hivatásukat betöltő asszonyszemélyek élnek. Kettőből kettő, holott mindegyiken csak órákig tartózkodtunk.

– Maga nagyon jól tudja, hogy a Comporellonon nem volt más választásom.

– Meggyőzően hangzik. Emlékszem, hogy nézett ki az a nő. – Bliss percekig nem tudta abbahagyni a nevetést. Aztán így folytatta: – Azt azért nem hiszem, hogy tehetetlenül vergődött volna Hiroko hatalmas markában, vagy hogy ellenállhatatlan akaratát rákényszerítette volna a maga félénk testére.

– Szó sincs ilyesmiről. Teljes mértékben benne voltam a dologban. De ezúttal is ő tette a javaslatot.

– Ez mindig így van magával, Golan? – kérdezte Pelorat csöppnyi irigységgel a hangjában.

– Ez csak természetes, Pel – felelte Bliss. – A nők nem tehetnek róla, hogy ennyire vonzódnak hozzá.

– Bárcsak úgy lenne – mondta erre Trevize –, de ez nem igaz. Különben örülök is neki... én más dolgokat tartok fontosnak az életben. De ami azt illeti, ezúttal valóban ellenállhatatlan voltam. Végül is az első emberek voltunk egy másik bolygóról, akikkel Hiroko valaha is találkozott, vagy akiket szemmel láthatóan bárki is látott az Alpha ma élő lakói közül. Véletlen szavaiból, elejtett megjegyzéseiből azt sejtettem, hogy meglehetősen izgatja, vajon más vagyok-e, mint az alphalakók, akár anatómiailag, akár a technikámat illetően. Szegény kislány... Attól tartok, csalódnia kellett.

– Ó? – kiáltott fel Bliss. – És maga is?

– Nem – felelte Trevize. – Én sok világot bejártam, megvannak a tapasztalataim. És rájöttem, hogy az emberek emberek, és a szex az szex, akárhová menjek is. Ha vannak is észrevehető különbségek, azok rendszerint egyszerre közönségesek és kellemetlenek. Micsoda illatokkal találkoztam annak idején! Emlékszem, egyszer egy fiatal nő sehogy sem boldogult mindaddig, amíg meg nem szólalt egy hangos zene, méghozzá valami kétségbeejtően rikoltozó hangokból álló zene. Feltette tehát ezt a zenét, de akkor meg nekem nem sikerült. Biztosíthatom: ami azt a régi, jól bevált dolgot illeti, hát elégedett vagyok.

– A zenéről jut eszembe – jegyezte meg Bliss –, meghívtak bennünket egy vacsora utáni házi hangversenyre. Nyilvánvaló, hogy ünnepi esemény lesz, a mi tiszteletünkre rendezik. Gyanítom, hogy az alphalakók nagyon büszkék a zenéjükre.

Trevize elfintorodott.

– Attól, hogy büszkék rá, a mi fülünknek még nem fog kellemesebben csengeni.

– Hadd fejezzem be – mondta Bliss. – Úgy sejtem, arra olyan büszkék, hogy remekül játszanak az ősi hangszereken. Ősrégieken. E hangszerek révén talán megtudhatunk valamit a Földről.

Trevize felhúzta a szemöldökét.

– Ez érdekes gondolat. És eszembe jut róla, hogy azóta mindketten hozzájuthattak már valami információhoz. Janov találkozott azzal a Monolee-val, akiről Hiroko beszélt nekünk.

– Hát hogyne – válaszolta Pelorat. – Három órát töltöttem vele, és Hiroko nem túlzott. Gyakorlatilag egy monológ hangzott el az ő részéről, és amikor az ebédre jövet elváltam tőle, valósággal rám csimpaszkodott, és addig el sem engedett, amíg meg nem ígértem, hogy mielőbb újra meglátogatom, s folytathatja a mesélést.

– És mondott valami érdekeset?

– Ő is, mint mindenki más, állította, hogy a Föld halálos mértékben radioaktívvá vált, s hogy az alphalakók ősei hagyták el utoljára, mert ha nem teszik, mindnyájan odavesznek. És annyira meggyőzően mondta ezt, hogy én kénytelen voltam hinni neki, Golan. Meggyőződésemmé vált, hogy a Föld tényleg halott, és hogy végeredményben az egész kutatásunk haszontalan fáradozás.

78.

Trevize hátradőlt a székben, merőn nézte Peloratot, aki egy keskeny priccs szélén ült. Bliss, aki eddig Pelorat mellett foglalt helyet, most fölemelkedett, és egyikről a másikra nézett.

Végül Trevize szólalt meg:

– Hadd döntsem el én, Janov, hogy a kutatásunk haszontalan fáradozás-e vagy sem. Röviden mesélje el nekem, mit tudott mondani magának a vén fecsegő.

– Jegyzeteltem, mialatt Monolee beszélt – kezdett hozzá Pelorat –, amivel megerősítettem tudós szerepemet, most azonban nem kell a jegyzeteimre hagyatkoznom. Mialatt beszélt, teljesen világos volt, hogy miféle tudatfolyamat játszódik le benne. Bármit mondott is, arról mindig eszébe jutott valami más, de persze én egész életemet azzal töltöttem, hogy a kutatások során szerzett információkat fontossági sorrendbe állítsam, így aztán mára már második természetemmé vált, hogy egy hosszadalmas és összefüggéstelen beszélgetést belesűrítsek egy...

– Egy éppoly hosszú és összefüggéstelen beszámolóba? – szólt közbe Trevize szelíden. – A lényegre, drága Janov.

Pelorat zavartan köszörülte meg a torkát.

– Na persze, hogyne, öreg cimbora. Megpróbálok egy következetes és az időrendet tükröző történetet kerekíteni belőle. Eredetileg a Föld volt az emberiség, valamint a növények és állatok milliónyi fajtájának az otthona. Így ment ez számtalan éven át, mígnem végül kidolgozták a hipertéri utazás módját. Akkor megalapították az űrlakó világokat. Ezek elszakadtak a Földtől, kifejlesztették a saját kultúrájukat, s a végén odáig jutottak, hogy már megvetették és leigázták az anyabolygót.

– Egy-két évszázad telt el így, majd a Földnek sikerült kivívnia a szabadságát, ámbár Monolee nem tudta, hogy ez pontosan miként ment végbe, én pedig nem mertem kérdezősködni, még ha adott volna is lehetőséget a közbeszólásra, aminthogy nem adott, mert ezzel csak azt értem volna el, hogy újabb mellékutakra tévelyeg. Említett egy Elijah Baley nevű kultúrhéroszt, de ezek az utalásai annyira magukon viselték azt a szokást, hogy nemzedékek tetteinek eredményét egyetlen személynek tulajdonítják, hogy nem sok értelme lett volna megkísérelni, hogy...

– Igen, drágám, ezt a részét értjük – szólt közbe Bliss.

Pelorat újra megakadt a történet közepén, s megint át kellett gondolnia a dolgokat.

– Természetesen. Elnézést. A Föld, miután új módszerekkel számos új világra bukkant, ekkor elindította a telepítések második hullámát. A telepesek új csoportja életerősebbnek bizonyult, mint az űrlakók voltak: megelőzték őket, legyőzték őket, túlélték őket, és a végén megteremtették a Galaktikus Birodalmat. A telepesek és az űrlakók közti háborúk folyamán – nem, nem háborúk, ő nagyon körültekintően mindig a "viszály" szót használta – vált a Föld radioaktívvá.

– Ez nevetséges – mondta Trevize egyáltalán nem titkolt bosszúsággal. – Hogyan válhat egy világ radioaktívvá? Kisebb vagy nagyobb mértékben minden világ kezdettől fogva radioaktív, és ez a radioaktivitás lassan bomlik. De egyetlen világ sem válik radioaktívvá.

Pelorat vállat vont.

– Csak ismétlem, amit ő mondott. És Monolee csak azt mondta, amit hallott valakitől, aki csak azt mesélte neki, amit ő hallott, és így tovább. Ez egy népmese, amely nemzedékről nemzedékre él tovább, és ki tudja, milyen torzulásokon megy át minden egyes elmesélés folyamán.

– Ezt értem, de hát nincsenek könyvek, dokumentumok, régi történetek, melyek egy korai időpontban befagyasztották volna a mesét, és amelyekből valami kézzelfoghatóbb adatot nyerhetünk, mint az imént hallott mese?

– Tulajdonképpen én is föltettem ezt a kérdést, és a válasz nemleges volt. Meglehetősen bizonytalanul mondta ugyan, hogy hajdanában voltak könyvek is, amelyek már régen elvesztek, de azokban a könyvekben is az állt, amit ő elmesélt nekem.

– Persze alaposan eltorzítva. Már megint ugyanoda jutottunk. Valahány világra betesszük a lábunkat, ott a Földre vonatkozó dokumentumok, így vagy úgy, de eltűntek. Nos, mit mondott Monolee, hogyan alakult ki a Földön a radioaktivitás?

– Nem mondta, semmiféle részletet nem említett. A legtöbb, amit mondott, hogy a felelősség az űrlakókat terhelte, de aztán megsejtettem, hogy az űrlakók voltak a rossz szellemek, amolyan démonok, őket okolták a földi emberek minden szerencsétlenségükért. A radioaktivitásért...

– Bliss, én űrlakó vagyok? – szakította félbe egy csengő hang.

Fallom állt a két szoba közötti keskeny ajtónyílásban, zilált hajjal, hálóinge (mely Bliss dúsabb formáira készült) lecsúszott az egyik válláról, féloldalt szabadon hagyva fejletlen mellét.

– A kinti hallgatózok miatt nyugtalankodunk, s közben megfeledkezünk a bentiről – szólt Bliss. – Most meg miért mondod ezt, Fallom? – Felállt, és elindult a gyerek felé.

– Nekem nincs az, ami nekik van – mutatott Fallom a két férfira –, sem az, ami neked van, Bliss. Én más vagyok. Azért van ez, mert én űrlakó vagyok?

– Az vagy, Fallom – felelte Bliss megnyugtató hangon –, de ilyen kis különbségek nem számítanak. Bújj vissza az ágyba.

Fallom engedelmessé vált, mint mindig, amikor Bliss ezt kívánta tőle. Megfordult, de még megkérdezte:

– Én démon vagyok? Mi az a démon?

Bliss visszaszólt a válla fölött:

– Várjanak egy percet. Mindjárt visszajövök.

Öt perc múlva már jött is, a fejét csóválva.

– Most addig fog aludni, amíg föl nem ébresztem. Azt hiszem, ezt előbb meg kellett volna tennem, de csak a szükség parancsolhat bármiféle beavatkozást az agyába. Nem tudtam, hogy töprengésre készteti nemi szerveinek különbözősége a mieinktől – tette hozzá védekezően.

– Egy napon meg kell tudnia, hogy hermafrodita – mondta Pelorat.

– Egy napon – ismételte Bliss –, de nem most. Folytasd a történetet, Pel.

– Igen – helyeselt Trevize. – Mielőtt megint közbejön valami.

– Nos, a Föld radioaktívvá vált, vagy legalábbis a földkéreg. Ebben az időben roppant sűrűn lakott bolygó volt, s az emberek hatalmas, legfőképpen föld alatti városokban éltek...

– Ez viszont biztos, hogy nem igaz – vágott közbe Trevize. – Csak valami lokálpatriotizmus tüntethet fel a valóságosnál szebb színben egy világot, tulajdoníthat holmi aranykort neki. A részletek egész egyszerűen a Trantor fénykorának torz másolatai, abból az időből, amikor az volt a császári főváros a világok galaxist átfogó rendszerében.

Pelorat hallgatott egy ideig, de aztán kifakadt:

– De igazán, Golan, nincs szükségem kioktatásra, ha a saját szakterületemről van szó. Mi, mitológiakutatók nagyon jól tudjuk, hogy a mítoszok és a legendák tartalmaznak kölcsönvett motívumokat, erkölcsi tanításokat, természeti ciklusokat és ezernyi más dolgot, melyek torzító hatásúak, és a mi dolgunk éppen az, hogy ezektől megtisztítsuk, s ezáltal eljussunk az igazság magjához. Ami azt illeti, ugyanezeket a módszereket kell alkalmazni a valós történeteknél is, mert senki sem írja meg a tiszta és nyilvánvaló igazságot – ha létezik egyáltalán ilyesmi a világon. Most én többé-kevésbé azt adom vissza, amit Monolee elmondott nekem, bár feltételezem, hogy magam is torzítok rajta, hiába is próbálok tenni ellene.

– Jó, jó – szabadkozott Trevize. – Folytassa, Janov. Nem akartam megsérteni.

– Egyáltalán nem sértődtem meg. A nagyvárosok, ha egyáltalán léteztek, összeomlottak és elsüllyedtek, ahogy a radioaktivitás mértéke lassan növekedett, mígnem a lakosságnak már csak egy töredéke maradt, amely nagy bizonytalanságban élt azokon a területeken, melyek még viszonylag sugárzásmentesnek számítottak. A népesség lélekszámát alacsonyan tartotta a szigorú születésszabályozás és a hatvan éven felülieknél gyakorolt eutanázia.12

– Rettenetes – mondta Bliss lesújtva.

– Kétségtelenül – folytatta Pelorat –, de ezt tették Monolee szerint, és valóban így lehetett, hiszen nem vet jó fényt a földi emberekre; márpedig valószínűtlen, hogy egy nem kellemes hazugságot találtak volna ki magukról. A földieket, akiket addig az űrlakók vetettek meg és igáztak le, most megvetette és leigázta a Birodalom; itt azonban könnyen lehet, hogy túlzásokkal van dolgunk, melyek az önsajnálatból születtek, ami egy közismerten megnyugtató hatású érzés. Ismeretes az az eset...

– Igen, igen, Pelorat, erről majd máskor. Kérem, térjen vissza a Földre.

– Bocsásson meg. A Birodalom, jótékonysági rohamában, beleegyezett, hogy elszállítsa a fertőzött talajt, s a helyébe fertőzésmentest hozzon. Nem szükséges mondani, hogy ez a feladat olyan óriásinak bizonyult, hogy a Birodalom hamarosan bele is fáradt, főleg mivel ez az időszak (ha sejtésem helyes) egybeesett V Kandar bukásának idejével, amikor a Birodalomnak nagyon sok megoldandó kérdéssel kellett szembenéznie a Föld problémáján kívül is.

– A radioaktivitás tehát egyre csak nőtt, a népesség meg csökkent, és végül a Birodalom, újabb nagylelkűségi rohamában, elrendelte, hogy a lakosság maradékát a fennhatósága alá tartozó egyik új bolygóra szállítsák át – egyszóval erre a bolygóra.

– Úgy tűnik, mintha egy korábbi időszakban valamilyen expedíció betelepítette volna az óceánt, úgyhogy mire a földiek áttelepítésének a tervei elkészültek, az Alphán már készen állt az oxigéndús légkör és az élelmiszerkészletek óriási tárháza. Továbbá a Galaktikus Birodalom egyik világa sem tartott igényt erre a bolygóra, mert mindenütt bizonyos természetes ellenszenvvel viseltetnek az olyan világok iránt, amelyek egy kettős rendszer csillagai körül keringenek. Gondolom, oly kevés a lakható bolygók száma az ilyen rendszerekben, hogy még a valóban lakhatókban sem bíznak, mert feltételezik, hogy kell lennie bennük valamiféle rendellenességnek. Ez egy általánosan elterjedt gondolkodásmód. Itt van például az a jól ismert eset a...

– Halasszuk el még azt a jól ismert esetet, Janov – vágott közbe Trevize. – Folytassa az áttelepítéssel.

– Hátravolt még a szárazföldi bázis megteremtése – folytatta Pelorat, kissé szaporábbra véve a szót. – Megkeresték azt a részt, ahol a legsekélyebb az óceán, és a mélyebb részekről üledéket hordtak rá, egészen addig, amíg ki nem emelkedett a vízből Új Föld szigete. Kiásott görgetegkővel és korallal magasították tovább, szárazföldi növények magvait szórták szét rajta, hogy a gyökerek tovább szilárdítsák a sziget talaját. A Birodalom itt megint túl nagy feladatot vállalt magára. Lehet, hogy eredetileg kontinensek építését tervezték, de mire ez az egyetlen sziget elkészült, a Birodalom jóindulatának pillanata is elmúlt.

– Ami a Föld népességéből megmaradt, azt ide telepítették át. Akkor a birodalmi flották fölpakolták az építőket és a gépeket, és vissza sem tértek többé. Az Új Föld lakóivá vált földiek tökéletes elszigeteltségben találták magukat.

– Tökéletes? – kérdezte Trevize. – Monolee azt állította, hogy a galaxis területéről soha senki nem járt itt előttünk?

– Majdnem tökéletes – helyesbített Pelorat. – Ide nincs miért jönni, gondolom, még ha félre is tesszük a kettős csillagokkal szembeni babonás irtózást. Olykor-olykor, elvétve jöhetett ugyan hajó, mint ahogy mi jöttünk, de a végén elment, és soha semmi sem következett abból, hogy itt járt. Ennyi az egész.

– Kérdezte Monolee-t arról, hogy hol van a Föld? – tudakolta Trevize.

– Persze hogy kérdeztem. Nem tudta.

– Honnan tud ennyi mindent a Föld történelméből, ha egyszer azt sem tudja, hogy hol van?

– Még azt is megkérdeztem, Golan, vajon nem az innen mindössze körülbelül egyparszeknyi távolságra lévő csillag-e az a nap, amely körül a Föld kering. Nem tudta, mi az a parszek – én mondtam meg neki, hogy az csillagászati mértékben számolva egy rövid távolságot jelent. Mire azt felelte, akár rövid, akár hosszú, ő nem tudja, hol van a Föld, és nem ismer mást sem, aki tudná, és véleménye szerint helytelen lenne, ha megpróbálnánk megkeresni. Hagyni kellene, mondta, hogy örök időkre békén haladjon az űrben.

– És maga egyetért vele? – kérdezte Trevize. Pelorat szomorúan ingatta a fejét.

– Tulajdonképpen nem. De ő azt mondta, hogy amilyen ütemben a radioaktivitás erősödött, biztos, hogy a bolygó az áttelepítés után nem sokkal teljesen lakhatatlanná vált, és mostanára már olyan izzó lehet, hogy senki sem tudná megközelíteni.

– Képtelenség – jelentette ki Trevize. – Egy bolygó nem válhat radioaktívvá, és ha mégis, a sugárzás nem növekedhet. A radioaktív sugárzás csak csökkenni tud.

– De Monolee annyira biztos a dolgában. Oly sok ember, akivel a különböző világokon találkoztunk, állítja egybehangzóan, hogy a Föld radioaktív. Biztos, hogy hiába mennénk oda.

79.

Trevize mély lélegzetet vett, majd erősen uralkodva magán, azt mondta:

– Képtelenség, Janov. Ez nem igaz.

– Nos, drága barátom – felelte Pelorat –, nem szabad csak azért hinni valamiben, mert hinni akar benne.

– Az én akaratomnak ehhez nincs semmi köze. Valahány világon jártunk, mindenütt azt tapasztaltuk, hogy eltüntették a Földre vonatkozó dokumentumokat. Ugyan miért tették volna, ha nem volt semmi rejtegetnivalójuk? Ha a Föld halott, radioaktív világ, melyet meg sem lehet közelíteni?

– Nem tudom, Golan.

– De tudja. Amikor a Melpomeniához közeledtünk, maga azt mondta, lehet, hogy a radioaktivitás az érem másik oldala. Semmisítsünk meg minden feljegyzést, hogy hozzáférhetetlenné tegyük a helyes információt, erősítsük a radioaktivitás meséjét, hogy elhelyezhessük benne a helytelen információt – mindkettő azt a célt szolgálja, hogy minden kedvünk elmenjen a Föld felkutatásától. Nekünk viszont nem szabad hagyni, hogy elbátortalanítsanak bennünket.

– Voltaképpen maga hajlik rá, hogy a közeli csillag a Föld napja – jegyezte meg Bliss. – Akkor miért vitázunk itt a radioaktivitásról? Miért nem megyünk el egyszerűen ahhoz a közeli csillaghoz, s nézzük meg, valóban ott van-e a Föld, s ha igen, akkor milyen állapotban?

– Mert azok ott a Földön a maguk módján félelmetesen erősek lehetnek, és én jobban szeretném, ha a bolygóinak és lakomák bizonyos ismeretében közelíthetném meg azt a világot – adta meg a választ Trevize. – De most úgy áll a helyzet, hogy továbbra sem tudok semmit a Földről, tehát a megközelítést veszélyesnek ítélem. Az a szándékom, hogy mindannyiukat itt hagyom az Alphán, és egyedül megyek tovább a Földre. Éppen elég egy életet kockára tenni.

– Nem, Golan – mondta erre Pelorat nyomatékosan. – Bliss és a gyerek várhatnak itt, de nekem magával kell mennem. Amikor maga megszületett, én már a Földet kerestem, és nem hátrálhatok meg, amikor ilyen közel kerültünk a célhoz, bármilyen veszély fenyegetne is.

– Bliss és a gyerek nem fognak itt várni – közölte Bliss. – Én Gaia vagyok, és Gaia még a Földdel szemben is meg tud védeni bennünket.

– Remélem, igaza van – mondta Trevize komoran –, ámbár Gaia nem tudta megakadályozni, hogy megsemmisítsenek minden korai emléket, amely a saját alapítása során a Föld szerepére vonatkozott.

– Ez Gaia létezésének kezdeti szakaszában történt, amikor még nem volt ilyen jól szervezett, ilyen fejlett. A helyzet mára megváltozott.

– Remélem, úgy van. Vagy maga kapott ma reggel olyan információkat a Földről, amelyekről mi nem tudunk? Kértem, hogy beszélgessen el valamelyik öregasszonnyal, aki itt elérhető.

– Meg is tettem.

– És mit derített ki?

– A Földről semmit. E téren teljes tudatlansággal találkoztam.

– Ah!

– De nagyszerűen képzett biotechnológusok.

– Ó!

– Ezen az aprócska szigeten számtalan növény- és állatfajtát hoztak létre és próbáltak ki, és noha nagyon kevés fajjal kezdték a munkát, mégis ki tudtak fejleszteni egy megbízható és önfenntartó ökológiai egyensúlyt. Tökéletesítették azt az óceáni életet, melyet készen találtak itt néhány ezer éve, amikor ideérkeztek, növelték tápértékét, és ízletesebbé is tették ugyanakkor. A biotechnológiájuk révén vált ez a világ valóságos bőségszaruvá. Saját magukat illetően is vannak elképzeléseik.

– Miféle elképzeléseik?

– Tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy az adott körülmények között nem remélhetik, hogy terjeszkedhetnek, hiszen be vannak zárva erre a szigetre, mely egyetlen ezen a világon; de arról álmodoznak, hogy egyszer majd kétéltűvé válhatnak.

– Hogy mivé?

– Kétéltűvé. Azt tervezik, hogy a tüdejük mellé kopoltyút is növesztenek. Arról álmodoznak, hogy képesek lesznek hosszabb időt is a víz alatt tölteni, hogy találnak majd sekélyebb részeket, s akkor építményeket emelnek az óceán fenekén. Aki ezeket elmondta nekem, nagyon lelkesen ecsetelte a jövőt, ugyanakkor elismerte, hogy az alphalakók már évszázadokkal ezelőtt célul tűzték ezt maguk elé, de mindeddig nagyon kevés haladás történt, ha történt egyáltalán.

– Két olyan terület van hát, ahol valószínűleg sokkal több eredményt értek el, mint mi: az időjárás-szabályozás és a biotechnológia – ismerte el Trevize. – Kíváncsi lennék, miben áll a technikájuk.

– Szakembereket kellene találnunk – mondta Bliss –, de könnyen lehet, hogy ők viszont nem hajlandók a titkaikat felfedni nekünk.

– Nem ez az elsődleges célunk itt – emlékeztette Trevize –, de nyilvánvalóan megérné az Alapítványnak, ha megpróbálna tanulni ettől a miniatűr világtól.

– Mi már ma is elég szépen szabályozzuk az időjárást a Terminuson – kockáztatta meg Pelorat.

– A szabályozás sikerrel működik sok bolygón – mondta erre Trevize –, de mindig egy egész bolygóra érvényesen. Az alphalakók viszont világuk egy parányi hányadán szabályozzák az időjárást, és ehhez egy számunkra ismeretlen technikával rendelkeznek. Van még valami, Bliss?

– Társasági meghívások. Úgy látszik, ez egy ünnepkedvelő társadalom. Minden alkalmat megragadnak, hogy kipihenjék a földművelés és a halászat fáradalmait. Ma este, vacsora után zenei fesztivál lesz, ahogy már említettem. Holnap, napközben parti ünnepséget rendeznek. Ha jól értettem, végestelen-végig a sziget partjai mentén össze fognak gyűlni mindazok, akiknek nem kell okvetlenül a földeken maradniuk, hogy élvezzék a vizet, és köszöntsék a napot, mivel holnapután esni fog. Reggel, még az eső előtt visszatérnek a halászhajók, és estére lakomát rendeznek, ahol bemutatják a fogást.

– Az étel már így is épp elég bőséges – mordult fel Pelorat. – Milyen lehet egy lakoma?

– Gondolom, olyankor nem a mennyiség a fontos, hanem a változatosság. Mindenesetre mind a négyünket meghívtak, vegyünk részt valamennyi fesztiválon, de különösen a ma estin, a zenein.

– Antik hangszereken fognak játszani? – érdeklődött Trevize.

– Úgy van.

– Egyébként mitől antikok? Kezdetleges számítógépek?

– Nem, nem. Épp ez a lényeg. Egyáltalán nem elektronikus, hanem mechanikus zene lesz. Elmagyarázták nekem. Húrokat kaparásznak, belefújnak mindenféle csőbe, és különféle felületeket ütögetnek.

– Remélem, elhárította a megtiszteltetést – mondta Trevize elborzadva.

– Nem, dehogy. És ahogy értettem, a maga Hirokója is egy ilyen csövet fog fújni – a nevét már elfelejtettem –, márpedig azt maga is kénytelen lesz elviselni.

– Ami engem illet – szólt közbe Pelorat –, én szívesen megyek. Nagyon keveset tudok a primitív muzsikáról, és szeretném hallani.

– Nem az "én Hirokóm" – jegyezte meg Trevize hűvösen. – De úgy véli, ilyen hangszereket használtak egykor a Földön is?

– Szerintem igen – válaszolta Bliss. – Legalábbis ezek az asszonyok azt mondták, jóval azelőtt tervezték őket, hogy az őseik megérkeztek ide.

– Nos, talán mégis megéri, hogy meghallgassuk, hogyan kaparásznak, fújnak és csapkodnak, mert hátha éppen ezáltal jutunk valami információhoz a Földre vonatkozóan – adta meg magát Trevize.

80.

Különös, de éppen Fallom lett a legizgatottabb az esti hangverseny hírére. Ő és Bliss megfürödtek a szállásuk mögött lévő kis melléképületben. Hideg-meleg (helyesebben langyos-hűs) folyóvizes fürdő volt, mosdótállal és vécével. A késő délutáni napfény barátságosan világította meg a makulátlanul tiszta és a célt jól szolgáló helyiséget.

Mint mindig, Fallomot most is elbűvölte Bliss mellének a látványa, és Bliss kénytelen volt elmondani (mivel Fallom már jól értette a galaktikus nyelvet), hogy az ő világán már csak ilyenek az emberek.

– Miért? – kérdezte természetesen Fallom, mire Bliss némi gondolkodás után úgy döntött, hogy erre úgysem tud értelmes magyarázatot adni, így aztán az egyetemesen ismert válasszal zárta le a témát:

– Csak!

– Amikor elkészültek, Bliss fölsegítette Fallomra az alsóneműt, melyet az alphalakók adományoztak, majd kiokoskodta, hogyan erősítse fel Fallom derekára a szoknyát. Némi megfontolás után ésszerűnek látszott, hogy a gyerek ne viseljen semmit a felsőtestén. Ami Blisst illeti, miután deréktól lefelé az Alphán szokásos ruhadarabba öltözött (amely csípőben meglehetősen feszesnek bizonyult), fölvette hozzá a blúzát is. Butaságnak érezte ezt a túlzott gátlásosságot, mely nem engedte, hogy a mellét mutogassa egy olyan társadalomban, ahol minden nő ezt tette – különösen mivel a sajátja sem volt nagy, sőt volt olyan formás, mint bármelyik, amit eddig látott –, de hát nála ez már csak így volt.

Ezután a férfiak foglalták el a melléképületet, miközben Trevize egyfolytában morgott, ahogy azt már a férfiak szokták, amiért a nők olyan sokáig pepecseltek odabent.

Bliss megforgatta Fallomot, hogy lássa, nem csúszik-e le a szoknya fiús csípőjéről és faráról.

– Nagyon csinos a szoknyád, Fallom – mondta. – Tetszik neked?

Fallom belebámult egy tükörbe, s azt felelte:

– Igen, tetszik. De nem fogok fázni így, hogy fölül nincs rajtam semmi? – És kezével végigsimított meztelen mellkasán.

– Nem hiszem, Fallom. Elég meleg van ezen a világon.

– Te fölvettél valamit.

– Igen, fölvettem. Az én világomon ez így szokás. Nos, Fallom, a vacsoránál és utána is nagyon sok alphalakóval fogunk találkozni. Gondolod, hogy el tudod majd viselni?

Fallom elszomorodott, és Bliss folytatta:

– Én ülök majd a jobb oldaladon, és vigyázok rád. A másik oldaladon lesz Pel, és szemben, az asztal túloldalán Trevize. Nem engedjük, hogy bárki szóljon hozzád, és neked sem kell beszélgetned senkivel.

– Megpróbálom, Bliss – csipogta Fallom a legvékonyabb hangján.

– Aztán később – folytatta Bliss – néhány alphalakó zenélni fog nekünk azon a különös módon, ahogy ők szoktak. Tudod, mi az a zene? – Elzümmögte, amennyire tőle telt, az elektronikus összhang imitációját.

Fallom arca felderült.

– Arra gondolsz, hogy... – Az utolsó szót a saját nyelvén mondta, majd váratlanul dalra fakadt.

Bliss szeme elkerekedett. Gyönyörű hang volt, csupa trilla, még ha zabolátlan is.

– Úgy van – mondta. – Ez a muzsika.

– Jemby csinált... – kezdte Fallom izgatottan, aztán elbizonytalanodott, végül mégis a galaktikus szót használta – muzsikát mindig. Amikor zenélt, mindig egy...

És itt újra egy szó következett a saját nyelvén.

– Bliss tétován ismételte meg a szót:

– Abán?

– Nem abán – kacagott Fallom –, hanem...

Hogy így egymás mellett hallotta a két szót, Bliss rögtön érezte a különbséget, de képtelen volt elismételni a másodikat.

– Hogy néz ki? – kérdezte.

Fallom még korántsem tökéletes galaktikus szókincse nem volt elég a pontos leíráshoz, és mozdulatai sem keltették fel Blissben a hangszer képét.

– Ő megmutatta nekem, hogyan kell játszani a... – jelentette ki Fallom büszkén.

– Ugyanúgy mozgattam az ujjaimat, ahogy Jemby, de ő azt mondta, hamarosan nem lesz rá szükségem.

– Ez csodálatos, kedvesem – mondta Bliss. – Vacsora után majd meglátjuk, vannak-e olyan ügyesek az alphalakók is, mint a te Jembyd volt.

Fallom szeme csillogott; az elkövetkező eseményre való örömteli várakozás átsegítette a pazar lakomán, annak ellenére, hogy ott kellett ülnie a nevetgélő, zajongó tömeg közepén. Csak egyszer ijedt meg, amikor egy tálat véletlenül felborítottak, amire hangos sikkantásokkal válaszoltak a közelben ülők, de Bliss nyomban meleg, védelmező öleléssel vonta magához.

– Nem tudom, nem intézhetnénk-e el, hogy magunkban étkezzünk – súgta oda Peloratnak. – Máskülönben el kell menekülnünk erről a világról. Már az is épp elég, hogy meg kell enni ezt a sok állati fehérjét, s ehhez aztán végképp nyugalom kellene.

– Csak jó a kedvük – válaszolta Pelorat, aki a józan ész határain belül mindent el tudott viselni, ha úgy érezte, hogy az a primitív viselkedés és hiedelmek kategóriájába tartozik.

– ... És aztán ennek a vacsorának is vége lett, s következett a bejelentés, hogy hamarosan kezdődik a zenei fesztivál.

81.

A hangverseny lebonyolítására kijelölt terem nagyjából akkora volt, mint az ebédlő, s benne körülbelül százötven főnyi hallgatóság számára helyeztek el lehajtható székeket (elég kényelmetleneket, állapította meg Trevize). A tiszteletreméltó vendégekként kezelt látogatók az első sorban kaptak helyet, és az alphalakók közül többen tettek udvarias és jóindulatú megjegyzéseket az öltözékükre.

Mindkét férfi felsőteste meztelen volt, és valahányszor Trevize-nek eszébe jutott lenézni magára, megfeszítette a hasizmát, s önelégült beképzeltséggel szemlélte sötét szőrzettel borított mellkasát. Pelorat, aki lelkes csodálattal bámult meg mindent, ami körülvette, nem sokat törődött azzal, hogy ő milyen látványt nyújt. Bliss blúza titkos, zavart pillantásokat vonzott, de megjegyzést senki sem tett rá,

Trevize megfigyelte, hogy a terem csupán félig telt meg, s a hallgatóság leginkább csak asszonyokból állt, feltételezhetően azért, mert még sok férfi tartózkodott odakint a tengeren.

Pelorat megbökte Trevize-t, és odasúgta:

– Ismerik az elektromosságot.

Trevize fölpillantott a falakra szerelt függőleges csövekre és a többire a mennyezeten. Halványan fénylett mindegyik.

– Fluoreszcencia – mondta. – Roppant primitív.

– Igen, de a célnak megfelel, és ilyenek vannak a szobáinkban meg a melléképületben is. Azt hittem, csak díszítőelemek. Ha rájönnénk, hogyan kell működtetni őket, nem kellene sötétben maradnunk.

– Megmondhatták volna – jegyezte meg Bliss bosszúsan.

– Azt hitték, hogy tudjuk – csillapította Pelorat. – Hogy az ilyesmit mindenki tudja.

A színfalak mögül ekkor négy nő bukkant elő, majd az üresen hagyott előtérben egy csoportban leültek. Mindegyiknél ugyanolyan formájú, fényezett fából készült holmi volt, amelyet nehezen lehetett volna leírni. A hangszerek csak méretüket tekintve különböztek egymástól: az egyik egészen kicsi volt, kettő valamivel nagyobb, a negyedik pedig meglehetősen nagy. Mindegyik nő hosszú pálcát tartott a másik kezében.

A hallgatóság halk füttyel fogadta őket, mire a négy nő meghajolt. Aztán hosszú fátyolszövet csíkot kötöztek szorosan a mellükre, mintha nem akarták volna, hogy a hangszer a bőrükhöz érjen.

Trevize, aki tetszésnyilvánításként vagy örömteli várakozásként értelmezte a füttyöket, úgy gondolta, az udvariasság megkívánja, hogy ő is füttyentsen egyet. Erre már Fallom is kivágott egy trillát, amely élesen kivált a füttykórusból, és néhányan fel is figyeltek rá. Bliss egy kézszorítással elhallgattatta a gyereket.

A négy közül három nő minden előkészület nélkül az álla alá kapta a hangszerét, a negyedik pedig, akinél a legnagyobb volt, a lába közé fogta s a padlón hagyta a magáét. A jobb kezükben lévő hosszú pálcát végighúzkodták a húrokon, melyek csaknem végigfutottak a hangszer egész hosszán, miközben bal kezük ujjai fürgén mozogtak e húrok legfelső részén.

Ez lesz az a "kaparászás", gondolta Trevize, de amit hallott, az valami egészen más volt. A hangok lágyan, dallamosan követték egymást; minden hangszer a maga dallamát játszotta, s az egész kellemes harmóniában állt össze.

Hiányzott belőle az elektronikus zene (az "igazi zene", mondta magában önkéntelenül is Trevize) végtelen bonyolultsága, és volt benne valami határozott egyhangúság. Mégis, ahogy az idő múlt, és a füle hozzászokott a hangok e különös rendszeréhez, kezdte észrevenni a finomabb részleteket is. De el is fáradt bele, és sóváran gondolt az "igazi" harsogására, matematikai pontosságára, tisztaságára – mégis megsejtette, hogy ha elég sokáig hallgathatná azt a muzsikát, melyet ezekből az egyszerű faeszközökből előcsalnak, talán még meg is szeretné.

Körülbelül háromnegyed óra telhetett el a koncertből, amikor végre megjelent Hiroko. Azonnal észrevette Trevize-t az első sorban, és lemosolygott rá. Ő teljes szívéből csatlakozott a hallgatóság tetszést kifejező halk füttyögéséhez. A lány gyönyörű volt hosszú, kifinomult ízlésre valló szoknyájában, a hajába tűzött hatalmas virággal és fedetlen mellével, noha (látszólag) nem fenyegette az a veszély, hogy teste szoros kapcsolatba kerül a hangszerével.

Az eszköz, amelyet hozott, egy körülbelül kétharmad méter hosszú, majdnem két centiméter vastag, sötét fából készült cső volt. Az ajkához emelte, és belefújt az egyik vége közelében lévő résbe, mire a csőből törékeny, édes dallam szállt föl, majd szárnyalni kezdett, ahogy a lány ujjai működésbe hozták a cső hosszában fölszerelt fémtárgyakat.

Az első hang hallatán Fallom belecsimpaszkodott Bliss karjába, s azt mondta.

– Bliss, ez egy... – És következett az a szó, amelyet Bliss "aá"-nak hallott. Bliss erre határozott nemet intett a fejével, de Fallom nem tágított:

– De az!

Már mások is odanéztek Fallomra. Bliss szigorúan tette a kezét a gyerek szájára, és lehajolt hozzá, hogy egy szinte a tudatküszöb alá hatoló "Csend legyen!"-t súgjon a fülébe.

Fallom ettől kezdve csöndben hallgatta Hiroko játékát, de az ujjai görcsösen rángatóztak, mintha azok is a hangszer hosszában végigfutó fémtárgyakat működtetnék.

A koncert utolsó fellépője egy idősebb férfi volt, aki egy hullámzó oldalú hangszert lógatott le a két válláról. Ki-be húzgálta a hangszert, miközben egyik keze a szélébe épített fekete-fehér lapocskákon szaladgált, minduntalan lenyomkodva a lapok egy-egy csoportját.

Trevize ezt a hangot kifejezetten fárasztónak, már-már barbárnak találta, ráadásul kellemetlenül emlékeztette az Aurora kutyáinak csaholására – nem mintha a hang ugatásszerű lett volna, de benne ilyen érzelmeket keltett. Bliss olyan arcot vágott, mintha a legszívesebben a fülére tapasztaná a kezét, Pelorat képe pedig ezer ráncba szaladt. Csak Fallom élvezte szemmel láthatóan, mert könnyedén dobogott a lábával, és Trevize, amikor ezt észrevette, meglepődve jött rá, hogy van valami lüktetés ebben a zenében, ami megegyezik a gyerek lábdobogásának az ütemével.

Aztán vége lett a zenének, s kitört egy szabályos füttyorkán, melyet túlszárnyalt Fallom trillázása.

Később a hallgatóság kisebb beszélgető csoportokra szakadozott, s kezdetét vette a ricsaj, ami oly jellemző volt az alphalakók nyilvános összejöveteleire. Mindazok, akik szerepeltek a koncerten, felsorakoztak a terem előtt, és szót váltottak azokkal, akik odamentek hozzájuk, hogy gratuláljanak.

Fallom kitépte magát Bliss szorításából, és odarohant Hirokóhoz.

– Hiroko! – kiáltotta lélekszakadva. – Hadd lássam a...!

– A micsodát, kedvesem? – fordult feléje Hiroko.

– Azt, amivel a muzsikát csináltad.

– Ó – nevetett Hiroko. – Az egy oboa, kicsim.

– Láthatom?

– Tessék. – Hiroko kinyitott egy dobozt, és kivette belőle a hangszert. Három darabra volt szétszedve, de gyorsan összerakta, majd a szájrészt fordítva Fallom felé nyújtotta neki. – Tessék, ezen át fúdd a levegőt.

– Tudom, tudom! – lelkendezett Fallom, s már nyúlt is az oboáért.

Hiroko elkapta előle, és a magasba emelte.

– Csak fúdd, gyermekem, kézzel ne illesd.

– Akkor legalább megnézhetem? – szontyolodott el Fallom. – Nem nyúlok hozzá.

– Hogyne, kedvesem.

Újra eléje tartotta az oboát, Fallom pedig tágra nyílt szemmel nézte. És akkor a terem fluoreszkáló fényei alig észrevehetően elhomályosultak, és kicsit remegőn, kicsit tétován megszólalt egy dallam az oboában.

Hiroko meglepetésében kis híján elejtette a hangszert, Fallom pedig felkiáltott:

– Megcsináltam! Megcsináltam! Jemby azt mondta, egy napon sikerülni fog!

– Te voltál-e, aki megszólaltatta e hangot? – kérdezte Hiroko.

– Igen, én voltam. Én csináltam!

– De hát hogy tehettél ilyet, te gyermek?

Bliss válaszolt, zavarában fülig elvörösödve:

– Sajnálom, Hiroko. Elviszem innen.

– Ne – tiltakozott Hiroko. – Szeretném, ha újra megtenné.

Néhányan a közelben álló alphalakók közül köréjük gyűltek. Fallom összevonta a szemöldökét, mint aki erősen nekikészülődik valaminek. A fények most jobban elsötétültek, mint az előbb, és újra megszólalt az oboa, ezúttal tisztán és határozottan. Majd a dallam összekuszálódott, ahogy az oboa hosszában elhelyezkedő fémtárgyak maguktól megmozdultak.

– Kicsit másmilyen, mint a... – mondta Fallom levegő után kapkodva, mintha a saját lélegzetével, s nem az energia hajtotta levegővel szólaltatta volna meg az oboát.

– Biztos a fluoreszkáló csöveket tápláló elektromos áramtól vette el az energiát – mondta Pelorat Trevize-nek.

– Próbáld meg újra – mondta Hiroko fojtott hangon.

Fallom lehunyta a szemét. A dallam ellágyult, és engedelmesebbé vált. A hangszer önmagától játszott, ujjak nem mozogtak rajta, csak a Fallom agyának még fejletlen transzduktorlebenyeiből áradó távoli energia mozgatta. A kezdetben szinte találomra képződött hangjegyek zenei sorrá álltak össze, és ekkor már mindenki, aki a teremben volt, körülvette Hirokót és Fallomot, és nézték, amint Hiroko gyengéden tartja két végén, hüvelyk- és mutatóujja között az oboát, Fallom pedig lehunyt szemmel irányítja a légáramot és a billentyűk mozgását.

– Ez az a darab, amelyet én játszottam – suttogta Hiroko.

– Emlékszem rá – biccentett könnyedén Fallom, vigyázva, ki ne essék az összpontosításból.

– Egyetlen hangot sem vétettél – mondta Hiroko, amikor Fallom befejezte.

– De ez nem jó, Hiroko. Nem jól játszottad.

– Fallom! – szólt rá Bliss. – Ez nem udvarias. Nem szabad...

– Kérlek, asszonyom – szólt Hiroko ellentmondást nem tűrő hangon –, ne avatkozz bele. Miért nem volt jó, gyermekem?

– Mert én másképp játszanám.

– Akkor hát mutasd meg nekem.

És az oboa újból megszólalt, de a dallam ezúttal bonyolultabbá vált, mert az erő, amely a billentyűket működtette, olyan gyors, olyan sebes iramot diktált, mely a korábbiaknál kifinomultabb összhangokat tett lehetővé. A muzsika teljesebbé, végtelenül érzelemgazdaggá és megindítóvá vált. Hiroko földbe gyökerezett lábbal hallgatta, és az egész teremben egyetlen pisszenést sem lehetett hallani.

Még akkor is néma csönd volt, amikor Fallom befejezte a játékot; végül Hiroko egy mély sóhaj után megszólalt;

– Játszottad ezt valaha is, kicsim?

– Nem – felelte Fallom –, mert korábban használnom kellett az ujjaimat, és ezt az ujjaimmal nem tudom megcsinálni. Senki sem tudja – tette hozzá magától értetődő hangon, a hencegés legkisebb árnyalata nélkül.

– Tudsz-e játszani mást is?

– Kitalálhatok éppen valamit.

– Úgy érted... improvizálsz?

Fallom a szó hallatán összeráncolta a homlokát, és Blissre nézett. Bliss bólintott, mire Fallom így szólt:

– Igen.

– Tedd hát, kérlek – biztatta Hiroko.

Fallom gondolkozott egy kicsit, aztán belekezdett egy lassú, nagyon egyszerű dallamba, amelyben volt valami álomszerű lebegés. A fluoreszkáló fények hol elhalványodtak, hol meg felragyogtak, attól függően, hogy a felhasznált energia növekedett-e vagy csökkent. Úgy tűnt, mintha ezt senki sem venné észre, mert inkább érezték a muzsika hatásának, semmint okozójának, mintha egy szellemalakot öltött elektromos lélek engedelmeskedne a hanghullámok parancsainak.

Aztán a kombinációk valamivel hangosabban, majd valamivel összetettebben megismétlődtek, majd variációk következtek, de közben egy pillanatra sem lehetett szem elől téveszteni az alapkombinációt, mely egyre nyugtalanítóbbá, egyre izgatóbbá vált, s már-már szinte az elviselhetőség határát súrolta. A legvégén gyors zuhanás következett, sokkal gyorsabb, mint a felívelés volt, s ezzel a szinte hajmeresztő bukással már akkor a földhöz szögezte a hallgatóságot, amikor az még lélekben odafönt a magasban szárnyalt.

A felcsapó féktelen hangzavar valósággal megreszkettette a levegőt, és még Trevize is, aki tökéletesen más zenéhez volt szokva, szomorúan gondolta: "Milyen kár, hogy vége lett!"

Amikor nagy sokára helyreállt a teremben a nyugalom, Hiroko a magasba emelte az oboát.

– Tessék, Fallom, ez immár a tiéd.

Fallom lelkesen nyúlt a hangszer után, de Bliss elkapta kinyújtott karját, és azt mondta:

– Ezt nem fogadhatjuk el, Hiroko! Ez egy értékes hangszer!

– Van belőle másik, Bliss. Nem ilyen jó, ám ennek így kell lennie. A hangszer azt a személyt illeti, aki a legszebben játszik rajta. Soha nem hallottam még ilyen muzsikát, és rosszat cselekednék, ha megtartanám, holott nem tudok tökéletesen játszani rajta. Bárcsak tudnám, hogyan készítsek oly hangszert, melyen érintés nélkül lehet játszani!

Fallom átvette az oboát, és mélységes elégedettséggel szorította a melléhez.

82.

Lakosztályuk mindkét szobája fluoreszkáló fényben úszott. A melléképület is meg volt világítva. Nem volt valami erős ez a fény, olvasni kényelmeden lett volna mellette, de a szobák legalább már nem voltak sötétek.

De azért szívesebben csatangoltak odakint. Az égbolt csupa csillag volt, s ez a látvány mindig elbűvölte a Terminus szülötteit, amelynek éjszakai egén nemhogy a csillagok, de még a galaxis oldalnézetben látható felhője is csak halványan derengett.

Hiroko visszakísérte őket a szállásukra, nehogy eltévedjenek vagy botladozni kényszerüljenek a sötétben. Egész úton fogta Fallom kezét, majd miután felkapcsolta nekik a fluoreszkáló fényt, velük maradt a ház előtt, s el nem engedte volna maga mellől a gyereket.

Bliss újra próbálkozott, mert világosan látta, hogy Hiroko nagy érzelmi konfliktust él át.

– De igazán, Hiroko, nem fogadhatjuk el az oboádat!

– Nem, a hangszer Fallomot illeti. – De látszott rajta, hogy nehezen szánta rá magát a válaszra.

Trevize egyre csak az égboltot leste. Az éjszaka valóban sötét volt, a mély feketeséget alig-alig oldotta fel a házukból kiszűrődő világosság, még kevésbé a távolabbi épületek apró fénypontjai.

– Hiroko – szólalt meg –, látod amott azt a fénylő csillagot? Mi a neve?

Hiroko éppen csak felpillantott, és nem túl nagy érdeklődéssel felelte:

– Az a Társcsillag.

– Miért hívják annak?

– Mert nyolcvan szabványévenként megkerüli a mi napunkat. Az évnek ebben a szakában esti csillag, de nappal is ott ragyog a látóhatár felett.

Helyes, gondolta Trevize. Tehát nem teljesen tájékozatlan csillagászati téren.

– Tudod-e – folytatta –, hogy az Alphának van egy másik társa is, egy nagyon kicsi, halvány csillag, amely sokkal messzebb van innen, mint az a fényes? Teleszkóp nélkül nem is lehet látni. – (Ő maga sem látta, nem is nézett utána, de a hajó számítógépének memóriabankjában szerepelt ez az információ.)

– Tanították nekünk az iskolában – felelte a lány közönyösen.

– És azzal mi a helyzet? Látod, ott, az a cikcakkvonalban elhelyezkedő hat csillag?

– Az a Cassiopeia – válaszolta Hiroko.

– Tényleg? – lepődött meg Trevize. – Melyiket hívják így?

– Az egészet. Mind az egész cikcakkos vonalat. Azt hívják Cassiopeiának.

– Miért nevezik így?

– Nincs tudomásom róla. Nem vagyok jártas a csillagászatban, tiszteletreméltó Trevize.

– Látod a cikcakkvonalban legalul elhelyezkedő csillagot, azt, amelyik mind közül a legfényesebb? Az micsoda?

– Egy csillag. Nem ismerem a nevét.

– De hiszen a két társcsillagon kívül ez van a legközelebb az Alphához! Mindössze egyparszeknyi a távolsága.

– Ezt mondod, uram? Én bizony nem tudom.

– Nem lehet, hogy e csillag körül kering a Föld?

Hiroko halvány érdeklődéssel pillantott fel újra a csillagra.

– Nem tudom. Még sohasem említette senki.

– Nem gondolod, hogy mégis úgy lehet?

– Honnan tudhatnám? Itt senki sem tudja, hol van a Föld. De most... most magatokra kell hagyjalak, uram. Holnap reggel el kell végeznem a munkámat a mezőn, mielőtt kezdetét veszi a tengerparti fesztivál. Ott találkozunk mindannyian, az ebéd elköltése után. Jó lesz így?

– Hogyne, Hiroko.

A nő már indult is, szinte futva az éjszakában. Trevize még utánanézett, aztán követte a többieket a gyéren megvilágított kunyhóba.

– Meg tudja állapítani, Bliss, hogy hazudott-e Hiroko a Földről? – kérdezte. Bliss a fejét rázta.

– Nem hinném. Rettenetes feszültség van benne, amit csak a koncert vége óta érzek. Már annak előtte is éreztem, hogy a csillagok felől kérdezgette.

– Talán mert elajándékozta az oboáját?

– Lehet. Nem tudom. – Bliss a gyerekhez fordult. – És most, Fallom, kérlek, menj be a szobádba. Ha elkészültél a lefekvéshez, menj ki a melléképületbe, használd az éjjeliedényt, aztán moss kezet, arcot és fogat.

– Szeretnék játszani az oboán, Bliss.

– Csak egy egészen kicsit, és nagyon halkan. Megértetted, Fallom? És mihelyt szólok, abba kell hagynod.

– Igen, Bliss.

Végre egyedül maradtak hármasban: Bliss az egyetlen székben, a férfiak pedig ki-ki a maga priccsén.

– Van valami értelme, hogy tovább időzzünk ezen a bolygón? – tette fel a kérdést Bliss.

Trevize vállat vont.

– Még nem volt alkalmunk megtárgyalni, mi köze lehet a Földnek ezekhez a régi hangszerekhez, márpedig itt találhatunk valamit. Továbbá szívesen megvárnám, míg a halászok visszatérnek a tengerről. A férfiak olyasmit is tudhatnak, amit az itthon maradottak nem.

– Nagyon valószínűtlennek tartom – ellenkezett Bliss. – Biztos benne, hogy nem Hiroko fekete szeme tartja itt magát?

– Nem értem, Bliss! – csattant fel ingerülten Trevize. – Mi köze hozzá, hogy nekem mi esett jól? Miért tesz úgy, mintha jogot formálhatna arra, hogy erkölcsi ítéletet hozzon fölöttem?

– Én nem foglalkozom a maga erkölcseivel. A dolog az expedíciónkat érinti. Maga meg akarja találni a Földet, hogy végre eldönthesse, helyesen választotta-e Galaxiát az elszigetelt világok helyett. Szeretném, ha végül így döntene. Maga azt állítja, látnia kell a Földet, hogy meghozhassa ezt a döntést, és minden jel szerint meg van győződve arról, hogy a Föld az égen látható fényes csillag körül kering. Akkor hát menjünk oda. Elismerem, hasznos volna, ha indulás előtt szereznénk róla némi információt, de számomra egyértelmű, hogy ezt az információt itt nem kapjuk meg. Nem szeretnék csupán azért itt maradni, mert maga élvezi Hiroko társaságát.

– Lehet, hogy elmegyünk – mondta Trevize. – Hadd gondolkozzam róla, és legyen nyugodt, Hiroko nem fog szerepet játszani a döntésemben.

– Úgy érzem – szólt közbe Pelorat –, már csak azért is el kell mennünk a Földre, hogy megnézzük, valóban radioaktív-e. Nem látom értelmét, hogy továbbra is itt maradjunk.

– Biztos benne, hogy nem Bliss fekete szeme befolyásolja? – kérdezte Trevize kissé rosszmájúan, de rögtön hozzátette: – Nem, ezt visszavonom, Janov. Gyerekesen viselkedtem. De azért... Hirokót leszámítva is elbűvölő ez a világ, és be kell vallanom, más körülmények között megkísértene a gondolat, hogy örökre itt maradjak. Nem gondolja, Bliss, hogy az Alpha rácáfol az elszigeteltekről szóló elméletére?

– Milyen értelemben?

– Állandóan azt hangoztatja, hogy a valóban elszigetelt világok veszélyessé és ellenségessé válnak.

– Még a Comporellon is – válaszolta Bliss megfontoltan –, amely, lévén elméletileg az Alapítvány szövetséges társhatalma, meglehetősen kívül esik a galaktikus mozgás fő áramán.

– Az Alpha viszont nem. Hiába, hogy tökéletesen elszigetelt, lehet akár egyetlen rossz szava a barátságosságukra és a vendégszeretetükre? Etetnek, ruháznak bennünket, fedelet raknak a fejünk fölé, fesztiválokat rendeznek a tiszteletünkre, unszolnak, hogy maradjunk még. Bennük miféle hibát tud találni?

– Látszólag semmit. Hiroko még saját magát is odaadta önnek.

– Ez miért zavarja magát, Bliss? – csattant fel Trevize dühösen. – Nem adta nekem magát. Megajándékoztuk egymást a testünkkel. Kölcsönösen és boldogan. Azt sem állíthatja, hogy maga vonakodik odaadni a testét, ha az megfelel magának.

– Kérlek, Bliss – szólt Pelorat –, Golannak teljesen igaza van. Semmi okod, hogy kifogásold az intim örömeit.

– Mindaddig, amíg azok nem érintenek bennünket – makacskodott Bliss.

– Nem érintenek bennünket – közölte Trevize. – Megnyugtathatom, el fogunk menni. Nem tart sokáig, míg kiderítjük, szerezhetünk-e újabb információkat.

– Márpedig én nem bízom a szigetemberekben, még ha ajándékokkal megrakodva jönnek is hozzánk – jelentette ki Bliss.

Trevize széttárta a karját.

– Előbb jut el a következtetéshez, csak aztán illeszti hozzá a bizonyítékot. Mennyire jellemző ez a...

– Ki ne mondja – förmedt rá Bliss fenyegetően. – Én nem vagyok nő. Én Gaia vagyok. Nem én, Gaia érzi kényelmetlenül magát.

– Semmi oka rá, hogy... – Ebben a pillanatban valaki megkaparta az ajtót. Trevize megdermedt.

– Mi lehet az? – kérdezte fojtott hangon. Bliss könnyedén megrántotta a vállát.

– Húzza el a függönyt, majd meglátja. Maga állítja, hogy ez egy barátságos világ, amely nem rejt veszélyeket.

Trevize mégis habozott, de az ajtó túloldalán megszólalt egy halk, lágyan csengő hang:

– Kérem! Én vagyok az! Hiroko volt.

Trevize ajtót nyitott.

– Hiroko gyorsan belépett. Az arca nedves volt.

– Rekeszd el az ajtót, uram – lihegte.

– Mi történt? – kérdezte Bliss. Hiroko megkapaszkodott Trevize-ben.

– Nem nyughattam. Próbáltam, de nem tudtam elviselni. Távozzatok mindannyian! Vigyétek a gyermeket is. Siessetek! Vigyétek a hajót minél messzebb az Alphától, míg tart a sötétség!

– De hát miért? – kérdezte Trevize.

– Mert különben halál fiai vagytok mindannyian!

83.

A három külvilági egy hosszú percig megkövülten bámult Hirokóra. Végül Trevize szólalt még;

– Azt akarod mondani, hogy a néped megöl bennünket?

Hiroko beszélni kezdett, és a könnyek végigperegtek az arcán.

– Te, uram, már a halál ösvényén jársz. És véled együtt a többiek is. Valamikor réges-régen a tudós elmék fölfedeztek egy vírust, mely reánk ártalmatlan, de halálos veszedelmet hoz a külvilágiakra. Bennünket ellenállóvá tettek iránta. – Szinte tébolyodottan rázta meg Trevize karját. – Tiszteletreméltó Trevize, te már meg vagy fertőztetve!

– Hogyan?

– Amidőn gyönyörűséget leltünk egymás karjaiban. Ez az egyetlen módja.

– De hát én teljesen jól érzem magam – tiltakozott Trevize.

– A vírus még csak lappang. De életre kel, mihelyt megtérnek a halászbárkák. A törvényeink kimondják, hogy erről az egész népnek kell határoznia – még a férfiaknak is. Bizonnyal úgy fognak dönteni, hogy a dolognak meg kell lennie, és ez azzal jár, hogy mostantól a második hajnal beköszöntéig itt kell fognunk kegyelmeteket. Távozzatok tüstént, míg tart a sötét, és nem fog gyanút senki.

– Miért teszi ezt a néped? – kérdezte éles hangon Bliss.

– Hogy biztonságban legyünk. Kevesen vagyunk, s a javaink számosak. Nem óhajtjuk a külvilágiak behatolását. Ha a betévedő beszámolna jó sorsunkról a többinek, jőnének mások is. így, ha hébe-hóba el is vetődik hozzánk egy hajó, nem engedhetjük, hogy elhagyjon bennünket.

– De akkor te miért figyelmeztetsz most mégis minket? – kérdezte Trevize.

– Ne firtasd az okát... Nem, mégis elárulom; hisz hallom ismét. Hallgassátok csak...

A másik szobából áthallatszott Fallom halk játéka, az oboa szívszorítóan édes dallama.

– Nem viselhetném el e muzsika pusztulását, hiszen a gyermeknek is meg kellene halnia – mondta Hiroko.

– Ezért ajándékoztad az oboát Fallomnak? – kérdezte Trevize metsző hangon. – Mert tudtad, hogy ha meghal, úgyis visszakapod?

Hiroko elszörnyedt.

– Nem, meg sem fordult a fejemben. És midőn ráeszméltem, már tudtam, hogy ennek nem szabad megtörténnie. Távozzatok hát a gyermekkel, és vigyétek magatokkal az oboát, hogy többé soha ne is láthassam! Odafent az űrben biztonságra leltek, és a vírus, mely immár a testedbe költözött, idővel elpusztul tétlenségében. Cserébe csak annyit kérek, hogy soha egyikőtök se említse világunkat, s így létét ne tudja meg senki más.

– Nem fogunk beszélni róla – ígérte Trevize.

Hiroko fölnézett rá, s szinte súgva kérdezte:

– Most, hogy elhagysz, megcsókolhatlak búcsúképpen?

– Nem – horkant föl Trevize. – Egyszer már megfertőztél, köszönöm, ennyi elég volt. – Aztán kevésbé nyersen még hozzátette: – Ne sírj. Az emberek meg fogják kérdezni, miért sírsz, és nem fogod tudni, mit felelj nekik. Megbocsátom, amit ellenem elkövettél, mert látom az igyekezetedet, hogy megments minket.

Hiroko kihúzta magát; keze fejével megtörölgette a szemét, s egy mély lélegzettel azt mondta:

– Fogadd köszönetemet, uram. – S azzal gyorsan kisurrant a házból.

– Leoltjuk a lámpát, és várunk egy kicsit, aztán elmegyünk – szólalt meg Trevize. – Bliss, szóljon Fallomnak, hogy tegye le a hangszert. De ne felejtse el, hogy természetesen azt is magunkkal visszük. Kicsit később kimegyünk a hajóhoz, ha megtaláljuk egyáltalán ebben a vaksötétben.

– Én megtalálom – nyugtatta meg Bliss. – A ruháim a fedélzeten vannak, s azok is részei Gaiának, ha csekély mértékben is. Gaiának nem okoz gondot, hogy rátaláljon Gaiára. – Azzal eltűnt a szobájukba, hogy felkészítse Fallomot.

– Nem rongálhatták meg a hajót, hogy itt fogjanak bennünket a bolygón? – aggodalmaskodott Pelorat.

– Nincsenek meg hozzá a műszaki ismereteik – válaszolta Trevize mogorván. Amikor Bliss, Fallomot kézen fogva, visszatért, eloltotta a fényeket.

Fél óráig ültek csendben a sötétben, de úgy érezték, elmúlt a fél éjszaka. Akkor Trevize lassan, csendesen szabaddá tette az ajtót. Mintha valamivel felhősebb lett volna az ég, de azért láttak csillagokat. A Cassiopeia már magasan járt, alsó csücskében ott ragyogott az a csillag, amely talán a Föld napja volt. Szélcsend volt, nesz sem hallatszott.

Trevize óvatosan kilépett, majd intett a többieknek, hogy kövessék. Keze szinte ösztönösen csúszott le idegkorbácsa gombjára. Biztos volt abban, hogy nem lesz szüksége rá, de azért...

Bliss haladt elöl Pelorat kezét fogva, aki Trevize-nek nyújtotta a szabadon maradót. Bliss jobbjával Fallomot vezette, aki ott szorongatta az oboát a másik kezében. A lány lépésenként tapogatta ki az utat a csaknem teljes sötétségben, úgy vezette a többieket a Távoli Csillag felé, amelynek fedélzetén maradt ruháiból éppen csak sejtette Gaiát.

VII - A Föld

19 - Radioaktív?

84.

A Távoli Csillag puhán, csendben szállt föl, lassan szelte át az atmoszférát, s hagyta maga alatt a sötét szigetet. Odalent elhalványult, majd elenyészett az a néhány kis fénypont, a légkör ritkásabbá vált körülöttük, s most, hogy a hajó felgyorsulhatott, a fölöttük lévő égbolt csillagai hirtelen megsokasodtak és felragyogtak.

Amikor visszanéztek az Alpha bolygóra, már csak egy megvilágított sarlót láttak a sűrű felhőtakaró alatt.

– Szerintem nincs működőképes űrtechnikájuk – szólalt meg Pelorat. – Nem tudnak utánunk jönni.

– Még ettől sem vagyok igazán boldog – jegyezte meg Trevize fagyos arccal és csüggedt hangon. – Engem megfertőztek.

– De inaktív vírussal – nyugtatta meg Bliss.

– Csakhogy aktivizálódhat. Erre is volt módszerük. Mi lehet az a módszer?

Bliss vállat vont.

– Hiroko azt mondta, az inaktív állapotban maradó vírus idővel elpusztul egy olyan szervezetben, amely nem alkalmazkodott hozzá – ilyen a magáé is.

– Igen? – mordult fel Trevize dühösen. – Ő ezt honnan tudja? És honnan tudhatom én, hogy Hiroko nem csak ámította magát? És ha az aktivizálás módját, bármi is az, le tudja utánozni a véletlen is? Valami sajátos kémiai behatás, egyfajta sugárzás, egy... isten tudja, micsoda? Ha váratlanul megbetegszem, velem pusztulnak maguk is. Vagy ha egy sűrűn lakott világon támad meg a kór, komisz járvány keletkezhet, s a szerteszét repülő menekülők más világokra is behurcolhatják a vírust. – Blissre pillantott. – Tud valamit tenni ellene?

Bliss lassan ingatta a fejét.

– Nem könnyen. Gaián is vannak élősködők, mikroorganizmusok, különféle férgek. Jóindulatú részei az ökológiai egyensúlynak. Élnek, és életükkel hozzájárulnak a világ öntudatosságához, de sohasem szaporodnak el túlságosan. Észrevehető károkat nem okoztak. Sajnos, Trevize, a maga szervezetébe juttatott vírus nem Gaia része.

– Azt mondja, "nem könnyen" – húzta össze a szemét Trevize. – A jelen körülmények között vállalná, hogy megtegye, még ha nehéznek bizonyulna is? El tudná különíteni a vírust a szervezetemben, és képes lenne pusztítani? Vagy ha azt nem is, legalább meg tudná erősíteni az ellenállásomat?

– Van róla fogalma, hogy mit kér tőlem, Trevize? Én nem vagyok ismerős a maga testének mikroszkopikus flórájában. Nem könnyű megkülönböztetnem a sejtjei szintjén egy vírust a bennük lévő normális génektől. Még nehezebb lenne különbséget tennem a saját, megszokott vírusai, illetve azok között, amelyekkel Hiroko megfertőzte. Megpróbálhatom, Trevize, de időbe telik, és nem biztos, hogy sikerül.

– Szánja rá az időt, és próbálja meg – mondta Trevize.

– Jó – egyezett bele Bliss.

– Ha Hiroko igazat mondott, Bliss, találnod kell csökkent életműködésű vírusokat, és akkor felgyorsíthatod a hanyatlási folyamatukat – kockáztatta meg Pelorat.

– Ezt megtehetem – vette fontolóra Bliss. – Jó gondolat.

– Nem fog elgyengülni tőle? – kérdezte Trevize. – Tudja, ha megöli azokat a vírusokat, az azt jelenti, hogy az élet becses darabkáit kell elpusztítania.

– Magából most a keserű gúny beszél – jegyezte meg Bliss hűvösen –, de akárhogy gúnyolódik is, valódi problémára tapintott rá. Aligha tévedek, ha magát mégis a vírusok elé helyezem. Ne féljen, ha módomban áll, meg fogom ölni őket. Mert ha magát nem tekintem is – az ajka megrándult, mintha mosolyt nyomott volna el –, figyelembe kell vennem, hogy Pelorat és Fallom is veszélyben forog, és az irántuk táplált érzéseimben mégiscsak jobban megbízhat, mint abban, hogy mit érzek maga iránt. S azt se felejtse el, hogy az én életem is veszélyben forog.

– Nem bízom az önimádatában – morogta Trevize. – Egy magasabb szempont érdekében azonnal hajlandó volna föláldozni az életét. De azt elhiszem, hogy Peloratért aggódik. – Aztán hozzátette: – Nem hallom Fallom oboáját. Valami baja van?

– Nincs – felelte Bliss. – Alszik. Méghozzá teljesen magától, nekem semmiféle szerepem nincs benne. És javasolom, hogy miután kidolgozta az ugrást a Föld napjának vélt csillagra, kövessük mindnyájan a példáját. Nekem nagy szükségem van az alvásra, és gyanítom, hogy magának is, Trevize.

– Igen, ha képes leszek rá. De tudja, Bliss, magának mégis igaza volt.

– Mivel kapcsolatban, Trevize?

– Az elszigeteltekkel kapcsolatban. Az Új Föld mégsem volt édenkert, ha annak látszott is. Az a vendégszeretet, amely első látásra barátságosságnak tűnt fel, csak arra szolgált, hogy védtelenné tegyen bennünket, s könnyedén megfertőzhessék egyikünket. És az ezt követő vendégeskedések, az ilyen meg olyan fesztiválok csak arra voltak jók, hogy ott tartsanak bennünket, amíg a halászok visszatérnek, és megtörténhet a vírus aktivizálása. És meg is történt volna, ha nincs Fallom és az ő muzsikája. Azt hiszem, ebben is magának volt igaza.

– Fallomot illetően?

– Igen. Én nem akartam magunkkal hozni, és egy pillanatig sem örültem, hogy a hajón van. Magán múlott, Bliss, hogy itt van, és ő volt az, aki akaratlanul is megmentett minket. És mégis...

– És mégis?

– Ennek ellenére továbbra is feszélyez Fallom jelenléte. Nem tudom, miért.

– Ha ettől jobban érzi magát, Trevize, én nem hiszem, hogy minden dicsőség Fallomot illeti. Hiroko Fallom zenélését hozta fel mentségül, amiért olyasmit követ el, amit a többi alphalakó minden bizonnyal árulásnak fog minősíteni. Talán ő maga is elhitte, de volt még valami az agyában, amit éppen csak érzékeltem, ám azonosítani már nem tudtam... valami, amit talán restellt beengedni a tudatos énjébe. Az a benyomásom, hogy melegebb érzelmek támadtak fel benne maga iránt, ezért nem akart tanúja lenni a halálának – és ehhez se Fallomnak, se a muzsikájának nincs semmi köze.

– Valóban így gondolja? – kérdezte Trevize, s most először mosolyodott el halványan, amióta maguk mögött hagyták az Alphát.

– Így gondolom. Magának van valami különös érzéke a nőkhöz. Rá tudta bírni Lizalor minisztert, hogy a hajónkkal együtt elmehessünk a Comporellonról, és segített befolyásolni Hirokót, hogy megmentse az életünket. Bizalmat tud kelteni ott, ahol arra van szükség.

Trevize mosolya szélesebbé vált.

– Nos, ha maga mondja... Akkor hát irány a Föld! – Úgy lépett át a vezérlőfülkébe, hogy az egy virgonc szökkenésnek is beillett volna.

Pelorat most nem sietett utána.

– Le akartad csillapítani, ugye, Bliss? – kérdezte.

– Nem, Pelorat, hozzá se nyúltam az agyához.

– Pedig azt tetted, amikor olyan mértéktelenül legyezgetted a férfiúi hiúságát.

– Csakis közvetve – mosolygott a lány.

– Akkor is köszönöm neked, Bliss.

85.

A csillag, amely könnyen lehetett a Föld napja, még az ugrás után is egytized parszeknyi messzeségben tündökölt. Most az égbolt legfényesebb objektuma volt, de még így is csak egy csillag a sok közül.

Trevize megszűrte a hajó fényeit, hogy tisztábban lássa, és komoly arccal tanulmányozta.

Nem fér hozzá kétség, hogy az Alpha, mármint az Alpha csillag ikertestvérének tűnik – mormolta. – És mégis: az Alpha szerepel a számítógép térképén, ez viszont nem. Nem tudjuk a nevét, nem ismerjük az adatait, semmit sem tudunk a bolygórendszeréről, ha van ilyen egyáltalán.

– Hát nem éppen erre számítottunk, ha valóban a Föld forog körülötte? – tudakolta Pelorat. – Ez a teljes információhiány nagyon is beleillik abba a képbe, hogy minden, a Földdel kapcsolatos adatot eltüntettek.

– Igen, de jelentheti azt is, hogy ez egy olyan űrlakó világ, amely történetesen nincs feltüntetve a melpomeniai épület falán látott listán. Nem tudhatjuk biztosan, hogy az a lista valóban teljes-e. Az is lehet, hogy ennek a csillagnak nincsenek bolygói, ezért nem volt érdemes rárajzolni a számítógép térképére, amely elsősorban katonai és kereskedelmi célokat szolgál. Janov, ismer olyan legendát, amely szerint a Föld napja csupán egyparszeknyire volna az ikerpárjától?

Pelorat a fejét rázta.

– Sajnálom, Golan, egyetlen ilyen legenda sem jut az eszembe. Persze azért létezhet ilyen. Az én emlékezetem sem tökéletes. Majd utánanézek.

– Nem fontos. Van valami neve a Föld napjának?

– Ismert néhány. Gondolom, minden nyelvben szerepelt valamilyen néven.

– Mindig elfelejtem, hogy a Földön sok nyelvet beszéltek.

– Úgy kellett lennie. Másképp sok legendának nem is volna értelme.

– Akkor hát mit tegyünk most? – kérdezte Trevize nyűgösen. – Ilyen messziről semmit sem állapíthatunk meg a bolygórendszerről, tehát közelebb kell mennünk. Szeretnék elővigyázatos lenni, de van túlzott és értelmetlen elővigyázatosság is, és a veszély lehetőségére nem látok bizonyítékot. Az a hatalom, amely elég erős volt, hogy a Földre vonatkozó minden adatot kiszippantson a galaxisból, elég erős lehet, hogy akár ilyen távolságból is megsemmisítsen bennünket, ha tényleg nem akarja, hogy megtaláljuk – de mindeddig semmi sem történt. Nem volna bölcs dolog mindörökre itt maradni, azt az esélyt latolgatva, hogy mi történhet, ha közelebb megyünk, nem gondolják?

– Úgy vélem, a számítógép semmi olyat nem észlel, amit veszélyesnek ítélhetne – szólt Bliss.

– Amikor azt mondom, hogy a veszély lehetőségére nem látok bizonyítékot, akkor a számítógépre alapozva mondom ezt. Szabad szemmel nyilván nem látok semmit. Nem is számítok rá.

– Ha jól értem, csak támogatást szeretne kapni egy kockázatosnak tartott vállalkozáshoz. Jól van hát. Én támogatom magát. Nem azért jöttünk el egészen idáig, hogy most ok nélkül visszaforduljunk, igaz?

– Úgy van – felelte Trevize. – Maga mit mond, Pelorat?

– Én szeretnék továbbmenni, már csak kíváncsiságból is – válaszolta Pelorat. – Nem bírnám ki, ha úgy fordulnánk vissza, hogy még csak meg sem tudtuk, valóban megtaláltuk-e a Földet.

– Nos, jól van – mondta Trevize. – Mindnyájan egy véleményen vagyunk.

– Nem mindnyájan – jegyezte meg Pelorat. – Itt van még Fallom is.

Trevize elképedve nézett rá.

– Azt akarja mondani, hogy beszéljük meg a gyerekkel is? Milyen súllyal esne a latba az ő véleménye, ha volna neki egyáltalán? Ő amúgy sem akar semmi mást, csak visszajutni a saját világára.

– Hibáztathatja ezért? – kérdezte Bliss szelíden.

Trevize csak most, hogy Fallom neve szóba került, eszmélt rá, hogy a gyerek oboázik, méghozzá valami vérpezsdítő indulóritmusban.

– Hallgassák csak! – mondta. – Egyáltalán hol hallotta ez a gyerek az induló ritmusát?

– Talán Jemby játszott neki indulókat.

– Kétlem – rázta a fejét Trevize. – Táncritmust igen, meg altatókat. Kényelmetlen érzéseim vannak Fallommal kapcsolatban. Túl gyorsan tanul.

– Mert segítek neki – mutatott rá Bliss. – Ezt ne felejtse el. És azt se, hogy rendkívül intelligens, továbbá rengeteg hatás érte, amióta velünk van. Az új érzések szinte elárasztották az agyát. Látta az űrt, a különböző világokat, a sok-sok embert, és mindezt egyszerre.

Fallom indulója mind vadabbá vált, megtelt barbár hangzatokkal. Trevize felsóhajtott:

– Nos, Fallom itt van, és olyan zenét játszik, amelyből csak úgy árad az optimizmus és a kaland öröme. Úgy tekintem ezt, mintha ő is arra szavazna, hogy menjünk közelebb. Induljunk hát óvatosan, és nézzük meg ennek a napnak a bolygórendszerét.

– Ha van ilyen egyáltalán – mondta Bliss. Trevize halványan elmosolyodott.

– Van bolygórendszere. Lefogadom. Ki-ki annyit tesz rá, amennyit akar.

86.

– Veszíteni fognak – jegyezte meg szórakozottan. – Mennyi pénzben fogadtak végül is?

– Semennyiben – válaszolta Bliss. – Sohasem állhattam a fogadásokat.

– Így is jó. Úgysem fogadtam volna el a pénzt.

Még mintegy tízmilliárd kilométerre voltak célpontjuktól. Továbbra is csillagszerű volt, de közel négyezerszer fényesebb, mint egy lakható bolygó felszínéről nézett átlagos nap.

– A nagyításban már két bolygót lehet látni – jelentette Trevize. – Átmérőjük és a visszavert fény színképe alapján nyilvánvaló, hogy gázóriások.

A hajó még messze a bolygósíkon kívül járt, és a Trevize háta mögül kukucskáló Pelorat és Bliss két apró, zöldes fényű sarlót látott a megfigyelőernyőn. A kettő közül mintha a kisebbik lett volna a szélesebb.

– Janov! – kiáltott fel Trevize. – Ugye igaz, hogy a Föld napja körül négy gázóriás kering?

– A legendák szerint igen. Úgy van – felelte Pelorat.

– A négy közül a naphoz legközelebbi a legnagyobb, és a másodiknak gyűrűi vannak. Igaz?

– Jól kivehető, széles gyűrűi, Golan. Igen. De azért számítsa le, öreg cimbora, a szájról szájra terjedő legenda túlzásait. Ha mégsem találnánk olyan bolygót, amelyiknek különleges gyűrűrendszere van, én akkor sem mondanám elhamarkodottan, hogy ez nem a Föld napja.

– Az azonban biztos, hogy azok a legtávolabbiak, amelyeket látunk. A két közelebbi most a nap túloldalán lehet, és ilyen messziről nemigen különíthetjük el őket a csillagokkal teli égbolton. Közelebb kell mennünk, és át kell kerülnünk a nap túloldalára.

– Meg tudja ezt csinálni, amikor ilyen közel van a nap tömege?

– Gondos körültekintéssel, úgy vélem, a számítógép képes lesz rá. Ha túl veszélyesnek ítéli a manővert, nem lesz hajlandó elvinni bennünket, és akkor kénytelenek leszünk óvatosan, apró lépésekben megközelíteni.

– Agya összekapcsolódott a számítógéppel – és a megfigyelőernyőn átváltozott a csillagmező képe. A csillag fényesen felragyogott, majd félresiklott, miközben a parancsnak engedelmeskedő számítógép egy másik gázóriást keresve letapogatta a teret. Próbálkozását siker koronázta.

A három megfigyelő dermedten bámult, s Trevize a megdöbbenéstől szinte vakon keresgélte azt a gombot, amellyel további nagyításra utasíthatta a számítógépet.

– Hihetetlen! – lehelte Bliss.

87.

Ott volt előttük a gázóriás, méghozzá olyan szögben, hogy a nap kis híján az egész felületét megvilágította. Széles, ragyogó gyűrűje mintha magába olvasztotta volna a nap minden aranyát. Fényesebb volt, mint maga a bolygó, és attól körülbelül egyharmadnyi távolságban egy keskeny elválasztóvonal haladt végig a gyűrű hosszán.

Trevize betáplálta a maximális kiemelésre felszólító utasítást, mire a gyűrű sok keskeny gyűrűvé változott, melyek koncentrikus körökben haladva csillogtak a napfényben. A rendszernek csak egy része volt látható az ernyőn, maga a bolygó pedig egyáltalán nem. Trevize újabb utasítására a képernyő egyik sarkában megjelent a bolygó aprócska képe és a gyűrűk kisebb nagyításban

– Ez valami általános jelenség? – kérdezte Bliss ámulva.

– Nem – felelte Trevize. – Szinte minden gázóriást a törmelékek gyűrűje veszi körül, de azok halványak és keskenyek. Mindössze egyszer láttam keskeny, de fényes gyűrűket – de ilyet még soha, és hallani sem hallottam ehhez foghatóról.

– Nyilván erről a gyűrűs óriásról beszélnek a legendák – vélekedett Pelorat. – Ha ez valóban egyedülálló...

– Valóban egyedülálló, amennyire tudom, helyesebben amennyire a számítógép tudja – vágott közbe Trevize.

– Akkor ennek a bolygórendszernek kell magában foglalnia a Földet is. Ilyen bolygó létezését nem lehet kitalálni; ezt látni kellett ahhoz, hogy ilyen leírást adjanak róla.

– Mostantól hajlandó vagyok elhinni mindent, amit a legendái mondanak – jelentette ki Trevize. – Ez hát a hatodik bolygó, és a Föld lenne a harmadik?

– Úgy van, Golan.

– Akkor közlöm, hogy nem egészen másfél milliárd kilométerre vagyunk a Földtől, és eddig nem tartóztattak fel bennünket. Gaia megállított, amikor közeledtünk hozzá.

– Közelebb jártak, amikor Gaia megállította magukat – mondta Bliss.

– Aha, csakhogy én erősebbnek gondolom a Földet, mint Gaiát, ezért ezt jó jelnek veszem – felelte Trevize. – Ha nem állítottak meg, ez talán azt jelenti, hogy a Föld nem kifogásolja a közeledésünket.

– Vagy hogy a Föld nincs – jegyezte meg Bliss.

– Ezúttal fogadni is hajlandó? – kérdezte zord hangon Trevize.

– Szerintem Bliss arra gondol – szólt közbe Pelorat –, hogy a Föld esetleg tényleg radioaktív, ahogy mindenkitől hallottuk, és azért nem állít meg bennünket senki, mert nincs rajta élet.

– Nem – válaszolta Trevize hevesen. – Mindent elhiszek, amit a Földről mondtak, kivéve ezt az egyet! Mindjárt odaérünk, és a saját szemünkkel láthatjuk. És az az érzésem, hogy nem is fognak megállítani.

88.

Jó messzire maguk mögött hagyták a gázóriásokat. A nap és legközelebbi gázóriása között egy aszteroidaövezet húzódott. (Egyébként éppen úgy, ahogy a legendák állították, ez a gázóriás volt a legnagyobb tömegű és a leghatalmasabb.)

Az aszteroidaövezeten belül négy bolygó volt.

Trevize alaposan szemügyre vette őket.

A harmadik a legnagyobb. Megfelelő a mérete és a naptól való távolsága is. Lakható lehet.

Pelorat észlelt némi bizonytalanságot Trevize hangjában.

– Van légköre? – kérdezte.

– Ó, igen – felelte Trevize. – A másodiknak is, a harmadiknak is meg a negyediknek is. És akárcsak a régi gyerekmesében, a másodiké túl sűrű, a negyediké nem elég sűrű, de a harmadiké éppen megfelelő.

– Akkor hát úgy gondolja, hogy az lesz a Föld?

– Gondolom?! – Trevize majd szétrobbant. – Nem kell gondolnom. Az a Föld. Ott van az óriási szatellita is, amelyről beszélt.

– Megvan? – Pelorat arcára szélesebb mosoly terült, mint amilyet Trevize valaha is látott rajta.

– A legnagyobb mértékben! Tessék, nézze meg a maximális nagyításban.

Pelorat két sarlót látott: az egyik határozottan nagyobb és fényesebb volt, mint a másik.

– Az a kisebb a szatellita? – kérdezte.

– Igen. Ámbár messzebb van a bolygótól, mint számítottam, de kétségkívül körülötte kering. Kisebbfajta bolygó nagyságú, bár nincs akkora, mint a nap körüli pályán mozgó négy bolygó. Szatellitának mindenesetre túl nagy. Legalább kétezer kilométer az átmérője, tehát bízvást tartozhatna a nagy gázóriások körül keringő szatelliták közé.

– Nem nagyobb? – Pelorat csalódottnak látszott. – Akkor hát nem óriási szatellita?

– Dehogynem. Egy hatalmas gázóriás körül keringő, két-háromezer kilométer átmérőjű szatellita az egy dolog, és megint más, ha ugyanez egy kicsiny, szilárd kérgű és lakható bolygó társául szegődik. Hol hallott ilyen majdnem paritásról egy lakható világ esetében?

– Nem sokat tudok ezekről a dolgokról – bátortalanodott el Pelorat.

– Akkor higgyen nekem, Janov – mondta Trevize. – Ez egyedülálló jelenség. Olyasmit látunk itt, ami gyakorlatilag kettős bolygónak számít, és nem sok lakható világ akad, amelyik körül holmi kavicsoknál nagyobb objektumok keringenek. Janov, ha belegondol, hogy ez a hatalmas gyűrűrendszerrel rendelkező gázóriás a hatodik a sorban, a hatalmas szatellitával rendelkező meg a harmadik – márpedig minden hihetőség ellenére ezt hámozta ki a legendáiból, még mielőtt látta volna őket –, akkor az a világ, amelyre most tekint, csakis a Föld lehet. Nem tudom elképzelni, hogy más legyen. Megtaláltuk, Janov! Megtaláltuk!

89.

Második napja tartott már a Föld felé való lassú közeledés, és Bliss ásítozva jegyezte meg a vacsora fölött:

– Úgy látom, sokkal több időt töltünk el a bolygók megközelítésével, illetve a tőlük való elszakadással, mint bármi mással. A szó szoros értelmében heteket töltöttünk már el így.

– Ezt részben az magyarázza – fejtegette Trevize –, hogy veszélyes valamely csillag közelségében ugrásokat végrehajtani. Ezúttal ráadásul azért is diktálok ilyen lassú ütemet, mert nem akarok meggondolatlanul belerohanni valamilyen leselkedő veszélybe.

– Mintha azt mondta volna, az az érzése, hogy nem fognak megállítani bennünket.

– Valóban azt mondtam, de nem szeretnék mindent az érzéseimre alapozni. – Trevize lenézett a kanalára, mielőtt a szájába csúsztatta volna, és megjegyezte: – Tudja, hiányzik a hal, amit az Alphán ettünk. Csak háromszor étkeztünk ott.

– Milyen kár – vélekedett Pelorat.

– Öt világon jártunk – vette át a szót Bliss –, de mindegyikről olyan hirtelen kellett távoznunk, hogy még az élelmiszerkészleteink feltöltésére vagy legalább változatosabbá tételére sem maradt időnk. Még ha volt is használható élelem az adott világon, mint például a Comporellonon, az Alphán és minden valószínűség szerint a...

Nem fejezhette be a mondatot, mert Fallom felpillantott, és befejezte helyette:

– A Solarián? Ott nem kaptatok ennivalót? Pedig ott rengeteg van. Legalább annyi, mint az Alphán. És finomabb is.

– Tudom, Fallom – felelte Bliss. – Csak nem volt rá idő.

Fallom komoly arccal nézett rá.

– Egyszer még fogok találkozni Jembyvel, Bliss? Mondd meg nekem az igazat.

– Talán igen, ha visszatérünk a Solariára – válaszolta Bliss.

– Egyszer majd visszamegyünk a Solariára?

– Nem tudom – bizonytalanodott el Bliss.

– Most a Földre megyünk, ugye? Ez az a bolygó, amelyről azt mondtad, hogy mindannyiunk származási helye?

– Az, ahonnan az eleink származtak – igazította ki Bliss.

– Ismerem az őseink szót is – jegyezte meg Fallom.

– Igen, most a Földre megyünk.

– Miért?

– Hát nem nézné meg mindenki szívesen az ősei világát? – kérdezte Bliss könnyedén.

– Azt hiszem, most többről van szó. Nyugtalannak látlak benneteket.

– De hiszen még sohasem jártunk ott. Nem tudjuk, mire számítsunk.

– Azt hiszem, ennél is többről van szó. Bliss elmosolyodott.

– Már végeztél a vacsorával, Fallom, menj hát szépen a szobádba, és adj nekünk szerenádot az oboáddal. Egyre szebben és szebben játszasz rajta. Menj hát, menj most. – Hogy siettesse, rápaskolt Fallom fenekére, mire a gyerek elindult, de utoljára még vetett egy elgondolkodó pillantást Trevize-re.

Trevize nem titkolt ellenszenvvel nézett utána.

– Olvas ez az izé az ember gondolataiban?

– Ne nevezze őt "izének", Trevize – szólt rá élesen Bliss.

– Olvas ez a gyerek a gondolatokban? Magának tudnia kell.

– Nem, nem olvas. Erre Gaia sem képes. Sem a második alapítványiak. A gondolatolvasás, olyan értelemben, mint egy beszélgetés kihallgatása vagy mások gondolatainak kitalálása, sem ma, sem a belátható jövőben nem lehetséges. Tudjuk észlelni, értelmezni és bizonyos mértékben befolyásolni az érzelmeket, de ez korántsem gondolatolvasást jelent.

– Honnan tudja, hogy ő nem képes olyasmire, amit állítólag nem lehet megtenni?

– Mert ahogy épp maga mondta az imént, nekem tudnom kellene róla.

– Talán befolyásolja magát olyan irányban, hogy ne tudjon arról, mit tud ő.

Bliss égnek emelte a szemét.

– Gondolkozzék már józanul, Trevize. Még ha volna is valamilyen szokatlan képessége, ellenem semmit sem tehetne, mert én nem Bliss vagyok, hanem Gaia. Mindig megfeledkezik róla. El tudja egyáltalán képzelni, mit jelent egy bolygóméretű mentális tehetetlenség? Gondolja, hogy egyetlen szigetember, ha mégoly tehetséges is, legyőzheti azt?

– Ön sem tud mindent, Bliss, ne bízza hát el magát – morogta Trevize. – Ez az iz... ő nem olyan régóta van velünk. Én ennyi idő alatt egyetlen nyelv alapfogalmait tudtam megtanulni, ő pedig máris tökéletesen beszéli a galaktikus nyelvet, méghozzá gyakorlatilag a teljes szókészlettel. Igen, tudom, hogy maga segített neki, de szeretném, ha most már abbahagyná.

– Mondtam magának, hogy segítettem neki, de azt is mondtam, hogy a gyerek félelmetesen intelligens. Annyira, hogy nagyon szeretném, ha ő is része lehetne Gaiának. Ha elég fiatalon meg tudnánk nyerni, tőle talán megtudhatnánk annyit a solarialakókról, hogy a végén az egész bolygót magunkba olvaszthassuk. Nagy hasznukat vennénk.

– És az nem jut eszébe, hogy a solarialakók még az én fogalmaim szerint is betegesen elszigeteltek?

– Nem maradnának azok, ha Gaia részévé válnának.

– Azt hiszem, téved, Bliss. Szerintem a solariai gyerek veszélyes, és meg kellene szabadulnunk tőle.

– Hogyan? Lökjük ki a zsilipen? Öljük meg, aprítsuk fel, aztán keverjük bele az élelmiszerünkbe?

– Ó, Bliss! – nyögött fel Pelorat.

– Ez undorító és megengedhetetlen megjegyzés volt – szögezte le Trevize, aztán elhallgatott. Fölhangzott az oboa hangja, nem remegett, nem is bicsaklott meg, így aztán, félig suttogva, folytatták a beszélgetést. – Ha ennek az egésznek vége lesz, vissza kell vinnünk a Solariára, és gondoskodnunk kell róla, hogy az a bolygó örökre el legyen vágva a galaxistól. Nekem az az érzésem, az egészet el kellene pusztítanunk. Nem bízom benne, és félek tőle.

Bliss némi gondolkodás után így szólt:

– Trevize, tudom, hogy magában megvan a helyes döntés képessége, de azt is tudom, hogy kezdettől ellenszenvvel viseltetett Fallom iránt. Gyanítom, azért, mert magát megalázták a Solarián, s azóta ádáz gyűlölettel tekint a bolygóra és lakóira. De mert nem szabad belenéznem az agyába, ezt nem állíthatom bizonyosan. Kérem, jusson eszébe, hogy ha Fallomot nem hozzuk magunkkal, még most is az Alphán lennénk – valószínűleg holtan, eltemetve.

– Tudom, Bliss, és mégis...

– És az ő intelligenciáját csodálni kell, nem pedig irigyelni.

– Én nem irigylem őt. Félek tőle.

– Az értelmétől?

Trevize elgondolkodva nyalta meg a szája szélét.

– Nem, nem egészen.

– Hát akkor mitől?

– Nem tudom. Bliss, ha tudnám, mitől félek, talán már nem is félnék tőle. Olyasmi ez, amit magam sem értek egészen. – A hangja elhalkult, mintha csak önmagával társalogna. – A galaxis tele van olyan dolgokkal, amiket nem értek. Miért választottam Gaiát? Miért kell megtalálnom a Földet? Van-e hiányzó alaptétel a pszichohistóriában? Ha van, mi az? És mindennek a tetejében miért kelt bennem Fallom kényelmetlen gondolatokat?

– Sajnos, nem tudok válaszolni ezekre a kérdésekre – felelte Bliss, majd felállt, és kiment a szobából.

Pelorat utánanézett, s azt mondta:

– A dolgok biztosan nem ennyire sötétek, Golan. Mind közelebb és közelebb jutunk a Földhöz, és lehet, hogy ha elértük, minden rejtély egy csapásra megoldódik. Márpedig eddig semmiféle erő nem próbált bennünket megakadályozni ebben.

Trevize szeme Peloratra villant.

– Bárcsak tapasztalnék efféle próbálkozást!

– Szeretné? – csodálkozott Pelorat. – Miért vágyik ilyesmire?

– Őszintén szólva szívesen fogadnék valami életjelet.

Pelorat szeme kerekre tágult.

– Végül úgy találta, hogy a Föld valóban radioaktív?

– Nem egészen. De meleg. Kicsit melegebb, mint vártam.

– Ez rosszat jelent?

– Nem feltétlenül. Ha a szokottnál kicsit melegebb, attól még nem biztos, hogy lakhatatlan. A felhőtakaró vastag, és valóban vízpára alkotja, és ha nagy kiterjedésű vízóceánok is vannak a bolygón, ezek együttesen fenn tudják tartani az életet még azon a hőmérsékleten is, amelyet a mikrohullámú adások alapján kiszámoltunk. Még nem tudom biztosan, de azt már igen, hogy...

– Hallgatom, Golan.

– Nos, ha a Föld valóban radioaktív, akkor mindjárt érthető, hogy miért melegebb a vártnál.

– De ez nem jelenti az ellenkezőjét, ugye? Hogy amennyiben melegebb a vártnál, akkor feltétlenül radioaktívnak kell lennie?

– Nem. Nem jelenti azt. – Trevize-nek nagy erőfeszítésébe került, hogy mosolyogjon. – Kár ezen rágódnunk, Janov. Egy-két nap múlva többet fogok tudni, s akkor megkapjuk a pontos választ.

90.

Amikor Bliss belépett a szobába, Fallomot mély gondolatokba merülve találta a priccs szélén. Éppen csak felpillantott, aztán újra maga elé meredt.

– Mi a baj, Fallom? – kérdezte Bliss csendesen.

– Miért utál engem annyira Trevize, Bliss? – szólt Fallom.

– Miből gondolod, hogy utál?

– Olyan türelmetlenül néz rám... Jó rá ez a szó?

– Jó lehet ez is.

– Olyan türelmetlenül néz rám, ha a közelében vagyok. Az arca mindig eltorzul egy kicsit.

– Trevize-nek most nehéz dolga van, Fallom.

– Mert keresi a Földet?

– Igen.

Fallom ezen elgondolkodott, majd azt mondta:

– Különösen akkor szokott türelmetlen lenni, amikor arra gondolok, hogy valami megmozduljon.

Bliss ajka megfeszült.

– Nahát, Fallom, nem megmondtam, hogy ezt nem szabad csinálnod, főleg akkor nem, ha Trevize is ott van?

– Épp tegnap történt, itt, ebben a szobában. Ő az ajtóban állt, de én nem vettem észre. Nem tudtam, hogy néz. Csak Pel egyik könyvfilmje volt; azt akartam, hogy álljon meg az egyik csúcsán. Nem csináltam semmi rosszat.

– Az ilyesmi idegesíti őt, Fallom, és arra kérlek, többet ne tégy ilyet, akár figyeli, akár nem.

– Azért idegesíti, mert ő nem tudja megcsinálni?

– Lehet.

– Te meg tudod csinálni?

Bliss lassan ingatta a fejét.

– Nem, én sem tudom.

– De téged nem idegesít, amikor csinálom. Pelt sem idegesíti.

– Az emberek különbözőek.

– Tudom. – Fallom hangja hirtelen úgy megkeményedett, hogy Bliss meglepetten kapta föl a fejét.

– Mit tudsz, Fallom?

– Hogy én más vagyok.

– Persze, épp az imént mondtam. Az emberek különbözőek.

– A formám is más. És mozgatni tudom a tárgyakat.

– Ez igaz.

Fallom hangjában lázadás csendült.

– De nekem muszáj tárgyakat mozgatnom. Trevize-nek ezért nem volna szabad haragudni rám, és neked sem kellene megtiltanod.

– De hát miért kell neked tárgyakat mozgatnod?

– A gyakorlás miatt. Edznem kell. Ez a jó szó rá?

– Nem egészen. Edzened kell.

– Igen. Jemby mindig azt mondta, hogy fejlesztenem kell a... a...

– A transzduktorlebenyeidet?

– Igen. És erősítenem kell őket. Aztán, ha felnövök, működtetni tudom az összes robotot. Még Jembyt is.

– Fallom, ki működtette a robotokat, ha nem te?

– Bander – válaszolta Fallom magától értetődően.

– Ismerted Bandert?

– Persze. Sokszor láttam őt. Én lettem volna a birtok következő gazdája. Jemby így mondta nekem. Hogy a Bander-birtokból egyszer majd Fallom-birtok lesz.

– Azt akarod mondani, hogy Bander elment a te...

Fallom szája elnyílt a megdöbbenéstől. Elfulladó hangon mondta:

– Bander sohasem jött volna el az én... – A gyerek kifogyott a levegőből, s zihálva préselte ki a szavakat: – Távnéztem Bander képét.

– Hogy bánt veled Bander? – kérdezte habozva Bliss.

Fallom elhomályosuló szemmel nézett Blissre.

– Bander mindig megkérdezte, nincs-e szükségem valamire, hogy kényelmesen vagyok-e ellátva. De Jemby mindig ott volt velem, így aztán sohasem volt szükségem semmire, és mindig kényelmesen el voltam látva.

Lehorgasztotta a fejét, és a padlót bámulta. Aztán a szeme elé kapta a kezét, és azt mondta:

– De Jemby megállt. Azt hiszem, azért, mert... mert Bander is megállt.

– Miért mondod ezt?

– Gondolkodtam rajta. Bander működtette az összes robotot, és ha Jemby megállt, és minden robot megállt, akkor biztosan Bander is megállt. Nem így van?

Bliss hallgatott.

– De ha visszavisztek engem a Solariára – folytatta Fallom –, akkor én ellátom energiával Jembyt és az összes többi robotot, és akkor újra boldog leszek.

Kitört belőle a zokogás.

– Velünk nem vagy boldog, Fallom? – kérdezte Bliss. – Egy kicsit se? Legalább néha?

Fallom Blissre emelte könnyáztatta arcát, megrázta a fejét, és remegő hangon azt válaszolta:

– Jembyt akarom.

Bliss tehetetlen részvéttel ölelte magához a gyereket.

– Ó, Fallom, mit nem adnék érte, ha újból együtt lehetnél Jembyvel! – És csak akkor döbbent rá, hogy már ő is sír.

91.

A belépő Pelorat ebben az állapotban találta őket.

– Mi történt? – torpant meg az ajtóban.

Bliss kiszabadította magát, és kotorászni kezdett kis zsebkendője után, hogy megtörölhesse a szemét. A fejét rázta, mire Pelorat mélységes aggodalommal megismételte a kérdést:

– De hát mi történt?

– Fallom, pihenj le egy kicsit – mondta Bliss. – Majd kitalálok valamit, hogy egy kicsit elviselhetőbbé tegyem a helyzetedet. Ne felejtsd el, én ugyanúgy szeretlek téged, ahogy Jemby szeretett.

Megragadta Pelorat könyökét, és kihúzta magával a nappaliba.

– Semmiség, Pel – mondta. – Semmiség.

– De Fallomról van szó, ugye? Még mindig hiányzik neki Jemby.

– Rettenetesen. És nem tehetünk ellene semmit. Legföljebb megmondhatom neki, hogy én is szeretem... és ez így is van. Hát hogyne szeretne az ember egy ilyen értelmes és szelíd gyereket? Félelmetesen intelligens. Trevize szerint túlságosan is.

– Tudod, annak idején találkozott Banderral... jobban mondva távnézte a holografikus képét. De ez az emlék nem zaklatta fel: nagyon hűvösen és tárgyilagosan számolt be róla, és én értem is, hogy miért. Tudja, hogy Bander volt a birtok tulajdonosa, és hogy ő, Fallom lett volna a következő – ez volt az egyedüli kapocs köztük. Semmi más nem kötötte össze őket.

– És azt tudja, hogy Bander az apja?

– Az anyja. Ha megegyeztünk abban, hogy Fallomot nőneműnek tekintjük, akkor Bander is az.

– Ez is, az is, drágám. Fallom tud róla, hogy szülő-gyerek viszonyban álltak?

– Nem tudom, felfogja-e, mit jelent ez. Tudhat róla, persze, de ennek semmi jelét nem adja. És mégis, Pel, kitalálta, hogy Bander halott, mert rádöbbent, hogy Jemby azért vált működésképtelenné, mért megszűnt az energiaszolgáltatás, és mivel az energiát Bander szolgáltatta... Ez megrémít engem, Pel.

– Ugyan miért, Bliss? – kérdezte Pelorat elgondolkodva. – Végtére is ez csak egy logikai következtetés.

– Ebből a halálesetből egy újabb logikai következtetést lehet levonni. A halál ritka és távoli esemény a Solarián, ahol hosszú életű és egymástól elszigetelt űrlakók élnek. A természetes halálról csak korlátozott élményük lehet, s egy Fallom korú solariai gyerek számára valószínűleg teljesen ismeretlen ez az élmény. Ha Fallom tovább töpreng Bander haláláról, előbb-utóbb az is megfordul a fejében, hogy miért kellett Bandernak meghalnia. És nyilván el fogja vezetni a kézzelfogható okhoz és okozathoz az a felismerés, hogy mi, az idegenek, épp abban az időben tartózkodtunk a bolygón.

– Ahhoz, hogy mi öltük meg Bandert?

– Nem mi öltük meg Bandert, Pel. Én öltem meg.

– Magától erre nem tud rájönni.

– De nekem meg kellene mondanom neki. Trevize-re haragszik, márpedig nyilvánvalóan ő az expedíció vezetője. Egyértelműen őt okolná Bander haláláért, és én hogy tűrhetném el, hogy Trevize igaztalanul viselje a vádat?

– Mit számít ez, Bliss? A gyerek nem érzett semmit az ap... az anyja iránt. Csak a robotja, Jemby iránt.

– De az anyja halála egyben a robot halálát is jelentette. Már azon voltam, hogy elismerem a felelősségemet. Erős kísértést éreztem rá.

– Miért?

– Hogy a magam módján magyarázhassam el neki a dolgot. Hogy meg tudjam nyugtatni, és elejét vegyem, hogy ő maga jöjjön rá, és okoskodásával olyan színben tüntesse fel az eseményt, amelyben nincs számunkra mentség.

– De hát van mentség! Önvédelemből történt. Ha te nem cselekszel, a következő pillanatban halottak lettünk volna mindannyian.

– Ezt mondtam volna el, de nem tudtam rászánni magam a magyarázkodásra. Féltem, hogy nem hisz nekem.

Pelorat a fejét ingatta, és felsóhajtott:

– Gondolod, hogy mégsem kellett volna magunkkal hoznunk? Ez az állapot annyira elkeserít téged.

– Nem – válaszolta Bliss haragosan. – Ne mondj ilyet. Sokkal, de sokkal jobban elkeserítene, ha abban a tudatban kellene itt ülnöm, hogy otthagytunk egy ártatlan gyereket, akit könyörtelenül lemészárolnak azért, amit mí követtünk el.

– Fallom világában ez így szokás.

– Vigyázz, Pel, ne hagyd, hogy a gondolataid ugyanazon a vágányon fussanak, mint Trevize-éi. A szigetemberek megengedhetőnek tartják az ilyesmit, és tovább nem is gondolkodnak róla. Gaiának az az álláspontja, hogy az életet védeni s nem elpusztítani kell... sem tétlenül nézni, hogy elpusztítsák. Tudjuk, hogy minden élet véget ér, hogy más életek folytatódhassanak – de sohasem haszontalanul, sohasem öncélúan. Bander halálát, bár elkerülhetetlen volt, elég nehéz elviselni, Fallomé pedig egyenesen elviselhetetlen lett volna.

– Értem már – mondta Pelorat. – Azt hiszem, igazad van. De ami engem illet, én nem Fallom problémája miatt jöttem hozzád. Trevize-ről van szó.

– Mi van vele?

– Aggódom érte, Bliss. Várakozó állásponton van, hogy dűlőre juthasson a Földdel kapcsolatban, és nem tudom, képes-e elviselni ezt a feszültséget.

– Én nem féltem őt. Határozott, teherbíró elmének ismertem meg.

– Minden embernek megvannak a maga korlátai. Nézd, a Föld melegebb, mint gondolta; ezt elmondta nekem. Szerintem túl melegnek tartja, semhogy élet lehessen rajta, és látom, mennyire küszködik, hogy megcáfolja önmagát.

– Talán igaza van. Talán nem is annyira meleg, hogy ne lehessen rajta élet.

– Annak a valószínűségét is elismerte, hogy a hőt a radioaktív kéreg termeli, de elhinni ezt sem hajlandó. Egy vagy két nap múlva már olyan közel leszünk, hogy az igazságnak feltétlenül ki kell derülnie. És mi lesz, ha a Föld valóban radioaktív?

– Akkor el kell fogadnia a tényt.

– De... nem is tudom, hogy fogalmazzam meg, vagy hogyan fejezzem ki pszichológiai műszóval. Mi lesz, ha az agyában...

Bliss várt, majd elfintorodott, s azt kérdezte:

– Kiolvad egy biztosíték?

– Igen. Ha kiolvad egy biztosíték. Nem tudsz tenni valamit, hogy megerősítsd? Hogy úgy mondjam, szinten tartsd, és irányítsd?

– Nem, Pel. Nem hiszem, hogy ilyen törékeny lenne, és Gaia szilárdan eltökélte, hogy nem nyúl az elméjéhez.

– Csakhogy most éppen erről van szó. Arról a szokatlan képességéről, hogy általában igaza van, vagy nevezd, aminek akarod. A megrázkódtatás, hogy éppen a siker kapujában válhat semmivé a terve, ha az agyát nem is, de "az igazság meglátásának" ezt a ritka képességét igenis elpusztíthatja benne. És mert ilyen ritka tüneményről van szó, nem lehet, hogy épp ezért nagyon törékeny is?

Bliss elgondolkodott. Aztán vállat vont.

– Jól van. Majd igyekszem rajta tartani a szemem.

92.

A következő harminchat órában Trevize alig-alig vett tudomást arról, hogy Bliss – s kevésbé ugyan, de Pelorat is – szüntelenül a sarkában van. Az ilyesmi persze nem volt teljesen szokatlan egy ilyen zárt hajón, és a feje is más dolgokkal volt tele.

De most, ahogy a számítógépnél ült, észrevette, hogy ott állnak mindketten az ajtóban. Üres tekintettel nézett föl rájuk.

– Nos? – kérdezte szokatlanul nyugodt hangon.

Pelorat meglehetősen ügyefogyottan válaszolta:

– Hogy érzi magát, Golan?

– Kérdezze meg Blisst – felelte Trevize. – Minden erejével engem figyel már órák óta. Nyilván szemügyre vette az agyam minden zegét-zugát. Nem így van, Bliss?

– Nem, nem így van – válaszolta Bliss higgadtan. – De ha szükségét érzi, hogy segítsek, megpróbálhatom. Akarja, hogy segítsek?

– Nem, miért akarnám? Hagyjanak magamra. Mindketten.

– Kérem, mondja el, mi történik – szólt Pelorat.

– Találgasson!

– Arról van szó, hogy a Föld...

– Igen, arról. Tökéletesen igaz, amit mindenki állított. – A megfigyelőernyőre mutatott, melyen a Föld az éjszakai oldalát mutatta, és eltakarta a napot. Tömör fekete körként lebegett a csillagos égbolton, körvonalát egyetlen narancsszínű görbület rajzolta ki.

– Az a narancsszín a radioaktivitás? – tudakolta Pelorat.

– Nem. Az csak a légkör által megtört napfény. Ha a légkör nem volna ennyire felhős, tömör narancsszínű körnek látnánk. A radioaktivitás nem látható. A légkör elnyeli a különféle sugárzásokat, még a gamma-sugarakat is; az elnyelt sugarak azonban létrehoznak másodlagos sugárzásokat, s noha azok gyengék, a számítógép észleli őket. Szemmel ezek is láthatatlanok, de a számítógép látható fénykvantummá tudja átalakítani a sugárzás minden részecskéjét vagy hullámát, amely eljut hozzá, és ezáltal hamis színbe vonja a Földet. Nézzék.

– És a fekete kör halványvörös foltokkal izzó kék körré változott.

– Mekkora ott a radioaktivitás? – kérdezte Bliss fojtott hangon. – Eléri azt a szintet, amelyen emberi élet már nem létezhet?

– Semmiféle élet – válaszolta Trevize. – A bolygó lakhatatlan. Az utolsó baktérium, az utolsó vírus is régen elpusztult már.

– Leszállhatunk rajta? – kérdezősködött tovább Pelorat. – Úgy értem, űrruhában.

– Pár órára... mielőtt végzetes sugárfertőzést szenvednénk.

– Hát akkor mit teszünk, Golan?

– Tenni? – Trevize ugyanazzal a kifejezéstelen tekintettel nézett Peloratra. – Tudja, mit tennék a legszívesebben? Visszavinném magát és Blisst – és persze a gyereket – a Gaiára, és örökre ott is hagynám magukat. Aztán irány a Terminus, ahol visszaadnám a hajót. Utána leköszönnék a Tanácsban, ami nyilván felettébb boldoggá tenné Branno polgármestert. Éldegélnék a nyugdíjamból, és sorsára hagynám a galaxist. Nem törődnék a Seldon-tervvel, sem az Alapítvánnyal, sem a Második Alapítvánnyal, sem Gaiával. Válassza meg a galaxis, milyen útra tér. Az én életemben még kitart, azzal meg minek törődjem, hogy mi lesz utána?

– Ezt nem gondolhatja komolyan, Golan – mondta Pelorat izgatottan.

Trevize egy ideig csak nézett rá, aztán nagyot sóhajtott.

– Nem, nem gondolom, de milyen jó lenne, ha pontosan úgy tehetnék, ahogy most elmondtam magának!

– Ne is gondoljon rá. Ezzel szemben mit fog csinálni?

– Továbbra is Föld körüli pályán tartom a hajót, pihenek, megpróbálom összeszedni magam, és kigondolom a következő lépést. Miközben jól tudom, hogy...

– Igen?

– És ekkor Trevize kifakadt:

– Mi lehet a következő lépés? Mit kereshetek még? És egyáltalán: mit találhatok még?

20 - A szomszéd világ

93.

Négy egymást követő étkezés múlt el úgy, hogy Pelorat és Bliss csak az asztalnál látta Trevize-t, aki minden idejét vagy a vezérlőfülkében, vagy a hálószobájában töltötte. Evés közben hallgatott; összeszorította a száját, és csak nagyon keveset evett.

De a negyedik étkezéskor Pelorat úgy látta, mintha Trevize viselkedéséből tünedezni kezdene a szokatlan zordság. Ekkor kétszer megköszörülte a torkát, mint aki mondani akar valamit – de aztán mégis visszavonult.

Végül Trevize fölnézett rá, és megszólalt:

– Nos?

– Gondol... gondolkozott rajta, Golan?

– Miért kérdezi?

– Mintha nem volna olyan lehangolt.

– Nem vagyok kevésbé lehangolt, de valóban gondolkoztam. Keményen.

– Megtudhatnánk, mire jutott? – kérdezte Pelorat.

Trevize gyors pillantást vetett Blissre. A lány mereven nézte a tányérját, és olyan eltökélten hallgatott, mintha tudná, hogy ebben a kényes pillanatban Pelorat hamarabb fog boldogulni, mint ő.

– Maga is kíváncsi, Bliss? – kérdezte Trevize.

A lány csak egy másodpercre emelte föl a szemét.

– Igen. Hogyne.

Fallom rosszkedvűen rugdosta az asztal lábát, és azt kérdezte:

– Megtaláltuk a Földet?

Bliss megszorította a gyerek vállát. Trevize ügyet sem vetett rá.

– Egyetlen alapvető tényből kell kiindulnunk – kezdte Trevize – minden információt, amely a Földre vonatkozik, eltüntettek a különböző világokon. Ez a tény egy elkerülhetetlen következtetés levonására kényszerített bennünket: a Földön rejtegetnek valamit. Csakhogy a puszta megfigyelés alapján bebizonyosodott, hogy a Föld halálos mértékben radioaktív, tehát bármi, ami rajta lehet, automatikusan el van rejtve. Nem szállhat le rajta senki, és ebből a távolságból, a magnetoszféra külső pereméhez közeledve, az égvilágon semmit sem találhatunk – márpedig ennél jobban nem merném megközelíteni a bolygót.

– Egészen biztos ebben? – kérdezte Bliss halkan.

– Minden időmet a számítógéppel töltöttem, és a lehetőségekhez képest minden szempontból elemeztük a Földet. Nincs semmi. De többet mondok: érzem, hogy nincs semmi. Akkor hát miért tüntették el az összes adatot? Bármit rejtettek is el, biztos, hogy most még jobban rejtegetik, mint ahogy el tudjuk képzelni, és nem szükségszerű, hogy ezt az aranyrögöt emberi lény próbálja még kívánatosabbá tenni.

– Lehetséges – vette át a szót Pelorat –, hogy amikor a Föld még nem volt olyan súlyosan radioaktív, hogy eleve elriassza a látogatókat, valóban volt rajta valami rejtegetnivaló. Akkoriban a földiek félhettek, hogy idejön valaki, és megtalálja azt a valamit. Talán akkoriban próbált a Föld minden rá vonatkozó információt eltüntetni, és mi most annak a kritikus időszaknak a még élő emlékével állunk szemben.

– Nem, nem hinném – ellenkezett Trevize. – Az információ eltávolítása a trantori Könyvtárból nagyon is friss keletűnek látszik. Igazam van? – fordult váratlanul Blisshez.

– Én/mi/Gaia ennyit tudtunk kideríteni a második alapítványi Gendibal zavart elméjéből, amikor ő, maga és én találkoztunk a Terminus polgármesterével – válaszolta Bliss egykedvűen.

– Vagyis bármit kellett is elrejteni akkor, amikor fennállt a veszély, hogy megtalálják, azt rejtegetni kell most is; és bár a Föld radioaktív lett, most is ugyanúgy fennáll a veszély, hogy megtalálhatják – szögezte le Trevize.

– Hogy lehet ez? – kérdezte Pelorat idegesen.

– Gondolkozzék – válaszolta Trevize. – És ha az, ami a Földön volt, már nincs ott, mert elvitték, amikor a sugárzás komolyabb méreteket öltött? És ha mi megtaláljuk a Földet, nem képzelhető el, hogy arra is rájövünk, hová vihették el róla a titkot? Ha így áll a helyzet, akkor a Föld hollétét továbbra is titokban kell tartani.

– Mert ha nem találjuk meg a Földet, Bliss azt mondta, visszaviszel engem Jembyhez – csipogta közbe megint Fallom.

Trevize a gyerek felé fordult, és rámeredt, mire Bliss halkan megszólalt:

– Azt mondtam, Fallom, talán. Majd később megbeszéljük. És most menj a szobádba, olvass, vagy játssz az oboán, vagy csinálj bármit, amihez kedved van. Menj szépen, menj...

Fallom durcás képpel hagyta őket magukra az asztalnál.

– De hát hogy mondhat ilyet, Golan? – kérdezte Pelorat. – Tessék. Megtaláltuk a Földet. És most ki tudjuk következtetni, hol van az az isten tudja, micsoda, ha nincs a Földön.

Beletelt egy percbe, mire Trevize lerázta magáról a Fallom keltette rosszkedvet. Akkor megszólalt:

– Miért ne? Képzeljük el, hogy a földkéreg radioaktív sugárzása mind vészesebbé válik. A népesség állandóan csökken a tömeges elhalálozás és kivándorlás következtében, és a titok, bármi legyen is az, egyre nagyobb veszélyben forog. Ki maradjon ott, hogy megvédelmezze? A végén így is, úgy is el kell vinni egy másik világra, különben – a ki tudja, milyen – haszna elvész a Föld számára. Gyanítom, hogy vonakodtak elszállítani, és valószínűleg az utolsó percig halogatták. Na most, Janov, emlékezzék csak vissza arra az öregemberre az Új Földön, aki telebeszélte a fejét a Föld történetének általa ismert változatával.

– Monoleera gondol?

– Igen. Őrá. Amikor a világuk megalapításáról beszélt, nem azt mondta, hogy odatelepítették a Föld lakóinak maradékát?

– Arra gondol, öreg cimbora, hogy amit keresünk, az most az Új Földön van? Hogy az utolsó elmenekülő földlakók oda vitték magukkal?

– Miért ne történhetett volna így? – felelt a kérdésre kérdéssel Trevize. – Ha meggondoljuk, az Új Földet sem ismerhetik jobban a galaxisban, mint magát a Földet, és a lakói igencsak ügyelnek rá, hogy távol tartsák a külvilágaikat.

– De hát ott voltunk – vetette ellene Bliss. – Nem találtunk semmit.

– Nem is kerestünk semmit a Föld hollétén kívül.

– De hiszen mi egy magas műszaki színvonalat képviselő valamit keresünk – szólt közbe zavartan Pelorat. – Olyasmit, ami el tudja csenni az adatokat magának a Második Alapítványnak az orra előtt, sőt – bocsáss meg érte, Bliss – még Gaia orra előtt is. Lehet, hogy az Új Föld lakói szabályozni tudják a saját kis világuk időjárását, és bizonyos, a saját céljaiknak megfelelő biotechnológiai módszerekkel is rendelkeznek, de azt magának is el kell ismernie, hogy a technológiai színvonaluk, mindent összevéve is, meglehetősen alacsony.

– Egyetértek Pellel – bólogatott Bliss.

– Nagyon kevésre alapozzuk ezt a véleményünket – mondta Trevize. – Nem találkoztunk például a halászbárkákon lévő férfiakkal. Nem láttuk a sziget többi részét, csak azt a kis területet, ahol földet értünk. Mit találhattunk volna, ha alaposabban szétnézünk? Még azt a fluoreszkáló fényt sem ismertük fel, amíg nem láttuk működés közben, és ha úgy látszott is, hogy a műszaki fejlettség alacsony szintű, mondom, ha úgy látszott...

– Gondolja? – kérdezte Bliss minden meggyőződés nélkül.

– Akár ez is hozzájárulhatott az igazság elleplezéséhez.

– Lehetetlen – jelentette ki Bliss.

– Lehetetlen? Épp maga mondta még a Gaián, hogy a Trantor széles értelemben vett civilizációja szándékosan alacsony technikai szintre volt szorítva, hogy így rejtsék el a második alapítványbeliek kicsiny magját. Miért ne alkalmazhatták volna ugyanezt a stratégiát az Új Földön?

– Azt javasolja tehát, hogy térjünk vissza az Új Földre, és nézzünk szembe ismét a fertőzéssel – ezúttal a működőképessé tett vírussal? A nemi érintkezés kétségtelenül nagyon kellemes módja a megfertőződésnek, de nem biztos, hogy az egyetlen.

Trevize vállat vont.

– Nem kívánok különösebben visszatérni az Új Földre, de lehet, hogy kénytelenek leszünk rá.

– Lehet?

– Lehet! Tulajdonképpen van más lehetőség is.

– Mi lenne az?

– Az Új Föld az emberek által Alphának nevezett csillag körül kering. De az Alpha egy kettős rendszer tagja. Nem képzelhető el, hogy a társa körül is kering egy lakható bolygó?

– Szerintem az a csillag túl gyenge – rázta meg a fejét Bliss. – Csak negyedannyira fényes, mint az Alpha.

– Gyenge, de nem túlságosan. Ha akad bolygó elég közel a csillaghoz, az már megtenné.

– Mond valamit a számítógép arról, hogy van-e egyáltalán bolygója a társnak? – érdeklődött Pelorat.

– Ezt már megnéztem – jelentette be zord mosollyal Trevize. – Öt közepes méretű bolygója van. Gázóriás nincs közöttük.

– És az öt között van lakható is?

– A számítógép semmilyen más adatot nem tudott róluk, csak a számukat, valamint azt, hogy nem nagyméretűek.

– Ó! – mondta Pelorat csüggedten.

– Ez még egyáltalán nem ok a csalódottságra – folytatta Trevize. – Az űrlakók egyetlen világát sem lehet megtalálni a számítógépben. Magáról az Alpháról is minimális információt tárol. Ezek a dolgok szándékosan vannak titokban tartva, és ilyenformán majdhogynem jó jelnek számít, hogy az Alpha társáról szinte semmit sem tudunk.

– Ezek szerint – vonta le a gyakorlatias következtetést Bliss – maga azt forgatja a fejében, hogy ellátogat a társra, és ha ott nem jár eredménnyel, akkor visszatér magára az Alphára.

– Igen. De ezúttal felkészülünk, mielőtt leszállunk az Új Föld szigetére. Földet érés előtt aprólékos gonddal feltárjuk az egész szigetet, és remélem, Bliss, használni fogja mentális képességeit, hogy elárnyékolja...

De ebben a pillanatban a Távoli Csillag enyhén megbillent, mintha csuklott volna egyet, mire Trevize félig dühösen, félig megrökönyödve felkiáltott:

– Ki van a vezérlőfülkében?!

De alighogy kimondta, már nagyon is tudta, ki van ott.

94.

A számítógép vezérlőpultjánál ülő Fallom számára teljesen megszűnt a külvilág. Apró keze hosszú ujjait szét kellett feszítenie, hogy jól illeszkedjenek az asztallap halványan fénylő kézformáiba. A keze mintha belesüllyedt volna az asztal anyagába, holott pontosan érezte, hogy merev, síkos anyag.

Olyan sokszor látta már, miként teszi oda Trevize a kezét, és mintha ennél többet nem is csinált volna, pedig Fallom nagyon jól tudta, hogy Trevize ilyenkor irányítja a hajót.

Olykor azt is látta, hogy Trevize behunyja a szemét, ezért most ő is így tett. Egy-két perc elteltével olyan érzés fogta el, mintha halk, távoli hangot hallana messziről, de valahogy mégis a saját fejéből és (ezt csak sejtette) a transzduktorlebenyein keresztül. Azok még fontosabbak voltak, mint a keze. Feszülten figyelt, hogy megértse a hangot.

– Utasítás, mondta a hang szinte könyörögve. Mik az utasításaid?

Fallom nem szólt semmit. Sohasem látta, hogy Trevize mondott volna valamit a számítógépnek – de azt tudta, mit szeretne ő a legeslegjobban. Visszamenni a Solariára, az udvarház kényelmes térségébe, Jembyhez... Jembyhez... Jembyhez...

Oda akart menni, és ahogy kigondolta a szeretett világ nevét, el is képzelte, hogy megjelenik a megfigyelőernyőn, ahogy látott ott más világokat is, melyekre nem vágyott. Kinyitotta a szemét, és rámeredt a megfigyelőernyőre, erősen akarva, hogy egy másik világ jelenjék meg rajta, ne a gyűlölt Föld... aztán csak bámulta a képet, s azt képzelte, hogy a Solariát látja. Gyűlölte az üres galaxist, amelyet akarata ellenére mutattak meg neki. Könnyek lepték el a szemét, és a hajó megremegett.

Ekkor hangos lépteket hallott a folyosó felől, és amikor kinyitotta a szemét, Trevize eltorzult arca töltötte be a látómezejét, eltakarva előle a megfigyelőernyőt, s rajta mindazt, amire annyira vágyott. Kiabált is valamit, de ő nem figyelt rá. Ez az ember ölte meg Bandert, s vitte el őt a Solariáról, ez nem engedi, hogy visszamenjen, mert csak a Földre gondol, és ő most nem fog figyelni rá.

Visszaviszi a hajót a Solariára, és ez az eltökéltsége olyan erős volt, hogy a hajó ismét beleremegett.

95.

Bliss vadul belecsimpaszkodott Trevize karjába.

– Ne! Ne!

Erőnek erejével tartotta vissza, miközben Pelorat tanácstalanul, dermedten állt a háttérben.

– Vedd le a kezed a számítógépről! – üvöltötte Trevize. – Bliss, ne álljon az utamba! Ne kelljen erőszakoskodnom magával!

Bliss szinte kimerülten kérlelte:

– Ne adjon példát az erőszakra a gyereknek. Akkor magát kellene bántanom – minden utasítás ellenére.

Trevize szeme vadul villant Fallomról Blissre.

– Akkor vigye el onnan, Bliss! De azonnal! – kiáltotta.

– Bliss meglepő erővel tolta félre. (Gaiából meríthette az erőt hozzá, jutott eszébe később Trevize-nek.)

– Fallom – mondta –, emeld föl a kezed.

– Nem! – rikoltotta Fallom. – Vissza akarom vinni a hajót a Solariára! Azt akarom, hogy oda menjen! Oda! – intett a fejével a megfigyelőernyő felé, nehogy akár csak az egyik kezét is föl kelljen emelnie az asztalról.

De Bliss megfogta a vállát, és ahogy a keze Fallom testéhez ért, a gyerek remegni kezdett. Bliss hangja ellágyult.

– És most, Fallom, mondd meg a számítógépnek, hogy térjen vissza eredeti helyzetébe, aztán gyere velem. Gyere szépen velem. – Keze egyfolytában cirógatta a gyereket, aki zokogva roskadt össze.

A keze fölemelkedett az asztalról, és Bliss a hóna alá nyúlt, hogy fölemelje. Maga felé fordította, szorosan a mellére ölelte, és hagyta, hogy a gyerek szívet tépő zokogása ott csillapodjék le.

– Lépjen félre az útból, Trevize, s amíg elhaladunk maga mellett, egy ujjal se merjen hozzánk érni! – szólt Bliss Trevize-hez, aki megnémulva állt az ajtóban, s e felszólításra azonnal félrehúzódott.

Bliss megállt egy pillanatra, és halkan odaszólt neki:

– Bele kellett nyúlnom az agyába. Ha bármi kárt okoztam benne, nem egykönnyen bocsátom meg magának.

Trevize-ben rögtön készen állt a válasz, hogy az ő feje Fallom agyának egyetlen köbmilliméternyi vákuumáért sem fáj annyira, mint a számítógépért. De Gaia egyetlen pillantása elég volt (mert nyilván nem pusztán Bliss komoly tekintete keltette föl benne egy pillanatra a jeges rémületet), hogy csendben maradjon.

Miután Bliss és Fallom eltűntek a szobájukban, még jó ideig némán és mozdulatlanul állt ott. Tulajdonképpen egészen addig, míg Pelorat meg nem szólalt csendesen:

– Golan, jól érzi magát? Nem bántotta, ugye?

Erre már erőteljesen megrázta a fejét, mintha valami kínzó bénultságot akarna lerázni magáról.

– Jól vagyok. A kérdés valójában az, hogy jól van-e ez. – Leült a számítógép pultjához, s kezét megpihentette ott, ahol nemrég még Fallom keze feküdt.

– Nos? – kérdezte aggódva Pelorat. Trevize vállat vont.

– Mintha normálisan válaszolna. Lehet, hogy később találok benne hibát, de most nem észlelek semmit. – Aztán valamivel dühösebben folytatta: – Akármilyen kézzel nem működhet olyan hatásosan, mint velem, de ennek a hermafroditának nemcsak a keze számít. A transzduktorlebenyei voltak, erre mérget vennék...

– De mitől rázkódott meg a hajó? Ilyesmit nem csinálhatna, nem így van?

– De. Ez egy gravitikus hajó, rá nem hathatnak az efféle tehetetlenségi tényezők. De ez a szörnylány... – Elhallgatott, újra elfogta a düh.

– Hát akkor?

– Az a gyanúm, hogy egyszerre két, egymásnak ellentmondó utasítást adott a számítógépnek, méghozzá mindkettőt olyan erővel, hogy a gép nem tehetett mást, megpróbált egyszerre engedelmeskedni mindkét parancsnak. S miközben megkísérelte a lehetetlent, átmenetileg le kellett mondania a hajó tehetetlenségi erőtől mentes állapotáról. Legalábbis én úgy képzelem, hogy ez történt.

És akkor váratlanul kisimult az arca.

– Az ötlet jó, mert eszembe juttatja, mennyi zagyvaságot beszéltem össze az Alpha Centauriról és a társáról. Most már tudom, hová vitte a Föld a titkát.

96.

Pelorat elbámult, aztán úgy tett, mintha nem hallotta volna az utolsó megjegyzést, s az arcán megjelent a korábbi tanácstalanság.

– Hogyan kérhetett Fallom két, önmagának ellentmondó dolgot?

– Nos, azt mondta, vissza akarja vinni a hajót a Solariára.

– Igen. Persze hogy ezt mondta.

– De mit nézett ő Solariának? Az űrből nem képes fölismerni a Solariát. Nem is látta az űrből, hiszen aludt, amikor nagy sietve elhagytuk a bolygót. És bármennyit olvasott is össze a maga könyvtárában, s bármennyit mesélt is neki Bliss, szerintem igazából nem tudta felfogni, a valóságban mit jelent a száz- és százmilliárd csillagból, a sokmilliónyi lakott világból álló galaxis. A föld alatt nőtt fel, egymagában, ezért csak a fogalmak szintjén értette meg, hogy különböző világok léteznek... de mennyi? Kettő? Három? Négy? Ő minden világban, amit meglát, a Solariát sejti, és ez a vágya olyan erős, hogy számára az adott világ valóban a Solaria lesz. És miután feltételezem, hogy Bliss azzal a célzással próbálta megnyugtatni, hogy amennyiben nem találjuk meg a Földet, visszavisszük őt a Solariára, talán még azt is kifundálta magában, hogy a Solaria ezek szerint közel lehet a Földhöz.

– De hát hogy mondhat ilyet, Golan? Honnan veszi ezt az egészet?

– Ő maga mondta, Janov, amikor rajtakaptuk. Azt kiabálta, hogy vissza akar menni a Solariára, "oda... oda", mutogatott a fejével a megfigyelőernyőre. És mi volt a megfigyelőernyőn? A Föld szatellitája. Amikor vacsora előtt magára hagytam a gépet, még nem volt rajta – csak a Föld volt ott. De Fallom lelki szemei előtt nyilván a szatellita képe jelent meg, miközben a Solariát kérte – a számítógépnek pedig válaszul nyilván a szatellitára kellett ráállnia. Higgyen, nekem, Janov, tudom, hogyan működik ez a gép. Ki ismerné nálam jobban?

Pelorat ránézett a megfigyelőernyőn látható széles fénysarlóra, és elgondolkodva mondta:

– "Holdnak" nevezték legalább egy földi nyelven, egy másikon meg "Lunának". Talán sok egyéb néven is... Képzelje el, drága barátom, micsoda zűrzavar lehetett egy ilyen soknyelvű világon, micsoda félreértések, micsoda bonyodalmak, micsoda...

– Hold? – tűnődött fennhangon Trevize. – Elég egyszerűnek hangzik. Aztán az is eszembe jut, hogy a gyerek talán ösztönösen a Távoli Csillag energiaforrására állítva a transzduktorlebenyeit próbálta kimozdítani a hajót, s ez is hozzájárulhatott a pillanatnyi tehetetlenségi zűrzavarhoz. De mindez egyáltalán nem számít, Janov. Csak az számít, hogy a történtek következtében ez a Hold – igen, tetszik nekem ez a név – megjelent a képernyőn, méghozzá felnagyítva, s lám, ott van most is. Csak elnézem, és töprengek rajta.

– Min töpreng, Golan?

– A méretén. Mi rendszerint ügyet sem vetünk a szatellitákra, Janov. Lényegtelen apróságok, ha léteznek egyáltalán, De ez más. Ez maga is egy világ. Az átmérője körülbelül háromezer-ötszáz kilométer.

– Egy világ? Világnak azért mégsem nevezheti. Nem lehet lakható. Még a háromezer-ötszáz kilométeres átmérő is túlságosan kicsi. Nincs légköre. Ezt még ránézésre is meg tudom állapítani. Nincsenek felhői. Túlságosan éles kört ír le a térben, és ilyen a belső görbület is, amely elválasztja a világos és a sötét féltekét.

Trevize bólintott.

– Lassan vérbeli űrutazó lesz, Janov. Igaza van. Nincs levegője. Nincs vize. Ám ez csak azt jelenti, hogy a Hold védtelen felszíne nem lakható. De mi van a felszín alatt?

– A felszín alatt? – hökkent meg Pelorat.

– Igen. A felszín alatt. Miért ne? A Föld városai a felszín alá húzódtak, ezt maga mondta. Tudjuk, hogy a Trantor is föld alatti világ volt. A Comporellon fővárosának nagy része a föld alatt van. A solariai udvarházak szinte teljes egészében felszín alattiak. Ez a gyakorlat általánosan elterjedt.

– De Golan, ezekben az esetekben az emberek kivétel nélkül lakható bolygókon éltek! A felszín is lakható volt, légkörrel és óceánnal. Lehet élni a föld alatt, ha a felszín nem lakható?

– Gondolkozzék már, Janov! Mi hol élünk most? A Távoli Csillag is egy kicsiny világ, amelynek a felszíne nem lakható. Odakint nincs se levegő, se víz. Mi idebent mégis tökéletes kényelemben élünk. A galaxisban végtelen változatosságban találhatók űrállomások és űrbeli telepek, nem beszélve az űrhajókról, és ezek mind lakhatatlanok, kivéve a belsejüket. Tekintse a Holdat egy gigantikus űrhajónak.

– Legénységgel a belsejében?

– Igen. Emberek millióival, már amennyire tudjuk... és növényekkel és állatokkal és fejlett technológiával. Mondja, Janov, nem hangzik ez ésszerűen? Ha a Föld utolsó napjaiban képes volt rá, hogy a telepesek egy csapatát az Alpha Centauri körül keringő egyik bolygóra küldje, és ha megkísérelhették – valószínűleg birodalmi segítséggel –, hogy azt lakhatóvá tegyék, az óceánjait megtermékenyítsék, szárazföldet építsenek oda, ahol addig nem volt, akkor nem küldhetett csapatot a saját szatellitájára is, és nem tehette lakhatóvá annak belsejét?

– De igen, azt hiszem – felelte Pelorat tétován.

– Meg kellett tenniük. Ha van valami rejtegetnivalójuk, miért küldték volna egyparszeknyi távolságra, ha egyszer egy olyan világon is eldughatták, amely kevesebb mint százmilliószorta közelebb van hozzájuk, mint az Alpha? A Hold még lélektanilag is jobb rejtekhelynek számít, mert az élettel kapcsolatban senki sem gondol egy szatellitára. Mint ahogy nekem sem jutott eszembe. Hiába volt itt az orrom előtt, a gondolataim egyre csak az Alphán jártak. Ha Fallom nem fedezi föl... – A szája megfeszült, megrázta a fejét. – Azt hiszem, ezt kénytelen leszek az ő érdemének betudni. Ha nem teszem, Bliss fogja megtenni helyettem.

– De nézze, öregem, ha rejtegetnek is valamit a Hold felszíne alatt, hogyan fogjuk azt megtalálni? – akadékoskodott Pelorat. – A felszín sok millió négyzetkilométernyi lehet...

– Nagyjából negyvenmillió.

– És majd át kell vizsgálnunk az egészet, holott azt sem tudjuk, mit keresünk? Egy nyílást talán? Valamiféle légzsilipet?

– Ha így vesszük, akkor valóban nagy fába vágjuk a fejszénket, de mi nemcsak holmi tárgyakat keresünk, hanem életet – magyarázta Trevize. – Méghozzá értelmes életet. És itt van velünk Bliss, akinek különös tehetsége van, hogy észlelje az értelem jeleit, nem igaz?

97.

Bliss vádlón nézett Trevize-re.

– Nagy nehezen sikerült elaltatnom. Soha még ilyen nehéz dolgom nem volt. Szabályosan megvadult. Szerencsére, azt hiszem, nem okoztam kárt benne.

Trevize ridegen válaszolt:

– Megpróbálhatná megszabadítani a rögeszméjétől, már ami Jembyt illeti, mert eszem ágában sincs még egyszer visszatérni a Solariára.

– Csak úgy egyszerűen szabadítsam meg a rögeszméjétől, igaz? Mit tud maga az ilyen dolgokról, Trevize? Még sohasem érzékelt egyetlen elmét sem. A leghalványabb fogalma sincs a bonyolultságáról. Ha valamit is tudna róla, nem javasolná úgy, hogy szabadítsam meg a rögeszméjétől, mintha csak lekvárt kellene kikanalaznom egy köcsögből.

– Hát akkor legalább gyengítse le.

– Legyengíthetem valamelyest, ha előtte egy hónapig gondosan legombolyítottam.

– Hogy érti azt, hogy legombolyította?

– Ezt nem lehet elmagyarázni olyasvalakinek, aki nem tudja.

– Akkor hát mit fog csinálni a gyerekkel?

– Még nem tudom. Nagyon meg kell fontolnom.

– Akkor viszont hadd mondjam el én, hogy mit fogunk csinálni a hajóval – mondta Trevize.

– Tudom, mit fog csinálni vele. Visszaviszi az Új Földre, és tesz egy újabb kísérletet a bájos kis Hirokóval, ha megígéri, hogy ezúttal nem fertőzi meg magát.

Trevize uralkodott az arcvonásain.

– Ami azt illeti, nem – válaszolta. – Meggondoltam magam. A Holdra megyünk. Janov szerint így hívják a szatellitát.

– A szatellitára? Mert ez a legközelebbi, kéznél lévő világ? Erre nem gondoltam.

– Én sem. Mint ahogy más sem gondolt volna rá. Sehol a galaxisban nincs említésre érdemes szatellita, ez azonban, lévén ilyen hatalmas, egyedülálló eset. Ráadásul létezését a Föld anonimitása rejti. Aki nem találja meg a Földet, nem találja meg a Holdat sem.

– Lakható?

– A felszínen nem, de nem radioaktív – tehát nem teljesen lakhatatlan. Lehet rajta élet – még nyüzsgő élet is – a föld alatt. És természetesen maga majd meg is tudja ezt állapítani, ha elég közel jutunk hozzá.

– Megpróbálom – vonta fel a vállát Bliss. – De tulajdonképpen hogy jutott eszébe ilyen váratlanul, hogy a szatellitával próbálkozzék?

– Fallom kísérletezett ilyesmivel, amikor a vezérlőpultnál ült – válaszolta Trevize csendesen.

Bliss hallgatott, mintha további magyarázatra várna, aztán újra megrántotta a vállát.

– Akármi történt is, nem hiszem, hogy feltámadt volna ez a sugallata, ha az ösztönére hallgatva megöli őt.

– Nem állt szándékomban megölni őt, Bliss.

– Rendben van – intett a kezével Bliss. – Legyen. Most tehát a Hold felé indulunk?

– Igen. Óvatosságból nem megyek túl gyorsan, de ha minden rendben lesz, harminc órán belül odaérünk.

98.

Pusztaság volt az egész Hold. Trevize figyelte, hogyan fordul el alattuk a nappali félteke. Monoton látványt nyújtottak a krátergyűrűk, a hegyes vidékek és a napfényben feketéllő árnyékok. Észlelte a talaj színének finom változásait és a tágasabb síkságokat itt-ott megtörő apróbb krátereket is.

Ahogy az éjszakai oldal felé közeledtek, az árnyékok megnyúltak, s végül teljesen összeolvadtak. Mögöttük még egyszer fölragyogtak a csúcsok, kövér csillagokként szégyenítve meg az égen lakozó testvéreiket, majd eltűntek, s a tájat már csak az égen függő Föld, ez a hatalmas, félgömbnél valamivel nagyobb, kékesfehér égitest halvány fénye világította meg. A hajó végül lekörözte a Földet is, amely lebukott a látóhatár mögött: sötétség borult az alattuk elterülő tájra, fölöttük pedig a csillagok felhője tündökölt, mely a Terminus csillagtalan világán felnőtt Trevize számára mindig is megszokhatatlan csoda maradt.

Aztán új csillagok jelentek meg elöl: egy, kettő, aztán újabbak, s addig növekedtek, vastagodtak, míg végül összeolvadtak egymással. És máris átlépték a terminátort, mely kitárta előttük a nappali féltekét. Pokoli ragyogással emelkedett föl előttük a Nap; a megfigyelőernyő azonnal elfordult róla, és polarizálta az alanti táj éles fényét.

Trevize már tudta, hasztalan reménykednek, hogy a lakott mélybe vezető bejáratra bukkannak (ha van ilyen egyáltalán), csak szemügyre kellett vennie ezt a hatalmas világot.

Bliss felé fordult, aki ott ült mellette. A lány nem nézett a megfigyelőernyőre, sőt a szemét is lehunyta. Nem is annyira ült a székében, inkább bele volt roskadva. Trevize már-már arra gondolt, talán el is aludt, ezért csak halkan kérdezte:

– Észlel valami mást is?

Bliss alig észrevehetően megrázta a fejét.

– Nem – suttogta. – Csak azt a gyenge rezdülést éreztem. Vissza kellene vinnie oda. Emlékszik még, melyik terület volt?

– A számítógép emlékszik rá.

Olyan volt, mintha ráálltak volna a célra, s némi kilengések után végre sikerült volna szilárdan megtartaniuk. A kérdéses terület mélyen az éjszakai félteke belsejében volt, és – ámbár a Föld halványan fénylett az égbolt alján, és kísértetiesen hamuszürkére festette a felszín fekete árnyai közti részeket – semmit sem lehetett látni, hiába oltották el a vezérlőfülke világítását.

Pelorat állt meg aggodalmasan az ajtóban.

– Találtunk valamit? – kérdezte fojtott suttogással.

Trevize csendet parancsolóan emelte föl a kezét. Blisst figyelte. Tudta, még napokba telik, mire a napfény visszatér a Holdnak erre a részére, de azt is tudta, hogy amit Bliss érezni próbál, annak nincs köze semmiféle fényhez.

– Itt van – mondta a lány.

– Biztos benne?

– Igen.

– És ez az egyetlen hely?

– Az egyetlen, amit érzékeltem. Bejártuk már a felszín minden egyes pontját?

– Tekintélyes részét bejártuk már.

– Nos, akkor ezen a tekintélyes részen ez minden, amit észleltem. Most felerősödött, mintha az is észlelne bennünket, és nem érzem veszélyesnek. Az érzés, amelyet észlelek, barátságos.

– Biztos benne?

– Ez az érzés jut el hozzám.

– Lehet, hogy szándékosan meghamisítja? – kérdezte Pelorat.

– Megnyugtathatlak, a hamisságot megérezném – jelentette ki Bliss egy árnyalatnyi fensőbbséggel a hangjában.

Trevize dünnyögött valamit a túlzott önbizalomról, aztán fennhangon így szólt:

– Remélem, értelmes elmét észlel.

– Méghozzá magasrendűen értelmes elmét. Csak éppen... – És ekkor furcsán elváltozott a hangja.

– Csak éppen?

– Csitt! Ne zavarjon. Hadd összpontosítsak. – Még mondott egy szót, de azt már csak az ajka mozgásáról lehetett látni.

Amikor újra megszólalt, a hangja valami ujjongó meglepetésről árulkodott:

– Nem emberi.

– Nem emberi – ismételte Trevize megrökönyödve. – Már megint robotokkal kell találkoznunk? Mint a Solarián?

– Nem – mosolygott Bliss. – Robotszerűnek sem mondható.

– Vagy az egyiknek, vagy a másiknak kell lennie.

– Egyik sem. – Bliss már kuncogott. – Nem ember, de nem is robot, abban az értelemben, ahogy eddig megismertem őket.

– Szívesen megnézném – bólogatott lelkesen Pelorat örömtől ragyogó arccal. – Izgalmas lenne. Valami új.

– Valami új – mormolta Trevize váratlan jókedvre derülve. És egy hirtelen fellobbanó ösztönös megérzés mintha fényt gyújtott volna az agyában.

99.

Szinte mámoros örömben ereszkedtek le a Hold felszínére. Még Fallom is csatlakozott hozzájuk, és mintha valóban a Solariára térne vissza, gyerekes féktelenséggel adta át magát a majdhogynem elviselhetetlen örömnek.

Trevize-ben persze megszólalt a józan ész: mégiscsak különös, hogy a Föld – vagy az, ami a Földről a Holdra kerülhetett –, amely mindent megtett, hogy a többieket távol tartsa magától, most ugyanolyan buzgalommal vonzza őket egyre közelebb. Lehet, hogy akár így, akár úgy, de egy a célja? "Ha nem tudtad távol tartani, hozd ide és pusztítsd el őket!" Hiszen a Föld titka így is, úgy is érintetlen maradna, nem?

A gondolat azonban elenyészett, s átadta helyét a túláradó örömnek, amely a Hold felszínéhez közeledve egyre magasabbra csapott. És mégis sikerült megőriznie magában a megvilágosodásnak azt a pillanatát, amely épp azelőtt lepte meg, hogy rátértek a szatellita felszínére vezető útra.

Mintha semmi kétsége nem volna afelől, hogy hová tart a hajó. Épp egy dimbes-dombos vidék fölött haladtak, és noha a számítógépnél ült, nem érezte szükségét, hogy bármit is csináljon. Mintha mindkettőjüket vezette volna valami, s hatalmába kerítette a mámorító boldogság, hogy végre levették a válláról a felelősség súlyát.

A felszínnel párhuzamosan siklottak egy sziklatömb felé, amely fenyegetően, mint valami határkő, emelkedett fel előttük, amolyan sorompóként, melyet halvány fénybe vont a földfény és a Távoli Csillag reflektora. Mintha cseppet sem izgatta volna a biztos összeütközés közeli réme, s egy pillanatig sem lepődött meg, amikor közvetlenül előttük szétnyílt a szikla, s feltárult egy kivilágított folyosó.

A hajó – látszólag a maga jószántából – egészen lelassult, és a bejárati nyíláshoz állt. Áthaladt rajta, majd amikor továbbsiklott, a nyílás bezárult mögöttük, hogy feltáruljon előttük egy újabb, amin keresztül egy gigantikus méretű csarnokba jussanak, mely olyan volt, mint egy hegy kivájt belseje.

A hajó akkor megállt, és utasai a zsiliphez rohantak. Senkinek, még Trevize-nek sem jutott eszébe, hogy ellenőrizze, belélegezhető-e odakint a levegő – hogy van-e egyáltalán odakint levegő.

Volt levegő. Kellemes és éltető. Vidáman néztek körül, mint az olyan emberek, akik valamiképpen hazaértek, és beletelt kis időbe, mire észrevették a férfit, aki udvariasan várta, hogy közelebb lépjenek hozzá.

Magas, komoly arcú férfi volt. Rövidre nyírt haja bronzvörös, az arccsontja széles, a szeme csillogó, s a ruha, amelyet viselt, mintha régi történelemkönyvek ábrái alapján készült volna. Bár külseje robusztusnak és életerősnek mutatta, érződött rajta valami fáradtság, amit a szem nem, inkább csak az ösztönök ismerhettek fel.

Elsőnek Fallom tért magához. Felsikoltott, majd kitárt karral futni kezdett az ember felé.

– Jemby! Jemby! – kiáltozta elcsukló hangon.

Szinte nekirontott a férfinak, aki lehajolt hozzá, és a magasba emelte. A gyerek a férfi nyaka köré fonta a karját, és zokogva, zihálva ismételgette:

– Jemby!

A többiek méltóságteljesebben közeledtek, majd Trevize szólalt meg lassan, tagoltan (érti-e ez az ember a galaktikus nyelvet?):

– Elnézését kérjük, uram. Ez a gyermek elvesztette a védelmezőjét, azt keresi kétségbeesetten. Zavarba hoz bennünket, hogy így rácsimpaszkodik önre, hiszen egy robotot keres égre-földre, egy mechanikus...

A férfi ekkor szólalt meg először. Kicsit egyhangúan beszélt, mintha takarékoskodni akarna a hangjával, és noha tökéletes könnyedséggel beszélte a galaktikus nyelvet, érződött rajta valami régies színezet.

– Baráti szívvel köszöntöm mindannyiukat – mondta, s valóban barátságosnak látszott, pedig az arca komoly maradt. – Ami ezt a gyermeket illeti – folytatta –, az érzékei talán kifinomultabbak, mint gondolnák. Én valóban robot vagyok. A nevem Daneel Olivaw.

21 - A kutatás véget ér

100.

Trevize egyszerűen nem akart hinni a fülének. Egy pillanat alatt magához tért abból a különös eufóriából, amely a Holdra szállást megelőzően és még utána is a hatalmában tartotta, és amelyet – fogta el hirtelen a gyanú – ez az állítólagos robot keltett benne, aki most itt áll előtte.

De még így is csak bámult rá, és hiába a józanság, a tiszta agy, a döbbenettől nem szabadulhatott. Ebben az állapotban folytatta tovább a társalgást, alig-alig fogva fel, mit mond és mit hall, miközben lázasan kutatta a férfi külsejében és beszédében a robotra valló jeleket.

Nem csoda, gondolta, hogy amit Bliss észlelt, az nem volt sem ember-, sem robotszerű, inkább – Pelorat szavai szerint – "valami új". Annál is inkább persze, mert Trevize gondolatait egy merőben új, szinte a megvilágosodás felé vezető ösvényre terelte – még akkor is, ha ez az egész most visszahúzódott az agya leghátulsó zugába.

Bliss és Fallom elindult, hogy felderítse a terepet. Bliss javasolta, de Trevize-nek úgy rémlett, mintha előtte egy villámgyors pillantást váltott volna Daneellel. Amikor Fallom közölte, hogy inkább itt maradna azzal a lénnyel, akit ő következetesen Jembynek szólított, elég volt Daneel egyetlen komoly szava és fölemelt ujja, hogy tüstént útnak induljon. Trevize és Pelorat ott maradt.

– Ők nem alapítványiak, uram – mondta a robot olyan hangon, mintha ezzel mindent megmagyarázna. – Az egyik Gaia, a másik űrlakó.

Trevize nem szólt, miközben egy fához sétáltak, amely alá sima vonalú székek voltak kirakva. A robot egy intésére leültek, majd amikor tökéletes emberi mozgással maga is helyet foglalt, Trevize megkérdezte

– Ön valóban robot?

– Valóban, uram – válaszolta Daneel.

Pelorat arcán felragyogott az öröm:

– Az ősi legendák említenek egy Daneel nevű robotot – mondta. – Ön az ő tiszteletére kapta a nevét?

– Én vagyok az a robot – felelte Daneel. – Ez nem legenda.

– Ó, nem! – kiáltotta Pelorat. – Ha ön az a robot volna, akkor több ezer évesnek kellene lennie.

– Húszezer – jegyezte meg halkan Daneel.

Pelorat elakadó lélegzettel nézett Trevize-re, akiben feltámadt a harag.

– Ha ön valóban robot, akkor megparancsolom, hogy az igazat mondja!

– Nincs szükségem parancsra, hogy igazat szóljak, uram. Ez a kötelességem. Tehát választhat három lehetőség között: vagy ember vagyok, aki hazudik, vagy robot, akit beprogramoztak, hogy higgye magát húszezer esztendősnek, holott nem annyi, vagy robot vagyok, aki valóban húszezer éves. Döntenie kell, melyik megoldást választja.

– De ki is derülhet, ha tovább beszélgetünk – jegyezte meg Trevize kimérten. – Való igaz, nehéz elhinni, hogy ez itt a Hold belseje. Sem a fény – pillantott fel a lágy, szórt napfényhez tökéletesen hasonló megvilágításra, noha napnak nyoma sem volt az égen, és ami azt illeti, az égboltot sem lehetett tisztán látni –, sem a nehézkedési erő nem tűnik hihetőnek. E világ felszíni gravitációjának 0,2 g-nél kevesebbnek kellene lennie.

– A normális felszíni gravitáció valójában 0,16 g lenne, uram. De ez is mesterséges; ugyanaz az erő hozza létre, amely a normális gravitáció érzetét kelti önben a hajója fedélzetén, még a súlytalanság vagy a gyorsulás állapotában is. A többi energiaszükségletet, beleértve a világítást, szintén gravitikus eljárással fedezzük, de napenergiát is alkalmazunk, ahol az felel meg a célnak. Ásványi anyagainkat a Hold talajából nyerjük, kivéve a könnyű elemeket – a hidrogént, a szenet és a nitrogént –, melyek nem találhatók meg a Holdon. Ezeket egy-egy elfogott üstökösből nyerjük. Százévenként egy már bőségesen fedezi a szükségleteinket.

– Gondolom, a Föld készletforrásként nem jöhet számításba.

– Sajnos, így van, uram. A mi pozitronokból álló agyunk éppoly érzékeny a radioaktivitásra, mint az emberi fehérjék.

– Ön többes számot használ, és ez az udvarháznagynak, szépnek és kifinomult ízlésre vallónak látszik – legalábbis kívülről. Ezek szerint élnek más lények is a Holdon. Emberek? Robotok?

– Úgy van, uram. Itt a Holdon tökéletes természeti környezetben élünk, és ezt az ökológiát ebben a hatalmas, bonyolult kiképzésű üregben alakítottunk ki. Ám az értelmes lények egytől egyig robotok, többé-kevésbé hozzám hasonlók. Önök azonban egyikőjüket sem fogják látni. Ami ezt az udvarházat illeti, egyedül lakom benne, és pontos mása annak, amelyben húszezer évvel ezelőtt éltem.

– Amelyre a legapróbb részletekig emlékszik is, ugye?

– Tökéletesen, uram. Az Aurora nevű űrlakó világon készítettek, s ott éltem egy ideig – most milyen rövid időnek tűnik a számomra.

– Azon a bolygón, ahol most a... – Trevize elhallgatott.

– Úgy van, uram. Ahol most a kutyák élnek.

– Tud róla?

– Igen, uram.

– Hogy került akkor ide, ha kezdetben az Aurorán élt?

– Én azért jöttem ide, hogy elejét vegyem a radioaktív Föld kialakulásának, s ez a galaxis betelepítésének legelején történt. Akkor még velem volt egy Giskard nevű másik robot is, aki tudta érzékelni és befolyásolni az agyakat.

– Úgy, ahogy Bliss?

– Igen, uram. Bizonyos értelemben kudarcot vallottunk, és attól kezdve Giskard nem működött többé. De mielőtt megszűnt volna, átadta nekem ezt a képességét, és rám hagyta, hogy vigyázzak a galaxisra, különös tekintettel a Földre.

– Miért elsősorban a Földre?

– Részben egy földlakó, bizonyos Elijah Baley nevű ember miatt.

– Ő az a kultúrhérosz, Golan, akiről nemrégiben beszéltem magának – szólt közbe Pelorat izgatottan.

– Kultúrhérosz, uram?

– Dr. Pelorat arra gondol – vette át a szót Trevize –, hogy ő az a személy, akinek sok tettet tulajdonítottak, és aki talán több valóságos történelmi személyt egyesíthetett magában, vagy általában véve lehetett nagy gondolkodó.

Daneel elgondolkodott, majd rendkívül nyugodtan azt mondta:

– Ez nem így van, uraim. Elijah Baley valóságos ember volt, élő személy. Nem tudom, mit mondanak róla az önök legendái, de a valóságos történelemben nélküle sohasem lehetett volna betelepíteni a galaxist. Az ő tiszteletére tettem meg minden tőlem telhetőt, hogy amit lehet, megmentsek a Földből, amikor radioaktívvá kezdett válni. Robottársaimat szétküldtem szerte a galaxisban, hogy itt is, ott is próbáljanak meg a befolyásuk alá vonni egy-egy embert. Egyszer nekiláttam, hogy feldolgozzam a Föld talaját.13 Sokkal később azzal próbálkoztam, hogy Földre deformáljak egy világot, amely a szomszédos csillag körül kering, és amelyet most Alphának neveznek: egyik esetben sem jártam teljes sikerrel. Sohasem tudtam úgy beszabályozni az emberi agyakat, ahogy szerettem volna, mert mindig féltem, hogy kárt okozhatok azokban, akiket befolyásolok. Tudják, köteleztek – és köteleznek mind a mai napig – a robotika törvényei.

– Igen?

Nem kellett hozzá feltétlenül Daneel mentális ereje, hogy érezhető legyen a bizonytalanság ebben az egyetlen szóban.

– Az Első Törvény így szól, uram: "A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen." A Második Törvény: "A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az Első Törvény előírásaiba ütköznének." A Harmadik Törvény: "A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az Első és a Második Törvény előírásaiba." Természetesen most szavakkal próbáltam kifejezni önöknek e törvényeket, amelyek a valóságban bonyolult matematikai alakzatok formájában vannak jelen a mi pozitron agytekervényeinkben.

– Nehéznek találja, hogy megfeleljen e törvényeknek?

– Kötelességem, hogy megfeleljek nekik, uram. Az Első Törvény megfellebbezhetetlen, s valósággal megtiltja, hogy elmebeli képességeim teljességét igénybe vegyem. A galaxissal való törődés során valószínűden, hogy bármiféle cselekvéssor tökéletesen kiküszöböli az ártalmakat. Lesznek emberek, talán tömegesen is, akikre szenvedés vár, ezért a robotnak a legkisebb ártalmat kell választania. De a lehetőségek tárháza olyan széles, hogy a választás időbe telik, és még utána sem biztos, hogy helyes volt.

– Ezt értem – mondta Trevize.

– A galaxis egész története során – folytatta Daneel – próbáltam nyesegetni a küzdelem és a pusztítás leggonoszabb hajtásait, melyek újra meg újra növekedésnek indultak a galaxisban. Talán olykor, bizonyos mértékben, sikerült is, de ha alaposabban ismeri saját galaxisának a történelmét, tudni fogja, hogy a sikereim nem voltak gyakoriak vagy átütőek.

– Ezt tapasztaltam – mondta Trevize fanyar mosollyal.

– Nem sokkal azelőtt, hogy megszűnt, Giskard kigondolt egy olyan robottörvényt, amely még az elsőt is megelőzi. Nulladik Törvénynek neveztük el, mert nem tudtunk más értelmes nevet adni neki. A Nulladik Törvény így szól: "A robotnak nem szabad kárt okoznia az emberiségnek, vagy tétlenül tűrnie, hogy az emberiség bármilyen kárt szenvedjen." Ebből magától értetődően következik az Első Törvény ily módon való átalakítása: "A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen, kivéve, ha ez összeütközésbe kerül a Nulladik Törvénnyel." És hasonlóképpen kell módosítani a Második és a Harmadik Törvényt is.

Trevize összehúzta a szemöldökét.

– Hogy tudja eldönteni, hogy mi ártalmas az emberiségre, és mi nem?

– Pontosan erről van szó, uram – válaszolta Daneel. – A Nulladik Törvény elméletben választ adott a problémáinkra, de a gyakorlatban sohasem tudtunk dönteni. Az emberi lény egy konkrét tárgy. A személy sérelmét meg lehet állapítani, és lehet orvosolni. Az emberiség egy elvont fogalom. Hogyan bánjunk vele?

– Nem tudom – mondta Trevize.

– Várjon – szólt közbe Pelorat. – Ön az emberiséget át tudta változtatni egyetlen organizmussá, Gaiává.

– Ezt próbáltam tenni, uram. Lökést adtam Gaia megalapításához.14 Ha az emberiséget egyetlen organizmussá lehet alakítani, akkor már egy konkrét tárgy lesz, és lehet vele dolgozni. Mégsem volt olyan könnyű létrehozni egy szuperorganizmust, ahogy reméltem. Először is azért, mert nem lehet megcsinálni, ha maguk az emberek nem értékelik többre a szuper organizmust a saját egyéni voltuknál – tehát nekem egy olyan elmeszerkezetet kellett találnom, amely ezt lehetővé tette. Akkor még hosszú ideig nem gondoltam a robotika törvényeire.

– Aha, tehát a gaialakók valóban robotok! Kezdettől fogva sejtettem.

– Akkor rosszul sejtette, uram. Emberi lények ők, de az agyukba mélyen bele van vésve a robotika törvényeinek megfelelője. Értékesnek kell tartaniuk az életet, mindenekfölött értékesnek... És még ennek megtörténte után is maradt egy komoly hiányosság. Egy, csak emberi lényekből szerveződött szuperorganizmus bizonytalan képződmény. Nem áll meg a maga lábán. Kellenek hozzá állatok, növények, de még a szerveden világ is. A legkisebb, valóban szilárd alapokon nyugvó szuperorganizmus nem lehet más, mint egy egész bolygó, méghozzá elég nagy és bonyolult, hogy stabil ökológiája legyen. Hosszú időbe telt, mire rájöttem, ezért csak ebben az utolsó évszázadban válhatott teljessé Gaia, s válhatott alkalmassá, hogy továbblépjen az úton Galaxia felé... és még ehhez is hosszú idő kell. Talán nem olyan hosszú, mint az eddig megtett út, hiszen már ismerjük a szabályokat.

– De szüksége volt rám, hogy ön helyett meghozzam a döntést, így van, Daneel?

– Igen, uram. A robotika törvényeinek értelmében sem én, sem Gaia nem dönthet, nehogy véletlenül ártsunk az emberiségnek. De azért időközben, öt évszázaddal ezelőtt; amikor úgy látszott, sehogy sem tudom kidolgozni azokat a módszereket, melyekkel úrrá lehetek a Gaia megalapítását gátló nehézségeken, a második legjobb lehetőséghez fordultam, és segítettem kifejleszteni a pszichohistória tudományát.15

– Kitalálhattam volna – mormolta Trevize. – Tudja, Daneel, kezdem elhinni, hogy tényleg húszezer éves.

– Köszönöm, uram.

– Várjunk csak – vágott közbe Pelorat. – Azt hiszem, észrevettem valamit. Ön is része Gaiának, Daneel? Ezért tud az Aurorán lévő kutyákról? Blissen keresztül?

– Bizonyos értelemben helyesen látja, uram. Összeköttetésben állok Gaiával, bár nem vagyok a része – válaszolta Daneel.

Trevize felvonta a szemöldökét.

– A válasza a Comporellont juttatja az eszembe, azt a világot, amelyet közvetlenül Gaia elhagyása után látogattunk meg. Ragaszkodik hozzá, hogy nem tartozik az Alapítvány Szövetséghez, de összeköttetésben áll vele.

Daneel lassan bólintott.

– Azt hiszem, uram, az analógia megfelelő. Én, Gaia szövetségeseként, tudhatok mindarról, amiről Gaia tud, például Blissen keresztül. Gaia azonban nem tudhat mindenről, amiről én tudok, így fenntarthatom a magam számára a cselekvés szabadságát. Ez a cselekvési szabadság mindaddig szükséges, amíg Galaxia nincs jól megalapozva.

Trevize egy ideig merőn nézett a robotra, majd azt kérdezte:

– És a Bliss által szerzett tudását arra használta fel, hogy oly módon avatkozzék bele az utunk során történt eseményekbe, hogy azokat a saját céljainak a legmegfelelőbben alakítsa?

Daneel furcsán emberi sóhajt hallatott.

– Sokat nem tehettem, uram. A robotika törvényei fogva tartanak. Mindenesetre igyekeztem könnyíteni a Bliss elméjére nehezedő terhet, vagyis a felelősségből valamennyit magamra vállaltam, hogy el tudjon bánni az Aurora farkasaival, s nagyobb erővel tudjon lesújtani a solariai űrlakóra, ugyanakkor ő maga kevésbé károsodjék. Blissen keresztül hatottam a comporelloni és az új földi asszonyra, hogy nagyobb jóindulattal viseltessenek ön iránt, s ezáltal folytathassa az útját.

Trevize kissé szomorkásán mosolyodott el.

– Tudhattam volna, hogy nem rajtam múlt.

Daneel nem fogadta el az önbecsmérlő állítást.

– Ellenkezőleg, uram – mondta. – Nagyrészt önön múlt a dolog. Mindkét asszony kezdettől fogva jóindulattal kezelte önt. Én csak megerősítettem bennük a már meglévő késztetést – minden olyan eszközzel, amely a robotika szigorú törvényei értelmében biztonságosnak volt ítélhető. Mert e szigorú szabályok miatt – és egyéb okokból kifolyólag is – csak a legnagyobb nehézségek árán és csak közvetett módon tudtam önt idehozni. Többször fenyegetett a halálos veszedelem, hogy elveszítem önt.

– De most itt vagyok – mondta Trevize. – Mit akar hát tőlem? Hogy erősítsem meg a Galaxia javára hozott döntésemet?

Daneel arca, mely mindmostanáig semmiféle érzelmet nem árult el, mintha csüggedten fordult volna feléje.

– Nem, uram. A puszta döntés ma már nem elég. Valami sokkal kétségbeejtőbb kilátás miatt hoztam önt ide, amilyen gyorsan csak jelen állapotom engedte. Én ugyanis haldoklom.

101.

Talán mert Daneel ezt olyan magától értetődő hangon mondta, vagy mert annak, akinek az élete a fél százalékát sem tette ki az övének, egy húszezer esztendős lét elmúlása egyáltalán nem látszott tragikusnak, mindenesetre Trevize-ben egy másodpercre sem támadt fel az együttérzés Daneel iránt.

– Meghalni? Meg tud halni egy gép?

– A létezésem megszűnhet, uram. Nevezze, ahogy akarja. Öreg vagyok. Nincs érző lény a galaxisban, aki élt, s él azóta is, hogy először öntudatra ébredtem. Sem szerves, sem robotikus. Még magam sem élek folyamatosan.

– Ezt hogy érti?

– Nincs olyan része a testemnek, uram, amely ne cserélődött volna már ki, nem is egyszer, de sokszor. A korábbi agyam tartalmát mindannyiszor a legutolsó pozitronig bemaratták az újba. Az új agyam mindig nagyobb teljesítőképességű és bonyolultságú lett, mint a korábbi, tehát még több emlék számára jutott benne hely, és még gyorsabb döntést és cselekvést tett lehetővé. De...

– De?

– Minél fejlettebb és összetettebb az agy, annál ingatagabb, s annál gyorsabb a pusztulása is. A jelenlegi agyam százezerszerte érzékenyebb, mint az első volt, és tízmilliószorta nagyobb kapacitású; ám amíg az első több mint tízezer éven át szolgált, a mostani csak hatszáz éves, mégis észrevehetően öregszik. E húszezer esztendő tökéletesen tárolt emlékeivel és az ennek megfelelő visszaemlékezési mechanizmussal be is telt az agyam. A döntéshozó képességem rohamosan hanyatlik, és még ennél is gyorsabban az a tehetségem, hogy hipertéri távolságokon át kipuhatolhassam az agyakat. És egy hatodik agyat már nem is tudok megtervezni. Ha tovább kicsinyítek, bele kell ütköznöm a bizonytalansági elv vakfalába, és a még teljesebb komplexitás nem hozhat mást, mint azonnali hanyatlást.

Pelorat szörnyű zavarba esett.

– De Daneel, Gaia már biztosan boldogul ön nélkül is. Most, hogy Trevize úgy döntött, Galaxiát választja...

– Csak arról van szó, uram, hogy a folyamat túl sokáig tartott – mondta Daneel, s mint mindig, most sem árult el érzelmeket. – Meg kellett várnom, míg Gaia megteremtése befejeződik, és voltak előre nem látható nehézségeim. Mire rábukkantam annak az emberi lénynek – Golan Trevize-nek – a nyomára, aki alkalmas volt e legfontosabb döntés meghozatalára, már túl késő volt. De azért ne gondolják, hogy nem tettem lépéseket az életem meghosszabbítására. Apránként csökkentettem a tevékenységemet, hogy a végszükség esetére megőrizzem, amit lehet. Amikor már nem tehettem aktív lépéseket a Föld-Hold rendszer elszigeteltségének fenntartására, passzívakhoz folyamodtam. Az évek során a velem együttműködő ember formájú robotokat egyenként hazahívtam. Az utolsó feladatuk az volt, hogy a planetáris archívumokból eltüntessenek minden utalást, ami a Földre vonatkozott. És nélkülem, valamint tevékeny robottársaim nélkül Gaia legfeljebb csak beláthatatlanul hosszú idő alatt tudja megvalósítani Galaxiát, mert nem lesznek meg hozzá a legfontosabb eszközei.

– És ön mindezt tudta, amikor én a döntésemet hoztam? – kérdezte Trevize.

– Sokkal, de sokkal régebben tudtam, uram – válaszolta Daneel. – Gaia természetesen nem tudta.

– De akkor – csattant fel Trevize dühösen – mi értelme volt ennek az egész bújócskának? Mi haszon származott belőle? Attól a pillanattól kezdve, hogy döntöttem, felkutattam az egész galaxist a Föld után, és az után, amit én a Föld "titkának" véltem – nem sejtve, hogy ez a titok ön –, azért, hogy a döntésemet megerősíthessem. Meg is erősítettem. Már tudom, hogy Galaxia mindennél fontosabb, és most úgy látszik, semmi sem lesz az egészből. Miért nem tudta sorsára hagyni a galaxist – és békén hagyni engem?

– Azért, uram – felelte Daneel –, mert kerestem a kiutat, és csak az a remény éltetett, hogy egyszer megtalálom. Most, azt hiszem, megtaláltam. Nem helyettesítem többé a régi agyamat újabb pozitron anyagúval, ami gyakorlatilag úgyis megvalósíthatatlan volna, inkább összevegyítem egy emberi aggyal; egy olyan emberi aggyal, amelyet nem befolyásol a Három Törvény, és nemcsak hogy megnöveli az elmém teljesítőképességét, de ugyanakkor a képességeknek egy egészen új szintjére is emeli. Ezért hoztam önöket ide.

Trevize elképedt.

– Azt akarja mondani, hogy összeolvaszt egy emberi agyat a sajátjával? Veszítse el az emberi agy az individualitását, hogy ön létrehozhasson egy kétagyú Gaiát?

Úgy van, uram. Ettől ugyan még nem leszek halhatatlan, de elég nagy kort érhetek meg, hogy megteremthessem Galaxiát.

– És ezért hozott engem ide? A Három Törvénytől való függetlenségemre van szüksége, meg a jó ítélőképességemre, s ezeket az én egyéniségem árán akarja önmagába olvasztani? Nem!

– Pedig éppen ön mondta az imént, hogy Galaxia nélkülözhetetlen az emberiség boldogulásához...

– Még ha úgy is van, hosszú idő kell hozzá, és én, amíg élek, meg akarok maradni különálló személyiségnek. De még ha rövid idő alatt épülne is fel, az egyéniség galaktikus méretű elvesztésével járna; s a magamé csak része lenne egy elképzelhetetlenül nagyobb vesztéségnek. Azonban ahhoz sem járulnék hozzá, hogy csak én veszítsem el az egyéniségemet, miközben a galaxis többi része megtarthatná a magáét.

– Akkor hát úgy van, ahogy gondoltam – mondta Daneel. – Az ön agya nem olvadna össze jól az enyémmel, és ezért mindenképpen célravezetőbb volna, ha megtartaná a saját, független ítélőképességét.

– Mikor változtatta meg a véleményét? Azt mondta, azért hozott ide, hogy összeolvassza az agyunkat.

– Igen, méghozzá erősen lecsökkent képességeim teljes igénybevételével. De amikor azt mondtam: "ezért hoztam önöket ide", kérem, vegye tekintetbe, hogy mindannyiukra utaltam.

Pelorat megmerevedett ültében.

– Valóban? Akkor árulja el, Daneel, a magáéval összeolvadó emberi agy egyben részesévé válik minden emlékének – az egész húszezer esztendő eseményeinek, vissza a legendás időkig?

– Hogyne, uram.

Pelorat mély lélegzetet vett.

– Ez beteljesítené egy élet kutatómunkáját, s ezért én boldogan feláldoznám az egyéniségemet. Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy megoszthassam önnel az agyamat.

– És Bliss? – kérdezte Trevize csendesen. – Vele mi lesz?

Pelorat csak egy másodpercig habozott.

– Bliss meg fogja érteni – mondta. – Neki egyébként is jobb lesz nélkülem... később.

– Daneel megrázta a fejét.

– Az ön ajánlata, dr. Pelorat, rendkívül nagylelkű, de nem fogadhatom el. Az agya már öreg, legföljebb két vagy három évtizedig élhet, még akkor is, ha egyesül az enyémmel. Nekem valami másra van szükségem. Nézzék! – mutatta, s hozzátette: – Visszahívtam őt.

Bliss megfordult, s boldogan, tánclépésekben közeledett.

Pelorat zavartan tápászkodott fel.

– Bliss! Ó, ne!

– Ne ijedjen meg, dr. Pelorat – szólt Daneel. – Blisst nem tudom használni. Általa összeolvadnék Gaiával, márpedig, ahogy már elmagyaráztam, nekem függetlennek kell maradnom tőle.

– De hát akkor kicsoda? – hebegte Pelorat.

Trevize szeme megpihent a Bliss után loholó vékonyka alakon, s azt mondta:

– A robot kezdettől fogva Fallomot akarta, Janov.

102.

Bliss mosolyogva, láthatóan nagy örömmel tért vissza.

– Nem jutottunk túl a birtok határán – újságolta –, de az egész nagyon emlékeztet engem a Solariára. Fallom persze meg van győződve arról, hogy ez a Solaria. Megkérdeztem tőle, nem gondolja-e, hogy Daneel külsőre egészen más, mint Jemby volt – végtére is Jemby fémből készült –, de ő azt mondta: "Nem, tulajdonképpen nem." Nem tudom, mit értett azon, hogy "tulajdonképpen nem".

Elnézett kicsit messzebbre, ahol Fallom most az oboáján játszott a komoly arccal figyelő s időnként bólintó Daneelnek. A dallam halkan, tisztán és édesen szállt feléjük.

– Tudták, hogy magához vette a hangszert, amikor elhagytuk a hajót? – fecsegett tovább Bliss. – Attól tartok, egyhamar nem tudjuk elszakítani Daneeltől.

A megjegyzést súlyos csend követte, és Bliss hirtelen támadt ijedséggel nézett a két férfira.

– Mi a baj?

Trevize alig észrevehetően intett Pelorat felé. Ő ehhez jobban ért – mintha ezt mondta volna a mozdulata.

Pelorat megköszörülte a torkát, majd így szólt:

– Nos hát, Bliss, Fallom valószínűleg Daneel mellett fog maradni.

– Igazán? – Bliss összehúzott szemöldökkel már mozdult is, mintha oda akarna menni Daneelhez, de Pelorat elkapta a karját.

– Bliss, drágám, nem szabad. Ő erősebb, mint Gaia, és Fallomnak vele kell maradnia, ha azt akarjuk, hogy Galaxia megszülessék. Hadd magyarázzam meg... és kérem, Golan, javítson ki, ha valamit eltévesztenék.

Bliss csaknem lesújtott arccal hallgatta végig a beszámolót. Trevize megpróbálta higgadtan elmagyarázni:

– Tudja, hogy van, Bliss. A gyerek űrlakó, és Daneelt az űrlakók tervezték és szerelték össze. A gyereket egy robot nevelte föl, és nem is ismert mást egy ilyen üres birtokon, mint ez itt. Transzduktív energiája van, amelyre Daneelnek nagy szüksége lesz, és három- vagy négyszáz évig fog élni, mert valószínűleg ennyi idő kell majd Galaxia felépítéséhez.

Bliss égő arccal, könnyes szemmel válaszolta:

– Gondolom, a robot intézte úgy, hogy útba ejtsük a Solariát, s elhozzuk neki a gyereket.

– Lehet, hogy csak megragadta a kínálkozó lehetőséget – vont vállat Trevize. – Nem hiszem, hogy van még annyi ereje, hogy hipertéri távolságokon át is engedelmes bábukként rángathatott volna bennünket.

– Nem. Ez szándékos volt. Úgy intézte, hogy én erős vonzalmat érezzék a gyerek iránt, s inkább elhozzam magammal, mintsem hagyjam, hogy megöljék; hogy megvédjem még maga ellen is, amikor semmi más érzelmet nem tanúsított, mint neheztelést és bosszúságot, amiért ő velünk van.

– Ez éppúgy következhetett a maga gaiai etikájából, amit, gondolom, Daneel meg is erősíthetett kicsit. Ugyan, Bliss, nem tud meggyőzni! Tegyük fel, hogy mégis magával viszi innen Fallomot. De mondja meg, hová vinné, ahol olyan boldog lehet, mint amilyen boldog itt? Vissza a Solariára, hogy könyörtelenül legyilkolják? Vagy valamelyik zsúfolt világra, ahol betegség és pusztulás várna rá? Vagy a Gaiára, ahol megszakadna a szíve Jemby után? Vagy vigyük egy végtelen utazásra, keresztül-kasul a galaxison, ahol minden egyes újabb világról azt hinné, hogy az lesz a Solaria? És Daneel hol talál valakit, akinek a segítségével valóban fel tudná építeni Galaxiát?

Bliss szomorúan hallgatott.

Pelorat kinyújtotta feléje a kezét, és kicsit félénken megszólalt:

– Bliss, én fölajánlottam az agyamat, hogy Daneel azt olvassza össze a magáéval. Nem fogadta el, azt mondta, én már túl öreg vagyok. Bárcsak elfogadta volna, ha ezáltal megtarthatnád Fallomot!

Bliss megfogta és megcsókolta Pelorat kezét.

– Köszönöm, Pel, bár túl magas ár lett volna, még Fallomért is. – Mély lélegzetet vett, és megpróbált mosolyogni. – Talán ha visszatérünk Gaiára, találnak helyet a bolygóorganizmusban az én gyermekem számára is, és Fallom nevét belefoglalom az ő teljes neve szótagjaiba.

És ekkor Daneel, mintha tudta volna, hogy a dolog elintéződött, elindult feléjük, oldalán a szökdécselő Fallommal.

A gyerek futni kezdett, s elsőnek ő ért oda hozzájuk.

– Köszönöm, Bliss, hogy hazahoztál Jembyhez, és hogy vigyáztál rám, amíg a hajón voltunk! – mondta lelkendezve. – Sohasem foglak elfelejteni! – Azzal Bliss karjába vetette magát, s úgy álltak ott, szorosan összekapaszkodva.

– Remélem, mindig boldog leszel – suttogta Bliss. – Én is emlékezni fogok rád, drága Fallom. – És kényszerítette magát, hogy elengedje a gyereket.

Fallom ekkor Pelorathoz fordult.

– Neked is köszönöm, Pel, hogy olvashattam a könyvfilmjeidet. – Ezután a keskeny, lányos kis kéz némi habozás után s egyetlen kísérő szó nélkül kinyúlt Trevize felé. Trevize éppen csak megfogta, de rögtön el is engedte.

– Sok szerencsét, Fallom – mormolta.

– Köszönöm, uraim és hölgyem, mindazt, amit tettek, ki-ki a maga módján – szólalt meg Daneel. – Most szabadon elmehetnek, hiszen a küldetésük véget ért. Ami az én munkámat illeti, az is véget ér nemsokára – és most már sikeresen.

De Bliss megszólalt:

– Várjon, még nem végeztünk egészen. Még nem tudjuk, vajon Trevize továbbra is Galaxiát tekinti-e az emberiség jövőjének a szigetemberek óriási halmazával szemben.

– Ezt ő már jó ideje egyértelművé tette, asszonyom – felelte Daneel. – Már döntött Galaxia javára.

Bliss ajka megfeszült.

– Szívesebben hallanám tőle magától. Mi legyen hát, Trevize?

– Maga melyiket akarja, Bliss? – kérdezte Trevize csendesen. – Ha Galaxia ellen döntök, visszakaphatja Fallomot.

– Én Gaia vagyok – válaszolta Bliss. – Tudnom kell, hogyan határozott, és milyen meggondolásokból. Az igazság kedvéért kell tudnom, semmi másért.

– Mondja meg neki, uram – szólt Daneel. – Gaia tudja, hogy az elméje érintetlen.

Trevize pedig azt mondta:

– Galaxia mellett döntöttem. E téren nincs több kétség bennem.

103.

Bliss sokáig nem mozdult – akár ötvenig is el lehetett volna számolni addig –, mintha megvárta volna, míg az információ eljut Gaia minden részéhez, s csak ezután tette föl a kérdést:

– Miért?

– Figyeljen ide – felelte Trevize. – Kezdettől fogva tudtam, hogy az emberiség számára két jövő lehetséges: Galaxia vagy a Seldon-tervben szereplő Második Birodalom. És úgy láttam, hogy ez a két lehetséges jövő kölcsönösen kizárja egymást. Hogy Galaxia nem valósulhat meg, hacsak a Seldon-tervben nincs valami alapvető hiba.

– Sajnos, a Seldon-tervről semmit sem tudtam, kivéve azt a két axiómát, amelyre alapult: egyrészt azt, hogy elég nagy számú emberi lényt kell magában foglalnia ahhoz, hogy az emberiséghez, mint véletlenszerűen egymásra ható egyének csoportjához statisztikai módszerekkel lehessen közelíteni, másrészt azt, hogy az emberiség mindaddig nem tudhat a pszichohistóriai következtetések eredményeiről, míg ezek az eredmények meg nem születtek.

– Miután már döntöttem Galaxia javára, éreztem, hogy tudat alatt észlelnem kellett a Seldon-terv hibáit, s azok csakis az alaptételekben lehetnek, hiszen a Tervből csak azokat ismertem. De sehogy sem tudtam a tévedést felfedezni bennük. Akkor vettem a fejembe, hogy megkeresem a Földet; éreztem ugyanis, hogy a Föld ok nélkül nem rejtőzhetett el ennyire. Ezt az okot akartam kideríteni.

– Valójában nem remélhettem, hogy ha megtalálom, azzal már a megoldás is a kezemben lesz, de a helyzetem kétségbeejtő volt, és úgy éreztem, nem tehetek mást. És talán az is segített, hogy Daneel annyira akart egy solariai gyereket.

– Akárhogyan is történt, a végén megtaláltuk a Földet, aztán a Holdat, ahol Bliss megérezte Daneel elméjét, melyet ő nyilván szándékosan nyújtott ki elébe. Erről az elméről Bliss azt állította, hogy nem egészen emberi, de nem is egészen robotikus. Utólagos okoskodással ez könnyen belátható, hiszen Daneel agya sokkal fejlettebb, mint bármilyen létező robotagy, ezért nem lehetett egyszerű robotagyként értelmezni. De ugyanakkor emberi agyként sem. Pelorat úgy fogalmazta meg, hogy "valami új", és ez, mint valami elsütő szerkezet, bennem is elindított valami újat: egy új gondolatot.

– Ahogy egykor Daneel és a társa kidolgozott egy negyedik törvényt, amelyik alapvetőbb volt a másik háromnál is, úgy világosodott meg bennem egy pillanat alatt a pszichohistória egy harmadik alaptétele, amely lényegesebb, mint a másik kettő – egy harmadik axióma, amely olyan alapvető, hogy soha senki még csak meg sem fogalmazta.

– A két ismert axióma az emberi lényekre vonatkozik, és azon a ki nem mondott alaptételen nyugszik, hogy az ember az egyetlen értelmes lény a galaxisban, tehát az egyetlen organizmus, amelynek cselekedetéi hatással vannak a társadalom és a történelem alakulására. A meg nem fogalmazott alaptétel így hangzik: mindössze egy értelmes faj létezik a galaxisban, és ez a Homo sapiens. Ha volna "valami új", ha volnának más, egészen különböző természetű értelmes fajok is, akkor azoknak a viselkedését a pszichohistória matematikájával nem lehetne pontosan leírni, és a Seldon-tervnek nem lenne értelme. Értik?

Trevize szinte remegett a buzgalomtól, hogy megértesse magát.

– Értik? – ismételte. Pelorat szólalt meg:

– Igen, értem, öreg cimbora, de mint advocatus diaboli...

– Nos? Folytassa.

– Az emberi lény tényleg az egyetlen értelmes lény a galaxisban.

– És a robotok? – kérdezte Bliss. – És Gaia?

Pelorat gondolkodott kicsit, aztán tétován beszélni kezdett:

– A robotok nem voltak hatással az emberi történelemre az űrlakók eltűnése óta. Gaiának a legutóbbi időkig semmiféle szerepe nem volt. A robotok az emberi lények teremtményei, Gaia pedig a robotok teremtménye, és sem Gaia, sem a robotok nem tehetnek mást, mint engedelmeskednek az ember akaratának, hiszen köti őket a Három Törvény. Ámbár Daneel húszezer éven át munkálkodott, Gaia pedig hosszú-hosszú fejlődésen ment keresztül, Golan Trevize egyetlen szava mégis véget vethetne mindezen fáradozásnak és e hosszú fejlődésnek. Ebből az következik, hogy a galaxisban az emberi lény az egyetlen értelmes faj, amely számít, tehát a pszichohistória továbbra is érvényes.

– Az értelem egyetlen formája a galaxisban – mondta Trevize lassan. – Egyetértek. Csakhogy mi oly sokat és oly gyakran beszélünk a galaxisról, hogy már észre sem vesszük, hogy ez nem minden. Hogy a galaxis még nem a világegyetem. Hogy vannak más galaxisok is.

Pelorat és Bliss összerezzentek. Daneel jóindulatú komolysággal hallgatott, keze lassan cirógatta Fallom haját.

– Most jól figyeljenek megint – folytatta Trevize. – A galaxis szélénél kezdődnek a Magellán-felhők, ahová emberkéz alkotta hajó még nem jutott el. Azon túl vannak más, kisebb galaxisok, és tőlük már nem is olyan messze található a hatalmas Androméda galaxis, amely nagyobb, mint a miénk. És még távolabb milliárdszám vannak más galaxisok.

– A mi galaxisunk csak egy olyan értelmes fajt fejlesztett ki, amely képes volt rá, hogy technikai alapokon álló társadalmat alakítson ki, de mit tudunk mi a többi galaxisról? Lehet, hogy a mi esetünk nem is tipikus. Lehet, hogy néhány másik galaxisban – vagy akár mindegyikben – sok, egymással versengő, egymással kölcsönösen harcban álló értelmes faj él, melyek mindegyike érthetetlen számunkra. Talán leköti őket az egymással folytatott harc, de mi lesz, ha valamelyik galaxisban az egyik faj magához ragadja a hatalmat a többiek fölött, s fontolgatni kezdi, ne hatoljon-e be más galaxisokba is?

– Hipertéri viszonylatban a galaxis csak egy pont, mint ahogy az egész világegyetem is az. Mi nem jártunk még egyetlen más galaxisban sem, és legjobb tudomásunk szerint kívülről sem látogatott még hozzánk értelmes lény. De egy napon ennek az állapotnak is vége szakadhat. És ha meglepnének bennünket holmi betolakodók, megtalálnák a módját, hogy embert ember ellen uszítsanak. Mindeddig csak egymás között harcoltunk, hozzá is szoktunk az efféle, testvérek közötti veszekedésekhez. De ha egy megszálló megosztottságban talál bennünket, akkor fölibénk kerekedik, vagy elpusztít mindannyiunkat. Csak Galaxia megteremtésével védhetnénk meg magunkat, mert azt nem lehet önmaga ellen fordítani, s bármiféle betolakodóval szemben maximális erővel léphetne fel.

– Rémítő a kép, amit élénkbe rajzol – mondta Bliss. – Lesz időnk, hogy megteremtsük Galaxiát?

Trevize fölnézett, mintha tekintetével át akarná fúrni a holdkőzet vastag rétegét, mely elválasztotta a felszíntől és az űrtől; mintha kényszeríteni akarná magát, hogy belelásson azokba a távoli galaxisokba, melyek lassan mozogtak a tér felfoghatatlan útjain.

Majd azt mondta:

– Az emberi történelem során, amennyire tudjuk, egyetlen más értelem sem hatott ránk. Ennek már csak néhány évszázadig kell így lennie, s ez nem sokkal lehet több, mint annak az időnek a tízezred része, amióta a civilizáció létezik. De mi addigra már biztonságban leszünk. Végtére is – tette hozzá, s minden erejével elnyomta a váratlanul rátörő szorongást – nem arról van szó, mintha az ellenség máris itt volna közöttünk.

És nem pillantott le, nehogy tekintete találkozzék Fallom – a hermafrodita, az energiaátalakító, a másfajta lény tűnődő tekintetével, mely kifürkészhetetlenül nyugodott az arcán.

Az Alapítvány-Birodalom-Robot-Univerzum kronológiája

Megjegyzés:

[ ]-ben dőlt betűvel található azon novellának, regényfejezetnek vagy regénynek a címe, melyben az adott esemény leírása vagy az arra való hivatkozás olvasható.

i.sz. 1887

Joseph Schwartz születése. [Kavics az égben]

i.sz. 1949

Egy baleset folytán Joseph Schwartz időutazást szenved el, mely a jövőbe repíti. [Kavics az égben]

i.sz. 1982

Susan Calvin születése. Lawrance Robertson megalapítja az Amerikai Robot és Gépember Rt.-t. [Én, a robot]

i.sz. 1996

Robbie gyártása. [Én, a robot]

i.sz. 1998

Rendelet születik, melynek értelmében New Yorkban robotok csak napközben tartózkodhatnak az utcán. [Robbie]

i.sz. 2002

Alfred Lanning bemutatja az első beszélő robotot. [Én, a robot]

i.sz. 2003

Susan Calvin diplomát szerez. [Én, a robot]

a XXI. század korai szakasza

Társadalmi és technikai reneszánsz bontakozik ki. Megkezdődik a Három Törvény alapján működő pozitronagyú robotok gyártása. 2003 és 2007 között a robotok használata a Földön csak tudományos kutatások céljára engedélyezett. A Földön a későbbiekben is csak kis számban gyártanak robotokat hétköznapi használatra az emberek Frankenstein-komplexusa miatt. A robotok igazi felhasználási területe a Naprendszer gyarmatosítása. Az Amerikai Robot számtalan alkalommal próbálja áttörni a társadalom ellenállását a robotokkal szemben, igen csekély sikerrel. [Robottörténetek]

Egy baleset folytán Joseph Schwartz időutazást szenved el, mely a jövőbe röpíti. [Kavics az égben]

i.sz. 2005

Az első Merkúr-expedíció. [Körbe-körbe]

i.sz. 2007

Robbie szétszerelése. [Én, a robot]

Susan Calvin az Amerikai Robotnak kezd dolgozni. [Én, a robot]

i.sz. 2008

Susan Calvin robotpszichológus lesz az Amerikai Robotnál. [Én, a robot]

i.sz. 2015

A második Merkúr-expedíció. [Körbe-körbe]

i.sz. 2021

Az Amerikai Robotnál véletlenül létrehoznak egy gondolatolvasó robotot. Telepatikus képessége miatt az Első Törvény teljesítése olyan dilemma elé állítja a robotot, melyet nem tud megoldani, ezért elpusztul. [Te hazug!]

i.sz. 2029

A Hiper Bázison NSZ-2 (Nesztor) típusú robotokat használnak a hiperatom-hajtóművel kapcsolatos kutatásokhoz. [Az eltűnt robot]

i.sz. 2031

A hiperatom-hajtómű kifejlesztése. [A kockázat]

Az első sikeres csillagközi (valójában galaxisközi) utazás. [A csillagokba!]

i.sz. 2032

Stephen Byerley New York polgármestere lesz. [Bizonyíték]

i.sz. 2032 után

Byerley és az újonnan létrehozott Gépek (pozitronagyak) irányítása mellett a Föld országai fokozatosan négy régióba tömörülnek. [Én, a robot]

i.sz. 2033

Susan Calvin vezető robotpszichológus lesz. [Galley Slave]

i.sz. 2037

Stephen Byerley regionális koordinátor lesz. [Én, a robot]

i.sz. 2044

A Föld régiói Szövetséget alkotnak. Az első világkoordinátor Stephen Byerley lesz. A Föld gazdaságának irányítását a négy régió egy-egy Gépe végzi összehangolt egységben. A Gépek az irányítást az Első Törvény szellemében végzik. A világ gazdasága stabilizálódik. [Én, a robot]

i.sz. 2048

Stephen Byerleyt másodszor is világkoordinátorrá választják. [Én, a robot]

i.sz. 2052

Susan Calvin megfogalmazza, hogy a Gépek a robotika Első Törvényét az egész emberiségre kiterjesztve alkalmazzák. [Az elkerülhető konfliktus]

Évezredekkel később ez a gondolat Daneel Olivaw Nulladik Törvényében kel életre.

i.sz. 2057

Susan Calvin nyugdíjba megy. [Én, a robot]

Utóda, Clinton Madarian kezdeményezésére új, intuitív robottípust fejlesztenek ki. [Női ösztön]

i.sz. 2058

Megjelenik "A robotika kézikönyvé"-nek 56. kiadása. [Én, a robot]

i.sz. 2062

Madarian intuitív robotja a csillagászati adatokból kikövetkezteti, hogy a Nappal szomszédos csillagok közül melyeknek van lakható bolygója. Madarian halála. [Női ösztön]

i.sz. 2062 után

A hipertéri utazás révén megindul az emberiség kirajzása a Földről. Az emberek magukkal viszik a káosz vírusát a csillagok közé. A robotok segítségével számos bolygó (az ún. Külső Világok) terraformálása, majd benépesítése közepette kialakul az ún. űrlakó kultúra. Az első űrlakó világ a Tau Ceti rendszerének egyik bolygója, melyet Új Földnek neveznek el. Később a nevét Aurorára változtatják. A Külső Világokon eleinte – a Földhöz hasonlóan – a robotokat csak igen korlátozott mértékben használják.

i.sz. 2064

Susan Calvin halála. [Én, a robot]

i.sz. 2068

Az első nanotechnológián alapuló organizmusok kifejlesztése. A nanoorganizmusok a nem földi bioszférák átalakításával felgyorsítják a gyarmatosított bolygók terraformálását. Teljes bioszférákat változtatnak lakható környezetté a betelepülő űrlakók számára. [Aurora]

i.sz. 2080 után

A Gépek, miután megteremtették a stabil gazdaságot, az Első Törvény értelmében megszüntetik tevékenységüket, melyet ettől a ponttól kezdve az emberiségre károsnak ítélnek. [...hogy engedelmességgel tartozol Neki]

i.sz. 2120

Az Imbedded Technologies and Environmental Manipulors, Inc. megalapítása. A fejlett nanotechnológia aranykorát éli a Külső Világokon, és egyre több földi iparágban is megjelenik. A robotika komolyan profitál az extrém miniatürizálást és a biológiai folyamatok utánzását lehetővé tevő nanotechnológia alkalmazásából. [Aurora]

i.sz. 2160

Az Amerikai Robotnál véletlenül egy igen rugalmas agyú robotot készítenek. Andrew, a robot a Martin család tulajdonába kerül. [A két évszázados ember]

i.sz. 2180

Az Amerikai Robot ismét megpróbálja a robotokkal szembeni előítéletek lerombolását, de a földi társadalom ezúttal sem fogadja el a robotokat a mindennapi élet részeként. [...hogy engedelmességgel tartozol Neki]

i.sz. 2190

Andrew-t a világbíróság szabad robottá nyilvánítja. [A két évszázados ember]

i.sz. 2260

Andrew a fémtestét humanoid testre cserélteti. Később szervezetét a saját maga által tervezett protézisekkel fokozatosan egyre emberibbé alakíttatja. Kutatásainak köszönhetően a protetika tudománya óriásit fejlődik. [A két évszázados ember]

i.sz. 2359

Andrew – hogy emberré nyilvánítsák – pozitronagyában olyan változtatást hajt végre, hogy lassan meghaljon. [A két évszázados ember]

i.sz. 2360

Andrew-t emberré nyilvánítják. Andrew halála. [A két évszázados ember]

i.sz. 3100

Néhány űrlakó világon (főleg az legidősebb, stabil gyarmatokon) megjelenik egy új betegség, a mnemonikus járvány (más néven Burundi láz), mely az űrlakó bolygók terraformálásához használt nanoeszközök virulens mutációjának következménye. A mnemonikus járvány következtében az űrlakók nagy százaléka elfeledkezik népe származásáról és történelméről. [Aurora]

i.sz. 3871

Az Aurora, majd a többi űrlakó világ engedélyt kap a Földtől, hogy a mindennapi életben bevezethessék a robotokat. [Föld Anya]

i.sz. 3915

Nanoeszközök okozta járványok söpörnek végig a Földön és a Külső Világokon egyaránt. A nanojárványok forrását és kiindulási pontját nem sikerül megállapítani. A felelősség kérdése a Föld és az űrlakó világok közti feszültséghez vezet. A Föld lakói a járványok által kiváltott általános hisztéria közepette a nanotechnológia és a vele szorosan összefonódó robotika ellen fordulnak. A robotok alkalmazását igen jelentős mértékben korlátozzák a Földön. A járványok és a robotüldözés elől menekülve földlakók újabb hulláma vándorol ki a Külső Világokra. [Aurora]

i.sz. 3971

A Külső Világok korlátozzák a Földről történő kivándorlást. [Föld Anya]

i.sz. 4021

A reneszánsz mind a Földön, mind az űrlakó világokon a történelem első káoszkitörésébe torkollik. A túlnépesedett Föld háborús provokációja miatt a Külső Világok hadat üzennek az anyabolygónak. A bekövetkező ún. Háromhetes Háború (a Nagy Felkelés) során az űrlakók legyőzik a Földet, és a Külső Világokat független bolygókká nyilvánítják. A Földet teljesen elszigetelik, lehetetlenné téve az űrgyarmatokra való kivándorlást. [Föld Anya]

i.sz. 4021 után

A földlakók a következő évezred során a külvilág elől fémburokkal védett városokba (az acélbarlangokba) menekülnek. A city-kultúra felemelkedése, a hidroponika bevezetése és a robotok ipari szintű felhasználása a cityken kívül enyhíti a Föld népesedési és élelmezési gondjait. [Föld Anya]

A Földön és a Külső Világokon kifejlesztik a nanotechnológiát, és bevezetik számos területen. [Chimera]

kb. i.sz. 4050-4600

A Földön néhány, a nanoeszközökkel folytatott kísérlet rosszul sül el, és önfenntartó nanokolóniák kialakulásához vezet, melyek szervetlen paraziták formájában pusztítani kezdik környezetüket. Végül ezek az agresszív kolóniák kipusztítják önmagukat, és csupán néhány aberráns nanotörzs marad fenn. A földi kutatók megfejtik a nanojárványok rejtélyét, és kidolgoznak számos eredményes kezelési módszert, melyeknek köszönhetően a járványok elfogadható szintre szoríthatók vissza. Az űrlakók szintén sikeresen küzdenek a nanojárványok helybeli változatai ellen, mind számban, mind virulenciában csökkentve azokat. A kutatások eredményeképpen a Külső Világok orvosi és biológiai technológiája igen magas szintű fejlettséget ér el, megnövelve az űrlakók élettartamát, valamint csökkentve az életkorral járó problémákat. [Chimera, Aurora]

i.sz. 4620

Végigsöpör a mnemonikus járvány utolsó komoly hulláma néhány űrlakó bolygón. A járvány a fertőző betegségek utolsó megnyilvánulása a Külső Világokon. [Aurora]

kb. i.sz. 4664-4721

New York helyén felépül a fémburokkal fedett New York City. [Acélbarlangok]

i.sz. 4693

Rutilan Horder születése. [A Hajnal bolygó robotjai]

i.sz. 4722

Megkezdődik a Solaria (az ötvenedik és egyben az utolsó űrlakó világ) benépesítése a Nexonról. [A mezítelen nap]

Megindul a robotokat túlzott mértékben használó űrlakó kultúra lassú, szinte észrevehetetlen hanyatlása.

i.sz. 4750

A mnemonikus járvány immár egy jól uralható, szinte teljesen felszámolt betegség a Külső Világokon, egy társadalmi stigma, melynek elkapásához a hordozóval való közvetlen kontaktus szükséges. Egyes híresztelések, melyek szerint a betegséget a földlakók terjesztik, tovább szítják az egyébként is megbélyegzett földiekkel szembeni előítéleteket az űrlakók körében. [Aurora]

i.sz. 4822

A Solaria függetlenné válik a Nexontól. [A mezítelen nap]

i.sz. 4835

Az Imbedded Technologies and Environmental Manipulors, Inc.-ből létrejön az Imbitek. [Aurora]

i.sz. 4858

Han Fastolfe születése. [Acélbarlangok]

i.sz. 4938

Kelden Amadiro születése. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 4963

Vasllia Fastolfe születése. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 4975

Vasilia átprogramozza apja egyik robotja, Giskard Reventlov agyát, és ezzel véletlenül telepatikus képességgel ruházza fel anélkül, hogy rádöbbenne, mit tett. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 4979

Elijah Baley születése. Lavinia Demachek születése. [Acélbarlangok, A Hajnal bolygó robotjai]

i.sz. 4989

Gladia születése. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 4992

Gale Chassik születése. [Aurora]

i.sz. 4996

Az Űrváros létrehozása New York City mellett. [Acélbarlangok]

Az űrlakók unszolására a robotokat a földi városokon belül is alkalmazni kezdik. [Acélbarlangok]

i.sz. 4998

Han Fastolfe kidolgozza az "interszekciós analízis" matematikai módszerét, mely lehetővé teszi humanoid robotok gyártását. [A Hajnal bolygó robotjai]

i.sz. 5002

Elijah Baley és Jessie Navodny találkozása. [Acélbarlangok]

i.sz. 5005

Bentley (Ben) Baley születése. [Acélbarlangok]

i.sz. 5012

Kelden Amadiro megalapítja az Aurorai Robotikai Intézetet. [A Hajnal bolygó robotjai]

i.sz. 5021

Han Fastolfe aurorai robotszakértő és Roj Nemennuh Sarton szociológus-történész felismerik az űrlakó kultúra hanyatlását. Fastolfe-ék el akarják érni, hogy a Földről újabb bolygókat népesítsenek be, kevesebb robotot használva, mint az űrlakók. Ember formájú robotokat terveznek, hogy azok elvegyüljenek a földlakók között, és megismerjék gondolkodásukat. Az első humanoid robot Daneel Olivaw. Daneel és Elijah Baley találkozása. [Acélbarlangok]

i.sz. 5022

Elijah Baley és Daneel Olivaw egy bűntény miatt nyomoz a Solarián. [A mezítelen nap]

Han Fastolfe befolyásos tagjává válik az aurorai kormánynak, erőteljesen támogatja az újabb földi kivándorlás ügyét. Aurorai ellenzői Kelden Amadiro vezetésével a Föld helyett az űrlakó világokról akarnak újabb bolygókat terraformálni, majd benépesíteni. [A Hajnal bolygó robotjai]

Földlakók egy csoportja Baley vezetésével próbálja megszokni az életet a zárt cityken kívül, hogy majd képesek legyenek új bolygók gyarmatosítására. [A Hajnal bolygó robotjai]

i.sz. 5023

Elijah segít Daneelnek megoldani egy vitát két űrlakó matematikus között. [Tükörkép]

i.sz. 5024

Amy Barone-Stein csatlakozik Baley emigrációra készülő csoportjához. [Strip Runner]

Baley az Aurorán nyomoz Daneel és Giskard Reventlov (telepatikus robot!) társaságában egy robot elpusztításának ügyében. A bűntény hátterében Fastolfe-nak és ellenzékének az új bolygók gyarmatosítása felett folytatott erőharca áll. Végül az Aurora (a Külső Világok vezetője) engedélyezi a Föld számára a gyarmatosítást, és technikai segítséget is nyújt hozzá. Giskard úgy gondolja, hogy a földieknek teljes egészében robotok nélkül kell az új világokat létrehozniuk, hogy elkerüljék az űrlakó kultúra sorsát. Giskardban felmerül, hogy ki kellene dolgozni egy, a jövő eseményeit előrejelző tudományt, a pszichohistóriát. [A Hajnal bolygó robotjai]

i.sz. 5026

Az Aurora támogatásával megindul az emberiség második kirajzása a Földről, teljes egészében robotok nélkül. Az első gyarmatosító csoport vezetője Ben Baley. Az elsőként terraformált, ún. telepes világ később a Baleyföld nevet kapja. A Földön a robotok használatának betiltását tervezik. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 5028

A telepes világok száma már huszonnégy. A telepes és az űrlakó világok között egyre ellenségesebb a viszony. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 5029

Elijah Baley áttelepül a Baleyföldre. [Robotok és Birodalom]

???

A robotok használatát betiltják a Földön. Ezzel együtt felszámolják a nanoeszközökön alapuló technológiákat is. Az egyik telepes bolygón létrehozzák a Hunter Groupot. A cég alapításának helye nem kerül nyilvánosságra. [Chimera]

i.sz. 5058

Elijah Baley halála. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 5101

Benen Yarick születése. [Káprázat]

i.sz. 5132

A Church of Organic Sapiens megalapítása. [Chimera]

i.sz. 5162

Az Improvo Shipping and Storage társaság megalapítása. [Chimera]

i.sz. 5168

Sindra Lambid születése. [Robotok és Birodalom]

A Solaria és egy telepes társaság egyezsége alapján telepesek veszik birtokba a Cassus Thole-t, mely eredetileg a Solaria bányatelepe volt. A Solaria csupán egyeden létesítményt tart fenn magának a bolygón, távol a telepes városoktól. [Chimera]

i.sz. 5171

Jerem Looms születése. Kiderül róla, hogy UPD-ben szenved. [Chimera]

i.sz. 5172

Az újszülötteket parazitaként megfertőző nanokolóniák okozta UPD vizsgálatára létrehoznak egy labort a Földön. A labort elnevezik Nova Levisnek. Később létrehoznak egy társlabort a Cassus Thole-on. Még később a Cassus Thole-t átkeresztelik Nova Levisre. [Chimera]

i.sz. 5173

A Cassus Thole-on létrehozzák a Nova Levis társlaboratóriumát. A laborban Kynig Parapoyos emberei titokban új fertőző ágensek és ellenszereik kifejlesztésén dolgoznak. A kórokozókat és a gyógyszereket a bolygó lakosságán kezdik tesztelni az emberek tudta nélkül. Céljuk, hogy az új kórokozókkal a frissen gyarmatosított telepes bolygók lakosságát megfertőzzék, majd az ellenszerek eladásával óriási profitot termeljenek. Később a bolygó nevét Nova Levisre változtatják. Parapoyos bűnszervezete révén a bolygó fokozatosan az illegális kereskedelem melegágyává válik. [Aurora]

i.sz. 5174

Rega Looms értesül róla, hogy Jerem meghalt. [Chimera]

i.sz. 5175

Szerte a Földön számos helyen gyermekek tűnnek el, köztük UPD-sek is. Ree Wenithal nyomozni kezd az ügyben. [Chimera]

i.sz. 5176

A Nova Levis labor komolyan kutatni kezdi a szerves-szervetlen szimbiózis gyakorlati alkalmazhatóságát. [Chimera]

i.sz. 5178

Ree Wenithal a gyermekrablásokat a Nova Levis laborig tudja nyomon követni. Ekkor leállíttatják vele a nyomozást. [Chimera]

i.sz. 5180

A Nova Levis labort felszámolják. [Chimera]

i.sz. 5182

Rega Looms a Church of Organic Sapiens igazgatója lesz. Gale Chassikot kinevezik a Solaria földi nagykövetévé. [Chimera]

i.sz. 5183

D. G. Baley születése. [Robotok és Birodalom]

???

Az Aurora és a Föld kapcsolatában enyhülés következik be. [Chimera]

i.sz. 5191

Derec Avery és Ariel Burgess megakadályozzák, hogy dr. Avery, az őrült aurorai tudós, a Robotváros alapítója újabb robotvárosok építésével uralma alá hajtsa a galaxist.

i.sz. 5195

Az Aurora és a Föld kapcsolatában enyhülés következik be. [Chimera]

i.sz. 5197

Miután diplomát szerzett a Calvin Intézetben, Ariel Burgess az Intézet összekötője lesz az Aurora földi nagykövetségén. Derec Avery engedélyt kap a földi kormánytól, hogy egy pozitronikus kutatólabort működtessen a bolygón Phylaxis néven. Derec fontos szerepet tölt be az űrlakók próbálkozásában, hogy a robotokat ismét bevezessék a földi citykben. [Aurora]

i.sz. 5198

Aurorai járőrök ellenőrzik a Tiberius földi csempészhajót, melyről kiderül, hogy solariai pozitronszakértőket és genetikusokat szállít a Nova Levisre. A Nova Levis nem járul hozzá, hogy az ügyben nyomozást végezzenek a bolygón. Derec Avery megépít egy robotot, Bogardot. Bogard agya annyira rugalmasan kezeli a Három Törvényt, hogy testőrként képes működni a pozitronikus összeomlás veszélye nélkül. [Chimera]

i.sz. 5199

Clar Eliton földi szenátor találkozóra hívja az űrlakó és a telepes világok diplomatáit, hogy tárgyaljanak a robotok ismételt bevezetéséről a Földön és a telepes űrkereskedelemben; közben titokban merényletet szervez a küldöttek ellen, melynek célja a robotok végleges lejáratása. A merénylet után a Külső Világok diplomatáinak jelentős része elhagyja a Földet. [Káprázat]

Egy, a Nova Levist elhagyó csempészhajó tüzet nyit egy földi járőrhajóra. A Föld blokádot von a Nova Levis köré. [Chimera]

i.sz. 5200

Ismeretlenek meggyilkolnak egy csoport embert, akik illegálisan próbálnak emigrálni a Földről a Nova Levisre. A nyomozás szálai a Solariához és a Nova Levishez vezetnek. Valószínűvé válik, hogy a Solaria kiborgok növesztésével kísérletezik a Nova Levisen. Előkerül Jerem Looms, akiből Gamelin néven kiborgot csináltak. A nyomozás során az auroraiak fogságába kerül egy másik kiborg, Cordios. [Chimera]

i.sz. 5201

Derec Avery és Ariel Burgess kinyomozzák, hogy Kynig Parapoyos, a fegyverkereskedő kiborgokat állít elő a Nova Levisen. Kiderül, hogy Parapoyos nem más, mint Gale Chassik. [Aurora]

i.sz. 5202

Az önállósult Bogard irányítása alá vonja Parapoyos szervezetét. Bogard az űrlakó robotok egy jelentős csoportjával egyetértésben elindít egy tervet, melynek célja, hogy az űrlakók elszigetelődjenek, és végül kihaljanak. A döntést azzal magyarázzák, hogy a különböző mutáns nanoformákkal való évezredes együttélés az űrlakókat genetikailag olyan mértékben megváltoztatta, hogy valójában új fajjá váltak; a Homo sapiens sapiens szolgálatára felesküdött robotok viszont nem szolgálhatnak két gazdát. [Aurora]

i.sz. 5217

Kelden Amadiro és társai vereségük miatt bosszúból nukleáris erősítőket kezdenek elhelyezni a Földön. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 5222

Han Fastolfe halála. A Föld- és telepesellenes mozgalom erősödik az Aurorán. A Solaria lakossága eltűnik. A telepes világok száma és ereje gyorsan növekszik. Daneel és Giskard megfogalmazzák a robotika Nulladik Törvényét. Rájönnek, hogy szükségük lesz egy működő pszichohistóriára, hogy a történelmet a Nulladik Törvényhez hűen irányítani tudják. Amadiróék bekapcsolják a nukleáris erősítőket, melyek hatására a Föld fokozatosan radioaktívvá és lakhatatlanná válik. Giskard hagyja, hogy megtegyék, úgy gondolkodva, hogy a Föld lakhatatlanná tétele felgyorsítja a telepesek kirajzását, és az emberiség javát szolgálja hosszú távon. Döntése azonban olyan belső konfliktust okoz a Nulladik és az Első Törvény között, mely végül Giskard halálához vezet. Giskard felruházza Daneelt telepatikus képességeivel, majd működésképtelenné válik és elpusztul. [Robotok és Birodalom]

A telepesek kirajzása hatalmas méreteket ölt: elkezdődik a Nagy Diaszpóra (a végső kivándorlás). A telepesek mindenhová magukkal viszik a káosz vírusát. [Az Alapítvány győzelme]

???

Amadiro elkészíti R. Plussixet. [Alapítvány és káosz]

???

A robotok többsége két táborra szakad. A Daneel által vezetett "giskardi" robotok a Nulladik Törvény "vallását" követik. A többiek – a "calvini" robotok – úgy vélik, a Nulladik Törvény értelmében beleártani magukat az emberek dolgaiba nem más, mint lázadás. Robot-polgárháború kezdődik, a lakhatatlanná váló Földről menekülő emberek legnagyobb része számára észrevétlenül. Közben – aurorai parancsokat követve – robothajók flottái kezdik járni a Galaxist a terjeszkedő telepesek előtt, hogy terraformálják és gyarmatosításra előkészítsék a bolygókat. Tevékenységüknek számos nem intelligens földönkívüli faj, néhol egész ökoszisztémák esnek áldozatul. Némelyik bolygón idegen civilizációk összeomlása után fennmaradt számítógép-kultúrákat pusztítanak el. E civilizációk lényei, a mémek a Galaxis magjába menekülnek. [Az Alapítvány félelme, Alapítvány és káosz]

i.sz. 5287

Fredda Leving születése. [Kalibán]

i.sz. 5292

Davirnik Gidi halála. [Kalibán]

i.sz. 5296

Ottley Bissal születése. [Kalibán]

i.sz. 5321

Az Inferno űrlakó bolygót ökológiai és társadalmi katasztrófa fenyegeti. Chanto Grieg, a bolygó új kormányzója az ökológiai katasztrófa elhárítására telepes szakemberek segítségét kéri a bolygó újra-terraformálásához. [Kalibán]

i.sz. 5322

Gubber Anshaw feltalálja a gravitonagyat, mely a pozitronagynál gyorsabb, és működésének nem feltétele a robotika Három Törvénye. A társadalmi katasztrófa elkerülésére Fredda Leving az eddigieknél nagyobb szabadságot és rugalmasságot biztosító Új Törvényekkel működő, gravitonagyú robotokat gyárt. Az Új Törvények helyességének tesztelésére megépíti Kalibánt, a Törvény Nélküli robotot. [Kalibán]

i.sz. 5323

Chanto Grieget meggyilkolják. Alvar Kresh lesz az Inferno új kormányzója. Ottley Bissalt megmérgezik.Egyértelművé válik, hogy az Új Törvények alkalmazása a robotikában kudarcra van ítélve. Megkezdődik az Inferno újra-terraformálása. [Inferno]

i.sz. 5325

Alvar Kresh és Fredda Leving összeházasodnak. [Utópia]

i.sz. 5328

A teljesen stabil ökoszisztéma elérése érdekében az Inferno felszínére irányítanak egy jégüstököst. Az űrlakók és a telepes terraformálók kultúrájának összeolvadása megakadályozza a társadalom összeomlását. [Utópia]

???

A csillagközi robot-polgárháború hulláma eléri az Infernót. Az új törvényes robotok többségét elpusztítják; egy részük elrejtőzik. [Az Alapítvány győzelme]

???

Daneel és követői jelentős szerepet játszanak bizonyos Kódolási Törvények létrejöttében, melyek megszabják a gépi intelligenciák értelmi fejlettségének megengedhető felső határát. Ennek köszönhetően a későbbiekben a telepes társadalmakban nem merül fel a robotok gyártásának gondolata. Ez a fel-fellobbanó káosz megakadályozására szolgáló fékező mechanizmusok egyike. [Az Alapítvány félelme]

kb. i.sz. 7000 = kb. G.K.E. 6000 (Galaktikus Kor Előtt)

A Trantor benépesítésének kezdete. [Az Alapítvány félelme]

kb. i.sz. 9000 = kb. G.K.E. 4000

Daneel és társai finoman manipulálni kezdik a Trantort és néhány szomszédos királyságot, hogy azok egymással szövetségre lépve kikristályosítsák egy, az emberiség biztonságát szavatoló majdani galaktikus birodalom magvát. [Az Alapítvány győzelme]

G.K.E. 1960

Tyrann betelepítése. [A csillagok, akár a por]

G.K.E. 1260-1250

A Tyrann uralma alá hajtja a Csillagköd-királyságokat. [A csillagok, akár a por]

G.K.E. 1223

Biron Farrill születése. [A csillagok, akár a por]

G.K.E. 1220

A tirannok V. Hinriket választják a Rhodia igazgatójává. [A csillagok, akár a por]

G.K.E. 1200

A Hinriad család által vezetett a Rhodia és a Csillagköd-királyságok lerázzák magukról a Tyrann uralmát, és újra felfedezik a demokráciát. [A csillagok, akár a por]

A Sark bolygó betelepítésének kezdete. [Az űr áramlatai]

???

Az űrlakó világok önmagukba zárkóznak, és az évezredek folyamán lassan kihalnak. Az Aurora lakóinak maradéka a felnövekvő Trantorra költözik, a Mycogen szektorba. A telepes kultúra benépesíti a Galaxist. Daneel és követői működésbe léptetnek néhány fékező mechanizmust (a társadalmi amnéziát, az agylázat, a giskardi tudatbefolyásoló adókat), hogy elejét vegyék a káoszkitöréseknek. Ezek eredményeként az emberi elme és társadalom, valamint a technikai fejlődés évezredeken keresztül stagnál. Az emberek és robotok néhány csoportja (köztük a Maserd család) próbál küzdeni az amnézia ellen, Daneelék azonban idővel a többségük fölé kerekednek. A robotok léte feledésbe merül, azonban egy apró embercsoport titokban tovább tevékenykedik "eretnek" robotok társaságában. [Az Alapítvány győzelme]

kb. G.K.E. 1000

Daneel majmokat telepít a Földről a Panucopiára. A Panucopián genetikai kísérletekbe kezd, melyek célja, hogy a majmokból kifejlessze az emberiség egy új, a Nulladik Törvénnyel jobban felügyelhető változatát. A kísérletek sikertelenek. [Az Alapítvány félelme, Az Alapítvány győzelme]

G.K.E. 700

Az öt világból álló Trantori Köztársaság növekedni kezd; később Trantori Államszövetség, majd Trantori Birodalom lesz belőle. Daneel a "humanika törvényeinek" korai változatával (a pszichohistória egy kezdetleges formájával, melyet Giskarddal dolgozott ki, irányítja. [Az űr áramlatai]

A Sark lakosai felfedezik a Florina természeti kincsét, a kyrtet. Uralmuk alá hajtják a Florinát, és a kyrt kiaknázásával a következő évszázadok során rendkívül gazdaggá teszik a Sarkot. [Az űr áramlatai]

???

Az emberiség eredete az ismeretlenség homályába vész, a Föld a sok millió lakott bolygó egyikévé válik.

G.K.E. 200

A Galaxis lakott világainak fele már a Trantori Birodalom része; a Trantor a Galaktikus Birodalommá válás küszöbén áll. A Trantor titokban pénzzel támogatja a Sark bolygó gazdasági elnyomása alatt élő Florina lázadását. [Az űr áramlatai]

kb. G.K.E. 180

Az Ophiucus civilizált világai barbárságba süllyednek. [Kavics az égben]

G.K. 1 (= kb. i.sz. 13 000; kb. 8000 évvel a Nagy Diaszpóra kezdete után)

A Trantori Birodalom Galaktikus Birodalommá válik. Első császára I. Frankenn, a Kamble-dinasztiából. A galaktikus időszámítás (Galaktikus Kor = G.K.) kezdete.

G.K. 750

A Föld második lázadása a Birodalom ellen. [Kavics az égben]

G.K. 771

Affret Shekt születése. [Kavics az égben]

G.K. 772

Grew születése. [Kavics az égben]

G.K. 775

II. Stannel uralkodásának kezdete. [Kavics az égben]

G.K. 777

II. Stannel hatalmának fitogtatásával zavargást provokál Washennben, a Földön (a Föld harmadik lázadása a Birodalom ellen). II. Stannel merénylet áldozata lesz. Edard kerül a császári trónra, és békés eszközökkel konszolidálja a helyzetet a Földön. [Kavics az égben]

kb. G.K. 780-790

Polgárháború a Galaktikus Birodalomban. [Kavics az égben]

G.K. 787

Lord Ennius születése. [Kavics az égben]

G.K. 792

Bel Arvardan születése. [Kavics az égben]

G.K. 817

Földi kutatók Izolálják a közönséges láz vírusát. [Kavics az égben]

G.K. 827

Joseph Schwartz érkezése a múltból időutazásának végén. A radioaktív Föld lakosságának egy része a Birodalom elleni lázadásra készül biológiai fegyverrel (a káosz vírusának egy igen agresszív fajtájával). A lázadás – Schwartz, valamint Daneel ügynöke, R. Gornon Vlimt tevékenysége révén – meghiúsul. Birodalmi segítséggel megpróbálják a Föld radioaktív talaját egészségesre cserélni, majd a vállalkozás megakad. [Kavics az égben, Az Alapítvány győzelme]

kb. G.K. 900

A lakhatatlanná vált Föld kiürítése. [Az Alapítvány győzelme]

Az Alpha bolygó kolóniájának megalapítása. [Alapítvány és Föld]

G.K. 975

Egy intelligens idegen faj felfedezése egy sivatagbolygón. Az idegeneket a Cepheus 18-ra telepítik. [Zsákutca]

G.K. 978

A Cepheus 18-ra telepített lények rejtélyes módon eltűnnek a Galaxis határain túlra. Szökésükben a Birodalom egyik hivatalnoka nyújt segítséget. [Zsákutca]

kb. G.K. 2000

Daneel Olivaw és R. Yan Kansarv robotépítő és -javító bázist hoznak létre az Eoson. [Alapítvány és káosz]

Nagy Ruellis létrehozza az öt stabil társadalmi osztályon alapuló paternalisztikus kormány működési alapjait, tovább növelve a társadalom stabilitását a káosszal szemben. Ez is egyike Daneel fékező mechanizmusainak. [Az Alapítvány győzelme]

kb. G.K. 3000

Voltaire és Johanna ősi személyiség-szimulációk nyilvános vitája a gépi intelligenciáról egy káoszkitörés során. [Az Alapítvány félelme]

A calvini robotok támogatásával Shoree-Harn császárnő kerül a Birodalom trónjára; sikertelenül próbál új időszámítást bevezetni és feloldani a társadalom merevségét. [Alapítvány és káosz]

kb. G.K. 7000

A Daciai-dinasztia uralkodik a Birodalom felett. [Az Alapítvány előtt]

G.K. 8045-8068

Egy háromszáz szerzőből álló bizottság összegyűjti és kötetekbe rendezi a Halhatatlanokkal kapcsolatban fellelhető összes mesét és legendát. [Alapítvány és káosz]

G.K. 8789

Új reneszánsz kezdődik a Lingane bolygón. [Az Alapítvány győzelme]

G.K. 8797

A Lingane reneszánsz káoszba torkollik. [Az Alapítvány győzelme]

kb. G.K. 10 050-10 092

VI. Agis uralkodása. [Wanda Seldon]

kb. G.K. 10 250

VI. Loris uralkodása. [A generális]

kb. G.K. 11 060

A Huylen betelepítése. [Alapítvány és káosz]

G.K. 11 865

Dors Venabili humanoid robot megépítése az Eos bázison. [Az Alapítvány félelme]

kb. G.K. 11 867

Az egyetlen extragalaktikus emberi kolónia feladása a Nagy Magellán Felhőben. Az esettel kapcsolatos minden adatot zárolnak. [Alapítvány és káosz]

G.K. 11 953

Mycelium Hetvenkettő születése. [Az Alapítvány előtt]

G.K. 11 956

Felkelés a Zeonon. [A polgármesterek]

kb. G.K. 11 968

Daneel genetikai kísérleteket végez néhány csoport emberen, melynek eredménye a pszichohistória kidolgozására alkalmas Hari Seldon "megformálása", valamint a mentalisták felbukkanása. [Az Alapítvány győzelme]

G.K. 11 980

IV Mannix kerül a Trantor Mynek szektorának polgármesteri posztjára. [Az Alapítvány előtt]

G.K. 11 988

Hari Seldon és I. Cleon születése. [Az Alapítvány előtt]

Daneel Olivaw tudja, hogy a Birodalom – részben a gyakorivá váló káoszkitörések hatására – fokozatosan destabilizálódik. Mint vezérkari főnök, majd mint első miniszter egyre aktívabban kénytelen közreműködni kormányzásban, hogy a stabilitást a Nulladik Törvény értelmében biztosítsa.

G.K. 12 008

Raych születése. [Előjáték az Alapítványhoz]

G.K. 12 010

I. Cleon trónralépése. [Az Alapítvány előtt]

G.K. 12 017

A Madder Losson új reneszánsz bontakozik ki. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 020

Hari Seldon előadást tart a pszichohistória elméletéről. Daneel ráveszi Seldont, hogy próbáljon gyakorlati tudományt létrehozni a pszichohistóriából, mely kiutat mutathat a Birodalom válságából. Eto Demerzel első miniszter szerepében Daneel minden támogatást megad Seldonnak a munkájához. Dors Venabili Seldon felesége lesz. Fiukká fogadják Raych-ot. Seldon és Yugo Amaryl hozzákezdenek a pszichohistória kidolgozásához. [Az Alapítvány előtt]

G.K. 12 028

A calvini robotok egy csoportja R. Plussix vezetésével a Trantorra költözik. Birtokába jutnak számos történelmi dokumentumnak, valamint Voltaire és Johanna szimeknek. Eljuttatják a szimeket a Sark bolygóra (ahol új reneszánsz kezdődött), hogy Daneel munkáját nehezítsék. [Alapítvány és káosz]

Seldon segít az első miniszteri posztra pályázó Laskin Joranumot eltávolítani a politikából. Demerzel (Daneel) lemond első miniszteri posztjáról. I. Cleon Seldont nevezi ki Daneel helyére. [Eto Demerzel]

Voltaire és Johanna bejutnak a trantori számítógéphálózatba, ahol mémekkel találkoznak. A mémek – hogy a robotokon bosszút álljanak otthonaik elpusztítása miatt – fellázítják a korlátozott intelligenciával rendelkező gépagyúakat, melyek Daneel sok robottársát megölik. A mémek visszaköltöznek a Galaxis magjába. A reneszánsz a Sarkon lassan káoszba torkollik. [Az Alapítvány félelme]

G.K. 12 032

Nikolo Pas azt állítja, felfedezte, hogy a Sterradon mesterséges lények, robotok épültek be az állam gépezetébe, és lázadást akarnak szítani. A hírek hatására elszabaduló hisztéria közepette Pas ötvenmilliárd embert mészároltat le a Sterradon és a szomszédos bolygókon. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 037

A Madder Loss új reneszánszának összeomlása megrázza a galaktikus társadalmat. A Trantor Dahl szektorában elkezdik az eddigi legmélyebb hőkút kiásását. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 038

I. Cleon halála. [I. Cleon]

Katonai junta kerül hatalomra. Seldon lemond első miniszteri posztjáról. [Dors Venabili]

G.K. 12 040

Raych Seldon és Manella Dubanqua házasságából megszületik Wanda Seldon. [Dors Venabili]

G.K. 12 048

Dors Venabili "halála". [Dors Venabili]

Daneel az Eos bázisra viszi Dorsot javításra. [Alapítvány és káosz]

A junta bukása. [Dors Venabili]

XIV. Agis bábcsászár kerül a trónra. A tényleges hatalom a Közbiztonsági Bizottság kezébe kerül, melynek vezetője Linge Chen főbiztos. [Wanda Seldon]

G.K. 12 049

Nikolo Pas halála. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 050

I. Klayus születése. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 051

Klia Asgar születése. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 052

Raych és Manella második gyermeke, Bellis Seldon születése. Hari Seldon rájön, hogy Wanda mentális képességekkel rendelkezik. Próbál felkutatni más mentalistákat is, egyelőre sikertelenül. A Birodalomban az általános hanyatlás jelei mutatkoznak. [Wanda Seldon]

G.K. 12 053

Jeni Cuicet születése. [Az Alapítvány győzelme]

G.K. 12 054

A pszichohistória egyenletei egyértelműen mutatják, hogy a Birodalom össze fog omlani. Seldon kidolgoz egy tervet, hogy megmentse az emberiség tudását, és létrehozzon az Alapítvány révén egy Második Birodalmat. Yugo Amaryl meghal. [Wanda Seldon]

G.K. 12 057

Elkészülését követően a Dahl szektor új hőkútja beomlik, százezrek halálát okozva. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 058

Raych, Manella és Bellis a Santannira költöznek, ahol új reneszánsz bontakozik ki. Anacreon provincia függetlenedni akar a Birodalomtól. Seldon megtalálja az Alapítvány elhelyezésére alkalmas helyet: a Terminust, a Galaxis Perifériáján. A Santannin zavargások törnek ki. Raych meghal a káoszkitörésben. Családja eltűnik az űrben. Stettin Palver mentalista csatlakozik a Seldon-tervhez, majd Bor Alurin. A mentalistákból majdan létrejön a Második Alapítvány. A Közbiztonsági Bizottság figyelni kezdi Seldont. [Wanda Seldon]

G.K. 12 062

Vara Liso tudomást szerez a robotok létezéséről. Információja nyomán Farad Sinter a robotokra kezd vadászni. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 066

Kale csillaga szupernóvává válik. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 067 = A.K. 1

XIV. Agis eltávolítása óta I. Klayus ül a császári trónon, de a hatalom továbbra is a Közbiztonsági Bizottság kezében van. Lodovik Trema giskardi robot véletlenül felszabadul a Három Törvény kötelmei alól. Megkérdőjelezi a Nulladik Törvény helyességét, valamint azt, hogy az emberek véleményét nem kérik ki saját jövőjükkel kapcsolatban. A calvini robotok rá akarják venni Seldont, hogy adja fel tervét, mivel tudják, hogy Daneel a történelem irányítására használná. Gaal Dornick csatlakozik a Seldon-tervhez. A Közbiztonsági Bizottság Seldon csoportját (a leendő Első Alapítványt) a Terminusra száműzi. Farad Sinter katonái felszámolják a calvini robotok bázisát. Lodovik újra csatlakozik Daneelhez. A Második Alapítvány elrejtőzik a Csillagvégen. Az alapítványi időszámítás kezdete (Alapítványi Kor = A.K.) [Alapítvány és káosz]

Leyel Forska eredetkutató csatlakozni akar az Alapítványhoz, Seldon azonban nem járul hozzá. [The Originist]

G.K. 12 068 = A.K. 2

Semrin bábcsászár uralma. Az Első Alapítvány (mely többségében gyakorlati szakemberekből és családjaikból áll) a Terminusra vonul száműzetésbe, és elkezdi összeállítani az Encyclopedia Galacticát. Daneel hozzákezd egy csoporttudat, a Gaia felépítéséhez mentalisták segítségével. A Nulladik Törvénynek engedelmeskedve Daneelék elpusztítják az amnézia ellen létrehozott ősi archívumok millióit. A Ktlina új reneszánsza káosszá omlik össze. Daneel tilalma ellenére R. Gornon Vlimt időutazásra akarja küldeni Seldont, hogy az a jövőben ellenőrizhesse pszichohistóriája működését és Daneel tervének helyességét. Daneel elpusztítja Gornont. Mors Planch (és Biron Maserd is?) a jövőbe utazik. Lodovik és Dors szakítanak Daneellel. [Az Alapítvány győzelme]

G.K. 12 069 = A.K. 3

Hari Seldon halála. Leyel Forska csatlakozik a Második Alapítványhoz. Linge Chen főbiztos meghal, helyét a Közbiztonsági Bizottságban Rom Divart veszi át. Divart a hatalom megszilárdítása érdekében főleg a Trantorral és környezetével foglalkozik. Megkezdődik a Birodalom Perifériájának lemorzsolódása. [The Originist]

A.K. 18 (G.K. 12 084)

Salvor Hardin születése. [A polgármesterek]

A.K. 50 (G.K. 12 116)

Az Anacreon független királysággá nyilvánítja magát, elszakítva ezzel a Terminust a Birodalomtól. Seldon hologramja a terminusi Időkriptában elmondja az Alapítvány valódi célját. Az Anacreon katonai támaszpontot hoz létre a Terminuson, hogy bekebelezze a bolygót. [Az enciklopédisták]

A Terminus tudományos segítséget kezd nyújtani a környező királyságoknak, hogy távol tartsa őket magától. [A polgármesterek]

A.K. 80 (G.K. 12 146)

Az Alapítvány elhárítja az anacreoni fenyegetést, majd egyezményt köt a környező királyságokkal a békés egymás mellett élésről. [A polgármesterek]

Az Alapítvány egyre fejlettebb iparcikkekkel kereskedik a Periférián. Folyamatosan növekvő gazdasági befolyása mellett a vallás erejét is felhasználja helyzete megszilárdításához. [A kereskedők]

A.K. 105 (G.K. 12 171)

VI. Stannell halála. [A kalmárfejedelmek]

A.K. 135 (G.K. 12 201)

Az Alapítvány kiterjeszti befolyását az Askone-ra. [A kereskedők]

A.K. 155 (G.K. 12 221)

Az Alapítvány befolyási övezetével szomszédos Korell Köztársaságban birodalmi atomfegyverek bukkannak fel. [A kalmárfejedelmek]

A.K. 158 (G.K. 12 224)

A Korell hadat üzen az Alapítványnak. [A kalmárfejedelmek]

A.K. 161 (G.K. 12 227)

Háromévnyi, többnyire gazdasági háború után a korelli gazdaság összeomlik, a Korell az Alapítvány részévé válik. [A kalmárfejedelmek]

A.K. 170 (G.K. 12 236)

II. Cleon a Birodalom császára lesz. [A generális]

A.K. 185 (G.K. 12 251)

Bel Riose birodalmi kadét megment két űrhajót a pusztulástól a Lemul Rajnál. Jutalmul előléptetést kap. Később tábornokká léptetik elő. [A generális]

A.K. 195 (G.K. 12 261)

A II. Cleon uralkodása alatt álló Birodalom fellendülőben van. Bel Riose birodalmi tábornok hadjáratot indít az Alapítvány ellen. [A generális]

A.K. 196 (G.K. 12 262)

Riose jelentős nagyságú területeket foglal el. II. Cleon – félve egy túl erős hadvezér trónfosztási kísérletétől – visszahívja Riosét és flottáját. [A generális]

A.K. 210 (G.K. 12 276)

II. Cleon uralkodásának vége. [A generális]

A.K. 267 (G.K. 12 333)

Han Pritcher születése. [Az Öszvér]

A.K. 270 (G.K. 12 336)

A Birodalom maradéka felett VIII. Dagobert uralkodik. A lázadó Gilmer seregei elfoglalják és feldúlják a Trantort. Yokim Sarns Első Szóló és a Második Alapítvány megvédi a Galaktikus Könyvtárat, majd fegyverszünetet kötnek Gilmerrel. [Trantor Falls]

A.K. 283 (G.K. 12 349)

Az Öszvér születése a Gaián. [Az Öszvér keresi a Második Alapítványt]

A.K. 293 (G.K. 12 359)

Han Pritcher csatlakozik a katonasághoz. [Az Öszvér]

A.K. 303 (G.K. 12 369)

Az Öszvér elhagyja a Gaiát, és mentális képességeit felhasználva hozzákezd, hogy meghódítsa a Galaxist. [Az Öszvér]

A.K. 310 (G.K. 12 376)

A IX. Dagobert császár uralma alatt álló Birodalom húsz mezőgazdasági világra zsugorodott, fővárosa Neotrantor. Az Alapítvány jelentős erővé vált. Az Öszvér legyőzi az Alapítványt, kisiklatva a Seldon-tervet. Ebling Mis a Második Alapítvány nyomára bukkan. Bayta Darell lelövi Mist, mielőtt az elmondhatná az Öszvérnek a Második Alapítvány rejtekhelyét. [Az Öszvér]

Az Öszvér a meghódított területekből létrehozza a Világok Szövetségét, és kutatni kezd a Második Alapítvány után. [Az Öszvér keresi a Második Alapítványt]

A.K. 315

A Második Alapítvány tagjai mentálisan áthangolják az Öszvér agyát, aki felhagy a további terjeszkedéssel és a Második Alapítvány kutatásával. [Az Öszvér keresi a Második Alapítványt]

A.K. 320

Az Öszvér meghal. Az Alapítvány visszanyeri korábbi erejét, de egyre komolyabban kezd foglalkozni az eddig elhanyagolt mentális tudományokkal, tovább veszélyeztetve a Seldon-tervet. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

A.K. 351

Preem Palver Első Szóló lesz. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

A.K. 362

Arcadia Darell születése. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

A.K. 376

Az Alapítvány a Második Alapítvány után kezd kutatni, félve annak tudatbefolyásoló irányításától. A Kalgan háborút indít az Alapítvány ellen. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

A.K. 377

Az Alapítvány legyőzi a Kalgant. Az Alapítvány – megtalálva a Második Alapítvány csalétkét – abbahagyja a kutatást. A Második Alapítvány tovább folytatja munkáját a Trantoron (a Csillagvégen) megbújva. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

???

Az immár bolygólénnyé vált Gaia egyre aktívabban figyeli az Alapítványok ténykedését.

A.K. 443

Arcadia Darell halála. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

???

A mentalikai kutatások eredményei nyomán az Alapítvány egyre közelebb jut ahhoz, hogy fölénybe kerüljön a felszámoltnak hitt Második Alapítvánnyal szemben. Ugyanakkor a Második Alapítvány nem képes a Seldon-tervet saját erejéből kormányozni, bár ezzel nincsen tisztában. A Seldon-tervet a Gaia bolygólény lakóinak igen finom mentális irányítása tartja továbbra is az előre kijelölt úton. [Az Alapítvány pereme]

A.K. 467

Golan Trevize születése. [Alapítvány és Föld]

???

Daneel manipulálni kezd egy embercsoportot, hogy kiválassza "az embert, aki mindig helyesen dönt". Golan Trevize is a csoportban van. [Az Alapítvány győzelme]

A.K. 498

A Gaia találkozót hoz létre a két Alapítvány között. Golan Trevize-nak ("az ember, aki mindig helyesen dönt") kell választania három lehetséges jövő közül: 1. Az Első Alapítvány fizikai ereje által létrehozott birodalom. 2. A Seldon-tervnek megfelelően a Második Alapítvány pszichohistóriája által kormányzott birodalom. 3. A Gaia galaxisméretű változata, a Galaxia szuperorganizmus. További alternatívákkal nem szolgálnak, és más embert nem vonnak be a döntésbe. Trevize a Galaxiát választja. A találkozót követően mindkét Alapítvány az eredeti hitében meghagyva távozik, a Seldon-terv pedig – Gaia finomító beavatkozásainak köszönhetően – továbbhalad eredetileg megszabott útján, hogy biztosítsa a stabilitást és a fejlődést Galaxia létrejöttéig. Megkezdődnek az előkészületek az emberiségnek a csoporttudatba való fokozatos asszimilációjára. [Az Alapítvány pereme]

A.K. 499

Trevize a Föld felkutatására indul, hogy döntésének magyarázatát meglelje. A Solarián megtalálja a húszezer évvel korábban eltűnt embereket, akik egy új fajjá váltak. Trevize magával visz egy solariai gyermeket, Fallomot. A Földnél R. Daneel Olivaw várja, aki elmondja a Nulladik Törvény szellemében való tevékenységének lényegét. Trevize rájön, hogy a tényleges megoldásnak számba kell vennie az embereken túl a robotokat, a solariaiakat, a mémeket, az esetleges mutációkat és minden egyéb intelligenciát is. A végső megoldás tehát nem az egyszerűsítés és konformizálás lesz. [Alapítvány és Föld, Az Alapítvány győzelme]

A.K. 520

Az Első Galaktikus Egyesülést Vizsgáló Bizottság összehívása a Pengián. Az ezt követő Nagy Sorsdöntő Viták 180 éven át tartanak, több alkalommal erőszakba, amnéziába és káoszba torkollva. A robot-polgárháború újra fellángol. Az Alapítvány civilizációja közeledik a mind a Gaiával, mind a Káosszal való döntő összeütközéshez. [Az Alapítvány győzelme]

A.K. 682

Az ötödik Nagy Sorsdöntő Vita. [Az Alapítvány győzelme]

A.K. 1020

Megjelenik az Encyclopedia Galactica 116. kiadása. [Alapítvány]

A.K. 1054

Az Encyclopedia Galactica 117. kiadásának megjelenése. [Az Alapítvány győzelme]

A.K. 1152

Megjelenik Sarhir Vadid A gyarmatosítás kezdeteinek krónikája című könyve a Baleyföld Egyetemi Nyomda gondozásában. [Kalibán]

Az Alapítvány-Birodalom-Robot-Univerzum történeteinek olvasási sorrendje

Magyarázatok:

A vastag betűvel írott címek Asimov művei, a normál betűseket mások írták.

Zárójelben az adott történet eredeti angol címe található.

A magyarra még le nem fordított történeteknek csak az angol címe szerepel a listán.

Némelyik Alapítvány-kötetet fel kellett darabolnunk, hogy az eseményei közben játszódó egyéb történeteket az időrendi sorrendnek megfelelően elhelyezhessük. Ilyen esetben a feldarabolt kötet egyes részeit "regényfejezet" névvel jelöljük. A felbontást egyébként ezen kötetek szerkezete megengedi.

A novellák és regényfejezetek esetén mindig jelezzük, hogy azok mely kötetben találhatók.

A címek előtti évszámok az adott történet időpontját jelölik Asimov világának történelmében. Az évszámok rövidítéseinek magyarázatát lásd a kronológiában.

A Halálos ítélet c. novelláskötet angol eredetije a The Early Asimov, Book Two címet viseli.

i.sz. 1995

Egy fiú legjobb barátja (A Boy’s Best Friend), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 1998

Robbie (Robbie), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2006

Az AL-76-os robot elkeveredik (Robot AL-76 Goes Astray), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2015

Körbe-körbe (Runaround), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2015

Logika (Reason), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2016

Fogd meg a nyulat! (Catch that Rabbit!), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2021

Te hazug! (Liar!), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2023

Tökéletes kiszolgálás (Satisfaction Guaranteed), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2024

Balance, novella. Kötet: Foundation’s Friends

i.sz. 2025

Lenny (Lenny), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2029

Az eltűnt robot (Little Lost Robot), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2031

A kockázat (Risk), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2031

A csillagokba! (Escape!), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2032

Bizonyíték (Evidence), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2032

PAPPI, novella. Kötet: Foundation’s Friends

i.sz. 2034

Rabszolga (Galley Slave), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2035

Az első törvény (First Law), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2036

Plato’s Cave, novella. Kötet: Foundation’s Friends

i.sz. 2052

Az elkerülhető konfliktus (The Evitable Conflict), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2055

Robotálmok (Robot Dreams), novella. Kötet: Robot Dreams

i.sz. 2062

Női ösztön (Feminine Intuition), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2090

Karácsony Rodney nélkül (Christmas without Rodney), novella. Kötet: Robot Visions

i.sz. 2120

Öcsi (Kid Brother), novella. Kötet: Gold

i.sz. 2150

A Fényvers (Light Verse), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2180

...hogy engedelmességgel tartozol Neki (That Thou Art Mindful of Him), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2359

A két évszázados ember (The Bicentennial Man), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 4021

Föld Anya (Mother Earth), novella. Kötet: Halálos ítélet

i.sz. 5021

Acélbarlangok = Gyilkosság az Űrvárosban (The Caves of Steel), regény.

i.sz. 5022

A mezítelen nap (The Naked Sun), regény.

i.sz. 5023

Tükörkép (Mirror Image), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 5024

Strip Runner, novella. Kötet: Foundation’s Friends

i.sz. 5024

A Hajnal bolygó robotjai (The Robots of Dawn), regény.

kb. i.sz. 5199

Káprázat (Mirage), regény.

kb. i.sz. 5200

Chimera, regény.

kb. i.sz. 5200

Aurora, regény.

i.sz. 5222

Robotok és Birodalom (Robots and Empire), regény.

i.sz. 5322

Kalibán (Caliban), regény.

i.sz. 5323

Inferno, regény.

i.sz. 5328

Utopia, regény.

G.K.E. 200

A csillagok, akár a por (The Stars Like Dust), regény.

G.K.E. 200

Az űr áramlatai (The Currents of Space), regény.

G.K. 827

Kavics az égben (Pebble in the Sky), regény.

G.K. 978

Zsákutca (Blind Alley), novella. Kötet: Halálos ítélet

G.K. 12 020

Az Alapítvány előtt (Prelude to Foundation), regény.

G.K. 12 028

Eto Demerzel (Eto Demerzel), regényfejezet. Kötet: Előjáték az Alapítványhoz

G.K. 12 028

Az Alapítvány félelme (Foundation’s Fear), regény.

G.K. 12 038

I. Cleon (Cleon I), regényfejezet. Kötet: Előjáték az Alapítványhoz

G.K. 12 048

Dors Venabili (Dors Venabili), regényfejezet. Kötet: Előjáték az Alapítványhoz

G.K. 12 058

Wanda Seldon (Wanda Seldon), regényfejezet. Kötet: Előjáték az Alapítványhoz

G.K. 12 067

Alapítvány és káosz (Foundation and Chaos), regény.

G.K. 12 067

A pszichohistorikusok (The Psychohistorians), regényfejezet. Kötet: Alapítvány

G.K. 12 067

The Originist, novella. Kötet: Foundation’s Friends

G.K. 12 068

Az Alapítvány győzelme (Foundation’s Triumph), regény.

G.K. 12 069

Epilógus (Epilogue), regényfejezet. Kötet: Előjáték az Alapítványhoz

A.K. 50

Az enciklopédisták (The Encyclopedists), regényfejezet. Kötet: Alapítvány

A.K. 80

A polgármesterek (The Mayors), regényfejezet. Kötet: Alapítvány

A.K. 135

A kereskedők (The Traders), regényfejezet. Kötet: Alapítvány

A.K. 155

A kalmárfejedelmek (The Merchant Princes), regényfejezet. Kötet: Alapítvány

A.K. 195

A generális (The General), regényfejezet. Kötet: Alapítvány és Birodalom

A.K. 270

Trantor Falls, novella. Kötet: Foundation’s Friends

A.K. 310

Az Öszvér (The Mule), regényfejezet. Kötet: Alapítvány és Birodalom

A.K. 315

Az Öszvér keresi a Második Alapítványt (Search by the Mule), regényfejezet. Kötet: Második Alapítvány

A.K. 376

Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt (Search by the Foundation), regényfejezet. Kötet: Második Alapítvány

A.K. 498

Az Alapítvány pereme (Foundation’s Edge), regény.

A.K. 499

Alapítvány és Föld (Foundation and Earth), regény.

Az Alapítvány-Birodalom-Robot-Univerzum történetei az eredeti megjelenés sorrendjében

Magyarázatok:

A vastag betűvel írott címek Asimov művei, a normál betűseket mások írták.

Zárójelben az adott történet eredeti angol címe található.

A magyarra még le nem fordított történeteknek csak az angol címe szerepel a listán.

A klasszikus Alapítvány-trilógiát alkotó történetek eredetileg sorozat formájában jelentek meg az Astounding lapjain, így ezeknél az adott kötetet felépítő első és utolsó történet megjelenési dátumait adtam meg.

Robbie (Robbie), 1940

Logika (Reason), 1941

Te hazug! (Liar!), 1941

Az AL-76-os robot elkeveredik (Robot AL-76 Goes Astray), 1942

Körbe-körbe (Runaround), 1942

Alapítvány (Foundation), 1942-1944

Fogd meg a nyulat! (Catch that Rabbit!), 1944

Alapítvány és Birodalom (Foundation and Empire), 1945

Zsákutca (Blind Alley), 1945

A csillagokba! (Escape!), 1945

Bizonyíték (Evidence), 1946

Az eltűnt robot (Líttle Lost Robot), 1947

Második Alapítvány (Second Foundation), 1948-1950

Föld Anya (Mother Earth), 1949

Az elkerülhető konfliktus (The Evitable Conflict), 1950

Kavics az égben (Pebble in the Sky), 1950

Tökéletes kiszolgálás (Satisfaction Guaranteed), 1951

A csillagok, akár a por (The Stars Like Dust), 1951

Az űr áramlatai (The Currents of Space), 1952

Acélbarlangok = Gyilkosság az Űrvárosban (The Caves of Steel), 1953

A kockázat (Risk), 1955

A mezítelen nap (The Naked Sun), 1956

Az Első Törvény (First Law), 1956

Rabszolga (Galley Slave), 1957

Lenny (Lenny), 1958

Női ösztön (Feminine Intuition), 1969

Tükörkép (Mirror Image), 1972

A Fényvers (Light Verse), 1973

...hogy engedelmességgel tartozol Neki (That Thou Art Mindful of Him), 1974

Egy fiú legjobb barátja (A Boy's Best Friend), 1975

A két évszázados ember (The Bicentennial Man), 1976

Az Alapítvány pereme (Foundation's Edge), 1982

A Hajnal bolygó robotjai (The Robots of Dawn), 1983

Robotok és Birodalom (Robots and Empire), 1985

Robotálmok (Robot Dreams), 1986

Alapítvány és Föld (Foundation and Earth), 1986

Az Alapítvány előtt (Prelude to Foundation), 1988

Karácsony Rodney nélkül (Christmas without Rodney), 1988

Balance, 1989

PAPPI, 1989

Plato's Cave, 1989

Strip Runner, 1989

The Originist, 1989

Trantor Falls, 1989

Öcsi (Kid Brother), 1990

Előjáték az Alapítványhoz (Forward the Foundation), 1993

Kalibán (Caliban), 1993

Inferno, 1994

Utopia, 1996

Az Alapítvány félelme (Foundation's Fear), 1997

Alapítvány és káosz (Foundation and Chaos), 1998

Az Alapítvány győzelme (Foundation's Triumph), 1999

Káprázat (Mirage), 2000

Chimera, 2001

Aurora, 2002

Magyarázat

E legenda hátterét, az Asimov univerzumában "valóban" megtörtént eseményeket a Kavics az égben című regény írja le. Megtalálható az Encyclopedia Galactica 3. kötetében.

A robotok korával és a galaxis gyarmatosításával a Föld Anya, az Acélbarlangok, A mezítelen nap, A Hajnal bolygó robotjai és a Robotok és Birodalom című művek foglalkoznak részletesen. Megtalálhatóak az Encyclopedia Galactica 1. és 2. kötetében.

A mese, melyre Dom utal, A halhatatlanság halála című regényben olvasható. Mivel azonban Asimov e műve és az Alapítvány-Birodalom-Robot Univerzuma közt számos ellentmondás van, A halhatatlanság halála nem tekinthető az utóbbi világegyetemet leíró kötetek közé tartozónak. Érdemes inkább a Nemezishez hasonlóan egy, az Alapítvány-Birodalom-Robot-világot gazdagító meseként vagy mítoszként felfogni.

Gaia közel sincs húszezer éves, valódi kora és keletkezésének körülményei azonban csak David Brin Az Alapítvány győzelme című regényéből derülnek ki. E mű az Encyclopedia Galactica „A” jelzésű kiegészítő kötetében fog napvilágot látni.

A Gaia alapításának valódi időpontja és körülményei David Brin Az Alapítvány győzelme című regényéből derülnek ki, mely az Encyclopedia Galactica „A” jelzésű kiegészítő kötetében fog napvilágot látni.

Ilyen szerelem szövődik Gladia Delmarre és Jander Panell, illetve Hari Seldon és Dors Venabili közt. Az első kapcsolatról A Hajnal bolygó robotjai (Encyclopedia Galactica 2. kötet), a másodikról Az Alapítvány előtt és az Előjáték az Alapítványhoz (Encyclopedia Galactica 3. és 4. kötet) című regényekben olvashatunk.

A bliss szó jelentése angolul: boldogság, gyönyör

Az űrlakó és a telepes világok közt feszülő ellentétről szól a Robotok és Birodalom című regény. Megtalálható az Encyclopedla Galactica 2. kötetében.

A Baleyföld elnevezést valóban használták a galaxis gyarmatosításának kezdetén. A Baleyföldről, továbbá az alább említett kapitányról és űrlakó asszonyról a Robotok és Birodalom című regényben olvashatunk. Megtalálható az Encyclopedla Galactica 2. kötetében.

Íme a magyarázat a Robotok és Birodalom című regényben (Encyclopedia Galactica 2. kötet) megválaszolatlanul maradt kérdésre: hová tűntek a solariaiak.

A földi Elijan Baley és a solariai Gladia Delmarre története A mezítelen nap, Gladia és a baleyföldi D. G. Baley története pedig a Robotok és Birodalom c. regényben olvasható. Lásd Encyclopedia Galactica 1. és 2. kötet.

Lásd a Kavics az égben c. regényt (Encyclopedia Galactica 3. kötet).

Erre azután került sor, hogy meghiúsult a Föld vírussal való támadása a Birodalom ellen. (Lásd Kavics az égben, Encyclopedia Galactica 3. kötet).

Daneel tevékenységéről Gala megalapításával kapcsolatban David Brin Az Alapítvány győzelme című regényében olvashatunk, mely az Encyclopedia Galactica "A" jelzésű kiegészítő kötetében lesz megtalálható.

Erről szól Az Alapítvány előtt c. regény (lásd Encyclopedia Galactica 3. kötet).