A robotika három törvénye

A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az Első Törvény előírásaiba ütköznének.

A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az Első és Második Törvény előírásaiba.

A robotika kézikönyve,

56. kiadás, 2058

Az űr áramlatai

G.K.E. 200

Előszó - Egy évvel korábban

A Földről jött ember végre elhatározta magát. Lassan érlelődött meg benne, de végül megszületett a döntés.

Hetek óta nem érezte már maga körül a hajófedélzet megnyugtató jelenlétét s odakint az űr hideg, sötét takaróját. Eredetileg csak egy gyors jelentést akart küldeni a Bolygóközi Térelemző Hivatal helyi irodájának, s már ment volna is vissza az űrbe. Ehelyett itt tartották.

Majdnem mintha börtönbe zárták volna.

Megitta a teáját, s ránézett az asztal túloldalán ülő emberre.

– Nem maradok itt tovább – mondta.

A másik végre elhatározta magát. Lassan érlelődött meg benne, de végül megszületett a döntés. Időre lett volna szüksége, sokkal több időre. Az első levelekre semmit érő válaszokat kapott. Attól, amit elvégeztek, nyugodtan belezuhanhattak volna egy csillagba.

Annál, amit várt, ez nem volt több, és nem volt kevesebb sem. De csak az első lépést jelentette.

Az biztos, hogy amíg ki nem derül, milyen lépések következnek ezután, nem engedheti meg, hogy a Földről jött ember elillanjon, utolérhetetlenné váljon. Ujjai kitapogatták a zsebében a sima, fekete botot.

– Ön nem veszi tekintetbe, milyen kényes ügyről van itt szó – mondta.

– Miért kényes ügy az, hogy egy bolygó elpusztul? – kérdezte a földlakó. – Mindössze arra kérem, tegye közhírré az egész Sark bolygón a részleteket, hogy mindenki értesülhessen róla.

– Ezt nem tehetjük meg. Ön is tudja, milyen riadalmat okoznánk vele.

– Először azt mondta, hogy megteszi.

– Végiggondoltam, és nem tartom célszerűnek.

A földlakó most egy újabb sérelmével hozakodott elő.

– Nem érkezett meg a B. T. H. képviselője.

– Tudom. Minden erejüket leköti az, hogy rendesen felkészüljenek erre a válságra. Még eltart egy-két napig.

– Még egy-két napig! Mindig újabb és újabb egy-két nap! Annyira el vannak foglalva, hogy egy percet sem tudnak rám szánni? Még a számításaimat se látták!

– Felajánlottam, hogy elküldöm nekik a számításait. Nem járult hozzá.

– Továbbra sem járulok hozzá. Vagy ők jönnek el hozzám, vagy én megyek el hozzájuk. Az az érzésem, hogy maga nem hisz nekem – tette hozzá indulatosan. – Nem hiszi el, hogy a Florina el fog pusztulni.

– Hiszek magának.

– Nem hisz. Tudom, hogy nem hisz nekem. Látom. Gúnyt űz belőlem. Nem igazodik el az adataimon. Maga nem térelemző. Azt hiszem, maga nem az, aminek mondja magát. Ki maga?

– Felizgatja magát.

– Igen, felizgatom magam! Meglepi? Vagy csak azt gondolja: "Szegény ördög, az agyára ment az űr." Azt hiszi, bolond vagyok.

– Képtelenség.

– Pedig azt hiszi. Ezért ragaszkodom a B. T. H.-hoz. Ők majd tudni fogják, bolond vagyok-e vagy sem. Ők majd tudni fogják!

A másiknak eszébe jutott, mit határozott az imént.

– Maga most nem érzi jól magát – mondta. – Majd én segítek.

– Ne, ne segítsen! – kiabálta magából kikelve a földlakó. – Ki akarok innen menni! Ha meg akarja akadályozni, öljön meg, de azt úgyse meri megtenni! Ha megteszi, egy egész világ népének sorsa fog száradni a lelkén!

A másik ember is kiabálni kezdett, hogy hallja a saját hangját:

– Nem fogom megölni! Figyeljen már rám, nem fogom megölni! Nincs rá szükség, hogy megöljem.

– Meg fog kötözni – mondta a földlakó. – Itt fog tartani. Erre gondol? És mit tesz akkor, ha a B. T. H. keresni kezd? Maga is tudja, hogy rendszeresen kapják a jelentéseimet.

– A Hivatal tudja, hogy nálam biztonságban van.

– Igazán? Vajon tudják-e egyáltalán, hogy megérkeztem a bolygóra? Vajon megkapták-e az eredeti üzeneteimet? – A földlakó szédült. Tagjai elnehezedtek.

A másik ember fölállt. Napnál világosabb volt, hogy a döntése csöppet sem volt elhamarkodott. Lassan megkerülte a hosszú asztalt, és közeledett a földlakó felé.

– Csak a javát akarom vele – mondta csillapítóan, és előhúzta zsebéből a fekete botot.

– Ez egy elmeszonda – nyögte a földlakó. Szavai elmosódtak, s amikor föl akart állni, remegő lába nem engedelmeskedett. – Kábítószerrel van töltve! – szűrte a szavakat mereven összezáruló fogsora között.

– Kábítószerrel van töltve – hagyta helyben a másik ember. – Nézze, én nem bántom magát. Nem akarja megérteni, valójában milyen kényes ügyről van itt szó. Ez attól van, hogy túlságosan izgatott, rettenetesen fel van dúlva. Én csupán a nyugtalanságától akarom megszabadítani. Csupán a nyugtalanságától.

A földlakó már nem tudott beszélni. Csak ült tehetetlenül, és zsibbadt agyában egyre csak az járt, hogy magasságos űr, engem elkábítottak. Kiáltani, sikoltani, rohanni szeretett volna, de nem tudott.

A másik addigra odaért hozzá. Megállt, lenézett rá. A földlakó fölnézett. A szemgolyója még mozgott.

A pszichoszonda önműködő eszköz volt. Csak oda kellett erősíteni a huzalokat a koponya megfelelő pontjaira. A földlakó rémülten figyelt, míg szemizmai meg nem merevedtek. Nem érezte az enyhe csípést, ahogy a vékony vezetékek áthatoltak a bőrén és a húsán, hogy érintkezésbe lépjenek koponyacsontjai varrataival.

Szakadatlanul azt üvöltözte elméje némaságában, hogy nem, nem, maga egyszerűen nem érti. Itt egy emberektől nyüzsgő bolygóról van szó! Nem tudja megérteni, hogy nem kockáztathatja élő emberek százmillióinak a pusztulását?

Egy hosszú, szélfútta alagút túlsó végéből értek el hozzá a másik ember egyre tompább, egyre halkuló szavai.

– Nem bántom. Egy óra múlva megint jól érzi majd magát, de még mennyire jól. Nevetni fog velem együtt ezen az egészen.

A földlakó enyhe remegést érzett a koponyáján, aztán elmúlt az is. Körülötte megsűrűsödött, majd rádőlt a sötétség. Teljesen el sem hagyta soha többé. Egy évbe telt, míg itt-ott oszladozni kezdett agyában a fekete homály.

1 - A lelenc

Rik letette a kanalat, és fölugrott. Úgy remegett a lába, hogy neki kellett támaszkodnia a csupasz, tejfehér falnak.

– Emlékszem! – kiáltotta.

A többiek ránéztek, s az ebédlőben alábbhagyott a halk, egyhangú zsongás. A falaktól megvilágított félhomályban fehéren csillogtak az egyformán tiszta és egyformán simára borotvált arcok, s a tekintetek feléje fordultak. Nem mintha különösebb érdeklődés tükröződött volna bennük, inkább csak amolyan reflexszerű figyelem volt ez, amit bármilyen hirtelen-váratlan kiáltás kiváltott volna.

– Emlékszem a munkámra! – kiáltotta Rik. – Volt munkám!

– Fogjad be! – kiáltott rá valaki, s egy másik hang még tódított rajta egyet:

– Üljél le!

Az arcok elfordultak, a zsongás folytatódott. Rik kifejezéstelen arccal nézett végig az asztalon. Hallotta a megjegyzést – Bolond Rik –, és látta a vállrándításokat. Látta, hogy egy ujj csigavonalban közelít egy férfi halántékához. Mindez semmit sem jelentett a számára. A látvány nem ért el az agyáig.

Lassan leült. Újra megmarkolta a kanalát, melynek éles volt a pereme, s a mélyedés elülső éléből apró villafogak álltak ki – a kanál tehát a maga bumfordiságában egyszerre volt alkalmas az étel vágására, kanalazására és felnyársalására. Egy malomgyári munkásnak elég is volt ennyi. Rik megfordította a kanalat, s üres tekintettel bámulta a nyél hátulján látható számot. Nem kellett látnia. Tudta kívülről. A többieknek is volt nyilvántartási számuk, akárcsak neki, de a többieknek nevük is volt – ellentétben vele. Azért hívták Riknek, mert a kyrtmalmokban beszélt sajátos nyelvben ez afféle "ütődöttet" jelentett. És elég gyakran nevezték úgy is, hogy "Bolond Rik".

De mostantól talán egyre több és több dologra fog visszaemlékezni. Amióta ide került a malomba, most először fordult elő, hogy eszébe jutott valami. Bárcsak tudna gondolkodni! Ha teljes erejéből tudna gondolkodni!

Már nem is volt éhes. Egyáltalán nem volt éhes. Egy hirtelen mozdulattal beledöfte a kanalát az előtte lévő zöldséges-húsos kocsonyás tömbbe, majd eltolta az ételt, s két tenyere tövét a szemére nyomta. Ujjaival beletúrt, majd megmarkolta a haját, s lelkiismeretesen követni próbálta értelmét abba a koromsötétségbe, melyből egyetlen részletet, egy homályos, megfejthetetlen részletet már sikerült kiemelnie.

Aztán, épp amikor megkondult az ebédidő végét jelentő harang, kitört belőle a sírás.

Aznap este, amikor kijött a malomból, melléje szegődött Valona March. Először nemigen vett róla tudomást, de legalábbis semmiképpen sem úgy tekintett rá, mint egy másik emberre. Legföljebb annyi történt, hogy a lépteit a másikéhoz igazította. Amikor ez tudatosult benne, megállt, s a lányra nézett. Olyan szőkésbarnaféle haja volt; két vastag fonatban hordta, s apró, mágneses zöld köves hajtűkkel csatolta össze. Olcsó kis tűk voltak, a színük is kifakult már. A lányon egyszerű pamutruha volt, több nem is kellett ezen az enyhe éghajlaton, ahogy Riknek is elég volt a nyitott, ujjatlan ing és a pamutnadrág.

– Hallottam, hogy valami baj volt az ebédnél – mondta a lány.

Az itteniek kemény, parasztos kiejtésével beszélt. Rik nyelvében sok volt a nyílt magánhangzó, melyeket enyhe orrhangon ejtettek ki. Nevettek rajta, gyakran utánozták is, de Valona megnyugtatta, hogy ezzel csak a saját tudatlanságukat árulják el.

– Nincs semmi baj, Lona – dünnyögte Rik. De a lány nem hagyta annyiban.

– Hallottam, azt mondtad, hogy emlékszel valamire. Igaz ez, Rik?

Ő is Riknek hívta. Nem is lehetett más néven hívni. Nem emlékezett az igazi nevére. Pedig mennyit próbálta kétségbeesett igyekezettel! Valona vele együtt próbálkozott. Egyszer szerzett valahonnan egy szakadt városi telefonkönyvet, s felolvasta belőle az összes keresztnevet. Egyik név sem hangzott ismerősebbnek a többinél.

– El kell mennem a malomból – mondta, egyenesen a lány arcába nézve. Valona összeráncolta a homlokát. Kerek, széles, kiálló pofacsontú arca merő zavar volt.

– Nem hiszem, hogy megteheted. Nem volna jó.

– Többet kellene kiderítenem magamról.

Valona megnyalta az ajkát.

– Nem hiszem, hogy ezt kellene tenned.

Rik elfordult. Tudta, hogy a lány komolyan aggódik. Először is ő szerezte neki ezt a munkát a malomban. Neki semmiféle tapasztalata nem volt az itteni gépekkel – vagy ha volt is, nem emlékezett rá. Mindenesetre Lona ragaszkodott ahhoz, hogy ő túl kicsi a kézi munkához, és akkor beleegyeztek, hogy műszaki kiképzésben részesítik. Korábban, ama lidércnyomásos napokban, amikor még hangot is alig tudott kiadni, s azt sem tudta, az étel mire való, a lány vigyázott rá, és etette. Ő tartotta életben.

– Meg kell tennem – mondta Rik.

– Megint a fejfájások?

– Nem. Tényleg emlékszem valamire. Emlékszem, mi volt a munkám azelőtt... Azelőtt!

Maga sem tudta igazán, el akarja-e mondani a lánynak. Elfordította a tekintetét. A kellemes meleget árasztó nap még legalább két órával a látóhatár fölött volt. Még ránézni sem szeretett a malmok körül látható kunyhók egyhangú soraira, melyekben a munkások laktak, de tudta, hogy az emelkedő tetejéről majd elébük tárulnak a bíborvörösben és aranyszínben pompázó mezők.

Szerette a mezők látványát. Kezdettől fogva megnyugtatta és gyönyörködtette. Még nem is tudta, hogy e színeket hogy nevezik, még azt sem tudta, hogy léteznek egyáltalán színek a világon, még halk nevetésnél bonyolultabb módon ki sem tudta fejezni a gyönyörűségét, de kint a mezőkön járva egykettőre kiállt a fejéből a sajgó fájdalom. Azokban a napokban Valona kikölcsönzött egy diamágneses robogót, és minden szabadnapon kivitte Riket a mezőre. Szűk fél méterrel az út fölött suhantak az ellengravitációs mező sima párnáján, egészen addig, míg sok-sok kilométerrel maguk mögött nem hagytak minden emberlakta helyet, s nem kellett figyelniük másra, csak a kyrtvirágok illatával terhes szélre, ahogy az arcukba fújt.

Akkor letelepedtek az út mellett a szín- és illatözönben, megosztották az élelmüket, és sütkéreztek a napfényben, míg el nem érkezett a visszatérés ideje.

Riket izgalomba hozta az emlék.

– Menjünk a mezőre, Lona – mondta.

– Késő van.

– Kérlek! Csak ki a városból.

A lány belekotort lapos erszényébe, melyet puha, kék színű bőröve (az egyetlen fényűző ruhadarab, amit megengedett magának) alatt, a testén viselt.

– Sétáljunk – kapta karon Rik.

Fél óra múlva letértek az országútról a pormentes, préselt homokból épített kanyargós utak felé. Súlyos csend telepedett rájuk, és Valonát elfogta a már ismerős félelem. Nem voltak szavai, hogy kifejezhesse a férfi iránti érzéseit; így nem is próbálkozott ezzel.

Mi lesz, ha elhagyja őt? Rik kicsi volt; nála nem magasabb, súlyra meg még annál is kevesebbnek tűnt. Sok tekintetben továbbra is olyan maradt, mint valami gyámoltalan gyerek. Holott mielőtt kioltották volna belőle az értelmet, bizonyára tanult ember lehetett. Nagyon fontos, tanult ember.

Valonát ugyan megtanították írni, olvasni, és kapott annyi kereskedelmi iskolai képzést, hogy a malomgépet tudja kezelni, soha semmiféle nevelésben nem részesült. Annyit azonban még ő is tudott, hogy nem minden embert kötnek ilyen szigorú korlátok. Itt volt például a főpolgár a maga rengeteg tudásával, amely oly nagy segítségére volt mindnyájuknak. Olykor lovagok is jöttek ellenőrizni. Ő ugyan még egyet se látott közelről, de egyszer, amikor szabadságon volt, elment a városba, és messziről látott egy elmondhatatlanul káprázatos teremtményekből álló csoportot. Néha megengedték a malomgyári munkásoknak, hogy meghallgassák, miként beszélnek a tanult emberek. Ők másképpen beszéltek, folyékonyabban, hosszabb szavakkal, lágyabb kiejtéssel. Rik is, ahogy javult az emlékezete, egyre inkább ilyesformán beszélt.

A lányt megijesztették a férfi első szavai. Olyan hirtelen jöttek, egy hosszú, fejfájásos nyöszörgés után. Szokatlanul ejtette őket. A lány megpróbálta kijavítani, de ő nem változtatott rajtuk.

Már akkor benne volt a rémület, hogy majd túl sok minden eszébe jut, és el fogja hagyni őt. Hiába, ő csak Valona March volt. Ló Lonának csúfolták. Nem ment férjhez. Nem is fog. Az ilyen nagydarab, nagy lábú, munkától kivörösödött kezű lányok nem szoktak férjhez menni. Mást nem is tudott tenni soha, mint méla nehezteléssel nézni a fiúkat, akik a szabadnapi banketteken észre sem vették őt. Túl nagy volt, nem illegethette magát kacarászva előttük.

Sohasem lesz kisbabája, akit magához öleljen, elringasson. A többi lánynak lett, egyiknek a másik után, s ő épp csak annyi időre jutott a közelükbe, hogy egy pillanatra láthassa azt a vöröslő, kopasz valamit, a hunyorgó szemét, a tehetetlenül összeszorított öklét, a nedves száját...

– Most majd te következel, Lona.

– Neked mikor lesz kisbabád, Lona?

Ilyenkor – mit tehetett mást – elfordult.

De amikor Rik megérkezett, olyan volt, mint egy kisbaba. Etetni és gondozni kellett, s ki kellett vinni a napra és álomba simogatni, amikor a fejfájás megkínozta.

A gyerekek nevetve futottak utána.

– Lonának fiúja van! – ordítozták. – Ló Lonának hülye fiúja van! Lona fiúja ütődött!

Később, amikor Rik már önállóan is tudott járni (aznap, amikor megtette az első lépést, a lány olyan büszke volt, mintha valóban csak egyéves volna, s nem harmincegynél is több), és kíséret nélkül kimerészkedett a falu utcáira, viháncolva körbefogták, gúnyolták, nevették, csak hogy lássanak egy felnőttet, aki úgy fél tőlük, hogy vinnyogva, a szemét is eltakarva kushad le előttük. Számtalanszor megesett, hogy a lány hatalmas öklét rázva, kiáltozva futott ki ilyenkor a házból.

Lona öklétől még a felnőtt férfiak is féltek. Az első napon, amikor Riket bevitte a malomba dolgozni, egyetlen bősz ütéssel letaglózta a részlegvezetőjét, mert az, nagy vihogások közepette, trágár kifejezéssel illette őket. A malomtanács egyheti bérének megvonására ítélte emiatt, s még további bírósági tárgyalásra. A lovagok városi törvényszéke elé is elküldte volna, ha nem avatkozik közbe a főpolgár, s nem védi meg, mondván, provokáció történt.

Valona tehát nem akarta, hogy Rik emlékezzen. Tudta, hogy ő semmit sem ajánlhat a férfinak, önzése szerette volna megtartani őt örökre gyengeelméjűnek, gyámoltalannak. Csak mert soha senki nem függött még tőle ennyire. Csak mert rettegett attól, hogy újból a magány vár rá.

– Biztos vagy benne, Rik, hogy emlékszel?

– Igen.

Kint a mezőn, melyet körös-körül még égőbb vörösre festett a nap, megálltak, s várták a hamarosan feltámadó enyhe, illatos esti szelet. Lassan bíborszínt öltöttek a tábla öntözőcsatornái is.

– Bízhatok abban, Lona, hogy lassan visszatérnek az emlékeim – mondta a férfi. – Tudod te is, hiszen például beszélni nem te tanítottál engem. Magamtól jutottak eszembe a szavak, nem? Nem?

– De – felelte kelletlenül a lány.

– Emlékszem azokra az időkre is, amikor még nem tudtam beszélni, és te kihoztál a mezőre. Mindig új és új dolgok jutnak az eszembe. Tegnap például az jutott eszembe, hogy egyszer fogtál nekem egy kyrtlegyet. Fogtad a markodban, és nekem be kellett kukucskálnom a két hüvelykujjad közötti résbe, hogy lássam, miként világítanak a sötétben vörös és narancssárga színei. Nevettem, és mindenáron be akartam nyúlni a két kezed közé, hogy megfogjam, úgyhogy a végén elrepült, én meg sírtam utána. Akkor még nem tudtam, hogy kyrtlégy volt, azt sem tudtam, hogy van ilyen a világon, de most már mindent nagyon világosan látok. Ugye erről soha nem beszéltél nekem, Lona?

A lány a fejét rázta.

– De megtörtént, ugye? Ugye igaz, amire emlékszem?

– Igaz, Rik.

– És most magammal kapcsolatban is eszembe jutott valami. Valami még azelőttről. Kell lennie egy azelőttnek, Lona.

Kell lennie. Amikor a lány erre gondolt, mintha nagy súlyt akasztottak volna a szívére. Az azelőtt valami más volt, nem hasonlítható ahhoz, amiben most élnek. Egy másik világon volt. Ezt onnan tudta, mert a férfi a kyrt szóra soha nem emlékezett vissza. Neki kellett megtanítania rá, hogy ez a szó jelenti a legeslegfontosabb dolgot az egész Florinán.

– Mire emlékszel? – kérdezte.

Hirtelen mintha elszállt volna Rik izgalma. Húzódozott.

– Nincs sok értelme, Lona. Annyi az egész, hogy valamikor volt egy munkám, és már tudom, hogy mi volt az. Legalábbis nagyjából.

– Mi volt az?

– A Semmit elemeztem.

A lány elébe ugrott, és mélyen a szemébe nézett. Tenyerét a férfi homlokára tapasztotta, de az bosszúsan elhúzódott.

– Csak nem fájdult meg újra a fejed, Rik? – kérdezte a lány. – Már hetek óta nem fájt.

– Jól vagyok. Ne nyaggass!

A lány kimeresztette a szemét, mire a férfi gyorsan hozzátette:

– Nem úgy értettem, mintha tényleg nyaggatnál, Lona. Csak mert most jól érzem magam, és nem akarom, hogy nyugtalankodj miattam.

A lány arca felderült.

– Mit jelent az, hogy "elemezni"?

A férfi ismert szavakat, amiket ő nem. Nagyon megalázó volt a gondolat, hogy a másik milyen tanult ember lehetett valaha. A férfi elgondolkodott.

– Azt jelenti... azt jelenti, hogy "szétszedni". Tudod, mint amikor egy rostálót szétszedünk, hogy rájöjjünk, miért fut túl a vonalon a letapogató sugár.

– Aha! De Rik, hogy lehet valakinek az a munkája, hogy semmit se elemezzen? Ez nem munka!

– Nem azt mondtam, hogy semmit se elemeztem. Azt mondtam, a Semmit elemeztem. Nagy S-sel.

– Ez nem ugyanaz? – Máris kezdődik, gondolta a lány. Mond valamit, s az a másik számára máris butaságnak hangzik. Hamarosan megutalja, és eltaszítja magától.

– Nem, persze hogy nem! – A férfi vett egy mély lélegzetet. – De félek, hogy nem tudom elmagyarázni. Csak ennyire emlékszem, többre nem. De fontos munka volt, az biztos. Ilyennek érzem. Nem létezik, hogy bűnöző voltam!

Valona megrezzent. Ezt nem kellett volna mondania neki. Akkor azzal nyugtatta magát, hogy a férfi védelmét szolgálta ezzel, hogy csak figyelmeztetni akarta őt – de most úgy érezte, valójában így akarta még szorosabban magához kötni.

Akkor történt, amikor először kezdett beszélni, olyan váratlanul, hogy Valona megrémült tőle. Még a főpolgárnak sem mert szólni róla. A legközelebbi szabadnapján kivett öt egységet abból, amit eddigi élete során összegyűjtött (úgy sincs sehol egy férfi, aki hozománynak tekinthetné, tehát nem számít), és elvitte Riket a városba egy doktorhoz. Egy cédulára felírta a nevet és a címet, de még így is két rémületes órába telt, míg megtalálta az épületet, a Felsővárost, a nap felé emelő hatalmas oszlopok között.

Ragaszkodott hozzá, hogy végignézi azokat a félelmetes dolgokat, amelyeket a doktor a műszereivel művelt. Amikor Rik fejét két fémtárgy közé illesztette, s ettől az úgy világított, mint a kyrtlégy az éjszakában, a lány fölugrott, és megpróbálta megállítani az orvost. Az kénytelen volt behívni két férfit, akik aztán kivonszolták a vadul viaskodó lányt.

Fél óra múlva kijött az orvos is. Magas, gondterhelt ember volt. Lona kényelmetlenül érezte magát a jelenlétében, mert a doktor lovag volt, noha rendelőt tartott fenn az Alsóvárosban, s szelíden, szinte kedvesen nézett rá. Egy kis törülközőbe törölgette a kezét, aztán bedobta egy szemétkosárba, pedig a lány úgy látta, hogy még teljesen tiszta.

– Mikor találkozott ezzel az emberrel? – kérdezte az orvos.

A lány óvatosan, csak a leglényegesebb dolgokra szorítkozva, és a főpolgárt meg a járőröket egyáltalán nem említve, előadta a körülményeket.

– Maga tehát semmit sem tud róla?

– Korábbról semmit – rázta a fejét a lány.

– Ezt az embert elmeszondával kezelték – közölte az orvos. – Tudja, mi az?

A lány megint csak a fejét rázta, de aztán kiszáradt torokkal azt suttogta:

– Amit a bolondokkal szoktak csinálni?

– És a bűnözőkkel. Azért csinálják, hogy a saját érdekükben megváltoztassák az elméjüket. Ettől egészségesen fognak gondolkozni, vagy az agyuknak azok a részei, amelyek lopásra és gyilkolásra ösztönzik őket, megváltoznak. Érti?

A lány értette.

– Rik sohasem lopott, és nem is bántott soha senkit – mondta téglavörös arccal.

– Riknek hívja? – Az orvos arca mintha felderült volna. – Ide figyeljen, honnan tudja, hogy azelőtt, amikor még nem ismerte, mit csinált? A jelenlegi elmeállapota alapján ezt nagyon nehéz megmondani. Alaposan és kegyetlenül megszondázták. Nem tudom megállapítani, mennyit távolítottak el végérvényesen az elméjéből, és mennyit veszített el átmenetileg a megrázkódtatás hatására. Úgy gondolom, valamennyi visszajön majd belőle, például idővel a beszédkészség, de nem minden. Megfigyelés alatt kellene tartani.

– Nem, nem. Velem kell maradnia. Én nagyon jól gondját fogom viselni, doktor. Az orvos összehúzta a szemöldökét, aztán szelídebb hangon folytatta:

– Most magára gondolok, lányom. Nem biztos, hogy minden rosszaságot kivettek az elméjéből. Maga sem akarhatja, hogy egy napon rátámadjon magára.

Ebben a pillanatban kilépett az ajtón egy nővér; vele volt Rik is, akit közben halkan csitítgatott, ahogy egy gyereket szokás. Rik fél kezével a fejét fogta, majd bámész tekintete megállt Valonán; akkor felé nyújtotta mindkét karját, és gyámoltalanul elsírta magát.

– Lona...

A lány odaugrott hozzá, fejét a vállára húzta, és szorosan ott tartotta.

– Ő soha semmiért nem bántana engem – nézett az orvosra.

– Az esetet természetesen jelentenem kell – mondta elgondolkodva a doktor. – Nem értem, hogy az akkori állapotában hogyan szökhetett meg a hatóságoktól.

– Ez azt jelenti, doktor, hogy el fogják vinni tőlem?

– Attól tartok, igen.

– Kérem, doktor, ne tegye ezt! – A lány előrántotta a zsebkendőjét, benne az öt csillogó pénzdarabbal. – Mind a magáé lehet, doktor! – kiáltotta. – Én rendesen bánok majd vele. Senkit sem fog bántani.

A doktor ránézett a pénzre.

– Maga malomgyári munkás, ugye?

A lány bólintott.

– Mennyit fizetnek magának hetente?

– Két egész nyolc tized egységet.

Az orvos finoman megrázta az érméket, halk fémcsörgés közepette fél markába zárta, majd kinyújtotta a lány felé.

– Vegye vissza, lányom. Nem számítok fel semmit.

A lány ámulva vette vissza a pénzt.

– Nem mondja el senkinek, doktor?

De a válasz így szólt:

– Sajnos, kénytelen leszek rá. Ez a törvény.

A lány vakon, kimerülten hajtott vissza a faluba, s mindvégig kétségbeesetten szorította magához Riket.

A következő héten a hipervideó hírműsora beszámolt arról, hogy meghalt egy orvos egy vasúti szerencsétlenségben, amikor rövid időre hiba keletkezett a helyi sugárvezérlésben. A név ismerősen csengett, és Valona aznap éjjel a szobájában összehasonlította azzal a névvel, amely a cédulán állt. Ugyanaz a név volt.

Elszomorodott, mert az orvos jó ember volt. Még régen, egy másik munkástól kapta meg a nevét, mint olyanét, aki lovag létére jól bánt a malombeli munkásokkal. Ezért megőrizte a papírdarabkát, hátha egyszer szüksége lesz rá. És amikor valóban úgy volt, jól bánt vele is. De azért az öröme nagyobb volt a szomorúságánál. A doktornak nem volt rá ideje, hogy jelentést tegyen Rikről. Legalábbis senki sem jött kérdezősködni a faluba.

Később, amikor Rik esze kezdett megjönni, Valona elmesélte neki, mit mondott az orvos. A férfi tehát itt maradhatott a faluban, és biztonságban volt.

Rik megrázta a lányt, mire az magához tért merengéséből.

– Nem hallasz? – kérdezte a férfi. – Nem lehettem bűnöző, ha egyszer fontos munkám volt!

– Nem lehet, hogy valami rosszat tettél? – kérdezte tétován a lány. – Még ha nagy ember voltál is, ilyesmi veled is előfordulhatott. Még a lovagok is...

– Biztos, hogy nem tettem semmi rosszat. De nem érted? Rá kell jönnöm, hogy a többiek is biztosak lehessenek benne. Nem lehet másképp. El kell mennem a malomból, el a faluból is, hogy többet megtudhassak magamról.

A lány érezte, hogy elfogja a rémület.

– Rik! Veszélyes lenne! Miért kellene elmenned? Még ha a Semmit elemezted is, miért olyan fontos az, hogy többet is megtudj róla?

– A másik dolog miatt, ami még az eszembe jutott.

– Miféle másik dolog?

– Nem akarom elmondani neked – suttogta a férfi.

– Valakinek el kell mondanod. Lehet, hogy megint elfelejted.

– Igaz! – ragadta meg a férfi a lány karját. – Ugye nem fogod elmondani senkinek, Lona? Te leszel az én tartalék emlékezetem, ha netán elfelejteném.

– Persze, Rik!

Rik körülnézett. Csodálatosan szép volt a világ. Valona egyszer elmesélte, hogy a Felsővárosban, de még afölött is kilométerekkel van egy fénylő felirat, s az így szól: "A galaxis minden bolygója közül a Florina a leggyönyörűbb."

Ahogy így körülpillantott, el is hitte.

– Szörnyű dolog emlékezni – mondta –, de amikor emlékszem, mindig pontosan emlékszem. Ez ma délután jutott az eszembe.

– Micsoda?

A férfi halálra vált arccal meredt a lányra.

– Ezen a világon mindenki meg fog halni. Mindenki, aki a Florinán él.

2 - A főpolgár

Myrlyn Terens épp egy könyvfilmet emelt le a polcról, amikor jelzett az ajtó. A töprengés mély barázdákat rajzolt kövérkés arcára, de a ráncok hirtelen eltűntek, s az arc ismét a megszokottabb nyájasságot és megfontoltságot sugározta. Végigsimított gyérülő vörös haján, és elkiáltotta magát:

– Pillanat!

Visszatette a filmet, és megnyomott egy gombot, amitől helyére csúszott a borítólemez, s a rejtett könyvespolc belemosódott a fal síkjába. A vele kapcsolatban álló egyszerű malomgyári és gazdasági munkásokat valami tétova büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy egy – legalábbis születés szerint – közülük valónak saját filmjei lehetnek. Ennek fényében, mint egy homályos tükörben, megláthatták saját értelmük földhözragadtságát. És mégsem lett volna bölcs dolog nyíltan mutogatni a filmeket.

A látvány sok mindent tönkretett volna. Megbénította volna amúgy is akadozó nyelvüket. Lehet, hogy elhencegtek volna főpolgáruk könyveivel, de valódi és kézzelfogható látványuk Terenset túlságosan hasonlóvá tette volna a lovagokhoz.

Mert persze voltak lovagok is. Csöppet sem volt valószínű, hogy közülük akár egy is beteszi a lábát ebbe a házba, de ha mégis, nos, akkor igazán botorság lett volna könyvfilmek sorát mutogatni neki. Terens ugyan főpolgár volt, s így bizonyos előjogokat élvezett, ami azonban nem jelentette azt, hogy kérkedhet is ezekkel.

– Jövök! – kiáltotta ismét.

Míg az ajtóhoz ért, összezárta tunikája felső szegélyét. Még a ruhája is valahogy a lovagokéra emlékeztetett. Néha hajlamos volt elfeledkezni arról, hogy ő is a Florinán született.

Az ajtóban Valona March állt. Illendő köszöntésképpen meghajtotta a térdét, és lehorgasztotta a fejét.

Terens szélesre tárta az ajtót.

– Gyere be, Valona. Ülj le. Már érvényben van a kijárási tilalom. Remélem, nem láttak meg a járőrök.

– Nem hiszem, főpolgár.

– Nos, reméljük, hogy így van. Ugye tudod, hogy nem tiszta a múltad?

– Tudom, főpolgár. Nagyon hálás vagyok azért, amit értem tett.

– Szóra sem érdemes. Gyere, ülj le. Kérsz valamit enni vagy inni?

A lány egyenes háttal leült a szék szélére, és megrázta a fejét.

– Nem, köszönöm, főpolgár. Ettem már.

A falusiak illendőségből frissítővel szokták kínálni egymást, amit nem illett elfogadni. Terens tudta ezt, így nem erőltette a lányt.

– Most mi a baj, Valona? Megint Rik?

Valona bólintott, de nem nagyon tudta, hogyan magyarázza el a dolgot.

– A malomban került bajba? – tudakolta Terens.

– Nem, főpolgár.

– Megint fáj a feje?

– Nem, főpolgár.

Terens várt. Világos szeme összeszürkült, pillantása áthatóvá vált.

– Nos, Valona, ugye nem akarod, hogy én próbáljam kitalálni, mi a bajod? Rajta, beszélj, különben nem tudok segíteni. Feltételezem, hogy segítségért jöttél.

– Igen, főpolgár – felelte a lány, majd hirtelen kitört belőle a kétségbeesés. – Hogyan mondjam el magának, főpolgár? Úgy hangzik, mint valami őrültség!

Terens a legszívesebben vállon veregette volna a lányt, de tudta, hogy az összerándulna a mozdulattól. Valona úgy ült ott, mint máskor, széles kezét, amennyire tudta, a ruhája ráncai közé temetve. De a férfi észrevette, hogy egymásba kulcsolódó vastag, erős ujjai ide-oda csavarodnak.

– Akármiről legyen is szó, hallgatlak – mondta a férfi.

– Emlékszik, főpolgár, amikor azért jöttem el, hogy a városi doktorról meséljek, meg arról, hogy mit mondott?

– Igen, emlékszem, Valona. És arra is emlékszem, hogy figyelmeztettelek, ne csinálj többé ilyesmit, csak ha előzőleg megbeszélted velem. Vajon te emlékszel-e rá?

A lány tágra meresztette a szemét. Nem kellett különösebben ösztökélni, elevenen élt benne azóta is a férfi haragja.

– Soha többé nem csinálnék ilyet, főpolgár! Csak arra szeretném emlékeztetni: akkor azt mondta, mindent megtesz, hogy segítsen nekem megtartani Riket.

– Meg is teszek. Miért, talán a járőrök kérdezősködtek felőle?

– Nem. Ó, főpolgár, gondolja, hogy megtehetik?

– Biztos vagyok abban, hogy nem teszik meg. – Elhagyta a türelme. – Mondd el végre, Valona, mi a baj!

A lány szeme elfelhősödött.

– Főpolgár! Azt mondja, el fog hagyni. Akadályozza meg benne, kérem!

– Miért akar elhagyni?

– Azt mondja, emlékszik dolgokra.

Terens arcán végre felcsillant valami érdeklődés. Előrehajolt, és kis híján odakapott a lány kezéhez.

– Emlékszik dolgokra? Miféle dolgokra?

Terensnek eszébe jutott az a nap, amikor megtalálták Riket. Gyerkőcök ácsorogtak az egyik város széli öntözőárok közelében. Amikor meglátták, még jobban kieresztették fülsértően éles hangjukat:

– Főpolgár! Főpolgár!

– Mi a baj, Rasie? – Már futott is feléjük. Amikor idekerült, gondja volt rá, hogy megtanulja a kölykök nevét. Ezzel megnyerte az anyákat, s megkönnyítette az első pár hónapot.

Rasie olyan képet vágott, mint akinek hányingere van.

– Né' már, főpolgár!

Egy fehéren vonagló valamire mutatott, és ez volt Rik. A többiek egymást túlkiabálva belekezdtek valamiféle zavaros magyarázatba, amiből Terensnek sikerült annyit megértenie, hogy játszottak, és a játékban volt futás, rejtőzködés meg üldözés. Mindent el akartak mesélni: a játék nevét, hogy miből áll, hogy mikor, a játék mely pontján kellett félbeszakítaniuk – ekkor kisebbfajta vita indult el azon, hogy pontosan ki, illetve melyik csapat állt nyerésre. Mindez persze teljesen mellékes volt.

A tizenkét éves, fekete hajú Rasie hallotta meg a nyöszörgést. Óvatosan közelebb ment. Azt gondolta, valamilyen állat lesz, talán mezei patkány, ami remek vadászattal kecsegtetett. És megtalálta Riket.

A különös látványtól a fiúkon a rosszullét és az ámulat jól elkülöníthető jelei mutatkoztak. Egy felnőtt ember, aki szinte teljesen csupasz, a nyála lecsurog az állán, nyafog, pityereg, miközben keze-lába céltalanul kaszál a levegőben. A férfi fakókék szeme ide-oda repdesett borostával borított arcában. Pillantása egy másodpercre összetalálkozott Terensével, és akkor mintha kitisztult volna. A hüvelykujja megmozdult, és beletalált a szájába.

– Odass', főpolgár! Cumizik! – kacagott fel az egyik gyerek.

A váratlanul felcsapó kiáltás kellemetlenül hatott a fekvő alakra. Arca elvörösödött és eltorzult. Halkan, száraz szemmel vinnyogni kezdett, de közben a hüvelykujja ott maradt, ahol volt. A nedves, rózsaszín ujj élesen elütött a piszkos kéz többi részétől.

Terens felocsúdott a látvány okozta zsibbadtságából.

– Jól van, gyerekek – mondta –, de nem kellene itt, épp a kyrtföldön rohangálnotok. Kárt tesztek a termésben, és tudjátok, mit kaptok, ha a béresek elkapnak benneteket. Tűnés innen, erről a dologról meg ne szóljatok senkinek. Figyelj csak, Rasie, szaladj el Jencus úrhoz, és mondd meg neki, hogy jöjjön ide!

A faluban Ull Jencus volt az az ember, akit félig-meddig doktorszámba lehetett venni. Famulusként töltött el valamennyi időt a városban, egy igazi orvos rendelőjében, így aztán felmentették a gazdaságokban vagy a malmokban való munkavégzés alól. A dolog végül is nem működött nagyon rosszul. Tudott lázat mérni, tablettákat adni, injekciózni, és ami a legfontosabb, meg tudta állapítani, ha egy betegség olyan súlyos volt, hogy az illetőt indokolt volt kórházba szállítani. E félhivatalos háttér nélkül a gerincvelő- vagy akut vakbélgyulladásban szenvedők kegyetlen fájdalmaknak lettek volna kitéve, ha többnyire nem is hosszú ideig. A munkafelügyelők persze morogtak, és mindenért Jencust okolták, csak éppen a szimulálók összeesküvésében való bűnpártolással nem vádolták meg.

Jencus és Terens együttes erővel beemelték az embert egy robogóba, s a lehető legkisebb feltűnéssel bevitték a faluba. Aztán lemosták róla a felgyülemlett és megszáradt mocskot-szennyet. A hajával nem lehetett mit kezdeni – Jencus leborotválta az egész testét, s legjobb tudása szerint végig is vizsgálta.

– Fertőzést nem látok, főpolgár – közölte. – Enni is adtak neki, a bordái sem állnak ki túlságosan. Fogalmam sincs, mire véljem a dolgot. Maga szerint hogy kerülhetett ki oda, főpolgár?

De ezt olyan lemondó hangon kérdezte, mintha el sem várná Terenstől, hogy bármire is választ tudjon adni. Terens megőrizte a higgadtságát. Amikor egy falu elveszíti a majd ötven éven át megszokott főpolgárát, a zsenge korú jövevénynek bele kell nyugodnia a gyanakvás és bizalmatlanság átmeneti korszakába. Nem volt ebben semmi személyre szóló indíték.

– Sajnos, nem tudom – felelte.

– Látja, még járni se tud. Egy lépést se. Csakis úgy tehették oda. Olyan, akár egy kisbaba. Mintha minden kiment volna belőle.

– Van olyan betegség, amelynek ilyen hatása van?

– Nem tudok róla. Agykárosodás okozhat ilyet, de arról én semmit se tudok. Ha ilyen volna, már küldenem is a városba. Maga látta már ezt az embert valaha, főpolgár?

– Én csak egy hónapja vagyok itt – felelte szelíd mosollyal a főpolgár.

– Na igen – sóhajtotta Jencus, és a zsebkendője után kotorászott. – Az öreg főpolgár, az rendes ember volt. Jól bánt velünk, az már igaz. Én majd hatvan éve itt élek már, de ezt a fickót még nem láttam. Csakis máshonnan való lehet.

Jencus kövér ember volt, talán már kövéren is született, és ha e természetes adottságához hozzávesszük a meglehetősen nyugalmas életet, hát nem csoda, hogy még a rövid szónoklatok után is szeretett nagyokat szusszantani. Így tett most is, és közben hatalmas, vörös zsebkendőjével meg-megtörölgette csillogó homlokát, majd így szólt:

– Nem nagyon tudom ám, mit mondjak a járőröknek.

A járőrök jöttek is annak rendje módja szerint. Ez elkerülhetetlen volt. A fiúk elmesélték a szüleiknek, a szülők meg egymásnak. Az élet itt meglehetősen csendben folydogált. Ami történt, abban volt annyi szokatlanság, hogy megérte elmesélni, méghozzá annyiféleképpen, ahány változat a hírt közlőtől és a hírt kapótól kitelt. Márpedig ennyi mesélés közepette a járőrök óhatatlanul értesültek a történtekről.

A florinai őrjárat tagjait nevezték járőröknek. Nem a bolygó szülöttei s nem is a Sark bolygóról származó lovagok honfitársai voltak, hanem zsoldosok. A zsoldot fizető ország javára tartották fenn a rendet, és vérségi vagy születési kötelékek révén nem lehetett őket a florinaiak iránti rokonszenv csapdájába csalni.

Ketten voltak, és törpe hatalma teljes tudatában velük jött a malom egyik munkafelügyelője is.

A járőrök unottak és közönyösek voltak. Napi munkájukba belefért akár egy idióta is, de aligha kellett tőle izgalomba jönni.

– Na, mennyi időbe telik, míg azonosítani tudod? – kérdezte az egyik a munkafelügyelőtől. – Ki ez az ember?

– Sohasem láttam őt, tiszt úr – rázta meg erőteljesen a fejét a felügyelő. – Nem idevalósi!

– Vannak papírjai? – fordult akkor a járőr Jencushoz.

– Nincsenek, uram. Csak egy rongy volt rajta. Elégettem, nehogy fertőzzön.

– Mi a baja?

– Nincs esze, már amennyire látom.

Terens ekkor félrehúzta a járőröket. Most megközelíthetők voltak, mert unták az egészet.

– Jól van – mondta a kérdezgető, és eltette a jegyzetfüzetét. – Az egész ügy nem ér annyit, hogy jegyzőkönyvbe vegyük. Semmi közünk hozzá. Szabaduljatok meg tőle valahogy.

Azzal elmentek.

A munkafelügyelő ott maradt. Szeplős, vörös hajú, nagy sörtebajszú ember volt. Szigorúságáról híres felügyelő volt már öt éve, ami azzal járt, hogy a malom mennyiségi teljesítményének felelőssége súlyosan nehezedett a vállára.

– Ide figyeljenek! – robbant ki indulatosan. – Mit kezdjünk ezzel itt? A nyavalyás népség már dolgozni se tud, csak a pletykálkodáson jár az eszük!

– Küldjük el a városi kórházba, én mást nem tudok kitalálni – mondta Jencus a zsebkendőjét gyűrögetve. – Én nem tehetek érte semmit.

– A városba! – hőkölt vissza a felügyelő. – És ki fog fizetni? Ki állja majd a cechet? Nem is közülünk való, igaz?

– Nem, amennyire én tudom – ismerte el Jencus.

– Hát akkor miért mi fizessünk? Derítsük ki, kinek a hozzátartozója. Fizessen ő!

– Hogyan derítsük ki? Ezt mondja meg!

A felügyelő gondolkodóba esett. Nyelve hegyével birizgálni kezdte pirosas színű, cserepes felső ajkát.

– Akkor egyszerűen szabaduljunk meg tőle – mondta végül. – Ahogy a járőr mondta.

– Idehallgasson – szakította félbe Terens. – Ezt meg hogy érti?

– Lehetne akár hulla is – felelte a felügyelő. – Megváltás volna neki.

– Nem ölhetünk meg egy élő embert – mondta Terens.

– Akkor mondja meg maga, hogy mit tegyünk.

– Nem viselhetné valaki a gondját a falubeliek közül?

– Ki lenne hajlandó rá? Maga?

Terens elengedte a füle mellett a nyíltan pökhendi megjegyzést.

– Nekem más dolgom van.

– Mint mindenki másnak. Senkinek sem engedhetem meg, hogy elhanyagolja a munkáját a malomban, csak hogy ennek a bolondnak a gondját viselje.

Terens sóhajtott, aztán harag nélkül azt mondta:

– Jól van, felügyelő, beszéljünk értelmesen. Ha nem hozza a teljesítményt ebben a negyedévben, gondolhatok arra is, hogy talán azért, mert az egyik munkása erre a szerencsétlenre visel gondot, és szót emelek az érdekében a lovagoknál. Amúgy csak azt mondanám, amennyiben ez az eset előfordulna, hogy semmi okát nem látom, miért nem teljesítette a kvótát.

A felügyelő elkomorodott. A főpolgár még csak egy hónapja van itt, és máris beleártja magát azoknak a dolgába, akik egész életüket ebben a faluban töltötték. De hát az ő lapját a lovagok írták alá. Nem okos dolog túl sokáig túl nyíltan szembeszegülni vele.

– De ki venné magához? – Hirtelen szörnyű gyanúja támadt. – Én nem tehetem. Nekem három gyerekem van, és a feleségem nincs jól.

– Nem mondtam olyat, hogy magának kellene.

Terens kinézett az ablakon. Most, hogy a járőrök elmentek, az izgatottan sutyorgó emberek közelebb húzódtak a főpolgár házához. A többségük suttyó kamasz – még túl fiatalok, hogy dolgozzanak – meg a közeli gazdaságok cselédei. Néhány malomgyári munkás is akadt köztük, ők a műszakból léptek meg.

Terens a sokaság legszélén megpillantotta a nagydarab leányzót. Sokszor megállt rajta a szeme az elmúlt hónap során. Erős, értelmes, jó munkabírású lány. Hiába vágott olyan szerencsétlen képet, kitetszett mögüle a veleszületett intelligencia. Ha férfi volna, minden bizonnyal kiválasztják, hogy főpolgári kiképzésben részesítsék. De nő volt, a szülei meghaltak, ő pedig ezzel a külsővel eleve lehetetlenné tett mindenféle romantikus mellékgondolatot. Más szóval egy magányos nő, aki minden bizonnyal az is marad.

– Őhozzá mit szól? – kérdezte.

A felügyelő odanézett, aztán elbődült:

– A mindenségit! A munkában kéne lennie!

– Jól van – csillapította Terens. – Hogy hívják?

– Valona Marchnak.

– Úgy van. Most már emlékszem. Hívja be!

Attól a perctől fogva Terens a pár nemhivatalos pártfogójaként viselkedett. Minden tőle telhetőt megtett, hogy fölös élelmiszeradagokat szerezzen a lánynak, meg ruhakuponokat, valamint minden egyebet, ami ahhoz kellett, hogy két felnőtt ember (az egyik nem szerepelt a nyilvántartásban) meg tudjon élni az egyikük jövedelméből. Az ő hathatós segítségével tudta a lány kitaníttatni Riket a kyrtmalmokban végzendő munkára. Az ő közbelépése mentette meg Valonát a súlyosabb büntetéstől, amikor összeveszett az egyik részlegvezetővel. A városi doktor halálával fölöslegessé vált, hogy ebben az irányban újabb lépéseket tegyen, de erre is fel volt készülve.

Valona természetesnek tartotta, hogy minden gondjával Terenshez forduljon, s ő most azt várta, hogy a lány válaszoljon a kérdésére.

Valona csak nagy sokára, tétován mondta ki:

– Azt mondja, mindenki a világon meg fog halni.

– Azt is megmondta, hogyan? – képedt el Terens.

– Azt mondja, nem tudja, hogyan. Csak annyit mond, emlékszik rá, még abból az időből, amikor nem volt ilyen, amilyen most. És azt is mondja, hogy emlékszik rá, valami fontos munkája volt, de én nem értem, mi volt az.

– Mit mondott róla?

– Azt, hogy a Semmit ele... elemezte. Nagy S-sel. – Valona várt valami megjegyzésre, majd sietősen magyarázni kezdte:

– Elemezni annyit jelent, hogy valamit szétszedni, mint a...

– Tudom, mit jelent, lányom. – Terens gondolkodóba esett.

– Maga tudja, mire gondol Rik? – nézett rá aggodalmasan Valona.

– Talán, Valona.

– De főpolgár, hogy tud valaki bármit is csinálni a Semmivel?

Terens fölállt. Mosoly suhant át az arcán.

– Miért, Valona, te nem tudod, hogy minden, ami csak van az egész galaxisban, az jórészt Semmi?

A lány ebből sem értett semmit, de elfogadta. A főpolgár nagyon tanult ember volt. Hirtelen belehasított a büszke bizonyosság, hogy az ő Rikje még annál is tanultabb ember.

– Gyere – nyújtotta ki Terens a lány felé a kezét.

– Hová megyünk?

– Miért, hol van Rik?

– Otthon – felelte a lány. – Alszik.

– Jó. Elviszlek. Azt akarod, hogy a járőrök észrevegyenek, amikor egyedül járkálsz az utcán?

A falu kihaltnak látszott ebben a késői órában. A lámpák tompán világították be az egyetlen utcát, mely kétfelé vágta a munkások kalyibáival beépített területet. A levegőben esőillat érződött, a minden éjszaka megérkező könnyű kis eső illata. Nem is kellett különösebben védekezni ellene.

Valona még sohasem járt kint hétköznap este ilyen későn. Félt. A saját léptei zajától is riadozott, s folyton a járőrök lépéseit fülelte, nem hangzanak-e föl a távolban.

– Ne lépkedj lábujjhegyen, Valona – szólt rá Terens. – Itt vagyok veled.

A hangja szinte belezendült a csendbe, s ettől Valona ugrott egyet. A férfi nógatására válaszul megszaporázta a lépteit.

Valona kunyhója is sötét volt, akárcsak a többi. Óvatosan léptek be. Terens is egy ilyen kunyhóban született, ilyenben nőtt fel, és bár azóta élt a Sarkon is, jelenleg pedig egy háromszobás, vízvezetékkel ellátott házban lakott, a kunyhó kopár belsejének láttán most is erőt vett rajta valami nosztalgia. Egy szoba volt az egész, benne ágy, fiókos szekrény, két szék, simára öntött cementpadló s a sarokban egy szekrény.

Konyha nem kellett ide, mivel minden étkezés a malomban zajlott, és nem kellett fürdőszoba sem, mert a házak mögötti térségben egy sor közös árnyékszék és zuhanyozófülke húzódott. Az időjárás mindig enyhe volt, ezért nem kellettek ablakok a hideg és az eső ellen; redőnyös nyílást vágtak mind a négy falba, s fölöttük az eresz elegendő védelmet nyújtott a szélcsendes éjszakában csepergő esőben.

Kis zseblámpája fényénél – melyet egyik markával védőn körülfogott – Terens észrevette, hogy a szoba egyik sarkát leválasztották egy ócska rekeszfallal. Eszébe jutott, hogy nemrégiben ő szerezte ezt Valonának, amikor Rik kezdett nem annyira gyerek, mint inkább férfi lenni. A rekeszfal mögül kihallatszott az alvó szabályos lélegzése.

– Ébreszd föl, Valona – intett fejével a fal felé.

– Rik! – kopogtatott Valona a rekeszfalon. – Rik, kicsikém!

Halk nyöszörgés hallatszott.

– Csak én vagyok az, Lona – nyugtatta a lány. Beléptek a válaszfal mögé, és Terens a kis fényt végigjáratta előbb a saját arcukon, majd Rikén is.

Rik fél karja mögé bújt a fény elől.

– Mi baj van?

Terens leült az ágy szélére. Észrevette, hogy Rik alszik a rendes ágyon, holott ő annak idején szerzett Valonának Rik számára egy rozoga priccset. A lány azt tartotta meg magának.

– Rik – kezdte –, Valona szólt, hogy kezdesz visszaemlékezni dolgokra.

– Igen, főpolgár. – Rik mindig nagyon alázatosan viselkedett a főpolgárral, aki a legfontosabb ember volt azok közül, akiket ismert. A főpolgárral még a malomigazgató is udvariasan beszélt. Rik elismételte azokat a morzsákat, amelyeket az agya összegyűjtött a nap folyamán.

– Jutott-e más is az eszedbe, amióta ezt elmondtad Valonának?

– Más semmi, főpolgár.

– Jól van, Rik – dörzsölte a kezét Terens. – Alhatsz tovább.

Valona kikísérte. Nagyon iparkodott, nehogy sírásra görbüljön a szája, miközben durva kézfejével végigsimított a szemén.

– El kell majd hagynia engem, főpolgár?

Terens megfogta a kezét, és komolyan azt válaszolta:

– Viselkedj felnőtt nőhöz méltóan, Valona. Egy rövid időre velem kell jönnie, de vissza fogom hozni.

– És aztán?

– Nem tudom. Meg kell értened, Valona. Most az a legfontosabb, hogy minél többet megismerjünk Rik emlékei közül.

– Gondolja, hogy mindenki meghalhat a Florinán, úgy, ahogy ő mondja? – kérdezte váratlanul a lány.

Terens megszorította a kezét.

– Ezt soha senkinek ne említsd, Valona, különben a járőrök örökre elvihetik Riket. Komolyan beszélek.

Elfordult, és lassan, gondolatokba mélyedve visszaballagott a házához. Észre sem vette, hogy remeg a keze. Hasztalan próbált elaludni, ezért egy óra múlva bekapcsolta a narkomezőt. Egyike volt ez annak a kevés dolognak, amit magával hozott a Sarkról, amikor megérkezett a Florinára, hogy itt főpolgár legyen belőle. Ráillesztette a koponyájára, mint valami vékony, fekete nemezsapkát, aztán beállította a szerkezetet öt órára, és bekapcsolta.

Bőven jutott rá ideje, hogy kényelmesen elhelyezkedjen az ágyban, mire a késleltetett reakció rövidre zárta agya tudatközpontjait, s belemerítette az azonnali, álomtalan álomba.

3 - A könyvtáros

A diamágneses robogót kint hagyták a határban, egy siklógarázsban. A faluban nemigen kellettek ezek a járművek, és Terens nem akarta fölöslegesen magukra vonni a figyelmet. Egy bősz pillanatig eszébe jutottak a felsővárosiak, a diamágneses autóikkal meg az antigravitációs siklóikkal – ám az a Felsőváros. Ez itt más világ.

Rik megvárta, míg Terens bezárja és ujjlenyomatával lepecsételi a garázst. Kicsit kényelmetlenül érezte magát új, egybeszabott ruhájában, s kelletlenül követte a főpolgárt a Felsővárost tartó magas, hídszerű építmény alatt.

A Florinán minden más városnak volt neve, csak ezt az egyet hívták egyszerűen így: "Város". A benne és körülötte élő munkások és parasztok a bolygó többi lakója szemében szerencsésnek számítottak, mert a Városban jobb orvosok és kórházak, több gyár és több szeszt áruló üzlet volt, s itt-ott még holmi kis szolid fényűzés is akadt. Maguk a lakók már kevésbé voltak lelkesek. Ők a Felsőváros árnyékában éltek.

A Felsőváros pontosan az volt, amit a neve kifejezett, tudniillik a Város kettős volt: húszezer vasbeton oszlopon nyugvó, ötven négyzetmérföldnyi vízszintes cementötvözet réteg osztotta ketté. Odalent az árnyékban éltek a "bennszülöttek", odafönt a napfényben pedig a lovagok. A Felsővárosban nehéz volt elhinni, hogy ez a bolygó itt a Florina. Lakói szinte kivétel nélkül a Sark bolygó szülötteinek jellegzetességeit viselték magukon, s hébe-hóba járőrök is felbukkantak köztük. Ők alkották a felsőbb osztályt, átvitt és valóságos értelemben egyaránt.

Terens tudta, hová megy, ezért gyorsan lépdelt, kerülve a járókelők bámész tekintetét, melyben főpolgári ruhája láttán irigységgel vegyes neheztelés tükröződött. Rik kurta lábán megpróbált lépést tartani vele, így járását a legkevésbé sem lehetett méltóságteljesnek nevezni. Nemigen emlékezett a Városban tett eddigi egyetlen látogatására. Most valahogy minden másmilyen volt. Akkor felhő takarta az eget; most sütött a nap, sugarai áthatoltak a fönti cementboltozat tágas nyílásain, s ettől a fénykévék közti terek még jobban elsötétültek. A fényes sávokba érve mozgásuk ritmikus, szinte delejes módon felgyorsult.

A napsütötte sávokban öregek ültek kerekes kocsikban; a melegben már-már feloldódva, szomjasan követték a sáv mozgását. Olykor elaludtak, s hátramaradtak az árnyékban; leejtett fejjel szunyókáltak, míg a mocorgástól megcsikorduló kerekek föl nem ébresztették őket. Megesett, hogy a csemetéiket kocsiban toló anyák szinte teljesen ellepték a sávokat.

– Na most, Rik, szedd össze a bátorságodat – szólt Terens. – Fölmegyünk. Megálltak egy építmény előtt, mely négy, a földről a Felsővárosba vezető, négyszögben elhelyezett oszlop között betöltötte a teret.

– Félek – mondta Rik.

Sejtette, mi ez az építmény. Lift, mely fölvisz a felső szintre.

Ilyenekre nyilvánvalóan szükség volt. A termelés odalent zajlott, a fogyasztás azonban odafönt. Az Alsóvárosba alapvető vegyszereket és nyers élelmiszereket szállítottak, s onnan vitték föl a kész műanyag termékeket és a finom élelmiszereket. A lenti népességfelesleget odafent szobalányokként, kertészekként, sofőrökként, szerelőkként használták.

Terens ügyet sem vetett Rik rémült arckifejezésére. Meglepte, milyen hevesen dobog a saját szíve. Persze nem a félelemtől. Inkább valami vad elégedettség fogta el attól, hogy íme, most fölmegy. Végig fogja tapodni a szent cementötvözetet, megtapossa, rajta hagyja a cipője piszkát. Főpolgárként megteheti. A lovagok szemében természetesen ettől még továbbra is bennszülött florinai marad, de főpolgár, tehát akkor lép rá a cementötvözetre, amikor csak akar.

A galaxisra, hogy gyűlölte őket!

Megállt, vett egy mély lélegzetet, és jelzett a liftnek. Nincs értelme, hogy most a gyűlöletére gondoljon. Sok évet töltött el a Sark bolygón magán, a lovagok központi világán, szülőbolygójukon. Megtanulta, hogy csendben tűrjön. Kár lenne most elfelejtenie, amit akkoriban ott tanult. Éppen most.

Hallotta az alsó szinten pihenő lift zümmögését, majd a szemközti fal becsúszott a vájatába.

A liftet kezelő bennszülött arcára kiült az undor.

– Csak ti ketten...

– Csak mi ketten – mondta Terens, és belépett. Rik ment utána.

A liftkezelő nem mozdult, hogy a lecsúszott falat visszahelyezze eredeti helyzetébe.

– Szerintem nyugodtan megvárhatjátok a kétórás szállítást, s fölmehettek azzal – mondta. – Két fickó kedvéért nem furikázok le-föl. – Kiköpött, gondosan ügyelve rá, hogy a köpés az alsóbb szintű betonra essen, ne a lift padlójára. – Hol vannak a szolgálati jegyeitek? – kérdezte.

– Én főpolgár vagyok – felelte Terens. – Nem látod az öltözékemről?

– A ruha nem jelent semmit. Miért, azt hiszed, kockára teszem az állásomat, mert te, mondjuk, loptál valahol egy egyenruhát? Hol a kártyád?

Terens nem szólt, csak elővette azt az irattartót, melyet minden bennszülöttnek állandóan magánál kellett tartania: azonosító szám, munkaadói igazolás, adónyugták. A vörös főpolgári jogosítványnál nyitotta ki. A liftkezelő futtában belepillantott.

– Persze lophattad ezt is, de ez már nem rám tartozik. Megvan neked, én tehát elviszlek, ámbár a főpolgári rang az én szememben csak cicoma a bennszülöttön. Hát ez a másik?

– Érte én felelek – mondta Terens. – Velem jöhet, vagy hívjunk egy járőrt, hogy nézze meg a szabályt?

Terens ezt a legkevésbé sem szerette volna, de azért kellő dölyffel tette meg a javaslatát.

– Jó, jó! Nem kell annyira mellre szívni. – A lift fala fölemelkedett, s egy enyhe rándulással megindultak. A kezelő mogorván dünnyögött valamit az orra alatt.

Terens arcán komor mosoly játszott. Ami történt, jóformán elkerülhetetlen volt. Azok, akik közvetlenül a lovagok szolgálatában álltak, előszeretettel azonosították magukat az uralkodókkal, és valóságos alsóbbrendűségükért az elkülönülés szabályaihoz való szigorúbb ragaszkodással, embertársaikkal szembeni nyers és fennhéjázó viselkedéssel kárpótolták magukat. "Felső-embereknek" hívták őket, s a florinaiak irántuk érzett sajátos gyűlöletébe semmi sem vegyült abból a beléjük sulykolt, áhítattal vegyes félelemből, mellyel a lovagokkal szemben viseltettek.

Tíz métert ha mentek fölfelé, de az ajtó egy új világra nyílt ki. A Sark bolygón épült városokhoz hasonlóan a Felsőváros is különös érzékkel alkalmazta a színeket. Az egyes épületek, akár lakóházak, akár középületek voltak, közelről értelmetlen összevisszaságnak tetsző bonyolult és színpompás mozaikba illeszkedtek bele, amely azonban már száz méter távolságból a nézőpont szöge szerint változó lágy harmóniájú, más-más árnyalatú képpé állt össze.

– Gyere, Rik – mondta Terens.

Rik tágra nyílt szemmel bámészkodott. Semmi, ami él, ami növekszik! Csak kövek és színek óriási tömbjei! Soha nem gondolta volna, hogy a házak ilyen hatalmasak is lehetnek! Egy pillanatra valami megmoccant az agyában. Egy másodpercig nem is volt olyan idegen a nagyság e képzete... Aztán újra bezárult az emlékezete.

Egy kocsi villant el mellettük.

– Azok a lovagok? – suttogta Rik.

Épp csak egy pillantásra jutott az időből. Rövidre nyírt haj, lobogó ingujjak, kékek, lilák, de mindig egyszínűek, fényesek, bársonyos hatású térdnadrágok, hosszú, áttetsző harisnyák – melyeket mintha vékony rézhuzalból szőttek volna. Emberek, akik egyetlen pillantást sem vesztegettek Rikre és Terensre.

– Fiatalok – mondta Terens. Azóta, hogy eljött a Sarkról, nem látta őket ilyen közelről. Elég komiszak voltak a Sarkon is, de ott legalább a helyükön voltak. Hiába, ide, a pokol fölött tíz méterre nem illettek angyalok. Újból harcot kellett vívnia magával, hogy elnyomja az értelmetlen gyűlölet reszketését.

Egy kétszemélyes sínautó süvített el mellettük. Új típus volt, beépített légszabályozókkal. Pár centiméterre a felszín fölött suhant el simán; csillogó, lapos feneke fölfelé hajlott a széleken, hogy legyőzze a légellenállást. De a levegő még így is nekiütközött a jármű alsó felszínének, s a maga jellegzetesen sziszegő hangjával jelezte, hogy itt vannak a járőrök.

Termetesek voltak, mint minden járőr; arcuk széles és lapos, a hajuk hosszú, egyenes szálú, fekete, az arcbőrük világosbarna. A bennszülöttek minden járőrt egyformának láttak. Fényes, fekete egyenruhájukon csillogtak a hadászati fontosság szerint elhelyezkedő ezüstcsatok és díszgombok, melyektől az arcuk jellegtelenné vált, s még hangsúlyosabb lett az egyformaságuk.

Az egyik járőr bent maradt a vezető helyén, a másik könnyedén átugrott a kocsi alacsony peremén.

– A papírokat! – mondta, s miután gépiesen belepillantott, visszalökte Terensnek. – Mi dolgod itt?

– Utánanézek valaminek a könyvtárban, biztos úr. Jogosult vagyok rá.

– És veled mi a helyzet? – fordult a járőr Rikhez.

– Én... – kezdte volna Rik.

– Ő a segédem – vágott közbe Terens.

– Neki nincsenek a főpolgárt megillető előjogai – közölte a járőr.

– Vállalom érte a felelősséget.

– A te dolgod – rándított egyet a vállán a járőr. – A főpolgároknak vannak kiváltságaik, de azért még nem lovagok. Ezt ne felejtsd el, fiú!

– Igenis, biztos úr. Egyébként megmutatná, merre van a könyvtár?

A járőr megmutatta, méghozzá tűpuskája halálos veszedelmet hordozó csövével. Ahol álltak, a könyvtár egy élénkpirosból kárminvörösbe mélyülő foltként tündökölt le rájuk a magasból. Közeledtükre a vörös folt lejjebb ereszkedett.

– Szerintem csúnya – jelentette ki Rik váratlan hevességgel.

Terens gyors, meglepett pillantást vetett rá. Ő az ilyesmikhez hozzászokott már a Sarkon, de a Felsőváros rikító színeit valahogy maga is közönségesnek találta. Mintha a Felsőváros Sarkabb akart volna lenni a Sarknál. Odaát nem mindenki volt arisztokrata – akadtak szegény sarkitok is, az átlag florinaiaknál alig jobban eleresztve. Ideát csak a piramis csúcsa élt, és ez meglátszott a könyvtáron is.

Nagyobb volt, mint a sarki könyvtárak általában, sokkal nagyobb, mint amekkorára szükség volt itt, a Felsővárosban, s ez mutatta az olcsó munkaerő előnyét. Terens megállt a főbejárathoz vezető, ívelt feljárón. Színmintája a lépcsők illúzióját keltette, s ez zavarba hozta és botladozásra kényszerítette Riket, ám a könyvtárnak a hagyományosan az akadémiai épületekkel együtt járó régiesség sajátos levegőjét kölcsönözte.

A tágas, hideg előcsarnok majdnem üres volt. Mint duzzadt hüvelyben az egy szem fonnyadt borsó, úgy ült a könyvtárosnő az egyetlen íróasztal mögött. Fölpillantott, s félig föl is emelkedett ültében.

– Főpolgár vagyok – mondta gyorsan Terens. – Különleges előjogokkal. Vállalom a felelősséget ezért a bennszülöttért. – Már készenlétben tartotta a papírjait, hogy átnyújtsa, ha kell.

A könyvtárosnő szigorú képpel visszaült. Fémdarabkát vett elő egy nyílásból, és odalökte Terensnek. A főpolgár erősen rányomta a jobb hüvelykujját. A könyvtáros visszatette, majd egy másik nyílásba helyezte a fémdarabot, ahol halványlila fény gyulladt ki.

– 242-es szoba – mondta a nő.

– Köszönöm.

A második emeleten sorakozó fülkék jellegtelenek voltak, mint egy végtelen lánc szemei. A foglaltak üvegezett ajtaja homályosan áttetsző volt, de a többi között ezek kivételesnek számítottak.

– Kettőnegyvenkettő – mondta csikorgó hangon Rik.

– Mi a baj, Rik?

– Nem tudom. Nagyon izgatottnak érzem magam.

– Jártál valaha könyvtárban?

– Nem tudom.

Terens ráhelyezte hüvelykujját a kerek alumíniumkorongra, mely öt perccel korábban érzékelte annak lenyomatát. Az ajtó kitárult, majd némán be is csukódott mögöttük, s mintha egy függönyt húztak volna el előtte, áttetszővé vált.

Az ablaktalan, dísztelen helyiség minden irányban két méter széles volt. Szórt mennyezeti fény világította meg, a levegőjét mesterséges huzat frissítette. Mindössze egy faltól falig érő íróasztal volt benne, meg egy párnázott, támlátlan pad. Az asztalra három "leolvasót" helyeztek; homályos üvegű frontlencséjük harmincfokos szögben megdőlt. Mindegyik előtt ott voltak a különböző beállítótárcsák.

– Tudod, mi ez? – Terens leült, és puha, kövérkés kezét rátette az egyik leolvasóra.

– Könyvek? – kérdezte mohón Rik, és ő is leült.

– Hát – bizonytalanodott el Terens –, mivel ez itt egy könyvtár, nem csoda, hogy errefelé tapogatózol. Tudod, hogy kell kezelni a leolvasót?

– Nem. Nem hiszem, főpolgár.

– Biztos? Gondolkozz egy kicsit.

Rik hősiesen próbálkozott.

– Sajnálom, főpolgár.

– Akkor majd megmutatom. Figyelj! Látod, itt van ez a "Katalógus" feliratú gomb, rajta az ábécé betűivel. Mivel nekünk legelőször az enciklopédia kell, elfordítjuk a gombot az E betűhöz, aztán lenyomjuk.

Miután megtette, több dolog is történt egyszerre. A homályos üveg megelevenedett, és megjelent rajta egy nyomtatott szöveg. A mennyezeti fény elhalványult, s a sárga alapon fekete betűk élesebbé váltak. Mindhárom leolvasó előtt három sima lemez jelent meg, mint valami kioltott nyelv, melyeket külön fénysugár világított meg.

– Nem, nem akarunk jegyzeteket készíteni – mondta Terens, és rácsapott egy billenőkapcsolóra, mire a lemezek visszahúzódtak süllyesztett rejtekhelyükre.

Aztán így folytatta:

– Most pedig elfordítjuk ezt a gombot, és végignézzük az E betűnél sorakozó címeket.

A betűrendbe sorolt anyagok, címek, szerzők, katalógusszámok sora sebesen siklott fölfelé, majd megállt egy sűrűn megírt oszlopnál, amely az enciklopédia számtalan kötetét sorolta fel.

– A keresett könyv után nyomja be a számokat és a betűket ezeken a kis gombokon, és meg fog jelenni a képernyőn – szólalt meg váratlanul Rik.

– Honnan tudod? – fordult feléje Terens. – Emlékszel rá?

– Lehet. Nem tudom biztosan. Mindenesetre ez látszott a helyesnek.

– Hát, vegyük úgy, hogy ez egy intelligens ráhibázás volt.

Beütötte a betű-szám kombinációt. Az üvegen a fény elhomályosult, majd újra felragyogott. Ez állt rajta: "Sark enciklopédia, 54. kötet, Tan-Tip."

– Most figyelj, Rik – mondta Terens. – Nem szeretnék bogarat ültetni a füledbe, ezért nem mondom meg, mire gondolok. Csak annyit szeretnék, hogy nézd át ezt a kötetet, és ha valamit ismerősnek találsz, ott állj meg. Érted?

– Igen.

– Helyes. Akkor láss hozzá.

Teltek a percek. Rik lélegzete hirtelen elakadt, s kezdte hátrafelé pörgetni a tárcsákat.

Amikor megállt, Terens elolvasta a címet. Elégedettnek látszott.

– Emlékszel rá? Nem csak úgy találgattál? Valóban emlékszel rá?

Rik élénken bólogatott.

– Eszembe jutott, főpolgár. Egy pillanat alatt eszembe jutott. A Térelemzés szócikke volt az.

– Tudom, mit jelent – közölte Rik. – Majd meglátja, meg fogja látni. – Nehezére esett, hogy szabályosan vegye a levegőt; ami pedig Terenset illeti, ő majdnem olyan izgatott volt, mint Rik.

– Nézze – mondta Rik. – Mindig ezzel a résszel jönnek.

Hangosan, kicsit akadozva olvasta, mégis sokkal gyakorlottabban, mint elvárható lett volna a Valonától kapott felületes olvasásgyakorlatok után. A szöveg így szólt:

"Nem meglepő, hogy a térelemző vérmérsékleténél fogva befelé forduló és gyakran alkalmazkodásra képtelen egyén. Hogy valaki felnőtt életének nagyobbik részét a csillagok közti rettenetes üres terek magányos feltérképezésének szentelje, az több, mint amit egy teljesen normális embertől kívánni lehet. Talán ez a felismerés is tükröződik a Térelemző Intézet hivatalos, ámbár kissé száraznak tűnő jelmondatában: »Mi a Semmit elemezzük.«"

Rik az utolsó szavakat szinte rikkantotta.

– Érted, hogy mit olvastál? – kérdezte Terens. A kis ember égő tekintettel pillantott fel rá.

– Azt mondja, "mi a Semmit elemezzük". Ez az, amire emlékeztem. Én is közéjük tartoztam.

– Térelemző voltál?

– Igen! – kiáltotta Rik. Majd halkabban hozzátette: – Fáj a fejem.

– Azért, mert emlékszel dolgokra?

– Gondolom, igen. – Homlokát ráncolva fölnézett. – Többre is emlékeznem kell. Veszély van. Óriási veszély! Nem tudom, mit kellene tenni.

– Rendelkezésünkre áll az egész könyvtár, Rik. – Terens alaposan megfontolta minden szavát, és nagyon figyelt. – Használd egyedül a katalógust, és keress szövegeket a térelemzésről. Figyeld, merre vezetnek ezek a szövegek.

Rik rávetette magát a leolvasóra. Egész testében remegett. Terens félrehúzódott, hogy legyen elég helye.

– Mit szólna Wrijt Tanulmány a térelemzés műszerezettségéről című munkájához? – kérdezte Rik. – Biztatónak hangzik, nem?

– Te tudod, Rik.

Rik beütötte a katalógusszámot. A képernyőt erős fény öntötte el. Ez állt rajta: Kérjük, hogy a kérdéses könyv ügyében forduljon a könyvtároshoz. Terens gyorsan odakapott, és kikapcsolta a képernyőt.

– Válassz inkább egy másik könyvet, Rik.

– De hát... – Rik elbizonytalanodott, aztán engedelmeskedett. Újabb keresés után kiválasztotta a katalógusból Enning A tér összetétele című művét.

A képernyőn megint megjelent a kérés, hogy forduljon a könyvtároshoz.

– A fenébe! – káromkodott Terens, és újból kikapcsolta a képernyőt.

– Mi a baj? – érdeklődött Rik.

– Semmi, semmi – felelte Terens. – Ne ess pánikba, Rik. Csak nem egészen értem...

A leolvasókészülék oldalán látható rácsozat mögött volt egy kicsiny hangszóró; onnan hallatszott a könyvtárosnő vékony, száraz hangja, amelytől mindketten megdermedtek:

– 242-es szoba! Van valaki a 242-es szobában?

– Mit óhajt? – kérdezett vissza nyersen Terens.

– Milyen könyvet kér? – tudakolta a hang.

– Semmilyet. Köszönjük. Csak próbálgatjuk a leolvasót.

Csend lett, mintha a háttérben egy láthatatlan beszélgetés folyna. Aztán még élesebben újra megszólalt a hang:

– A felvétel olvasási kérelmet jelez Wrijt Tanulmány a térelemzés műszerezettségéről és Enning A tér összetétele című könyvek iránt. Így van?

– Találomra ütögettünk be katalógusszámokat – mondta Terens.

– Megtudhatom, miért óhajtották ezeket a könyveket? – folytatta kérlelhetetlenül a hang.

– Mondom, hogy nem kérjük őket... Hagyd már abba! – Ez utóbbi dühös mondat Riknek szólt, aki pityeregni kezdett.

Újabb szünet következett, majd ismét megszólalt a hang:

– Ha lejönnek az asztalhoz, megkaphatják a könyveket. Egy külön listán vannak, ki kell tölteni hozzájuk egy űrlapot.

– Menjünk – nyújtotta a kezét Riknek Terens.

– Lehet, hogy megsértettünk valamilyen szabályt – makogta Rik.

– Képtelenség, Rik. Nos, megyünk?

– Nem töltjük ki az űrlapot?

– Nem. Majd máskor kivesszük a könyveket.

Terens sietősen húzta maga után Riket. Lejutottak az előcsarnokba. A könyvtáros fölnézett.

– Á, itt vannak! – Fölállt, és megkerülte az asztalt. – Egy pillanat. Egy pillanat! Ők azonban nem álltak meg.

De akkor egy járőr toppant elébük.

– Rettentően sietős, fiúk.

A könyvtárosnő lélekszakadva futott oda.

– Maguk a 242-es, ugye?

– Ide figyeljen – mondta Terens határozott hangon –, miért állít meg bennünket?

– Nem maguk érdeklődtek bizonyos könyvek után? Szeretnénk kikeresni maguknak.

– Túl késő. Majd máskor. Nem érti, hogy nem kérjük azokat a könyveket? Majd holnap visszajövök.

– A könyvtár mindenkor arra törekszik – mondta a nő kimérten –, hogy meg legyenek vele elégedve. Egy pillanat, és máris hozzáférhetnek a kért könyvekhez. – Két piros folt gyulladt ki a pofacsontja fölött. Elfordult, és sietve távozott egy kis ajtón át, mely a közeledtére magától kinyílt.

– Biztos úr, ha nem bánja... – kezdte Terens.

A járőr azonban fölemelte közepesen hosszú, súlyos idegkorbácsát, amely furkósbotként is nagyszerűen beválhatott volna, de tudott bénító erejű, nagyobb hatótávolságú fegyver is lenni.

– Miért nem ültök le nyugodtan, fiúk, s várjátok meg, míg a hölgy visszajön? – kérdezte. – Már csak udvariasságból is...

A járőr már nem volt sem fiatal, sem vékony termetű. Közel járhatott a nyugdíjhoz, talán épp a hátralévő időt akarta itt, a könyvtárban eltölteni békében, mint könyvtárőr, de volt fegyvere, és csak álarcként hordta füstös képén a jóindulatot.

Terens homloka nyirkos volt, és érezte, hogy a tarkóján összegyűlt az izzadság. Úgy látszik, alábecsülte a helyzet komolyságát. Minden értékelésében, így a helyzetértékelésében is biztos lehetett, csakhogy ez most egy különleges helyszín volt, ahol nem lett volna szabad ilyen meggondolatlannak lennie. Mert olyan átkozottul erős volt benne a vágy, hogy behatoljon a Felsővárosba, s úgy lépkedhessen végig a könyvtár folyosóin, mintha maga is sarkit volna.

Egy eszelős pillanatig rá akarta vetni magát a járőrre, de a következő pillanatban kiderült, hogy nem kell.

Előbb csak a mozdulat villant. A járőr kicsit túl későn fordult. Árulóivá váltak a korral lassuló reflexek. A kezéből kicsavarták az idegkorbácsot, s mielőtt még kiszakadhatott volna a torkából egy rekedt kiáltás, végighúztak vele a halántékán. Abban a pillanatban összeesett.

Rik boldogan felrikoltott, Terens pedig azt kiáltotta:

– Valona! A Sark minden ördögére, Valona!

4 - A lázadó

Terens a következő pillanatban már fel is ocsúdott.

– Kifelé! Gyorsan! – kiáltotta, s már indult is.

A legszívesebben bevonszolta volna a járőr magatehetetlen testét az előcsarnok szélén körbefutó oszlopok mögötti árnyékba, de erre nyilvánvalóan nem volt idő.

A délutáni nap fényes-meleg színekbe öltöztette körülöttük a világot, mire újból kijutottak a feljáróra. A Felsőváros színei eltolódtak a narancssárga irányába.

– Menjünk már! – mondta Valona idegesen, de Terens elkapta a könyökét. Mosolygott, a hangja azonban fojtottan, keményen kopogott.

– Ne szaladj. Lépkedj rendesen, mindig mögöttem. Kapaszkodj Rikbe. Ne engedd, hogy elfusson.

Elindultak. Mintha ragasztóban mozognának. Várták a hangokat a hátuk mögül, a könyvtár felől. Voltak-e, vagy csak képzelődtek? Terens nem mert hátrapillantani.

– Befelé! – adta ki az utasítást, s a délutáni napfényben vibráló feliratra mutatott. Hiába, nem állta a versenyt a Florina napjával. Ez állt rajta: Elsősegélyhely.

A feljárón át az oldalbejárathoz jutottak, onnan be az elképesztően fehér falak közé. Mint ismeretlen eredetű foltok, valósággal úgy éktelenkedtek a folyosó steril üvegvilágában.

Egy egyenruhás nő már messziről figyelte őket. Zavartan összehúzta a szemöldökét, majd elindult feléjük. Terens nem várta be. Sarkon fordult, megindult az egyik oldalfolyosón, aztán továbbhaladt egy másikon. Újabb egyenruhások mellett haladtak el. Terens el tudta képzelni, micsoda bizonytalanságot keltettek maguk körül. Példátlan, hogy bennszülöttek mászkálnak mindenféle felügyelet nélkül egy kórház felső szintjein. Vajon mit csinálnak?

A végén nyilván feltartóztatják őket.

Terens szívverése felgyorsult, amikor meglátta a szerényen meghúzódó ajtót, melyen ez állt: Lejárat a bennszülöttek szintjeire. Beterelte Riket és Valonát az ott várakozó liftbe – nagyobb öröm nem érte aznap, mint amikor egy zökkenéssel megindultak lefelé.

A Városban háromféle épület volt. A legtöbbje úgynevezett "alsó" volt, s kivétel nélkül csak az alsó szinten épült. Munkásházak – akár háromszintesek is –, gyárak, pékségek, elosztótelepek. Voltak aztán "felsők": a sarkitok otthonai, színházak, a könyvtár, sportcsarnokok. És akadt néhány "kettős" épület is, azaz olyanok, melyeknek voltak szintjei és bejáratai lent is meg fönt is – például a járőrök őrszobái és a kórházak.

Egy kórházon keresztül tehát el lehetett jutni a Felsővárosból az Alsóvárosba, elkerülve a nagy teherlifteket, melyek lassúak voltak, s kezelőik gyakran túlságosan is odafigyeltek az emberre. Ilyen törvénytelenséget persze egy bennszülött nem követhetett el, de az efféle mellékbűnök igazán apróságnak számítottak azoknak, akik járőrök megtámadásában voltak vétkesek.

Kiléptek az alsó szinten. A falak – habár továbbra is tökéletesen sterilek voltak – itt mintha kissé megviseltebbek lettek volna. Talán mert ritkábban sikálták őket. Itt nem sorakoztak kárpitozott ülések, mint odafönt. A folyosón a gyanakvó férfiak és rémült asszonyok feszültséget keltő mormolása hallatszott. Az egyetlen tisztviselő hiába próbált egymaga szót érteni a sokasággal.

Nyersen rivallt rá egy borostás öregemberre, aki nadrágja gyűrött térdét ráncigálva bocsánatkérő, színtelen hangon válaszolgatott.

– Tulajdonképpen mi a panasza?... Mióta vannak ezek a fájdalmai?... Volt már valaha kórházban?... Ide figyeljen, csak nem képzeli, hogy minden aprósággal zavarhat bennünket? Üljön le, majd a doktor megnézi, és ad valami orvosságot... A következőt! – rikoltotta a nő éles hangon, majd a nagy faliórára pillantva dünnyögött valamit az orra alatt.

Terens, Valona és Rik feltűnésmentesen próbált átfurakodni a sokaságon. Valona, mintha florinai embertársai közelsége megoldotta volna nyelve bénaságát, feszülten suttogta:

– Oda kellett mennem, főpolgár. Annyira aggódtam Rikért. Azt gondoltam, nem fogja visszahozni, és...

– Hogy jutottál föl egyáltalán a Felsővárosba? – szólt a válla fölött hátra Terens, miközben félretologatta a békésen álldogáló bennszülötteket.

Mentem maga után, és láttam, hogy fölmegy a teherliften. Amikor a lift lejött, szóltam, hogy én is magával voltam, mire engem is fölvitt.

– Csak így egyszerűen...

– Megráztam egy kicsit.

– A Sark ördögeire! – nyögött fel Terens.

– Muszáj volt – magyarázta szerencsétlen képpel Valona. – Aztán láttam, hogy a járőrök egy házat mutatnak magának. Megvártam, míg elmennek, aztán én is odamentem. Csak bemenni nem mertem. Nem tudtam, mitévő legyek, ezért elbújtam, míg egyszer csak láttam, hogy jönnek kifelé. De akkor a járőr megállította magukat...

– Maguk ott! – harsant fel az asszisztensnő éles, ingerült hangja. Felállt. A cement asztallapon keményen kopogó fémtoll hangja elnyomta az egyhangú mormolást, és fojtott csendet parancsolt rájuk. – El akarnak menni! Jöjjenek csak ide! Nem mehetnek el vizsgálat nélkül. Hamisan jelentenek beteget, így akarnak munkát kerülni? Jöjjenek csak vissza ide!

De azok hárman már kijutottak az Alsóváros félhomályos világába, ahol körülvették őket azok a szagok és zajok, melyek a sarkitok számára egyet jelentettek a "bennszülött negyeddel". A felső szint újra csak a tetőt jelentette a fejük felett. Most, hogy messze kerültek a sarkit környezet nyomasztó gazdagságától, Valona és Rik megkönnyebbülhetett. Terens aggodalma azonban nem múlt el. Túl messzire mentek – mostantól fogva, meglehet, sehol sem lesznek biztonságban.

Még akkor is ez a gondolat zakatolt az agyában, amikor Rik felkiáltott:

– Nézze!

Terens sós ízt érzett a torkában.

– Ijesztőbb látványt nem is láthattak volna az Alsóváros őslakói. Mintha egy óriási madár ereszkedett volna le a Felsővárosba vezető egyik átjáróból. Eltakarta a napot, s a környéken még sötétebbé vált az amúgy is baljós homály. De nem madár volt, hanem a járőrök páncélozott szárazföldi járműve.

A bennszülöttek üvöltve eredtek futásnak. Szanaszét spricceltek, még akkor is, ha különösebb okuk nem volt a félelemre. Egy férfi kelletlenül lépett odébb az autó útjából. Valami üzleti ügyben járt, sietős dolga lehetett. Ekkor esett rá az árnyék. Körülnézett – a nyugalom szigete a vad rohanásban. Nem volt igazán magas, de annál szélesebb vállú. Az egyik, hosszában végighasított ingujja látni engedte a karját, mely beillett volna más ember combjának is.

Terens elbizonytalanodott, Rik és Valona pedig egy lépést sem tett nélküle. A főpolgár lázas töprengésbe kezdett. Hová fussanak? Vagy maradjanak, ahol vannak? Mit tegyenek? Végtére is volt rá egy kis esély, hogy a járőrök mást üldöznek, nem őket, de tekintve a könyvtár padlóján eszméletlen állapotban hagyott járőrt, ez az esély elhanyagolható volt.

A széles vállú ember súlyos léptekkel, félig ügetve közeledett. Mellettük elhaladtában egy pillanatra megállt, mintha elbizonytalanodott volna. Csak úgy mellékesen odavetette:

– Khorov-féle pékség, balra a második sarok, a mosoda után.

S már vissza is fordult.

– Gyerünk – mondta Terens.

Csak úgy dőlt róla az izzadság, ahogy futott. A nagy lármán keresztül is hallotta a járőrök ugató parancsszavait. A válla fölött gyorsan hátrapillantott. Fél tucat ember ugrált ki a kocsiból, s nyomban legyezőállást vettek föl. Nem lesz nehéz dolguk, gondolta Terens. Ez az átkozott főpolgári öltözék legalább olyan feltűnő, mint a Felsővárost tartó oszlopok.

A járőrök közül kettő épp feléjük indult el, méghozzá futva. Hogy meglátták-e vagy sem, nem tudta, de nem is számított. Mindketten belerohantak a széles vállú férfiba. Közel voltak – Terens hallotta a férfi rekedt ordítását és a járőrök heves szitkozódását. Riket és Valonát be is terelte rögtön a mellékutcába.

Khorov pékségét egy számtalan helyen eltört, jóformán azonosíthatatlan, kivilágított műanyag tábla jelezte – de eltéveszthetetlenné a nyitott ajtón át kiáradó, ínycsiklandó illat tette. Mást nem is kellett cselekedniük, mint belépni.

A belső szobából, melyből kivilágított a radarkemencék liszttől homályos fénye, egy öregember kukkantott ki. Esélye már nem maradt, hogy megkérdezze, mit keresnek itt.

– Egy széles vállú ember... – kezdte Terens, s illusztrálásul széttárta a karját, de nem folytathatta, mert odakint felhangzott a kiáltás:

– Járőrök! Járőrök!

– Erre! Gyorsan! – szólt rekedten az öregember.

– Oda be? – hőkölt hátra Terens.

– Az egyik kemence csak díszlet – mondta az öreg.

Elsőnek Rik, majd Valona, végül Terens mászott be a kemenceajtón. A hátsó fal egy halk kattanással könnyedén elmozdult, s ott lógott szabadon a felfüggesztett csuklópántokon. Ezen átnyomakodva egy szűk, rosszul megvilágított szobácskába jutottak.

Vártak. Idebent megállt a levegő; a pékség illata nem tudta lecsillapítani, sőt csak növelte éhségüket. Valona mosolyogva nézte Riket, s időnként gépiesen megpaskolta a kezét. Rik üres tekintettel bámult vissza rá. Néha égő arcára szorította az egyik kezét.

– Főpolgár... – kezdte Valona.

– Most ne, Lona! Kérlek! – súgta vissza idegesen a férfi.

Keze fejével végigsimított a homlokán, aztán csak nézte a nyirkosságot, amely a kezére tapadt.

Kattanás hallatszott, amit a zárt tér aránytalanul felerősített. Terens teste megfeszült. Nem is tudott arról, hogy ökölbe szorított keze felemelkedik.

A széles vállú ember préselődött át nagy üggyel-bajjal a nyíláson. Éppen csak befért rajta.

Derűs képpel nézett Terensre.

– Ugyan már, barátom. Csak nem fogunk verekedni!

Terens az öklére nézett, majd leeresztette.

A férfi szemmel láthatóan viharvertebb állapotban volt, mint amikor először látták. Az inge cafatokban lógott a hátán, az egyik pofacsontján pedig friss korbácsütés pirosból bíborba játszó nyoma látszott. Alul-felül bedagadt szemhéja közül alig látszott ki a szeme.

– Felhagytak a kereséssel – mondta. – Ha éhesek vagytok, itt van mit enni, ha nem is túl különleges a kínálat. Mi a véleményetek?

A Városra leszállt az éjszaka. A Felsőváros fényei mérföldekre megvilágították az égboltot, az Alsóvárosban azonban sűrű sötétség honolt. A pékségben gondosan elhúzták a függönyt – takarodó után tilos volt világítani.

Rik most, hogy megtöltötte a hasát, jobban érezte magát. Múlóban volt a fejfájása is. Szemét rászegezte a széles vállú férfi arcára.

– Megsebesítették, mester? – kérdezte félénken.

– Kicsit – válaszolta az. – Nem számít. Mindennapos dolog az én szakmámban. – Jókora fogait villogtatva elnevette magát. – Be kellett látniuk, hogy nem csináltam semmit, csak épp az útjukba kerültem, miközben másvalakit üldöztek. Így a legkönnyebb egy bennszülöttet eltenni az útból... – Fölemelkedő keze lehanyatlott, mintha tusával előre egy láthatatlan fegyvert tartana benne.

Rik elhúzódott, mire Valona védelmező karja aggódva kinyúlt utána.

A széles vállú ember hátradőlt, s az ételmaradékot szívogatta ki a foga közül.

– Matt Khorov vagyok – mondta –, de mindenki csak úgy hív: a pék. Hát ti kik vagytok?

– Hát... – húzta föl a vállát Terens.

– Értem – mondta a pék. – Amit nem tudok, azzal nem árthatok senkinek. Lehet. Lehet. De ami ezt a dolgot illeti, megbízhattok bennem. Megmentettelek benneteket a járőröktől, nem?

– De. Köszönjük. – Terens nem tudott szívélyességet erőltetni magára. – Honnan tudta, hogy minket üldöznek? – kérdezte. – Futottak még rajtunk kívül is elegen.

A másik elmosolyodott.

– Csak ők nem olyan arccal futottak, mint ti. A ti arcotokat megőrölve krétának is lehetett volna használni.

Terens megpróbálta – kevés sikerrel – viszonozni a mosolyt.

– Nem egészen értem, miért tette kockára az életét. De azért köszönöm. Nem valami nagy dolog puszta köszönömöt mondani valakinek, de ennél többet most nem tehetek.

– Semmit sem kell tenned. – A pék roppant válla nekitámaszkodott a falnak. – Ahányszor csak tudom, mindig megteszem ezt. Nincs benne semmi személyes. Ha a járőrök üldöznek valakit, én mindent elkövetek az illető érdekében. Gyűlölöm a járőröket.

Valonának elállt a lélegzete.

– Nem kerül bajba?

– Dehogynem. Ezt nézze meg. – Ujjával mutatta felhorzsolt arcát. – De remélem, nem gondolja, hogy ez megállíthat. Ezért építettem a hamis kemencét. Így a járőrök nem kapnak el, s nem nehezítik meg túlságosan a dolgomat.

Valona kerekre tágult szemében félelemmel vegyes elragadtatás látszott.

– Miért? – folytatta a pék. – Tudja, hány lovag van a Florinán? Tízezer. Tudja, hány járőr? Talán húszezer. És mi, bennszülöttek, ötszázmillióan vagyunk. Ha mind felsorakoznánk ellenük... – Pattintott egyet az ujjával.

– Tűpuskákkal és lángszóró ágyúkkal szemben sorakoznánk fel, pék – jegyezte meg Terens.

– Igen – válaszolta amaz. – Nekünk is vállalnunk kéne a magunkét. Ti, főpolgárok, túl közel éltetek a lovagokhoz. Féltek tőlük.

Valona számára a világ ma a feje tetejére állt. Ez az ember harcba szállt a járőrökkel, és könnyelmű magabiztossággal beszélt a főpolgárral. Amikor Rik megráncigálta a ruhája ujját, ő szelíden elhúzódott, s azt mondta neki, hogy aludjon. Jóformán rá se nézett Rikre. Hallani akarta, hogy mit beszél ez az ember.

Épp azt mondta:

– A lovagok még a tűpuskáikkal és a lángszóró ágyúikkal is csak úgy tudják megtartani a Florinát, hogy százezer főpolgár segít nekik.

Terensen látszott, hogy megsértődött, a pék azonban folytatta:

– Nézz csak magadra. Finom ruha. Takaros. Csinos. Fogadok, van szép kis vityillód is, tele könyvfilmekkel, saját áramforrással, a kijárási tilalom viszont nem vonatkozik rád. Ha akarsz, még a Felsővárosba is feljárhatsz. A lovagok nem adják ezt semmiért.

Terens nem érezte magát abban a helyzetben, hogy elveszíthesse az önuralmát.

– Jól van – mondta. – Szerinted mit csináljanak a főpolgárok? Szálljanak harcba a járőrökkel? Mi jó származna abból? Beismerem, én rendet tartok a városomban, és teljesítem a beadást, de távol tartom őket a bajtól. Próbálok nekik segíteni, amennyire a törvény megengedi. Ez nem számít? Egy napon...

– Ó, egy napon! Ki tud addig várni? Ha már te is, én is meghaltunk, mit számít, hogy ki kormányozza a Florinát? Úgy értem, mit számít nekünk?

– Először is: én jobban gyűlölöm a lovagokat, mint te – mondta Terens. A szava elakadt, az arca vörös lett.

– Folytasd – nevetett a pék. – Mondd még egyszer. Nem foglak beárulni, amiért gyűlölöd a lovagokat. Mit tettél, hogy így magadra uszítottad a járőröket?

Terens hallgatott.

– Ki is találhatom – mondta a pék. – Amikor a járőrök rám támadtak, nagyon dühösek voltak. Úgy értem, igazából, és nem azért, mert valamelyik lovag parancsba adta, hogy legyenek haragosak. Ismerem őket, meg tudom állapítani. Szerintem csak az történhetett, hogy leütöttél egy járőrt. Vagy meg is ölted.

Terens továbbra is hallgatott.

A pék tovább csevegett ebben a kellemes társalgási stílusban.

– Helyes, ha valaki csendben marad, de van ám túlzott óvatosság is, főpolgár. Szükségetek lesz segítségre. Tudják, hol vagytok?

– Nem, nem tudják – vágta rá Terens.

Nyilván megnézték a papírodat a Felsővárosban.

– Ki mondta, hogy voltam a Felsővárosban?

– Feltevés. Fogadok, hogy voltál.

Megnézték a papíromat, de annyi idő alatt a nevemet se olvashatták el.

– Azt azért látták, hogy főpolgár vagy. Most már csak egy olyan főpolgárt kell keresniük, aki éppen nem tartózkodik a városában, vagy nem tud elszámolni a mai napjával. Ezekben a percekben az egész Florinán sistereghetnek a telefonvonalak. Azt hiszem, bajban vagy.

– Lehetséges.

– Magad is tudod. Akarsz segítséget?

Suttogva beszélgettek. Rik összegömbölyödve feküdt a sarokban, és már aludt. Valona szeme egyik beszélőtől a másikig járt.

– Nem, köszönöm – rázta meg a fejét Terens. – Majd... majd kimászok belőle.

A pék mindig készenlétben lévő nevetése most is felhangzott.

– Érdekes lesz megfigyelni, hogyan. Ne nézz le engem, csak mert nincs iskolám. Vannak más eszközeim. Nézd, gondolkozz rajta az éjjel. Lehet, hogy úgy döntesz, hasznát veszed a segítségnek.

Valona nyitott szemmel nézte a sötétet. Az ágya csak egy földre dobott takaró volt, de majdnem olyan jó, mint azok az ágyak, amelyekhez hozzá volt szokva. Rik mélyen aludt a szemközti sarokban egy másik takarón. A fejfájása elmúltával mindig mély álomba merült.

A főpolgár visszautasította a fekhelyet, mire a pék nevetett (valóban mindenen nevetett), eloltotta a lámpát, és közölte vele, hogy nyugodtan üldögélhet is akár a sötétben.

Valona szeme nem akart lecsukódni. Az álom messze elkerülte. Fog-e még valaha aludni? Leütött egy járőrt!

Megmagyarázhatatlan módon az apja és az anyja jutott az eszébe.

Csak nagyon homályosan éltek az emlékezetében. Az eltelt évek alatt majdnem sikerült elfelejtenie őket. De most visszaemlékezett az éjszakai suttogó beszélgetéseikre, amikor azt hitték, hogy ő már alszik. Emlékezett az emberekre, akik bejöttek a sötétben.

A járőrök egy éjszaka felköltötték, és kérdéseket tettek föl neki, amiket nem értett, de igyekezett válaszolni rájuk. Soha többé nem látta viszont a szüleit. Neki azt mondták, hogy elmentek. Másnap dolgozni vitték, és a többi gyereknek nem engedték meg, hogy játsszanak vele, még akkor sem, amikor vége lett a munkának. Megtanulta, hogy egyedül legyen. Megtanulta, hogy ne beszéljen. Így aztán "Ló Loná-nak" hívták, kinevették, és féleszűnek csúfolták.

Vajon a ma éjjeli beszélgetés miért juttatta eszébe a szüleit?

– Valona.

A hang olyan közelről jött, hogy az idegen lélegzet beleborzolt a hajába, és olyan halk volt, hogy alig hallotta. Teste a félelemtől és a zavartól megfeszült. Meztelenségét csak egy lepedő takarta.

– Ne szólj semmit – mondta a főpolgár. – Csak figyelj. Elmegyek. Az ajtó nincs bezárva. De vissza fogok jönni. Hallasz engem? Érted?

A lány kinyújtott kézzel megfogta és megszorította a férfi kezét a sötétben. Terens elégedett volt.

– És vigyázz Rikre. Ne veszítsd szem elől. És Valona... – Hosszú szünet következett. Aztán folytatta: – Ne bízz meg túlságosan ebben a pékben. Nem ismerem. Érted?

Halk neszezés hallatszott, még halkabb távoli nyikorgás, aztán csend lett. Valona fél könyékre emelkedett; a csöndben csak Rik és a saját lélegzését hallotta.

Szorosan összezárta a szemhéját a sötétben, úgy próbált gondolkodni. Vajon a főpolgár, aki mindent tud, miért mondta ezt a pékről, aki gyűlölte a járőröket, és megmentette őket? Miért?

Csak egy dologra tudott gondolni. A férfi egyszer csak ott termett. Épp amikor a helyzet már olyan reménytelen volt, amilyen csak lehetett, jött a pék, és cselekedett. Vagy mintha a pék egyenesen várta volna, hogy ez fog történni.

A lány a fejét csóválta a sötétben. Különös. Ha a főpolgár nem mondja ezt, ő ugyan soha nem gondolt volna rá.

A csend reszkető darabokra hullt szét egy hangos és hányaveti megjegyzéstől:

– Halló! Még itt vagytok?

A lány megdermedt, amikor egy fénysugár telibe kapta. Lassan megnyugodott, és a lepedőt összébb húzta a nyaka körül. A fénykéve elfordult róla.

Nem lepte meg a megszólaló személye. Zömök, széles formája kirajzolódott a lámpából hátrafelé szűrődő félhomályban.

– Én meg azt hittem, elmentetek vele – mondta a pék.

– Kivel, uram? – kérdezte gyámoltalanul Valona.

– A főpolgárral. Te is tudod, lányom, hogy elment. Ne húzd az időt azzal, hogy teszed magad.

– Vissza fog jönni, uram.

– Azt mondta, visszajön? Ha azt mondta, rosszul mondta. A járőrök el fogják kapni. Nem valami okos ember ez a főpolgár, különben tudná, mikor hagynak nyitva egy ajtót szándékosan. Te is el akarsz menni?

– Én megvárom a főpolgárt – felelte Valona.

– Tégy, amit akarsz. Sokat fogsz várni. De akkor mész, amikor akarsz.

A fénysugár elfordult róla, végigkúszott a padlón, s megállapodott Rik sápadt, vékony arcán. Rik szempillája megrebbent a fény érintésére, de aludt tovább. A pék hangja elgondolkodóvá vált.

– De amikor elmész, ezt hagyd itt. Érted, ugye? Ha úgy döntesz, hogy elmész, az ajtó nyitva áll, de nem az ő számára.

– Hisz ő csak egy szegény, beteg nyomorult – kezdte Valona siránkozó, ijedt hangon.

– Igen? Nos, én gyűjtöm a szegény, beteg nyomorultakat, ez tehát itt marad. El ne felejtsd!

A fénysugár nem mozdult el Rik alvó arcáról.

5 - A tudós

Dr. Selim Junz már egy éve türelmetlenkedett, de az ember nem szokja meg idővel a türelmetlenséget. Sőt. Mindazonáltal ez az év megtanította arra, hogy a sarkit közszolgálatot nem lehet siettetni; annál inkább így volt ez, amióta maguk a közalkalmazottak nagyrészt áttelepült florinaiak voltak, és ezért rettenetesen vigyáztak a méltóságukra.

Egyszer megkérdezte az öreg Abelt, a trantori nagykövetet, aki már olyan régóta élt a Sarkon, hogy talán a cipője talpa is gyökeret eresztett itt, vajon a sarkitok miért engedték meg, hogy a kormányhivatalaikat épp azok az emberek vezessék, akiket szívből megvetnek.

Abel összehúzott szemmel nézett át zöld borral teli talpas poharán.

– Politika, Junz – mondta –, politika. Sarkit logikával kivitelezett genetikai húzás. A Sark önmagában kicsi, jelentéktelen világ, csak addig él, amíg az örök aranybányát, a Florinát birtokolja. Így aztán minden évben leszedik a Florina mezőinek és falvainak a zsírját: elviszik ifjúságának színe-virágát a Sarkra, kiképzésre. A középszerűekkel iktattatják az irataikat, töltetik ki a nyomtatványaikat, íratják alá az íveiket, és a valóban eszeseket visszaküldik a Florinára, hogy mint bennszülött kormányzók dolgozzanak a városokban. Főpolgároknak nevezik őket.

Junz doktor valójában térelemző volt. Nem egészen értette, mi ennek az értelme. Ezt szóvá is tette.

Abel rábökött tompa, vén mutatóujjával. A poharán átcsillanó zöld fény megfestette barázdás, természettől sárgásszürke színű körmét.

– Sohasem lesz ügyintéző – mondta. – Ne is kérjen tőlem ajánlást. Nézze, a Florina legintelligensebb elemei szívvel-lélekkel a sarkitok ügye mellé állnak, mivel amíg a Sarkot szolgálják, jól megy soruk; ha pedig hátat fordítanának a Sark bolygónak, az egyet jelentene a florinai létezéshez való visszatéréssel, ami nem jó dolog, barátom, nem jó dolog.

Egy hajtásra kiitta a borát, majd folytatta:

– Továbbá sem a főpolgárok, sem a Sark papi alkalmazottai nem nemzhetnek utódokat, mert akkor elveszítik a pozíciójukat. Még nőnemű florinaiakkal sem; sarkitokkal való faji keveredés pedig természetesen szóba sem jöhet. Ilyenformán a florinai gének legjava folyamatosan kivonódik a forgalomból. A Florina tehát fokozatosan azoké lesz, akik fát vágnak, és vizet hordanak.

– Ugyanilyen ütemben ők is kifogynak a hivatalnokokból, nem?

– Ez már a jövő gondja lesz.

Így most dr. Junz ott ült a Florinai Ügyek Hivatalának egyik külső előszobájában, és türelmetlenül várta, hogy beengedjék. Eközben florinai tisztviselők végezték vég nélküli, szapora papírmunkájukat.

Egy korosabb, a szolgálatban megaszalódott florinai állt meg előtte.

– Dr. Junz?

– Igen.

– Jöjjön velem!

Egy képernyőn felvillanó szám éppoly hatékonyan felszólíthatta volna, vagy megtette volna egy kivilágított folyosó is, de ahol az emberi erő olcsó volt, ott kár lett volna bármivel is helyettesíteni. Dr. Junz szándékosan gondolt "emberi erőre". Soha egyetlen sarkit kormányhivatalban sem látott nőket. A florinai nőket lent hagyták a bolygójukon, annak a néhány házicselédnek pedig valószínűleg megtiltották, hogy szaporodjanak; a sarkit nők viszont, ahogy Abel mondta, szóba se jöhettek.

Az államtitkár írnokának íróasztala előtt ülőhellyel kínálták. A férfi rangját az asztal lapjába mélyített világító feliratból tudta meg. Természetesen egyetlen florinai sem vihette az írnokságnál többre, tekintet nélkül arra, hogy az ügyek a valóságban hány szálon futottak át fehér ujjai között. Maga az államtitkár és a florinai ügyek titkára csak sarkit lehetett, s bár dr. Junz találkozhatott velük társaságban, tudta, hogy a hivatalban sohasem futhatnak össze.

Ült, továbbra is türelmetlenül, de legalább közelebb a célhoz. Az írnok tüzetesen megnézte az okmányt, úgy lapozva fel minden egyes aprólékosan rejtjelezett oldalt, mintha a világegyetem titkait tartalmaznák. Nagyon fiatal volt, talán csak nemrégiben végzett, és mint minden florinai, egészen világos bőrű és hajú.

Junz doktort elfogta valami atavisztikus borzongás. Ő maga a Libair világáról jött, és mint minden libairinek, neki is sötét, melegbarna színű bőre volt. Kevés világ akadt a galaxisban, ahol a bőrszín a Libairen és a Florinán elterjedthez foghatóan különleges lett volna. Általában a köztes árnyalatok számítottak szabályosnak.

Némely radikális ifjú antropológus eljátszott a gondolattal, hogy például a Libairhez hasonló világokon az emberek egymástól független, noha azonos irányú, úgynevezett konvergens evolúció révén alakultak ki. Az idősebbek elkeseredetten tiltakoztak minden olyan elképzelés ellen, mely lehetségesnek tartotta a különböző eredetű, konvergens evolúció útján kialakult fajok keveredését – az emberek ugyanakkor a galaxis valamennyi világán keveredtek egymással. Az idősebb antropológusok azt állították, hogy az eredeti bolygón, akármelyik volt is az, az emberek már különböző pigmentációjú alcsoportokká váltak szét.

Ez még visszább helyezte a problémát az időben, de nem adott választ semmire. Dr. Junz tehát nem kapott kielégítő magyarázatot a kérdésére. Időnként még most is rajtakapta magát, hogy ezen töri a fejét. A sötét világokon valami okból kifolyólag viszályokkal teli múltról szóltak a legendák. Például egyes libairi mítoszok szerint háborúkat viseltek a más bőrszínű emberek ellen, és magának a Libairnek az alapítását is egy vesztes csatából elmenekült barna bőrű embercsoportnak tulajdonították.

Amikor dr. Junz a Libairről az Arcturusi Űrtechnikai Intézethez került át, és később elhelyezkedett a szakmájában, elfelejtette a régi tündérmeséket. Azóta csak egyszer töprengett el rajtuk igazán. Hivatalos úton járva rábukkant a Centaurus szektor egyik régi világára, ama világok egyikére, melyeknek évezredekben mérhető a története, nyelve pedig olyan ősrégi, hogy lehetett akár annak az elveszett, mitikus angol nyelvnek a nyelvjárása is. Volt például egy külön, sajátos szavuk a sötét bőrű emberekre.

De hát miért kell külön szóval jelölni azt az embert, akinek sötét színű a bőre? Nincs a kék szemű, a nagy fülű vagy a göndör hajú emberre sem. Nincs külön szó... Elmélázásából az írnok száraz hangja riasztotta fel:

– A feljegyzések szerint ön járt már ebben az irodában.

– Valóban, uram – válaszolta dr. Junz kissé zordul.

– De nem mostanában.

– Nem, nem mostanában.

– Továbbra is egy térelemzőt keres – pörgette az írnok a lapokat –, aki tizenegy hónappal és tizenhárom nappal ezelőtt tűnt volna el.

– Úgy van.

– Mindeközben – kopogott tovább az írnok hangja, amelyből mintha szántszándékkal irtottak volna ki minden elevenséget – az illető felől nem érkezett semmi jelzés, és nincs bizonyíték arra, hogy valaha is járt volna sarkit felségterületen.

– Utoljára a Sark közeli űrből adott jelentést – mondta a tudós.

Az írnok fölnézett, fakókék szeme egy másodpercre megállt Junz doktoron, majd hirtelen elfordult róla.

– Lehet, hogy így van, de semmi sem bizonyítja, hogy az illető a Sarkon tartózkodik. Nincs bizonyíték!

Dr. Junz keményen összeszorította a száját. Ezt hajtogatta a Bolygóközi Térelemző Hivatal is hónapokon át, egyre gorombábban.

Nincs bizonyíték, dr. Junz. Úgy véljük, hasznosabban is eltölthetné az idejét, dr. Junz. A Hivatal azon lesz, hogy a kutatás tovább folyjék, dr. Junz.

Eközben valójában azt gondolták: "Hagyj már békén bennünket, Junz!"

Az egész ügy, az írnok pontosan megjelölte, szabványidő szerint tizenegy hónappal és tizenhárom nappal ezelőtt kezdődött (az írnok természetesen megtehette volna, hogy egy ilyen természetű ügyben a helyi időt használja).

Junz a szokásos ellenőrzés elvégzésére indult a Sarkra, de alig két napot töltött ott, amikor elkezdődött ez az ügy, amelynek... nos, amelynek ez lett a vége.

Junzot felkereste a B. T. H. egy helyi képviselője, egy keszeg fiatalember, aki főleg azzal tette magát felejthetetlenné számára, hogy szünet nélkül a sarki vegyipar egyik gyártmányát, egy nyúlós vackot rágott.

A vizsgálat már majdnem lezajlott, amikor a helyi képviselőnek eszébe jutott valami; akkor fölragasztotta a nyúlós vackot a zápfogai mögé, és azt mondta:

– Üzenet jött az egyik terepmunkástól, dr. Junz. Valószínűleg nem fontos. Ismeri ezeket.

A lefokozás szokásos kifejezése volt ez: "Ismeri ezeket." Dr. Junz felháborodva kapta föl a fejét, s már mondta volna, hogy tizenöt évvel ezelőtt maga is "terepmunkás" volt, de aztán eszébe jutott, hogy három hónapnál tovább nem bírta. Ettől a csöppnyi haragtól azonban lelkesebb figyelemmel olvasta el az üzenetet.

Így szólt: Kérem, nyissanak közvetlen rejtjelezett vonalat a B. T. H. főhadiszállásához egy részletes és rendkívül fontos üzenet számára. Érinti az egész galaxist. A legrövidebb útvonal mentén leszállok.

Az ügynök felderült. Álla ismét a megszokott ütemben mozgott, és közben azt mondta:

– Na mit szól, uram? "Érinti az egész galaxist." Ez még egy terepmunkástól is szép. Hívtam azután, hogy ezt megkaptam, hátha ki tudok szedni belőle valami értelmeset, de hiába. Folyton csak azt hajtogatja, hogy a Florinán minden ember élete veszélyben forog. Tudja, félmilliárd ember életéről van szó. Úgy beszélt, mint egy komplett őrült; nem szívesen maradnék vele négyszemközt, ha majd földet ér. Maga mit javasol?

– Van másolat a beszélgetésükről? – kérdezte dr. Junz.

– Van, uram. – Néhány percnyi keresés után előkerült a felvétel. Dr. Junz átfuttatta a leolvasón.

– Ez másolat, nem? – húzta össze a szemöldökét.

– Az eredetit elküldtem ide, a Sarkra, a Bolygóntúli Szállítási Hivatalnak. Gondoltam, a legjobb az lesz, ha mentőautóval várják a leszállóhelyen. Lehet, hogy rossz bőrben van.

Junz doktor hajlott rá, hogy egyetértsen a fiatalemberrel. A mélyűr magányos elemzőin pályafutásuk vége felé nemritkán a vad elmezavar jelei mutatkoztak.

– De várjunk csak – mondta. – Úgy beszél, mintha még nem ért volna földet.

Az ügynök meglepett arcot vágott.

– Feltételezem, hogy földet ért, de engem senki sem értesített róla.

– Jó, akkor hívja fel a Bolygóntúli Szállítási Hivatalt, és érdeklődje meg a részleteket. Elmebeteg vagy sem, a részleteknek szerepelniük kell a feljegyzéseinkben.

A térelemző másnap az utolsó percben megint beszólt, s csak azután hagyta volna el a bolygót. Más ügyek várták más világokon; nem odázhatta el őket. Már szinte az ajtóból, a válla fölött szólt vissza:

– Mi van a terepmunkásunkkal?

– Jó, hogy kérdezi – felelte a tisztviselő. – El akartam újságolni magának. A Bolygóntúli Szállítási Hivatal nem is hallott róla. Elküldtem a hiperatommotorjairól készült energiamintát, de azt mondták, ilyen hajó nincs sehol a közeli űrben. A fickó meggondolhatta magát, és mégsem szállt le.

Junz doktor elhatározta, hogy huszonnégy órával mégis elhalasztja az utazását. Másnap már a bolygó fővárosában, Sark Cityben, a Bolygóntúli Szállítási Hivatalban volt. Első ízben találkozott a florinai tisztviselői karral. A hivatalnokok a fejüket rázták: igen, megkapták az üzenetet, hogy a B. T. H. egyik elemzője leszállni készül, de semmiféle hajó nem ért földet.

Junz doktor azonban erősködött, hogy az ügy fontos. Az az ember nagyon beteg. Nem kapták meg a helyi B. T. H. képviselőjével folytatott megbeszélése másolatát? Tágra nyílt szemmel néztek rá. Másolat? Senki sem emlékezett rá, hogy ilyesmit kaptak volna. Nagyon sajnálják, ha az illető beteg volt, de semmiféle B. T. H.-hajó nem szállt le, és nincs is ilyen sehol a közeli űrben.

Dr. Junz visszatért szállodai szobájába, és több mindenfélére gondolt. Elutazásának határideje kitolódott. Felhívta a portát, és másik, hosszabb tartózkodásra alkalmasabb lakosztályt kért. Aztán nyélbe ütött egy találkozót Ludigan Abellel, a trantori nagykövettel.

A másnapot a sarkit történelemről szóló könyvek olvasgatásával töltötte, és mire eljött az Abellel való találkozó ideje, a dühtől úgy felhúzta magát, hogy valósággal szívdobogást kapott. Tudta már, hogy egykönnyen nem fog innen elmenni.

Az öreg nagykövet úgy viselkedett, mintha Junz udvariassági látogatásra jött volna: szorongatta a kezét, begurította automata "csaposát", és amíg az első két italt meg nem itták, szóba sem hozhatott hivatalos ügyeket. Junz megragadta az alkalmat, hogy mégis valami érdemleges dologról társalogjanak, ezért a florinai közszolgálat felől kérdezősködött – mire kiselőadást kapott a Sark fejlődéstörténetéről. Dühe közben nőttön-nőtt.

Ezután Abel mindig úgy jelent meg lelki szemei előtt, amilyen aznap volt. Mélyen ülő szemét félig lehunyta hófehér szemöldöke alatt, újra meg újra horgas orra alá emelte borospoharát, és egyik bütykös ujja lassan dobolt egy nem hallható zene ütemére. Beesett arcától az egész ember még soványabbnak tűnt.

Junz belekezdett a történetébe, s tárgyilagosan, visszafogottan előadta. Abel figyelmesen, közbeszólás nélkül végighallgatta.

Amikor Junz befejezte, finoman megpaskolta az ajkát, és azt kérdezte:

– Na már most, ismeri azt az embert, aki eltűnt?

– Nem.

– Soha nem is találkozott vele?

– Nehéz a terepen dolgozó elemzőinkkel találkozni.

– Lehettek korábban is téveszméi?

– A B. T. H. központi nyilvántartása szerint ez az első eset; ha valóban téveszméről van szó.

– Ha? – A nagykövet ezt a vonalat nem folytatta tovább. – És ön miért jött hozzám?

– Segítségért.

– Nyilván. De mit tehetek én?

– Hadd magyarázzam el. A Bolygóntúli Szállítási Hivatal a közeli űrben azonosította emberünk űrhajójának energiamintáját, és még sincs róla nyom. Nyilván nem hazudnak. Nem mintha a sarkitoknál nem létezne hazugság, de fölöslegesen nyilván nem szoktak hazudni. Márpedig tudniuk kell, hogy én két-három óra leforgása alatt ellenőriztethetem a dolgot.

– Így van. Mi következik ebből?

– Az energiaminta nyoma két esetben tűnhet el. Ha a hajó azért nincs a közeli űrben, mert átugrott a hipertéren, és már a galaxis egy másik térségében tartózkodik; vagy ha egyáltalán nincs az űrben, mert leszállt egy bolygón. Nem hiszem, hogy a mi emberünk ugrott volna. Ha a Florinát illető és galaktikus méretű veszélyről szóló állításai megalomániás téveszmék, semmi sem akadályozhatja meg, hogy leszálljon a Sarkon, és jelentést tegyen róluk. Nem fogja meggondolni magát, és nem fog elmenni. Az ilyen dolgokban tizenöt éves tapasztalatom van. Ha az állításai netán megfontoltak és igazak, akkor a helyzet annyira komoly, hogy nem engedhetjük meg neki, hogy meggondolja magát, és elhagyja a közeli űrt.

Az öreg trantori fölemelte az ujját, és szelíden intett vele.

– Tehát ön arra következtet, hogy az illető a Sarkon van.

– Pontosan. És ebben az esetben is két lehetőség van. Vagy valóban elmezavar lépett fel nála, vagy valahol másutt szállt le a bolygón, és nem a rendes űrkikötők valamelyikében. Lehet, hogy betegen és félig emlékezetét vesztve kóborol valahol. Az ilyen dolgok még a terepmunkásoknál is nagyon szokatlanok, de megtörténnek. A rohamok általában átmenetiek. Amikor elmúlnak, az áldozatban rendszerint előbb elevenednek meg a munkája részletei, mint a személyes emlékei. Végtére is a térelemző munkája egyszersmind az élete is. Az emlékezetvesztőt nagyon gyakran egy közkönyvtárban találják meg, ahová betéved, és térelemzésre vonatkozó utalásokat keres.

– Értem. Tehát segítsek, hogy a Könyvtárosok Testülete értesítse, ha ilyen eset előfordulna.

– Nem, inkább azt fogom kérni, hogy a térelemzésről szóló bizonyos alapműveket tegyenek félre, és ha valaki, aki nem tudja bizonyítani, hogy született sarkit, ezeket kéri, tartóztassák fel és hallgassák ki. Ebbe bele is fognak egyezni, mert tudni fogják – illetve a feletteseik tudni fogják –, hogy egy ilyen terv semmire se vezet.

– Miért nem?

– Mert – folytatta Junz egyre dühösebben – biztos vagyok abban, hogy emberünk, pontosan úgy, ahogy eltervezte, leszállt Sark City űrkikötőjében, és akár normális volt, akár elmebeteg, nincs kizárva, hogy börtönbe zárták, de meg is ölhették a sarkit hatóságok.

Abel letette majdnem kiürült poharát.

– Tréfál?

– Úgy nézek én ki, mint aki tréfál? Mit mondott ön alig fél órája a Sarkról? Az életük, a jólétük, a hatalmuk múlik azon, hogy ellenőrzésük alatt tudják-e tartani a Florinát. Mit tudtam én meg mindabból, amit az utóbbi huszonnégy órában elolvastam? Azt, hogy a Florina kyrtültetvényei biztosítják a Sark jólétét. És akkor jön egy ember, józan vagy háborodott, mindegy, aki kijelenti, hogy egy galaktikus fontosságú valami veszélyezteti minden férfi és nő életét a Florinán. Nézze meg ezt a másolatot emberünk utolsó ismert szavairól!

Abel a kezébe vette a filmszalagot, amelyet Junz nagy sebbel-lobbal kikapott a tartójából, és elvette az elébe tartott leolvasót. Lassan futott át a sorokon, fakó szeme pillogva kukucskált be a szemlencsébe.

– Nem sokat lehet kihámozni belőle.

– Persze hogy nem. Azt mondja, veszély fenyeget. Azt mondja, nagyon sürgős. Ez minden. De soha nem lett volna szabad elküldenie a sarkitoknak. Még ha tévedett is ez az ember, megengedhette-e a sarkit kormány, hogy szétkürtölje azt, ami vagy őrültség volt, vagy nem, és megtöltse vele a galaxist? Most ne beszéljünk a pánikról, amelyet a hír a Florinán keltene, a zavaró hatásról, amelyet a kyrtfonál gyártásában előidézne, csak arról beszéljünk, hogy a Sark és a Florina közti piszkos politikai viszony a galaxis szeme elé tárulna. Gondolja meg: mivel én egymagam nem intézkedhetem e másolat alapján, és ezt ők is tudják, mindössze egyetlen embert kell eltávolítaniuk az útból, hogy mindennek elejét vegyék. Habozna-e a Sark, hogy ilyen esetben elkövessen-e gyilkosságot, vagy sem? Azon a világon, ahol a genetikának olyan szakemberei vannak, ahogy ön mesélte, nyilván nem haboznának...

– És mit kíván tőlem? Meg kell mondanom, teljesen most sem győzött meg. – Abelt a történet nem hatotta meg.

– Derítse ki, hogy megölték-e – mondta Junz komoran. – Önöknek biztosan van itt kémszervezetük. Jaj, ne köntörfalazzunk! Elég hosszú ideig csatangoltam a galaxisban, kinőttem már a politikai serdülőkorból. Járjanak a dolog végére, én meg közben elvonom a figyelmüket a könyvtári tárgyalásaimmal. És ha kideríti, hogy valóban gyilkosok, a Trantornak legyen rá gondja: a galaxis egyetlen kormánya se képzelje, hogy büntetlenül megölheti a B. T. H. alkalmazottját.

Ezzel az Ábellel folytatott első megbeszélése véget ért.

Junznak egy dologban igaza volt. A sarkit hivatalnokok együttműködtek, sőt rokonszenveztek, amíg a könyvtári intézkedésekről volt szó.

De mintha semmi egyébben nem lett volna igaza. Hónapok teltek el, és Abel ügynökei semmiféle nyomát nem találták a Sarkon sem élve, sem holtan az eltűnt terepmunkásnak.

Így volt ez tizenegy hónapon keresztül. Junz már azon volt, hogy mégiscsak elutazik. Még megvárja a tizenkettedik hónapot, de többet nem. És akkor végre történt valami, és nem is Abel, hanem a már-már elfeledett stróman ténykedése nyomán, akit ő maga állított be. Jelentés érkezett a Sark Közkönyvtárából; Junz tehát most itt ült egy florinai köztisztviselő íróasztalával szemben, a Florinai Ügyek Hivatalában.

A hivatalnok befejezte az ügy gondolatbeli elrendezését. Az utolsó oldalhoz ért. Fölnézett.

– És most mit tehetek önért?

Junz szabatosan fogalmazott:

– Tegnap délután 4 óra 22 perckor arról értesítettek, hogy a Sark Közkönyvtárának florinai fiókjában feltartóztattak számomra egy embert, aki két, a térelemzéssel foglalkozó alapvető fontosságú műnek akart utánanézni, és nem volt született sarkit. Azóta nem hallottam a könyvtárról.

Hangját fölemelve folytatta, nem engedve szóhoz jutni a hivatalnokot, aki valamilyen megjegyzést akart tenni.

– Egy televíziós hírközleményt hallottam tegnap délután 5 óra 5 perckor abban a szállodában, amelyben jelenleg lakom, miszerint a Florinai Őrjárat egy tagját leütötték a sarki Közkönyvtár florinai fiókjában, és a merényletért felelősnek tartott három bennszülött florinait azóta körözik. A közleményt nem ismételték meg a későbbi hírösszefoglalókban. Nomármost nem kétlem, hogy összekapcsolták a két hírt. Nem kétlem, hogy az a férfi, akit én keresek, az őrjárat őrizetében van. Kértem engedélyt, hogy elutazhassak a Florinára, de megtagadták. Akkor azt kértem a Florinától, hogy küldjék el a szóban forgó embert a Sarkra, de nem kaptam választ. Eljöttem a Florinai Ügyek Hivatalába, hogy lépéseket követeljek e tárgyban: vagy a mehessek oda, vagy ő jöhessen ide.

A hivatalnok száraz hangon válaszolta:

– A Sark kormánya nem fogadhat el ultimátumot a B. T. H. alkalmazottaitól. A feletteseim figyelmeztettek, hogy ön valószínűleg kérdéseket fog feltenni nekem e tárgyban, és utasítottak, hogy mit közöljek önnel. A férfi, akiről jelentették, hogy a félretett szövegeket kívánta tanulmányozni, két társával, egy főpolgárral és egy nőnemű florinai egyénnel együtt valóban elkövette azt a támadást, amelyről ön tett említést, és üldözőbe is vette őket az őrjárat. Csak éppen nem fogták el őket.

Keserű csalódás hullámzott át Junzon. Nem is próbálta eltitkolni.

– Megszöktek?

– Nem egészen. A nyomaik elvezettek egy bizonyos Matt Khorov pékműhelyébe.

– És megengedték, hogy ott maradjanak? – bámult rá Junz.

– Beszélt ön mostanában Ludigan Abel őexcellenciájával?

– Mi köze ennek ahhoz, hogy...

– Értesüléseink szerint önt gyakran látták a trantori nagykövetségen.

– Már egy hete nem láttam a nagykövetet.

– Akkor javasolom, hogy látogassa meg. A Trantorral való megkülönböztetett bolygóközi kapcsolatunk tiszteletben tartása okán engedtük meg, hogy a bűnözők sértetlenül megmaradhassanak Khorov műhelyében. Utasítást kaptam, hogy ha szükségesnek látszik, elmondjam önnek, miszerint ez a Khorov, talán nem lepi meg, amit hall – a fehér arcon valami egészen különös dolog: csúfondáros mosoly jelent meg –, biztonsági szolgálatunk előtt jól ismert figura. Trantori ügynök.

6 - A nagykövet

Tíz órával azelőtt, hogy Junz megbeszélést folytatott a hivatalnokkal, Terens elhagyta Khorov pékségét.

Útközben, míg óvatosan lépkedett a Város utcácskáin, fél kézzel meg-megfogta a munkáskunyhók durva tapintású falát. A Felsővárosból szabályos térközönként lefutó halvány derengésen kívül teljes volt a sötétség. Az Alsóvárosban legföljebb a kettesével-hármasával közlekedő járőrök gyöngyházfényű lámpái világíthattak.

Az Alsóváros undok szörnyteste szenderegve bújt meg a Felsőváros csillogó leple alatt. Bizonyos részei, meglehet, ilyenkor is élték árnyékéletüket, mivel a termést most hordták be, hogy előkészítsék a következő napra, de nem itt, nem ezekben a nyomornegyedekben.

Terens behúzódott egy poros sikátorba (még az éjszakánkénti florinai zápor is alig tudott behatolni a cementötvözet alatti sötét területekre), amikor a távoli léptek csikorgó zaja utolérte. Vagy száz méterre tőle fények tűntek fel, majd elhaladtak és kihunytak.

Egész éjszaka jöttek-mentek a járőrök. Ennyi elég is volt. Olyan félelmet keltettek az emberekben, hogy minden további erőfitogtatás nélkül is fenn tudták tartani a rendet. Mivel a Városban nem volt világítás, a sötétség számos rossz szándékú alakot elrejthetett volna, de ezt a veszélyt a járőrök távoli fenyegetése nélkül is nyugodtan ki lehetett iktatni. Az élelmiszerboltokat és a műhelyeket jól őrizték, a Felsőváros pompája elérhetetlen volt; egymástól lopni, egymás nyomorúságán élősködni pedig nyilvánvalóan hiábavalóság lett volna.

Mindaz, ami más világokon bűnnek számított, itt, a sötétségben gyakorlatilag nem létezett. A szegények kéznél voltak, de semmit sem birtokoltak, a gazdagok pedig szigorú elérhetetlenségben trónoltak valahol.

Terens surranva haladt előre. Amikor a feje fölötti cementötvözet egyik nyílása alá ért, önkéntelenül felpillantott, s arca fehéren megcsillant. Elérhetetlenek!

Valóban elérhetetlenek voltak? Hányféle érzés gyötrelmét szenvedte el a Sark lovagjai miatt eddigi életében? Amikor gyerek volt, csak gyerek volt. A járőröket feketébe és ezüstbe öltözött szörnyeknek látta, akik elől csakis menekülni lehetett, akár rosszat csinált valaki, akár nem. A lovagok távoli és titokzatos, végtelenül felsőbbrendű emberek voltak, akik a Sarknak nevezett paradicsomban élnek, és nagy gonddal, jóságos türelemmel viselik szívükön a balga florinai férfiak és asszonyok boldogulását.

Mindennap elismételte az iskolában: "A Galaxis Lelke őrködjék a lovagok felett, amint ők őrködnek felettünk."

Igen, gondolta most. Pontosan! Úgy bánjon velük a Lélek, ahogy ők bánnak velünk. Se jobban, se rosszabbul. Ökle izzón összeszorult a sötétben.

Amikor tízéves volt, írt egy iskolai dolgozatot arról, hogy milyennek képzeli az életet a Sarkon. Képzelet után kellett dolgozniuk, amiből kiderült, milyen az íráskészségük. Nagyon kevésre, igazából csak egy bekezdésre emlékezett belőle. Ebben úgy festette le a lovagokat, mint akik reggelenként összegyűlnek egy csarnokban, mely színes, mint a kyrtvirágok, és komoran állnak ott hét méter magas tündöklő fenségükben, a florinaiak bűneiről tanácskoznak, s keseregnek nagy búsan, hogyan vezethetnék vissza őket az erény útjára.

A tanár nagyon meg volt elégedve, és év végén, amikor a többi fiú és lány áttért a rövidolvasás-, írás- és erkölcstanleckékre, őt átvitték egy különleges osztályba, ahol számtant, galaktográfiát és sarkit történelmet tanult. Tizenhat éves korában elvitték a Sarkra.

Ma is emlékezett annak a napnak a nagyszerűségére; valósággal beleborzongott az emlékbe. És elszégyellte magát.

Közeledett a város széléhez. A feltámadó szellő idáig sodorta a kyrtvirágok nehéz, éjszakai illatát. Pár perc még, és kijut a nyílt mezők viszonylagos biztonságába, ahol nem szoktak járőrözni, és ahol a rongyos éjszakai felhők között újra megpillanthatja a csillagokat. Azt a szúrós fényű, sárga csillagot is, a Sark napját.

Fél életén keresztül az ő napja is volt. Amikor egy űrhajó kerek ablakán át először látta nagyobbnak egyszerű csillagnál, többnek egy elviselhetetlenül fényes kis golyónál, térdre akart esni. Az a gondolat, hogy a paradicsomhoz közeledik, még azt a bénító félelmét is elmulasztotta, amit az első űrbeli útja keltett benne.

Megérkezvén a paradicsomba, elvitték egy öreg florinaihoz, akinek gondja volt rá, hogy megfürödjék, és illően felöltözködjék. Aztán elmentek egy nagy épületbe; útközben öreg kísérője mélyen meghajolt egy elhaladó alak előtt.

– Hajolj meg! – súgta dühösen az ifjú Terensnek. Terens zavartan engedelmeskedett.

– Ki volt ez? – kérdezte utóbb.

– Egy lovag, te tudatlan kis paraszt!

– Ő? Lovag?!

Mint akibe villám csapott, megtorpant, úgy kellett tovább nógatni. Életében először látott lovagot. Egyáltalán nem volt hét méter magas, csak olyan ember, mint a többi.

Más florinai fiatalok talán felépültek az ilyen csalódás okozta megrázkódtatásból, Terens azonban soha többé. Valami megváltozott benne, méghozzá véglegesen.

Kiváló eredménnyel végezte el a tanulmányait, de soha többé nem felejtette el, hogy a lovagok emberek.

Tíz éven keresztül tanult, és amikor se nem tanult, se nem evett, se nem aludt, számtalan apróságban kellett hasznossá tennie magát. Megtanították arra, hogy üzenetekkel és bevásárlókosarakkal szaladgáljon, hogy mélyen meghajoljon, valahányszor elhalad mellette egy lovag, és tisztelettel fordítsa a fal felé az arcát, ha egy lovag hölgye közeledik.

Öt évig dolgoztatták a közszolgálatban, hol az egyik, hol a másik posztra helyezve, hogy mindenféle körülmények között kipróbálják a képességeit.

Egyszer fölkereste egy puha, kövér florinai, barátságosan mosolygott, szelíden megszorongatta a vállát, és megkérdezte, mi a véleménye a lovagokról.

Terens a legszívesebben megfordult és elrohant volna, de nem tette. Kíváncsi lett volna, vajon a gondolatai rávésődhettek-e valami homályos rejtjelekkel az arcára. Megrázta a fejét, s elmormogott egy sor közhelyet a lovagok jóságáról.

A kövér azonban elhúzta a száját, és azt mondta:

– Ezt te sem gondolod komolyan. Gyere el erre a helyre ma este. – Egy kis kártyát nyújtott át neki, aztán pár perc múlva összegyűrte és elégette.

Terens elment. Félt, de vitte a kíváncsisága. Ott összetalálkozott pár barátjával, akik titkokat rejtő pillantással néztek rá, de később, munka közben nyájas közönnyel viseltettek iránta. Meghallgatta, amit mondtak, és úgy találta, hogy sokan hiszik ugyanazt, amit ő is forgat az elméjében, miközben naivul azt hitte, minderre csakis ő jött rá, senki más.

Megtudta, hogy egyes florinaiak aljas és kegyetlen vadembereknek tartják a lovagokat, amiért őket megfosztják a javaiktól, maguknak képezve azokból fölös hasznot, miközben hagyják, hogy a keményen dolgozó bennszülöttek tudatlanságban és szegénységben sínylődjenek. Megtudta, hogy közeledik az idő, amikor nagyszabású lázadás tör ki a Sark ellen, és a Florina minden pompája és gazdagsága a jogos tulajdonosaié lesz.

– Hogyan? – kérdezte Terens. Ezt kérdezte újra és újra. Végtére is a fegyverek a lovagoknál és a járőröknél voltak.

És akkor meséltek neki a Trantorról, a gigászi birodalomról, amely az elmúlt néhány évszázadban csak nőtt és nőtt, mígnem a galaxis lakott világainak a fele már hozzá tartozott. A Trantor, mondták, a florinaiak segítségével tönkre fogja tenni a Sarkot.

De, mondta Terens előbb csak magának, aztán a többieknek is, ha a Trantor olyan hatalmas, a Florina pedig olyan kicsi, nem fog-e a Trantor egyszerűen a Sark helyére telepedni, mint egy még nagyobb és még zsarnokibb úr? Ha ez a menekülés egyetlen útja, inkább a Sarkot viseljék el. Jobb a már ismert gazda, mint az, akit nem is ismernek.

Kinevették, és kivetették maguk közül, s életveszélyesen megfenyegették, ha netán valaha beszélni mer arról, amit hallott.

De idővel észrevette, hogy az összeesküvés tagjai egyenként eltünedeztek, míg végül már csak a kövér alak maradt meg.

Néha látta, hogy ez az ember itt-ott sugdos az újonnan jöttek fülébe, de nem lett volna biztonságos figyelmeztetni az ifjú áldozatot, hogy kísértésnek és próbának van kitéve. Neki is meg kell találnia a maga útját, akárcsak Terensnek.

Terens még a biztonsági szolgálatnál is eltöltött valamennyi időt; erre csak nagyon kevés florinai számíthatott életében. Rövid tartózkodás volt ez, mert e szolgálat emberének olyan hatalma volt, hogy ott mindenki még rövidebb időt tölthetett csak el, mint bárhol másutt.

Itt Terens némi meglepetéssel megtudta, hogy számolni kell valódi összeesküvésekkel is. A férfiak és nők valahogy összejöttek a Florinán, és lázadást szerveztek.

Ezeket titokban rendszerint trantori pénzzel támogatták. Néha az önjelölt lázadók valóban azt hitték, hogy a Florinának egyedül is sikerülhet a szabadság kivívása.

Terens eltöprengett a dolog felett. Keveset szólt, jól viselte magát, de a gondolatait nem ellenőrizhették. A lovagokat gyűlölte, részben mert nem voltak hét méter magasak, részben mert nem nézhetett az asszonyaikra; és mert szolgált is néhányuknál, lehajtott fejjel, úgy tapasztalta, hogy minden dölyfösségük ellenére balga lények voltak, nem iskolázottabbak, mint ő maga, továbbá rendszerint sokkal kevésbé értelmesek.

De miféle választási lehetősége volt neki, a szolgának? Az ostoba sarkit lovagot kicserélni az ostoba Trantori Birodalomra fölösleges volt. Azt remélni, hogy a florinai parasztok majd maguktól csinálnak valamit, dőreség lett volna. Kiút tehát nem kínálkozott.

Évek óta küszködött ezzel a gonddal, mint diák, mint kishivatalnok és mint főpolgár.

És akkor a körülmények különös alakulása folytán olyan választ kapott annak a jelentéktelen külsejű embernek a személyében, aki valaha térelemző volt, és aki valami olyasmiről hablatyolt, miszerint veszélyben volna a Florinán minden férfi és nő élete, amilyenről nem is álmodott.

Terens ekkorra kiért a mezőre, ahol már elvonult az éjszakai eső, s a csillagok nedvesen fénylettek a felhők között. Mélyen beszívta a kyrt – Florina kincse és átka – illatát.

Nem voltak illúziói. Már nem volt főpolgár, még csak szabad florinai paraszt sem – szökésben lévő bűnöző volt, rejtőzködésre kényszerülő hontalan.

De valami kigyulladt az agyában. Az elmúlt huszonnégy órában a kezébe került a legnagyobb fegyver a Sark ellen, amelyről senki nem is álmodott. Efelől semmi kétsége nem volt. Tudta: Rik jól emlékszik, hogy egykor valóban térelemző volt, hogy az elmeszondával szinte kiirtották az agyát, és hogy amire emlékszik, az igaz és rémséges és – hatalmas dolog.

Ebben biztos volt.

És ez a Rik most egy olyan ember markában van, aki florinai hazafinak tetteti magát, holott valójában trantori ügynök.

Terens hátul a torkában érezte a düh keserű ízét. Persze hogy ez a pék trantori ügynök! Az első pillanattól kezdve nem volt kétséges előtte. Ki másnak lett volna tőkéje az Alsóváros lakói közül, hogy álcázott radarkemencéket építsen?

Nem engedheti meg, hogy Rik a Trantor kezébe kerüljön. Nem szabad megengednie, hogy Rik a Trantor kezébe kerüljön. Bármilyen kockázatot hajlandó volt vállalni ezért. Mit számítanak a kockázatok? Már úgyis kiérdemelte a halálos büntetést.

Halvány fényt vett észre az ég alján. Megvárja a hajnalt. A járőrállomások természetesen megkapták a személyleírását, de azért beletelik pár percbe, míg ráismernek.

És azokban a percekben főpolgár lesz. Ezzel időt nyer, hogy olyasmit csináljon, amire nem is nagyon mert gondolni.

Tíz órával azt követően, hogy beszélt a hivatalnokkal, Junz ismét találkozott Ludigan Abellel.

A nagykövet a megszokott, felszínes szívélyességgel üdvözölte, ám magatartásában volt valami félreérthetetlen és zavaró bűntudat. Első találkozásukkor (régen volt, azóta majdnem egy kerek szabványév telt el) persze nem figyelt oda a történetre, amit ez az ember előadott. Mindvégig csak az járt a fejében, fog-e, tud-e ez az ügy használni a Trantornak.

A Trantor! Mindig ez volt az első gondolata, holott nem tartozott azok közé a bolondok közé, akik egy csillaghalmazt imádtak, vagy a trantori fegyveres erő tagjainak űrhajót és napot ábrázoló sárga jelvényéért voltak oda. Egyszóval nem volt hazafi a szónak a közönséges értelmében, és a Trantor mint Trantor nem jelentett a számára semmit.

A békét viszont imádta, annál is inkább, mert vénült, és élvezte a pohár borokat, a halk zenével és illattal átitatott légkört, a délutáni szunyókálást és a halálra való csendes várakozást. Úgy képzelte, hogy minden embernek így kell éreznie; és mégis, minden ember háborúzott és szenvedett. Halálra fagytak az űr vákuumában, elpárologtak a felrobbant atomok légnyomásában, éhen vesztek valamely ostrom alá vett és szétbombázott bolygón.

Hogyan lehet hát kierőszakolni a békét? Bizonyára nem érvekkel, sem neveléssel. Ha valaki nem látja, mi a béke és mi a háború, ha nem az előbbit választja az utóbbi kárára, milyen érv győzheti meg ezután? Mi ítélheti el meggyőzőbben a háborút, mint maga a háború? A dialektikának miféle óriási tette érhet föl egyetlen kiégett hajó erejének tizedével s annak szellemrakományával?

Így hát, hogy véget vessenek az erő rossz célra való felhasználásának, csak egy megoldás maradt: maga az erő.

Abelnek volt egy térképe a Trantorról a dolgozószobájában; olyan, amelyik megmutatta, hogyan kell ezt az erőt alkalmazni. Átlátszó kristálytojás volt, három dimenzióban elrendezett galaktikus lencsével. Csillagjai fehér gyémántporszemcsék, csillagködei fényfoltok vagy sötét ködök; központi mélységeiben pedig néhány piros foltot lehetett látni: ez volt a Trantori Köztársaság.

Valaha. Mert a Trantori Köztársaság ötszáz éve még csupán öt világból állt.

Ez azonban történelmi atlasz volt, és abban a korszakában mutatta a köztársaságot, amikor a számlap a nullán állt. Ha a számlapot egy rovátkával arrébb fordították, a galaxis képe az ötven évvel későbbi állapotot mutatta, amikor a Trantor szomszédságában egy halom csillag öltötte fel a vörös színt.

Tíz fokozaton át telt el a fél évezred, és a vörösség úgy terjedt, mint egy vérfolt, mígnem a galaxis felét elöntötte a vörös pocsolya.

A vér vörőssége volt ez, és nemcsak átvitt értelemben. Ahogy a Trantori Köztársaságból Trantori Államszövetség, majd Trantori Birodalom lett, útja kizsigerelt emberek, kizsigerelt hajók és kizsigerelt világok kusza erdején át vezetett. De a Trantor mindebből megerősödve került ki, és a vörösségen belül béke honolt.

Ez a trantori test most megfeszülve remegett az újabb átalakulás meredélyének a szélén: a Trantori Birodalom átalakul Galaktikus Birodalommá, amikor is a vörösség elnyeli az összes csillagot, és megszületik az egyetemes béke – a pax Trantorica.

Abel ezt akarta. Ötszáz évvel ezelőtt, négyszáz évvel ezelőtt, de még kétszáz évvel ezelőtt is felemelte volna a szavát a Trantorral szemben, a durva, anyagias szemléletű és agresszív emberek e kellemetlen fészke ellen, amely nem törődik mások jogaival, hazai demokráciája tökéletlen, ugyanakkor előszeretettel hánytorgatja fel mások jelentéktelen rabszolgaintézményeit, és ráadásul végtelenül kapzsi. De mindezek fölött már elmúlt az idő.

Nem a Tantorért küzdött, hanem azért a mindent átfogó célért, amelyet képviselt, így a "hogyan segíti ez a galaktikus békét?" kérdése természetes módon változott át a "hogyan segíti ez a Trantort?" kérdésre.

A baj az volt, hogy ebben a sajátos helyzetben nem látott tisztán. Junz számára a megoldás nyilvánvalóan egyenes irányú volt: a Trantornak támogatnia kell a B. T. H.-t, és meg kell büntetnie a Sarkot.

Ez bizonyára jó volna, ha valamit is rá lehetne bizonyítani a Sarkra. Vagy talán még akkor sem. És nyilván nem volna jó, ha semmit nem lehetne rábizonyítani. Mindenesetre a Trantor nem cselekedhetett meggondolatlanul. Az egész galaxis láthatta, hogy a Trantor a galaktikus uralom küszöbére érkezett, és még most is volt rá esély, hogy a megmaradt nem trantori bolygók összefognak ellene. A Trantor még egy ilyen háborút is megnyerhetne, de meglehet, olyan áron, amelytől a győzelem csupán megnyerőbb elnevezése lenne a vereségnek.

A Trantornak tehát nem volt szabad elhamarkodott lépést tennie a játszmának ebben a végső szakaszában. Abel ezért lassan tapogatta az utat előre, finom fonalat húzva maga után a közszolgálat útvesztőjében és a sarkit lovagság csillogó berkeiben, miközben szüntelenül mosolygott; és úgy kérdezősködött, mintha nem is azt tenné. Nem felejtette el azt sem, hogy a trantori titkosszolgálat kezét mindvégig ott tartsa Junzon, nehogy a dühös libairi egy pillanat alatt olyan kárt okozzon, amelyet ő egy év alatt sem tud helyrehozni.

Abelt meglepte a libairi nem múló haragja. Egyszer megkérdezte tőle, miért foglalkoztatja ennyire egy ügynök sorsa.

Valamiféle szónoklatra számított a B. T. H. tisztességéről, valamint mindazok kötelességéről, akiknek meg kell védeniük a Hivatalt, amely nem ennek vagy annak a világnak, hanem az egész emberiségnek dolgozik. Nem ezt kapta.

Junz ehelyett összevonta a szemöldökét, és azt mondta:

– Mert mindennek a mélyén a Sark és a Florina közötti viszony rejlik. Fel akarom tárni és tönkre akarom tenni ezt a viszonyt.

Abelt erre szabályos hányinger fogta el. Mindig és mindenütt ez a henye bánásmód a szavakkal, amely újra meg újra meggátolja, hogy józanul mérlegeljék a galaktikus egység problémáját. Nyilván léteztek itt-ott társadalmi igazságtalanságok; ezeket olykor bizonyára nem lehetett elviselni. De ki gondolhat olyat, hogy ezeket az igazságtalanságokat galaktikusnál kisebb léptékben meg lehet oldani? Először is véget kell vetni a háborúnak és a nemzeti versengésnek, és csak aztán lehet a belső nyomorúságok felé fordulni, melyeknek végül is mindig külső konfliktus a fő okozója.

Junz ráadásul nem is florinai. Még csak azt sem lehet rá mondani, hogy érzelmi rövidlátásban szenved.

– Mit jelent magának a Florina? – kérdezte Abel. Junz tétovázott.

– Rokonságot érzek vele – mondta végül.

– De hiszen ön libairi. Vagy legalábbis nekem az a benyomásom.

– Az vagyok, de épp itt rejlik a rokonság. A galaxis átlagához képest mindketten szélsőségek vagyunk.

– Szélsőségek? Nem értem.

– A bőrünk színe miatt – magyarázta Junz. – Ők szokatlanul sápadtak, mi szokatlanul sötétek vagyunk. Ez jelent valamit. Összeköt bennünket. Közösséget ad nekünk. Nekem úgy tűnik, hogy őseinknek a másságukból kifolyólag hosszú történeteik lehettek, talán még ki is rekesztődhettek a társadalmi többségből. Mi, fehérek és feketék, szerencsétlenek vagyunk: testvérek a másságban.

Junz észrevette Abel megdöbbent tekintetét, és elakadt a szava. A témát soha többé nem hozták szóba.

És most, egy év után, minden figyelmeztetés, minden előzetes értesítés nélkül, épp azon a ponton, ahol talán az egész szerencsétlen ügy nyugodt lezárását lehetett volna várni, és ahol még Junz buzgalma is alábbhagyni látszott, egyszer csak jött egy hatalmas bumm.

Most egy egészen más Junzcal állt szemben, aki nemcsak a Sark számára tartogatta a haragját, hanem ráöntötte, rázúdította Abelre is.

– Nem mintha neheztelnék, amiért az ügynökei örökösen a sarkamban vannak – mondta többek között a libairi. – Ön alighanem óvatos, és senkiben és semmiben nem bízhat meg. Eddig rendben is van. De miért nem értesítettek, amikor megtalálták az emberünket?

Abel keze végigsimított széke puha kárpitján.

– A dolgok bonyolultak. Mindig bonyolultak. Úgy intézkedtem, hogy a térelemzési adatok iránt illetéktelenül érdeklődő személyről az egyik ügynökömnek is tegyenek jelentést, akárcsak önnek. Már arra is gondoltam, hogy önnek netán védelemre lesz szüksége. De a Florinán...

– Igen – jegyezte meg Junz keserűen. – Bolondok voltunk, hogy erre nem számítottunk. Majdnem egy évet eltöltöttünk annak a bebizonyításával, hogy nem találjuk őt sehol a Sarkon. Pedig csakis a Florinán lehetett, és mi vakok voltunk. Mindenesetre most megtaláltuk. Illetve ön megtalálta, és remélhetőleg elintézi, hogy én is találkozhassam vele.

Abel nem adott egyenes választ. Azt kérdezte:

– Önnek tehát azt mondták, hogy ez a Khorov nevű ember trantori ügynök?

– Hát nem az? Miért hazudtak volna? Vagy tévesen vannak tájékoztatva?

– Sem nem hazudtak, se félretájékoztatva nincsenek. Ügynökünk volt egy évtizeden át, és számomra zavaró, hogy tudtak róla. Töprengésre késztet, hogy vajon mit tudnak még rólunk, és hogy végső soron milyen ingatag lehet a rendszerünk. De önnek nem szúr szemet, vajon mért mondták meg nyíltan, hogy az az ember a mi szolgálatunkban állt?

– Gondolom, mert ez volt az igazság, és mert engem egyszer és mindenkorra vissza akartak tartani attól, hogy további kérdésekkel zaklassam őket, amivel csak zavart támasztottam volna köztük és a Trantor között.

– Az igazság hitelét vesztett árucikk diplomatakörökben; és mellesleg mi okozna nagyobb bajt nekik, mint az, ha a tudomásunkra hoznák, hogy mi mindent tudnak rólunk – ha még mielőtt túl késő lenne, megadnák a lehetőséget nekünk, hogy megrongálódott hálónkat visszahúzzuk, megfoltozzuk és újból kivessük?

– Válaszoljon is a saját kérdésére.

– Én azt mondom, hogy afféle győzelmi gesztusként közölték önnel, hogy ismerik Khorov valódi személyazonosságát. Tudták, hogy maga a puszta tény sem nem segíthet, sem nem árthat nekik, hiszen én már tizenkét órája tudom, hogy ők azonosították Khorovot mint a mi egyik emberünket.

– De hogyan?

– A lehető legfélreérthetetlenebb utalásból. Figyeljen ide! Tizenkét órával ezelőtt Matt Khorov trantori ügynököt a Florinai Őrjárat egyik tagja megölte. A két florinai, akiket akkor bújtatott, egy nő, valamint az a férfi, aki minden valószínűség szerint az ön által keresett terepmunkás, kereket oldott, eltűnt. Alighanem a lovagok kezében vannak.

Junz felkiáltott, és félig felemelkedett ültéből.

Abel nyugodtan emelte ajkához a pohár bort, és azt mondta:

– Hivatalosan semmit sem tehetek. A halott ember florinai, és akik eltűntek, ugyancsak florinaiaknak számítanak, amíg nem bizonyítjuk be az ellenkezőjét. Láthatja tehát, hogy alaposan lehengereltek és ráadásul most még ki is gúnyoltak bennünket.

7 - A járőr

Rik látta, amikor a péket megölték, látta, hogyan esik össze hang nélkül, hogy ütik át a mellkasát, s hogyan válik füstölgő ronccsá a lövés néma nyomása alatt. Ez a látvány elmosta benne az eddig történtek nagy részét, és szinte mindent, ami ezután következett.

Halványan emlékezett a járőr közeledtére, arra, ahogy nyugodtan, de ijesztő elszántsággal előhúzta a fegyverét. A pék fölnézett, utolsó szóra nyitva a száját, de kimondani már nem maradt ideje. Rik fülében zúgni kezdett a vér, s a vadul sikoltozó csőcselék mint megáradt folyó kavargott minden irányban.

A jelenet egy pillanatra visszafordította azt a javulást, amely Rik agyában az elmúlt pár órai alvás alatt végbement. A járőr úgy tört utat feléje az üvöltöző férfiak és nők között, mintha egy sűrű sártengeren kellene átgázolnia. Rik és Lona az áramlattal együtt az ellenkező irányban sodródtak el. Örvények és kisebb sodrások keletkeztek a tömegben, midőn a járőrök repülői megjelentek a fejük fölött. Valona gyorsabb futásra nógatta Riket, mindig kijjebb-kijjebb, a Város széle felé. A férfi most megint a tegnapi rémült gyerek volt, mintha a reggeli majdnem felnőtt nem is létezett volna soha.

Amikor felébredt, nem láthatta a hajnal szürkeségét abban az ablaktalan szobában, amelyben aludt. Hosszú percekig feküdt, csak befelé figyelve. Valami begyógyult az éjszaka, valamik egymásba illeszkedtek, és egésszé váltak. Ez készülődött már attól a perctől kezdve, amikor két nappal ezelőtt "emlékezni" kezdett. A folyamat megállás nélkül zajlott tegnap óta. A Felsővárosba és a könyvtárba tett út, a járőrt ért támadás, az azt követő menekülés és a pékkel való találkozás mind úgy hatott rá, mint valami serkentőszer. Elméje összezsugorodott, kiszáradt, régóta alvó rostjait valami megmarkolta és kifeszítette, sajgó aktivitásra kényszerítette, és most, az alvás után gyönge lüktetés támadt bennük.

Az űrre és a csillagokra gondolt, a hosszú-hosszú magányos utakra és a nagy csendekre.

Végül félrefordította a fejét, és azt mondta:

– Lona.

A lány abban a pillanatban fölébredt, fél könyékre húzta magát, s tekintetét feléje fordította.

– Rik?

– Itt vagyok, Lona.

– Jól vagy?

– Persze. – Nem tudott úrrá lenni izgatottságán. – Remekül érzem magam, Lona. Figyelj! Még többre emlékszem! Egy hajón voltam, és pontosan tudtam...

A lány azonban nem figyelt rá. Bebújt a ruhájába, és háttal a férfinak összeillesztette elöl a szegélyeket. Idegesen elbíbelődött az övével. Aztán lábujjhegyen elindult feléje.

– Nem akartam elaludni, Rik. Megpróbáltam ébren maradni.

Rik érezte, hogy a lány idegessége átragad rá.

– Valami baj van? – kérdezte.

– Pszt, ne beszélj olyan hangosan! Minden rendben.

– Hol van a főpolgár?

– Nincs itt. El... el kellett mennie. Miért nem alszol még egy kicsit, Rik?

A férfi eltolta a lány karját.

– Jól vagyok. Nem akarok aludni. Beszélni akartam a főpolgárnak a hajómról.

A főpolgár azonban nem volt ott, és Valona nem akart rá figyelni. Rik elhallgatott, és most először igazi ingerültséget érzett Valonával szemben. A lány úgy bánt vele, mint egy gyerekkel, holott ő már kezdte férfinak érezni magát.

A szobában megjelent valami világosság, és vele együtt a pék terjedelmes alakja is. Rik hunyorogva nézett rá, és egy pillanatra megrémült. Erőtlenül tiltakozott, amikor Valona megnyugtatásul átfogta a vállát.

A pék vastag ajka mosolyra húzódott.

– Korán felébredtek.

Egyikőjük sem válaszolt.

– Így is jó – folytatta a pék. – Ma el fognak innen menni.

Valona szája kiszáradt.

– Csak nem ad át bennünket a járőröknek?

Emlékezett rá, hogyan nézett a férfi Rikre, miután a főpolgár elment. Most is csak Rikre nézett, egyedül Rikre.

– Nem a járőröknek – felelte a pék. – A megfelelő embereket értesítettem, tehát megfelelő biztonságban lesznek.

Kiment, és amikor röviddel ezután visszatért, hozott ételt, ruhát és két, vízzel teli mosdótálat. A ruhák újak és teljesen idegenszerűek voltak. Nézte, ahogy esznek, és közben beszélt:

– Új nevet és új élettörténetet adok maguknak. Figyeljenek, és ne felejtsék el. Nem florinaiak, értik? Testvérek, és a Wotex bolygóról jöttek a Florinára látogatóba...

És sorolta tovább a részleteket, majd kérdéseket tett föl, és meghallgatta a válaszaikat.

Rik boldog volt, hogy megmutathatja, hogyan működik az emlékezete, milyen könnyen tanul, de Valona szemében aggodalom sötétlett. A pék figyelmét ez sem kerülte el. Így szólt a lányhoz:

– Ha a legkisebb gondot okozza nekem, egyedül őt küldöm el, maga meg itt marad.

Valona erős keze görcsösen megrándult.

– Nem fogok gondot okozni.

Már jól benne jártak a reggelben, amikor a pék fölállt, és azt mondta:

– Menjünk!

– Még utoljára kis, fekete, vékony műbőr lapokat tett a mellső zsebükbe.

Amikor kiértek, Rik döbbenten nézett végig magán. Nem tudta, hogy egy ruha ilyen bonyolult is lehet. A pék segített az öltözésben, de ki segít majd, amikor le kell vetkőzni? Valona egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy parasztlány. Még a lábát is valami vékony kelme borította, a cipője sarka pedig úgy fel volt emelve, hogy járás közben alig győzött egyensúlyozni.

Bámész, szájtáti járókelők gyűltek köréjük, s egymást szólongatták. Gyerekek, bevásárló asszonyok és dologtalan, rongyos semmittevők voltak. A pék keresztülnézett rajtuk, vastag botjával néha, mintegy véletlenül, odatalált a túl közel nyomakodó lába közé.

Legföljebb ha száz méterre lehettek a pékségtől, még éppen csak befordultak, amikor a körülöttük lévő sokaság széle izgatottan megbolydult, és Rik megpillantotta a járőrök fekete-ezüstszín egyenruháját.

Ekkor történt. A fegyver, a légnyomás és újra a vad menekülés. Volt egyáltalán idő, amikor nem kellett félni, amikor nem üldözte a járőr árnyéka?

A Város egyik külső, szennyes negyedében találták magukat. Valona hangosan zihált, új ruháján nagy foltokban ütött át az izzadság.

– Nem tudok tovább szaladni – kapkodott levegő után Rik is.

– Muszáj.

– Ne így. Figyelj. – Kihúzta magát a lány markának szorításából. – Hallgass rám.

Múlóban volt a rémülete és a riadalma.

– Miért nem megyünk el, és miért nem tesszük azt, amit a pék mondott? – kérdezte.

– Honnan tudod, mit akart velünk a pék? – kérdezte válasz helyett a lány. Nyugtalan volt. Tovább akart menni.

– Azt mondta – magyarázta a férfi –, tegyünk úgy, mintha egy másik világból valók volnánk, és ezeket adta. – Izgatottan előhúzta a zsebéből a kis téglalapot, jól megnézte mindkét oldalát, aztán ki akarta nyitni, mintha apró könyv volna.

Nem tudta. Sima lap volt az egész. Végigtapogatta az éleit, és ahogy ujjai az egyik saroknál összezárultak, hallotta, vagy inkább érezte, hogy valami enged, ugyanakkor a feléje eső oldal meglepő módon tejfehérré változott. Az újszerű felületen megjelenő tömör szöveget nehezen értette, de annál gondosabban silabizálta a szótagokat.

– Útlevél – mondta végül.

– Mi az?

– Olyasmi, amivel elmehetünk. – Ebben biztos volt. Valahogy beugrott. A szó, hogy "útlevél"... csak úgy beugrott. – Nem érted? Azt akarta, hogy hagyjuk el a Florinát. Hajón. Csináljuk meg.

– Nem – mondta a lány. – Őt nem engedték. Megölték. Nem tehetjük, Rik. Nem tehetjük meg.

A férfi azonban nem tágított. Szinte dadogott:

– De ennél jobbat nem is tehetnénk. Nem feltételezik rólunk, hogy megtesszük. Azt figyelhetik. Másik hajóval mennénk. Akármelyikkel.

Hajó. Valamilyen hajó. A szavak visszacsengtek a fülébe. Nem bánta, jó-e az ötlete, vagy sem. Hajóra akart szállni. Az űrben akart lenni.

– Kérlek, Lona!

– Jól van – egyezett bele a lány. – Ha tényleg így gondolod. Tudom, hol van az űrkikötő. Amikor kislány voltam, szabadnapokon néha kijártunk, és messziről néztük, hogy szállnak föl az űrhajók.

Ismét útnak eredtek. Rik tudatküszöbét valami egyre birizgálta, de hiába. Ezúttal nem a régmúltból, hanem a nagyon közeli múltból jött ez a valami; emlékeznie kellett volna, de nem tudott, pedig itt motoszkált benne. Valami.

Elnyomta az érzést, mert a hajóra gondolt, a hajóra, amely vár rájuk.

A kapuban álló florinai merő izgalom volt aznap, ez az izgalom azonban távoli eseményekre vonatkozott. Vad történetek keringtek tegnap este megtámadott járőrökről és vakmerő szökevényekről. Reggelre a történetek még vadabb formát öltöttek, és már meggyilkolt járőrökről suttogtak.

Nem merte elhagyni az őrhelyét, de a nyakát nyújtogatva figyelte az elhaladó légi kocsikat és a komor arccal távozó járőröket. Addig-addig szűkítették az űrkikötőben szolgálatot teljesítő létszámot, míg szinte semmi se maradt belőle.

Mindet a Városba vitték, gondolta, és egyszerre volt ijedt és mámorosan feldobott. Miért boldog attól a gondolattól, hogy járőröket gyilkolnak meg? Őt soha nem bántották. Legalábbis nem nagyon. Jó munkája volt. Nem olyan, mintha holmi ostoba paraszt volna.

És mégis boldog volt.

Alig figyelt az előtte feszengve és izzadva álló párra; külföldies öltözékük egyből elárulta, hogy idegenek. A nő a nyíláson át egy útlevelet nyújtott be.

Egy pillantás a nőre, egy pillantás az útlevélre, egy pillantás a helyfoglalások listájára. Megnyomta a megfelelő gombot, mire két áttetsző filmszalag ugrott eléjük.

– Tovább – mondta türelmetlenül. – Tegyék a csuklójukra, és induljanak tovább.

– Melyik hajó a miénk? – kérdezte a nő az elfogódottságtól suttogva.

– Ez tetszett neki. A florinai űrkikötőben ritkán fordulnak meg külföldiek. Az utóbbi években egyre ritkábban. De ők legalább nem voltak sem járőrök, sem lovagok. Úgy látszott, nem tudják, hogy maga is egyszerű florinai, és udvariasan beszéltek vele.

Két hüvelykkel magasabbnak érezte magát.

– A 17-es kikötőhelyen találják meg, asszonyom – felelte. – Kellemes utazást kívánok a Wotexre. – Mindezt méltósága teljes tudatában mondta.

Aztán folytatta addigi ténykedését, azaz titokban felhívogatta a városbeli barátait újabb információkért, s még kevésbé feltűnő módon, magánerősugarak közvetítette beszélgetéseket hallgatott le a Felsővárosból.

Csak órák múlva eszmélt rá, hogy elkövetett egy rettenetes hibát.

– Lona! – Rik megrántotta a lány könyökét, odamutatott, és azt súgta: – Az az!

Valona kétkedve nézte a hajót. Sokkal kisebb volt, mint a 17-es kikötőhelyen lévő, amire a jegyük szólt. Az még fényesebb is volt. Nyitva ásított a négy légzsilip és az utastér ajtaja, ahonnan rámpa vezetett le, egészen a földig, mint valami kioltott nyelv.

– Szellőztetik – mondta Rik. – Rendszerint repülés előtt kiszellőztetik az utasszállító hajókat, hogy megszabaduljanak az újra meg újra felhasznált konzervoxigén felgyülemlett szagától.

– Honnan tudod? – meresztett rá nagy szemeket Valona. Rik érezte, hogy a hiúság mocorogni kezd benne.

– Tudom, és kész. Látod, most nincs benne senki. Ebben a huzatban nem volna kellemes odabent.

Feszengve pillantott körül.

– De azért nem értem, miért nincs itt több ember. Akkor is így volt, amikor te jártál ki nézelődni?

Valona úgy gondolta, hogy nem, de már alig emlékezett rá. A gyerekkori emlékek távoliak voltak.

Járőrt sehol sem láttak, amikor remegő lábbal felsétáltak a rámpán. A polgári alkalmazottakat erősen lefoglalta a munkájuk, és egyébként is csak apró alakoknak látszottak a távolból.

A légvonat valósággal nekik rontott, amikor beléptek a rakodótérbe. Valonának le kellett fognia a szoknyáját a kezével, nehogy felfújja a szél.

– Mindig ilyen? – kérdezte. Még sohasem ült űrhajón, s nem is álmodott arról, hogy valaha fog. Összeszorította a száját, s a szíve hevesen vert.

– Nem – felelte Rik. – Csak szellőztetéskor.

Boldogan lépkedett a keményfémmel borított átjárókban, s mohó tekintettel vizsgálgatta az üres helyiségeket.

– Itt – mondta, amikor a hajókonyhához értek. – Nem annyira az étel számít. Ennivaló nélkül sokáig meg tudunk lenni. A víz miatt.

Miután ezeket egy szuszra elhadarta, átkutatta a takaros rendben, szorosan egymás mellé állított konyhai edényeket, és talált egy jókora, kupakkal ellátott tartályt. Míg nézte, hol a vízcsap, erősen remélte, hogy fel is töltötték a víztartályokat. Megkönnyebbülten elvigyorodott, amikor meghallotta a pumpa halk zaját, és meglátta az egyenletesen csurgó folyadékot.

– És most vigyünk el néhány kannát. Ne túl sokat. Nem kell, hogy észrevegyék.

Rik kétségbeesetten próbálta kigondolni, mivel kerülhetnék el a lebukást. És újra vaktában keresett valamit, amire nem tudott visszaemlékezni. Olykor kénytelen volt szembesülni emlékezetkieséseivel, aztán gyáván meghátrált, mintha nem is léteznének.

Talált egy apró szobát, amelyben tűzoltó készülék, rendkívüli helyzetben szükséges orvosi és sebészeti felszerelés, valamint hegesztőkészülék volt.

– Ide csak vészhelyzetben jönnek – mondta nem túl meggyőzően. – Félsz, Lona?

– Veled nem fogok félni, Rik – felelte megadóan a lány. Két nappal ezelőtt, nem, tizenkét órával ezelőtt az egész fordítva volt. De itt, a hajó fedélzetén, egy számára meg nem kérdőjelezhető személyiségátváltozás következtében Rik lett a felnőtt, és ő a gyerek.

– A világítást nem fogjuk tudni használni – mondta Rik –, mert észrevennék az energia kiáramlását. A vécét is csak pihenő időszakokban vehetjük igénybe, és nem szabad, hogy az éjszakai szolgálat felfedezzen bennünket.

A huzat hirtelen elmúlt. Megszűnt arcukon a levegő hideg érintése, elhallgatott a messziről jövő halk, állandó zümmögés, és a nyomában nagy némaság töltötte be a hajót.

– Hamarosan beszállnak, és akkor kimegyünk az űrbe – mondta Rik. Valona még sohasem látott ilyen örömet Rik arcán. Mint a szerelmes, aki a párjával való találkozóra indul.

Ha Rik férfinak érezte magát a ma hajnali ébredéskor, most óriás volt, akinek kitárt karja átéri a galaxist. Kezében játék golyók voltak a csillagok, s a csillagködök félresöpörni való pókhálók.

Hajón volt! Emlékek áramlottak belé hosszú folyamokként, más emlékek meg kiröppentek a fejéből, hogy amazoknak helyet csináljanak. Lassan feledte a kyrtmezőket, a malmot, valamint Valona dúdolását a sötétben. Ezek csak átmeneti szakadások voltak azon a mintán, amely most – lassan bogozódó, összekuszált szálaival – újra szétterült előtte.

A hajón volt!

Bárcsak már rég föltették volna egy hajóra! Akkor nem kellett volna ilyen sokáig várnia, hogy kiégett agysejtjei meggyógyítsák magukat. Halkan beszélt Valonához a sötétben:

– Most ne ijedj meg. Remegést fogsz érezni, és zajt hallasz hozzá, de az csak a motorok zaja lesz. Nehéznek fogod érezni magad. Ez a gyorsulás.

A florinaiaknak nem volt közismert szavuk erre a fogalomra, és a férfi egy másik szót használt, olyat, amelyik könnyen az eszébe jutott. Valona nem értette.

– Fájni fog? – kérdezte.

– Nagyon kellemetlen lesz, mert nincs antiakcelerációs fékünk a nyomás kiegyensúlyozására, de nem tart sokáig – hangzott a válasz. – Csak támaszkodj a falnak, és amikor úgy érzed, hogy mindjárt belényomódsz, lazíts. Figyelj, kezdődik.

Rik megfogta a jobb falat, és ahogy a hiperatommotorok hangja fölerősödött, a látható gravitáció eltolódott, és az eddig függőleges fal egyre ferdébb és ferdébb lett.

Valona felnyögött, aztán csak némán nyeldeste a levegőt. Torkuk reszelőssé vált, amint hevederekkel és hidraulikus tompítókkal nem védett mellkasuk fala küszködve próbálta megszabadítani tüdejüket, hogy legalább egy kis levegőt be tudjanak szívni.

Rikből lihegve tört elő pár szó; mindegy, mi, csak Valona tudja, hogy ott van mellette, s könnyítsen az ismeretlentől való iszonyatos félelmen, melyről tudta, hogy teljesen elborítja a lányt. Pedig csak hajó volt, csak egy csodálatos hajó, de a lány még soha nem volt űrhajón.

– Majd jön még persze az ugrás – mondta –, amikor átjutunk a hipertéren, és egy ugrással levágjuk a csillagok közötti távolság nagy részét. Az egyáltalán nem lesz zavaró. Észre sem fogod venni, már meg is történt. Ehhez képest az semmiség. Kicsit összeszorul a gyomrod, és kész. – Szótagról szótagra küszködve mondta el mindezt. Sokáig tartott.

Mellükről lassanként fölemelkedett a súly, és megnyúlt, majd lehullott a láthatatlan lánc, amely a falhoz rögzítette a testüket. Zihálva estek a padlóra.

– Megsebesültél, Rik? – kérdezte aztán Valona.

– Én, megsebesülni? – A férfinak sikerült elnevetnie magát. Még nem tudott rendesen lélegezni, de arra a gondolatra nevetnie kellett, hogy ő egy hajón megsebesülhet.

– Egyszer évekig éltem egy hajón – mondta. – Hónapokon át egy bolygóra se szálltam le.

– Miért? – kérdezte a lány. Közelebb mászott, és kezét a férfi arcára tette, hogy megbizonyosodjon, valóban ott van.

A férfi átkarolta a lány vállát, aki – elfogadva a dolgok megfordulását – békésen megpihent az ölelésben.

– Miért? – kérdezte újra.

Rik nem emlékezett arra, hogy miért. Megtette; nem akart leszállni. Valami miatt szükséges volt, hogy fönn maradjon az űrben, de arra nem emlékezett, hogy mi volt az. Újra kitért az emlékezetkiesés elől.

– Dolgom volt – mondta.

– Igen – jegyezte meg a lány. – Elemezted a Semmit.

– Úgy van – örvendezett a férfi. – Pontosan ezt csináltam. Tudod, mit jelent ez?

– Nem.

– Nem várta el, hogy a lány megértse, de beszélnie kellett. Ki kellett élveznie az emléket, mámorosan gyönyörködnie benne, hogy ripsz-ropsz elő tud hívni rég elmúlt dolgokat.

– Tudod – kezdte –, a világegyetemben minden anyag száz különböző fajta alapanyagból van. Ezeket mi anyagelemeknek nevezzük. A vas és a réz például elemek.

– Azt hittem, hogy fémek.

– Azok, és ugyanakkor elemek is. Akárcsak az oxigén, a nitrogén, a szén és a palládium. Mindezek közül a legfontosabb a hidrogén és a hélium. Ezek a legegyszerűbbek és a legelterjedtebbek.

– Sohasem hallottam róluk – mondta Valona szomorkás vágyakozással.

– A világmindenség kilencvenöt százaléka hidrogén, és a maradék legnagyobb része hélium. Még az űr is.

– Nekem egyszer azt mondták, hogy az űr légüres tér – mondta Valona. – Azt mondták, ez azt jelenti, hogy ott nincs semmi. Ez nem igaz?

– Nem egészen. Ott majdnem semmi sincs. De tudod, én térelemző voltam, ami azt jelenti, hogy jártam az űrt, begyűjtöttem a végtelenül parányi mennyiségben előforduló elemeket, és ezeket elemeztem. Vagyis megnéztem, mennyi bennük a hidrogén, mennyi a hélium, és mennyi a többi elem.

– Miért?

– Hát ez bonyolult. Tudod, az elemek elrendeződése nem mindenütt egyforma az űrben. Egyes térségekben kicsit több a hélium a normálisnál, másutt a nátrium a több, és így tovább. Ezek a sajátos elemszerkezetű térségek áramlatokként húzódnak át az űrön. Így is nevezik őket. Űr áramlatoknak. Fontos, hogy tudjuk, milyen elrendeződésűek ezek az áramlatok, mert magyarázatot adhatna arra, hogyan teremtették a világmindenséget, és az hogyan fejlődött.

– Hogyan adhatnak erre magyarázatot?

Rik elbizonytalanodott.

Sietve mondta tovább, zavartan, amiért az ismereteknek ez az óriási tárháza, melyben elméje hálásan tobzódott, ily könnyen eljuthatott az "ismeretlen" feliratú végponthoz, pedig aki kérdezett, az csak egy... csak egy... Hirtelen ébredt rá, hogy Valona csak egy florinai parasztlány.

– Aztán még megállapítjuk a fajsúlyt – magyarázta –, tudod, annak a gáznak a sűrűségét, amely mindent betölt a galaxisban. Ez különböző helyeken más és más, és nekünk pontosan tudnunk kell, mennyi ez, hogy a hajók kiszámíthassák, miként ugorjanak át a hipertéren. Olyan ez... – A hangja váratlanul elhalt.

Valona megmerevedett, és feszengve várta a folytatást, ám a csendnek csak nem akart vége szakadni. Rekedten szólt a hangja a teljes sötétségben:

– Rik! Mi a baj, Rik?

Csak a csend válaszolt. A lány két keze kitapogatta a férfi vállát, és megrázta.

– Rik! Rik!

És ekkor valahogy a régi Rik hangja válaszolt. Vékony, ijedt hang, melyből eltűnt az öröm és az önbizalom.

– Lona. Valamit rosszul csináltunk.

– Mi a baj? Mit csináltunk rosszul?

A jelenet emléke, ahogy a járőr lelőtte a péket, élesen és tisztán rajzolódott ki a férfi elméjében, mintha emlékezete épp ezt hívta volna elő oly sok egyéb dolog közül.

– Nem lett volna szabad elfutnunk – mondta. – Nem kellene itt lennünk, ezen a hajón.

Csillapíthatatlanul reszketett, és Valona igyekezete, hogy letörölje a homlokáról a verítéket, hasztalan volt.

– Miért? – unszolta. – Miért?

– Mert tudnunk kellett volna, hogy ha a pék fényes nappal hajlandó volt elvinni bennünket, akkor nem tartott a járőrök támadásától. Emlékszel a járőrre? Arra, aki lelőtte a péket?

– Igen.

– Emlékszel az arcára?

– Nem mertem ránézni.

– Én igen. Volt benne valami különös, de akkor nem gondoltam rá. Nem gondoltam rá. Lona, az nem járőr volt. Az a főpolgár volt, Lona. A főpolgár volt, járőrnek öltözve.

8 - A Lady

Samia Fife pontosan 152 centiméter magas volt, és testének mind a 152 centimétere remegett a bosszúságtól. Ez a hatvanhüvelyknyi test pillanatnyilag másfél fontot nyomott hüvelykenként, és kilencven fontjának mindegyike tizenhat uncia tömör dühöt képviselt.

Gyors léptekkel járkált föl-alá; sötét haja magasra volt tornyozva a fején, magas cipősarka csalfán megnyújtotta a termetét; keskeny, vágott álla remegett.

– Ó, nem! – kiáltotta. – Ezt nem teszi meg velem. Ezt nem teheti meg velem. Kapitány!

Éles hangja vitán felül tekintélyt sugárzott. Racety kapitány meghajolt a viharban.

– Parancsol, Lady?

Bármelyik florinai számára a kapitány "lovag" lett volna. Csak ennyi. A florinaiak számára minden sarkit lovag volt. A sarkitok azonban kétfélék voltak, lovagok és igazi lovagok. A kapitány csak egyszerű lovag volt, míg Samia Fife igazi lovag, vagy annak női megfelelője volt, ami ugyanazt jelentette.

– Parancsol, Lady? – kérdezte a kapitány.

– Nekem ne adjanak utasításokat – mondta a Lady. – Nagykorú vagyok. Független vagyok. Úgy döntöttem, hogy itt maradok.

– Kérem, értse meg, Lady, hogy itt nem az én utasításaimról van szó – mondta óvatosan a kapitány. – Az én tanácsomat nem kérte ki senki. Nekem világosan és kertelés nélkül megmondták, hogy mi a teendőm.

Bátortalanul nyúlt az utasítás másolata után. Eddig kétszer próbálta már megmutatni, de a lány nem volt hajlandó megnézni. Mintha azzal, hogy nem nézi meg, továbbra is tiszta lelkiismerettel elzárkózhatna annak tudomásulvételétől, hogy mi a férfi kötelessége.

Megint pontosan azt mondta, amit az előbb:

– Nem érdekelnek az utasításai!

Koppantak a cipősarkai, amint elfordult, s már indult is. A férfi utánament, és halkan beszélt hozzá:

– Lady, az utasításokban az is benne foglaltatik, hogy ha ön nem hajlandó jönni, nekem kell, már megbocsásson, hogy ezt mondom, önt elvinnem a hajóhoz.

A lány megpördült.

– Ilyesmit nem merészel megtenni!

– Ha meggondolom – mondta a kapitány –, ki utasított arra, hogy megtegyem, bármit meg merek tenni.

A lány ekkor hízelgéssel próbálkozott.

– Igazán, kapitány, hisz nincs valódi veszély. Ez annyira nevetséges, hogy már teljességgel őrület. A Város békés. Mindössze az történt, hogy tegnap délután a könyvtárban leütöttek egy járőrt. Tényleg!

– És ma hajnalban megöltek egy másik járőrt, és ez is florinai támadás volt. Ez megrendítette a lányt, de olajbarna bőre elsötétült, fekete szeme villámokat szórt.

– Mi köze ennek hozzám? Én nem vagyok járőr!

– Lady, a hajót már előkészítették. Hamarosan indul. Önnek rajta kell lennie.

– És a munkám? A kutatásom? Van róla fogalma... Nem, magának nincs róla fogalma.

A kapitány nem szólt semmit. A lány már elfordult tőle. Rézvörös kyrtből szőtt csillogó ruhája, benne a tejezüst csíkokkal, kiemelte válla és felső karja különlegesen puha simaságát. Racety kapitány nézésében valamivel több volt, mint az a puszta udvariasság és alázatos elfogulatlanság, amivel egy egyszerű sarkit egy előkelő ladynek tartozik. A kapitány eltűnődött, hogy vajon egy ilyen kívánatos, falatnyi nő miért pazarolja az idejét arra, hogy egy egyetemi tanár tudományos ténykedését majmolja.

Samia nagyon jól tudta, hogy lelkes tudományos munkája enyhe gúnyt vált ki azokból az emberekből, akik megszokták, hogy úgy tekintsenek az arisztokratikus sarkit ladykre, mint akik kizárólag a művelt társaságot óhajtják elkápráztatni, és végső fokon legföljebb két jövendő sarkit lovag keltetőgépeként jöhetnek még számításba. A lányt mindez nem érdekelte.

Jöttek hozzá kíváncsiskodva:

– Tényleg könyvet írsz, Samia? – És meg akarták nézni. És vihogtak.

Így a nők. Még rosszabbak voltak a férfiak a nyájas leereszkedésükkel és a nyilvánvaló meggyőződésükkel, miszerint elég egy pillantásuk vagy simogatásuk, hogy kigyógyuljon lehetetlen viselkedéséből, és figyelmét végre az igazán fontos dolgok felé fordítsa.

Majdnem olyan régen kezdődött, mint amire vissza tud emlékezni; összefüggött azzal a szeretetteljes viszonnyal, amely a kyrthez fűzte, holott az emberek többsége természetesnek tartotta a létezését. Kyrt! Az anyagok királya, császára, istene! Minden hasonlat kevés volt.

Vegyi értelemben a kyrt sem volt több, mint a cellulóz egy változata. A vegyészek esküdtek rá. Mégis, az összes eszközükkel és elméletükkel együtt sem tudták még soha megmagyarázni, hogy a cellulóz miért a Florinán – és az egész galaxisban egyedül a Florinán – lett kyrtté. Egyfajta fizikai állapot volt ez – így mondták. De ha megkérdezték, pontosan hogyan tér el ez a fizikai állapot a közönséges cellulózétól, már nem tudtak mit mondani.

Ezt a tudatlanságot eredetileg a nevelőnőjénél tapasztalta.

– Ez miért csillog, dadus?

– Mert ez kyrt, Miakins.

– A többi holmi miért nem csillog így, dadus?

– A többi holmi nem kyrt, Miakins.

Ennyi volt az egész. A tárgyról írott kétkötetes monográfia csak három évvel ezelőtt íródott. Figyelmesen elolvasta, és végső soron az egészet össze lehetett volna foglalni a dadus magyarázatával. A kyrt azért volt kyrt, mert kyrt volt. Mindaz, ami nem kyrt volt, azért nem volt kyrt, mert nem kyrt volt.

A kyrt természetesen önmagában nem csillogott, de ha rendesen megfonták, fémesen csillogott a napon. Egy másik kezelési mód nyomán a szál gyémántos fényben szikrázott. Kis erőfeszítéssel 600 °C-ig hőállóvá lehetett tenni, amikor is közömbössé vált szinte minden vegyi hatással szemben. Szálait finomabbra lehetett sodorni, mint a legfinomabb szintetikus szálakat, mégis olyan húzóerejük volt, amilyet egyetlen ismert acélötvözet sem tudott produkálni.

Több mindenfélére lehetett használni, sokoldalúbb volt, mint az ember által ismert bármilyen más anyag. Ha nem olyan drága, mint amilyen, lehetett volna üveget, fémet vagy műanyagot helyettesíteni vele, amit az ipar tetszés szerint felhasználhatott volna. Jelen körülmények között csak kyrtet használtak optikai berendezések fonalkeresztjéhez, a hiperatom-motorokban használt hidrokrón öntvények öntőformájaként, és könnyű súlya, hosszú élettartama miatt minden olyan helyen, ahol a fém törékeny vagy nehéz, netán mindkettő lett volna.

De ilyen célokra csak nagyon keveset használtak, mert a mennyiségi alkalmazást tiltották. A Florinán learatott kyrt a ruhagyártó iparba került, ahol a galaxis történetének legmesésebb öltözékeit készítették belőle. Florina öltöztette milliónyi világ arisztokráciáját, az egyetlen Florina kyrtterméséből ezért mindenüvé kellett juttatni. Egy-egy világon körülbelül húsz asszonynak lehetett teljes kyrtkelengyéje, további kétezernek egy ünneplő kabátja készülhetett ebből az anyagból – vagy esetleg egy pár kesztyűje. Húszmillión messziről nézték és vágyódtak rá.

A galaxis milliónyi világán ismerték azt a kifejezést, amelyet a sznobokra használtak. Ez volt az egyetlen olyan nyelvi fordulat, amit könnyedén és pontosan megértettek mindenütt. Így szólt: "Összedől a világ, ha nem kyrtbe fújja az orrát!"

Amikor Samia már idősebb volt, egyszer odament az apjához.

– Mi a kyrt, papa?

– A vajas kenyered, Mia.

– Az enyém?

– Nemcsak a tiéd, Mia. Az egész Sark vajas kenyere.

Hát persze! Elég könnyen megértette ennek az okát. A galaxis nem egy világa megpróbálta már a saját földjében termeszteni a kyrtet. A Sark először halálos büntetést helyezett kilátásba annak, akit – legyen az bennszülött vagy idegen – rajtakapnak, hogy kyrtmagot csempész ki a bolygóról. Ezzel nem akadályozták meg a sikeres csempészést, de ahogy teltek az évszázadok, és az igazság felderengett a Sarkon, a törvényt hatályon kívül helyezték. Bárhonnan jöttek emberek, szívesen adtak nekik kyrtmagot jó áron; súlyra annyiért, amennyibe a kész kyrtruha került.

Mert kiderült, hogy a Florinán kívül bárhol a galaxisban a kyrt helyett csak egyszerű cellulóz nőtt. Fehér, színtelen, gyenge és haszontalan. Még becsületes pamutnak se jó.

A talajban volt valami? A Florina napjának sugárzásában? A florinai élet baktérium-szerkezetében? Mindent megvizsgáltak. Vittek florinai talajmintákat. Mesterséges ívfénnyel utánozták a Florina napjának ismert színképét. Az idegen talajt beoltották florinai baktériumokkal. És a kyrt mindig fehérnek, gyengének és haszontalannak nőtt.

Annyi mindent el kellett volna mondani a kyrtről, amit nem mondtak el róla soha. Másfajta anyagokról szóltak a műszaki könyvek, a tudományos közlemények, de még az útikönyvek is. Samia öt éve álmodozott arról, hogy ír egy nagyszerű könyvet a kyrt történetéről; a földről, ahol terem, és az emberekről, akik termesztik.

Ezt az álmát mindenfelől gúnyos nevetés fogadta, ő azonban ragaszkodott hozzá. Mindenáron el akart utazni a Florinára. Egy egész évszakot szeretett volna eltölteni a kyrtföldeken, és néhány hónapot a malmokban. Úgy akarta, hogy...

De mit számított az, hogy ő mit akart? Visszaparancsolták.

Azzal a hirtelen ráérzessél, amely minden cselekedetét jellemezte, eldöntötte a dolgot. Meg tud ezért harcolni a Sarkon is. Elszánt fogadást tett magában, hogy egy héten belül visszajön a Florinára.

A kapitányhoz fordult, és hidegen megkérdezte:

– Mikor indulunk, uram?

Samia addig maradt a megfigyelőállásban, amíg a Florina már csak egy gömbként volt látható. Zöld, tavaszt idéző világ, sokkal kellemesebb éghajlatú, mint a Sark. Már előre várta, hogy majd tanulmányozhatja a bennszülötteket. A Sarkon nem szerette a florinaiakat. E hamvukba holt férfiak rá se mertek nézni, amikor elhaladt mellettük, hanem elfordultak, ahogy azt a törvény előírta. De a saját világukon, az általános megfigyelés szerint, boldogok és gondtalanok voltak. Felelőtlenek, mint a gyerekek, de volt bennük valami báj. Racety kapitány szakította félbe a gondolatait.

– Visszavonulna a szobájába, Lady?

A lány felpillantott, s két szeme között megjelent egy apró, függőleges vonal.

– Milyen új parancsot kapott, kapitány? Fogoly vagyok?

– Természetesen nem. Csak elővigyázatosság. Az űrállomás szokatlanul kihalt volt a felszállás előtt. Úgy hírlik, egy másik gyilkosság is történt, megint egy florinai követte el, és a kikötő járőrei testületileg csatlakoztak a többiekhez a Városban, ahol most folyik az embervadászat.

– És mi köze mindennek hozzám?

– Csak annyi, hogy ilyen körülmények között, amikor nekem magamnak is testőrt kellene állítanom magam mellé, illetéktelen személyek szállhattak föl a hajóra.

– Mi célból?

– Nem tudhatom, de aligha azért, hogy a kedvünkre tegyenek.

– Regényes elképzelései vannak, kapitány.

Attól tartok, hogy nem, Lady. Energiamérőinknek természetesen nem sok hasznát vehettük a Florina napjától bolygó méretű távolságon belül, de most már nem ez a helyzet, és attól félek, hogy határozott hősugárzási többlet mutatkozik a tartalékraktárból.

– Komolyan beszél?

A kapitány ösztövér, kifejezéstelen arca egy pillanatig közömbösen nézett szembe a lányéval. Aztán azt mondta:

– A sugárzás egyenértékű azzal, amit két normális ember bocsátana ki magából.

– Vagy valaki elfelejtett kikapcsolni egy fűtőegységet.

– A mi energiaegységünkben nincs szivárgás, Lady. Hajlandóak vagyunk vizsgálatot indítani, de kérjük, hogy előbb ön vonuljon vissza a szobájába.

A lány némán bólintott, és kiment. Két perccel később a kapitány nyugodtan, ráérősen szólt bele a mikrofonba:

– Hatoljanak be a tartalékraktárba.

Ha Myrlyn Terens a legkisebb mértékben is engedett volna feszült idegeinek, könnyen, sőt hálásan átadta volna magát a hisztériának. Egy hajszálnyit késett csak el a pékségből. Ők már elmentek, és egy kis szerencsével akár össze is futhatott velük az utcán. Következő ténykedését a muszáj parancsolta: nem volt helye a szabad cselekvésnek, és jaj, a pék holtan feküdt előtte.

Utána, ahogy kavarogni kezdett a tömeg, magába nyelve Riket és Valonát, és a járőrök, az igazi járőrök légi kocsijai keselyűkként újból feltünedeztek, mit tehetett?

Első sugallata az volt, hogy Rik után veti magát, de ezt gyorsan leküzdötte. Nem jó. Sohasem találná meg őket, ellenben túl nagy volt az esély, hogy a járőrök észrevennék. Sietve elindult a másik irányba, a pékség felé.

Egyetlen esélye magában a járőri szervezetben rejlett. Itt nemzedékek óta nyugodtan folyt az élet; legalább két évszázada nem fordult elő komolyabb florinai lázadás. A főpolgári intézmény (ádázul vigyorgott a gondolatra) csodákat művelt, azóta a járőrök csak felületes rendfenntartó szolgálatot láttak el. Hiányzott az a kifinomult csapatmunka, amely feszültebb viszonyok között kifejlődhetett volna.

Hajnalban besétált egy járőr állomásra, ahová már elküldhették a személyleírását, de nyilván még nem sokat nézegették. Az egy szem szolgálatos járőr közömbös is, mogorva is volt. Felszólította Terenset, hogy adja elő az ügyét, az ő ügye azonban egy műanyag léc volt, amit a külvárosban, egy düledező fészerről feszegetett le.

Lesújtott vele a járőr koponyájára, aztán magára húzta a ruháját, és elvette a fegyvereit. Bűnlajstroma már olyan elképesztő volt, hogy a legkevésbé sem zavarta, amikor felidézte: nemcsak elkábította, hanem meg is ölte a járőrt.

Nagyjából mégis megőrizte a nyugalmát; az igazságszolgáltatás rozsdás gépezete messze-messze és hiábavalóan csikorgott mögötte.

A pékségnél járt. A pék idősebb segédje, aki az ajtóban állt, halkan vinnyogott a járőrt jelző félelmetes fekete és ezüst színek láttán, és visszahúzódott a műhelybe.

A főpolgár utána vetette magát, vaskos markával megragadta és megcsavarta az ember puha, lisztes gallérját.

– Hol járt a pék?

Az öreg szája kinyílt, de hang nem jött belőle.

– Két perce sincs, hogy megöltem egy embert – mondta a főpolgár. – Megölhetek egy másikat is.

– Kérem. Kérem, uram. Én nem tudom.

– Akkor ezért fogsz meghalni.

– De nem mondta meg nekem. Valami helyfoglalást intézett el.

– Ennyit azért meghallottál, igaz? És még mit?

– Egyszer említette a Wotexet. Azt hiszem, a helyfoglalás egy űrhajóra szólt. Terens ellökte magától.

Várnia kell. Várnia kell, amíg a kinti izgalom valamelyest lecsillapodik. Kockáztatni, hogy megérkeznek a pékségbe az igazi járőrök.

De nem sokáig. Nem sokáig. Ki kell találnia, mit tesznek egykori társai. Rik persze kiszámíthatatlan volt, de Valona értelmes lány. Abból ítélve, ahogy elrohantak, nyilván járőrnek nézték, és Valona biztosan úgy érezte, csak akkor maradhatnak biztonságban, ha folytatják a menekülést, ahogy a pék elrendezte számukra.

A pék tehát helyet foglalt nekik. Egy űrhajó várja őket. Nyilván odamentek.

És neki kell elsőnek odaérnie.

Kétségbeejtő helyzet. Ha elveszíti Riket, a sarkit zsarnokok elleni potenciális fegyvert, az ő élete már csak egy apró ráadás a veszteséglista végén.

Amikor tehát elindult, nem érzett semmi szorongást, pedig fényes nappal volt, s a járőrök addigra már biztosan tudták, hogy egy járőrruhába öltözött embert keresnek, és két légikocsi is ott várakozott elérhető közelségben.

Terens tudta, melyik űrkikötő jöhet csak számításba. Ilyen típusú mindössze egy volt a bolygón. Tucatnyi apró állomást építettek a Felsővárosban a magán-űrjachtok számára, és százával járták a bolygót az otromba teherhajók, melyek nem is szállítottak mást, mint gigászi méretű kyrtvászon végeket a Sarkra, majd onnan vissza mindenféle gépezeteket és egyszerű fogyasztási cikkeket. A közönséges utazók számára azonban mindezek között csak egyetlenegy űrkikötő volt. Innen indultak a szegényebb sarkitok, a florinai közszolgálatot ellátók, valamint az a kevés külföldi, akinek sikerült engedélyt szereznie, hogy ellátogasson a Florinára.

A florinai élénk érdeklődéssel figyelte a bejárati kapuból a közeledő Terenset, aki körül elviselhetetlenné vált a légüres tér.

– Üdvözlöm, uram – mondta. A hangjában volt valami alattomos buzgóság. Végtére is, mostanában járőröket gyilkolnak. – Meglehetős izgalom van a Városban, nemde?

Terens nem harapott rá a horogra. Lehúzta sapkájának ívelt rostélyát, és begombolta tunikáján a legfelső gombot.

– Belépett-e a kapun mostanában két személy, egy férfi és egy nő, hogy elutazzon a Wotexre? – förmedt rá a kapusra.

Amaz meghökkent. Nagyot nyelt, és fojtott hangon felelte:

– Igen, tiszt úr. Körülbelül fél órája. Lehet, hogy annyi sincs. – Hirtelen elvörösödött. – Van közük a... Tiszt úr, foglalt helyük volt, teljesen szabályos. Nem engedek át idegeneket szabályos engedély nélkül.

Terens erre már nem figyelt oda. Szabályos engedély! A pék elintézte egyetlen éjszaka alatt! A galaxisra, ámult el, milyen mélyre dolgozhatta be magát a trantori kémszervezet a sarkit közigazgatásba!

– Milyen nevet adtak meg?

– Gareth és Hansa Barne.

– Elment már a hajójuk? Gyorsan!

– N-nem, uram.

– Melyik kikötőhely?

– A tizenhetes.

Terens kényszerítette magát, hogy lépésben menjen, de a járása nem sokban különbözött a futástól. Ha van a közelben igazi járőr, s látja ezt a meg-megiramló, cseppet sem méltóságteljes haladást, ez lett volna az utolsó szabad útja.

Tiszti egyenruhát viselő űrhajós állt a hajó fő légzsilipjében.

Terens egy kicsit kapkodta a levegőt.

– Gareth és Hansa Barne már beszálltak a hajóba? – kérdezte.

– Nem, még nem – felelte félvállról az űrhajós. Ő sarkit volt, s a járőrt nem tekintette többnek, mint egy másik egyenruhás embernek. – Üzenetet hozott tőlük?

– Nem szálltak be?! – méltatlankodott Terens.

– Pontosan ezt mondtam. És nem is várunk rájuk. A menetrend szerint indulunk, akár velük, akár nélkülük.

Terens már ott sem volt.

– Meg sem állt a kapus bódéjáig.

– Elmentek?

– Elmentek? Kicsodák, uram?

– Barne-ék. Akik a Wotexről jöttek. Nem szálltak föl a hajóra. Elmentek?

– Nem, uram, Tudtommal nem.

– Mi van a többi kapunál?

– Azok nem kijáratok, uram. Ez az egyetlen kijárat.

– Ellenőrizze őket, maga szerencsétlen idióta!

A kapus rémülten kapta föl a mikrofont. Járőr még soha nem beszélt vele ilyen dühösen, és ő rettegett a következményektől. Két perc múlva letette.

– Senki sem lépett ki, uram – mondta.

Terens rábámult. Fekete sapkája alatt homokszín haja nyirkosán tapadt a koponyájára, s arcán kétfelől csillogó nyomot rajzolt az izzadság.

– Felszállt-e hajó azóta, hogy ők beléptek ide? – kérdezte. A kapus megnézte a menetrendet.

– Egy – felelte –, az Endeavor nevű járat.

Pergő nyelvvel, buzgón folytatta, hogy az önkéntes felvilágosítással elnyerje a dühös járőr tetszését.

– Az Endeavor különleges úton van a Sarkra. Lady Samia Fife-ot viszi vissza a Florináról.

Azt már nem mesélte el, micsoda rafinált módon szerzett fülesekkel sikerült hozzájutnia a "bizalmas értesüléshez". De Terensnek most semmi sem számított.

Lassan, elgondolkodva hátrált. Ki kell zárni a lehetetlent, és ami marad, bármilyen valószínűtlen legyen is, az az igazság. Rik és Valona belépett az űrkikötőbe. Nem kapták el őket, különben a kapus nyilván tudna róla. Nem is kóborolnak a kikötő területén, mert akkor már elfogták volna őket. Nem tartózkodnak azon a hajón, amelyikre a jegyük szól.

Nem hagyták el a kikötő területét. Az egyetlen tárgy, amely elhagyta a terepet, az Endeavor. Ennélfogva – akár mint foglyok, akár mint potyautasok – Rik és Valona annak a fedélzetén tartózkodnak.

Márpedig a kettő egyet jelent. Ha potyautasok voltak, hamarosan foglyok lesznek. Csak egy florinai parasztlány és egy agyalágyult teremtmény nem tudja, hogy a modern űrhajókon nem lehet elbújni.

És minden űrhajó közül épp azt tudták kiválasztani, amelyiken Fife lovagjának a lánya utazik!

Fife lovagjának!

9 - A lovag

Fife lovagja a legfontosabb személy volt a Sarkon, és ezért nem szerette, ha álló helyzetben látták. Ő is alacsony volt, mint a lánya, ráadásul neki az arányai sem voltak tökéletesek, mivel kis termetéért elsősorban a lába volt a felelős. Erőteljesnek is mondható felsőtestén kétségtelenül fenséges fej ült, a testét azonban rövid és vaskos láb támasztotta alá, mely csak esetlenül, totyogva bírta el a rárakott súlyt.

Így aztán ott ült az íróasztala mögött, és a lányán, a személyes szolgálóin és – amikor még élt – a feleségén kívül senki nem látta őt más testhelyzetben.

Így olyan férfinak látszott, amilyen valójában volt. Hatalmas fejével, széles, majdnem ajaktalan szájával, jókora, tág orrlyukú orrával és hegyes, hasított állával egyforma könnyedséggel tudott jóindulatúnak vagy hajlíthatatlannak mutatkozni. Haja, melyet – holmi divatokra mit sem adva – mereven hátrafésülve viselt, majdnem a válláig ért, és kékesfekete színét egyetlen szürke tincs sem csúfította el. Itt-ott az arcán, az ajka felett és az állán kékes árnyék mutatta, hol kell florinai borbélyának naponta kétszer megküzdenie makacsul kiütköző arcszőrzetével.

A lovag viselkedése merő póz volt, és ezt nagyon is tudta. Fegyelmezetten letörölt minden érzelmet az arcáról, kezét pedig úgy pihentette tökéletesen csupasz, fényes felületű asztalán, hogy széles, erős és rövid ujjai lazán kulcsolódjanak össze. Az asztalon nem volt egyetlen papírdarab, egy szócső, de még egy dísztárgy sem. Hangsúlyozott egyszerűsége még jobban kiemelte a lovag jelenlétét.

Sápadt, viaszfehér titkárának azon az élettelen hangon szólt oda, amelyet kizárólag a gépi berendezései és florinai polgári alkalmazottai számára tartott fenn:

– Gondolom, mindegyik elfogadta.

A válasz felől nem voltak kétségei. Titkára hasonlóan élettelen hangon felelte:

– Bort lovagja közölte, hogy üzleti ügyei miatt nem tud három előtt megjelenni.

– És megmondtad neki?

– Közöltem, hogy az ügy természete nem tűr semmiféle késlekedést.

– Az eredmény?

– Itt lesz, uram. A többiek fenntartás nélkül beleegyeztek.

Fife elmosolyodott. Fél óra ide vagy oda, nem számít. Itt mindössze egy új elvről volt szó. A Nagy Lovagok túl érzékenyen őrizték függetlenségüket, márpedig az efféle érzékenykedésnek véget kell vetni.

Most hát várt. A szoba tágas volt, a helyek készen álltak a többiek számára. A nagy kronométer, melynek energiát adó apró radioaktivitás-szikrája ezer év óta nem késett és nem sietett, két óra huszonegyet mutatott.

Micsoda robbanás az elmúlt két napban! Ehhez hasonlót csak a vén kronométer láthatott valaha a múltban!

Az persze sok mindent láthatott ezeréves élete során. Első perceit élte, amikor a Sark még új világ volt, és átabotában felépült városai igencsak felemás viszonyban voltak más, öregebb világokkal. Az időmérő szerkezet akkoriban egy öreg téglaépület falán lógott, amelynek már a tégladarabjai is porrá lettek azóta. Egyenletes tenorja áttiktakolta a három rövid életű sarkit "birodalom" idejét, amikor is a Sark fegyelmezetlen katonáinak sikerült rövidebb-hosszabb ideig vagy fél tucat környező világot elkormányozniuk. Radioaktív atomjai szigorú statisztikai sorozat szerint robbantak két olyan korszakon keresztül, amikor a szomszédos világok flottái szabták meg a politikát a Sarkon.

Ötszáz évvel ezelőtt kerek időt jelzett – ekkor jött rá a Sark, hogy a hozzá legközelebb eső világ, a Florina mérhetetlen kincset rejt a földjében. Egyenletesen járt tovább két győztes háború alatt, és ünnepélyesen mutatta a hódító által diktált béke kihirdetését. A Sark lemondott a birodalmairól, keményen magához kötötte a Florinát, és úgy vált hatalmassá, hogy azt maga a Trantor sem tudta utánacsinálni.

A Trantor szívesen megkaparintotta volna a Florinát, ahogy más hatalmak is. E bolygót az évszázadok olyannak mutatták, mint amely után kezek nyúlnak ki az űrön át, hogy nagy igyekezettel megragadják. De a Sark keze már köréje kulcsolódott, és inkább belement volna egy galaktikus méretű háborúba, mintsem hogy engedjen ebből a szorításból.

A Trantor ezt tudta! A Trantor ezt tudta!

Mintha a kronométer halk ketyegése keltette volna életre a lovag agyában a monoton kis dallamot.

Két óra huszonhárom perc.

Majdnem egy éve már, hogy a Sark öt Nagy Lovagja utoljára találkozott egymással. Az a találkozó is, akárcsak ez a mostani, itt, az ő termében volt. Akkor is, akárcsak most, mindegyik lovag megmaradt a maga kontinensén, csak háromdimenziós megtestesülésük találkozott e helyiségben.

Ez annyit jelentett, hogy életnagyságú, színes, háromdimenziós, hangosított televíziós képük volt jelen. A berendezés a Sark minden, viszonylag jómódú háztartásában megtalálható volt. A megszokottól ez itt csak annyiban tért el, hogy nem lehetett látni semmiféle felvevő-készüléket. Fife-on kívül egyetlen lovag sem volt valóságosan is jelen. Nem lehetett látni mögöttük a falat, nem vibráltak, csak éppen a kéz át tudott hatolni a testükön.

Rune lovagjának valódi teste a bolygó túloldalán ült; jelenleg csak az ő kontinensén uralkodott éjszaka. A képét Fife irodájában közvetlenül körbevevő hasáb alakú tér hideg és mesterséges fehérségét kissé elhalványította a környező éles, nappali fény.

A szobában, testben vagy képben, maga a Sark gyűlt össze. Különös és nem egészen hősi megszemélyesítése volt ez a bolygónak. Rune kopasz, rózsás kövérségévei szemben állt Balle szürke, aszott ráncossága. Steen púderezett és rúzsozott arcán azoknak a kétségbeesett mosolya ült, akik elnyűtten is életerőt akarnak mutatni ott, ahol már nincs nekik. Bort pedig olyannyira közömbösnek mutatkozott mindenféle komfortérzet iránt, hogy visszataszító, kétnapos borostát hordott, és piszkos volt a keze.

De még így is ők voltak az öt Nagy Lovag.

Ok ültek a Sarkot kormányzó háromlépcsős hatalom csúcsán. A legalsó fok természetesen a florinai közigazgatás volt, amely az állandóságot képviselte mindama viszontagság közepette, amely a Sark nemesi házainak emelkedését és bukását jellemezte. A közigazgatás olajozta a tengelyeket, és forgatta a kormány kerekét. Fölötte a miniszterek és az örökös (és ártalmatlan) államfő által kinevezett kormányzati vezetők álltak. Az ő nevüknek és az államfő nevének szerepelnie kellett ama fontos iratokon, amelyek ezáltal emelkedtek jogerőre; de nem is volt más kötelességük, mint hogy aláírják a nevüket.

A legmagasabb lépcsőfokon ez az öt ember állt. Mindegyikük hallgatólagos beleegyezését adta, hogy a többi négy uralkodjék egy-egy kontinens felett. Ama családoknak a fejei voltak ők, amelyek a kezükben tartották a kyrtkereskedelem nagy részét, s élvezték az ebből származó jövedelmet. A Sarkon a pénz jelentette a hatalmat, az diktálta a politikát is – és a pénzzel ők rendelkeztek. Ötük közül pedig Fife-nak volt a legtöbb pénze.

Fife lovagja aznap, majdnem egy évvel ezelőtt, szembenézett velük, és így szólt a galaxis második leggazdagabb bolygója (a Trantor után a leggazdagabb, amely azonban nem kettő, hanem félmillió világ kincseiből meríthetett) többi gazdájához:

– Különös üzenetet kaptam. Amazok nem szóltak. Vártak.

Fife átnyújtott a titkárának egy darabka metallitfilmet. Ő sorban odalépett mindegyik ülő alak elé, s odatartotta a filmet, hogy azok jól láthassák, s elég hosszú ideig, hogy el is tudják olvasni.

A Fife dolgozószobájába összehívott ülés négy résztvevője számára ő maga valóságos volt, míg a többiek, Fife-ot is beleértve, csak árnyékok. A metallitfilm is csak árnyék volt. Mást nem tehettek, mint ültek, és figyelték azokat a fénysugarakat, amelyek hatalmas térségeken át gyűltek össze egy pontban Fife kontinensétől elindulva Balle, Bort, Steen szárazföldjén és Rune kontinensének szigetén. Az általuk olvasott szavak árnyak voltak az árnyékon.

Csak a finom részletek iránt érzéketlen Bort feledkezett meg erről, s nyúlt az üzenet után.

A keze túlért a négyszögletes képfelvevő szélein, és eltűnt. A karja jellegtelen csonkban végződött. A saját szobájában Fife tudta, hogy Bort keze a semmi fölött csukódik össze, s ujjai áthatolnak a filmre írott üzenet szavain. Elmosolyodott, s mosolyogtak a többiek is. Steen egyenesen kuncogott.

Bort elvörösödött. Visszahúzta a karját, amitől újra láthatóvá vált a keze.

– Nos, láttátok mindnyájan – mondta Fife. – Ha nincs ellenetekre, most hangosan fel is olvasom, hogy végig tudjátok gondolni a jelentőségét.

Fölnyúlt, és odasiető titkára úgy nyújtotta át a filmet, hogy Fife ujjai azonnal összezáródhassanak rajta, s egy másodpercig se kelljen keresgélniük a levegőben.

Fife bársonyos hangon olvasta, átéléssel, mintha az üzenet a sajátja volna, s élvezettel tudatná a többiekkel.

Íme az üzenet. "Te a Sark egyik Nagy Lovagja vagy, nincs senki, aki hatalomban és gazdagságban versenyezhetne veled. Ez a hatalom és gazdagság azonban szerény alapon nyugszik. Azt gondolhatod, hogy az a bolygónyi kyrtkészlet, amely a Florinán van, semmiképpen sem szerény alap, de kérdezd csak meg magadtól, meddig fog a Florina létezni. Örökké?

Nem! A Florina akár már holnap elpusztulhat! De megmaradhat még ezer évig is. A kettő közül valószínűbb, hogy holnap pusztul el. Nem én fogom elpusztítani, de történhet valami, amit előre nem lehet megjósolni, sem látni. Vedd fontolóra ezt a veszélyt. Gondolkozz el azon is, hogy hatalmadnak és gazdagságodnak máris vége, mert én magamnak igényelem ezekből a nagyobbik részt. Lesz időd gondolkodni rajta, bár nem túl sok.

Ha megpróbálod húzni az időt, közhírré teszem az igazságot a várható pusztulásról az egész galaxisban, különösen a Florinán. Attól fogva nem lesz több kyrt, nem lesz több gazdagság, nem lesz több hatalom. Nekem sem lesz semmim, de én már megszoktam ezt az állapotot. Neked sem lesz semmid, és ez már roppant komoly dolog, hiszen te beleszülettél a nagy gazdagságba.

Add át nekem birtokaid nagy részét, úgy, ahogy majd a közeljövőben utasítalak, és akkor a maradék felett te maradsz az úr. A jelenlegi állapothoz képest biztos, hogy nem sok marad neked, de az is több lesz, mint az a semmi, ami amúgy maradna. Azért ne kicsinyeld le a megtartható töredéket se. Lehet, hogy a Florina életed végéig megmarad, és akkor élhetsz, ha nem is fényűzésben, de kényelemben."

Fife befejezte az olvasást. Egy darabig csak forgatta a filmet a kezében, aztán óvatosan áttetsző, ezüstös fényű hengerré formálta, melyen vöröses foltokká álltak össze a ráfestett betűk.

Most már a természetes hangján folytatta:

– Mulattató levél. Nincs rajta aláírás, a hangja pedig, ahogy hallottátok, mesterkélt és dagályos. Mit gondoltok felőle, lovagok?

Rune pirospozsgás arcára kiült a nyugtalanság.

– Nyilvánvalóan olyan ember műve, aki már-már komplett őrültnek mondható – mondta. – Úgy ír, mintha történelmi regényt alkotna. Komolyan mondom, Fife, nem értem, hogy egy ilyen badarság miatt miért háborgatod hagyományos kontinentális autonómiánkat. És nem tetszik, hogy mindez a titkárod jelenlétében zajlik.

– A titkárom? Mert florinai? Félsz, hogy a gondolatai összezavarodnak egy ilyesfajta levéltől? Képtelenség. – A szelíden derűs hang hirtelen szigorúvá, parancsolóvá változott: – Fordulj oda Rune lovagjához!

A titkár engedelmeskedett. Szemét tapintatosan lesütötte, fehér arcát ránc nem gyűrte, érzelem nem háborgatta. Majdhogynem élettelennek látszott.

– Ez a florinai az én személyes szolgám – mondta Fife, ügyet sem vetve arra, hogy a szolga is hallja. – Soha nincs távol tőlem, a fajtájabeliek között. De nem ezért tökéletesen megbízható. Nézzetek rá. Nézzétek a szemét. Nem látjátok rajta, hogy elmeszondás kezelésen esett át? Képtelen bármi olyan gondolatra, amely irántam a legkisebb mértékben is barátságtalan volna. Minden sértő szándék nélkül mondhatom, hogy jobban megbízom benne, mint bármelyikőtökben.

– Nem csodálom – kuncogott Bort. – Mi nem vagyunk olyan hűségesek hozzád, mint egy megszondázott florinai szolga.

Steen megint felvihogott, s úgy fészkelődött a székében, mintha az egyre jobban forrósodna alatta.

Egyikük sem tett megjegyzést arra, hogy Fife pszichoszondát alkalmaz a személyi szolgáinál. Ő azonban rettenetesen meglepődött volna, ha a többiek csinálják ugyanezt. A szonda használata bármi más célból, mint szellemi rendellenességek kiküszöbölése vagy bűnözői hajlamok eltávolítása, tilos volt. Voltaképpen még a Nagy Lovagoknak is.

Fife mégis szondázott, amikor szükségesnek ítélte, különösen, ha az illető florinai volt. A sarkitok megszondázása már sokkal kényesebb ügy volt. Steen lovagja – akinek a szondázás hallatán rendezett vonaglása nem kerülte el Fife figyelmét – híres volt arról, hogy egyáltalán nem azért szokta szondázni a mindkét nembeli florinaiakat, hogy titkárt faragjon belőlük.

– Na már most – fonta össze Fife tömpe ujjait –, nem azért hívtalak össze benneteket, hogy felolvassam egy őrült levelét. Ez, remélem, világos. De attól tartok, hogy itt egy fontos problémával állunk szemben. Először is nem értem, miért vesződött csak velem. Bár a lovagok közül én vagyok a leggazdagabb, de egymagamban csak a kyrtkereskedelem egyharmadát tartom a kezemben. Öten együtt irányítjuk az egészet. Egy levélről könnyű öt celofánmásolatot készíteni; semmiképpen sem nehezebb, mint egyet megcsinálni.

– Túl sok a szöveg – morogta Bort. – Mit akarsz?

Balle fonnyadt, vértelen ajka megmozdult fakószürke arcában.

– Azt akarja tudni, Bort lovag, hogy kaptunk-e másolatot ebből a levélből.

– Akkor azt mondja.

– Szerintem azt mondtam – jegyezte meg Fife egykedvűen. – Nos?

Egymásra néztek, kétkedve vagy bizalmatlanul, kinek hogy diktálta a személyisége. Rune szólalt meg elsőnek. Rózsás homlokát finom izzadságpermet lepte el; puha kyrtdarabbal itatta fel a redőkből, a fülétől a füléig húzódó hájrétegek közül.

– Én nem tudok róla, Fife – mondta. – Megkérdezhetem a titkáraimat, akik egyébként mind sarkitok. De még ha egy ilyen levél eljutott volna is az irodámba, csak valami rögeszmés alak irományának tekintették volna, és nem is kerül elém. Ez biztos. Hogy téged nem kíméltek meg ettől a szeméttől, az csak a te sajátos titkári rendszereden múlt.

Mosolyogva nézett körül; nedvesen fénylő ínyében krómacél fogsor villogott. Fogait egyenként mélyen beültették, az állcsonthoz forrasztották, így erősebbek voltak, mint bármilyen zománcfog. A mosolya hideglelősebb volt, mintha mogorva képet vágott volna.

Balle vállat vont.

– Úgy gondolom, amit Rune mondott, az mindannyiunkra érvényes.

Steen fojtottan nevetett.

– Én sohasem olvasom el a postát. Komolyan! Olyan unalmas, és olyan rengeteg, hogy egyszerűen nincs rá idő. – Úgy nézett körül, mintha valóban meg kellene győznie a társaságot erről a fontos dologról.

– Hülyeség – közölte Bort. – Mi van veletek? Féltek Fife-tól? Ide hallgass, Fife, nekem nincs is titkárom, mert senkire sincs szükségem, hogy közém és az ügyeim közé álljon. Kaptam a levélből másolatot, és biztos vagyok benne, hogy ezek hárman szintén kaptak. Tudod, mit csináltam vele? Kidobtam a szemétbe. Csak ezt tudom javasolni nektek is. Fejezzük be. Fáradt vagyok.

A keze már nyúlt föl, a billenőkapcsoló felé, hogy eltüntesse Fife-tól önnön képmását.

– Várj, Bort! – harsant Fife hangja élesen. – Ne tedd! Még nem végeztem. Ne akard, hogy nélküled intézkedjünk, nélküled hozzunk döntéseket. Ezt nyilván nem szeretnéd.

– Szánjunk még rá egy kis időt, Bort lovag – fuvolázta Rune, bár apró, hájjal benőtt szemének pillantása csöppet sem volt barátságos. – Kíváncsi vagyok, miért aggodalmaskodik Fife lovag egy ilyen semmiség miatt.

– Nos – szólalt meg száraz, fülsértő hangján Balle –, Fife talán azt hiszi, hogy levélíró barátunk egy, a Florina elleni trantori támadásról értesült.

– Ugyan – mordult fel Fife. – Honnan tudna ilyesmiről bárki is? Titkosszolgálatunk a helyén van, efelől biztosíthatlak benneteket. És hogyan állíthatná le a támadást, ha megvesztegetésként megkapná a mi javainkat? Nem, nem. Úgy beszél a Florina pusztulásáról, mintha fizikai, nem pedig politikai pusztulásra gondolna.

– Őrültség az egész – vélte Steen.

– Igen? – kérdezte Fife. – Te tehát nem tartod jelentőségteljesnek az elmúlt két hét eseményeit?

– Miféle eseményekről van szó? – érdeklődött Bort.

– A jelek szerint eltűnt egy térelemző. Nyilván hallottatok a dologról.

Bort bosszús volt, és ezt nem is titkolta.

– Hallottam róla a trantori Abeltől. És aztán? Nem is tudom, kik azok a térelemzők.

– Legalább olvastad az utolsó üzenetének a másolatát, amelyet a sarki bázisra küldött, mielőtt nyoma veszett volna?

Abel mutatta meg nekem. Nem figyeltem rá.

– És ti, többiek? – Fife egyenként nézett végig társain. – Vissza tudtok emlékezni egy héttel ezelőttre?

– Én olvastam – mondta Rune. – És emlékszem is rá. Hát persze! Szó volt benne a pusztulásról is. Erre akarsz kilyukadni?

– Ide figyelj! – mondta metsző hangon Steen. – Az az írás tele volt piszkos kis célzásokkal, amelyeknek nincs semmi értelmük! Remélem, most nem fogunk ezen vitatkozni. Abeltől is alig tudtam megszabadulni, ráadásul ő is épp ebéd előtt jött. Szörnyen kellemetlen ügy. Komolyan!

– Nem tehetünk ellene semmit, Steen – felelte érezhető türelmetlenséggel Fife. (Mit lehet kezdeni egy ilyen alakkal, mint Steen?) – Újra beszélnünk kell róla. A térelemző a Florina pusztulásáról beszélt. Az eltűnésével egyidejűleg üzenetet kaptunk, amely szintén a Florina pusztulásával fenyeget. Véletlen lenne?

– Azt állítod, hogy a térelemző küldte a zsaroló levelet? – suttogta az öreg Balle.

– Nem valószínű. Miért írta volna először a saját nevében, aztán névtelenül?

– Amikor először szólt róla – felelte Balle –, nem hozzánk, hanem a saját kirendeltségéhez címezte az üzenetet.

– Még úgy is. A zsaroló, ha teheti, senki mással nem beszél, csak az áldozatával.

– Tehát?

– Eltűnt. Tegyük fel, hogy a térelemző becsületes ember. De veszélyes információt közöl. Olyanok kezébe került, akik nem becsületesek, ellenben zsarolók.

– Kik lennének azok?

– Fife komor képpel dőlt hátra a székében, szája alig mozgott.

– Ezt komolyan kérdezed? A trantoriak kezébe került, nem vitás.

– A Trantor! – Steen megborzongott. Éles hangja megbicsaklott.

– Miért ne? Tudnál jobb módszert, hogy megszerezzék az uralmat a Florina fölött? Ez külpolitikájuk egyik legfőbb célja. És ha megtehetik háború nélkül, annál jobb. Nézzétek, ha elfogadjuk ezt a lehetetlen ultimátumot, a Florina az övék. Valamit felkínálnak majd nekünk is – két összezárt ujját a homlokához emelte –, de mennyi ideig leszünk képesek még azt is megtartani? Másrészt mi van akkor, ha nem veszünk róla tudomást, mert mellesleg nincs is más választásunk? Mit tesz akkor a Trantor? Nos, elhíresztelik a florinai parasztok között, hogy hamarosan itt a világ vége. Azok pánikba esnek, és akkor jöhet a katasztrófa! Mert miféle erő veheti rá az embert a munkára, ha azt hiszi, hogy holnap vége lesz a világnak? Megrohad a termés. Kiürülnek a raktárak.

Steen fölemelte az ujját, hogy elsimítsa arcán a festéket, s közben belepillantott egy tükörbe, amely már nem fért bele a tér megvilágított hasábjába.

– Nem hinném, hogy ez sokat ártana nekünk – mondta. – Ha a készlet csökken, nem emelkednek-e az árak? Idővel aztán kiderül, hogy a Florina továbbra is megvan, és a parasztok visszamennek dolgozni. Különben is, azt a fenyegetést mindig bedobhatjuk, hogy leállítjuk az exportot. Nem is értem, kulturált világban hogy lehet az életet kyrt nélkül elképzelni. Ó, kyrt királlyal nincs semmi baj! Szerintem az egész ügy szóra sem érdemes.

Látványosan unott képet vágott, egyik ujját kényeskedve az arcához támasztotta. Balle vén szeme mindvégig csukva volt.

– Most nem növekedhetnek az árak – mondta. – Már amúgy is a plafonon vannak.

– Úgy van – hagyta helyben Fife. – Komoly szakadásra egyébként sem kerülhet sor. A Trantor jelre vár, hogy kitört a lázadás a Florinán. Ha galaxisszerte elhíreszteli a Sarkról, hogy képtelen biztosítani a kyrtszállításokat, számukra a világegyetem legtermészetesebb dolga lesz, hogy beavatkozzanak, abból a célból, hogy fenntartsák az úgynevezett rendet, és biztosítsák a kyrt útját. És fennáll a veszélye, hogy a galaxis szabad világai a kyrt kedvéért együttműködnek majd vele. Különösen akkor, ha a Trantor beleegyezik a monopólium megosztásába, növeli a termelést, és leszorítja az árakat. Azután már egy másik történet kezdődik, de addigra megszerezték a világok támogatását. Ez az egyetlen ésszerű útja annak, hogy a Trantor megkaphassa a Florinát. Ha csak erő kérdése volna, a trantori befolyási szektoron kívül eső galaxis már puszta önvédelemből is csatlakozna hozzánk.

– Hogy jön mindehhez a térelemző? – érdeklődött Rune. – Kell ő egyáltalán ide? Ha jó az elméleted, akkor erre is magyarázatot kell adnia.

– Szerintem van is rá magyarázat. Ezek a térelemzők általában kiegyensúlyozatlan emberek. Ez az emberünk is kialakított valamiféle – Fife ujjai úgy mozdultak meg, mintha egy bizonytalanul ingó építményt emelnének föl – ostoba elméletet. Mindegy, mit. A Trantor nem engedheti, hogy a dolog kitudódjék, mert akkor a Bolygóközi Térelemző Hivatal helyre tenné az ügyet. Mindamellett, ha elkapják az illetőt, és megtudják tőle a részleteket, bizonyos információtöredékek a nem szakemberek számára is jelenthetnek egyet s mást. Felhasználhatják, amennyiben valószerűnek hangzanak. A B. T. H. a Trantor bábja, és ha a tudományos rémhírterjesztők már elhíresztelték a történetet, a cáfolat sohasem lesz olyan hatékony, hogy felülkerekedjék a hazugságon.

– Ez túl bonyolultan hangzik – vélekedett Bort. – Szamárság. Nem engedik, hogy kiderüljön, aztán meg ők híresztelik el?

– Nem engedik, hogy komoly tudományos bejelentésként kitudódjék, vagy akár mint ilyen eljusson a B. T. H.-hoz – magyarázta Fife türelmesen –, de engedik, hogy szóbeszédként kiszivárogjon. Ezt nem érted?

– Akkor az öreg Abel minek vesztegeti az idejét a térelemző felkutatására?

– Talán azt várod tőle, hogy elhíresztelje, elkapta az illetőt? Amit Abel tesz, és amit Abel látszólag tesz, az két teljesen különböző dolog.

– Nos – mondta Rune –, ha igazad van, akkor nekünk mi a teendőnk?

– Értesültünk a veszélyről, és ez a fontos – válaszolta Fife. – Ha tudjuk, őt keressük, a térelemzőt. Szigorú megfigyelés alatt tartjuk a Trantor minden ismert ügynökét, anélkül hogy valójában érintkeznénk velük. A tevékenységükből megtudhatjuk a bekövetkező események menetét. Minden propagandát teljesen el kell nyomnunk a Florinán a bolygó elpusztulásával kapcsolatban. Az első halk suttogást a legkegyetlenebb megtorlásnak kell követnie. És ami a legfontosabb, egységben kell maradnunk. E megbeszélésnek az én szándékom szerint valójában ez a célja: a közös front kialakítása. Mindnyájan tisztában vagyunk a kontinentális autonómiával, és biztos vagyok abban, hogy senki jobban nem ragaszkodik hozzá, mint én. Rendes körülmények között ez így van. Ezek most nem rendes körülmények. Értitek?

Mivel a kontinentális autonómia nem olyan dolog volt, amit könnyedén fel lehetett adni, többé-kevésbé vonakodva, de belátták a dolgot.

– Akkor – mondta Fife – megvárjuk a második lépést.

– Ez történt egy évvel ezelőtt. Ezután a legkülönösebb és legteljesebb fiaskó következett, ami Fife lovagjának osztályrészül jutott meglehetősen hosszú és az elképzelhetőnél is merészebb pályafutása során.

Második lépés ugyanis nem következett. Újabb levél egyáltalán nem jött egyikőjüknek sem. A térelemző nem került elő a Trantor kampányszerű kutatása nyomán sem. Szó nem volt titokzatos szóbeszédekről a Florinán, és a kyrt betakarítása és feldolgozása zökkenők nélkül folyt.

Rune lovagja hetenként hívta fel Fife-ot.

– Fife – kérdezte ilyenkor –, semmi újság? – Kövér teste reszketett a gyönyörűségtől, torka mélyéről kásás kuncogás bugyborékolt elő.

Fife fagyos közönnyel fogadta a dolgot. Mit tehetett? Újra és újra megvizsgálta a tényeket. Hiába. Valami hiányzott. Egy kulcsfontosságú tényező.

Tudta, hogy megtalálta a választ, azt, amit nem várt.

És aztán egyszer csak bekövetkezett a robbanás, és ő megkapta a választ.

Újabb találkozót hívott össze. A kronométer most két óra huszonkilencet mutatott.

Lassan összeverődtek. Elsőként Bort érkezett, összeszorított szájjal, szálkás körmű ujjaival vakargatva szürke borostás állát. Aztán jött Steen; arcáról épp akkor moshatta le a festéket, s ettől sápadt, egészségtelen színe volt. Balle, közömbösen és fáradtan, beesett arccal pihent párnákkal kibélelt karszékében, egy pohár meleg tejjel maga mellett. Legutolsónak, kétperces késéssel futott be Rune; nedves ajakkal, sértődötten ült, ismét csak sötétben. Ezúttal annyi világítást tűrt meg maga körül, hogy látni lehetett ülő alakja homályos tömbjét egy sötét négyszögben, melyet Fife fényei – noha rendelkezésére állt a Sark napjának minden ereje – sem tudtak földeríteni.

– Lovagok! – kezdte Fife. – Tavaly egy távoli és bonyolult veszélyről elmélkedtem. Akkor csapdába estem: a veszély létezik, de nem távoli. Közel van hozzánk, nagyon is közel. Egyikőtök már tudja, mire gondolok. A többiek hamarosan rá fognak jönni.

– Mire gondolsz? – kérdezte kurtán Bort.

– Felségárulásra! – vágta rá Fife.

10 - A szökevény

Myrlyn Terens nem volt a tettek embere. Ezzel mentegetőzött maga előtt, mivel most, hogy elhagyta az űrkikötőt, észrevette, hogy az agya mintha lebénult volna.

Vigyázva kellett lépkednie. Nem túl lassan, nehogy úgy látszódjék, mintha tétlenül ődöngene, s nem túl gyorsan, nehogy futásnak véljék. Csak fürgén, ahogy egy járőr tenné, aki a dolga után jár, s mindjárt beszáll a kocsijába.

Bárcsak beszállhatna egy kocsiba! Sajnos, a vezetés nem volt tananyag a florinaiak számára, még ha főpolgár volt is az illető, így hát menet közben próbált gondolkozni, de nem tudott. Csendre és ráérő időre lett volna szüksége.

Még a menéshez is túl gyengének érezte magát. Lehet, hogy nem volt a tettek embere, de most, az elmúlt nap alatt, éjszaka és a mai napon eddig valóban gyorsan cselekedett. Idegei a végsőkig feszültek.

És mégsem mert megállni.

Ha éjszaka volna, legalább néhány órányi gondolkodási ideje lenne. De kora délután volt.

Ha tudna autót vezetni, maga mögött hagyhatná a Várost. Jó messze elmehetne, s gondolkozhatna kicsit, mielőtt eldönti, mit lépjen legközelebb. De csak a lábára hagyatkozhatott.

Csak tudna gondolkozni! Mert erről volt szó. Ha tudna gondolkozni. Ha nem kellene mozognia, tevékenykednie. Ha egy adott pillanatban elkaphatná a világegyetemet, ha megálljt parancsolhatna neki, míg átgondolja a dolgokat! Kell lennie valamilyen módnak.

Alámerült az Alsóváros jótékony homályába. Merev testtel lépkedett, ahogy a járőröktől látta, és meg-meglóbálta jó erősen marokra fogott gumibotját. Az utcák üresek voltak. A bennszülöttek behúzódtak a kunyhóikba. Annál jobb.

A főpolgár gondosan választotta ki a célba vett házat. Legyen szemrevaló, amelyiken a színes műanyag téglák messziről virítanak, és polarizált üveg van az ablakban. A szegényebbek mogorvábbak. Kevesebb a vesztenivalójuk. Egy "felsőbb ember" kezét-lábát töri, hogy segítsen neki.

Elindult fölfelé egy rövid úton a kiszemelt házhoz. Beljebb építették az úttól, s ez szintén a jómód jele volt. Tudta, nem lesz rá szükség, hogy dörömböljön az ajtón, vagy hogy betörje. Már a rámpáról észrevette, hogy az egyik ablakban mozdul valaki. (Lám, a nemzedékeken át tartó szükség alkalmassá tette a florinai embert, hogy megérezze a járőr közeledtét.) Nyilván ki fog tárulni az ajtó.

Ki is nyílt.

Fiatal lány nézett ki. Esetlenül festett ruhájában, amelynek fodrai világosan árulkodtak a szülők elszánt erőfeszítéséről, hogy a "florinai szemét" átlagánál valamelyest magasabbra emeljék a színvonalat. A lány félreállt, hogy beengedje; szaporán szedte a levegőt.

A főpolgár intett neki, hogy csukja be az ajtót.

– Itt van az apád, te lány?

– Papa! – sikkantotta a lány, s csak aztán mondta elfúló hangon: – Igen, uram! "Papa" bocsánatkérő képpel jött be egy másik szobából. Lassan közeledett. Nem lepte meg, hogy az ajtóban egy járőr áll. A biztonság kívánta úgy, hogy egy fiatal lány engedje be. Ő kevésbé volt kitéve annak, hogy ott helyben leütik, ha a járőr történetesen harapós kedvében van.

– A neved? – kérdezte a főpolgár.

– Jacof, tisztelettel, uram.

A főpolgár egyenruhájának egyik zsebében vékonyka jegyzetfüzet volt. Kinyitotta, belepillantott, határozott kézzel beleírt valamit, majd így szólt:

– Jacof! Igen! Mindenkit látni akarok, aki a házhoz tartozik! Gyorsan!

Ha a reménytelen szorongáson kívül érezni tudott volna mást is, Terens szinte élvezte volna a helyzetet. Nem volt érzéketlen a hatalom csábító örömeivel szemben.

Odabent mindenki felsorakozott. Egy sovány, gondterhelt asszony, karján egy kétéves-forma, ficánkoló gyerekkel, a lány, aki beengedte, és az öccse.

– Összesen ennyi?

– Mindenki, uram – készségeskedett Jacof.

– Lefektethetem a kicsit? – kérdezte idegesen a nő. – Most van a délutáni alvás ideje. Épp most tettem le. – Úgy emelte Terens elé, mintha a gyermeki ártatlanság e képe meglágyíthatná még egy járőr szívét is.

A főpolgár nem nézett a nőre. Úgy gondolta, egy járőr nem nézne rá, és ő most járőr volt.

– Tedd le, és adj neki cukros cumit, hogy csöndben maradjon. Mi pedig nézzük! Jacof!

– Igen, uram!

– Megbízható fiú vagy, igaz-e? – A bennszülött, bármilyen korú volt is, csak "fiú" volt.

– Igen, uram! – Jacof szeme felcsillant, válla picikét megemelkedett. – Tisztviselő vagyok egy élelmiszergyártó központban. Tanultam matematikát, írásbeli osztást. Tudok logaritmust csinálni.

– Igen, gondolta a főpolgár, megmutatták neked, hogyan használd a logaritmustáblázatot, és megtanítottak, hogyan ejtsd ki a szót.

Ismerte ezt a típust. Az ilyen ember büszkébb volt a logaritmusaira, mint egy lovag a jachtjára. Az ablakaiban lévő fénypolarizáló a logaritmusai gyümölcse volt, és arról, hogy tud írásban osztani, a színes téglák árulkodtak. A tanulatlan bennszülöttet úgy megvetette, ahogy az átlag lovag megvetett minden bennszülöttet, de még jobban gyűlölte őket, mivel közöttük kellett élnie, miközben a különbek számára ő is csak egy volt a tömegből.

– Hiszel a törvényben és a jóságos lovagokban, igaz-e, fiú? – A főpolgár ragaszkodott ahhoz a hatásos módszerhez, hogy a jegyzetfüzetét tanulmányozza.

– Az én férjem jó ember – fakadt ki pergő nyelvvel az asszony. – Még sohasem keveredett bajba. Az aljanéppel nem tart kapcsolatot. És én sem. Meg a gyerekek sem. Mi mindig...

Terens leintette.

– Persze, persze. Ide figyelj, fiú, ülj le, és tedd, amit mondok. Írd le mindazok nevét, akiket a háztömbben ismersz. Nevek, címek, mit csinálnak, mifélék. Különösen ez utóbbi érdekel. Ha van köztük bajkeverő, tudni akarok róla. Tisztogatásra készülünk. Érted?

– Igen, uram. Hogyne, uram. Először is itt van Husting. Lejjebb lakik a tömbben. Ó...

– Nem így, fiam. Fogj egy darab papírt. Ülj le, és írd le az egészet. Részletesen. Lassan írj, mert nem tudom elolvasni a bennszülött krikszkrakszokat.

– Nekem kiírt kézírásom van, uram.

– Akkor lássuk.

Jacof hozzálátott a feladathoz; lassan mozgott a keze a papíron. A felesége a válla fölött nézte.

Terens a lányhoz fordult.

– Menj az ablakhoz, és szólj, ha erre talál jönni egy másik járőr. Beszélni akarok velük. Hívni ne hívd őket ide. Csak szólj nekem.

És akkor végre megpihenhetett. A veszély közepette kialakíthatott magának egy pillanatnyilag nyugalmas helyet. Viszonylag csend volt, csak a baba cumizott hangosan a sarokban. Idejében figyelmeztetni fogják a veszélyre, hogy el tudjon menekülni.

Most pedig gondolkodhat.

Először is: járőrszerepe nagyjából véget ért.

Kétségtelenül voltak útszakaszok a Városban, ahonnan kijáratok nyíltak, és azt is tudták, hogy diamágneses robogónál bonyolultabb járművel nem boldogul. Nemsokára feldereng majd a berozsdásodott agyú nyomozó járőröknek, hogy csak úgy találhatják meg, ha módszeresen, házról házra járva végigvizsgálják a Várost.

Ha végre elhatározásra jutnak, nyilván a külvárosban kezdik, és onnan haladnak befelé. Vagyis ez a ház az elsők között lesz, az ideje tehát nagyon is kiszámított.

Mostanáig, bár színei épp eléggé feltűnőek voltak, egyenruhája igen hasznosnak bizonyult. Maguk a bennszülöttek sem fogtak gyanút. Nem álltak meg, hogy megbámulják sápadt florinai arcát, nem vették szemügyre a megjelenését. Az egyenruha elég volt.

Ez nemsokára az üldöző kopók agyában is meg fog világosodni. Eszükbe fog jutni, s kihirdetik a bennszülöttek között, hogy azt a járőrt, aki nem tudja magát igazolni, különösen ha még vörösesszőke haja és fehér bőre is van, fel kell tartóztatni. Minden valódi járőr kap ideiglenes személyazonossági kártyát. Jutalmat tűznek ki. Lehet, hogy száz bennszülött közül csak egynek lesz bátorsága kezét az egyenruhára tenni, bármilyen nyilvánvaló is, ki az, aki viseli. Százból egy is elég.

Tehát a jövőben nem lehet járőr.

Ez az egyik; volt azonban más is. Mostantól fogva a Florinán sehol sem lehet biztonságban. Járőrt ölni főbenjáró bűnnek számított, amiért ötven évig – ha az elfogatást ilyen sokáig meg tudja úszni – fogják lelkesen üldözni. Vagyis el kell hagynia a Florinát.

Hogyan?

Nos, még egy napot adott magának. Nagyvonalú volt. Feltételezte, hogy a járőrök ostobasága határtalan, s neki mindig és mindenben szerencséje lesz.

Bizonyos értelemben ez előnynek számított. Huszonnégy órányi életet nem volt nagy ügy kockára tenni. Azt jelentette, hogy olyan vakmerőségekre vállalkozhat, amilyenekre épeszű ember nem is gondolna.

Felállt.

Jacof fölpillantott a papírról.

– Még nem vagyok egészen kész, uram. Nagyon gondosan írok.

Hadd lássam, mit írtál le eddig. Megnézte a papírt, és azt mondta:

– Ennyi elég. Ha más járőrök jönnének, ne pazarold az idejüket azzal, hogy már készítettél egy listát. Nagyon sietnek, és lehet, hogy más feladatot adnak neked. Csak tedd, amit mondanak. Látsz most járőröket?

– Nem, uram – felelte az ablaknál álló lány. – Menjek ki az utcára, és onnan figyeljem őket?

– Nem szükséges. Lássuk csak! Hol a legközelebbi lift?

– Bal felé indulva körülbelül negyed mérföldre, uram. Vagy mehet...

– Jó, jó. Engedj ki.

Épp amikor a lift ajtaja csikorogva a helyére csúszott, egy csapat járőr fordult be az utcába. Érezte, hogy meglódul a szíve. Talán már meg is kezdődött a módszeres keresés, és a nyomában vannak.

Egy perccel később, még kalapáló szívvel, kilépett a liftből a Felsővárosban. Itt nincs tető, sem oszlopok, sem cementötvözet, amely eltakarná előle az eget.

Úgy érezte magát a rikítóan színes és fényes épületek között, mint valami mozgó fekete pont. Mintha mérföldekről, de még az égből is őt nézné mindenki. Mintha hatalmas nyilak mutatnának rá minden Irányból.

Járőröket sehol nem látott. A mellette elhaladó lovagok keresztülnéztek rajta. Ha egy florinai számára félelmetes is volt a járőr, a lovagoknak nem jelentett a világon semmit. Ha valami, akkor ez fogja megmenteni.

A Felsőváros földrajzáról volt valamiféle halvány fogalma. Valahol ebben a negyedben van a Városi Park. A legésszerűbb az lett volna, ha megkérdezi az irányt, vagy bemegy egy viszonylag magas épületbe, s kinéz föntről, valamelyik teraszáról. Az első megoldás képtelenség volt. Egy járőr nem kérdezősködhet holmi irányokról. A második viszont túl kockázatos lett volna – egy épület belsejében feltűnhet a járőr jelenléte. Gyanút foghatnak.

Találomra elindult hát arra, amerre a Felsőváros nagy ritkán látott térképe alapján emlékezett. Jól számított. Öt percen belül megérkezett arra a helyre, amely minden valószínűség szerint a Városi Park volt.

E mesterséges zöldterület nagyjából száz acre-en terült el. Sark-szerte híres volt idilli békéjétől kezdve az itteni éjszakai orgiákig sok mindenről. Aki a Florinán hallott már róla, tízszer, sőt százszor akkorának képzelte, és ezerszer fényűzőbbnek vélte, mint amilyen valójában volt.

Mindazonáltal a valóság is eléggé kellemes volt. Az enyhe florinai éghajlatnak köszönhetően egész évben zöldellt. Pázsitos, ligetes és barlangos részek váltakoztak benne. Volt egy kis medence is, díszes halakkal, s egy nagyobb, amelyikben a gyerekek pancsolhattak. Éjszakánként lobogva égtek benne a színes fények, míg csak el nem eredt a könnyű eső. Alkonyattól az eső megeredéséig zajlott benne az eleven élet. Ilyenkor volt tánc, voltak trimenziós show-műsorok, s a párok bevehettek magukat a kanyargó sétányokra.

Terens azelőtt sohasem járt a parkban. Most körülnézve visszataszítónak találta a mesterkéltséget. Tudta, hogy a talaj, a lába alatt a kövek, körös-körül a vizek és a fák mind cementötvözetből készült alapzaton nyugszanak, és ez idegesítette. Eszébe jutottak a tágas, nyílt kyrtföldek és a dél felé magasodó hegyek. Megvetette az idegeneket, akiknek a csodák kellős közepén játékot kellett építeniük maguknak.

Félórán keresztül járta céltalanul a sétányokat. Amit tennie kellett, azt itt, a Városi Parkban kellett megtennie. Lehet, hogy még itt sem teheti meg. Másutt biztos, hogy lehetetlenség.

Senki sem látta. Senki sem gyanakodott rá. Ebben biztos volt. Csak kérdezzék meg a mellette elhaladt lovagokat és hölgyeket. Látott egy járőrt tegnap a parkban?

Csak bámulnának. Ezzel az erővel azt is megkérdezhetnék tőlük, nem láttak-e három szúnyogot felröppenni az ösvényről.

A park túl csendes volt. Vad rémület fogta el. Megindult föl egy lépcsőn, nagy sziklatömbök között, majd ereszkedni kezdett lefelé, egy csésze alakú mélyedésbe, melyet kis barlangok vettek körül. Ezeket azért építették ide, hogy az éjszakai eső elől menedékre leljenek bennük a párok.

És akkor meglátta azt, amiért idejött.

Meglátott egy férfit! Vagyis egy lovagot. Szapora léptekkel járt föl-alá. Mohón bele-beleszívott a cigarettájába, aztán behajította az egyik hamunyílásba. A csikk egy pillanatig békésen nyugodott ott, majd egy villanás kíséretében eltűnt. A férfi megnézte a zsebóráját.

Senki más nem volt odalent. Az ilyen helyeket estére és éjszakára szánták. A lovag várt valakit. Ez nyilvánvaló volt. Terens körülnézett. Senki sem jött föl mögötte a lépcsőn.

Kell lennie másik lépcsőnek is. Biztos, hogy vannak más lépcsők is. Mindegy. Nem szalaszthatja el ezt a lehetőséget.

Megindult le, a lovag felé. Az meg sem látta, egészen addig, amíg Terens meg nem szólította:

– Bocsásson meg, kérem.

– Eléggé tiszteletteljesen hangzott, de a lovagok nem szoktak hozzá, hogy egy járőr megérintse a könyöküket, ha mégoly tisztelettudóan is.

– Mi az ördög? – mondta.

Terens továbbra is tisztelettudóan, de némi sürgető éllel beszélt. (Beszéltetnie kell a lovagot. Csak fél percig függessze rá a tekintetét!)

– Erre, uram – mondta. – Egy bennszülött gyilkos után nyomozunk az egész városban.

– Miről beszél?

– Egy perc az egész.

Terens feltűnésmentesen előhúzta az idegkorbácsát. A lovag észre sem vette. Halk zümmögés, és a férfi teste feszesre rándult, majd eldőlt.

A főpolgár még soha nem emelt kezet lovagra. Meglepte, milyen nyomorultnak, milyen bűnösnek érzi magát.

Még ekkor sem mutatkozott senki. Bevonszolta a legközelebbi barlangba a merev, homályos szemmel bámuló testet; be, egészen a barlang alacsony mennyezetű végébe.

Nagy üggyel-bajjal leráncigálta a ruhát a merev végtagokról, majd maga is kilépett piszkos, izzadságfoltokkal tarkított járőregyenruhájából, és magára húzta a lovag alsóneműjét. Először ért a testéhez kyrtből szőtt anyag; eddig csak az ujjai között tapinthatta.

Sorra következett a többi ruhadarab, majd a lovag kis kerek sapkája. Ez utóbbira nagy szüksége volt. A sapkát a fiatalok már nem tartották annyira divatosnak, de voltak, akik még hordták, és ez a lovag szerencsére ilyen volt. Terens nem nélkülözhette, különben világos színű haja tönkretette volna az álöltözéket. Szorosan a fejébe húzta a sapkát, még a fülét is eltakarta vele.

Aztán tette, amit tennie kellett. Most eszmélt csak rá, hogy járőrt ölni nem is a legfőbb bűn.

A legmagasabb fokozatra állította a lángszóróját, s ráfordította az öntudatlan lovagra. Tíz másodperc múlva egy elszenesedett kupac maradt belőle. Nehezen tudják majd azonosítani, s ez hátráltatni fogja az üldözőit.

Úgy megdolgozta a járőregyenruhát, hogy abból csak valami fehér por maradt, miután kikotorta belőle a megfeketedett ezüstgombokat és kapcsokat. Ez is nehezíti majd az üldözést. Lehet, hogy csak egy órát nyer, de még az is megéri.

Most pedig haladéktalanul el kell tűnnie innen. Egy pillanatra megállt a barlang szája előtt, és körülkémlelt. A lángszóró tiszta munkát végzett. Éppen csak érezni lehetett az égett hús szagát, s pár perc múlva azt is szétoszlatja a könnyű szellő.

Lefelé menet a lépcsőn fiatal lány haladt el fölfelé mellette. Egy pillanatra, megszokásból, lesütötte a szemét. Egy lady volt. Aztán ismét fölnézett, s látta, hogy a nő igencsak szemrevaló, és nagyon siet.

Megfeszült az álla. Nos, nem fogja ott találni a férfit. Elkésett, ezért nézte úgy a lovag az óráját. A lány majd azt gondolja, hogy megunta a várakozást, és elment. Megszaporázta a lépteit. Nem akarta, hogy a lány megforduljon, lélekszakadva utána rohanjon azzal, hogy nem látott-e egy fiatalembert.

Tétován kilépett a parkból. Újabb fél óra telt el.

És most mi legyen? Már nem járőr, hanem lovag volt.

De mitévő legyen?

Megállt egy kis téren, melynek közepén pázsittal körülvett szökőkút állt. A vízhez kevés tisztítószert adagoltak, s ettől az szivárványos színekben habzott és tajtékzott.

Nekidőlt a korlátnak, háttal a lenyugvó napnak, és lassan, egyiket a másik után, bedobálta a szökőkútba az elfeketedett ezüstdarabokat.

Közben a lányra gondolt, aki elment mellette a lépcsőn. Milyen fiatal volt! Aztán az Alsóváros jutott az eszébe, és ettől elmúlt a lelkifurdalás görcse.

Megszabadult az ezüstholmiktól, a keze kiürült. Lassan átkutatta a zsebeit; igyekezett, hogy mozdulatai természetesek legyenek.

A zsebek tartalma nem volt különösebben szokatlan. Egy mágneslapocskából álló kis könyv, néhány pénzérme és a személyazonossági kártya. (Szentséges Sark! Még a lovagok is maguknál hordják. De nekik legalább nem kell minden járőrnek felmutatniuk.)

Új neve, a jelek szerint, Alstare Deamone volt. Remélte, hogy nem kell majd használnia. A Felsővárosban mindössze tízezer férfi, asszony és gyerek élt. Az esély, hogy köztük olyanra akad, aki személyesen ismerte Deamone-t, nem volt nagy, de elhanyagolható sem.

Huszonkilenc éves volt. Ismét émelygés fogta el, amikor arra gondolt, mit hagyott a barlangban, de leküzdötte. Lovag volt, és kész. Hány huszonkilenc éves florinai lelte halálát a kezük között vagy a parancsuk nyomán? Hány kilencéves florinai?

Talált egy címet is, de az semmit sem jelentett neki. A Felsőváros földrajzáról csak kezdetleges ismeretei voltak. Nocsak!

– Egy kisfiú – talán hároméves – ál-háromdimenziós színes képe. Ahogy kihúzta a tartójából, felvillantak a színek, majd ahogy visszatette, fokozatosan ismét elhalványultak. A kisfia? Az unokaöccse? Az a lány a parkban arra vallott, hogy nem lehet a fia, igaz?

Vagy házas volt? Amolyan "titkos találka" készülődött a parkban? Lehet-e ilyesmit fényes nappal csinálni? Miért ne, ha megengedik a körülmények?

Terens ebben reménykedett. Ha a lány nős emberrel randevúzott, akkor nem fogja azonnal jelenteni az eltűnését. Feltételezi majd, hogy a férfi nem tudta kijátszani a feleségét. Ő pedig időt nyer.

Nem, nem így lesz. Pillanatnyi csüggedés vett rajta erőt. Bújócskázó gyerekek belebotlanak a maradványokba, és sikítozva szétszaladnak. Huszonnégy órán belül rá fognak jönni.

Még egyszer számba vette a zseb tartalmát. Jachtvezetői engedély zsebméretű másolata. Nem foglalkozott vele. Minden jobb módú sarkitnak volt jachtja, és vezetni is tudta. Ez volt az évszázad divathóbortja. Végül néhány hitelképességet igazoló irat sarkitok számára. No, ez átmenetileg hasznos szolgálatokat tehet.

Eszébe jutott, hogy az előző este óta, amikor a péknél vendégeskedtek, semmit sem evett. Milyen gyorsan ébred tudatára az ember, hogy éhes!

Újra kezébe vette a jachtjogosítványt. Várjunk csak, most, hogy a tulajdonosa meghalt, nem használja senki – ez most az ő jachtja. Hangárszáma 26-os, 9-es kikötő. Hát...

Hol lehet a 9-es kikötő? Fogalma sem volt róla.

Homlokát a szökőkutat körülvevő hűvös, sima korláthoz nyomta. Mitévő legyen most?

Egy hangra riadt fel:

– Halló! Csak nincs rosszul?

Terens fölnézett. Egy idősebb lovag volt. Hosszú cigarettát szívott, amelyben valami illatos levél volt. Zöld kő lógott le arany csuklópántjáról. Arcán olyan kedves érdeklődés látszott, hogy Terens a meglepetéstől szólni sem tudott. Aztán eszébe jutott, hogy most maga is a klánhoz tartozik. Egymás között a lovagok rokonszenves emberi lények lehetnek.

– Csak pihenek – felelte. – Úgy gondoltam, sétálok egyet, és közben nem figyeltem az idő múlására. Félek, hogy el fogok késni egy találkozóról.

Elég jól tudta utánozni a sarkit kiejtést – nem csoda, jó hosszú ideig élt köztük. De nem követte el azt a hibát, hogy eltúlozza. A túlzás mindig feltűnőbb, mint a hiányosság.

– Szúnyog nélkül bajban van, igaz? – Az öregebb embernek az ifjabbik butaságán érzett derűje áradt belőle.

– Nincs szúnyogom – vallotta be Terens.

– Használja az enyémet – jött azonnal az ajánlat. – Kint áll a parkolóban. Ha végzett, állítsa be az irányító szerkezetet, és küldje vissza ide. Az elkövetkező egy-két órában nem lesz rá szükségem.

Terens számára ez csaknem a legjobb megoldás volt. A szúnyogok fürgék voltak, és cikcakkban haladtak, mint a villám, tehát gyorsaságban és manőverezésben maguk mögé utasították a járőrök autóit. Azért nem lehetett mégsem ideális, mert Terens szúnyogot éppannyira nem tudott vezetni, ahogy nélküle sem tudott volna repülni.

– Innen a Sarkra – mondta. Ismerte, és most elővette ezt a lovagi szlenget a "köszönöm"-re. – Azt hiszem, gyalog megyek. Nincs messze a 9-es kikötő.

– Valóban nincs messze – értett vele egyet a másik.

Ettől Terens semmivel sem lett okosabb, mint előtte. Újra próbálkozott hát.

– Persze, lehetne közelebb is. Már az is jót tesz az egészségnek, ha az ember a Kyrt útig elgyalogol.

– A Kyrt útig? Hogy jön az ide?

Vajon furcsán nézett rá? Terens megijedt, hogy talán az öltözéke sem illik rá tökéletesen.

– Várjon! – mondta gyorsan. – Belezavarodtam. Séta közben mentem volna át rajta? Lássuk csak. – Bizonytalanul körülnézett.

– Nézze. Most a Recket Roadon vagyunk. Csak végigmegy a Triffis Avenue-n, aztán balra fordul, s addig megy, míg a kikötőbe nem ér. – A lovag mutatta is az irányt.

Terens mosolygott.

– Igaza van. Jobb lesz, ha abbahagyom az ábrándozást, és elkezdek gondolkozni. Innen a Sarkra, uram.

– Még áll az ajánlat a szúnyogra.

– Kedves öntől, de...

Terens megindult, kicsit túl gyorsan s integetve. A lovag utána bámult...

Holnap, amikor már megtalálták a tetemet a kövek között, és nyomozni kezdenek, talán újra eszébe jut ez a beszélgetés. Lehet, hogy azt fogja mondani: "Volt valami fura benne, ha érti, mire gondolok. Furcsán fűzte a szót, és mintha nem tudta volna, hogy hol van. Esküszöm, hogy még életében nem hallott a Triffis Avenue-ról."

De ez majd holnap lesz.

Arrafelé ment, amerre a lovag mutatta az irányt. Elérkezett a Triffis Avenue csillogó felirathoz, amely szinte szürkének hatott a mögötte lévő épület színjátszó narancssárga háttere előtt. Ott balra fordult.

A 9-es kikötőben nyüzsögtek a fiatalok, akik mind csúcsos kalapot és csípőben kibuggyosodó térdnadrágos jachtöltözetet viseltek. Feltűnőnek érezte magát köztük, de senki se figyelt rá. A levegőben csak úgy röpködtek az olyan kifejezésekkel fűszerezett mondatok, amelyeket nem értett.

Megtalálta a 26-os állást, de percekig várt, mielőtt megközelítette volna. Nem akarta, hogy bárki is a közelben tartózkodjék; valamelyik lovag, akinek történetesen egy közeli állásban van hajója, és látásból ismerheti Alstare Deamone-t. Esetleg elcsodálkozna, mit keres egy idegen az ő hajója körül.

Végül, amikor a környék látszólag biztonságos volt, odamerészkedett. A jacht orra kikukucskált a hangárból, s körös-körül sorakoztak az állások. Terens a nyakát nyújtogatva bámészkodott.

És most?

Az elmúlt tizenkét órában megölt három embert. Florinai főpolgárból járőrré emelkedett, járőrből pedig lovaggá. Az Alsóvárosból följött a Felsővárosba, a Felsővárosból pedig kijutott az űrkikötőbe. Tulajdonképpen van egy jachtja, egy űrhajózásra alkalmas járműve, akár el is mehetne a galaxis e körzetének bármely lakott világára.

Egy bökkenő volt csak.

Nem tudott jachtot vezetni.

Holtfáradt és farkaséhes volt. Eljutott egészen idáig, és innen nem tud továbbmenni. Itt áll az űr szélén, és nincs rá lehetősége, hogy innen elrugaszkodjon.

Azóta nyilván a járőrök is belátták, hogy az Alsóvárosban nem akadhatnak a nyomára. Mihelyt kemény koponyájuk befogadja, hogy egy florinai ilyesmire vetemedhet, átirányítják a nyomozást a Felsővárosba. Megtalálják a tetemet, ami új irányt ad a keresésnek, s attól kezdve egy szélhámos lovag után folyik majd a hajsza.

Most itt tart. Elmerészkedett a zsákutca legtávolabbi pontjára, s ott hátát a falnak vetve várhatja, mint válik mind hangosabbá és hangosabbá az üldözők távoli hangja, míg végül rárontanak a vérebek.

Harminchat órával ezelőtt a kezében volt élete legnagyobb lehetősége. A lehetőségnek befellegzett, és hamarosan erre sorsra jut a puszta élete is.

11 - A kapitány

Ez volt az első eset, hogy Racety kapitány úgy találta, nem képes érvényesíteni az akaratát egy utas felett. Ha az utas történetesen Nagy Lovag, akkor is számíthatott volna az együttműködésére. Egy Nagy Lovag lehetett mindenható a saját kontinensén, de ő is tudta, hogy a hajón csak egy úr van, a kapitány.

Egy nővel persze más a helyzet. Bárki legyen is az a nő. Hát még ha az egyik Nagy Lovag lánya!

– Lady – kérdezte –, hogyan engedhetném meg hogy hatszemközt beszéljen velük?

– Miért ne? – kérdezett vissza Samia Fife, s villant a szeme. – Vannak fegyvereik, kapitány?

– Természetesen nincsenek. Nem erről van szó.

– Két halálra rémült alak, mindenki láthatja. Se elevenek, se holtak az ijedtségtől.

– Az ijedt emberek nagyon veszélyesek tudnak lenni, Lady. Nem várható el tőlük, hogy értelmesen cselekedjenek.

– Akkor miért hagyja meg őket rémületükben? – A lány olyan dühös volt, hogy parányit még dadogott is. – Három jól megtermett matróza vigyáz lángszórókkal a szegény nyomorultakra. Ezt nem felejtem el, kapitány.

Nem, nem fogja elfelejteni, gondolta Racety kapitány. Érezte, hogy kezdi feladni az állásait.

– Megmondaná egészen pontosan, hogy mit óhajt, Lady?

– Egyszerű. Már mondtam. Beszélni akarok velük. Ha florinaiak, ahogy ön mondja, felbecsülhetetlenül értékes információkat kaphatok tőlük a könyvemhez. De ha annyira félnek, hogy meg sem tudnak szólalni, akkor erről szó sem lehet. Az volna jó, ha egyedül maradhatnék velük. Egyedül, kapitány! Fel tud fogni egy egyszerű szót? Egyedül!

– És mit mondjak az édesapjának, Lady, ha rájön, hogy megengedtem önnek, hogy felügyelet nélkül maradjon két mindenre elszánt bűnöző társaságában?

– Mindenre elszánt bűnöző! Ó, nagy űr! Két szerencséden flótás, aki megpróbált elszökni a bolygójáról, és csak annyi esze volt, hogy egy Sarkra tartó hajón rejtőzzön el! Különben is, honnan tudná meg az apám?

– Ha bántalmazzák önt, akkor meg fogja tudni.

– Miért bántalmaznának? – A lány apró ökle remegve fölemelkedett, s nagyon igyekezett, hogy a hangja is erélyes legyen. – Követelem, kapitány!

– Mit szól a következő megoldáshoz, Lady? – kérdezte Racety kapitány. – Én is jelen leszek. Nem három, lángszóróval fölfegyverzett matróz, egyedül én, láthatóan lángszóró nélkül. Egyébként – és most ő beszélt erélyesen – vissza kell utasítanom a követelését.

A lány lélegzete elakadt.

– Jól van hát – mondta végül. – De ha maga miatt nem fognak beszélni, személyesen gondoskodom arról, hogy ne lehessen többé hajóskapitány.

Amikor Samia a hídra lépett, Valona Rik szeme elé kapta a kezét.

– Mi a baj, te lány?! – csattant fel Samia, még mielőtt eszébe juthatott volna, hogy megnyugtató hangon akart velük beszélni.

Valona nehezen szólalt meg:

– Ő nem valami gyors felfogású, Lady. Nem tudja, hogy ön Lady. Esetleg önre nézett volna. Úgy értem, nem rossz szándékkal, Lady.

– Ó, istenem! – sóhajtotta Samia. – Csak hadd nézzen. Muszáj itt maradniuk, kapitány? – tette hozzá.

– Luxuslakosztályt óhajt, Lady?

– Adhatna nekik egy kevésbé nyomasztó kabint – mondta Samia.

– Önnek nyomasztó, Lady. Nekik, biztos vagyok benne, ez maga a fényűzés. Itt van folyó víz. Kérdezze meg tőlük, volt-e ilyen a Florinán a kunyhójukban.

– Nos, szóljon az embereinek, hogy menjenek el.

A kapitány intett nekik, mire megfordultak, és fürgén kimentek. Racety kapitány letette a magával hozott összecsukható alumíniumszéket. Samia leült.

– Álljatok fel – szólt a kapitány nyersen Riknek és Valonának.

– Ne! – szólt közbe azonnal Samia. – Hadd üljenek. Ne avatkozzon bele, kapitány. Szóval florinai vagy, lányom – fordult kettejük felé.

– A Wotexről jöttünk – rázta meg a fejét Valona.

– Nem kell félnetek. Nem számít, hogy a Florinára valók vagytok. Senki sem fog bántani benneteket.

– A Wotexről jöttünk.

De hát nem érted? Gyakorlatilag beismerted, hogy Florinára valók vagytok, lányom! Miért takartad el a fiú szemét?

– Nem nézhet önre, mert ön Lady.

– Még akkor sem, ha a Wotexről jött?

Valona hallgatott.

Samia hagyta, hadd gondolkozzon rajta. Megpróbált barátságosan mosolyogni. Aztán azt mondta:

– Csak a florinaiaknak tilos ránézniük egy ladyre. Ezzel tehát beismerted, hogy florinai vagy.

– Ő nem az! – kiáltotta Valona.

– Te az vagy?

– Igen, én az vagyok. Ő nem. Ne csináljon vele semmit. Ő tényleg nem florinai. Úgy találtak rá egy napon. Nem tudom, honnan jött, de nem florinai. – Valona hirtelen beszédessé vált.

Samia meglepett tekintettel nézett rá.

– Nos, majd beszélek vele. Mi a neved, fiú?

Rik csak bámult. Így néznek ki a női lovagok? Milyen kicsi és barátságos. És olyan jó szaga van. Boldog volt, amiért a lány engedte, hogy ránézzen.

– Mi a neved, fiú? – kérdezte ismét Samia.

Rik megelevenedett – de aztán sehogy sem boldogult azzal az egyetlen szótaggal.

– Rik – mondta ki végül nagy nehezen, és eltűnődött. Lám, hiszen ez nem is az én nevem. – Azt hiszem, Rik – tette hozzá.

– Nem tudod?

– Nem tudom – rázta a fejét Rik.

– Florinai vagy?

Rik ezúttal biztos volt a dolgában.

– Nem. Egy hajón voltam. Máshonnan érkeztem ide. – A szemét nem tudta elfordítani Samiáról, de mintha vele együtt a hajót is látta volna. Egy kicsi, meghitten otthonos hajót. – Hajón érkeztem a Florinára, annak előtte meg egy bolygón éltem.

– Miféle bolygón?

A gondolat fájdalmasan tört utat magának a túl keskeny mentális csatornákon. De mikor sikerült, Rik megörült annak, amit kimondott, a réges-régen elfelejtett szónak.

– A Földön! A Földről jöttem!

– A Földről?

Rik bólintott.

– Hol van a Föld nevű bolygó? – fordult Samia a kapitányhoz. Racety kapitány arcán mosoly futott át.

Soha nem hallottam róla. Ne vegye komolyan a fiút, Lady. A bennszülöttek úgy hazudnak, mint a vízfolyás. A legtermészetesebben jön a hazugság a szájukra. Azt mondják, ami a legelőször jut az eszükbe.

– Ő nem úgy beszél, mint a bennszülöttek. – A lány ismét Rikhez fordult: – Hol van a Föld, Rik?

– Én... – Reszkető kézzel nyúlt a homlokához. Azután azt mondta: – A Szíriusz szektorban. – A válasz félig kérdő hangsúllyal hangzott el.

– Ugye van olyan, hogy Szíriusz szektor? – kérdezte Samia a kapitánytól.

– Igen, van. Meglep, hogy ezt tudja. De még ez sem teszi valószerűbbé a Földet.

– Pedig létezik! – vágott közbe hevesen Rik. – Emlékszem rá. Olyan régen volt, hogy vissza tudtam emlékezni rá. Nem lehet, hogy most tévedek. Nem tévedhetek.

Megfordult, elkapta Valona könyökét, és belekapaszkodott a ruhaujjába.

– Lona, mondd meg nekik, hogy a Földről jöttem! Onnan jöttem. Onnan! Valona szeme kerekre tágult az aggodalomtól.

– Úgy találtunk rá egy napon, Lady. Egy csöpp esze sem volt. Nem tudott egyedül öltözni, se beszélni, se járni. Egy nagy semmi volt. Azóta meg apránként kezd visszaemlékezni dolgokra. Eddig minden, amire visszaemlékezett, úgy is volt. –Gyors, ijedt pillantást vetett a kapitány unott arcára. – Lehet, hogy tényleg a Földről jött, lovag. Igazából nem cáfolja semmi.

Az utolsó mondat egy régóta létező, hagyományos kifejezés volt, amelyet mindig egy felettes korábbi kijelentésének ellentmondani látszó véleményhez fűztek hozzá.

– Attól, amit ez a történet bizonyít, akár a Sark középpontjából is érkezhetett, Lady – mordult fel a kapitány.

– Lehetséges, de van valami különös az egészben – erősködött Samia, a romantikus oldaláról, egyszerű, női okoskodással szemlélve a dolgokat. – Biztos vagyok benne... Mitől volt olyan magatehetetlen, amikor rátaláltatok, lányom? Megsebesült?

Valona először nem mondott semmit. A szeme tanácstalanul járt ide-oda. Előbb Rikre nézett, aki két kézzel fogta a fejét, azután a kapitányra, aki fanyarul mosolygott, végül a várakozó Samiára.

– Válaszolj, lányom – biztatta Samia.

Valona nehéz döntés előtt állt, de itt és most semmiféle hazugság nem állhatott meg az igazság helyett.

– Egyszer megnézte őt egy doktor – felelte. – Azt mondta, az én... az én Rikemet elmeszondának vetették alá.

– Elmeszondázták! – Samia hangulata egy csapásra megváltozott. Hátralökte a székét, amely megcsikordult a fémpadlón. – Úgy érted, elmebeteg volt?

– Nem tudom, mit jelent ez, Lady – felelte Valona alázatosan.

– Nem abban az értelemben, ahogy ön gondolja, Lady – vágott a szavába a kapitány. – A bennszülöttek nem szoktak pszichotikusok lenni. Az ő szükségleteik és vágyaik túl egyszerűek. Életemben nem hallottam még pszichotikus bennszülöttről.

– De hát akkor...

– Egyszerű a dolog, Lady. Ha bevesszük a mesét, amit ez a lány mond, csak arra a következtetésre juthatunk, hogy a fiú bűnöző volt. Gondolom, ez is az elmebetegség egy fajtája. Ha így van, akkor nyilván kezelésbe vette valami kuruzsló, amilyenek a bennszülöttek között tevékenykednek. Amikor kis híján megölte, kihajította egy néptelen helyre, nehogy rájöjjenek, mit tett, és bíróság elé állítsák.

– De hát csak olyan valaki lehetett, akinek volt pszichoszondája – ellenkezett Samia. – Csak nem akarja azt állítani, hogy bennszülöttek képesek szondát használni?

– Valószínűleg nem. De nem feltételezhetjük, hogy illetéktelen használja, és ilyen szakszerűtlenül. Maga a tény, hogy itt ellentmondást tapasztalunk, bizonyítja, hogy a történet merő kitalálás. Ha elfogadja a javaslatomat, Lady, adja át nekünk ezeket az alakokat. Beláthatja, hogy nincs értelme bármit is várni tőlük.

Samia elbizonytalanodott.

– Lehet, hogy igaza van.

Fölállt, és tétova pillantást vetett Rikre. A kapitány a lány mögé lépett, fölemelte és egy csattanással összecsukta a kis széket.

– Várjon! – ugrott talpra Rik.

– Parancsoljon, Lady – tárta ki az ajtót a lány előtt a kapitány. – Majd az embereim lecsillapítják.

Samia a küszöbnél megtorpant.

– Nem fogják bántani?

– Kétlem, hogy ilyen túlzásokra kényszerítene bennünket. Könnyű eset lesz.

Lady! Lady! – kiabálta Rik. – Be tudom bizonyítani. A Földről jöttem!

Samia elbizonytalanodott.

– Hallgassuk meg, mi mondanivalója van.

– Ahogy óhajtja, Lady – mondta hűvösen a kapitány.

A lány visszafordult, de nem ment messzire. Az ajtótól egy lépésre megállt. Rik elvörösödött. Az erőfeszítéstől, hogy felidézze emlékeit, ajka fagyott vigyorra rándult.

– Emlékszem a Földre – mondta. – Radioaktív volt. Emlékszem a tiltott területekre és az éjszakai nagy, kék látóhatárra. A talaj izzott, és semmi nem nőtt rajta. Csak néhány hely maradt, ahol az emberek megmaradhattak. Ezért voltam én térelemző. Ezért nem bántam, hogy az űrben kell lennem. Az én világom halott világ volt.

– Menjünk, kapitány – vont vállat Samia. – Csak fantáziál.

De ezúttal Racety kapitány szája maradt tátva.

– Radioaktív világ! – motyogta.

– Maga szerint létezik ilyesmi? – kérdezte a lány.

– Igen. De hát honnan vehette ezt a dolgot? – nézett döbbenten Samiára a kapitány.

– Hogy lehet egy világ radioaktív, és mégis lakott?

– Van egy ilyen. Méghozzá a Szíriusz szektorban. Nem emlékszem a nevére. Lehet éppenséggel a Föld is.

– A Föld az – jelentette ki büszkén és mély meggyőződéssel Rik. – A legöregebb bolygó a Tejútrendszerben. Az egész emberi faj erről a bolygóról származik.

– Úgy van! – mondta halkan a kapitány. Samia szédülő fejjel kérdezte:

– Úgy érti, az emberi faj erről a Földről származik?

– Nem, nem – felelte szórakozottan a kapitány. – Ez babona. Csak arról van szó, hogy én is így hallottam hírét a radioaktív bolygónak. Ezt mondják az emberiség szülőbolygójának.

– Nem tudtam, hogy szülőbolygónk is volt.

– Feltételezem, hogy elindultunk valahonnan, Lady, de kétlem, hogy bárki tudhatná, pontosan melyik bolygóról.

A kapitány hirtelen elhatározással elindult Rik felé.

– Mire emlékszel még? Majdnem hozzátette, hogy "fiú", de lenyelte.

– Leginkább a hajóra – mondta Rik – és a térelemzésre.

Samia csatlakozott a kapitányhoz, s most ott álltak közvetlenül Rik előtt. Samia érezte, hogy újra föltámad benne az izgalom.

– Akkor hát minden igaz? De akkor hogyan vethették alá az elmeszondának?

– Elmeszonda! – ismételte Racety kapitány elgondolkodva. – Kérdezzük meg tőle. Hé te, bennszülött, vagy külvilági, vagy micsoda vagy! Hogy volt az, amikor megszondáztak?

Rik elbizonytalanodott.

– Mind ezt mondják. Még Lona is. De én nem tudom, mit jelent ez a szó.

– Hát akkor mikortól nem tudsz visszaemlékezni?

– Nem tudom. Egy hajón voltam – kezdte Rik újból kétségbeesetten.

– Ezt tudjuk. Mondd tovább!

– Nincs értelme, hogy ráförmedjen, kapitány – mondta Samia. – Még azt a kevés értelmet is, ami maradt, kitörli belőle.

Rik teljesen elmerült abban, hogy az agyában lévő homályt kutassa. Az erőfeszítéstől semmiféle érzelemre nem maradt benne hely. Maga is meglepődött, amikor ezt mondta:

– Nem félek ettől, Lady. Próbálok visszaemlékezni. Veszély volt. Ebben biztos vagyok. Nagy veszély fenyegette a Florinát, de a részletekre nem emlékszem.

– Az egész bolygót fenyegető veszély? – Samia gyors pillantást vetett a kapitányra.

– Igen. Benne volt az áramlatokban.

– Miféle áramlatokban? – kérdezte a kapitány.

– Az űr áramlataiban.

A kapitány széttárta, majd leejtette a két karját.

– Ez őrültség.

– Nem, nem. Csak hadd folytassa. – Most megint Samián volt a sor, hogy higgyen. Ajkai szétnyíltak, sötét szeme csillogott, s ahogy mosolygott, arca és álla között gödröcskék jelentek meg. – Mik azok az űr áramlatai?

– A különböző elemek – felelte tétován Rik. Ezt már magyarázta egyszer. Nem akart megint belemélyedni.

Gyorsan, már-már összefüggéstelenül mondta tovább, ahogy a gondolatok jöttek.

– Üzenetet küldtem a Sarkon működő irodába. Erre nagyon világosan emlékszem. Óvatosnak kell lennem. A veszély túlnőhetett a Florinán. Igen. Túl a Florinán. Olyan széles volt, mint a Tejút. Óvatosan kellett kezelni.

Úgy látszott, mintha a hallgatóságával minden valóságos kapcsolatot elveszítve átkerült volna egy olyan múltbeli világba, amely előtt itt-ott függöny takarta a kilátást. Valona csillapítólag tette vállára a kezét, s kérőn mondta:

– Ne! – De ő ekkor már erre sem reagált.

– Valahogy – folytatta zihálva – elfogta az üzenetemet a Sarkon egy tisztviselő. Hiba volt. Nem tudom, hogyan történt.

Összehúzta a szemöldökét.

– Biztos vagyok benne, hogy a helyi kirendeltséghez a B. T. H. saját hullámhosszán küldtem. Lehet, hogy lehallgatják a szubéterit? – Fel sem tűnt neki, hogy a "szubéteri" szó ilyen könnyen az eszébe jutott.

Lehet, hogy választ várt, de a szeme továbbra is a semmibe révedt.

– Egyébként, amikor földet értem a Sarkon, már vártak rám.

Újabb szünet következett, ezúttal hosszú és elgondolkodó. A kapitány semmit sem tett, hogy megtörje a csendet; maga is elmélyedhetett a gondolataiban. Samia azonban megszólalt:

– Ki várt rád? Ki?

– Nem... nem tudom – válaszolta Rik. – Nem emlékszem. Nem a Hivataltól. Valaki a Sarkról. Emlékszem, hogy beszélgettünk. Tudott a veszélyről. Beszélt róla. Biztos vagyok benne, hogy beszélt róla. Ketten ültünk egy asztalnál. Emlékszem az asztalra. Szemben ült velem. Idáig minden tiszta, mint az űr. Hosszan beszélgettünk. Úgy rémlik, nem akartam elárulni neki a részleteket. Ebben biztos vagyok. Előbb a Hivatallal kellett volna beszélnem. És akkor ő...

– És akkor ő? – sürgette Samia.

– Csinált valamit. Akkor ő... nem, semmi többre nem emlékszem. Semmire nem emlékszem!

Kiszakadt belőle a kiáltás, aztán csend lett. Hirtelen felzümmögött a kapitány karján az apró szócső.

– Mi van? – szólt bele.

Készséges és kimérten tiszteletteljes hang válaszolta:

– Üzenet a kapitánynak a Sarkról. Kérik, hogy fogadja személyesen.

– Helyes. Azonnal lemegyek szubéterire, Lady – fordult Samiához. – Ha szabad felhívnom rá a figyelmét, amúgy is vacsoraidő van.

Látta, hogy a lány máris tiltakozni akar, mondván, nincs étvágya, és küldené, menjen csak nyugodtan, ne zavartassa magát miatta. Még diplomatikusabban folytatta hát:

– Ideje, hogy megetessék e lényeket is. Nyilván fáradtak és éhesek.

Samia erre már nem mondhatott semmit.

– Még találkoznom kell velük, kapitány.

Amaz némán bólintott. Ez lehetett beleegyezés is – de nem feltétlenül.

Samia Fife zaklatott lelkiállapotban volt. A Florináról folytatott tanulmányai kielégítették bizonyos intellektuális törekvéseit, de az Elmeszondázott Földlakó Titokzatos Esete (így, csupa nagybetűvel gondolt az ügyre) énjének egy sokkal primitívebb és mohóbb rétegére hatott: felkeltette benne a puszta állati kíváncsiságot.

Rejtélyes ügy!

Három kérdés különösen szöget ütött a fejébe. Ezek között (tekintve a körülményeket) nem szerepelt az a talán ésszerű kérdés, hogy a férfi története inkább érzékcsalódás vagy szándékos hazugság volt-e, mint igazság. Ha nem hisz neki, az tönkretette volna magát a rejtélyt, és Samia ezt nem engedhette meg.

A három kérdés tehát a következő volt: 1. Miféle veszély fenyegette a Florinát vagy még inkább az egész galaxist? 2. Ki volt az, aki elmeszondázásnak vetette alá a földlakót? 3. Miért használta az illető a szondát?

El volt rá szánva, hogy alaposan, a maga teljes megelégedésére megvizsgálja ezeket a kérdéseket. Senki sem olyan szerény, hogy ne hinné magát hozzáértő műkedvelő nyomozónak, és Samia csöppet sem volt szerénynek mondható.

Rögtön étkezés után, már amennyire az udvariasság megengedte, lesietett a hídra.

– Nyissa ki az ajtót! – utasította az őrt.

De a matróz mintha karót nyelt volna, üres tekintettel és tisztelettudóan bámult előre.

– Megbocsát, Lady, az ajtót nem nyithatom ki – közölte.

– Hogy merészeli? – kérdezte elfúló lélegzettel Samia. – Ha azonnal nem nyitja ki az ajtót, szólok a kapitánynak.

– Megbocsát, Lady, de nem nyithatom ki. Ez a kapitány szigorú parancsa.

A lány újra leviharzott az emeleteken, s úgy rontott be a kapitány kabinjába, mint egy százötven centiméterbe sűrített tornádó.

– Kapitány!

– Lady?

– Maga adott utasítást, hogy tartsák tőlem távol a földlakót és a bennszülött nőt?

– Úgy vélem, Lady, megegyeztünk, hogy csak az én jelenlétemben tesz föl nekik kérdéseket.

– Vacsora előtt igen. De maga is láthatta, hogy ártalmatlanok!

– Láttam, hogy ártalmatlannak látszanak.

Samiában forrt a méreg.

– Ebben az esetben megparancsolom, hogy most rögtön jöjjön velem.

– Nem tehetem, Lady. A helyzet megváltozott.

– Milyen értelemben?

– Ki kell hallgatnia őket az illetékes sarki hatóságnak, és addig, azt hiszem, magukra kell hagyni őket.

Samia álla leesett, de szinte azonnal magához tért méltatlan helyzetéből.

– Remélem, nem viszi őket a Florinai Ügyek Hivatalába.

– Hát – húzta az időt a kapitány – bizonyára ez volt az eredeti szándék. Engedély nélkül elhagyták a falujukat. Ráadásul titokban felszálltak egy sarkit járműre.

– Az utóbbi tévedés volt.

– Valóban?

– Mindenesetre ön a legutóbbi beszélgetésünk előtt is tudott az összes bűnükről.

– De csak akkor hallottam, amit az úgynevezett földlakó elmondott.

– Úgynevezett? Maga mondta, hogy Föld nevű bolygó létezik!

– Azt mondtam, létezhet. De, Lady, lehetek olyan vakmerő, hogy megkérdezzem, ön szerint mit kellene tenni ezekkel az emberekkel?

– Azt hiszem, ellenőrizni kell a földlakó történetét. Szólt a Florinát fenyegető veszedelemről, valamint egy sarkitról, aki szándékosan megpróbálta eltitkolni az illetékes hatóságok elől a veszedelemről szóló hírt. Szerintem az esettel egyenesen az apámhoz kellene menni. Ami azt illeti, ha elérkezik az ideje, magam viszem az ügyet az apám elé.

– Hát erre megy ki az egész! – fakadt ki a kapitány.

– Gúnyolódik, kapitány?

Racety elvörösödött.

– Bocsásson meg, Lady. A foglyainkra utaltam. Megengedi, hogy hosszasabban szóljak?

– Nem tudom, mit jelent az, hogy "hosszasabban" – vágott vissza a lány dühösen –, de talán kezdje el.

– Köszönöm. Először is, Lady, remélem, nem siklik el a Florinán történt zavargások fölött.

– Miféle zavargások?

– Nem felejthette el a könyvtárban történt incidenst.

– Megöltek egy járőrt. Csakugyan, kapitány!

– Ma reggel egy újabb járőrt öltek meg, Lady, továbbá egy bennszülöttet is. Nem túl mindennapos dolog, hogy bennszülöttek járőröket gyilkolnak, márpedig itt valaki kétszer is megtette, s azóta sem fogták el. Magányos gyilkos volna? Vagy véletlen baleset történt? Vagy mindez egy gondosan kidolgozott terv része lenne?

– Láthatóan maga ez utóbbit hiszi.

– Igen. A gyilkos bennszülöttnek két bűntársa is volt. A leírásuk eléggé illik a mi két potyautasunkra.

– Ezt eddig nem is mondta!

– Nem akartam megrémíteni, Lady. De nyilván emlékszik rá, hogy többször is elmondtam, veszélyesek lehetnek.

– Nagyon helyes. Mi következik mindebből?

– Mi van akkor, ha a florinai gyilkosságokat csak azért követték el, hogy eltereljék a járőrszázad figyelmét, s közben ez a kettő felsurrant a hajóra?

– Rém ostobán hangzik.

– Valóban? Miért szöktek el a Florináról? Még meg sem kérdeztük tőlük. Tegyük fel, mivel ez a legvalószínűbb feltevés, hogy a járőrök elől menekülnek. Vajon épp a Sarkra kell szökniük? És épp azon a hajón, amelyiken ön utazik? Ráadásul a férfi térelemzőnek mondja magát!

– Ezzel meg mi van? – húzta össze a szemöldökét Samia.

– Egy évvel ezelőtt jelentették egy térelemző eltűnését. A történet soha nem kapott nagy nyilvánosságot. Persze tudtam róla, mert a többi között az én hajóm is kutatta a közeli űrt a hajója életjelei után. Akárki támogatja is ezeket a florinai zavargásokat, nyilván szintén tudott erről, és már az az értesülés, hogy az eltűnt térelemző ügye ismert előttük, mutatja, milyen ütőképes és meglepetésszerűen hatékony szervezetük van.

– Lehet, hogy a földlakónak és az eltűnt tér elemzőnek nincs is köze egymáshoz.

– Valódi kapcsolatuk kétségtelenül nincsen, Lady, de azt várni, hogy egyáltalán semmi kapcsolat nincs köztük, annyit jelent, hogy túl sokat várunk a véletlentől. Mi itt egy bűnözővel állunk szemben. Ezért állítja azt, hogy elmeszondának vetették alá.

– Ó?!

– Hogyan bizonyítsuk be, hogy nem térelemző? Nem tud közelebbi részleteket a Föld bolygóról, csak a puszta tényt, hogy radioaktív. Nem tud hajót vezetni. Semmit sem tud a térelemzésről. És azzal takarózik, hogy elmeszondázták. Ért engem, Lady?

Samia nem tudott egyenes választ adni.

– De milyen célból? – kérdezte.

– Azért, hogy ön megtegye, amiről jelezte, hogy szándékában áll, Lady.

– Mármint hogy tanulmányozni fogom a rejtélyt?

– Nem, Lady. Hogy elviszi ezt az embert az apjához.

– Nem látom be, mi értelme lenne.

– Több lehetőség is van. A legjobb esetben ezt az embert a Florina vagy esetleg a Trantor küldte, hogy kémkedjen az apja ellen. Úgy képzelem, az öreg trantori Abel bizonyára fölbukkanna, hogy megállapítsa a földlakó személyazonosságát, ha másért nem, hát azért, hogy kínos helyzetbe hozza a Sarkot, firtatván az igazat e feltételezett elmeszondázásról. A legrosszabb esetben az apja gyilkosával van dolgunk.

– Kapitány!

– Lady?

– Ez nevetséges!

– Lehet, Lady. De akkor a biztonsági szolgálat is nevetséges. Emlékezhet arra, hogy közvetlenül vacsora előtt elhívtak egy üzenet miatt, amely a Sarkról érkezett.

– Igen.

– Tessék, ez az.

Samia átvette a vékony, áttetsző fóliát, amelyre vörös betűkkel írták az alábbi üzenetet: "Jelentés érkezett, hogy két florinai titokban, illegálisan utazik a hajóján. Vegye őket azonnal őrizetbe. Egyikük esetleg térelemzőnek adhatja ki magát. Az ügynek ezzel a részével nem kell foglalkoznia; de teljes mértékben felelős ezeknek az embereknek a biztonságáért. Fel kell őket tartóztatni, hogy majd a szolgálat átvehesse mindkettőjüket. Szigorúan bizalmas. Nagyon sürgős."

Samia elképedt.

– Szolgálat – motyogta. – A biztonsági szolgálat!

– Szigorúan bizalmas – tette hozzá a kapitány. – Kivételesen hoztam a tudomására, Lady, mert nem hagyott számomra más lehetőséget.

– Mit fognak velük csinálni? – kérdezte a lány.

– Nem tudom – felelte a kapitány. – Egy kémkedéssel és gyilkossággal gyanúsított személy nyilván nem számíthat szelíd bánásmódra. A szerep, amit eljátszik, részben akár igazzá is válhat: még megtudhatja, milyen az, ha valóban megszondázzák az embert.

12 - A nyomozó

A négy Nagy Lovag mindegyike a maga módján nézett Fife lovagjára: Bort dühösen, Rune magában mulatva, Balle bosszúsan, Steen pedig ijedten. Rune szólalt meg elsőnek:

– Felségárulás? Szavakkal akarsz rémítgetni bennünket? Mit jelent ez? Téged árultak el? Vagy Bortot? Engem? Ki és hogyan? És a Sark szerelmére, Fife, ezek a tanácskozások mindig felborítják a megszokott alvásrendemet!

– A következmények még ennél is jobban felboríthatják a megszokott alvásrendedet – felelte Fife. – Nem olyasféle árulásról beszélek, Rune, amely valamelyikünk ellen irányulna. Én a Sark elleni árulásról beszélek.

– A Sark? – kérdezte Bort. – Hát az meg mi, ha nem mi vagyunk?

– Nevezd mítosznak. Nevezd bármilyen közönséges dolognak, amelyben a sarkitok hisznek.

– Nem értem – nyafogta Steen. – Ti mindig olyan nagy élvezettel társalogtok egymás között. Komolyan! Miért nem intézitek el magatok között?

– Egyetértek Steennel – közölte Balle.

Steen hálás volt érte.

– Igyekszem mindjárt elmagyarázni. Gondolom, hallottatok a legújabb florinai zavargásokról.

– A szolgálat jelentése néhány megölt járőrről tájékoztat – mondta Rune. – Erre gondolsz?

– A Sarkra! – fakadt ki Bort. – Ha tárgyalunk, akkor tárgyaljunk komolyan! Megölt járőrök! Ha meg tudták ölni őket, akkor meg is érdemlik! Azt akarjátok mondani, hogy egy bennszülött csak úgy odamehet, és egy vacak fütykössel simán beverheti egy járőr fejét? Az meg miért engedi, hogy holmi bennszülött, a kezében fütykössel, olyan közel menjen hozzá, hogy neki is támadhasson? Miért nem égette hamuvá már húsz lépésről? A Sarkra! Én bizony kapitánytól újoncig gatyába ráznám az egész testületet, és minden tökfilkót elzavarnék hajószolgálatra. Az egész járőr testület merő hájtömeg! Túl könnyű életük van ezeknek odalent. Ötévenként statáriumot kellene hirdetnünk a Florinán, hogy kiirtsuk a bajkeverőket. Akkor aztán csendben maradnának a bennszülöttek, ne féljetek, behúznák fülüket-farkukat!

– Befejezted? – érdeklődött Fife.

– Egyelőre igen. De majd még folytatom. Tudjátok, nekem is vannak odalent beruházásaim. Talán nem olyan nagyok, mint a tieid, Fife, de én azért ezekért is aggódom.

Fife vállat vont, majd hirtelen Steenhez fordult.

– És te? Te hallottál a zavargásokról?

– Hallottam – ugrott fel Steen. – Úgy értem, most hallottam róluk, ahogy említetted...

– Nem olvastad a szolgálat jelentését?

– Nos, ami azt illeti... – Steen tüntető figyelemmel fordult hosszú, hegyes körmeihez, melyekre páratlan eleganciával illesztették rá a rézszínű bevonatot. – Nincs időm rá, hogy mindig minden jelentést elolvassak. Nem tudtam, hogy kötelességem. Komolyan – minden bátorságát összeszedve Fife szemébe nézett –, nem tudtam, hogy szabályokat állíthatsz fel a számomra. Komolyan!

– Nem állítok fel szabályokat – felelte Fife. – Csak mert, gondolom, a részleteket nem ismered, szeretném összegezni számodra a történteket. Lehet, hogy a többiek is érdekesnek fogják találni.

Meglepő volt, hogy milyen kevés szóba össze tudta sűríteni az elmúlt negyvennyolc óra eseményeit, s hogy azok itt és most milyen fakónak hatottak. Először váratlan utalás történt térelemzésszövegekre. Azután leütöttek egy már nyugdíjas járőrt, aki két óra múlva koponyatörésben meghalt. Ezután egy üldözés következett, amely sikertelenül ért véget egy trantori ügynök odújában. Hajnalban újabb járőrhalál, majd a gyilkos magára húzta a halott egyenruháját, s végül pár órával később meghalt a trantori ügynök is.

– Ha kíváncsiak vagytok a legeslegújabb fejleményre – összegezte Fife –, a látszólagos csekélységek katalógusába fölvehetitek, hogy néhány órája egy testet – illetve csak a csontmaradványait – találtak a florinai Városi Parkban.

– Kinek a testét? – érdeklődött Rune.

– Pillanat. Egy hamukupac volt mellette, láthatóan valamiféle ruha elszenesedett maradványai. Gondosan eltávolítottak belőle minden fémes részt, de az elemzés kimutatta, hogy az valaha egy járőr egyenruhája volt.

– Szélhámos barátunké? – kérdezte Balle.

– Nem valószínű – felelte Fife. – Ki ölné meg őt titokban?

– Öngyilkosság – gonoszkodott Bort. – Mit képzelt a nyavalyás, meddig menekülhet meg a kezünkből? Így legalább könyörületesebb halála volt. A magam részéről mindenképpen utánajárnék, ki a felelős a testületből, hogy ez az alak eljuthatott az öngyilkosságig, s az ő kezébe nyomnék egy egytöltetű lángszórót.

– Nem valószínű – ismételte meg Fife. – Ha az illető öngyilkos lett, akkor vagy előbb ölte meg magát, s csak utána vette le és égette hamuvá az egyenruháját, gondosan eltávolítva a hamuból, majd eltüntetve a gombokat, a csatokat és a paszományt – vagy előbb levette, elégette a ruhát, eltüntette a csatokat, gombokat, paszományt, azután meztelenül, esetleg alsóruhában elhagyta a barlangot, ledobta őket, visszajött, és megölte magát.

– A park egyik díszbarlangjában. No igen.

– Rengeteg ideje volt, és nem látta senki – védte álláspontját harciasan Bort. – Lehet, hogy előbb vette le a csatokat és a paszományt, s csak azután...

– Próbáltál valaha járőregyenruháról csatokat levenni, majd hamuvá égetni a ruhát? – kérdezte maró gúnnyal Fife. – És tudsz valami indítékot javasolni arra az esetre, ha a tetem az öngyilkosságot elkövetett csirkefogóé? Egyébként megkaptam az orvosszakértői jelentést a csontozat felépítéséről. A csontváz nem járőré és nem florinaié. Hanem sarkité.

– Valóban? – szisszent fel Steen.

Balle vén szeme kerekre tágult. Rune fém fogsora – mely meg-megcsillant, amikor ráesett a fény, s ettől a körülötte lévő homály kissé elevenebb lett – eltűnt, jelezvén, hogy Rune becsukta a száját. Még Bort is megdöbbent.

– Tudtok követni? – kérdezte Fife. – Értitek már, miért távolították el az összes fémet az egyenruháról? Akárki ölte is meg a sarkitot, azt akarta, hogy a hamut a sarkit saját öltözékének véljék, amit viszont a gyilkosság előtt égetett el. Úgy okoskodott, hogy vagy öngyilkosságra, vagy valamilyen családi viszálykodás végzetes következményére fogunk gyanakodni, de az esetet semmiképpen sem hozzuk összefüggésbe a mi szélhámos járőrünkkel. Csak arról nem volt tudomása, hogy a hamu elemzése különbséget tud tenni a sarkitok kyrtruhája és a járőregyenruha cellulóz anyaga között – még akkor is, ha a csatokat és a zsinórokat eltávolították. Most tehát egy halott sarkit és egy elégetett járőr egyenruha birtokában csak feltételezhetjük, hogy valahol a Felsővárosban van egy sarkit ruhát viselő főpolgár.

– Florinai barátunk ugyanis, járőrként már túlontúl nagynak ítélve a veszélyt, úgy döntött, ezentúl lovag lesz. És megragadva a számára kínálkozó egyetlen lehetőséget, az is lett.

– Elkapták már? – hördült fel Bort.

– Nem, nem kapták el.

– Miért nem? A Sarkra, miért nem?

Majd elkapják – felelte közönyösen Fife. – Pillanatnyilag fontosabb dolgokon kell gondolkodnunk, amikhez képest csekélység ez az utolsó rémtett is.

– Térj a tárgyra! – követelte azon nyomban Rune.

– Türelem! Előbb hadd kérdezzem meg, emlékeztek-e a tavaly eltűnt térelemzőre. Steen kuncogott.

– Már megint? – Bort hangjából mérhetetlen megvetés áradt.

– Van valami összefüggés? – érdeklődött Steen. – Vagy csak elő akarod venni azt a rémes tavalyi ügyet? Én fáradt vagyok ehhez.

Fife nem hagyta magát zavartatni.

– A tegnapelőtti és tegnapi robbanásszerű események azzal kezdődtek, hogy a florinai könyvtárból térelemzésről szóló könyveket akartak kikölcsönözni. Összefüggésnek ez nekem elég. Lássuk, fel tudom-e ismertetni veletek is az összefüggést. Azzal kezdem, hogy elmondom, milyen volt a könyvtári incidensben szereplő három ember, s arra kérlek benneteket, hogy pár percig ne szakítsatok félbe.

– Először is itt van ez a főpolgár. Hármójuk közül ő a veszélyes figura. Kiváló minősítést kapott a Sarkon: értelmes és hűséges emberanyagnak bizonyult. Sajnos, ellenünk fordította a képességeit. Az immár négyre szaporodott gyilkosságokért kétségtelenül ő a felelős. Ilyen teljesítménnyel nem dicsekedhet akárki! Ráadásul a négy közül kettő járőr, egy pedig sarkit – hihetetlenül figyelemre méltó, tekintve, hogy bennszülött elkövetőről van szó. Aki még szabadon sétál! A második személy egy bennszülött nő. Tanulatlan, jelentéktelen nőszemély. Mindazonáltal az elmúlt két napban alaposan feltárták az ügy minden vonatkozását, ennélfogva ismerjük a nő életét. A szülei részt vettek a "Kyrt Lelke" mozgalomban – talán emlékszik valamelyikőtök arra a húsz évvel ezelőtti, meglehetősen szánalmas paraszti összeesküvésre, amelyet minden gond nélkül felszámoltunk. És ezzel el is jutottunk a harmadik személyhez, hármójuk közül a legkülönösebbikhez. Az illető közönséges malomgyári munkás, mellesleg félkegyelmű.

Tisztán hallatszott, ahogy Bort kieresztette a levegőt, Steen pedig éles fejhangon elvihogta magát. Balle továbbra is lehunyt szemmel, Rune pedig mozdulatlanul ült a sötétben.

– A "félkegyelmű" szót ne képletesen értsétek – folytatta Fife. – A szolgálat, noha nem kímélte magát, tíz és fél hónapnál tovább nem tudott visszanyomozni az életében. Akkor bukkantak rá a florinai Város határában, a tökéletes idiotizmus állapotában. Se járni, se beszélni nem tudott. Egyedül még enni sem. Vegyétek tekintetbe, hogy felbukkanása a térelemző eltűnte után néhány héttel történt. És azt is tudnotok kell, hogy nemcsak hogy járni megtanult hónapok alatt, de megtanulta azt is, hogyan kell a kyrtmalomban betölteni egy munkakört. Miféle idióta képes ilyen gyors tanulásra?

– Na, ha rendesen megszondázták volna – kezdte Steen nagy hangon –, azt úgy meg lehetett volna csinálni... – A hangja elvékonyult.

– Nagyobb szaktekintélyt nem is találhatnánk e tárgyban – jegyezte meg kajánul Fife. – De én a tapasztalt Steen szakvéleménye nélkül is ugyanerre a következtetésre jutottam. Ez volt az egyetlen lehetséges magyarázat.

– Márpedig a szondázás csak a Sarkon vagy a florinai Felsővárosban történhetett. Az elemi alaposság úgy kívánta, hogy sorra ellenőrizzék a Felsőváros minden orvosi rendelőjét. Sehol sem bukkantak illetéktelen elmeszondázás nyomára. Az egyik ügynökünk javaslatára megnéztük azoknak az orvosoknak az anyagát, akik a félkegyelmű felbukkanása óta meghaltak. Gondom lesz rá, hogy ezért az ötletéért előléptessék.

– Az egyik ilyen rendelőben megtaláltuk a mi idiótánk kartonját. Körülbelül hat hónapja vitte oda orvosi ellenőrzésre az a parasztlány, aki triónk második tagja. Mindez titokban történhetett, mivel a lány aznap egészen más ürüggyel maradt távol a munkából. Az orvos megvizsgálta a féleszűt, és megbizonyosodott arról, hogy szondával piszkáltak az agyában.

– És itt egy érdekes dologra bukkantunk. Ez az orvos is olyan rendelőt tartott fenn, amely megközelíthető volt mind a Felső-, mind pedig az Alsóvárosból. Azok közé az idealisták közé tartozott tehát, akik szerint a bennszülötteknek is kijár az első osztályú orvosi ellátás. Módszeres ember lévén, s hogy ne kelljen fölöslegesen lifteznie, kettős kartonrendszerrel dolgozott mindkét rendelőjében. Gondolom, az is jót tett az idealizmusának, hogy nem különítette el a sarkit és a florinai betegek kartonjait. A szóban forgó féleszű kartonjának azonban nem volt meg a párja – voltaképpen ez volt az egyetlen olyan karton, amelyiknek nem volt párja.

– Miért? Ha valami oknál fogva, a maga akaratából döntött úgy, hogy ebből a kartonból nem kell kettő, akkor miért épp a Felsővárosban lévő kartonok közt lelték meg azt az egyetlent? Miért nem csak az alsóvárosiak között, ahol viszont egyáltalán nem szerepelt? Végtére is ez az ember florinai. És egy florinai nő vitte el az orvoshoz. Az alsóvárosi rendelőben vizsgálták meg. Mindez világosan fel volt jegyezve a megtalált másolaton.

– E sajátos rejtélyre csak egy válasz van: a kartont annak rendje és módja szerint elhelyezték mindkét nyilvántartásban, de az, aki az alsóvárosi rendelőben megsemmisítette, nem tudta, hogy a karton másolata megmarad a felső irodában. Most pedig haladjunk tovább.

– A bolond megtalált kartonján szerepel az a bejegyzés, hogy az orvos elküldi az ilyenkor szokásos jelentést a biztonsági szolgálatnak. Tiszta ügy. Minden elmeszondázott eset kapcsán felmerül a gyanú, nem bűnözőről vagy felforgatóról van-e szó. A jelentést azonban az orvos sohasem küldte el. Egy héten belül meghalt közlekedési balesetben. Különös összejátszása a véletlennek, nem gondoljátok?

Balle kinyitotta a szemét.

– Kész detektívregény az, amit itt előadsz nekünk.

– Úgy van – kiáltotta elégedetten Fife –, kész detektívregény! És pillanatnyilag én vagyok a detektív.

– És ki a vádlott? – suttogta kimerülten Balle.

– Még ne! Hadd játsszam még egy percig a detektívet!

Fife ugyan érezte, hogy ez most a Sarkot valaha is ért válságok legveszélyesebbike, mégis rettentő jól érezte magát.

– Most közelítsük meg a másik oldaláról a történetet – folytatta. – Felejtsük el egy pillanatra az idiótát, és idézzük vissza emlékezetünkbe a térelemzőt. Először akkor értesültünk a személyéről, amikor megkaptuk a Bolygóntúli Szállítási Hivatal értesítését arról, hogy a hajója hamarosan földet ér. Az értesítéshez mellékelték a korábban tőle érkezett üzenetet.

A térelemző sohasem érkezett meg. A közeli űrben sem bukkantak a nyomára sehol. Ráadásul a Bolygóntúli Szállítási Hivatalnak küldött üzenete is eltűnt. A B. T. H. azt állította, hogy mi rejtegetjük az üzenetet. A biztonsági szolgálatnak az volt a véleménye, hogy propagandacélokra kiagyaltak egy sosem volt üzenetet. Most úgy érzem, mindketten tévedtünk. Az üzenetet valóban elküldték, de azt nem titkolta el a Sark kormánya.

– Gondoljunk ki valakit, és egyelőre nevezzük el X.-nek. X. hozzá tud férni a Bolygóntúli Szállítási Hivatal irataihoz. Értesül a térelemzőről meg annak üzenetéről, és van olyan okos és tehetséges, hogy azonnal cselekszik. Úgy intézi, hogy titkos szubétergram menjen ki a térelemző hajójára, azzal az utasítással, hogy szálljon le egy kis magánreptéren. A térelemző engedelmeskedik az utasításnak, és a megadott helyen találkozik X.-szel.

– X. magával viszi a térelemző baljós üzenetét. Talán két okból is. Egyrészt, hogy a bizonyíték eltüntetésével az esetleges későbbi nyomozást megnehezítse. Másrészt, hogy megnyerje az őrült térelemző bizalmát. Ha a térelemző netán úgy érezte, csak a saját feletteseivel szabad tárgyalnia, és méltán érezhette úgy, X. – azáltal, hogy birtokában volt a történet lényegét képező üzenetnek – meggyőzhette őt arról, hogy bizalommal legyen iránta.

– A térelemző kétségtelenül beszél. Akármilyen összefüggéstelen, zagyva és minden tekintetben lehetetlen beszédet adhat is elő, X. felismeri benne a remek propagandalehetőséget. Zsaroló levelet küld a Nagy Lovagoknak, azaz nekünk. Lehet, hogy akkor pontosan úgy tervelt ki mindent, ahogy én sejtettem, csak épp az egészet a Trantornak tulajdonítottam. Az a szándéka, hogy amennyiben nem tudunk megállapodni, úgy kényszerít bennünket megadásra, hogy a pusztulásról szóló mendemondákkal tönkreteszi a florinai termelést.

– Ezen a ponton számítja el magát első ízben. Valamitől megijed. Később majd látni fogjuk, hogy mitől. Mindenesetre elhatározza, hogy vár, s csak azután folytatja. A várakozás azonban bonyodalmat rejt magában. X. nem hiszi el a térelemző történetét, holott nem kétséges, hogy az halálosan komolyan beszél. X.-nek úgy kell rendeznie a dolgokat, hogy a térelemző hajlandó legyen engedni, azaz elhalasztani az "ítéletét".

– A térelemző ezt nem teheti meg, csak ha elborult agyát cselekvésképtelenné teszik. X. meg is ölhetné, én azonban úgy vélem, ő továbbra is használni akarja mint információforrást (végtére is magáról a térelemzőről semmit sem tud, márpedig sikeres zsarolási akciót nem alapozhat valaki merő blöffre), vagy végső kudarc esetén váltságdíjat követelhet érte. Mindenesetre beveti az elmeszondát. A kezelés után nem térelemző, hanem egy idióta van a kezében, aki egy ideig semmiféle bajt nem okozhat neki. Idővel persze megjöhet az esze...

– És a következő lépés? Biztosítani kell, hogy a várakozás esztendeje alatt ne bukkanhassanak a térelemző nyomára, az öt fontos ember még így, idiótaként se láthassa meg. Ezt is mesteri egyszerűséggel intézi el. Elviszi emberét a Florinára, s ott csaknem egy teljes éven át félkegyelmű bennszülöttként dolgoztatja a kyrtmalmokban.

– Úgy képzelem, hogy ez idő alatt vagy ő, vagy valamelyik bizalmi embere ellátogatott abba a városba, ahová "elhelyezte" a szerencsétlent, s megnézte, vajon biztonságban van-e, és hogy viszonylag egészséges-e. Az egyik ilyen látogatás alkalmával valahogy megtudja, hogy emberét orvoshoz vitték, aki természetesen felismeri, ha valakit elmeszondának vetettek alá. Az orvos meghal, a jelentésének pedig nyoma vész, legalábbis az alsóvárosi rendelőből. Nos, itt számította el magát X. másodízben. Az ugyanis nem jutott eszébe, hogy a felsővárosi rendelőben is lehet egy másolat.

– Utána becsúszik a harmadik hiba is a számításba. A félkegyelmű kissé túl gyors iramban nyeri vissza az eszét, és a falu főpolgára van olyan okos, hogy észreveszi, itt nemcsak egy idióta handabandázásáról van szó. Az is lehet, hogy a hülyére gondot viselő lány mesélt a főpolgárnak az elmeszondázásról. Mindez azonban csak találgatás.

– Nos, ennyi a történet.

Fife összekulcsolta a kezét, és várta a hatást.

Rune reagált elsőnek. Körülötte néhány perce kigyulladt a fény, s most ott ült hunyorogva, arcán mosollyal.

– Elég unalmas történet volt, Fife. Ha egy perccel tovább tart a sötétség, elalszom.

– Én úgy látom – vette át a szót lassan Balle –, a tavalyihoz hasonlóan megint összeraktál egy olyan történetet, amely nem áll meg a lábán. A kilenctizede találgatás.

– Üres duma! – mondta Bort.

– Igaz is, kicsoda legyen X.? – érdeklődött Steen. – Ha nem tudjuk, az egésznek nincs semmi értelme. – És behajlított mutatóujjával eltakarva apró fehér fogait, illedelmesen ásított.

– Legalább egyikőtök látja a dolog lényegét – vette vissza a szót Fife. – Ami nem más, mint X. személyazonossága. Gondoljátok végig azokat a tulajdonságokat, amelyekkel, ha az elemzésem pontos, X.-nek rendelkeznie kell. X. mindenekelőtt olyan ember, aki kapcsolatban áll a titkosszolgálattal. Olyan ember, aki elrendelheti, hogy valakit elmeszondázásnak vessenek alá. Olyan ember, aki bízik abban, hogy végig tud vinni egy hatékony zsaroló kampányt. Olyan ember, aki minden további nélkül el tudja vinni a térelemzőt a Sarkról a Florinára. Olyan ember, aki el tudja intézni, hogy egy orvos meghaljon a Florinán. Vagyis nem lehet akárki. Ami azt illeti, nagyon is tekintélyes embernek kell lennie. Nagy Lovagnak. Nem gondoljátok?

Bort fölugrott a helyéről. A feje eltűnt, mire visszaült. Steen éles, hisztérikus nevetésben tört ki. Rune zsírpárnákba ágyazódott szeme lázasan csillogott. Balle lassan ingatta a fejét.

– Az űrre, hát kit vádolsz, Fife?! – üvöltötte Bort.

– Még senkit. – Fife nem hagyta magát kihozni a sodrából. – Kifejezetten senkit. De gondolkozzatok. Öten vagyunk. Amit X. megtett, azt a Sarkon senki más nem tehette meg, csak mi öten. Ezt leszögezhetjük. Hogy melyikünk volt? Azzal kezdem, hogy én nem.

– A szavadat adod rá, igaz? – csúfondároskodott Rune.

– Nem a szavamra kell hinnetek – válaszolta Fife. – Én vagyok itt az egyetlen, akinek nincs indítéka. X. át akarta venni az ellenőrzést a kyrtipar felett. Én vagyok az, aki az ellenőrzésem alatt tartom. A Florina egész földterületének a harmada az enyém. A rendelkezésemre álló feldolgozóipar, géppark és flották birtokában, ha akarom, bármelyikőtöket vagy akár mindőtöket kiszoríthatom az üzletből. Nem vagyok rászorulva mindenféle bonyolult zsaroló hadműveletekre.

– Figyeljetek rám! – harsogta túl a többiek hangzavarát. – Nektek viszont mindenféle indítékotok van. Rune-é a legkisebb kontinens és a legkisebb birtok. Tudom, hogy ez nincs ínyére. Csak ne tegyen úgy, mintha tetszene neki. Balle-nak van a legrégebbi családfája. Volt idő, amikor ők kormányozták az egész Sarkot. Lehet, hogy ő ezt nem felejtette el. Bort azért haragszik, mert mindig leszavazzák a tanácsban, s ezért nem vezethet be olyan önkényt a saját birtokain, ahogy szeretné. Steen ízlése roppant kifinomult, csak a pénzügyei vannak pocsék állapotban. A kárpótlás igénye komoly hajtóerő. Hát így állunk. Van itt mindenféle indíték. Irigység. Hatalomvágy. Tekintélyféltés. Melyikőtök vállalja?

Balle vén szemében hirtelen gonosz fény villant.

– Nem tudod?

– Nem számít. Ide hallgassatok. Azt mondtam, X.-et valami megijesztette, miután első leveleit megírta nekünk. Tudjátok, mi? Az első tanácskozásunk, amikor az egységes cselekvés szükségességéről papoltam. X. itt volt. X. közülünk való. Tudta, hogy az egységes cselekvés számára a kudarcot jelenti. Arra számított, hogy fölibénk kerekedik, hiszen tudta, hogy a kontinentális autonómia szigorú eszménye az utolsó percig és még azon is túl meghasonlásban tart bennünket. Amikor belátta, hogy tévedett, úgy döntött, megvárja, míg elalszik az éberségünk, s akkor újra a tettek mezejére lép. De továbbra is tévedésben van. A közös cselekvésnek most sem múlt el az ideje, ám tekintve, hogy X. közülünk való, a biztonságunkat csak egyféleképpen őrizhetjük meg: ha véget vetünk a kontinentális autonómiának. Ezt a fényűzést a jövőben nem engedhetjük meg magunknak, mert X. terveinek csak a mi és a többiek gazdasági bukása vagy a Trantor fegyveres beavatkozása vet véget. Ami engem illet, én csak magamban bízom, így mostantól egy egyesült Sark fejének tekintem magam. Velem tartotok?

Ekkor már mindannyian talpon voltak. Kiabáltak. Bort az öklét rázta, szája sarkában híg tajték jelent meg.

Fizikailag semmit sem tehettek. Fife mosolygott. Kontinensek választották el őket egymástól. Ott ült az íróasztala mögött, s nézte, hogyan őrjöngenek.

– Nincs más választásotok – mondta végül. – Az első tanácskozásunk óta eltelt évben én is megtettem a magam előkészületeit. Amíg ti négyen békében konferenciáztatok, s itt hallgattatok engem, hű tisztjeim átvették a flotta feletti parancsnokságot.

– Árulás! – hördültek fel a többiek.

– A kontinentális autonómia ellen – emelte fel a hangját Fife. – De hűség a Sarkhoz.

Steen idegesen egymásba kulcsolta ujjait; rézvörös körmei színesen világítottak.

– Beszéljünk akkor X.-ről. Még ha közülünk való is, három ártatlannal akkor is számolnunk kell. Én nem vagyok X. – Gonoszul körbepillantott. – A többiek között kell lennie.

– Akik ártatlanok közületek, ha akarják, benne lesznek a kormányomban. Nekik nincs vesztenivalójuk.

– Csakhogy nem te fogod megmondani, ki az ártatlan, és ki nem! – ordította torka szakadtából Bort. – Kímélj meg bennünket ettől az X.-mesétől, ettől a... ettől a... – Kifogyott a szuszból, abba kellett hagynia.

– Nem én mondom meg. Huszonnégy órán belül tudni fogom, kicsoda X. Még nem említettem, hogy a térelemző, akiről mindvégig szó volt, már a kezemben van.

Mindenki elhallgatott. Gyanakvó tekintetek méregették egymást.

– Szeretnétek tudni, melyikőtök lehet X. – kuncogott Fife. – Egyikőtök tudja, ebben biztosak lehettek. És huszonnégy órán belül valamennyien tudni fogjuk. És ne felejtsétek el, lovagok, hogy mindnyájan tehetetlenek vagytok. A hadihajókkal én rendelkezem. Isten veletek!

Egyetlen kézmozdulattal elbocsátotta őket.

– A többiek egyenként tűntek el, mint az űrmélyi csillagok, amikor eltakarja őket a képernyőn egy arra haladó űrhajóroncs láthatatlan tömege. Steen maradt utolsónak.

– Fife – szólt reszkető hangon.

– Nos? – nézett föl Fife. – Most, hogy már csak ketten maradtunk, be akarod vallani? Te vagy X.?

Steen arca eltorzult a rémülettől.

– Nem, nem! Komolyan! Csak meg akartam kérdezni, valóban úgy van-e, ahogy mondtad. Úgy értem, a kontinentális autonómia meg az összes többi. Komolyan beszéltél?

Fife tekintete elidőzött a falon függő régi kronométeren.

– Isten veled!

Steen nyüszített. Keze elindult a kapcsoló felé, azután eltűnt ő is.

Fife mereven, mozdulatlanul ült, mint egy sziklatömb. Most, hogy véget ért a tanácskozás, s elmúlt a kritikus pillanat heve, erőt vett rajta a búskomorság. Széles arcára kemény vonalat rajzolt a szája.

Minden számítás abból indult ki, hogy a térelemző őrült, ítélet nem lesz. Csakhogy egy őrült emberen kívül még sok minden szerepelhetett ebben az ügyben. Vajon Junz, a Bolygóközi Térelemző Hivatal embere eltöltött volna-e egy teljes évet holmi őrült felkutatásával? Ha egy tündérmese alapján indít hajszát, érthető-e ez a hajthatatlansága?

Fife ezeket a gondolatait senkivel sem osztotta meg. Még a saját lelkével is alig-alig. És ha a térelemző soha, egy percig sem volt őrült? Ha valóban a végső romlás fenyegeti a kyrt világát?

A florinai titkár surrant be a Nagy Lovag színe elé. A hangja szárazon kopogott:

– Uram!

– Mi van?

– A leányát hozó hajó földet ért.

– A térelemző és a bennszülött nő biztonságban van?

– Igen, uram.

– A távollétemben ne hallgassák ki őket. Ne érintkezhessenek senkivel, amíg oda nem érek... Jött hír a Florináról?

– Igen, uram. A főpolgárt őrizetbe vették, és úton vannak vele a Sarkra.

13 - A hajós

Az egyre sötétülő alkonyatban egyenletesen világítottak a kikötő fényei – mindenhová egyforma erővel, s mindig a késő délután illúzióját keltve. A 9-es kikötőben, mint a Felsőváros összes többi jachtkikötőjében is, éjjel-nappal fényesség volt. A déli napsütésben a fény szinte felizzott, de aztán újra helyreállt a megszokott állapot.

Markis Genro csak onnan tudta, hogy a nappal már múlóban van, hogy a kikötőbe érve maga mögött hagyta a Város színes éjszakai fényeit. Az elsötétülő égbolton villódzó színesség nem akarta a nappali világosság látszatát kelteni.

A főbejáraton belépve Genro megállt; nem látszott rajta, hogy különösebben megilletődne a három tucat hangárt és öt felszállóállást magában foglaló óriási patkó látványától. Mint minden tapasztalt hajósnak, a jachtkikötő neki is szinte a teste részévé vált.

Elővett egy hosszú, ibolyalila cigarettát (egyik végét ezüstös kyrt vonta be leheletvékonyan), és a szájába dugta. Két markát védelmezőn a cigarettavéghez illesztette, és nézte, hogyan izzik fel zöldes fénnyel, míg ő beszívja a levegőt. Lassan égett, és nem maradt utána hamu. Orrlyukain smaragdzöld füst áramlott ki.

– Mindig ugyanaz a nyüzsgés – dünnyögte.

A jachtbizottság egyik tagja – csak a zubbonyának egyik gombja fölött jelezte egy diszkrét és ízléses felirat az illető rangját – lépett energikusan Genróhoz, noha még a látszatát is kerülni akarta, hogy bármi miatt sietős volna a dolga.

– Nicsak, Genro! Mi bajod a nyüzsgéssel?

– Üdv, Doty. Csak arra gondoltam, nehogy ebben a nagy felhajtásban kitalálja valamelyik nagyokos, hogy becsukja a kikötőket. De hála a Sarknak, nem tették.

– Pedig könnyen megeshet még – mosolyodott el a bizottsági tag. – Hallottad a legújabbat?

– Honnan tudja az ember, hogy a legújabb óta nincs-e egy legeslegújabb is? – vigyorgott Genro.

– Szóval hallottad, hogy most már biztos, hogy bennszülött volt? Mármint a gyilkos...

– Azt akarod ezzel mondani, hogy el is kapták? Ezt nem hallottam.

– Nem, még nem kapták el. De azt már tudják, hogy nincs az Alsóvárosban!

– Nincs? Hát akkor hol van?

– A Felsővárosban! Itt!

– Folytasd. – Genro kimeresztette, majd gyanakodva összehúzta a szemét.

– Ez komoly – hökkent meg kissé a bizottsági ember. – Úgy, ahogy mondom. A Kyrt úton föl-alá cirkálnak a járőrök. Körülvették a parkot. A Központi Arénában rendezték be a koordinációs bázist. Illetékes helyről tudom.

– Hát, elképzelhető. – Genro tekintete szórakozottan végigsiklott a hangárban sorakozó hajókon. – Vannak új hajók odabent?

– Nincsenek. Vagyis egy van, Hjordesse Tüzes nyila.

– Azt már láttam – rázta meg a fejét Genro. – Króm az az egész, semmi más. Rá se bírok gondolni, hogy a végén magamnak kell megterveznem a sajátomat.

– Eladod az Üstökös-t?

– Eladom vagy kiszuperálom. Elegem van az új típusokból. Csupa automatika az egész. Megöli a sportot az a rengeteg automata relé és röppályatervező számítógép.

– Már másoktól is hallottam ugyanezeket – bólogatott a bizottsági ember. – Mondok én neked valamit. Majd szólok, ha kikerül a piacra egy jó állapotban lévő régi modell.

– Kösz. Nem bánod, ha egy kicsit elbóklászgatok itt?

– Nem, dehogy. Menj csak – intett a bizottsági tag, és vigyorogva elügetett. Genro lassan rótta a maga útját; félig kialudt cigarettája kókadtan csüngött a szája sarkában. Minden foglalt hangárnál megállt, s alaposan szemügyre vette, mi áll benne.

A 26-os hangár felkeltette az érdeklődését. Be is szólt az alacsony korlát fölött:

– Lovag!

Udvarias érdeklődést kifejező kiáltását pár percnyi szünet után kicsit határozottabban, valamivel kevésbé udvariasan meg kellett ismételnie.

A felszólításra előkerülő lovag nem nyújtott valami épületes látványt. Először is nem volt jachtöltözékben. Másodszor borotválatlan volt, s elképesztően ódivatú látványt nyújtott a fejébe húzott kerek kis sapkájával. Szinte a fél arcát eltakarta vele. Harmadszor az egész emberből áradt a gyanakvásig menő túlzott elővigyázatosság.

– Markis Genro vagyok. Ez az ön hajója, uram?

– Igen, az. – A férfi lassan és feszülten ejtette ki a szavakat.

Genro nem törődött vele. Hátrahajtott fejjel, figyelmesen nézte a jacht vonalait. Kivette a szájából s felpöckölte a levegőbe a csikket. Az még el sem érte kicsiny röppályája csúcsát, amikor egyetlen villanással eltűnt.

– Bemennék, ha nem bánja.

A másik tétován félreállt. Genro belépett.

– Milyen motor van benne? – kérdezte.

– Miért kérdi?

Genro magas volt, sötét bőrű és sötét szemű, göndör haját rövidre nyírva viselte. Fél fejjel a másik fölé magasodott, mosolya kivillantotta egyenletes, fehér fogsorát.

– Hogy egészen őszinte legyek – válaszolta –, vevő lennék egy új hajóra.

– Úgy érti, érdekli ez a hajó?

– Nem tudom, valami ilyesmi, esetleg, ha az ár megfelel. A műszerfalat meg a motort azonban megnézném, ha megengedi.

A lovag ott állt némán.

Genro hangja érezhetően hűvösebbre fordult.

– Ahogy óhajtja, természetesen. – Már el is fordult.

– Eladhatom éppen – szólalt meg a lovag. Belekotort a zsebébe. – Itt a jogosítvány. Genro gyors, szakavatott pillantással megnézte mindkét oldalát, majd visszaadta.

– Deamone úr?

A lovag biccentett.

– Bejöhet, ha akar.

Genro futó pillantást vetett a kikötői nagy órára, amelynek foszforeszkáló mutatói még nappali világosságban is fényesen ragyogtak, s mutatták, hogy kezdetét vette a napnyugta utáni második óra.

– Köszönöm. Mutatná, kérem, az utat?

A lovag újra belekotort a zsebébe, s kivette a mágneskártyákból álló könyvecskét.

– Csak ön után, uram.

Genro átvette a könyvecskét, átpörgette a mágneskártyákat, hogy lássa, melyiken van a "hajóbélyeg". A másik meg sem próbált segíteni.

– Gondolom, ez az – állapodott meg az egyiknél Genro.

Fölment a légzsilip balkonjához vezető rövid feljárón, és gondosan szemügyre vette a zártól jobbra eső finom hegesztési varratot.

– Nem látom... ó, hát itt van. – És átlépett a zár túloldalára.

A zár lassan, hangtalanul kinyílt, és Genro belépett a sötétbe. Ahogy az ajtó becsukódott utánuk, automatikusan kigyulladt a vörös zsiliplámpa. Nyílt a belső ajtó, s már bent is voltak a hajóban, amelyben egyszerre gyulladtak ki végig a fehér világítótestek.

Myrlyn Terensnek nem volt választása. Valójában már rég nem emlékezett arra az időre, amikor olyasmi, hogy "választás", még létezett a számára. Már három hosszú, gyötrelmes órája várakozott tehetetlenül Deamone hajója mellett. Egészen mostanáig semmire sem ment. Úgy látszott, nincs más lehetősége, mint hogy elkapják.

És akkor jött ez az alak, és kiszúrta a hajót. Tiszta őrület, hogy ő meg leáll vele üzletet kötni. Ilyen testközelből képtelen végigcsinálni a csalást. Az is igaz viszont, hogy nem maradhat tovább ott, ahol eddig volt.

Legalább odabent a hajóban utánanézhet valami élelemnek. Furcsa, hogy ez eddig eszébe sem jutott.

Talált.

– Lassan itt a vacsoraidő – jegyezte meg. – Enne valamit?

– Talán később lehet róla szó – felelte a válla fölött a másik. – Köszönöm.

Terens nem erősködött. Hagyta, hadd barangolja be a hajót, maga pedig hálásan kezdte bontogatni a konzervhúst és a cellulitba csomagolt gyümölcsöt. Szomjasan ivott. A konyhával szemben, átellenben a folyosón volt egy zuhanyozó. Bezárta az ajtaját, és megfürdött. Kész gyönyörűség volt, ha csak egy időre is, de levenni a szoros sapkát. Egy kis szekrényt is talált, ahonnan tiszta ruhát vehetett ki.

Mire Genro visszatért, már sokkal jobb állapotban volt.

– Mondja – szólalt meg Genro –, nem bánja, ha röpülnék egyet a géppel?

– Nincs ellenvetésem. Tud bánni ezzel a modellel? – kérdezte Terens remekül megjátszott hányavetiséggel.

– Bizonyára – mosolyodott el a másik. – Azzal szoktam áltatni magam, hogy az előírásos modellek mindegyikével elboldogulok. Egyébként vettem a bátorságot, és felhívtam az irányítótornyot. Azt mondták, van igénybe vehető kilövőállás. Itt a jachtvezetői jogosítványom, ha meg akarná nézni, mielőtt átveszem az irányítást.

Terens éppoly futó pillantást vetett rá, mint Genro korábban az övére.

– Öné az irányítás – mondta.

A hajó lassan, méltóságteljesen kigördült a hangárból; diamágneses törzse alaposan megtisztította az amúgy is simára döngölt földet.

Terens elnézte, milyen magabiztosan, milyen pontos mozdulatokkal kezeli Genro a műszereket. Érintése nyomán valósággal életre kelt a hajó. Elég volt egy apró mozdulat, s már el is fordult a képernyőn a körülöttük lévő tér apró mása.

A hajó most mozdulatlanul egyensúlyozott az egyik felszállóállás peremén. A hajó orra felé haladva mind erősebbé vált a diamágneses mező, amitől a jármű lassan elbillent fölfelé. Terens erről szerencsére mit sem tudott, mivel a pilótafülke önműködően bekapcsolta univerzális kardáncsuklóját, s így fogadta a megváltozó gravitációt. A hátsó bordák méltóságteljesen beleilleszkedtek a verem megfelelő vájataiba, s a hajó immár, mint egy égre mutató ujj, fölfelé állt.

A kilövőállás duralitfedele félrecsúszott, majd besiklott a vájatba, s alatta föltárult az a mintegy százméteres mélység, mely semleges bevonatával fogadni tudta a hiperatommotorok első energiakilövelléseit.

Genro rejtjeles üzeneteket váltott az irányítótoronnyal. Végül közölte velük:

– Tíz másodperc múlva felszállás.

A múló másodperceket egy kvarccsőben emelkedő vörös vonal jelezte. A kapcsolás pillanatában hátrafelé kilőtt az első energiahullám.

Terens úgy érezte, elnehezült testét iszonyatos erő préseli be az ülésbe. Rémület fogta el.

– Jól engedelmeskedik? – nyögte.

Genróra mintha nem is hatott volna a gyorsulás. Amikor megszólalt, a hangja alig tért el a megszokottól:

– Elég tűrhetően.

Terens hátradőlt a székben. A nyomás ellenére lazítani próbált, s a légkör eltűnte miatt hidegen szikrázó csillagokat nézte a képernyőn. A testét fedő kyrt kihűlt, és nyirkossá vált.

Immár kint jártak az űrben. Genro kipróbálta, mit tud a hajó. Terens ezt csak abból sejtette, hogy látta a képernyőn egyenletes iramban vonuló csillagokat, s a hajós hosszú, vékony ujjait, melyek úgy játszottak a műszereken, mint valami hangszer billentyűin. Végül egy jókora bolygó narancssárga cikkelye töltötte be a képernyő áttetsző felszínét.

– Nem rossz – szólt Genro. – Jó karban tartja a járművét, Deamone. Kicsi, de megvannak az előnyei.

– Gondolom, szeretné megnézni, hogyan gyorsul, és hogy tud ugrani – mondta óvatosan Terens. – Megteheti, ha akarja. Nincs ellenvetésem.

– Nagyszerű – bólintott Genro. – Mit javasol, hová menjünk? Mit szólna például... – némi habozás után kimondta: – Nos, miért ne mehetnénk el a Sarkra?

Terens kissé szaporábban vette a levegőt. Épp ezt szerette volna. Már-már azt hitte, a varázslatok világába érkezett, ahol maguk a dolgok mozgatják őt, gyakran a tudta nélkül is. Nem lett volna nehéz meggyőzni arról, hogy nem "dolgok", hanem valamiféle terv sietteti e mozdulatokat. A gyermekkora tele volt babonás hiedelmekkel, melyek szerint a lovagok a bennszülöttek között nevelődtek, és az efféle dolgokat nehezen növi ki az ember. A Sarkon Rik várta a visszatérő emlékeivel. A játszma még nem ért véget.

– Miért ne, Genro? – felelt vakmerő kérdéssel a kérdésre.

– Akkor hát irány a Sark – adta ki a jelszót Genro.

A Florina bolygója hamarosan elmaradt mögöttük, s a képernyő újra megtelt csillagokkal.

– Mi a legjobb ideje a Sark-Florina távon? – érdeklődött Genro.

– Semmi rekordokat döngető – felelte Terens. – Átlagos.

– Ezek szerint hat óránál futott már jobbat is.

– Előfordult néha.

– Nem bánja, ha megpróbálom lefaragni ötre?

– Egyáltalán nem – válaszolta Terens.

Órákba telt, mire elérték azt a távolságot, ahol már nem hatott az űrszerkezet csillagtömegű torzítása, s így lehetőség nyílt az ugrásra.

Terens kínlódva próbált ébren maradni. Már harmadik éjszakája alig aludt, helyesebben szinte le sem hunyta a szemét, s alváshiányát csak növelte a nappalok őrjítő feszültsége.

Genro a szeme sarkából pillantott rá.

– Miért nem fekszik le?

Terens némi elevenségre kényszerítette megereszkedő arcizmait.

– Semmiség, igazán semmiség.

Óriásit ásított, majd bocsánatkérően elmosolyodott. A jachtvezető visszafordult a műszereihez, Terens szeme pedig újból üvegessé vált.

Az űrjachtok üléseit a puszta szükség miatt kényelmesre képezték ki. Hogy kivédjék a gyorsulás kellemetlen hatásait, párnaként vették körül az ember testét. Egy ilyen ülésben még a nem különösebben fáradt ember is könnyen édes álomba merülhetett. Terens, aki pillanatnyilag még üvegcserepeken is el tudott volna aludni, észre sem vette, mikor lépte át a határt.

Órákig aludt; mélyebben és álomtalanabbul, mint életében addig bármikor.

Meg se moccant; az egyenletes lélegzetvételen kívül nem is mutatott semmiféle életjelt, amikor lekerült a fejéről a szoros sapka.

Lassan, zavaros öntudattal ébredezett. Hosszú percekig azt sem tudta, hogy hol van. Odahaza, főpolgári kunyhójában talán? A dolgok valódi állása csak fokozatosan szivárgott vissza az öntudatába. Végül meglátta az azóta is a műszerfalnál álló Genrót, rámosolygott, és megszólalt:

– Azt hiszem, elaludtam.

– Én is azt hiszem. Ez itt a Sark. – Genro a fejével intett a képernyőn látható nagy, fehér sarlóra.

– Mikor érünk földet?

– Körülbelül egy óra múlva.

Terens most már volt annyira éber, hogy felneszeljen a másik viselkedésében tapasztalható finom kis változásra. Arculcsapásként érte a felismerés, miszerint a Genro kezében lévő acélszürke tárgy nem más, mint egy tűpuska keskeny csöve.

– Az űrre, de hát mi a... – állt föl hirtelen.

– Ülj le – intette Genro. Egy sapkát tartott a másik kezében. Terens a fejéhez kapott; ujjai belemarkoltak homokszínű hajába.

– Igen – mondta Genro. – Elég nyilvánvaló. Bennszülött vagy.

Terens csak bámult, és egy szót sem szólt.

– Még föl se szálltam szegény Deamone hajójára, már tudtam, hogy bennszülött vagy – közölte Genro.

Terens szája száraz volt, mint a pamut, a szeme égett. Tekintetét nem tudta levenni a puska kicsiny, halált hozó nyílásáról, és várta a zajtalanul fellobbanó lángot. Ilyen messzire, ilyen rettenetesen messzire eljutott, s a végén mégis elveszítette a játszmát.

Genrón nyoma se látszott sietségnek. Erős kézzel tartotta a tűpuskát, szavai egyenletes lassúsággal követték egymást.

– Alapvetően hibás volt az az elgondolásod, főpolgár, hogy a végtelenségig túljárhatsz egy szervezett rendőrség eszén. De még így is jobban jártál volna, ha nem Deamone-t választod áldozatul, mert ez szerencsétlen választás volt.

– Nem én választottam őt – krákogta Terens.

– Akkor nevezzük véletlennek. Alstare Deamone nagyjából tizenkét órával ezelőtt a Városi Parkban várta a feleségét. Pusztán érzelmi oka volt, hogy annyi sok más hely közül épp ott várjon rá. Tudniillik azon a helyen ismerkedtek meg, s azóta minden évben visszamentek oda. Ifjú házasok szeretik az efféle szertartásokat, úgy látszik, az ilyesmi fontos nekik. Deamone természetesen nem gondolt rá, hogy e félreeső helyen egy gyilkos áldozatává fog várni. Ki gondol ilyesmire a Felsővárosban?

– Ha az események a szokott rendben folynak, esetleg még napokig nem fedezik fel a gyilkosságot. Deamone felesége azonban a bűntett elkövetésétől számított fél órán belül már a helyszínen volt. Meglepte, hogy a férjét nem találta ott. Elmondása szerint nem az a fajta ember volt, aki dühösen elrohan, mert a felesége késik egy kicsit. Az asszony gyakran késett – a férfi többé-kevésbé számolt is ezzel. A nő akkor arra gondolt, talán a "barlangjukban" vár rá.

Deamone természetesen a "barlangjuk" előtt várt. Lévén hogy ez esett a legközelebb a támadás helyszínéhez, ide vonszolták be. A feleség belépett a barlangba, és ott találta – nos, te pontosan tudod, hogy mit talált ott. A saját biztonsági szolgálatunk irodáin keresztül sikerült továbbítania a hírt a járőr testületnek, noha a megrázkódtatástól és a hisztériás rohamoktól szinte összefüggéstelenül beszélt. Milyen érzés, főpolgár, hidegvérrel megölni egy embert, aztán otthagyni, hadd találja meg a felesége a mindkettőjük számára boldog emlékekkel átitatott helyen?

Terens lélegzete elakadt. Agyát elborította a düh és a csalódottság vörös köde. Szaggatottan, zihálva beszélt:

– Önök, sarkitok, milliószámra öldösték a florinaiakat. Nőket, gyerekeket. Meggazdagodtak rajtunk. Ez a jacht... – Nem bírta tovább.

– Deamone nem volt felelős mindazért, amibe beleszületett – jegyezte meg Genro.

– Mit tehettél volna te, ha történetesen sarkitnak születsz? Lemondasz a birtokaidról, és beállsz a kyrtföldeken dolgozók közé?

– Lőjön hát! – kiáltotta Terens. – Mire vár még?

– Nem sietős. Rengeteg időm van, hogy végiggondoljam a mesémet. Sem a tetem, sem a gyilkos személyazonosságában nem voltunk biztosak, de jól sejtettük, hogy Deamone az egyik, és te vagy a másik. Abból ítélve, hogy a tetem mellett lévő hamuról bebizonyosodott, hogy egy járőr egyenruha maradványa, számunkra nyilvánvalónak tűnt, hogy sarkitnak álcázod magad. És azt is számításba vettük, hogy el fogsz menni Deamone jachtjához. Ne becsüld túl az ostobaságunkat, főpolgár.

– Még ezzel együtt is elég bonyolult volt a helyzet. Te mindenre elszánt ember vagy, így az még nem volt elég, hogy a nyomodra bukkanunk. Mivel fegyver volt nálad, ha csapdába esel, minden bizonnyal megölöd magad. Nem kívántuk az öngyilkosságodat. Tőlem azt kérték, hogy vigyelek el, méghozzá jó állapotban, a Sarkra. Én ezt az ügyet különlegesen kényesnek tartottam, ezért meg akartam győzni a szolgálatot arról, hogy egyedül is boldogulok veled, vagyis minden felhajtás vagy nehézség nélkül el tudlak vinni a Sarkra. El kell ismerned, épp ezt teszem most.

– Az elején nem voltam biztos abban, tényleg te vagy-e a mi emberünk. A kikötőben szokásos öltözék helyett te a hivatalnokok ruháját viselted, és ez hihetetlenül rossz ízlésre vallott. Úgy gondoltam, nincs a világon olyan ember, aki megfelelő öltözék nélkül adhatná ki magát jachtvezetőnek. Gyanakodtam, hogy talán szántszándékkal küldtek ide csaléteknek, kifejezetten arra utazol, hogy letartóztassanak, miközben az, akit keresünk, egy másik irányban elillan.

– Hogy bizonytalanságomat eloszlassam, minden módon próbára tettelek. A rossz oldalon vacakoltam a hajó kulcsával. Soha még nem terveztek úgy hajót, hogy a légzsiliptől jobbra nyíljon az ajtaja. Mindig a bal oldalon nyílik. A tévedésem láttán semmiféle meglepetést nem mutattál. A világon semmit. Aztán megkérdeztem, megtette-e a Sark-Florina távot a hajód kevesebb mint hat óra alatt. Azt felelted, előfordult már ilyesmi. Ez roppant figyelemre méltó. A táv rekordja ugyanis kilenc óra fölött van.

– Úgy döntöttem, nem lehetsz csalétek. Túlságosan tájékozatlan voltál. A lényedből fakadt a tudatlanságod, s ezért lehettél te a megfelelő ember. Már csak meg kellett várnom, míg elalszol (és az arcodról lerítt az iszonyatos kialvatlanság), hogy lefegyverezhesselek, s egy alkalmas eszközzel sakkban tarthassalak. A sapkádat már inkább csak kíváncsiságból vettem le. Látni akartam, hogy néz ki egy sarkit ruha, ha vörös hajú fej ül rajta.

Terens nem vette le a szemét a korbácsról. Lehet, hogy Genro látta, hogyan ugranak csomóba Terens állizmai. De az is lehet, hogy kitalálta, mire gondol Terens.

– Természetesen nem ölhetlek meg, még akkor sem, ha rám ugrasz – mondta.

– Még önvédelemből sem ölhetlek meg. Ne gondold, hogy ez előny, amit kihasználhatsz. Ha megmozdulsz, kilövöm alólad a lábadat.

Terensben lelohadt a harci kedv. Mozdulatlanul, homlokát kétoldalt a tenyerébe támasztva ült.

– Tudod-e, miért mondtam el mindezt? – kérdezte Genro halkan. Terens nem válaszolt.

– Először is azért – folytatta Genro –, mert élvezem, hogy szenvedni látlak. Nem szeretem a gyilkosokat, és különösen nem szenvedhetem a sarkitokat gyilkoló bennszülötteket. Megparancsolták ugyan, hogy élve vigyelek el, de arról nem szól a parancs, hogy kellemessé is kell tennem számodra az utat. Másodszor: tökéletesen tisztában kell lenned a helyzettel, mert miután leszálltunk a Sarkon, rajtad állnak, mik lesznek a következő lépéseink.

– Hogyhogy? – nézett föl Terens.

– A szolgálat tud a jöveteledről. Mihelyt a hajónk elhagyta a Florina légkörét, az ottani körzeti iroda elküldte az üzenetet. Ebben biztos lehetsz. De, mint már említettem, én mindenáron meg akartam győzni a szolgálatot arról, hogy ezzel az üggyel magam is elboldogulok, és számomra épp itt van a dolog lényege.

– Nem értem önt – mondta kétségbeesetten Terens.

– Azt mondtam, megparancsolták, hogy vigyelek a Sarkra, méghozzá jó állapotban – felelte hidegvérrel Genro. – Amikor "róluk" beszéltem, nem a szolgálatra gondoltam, hanem a Trantorra!

14 - A hitehagyott

Selim Junzra igazán nem lehetett ráfogni, hogy flegma alak volna. A dühös csalódottságban eltelt esztendő nem sokat javított ezen. Ő nem tudott békésen borozgatni, ha eszmevilágának alapjai váratlanul inogni kezdtek. Egy szó mint száz, ő nem volt Ludigan Abel.

És amikor Junz befejezte dühödt ordítozását, miszerint, hogy jön a Sark ahhoz, hogy elrabolja és börtönbe zárja a B. T. H. alkalmazottját, akármilyen állapotban van is a trantori kémhálózat, Abel csak annyit mondott:

– Szerintem jobb, ha az éjszakát itt tölti, doktor.

– Van jobb dolgom is – felelte Junz fagyosan.

– Nem kétséges, barátom, nem kétséges. Csakhogy ha az embereimet lelődözik, akkor a Sark valóban vakmerővé válhatott. Nagy a valószínűsége, hogy valami baleset érheti az éjszaka. Várjuk meg a reggelt, és meglátjuk, mit hoz az új nap.

Junz tiltakozása nem vezetett semmire. Abel, noha nem hagyta el hűvös, szinte nemtörődöm közönye, hirtelen mintha megsüketült volna. Junzot ellentmondást nem tűrő udvariassággal átvezették egy másik helyiségbe.

Az ágyban fekve csak bámulta a halványan fénylő, festett mennyezetet (amelyen Lenhaden Az arcturusi holdak harca című freskójának egy elég ügyes másolata pompázott), és tudta, hogy nem fog elaludni. Azután elérte az altatógáz enyhe fuvallata, és mielőtt még egyet is szippanthatott volna belőle, elaludt. Öt perccel később, amikor egy erőteljes légáramlat tisztára söpörte a szobát, már csak annyit kapott a szerből, amennyi nyolcórányi egészséges alváshoz kellett.

Hideg hajnali szürkületre ébredt. Felpislantott Abelre.

– Mennyi az idő?

– Hat.

– Nagy űr! – Körülnézett, és kidugta csontos lábát a takaró alól. – Maga aztán korán kelő.

– Nem aludtam.

– Micsoda?

– Érzem is a hiányát, elhiheti. Már nem reagálok úgy az ellenaltatógázra, mint fiatalabb koromban.

– Ha megengedi egy pillanatra – motyogta Junz.

Ezúttal valóban alig vett több időt igénybe a reggeli készülődés. Amikor újra belépett a szobába, csak akkor kapcsolta be a mágneses csatot a teste köré csavart tunika övén.

– Nos? – kérdezte. – Nyilván nem virrasztja át az éjszakát s kelt fel engem hatkor, ha nincs valami mondanivalója a számomra.

– Igaza van. Igaza van. – Abel leült Junz elhagyott, üres ágyára, s a fejét hátravetve nevetett. Fojtott, magas hangon nevetett. Erős, halványsárga műanyag fogsora nem illett fonnyadt ínyéhez.

– Bocsásson meg, Junz – mondta. – Nem vagyok teljesen magamnál. Kissé szédülök ettől a kábítószeres virrasztástól. Néha már arra gondolok, szólnom kellene, hogy küldjenek a Trantorról egy fiatalabb embert a helyemre.

Junz enyhe gúnnyal s némi reménykedéssel kérdezte:

– Megtudta, hogy végül mégsem kapták el a térelemzőt?

– Nem, elkapták. Sajnos, elkapták. Attól tartok, csak azért mulatok ilyen jól, mert a hálóink érintetlenek.

Junz szerette volna odakiáltani, hogy "fenébe a hálóikkal", de fékezte magát.

– Nem kétséges – folytatta Abel –, hogy tudták, Khorov a mi ügynökünk volt. Másokról is tudhatnak a Florinán. De mind jelentéktelen figura. Csakhogy a sarkitoknak eddig eszükbe sem jutott, hogy mást is tehetnének, mint hogy szemmel tartják őket.

– Most megöltek egyet – mutatott rá Junz.

– Nem – tiltakozott Abel. – A térelemző egyik társa tette, aki járőrnek öltözve használta a lángszórót.

– Nem értem – bámult rá Junz.

– Meglehetősen bonyolult történet. Nem reggelizne velem? Rettenetesen éhes vagyok.

Kávézás közben Abel elmesélte az utolsó harminchat óra történetét. Junz hüledezett. Letette félig tele kávéscsészéjét, és föl se vette többé.

– Azt még el tudom képzelni, hogy az összes hajó közül épp azon az egyen bújtak el, de akkor is tény marad, hogy nem vették észre őket. Ha küldenének embereket a hajóhoz, amikor az földet ér...

– Ugyan! Maga jobban tudja, mint én. A mai modern hajóknál észre lehet venni a fölös testhő jelenlétét.

– Azt is elintézhetik. A műszerek lehetnek tévedhetetlenek, de az emberek nem.

– Vágyálom. Ide figyeljen. Éppen abban az időben, amikor a hajó, fedélzetén a térelemzővel, közeledik a Sarkhoz, a legteljesebb mértékben szavahihető források jelentik, hogy Fife lovagja tanácskozást tart a többi Nagy Lovaggal. Az ilyen interkontinentális tanácskozások ritkábban fordulnak elő, mint a csillagok a Tejúton. Véletlen volna?

– Interkontinentális tanácskozás egy térelemzőről?

– Igen, önmagában véve jelentéktelen tárgy. De mi fontossá tettük. A B. T. H. majdnem egy éve keresi őt, méghozzá figyelemreméltó állhatatossággal.

– Nem a B. T. H. – szögezte le Junz. – Én. Voltaképpen nem hivatalos módon.

– A lovagok ezt nem tudják, és ha mondaná, akkor sem hinnék el. Aztán még a Trantor is érdeklődik.

– Kérésemre.

– Erről sem tudnak, és ezt sem hinnék el.

Junz fölállt, mire a széke automatikusan eltávolodott az asztaltól. A kezét határozott mozdulattal összekulcsolta a háta mögött, és nagy léptekkel járkálni kezdett. Föl és alá. Föl és alá. Időnként szigorú pillantást vetett Abelre.

Abel faarccal nekilátott a második csésze kávénak.

– Honnan tudja mindezt? – kérdezte Junz.

– Micsodát?

– Mindent. Hogy a térelemző miképpen lett potyautas. Hogy a főpolgár mi módon úszta meg, hogy elfogják. Be akar csapni engem?

– Kedves Junz doktorom!

– Beismerte, hogy megvannak az emberei, akik tőlem függetlenül szemmel tartják a térelemzőt. Gondoskodott arról, hogy a múlt éjjel távol legyek, vagyis semmit sem bízott a véletlenre. – Junz hirtelen visszaemlékezett az altató fuvallatra.

Átbeszélgettem az éjszakát az ügynökeimmel, doktor. Mindaz, amit tettem és megtudtam, hogy úgy mondjam, csak a titkos anyag címszó alatt jöhet szóba. Ön nem lehetett útban, de a biztonságát szavatolnom kellett. Amit az imént elmeséltem, azt ma éjjel tudtam meg az ügynökeimtől.

– Hogy ilyen értesülésekhez jusson, ahhoz legkevesebb a sarkit kormányban kell ügynökeinek lennie.

– Nos, természetesen.

– Na ne! – fordult hirtelen szembe a követtel Junz.

– Meglepőnek találja? Bizony, a Sark kormányának stabilitása és népének lojalitása közmondásos. Ennek elég egyszerű oka van, mivel a florinaiakhoz képest még a legszegényebb sarkit is arisztokrata, és ha tévesen is, de valamifajta uralkodó osztály tagjának számíthatja magát.

– De gondolja csak meg: a Sark nem az a dúsgazdag világ, amelynek a galaxis nagy része hiszi. Egyévi itt-tartózkodás meggyőzhette önt erről. A népesség nyolcvan százalékának életszínvonala megfelel a más világokon megszokottnak, és nem sokkal magasabb, mint magán a Florinán. Mindig lesznek sarkitok elegen, akik éhségükben kellőképpen feldühödnek ama néptömegek láttán, amely lubickol a fényűzésben, s ők hajlandók az én szolgálatomba állni. A sarkit kormánynak az a nagy gyengesége, hogy a lázadás fogalmát évszázadokon keresztül a Florinával kapcsolta össze. A Sarkon elfelejtettek odafigyelni önmagukra.

– Az efféle jelentéktelen kis alakoknak, ha ugyan vannak, nem sok hasznát veheti – jegyezte meg Junz.

– Külön-külön nem. Együtt viszont már hasznos eszközeivé válhatnak a fontosabb posztokon lévő embereinknek. Még az igazi uralkodó osztályban is akadnak olyanok, akik megszívlelték az elmúlt két évszázad tanulságait. Ők meg vannak győződve arról, hogy idővel a Trantor kiépíti uralmát az egész galaxisban, és szerintem ezt jól gondolják. Sőt azt is el tudják képzelni, hogy ez az uralom még az ő életükben megszilárdulhat, és szívesen állnak oda jó előre a győztes oldalára.

– Úgy festi le a csillagközi politikát, mint valami piszkos játszmát – fintorodott el Junz.

– Az is, de attól, hogy a piszkot elítéljük, még nem távolítottuk el. És nemcsak szennyből áll: vannak például idealisták is. Vannak a Sark kormányában olyanok is, akik nem pénzért és nem is a hatalom várományosaként szolgálják a Trantort, hanem mert őszintén hiszik, hogy az emberiség számára egy egyesült galaktikus kormány a legjobb, és hogy egy ilyen kormányt csak a Trantor tud kialakítani. Nekem egy ilyen emberem van – mellesleg a legjobb emberem – a Sark biztonsági szolgálatánál, aki e pillanatban úton van ide a főpolgárral együtt.

– Azt mondta, elkapták – szólt közbe Junz.

– Igen, a szolgálat elkapta. Csakhogy a szolgálat egyszersmind az én emberem. – Abel egy pillanatra összehúzta a szemöldökét, és elkedvetlenedett. – Ezután persze már nem sok hasznát fogom venni. Ha engedi, hogy a főpolgár elszökjön, az a legjobb esetben a lefokozást, a legrosszabb esetben pedig a börtönt jelenti számára. Na de ebből elég!

– Most mi a terve?

– Voltaképpen magam sem tudom. Először is meg kell kapnunk a főpolgárt. Csak addig a pillanatig látok tisztán, amíg megérkezik az űrállomásra. Hogy utána mi lesz... – Abel vállat vont; pofacsontján megfeszült öreg, pergamenszerű, sárga bőre.

Azután hozzátette:

– A lovagok is várni fogják a főpolgárt. Azt hiszik, az övék, és amíg egyikünk vagy másikunk erősen a markában tartja, semmi több nem történhet.

Ez a megállapítása azonban téves volt.

Igazság szerint galaxisszerte valamennyi nagykövetség területen kívüli jogokat élvezett a maga közvetlen környezetében. Ez általában nem volt több, mint jámbor óhaj, kivéve ott, ahol a külső bolygó ereje tiszteletet parancsoló volt. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy egyedül a Trantor tudta igazából biztosítani követei függetlenségét.

A trantori nagykövetség területe majdnem egy négyzetmérföldre terjedt, ahol trantori egyenruhás és jelvényes fegyveresek tartottak járőrszolgálatot. Sarkit ide csak meghívással léphetett be, sarkit fegyveres meg még úgy sem. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a trantori emberek és fegyverek összessége legfeljebb két vagy három órára tartóztathatta volna fel egyetlen sarkit páncélosezred céltudatos támadását – a kis csapat mögött azonban milliónyi világ szervezett haderejének megtorló hatalma állt.

Sérthetetlen terület volt hát.

Még a közvetlen anyagi összeköttetést is fenn tudta tartani a Trantorral sarkit kikötők érintése vagy leszállás nélkül. Egy trantori anyahajó rakodóteréből – amely épp a "planetáris űr" és a "szabad űr" közötti százmérföldes határon túl lebegett – kicsiny, légcsavarszárnyakkal felszerelt, minimális üzemanyag-ráfordítással légköri utazásra alkalmas helikopterek bukkanhattak elő, s ereszkedhettek le (félig lesiklással, félig irányítottan) a nagykövetség területén fenntartott kis kikötőbe.

Az a helikopter azonban, amelyik most jelent meg a nagykövetség légikikötője fölött, sem menetrend szerinti, sem pedig trantori illetőségű nem volt. Az apró "moszkitók" idegesen lódultak fel a levegőbe, a tűágyú pedig az égre emelte a csövét. Nem késlekedtek a felszállással a katonai vadászgépek sem.

Rádióüzenetek röpködtek ide-oda; rideg parancsok tartották féken az indulatokat fölfelé, s izgatott kiáltások jöttek lefelé.

– Nem tudom – mondta Camrum hadnagy, és elfordult a műszerfaltól. – Azt mondja, ha nem engedjük le két percen belül, le fogják lőni. Azt mondja, menedéket kér.

Ekkor lépett be Elyut kapitány.

– Persze – mondta. – A Sark meg majd azt mondja, beavatkozunk a belügyeibe. Ha pedig a Trantor úgy dönt, hadd menjenek a dolgok a maguk útján, magának és nekem egy másodperc alatt végünk van. Ki ez az ember?

– Fogalmam sincs – felelte a hadnagy a végsőkig elkeseredve. – Azt mondja, a követtel kell beszélnie. Mégiscsak meg kellene mondania, mit tegyek, kapitány.

Zaj hallatszott a rövidhullámú vevőben, majd egy hisztérikusan izgatott hang azt kérdezte:

– Van ott egyáltalán valaki? Indulok lefelé. Komolyan! Egy percet sem várhatok tovább, azt megmondhatom. – Egy kattanással csend lett.

– A nagy űrre, ismerem ezt a hangot! – mondta a kapitány. – Engedjék le! Az én felelősségemre!

A parancs elment. A helikopter függőlegesen ereszkedett alá, gyorsabban, mint kellett volna; látszott, hogy egy tapasztalatlan egyszersmind pánikba esett ember tevékenykedik a műszerek körül. A tűágyú tartotta az irányt.

A kapitány közvetlen vonalat tartott fenn Ábellel, és a követség teljes készültségi állapotba helyezkedett. A sarkit flotta, amely ott lebegett a levegőben, szűk tíz perccel azután, hogy a jármű leszállt, tüntetően készenléti alakzatot vett fel, majd két óra múlva elment.

Az ebédnél ültek, Abel, Junz és a jövevény. A körülményekhez képest Abel csodálatraméltó hidegvérrel játszotta a közönyös házigazdát. Órák óta megállta, s nem kérdezte meg, miért kér egy Nagy Lovag menedéket.

Junz már sokkal kevésbé bírta türelemmel.

– Az űrre – sziszegte Ábelnek. – Mit fog csinálni vele?

– Semmit – mosolygott vissza Abel. – Legalábbis addig amíg ki nem derítem, megvan-e a főpolgárom, vagy sem. Mielőtt kockáztatok, szeretem tudni, ki keveri a kártyát. És mivel ő jött hozzám, a várakozás őt jobban megviseli, mint minket.

Igaza volt. A lovag kétszer kezdett bele egy gyors monológba, és Abel kétszer mondta:

– Kedves lovagom! Üres gyomorral nem jó komoly beszélgetésbe fogni! – Kedvesen mosolygott, és vacsorát rendelt.

A bornál a lovag újra próbálkozott:

– Nyilván kíváncsi rá, miért hagytam ott a Steen kontinenst.

– El nem tudom képzelni, mi lehet az oka – ismerte be Abel –, hogy Steen lovagja megfutamodik a sarkit hajóktól.

Steen töprengő arccal nézett rájuk. Vékony termete és sovány, sápadt arca csupa ideges feszültség volt. Hosszú haját apró csatokkal összefogott tincsekbe rendezte, melyek minden egyes fejmozdulatára zizegve ütköztek egymáshoz, mintha arra akarnák felhívni a figyelmet, hogy Steen semmibe veszi a jelenlegi, rövidre nyírt hajdivatot. Ruhájából és bőréből enyhe parfümillat áradt.

Abel, akinek a figyelmét nem kerülte el, hogy Junz ajka keményen összezáródik, s hogy egy gyors mozdulattal megtapogatja rövidre nyírt, gyapjas haját, arra gondolt, milyen mulatságos volna Junz reagálását látni, ha Steen, a nála megszokott módon, kipirosított arccal és rézvörös körmökkel jelent volna meg.

– Ma volt egy interkontinentális tanácskozás – mondta Steen.

– Igazán? – kérdezte Abel.

Arcizma sem rándult, úgy hallgatta végig a beszámolót a tanácskozásról.

– Huszonnégy óránk sincs! – méltatlankodott Steen. – Mostantól tizenhat óra! Komolyan!

– És ön, X.! – kiáltotta Junz, aki a mese alatt egyre nyugtalanabb lett. – Ön, X.! Azért jött ide, mert a nyomában vannak. Hát ez szép! Abel, íme a bizonyítékunk a térelemző személyazonosságát illetően. Ő lesz az eszköz, mellyel kikényszerítjük az emberünk kiadatását.

Steen teljes erejéből kieresztette sipító hangját, hogy túlkiabálja Junz tömör baritonját.

– Na de kérem! De komolyan! Maga megőrült. Hallgasson! Engedjen már szóhoz jutni... Kérem excellenciádat, nem emlékszem ennek az embernek a nevére.

– Dr. Selim Junz, lovag.

– Nos hát, dr. Selim Junz, életemben nem láttam még ezt a félkegyelműt vagy térelemzőt... vagy mi a csodát. Komolyan! Soha nem is hallottam még ekkora képtelenségről. Az biztos, hogy nem én vagyok X. Igazán megköszönném, ha nem venné a szájára ezt a hülye betűt. Így elhinni Fife nevetséges fantazmagóriáját! Komolyan!

– Akkor miért jött ide lóhalálában? – ragaszkodott Junz az elképzeléséhez.

– Jóságos Sark, hát nem világos? Jaj, mindjárt megfulladok! Komolyan! Ide figyeljen, hát nem érti, mit művel Fife?

Abel nagy nyugalommal szakította félbe:

– Ha elmagyarázza, lovag, nem fogjuk félbeszakítani.

– Nos, önnek legalább köszönöm. – Arcán a sértett méltóság kifejezésével folytatta: – A többiek nem sokra tartanak engem, mert nem vagyok hajlandó mindenféle papírokkal, statisztikákkal meg efféle unalmas dolgokkal foglalkozni. De, komolyan, hát mire való a hivatal, kérdezem én, ha egy Nagy Lovag igazából nem lehet Nagy Lovag?

– De persze, csak mert szeretem a kényelmet, ez még nem jelenti azt, hogy én valami tökfej volnék. Komolyan! Lehet, hogy a többiek vakok, de én látom, hogy Fife fütyül arra a térelemzőre. Még azt sem hiszem el, hogy létezik egyáltalán. Fife-nak egy éve támadt ez az ötlete, és azóta mesterkedik vele.

– Bolondoknak, idiótáknak tekint bennünket. Komolyan! Ilyenek ám a többiek is. Undorító alakok. Ezt az egész rémítő esztelenséget előre kitervelte. Nem lepne meg, ha az a bennszülött, aki állítólag tucatszám gyilkolja a járőröket, Fife egyik ügynöke volna vörös parókában. Vagy ha valóban bennszülött, akkor feltehetőleg Fife bérelte föl.

– Kitelik tőle. Komolyan! Képes rá, hogy bennszülötteket használjon fel a saját fajtája ellen. Ennyire aljas.

– Az mindenképpen nyilvánvaló, hogy csak ürügyként használja, hogy minket, többieket tönkretegyen, s magát a Sark diktátorává kiáltsa ki. Ezt maguk nem látják?

– Nincs itt semmiféle X., de ha nem állítják meg, holnap tele fogja kürtölni a szubéterit összeesküvésekkel meg vészhelyzetekkel, és ki fogja kiáltani önmagát vezérnek. Ötszáz éve nincs vezérünk a Sarkon, de ez nem fogja Fife-ot megállítani. Legföljebb felfüggesztik az alkotmányt. Komolyan!

– Csak én akarom őt megállítani. Ezért kellett elmenekülnöm. Ha még most is Steenen lennék, azóta házi őrizetbe vettek volna.

– Mihelyt vége lett a tanácskozásnak, ellenőrzés alá vették a személyi kikötőmet: megszállták az emberei. A kontinentális autonómia teljes semmibevétele! Ilyet csak egy pimasz fráter csinálhat! Komolyan! De hiába olyan nagy gazember, mégsem volt elég okos! Azt gondolta, valamelyikünk esetleg megpróbálja elhagyni a bolygót, ezért figyeltette az űrkikötőket. De – itt rókamosollyal halk kuncogást hallatott – az nem jutott eszébe, hogy a helikopter-kikötőket is figyeltesse! Talán azt hitte, nincs a bolygón biztonságos hely a számunkra. Nekem azonban eszembe jutott a trantori nagykövetség. Erre persze a többiek nem gondoltak. Úgy fárasztanak. Különösen Bort. Ismeritek Bortot? Rettenetesen faragatlan. Ráadásul mocskos. Úgy beszél rólam, mintha valami rossz lenne abban, hogy valaki tiszta, és jó szagot áraszt.

Ujjhegyeit az orrához emelte, és finoman beszívta a levegőt. Abel könnyedén Junz csuklójára tette a kezét, mert ez utóbbi nyugtalanul mocorogni kezdett a székében.

– Ön egy családot hagyott hátra – mondta Abel. – Gondolt-e arra, hogy őket Fife továbbra is sakkban tarthatja?

– Nem zsúfolhattam be minden szerettemet a helikopterbe. – Steen arcát pír futotta el. – Fife nem mer hozzájuk nyúlni. Holnap különben is visszamegyek.

– Hogyan? – érdeklődött Abel.

Steen meglepetten nézett rá. Keskeny ajkai szétváltak.

– Szövetséget ajánlok excellenciádnak. Nem tehet úgy, mintha a Trantort nem érdekelné a Sark. Nyilván meg fogja mondani Fife-nak, hogy bármiféle kísérlet a Sark alkotmányának megváltoztatására elkerülhetetlenné tenné a Trantor fegyveres beavatkozását.

– Nemigen látom, hogyan volna ez lehetséges, még ha úgy érzem is, hogy a kormányom támogatna – mondta óvatosan Abel.

– Hogyan volna nem lehetséges? – méltatlankodott Steen. – Ha majd ő irányítja az egész kyrtkereskedelmet, fel fogja emelni az árat, koncessziót kér a gyors szállításra és minden egyébre.

– Nem önök ellenőrzik a jelenlegi árat?

Steen hátravetette magát ültében.

– Hát, komolyan! Nem ismerek minden részletet! Legközelebb számokat fog kérni tőlem. Jóságos ég, maga éppolyan kellemetlen, mint Bort! – Aztán észbe kapott, és halkan felnevetett. – Csak csúfolódom, természetesen. A Trantor köthet megállapodást velünk, többiekkel. Cserében a segítségükért teljesen jogos volna, hogy a Trantor kedvezményes feltételeket vagy akár egy kisebb érdekeltséget kaphasson a kereskedelemben.

– És miként vegyük elejét annak, hogy a fegyveres beavatkozás galaxisméretű háborúvá szélesedjen?

– Ó, hát tényleg nem érti? Pedig világos, mint a nap. Önök nem agresszorok lesznek. Csak megelőzik a polgárháborút, ami tönkretenné a kyrtkereskedelmet. Én bejelenteném, hogy segítséget kértem önöktől. Világok választanák el a helyzetet az agressziótól. Az egész galaxis az önök oldalán állna. Na persze ha a Trantor nyertesként kerül ki az ügyből, hát ehhez senkinek semmi köze. Komolyan!

Abel összekulcsolta göcsörtös ujjait, és figyelmesen tekintett le rájuk.

– Nem hiszem, hogy komolyan gondolja az erőik egyesítését a Trantorral.

Steen bágyadtan mosolygó arcán egy pillanatra gyűlölködő kifejezés jelent meg.

– Inkább a Trantor, mint Fife!

– Nem szeretem a fenyegető haderőt – mondta Abel. – Nem várhatunk, amíg az ügyek egy kicsit...?

– Nem, nem! – tiltakozott Steen. – Egy napot se! Komolyan! Ha nem határozza el magát most rögtön, utána már késő lesz. Ha egyszer átlépte a határt, onnan már megszégyenülés nélkül nem vonulhat vissza. Ha most segít nekem, Steen népe felsorakozik mögém, s a többi Nagy Lovag csatlakozik hozzám. Ha akár csak egy napot is vár, beindul Fife propagandagépezete. Kikiált hitehagyottnak. Komolyan! Én hitehagyott! Ki fogja használni a Trantor iránti összes előítéletet, amit csak fel tud szítani, és tudja, ne sértődjön meg, de az azért nem kevés.

– És ha megkérjük, engedje meg, hogy beszéljünk a térelemzővel?

– Mi jó származna abból? Kettős játékot fog űzni. Nekünk azt fogja mondani, hogy a florinai idióta térelemző, önöknek viszont azt, hogy a térelemző egy florinai idióta. Maguk nem ismerik őt. Szörnyű ember!

Abel ezen elgondolkodott. Magában dünnyögött, mutatóujja szelíden vert valamiféle ritmust. Aztán megkérdezte:

– Ugye tudja, hogy a főpolgár a kezünkben van?

– Miféle főpolgár?

– Az, aki megölte a járőröket és a sarkitot.

– Ó! Nahát, komolyan! Gondolja, hogy Fife törődni fog ezzel, ha az egész Sark megszerzéséről van szó?

– Azt hiszem. Tudja, nem arról van szó, hogy a főpolgár a miénk. Az elfogása körülményeiről van szó. Azt hiszem, lovag, Fife meg fog hallgatni engem, méghozzá nagyon is alázatosan.

Ismeretségük alatt Junz most első ízben érezte az öreg Abel hangjában a hidegség némi enyhülését. Nála ez a megelégedettség, már-már a diadal jele volt.

15 - A fogoly

Lady Samia Fife számára szokatlan érzés volt a dühödt csalódottság; példa nélkül álló, sőt elképzelhetetlen volt, hogy immár órák óta reményeiben megcsalatva érezte magát.

Az űrkikötő parancsnoka pontosan úgy viselkedett, mint korábban Racety kapitány. Udvarias volt, talán túlzottan alázatos is; egész boldogtalanak tűnt, egyre-másra sajnálkozott, tagadta, hogy a legcsekélyebb mértékben is ellenkezni akarna vele – de makacsul ellenszegült az ő világosan kinyilvánított akaratának.

A lány végül kénytelen volt – mintha bizony közönséges sarkit volna – az óhaja kifejezésétől elállva a jogait követelni.

– Gondolom, mint polgárnak, jogom van bármelyik érkező hajóhoz kimenni, ha úgy akarom! – mondta.

Magánkívül volt a dühtől.

A parancsnok megköszörülte a torkát, s ráncoktól barázdált arcán a fájdalmas kifejezés, ha lehet, még jobban elmélyült.

– Ami azt illeti, Lady, mi egyáltalán nem óhajtjuk korlátozni önt. Mindössze arról van szó, hogy különleges parancsot kaptunk az ön édesapjától: azt, hogy tiltsuk meg önnek a hajóval való találkozást.

– Tehát el kell hagynom a kikötőt? – kérdezte fagyosan Samia.

– Nem, Lady. – A parancsnok boldog volt, hogy egyezkedhet. – Arra nem kaptunk utasítást, hogy önt kizárjuk a kikötő területéről. Ha itt óhajt maradni, megteheti. De minden tiszteletünk ellenére meg kell akadályoznunk, hogy közelebb menjen a kilövőállásokhoz.

Azzal elment, Samia pedig továbbra is ott ülhetett magánautója haszontalan fényűzésétől körülvéve, mintegy száz méterrel beljebb a kikötő legkülső bejáratától. Ott már várták, és szemmel tartották. Minden bizonnyal továbbra is szemmel fogják tartani. Ha csak egy keréknyomnyit is előbbre gurulna, gondolta magában méltatlankodva, talán tönkre is tennék az autóját.

Összeszorította a fogát. Nem volt rendes dolog az apjától, hogy ezt tette vele. Mindig ilyen volt. Őt mindig mindenki úgy kezelte, mintha a világon semmit sem értene. Holott úgy gondolta, hogy mindent ért.

Fölállt a székéből, és elébe ment. Amióta anya meghalt, ilyesmit nem tett meg senki másnak. Átölelte, szorosan magához vonta, minden munkáját félretette a kedvéért. Még a titkárát is kiküldte a szobából, mert tudta, hogy a lányt taszítja a bennszülött mozdulatlan, fehér lárvaarcának látványa.

Majdnem olyan volt, mint a régi szép időkben, amikor még élt a nagypapa, s apja nem volt Nagy Lovag.

– Mia, gyermekem, már számoltam az órákat. Nem is tudtam, hogy a Florina ilyen messze van. Amikor meghallottam, hogy azok a bennszülöttek a te hajódon bújtak el, épp azon, amit azért küldtem, hogy gondoskodjam a biztonságodról, majd eszemet vesztettem!

– Papa! Semmi okod nem volt az aggodalomra.

– Nem? Már azon voltam, hogy kiküldöm a flottát, és katonai kísérettel hozatlak haza.

A gondolatra mindketten elnevették magukat. Percek teltek el, mire Samia vissza tudta fordítani a beszélgetést arra a témára, amely mindenekfelett foglalkoztatta. Mintegy mellékesen megkérdezte:

– Mit fogsz csinálni a potyautasokkal, papa?

– Miért érdekel, Mia?

– Ugye nem gondolod, hogy meg akartak ölni téged, vagy ilyesmi?

– Ne foglalkozz ilyen rémítő gondolatokkal – mosolyodott el Fife.

– Ugye nem gondolsz ilyesmire? – makacskodott a lány.

– Persze hogy nem.

– Helyes! Mert én beszéltem velük, papa, és nem hiszem, hogy mások lennének, mint nyomorult, ártatlan emberek. Nem érdekel, mit mond Racety kapitány.

– Ahhoz képest, hogy csupán "nyomorult, ártatlan emberek", elég sok törvényt áthágtak, Mia.

– Nem bánhatsz velük úgy, mint közönséges bűnözőkkel, papa. – A lány hangja ijedten csapott a magasba.

– Hogyan másképp?

– A férfi nem is bennszülött. Ő egy Föld nevű bolygóról jött, elmeszondázásnak vetették alá, így nem felelhet a tetteiért.

– Nos, az ilyesmit a biztonsági szolgálat felismeri, drágám. Nyugodtan rájuk bízhatod a dolgot.

– Nem, ez az ügy nagyon fontos, nem hagyhatjuk csak rájuk. Nem fogják érteni. Senki sem érti. Csak én!

– Az egész világon csak te, Mia? – kérdezte az apja elnézően, és egyik ujjával megcirógatta a lány homlokába hulló egyik hajfürtjét.

– Csak én! Csak én! – kiáltotta hevesen Samia. – Mindenki más azt fogja gondolni, hogy a férfi bolond, de én biztos vagyok abban, hogy nem az. Azt mondja, hogy valamilyen nagy veszedelem fenyegeti a Florinát és az egész galaxist. Ő térelemző, és te is tudod, hogy az ilyenek jártasak a kozmogóniában. Ő csak tudja!

– Honnan tudod, Mia, hogy térelemző?

– Ő állítja magáról.

– És milyen részleteket adott elő arról a veszedelemről?

– Nem tudja a részleteket. Elmeszondázták. Hát nem érted, hogy épp ez a döntő bizonyíték? Túl sokat tud. Valakinek az volt az érdeke, hogy eltitkolja a dolgot. – A lány hangja ösztönösen elhalkult, és fátyolosan bizalmassá vált. Legyőzte a vágyat, hogy hátrapillantson. – Hát nem érted? Ha hamis az elmélete, akkor semmi szükség nem lett volna rá, hogy megszondázzák!

– Ha így áll a dolog, miért nem ölték meg? – kérdezte Fife, de már meg is bánta a kérdést. Semmi értelme, hogy kínozza a lányt.

Samia ezen elgondolkodott, de hiába.

– Ha utasítod a szolgálatot, hogy engedjenek engem beszélni vele, majd kiderítem – mondta. – Bennem megbízik. Tudom. Én többet ki tudok szedni belőle, mint a szolgálat. Kérlek, szólj nekik, hogy engedjenek hozzá, papa. Nagyon fontos.

Fife szelíden megszorította a lány ökölbe zárt kezét, és rámosolygott.

– Még ne, Mia. Még ne. Néhány órán belül a harmadik személy is a kezünkben lesz. Azután, talán.

– A harmadik személy? A bennszülött, aki az összes gyilkosságot elkövette?

– Pontosan. A hajó, amelyik hozza, körülbelül egy óra múlva száll le.

– És addig semmit sem csinálsz a bennszülött lánnyal és a térelemzővel?

– Semmit a világon.

– Jó! Ott leszek a hajónál. – A lány fölállt.

– Hová mész, Mia?

– A kikötőbe, apa. Sok kérdésem van ehhez a másik bennszülötthöz. – Nevetett. – Majd megmutatom neked, hogy a lányod kész detektív!

De Fife nem viszonozta a nevetését.

– Jobban szeretném, ha nem tennéd – mondta.

– Miért?

– Nagyon fontos, hogy ennek az embernek az érkezésekor semmi szokatlan ne történjék. A te jelenléted a kikötőben túlságosan gyanús volna.

– Mi következnék belőle?

– Nem magyarázhatok el neked diplomáciai fortélyokat, kislányom.

– Ugyan már, diplomáciai fortélyok! – A lány odahajolt hozzá, gyors csókot nyomott a homloka közepére, és kiment.

Most pedig tehetetlenül itt ült a kocsiban, miközben a feje fölött a magasban nőni kezdett egy pontocska, kis sötét folt a késő délutáni ragyogásban.

Megnyomta a kesztyűtartó gombját, és kivette a pólószemüvegét. Rendszerint arra használta, hogy követni tudja a sztratoszferikus pólójáték egyszemélyes kilométerfalóinak forgó-keringő ugrándozását a magasban. De komolyabb dolgokra is lehetett használni. Föltette a szemére, és a pontocska nyomban apró hajóvá változott, még a hátsó meghajtás vöröses derengését is tisztán ki lehetett venni.

Legalább látni fogja azt az embert, amikor elvonulnak, s majd azután valahogy szerét ejti, hogy beszélgessen vele.

A Sark betöltötte a képernyőt. Egy teljes szárazföld meg egy fél óceán, amelynek egy részét elhomályosította az alant elterülő felhők fakó pamutfehérsége.

Amikor Genro megszólalt, csupán egyéneden beszédritmusa jelezte, hogy az esze kénytelen-kelletlen az előtte lévő műszerekkel van elfoglalva.

– Az űrkikötőt nem fogják nagy erőkkel őrizni. Ezt is én javasoltam így. Azt mondtam, hogy az érkező hajónak a megszokottól eltérő fogadása figyelmeztetheti a Trantort, hogy itt valami készül. Azt mondtam, a siker azon múlik, hogy a Trantor addig ne tudja, valójában hogy állnak az ügyek, amíg már túl késő nem lesz. De hát ez mind nem érdekes.

– Mi a különbség? – rántotta meg Terens mogorván a vállát.

– Teljes mértékben rajtad múlik. A keleti kapuhoz legközelebb eső leszállóaknát fogom választani. Te a hátsó biztonsági kijáraton szállsz majd ki, mihelyt földet érünk. Lépj ki, de ne menj túl gyorsan a kapu felé. Vannak papírjaim, amelyekkel, ha igaz, baj nélkül átjuthatsz. Baj esetén rád bízom, tégy, amit szükségesnek gondolsz. A múltban történtek alapján, úgy vélem, ennyire megbízhatom benned. A kapun túl várni fog egy kocsi, az majd elvisz a követségre. Ennyi az egész.

– És magával mi lesz?

A Sark hatalmas, tagolatlan, vakító barnákkal, zöldekkel, kékekkel és felhőfehérekkel tarkított gömbje lassan megelevenedett, felszínét folyók szabdalták és hegyek gyűrték ráncossá.

Genro hűvösen és rosszkedvűen mosolygott.

– Neked csak magadért fájjon a fejed! Ha rájönnek, hogy elmentél, lehet, hogy engem mint árulót lelőnek. Ha úgy látják, képtelen voltam rá, hogy megállítsalak, lehet, hogy csak lefokoznak. Az utóbbi a kívánatosabb, megkérlek hát, hogy mielőtt elmész, használj ellenem idegkorbácsot.

– Tudja, milyen az idegkorbács? – kérdezte a főpolgár.

– Eléggé. – A férfi homlokán apró izzadságcseppek ütköztek ki.

– Honnan tudja, hogy nem ölöm meg utána? Hiszen én lovaggyilkos vagyok.

– Tudom. De azzal nem segítesz magadon, ha engem megölsz. Csak az idődet vesztegetnéd. Én vállalom a nagyobb kockázatot.

A Sark látképe betöltötte az ernyőt, a peremvidékek sebesen száguldottak kifelé a látómező szélein, a kép közepe megnagyobbodott, és újabb peremvidékek tűntek el a széleken. Már egy sarkit város szivárványos képét is ki lehetett venni.

– Remélem – mondta Genro –, nem képzeled, hogy önállósíthatod magad. A Sark erre nem alkalmas hely. Ez itt nem a Trantor, és nem is a lovagok világa. Ne felejtsd el.

Most már határozottan kirajzolódott egy város látképe; mellette megnagyobbodott, majd űrkikötővé vált egy zöldesbarna folt, és lassan emelkedett feléjük.

– Ha a Trantor egy órán belül nem szerez meg téged, még az est beállta előtt a lovagok kezébe kerülsz. Nem állok jót azért, amit esetleg a Trantor fog csinálni veled, de a Sarkról vannak elképzeléseim.

Terens szolgált valaha a közigazgatásban – tudta, mit tenne a Sark egy lovaggyilkossal.

A kikötő képe szilárdan megállt a képernyőn, de Genro már nem nézett rá. Műszereket kapcsolgatott, s lefelé irányította az impulzusvezérlésű sugarat.

Egy mérföld magasságban a hajó lassan megfordult a levegőben, majd farokkal lefelé helyezkedett.

Az akna fölött száz méterrel a gépek feldübörögtek. A hidraulikus rugózáson át Terens érezte a motorok rázkódását. Elszédült ültében.

– Fogd a korbácsot – mondta Genro. – Gyorsan! Minden másodperc számít. A vészkijárat be fog záródni mögötted. Öt percig csak csodálkozni fognak azon, hogy miért nem nyitom ki a főajtót, újabb öt perc lesz, míg behatolnak, és még öt, mire téged megtalálnak. Tizenöt perced van, hogy kijuss a kikötőből, és beszállj a kocsiba.

A rázkódás megszűnt, s Terens a sűrű csendből rájött, hogy leértek a Sarkra. Az elmozduló diamágneses mezők vették át az irányítást. A jacht méltóságteljesen megdőlt, majd lassan az oldalára billent.

– Most! – kiáltotta Genro. Egyenruhájából csavarni lehetett volna az izzadságot. Terens zúgó fejjel, elhomályosuló szemmel felemelte az idegkorbácsot...

Csípős sarkit ősz fogadta. Éveket töltött el a bolygó rideg éghajlatán, míg már csaknem elfelejtette a Florina örök, szelíd júniusi melegét. Most visszatértek a közszolgálatban eltöltött napok emlékei, de úgy, mintha soha el se hagyta volna a lovagok e világát.

Csakhogy most menekült volt, és a legnagyobb bűn, egy lovag meggyilkolásának bélyegét viselte.

A szívverése üteméhez igazította a lépteit. Maga mögött hagyta a hajót és benne Genrót, a korbács okozta kínba dermedve. Az ajtó puhán becsukódott utána, és ő végigment egy széles, kövezett úton. Nyüzsögtek körülötte a munkások és a szerelők. Mindenkit elfoglalt a munkája, a tennivalói, nem álltak le, hogy belebámuljanak egy idegen képébe. Nem volt rá okuk.

Látta-e egyáltalán valaki, hogy kiszállt a hajóból?

Megállapította, hogy senki, különben azóta már hallaná az üldözők lármáját.

Egy futó mozdulattal megtapintotta a sapkáját. Továbbra is takarta a fülét, és rajta volt a tapintásra puha kis medál. Genro azt mondta, ezzel fogják majd azonosítani. A Trantorról jött emberek ezt a napfényben csillogó medált fogják keresni.

Levehetne, dönthetne úgy, hogy elmegy egy másik hajóval – valahogy. Elszökhetne a Sarkról – valahogy. Megszökhetne – valahogy.

Túl sok ennyi "valahogy"! A szíve mélyén tudta, hogy útja végéhez ért, és ahogy Genro mondta, ez lehetett a Trantor is, de a Sark is.

Gyűlölte és rettegte a Trantort, de tudta, hogy a Sarkot nem választhatja, nem szabad választania.

– Maga! Maga ott!

Terens megdermedt. Jeges rémülettel pillantott föl. A kapu harminc méterre volt. Ha futni kezdene... Csakhogy egy szaladó embert nem engednek át. Ilyesmit nem mert megtenni. Nem szabad futnia.

A fiatal nő egy olyan kocsi nyitott ablakából nézett ki, amilyet Terens sohasem, még a Sarkon eltöltött tizenöt év alatt sem látott. Fémesen csillogott, és csak úgy szikráztak rajta az áttetsző drágakövek.

– Jöjjön ide – szólt a nő.

Terenset lassan a kocsihoz vitte a lába. Genro azt mondta, a trantori kocsi a kapun kívül vár rá. Ezt mondta vagy nem? Nőt küldenének egy ilyen megbízással? Helyesebben lányt. Sötét bőrű, gyönyörű arcú lányt.

– Ugye azzal a hajóval érkezett, amely épp most ért földet? – kérdezte a lány. A férfi hallgatott.

A lány elveszítette a türelmét.

– De hiszen láttam, amint kiszállt a hajóból! – Megigazgatta pólószemüvegét. Terens már látott ilyen szemüveget.

– Igen, igen – motyogta Terens.

– Akkor szálljon be.

A lány kinyitotta az ajtót. A kocsi belül még pazarabb volt. A puha ülés vadonatúj, parfümös illatot árasztott, a lány pedig meseszép volt.

– Maga a legénységhez tartozik? – kérdezte. Most vizsgáztatja, gondolta Terens.

– Tudja, hogy ki vagyok – felelte. Futó mozdulattal megérintette a medált.

A motor zaját nem is lehetett hallani, amikor a kocsi hátrált, majd megfordult.

A kapunál Terens szinte belesimult a puha, hűs, kyrttel borított kárpitba, de óvatosságra nem volt szükség. A lány magabiztos szavaira egyszeriben átengedték őket.

– Ez az ember velem van. Samia Fife vagyok.

Másodpercekbe telt, mire az elcsigázott Terens meghallotta és megértette ezt. Amikor merev testtel előrebillent ültében, a kocsi már százzal ment az autópályán.

Az egyik kikötői munkás fölnézett, és belemotyogott valamit a kabátja hajtókájába. Azután bement az épületbe, és folytatta a munkáját. Főnöke összevont szemöldökkel jegyezte meg magában, hogy beszélnie kell Tippel arról a szokásáról, hogy cigarettaszívás ürügyén egyhuzamban fél órát is elidőzik odakint.

A kikötőn kívül várakozó autóban bosszúsan megszólalt a két ember közül az egyik:

– Beszállt egy kocsiba egy lányhoz? Miféle kocsiba? Miféle lányhoz? – Sarkit öltözéke ellenére a kiejtése határozottan mutatta, hogy a Trantori Birodalom arcturusi világaira való.

Társa sarkit volt, alaposan tájékozott a tévés hírek világában. Amikor a szóban forgó autó kigördült a kapun, majd nagyobb sebességre kapcsolt, és irányt változtatva fölzúgott az autópályára, félig fölemelkedett ültében, és felkiáltott:

– Ez Lady Samia kocsija! Nincs még egy ilyen! Jóságos Galaxis, most mit tegyünk?

– Kövessük – vágta rá a másik.

– De hát Lady Samiát...

– Bánom is én, kicsoda. Te se törődj vele. Feladatot teljesítünk, nem?

Ők is megfordultak, majd fölkapaszkodtak a széles, majdnem üres sávokra, amelyeken csak a leggyorsabb utazás volt engedélyezve.

– Azt a kocsit nem érjük utol – nyögte a sarkit. – Mihelyt kiszúr bennünket, kikapcsolja az ellenállást. Akár kétszázötvennel is tud menni.

– Eddig tartja a százat – mondta az arcturusi, azután kisvártatva hozzátette: – Nem a szolgálathoz megy. Ez már biztos.

Pár perc múlva megint megszólalt:

– És nem is a Fife-palotába. Újabb idő elteltével azt mondta:

– Lőjenek ki az űrbe, ha tudom, hová megy. Megint kifelé tart a városból.

– Honnan tudjuk, hogy a lovaggyilkos ül a kocsijában? – kérdezte a sarkit. – És ha ez valami trükk, hogy elcsaljanak bennünket az őrhelyünkről? Nem is próbál lerázni minket, és be sem ült volna abba az autóba, ha nem akarná, hogy kövessék. Két mérföldről sem lehet mással összetéveszteni.

– Tudom, de Fife nem a lányát küldené, ha el akarna téríteni bennünket az útból. Egy csapat járőr jobban megoldhatná a feladatot.

– Lehet, hogy nem is a Lady ül benne.

– Ki fogjuk deríteni, pajtás. Lassít. Húzz el mellette, s a következő sarkon állj meg!

– Beszélni akarok magával – mondta a lány.

Terens arra a meggyőződésre jutott, hogy ez nem a szokásos csapda, aminek kezdetben gondolta. A lány valóban Fife Ladyje. Annak kell lennie. Mintha föl sem vetődött volna benne, hogy joggal vagy anélkül bárki is feltartóztathatja.

Még csak hátra se pillantott, hogy figyelje, nem követik-e. Terens háromszor is látta egy-egy kanyarodáskor ugyanazt az autót mögöttük, mindig azonos távolságra, sohasem közelebb, de le sem maradva tőlük.

Nem volt közönséges autó. Esküdni mert volna rá. Talán a Trantoré – ami helyénvaló volt – vagy a Sarké, s ebben az esetben a Lady elfogadható túsznak ígérkezett.

– Hajlandó vagyok beszélni – mondta.

– Maga azon a hajón volt, amelyik elhozta a bennszülöttet a Florináról? Akit köröznek a gyilkosságokért?

– Mondtam, hogy igen.

– Nagyon jó. Azért hoztam ki ide, hogy zavartalanul beszélgethessünk. Útközben kikérdezték a bennszülöttet?

Micsoda naivitás, gondolta Terens. Az ilyet nem lehet tettetni. A lány tényleg nem tudja, ki ő. Óvatosan válaszolta:

– Igen.

– Maga jelen volt a kihallgatáson?

– Igen.

– Jó. Gondoltam. Egyébként miért hagyta el a hajót?

Ezt kellett volna legelőször kérdeznie, gondolta Terens.

– Úgy volt, hogy különleges jelentést hozok a... – kezdte, majd tétován elhallgatott.

A lány a habozást látva lecsapott rá.

– Az apámnak? Miatta ne fájjon a feje. Én majd megvédem. Megmondom, hogy az én utasításomra jött el velem.

– Nagyon jó, Lady.

Az a szó, hogy "lady", valósággal felkavarta. A lány lady volt, e föld legelőkelőbb hölgye, ő pedig florinai. Az az ember, aki meg tudott ölni járőröket, könnyen megtanulhatta, hogyan kell lovagot gyilkolni; egy lovaggyilkos pedig ugyanilyen alapon belenézhetett egy lady arcába!

Ránézett a lányra, s a pillantása keményen, kutatva, fölülről szegeződött a tiltott arcra.

A lány csodaszép volt.

S mert egyszersmind az ország leghatalmasabb ladyje is volt, nem mérte föl, mit jelent ez a pillantás.

– Azt akarom, hogy mondjon el nekem mindent, amit a kihallgatáson hallott – közölte Samia. – Mindent tudni akarok, amit a bennszülött mondott. Nagyon fontos.

– Megkérdezhetem, Lady, miért érdeklődik a bennszülött után?

– Nem – felelte a lány kertelés nélkül.

– Ahogy óhajtja, Lady.

Terens nem tudta, mit mondjon. Félig öntudatlanul arra várt, majdcsak beéri őket az üldözők kocsija. Tudata másik fele egyre inkább ráébredt a mellette ülő lány arcának és testének szépségére.

A közszolgálatban tevékenykedő florinaiak és a főpolgárok elméletileg nőtlen emberek voltak. A jelenlegi gyakorlatban legtöbbjük, ahol tudta, áthágta a szigorú szabályokat. Terens is megtette, amit meg mert tenni, és amit előnyösnek tartott e téren. Tapasztalatai a legjobb esetben sem voltak kielégítők.

Így annál nagyobb jelentőséggel bírt, hogy soha nem ült még ilyen közel egy gyönyörű lányhoz, ilyen fényűző autóban, mindenki mástól háborítatlanul.

A lány várta, mikor szólal végre meg, sötét (de milyen sötét!) szemében kíváncsiság lobogott, telt, piros ajka az izgalomtól megnyílt – szépségét a csodálatos kyrt csak még inkább kiemelte. És sejtelme sem volt arról, hogy bárki is veszedelmes gondolatokat forgathat Lady Fife személyével kapcsolatban.

A férfi öntudatának az a fele, amelyik az üldözőket várta, kialudt.

Hirtelen ráeszmélt, hogy egy lovag meggyilkolása végső soron nem is a bűnök legsúlyosabbika.

És nem is tudatosult benne, hogy ő az, aki mozdul. Tudni csak annyit tudott, hogy a lány apró teste a karjában van, a következő pillanatban megmerevedik, felkiált, de ő az ajkával belefojtja a kiáltást...

Kezeket érzett a vállán, és a hátát hűvös légáram csapta meg a nyitott kocsiajtó felől. Ujjai a fegyvere után kotorásztak, de már késő volt. Kitépték a kezéből.

Samia némán kapkodott levegő után.

– Láttad, mit csinált? – kérdezte elszörnyedve a sarkit.

– Ne törődj vele! – csattant fel az arcturusi. Kis, fekete tárgyat tett a zsebébe, és egy simítással lezárta az illesztést. – Fogd meg! – mondta.

A sarkit dühödten rángatta ki Terenset a kocsiból.

– A lány meg hagyta – dünnyögte. – Hagyta!

– Maguk kicsodák? – kiáltotta váratlan erővel Samia. – Az apám küldte magukat?

– Ne kérdezzen, kérem – szólt az arcturusi.

– Maga külföldi – förmedt rá Samia.

– A Sarkra mondom, be kéne törnöm a koponyáját! – emelte föl az öklét a sarkit.

– Hagyd abba! – mondta az arcturusi. Megragadta a sarkit csuklóját, és hátrább taszította.

– Mindennek van határa! – morogta a sarkit. – A lovaggyilkosságot el tudom viselni. Magam is szívesen megölnék párat, de lesben állni, és azt figyelni, amit ez a bennszülött művelt itt, már nekem is túl sok.

– Bennszülött? – sikította Samia.

A sarkit előrehajolt, és gonoszul lekapta Terens fejéről a sapkát. A főpolgár elsápadt, de nem mozdult. Rezzenetlen tekintettel nézte a lányt. Homokszínű haját enyhén borzolta a szellő.

Samia a lehető legtávolabbra húzódott hátra a kocsi ülésén, majd hirtelen a két kezébe temette az arcát; bőre kifehéredett ujjai nyomása alatt.

– Mit csináljunk a lánnyal? – kérdezte a sarkit.

– Semmit.

– Látott bennünket. Egy mérföldre sem jutunk el, már a nyakunkra hozza az egész bolygót.

– Meg fogod ölni Fife Lady-ét? – kérdezte maró gúnnyal az arcturusi.

– Azt azért nem. De tönkretehetjük a kocsiját. Mire rádiótelefonhoz jut, mi már biztonságban leszünk.

– Nem szükséges. – Az arcturusi behajolt a kocsiba. – Lady, csak egy percünk van. Hall engem?

A lány nem mozdult.

– Jobban teszi, ha hall – mondta az arcturusi. – Sajnálom, hogy megzavartuk egy gyengéd pillanatában, de szerencsére ki is használtuk ezt a pillanatot. Háromdimenziós kamerával sikerült megörökítenünk a jelenetet. Nem blöffölök. Miután útjaink elválnak, biztonságos helyre fogom továbbítani a negatívot, és ha bármilyen módon beavatkozik az ügybe, akkor kénytelenek leszünk kellemetlenségeket okozni önnek. Bizonyára érti, mire gondolok.

Elfordult.

– Egy szót sem fog szólni a dologról. Egy szót sem. Gyerünk, főpolgár.

Terens megindult. Hátra sem nézhetett a kocsiban lévő fehér, elgyötört arcra. Akármi jön is ezután, ő már megérhette a csodát. Egy percig csókolhatta a Sark legbüszkébb hölgyét, érezhette puha, finom ajkának gyengéd érintését.

16 - A vádlott

A diplomáciának megvan a maga sajátos nyelv- és viselkedéskészlete. A független államok képviselőinek egymás közti kapcsolata, ha szigorúan követi a protokoll szabályait, stilizált és humoros hatást keltő. A "nemkívánatos következmények" kifejezés a háború szinonimája, a "megfelelő intézkedés" pedig a lemondást jelenti.

Abel, ha rajta állt, szívesen elhagyta a diplomácia virágnyelvét. Őt és Fife-ot szoros személyes kapocs fűzte össze, bátran lehetett tehát az az idősebb ember, akivel egy pohár bor mellett barátian el lehet beszélgetni.

– Nehezen értem utol, Fife.

Fife mosolygott. Könnyedén, fesztelenül viselkedett.

– Zsúfolt napom volt, Abel.

– Igen. Hallottam róla.

– Steen? – érdeklődött óvatosan Fife.

– Részben. Steen körülbelül hét órája van nálunk.

– Tudom. Az is az én hibám. Nem gondolt arra, hogy visszaküldje hozzánk?

– Attól tartok, nem.

– Pedig bűnöző.

Abel kuncogott, s a lusta buborékokat figyelve forgatta kezében az üvegkelyhet.

– Szerintem kitalálhatunk a számára valamilyen ügyet, amiért politikai menekültként kezelhetjük. A csillagközi törvény védelmet nyújt neki trantori területen.

– A kormánya támogatni fogja ebben?

– Azt hiszem, igen, Fife. Nem volnék harminchét éve külszolgálatos, ha nem tudnám, mit fog támogatni a Trantor, és mit nem.

– Elintézhetem, hogy a Sark a visszahívását kérje.

– Mi jó származna belőle? Én békés ember vagyok, akivel jól ki tudnak jönni. Az utódom lehet akárki.

Hallgattak egy sort. Fife oroszlánfeje csupa ránc volt.

– Az az érzésem, javasolni akar valamit.

– Igen. Van önnél egy emberünk.

– Miféle emberük?

– Egy térelemző. A Föld bolygó szülötte, amely mellesleg a trantori fennhatóság alatt álló terület része.

– Steen mondta ezt?

– Többek között.

– Ő látta ezt a földlakót?

– Nem említette, hogy látta volna.

– Nos, nem látta. Ilyen körülmények között kétlem, hogy megbízhat a szavában.

Abel letette a poharát. Kezét lazán összekulcsolta az ölében, és így szólt:

– Ami azt illeti, biztos vagyok benne, hogy a földlakó létezik. Én mondom, Fife, ebben a dologban egyezségre kellene jutnunk. Nálam van Steen, önnél a földlakó. Bizonyos értelemben egyformán állunk. Mielőtt továbbvinné időszerű terveit, mielőtt lejár az ultimátum, és coup d'état-t rendez, miért ne beszélgethetnénk az általános kyrthelyzetről?

– Nem látom be, mi szükség volna rá. Ami most a Sarkon történik, az teljes mértékben belügy. Hajlandó vagyok személyesen kezeskedni azért, hogy az itteni politikai eseményektől függetlenül nem lesz beavatkozás a kyrtkereskedelembe.

Abel belekortyolt a borába, s úgy látszott, mintha erősen gondolkozna. Aztán megszólalt:

– Az az érzésem, van egy másik politikai menekültünk is. Különös eset. Egyébként az ön egyik florinai alattvalója. Főpolgár. Myrlyn Terensnek nevezi magát.

Fife szemében fény lobbant.

– Ezt félig-meddig sejtettük. A Sarkra, Abel, van egy határ, ameddig a Trantor nyíltan beavatkozhat ennek a bolygónak az ügyeibe. Az az ember, akit elraboltak, gyilkos. Belőle nem csinálhatnak politikai menekültet.

– Nos, tehát kell magának az az ember?

– Alkun töri a fejét? Erről van szó?

– A tanácskozásról, amit említettem.

– Egy florinai gyilkos miatt? Szó sem lehet róla.

– Csakhogy az a mód, ahogy a főpolgárnak sikerült átszöknie hozzánk, meglehetősen különös. Talán érdekelni fogja...

Junz a fejét rázva járkált föl-alá. Már jócskán benne jártak az éjszakában. Aludni szeretett volna, de tudta, hogy ahhoz újra altató kellene.

– Lehet, hogy erővel kellett volna fenyegetőznöm, ahogy Steen tanácsolta – mondta Abel. – Rossz lett volna. Szörnyű kockázattal és bizonytalan kimenetellel. Mégis, amíg a főpolgárt ide nem hozták, nem láttam más lehetőséget, kivéve természetesen a semmittevés politikáját.

Junz hevesen rázta a fejét.

– Nem. Valamit tenni kell. Már a zsarolásig fajult a dolog.

– Technikai értelemben, feltételezem. Ön szerint mit kell tennem?

– Pontosan azt, amit tett. Én nem vagyok képmutató, Abel. Legalábbis igyekszem, hogy ne legyek az. Nem ítélem el a módszereit, ugyanakkor hasznosítani akarom minden eredményét. De mondja, mi van a lánnyal?

– Nem lesz bántódása addig, amíg Fife tartja magát az alkuhoz.

– Sajnálom őt. Egyre kevésbé szeretem a sarkit arisztokráciát azért, amit a Florinával művelt, de ettől függetlenül sajnálatot érzek a lány iránt.

– Ha mint egyén nézem, igen. Csakhogy a valódi felelősség magát a Sarkot terheli. Figyeljen rám, öregem, csókolt már valaha lányt autóban?

Junz szája sarkában huncut mosoly jelent meg.

– Igen.

– Én is, bár úgy képzelem, mélyebben le kell ásnom az emlékeim között, mint magának. A legidősebb lányunokám, ha minden igaz, valószínűleg épp e percben van ilyesmivel elfoglalva. Különben is – mi egy lopott csók egy autóban, ha nem a galaxis legtermészetesebb érzelmének kifejeződése?

– Ide figyeljen, barátom. Van egy lány a kezünk között, méghozzá magas társadalmi rangú, aki tévedésből ott talál maga mellett a kocsiban egy – nevezzük így – bűnözőt. A férfi kihasználja az alkalmat, és megcsókolja. Ösztönös késztetésből, a lány beleegyezése nélkül. Mit kellene éreznie a lánynak? És mit érezzen az apja? Bánatot? Talán. Bosszúságot? Nyilván. Dühöt? Sértődöttséget? Megbotránkozást? Igen, mindezt. De szégyent? Azt nem! Akkora szégyent, hogy képes legyen fontos állami ügyeket veszélyeztetni, csak hogy elkerülje a leleplezést? Képtelenség!

– Pedig pontosan ez a helyzet, és ez csak a Sarkon történhetett meg. Lady Samia semmiben sem bűnös, csak abban, hogy önfejű volt, és egy kicsit naiv. Biztos vagyok abban, hogy már korábban is kapott csókot. Ha megint és sokadik alkalommal csókolózott, akárkivel, csak nem florinaival, nem szólnának semmit. De őt egy florinai csókolta meg!

– Nem számít, hogy nem tudott a férfi florinai származásáról. Nem számít, hogy kényszerítették a csókra. Ha nyilvánosságra hoznánk a birtokunkban lévő képet, amelyen Lady Samia egy florinai karjában látható, elviselhetetlenné tennénk az életet az ő és az apja számára. Láttam Fife arcát, ahogy rámeredt a másolatra. Nem lehetett biztosan megállapítani, hogy a főpolgár florinai. Sarkit öltözék volt rajta, és a sapka jól takarta a haját. A bőre világos volt, de ez semmit sem bizonyít. Fife mégis tudta, hogy a pletykát boldogan el fogják hinni azok, akiket érdekelnek a botrányok és a szenzációk, és hogy a fényképet vitathatatlan bizonyítékként fogadják majd. És tudta, hogy politikai ellenfelei a lehető legnagyobb tőkét fogják kovácsolni belőle. Nevezheti zsarolásnak, Junz, talán az is, de olyan zsarolás, amely nem válna be a galaxis egyetlen más bolygóján sem. A saját beteg társadalmi rendszerük adta a kezünkbe ezt a fegyvert, és én használni is fogom minden lelkiismeret-furdalás nélkül.

– Miben maradunk? – sóhajtotta Junz.

– Holnap délben találkozunk.

– Vagyis addigra halasztotta el az ultimátumát?

– Bizonytalan időre. Személyesen megyek el az irodájába.

– Kell ilyen kockázatot vállalni?

– Nem nagy kockázat. Lesznek tanúk. És égek a vágytól, hogy szemtől szemben lássam ezt a térelemzőt, akit ön oly régóta keres.

– Én jelen leszek? – kérdezte sóvár türelmetlenséggel Junz.

– Ó, hogyne. És a főpolgár is. Azonosítanunk kell a térelemző személyét. És persze Steen. Mindannyian jelen lesznek trimenziós megtestesülésben.

– Köszönöm.

A trantori nagykövet elnyomott egy ásítást, és könnyes szemmel pislogott Junzra.

– Most pedig, ha nem bánja, már két napja és egy éjszakája talpon vagyok, és félek, hogy vén testem nem bír el több élénkítőszert. Muszáj aludnom.

A trimenziós technika tökéletesedésével a fontos tanácskozásokat ritkán tartották egy fedél alatt. Fife érzékelt is bizonyos illetlenséget az öreg nagykövet testi jelenlétében. Azt nem lehet állítani, hogy olajbarna arca elsötétedett volna, de az árkok elmélyültek rajta a néma dühtől.

Hallgatnia kellett. Nem mondhatott semmit. Csak bámult komoran a vele szemben lévő férfiakra.

Abel! Ez a viseltes ruhájú vén trotli, milliónyi világgal a háta mögött!

Junz! Sötét bőrű, gyapjas hajú betolakodó, akinek a kitartása kirobbantotta ezt a válságot.

Steen! Az áruló! Lám, nem mer a szemébe nézni!

A főpolgár! A legnehezebb volt őrá nézni. A bennszülött, aki érintésével megbecstelenítette a lányát, s aki ennek ellenére biztonságot és érinthetetlenséget élvezett a trantori nagykövetség falai között. Ha egyedül volna, most legalább összeszoríthatná a fogát, és rácsaphatna az asztalra. De így arcizma se rezdülhetett, bár annyira megfeszítette őket, hogy már fájt.

Ha Samia akkor nem... Elejtette a gondolatot. Saját nemtörődömsége táplálta a lány önfejűségét, ezért tehát most nem hibáztathatta. Samia nem próbált mentegetőzni vagy kisebbíteni saját bűntudatát. Elmondta a teljes igazságot egyéni próbálkozásairól, amivel meg akarta játszani a csillagközi kémet, és hogy mindez milyen szörnyű véget ért. Szégyenében és keserűségében már csak apja megértésére számított, és ezt meg is kapta. Meg kellett kapnia, még ha ez az általa emelt építmény összeomlásával járt is.

– Ezt a tanácskozást rám kényszerítették – mondta. – Nem látom értelmét, hogy bármit is mondjak. Azért vagyok itt, hogy hallgassak.

– Azt hiszem, Steen szeretne elsőnek szólni – mondta Abel.

Fife szeméből csak úgy sütött a megvetés, szinte égette Steent. Válaszul ő azt üvöltötte:

– Te kényszerítettél rá, Fife, hogy a Trantorhoz forduljak. Megsértetted az önrendelkezés elvét. Nem várhattad tőlem, hogy ezt eltűrjem. Komolyan!

Fife hallgatott, helyette Abel szólalt meg; de még az ő hangjában is érződött cseppnyi megvetés:

– Térjen a tárgyra, Steen. Azt mondta, van valami mondanivalója. Halljuk.

Steen fakó arca pirosító nélkül is vörös lett.

– Mondom máris. Természetesen nem tartom magam olyan nyomozónak, amilyennek Fife lovagja gondolja magát, de gondolkodni én is tudok. Komolyan! És gondolkodtam. Fife tegnap előadott egy történetet egy titokzatos árulóról, akit X.-nek nevezett. Én láttam, hogy az egész locsogás csak a szükségállapot bevezetéséhez kellett neki. Engem egy pillanatra sem tudott megtéveszteni.

– X. nem létezik? – kérdezte nyugodtan Fife. – Akkor te miért futottál el? Aki szalad, annak nincs is szüksége más vádra.

– Valóban? Komolyan? – kiáltotta Steen. – Hát én bizony akkor is kiszaladnék az égő házból, ha nem magam okoztam a tüzet.

– Folytassa, Steen – mondta Abel.

Steen megnyalta a száját, és egy percig töprengve nézte a körmeit. Míg beszélt, gyengéden simogatta őket.

– De azután arra gondoltam, miért találta volna ki ezt a különös történetet az összes bonyodalmaival, miegyebeivel együtt? Ez nem jellemző rá. Komolyan! Fife nem így szokta. Én ismerem őt. Mindnyájan ismerjük őt. Nincs semmi képzelőereje, excellenciás uram. Kegyetlen ember! Majdnem olyan rossz, mint Bort.

– Mond is valamit, Abel, vagy csak habog? – hördült fel Fife.

– Folytassa, Steen lovag – mondta Abel.

– Folytatom, ha hagy beszélni. Istenem! Ön kinek az oldalán áll? Azt mondtam magamnak (ez vacsora után volt), azt mondtam: egy olyan ember, mint Fife, miért talál ki egy ilyen történetet? Erre csak egy válasz volt. Kitalálni nem tudta. Az ő eszével nem talál ki. Vagyis a történet igaz. Annak kell lennie. És persze valóban megöltek járőröket. Ámbár Fife nagyon is képes elrendezni, hogy ez megtörténjen.

Fife megrándította a vállát.

– Az ám, de ki ez az X.? – folytatta Steen. – Én nem. Komolyan! Tudom, hogy nem én vagyok az! És elismerem, hogy nem lehet más, mint az egyik Nagy Lovag. De voltaképpen melyik Nagy Lovag tudta erről a legtöbbet? Melyik Nagy Lovag próbálja már egy éve felhasználni a térelemző történetét, hogy ránk ijesztve belekergessen minket, többieket valamibe, amit ő "egyesített erőnek" nevez, én viszont úgy, hogy behódolás egy Fife-féle egyeduralomnak? Én megmondom önöknek, kicsoda X. – Steen fölállt, feje ellaposodva súrolta a vevőhasáb felső peremét, sőt a legfelső centiméterek kicsúsztak a semmibe. Reszkető ujjával mutatta: – Ő X. Fife lovagja! Ő találta meg ezt a térelemzőt. Amikor látta, hogy ránk, többiekre nincs hatással az első tanácskozásunkon a hülye megjegyzéseivel, félretette egy időre, majd azután, hogy már előkészítette a katonai támadást, megint elővette őt.

Fife elkínzott arccal fordult Ábelhez.

– Befejezte? Ha igen, távolítsa el. Elviselhetetlen a jelenléte minden tisztességes ember számára.

– Van valami megjegyzése azzal kapcsolatban, amit elmondott? – kérdezte Abel.

– Természetesen nincsen. Nem érdemli meg, hogy megjegyzést fűzzek hozzá. Ez egy mindenre elszánt alak. Azt mond, amit akar.

– Nem intézheted el csak így, Fife! – kiáltotta Steen. Végignézett a többieken. A szeme összeszűkült, s az orrlyukai körül a dühtől kifehéredett a bőr. Állva maradt. – Figyeljenek ide. Azt mondta, a nyomozói feljegyzéseket találtak egy orvosi rendelőben. Azt mondta, az orvos meghalt egy balesetben, miután megállapította, hogy a térelemző elmeszondázás áldozata lett. Azt mondta, a gyilkosságot X. követte el, hogy titokban tartsa a térelemző személyazonosságát. Ezt mind ő mondta. Kérdezzék meg tőle. Kérdezzék meg, nem ő mondta-e?

– És ha mondtam? – kérdezte Fife.

– Aztán kérdezzék meg, hogyan jutott a feljegyzések birtokába egy olyan orvos rendelőjéből, aki már meghalt, és hónapok óta el volt temetve, hacsak nem voltak a papírok mindvégig nála. Komolyan!

– Ez marhaság – mondta Fife. – A végtelenségig pocsékolhatjuk így az időnket. Egy másik orvos átvette a halott ember praxisát s azzal együtt a kartonjait is. Azt gondolja bármelyikük is, hogy a betegek kartonjait az orvossal együtt meg szokták semmisíteni?

– Nem, persze hogy nem – válaszolta Abel. Steen dohogott valamit, azután leült.

– Mi jön még? – kérdezte Fife. – Van még valakinek valami mondanivalója? Újabb vádak? Valami egyéb? – A hangja egészen halk volt. Átsütött rajta a keserűség.

– Eddig Steen beszélt, és mi hagytuk, hadd szálljon el a szava a levegőben – mondta Abel. – Mi, Junz és én, más ügyben vagyunk itt. Szeretnénk látni a térelemzőt.

Fife keze az íróasztal lapján nyugodott. Most mindkét kéz fölemelkedett, s lehulltában megkapaszkodott az íróasztal peremében. Fekete szemöldöke összébb rándult.

Van az őrizetünkben egy csökkent értelmi képességű ember, aki azt állítja magáról, hogy ő térelemző. Mindjárt behívatom!

Valona March soha, de soha életében nem gondolta, hogy ilyen képtelenségek megtörténhetnek. Immár több mint egy napja, hogy földet értek ezen a Sark bolygón, s lépten-nyomon csodákat láttak. Még a börtöncellák is, amelyekben őt és Riket külön-külön elhelyezték, mesebelien fényűzőek voltak. Ha az ember megnyomott egy gombot, egy lyukon át kijött a víz egy csőből. A meleg a falból áradt, bár odakint olyan hideg volt, amilyen hidegnek még nem is érezte a levegőt. És mindenki, aki hozzá szólt, gyönyörű ruhát viselt.

Olyan szobákban járt, amelyekben mindenféle soha nem látott holmik voltak. Ez a mostani szoba nagyobb volt, mint az összes eddigiek, de majdnem üres. Emberből viszont több volt benne. Egy íróasztal mögött szigorú tekintetű férfi ült egy székben, meg egy sokkal öregebb, csupa ránc férfi, továbbá még három másik...

Az egyik a főpolgár volt!

Fölugrott, és odaszaladt hozzá.

– Főpolgár! Főpolgár!

De a főpolgár nem volt ott! A férfi fölállt, és intett neki.

– Ülj vissza, Lona. Ülj vissza!

És Lona akkor egyenesen átsétált rajta! Az úgy volt, hogy odanyúlt, meg akarta ragadni az ingujját, de ő elhúzta. Lona erre előreugrott, majdnem meg is botlott, és átment rajta! Akkor egy percre kiment belőle minden élet. A főpolgár megfordult, újra szembenézett vele, de a lány csak bámult lefelé, a saját lábára. Benne állt a székben, ahol előzőleg a főpolgár ült. Tisztán látta a szék színeit, a tömörségét, ahogy körülfogta a lábát, holott nem érzett semmit. Kinyújtotta remegő kezét, és ujjai centiméterekre behatoltak a kárpitba, amit úgyszintén nem érzett. Az ujjai továbbra is láthatók voltak.

Felsikoltott és elvágódott; még látta, hogy a főpolgár karja önkéntelenül kinyúl feléje, maga pedig átzuhan rajta, mintha hússzínű levegődarab volna.

Újra egy széken ült, Rik fogta szorosan az egyik kezét, és az öreg, ráncos képű ember hajolt fölébe.

– Ne féljen, kedvesem – mondta az öreg. – Az csak egy kép. Fénykép, tudja?

Valona körülnézett. A főpolgár továbbra is ott ült. Nem nézett rá.

– Nincs ott? – mutatott oda az ujjával a lány.

– Az egy trimenziós megjelenítés, Lona – válaszolta hirtelen Rik. – Ő valahol másutt van, csak mi látjuk úgy, mintha itt volna.

Valona megcsóválta a fejét. Ha Rik mondja, akkor rendben van. De azért lesütötte a szemét; nem mert ránézni az emberekre, akik egyszerre ott is voltak, meg itt is voltak.

– Maga tehát tudja, fiatalember, hogy mi az a trimenziós megjelenítés?

– Igen, uram. – Rettenetes nap volt ez Rik számára is, de ahol Valona egyre elveszettebbnek érezte magát, ott ő mind jobban és könnyebben eligazodott a dolgok között.

– Hol tanulta?

– Nem tudom. Azelőtt tudtam, mielőtt elfelejtettem volna.

Fife még akkor sem mozdult el az íróasztala mögött álló székből, amikor Valona March vadul a főpolgár felé vetette magát.

– Sajnálom, hogy meg kellett zavarnom ezt a találkozót azzal, hogy idehoztam egy hisztérikus bennszülött nőt – jegyezte meg jeges hangon. – Az állítólagos térelemző kívánta, hogy ő is jelen legyen.

– Rendben van – nyugtázta a dolgot Abel. – De megjegyzem, hogy az ön fogyatékos értelmű florinaija mintha ismerné a trimenziós megjelenítést.

– Gondolom, jól beléverték – felelte Fife.

– Kihallgatták azóta, hogy megérkezett a Sarkra? – érdeklődött Abel.

– Nyilván.

– Milyen eredménnyel?

– Nincs új információ.

– Mi a neve? – fordult Abel Rikhez.

– A Rik az egyetlen név, amelyre emlékszem – felelte az nyugodtan.

– Ismer itt valakit?

Rik félelem nélkül nézett egyik arcról a másikra.

– Csak a főpolgárt – mondta. – És persze Lonát.

– Ő – mutatott Abel Fife-ra – a legnagyobb lovag, aki valaha élt. Övé az egész világ. Mit gondol róla?

– Én földlakó vagyok – válaszolta vakmerően Rik. – Én nem vagyok az övé.

Abel halkan odaszólt Fife-nak:

– Nem hiszem, hogy egy felnőtt bennszülött florinait rá lehetne szoktatni ilyen kihívó beszédre.

– Még elmeszondával sem? – vágott vissza Fife mogorván.

– Ismeri ezt az urat? – fordult vissza Abel Rikhez.

– Nem.

– Ő dr. Selim Junz. A Bolygóközi Térelemző Hivatal egyik fontos tisztviselője.

Rik feszülten nézett rá.

– Akkor ő az én egyik főnököm. De – tette hozzá csalódottan – nem ismerem őt. Vagy talán csak nem emlékszem rá.

Junz sötét képpel ingatta a fejét.

– Soha nem láttam őt, Abel.

– Ezt már érdemes bevenni a jegyzőkönyvbe – morogta Fife.

– Most figyeljen rám, Rik – vette vissza a szót Abel. – Elmondok egy történetet. Azt akarom, hogy nagyon figyelmesen hallgasson végig, és gondolkozzon. Gondolkozzon és gondolkozzon. Ért engem?

Rik bólintott.

Abel lassan beszélt. Hosszú perceken át csak az ő hangját lehetett hallani a szobában. Miközben hallgatta, Rik szemhéja lecsukódott, szája félrehúzódott, ökle a melléhez szorult, a feje pedig előrebillent. Olyan ember benyomását keltette, mint aki szenved.

Abel tovább beszélt, előre-hátra mozogva az eseményeknek eredetileg Fife lovagja által előadott rekonstruálásában. Beszélt a katasztrófáról szóló eredeti hírről, s annak elfogásáról; a találkozóról Rik és X. között, s az elmeszondázásról; arról, hogyan találtak rá Rikre, hogyan vitték el a Florinára; beszélt az orvosról, aki megállapította a baját, és azután meghalt; s végül beszélt Rik visszatérő emlékeiről.

– Ennyi a történet, Rik – mondta végül. – Mindent elmeséltem. Volt-e benne valami ismerős?

Rik lassan, kínlódva válaszolta:

– Az utóbbi részletekre emlékszem. Tudja, az elmúlt néhány napra. Emlékszem kicsit régebbi dolgokra is. Lehet, hogy az orvosnál kezdtem először beszélni. Nagyon homályos... De ennyi az egész.

– Igenis emlékszik régebbi dolgokra – mondta Abel. – Emlékszik a Florinát fenyegető veszélyre.

– Igen. Igen. Ez volt az első, ami az eszembe jutott.

– És nem emlékszik az utána következő dolgokra? Földet ért a Sarkon, és találkozott egy emberrel.

– Nem emlékszem – nyögte Rik. – Nem emlékszem.

– Próbálja! Próbálja!

Rik fölnézett. Fehér arca nedves volt az izzadságtól.

– Emlékszem egy szóra.

– Milyen szóra, Rik?

– Nincs értelme.

– Azért csak mondja meg.

– Egy asztalhoz kapcsolódik. Nagyon régen volt. Nagyon homályos. Ültem. Azt hiszem, talán valaki más is ült ott. Aztán állt, lenézett rám. És itt van egy szó.

Abel türelmes volt.

– Milyen szó?

Rik ökölbe szorított kézzel suttogta:

– Fife!

Fife-on kívül mindenki fölugrott.

– Én megmondtam! – rikoltotta Steen, s éles fejhangon bugyborékoló nevetésben tört ki.

17 - A vádló

– Vessünk véget ennek a komédiának – mondta Fife óriási önuralommal.

Sokáig várt, míg végül rideg tekintettel, kifejezéstelen arccal megszólalt. A többiek végre lehiggadtak, s újra elfoglalták helyüket. Rik lehajtotta a fejét, szemét szorosan, fájón összezárta, úgy kutatott sajgó agyában. Valona magához húzta, erősen tartotta Rik fejét a vállán, s puhán simogatta az arcát.

– Miért mondja, hogy komédia? – kérdezte reszketve Abel.

– Nem az? – kérdezte vissza Fife. – Elsősorban csak azért egyeztem bele ebbe a tanácskozásba, mert ön egy sajátos fenyegetést helyezett kilátásba számomra. De még így is visszautasítottam volna, ha tudom, hogy az egész arra megy ki, hogy átalakuljon a saját bírósági tárgyalásommá, ahol szökevények és gyilkosok ügyészként, egyszersmind bíróként lépnek föl ellenem.

Abel összevont szemöldökkel, fagyosan hivatalos hangon mondta:

– Ez itt nem bírósági tárgyalás, lovag. Junz doktor azért van itt, hogy visszakapja a B. T. H. egy tagját, ahogy az joga és kötelessége. Én azért vagyok itt, hogy e zavaros időben védjem a Trantor érdekeit. Bennem semmi kétség sincs afelől, hogy ez az ember, Rik, az eltűnt térelemző. A megbeszélés e részének nyomban véget vethetünk, ha beleegyezik, hogy ezt az embert átadjuk Junz doktornak további vizsgálatok céljából, beleértve a fizikai jellemzők ellenőrzését is. Természetesen kérnénk további segítséget a bűnös elmeszondázó megtalálásában és az efféle cselekmények jövőbeli ismétlődése elleni óvintézkedések megtételében, hiszen végül is létezik egy csillagközi ügynökség, amely fölébe helyezi magát a helyi politikának.

– Kész kis szónoklat! – mondta Fife. – De ami nyilvánvaló, az nyilvánvaló is marad, és a terveik nagyon is átlátszóak. Mi történik, ha átadom ezt az embert? Inkább hajlom arra a feltevésre, hogy a B. T. H. a végén pontosan ki fogja deríteni, amit akar. Azt állítja magáról, hogy csillagközi ügynökség, amelynek nincsenek helyi kötődései, de az tény, ugye, hogy a Trantor kétharmaddal járul hozzá az éves költségvetéséhez. Kétlem, hogy értelmes megfigyelő valóban semlegesnek tekintené a B. T. H.-t ebben a mai galaxisban. Az ezzel az emberrel kapcsolatos ténymegállapításai nyilván összhangban lesznek a Trantor birodalmi érdekeivel.

– És mik lesznek ezek a megállapítások? Ez is nyilvánvaló. Emberünk emlékei lassan vissza fognak térni. A B. T. H. napi jelentéseket fog kiadni. Ő meg apránként mind többre és többre fog visszaemlékezni a szükséges részletekből. Először a nevemre. Aztán a külsőmre. Aztán a pontos szavaimra. Ünnepélyesen ki leszek kiáltva bűnösnek. Jóvátételt fognak követelni, a Trantor kénytelen lesz átmenetileg elfoglalni a Sarkot, és ez az okkupáció hogy, hogy nem, állandósulni fog.

– Van egy határ, amelyen túl minden zsarolás meghiúsul. Az öné, nagykövet úr, most ért el ehhez a határhoz. Ha kell önöknek ez az ember, küldessen érte egy flottát a Trantorral.

– Ez nem erő kérdése – felelte Abel. – Ha szabad megjegyeznem, gondosan elkerülte, hogy visszautasítsa azt a burkolt következtetést, amelyet a térelemző utoljára mondott.

– Semmi olyan következtetés nincs itt, amit én holmi tagadással szükségesnek tartanék kihangsúlyozni. Ez az ember emlékszik egy szóra, legalábbis ezt állítja. Na és?

– Az, hogy emlékszik rá, nem jelent semmit?

– Semmit a világon. A Fife nagy név a Sarkon. Még ha úgy veszem is, hogy az állítólagos térelemző komolyan beszél, egy éven át volt alkalma arra, hogy hallja ezt a nevet a Florinán. Olyan hajón jött a Sarkra, amely a lányomat hozta, ami még kiválóbb alkalom, hogy hallja a Fife nevet. Mi sem természetesebb annál, hogy a név bekerült az emlékei tartományába. Persze az is lehet, hogy az egész komolytalanság, hogy betanították neki e fokról fokra leleplező játékot.

Abel hirtelen nem tudta, mit mondjon erre. A többiekre nézett. Junz lassan, sötét tekintettel gyúrta jobb kezével az állát. Steen ostobán vigyorgott, és közben magában motyogott. A florinai főpolgár kifejezéstelen arccal bámulta a térdét.

Rik szólalt meg, miközben kiszabadította magát Valona szorításából, és fölállt.

– Figyeljenek – mondta. Sápadt arca eltorzult. A szemében fájdalom tükröződött.

– Felteszem, újabb részletre derül fény – jegyezte meg Fife.

– Figyeljenek! – ismételte Rik. – Egy asztalnál ültünk. A teában kábítószer volt. Vitatkoztunk. Nem emlékszem, min. Aztán nem tudtam mozdulni. Csak ülni tudtam, semmi mást. Nem tudtam beszélni. Csak gondolkodni tudtam. Nagy űr! El voltam kábítva! Kiabálni szerettem volna, sikoltani, elfutni, de nem tudtam. Aztán jött a másik, Fife. Mérges volt rám. De most nem kiabált. Nem kellett. Megkerülte az asztalt. Elém állt, fölibém magasodott. Nem tudtam megszólalni. Semmit sem tudtam csinálni. Csak a szememet próbáltam fölfelé fordítani rá.

Rik elhallgatott.

– Fife volt a másik ember? – kérdezte dr. Selim Junz.

– Emlékszem, Fife volt a neve.

– Ő volt az?

Rik nem fordult oda, hogy lássa az illetőt.

– Nem emlékszem, hogy nézett ki – mondta.

– Biztos?

– Próbálkozom. – Váratlanul kifakadt. – Nem tudják, milyen nehéz ez! Olyan, mint egy vörösen izzó tű! Mélyen! Itt belül! – Kezét a fejére tette.

– Tudom, hogy nehéz – mondta Junz halkan. – De meg kell próbálnia. Hát nem érti? Egyfolytában próbálkoznia kell! Nézzen rá erre az emberre! Forduljon meg, és nézzen rá.

Rik kicsavart testtel fordult Fife lovagja felé. Egy percig meredten nézte, aztán elfordult.

– Így már emlékszik? – faggatta Junz.

– Nem! Nem!

Fife arcán zord mosoly jelent meg.

– Az emberük elveszítette a fonalat, vagy hihetőbbnek fog tűnni a mese, ha az arcomra majd csak legközelebb fog visszaemlékezni?

– Én ezt az embert sohasem láttam, és sohasem beszéltem vele! – kiáltotta Junz indulatosan. – Semmit sem rendeztünk meg, főleg nem azzal a céllal, hogy önt hamisan megvádoljuk. Már elegem van a vádaskodásából! Engem csak az igazság érdekel.

– Akkor feltehetek neki néhány kérdést?

– Rajta!

– Köszönöm a kedvességét. És most figyelj ide... Rik, vagy mi is az igazi neved... – Egy lovag beszélt itt egy florinaihoz.

– Igen, uram – pillantott fel Rik.

– Emlékszel egy emberre, aki az asztal túloldala felől közeledett hozzád, miközben te ott ültél elkábítva és tehetetlenül.

– Igen, uram.

– Az utolsó emléked az, hogy ez az ember lebámul rád.

– Igen, uram.

– Te fölnézel rá, legalábbis megpróbálsz fölnézni.

– Igen, uram.

– Ülj le.

Rik engedelmeskedett.

Fife egy percig meg sem mozdult. Keskeny szája, ha lehet, még keskenyebbé vált, arcizmai meg-megrándultak kékes színűre borotvált arcán és állán. Aztán lecsúszott a székéből.

Lecsúszott! Úgy tett, mintha ott, az asztala mögött letérdelt volna.

De kijött az asztala mögül, és mindenki láthatta, hogy áll.

Junz körül megfordult a világ. Az ültében szoborszerű, félelmetes ember minden előzetes figyelmeztetés nélkül szánalmas törpévé silányult.

Fife torz lába nagy erőfeszítéssel tudta csak előrevinni ormótlan felsőtestét és fejét. Arca lángolt, de a szemében ugyanaz a dölyfös pillantás látszott. Steen vad vihogásban tört ki, de rögtön a torkára forrt, mihelyt az a szempár rászegeződött. A többiek némán ültek, mint akiket megigéztek.

Rik kerekre tágult szemmel nézte a közeledőt.

– Én voltam az az ember, aki az asztal mögül közeledett feléd? – kérdezte Fife.

– Nem emlékszem az arcára, uram.

– Nem azt kérdeztem, hogy az arcára emlékszel-e. El tudtad ezt felejteni? – karja széttárult, mintegy keretbe foglalva a testét. – El tudtad felejteni a külsőmet, a járásomat?

– Most úgy érzem, nem felejthettem volna el, uram, de nem tudom – felelte Rik a legnagyobb kínban.

– De hát te ültél, ő meg állt, és te fölnéztél rá.

– Igen, uram.

– Ó lenézett rád, valósággal föléd "magasodott".

– Igen, uram.

– Erre legalább emlékszel? Ebben biztos vagy?

– Igen, uram.

A két ember most már szemtől szemben állt egymással.

– Én most lenézek rád?

– Nem, uram – felelte Rik.

– Te fölnézel rám?

Az ülő Rik és az álló Fife egy vonalban bámultak egymás szemébe.

– Nem, uram.

– Lehetek én az az ember?

– Nem, uram.

– Biztos vagy benne?

– Igen, uram.

– Még most is állítod, hogy a név, amire emlékszel, a Fife?

– Emlékszem erre a névre – állította makacsul Rik.

– Akárki volt is, ezek szerint az én nevemet használta álnévként?

– Csak... csak így lehetett.

Fife megfordult, és lassú méltósággal visszaevickélt az íróasztalához, majd felmászott a székébe.

– Mindeddig, egész felnőtt életem során soha senkinek nem engedtem meg, hogy állva lásson – mondta. – Van valami ok rá, hogy ez a megbeszélés tovább folytatódjék?

Abel egyszerre érzett zavart és ingerültséget. Eddig a tanácskozás csúnyán visszafelé sült el. Fife minden lépésnél tisztázta magát, a többiek pedig felsültek. Fife-nak sikerült mártírként feltüntetnie magát. A trantori zsarolás miatt belekényszerült ebbe a tanácskozásba, amely hamis vádaskodásba fordult, s amely rögtön romba is dőlt.

Fife gondoskodni fog róla, hogy a megbeszélésről az ő változata járja be a galaxist, és nem kell túlságosan elrugaszkodnia a valóságtól, hogy remek Trantor-ellenes propagandát kerekítsen belőle.

Abel szerette volna megmenteni a veszett fejsze nyelét. A Trantor most már semmi hasznát nem fogja látni az elmeszondázott térelemzőnek. Lehet bármennyire igaz, mostantól minden "emlékét" nevetségessé fogják tenni, ki fogják gúnyolni. A trantori imperializmus eszközének tekintenék, amely még ráadásul tönkre is ment.

De tétovázott, és Junz volt az, aki megszólalt:

– Én úgy látom, nagyon jó okunk van rá, hogy még ne rekesszük be a tanácskozást. Még nem derítettük ki minden kétséget kizáróan, hogy ki a felelős az elmeszondázásért. Ön megvádolta Steen lovagját, ő pedig megvádolta önt. Feltéve, hogy mindketten tévedtek, és hogy mindketten ártatlanok, továbbra is igaz marad az, hogy mindketten az egyik Nagy Lovagot tartják bűnösnek. Tehát melyiket?

– Számít az? – kérdezte Fife. – Amennyire a dolog önöket érinti, szerintem nem számít. Mostanára már megoldódott volna az ügy, ha a Trantor és a B. T. H. nem avatkozik bele. Végül meg fogom találni az árulót. Emlékezzenek vissza, akárki is az elmeszondázó, eredetileg a kyrtkereskedelem monopóliumát akarta magának megkaparintani, tehát nem szeretném őt futni hagyni. Mihelyt megtörténik az illető azonosítása, s elbántunk vele, ezt az embert itt sértetlenül vissza fogják kapni. Ez az egyetlen ajánlat, amit tehetek, és ez nagyon józan ajánlat.

– Mit fog csinálni a pszichoszondázóval?

– Ez teljes mértékben belügy, nem tartozik önre.

– Dehogynem! – csattant föl Junz. – Itt nemcsak a térelemzőről van szó. Fontosabb ügy forog kockán, és meglep, hogy erről még nem világosították fel önt. Ezt a Rik nevű embert nem pusztán azért vetették alá az elmeszondázásnak, mert térelemző volt.

Abel nem tudta pontosan, mik Junz szándékai, de ekkor közbevetette magát. Nyájasan szólt:

– Dr. Junz természetesen a térelemző eredeti, veszélyt jelző üzenetére utal.

Fife vállat vont.

– Amennyire tudom, ennek senki sem tulajdonított semmiféle fontosságot az elmúlt esztendőben, még maga dr. Junz sem. Mindazonáltal az ön embere itt van, doktor. Kérdezze meg tőle, miről van hát szó.

– Csakhogy nem fog emlékezni rá – felelte Junz dühösen. – Az elmeszonda ott a legeredményesebb, ahol az agy legintellektuálisabb gondolatsorai vannak elraktározódva. Ez az ember talán soha nem tudja helyreállítani az életét úgy, ahogyan volt.

– Akkor most mit lehet tenni? – érdeklődött Fife.

– Nagyon egyszerű. Van valaki más, aki tud mindent, és ez az elmeszondázó. Lehet, hogy ő maga nem térelemző; lehet, hogy a pontos részleteket nem is ismeri. De akkor beszélt az emberünkkel, amikor az még épeszű volt. Eleget megtudott tőle ahhoz, hogy a helyes nyomra vezessen bennünket. Ha nem tudott volna meg eleget, nem merte volna tönkretenni az információ forrását. Mégis, csak a jegyzőkönyv számára, mire emlékszik, Rik?

– Csak arra, hogy veszély volt, és szerepeltek benne az űr áramlatai – motyogta Rik.

– Még ha kiderítik is, mit tudnak meg belőle? – kérdezte Fife. – Mennyire megbízhatók azok a meghökkentő elméletek, amelyekkel a beteg térelemzők örökösen előhozakodnak? Sokuk hiszi azt, hogy ismeri a világegyetem titkait, holott olyan betegek, hogy már a műszereiket is alig tudják leolvasni.

– Lehet, hogy igaza van. Fél attól, hogy netán kiderítem?

– Ellene vagyok, hogy holmi szerencsétlen mendemondákat indítsunk útjukra, akár igazak, akár nem, mert ezek hatással lehetnek a kyrtkereskedelemre. Nem ért egyet velem, Abel?

Abel feszengett. Fife-nak sikerült úgy fordítania a dolgot, mintha a kyrtszállításokban beálló bármiféle romlásért a Trantor manővereire lehetne áthárítani a felelősséget. Abel azonban jó játékos volt. Nyugodtan és érzelemmentesen emelte a tétet.

– Nem – felelte. – Azt javaslom, hallgassa meg dr. Junzot.

– Köszönöm – nyugtázta Junz doktor. – Mármost ön, Fife lovag, azt mondta, akárki volt is az elmeszondázó, meg kellett ölnie azt az orvost, aki megvizsgálta ezt a Rik nevű embert. Ez arra utal, hogy a szondázó valamiféleképpen szemmel tartotta Riket, mialatt ő a Florinán tartózkodott.

– Tehát?

– Az ilyesfajta megfigyelésnek bizonyára vannak nyomai.

– Arra gondol, hogy ön szerint ezek a bennszülöttek tudni fogják, ki figyelte meg őket?

– Miért ne?

– Ön nem sarkit, ezért hibákat követ el – felelte erre Fife. – Biztosíthatom, hogy a bennszülöttek jól megvannak úgy, ahogy vannak. Nem közelednek a lovagokhoz, ha pedig hozzájuk közelednek valami okból lovagok, tudják, hogy a tekintetüket a cipőjük orrára kell szegezniük. Nem is sejtenék, ha megfigyelnék őket.

Junz láthatóan magánkívül volt a felháborodástól. A lovagok úgy megszokták zsarnoki mivoltukat, hogy semmi rosszat vagy szégyenleteset nem találtak abban, hogy nyíltan beszéljenek róla.

– Az átlagos bennszülöttek talán – mondta. – De ez az ember itt nem közönséges bennszülött. Azt hiszem, elég szemléletesen bemutatta nekünk, hogy nem afféle rendes, tisztelettudó florinai. Eddig semmivel sem járult hozzá a vitánkhoz, tehát ideje, hogy feltegyünk neki néhány kérdést.

– A bennszülött bizonyítéka nem ér semmit – jelentette ki Fife. – Én pedig még egyszer megragadom az alkalmat, és követelem, a Trantor engedje át őt a sarkit bíróságnak, hogy lefolytathassák a törvényes eljárást.

– Előbb hadd beszéljek vele.

– Azt hiszem, nem ártunk vele senkinek, Fife, ha felteszünk neki pár kérdést – szólt közbe szelíden Abel. – Ha kiderül, hogy nem hajlandó együttműködni vagy megbízhatatlan, akkor megfontoljuk a kiadatás iránti kérését.

Terens, aki eddig egykedvűen nézte összekulcsolt ujjait, felpillantott. Junz most hozzá fordult.

– Rik a maguk városában élt, amióta csak megtalálták őt a Florinán?

– Igen.

– És maga mindvégig a városban volt? Arra gondolok, hogy nem járt hosszabb üzleti úton, ugye?

– A főpolgárok nem járnak üzleti utakra. Az ő ügyeik a városban vannak.

– Rendben van. Nyugodjon meg, és ne érzékenykedjék. Úgy képzelem, magának azt is tudnia kell, ha valamelyik lovag el akar látogatni a városba.

– Persze. Ha jönnek.

– Jöttek?

Terens vállat vont.

– Egyszer vagy kétszer. Biztosíthatom, csak puszta megszokásból. A lovagok nem piszkítják be a kezüket a kyrttel. Mármint a nyers kyrttel.

– Beszélj tisztelettudóan! – förmedt rá Fife.

– Rá tud venni? – nézett rá Terens.

– Hagyjuk ezt a beszélgetést az emberünkre és dr. Junzra, Fife – szólt közbe halkan Abel. – Maga és én itt csak nézők vagyunk.

Junz felvidult a főpolgár szemtelensége hallatán, de szólni így szólt:

– Kérem, kísérő megjegyzések nélkül válaszoljon a kérdéseimre, főpolgár. Kik voltak pontosan azok a lovagok, akik az elmúlt évben látogatást tettek a városukban?

– Honnan tudjam? – kiáltotta Terens indulatosan. – Nem tudok válaszolni a kérdésére. A lovagok lovagok, a bennszülöttek bennszülöttek. Én lehetek főpolgár, nekik akkor is bennszülött vagyok. Nem köszöntöm őket a városkapuban, és nem kérdezem meg a nevüket. Kapok egy üzenetet, ennyi az egész. A "főpolgárnak" van címezve. Az áll benne, hogy ezen és ezen a napon lovagi ellenőrzés lesz, tegyem meg a szükséges intézkedéseket. Akkor gondoskodnom kell arról, hogy a malomgyári munkások a legjobb ruhájukba öltözzenek, hogy a malom tiszta legyen, rendesen működjön, hogy a kyrtkészletek bőségesek legyenek, hogy mindenki elégedettnek és boldognak látszódjék, hogy a házakat kitakarítsák, az utcákat rendbe tegyék, hogy kéznél legyenek a táncosok, ha a lovagok netán vidám bennszülött táncokban akarnak gyönyörködni, s ha esetleg pár csinos bennszülött lá...

– Ez nem érdekes, főpolgár – vágott közbe Junz.

– Magának nem érdekes. Nekem igen.

A közigazgatásban dolgozó florinaiak ismeretében Junz a főpolgárt olyan üdítőnek találta, mint egy ital hideg vizet. Úgy gondolta, a B. T. H. lehetséges befolyását arra fogja használni, hogy megakadályozza a főpolgár alulmaradását a lovagokkal szemben.

Terens nyugodtabb hangon folytatta:

– Mindenesetre ennyi az én feladatom. Amikor megérkeznek, nekem a többiek mellett van a helyem. Nem tudom, kicsodák ők. Nem beszélek velük.

– Volt ilyen látogatás egy héttel a városi orvos meggyilkolása előtt? Gondolom, tudja, melyik héten történt az eset.

– Azt hiszem, a hírekben hallottam róla. Nem hinném, hogy akkortájt volt lovagi ellenőrzés. Nem mernék megesküdni rá.

– A maga területe kihez tartozik?

Terens elhúzta a száját.

– Fife lovagjához.

Steen, föladva a kölcsönös engedmények politikáját, meglepő váratlansággal fölkiáltott:

– Hohó! Az ilyen kérdezéssel csak Fife-nak kedvez, dr. Junz! Komolyan! Gondolja, ha Fife érdekelve volt abban, hogy ott, helyben szemmel tartsa ezt a teremtményt, akkor vállalja a Florinára tett utazások minden kényelmetlenségét, csak azért, hogy megnézze őt? Mire valók a járőrök? Komolyan!

Junz ideges lett.

– Ilyen esetben, mint ez, amikor a világ gazdasága és talán fizikai biztonsága nyugszik egyetlen ember elméjének tartalmán, természetes, hogy az elmeszondázó nem szeretné a felügyeletet járőrökre hagyni.

– Még akkor sem, ha tulajdonképpen tönkretette azt az elmét? – vágott közbe Fife.

Abel elbiggyesztette az alsó ajkát, és összeráncolta a szemöldökét. Látta már, hogy a játszma végképp átcsúszik Fife kezébe. Junz újabb, tétova kísérletet tett.

– Akadt-e vajon olyan járőr vagy járőrcsoport, amelyik mindig kéznél volt?

– Azt én nem tudhatom. Nekem ők csak egyenruhák.

Junz hirtelen, mintegy rajtaütésszerűén Valonához fordult. A lány egy perccel korábban betegesen elfehéredett, a szeme elnyílt és kimeredt. Junz figyelmét ez nem kerülte el.

– És magával mi van, leányzó? – kérdezte. De a lány csak rázta a fejét, és nem szólt.

Itt már nincs mit tenni, gondolta Abel gondterhelten. Mindennek vége. Valona azonban, minden ízében remegve, fölállt. Fátyolos hangon azt suttogta:

– Mondani akarok valamit.

– Mondja, lányom. Mi az? – biztatta Junz.

Valona halálra váltan beszélni kezdett; arca minden ráncából, minden ideges ujjrándulásából vad rémület sugárzott.

– Én csak egy falusi lány vagyok. Kérem, ne haragudjanak rám. Csak arról van szó, hogy úgy látszik, mintha a dolgok csak egyféleképpen lehetnének. Olyan fontos ember volt az én Rikem? Úgy értem, olyan fontos, ahogy mondják?

– Szerintem nagyon, de nagyon fontos volt – válaszolta Junz szelíden. – És azt gondolom, hogy még most is az.

– Akkor úgy kell lennie, ahogy mondta. Akárki tette is ki a Florinára, aligha merte egy percre is levenni róla a szemét. Igaz? Úgy értem, mi van akkor, ha Riket megveri a malom főfelügyelője, vagy a gyerekek megdobálják kővel, vagy megbetegszik és meghal? Nem hagyhatták magára a mezőn, ahol meghalhatott volna, mielőtt bárki is rátalál. Azt nem feltételezhették, hogy pusztán a szerencse elég lesz ahhoz, hogy biztonságban megmaradjon. – Most már erőteljesen és folyékonyan beszélt.

– Folytassa – mondta Junz, és feszülten figyelte a lányt.

– Mert volt egy ember, aki igenis kezdettől fogva figyelte Riket. Ő találta meg a mezőn, és úgy intézte, hogy én viseljem gondját; ő óvta meg a bajtól, és naponta tudott róla. Még a doktorról is tudott mindent, mert én elmondtam neki. Ő volt! Ő volt az!

Ezt már szinte sikoltotta, és ujja mereven szegeződött Myrlyn Terensre, a főpolgárra.

Mostanra még Fife emberfeletti nyugalma is odalett. Karja nekifeszült az íróasztal lapjának, egy teljes hüvelykkel felemelte tömör testét a székéről, s a feje mintegy vezényszóra a főpolgár felé fordult.

18 - A győztesek

Olyan volt, mintha mindannyian egyszerre kaptak volna hangszálbénulást. Még Rik is hitetlenkedő szemmel, kifejezéstelen arccal bámult előbb Valonára, aztán Terensre.

Végül Steen éles és magas nevetése törte meg a csendet.

– Én elhiszem. Komolyan! – kiabálta. – Mondom is már régóta. Mondtam, hogy a bennszülöttet Fife fizeti. Ebből látszik, milyen ember Fife. Lefizetett egy bennszülöttet, hogy...

– Alávaló hazugság.

Nem Fife mondta ezt, hanem a főpolgár. Már állt, s a szemében szenvedélyes tűz lobogott.

– Mi van? – Abel, aki mindnyájuk közül a legutoljára mozdult meg, tette föl ezt a kérdést.

Terens egy percig értetlenül nézett rá, azután elfúló hangon felelte:

– Amit a lovag mondott. Egyetlen sarkit szolgálatában sem állok.

– És amit a lány mondott? Az is hazugság?

Terens a nyelve hegyével megnedvesítette az ajkát.

– Nem, az igaz. Én vagyok az elmeszondázó. – Sietve folytatta: – Ne nézz rám így, Lona. Nem akartam bántani őt. Semmit sem úgy akartam, ahogy történt. –Visszaült.

– Ez valami csel – szólalt meg Fife. – Nem tudom pontosan, mit tervez, Abel, de első pillantásra lehetetlen, hogy ez a bűnöző a maga szakállára követte volna el a tettét. Biztos, hogy csak egy Nagy Lovagnak lehetett meg hozzá a tudása és a lehetősége. Vagy mindenáron ki akarja szabadítani az emberét, Steent a csapdából, azért kínálja fel ezt a hamis tanúvallomást?

Terens szorosan összekulcsolt kézzel hajolt előre ültében.

– Trantori pénzt se fogadok el.

Fife meg se hallotta.

Junz tért magához utolsónak. Percekig nem tudta megszokni, hogy a főpolgár valójában nincs egy szobában vele, hogy valahol másutt van a nagykövetség területén, s csak képről látja, nem valóságosabban, mint a húsz mérfölddel arrébb lévő Fife-ot. Jó lett volna odamenni ehhez az emberhez, vállon ragadni, négyszemközt szóra bírni, de nem tehette.

– Nincs értelme vitatkozni, amíg nem hallgatjuk meg ezt az embert – mondta. – Halljuk a részleteket. Ha tényleg ő az elmeszondázó, akkor tudnunk kell a részleteket. Ha nem ő az, nos, az majd kiderül mindabból, amit elő fog adni.

– Ha tudni akarják, mi történt, elmesélem – mondta Terens. – Az már semmit sem használ nekem, ha eltitkolom. Végül is akár a Sark, akár a Trantor, mindegy, vigye el az űr. Legalább egy-két dolgot nyilvánosságra hozhatok.

Zord arccal mutatott Fife-ra.

– Íme, egy Nagy Lovag. Azt mondja ez a Nagy Lovag, hogy csak egy Nagy Lovagnak lehet elég tudása vagy lehetősége arra, hogy megtegye, amit a szondázó megtett. Hiszi is, amit mond. De mit tud? Mit tud bármelyik sarkit?

– Nem ők irányítják a kormányt. A florinaiak! A Florinai Ügyek Hivatala! Hozzájuk fut be minden, ők írják és ők irattározzák a papírokat. A Sarkot pedig a papírok kormányozzák. Igaz, hogy a legtöbbünk még ahhoz is túl kimerült, hogy panaszkodjon, de vajon tudják-e, hogy ha akarnánk, mit csinálhatnánk még az átkozott lovagjaink orra előtt is? Nos, látták, mit csináltam én.

– Egy évvel ezelőtt forgalomirányító voltam az űrkikötőben. A kiképzésemhez tartozott. Szerepel a személyi anyagomban. Csak egy kicsit kell leásni, hogy megtalálják, mert a forgalmi osztály vezetője sarkit. Övé a cím, de a tényleges munkát én csináltam. A nevemet a Bennszülött személyzet cím alatti külön részben találják meg. Egy sarkit se ereszkedne le olyan mélyre, hogy ebbe belenézzen.

Amikor a helyi B. T. H. elküldte a kikötőbe a térelemző üzenetét azzal a javaslattal, hogy mentőautóval menjünk ki a hajóhoz, az üzenetet én kaptam meg. Továbbítottam belőle azt, ami veszélytelen volt, de a Florina elpusztulásáról szóló részt nem.

– Úgy intéztem, hogy a térelemzővel egy kis külvárosi kikötőben találkozzam. Ezt könnyen megtehettem. A Sarkot mozgató minden szál az én kezemben futott össze. Ne felejtsék el, a közigazgatásban dolgoztam. Egy Nagy Lovag nem tehette volna meg azt, amit én, hacsak nem utasít egy florinait, hogy tegye meg helyette. Én meg tudtam csinálni mindenféle segítség nélkül. Ennyit a tudásról és a lehetőségekről.

– Találkoztam a térelemzővel, és távol tartottam őt mind a Sarktól, mind a B. T. H.-tól. Annyi információt szedtem ki belőle, amennyit csak tudtam, majd hozzáláttam, hogy felhasználjam ezeket a Florina érdekében és a Sark ellen.

– Te küldted az első leveleket? – préselte ki a szavakat Fife.

– Én küldtem az első leveleket, Nagy Lovag – felelte Terens nyugodtan. – Azt gondoltam, ha elég kyrtföld felett tudom kikényszeríteni az ellenőrzést, akkor egyezségre juthatok a Trantorral a feltételeimről, és elkergetem magukat a bolygóról.

– Megőrültél.

– Lehet. Sajnos, nem sikerült. Azt mondtam a térelemzőnek, hogy Fife lovagja vagyok. Ezt kellett mondanom, mert tudta, hogy Fife a legnagyobb ember a bolygón, és amíg azt hitte, én vagyok Fife, hajlandó volt nyíltan beszélni. Nevetnem kellett, amikor rájöttem, hogy azt hiszi, Fife minden erejével a legjobbat akarja a Florinának.

– Sajnos, ő türelmetlenebb volt, mint én. Azt hajtogatta, hogy minden napnyi veszteség kész sorscsapás, miközben én tudtam, hogy a Sarkon való tevékenykedésemhez elsősorban is idő kell. Nem tudtam, hogyan tartsam az ellenőrzésem alatt, ezért végül muszáj volt bevetnem az elmeszondát. Szereztem egyet. Láttam, hogyan használják a kórházakban. Tudtam valamit róla. Kár, hogy nem eleget.

– Beállítottam arra, hogy kitörölje az agya felszíni rétegeiből az aggodalmat. Ez egyszerű művelet. Még most sem tudom, mi történt. Azt hiszem, az aggodalom mélyebbre hatolhatott, nagyon mélyre, és mivel a szonda automatikusan követte, útjában törölte a tudatos elmeműködés túlnyomó részét is. Én meg ott maradtam, a kezem között egy eszement nyomorulttal... Ne haragudj, Rik.

Rik, aki végig feszülten figyelt, szomorúan mondta:

– Nem kellett volna hozzám nyúlnia, főpolgár, de tudom, mit érezhetett.

– Igen – felelte Terens –, te éltél a bolygón. Ismered a járőröket és a lovagokat, és tudod, mi a különbség az Alsóváros és a Felsőváros között.

Újból fölvette elbeszélése fonalát:

– Tehát ott álltam a térelemzővel teljesen tanácstalanul. Nem engedhettem, hogy olyasvalaki találjon rá, aki ki tudja nyomozni a személyazonosságát. Nem ölhettem meg. Biztos voltam benne, hogy vissza fog térni az emlékezete, ha mégis szükségem lenne a tudására. Nem beszélve arról, hogy ha megölöm, eljátszom a Trantor és a B. T. H. jóindulatát, amelyre pedig szükségem volt. Akkortájt még különben sem tudtam gyilkolni.

– Elintéztem, hogy helyezzenek a Florinára főpolgárnak, és hamis papírokkal magammal vittem a térelemzőt. Úgy intéztem, hogy rátaláljanak, s felfogadtam Valonát, hogy viselje gondját. Ezután már nem is volt semmi vész, azt az egy alkalmat kivéve, a doktorral. Akkor be kellett hatolnom a Felsőváros erőműtelepére. Nem volt lehetetlen feladat. A mérnökök sarkitok voltak, a portások azonban florinaiak. A Sarkon elég sokat megtanultam az erőművek működéséről, ezért tudtam, hogyan kell rövidre zárni egy áramkört. Három napba telt, míg megfelelő időt találtam rá. Utána már könnyű volt ölni. Azt azonban egyáltalán nem tudtam, hogy a doktor a rendelője mindkét felében őrzött másolatot a kartonokról. Bár tudtam volna!

Terens ültéből odalátott Fife kronométerére.

– Azután, mintegy száz órával ezelőtt – mintha száz éve lett volna – Rik emlékei kezdtek visszatérni. Innentől ismerik a történetet.

– Nem – mondta Junz –, még nem ismerjük. Hogy szólnak a részletek a térelemzőnek a bolygópusztulásról szóló meséjében?

– Gondolja, hogy abból, amit mesélt, megértettem a részleteket? Az csak olyan bocsáss meg, Rik – zagyvaság volt.

– Nem volt az – fortyant föl Rik. – Nem lehetett az!

– A térelemzőnek volt egy hajója – mondta Junz. – Hol van?

– A szemétdombon – válaszolta Terens. – Rögtön ment a parancs, hogy az ócskavasba vele. A főnököm aláírta. Persze egy sarkit soha nem olvassa el a papírokat. Szó nélkül kiselejtezték.

– És Rik iratai? Azt mondta, iratokat is mutatott magának.

– Adják át nekünk ezt az embert – szólalt meg hirtelen Fife –, majd mi kiszedjük belőle, amit tud.

– Nem – felelte Junz. – Az első bűnét a B. T. H. ellen követte el. Elrabolt egy térelemzőt, és megkárosította az agyát. Ez az ember a miénk.

– Junznak igaza van – mondta Abel.

– Akkor most ide figyeljenek – szólt ismét Terens. – Biztosítékok nélkül egy szót sem szólok. Tudom, hol vannak Rik iratai. Olyan helyen, ahol egy sarkit vagy egy trantori soha nem fogja megtalálni. Ha kellenek maguknak, egyezzenek bele, hogy politikai menekült legyek. Bármit tettem is, hazafiságból tettem, a bolygóm érdekeit tartva szem előtt. Egy sarkit vagy egy trantori mondhatja magát hazafinak; miért ne mondhatná egy florinai is?

– A nagykövet azt mondta, át fogjuk adni magát a B. T. H.-nak – közölte Junz.

– Biztosíthatom, nem adják ki a Sarknak. Azért, ahogy a térelemzővel elbánt, bíróság elé fogják állítani. Az ügy kimeneteléért nem kezeskedhetem, de ha most együttműködik velünk, azt a javára írják majd.

Terens fürkésző tekintettel nézett Junzra. Azután így szólt;

– Szerencsét próbálok önnel, doktor... A térelemző szerint a Florina napja pre-nova szakaszban van.

– Micsoda? – Valonán kívül mindenkiből egyszerre tört ki a kiáltás.

– Arra készül, hogy felrobbanjon – válaszolta Terens keserű gúnnyal. – És ha ez megtörténik, az egész Florina elpárolog, mint a kifújt cigarettafüst a levegőben.

– Én nem vagyok térelemző – szólt közbe Abel –, de úgy tudom, nem lehet előre megjósolni, hogy egy csillag mikor robban fel.

– Igaz. Vagy legalábbis eddig igaz volt. Elmagyarázta Rik, miből gondolta, amit mondott? – kérdezte Junz.

– Gondolom, a válasz benne van az irataiban. Én mindössze a szénáramlatra emlékszem.

– Mire?

– Folyton azt hajtogatta: "Az űr szénáramlata, az űr szénáramlata." Meg azt, hogy "katalitikus hatás". Ennyi.

Steen vihogott. Fife összehúzta a szemöldökét. Junz dermedten hallgatott.

– Bocsássanak meg – motyogta kisvártatva. – Mindjárt visszajövök. – Kilépett a vevőkészülék hasábjából, és eltűnt.

Tizenöt perc múlva jött vissza.

Megrökönyödve nézett körül. Csak Abel és Fife voltak jelen.

– Hol...?

– Megvártuk önt, dr. Junz – szakította félbe azonnal Abel. – A térelemző és a lány már útban vannak a nagykövetségre. A tanácskozásnak vége.

– Vége! Jóságos Tejút, még csak most kezdtük! El kell magyaráznom a nóva kialakulásának lehetőségeit.

Abel kényelmetlenül feszengett a széken.

– Erre semmi szükség, doktor.

– Nagyon is szükséges. Alapvetően fontos. Adjanak rá öt percet.

– Engedje beszélni – mondta Fife. Mosolygott.

– Kezdjük az elején – fogott hozzá Junz. – A galaktikus civilizációnak az irattárakban fellelhető legkorábbi tudományos leíró munkáiban felismerték már, hogy a csillagok a belsejükben lejátszódott nukleáris átalakulásokból nyerték az energiájukat. Azt is tudták – annak alapján, amit a csillagok belsejében uralkodó állapotokról tudunk –, hogy valószínűleg két típusú és csak két típusú nukleáris átalakulás szolgáltathatja a szükséges energiát. Mindkettőben a hidrogénnek héliummá való átalakulásáról van szó. Az első átalakulás közvetlen: két hidrogén és két neutron egyesül egy hélium atommaggá. A második közvetett és többlépcsős folyamat, amelynek végén a hidrogénből hélium lesz, de a közbenső lépésekben szén atommagok vesznek részt. Ezek a szén atommagok nem használódnak fel, hanem a reakciók lejátszódása közben visszaalakulnak, így egy csekély mennyiségű szén újra és újra felhasználható arra, hogy jó sok hidrogén átalakulhasson héliummá. Más szavakkal: a szén katalizátorként működik közre. Mindezt tudták már a történelem előtti időkben is, amikor az emberi faj még csak egyetlen bolygóhoz kötődött, ha volt egyáltalán ilyen idő.

– Ezt mindnyájan tudjuk – szólt közbe Fife –, úgyhogy, ha megengedi, ezzel csak az elvesztegetett időt gyarapítja.

– Csakhogy ez minden, amit tudunk. Hogy a csillagok egyik vagy másik módszert használják-e, esetleg mindkettőt, a nukleáris folyamatok sohasem döntötték el. Mindkét alternatíva mellett kialakultak elméleti iskolák. A többség a közvetlen, vagyis a kettő közül az egyszerűbb hidrogén-hélium átalakulásra szavazott.

– Na már most, Rik elmélete csakis a következő lehet. A hidrogén-hélium közvetlen átalakulás a csillag energiájának normális forrása, de bizonyos körülmények között teljes súlyával közbelép a szénkatalízis, amennyiben sietteti, felgyorsítja a folyamatot, és felhevíti a csillagot.

– Az űrben vannak áramlatok. Ezt önök is nagyon jól tudják. Ezek némelyike szénáramlat. Az áramlatokon áthaladó csillagok számtalan atomot szednek magukra. Az odavonzott atomok teljes tömege is hihetetlenül parányi azonban a csillag súlyához viszonyítva, és nincs semmiféle hatással magára a csillagra. Kivéve a szenet! A szenet szokatlan töménységben tartalmazó áramlaton áthaladó csillag egyensúlya megbomlik. Nem tudom, hány évbe, évezredbe, évmillióba telik, míg a szénatomok szétterjednek a csillag belsejében, de valószínűleg sokáig tart. Ez azt jelenti, hogy egy szénáramlatnak szélesnek kell lennie, a csillagnak pedig kis szögben kell kereszteznie az áramlat útját. Amikor a csillag belsejébe eljutó szénmennyiség meghalad egy kritikus mértéket, a csillag sugárzása hirtelen mérhetetlenül megemelkedik. A külső rétegek egy elképzelhetetlenül hatalmas robbanásban megsemmisülnek, és itt áll előttünk egy nova. Értik?

Junz várt.

– Mindezt két perc alatt találta ki abból a bizonytalan kijelentésből, amelyet a főpolgár emlékezete szerint egy évvel ezelőtt mondott a térelemző? – kérdezte Fife.

– Bizony, bizony. Nincs ebben semmi meglepő. A térelemzés nyitott erre az elméletre. Ha Rik nem áll elő vele, hamarosan megteszi más, Ami azt illeti, előterjesztettek már ehhez hasonló elméleteket, de sohasem vették őket komolyan. Jelentkeztek már vele a térelemzés kifejlődése előtt is, és soha senki sem tudta megmagyarázni, miért tett szert valamely csillag szinte egyik pillanatról a másikra olyan sok szénre.

– De ma már tudjuk, hogy léteznek szénáramlatok. Meg tudjuk határozni az útjukat, ki tudjuk találni, mely csillagok keresztezték ezeket az útvonalakat az elmúlt tízezer évben, összevethetjük a nóvák kialakulásáról és a sugárzásvariációkról készített feljegyzéseinkkel. Nyilván ezt tette Rik is. Bizonyára meg akarta mutatni a számításait és a megfigyeléseit a főpolgárnak. De ez mind mellékes a lényeges kérdéshez képest. Most intézkedni kell, hogy azonnal kezdjék meg a Florina kiürítését.

– Gondoltam, hogy erre megy ki az egész – szólt Fife higgadtan.

– Sajnálom, Junz – közölte Abel –, de ez teljesen lehetetlen.

– Miért lehetetlen?

– Mikor fog felrobbanni a Florina napja?

– Nem tudom. Rik egy évvel ezelőtti idegességéből ítélve, kevés időnk lehet.

– De időpontot nem tud adni?

– Persze hogy nem.

– Mikor tud időpontot is mondani?

– Ezt nem lehet megmondani. Még ha megkapnánk is Rik számításait, az egészet ellenőrizni kellene.

– Kezeskedik érte, hogy a térelemző elmélete helyesnek fog bizonyulni?

Junz összehúzta a szemöldökét.

– Személy szerint meg vagyok győződve arról, de egyetlen tudós sem kezeskedhet előre valamely elmélet helyességéért.

– Vagyis a Florina evakuálását egy puszta feltevés alapján akarja elrendelni.

– Szerintem nem vállalható olyan kockázat, hogy egy bolygó teljes népessége elpusztuljon.

– Ha a Florina közönséges bolygó volna, egyetértenék önnel. De a Florina állítja elő az összes kyrtet, amelyre a galaxisban szükség van. Ezt nem tehetjük.

– Ebben egyeztek meg Fife-fal, amíg én távol voltam? – kérdezte Junz dühösen. Erre már Fife is közbeszólt:

– Hadd magyarázzam meg, Junz doktor. A Sark kormánya sohasem járulna hozzá a Florina kiürítéséhez, még ha a B. T. H. kijelentené is, hogy bizonyítékai vannak az önök novaelméletére. A Trantor nem kényszeríthet bennünket, mert még ha a galaxis esetleg támogatna is egy Sark elleni háborút a kyrtkereskedelem fenntartása érdekében, olyat viszont soha nem támogatna, amely annak épp véget akarna vetni.

– Úgy van – hagyta helyben Abel. – Félek, hogy egy ilyen háborúban a mi saját népünk sem támogatna bennünket.

Junz érezte, hogy nőttön-nő benne az ellenérzés. Egy emberektől lakott bolygó semmit sem számít azzal szemben, amit a gazdasági kényszerűség diktál!

– Hallgassanak rám – mondta. – Itt nem egy bolygóról, hanem az egész galaxisról van szó. Húsz teljesen kifejlődött nova keletkezik évente a galaxisban. Ráadásul a Tejút százmilliárdnyi csillagából nagyjából kétezer változtatja oly mértékben a sugárzási jellemzőit, hogy a netán lakható bolygóit lakhatatlanná tegye. Az emberi lények egymillió csillagrendszert foglalnak el a galaxisban. Ez azt jelenti, hogy átlagosan ötvenévente válik egy-egy bolygó túl forróvá, hogysem az élet megmaradhasson rajta. Az ilyen esetek be szoktak kerülni a történelemkönyvekbe. Minden ötezer évben valamely lakott bolygónak ötvenszázalékos esélye van, hogy egy nova hatására gázneművé váljék.

– Ha a Trantor semmit sem tesz a Florináért, ha megengedi, hogy lakóival együtt elpárologjon, az intésül szolgálna a galaxis minden népének, hogy ha rájuk kerülne a sor, nem számíthatnának segítségre, amennyiben az néhány tekintélyes ember gazdasági érdekeit sértené. Megkockáztatná ezt, Abel?

– Ha viszont segítenek a Florinának, azzal megmutatják, hogy a Trantor a galaxis népeiért érzett felelősséget előbbre helyezi, mint a puszta tulajdonjog fenntartását. Olyan jóakaratot fog ezzel nyerni, amelyet erővel sohasem kaphatna meg.

Abel lehorgasztotta, majd erőtlenül megrázta a fejét.

– Nem, Junz. Amit mond. vonzó ugyan, de nem megvalósítható. Nem szegezhetek érzelmeket kipróbált politikai hatásokkal szembe, ha arról van szó, hogy a kyrtkereskedelemnek vége. Egyenesen az a véleményem, hogy bölcsen tennénk, ha nem is tanulmányoznánk az elméletet. Már a gondolat is, hogy netán igaz lehet, túl sok kárt okozna.

De mi van akkor, ha igaz?

– Azzal a feltételezéssel kell számolnunk, hogy nem igaz. Gondolom amikor pár perccel ezelőtt elment, azért tette, hogy kapcsolatba lépjen a B. T. H.-val.

– Igen.

– Nem számít. A Trantornak, véleményem szerint, lesz annyi befolyása, hogy leállítsa a vizsgálatukat.

– Attól tartok, hogy nem. Az ilyen természetű vizsgálatok esetében nem. Uraim, hamarosan megtudják, mi a titka az olcsó kyrtnek. Egy éven belül, akár van nova, akár nincs, nem lesz semmiféle kyrtmonopólium.

– Mire gondol?

– Tanácskozásunk most érkezett el a lényeghez, Fife. A kyrt minden lakott bolygók közül egyedül a Florinán nő. Magjai mindenütt másutt közönséges cellulózt adnak. A Florina talán az egyetlen lakott bolygó egy véletlenszerűen kiválasztott mintán, amelynek a napja jelenleg pre-nova. és valószínűleg pre-nova azóta, amióta először, talán évezredekkel ezelőtt, belépett a szénáramlatba – feltéve, hogy a kereszteződés szöge megfelelően kicsi volt. Ez esetben nagyon is lehetséges, hogy a kyrt és a pre-nova szakasz feltételezik egymást.

– Lehetetlenség – mondta Fife.

– Az? Kell lennie valami okának, hogy a kyrt a Florinán kyrt, másutt meg gyapot. Sok mindent megpróbáltak már a tudósok, hogy mesterségesen előállítsák, de vakon próbálkoztak, így mindig kudarcot vallottak. Nemsokára megtudják, hogy a dolog a pre-nova csillagrendszerben létrejött tényezőknek köszönhető.

– Próbálkoztak azzal, hogy megkettőzik a napsugárzás értékeit – mondta mogorván Fife.

– A megfelelő ívfényekkel lehet, de azok csak a látható és az ibolyántúli tartományt kétszerezik meg. Mi van az infravörös és az azon túli tartomány sugárzásával? És a mágneses mezőkkel? Mi van az elektronkibocsátással? És a kozmikus sugárzás hatásaival? Én ugyan nem vagyok fiziko-biokémikus, tehát itt lehetnek olyan tényezők, amelyekről semmit sem tudok, de mostantól egy egész galaxisra való fiziko-biokémikus fog a Florinára figyelni. Biztosíthatom, hogy még az év letelte előtt meg fogják találni a megoldást.

– A gazdaság most az emberiség oldalán áll. A galaxis olcsó kyrtet akar, és ha megtalálja, vagy akár csak képzeli, hogy hamarosan meg fogja találni, igenis ki akarja majd üríteni a Florinát, nemcsak emberiességből, hanem hogy végre ráborítsák az asztalt a kyrttermesztő sarkitokra.

– Blöff! – mordult fel Fife.

– És maga szerint, Abel? – kérdezte Junz. – Ha maga segít a sarkitoknak, nem úgy fognak a Trantorra nézni, mint a kyrtkereskedelem megmentőjére, hanem mint a kyrtmonopólium megmentőjére. Megkockáztatja ezt?

– Megkockáztathat-e a Trantor egy háborút? – kérdezte Fife.

– Háborút? Szó sem lehet róla! Lovag, egy éven belül, nova ide vagy oda, el fognak értéktelenedni a florinai birtokai. Adja el őket. Árusítsa ki az egész Florinát. A Trantor meg tudja venni.

– Megvenni egy bolygót? – képedt el Abel.

– Miért ne? A Trantornak megvan hozzá a tőkéje, és a világegyetem népeinek jóakaratában jelentkező haszon ezerszeresen fog fizetni. Ha annyi nem elég nekik, hogy önök életek százmillióit mentik meg, mondja azt, hogy olcsó kyrtet fog hozni a vásárlóknak. Az majd megteszi.

– Gondolkodom ezen – mondta Abel. Aztán a lovagra nézett. Fife lesütötte a szemét.

Aztán hosszú hallgatás után ő is azt mondta:

– Gondolkodom ezen.

Junz harsányan felnevetett.

– Ne gondolkozzanak túl sokat! Hamarosan kiderül, mi a helyzet a kyrttel. Nem lehet eltitkolni. Azután már egyikük sem cselekedhet szabadon. Most még úgy intézhetik a dolgokat, hogy jól is járjanak.

– Ez igaz? Tényleg igaz? – ismételgette mélységesen lesújtva a főpolgár. – Nem lesz többé a Florina?

– Igaz – bólintott Junz.

Terens széttárt karja tehetetlenül hullott az oldalához.

– Ha kellenek magának a Riktől kapott papírok, otthon tartom őket, a régi, több mint egy évszázaddal ezelőtti élettartam-táblázatok és egyéb statisztikák között.

– Nézze – mondta Junz –, biztosan meg tudunk egyezni a B. T. H.-val. Kell majd nekünk valaki a Florinán, aki ismeri az embereket, aki tudja, hogyan kell elmagyarázni nekik ezt a helyzetet, aki segít a kitelepítés megszervezésében és a megfelelő menedékbolygók kiválasztásában. Akar nekünk segíteni?

– És úgy gondolja, ezzel fel is adhatom a játszmát, ugye? Megúszom a gyilkosságot. Miért ne? – Hirtelen könnyek szöktek a főpolgár szemébe. – Persze, hiszen így is, úgy is vesztes vagyok. Nem lesz világom, nem lesz otthonom, mind vesztesek vagyunk. A florinaiak elveszítik a világukat, a sarkitok a gazdagságukat, a trantoriak az esélyüket, hogy egyszer még megszerezhetik ezt a gazdagságot. Itt nincsenek győztesek.

– Hacsak – szólt csendesen Junz – nem jönnek rá, hogy az új galaxisban, amelyben nem lesznek egyensúlyukat vesztett csillagok, ahol mindenki számára elérhető lesz a kyrt, és amelyben egészen közel kerülünk a politikai egyesüléshez, mindenki csak győztes lehet. Kvadrilliónyi győztes. A galaxis egész népe.

Utószó - Egy év múlva

– Rik! Rik! – Selim Junz kinyújtott karral sietett a hajó felé. – És Lona! Alig ismertem magukra! Hogy vannak?

– Jobban nem is lehetnénk. Látom, megkapta a levelünket – mondta Rik.

– Persze. Na és mi a véleményük az egészről? – Együtt indultak vissza Junz irodája felé.

– Ma reggel elmentünk a régi városunkba – felelte szomorúan Valona. – Olyan néptelenek a mezők. – Lona már nem florinai parasztlánynak, hanem birodalmi asszonynak volt öltözve.

– Igen, lidérces lehet annak, aki valaha ott élt. Még nekem is nyomasztó, de azért maradok, amíg lehet. Az elmélet szempontjából rettenetesen fontosak a Florina napjának sugárzási adatai.

– Ilyen rengeteg evakuált nem egészen egy év alatt! Remek szervezőmunkára vall.

– Mindent megteszünk, Rik, ami tőlünk telik. Ó, hát illene végre használnom az igazi nevét!

– Kérem, ne. Sohasem tudnám megszokni. Rik vagyok, és kész. Más névre nem is emlékszem.

– Eldöntötte már, hogy visszamegy-e térelemzőnek?

Rik megrázta a fejét.

– Eldöntöttem, de a döntésem az, hogy nem megyek vissza. Sohasem lesz elég az, amire vissza tudok majd emlékezni. Az a rész örökre elveszett. De nem zavar. Vissza fogok menni a Földre... Egyébként reméltem, hogy viszont fogom látni a főpolgárt.

– Azt hiszem, nem fogja viszontlátni. Nyilván nem akar találkozni magával. Bűntudata van, az az érzésem. Maga nem neheztel rá?

– Nem – felelte Rik. – Jót akart, és sok szempontból jóra fordította az életemet. Például megismertem Lonát. – Karjával átfogta a lány vállát.

Valona ránézett, és elmosolyodott.

– Egyébként ki is gyógyított valamiből – folytatta Rik. – Rájöttem, miért voltam én térelemző. Rájöttem, miért éppen a Föld bolygóról kerül ki az összes térelemzőnek majdnem az egyharmada. Aki egy radioaktív világon él, az félelemben és bizonytalanságban nő fel. Ott egy rossz lépés halált okozó lehet, és számunkra magának a bolygónak a felszíne a legnagyobb ellenség. A bolygók féltése, az értük való aggódás jóformán velünk született tulajdonságunk, Junz doktor. Csak a világűrben vagyunk boldogok; ott biztonságban érezzük magunkat.

– Ma már nem érez így, Rik?

– Nem bizony. Már az érzésre sem emlékszem. Épp erről van szó. A főpolgár arra állította be a szondáját, hogy kiirtsa belőlem az aggodalmaskodást, de az erősségszabályozót már nem kapcsolta be. Azt hitte, csak valami új keletű, felszíni tünetről van szó – fogalma sem volt arról, hogy a bennem meglévő aggodalom milyen mélyen gyökerező, mennyire megrögzött. Úgy, ahogy volt, kiirtotta az egészet. Bizonyos értelemben megérte, hogy megszabadultam tőle, még ha oly sok minden elment is vele együtt. Már nem kell a világűrben időznöm. Visszamehetek a Földre. Dolgozhatok ott. A Földnek szüksége van emberekre. Mindig is szüksége lesz rájuk.

– Miért nem tehetjük meg a Földért is azt, amit a Florináért megteszünk? – kérdezte Junz. – Nem kell, hogy a földlakók ilyen félelemben és bizonytalanságban maradjanak. Nagy a galaxis.

– Nem – tiltakozott hevesen Rik. – Itt másról van szó. A Földnek múltja van, Junz doktor. Sokan nem hiszik ezt el, de mi, földiek tudjuk, hogy a Föld volt az emberi faj szülőbolygója.

– Nos, talán. Én ezt nem tudom eldönteni.

– Az volt. Egy ilyen bolygót nem lehet elhagyni, nem szabad elhagyni. Egyszer majd megváltoztatjuk, és akkor újra olyan lesz a felszíne, amilyen egykor lehetett. Addig – addig maradunk.

– És én most már földi asszony vagyok – mondta halkan Valona.

Rik elnézett a látóhatár felé. A Felsőváros éppoly rikító volt, mint mindig, de az emberek eltűntek belőle.

– Hányan maradtak a Florinán? – kérdezte.

– Körülbelül húszmillióan – válaszolta Junz. – Egyre lassabban tudunk dolgozni. Egyensúlyban kell tartanunk a visszavonulásunkat. Azok, akik még itt maradtak, gondoskodnak magukról. Mintha csak gazdasági egységek irányításáról volna szó. A betelepítések természetesen nagyon kezdeti szakaszban vannak; a menekültek többsége még a szomszédos világok átmeneti táboraiban lakik. Vannak elkerülhetetlen nehézségek.

– Mikor megy el a legutolsó ember?

– Valójában soha.

– Nem értem.

– A főpolgár nem hivatalosan engedélyt kért rá, hogy itt maradhasson. Nem hivatalosan megadták az engedélyt. Az ügy nem tartozik a nyilvánosságra.

– Itt marad? – Rik mélyen meg volt rendülve. – A galaxis szerelmére, de hát miért?

– Nem tudom – felelte Junz –, de mintha maga magyarázatot adott volna rá, amikor a Földről beszélt. Ő is úgy érez, ahogy maga. Azt mondja, nem tudja elviselni a gondolatot, hogy magára hagyja a Florinát, amikor annak meg kell halnia.

Kavics az égben

G.K. 827

1 - Két lépés között

Két perccel azelőtt, hogy örökre eltűnt az általa ismert Földről, Joseph Schwartz Chicago külvárosának kellemes utcáit rótta, Browning egyik költeményének pár sorát mormolva magában.

Kissé furcsa is volt a dolog, mivel Schwartz aligha keltette volna bárki arrajáróban olyan ember benyomását, aki Browning sorait dünnyögi önfeledten. Pontosan az volt, aminek látszott: egy kiszolgált szabó, aki tökéletesen híján van annak, amit a mai kifinomult elmék "általános műveltségnek" neveznek. Viszont érdeklődő természetű lévén sok mindent olvasott válogatás nélkül. Hatalmas étvággyal falta az ismereteket, ezért gyakorlatilag csaknem mindenhez konyított valamit, és kivételes emlékezőtehetsége segítségével tudását még rendben is tudta tartani.

Fiatalabb korában például kétszer is elolvasta Robert Browning Rabbi Ben Ezra című költeményét, így természetesen betéve tudta minden sorát. Nagyrészt ugyan érthetetlen volt számára, de az utóbbi időben az első három sora úgy hozzátartozott az életéhez, akár a tulajdon szívverése. Így esett, hogy 1949-ben, azon a napfényes, különösen ragyogó, kora nyári napon elméje csöndes rejtekén magában ismételgette az ismerős szavakat:

Jöjj, öregedjünk meg együtt!

A java még ott van előttünk:

A végső élet, melyet az első hagyott reánk...

Schwartz teljes szívével befogadta ezt az érzést. Fiatal éveinek európai küzdelmei, majd férfikorának egyesült államokbeli harcai után kellemes volt számára a nyugodt öregség. Megtakarított pénzecskéje és saját kis háza lehetővé tette neki a békés visszavonulást. Jó egészségnek örvendő felesége, két, tisztességgel férjhez adott lánya és utolsó, legszebb éveit megédesítő kis vasgyúró unokája mellett ugyan mi oka lett volna bármi panaszra?

Az atombomba persze ott lógott a feje fölött, de Schwartz alapvetően hitt az emberiség jó természetében. Nem is gondolt arra, hogy kitörhet még egy háború. Eszébe sem jutott, hogy a Földet még egyszer beragyoghatja a dühödten széthasadó atomok napnál is fényesebb pokoltüze. Ezért türelemmel mosolygott a mellette elhaladó gyerekekre, és magában azt kívánta nekik, hogy gyors és biztonságos vágtával hagyják maguk mögött fiatalságukat, és érjék el életük még előttük álló békés javát.

Lábát fölemelte, hogy átlépjen egy, a járdáról közömbösen felé mosolygó Julcsa babát, egy még senkinek sem hiányzó rongybábut. Hanem a lábát nem ugyanarra a Földre tette vissza...

Chicagónak egy másik negyedében állt az Atomkutató Intézet, ahol a tudósoknak bizonyára voltak elméleteik a lényegében értelmes emberi természetről, de valahogy mégis szinte szégyellték gondolataikat, mert még nem találtak ki olyan műszert, amellyel ezt is pontosan lemérhették volna. Amikor ilyesmire gondoltak, gyakran csak arra vágyakoztak, hogy valami égi sugallat álljon az emberi természet (és az elátkozott emberi képzelőerő) útjába, és ne csináljanak minden ártatlan és különös találmányukból azonnal valamilyen halálos fegyvert.

Mégis, ugyanaz az ember, aki képtelen volt saját kíváncsiságának megzabolázására, és bőszen kutatta az atom energiáinak világát, amely egy szép napon a fél világot elpusztíthatja, képes lehetett a saját élete árán is megvédelmezni egy embertársáét, bármilyen jelentéktelen alak legyen is az illető.

A vegyész háta mögött fölragyogó kékes fény vonta magára először dr. Smith figyelmét.

A félig nyílt ajtó előtt elhaladtában érdeklődve bámult be rá. A vegyész, egy kedélyes fiatalember éppen egy mérőedény megtöltésével foglalatoskodott, amelyben az oldat pontosan akkor érte el a kívánt szintet. A folyadékban valamilyen fehér por lebegett lustán, míg a megfelelő idő alatt teljesen föl nem oldódott. Egy pillanatig nem történt semmi, ám ekkor a Smith doktort megállító ösztöne működésbe lépett, és cselekvésre kényszerítette őt.

Berontott a helyiségbe, fölragadott egy mérőrudat, és a munkaasztal tetejéről lesöpörte a padlóra a rajta lévő tárgyakat. Megolvadt fém halálos sziszegése hallatszott. Dr. Smith érezte, amint egy kövér verejtékcsepp gördül végig az orrán, és megáll a hegyén.

A fiatalember üres tekintettel bámult a betonpadlóra, amelyen a szétfröccsent fém máris ezüstös pacnikká dermedt. Még mindig erős hő áradt belőlük.

– Mi történt? – kérdezte elhaló hangon.

Dr. Smith megvonta a vállát. Ő sem volt teljesen ura magának.

– Nem is tudom. De mondja csak, végül is mi történt itt?

– Semmi sem történt – hebegte a vegyész. – Ez csak egy finomítatlan urániumminta volt. Elektrolízises réztesztet csináltam... Fogalmam sincs, mi történhetett.

– Akármi történt is, fiatalember, azt elmondhatom magának, mit láttam. A platinatégelynek tűzkoronája volt. Erős radioaktív sugárzást észleltem. Azt mondja, uránium volt?

– Igen, de finomítatlan uránium! Az pedig nem veszélyes. Úgy értem, hogy a maximális tisztaság a maghasadás föltétele, nem igaz? – Nyelve hegyével gyorsan megnyalta az ajkát. – Úgy véli, uram, hogy valóban maghasadás lehetett? De hiszen nem plutónium, és nem is bombáztam.

– És – mormolta dr. Smith elgondolkodva – még ha tiszta is lett volna, akkor sem volt meg a kritikus tömege. – Hosszan nézte a szappankő asztallapot, a szekrények megégett, összezsugorodott festését és a betonpadlón ezüstösen csillogó fémpacnikat. – Különben az uránium 1800 Celsius-fokon olvad, a nukleáris jelenségeket pedig kevéssé ismerjük ahhoz, hogy bizonyossággal nyilatkozhatnánk az esetről. Ez a hely pedig biztosan át- meg átitatódott már mindenféle sugárzással. Amint kihűl a fém, fiatalember, legjobb lesz, ha gondosan összegyűjti, és alaposan kielemzi.

Elgondolkodva nézett egy darabig a fiatal vegyész arcába, azután a szemközti falhoz lépett, és idegesen megtapogatta egy pontját, úgy vállmagasságban.

– Mi ez itt? – fordult hátra a másikhoz. – Ez mindig itt volt?

– Micsoda, uram? – A fiatalember is izgatottan odasietett, és megvizsgálta a helyet, amelyet az idősebbik férfi mutatott neki. Egy kis lyukacska volt az, mintha egy falba vert szöget kihúztak volna a helyéről, de ez keresztülhatolt a vakolaton és az egész vastag falon: látszott rajta a kinti világosság.

A vegyész megrázta a fejét.

– Nem, ezt még sohasem láttam. De az is igaz, hogy nem is kerestem sohasem, uram.

Dr. Smith nem szólt semmit. Lassan elhátrált a faltól, elhaladt a hasáb alakú hőszabályzó mellett, rápillantott vékony acéllemezből készült dobozára. A víz keringett benne, amint a motor hajtotta keverőlapátok mániákusan forogva kergették, miközben a víz alatt a melegítőként működő elektromos buborékok rendületlenül képződtek és szakadtak el a fémfelületről, a higanyrelé működésének ritmusában.

– No és ez itt volt azelőtt? – Ezzel dr. Smith mutatóujjának körmével finoman megkopogtatta a termosztát fölső, szélesebb végének egy pontját. Mintha egy parányi, kerek lyukat fúrtak volna a fémbe. A víz szintje nem ért föl odáig.

A vegyész szeme elkerekedett.

– Nem, uram, ez nem volt itt. Ebben egészen biztos vagyok.

– Hmm. És a másik oldalon is van egy?

– Nos... itt vesszek meg! Úgy értem, igen, uram!

– Rendben van. Most jöjjön ide, és nézzen keresztül ezeken a lyukakon... Közben kapcsolja ki a hőszabályzót, kérem. Úgy, álljon csak ide! – Ujját ekkor a falban lévő lyukhoz illesztette. – Mit lát? – kérdezte izgatottan.

– Az ujját látom, uram. Pontosan arra a lyukra tette?

Dr. Smith nem válaszolt. Azután igazi lelkiállapotát meghazudtoló nyugalommal így szólt:

– Most nézzen bele a másik irányban. És most mit lát?

– Most semmit.

– De pontosan azon a helyen állt az urániummal teli tégely. Pontosan arra a helyre néz, nem igaz?

– Azt hiszem, igen, uram – jött a bizonytalan válasz.

Dr. Smith gyors pillantást vetett a még mindig félig nyitva lévő ajtó névtáblájára.

– Mr. Jennings, ez a legteljesebb mértékben szigorú titok – mondta hűvösen. – Nem szeretném, ha bármikor bárkinek említést tenne róla. Megértette?

– Pontosan, uram!

– Akkor most menjünk innen! Beküldjük majd a sugármérőket, vizsgálják meg alaposan ezt a helyet, mi pedig magával karanténba vonulunk egy időre.

– Sugárzás égette őket, úgy érti, uram?

– Majd megvizsgáljuk.

A két embernél azonban nem találtak erősebb besugárzásra utaló nyomokat. A vérképük rendben volt, és a hajhagymáik vizsgálata sem mutatott ki semmi gyanúsat. A rájuk tört enyhe rosszullétet inkább pszichoszomatikusnak tekintették, egyéb tünetek pedig nem fordultak elő egyiküknél sem.

Az egész intézetben sem akkor, sem később nem akadt senki, aki megmagyarázhatta volna, hogy a kritikus mennyiségnél jóval kevesebb tisztítatlan uránium, ráadásul közvetlen neutron-bombázás nélkül, miért olvadt meg hirtelen abban a tégelyben, és villantotta föl éles fénykoronáját.

Csak azt a következtetést vonhatták le, hogy az atomfizikában még seregnyi váratlan és veszedelmes meglepetés bujkálhat.

Dr. Smith ezért a későbbiek során elkészített jelentésében sem mondott el mindent a valóságnak megfelelően. Nem tett említést például a laboratóriumban keletkezett lyukakról, arról, hogy a tégely helyéhez legközelebb lévő még alig látható, a hőszabályozó másik oldalán már valamivel nagyobb, a falban pedig, amely háromszor olyan messzire van attól a félelmetes forrástól, már akkora, hogy egy szöget is beledughatnának.

Az egyenes irányban terjedő sugár jó pár mérföldet megtehetett, mire a földfelszín görbületének eredményeképpen annyira eltávolodott tőle, hogy már nem okozhatott számottevő károkat, viszont átmérője addigra már jó tízlábnyira tágult.

Ezután céltalanul kisuhant az űrbe, ahol egyre tágulva és gyöngülve, halvány szálként hatolt keresztül a kozmosz szövetén.

Erről a fantáziaképről soha senkinek sem tett említést. Arról sem beszélt senkinek, hogy bekérette a másnap reggeli újságokat a karanténba, és egy bizonyos téma után kutatva végiglapozta őket.

Egy hatalmas világvárosban annyi ember tűnik el naponta nyomtalanul! És senki sem rohant sikoltozva a rendőrségre a bejelentéssel, hogy a szeme előtt vált semmivé egy ember (vagy mondjuk egy embernek a fele!). Legalábbis ilyesmiről egyik lap sem tett említést.

Később dr. Smith erőnek erejével igyekezett elfelejteni az esetet.

Joseph Schwartz két lépése között következett be az esemény. Fölemelte a jobb lábát, hogy átlépjen a rongyos Julcsa baba fölött, s ekkor egy pillanatra különös zsibbadtságot érzett, mintha az idő tréfájaként fölragadta és belsejét kifordította volna valami örvény. Amikor letette a lábát, egyetlen szusszanással szakadt ki belőle a levegő, és érezte, amint csöndesen összerogy, majd lehanyatlik a fűre.

Sokáig maradt ott csukott szemmel, de aztán csak magához tért, és körülnézett.

Hát mégis igaz! A füvön ült, ott, ahol az imént még betonon sétált.

A házak eltűntek! A pázsitfoltjaikon üldögélő, hosszú sorokba rendeződött fehér házaknak mind nyoma veszett!

És nem is pázsit volt, amin ült, mert a fű gondozatlanul, szabadon nőtt, körülötte pedig fák, sok fa, a látóhatáron egész kis erdő.

Ekkor érte az addig legkellemetlenebb sokkhatás: a fák leveleinek jó része már rozsdavörösre váltott, és a keze is egy elszáradt falevél érdes felületét tapintotta. Városlakó volt ugyan, de azért tudta, hogy fest az ősz.

Ősz! De hiszen, amikor fölemelte a jobb lábát, akkor verőfényes júniusi délután volt, minden növény friss zöldben pompázott.

Önkéntelenül a lába felé pillantott, miközben a látottakat emésztette, és akkor meglepetten, éles hangon fölkiáltott, és odakapott... Ott hevert a kis rongybaba, amelyiken átlépett: a valóság egy parányi leheleteként.

Ó, nem! Reszkető kézzel megfordította, és látta, hogy nem teljesen ép. Nem szakadozott volt, hanem kettévágták. Hosszában hasították el rendkívül pontosan, lószőr töltelékéből egyetlen szál sem állt ki. Az elmetszett szálcsomók pontosan egyformán végződtek.

A bal cipőjén megcsillanó fényfolt magára vonta a figyelmét. Még mindig a babát szorongatva, nehézkesen a térdére emelte a lábát. A cipőtalp leghegye, az a rész, amely kissé előrenyúlik a felsőrész alól, hiányzott. Olyan pontosan, ahogy egy földi suszter a földi dikicsével sohasem vágta volna le. A friss vágásfelület hihetetlenül simán, majdnem folyadékszerűen csillogott.

Schwartz zavarodottsága végigkúszott a gerincvelején, és behatolt az agykérgébe, ahol azután szorongató rémületté dermedt.

Végül, mivel még a saját hangja is valahogy megnyugtató lehetett ebben a különben teljesen megbolondult bánatos világban, hangosan megszólalt: hangja mélyen, feszülten, lihegve hangzott.

– Legelőször is, nem vagyok őrült – mondta. – Lényegében ugyanúgy érzem magam, mint eddig is. Persze akkor sem vennék róla tudomást, ha bolond lennék, nem igaz? Neem... – Érezte, amint fölkorbácsolódik bensejében a hisztéria. Minden erejével igyekezett elnyomni. – Kell, hogy legyen valami mód a helyzet meghatározására.

Tovább töprengett:

Talán álmodom? De hogyan győződhetnék meg arról, hogy álom ez vagy valóság? – Belecsípett a karjába, és érezte a sajgást. Megcsóválta a fejét.

– Éppenséggel álmodhatom is, hogy érzem a csípést. Ez még semmit sem bizonyít.

Kétségbeesetten pillantott körül. Hát lehet egy álom ennyire világos, részletes, és tarthat ilyen sokáig? Valahol olvasta egyszer, hogy a legtöbb álom nem tart tovább öt másodpercnél, csak jelentéktelen terhet jelent az alvó számára, és látszólagos hosszúsága csupán illúzió.

Hűvös kényelem! Fölhajtotta az inge kézelőjét, és karórájára nézett. A másodpercmutató rendületlenül járt körbe. Ha ez valóban álom, akkor alaposan megnyújtja azt a bizonyos öt másodpercet.

Körülnézett, majd hiábavaló igyekezettel törölgette homlokáról a hideg verejtéket. És ha amnéziája van?

Nem válaszolt önmaga kérdésére. Lassan a tenyerébe hajtotta az arcát.

Ha akkor, amikor fölemelte a lábát, a tudata letért jól bejáratott, tisztességgel karbantartott útjáról, amelyen már annyi éve jár...? Mi van, ha három hónap, esetleg egy év és három hónap vagy éppen tíz év és három hónap múltán, ősszel lépett vissza a földre ezen a furcsa helyen, amikor elkószált tudata visszatért? Nos, akkor is csak egyetlen lépésnek tűnhet az egész, holott... Különben is: hol volt és mit művelt a közben eltelt idő alatt?

– Neem! – A szó fájdalmas kiáltásként tört elő a torkából. Ez teljesen lehetetlen! Schwartz megvizsgálta az ingét. Az volt rajta, amit aznap reggel fölvett, illetve aminek aznap reggel kellett volna lennie. És az az ing friss és tiszta volt. Elgondolkodva nyúlt a zakója zsebébe, és előhúzott belőle egy almát.

Vadul beleharapott. Az alma is friss volt, és még magában hordozta a hűtőszekrény hidegét, ahonnan alig két órával azelőtt vette ki. Illetve mindössze két órának lett volna szabad eltelnie azóta.

No és az a kis rongybaba? Azzal mi a helyzet?

Érezte, amint egyre jobban elbizonytalanodik. Biztosan mégiscsak álom az egész, különben valóban nem épelméjű.

Meglepetéssel tapasztalta, hogy a napszak is megváltozott. Már késő délutánra járt, legalábbis az árnyékok egyre inkább meghosszabbodtak. A hely tökéletes kihaltsága hirtelen dermesztő nyugtalanságot ébresztett benne.

Nehézkesen talpra emelkedett. Úgy érezte, emberekkel kell találkoznia, bárkivel! És föltétlenül rá kell találnia valamilyen házra, ahhoz pedig mindenekelőtt valami utat kell keresnie.

Ösztönösen arrafelé fordult, ahol láthatóan ritkábban nőttek a fák, és lassan elindult.

Az esti hűvösség már belopózott a kabátja alá, és a fák teteje is fokozatosan elmosódott, bizonytalanná vált, amikor végre kiért az egyenes, teljesen néptelen makadámútra. Hálás megkönnyebbüléssel igyekezett a keskeny sávon előre, örömmel érzékelte a szilárd talajt a lába alatt.

De az úton mindkét irányban csak a teljes üresség tátongott, mire ismét elfogta a torokszorongató, hideg érzés. Abban reménykedett, hogy majd jön valami autó. Az lett volna a legkönnyebb: leinteni egyet, és megkérdezni a vezetőtől – vágyakozásában hangosan ki is mondta a szavakat:

– Chicago felé tart esetleg, uram?

De mi a helyzet, ha nem is Chicago környékén van? Nos, bármely nagyobb város megteszi. Bármelyik település, ahol telefonközeibe juthat. Igaz, csak négy dollár huszonhét cent van a zsebében, de a rendőrség bármikor kisegítheti...

Nekivágott az országútnak; a közepén haladt, sűrűn tekingetve mind a két irányba. A naplemente nem keltett benne különösebb benyomást, sem az, hogy lassacskán előbújtak az első csillagok.

Sehol egy autó. És más egyéb sem! Közben lassan teljesen besötétedik.

Már attól tartott, hogy ismét eluralkodik rajta az a korábbi zsibbadtság, mivel a látóhatár vibrálni kezdett baloldalt a szeme előtt. A fák közötti réseken valami hideg kék fény villant elő. Nem olyan lobogó, rőtes lángolás volt, amilyennek egy erdőtüzet elképzelt, hanem halvány, lopakodó fénypászma. Sőt még a makadámút is mintha furcsán pislákolna a lába alatt. Még le is hajolt, hogy megtapogassa, de teljesen normálisnak találta. Mégis ott pislákolt az a távoli, halvány vibrálás a szeme sarkában.

Azon kapta magát, hogy minden erejét összeszedve rohan az országúton, s cipője keményen, rendszertelenül csattog a sima felületen. Hirtelen észrevette, hogy a kettészelt babát még most is a markában szorongatja, mire haragos, hirtelen mozdulattal messzire hajította a feje fölött.

Ó, az élet gúnyos, csúfondáros kis maradványa...

Ekkor rémülten megtorpant. Bármi volt is az, az épelméjűségét bizonyította. Arra pedig igencsak szüksége volt. Ezért aztán tapogatott utána, térden csúszkálva az aszfalton, amíg meg nem találta: egy sötét foltot az alig érzékelhető halvány világosságban. A tölteléke már jobban kilógott. Gondolkodás nélkül visszagyömöszölte.

Újból nekivágott az útnak lépésben; túl nyomorultnak érezte már magát a futáshoz.

Egyre jobban megéhezett, és halálos félelem gyötörte, amikor jobb kéz felől megpillantott valami halvány fénysugarat. Hála istennek, egy ház volt az!

Vadul üvöltözni kezdett, amire nem válaszolt senki, de mégiscsak egy ház volt: a valóság egy parányi szikrája, amely újra lelket öntött belé az utóbbi néhány óra szörnyű, névtelen vadsága után. Letért az útról, és botladozva megindult a földeken át; árkokon mászott keresztül, fákat kerülgetett, bozótoson csörtetett végig, és egy patakon is keresztülgázolt.

Kísérteties dolog! Még a patak vize is foszforeszkált. Ezt azonban tudatának csupán a legeldugottabb sarkával érzékelte.

Azután végre odaért. Kinyújtott kezével megtámaszkodott a fehér falnál. Nem téglából, nem kőből és nem is fából épült, de most ezzel igazán nem törődött. Úgy nézett ki, mint valami durva, erős porcelán, de valójában ez sem érdekelte. Csak valami ajtót keresett, s amikor megtalálta, és nem látott mellette csengőt, dörömbölni kezdett rajta, démoni üvöltések kíséretében.

Csoszogást hallott odabentről, és áldott, emberi hangot, végre nem a sajátját. Újra fölordított:

– Hé, odabent!

Halk, olajozott surrogás hallatszott, és az ajtó kitárult. Egy asszony nézett ki rajta, szemében a félelem apró szikrájával. Magas és sovány volt, mögötte pedig egy férfi nyurga, kemény arcú alakja rajzolódott ki valamilyen munkaruhában. De nem is munkaruha volt az: Schwartz még sohasem látott semmi ilyesmit, de valami meghatározhatatlan módon mégis olyan öltözéknek látszott, amilyenben férfiak végzik a munkájukat.

De Schwartz különben sem volt valami elemző elme. Szemében most mind a ketten, a ruházatukkal együtt, nagyon szépek voltak. Olyan szépek, amilyennek csak régen látott kedves barátok tűnhetnek az ember szemében.

Az asszony mondott valamit, de a folyékonyan pergő szöveg érthetetlen volt Schwartz számára, aki belekapaszkodott az ajtóba, hogy egyáltalán megmaradjon a talpán. Ajka tehetetlenül megvonaglott, és ismét megrohanta a korábban érzett páni félelem: légcsöve összeszorult, szívverése kis híján megállt.

Az az asszony ugyanis olyan nyelven szólalt meg, amilyet Schwartz addig még sohasem hallott.

2 - Az idegen elszállásolása

Loa Maren és mamlasz férje, Arbin aznap este éppen kártyáztak a hűvös szobában, miközben az idősebbik férfi motoros kerekes székében üldögélve mérgesen zörgette az újságja lapjait, és ingerülten kiabált:

– Arbin!

Arbin Maren nem válaszolt neki azonnal. Óvatosan rakosgatta a vékony, sima, szögletes lapokat, a következő húzáson töprengve magában. Miután megszületett a döntés, közönyösen mégis visszaszólt:

– Mit akarsz, Grew?

A fölpaprikázódott Grew mérges pillantást vetett vejére az újságja széle fölött, és ismét vadul megzörgette a lapokat. Az ilyesféle zörejek általában nagy megkönnyebbülésére szolgáltak. Ha egy energiáktól duzzadó férfi hirtelen tolószékben találja magát, a lába helyett két élettelen karóval, akkor, az űr szerelmére, csak kell neki valami, amivel kifejezheti az akaratát. Grew az újságját használta erre a célra. Zörgette a lapokat, gesztikulált velük, és ha nagyon mérges volt, a bútorokat is végigcsapkodta.

Grew tudta, hogy a Földön kívül mindenütt távhírközlő berendezések vannak, amelyeken mikrofilmek lejátszásával szerzik meg az emberek mindennapi ismereteiket. Ezek lényegében szabványosított olvasógépek voltak. Grew magában megvetette ezeket a módszereket. Elkorcsosult, degenerált szokásnak tekintette az egészet.

– Olvastad a hírt a Földre küldendő régészeti expedícióról? – kérdezte a vejét.

– Nem, még nem olvastam – válaszolta Arbin nyugodtan.

Grew persze tudta ezt, hiszen rajta kívül még senki sem látta azt az újságot, a család a múlt évben pedig végleg lemondott a videójáról. Megjegyzése mégis olyan ízű volt, mintha gyalogáldozattal nyitott volna egy sakkjátszmában.

Majd így folytatta:

– Nos, itt írják, ni. Ráadásul császári támogatással, hogy tetszik? – Ezzel hozzálátott a cikk fölolvasásához, olyan szaggatottan lüktető hanghordozással, ahogy a legtöbben csinálják, amikor fennhangon olvasnak valamit. – Bel Arvardan, a Császári Régészeti Intézet kutató főmunkatársa a Galaktikus Sajtóközpontnak adott interjújában annak a reményének adott hangot, hogy a Föld nevű bolygón tervezett régészeti kutatások a Szíriusz szektor peremvidékén (lásd a térképet) értékes eredményekre vezethetnek. A Föld – folytatta – a maga ódon civilizációjával és rendkívüli természeti környezetével olyan szokatlan kultúrát tár elénk, amelyet társadalomtudósaink hosszú ideje méltatlanul mellőznek, csupán a helyi kormányzatnak okozott nehézségeket látva benne. Minden reményem megvan rá, hogy egy, legföljebb két éven belül forradalmi változások következhetnek be a társadalomfejlődés és az emberi történelem megingathatatlannak vélt elméletei területén. És így tovább, és így tovább – fejezte be lendületes kézmozdulattal. Arbin Maren csak fél füllel hallgatta a mondottakat.

– Vajon mit ért azon, hogy "szokatlan kultúra"? – dörmögte. Loa Maren egyáltalán nem figyelt oda.

– Te jössz, Arbin – ennyi volt minden megjegyzése. Grew azonban nem hagyta annyiban:

– Nos, még csak meg sem kérdezitek, vajon miért hozta le ezt a cikket a Tribune? Nagyon jól tudjátok, hogy nyomós ok híján még egymillió birodalmi kreditért sem közölnék a Galaktikus Sajtóközpont valamelyik hírfoszlányát!

Ám hiába várt válaszra, ezért így folytatta:

– Mert itt van mellette egy róla szóló vezércikk. Egy egész oldalnyi főszerkesztői elmeszülemény, amely alaposan leszedi a keresztvizet arról a szerencsétlen Arvardanról. Itt van ez az alak, aki tudományos kutatásokat tervez ezen a sártekén, ezek meg lila fejjel üvöltözve próbálják távol tartani innen. Nézzétek csak meg jól ezt a förmedvényt! Tessék, nézzétek meg! – rázta feléjük az újságot. – Olvassátok el! Miért nem teszitek meg a kedvemért?

Loa Maren letette a kezében lévő kártyalapokat, és keményen összeszorította vékony szája szélét.

– Tudod, milyen nehéz napunk volt ma, apa, ne gyere még te is éppen most azzal a politikával! Talán majd kicsit később, oké? Kérlek, apa!

Grew vicsorogva utánozta:

– Kérlek, apa! Kérlek, apa! Úgy látszik, szörnyen terhetekre van szegény öreg apátok, ha még pár megnyugtató szót is sajnáltok tőle egy ilyen szenzációs, friss hírrel kapcsolatban! Biztosan útban vagyok nektek itt, a sarokban üldögélve és arra kényszerítve benneteket, hogy ketten három szájat etessetek... De ki ebben a hibás? Én elég erős vagyok. A munkától sem vonakodom. És azt is tudjátok, hogy kezeltethettem volna a lábamat, és vígan élhetnék úgy, mint eddig! – Beszéd közben a térdét csapkodta, kemény, durva, csattanós ütésekkel, amelyeket hallott ugyan, de nem érzett. – Csak azért nem tehetem, mert túl öreg vagyok ahhoz, hogy érdemes legyen meggyógyítaniuk! Ez nektek nem valami "szokatlan kultúra"? Hát hogy nevezhetnénk még egy olyan világot, ahol egy ember még dolgozhatna, de nem hagyják?! A csillagokra mondom, épp ideje lenne fölszámolni ezt a baromságot, amelyet "különleges intézményrendszernek" csúfolnak! Nem valami tényleg különleges dolgok azok. Egyszerűen rozzantak! Azt gondolom...

Széles mozdulatokkal hadonászott, s a harag által fejébe kergetett vértől egészen kivörösödött az arca.

Arbin erre már fölemelkedett a székéről, és keményen megszorította az idősebbik férfi vállát.

– Na most mi az, ami ennyire fölhergelt, Grew? Amint végeztél azzal az újsággal, én is rögtön elolvasom a vezércikkedet – mondta határozottan.

– Hát persze, de mi haszna, hiszen úgyis velük értesz majd egyet! Ti, fiatalok, mind vacak, nyámnyila alakok vagytok! Afféle mosogatórongyok azoknak a Véneknek a kezében!

Arbin most is érezte azt a kis, hideg szúrást, amelyet mindig, amikor a Vének Társasága szóba került. Egyszerűen veszélyes volt az ilyen beszéd, amelyet Grew megengedett magának: kigúnyolni a Föld ősi kultúráját! Egyáltalán ilyeneket...

Hát persze, ez egyszerűen beolvadáspártiságnak hangzott. Nagyokat nyelt mérgében. Ez a szó undort keltett benne, még gondolatban is.

Igaz, Grew fiatalkorában sokféle ostobaságot összelocsogtak a régi életmód elvetéséről, de hát akkor másféle idők jártak. Grewnak is tudnia kellett mindezt, és bizonyára tisztában is volt vele, de nyilván nem lehetett könnyű neki, hogy ésszerűen és megértéssel viszonyuljon a kérdéshez, miközben tolószékének börtönébe zárva szemléli, hogyan peregnek le a napjai a következő népszámlálás idejéig.

Bizonyára Grew volt feszültebb a történtektől, de ezután már nem szólt semmit. Ahogy múltak a percek, egyre inkább megnyugodott, és egyre elmosódottabbá váltak szeme előtt a betűk. Még nem volt rá elég ideje, hogy alaposan és kritikus szemmel végigtanulmányozza a sporthíreket, amikor lassan bólogató feje csöndesen lekonyult a mellére. Halkan horkolni kezdett, és az újság egy végső, céltalan zizzenéssel kihullott elernyedő ujjai közül.

Ekkor Loa szólalt meg ideges suttogással:

– Talán nem vagyunk elég kedvesek hozzá, Arbin. Egy férfi számára nehéz lehet az ilyen élet, mint apáé. Olyan lehet ez neki a korábbi életéhez képest, mint maga a halál.

– Semmi sem lehet olyan, mint a halál, Loa! Különben is, ott vannak az újságjai meg a könyvei. Azokkal igazán ellehet! Egy kis ilyesféle izgalom pedig csak fölrázza őt egy kicsit. Meglátod, ezután boldog és nyugodt lesz napokig.

Arbin újból a kártyára fordította a figyelmét, s amikor éppen újabb lap után nyúlt volna, akkor hangzott föl a dörömbölés, érthető szavakká össze nem álló, rekedt üvöltözés kíséretében.

Arbin megrezzent, majd mozdulatlanná dermedt. Loa szemében a félelem fénye villant. Reszkető ajakkal bámult a férje arcába.

Arbin tért magához elsőként.

– Told ki innen Grew székét! Gyorsan!

– Még ki sem mondta e pár szót, Loa máris megmarkolta a szék támláját. Összecsücsörített szájjal csitító hangokat hallatott közben.

De az alvó felnyögött, és a legelső mozdulatra tágra meresztett szemmel fölébredt. Ki is egyenesedett, és ösztönös mozdulattal az újságja után kapott.

– Mi van? Mi történt? – kérdezte ingerülten, de mégis suttogásra fogva a szót.

– Pssszt! Minden rendben van – sziszegte Loa határozatlanul, és begördítette a tolószéket a szomszédos szobába. Becsukta az ajtót, és nekivetette a hátát. Keskeny mellkasa idegesen fújtatott, miközben szemével rémülten kereste férje tekintetét. Ekkor ismét fölhangzott a dörömbölés.

Szorosan egymás mellett állva nyitották ki az ajtót, mintegy védekezőn, és ellenségesség áradt a tekintetükből, amint szembetalálták magukat az alacsony, gyűrött emberkével, aki félénken mosolygott feléjük.

– Tehetünk önért valamit? – kérdezte Loa szertartásos udvariassággal, majd ijedten hátraugrott, amint az emberke fölnyögött, és kinyújtott kézzel valami kapaszkodót keresett, hogy el ne essen.

– Talán beteg? – kérdezte Arbin zavarodottan. – Gyere, segíts már becipelni!

Azután gyorsan elmúlt néhány óra. Hálószobájuk nyugalmában Arbin és Loa lassú mozdulatokkal lefekvéshez készülődött.

– Arbin! – szólalt meg az asszony.

– Mi van?

– Biztonságos ez így?

– Hogy? Biztonságos? – Úgy tett, mintha nem értené a kérdés lényegét.

– Mármint az, hogy behoztuk ezt az embert a házba. Vajon ki lehet?

– Hát én honnan tudjam? – hangzott az ingerült válasz. – De végül is, egy beteg embertől nem tagadhatjuk meg a menedéket. Holnap, ha nem tudja igazolni magát, értesítjük a Kerületi Biztonsági Szolgálatot, és ezzel vége is lesz az egésznek. – Majd elfordult, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy véget vessen a beszélgetésnek.

De felesége ismét megtörte a beálló csöndet, vékony hangja még riadtabban csendült.

– De nem gondolod, hogy a Vének Társaságának ügynöke lehet? Tudod, itt van velünk Grew!

– Úgy érted, azért, amit ma este mondott? Az bizony túlmegy a józan ész határán. Ezzel szemben semmiféle érvem sem lehet.

– Nem erre gondolok, és ezt te is nagyon jól tudod, hanem arra, hogy Grew máris két éve tartózkodik itt illegálisan, és te is tisztában vagy vele, hogy ezzel talán a legszigorúbb szokás ellen vétünk.

– De senkinek sem ártunk vele – mormolta Arbin. – A ránk rótt mennyiséget megtermeljük, még akkor is, ha három személyre szól... három dolgozóra! Márpedig ha így van, miért gyanakodnának bármire is? Hiszen még csak ki sem engedjük a házból!

– Talán kinyomozták a tolószéket. A motort és az alkatrészeket odakint kellett megvásárolnod hozzá.

– Ne kezdd újra ezt, Loa, jó? Hányszor elmagyaráztam már, hogy ahhoz a vacakhoz semmi mást nem vettem, csak szokványos konyhai fölszereléseket. Különben sem látom semmi okát, hogy a Testvériség ügynökének nézzük őt. Gondolod, hogy ilyen ravasz csapdát állítanának egy szerencsétlen, tolószékes öregember kedvéért? Nem jöhetnének éppen világos nappal, szabályos házkutatási paranccsal? Kérlek, így gondold végig a helyzetet!

– Hát jól van, Arbin. – Az asszony szeme hirtelen érdeklődéssel fölragyogott. – Ha tényleg így gondolod, és én nagyon is reméltem, hogy így lesz, akkor kívülállónak kell lennie! Akkor nem lehet földi ember!

– Hogy érted, hogy nem lehet az? Ez még nevetségesebb. Ugyan miért jönne a Birodalom bármelyik polgára minden lehetséges hely közül éppen a Földre?

– Azt nem tudom, miért. De igen, tudom... biztos valami bűncselekményt követett el odakint. – Rögtön bele is kapaszkodott tétova feltételezésébe. – Miért ne? Annak legalább van értelme. Akkor éppenséggel a Föld a legkívánatosabb célpont a számára. Kinek jutna eszébe, hogy éppen itt kutasson utána?

– Mármint ha tényleg egy kívülálló! De miféle bizonyítékod lehet erre?

– Nem beszéli a nyelvet, igaz? Ezt mindenképpen el kell ismerned. Vagy te talán értetted egyetlen szavát is? Tehát valahonnan a galaxis távoli csücskéből kellett érkeznie, ahol ilyen furcsa nyelvjárást beszélnek. Azt beszélik például, hogy a Fomalhaut lakóinak teljesen új nyelvet kell elsajátítaniuk, ha meg akarják értetni magukat a Trantoron, a császári udvarnál... Hát nem látod, mit jelenthet ez? Ha ez az ember idegen a Földön, akkor biztosan nincs róla adat a Nyilvántartási Hivatalnál, és így csak annál jobban örülhet neki, ha nem teszünk róla jelentést. Alkalmazhatnánk a gazdaságban apa helyett, és akkor megint hárman állítanánk elő a három főnek szükséges dolgokat a következő szezonban, nem ketten. Sőt már most is segíthetne a betakarításban.

Várakozón nézett férje elbizonytalanodott arcába, aki hosszas töprenkedés után végül így szólt:

– Jól van, most feküdjünk le, Loa. Majd napvilágnál még egyszer alaposan meghányjuk-vetjük a dolgot.

A sustorgás abbamaradt, a lámpát eloltották, s a szobát és a házat hamarosan betöltötte az álom.

Másnap reggel azután Grew volt az, akinek meg kellett birkóznia a problémával. Arbin egyenesen reménykedve szegezte neki a kérdést. Bizonyos téren jobban megbízott az apósában, mint saját magában.

Grew így vélekedett:

– A gondotok nyilvánvalóan abból a körülményből fakad, Arbin, hogy én dolgozóként szerepelek a nyilvántartásban, ezért a termelési előírásaink három főre szólnak. De már unom, hogy minden bajnak én vagyok az okozója. Máris két évvel túléltem az időmet. Elég volt.

Arbin határozottan megbántódott.

– Egyáltalán nem erről van szó. A legkevésbé sem állítom, hogy bármiképpen a terhünkre vagy.

– Nos, különben is, mit számít az egész? Két év múlva úgyis újra népszámlálás lesz, és akkor végleg el kell mennem.

– De legalább még két éved marad a könyveidre és egy kis pihenésre. Miért kellene erről lemondanod?

– Mert mások is így tesznek. No és mi van veled és Loával? Amikor eljönnek, hogy elvigyenek engem, titeket sem hagynak majd békén. Hát miféle ember az, aki egypár nyavalyás esztendőt akar még tengődni azon az áron, hogy...

– Ezt hagyd abba, Grew. Semmi szükség hisztériázásra. Hányszor megmagyaráztuk már neked, mire készülünk? Majd egy héttel a népszámlálás előtt bejelentjük az esetedet.

– És bolonddá teszitek az orvost, azt hiszed?

– Majd megvesztegetjük azt az orvost.

– Hmm. És ez az új ember csak megduplázza a gondot, hiszen őt is rejtegetitek majd, nem?

– Majd csak megszabadulunk tőle valahogy. De a Föld szerelmére, most minek nyavalyognánk efölött? Még két teljes évünk van. Azt persze nem tudom, mihez kezdjünk vele.

– Egy idegen – morfondírozott Grew. – Csak úgy idejön, és bedörömböl az ajtón. Valami sehonnai. Zagyvaságokat gagyarászik. Igazán nem tudom, mit tanácsolhatnék...

A farmer halkan mormolta:

– Igazán tisztességes modorú. Úgy néz ki, mint aki halálra rémült valamitől. Semmi bajt nem csinál nekünk.

– Azt mondod, rémült? És mi van, ha nem normális? Mi van, ha a motyogása egyáltalán nem valami idegen nyelvjárás, hanem csak egy bolond gagyogása?

– Nem olyannak látszik. – De Arbin mégis idegesen összerázkódott.

– Csak azért mondod ezt, mert föl akarod őt használni. Nos, jól van, megmondom én neked, mit kell tennetek. Vigyétek be a városba!

– Hogy? Chicába? – Arbin láthatóan megrettent a gondolattól. – Az maga lenne a vég!

– Egyáltalán nem – dörmögte Grew nyugodtan. – Az a baj veletek, hogy sohasem olvassátok az újságokat. Ennek a családnak a nagy szerencséjére én viszont igen. Az a helyzet, hogy az Atomkutatási Intézetben kifejlesztettek valami szerkezetet, ami segíthet az embereknek, hogy könnyebben tanuljanak. Egész oldalas beszámoló volt róla a hétvégi mellékletben. És most önkénteseket keresnek hozzá. Vigyétek oda ezt az embert. Legyen ő egy ilyen önkéntes!

Arbin határozottan megrázta a fejét.

– Meg vagy őrülve! Ilyesmit igazán nem tehetek vele, Grew! Legelőször is megkérdezik majd a nyilvántartási számát. Ezzel csak kivizsgálást vonnánk magunkra, mivelhogy nincsenek rendben nálunk a dolgok, és akkor téged is nyomban lefülelnének.

– Semmi ilyesmi nem történne, Arbin. Úgy látom, már megint alapvetően nem érted a helyzetet. Az intézet azért keres önkénteseket, mert az a berendezés még kísérleti stádiumban van. Lehet, hogy máris megölt néhány embert, tehát biztos vagyok abban, hogy nem tesznek majd föl semmiféle kérdést. És ha az idegen belepusztul a kísérletbe, talán még jobb is lesz neki, mint jelenleg. Most pedig add ide a könyvolvasómat, és állítsd be hatos betűnagyságra. És hozd be nekem az újságot, amint megérkezik, oké?

Már elmúlt dél, amikor Schwartz végre kinyitotta a szemét. Valami önmagát újratermelő, szívfacsaró fájdalmat érzett: a kínt, hogy fölébredvén nincs mellette a felesége, hogy megszűnt körülötte az ismerős világ...

Egyszer már átélte ezt a szenvedést, és az a pillanatnyi emlék most úgy villantotta föl benne a majdnem teljesen elfelejtett jelenetet, hogy szinte belevakult. Fiatalember volt akkor, egy behavazott, téli faluban... ott várakozott rá a szánkó... annak útja pedig a vasútnál ért véget... utána meg az a nagy hajó következett...

Az ismerős világ utáni, fájdalommal vegyes rettegő vágyakozás egy pillanatra azonossá tette őt azzal a húszéves ifjúval, aki akkor kivándorolt Amerikába.

Ijedelme nagyon is valóságos volt. Ez nem lehetett valami rossz álom.

Fölpattant, amint az ajtó fölött megvillant, majd ismét elhalványodott egy fénysugár, és meghallotta házigazdája értelmetlenül pergő baritonját. Azután teljesen kinyílt az ajtó, és készen várta a reggeli. Valami tápláló kásaféle, amelyet ugyan nem ismert föl, de valahogy kukoricamáléra emlékeztette őt. Persze azért egészen másmilyen volt az íze, viszont tejet is kapott hozzá.

– Köszönöm – dünnyögte, és nagy igyekezettel bólogatott mellé.

A földműves mondott valamit, és fölemelte Schwartz ingét, amelyet előzőleg az egyik szék támlájára terítettek. Minden oldalról alaposan megvizsgálta, különös tekintettel a gombokra. Azután visszatette a helyére, és elhúzta egy beépített szekrény csúszóajtáját. Schwartz ekkor látta először közelebbről a tejszínűen fehér, sima falat.

– Műanyag – mormolta magában a mindent felölelő szót a laikus ember szilárd magabiztosságával. Azután azt is megfigyelte, hogy a szobában nem voltak sarkok és szögletek: a falfelületek lágy hajlattal olvadtak egymásba.

A másik férfi ekkor valamilyen tárgyakat nyújtott felé félreérthetetlen mutogatás kíséretében. Egyértelműen arra szólította föl vendégét, hogy mosakodjon meg és öltözzön át.

Némi segítséget és útbaigazítást követően engedelmeskedett. Minden rendben ment, csak semmiféle borotválkozóeszközt nem talált, és heves mutogatása sem váltott ki egyebet a másikból, mint valami érthetetlen mormogást és megrökönyödött pillantásokat. Schwartz megvakarta deresedő borostáját, és megadóan fölsóhajtott.

Azután odavezették egy kis méretű, hosszúkás, kétkerekű kocsihoz, és gesztusokkal értésére adták, hogy szálljon be. A föld nekilódult alattuk, kétoldalt az út sebesen száguldott hátrafelé, míg apró, fehér épületek nem tűntek föl előttük, amelyek mögött a távolban kék vízfelület csillant.

Izgatottan mutatott előre.

– Chicago?

Ez volt utolsó morzsányi reménysége, bár életében nem látott még semmit, ami kevésbé emlékeztette volna egy nagyvárosra. A farmer egy szóval sem válaszolt. Schwartz lelkében kihunyt az utolsó reménysugár is.

3 - Egy vagy több világ?

Bel Arvardan, közvetlenül azután, hogy a Földre készülő expedíciójáról interjút adott a sajtónak, rendkívül békés szívvel gondolt a mindent felölelő Galaktikus Birodalmat alkotó százmilliónyi csillagra. Többé nem arról volt szó, hogy ismerik-e egyik vagy másik szektorban. Bizonyosodjék csak be a Földdel kapcsolatos elmélete, és hírneve megalapozott lesz a Tejút valamennyi lakott világán, minden egyes bolygón, amelyre az ember valaha betette a lábát űrbeli terjeszkedésének több százezer esztendeje alatt.

Az elismerésnek e potenciális csúcsai, ezek a tiszta és párjukat ritkító tudományos magaslatok gyorsan, ha nem is könnyen elérhetővé válnak számára. Bár alig múlt harmincöt éves, pályafutása mégis zsúfolva volt a legkeményebb ellentmondásokkal. Az egész azzal a robbanással kezdődött, amely megrengette az Arcturus egyetemének falait, amikor a jeles intézményben példátlanul fiatalon, már huszonhárom éves korában elnyerte a régészet egyetemi doktora címet. A másik, nem anyagi természetű létére nem kevésbé hatékony robbanást az idézte elő, hogy disszertációjának kiadását visszautasította a Galaktikus Régészeti Társaság Közleményei című folyóirat. Az egyetem történetében ez volt az első eset, hogy megtagadták egy doktori értekezés kinyomtatását. Hasonlóképpen első ízben fordult elő a fenti tekintélyes szakfolyóirat történetében, hogy egy tanulmány elutasítását ilyen nyers szavakkal fogalmazzák meg.

Egy nem régész számára teljesen rejtélyesnek tűnhetett ez a heves indulat a nehezen érthető és száraz kis dolgozattal szemben, melynek címe a következő volt: A Szíriusz szektorban lelt tárgyak ősi voltáról – különös tekintettel az ember származásának ebből levezethető sugaras elméletére. A lényeghez tartozott, hogy Arvardan az első pillanattól a magáénak vallotta azt a föltételezést, amelyet már korábban közzétettek egyes misztikusok, akik inkább metafizikai problémákkal és nem régészettel foglalkoztak. Azt állították ugyanis, hogy az emberiség egy bizonyos bolygóról származik, s onnan áramlott szét fokozatosan a galaxis térségeibe. Kedvelt témája volt ez a korszak fantaszta regényíróinak – és egyben fekete báránya a Birodalom bármely, magára valamit is adó archeológusának.

Hanem Arvardan olyan erővé növekedett, amellyel számolni kellett még a legtekintélyesebb tudósnak is, mivel az utóbbi tíz év során ő lett a legismertebb szaktekintélye a galaxis végvidékein és rejtett bugyraiban még föllelhető, Birodalom előtti kultúrákból származó emlékeknek.

Például önálló monográfiát írt a Rigel szektor gépi civilizációjáról, ahol a robotok fejlődése évszázadokon keresztül létező, önálló kultúra kialakulásához vezetett, mígnem a mind tökéletesebb fém rabszolgák annyira háttérbe szorították az emberi tevékenységet, hogy a Moray nevű erőszakos hadvezér kíméletlen flottái könnyűszerrel ellenőrzésük alá vonhatták az érintett világokat. Az ortodox régészek azt hangoztatták, hogy a különböző embertípusok egymástól függetlenül alakultak ki távoli bolygókon, és a sorból kilógó olyasfajta kultúrákat, mint a Rigelé, csupán olyan fajtabeli eltéréseknek tekintették, amelyeket még nem egyenlített ki a közöttük végbement keveredés. Arvardan sikerrel cáfolta az ilyesféle elméleteket, bebizonyítva, hogy a Rigel robotkultúrája nem más, mint az idő és az adott tér gazdasági és társadalmi erőinek sajátos kinövése.1

Azután ott voltak az Ophiucus barbár világai, amelyeket az ortodoxok hosszú ideje a csillagközi utazás szintjéig még el nem jutott, primitív emberi kultúrák példájaként emlegették. Ezeket a világokat minden kézikönyv annak egyértelmű bizonyítékaként hozta föl, hogy a fúziós elmélet az egyedül üdvözítő, amely szerint az ember a fejlődés csúcspontja minden, a víz és oxigén kémiáján alapuló, megfelelő hőmérsékletű és gravitációjú bolygó bármely életformáinak. Hogy az emberiség mindegyik, önállóan kifejlődött ága szabadon keveredhet egymással... és hogy a csillagközi utazás kifejlődésével az ilyen keveredés valóban végbe is ment.

Arvardan azonban olyan korai civilizációk nyomait tárta föl, amelyek jóval megelőzték a jelenleg körülbelül ezeréves múltra visszatekintő barbárság korszakát, és bebizonyították, hogy az Ophiucusról származó legkorábbi följegyzések kétségtelenül a csillagközi kereskedelem korábbi meglétére utalnak. A végső érvet akkor szolgáltatta, amikor minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy az ember már civilizált lényként jelent meg először abban a régióban.

Ezt követően érkezett el az a pillanat, amikor a Gal. Rég. Társ. K. (a Közlemények tudományos körökben elfogadott rövidítése) végül is, benyújtása után tíz évvel, hajlandónak mutatkozott Arvardan disszertációjának kiadására.

Kedvenc elmélete bizonyításának szándéka pedig most elvezérelte tudósunkat a Birodalom talán legjelentéktelenebb pontjára, a Föld nevű bolygóra.

Arvardan a Birodalom egyetlen földi támaszpontján, a Himalája északi oldalán lévő, világtól teljesen elzárt fennsíkon szállt le. Ott, ahol nem érzékelhető és soha nem is létezett radioaktivitás, ott ragyogott egy nem földi építészek kezétől származó palota. Lényegét tekintve a szerencsésebb bolygókra telepített többi alkirályi rezidencia másolata volt. Az odahordott, nedvesen dús talaj is a kényelmet szolgálta. A terméketlen sziklákra humuszt terítettek, öntözték, mesterséges légkör és éghajlat burkába zárták, ily módon jött létre a mintegy öt négyzetmérföldnyi pázsit és virágzó liget.

Földi mércével mérve hihetetlen értékű energiába került ez az építkezés, de mögötte állt több tízmilliónyi és még mindig növekvő számú világ teljességgel kimeríthetetlen anyagi háttere. (Bizonyos becslések szerint a Galaktikus Kor 827. évében naponta átlagosan ötven új világ nyerte el a birodalmi tartomány megtisztelő státusát. Ennek egyik legfontosabb feltétele az ötszázmilliós lélekszám elérése volt.)

Ezen a nem földi eredetű szigetecskén élt a Föld birodalmi helytartója, aki mesterségesen fényűző körülményei között néha megfeledkezhetett arról, hogy egy koszos patkánylyukvilág ura, s eszébe juthatott, hogy maga is nagy tekintélyű arisztokrata, és neves történelmi család leszármazottja.

A felesége bizonyára ritkábban érezte ezt a megkönnyebbülést, különösen olyankor, amikor egy kis, füves dombocska tetejéről szemébe villant a távolban a területüket a Föld vad tájaitól elválasztó, élesen fénylő vonal. Ilyenkor sem az éjszaka hideg tüzek sokszínű fényeivel világló szökőkutak, sem a virágos sétányok, sem az idilli ligetecskék nem kárpótolhatták őt a száműzetés tudatáért.

Ezért Arvardan fogadtatása is bizonyára fényesebb volt a protokoll által előírtnál. A helytartó számára a tudós a Birodalom, a tágasság és határtalanság megtestesítője volt.

A maga részéről Arvardan is sok megcsodálnivalót talált.

– Nagyon szép ez a hely, igazán ízléses – mondta. – Valóban lenyűgöző, hogy a központi kultúra így áthatja birodalmunk legeldugottabb csücskét is, kedves Lord Ennius.

A helytartó elmosolyodott.

– Attól tartok, hogy ez a palota itt a Földön sokkal kellemesebb egy látogató, mint a benne lakók számára. Nem más ez, mint egy kagylóhéj, amely minden érintésre üresen visszhangzik. Ha a családomra, a birodalmi csapatok itt és a bolygó fontosabb pontjain állomásozó egységeire és az önhöz hasonló, ritkán erre vetődő látogatókra gondol, ezzel lényegében ki is merítette a központi kultúra itt érvényesülő minden hatását. És ez nem valami sok, nem igaz?

Egy oszlopos előtér árnyékában üldögéltek a lassan homályosodó délutáni fényben, miközben a Nap egyre alább ereszkedett a látóhatár ködösen vöröslő csúcsai fölött, a pompázó növények illatától oly terhes levegőben, hogy annak legkisebb rezdülése is nehéz sóhajnak tűnhetett.

Természetesen még egy helytartó részéről sem volt igazán illendő a túlzott érdeklődés egy vendég ügyes-bajos dolgai iránt, de csak addig, amíg nem vesszük tekintetbe a Birodalom egészétől való mindennapi elzártság nyomasztó embertelenségét.

– Körünkben marad egy ideig, Arvardan doktor? – kérdezte Ennius.

– Erre vonatkozóan még nem nyilatkozhatom véglegesen, Lord Ennius. Expedícióm többi tagja előtt érkeztem, hogy megismerkedjem a Föld kultúrájával, és előkészítsem a szükséges hivatalos formaságokat. Például öntől is meg kell szereznem a szokásos engedélyeket a szükséges helyeken való táborok létesítéséhez és más hasonlókhoz.

– Ó, azt megadjuk, megadjuk. És mikor kezd hozzá az ásatásokhoz? És mondja, miben reménykedik, mit találhat ezen a nyomorúságos szemétdombon?

– Ha minden jól megy, remélem, hogy pár hónapon belül fölállíthatom az első táborokat. Ami pedig ezt a világot illeti... sok minden elmondható róla, de az nem, hogy szemétdomb lenne. Teljes mértékben egyedülálló jelenség az egész galaxisban.

– Egyedülálló? – kérdezte a helytartó feszülten. – Egyáltalán nem az! Egészen közönséges világ! Többé-kevésbé olyan, mint egy disznóól; egy borzalmas, bűzös lyuk, egy szennygödör, vagy használjon olyan becsmérlő jelzőt, amilyet csak óhajt. És minden undorító tulajdonsága mellett még a zsiványsága révén sem tarthat igényt valamiféle kizárólagosságra. Mindent egybevetve is egy közönséges, durva parasztvilág!

– De – vetette közbe Arvardan, kissé meglepődve a heves indulattal rázúduló mocskolódó kijelentések hallatán – ez a világ radioaktív.

– No és, az mit számít? A galaxis több ezer bolygója radioaktív, ráadásul nem egy sokkal inkább az, mint a Föld.

Ebben a pillanatban hívta föl magára figyelmüket a halk siklással melléjük gördülő mozgó felszolgálópult. Kézzel könnyen elérhető távolságban állapodott meg előttük.

Ennius felé intett, és megkérdezte vendégét:

– Mit óhajtana a leginkább?

– Nincs semmilyen különös kívánságom. Talán a citromkoktélt.

– Az könnyen előállítható. A pultban megvan minden hozzávaló. Egy kis chenseyt kér bele, vagy inkább anélkül parancsolja?

– Csak egy hangyányit – mosolygott Arvardan, fölemelve csaknem egymáshoz érintett hüvelyk- és mutatóujját.

– Egy pillanat, és máris kész.

Valahol a mozgópult gyomrában működésbe lépett egy "csapos" (talán az emberi találékonyság világmindenségszerte legnépszerűbb gépi leszármazottja), egy nem emberi kocsmáros, amelynek elektronikus lelke nem pohárkákkal mérte, hanem atomonként keverte össze a koktél alkotóelemeit, amely mindig tökéletes pontossággal határozta meg az adagokat, és amellyel egyetlen emberi lény kifinomult érzéke sem vehette volna föl a versenyt.

A megfelelő nyílásban látszólag a semmiből bukkant elő két magas pohár.

Arvardan a zöld színű után nyúlt, és egy pillanatig arcához érintve élvezte kellemes hűvösséget. Azután a szélét a szájához emelte, és megízlelte az italt.

– A lehető legjobb – állapította meg. A poharat elhelyezte széke karfájának hajszálpontosan kialakított mélyedésében, és így folytatta: – Több ezer radioaktív bolygó létezik, helytartó úr, ahogy ön állítja, de valamennyi közül csak egyetlenegy lakott. És az éppen a Föld, uram.

– Nos – Ennius is ajkához érintette italát, és merevsége is enyhült valamicskét bársonyos érintésétől –, elfogadom, hogy ebből a szempontból valóban egyedülálló lehet. Ám ez nem valami irigylésre méltó kizárólagosság.

– Ebben az esetben nem statisztikai egyedülállóságról van szó. – Arvardan egy-egy kortyintás között gondosan megválogatta a szavait. – Ennél többről beszélhetünk. A jelenségben fölmérhetetlen lehetőségek rejlenek. A biológusok bebizonyították, vagy legalábbis azt állítják, hogy azokon a bolygókon, ahol a légkör és a tengerek radioaktivitása bizonyos értéket meghalad, az élet nem alakulhat ki... És a Föld ilyen szennyezettsége jóval meghaladja ezt a mértéket.

– Ez érdekes. Eddig nem is tudtam róla. Ezek szerint a mondottak határozottan amellett szólnak, hogy a földi élet alapvetően különbözik a galaxis bármely más pontján meglévőtől. Ez nyilvánvalóan megfelel az ön várakozásának is, hiszen a Szíriusz rendszeréből származik. – Ezt láthatóan némi gúnyosan élcelődő felhangon mondta, majd mintegy mellékesen hozzátette: – Tudja, hogy e bolygó kormányzásában a legfőbb nehézséget éppen az okozza, hogy meg kell küzdenünk az egész szíriuszi szektorban uralkodó, kivételesen éles Föld-ellenességgel? És ezek a földi emberek legalább olyan vehemenciával viszonozzák ezeket a negatív érzelmeket. Azt nem állíthatom, hogy a Föld-ellenesség többé-kevésbé oldottabb formában nem fordul elő a galaxis egyéb pontjain is, de sehol olyan töménységben, mint a Szíriusz bolygórendszerében.

Arvardan türelmeden szenvedéllyel válaszolt:

– Lord Ennius, vissza kell utasítanom ezt a burkolt célzást! Bennem bármely élő embernél csekélyebb intolerancia rejlik e téren. Tudományos meggyőződésem legmélyéig hiszek az emberiség egységességében, és ez magában foglalja a Földet is. És minden életforma lényegében azonos természetű, mivel láncokba rendeződött nukleinsav-molekulákon és kolloidrendszereket alkotó fehérjéken alapul. Az imént általam említett radioaktivitás közvetlen hatása nem az emberi élet vagy egyáltalán bármilyen élet konkrét formáira van hatással, hanem általában az életet befolyásolja, mivel az utóbbi a makromolekulák kvantummechanikájára támaszkodik. Hat önre, rám, a földi emberekre, a pókokra és a mikrobákra egyaránt.

– Tudja, a fehérjék, de azt hiszem, ezt nem is szükséges megmagyaráznom önnek, tulajdonképpen aminosavak és bizonyos más, speciális alkotóelemek rendkívül bonyolult, háromdimenziós mintákba rendeződött csoportjai, melyek igen labilisak. És ez az instabilitás maga az élet, mivel az idők végtelenségéig változtatja a helyzetét, törekedve saját azonosságának megőrzésére, egy artista orrán egyensúlyozott hosszú híd esetéhez hasonlóan.

Mielőtt azonban az élet egyáltalán megjelenhetne, először ezeknek a bonyolult vegyi rendszereknek kell fölépülniük a szerveden anyagból. Így tehát a kezdet kezdetén a napsugaraknak az óceánoknak nevezett hatalmas oldatmennyiségekre gyakorolt közvetlen hatására a szerves molekulák fokozatosan egyre bonyolultabbakká válnak: metánból formaldehidekké, majd végül cukrokká alakulnak. És itt kettéválik a folyamat: az egyik irányban a karbamidok nukleotidokká, majd nukleinsavakká, míg a másik irányban ugyanazok aminosavakká és végül fehérjékké fejlődnek. Itt természetesen közbeszólhat a véletlen is: az atomok e kombinációi és bomlástermékei, egyszóval az egész folyamat elemei egyes világokon több millió év alatt alakulhatnak ki, másutt viszont néhány száz év is elegendő lehet. Magától értetődően sokkal valószínűbb, hogy évmilliók kellenek az egész mikrovilág kibontakozásához. Valójában az a legvalószínűbb, hogy az egész sohasem következik be.

– No már most, a szerves kémia fizikai sajátosságainak kutatói rendkívüli pontossággal meghatározták az ide vonatkozó láncreakciók természetét, különös tekintettel azok energetikai tulajdonságaira. Minden kétséget kizáró tény, hogy az élet keletkezésének számos kulcsfontosságú történése esetében lényeges, hogy semmiféle sugárzó energia ne legyen hatással az érintett folyamatokra. Amennyiben ezt ön furcsállná, helytartó uram, csak annyit mondhatok, hogy a fotokémia (a sugárzó energiaforrások által keltett reakciók vegytudománya) az általános tudományosság meglehetősen fejlett ága, és számtalan esete ismeretes annak, amikor egészen egyszerű reakciók két különböző irány valamelyikében haladhatnak tovább attól függően, hogy az adott pillanatban a kellő mennyiségű fényenergia rendelkezésre áll vagy sem.

– A közönséges világok esetében a sugárzó energia egyetlen vagy minden másiknál összehasonlíthatatlanul lényegesebb forrása az adott rendszer napja. A felhők árnyékában vagy éjszaka a szén- és nitrogénvegyületek új és új kombinációkba rendeződhetnek, mégpedig olyan alakzatokban, amelyek csak akkor jöhetnek létre, ha nincsenek jelen a nap által máskor közéjük bombázott parányi energiamennyiségek. (Ezek egy tekegolyóhoz hasonlíthatók, mely végtelen nagy számú, ám ugyanakkor végtelenül parányi kuglibábu között üt szét.)

– A radioaktív világokon azonban, akár süt a nap, akár nem, minden csöppnyi víz, még a legsötétebb éjszaka kellős közepén is, ötmérföldnyi mélységben fürge gamma-sugarak miriádjait bocsátja ki magából. Ha ezek beleütköznek a szénatomokba, aktiválják őket, és így meghatározott alapreakciókat idéznek elő, amelyek viszont sohasem vezethetnek az élet kialakulásához.

Közben Arvardan itala elfogyott. Az üres poharat a várakozó mozgópultra helyezte. Az nyomban beszippantotta valamelyik speciális bugyrába, ahol megtisztította, sterilizálta, majd előkészítette a következő ital fölszolgálására.

– Óhajt még egyet? – kérdezte Ennius.

– Majd kérdezzen meg ebéd után – tréfálkozott Arvardan. – Komolyan, e pillanatban teljesen elég volt.

Ennius idegesen dobolt ujjával széke karfáján, majd megjegyezte:

– Nagyon érdekfeszítően vázolta föl ezeket a folyamatokat, de ha valóban minden úgy van, ahogy ön állítja, akkor mi a helyzet a földi élettel? Itt hogyan jöhetett létre?

– No látja, lassan még ön is elcsodálkozik rajta. Ám a válasz, legalábbis azt hiszem, egyszerű. A radioaktivitás, még azon a minimumon felül is, amely elegendő az élet kialakulásának megakadályozására, nem szükségszerűen pusztítja el a már létező életet. Lehetséges, hogy átalakítja, de – különlegesen nagy dózisoktól eltekintve – nem semmisíti meg. Tudhatja, hogy más-más vegyi folyamatokról van szó. Az előző esetben az egyszerű molekulákat akadályozza meg bonyolultabbá válásukban, míg a másikban már létrejött, összetett molekulák lerombolásáról van szó. Ez megközelítőleg sem azonos folyamat!

– A legkevésbé sem értem az eszmefuttatás lényegét – mondta Ennius.

– Hát nem teljesen világos? A Földön az élet korábban keletkezett a radioaktivitásának a kialakulásánál. Tiszteletreméltó helytartó uram, ez az egyetlen lehetséges magyarázat arra, hogy a Földön egyáltalán létezhet élet, különben a vonatkozó vegyészeti érvek a tudomány jó felét halomra döntenék.

Ennius döbbent hitetlenséggel meredt beszélgetőpartnere szemébe.

– Ezt igazán nem gondolhatja komolyan!

– És vajon miért nem?

– Mert ugyan hogyan válhat radioaktívvá bármely világ? E világ anyagában a radioaktív elemek évmilliók, sőt évmilliárdok óta jelen vannak! Legalábbis ezt tanultam egyetemi éveim alatt, még a jogi tanulmányaimat megelőzően. A múlt meghatározhatatlan mélységeiből származnak ezek az elemek!

– De létezik mesterséges radioaktivitás is, Lord Ennius, mégpedig igen jelentős mértékben. Sok-sok ezer féle, elegendő energiával rendelkező nukleáris reakció lehetséges ahhoz, hogy bármiféle radioaktív izotópot létrehozzon. Gondolja csak meg: ha föltételezzük, hogy valamely emberi lények bizonyos nukleáris reakciókat alkalmazhatnak az iparban, megfelelő ellenőrzés nélkül, sőt még háborús célokra is, ha egyáltalán elképzelhetőnek tart bármilyen háborút egyetlen bolygón, akkor a talaj felső rétegeinek nagy része nyilvánvalóan radioaktívvá válhat. Nos, erről mi a véleménye?

A napkorong vérvörössé vált a hegyek fölött, s ettől Ennius keskeny arca is vöröses színt öltött. Föltámadt az enyhe alkonyi szellő, és a palota környékén gondosan kiválogatott ízeltlábú életformák zümmögése az eddigiekhez képest is elhalkult.

– Ez túlságosan is mesterkéltnek hangzik számomra – jegyezte meg Ennius. – Legalábbis elképzelhetetlennek tartom a nukleáris reakciók harci alkalmazását, vagy egyáltalán azt, hogy ilyen mértékben bármiképpen is kikerüljenek az ellenőrzés alól...

– Teljesen természetes, uram, hogy ön ennyire alábecsüli a nukleáris reakciók jelentőségét, hiszen a mában él, amikor olyan egyszerű ellenőrizni ezeket. De mi a helyzet, ha valaki vagy valamely hadsereg mégis alkalmazott ilyen fegyvereket még a megfelelő védelmi intézkedések kidolgozása előtt? Például mi lenne, ha valaki tűzbombákat vetett volna be annak fölismerése előtt, hogy azoktól a víz vagy akár a homok is lángra lobbanhat?

– Hmm – tétovázott Ennius –, ön pontosan úgy beszél, akár Shekt.

– Ki az a Shekt? – pillantott föl Arvardan érdeklődőn.

– Egy földi ember. A kevés figyelemreméltó egyike. Úgy értem, olyasvalaki, akivel egy úriember is szóba állhat. Egy fizikus. Egyszer azt mondta nekem, hogy a Föld bizonyára nem is volt mindig radioaktív...

– Ó... tulajdonképpen nem is olyan meglepő dolog, hiszen ez az elmélet nem kizárólagos tulajdonom. Benne van a Vének könyvében, amely a Föld hagyományos, illetve misztikus előtörténetével foglalkozik. Bizonyos értelemben én is csupán azt idézem, azzal a különbséggel, hogy meglehetősen elvont állításait a megfelelő tudományos érvelés köntösébe öltöztetem.

– A Vének könyvében? – kérdezte Ennius meglepetten és némiképp izgatottan. – Hogyan jutott ön ehhez az irományhoz?

– Hol itt, hol ott. Nem volt könnyű, és csak bizonyos részeit olvashattam. Ez a radioaktivitást kétségbe vonó állítás, bármennyire tudománytalan is, rendkívül fontos a kutatási terveimet illetően... Egyébként miért kérdezi?

– Mivel ez a könyv a földi emberek egyik radikális szektájának szentírását képezi. Kívülállók egyáltalán nem is olvashatják. Nem is teszek róla említést, hogy ön is ismeri, legalábbis addig, amíg itt tartózkodik. Nem földlakókat, vagy ahogy ők mondják, kívülállókat ennél kevesebbért is meglincseltek már.

– Ez úgy hangzik, mintha a birodalmi rendőrség ezen a bolygón védekezésre kényszerülne.

– Ilyesmi csak szentségtörés esetében fordulhat elő. Legyen ez bölcs figyelmeztetés az ön számára is, Arvardan doktor!

Dallamos harangjáték szólalt meg, mely szinte tökéletesen harmonizált a fák lombjainak susogásával. Egész lassan halt el, mintha reménytelen szerelem fűzné a környezetéhez.

Ennius fölemelkedett.

– Azt hiszem, itt az étkezés ideje. Csatlakozna hozzám, uram, és elfogadná a vendégszeretetet, amelyben a Birodalom e szerény földi buboréka részesítheti önt?

Kifinomult étkezésre itt meglehetősen ritkán kerülhetett sor. A házigazda nem mulaszthatta el, hogy elnézést kérjen, még ha képmutatóan is. Természetesen sok fogást szolgáltak föl, a környezet fényűző volt, a férfiak kifinomultak, a nők elbűvölőek. Az pedig magától értetődött, hogy a Szíriusz szektor Baronn bolygójáról származó dr. Arvardan kényeztetése nem ismert határokat.

A doktor kihasználta hallgatóságának figyelmét a fogadás befejező részében. Jórészt mindent megismételt, amit korábban Lord Enniusnak mondott, de szónoklatát ezúttal észrevehetően csekélyebb siker koronázta.

Egy ezredesi egyenruhát viselő, túlcicomázott úriember, a katonák részéről egy civil tudóssal szembeni szokásos leereszkedéssel, hozzá hajolt, és megkérdezte:

– Ha helyesen értettem az ön által mondottakat, Arvardan doktor, akkor azt próbálja elhitetni velünk, hogy ezek a földi kutyák olyan ősi fajtát képviselnek, amely valaha régen az egész emberiség dicső előde lehetett?

– Tétovázom, ezredes, e kijelentés határozottságát illetően, de fönnáll az az érdekes lehetőség, hogy valóban így lehetett. Őszintén hiszem, hogy a mai naptól számított egy éven belül megbízható választ adhatok becses kérdésére.

– Ha arra a következtetésre jut, doktor, hogy valóban így van, amit erősen kétlek – vette vissza a szót az ezredes –, akkor minden mértéken felül csodálkozom majd. E pillanatban éppen negyedik éve állomásozom a Földön, tapasztalataim tehát korántsem elhanyagolhatóak. Ezek a földiek mind, kivétel nélkül sötét gazfickók. Értelmi szempontból pedig kétségtelenül jóval alattunk állnak. Hiányzik belőlük az a szikra, amely az emberiséget eljuttatta a galaxis minden zugába. Lusták, babonásak, mohók, és nyoma sincs bennük a lelki nagyságnak. Nem hiszem el önnek, sem másnak, hogy fölmutathat akár egyetlen földlakót is, aki bármely szempontból fölvehetne a versenyt egy igazi emberrel... önnel vagy velem például; csak ha ezt bebizonyítja, hiszem el önnek vagy bárki másnak, hogy valaha ők lehettek a mi elődeink. Mindaddig azonban bocsássa meg nekem, ha nem segítem hozzá őket ehhez a mennybemenetelhez!

Egy, az asztal alsó végén ülő, köpcös alak ekkor megjegyezte:

– Azt mondják, csak a halott földi ember a jó földi ember, sőt még akkor is általában bűzlik. – És harsányan felröhögött.

Arvardan keserű képet vágott az előtte lévő tál felé, és tekintetét föl sem emelve megjegyezte:

– Nem óhajtok faji vitákba bonyolódni, különösképpen azért, mivel e kérdést illetően semmi értelme sincs. Ugyanis a történelem előtti földi emberekről beszélek. Mai leszármazottaik hosszú ideje elszigeteltek, ráadásul a legszokatlanabb környezetbe kényszerítve... mégsem ítélném el őket látatlanul.

Enniushoz fordult.

– Uram, úgy emlékszem, egy földi embert említett vacsora előtt.

– Valóban? Nem jut eszembe!

– Egy fizikust. Valami Shekt nevűt.

– Ó, igen. Valóban.

– Talán Affret Shekt az illető?

– Hogyan? Igen. Ön is hallott már róla?

– Azt hiszem, igen. Mióta szóba hozta, azóta egyfolytában ezen töröm a fejemet, és végre úgy tűnik, sikerült helyretennem. Véletlenül nem az Atomkutatási Intézetnél van? Izé... a fenébe, hogy is hívják azt a várost? – Tenyere élével többször is megütögette a homlokát. – Chica? Nem?

– Pontosan róla van szó. Miért, mi van vele?

– Csupán annyi, hogy megjelent egy cikke a Fizikai Figyelő augusztusi számában. Azért figyeltem föl rá, mert mindent kerestem, ami a Földről szól, és a galaktikus folyóiratokban elég ritkán jelennek meg földi tudósok írásai. Mindenesetre oda akarok kilyukadni, hogy az illető, állítása szerint, kifejlesztett valamilyen szerkezetet, amelyet "összegzőnek" nevez, és amely, úgymond, fokozza az emlősök tanulékonyságát, idegrendszerük befogadóképességét.

– Csakugyan? – vetette oda Ennius kissé élesen. – Én semmit sem hallottam erről.

– Megkereshetem önnek az adatait. Egész érdekes tanulmány, bár a matematikai levezetéseit aligha értem igazán. Mindenesetre ki is próbálta valamiféle endemikus földi állatfajon... ha jól emlékszem, patkánynak nevezik, azután a kísérleti alanyokat valami útvesztőbe tette. Tudja, miért? Hogy egy kis méretű labirintusban megkeressék a táplálékhoz vezető egyetlen helyes utat. Ellenőrzésképpen nem kezelt patkányokat használt, és minden esetben kiderült, hogy az "összegzőt" megjártak kevesebb, mint harmadannyi idő alatt oldották meg a feladatot. Érzékeli ennek a jelentőségét, ezredes?

A vitát kezdeményező katonatiszt közömbösen vetette oda:

– Nem, doktor, nem érzékelem.

– Akkor hadd magyarázzam meg: szilárd meggyőződésem, hogy bármelyik, ilyen teljesítményre képes tudós, még ha csak földlakó is, teljes értékű szellemi társam, és ha megbocsátja a feltételezésemet, az öné is!

Ennius közbevágott:

– Bocsásson meg, Arvardan doktor! Térjünk vissza egy pillanatra ahhoz az "összegzőhöz". Vajon Shekt embereken is kipróbálta már?

Arvardan fölnevetett.

– Nem hinném, Lord Ennius. A kezelésben részesített patkányok kilenctizede ugyanis elpusztult az eljárás során. Aligha merné emberi alanyokon is kipróbálni, amíg nem fejleszti jóval tovább.

Ennius enyhe homlokráncolással dőlt hátra karosszékében, és a vacsora hátralévő ideje alatt többet nem szólt és nem is evett.

Valamivel éjfél előtt a helytartó csöndesen elhagyta a társaságot, csupán feleségének mondott pár szót, majd előrendelte személyi sztratocirkálóját, és nekivágott a kétórás útnak Chica felé. A könnyű ráncok még mindig ott voltak a homlokán, szíve pedig fölfokozott izgalommal dobogott.

Így történt, hogy aznap délután, amikor Arbin Maren Joseph Schwartz társaságában szintén a városba érkezett, hogy fölajánlja őt a Shekt "összegzőjével" való kísérletezés céljára, a tudós már több mint egy órája magával a Föld helytartójával zárkózott be dolgozószobájába.

4 - A királyi út

Arbin kellemetlenül érezte magát Chica városában. Mintha bekerítették volna. Valahol ott is, a Föld egyik legnagyobb városában – azt beszélték, hogy legalább ötvenezer lakosa van –, egyszóval valahol ott is jelen voltak a nagy, űrbéli Birodalom hivatalos képviselői.

Valójában ő maga még sohasem találkozott a galaxisból származó emberrel. Ezért még itt, Chicában is szorongva forgatta a fejét, nehogy véletlenül összefusson eggyel. Ha nekiszegezik a kérdést, nem tudta volna megmondani, hogyan állapítja meg, ki lehet kívülálló ember, még akkor sem, ha szemtől szemben látja, de a veleje legmélyén érezte, hogy lennie kell valami különbségnek.

Az intézetbe belépve is visszapillantott a válla fölött. Kétkerekűjét egy nyílt parkolóban helyezte el, miután hat órára kiváltotta a parkolócédulát. Vajon ez az utazása nem ébreszthet gyanút? Az utóbbi időben mindentől rettegett. Valahogy még a levegő is tele volt fülekkel és szemekkel.

Csak az a furcsa ember ne feledkezzen meg arról, hogy ott maradjon, elbújva az utastér hátuljában! Hevesen bólogatott, amikor megkérte, de vajon igazán értette-e? Hirtelen önmaga iránt is türelmetlenség fogta el. Miért is hagyta, hogy Grew rábeszélje erre az őrültségre?

Ekkor hirtelen föltárult előtte az ajtó, és egy hang zavarta meg a gondolatait.

– Azt kérdeztem: mit óhajt?

Türelmetlennek tűnt. Lehet, hogy már többször is föltette neki a kérdést. Rekedten válaszolt, a szavak száraz rögökként törtek elő a torkából:

– Itt jelentkezhet az ember az "összegzőkísérletre"? Az ügyeletes éles pillantást vetett rá, és így szólt:

– Itt írja alá!

Arbin ijedten dugta kezét a háta mögé, és erőltetett hangon megismételte:

– Hol érdeklődhetem az "összegző" iránt? – Még Grew mondta meg neki, hogy nevezik a szerkezetet, de a szó zavaros motyogásként hatott a szájából.

Az ügyeletes nővér hangja acélkeményen csattant:

– Addig semmit sem tehetek önért, míg alá nem írja a látogatók könyvét. Ez a szabály!

Arbin egy szó nélkül megfordult, hogy elmenjen. Az íróasztal mögött ülő fiatal nő összeszorította a száját, és hevesen megnyomta a széke karfája melletti jelzőgombot.

Arbin kétségbeesetten igyekezett elkerülni a föltűnést, de a lány átható pillantással méregette őt. Még ezer év múlva is visszaemlékezne rá. Vad vágy fogta el, hogy futásnak eredjen, vissza a kocsihoz, vissza a farmjára...

Egy másik helyiségből fehér köpenyes alak ugrott elő sebesen, mire az ügyeletes határozottan rámutatott.

– Önkéntes jelentkező az "összegzőhöz", Miss Shekt – hadarta. – Nem akarja megmondani a nevét.

Arbin fölpillantott. Egy másik lány volt az, talán még fiatalabb. A férfi zavarodottnak látszott.

– Ön annak a gépnek a kezelője, kisasszony?

– Nem. Nem én vagyok. – A nő nagyon barátságosan mosolygott rá, mire Arbin érezte, hogy izgatottsága kissé alábbhagy. – Viszont odakísérhetem hozzá. – Majd meglepett érdeklődéssel folytatta: – Valóban önként jelentkezik az "összegzővel" való kezelésre?

– Csak a működtetőjével szeretnék találkozni – nyögte Arbin fahangon.

– Semmi akadálya. – A lány látszólag mit sem törődött a másik ijedelmével. Visszalibbent az ajtón, amelyen az imént kilépett. Arbin tétován várakozott egy kis ideig. Végül hívón intett felé egy kéz.

Reszkető inakkal követte a lányt egy szűk előszobába. A fiatal nő kedvesen fordult hozzá.

– Ha lenne szíves, és várna egy félórácskát vagy még annyit sem, utána dr. Shekt fogadja önt. Most éppen nagyon elfoglalt. Ha esetleg óhajt valamilyen könyvfilmet és egy olvasógépet, hogy elüsse vele az időt, minden további nélkül hozhatok magának.

De Arbin némán megrázta a fejét. A kis szoba négy fala szorosan vette körül; úgy tűnt neki, hogy szigorúan fogva tartja. Lehet, hogy csapdába esett? Talán mindjárt érte küldenek a Vének?

Arbin életének ez volt a leghosszabb várakozása.

Lord Ennius, a Föld helytartója nem ütközött hasonló nehézségekbe a Shekt doktorral való találkozást illetően, viszont ő maga is legalább annyira izgatott volt. Még most, helytartóságának negyedik évében is eseményszámba ment egy látogatás Chica városába. Mint a távoli császár teljes jogú képviselője, társadalmi helyzete azonos volt jog szerint a több száz köbparszeknyi teret büszkén felölelő, hatalmas galaktikus szektorok többi alkirályáéval, szerény posztja azonban mégiscsak afféle száműzetésnek számított.

A Himalája steril ürességének csapdájából, az őt és a Birodalmat egyaránt gyűlölő helyi lakosság hasonlóan üres torzsalkodásainak világából még egy ilyen jelentéktelen kirándulás is maga volt a menekvés.

Hasonló megfutamodásai azonban rendszerint rövid időre szóltak. Azoknak kellett lenniük, mivel még itt, Chicában is állandóan ólombetétes ruhában kellett járnia, sőt még aludnia is, s ami a legrosszabb: folyamatosan anyagcsere-javító tablettákat volt kénytelen szedni!

Keserűen említette meg ezt a körülményt Shekt doktornak.

– Metabolikus szer – mutatta a cinóbervörös pirulát a doktornak, hogy nézze meg közelebbről. – Talán a legmegfelelőbb jelképe annak, amit az önök bolygója számomra jelent, barátom. Az a feladata, hogy élénkítse az anyagcsere-folyamataimat, mialatt itt ülök ebben a mindent elborító radioaktív felhőben, amelyről ön még csak tudomást sem vesz.

Bekapta a tablettát.

– Így! Most a szívem majd sebesebben ver, a légzésem versenyt fut önmagával, a májam pedig lázasan munkálkodik azokon a vegyi folyamatokon, amelyek az orvosok szerint egész testem legfontosabb szervévé emelik. És mindezért később szörnyű fejfájással és kimerültséggel kell fizetnem.

Dr. Shekt csöndesen mulatott magában a hallottakon. Határozottan azt a benyomást keltette, mintha erősen rövidlátó lenne – de nem azért, mert szemüveget viselt, vagy bármi más módon jelét adta volna, hanem csupán azért, mivel hosszú évek megrögzött szokása arra kényszerítette, hogy mindent közelről megvizsgáljon, minden tényt alaposan mérlegeljen, mielőtt bármit is nyilatkozna felőlük. Már túljutott élete delén, s magas, vékony alakja kissé meggörnyedt.

Viszont alaposan megismerte a galaktikus kultúrát, s ennélfogva viszonylag mentes volt attól az általános ellenségességtől, amely minden földi embert oly hevesen szembefordított a Birodalom olyan kozmopolita képviselőivel is, mint Ennius.

– Biztos vagyok benne, hogy nincs szüksége arra a pirulára – mondta Shekt. –A metabolin nem más, mint az önök egyik babonája, a Birodalom hiedelme, Ennius; mégpedig arról, hogy mi, földiek különbözőek vagyunk a többi emberi lénytől. Pedig a lényeget tekintve ez egyáltalán nem így van. Ha például a tudomása nélkül cukortablettára cserélném, semmivel sem lenne rosszabb az állapota. Sőt mi több, utána még ugyanolyan fejfájásokat is bebeszélne magának.

– Azért beszél így, mert jól érzi magát a saját környezetében. Talán tagadja, hogy az általános anyagcseréje intenzívebb az enyémnél?

– Ó, nem, dehogy, de ugyan mit számít ez? Vagy talán a Föld ellenségeinek képviselőjeként jött el hozzám?

Ennius fölmordult:

– A császár életére! A maga földi embertársai önmaguk ellenségeinek legkiválóbb képviselői. Ahogyan itt élnek, beásva magukat halálhozó bolygójukba, önnön vad dühükben lubickolva, nem egyebek, mint egy elmérgesedett fekély a galaxis testén. Komolyan beszélek, Shekt. Hát melyik bolygónak a mindennapi életét hálózzák be ennyire a különféle szertartások, és hol találhatók még az ilyesminek olyan mazochista hívei, mint önök? Nem múlik el nap, hogy valamelyik vezető testületüktől ne keresnének föl küldöttségek, halálos ítéletet követelve valamilyen szerencsétlen fejére, akinek nincs más bűne, mint hogy belépett egy tiltott szektorba, túllépte hatvanéves korát, vagy egyszerűen a fejadagjánál többet evett!

– Ó, de azért csak mindig meghozza azt a halálos ítéletet. Idealista viszolygása, úgy látszik, nem elegendő az ellenszegüléshez.

– A csillagok a tanúim, hogy mindig harcolok a halálos szentenciák ellen. De mit tehet egyetlen ember? A császár akarata az, hogy a Birodalom minden tartományának érintetlenül kell hagynunk a helyi szokásait. És ez így helyes és bölcs dolog, mivel megfosztja a nép támogatásától azokat a bolondokat, akik különben minden kedden és csütörtökön lázadásokat robbantanának ki. Egyébként is, akadékoskodhatnék én, amikor az önök tanácsai, szenátusai és parlamentjei rendre követelik a halálos verdikteket? Olyan ordítozás, olyan esztelen lárma keletkezne ettől, a Birodalomnak és minden cselekedetének olyan eszelős gyalázása, hogy inkább húsz esztendeig laknék egy seregnyi ördög társaságában, mint akár tíz percig egy ilyen Földön.

Shekt fölsóhajtott, és ujjaival hátrafésülte ritkuló haját.

– A galaxis többi részének szemében, ha egyáltalán tudomásuk van rólunk, a Föld csupán egy kavics az égben. Számunkra viszont az otthon, méghozzá az egyetlen otthon, amelyet ismerünk. Mégsem különbözünk önöktől, külvilágbeliektől, hacsak abban nem, hogy szerencsétlenebbek vagyunk. Itt élhetünk csak, ezen a világon, amely egyáltalán nem halott, bezárva a radioaktív sugárzás áthatolhatatlan falú börtönébe, körülöttünk egy egész galaxissal, amely elutasít bennünket. Ugyan mit tehetnénk a lelkünket sanyargató kudarc érzésével szemben? Ön például támogatná, helytartó uram, ha a népfölöslegünket más világokra küldenénk?

Ennius megvonta a vállát.

– Nekem semmi kifogásom sem lenne ellene. A többi világok népei nem engednék. Semmi kedvük sincs ugyanis ahhoz, hogy valami földi betegség áldozatául essenek.

– Földi betegségek! – Shekt dühösen szűrte a szavakat. – Ez egy teljesen értelmetlen meghatározás, amelyet rég törölni kellene a szótárból. Mi nem vagyunk a halál hordozói. Ön talán belehalt abba, hogy meg-megfordult közöttünk?

– A biztonság kedvéért – mosolygott Ennius – azért mindent megteszek a szükségtelen kapcsolatok elkerüléséért.

– Azért, mert még ön is hisz az önök korlátolt bigottjai által kiagyalt és terjesztett propagandának.

– Miért, Shekt, annak talán semmi tudományos alapja sincsen, hogy maguk a földi emberek is radioaktívak?

– Igen, valóban azok. Hogyan is lehetne másként? Még ön is az. Éppen úgy, ahogy mindenki más, a Birodalom mind a százmillió világán. Mi nagyobb mértékben vagyunk azok, ezt elismerem, de korántsem annyira, hogy bárkit is veszélyeztethetnénk vele.

– Viszont a galaxis átlagpolgárai éppen az ellenkezőjét hiszik, és attól tartok, semmi kedvük hozzá, hogy kísérleti úton győződjenek meg az igazságról. Azonkívül...

– Azonkívül nyilván azt akarja mondani, hogy mi mégiscsak mások vagyunk. Nem is vagyunk igazi emberi lények, mert sokkal gyakoribbak nálunk a mutációk, éppen a nukleáris sugárzás következtében, és ezért sokféle elváltozáson mentünk keresztül. Ez sem bizonyított tény.

– De ezt is hiszik!

– És mindaddig, amíg ezt elhiszik, helytartó úr, és amíg bennünket, földieket páriákként kezelnek, önök meg is keresik bennünk azokat a tulajdonságokat, amelyeket elutasíthatnak. Ha már tűrhetetlen nyomást gyakorolnak ránk, csoda-e, ha mi is visszaütünk? Ha önök ennyire gyűlölnek bennünket, csodálkozhatnak-e azon, hogy mi is gyűlölettel válaszolunk? Nem, nem, mi sokkal inkább megtámadottak, mintsem támadók vagyunk!

Enniust elszomorította az általa a másik emberben ébresztett harag. Hát ezeknek a földieknek még a legkülönbje is ugyanabban az elvakultságban szenved? Ugyanúgy hisz a Föld és az univerzum szembenállásában?

– Shekt, kérem, bocsássa meg nekem a kíméletlenségemet – mondta udvariasan. – Tekintse enyhítő körülménynek a fiatalságomat és rámenősségemet. Egy szegény, mindössze negyvenéves fiatalember áll ön előtt – ez pedig a diplomáciai szolgálatban csecsemőkornak számít –, olyan ember, aki inaséveit tölti itt, a Földön. Hosszú évekbe telhet, míg azok a hülyék a Külső Tartományok Hivatalában gondolnak majd rám, és előléptetnek valamilyen kevésbé dögletes világra. Így tehát mindketten a Föld foglyai, de ugyanakkor a tudás világának szabad polgárai vagyunk, akik nem tesznek különbséget sem az egyes bolygók, sem az emberek fizikai típusai között. Nyújtsa hát a kezét, és legyünk barátok!

Shekt arcán kisimultak a ráncok, helyesebben másfajtáknak, a jobb hangulat kifejezőinek adták át a helyüket. A doktor őszinte szívvel fölkacagott.

– Ezek a szavak a kérő ember szavai, de a hang még mindig a birodalmi karrierdiplomatáé! Nem valami tehetséges színész ön, helytartó.

– Nos, akkor legyen türelmes tanítóm, és mondjon valamit erről az "összegzőjéről"!

Shekt láthatóan meglepődött, és idegesen elfintorodott.

– Mit hallott arról a készülékről? Tehát amellett, hogy bürokrata, még fizikus is?

– Minden tudás az én világom. De komolyan, Shekt, igazán tudni szeretném, mi az!

A tudós közelről a másik szemébe nézett. Tekintetében kétkedés tükröződött. Fölkelt, csontos kezét a szájához emelte, és összecsippentette az ajkát. Elgondolkodott.

– Nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá.

– Ó, ti magasságos csillagok, ha azon gondolkodik, hogy a matematikai elmélet melyik részébe vágjon bele, akkor leegyszerűsíthetem a problémáját. Hagyja ki az egészet. Én nem tudok semmit az egyenleteikről, nagyságrendjeikről és más hasonlókról.

Shekt pislogott egy sort.

– Nos, ha csak a lényeg fölvázolására korlátozom, akkor ez egy olyan berendezés, amely az emberi lények tanulékonyságát fokozza.

– Emberekét? Valóban? És kielégítően működik?

– Azt én is szeretném tudni. Még jócskán kell dolgoznom rajta. Azért elmondom önnek a lényeget, ítélje meg személyesen, helytartó uram. Az ember és az állatok idegrendszere neuro-proteinekből épül fel. Ez az anyag hatalmas méretű, elektromosan tökéletesen kiegyensúlyozott molekulákat tartalmaz. A legenyhébb hatásra egy sejtben fölborul ez az egyensúly, mire az úgy kárpótolja magát, hogy kibillenti egyensúlyából a következőt, és ez a folyamat így megy tovább, míg el nem éri az agyat. Maga az agyvelő ugyanilyen molekulák óriási halmaza, amelynek elemei minden lehetséges módon kapcsolódnak egymáshoz. Mivel itt tíz a huszadikon nagyságrendről van szó, vagyis egy egyesről, utána húsz nullával, így azután az agyi elemek kapcsolatainak lehetséges nagyságrendje is a tíz a huszadikon faktoriális kategóriájába tartozik. Ez a szám olyan hatalmas, hogy ha a világmindenség minden elektronja és protonja önálló világokat alkotna, majd azok minden elektronja és protonja újabb világokat, akkor az így létrejött új világok minden elektronja és protonja még mindig csekélység lenne hozzá képest. Követi, amit mondok, helytartó?

– A csillagoknak hála, egy szót sem értek belőle. Gondolom, ha csak megpróbáltam volna, már akkor is úgy nyüszítenék, mint egy kutya a szellemi túlterheléstől.

– Hmm. Nos, tulajdonképpen, amit idegi impulzusoknak, ingereknek nevezünk, azok az említett elektronikus egyensúly megbomlásának útját jelentik az idegsejtektől az agyig, majd onnan vissza az idegsejtekig. Ez legalább világos?

– Igen.

– Helyes, legyen áldott a gyors fölfogása. Míg ez az inger az idegsejten halad végig, mozgása rendkívül gyors, mivel a neuropeptidek gyakorlatilag mind kapcsolatban állnak egymással. Az idegsejtek kiterjedése azonban véges. Minden ilyen sejt és a szomszédja között egy nagyon vékony, nem idegi anyagú szigetelőréteg van. Más szavakkal: két szomszédos idegsejt tulajdonképpen nem kapcsolódik egymáshoz.

– Aha – villant föl Ennius –, és az idegi ingernek le kell küzdenie ezt az akadályt!

– Pontosan! Az elválasztó réteg visszaveti az inger erejét, és lelassítja a közvetítését a vastagságának négyzetével arányosan. És ugyanez vonatkozik az agyra is. Most próbáljuk elképzelni, hogy valamilyen módon csökkenthetjük az egyes sejtek közötti szigetelőréteg ellenálló képességét.

– Azt, amit föntebb említett?

– Lényegében a szigetelőerejét. Mindössze erre törekszem. Amennyiben ez sikerül, az inger könnyebben átugorhatja azt a küszöböt. Az ember pedig egyre gyorsabban és gyorsabban gondolkodik...,

– Értem. Akkor térjünk vissza az ereded kérdésemhez. Működik ez a műszer?

– Állatokon már kipróbáltam a berendezést.

– És milyen eredménnyel?

– Nos, a legtöbbje igen hamar elpusztul az agyi fehérjék denaturálódása következtében, másképpen mondva ezek a fehérjék koagulálódnak, mint mondjuk a kemény tojásban.

Ennius elfintorodott.

– A tudomány hidegvérűségében van valamilyen elemi kegyetlenség. No és mi lett azokkal, amelyek nem pusztultak el?

– A következtetés nem lenne érvényes, mivel nem emberi lények. A teher elviselhető számukra, és még a javukra is szolgál, de emberekre lenne szükségem. Tudja, itt sokat számítanak az egyéni agyvelő természetes, elektronikus sajátosságai. Minden egyes agy bizonyos mikroáramokat gerjeszt. Ezek sohasem egyeznek pontosan egymással. Olyanok, mint az ujjlenyomatok vagy a retina véredényeinek mintázata. Illetve még annál is jóval egyénibb természetűek. A kezelésnek, gondolom, ezt is figyelembe kellene vennie, és ha nem tévedek, akkor kikapcsolható lenne a denaturálódás. De nincsenek emberi alanyaim a kísérletek számára. Próbálok önként jelentkezőket toborozni, de... – És Shekt tehetetlenül széttárta a karját.

– Egyáltalán nem kárhoztatom őket, öreg barátom – mondta Ennius. – De komolyra fordítva a szót: amennyiben sikerül tökéletesítenie a gépezetét, mik a szándékai vele?

A fizikus tanácstalan kézmozdulatot tett.

– Ez nem is rám tartozik igazán. Természetesen a Nagytanácsé a döntés e kérdésben is.

– Ön személyesen nem gördítene akadályt a műszer birodalmi forgalmazásának útjába?

– Én? Nem, részemről semmi akadálya. De csupán a Nagytanácsnak van joga...

– Ó – fortyant föl Ennius türelmetlenül –, a pokolba a maguk Nagytanácsával! Már eddig is akadt vele némi dolgom. Hajlandó lenne szólni előtte a megfelelő időben?

– Miért? Hát miféle hatással lehetnék én rá?

– Megmondhatná, hogy amennyiben a Föld emberek esetében is alkalmazható "összegzőt" állítana elő, és azt az egész galaxis rendelkezésére bocsátaná, akkor a más bolygók felé irányuló kivándorlási tilalmak némelyike esetleg megszüntethető lenne.

– Hogyan? – kérdezte Shekt csúfondárosan. – És kockáztatnák a betegségeinkkel, különbözőségünkkel, nem emberi mivoltunkkal való érintkezést?

– Még az is lehetséges – folytatta Ennius nyugodtan –, hogy en masse átköltözhetnének egy másik bolygóra.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy fiatal hölgy viharzott be rajta, elhaladva a filmkönyvespolc mellett. A tavasz friss leheletével megbolygatta az elzárt dolgozószoba fülledt levegőjét. Az idegen láttán könnyedén elpirult és elfordult.

– Csak gyere be, Pola, gyere – biztatta őt Shekt sürgetőn. – Lordságod – fordult Enniushoz –, azt hiszem, eddig még nem találkozott a lányommal. Pola, ez itt Lord Ennius, a Föld birodalmi helytartója.

A helytartó könnyed galantériával talpra szökkent, ellensúlyozva ezzel a lány túlzottan alázatos meghajlási szándékát.

– Kedves Miss Shekt – pergett a nyelve –, ön olyan ékesség, amelyről nem gondoltam, hogy a Föld képes előteremteni. Ön bármely általam elképzelhető világ díszére válna.

Megfogta Pola kezét, amelyet a lány gyors és valahogy mégis szemérmes mozdulattal nyújtott felé, udvarias gesztusára válaszul. Egy pillanatra úgy tett, mintha meg akarná csókolni az előző nemzedék udvari modorában, de a szándékát, ha volt egyáltalán, nem valósította meg. A fölemelt kis kezet félúton elengedte, talán a kelleténél kissé gyorsabban is.

– Lenyűgöz az ön kedvessége egy közönséges földi leány iránt – mondta Pola az elképzelhető leghalványabb mosollyal. – Ön bátor, sőt vakmerő, hogy így kiteszi magát a fertőzés veszélyének.

Shekt a torkát köszörülte, és közbeszólt:

– A lányom, helytartó úr, Chica egyetemének végzős hallgatója, és a terepgyakorlatának részeként hetente két napot segédkutatóként dolgozik a laboratóriumomban. Tehetséges gyermek, s bár lehet, hogy az apai büszkeség beszél belőlem, egy napon még a helyemre is kerülhet.

– Apa – szólalt meg Pola kedvesen –, fontos közlendőm van a számodra. – Láthatóan tétovázott.

– Esetleg távozzam? – kérdezte Ennius nyugodt hangon.

– Ó, nem szükséges – vágta rá Shekt. – Miről van szó, Pola?

– Egy önkéntes jelentkezett, apám – közölte a lány. Shekt szinte ostoba megrökönyödéssel kérdezte:

– Csak nem az "összegzőhöz"?

– Azt állítja.

– Lám – vetette közbe Ennius –, még szerencsét is hozok önnek.

– Valóban úgy tűnik – mondta Shekt, majd a lányához fordult: – Mondd meg neki, hogy várjon. Kísérd a C szobába. Hamarosan én is jövök.

A lány távozása után így szólt:

– Megbocsát, helytartó uram?

– Természetesen. Mennyi időbe kerülhet a kezelés?

– Attól tartok, több órába. Óhajtja megtekinteni esetleg?

– Semmi kevésbé kívánatosat nem tudok elképzelni, kedves Shekt doktor. Holnapig viszont a Birodalmi Házban maradok. Elárulná majd nekem, hogy mi lett a kísérlet eredménye?

– Hogyne, magától értetődik. – Shekt arcán nyilvánvalóan látszott a megkönnyebbülés.

– Nagyon jó, és kérem, gondolkodjon el rajta, amit az "összegzőjével" kapcsolatban mondtam. Az ön új, királyi útjáról a tudás felé.

Ennius távozott. Sokkal gondterheltebben, mint ahogy megérkezett. Semmivel sem lett okosabb, annál inkább megnövekedtek a félelmei.

5 - A kijelölt önkéntes

Mihelyt egyedül maradt, dr. Shekt lassan és óvatosan megnyomta a hívókészülék gombját. Egy fiatal technikus lépett be sietve. Hófehér köpenye lobogott utána, hosszú, barna haját gondosan hátrakötötte.

– Említette önnek Pola, hogy...

– Igen, dr. Shekt. Meg is figyeltem az illetőt a kémlelőablakon át. Kétségtelennek látszik, hogy valódi önkéntesről van szó. A legkevésbé sem emlékeztet azokra, akiket eddig küldtek hozzánk.

– Mit gondol, be kell számolnom róla a Nagytanácsnak?

– Nem tudom, mit javasoljak önnek. A tanács valószínűleg nem hagyna jóvá valami közönséges hívást. Bármely sugártávbeszélő lehallgatható, hiszen ön is tudja. – Pillanatnyi szünet után izgatottan folytatta: – Akár el is küldhetem. Megmondanám neki, hogy harminc év alatti jelentkezőket fogadhatunk csak. Ez az illető legkevesebb harmincöt éves.

– Nem, nem. Inkább magam is megnézem. – Shekt gondolatai hideg örvényként forogtak. A dolgokat eddig nagy hozzáértéssel irányították. Csak annyi információt szolgáltattak, amennyi feltétlenül szükséges volt megbízhatóságuk igazolására, egy szóval sem többet. Most pedig itt egy önkéntes jelentkező... közvetlenül Ennius látogatását követően. Vajon van-e itt valami összefüggés? Shekt maga a legcsekélyebb tudással sem rendelkezett azokról a hatalmas, sötét erőkről, amelyek a Föld kiégett sivatagában e pillanattól egymásnak feszülve tusakodtak föl és alá. Más szempontból viszont éppen eleget tudott. Pontosan eleget ahhoz, hogy ki legyen szolgáltatva a Vének kényének-kedvének, de sokkal többet annál, amennyit föltételeztek róla.

De hát mit tehetett volna, hiszen az élete többszörösen is veszélyben forgott.

Tíz perccel később dr. Shekt tehetetlenül bámult a megviselt farmer előtte álló alakjára: sapkáját gyűrögetve félig elfordította a fejét, mintha azzal is védekezni kívánna a túlságosan alapos kérdezősködés ellen. Még biztosan nincs negyvenéves, gondolta magában Shekt, de a földeken zajló nehéz élet egyáltalán nem simítja el az emberek ráncait. A férfi napbarnította bőrén is látszott, hogy elpirult; haja tövében, a homlokán és a halántékán kiütött a verejték, bár a helyiségben határozottan hűvös volt. Görcsösen összekulcsolta a kezét.

– Nos, kedves uram – fordult hozzá a professzor nyájasan –, nagyon is megértem, hogy nem óhajtja elárulni a nevét.

Arbin maga volt a megtestesült csökönyösség.

– Nekem azt mondták, hogy nem tesznek föl kérdéseket az önként jelentkezőknek,

– Hmm. És van egyáltalán bármi mondanivalója? Vagy azt óhajtja, hogy azonnal lássunk hozzá a kezeléshez?

– Az enyémhez? Itt, rögtön? – Szeméből sütött a páni félelem. – Nem én magam vagyok az önkéntes jelentkező. Semmit sem mondtam, aminek alapján erre gondolhatnának.

– Nem? Azt mondja tehát, hogy valaki más lenne az önkéntes?

– Hát persze. Én csak annyit akarok...

– Értem. No és az alany, az a másik ember itt van magával?

– Bizonyos értelemben – felelte Arbin óvatosan.

– Rendben van. Mondja hát el nekünk, amit óhajt. Minden szavát a legnagyobb titoktartással kezeljük, és minden lehetséges módon a segítségére leszünk. Ezzel egyetért?

A földműves a tisztelet nehézkes megnyilvánulásaként leszegte a fejét.

– Köszönöm. Valahogy így van, uram. Van egy ember odakint a farmon, egy távoli... izé... rokon. Tudja, segít a munkában...

Arbin nehézkesen nyeldekelt, Shekt szomorúan bólogatott hozzá. A farmer ismét nekidurálta magát:

– Nagyon szorgalmasan és igazán jól dolgozik... tudja, volt egy fiunk, de meghalt... és az én derék feleségem meg jómagam... egyszóval, tudja, kell a segítség... az asszony nincs valami jól... aligha mennénk valamire e nélkül a rokon nélkül. – Magában érezte, hogy a mondókája maga a zagyvaság.

A sovány tudós azonban biztatóan bólogatott felé.

– És ez a rokonuk az, akit kezeltetni óhajt?

– Hogyan? Igen. Azt hiszem, ezt már megmondtam... de bocsásson meg nekem, ha kicsit nehézkesen fogalmazok. Tudja, az a szegény fickó, szóval... a feje nincs egészen rendben. – Váratlan, indulatos lendülettel folytatta: – Nem, nem beteg, ugye érti? Nem olyan hibás, akit félre kellene tenni. Csak éppen lassan jár az esze. Nem tud rendesen beszélni...

– Nem tud beszélni? – kérdezte Shekt döbbenten.

– De igen, tud. Csak nem szeret. Vagyis... nem rendesen beszél.

A fizikus kétkedő pillantást vetett látogatójára.

– Szóval azt akarja, hogy az "összegzővel" kicsit megigazítsuk az eszét?

Arbin lassan bólintott válaszul.

– Ha egy kicsivel értelmesebb lenne, uram, nos, akkor elvégezhetne olyan munkákat, amiket a feleségem már nem tud...

– De bele is pusztulhat. Ezzel tisztában van?

Arbin tehetetlen képpel bámult rá, keservesen tördelte az ujjait.

– Az ő beleegyezése is szükséges – szögezte le Shekt doktor. A földműves lassan, makacsul megrázta a fejét.

– Nem is értené, miről van szó. – Azután szaporán, már-már elakadó lélegzettel folytatta: – Izé, uram, figyeljen rám, biztos vagyok benne, hogy megért engem. Maga nem olyannak látszik, aki ne tudná, mi a nehéz élet! Ez az ember lassan megöregszik. Nem a "hatvanról" van még szó, érti, de mi lesz, ha a következő népszámláláskor majd félnótásnak tekintik, és... elsinkelik? Nem szeretnénk elveszíteni őt, azért hoztam el ide, magukhoz. Azért is akarom, szóval, titokban tartani a dolgot, mert lehet, hogy... – és Arbin önkéntelenül végigpásztázta tekintetével a falakat, mintha akaraterejét megfeszítve keresztül akarna nézni rajtuk, hogy rajtakapja az esetleg mögöttük hallgatózókat – a Véneknek talán nem tetszene, amit csinálok. Lehet, hogy egy hibbant ember megmentését a szokások megsértésének tekintenék... de olyan nehéz az élet, uram... És önnek is csak haszna lenne belőle. Hiszen ön keresi az önkénteseket!

– Megértem. És hol van most ez a rokona?

Arbin nyomban megragadta az alkalmat.

– Odakint, a kétkerekűmben, ha még meg nem találta valaki. Nem tudna gondot viselni magára, ha valaki...

– Nos, reméljük, hogy biztonságban van. Most szépen mind a ketten kimegyünk hozzá, és bevisszük a kocsiját a pincegarázsunkba. Gondom lesz rá, hogy rajtunk és a segédkutatóimon kívül senki se szerezzen tudomást az ittlétéről. Afelől pedig biztosíthatom, hogy a Testvériséggel nem lesz semmi gondja.

Kezét barátságosan Arbin vállára tette, aki görcsösen elvigyorodott feleletül. A farmer számára olyan volt ez a gesztus, mintha a nyakáról vették volna le a kötelet.

Shekt lepillantott a kanapén üldögélő törődött, kopaszodó alakra. A páciens öntudatlan volt, de mélyen és egyenletesen lélegzett. Érthetetlenül handabandázott, és maga sem értett meg semmit. Gyengeelméjűségének azonban nem volt semmiféle fizikai jele. A reflexei is teljesen rendben voltak, mármint a korához képest.

– Hmm. Elég öregecske.

Odapillantott Arbinre, aki mintegy megbabonázva bámulta a történteket.

– Végezzünk esetleg rajta csontelemzést?

– Ne! – kiáltott föl a farmer hevesen. Majd szelídebben hozzátette: – Semmit sem akarok, aminek az alapján esetleg azonosíthatják.

– Segítségünkre lehetne, és az ő biztonságát is szolgálná, ha pontosan ismernénk a korát – magyarázta Shekt.

– Pontosan ötvenéves – vágta rá Arbin sietve.

A fizikus megvonta a vállát. Úgysem számít. Megint az alvóhoz fordult. Amikor bevezették, az alany ernyedt, közömbös és teljesen passzív volt, vagy legalábbis annak látszott. Még a hipnotizálószerek sem ébresztettek benne semmiféle gyanút. Amikor odakínálták neki a pirulákat, hirtelen, feszes mosollyal válaszolt, és szó nélkül lenyelte őket.

A technikus éppen a legutolsó, elég otromba külsejű szerkezetet gördítette be, amely a többi résszel együtt alkotta az "összegzőt". Egy kapcsológomb megnyomásának engedelmeskedve a műtő ablakainak polarizált üveglapjai molekuláris átrendeződésen mentek keresztül, és átlátszatlanokká váltak. Az egyetlen fényforrás a vakítóan fehér lámpa volt, amely a műtőasztalra áthelyezett és afölött kéthüvelyknyire lebegő, sok száz kilowattos elektromos erőtérben úszó páciens feje fölött ragyogott élesen.

Arbin csak üldögélt kicsivel odébb a félhomályban. Semmit sem értett, ám halálosan el volt rá szánva, hogy bármi módon, ha csak a puszta jelenlétével is, de megakadályozza, hogy valamilyen káros trükköt műveljenek – holott nyilvánvalóan tisztában volt azzal, hogy erre teljesen képtelen lenne.

A tudós egyáltalán nem törődött vele. Éppen az elektródokat illesztették a páciens koponyájára. Hosszadalmas volt a művelet. Legelőször Ullster módszerével alaposan megvizsgálták magát a koponyát, letapogatva a kanyargó, szorosan összeforrott varratokat. Shekt keserűen mosolygott magában. A koponyavarratok ugyan nem minden kétséget kizáró, pontos mércéi az életkornak, de ebben az esetben éppen elegendő információval szolgáltak. A férfi jóval idősebb volt az állítólagos ötven évnél.

Azután, kis idő múlva lehervadt arcáról a mosoly. Elfintorodott. Valami baj volt azokkal a varratokkal. Nagyon furcsának tűntek... Nem olyanok, mint...

Egy pillanatig megesküdött volna rá, hogy a koponya szerkezete primitív, visszamaradott, de aztán... Végül is ez az ember szellemileg nem teljes értékű! Nem is csoda.

Egyszer csak döbbenten fölkiáltott:

– Hogyan? Ezt eddig nem is vettem észre! Ennek az embernek szőr nő az arcán! – Arbin felé fordult. – Mindig is szakállas volt?

– Szakállas?

– A szőr a képén. Jöjjön ide! Hát nem látja?

– De igen, uram. – Arbin lázasan gondolkodott. Akkor reggel észrevette, de később megfeledkezett róla. – Már ilyennek született. – Majd enyhítő szándékkal hozzátette: – Azt hiszem.

– Nos, távolítsuk el! Ugye nem akarja, hogy úgy járkáljon, mint valami vadállat?

– Nem, uram.

A szőrzet könnyen levált a bőrről, amint az elővigyázatosan kesztyűt húzó technikus alaposan végigdörzsölte egy e célra szolgáló készülékkel. A fiatalember csodálkozva megszólalt:

– A melle is szőrös, Shekt doktor!

– Te jóságos galaxis! – kiáltott föl Shekt. – Hadd lássam! Nahát! Ez az ember valóságos szőnyeg! No de hagyjuk talán. Az inge alól úgysem látszik majd ki, én pedig szeretném már fölrakni rá az elektródokat. Tegyünk csak ide egy vezetéket, meg ide és ide. – A hajszálvékony platinahuzalok parányi szúrásokkal hatoltak a bőrbe. – Meg ide és még ide is.

Vagy tucatnyi érintkező hatolt át a hámrétegen, és illeszkedett a koponyavarratokba. A szoros réseken keresztül máris érzékelhetővé váltak a gyenge mikroáramok, amint az agyban az egyik sejttől a másik felé haladtak.

Nagy figyelemmel kísérték, amint a finom rezdülések kicsúcsosodnak, majd elhalnak az érintkezések létrehozását és megszüntetését követően. A vékony, tűhegyes jelzőszálak vonalak finom pókhálóját rajzolták a szoros beosztású papírlapra, amelyen kiemelkedések és hullámvölgyek követték egymást rendszertelenül.

Ekkor az írószálakat elmozdították és hátulról megvilágított opálüveg-felülethez illesztették. Szorosan, sziszegve simultak hozzá.

Arbin tudatáig csak mondatfoszlányok jutottak el:

Föltűnően szabályos... nézze csak... milyen magasak a kvinternális csúcsok! Gondolom, ezt majd külön elemeznünk kell... szemmel is jól követhetők!

Végül, látszólag nagyon hosszú idő alatt aprólékos gonddal beállították az "összegzőt". Gombokat csavargattak, szemüket a finombeállító skálájára függesztve. Miután rendben találtak mindent, az írószálak lassan róni kezdték kusza soraikat. A különféle műszereket rendszeresen ellenőrizték, és szükség szerint újabb beállításokat végeztek el rajtuk.

Shekt egyszer csak Arbinhez fordult.

– Hamarosan végzünk a vizsgálattal.

A terjedelmes gépezet lassan haladt előre az alváz fölött, mint valami lomha, éhes szörnyeteg. Schwartz kéz- és lábfejéhez négy hosszú vezeték kapcsolódott, tarkója alá valamilyen kemény, fekete gumira emlékeztető anyagból készült különös támasztékot tettek, amelyet a vállához erősített szíjak tartottak a helyén szilárdan. Szélesre tárt állkapocsként két ellentétes pólusú elektród kerülte meg a koponyát, és illeszkedett a halántékához.

Shekt most már le sem vette szemét a kronométerről. Egyik kezében a távkapcsolót tartotta. Hüvelykujja megmozdult. Nem volt semmiféle látható következménye. Még a félelemtől kifinomult érzékű Arbin sem vett észre semmit. Azután óráknak tűnő, de valójában mindössze három percig tartó idő után Shekt hüvelykujja ismét megrezzent.

Asszisztense azonnal a még mindig alvó Schwartz fölé hajolt, majd győzelemittas arckifejezéssel kiegyenesedett.

–Él!

Még többórányi vizsgálat volt hátra, amelynek során könyvtárnyi följegyzés készült, izgatott fölkiáltások kíséretében. Már jóval elmúlt éjfél, amikor az újabb tűszúrás hatására az alvó szemhéja megrebbent.

Shekt halálsápadtan, de boldog megkönnyebbüléssel lépett hátra. Keze fejével végigsimított a homlokán.

– Úgy látom, minden rendben van!

– Néhány napig velünk kell maradnia a rokonának, uram – szólt határozottan Arbinhez.

Annak tekintetében mélységes rémület villant.

– De... de...

– Nem, nem! Meg kell bíznia bennem! Semmi baja sem történik! – Shekt hangja határozott volt. – Föltenném rá az életemet. A tulajdon életemmel szavatolok érte! Nyugodtan hagyja itt nálunk. Rajtunk kívül senki sem láthatja. Ha most magával viszi, nem biztos, hogy túléli. Abból meg mi haszna származna? Ha pedig netán meghalna, a tetemmel el kellene számolnia a Vének előtt.

Az utóbbi mondat megtette a hatását. Arbin nagyot nyelt, aztán kinyögte:

– De kérem, honnan tudhatnám, mikor jöjjek vissza érte? Hiszen nem közöltem önnel a nevemet!

De ez már a belenyugvás jele volt.

– Nem is kérdezem öntől a nevét – nyugtatta meg őt a doktor. – Jöjjön vissza mához egy hétre, este tízkor. A garázs kapujánál várom majd, ott, ahol a kétkerekűjével behajtottunk. Hinnie kell nekem, ember! Igazán nincs mitől félnie!

Estére járt, amikor Arbin száguldva átlépte Chica határát. Alig huszonnégy órája múlt, hogy az idegen bedörömbölt a háza ajtaján, és ez alatt a rövid idő alatt kétszer annyi bűnt követett el a szokások ellen, mint egész addigi életében. Érezheti-e még biztonságban magát valaha?

Késztetést érzett, hogy hátrapillantson, amint kétkerekűje nekilódult a néptelen útnak. Még az is lehet, hogy követi valaki. Kideríti, hogy hol lakik. Vagy máris nyilvántartásba vették? Lehet, hogy lassan máris gyűlnek a bejegyzések róla a Testvériség irattárában, a távoli Washenn városában, ahol minden élő földi ember adatai jegyzékekben szerepeltek, mondjuk a "hatvan év" miatt?

Ez a "hatvan" végül kivétel nélkül minden földi embert elér. Neki ugyan még negyed évszázada van hátra addig, de Grew... és most már az idegen miatt is naponta gondolnia kellett rá.

Mi lenne, ha sohasem térne vissza Chicába?

Nem! Ő és Loa sokáig már képtelenek három főre termelni, s ha egyszer kudarcot vallanak, máris kiderül első nagy bűnük: Grew rejtegetése. Ha az ember egyszer vét a szokások ellen, nem maradhat el a folytatás!

Arbin tehát tudta, hogy föltétlenül visszatér, minden kockázatot félretéve.

Jóval elmúlt már éjfél, amikor Shekt pihenésre gondolt, s akkor is csupán az aggódó Pola sürgetésére. De sehogy sem tudott elaludni. Párnája titkokat sugdosó szerkezet volt a feje alatt, lepedői őrjítő gombócokká gyűrődtek. Inkább fölkelt hát, és az ablak előtt álló székébe telepedett. A város sötétségbe burkolózott, de a távoli látóhatáron, a tó túlsó partján ott villódzott az a halvány, kékes fény, amely néhány kisebb folttól eltekintve az egész Földön a halál leheletét árasztotta magából.

Az éppen csak elmúlt zűrzavaros nap minden eseménye vitustáncot járt az agyában. Miután a rémült farmert kikísérte, első dolga volt, hogy fölhívja a Birodalmi Házat. Ennius nyilván várja már a videohívást. Így is volt, mivel azonnal személyesen jelentkezett. Még mindig súlyos, ólombetétes öltözékének szorításában sínylődött.

– Ó, Shekt! Jó estét! Nos, végzett a kísérletével?

– És kis híján az alannyal is. Szegény ember!

Ennius elszontyolodott.

– Szóval jól tettem, amikor arra gondoltam, hogy nincs értelme itt maradnom? Úgy látszik, magukat, tudósokat nem sok különbözteti meg a gyilkosoktól.

– Még nem halt meg a szerencsétlen, helytartó uram. Még az is lehetséges, hogy sikerül megmentenünk, de... – És tanácstalanul megvonta a vállát.

– Az ön helyében ettől fogva én inkább csak patkányokkal kísérletezgetnék. Hanem másként néz ki, barátom, mint rendesen. Legalább önnek meg kellene keményítenie magát ebben a dologban, ha már én képtelen vagyok rá.

– Tudja, helytartó uram, lassan megöregszem – hangzott a tudós lakonikus válasza.

– Veszedelmes kilátás itt, a Földön – mormolta Ennius szárazon. – Most inkább térjen nyugovóra, Shekt!

De a doktor csak tovább üldögélt karosszékében, és bámult kifelé, egy haldokló világ sötétbe borult városára.

Az "összegzővel" már két éve folytak a kísérletek, és e két esztendő alatt ő végig a Vének Társaságának, vagy ahogyan magukat nevezték, a Testvériségnek a rabszolgája és játékszere volt, semmi más.

Hét-nyolc tanulmánya is elkészült, amelyeknek már meg kellett volna jelenniük a Szíriuszi Idegfilozófiai Közlemények hasábjain. Ezáltal galaxisszerte igazi hírességgé válhatott volna, amire különben annyira vágyakozott. De a cikkek íróasztalának fiókjában penészedtek. Helyettük csak az a felületes és tudatosan félrevezető írás látott napvilágot a Fizikai Közleményekben. Ez volt jellemző a Testvériség hozzáállására. Jobb egy féligazság, mint a vélt hazugság.

És Ennius még mindig érdeklődik iránta. Vajon miért?

Netán összecseng egyéb olvasmányaival? Talán a Birodalom is ugyanarra gyanakszik, amire ő maga?

Két évszázad alatt háromszor lázadt föl a Föld népe. A vélt ősi nagyság buzdító emlékének hatására a Föld talpra állt a megszálló birodalmi erőkkel szemben. Háromszor szenvedett súlyos vereséget, magától értetődően. És ha a Birodalom alapvetően nem lett volna fölvilágosult, ha a Galaktikus Tanácsok tagjai nem viselkednek államférfiakhoz méltóan, a Földet már rég véres háborúban törölték volna a lakott világok listájáról.

Most azonban másképp alakul a helyzet... De lehet-e egyáltalán másképp? Vajon mennyire bízhat meg egy haldokló őrült háromnegyedrészt összefüggéstelen szavaiban?

Mi haszna lehetne belőle? Mindenesetre semmiféle cselekedetre nem vállalkozott. Nem maradt más számára, csak a várakozás. Közben öregedett, és Ennius helyesen jegyezte meg, hogy ez eléggé veszélyes távlat a Földön. A "hatvan" már-már itt van a nyakán, és annak halálos szorítását nagyon kevesen kerülhették csak el.

Ám még ezen a nyomorúságos, kiégett sártekén, a Földön is ragaszkodott az élethez.

Még mindig szeretett volna eljutni a csúcsra. Közvetlenül elalvás előtt is azon töprengett, hogy a Vének vajon lehallgatták-e Enniushoz intézett hívását. Ekkor még nem tudta, hogy a Testvériség más hírforrásokkal is rendelkezik felőle.

Reggelre járt már az idő, mikorra Shekt fiatal munkatársában megérlelődött a végső elhatározás.

Csodálta ugyan a főnökét, de azzal is tisztában volt, hogy egy nem hivatalosan odairányított önkéntes jelentkező titkos kezelése a Testvériség határozott utasításának durva megsértését jelenti. Ez az utasítás egyébként a szokások szintjére emelkedett, a vele való szembeszegülés tehát főbenjáró bűnnek számított.

Még egyszer végiggondolta az egészet. Végül is ki ez az ember, akit kezeltek? Az önkénteseket toborzó kampányt a legkörültekintőbben dolgozták ki. Úgy építették föl, hogy elegendő információt szivárogtasson ki az "összegzőről" a birodalmi kémek gyanújának elterelésére, de ugyanakkor semmi valós bátorítást ne tartalmazzon a potenciális önkéntesek számára. A Vének Társasága saját jelöltjeit irányította hozzájuk kezelés végett, és ez tökéletesen elegendőnek is bizonyult.

De akkor ki küldhette ezt az embert? Talán titokban mégis maguk a Vének? Hogy kipróbálják, mennyire bízhatnak meg Shekt doktorban?

Vagy esetleg maga Shekt lenne áruló? Valakivel már korábban is bezárkózott a nap folyamán, valakivel, aki vastag védőöltözéket viselt, mint a radioaktív mérgezéstől rettegő kívülállók.

Shekt professzort bármelyik esetben elérheti a végzet, de miért kellene neki is vele pusztulnia? Ő még fiatal: csaknem négy teljes évtizednyi élet áll előtte. Miért vonná magára a "hatvan" következményeit?

Mellesleg még némi előléptetésre is számíthat az ügy kapcsán... Shekt pedig máris olyan öreg. A következő népszámlálás éppen el is viheti. Egyszóval a dolog alig jelent számára valami veszélyt. Ha jobban meggondoljuk, tulajdonképpen semmit.

A technikus döntött. Keze máris nyúlt a kommunikátor után. Ujjai automatikusan beütötték a kódot, amely az egész Föld csúcsminiszterének személyes lakosztálya felé nyitotta meg előtte az utat. Ő volt az, aki a császár és helytartója után közvetlenül élet és halál ura volt minden földi ember fölött.

Ismét estére fordult már az idő, amikor a zavaros képek rózsaszín fájdalomhullámok közepette lassan kitisztultak Schwartz koponyájában. Emlékezett a tó partján lapuló alacsony épületek felé vezető hosszú útra és a gyötrelmes várakozásra annak a járműnek a hátuljában.

És azután? Mi történt azután? Tudata kitért a kínzó gondolatok elől. De igen... aztán jöttek érte. Bevitték valami szobába, ahol mindenféle szerkezetek és műszerek voltak... kapott két tablettát is... Ennyire emlékszik. Szóval pirulákat nyújtottak felé, ő pedig engedelmesen bekapta azokat. Ugyan mit veszíthetett volna? Ha netán megmérgezik, csak jót tesznek vele!

Utána... semmi!

De várjunk csak! Mégiscsak volt néhány tudatos pillanata... alakok hajoltak fölé... Hirtelen arra is visszaemlékezett, amint valami sztetoszkópféle siklik végig a mellén hideg érintéssel. Egy fiatal lány pedig eteti valamivel.

Eszébe villant, hogy talán meg is operálták, mire rémülten lökte le magáról a lepedőket, és fölült.

Egy ápolónő nyomban mellette termett, és kezét vállára helyezve visszanyomta a párnájára. Megnyugtatóan gügyögött hozzá, de ő egyetlen szavát sem értette. Nekifeszült a gyengéd kis kéz nyomásának, de hasztalan... Nem volt semmi ereje.

Tenyerét az arca elé emelte. Normálisnak látszott. Megmozgatta a lábát, és érezte, amint a lepedőkhöz dörzsölődik. Ezek szertat mégsem amputálták!

A lányhoz fordult, és – nem sok reménységgel – megkérdezte tőle:

– Érti, amit mondok? Elárulná, hogy hol vagyok? – Alig ismert rá a saját hangjára.

A lány elmosolyodott, és váratlanul lágy hangok özönét zúdította rá. Schwartz felnyögött. Ekkor belépett egy idősebb férfi, az, aki a tablettákat adta be neki. Váltott néhány szót a lánnyal, aki kis idő múlva felé fordult, a szája felé mutogatott, és apró, hívó mozdulatokkal ösztökélte.

– Mit akar? – kérdezte ijedten.

A nő biztatóan elmosolyodott, csinos arcocskája ragyogott az örömtől, miközben Schwartz is önkéntelen jókedvet érzett, hogy láthatja őt.

– Beszélni szeretne velem? – próbálkozott újra.

A férfi az ágya szélére telepedett, és mozdulatokkal értésére adta, hogy nyissa ki a száját.

– Aáá! – mondta, mire Schwartz is megismételte:

– Áááá! – Közben a férfi hűvös ujjaival az ádámcsutkáját masszírozta.

– Mi az, mi történt? – nyafogott Schwartz zsémbesen, amikor torkán megszűnt a nyomás. – Talán meglepi, hogy tudok beszélni? Mégis mit gondol, mi a fene vagyok én?

Múltak a napok, és Schwartz lassanként megtanult egyet-mást. A férfit Shekt doktornak hívták. Ő volt az első ember, akit név szerint is ismert, amióta átlépte azt a rongybabát. A fiatal hölgy pedig a lánya volt: Pola. Közben rájött, hogy többé nem kell borotválkoznia. Talán sohasem nőtt szakáll az arcán. Ettől megrettent. Tényleg, volt valaha is borostája?

Ereje meglepően gyorsan visszatért. Megengedték, hogy fölvegye a ruháit, és sétáljon néhány lépést. És rendes ételt is adtak neki, nem csupán híg kását.

Talán az a baja, hogy amnéziába esett? Vajon emiatt kezelték? Talán ez a világ a normális és természetes, amiről pedig úgy véli, hogy emlékezik rá, csak egy emlékezetkihagyásos agy fantáziálásának a terméke?

Egyébként sohasem engedték ki abból a szobából, még a folyosóra sem. Ezek szerint tehát fogoly? Talán elkövetett valamilyen bűncselekményt?

Egy ember soha és sehol sem veszhet el annyira, mint önnön, magányos agyának végtelen és bonyolult folyosóin, ahová senki sem nyúlhat utána, ahonnan senki sem szabadíthatja ki. Senki sem annyira tehetetlen, mint az az ember, aki nem emlékezik semmire.

Pola élvezetét lelte benne, hogy szavakat tanítson meg neki. Schwartz csöppet sem csodálkozott azon, milyen könnyen megérti és meg is jegyzi őket. Azt nem felejtette el, hogy a múltban kivételesen jó emlékezőtehetsége volt. Legalább a memóriája a helyén van tehát! Két napon belül már egyszerűbb mondatokat is megértett. A harmadikon pedig már magát is meg tudta értetni valamennyire.

Ugyanezen a harmadikon napon viszont el kellett csodálkoznia. Shekt számokat sulykolt belé, és feladatokat adott föl neki. Schwartznak meg kellett felelnie a kérdésekre, miközben Shekt valamilyen időmérő készüléket figyelt, és íróeszközével gyors följegyzéseket készített. Egy idő múltán Shekt megmagyarázta neki a logaritmus fogalmának lényegét, majd megkérdezte tőle, mennyi kettőnek a logaritmusa.

Schwartz gondosan válogatta a szavakat. Szótára még eléggé szegényes volt, ezért mondandóját mozdulatokkal kellett kiegészítenie.

– Én... nem... mond. Válasz... nem... szám.

Shekt izgatottan bólogatott.

– Nem szám. Nem ez, nem az. Rész ez, rész az.

Schwartz pontosan megértette, mit jelent Shekt válasza – hogy az eredmény nem egész, hanem törtszám –, ezért így folytatta:

– Pont, három nulla, egy nulla, három és... több... szám.

– Elég!

Utána következett a megdöbbenés. Honnan tudhatta a választ erre a kérdésre? Schwartz teljesen biztos volt abban, hogy azelőtt még csak nem is hallott semmiféle logaritmusról, agyában mégis szinte a kérdés föltételének pillanatában megfogalmazódott a válasz. Még elképzelése sem volt arról, hogyan zajlott le benne a számítás művelete. Mintha a tudata valami független létező lenne, amely őt magát csak mint a közlés eszközét használja.

Vagy talán mégis matematikus lehetett valaha? Valamikor, az amnéziáját megelőző időkben?

Egyre keservesebben várta a napok múlását. Mindjobban sürgette a vágy, hogy kilépjen a világba, és valahogy kipréselje belőle problémájára a választ. Szobája börtönében sohasem jöhetne rá a dolog nyitjára, ahol (és e gondolat villámcsapásként érte) csupán valamiféle orvosi kísérlet tárgya.

A hatodik napon pottyant ölébe a lehetőség. Már talán túlságosan is megbíztak benne, és egyszer, miután eltávozott tőle, Shekt nem zárta be az ajtót. Ahol az ajtó rendszerint becsukódott, mégpedig olyan pontosan, hogy a falhoz illeszkedő széle is teljesen kivehetetlenné vált, most egy negyedhüvelyknyi rés maradt szabadon.

Kicsit várakozott, és miután megértette, hogy a doktor pillanatokon belül nem tér vissza, kezét arra a kis, halványan világító pontra helyezte, ahová a szeme láttára a többiek is már annyiszor. Az ajtó simán és hangtalanul félresiklott... A folyosó üresen tátongott előtte.

Schwartz ekkor "kimenekült" a szabadba.

Honnan tudhatta volna, hogy ott-tartózkodásának mind a hat napja alatt a Vének Társaságának ügynökei megfigyelték a kórházat, a szobáját, sőt őt magát is!?

6 - Éjszakai aggodalmak

A helytartói palota olyan volt éjszaka, mint valami tündérország. Az esti virágok (egyik sem földi eredetű) hosszú füzérekben bontogatták húsos, fehér szirmaikat. Illatuk hullámai visszaverődtek a tágas palota falairól. A hold szórt fényében az épület alumíniumeresze alá bölcs előrelátással behúzódó szilikátföveny barázdált felülete álmatag violaszínben játszott a környező rideg fémfelületek előterében.

Ennius a csillagokat nézte. Számára azok jelentették az igazi szépséget, hiszen maguk voltak a hatalmas Birodalom.

A Föld égboltja ilyen szempontból közepesnek számított. Nem rendelkezett a központi világok egének szemkápráztatóan éles tündöklésével, ahol egymás hegyén-hátán nyüzsögtek a csillagok, olyan vakító versengésben, hogy az éjszaka sötétje csaknem teljesen elenyészett a sziporkázó fényáradatban. De a periféria egének magányos nagyszerűsége sem voltjellemző rá, ahol a töretlen feketeségbe csak óriási távolságokra egymástól ékelődtek be egy-egy árva csillag fáradt fölvillanásai, s ahonnan csak opálos lencseként pislákolt az égen e galaxis elnyúló teste, amelyen belül az egyes csillagok elvesztek a sziporkázó gyémántporban.

A Földről egyidejűleg úgy kétezer csillag volt látható. Ennius láthatta a Szíriuszt, amely körül a Birodalom egyik legnépesebb világa keringett. Azután ott volt az Arcturus, az ő szülőszektorának központja. A Birodalom központi világa, a Trantor napja elveszett valahol a Tejút forgatagában. Még a legjobb távcsővel nézve is csupán parányi része volt valami tágabb fényfoltnak.

Egy puha kéz érintését érezte a vállán, mire viszonzásul fölemelte és rátette a magáét.

– Flóra? – suttogta elérzékenyülten.

– Miért, talán jobbat vártál? – szólalt meg a felesége huncut kuncogással. – Tisztában vagy azzal, hogy egy percet sem aludtál, mióta visszatértél Chicából? Tudod továbbá, hogy hamarosan megvirrad? Kiküldjem ide a reggelidet?

– Miért ne? – Szeretettel fölmosolygott az asszonyra, és a sötétben kitapogatta az arca mellett lecsüngő bronzszínű karikát. Végigfuttatta rajta az ujjait. – És neked feltétlenül velem kell virrasztanod, árnyékot vonva a galaxis legszebb szemei köré?

Az asszony kihúzta ujjai közül a haját, és lágyan így válaszolt:

– Te magad árnyékolod be őket a cukorszirupoddal, de már máskor is láttalak ilyen állapotban, és ne hidd, hogy akár a legkevésbé is félrevezethetsz. Mi bánt ma éjszaka, kedvesem?

– Hogy mi? Az, ami mindig, máskor is. Hogy elevenen eltemettelek itt értelmetlenül, pedig az egész galaxisban nincs olyan alkirályi társaság, amelyet ne kápráztatnál el a szépségeddel!

– És még? Ki vele, Ennius. Ne hidd, hogy tréfából kérdezem.

Ennius lassan megrázta fejét a sötétben.

– Nem is tudom. Azt hiszem, mindenféle apró kellemetlenségek uralkodtak el végül együttes erővel a lelkemen. Ott van például Shekt és az ő "összegzőjének" az esete. Azután itt van ez a régész, Arvardan, a maga elméleteivel. És sok-sok más hasonló dolog. Ó, Flóra, mi haszna ennek az egésznek? Itt semmi érdemleges cselekedetre sem telik tőlem.

– Az már biztos, hogy ezen a hajnali órán hiábavaló mérlegre tenned az erkölcsi aggályaidat.

De Ennius tovább szűrte a szavakat összeszorított fogai között:

– Ezek a földi emberek! Hiszen olyan kevesen vannak! Hogyan okozhatnak mégis ennyi gondot az egész Birodalomnak? Emlékszel rá, Flóra, amikor megkaptam a helytartói kinevezésemet, mit mondott az öreg Faroul? Hogyan figyelmeztetett – mint elődöm a helytartói székben – az itt várható komoly nehézségekre? Nos, igaza volt. Ha valamiben is tévedett, hát abban, hogy túl keveset mondott. De akkor mégiscsak kinevettem, és magamban azt gondoltam, hogy csupán öregkori tehetetlenségének áldozata. Én akkor fiatal voltam, tevékeny és elszánt. Majd én megmutatom, gondoltam. – Ennius elhallgatott, magába mélyedt, azután valami egészen más témával folytatta: – Már megint egész sereg, egymástól függetlennek látszó tény mutat arra, hogy ezek a földi emberek újból engednek csalóka ábrándjaiknak, és kirobbantanak valami forradalmat!

Tekintetét asszonya felé fordította.

– Tudod, hogy a Vének Társaságának szilárd hittétele szerint valaha a Föld volt az emberiség egyetlen otthona, hogy ez az egész faj legősibb központja, az ember születésének egyetlen valóságos helye?

– Miért, hát nem ugyanezt állította Arvardan is két nappal ezelőtt? – Ilyen alkalmakkor az volt a leghelyesebb, ha hagyja, hogy kibeszélje magából a mérgét.

– De igen, azt mondta – dörmögte Ennius mogorván –, viszont ő csak a régmúltról beszélt. A Vének Társasága ellenben a jövőről kárál. Lesz még egyszer a Föld az egész emberi faj központja, mind ezt hajtogatják. Sőt azt is bizonygatják, hogy ez a rejtélyes második királyság máris a küszöbön áll. Arra figyelmeztetnek, hogy a Birodalom egy általános katasztrófa által megsemmisül, míg a Föld diadalmasan élvezi majd méltó dicsőségét. – Itt a hangja fájdalmasan megremegett. – Ez az elmaradott, barbár, mérgezett talajú világ! Ez a lehetetlen ostobaság már azelőtt is háromszor vezetett forrongáshoz, és a Föld által elszenvedett pusztító vereség sohasem ingatta meg korlátolt hitüket.

– De hiszen csak afféle szerencsétlen teremtések – suttogta Flóra – ezek a földi emberek. Ugyan mijük maradna, ha már ez a hitük sem? Valóban elraboltak tőlük mindent, az emberhez méltó világot, a normális életet. Még attól a méltóságtól is megfosztották őket, hogy a galaxis többi lakója egyenlő társként fogadja el a fajtájukat. Ezért menekülnek az álmaikba! Te elítéled őket ezért?

– Igen, elítélem őket! – kiáltott föl Ennius határozottan. – Távolodjanak el balga álmaiktól, és harcoljanak a beolvadásért! De nem is tagadják a másságukat. Egyszerűen a rosszat akarják a jobbal fölcserélni, és igazán nem várható el a galaxis többi részétől, hogy ezt megengedje nekik. Hagyjanak csak föl a klikkszellemükkel, idejétmúlt és erőszakos "szokásaikkal"! Váljanak igazi emberekké, és akkor majd tényleg embernek nézik őket. Legyenek egyszerűen földi emberek, és fogadják el kívülről is ezt a megítélést. Erről viszont szó sincs. Mit művelnek például ezzel az "összegzővel"? Van itt egy aprócska kérdés, amitől nem jön álom a szememre. – Ennius elgondolkodva fordult a szürkülő homály felé, amely lassan fölébe kerekedett a keleti égbolt bársonyos sötétségének.

– Az "összegzővel"? Nem erről a szerkezetről beszélt Arvardan doktor a múltkori vacsoránál? Hát azért utaztál Chicába, hogy ez ügyben körülnézz?

Ennius bólintott.

– No és mire jutottál?

– Végül is semmire – ismerte el Ennius. – Ismerem Shekt doktort. Méghozzá elég jól ismerem. Tudom, milyen, ha jókedve van, és milyen, ha nincs. Hidd el, Flóra, az az ember majd belehalt a rettegésbe, míg ott voltam a közelében, és amikor eljöttem, kiverte a verejték a megkönnyebbüléstől. Szerencsétlen egy rejtély ez, kedvesem.

– No és az a gépezet működik majd?

– Talán idegfiziológus vagyok én? Shekt mindenesetre azt állítja, hogy nem. Másnap fölhívott, és elmondta, hogy az alanya majdnem belehalt a kezelésbe. De én nem hiszek neki. Annyira izgatott volt! Sőt még annál is több. Egyenesen győzelemittas! Az önkéntese életben maradt, a kísérlete sikerült; ha nem, akkor még soha életemben nem láttam boldog embert. De mit gondolsz, akkor mégis miért hazudott nekem? Nem gondolod, hogy az "összegző" máris működik? Nem tartasz tőle, hogy lángelmék sokaságát állíthatja elő vele?

– De akkor miért kell titokban tartania?

– Ó, hogy miért? Hát nem teljesen világos előtted? Hát miért vallott kudarcot, a Föld minden forradalmával? Persze igen sok körülmény szól ellene, nem igaz? De növeld csak meg a földi ember értelmi képességeit. Duplázd meg! Háromszorozd meg! Akkor mit érnek majd ezek az ellenérvek?

– Ó, Ennius!

– Olyanokká leszünk, mint valami emberekre támadó majmok! Akkor ugyan mit ér majd a számbeli fölényünk?

– Nagyon is a sötétben tapogatózol, azt hiszem. Nem tarthatnak titokban sokáig egy ilyen eszközt. Bármikor idehívhatsz néhány pszichológust a Külső Tartományok Hivatalától, akik szúrópróbaszerű vizsgálatokat folytathatnak földi emberekkel. Az intelligenciahányadosuk megnövekedése azon nyomban lelepleződne!

– Igen. Talán így van... De az is lehet, hogy nem. Semmiben sem lehetek biztos. Flóra, hacsak abban nem, hogy a forrongás ismét benne van a pakliban. Valami olyasmi, mint a lázadás 750-ben, vagy talán még annál is sokkal rosszabb!

– És mi? Fölkészültünk erre? Úgy értem, ha már ennyire biztos vagy benne?

– Hogy fölkészültünk-e? – Ennius szinte ugatva nevetett fel. – Én fölkészültem. A helyőrség is készültségben és teljes fegyverzetben várakozik. Ami a rendelkezésemre álló eszközökkel egyáltalán megtehető, azt én meg is tettem. De én nem akarok semmiféle fölfordulást, Flóra! Nem akarom, hogy az én helytartóságom a forrongás korszakaként vonuljon be a történelembe! Nem akarom, hogy nevemet a halállal és a mészárlással együtt emlegessék. Persze kitüntetnének érte, de száz év múlva minden történelemkönyvben csak véres kezű zsarnokként szerepelnék. Emlékszel a Santanni alkirályának történetére, a hatodik századból? Tehetett volna mást, mint amit cselekedett, bár milliók pusztultak bele? Akkor dicsőítették, de ki ejt róla ma akár egyetlen jó szót? Engem inkább úgy ismerjenek, mint aki megelőzte a forradalmat, és megmentette húszmillió bolond semmit sem érő életét. –De Ennius hangja teljes reménytelenséget tükrözött.

– Miért vagy olyan biztos abban, hogy nem teheted meg amit jónak látsz... akár még most is? – Az asszony erősen mellé ült, és ujja hegyével megcirógatta az arcát.

Ennius megfogta és erősen arcához nyomta a simogató kezet.

– Ugyan mit tehetnék? A világon minden ellenem dolgozik. A Külső Tartományok Hivatala maga is a földi fanatikusok pártfogójaként lép föl, amikor ideküldi ezt az Arvardan doktort. Hát nem világos az egész? Arra kér fölhatalmazást, hogy bebizonyítsa: valóban a Föld az emberi faj igazi őshazája. A tudomány tekintélyét használja föl a rendzavarás támogatására.

– Akkor állítsd le őt!

– Nem tehetem. Tudod, mi itt a lényeg? Általában úgy vélik, hogy egy alkirály bármit megtehet, de korántsem ez a helyzet. Ennek az Arvardannak teljes értékű kutatási engedélye van a Külső Tartományok Hivatalából, méghozzá a császár személyes hozzájárulásával. Ez minden szempontból az enyémnél magasabb szint. Semmit sem tehetek anélkül, hogy a Központi Tanácshoz ne fordulnék, az pedig hónapokba is belekerülhet... És ugyan milyen érvekkel állhatnék elő? Ha például erőszakkal akadályoznám meg a tevékenységét, az könnyen lázadásnak minősülhetne. És jól tudod, hogy a Központi Tanács mennyire kész bármely hivatalnok eltávolítására, aki a véleményük szerint átlépi a kritikus vonalat, még most, a nyolcvanas évek polgárháborúja után is. És akkor mi történne? Engem leváltanának valakivel, akinek sejtelme sincs a valóságos helyzetről, és Arvardan nyugodt lélekkel folytathatná a munkáját. És ez még mindig nem a legrosszabb, Flóra. Tudod, hogy véli ő bizonyíthatónak a Föld őshaza voltát? Gondolom, máris kitaláltad!

Flóra dallamosan fölnevetett.

– Csúfolódsz velem, Ennius! Ugyan hogy találtam volna ki? Én nem vagyok régész. Talán majd kiás valamilyen régi szobrokat meg csontokat, azután meghatározza a korukat a radioaktivitásuk alapján vagy más hasonló módon.

– Azt szeretném, ha tényleg így lenne. De Arvardan azt tervezi, amint tegnap elárulta nekem, hogy behatol a Föld radioaktív zónáiba. Arra számít, hogy ott emberi alkotásokat talál majd az azt megelőző időkből, hogy a bolygó talaja radioaktívvá lett. Ugyanis az ő véleménye szerint a Föld radioaktivitása emberi kéz munkája, és az utóbbi korát próbálja meg így pontosan megállapítani.

– De hát én majdnem ugyanezt mondtam.

– Tudod te, mit jelent azokba a zónákba behatolni? Azok mind tiltott területek. Ezeknek a földi embereknek ez az egyik legszigorúbb szabálya. A tiltott területekre senki sem léphet be, és minden radioaktív zóna szigorú tilalom alá esik.

– Akkor viszont nincs semmi baj. Arvardant maguk a földi emberek állítják le ezek szerint.

– Nagyon jó! Igen. Majd a csúcsminiszter akadályozza meg a tevékenységét. Őt viszont hogy a csudába győzzük meg, hogy ez az expedíció nem valami kormány által támogatott vállalkozás, hogy a Birodalom nem törekszik tudatosan szentségtörés elkövetésére?

– A csúcsminiszter nem lehet ennyire túlérzékeny!

– Még hogy nem lehet! – Ennius hátravetette magát, úgy meredt a felesége arcába. Az éjszaka halvány derengésbe váltott, amelyben éppen csak láthatók voltak testének körvonalai. – Igazán megható a naivitásod. Már hogyne lehetne ilyen érzékeny? Tudod, hogy mi történt itt úgy... ötven évvel ezelőtt? Nos, mindjárt elmondom, és akkor ítéld meg a helyzetet magad!

– A földiek semmiképpen sem engedik meg a bolygójuk fölötti birodalmi fennhatóság nyílt kihirdetését, mert ragaszkodnak hozzá, hogy maga a Föld a galaxis igazi méltó ura. De úgy adódott, hogy a fiatal II. Stannell – az a kölyök császár nem volt teljesen épelméjű; ugye emlékszel, hogy kétévi uralkodás után meggyilkolták? – parancsot adott rá, hogy Washenn városában, a földiek tanácsának palotájában függesszék ki a császári hatalom jelképeit. Ez a rendelkezése önmagában még értelmes is volt, ezek a jelképek minden bolygó tanácspalotájában jelen vannak, a Birodalom egységének jeleként. Hanem mi történt ebben az esetben? Azon a szent napon, amikor erre az aktusra sor került, az egész várost a hatalmukba kerítették a lázadók!

– A washenni fanatikusok leszaggatták a hatalmi jelvényeket, és fegyvert ragadtak a helyőrség ellen. II. Stannell eléggé őrült volt ahhoz, hogy követelje rendeletének végrehajtását, akár azon az áron is, ha a földieket az utolsó szálig lemészárolják miatta, de meggyilkolták, mielőtt esztelen parancsának érvényt szerezhetett volna. Azután Edard, az utóda törölte az eredeti utasítás érvényét. Azóta béke van.

– Úgy érted – kérdezte Flóra hitetlenkedve –, hogy a császári jelvényeket nem állították vissza?

– Pontosan így értem. A csillagokra mondom, a Föld az egyetlen a Birodalom millió és millió bolygója közül, amelynek tanácspalotájában nincsenek kifüggesztve ezek a címerek. Éppen ezen a nyomorúságos világon, ahol most vagyunk. És ha ma ismét megpróbálkoznánk a dologgal, az utolsó lélekig harcolnának, hogy megakadályozzanak ebben. És még azt kérdezed, vajon tényleg ennyire érzékenyek? De hiszen mondom, hogy teljesen háborodottak!

Csönd lett a hajnal lassanként szétterülő világosságában, majd kis idő múltán ismét Flóra szólalt meg halk és bizonytalan hangon:

– Ennius...

– Igen?

– Te nemcsak a tekintélyedet fenyegető veszély kapcsán izgulsz e miatt a várható forradalom miatt! Nem is lennék a feleséged, ha legalább félig nem tudnám olvasni a gondolataidat, és most látom, hogy valamilyen, a Birodalmat közvetlenül fenyegető veszély is aggaszt. Nem kellene semmit eltitkolnod előlem, Ennius! Szerintem attól félsz, hogy ezek a földiek végül is győznek majd!

– Flóra, erről igazán nem beszélhetek! – Tekintetében titokzatos, mély fájdalom villant. – Ez még csak kósza sejtelem. Lehet, hogy négy év túl hosszú idő ezen a világon egy normális ember számára. De vajon miért ennyire magabiztosak a földi emberek?

– Honnan tudod, hogy azok?

– Azok. Jól tudom. Nekem is megvannak a magam hírforrásai. Végül is már háromszor leverték őket. Nem maradhattak különösebb illúzióik. Kétszázmillió világgal néznek farkasszemet. Mindegyik önmagában is jóval erősebb náluk, és mégis bíznak magukban! Tényleg ennyire támaszkodhatnak a hitükre, valamiféle sorsra vagy természetfölötti erőre... olyasmire, aminek jelentősége csak az ő számukra világos? Meglehet... meglehet... az is meglehet...

– És mégis, mi lehet az, Ennius?

– Lehet, hogy megvannak a maguk fegyverei!

– Olyan fegyverek, amelyekkel egyetlen világ győzedelmeskedhet kétszázmillió másik fölött? Te pánikba estél! Ilyen fegyver egyszerűen nem létezhet.

– Már beszéltem neked az "összegzőről".

– Én pedig megmondtam neked, mihez kezdj vele! Esetleg valamilyen más fegyverről is tudsz, amelyet bevethetnének ellenünk?

– Neem – hangzott a tétova válasz.

– Helyes. Ilyen fegyver határozottan elképzelhetetlen. Most pedig figyelj ide! Megmondom, mit kell tenned, drágám. Miért nem lépsz kapcsolatba magával a csúcsminiszterrel, és mondod el neki tudásod birtokában őszintén, miben sántikál Arvardan? Biztasd őt arra kerülő úton, hogy tagadja meg tőle az engedélyeket! Ez megszüntethet – legalábbis meg kellene szüntetnie – bármiféle gyanút arra nézve, hogy a császári kormányzatnak a legcsekélyebb köze is lehet ehhez a szokásaikat megsértő ostoba elképzeléshez. Ezáltal egyszersmind Arvardant is leállíthatod anélkül, hogy személyesen egyáltalán megjelennél a színen. Azután kérj a hivataltól két jó pszichológust... vagy inkább négyet, hogy legalább kettőt ide is küldjenek, és vedd rá őket, hogy nézzenek körül annak az "összegzőnek" a lehetőségeit illetően. Minden egyébre gondot viselhetnek a mi katonáink, és akkor az utókorra nyugodtan rábízhatjuk, hogy ítélkezzen fölöttünk. Most pedig... nos, miért ne alhatnál egyet idekint? Hátrahajtjuk a nyugszékedet, a bundámat használhatod takarónak, én pedig kiguríttatok neked valami finom reggelit, mire fölébredsz. Napvilágnál másképpen látod majd a dolgokat.

Így történt, hogy Ennius, végigvirrasztván az egész éjszakát, pontosan öt perccel napfelkelte előtt végre elszenderedett.

És így történt, hogy nyolc óra múlva a Föld csúcsminisztere elsőként magától a birodalmi helytartótól értesült Bel Arvardanról és vállalt küldetéséről.

7 - Őrültekkel vitatkozzunk?

Ami Arvardant illeti, ő most éppen csak a saját szabadideje megszervezésével foglalkozott. Űrhajója, az Ophiucus leghamarabb egy hónap múlva lesz majd esedékes. Egy teljes hónapja van tehát, amelyet olyan szórakozással tölthet el, amilyenre csak képes lehet ezen a bolygón.

Így azután az Everest palotába való megérkezését követő hatodik napon elköszönt házigazdájától, és a földi Légi Közlekedési Vállalat legnagyobb szuperszonikus sztratoszféra-repülőgépén utazott a bolygó fővárosa, Washenn felé.

Nem véletlenül választotta ezt a polgári kereskedelmi járatot az Ennius által rendelkezésére bocsátott, még gyorsabb cirkáló helyett. Különben érthető is, hogy egy művelt, külvilági archeológus érdeklődik egy ilyen különleges bolygó, mint a Föld lakosai és mindennapi életük iránt.

Emellett egy másik ok is közrejátszott.

Arvardan a Szíriusz szektorából származott, abból, amely megrögzötten és a többieknél jóval csökönyösebben ragaszkodott Föld-ellenes előítéleteihez. A tudós viszont mindig is hangoztatta, hogy ő maga nem vall ilyesféle korlátolt nézeteket. Mint tudós, mint régész nem is engedhette volna meg magának. Persze olyan környezetben nőtt fel, hogy mindmáig csak mint valami karikatúrákra gondolhatott a földi emberekre, és maga a kifejezés is, hogy "földiek", kellemetlenül csengett a fülében. De azt senki sem állíthatta, hogy ő is előítéletekkel terhes.

Legalábbis így vélekedett magáról. Ha például egy földi ember csatlakozni kívánt volna az expedíciójához, hogy bármilyen minőségben részt vegyen annak munkálataiban, persze a megfelelő képzettség és képességek birtokában, ő minden további nélkül alkalmazza. No és persze ha kínálkozik számára szabad hely. No és ha az expedíció többi tagja nem támaszt ellene kifogást. De ez utóbbi volt a legfőbb próbakő. A munkatársak nyilvánvalóan tiltakoznának bármi ilyesmi ellen, akkor pedig mit tehet az ember?

Kicsit elrágódott a kérdésen. Ma már bizonyára nem lenne kifogása az ellen, hogy együtt étkezzen egy földi emberrel, vagy végszükség esetén akár együtt is aludjon vele, föltéve persze, hogy elfogadhatóan tiszta és egészséges. Tulajdonképpen ugyanúgy viselkedne vele szemben, mint bárki mással, gondolta magában. Azt azonban egy pillanatra sem tagadta, hogy azért mindig tudatában lenne: egy földi ember azért csak egy földi ember. Ez ellen nem tehetett semmit. Ez volt az eredménye annak, hogy gyermekkorában olyan bigott légkörben élt, hogy már szinte láthatatlanná vált számára, egyenesen afféle második természetévé lett. Az ember ebből csak visszatekintve léphet ki igazán, akkor ébredhet tudatára, mi is az valójában.

Most viszont itt az alkalom, hogy próbára tegye magát! Itt van ezen a repülőgépen, körülötte csak földi emberek, és teljesen normálisan érzi magát. No jó, majdnem teljesen. Mindössze az önérzete emelkedettebb egy kicsit.

Arvardan végigtekintett utas társai semmi különöset nem mutató, normális arcán. Az ember azt hinné, hogy ezek a földiek valahogy mégiscsak mások, de vajon meg tudná-e különböztetni őket a többiektől, ha sűrű tömegben találkozna velük? Biztos nem, gondolta. A nők nem voltak csúnyák. Összevonta a szemöldökét. De azért a toleranciának is meg kell húzni valahol a határát. A velük való összeházasodás például teljesen elképzelhetetlen volt a szemében.

A repülőgép kicsi és műszakilag tökéletlen volt számára. Magától értetődően atomhajtóműve volt, de ezt a megoldást rendkívül alacsony hatásfokon alkalmazták, és az energiablokkot sem szigetelték kellő alapossággal. Ekkor az jutott az eszébe, hogy a sűrű gammasugárzás és a nagy neutronsűrűség a földi emberek számára nyilván sokkal kevésbé veszedelmes, mint mások esetében.

Egyszer csak magára vonta figyelmét a külső látvány. A sztratoszféra felső rétegének borvörös közegéből a Föld igazán lenyűgöző képként tárult elébe. Alattuk a belátható, tágas és párás, néhol napsütötte felhők által takart szárazföld sivatagi narancsszínben játszott. Hátul, a száguldó sztratorepülő mögött lassan húzódott visszafelé az éjszaka lágy, homályos vonala, amelynek sötét árnyékában föl-fölvillantak a radioaktív területek halvány lidércfényei.

Figyelmét a többiek között fölcsattanó kacagás vonta el az ablaktól. Egy idősebb, kellemesen jó húsban lévő és teli szájjal mosolygó pár körül koncentrálódott a mulatság.

Arvardan megérintette a szomszédja vállát.

– Mi történik ott?

A másik rövid, kissé meglepett hallgatás után így válaszolt:

– Negyven évvel ezelőtt házasodtak össze, és most teszik meg a nagy utazást.

– A nagy utazást?

– Körülutazzák a Földet. Érti?

A csupa öröm idős férfi bőbeszédű beszámolót tartott különféle élményeiről és tapasztalatairól. A felesége időnként közbeszólt, aprólékos kiigazításokat csacsogott tökéletesen jelentéktelen eseményekkel kapcsolatban. Mindezt a lehető legnyíltabb humorral, és a többiek is ugyanúgy fogadták. Az utastársak elmélyült figyelemmel hallgatták az előadást, s ettől Arvardannak az az érzése támadt, hogy a földi emberek éppoly melegszívűek és humánusak, akár a galaxis bármely más népe.

Ekkor valaki váratlanul megkérdezte:

– És mikorra esedékes a hatvanas előjegyzésük?

– Körülbelül egy hónapon belül – hangzott a készséges, udvarias válasz. – Pontosabban november tizenhatodikán.

– Nos – folytatta a kérdező –, remélem, szép idejük lesz aznap. Az apám egy átkozottul esős napon érte el a hatvanat. Azóta sem láttam olyan pocsék időt. Elkísértem őt... tudják, mindenki szereti, ha van mellette valaki azon a napon, és az öregem egész úton folyvást panaszkodott a rossz időre. Nyitott kétkerekűn utaztunk, tudják, és persze bőrig áztunk. "Ide figyelj – mondtam neki –, ugyan mit nyavalyogsz, apa? Nekem kell megtennem az utat visszafelé is!"

Általános, vidám kacagás csattant föl, amelyhez az idős házaspár is szinte szívvel csatlakozott. Arvardan viszont érezte a szívét összeszorító iszonyatot, amint a homályos és távoli gyanú elöntötte a tudatát.

Odafordult a mellette ülőhöz.

– Ez a "hatvan", amelyről itt a társalgás folyik... ha helyesen értem, ez az eutanáziára vonatkozik. Úgy értem, hogy az embert félreteszik az útból, amint betölti a hatvanadik évét. Ugye erről van szó?

Arvardan hangja kissé megbicsaklott, amint utastársa lenyelte utolsó kuncogó göcögését, elfordította az ülését, és hosszú, gyanakvó pillantással mérte végig szomszédját.

– Miért, mit gondol, mi másról beszélt volna a fickó?

Arvardan határozatlan mozdulatot tett a kezével, és eléggé bután elvigyorodott. Tudott erről a szokásról, de csupán elméleti síkon. Valamit, valamelyik olvasmányából. Talán egy tudományos folyóirat cikkéből. Most azonban nyakába zúdult a fölismerés: ez valóban élő emberekre vonatkozik, és a körülötte szórakozó férfiak és nők e szokásnak megfelelően csupán hatvanéves korukig élhetnek.

A mellette ülő még mindig bámult rá.

– Hé, barátom, honnan való maga? A maga városában talán nem is tudnak a "hatvanról"?

– Mi úgy nevezzük: "az idő". – Tétova hangon folytatta: – Amonnan hátulról vagyok. – És hüvelykujjával hátrabökött a válla fölött. A másik egy fél perc múlva végre elfordította felőle fürkésző tekintetét.

Arvardan szája kiszáradt. Ezek az emberek nagyon is gyanakvók. Az az elképzelt karikatúra mégiscsak valósággá válik. Ismét az idős férfi beszélt:

– Ő is velem jön – mondta, jó kedélyű felesége felé intve. – Neki még lenne azután jó három hónapja, de úgy gondolja, hogy nincs mire várnia... szóval nyugodtan elmehetünk együtt. Nem így van, husikám?

– Hát persze – csipogta az asszony kedélyesen. – A gyerekeink már mind megházasodtak, és szép otthonuk is van. Én csak a terhükre lennék. Különben sem lelném semmi örömömet abban a kis időben az öreg harcos nélkül. Úgyhogy szépen elmegyünk együtt mind a ketten.

Ettől fogva valamennyi utas egyszerre elmerült a számára hátramaradt idő számolgatásában... Hónapok és napok röpködtek a levegőben, nem kevés vita kíséretében az egyes érintett házaspárok között.

Egy szűk ruhában feszengő, alacsony fickó határozott arckifejezéssel, keményen kijelentette:

– Nekem pontosan tizenkét évem, három hónapom és négy napom van még hátra. Tizenkét év, három hónap és négy nap! Egyetlen nappal sem több, de nem is kevesebb.

Erre valaki hátborzongató tárgyilagossággal hozzáfűzte:

– Hacsak hamarabb meg nem hal.

– Marhaság – vágta rá kapásból az illető. – Egyáltalán nem szándékozom korábban meghalni. Hát úgy nézek én ki, mint aki idő előtt földobja a talpát? Pontosan tizenkét évet, három hónapot és négy napot élek még, és nem hinném, hogy itt bárki is kételkedni merészelne ebben. – És valóban ingerült képpel tekintett körül.

Egy nyúlánk fiatalember kivette hosszú, piperkőcre valló cigarettáját a szájából, és sötéten megjegyezte:

– Derék dolog a részükről, hogy ilyen pontosan kiszámolják. Nagyon is sok ember akad, aki tovább él a kiszabott idejénél...

– Az már biztos – mondta egy másik, s szavait általános bólogatás és méltatlankodás követte.

– Nem mintha – folytatta a fiatalember, pöfékelés közben cirkalmas mozdulatokkal verve le cigarettája hamuját – bárkit is elítélnék azért, mert az utolsó születésnapja után is szeretne még élni a következő Nagytanácsig, különösen akkor, ha rendbe kell tennie valamilyen ügyes-bajos dolgát. Azokra az ingyenélőkre és parazitákra gondolok, akik mindenáron igyekeznek kihúzni a következő népszámlálásig, és közben az utánuk jövő nemzedék elől falják föl a kenyeret. – Úgy beszélt, mint akit személyesen érint és sért a dolog.

Arvardan csöndesen közbeszólt:

– De hát nem vették jegyzékbe a születési adatait mindenkinek? Senki sem lépheti sokkal túl a hatvanadik születésnapját, vagy nem így van?

Néma csönd állt be, nem kis mértékben fűszerezve a megfogalmazott ostoba idealizmus fölötti méltatlankodással. Valaki végül diplomatikusan megjegyezte, mintegy megkísérelve ezzel lezárni az ügyet:

– Háát, azt hiszem, nem valami sok értelme van annak, hogy az ember hatvanéves kora után is tovább éljen.

– Hát nemigen, ha mondjuk földműves az illető – vágott vissza egy másik hevesen. – Miután ledolgozott a földeken egy jó fél évszázadot, bolond lenne, ha nem örülne, hogy befejezheti. No de mi van a hivatalnokokkal meg az üzletemberekkel?

Végül az az öregember, akinek a negyvenéves házassági jubileuma váltotta ki az egész vitát, kifejtette a saját véleményét, talán föl is bátorodva attól, hogy a "hatvan" legközelebbi érintettjeként igazán nincs semmi vesztenivalója.

– Ami azt illeti – mondta –, az attól függ, kiket ismer az ember. – És szégyenlősen, vádló arckifejezéssel kacsintott egyet. – Ismertem egy embert, aki a 810-es népszámlálás után töltötte be a hatvanat, mégis kihúzta a 820-as népszámlálásig, amikor elkapták. Már hatvankilenc is elmúlt, amikor eltávozott. Hatvankilenc! Gondoljanak csak bele!

– Hát azt hogy csinálhatta meg?

– Volt egy kis pénze, és az egyik fivére a Vének Társaságának a tagja volt. Ha az embernek ez a két dolog a rendelkezésére áll, akkor nincs olyasmi, amit meg ne tehetne.

Ezt a megállapítást általános helyesléssel fogadták mindannyian.

– Ide figyeljenek – hangsúlyozta mondókáját cigarettájával hadonászva a fiatalember –, nekem volt egy nagybácsim, aki egy évvel élte túl az idejét. Csak egyetlenegy évvel! Azok közé az önző alakok közé tartozott, akik vonakodnak elmenni. Törődött is ő velünk, többiekkel... Én meg nem is tudtam róla, különben biztosan bejelentem, azt elhihetik, mert mindenkinek el kell távoznia, ha elérkezik az ideje. Csak így járhat el becsületesen a következő nemzedékkel szemben. Egyszóval elkapták hamarosan, én meg azt tapasztaltam utána legelőször, hogy a Testvériségtől a bátyámat meg engem abajgatnak, mondván, miért nem jelentettük be őt. Én azt mondtam, hagyjanak békén, semmit sem tudok az egészről. A családomban sem tud senki róla. Azt mondtam, hogy már jó tíz éve nem is láttuk őt. Az öregem pedig falazott hozzá. De mindettől függetlenül mégis kiszabtak ránk ötszáz kredit büntetést. Így van ez, ha az embernek nincs semmilyen összeköttetése.

Arvardan arcán egyre inkább eluralkodott belső bizonytalanságának kifejeződése. Hát ezek az emberek valóban annyira megbékéltek a kényszerű halál gondolatával, hogy így elítélik saját rokonaikat és barátaikat, akik meg akarnak szabadulni attól? Talán olyan gépre keveredett, amely tébolyultakat szállít az elmegyógyintézetbe vagy éppen... eutanáziára? Vagy egyszerűen ilyenek a földi emberek?

Szomszédja újból mogorván hozzáfordult; szavai megzavarták a tudós gondolatait:

– Hé, haver, merre van az az "amott hátul"?

Bocsánat, tessék?

– Azt kérdeztem, végül is hová való. Azt mondja, "amoda hátra". Mondja csak, hol van az a "hátul", hm?

Arvardan meglepetten észlelte, hogy minden tekintet felé irányul, sőt mindegyik valami hirtelen gyanúval mered rá. Csak nem gondolják róla, hogy a Vének Társaságának a tagja? Talán a kérdéseiben egy agent provocateur cselvetését vélik fölfedezni?

Őszinteségi rohamában ezért képükbe vágta az igazságot:

– Én a Föld egyik vidékéről sem származom. Bel Arvardan vagyok a Baronnról, a Szíriusz szektorából. És mi az ön becses neve? – Ezzel kezet nyújtott a kérdezőnek.

Ezzel az erővel akár miniatűr atombombát is dobhatott volna a repülőgép utasai közé.

A kezdeti, csöndes rémület hamarosan minden arcon helyet adott a haragos, keserű ellenségesség felé sugárzó kifejezésének. A mellette ülő feszülten fölemelkedett, és bepréselte magát egy másik dupla ülésbe, ahol az ott lévő két ember szorosabban összehúzódott, hogy helyet adjon neki.

Azután az arcok elfordultak tőle. Hátak fordultak felé, szinte falak közé szorították. Egy pillanatra méltatlankodó harag öntötte el. Földi emberek viselkednek így vele! Földiek! Pedig ő baráti jobbját nyújtotta feléjük. Ő, a szíriuszi beszélgetésbe bocsátkozott velük, azok meg durván visszautasítják!

Végül csak erőt vett magán, és ellazította megfeszült tagjait. Világossá vált számára, hogy a bigottság nem egyirányú utca, és a gyűlölet csupán további gyűlöletet szül.

Egyszer csak észrevette, hogy hátulról erősen figyeli valaki. Megfordult, és ingerülten nekiszegezte a kérdést:

– Parancsol?

A cigarettás fiatalember volt az. Miközben szóra nyitotta a száját, ismét rágyújtott.

– Hello – mondta. – Az én nevem Creen. Ne hagyja, hogy ezek a tökfilkók elbánjanak magával!

– Nem támadott rám senki – felelte Arvardan szárazon.

Nem nagyon tetszett neki váratlan társasága, és ahhoz sem volt kedve, hogy leereszkedő tanácsot fogadjon el egy földi embertől.

De Creen képtelen volt ilyen lelki finomságok érzékelésére. Kemény, férfias szívásokkal életre pöfékelte cigarettáját, és a hamut az ülés karfáján túl, a sorok közötti folyosóra pöccintette.

– Ezek a vidékiek – sziszegte gőgösen. – Egy rakás földtúró. Nincs semmiféle galaktikus áttekintésük. Ne is törődjön velük. Viszont itt vagyok én. Nekem egészen más a filozófiám. Élni és élni hagyni, ez az én alapelvem. Nekem semmi kifogásom a kívülállókkal szemben. Ha ők barátságosak velem, én sem zárkózom el előlük. Az ördögbe is, ők nem lehetnek mások, mint ahogy én sem lehetek más, mint földi ember. Nem gondolja, hogy igazam van? – És bizalmasan megveregette Arvardan karját.

A régész szótlanul biccentett, és kellemetlen bizsergést érzett az érintés nyomán. Bármilyen kapcsolat egy olyan emberrel, aki lelkifurdalást érez, ha nem segíti elő saját nagybátyja halálát, nem volt kellemes számára, még az illető bolygó szerinti hovatartozását figyelembe véve sem.

Creen hanyagul hátradőlt.

– Chica városába tart? Mit mondott, hogy is hívják, Albadan?

– Arvardan. Igen, Chicába utazom.

– Az az én szülővárosom. A legkülönb nyavalyás város a Földön. És mi a szándéka, sokáig marad ott?

– Megeshet. Nincs semmiféle határozott elképzelésem.

– Hmm... Remélem, nem kifogásolja, hogy fölfigyeltem az ingére? Megengedi, hogy közelebbről is megnézzem? Igazán klassz darab! Szíriuszi gyártmány?

– Igen, az.

– Milyen finom anyagból van! Itt a Földön még csak hasonló sincs. Mondja, cimbora, nem akadna a csomagjában még egy belőle, hm? Jó pénzt fizetnék érte, ha eladna egyet! Nagy szám lenne.

Arvardan határozottan megrázta a fejét.

– Sajnálom, de nem valami gazdag a ruhatáram. Úgy tervezem, hogy majd itt, a Földön veszek néhány darabot, ha tovább maradok.

– Ötven kreditet is megadnék érte – erőltette Creen. Semmi válasz. Némi méltatlankodással fűzte hozzá: – Igazán tisztességes ár.

– Valóban jó ár – felelte Arvardan –, de amint már megmondtam, nincs eladó ingem.

– No jó – vonta meg a vállát Creen. – Gondolom, jó hosszú tartózkodást tervez a Földön.

– Előfordulhat.

– És mondja, miben utazik?

A régész hagyta, hogy ingerültsége nyíltan kifejeződjék szavaiban.

– Ide figyeljen, Mr. Creen, meglehetősen fáradt vagyok. Inkább szundítanék egyet, ha nincs ellene kifogása. Megengedi, kérem?

Creen elfintorodott.

– Mi a fene baja van magának? A magafajtájúak nem tudnak udvariasan viselkedni az emberekkel? Én csak pár tisztességes kérdést tettem föl önnek. Semmi szükség rá, hogy emiatt leharapja az orromat.

Az eddig suttogva folytatott beszélgetés lassan valóságos kiáltozássá fokozódott. Arvardan nyíltan ellenséges tekintetek kereszttüzébe került, amire szájának keskeny csíkká való összeszorításával reagált.

Saját maga hozta fejére a bajt, gondolta keserűen. Nem keveredett volna ebbe a perpatvarba, ha kezdettől fogva megtartja a kellő távolságot, ha nem érzi föltétlen szükségét a vacak megértése kinyilvánításának, ha nem erőlteti rá magát olyan emberekre, akik nem kérnek belőle.

Kimérten szűrte a szót:

– Mr. Creen, én nem kértem, hogy csatlakozzon hozzám, és nem is voltam önnel udvariatlan. De megismétlem: fáradt vagyok, és szeretnék pihenni. Azt hiszem, ebben nincs semmi rendkívüli.

– Hát ide figyeljen – a fiatalember hevesen fölemelkedett, cigarettáját ingerült mozdulattal elhajította, és mutatóujját az archeológusra szegezte –, nem bánhat velem úgy, mint valami kóbor kutyával! Maguk, mocskos kívülállók idetolakodnak azzal a sima dumájukkal meg elzárkózásukkal, és azt hiszik, ettől már joguk van lábbal tiporni bennünket! Ezt nem vagyunk kötelesek eltűrni, vegye tudomásul! Ha magának nem tetszik itt, menjen csak vissza oda, ahonnan jött, és ha továbbra is így jártatja a száját, majd meglátja, mit kap tőlem! Azt hiszi, talán félek magától?

Arvardan félrefordította a fejét, és kővé meredten bámult kifelé a szűk ablaknyíláson.

Creen sem szólt többet, csak visszatelepedett eredeti helyére. Az egész gépet betöltötte az izgatottan vitatkozó csoportok zümmögése, amire a szíriuszi már egyáltalán nem figyelt oda. Inkább csak azt érzékelte, semmint látta a felé irányuló éles, méregtől szikrázó tekinteteket. Míg szép lassan el nem csitult a zaj, mint minden ezen a világon.

Az út hátralévő részét szótlanul, magányosan tette meg.

Végül simán landoltak Chica repülőterén. Megpillantván a Föld "legkülönb nyavalyás városát", Arvardan elvigyorodott magában, de azért fölmérhetetlenül kellemesebbnek találta a repülőgép megsűrűsödött, barátságtalan levegőjénél.

Megvárta, amíg előkerülnek a csomagjai, azután átvitette őket egy kétkerekű járműbe. A taxiban legalább az egyetlen utas lesz, és ha ügyel rá, hogy fölöslegesen ne szaporítsa a szót a sofőrrel, akkor aligha kerülhet hasonló kellemetlen helyzetbe.

– A Birodalmi Házba – vetette oda a vezetőnek, és máris nekivágtak az útnak, így érkezett Arvardan először Chica városába, mégpedig éppen azon a napon, amikor Joseph Schwartz megszökött az Atomkutatási Intézetben lévő szobából.

Creen keserű félmosollyal nézett a távozó régész után. Előkotorta kisméretű zsebkönyvét, és bodor füstpamacsokat eregetve figyelmesen belelapozott. Nem valami sokat sikerült kiszednie az utasokból, még a nagybácsijáról költött történet segítségével sem (amelyet pedig sokszor fölhasznált már korábban, méghozzá jóval eredményesebben). No persze az az öregúr elpanaszolta, hogy egy ismerőse jóval túlélte az idejét, és a Vénekkel való összeköttetéseit hibáztatta. Ez bizony kimeríti a Testvériség elleni rágalmazás vádjának kritériumát. Viszont a vétkes amúgy is egy szűk hónapon belül eléri a "hatvanat"! Még a nevét sincs értelme fölírnia.

Hanem ez a kívülálló egészen más eset. Mélységes elégedettséggel szemlélte a róla szóló bejegyzést: "Bel Arvardan, Baronn, Szíriusz szektor – a "hatvan" után kérdezősködik, a saját céljait titokban tartja; chicai idő szerint délelőtt 11-kor lépett be a városba, egy kereskedelmi légi járat utasaként, október 12-én... határozottan megnyilvánul Föld-ellenes hozzáállása.

Ezúttal talán mégis nemes vad nyomára akadt. Unalmas munka volt ezekre a kisstílű, óvatlan megjegyzéseket tévő szánalmas alakokra vadásznia, viszont az ilyen zsákmány mindenért kárpótolhatja őt.

Fél óra sem kell hozzá, és jelentése máris a Testvériség elé kerül! Kényelmes léptekkel kisétált a repülőtér épületéből.

8 - A szálak összefutnak Chica városában

Shekt doktor már huszadszor lapozta végig kutatási följegyzéseinek legutóbbi füzetét, amikor föltekintett a dolgozószobájába belépő Polára. A lány morcos képpel bújt bele laboros köpenyébe.

– Figyelj ide, apa, még mindig nem ettél semmit? Ez itt az ebéded. Vagy legalábbis az volt valamikor. Amit te ettél, az bizonyára a reggelid volt. Semmi értelme, hogy ennivalót vásároljak és idehozzam neked, ha úgysem eszed meg. Ezek után majd szépen hazamehetsz ebédelni!

– Ugyan, ne indulatoskodj! Majd sort kerítek rá. Igazán nem szakíthatok meg egy létfontosságú kísérletet, valahányszor nektek eszetekbe jut, hogy ennem kellene.

A desszert fölött visszatért régi jó kedélye.

– Biztosan nem is képzeled – dörmögte –, micsoda különleges ember ez a Schwartz. Meséltem már neked a koponyavarratairól?

– Igen, mondtál valamit. Teljesen primitívek.

– És ez még nem minden. Harminckét foga van! Beleszámítva egy fogpótlást is, amelyet nyilvánvalóan házilagosan csináltak neki. Legalábbis sohasem láttam még olyan hidat, amelynek a fémtartói a szomszédos fogakra kapcsolódnak, és nem az állkapocs csontjába süllyesztették őket. Különben te hallottál valaha valakiről, akinek harminckét foga van?

De apa, én nem foglalkozom az emberek fogainak megszámolásával! Mennyinek is kell lennie általában? Huszonnyolcnak?

– Igen, pont annyinak, de még nem fejeztem be. Tegnap alapos belgyógyászati vizsgálatnak vetettük alá. Mit gondolsz, mit találtunk? Na, próbálj rájönni!

– Beleket?!

– Pola, ne bosszants szándékosan, ha nem muszáj! Különben nem számít! Nem is kell kitalálnod. Majd én megmondom neked. Ennek a Schwartznak féreg alakú, három és fél hüvelykes vakbele van, amely ráadásul nyitott! Te jóságos galaxis! Ez abszolúte példátlan dolog! Külön ezért fölhívtam az orvosi egyetemet, persze a megfelelő elővigyázatossággal, és szerintük a vakbél sohasem nagyobb félhüvelyknyinél, és a nyitottsága is példátlan jelenség.

– No és mindez mit jelent?

– Hogy mit? Ez az ember teljesen atavisztikus jelenség, egy eleven kövület! – Shekt fölemelkedett székéről, és energikus lépésekkel mérte végig a helyiséget, egyik faltól a másikig. – Megmondom neked, mit gondolok, Pola. Nem szabad lemondanunk erről a Schwartz úrról. Túlságosan is érdekes alany számunkra.

– Nem, nem, apa! – reagált Pola élénken. – Ezt nem teheted! Hiszen megígérted annak a farmernek, hogy visszakapja Schwartzot. És az ő kedvéért is ezt kell tenned! Hiszen olyan boldogtalan itt szegény!

– Még hogy boldogtalan! Hiszen úgy bánunk vele, mint egy gazdag kívülállóval.

– De apa, ez nem jelent semmit! Hiszen ő itt élte le egész eddigi életét. A szegény szerencsétlen megszokta azt a farmot és a saját rokonait. Most pedig rémítő élményben volt része, fájdalmas élményben, legalábbis amit én tudok róla. Ettől is működik a tudata a szokásostól eltérően. Nem is várhatjuk el tőle, hogy megértse a helyzetét. Figyelembe kell vennünk az emberi jogait, és vissza kell adnunk őt a családjának!

– De Pola... és a tudomány érdeke?

– Ó, hallgass! Ugyan, mit számít itt a tudomány ügye? Mit gondolsz, mit szól majd hozzá a Testvériség, amikor értesül a titkos kísérleteidről? Gondolod, hogy ők majd törődnek a tudomány érdekeivel? Egyszóval legalább gondolj magadra, ha már Schwartz sorsa nem érdekel! Minél tovább tartod itt őt, annál nagyobb az esély arra, hogy elkapjanak. Holnap este haza kell küldened, ahogy eredetileg is tervezted, hallasz engem? Most pedig lemegyek, és megnézem, nincs-e szüksége valamire Schwartznak vacsora előtt.

A lány azonban hamarosan ismét megjelent, még öt perc sem telt el. Arca nedves volt a könnyektől, és halálsápadt.

– Apa! Eltűnt!

– Mi tűnt el? – kérdezte Shekt meglepetten.

– Schwartz! – kiáltotta a lány újabb könnyekkel küszködve. – Biztosan elfelejtetted becsukni az ajtót, amikor eljöttél tőle.

Shekt máris talpon volt, és kezét kinyújtva próbálta megőrizni egyensúlyát.

– Mikor történt?

– Nem tudom pontosan. De nem lehetett régen. Te mikor voltál ott utoljára?

– Tizenöt perce sincs. Egy-két perce voltam csak itt, amikor beléptél.

– Akkor jól van – mondta a lány határozottan. – Máris rohanok. Biztosan csak itt kószálhat a környéken. Te maradj itt! Ha bárki is elkapná őt, te nem lehetsz ott mellette. Érted?

Shekt doktortól nem telt többre egy bólintásnál.

Joseph Schwartz egyáltalán nem érzett megkönnyebbülést, amikor a börtönéül szolgáló kórházi szobát sikerült a szabad levegő érzésével helyettesítenie. Nem ringatta magát abban a reményben, hogy bármilyen határozott cselekvési lehetősége van. Tudta, méghozzá nagyon is jól tudta, hogy most rögtönöznie kell.

Ha vezérelte is őt bármilyen tudatos szándék (a tétlenség helyett bármiféle tevékenységet sugalló belső akarat), az csupán annyi volt, hogy a tudatos lét akármilyen fölszínes megnyilvánulása visszahozza emlékezőtehetségét. Szilárd meggyőződése volt ugyanis, hogy súlyos amnéziában szenved.

A városra vetett első pillantás azonban lesújtó hatással volt rá. Az épületek ugyanolyan porcelánból készültek, mint az elsőként megismert parasztház.

A tudata mélyén lappangó emlékek azt súgták neki, hogy egy városnak vörösesnek vagy barnának kell lennie. No és persze sokkal koszosabbnak! Ebben legalábbis teljesen biztos volt.

Lassan ballagott az utcán. A lelke mélyén biztos volt abban, hogy nem üldözik szervezetten. Ezt tudta anélkül, hogy értette volna, honnan származik efelőli bizonyossága. Az utóbbi napokban egyre inkább érzékennyé vált a "légkör", az őt körülvevő dolgok "megérzése" iránt. Ez is része volt elmebeli képességei furcsaságának azóta, hogy... azóta, hogy...

Ezen a ponton gondolatai félresiklottak.

Akárhogy is, abban a kórházbörtönben a "légkör" legfőbb jellemzője a titokzatosság volt. Egyfajta rémült titokzatosság. Éppen ezért nem vethetik magukat üvöltözve a nyomába. Ezt biztosan tudta. De azt már nem, hogy honnan származik ez a bizonyosság. Talán az agya azon részének lázas működéséből, amely az amnézia ellenére is életképes maradt?

Átvágott a következő kereszteződésen. Meglepően kevés kerekes járművet látott. A gyalogosok pedig... nos, szokványos gyalogosok voltak. Rendkívül nevetséges ruhát viseltek: nem volt rajtuk sem varrás, sem gomb, viszont tarkán pompáztak. Eszébe jutott, vajon hol lehetnek a régi ruhái. Azután azon gondolkodott el, valóban voltak-e olyan ruhái, amilyenekre emlékezett. Hiszen ő is a többiekéhez hasonló öltözéket viselt. Nagyon nehéz bármiben is bizonyosnak maradni, ha az ember egyszer alapvetően kételkedni kezd a saját emlékezetében.

De a felesége mégis olyan élesen élt a tudatában, meg a gyermekei is. Lehetetlen, hogy ők is a képzelet játékai legyenek! Az út kellős közepén hirtelen megtorpant, hogy összeszedje széthullóban lévő gondolatait. Lehet, hogy valódi személyek szétszórt részei, akiket valahogy össze kell szednie ebben a szörnyen valószerűtlennek tűnő valós világban?

Emberek súrlódtak hozzá a tülekedésben, legtöbbjük barátságtalan morgással. De ő csak ment tovább. Egyszer csak határozott élességgel tudatosult benne, hogy farkaséhes. Most rögtön ennie kellene valamit, viszont pénze nincs!

Körülkémlelt. Sehol valami étteremhez hasonló. Különben honnan is tudná, mi micsoda, hiszen nem érti a föliratokat!

Kíváncsian nézett minden kirakatüveg mögé. Egyszer csak egy olyan helyiség került a szeme elé, amelyben kis bokszokban elhelyezett asztalok álltak; az egyik mellett kettő, a másiknál pedig egy ember üldögélt. S ami a legfontosabb: ezek az emberek ettek!

Legalább ez a dolog nem változott meg! Az evő emberek még mindig rágtak és nyeldekeltek.

Belépett, és egy pillanatra zavarodottan megállt. Nem látott semmiféle pultot, főzést, egyszóval konyhai tevékenységnek bármiféle nyomát. Eredetileg az jutott eszébe, hogy mosogatás fejében esetleg kaphatna egy tál ételt, de nem látott senkit, akinek esetleg fölajánlhatta volna a szolgálatait.

Félénken odalépett a két étkező emberhez. Ujjával mutogatva, szánalomra méltóan dadogta:

– Étel! Honnan? Kérem!

Az étkezők meglepett tekintettel meredtek rá. Egyikük gyors, teljesen érthetetlen szavak kíséretében az asztal végében, a falon lévő kis szerkezetre mutatott. A másik szaporán, tűrhetetlenül bólogatott hozzá.

Schwartz lélegzete elakadt. Megfordult, hogy elmeneküljön, de ekkor egy kéz nehezedett a vállára...

Granz már akkor észrevette Schwartz alakját, amikor az még csak homályos folt volt a kirakatüveg külső oldalán.

– Mit óhajt ő? – mormolta.

Messter, a kis asztal túlsó oldalán ülő másik férfi, aki az utcának háttal foglalt helyet, megfordult, odanézett, megvonta a vállát, és nem szólt semmit.

– Mindjárt bejön – állapította meg Granz, mire Messter újabb vállvonogatással:

– No és akkor mi van?

– Semmi. Csak éppen látom.

Néhány pillanat múlva az ismeretlen, némi tétova nézelődés után, hozzájuk lépett, marhapörköltjükre mutatott, és furcsa kiejtéssel megkérdezte:

– Étel! Honnan? Kérem!

Granz fölpillantott.

– Az étel itt van, haver. Akármelyik asztalhoz húzz oda egy széket, és nyomd meg a kajaautomatát! A kajaautomatát! Mi van, nem tudod, hogy működik? Nézd már a szerencsétlen alakot, Messter! Úgy bámul rám, mintha egy szavamat sem értené! Hé, öregem, ez az, látod? Csak lökj bele egy pénzdarabot, engem meg hagyj enni, oké?

– Mit piszkálod? – förmedt rá Messter. – Nem látod, hogy csak egy nyavalyás kéregető?

– Hé, ne siess! – kapta el Granz a távozóban lévő Schwartz kabátujját. Foghegyről odavetette Messternek: – Húzódj beljebb, hadd faljon valamit a fickó. Lehet, hogy nem sok van már hátra neki a "hatvanig". A legkevesebb, amit megtehetek érte, hogy egy kis helyet adok neki. Hé, pajtás, van egyáltalán pénzed? Vesszek meg, ha érti, amit mondok! Pénz! Haver, pénz! Ilyen... – Ezzel előkotort a zsebéből egy félkredites érmét, és megvillogtatta a félhomályban.

– Ilyened van? – kérdezte. Schwartz tétován megcsóválta a fejét.

– Na jó, akkor ezt neked adom – mondta Granz, és visszatéve a zsebébe a félkreditest, előhúzott egy jóval kisebb érmét.

Schwartz reszkető ujjakkal vette át.

– Úgy, jól van. De ne ácsorogj itt tovább! Lökd bele a kajaautomatába! Ide ni!

Schwartz egyszerre rájött, hogy érti a szavakat. Az automatának több, különféle pénzérmék mérete szerinti nyílása volt. Mellettük egy csomó gomb, velük szemben habfehér lapocskák, amelyek fölirata teljesen érthetetlen volt számára. Schwartz az asztalon lévő ételre mutatott, azután ujját föl-alá járatta a gombok előtt, szemöldökét kérdőn összevonva.

Messter fönnhangon méltatlankodott:

– Egy szendvics nem is felel meg neki! Manapság igazán jómódú koldusok járkálnak ebben a városban! Pár fillér nem is dobja föl őket, látod, Granz?

– No és... akkor elveszítettem nyolctized kreditet. Holnap úgyis fizetésnap lesz. Na nézd csak... – Ezzel saját érméit nyomkodta az automata nyílásába, és saját kezűleg húzta ki a falban rejlő lapos fémtálcát. – Most pedig totyogj egy másik asztalhoz, azt a tízest megtarthatod. Vegyél magadnak egy csésze kávét rajta!

Schwartz óvatosan a szomszédos asztalhoz cipelte a tálcáját. Az oldalához valami átlátszó ragasztószalaggal egy kanalat erősítettek, amelyet könnyed körömpattintással leugraszthatott róla. Ugyanezzel a mozdulattal a tálca fedele is fölnyílt, és magától összetekerődött.

Az étel a másik két férfiétól eltérően hideg volt, de Schwartz ilyen csekélységgel igazán nem törődött. Csak egy jó perc múltán vette észre, hogy az ennivaló lassan fölmelegszik, maga a tálca pedig határozottan forróvá válik. Ijedten megmerevedett, és tétován várakozott.

A mártás először gőzölgött egy kicsit, azután egy pillanatra meg is rottyant. Utána normális hőmérsékletűre hűlt, mire Schwartz mohón bekebelezte.

Granz és Messter még asztalánál maradt, amikor Schwartz eltávozott. Ugyanígy nem mozdult a helyéről a harmadik férfi sem, akire egyáltalán oda sem figyelt.

Azt az alacsony, vézna emberkét sem vette észre, aki az intézetből való távozása óta ügyesen és észrevétlenül állandóan a közelében járt, és figyelmesen szemmel tartotta.

Miután lezuhanyozott és átöltözött, Bel Arvardan eredeti elképzelésének megfelelően saját közegében figyelte az emberi állat földi alfajának viselkedését. Az időjárás kellemes volt, a könnyű szellő frissítő hatású, a falu... bocsánat, a város pedig fényes, nyugodt és tiszta.

Nem is olyan rossz.

Chica csak az első megálló, gondolta magában. A földi emberek legnépesebb gyülekezete. Ezután Washenn következik, a helyi főváros. Majd Senloo, Senfran és Bonair! Úgy tervezte, hogy alaposan körülnéz a nyugati kontinenseken, ahol a Föld gyér lakosságának nagy többsége élt szétszórva. Minden nagyobb városban eltölt két-három napot, s így éppen akkortájt ér vissza Chicába, amikor az expedíciós hajója megérkezik.

Biztosan tanulságos lesz egy ilyen körutazás.

Amint sűrűsödött a délutáni szürkület, belépett egy automata büfébe, és miközben evett valamit, végignézte a két utána érkező földi fiatalember és a legutoljára betévedt, szakadt öregember között lejátszódó kis drámai jelenetet. Megfigyelése azonban felületes és futó jellegű volt, csak azt a célt szolgálta, hogy a repülőúton szerzett kellemetlen élményét ellensúlyozza valamivel. Az asztalnál ülő két férfi valószínűleg légitaxis lehetett. Nem voltak valami gazdagok, mégis futotta nekik némi jótékonykodásra.

A kéregető elsomfordált, majd két perc múltán maga Arvardan is távozott az étkezdéből.

Az utcák észrevehetően népesebbé váltak: vége felé közeledett a munkanap. Fürgén félreszökkent, hogy ne ütközzék össze egy fiatal lánnyal.

– Bocsásson meg – mormolta.

A lány fehér öltözéket viselt. (Egyszerű szabása alapján valami egyenruhaféle lehetett.) Láthatóan csöppet sem törődött az összekoccanás lehetőségével. Tekintete fürkésző volt, fejét szaporán forgatta jobbra-balra – egyértelműnek tűnt, hogy keres valakit vagy valamit.

Arvardan ujja hegyével könnyedén megérintette a vállát.

– Segíthetek önnek, kisasszony? Csak nincs valami baj?

A lány megtorpant, és kikerekedett szemmel rámeredt. Arvardan azon kapta magát, hogy a korát méricskéli. Úgy tizenkilenc-huszonegy évesnek vélte; alaposan megcsodálta barna haját, sötét szemét, kissé kiugró arccsontját, vékony derekát, egész törékeny alakját. Hirtelen ráébredt, hogy a karcsú, fiatal lány földi nő voltának gondolata kissé perverz pikantériát kölcsönöz vonzó csinosságának.

A lány tovább meresztette a szemét, s amikor megszólalt, úgy látszott, hogy az összeomlás határán van.

– Ó, aligha tehetne értem bármit. Kérem, ne is törődjön velem. Még föltételezni is szamárság, hogy az ember megtalálhat valakit, amikor sejtelme sincs arról, vajon merre mehetett. – A lány teljesen kétségbeesettnek látszott, szeme könnyektől csillogott. Kiegyenesedett, és mélyet sóhajtott. – Nem látott véletlenül egy kopottas öregembert zöld-fehér ruhában, kalap nélkül? Enyhén kopaszodik.

Arvardan döbbenten viszonozta a nő riadt pillantását.

– Hogyan? Zöld-fehér ruhában? Szinte hihetetlen... Figyeljen csak... ez az ember, akit keres... valahogy nem nehézkesen beszél?

– Igen, igen! Ó, igen. Tehát látta errefelé?

– Még öt perce sincs, hogy odabent evett valamit, két fiatalember társaságában. Lám, éppen itt is vannak. Igaz, maguk ketten? – Ezzel magához intette a közeledő fiúkat.

Granz érkezett oda elsőként.

– Parancsol taxit, uram?

– Nem, de ha elárulná az ifjú hölgynek, hová lett az az ember, akivel együtt ebédeltek, akkor megkapja egy jó fuvar árát.

Granz elszontyolodott képpel gondolkodott egy darabig.

– Hát, szívesen segítenék, de azelőtt még életemben nem láttam az illetőt.

Arvardan a lány felé fordult.

– Figyeljen ide, kisasszony! Nem mehetett abba az irányba, amerről ön jött, mert akkor látnia kellett volna, nem igaz? Egyébként nem juthatott még messzire. Talán induljunk el észak felé. Biztosan fölismerem, ha találkozunk vele.

Hirtelen ötlet volt részéről, hogy fölajánlja a segítségét, bár Arvardan sohasem volt valami hirtelen természetű ember. Annak is tudatára ébredt, hogy szélesen mosolyog a lányra.

Granz váratlanul közbeszólt:

– Mit követett el az az ember, hölgyem? Csak nem sértette meg valamelyik szokást?

– Nem, nem! – válaszolta a lány hevesen. – Csak éppen nem teljesen egészséges, ennyi a baj vele.

Messter a távolodók után fordult.

– Még hogy nem teljesen egészséges! – Simlis sapkáját hátratolta a fején, és vészjóslóan megcsipkedte saját arcát. – Mit szólsz ehhez, Granz? Szóval nem teljesen egészséges!

Sanda pillantást vetett a másik felé.

– Mi ütött beléd? – kérdezte Granz kényszeredetten.

– Valami, amitől én érzem magamat egy kissé betegnek. Az a fickó egész biztosan éppen most lógott meg a kórházból. Ez meg biztosan egy ápolónő, aki keresi, méghozzá meglehetősen ideges ápolónő. Miért kellene úgy izgulnia, ha éppen csak egy kicsit lenne beteg? Az az alak alig tudott beszélni, és szinte semmit sem értett. Te is észrevetted, vagy nem?

Granz tekintetébe hirtelen rémület költözött.

– De csak nem gondolod, hogy ez a "láz"?

– De, egészen biztos vagyok abban, hogy "sugárláz", és már jó messze járhat! És gondold csak meg jól! Alig egylábnyira ült tőlünk! Ebből nem sülhet ki semmi jó.

Ekkor mellettük termett egy alacsony, sovány emberke. Mintha a semmiből lépett volna elő.

– Mi történt, fiúk? Kit kapott el a sugárbetegség?

Nem valami nyájas tekintettel mérték végig.

– Maga kicsoda?

– Hohó – vakkantotta a karvalyképű ember –, kíváncsiak vagytok rá, mi? A helyzet az, hogy a Testvériség képviselője vagyok. – Zekéje hajtókájának belső oldalán apró, fényes jelvényt villantott föl. – Nos, a Vének Társaságának nevében kérdezem: mi a helyzet azzal a sugárbetegséggel?

Messter megszeppent, bizonytalan hangon válaszolt:

– Én nem tudok semmit! Járt erre egy ápoló, valami beteget hajkurász, én meg csak találgattam, nem sugárláza van-e. De ez csak nem számít a szokások megsértésének?

– Nono! Maga csak ne oktasson ki engem a szokásokat illetően, jó? Menjen szépen, és foglalkozzon a saját dolgával, a szokásokat meg hagyja rám!

Az emberke mohón összedörgölte a kezét, gyorsan körülkémlelt, és ő is észak felé indult.

– Ott van ni! – ragadta meg Pola váratlanul társának könyökét. Gyorsan, könnyen, véletlenül bukkantak a szökevényre. Hirtelen testesült meg a reménytelen homályban egy önkiszolgáló áruház bejárata előtt, alig három háztömbnyire az automata büfétől.

– Látom – suttogta Arvardan. – Maga maradjon hátra, majd én utánamegyek. Ha magát meglátja, és belevegyül a tömegbe, sohasem találjuk meg többé.

Elkezdődött a lázas, elkeseredett üldözés. Az áruházban tolongók úgy viselkedtek, akár a futóhomok, amely apránként nyeli el áldozatát. De nem is olyan lassan. Teljesen láthatatlanná tette, azután váratlanul kiköpte a felszínre, közben áthághatatlan akadályokat állítva az üldözők elé. Mintha a tömeg sajátos, rosszindulatú tudattal rendelkezne.

Arvardan óvatosan megkerült egy pultot, úgy játszadozva a menekülővel, mintha valami horgászzsinór végén ficánkolna. Egyszer csak erős keze előrenyúlt, és megragadta Schwartz vállát.

Az öregember érthetetlen karattyolásba kezdett, és rémülten hátrahőkölt. Arvardan szorítása azonban egy Schwartznál jóval erősebb ember számára is elég lett volna. A régész mosolyogva, a kíváncsi bámészkodók megnyugtatására szenvtelen, társalgási hangon szólalt meg:

– Hello, öregfiú, már hónapok óta nem láttam. Hogy van?

Szánalmas próbálkozás, gondolta magában, a másik zagyva motyogásával szemben, de szerencsére ekkor Pola is csatlakozott hozzájuk.

– Schwartz – suttogta az öregnek –, jöjjön szépen vissza velünk.

Schwartz egy pillanatra lázadó igyekezettel megfeszült, de nyomban meg is adta magát sorsának. Mindenbe beletörődve mormolta:

– Én... megy... maguk... vissza... – De hangját hirtelen elnyelte az áruház hangosbemondójának üvöltése.

– Figyelem! Figyelem! Figyelem! Az igazgatóság kéri, hogy az áruház minden tisztelt vásárlója rendezett sorokban hagyja el az épületet az Ötödik utcára nyíló kapun keresztül. Azonosító kártyájukat mutassák be az ajtónál elhelyezkedő őrségnek! Kérjük önöket! Nagyon lényeges, hogy mindez kellő gyorsasággal menjen végbe! Figyelem! Figyelem! Figyelem!

A felhívást háromszor megismételték, utoljára már csoszogó lábak zaja mellett, amint a vásárlók serege a kijáratok felé tülekedett, valóban rendezett sorokban. A sok sápítozó hang zavaros lármába olvadt össze, különféleképpen ismételgetve a megválaszolhatatlan kérdést:

– Mi történt? Mi baj van?

Arvardan megvonta a vállát.

– Álljon be a sorba, kisasszony. Mindenképpen ki kell jutnunk innen. De Pola csak rémülten rázta a fejét.

– Nem megy. Nem sikerülhet!

– Ugyan miért nem? – nézett rá csodálkozva a régész.

De a lány némán távolabb húzódott tőle. Hogyan mondhatná meg neki, hogy Schwartznak nincsen semmiféle igazolványa? Különben is – kicsoda ez az ember? Miért segít neki egyáltalán? A gyanakvás és a reménytelenség örvényébe zuhant.

Elcsukló hangon suttogta:

– Jobban teszi, ha ön is eltűnik, különben még bajba kerülhet!

Az emberek előözönlöttek a liftekből, mialatt a felső emeletek gyorsan kiürültek. Arvardan, Pola és Schwartz parányi, szilárd szigetet alkotott az emberáradatban.

Később visszagondolva az eseményekre Arvardannak eszébe jutott, hogy ebben a pillanatban ott is hagyhatta volna a lányt. Nyugodtan leléphetett volna, hogy többé soha ne is találkozzon vele. És nem is tehetett volna magának semmi szemrehányást. És akkor minden teljesen másként alakul. Akkor a hatalmas Galaktikus Birodalom eltűnik a romlás káoszában!

De nem hagyta magára a fiatal nőt. Pedig rémületében és elkeseredettségében már nem is látta olyan csinosnak. Ilyen állapotban senki sem lehetett volna az. Ám Arvardan a szerencsétlen tehetetlensége láttán valami határozott belső késztetést érzett.

Tett egy lépést, majd visszafordult.

– Mi az, talán ott akar maradni?

A lánytól csak egy kurta bólintásra futotta.

– De miért? – csattant föl a férfi.

– Mert – és ekkor elszabadultak visszatartott könnyei – nem tudom, mi mást tehetnék.

Csak egy rémült kislány volt most, függetlenül attól, hogy földi származású. Arvardan meglágyította a hangját:

– Ha elárulja, mi a problémája, talán segítségére lehetek.

A lány nem válaszolt.

Hármasban különálló kis csoportot alkottak. Schwartz guggoló helyzetben kuporgott a padlón. Szíve összeszorult, és nem is próbálta követni a másik kettő beszélgetését. Arra sem figyelt oda, miért ürül ki olyan hirtelen az áruház, csak annyira telt tőle, hogy fejét a tenyere közé szorítsa, és elkeseredetten, reménytelenül nyöszörögjön. Pola szipogott, és közben arra gondolt, mennyire megijedt, sokkal jobban, mint egyáltalán el tudta volna korábban képzelni. Arvardan is tanácstalanul várakozott; sután és határozatlanul, bátorító szándékkal megveregette Pola vállát, és csupán annyi jutott el a tudatáig, hogy életében először érint meg egy földi lányt.

Ekkor ért oda hozzájuk az iménti alacsony, vékony emberke.

9 - Összeütközés Chicaban

Marc Claudy, a chicai helyőrség hadnagya hosszan ásított, és kimondhatatlan unalommal bámult a semmibe. Második szolgálati évét töltötte a Földön, és már marcangolta a vágy, hogy leváltsák.

Az egész galaxisban sehol sem volt olyan nehéz feladat egy helyőrség rendben tartása, mint éppen ezen a nyomorúságos világon. Más bolygókon elképzelhető volt bizonyos pajtáskodás a katonák és a civilek között, különösen akkor, ha nőnemű civilekről volt szó. Volt az életben valamelyes szabadság és nyíltság.

De az itteni szolgálat maga volt a börtön. A barakkok atombiztosak voltak, bennük a levegő gondosan szűrt, radioaktív portól mentes. Odakint ólombetétes, hideg és súlyos öltözéket kellett viselniük, amelynek levétele végzetes következményekkel járhatott. Mindennek a tetejébe (függetlenül attól, hogy a magány a katonákat még a földi lányok karjaiba is hajthatta volna) a helyi lakossággal mindennemű barátkozás teljességgel ki volt zárva.

Mi maradt hát számukra a rövid alvásokon, a hosszú heverészéseken és a csöndes megbolonduláson kívül?

Claudy hadnagy kétségbeesett, ám teljesen hiábavaló igyekezettel rázta a fejét, hogy legalább valamelyest kitisztítsa; újabb hatalmasat ásított, és fölült, hogy lábbelit húzzon. Megnézte az óráját, és szomorúan állapította meg, hogy még nem érkezett el az esti táplálkozás ideje.

Ekkor talpra szökkent, még csak egyik cipőjével a lábán, fésületlenségének kínos tudatában, és feszesen tisztelgett.

Az ezredes megrovó tekintettel méregette, de nem tett semmilyen konkrét rosszalló megjegyzést az állapotára. Ehelyett rekedt hangon azt mondta:

– Hadnagy, valami lázongásról érkezett jelentés a kereskedelmi negyedből. Vonuljon egy rendfenntartó szakasszal a Dunham Áruházhoz, és vegye át a parancsnokságot. Gondja legyen rá, hogy minden embere tökéletesen védett legyen a sugárlázzal szemben.

– Sugárlázzal? – kiáltott föl a hadnagy. – Bocsásson meg, ezredes, de...

– Tizenöt percen belül álljon készen az indulásra – vetette oda hidegen az ezredes.

Arvardan látta meg elsőként az apró emberkét, és kínosan megmerevedett, amikor az kurta kézmozdulattal üdvözölte őt:

– Hello, főnök! Hello, nagyfiú! Mondja meg az ifjú hölgynek, hogy fölösleges itatnia az egereket.

Pola fölkapta a fejét, lélegzetét visszafogta. Önkéntelenül Arvardan védelmező közelségébe húzódott, aki éppolyan önkéntelenül biztatóan átkarolta őt. Ekkor már nem jutott el a tudatáig, hogy ezúttal másodszor érint meg egy földi lányt.

Élesen a kis embernek szegezte a kérdést:

– Mit óhajt?

A szúrós szemű, cingár alak óvatosan előbújt egy csomagokkal telezsúfolt pult mögül. Olyan hangnemben szólalt meg, amely egyszerre volt bizalmaskodó és arcátlanul hetyke.

– Van odakint egy kis fölfordulás – mondta –, de önnek semmi oka az elkeseredésre, kisasszony. Majd én segítek visszajuttatni az emberét az intézetbe.

– Miféle intézetbe? – kérdezte Pola rémülten.

– Ugyan, hagyja el! – folytatta az emberke. – Én Natter vagyok, a zöldséges az utca másik oldalán, pontosan az Atomkutatási Intézettel szemben. Már sokszor láttam errefelé kegyedet.

– Ide figyeljen! – vágott közbe Arvardan ingerülten. – Mi ez az egész kavarodás?

A törékeny figura kedélyesen fölkuncogott.

– Azt hiszik, hogy ez a fickó itt sugárlázban szenved.

– Sugárlázban? – kérdezte rémülten Arvardan és Pola egyszerre. Natter szaporán bólogatott.

– Úgy bizony! Két légi taxis együtt ebédelt vele, ők mondták. Az ilyesminek meg hamar híre megy, tudják...

– Azok az őrök odakint – faggatta Pola feszülten – tehát valami sugárbeteget keresnek?

– Azt bizony.

– És maga vajon miért nem fél ettől a veszedelmes láztól? – kérdezte Arvardan mérgesen. – Hát az igazgatóság nem a fertőzéstől való félelem miatt üríttette ki ilyen sietve az egész áruházat?

– Dehogynem. A hatóságiak is odakint várakoznak. Még ők sem mernek ide belépni. Arra várnak hogy megérkezzen a kívülállók rendfenntartó egysége.

– No és maga? Maga nem fél a sugárbetegségtől? Így van?

– Mitől kellene félnem? Ennek a fickónak egyáltalán nem az a baja. Nézzenek csak rá. Talán cserepes a szája? Nem is vörösödött el. A szeme is rendben van. Én nagyon jól tudom, hogy néz ki egy sugárfertőzött. Jöjjön csak, kisasszony, mindjárt kisétálunk innen.

De Pola ismét megrettent.

– Nem, nem! Sehogy sem mehetünk... mert ő... ez az ember... – De itt elakadt a szava.

Natter hízelgő modorban folytatta:

– De én kivihetem innen. Senki nem kérdezne semmit. Még csak azonosító kártyát sem kérnek.

Pola képtelen volt visszafojtani egy meglepett kis sikkantást, Arvardan pedig határozottan utálkozva kérdezte:

– És vajon mitől olyan fontos alak maga?

Natter harsányan fölkacagott. Megint föllibbentette a kabátja hajtókáját.

– A Vének Társaságának alkalmazottja vagyok. Tőlem ugyan senki nem kérdez semmit!

– És mi érdeke fűződik ehhez az esethez?

– A pénz! Maguk szorult helyzetben vannak, és én segíthetek. Ennél becsületesebb dolog talán nincs is. Megér mondjuk magának száz kreditet, és nekem is megér ugyanannyit. Ötven kredit most, és ötven, miután végeztünk.

Pola iszonyattal suttogta:

– De maga elviszi őt a Vénekhez.

– Ugyan minek tenném? Semmi hasznát se vennék, nekem viszont igazán megér egy százast. Ha megvárják, míg a kívülállók ideérnek, meglátják, hamarabb lepuffantják az emberüket, mintsem meggyőződnének arról, hogy nem is sugárbeteg. Hiszen ismerik ezeket a kintieket... mit számít nekik, hogy megölnek egy-egy földi embert, vagy sem. Ezért aztán inkább megölnék.

– Vigye magával a hölgyet – mondta ekkor Natternek Arvardan. De Natter apró szeme élesen és hamisan fölvillant.

– Ó, nem. Azt nem, főnök. Ahogy mondani szokás, én a kiszámítható kockázattal élek. Egy személlyel kijutok, de kettővel már nem biztos. Ha pedig egyet kell választanom, akkor a nekem többet érőt viszem. Ez maga szerint nem ésszerű?

– És ha most megfogom – kérdezte Arvardan –, és kitépem a végtagjait? Akkor mi lesz?

Natter kínosan elfintorodott, de csak nem veszítette el végleg a lélekjelenlétét, sőt még egy halvány vigyorra is futotta tőle.

– Akkor lesz csak igazán bajban. Így is, úgy is elkapják, és már gyilkosság is lesz a bűnlajstromán. Egyszóval oké, főnök. Vigye csak innen a mancsát.

– Kérem! – rángatta Arvardan karját Pola. – Élnünk kell ezzel a lehetőséggel! Hadd csinálja csak úgy, ahogy mondta. De tisztességes lesz velünk, ugye, Mr. Natter?

Az emberke kényszeredetten fintorgott.

– A maga nagydarab haverja megnyomorította a karomat. Senki sem kérte rá, és különben sem szeretem, ha erőszakoskodnak velem. Ezért még száz kreditet követelek! Összesen tehát kétszázat.

– Apám majd kifizeti magának.

– Százat előre kérek – jelentette ki Natter pimaszul.

– De nálam nincs most száz kredit – pityergett Pola.

– Amiatt ne aggódjon, kisasszony! – szólt közbe Arvardan határozottan. – Majd én elintézem.

Kinyitotta a pénztárcáját, és előhúzott belőle egy csomó bankjegyet. Odalökte őket Natternek.

– No, akkor indulás!

– Menjen vele, Schwartz! – súgta az öregnek Pola.

Schwartz egyetlen szó nélkül, láthatóan akarattalanul engedelmeskedett. Abban a pillanatban talán egyenesen a pokolba is elment volna, éppoly közönyösen.

Miután ketten maradtak, üres tekintettel meredtek egymásra. Pola talán először nézte meg közelebbről a férfit, és meglepetten tapasztalta, milyen magas, szögletesen jóképű, nyugodt és magabiztos. Eddig csak mint valami véletlen és érdektelen segítséget fogadta el őt, de most... Mindeddig még egymás nevét sem tudták.

– A nevem Pola Shekt – mondta mosolyogva.

Arvardan még nem találkozott a mosolyával, és a jelenség határozottan megtetszett neki. A lány egész arcát betöltötte valami sugárzó ragyogás. Hirtelen úgy érezte, hogy... de nyomban el is fojtotta magában a feltörő érzelmet. Mégiscsak egy földi lány!

Ezért aztán eredeti szándékánál valamivel ridegebben szólalt meg:

– Én pedig Bel Arvardan vagyok. – A lány felé nyújtotta bronzbarna kezét, amelyben a másik törékeny ujjai teljesen elvesztek egy pillanatra.

– Meg kell köszönnöm, amit értem tett – pihegte a lány. A régész azonban leintette.

– Talán mi is indulhatnánk. Úgy értem, most, hogy a barátja biztonságban eltávozott... legalábbis remélem.

– Attól tartok, nagy lármát hallanánk most, ha elkapták volna őket, nem gondolja? – Szemében megcsillant a feltételezése megerősítése iránti vágy, de a férfi elnyomta magában az ellágyulás föl tolakodó hullámát...

– Nos, akkor menjünk?

Erre már a lány is megdermedt.

– Rendben, miért ne? – vágta rá élesen.

Ekkor valami sápítozást, távoli, éles zajt hallottak a levegőben. Pola szeme elkerekedett a félelemtől, s kinyújtott kezét gyors mozdulattal visszahúzta.

– Most meg mi a csuda történik? – lepődött meg Arvardan.

– Megjöttek a császáriak.

– Csak nem fél még tőlük is? – Ezúttal a teljesen magabiztos, nem földi Arvardan szólalt meg benne, a tekintélyes szíriuszi archeológus. Előítélet vagy sem, összezavarodott és darabjaira hullott a logika, vagy sem, a császári csapatok megjelenése mindenképpen valami normális és emberi dolgot jelenthetett csupán. Most már igazán megkönnyebbülhetett. Hangja is kedvesebbé vált.

– Igazán nem kell tartania a kívülállóktól – kapta magát azon, hogy a földi emberek szavát használja a sajátjai megjelölésére. – Majd én intézkedem velük kapcsolatban, Miss Shekt.

A lányt váratlanul aggodalom töltötte el.

– Ó, ne is próbálkozzon semmi ilyesmivel. Egyszerűen egy szót se szóljon hozzájuk. Csak tegye, amit mondanak, még csak ne is nézzen rájuk.

Arvardan mosolya még jobban kiszélesedett.

Hiába próbáltak idejében visszahúzódni, a katonák már akkor megpillantották őket, amikor még az ajtótól messze jártak. Valamilyen kisebb üres térségbe, különös, sejtelmes homályba merültek. A katonai járművek szirénahangja a dobhártyájukat hasogatta.

Egyszer csak páncélozott járművek özönlötték el a teret, melyekből üveggömb fejű katonák csoportjai ugráltak elő. A tömeg rémülten engedett utat nekik, amit a fegyveresek élénk kiáltozással és az idegkorbács tompább végének határozott lökéseivel is elősegítettek.

Claudy hadnagy, az érkezők vezetője az áruház ajtajában álló földi őr felé közeledett.

– Hé, te – kiáltott rá –, hol van az a sugárbeteg?

Arcvonásait némiképp eltorzította a friss levegővel feltöltött üvegbura. Az erősítőből áradó hangja fémesre élesedett. A földi őr alázatosan fejet hajtott előtte.

– Engedelmével, méltóságos uram, lokalizáltuk őt odabent az áruházban. Azok ketten, akik vele voltak, ott állnak a bejárati ajtónál.

– Azok lennének, azok, ott? Jól van. Várjanak csak a sorukra! Most pedig mindenekelőtt távolítsák el innen ezt a gyülevész népséget. Őrmester! Tisztítsa meg a teret!

A következő percekben komor hatékonysággal zajlottak az események. Chica fölé egyre sűrűsödő homály ereszkedett, miközben az emberek szertefutottak a beálló estében. Az utcákon egymás után gyulladtak ki a lágyan fénylő mesterséges világítótestek.

Claudy hadnagy szórakozottan csapkodta csizmája szárát idegkorbácsa markolatával:

– Biztos, hogy a beteg földi odabent van?

– Sehogyan sem jöhetett ki, méltóságos uram. Tehát bent kell lennie.

– Nos, mindjárt meggyőződünk arról, hogy így van-e; nincs vesztegetni való időnk. Őrmester! Sugármentesítse az épületet!

A földi környezettől hermetikusan elszigetelt katonák kisebb csapata berontott az áruházba. Egy végtelenül lassú negyedóra múlt el, mialatt Arvardan valamiféle ködös távolságból figyelte a történteket. A kultúrák közötti kapcsolatok terepen való vizsgálata volt ez a számára, és hivatástudata tiltotta, hogy beavatkozzék.

Hamarosan kilépett az épületből az utolsó katona is, és az áruházat elnyelte az éjszaka.

Pecsételjék le az ajtókat!

Újabb öt perc múlva a különböző emeleteken sok helyütt szétrakott fertőtlenítőgránátokat a távolból fölrobbantották. A tartályokból sűrű gázfelhő gomolygott elő, és fölkúszott a falakon. Minden négyzethüvelyknyi területet beborított, teljesen kitöltötte a teret, és a legrejtettebb zugokba, repedésekbe is behatolt. Jelenlétében a mikrobáktól az emberig semmiféle protoplazma nem maradhatott épen, életben, végső eltávolításához pedig a legmaróbb hatású vegyszerekre lett volna szükség.

A hadnagy ekkor Arvardan és Pola felé közeledett.

– Mi volt a neve? – Még csak kegyetlenség sem volt a szavaiban, csak tökéletes közöny. No és, megöltek egy földi embert, gondolta magában. Mit számít, hiszen ma már egy legyet is megölt. Az összesen kettő.

Kérdésére nem kapott választ. Pola lehajtott fejjel állt, Arvardan kíváncsian szemlélődött. A császári sereg tisztje nem vette le róluk a szemét. Magához intett valakit.

Vizsgálják meg és fertőtlenítsék őket!

A Birodalmi Egészségügyi Csapatok jelzését viselő tiszt lépett hozzájuk, és egyáltalán nem valami tapintatosan megmotozta őket. Kesztyűs keze durván a hónaljukba markolt, ujjaival széthúzta a szájukat, hogy a szájüreg belsejét is megvizsgálja.

– Nem fertőzöttek, hadnagy. Ha ma délután ki lettek volna téve a sugárzásnak, és valóban megfertőződtek volna, akkor már jól láthatók lennének a betegség ismérvei.

– Ühüm. – Claudy hadnagy lehúzta a kesztyűjét, és élvezte a szabad levegő érintését, még ha csak a Föld levegője is az. Az ormótlan, merev ruhadarabot bal karjának hajlatába vetette, és ridegen odamordult:

– A neved, földi némber?

Maga a szóhasználat is erősen sértő volt, a mellékelt hanglejtés pedig csak még becsmérlőbbé tette, de Pola semmi jelét sem adta fölháborodásának.

– Pola Shekt, uram – felelte suttogva.

– A papírokat!

A lány benyúlt fehér köpenyének mellényzsebébe, és előhúzta a kisméretű, rózsaszín tokot.

A hadnagy átvette, kinyitotta, és zseblámpájának fényében belenézett. Azután megvetően visszalökte. A könyvecske a földre pottyant. Pola gyorsan lehajolt, hogy felvegye.

– Állj föl! – parancsolta a tiszt türelmetlenül, és odébb rúgta az igazolványt, hogy a lány ne érhesse el. Pola elsápadó arccal húzta vissza a kezét.

Arvardan félrehúzta a száját, és úgy döntött, hogy elérkezett az idő a beavatkozásra.

– Hé, most már ide figyeljen! Hallja?

A hadnagy villámgyorsan pördült felé, és kivicsorított fogakkal sziszegte:

– Mit gagyogsz, földikém?

Pola abban a pillanatban közéjük szökkent.

– Nagyon kérem, uram, ennek az embernek semmi köze a ma délután történtekhez. Ezelőtt sohasem láttam...

A hadnagy durván félretolta.

– Azt kérdeztem, mit makogtál, földi?

Arvardan fagyosan viszonozta a pillantását.

– Azt mondtam, figyeljen ide. Továbbá azt teszem hozzá, hogy nem tetszik a hölggyel szemben tanúsított viselkedése, s egyben javasolnám, hogy tökéletesítse a modorát.

Túlságosan dühös volt ahhoz, hogy helyreigazítsa a hadnagyot származására vonatkozóan.

Claudy hadnagy kedélytelenül rávigyorgott.

– És neked volt-e gyerekszobád, földikém? Talán nem áll rá a szád az "uram"-ra, ha egy emberrel beszélsz? Remélem, azért tudod, hol a helyed? Nos, már jó ideje nem volt részem abban az örömben, hogy móresre taníthatok egy szép, nagydarab földi bikát! Figyelj csak, így megy ez...

Villámgyors mozdulattal, mint egy támadó kígyó, előrelendült a keze, és tenyérrel, majd visszakézből is pofon vágta a régészt. Arvardan meglepetten hátratántorodott, csak azután érezte fülében a csengést. Az ő keze is előrekapott, és megragadta támadója karját. Látta, amint a másik képe eltorzul a döbbenettől...

Vállizmai acélkeményen megfeszültek.

A hadnagy a következő pillanatban hangos puffanással elterült a járdán, üvegsisakja az ütődéstől apró darabokra hullott. Mozdulatlanul feküdt a földön. Arvardan dühödt félmosollyal tekintett le rá. Könnyedén úgy tett, mintha leporolná a kezét.

– Van itt másik fattyú is, aki seggreverőcskét óhajt játszani a képemen?

Az őrmester ekkor fölemelte az idegkorbácsát. Zárult az áramkör, a fegyverből halvány ibolyaszín villanás tört elő, és lecsapott a magas termetű archeológusra.

Arvardan minden izma kibírhatatlan fájdalomban rándult össze, hosszú teste lassan térdre rogyott. Azután teljes bénultság tört rá, és elveszítette az eszméletét.

Amikor a tudós fölbukkant a kábulatból, először a homlokát érintő kellemes hűvösség érzése tudatosult benne. Nagy erőfeszítéssel kinyitotta a szemét, de úgy tűnt, hogy a szemhéja valami berozsdásodott zsanérpánton forog. Inkább hagyta hát, hogy a szeme visszacsukódjon. Ehelyett végtelenül lassú rándulásokkal (minden egyes megtört mozdulatra mintha hegyes tüskék szúródtak volna a testébe) az arcához emelte a kezét.

Gyöngéd ujjak puha, nedves törülközőt szorítottak a homlokára.

Nagy erőfeszítéssel mégis kinyitotta az egyik szemét, keservesen birkózva a homállyal.

– Pola – sóhajtotta.

Váratlan öröm halk sikkantása volt a válasz.

– Igen. Hogy érzi magát?

– Akár egy hulla – krákogta –, amelyik azért nem szabadult meg a fájdalmaitól. Mi történt?

– Elszállítottak bennünket a katonai támaszpontra. Az ezredes is éppen itt tartózkodik. Magát átkutatták, és fogalmam sincs, mit akarnak tenni velünk, de... ó, Mr. Arvardan, nem lett volna szabad hozzányúlnia a hadnagyhoz. Azt hiszem, eltörte a karját.

A még kábult arcon halvány mosoly jelent meg.

– Pompás! Még jobb lett volna, ha a gerincét töröm el.

– De egy birodalmi tiszttel szembeni ellenállás főbenjáró bűntettnek számít. –A lány hangja rémült suttogássá halkult.

– Valóban? No majd meglátjuk.

– Pszt! Hallom, hogy éppen visszajönnek!

Arvardan becsukta a szemét, teste ellazult. Fülében halványan és távolról hallatszott Pola kiáltása, de amikor megérezte az injekciós tű szúrását, képtelennek bizonyult izmai megmozdítására.

A következő pillanatban idegein és erein csodálatos megkönnyebbülésként suhant végig a fájdalom megszűntének érzése. Karjai elernyedtek, merev ívbe feszült hátgerince fölengedett, és lassan kiegyenesedett. Azonnal kinyitotta a szemét, és könyökének heves mozdulatával ülő helyzetbe tornázta magát.

Pillantása az ezredes elgondolkodó tekintetével találkozott. Ott meg Pola áll, még mindig riadt tartózkodással, de mégis valahogy örömteli kifejezéssel az arcocskáján.

Megszólalt az ezredes:

– Úgy vélem, dr. Arvardan, hogy ma este egész csomó kellemetlenségünk akadt a városban.

"Dr. Arvardan!" Pola végiggondolta azt a keveset, amit tudott róla; még a foglalkozásával sem volt tisztában. Ilyen érzésben még sohasem volt része. Az archeológus kurtán fölkacagott.

– Kellemetlenségünk, azt mondja? Véleményem szerint ez nem a legmegfelelőbb kifejezés.

– Ön eltörte a Birodalom egy, éppen kötelességét teljesítő tisztjének a karját.

– Az a tiszt ütött meg engem először. Nem tartozik semmiképpen szolgálati kötelességéhez, hogy engem súlyosan inzultáljon. Mégpedig szóban és tettleg egyaránt, így cselekedvén kizárta bármiféle jogos panasz lehetőségét a vele mint tiszttel vagy úriemberrel való bánásmódot illetően. Nekem, mint a Birodalom szabad polgárának, minden jogom megvan rá, hogy egy ilyen lovag, hogy is mondjam... törvénytelen eljárását bármi módon elhárítsam.

Az ezredes eltátotta a száját, és láthatóan nem találta a megfelelő szavakat. Pola mindkettőjüket tágra nyílt, hitetlen tekintettel méregette. Végül a tiszt megenyhült hangon megszólalt:

– Nos, meg kell vallanom, hogy az egész incidenst szerencsétlen dolognak tartom. De úgy vélem, hogy mindkét fél részéről hasonló mértékű sértés és fájdalom okozása történt. A leghelyesebb tehát talán az lesz, ha elfelejtjük az egész esetet.

– Hogy elfelejtsük? Nem hiszem. Én a helytartói palota vendége vagyok, és gondolom, Sir Ennius számára nem közömbös, hogy helyőrsége milyen eszközökkel tartja fönn a rendet a Földön.

– De Arvardan doktor, ha én biztosítom önt, hogy nyilvánosan megkövetik...?

– A pokolba az ilyen cirkusszal. Hanem mik a szándékai Miss Shekttel kapcsolatban?

– Ön mit tanácsolna?

– Azonnal helyezze szabadlábra, adja vissza a papírjait, és kérjen tőle bocsánatot, itt helyben!

Az ezredes elvörösödött, majd a szavakkal küszködve megszólalt:

– Természetesen. – Pola felé fordult. – Az ifjú hölgy elfogadja legmélyebb sajnálkozásomat?

Maguk mögött hagyták a helyőrség komor, sötét falait. Rövid és néma, alig tízperces légi taxizás után érkeztek meg a tulajdonképpeni városközpontba, és most az üresen feketéllő intézet előtt álltak. Már jóval elmúlt éjfél.

Pola szólalt meg elsőként:

– Nem hiszem, hogy jól értem a dolgot. Ön bizonyára nagyon fontos személy. Ostobának tűnhetek, hogy még a teljes nevét sem tudom. Sohasem gondoltam, hogy bármely kívülálló képes így viselkedni egy földi emberrel szemben.

Arvardan legbelül vonakodva, de mégis érezte, hogy kénytelen véget vetni a félreértésnek.

– Én nem vagyok földi ember, Pola. Archeológus vagyok a Szíriusz szektorából.

A lány hirtelen fordult felé, arca sápadtan világított a holdfényben. Lassan tízig lehetett volna elszámolni, mielőtt megszólalt:

– Akkor tehát azért szegült szembe a katonákkal, mert biztonságban volt végig, és ezt nagyon is jól tudta. Én pedig azt hittem... Tudnom kellett volna.

Valami dühös keserűség légköre vette körül a lányt.

– Alázatosan bocsánatát kérem, uram, ha a mai nap folyamán tudatlanságomban bármikor a legcsekélyebb tiszteletlen bizalmaskodásra vetemedtem volna önnel szemben...

– Pola – kiáltott föl a férfi haragosan –, de hát mi a baj?! Mit számít, hogy én nem vagyok földi ember? Miért vagyok emiatt teljesen más a szemében, mint alig öt-hat perccel ezelőtt?

– Meg kellett volna mondania nekem, uram.

– Én nem kívánom, hogy "uram"-nak szólítson! Ne legyen már olyan, akár a többiek!

– Akár a milyen többiek, uram? Mint a többi undorító állat, amely itt tenyészik a Földön? Tartozom önnek száz kredittel.

– Ugyan, felejtse el! – mordult Arvardan tényleg utálkozva.

– Ezt a kérését nem teljesíthetem. Ha megadja nekem a címét, holnap elküldöm önnek az utalványt a megfelelő összegről.

Arvardant furcsa durvaság kényszere fogta el:

– Sokkal többel tartozik nekem annál a nyavalyás száz kreditnél!

Pola beharapta az ajkát, és fojtott hangon suttogta:

– Hatalmas tartozásomnak ez az egyetlen része, uram, amelyet visszafizethetek önnek. A címe?

– A Birodalmi Ház – vetette oda a férfi a válla fölött. Ezzel eltűnt az éjszakában. Pola pedig azon kapta magát, hogy potyognak a könnyei.

Shekt a dolgozószobája ajtajában futott össze a lányával.

– Visszakaptuk – mondta. – Egy kis, vézna emberke hozta be.

– Akkor jó. – A lány alig volt képes megszólalni.

– Kétszáz kreditet követelt tőlem. Megadtam neki.

– Csak százat lett volna szabad kérnie... de ne is törődj vele!

A lány elsuhant apja mellett. Shekt szomorú hangja utolérte:

– Szörnyen aggódtam. Ez a zavargás itt a szomszédban... még kérdezősködni sem mertem. Te is veszélybe keveredhettél volna.

– Minden rendben van. Nem történt semmi baj. Hadd aludjam ma itt, apa!

De minden kimerültsége ellenére mégsem jött álom a szemére. Valami mégiscsak történt! Találkozott egy férfival, aki kívülállónak bizonyult. De megszerezte a címét. Megvan a címe!

10 - Az események értelmezése

Teljesen ellentétes volt egymással ez a két földi ember. Egyikük látszólag a bolygón létező legnagyobb hatalom birtokosa, a másik kezében a valóság legfontosabb szálai.

A csúcsminiszter volt a Földön a legfontosabb földi ember, a galaxis császárának kezétől származó dekrétum alapján a bolygó elismert uralkodója, aki természetesen engedelmességgel tartozik a császári helytartó parancsainak. Titkára egyáltalán nem tűnt fontos személyiségnek, csupán a Vének Társaságának egyik tagja, akit (elméletileg) maga a csúcsminiszter nevez ki arra, hogy bizonyos, közelebbről meg nem határozott ügyek intézésével foglalkozzék, és (szintén elméletileg) bármikor el is bocsáthat.

A csúcsminisztert a Föld valamennyi lakója ismerte. Úgy tekintettek rá, mint a szokásokkal kapcsolatos dolgok legfőbb letéteményesére. Ő volt az, aki felmentést adhatott a "hatvan" hatálya alól, és ő volt az, aki ítélkezett a szertartások megszegői, az élelmiszer-elosztás és a termelési előírások megsértői, a tiltott szektorokba behatolók és más hasonlók fölött. A titkárt ezzel szemben nem ismerte szinte senki, még a nevét sem tudták, csak a Vének Társaságának tagjai és természetesen maga a csúcsminiszter.

A formális hatalom e közismert birtokosa kiváló szónok volt, gyakran intézett beszédeket a néphez: mély érzelmi töltésű szónoklatokat, terjengős, szívhez szóló stílusában. Világosszőke haját hosszúra növesztve viselte, külső megjelenése kifinomult és arisztokratikus volt. A turcsi orrú és borús képű titkár szívesebben használt rövid szavakat a hosszúak helyett, mordult föl ahelyett, hogy megszólaljon, sőt még egy-egy mordulással szemben is a hallgatást részesítette előnyben, legalábbis a nyilvánosság előtt.

Látszólag természetesen a csúcsminiszter kezében összpontosult a hatalom, a mindennapok ura viszont valójában a titkár volt. A csúcsminiszter belső termeiben ez teljesen nyilvánvalóvá is vált.

A miniszter ugyanis kicsinyesen duzzogott, a titkár viszont megőrizte hűvös közömbösségét.

– Azt nem értem csupán – panaszkodott a csúcsminiszter –, mi az összefüggés az ön által elém tárt jelentések között. Beszámolók! Jelentések! – Magasba emelte az öklét, és vészjósló indulattal lesújtott az előtte heverő papírhalomra. – Ilyesmire nincs időm!

– Jól is van így – jelentette ki a titkár hidegen. – Pontosan ezért alkalmaz engem. Én olvasom őket, tallózok bennük, és továbbítom a kellő helyre.

– Hát jól van, Balkis, akkor térjünk a maga dolgára. De gyorsan, ha lehet. Ezek itt mind jelentéktelen ügyek.

– Jelentéktelenek? Excellenciádat komoly csapások érhetik egy szép napon, ha nem élesíti meg az ítélőképességét. No lássuk csak, mit tartalmaznak ezek a jelentések, azután majd megint megkérdezem önt, vajon még mindig jelentéktelennek tartja-e őket. Itt van például a legelső beszámoló, immár a hetedik napja, magától Shekt beosztottjától. Éppen ez indított el az első nyomon.

– Miféle nyomon?

Balkis alig észlelhető keserűséggel elmosolyodott.

– Hadd emlékeztessem excellenciádat néhány nagyon is fontos programra, amelyeket már jó pár évvel ezelőtt beindítottunk a Földön.

– Pszt! – A csúcsminiszter méltóságát egy pillanatra elveszítve kényszeredetten körülnézett, nem hallgathatja-e ki őket valaki.

– Excellenciás uram, nem az idegesség, hanem a megbízhatóság lesz az, ami végül is győzelemhez segíthet bennünket. És azt is tudnia kell, hogy e tervünk sikere nem kis mértékben függ Shekt kisded játékszerének, annak az "összegzőnek" a törvénytelen alkalmazásától. Mindmáig, legalábbis amennyire tudjuk, csupán a mi felügyeletünk mellett és meghatározott célokra használta. De most Shekt mindennemű bejelentés nélkül, utasításaink legdurvább áthágásával egy ismeretlen embert is kezelt vele.

– Ez elég egyszerű kérdés – jelentette ki a csúcsminiszter. – Fegyelmezzék meg Shekt doktort, csukják karanténba a kezelt személyt, és a dolognak máris vége.

– Nem, nem! Excellenciád túlságosan is célratörő, ezért nem is láthatja világosan a lényeget. Nem az a fontos, mit művelt Shekt, hanem hogy miért csinálta! Látnivaló, hogy itt bizonyos egybeesésekről van szó, egész sor egymást követő egybeesésről. Ugyanazon a napon a Föld birodalmi helytartója meglátogatta a professzort, amit követően Shekt maga őszintén és megbízhatóan beszámolt nekünk a közöttük történtekről. Ennius a Birodalom céljaira próbálta megszerezni az "összegzőt". Ha igaz, jelentős segítséget és bőkezű támogatást ígért érte a császár részéről.

– Hmm – dünnyögte a csúcsminiszter.

– Netán csábítónak véli? Egy ilyesféle kompromisszum talán méltó ellentételezése lehetne a bennünket, a jelenlegi törekvéseinket fenyegető veszélynek? Emlékszik ön azokra a beígért élelmiszer-szállítmányokra az öt évvel ezelőtti éhínség idején? Igen? A hajórakományok visszafordultak, mert nem volt elegendő birodalmi kreditünk, a földi termékeket pedig a radioaktív szennyezettségük miatt nem fogadták el cserébe! Vajon az eredeti ígéretnek megfelelő, ingyen élelmiszersegélynek volt tekinthető mindez? Vagy akár csak egyszerű kölcsönnek? Akkor százezer ember halt éhen. Soha ne bízzon meg excellenciád a kívülállók ígéretében!

– De ez nem is számít igazán. Ami viszont igen, hogy Shekt nagy buzgalommal tett bizonyságot a lojalitásáról. Ezután nyíltan semmiképpen sem kételkedhetünk benne. Egyébként is aligha föltételezhetnénk, hogy még ugyanazon a napon vérlázító árulást is elkövetett. De mégiscsak erről van szó.

– Úgy érti, hogy azzal a jóvá nem hagyott kísérletével? Igen, Balkis?

– Igen, excellenciás uram, úgy. Ki az az ember, akit kezelt? Vannak róla fényképeink, és Shekt asszisztense révén a retinagramját is megkaptuk. A bolygószintű nyilvántartásban nem szerepel. Ebből csak arra következtethetünk, hogy nem földi ember, hanem kívülálló. Ezt Shekt is bizonyosan észrevette, hiszen retinaképlettel ellátott személyi okmányok nem hamisíthatók és át sem ruházhatók. Egyszerűen összefoglalva: a kétségbevonhatatlan tények arra a következtetésre jogosítanak föl bennünket, hogy Shekt tudatosan egy kívülállót kezelt az "összegzőjével"! De vajon mi célból?

– Zavarba ejtően egyszerű lehet a válasz e kérdésre. Shekt nem a legmegfelelőbb eszköz céljaink elérésére. Fiatalkorában az asszimiláció híve volt. Egyszer még a washenni tanács képviselői közé is jelöltette magát a Birodalommal való kiegyezés programjával. Különben nem futott be azon a választáson.

– Erről nem is tudtam – vágott közbe a csúcsminiszter meglepetten.

– Hogy elveszítette a választást?

– Nem, hogy egyáltalán indult. Erről vajon miért nem tájékoztattak idejében? Shekt nagyon is veszedelmes figura a mostani beosztásában.

Balkis lágyan és türelmesen mosolygott.

– De Shekt találta föl az "összegzőt", és máig az egyetlen személy, aki valóban ért a kezeléséhez. Eddig is megfigyeltük, mától fogva pedig sokkal szigorúbb lesz a megfigyelése. Ne feledkezzen meg arról, hogy egy soraink között bujkáló, de általunk ismert áruló sokkal nagyobb kárt okozhat az ellenségnek, mint amennyi hasznunkra lehet egy hozzánk hűséges ember!

– Hanem most vizsgáljuk meg a további tényeket! Az "összegző" általi kezelésnek egyetlen elfogadható célja lehet: valamely személy szellemi képességeinek megnövelése. És miért fontos ez? Azért, mert csak így kerekedhetnének a mi máris felfokozott képességű tudósaink fölébe. Érti már? Ez azt jelenti, hogy a Birodalom már legalábbis sejti, mi készül ellene itt, a Földön! Nos, excellenciád szerint ez jelentéktelen dolog?

A csúcsminiszter homlokán harmatcseppekként csillogott a verejték.

– Teljesen szilárd meggyőződése ez?

– A tények olyan útvesztőt alkotnak ezúttal, amely csak egyetlen módon oldható meg. A kívülálló, akit kezeltek, egy nem föltűnő, sőt egyenesen semmitmondó külsejű férfi. Nagyon ügyes húzás, hiszen egy kopaszodó és kövérkés ember még nyugodtan lehet a Birodalom legkiválóbb mesterkémje. Ó, igen! Igen! Ki mást is bízhatnának meg egy ilyen kényes küldetés végrehajtásával? De mi nyomon követjük ezt az alakot, akinek egyébként Schwartz az álneve, legalábbis amennyire tudjuk. Most pedig tekintsük át ezt a másik dossziényi jelentést!

A csúcsminiszter egy pillantást vetett a papírokra.

– Amelyek Bel Arvardan doktorra vonatkoznak?

– Bel Arvardan – deklamálta a szöveget Balkis – kiváló archeológus a gáláns szíriuszi szektorból, azoknak a bátor és lovagias bigottoknak valamelyik világáról. – Az utóbbi szavakat szinte köpte. Majd így folytatta: – Oké, ne is törődjünk vele. Mindenesetre itt áll előttünk ennek a Schwartz nevű fickónak a tükörképe, csaknem költői ellentéte. Ő egyáltalán nem ismeretlen, sőt nagyon is nevezetes személyiség. Nem valami titokzatos belopakodó, hanem a nyilvánosság hullámainak hátán vitorlázik ide hozzánk. Nem egy másodosztályú technikus, hanem maga a Föld helytartója figyelmeztetett rá bennünket.

– És úgy véli, Balkis, hogy itt is van valami összefüggés?

– Excellenciád is beláthatja, hogy az egyiket küldhették a figyelmünk másikról való elterelésének céljából. Másképpen: mivel a Birodalom uralkodó rétegei eléggé gyakorlott cselszövők, szemben állhattunk éppenséggel a kettős álcázás esetével is. Schwartz előtt mindenütt szándékosan kihunynak a fények, Arvardan esetében pedig csaknem elvakítanak bennünket! És ugye egyik esetben sem valami sokat láthatunk. No lássuk csak, mire figyelmeztet minket Ennius Arvardan doktorral kapcsolatban?

A csúcsminiszter elgondolkodva dörzsölgette az orrát.

– Arvardan – dörmögte – császári támogatással szervezett régészeti expedíciójával tudományos célokra hivatkozva be akart hatolni a tiltott területekre. Biztosított arról, hogy semmiféle szentséggyalázásra nem kerülhet sor, viszont ha udvarias módszerekkel, de megakadályozzuk ebben, akkor e lépésünkről tájékoztatja majd a császári tanácsot is. Valami ilyesmire emlékszem.

– Tehát Arvardan urat szoros megfigyelés alatt tartjuk, ám mi célból? Nos, azért, hogy lássuk: engedélyünk nélkül nem lép be a tiltott szektorokba, hiszen csupán egy régészeti expedíció vezetője emberek, hajók és fölszerelések nélkül. Így azután itt van egy kívülálló, aki nem marad az Everesten, ahová való, hanem ki tudja, mi végre föl s alá utazgat a Földön, és első útja rögtön Chicába vezet. És hogyan terelik el a figyelmünket ezekről a fölöttébb érdekes és még annál is gyanúsabb körülményekről?

– Úgy, hogy valami olyasminek a megfigyelésére ösztönöznek bennünket, aminek semmi jelentősége sincs!

– És ne feledje excellenciád, hogy ezt a Schwartzot hat napon keresztül rejtegették előlünk az Atomkutatási Intézetben. Aztán egy napon fogta magát, és megszökött. Ez vajon nem elég különös? Az ajtó egyszer csak nem volt bezárva előtte. Micsoda könnyelmű hanyagság! Ráadásul még a folyosót sem őrizték. És melyik napon került sor erre a szökésre? No lám! Pontosan azon a napon, amikor Arvardan is a városba érkezett. íme, a második gyanús egybeesés!

– Tehát azt föltételezi... – kérdezte a csúcsminiszter feszülten.

– Azt hiszem, hogy Schwartz a Földre küldött kívülálló titkosügynök, Shekt a kapcsolata a mi asszimilacionista árulóinkhoz, míg a Birodalom felé Arvardan jelenti a kapcsolatot. Figyelje csak meg, milyen profi ügyességgel szervezték meg a találkozót Schwartz és Arvardan között. A fickó számára lehetővé teszik a szökést, majd a megfelelő idő elmúltával az ápolónője, mellesleg Shekt saját lánya, már nem is olyan meglepő módon a nyomába szegődik. Ha bármi is veszélyes lehetett számukra ebben a másodpercnyi pontossággal kidolgozott tervben, az az volt, hogy a lánynak hamar meg kellett találnia a szökevényt – az utóbbinak bárki együtt érző kíváncsiságát fölkeltő, szerencsétlen betegnek kellett tűnnie –, azután vissza kellett volna őt vinnie az intézet biztonságába, hogy egy későbbi kísérlethez is rendelkezésre álljon. A valóságban két túlságosan kíváncsi taxisofőr szétkürtölte a hírt, hogy egy beteg embert látott, így azután a fegyverük eléggé vicces módon éppen visszafelé sült el.

– És most figyeljen csak igazán! Schwartz és Arvardan először egy automata büfében fut össze. Látszólag még csak nem is tudnak egymás létezéséről. Ez csupán egy előzetes találkozó, amelynek egyetlen célja, hogy rámutasson: eddig minden a legnagyobb rendben ment, és most jöhet a következő lépés. De legalább nem becsülnek alá bennünket, s ez ránk nézve igazán hízelgő.

– Schwartz ekkor távozik az étkezdéből. Néhány perc múlva Arvardan is utánamegy, miközben a Shekt lány találkozik vele. Óraműpontossággal időzítenek. Ezután egy kis figyelemelterelő játékot űznek a már említett két taxissal, majd bemennek a Dunham Áruházba, és lám, ekkor már mind a hárman együtt vannak. És hol másutt, mint egy zsúfolt üzletházban? A lehető legeszményibb találkahely. Olyan titokban működhetnek, mint a hegyvidék egyetlen barlangjában sem. Annyira nyíltan, hogy az már nem is gyanús. A nagy tömegben igazán be sem cserkészhetők. Csodálatos, nagyszerű... Minden elismerésem az ellenfeleinké.

A csúcsminiszter megpördült karosszékében.

– Ha ilyen elismeréssel adózunk az ellenfélnek, biztosan ő győz majd a végén!

– Lehetetlen. Hiszen máris vereséget szenvedett. Ezzel kapcsolatban pedig az igazán kitűnő Nattert illeti dicséret.

– És ki az a Natter?

– Egy jelentéktelen ügynök, akit ezek után a végsőkig ki kell használnunk. A tegnapi teljesítménye egyszerűen fölülmúlhatatlan. Hosszú távú megbízatása Shekt megfigyelése volt. E célból egy zöldségesbódét bérel az intézettel szemben, az utca túloldalán. Azt a külön megbízatást kapta, hogy tartsa szemmel a Schwartz-ügy fejleményeit is.

– Éppen a megfigyelőhelyén tartózkodott, amikor az általa csak fényképekről ismert és az intézetbe való beszállításakor egyetlen pillanatig látott ember megszökött. Minden lépését figyelemmel követte, miközben maga észrevétlen maradt, és az ő beszámolója alapján ismerjük a tegnapi részleteket. Hihetetlen találékonysággal rájött, hogy az egész szökési história nem egyéb, mint az Arvardannal való találkozás fedőtörténete. Azt viszont érezte, hogy egymaga képtelen kellőképpen kihasználni a találka nyújtotta lehetőségeket, ezért úgy döntött, hogy megakadályozza annak létrejöttét. A taxisok, akiknek a Shekt lány beszélt Schwartz betegségéről, rögtön sugárlázra gyanakodtak. Natter egy lángelme tehetségével csapott le erre a lehetőségre. Amint meggyőződött arról, hogy az összeesküvők valóban találkoztak abban az áruházban, azonnal értesítette a helyi hatóságokat a sugárbetegség veszélyéről, azok pedig, a Földnek legyen hála, elég értelmesnek bizonyultak ahhoz, hogy gyorsan cselekedjenek.

– Az áruházat kiürítették, és ezáltal az összeesküvőket megfosztották az eszmecseréjük álcázására kiagyalt védőhálótól. Egyedül maradtak, és így föltűnővé váltak az üres épületben. Natter itt sem torpant meg. Melléjük szegődött, és a bizalmukba férkőzve rávette őket, hogy vele kísértessék vissza a szökevényt az intézetbe. Azok bele is mentek. Mi mást tehettek volna? Így aztán véget is ért a nap anélkül, hogy Schwartz és Arvardan akár egyetlen szót válthatott volna egymással.

– Azt az ostobaságot sem követte el, hogy Schwartzot letartóztatja. Azok ketten így máig sem tudják, hogy mi viszont tudunk róluk, és így még nemesebb vad nyomára vezethetnek minket.

– És ez a derék Natter még tovább ment. Értesítette a birodalmi helyőrséget is, ami önmagában fölbecsülhetetlen értékű. Ez olyan helyzet elé állította a régészünket, amilyenre igazán nem számíthatott előre. Vagy föl kell tárnia, hogy kívülálló, és így használhatatlanná válik, mivel úgy látszik, küldetésének egyik lényeges mozzanata, hogy a Földön valódi földi emberként viselkedik, vagy megőrzi titkát, és ezáltal kiteszi magát az ezzel járó minden lehetséges kellemetlenségnek. A hősiesebb változat mellett döntött, sőt álcája hitelesítésére irányuló igyekezetében még egy birodalmi tiszt karját is eltörte. Nos, ezt az egyet legalább a javára írhatjuk.

– Nagyon jelentős körülmény, hogy éppen úgy cselekedett, ahogy. Miért tette volna ki magát kívülálló létére az idegkorbács csapásának egy földi lány miatt, ha nem valamilyen rendkívül fontos tét forog kockán?

A csúcsminiszter mindkét öklét maga elé csapta az íróasztalon. Vad tekintettel meredt előre, hosszúkás arcának lágy vonásai fölháborodott ráncokba gyűrődtek.

– Ez a maga nagy előnye, Balkis, hogy ilyen morzsányi információkból képes megszőni nagyszerű pókhálóját. Nagyon ügyes munka, és most már magam is érzem, hogy így kell lennie. A logika nem hagy számunkra más választási lehetőséget. De ugyanakkor ez azt is jelenti, Balkis, hogy már nagyon közel járnak a céljukhoz. És ezúttal nem várhatunk tőlük semmi könyörületet!

Balkis megvonta a vállát.

– Nem lehetnek még olyan közel, különben az egész Birodalom számára ennyire végzetes veszedelem esetén máris le kellene csapniuk. Pedig már nem sok idejük van hátra. Arvardannak a közeljövőben ismét találkoznia kell Schwartzcal, ha egyáltalán tenni akarnak még valamit, akkor pedig én előre megmondhatom önnek, mi következik.

– Ó, mondja... mondja!

– Ezt a Schwartzot félre kell állítaniuk egy darabig, amíg a pillanatnyi kritikus hullámok után kissé elcsitulnak a dolgok.

– De hová állíthatnák félre?

– Azt is megmondhatom. Az intézetbe ugyanis egy férfi, minden jel szerint valami földműves vitte be. A személyleírást megkaptuk Shekt asszisztensétől és Nattertől egyaránt. Áttekintettük a Chica körüli hatvanmérföldnyi körzetben élő valamennyi farmer adatait, és Natter egy bizonyos Arbin Maren személyében azonosította az illetőt. Az asszisztens tőle teljesen függetlenül megerősítette ezt a feltételezést.

– Szép csöndesen utánanéztünk a barátunknak, akiről kiderült, hogy apósát, egy magatehetetlen nyomorékot, a "hatvan" után is otthonában rejtegeti.

A csúcsminiszter erre már lesújtott öklével az asztalra.

– Újabban egyre gyakrabban fordulnak elő ilyen fölháborító esetek, Balkis! Meg kell szigorítanunk a törvényeket.

– Ez most nem annyira fontos, excellenciás uram. Az számunkra a leglényegesebb, hogy mivel ez a földműves megsérti a törvényeket, nyilván könnyűszerrel megvesztegethető.

– Óó!

– Shekt doktornak és kívülálló szövetségeseinek szükségük van egy megbízható eszközre, éppen ilyen esetekre, vagyis amikor Schwartz barátunkat hosszabb időre kell elrejteni valahol, mint amennyire az az intézetben megoldható lenne. Ez a föltehetően ártatlan, de tehetetlen farmer tökéletesen megfelel a céljuknak. Őt nem lesz nehéz megfigyelnünk. Schwartz sem tűnhet így el egy pillanatra sem a szemünk elől. Végül mindenképpen kénytelenek megszervezni a találkozót közte és Arvardan között, akkor viszont mi már készen állunk majd. Nos, most már mindent jól ért excellenciád?

– Igen.

– Jól van, hála a Földnek. Akkor most, engedelmével, magára hagyom. Természetesen csak akkor, ha nincs ellene kifogása – tette hozzá szarkonikus mosollyal.

A csúcsminiszter pedig, aki semmit sem vett észre a felé áradó maró gúnyból, elbocsátólag intett titkára után. Kisméretű irodája felé haladtában a titkár nem találkozott senkivel, és amikor egyedül volt, a gondolatai néha kiszabadultak szigorú ellenőrzése alól, és szétterültek tudata titkos bugyraiban.

Nem sok közük volt dr. Shekt, Arvardan vagy Schwartz ügyéhez, legkevésbé pedig főnökéhez, a csúcsminiszterhez. Ehelyett egy bolygó, a Trantor képe jelent meg előtte, amelynek hatalmas, csaknem egész felületét lefoglaló metropolisából kormányozták az óriási Galaktikus Birodalmat. És előtte volt egy palota képe, amelynek tornyait és lendületes boltíveit sohasem látta a valóságban, s amelyet soha egyetlen földlakó sem látott még. Gondolt a hatalom és a dicsőség láthatatlan erővonalaira, amelyek egyik naptól a másikig ívelve zsinórokká, kötelekké, kábelekké sodródtak össze e központi palota és a benne tartózkodó elvont fogalom, a császár felé haladtukban, aki végül is maga sem volt több, mint egy ember!

Tudata szilárdan belekapaszkodott ebbe a gondolatba, annak a hatalomnak a képzetébe, amely egyedül képes valakit istenné emelni még életében, egyesíteni mindezt egyetlen lényben, aki semmivel sem több, mint akár ő maga!

Csupán egy ember! Mint ő!

Ő is lehetne...

11 - A megváltozott tudat

Joseph Schwartz tudata csak homályosan érzékelte a benne végbemenő változást. Az éjszaka tökéletes nyugalmában nemegyszer... Tényleg, mennyivel nyugodtabbak ezek az éjszakák! Voltak egyáltalán valaha lármásak és fényesek, amikor élete lépten-nyomon ütközött a többi nyüzsgő milliókéval? Egyszóval ebben az új keletű nyugalomban néha visszakalandozott a múltba. Akkor valahogy úgy érezte, hogy ki kellene mondania: itt van, igen, itt van a pillanat!

Ott volt először is az a már régi, rettegéssel teli nap, amikor egyedül találta magát egy idegen világban, az a pillanat, amely máris majdnem úgy elhomályosodott az emlékezetében, mint maga Chicago. Azután az utazás Chicába és annak különös, bonyolult befejeződése. Ez is gyakran jutott az eszébe.

Már akkoriban furcsának tűntek előtte bizonyos dolgok. Mindig is érzékenyen reagált az őt körülvevő légkörre. Az az öreg doktor meg a lánya valahogy kellemetlenül érezte magát, sőt talán még ijedtek is voltak. Vajon akkor észrevette-e mindezt? Vagy csupán futó benyomás volt számára, amelyet csak az azóta elméjében forgó gondolatok, a visszatekintés távlata erősít meg valamelyest?

Azután valamilyen gépezet; tabletták, amiket beadtak neki. A bezártság napjai, majd a szökése, csavargása, végül annak az áruházban eltöltött utolsó órának a megmagyarázhatatlan eseményei. Lehetséges, hogy ezekre a részletekre nem is emlékszik egész világosan. Mégis, az azóta eltelt két hónapból minden milyen világosan áll előtte, milyen kifogástalanul működik a memóriája!

De akkor, abban az áruházban, az azt megelőző pillanatban, amikor az a nagydarab férfi vállon ragadta, igen, pontosan azelőtt... valahogy világossá vált a tudatában, hogy most mindjárt megragadják. A figyelmeztetés nem jött elég gyorsan ahhoz, hogy sorsát elkerülje, de határozottan megérezte a bekövetkező változás előjelét.

És azóta ezek a fejfájások. Nem, nem is igazi fejfájás ez talán. Inkább valami remegés, mintha az agyában beindulna egy rejtett generátor, és szokatlan működésével majd szétrázza koponyája minden csontját. Ilyesmi sohasem fordult elő vele Chicagóban. Már föltéve, hogy a Chicagóról szóló fantáziálásának egyáltalán van valóságalapja! De az ittlétének első napjaiban sem érzett semmi hasonlót.

Talán műveltek vele valamit azon a napon, abban a chicai intézetben? Azzal a gépezettel? És a tabletták, azok csak egyszerű altatók voltak? Valami műtétet hajtottak volna végre rajta? Ám amint a gondolatai, talán már századszor, elértek eddig a pontig, most is megtorpantak.

Chica városából a sikertelen szökését követő napon eltávozott, és azóta teljesen simán telnek a napjai.

Itt van Grew a tolókocsijában, szavakat ismétel előtte, mutogat neki, és különös mozdulatokat tesz, akár az a lány, Pola, az intézetben. Míg egy szép napon Grew fölhagyott az értelmetlen motyogással, és angolul szólalt meg. De nem is így volt. Ő maga, ő, Joseph Schwartz hagyott föl az angol nyelvvel, és kezdett értelmetlenül motyogni. Azzal a különbséggel, hogy már nem tűntek értelmetlennek a kimondott szavak.

Olyan könnyen ment az egész. Négy nap alatt megtanult olvasni. Annak idején Chicagóban is remek emlékezőtehetsége volt, legalábbis úgy rémlett neki. Ilyen teljesítményekre azért mégsem volt képes. Grew láthatóan mégsem csodálkozott rajta.

Schwartz fölhagyott a töprengéssel.

Amikor beköszöntött az igazi, aranyló ősz, ismét kitisztultak a dolgok. Kint találta magát a mezőn. Végezte a földművesek munkáját. Az is csodálatos volt, milyen hamar beletanult. El kellett gondolkodnia még egy kérdésen: sohasem vétett hibát. Voltak olyan bonyolult gépek is, amelyekkel könnyedén boldogult egyszeri magyarázat után.

Várta már, mikor jön el az igazán hideg idő, de sohasem lett valódi tél. A hűvösebb hónapokat trágyázással töltötték, meg azzal, hogy tucatnyi módon előkészítették a tavaszi vetést.

Grew elé tárta kérdéseit, megpróbálta neki elmagyarázni, milyen a hó, de az öreg csak bámult rá, és így mormogott:

– Hogy fagyott víz esne odaföntről, mint az eső? Ó, ó! És azt úgy nevezik, hogy hó? Azt hiszem, ilyesmi csak más bolygókon lehetséges, itt, a Földön nem!

Ezek után Schwartz rendszeresen figyelte a hőmérsékletet, és rájött, hogy az alig változik a napok múlásával. A nappalok mégis rövidültek, ahogy az várható is volt ilyen északi vidéken, mondjuk annyira északon, mint Chicago. Már az is eszébe jutott, hátha nem is a Földön van.

Kísérletezett Grew néhány könyvfilmjével is, de hamarosan föladta. Az emberek ugyan emberek voltak bennük, de a mindennapi élet apróságai, mindazok az ismeretek, amelyeket eleve adottaknak vettek, a számára semmit sem jelentő társadalmi és történelmi valóság végleg elriasztotta ezektől.

És egyre csak sokasodtak a rejtélyek. Az egyformán meleg esők, valamint a szigorú figyelmeztetések, hogy bizonyos területekre be ne tegye a lábát. Például ott voltak az esték, amelyek megoldhatatlanul titokzatosak maradtak előtte fénylő horizontjukkal, a dél felől látható kékes villódzással.

Egyszer vacsora után kereket oldott, de még egy mérföldet sem tett meg, amikor utolérte a kétkerekű alig hallható surrogása, és fölhangzott mögötte Arbin indulatos kiáltozása. Erre megállt, azután Arbin szépen hazavitte.

Házigazdája otthon föl-alá szaladgált előtte a szobában, és hosszasan magyarázta:

– Sohasem szabad sehová odamenni, ahol éjszaka fények játszanak.

Schwartz csöndesen megkérdezte:

– Miért?

Ostorként csapott le a válasz:

– Mert tilos! – Majd hosszú szünet után: – Maga tényleg nem tudja, Schwartz, micsoda világ van odakint?

Erre tanácstalanul széttárta a karját.

– Végül is honnan jött ide? – faggatta tovább Arbin. – Maga talán egy... egy kívülálló?

– Kicsodák azok a kívülállók?

Arbin erre már csak megvonta a vállát, és kiment a szobából. Annak az éjszakának viszont roppant jelentősége volt Schwartz további sorsát illetően. Ugyanis az alatt a kurta mérföldnyi séta alatt, a villódzó fények felé haladva állt össze az agyában érzett időnkénti dübörgés valóságos "tudatcsáppá". Így nevezte el a dolgot, és sem akkor, sem soha később nem talált rá megfelelőbb kifejezést vagy leírást.

Egyedül volt akkor a sötétedő, borszínű homályban. A rugalmas talajon lépteinek zaja is elhalt. Nem találkozott senkivel. Nem nyúlt semmihez, nem érintett meg semmit.

Mégsem egészen. Olyan volt, mint valami érintés, de nem a testének valamely meghatározható részén. Inkább a tudatában. Nem is igazi érintés, hanem inkább valamiféle jelenlét, olyan... "valamiség", mintha bársonyos pihével csiklandoznák.

Azután egyszerre két érintést érzett, kettőt, mégis külön, önállóan. És a második... de hogyan is tudta megkülönböztetni őket? Egyre hangosabbá vált (de nem, nem ez a megfelelő szó rá), inkább megkülönböztetne tővé, fölfoghatóbbá.

És akkor megértette, hogy Arbin az. Már legalább öt perce érzékelte közeledését, mielőtt elkapta volna a kétkerekű duruzsolását, és tíz perccel azelőtt, hogy valóban megpillantotta Arbint.

Ezután egyre többször fordultak elő ilyen esetek, és mind sűrűbben.

Lassacskán ráébredt, hogy érzi: Arbin, Loa vagy Grew mikor tartózkodik hozzá százlábnyinál közelebb, még akkor is, amikor igazán nem lett volna honnan tudnia, sőt amikor minden oka megvolt rá, hogy éppen az ellenkezőjét föltételezze.

Nem volt könnyű dolog mindezt elfogadnia, mégis lassacskán valahogy természetessé vált a számára.

Most már tudatosan kipróbálta új képességét, és meggyőződött arról, hogy mindig pontosan tudja, mikor és hol tartózkodik valamelyikük. Meg is különböztette őket, mivel a "tudatcsáp" mindegyikükre más-más módon reagált. De sosem volt ahhoz elég bátorsága, hogy beszéljen erről nekik.

Néha azon is elgondolkodott, mit jelezhetett először, amikor a fényesség felé botorkált az úton. Az ugyanis nem Arbin volt, sem Loa, sem Grew. No és? Ugyan mit számít?

Később rájött, hogy téved. Ismét megérezte azt az érintést, pontosan ugyanazt, amikor egyik este éppen a marhákat hajtotta hazafelé. Ekkor Arbinhez fordult, és megkérdezte tőle:

– Mi ott az a kis facsoport, Arbin, a déli dombokon túl?

– Semmi közünk hozzá – felelte Arbin zordan. – Az a minisztérium területe.

– És az mit jelent?

Arbin határozottan ingerültnek tűnt.

– Ejnye már, mit számít az neked? Azért nevezik minisztériumi területnek, mert a csúcsminiszter tulajdona.

– És miért nem műveli meg senki?

– Mert nem arra való. – A gazda hangja rémültnek tűnt. – Valaha fontos központ volt ott. Az ősi időkben. Ma szent helynek számít, senki sem háborgathatja. Ide figyeljen, Schwartz, ha továbbra is azt akarja, hogy itt biztonságban legyen, fékezze meg a kíváncsiságát, és foglalkozzon a munkájával.

– De ha olyan szent hely, akkor ott senki sem élhet, nem?

– De nem ám! Pontosan így van.

– Teljesen biztos ebben?

– Hát persze, és magának sem szabad odamennie. Ha megtenné, rögtön vége lenne!

– Jó, nem megyek oda.

Schwartz gondolatoktól zúgó aggyal és furcsa, kellemetlen érzéssel húzódott félre. Pontosan abból az erdőcskéből nyúlt ugyanis felé egy "tudatcsáp", méghozzá igazán határozottan, az utóbbi időben pedig valami más is kapcsolódott rossz előérzetéhez. Ez ugyanis egy barátságtalan, sőt fenyegető érintés volt.

De miért? Miért?

Ám még mindig nem mert szólni különleges képességéről. Biztosan nem hinnének neki, és végeredményben csak valami kellemetlenség érhetné. Ebben is teljesen biztos volt. Az az igazság, hogy túlságosan is sok mindent tudott.

És ezekben a napokban valahogy meg is fiatalodott. Persze nem igazán fizikai értelemben. Viszont a pocakja lelappadt, a válla kiszélesedett. Izmai megerősödtek és rugalmasabbá váltak, és még az emésztése is jobb lett. Biztosan a jó levegőn végzett munka eredménye mindez. De valami más volt az, ami leginkább foglalkoztatta a tudatát: a gondolkodása folyamatai.

Az idős emberek általában megfeledkeznek arról, hogyan gondolkodtak fiatalkorukban. Elhagyja őket szellemi szökellésük frissessége, az ifjúi ösztönök merészsége, a friss gondolatok üde lendülete. Lassan hozzászoknak a sokkal megfontoltabb töprengéshez, és mivel ez nem pusztán tapasztalataik fölhalmozódásából ered, az öregemberek általában bölcsebbnek is tekintik magukat a fiataloknál.

De Schwartz esetében megmaradt a tapasztalás öröme: mélységes gyönyörűségét lelte abban, hogy tucatjával képes megérteni új dolgokat, hogy fokozatosan, szépen halad Arbin magyarázatainak földolgozásával, és lendületesen tör előre.

Végeredményben sokkal hathatósabban érezte a fiatalodás folyamatát, mint bármilyen fizikai jelenségek alapján tehette volna.

Két hónap múlt el, és egyszer csak napvilágra került a dolog. Éppen az öreg Grew-val sakkozott odakint a lugasban. A sakk valahogy nem változott meg, hacsak nem a bábuk elnevezése. Ugyanúgy játszottak, ahogy ő emlékezett rá, ezért igazi felüdülés volt számára egy-egy játszma. Lám, legalább ebben nem teszi lóvá szegény, meggyötört emlékezete.

Grew elmagyarázta neki a sakkjáték különböző fajtáit. Ott volt például a "négykezes", amelyben minden játékosnak volt egy-egy, a többiekével a sarkánál érintkező táblája, a középen lévő üres teret pedig egy ötödik töltötte ki, afféle senki földjeként. Azután voltak háromdimenziós változatok is, amelyeknél nyolc átlátszó tábla helyezkedett el egymás fölött, és a bábuk három irányban mozoghattak úgy, mint azelőtt kettőben, a tisztek és a gyalogok száma pedig duplája volt a réginek; s csak akkor dőlt el a játszma, amikor egyszerre mind a két ellenséges király mattot kapott. Azután léteztek még különféle népszerű változatok, ahol a játékosok pozícióit kockavetéssel döntötték el, s az egyes mezők előnyt vagy hátrányt jelentettek a rajtuk álló figuráknak; vagy éppenséggel új, különös alakú bábukat is használtak.

De maga az eredeti, örök sakkjáték változatlan maradt. A Schwartz és Grew közötti összecsapás ekkortájt érkezett el az ötvenedik játszmához.

Kezdetben Schwartz csupán az alaplépéseket ismerte, az első csörtéket ezért aztán rendre elveszítette. Hamarosan azonban megváltozott a helyzet, és egyre ritkábban került ki vesztesként a csatából. Grew fokozatosan lassult, egyre óvatosabbá vált, néha két lépés között az utolsó parázsszemig elszívta a pipáját, és végül – lázadozva és panaszkodva – veszített.

Grew játszott fehérrel, és egyik gyalogja máris király négyen állt.

– Lépjen – sürgette partnerét savanyú képpel. Fogai között majd szétroppant a pipaszár, ahogy feszülten tanulmányozta a tábla állását.

Schwartz az asztalhoz telepedett a leszálló alkonyatban, és fölsóhajtott. A játék lassanként minden érdekességét elveszítette, ahogyan egyre határozottabban előre megérezte Grew szándékait, még mielőtt a lépését megtette volna. Mintha Grew agyában lett volna egy homályos ablakocska. Különben az a tény, hogy szinte ösztönösen előre látta a játszma minden lépését, csak tovább súlyosbította eredeti gondjait.

Úgynevezett éjszakai táblát használtak, amelynek mezői kékes és narancssárga fénnyel világítottak a sötétben. A napvilágnál otromba agyagfiguráknak látszó bábuk teljesen átalakultak az éjszakában. Némelyik felülete krémszínű fehérségben úszott, ami fénylő porcelándarabkák megjelenését kölcsönözte nekik, a többi bábu pedig apró, vörös fénypontocskák izzottak.

Az első lépések gyorsan követték egymást. Schwartz királyparasztja máris szembeszegült az előretolt ellenféllel. Erre Grew királyfutójával huszár háromra lépett, amire Schwartz királynőfutójának huszár háromra helyezésével válaszolt. Azután a fehér huszár ugrott királyfutár ötre, majd Schwartz királynőbástya gyalogja előrelépett egy mezőt, visszaszorítva Grew bábuját bástya négyre. Másik futárjával ezután huszár háromra siklott.

A fénylő figurák lidérces önállósággal cikáztak a táblán, mivel az őket mozgató kezek teljesen láthatatlanná váltak az esti sötétségben.

Schwartz megrémült. Meglehet, hogy a téboly kerülgeti, de mindenképpen tudnia kell! Váratlanul megkérdezte:

– Hol vagyok én?

Grew fölpillantott, félbeszakítva a mozdulatot, amellyel királynőfutárját huszár háromra akarta tolni, és meglepetten visszakérdezett:

– Mit mond?

Schwartz nem tudta az "ország" és a "nemzet" jelentésű szavakat.

– Milyen világon vagyunk? – kérdezte hát, és huszárjával király kettőre ugrott.

– A Földön! – hangzott a kurta válasz, és Grew határozottan sáncba vonult, először a király magas figuráját mozdítva el, majd a bástya tömpe bábuját áttolva a másik oldalra.

Ez a válasz azonban egyáltalán nem volt kielégítő. A Grew által használt szót Schwartz "föld" értelemben fordította le az agyában, ez igaz, de mi az, hogy "föld"? Bármelyik bolygó "föld" a rajta élők számára. Királynőfutár gyalogjával kétmezőnyit lépett előre, mire Grew huszárjának ismét visszakoznia kellett, ezúttal futó háromra. Ezután Schwartz és Grew egyaránt a királynőgyaloggal lépett előre egyet, így mindketten megmentették huszárjukat a közvetlen összecsapástól, a tábla közepén előbb-utóbb úgyis kibontakozó általános ütközetben.

Amilyen nyugodtan és közömbösen csak képes volt rá, Schwartz odavetette:

– És hányat írunk? – Majd maga is sáncolt.

Grew megtorpant. Nyilván meglepődött a váratlan kérdéseken.

– Miféle húrokat pengetsz te itt ma? Talán meguntad a játékot? Nos, ha ez boldoggá tesz, elárulhatom: 827-et írunk. G.K. szerint – tette hozzá csúfondárosan. Fintorogva szemlélte egy darabig a bábuk állását, majd királynőfutárját a királynő ötös mezőre csapta, megindítva e játszmában első támadását.

Schwartz azonnal kapcsolt, és saját királynőfutóját bástya négyre tolva ellentámadásba kezdett. Az összecsapás teljes lendülettel kibontakozott. Grew futója leütötte az útjában álló huszárt, amely sziporkázva hullott a dobozba, ahol aztán nyugodtan pihenhetett, eltemetett harcosként, egészen a következő játszmáig. A vetélytárs futó viszont késedelem nélkül nekirontott Schwartz királynőjének. Grew ezután túlzottan óvatoskodott, támadásának lendülete megtört, maradék futóját visszavonta a király egyes mező biztonságába, ahol azonban nem sok hasznát vehette. Schwartz királynőfutója ekkor megismételte előző hőstettét: elcsípte a közeli huszárt, de mindjárt áldozatul is esett a bástyát védő gyalog ellenlépésének.

Újabb szünet következett, s ezt kihasználva Schwartz kimondta a következő kérdést:

– Mi az, hogy G.K.?

– Micsoda? – böffentette Grew rosszkedvűen. – Vagy úgy! Még mindig azon töröd a fejed, melyik esztendőben járunk? Minden butaságod közül... No jó, mindig elfelejtem, hogy beszélni is csak alig egy hónapja tanultál meg. Viszont értelmes ember vagy. Hát igazán nem tudod? Rendben van: idén a Galaktikus Kor 827. évét írjuk. A Galaktikus Kor annyi, mint G.K. Érted már? Most 827 éve, hogy megalapították a Galaktikus Birodalmat. Nyolcszázhuszonhét éve koronázták meg I. Frankenn császárt. Most pedig, kérlek, te következel.

De a Schwartz ujjai között tartott figura egy pillanatra teljesen eltűnt a markában. Teljes zavarodottsággal bámult maga elé.

– Egy pillanat – motyogta, és letette a futót a királynő kettes kockára. – Mondanak neked valamit a következő nevek? Amerika, Ázsia, Egyesült Államok, Oroszország, Európa... – És tovább keresgélt agyában valami konkrétum után.

A sötétben Grew pipájának parazsa vörös varázsszemként izzott, alakjának sötét foltja pedig úgy tornyosult a fénylő sakktábla fölé, mintha az utóbbiban lenne több élet. Elgondolkodva csóválta fejét a sötétben, de Schwartz nem láthatta. Nem is volt szüksége rá. Olyan világosan érzékelte a másik elutasító válaszát, mintha Grew világosan ki is mondta volna.

Schwartz erre újabb ötlettel próbálkozott:

– Nem tudod véletlenül, honnan szerezhetnék egy térképet?

– Nincs térkép – dörmögte Grew –, hacsak nem akarod vásárra vinni a bőrödet Chicában. Én különben sem vagyok földrajztudós. Az előbb fölsorolt neveket sem hallottam sohasem. Mit jelentenek? Népeket?

– Vásárra vinni a bőrét? Mit jelentsen ez? – Schwartz hideg szorítást érzett a torkán. Talán mégis elkövetett valami bűncselekményt? Grew pedig tud róla valami terhelőt?

Kétségekkel küszködve mégis megkérdezte:

– A Napnak kilenc bolygója van, ugye?

– Tíz! – hangzott azonnal a magabiztos felelet.

Schwartz elbizonytalanodott. Talán fölfedeztek egy tizediket, amelyről ő még nem hallott! De akkor honnan tudhat róla Grew? Gyorsan végigszámolta a bolygókat az ujjain.

– És mi a helyzet a hatodik bolygóval? Vannak gyűrűi?

Grew lassan két mezővel előretolta a királyhuszár gyalogját, amire Schwartz azonnal ugyanazzal a lépéssel válaszolt.

– Úgy érted, a Szaturnusznak? – kérdezte. – Hát persze hogy vannak gyűrűi. – Most már gondos számításokat végzett magában: leüthetné a huszárgyalogját vagy a királygyalogját, de kétségei voltak bármelyik lépés következményeit illetően.

– És van aszteroidaöv... tudod, apró bolygócskák a Mars és a Jupiter között? Úgy értem, a negyedik és az ötödik bolygó között!

– Igen – mormolta Grew. Újraélesztette pipája tüzét, és közben lázasan gondolkodott. Schwartz közben gyötrődött a bizonytalanságtól. Bár most, hogy sikerült azonosítania a Földet, a sakkjáték már nem érdekelte igazán. Koponyája belsejében kérdések kavarogtak, és egyet végül mégiscsak kibökött ráadásul:

– Ezek szerint a filmkönyveid valóságosak? Léteznek más világok is? Ahol emberek is élnek?

Ezúttal Grew nézett föl a tábláról, szemét tanácstalanul meregetve a sötétbe:

– Komolyan beszélsz?

– Vannak ilyenek?

– Ó, a galaxis szerelmére! Azt hiszem, hogy tényleg nem vagy tisztában vele!

Schwartz hirtelen nagyon megalázónak érezte a tudatlanságát.

– Kérlek...

– Hát persze hogy léteznek más világok is. Milliószámra! Minden csillagnak, amelyet az égen látsz, vannak saját világai. És a legtöbbnek azok közül is, amelyeket innen nem láthatsz. És ez a számtalan világ mind a Birodalom része.

Schwartz odabent érezte Grew minden, indulattal kiejtett szavának halvány visszhangját, amint az egyik tudatból közvetlenül vándorol át a másikba. A rejtélyes tudati összefonódásai napról napra erősebbé váltak. Lehet, hogy agyában hamarosan már akkor is megszólalnak azok a halvány hangocskák, ha a gondolkodó másik személy ki sem ejtette a megfelelő szavakat!

És most első ízben jutott eszébe egy másik lehetőség az őrület gondolatával szemben. Talán valahogy mégis keresztülutazott az időn? Talán végigaludta az elmúlt évszázadokat?

Fojtott hangon kérdezett tovább:

– És mikor történt meg mindez, Grew? Mennyi idő telt el azóta, hogy csak egyetlen lakott világ létezett?

– Ezt hogy érted? – Grew egyszerre óvatossá vált. – Nem tartozol véletlenül a Vének közé?

– Hogy? Kik közé? Én nem vagyok tagja semminek... de nem volt valaha a Föld az egyetlen lakott bolygó? Kezdetben nem így volt?

– A Vének ezt állítják – felelte Grew zordonan –, de ki tudhatná igazán? Tényleg, ki tudhatná? Azok a világok odafönt megvoltak az egész történelem során, már amennyire én tudom.

– De mióta van az a történelem?

– Már több ezer éve... azt hiszem. Ötvenezer... vagy százezer éve. Nem tudom. Hosszú évezredek!

Schwartz úgy érezte, hogy valami gombóc fojtogatja a torkát.

Rémült erőfeszítéssel próbálta lenyelni. És mindez két lépés között! Egy lélegzetvételnyi, egy szempillantásnyi időszökkenés, és ő évezredeken hatolt keresztül? Rémületében úgy tűnt, hogy visszazuhan az amnézia sötétjébe. A tény, hogy sikerült azonosítania a Naprendszert, biztos csak a homályon keresztülhatoló tökéletlen emlékezés eredménye.

Most Grew lépése következett: leütötte a partnere huszárgyalogját, mire Schwartz szinte automatikusan megállapította, hogy ellenfele rosszul választott. Lépései ezután tudatos erőfeszítés nélkül követték egymást. Királybástyája előrelendült, és leütötte Grew most egymás mögé került két fehér gyalogja közül az elsőt. A fehér futó erre ismét huszár háromra lépett. Schwartz huszárja nyomban, újabb akcióra készen futó kettőre. Válaszul Grew saját huszárját királynő kettőre helyezte.

Schwartz egy pillanatra megpihent a végső támadás előtt.

– De a Föld az úr, nem? – mormolta csöndesen.

– Minek az ura?

– A Birod...

De Grew ezúttal olyan bömböléssel nézett föl a tábláról, amitől még a sakkfigurák is összekoccantak.

– Ide figyelj! Már nagyon unom a kérdéseidet! Hát teljesen bolond vagy? Úgy néz ki a Föld, mintha bárminek is a főnöke lehetne? – Halk surranás hallatszott, amint Grew tolószéke megkerüli az asztalt. Schwartz egyszer csak ujjak szorítását érezte a karján.

– Nézd hát! Odanézz! – Grew hangja reszelős suttogássá halkult. – Látod ott a látóhatárt? Látod, ahogyan fénylik?

– Igen!

– Hát ilyen a Föld... az egész Föld! Kivéve egy-két kisebb-nagyobb foltot, amilyen ez is itt.

– Nem értem.

– A Föld kérge radioaktív! A talaj világít tőle, mindig is világított, és örökké világítani fog! Ott semmi sem terem. Ott senki sem élhet! Hát te ezt tényleg nem tudod? Mit gondolsz, mégis, miért vár ránk a "hatvan"?

A megbénult férfi föladta. Visszagurult a korábbi helyére.

– Te lépsz!

A "hatvan"! Megint egy tudatcsáp, amely megfoghatatlan jelentést továbbít. Schwartz figurái szinte maguktól száguldoztak a táblán, miközben megpróbálta megemészteni a hallottakat. Szíve összeszorult. Királygyalogja leütötte az ellenfél huszárgyalogját. Grew a futóját királynő négyre tolta, Schwartz bástyája félrelépett a támadás elől futó négyre. Ismét Grew futója támadott, huszár háromra lépve, és Schwartz bástyája futó ötre ugorva újból kikerülte. Most azonban Grew királybástya gyalogja egy fontos mezőnyivel előrecsusszant. Schwartz bástyája előrelendült, és kiütötte a futó gyalogját, egyszersmind sakkot adva Grew királyának. A megtámadott királybástya egyre menekült, erre Schwartz a futóját emelte föl és tette király négyre. Grew király kettőre mozdította el a királynőjét, így próbálva mozgósítani meggyöngült véderőit. Ezzel szemben Schwartz saját királynőjével kétmezőnyit ugrott előre, futó hatra, és ezzel a harc a legbelső sáncok köré összpontosult. Grew előtt nem sok választás maradt. Királynőjével futó kettőre kellett lépnie, s így a két nőnemű felség közvetlenül szembekerült egymással. Schwartz futója tovább támadott, leütötte a huszár haton álló ellenséges futót, és amikor az így megtámadott fehér huszár sebesen huszár háromra szökkent, a futó a nyomában volt máris, a királynő ötön. Grew most hosszú pillanatokig ingadozott, azután oldalról védtelen királynőjét a hosszú átlós úton föltolta Schwartz bástyájáig.

Ekkor megnyugodott, és megkönnyebbülten fölsóhajtott. Szerény ellenfelének bástyáját közvetlen veszély fenyegette, egy sakk is lógott a levegőben, saját királynője pedig készen állt a további zavarkeltésre. Ráadásul bástyaelőnyben volt egy paraszttal szemben.

– Te lépsz – mondta elégedetten.

– Mi... mi az a "hatvan"? – nyögte ki végül Schwartz. Grew hangja váratlanul barátságtalanná élesedett:

– Ezt miért kérdezed? Mi után kajtatsz?

– Kérlek – mormolta Schwartz alázatosan. Nem sok puskapor maradt már benne. – Én nem akarok semmi rosszat. De azt sem tudom, ki vagyok, és mi történt velem! Lehet, hogy teljesen cserbenhagyott az emlékezetem.

– Nagyon úgy néz ki – dörmögte Grew haragosan. – Talán a "hatvan" elől bujkálsz? Mondd meg az igazat!

– De hiszen most mondom, nem is tudom, mi az a "hatvan"!

Szavai rábeszélésként hatottak. Hosszú csend következett. Schwartz számára fenyegető volt Grew "tudatcsápjának" tartalma, de nem tudta értelmes szavakká lebontani. Grew végül lassan így szólt:

– A "hatvan" az ember hatvanadik éve. A Föld húszmillió lelket tarthat csak el, többet nem. Ahhoz, hogy élhess, termelned kell. És hatvan után... már nem sokat termelhet az ember.

– Ezek szerint... – És Schwartz szája tátva maradt mondat közben.

– Szépen félretesznek. Egyáltalán nem fáj.

– Úgy érted, megölnek?

– Ez nem gyilkosság! – csattant föl Grew. – Ennek meg kell történnie! Más világok nem fogadnak be bennünket, és valahogyan csak helyet kell csinálnunk a gyerekeinknek. Az idősebb nemzedék át kell hogy adja helyét a fiatalabbnak.

– Tegyük föl, nem vallod be, hogy betöltötted a hatvanat.

– Miért ne tenném? Hatvanéves kor után már nem tréfadolog az élet... És minden tizedik évben népszámlálást tartanak, hogy elkapják azokat, akik elég bolondok, és megpróbálkoznak a további élettel. Mellesleg mindenki életkora szerepel a nyilvántartásban.

– Az enyém nem – csúszott ki Schwartz száján a kijelentés akaratlanul. – Még különben is csak ötven vagyok... leszek a következő születésnapomon.

– Az nem számít. Ellenőrizhetik a csontszerkezeten is. Talán ezt sem tudod? Sehogyan sem álcázhatod a korodat. Legközelebb engem is elvisznek... De most megint te lépsz!

Schwartz nem törődött a figyelmeztetéssel.

– Ez azt jelenti, hogy téged is...

– Hát persze. Ugyan csak ötvenöt vagyok még, de nézd meg a lábamat. Látod, teljesen alkalmatlan vagyok bármiféle munkára. A családunknak három bejegyzett tagja van, és a fejadagunkat három dolgozó szerint állapították meg. Amikor megbénultam, engem is be kellett volna jelenteniük, és akkor a követelményeket is csökkentették volna. De így idő előtt ért volna el a "hatvan", ezt pedig Arbin és Loa nem akarta. Bolondok persze, mert így sokkal többet kell dolgozniuk, legalábbis amíg te ide nem jöttél. De jövőre mindenképpen elvisznek. Te jössz.

– Jövőre népszámlálás lesz?

– Így van... Te jössz.

– Várj! – kiáltotta Schwartz türelmetlenül. – Hatvan után mindenkit félretesznek? Kivétel nélkül?

– Sem te, sem mi nem vagyunk kivételek. A csúcsminiszter leélheti a teljes életét, no meg a Vének Társaságának a tagjai. Néhány tudós, és aki nagy szolgálatot tesz az államnak, szintén. De nem sokan. Évente alig tucatnyian. De most már te lépsz!

– De ki dönti el? Ki tehet kivételt?

– A csúcsminiszter, természetesen. No lépsz már?

De Schwartz fölállt a helyéről.

– Ne is törődj vele. Öt lépésen belül mattot kapsz. A királynőm leüti a gyalogodat, és sakkot ad. Akkor a futó egyre kell lépned. Erre az én futóm a király kettőről ad sakkot. El kell menekülnöd huszár kettőre, míg az én királynőm futó hatra lép, ezzel a bástya egyre kényszerít, ahol a királynőm bástya hatról mattol. Szép játék – tette hozzá automatikusan.

Grew hosszan bámult a táblára, aztán ingerült kiáltással lesöpörte az asztalról. A csillogó figurák szerteszóródtak a gyepen.

– Te meg az a figyelemelterelő locsogásod! – üvöltötte Grew.

De Schwartz tudatáig nem jutott el a haragos kiáltás. Semmi másra nem gondolt, csak a "hatvan" elkerülésének kínzó szükségességére. Milyen szépen is írta Browning:

Jöjj, öregedjünk meg együtt!

A java még ott van előttünk!

Így volt egy embermilliárdoktól hemzsegő Földön, ahol szó sem lehetett – és nem is esett – élelemkorlátozásról. A legtöbb, amit most elérhetett valaki, hatvan év volt... azután a halál.

És Schwartz éppen hatvankét éves volt!

Hatvankettő...

12 - Az ölni képes tudat

Minden egészen pontosan összeállt Schwartz módszeresen működő agyában. Mivel nem akar meghalni, mindenképpen el kell hagynia a farmot. Ha a helyén marad, ott éri a népszámlálás – és azzal együtt a halál.

Akkor hát gyerünk a gazdaságból! De vajon hová mehetne?

Ott van Chicában a... mi is volt az? Egy kórház? Korábban ott viseltek gondot rá. De miért? Azért, mert orvosi "eset" volt. Most már nem számít esetnek? Ma már beszélni is tud. Közölhetné velük azokat a tüneteket, amelyeket korábban nem tudott. Sőt akár még a "tudatcsápról" is beszámolhatna nekik.

De van-e valaki másnak is "tudatcsápja"? Meg tudná magyarázni bármi módon, mi az? Itt a többieknek biztosan nincs! Sem Arbinnek, sem Loának vagy Grew-nak. Ebben teljesen biztos volt. Ők nem tudták megállapítani, hol tartózkodik éppen, ha nem látták vagy hallották. Hiszen a sakkjátékban sem győzhetett volna Grew ellen, ha az képes lett volna...

No várjunk csak! A sakk népszerű játék. Nem művelhették volna, ha másoknak is működik a "tudatcsápja". Legalábbis nem szabályosan.

Ez tehát valamiféle különlegességgé tette őt, egyedülálló pszichológiai jelenséggé. Nem valami kellemes élet egy ilyen csodabogáré, de e tulajdonsága legalább a puszta létét megvédelmezi.

Tegyük föl, hogy valaki fölfedezi a benne megtestesülő új lehetőségeket. Fogadjuk el, hogy nem amnéziás, hanem olyasvalaki, aki hosszú időkön röppent keresztül. Nos, nemcsak "tudatcsápja" van, hanem ráadásul a múlt képviselője is. Akkor történelmi jelenség, sőt régészeti jelenség... tehát nem ölhetik meg!

Persze csak akkor, ha hisznek neki.

Hmm, ha hisznek neki!

Az a doktor biztos elhinné. Aznap reggel, hogy Arbin elvitte a városba, meg kellett borotválkoznia. Erre nagyon pontosan emlékezett. Azután viszont többé nem nőtt a szakálla, valamit tehát csinálniuk kellett vele. A doktor ezek szerint tisztában van azzal, hogy ő, Schwartz, azelőtt szakállas lehetett volna. Ez nem jelentene valamit nekik? Grew és Arbin sohasem borotválkozott. Grew egyszer még azt is a fejéhez vágta, hogy csak az állatok viselnek szőrt a képükön.

Egyszóval valahogy el kell jutnia ahhoz a doktorhoz!

Mi is a neve? Shekt? Igen, Shekt, így hívják.

De olyan keveset tud erről a borzalmas világról! Ha éjszaka szökik meg, vagy átvág a mezőkön, akkor bajba kerülhet – még betéved valamelyik radioaktív területre, amelyekről nem tud semmit. Így azután az olyan ember vakmerőségével, akinek nincs más választása, kora délután nekivágott az országútnak.

Úgysem várják haza vacsoraidő előtt, addigra pedig már jó messze jár majd. Számukra nem lesz feltűnő egy "tudatcsáp" hiánya.

Eleinte szabályos ujjongás töltötte el, olyan érzés, amilyenben még nem volt része, mióta ez az egész lidércnyomás elkezdődött. Végre-valahára tesz is valamit! Megkísérli, hogy fölvegye a harcot a környezetével. Valami olyasmit cselekszik, aminek célja van, nem csupán céltalanul menekül, mint Chicában.

Lám, öregember létére még nem is olyan tehetetlen! Majd ő megmutatja nekik!

Ekkor hirtelen megtorpant. Megállt az országút kellős közepén. Eszébe jutott ugyanis valami... valami, amiről teljesen megfeledkezett.

Az a váratlan érintés ott a mezőn, az az ismeretlen "tudatcsáp". Az, amely akkor férkőzött hozzá, amikor a fénylő látóhatár felé igyekezett, és Arbin visszafordította. Az, amelyik onnan figyelte őt, arról a minisztériumi területről.

Most is itt volt vele, hátulról leselkedett rá.

Hegyezte a fülét, vagyis olyasmit művelt, ami megfelelt a hallgatózásnak, csak éppen a "tudatcsápjával". Az érintés nem férkőzött közelebb hozzá, de határozottan felé irányult. Kíváncsi figyelem rejtőzött benne, és valami ellenségesség, de nem haragos támadó szándék.

Lassan más dolgok is világossá váltak előtte. Követője nem tévesztheti őt szem elől, és üldözőjének fegyvere is van.

Óvatosan, csaknem robotszerűen megfordult. Vizsla tekintettel pásztázta végig a széles látóhatárt.

A "tudatcsáp" abban a pillanatban megváltozott.

Kétely robbant benne, óvatossá, gyanakvóvá vált, féltette a saját biztonságát, de ugyanakkor szándéka elérhetősége miatt is aggódott, bármi volt is az. Az üldöző fegyverének jelenléte valahogy fölerősödött, mintha azon gondolkodna, hogy használja-e, ha sarokba szorítják.

Schwartz teljesen tisztában volt azzal, hogy ő maga védtelen és kiszolgáltatott. Azt is tudta, hogy a követője inkább megöli, semhogy futni hagyja. Végez vele az első gyanús mozdulatra. De még mindig nem látott senkit.

Nem volt mit tennie, továbbindult, tudva, hogy követője nem szakad le tőle, és bármikor megölheti. Háta megfeszült, miközben várta azt, amiről nem is tudta, hogy mi lehet. Vajon milyen érzés a halál? Milyen lehet meghalni? A gondolat lépéseinek ritmusában táncolt vele, gyötörte a tudatát, aláereszkedett a tudatalattijába, míg végül csaknem elviselhetetlenné erősödött.

Úgy kapaszkodott üldözője "tudatcsápjába", mint az utolsó szalmaszálba. Kitapogatja a feszültségnek azt a pillanatnyi fölerősödését, amelyből tudhatja, hogy a fegyvert célzásra emelik, az ujj a billentyűre simul, és meghúzza a ravaszt. Abban a pillanatban a földre veti magát, vagy futásnak ered.

De mi végre ez az egész? Ha ez a "hatvan", akkor miért nem végez vele kapásból?

Az időutazás elmélete lassan elhalványodott az agyában. Megint mindent elnyel a feledés. Lehet, hogy mégiscsak bűnöző, veszélyes alak, akit szemmel kell tartani? Talán valamilyen magas beosztású hivatalnok volt valaha, akit nem lehet csak úgy eltenni láb alól, de ez nem zárja ki, hogy legalább megpróbálkozzanak vele? Lehet, hogy az amnézia is csak eszköz a tudatalattija hatalmában? Ily módon próbálja valami szörnyűséges bűncselekmény emlékét elfeledni?

Így ballagott tehát a néptelen országúton, bizonytalan célja felé, háta mögött a halál fenyegetésével.

Lassacskán besötétedett, és hűvös szellő támadt. Valami nem volt rendben az idővel most sem. Schwartz úgy emlékezett, hogy december van, ennek meg is felelt a fél öt körüli naplemente, de a csöndes szellő nem hordozta a középnyugati tél jeges leheletét.

Schwartz már korábban rájött a szokatlanul enyhe időjárás magyarázatára: a bolygó (a Föld?) éghajlata nem csupán a Nap melegétől függött. A radioaktív talaj is hőt sugárzott a Föld egész felületén.

A sötétben követőjének "tudatcsápja" is valahogy közelebb férkőzött hozzá. Egyre erősebbé vált, fölkészült a sorsdöntő pillanatra. Biztosan nehezebb volt követnie a félhomályban. Ugyanez az érzés volt a nyomában azon az éjszakán is, a világító horizont felé haladtában. Talán most sem vállalja a kockázatot?

– Hé! Hé, maga ott...

Magas fekvésű orrhang kiáltott utána. Schwartz megdermedt.

Lassan hátrafordult. A felé közeledő alacsony figura integetett a kezével, de a naplemente szürkületében nem láthatta tisztán. Sietség nélkül haladt felé. A menekülő várt.

– Na végre! Örülök, hogy látom. Nem valami vidám dolog magányosan poroszkálni ezen az üres úton. Nem bánja, ha magával tartok?

– Hello – nyögte ki Schwartz bizonytalanul. Igen, ez volt az a tudat. A követőjéé. Sőt még a fölbukkanó arc is ismerős volt. Abból a zavaros időből, még ott, a városban.

– Ekkor az idegen is jelét adta a fölismerésnek:

– Lám csak! Én ismerem magát. Egész biztosan! Hát nem emlékszik rám?

Schwartz képtelen volt eldönteni magában, hogy máskor, normális körülmények között vajon bízott volna vagy sem a másik őszinteségében. De most mindenképpen látnia kellett a "tudatcsáp" érintésének mély vonulata fölött a mesterkélt fölismerésnek azt a vékony, szakadozott rétegét, amely elárulta neki, üvöltötte felé, hogy ez a rendkívül éles tekintetű emberke a kezdet kezdetétől ismeri őt. Igen, ismeri, és szükség esetére halálos fegyvert tart készenlétben ellene.

Válasz helyett csak megrázta a fejét.

– De, biztos – erőltette a kis ember. – Ott, abban az áruházban. Én vezettem ki a tumultusból. – Erőltetett nevetésén érződött a verejtékes mesterkéltség. – Azt hitték, hogy maga sugárlázban szenved. Emlékszik már?

Schwartz valóban emlékezett, igaz, elég homályosan. Egy ilyesféle alakra, azután a tömegre, amely először megállította őket, majd szétnyílt előttük.

– Iigen – mondta végül. – Örülök a találkozásnak. – Nem volt valami szárnyaló társalgás, de Schwartztól nem telt többre, és a kis ember láthatóan nem is nagyon törődött ezzel.

– Az én nevem Natter – nyújtotta a kezét lagymatagon feléje. – Nem volt elég időm, hogy elbeszélgessek magával a múltkor, mondhatnám, elsiklottunk egymás mellett abban a zavaros helyzetben, de szívből örülök ennek a második lehetőségnek. Használjuk ki az alkalmat.

– Schwartz vagyok. – És röviden megérintette a felé nyújtott kezet.

– Hogyhogy erre jár? – faggatózott Natter. – Talán igyekszik valahová?

– Csak úgy sétálgatok – felelte Schwartz, vállát megvonva.

– Amolyan csavargás? Lám, ez az én sorsom is. Egész évben csak az utakat koptatom. Kisöpri a kobakból a sok dilinósságot.

– Micsoda?

– De hisz tudja. Életerőt ad az embernek. Csak szívja a jó levegőt, és érzi, hogy száguld tőle a vére, nem igaz? Ma kissé túl messzire eljöttem. Semmi kedvem sötétedés után egyedül visszamenni. Mindig jól jön, ha társasága akad az embernek. Különben merre tart?

Natter már másodszor tette föl ezt a kérdést, és a "tudatcsáp" világosan közvetítette, mennyire fontosnak tartja. Schwartz azon gondolkodott, vajon meddig kerülgetheti a témát. Követője tudatában fürkésző kíváncsiságot érzékelt. Itt nem segít semmiféle hazugság. És ő nem is tud eleget erről a furcsa világról ahhoz, hogy bármit hazudhasson.

– A kórházba igyekszem – felelte hát.

– A kórházba? Milyen kórházba?

– Ahol akkor voltam, ott Chicában.

– Vagy úgy! Az intézetbe! Ugye arra gondol? Ahova akkor is elkísértem, emlékszik, az áruházi eset után? – A feszült kíváncsiság egyre fokozódik.

– Shekt doktorhoz – folytatta Schwartz. – Ismeri talán?

– Már hallottam róla. Igazi nagykutya. Maga talán beteg?

– Nem, de néhanapján be kell mennem felülvizsgálatra. – Vajon hihetően hangzik ez? – gondolta magában.

– És így, gyalogosan? – csodálkozott Natter. – Hát nem küldött egy kocsit magáért? – Tehát nem volt valami hihető a szövege.

De Schwartz ezúttal nem válaszolt semmit, kényszeredett csönd ereszkedett közéjük.

Natter azonban annál lendületesebben folytatta:

– Ide figyeljen, hamarosan odaérünk egy hullámkommunikátorhoz. Majd hívok egy taxit a városból. Útközben szépen fölszed bennünket.

– Hullámkommunikátor?

– Hát persze. Tele van velük minden főbb országút. Tessék, ott is egy!

Natter egylépésnyire eltávolodott Schwartz mellől, aki hirtelen azon kapta magát, hogy élesen rákiált:

– Állj! Ne mozduljon!

A kis ember megtorpant. Arcán kihívóan hűvös kifejezéssel fordult hátra.

– Mi a fene van magával, haver?

Schwartz úgy érezte, hogy ez az új nyelv képtelen arra a sebességre, amellyel szóáradatát az idegenre zúdította:

– Belefáradtam már ebbe a színjátékba. Tudom, hogy ki maga, és azt is, mire készül. Most nyilván arra, hogy fölhívjon valakit, és közölje vele, én Shekt doktorhoz igyekszem. A városban már várják a jeladását, és nyomban küldenek egy kocsit az elfogatásomra. Maga pedig gondolkodás nélkül megöl, ha netán szökéssel próbálkozom.

Natter arca gonosz vigyorba rándult.

– Az utóbbit illetően fején találtad a szöget, pajtikám – dünnyögte. Mondanivalóját nem Schwartz fülének szánta, nem is volt hallható abból a kis távolságból sem, de szavai ott rezegtek könnyedén "tudatcsápjának" hegyén.

Hangosan ennyit mondott:

– Uram, teljesen zavarba hoz engem. Igazán semmi szükség rá, hogy leharapja az orromat. – De odébb lépett, hogy teret nyerjen, és keze a csípője felé mozdult.

Schwartz erre teljesen elveszítette az önuralmát. Féktelen indulat fűtötte ökölrázással kiáltotta:

– Hagyjon engem békén, hallja?! Mi rosszat tettem én magának? Menjen innen! Tűnjön el!

Hangja a végén elszabadult üvöltéssé torzult, homlokát összeráncolta a harag és a félelem attól az embertől, aki ilyen kitartóan kémkedik utána, s akinek a tudatából így süt felé az ellenségesség. Saját érzelmei túláradtak, rázúdultak "tudatcsápjának" pályájára, minden erejükkel szabadulni igyekezvén annak szorításából, kitörni a belső visszafojtottságból.

Azután vége szakadt az egésznek. Hirtelen és teljesen elmúlt. Egy pillanatra mindent elborító fájdalmat érzett, nem magában, hanem az idegenben... azután semmit. Még a "tudatcsáp" nyomását sem. Az is elenyészett, mint egy elernyedő, elhaló kéz görcsös szorításának ereje.

Natter teste szánalmas rongykupaccá zsugorodott a sötétedő úttesten. Schwartz odaóvakodott hozzá. A kis emberke testének fölfordítása nem okozott nehézséget. A halálos rémület vonásai mélyen, kitörölhetetlenül belevésődtek az arcába. Ráncai is megmaradtak, nem simultak el. Schwartz a pulzusát tapogatta, de nem érzett semmit.

Önmaga iránti iszonyattal tele emelkedett föl.

Meggyilkolt egy embert!

Utána eluralkodott rajta a döbbent csodálkozás.

Anélkül, hogy hozzáért volna! Puszta gyűlöletével oltotta ki ennek az alaknak az életét, csupán a "tudatcsápjára" mért csapással. Miféle vad erők rejtőzhetnek még benne?

Gyorsan kellett döntenie. Végigtapogatta a halott zsebeit, és talált bennük némi pénzt. Pompás! Ennek még hasznát veheti. A tetemet ekkor kivonszolta a mezőre, és betakargatta a hosszú szálú fűvel.

Ezután két órát gyalogolt egyfolytában. Többé nem háborgatta semmiféle "tudatcsáp".

Ezen az éjszakán kint aludt a nyílt határban. Másnap reggel, további jó kétórányi kutyagolás után elérte Chica külvárosát.

Az ő számára mindössze falunyi volt ez a város, és az emlékezetében élő Chicago nyüzsgésével összehasonlítva ritkán és szétszórtan lakott. Az első pillanatokban ennek ellenére számos "tudatcsáp" érintését érzékelte. Mindez elképesztette és alaposan összezavarta őt.

Milyen sokféle! Némelyik homályos és jellegtelen, mások annál élesebbek és intenzívebbek. Néhány mellette elhaladó gondolatait mintha apró robbanások láncolata alkotta volna, de voltak, akiknek a koponyájában nem érzett semmit, talán csak a nemrég elfogyasztott reggeli fölötti elégedettséget.

Eleinte Schwartz minden elhaladó "csáp" érintésére megfordult és összerezzent, valamennyit személyes kapcsolatkeresésnek vélte. Egy óra alatt azonban megtanulta, hogyan hagyhatja figyelmen kívül őket.

Most már a ki nem mondott, egyes szavakat is megértette. Ez új jelenség volt számára, és azon kapta magát, hogy figyelmesen "hallgatózik". Halvány, homályos mondattöredékek voltak csupán, nem alkottak összefüggő szöveget, és gyorsan tovalibbentek a levegőben. Messzire, a végtelenbe, s velük együtt az eleven, lopakodó érzelmek, más, apró, leírhatatlan érzések. Így az egész környező világ kizárólag őáltala tapasztalható, fortyogó élet bonyolult körképévé változott.

Mentében észrevette, hogy tudata behatolhat az épületekbe is. Úgy küldheti be a tudatát, mintha hosszú pórázon vezetné, mint olyan valamit, ami keresztüljuthat a szemmel nem látható réseken, és az emberek legbenső gondolatainak csontvázát hozhatja elé zsákmány gyanánt.

Egyszer csak egy nagy, kőhomlokzatú épület előtt megtorpant és elgondolkodott. Azok ott bent (akárkik is legyenek) az ő ügyével foglalkoztak. Üldözőjével végzett ugyan, de az biztosan nem lehetett valami magányos farkas, másoknak is kellett lenniük, akiket Natter értesíteni akart. Az lenne a legjobb, ha pár napig nem sokat mozogna – de hogyan oldhatná meg ezt a legbiztonságosabban? Vállaljon munkát?

Még egy próbát tett az előtte álló épülettel. Érzékelt odabent egy távoli "tudatcsápot", amely jelenthetett számára valamilyen lehetőséget. Éppen textilmunkások alkalmazásáról folyt bent a szó, márpedig ő szabó volt valaha.

Belépett, de senki sem figyelt föl a megjelenésére. Megérintette a legközelebb lévő vállát.

– Megmondaná, hol érdeklődhetnék valamilyen munkalehetőség után?

– Menjen be azon az ajtón! – Az érintett "tudatcsáp" ingerült és gyanakvó volt. Benyitott. Egy nyápic, hegyes állú fickó kérdésekkel árasztotta el, miközben ujjaival bökdöste egy nyilvántartó gép billentyűit, belétáplálva a kapott válaszokat.

Schwartz egyforma bizonytalansággal hazudott és mondott igazat. Szerencsére a hivatalnok a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsította iránta. Csak úgy köpködte felé a különféle kérdéseket:

– Kora?... Ötvenkettő? Hmm. Egészségi állapota?... Házas?... Gyakorlati idő?... Melyik szakterület?... Termoplasztika? Elasztometrika?... Hogy érti azt, hogy akármelyik?... Hol dolgozott a legutóbb?... Betűzze a cég nevét!... Ön nem chicai illetőségű, ugye?... Hol vannak a papírjai?... Magával kell hoznia őket, ha bármilyen intézkedést vár tőlünk... Mi a nyilvántartási száma?...

Schwartz rémülten hátrált kifelé. Amikor nekivágott, álmában sem jutott volna eszébe, hogy ilyen bonyolult a dolog. A vele szemben ülő férfi tudatcsápja közben változáson ment keresztül. Teljesen eluralkodott benne a gyanakvás, amelyhez egyre erősödő óvatosság is társult. A jóindulat és közvetlenség felszíne olyan vékony, olyan sekély volt, annyira kevéssé leplezte a mélyben meghúzódó ellenségességet, hogy egyértelműen kidomborodott a helyzet veszélyessége.

– Azt hiszem – makogta Schwartz pattanásig feszült idegekkel –, hogy aligha felelnék meg az itteni követelményeknek.

– Nem, nem! Jöjjön csak vissza! – integetett felé a hivatalnok hívó mozdulatokkal. – Van itt valami a maga számára. Csak várjon egy kicsit, amíg átfutom ezeket a papírokat! – Mosolygott, de a "tudatcsápja" mindjobban elárulta növekvő ellenségességét.

Egyszercsak megnyomott egy gombot az asztalán.

Schwartz hirtelen rémületében az ajtó felé vetette magát.

– Fogják meg! – kiáltotta a másik abban a pillanatban, és előrelendült az íróasztal mögül.

A menekülő tudatát megfeszítve, teljes dühével csapott le a hivatalnok "csápjára". Fájdalmas nyögést hallott a háta mögül. Gyorsan visszapillantott a válla fölött. A személyzetis a padlón ült, arca eltorzult, tenyerét a halántékára szorította. Egy másik férfi hajolt fölé, aki azután lendületes mozdulattal Schwartz felé indult. Az öregember nem vesztegette tovább az időt.

Máris kint volt az utcán, de teljesen világos volt előtte, hogy nem marad el az üldözés. Pontos személyleírásuk van róla, amit közzé is tesznek, a személyzetis pedig bármikor fölismerné.

Vakon rohant és botladozott végig az utcákon. Az emberek fölfigyeltek rá. Annál is inkább, mert egyre népesebbé lett a város. Gyanakvás, gyanakvás mindenütt... gyanús, hogy szalad, gyanakodnak, mert gyűrött és rosszul szabott a ruhája.

A számtalan "tudatcsáp" dzsungelében, saját félelmének és kétségbeesésének zűrzavarában nem sikerült megállapítania, kik az igazi ellenségei, akikben nem puszta gyanú, hanem nyílt ártó szándék van iránta. Így aztán semmiféle előjelét sem érezte a lesújtó idegkorbácsnak.

Iszonyú fájdalom hasított belé, mint egy súlyos ostorcsapás, és úgy rátelepedett, akár valami sziklatömb. Másodpercekig siklott lefelé az ájulás lejtőjén, mielőtt teljesen magába ölelte a sötétség.

13 - A washenni pókháló

A Vének Társaságának épületei Washennben ridegek voltak. Talán a szigorúság lehetne a megfelelő kulcsszó, és a belső négyszög fái között gyülekező vénjelöltek csoportjaira is jellemző volt valami mély és eredendő komorság. Erre a térre a Véneken kívül senki sem tehette be a lábát. Néha egy-egy zöld ruhás rangosabb Vén is átvágott a pázsiton, méltóságteljesen viszonozva az alázatos köszöntéseket.

Nagy ritkán még maga a csúcsminiszter is megjelent közöttük.

De nem úgy, mint most, félig futva, verejtékező arccal, ügyet sem vetve a tiszteletteljes üdvözlő mozdulatokra, észre sem véve a nyomába forduló óvatos pillantásokat, az egymás felé forduló döbbent tekinteteket, az összeránduló szemöldököket.

Berontott a törvényhozás épületébe, természetesen személyes rejtekajtaján át, s odabent a folyosón valóban futásnak eredt a lépteitől visszhangzó, enyhén emelkedő följárón. Megdöngetett egy ajtót, amely a bent tartózkodó lábánál lévő gomb megnyomására kinyílt, és a csúcsminiszter kifulladva belépett rajta.

Titkára éppen csak fölpillantott kis íróasztala mögül, ahol egy védőernyővel biztosított apró képernyőt figyelt, feszülten hallgatott valamit, és időről időre az előtte fölhalmozódott jókora halom, hivatalosnak látszó dokumentumon pásztázott végig tekintetével.

A csúcsminiszter hevesen az asztalra csapott.

– Mit jelentsen ez? Mi folyik itt?

A titkár hűvös tekintettel mérte végig, és a televizort félretolta az asztal egyik oldalára.

– Üdvözlöm excellenciádat.

– Csak ne üdvözölgessen engem most! – hárította el türelmetlenül a miniszter. – Tudni akarom végre, mi történik itt!

– Egyetlen mondatban: az emberünk megszökött.

Az, akit Shekt kezelt az "összegzőjével", az a kívülálló, az a kém, aki azon a Chica melletti farmon élt?

Ki tudja, izgalmában még hány különféle jelzőt sorolt volna föl lihegve a csúcsminiszter, ha a titkár nem szakítja félbe a szóáradatot egyetlen rövid kijelentéssel:

– Pontosan.

– És erről engem miért nem tájékoztattak? Miért nem informálnak idejében sohasem?

– Azonnali intézkedésre volt szükség, ön pedig éppen elfoglalt volt. Ezért én cselekedtem ön helyett, a legjobb képességeim szerint.

– Lám, mennyire tiszteletben tartja az elfoglaltságomat, amikor nélkülem akarja intézni az ügyeket! Nos, ez így nem mehet tovább! Nem hagyom, hogy ezután is megkerüljenek vagy félrevezessenek. Nem engedem...

– Máris késésben vagyunk – vágott közbe a titkár normális társalgási hangnemben, mire a miniszter ingerült kiáltozása elhalkult. Köhintett, bizonytalanul keresgélte mondanivalójának folytatását, azután csöndesen megszólalt:,

– Hadd halljam a részleteket, Balkis.

– Alig tudunk valamit. Kéthavi türelmes várakozás után ez a Schwartz nevű ember megszökött a farmról, követték, és végül mégis nyoma veszett.

– Hogyhogy nyoma veszett?

– Semmiben sem lehetünk biztosak, de a következő tények állnak rendelkezésünkre. Az ügynökünk, Natter, a múlt este óta három jelentési időt is kihagyott egymás után. A váltótársai a nyomába eredtek a Chica felé vezető országúton, és hajnalban meg is találták. Egy út menti gödörben hevert... holtan.

A csúcsminiszter elsápadt.

– A kívülálló ölte meg őt?

– Föltehetően, de még nem tudjuk biztosan. Semmilyen erőszak nyomát nem találták rajta, kivéve az arcán látható döbbent halálfélelem kifejezését. Természetesen később fölboncolják. Biztos a lehető legváratlanabb pillanatban érte a halálos csapás.

– Ez a dolgok hihetetlen egybeesése lenne!

– Én is pontosan így gondolom – hangzott a hűvös válasz –, de ha Schwartz végzett vele, akkor az utána következő események több mint talányosak. Tudja, excellenciás uram, előzetes elemzéseinkből teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy Schwartznak Chicába kell mennie és találkoznia Shekt doktorral. Natter hulláját pedig éppen a Maren-gazdaság és Chica közötti útszakasz mellett találták meg. Ezért három órával ezelőtt rohamcsapatot küldtünk oda, amely emberünket sikeresen el is fogta.

– Ezt a Schwartz nevűt?

–Természetesen.

– És miért nem közölte velem ezt a legelején?

Balkis megvonta a vállát.

– Ennél sokkal fontosabb problémák állnak most előttünk, excellenciád engedelmével. Tehát, amint mondtam, Schwartz a kezünkben van. Gyorsan és könnyen akadt horogra, és ez a tény valahogy nem illik bele a Natter halálával kapcsolatos képbe. Hogyan lehet egyidejűleg olyan ügyes, hogy leleplezi Nattert, és végez is vele... egy ilyen jó képességű ügynökkel, és ugyanakkor olyan ostoba, hogy már másnap reggel megjelenik Chicában, ott minden álcázás nélkül besétál az első gyárkapun, és valamilyen munkalehetőség után érdeklődik.

– Valóban ezt művelte?

– Pontosan ezt. Ennek kapcsán két lehetséges elképzelés merül föl. Vagy már eljuttatta a szükséges információkat Shekt doktorhoz vagy Arvardanhoz, és most hagyta magát elfogni, ezzel terelve el a figyelmünket, vagy más, számunkra még ismeretlen ügynököket próbál fedezni. Bármi is a helyzet, nem szabad elbíznunk magunkat.

– Nem is tudom – ingadozott a csúcsminiszter teljesen tanácstalanul, és vonzó arca gondterhelt ráncokba gyűrődött. – Mindez lassan fölfoghatatlanná válik számomra.

Balkis több mint halvány önelégültséggel elvigyorodott, és megkockáztatott egy merész kijelentést:

– Excellenciádnak négy óra múlva találkoznia kell Bel Arvardan professzorral!

– Nekem? Minek? Ugyan mit mondhatnék én neki? Semmi kedvem ahhoz, hogy találkozzam vele.

– Nyugodjon meg excellenciád. De ez a találkozó föltétlenül szükséges. Nyilvánvaló, hogy álexpedíciója tervezett kezdő időpontjának közeledtével ki kell terítenie a kártyáit, és engedélyt kell kérnie öntől a tiltott területek meglátogatására. Ennius már figyelmeztetett bennünket erre a lehetőségre, és ha valakinek, neki igazán ismernie kell e komédia részleteit. Véleményem szerint ön képes megvitatni vele ezt a kérdést, és kihívására kihívással válaszolhat.

A csúcsminiszter megadóan lehajtotta a fejét.

– Nos, rendben van, megpróbálhatom.

Bel Arvardan korán érkezett, és így módja nyílt rá, hogy alaposan körülnézzen. Olyan ember lévén, aki kiválóan ismeri az egész galaxis lenyűgöző építészetét, a Vének kollégiuma aligha lehetett több a szemében egy ódon stílusban épült, terjedelmes acél- és gránitkolosszusnál. Régészként azt is láthatta, hogy a riasztó, csaknem barbár módon komor épületek megfelelő keretül szolgálhatnak egy éppoly sötét és csaknem primitív életmód számára. Kezdetlegességük a régmúlt felé fordulás belső kényszerét tükrözte vissza.

Arvardan gondolatai ismét elkalandoztak. Kéthavi földi utazgatása a nyugati kontinenseken nem volt igazán szórakoztató elfoglaltság. Már a legelső napon alaposan fölkavarodtak a dolgok. Azon kapta magát, hogy annak az első chicai napnak az eseményein jár az esze.

Nyomban meg is dühödött magára, hogy ismét azokkal az emlékekkel bíbelődik. Hiszen az a lány csak fölháborítóan hálátlan, durva és közönséges földi nő volt. Ugyan miért kellene bármilyen bűntudatot éreznie miatta? És mégis...

Talán ő a hibás abban, hogy a lány annyira megrendült, megtudván, hogy ő kívülálló? Vagy ott van az a tiszt, aki olyan brutálisan bánt vele, amiért a karja eltörésével fizetett meg neki... Egyébként honnan tudhatná, mennyi szenvedésben volt már része a lánynak a kívülállók részéről? És akkor hirtelen rá kell jönnie, hogy védelmezője is azok közül való!

Ha csak egy kicsit türelmesebb lett volna... Miért vetett véget ilyen durván a kapcsolatuknak? Lám, még a nevére sem emlékszik igazán. Valamilyen Pola... Furcsa! Az emlékezőtehetsége igazán kitűnő volt. Lehet, hogy tudat alatt el akarja feledni az egészet?

Igen, biztosan ezt kellene tennie. Elfelejteni! Különben is, mi volt ott egyáltalán emlékezetes? Egy földi lány... Egy közönséges földi lány.

Ápolónő volt egy kórházban. Tegyük föl, hogy megpróbálkozik annak a kórháznak a földerítésével. Csak valami homályos épülettömb volt számára, amikor az éjszaka sötétjében otthagyta azt a lányt, de biztosan annak az automata büfének a közelében van.

Utánakapott a távolodó gondolatnak, de az érintésétől ezer darabra hullott szét. Talán meghibbant? Mi előnye származhatna az egészből? Az a lány csak egy földi nő. Csinos, aranyos, valahogy vonzó.

De egy földi lány!

Ekkor belépett a csúcsminiszter, és Arvardan szívből megörült neki. A szabadulást jelentette számára annak a chicai napnak az emlékeitől. De valahol, a lelke mélyén érezte, hogy még úgyis visszatérnek. Hiszen azok, mármint a gondolatok, mindig hazajárnak.

Ami a földi miniszter küllemét illeti, új, a frissességtől majdnem csillogó öltözékben feszített. Sima homloka nem árulkodott sem feszültségről, sem gyanakvásról. Aligha gyakran verhette ki a verejték.

A beszélgetés is igazán barátságosan alakult. Arvardan kínos érzéssel tolmácsolta neki a Birodalom bizonyos nagyjai részéről a Föld népéhez intézett jókívánságokat. A csúcsminiszter körültekintően adott hangot annak a mélységes hálának, amelyet az egész Földnek éreznie kell a birodalmi kormányzat részéről megnyilvánuló fölvilágosult nagylelkűség iránt.

Arvardan kifejtette, milyen nagy jelentőségű a régészet a Birodalom gondolkodásmódjának alakulásában, milyen mértékben járul hozzá a legfontosabb végső következtetés levonásához, miszerint a galaxis valamennyi világának minden emberi lakója testvére egymásnak. A miniszter tökéletesen egyetértett vele, és rámutatott, hogy a Föld már régóta törekszik mindennek elérésére, és csak reménykedhet abban, hogy közeleg az idő, amikor a szép elméletek az egész galaxisban valósággá válnak.

Arvardan kurta mosollyal válaszolt e kijelentésre, majd leszögezte:

– Pontosan ez a szándék vezérelt, amikor úgy döntöttem, hogy excellenciádhoz fordulok. A Föld és a Birodalom vele szomszédos némely világai közötti különbségek nagyrészt valószínűleg csupán az eltérő gondolkodásmódból fakadnak. Ennélfogva a súrlódások jó része kiküszöbölhető lenne, ha bebizonyosodna, hogy a földi emberek faji szempontból semmiben sem különböznek a galaxis többi polgárától.

– És mindezt hogy véli ön elérhetőnek, uram?

– Ezt pár szóban nem lenne könnyű megmagyaráznom. Amint azt bizonyára excellenciád is tudja, a régészeti gondolkodás két legfőbb vonulatát általában az összeolvadási elmélet, illetve a kiáramlási elmélet néven emlegetik.

– Igen, laikus szinten mindkét elméletet ismerem.

– Nagyszerű! Nos, az összeolvadási elmélet alapvetően azon a föltételezésen alapul, hogy az emberiség önállóan kialakult típusai a kezdetleges űrutazások igen hiányosan dokumentált korszakában, vagyis nagyon régen elkeveredtek egymással. Ez az elképzelés azon alapszik, hogy az emberek napjainkban ennyire hasonlatosak egymáshoz.

– Igen – jegyezte meg szárazon a csúcsminiszter –, és ez a koncepció azt is föltételezi, hogy több száz, sőt több ezer egymástól függetlenül kifejlődött, többé-kevésbé emberi jellegű faj biológiai és biokémiai szempontból annyira közel áll egymáshoz, hogy képviselői összeházasodhatnak, és életképes utódokat hozhatnak létre.

– Pontosan így van – reagált Arvardan elégedetten. – Ezzel excellenciád a lehető leggyöngébb láncszemet ragadta meg. A legtöbb régész azonban megkerüli ezt a problémát, és makacsul ragaszkodik az összeolvadási elmélethez, amely természetesen azt a lehetőséget is fönntartja, hogy a galaxis egyes, elszigetelt pontjain létezhetnek az emberiségnek különbözőségüket megőrzött alfajai, amelyek nem házasodván össze...

– Úgy érti, hogy a Földön – vetette közbe a csúcsminiszter.

– A Földet is ilyen példának tekintik. Ezzel szemben a kiáramlási elmélet...

– ...szerint valamennyien egyetlen bolygó emberi lényeinek leszármazottai vagyunk.

– Hajszálpontosan.

– Az én népem – folytatta a miniszter – a saját történelmünk tényei, valamint néhány olyan szent hagyomány alapján, amelyeket nem tárhatunk írásban a kívülállók elé, azt a meggyőződést vallja, hogy az emberiség eredeti otthona maga a Föld volt.

– És én is ezt vallom, ezért kérem az ön segítségét e tény egész galaxisunk előtti bebizonyításához.

– Ön fölöttébb derűlátó. És ehhez mire lenne szüksége?

– Szilárd meggyőződésem, excellenciás uram, hogy számos primitív műtárgy és építmény található az önök világának azokon a területein, amelyeket jelenleg sajnos a radioaktivitás zár el előlünk. E maradványok korát kellő pontossággal megállapíthatnánk a bennük végbement radioaktív bomlási folyamatok alapján, és összehasonlíthatnánk...

De a csúcsminiszter megrázta a fejét.

– Erről szó sem lehet.

– De miért? – kérdezte Arvardan a meglepetéstől eltorzuló arccal.

– Először is – mondta a miniszter nyugodtan –, mit óhajtana ott kutatni? Még ha bebizonyíthatná is elméletének helyességét az összes világ előtt, ugyan mit számít, hogy egymillió évvel ezelőtt valamennyien "földi emberek voltak"? Hiszen alig húszmilliónyi éve mindnyájan majmok voltunk, a mostani majmokat mégsem tekintjük igazi testvéreinknek.

– No de excellenciás uram, ez az összehasonlítás teljesen ésszerűtlen!

– Egyáltalán nem, uram. Hát nem logikus a következtetés, hogy a földi emberek hosszú elszigeteltségük alatt annyira különbözőekké váltak kivándorolt rokonaiktól, különösen a megemelkedett radioaktivitás hatására, hogy mára teljesen önálló fajtát alkotnak?

Arvardan alsó ajkát beharapva, ingerülten válaszolt:

– Ön valójában nyomós érveket sorakoztat föl az ellenfelei oldalán.

– Azért, mert azt kérdezem magamtól, mi lesz az ellenfelem következő érve. Vagyis ön, uram, semmilyen más számottevő eredményre nem juthat, mint hogy még esetleg fokozza a velünk szemben eddig is meglévő gyűlölet mértékét.

– De – érvelt tovább Arvardan – még mindig itt van a tudomány fejlődésének elősegítése.

A csúcsminiszter erre szomorúan lehajtotta a fejét.

– Őszintén sajnálom, hogy ebben meg kell akadályoznom önt. Most úgy szólok önhöz, uram, mint a Birodalom egyik élenjáró polgára a másikhoz. A magam részéről nagyon szívesen segítenék önnek, de az én népem egy csökönyös, nyakas fajta, amelyet hosszú századokon keresztül visszavonulásra kényszerített... hogy is mondjam... az egész galaxis részéről iránta megnyilvánuló sötét vádaskodás. Kialakított bizonyos tabukat, megkérdőjelezhetetlen szokásokat, amelyeknek megsértését még én sem engedhetem meg magamnak.

– És azok a radioaktív területek...

– Az egyik legerősebb tabu tárgyát képezik. És ha én megadnám is önnek a kívánt engedélyt, amit szívem szerint máris készséggel megtennék, az csupán lázongáshoz és felforduláshoz vezetne, amely nem csupán az ön és expedíciója valamennyi tagjának életét fenyegetné, hanem hosszú távon magára vonná a Föld elleni birodalmi büntető hadjárat minden végzetes következményét is! A saját pozíciómmal és népem bizalmával szemben követnék el árulást, ha engednék az ön kérésének.

– De én készen állok bármilyen ésszerű elővigyázatossági intézkedés foganatosítására. Ha óhajtja, állítson mellém megfigyelőket, és természetesen hajlandó vagyok a kapott eredményeket önnel megvitatni, mielőtt azokat publikálnám.

– Ajánlata csábító számomra, uram – szólt a csúcsminiszter. – De ön túlbecsüli a lehetőségeimet. Még akkor sem tehetném, ha az emberek véleményét figyelmen kívül hagyjuk. Én nem vagyok teljhatalmú uralkodó. Az én hatalmam valójában nagyon korlátozott. Bármely hasonló kérdést a Vének Társasága elé kell terjesztenem a végső döntés meghozatala előtt.

Arvardan elkeseredetten csóválta a fejét.

– Ez roppant elkeserítő. A helytartó úr figyelmeztetett a várható nehézségekre, de én mégis reménykedtem benne, hogy... Mikor vitathatná meg excellenciád ezt a kérdést a testületével?

– A Vének Társaságának elnöksége három nap múlva összeül. Arra nincs lehetőségem, hogy annak az ülésnek a napirendjét megváltoztassam, tehát még pár napra szükség lehet, hogy a kérdéses ügyet is megtárgyalhassuk. Mondjuk egy hétre.

Arvardan gondolataiba merülve bólogatott.

– Iigen, meglehet, hogy... egyébként, excellenciás uram...

– Igen?

– Van ezen a bolygón egy tudós, akivel nagyon szeretnék találkozni: Shekt doktor, Chica városában. Jártam ugyan már ott, de el kellett távoznom dolgomvégezetlen, és most szeretném pótolni ezt a mulasztásomat. Tudván, hogy ő nagyon elfoglalt ember, kérhetném-e excellenciádat, hogy az ön ajánlólevelével kereshessem fel őt?

A csúcsminiszter szemmel láthatóan megmerevedett, és néhány pillanatig egy szót sem szólt. Végül csak megkérdezte:

– És megtudhatnám, miért óhajt találkozni vele?

– Természetesen. Olvastam egy készülékről, amit kifejlesztett, és "összegzőnek" nevez, ha nem tévedek. Lényege az agy neurokémiájával kapcsolatos, és roppant érdekelne egyéb elképzeléseim szempontjából is. Jómagam már végeztem bizonyos kutatásokat az emberiség encefalografikus csoportosításával kapcsolatban. Tudja, az agyi áramok tipikus sajátosságairól.

– Hmm... már hallottam egyet s mást erről a szerkezetről. Ha jól emlékszem, a kísérletek nem vezettek eredményre.

– Ez bizonyára igaz, de ő mégiscsak szakértője az adott területnek, és így bizonyára segítségemre lehetne a kutatásaimban.

– Értem. Ebben az esetben azonnal elkészíttetek hozzá egy ajánlólevelet az ön számára. Természetesen meg sem említhetjük benne az ön kívánságát a tiltott területek meglátogatására vonatkozóan.

– Ez teljesen érthető számomra, excellenciás uram. – Arvardan fölállt. – Köszönöm önnek a nagylelkűségét és belátását. Már csak abban reménykedhetem, hogy a Vének Társasága is jóindulatúan bírálja majd el a kérésemet.

Arvardan távozása után belépett a titkár. Szája a rá jellemző hideg és kegyetlen mosolyra torzult.

– Nagyon jó – jelentette ki. – Excellenciád az elképzelhető legtökéletesebben viselkedett.

A csúcsminiszter komor pillantás kíséretében így szólt hozzá:

– Mit jelentsen ez az utóbbi megjegyzés Shekt professzorra vonatkozóan?

– Ön meglepődik ezen? Ne tegye! A terveinknek tökéletesen megfelelően alakulnak a dolgok. Ön is láthatta, mennyire nem reagált kérésének megtagadására. Vajon normálisnak tekinthető reakció ez egy megszállott tudós részéről, amikor áhított célját minden belátható ok nélkül kiütik a kezéből? Vagy inkább egy olyan ember reagálása, aki rákényszerített szerepet játszik, és örül, hogy végre megszabadulhat tőle?

– Viszont itt áll előttünk egy újabb rejtélyes egybeesés. Schwartz megszökik, és sikerrel eljut Chica városába. A következő napon Arvardan megjelenik itt, és az expedíciójával kapcsolatos némi lagymatag szószátyárkodást követően mintegy mellesleg megjegyzi, hogy Shekt doktorral kíván találkozni Chicában.

– De mit számít ez nekünk, Balkis? Nem más ez, mint egyszerű nyíltszívűség.

– Mert ön túlságosan egyenes jellem. Képzelje magát az ő helyébe! Arvardan úgy véli, hogy mi nem sejtünk semmit. Ilyen esetben csak a vakmerőségében bízhat. Találkozni akar Shekt doktorral. Rendben van. Nyíltan be is vallja. Sőt még ajánlólevelet is kér. Mi más jelét adhatná becsületes és őszinte szándékának? Itt azonban máris fölmerül a következő gyanú. Schwartz bizonyára rájött, hogy megfigyelés alatt áll. Megengedem, hogy erre föl megöli Nattert. De nem marad ideje a többiek figyelmeztetésére. Különben kisded komédiája nem ezt a fordulatot ölti.

A titkár félig leeresztett szemhéja mögül kilesve szőtte tovább hálóját.

– Azt senki sem tudhatja, mikor tűnik föl nekik Schwartz hiánya, de mindenesetre elegendő időt biztosít Arvardan számára a Shekt professzorral való találkozás lebonyolítására. Így együtt csaphatunk le rájuk, és ezáltal kevés letagadnivalójuk maradhat.

– És mennyi időnk van minderre? – kérdezte határozottan a csúcsminiszter. Balkis elgondolkodva ráncolta össze a homlokát.

– A menetrend eléggé rugalmas, és mióta rájöttünk Shekt árulására, azóta végig hármas váltásban dolgoznak. Viszont a dolgok egészen jól alakulnak. Csak azt kell kivárnunk, hogy a matematikai számítások révén a megfelelő pályák birtokába jussunk. Egyedüli hátráltatónk a számítógépeink csapnivaló állapota. Summa summarum, néhány napra van szükségünk csupán.

– Napokra! – A miniszter hangjában furcsán elegyedett a büszkeség és a rémület.

– Napokra – visszhangozta a titkár. – De ne feledje, egyetlen bomba, akár csak két másodperccel nulla idő előtt, pontosan elegendő lesz a megállításunkra; azután pedig egytől hat hónapig terjedő időszakra lesz szükség ahhoz, hogy bármiféle választ adhassunk. Egyszóval korántsem vagyunk biztonságban.

– Napok! És akkor sor kerülhet a galaxis történetének leghihetetlenebb egyoldalú összecsapására, amikor a Föld rátámad az egész univerzumra.

A csúcsminiszter keze finoman reszketett.

Arvardan ismét egy sztratojáró fedélzetén ült. Gondolatai vadul kóvályogtak a fejében. Semmi esélyt nem látott arra, hogy a csúcsminiszter és lelkibeteg alattvalói engedélyeznék a tiltott területek meglátogatását. Erre föl is készült lelkileg. Tulajdonképpen nem is sajnálta igazán. Ennél lényegesebb összecsapásra is sort keríthet, már ha lesz hozzá elég bátorsága.

Most viszont, a galaxis szerelmére, csak törvénytelenül léphetne. Ha fölfegyverezné a hajóját, talán erővel is kitörhetne vele. Majd még meggondolja.

Ezek az eszeveszett marhák!

Ki az ördög gondolta volna, hogy ilyenek is létezhetnek?

De igen, igen... ő tudta. Azt gondolják, hogy ők az egyedüli eredeti emberek, ennek az egyetlen bolygónak a lakói.

És az egészben az a legnyomasztóbb, hogy tudja: igazuk van!

A gép a magasba emelkedett. Érezte, amint belesüpped ülésének puha párnázatába. Közben az járt csak az eszében, hogy egy órán belül ismét Chica városában lesz.

Nem mintha magára a városra lenne kíváncsi, bizonygatta magának, de az az "összegző" talán mégiscsak fontos lehet, és semmi értelme a Földön való ténfergésének, ha nem használja ki a benne rejlő lehetőséget. Az biztos, hogy ide nem jön vissza többé, ha egyszer eltávozott innen!

Patkányfészek!

Ennius igazat mondott.

Viszont ez a Shekt doktor... ujjaival végigtapogatta a hivatalos formalitásokkal telezsúfolt ajánlólevél lapjait.

Ekkor fölegyenesedett, legalábbis megpróbálkozott vele, keservesen küszködve a tehetetlenségi erővel, amely könyörtelenül nyomta vissza ülésébe, miközben a Föld visszasüllyedt a kékből fokozatosan gazdag bíborszínűvé változó égbolt párnájába.

Váratlanul eszébe jutott a lány teljes neve: Pola Shekt!

De hogyan is felejthette el? Szívében haragot és csalódottságot érzett. A saját tudata szegült szembe vele, mindaddig titokban tartva azt a nevet, amikor már úgyis késő lesz.

Ugyanakkor valahol mélyen valami mégiscsak ujjongással töltötte el.

14 - A második találkozás

Az alatt a két hónap alatt, mióta dr. Shekt kipróbálta az "összegzőt" azon a Joseph Schwartz nevű emberen, a fizikus sorsdöntő változáson ment keresztül. Nem is annyira testi valójában, bár talán valamivel még görnyedtebb és egy árnyalatnyival vékonyabb is lett. A viselkedésén látszott meg igazán a dolog: tétovábbá, ijedősebbé vált. Valamiféle belső elzártságban élt, még a legközelebbi kollégáitól is elszigetelve, és ebből az elszigeteltségből csak pillanatokra és akkor is szinte teljesen vakon merülhetett föl.

Csak Pola előtt volt képes igazán föltárni magát, bizonyára azért, mert a lány maga is különös módon visszavonult e két hónap alatt.

– Igenis, megfigyelnek – mondogatta. – Valahogy megérzem. El tudod képzelni, miféle érzés ez? Az intézetben a múlt hónapban nagy változások kezdődtek, és éppen azok mentek el, akiket kedveltem, és akikben megbíztam. Közben egyetlen percet sem szentelhettem magamnak. Mindig itt nyüzsgött körülöttem valaki. Még arra sem volt módom, hogy a beszámolóimat megírjam!

És Pola hol együtt érzett vele, hol kinevette őt, közben egyre ismételgetve:

– De milyen kifogásuk lehet veled szemben, hogy így viselkedjenek? Még ha elvégezted is Schwartzon azt a kísérletet, az nem olyan szörnyűséges bűntett. A legrosszabb esetben maguk elé citálhatnak érte.

De Shekt elsárgult, beesett arccal mormolta:

– Biztos nem hagynak életben. Közeledik a hatvanadik évem, és utána nem hagynak majd élni.

– Mindazok után, amit nekik tettél? Szamárság!

– Túl sokat tudok, Pola, és ők nem bíznak meg bennem.

– És miről tudsz olyan sokat?

Aznap este Shekt nagyon fáradt volt, és vágyott arra, hogy megszabadulhasson nyomasztó terhétől. Mindent elmondott a lánynak. Eleinte nem hitt neki, de végül, amikor belátta, hogy igazat beszél, csak ült ott, hideg rémülettel a szívében.

Másnap Pola egy nyilvános hullámkommunikátor segítségével fölhívta a Birodalmi Házat a város másik végében. Zsebkendőn keresztül beszélt, úgy érdeklődött Bel Arvardan után.

A férfi nem volt ott. Úgy vélték, hogy Bonairben lehet, onnan hatezer mérföldnyire, de azt is jelezték, hogy általában nem tartja be előzetesen közölt menetrendjét. Igen, végül bizonyára visszatér Chicába, de azt nem tudják, hogy pontosan mikor. Esetleg meghagyhatná a nevét. Majd ők visszahívják.

A lány ekkor megszakította a kapcsolatot, és arcát nekinyomta az üvegfalnak, hálásan a belőle áradó hűvösségért. Szemét feszítették ki nem csordult könnyei, látása elhomályosult a kétségbeesett tehetetlenségtől.

Bolond. Micsoda bolond!

Hiszen Arvardan segített rajta, ő pedig szívében keserűséggel bocsátotta őt útjára. Kitette magát az idegkorbács csapásának, és még többet is kockáztatott egy kis földi lány méltóságának védelmében egy kívülállóval szemben, s erre ő rútul cserbenhagyta.

Az incidenst követő reggelen a Birodalmi Házba elküldött száz kreditet egy szó üzenet nélkül visszakapta. Már akkor föl akarta hívni, hogy bocsánatot kérjen tőle, de nem volt hozzá bátorsága. A Birodalmi Ház csak a kívülállóknak állt rendelkezésére, ugyan hogyan hatolhatna be oda egy földi lány? Még látni is csak távolból láthatta mindeddig.

Most viszont akár magának a helytartónak a palotájába is elmenne, hogy...

Most már csak ő segíthetne rajtuk. Ő, egy kívülálló, aki egyenlő félként beszél a földi emberekkel. Pola sohasem jött volna rá kívülálló voltára, ha maga el nem árulja neki. Olyan derék és magabiztos ember! Ő biztosan tudná, mit kell most tenniük.

Valakinek pedig valóban döntenie kellett, különben az egész galaxis léte forog veszélyben.

Természetesen sok kívülálló megérdemelné a pusztulást, de talán mégsem valamennyi! A nők, a gyerekek és az öregek? A kedvesek és jóindulatúak? Az olyanok, mint Arvardan? Azok, akik soha még csak nem is hallottak a Földről? Hiszen ők is mindnyájan emberek! Az ilyen borzalmas bosszú a Föld minden lehetséges... nem, meglévő!... igazságos igényét belefojtaná a vér és az oszladozó emberi tetemek végtelen tengerébe.

És ekkor, valahonnan a semmiből befutott Arvardan hívása. Shekt doktor csak a fejét rázta.

– Neki nem árulhatom el!

– De igen! Meg kell tenned! – kiáltotta Pola vadul.

– Itt? Nem, lehetetlen, ez csak a pusztulást jelentené mindkét félnek.

– Akkor hívd el valami más helyre. Majd én megszervezem.

A lány szíve szinte kiugrott a melléből. Természetesen csak annak esélyétől, hogy annyi milliárd ember életét megmentheti. A lány emlékezett a régész széles, fehéren villanó mosolyára. Emlékezett arra, hogyan kényszerítette mélységes nyugalommal a császári erők egy ezredesét, hogy felé forduljon, és fejét meghajtva bocsánatot kérjen tőle... tőle, egy földi lánytól, aki kegyesen meg is bocsát neki.

Bel Arvardan akármit megtehet!

Maga Arvardan bizonyára semmit sem tudott minderről. Shekt hozzáállását annak tekintette, aminek látszott: heves, különös nyerseségnek, olyasminek, ami annyira jellemző a legtöbb földi dologra.

Valahogy nyomottnak érezte magát, nem szívesen látott betolakodónak abban a délutáni, szándékosan élettelenné alakított rendelőben.

Alaposan megválogatta a szavait:

– Álmomban sem jutott volna eszembe, doktor, hogy látogatásommal terheljem önt, ha szakmai szempontból nem érdekelne az ön "összegzője". Mellesleg úgy értesültem, hogy ön, számos földi embertől eltérően, nem barátságtalan a galaxis polgáraival szemben.

Ez bizonyára szerencsétlenül megválasztott kijelentés volt, mivel dr. Shekt nyomban lecsapott rá:

– Bárki tájékoztatta is önt, határozottan tévedett, ha bármiféle különös baráti érzelmet tulajdonít nekem általában az idegenekkel szemben. Nem kedvelek vagy gyűlölök senkit csak úgy. Én csupán egy földi ember vagyok...

Az archeológus összeszorította az ajkát, és félig a doktor felé fordult.

– Meg kell értenie, dr. Arvardan – sziszegte Shekt sebesen a szavakat –, hogy sajnálom, ha nyersnek látszom, de valóban képtelen vagyok...

– Tökéletesen megértem – válaszolta Arvardan hűvösen, bár valójában egyáltalán nem értett semmit. – Jó napot, uram! – Shekt halványan elmosolyodott.

– E sok munkának a súlya...

– Jómagam is elfoglalt ember vagyok, Shekt doktor.

Az ajtó felé indult, lelkében haraggal a földi emberek egész fajtája iránt, miközben tudata mélyén önkéntelenül feltolultak saját világának bizonyos előítéletei. Például ilyesfajta közmondások: "Az udvariasság a Földön olyasmi, mint a szárazság az óceánon." Vagy: "Egy földi ember bármit szívesen neked ad, ami nem kerül neki semmibe, és még annál is kevesebbet ér."

Kezével már megszakította a bejárati ajtót nyitó-záró fotoelektromos sugarat, amikor hátulról gyors léptek surranását és mellette valaki figyelmeztető pisszegését hallotta. Egy papírlapot nyomtak a kezébe, és megfordulva csupán valami piros villanást látott, amint egy alak eltűnik az egyik ajtóban.

Betelepedett bérelt földjárójába, csak azután hajtogatta szét a papírt. Néhány szót firkantottak rá hevenyészve:

"Menjen el a nagy játékteremhez ma este nyolcra. Előzőleg győződjék meg róla, hogy nem követi senki!"

Dühös fintorral bámult a cetlire, azután még ötször elolvasta; mintha arra várna, hogy valamilyen láthatatlan tintával írott szöveg tűnik föl rajta. Önkéntelenül hátrasandított. Az utca teljesen üres volt. Már emelte a kezét, hogy kihajítsa az ostoba cédulát, de meggondolta magát, és inkább a mellényzsebébe dugta.

Ha aznap este bármi mást cselekszik ahelyett, amit a papírra firkantott üzenetben kértek tőle, azzal vége is lett volna a történetnek – és vele együtt több trillió emberi életnek. De véletlenül úgy adódott, hogy éppen nem volt semmi különösebb dolga.

Mellesleg elgondolkodott rajta, vajon a cédula írója nem az a...

Nyolc óra tájt egy hosszú sor egyik láncszemeként araszolt előre földjárójával egy kanyargós úton, amely tudomása szerint a nagy játékteremhez vezetett. Csak egyetlenegyszer kért eligazítást; a megkérdezett akkor is gyanakvó pillantással méregette (úgy látszik, egyetlen földi ember sem mentes ettől a szomorú tulajdonságtól), és csak ennyit böffentett válaszul:

– Menjen csak a többi kocsi után.

Kiderült, hogy tényleg valamennyi jármű a játékterem felé igyekszik. Odaérve látta, amint a hatalmas, föld alatti parkoló tátott szája egymás után nyeli el a járműveket. Kivált az áradatból, és lassan csorgott el az épület mellett, várva valamire, amiről sejtelme sem volt, hogy mi lehet.

A gyalogjárdáról vékony alak lépett le, és odahajolt a kocsija ablakához. Rábámult, de az minden teketória nélkül kinyitotta, az ajtót, és ugyanazzal a mozdulattal már bent is ült mellette.

– Bocsánatot kérek – mormolta –, de...

– Pszt! – És az alak mélyen lehúzódott az ülésben. – Nem követték?

– Miért, kellett volna?

– Ne legyen nevetséges. Induljon egyenesen előre. Aztán forduljon el, ha majd szólok. Te jó ég! Mondja, mire vár?

Ekkor fölismerte a hangot. A csuklya lassan lecsúszott az alak vállára, s hosszú barna haj kandikált ki alóla. Sötét szempár tekintett föl rá.

– Jobb lenne, ha tényleg indulnánk – suttogta lágyan a lány. Engedelmeskedett. Azután jó tizenöt percen át egy-egy futó útbaigazításon kívül útitársa nem szólt semmit. Lopva rápillantott, és kellemes meglepetéssel vette tudomásul, hogy a lány még csinosabb, mint ahogy visszaemlékezett rá. Különös, hogy most nem érez iránta semmiféle neheztelést.

Egyszer csak megálltak, jobban mondva Arvardan leállította a járművet a lány utasítására, és egy néptelen lakótelepi utca sarkán találták magukat. Némi óvatos várakozás után a másik továbbintette, mire végigaraszoltak egy kocsibejárón, amely egy magángarázs enyhén lejtős lehajtórámpájánál ért véget.

Az ajtó halkan becsukódott mögöttük, és a kocsi halvány belső világítása volt az egyetlen fényforrás a sötét helyiségben.

Ekkor Pola ráemelte szomorú tekintetét, és megszólalt:

– Sajnálom, Arvardan doktor, hogy bizalmas beszélgetésünk érdekében így kellett viselkednem. Tudom, hogy nem lehet valami jó véleménnyel rólam, de...

– Semmi oka ennek föltételezésére – vágott közbe a férfi ingerülten.

– Nem tehetek mást. Kérem, higgye el, teljesen tisztában vagyok azzal, milyen kicsinyes és otromba voltam akkor este. Nem is találok megfelelő szavakat a bocsánatkérésre...

– Kérem, ne is keressen – fordította félre a fejét Arvardan. – Én magam is lehettem volna valamivel diplomatikusabb.

– Talán... – Pola néhány pillanatra elhallgatott, hogy legalább valamennyire összeszedje magát. – De nem emiatt cipeltem önt ide. Ön az általam eddig megismert egyedüli kívülálló, aki kedvesen és nemesen viselkedett velem... és szükségem van a segítségére.

Hideg reszketés futott végig Arvardan testén. Valóban mindössze ennyiről lenne szó? Gondolatainak csupán egy rövid "ó" felkiáltással adott hangot.

– Nem! Nem! – kiáltotta válaszul a lány. – Nem a magam számára kérem, dr. Arvardan! Az egész galaxis részére. Magamnak semmit sem akarok. Semmit!

– És miről van szó?

– Először is... nem hiszem, hogy bárki követett volna bennünket, de ha véletlenül bármilyen zajt hall, kérem... megtenné, hogy átölel engem, és... tudja...

Arvardan bólintott, és szárazon kijelentette:

– Azt hiszem, minden további nélkül képes vagyok ilyesféle rögtönzésre. Föltétlenül meg kell várnunk azt a bizonyos zajt?

Pola elvörösödött.

– Kérem, ne tréfáljon ezzel, és ne értse félre a szándékomat. Egyedül így terelhetnénk el a gyanút valóságos szándékainkról. Ez az egyetlen viselkedés lehetne meggyőző.

– Hát ennyire komoly a helyzet? – kérdezte Arvardan valamivel lágyabban.

Kíváncsi pillantással méregette a lányt. Olyan fiatalnak és olyan zsengének látszott. Bizonyos mértékig úgy érezte, hogy visszaél a helyzetével. Életében még sohasem cselekedett gondolkodás nélkül. Erre büszke is volt. Alapvetően érzelmes ember volt, de mindig leküzdötte, elfojtotta érzéseit. Ám most, csupán mert ez a lány olyan védtelennek tűnt előtte, ösztönösen készen állt a megvédelmezésére.

– A helyzet nagyon is komoly – mondta a lány. – Valamit most el kell mondanom önnek, és jól tudom, hogy első hallásra nem akarja majd elhinni. Szeretném, ha tudná, teljesen őszintén beszélek. A legfontosabb az, hogy csatlakozzék hozzánk, miután meghallgatott, és végiggondolta a problémát. Ugye megpróbálja? Adok önnek tizenöt percet, és ha annak lejártával úgy véli, hogy nem bízhat bennem, vagy nincs értelme foglalkoznia velem, akkor elmegyek, és ezzel vége az egésznek.

– Tizenöt percet? – Önkéntelenül elmosolyodott, levette karóráját, és letette maga elé. – Rendben van.

A lány összekulcsolta ölében a kezét, és mereven bámult ki a szélvédőn, amelyen keresztül csak a garázs csupasz fala látszott.

Arvardan elgondolkodva nézte a lányt, arcának sima, lágy vonalát, amely meghazudtolta az erővel rákényszerített kemény kifejezést, egyenes, finoman metszett orrát, egész alakjának kellemesen lágy tónusát, ami oly jellemző volt a földi emberekre.

Észrevette, hogy Pola szintén figyeli őt a szeme sarkából. A lány elkapta róla a tekintetét.

– Nos, mi a helyzet? – kérdezte a férfi.

Pola visszafordult hozzá, és keményen beharapta az alsó ajkát.

– Jól megnéztem magamnak.

– Igen. Nem kerülte el a figyelmemet. Talán pattanás van az orromon?

– Nem. – Pola halványan elmosolyodott, először, mióta beszállt a járműbe. Arvardan roppant érzékennyé vált a lány legapróbb rezdüléseire is – milyen festőien libbent meg puha szálú haja fejének minden mozdulatára. – Csak azon gondolkodom az óta az este óta, hogy ön miért nem olyan ólombetétes ruhát visel, mint a többi kívülállók valamennyien? Ez volt az, amivel megtévesztett. A kívülállók rendszerint úgy néznek ki, mint a krumpliszsákok.

– Én pedig nem?

– Ó, nem! – És a lány hangjában valami rejtett lelkesedés csendült. – Maga, maga pontosan úgy néz ki, mint egy ősi márványszobor, attól eltekintve, hogy él, és meleget sugároz. Bocsásson meg. Neveletlenül viselkedem.

– Más szóval azt hiszi, hogy szerintem egy olyan földi lány, aki nem tudja, hol a helye? Nem szabad így gondolkodnia felőlem, különben lőttek a barátságunknak. Különben én nem hiszek ebben a radioaktivitás-babonában. Többször megmértem a Föld légkörének sugárzását, és elvégeztem bizonyos állatkísérleteket is. Teljesen biztos vagyok benne, hogy normális körülmények között ez a sugárzás semmilyen kárt nem tehet bennem. Már második hónapja járom ezt a világot; és egyáltalán semmiféle bajom. Nem hullik a hajam – ezzel megcibálta sűrű tincseit –, és a gyomrom sem görcsöl. Azt sem hinném, hogy a termékenységemet veszély fenyegeti, bár azt elismerem, hogy ezen a téren tettem egynémely óvintézkedéseket. De az ólombetétes alsónemű, amint látja, nem olyan föltűnő.

A férfi mesterkélten szomorú hangon adta elő mondókáját, mire a lány újból elmosolyodott.

– Maga egy kissé bolondos, azt hiszem.

– Valóban? Meglepődne, ha tudná, hány értelmes és híres archeológus mondta már rólam ugyanezt, méghozzá meglehetősen bő lére eresztve.

A lány hirtelen nekiszegezte a kérdést:

– Akkor most meghallgatna, kérem? Letelt a tizenöt perc.

– No mit gondol?

– Azt, hogy talán meghallgat. Ha nem így lenne, már biztos nem ülne itt. Legalábbis azután, amit tettem.

– Az a benyomása, hogy különös erőfeszítésembe kerül itt maradni maga mellett? – kérdezte Arvardan gyöngéden. – Ha igen, akkor nagyot téved. Tudja, Pola, még sohasem találkoztam, valóban azt hiszem, sohasem találkoztam olyan csinos lánnyal, mint maga.

Pola gyors mozdulattal, szemében ijedt villanással tekintett föl rá.

– Ne beszéljen így, kérem. Nem törekszem semmi ilyesmire. Nem hisz nekem?

– De elhiszem. Ezért, kérem, mondja meg, bármit is óhajt tőlem. Készséggel hiszek és segítek is magának. – Arvardan azt mondta, amit lelke mélyén gondolt. Ebben a pillanatban akár a császár megdöntésére is készen állt volna. Eddig még sohasem volt igazán szerelmes, és ennél a pontnál megálljt parancsolt gondolatainak. Nem volt számára megszokott ez a fogalom. Hogy szerelmes? Egy földi lányba?

– Apámmal találkozott, Arvardan doktor?

– Shekt professzor az ön édesapja? Kérem, szólítson Beinek. Én pedig magát Polának.

– Ha ez a kívánsága, megpróbálhatom. Gondolom, alaposan megharagudott rá.

– Hát nem volt velem valami udvarias.

– Nem is lehetett volna. Megfigyelés alatt áll. Valójában előre megszerveztük, hogy ő úgy tesz, mintha meg akarna szabadulni magától, és azután én hozom el ide. Tudja, ez itt a mi házunk. A helyzet az – és a lány hangja izgatott suttogássá halkult –, hogy a Föld újabb lázadásra készül.

Arvardan egy pillanatra képtelen volt visszafogni derültségét.

– Ne mondja! – nyitotta nagyra a szemét. – Az egész bolygó? A lányt abban a másodpercben elöntötte a harag.

– Ne nevessen rajtam! Megígérte, hogy meghallgat, és hisz is nekem. A Föld valóban fölkelésre és harcra készül, ami rendkívül veszélyes, mert elpusztíthatja a teljes Birodalmat.

– Hogy a Föld képes lenne erre? – Arvardan nehezen gyűrte le az ingert, hogy hangosan fölkacagjon. Ehelyett halkan megkérdezte: – Pola, mennyire ismeri maga a galaktográfiát?

– Mint akárki más, tanító úr, de mi köze van ennek az adott problémához?

– A következő, gondoljon csak bele. A galaxis sok millió köbfényévnyi kiterjedésű. Kétszázmillió lakott bolygó található benne, megközelítőleg ötszázkvadrillió emberi lénnyel. Ugye így van?

– Biztosan így van, ha maga mondja.

– Pontosan így van, higgye el nekem. A Föld pedig egyetlen bolygó, húszmilliónyi lakossal és számottevő erőforrások nélkül. Más szavakkal: huszonötmilliárd galaktikus polgár jut minden egyes földlakóra. Nos, mire lehetne képes a Föld ilyen aránytalan többséggel szemben?

A lányt egy pillanatra láthatóan hatalmába kerítette a kételkedés, de nyomban össze is szedte magát.

– Bel – szólalt meg határozottan –, én nem válaszolhatok erre a kérdésre, de apám igen. Nekem nem árulhatta el a kulcsfontosságú részleteket. Attól tart, hogy az életemet veszélyeztetné ezzel. De most biztosan megteszi, ha ön hajlandó bejönni velem. Annyit árult el nekem, hogy a földieknek olyan eszköz van a birtokukban, amellyel elpusztíthatnak minden emberi életet ezen a bolygón kívül, és én el is hiszem, amit állít. Korábban is mindig igaza volt.

Pola arca kipirult az őszinte igyekezettől, és Arvardan azon kapta magát, hogy szeremé megérinteni. (Előfordult már, hogy megérintette a lányt, és különös szorongást érzett emiatt? Te jó ég, hát mi történik itt vele?)

– Elmúlt már tíz óra? – kérdezte váratlanul Pola.

– Igen.

– Akkor már odafent kell lennie, hacsak közben el nem fogták. – A lány önkéntelenül összerezzent, miközben körültekintett. – Közvetlenül innen, a garázsból is fölmehetünk a házba, és ha ön velem tart...

Már nyúlt is a jármű ajtajának nyitógombja után, amikor hirtelen mozdulatlanná dermedt. Rekedt suttogás tört elő a torkából:

– Valaki erre közeledik. Ó, gyorsan...!

A többi jótékony homályba burkolózott. Arvardannak a legkevésbé sem esett nehezére visszaemlékezni a lány korábbi fölszólítására. Könnyed mozdulattal átkarolta Polát, aki abban a pillanatban melegen és lágyan hozzásimult. Ajka megremegett a férfién, és édes tenger árja borította el őket...

Arvardan vagy tíz másodpercig meresztette a szemét, keresve valami közelgő fény fölvillanását, várva valaki lépteinek koppanását, de aztán elmerült, elsodorták az édes helyzet mindent elborító hullámai. Elvakították a csillagok, megsüketítette a saját szívverése.

A lány ekkor elhúzódott tőle, de ő utána hajolt, és meg is találta forró száját a sötétben. Karját szorosan köré zárta, és Pola teljesen fölolvadt ebben a gyöngéd szorításban, mígnem a két szív dobbanásainak ritmusa tökéletesen összeolvadt. Erre az ütemre reszkettek mind a ketten.

Jó idő múltán váltak csak szét, és arcukat egymáshoz szorítva mozdulatlanok maradtak egy pillanatra.

Arvardan eddig még valóban sohasem volt szerelmes, de most nem is hátrált meg a misztikus szó elől.

Ugyan, mit számít, hogy földi lány-e vagy sem? Az egész galaxisban nem akad hozzá méltó.

Lelkében kellemes zsongással szólalt meg végül:

– Biztos csak véletlenül vetődött erre valamilyen jármű.

– Nem egészen – suttogta a lány –, ugyanis nem hallottam semmiféle zajt.

Kartávolságra eltartotta magától Polát, de annak tekintete nem változott meg.

– Te kis ördög. Ezt komolyan mondod?

A lány felé forduló szeme fölszikrázott.

– Azt akartam, hogy csókolj meg. És egy csöppet sem bánom.

– Gondolod, hogy én igen? Akkor most csókolj meg még egyszer, minden fondorlat nélkül, csak mert én akarom!

Még egy végtelenül hosszú pillanat, majd a lány hirtelen elszakadt tőle, és pontos, gyakorlott mozdulatokkal helyreigazította a haját és ruhája gallérját.

– Azt hiszem, most jobb lenne, ha bemennénk a házba. Kapcsold ki a kocsi világítását. Van nálam egy kis ceruzalámpa.

Arvardan kilépett a járműből a lány nyomában. A mélységes sötétben csupán egy elmosódó árnyalak volt az ujjnyi lámpácska parányi fényfoltjában.

– Jobb lesz, ha most megfogod a kezemet – suttogta Pola. – Van itt egy lépcső, amin föl kell kapaszkodnunk.

Mögötte suttogva megszólalt a férfi:

– Szeretlek, Pola. – Olyan könnyű volt kimondania, és annyira őszintén hangzott. Még egyszer megismételte: – Szeretlek, Pola.

A lány halkan visszasuttogott:

– Hiszen még alig ismersz.

– De igen. Örök életemre. Esküszöm! Örök életemre. Két hónapig csak rád gondoltam, rólad álmodtam, Pola, esküszöm!

– De én egy földi lány vagyok, uram.

– Akkor én földi ember leszek. Tégy próbára!

Megállította a lányt, és gyöngéden előredöntötte a fejét, míg a zseblámpa halvány fénye meg nem világította kipirult, könnyektől csillogó arcát.

– De miért sírsz?

– Mert amikor apám majd elmondja neked, amit tud, akkor rájössz, hogy nem szerethetsz egy földi lányt.

– Ez ügyben is próbára tehetsz!

15 - Az eltűnő arányok

Arvardan és Shekt a ház emeleti részén találkoztak, egy hátsó szobában, amelynek ablakait elővigyázatosan teljesen átlátszatlanra homályosították. Pola odalent maradt, és egy karosszékbe telepedve élénken, megfeszített figyelemmel nézte az üres, sötét utcát.

Shekt görnyedt alakja valahogy egészen más atmoszférát árasztott magából, mint amilyenre Arvardan alig tíz órával korábbról visszaemlékezett. A fizikus arca most is beesett és végtelenül fáradt volt, de a korábbi kétely és bizonytalanság kifejezése helyett most keserű eltökéltség uralkodott el rajta.

– Arvardan doktor – szólalt meg határozott, kemény hangon –, elnézést kell kérnem öntől a reggeli viselkedésemért. Csak abban reménykedhetem, hogy ön megérti...

– El kell ismernem, uram, hogy akkor nem értettem, de úgy vélem, most már igen.

Shekt letelepedett az asztal mellé, és kínáló mozdulattal a rajta álló borospalack felé intett. Arvardan elutasítóan emelte föl a kezét.

– Ha nem veszi rossz néven, inkább a gyümölcsök közül választanék. Ez itt például micsoda? Nem emlékszem, hogy valaha is láttam hasonlót.

– Egyfajta narancs – magyarázta Shekt. – Nem hiszem, hogy a Földön kívül másutt is teremne. A héja egészen könnyen leválik. – Megmutatta, hogyan kell csinálni, s Arvardan, miután kíváncsian megszaglászta, fogát belemélyesztette az ízes gyümölcshúsba. Utána lelkesen fölkiáltott:

– De hiszen ez kitűnő, Shekt doktor! Próbálkozott valaha a Föld a kivitelével?

– A Vének – jelentette ki komoran a biofizikus – nem szívesen kereskednek a külvilággal. És a szomszédaink sem igen lelkesednek a velünk való árucseréért. De ez csak egyike a mi itteni nehézségeinknek.

Arvardan érezte, amint hirtelen kellemetlen, tehetetlen érzés tölti el.

– De hát ez végtelenül ostoba dolog! Meg kell mondanom önnek, kételkedni kezdek az emberi intelligenciában, amikor rádöbbenek, hogy mi minden fordulhat meg egyes emberek agyában.

Shekt egy hosszú élet megszokottságával vonta meg a vállát.

– Attól tartok, hogy ez csupán kis része a Föld-ellenesség csaknem megoldhatatlan problémájának.

– De mi teszi annyira megoldhatatlanná? – kiáltott föl a régész. – Az, hogy egyik fél sem keresi igazán a megoldást. Hány földi ember reagál a helyzetre azzal, hogy megkülönböztetés nélkül gyűlöl minden galaktikus polgárt? Majdnem világmindenség-méretű nyavalya ez: gyűlölettel fizetni a gyűlöletért! Az önök népe valóban törekszik az egyenlőségre, a kölcsönös megértésre? Nem! Legtöbbjük csak arra vár, hogy ezúttal ő lehessen az erősebb kutya.

– Valószínűleg sok igazság van abban, amit ön mond – szólt Shekt szomorúan. – Nem is tagadhatom. De ez még nem az egész történet. Csak egyetlen esélyt adjanak nekünk, és fölnövekszik a földi emberek új nemzedéke. Éretté válik, levetkőzi kóros elszigeteltségét, és teljes szívvel hisz majd az emberiség egységességében. Az igazán türelmes és a megfelelő kompromisszum lehetőségében föltétel nélkül hívő asszimilacionisták már nem is egyszer a hatalom birtokosai voltak a Földön. Én is közéjük tartozom – legalábbis valaha hozzájuk tartoztam. De most a fanatikusok kormányozzák a bolygót. Ők azok a szélsőséges nacionalisták, akik egyszerre álmodoznak a Föld valaha létezett és jövőbeni világuralmáról. És ők azok, akikkel szemben meg kell védelmezni a Birodalmat.

Arvardan elfintorodott.

– Arról a lázadásról beszél, amelyet már Pola is említett?

– Dr. Arvardan – válaszolta Shekt gyászos hangon –, belátom, nem könnyű dolog bárkit is meggyőzni egy olyan, első tekintetre nevetséges lehetőségről, amely szerint a Föld győzedelmeskedhet a galaxis fölött, de ez maga az igazság. Én fizikailag nem vagyok bátor ember, és igazán szeretem az életet. Elképzelheti tehát, micsoda katasztrófa fenyeget akkor, ha rákényszeríthet engem az árulás kockázatára – holott máris megfigyelés alatt állok, legalábbis a helyi kormányzat részéről.

– Nos – vágott közbe Arvardan –, ha ennyire komoly a helyzet, jobb, ha most rögtön elmondok önnek valamit. Minden tőlem telhető segítséget megadok, de csupán galaktikus állampolgári minőségemben. E bolygón nincs semmiféle hivatalos hatalmam, és különleges befolyással sem bírok az udvarban, de még a helytartói palotában sem. Pontosan az vagyok, akinek látszom: egy tudományos expedíción munkálkodó régész, akinek a tevékenységét csupán saját érdeklődése mozgatja. Ha ön, amint mondja, kész akár az árulásig is elmenni, nem lenne jobb, ha ez ügyben a helytartóval venné föl a kapcsolatot? Ő talán valóban segíthetne!

– Pontosan ez az, amit semmiképpen sem tehetek, Arvardan doktor. Ez az a lépés, amelyet a Vének Társasága minden lehetséges eszközzel megakadályoz. Amikor ma reggel meglátogatott a rendelőmben, még az is fölmerült bennem, hogy közvetítő szerepet játszik. Azt gondoltam, talán Ennius gyanít valamit.

– Lehet, hogy így is van, de erről én nem tudok semmit. Nem vagyok közvetítő. Igazán sajnálom. Ha továbbra is fönntartja a szándékát, és beavat a bizalmába, megígérhetem, hogy találkozom vele az ön érdekében.

– Köszönöm. Lényegében ez minden, amit kérek öntől. Ez, valamint az ön jó kapcsolatainak fölhasználása a Földdel szemben várható túlságosan kegyetlen megtorlás elkerülése végett.

– Magától értetődik. – Arvardan kényelmetlenül érezte magát. Abban a pillanatban biztos volt abban, hogy egy korosodó, excentrikus paranoiással van dolga, aki talán teljesen ártalmatlan, de legalább annyira bomlott személyiség. Mégsem volt más választása, mint maradni. Végig kell hallgatnia a másikat, és meg kell próbálkoznia szelíd tébolyának megfékezésével, ha másért nem, hát Pola kedvéért.

Shekt folytatta:

– Ön hallott már az "összegzőről", Arvardan doktor. Legalábbis reggel azt állította.

– Igen. Hallottam. Olvastam is az ön eredeti tanulmányát a Fizikai Figyelőben. Beszéltem erről a készülékről a helytartóval és a csúcsminiszterrel.

– Hogy, a csúcsminiszterrel?

– Természetesen, miért? Amikor azt az ajánlólevelet kaptam tőle, amelyet ön... izé... attól tartok, megnézni sem volt hajlandó.

– Sajnálom, hogy így történt. De azt akartam, hogy ön ne kerüljön... Egyébként meddig terjed a tudása az "összegzőt" illetően?

– Annyit tudok, hogy egy érdekes kudarc. A célja az lenne, hogy fokozza az agy felfogóképességét. Bizonyos sikereket elért vele patkányokon, de emberek esetében nem vált be.

Shekt elkomorodott.

– Igen, annak a cikknek az alapján nem is tudhat többet. Abban csakugyan kudarcnak állítottam be, a sikeres kísérletekről szándékosan hallgattam.

– Hmm. Ez eléggé sajátos megnyilvánulása a tudományos etikának, Shekt doktor.

– Ezt elismerem. De ötvenhat éves vagyok, és ha ön valamelyest ismeri a földi szokásokat, tudnia kell, hogy már nem élhetek sokáig.

– A "hatvan"! Igen, már hallottam róla. Többet is, mint amennyit szerettem volna. – És Arvardan kellemetlen érzéssel gondolt vissza arra az első utazásra egy földi repülőgép fedélzetén. – De azt is hallottam, hogy mások mellett kiemelkedő tudósokkal is kivételt tesznek néha.

– Így igaz. Csakhogy a csúcsminiszter és a Vének Társasága dönt ilyen kérdésekben, ítéletükkel szemben pedig magához a császárhoz sincs helye föllebbezésnek. Tudatták velem, hogy az életem ára az "összegző" eredményeinek titokban tartása és a megfeszített munka a szerkezet további tökéletesítésén. – Az idős férfi tehetetlen mozdulattal széttárta a karját. – Hát tudhattam én akkor, mi lesz a következménye a berendezés céljaikra való fölhasználásának?

– És mire használták? – Arvardan elővett tárcájából egy szál cigarettát, és a professzort is megkínálta, aki azonban nem fogadta el.

– Legyen türelemmel még egy percig. A kísérleteim során lépésről lépésre jutottam arra a meggyőződésre, hogy a készülék már veszélytelenül alkalmazható emberek kezelésére is. Akkor ki is próbáltam néhány földi biológuson. Minden esetben tudtam, hogy olyan emberekről van szó, akik a fanatikusokkal... vagyis a szélsőségesekkel rokonszenveznek. Valamennyien túlélték a kezelést, bár utóbb megmutatkoztak náluk bizonyos mellékhatások. Egyiküket később visszaküldték további kezelésre. Őt már nem sikerült megmentenem. Halála előtti delíriumában azonban megtudtam tőle valami fontosat.

Már éjfélre járt az idő. Hosszú volt a nap, tele fárasztó eseményekkel. Valami most mégis fölélénkítette Arvardan figyelmét.

– Szeretném, ha elárulná nekem is, miről van szó – kérte határozottan.

– Még mindig egy kis türelmét kérem – szabadkozott Shekt. – Alaposan meg kell magyaráznom mindent, ha azt akarom, hogy higgyen nekem. Ön nyilvánvalóan tisztában van a Föld egyik kivételes tulajdonságával... a radioaktivitásra gondolok.

– Igen. Elég világos elképzelésem van erről a jelenségről.

– És ennek a sugárzásnak magára a Földre és gazdaságára gyakorolt hatásáról is?

– Igen.

– Akkor ezzel a témával nem foglalkozom részletesebben. Csak annyit kell leszögeznem, hogy a mutációs jelenségek nagyobb gyakorisággal fordulnak elő itt, mint a galaxis többi világán. Ellenségeinknek az az állítása, hogy a földi emberek fizikailag különböznek a nem földiektől, eszerint tartalmaz némi igazságot. Az a helyzet viszont, hogy ezek a mutációk csekély jelentőségűek, és rendszerint nem befolyásolják a túlélési képességeket. Ha végbement is a földiekben valamiféle állandósult változás, az arra korlátozódik, hogy jóval ellenállóbbakká váltak saját különleges környezetük veszélyeivel szemben. Például lényegesen jobban bírják a különböző besugárzásokat, s megégett szöveteik gyorsabban regenerálódnak.

– Mindezekkel a dolgokkal tisztában vagyok, Shekt professzor.

– Akkor megkérdezem: találkozott már ezekkel a mutációs jelenségekkel az emberen kívül más földi lények esetében is?

Rövid töprengés után Arvardan így folytatta:

– Hát nem. De most, hogy ön említi, teljesen természetesnek tűnik a dolog.

– Így is van. Előfordulnak ilyen esetek. A háziállataink is sokkal változatosabb fajtájúak, mint bármely más lakott világon. A narancs, amelyet megkóstolt, szintén mutáns változat. Sehol másutt nem terem. Éppen ez az, ami miatt gyakorlatilag nem exportálhatjuk. A kívülállók szemében éppoly gyanús, mint mi magunk vagyunk, mi pedig inkább megtartjuk magunknak, mivel rendkívül értékes termékféleség. És ami befolyásolja a növényeket és az állatokat, annak hatása van a mikroszkopikus életformákra is.

Erre Arvardan valóban enyhe félelem görcsét érezte a gyomrában.

– Például a baktériumokra? – kérdezte.

– Úgy értem, hogy az egész kezdetleges élővilágra. A véglényekre, a baktériumokra, valamint azokra a magukat újratermelő nukleoproteinekre, amelyeket egyesek vírusoknak neveznek.

– És mindezzel hová akar kilyukadni?

– Azt hiszem, máris van róla némi elképzelése, Arvardan doktor. Látom a szemében a hirtelen érdeklődést. Tudja, az ön népének körében létezik egy olyan előítélet, mely szerint a földi emberek a halál hordozói, hogy egy földi emberhez fűződő szorosabb kapcsolat a pusztulást jelenti, hogy a földi emberek mindenki másra szerencsétlenséget hoznak, még szemmel verési képességekkel is rendelkeznek.

– Igen, tudok ilyen képzetekről. De ez csupán sötét babonaság.

– Nem egészen. Éppen ez a legveszedelmesebb az egészben. Bármilyen babonás legyen is valamely közhiedelem, bármennyire torz vagy perverz, valahol a mélyében mindig megbújik egy szemernyi igazságmag is. Tudja, előfordulhat, hogy egy-egy földi ember hordozója valamilyen mutáns mikroszkopikus parazitának, amely egyetlen másutt is előforduló változathoz sem hasonló, és amellyel szemben a kívülállók nem igazán ellenállóak. Ami ebből következik, az már színtiszta biológia, Arvardan doktor.

Az archeológus erre nem szólt semmit. Shekt tovább folytatta:

– Néha persze bennünket is megtámadhat valami. Egy-egy új mikrobafajta kitör a radioaktív területekről, és a bolygón végigsöpör egy eddig ismeretlen, széles körű járvány, de a földi emberek azért általában ritkán vannak ilyesminek kitéve. A nemzedékek során minden újfajta kórokozóval szemben kiépítjük a védettségünket, és életben maradunk. A kívülállóknak erre nem sok az esélyük.

– Úgy érti – mondta Arvardan a mélyében fölbolyduló halvány ellenérzéssel –, hogy az önnel való jelenlegi kapcsolatom... – És hátrább húzódott a székével. Eszébe jutott az esti csókok emléke is.

Shekt megrázta a fejét.

– Természetesen nem. Nem terjesztjük mi az ilyen betegségeket, csupán a hordozói lehetünk. És még ez az utóbbi is egészen ritkán fordul elő. Ha én az ön bolygóján élnék, semmivel sem lennék valószínűbb hordozója ilyen mikrobáknak, mint amennyire ön. Bennem nincs irántuk speciális hajlam. Még itt, a Földön is csak kvadrilliónyi vagy kvadrilliószor kvadrilliónyi mikroba közül egyetlenegy igazán veszélyes. Annak az esélye, hogy ön itt és most megfertőződik, még annál is csekélyebb, mint hogy egy meteor átüti ennek a háznak a tetejét, és végez magával. Hacsak ezeket a mikrobákat szándékosan föl nem kutatják, izolálják és szaporítják.

Most hosszabb ideig eltartott a csönd. Végül Arvardan elvékonyodott, fojtott hangon megkérdezte:

– És a földi emberek ezt megtették?

Már nem gyanakodott üldözési mániára. Készen állt arra, hogy higgyen beszélgetőtársának.

– Igen. Eleinte persze teljesen ártalmatlan céllal. Biológusaink magától értetődően érdeklődnek a földi élet mindennemű sajátos megnyilvánulása iránt, s így a közelmúltban sikerült izolálniuk a közönséges láz vírusát.

– Mi az a közönséges láz?

– Egy enyhébb lefolyású földi járványos betegség. Pontosabban mindig jelen van közöttünk. A legtöbb földi ember még gyermekkorában átesik rajta. A tünetei egyébként egyáltalán nem olyan szörnyűek. Enyhe hőemelkedéssel, gyorsan elmúló kiütésekkel, az ízületek és az ajkak időszaki begyulladásával jár, és kínzó szomjúság kíséri. A teljes lefolyása négy-hat napig tart, utána, aki átesett rajta, gyakorlatilag már védett ellene. Nekem is volt régen. Pola is megkapta. Néhanap előfordulnak ugyanennek a betegségnek virulensebb formái is, föltehetően valamelyest eltérő vírustörzs okozza őket, ezt nevezik sugárláznak.

– A sugárláz! Már hallottam róla – mormolta Arvardan.

– Ó, valóban? Tévedésből nevezik sugárláznak, mivel gyakrabban kapják el olyanok, akik megfordultak a radioaktív területeken vagy a közelükben. Az e területekkel való érintkezés után valóban gyakrabban fordul elő ez a betegség, mivel ott a vírusok is jobban ki vannak téve veszélyes mutációk kialakulásának. De a vírus az okozója, és nem maga a sugárzás. A sugárláz esetében a tünetek alig két óra alatt kifejlődnek. Az ajkak annyira begyulladnak, hogy a beteg alig tud beszélni, és néhány napon belül bekövetkezhet a halál.

– És most értünk el a kritikus ponthoz, Arvardan doktor. A földi emberek alkalmazkodtak a közönséges lázhoz, de a kívülállók nem. Néha a császári helyőrség egy-egy tagja is elkapja, és akkor úgy reagál rá, mint a földi emberek a sugárlázra. Rendszerint tizenkét órán belül belehal. Azután eltemetik, mindig földi emberek, mivel ha egy másik katona hozzáérne, ő is elpusztulna.

– Az emlegetett vírust tíz évvel ezelőtt izolálták. Lényegében egy nukleoprotein, mint a legtöbb kiszűrhető vírus, de rendelkezik azzal a különleges tulajdonsággal, hogy szokatlanul nagy koncentrációban tartalmaz radioaktív szenet, ként és foszfort. A szokatlanul nagy koncentrációt úgy értem, hogy a benne lévő szén, kén és foszfor több mint ötven százaléka radioaktív. Föltételezik, hogy a szervezetre gyakorolt hatása inkább e radioaktivitásától, mintsem a benne lévő toxinoktól származik. Teljesen logikusnak tűnik tehát, hogy a gamma-sugárzáshoz jobban hozzászokott földi emberre alig van valami káros hatással. A vírus kezdeti kutatásakor a módszer lényege az volt, hogy megállapítsák radioaktív izotópjainak minden sajátosságát. Azt ön is tudja, hogy az ilyen izotópokat semmiféle vegyi eljárással sem különíthetjük el, csupán igen hosszadalmas és bonyolult procedúrák segítségével. Semmilyen más élő szervezet nem létezik, amely e víruséhoz hasonló képességekkel rendelkezne. Az idők folyamán azonban megváltozott a kutatások fő iránya.

– Rövidre fogom a szót, dr. Arvardan. Remélem, a továbbiakat magától is megérti. Végezhettek kísérleteket földön kívüli állatokkal, de igazi kívülállókon természetesen nem. A kívülállók száma túl csekély a Földön ahhoz, hogy többek nyomtalan eltűnését ne vennék észre. Azt sem kockáztathatták meg, hogy terveikre idejekorán fény derüljön. Ezért rendelkeztek úgy, hogy a földi bakteriológusok egy csoportját az "összegzővel" való kezelésnek vessék alá, és azok rendkívüli mértékben megnövekedett képességek birtokában térhessenek vissza munkájukhoz. Ők lettek azok, akik új matematikai eljárásokat dolgoztak ki az immunológia és a proteinek kémiájának tanulmányozására, aminek segítségével mesterséges vírustörzseket állíthattak elő, amelyek csupán a galaktikus polgárokra, a kívülállókra nézve jelentenek veszélyt. Ma már tonnaszámra áll rendelkezésükre ez a vírus, kristályosított formában.

Arvardan az összeomlás határán érezte magát. Hideg verejtékcsöppek gördültek le a halántékán és az arcán.

– Azt állítja tehát – nyögte ki végül –, hogy a Föld e vírust bocsátja rá a galaxisra, hogy a földiek ilyen fölmérhetetlenül veszedelmes, gigászi biológiai háborúra készülnek?

– Olyan háborúra, amelyet mi nem veszíthetünk el, és önök nem nyerhetnek meg! Ha ez a járvány kirobban, naponta milliók halnak majd meg, és a csapásnak semmi sem állhat útjába. Rémült menekülők járják majd a galaxis útjait, magukkal hordozva a gyilkos fertőzést, és ha a hatóságok úgy döntenek, hogy egész világokat megsemmisítenek, a ragály új és új központokban ütheti föl a fejét. Annak sem lenne semmi értelme, hogy a kérdést megtárgyalják magával a Földdel. Mikorra a mi túlélésünk fölkelthetné a gyanút, a pusztulás már olyan pokoli méreteket öltene, a kívülállók oly mértékben elveszítenének minden reményt, hogy teljes apátiába süllyednének.

– És mindenki elpusztul? – Az iszonyú rémület még nem fészkelte be magát egészen Arvardan tudatába, nem volt rá ideje...

– Talán nem. Legújabb kori mikrobiológiai tudományunk két irányban fejlődik egyszerre. Már rendelkezünk az ellenméreggel és annak gyári előállítási technológiájával is. Ha idejekorán nyilvánosságra hoznák, mód nyílhatna annak alkalmazására. Akkor előfordulhatna, hogy a galaxis valamely, isten háta mögötti végvidékei megmenekülnek, sőt talán valamiféle helyi védettség is kialakulhatna egyik-másik világon.

A beállt rémült csöndben – amelynek során Arvardannak eszébe sem jutott, hogy kételkedjék a hallottak valóságosságában, abban a szörnyű igazságban, amely egyetlen pillanat alatt elsöpörte a huszonötmilliárd az egyhez arány jelentőségét – Shekt professzor hangja kimerült suttogássá csöndesedett.

– Nem maga a Föld készül erre a szörnyűségre, csupán azok a vezető politikusok, akik képtelennek bizonyultak az őket a galaxis egészéből kizáró gigászi lelki nyomás elviselésére, akik féktelenül gyűlölik az őket kirekesztőket, akik bármi áron készek az ellencsapás megtételére, mégpedig igazi tébolyodott erővel.

– De ha egyszer hozzákezdenek, a Föld egésze kénytelen lesz követni őket. Mi más választása lenne? Rettenetes bűn ez, és ha megindul, végig is kell haladnia az útján. Megengedhetné-e, hogy a galaxis jelentős része épségben maradjon, és vállalná-e ezáltal a későbbi felelősségre vonás kockázatát?

– Emberségemet én előbbre valónak tartom földi emberi mivoltomnál. Meg kell-e halnia trillióknak milliók miatt? Össze kell-e omlania egy galaktikus méretű civilizációnak egyetlen bolygó bármilyen igazságos elégtétele oltárán? És vajon különbbé válik-e ezáltal a világmindenség? A galaxis ereje továbbra is a többi bolygón maradna, minden erőforrásával együtt, amivel mi nem rendelkezünk. Még az is lehetséges, hogy a földi emberek kormányoznának egy nemzedéken keresztül a Trantorról, de a gyermekeik már trantoriakká lennének, és ugyanúgy lenéznék a Földön maradottakat. És mindemellett hasznára válna-e az emberiségnek, ha a galaxis zsarnokságát fölcserélné a Föld zsarnokságával? Nem és nem! Kell léteznie kiútnak valamennyi ember számára, kiútnak az igazság és a szabadság világa felé.

Kezét az arcához emelte, és csontos ujjai mögé rejtőzve előre-hátra billegett székében.

Arvardan bénult kábulatban hallgatta végig e kísérteties monológot. Utána csupán ennyit mormolt maga elé:

– Semmiféle árulást nem látok az ön tetteiben, Shekt professzor. Máris indulok az Everestre. A helytartó hinni fog nekem. Hinnie kell!

Ekkor futó léptek zaja hallatszott odakintről, sápadt, rémült arc villant be a szobába a tárva-nyitva maradt ajtón át.

– Apa! Emberek közelednek a kerti úton!

Shekt arca elszürkült.

– Gyorsan, Arvardan! Meneküljön a garázson át! – Erővel taszigálta vendégét a kijárat felé. – Vigye magával a lányomat! Velem ne törődjenek! Majd én föltartom őket.

Ám amint megfordultak, szembetalálták magukat egy zöld ruhás férfival. Gúnyosan mosolygott, és egy idegkorbácsot lóbált a kezében könnyedén. Súlyos ökölcsapások dübörgése hallatszott a bejárati ajtó felől, majd hangos reccsenés, végül erőteljes lábdobogás.

– Kicsoda ön? – kérdezte Arvardan tétova kihívással a fegyverét markoló zöld ruhástól. Védelmezőén Pola elé penderült.

– Hogy én? – reccsente hidegen a zöld alak. – Én csupán őexcellenciája, a csúcsminiszter alázatos szolgája és titkára vagyok. – Előrelépett. – Majdnem túl sokáig várakoztam. De mégis idejében ideértem. Hmm, egy lány is van a díszes társaságban? Micsoda oktalanság...

Arvardan szólalt meg nyugodt hangon:

– Én a Birodalom állampolgára vagyok, és vitatom, hogy joga lenne bármiben is korlátoznia, sőt arra sincs joga, hogy e házba belépjen törvényes fölhatalmazás nélkül.

– Ezen a bolygón én vagyok – ütögette meg a mellét szabad kezével a titkár – minden jog és hatalom forrása. És rövid időn belül az egész galaxisban enyém lesz minden jog és hatalom. Tudja meg, hogy a kezünkben vannak valamennyien... még Schwartz is!

– Schwartz! – kiáltott föl dr. Shekt és Pola csaknem egyszerre.

– Csodálkoznak? Csak jöjjenek velem, majd meglátják.

Arvardan utolsó emléke az a mindjobban szétterülő vigyor volt... és az idegkorbács csapása. A bíborszínű fájdalom mindent elborító hullámán keresztül alábukott az ájulás fenekeden mélységébe.

16 - Döntsük el, hová tartozunk!

Ezekben a pillanatokban Schwartz rossz előérzettél hevert a chicai "Javítóintézet" egyik apró, alagsori cellájának kemény deszkapriccsén.

Az "intézet", ahogyan általában nevezték, a csúcsminiszter és környezete legfőbb helyi hatalmi intézménye volt. Sötét, robusztus sziklaként emelkedett a magasba, árnyékot vetve a császári helyőrség mögötte sorakozó barakkjaira, éppúgy, ahogy sokkal inkább foglalkozott a földi gonosztevőkkel is, mint a Birodalom tétlen hatóságai.

Az elmúlt századok során rengeteg földi ember várakozott komor falai között az ítéletére, amelynek el kellett jönnie olyan bűnök elkövetése nyomán, mint a termelési normák meghamisítása vagy nem teljesítése az életben maradás idejének lejárta után, továbbá mások hasonló cselekedeteinek leplezése, illetve a helyi kormányzat megdöntésére irányuló bármilyen kísérlet. Alkalomadtán, amikor a földi igazságszolgáltatás kicsinyes előítéletei különlegesen értelmetlennek tűntek a túlfinomult és általában közömbös birodalmi hatóságok szemében, a helytartó hatályon kívül helyezhetett egy-egy ítéletet, de az ilyesmi azonnali lázadást vagy a legjobb esetben elvadult zavargásokat vont maga után.

Amikor a Vének Társasága halálos ítéletet követelt, a helytartó rendszerint engedett a kívánságának. Végül is az esetnek csupán egy földi ember volt a szenvedő alanya.

Minderről Joseph Schwartz természetesen nem tudhatott semmit. Számára a valóság egy szűk kis helyiségből, annak gyéren megvilágított csupasz falaiból, a berendezését alkotó két durva priccsből, egy asztalból és a sarokban elrekesztett, egyszerre mosdófülkéül és illemhelyül is szolgáló szűk benyílóból állt. Nem volt ablaka, amelyen láthatott volna egy tenyérnyi eget, és a szellőzőnyíláson át a szutykos helyiségbe beáramló levegő is dögletesen bűzös volt.

Megvakarta hajának tonzúrája körüli maradékát, és gyászos képpel fölült. Kísérlete, hogy megszökjön a semmibe (ugyan hol lehetne biztonságban itt, a Földön?), nem tartott sokáig, nem volt örömteli, és lám, itt ért véget.

De legalább itt van a "tudatcsápja", amivel elszórakozhat. De vajon ez hasznára vagy kárára válik?

Odalent a farmon különös, nyugtalanító adottság volt csupán, amelynek természetét nem ismerte igazán, a benne rejlő lehetőségekre pedig nem is gondolt. Mára rugalmas képességgé fejlődött, amelyet alaposan ki kell tapasztalnia.

Az, hogy huszonnégy órán keresztül semmit sem tehetett, mint hogy börtönbe vetése okai fölött töpreng, éppenséggel az őrületbe is kergethette volna. De így letapogathatta az ajtaja előtt járkáló őröket, a szomszédos folyosók felvigyázóit, sőt tudatának legkülső csápjait kinyújthatta az intézet távoli központjában tartózkodó parancsnokig is.

Finoman megközelítette és letapogatta ezeknek az embereknek a tudatát. Föltárultak előtte, s csak úgy záporoztak belőlük az érzések és gondolatfoszlányok.

A rendre visszatérő információmorzsák közül természetesen az volt számára a leglényegesebb, hogy halálra ítélik! Ez elkerülhetetlennek látszott, semmi kétség, és nem volt hová menekülnie előle.

Lehet, hogy még ma sor kerül rá, ám az is megeshet, hogy csak holnap. De mindenképpen meg kell halnia!

Valahogy mégis leülepedett benne a bizonyosság, sőt csaknem hálás is volt érte.

Az ajtó nyitására talpra ugrott, szívét rettegés szorította össze. Az ember ésszel fölfoghatja a halál szükségszerűségét, tudatos elméjének minden rezdülésével, de a test csak egy primitív lény, amely mit sem törődik az értelemmel. És most, íme, jönnek érte.

De mégsem. A behatoló "tudatcsáp" halványan sem utalt a halálra. Csak egy őr volt, kezében ütésre készen tartott fémrúddal. Schwartz már tisztában volt azzal, mire való.

– Jöjjön velem – mordult nyersen.

Schwartz a nyomába szegődött, és útközben is folyvást különös új ereje fölött töprengett. Jóval azelőtt, hogy használhatná fegyverét, vagy akár csak eszébe jutna annak szükségessége, az őrt egyetlen hangtalan tudatcsapással lesújthatná, méghozzá a legkisebb áruló mozdulat nélkül. Annak agya ugyanis Schwartz tudatának szorításában lüktetett. Egy könnyed szorítás... és vége.

De mi értelme lenne? Ott vannak a többiek. Vajon hánnyal bírna el egyszerre? Hány keze lehet a "tudatcsápjának"?

Inkább engedelmesen követte hát.

Hatalmas, végeláthatatlannak tűnő terembe vezették be. Két férfi és egy lány tartózkodott benne, hullaként kiterítve valamiféle magas emelvényeken. De mégsem halottak, aktív tudatuk nagyon élénken működött.

Elkábították őket. Ismerősök? Mintha azok lennének valahonnan.

Megtorpant, hogy jobban megnézze őket, de az őr kemény keze máris a vállára nehezedett.

– Gyerünk tovább!

Volt ott egy negyedik emelvény is... üresen. Kísérője tudatában nem volt halálos fenyegetés, ezért Schwartz fölmászott. Már előre tudta, mi következik most.

Az őr acélpálcájával megérintette mind a négy végtagját. Azok elzsibbadtak, és megszűntek létezni számára. Így csupán egy magatehetetlen, a semmi felszínén lebegő fejjé zsugorodott.

Keservesen elfordította ezt a fejet.

– Pola! – kiáltott fel döbbenten. – Maga ott Pola, igaz? Az a lány, aki...

Pola nehézkesen bólintott. Schwartz nem ismerte föl a tudatcsápját, mivel két hónappal azelőtt sohasem került vele kapcsolatba. Nem is tehette volna, mivel mentális fejlődése még csak a környezet iránti érzékenység szakaszáig jutott el. A visszaemlékezés tiszta fényében jól látta azokat a szakaszokat.

Most azonban már sokat meríthetett e tudatok belső tartalmából. A lány után következő alak dr. Shekt volt, a rajta is túl heverő pedig Bel Arvardan doktor, a régész. Fölfoghatta a nevüket, érzékelte kétségbeesésüket, megízlelte a rémület és az iszonyat végső görcseit a lány tudatában.

Egy pillanatra megsajnálta őket, de aztán eszébe jutott, hogy kicsodák és micsodák. Erre megkeményítette a szívét.

Pusztuljanak csak el!

A másik három már csaknem egy teljes órája volt abban a teremben. A helyiséget, ahová belökték őket, bizonyára több száz személy ülésterméül használták. Hatalmas terében a foglyok magányos, elveszett pontok voltak csupán. Igaz, mondanivalójuk sem volt e pillanatban egymás számára. Arvardan torka szárazon lüktetett, miközben a fejét fáradhatatlan célszerűtlenséggel forgatta jobbra-balra. Ez volt testének egyetlen része, amelyet még képes volt megmozdítani.

Shekt szeme csukva, szája színtelenre sápadt és szorosan összezárva.

Arvardan dühödten sziszegte:

– Shekt! Shekt! Figyeljen ide!

– Mi?... Micsoda?... – Legalább egy elhaló suttogás érkezett felőle.

– Mondja, mit csinál? Talán el akar aludni? Gondolkodjon, ember, gondolkodjon!

– Minek? Min lehetne itt még gondolkodni?

– Ki ez a Joseph Schwartz?

Pola hangja vékonyan, megtörten érkezett el hozzá:

– Hát nem emlékszik rá, Bel? Ott, abban az áruházban, amikor először találkoztunk... de régen is volt!

Arvardan dühödten megfeszítette a testét, és rájött, hogy két fájdalmas hüvelyknyire képes fölemelni a fejét. Így legalább Pola arcának egy kis részletét láthatta.

– Pola! Pola! – Ó, ha most odamehetne hozzá, ahogy két hónapon át megtehette volna, de nem tette. A lány felé fordult, és mosolygott, de olyan halványan, hogy akár egy szobor mosolya is lehetett volna. – Még győzhetünk is – mondta halkan Arvardan. – Meglátod, hogy győzni fogunk.

De a lány csak szomorúan csóválta a fejét. A férfi nyaka fölmondta a szolgálatot, inai fájdalmasan pattanásig feszültek.

– Shekt! – szólalt meg újra. – Hallgasson ide! Hogyan találkozott ezzel a Schwartzcal? Miért lett a páciense?

– Az "összegzőé". Önkéntesként jött hozzám.

– És kezelte vele?

– Igen.

Arvardan megpróbálta megemészteni a hallottakat.

– És mi késztette arra, hogy elmenjen önhöz?

– Nem tudom.

– De hiszen akkor az is lehet, hogy birodalmi ügynök!

(Schwartz, aki végigkövette a gondolataikat, most elmosolyodott magában. De nem szólt semmit, és elhatározta, hogy ezután is teljes csöndben marad.) Shekt feje megrázkódott.

– Hogy birodalmi ügynök? Csak azért gondolja így, mert a csúcsminiszter titkára is ezt állította. Ez ostobaság. Egyébként mi a különbség, ha az? Ő is éppolyan tehetetlen, mint mi. Viszont figyeljen, Arvardan, ha előadnánk valami egybehangzó történetet, talán még adnának egy kis időt. És végül megpróbálhatnánk...

Az archeológus kongó ürességgel fölkacagott, és a rezgések majd szétszaggatták égő, kiszáradt torkát.

– Életben maradni, úgy érti? Egy elpusztult galaxis és szétzúzott civilizáció romjain? Élni? Akkor már inkább meghalok.

– Nekem csak Pola jár az eszemben – motyogta Shekt.

– Én is rá gondolok – felelte a fiatalember. – De kérdezzük meg őt! Pola, adjuk meg magunkat? Próbáljunk meg életben maradni?

Pola hangja kemény és határozott volt:

– Én már eldöntöttem, hová tartozom. Nem akarok meghalni, de ha az én oldalam elpusztul, akkor inkább magam is vele halok.

Arvardan a lelke mélyén valamilyen diadalt érzett. Ha majd elviszi őt a Szinuszra, nevezhetik őt földi lánynak, de mindenben méltó hozzájuk, és ő a lehető legnagyobb gyönyörűséggel veri be a fejét annak, aki akár egyetlen rossz szót szól hozzá.

És ekkor eszébe jutott, hogy aligha viheti el őt a Szíriuszra, aligha vihet el bárkit is a Szíriuszra, hiszen minden valószínűség szerint nem is lesz semmiféle Szíriusz.

Ekkor, hogy szabaduljon gyötrő gondolataitól, s valami menedéket találjon, elkiáltotta magát:

– Hé, maga! Hogyishívják! Schwartz!

Schwartz egy pillanatra szintén fölemelte a fejét, és kurta pillantást vetett a kérdező felé. De még most sem szólt semmit.

– Ki maga? – követelte a választ Arvardan. – Hogyan keveredett bele ebbe a históriába? Mi benne a maga szerepe?

E kérdések hallatán Schwartz tudatára leereszkedett ennek az egész borzalmas helyzetnek minden igazságtalansága – múltjának békés nyugalma és ez a végtelen iszonyat, amely itt a jelenben a nyakába zúdult –, ezért dühösen sziszegte:

– Én? Hogy én hogyan keveredtem bele? Hát ide figyeljen! Valaha én egy kis senki voltam. Egy becsületes kisember, egy keményen dolgozó szabómester. Én nem bántottam senkit, nem okoztam kárt senkinek, csak gondoskodtam a saját családomról. Ám egyszer csak minden ok nélkül... de az égvilágon minden ok nélkül idekerültem.

– Chica városába? – kérdezte Arvardan, aki nem tudta követni a másik mondókáját.

– Neem! Nem Chicába! – üvöltötte Schwartz vad haraggal. – Erre az egész tébolyodott világra! Ó, de mit is törődöm én azzal, hogy hisznek-e nekem, vagy sem? Az én világom a múltban van! Az én világomon volt elég ennivaló az ottani több milliárd embernek, és az volt az egyedüli világ!

Arvardan elnémult a rázúduló szóáradat nyomása alatt. Shekt felé fordította a fejét.

– Ön érti ezt az embert?

– Tisztában van azzal, hogy féreg alakú vakbele van, amely legalább három és fél hüvelyknyi hosszú? Emlékszel rá, Pola? És bölcsességfogai vannak! És szőrzet nőtt az arcán!

– Igen, igen, igen! – ordította Schwartz tehetetlen dühében. – És szeretném, ha még egy farkat is föl tudnék mutatni maguknak! Én a múltból jöttem! Az időn keresztül! Csak azt nem tudom, hogyan, és azt sem, hogy miért. Most pedig hagyjanak békén! – Majd hirtelen hozzátette: – Nemsokára jönnek értünk. Ezzel a várakoztatással csak meg akarnak törni.

Arvardan lecsapott az utóbbi szavakra.

– Maga tudja ezt? Ki mondta magának?

De Schwartz nem válaszolt.

– Talán az a titkár? Olyan vaskos alak, turcsi orral!

Schwartz nem tudta, hogyan néznek ki azok, akiket csupán a tudatával érintett meg, de... valami titkár? Az csak egy pillanatnyi erős érintés volt, egy hatalommal bíró ember gőgös tudata, és mintha valóban valami titkár lett volna!

– Balkis? – kérdezte, most már kíváncsian.

– Hogyan? – mordult föl Arvardan, de Shekt közbevágott:

– Ez a neve a titkárnak.

– Ó... és mit mondott?

– Nem mondott semmit – jelentette ki Schwartz. – Csak úgy tudom. Halál vár mindannyiunkra, és nincs előle menekvés.

Arvardan lehalkította a hangját.

– Ez az ember őrült, nem úgy véli ön is?

– Hadd gondolkodjam... igen, a koponyavarratai! Primitívek voltak, nagyon kezdetlegesek.

Az archeológus elcsodálkozott.

– Úgy véli tehát... No nem, ez lehetetlen!

– Magam is mindig így vélekedem. – E pillanatban Shekt hangja halványan emlékeztetett normális énjére, mintha egy tudományos probléma fölmerülése visszabillentette volna gondolkodását abba az elhagyott, de objektív kerékvágásba, amelyben eltűnnek, eltűnhetnek a személyes gondok. – Voltak, akik számítgatták az anyagnak az időtengely menti mozgatásához szükséges energia mennyiségét, de a végtelennél is nagyobb nagyságrend jött ki, ezért az elképzelést mindig is megvalósíthatatlannak tekintették. Mások viszont valamiféle "időlyukakról", anomáliákról beszéltek, tudja, olyasmiről, mint a geológiai anomáliák sajátos analógiája. Mindenesetre előfordult, hogy űrhajók valóban eltűntek, mégpedig lényegében az emberek szeme láttára. Vagy ott van például Hor Devallow hírhedt esete a régmúltból. Ez az ember egy szép napon belépett a házába, és többé nem jött elő belőle, de ugyanakkor odabent sem volt... Vagy ott van az a bolygó, a története benne van a múlt századi galaktográfiai könyvekben, amelyet három expedíció is fölkeresett, teljes körű leírást adtak róla, azután többé soha senki sem látta.

– Azután van néhány olyan atomkémiai eredmény is, amely látszólag tagadja a tömeg-energia megmaradásának törvényét. Úgy próbálták megmagyarázni a dolgot, hogy bizonyos mennyiségű anyag megszökhet az időtengely mentén. Ha például urániummagokat igen kicsiny, de meghatározott mennyiségben összekeverünk rézzel és báriummal, majd gyenge gamma-sugárzásnak tesszük ki a keveréket, abból egy rezonáló rendszer jön létre...

– Apa! – kiáltott közbe Pola –, ne folytasd! Nincs semmi értelme...

De Arvardan ellentmondást nem tűrő hangon megszakította a siránkozást:

– Várjatok egy kicsit! Hadd gondolkozzam! Én vagyok az az ember, aki ezt a helyzetet képes lehet megoldani. Hadd tegyek csak föl neki egypár kérdést. Ide figyeljen, Schwartz!

Az öregember megint a régész felé fordult:

– Tehát az egyetlen lakott világ a maguké volt az egész galaxisban?

Schwartz bólintott, aztán bizonytalanul hozzátette:

– Igen.

– De maguk csak azt gondolták. Mármint úgy értem, hogy nem értettek az űrutazáshoz, így tehát nem tudták ellenőrizni a kérdést. Egyszóval lehetett még egész csomó másik lakott világ is.

– Erről én nem tudok mondani semmit.

– Hát persze, megértem. Milyen kár! És hogy álltak az atomenergiával?

– Volt valami atombombánk. Urániumból és plutóniumból, azt hiszem, ezt a világot is az tette radioaktívvá... igen, ezt a világot is. Biztosan volt még egy háború azután, hogy... szóval miután én eljöttem onnan. Atomháború.2 – Schwartz valahogy lélekben visszakerült Chicagóba, vissza a saját, még a bombák előtti világába. Mélységes szomorúság tört rá. Nem maga, hanem annak a gyönyörű világnak az elvesztése miatt.

Arvardan tovább faggatta:

– Nos, rendben van. És persze volt valamilyen nyelvük is. Mi volt a magáé?

– A Földön rengeteg nyelven beszéltek.

– És melyik volt a maga nyelve?

– Az angol – miután felnőtt emberré lettem.

– Oké. Most mondjon valamit ezen a nyelven.

– Jó két hónapja, ha nem több, Schwartz egyetlen szót sem ejtett ki angolul. De most ellágyult szívvel, lassan, tagoltan így szólt:

– Szeretnék hazamenni, hogy az enyéimmel lehessek.

Arvardan ezúttal Shekt felé fordult.

– Ez volt az a nyelv, amelyen megszólalt, mikor önökhöz került? Amikor az "összegzővel" kezelték?

– Nem tudnám megmondani – felelte Shekt lázasan töprengve. – Akkor is, most is csupán furcsa hangok a számomra. Hogyan hasonlíthatnám össze őket?

– Jól van. Ne is törődjön vele. Mondja, Schwartz, mit jelent az önök nyelvén, mondjuk, "anya"?

Schwartz megmondta.

– Hu-húú. No és "anya"... "apa"... "testvér"... "egy", a számne... vagyis "kettő"... "három"... "ház"... "férfi"... "feleség"...

És így folytatódott jó darabig. Amikor Arvardan megpihent, hogy levegőt vegyen, arcán döbbenettel vegyes álmélkodás tükröződött.

– Shekt – nyögte ki végül –, vagy ez az ember eredeti, vagy engem gyötör olyan lázálom, amilyen talán a világon sincs. Gyakorlatilag azt a nyelvet beszéli, amelynek jeleit ötvenezer éves3 régészeti leleteken fedezték föl a Szíriuszon, az Arcturuson, az Alfa Centaurin és még vagy húsz másik bolygón. És folyékonyan beszéli! Ezt a nyelvet csak az utóbbi tudósnemzedék fejtette meg, és az egész galaxisban rajtam kívül nincs még húsz másik ember, aki megértené.

– Teljesen biztos ebben?

– Hogy biztos vagyok-e? Semmiben sem lehetnék biztosabb. Hiszen régész vagyok. Az a munkám és föladatom, hogy megértsem!

Schwartz úgy érezte, hogy magányának páncélja egy pillanatra megreped. Első ízben érezte úgy, hogy visszanyer valamit elveszettnek hitt egyéniségéből. Fény derült a titokra: ő a múltból származó ember, és ezt el is hitték neki. Ez bebizonyította, hogy épelméjű, elcsitította kételkedésének kínzó rohamait, és ő őszintén hálás volt érte. Mégis igyekezett megőrizni elkülönültségét.

– És tessék, én találkozhattam vele. – Ismét Arvardan szólalt meg, hivatástudatának szent tüzében égve. – Önnek elképzelése sem lehet arról, mit jelent ez a régészet számára. Ez az ember valóban a múltból való. Ó, te hatalmas űr! Ide figyeljen, ez még alku tárgya is lehet. Hiszen éppen azt bizonyítja, amit a földiek oly hevesen állítanak. Kezükbe adhatjuk a bizonyítékot! Akkor elérhetik, hogy...

Schwartz ekkor csúfondárosan közbevágott:

– Tudom, mire gondol. Abban reménykedik, hogy a Föld rajtam keresztül bebizonyíthatja, hogy valóban a civilizáció eredeti bölcsője, és a lakói hálásak lesznek érte. Nos, elárulhatom: nem így lesz! Már én is gondoltam erre, és föl is ajánlottam volna az életemért cserébe. Ám ezek semmiképpen sem hinnének nekem, de önnek sem!

– De hát ez abszolút érvényű bizonyíték!

– Meg sem hallgatnák. És tudja-e, miért? Mert saját megrögzött elképzelésük van a múlttal kapcsolatban. Annak bármilyen megváltoztatása szentségtörés lenne a szemükben, még akkor is, ha az maga az igazság. A valóságra egyáltalán nem kíváncsiak, kizárólag saját hagyományaik érdeklik őket.

– Bel – szólalt meg ekkor Pola –, azt hiszem, igazat beszél. Arvardan összecsikordította a fogát.

– De azért megpróbálhatnánk.

– Csak kudarcot vallanánk vele – kötötte az ebet a karóhoz Schwartz.

– Honnan tudja olyan biztosan?

– Tudom! – És a szó olyan orákulumként hangzott, hogy még Arvardan is elhallgatott utána.

Ezúttal Shekt volt az, aki a fiatalember felé fordult, fáradt szemében különös fénnyel.

– Majd én! – És lágyan azt kérdezte Schwartztól: – Érezte bármilyen kellemetlen utóhatását az "összegzővel" való kezelésnek?

Az öreg ugyan nem ismerte a szót, de megértette a kérdés lényegét. Ők műveltek vele valamit, méghozzá a tudatával! Hogy mennyit rágódott ezen is!

– Semmilyen kellemetlen hatást – felelte.

– Azt viszont látom, hogy nagyon gyorsan megtanulta a nyelvünket. Máris kitűnően beszéli. Bárki elfogadná földi embernek. Ez nem lepi meg magát?

– Mindig is nagyon jó memóriám volt – válaszolta Schwartz hűvösen.

– Tehát egyáltalán nem érzi másképpen magát, mint a kezelés előtt?

– Nem érzem.

Dr. Shekt tekintete ekkor megkeményedett, úgy folytatta:

– Ugyan, miért erőlködik? Tudja, hogy én biztos vagyok abban, hogy ön tudja, most éppen mire gondolok.

Schwartz röviden fölnevetett.

– Hogy tudom olvasni a gondolatait? No és mi következik ebből?

De Shekt nem foglalkozott vele tovább. Sápadt, tanácstalan arcát ismét Arvardan felé fordította.

– Képes behatolni mások tudatába, Arvardan! Mi mindent csinálhattam volna vele! És most itt vagyunk magatehetetlenül...

– Mi, hogy mi... mi az... – dadogta Arvardan.

Erre még Pola arcocskáján is megjelent valami érdeklődés.

– Valóban képes ilyesmire? – fordult ő is Schwartz felé.

Az öreg bólintott rá. És ő, Pola segített rajta, most pedig megölik érte. Hiszen ezáltal árulónak számít. Shekt szólalt meg újból:

– Arvardan, emlékszik arra a bakteriológusra, akiről beszéltem önnek? Arra, aki végül belehalt az "összegzővel" való kezelés következményeibe? Elméje megzavarodásának első jele éppen abban állt, hogy azt állította: képes a gondolatolvasásra. És képes is volt. Röviddel a halála előtt jöttem rá, és ez a tény az én titkom maradt. Erről még nem beszéltem senkinek, de ilyesmi lehetséges, Arvardan, valóban lehetséges. Arról van szó, tudja, hogy az agysejtek közötti ellenállás csökkenésével az adott tudat képessé válhat valaki más elméjében indukált mikroáramok és az általuk gerjesztett mágneses mezők érzékelésére, majd azok alapján a saját agyában hasonló rezgések létrehozására. Ugyanazon az elven alapszik ez is, mint bármely közönséges felvevőgép. Telepátiának is nevezhetnénk, a szó igazi értelmében.

Schwartz makacs és ellenséges hallgatásba burkolózott, miközben Arvardan lassan felé fordult megint.

– Ha ez így van, Shekt, valamire föl is használhatnánk ezt a képességét. – Az archeológus agya lázasan dolgozott, sorra állítva elő a lehetetlen ötleteket. – Most már mégiscsak lehet valamiféle kiút. Egyszerűen lennie kell! Számunkra és a galaxis számára egyaránt.

De Schwartz szívét hidegen hagyta az általa oly világosan fölfogott "tudatcsápok" kusza vagdalkozása. Csak ennyit mondott:

– Úgy érti, hogy az én gondolatolvasó képességem segítségével? Ugyan, mit segíthetne itt az? Természetesen valamivel többre is képes vagyok, mint egyszerű gondolatolvasásra. Mit szól például ehhez?

Csupán egy gyönge szorítás volt az egész, Arvardan mégis hangosan fölordított a váratlan fájdalomtól.

– Ez az én művem volt – jelentette ki Schwartz. – Óhajt még?

Arvardan még egyszer felnyögött.

– És ezt az őrökkel is meg tudná csinálni? Vagy azzal a titkárral? Akkor miért engedte nekik, hogy idecipeljék? Te hatalmas galaxis! Shekt, végül semmi bajunk nem lesz! Ide figyeljen, Schwartz...

– Nem! – csattant az öreg hangja. – Maga figyeljen rám! Én ugyan miért akarnék kijutni innen? Akkor hová kerülnék? Ugyanerre a félhalott világra. Szeretnék végre hazamenni. De tudom, sohasem mehetek haza. A saját világomat és a saját szeretteimet akarom, és nem juthatok el hozzájuk. Ezért azután csak meg akarok halni!

– De itt az egész galaxisról van most szó, Schwartz! Nem gondolhat csupán saját magára!

– Hogy nem tehetem? És miért nem? Hát érdekelnie kell engem a maguk galaxisának? Remélem, hogy az egész mocskos galaxisuk meghal és elrothad. Tudom, hogy mit terveznek a földiek, és örülök neki! A fiatal hölgy árulta el, mielőtt kiválasztotta volna, melyik oldalra álljon. Nos, én is kiválasztottam az én oldalamat, amely a Föld!

– Micsodaaa?

– Miért is ne? Hiszen földi ember vagyok!

17 - Változtass oldalt!

Egy óra múlt el azóta, hogy Arvardan nagy keservesen fölmerült az eszméletlenségből, hogy kiterítve találja magát, mint egy hasított marha, amely a hentes bárdjára vár. És azóta nem történt semmi. Semmi, csupán ez a lázas, összevissza beszélgetés, amely elviselhetetlensége ellenére segített elmulasztani a még elviselhetetlenebb időt.

És mindennek megvolt a maga oka. Ebben biztos lehetett. Kiterítve, tehetetlenül heverni, úgy, hogy még egy őrszemet sem állítanak melléjük, úgy, hogy nem kell éreznie semmiféle közvetlen veszélyt, ez vezetett el a megalázó gyöngeség tudatáig. Egy makacs lélek számára ez elviselhetetlen, s amikor az inkvizítor végre csakugyan megérkezik, már nem sok ellenszegüléssel találja szemben magát – vagy éppen semmilyennel sem.

Arvardan úgy érezte, valahogy meg kell törnie a csöndet.

– Azt hiszem, ez a hely tele van hallgatózókkal. Talán kevesebbet kellene beszélnünk – szólalt meg.

– Nem így van – jött nyomban Schwartz reagálása. – Nem hallgatózik itt senki. Az archeológusnak már a nyelve hegyén volt a szinte megszokott kérdés – "Honnan tudja?" –, de ezúttal mégsem mondta ki.

Kész csoda, hogy létezhet ilyen erő! És nem az övé, hanem egy múltbéli, ásatag öregé, aki magát földi embernek nevezi, és ráadásul még meg is akar halni.

A belátható valóság a mennyezet egy kis darabjára korlátozódott. Ha kissé elfordult, Shekt szögletes profilját pillanthatta meg, a másik oldalon pedig egy csupasz falat. Ha nagy keservesen fölemelte a fejét, egy pillanatra megláthatta Pola sápadt és holtfáradt arcát.

Néha rátört a gyötrő gondolat, hogy ő a Birodalom embere. A csillagokra, a Birodalomhoz tartozik! A galaxis polgára, ezért az ő fogságba vetése különösen rosszindulatú igazságtalanságot jelent, nem is beszélve arról a mélységes megaláztatásról, hogy hagyta: mindezt a földi emberek műveljék vele.

De ezek az érzések is elhomályosultak.

Tehették volna Pola szomszédságába is. De nem, mégis így volt jobb, hiszen egyáltalán nem nyújt valami lelkesítő látványt.

– Bel? – A szó lassan hanggá rázódott össze, és különösen édesen csengett Arvardan fülében, ahogy mégiscsak eljutott hozzá a közelgő halál gondolatainak ebben a zavaros kavargásában.

– Tessék, Pola!

– Gondolod, hogy sokáig tart még?

– Lehet, hogy nem, kedves. Milyen kár! Mi meg elpocsékoltunk két teljes hónapot, igaz?

– Az én hibám volt – suttogta a lány. – Csak az én hibám. De azért csak megadattak nekünk azok az utolsó percek. Olyan... fölösleges ez az egész.

Arvardannak nem jutott eszébe semmiféle értelmes válasz. Tudata körbe-körbe forgatta a gondolatait, mint egy beolajozott kerék. Csak a képzelete játszik vele, vagy valóban érzi maga alatt a kemény műanyag felületet, amelyre így kiterítették? Mégis, meddig tarthat még ez a bénultság?

El kell érniük, hogy Schwartz segítsen! Próbálta visszatartani a gondolatait, tudván, hogy úgysem megy vele semmire.

Inkább megszólalt:

– Schwartz...

Schwartz éppoly magatehetetlenül feküdt ott, és szenvedéseit még egy előre nem látható körülmény is súlyosbította: egyszerre négy tudat fészkelődött az ő egyetlen agyában.

Önmagában még fenntarthatta volna zsugorodó vágyakozását a végtelen békesség, a halál nyugalma után, megbirkózhatott volna az életvágy utolsó maradványaival, amelyek alig két – lehet, hogy három? – napja olyan zaklatott állapotban űzték ki a világba arról a farmról. De hogyan tehette volna? Belekapaszkodva abba a reszkető halálfélelembe, amely fátyolként lebegett Shekt fölött? Vagy Arvardan kemény életerejének lázongó, erős dühébe? A fiatal lány mélységes és patetikus elkeseredésébe?

Le kellett volna zárnia tudata kapuit. Mi haszna abból, ha tudomást szerez a többiek szenvedéseiről? Ott van számára a saját élete, és végső soron a saját halála is.

De ezek a tudatok szelíden, ám szakadatlanul ostromolták az övét, koponyáján keresztül behatoltak agyának mélyére. Arvardan még nevén is szólította, és Schwartz tudta, hogy azt várják tőle, mentse meg őket! De miért tenné? Ugyan miért tenné?

– Schwartz! – ismételte nevét Arvardan erőszakosan kérő hangsúllyal. – Igazi hős lehetne magából. Semmi értelme nincs a halálának, legalábbis azok kedvéért, odakint.

De Schwartz ifjúkora emlékeinek ízlelgetésével volt elfoglalva. Elkeseredett igyekezettel keresgélte őket bizonytalanul vergődő tudatában. A múlt és a jelen furcsa keveréke volt az, ami teljesen elkeserítette.

Mégis nyugodtan, visszafogottan szólalt meg:

– Igen, lehetne belőlem hős és áruló. Meg akarnak ölni engem is azok az emberek odakint. Maga embereknek nevezte őket, de csupán a szájával. A tudata egészen mást mondott róluk; nem értettem meg igazán, de valamilyen gonoszság volt. És nem azért, mert ők valóban gonoszok, hanem mivel földi emberek.

– Ez hazugság! – kiáltotta Arvardan.

– Nem hazugság – mondta Schwartz legalább olyan hevesen –, és itt mindenki tisztában is van vele. Meg akarnak ölni engem, ez igaz, de azért, mert azt hiszik, hogy a maguk fajtájából való vagyok, akik egy tollvonással elintéznének egy egész bolygót, eltaposnák féktelen gőgjükben, vagy lassan elsorvasztanák kibírhatatlan felsőbbrendűségükkel. Nos, jól van, védjék magukat e csúszó-mászó férgek ellen, akik valahogyan mégis fenyegetni képesek isteni uraikat! És ne kérjék egy közülük való segítségét.

– Teljesen úgy beszél, akár egy fanatikus – mondta Arvardan ijedt csodálkozással. – De miért? Talán maga szenvedett? Hiszen azt mondja, egy nagy és független bolygó lakója volt. Földi ember volt akkor, amikor a Föld volt az emberi élet egyetlen fészke. Maga közénk tartozik, ember, az uralkodó fajtához, és nem annak szánalomra méltó maradványaihoz. Ez nem az a bolygó többé, amely az emlékezetében él. Az én bolygóm sokkal inkább hasonlít ahhoz a régi Földhöz, mint ez a beteg világ.

Schwartz keservesen fölnevetett.

– Még hogy az uralkodó fajtához tartozom, azt mondja? Nos, jobb, ha ebbe nem merülünk bele. Nincs értelme semmiféle magyarázkodásnak. Vegyük inkább a maga esetét. Maga mintaszerű példánya annak a fajtának, amelyet a galaxis küldött ránk. Maga türelmes és csodálatosan nagylelkű, és csodálja saját magát, mert egyenlő félként bánik Shekt doktorral. De odabent... nem olyan mélyen, hogy én ne láthatnám világosan a tudatában... a lelkében mégis viszolyog tőle. Magának nem tetszik, ahogyan ő beszél, vagy ahogy a dolgokat látja. Valójában nem szereti őt, még így sem, hogy késznek mutatkozik a Föld elárulására. Igen, és nemrég megcsókolt egy földi lányt, s ezt a tettét legbelül gyengeségnek tekinti. Talán még szégyenli is.

– A csillagokra mondom, ez nem így van. Pola! – kiáltotta Arvardan kétségbeesetten. – Ne higgy neki! Ne hallgass erre az emberre!

Pola nagy lelki nyugalommal válaszolt:

– Ne tagadd, Bel, és ne is keseregj miatta! Schwartz lenyúl a tudatod felszíne alá, egészen a gyermekkori emlékeidig. Ugyanezt látná akkor is, ha engem vizsgálna meg. Sőt hasonló dolgokat tapasztalhatna a saját agyában is, ha éppoly, úriemberhez nem méltó módon abban is úgy kutászkodna, mint a mienkben.

Schwartz érezte, amint elvörösödik.

Pola hangja sem élesebbé, sem erősebbé nem vált, amint közvetlenül hozzá fordult.

– Schwartz, ha valóban érzékeli mások tudatát, kérem, nézzen körül az enyémben is! Mondja meg, ha netán árulásra készülnék. És nézze meg az apámét is. Győződjön meg arról, nem igaz-e, hogy könnyűszerrel elkerülhette volna a "hatvanat", ha hajlandó együttműködni ezekkel az egész galaxis romba döntésére készülődő őrültekkel! Mondja meg, mit nyert ő az árulása által? És nézze meg azt is, bármelyikünk szándékozik-e ártani a Földnek vagy a földi embereknek?

– Azt mondja, hogy egy pillanatra betekinthetett Balkis tudatába is. Nem tudom, milyen esélye lehetett a tájékozódásra annak sötét bugyraiban. De amikor visszajön majd ide, amikor már késő lesz, kapja el, ellenőrizze a gondolatait. Meglátja majd, hogy az az ember őrült! Azután nyugodtan meghalhat.

Schwartz nem válaszolt semmit.

Most Arvardan kapcsolódott be a beszélgetésbe sürgetően:

– Oké, Schwartz, tapogassa le az én tudatomat is. Jobban, ásson le olyan mélyre, amennyire csak akar. Én a Baronn bolygón születtem, a Szíriusz szektorában. Fölcseperedésem éveiben a megrögzött Föld-ellenesség légkörében éltem, tehát nem felelhetek azokért a korlátolt szamárságokért, amelyek a tudatalattim mélyén lapulhatnak. De vizsgálja meg a felszíni rétegeket is, és mondja meg, nem harcoltam-e felnőtt éveimben a belém nevelt korlátolt bigottság ellen? Nem is mások ellen. Az könnyebb lett volna. Saját magamban, mégpedig olyan keményen, ahogy csak tudtam.

– Maga nem ismerheti a mi történelmünket. Nem tud arról a sok ezer és tízezer évről4, amelyek során az emberiség szétszéledt a galaxis világain, nem tud a háborúkról és a velük járó nyomorúságról. Nem ismerheti a Birodalom első századait, amikor az emberek a zsarnokság és a káosz váltakozó zűrzavarában éltek. Csupán az utóbbi kétszáz év során vált a galaktikus kormány a mai méltóságteljes testületté. Vezetése alatt az egyes világok megőrizhetik kulturális autonómiájukat, rendelkezhetnek saját kormányzataikkal, és szavuk lehet az egész világmindenség közös irányításában.

– Az emberiség egész történelme során sohasem volt annyira mentes a szegénységtől és a háborúskodástól, mint éppen most. Eddig még nem történt meg, hogy a galaxis gazdasági életét ilyen bölcsen megszervezték volna, és sohasem állott előttünk a jövőbeni fejlődés ilyen tiszta és derűs lehetősége. Hagyná, hogy mindez elpusztuljon, és kezdjük elölről az egészet? És ugyan miből és hogyan? Egy zsarnoki teokráciával az élen, amelyen a gyanakvás és a gyűlölködés uralkodik csupán! A Föld panaszai jogosak, és valamikor gyógyírra is lelnek, ha a galaxis épségben marad. De amire ezek törekednek, az minden, csak nem megoldás! Tisztában van azzal egyáltalán, mik az igazi céljaik?

Ha Arvardan is rendelkezik a Schwartz osztályrészéül jutott képességgel, akkor tapasztalhatja, micsoda küzdelem zajlik az öregember tudatában. Ösztönösen azonban így is megérezte, hogy most egy pillanatra el kell hallgatnia.

Schwartz egészen fölindult. Hogy mindez a rengeteg világ elpusztuljon, szörnyű betegség fekélyei borítsák el, és taszítsák az enyészetbe őket... Vajon csakugyan földi ember ő? Semmi más, csak földi ember? Fiatalkorában elhagyta Európát, és kivándorolt Amerikába, de ettől függetlenül nem maradt ugyanaz az ember? És ha az ő ideje után tömegek hagyták el a megsebzett, összeszabdalt Földet, hogy az égbolton túli világokon teremtsenek új otthont maguknak, ezáltal kevésbé földi emberekké váltak? Hát nem az övé is az egész galaxis? A kívülállók valamennyien egytől egyig nem őtőle és az ő testvéreitől származnak?

Végül nehéz szívvel megszólalt:

– Rendben van, magukkal vagyok. Hogyan segíthetek?

– Milyen távolságból képes befogni mások tudatát? – kérdezte Arvardan mohón, kapkodó sietséggel, félve, hogy az öreg az utolsó pillanatban mégis megváltoztathatja elhatározását.

– Nem tudom. Érzékelek elméket odakint. Azt hiszem, valamilyen őrökét. Akár az utcáig is kinyúlhatok, de minél messzebb érek, annál életlenebbé válnak a benyomásaim.

– Magától értetődik – mondta Arvardan. – De mi a helyzet ezzel a titkárral? Az ő tudatát képes valahogy elkülöníteni?

– Nem tudom biztosan – dörmögte Schwartz.

Néma csönd... Elviselhetetlen lassúsággal vánszorogtak a percek. Végül Schwartz megtörte a hallgatást:

– Az önök tudathullámai az utamban állnak. Kérem, ne nézzenek rám! Gondoljanak valami másra.

Mindannyian megpróbálták teljesíteni a kérést. Újabb szünet, majd:

– Nem... Nem sikerül... Képtelen vagyok rá.

Váratlanul Arvardan szólalt meg izgatottan:

– Egy picit képes vagyok mozogni! Te hatalmas galaxis! Meg tudom mozdítani a lábamat! Ajjaj! – A legkisebb moccanás is vad fájdalommal járt. – És milyen erős fájdalmat okozhat valakinek, Schwartz? – kérdezte kimerülten. – Úgy értem, képes nagyobb csapást mérni valakire, mint rám az előbb?

– Már megöltem egy embert.

– Valóban? És hogyan csinálta?

– Nem tudom. Egyszer csak bekövetkezett. Ez olyan... ez olyasmi... – Schwartz csaknem komikus tehetetlenséggel kísérelte meg szavakba önteni a megfogalmazhatatlant.

– Izé... és egyszerre több tudattal is képes kapcsolatot tartani?

– Még sohasem próbáltam, de alig hiszem. Például nem olvashatok egyszerre két ember gondolataiban.

– Semmi értelme, Bel, hogy megpróbáld megöletni vele a titkárt – szólt közbe Pola. – Annak nem vehetnénk hasznát.

– Ugyan miért nem?

– Hogyan jutnánk ki innen? Még ha elkapjuk is a titkárt egymagában, és megöljük őt, akkor is százak lesnek ránk odakint. Hát nem érted?

Ekkor Schwartz szólalt meg izgatottan:

– Megvan, megtaláltam.

– Mit? – kiáltottak föl egyszerre mind a hárman.

– A titkárt! Azt hiszem, ez az ő "tudatcsápja".

– Ne engedje el! – Arvardan kétségbeesett vergődésében csaknem körbefordult, lecsúszott az emelvényről, és puffanva a padlóra esett, egyik félig bénult lábával maga alatt. Hiábavalóan feszítette meg minden akaraterejét, mégsem bírta el tehetetlen teste súlyát.

Pola fölkiáltott:

– Megsebesültél? – És hirtelen tudatára ébredt, hogy karja ízületei valamelyest engedelmeskednek az akaratának, amint megpróbálkozott azzal, hogy felkönyököljön.

– Nem, semmi az egész! Takarítsa ki, Schwartz! Szedjen ki belőle minden lehetséges információt!

Schwartz minden erejével kinyújtotta a csápját, míg bele nem sajdult a feje. Tapogatózott és kaparászott tudatának érzékelőivel, félig vakon és sután, akár egy gyerek, aki még alig engedelmeskedő ujjaival nyúlkál egy számára elérhetetlen tárgy után. Már begyűjtött minden lehetséges ismeretet, és most csak keresgélt, kutatott tovább...

Fájdalmasan hasítottak agyába a másik tudat töredékei.

– Győzelem!... Teljesen biztos a sikerben... És még valami égi... űrlövedékek... Kilövette őket! De nem, mégsem!... Valami más... Igen, az elindításukra készül!

Shekt felnyögött:

– Automatikus vezérlésű rakétákról van szó, Arvardan, amelyek a vírusokat juttatják célba. Különböző bolygókra irányozták őket.

– De hol tárolják ezeket a fegyvereket, Schwartz? – erőltette tovább az archeológus. – Keresse, ember, találja meg!

– Van ott egy épület... nem látom... tisztán... Öt csúcsa van... egy csillag... meg egy név... valami Sloo talán.

Ismét Shekt kiáltott föl:

– Az az! A galaxis minden csillagára, megvan! Az Senloo temploma. Minden oldalról radioaktív területek veszik körül. Senki a világon nem juthat el oda, a Vének kivételével. Nem két nagy folyó összefolyásánál fekszik, Schwartz?

– Nem tudom... Igen... igen... igen!

– És mikor, ember, mikor? Mikor akarják kilőni őket?

– A pontos napot nem tudom megmondani, de hamarosan, nagyon hamar! Ekörül forog minden gondolata, nagyon rövidesen bekövetkezik. – Most már saját feje is majd szétrobbant a megerőltetéstől.

Arvardan testét száraz láz emésztette, ahogy végre nagy keservesen négykézlábra állt, bár még minden tagja erőtlen volt, és meg-megbicsaklott alatta.

– És idejön?

– Igen. Máris itt van, az ajtó előtt.

Hangja elhalkult, szava elállt, amint kinyílt az ajtó.

– Balkis hangja viszont maga volt a metsző gúny, amint sikerének és diadalának tudatában betöltötte az egész hatalmas termet.

– Arvardan doktor! Nem lenne jobb, ha szépen visszatérne a helyére?

Arvardan fölnézett rá, tisztán látva helyzetének kegyetlenül megalázó voltát, de nem jutott eszébe semmiféle méltó válasz, így hát nem is szólt semmit. Sajgó végtagjainak engedve, lassan leereszkedett a padlóra. Ott várt további sorsára, súlyosan kapkodva a levegőt. Ha csak egy kicsit is jobban helyrejönnének a tagjai, ha képes lenne egy utolsó, elkeseredett erőfeszítésre, ha valahogy megkaparinthatná a másik fegyverét!

Nem idegkorbács volt az, ami olyan kihívóan fityegett a titkár ruházatát szorosan tartó, matt csillogású flexiplaszt övön, hanem nagyméretű sugárpisztoly, amelynek lövése egyetlen pillanat törtrésze alatt atomjaira bonthatott volna bárkit.

A titkár barbár elégtétellel szemlélte az előtte heverő négy magatehetetlen alakot. A lányt igyekezett figyelmen kívül hagyni, de a többiek szép prédát jelentettek neki. Ott volt egy földi áruló, a birodalmi ügynök és végül az a titokzatos teremtmény, akit jó két hónapja megfigyelnek már. Vajon vannak rajtuk kívül mások is?

Nos, az biztos, hogy ott van még Ennius és maga a Birodalom. Karjaikat ezeknek az árulóknak és kémeknek a személyében sikerült megbénítania, de valahol rejtőzködik még az ellenség aktív agytrösztje, talán készen arra, hogy újabb karokkal nyúljon ki felé.

A titkár laza testtartásban állt, karját hanyagul összefonva, ezzel mintegy hangsúlyozva fölényét. Nyugodt és udvarias hangon szólalt meg:

– Nos, most elérkezett a pillanat, amikor tiszta vizet kell öntenünk a pohárba. A Föld és a galaxis háborúban áll egymással. Pillanatnyilag még hadüzenet nélkül, de mégis valóságos háborúban. Önök a foglyaink, és olyan elbánásban részesülnek, amilyet az adott körülmények szükségessé tesznek. A kémek és árulók jogos büntetése természetesen a halál...

– Csak nyílt és hadüzenet mellett zajló háború esetén – tiltakozott Arvardan fölháborodottan.

– Nyílt háború? – kérdezte a titkár maró gúnnyal. – Mi az, hogy nyílt háború? A Föld mindig is hadban állt a galaxissal, akár kimondtuk diplomatikusan ezt a tényt, akár nem.

– Ugyan, ne is törődj vele – fordult Pola gyöngéden Arvardanhoz. – Hadd mondja el, amit akar, legalább hamarabb túl leszünk rajta.

Arvardan a lány felé mosolygott. Keserves, görcsös volt ez a mosoly, mivel közben megpróbált talpra vergődni. Végre sikerült is, úgy állt ott lihegve.

Balkis kurtán fölkacagott. Ráérős léptekkel fölemésztette a távolságot önmaga és a szíriuszi régész között, majd ugyanolyan komótos mozdulattal a másik széles mellére tette a kezét, és enyhén meglökte őt.

Arvardan széttárt, támasztékot hasztalanul kereső karral, testének egyensúlyát megőrizni képtelen, bénult hátizmokkal, melyek csak csigalassúsága mozdulatokra voltak képesek, tehetetlenül fölbukott.

Pola lélegzete elakadt. Saját engedetlen izmait és csontjait megerőszakolva, lassan, iszonyúan lassan lemászott saját emelvényéről.

Balkis hagyta, hogy Arvardan felé kússzon a földön.

– Íme, a szerelme – gúnyolódott –, az erős, kívülálló szerelme. Rohanjon csak hozzá, leányzó! Mire vár? Ölelje át szorosan a hősét, és feledkezzen meg a karjaiban arról, hogy milliárdnyi földi mártír vérében és verejtékében fürdik. De most itt hever, tehetetlenül és nyomorultul, egy földi ember kezének gyönge legyintésétől a földre terítve.

Pola már ott térdelt kedvese mellett; ujjaival a hajába túrt, a kiömlő vér melege vagy a betört koponyacsont puhasága után tapogatva. Arvardan szeme lassan kinyílt, és szája hangtalanul formálta a szavakat:

– Semmi baj!

– Ez egy gyáva gazember – sziszegte Pola. – Miféle alak az, aki egy megbénítottat föltaszít, és még kérkedik is a győzelmével?! Hidd el, kedvesem, kevés földi ember vetemedne ilyesmire.

A titkár e szavakra megmerevedett.

– Amint már említettem, mindannyiuk élete zálogban van itt, de ettől függetlenül megvásárolható. Kíváncsiak esetleg az árára is?

Pola büszkén fordult felé.

– A mi helyünkben maga ezt tenné. Ebben biztos vagyok.

– Csitt, Pola! – Arvardan még mindig szaggatottan zihált. – Nos, halljuk, mit ajánl?

– Ó – fordult felé Balkis derűsen –, tehát ön kész arra, hogy áruba bocsássa magát? Ahogyan mondjuk én tenném? Én, a semmirekellő földi ember?

– Maga tudja a legjobban, hogy kicsoda – vágott vissza Arvardan. – Ami a kérdés másik oldalát illeti, én nem a magam életét árulom, hanem az övét veszem meg.

– Visszautasítom, hogy csak úgy megvásároljanak! – tiltakozott Pola.

– Megható – vicsorgott a titkár. – Őkelme a mi nőink, földi nőstényeink körül szaglászik, és még most is megjátssza a nagylelkűt!

– Mi az ajánlata? – követelte a választ Arvardan.

– A következő. Terveinkből nyilvánvalóan kiszivárgott valami. Hogy miként jutott el Shekt doktorhoz, azt nem volt nehéz kitalálnunk, de hogy mi módon jutott a Birodalom tudomására, nos, ez rejtély. Ennélfogva arra vagyunk kíváncsiak, mennyit tud rólunk a Birodalom. Nem arra, amit maga szedegetett össze, Arvardan, hanem arra, amit e pillanatban a birodalmiak...

– Én régész vagyok, és nem holmi kém – köpte a szót Arvardan a másik szemébe. – Sejtelmem sincs arról, mit és mennyit tud a Birodalom, de remélem, hogy meglehetősen sokat!

– Magam is úgy vélem. Nos, még mindig változtathatnak a véleményükön. Gondolkodjanak valamennyien!

Mind ez idő alatt Schwartz egyetlen szót sem szólt, de még a tekintetét sem emelte föl.

– A titkár várt egy darabig, azután – talán megjátszott indulattal – így szólt:

– Nos, akkor fölvázolom, mi jár az együttműködés megtagadásáért. Nem csupán egyszerű halál, hiszen biztosan valamennyien fölkészültek már erre a kellemetlen, de egyszersmind elkerülhetetlen eshetőségre. Shekt doktor és ez a nő, a lánya, aki szerencsétlenségére halálos mértékben belekeveredett ebbe az ügybe, földi polgárok. Az adott körülmények között az tűnik a leghelyesebbnek, hogy mindkettejüket az "összegzővel" való kezelésnek vessük alá. Megértette, Shekt professzor?

A fizikus szemét elöntötte az iszonyat.

– Igen, látom, érti – folytatta Balkis. – Természetesen az is lehetséges, hogy a műszerrel csak olyan mértékben rongálják meg az agysejtjeiket, hogy magatehetetlen idiótákká váljanak. Nagyon undorító állapot: az illetőt etetni kell, különben éhen hal, tisztába kell tenni, másként saját ürülékében fetreng; bezárható vagy közszemlére tehető, mindenki okulására. Jó lecke lehet az ilyesmi az eljövendő nagyszerű idők előestéjén.

– Ami pedig magát illeti – fordult a titkár Arvardan felé –, no meg kedves Schwartz barátját, maguk birodalmi polgárok, ennélfogva alkalmasak egy érdekes kísérlet elvégzésére. Eddig még sohasem próbáltuk ki a víruskoncentrátumunkat magukon, galaktikus kutyák! Ez nagyon hasznos lehetne a számításaink igazolásához. Csupán kicsiny dózisban, értik, hogy a halál ne legyen olyan gyors. A betegség tünetei mondjuk egy hét alatt bontakoznának ki teljességükben, ha kellőképpen fölhígítjuk a beadandó oldatot. Viszont annál fájdalmasabb lesz így a dolog.

Balkis elhallgatott, és résnyire szűkülő szemmel nézett rájuk.

– Mindez – szólalt meg kis idő múlva – néhány helyesen megválasztott szó alternatívája. Nos, mennyit tud a Birodalom? Vannak-e a Földön jelenleg más ügynökei is? Ha igen, miféle bomlasztó terveik vannak?

– Honnan tudhatjuk, hogy nem végez velünk akkor is, ha megkapja tőlünk a kívánt válaszokat?

– Afelől biztosíthatom, hogy keserves halállal halnak, ha visszautasítanak. A másik eshetőségre nézve csak hazardírozhatnak. Nos, halljam a választ!

– Nem kaphatnánk egy kis időt?

– Miért, most éppen nem időt adok maguknak? Már jó tíz perce beléptem ide, és még mindig hallgatom magukat. Tehát: van valami mondanivalójuk? Szóval nincs? Nem húzhatjuk vég nélkül az időt, ezt be kell látniuk. Maga még most is az izmait próbálgatja, Arvardan? Azt hiszi, elérhet, mielőtt előrántom a fegyveremet? No és akkor mi lesz, ha igen? Több száz hű emberem vár odakint, és a terv nélkülem is továbbhaladna a maga útján. Még a büntetésük különböző módjai sem változnának meg. Vegyük például magát, Schwartz: megölte egy ügynökünket. Hiszen maga tette, nem igaz? Azt gondolja, talán velem is végezhet?

Schwartz ekkor első ízben nézett Balkis felé.

– Megtehetném, de mégsem teszem – szólalt meg hidegen.

– Ez nagyon kedves magától.

– Egyáltalán nem. Ez éppen hogy nagy kegyetlenség részemről. Hiszen maga mondta, hogy léteznek sokkal kegyetlenebb lehetőségek is az egyszerű halálnál.

Arvardan azon kapta magát, hogy egyszerre mérhetetlen reménykedéssel figyeli az öreget.

18 - A párbaj

Schwartz elméje lázasan dolgozott. Különös, csapongó módon, de valahogy mégis könnyűnek találta magát. Énjének egy része úgy érezte, hogy teljesen hatalmában tartja a helyzetet, nagyobbik része viszont képtelen volt hinni ebben. Őt a többieknél jóval később bénították meg. Már Shekt doktor is fölült, míg ő alig tudta egy kicsit megmozdítani a kezét, még kevésbé egyéb tagjait.

És mégis, föltekintve a titkár teljesen őrült és végtelenül gonosz tudatára, elkezdte az egyenlőtlen párharcot.

Így szólt:

– Eleinte a maga oldalán álltam, holott a megölésemre készülődött. Úgy véltem, megértettem az érzéseit és a szándékait. De ezeknek az embereknek a gondolatai viszonylag ártatlanok és tiszták, a maga tudata viszont leírhatatlanul gonosz. Nem is a földi emberekért harcol, hanem a saját, személyes hatalmáért. A fejében nem a fölszabadított, hanem az ismét rabszolgaságba döntött Föld képét látom. Én magában nem a Birodalom hatalmának megdöntőjét, hanem annak a személyi diktatúrával való fölcserélőjét érzem.

– Szóval mindezt látja meg érzi? Hát csak lásson, amit óhajt. – Balkis ismét gúnyolódott. – Végül is nem kellenek az információik, legalábbis nem annyira, hogy miattuk eltűrjem az arcátlanságukat. Azt hiszem, jóval előbbre hozhatjuk a csapás óráját. Lenyűgöző hatása lesz, még azokra is, akik sehogy sem akarták elhinni, hogy ilyen gyorsan célhoz érünk. Ezt is előre látta, maga nagyszerű gondolatolvasó?

– Nem, mert nem néztem utána, ezért el is kerülte a figyelmemet – felelte Schwartz. – De most éppen megnézhetem. Két nap múlva... Nem is... hamarabb... Lássuk csak... Kedden... reggel hatkor... chicai idő szerint.

Most már megvillant a titkár kezében a sugárfegyver. Energikus szökellésekkel előrelépett, és alakja Schwartz töpörödött teste fölé tornyosult.

– Honnan tudja mindezt?

Schwartz megfeszítette minden erejét. Tudatának szálai összefonódtak, lázasan tapogatóztak. Arcizmai önkéntelenül keményen megfeszültek, szemöldöke összehúzódott, de ez csupán külsődleges, jelentéktelen kísérőjelensége volt valóságos, belső erőfeszítésének. Az agyán belül működött az az erő, amely most kinyúlt, és vasmarokkal ragadta meg a másik "tudatcsápját".

Arvardan számára kincset érő, elillanó másodpercekig teljesen értelmetlen volt a jelenet. A titkár hirtelen bekövetkezett, mozdulatlan hallgatása nem mondott neki semmit.

Schwartz ekkor lihegve megszólalt:

– Elfogtam! Vegyék el tőle a fegyvert! Nem bírom sokáig tartani... – Szavai hörgésbe fulladtak.

Arvardan e pillanatban értette meg, miről van szó. Támolyogva négykézlábra emelkedett, azután lassan, keservesen, minden maradék erejét bevetve, bizonytalanul talpra állt. Pola is megkísérelte követni a példáját, de nem egészen sikerült neki. Shekt lecsúszott emelvényéről, és térdre rogyott. Csak Schwartz feküdt tovább a helyén; arca megfeszült az erőlködéstől.

A titkár mintha a Medúza tekintetétől dermedt volna mozdulatlanná. Sima, csupasz homlokán kiütközött a verejték, kifejezéstelen arcán nem tükröződött semmiféle érzelem. Csak a sugárfegyvert tartó jobb keze mutatott némi életjelet. A figyelmes szemlélő láthatta, amint gyöngén megremeg. Észrevehette, hogy tehetetlen, puha erővel próbálja megnyomni az elsütőbillentyűt. A nyomásban nem volt elegendő erő, de makacsul ismétlődött újra meg újra.

– Tartsa szorosan – lihegte Arvardan vad örömmel. Megkapaszkodott egy szék háttámlájában, és megpróbálta rendbe szedni a lélegzését. – Hadd jussak oda hozzá!

Lába meg-megbicsaklott. Mintha valami lázálomban mozgott volna előre, sűrű, kocsonyás sáron vergődve keresztül. Sajgó izmai alig segítették a lassú, ijesztően lassú előrehaladásban.

Nem tudott, nem is tudhatott arról a kegyetlen párbajról, amely ott zajlott a szeme előtt.

A titkárnak egyetlen vágya maradt: hogy egy parányi erőt összpontosíthasson a hüvelykujjába, egészen pontosan háromunciányi nyomáshoz elegendőt. Ez volt a sugárpisztoly elsütéséhez szükséges kritikus határ. Agya kizárólag azon igyekezett, hogy egyetlen reszkető inának, már félig dermedt idegeinek kiadhassa a parancsot, hogy... hogy...

Ezalatt Schwartz is egyetlen célra koncentrált: hogy megakadályozza ezt a mozdulatot. De a másik tudatcsápja által rázúdított zűrzavaros érzékletek halmazából nem tudta biztonsággal kiválasztani, melyik szál vezet ahhoz az erőlködő ujjhoz. Ezért végső tartalékait is bevetve bénulást, a másik teljes bénultságát próbálta előidézni.

A titkár "tudatcsápja" hadakozott és küzdött a ránehezedő kényszer ellen. Fürge és veszedelmesen intelligens tudat szegült szembe Schwartz gyakorlatlan fáradozásával. Néhány másodpercre megnyugodott, kivárt, azután iszonyatos összpontosítással, vadul pumpálta az erőt hol egyik, hol másik tagjába.

Schwartz úgy küzdött, mint egy birkózó, aki végre talált valamilyen eredményes fogást, és azt mindenáron meg kellett tartania, pedig eszelősen kapálózó ellenfele ide-oda csapkodta amúgy is megtört testét.

Mindebből kívülről semmi sem volt látható, csupán Schwartz állizmainak időnkénti ideges megfeszülése és elernyedése. Reszkető ajkából kiserkent a vér, ahogy fogaival ráharapott, miközben a titkár hüvelykujja ismételten rásimult az elsütőgombra, és nyomkodta, nyomkodta...

Arvardan egy pillanatra megpihent. Nem akarta ugyan, de kénytelen volt rá. Kinyújtott kezével éppen csak megkapaszkodhatott a titkár zubbonyának szövetében, és érezte, hogy tovább moccanni sem képes. Bénult tüdeje nem tudott annyi oxigént préselni az ereibe, mint amennyire elnehezült végtagjainak szüksége lett volna. Szemét elhomályosították az erőlködés könnyei, agyára éles fájdalom ködleple borult.

Felnyögött:

– Csak még egy-két percig, Schwartz! Tartsa... tartsa vissza őt!

Schwartz álomszerű lassúsággal megcsóválta a fejét.

– Nem megy... Nem tudom...

És valóban, az öregember előtt a környező valóság sikamlós, elmosódó káoszba süllyedt. Tudatának nyúlványai megmerevedtek, és érzéketlenné váltak.

A titkár ujja még egyszer kétségbeesetten rásimult a fegyver ravaszára, de nem jött létre az érintkezés, a sugárpisztoly nem sült el. Újabb apró, egyre erőteljesebb próbálkozások...

Schwartz érezte, ahogy szeme remegve kidülled, homlokán kötelekként dudorodnak ki az erek. Fölfogta, amint ellenfele agyában felgyülemlik a győzelem gonosz indulata...

Ekkor Arvardan előrevetette magát. Zsibbadt, minden mozdulat ellen tiltakozó teste támadásba lendült, karmokká görbülő ujjait előrenyújtva.

Az erőtlen, rabul ejtett tudatú titkár vele együtt zuhant a padlóra. A sugárpisztoly a kövezeten csattogva odébb pattant.

Balkis tudata egyetlen pillanat alatt megszabadult béklyóitól. Schwartz hátrahanyatlott, koponyájában zúgó áramok kusza dzsungelével.

A titkár vadul küzdött Arvardan tehetetlen testének ránehezedő holtsúlya alatt. Fölrántott térde félelmetes erővel csapott a másik ágyékába, ökölbe szorított keze oldalról sújtott le Arvardan arccsontjába. Fölemelkedett, és megrázta magát, mialatt a régész a mindent elborító szenvedés sivatagába hanyatlott le róla.

A nehézkesen talpra álló titkár szaggatottan lihegett, támolygott, majd valahogy megállt egyenesen.

Ekkor a félájult Shekt professzorral találta szemben magát. A fizikus reszkető baljával alátámasztott jobb kezében tartotta a fegyvert, és annak lőnyílása, bár ingadozva, mégis félelmetesen Balkis alakjára szegeződött.

– Maguk szerencsétlen bolondok! – rikoltotta a titkár indulattól elcsukló hangon. – Mit gondolnak, mit nyerhetnek mindezzel? Csak egyet kell kiáltanom...

– És akkor egész biztosan legalább maga meghal – mordult rá Shekt.

– Az én megölésemmel semmire sem mennek – hörögte keserűen –, és ezzel tisztában is vannak. Úgysem menthetik meg a Birodalmat, amelynek elárulnak minket, sőt még a saját életüket sem. Adják ide azt a fegyvert, és mehetnek békével.

Előrenyújtotta a kezét, de Shekt gúnyosan fölkacagott.

– Annyira azért nem vagyok bolond, hogy ezt el is higgyem magának.

– Az meglehet, viszont még most is félig béna. – Ezzel a titkár váratlan mozdulattal jobbra szökkent, sokkal gyorsabban annál, hogysem Shekt utána fordíthatta volna a sugárpisztolyt.

Hanem a magát e kétségbeesett húzásra elszánó Balkis minden figyelmét csupán a fegyverre összpontosította, amelynek halálos sugara elől menekült. Schwartz viszont végső elkeseredéssel még egyszer megfeszítette a "tudatcsápját", mire a titkár megtántorodott és elvágódott, mint akit lebunkóztak.

Ezalatt Arvardan nagy nehezen újból talpra állt. Sérült arca csúnyán földagadt, és léptei meg-megroggyantak előrehaladtában.

– Tud már mozogni, Schwartz? – kérdezte közben.

– Egy kicsit – válaszolt az öreg elgyötörten. Ő is lekecmergett a helyéről.

– Lehetséges, hogy más is ránk támad?

– Nem. Azt megérezném.

Arvardan szomorúan lemosolygott a lányra. Kezét gyöngéden puha, barna hajára tette. Pola könnyben úszó tekintettel nézett föl rá. Az elmúlt két óra alatt hányszor jutott eszébe, hogy soha, soha többé nem simogathatja meg a haját, nem láthatja csillogó szemét!

Még az is lehet, Pola, hogy "ezután" is lesz számunkra? De a lánytól csak annyira telt, hogy megrázza a fejét.

– Nincs már elég időnk. Ami maradt, csak kedd reggel hatig tart, nem tovább.

– Hogy nincs elég időnk? Nos, majd meglátjuk. – Arvardan az elterült ellenség fölé hajolt, és nem túl gyöngéden hátrarántotta a fejét.

– Vajon él-e még? – Még most is zsibbadt ujjai hegyével hasztalan tapogatta a pulzusát, azután tenyerét becsúsztatta a zöld ruha alá. – Mindenesetre a szíve még ver – mormolta. – Micsoda veszedelmes erővel rendelkezik maga, Schwartz! Miért nem tette ezt vele már az első pillanatban?

– Mert azt akartam, hogy tehetetlenné váljon. – Majd meg is magyarázta, mi rejlik ebbéli szándéka mögött: – Azt gondoltam, hogy ha a hatalmamban tarthatom, kivezethetnénk innen magunk előtt. Álcázásnak is használhatnánk. Valahogy megbújhatnánk mögötte.

Váratlanul Shekt életereje is visszatért.

– Azt megtehetjük. Itt van Fort Dibburn a birodalmi helyőrséggel, alig félmérföldnyire innen. Ha odáig eljutunk, már biztonságban leszünk, és kapcsolatba léphetünk a helytartóval.

– Ha odáig eljutunk! Legalább száz őr cirkál odakint, útközben pedig még jó néhány száz. Ugyan mire mehetünk egy kitömött zöld ruhával? Cipeljük talán? Vagy apró kerekeken toljuk magunk előtt? – Arvardan minden jókedv nélkül nevetett föl.

– Különben – szólt közbe Schwartz gyászosan – most sem tarthattam sokáig a hatalmamban. Láthatták, hogy kudarcot vallottam vele.

– Mert még nem szokott hozzá az erejéhez – szögezte le Shekt megnyugtatón. – Idefigyeljen, Schwartz, rájöttem, hogy mi az, amit maga a tudatával művel. Fölfogja mások agyának elektromágneses hullámait. Azt hiszem, ilyesféle adásra is képes. Érti, amit mondok?

De Schwartz gyászosan bizonytalannak látszott.

– Meg kell értenie – erőlködött tovább Shekt. – Arra kell összpontosítania, mit akar elvégeztetni vele. Mindenekelőtt pedig vissza kell adnunk neki a sugárpisztolyát.

– Micsoda? – szakadt föl a dühödt kiáltás egyszerre három torokból. Shekt is ingerülten megemelte a hangját:

– Az a dolga, hogy kivezessen minket innen. Másképpen sehogy sem juthatunk ki, lássák be! És hogy lehetne kevésbé gyanús a helyzet, ha nem úgy, hogy láthatóan föl van fegyverezve?

– De nem tudtam fogva tartani! Nem mondom, hogy nem sikerült? – Schwartz mozgatta a karjait, összecsapkodta a tenyerét, így próbálta visszaszerezni normális testi állapotát. – Engem nem érdekelnek az elméletei, Shekt doktor. Ön nem is tudja igazán, miről van itt szó. Ez egy megfoghatatlan, fájdalmas dolog... és egyáltalán nem olyan könnyű.

– Azt tudom, de mégis ez az egyetlen lehetőségünk. Próbálkozzon meg vele még egyszer, Schwartz! Mozdíttassa meg vele a kezét, amint magához tér. – Shekt hangjában könyörgés vibrált.

A titkár ekkor felnyögött fektében, és Schwartz megérezte föléledő "tudatcsápjának" érintését. Némán, majdhogynem félve hagyta, hogy összeszedje az erejét, aztán kiadta az utasítást. Parancsa nem szavakból formálódott: az a csöndes beszéd volt ez, amellyel a kezünkhöz szólunk, ha meg akarjuk mozdítani. Olyan néma jelbeszéd, amelynek alkalmazója sincs egészen tudatában.

De most nem Schwartz keze mozdult meg, hanem a titkáré. A múltból érkezett földi ember elszánt mosollyal tekintett körül, de a többiek szeme kizárólag Balkist látta, a titkárt, amint fölemeli a fejét, tekintetéből eltűnik az ájulat homálya, és a karját, amint furcsán, nem odaillően előrelendül kilencvenfokos szögben.

Schwartz visszatért fáradságos munkájához.

A titkár valahogy természetellenesen emelkedett föl: majdnem teljesen, de mégsem, azután meg túllendülve súlypontján. Végül váratlanul furcsa, akarattalan mozdulatokkal tánclépéseket tett...

Mozgásának nem volt ritmusa; hiányzott belőle a tánc harmóniája. De a három ember szemében, akik a testét figyelték, és Schwartz számára, aki a testét és a tudatát egyszerre, ez a tánc leírhatatlan gyönyörűséget jelentett. Hiszen ez idő alatt a titkár akarata egy idegen tudat uralma alatt állt.

Shekt óvatosan, lassan megközelítette a robotszerűen mozgó alakot, majd nem minden aggodalom nélkül kinyújtotta felé a kezét. Nyitott tenyerén ott feküdt a sugárpisztoly, markolatával előre.

– Vetesse el vele, Schwartz – szólt Shekt doktor.

Balkis keze előrenyúlt, és sután megfogta a fegyvert. Egy pillanatra éles, mohó fény csillant a szemében, aztán ismét elhomályosult a tekintete. Pokoli lassúsággal a helyére, övén fityegő tokjába tette, majd a keze erőtlenül lehullott.

Schwartz fülsértően éles hangon fölvihogott:

– Huhúú, most majdnem megszabadult. – Arca viszont halottsápadtan világított.

– Jól van. Azért kordában tudja tartani?

– Harcol a szabadságáért, mint egy ördög. De most nem olyan nehéz, mint az előbb.

– Azért, mert most tudja, Schwartz, hogy mit csinál. – Shekt bátorítónak szánta szavait, de maga nem érzett igazi bátorságot. – Most pedig próbálja vezetni. Ne utasításokat adjon neki, csak tegyen úgy, mintha maga akarna úgy cselekedni.

Ekkor Arvardan szólalt meg:

– Rávenné, hogy beszéljen?

Rövid szünet után rekedt hörgés tört fel a titkár torkából. Ismét csönd következett, majd megint egy rövid hördülés.

– Ennyire vagyok képes – panaszkodott Schwartz.

– Vajon miért nem sikerül? – kérdezte Pola, szemében sötét aggodalommal. Shekt megvonta a vállát.

– A beszédhez igen finom izmok együttműködése szükséges. Ez nem olyasmi, mint a hosszú végtagizmok megmozdítása. Ne izguljon emiatt, Schwartz. Anélkül is sikerülni fog!

A következő két óra emlékezetükben olyan volt, amilyet az egész kísérteties odisszea alkalmával bizonyára nem tudtak volna még egyszer végigcsinálni. Shekt professzor például furcsa, merev tartást öltött, amelynek burkában minden félelme feloldódott a megfeszített belső harcot vívó Schwartz iránti néma és tehetetlen együttérzésben. Egész idő alatt csak azt a kerek arcot látta maga előtt, amint az erőfeszítéstől lassan eltorzul, és elborítják a mély ráncok. A többiekre csak egy-egy futó pillantásra elegendő ideje maradt.

A közvetlenül a bejárat előtt álló őrök feszesen tisztelegtek a megjelenő titkár láttán; zöld ruhája számukra a hivatalos hatalom megtestesítője volt. Balkis merev, gépies mozdulattal viszonozta a tisztelgést. Minden baj nélkül haladhattak tovább.

Arvardan csak akkor érezte át a helyzet teljes, őrült képtelenségét, amikor végleg maguk mögött hagyták az intézet hatalmas épülettömbjét. Itt van az egész galaxist fenyegető, leírhatatlanul óriási veszély – és a biztonság vékony szalmaszála a gyilkos mélység fölött. De Arvardan még itt, még ilyen körülmények között is boldogan sütkérezett Pola tekintetének melegében. Még ha maga az élete forgott is végveszélyben, ha az egész jövendő fenyegetett is összeomlással, ha teljesen elérhetetlenné vált is volna számára minden addig ízlelt édes érzés, akárhogy is alakulhat ezek után a sorsa, soha senki nem lehetett már számára ilyen végletesen és mindent elborítóan kívánatos.

A későbbiek során is a lány alakja takart el előle minden más emléket. Az a lány volt számára a világ...

Polára is úgy hullottak alá a reggeli napsütés aranylóan fénylő sugarai, hogy közben Arvardan fölébe hajoló arcát világították meg először. Fölmosolygott rá, és minden idegszálával érzékelte a kemény, erős kart, amelyen oly könnyedén pihent meg az övé. A későbbi időkben ez az emlék tért vissza legtöbbször a szívébe. Az az izmos, erős kar, rajta a sima műszövet ruha vékony rétegével, amely puhán és hűvösen simult a csuklójához.

Schwartz eközben verejtékezve vívta fájdalmas harcát. Az egyik oldalkapun léptek ki; az előtte húzódó, görbén ívelő úton nem volt senki. Ezért külön hálás volt a sorsnak.

Egyedül ő volt tisztában a lehetséges kudarc minden következményével. Az általa lebéklyózott tudatban tisztán érzékelte a kibírhatatlan megaláztatást, a mindent elborító gyűlöletet, a féktelen, gyilkos bosszúvágyat. Közben ki kellett préselnie abból az agyból az útjuk sikeres folytatásához nélkülözhetetlen információkat: a titkár földjárójának parkolóhelyét, az utat, amelyen végig kellett menniük... Fürkészése közben egy másodpercre sem szabadulhatott annak az elkeseredett rontó szándéknak a nyomásától, amely azonnal megsemmisítő csapást mért volna mindannyiukra, ha csak egy tizedmásodpercre is meggyengül a másik tudatát fogva tartó szorítása.

Annak az agynak a titokzatos belső ereje, amelynek mélységeibe le kellett ereszkednie, örök életére az ő élménye maradt. Hátralévő évei során számtalanszor jutott eszébe az a sápadtan szürke hajnali óra, amikor újra és újra irányítania kellett egy őrült lépteit az ellenség legerősebb várának veszedelmes útjain.

Amikor a járműhöz értek, Schwartz egyenként préselte ki magából a szavakat. Már nem engedhetett meg magának annyi lazítást sem, hogy összefüggő mondatokban beszéljen. Gyors egymásutánban lihegte:

– Nem tud... kocsit vezetni... nem tudom... kényszeríteni... a vezetés... bonyolult... nem megy...

Shekt is csak szelíd, kotkodácsoló hangokkal próbálta megnyugtatni őt. Nem merte megérinteni, nem mert normálisan beszélni hozzá, nehogy akár egy másodpercre is elvonja Schwartz figyelmét feladatáról.

Mégis odasúgta:

– Csak ültesse be őt a hátsó ülésre. Majd én vezetek. Értek hozzá. Mostantól csak tartsa mozdulatlanul. Mindjárt elveszem tőle a fegyvert.

A titkár földjárója speciális modell volt. Lényegesen különbözött a többitől, s ezáltal felhívta magára a figyelmet. Zöld fényszórói ritmikusan fordultak jobbra-balra, miközben a fényük smaragdszínű villanásokkal hol elhalványult, hol fölerősödött. A járókelők megálltak, úgy bámultak utána. A szembejövő földjárók tiszteletteljes igyekezettel lehúzódtak előle az út szélére.

Ha a kocsi kevésbé köti le a figyelmüket, ha nem annyira föltűnő, akkor a véletlenül arra járóknak elég ideje lett volna arra, hogy jobban figyeljenek a kocsi hátuljában mozdulatlanul ülő főhivatalnok sápadt arcára. Fölébredhetett volna bennük a kíváncsiság, megszimatolhattak volna valami rendellenességet.

De a különleges járművön kívül nem láttak semmit, így azután baj nélkül fogyott az út.

Egy katona állta el az útjukat, amint a zömöken kuporgó, masszív földi épületektől annyira elütő, tekintélyesen a magasba törő, tipikus birodalmi épület előtti krómozott, csillogó kapuhoz értek. Nagy tűzerejű harci fegyverét vízszintesen előretartva rájuk szegezte, mire a kocsi lassított és megállt.

Arvardan hajolt ki az ablakon.

– A Birodalom polgára vagyok, katona. A parancsnokukkal szeretnék beszélni, ha lehet.

– Láthatnám az okmányait, uram?

– Az igazolványaimat elvették tőlem. Bel Arvardan vagyok, a Szíriusz Baronn nevű bolygójáról. A helytartó megbízásából dolgozom, és igazán nincs ráérő időm!

A katona szájához emelte a csuklóját, és halkan mondott valamit a ráerősített adóvevőbe. Várakozott, míg megérkezik a válasz, azután leeresztette a fegyverét, és félreállt az útból. A kapu méltóságteljes lassúsággal kitárult előttük.

19 - Közeleg a határidő

Az elkövetkező órákban Fort Dibburn erődjén belül és kívül egyaránt nagy volt a felfordulás. Chica városában meg talán még annál is nagyobb.

Délre járt az idő, amikor a csúcsminiszter washenni palotájából hullámkommunikátoron érdeklődött a titkára után. Az utóbbi ezt követő keresése csődöt mondott. A csúcsminisztert kellemetlenül érintette a dolog, a Javítóintézet hivatalnokai kétségbeestek.

Elkezdődtek a kihallgatások, és a gyűlésterem ajtaja előtt álló őrök határozottan kijelentették, hogy a titkár a foglyokkal együtt délelőtt tíz harminckor távozott az épületből. Azt nem tudták megmondani, hová igyekezett. Nem, utasításokat sem hagyott. Ők természetesen nem kérdezhettek tőle semmit.

A többi őr hasonlóan tájékozatlannak bizonyult, tőlük sem nyerhettek semmilyen információt. Mindenkin eluralkodott a szorongó nyugtalanság légköre.

Délután kettő tájt futott be az első jelentés arról, hogy reggel látták a titkár földjáróját, de senki sem volt biztos abban, hogy maga Balkis is rajta utazott-e. Néhányan ugyan azt hitték, hogy ő maga vezeti, de később kiderült e föltételezés megalapozatlansága.

Fél háromra megbizonyosodtak arról, hogy a jármű behajtott a Fort Dibburn erődbe.

Néhány perccel három előtt megszületett a döntés: föl kell venni a kapcsolatot az erőd parancsnokával. A hívásra egy hadnagy válaszolt.

Világossá vált, hogy az adott pillanatban nem számíthatnak számottevő információra e kérdésben. Ugyanakkor ő császári fenségének tisztjei azonnali parancsot igényeltek az üggyel kapcsolatban. Továbbá azt a határozatot hozták, hogy további intézkedésig a Vének Társasága egy tagjának eltűnéséről nem adható ki közlemény.

Mindez pontosan elég volt ahhoz, hogy a császári hatóságok kívánságával homlokegyenest ellentétes eredmény szülessen.

Az árulásban bármilyen formában részt vevőknek nem adhatnak semmiféle egérutat, amíg az összeesküvés egyik legfontosabb kulcsembere, az akció tervezett időpontja előtt mindössze negyvennyolc órával, az ellenség hatalmában van. Mindez vagy a terv leleplezéséről, vagy árulásról tanúskodik, ami csupán ugyanannak az éremnek a két oldala. Bármely más eshetőség csak a végső pusztulást jelentheti.

Így tehát kiadták a megfelelő parancsokat.

Chica népe pedig fölbolydult...

A hivatásos demagógok máris az utcasarkokon prédikáltak. A titkos fegyverraktárakat feltörték, és aki csak tudott, alaposan fölfegyverkezett. Emberfolyók kanyarogtak az erőd felé, és délután hatkor újabb üzenetet intéztek a helyőrség parancsnokához, ezúttal egy különmegbízotton keresztül.

Mindeme forrongásra hasonló, csak kisebb léptékű felbolydulás volt a válasz az erődön belül. Már az elején drámai módon alakultak az események, amikor a begördülő földjárót fogadó fiatal tiszt kinyújtotta kezét a titkár fegyvere után.

– Ezt elveszem – jelentette ki kurtán.

– Adassa oda vele, Schwartz – mondta Shekt.

A titkár keze megfogta a fegyvert, és kinyújtotta az ablakon. A sugárpisztoly kihullott belőle. Elvitték. A feszültség megtört, Schwartz pedig felnyögött a megkönnyebbüléstől. Elengedte Balkist.

Arvardan készenlétben állt. Amikor a titkár fölpattant, mint egy elszabaduló rugó, az archeológus rávetette magát, és ököllel csépelni kezdte.

A tiszt parancsszavakat kiáltott. Katonák közeledtek futólépésben. Durva kezek ragadták meg Arvardan kabátjának gallérját, és fölrángatták a régészt. A titkár magatehetetlenül hevert az ülésen; szája sarkából vékony, sötét vércsík csordogált. Arvardan már eddig is dagadt arcán nyílt seb vérzett.

Reszkető kézzel igazította meg a haját. Azután ujjával mereven előremutatva, határozott hangon így szólt:

– Vádolom ezt az embert a birodalmi kormány megdöntésére irányuló összeesküvéssel. Haladéktalanul beszélnem kell a helyőrség parancsnokával.

– Azonnal utánanézünk a dolognak, uram – válaszolta a tiszt udvariasan. – Ha nincs ellenükre, nyomatékosan kérem, hogy valamennyien kövessenek.

Ekkor néhány órára elcsöndesedett körülöttük a világ. Önálló és megfelelően tiszta lakosztályt kaptak. Tizenkét órája először vehettek magukhoz némi táplálékot, amit meg is tettek, függetlenül az aggasztó körülményektől, igaz, kapkodva és nyugtalanul. Sőt a civilizált élet másik fontos szükségletét is kielégíthették: megfürödhettek.

De itt is őrök felügyeltek rájuk, és az órák monoton múlásával Arvardan egyszer csak elveszítve maradék türelmét, ingerülten fölkiáltott:

– De hiszen csak a börtönünk változott meg!

A katonai tábor mereven rutinszerű, értelmetlennek tűnő élete zajlott körülöttük. Senki sem törődött velük. Schwartz elaludt; Arvardan elgondolkodva méregette, de Shekt megcsóválta a fejét.

– Nem tehetjük – mondta. – Emberileg lehetetlen! Ez az ember teljesen kimerült. Hagyjuk aludni.

– De már csak harminckilenc óra van hátra!

– Tudom... de mégis várjunk!

Hűvös és enyhén gunyoros hangra figyeltek föl:

– Nos, melyikük állítja, hogy a Birodalom polgára?

Arvardan előreszökkent.

– Én vagyok az! Én...

A belépőt megpillantván belérekedt a szó. A tiszt ridegen mosolygott. Bal karját kissé mereven tartotta, legutóbbi találkozásuk emlékeként.

– Bel, ez az a tiszt – szólalt meg mögötte Pola elhalón –, onnan, az áruházból.

– Igen, az, amelyiknek eltörte a karját – csattant élesen a folytatás. – Az én nevem Claudy hadnagy, és maga valóban az az ember. Tehát azt mondja hogy a Szíriusz valamelyik világáról származik? És mégis ezekkel kóricál! Te jó galaxis! Hát ilyen mélyre süllyedhet egy ember? És még mindig magával van ez a lány! – Pár pillanatig kivárt, majd hozzátette: – Ez a földi némber!

Arvardant elöntötte az indulat, de erővel visszafogta magát. Nem teheti... most még nem...

Hangjába is szelídséget erőltetett.

– Találkozhatnék az ezredessel, hadnagy?

– Attól tartok, az ezredes jelen pillanatban nincs szolgálatban.

– Úgy érti, nem tartózkodik a városban?

– Azt nem állítottam. Valójában elérhető, ha kellőképpen sürgős kérdésről van szó.

– Pontosan így van... Akkor találkozhatnék az ügyeletes tiszttel?

– A mai napon én vagyok az ügyeletes tiszt.

– Akkor értesítse az ezredest.

A hadnagy kihívó lassúsággal megcsóválta a fejét.

– Aligha tehetem, míg meg nem győződtem arról, hogy a helyzet valóban olyan súlyos.

Arvardan már reszketett a türelmetlenségtől.

– A galaxis szerelmére, ne viaskodjon itt velem tovább! Élet és halál kérdéséről van szó!

– Valóban? – Claudy hadnagy affektált piperkőcséggel suhogtatta könnyű pálcáját. – Éppenséggel tőlem is kérhet kihallgatást.

– Nos, rendben van... el is várom.

– Azt mondtam, kérheti!

– Hát akkor meghallgatna, hadnagy? A másik változatlanul rideg maradt.

– Amint mondtam, kérheti, itt, a lány előtt. Alázatosan!

Arvardan nagyot nyelt, és haragosan hátralépett. Pola érintette meg a karját.

– Bel, kérlek! Nem szabad feldühítened őt.

A régész erre fátyolos hangon mormolta:

– Bel Arvardan, a Szíriuszról, alázatosan kihallgatást kér az ügyeletes tiszttől.

– Az attól függ – vetette oda Claudy hadnagy.

Arvardan elé lépett, és karjának villámgyors mozdulatával, tenyerével lesújtott a másik arcsebét takaró kötésre.

A régész felnyögött, és elnyomott egy fájdalmas kiáltást.

– Ezt már egyszer nagyon rossz néven vette – vigyorgott a tiszt –, nos, most mit szól hozzá?

Arvardan meg sem mukkant.

– A kihallgatást engedélyezem – mondta gőgösen a hadnagy.

Az archeológust elölről-hátulról két-két katona fogta közre. Claudy hadnagy a menet élére állt.

Shekt és Pola egyedül maradt az alvó Schwartzcal.

– Egyáltalán nem hallom már őt – mondta Shekt idegesen. – Te hallod?

– Nem, én sem – rázta meg a fejét Pola. – Már jó ideje. Gondolod, apa, hogy bármi gonoszságot művelhet Bellel?

– Hogyan tehetné? – mondta az idős férfi megnyugtatón. – Ne feledd, hogy ő valójában nem közülünk való. Ő a Birodalom polgára, és ezért nem olyan könnyű elbánni vele. Ó, úgy látom, te meg beleszerettél!

– Igen, mélységesen, apám. Butaság ez a részemről, tudom.

– Természetesen butaság – mosolygott Shekt keserűen. – Ő becsületes férfi. Nem mondhatom, hogy nem az. De mit tehet egymaga? Élhet-e velünk itt, ezen a világon? Bemutathatna-e a barátainak egy földi lányt? Vagy éppen a családjának?

Pola már zokogott.

– Tudom. De lehet, hogy nem is lesz semmiféle jövő.

Shekt a következő pillanatban fölpattant, mintha az utóbbi mondat emlékeztette volna valamire.

– Még most sem hallom! – kiáltotta ismét.

Izgatott érdeklődése a titkárnak szólt. Balkist a szomszédos szobában helyezték el, ahonnan korábban áthallatszottak ketrecbe zárt oroszlánéra emlékeztető léptei. De egy ideje néma csönd volt odaát.

Kicsiny pontocska volt csupán, mégis a titkár magányos testében és tudatában összpontosult és szimbolizálódott valahogy a szörnyű járványnak mindaz a gonosz ereje, amely hamarosan rázúdulhat az eleven csillagok egész gigászi hálózatára. Shekt óvatosan megrázta Schwartz vállát.

Ébredjen föl!

Az öregember megrázkódott.

– Mi történt? – Úgy érezte, hogy nem pihent szinte semennyit. A fáradtság annyira mélyen beleásta magát, hogy érzése szerint teljesen átjárta minden tagját, és már-már éles csúcsok formájában tört a felszínre teste és elméje különböző pontjain.

– Hol van Balkis? – kérdezte tőle Shekt sürgetőn.

– Ó... ó... igen. – Schwartz fürkészőn körülpillantott, de azután eszébe jutott, hogy nem a szemével néz és lát élesebben. Kinyújtotta hát tudata tapogatóit, s azok aprólékosan körbejártak minden elérhető helyet a már jól ismert tudat után kutatva.

Végre ráleltek, de nem érintették meg. Schwartz túlságosan sokáig és mélyen tartózkodott benne ahhoz, hogy most is kedvet érezzen a beteges romlottságával való szorosabb kapcsolatra.

– Egy másik emeleten van – mormolta. – Éppen beszél valakihez.

–Kihez?

– Nem olyanhoz, akinek valaha is érintettem már a tudatát. Várjunk csak egy kicsit... hadd hallgassam még. Talán Balkis kimondja... Igen! Ezredesnek szólítja az illetőt.

Shekt és Pola gyors pillantást váltott egymással.

– Ugye nem lehet árulás? – suttogta Pola ijedten. – Mármint... egy birodalmi tiszt biztosan nem szövetkezhet egy földi emberrel a császár ellen, ugye?

– Fogalmam sincs – sóhajtotta Shekt szerencsétlenül. – Ezek után bármit hajlandó lennék elhinni.

Claudy hadnagy vigyorgott. íróasztala mögött ült, ujjai hegyével egy sugárpisztolyt birizgálva, a négy katona szorosan mellette. Az áldott helyzet által ráruházott tekintély magas polcáról beszélt.

– Nem állhatom ezeket a földikéket – jelentette ki. – Sohasem szerettem őket. A galaxis szemetje. Betegesek, babonásak és lusták. Degeneráltak és ostobák. De a legtöbbjük azért tudja, hol a helye, a csillagokra mondom! Bizonyos mértékig még meg is értem őket. Mit csináljunk, ilyennek születtek, nem tehetnek róla. Azt persze nem tűrném el tőlük, amire a császár hajlandó, mármint a féleszű szokásaikat és hagyományaikat, ha én lennék a császár. No de hagyjuk az egészet. Egy szép napon majd megtanuljuk, hogyan...

Arvardan fölcsattant:

– Ide figyeljen! Nem azért jöttem ide, hogy végighallgassam, amint...

– Maga csak hallgasson, mert még nem fejeztem be! Éppen ott tartottam, hogy számomra teljességgel érthetetlen, mi megy végbe egy földieket kedvelő agyában. Ha egy ember... tegyük fel, igazi ember... olyan mélyre süllyed a mocsokban, hogy közöttük csúszik-mászik, és ráadásul a nőstényeik után szaglászik, szóval az ilyen iránt nem érzek semmi tiszteletet. Az ilyen talán még náluk is hitványabb...

– Akkor az űrbe magával és a nyavalyás, mocskos kis tudatpótlékával! – fortyant föl Arvardan dühödten. – Tud-e arról, hogy összeesküvést terveznek a Birodalom ellen? El tudja képzelni, milyen veszélyes a pillanatnyi helyzet? Minden percnyi késlekedése a galaxis lakónak kvadrilliói számára jelent halálos veszedelmet...

– Ó, erről mit sem tudok, Arvardan doktor. Mert doktor, ugye? Nem szabad megfeledkeznem a címéről! Tudja, nekem is megvan a magam elmélete. Magára is vonatkozik, Lehet, hogy valóban a Szíriusz valamelyik világán született, de a szíve egy sötét földi emberé, és galaktikus állampolgársága erejét az ő ügyük szolgálatába állítja. Most például elrabolta ezt a hivatalnokukat. (Különben derék dolog is lehetne, és egy csöppet sem bánnám, ha még a torkát is elvágná.) De a földiek máris kutatnak utána. Ide, az erődbe is érkezett tőlük valami fölhívás.

– Szóval keresik? Máris? Akkor mit fecséreljük itt az időt? Mindenképpen találkoznom kell az ezredessel, még ha...

Lázadásra számít, vagy másféle bonyodalomra? Még az sem lehetetlen, hogy személyesen szervezte meg a fölkelés valamelyik első lépését.

– Maga megőrült? Miért törekednék bármi ilyesmire?

– Jól van hát, akkor nincs kifogása ennek a titkárnak a szabadon bocsátása ellen?

– Azt nem teheti! – Arvardan fölpattant, és egy pillanatig úgy látszott, hogy mindjárt keresztülugrik az íróasztalon, és ráveti magát a másikra.

De Claudy hadnagy máris kezében tartotta a fegyvert.

– Ó, és ugyan miért nem? No, figyeljen már ide. Nekem is van némi törlesztenivalóm. Megütöttem magát, és arra kényszerítettem, hogy megalázkodjon előttem a földi pajtásai szeme láttára. Leültettem ide, és a képébe vágtam, milyen alávaló féregnek tekintem. Azért, amit az én karommal művelt, most a legszívesebben szétporlasztanám a magáét. Ennek megfelelően ficánkoljon tovább!

Arvardan mozdulatlanná dermedt.

Claudy hadnagy fölnevetett, és félretette a fegyvert.

– Elég baj az, hogy meg kell őriznem magát az ezredes számára. Öt óra tizenötkor fogadja kihallgatáson.

– Maga tudta... Maga tudott a dologról egész idő alatt! – A tehetetlen haragtól durva smirglivé változott a torka.

– Természetesen.

– Ha az idő, amit elvesztegettünk, Claudy hadnagy, az ügy elveszítését vonja maga után, akkor egyikünknek sem sok maradt hátra az életéből. – Olyan dermedt fagyossággal beszélt, amelytől a hangja vérfagyasztóan rekedtté durvult. – De maga pusztul el először, mert utolsó percemet arra használom föl, hogy csontszilánkokká és agypéppé verjem a fejét.

Bármikor állok elébe, földikedvelőkém.

A Fort Dibburn erőd parancsnoka már teljesen belefásult a Birodalom szolgálatába. Az utóbbi emberöltők háborítatlan békéjében nem sok igazi "dicsőség" várt a hadsereg tisztjeire, és az ezredes, többi társához hasonlóan, semmi ilyesmiben nem részesült. Mialatt azonban lassan fölmászott a kadéttól az ezredesi rangig ívelő szamárlétrán, a galaxis legkülönbözőbb vidékein teljesített szolgálatot. Így azután az idegbeteg Földön lévő helyőrség parancsnoksága is csak további unalmas rutinmunkát jelentett neki. Nem is vágyott már semmi másra, csak arra, hogy nyugodtan végezhesse megszokott napi tevékenységét. Ezen túl régen nem kívánt semmi mást, s ezért egy kis megalázkodástól sem riadt vissza, ha a szükség úgy hozta, még attól sem, hogy bocsánatot kérjen egy földi lánytól.

Amikor Arvardan belépett hozzá, az ezredes nagyon fáradt ember benyomását keltette. Inggallérja kigombolva, a Birodalom csillogó űrhajó és nap emblémájával ékes zubbonya hanyagul odavetve csüngött széke támláján. Elmélázva ropogtatta jobb keze ujjperceit, amint unottan szembenézett a belépő régésszel.

– Nagyon zavaros történet ez az egész – mondta. – Nagyon. Jól emlékszem magára, fiatalember. Maga Bel Arvardan a Baronnról, és főszereplője egy korábbi, fölöttébb kellemetlen esetnek. Mondja, nem tarthatná távol magát az ilyen kalamajkáktól?

– Ezúttal nemcsak én vagyok bajban, ezredes, hanem a galaxis egésze!

– Igen, tudok róla – pattogott a főtiszt türelmetlenül. – Legalábbis arról, hogy maga ezt állítja. Azt is közölték velem, hogy nincsenek meg a személyi iratai.

– Elkobozták őket tőlem, de az Everesten ismernek. Maga a helytartó igazolhat, és remélem, még az est beállta előtt meg is teszi.

– Majd utánanézünk a dolognak. – Az ezredes karba tette a kezét, és hátradőlt székében. – Remélem, most beavat a história ön szerinti változatába.

– Tudomásomra jutott, hogy földi emberek kisebb csoportja veszedelmes összeesküvést szőtt a birodalmi kormány erővel való megdöntésére, és ha erről idejében nem tájékoztatjuk a megfelelő hatóságokat, sikerrel megsemmisíthetik a kormányt és Birodalom legnagyobb részét.

– Kissé messzire megy, fiatalember, ezzel az elhamarkodott és eltúlzott kijelentésével. Azt készséggel elhiszem, hogy a földi emberek bosszantó zavargásokat kelthetnek, ostrom alá vehetik ezt az erődöt, és jelentős károkat okozhatnak, de egy pillanatig sem tartom képesnek őket még arra sem, hogy a császári erőket elűzzék erről a bolygóról, és még kevésbé, hogy megdöntsék a birodalmi kormányt. Ettől függetlenül meghallgatom ennek az... izé... államcsínynek a részleteit.

– Sajnos, az ügy annyira komoly, hogy létfontosságúnak tartom közvetlenül és személyesen a helytartónak elmondani a részleteket. Ennélfogva kérem, ha nincs ellenére, teremtsen számomra azonnali összeköttetést a helytartósággal.

– Hmmmm... Azért ne siessük el annyira a dolgot. Tisztában van például azzal, hogy az az ember, akit idehozott, a Föld csúcsminiszterének a titkára, az itteni Vének Társaságának egyik tagja, és közöttük igen fontos személyiségnek számít?

– Tökéletesen.

– És mégis azt állítja, hogy ő az egyik főkolomposa a maga által említett összeesküvésnek?

– Pontosan.

– Mivel bizonyíthatja?

– Remélem, megérti, ha kijelentem, hogy ebben az ügyben csak személyesen a helytartóval tárgyalhatok, senki mással.

Az ezredes félrehúzott szájjal tanulmányozta a körmeit.

– Tehát kételkedik az illetékességemben?

– Egyáltalán nem, uram. Csupán arról van szó, hogy egyedül a helytartó rendelkezik a szükséges lépések megtételéhez elegendő hatalommal.

– Megtudhatnám, miféle döntő lépésekre gondol?

– Egy, a földiek kezén lévő épületet harminc órán belül le kell bombázni és teljesen meg kell semmisíteni, ellenkező esetben a Birodalom lakóinak jó része, ha nem egésze, elpusztul.

– Miféle épületet? – kérdezte az ezredes komoran.

– Létrehozná a kapcsolatot a helytartóval, kérem? – csattant Arvardan ingerült válasza.

Rövid időre néma csönd állt be. Végül az ezredes ridegen megszólalt:

– Tisztában van azzal, hogy egy földi ember erőszakos elrablása miatt a földi törvények alapján vonható büntetőjogi felelősségre? A kormány rendszerint megfelelő védelmet biztosít a galaktikus polgárok számára, és elvi alapon követeli a birodalmi bírósági eljárást. A Földön azonban alaposan kiéleződött a helyzet, és szigorú utasítás kötelez bármiféle összeütközés elkerülésére. Ha tehát nem ad kielégítő választ a kérdéseimre, kénytelen leszek a társaival együtt visszajuttatni önt a helyi hatóságok felügyelete alá.

– Ez egyenlő a halálos ítélettel! Természetesen az ön számára is! Ezredes, én a Birodalom polgára vagyok, és audienciát követelek a helytar...

Az ezredes asztalán megszólaló csengő félbeszakította a mondatot. A tiszt a készülék felé fordult, és lenyomott egy kapcsolót.

– Tessék!

– Uram – hallatszott tisztán egy katona hangja –, a bennszülöttek egy csoportja körülzárta az erődöt. Értesüléseim szerint fegyverük is van.

– Történt bármilyen erőszakos cselekmény?

– Nem, uram.

Az ezredes arca semmiféle érzelmet nem mutatott. Ezt a képességet mindenesetre megszerezte szolgálati évei alatt.

– A tüzérséget és a légierőt előkészíteni, minden katona számára teljes harci készültség! Tüzelés kizárólag indokolt önvédelem esetén! Megértette?

– Igen, uram. Egy békeköveti zászlóval érkezett földi ember kihallgatást kér.

– Vezessék be. És hozzák ide ismét a csúcsminiszter titkárát!

Az ezredes jeges tekintettel fordult vissza a régészhez.

– Remélem, tisztában van azzal, hogy milyen veszedelmes helyzetet idézett elő!

– Követelem, hogy jelen lehessek a kihallgatásnál! – kiáltotta Arvardan, csaknem minden türelmét elveszítve a haragtól. – Továbbá magyarázatot követelek arra, miért tart itt engem őrizet alatt már órák óta, miközben bizalmas beszélgetéseket folytat egy földi árulóval? Közlöm önnel: tudomásom van arról, hogy már tárgyalt vele, mielőtt engem meghallgatott volna!

– Ó, talán vádaskodik, uram? – kérdezte az ezredes, szintén megemelt hangon. – Ha igen, beszéljen nyíltan!

– Nem vádolom semmivel. De emlékeztetem rá, hogy e perctől teljes felelősséggel tartozik minden cselekedetéért, és a jövőben – ha egyáltalán lesz még jövő – komoly esélye van rá, hogy a csökönyössége miatt saját népe elveszejtőjeként emlékezzenek majd önre!

– Hallgasson! A legcsekélyebb mértékben sem tartozom magának felelősséggel. Az ügyeket mostantól az én legjobb belátásom szerint intézzük. Ezt, remélem, megértette!

20 - A határidő lejárt

Miután egy katona kitárta előtte az ajtót, a titkár belépett a helyiségbe.

Vöröslő, földagadt ajkán rövid, fagyos mosoly villant. Meghajolt az ezredes felé, de minden jel szerint tudomást sem vett Arvardan jelenlétéről.

– Uram – szólt az ezredes a földi emberhez –, tájékoztattam a csúcsminisztert itt-tartózkodásának részleteiről és idekerülésének módjáról. Az ön itteni fogva tartása természetesen teljes mértékben... hogy is mondjam... szabályellenes, és amilyen gyorsan csak lehetséges, gondoskodnom kell szabadlábra helyezéséről. Van itt azonban egy úriember, aki, mint valószínűleg tud róla, igen komoly vádat emelt ön ellen. Olyat, amelyet a körülményekre való tekintettel ki kell vizsgálnunk...

– Megértem, ezredes – válaszolta a titkár nyugodtan. – Viszont, amint már említettem önnek, ez az ember, ha jól tudom, mindössze talán két hónapja tartózkodik a Földön, ennélfogva a helyi belpolitikai ismeretei elhanyagolhatóak. Mindez nagyon ingatag alap bármiféle vádemeléshez.

Arvardan fortyogott a dühtől.

– Hivatásomat tekintve régész vagyok, aki az utóbbi időben a Földre és annak szokásaira szakosodott. Politikai sajátosságairól megszerzett tudásom tehát korántsem jelentéktelen. Másrészt pedig nem egyedül képviselem az említett vádat.

A titkár sem most, sem később nem nézett egyenesen az archeológusra. Kizárólag az ezredeshez intézte szavait:

– Egyik helyi tudósunk is belekeveredett az ügybe – mondta. – Olyan, aki hatvanéves kora felé közeledve retteg a következményektől. Ezenkívül benne van egy másik, ismeretlen előtörténetű és elmebeteggyanús ember is. Viszont hármuk közül egyik sem terjeszthet elő semmiféle megalapozott vádat.

Arvardan talpra ugrott.

– Követelem, hogy hallgassanak végig...

– Üljön le – mordult rá az ezredes hidegen és barátságtalanul. – Maga visszautasította, hogy velem tárgyalja meg a kérdést. Akkor tartson is ki az álláspontja mellett. Vezessék be a békezászlóval érkezett küldöttet!

Az illető is a Vének Társaságához tartozott. Alig egy halvány szemrebbenéssel árulta el érzéseit, amikor a titkárt megpillantotta. Az ezredes székéből fölemelkedve kérdezte tőle:

– Ön az odakint összegyűltek nevében kíván szólni?

– Úgy van, uram.

– Föltételezem, hogy ez a lázongó és törvényellenes gyülekezet azért jött össze, hogy követelje itt tartózkodó földi polgártársuk visszatértét.

– Igen, uram. Azonnal szabadon kell őt bocsátaniuk.

– Egyetértek. Azonban a rend, a törvény és az ő császári fenségének kijáró tisztelet megköveteli, hogy a kérdést mindaddig ne tárgyalhassuk meg, amíg ellenünk irányuló fegyveres fölkelésre összesereglett emberek tartózkodnak az erőd közelében. Haladéktalanul föl kell oszlatniuk a tömeget.

A titkár nyájasan fordult a követhez:

– Az ezredesnek tökéletesen igaza van, Cori testvér. Kérem, rendezze el a helyzetet. Én itt tökéletes biztonságban vagyok, és senki mást sem fenyeget semmiféle veszély. Érti? Senki mást! Ezt titkári becsületszavamra mondom.

– Nagyon jól van, testvér. Őszintén örülök, hogy biztonságban van.

A követet kitessékelték.

– Gondunk lesz arra, hogy biztonságban távozhassák innen, mihelyt a város élete visszatért a normális kerékvágásba. Köszönöm az együttműködését a probléma remélhetően sikeres lezárásában.

Arvardan már megint a talpán volt.

– Megtiltom! Ön szabadon engedi az egész emberi fajnak ezt a potenciális elpusztítóját, miközben megakadályozza, hogy kapcsolatba lépjek a helytartóval, amire galaktikus polgár lévén elemi jogom van! – Majd tehetetlen dührohamában így kiáltott: – Nagyobb figyelemben részesíti ezt a földi kutyát, mint engem?!

Az elvakult indulattal kiáltott szavakat elnyomta a titkár hangja:

– Ezredes, én örömmel itt maradok mindaddig, amíg a helytartó is meg nem vizsgálja az ügyemet, ha ennek az embernek ez a kívánsága. Az árulás vádja komoly dolog, és bármilyen megalapozatlan gyanúja is meggátolhatja, hogy a jövőben is népem hasznára cselekedhessem. Hálás lennék a lehetőségért, hogy a helytartónak is bebizonyíthassam: nálam senki sem lehet lojálisabb a Birodalom iránt.

– Megértem az érzéseit, uram, és készséggel elismerem, hogy az ön helyében én egészen másként állnék a dologhoz – jelentette ki az ezredes mereven. – Ön igazi támasza a nemzetének, uram. Máris megkísérlem a kapcsolatteremtést a helytartóval.

Arvardan többé egy szót sem szólt, mialatt visszakísérték a cellájába.

Megérkezvén kerülte a többiek tekintetét. Hosszú ideig ült szótlanul, egyik ujjának középső percét fogai közé szorítva.

– Nos? – szólalt meg végül Shekt doktor. Arvardan keserűen megcsóválta a fejét.

– Kis híján tönkretettem mindent.

– Miért, mit művelt?

– Elveszítettem az önuralmamat. Megsértettem az ezredest. Nem jutottam semmire... Nem vagyok én diplomata, Shekt!

Szíve összefacsarodott az önigazolás hirtelen rátörő kényszerétől.

– De mit tehettem volna? – kiáltotta. – Balkis már korábban is beszélt az ezredessel, így nem bízhattam meg benne. Mi van, ha fölajánlotta neki élete megmentését? Mi van, ha kezdettől fogva részese volt az összeesküvésnek? Tudom, hogy ez meglehetősen vad elképzelés, de nem feledkezhettem meg erről a lehetőségről sem; túlságosan is gyanús volt a helyzet. Mindenképpen szerettem volna a helytartóval beszélni.

A fizikus fölemelkedett, és inas kezét összefonta a háta mögött.

– Nos, rendben van; és Ennius idejön?

– Föltehetően. De Balkis kifejezett kérésére, és én ezt nem értem.

– Mi? Balkis kérésére? Ezek szerint Schwartz igazat beszél!

– Igen? Miért, mit mondott Schwartz?

A megtört földi ember némán üldögélt a priccsén. Magán érezve a többiek tekintetét, megvonta a vállát, és tanácstalan mozdulattal széttárta a karját.

Elkaptam a titkár "tudatcsápját", amikor elvonultak vele a folyosón, a cellánk előtt. Megbizonyosodtam arról, hogy valóban hosszan beszélt ezzel a tiszttel, akit ön is emleget, Arvardan.

– Azt tudom.

– De az ezredes tudatában nincs nyoma árulásnak.

– Tehát tévedtem – sóhajtotta szerencsétlenül a régész. – Igencsak bajban leszek, ha Ennius megérkezik. No és mi a helyzet a titkárral?

– Az agyában nincs megbánás vagy félelem, csak gyűlölet. Ezúttal elsősorban irántunk, amiért foglyul ejtettük és idehurcoltuk. Szörnyen belegázoltunk a hiúságába, és föltett szándéka, hogy ezért bosszút áll rajtunk. Éberálom-töredékeket is érzékeltem a tudatában. Arról, hogy akár egyedül, puszta kézzel is megakadályozza, hogy a galaxis bármit tehessen a megállítására még így is, hogy a tudásunk birtokában harcolunk ellene. Az ő kezében vannak a kártyák, könnyűszerrel letromfolhat bennünket, hogy azután lesújthasson ránk, és végezzen velünk.

– Úgy érti, hogy veszni hagyja a tervét, föladja birodalmi vágyait, csak hogy velünk leszámolhasson? Ez őrültség!

– Tudom – felelte Schwartz meggyőződéssel –, de ez az ember valóban őrült.

– És biztos abban, hogy sikerül neki?

– Teljesen.

– Akkor magára van szükségünk, Schwartz. Itt csak a maga tudata segíthet. Figyeljen ide...

De ekkor Shekt megcsóválta a fejét.

– Nem, Arvardan. Így aligha jutnánk valamire. Amíg maga oda volt, felébresztettem Schwartzot, és alaposan megtárgyaltuk vele a helyzetet. Tudatának ereje, amelyet igazán nem is ismer, nyilvánvalóan nincs teljes ellenőrzése alatt. Megbéníthat, elkábíthat, sőt akár meg is ölhet egy embert. Mi több, annak akarata ellenére működtetni képes a nagy vázizmait, de ez minden. Például a titkárt sem tudta megszólaltatni, mivel annak kis gégeizmai ellenőrizhetetlenek számára. Nem tudta olyan mértékben koordinálni a mozdulatait, hogy Balkis vezethesse a kocsiját. Alig tudta egyenesben tartani, mialatt nagy keservesen végigvezette az utcán. Ezek szerint Enniust sem vonhatjuk ellenőrzésünk alá olyan mértékben, hogy valami utasítást kiadassunk vagy megírassunk vele. Tudja, még erre is gondoltam... – De Shekt bánatosan megrázta a fejét, és elhallgatott.

Arvardan érezte, amint elborítja a magatehetetlen elkeseredés. Ekkor váratlan indulattal fölkiáltott:

– De hol van Pola?

– Odabent alszik a benyílóban.

Elöntötte a vágy, hogy fölébressze. Vágyakozott... Istenem... annyi minden után vágyakozott.

Megnézte az óráját. Már majdnem elmúlt éjfél. Tehát mindössze harminc óra maradt hátra.

Maga is aludt egy keveset, de nyomban fölébredt, amint világosodni kezdett. Senki feléjük sem nézett, s ettől még a lelkük is eltompult és elnehezült.

Arvardan megnézte az óráját, és már mindössze hat óra volt hátra.

Reménytelenül, homályos tekintettel nézett körül. Most már valamennyien együtt voltak, még a helytartó is megérkezett. Pola mellette ült, meleg ujjacskáit a karján nyugtatta; arcán kimerült rettegés, amitől minden egyébnél mélyebb haragot érzett az egész galaxissal szemben.

Lehet, hogy mindannyian rászolgáltak a pusztulásra, de ilyen ostobán, ostobán, ostobán!

Alig látta Shekt és Schwartz alakját. Ők ketten tőle balra ültek. És ott volt Balkis, az átkozott titkár: ajka még mindig földagadva, egyik arcán kékeszöld véraláfutás, amitől pokolian fájdalmas lehetett számára még a beszéd is. Arvardan szája dühödt, fájó vigyorra torzult, amikor erre gondolt. Keze ökölbe szorult, majd ismét elernyedt. A gondolattól saját, bepólyált arca is mintha kevésbé sajgott volna.

Velük szemben ült Ennius, bizonytalanul fintorogva, csaknem nevetségesen, súlyos, ormótlan ólombetétes öltözékében.

Ő is ostobán bámult maga elé. Arvardant borzongató harag töltötte el, amint ezekre a kizárólag nyugalomra és könnyű életre vágyó galaktikus bürokratákra gondolt. Ugyan hová tűntek a három évszázaddal korábbi hódítók? Hová?

Még hat órájuk van...

Ennius mintegy tizennyolc órával azelőtt kapta meg a hívásukat Chicából, és a fél földgolyót körülrepülve azonnal sietett a találkozóra. Homályos, de erőteljes motívumok vezérelték. Lényegében – magyarázta magának – nincs szó másról, mint e különösen babonás és lidércnyomásos bolygó egyik zöld ruhás, hóbortos alakjának sajnálatos elrablásáról. Ez van csupán, meg azok a vad, bizonyítatlan vádaskodások. Semmi olyasmi, amit az ezredes nyugodtan el ne rendezhetett volna a helyszínen.

De itt van még Shekt is, ő szintén benne van a képben, és nem mint vádlott, hanem maga is a vád képviselője. Teljesen zavaros az egész.

Ott ült hát velük szemben, és teljesen világos volt előtte, hogy döntésével esetleg lázadást idézhet elő, ami meggyöngítheti pozícióit az udvarnál, és megfoszthatja az előmenetel lehetőségétől. Ami pedig Arvardan hosszadalmas előadását illeti valami vírusokról és az általuk fenyegető megfékezhetetlen járványról... nos, vajon mennyire kell ezt komolyan vennie? Ha végül ennek alapján akcióba lép, vajon mivel igazolhatja tetteit a följebbvalói előtt?

Viszont Arvardan mégiscsak tekintélyes tudósnak számít.

Ezért gondolatban elhalasztotta a kérdés megválaszolását, és inkább a titkárhoz fordult.

– Bizonyára önnek is van némi mondanivalója ezzel az üggyel kapcsolatban.

– Meglepően kevés – jelentette ki a titkár őszinte és bizalmas hangon. – Csak annyit kérdeznék, mi bizonyítja a fenti vádak helytállóságát.

– Excellenciás uram – mondta türelmének végső határán Arvardan –, amint már említettem önnek, ez az ember mindezt részletesen elismerte, amikor tegnap még a hatalmában voltunk.

– Lehetséges – szólt közbe a titkár –, hogy excellenciád végül ennek az állításnak ad hitelt, de le kell szögeznem, hogy mindez nem egyéb újabb megalapozatlan kijelentésnél. Valójában az egyetlen tény, amelyet a kívülállók is igazolhatnak, az, hogy engem ejtettek foglyul erőszakkal, és nem őket. Az én életem forgott veszélyben, nem az övék. Most pedig szeretném, ha a vádlóm megmagyarázná, hogyan jutott mindeme ismeretek birtokába a bolygón való tartózkodásának rövid kilenc hete alatt, miközben ön, a helytartó, többéves szolgálata idején semmiféle ellenem szóló bizonyíték nyomára nem bukkant!

– Van logika abban, amit ez a "testvér" állít – ismerte el Ennius nyomatékkal. – Valóban, honnan tudja mindezt?

– Mielőtt a vádlott beismerte volna fondorlatait, már Shekt doktor is tájékoztatott az összeesküvésről – jelentette ki Arvardan határozottan.

– Ez igaz, Shekt professzor? – fordította tekintetét Ennius a fizikus felé.

– Így van, excellenciás uram.

– És ön hogyan jött rá?

– Arvardan doktor tiszteletreméltó alapossággal számolt be arról, mire és hogyan használtuk fel az "összegzőt", és mit állított a haldokló bakteriológus, F. Smitko. Az az ember is az összeesküvők közé tartozott. Állításairól fölvételt készítettünk, amely bármikor hozzáférhető.

– De Shekt doktor, egy kábult állapotban levő haldokló kijelentései – még ha Arvardan doktor igazat beszél is – igazán nem sokat nyomhatnak a latban. Más bizonyíték nem áll rendelkezésére?

Arvardan öklével székének karfájára csapott, és ingerülten fölordított:

– Mi ez itt, valami bíróság? Talán valaki megsértette a közlekedési szabályokat? Arra nincs már időnk, hogy az érveket elemző alapossággal mérlegeljük vagy mikrométerrel méricskéljük. Ismétlem önnek, hogy reggel hatig mindössze öt és fél óra áll rendelkezésünkre ennek a végzetes fenyegetésnek az elhárítására. Egyébként excellenciád már korábbról ismeri Shekt professzort. Talán az a véleménye róla, hogy megrögzött hazudozó?

A titkár ismét nyomban megragadta az alkalmat, és közbevágott:

– Senki sem vádolja Shekt doktort szándékos hazugsággal, excellenciás uram. Csupán arról van szó, hogy a derék professzor öregszik, és az utóbbi időben rendkívüli mértékben aggódik közelgő hatvanadik születésnapja miatt. Attól tartok, hogy az életkor és a félelem ilyen kombinációja enyhén paranoiás tendenciákat válthatott ki benne, ami egyáltalán nem ritka jelenség ezen a bolygón. Csak nézzen rá! Kérdem én, teljesen normálisnak tűnik az ön szemében?

Shekt természetesen nem látszott annak. Megviselt és feszült volt; megrázta mindaz, ami eddig történt vele, és ami ezután várt rá.

Mégis elérte, hogy hangja normálisan, sőt egész nyugodtan csengjen.

– Elárulhatom önnek, hogy az utóbbi két hónap során folyamatosan a Vének megfigyelése alatt álltam. A leveleimet fölbontották, válaszaimat cenzúrázták – mondta a helytartónak. – Az persze nyilvánvaló, hogy ezeket az állításaimat is az emlegetett üldözési mánia rovására írják majd. Mindemellett itt van ez az ember, Joseph Schwartz, aki önként jelentkezett az "összegzővel" való kezelésre azon a napon, amikor ön is meglátogatott engem az intézetben.

– Emlékszem az esetre. – Ennius megállapította magában, hogy a páciens azóta alaposan megváltozott. – Ez az az ember?

– Igen.

A kísérlet ellenére nem néz ki rosszul.

– Igen, sokkal jobban van. Az "összegzővel" végzett kezelése rendkívül sikeresnek tekinthető, mivel eleve fotografikus emlékezőtehetsége van, amiről akkor még semmit sem tudtam. Mindenesetre most olyan tudattal rendelkezik, amely képessé teszi mások gondolatainak megismerésére.

Ennius ennek hallatán előredőlt karosszékében, és megrendült döbbenettel fölkiáltott:

– Mit beszél? Azt állítja, hogy ez az ember gondolatolvasó?

– Ezt könnyűszerrel bebizonyíthatjuk, excellenciás uram. De úgy vélem, hogy a jelen lévő "testvér" is igazolhatja az állításomat.

A titkár gyors, gyűlölettel teli pillantást vetett Schwartz felé. Fortyogott benne az indulat, vasvillaszemmel meredt az öregemberre. Amikor megszólalt, hangja a legkisebb rezdüléssel sem árulta el indulatait:

– Ez pontosan így van, excellenciás uram. Ez az ember valóban rendelkezik bizonyos hipnotikus képességekkel. Azt viszont nem tudhatom, hogy ez az "összegzőnek" köszönhető vagy sem. Egyébként meg kell jegyeznem, hogy a kezeléséről nem készült semmiféle jelentés, ami ugyebár fölöttébb gyanús!

– Nem készült róla följegyzés – jelentette ki Shekt –, mégpedig a csúcsminiszter határozott utasítására.

Erre a titkár mindössze kurta vállrándítással válaszolt.

– Haladjon inkább a témának megfelelően a tárgyalás – csattant föl Ennius parancsoló modorban –, és hagyjuk ezt a kicsinyes torzsalkodást! Nos, mi a helyzet ezzel a Schwartz nevű emberrel? Mi köze van a gondolatolvasó képességének vagy hipnotikus adottságainak, különben nevezze, ahogy akarja... ehhez az egész kérdéshez?

– Shekt azt állítja – magyarázta a titkár –, hogy Schwartz képes a gondolataim letapogatására.

– Valóban? Nos, mire gondol éppen a titkár úr? – kérdezte a helytartó, első ízben méltatva figyelemre az öreget.

– Azt gondolja – mondta Schwartz –, hogy úgysem győzhetjük meg önt állításaink igazáról ezzel az üggyel kapcsolatban.

– Ez teljesen igaz – mordult föl Balkis –, bár ennek megállapításához aligha van szükség különösebb szellemi képességekre.

– És még azt – folytatta Schwartz –, hogy ön egy szerencsétlen bolond, aki fél bármilyen konkrét akciótól, csupán a békére vágyik, és abban reménykedik, igazságossága és tárgyilagossága révén győzedelmeskedhet a földi emberek fölött, miáltal csak még ostobábbnak tekinthető.

A titkár elvörösödött.

– Ezt tagadom. Ezzel az állításával nyilvánvalóan előítéleteket kíván ébreszteni excellenciádban.

– De én nem dőlök be olyan könnyen mindenféle előítéleteknek – mondta Ennius ingerülten, majd ismét Schwartz felé fordult. – És mondja, én mit gondolok e pillanatban?

– Azt, hogy ha én valóban beleláthatok egy másik ember koponyájába, még nem feltétlenül mondom meg a tapasztaltakat – válaszolta Schwartz.

A helytartó szemöldöke fölszaladt a homlokára a meglepetéstől.

– Igaza van, teljesen igaza van. És maga is támogatja a Shekt professzor, valamint Arvardan doktor által előterjesztett vádakat?

– Az utolsó szóig.

– Hát igen. De ha nem találunk mást is a maga képességeivel, olyat, aki nem érdekelt az ügyben, akkor a tanúságtétele nem sokat ér a törvény előtt, még ha teljes mértékben bebizonyíthatóak is telepatikus képességei.

– De ez itt most nem valami elvont jogi kérdés – kiáltott föl Arvardan –, hanem az egész galaxis biztonságának ügye!

– Excellenciás uram – húzta ki magát a titkár ültében –, volna egy tiszteletteljes kérésem. Távolítsák el a helyiségből ezt a Joseph Schwartz nevű egyént.

– Miért kéri?

– Ennek az alaknak a gondolatolvasó képességei mellett bizonyos, a tudati állapotot befolyásoló ereje is van. Az én elfogatásomat is a Schwartz által előidézett bénultságom tette lehetővé. Attól tartok, hogy most is megkísérelhet valami hasonlót velem szemben, sőt esetleg még excellenciád ellen is. Ez kényszerít fenti kérésem kinyilvánítására.

Arvardan fölemelkedett ültéből, de a titkár előre igyekezett túlkiabálni őt:

– Nem lehet tárgyilagos a kihallgatás, ha a helyiségben olyasvalaki van jelen, aki különös képességei birtokában befolyásolhatja a bíró ítéletalkotását.

Ennius ezúttal gyorsan döntött. Belépett egy őr, és Joseph Schwartzot, aki semmiféle ellenállást nem tanúsított, sőt holdvilágképén a legcsekélyebb tiltakozás sem tükröződött, szó nélkül elvezette.

Arvardan számára ez volt a végső csapás.

A titkár ekkor fölemelkedett, és egy pillanatra mozdulatlanná merevedett: köpcös, vészjósló alak, zöld öltözékében, rendíthetetlen önbizalmának határozott tudatában.

Komoly, hivatalos stílusban kezdett mondanivalójába:

– Excellenciás uram, Arvardan doktor minden véleményének és állításának alapját csupán Shekt professzor tanúságtétele támasztja alá. Továbbá Shekt doktor ismeretei egy haldokló lázas fecsegéséből származnak. És mindez, excellenciás uram, mindez valahogy rejtve maradt mindaddig, amíg Joseph Schwartz nem esett át az "összegzővel" való kezelésen.

– Végül is ki ez a Joseph Schwartz? Amíg Joseph Schwartz meg nem jelent a színen, Shekt professzor normális, épelméjű ember volt. Excellenciád is egy egész délutánt eltöltött vele azon a napon, amikor Schwartz kezelésére sor került. Talán akkor abnormálisan viselkedett? Tájékoztatta önt a Birodalom ellen készülő összeesküvésről? Vagy éppen egy haldokló biokémikus utolsó, zagyva kijelentéseiről? Egyáltalán: zaklatottnak látszott akkor? Vagy éppen gyanakvónak? Most azt állítja, hogy a csúcsminiszter utasítására hamisította meg az "összegzővel" végzett kísérletek eredményeit, nem jegyezte föl a kezelt személyek nevét. Erről tett-e önnek említést akkor? Vagy csupán most, jóval azután, hogy Joseph Schwartz előkerült?

– Ismét kérdezem: ki ez a Joseph Schwartz? Amikor az intézetbe beszállították, nem beszélt érthető emberi nyelven. Ennyit sikerült kiderítenünk a későbbiek során, amikor fölmerült bennünk a gyanú Shekt doktor elmeállapotának épségét illetően. Egy földműves hozta be az intézetbe, aki semmit sem tudott a származásáról; valójában egyáltalán semmit sem tudott róla. Sőt azóta sem derült ki felőle semmi.

– Viszont ez az ember különleges szellemi képességekkel rendelkezik. Bárkit száz lépésről is megbéníthat egyetlen gondolatával, közelebbről pedig még ölni is képes. Engem magamat is paralizált. Kezemet és lábamat az ő akarata mozgatta, sőt a tudatomat is a saját elképzeléseinek megfelelően manipulálhatta.

– Határozottan biztos vagyok abban, hogy ezeknek az embereknek az elméjét is a hatalmában tartja. Azt állítják, hogy elraboltattam őket. Halálos fenyegetettségről beszélnek; szerintük beismertem, hogy árulásra készülök, és a birodalmi trónusra török. Kérem hát excellenciádat, hogy kérdezzen meg tőlük még egyetlen dolgot. Vajon nem voltak-e kitéve Schwartz befolyásának, egy olyan emberének, aki képes az ellenőrzése alatt tartani a tudatukat? Nem lehetséges-e tehát, hogy maga Schwartz az áruló? Ha nem erről van szó, akkor is: ki ez a Joseph Schwartz?

A titkár mindezt elmondván nyugodtan, csaknem jókedvűen telepedett vissza a helyére.

Arvardan úgy érezte, hogy agya egy ciklotronon lovagol, és most egyre gyorsabban és gyorsabban száguld körbe-körbe...

Mit válaszolhatna minderre az ember? Hogy Schwartz a múltból érkezett ide? Hogy eredeti, hiteles primitív nyelven beszélt? De ezt is kizárólag ő, Arvardan bizonyíthatja egyedül. És az ő agya is lehet manipulált. Valóban, hogyan állapíthatná meg, hogy nem befolyásolták a tudatát? Ki lehet ez a Schwartz? Mi győzhette meg őt ennek a hatalmas, galaktikus méretű hadjáratnak a veszélyéről?

Még egyszer végiggondolta az egészet. Honnan származik az ő meggyőződése is a nagy összeesküvés igaz voltáról? Ő valóban régész, akinek vérében kell legyen a kételkedés... És most? Hitelt adott egyetlen ember szavának? Egy lány egyetlen csókjának? Vagy éppen Joseph Schwartznak?

De nem volt képes a gondolkodásra. Nem tudott gondolkodni!

– Nos tehát? – szólalt meg Ennius türelmetlenül. – Van valami mondanivalója, Shekt doktor? Vagy önnek, Arvardan?

Ekkor váratlanul Pola hangja törte meg a csöndet:

– Miért őket kérdezi? Hát nem látja, hogy ez az egész merő hazugság? Nem érti, hogy valamennyiünket gúzsba köt a mézesmázos szavaival? Ó, mindannyian meghalunk, és én már nem is sokat törődöm a saját életemmel, de még mindig megakadályozhatnánk, gátját vethetnénk... De ehelyett csak üldögélünk itt, és a szánkat jártatjuk. – Ezzel a lány keservesen sírva fakadt.

A titkár gúnyosan így szólt:

– No lám, minden érvük egy hisztérikus leányzó zokogására zsugorodott. Javaslatom a következő, excellenciás uram: vádlóim a veszélyt valami kitalált vírussal hozzák kapcsolatba, és bármit hordanak össze, minduntalan a reggeli határidőre hivatkoznak, legalábbis nekem így tűnik. Azt javaslom, hogy maradjon elzárkózva a palotájában egy hétig. Ha mindaz igaz, amit ezek itt állítanak, a járvány hírének néhány nap alatt el kell jutnia a Földre is. Ha ez bekövetkezik, a bolygót még mindig a birodalmi erők uralják majd...

– A Föld valóban kitűnő csereajánlat egy emberek lakta teljes galaxissal szemben – mormolta Shekt halottsápadt arccal.

– Én sokra értékelem a saját életemet, és a népemét sem kevésbé – mondta a titkár. – Ártatlanul kerültem a túsz helyzetébe, de azonnal kész vagyok tájékoztatni a Vének Társaságát arról, hogy készségesen és önként itt maradok egy hétig, s ezáltal megakadályozok bármilyen, egyébként várható felfordulást.

Ezzel gőgösen összefonta a karját.

Ennius gondterhelt arccal emelte föl tekintetét.

– Semmi kivetnivalót nem találok ebben az emberben...

Arvardan nem bírta tovább. Nyugodtan, de halálos elszántsággal emelkedett föl, és gyors léptekkel megindult a helytartó felé. Hogy mi lett volna a szándéka, sohasem tudta meg senki. A későbbiek során maga is képtelen volt visszaemlékezni rá. Különben sem volt semmilyen jelentősége a dolognak. Ennius keze ügyében ott volt egy idegkorbács, és nem riadt vissza a használatától.

Földre szállása óta harmadszor Arvardan körül mindent elborított a fájdalom tengere, megpördült körülötte és elsötétedett a világ.

Mialatt Arvardan eszméletlenül hevert, elérkezett a reggel hat óra...

21 - A túllépett határidő

Elmúlt a kábulat és a határidő. Fény...

Vibráló fény és homályos árnyak... olvatagon ingadoznak, és lassacskán kiélesednek.

Egy arc... Valaki szeme mered rá...

– Pola! – A környezet egyetlen, pillanatnyi mozdulat ideje alatt megvilágosodott és kitisztult Arvardan szeme előtt. – Hány óra van?

Ujjai keményen a lány csuklójára kulcsolódtak, amitől az utóbbi önkéntelenül összerezzent.

– Hét óra elmúlt – suttogta Pola –, és vele letelt a határidő is.

Arvardan vadul körülpillantott, és az ízületeit mardosó fájdalommal mit sem törődve fölpattant kemény fekhelyéről. Shekt szikár alakja egy karosszékben görnyedezett. Fölemelte a fejét, és gyászos tekintettel lassan bólintott egyet.

– Túl vagyunk mindenen, Arvardan.

– Tehát Ennius...

– Ennius nem használta ki a lehetőséget. Hát nem különös? – mormolta Shekt. Vékony, darabos, reszelős hangon fölnevetett. – Mi hárman minden segítség nélkül földerítettünk egy, az egész emberiség ellen irányuló végzetes összeesküvést, s a puszta kezünkkel elfogtuk annak főkolomposát, hogy átadjuk az igazságszolgáltatásnak. Hát nem kacagtató a helyzet? Itt állnak a mindenen győzedelmeskedő hősök, és a dicsőség felé evickélnek az idő mocsarában. Az ilyen dolgok rendszerint így végződnek. Csak a mi esetünkben az események továbbhaladtak, és rá kellett jönnünk, hogy senki sem hisz nekünk. A diadal útján ilyesminek nem szabadna előfordulnia, nem igaz? Ott mindig boldog véget ér a történet, ugye? Mulatságos... – Szavai megrázó, száraz zokogásba fulladtak.

Arvardan rosszulléttel küszködve fordult félre; Pola szeme könnyektől csillogó, mélységes és sötét világmindenségként nézett szembe vele. Egy pillanatra tehetetlenül elmerült ebben a pillantásban – ezek a szemek valóban egész világot jelentettek neki, csillagokkal teli világot. És e csillagok felé kis, fényes fémtokok repültek, sebesen emésztve a fényéveket, amint keresztülhatolnak a hipertéren, pontosan kiszámított halálos útjukon. Hamarosan... lehet, hogy épp ebben a pillanatban meg is érkeznek, behatolnak az egyes bolygók légkörébe, és szétszórják gyilkos vírusszállítmányuk láthatatlan esőcsöppjeit...

Tehát vége az egésznek.

Többé már senki sem állíthatja meg.

– Hol van Schwartz? – kérdezte Arvardan gyönge hangon. De Pola csak megrázta a fejét.

– Azután többé már nem hozták vissza.

Kinyílt az ajtó, és Arvardan annyira még nem merült el a halál elfogadásában, hogy arcán némi halvány reménnyel föl ne pillantson.

De csupán Ennius volt az, mire az archeológus vonásai megkeményedtek, és elfordult a belépőtől.

Ennius közelebb lépett, és először az apát és lányát vette szemügyre egy pillanatig. De Shekt és Pola elsősorban a Föld szülötte volt, s ezért semmi biztatót nem mondhatott a helytartónak még annak tudatában sem, hogy bármilyen rövid és keserves lesz is a hátralévő életük, mégis a kívülállóé lesz sokkal rövidebb és kegyetlenebb.

Ennius megütögette a régész vállát.

–Arvardan doktor...

– Excellenciás uram – válaszolta Arvardan a másik hanghordozását utánozva.

– Elmúlt hat óra – mondta Ennius, aki szemhunyásnyit sem aludt ezen az éjszakán. Bár hivatalosan teljes mértékben fölmentette Balkist, nem zárta ki annak lehetőségét, hogy vádlói esetleg mégsem komplett őrültek, vagy tudatuk nem áll ellenőrzés alatt. Nézte, amint a lelketlen kronométer elketyegi a galaxis maradék életét.

– Igen – felelte Arvardan –, elmúlt hat óra, és a csillagok még mindig ragyognak.

– És még most is úgy véli, hogy igaza volt?

– Excellenciás uram – válaszolta a régész –, órákon belül elpusztulnak az első áldozatok. Erre még nem figyel föl senki. Naponta halnak meg emberek. Egy héten belül százezrek pusztulnak el. A helyzet fölismerésének esélye a nullához áll majd legközelebb. De a betegek közül senki sem épül föl. Nem áll rendelkezésre semmiféle ellenszer. Néhány bolygó majd járványellenes segítségért folyamodik. Két héten belül egész bolygócsoportok csatlakoznak a segítségért kiáltozókhoz, és a legközelebbi szektorokban kihirdetik a rendkívüli állapotot. Egy hónap múltán a galaxis egésze reszkető, beteg romhalmaz lesz. Két hónapon belül húsz érintetlen világ sem marad. Hat hónap múlva a galaxis már el is pusztult. És mit tesz majd ön, amikor befutnak az első jelzések?

– Hadd jósoljam meg azt is. Tájékoztatja a birodalmiakat, hogy a kór valószínűleg a Földről indult el pusztító útjára. Ezzel persze egyetlen életet sem ment meg. Ezután hadat üzen a Föld Vénjeinek. Ezzel sem ment meg senkit. A földi embereket letörli ennek a bolygónak a felszínéről, de ezáltal sem menekül meg senki. Más esetben a közvetítő szerepét vállalja Balkis barátja és a birodalmi tanács, illetve annak megmaradt töredékei között. Akkor öné lehet a dicsőség, hogy a Birodalom morzsáit átnyújtsa Balkisnak az ellenméreg fejében, amely lehet, hogy eléri – de az is lehet, hogy nem – a megfelelő világokat a megfelelő mennyiségben és a megfelelő idő alatt ahhoz, hogy akár egyetlen emberi életet is megmentsen.

Ennius minden meggyőződés nélkül elmosolyodott.

– Nem gondolja, hogy kissé túldramatizálja a helyzetet?

– Ó, dehogynem! Én halott ember vagyok, és ön is hulla. De legyünk az egésszel kapcsolatban ördögien hűvösek és nagyvonalúak, nem igaz?

– Ha esetleg az idegkorbács használatáért neheztelne rám...

– Ó, egy csöppet sem – gúnyolódott Arvardan –, már egészen hozzászoktam. Szinte már meg se kottyan.

– Akkor hallgassa meg, hogy látom én a leglogikusabbnak a helyzetet. Ez egy rendkívül kellemetlen fölfordulás volt. Igen nehéz lenne közérthetően összefoglalni, akár értelmetlenül elnyomni. A vád többi képviselője földi ember. Az ön szavának lett volna egyedül némi súlya. Tegyük föl, hogy ön aláír valami nyilatkozatot, amely szerint a vádat olyan időpontban emelte, amikor nem volt teljesen... nos, bizonyára találnánk valamilyen kifejezést a helyzetre, amely nem tenne említést a tudata korlátozottságáról.

– Az könnyen elintézhető. Mondhatja, hogy meghibbantam, részeg voltam, hipnotizáltak vagy elkábítottak. Bármelyik változat megfelel.

– Viselkedne egy kicsit ésszerűbben? Ide figyeljen, és mi van, ha én úgy vélem, hogy elcsábították önt? – sziszegte idegesen Ennius. – Ön a Szíriuszról származik. Mondja, hogyan szerethetett bele egy földi lányba?

– Mit beszél?

– Ne kiabáljon! Csak annyit kérdezek... normális állapotban valaha is fölvállalta volna egy itteni bennszülött életét? Gondolhatott volna egyáltalán ilyesmire? – És fejével alig észrevehetően Pola felé intett.

Arvardan egy pillanatig meglepetten bámult rá. Azután a keze villámgyorsan előrelendült, és megragadta a Birodalom legmagasabb rangú földi képviselőjének a torkát. Ennius vadul, de annál eredménytelenebbül markolászta a szorító kezet.

A fiatalember kiáltozott:

– Ilyesmireee? Netán Shekt kisasszonyra gondol? Ha igen, akkor kellő tisztelettel szóljon róla! Különben menjen a fenébe. Így is, úgy is halott ember.

– Arvardan doktor, tekintse magát letartóz... – hörögte Ennius. Ekkor ismét kinyílt az ajtó, és az ezredes rontott be rajta.

– Excellenciás uram, ez a földi csőcselék már megint itt van!

– Micsoda? Hát ez a Balkis nem beszélt a hivatalnokaival? Arról volt szó, hogy egy hétig önkéntesen itt marad!

– De beszélt velük, és még most is itt tartózkodik. De vele együtt a tömeg is. Készen állunk arra, hogy belelövessünk, és én ezt a megoldást tartanám a leghelyesebbnek. És önnek van valamilyen javaslata, excellenciás uram?

– Addig ne adjon ki tűzparancsot, amíg nem találkoztam a titkárral. Küldesse őt ide. – Visszafordult a tudóshoz. – Arvardan doktor, az ön ügyével majd később foglalkozom.

Balkis szélesen vigyorogva lépett be a helyiségbe. Formálisan meghajolt Ennius előtt, aki kurta főbiccentéssel válaszolt neki.

– Ide figyeljen – szólította meg őt a helytartó –, arról értesültem, hogy az embereik már megint elzárják a Fort Dibburnhöz vezető utakat. Ez nem vág egybe a megállapodásunkkal. Nos, a magunk részéről nem szeretnénk vérontást, de a mi türelmünk sem kimeríthetetlen. Szét tudná oszlatni azt a tömeget békésen?

– Ha úgy döntök, excellenciás uram.

– Ha úgy dönt? Akkor jobb lesz, ha úgy dönt. Mégpedig most rögtön.

– Szó sincs róla, excellenciás uram! – Ezzel a titkár még szélesebben elvigyorodott, és előrenyújtotta a karját. Hangja vad kiáltássá erősödött, amelyet oly sokáig kellett visszafognia, és most nagy örömmel engedett szabadjára. – Ostoba! Túlságosan sokáig tétovázott, és most meg is hal miatta! Vagy élheti a rabszolga életét, ha úgy kívánja, de jusson eszébe, hogy az egyáltalán nem lesz könnyű élet!

A kijelentés vadsága és dühe nem jelentett megsemmisítő csapást Ennius számára. Még itt, eddigi pályafutásának kétségtelenül legmélyebb pontján sem hagyta őt cserben a birodalmi karrierdiplomata hidegvére. Csak annyi volt érzékelhető, hogy valahogy megsűrűsödik körülötte a szürkeség és a karikás szemű kimerültség.

– Ilyen sokat veszítek tehát az óvatosságom miatt? Ezek szerint a vírusokról szóló történet... igaz volt? – Hangjában elvont, csaknem közömbös érdeklődés csengett. – De a Föld és maga... valamennyien az én túszaim.

– Korántsem! – csattant azonnal a dölyfös válasz. – Éppen ön és az ön hívei az én foglyaim! A vírus, amely éppen most árasztja el a világmindenséget, a Földet sem hagyja érintetlenül. Pontosan elegendő lebeg belőle máris minden helyőrség, sőt maga az Everest fölött is. Mi, földiek immúnisak vagyunk vele szemben, de ön vajon hogy érzi magát, helytartó uram? Gyöngének? Nem száradt ki a torka? Nem forrósodott föl a feje? Ha még nem, úgy hamarosan bekövetkezik, ebben biztos lehet. És kizárólag tőlünk szerezheti be a kór ellenszerét.

Ennius egy hosszú pillanatig nem szólt semmit, arca elkeskenyedett, és hihetetlenül gőgössé merevedett.

Azután Arvardan felé fordult, és hűvös, kulturált hangon így szólt hozzá:

– Arvardan doktor, úgy érzem, bocsánatot kell kérnem öntől, mert nem adtam hitelt a szavának. Shekt professzor, Miss Shekt, elnézésüket kérem.

– Nagyon köszönöm a bocsánatkérését – vicsorította ki a fogait Arvardan. – Igen komoly segítségére lesz mindenkinek.

– Szarkazmusa teljes mértékben jogos – mondta a helytartó. – Ha megbocsátanak, én most visszatérek az Everestre, és ott halok meg a családom körében. Bármiféle kompromisszum ezzel az... emberrel természetesen teljesen kizárt. A Föld birodalmi helytartósága mellett szolgáló katonáim biztosan méltó viselkedést tanúsítanak majd a haláluk előtt, és kétségtelenül nem kevés földi embernek lesz módja arra, hogy megvilágítsa előttünk a halál ösvényét... Isten velük!

– Nyugalom! Várjon! Ne menjen! – Ennius végtelennek tűnő lassúsággal fordult a váratlanul megszólaló új hang felé.

Joseph Schwartz arcán halvány fintorral és a kimerültség jeleivel lépte át a küszöböt.

A titkár teste megfeszült és hátratántorodott. Hirtelen, rémült gyanúval fordult szembe a múltból érkezett emberrel.

– Nem! – kiáltotta. – Nem szedi ki belőlem az ellenszer titkát! Csak bizonyos emberek ismerik, és néhányan, de egészen mások értenek a helyes alkalmazásához. Valamennyien biztonságos távolságban vannak a maga hatalmától mindaddig, amíg a méreg ki nem fejti a hatását.

– Megfelelő távolságban vannak, Igen – ismerte el Schwartz –, de nem annyi időre, míg a kór ki nem bontakozik. Ugyanis nincsen semmiféle méreg és semmiféle vírus, amelyet hatástalanítani kellene.

Kijelentése nem jutott el azonnal a többiek tudatáig. Arvardan érezte, amint rosszullét környékezi a rátörő gondolattól. Talán csak játszadoztak vele? Ez az egész csak egy gigászi szélhámosság, amelybe a titkárral együtt csak valahogyan belekeveredtek? És ha igen, miért?

De Ennius nem veszítette el a lélekjelenlétét.

– Gyorsan, ember! Mit jelentsen ez?

– Nem túl bonyolult az egész – felelte Schwartz. – Amikor itt ücsörögtünk tegnap este, rájöttem, hogy semmit sem tehetek, ha továbbra is itt maradok, és csak hallgatom a többieket. Ezért alaposan és hosszan eljátszadoztam a titkár úr tudatával. Ügyeltem arra, hogy ne vegyék észre. Egyszer csak mégis követelte, hogy engem távolítsanak el a teremből. Természetesen pontosan ezt akartam, a többi már könnyen ment. Az őrömet megbénítottam, és kisiettem a felszállópályákhoz. Az egész erőd huszonnégy órás riadóállapotban volt. A repülőgépek feltöltve, kiélesített fegyverzettel és fölszállásra készen. A pilóták is riadókészültségben. Kiválasztottam az egyiket, és elrepültünk Senloo felé.

A titkár bizonyára mondani akart valamit. Állkapcsa mindenesetre hangtalanul rángatózott.

Helyette Shekt szólalt meg:

– De Schwartz, hiszen senkit sem kényszeríthetett repülésre. A járáson túl nem irányíthatja egy ember mozdulatait!

– Ez igaz, amennyiben az akarata ellenére teszem. De Arvardan doktor tudatából kihámoztam, mennyire gyűlölik a földi embereket a szíriusziak. Így azután egy, a Szíriusz valamelyik világán született tiszt után néztem, és ráakadtam Claudy hadnagyra.

– Claudy hadnagyra? – kiáltott föl Arvardan.

– Igen... Ó, persze, ön jól ismeri őt. Igen, értem. A tudata magáért beszél.

– Meghiszem azt! Folytassa, Schwartz!

– Ez a tiszt olyan mélységesen gyűlöli a földieket, ami még számomra is nehezen érthető, és én alaposan befészkeltem magamat a tudatába. Minden vágya az volt, hogy lebombázhassa őket. Az elpusztításukra vágyakozott. Csupán a fegyelem tartotta vissza attól, hogy ott nyomban fölszálljon a gépével. És egy ilyen tudat másként viselkedik. Csak egy kis biztatásra, enyhe nyomásra van szüksége, és a vakfegyelem már nem tarthatja féken. Nem is hiszem, hogy egyáltalán észrevette, amint bemásztam utána a gépbe.

– És hogyan találta meg Senloot? – suttogta Shekt.

– Az én időmben – válaszolta Schwartz – létezett egy St. Louis nevű város. Két nagy folyó összefolyásánál helyezkedett el. Egyszóval megtaláltuk. Éjszaka volt, de sötét foltként rajzolódott ki a radioaktivitás fényeinek tengerében. Shekt professzor pedig azt mondta, hogy az a templom egy normális talajú, elszigetelt oázisban található. Odairányítottunk egy reflektort, legalábbis én ezt szuggeráltam neki, és odalent megpillantottunk egy ötszögletű épületet. Pontosan megfelelt annak a képnek, amelyet a titkár agyában letapogattam. Ott, ahol az az épület volt, most csak egy százlábnyi mély gödör tátong. Nos, ez történt hajnali háromkor. Egyetlen vírust sem lőttek ki, egyszóval az univerzum megmenekült.

A titkár szájából ekkor állati üvöltés tört elő, egy démon földöntúli bömbölése. Látszott, amint a teste ugrásra készen megfeszül; azután összerogyott. Szája szélén habzó nyál vékony csíkja jelent meg.

– Pedig hozzá sem értem – jelentette ki Schwartz csöndesen. Elgondolkodva szemlélte a földön fekvő alakot, majd így folytatta: – Már jóval hat óra előtt visszaértünk, de tisztában voltam azzal, hogy meg kell várnom a határidő elmúlását. Balkisnak biztosan ujjongania kellett. Ez egyértelműen kiderült a tudatából, és csak az ő szájából elhangzottak győzhettek meg bárkit igazi szándékáról. Most pedig, íme, itt hever előttünk!

22 - A java még itt van előttünk

Harminc nap telt el azóta, hogy Joseph Schwartz fölemelkedett a repülőtéri kifutópályáról a galaxis teljes megsemmisítésére szánt éjszakán, nyomában a riasztószirénák veszett bőgésével és a körülöttük cikázó visszatérési parancsok jeleivel.

De nem tért vissza, legalábbis addig, míg el nem pusztították Senloo templomát.

Hőstettét ekkor végre nyilvánosságra hozták. Zsebében ott lapult az Űrhajó és Nap Érdemrend első osztályú szalagja. Rajta kívül az egész galaxisban mindössze két ember kapta meg ezt a kitüntetést még életében.

Ez azért mégiscsak valami volt egy nyugdíjas szabó számára.

A legtitkosabb belső hivatalos körön kívül természetesen senki sem tudta pontosan, mit is vitt véghez, de ezzel igazán nem sokat törődött. Egyszer majd a történelemkönyvekben mindez ragyogó és kitörölhetetlen bejegyzésként jelenik meg az utódok előtt.

Csöndesen ballagott a nyugodt éjszakában dr. Shekt háza felé. A város békés volt, éppoly békés, mint a fölé boruló csillagos égbolt. A Föld egyes elszigetelt vidékein a fanatikusok még mindig zavarogtak, de a vezéreik vagy elpusztultak, vagy fogságba estek, a többit pedig majd elrendezik valahogy a mérsékeltebb földi emberek.

Az egészséges talaj első gigászi szállítmányai már útban voltak a bolygó felé. Ennius ismételten előállt a javaslattal, hogy a Föld lakóit telepítsék át valamelyik másik világra, de az ötletet elvetették. A földiek nem tartottak igényt ilyen jótékonyságra. Inkább esélyt akartak világuk rendbehozatalára. Hadd építsék föl újra őseik házát, az emberi nem eredeti otthonát. Hadd munkálkodjanak tulajdon kezükkel, távolítsák el a mérgezett földet, és helyettesítsék azt egészséges talajjal, lássák, amint a zöld kisarjad a halott világ helyén, és ismét virágba borul a kopár sivatag.

Óriási volt ez a feladat. Akár egy évszázadot is követelhetett, de mit számít az? Csak adjon a galaxis berendezéseket, küldjön elegendő élelmet és tiszta földet. Kimeríthetetlen lehetőségeihez képest ez igazán csekélység és hamarosan megtérülő fáradozás.

És egy szép napon a földi emberek ismét egyenlő népet alkotnak a népek nagy családjában, a többi bolygó egyikén laknak majd, és méltó társként, büszkén és szabadon nézhetnek a többi ember szemébe.

Schwartz mámoros szívvel gondolkodott ezen az egész csodán, amint fölballagott a ház bejárati ajtajához vezető lépcsőn. A következő héten indul Arvardan társaságában a galaxis nagy, belső világai felé. Az ő nemzedékéből ugyan ki hagyta el egyáltalán a Földet?

Egy pillanatra eszébe jutott a régi Föld, az ő világa. Milyen régen halott már. Milyen régen halott!

És mindez mindössze három és fél hónap alatt...

Megállt, keze már nyúlt a csengőgomb után, amikor odabentről meghallotta a szavakat. Milyen tisztán hallja már a gondolatokat – akár valami apró csengettyűk csilingelését.

Arvardan volt az első; tudatában sokkal több kavargott, mint amit bármilyen szó kifejezhetett volna.

– Én csak vártam és gondolkodtam, Pola, gondolkodtam és várakoztam. Tovább már nem várhatok. Velem kell jönnöd!

Mire Pola, legalább olyan zaklatott tudattal, mint az övé, mégis egyértelmű elutasítással:

– Nem tehetem, Bel. Teljesen lehetetlen. Az én elmaradott modorommal és viselkedésemmel... Ostobának érezném magamat azokon a nagy, kinti világokon. Azonkívül... csak egy földi lány...

– Ne beszélj ilyeneket! A feleségem vagy, és kész! Ha bárki megkérdezi, ki vagy, a Föld szülötte vagy, és birodalmi polgár. Ha még másra is kíváncsiak lennének, az én feleségem.

– Rendben van, de mi lesz azután, hogy megtartod a beszámolódat a Trantoron, a régészeti társaság előtt?

– Hogy mi lesz azután? Nos, kiveszünk egy év szabadságot, és végiglátogatjuk a galaxis minden nagyobb világát. Egyet sem hagyunk ki, még ha postahajókon kell végigugrálnunk az egészet, akkor sem. Végignézed a galaxis legpompásabb vidékeit a legnagyszerűbb nászutazás alatt, ami csak a kormány pénzével elérhető.

– És azután?

– Azután? Azután vissza a Földre! Jelentkezünk valamelyik munkacsoportba, és a hátralévő negyven évet azzal töltjük, hogy friss földet terítünk a mérgezett helyére.

– És te ugyan miért vállalkoznál erre?

– Azért – és itt Arvardan "tudatcsápja" mintha mélyet sóhajtott volna –, mert szeretlek, és mert te is így akarod, és mert igazi földi hazafi vagyok, tiszteletbeli földi polgár, amit akár papírokkal is bizonyíthatok.

– Rendben van...

Ebben a pillanatban abbamaradt a beszélgetés.

A "tudatcsápok" azonban nem hallgattak el, és Schwartz tökéletes elégedettséggel, de némi csalódással is a szívében csöndesen visszavonult. Igazán várhatott még egy kicsit. Ráér majd akkor háborgatni őket, amikor kissé leülepednek a dolgok.

Kint várakozott az utcán. Fölötte ragyogtak a hűvös csillagok. Egy egész galaxisra való... láthatóan és láthatatlanul.

És most magának, ennek az új Földnek és annak a kinti sok millió csillagnak és bolygónak még egyszer elmormolta azokat az ősi verssorokat, amelyeket ma már bizonyára egyes-egyedül ismert sokkvadrilliónyi embertársa közül:

Jöjj, öregedjünk meg együtt!

A java még ott van előttünk:

A végső élet, melyet az első hagyott reánk...

Utóhang

A Kavics az égben 1949-ben íródott, és először 1950-ben látott napvilágot. Akkoriban, mindössze négy évvel Hirosima után (gondolom, az egész világgal egyetemben) alábecsültem az alacsony intenzitású radioaktív sugárzás élő szövetekre gyakorolt hatását. Akkor azt gondoltam, hogy elképzelhető az emberi élet fönnmaradása egy általánosan radioaktívvá vált világon is.

Ma már nem ez a véleményem, de a könyvet nem változtathatom meg, hiszen a sugárfertőzöttség egyben a cselekmény egyik vezérfonala. Annyit kérek csupán az olvasótól, hogy tegye félre egy időre a jelenséggel kapcsolatos fönntartásait, és a maga érdemei alapján olvassa élvezettel ezt a könyvet (föltéve, hogy méltónak találja arra).

Isaac Asimov, 1982. november

Zsákutca

G.K. 978

A galaxis történetében csak egy ízben

fordult elő, hogy nemhumán

intelligens fajra bukkantak...

Ligurn Vier: Történelmi tanulmányok

(I)

Feladó: Külső Tartományok Hivatala

Címzett: Loodun Antyok, személyügyi főelőadó, A-8.

Tárgy: Cepheus 18, Polgári Felügyelet, adminisztratív szolgálati beosztás.

Referenciák:

(a) "Módszerek az Adminisztratív Szolgálat hivatalnokainak besorolásához, javított kiadás", Végrehajtó Iroda, 2515, a Galaktikus Kor 971. éve.

(b) Birodalmi Direktívák, Ja 2374., 243/975 G.K.

1. Az (a) referencia értelmében ezennel kinevezem polgári felügyelőnek. Fenti beosztásában a Cepheus 18-on az illetékessége kiterjed a császár valamennyi, a (b) referencia szerint működő autonómiával rendelkező nemhumán alattvalójára.

2. Tárgyi pozíciójában köteles összefoglalni valamennyi nemhumán közösség belügyi jelentését, koordinálni az illetékes kormányok nyomozói és tudósítói bizottságait, és elkészíteni az összes nemhumán ügyekre vonatkozó évközi jelentéseket.

C. Morily,

KülTartHiv

12/977 G.K.

Loodun Antyok figyelmesen hallgatta, s most lassan megrázta kerek fejét.

– Barátom, én szeretnék segíteni, de maga rossz lóra tett. Az lesz a legjobb, ha ezt a Hivatallal tisztázza.

Tomor Zammo hátradőlt a székében, megvakarta kampós orrát, és arra gondolt, hogy mindegy, mit, de válaszolnia kell. Csendben azt mondta:

– Logikus, de nem praktikus. Most nem mehetek a Trantorra. Ön a Hivatal képviselője a Cepheus 18-on. Teljesen reménytelen az ügy?

– Nos, még mint polgári felügyelőnek is a Hivatal politikájához kell tartanom magamat.

– Nagyszerű! – kiáltott fel Zammo. – Akkor árulja el, mi a Hivatal politikájának lényege? Én egy tudományos kutatócsoportnak vagyok a vezetője, és közvetlen birodalmi illetékességgel bírok, meglehetősen széles hatáskörrel rendelkezem, mégis, utam minden állomásán polgári hatóságokba ütközöm, akik mint a papagáj szajkózzák, hogy nekik a Hivatal politikájához kell igazodniuk. De mi a Hivatal politikája? Még senkitől sem kaptam valamirevaló választ erre a kérdésre.

Antyok rezzenéstelen szemmel nézett rá.

– Ahogy én látom – és ez a személyes véleményem, úgyhogy ne hivatkozzon rá –, a Hivatal politikája az, hogy a nemhumánokat tisztességes bánásmódban kell részesíteni.

– Akkor milyen hatóság foglalkozik...

– Sss! Nehogy itt felemelje a hangját. Ami azt illeti, a császár humanitárius lélek, és az aurealista filozófia tudósa. Nem árulok el vele titkot, hiszen köztudott, hogy ő maga szorgalmazta ennek a világnak a megalapítását. Elképzelheti, hogy a Hivatal politikája összhangban van a császári szándékkal. Arra pedig fogadhat, hogy én nem fogok egy ilyen árral szemben úszni.

– Nos, barátom – figyelmeztette a pszichológus, és megrebbent a szemhéja –, ha ebben a modorban folytatja, hamar elveszítheti az állását. Nem, nem én fogom kidobatni. Egyáltalán nem így értettem. Csak el fog sorvadni a munkaköre, mert magával nem lehet elintézni semmit!

– Valóban? És miért nem? – Antyok alacsony, rózsásképű férfi volt, akinek pufók arcára aligha lehetett elképzelni más kifejezést, mint semmitmondó, udvarias mosolyt; most mégis mogorvának tűnt.

– Maga nem régóta van itt. Én igen – ráncolta a homlokát Zammo. – Nem bánja, ha rágyújtok? – A vaskos, otromba szivar vidáman kelt életre a kezében.

Gorombán így folytatta:

– Itt nincs helye humanisztikus elképzeléseknek, adminisztrátorkám. Maguk úgy bánnak a nemhumánokkal, mintha emberek volnának, de ez nem mehet így sokáig. Valójában a "nemhumán" kifejezést sem szeretem. Ezek állatok.

– Intelligensek – vetette közbe Antyok halkan.

– Jó, akkor intelligens állatok. Gondolom, a két kifejezés nem zárja ki kölcsönösen egymást. Idegen intelligenciák együttélésének ugyanazon a területen nincs jövője.

– Úgy gondolja, ki kellene irtani őket?

– A galaxisra, nem! – Széles gesztust tett a szivarjával. – Azt javaslom, tekintsük őket megfigyelésre érdemes tárgyaknak, ennyi az egész. Ha hagyják magukat megfigyelni, sok mindent megtanulhatunk ezektől az állatoktól. Olyan tudás birtokába juthatunk, amely közvetlenül az emberiség hasznára válhat. Ebben rejlik az emberiesség lényege. Ez jó a tömegeknek, ha már azzal a gerinctelen aurealista kultusszal hozakodott elő.

– Mire gondol például?

– Vegyük a legnyilvánvalóbbat. Ugye hallott már a kémiai ismereteikről?

– Igen – ismerte el Antyok. – Átlapoztam az utóbbi tíz év alatt a nemhumánokról nyilvánosságra hozott jelentések legjavát. De van még olvasnivaló jócskán.

– Hm. Nos, akkor csak annyit mondhatok, hogy a kémiai módszereik igen alaposak. Például szemtanúja voltam, amint meggyógyítottak egy törött csontot – mégpedig valamilyen tablettával. A csont tizenöt percen belül összeforrt. Természetesen a gyógyszereik nem alkalmasak földi használatra. A legtöbbjük gyorsan ölő méreg. De azt megtanulhatnánk, miképpen hatnak a nemhumánokra...

– Igen, igen. Már értem a lényeget.

– Ó, valóban? Hát ez dicséretes. És az sem utolsó, hogy ezek az állatok valamilyen ismeretlen módon kommunikálnak egymással.

– Telepatikusan!

A tudósnak megremegett az ajka, amint kipréselte magából a szavakat.

– Telepátia! Telepátia! Telepátia! Akár azt is mondhatta volna, hogy boszorkányság. A nevén kívül senki nem tud semmit a telepátiáról. Mi a telepátia mechanizmusa? Mi a fiziológiája és a fizikája? Szeretnék mindent tudni róla, de ez képtelenség. Ha jól értem magát, a Hivatal politikája még e tekintetben is az utamba áll.

Antyok lebiggyesztette apró ajkát.

– De... Bocsásson meg, doktor, de nem tudom követni. Ki akadályozza magát? A Polgári Felügyelet nyilván nem gördít akadályt a nemhumánok tanulmányozásának útjába. Az elődöm nevében nem beszélhetek persze, de ami engem illet...

– Semmiféle közvetlen akadályozásról nincs szó. Ezt nem állíthatom. De a galaxisra mondom, felügyelő, minket ez az egész hozzáállás zavar. Maguk miatt úgy kell bánnunk velük, mintha emberek volnának. Megengedték nekik a belső autonómiát, és hogy saját vezetőt válasszanak. Dédelgetik őket, és olyasmit biztosítanak számukra, amit az aurealista filozófia "jognak" nevez. Nem jutok dűlőre a vezetőjükkel.

– Miért nem?

– Mert nem hajlandó szabad kezet adni nekem. Nem enged meg semmiféle kísérletet az alanyok beleegyezése nélkül. Az a két-három önkéntes, akit beszereztünk, nem túl sok. Ez az egész így lehetetlenség.

Antyok tétován vállat vont. Zammo folytatta:

– Az pedig nyilvánvaló, hogy boncolás, táplálkozási kísérletek és gyógyszeres próbák nélkül lehetetlen bármit is megtudni az agyi struktúrájukról. Tudja, felügyelő, a tudományos kísérlet kemény játék. Az emberiességnek ehhez nem sok köze van.

Loodun Antyok az ujjával tétován megdörzsölte az arcát.

– És muszáj ilyen keményen fogalmaznia? Ezek ártalmatlan lények... ezek a nemhumánok. Persze, a boncolás... Talán ha kissé másként közelítenének hozzájuk. Az a gyanúm, hogy ellenszenvet ébresztenek bennük. A viselkedésük bizonyára túlontúl arrogáns.

– Arrogáns! Én nem tartozom azon nyafka szociálpszichológusok közé, akik mostanában itt nyüzsögnek. Nem hiszem, hogy egy olyan problémát, amely boncolást követel, meg tudna oldani azzal, hogy "kíméletességről" prédikál.

– Sajnálom, ha így gondolja. De A-4 fokozat felett minden vezető számára kötelező a szociálpszichológiai tréning.

Zammo kivette szájából a szivart, majd egy idő elteltével visszadugta.

– Akkor jobb volna, ha megpróbálna egy kis hatást gyakorolni a Hivatalra. Tudja, nekem vannak barátaim a császári udvarban.

– Nos, őszintén megvallva, nem állhatok elébük a problémámmal. Az alapvetően politikai ügyek nem az én hatáskörömbe tartoznak, azokkal kizárólag a Hivatal foglalkozik. De talán másfelől is megközelíthetnénk a dolgot. – Halványan elmosolyodott. – A stratégiai oldalról.

– És miképpen?

Antyok a mutatóujjával hirtelen a partnerére mutatott, miközben a másik kezével rácsapott az asztala mellett, a földön tornyosuló papírhalomra.

– Nézze. Ezeket már mind átvizsgáltam. Roppant unalmasak, de akad bennük néhány érdekes adat. Például tudja-e, mikor született a Cepheus 18-on az utolsó apróság?

Zammo ezen nem sokáig tűnődött.

– Nem. De nem is érdekel.

– A Hivatalt viszont igen. Sosem született nemhumán gyermek a Cepheus 18-on – a világ megalapítása óta eltelt két évben egy se. Tudja ennek az okát?

– Számos lehetséges ok jöhet számításba – vonta meg a vállát a fiziológus. – Utána kellene nézni.

– Akkor jó. Gondolom, szokott jelentéseket írni.

– Jelentéseket! Már húszat is megírtam.

– Akkor írjon még egyet. Hangsúlyozza ki benne a megoldatlan problémákat. Írja le, hogyan kellene megváltoztatni a módszereket. Pendítse meg a születési arány kérdését. Azt a Hivatal nem meri figyelmen kívül hagyni. Ha a nemhumánok kihalnak, valakinek választ kell majd adnia a császár kérdéseire. Tudja...

Zammo komoran meredt rá.

– Az lendületbe hozza őket?

– Huszonhét éve dolgozom a Hivatalnak. Ismerem a hozzáállásukat.

– Majd gondolkodom róla. – Zammo felállt, és kivonult az irodából. Az ajtót becsapta maga mögött.

Valamivel később azt mondta az egyik munkatársának:

– Elsősorban bürokrata. Nem fog felhagyni az ortodox papírmunkával, az orrát sem hajlandó kidugni a papírjaiból. Magától nem sokat fog csinálni, de ha megdolgozzuk, ennél többre is képes lesz.

Feladó: Adminisztratív Főhadiszállás, Cepheus 18

Címzett: KülTartHiv

Tárgy: Külső Tartomány Projekt 2563, II. rész – Nemhumánokkal kapcsolatos tudományos kutatások a Cepheus 18-on. Koordinációk:

Referenciák:

(a) KülTartHiv Cep-N-CM/jg 100132 i. sz., 302/975 G.K. keltű levele.

(b) AdFőSz-Ceph 18 AA-LA/mn jelű, 140/977 G.K. keltű levele.

Melléklet:

(1) Fizikai és Biokémiai Divízió 10-es TudCsop "A Cepheus 18 nemhumánjainak fiziológiai jellemzői, XI. rész" című, 172/977 G.K. keltű jelentése.

1. (1) jelű melléklet informatív anyag a KülTartHiv számára. Megjegyezzük, hogy az (1) jelű melléklet XII. fejezetének 1-6. bekezdése a KülTartHiv politikájában szükséges változtatásokról szól, melyek szükségesek az (a) referencia felügyelete alatt folyó fizikai és kémiai kutatómunka elvégzéséhez.

2. A KülTartHiv tudomására jutott, hogy (b) referencia korábban már tervezte a kutatási metódusok megváltoztatását, de AdFőSz-Ceph 18 azokat korainak ítélte. Akkor nem képezte megfontolás tárgyát a nemhumánok születési rátája, amit a 10-es TudCsop az (1) jelű melléklet V. fejezetében részletez.

L. Antyok felügyelő,

AdFőSz-Ceph

18 174/977 G.K.

Feladó: KülTartHiv

Címzett: AdFőSz-Ceph 18

Tárgy: Külső Tartomány Projekt 2563 – Nemhumánokkal kapcsolatos tudományos kutatások a Cepheus 18-on. Koordinációk:

Referencia:

(a) AdFőSz-Ceph 18 AA-LA/mn jelű, 174/977 G.K. keltű levele.

1. Válaszul az (a) referencia 2. bekezdésében leírt javaslatukra közöljük, hogy a nemhumánok születési rátájának kérdése nem tartozik az AdFőSz-Ceph 18 illetékességi körébe. A 10-es TudCsop jelentésében szereplő jelenség valószínűleg a táplálkozási szokások megváltozásával magyarázható, melynek kivizsgálását teljes jogkörrel a 10-es TudCsop hatáskörébe utalom.

2. A kutatásokat a különféle TudCsop-ok továbbra is az érvényben lévő direktívák szerint végezzék. Változtatást nem tervezünk.

C. Morily,

KülTartHiv

186/977 G.K.

(II)

A riporter hórihorgas termetű, meglehetősen laza mozgású fickó volt. Gustiv Bannerdnek hívták, és nála a reputáció kivételesen képességgel is párosult, ami az elemi morál megtartása mellett nem mindig jár együtt.

Loodun Antyok elcsodálkozott a méretein, majd azt mondta:

– Nincs okom tagadni az igazát. De a TudCsop jelentése bizalmas. Nem értem, hogyan...

– Kiszivárgott – mondta Bannerd közönyösen. – Mint minden, ez is kiszivárgott.

Antyok nyilvánvalóan zavarba jött, mert rózsás arca árnyalatnyit elpirult.

– Akkor pedig ezennel betömöm a léket. Nem továbbíthatom a sztoriját. Minden, a TudCsopra történő utalást ki kell húzni belőle. Ezt megérti, ugye?

– Nem – válaszolta Bannerd meglehetősen nyugodtan. – Ez fontos; és nekem a Birodalmi Direktívák alapján jogom van hozzá. Úgy vélem, a Birodalomnak tudnia kell arról, hogy mi folyik itt.

– Csakhogy itt nem folyik semmi – tiltakozott Antyok kétségbeesetten. – Az állításai valótlanok. A Hivatal nem fog változtatni a politikáján. Látta a levelüket.

– Azt hiszi, kiállhat Zammo ellenében, ha ő nyomást gyakorol önre? – kérdezte az újságíró gúnyosan.

– Megpróbálom, ha úgy vélem, nincs igaza.

– Ha! – kiáltotta Bannerd határozottan. Majd szenvedélyesen hozzátette: – Antyok, a Birodalomnak itt valami nagy dolog van a birtokában; sokkal nagyobb, mint amekkorának a kormány értékeli. És meg fogják semmisíteni. Úgy bánnak ezekkel a teremtményekkel, mint az állatokkal.

– Valójában... – kezdte Antyok bizonytalanul.

– Ne beszéljen nekem a Cepheus 18-ról. Az egy állatkert. Egy luxus zoo. A maguk tudóskövületei a rácson kívülről hosszú botokkal ingerlik szerencsétlen teremtéseket. Maga pedig ketrecbe záratja őket, és húscafatot vet elébük. Tudom! Két éve írok már róluk. Mondhatnám azt is, hogy közöttük éltem.

– Zammo azt állítja...

– Zammo! – csattant a lekicsinylő kiáltás.

– Zammo azt állítja – kezdte újra Antyok eltökélt határozottsággal –, hogy úgy bánunk velük, mint az emberekkel.

A riporter hosszúkás arca rezzenéstelen maradt.

– A maga nemében Zammo is olyan, mint egy állat. Egy tudományimádó. Az ilyenekkel nem sokra megyünk. Ön olvasott már aurealista munkákat? – Ez utóbbi kérdése hamisítatlan pózolás volt.

– Hmm. Igen. Megértem a császár...

– A császár mihozzánk húz. És ez jó. Jobb, mint ha az elődjét másolná.

– Nem értem, hová akar kilyukadni.

– Ezek az idegenek sok mindenre megtaníthatnak minket. Ért engem? Amivel Zammo meg a 10-es TudCsop foglalkozik, az mind semmi. Nem kémiáról és telepátiáról beszélek, hanem élet- és gondolkodásmódról. Az idegenek között nincs bűnöző, nincs alkalmatlan egyed. Mit tettek annak érdekében, hogy megismerjék a filozófiájukat? Vagy a szociális berendezkedésüket?

Antyok elgondolkozott, és feszült vonásai kisimultak.

– Ez egy érdekes felvetés. Jó téma volna a pszichológusok számára.

– Nem jó. A legtöbbjük sarlatán. A pszichológusok meg tudják állapítani a problémát, de a megoldásaik félrevezetőek. Nekünk aurealista emberek kellenek. Filozófusok, akik...

– Nézze, a Cepheus 18-at nem változtathatjuk át... metafizikai tanulmányok színterévé.

– Miért ne? Könnyedén megtehetik.

– Hogyan?

– Hagyják a kicsinyes, testnyílásokban való kutakodást. Hagyják, hogy az idegenek embermentes társadalmat hozzanak létre. Adjanak nekik korlátlan függetlenséget, és hagyják, hogy a filozófiák keveredjenek...

– Ezt nem lehet egyetlen nap alatt megvalósítani – hangzott Antyok ideges válasza.

– De egy nap alatt neki lehet fogni.

– Hát, nem akadályozhatom meg, ha el akarja kezdeni – tagolta az adminisztrátor lassan. Szemei a távolba meredtek, és hirtelen közlékennyé vált. – Mindazonáltal a saját játékát teszi tönkre, ha nyilvánosságra hozza a 10-es TudCsop jelentését, és humanitariánus szempontból támadja. A tudósoknak hatalmuk van.

– Nekünk, pszichológusoknak, úgyszintén.

– Igen, de van egy könnyebb út. Magának nem kell látványosan érvelni. Elég, ha kijelenti, hogy a 10-es TudCsop nem tudja megoldani a problémát. Pártatlanul írja meg, hagyja, hogy az olvasók alakítsák ki saját véleményüket. Vegye például a születési ráta problémáját. Az magának való. A nemhumánok egy generáción belül ki fognak halni, s ez ellen a tudomány sem tehet semmit. Mutasson rá, hogy sokkal nagyobb filozófiai szabadságot kell kapniuk. Vagy válasszon valami más nyilvánvaló szempontot, he?

Antyok behízelgőn mosolygott, és felállt.

– De a galaxisra, ne keverje fel a szart!

Bannerd merev és tartózkodó maradt.

– Talán igaza van.

Valamivel később Bannerd ezt írta egy üzenetben a barátjának: "Semmi esetre sem okos. Zavarodott, egész életében nem találta meg a vezérfonalat. Valószínűleg teljesen inkompetens erre a munkára. De sikeresen kikerüli a problémákat, jól lavíroz közöttük. Inkább engedményeket tesz, mintsem kockázatot vállalna. Emiatt még értékes lehet a számunkra. És az aurealisták számára is."

Feladó: AdFőSz-Ceph 18

Címzett: KülTartHiv

Tárgy: A nemhumánok születési rátája a Cepheus 18-on. Jelentés egy újságcikkről.

Referenciák:

(a) AdFőSz-Ceph 18 AA-LA/mn jelű, 174/ 977 G.K. keltű levele.

(b) Birodalmi Direktívák, 2374. jan., kelt 243/975 G.K.

Mellékletek:

(1-G) Bannerd jelentése, keltezve Cepheus 18, 201/977 G.K.

(2-G) Bannerd jelentése, keltezve Cepheus 18, 203/977 G.K.

1. A KülTartHivnak az (a) referenciában jelentett, a Cepheus 18 nemhumánjainak sterilitásáról szóló adatok a galaktikus sajtó lapjaiban újságcikkek témájává váltak. A hírekben szereplő adatok a KülTartHiv számára megtekinthetők az (1) és (2) mellékletben. Jóllehet a jelentések a nyilvánosság elől elzárt, bizalmas iratokra támaszkodnak, az újságíró (b) referenciára hivatkozva fenntartja a közlés jogát.

2. A nyilvánosság érdeklődésének és a cikkben közöltek félremagyarázásának elkerülhetetlensége miatt kívánatos, hogy a KülTartHiv a jövőben külön figyelmet szenteljen a nemhumánok sterilitásának.

L. Antyok felügyelő,

AdFőSz-Ceph 18

209/977 G.K.

Feladó: KülTartHiv

Címzett: AdFőSz-Ceph 18

Tárgy: Vizsgálat "A nemhumánok születési rátája a Cepheus 18-on" ügyben.

Referenciák:

(a) AdFőSz-Ceph 18 AA-LA/mn jelű, 209/977 G.K. keltű levele.

(b) AdFőSz-Ceph 18 AA-LA/mn jelű, 174/977 G.K. keltű levele.

1. Utasítom, hogy vizsgálják ki az (a) és (b) referenciákban említett, felderített és kedvezőtlennek tartott születésiráta-jelenség okait és következményeit. Ezért létrehozom az "A nemhumánok születési rátája a Cepheus 18-on" elnevezésű vizsgálati tervezetet. Az ügy fontosságára tekintettel AA prioritással látom el.

2. A tervezet hivatkozási száma 2910. Minden felmerülő költség a 18/78 számú költségvetési tételre terhelendő.

C. Morily,

KülTartHiv

223/977. G.K.

(III)

Ha Tomor Zammo harapós kedve alább is hagyott a 10-es TudCsop Kísérleti Állomásán, attól a barátságos modora még nem jött meg. Antyok azon kapta magát, hogy egyedül bámul ki a főlaboratórium panorámaablakán.

A főlaboratórium egy, a Cepheus 18 környezeti feltételei között létesített hatalmas terület volt, amely egyáltalán nem felelt meg a kísérletben részt vevő tudósok igényeinek, annál inkább a kísérlet alanyainak. Az égető homok, a száraz, oxigéndús levegő szikrázott a forró, fehér nap fényében. És e vakító ragyogásban a téglavörös, ráncos bőrű, csontsovány nemhumánok egyedül vagy kettesével a földön gubbasztva pihentek.

Zammo kilépett a laboratóriumból. Megállt, és ivott egy kevés vizet. Nedves ajkát meg sem törölte, úgy pillantott fel.

– Be szeretne menni?

Antyok határozottan megrázta a fejét.

– Nem, köszönöm. Mennyi ott a hőmérséklet most?

– Százhúsz Fahrenheit-fok árnyékban. Ezek meg panaszkodnak, hogy fáznak. Most van itatás. Akarja látni, hogy isznak?

Vízsugár tört fel az udvar közepén, és az apró idegenek felpattantak, hogy félig ugráló futással a közelébe férkőzhessenek. A vízsugár körül tülekedve taposták egymást. Arcuk középső része eltorzult, s hosszú, csőszerű nyúlvány pattant ki belőle, amelyet a vízoszlophoz érintettek, majd gyorsan visszahúztak, hogy lenyelhessék a vizet.

A művelet hosszú percekig tartott. A testük megtelt, a ráncaik eltűntek. Egyenként lassan visszavonultak, arcukon az ivócső ide-oda fityegett, majd ráncos, rózsaszín lebennyé alakult, és eltűnt ajaktalan arcuk bőrredőjében. Elégedetten húzódtak az árnyékos sarkokba, hogy csoportokba verődve aludni térjenek.

– Állatok! – sziszegte Zammo megvetően.

– Milyen gyakran isznak? – kérdezte Antyok.

– Amilyen gyakran akarnak. De ha ittak, egy hétig is elvannak. Mi mindennap itatjuk őket. A vizet a bőrük alatt tárolják. Esténként esznek. Mint tudja, vegetáriánusok.

– Jó, hogy néha első kézből is jutok információhoz – jegyezte meg Antyok. – Nem lehet folyton csak jelentéseket olvasgatni.

– Igen? – hangzott a semmitmondó válasz. Majd: – Egyébként mi újság van? Mi hír a trantori fehéringes barátainkról?

– Sajnos, a Hivatal nem fog színt vallani. Amíg a császár szimpatizál az aurealistákkal, addig a humanitás diktálja a rendet. Ezt ön is tudja.

Rövid szünet támadt. A felügyelő beharapta az ajkát, és elgondolkodott.

– Csakhogy itt van a születési ráta problémája. Végül az AdFőSz-ra testálták, méghozzá dupla A prioritással.

Zammo magában motyogott valamit.

– Lehet, hogy nem figyelt fel rá, de ez a projekt precedens lesz az összes többi, a Cepheus 18-on futó tervezet számára. Azért olyan fontos.

Ismét a megfigyelőablak felé fordult, és elgondolkozva megkérdezte:

– Gondolja, hogy ezek a lények itt boldogtalanok?

– Boldogtalanok? – A szó petárdaként robbant a csendbe.

– Nos, akkor alkalmazkodni képtelenek – helyesbített Antyok gyorsan. – Így már érti? Nehéz környezetet teremteni egy olyan faj számára, amelyet még alig ismerünk.

– Mondja, látta már azt a világot, ahonnan elhoztuk őket?

– Olvastam a jelentéseket...

– Jelentéseket! – hangzott a következő megvető válasz. – Én láttam őket! Lehet, hogy magának ez itt egy lakatlan sivatag, de ezeknek az ördögöknek valóságos paradicsom. Semmi gondjuk az enni- és innivalóra. Itt van vegetáció meg természetes vízfolyás; ahonnan jöttek, az meg egy mészkő- és gránittömb volt, ahol barlangokban mesterségesen termesztették maguknak a gombát, és a gipszrétegből szivárgó vizet fogták fel. Tíz éven belül az utolsó példányuk is elpusztult volna, mi mentettük meg őket. Boldogtalanok! Ha azok, akkor egy állathoz méltó tisztesség sincs bennük!

– Nos, lehet. Mégis van egy elképzelésem.

– Egy elképzelés? És mi az? – érdeklődött Zammo, és egy újabb cigaretta után nyúlt.

– Olyasmi, ami segíthet magának. Miért nem integráltabb módon tanulmányozzák az idegeneket? Használja ki a kezdeményezőkészségüket. Végül is fejlett tudományuk van. A jelentései folyton erről szólnak. Adjon nekik feladatokat, amiket megoldhatnak.

– Mint például?

– Ó... ó. – Antyok tanácstalanul intett a kezével. – Bármit, amiről azt gondolja, hogy segít. Például az űrhajókkal kapcsolatban. Vigye fel őket a vezérlőbe, és figyelje meg a reakcióikat.

– Minek? – kérdezte Zammo érzéketlenül.

– Mert a szerszámokhoz, a műszerekhez való viszonyulásukból nagyon sok mindent meg lehet tanulni. Ráadásul, azt gondolom, ezzel meg is tudná vesztegetni őket. Sokkal több önkéntest szerezhet, ha úgy hiszik, hogy valamilyen érdekes dolgot fognak csinálni.

– Kibújt magából a pszichológus. Hmm. Jobban hangzik, mint amennyit valószínűleg ér. Alszom rá egyet. És vajon honnan szerzek engedélyt, hogy az űrhajókra vigyem őket? Nekem nincs hozzá jogom, és az engedély megszerzése bonyolultabb, mint amennyi fáradságot az egész megér.

Antyok eltűnődött ezen; még a homloka is gyöngyözni kezdett belé.

– Nem feltétlenül űrhajó kell hozzá. Mindenesetre, ha írna még egy jelentést, melyben javaslatot tesz rá – határozott javaslatot, ugye érti? – akkor én megpróbálom ezt a dolgot valahogyan összekapcsolni a születési ráta projekttel. Egy dupla A prioritással pedig mindent megkaphat, mégpedig kérdezősködés nélkül.

– Nos, talán. – Zammo érdeklődése mellőzte a leghalványabb lelkesedést is. – Folyamatban van néhány anyagcseretesztem, és már későre jár. Gondolkodom a dolgon. És értem a lényegét.

Feladó: AdFőSz-Ceph 18

Címzett: KülTartHiv

Tárgy: Külső Tartomány Projekt 2910, I. rész. Vizsgálat a "Nemhumánok születési rátája a Cepheus 18-on" ügyben.

Referencia:

(a) KülTartHiv Ceph-N-CM/kar, 115097 jelű, 233/977 G.K. keltű levele.

Melléklet:

(1) Fizikai és Biokémiai Divízió 10-es TudCsop jelentése, XV. rész, kelt 220/ 977 G.K.

1. (1) melléklet információközlés céljából továbbítva KülTartHiv-nak.

Megkülönböztetett figyelmet kérünk szentelni az (1) melléklet V. fejezet 3. bekezdésének, melyben KülTartHiv egy űrhajót kér a 10-es TudCsop-nál végzendő kísérletek céljára. AdFőSz jelzése szerint a kísérletek az (a) referencia illetékességébe tartozó, folyamatban lévő projekt szerves részét alkotják. Tekintettel arra, hogy KülTartHiv AA prioritással látta el a folyó projektet, a TudCsop kérését soron kívül kérjük teljesíteni.

L. Antyok felügyelő,

AdFőSz-Ceph 18

240/977 G.K.

Feladó: KülTartHiv

Címzett: AdFőSz-Ceph 18

Tárgy: Külső Tartomány Projekt 2910. Vizsgálat a "Nemhumánok születési rátája a Cepheus 18-on" ügyben.

Referencia:

(a) AdFőSz-Ceph 18 AA-LA/mn jelű, 240/977 G.K. keltű levele

(a) referencia (1) mellékletében KülTart-ban folyó projekthez kutatási célokra kért An-R-2055 osztályú gyakorló űrhajót AdFőSz-Ceph 18 rendelkezésére bocsátjuk.

Nyomatékosan kérjük, hogy nevezett projekthez szükséges minden eszközt soron kívül biztosítsanak.

C. Morily,

KülTartHiv

251/977 G.K.

(IV)

A kis téglavörös lény kényelmetlenebbül érezhette magát, mint a számára biztosított körülmények azt indokolttá tették. Gondosan bebugyolálta testét, holott a nagy hőségben az emberek majd elpárologtak.

Visítóan magas hangon beszélt.

– Túl párás itt a levegő, és ez ilyen alacsony hőmérsékleten elviselhetetlen.

– Kedves tőled, hogy eljöttél – köszöntötte Antyok mosolyogva. – Terveztem, hogy meglátogatlak, de odakint lenni számomra felér egy tortúrával. – A mosolya szomorkásra változott.

– Nem számít. Ti, más világról valók, sokkal többet tettetek értünk, mint mi valaha is tenni tudtunk önmagunkért. Még ha nem is sikerül tökéletesen, kötelességem cserében elviselni azt a kényelmetlenséget, amelyet a ti környezetetek jelent a számomra. – Beszédmodora indirektnek tűnt, mintha csak úgy mellékesen közölné a gondolatait, és mellőzni kívánna mindenféle etikettet.

Gustiv Bannerd a helyiség egyik sarkában ült, és keresztbe tett lábaira támasztva jegyzetfüzetét, unottan írogatott. Azt kérdezte:

– Nincs kifogásod ellene, hogyha jegyzetelek?

– A nemhumán cepheida röpke pillantást vetett a zsurnalisztára.

– Nincs kifogásom.

Antyok bocsánatkérően mondta:

– Ez nem pusztán egy baráti találkozó. És nem áll szándékomban kellemetlenséget okozni. De vannak fontos kérdések, amelyeket meg kell beszélnünk, és te vagy a csoport vezetője.

– Megelégedésemre szolgál, hogy szándékod a figyelmesség – bólintott a cepheida. – Kérlek, folytasd.

A felügyelő igen nyugtalan volt, mert nem tudta, hogyan öntse szavakba a mondanivalóját.

– Kényes kérdésről van szó – kezdte –, és nem is hozakodtam volna elő vele, ha nem bírna rendkívüli fontossággal. Én a kormányom nevében beszélek...

– A népem a másik világ kormányát jóindulatúnak tartja.

– Igen, igen, jóindulatú. Éppen ezért aggódik amiatt, hogy a te néped nem szaporodik.

Antyok elhallgatott, és aggódva várta a választ; ám az nem érkezett meg. A cepheida arca rezzenéstelen maradt, leszámítva azt a reszkető bőrlebenyt, amely a visszahúzott ivócsöve volt. Antyok folytatta:

– Ez olyan kérdés, amivel vonakodtunk előhozakodni, lévén maximálisan személyes vonatkozású. A kormányomnak nincs szándékában beavatkozni az életetekbe, de csendben, az embereitek zavarása nélkül mindent elkövetünk, hogy kiderítsük a jelenség okát. Ám az igazat megvallva...

– Tévedtek? – fejezte be a cepheida, kihasználva, hogy a másik egy pillanatra tétovázott.

– Igen. Vagy legalábbis nem találtuk meg a hibát, hogy mit tévesztettünk el a világotok rekonstruálásakor, amikor azt lakhatóbbá igyekeztünk tenni. Természetesen azt hisszük, hogy valamilyen kémiai jellegű hibát vétettünk. Emiatt kérjük az önkéntes segítségedet. A te embereid nagyon jól ismerik saját biokémiájukat. Amennyiben úgy döntesz, hogy nem...

– Nem, nem, tudok segíteni – mondta a cepheida látható örömmel. Csupasz koponyáján a bőr ráncai átrendeződtek, valamilyen idegen emóció kifejezéseként. – Nem számít, ha közülünk bárki azt gondolja, hogy megzavarjuk a másik világiakat. Csak az számít, hogy ti kedvesek vagytok velünk. Ez a világ tetszik nekünk, mert paradicsom a régi világunkhoz képest. Nem hiányzik róla semmi. Olyan feltételek vannak rajta, amelyek az Aranykorra emlékeztetnek bennünket.

– Nos...

– De van valami... valami, amit ti nem biztos, hogy megértetek. Nem hisszük, hogy a másfajta intelligenciák ugyanúgy gondolkodnak, mint mi.

– Megpróbálom megérteni.

A cepheida hangja lehalkult, csobogásra emlékeztető felhangjai felerősödtek.

– A saját világunkon meghaltunk, de küzdöttünk. A tudományunk, amely sokkal ősibb, mint a tiétek, elsorvadt, de még nem veszett el. Talán amiatt, hogy a mi tudományunk alapvetően biológiai, nem fizikai, mint a tiétek. A ti embereitek új energiaforrásokat fedeztek fel, és eljutottak a csillagokba. A mi embereink a pszichológia és a pszichiátria új igazságait fedezték fel, és létrehoztak egy bűnözésmentes társadalmat. Semmi értelme azon elmélkedni, hogy a fejlődésnek melyik iránya a dicséretesebb, de az kétségtelen, hogy melyik lett eredményesebb. A mi halódó világunkon a mi biológiai tudományunk csak siettette a halált. És mégis küzdöttünk. Évszázadokkal ezelőtt mi is kerestük az atomenergia lényegét, és lassan megcsillant előttünk a remény, hogy kitörhetünk bolygónk felszínének kétdimenziós börtönéből, és eljuthatunk a csillagokba. A mi rendszerünkben nem voltak más csillagok, amelyeket lépcsőfokként tekinthettünk volna. Mintegy húsz fényévnyire van az első csillag, és még azt sem tudjuk, hogy van-e bolygórendszere...

– De minden életformának van egy célja, amely felé törekszik, ha olykor hasztalanul is. Az utolsó napokra alig ötezren maradtunk. Csak ötezren. És készen állt az első hajónk. Egy kísérleti példány. Lehetséges, hogy hiba volt megépíteni. De addigra kidolgoztunk minden elméletet, és a navigációs módszereket is megtanultuk.

Hosszú szünet következett, és a cepheida apró fekete szeme lelkesen csillogni látszott e visszaemlékezésre.

Az újságíró gyorsan közbevetette:

– És azután jöttünk mi?

– És azután jöttetek ti – helyeselt a cepheida. – És ez mindent megváltoztatott. Könyörögnünk kellett az energiáért. Egy új, megfelelő, mondhatni ideális világ lett a mienk, amit nem kértünk. Ha a szociális problémáinkat magunk meg tudtuk volna oldani, azzal a környezeti problémáink is egy csapásra megoldódtak volna.

– És? – sürgette Antyok.

– Nos... valahogy nem sikerült. Őseink évszázadok óta vágyakoztak a csillagokba, és most egyszeriben kiderült, hogy a csillagok más tulajdonában vannak. Küzdöttünk az életünkért, és ebben is idegenek nyújtottak segítséget. Már régóta nincs miért küzdenünk. Már régóta nincs előttünk cél, amire törekednénk. Az egész univerzum a ti fajotoké.

– Ez a világ viszont a tiétek – suttogta Antyok halkan.

– Csak hallgatólagosan. Ez ajándék. Jog szerint nem a mienk.

– Szerintem kiérdemeltétek.

A cepheida ekkor a másikra szegezte a tekintetét.

– Jól értelmezed, de kétlem, hogy értenéd is. Nekünk nincs hova mennünk. Csak ez az ajándék világunk maradt. Zsákutcában vagyunk. Az élet rendeltetése a küzdelem, és ezt elvettétek tőlünk. Az élet már nem érdekel minket. Nincsenek utódaink – és ezt önként vállaltuk. Ez a módszerünk arra, hogy letérjünk az általatok megszabott útról.

Antyok szórakozottan leemelte az ablakpárkányról a fluoroglóbuszt, és megpörgette. Az a levegőben lebegve forogni kezdett, és csillogó felszínéről színes fénysugarak áramlottak a szoba minden pontja felé.

– És ez az egyetlen megoldás? A sterilitás? – kérdezte Antyok.

– El is szökhetnénk – suttogta a cepheida –, de ugyan hová? Az egész galaxis a tiétek.

– Igen, ha függetlenségre vágytok, a Magellán-felhőknél közelebb nincs számotokra hely. A Magellán-felhők...

– És ti nem engednétek el minket. Tudom, pusztán jóindulatból.

– Igen, puszta jóindulatból... és nem is engedhetünk el titeket.

– Ez téves jóindulat.

– Lehetséges. De ti nem tudtok megbékélni magatokkal? Van egy világotok.

– Ez olyasmi, amit nem tudok elmagyarázni. Nektek másmilyenek a gondolataitok. Azt hiszem, felügyelő, ezt te már alaposan átgondoltad. A zsákutca fogalma, amelybe jutottunk, nem ismeretlen előttetek.

Antyok meglepetten pillantott fel, és kezét a fluoroglóbuszra tette.

– Tudsz olvasni a gondolataimban?

– Csak találgatok. De néha bejön.

– Igen... de tudsz olvasni a gondolataimban? Úgy értem, általában az emberek gondolataiban? Ez érdekes. A tudósok azt állítják, hogy nem tudtok, de én néha arra gondolok, hogy csak nem akartok. Tudsz erre válaszolni?

– Nem... nem... – De a kis cepheida összébb húzta magán a köpenyét, és fejét egy percre elektromos fűtésű gallérjára hajtotta. – Ti, másik világiak azt mondjátok, hogy a gondolatokban olvasni. Pedig egyáltalán nem ilyesmiről van szó. De ezt is hasztalan volna magyarázgatnom.

– Vaknak hiába magyarázod, milyen szép a világ – motyogta magában Antyok.

– Az a fogalom, amelyet ti úgy jellemeztek, hogy "olvasni a gondolatokban", teljesen hibás, miránk egyáltalán nem alkalmazható. Nem mintha nem fognánk fel az érzékeinkkel a gondolatokat, és nem tudnánk azokról beszámolni másoknak.

– Hmm.

– Vannak olyan esetek természetesen, amikor egy másik világbeli erősen koncentrál, vagy heves érzelmeket mutat, és közülünk néhányan, a tapasztaltabbak, akik a ti szavaitokkal élve élesebb fülűek, megéreznek valamit. De csak bizonytalanul; én magam gyakorta elcsodálkozom...

Antyok óvatosan még egyszer megpörgette a fluoroglóbuszt. Arcáról lerítt, hogy mélyen elgondolkodik valamin; a szemét le sem vette a cepheidáról. Gustiv Bannerd az ujjait tornáztatta, miközben átfutotta a jegyzeteit. Az ajka hangtalanul mozgott.

A fluoroglóbusz könnyedén pörgött, és a cepheida lassan feszültté vált, amint tekintetét a gömbre függesztve, elkerekedett szemmel bámulta a törékeny, csillogó fényfelszínt.

– Az mi? – kérdezte.

Antyok meglepődött, és majdnem elnevette magát; arcvonásai mindenesetre megenyhültek.

– Ez? Egy három évvel ezelőtti divatos emléktárgy. Ez azt jelenti, hogy ma már ósdi vacaknak számít. Haszontalan dolog, de kellemes látványt nyújt. Bannerd, elsötétítené az ablakot, hogy bemutathassam?

Halk kattanás hallatszott, és az ablakok elsötétültek. A szoba közepe rózsaszínben kezdett derengeni, és a glóbuszból fényfelhők szálltak fel. Antyok – egy skarlátvörös alak egy skarlátvörös szobában – az asztalra helyezte a gömböt, és rőtvörös ujjaival megforgatta. Amint forogni kezdett, a színeit egyre gyorsabban változtatta, fénye kitágult, majd ezer szilánkra hullott. Antyok a kísérteties szivárványfényben szólalt meg:

A felszíne olyan anyagból van, amelynek a fénykibocsátása változtatható. Majdnem súlytalan, végtelenül törékeny, de giroszkópos kiegyensúlyozása miatt ritkán esik le. Egészen hercig, nem gondolod?

– Egészen hercig – hallatszott valahonnan a cepheida hangja.

– De már senki sem rajong érte. Kiment a divatból.

– Nagyon szép. – A cepheida hangja igen távolról érkezett. Bannerd felkapcsolta a villanyt, mire a fényjáték eltűnt.

– Ezt nagyon élvezné a népem – rebegte a cepheida, és elbűvölten nézte a gömböt.

– Most jobb, ha mész – unszolta Antyok. – Ha maradnál ebben az atmoszférában, hamar kimerülnél. És köszönöm a segítőkészségedet.

– Én köszönöm a tiéteket – felelte a cepheida, és szintén felállt.

– Mindenesetre közületek sokan elfogadták az ajánlatunkat – mondta Antyok –, hogy megtanítunk benneteket csillaghajót építeni. Azt ugye érted, hogy eredeti célunk ezzel az volt, hogy megfigyeljük, miként reagáltok a mi technológiánkra. Abban bíztunk, hogy ez találkozik a ti szándékotokkal.

– Nem szükséges mentegetőznöd. Én magam is egy humán pilóta neveltje vagyok. Nagyon érdekes volt tanulni tőle. Felidézte bennem egykori erőfeszítéseinket, és emlékeztetett arra, hogy régen milyen úton jártunk.

A cepheida elment, Antyok pedig a homlokát ráncolva gondolkodott.

– Nos – fordult Bannerdhez, némi éllel a hangjában –, remélem, emlékszik a megállapodásunkra. Ezt a riportot nem közölheti.

– Nagyszerű – vont vállat Bannerd.

Antyok leült, és ujjaival lassan simogatni kezdte az asztalon álló kis fémfigurát.

– Mi a véleménye erről az egészről, Bannerd?

– Sajnálom őket. Azt hiszem, értem, mit éreznek. Ki kell gyógyítanunk őket ebből. A filozófia alkalmas volna rá.

– Úgy gondolja?

– Igen.

– Természetesen nem engedhetjük őket elmenni.

– Ó, nem. Ez nem is kérdéses. Sok mindent kell megtanulnunk tőlük. Mostani érzelmeik csak futólagosak. Másképpen fognak gondolkozni, ha teljes függetlenséget biztosítunk a számukra.

– Lehetséges. Mi a véleménye a fluoroglóbuszról, Bannerd? Tetszik nekik. A jó szándékunkat fejezné ki, ha rendelnénk a számukra néhány ezer darabot. A galaxisra, ez valóságos drog a cepheidáknak, és alig kerül valamibe.

– Jó ötletnek hangzik – helyeselt Bannerd.

– A Hivatal sosem egyezne bele. Ismerem őket.

A riporter hunyorított a szemével.

– De ez lehet a megoldás. Új érdeklődési körre van szükségük.

– Igen? Nos, tudnánk csinálni valamit. Csatolhatnám az ön riportját az egyik jelentésemhez, mint mellékletet, amely a glóbusz jelentőségét bizonyítja. Végtére is maga szintén pszichológus, és lehet befolyása vezető beosztású emberekre, akiknek a szava nagyobb súllyal esik latba, mint az enyém. Ugye érti...?

– Igen – mélázott el Bannerd. – Igen.

Feladó: AdFőSz-Ceph 18

Címzett: KülTartHiv

Tárgy: KülTart Project 2910, II. rész; Vizsgálat a "Nemhumánok születési rátája a Cepheus 18-on" ügyben.

Referencia:

(a) KülTartHiv Cep-N-CM/kar, 115097 jelű, 223/977 G.K. keltű levele.

Melléklet:

(1) A L. Antyok (AdFőSz-Ceph 18) és Ni-San, a Cepheus 18 nemhumánjainak főbírája között lefolyt beszélgetés jegyzőkönyve.

1. (1)-es melléklet KülTartHiv tájékoztatására készült.

2. Az (a) referenciában jelzett felhatalmazás értelmében a nyomozás (1) mellékletben foglaltak figyelembevételével folyik tovább. KülTartHiv minden eszközzel gátat vet a nemhumánok között pillanatnyilag fennálló pszichológiai magatartásmód terjedésének.

3. Meg kívánjuk jegyezni, hogy a Cepheus 18 nemhumánjai főbírájának jelzése szerint a cepheidák érdeklődést mutatnak a fluoroglóbusz iránt. E vonatkozásban pszichológiai jellegű vizsgálatot kezdeményeztünk.

L. Antyok felügyelő,

AdFőSz-Ceph 18

272/977 G.K.

Feladó: KülTartHiv

Címzett: AdFőSz-Ceph 18

Tárgy: KülTart Projekt: Vizsgálat a "Nemhumánok születési rátája a Cepheus 18-on" ügyben.

Referencia:

(a) AdFőSz-Ceph 18 AA-LA/mn jelű, 272/977 G.K. keltű levele.

1. (a) referencia (1) mellékletében jelzett kérésre válaszolva a Kereskedelmi Hivatal ötezer darab fluoroglóbuszt hajózott be Cepheus 18 részére.

2. Elrendeljük, hogy AdFőSz-Ceph 18 minden módszerrel igyekezzen gátat vetni a nemhumánok elégedetlenségének, különös tekintettel a Birodalmi Direktíváknak való engedelmességükre.

C. Morily,

KülTartHiv

283/977 G.K.

(V)

A vacsorának vége, a bor az asztalon, a szivarokat már elszívták. Kialakultak a beszélgető társaságok. A kereskedelmi flotta parancsnoka a legnagyobb csoport közepén állt. Vakítóan fehér egyenruhája elbűvölte a hallgatóit.

Önelégülten azt mondta:

– Az út semmiség volt. Közel háromszáz hajó szolgált a parancsnokságom alatt a flottában, de ilyen rakományom még sosem volt. A galaxisra, mit kezdenek ebben a sivatagban ötezer fluoroglóbusszal?

Loodun Antyok kissé elmosolyodott, és vállat vont.

– A nemhumánoknak kell. Remélem, nem volt vele gond az úton.

– Nem, semmi. Csak terjedelmes a rakomány. Mivel törékenyek, egy hajóra csak húszat rakhattam fel, ha be akartam tartani a törékeny árukra vonatkozó raktározási szabályokat. De hát a kormány kontójára ment, legalábbis remélem.

Zammo komoran elmosolyodott.

– És ez az első tapasztalata a kormány módszereit illetően?

– A galaxisra, nem – tört ki a kapitány. – Próbáltam persze megkerülni a szabályokat, de maguk nem segédkeztek benne. És ezt felháborítónak tartom, ez az igazság. A vörös szalag. A papírmunka! Ennyi elég ahhoz, hogy megzavarja a maguk köreit! Ez az egész a galaxis mételye, rákfenéje. Legszívesebben elsöpörném az egész szemetet.

– Maga igazságtalan, kapitány. Nem érti a lényeget.

– Igen? Nos, akkor mint a bürokraták egyike – erre a szóra elmosolyodott –, próbálja meg elmagyarázni nekem a lényeget, felügyelő.

Antyok zavartnak látszott. Azt mondta:

– Nos, nézze, a kormányzat munkája komoly és bonyolult. A Birodalom nevében ma több ezer bolygó és több milliárd ember miatt kell aggódnunk. Már-már meghaladja az ember képességeit a feladat, hogy kormányozza és felügyelje ezt a hatalmas szervezetet. Ha jól tudom, csak a Birodalom Adminisztratív Szolgálatának alkalmazásában mintegy négyszázmillió ember áll. És ha el akar igazodni az ügyek útvesztőjében, igenis szükség van a vörös szalagra és a papírmunkára. Minden egyes sor fontos lehet, bármennyire feleslegesnek tűnik is. Egyetlen ív tökéletesen összezavarhatja négyszázmillió ember munkáját. Ha elsöpri az Adminisztratív Szolgálatot, magát a Birodalmat söpri el, s vele a csillagközi békét, a rendet és a civilizációt.

– Ugyan... – legyintett a kapitány.

– Nem. Ez így van – ellenkezett Antyok, és valóban elakadt a lélegzete. – Az Adminisztráció szabályzata kellőképpen átfogó és szigorú, hogy minél kevesebb kárt okozhassanak az inkompetens hivatalnokok – ne nevessen, igenis vannak inkompetens hivatalnokok, sőt inkompetens tudósok, újságírók és kapitányok is. Ilyen esetben a rendszer magától is képes működni.

– Igen – morogta a kapitány savanyú képpel –, és ha jó képességű adminisztrátort neveznek ki valamelyik posztra, akkor az középszerűvé válik ebben a merev hálóban.

– Egyáltalán nem – válaszolta Antyok nyugodtan. – Egy alkalmas ember a korlátok között és a szabályok betartása mellett is el tudja érni, amit akar.

– Hogyan? – kérdezte Bannerd.

– Nos... igen. – Antyok hirtelen határozatlanná vált. – Az egyik módszer az, hogy igyekszik bekapcsolódni egy A, vagy ami még jobb, egy dupla A prioritású projektbe.

A kapitány hátravetette a fejét, úgy nevetett, de nem tehette kedvére, mert kinyílt az ajtó, és egy rémült férfi zuhant be rajta. A kiáltozását először nem értették. Azután:

– Uram, a hajók elmentek. A nemhumánok erőszakkal elvették őket.

– Micsoda? Az összeset?

– Valamennyit. A hajók és a lények...

Két órával később ők négyen megint összegyűltek Antyok irodájában. Antyok hűvösen azt mondta:

– Semmilyen hibát nem követtek el. Az összes hajót elvitték, még a maga gyakorlóhajóját is, Zammo. És ebben a szektorban nem tartózkodik birodalmi hajó. Mire meg tudnánk szervezni az üldözést, ők már kijutottak a galaxisból, és félúton vannak a Magellán-felhők felé. És mindezért maga a felelős, kapitány, mert nem állított megfelelő őrséget.

– Az első esténk volt a hajón kívül – kiáltotta a kapitány. – Ki gondolta volna...

– Várjon egy percet, kapitány – szakította félbe Zammo vadul. – Már kezdem érteni. Antyok – mondta, és megkeményedett a hangja –, ezt maga rendezte így.

– Én? – Antyok arckifejezése higgadt, majdhogynem közönyös volt.

– Maga mondta nekünk az este, hogy egy okos adminisztrátor, ha véghez akarja vinni a tervét, egy A prioritású projektbe igyekszik beszállni. Maga beszállt egy ilyenbe, hogy segíthessen eltűnni a nemhumánoknak.

– Valóban? Már elnézését kérem, de ez hogy lehetséges? Amikor éppen maga volt az, aki az egyik jelentésében felvetette a születési ráta problémáját. És Bannerd szenzációs cikkei félemlítették meg annyira a Hivatalt, hogy dupla A prioritással látták el a tervezetet. Nekem semmi közöm az egészhez.

– Maga javasolta, hogy említsem meg a születési rátát! – kiáltotta Zammo vadul.

– Valóban? – kérdezte Antyok higgadtan.

– És ami azt illeti – tört ki hirtelen Bannerd is –, maga javasolta azt is, hogy említsem meg az ügyet a cikkemben.

A három férfi körbevette a hivatalnokot. Antyok hátradőlt a székében, és könnyedén azt mondta:

– Nem tudom, mire céloznak. Amennyiben vádolnak, kérem, csatolják a bizonyítékokat – a legális bizonyítékokat. A Birodalom törvénykezése írott, filmre vett vagy tanúkkal alátámasztott bizonyítékokra épül. Valamennyi levelem le van fűzve a Hivatalnál, és más helyeken is. Sosem kértem A prioritást a tervezetnek. A Hivatal szignálta rám, és ezért csakis Zammo és Bannerd a felelősek. Írásban legalábbis.

– Maga vett rá minket, hogy tanítsuk meg a nemhumánokat a hajók kezelésére. – Zammo szinte artikulátlanul ejtette ki a szavakat.

– A maga javaslatára. A maga jelentésében szerepel, hogy meg kellene vizsgálnunk, miképpen reagálnak a mi gépeinket látva. A Hivatal is így tudja. A bizonyíték – a legális bizonyíték – náluk van. Nekem semmi közöm az egészhez.

– A glóbuszokhoz sem? – kérdezte Bannerd.

– Szándékosan hozatta ide a hajóimat – üvöltött fel hirtelen a kapitány. – Ötezer glóbusz! Tudta, hogy több száz hajó kell hozzá.

– Én sosem kértem a glóbuszokat – közölte Antyok hűvösen. – Az a Hivatal ötlete volt, bár azt hiszem, Bannerd filozófus barátai is besegítettek.

Bannerd hangja elcsuklott. Kiköpött.

– Maga tudta, hogy a cepheidák főnöke képes a gondolatokban olvasni. Maga vette rá, hogy mutasson érdeklődést a glóbuszok iránt.

– Nagyszerű. Ön az egész beszélgetést lejegyezte. Játssza vissza. Nem tudja bizonyítani. – Felállt. – Ugye megbocsátanak? Feljegyzést kell készítenem a Hivatal számára.

Antyok az ajtóban visszafordult.

– Mindenesetre a nemhumánok problémája megoldódott, még ha csak az ő megelégedésükre is. Most már szaporodni fognak, és saját világuk lesz, olyan, amelyet ők szereztek meg maguknak. Pontosan ezt akarták. És még valami. Ne vádoljanak ostoba dolgokkal. Én már huszonhét éve vagyok a Szolgálatnál, és biztosíthatom önöket, hogy a papírmunkát precízen végeztem el; amit csak csináltam, mindent hitelt érdemlően dokumentáltam. És kapitány, szíves örömest folytatnám a félbeszakadt beszélgetésünket arról, hogy egy adminisztrátor miképpen tudja végrehajtani merész terveit, ha vörös szalag van a birtokában.

Csodálatos, hogy egy kerek, pufók babaarcon hogyan tud megjelenni ennyi gúny.

Feladó: KülTartHiv

Címzett: Loodun Antyok, A-8 fokozatú főadminisztrátor.

Tárgy: Beléptetés az Adminisztratív Szolgálat kötelékébe.

Referencia:

(a) AdSzolg 22874-Q jelű, 1/978 G.K. keltű Bírósági Határozata.

1. (a) referenciában részletezett indoklás alapján önt nem terheli felelősség a nemhumánok Cepheus 18-ról való szökése miatt. Kérjük, álljon készenlétben a következő feladatra.

R. Horpritt,

AdSzolg vezető

15/978 G.K.

Az Alapítvány előtt

G.K. 12 020

A matematikus

I. CLEON – ...Az Antun-dinasztia utolsó galaktikus császára. A Galaktikus Kor 11 988. évében született, ugyanabban az évben, mint Hari Seldon. (Van olyan feltevés, hogy Seldon sokak által kétségesnek tartott születési dátumát utólag igazították hozzá Cleonéhoz, akivel a Trantorra érkezése után állítólag hamarosan találkozott.)

I. Cleon 12 010-ben, huszonkét éves korában lépett a császári trónra; uralma a nyugalom különös időszakát jelentette azokban a zavaros időkben. Ez kétségtelenül vezérkari főnökének, Eto Demerzelnek az érdeme, aki olyannyira a háttérbe húzódott, hogy alig tudunk róla valamit. Maga Cleon...

ENCYCLOPEDIA GALACTICA5

1.

Cleon egy kisebb ásítást elnyomva így szólt:

– Demerzel, nem hallottál véletlenül valaha egy Hari Seldon nevű egyénről?

Cleon alig több mint tíz éve ült a császári trónon, és előfordult olyan hivatalos alkalom, amikor uralkodói palástjával és jelvényeivel együtt az uralkodói méltóságot is sikerült magára öltenie. Ilyen pillanatot örökítettek meg példának okáért azon a róla készült hologramon, amely ott állt mögötte egy falifülkében. Ezt a portrét úgy helyezték el, hogy minden kétséget kizáróan uralkodott az elődjéről fönnmaradt többi hologram fölött.

A hologram nem volt egészen őszinte, minthogy Cleon haja a valóságban világosbarna volt, ám a képmás valamivel sötétebbnek tüntette föl. A valóságban volt valami szabálytalan is az arcán, mivel baloldalt az ajka kissé magasabbra kunkorodott, mint a jobb oldalon, de ez valahogy nem látszott a hologramon. És ha odaállt volna a hologram mellé, akkor 2 cm-rel alacsonyabbnak látszott volna, mint a 183 centiméter magas alak, és talán kissé köpcösebbnek is.

Persze a hologram a hivatalos koronázási portréja, s akkor még fiatalabb is volt. Még most is fiatalnak és elég jóképűnek látszott, és ha nem kellett éppen elszenvednie az udvari ceremónia keserveit, arcán megjelentek a jóindulat halvány nyomai is.

Demerzel hangjából kiérződött a feltétel nélküli tisztelet, amikor válaszolt.

– Hari Seldon? Ez a név nekem nem mond semmit, felség. Kellene ismernem őt?

– Tegnap este a tudományügyi miniszter tett róla említést. Gondoltam, hátha te is ismered.

Demerzel kissé összeráncolta a homlokát, de csak alig láthatóan, mert a császár jelenlétében az ember nem nagyon juttatja kifejezésre rosszallását.

– A tudományügyi miniszter, felség, nekem, a vezérkari főnöknek köteles lett volna szólni erről az emberről. Ha önt mindenfelől zaklatni kezdik...

Cleon fölemelte a kezét, mire Demerzel nyomban elhallgatott.

– Ugyan, Demerzel, nem lehet az ember mindig olyan merev. A tegnap esti fogadáson összefutottam a miniszterrel, és amikor pár szót váltottam vele, fecsegni kezdett. Nem fojthattam belé a szót, és jól is tettem, mert érdekes dolgokat mondott.

– Mi volt benne érdekes, felség?

– Nos, elmúltak azok a régi szép idők, amikor mindenki a tudományért meg a matematikáért bolondult. Ennek valahogy vége szakadt, talán mert már mindent fölfedeztek, amit lehetett, nem gondolod? Ám úgy látszik, még mindig megeshetnek érdekes dolgok. Legalábbis azt bizonygatták, hogy ez érdekes.

– A miniszter mondta, felség?

– Igen. Azt mondta, hogy ez a Hari Seldon részt vett itt, a Trantoron egy matematikus-konferencián, amelynek tagjai valamilyen oknál fogva minden tíz évben összejönnek. Ez a fickó állítólag bebizonyította, hogy matematikai módszerrel előre lehet látni a jövőt.

Demerzel megengedett magának egy halvány mosolyt.

– Vagy a tudományügyi miniszter, aki nem lángész, vagy a matematikus téved. Hiszen a jövőbe látás a gyerekmesék világába tartozik.

– Biztos vagy benne, Demerzel? Az emberek hisznek az ilyesmiben.

– Az emberek sok mindenben hisznek, felség.

– De ilyesmiben is hisznek. Ezért aztán nincs jelentősége annak, hogy igazán lehetséges-e a jövőbelátás, vagy sem. Ha egy matematikus hosszú és boldog uralmat jósolna nekem, békét és jólétet a Birodalomnak – nos, nem lenne jó dolog?

– Bizonyára jó dolog lenne hallani, felség, de mire jutnánk vele?

– Ha az emberek bíznának ebben, a hit mozgatná a tetteiket. Sok prófécia, csak mert hisznek benne, valóra válik. Ezek az "önmegvalósító próféciák". Most jut eszembe, hiszen egyszer éppen te magyaráztad el ezt nekem.

– Valóban, felség – felelte Demerzel. Fürkésző szemmel figyelte a császárt, mintha arról akarna meggyőződni, hogy milyen messzire mehet el vele szemben. – De ha így lenne is, bárki megjövendölhetné ezt a jóslatot.

– Nem mindenkinek hinnének az emberek, Demerzel. Ám egy matematikust, aki megfelelő matematikai képletekkel és terminológiával támasztaná alá a próféciáját, senki sem értene meg ugyan, mégis mindenki hinne neki.

– Mint mindig, felség – mondta Demerzel –, most is igaza van. Zavaros időket élünk, és üdvös lenne, ha nyugalmat tudnánk teremteni pénz, valamint hadsereg nélkül, amely emberemlékezet óta nem sok jót hozott, annál több kárt okozott.

– Pontosan – helyeselt a császár lelkesen. – Keresd meg ezt a Hari Seldont. Azt mondod, hogy mindenhová elér a kezed ebben a forrongó világban, oda is, ahová az én embereim be se merészkednek. Vesd hát ki a hálódat, és hozd ide azt a matematikust. Látni akarom őt.

– Meg fogom tenni, felség – felelte Demerzel, aki már ki is derítette Seldon hollétét, és megfogadta magában, hogy megdicséri a tudományügyi minisztert a jól végzett munkáért.

2.

Hari Seldon ekkoriban nem volt valami feltűnő jelenség. Akárcsak I. Cleon császár, ő is harminckét éves volt, ám csupán 173 centiméter magas. Arca sima és derűs, haja sötétbarna, csaknem fekete. Öltözéke hamisítatlan vidékiségről tanúskodott.

Az, aki a későbbi időkben csak mint legendás félistent ismerte Hari Seldont, szinte szentségtörésnek hitte volna, ha nem fehér hajjal, idős, ráncos arccal, bölcsességet sugárzó csendes mosollyal és tolószékben látja őt. Ám a szeme még aggastyán korában is derűs volt. Úgy bizony...

Most különösen vidám volt a tekintete, miután fölolvasta értekezését a tízévenkénti konferencián. Ez némi tartózkodó érdeklődést is keltett, az öreg Osterfith is feléje bólintott, és megjegyezte: "Ügyes, fiatalember. Nagyon ügyes." Ami Osterfith szájából nem kis elismerés volt, sőt bizony nagy dicséretnek számított.

Most azonban új és teljesen váratlan fejlemény következett be, amelyről Seldon nem tudta biztosan, hogy vidámabb és elégedettebb lesz-e majd tőle.

Tágra nyílt szemmel bámult az egyenruhás fiatalemberre – zubbonya bal oldalán akkurátusan ott virított felségjele, az űrhajóval és nappal.

– Alban Wellis hadnagy – mutatkozott be a császári gárda tisztje, mielőtt eltette volna a személyi igazolványát. – Kérem, uram, jöjjön velem.

Wellisnek természetesen volt fegyvere. Az ajtó előtt két másik gárdista várakozott. Seldon tisztában volt vele, hogy hiába a hadnagy kimért udvariassága, nincs más választása, mint engedelmeskedni, ám annak nem látta akadályát, hogy érdeklődjék.

– A császár elé visznek? – kérdezte.

– A palotába, uram. Erről szól a parancsom.

– És miért?

– Nem közölték velem, uram. De szigorú parancsom van rá, hogy önt mindenképpen odakísérjem.

– Ez úgy hangzik, mintha letartóztatna... Én nem adtam erre okot.

– Mondjuk inkább azt, hogy díszkíséretet kap. De ne húzzuk tovább az időt.

Seldon nem húzta tovább az időt. Összeszorította a száját, hogy magába fojtsa a további kérdezősködést, biccentett, és előbbre lépett. Még ha a császár fogadja is, és császári elismerésben részesül, akkor sem repesett az örömtől. Ő az Impériumot szolgálja – vagyis a békében egyesült emberi világokat –, de nem az imperátort.

A hadnagy előtte lépegetett, a másik kettő mögötte. Seldon vetett egy-egy mosolyt azok felé, akikkel összetalálkozott, és igyekezett közönyös arcot vágni. A szálló előtt beültek egy hivatali gépkocsiba. (Seldon végigsimogatta a kárpitot; még sohasem ült ilyen díszes járműben.)

A Trantor egyik leggazdagabb negyedében jártak. A kupola itt elég magas volt ahhoz, hogy a nyitottság érzetét keltse, és megesküdött volna az ember – még az olyasvalaki is, mint Hari Seldon, aki egy nyitott világban született és nőtt föl –, hogy napfény veszi körül őket. Persze nem látszott sem nap, sem árnyék, a levegő azonban könnyű és jó illatú volt.

De aztán mindez véget ért; a kupola lejjebb húzódott, a falak összeszűkültek, és hamarosan egy zárt alagútban haladtak, melyben időközönként föl-föltünedezett az űrhajó és a nap jele, ami kétségtelen bizonyítéka annak (gondolta Seldon), hogy hivatalos járművek számára van fönntartva.

Föltárult egy kapu, és a gépkocsi besuhant rajta. Mikor a kapu becsukódott mögöttük, a szabad ég alatt találták magukat – az igazi, valódi ég alatt. A Trantoron mindössze 250 négyzetkilométernyi nyitott terület volt, s ezen foglalt helyet a császári palota. Seldon boldogan végigbarangolt volna ezen a nyitott területen – nem a palota miatt, hanem mert ugyanitt volt a Galaktikus Egyetem, és ami mindennél izgalmasabb, a Galaktikus Könyvtár.

Mindamellett a Trantor zárt világa után ez a nyitott erdős-ligetes táj olyan világgal várta, ahol felhők sötétítették el az eget, és hűvös szél lobogtatta az ingét. Megnyomta a gombot, mire bezárult a gépkocsi ablaka.

Lehangoló idő volt odakint.

3.

Seldon egyáltalán nem volt biztos abban, hogy látni fogja a császárt. A legjobb esetben egy negyed- vagy ötödrangú hivatalnok fogadja őt, állítása szerint a császár nevében.

Egyáltalán hány embernek volt valaha is módjában látni császárt? Személyesen – és nem holovízión? Hány ember látta a valódi, eleven császárt, azt a császárt, aki soha nem hagyja el a császári palota kertjét, amelyben most Seldon kocsikázik.

Keveseknek adatott meg csupán. Huszonötmillió lakott világ, mindegyik egymilliárdnyi vagy annál is több emberi lénnyel – és a megszámlálhatatlan milliárdból hányan látták vagy láthatják majd valaha az eleven császárt? Ezren talán?

De kit érdekel ez egyáltalán? A császár elvégre is nem több, mint a Birodalom jelképe, akárcsak az űrhajó és a nap, csak távolról sem olyan elterjedt, távolról sem olyan valóságos. Manapság nem a császár, hanem mindenütt ott hemzsegő katonái és hivatalnokai testesítik meg a Birodalmat, amely ma már csak kolonc az emberek nyakán.

Így esett hát, hogy amikor Seldont bekísérték egy közepes méretű, fényűzően berendezett helyiségbe, ahol az egyik ablakmélyedésben egy fiatalos külsejű férfi ült az asztal szélén, egyik lábát lógázva, rögtön arra gondolt, hogy valamelyik hivatalnok néz rá nyájasan jóindulatú tekintettel. Most volt alkalma ismét megfigyelni, hogy az állami alkalmazottak – különösen azok, akik a Birodalmat szolgálják – mindig gondterhelt képet vágnak, mintha az egész galaxis súlyát a vállukon hordoznák. Méghozzá minél kisebb a beosztásuk, annál gondterheltebb és fenyegetőbb kifejezést öltenek arcukra.

Ez itt tehát elég magasan állhat a szamárlétrán, és elég közelről süthet rá a hatalom napfénye, mert nem érzi szükségét annak, hogy a komolyság felhőjébe burkolóddzék.

Seldon nem volt biztos benne, milyen fokú megilletődöttséget kell tanúsítania, ám úgy érezte, hogy jobb, ha hallgat, és hagyja, hogy a másik szólaljon meg elsőnek.

Amit a hivatalnok meg is tett.

– Ha nem tévedek, ön Hari Seldon. A matematikus.

Seldon csak annyit mondott, hogy "igen, uram", és tovább várakozott.

A fiatalember legyintett.

– A "felség" megszólítás illetne meg, de én gyűlölőm a ceremóniát. Egyébben sincs részem, és torkig vagyok vele. Minthogy magunkban vagyunk, a kedvem szerint teszek, és sutba vágjuk a ceremóniát. Foglaljon helyet, professzor.

Seldon már az első szavak után rájött, hogy Cleon császárral beszél, és egyszerre úgy érezte magát, mint a leengedett léggömb. Most, hogy jobban megnézte, a császár valóban emlékeztette a híradóban szereplő hivatalos hologramra, ámbár azon a hologramon Cleon mindig díszruhát viselt, és magasabbnak, nemesebbnek, szertartásosabbnak látszott.

És íme, most itt van a hologram eredetije, és semmi különös nincs rajta.

Seldon meg sem moccant.

A császár kissé összevonta a szemöldökét, és parancsoláshoz szokott hangon, amit hiába próbált akár csak időlegesen is enyhíteni, ellentmondást nem tűrően rászólt:

– Azt mondtam, ember, üljön le. Arra a székre. Gyorsan.

Seldonnak torkán akadt a szó. Leült, s még annyit sem tudott kinyögni, hogy "igenis, felség".

Cleon elmosolyodott.

– Ez mindjárt más. Most már beszélgethetünk egymással, mint ember az emberrel, mert elvégre is azok vagyunk, ha a ceremóniát kiiktatjuk. Nem igaz, barátom?

Seldon óvatosan azt válaszolta:

– Ha császári felséged ezt kegyeskedik mondani, akkor így is van.

– Ugyan már, mire való ez a fontoskodás? Én mint egyenlővel óhajtok beszélni önnel. Nekem ez így tetszik. Tegyen a kedvemre.

– Igenis, felség.

Csak egy szimpla "igen", ember. Hát nem enged a közelébe férkőzni? Cleon hosszan nézett Seldonra, aki élénk érdeklődést vélt fölfedezni ebben a tekintetben.

Végül a császár annyit mondott:

– Ön nem látszik matematikusnak.

Végre Seldon is képes volt elmosolyodni.

– Nem tudom, hogyan kellene kinéznie egy matematikusnak, csász...

Cleon figyelmeztetőn fölemelte a kezét, és Seldon elharapta a megtisztelő címet.

– Gondolom, ősz hajúnak – mondta Cleon. – Esetleg szakállasnak. De mindenképpen korosnak.

– A matematikusok is fiatalon kezdik.

– Csakhogy akkor még nem hírnevesek. Mire fölhívják magukra a galaxis figyelmét, olyanok lesznek, mint mondtam.

– Attól tartok, hogy én nem vagyok hírneves.

– Mégis fölszólalt az itteni konferencián.

– Mint sokan mások, és voltak köztük nálam fiatalabbak is. És csak kevesünknek sikerült a legkisebb figyelmet is magunkra vonnunk.

– De úgy látszik, a maga fölszólalása fölkeltette egyik-másik hivatalnokom érdeklődését. Azt mondják, hogy ön lehetségesnek tartja a jövőbe látást.

Seldon hirtelen elkedvetlenedett. Úgy látszik, most már állandóan félremagyarázzák az elméletét. Talán jobb lett volna, ha be sem nyújtja a dolgozatát.

– Nem egészen. Amit én állítok, az ennél sokkal korlátozottabb. Sok olyan rendszer van, amelyben bizonyos feltételek között a történések kaotikus jelleget öltenek. Ez azt jelenti, hogy egy adott kiindulópontból lehetetlen előre látni a kimenetelt. Ez érvényes egyes egészen egyszerű rendszerekre is, ám minél bonyolultabb egy rendszer, annál könnyebben eluralkodik benne a káosz. Mindig is azt tartották, hogy egy olyan bonyolult rendszer, mint az emberi társadalom, hamar kaotikussá, következésképpen kiszámíthatatlanná válik. Én azonban fölhívtam a figyelmet arra, hogy az emberi társadalmat tanulmányozva lehetséges olyan kiindulópontot választani és olyan megfelelő feltételezéseket kialakítani, amelyekkel ki lehet iktatni a káoszt. Ez lehetővé teszi, hogy előre lássuk a jövőt, persze nem minden részletében, hanem csak nagy általánosságban, nem bizonyossággal, hanem csupán kiszámítható valószínűséggel.

A figyelmesen hallgató császár megjegyezte:

– De hát ez nem azt jelenti, hogy ön megmutatta, hogyan lehet megjósolni a jövőt?

– Nem egészen. Csak azt mutattam ki, hogy elméletileg lehetséges, semmi többet. Ha ennél többet akarnánk, akkor valóban meg kellene találnunk az egyetlen helyes kiindulópontot, ki kellene alakítani a megfelelő feltételezéseket, aztán megkeresni a módját, hogy meghatározott időn belül elvégezzük a számításokat. Az én matematikai érvelésemben semmi sincs, ami megmutatná, hogyan végezzük el bármelyiket is ezek közül. De még ha mindezt meg tudnánk tenni, akkor is a legjobb esetben csak a valószínűségeket tudnánk felmérni. Ez nem ugyanaz, mint a jövő előrelátása; ez csak puszta megbecsülése annak, ami valószínűleg bekövetkezhet. Minden egyes politikusnak, üzletembernek vagy bármilyen más hivatású embernek el kell végeznie ezt a jövőbecslést, méghozzá elég pontosan, különben nem számíthat sikerre.

– Ők ezt matematika nélkül csinálják.

– Igaz. Ők ezt ösztönös megérzésből csinálják.

– Megfelelő matematikával bárki képes lehetne a valószínűségek felbecsülésére. Ehhez nem kellene olyan ritka emberpéldánynak lenni, aki ösztönös megérzőképességének köszönhetően sikereket ért el az életben.

– Ez is igaz, csakhogy én mindössze azt mutattam ki, hogy lehetséges a matematikai elemzés; gyakorlati hasznosságát nem bizonyítottam be.

– Hogy lehet valami lehetséges, a gyakorlatban azonban mégsem alkalmazható?

– Elméletileg számomra lehetséges, hogy a galaxis minden világára ellátogassak, és mindenütt kezet rázzak minden egyes személlyel. Csakhogy ez sokkal több időbe telne, mint amennyi nekem élnem megadatott; de még ha halhatatlan lennék is, sokkal több újszülött jönne a világra, mint amennyi már élőt én meg tudnék látogatni. És ami még fontosabb: az emberek többsége hamarabb meghalna, mint ahogy én képes lennék egyáltalán eljutni hozzá.

– És ez igaz az ön jövőmatematikájára is?

Seldon némi tétovázás után így folytatta:

– Könnyen lehet, hogy túl sok időbe telne a matematika kidolgozása, még ha a világmindenség méreteinek megfelelő, rendkívüli sebességgel dolgozó komputert alkalmaznánk is. Mire valamilyen eredményre jutnánk, annyi év telne el közben, hogy azalatt a kiinduló helyzet gyökeresen megváltozna, és értelmetlenné tenné magát az eredményt is.

– Miért nem lehet egyszerűsíteni a folyamaton? – kérdezte Cleon élesen.

– Császári felség – kezdte Seldon, érezvén, hogy a császár egyre hivatalosabb tónust üt meg, amint az ő válaszai egyre kevésbé találkoznak a tetszésével; ezért Seldon is hivatalosabb hangnemben válaszolt –, kegyeskedjék figyelembe venni, hogyan kezelték a tudósok az elemi részecskék problémáját. Ezekből iszonyatos mennyiség létezik, s mindegyikük véletlen és kiszámíthatatlan módon mozog vagy rezeg; ennek a káosznak azonban van egy belső rendje, ezért lehetséges egy olyan kvantummechanika kidolgozása, mely választ adhat minden kérdésünkre, ha helyesen tesszük fel azokat. A társadalom tanulmányozásánál az elemi részecskék helyét emberek foglalják el, itt azonban közbelép egy újabb tényező is, az emberi értelem. A részecskék értelmetlenül mozognak, az emberek azonban nem. Ha számításba akarjuk venni az értelem sokszínű viselkedését és minden indítékát, olyan fokú bonyolultsággal találjuk magunkat szembe, hogy egyszerűen nincs idő mindent a legapróbb részletekig feltérképezni.

– Nem lehet, hogy az értelemnek, ugyanúgy, mint az értelmeden mozgásnak is, megvan a belső rendje?

– Lehetséges. Az én matematikai elemzésem abból indul ki, hogy mindennek az alapjában ott kell lennie a rendnek, bármilyen rendetlennek látszódjék is az; arra azonban semmiféle utalást nem tartalmaz, hogyan ismerhető fel ez a belső rend. Gondoljuk csak meg: huszonötmillió világ, mindegyik a maga jellegzetességével és kultúrájával, mindegyik lényegesen különbözik a többitől, mindegyiken egymilliárd vagy több emberi lény él, mindegyikük életének megvan a maga egyéni értelme, és minden világ megszámlálhatatlan módon és kombinációban hat egymásra! Bármennyire lehetségesnek tűnik is egy pszichohistóriai elemzés, nem valószínű, hogy ezt a gyakorlatban is el lehetne végezni.

– Mi az, hogy pszichohistóriai?

– Pszichohistória alatt a jövőbeli események valószínűségének megbecsülését értem.

A császár hirtelen talpra ugrott, a terem másik végébe sietett, megfordult, visszatalpalt, majd megállt a még mindig a székében ülő Seldon előtt.

– Álljon föl! – parancsolta.

Seldon fölállt, és fölnézett a valamivel magasabb termetű császárra. Igyekezett megállni hunyorgás nélkül. Cleon szólalt meg:

– Ez a maga pszichohistóriája... ha sikerülne a gyakorlatba átültetni, ugye nagy hasznát lehetne venni?

– Roppant hasznos lenne, az bizonyos. Tudni azt, hogy mit tartogat a jövő, még ha csupán a legáltalánosabb valószínűség szintjén is, új és nagyszerű vezérfonalul szolgálna a cselekvéseinkhez, olyan eszköz lehetne, amilyen még sohasem volt az emberiség kezében. Csak hát persze... – és elhallgatott.

– Nos? – sürgette Cleon türelmetlenül.

– Nos, az a helyzet, hogy a pszichohistóriai elemzés eredményeit néhány irányító személyen kívül nem ismerheti meg a közönség.

– Miért nem ismerheti meg? – kiáltott föl Cleon meglepetten.

– Egyszerű. Hadd próbáljam megmagyarázni. Ha elvégzünk egy pszichohistóriai elemzést, és aztán közhírré tesszük az eredményt, egyből eltorzulnak az emberek különféle érzelmei és reakciói. Ezzel elveszti jelentőségét a pszichohistóriai elemzés, mely elvégre is azokra az érzelmekre és reakciókra épül, amelyek a jövő ismerete nélkül következnek be. Érthető?

A császár szeme felragyogott, amint hangosan fölnevetett.

– Nagyszerű!

Seldon vállára csapott, aki kissé megtántorodott az ütés súlya alatt.

– Hát nem látja, jóember? – mondta Cleon. – Nem látja? Ebben van a haszna. Nincs szükség a jövő megjósolására. Csak válassz ki egy jövőt – egy jó jövőt, egy hasznos jövőt –, és tégy egy olyan jóslatot, mely olyképpen változtatja meg az emberek érzelmeit és reakcióit, hogy a megjósolt jövő be is következzék. Jobb megteremteni egy jó jövőt, mint megjósolni egy rosszat.

Seldon összeráncolta a homlokát.

– Értem, mire akar kilyukadni, felség, csakhogy ez ugyanúgy lehetetlen.

– Lehetetlen?

– Nos, legalábbis a gyakorlatban. Lássa be, hogy ha nem jutunk semmire azokkal az emberi érzelmekkel és reakciókkal, melyek alapján meg lehet jósolni a jövőt, akkor nem tehetjük meg ennek az ellenkezőjét sem. Nem indulhatunk ki a jövőből, és nem jósolhatjuk meg azokat az emberi érzelmeket és reakciókat, amelyek valóra váltják azt.

Cleon csalódottnak látszott. Összeszorította az ajkát.

– És az értekezése? Ugye értekezésnek hívja? Annak mi haszna?

– Az pusztán egy matematikai demonstráció volt. Érdekelhette a matematikusokat, de meg se fordult a fejemben, hogy valami haszna is lehetne.

– Én ezt felháborítónak találom – fakadt ki Cleon dühösen.

Seldon alig láthatóan megvonta a vállát. Most minden eddiginél biztosabb volt abban, hogy nem kellett volna fölolvasnia a dolgozatát. Mi lesz vele, ha a császár a fejébe veszi, hogy a bolondját járatta?

És valóban, Cleon nem úgy nézett ki, mint aki messze van attól, hogy ezt higgye.

– Mégis – próbálta győzködni –, mi lenne, ha előrevetítené a jövendőt, akár matematikailag megalapozott, akár nem; olyan jóslásokat jövendölne, melyeket azok a kormányhivatalnokok, akik szakmájuknál fogva tisztában vannak a közönség várható cselekedeteivel, úgy ítélnek meg hogy ezzel hasznos reakciókra ösztönöznek?

– Miért kellenék én ehhez? A kormányhivatalnokok maguk is közölhetnék azokat a jövendőmondásokat, és nem lenne szükségük közvetítőre.

– A kormányhivatalnokok ezt nem tudnák olyan hatásosan megtenni. Ők most is gyakorta tesznek kinyilatkozásokat, ám az emberek nem föltétlenül hisznek nekik.

– És nekem miért hinnének?

– Ön, mint matematikus, kiszámítaná a jövőt, és nem... hogy is mondjam... megsejtené azt.

– Csakhogy én nem azt tenném.

– Ki tudná ezt? – Cleon összehúzott szemmel figyelte őt.

Mindketten hallgattak. Seldon csapdában érezte magát. Vajon veszélytelenül nemet mondhatna-e, ha a császár egyenesen megparancsolná neki? Ha nemet mond, börtönbe zárhatják – vagy ki is végezhetik. Persze nem bírósági ítélet nélkül, de hát nehezen képzelhető el, hogy egy ítélet dacoljon a zsarnoki hivatalokkal, különösen ha a Galaktikus Birodalom császára parancsol nekik.

Végül csak annyit mondott:

– Nem sülne ki belőle semmi.

– Miért nem?

– Mert ha azt várnák tőlem, hogy megjósoljak olyan bizonytalan általánosságokat, melyek jó, ha akkor valóra válnak, amikor a jelenlegi, de talán a következő nemzedék is régen sírba szállt, ezt még csak elnéznék nekünk, másfelől viszont a közönség nem nagyon figyelne oda. Kit érdekelne a talán egy vagy két évszázad múlva bekövetkező fényes jövő?

– Ha eredményt akarunk – folytatta Seldon –, akkor feltűnőbb dolgokat, közelebbi eshetőségeket kellene megjósolnom. A közönség csak erre figyelne föl. Ám előbb vagy utóbb – valószínűleg inkább előbb – akadna olyan eshetőség, amely nem valósulna meg, és én azon nyomban hitelemet veszteném. Meglehet, hogy ez felséged népszerűségének is a végét jelentené, és ami a legrosszabb: senki sem támogatná a pszichohistória továbbfejlesztését, így kilátás sem lenne arra, hogy valami jó süljön ki belőle, ha netalán a jövőben a matematikai előrelátás elmélyülése közelebb segítené azt a gyakorlat tartományához.

Cleon levetette magát egy székre, és bosszús tekintetet vetett Seldonra.

– Ez minden, ami maguktól, matematikusoktól kitelik? A lehetetlenségek makacs hajtogatása?

Seldon fojtott elszántsággal vágott vissza:

– Ön az, felség, aki makacsul ragaszkodik a lehetetlenségekhez.

– Hadd tegyem próbára magát, jóember. Tegyük fel, hogy én arra kérném, vesse be a matematikáját, és mondja meg nekem, vajon egy napon merénylet áldozata leszek-e. Mit mondana erre?

– Az én matematikai rendszerem akkor sem adna választ ilyen konkrét kérdésre, ha a pszichohistória tökéletesen működne. A világ minden kvantummechanikája sem képes előre megállapítani egyetlen elektron viselkedését, hanem csakis sok-sok elektron átlagát.

– Ön jobban kiismeri magát a matematikájában, mint én. Arra alapozva tegyen egy megközelítő becslést. Vajon egy napon merénylet áldozata leszek-e?

Seldon halkan megjegyezte:

– Feleséged csapdát állít nekem. Vagy mondja meg nekem, milyen választ akar hallani, és én azt fogom mondani, vagy adjon nekem szabad kezet, hogy bármit mondhatok büntetlenül.

– Mondja, amit akar.

– Becsületszavára?

– Akarja írásban? – kérdezte Cleon maró gúnnyal.

Felséged becsületszava elég lesz – jelentette ki Seldon összeszoruló szívvel, mert nem volt biztos abban, hogy valóban elég lesz-e.

– Becsületszavamra.

– Akkor megmondhatom, hogy az elmúlt négy évszázad alatt a császárok csaknem fele orgyilkosság áldozata lett, amiből azt a következtetést vonhatom le, hogy felséged meggyilkolásának az esélye nagyjából egy a kettőhöz.

– Erre az ostoba is rájöhet – mondta Cleon bosszúsan. – Ehhez nem kell matematikusnak lennie.

– De hiszen többször is megmondtam, hogy az én matematikám gyakorlati problémák megoldására alkalmatlan.

– És arra nem gondolt, hogy én esetleg tanultam szerencsétlen elődeim példájából?

Seldon mély lélegzetet vett, és fejest ugrott a vízbe.

– Nem, felség. Az egész történelem azt tanúsítja, hogy mi nem tanulunk a múltból. Például felséged beengedett ide engem egy magánkihallgatásra. Mi lenne, ha én merényletet akarnék elkövetni felséged ellen? Ami persze eszembe sem jutna – tette hozzá sietve.

Cleon fanyarul elmosolyodott.

– Jóember, maga megfeledkezik az elővigyázatosságunkról vagy a technika fejlettségéről. Mi tanulmányoztuk az ön élettörténetét töviről hegyire. Amikor megérkezett, alaposan megvizsgáltuk. Elemeztük az arckifejezését és a hanglenyomatát. Részletesen megismertük érzelmi állapotát, szinte olvastunk a gondolataiban. Ha a legkisebb kétely merült volna föl ártalmatlanságát illetően, nem engedték volna a közelembe. Ami azt illeti, most már nem volna az élők sorában.

Seldon gyomra görcsbe rándult, de folytatta:

– Kívülállók mindig, még fejletlenebb technika mellett is nehezen jutottak a császár közelébe. Csakhogy minden egyes orgyilkosság palotaforradalom során következett be. A császár számára azok jelenük a legnagyobb veszélyt, akik a legközelebb vannak hozzá. Ez ellen a veszély ellen hatástalan a kívülállók gondos átvizsgálása. Saját hivatalnokaival, saját testőreivel, saját bizalmasaival viszont felséged nem bánhat úgy, mint velem.

– Ezt én is jól tudom – felelte Cleon –, legalább olyan jól, mint ön. A válaszom az, hogy én méltányosan bánok a közelemben lévőkkel, és nem adok okot senkinek az elégedetlenségre.

– Egy ostoba... – kezdte Seldon, aztán zavartan elhallgatott.

– Ki vele – biztatta Cleon dühösen. – Megengedtem, hogy azt mondja, ami a szívét nyomja. Miért vagyok én ostoba?

– Kicsúszott a számon, felség. Azt akartam mondani, hogy irreleváns. Vagyis teljesen közömbös, hogy bánik felséged a bizalmasaival. Felséged bizonyára bizalmatlan; ez emberi tulajdonság. Egy meggondolatlan szó, olyan, amilyen most az én számon kicsúszott, egy óvatlan mozdulat, egy kételkedő grimasz, és felséged máris gyanakvó tekintettel kissé hátrább húzódik. És a legkisebb gyanakvás is kedveződen irányt szabhat a dolgok menetének. A bizalmasa megérzi és zokon veszi a gyanakvást, és bármennyire próbálja is elkerülni azt, megváltozik a magatartása, az önhöz való viszonya. Felséged ezt észreveszi, tovább növekszik a bizalmatlansága, és az a vége, hogy ön kivégezteti bizalmasát, vagy felségedet előbb-utóbb meggyilkolják. Ez olyan folyamat, mely szükségszerűen bekövetkezett az elmúlt négy évszázad császárai esetében, és csak egyik jele annak, hogy egyre nehezebbé válik a Birodalom kormányzása.

– Ezek szerint semmit sem tehetek a merénylet megakadályozására.

– Semmit, felség – jelentette ki Seldon –, másfelől viszont lehet, hogy szerencsésnek bizonyul.

Cleon ujjával dobolt a székkarfáján. Durván kifakadt;

– Maga, jóember, használhatatlan, és a pszichohistóriája úgyszintén. Távozzék! – És ezzel a császár elfordította tekintetét, s egyszerre jóval öregebbnek látszott 32 événél.

– Én megmondtam, felség, hogy az én matematikám használhatatlan lesz az ön számára. Őszintén sajnálom.

Seldon megpróbált meghajolni, de valamilyen észrevétlen jeladásra belépett két testőr, és elvezette. A trónteremből még utánaszállt Cleon hangja:

– Vigyétek vissza ezt az ember oda, ahonnan hoztátok.

4.

Eto Demerzel előlépett, és tartózkodó hódolattal nézett a császárra.

– Felséged kis híján elveszítette az önuralmát – mondta.

Cleon fölpillantott, és látható erőfeszítéssel sikerült mosolyt erőltetnie az arcára.

– Hát igen. Ez az ember nagy csalódást okozott nekem.

– Hiszen nem ígért többet, mint amit ajánlott.

– Semmit sem ajánlott.

– És nem is ígért semmit, felség.

– Kiábrándító volt.

– Talán több is, mint kiábrándító – tette hozzá Demerzel. – Ez az ember egy elszabadult ágyú, felség.

– Elszabadult micsoda, Demerzel? Mindig előállsz ilyen furcsa kifejezésekkel. Mi az, hogy ágyú?

Demerzel komoran magyarázkodott:

– Ez csak egy kifejezés, amit ifjúkoromban hallottam, felség. A Birodalom tele van furcsa kifejezésekkel, s ezek nem mind ismertek a Trantoron, mint ahogy a trantoriakat sem mindig ismerik máshol.

– Azt akarod nekem bizonyítani, hogy milyen nagy a Birodalom? Mit akarsz azzal mondani, hogy ez az ember egy elszabadult ágyú?

– Csak azt, hogy akaratán kívül is sok kárt tehet. Maga sincs tisztában az erejével. Vagy a fontosságával.

– Azt mondod, Demerzel?

– Igen, felség. Vidéki alak. Nem ismeri a Trantort meg az itteni szokásokat. Még sohasem volt a bolygónkon, és képtelen nemesember, különösen udvaronc módjára viselkedni. Mégis állta a sarat felségeddel szemben.

– És miért is ne? Engedélyeztem neki, hogy beszéljen. Sutba dobtam a ceremóniát. Úgy bántam vele, mint egyenlővel.

– Nem egészen, felség. Felségedből hiányzik az a képesség, hogy másokat egyenlőnek tekintsen. Felséged megszokta a parancsolást. Ha ön fesztelen viselkedést várna el egyesektől, kevesen tudnának eleget tenni a kérésének. A legtöbbnek torkára forrna a szó, vagy ami még rosszabb, alázatos, netán talpnyaló módon viselkedne. Ez az ember bátran szembeszállt felségeddel.

– Nos, te csodálhatod őt ezért, Demerzel, de nekem nem nyerte meg a tetszésemet. – Cleon arcán méla elégedetlenség tükröződött. – Észrevetted, hogy meg sem próbálta kifejteni nekem a matematikája lényegét? Mintha eleve tisztában lett volna azzal, hogy úgysem értek meg egy árva szót sem belőle.

– S ez igaz is, felség. Felséged nem matematikus, nem is tudós, de nem is művész. Sok olyan tartománya van a tudásnak, ahol mások otthonosabban mozognak felségednél. Az ő feladatuk az, hogy tudásukat felséged szolgálatába állítsák. Felséged császár, ami többet ér, mint az ő szakismeretük együttvéve.

– Igazán? Nem bánnám, hogyha egy hosszú élet tudását magában foglaló öregember előtt érezném magam tudatlannak. De ez az ember, Seldon, egyívású velem. Honnan tud olyan sokat?

– Neki nem kellett elsajátítania a parancsolást, a mások életére kiható döntés művészetét.

– Néha az az érzésem, Demerzel, hogy kinevetsz engem.

– Felségedet? – mondta Demerzel szemrehányóan.

– De hagyjuk ezt. Térjünk vissza a te elszabadult ágyúdhoz. Miért tartod őt veszedelmesnek? Én csak egy együgyű vidékit látok benne.

– Az is. Csakhogy rájött arra a matematikai tételre.

– Azt mondja, semmire sem használható.

– Felséged úgy vélte, hogy talán használható. Én is úgy véltem, mikor ön kifejtette előttem. Mások is így vélhetik. Lehet, hogy maga a matematikus is erre a véleményre jut, most, hogy ráirányították a figyelmet. És ki tudja, talán még sikerül neki megtalálnia a hasznosítás módját. Ha igen, akkor a jövőbe látás, ha mégoly ködös is, roppant hatalommal ruházza fel annak alkalmazóját. Még ha ő nem kívánja is azt a hatalmat a maga számára – bár az efféle önmegtagadást én mindig valószínűtlennek tartottam –, mások fölhasználhatják a tudását.

– Én megpróbáltam fölhasználni. De nem volt hajlandó erre.

– Még nem gondolt bele a dolgokba. Most talán megteszi. És ha nem akart is belemenni abba, hogy ön eszközként használja, esetleg nem fogja őt rábeszélni mondjuk Mynek polgármestere?

– Miért lenne sikeresebb Mynek, mint mi?

– Ő is megmagyarázta, hogy nehéz az egyes emberek érzelmeit és magatartását előre kiszámítani.

Cleon homlokát ráncolva ült a széken, és elgondolkodott.

– Valóban azt hiszed, hogy a pszichohistóriáját olyan fokra fejlesztheti, hogy igazán hasznát lehet venni? Mert neki az a meggyőződése, hogy ez lehetetlen.

– Idővel talán ő is rájön, hogy helytelenül ítélte meg a benne rejlő lehetőségeket.

– Akkor talán jobb lett volna, ha itt tartom – tűnődött Cleon.

– Nem, felség – mondta Demerzel. – Felséged ösztöne helyesen súgta azt, hogy engedje útjára. Még a legszelídebb fogság is tiltakozást és kétségbeesést szülne, ami sem abban nem segítené, hogy továbbfejlessze az elgondolásait, s nem növelné segítőkészségét sem. Jobb, ha elengedjük, mint ahogy felséged tette, ám mindörökre láthatatlan pórázon tartjuk. Ily módon megbizonyosodhatunk arról, hogy nem használja fel őt felségednek valamelyik ellensége, és ha eljön az ideje, amikor kidolgozta elméletét, meghúzhatjuk a pórázát, és magunkhoz ránthatjuk őt. És akkor... meggyőzőbb eszközöket alkalmazhatunk.

– De mi van akkor, ha fölcsípi őt valamelyik ellenségem vagy helyesebben a Birodalom valamelyik ellensége, végtére is én vagyok a Birodalom. Vagy ha saját akaratából az ellenség szolgálatába áll – mert én nem zárom ki ennek a lehetőségét sem.

– Helyesen teszi. Majd én gondoskodom arról, hogy ez ne következzék be, ám ha mégis megtörténne, akkor az lesz a kívánatos, hogy senkinek se váljon eszközévé.

Cleon zavartan feszengett.

– Én ezt mind rád bízom, Demerzel, de remélem, nem sietjük el a dolgot. Mert ha mégis csupán vigéce egy elméleti tudománynak, amelynek nincs és nem is lehet semmi haszna...

– Nagyon is meglehet, felség, ám mégis jobban tennénk, ha feltételezzük, hogy az az ember fontos vagy fontos lehet. Csak időt veszítünk és semmi mást, ha a végén rájövünk, hogy egy jelentéktelen senkire vesztegettük figyelmünket. De elveszíthetjük a galaxist, ha egy kivételes ember mellett mentünk el becsukott szemmel.

– Ám legyen – zárta le a beszélgetést Cleon –, de remélem, nem kell megismerkednem a részletekkel, ha azok kellemetlennek bizonyulnak.

– Reménykedjünk, hogy nem lesznek azok – mondta Demerzel.

5.

Seldonnak ráment egy estéje, egy éjszakája és a délelőttjének egy része, mire túltette magát a császárral való találkozáson. Legalábbis a császári szektor járdáin, mozgófolyosóin, terein és parkjaiban a világítás változása azt a benyomást keltette, hogy egy este, egy éjszaka és a délelőtt első fele telt el azóta.

Most egy parkocskában ült egy kis műanyag széken, amely kényelmesen körülölelte a testét. A fényből ítélve délelőtt volt, és a levegő éppen csak annyira volt hűvös, hogy frissességével üdítse őt anélkül, hogy csípős lenne.

Vajon ez mindig így van? Eszébe jutott a komor szürkeség, amikor a császárhoz ment. Aztán eszébe jutottak hazájának, a Heliconnak borongós, hideg vagy forró napjai, esős és havas napjai, és kétsége támadt, hogy vágyódhat-e valaki azok után. Lehetséges vajon, hogy itt ülsz egy parkban a Trantoron, az időjárás éppen olyan, amilyennek lennie kell, s ez azt az érzést kelti benned, mintha az égvilágon semmi sem lenne körülötted – és elfog a vágy az üvöltő szél, a maró fagy vagy a fullasztó pára iránt?

Lehetséges. De nem az első napon, a másodikon vagy a hetediken. Neki csak ez az egy napja van, és holnap elutazik. Élvezze hát, ameddig tudja. Meglehet, hogy sohasem látja viszont a Trantort.

Mindazonáltal még mindig kínos érzés töltötte el, hogy olyan szabad szájú volt azzal az emberrel szemben, akinek csak egy szavába kerül, és börtönbe zárják, vérpadra küldik – vagy legalábbis beosztásától és társadalmi státusától megfosztva anyagi és társadalmi halálra ítélik.

Lefekvés előtt Seldon szállodai szobájának a számítógépén az enciklopédiái részlegben kikereste I. Cleon nevét. A császárnak kimagasló érdemeket tulajdonítottak, mint bizonyára minden császárnak, amíg élt, függetlenül a cselekedeteitől. Seldon elsiklott efölött, ám megragadta figyelmét az a tény, hogy Cleon a palotában látta meg a napvilágot, és egyszer sem hagyta el annak területét. De még a Trantoron sem járt, a sokkupolájú világ egyetlen részében sem. Talán biztonsági megfontolásokból, ám ez azt jelenti, hogy akár elismeri ezt magában a császár, akár nem, börtönbe van zárva. Lehet, hogy ez a galaxis legfényűzőbb börtöne, de mégiscsak börtön.

És bár a császárt nyájasnak látta, aki semmi jelét nem adta annak, hogy sok elődjéhez hasonlóan ő is véreskezű önkényúr lenne, mégsem jó, hogy magára vonta a figyelmét. Seldon boldog volt, hogy holnap visszautazik a Heliconra, ha odahaza éppen tél van is (méghozzá elég kegyetlen).

Szemével beitta a vakító szórt fényt. Bár idebent sohasem esett az eső, a levegő egyáltalán nem volt száraz. Nem messze onnét egy szökőkút csörgedezett; a zöldellő növényzet valószínűleg sohasem szenvedett a szárazságtól. A bokor időnként meg-megzörrent, mintha valamilyen kis állat motozna ott. Hallotta a méhek zümmögését is.

Hiába beszélnek úgy a Trantorról galaxisszerte, mint fémből és kerámiából való mesterséges világról, ezen a tenyérnyi helyen valódi falusias hangulatot árasztott minden.

Rajta kívül néhányan mások is élvezték a park csendjét; mindegyikük fején könnyű, néha egészen apró kalap volt. Nem messze tőle egy igazán csinos fiatal nő ült, aki mélyen a nézőkéje fölé hajolt, s így nem látta tisztán az arcát. Egy férfi sétált el mellette, rövid, közönyös pillantást vetett feléje, aztán leült vele szemben egy székre, és beletemetkezett egy teleprinttekercsbe; lábát, melyen szűk, rózsaszín nadrág feszült, keresztbe vetette.

Furcsamód a férfiak között a pasztell árnyalatok járták, míg a nők többnyire fehérbe öltöztek. Ebben a tiszta környezetben érdemes volt világos színű ruhát viselni. Némi derűvel nézett végig a maga heliconi öltönyén, amelyen a komor barna szín uralkodott. Ha a Trantoron maradna – ami nincs szándékában –, akkor vennie kellene egy megfelelő ruhát, amennyiben nem akarná, hogy kíváncsiság, nevetség vagy utálat tárgya legyen. A teleprintes férfi például ezúttal nagyobb kíváncsisággal nézett föl rá – kétségtelenül megakadt a szeme külvilágias öltözékén.

Seldon megkönnyebbült, hogy az idegen nem mosolyodott el. Azt még csak bölcsen elviseli, ha gúny tárgyát képezi, ám azt senki sem várhatja el tőle, hogy még élvezze is.

Seldon igyekezett feltűnés nélkül megfigyelni azt az embert, aki láthatóan vívódott önmagával. Egyszer úgy látszott, mintha meg akarná szólítani, aztán mintha meggondolná magát, majd ismét szólni kívánna. Seldon kíváncsi volt rá, hogyan dönt végül.

Vizsgálgatta a férfit. A magas, széles vállú emberen nyoma sem látszik pocaknak, sötét hajába világosabb tincsek vegyülnek, arca simára borotvált. Megjelenése komoly, teste erőt sugárzó, pedig izmai nem duzzadoznak látványosan; vonásai markánsak – anélkül kelt kellemes benyomást, hogy jóképűnek akarna látszani.

Mire a férfi elvesztette az önmagával vívott harcot (vagy talán megnyerte), és feléje hajolt, Seldon tisztázta magában, hogy szimpatikusnak tartja.

A férfi megszólította:

– Elnézését kérem, nem volt ön ott a tízéves konferencián? Matematika?

– De igen, ott voltam – ismerte el Seldon.

– Jól emlékeztem hát, hogy ott láttam magát. Elnézést, de a fölismerésnek ez a pillanata késztetett arra, hogy helyet foglaljak itt. Ha zavarnám magányában...

– Egyáltalán nem. Jólesik egy kis semmittevés.

– Lássuk csak, eltalálom-e. Ön Seldom professzor.

– Seldon. Hari Seldon. Majdnem telibe találta. És ön?

– Chetter Hummin. – Majd némi zavarral hozzátette: – Attól tartok, elég közönséges név.

– Én még sohasem találkoztam a Chetter névvel – nyugtatta meg Seldon. – Vagy a Humminnal. Ezért inkább azt mondhatnám, hogy elég ritka nevet visel. Mindenesetre szerencsésebbnek tarthatja magát, mintha osztoznia kellene a megszámlálhatatlan Harival. Vagy a Seldonokkal.

Seldon közelebb húzta Humminhoz a székét, amely megcsikordult a kissé elasztikus kerámiacsempéken.

– Apropó, közönséges – fordult oda hozzá. – Mit mondjak erről a külvilági öltözetről, mely rajtam van? Eszembe se jutott, hogy trantori szerelést vegyek magamra.

– Nem ártana, ha venne – nézett végig Seldonon Hummin leplezett rosszallással.

– Holnap elutazom, azonkívül nem is telik rá. A matematikusok néha nagy számokkal operálnak, de ez nem vonatkozik a jövedelmükre. Föltételezem, hogy ön is matematikus, Hummin.

– Nem. Semmiféle tehetségem hozzá.

– Ó! – esett le Seldon álla. – Azt mondta, hogy a tízéves konferencián látott engem.

– Nézőként voltam ott jelen. Újságíró vagyok. – Meglengette a teleprintet, s mintha csak most ébredt volna rá, hogy a kezében tartja, begyömöszölte a kabátzsebébe. – A holovízió hírszolgálatát látom el anyaggal. – Majd elmélázott: – Ami azt illeti, eléggé megcsömörlöttem tőle.

– A munkától?

Hummin bólintott.

– Torkig vagyok azzal, hogy minden világról összeguberáljam azt a sok hülyeséget. Nyomasztó a színvonal állandó süllyedése.

Érdeklődő pillantást vetett Seldonra.

– Bár néha rábukkan az ember egy-egy érdekes anyagra. Hallottam, hogy látták önt egy császári testőr társaságában, úton a palota kapuja felé. Mondja, csak nem fogadta a császár?

Seldon arcáról lehervadt a mosoly. Kimérten megjegyezte:

– Ha így lenne is, aligha mondhatnék bármit is a nyilvánosság számára.

– Isten ments, eszemben sincs felhasználni az értesülést. Ha nem tudná, Seldon, hadd legyek én az első, aki fölvilágosítja önt: az újságírás első számú szabálya, hogy a császárról vagy a közvetlen környezetéről soha semmi sem jelenik meg, csak amit hivatalosan közreadnak. Persze ez helytelen, mert a keringő pletykák sokkal rosszabbak, mint az igazság, de hát ez van.

– Ha nem közölheti, barátom, akkor miért akarja tudni?

– Kíváncsiságból. Higgye el, a munkám során sokkal több a tudomásomra jut, mint ami valaha is adásba kerül. Hadd találgassak. Nem kísértem figyelemmel az előadását, annyit azonban kivettem, hogy ön a jövőbe látás lehetőségéről beszélt.

Seldon tagadólag ingatta a fejét, és az orra alatt dörmögte:

– Tévedés volt.

– Tessék?

– Ó, semmi.

– No igen, a jövőbe látás, ha megbízható, érdekelhetné a császárt vagy a kormány bármely tagját, ezért föltételezem, hogy az uralkodó aziránt érdeklődött, és megkérte, hogy mondjon neki néhány jóslatot.

Seldon mereven elzárkózott.

– Nem akarok beszélni erről a dologról.

Hummin kissé megvonta a vállát.

– Gondolom, Eto Demerzel is jelen volt.

– Kicsoda?

– Ön sosem hallott Eto Demerzelről?

– Soha.

– Cleon alteregója, Cleon apja, Cleon rossz szelleme. Mindennek elmondták őt, ha mellőzzük most a szidalmakat. Ott kellett hogy legyen.

Seldon zavarát látva Hummin hozzátette:

– Lehet, hogy ön nem látta őt, de biztosan ott volt. És ha ő azt hiszi, hogy ön meg tudja mondani a jövőt...

– Én nem tudom megmondani a jövőt – rázta meg Seldon hevesen a fejét. – Ha figyelte az előadásomat, én csupán mint elméleti lehetőségről beszéltem.

– Ez mindegy; ha ő azt hiszi, hogy ön meg tudja mondani a jövőt, akkor nem fogja szem elől téveszteni.

– Mégis elengedett. Íme, itt vagyok.

– Ez nem jelent semmit. Ő tudja, hol van, és mindig tudni fogja. És ha úgy akarja, bárhol legyen is, meg fogja keresni önt. Ha hasznot sejt magában, ki fogja préselni magából ezt a hasznot. Ha pedig úgy véli, hogy ön veszélyes, akkor az életet is kipréseli.

Seldon nagy szemeket meresztett.

– Mit akar? Megijeszteni?

– Csak figyelmeztetni akarom.

– Egy szavát sem hiszem el.

– Nem-e? Az imént valami olyasmit mondott, hogy tévedett. Csak nem arra gondolt, hogy tévedés volt felolvasni az előadását, amely csak mindenféle kellemetlenségbe sodorja?

Seldon zavartan harapdálta az alsó ajkát. Ez a föltételezés nagyon is közel járt az igazsághoz – és ez volt az a pillanat, amikor Seldon megérezte valakik tolakodó jelenlétét.

Ezek nem vetettek árnyékot a lágy és egyenletes megvilágításban. Csak a szeme sarkából vett észre valamilyen mozgást, amely rögvest abba is maradt.

A menekülés

TRANTOR – ...Az Első Galaktikus Birodalom fővárosa... I. Cleon alatt érte el "alkonyati ragyogását". Minden látszat szerint ekkor élte virágkorát. 200 millió négyzetkilométernyi szárazföldfelülete teljes egészében be volt burkolva (kivéve a császári palota területét), és a kupolák alatt összefüggő város a kontinentális talapzat alá is benyúlt. Lakossága elérte a 40 milliárdot, és bár számtalan jel utalt arra (ami utólag teljesen nyilvánvaló), hogy szaporodnak a bajok, a Trantor lakói kétségkívül még mindig a legendák örök világát látták benne, és nem gondolták volna, hogy valaha is...

ENCYCLOPEDIA GALACTICA

6.

Seldon fölpillantott. Egy fiatalember állt előtte, és gúnyos rosszallással nézett le rá. Mellette egy másik, talán valamivel annál is fiatalabb suhanc vigyorgott. Mindketten jól megtermett, erős fickók voltak.

A trantori divat túlzó extravaganciájával voltak öltözve – Seldon megítélése szerint egymást ütő színek, széles, bojtos övek, széles karimájú kerek kalapok, amelyekről az élénk rózsaszín szalag két vége tarkójukra lógott.

Seldon viccesnek találta megjelenésüket, és elmosolyodott.

Az előtte álló ifjú rárivallt:

– Mit vigyorogsz, te csodabogár?

Seldon elengedte a füle mellett a megszólítást, és udvariasan mentegetőzött:

– Kérem, bocsássa meg, hogy mosolyogtam. Én csupán humorosnak találtam az öltözékét.

– Az öltözékemet? Ne mondd! És rajtad mi van? Mi az az undorító hányadék, amit ruhának nevezel? – Kinyújtotta a kezét, és ujjával megpöccintette Seldon kabátján a hajtókát, amelyről Seldon maga is belátta, hogy a másik könnyed színeivel összehasonlítva szánni valóan topis.

– Sajnos, ez az én külvilági öltözékem – mondta Seldon. – Ez az egyetlen ruhám. Kénytelen volt észrevenni, hogy a kis parkban ücsörgő néhány ember egymás után talpra áll, és eloldalog. Mintha mindenki valamilyen zűrre számítana, és igyekezne minél messzebb kerülni onnan. Seldon fejében megfordult, hogy vajon új barátja, Hummin is kereket old-e, ám könnyelműség lett volna elfordítani a tekintetét az őt provokáló fiatalemberről. Kissé hátrább húzódott a székén.

– Külvilági vagy? – kérdezte az ifjonc.

– Úgy van. Evégből a ruhám.

– Evégből? Miféle szó ez? Külvilági?

– Azt akartam mondani, hogy ezért találja furcsának a ruhámat. Látogatóba jöttem ide.

– Melyik bolygóról?

– A Heliconról.

– A fiatalember összevonta a szemöldökét.

– Sosem hallottam róla.

– Nem nagy bolygó.

– Miért nem mész vissza oda?

– Az a szándékom. Holnap elutazom.

– Előbb! Most rögtön!

A fickó a társára pillantott. Seldon követte tekintetével, és elkapta egy pillanatra Hummint. Nem oldott hát kereket, de rajtuk és a két fiatalemberen kívül a parkban nem volt senki.

– Gondoltam, a mai napot még fölhasználom városnézésre – mentegetőzött Seldon.

– Nem. Nem ezt fogod csinálni. Most mindjárt hazamész.

Seldon elmosolyodott.

– Sajnálom. Nem tehetem.

– A fiatalember a társához fordult.

– Tetszik neked a ruhája, Marbie?

Marbie először szólalt meg:

– Nem. Undorító. Fölfordul tőle az ember gyomra.

– Nem tűrhetjük, ugye, Marbie, hogy csak úgy fölfordítsa az emberek gyomrát. Nem tesz jót az egészségnek.

– Dehogy, semmiképpen, Alem – felelte Marbie.

Ekkor megszólalt Hummin:

– Ide figyeljetek, ti ketten. Alem, Marbie, vagy hogy hívnak benneteket. Kiszórakoztátok magatokat. Miért nem hagyjátok békén?

Alem, aki kissé Seldon felé hajolt, most kiegyenesedett és hátrafordult.

– Hát te ki vagy?

– Ehhez semmi közöd – vágta oda Hummin.

– Trantori vagy? – firtatta Alem.

– Ehhez sincs semmi közöd.

Alem összeráncolta a homlokát.

– A ruhád trantori. Nekünk teveled semmi dolgunk, így hát ne üsd bele az orrodat.

– Itt maradok. Ez azt jelenti, hogy ketten vagyunk. Ketten kettő ellen. Ez már nem tetszik, ugye? Menjetek, és hozzatok még egypár cimborát, hogy el tudjatok bánni két effajta emberrel.

– Igazán azt gondolom – szólt közbe Seldon –, hogy jobban tenné, ha magunkra hagyna bennünket, amíg teheti, Hummin. Kedves magától, hogy mellém akar állni, de nem szeretném, ha valami baja esne.

– Ezeknek csak a szájuk nagy, Seldon. Ijedős lakájok csupán.

– Lakájok! – A szó, úgy látszik, felbőszítette Alemet.

A Trantoron sokkal sértőbb jelentése van e kifejezésnek, mint a Heliconon, vélte Seldon.

– Rajta, Marbie – mordult föl Alem. – Te vedd kezelésbe azt a másik kurafit, én meg majd letépem a göncöt erről a Seldonról. Ő a mi emberünk. Nosza...

Mindkét kezével lecsapott Seldon kabátjára, hogy a hajtókájánál fogva talpra rántsa őt. Seldon látszólag ösztönösen elrántotta magát, miközben a széke hátradőlt. Megragadta a feléje nyújtott kezet, a lába a magasba lendült, a széke pedig elterült a földön.

Alem átívelt fölötte, és Seldon mögött tarkójával és hátával keményen a földhöz csapódott.

Seldon gyorsan kipenderült az elterült székből, talpra ugrott, és egy pillantást vetett lefelé Alemre, aztán gyorsan megkereste tekintetével Marbie-t.

Alem mozdulatlanul feküdt, az arca eltorzult a fájdalomtól. Mindkét hüvelykujja kificamodott, ágyéka elviselhetetlenül fájt, a hátgerincét alaposan megütötte...

Hummin bal karjával hátulról megragadta Marbie nyakát, és jobb kezével kíméletlenül hátracsavarta annak jobb karját. Marbie kivörösödött arccal levegő után kapkodott. Egy parányi lézerbetéttel ellátott kés ott hevert mellettük a földön.

Hummin kissé lazított a fogásán, és őszinte részvéttel a hangjában Seldonhoz fordult:

– Alaposan elbánt vele.

– Attól tartok, hogy igen – felelte Seldon. – Ha kissé másképp esik le, kitörhette volna a nyakát.

– Miféle matematikus maga? – csodálkozott Hummin.

– Heliconi. – Lehajolt a késért, és megvizsgálta. – Undorító és életveszélyes – mondta.

– Egy közönséges penge is megtenné, erőforrás nélkül – jegyezte meg Hummin. – De engedjük útjukra őket. Kétlem, hogy kedvük volna tovább kötekedni.

Ezzel elengedte Marbie-t, aki előbb a vállát, majd a nyakát kezdte dörzsölgetni. Levegő után kapkodva gyűlölettel teli pillantásokat vetett a két férfira. Hummin rájuk förmedt:

– Ajánlom, hogy tűnjetek el innen! Különben föl kell jelentenünk tettleges bántalmazásért és gyilkossági kísérletért. A kés könnyen a nyomotokra vezethet.

Seldon és Hummin figyelte, amint Marbie talpra segítette és támogatni kezdte a fájdalomtól összegörnyedt Alemet. Egyszer-kétszer még hátrapillantottak. Seldon és Hummin azonban közönyösen nézett utánuk.

Seldon a kezét nyújtotta.

– Hogyan köszönjem meg, hogy egy idegen segítségére sietett két támadó ellen? Aligha tudtam volna egyedül elbánni mindkettőjükkel.

Hummin tiltakozva fölemelte a kezét.

– Én nem ijedtem meg tőlük. Ezek csak tekergő lakájok. Elég volt rájuk tenni a kezemet, no meg persze a magáét is.

– Ahogy elnézem, önnek vasökle van – álmélkodott Seldon. Hummin vállat vont.

– A magáé se kutya. – Aztán ugyanazon a hangon folytatta: – Jöjjön. Jobb, ha eltűnünk innen. Ne vesztegessük az időt.

– Miért kell eltűnnünk? – csodálkozott Seldon. – Csak nem fél attól, hogy ez a két fickó visszatér?

– Attól nem. Csakhogy azok közül a bátor emberek közül, akik meg akarták kímélni magukat egy kellemetlen látványtól, és sietve kereket oldottak a parkból, valaki esetleg riasztotta a rendőrséget.

– Helyes. Megvan a gazfickók neve. És elég jó leírást tudunk adni róluk.

– Leírást adni? Miért lenne kíváncsi rájuk a rendőrség?

– De hisz tettlegességre vetemedtek...

– Ne legyen olyan naiv. Rajtunk egy karcolás sincs. Ők viszont kórházi ellátásra szorulnak, különösen Alem. Ezért minket helyeznének vád alá, nem őket.

– De hiszen ez lehetetlen. Azok az emberek tanúsíthatják, hogy...

– Senkit sem fognak kihallgatni. Seldon, egyet ne felejtsen el. Azok a fickók magáért jöttek, csakis magáért. Megmondták nekik, hogy heliconi öltözetben lesz, és pontos leírást adhattak önről. Talán még hologramot is mutattak nekik. Élek a gyanúperrel, hogy éppen azok bérelték fel őket, akik a rendőrséget is a kezükben tartják, ezért egy pillanatig se tétovázzunk tovább.

Hummin megragadta Seldon karját, és magával vonszolta. Ha akarta volna, Seldon akkor sem tudta volna lerázni az újságíró vasmarkát, és akár egy gyermek az erőszakos dajkát, követte a másikat.

Beugrottak egy árkád alá, és mielőtt Seldon szeme megszokta volna a félhomályt, meghallotta egy gépkocsi fékjének csikorgását.

– Már itt is vannak – dörmögte Hummin. – Siessünk, Seldon. – Felhuppantak egy mozgófolyosóra, és beleolvadtak a tömegbe.

7.

Seldon megpróbálta rávenni Hummint, hogy menjenek az ő szállodai szobájába, Hummin azonban hallani se akart erről.

– Elment az esze? – sziszegte félig suttogva. – A karjaikba akar futni?

– De hát minden holmimat otthagytam.

– Annyi baj legyen, megvárják magát.

Kisvártatva egy kellemes lakóház kis szobájában találták magukat, amely Seldon megítélése szerint bárhol megállta volna a helyét. Körülhordozta tekintetét az egyszobás lakásban. A helyiséget teljesen betöltötte egy asztal, egy szék, egy ágy és egy számítógép-terminál. Mindenféle étkezési vagy mosdási lehetőség hiányzott a lakásból, de Hummin elirányította őt egy folyosói közös mosdóba. Mielőtt Seldon végzett volna, valaki belépett. Rövid, kíváncsi pillantást vetett nem is annyira Seldonra, mint annak öltözékére, aztán elfordította a tekintetét.

Seldon megemlítette ezt Humminnak, aki fejcsóválva megjegyezte:

– Meg kell szabadulnunk a ruhájától. Kár, hogy a Helicon annyira elmaradt a divattól.

Seldon türelmetlenül félbeszakította:

– Mennyit lehet ebből a képzelődés számlájára írni, Hummin? Már-már félig meggyőzött engem, mégis az a gyanúm, hogy ez az egész nem egyéb puszta... izé...

– Azt a szót keresi, hogy paranoia?

– Ám legyen. Hátha csak a maga különös, paranoid képzelődéséről van szó?

– Gondolkozzék csak, jó? – tiltakozott Hummin. – Én nem tudom ezt matematikailag levezetni, de ön volt a császárnál. Ne is tagadja. Ő akart valamit, amit ön nem adott meg neki. Ezt se tagadja. Az a gyanúm, hogy ő a jövőre volt kíváncsi, ám maga nem állt kötélnek. Meglehet, Demerzel úgy véli, maga csak tetteti, hogy nem ismeri a részleteket, hogy csak egy magasabb ár reményében tartja titokban azokat, vagy másvalaki ajánlatára is kíváncsi. Ki tudja? Megmondtam, hogy ha Demerzelnek szüksége van magára, akkor nem menekülhet el előle. Már akkor megmondtam ezt, mielőtt az a két nyikhaj megjelent volna a színen. Én újságíró vagyok, és trantori. Én jól tudom, hogy van ez. Alem azt mondta: "Ez a mi emberünk." Emlékszik erre?

– Ami azt illeti, emlékszem – hagyta rá Seldon.

– Számára én csak "másik kurafi" voltam, akit távol kell tartani, miközben ő nekiesik magának. Ez volt az eredeti szándéka.

Hummin helyet foglalt a széken, és az ágyra mutatott.

– Nyúljon el, Seldon. Helyezze magát kényelembe. Akárki küldte is azt a két embert – szerintem Demerzel volt az –, másokat is küldhet, ezért meg kell szabadulnunk ettől az öltözéktől. Azt hiszem, a környéken található minden heliconinak kellemetlenséggel kell számolnia, ha a saját ruháját viseli.

– Ugyan már.

– Én nem tréfálok. Vesse csak le azt a göncöt, és majd atomizáljuk, ha észrevétlenül oda tudunk férkőzni egy megsemmisítő egységhez. De mielőtt ezt megtennénk, szereznünk kell magának egy trantori öltözéket. Maga kisebb nálam, ezt figyelembe kell venni. Az se baj persze, ha a ruha nem illik pontosan önre.

Seldon megrázta a fejét.

– Nincs nálam semmi, amivel fizetni tudnék érte. Mármint itt velem. Ami fizetőeszközöm van – és az sem valami sok –, azt a szálloda széfjében őrzik.

– Ezen ráérünk máskor törni a fejünket. Egy-két órát várjon itt rám, amíg én elmegyek, és keresek magának megfelelő ruházatot.

Seldon megadóan széttárta a karját.

– Rendben van. Ha ez ilyen fontos, itt maradok.

– Ugye nem próbálja meg, hogy visszamenjen a szállodába? Becsületszavára?

– Matematikusi szavamra. De hát igazán zavarba ejt mindazzal, amit értem tesz. Meg a kiadások. Elvégre Demerzel ide, Demerzel oda, nem akartak igazán bántani vagy elhurcolni. Mindössze azzal fenyegetőztek, hogy lehúzzak rólam a ruhámat.

– Nemcsak azzal. Ezenkívül elvitték volna az űrkikötőbe, és fölrakták volna a heliconi hiperhajóra.

– Ez csak ostoba fecsegés volt, nem kellett volna komolyan venni.

– Miért gondolja, hogy nem?

– Mert úgyis a Heliconra készülök. Megmondtam nekik. Holnap indulok.

– És még mindig az a terve, hogy holnap elindul? – kérdezte Hummin.

– Természetesen. Miért ne?

– Nyomós okok szólnak ellene.

Seldont hirtelen elfogta a harag.

– Ugyan, Hummin, én nem vagyok hajlandó tovább játszani ezt a játékot. Én itt végeztem, és haza akarok menni. A jegyeim ott vannak a szállodában. Különben megpróbáltam volna egy mai napra szóló jegyre becserélni. Ezt én komolyan mondom.

– Ön nem mehet vissza a Heliconra.

Seldon felfortyant:

– Miért nem? Csak nem várnak rám ott is?

Hummin bólintott.

– Csak ne heveskedjen, Seldon. Mert ott is várnak magára. Hallgasson rám. Ha a Heliconra megy, ugyanaz, mintha Demerzel karjaiba futna. A Helicon egy jóravaló, megbízható birodalmi terület. Vagy talán föllázadt valaha is a Helicon, odaállt vajon valaha is egy ellencsászár zászlaja alá?

– Nem, s erre megvolt a jó oka. Csupa erősebb világ veszi körül. Biztonsága a Birodalom békéjétől függ.

– Pontosan! Ennélfogva a Heliconon lévő birodalmi haderők számíthatnak a helyi kormány szoros együttműködésére. Maga állandó megfigyelés alatt állna. Ha Demerzelnek eszébe jutna, bármikor a kezébe kaparinthatná. És ha én most nem figyelmeztetném önt, soha nem is sejtené ezt, és a biztonság látszatának bedőlve nyíltan tevékenykedne.

– Nevetséges. Ha a Heliconon akart volna elkapni, miért nem hagyott egyszerűen magamra? Hiszen holnap önszántamból odamegyek. Miért kellett neki rám uszítani azt a két gazfickót csak azért, hogy néhány órával siettesse a dolgot, és azt kockáztassa, hogy fölkelti az éberségemet?

– Miért kellene arra gondolnia, hogy fölkelti az éberségét? Hiszen nem tudhatja, hogy én önnel vagyok, és gyanakvásra késztetem azzal, amit ön paranoiának hív.

– De miért ez a nagy hűhó? Csak hogy néhány órával előbbre hozzák az elutazásomat?

– Talán mert attól tartott, hátha megváltoztatja a szándékát.

– És hova mennék, ha nem haza? Ha a Heliconon elcsíphet, akárhol megteheti ezt. Ugyanúgy elcsíphet... az Anacreonon, jó tízezer parszeknyire onnét, ha eszembe jutna, hogy oda menjek. Mit jelent a távolság a hipertéri hajóknak? Ha találnék is olyan világot, amely nem olyan hűséges a birodalmi erőkhöz, mint a Helicon, hol van egy valódi lázadó világ? A Birodalom békében él. Még ha akadnak is egyes világok, amelyek morognak a múltban elszenvedett igazságtalanságok miatt, egyik sem kockáztatná meg, hogy az én védelmem érdekében szembeszegüljön a birodalmi haderőkkel. Ráadásul a Heliconon kívül sehol sem kapnék állampolgárságot, és így minden további nélkül kiszolgáltatnának a Birodalomnak.

Hummin türelmesen hallgatta, hébe-hóba bólogatott, arca azonban megőrizte gondterhelt és rendíthetetlen nyugalmát.

– Ebben igaza van – mondta –, van azonban egy világ, amelyre nem terjed ki teljesen a császár hatalma. Szerintem ez nyugtalanítja Demerzelt.

Seldon elgondolkodott, áttekintette magában a legújabb történelmet, de nem talált olyan világot, ahol ne a birodalmi erők uralnák a helyzetet.

– Melyik ez a világ? – kérdezte végül.

– Itt áll a földjén – felelte Hummin –, és szerintem ez teszi olyan veszedelmessé a dolgokat Demerzel szemében. Valójában nem azt akarja ő elérni, hogy maga elutazzon a Heliconra, hanem hogy elhagyja a Trantort. Nem szeretné, ha bármi, például a turistaszenvedély, itt marasztalná. Érti már?

A két férfi hallgatagon ült egymással szemben, míg végül Seldon epésen kitört:

– A Trantor! A Birodalom fővárosa, amely körül ott kering egy űrállomáson a flotta fő bázisa, amelyen itt állomásoznak a hadsereg elit alakulatai. Ha ön azt hiszi, hogy a Trantor ez a biztonságos menhely, akkor már nem is paranoiás, hanem egyenesen a képtelenségek világában él.

– Nem, Seldon. Maga nem idevaló, így fogalma sincs a Trantorról. Negyvenmilliárd ember lakja; kevés olyan világ akad, amely ennek akár a tizedrészével is eldicsekedhetnék. Technikai, kulturáltsági tökéletessége felülmúl minden képzeletet. Ahol most vagyunk, ez a császári szektor, amelynek az egész galaxisban a legmagasabb az életszínvonala, s ahol kizárólag császári funkcionáriusok laknak. Ám a bolygón van még több mint nyolcszáz szektor, köztük olyanok is, amelyeknek szubkultúrája gyökeresen eltér az ittenitől, és ezekre nem ér el a császár keze.

– Miért nem?

– Mert a Birodalom nem alkalmazhat komoly erőt a Trantorral szemben. Ha ezt megtenné, óhatatlanul megbolygatná a technológiának ezt vagy azt az ágát, s ezzel az egész bolygó nyugalmát. A technológia olyannyira egységes hálózatot alkot, hogy elég egyetlen összekötő szálat elszakítani, és megbénul az egész. Higgye el, Seldon, hogy mi nagyon megszenvedjük itt, a Trantoron, ha nem tudunk meggátolni egy földrengést, idejében elfojtani egy vulkánkitörést, elcsendesíteni egy vihart, vagy elkerüli a figyelmünket egy egyszerű emberi mulasztás. Az egész bolygó beleremeg, és minden erőfeszítést meg kell tennünk, hogy gyorsan helyreállítsuk az egyensúlyt.

– Sohasem hallottam ilyesmiről.

Hummin arcán halvány mosoly suhant végig.

– Persze hogy nem. Vagy azt akarja, hogy a Birodalom közhírré tegye legbensőbb gyengeségét? Én azonban újságíróként megtudom, mi történik, akkor is, ha a külvilágiaknak fogalmuk sincs arról, miként a trantoriak többségének sem, hogy a Birodalom mindent megtesz a történtek elleplezéséért. Higgyen nekem! A császár jól tudja – és Eto Demerzel is jól tudja –, de maga persze nem, hogy a Trantor megbolygatása szétrombolhatná a Birodalmat.

– És most azt javasolja, hogy ezért maradjak én a Trantoron?

– Igen. Én el tudom vinni magát a Trantoron egy olyan helyre, ahol teljes biztonságban lesz Demerzeltől. A nevét sem kell megváltoztatnia, nyíltan dolgozhat, és ő mégis képtelen lesz hozzányúlni önhöz. Ezért akarta ő sietve eltanácsolni a Trantorról, és sikerült is volna neki, ha a szerencse nem hoz össze bennünket, és ön nem tanúsít olyan meglepő képességet arra, hogy megvédje magát.

– De meddig kell nekem a Trantoron maradnom?

– Mindaddig, Seldon, ameddig a biztonsága megkívánja. Az is lehet, hogy élete végéig.

8.

Hari Seldon szemügyre vette Hummin vetítőjében a saját hologramját. Ez egy tükörnél is drámaibb és elevenebb képet mutatott róla. Valójában úgy hatott, mintha két példányban lenne jelen a szobában.

Seldon elnézte új tunikájának az ujját. heliconi ízlése szerint jobb szeretett volna kevésbé élénk színeket, de így is hálás volt Humminnak, hogy lágyabb színeket választott az itt divatosnál. (Seldonnak eszébe jutott két támadójának az öltözéke, és összerándult a gyomra.)

– És ezt a kalapot is hordanom kell? – kérdezte.

– A császári szektorban igen. Itt hajadonfőtt járni alacsony származásra vall! Másutt eltérő szabályok érvényesülnek.

Seldon fölsóhajtott. A puha anyagból készült kerek kalap a fejéhez idomult, amikor fölvette. A fejfedőt egyforma szélességű karima vette körül, de annál keskenyebb, mint amilyet a támadói viseltek. Seldon egészen megbékélt, amikor a karima puhán körbefogta a fejét.

– Nincs rajta állszalag.

– Persze hogy nincs. Ez csak a ficsúrok menő szerelése.

– Kicsodák?

– A ficsúrok olyasvalakik, akik öltözékükkel pukkasztani akarják a többieket. Biztos vagyok abban, hogy a Heliconon is vannak ilyenek.

– Aha – mondta Seldon. – Vannak, akik egyik oldalon vállig érő hajat viselnek, a másik oldalon kopaszra borotválják a fejüket. – Elnevette magát, ahogy fölidézte képüket az emlékezetében.

Hummin elfintorította a száját.

– Elképzelem, milyen hallatlanul ocsmányak lehetnek.

– Rosszabb. Vannak balosok és jobbosok, és mindkettő fölöttébb visszataszítónak tartja a másikat. A két csoport sokszor utcai verekedésbe is keveredik egymással.

– Akkor hát, gondolom, nem bánja a kalapot, különösen szalag nélkül.

– Meg fogom szokni – mondta Seldon.

– Így is magára vonja a figyelmet. Egyrészt visszafogottságával azt a benyomást kelti, mintha gyászolna. Aztán a kalap nem egészen a fejére szabott. No meg lerí önről, hogy nem szívesen viseli. De hát nem sokáig maradunk a császári szektorban. Kigyönyörködte magát? – És a hologram elvillant.

– Mibe került ez magának? – érdeklődött Seldon.

– Mit számít az?

– Nem szeretnék az adósa lenni.

– Semmi vész. Ez nekem nem gond. De már eleget voltunk itt. Biztos vagyok abban, hogy pontos leírást adtak rólam. Ki fognak nyomozni, és idejönnek értem.

– Ez esetben az anyagi áldozat a kisebb. Saját magát is veszélynek teszi ki miattam.

– Tudom. De ezt én szívesen vállalom, és tudok vigyázni magamra.

– De miért...

– Erről ráérünk még vitatkozni. Egyébként atomizáltam a ruháit, s nem hiszem, hogy megláttak volna. Persze az energiaszint megugrott, és ennek nyoma marad. Ebből bárki rájöhet, hogy mi történt – nehéz minden nyomot eltüntetni, és ha valaki nagyon érdeklődik, megtudhat egyet s mást. De bízzunk benne, hogy mire mindent összeraknak, bottal üthetik a nyomunkat.

9.

Olyan gyalogjárdákon mentek, amelyeket lágy, sárga fény világított meg. Hummin figyelő tekintete ide-oda cikázott, és ügyelt arra, hogy fölvegyék a tömeg haladási sebességét. Közben egyre semmitmondó témákról csevegett.

Seldon képtelen volt leküzdeni izgatottságát.

– Úgy látom, sokat járnak itt gyalog az emberek – vette fel ő is a társalgás fonalát. – Véget nem érő sorok vonulnak mindkét irányban meg az átjárókon.

– Miért is ne? – felelte Hummin. – A gyaloglás még mindig a legjobb módja a közlekedésnek rövid távon. A legkényelmesebb, a legolcsóbb és a legegészségesebb. Ezen a technikai fejlődés hosszú évei sem változtattak. Nincs akrofóbiája, Seldon?

Seldon egy pillantást vetett a jobb kéz felőli korláton át abba a mély hasadékba, amely a két ellenkező irányba haladó, szabályos távolságokban átjárókkal összekötött gyalogjárdát elválasztotta egymástól. Kissé megborzongott.

– Ha a magasságtól való félelemre gondol, rendes körülmények között nincsen. Lenézni mégis kellemetlen. Milyen mély ez itt?

– Gondolom, ezen a helyen negyven- vagy ötvenemeletnyi. Az ilyesmi eléggé elterjedt a császári szektorban meg néhány magasan fejlett körzetben. A legtöbb helyen azonban, hogy úgy mondjam, a földszinten jár az ember.

– Elképzelem, milyen csábítást jelenthet ez az öngyilkosjelöltek számára.

– Nem nagyon. Ennél sokkal kényelmesebb módszerek is vannak. Az öngyilkosságot nem sújtja társadalmi megvetés a Trantoron. Valaki véget vethet az életének különböző jól bevált módszerekkel az e célra szolgáló intézményekben – ha hajlandó előbb alávetni magát bizonyos pszichoterápiának. Néha előfordulnak azonban balesetek, ám én nem emiatt érdeklődtem az akrofóbiájáról. Most egy bérkocsiállomásra tartunk, ahol ismernek engem, mint újságírót. Időnként teszek nekik valamilyen szívességet, s ezt ők is szívességgel viszonozzák. Ezért nem fogják fölírni a nevemet, és szemet hunynak afölött is, hogy nem vagyok egyedül. Ez persze külön díjazással jár, és az is igaz, hogy ha Demerzel emberei megszorongatják őket, kénytelenek lesznek bevallani a mulasztásukat. Mindezt persze a hanyag nyilvántartás számlájára fogják írni, ám ez jó sok időbe telhet.

– És hogy jön ide az akrofóbia?

– Nos, jóval előbb odaérhetünk, ha gravitációs liftet veszünk igénybe. Nem sokan használják ezt, és elárulhatom magának, hogy engem sem nagyon lelkesít a dolog, de jobban járnánk vele, persze ha ön el tudja viselni.

– Mi az a gravitációs lift?

– Még kísérleti stádiumban van a dolog. Eljöhet az idő, amikor Trantor-szerte elterjed majd, feltéve, ha lelkileg meg tudnak barátkozni vele az emberek, vagy elég sokukkal el lehet fogadtatni. Azután talán más világok is át fogják venni. Ez afféle liftakna – lift nélkül. Egyszerűen belépünk az üres térbe, és lassan leereszkedünk vagy fölemelkedünk – az antigravitáció hatására. Ez idáig szinte ez az egyetlen terület, ahol az antigravitációt sikerült igába fogni, főleg azért, mert ez a lehető legegyszerűbb alkalmazási módja.

– Mi történik, ha útközben áramkimaradás van?

– Pontosan az, amire gondol: lepottyanunk, és ha elég messze vagyunk az akna fenekétől, elpusztulunk. De eddig még nem hallottam, hogy ilyesmi megesett volna – és higgye el, én tudnék az ilyesmiről. Az előfordulhat, hogy biztonsági megfontolásokból visszatartunk egy-egy hírt – mindig ezzel az ürüggyel leplezik a rossz híreket –, előttem azonban nincs titok. Már itt is vagyunk. Ha úgy érzi, hogy nem tudja elviselni, akkor lemondunk róla, ámbátor a sok folyosó lassú és unalmas, egy idő után pedig sokaknak a gyomrára megy.

Hummin ráfordult az egyik átjáróra, ahol egy nagyobb beugró előtt már tömegnyi férfi és nő – volt, aki gyerekkel – sorakozott. Seldon halkan megjegyezte:

– Odahaza semmit sem hallottam erről. Természetesen a mi hírszolgálatunk szörnyen provinciális, de akkor is azt hihetné az ember, hogy az ilyesmi létezéséről azért illenék megemlékezni.

– Még szigorúan kísérleti állapotban van – felelte Hummin –, és kizárólag a császári szektorban. Több energiát használ, mint megéri, ezért a kormány igyekszik tartózkodni a népszerűsítésétől. Az öreg császár, I. Cleon elődje, aki mindenki meglepetésére saját ágyában végezte, keresztülvitte, hogy néhány helyen fölállítsák. Azt mondják, szerette volna, ha a nevét az antigravitációval együtt emlegetik, mert – mint számos öregember, aki nem sokat ért el az életben – hiúsági kérdést csinált történelmi szerepéből. Amint említettem, a technika elterjedhet, de az is lehet, hogy a gravitációs liften kívül sohasem jön ki belőle semmi.

– Mi jöhetne még ki belőle? – érdeklődött Seldon.

– Antigravitációs űrrepülés. Ehhez azonban még számos áttörésre van szükség, s ahogy én tudom, sok fizikus mélyen megvan győződve arról, hogy ez hiú ábránd. Az is igaz viszont, hogy sokan a gravitációs liftet is hiú ábrándnak tekintették.

Előttük gyorsan fogyott a sor, és Seldon azt vette észre, hogy Humminnal együtt a padló szélén, egy tátongó nyílás előtt áll. Elöl halványan villódzott a levegő. Önkéntelenül előrenyújtotta a kezét, és enyhe áramütést érzett. Nem volt veszélyes, de azért gyorsan elkapta onnan.

Hummin elmosolyodott.

– Elemi elővigyázatosság, nehogy valaki lelépjen a padlóról, mielőtt bekapcsolnák a gépezetet. – Megnyomott néhány számot a műszerfalon, mire a villódzás megszűnt.

Seldon az akna széle fölött a mélybe sandított.

– Kellemesebbnek vagy könnyebbnek fogja találni – biztatta Hummin –, ha egymásba karolunk, és becsukja a szemét. Néhány másodpercig tart az egész.

Seldonnak nem hagyott más választást. Belekarolt, és ezúttal sem volt menekülés ebből a kemény szorításból. Hummin belépett a semmibe, és Seldon (aki – saját megrökönyödésére – nem tudott elnyomni egy halk sikolyt) vele együtt belepottyant.

Szorosan behunyta a szemét, és nem érzett zuhanást vagy légmozgást. Néhány másodperc telt el így, amikor azt érezte, hogy előrehúzzák. Kissé megbotlott, s amikor visszanyerte az egyensúlyát, szilárd talajon találta magát.

– Kinyitotta a szemét.

– Sikerült? – kérdezte.

– Nem haltunk meg – felelte Hummin szárazon, aztán Seldont magával vonszolva elindult.

– Úgy értem, a megfelelő szinten landoltunk?

– Természetesen.

– Mi történt volna, ha miközben mi zuhanunk lefelé, valaki szembejön velünk fölfelé?

– Két különböző pálya van. Az egyikben mindenki lefelé esik ugyanazzal a sebességgel, a másikban mindenki emelkedik hasonló sebességgel. Az akna csak akkor nyílik meg, ha tíz méteren belül nincs benne senki. Ha minden jól megy, az összeütközés lehetősége ki van zárva.

– Én nem éreztem semmit.

– Mit kellett volna éreznie? Nem volt semmiféle gyorsulás. Az első tizedmásodperc után elérte az állandó sebességet, és közvetlen környezetében a levegő is ugyanavval a sebességgel mozgott lefelé.

– Csodálatos.

– Az. De gazdaságtalan. És nincs is rá igény, hogy növeljék a hatékonyságot, és kifizetődővé tegyék az üzemelést. Mindenütt ugyanazt hallja az ember: "Nem tudjuk megcsinálni. Lehetetlen megcsinálni." És ez mindenütt így van. – Hummin látható haraggal megvonta a vállát, aztán hozzátette: – De már itt is vagyunk a bérkocsiállomáson. Gyerünk, üssük nyélbe a dolgot.

10.

Seldon igyekezett minél kevesebb feltűnést kelteni a légitaxi-bérlőállomáson, ám ez nem nagyon sikerült neki. Minél tüntetőbben kerülte a feltűnést – ide-oda somfordált, elfordította a fejét, ha szembejött valaki, túlzott figyelemmel tanulmányozta a járműveket –, annál jobban magára vonta a figyelmet. Holott az lett volna a legszerencsésebb, ha úgy viselkedik, mint minden normális ember.

De hát milyen a normális viselkedés? A ruhájában kényelmetlenül érezte magát. Nem volt rajta zseb, ahová a kezét bedughatta volna. Az övéről kétoldalt lelógó két erszény állandóan zavarta, mert minden lépésnél a combjához verődött, úgyhogy az volt az érzése, mintha valaki folyton bökögetné.

Megpróbált azzal szórakozni, hogy a nőket nézegette. Nekik nem lógtak erszények az oldalukon, ehelyett valamilyen módon, amire nem tudott rájönni, egyik vagy másik csípőjükre odatűztek egy dobozszerű valamit. Nyilván álmagnetikus módszerrel, gondolta. Sajnálkozva jegyezte meg, hogy az öltözékük nem volt túlzottan árulkodó, sehol egy kacér kivágás, habár egyik-másik nadrágot úgy szabták, hogy az kihangsúlyozza a gömbölyű csípőt.

Mialatt Seldon bámészkodott, Hummin mindent elintézett, s a megfelelő díj leszurkolása után visszatért a szupravezető kerámialapocskával, amellyel működésbe lehet hozni a megfelelő légi taxit.

– Szálljon be, Seldon – mutatott egy kis kétüléses jármű felé.

– Alá kellett írnia a nevét, Hummin? – kérdezte Seldon.

– Természetesen nem. Ők itt ismernek engem, és nem törődnek a formaságokkal.

– Mit gondolnak, minek kell magának a jármű?

– Ők nem kérdeztek, én meg nem kötöttem az orrukra. – Beillesztette a lapocskát, és Seldon enyhe remegést érzett, amint a légi taxi elindult.

– A D-7 felé tartunk – mondta Hummin, csak hogy mondjon valamit. Seldon nem tudta, mi az a D-7. Arra gondolt, valamilyen útvonal lehet.

A légi taxi a felszíni járműveket kerülgetve rátért egy sima emelkedő pályára, és nagyobb sebességbe kapcsolt. Aztán apró zökkenővel a levegőbe emelkedett.

Seldon, akit automatikusan bekötözött egy hártyaszerű szövedék, érezte, hogy előbb az ülésbe nyomja valamilyen erő, aztán nekifeszül a kötelékének.

– Ez nem olyan volt, mint az antigravitáció – jegyezte meg.

– Nem is volt az – felelte Hummin. – Egy kis sugárhajtómű hatását érezte. Csak akkora, hogy fölemeljen bennünket a csövekhez.

Előttük hirtelen fölmagasodott egy meredek sziklához hasonló fal, melyet barlangbejáratok tarkítottak sakktáblaszerűen. Hummin a D-7-es nyíláshoz manőverezett, elkerülve a más csövekhez igyekvő többi légi taxit.

– Könnyen összeütközhetne – jegyezte meg Seldon rekedten.

– Meglehet, ha az érzékeimre és a reakcióimra volnék utalva, csakhogy a taxit számítógép vezérli, és a komputer minden további nélkül korrigálhatja a mozdulataimat. Ugyanez vonatkozik a többi taxira is. Itt is vagyunk.

Besurrantak a D-7-es nyílásba, mintha valami beszippantotta volna őket. A nyitott térség fényes világossága egyszerre elhalványult, és meleg, sárga derengésnek adta át a helyét.

Hummin elengedte a kormányt, és hátradőlt. Mélyet lélegzett, és elégedetten megjegyezte:

– Egy lépésen már sikeresen túl vagyunk. Az állomáson fel is tartóztathattak volna bennünket. Itt azonban elég nagy biztonságban vagyunk.

Az útjuk sima volt, és az alagút fala sebesen tovasiklott mellettük. A taxi szinte zajtalanul, bársonyos suhanással repült velük.

– Milyen gyorsan megyünk? – érdeklődött Seldon. Hummin rövid pillantást vetett a műszerekre.

– Háromszázötven kilométerrel óránként.

– Mágneses hajtás?

– Igen. Gondolom, a Heliconon is van ilyen.

– Igen. Egy vonal. Magam még sohasem utaztam rajta, bár régóta készülök rá. De nem hiszem, hogy fölérne ezzel.

– Ebben biztos vagyok. A Trantor szárazföldjét sok ezer kilométernyi hasonló alagút hálózza be a felszín alatt, és még az óceán sekélyebb részei alá is bekígyóznak. A távolsági közlekedésnek ez a fő eszköze.

– Mennyit fogunk most utazni?

– A legközelebbi úti célunkig? Valamennyivel több mint öt órát.

– Öt órát! – kiáltott föl Seldon ijedten.

– Ne aggódjon. Nagyjából húszpercenként elsuhanunk egy-egy pihenőhely mellett, ahol megállhatunk, kihúzódhatunk az alagútból, kinyújthatjuk a lábunkat, bekaphatunk valamit, vagy könnyíthetünk magunkon. Persze azt szeretném, ha erre minél kevesebbszer kerítenénk sort.

Szó nélkül repültek egy ideig, amikor Seldon arra lett figyelmes, hogy jobbra néhány másodpercre fény villan föl, és a fényözönben mintha két légi taxit pillantott volna meg.

– Pihenőhely volt – felelte Hummin a néma kérdésre.

– Biztos, hogy nem kell tartanom semmitől ott, ahová visz engem? – aggályoskodott Seldon.

– A császári erők nyílt beavatkozásától nem kell tartania – nyugtatta meg Hummin. – Persze mindig résen kell lennie a magányos ügynökökkel, kémekkel, bérgyilkosokkal. Ezért természetesen állítok maga mellé egy testőrt.

Seldon megborzongott.

– Bérgyilkosok? Nem tréfál? Komolyan el akarnának engem tenni láb alól?

– Abban biztos vagyok, hogy Demerzelnek ez nincs szándékában – mondta Hummin. – Szerintem ő inkább fölhasználni akarja önt, semmint megölni. Ám akadhat más ellenség is, vagy szerencsétlenül alakulhatnak az események. Nem élheti le az életét alvajáróként.

Seldon a fejét csóválva elfordította az arcát. Ha belegondol, hogy alig negyvennyolc órával ezelőtt csak egy jelentéktelen, jószerivel ismeretlen, külvilági matematikus volt, akinek egyetlen vágya volt megmaradt kis szabadidejét a Trantor megismerésének szentelni, hogy a vidéki ember szemével elbámészkodjon e hatalmas világ csodáin... és most végre rá kell döbbennie, hogy körözött személy, akit a császári erők megpróbálnak kézre keríteni. A helyzet képtelenségétől elszorult a torka. Megremegett.

– No és mi lesz önnel, mihez fog kezdeni?

Hummin elgondolkodva válaszolt:

– Hát... az az érzésem, hogy nem fognak pátyolgatni. Könnyen meglehet, hogy valamilyen titokzatos merénylő, akinek persze bottal üthetik a nyomát, kettéhasítja a fejemet, vagy szétrobbantja a mellemet.

Hummin hangja meg sem rezzent, és az arcizma se rándult össze. Seldon hátán azonban végigfutott a hideg.

– Bárcsak előbb rájött volna, hogy mi fenyegeti! – mondta Seldon. – De úgy látszik, nem nagyon... izgatja a dolog.

– Én öreg trantori róka vagyok. Alaposan kiismerem magam a bolygón. Sok embert ismerek, és sokan az elkötelezettjeim. Szeretem azt hinni magamról, hogy agyafúrt vagyok, és nehéz túljárni az eszemen. Egyszóval, Seldon, egészen biztos vagyok abban, hogy tudok vigyázni magamra.

– Örülök, hogy így érzi, és remélem, hogy meg is van rá minden alapja, Hummin, de én mégsem tudom megemészteni, miért viszi vásárra a bőrét. Mi vagyok én magának? Miért kellene a legkisebb kockázatot is vállalnia valakiért, aki se fia, se borja?

Hummin belemerült a műszerfal vizsgálatába, aztán komoly, határozott tekintetét Seldonra emelte.

– Azért akarom megmenteni, amiért a császár is feni magára a fogát. Az előrelátó képessége miatt.

Seldon hatalmas csalódást érzett. Hiszen nem is róla mint emberről van szó! Ő csak egy tehetetlen áldozat az egymással marakodó ragadozók karmai között. Dühösen kifakadt:

– Soha nem bocsátom meg magamnak azt az értekezést a tízéves konferencián. Tönkretette az életemet.

– Ugyan. Ne siesse el a következtetéseket, matematikus uram. A császár meg a hivatalnokai kizárólag egy dolog miatt akarják önt: hogy növeljék saját biztonságukat. Csak annyiban érdekli őket a képessége, amennyire fölhasználhatják azt arra, hogy megmentsék a császár uralmát, átmentsék ezt az uralmat a fia számára, és fönntartsák a hivatalnokok pozícióit, befolyását. Én viszont a galaxis javára akarom fölhasználni a képességeit.

– Mi a különbség? – tört ki Seldon keserűen. Hummin rosszallóan válaszolt:

– Szégyellje magát, ha nem látja a különbséget. A galaxis népessége létezett a mostani császár előtt, a dinasztiája előtt, sőt a birodalom előtt is. Az emberiség sokkal régibb, mint a Birodalom. Lehet, hogy régibb a galaxisban található huszonötmillió világnál is. A legenda szerint valaha az emberiség egyetlen világon élt.

– Legenda! – vonta meg a vállát Seldon.

– Igen. Legenda, de én nem látom be, miért ne lehetett volna így a valóságban is huszonötezer évvel ezelőtt. Föltételezem, hogy az emberiség nem együtt született a hipertérutazással. Bizonyára kellett lennie olyan időnek, amikor az emberek képtelenek voltak a fénysebességet meghaladó utazásra, s ezért oda voltak láncolva egy magányos bolygórendszerhez. És ha előrenézünk az időben, a galaxis világain biztos élni fog ember, amikor ön meg a császár már rég halott, amikor a családja is kihal, és a Birodalom minden intézménye elporlad. Emiatt közömbös az egyes emberek, a császár vagy a császári herceg egyéni sorsa. Még a Birodalom berendezkedése is közömbös számomra. De a galaxist benépesítő embertrilliók? Velük mi lesz?

– A világok meg rajtuk az emberek bizonyára tovább fognak élni – mondta Seldon.

– Nem érez semmi ösztönzést, hogy kifürkéssze, melyek azok a lehetséges feltételek, amelyek között fönnmaradhatnak?

– Feltehetőleg nagyjából ugyanígy fognak élni, mint ma.

– Feltehetőleg. De nem lehetne megtudni az ön előrelátó képességével?

– Pszichohistóriának nevezem. Elméletileg nem lehetetlen.

– És nem érez semmilyen ösztönzést, hogy ezt az elméletet valóra váltsa?

– Boldog lennék, Hummin, csakhogy a vágy, hogy ezt megtegyem, önmagában nem teremti meg a képességet is hozzá. A császárnak is megmondtam, hogy a pszichohistóriát képtelenség gyakorlati módszerként alkalmazni, és kénytelen vagyok ezt önnek is megismételni.

– És eszébe se jut, hogy legalább megpróbálkozzék a módszer kidolgozásával?

– Eszemben sincs, mint ahogy az se jutna eszembe, hogy nekiessek egy Trantor nagyságú kavicsrakásnak, egyenként megszámoljam és csökkenő tömegük szerint sorba rakjam őket. Tisztában lennék azzal, hogy erre egy élet is kevés lenne, és ostoba volnék, ha ennek ellenére belevágnék.

– Megpróbálná akkor, ha ismerné az igazságot az emberiség állapotáról?

– Ez lehetetlen kérdés. Miért, mi az emberiség állapota? Azt állítja, hogy maga tudja?

– Igen, azt állítom. És négy szóval megmondhatom. – Hummin tekintetét ismét előrefordította, és nézte az alagút szürke változatlanságát. A szürkeség szemberohant velük, hirtelen tágra nőtt mellettük, aztán mögöttük megint beleolvadt a semmibe. Komoran ejtette ki azt a négy szót:

– A Galaktikus Birodalom haldoklik.

Az egyetem

STREELING EGYETEM – ...Felsőoktatási intézmény a régi Trantor Streeling szektorában... Ám hiába tartott igényt hírnévre a bölcsészeti és természettudományok területén egyaránt, a mai köztudatban nem foglal el előkelő helyet. Az egyetem tudósnemzedékeit bizonyára mélységesen meglepné, hogy később az egyetemet elsősorban azért emlegették, mert egy bizonyos Hari Seldon a Menekülés idején rövid időre ott ütött tanyát.

ENCYCLOPEDIA GALACTICA

11.

Hari Seldon egy ideig feszengve hallgatott Hummin nyugodt kijelentése után. Szinte törpének érezte magát saját korlátainak hirtelen fölismerése miatt.

Feltalált egy új tudományt: a pszichohistóriát. Ezzel a fölöttébb elmés módszerrel új komplexitásokra és bizonytalanságokra terjesztette ki a valószínűségi törvényeket, és mire jutott? Számtalan ismeretlennel tarkított elegáns egyenletekre. Ki tudja, az ismeretlenek száma talán végtelen.

Ám ez nem több, mint egy matematikai játszma.

A kezében van a pszichohistória – vagy legalábbis annak az alapja –, ám csupán matematikai érdekességként. Hol vannak azok a történelmi ismeretek, amelyek talán tartalommal tölthetnék meg az üres egyenleteket?

Sehol. Sohasem érdekelte a történelem. A Helicon történelmét még csak ismerte nagyvonalakban. Az emberi történelemnek ez a parányi szilánkja természetesen kötelező volt a heliconi iskolákban... De mi van azon túl? Mint akárki más, ő is fölcsipegetett egyet s mást.

Mégis: hogy állíthatja valaki, hogy a Galaktikus Birodalom haldoklik? Hiszen tízezer évig mindenki elfogadta a létezését, sőt még annak előtte a Trantor a vezető királyság fővárosaként kétezer éven keresztül valóságos birodalom fölött uralkodott. A Birodalom túlélte a kezdeti évszázadokat, amikor egész galaxisszekciók tiltakoztak helyi függetlenségük elvesztése ellen. Túlélte azokat a megpróbáltatásokat, amelyeket egy-egy lázadás, a dinasztikus háborúk, egyes nagyobb szerencsétlenségek hoztak magukkal. Ezek a legtöbb világot jószerivel meg sem érintették, maga a Trantor pedig zavartalanul növekedett, mígnem azzá az egész bolygót átkaroló emberi lakóhellyé terebélyesedett, amely örök világnak nevezi magát.

Igaz, hogy az utóbbi négy évszázad során valamelyest növekedett a nyugtalanság, és megszaporodtak a császárok elleni merényletek, a trónfosztások. Ám ennek is vége szakadt, és a galaxis sohasem volt olyan nyugodt, mint ebben az időben. I. Cleon és korábban az apja alatt a világok rohamosan fejlődtek, Cleont pedig már senki sem tartja zsarnoknak. Még azok sem tudnak igazán rosszat mondani róla, akik nem szeretik a Birodalmat, mint intézményt – még ha kirohantak Eto Demerzel ellen, akkor sem.

Hogyan mondhatja hát Hummin, hogy a Galaktikus Birodalom haldoklik – méghozzá ilyen meggyőződéssel?

Hummin újságíró. Nyilván elég jól ismeri a galaxis történetét, a jelen helyzetről pedig alapos ismeretei kell, hogy legyenek. Ebből táplálkozna a fölismerése, amely állítása mögött rejlik? S ha ez így van, akkor mi az a fölismerés?

Seldon többször is eljutott addig a pontig, hogy megkérdezi ezt, hogy választ követel a kételyeire – volt azonban valami Hummin ünnepélyes arckifejezésében, ami visszatartotta. No meg saját mélyen gyökerező meggyőződése is gátat emelt, mely elfogadta a Galaktikus Birodalmat, mint létező valamit, mint axiómát, mint minden érv alapkövét. Elvégre, ha ez is megrendült, nem akar tudomást venni róla.

Nem, lehetetlen, hogy ő tévedésben élne. A Galaktikus Birodalmat legalább úgy nem fenyegetheti a vég, mint magát a világmindenséget. Vagy ha a világegyetemet eléri a végzet, akkor és csakis akkor érhet véget a Birodalom.

Seldon behunyta a szemét, és próbált aludni, de természetesen elkerülte az álom. Vajon tanulmányoznia kell a világegyetem történetét, ha tovább akarja fejleszteni a pszichohistóriát?

De miként fogjon hozzá? Huszonötmillió világ létezik, mindegyik a maga végtelenül bonyolult történelmével. Hogyan lenne képes tanulmányozni mindezt? Tudta, hogy sokkötetnyi filmkönyv foglalkozik a galaxis történetével. Egyszer, már nem is tudja, miért, belekukkantott az egyikbe, de olyan unalmasnak találta, hogy a felénél abbahagyta.

A filmkönyvek a fontos világokkal foglalkoznak. Egyeseknek az egész vagy csaknem az egész történelmét földolgozták; másokét csak akkor méltatták figyelemre, ha felragyogott a csillaguk, és csakis addig, amíg az ismét el nem halványult. Emlékszik, hogy kikereste a tárgymutatóban a Helicont, és mindössze egyetlenegy utalást talált rá. A billentyűkön beütötte a számot, amely előhívja a kért adatot, s kiderült, hogy a Helicon azoknak a világoknak a fölsorolásában szerepel, amelyek egyszer egy sikertelen császári trónkövetelő mögé álltak. Akkor a Helicon megúszta megtorlás nélkül, bizonyára azért, mert még büntetésre sem tartották érdemesnek.

Mire megy egy ilyen történelemmel? Semmi kétség, a pszichohistóriának figyelembe kellene vennie minden világ – kivétel nélkül minden világ – akcióit, reakcióit és interakcióit. Hogy volna lehetséges huszonötmillió világ történetét tanulmányozni és feldolgozni azok minden lehetséges interakcióját? Ez teljesíthetetlen feladat, és csupán újabb érvvel szolgálna a mellett az általános következtetése mellett, miszerint a pszichohistória csak elméleti érdeklődésre tarthat számot, de sohasem képzelhető el gyakorlati alkalmazása.

Seldon teste könnyedén előrendült – úgy látszik, a légi taxi lassulni kezdett.

– Mi történt? – nyitotta ki a szemét.

– Azt hiszem, itt az ideje – felelte Hummin –, hogy megálljunk egypár percre, harapjunk valamit, igyunk egy pohárral, és benézzünk a mosdóba is.

És tizenöt perc múlva, mialatt a légi taxi folyamatosan csökkentette a sebességét, a kivilágított állomáshoz értek. A taxi kifordult a peronra, és besorolt a már ott parkoló öt-hat jármű mellé.

Hummin gyakorlott szeme egyetlen pillantással fölmérte a peront, a többi taxit, az étkezőt, a járdákat és az ott lévő férfiakat, nőket. Seldon, akinek most sem nagyon sikerült feltűnés nélkül viselkednie, a társát figyelte, azon igyekezvén, hogy észrevétlen tudjon maradni.

Miután helyet foglaltak egy kis asztal mellett, és beütötték a rendelésüket, Seldon közömbös hangot mímelve megkérdezte:

– Minden rendben?

– Úgy látszik – felelte Hummin.

– Honnan tudja?

Hummin sötét szeme megállapodott egy pillanatra Seldonon.

– Ösztön – mondta. – Az újságíró szimata. Ránéz valakire, és látja: ebből ugyan nem néz ki semmi érdemleges.

Seldon megkönnyebbülten bólintott. Lehet, hogy Hummin gúnyolódik, de valami igazságnak kell lennie a szavaiban.

Elégedettsége nyomban elpárolgott, amint a szendvicsbe harapott. Teli szájjal Humminra nézett, arca viszolygással vegyes meglepődést tükrözött.

– Ez itt útszéli falatozó, barátom – vigasztalta Hummin. – Olcsó, gyors és nem valami ízletes. Az étel hazai termék, és erősen élesztőízű. A trantori ínytől nem idegen.

Seldon nagy nehezen magába erőltette a falatot.

– De a szállodában...

– Az ott a császári szektorban volt, Seldon. Ott importált élelmiszert szolgálnak fel, és ha használnak is mikroanyagot, csak elsőrendű minőségűt. Ezért megvan az ára is.

Seldon tétovázott, harapjon-e még egyet.

– Azt akarja mondani, hogy amíg a Trantoron leszek...

Hummin csendre intette.

– Kerülje azt a benyomást, hogy jobbhoz van szokva. Léteznek olyan helyek a Trantoron, ahol annak, akit arisztokratának hisznek, rosszabb, mint ha külvilági lenne. Biztosíthatom, hogy nem mindenütt ilyen rossz az étel. Ezek az út menti büfék gyatra minőségükről híresek. Ha a gyomra beveszi ezt a szendvicset, akkor a Trantor minden ételét meg tudja enni. És nem fog megártani. Nem romlott, szennyezett vagy ilyesmi. Csak furcsa íze van, de higgye el, meg fogja szokni. Találkoztam olyan trantoriakkal, akik a rendes ételt is kiköpték, mondván, hogy hiányzik belőle a házias íz.

– Sok élelmiszert termelnek a Trantoron? – érdeklődött Seldon. Egy gyors oldalpillantás meggyőzte arról, hogy senki sem ül a közelben, és a hangját sem emelte föl. – Az a hír járja, hogy mindennap húsz környező világról hordja több száz teherhajó az élelmiszert a Trantorra.

– Tudom. És több száz kell, hogy elszállítsa a hulladékot. És ha igazán érdekessé akarja tenni az elbeszélését, hozzáteszi, hogy ugyanazok a hajók hozzák az élelmet, melyek visszafelé a hulladékot szállítják. Az igaz, hogy jelentős mennyiségű élelmet hozunk be, de ez főleg luxuscikkekből áll. És jelentős mennyiségű, gondosan ártalmatlanított hulladékot szerves trágyaként exportálunk, mely ugyanolyan fontos a többi világ számára, mint nekünk az élelmiszer. De ez csak egy csepp a tengerben.

– Igazán?

– Igen. A tengeri halon kívül minden megterem; mindenütt kerteket és konyhakertészeteket talál. És gyümölcsösöket, meg baromfi-, nyúl- és hatalmas mikroorganizmus-gazdaságokat, melyeket közönségesen élesztőfarmoknak hívnak, holott az élesztő csak kisebb részét teszi ki a termelésüknek. És a hulladék túlnyomó részét idehaza hasznosítjuk éppen ezeknek a tenyészeteknek a fönntartására. Ami azt illeti, a Trantor sok vonatkozásban hasonlít egy túlméretezett űrállomásra. Járt már ilyen helyen?

– Igen, jártam.

– Az űrállomások lényegüket tekintve zárt városok, ahol mindent mesterségesen visszanyernek, mesterséges a szellőzésük, mesterségesek a nappalaik és az éjszakáik, és így tovább. A Trantor csak abban különbözik ezektől, hogy a legnagyobb űrállomásnak is legfeljebb tízmillió lakója van, míg a Trantornak négyezerszer annyi. Persze itt valódi a nehézségi erő. No meg nincs az az űrállomás, mely mikrotáplálékban versenyezhetne velünk. Nálunk vannak minden képzeletet felülmúló nagyságú élesztőkádak, gombaszőnyegek, algatavak. És erősek vagyunk mesterséges ízesítőkben, melyeket bőkezűen alkalmazunk is. Ez adja az ízét annak is, amit most eszik.

Seldon már megbirkózott a szendvics javával, és nem is találta olyan visszataszítónak, mint az első falat után.

– És nem rontja el a gyomromat?

– Hat a bélflórára, és hébe-hóba hasmenést is okoz egyik-másik szerencsétlen külviláginak, de ez ritkán fordul elő, és gyorsan hozzá lehet edződni. De azért hajtsa föl a turmixát, még ha nem is fog ízleni. Van benne egy hasmenés elleni szer, amely védelmet fog nyújtani magának, ha érzékeny az ilyesmire.

– Ne emlegesse ezt, Hummin – tiltakozott Seldon. – Ilyesmit könnyen be lehet beszélni valakinek.

– Igya ki a turmixát, és felejtse el a bebeszélést.

Szó nélkül befejezték az étkezést, és hamarosan ismét úton voltak.

12.

Ismét sebesen suhantak tova az alagútban. Seldon végre rászánta magát, hogy kirukkoljon azzal a kérdéssel, mely már jó órája furdalta az oldalát.

– Honnan veszi azt, hogy a Galaktikus Birodalom haldoklik?

Hummin Seldon felé fordította a fejét.

– Újságíró vagyok, s ily módon mindenfelől úgy özönlenek hozzám a statisztikai adatok, hogy zsong a fejem tőlük. De csak nagyon keveset hozhatok nyilvánosságra közülük. A Trantor lélekszáma csökken. Huszonöt évvel ezelőtt még megközelítette a negyvenötmilliárdot. Ez a csökkenés részben a születési arány hanyatlásának tulajdonítható. Igaz, hogy a Trantor sohasem dicsekedhetett magas születési aránnyal. Ha a Trantoron járva körülnéz, a hatalmas lélekszámhoz viszonyítva nem sok gyermeket lát. Egyre kevesebbet... Aztán ott van a kivándorlás. Több ember hagyja el a Trantort, mint amennyi ideköltözik.

– A lakosság számát figyelembe véve – jegyezte meg Seldon – ez nem meglepő.

– Ám mégis szokatlan, mert azelőtt erre nem volt példa. Aztán egész galaxisszerte stagnál a kereskedelem. Az emberek abban a hitben ringatják magukat, hogy minden rendben van, és az elmúlt néhány évszázad nehézségei megszűntek, mivel most nincsenek lázadások, és minden csendes. Holott a politikai csatározások, a lázadások, a nyugtalanság az életrevalóság jelei is egyben. Most azonban általános tunyaság köszöntött be. Minden csendes, de nem azért, mintha az emberek megelégedettek lennének, és jólétben élnének, hanem mert elfáradtak, és föladták a küzdelmet.

– Hát nem is tudom – mondta Seldon kételkedve.

– Pedig így van. És ott van az antigravitáció jelensége, amelyről beszéltünk. Van néhány működő gravitációs liftünk, újakat azonban nem építenek. Nem hasznot hajtó vállalkozás, és úgy látszik, senkit sem érdekel, hogy jövedelmezővé tegye. A technikai fejlődés irama évszázadok óta lanyhul, és most már csak csigalassúsággal mászik előre. Bizonyos esetekben teljesen le is állt. Magának nem tűnt föl? Elvégre matematikus.

– Nem állíthatom, hogy elgondolkodtam volna ezen.

– Senki sem teszi. Egyszerűen elfogadják azt, ami van. A tudósok manapság nagyon nagyok abban, hogy egyre azt hajtogatják valamire: lehetetlen, nem praktikus, haszontalan. Gyanakvással fogadnak minden feltételezést. Itt van ön... mi a véleménye a pszichohistóriáról? Hogy elméletileg érdekes, ám semmi gyakorlati haszna nincsen. Igazam van?

– Igen is és nem is – mondta Seldon bosszúsan. – Gyakorlatilag haszontalan ugyan, de nem azért, mert belőlem kiveszett a vállalkozó szellem, erről biztosíthatom. Hanem mert valóban az.

– Legalábbis magának ez a benyomása róla – jegyezte meg Hummin némi éllel – az egész Birodalmat átható rothadásnak ebben a légkörében.

– A rothadásnak ez a légköre az ön benyomása – vágott vissza Seldon dühösen. – Nem lehet, hogy téved?

Hummin egy pillanatra elgondolkodott. Aztán azt mondta:

– Igen, lehet, hogy tévedek. Én csak a megérzéseimnek, a becsléseimnek adok hangot. Ami hiányzik, az a pszichohistóriának egy működő módszere.

Seldon nem kapta be a horgot, s megvonta a vállát.

– Nekem nincs a kezemben ilyen módszer. Ám tegyük föl, hogy önnek van igaza. Tegyük föl, hogy a Birodalom hányadik, végül megáll, és darabokra hullik. Az emberi faj akkor is fönnmarad.

– De milyen körülmények között, jóember? A Trantor erőskezű uralkodók alatt csaknem tizenkétezer éven keresztül fenntartotta a békét. Megszakításokkal persze; bőven volt lázadás, helyi polgárháború, mindenféle tragédia – egészében azonban és nagy területeket átfogóan mégis béke volt. A Helicon miért birodalombarát? Vagyis a maga világa. Mert kicsi, és ha a Birodalom nem tartaná kordában a szomszédait, egyből fölfalnák.

– Arra számít, hogy ha a Birodalom csődöt mond, egyetemes háborúskodás és anarchia következik be?

– Óhatatlanul. Én nem túlzottan kedvelem a császárt vagy általában a birodalmi intézményeket, jobbat azonban én sem tudnék most ajánlani. Nem tudom, mi más tarthatná fönn a békét, és addig nem hagyhatom, hogy mindez összeomoljon, amíg nincs helyette más a kezemben.

– Úgy beszél, mintha a galaxis ura volna. Ön nem hagyja, hogy összeomoljon? Mi az, mit tartogat még a kezében? Kicsoda ön, hogy így beszélhet?

– Én csak általánosságban, képletesen beszélek – mentegetőzött Hummin. – Engem nem izgat Chetter Hummin egyéni sorsa. Annyi bizonyos, hogy a Birodalom kitart addig, amíg én élek, sőt az is lehet, hogy ezalatt még a javulás jeleit is fölmutathatja. A hanyatlás nem egyszerre következik be. Akár ezer esztendő is eltelhet a végső összeomlásig. Gondolhatja, hogy én akkor már nem élek, és az is biztos, hogy utódokat sem hagyok hátra. Ami a nőket illeti, én megelégszem az alkalmi kapcsolatokkal; nincs gyerekem, és nem is akarom, hogy legyen. Én nem adok túszokat a sors kezébe. Az előadása után megnéztem, Seldon, hogy magának sincsenek gyerekei.

– Vannak szüleim, két fivérem, de nincsenek gyerekeim. – Kesernyésen elmosolyodott. – Egyszer erős vonzalom fűzött egy nőhöz, de ő úgy vélte, hogy még nála is jobban vonzódom a matematikához.

– És valóban?

– Én ezt nem éreztem így, neki azonban ez volt az érzése. Ezért faképnél hagyott.

– És azóta senkije se volt?

– Senkim. Még mindig nagyon fáj, ha erre gondolok.

– Így hát egyikünket sem sürgeti az idő, és hadd szenvedjenek csak az utánunk jövő nemzedékek. Korábban még el tudtam volna fogadni ezt, de most már nem. Mivel most már van eszköz a kezemben, én vagyok a helyzet ura.

– És mi az az eszköz? – kérdezte Seldon, bár előre tudta a választ.

– Maga! – jelentette ki Hummin.

És minthogy sejtése beigazolódott, Seldon megkímélte magát a megdöbbenéstől vagy a meglepődéstől. Csak megrázta a fejét, és annyit mondott:

– Ön téved. Én nem vagyok eszköz senkinek a kezében sem.

– Miért nem?

Seldon felsóhajtott.

– Hányszor kell még megismételnem? A pszichohistória nem gyakorlati tudomány. A nehézség az alapokban van. A világegyetem összes tere és ideje kevés ahhoz, hogy megoldjuk a létező problémákat.

– Biztos ebben?

– Sajnos, igen.

– Tudja, nem arról van szó, hogy a Galaktikus Birodalom egész jövőjét kidolgozza. Nincs szükség rá, hogy minden egyes ember, minden egyes világ tevékenységének minden részletét földerítse. Mindössze néhány kérdést kell megválaszolnia. Össze fog-e omlani a Galaktikus Birodalom, és ha igen, mikor? Ennek utána milyen lesz az emberiség élete? Lehetséges-e a csőd elhárítása vagy az azt követő állapot jobbítása? Én úgy érzem, ezek viszonylag egyszerű kérdések.

Seldon a fejét ingatta, és keserűen elmosolyodott.

– A matematika története tele van egyszerű kérdésekkel, amelyekre csak a legbonyolultabb válaszokat lehet adni... ha léteznek egyáltalán válaszok.

– Hát semmit sem lehet tenni? Én látom, hogy a Birodalom hanyatlik, ám képtelen vagyok bebizonyítani. Minden következtetésem szubjektív, és azt sem állíthatom, hogy nem tévedek. Minthogy nagyon is húsba vágó ügyről van szó, az emberek szívesebben elhessegetik az én szubjektív következtetéseimet, és senki sem tesz semmit a bukás megelőzése vagy legalább enyhítése érdekében. Maga be tudná bizonyítani a bekövetkező bukást vagy éppenséggel az ellenkezőjét.

– Csakhogy ez az, amire én képtelen vagyok. Nem kereshetek bizonyítékokat ott, ahol nincsenek. Nem tehetek gyakorlativá egy matematikai rendszert, ha egyszer nem az. Nem találhatok két olyan páros számot, amelyek összege páratlan számot ad, akármilyen égető szüksége lenne is önnek – vagy az egész galaxisnak – arra a páratlan számra.

Hummin lemondóan legyintett.

– Nos, hát maga is részt vállal ebből a hanyatlásból. Maga is kész megbékélni a kudarccal.

– Mi más választásom lehetne?

– Nem tudná legalább megpróbálni? Akármilyen értelmetlennek érezné is fáradozását, lehet-e ennél szebb célja az életének? Tud valamilyen értelmesebb célt? Lehetséges olyan elhatározás, amelyet a saját szemében is méltóbbnak ítélhetne meg?

Seldon hevesen pislogott.

– Világok milliói. Kultúrák milliárdjai. Emberek trilliói. Összefüggések decilliói. És maga azt várja, hogy ebben rendet teremtsek?

– Dehogy! Én csak azt várom, hogy próbálja meg. Azért a milliónyi világért, milliárdnyi kultúráért és trilliónyi emberért. Nem a császárért. Nem Demerzelért. Az emberiségért.

– Kudarcot fogok vallani – makacskodott Seldon.

– Akkor sem veszítünk semmit. Megpróbálja?

És Seldon száján akarata ellenére, maga sem tudja, miért, kicsúszott a szó:

– Megpróbálom.

Ezzel életének új irányt szabott.

13.

Az utazás céljához közeledett. A légi taxi kikanyarodott egy annál jóval nagyobb peronra, mint amilyenen étkeztek. (Seldon visszaidézte a szendvics ízét, és elfintorodott.)

Hummin leadta a taxit, majd hitelkártyáját az inge belsején lévő kis zsebbe süllyesztette.

– Itt mindenféle nyílt és leplezetlen akcióval szemben tökéletes biztonságban érezheti magát. Ez itt a Streeling szektor.

– Streeling?

– Azt hiszem, arról kapta a nevét, aki először letelepedett itt. A legtöbb szektor valakinek a nevét viseli, ami azt jelenti, hogy a legtöbb név nem valami szép, és alig lehet kimondani. Ennek ellenére, ha az itteni lakókat rá akarná venni, hogy a Streeling nevet változtassák mondjuk Illatosra vagy hasonlóra, azt hiszem, ölre mennének magával.

– Persze nem is nagyon illenék rá az Illatos – szimatolt Seldon hangosan.

– Nemigen. Talál elég furcsa helyet a Trantoron, de meg lehet szokni.

– Örülök, hogy itt vagyunk – mondta Seldon. – Nem azért, mintha kedvemre való volna ez a hely, de már egészen megmacskásodott a lábam a taxiban. Szörnyű lehet az utazás a Trantoron. Otthon, a Heliconon bárhonnan bárhová el tudunk jutni légi úton, méghozzá jóval kevesebb idő alatt, mint amennyi alatt ezt a kétezer kilométeres utat megtettük.

– Nálunk is vannak légijetek.

– Hát akkor miért...

– Egy légitaxit többé-kevésbé névtelenül lehet bérelni. A légijettel sokkalta nehezebb lett volna. És bármilyen biztonságban van is itt, én jobban érzem magam, ha Demerzel nem ismeri a pontos tartózkodási helyét. Ám ami azt illeti, még nincs vége az útnak. Végcélunkhoz még igénybe kell vennünk az expresszjáratot.

Seldon ismerte a szót.

– Ez egy nyitott kocsikból álló vonat, amely vágányokon robog, nemde?

– Úgy van.

– A Heliconon ilyen nincsen. De nincs is szükségünk rá. Mikor a Trantorra megérkeztem, már utaztam expresszjáraton, a repülőtérről a szállodába. Újdonság volt számomra, bár ha állandóan ezen kellene utaznom, szerintem a zaj meg a tömeg előbb-utóbb kikészítene.

– Csak nem tévedt el? – csodálkozott Hummin.

– Nem, a jelzések útbaigazítottak. Kissé nehezen boldogultam a föl- és leszállással, de az utasok segítettek. Most már tudom, az öltözékem alapján egyből megállapították, hogy külvilági vagyok. Mindenki szívesen segített; gondolom, vicces lehetett látni, ahogy ott tétovázom és csetlem-botlom.

– Most már mint gyakorlott expresszjárat-utazó nem fog sem tétovázni, sem botladozni. – Bármilyen nyájasan mondta is ezt Hummin, a szája szögletében bujkált egy kis irónia. – Rajta hát.

Kényelmesen végigballagtak a gyalogjárdán, melynek a megvilágítása borús napot idézett, és időnként ki-kiderült, mintha a nap elő-előbukkanna a felhők mögül. Seldon önkéntelenül fölpillantott, hogy meglássa a napot, helyette azonban csak szürke "eget" látott odafönt.

Hummin észrevette ezt, és megjegyezte:

– Az emberi pszichére láthatóan jó hatással van ez a fényerősség-ingadozás. Vannak napok, amikor az utcák látszólag napfényben fürdenek, máskor a mostaninál is sokkal borongósabb a világítás.

– De eső meg hó nincs?

– Sem jégeső, sem ónos eső. Sem fülledtség, sem dermesztő hideg. A Trantornak, Seldon, van azért előnye is.

Emberek siettek föl és alá, közöttük szép számmal fiatalok és a felnőttek társaságában gyerekek is – akármit mondott is Hummin a születési arányokról. Mindenkiről lerítt a tisztes jólét. Férfiak és nők jöttek-mentek vegyesen; az öltözékük határozottan visszafogottabb volt, mint a császári szektorban. A ruha, amelyet Hummin választott Seldonnak, pontosan ideillett. Alig volt valaki, aki kalapot viselt volna, Seldon hálásan leemelte a magáét, és a kezében lóbálta.

A gyalogjárda két oldalát nem választotta el egymástól mély szakadék, és amint Hummin még a császári szektorban megjósolta, úgy tűnt, hogy itt a földfelszín magasságában járnak. Járművel sem találkoztak, amire Seldon föl is hívta Hummin figyelmét.

– A császári szektorban elég sok van belőlük – magyarázta –, minthogy a hivatalnokok azokat használják. Másutt ritka a magánjármű, és azok számára is külön alagutat építettek. Igazából nincs rájuk szükség, tekintve, hogy ott vannak az expresszjáratok, rövidebb távolságra pedig a mozgófolyosók. Még rövidebb távra szolgálnak a járdák... meg a két lábunk.

Seldon fülét meg-megütötte egy-egy tompa suhanás vagy csikorgás hangja, és nem messze onnét meglátta az expresszkocsik végeláthatatlan folyamát.

– Ott van ni! – mutatta az ujjával.

– Tudom, de keressünk egy felszállóállomást. Ott több a szalag, és könnyebb följutni rájuk.

Miután sikeresen felszálltak a gyorsuló expresszjárat szalagjára, és bezárult mögöttük egy expresszkocsi ajtaja, Seldon Humminhoz fordult.

– Meglep, milyen csendesek az expresszek. Tudom persze, hogy elektromágneses mező mozgatja őket, de még ehhez képest is halkan suhannak. – Hallgatta a vonathoz becsatlakozó egyes kocsik fémes súrlódását.

– Igen, csodálatos hálózat – büszkélkedett Hummin –, de maga nem látta ezt fénykorában. Amikor fiatalabb voltam, még zajtalanabb volt, mint manapság, s van, aki arra is emlékszik, hogy ötven évvel ezelőtt a legkisebb neszt sem lehetett hallani – ámbár azt hiszem, a nosztalgia megszépítő távlatáról sem szabad megfeledkeznünk.

– Miért nincs ma is így?

– Mivel nem tartják rendesen karban. Beszéltem magának a hanyatlásról.

Seldon a homlokát ráncolta.

– Nem hiszem, hogy az emberek ölbe tett kézzel ülnek, és azt mondják: "Mi most hanyatlunk. Hadd hulljon csak szét az expresszjárat-hálózat is."

– Persze hogy nem. Ez nem szándékos dolog. A lyukakat befoltozzák, a leromlott kocsikat kicserélik, a mágnesek helyett újakat tesznek be. Csakhogy mindezt tessék-lássék módra, egyre hanyagabbul, egyre ritkábban végzik el. Egyszerűen nincs rá elég pénz.

– Hova ment el a pénz?

– Másra. Évszázadok nyugtalansága van mögöttünk. A flotta jóval nagyobb és sokkalta drágább, mint valaha. A haderőnek több zsoldot adnak, hogy befogják a száját. Nyugtalanság, lázongás, a polgárháború kisebb föllángolásai – mind, mind áldozatokat követelnek.

– De Cleon alatt nyugalom van. Már ötven éve tart a béke.

– Az igaz, csakhogy a jól fizetett katonák nem vennék szívesen, ha csökkentenénk a zsoldjukat, csak mert béke van. Az admirálisok ellene vannak, hogy a hajókat naftalinba tegyék, őket pedig lefokozzák, minthogy kevesebb munkájuk akad. Ezért a fegyveres erők továbbra is haszontalanul nyelik a pénzt, és a társadalmi szféra létfontosságú területeit hagyjuk leromlani. Ezt nevezem én hanyatlásnak. Vagy maga nem? Nem gondolja, hogy egyszer sikerülni fog beillesztenie ezt a nézetet a pszichohistória alapelvei közé?

Seldon kényelmetlenül feszengett. Aztán megkérdezte:

– Egyébként hová megyünk?

– A Streeling Egyetemre.

– Innen volt hát ismerős nekem a szektor neve! Az egyetemről hallottam.

– Nem meglepő. A Trantoron csaknem százezer felsőoktatási intézmény van, és a Streeling az első ezer között található.

– Ott fogok maradni?

– Egy ideig. Az egyetemek többé-kevésbé sérthetetlen menedékhelyek. Ott biztonságban lesz.

– De vajon szívesen látnak-e engem?

– Miért ne? Manapság nehéz jó matematikust találni. Bizonyára maga a hasznukra válik. És ők is az önére, és az egyetem nem csupán rejtekhely gyanánt szolgál majd.

– Arra céloz, hogy itt kifejleszthetem az elméletemet?

– Megígérte – emlékeztette Hummin. – Komolyan.

– Csak azt ígértem, hogy megpróbálom – mondta Seldon, és magában arra gondolt, hogy olyan ez, mintha megpróbálna a homokból kötelet fonni.

14.

Ezután a beszélgetés elakadt, és Seldon figyelte a mögöttük elmaradozó Streeling szektorbeli építményeket. Egyesek egészen alacsonyak voltak, mások viszont szinte a "felhőket" súrolták. Útjukat széles átjárók szakították meg, és gyakran láttak szűk utcácskákat is.

Egy helyütt meglepve tapasztalta, hogy az épületek a magasba törnek ugyan, de a felszín alatti részük talán nagyobb, mint a fönt látható. Ahogy meggondolta, belátta, hogy ennek valóban így kell lennie.

A háttérben, az expresszjárattól távolabb föl-föltünedezett egy-egy zöld folt, sőt kisebb fákat is látott.

Jó ideje nézelődött már, amikor azt vette észre, hogy a megvilágítás halványulni kezd. Körbenézett, és kérdő pillantást vetett Humminra, aki kitalálta a gondolatát.

– A délután alkonyatba hajlik, és esteledik.

Seldon fölvonta a szemöldökét, és ajkát lebiggyesztette.

– Hatásos. Szinte látom az egész bolygót, amint elsötétedik, aztán néhány óra múlva ismét kivilágosodik.

– Nem egészen, Seldon – mondta Hummin a maga óvatos kis mosolyával. – A bolygó egésze fölött sohasem kapcsolják ki vagy be a világítást. Az alkony árnya fokozatosan söpri végig a bolygót, hogy fél nap múlva aztán lassan végigpásztázza a hajnal. Ami azt illeti, ez az effektus elég közelről követi a nappalok és az éjszakák kupolákon kívüli váltakozását, olyannyira, hogy a magasabb szélességeken a megvilágítás tartama még az évszakos ingadozásnak is engedelmeskedik.

Seldon a fejét csóválta.

– De akkor minek kell beburkolni a bolygót, hogy aztán utánozzák azt, ami a szabadban zajlik?

– Nyilván azért, mert az emberek jobban szeretik így. A trantoriak élvezik a bezártság előnyeit, ám mégsem szeretik, ha a kelleténél jobban emlékeztetik erre őket. Maga, Seldon, nagyon keveset tud a trantoriak lélektanáról.

Seldon kissé elpirult. Ő csak egy egyszerű heliconi, aki nagyon keveset tud a Heliconon kívül létező sok millió világról. Tudatlansága nem korlátozódik a Trantorra. Hogyan is remélhetné hát, hogy valaha is a gyakorlatban alkalmazhatja pszichohistóriáját?

Vajon elég-e ehhez sok-sok ember egyesített tudása?

Erről eszébe jutott egy ifjúkorában föltett találós kérdés. Elképzelhető-e egy viszonylag kis tömegű, fogantyúkkal ellátott platinatömb, amelyet puszta kézzel akárhány ember sem képes fölemelni?

A felelet: igen. Egy köbméter platina standard nehézségi erő mellett 22 420 kg-ot nyom. Ha föltételezzük, hogy minden egyes ember 120 kg-ot képes fölemelni, akkor elegendő a platina fölemeléséhez 188 ember. Csakhogy lehetetlen ezt a 188 embert odazsúfolni az egy köbméternyi platina fogantyújához. Valószínűleg 9 embernél több nem férne hozzá. Emelőket vagy más eszközöket nem alkalmazhatnak, csak a puszta kezüket használhatják.

Hasonló módon elképzelhető, hogy lehetetlen annyi embert összegyűjteni, amennyi képes lenne földolgozni azt a tudásmennyiséget, mely a pszichohistóriához megkívántatik, még ha ezt az anyagot nem az emberi agyakban, hanem számítógépekben tárolnák is. Hogy úgy mondjuk, csak meghatározott számú ember képes odaférkőzni ehhez a tudáshoz és továbbadni azt.

– Min gondolkodott el, Seldon? – érdeklődött Hummin.

– Saját tudatlanságomon.

– Hasznos elfoglaltság. Trilliók tudnának csatlakozni magához. De itt az idő, hogy leszálljunk.

Seldon fölpillantott.

– Miből tudja ezt megállapítani?

– Ugyanabból, amiből ön is rájött első trantori expresszutazásán. A jelzések után megyek.

Seldon megpillantott egy tovasikló feliratot: STREELING EGYETEM – 3 PERC.

– A következő állomáson leszállunk. Figyeljen a lába alá.

Seldon Hummin nyomában elhagyta a kocsit, és észrevette, hogy az éj mélyvörös színt öltött, a gyalogjárók, a folyosók, az épületek pedig meleg, sárga fénybe burkolóztak.

Akár heliconi naplemente is lehetne. Ha bekötött szemmel idehozzák, és most leveszik a szeméről a kötést, azt hihette volna, hogy a Helicon valamelyik nagyobb városának sűrűn beépített központjában van.

– Mit gondol, Hummin, meddig maradok a Streeling Egyetemen? – firtatta Seldon.

Hummin a maga szokásos nyugalmával válaszolt:

– Ezt nehéz lenne megmondani, Seldon. Lehet, hogy élete végéig.

– Micsoda?!

– De az is lehet, hogy nem. Csakhogy az életével, attól a pillanattól kezdve, hogy kirukkolt a pszichohistóriával, többé nem önmaga rendelkezik. A császár és Demerzel egyből fölismerte az ön fontosságát. Mint ahogy én is. De mint tudom, sokan mások is. Be kell hát látnia, hogy nem a maga ura többé.

A könyvtár

VENABILI, DORS – ...Történész, szül. a Cinnán... Élete valószínűleg eseménytelen pályán maradt volna, ha a Streeling Egyetem tanszékén eltöltött két év alatt, a Menekülés idején sorsa nem kötődik össze a fiatal Hari Seldonéval...

ENCYCLOPEDIA GALACTICA

15.

A szoba, melyben Hari Seldon találta magát, nagyobb volt a császári szektorbeli szobájánál. Egyetlen hálószoba volt az egész, amelynek az egyik sarkában mosdónak szorítottak helyet, főző- és étkezőberendezésnek azonban nyoma sem látszott. Ablak nem volt rajta, csak a mennyezeten látszott egy folytonos susogó hangot adó rácsos szellőzőnyílás.

Seldon kissé bánatosan nézett körül.

Hummin szokásos magabiztosságával nyomban értelmezte ezt a tekintetet, és megnyugtatta Seldont.

– Csak ma éjszaka marad itt, Seldon. Holnap reggel jön valaki, aki bemutatja az egyetemen, és azután nagyobb kényelemre számíthat.

– Elnézést, Hummin, de honnan tudja ön mindezt?

– Majd én intézkedem. Ismerek itt néhány embert – mosolyodott el fanyarul –, és tettem néhány szívességet, amelyekért most ellenszolgáltatást várhatok. De előbb lássunk néhány részletkérdést.

Mereven Seldonra tekintett, és így folytatta:

– Amit otthagyott a szállodai szobájában, az elveszett. Van köztük olyasmi, ami pótolhatatlan?

– Semmi különös. Volt néhány személyes tárgy, régi életem tárgyai, de ha elvesztek, hát elvesztek. Meg persze néhány jegyzet az előadásomhoz. Néhány számítás. És maga a dolgozat.

– Amely ma már közkincs mindaddig, amíg mint veszélyes anyagot ki nem vonják a forgalomból – amit valószínűleg meg is fognak tenni. Biztos vagyok azonban abban, hogy egy példányára rá tudom tenni a kezem. De ha minden kötél szakad, maga föl tudja eleveníteni, nem igaz?

– De. Ezért mondtam, hogy különösképpen semmi sem pótolhatatlan. Ezenkívül odaveszett azonban ezer pénzem, néhány könyvem, ruhám, a Heliconra szóló retúrjegyem, ilyesmi.

– Mind pótolható. El fogom intézni, hogy az én nevemre szóló, az én számlámat terhelő hitelkártyát kapjon. Ezzel megoldódnak köznapi kiadásai.

– Ez szokatlanul nagylelkű öntől. Nem fogadhatom el.

– Egyáltalán nem nagylelkű, mert cserébe, remélem, megmenthetem a Birodalmat. El kell fogadnia.

– De hát miből telik magának minderre, Hummin? A legjobb esetben is lelkiismeret-furdalással fogom használni.

– Telik arra, Seldon, hogy gondoskodni tudjak a létfenntartásáról meg az ésszerű kényelméről. Természetesen nem azt várom magától, hogy megvásárolja az egyetemi tornatermet, vagy nagyvonalúan elkótyavetyéljen egymilliót.

– Ettől ne tartson, de hát mivel a nevem szerepel...

– Semmi baj. A császári kormány számára határozottan tilos az egyetem vagy tagjainak biztonsági ellenőrzése. Ők háborítatlan szabadságban élnek. Itt mindent meg lehet vitatni, mindent ki lehet mondani.

– És mi van az erőszakos bűncselekményekkel?

– Az egyetemi hatóságok maguk járnak el, okkal és móddal, ám jószerivel nem fordul elő erőszakos bűncselekmény. A diákok és a tanárok méltányolják a szabadságukat, és elfogadják a feltételeket. Ha elszaporodna a garázdaság, lázongás törne ki, vagy vérontásra kerülne sor, a kormány jogosultnak érezhetné magát a beavatkozásra, hogy megszegve az íratlan megállapodást, bevesse a hadsereget. Ezt senki sem akarja, még maga a kormány sem, ezért kínosan ügyel mindenki az egyensúlyra. Más szóval még Demerzel sem csípheti ki magát az egyetemről, hacsak százszorta nyomósabb okot fel nem mutat erre. Olyat, amelynek birtokában nem kell méltányolni az egyetem kormánynak tett másfél évszázados szolgálatait. Másfelől viszont, ha egy diákügynök kicsábítaná önt az egyetem területéről...

– Vannak a diákok közt ügynökök?

– Honnan tudhatnám? Lehetnek. Minden közönséges halandót meg lehet félemlíteni, be lehet szervezni vagy egyszerűen meg lehet vásárolni, minekutána Demerzelnek vagy valaki másnak a szolgálatába állhat. Ezért hadd figyelmeztessem: maga minden ésszerűség határán belül biztonságban van, ám abszolút biztonság nincs. Legyen óvatos. De azt sem szeretném, ha egész életében lapítana. Mindent összevetve azonban véve itt sokkal nagyobb biztonságban lesz, mintha visszatért volna a Heliconra vagy a galaxis bármelyik világára.

– Remélem – jegyezte meg Seldon lemondóan.

– Tudom – erősködött Hummin –, különben nem tartanám célszerűnek itt hagyni...

– Itt hagyni engem? – kapta föl a fejét Seldon. – Ezt nem teheti meg. Maga ismeri ezt a világot. Én viszont nem.

– Olyanok között lesz, akik szintén ismerik ezt a részét a világnak, még nálam is jobban. Nekem viszont el kell mennem. Ezt az egész napot önnel töltöttem, és tovább nem hanyagolhatom el saját életemet. Nem engedhetem meg, hogy túlságosan magamra vonjam a figyelmet. Ne felejtse el, hogy nemcsak ön jár ingoványom hanem én is.

Seldon elpirult.

– Igaza van. Nem fogadhatom el, hogy nyakra-főre veszélynek tegye ki magát énmiattam. Remélem, még nem tette tönkre az életét.

– Ki tudná megmondani? – mondta Hummin szárazon. – Veszélyes időket élünk. Ne felejtse el, hogy ha valaki biztonságot nyújthat, ha nem is a mi, de legalább az utódaink életéhez, akkor az maga. Legyen ez a gondolat az ösztönzője, Seldon.

Seldont elkerülte az álom. Egyre hánykolódott és forgolódott a sötétben, és gondolkodott. Még sohasem érezte magát olyan elhagyatottnak vagy olyan tehetetlennek, mint amikor Hummin biccentett, kurtán megszorította a kezét, és elment. Most itt van ezen a különös világon, ennek a világnak egy különös fertályán. Itt van a nélkül az egyetlen személy nélkül, akit a barátjának tekinthet (igaz, alig egy napja), és fogalma sincs arról, hova menjen vagy mihez kezdjen nélküle holnap vagy bármikor a jövőben.

Mindez aligha ringathatta álomba, ezért természetesen akkor, amikor már reményvesztve lemondott arról, hogy ma éjszaka egyáltalán álom jön a szemére, a kimerültség végre erőt vett rajta...

Amikor fölébredt, még majdnem sötét volt. A szoba végében szaggatott, éles berregő hanggal kísérve egy vörös lámpa villogott szaporán. Semmi kétség, az ébresztette föl.

Megpróbált visszaemlékezni, hol is van, és igyekezett elrendezni magában az érzékszervei által fölfogott kevés üzenetet, ám ekkor a berregés abbamaradt, s helyette erőszakos kopogás hallatszott.

Feltehetően az ajtón kopognak, csakhogy nem emlékezett rá, hol is van az ajtó. Valószínűleg van egy kapcsoló is valahol, amely fénnyel áraszthatná el a szobát, ám arra sem emlékezett, hogy az hol lehet.

Fölült az ágyban, bal kéz felől kétségbeesetten végigtapogatta a falat, s közben kikiabált:

– Kérem, egy pillanatra!

Végre meglelte a kapcsolót, és a szobát egyszerre lágy fény öntötte el.

Kikecmergett az ágyból, pislogva megkereste az ajtót, kinyújtotta a kezét, hogy kinyissa, amikor az utolsó pillanatban eszébe jutott az óvatosság. Határozottá vált, szigorú hangon kiszólt:

– Ki az?

Bájos női hang válaszolt:

– Dors Venabili vagyok, és dr. Hari Seldont keresem.

Ahogy ezt mondta, anélkül hogy az ajtó kinyílt volna, Seldon megpillantott egy női alakot az ajtó előtt.

Hari Seldon meglepetten bámult az alakra, amikor rádöbbent, hogy őrajta csupán alsónemű van. Fojtott kiáltás hagyta el a száját, az ágyhoz rohant, s csak ekkor eszmélt rá, hogy feltehetőleg egy hologram előtt szemérmeteskedik. Abból jött rá, hogy a látvány körvonalai elmosódtak, s hogy a nő nem nézett a szemébe, csupán azonosítás céljából mutatta meg magát.

A férfi lihegve hallgatott, aztán hangosan, hogy az ajtón keresztül is meghallják, kiszólt:

– Ha vár egy kicsit, a rendelkezésére állok. Adjon nekem... mondjuk fél órát. A nő – vagy a hologramja – azt mondta:

– Várok. – És eltűnt.

A szobában nem volt zuhany, ezért jókora locspocsot csinált, mialatt szivaccsal lemosta magát a sarokban. Volt ugyan fogpaszta, de fogkefe már nem, így az ujjait használta. Más választása nem lévén, fölvette előző napi ruháját. Ekkor végre ajtót nyitott.

Közben belehasított a felismerés, hogy a nő valójában nem igazolta magát. Csak a nevét mondta meg, és Hummin elhallgatta, hogy ki fog nála jelentkezni, ez a Dors hogyishívják... vagy valaki más. Nem érzett veszélyt, mivel a hologram csak egy szemrevaló fiatal teremtést mutatott, de ki tudja, nincs-e vele még vagy fél tucat ellenséges fiatalember is.

Óvatosan kikukucskált, s mivel csak a nőt látta ott, kinyitotta az ajtót annyira, hogy az beférjen rajta. Aztán nyomban becsukta és bezárta mögötte.

– Bocsásson meg – mondta. – Mennyi az idő?

– Kilenc – felelte az –, már régen új nap kezdődött.

Ami a hivatalos időszámítást illeti, a Trantor a galaktikus standard időt alkalmazta, mert csak így lehetett rendet tartani a csillagközi kereskedelemben és az államügyekben. Emellett minden világnak megvolt a saját helyi időszámítása, és Seldon még nem jutott el odáig, hogy otthon érezze magát a mindennapi trantori rendszerben.

– Délelőtt? – kérdezte.

– Természetesen.

– A szobámban nincs ablak – mondta védekezésül.

Dors odament az ágyhoz, kinyújtotta a kezét, és megérintett a falon egy apró sötét pontot. A párna fölött vörös számok tűntek fel a mennyezeten. 09.03-at mutattak. A lány minden fölényesség nélkül elmosolyodott.

– Elnézését kérem – mentegetőzött. – De én abban a hitben voltam, hogy Chetter Hummin megmondta, kilenckor magáért jövök. Az a baj, hogy ő olyan természetesnek veszi, hogy mindent tud. Olykor megfeledkezik arról, hogy mások esetleg nem tudnak semmit. Nekem pedig nem lett volna szabad rádióholografikus bemutatkozást alkalmaznom. Gondolom, ilyesmi nincs maguknál a Heliconon, és attól tartok, megijesztettem.

Seldonból elszállt a feszültség. A lány tapintatosnak és barátságosnak látszott, a Humminra tett hivatkozás pedig megnyugtatta.

– Maga tévedésben van a Helicont illetően, kisasszony.

– Hívjon csak Dorsnak.

– Akkor is téved a Helicont illetően, Dors. Mert van nálunk rádióholográfia, csakhogy én sohasem engedhettem meg magamnak ilyen luxust. Mint ahogy senki sem az én köreimből, így hát nem volt alkalmam, hogy közelebbről megismerjem. De azért elég gyorsan rájöttem, miről van szó.

Vizsgálgatta a lányt. Nem volt túl magas; a nők között közepes termetű lehet, gondolta Seldon. Haja vörösesszőke, nem túl fényes, és rövid csigákban keretezte az arcát. (Sok nőt látott a Trantoron ilyen frizurával. Úgy látszik, ez itt a divat, ami a Heliconon csak mosolyt fakasztana.) Nem volt ragyogó szépség, de szívesen legeltette rajta a szemét az ember, különösen telt ajkam, amelyek szegletében ott bujkált valami huncut kedélyesség. Karcsú, kisportolt alakjával egészen fiatalnak látszott. (Túlságosan is fiatalnak ahhoz, gondolta kelletlenül, hogy valami hasznát vehessem.)

– Kiálltam a szemlét? – incselkedett a lány. (Úgy látszik, neki is megvan az a trükkje, gondolta Seldon, akárcsak Humminnak, hogy kitalálja a gondolataimat, vagy talán belőlem hiányzik az a képesség, amellyel leplezhetném, amit gondolok.)

– Bocsásson meg – kapta el a tekintetét. – Azt hihetné, hogy bámultam magát, pedig csak megpróbáltam felmérni. Idegen számomra a hely. Senkit sem ismerek itt, és nincsenek barátaim.

– Kérem, dr. Seldon, tekintsen engem a barátjának. Mr. Hummin megkért, hogy gondoskodjam magáról.

Seldon bánatosan elmosolyodott.

– Maga mintha kissé fiatal lenne erre a munkára.

– Majd meg fogja látni, hogy nem vagyok az.

– Megpróbálok minél kevesebb gondot okozni. Kérem, megismételné a nevét?

– Dors Venabili. – A vezetéknevét betűzte, s a hangsúlyt a második szótagra tette. – Mint mondtam, kérem, hívjon csak Dorsnak, és ha maga sem fog tiltakozni ellene, én is Harinak fogom hívni. Mi itt az egyetemen nem sokat adunk a formaságokra, és szinte lelkiismereti kérdést csinálunk abból, hogy ne éreztessük sem az öröklött, sem a tudományos rangokat.

– Hogyne, természetesen, hívj csak Harinak.

– Helyes. Akkor hagyjuk a formaságokat. Ha lenne hajlandóság bennem a szertartásoskodásra, az most arra késztetne, hogy engedélyt kérjek a leülésre. Ehelyett minden ceremónia nélkül és egyszerűen helyet foglalok. – És leült a szoba egyetlen székére.

Seldon megköszörülte a torkát.

– Úgy látszik, minden illem kiveszett belőlem. Úgy illett volna, hogy hellyel kínáljalak. – Ő maga leült a vetetlen ágy szélére, miközben azon morfondírozott, hogy legalább rendbe hozhatta volna a fekhelyét; de hát nem számított vendégre.

A lány kedvesen sorolni kezdte:

– Lássuk csak, mit is fogunk tenni, Hari. Először is reggelizni fogunk az egyetem egyik étkezdéjében. Utána szerzek neked egy szobát az egyik lakóházban, jobbat, mint ez. Ablak is lesz rajta. Hummin megkért, hogy az ő nevére állíttassak ki neked egy hitelkártyát, de beletelik egy-két napba, mire sikerül kicsikarni az egyetemi bürokráciától. Addig én fedezem a kiadásaidat, és majd később visszafizeted. És tudunk neked munkát adni. Chetter Hummin elmondta, hogy matematikus vagy, és valamilyen ok miatt nagy hiány van az egyetemen jó matematikusokból.

– Hummin azt is mondta, hogy jó matematikus vagyok?

– Ami azt illeti, igen. Azt mondta, hogy figyelemreméltó ember vagy.

– Hát... – Seldon a körmeit nézegette. – Szeretném, ha annak tartanának, de Hummin egy napig sem ismert engem, azelőtt pedig csak azt tudta, hogy fölolvastam egy dolgozatot, amelynek a színvonaláról nincs módja megbizonyosodni. Szerintem csak az udvariasság beszélt belőle.

– Nem hiszem – tiltakozott Dors. – Hummin is figyelemreméltó személyiség és remek emberismerő. Én elfogadom az ő értékítéletét. Mindenesetre azt képzelem, hogy lesz alkalmad bizonyítani. Gondolom, értesz a komputerprogramozáshoz.

– Természetesen.

– De én az oktató komputerekről beszélek, és az érdekel, hogy tudsz-e olyan programokat készíteni, amelyekkel oktatni lehet a modern matematika egyes fázisait.

– Igen, ez hozzátartozik a szakmámhoz. Én tanársegéd vagyok a Heliconi Egyetem matematika szakán.

– Igen, tudom – bólintott a lány. – Ennyit Hummin is elmondott. Persze mindenki tudni fogja, hogy nem vagy trantori, ez azonban nem jelent komoly problémát. Ezen az egyetemen a tanárok többsége trantori, van azonban egy jelentős kisebbség a legkülönfélébb idegen világokról is, és ez elfogadott dolog. Azt nem állítom, hogy sohasem fogsz hallani becsmérlő megjegyzést a származásod miatt, habár inkább a külvilágiak hajlamosak ilyesmire, nem is a trantoriak. Egyébként én is külvilági vagyok.

– Igen? – Habozott, de aztán úgy gondolta, hogy udvariasságból mégis megkérdezi: – Melyik világról való vagy?

– A Cinnáról. Hallottál már róla?

Úgyis megtudná, gondolta, ha udvariasságból nem mondaná meg az igazat, így hát beismerte:

– Nem én.

– Nem vagyok meglepve. Talán még a Heliconnál is kisebb a jelentősége. De visszatérve a matematikai oktató komputerprogramokhoz, feltételezem, hogy ezt lehet színvonalasan, de lehet gyatrán is csinálni.

– Kétségtelenül.

– És te persze színvonalasan fogod csinálni.

– Szeretném azt hinni.

– Akkor hát jó. Ezért az egyetem fizetni fog neked. Most menjünk, harapjunk valamit. Egyébként hogy aludtál?

– Meglehetősen jól.

– Éhes vagy?

– Igen, de... – És megtorpant.

– De nem vagy biztos abban, hogy ízleni fog az étel, nem igaz? – fejezte be a lány incselkedve. – Nos, légy nyugodt. Külvilágiként magam is meg tudom érteni, hogy furcsának találod a mikroételeket, az egyetemi koszt azonban nem rossz. Legalábbis a tanári ebédlőben. A diákok szenvednek egy kicsit, de hát ettől csak megedződnek.

Ezzel fölállt, és az ajtó felé indult, ám megállásra kényszerítették Seldon szavai, aki nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze:

– A tanári karhoz tartozol?

A lány feléje fordult, és huncutkodva rámosolygott.

– Miért, nem látszom elég öregnek? Két éve doktoráltam a Cinnán, és azóta egyfolytában itt vagyok. Két hét múlva leszek harminc.5

– Bocsáss meg – mosolyodott el Seldon –, de ha huszonnégynek is alig látszol, ne csodálkozz, amennyiben az embernek kételyei támadnak tudományos rangodat illetően.

– Kedves vagy – mondta Dors, és Seldon testén kellemes bizsergés futott végig. Végtére is, nyugtatta meg magát, nem enyeleghetsz egy csinos nővel úgy, hogy megőrzöd hűvös közönyödet.

16.

Dors igazat mondott: a reggeli egyáltalán nem volt rossz. Akadt benne valami összetéveszthetetlenül tojásszerű, a húsnak pedig kellemes íze volt. A csokoládé (a Trantor híres volt a csokoládéjáról, amit Seldon cseppet sem bánt) valószínűleg szintetikus volt, de ízletes, és a zsemle sem volt rossz.

Meg is jegyezte:

– Nagyon finom reggeli volt. Az étel. A környezet. Meg minden.

– Örülök, hogy ez a véleményed – felelte Dors.

Seldon körülnézett. Az egyik falon ablakok sorakoztak, s noha valódi napfény nem jött be rajtuk (vajon meg fogja-e szokni valaha is, morfondírozott magában, a szórt világosságot, és nem keresi-e majd a szobában a beeső napfényt), a helyiségben elég világos volt. Talán túlzottan is világos – úgy látszik, a helyi komputer úgy határozott, hogy ma verőfényes napsütésnek kell lennie.

Az asztalok mellett négy személynek volt helye, és a legtöbbnél annyian is voltak, csak Dors és Seldon ült kettesben az asztalánál. Dors odahívott néhány férfit és nőt, és bemutatta őket. Mindegyikük udvariasan üdvözölte Seldont, de egyikük sem csatlakozott hozzájuk. Semmi kétség, Dors akarta így, bár Seldonnak fogalma sem volt arról, hogyan érte el ezt.

– Egyetlen matematikusnak sem mutattál be, Dors – elégedetlenkedett Seldon.

– Egyet sem láttam az ismerősök között. A legtöbb matematikus korán kezd, és nyolcra leadja az óráit. Szerintem minden diák, aki elég elszánt, hogy matematikát vegyen föl, minél hamarabb túl akar lenni rajta.

– Úgy látom, te magad sem vagy matematikus.

– Akármi, csak az nem. Akármi – nevette el magát Dors. – Az én szakterületem a történelem. Már közreadtam néhány tanulmányt a Trantor fölemelkedéséről, vagyis a királyság korai szakaszáról, nem a mi korunkról. Azt hiszem, meg is maradok ennél a témánál, a királyi Trantornál.

– Nagyszerű – mondta Seldon.

– Nagyszerű? – csodálkozott Dors. – Csak nem érdekel téged is a királyi Trantor?

– Bizonyos értelemben igen. Ez is meg más, hozzá hasonló témák. Én igazából sohasem tanulmányoztam a történelmet, pedig kellett volna.

– Kellett volna? Ha belebújtál volna a történelembe, aligha maradt volna időd a matematikára, pedig matematikusokra nagy szükség van, különösen ezen az egyetemen. Itt idáig vagyunk történészekkel – emelte kezét a homlokához – meg közgazdászokkal és politológusokkal, de nagy a hiány természettudósokban és matematikusokban. Egyszer Chetter Hummin hívta föl erre a figyelmet. Azt mondta, hogy ez a tudomány hanyatlásának a jele, amit egyetemes jelenségnek tart.

– Természetesen számomra a történelem tanulmányozása nem jelentett volna egész életre szóló elhivatottságot – mondta Seldon. – Csak arra gondoltam, hogy csupán annyit kellene vele foglalkoznom, amennyi a matematikámhoz szükséges. Az én szakterületem a társadalmi struktúra matematikai elemzése.

– Borzalmasan hangzik.

– Bizonyos értelemben az is. Roppant komplikált; és ráadásul reménytelen is, ha nem tudok meg jóval többet a társadalmak fejlődéséről. Ugyanis az én elképzelésem túlságosan statikus.

– Nem tudom megítélni, mert én járatlan vagyok ebben. Chetter azt mondta, hogy valamilyen pszichohistórián dolgozol, és hogy ez nagyon fontos. Jól mondtam; pszichohistória?

– Jól. Szívesebben nevezném pszichoszociológiának, ha ez nem lenne olyan ronda szó. Avagy talán ösztönösen éreztem meg, hogy elengedhetetlen a történelem ismerete, és aztán már nem sokat törődtem a terminológiával.

– A pszichohistória jobban hangzik, de én még így sem tudom, mi az.

– Nem mintha én jobban tudnám. – Elmerengve nézte az asztal túloldalán helyet foglaló Dorsot, és arra gondolt, hogy ilyen nő talán elviselhetővé tehetné számára a száműzetést. Eszébe jutott a másik asszony, akit néhány évvel korábban ismert, de erőszakkal elűzte magától az emléket. Ha lesz is valaha új társa, annak olyannak kell lennie, aki megérti a tudós sorsát, és hogy a tudomány mit követel az embertől.

Hogy új vágányra terelje a gondolatait, megjegyezte:

– Chetter Hummin azt mondta, a kormány semmiképpen nem háborgatja az egyetemet.

– Igazat szólt.

Seldon a fejét csóválta.

– Szinte hihetetlen, hogy lehet ilyen elnéző a császári kormányzat. A Heliconon távolról sem olyan szabadok az oktatási intézmények, tartaniuk kell az állami beavatkozástól.

– A Cinnán is úgy van. De minden más világon is, kivéve talán egyet-kettőt a nagyobbak közül. A Trantor más eset.

– Igen, de miért?

– Mert ez a Birodalom központja. Az itteni egyetemeknek óriási a tekintélyük. Másutt az egyetemek a szakképzés műhelyei, a Birodalom adminisztrátorait azonban – a hivatalvezetőket, a hivatalnokok megszámlálhatatlan millióit, akik a Birodalom csápjaiként a galaxis minden sarkába elérnek – itt képezik ki, a Trantoron.

– Nem volt alkalmam látni a számadatokat – kezdte Seldon.

– Hidd el, hogy így van. Fontos, hogy a Birodalom hivatalnokai valamilyen közösséget érezzenek, azonosuljanak a Birodalommal. És nem is lehetnek csupa trantoriak, különben a külvilágok fellázadnának. Ezért a Trantornak sok millió külvilágit kell idecsalogatnia a képzésre. Nem számít, honnan jönnek, és milyen a kiejtésük vagy a kultúrájuk, csak az a fontos, hogy magukra szedjék a trantori patinát, és magukba szívják a trantori nevelést. Ez tartja egyben a Birodalmat. És a külvilágok sem csökönyösködnek úgy, ha a birodalmi kormányt képviselő hivatalnokok jelentős hányada hazai születésű.

Seldon ismét kényelmetlenül érezte magát. Megint valami, ami eddig elkerülte a figyelmét. Lehet-e valaki igazán nagy matematikus, ha a matematikán kívül semmihez sem konyít?

– Mennyire közismert ez? – firtatta.

– Azt hiszem, nem nagyon – felelte Dors némi tűnődés után. – Annyi mindent kellene tudni, de a specialisták inkább saját szaktudásukat tartják pajzsként maguk elé, hogy azon kívül minden mást elhárítsanak. Ez önvédelem, életösztön.

– Hogyhogy te mégis tudod ezt?

– De hiszen ez a szakmám. Történész vagyok, aki a királyi Trantor fölemelkedésével foglalkozik, és ez a kormányzási technika volt az egyik módszer arra, hogy a Trantor kitágítsa befolyását, a királyi Trantorból pedig császári Trantor váljék.

Seldon szinte magamagának dörmögte az orra alatt:

– Milyen káosz a túlzott specializálódás! Millió sebet vág a tudóson, és hagyja, hogy elvérezzék.

Dors vállat vont.

– Mit lehet tenni? Viszont azt is be kell látni, hogy ha a Trantor ide akarja csalogatni az egyetemére a külvilágiakat, valamivel kárpótolnia kell őket azért, hogy eltépik gyökereiket, és idejönnek erre a furcsa, hihetetlenül mesterkélt és szokatlan világra. Én már két éve vagyok itt, de még mindig nem tudtam megemészteni. Az is igaz, hogy én nem akarok hivatalnok lenni, ezért nem is erőltetem magam, hogy trantorivá váljak. És amit a Trantor cserébe ajánl, az nemcsak a magas pozíció, a hatalmi befolyás és persze a fizetés ígérete, hanem a szabadságé is. A diákok még be sem fejezik tanulmányaikat, máris szabadon szidhatják a kormányt, békés tüntetéseket rendezhetnek ellene, saját elméleteket és nézeteket dolgozhatnak ki. Ők ebben örömüket lelik, és sokan csak azért jönnek ide, hogy élvezzék a szabadság levegőjét.

– Gondolom, ez a biztonsági szelep – tette hozzá Seldon. – Szabad folyást adhatnak elégedetlenségüknek, kiélhetik a fiatal forradalmár öntelt világmegváltó szerepét, és mire elfoglalják helyüket a birodalmi hierarchiában, megállapodott konformisták és engedelmes nyárspolgárok válnak belőlük.

Dors bólintott.

– Igazad lehet. Elég az hozzá, hogy a kormány mindeme megfontolásokból kínosan ügyel az egyetemek szabadságára. S nem azért, mert elnéző vagy engedékeny. Ez az előrelátás bölcsessége.

– És ha nem akarsz hivatalnok lenni, Dors, akkor mi akarsz lenni?

– Történész. Tanítani fogok, saját filmkönyvekkel gazdagítom a programot.

– Gondolom, nem nagy rang.

– És ami ennél is fontosabb, Hari, nem is nagy pénz. Ami a rangot illeti, ezt a tülekedést én szívesen elkerülöm. Sok rangos emberrel találkoztam, de boldogot egyet sem láttam közöttük. A rang sosem hagy békét viselőjének. Ha rangod van, szüntelenül kapaszkodnod kell, nehogy lesüllyedj. A császárok legtöbbször rossz véget érnek. Egyszer talán visszamegyek a Cinnára professzornak.

– És a trantori iskola rangot ad neked?

Dors elnevette magát.

– Bizonyára, de kit érdekel ez a Cinnán? Az egy nyugodalmas világ, tele farmokkal és rengeteg marhával, négy- és kétlábúval egyaránt.

– A Trantor után nem fogod unalmasnak találni?

– De igen, ettől tartok én is. Ám ha nagyon félek az elszürküléstől, mindig kiügyeskedhetek egy ösztöndíjat, és elmehetek valahova egy kis történelmi búvárkodásra. Ez az előnye megvan az én szakmámnak.

– Ezzel szemben egy matematikus – jegyezte meg Seldon némi keserűséggel a hangjában, mint akinek ez eddig még az eszébe sem jutott – csak ül a számítógépe előtt, és töri a fejét. És ha már a számítógépekről beszélünk... – De megtorpant. A reggelit már befejezték, és bizonyára Dorsnak is a saját dolga után kell néznie.

De nem látszott rajta, hogy nagyon sietne.

– Tessék? Mi van a számítógépekkel?

– Lehet szó arról, hogy engedélyt kapjak a történelmi könyvtár használatára?

Most a lányon volt a tétovázás sora.

– Gondolom, el lehet intézni. Ha matematikai programozással foglalkozol, bizonyára többé-kevésbé a tanszékhez tartozónak fognak tekinteni, és én kérhetek számodra engedélyt. Csak...

– Csak?

– Nem akarlak megbántani, de te matematikus vagy, és magad mondtad, hogy semmit sem értesz a történelemhez. Képes lennél használni egy történelmi könyvtárat?

Seldon elmosolyodott.

– Gondolom, nagyjából ugyanúgy használjátok a számítógépet, mint a matematikai könyvtárban.

– Ez igaz, csakhogy minden szakon sajátos programnyelvezetet használnak. Nem ismered az alapvető referencia-filmkönyveket, a gyors szelektálás és keresés módszereit. Lehet, hogy te behunyt szemmel is megtalálsz egy hiperbolikus intervallumot...

– Hiperbolikus integrált akartál mondani, nem? – vetette közbe kivételesen Seldon. Dors elengedte a füle mellett.

– ...ám aligha lenne elég másfél nap, hogy kikeresd a poldarki szerződés szövegét.

– Gondolom, meg lehet tanulni.

– Ha... ha... – Kissé zavartnak látszott. – Ha akarod, javasolhatnék valamit. Tartok egy egyhetes, naponta egyórás szemináriumot a könyvtár használatáról. A végzősök számára. Nem éreznéd megalázónak, ha beülnél erre a szemináriumra, mármint a diákok közé? Három hét múlva kezdem el.

– Magánleckéket is adhatnál. – Seldont magát is meglepte a hangjában bujkáló reménykedés.

A lány figyelmét ez nem kerülte el.

– Persze hogy adhatnék, de szerintem jobban járnál egy szabályos kurzussal. Ugyanis a könyvtárat fogjuk használni, és az egy hét elteltével ki kell keresni egy meghatározott történelmi eseményt. Végig versenyezni fogsz a többi diákkal, és ez sarkall majd a jobb teljesítményre. Biztosíthatlak, hogy a magánlecke nem lenne olyan eredményes. De én megértem, hogy kényelmeden volna a diákokkal versenyezned. Ha nem tudsz lépést tartani velük, megalázónak érezheted. Ne felejtsd el azonban, hogy ők már megismerkedtek a történelem alapjaival, míg te bizonyára nem.

– Nem. Minden "bizonyára" nélkül. De én nem félek a versenytől, és azt sem bánom, ha alulmaradok, de legalább elsajátítom a történelmi adatkeresgélés fortélyait.

Seldon ráébredt, hogy kezdi megkedvelni ezt a fiatal nőt, és örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy a tanítványa legyen. Azt is világosan fölismerte, hogy a hozzáállása is megváltozott.

Humminnak megígérte, hogy megkísérli a gyakorlati pszichohistória kidolgozását, ez az ígéret azonban az értelméből fakadt, és nem a lelkéből. Most azonban elszánta magát, hogy ha kell, torkon ragadja a pszichohistóriát, és gyakorlati módszert farag belőle. Talán Dors Venabili hatásának köszönheti ezt.

De lehet, hogy Hummin is erre számított? Úgy látszik, mégiscsak félelmetes fickó ez a Hummin, gondolta Seldon.

17.

Cleon befejezte a vacsorát, amely szerencsétlenségére rendszerint hivatalos rendezvény volt. Ez azzal járt, hogy az általa alig vagy egyáltalán nem ismert hivatalnokokhoz kellett intéznie néhány előre megfogalmazott kegyes kijelentést, amelyek hivatottak voltak a koronához való hűség megerősítésére. Ilyen alkalmakkor azt is el kellett viselnie, hogy az étel teljesen kihűlt, mire hozzáfoghatott.

Hovatovább tűrhetetlennek találta az ilyesmit. Talán ha egyedül vagy néhány bizalmasa társaságában költené el az ételt, olyanokkal, akik körében elengedhetné magát, és ezután venne részt a hivatalos vacsorán, ahol csak egy importált őszibarackot szolgálnak föl neki. Ugyanis imádta az őszibarackot. No igen, de ezzel megsértené vendégeit, akik elutasítást vélnének fölfedezni abban, hogy a császár nem étkezik a társaságukban.

A feleségétől természetesen nem várhatna semmi jót, az ő jelenléte még lehangolóbbá tenné számára a helyzetet. Azért vette feleségül az asszonyt, mert egy befolyásos ellenzéki család sarja volt – ettől a frigytől azt várták, hogy talán gyengül a család ellenzéki szerepe. Cleon buzgón remélte, hogy az asszony békén hagyja őt, mivel neki tökéletesen megfelelt, ha az asszony éli a maga külön életét lakosztályában. Úgy érezte, elegendő csupán akkor találkozniuk, amikor trónörökösről kell gondoskodni. Az az igazság, hogy nem kedvelte feleségét, s most, hogy a trónörökös megszületett, végleg elhanyagolhatta a császárnét.

A császár diót rágcsált, az asztaltól fölállva zsebre vágott még egy-két szemet, és hangosan hívta bizalmasát:

– Demerzel!

– Parancsoljon, felség.

Demerzel mindig azonnal ott termett Cleon hívására. Vajon azért, mert állandóan ott ólálkodott hallótávolságon belül az ajtó előtt, vagy mert szolgaösztöne megsúgta neki, hogy néhány percen belül számíthat ura parancsára? Mindenesetre azonnal megjelent, és ez a fontos, gondolta Cleon hanyagul. Persze olykor Demerzelt is elszólították a birodalmi ügyek. Cleon gyűlölte ezeket a távolléteket. Ilyenkor nem találta a helyét.

– Mi lett azzal a matematikussal? Elfelejtettem a nevét.

Demerzel, aki biztosan tudta, kiről beszél a császár, csak talán próbára akarta tenni a császár emlékezőtehetségét, megkérdezte:

– Milyen matematikusról beszél, felség?

Cleon türelmetlenül legyintett.

– A jövendőmondóról. Arról, aki itt járt nálam.

– Akit idehozattunk?

– Jó, legyen, akit idehozattunk. De itt járt nálam. Ha jól emlékszem, neked kellett kézbe venni a dolgot. Megtörtént?

Demerzel a torkát köszörülte.

– Megpróbáltam, felség.

– Ah! Azt akarod mondani, hogy felsültél? – Cleon bizonyos mértékig elégedett volt. Demerzel volt az egyetlen miniszter, aki őszintén bevallotta, ha kudarcot vallott. A többiek sohasem ismerték el hibáikat, és minthogy gyakran tévedtek, így még nehezebben lehetett jóvátenni a dolgokat. Demerzel talán azért engedhette meg magának az őszinteséget, mert ritkán hibázott. Ha nincs Demerzel, gondolta Cleon keserűen, talán nem tanulja meg, mi a tisztesség. Talán alig akadt olyan császár, aki ismerte volna a tisztességet, s meglehet, ez az egyik oka, hogy a Birodalom...

Gyorsan elhessegette a gondolatot. Hirtelen bosszantani kezdte a másik hallgatása. Beismerést akart kicsikarni Demerzelből, s mivel ellensúlyozni óhajtotta annak becsületessége miatti elgyengülését, nyersen ráförmedt:

– Nos, felsültél, mi?

Demerzel meg se rezzent.

– Csak részben, felség. Úgy éreztem, hogy ha itt marad a Trantoron, ahol olyan... nehéz a helyzet, csak bajt okozhat nekünk. Nem volt nehéz arra a következtetésre jutni, hogy kényelmesebb lenne, ha a szülőbolygóján tartózkodna. Azt tervezte, hogy másnap hazatér, csakhogy mindig számolni kell valamilyen váratlan eseménnyel: például mégis úgy dönt, hogy a Trantoron marad. Ezért úgy intéztem, hogy két fiatal csavargó még aznap föl tegye a gépére.

– Te csavargókat is ismersz, Demerzel? – álmélkodott Cleon.

– Felség, fontos, hogy sokféle népséggel kapcsolata legyen az embernek, mert minden fajtát föl lehet használni valamire – nem utolsósorban a csavargókat. De úgy sült el a dolog, hogy azok nem jártak sikerrel.

– És miért nem?

– Különös, de Seldon le tudta rázni őket.

– A matematikus szembe bírt szállni velük?

– Úgy látszik, a matematika és a harcművészet nem zárja ki egymást. Elég későn jöttem rá, hogy a Helicon, ahol Seldon él, nem a matematikáról, hanem harci hagyományairól híres. Az a tény, hogy erre nem jöttem rá korábban, az én hibám, felség, amiért esedezem kegyes bocsánatáért.

– De akkor, gondolom, a matematikus eredeti tervéhez híven másnap hazautazott.

– Sajnos, éppen az ellenkezőjét tette. Az incidenstől meghökkenve úgy döntött, hogy nem tér vissza a Heliconra, hanem itt marad a Trantoron. Meglehet, egy járókelő tanácsolta neki ezt, aki véletlenül ott volt a verekedés színhelyén. Erről nem tudhattam előre.

Cleon császár összevonta a szemöldökét.

– Ezek szerint a mi matematikusunk... mi is a neve?

– Seldon, felség. Hari Seldon.

– Ezek szerint ez a Seldon kicsúszott a kezünk közül.

– Bizonyos értelemben, felség. Nyomon követtük a mozgását, és most a Streeling Egyetemen tartózkodik. Amíg ott van, elérhetetlen.

A császár bosszús arcot vágott, és kissé elvörösödött.

– Nem szeretem azt a szót, hogy elérhetetlen. Nem lehet olyan hely a Birodalomban, ahová az én kezem nem érhet el. És erre azzal jössz, hogy itt, az orrom előtt akad egy ember, akihez nem nyúlhatok. Ez tűrhetetlen!

– Felséged keze elérhet az egyetemre is. Amikor óhajtja, elküldheti oda a katonáit, és kiemelheti onnan ezt a Seldont. Csakhogy ez... nem ajánlatos.

– Miért nem mondod azt, Demerzel, hogy nem praktikus? Úgy beszélsz, mint az a matematikus a maga jövendőmondásáról. Lehetséges, de a gyakorlatban kivitelezhetetlen. Császár vagyok, aki számára elvben minden lehetséges, de a gyakorlatban nem minden ajánlatos. Ne feledd el, Demerzel, hogy ha Seldont elkapni nem is ajánlatos, terád ez egy csöppet sem vonatkozik.

Eto Demerzel elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést. A szürke eminenciás nagyon is jól ismerte saját fontosságát, és ilyen fenyegetéseket már korábban is hallott a császár szájából. Szótlanul állta uralkodója haragos tekintetét. Cleon – ujjaival a szék támláján dobolva – nekiszögezte a kérdést:

– Mit érünk hát ezzel a matematikussal, ha a Streeling Egyetemen van?

– Lehetséges, felség, hogy hasznot húzhatunk a szerencsétlenségből. Az egyetemen talán belefog a pszichohistóriájába.

– Még akkor is, ha szerinte az nem praktikus?

– Hátha nincs igaza, és maga is rájön a tévedésére. És ha rájön, hogy tévedett, mi még mindig találhatunk valamilyen módot, hogy kicsalogassuk az egyetemről. Még az is megeshet, hogy ebben az esetben önként a szolgálatunkba szegődik.

A császár egy percre eltöprengett, aztán hangot adott kételyeinek:

– És mi van akkor, ha valaki más megkaparintja őt az orrunk előtt?

– Kinek juthatna ez eszébe, felség? – kérdezte Demerzel.

– Például Mynek polgármesterének – fakadt ki Cleon szinte kiabálva. – A Mynek szektornak még mindig a Birodalomra fáj a foga.

– Az a vénség elkoptatta az agyarait, felség.

– Csak ne légy ebben olyan biztos, Demerzel.

– És semmi okunk föltételezni, felség, hogy érdeklődne Seldon iránt, vagy egyáltalán hallott volna róla.

– Ugyan, Demerzel! Ha mi hallottunk az előadásról, akkor Mynek fülébe is eljutott. Ha mi fölismertük Seldon fontosságát, akkor Mynek is fölismerhette.

– Ha ez megtörténne – mondta Demerzel – vagy csupán föltételezhetnénk, hogy megtörténhet, akkor jogunk lenne szigorú intézkedéseket foganatosítani.

– Mennyire szigorúakat?

Demerzel óvatosan válaszolt:

– Meg kell fontolni. Ha csak kis esélye is van annak, hogy Seldon Mynek kezébe kerülhet, akkor inkább ne kerülhessen senkinek a kezébe se. Ugye érti, felség?

– Vagyis meg kell gyilkoltatni – mondta Cleon.

– Ha felséged így akarja kifejezni – hagyta rá Demerzel.

18.

Hari Seldon hátradőlt a széken abban a fülkében, melyet Dors Venabili járt ki neki. Elégedetlen volt.

Ami azt illeti, jóllehet ezt a kifejezést használta magában, tisztában volt azzal, hogy ez távolról sem felelt meg valódi érzésének. Nem egyszerűen elégedetlen volt, hanem forrt benne a méreg, és haragja csak egyre nőtt, mert jószerivel maga sem tudta, mi volt ennek az oka. A történelem? A történetírók és -összeállítók? A világok és népek, amelyek a történelmet csinálják?

De hát mit számít az, mi is dühének a céltáblája! A fontos az, hogy jegyzetei használhatatlanok, új ismeretei használhatatlanok, minden használhatatlan.

Csaknem hat hete van az egyetemen. Már a legelején sikerült találnia egy számítógép-terminált, és ezzel elkezdett dolgozni – útmutatás nélkül, csupán a matematikusi évek során kifejlődött ösztönére támaszkodva. Lassan, akadozva jutott előre, de abban is talált bizonyos örömöt, hogy fokozatosan kitapogatta azokat az utakat, módokat, amelyek eljuttatják a kérdések megválaszolásához.

Aztán jött a Dors-féle szeminárium, amely megtanította őt néhány tucat fogásra, és apróbb kellemetlenségekben is részesítette. Az egyik kínos helyzetét azok a sanda oldalpillantások okozták, melyeket a diákok vetettek rá, akik eléggé kinézték maguk közül élemedettebb kora miatt. Előszeretettel ráncolták a homlokukat, valahányszor Dors doktornak szólította őt.

– Nem akarom, hogy azt gondolják – mentegetőzött Dors –, valamilyen lemaradozó örökdiák vagy, aki a történelemben keres kárpótlást.

– De hát nem elég, hogy ezt már a tudtukra adtad? Most már megtenné egy egyszerű "Seldon" is.

– Nem – mosolyodott el hirtelen Dors. – Amellett nekem tetszik a "dr. Seldon". Tetszik, ahogy mindig fölhúzod rá az orrod.

– Szadista humorral áldott meg az ég, mondhatom.

– Megfosztanál tőle?

Erre csak nevetni tudott. A természetes reakció az lett volna, hogy Dors tiltakozik a szadista jelző ellen. Seldonnak tetszett, hogy a lány leütötte a feladott labdát. Erről jutott eszébe:

– Mondd, lehet itt az egyetemen teniszezni?

– Vannak pályáink, de én nem játszom.

– Helyes. Majd én megtanítalak. És különben úgy foglak hívni, hogy Venabili professzor.

– Hiszen a szemináriumon is így szólítasz.

– Majd meglátod, milyen nevetségesen hangzik ugyanez a teniszpályán.

– Hátha nekem tetszeni fog

– Megpróbáljam kitalálni, mi az, ami még tetszik neked?

Buja humorral áldott meg az ég, mondhatom. A férfi mi mást is válaszolhatott volna:

– Megfosztanál tőle?

A lány elmosolyodott, aztán később meglepően jól játszott a teniszpályán.

– Biztos, hogy még sohasem teniszeztél?

– Biztos – felelte.

A másik kellemetlenség okozója ő maga volt. Elsajátította ugyan a történelmi kutatás szükséges módszertanát, de aztán kudarcot vallott, amikor kísérletet tett a számítógép memóriájának a hasznosítására. Ez tökéletesen eltért attól, amit a matematikában alkalmaznak. Feltehetően ez is ugyanolyan logikus volt, minthogy mozogni lehetett benne tetszés szerinti irányban, ám ennek a logikának a rendszere mégis lényegesen eltért attól, amit megszokott.

Akárhogyan is próbálkozott, nem kapott eredményt.

Bosszúsága éreztette hatását a teniszpályán is. Dors nagyon gyorsan fejlődött, már nem szorult rá, hogy könnyű labdákat kapjon, s alaposan felbecsülje az irányt és a távolságot. Seldon így könnyen megfeledkezett arról, hogy partnere mégiscsak kezdő; teljes dühét beleadta ütéseibe, és lézersugár-erejű labdákat adott vissza Dorsnak.

Dors odaszaladt a hálóhoz, és szemrehányóan kiosztotta Seldont:

– Megértem, hogy ki akarsz nyírni, hiszen bosszantó lehet, hogy annyiszor elvétem a labdát. De hogy lehet, hogy most is legalább három centiméterre elkerülted a fejemet?! Még csak nem is horzsoltál meg. Tudsz te ennél jobban is, nem?

Seldon szégyenkezve próbált magyarázkodni, de csak annyit ért el, hogy még jobban összezavarodott.

– Figyelj ide – folytatta a lány – Mára elég volt a visszaütéseidből, így hát zuhanyozzunk le, aztán elmehetnénk valahová egy teára vagy valamire. Te pedig szépen elmondod nekem, mi az, ami gyilkos indulataidat kiváltotta. Hacsak nem az én szegény fejem volt, igazán megoszthatnád velem keserű dühöd okát; ha viszont nem teszed, akkor nem fogom tovább kockáztatni az életemet a háló innenső oldalán. Nem leszek a célpontod.

A tea mellett kitört a férfiból:

– Dors, én végigpásztáztam egyik történelmet a másik után; csak úgy nagyjából, felületesen. Még nem jutottam el odáig, hogy belemélyedjek. De már így is tisztán látok. Az összes filmkönyv ugyanazon a néhány eseményen rágódik.

– Sorsdöntő eseményeken. A történelem fordulópontjain.

– Ez csak kifogás. Mind egyforma. Huszonötmillió világ létezik, és ezek közül érdemben talán huszonötöt ha megemlítenek.

– Te csak a galaxis összefoglaló történetét olvastad. Keresd ki néhány kisebb világ szűkebb történelmét. Minden világon, még a legkisebbeken is, a gyermekeknek a helyi történelmet tanítják, még mielőtt egyáltalán hallottak volna a nagy galaxis létezéséről. Te magad például ebben a pillanatban nem tudsz többet a Heliconról, mint a Trantor fölemelkedéséről vagy a nagy csillagközi háborúról?

– Azok az ismeretek is eléggé behatároltak – jegyezte meg Seldon sötéten. – Ismerem a Helicon földrajzát és benépesülése történetét, meg a Jennisek bolygó disznóságait és praktikáit – ez a mi hagyományos ellenségünk, jóllehet a tanítóink óvatosan mint a mi hagyományos riválisunkat emlegették nekünk. Sohasem hallottam azonban semmit arról, hogy a Helicon mivel járult hozzá az egyetemes galaktikus történelemhez.

– Az is lehet, hogy nem volt mivel.

– Ne butáskodj már. Persze hogy volt. Lehet, hogy nem voltak nagy űrcsaták, amelyekben a Helicon is részt vett volna, vagy sorsdöntő felkelések és békekötések. Lehet, hogy egyetlen császári trónkövetelő sem vetette meg a lábát a Heliconon. De lehetetlen, hogy ne gyakorolt volna észrevétlenül befolyást. Hiszen sehol semmi sem történhet úgy, hogy ne mutatkozzék meg a hatása. Csakhogy én semmit sem találok, ami segítene eligazodni. Figyelj ide, Dors. A matematikában minden megtalálható a számítógépben; minden, amit tudunk, vagy amire húszezer év alatt rájöttünk. De nem így a történelemben. A történészek maguk csipegetnek, és mindegyik ugyanazt csipegeti ki.

– De hát a matematika az emberi értelem rendszerezett produktuma, Hari. Egyik dolog következik a másikból. Vannak benne képletek és axiómák, csupa ismert dolog. Ez mind... hogy is mondjam csak... egyetlen egész. A történelem más. A történelem embermilliók cselekedeteinek és gondolatainak öntudatlan szummázata. A történészeknek válogatniuk kell.

– Úgy van – helyeselt Seldon –, nekem azonban az egész történelmet meg kell ismernem, ha ki akarom dolgozni a pszichohistória törvényeit.

– Akkor sohasem fogod kidolgozni a pszichohistória törvényeit.

Ez volt tegnap. Most pedig Seldon ott ül a fülkéjében a széken, egy újabb sikertelen nappal a háta mögött, és fülébe cseng Dors kijelentése: "Akkor sohasem fogod kidolgozni a pszichohistória törvényeit."

Hiszen Seldon már eleve ezt gondolta maga is, és ha Hummin nem erőszakoskodik, és nincs az a különös képessége, amellyel Seldont is meggyőzte, szinte föllelkesítette, akkor még most is így gondolná.

De most már nem adhatja fel. Kell lennie valamilyen megoldásnak.

Ám egyetlenegy sem jutott az eszébe.

A Felvilág

TRANTOR – ...Szinte soha nem ábrázolják kívülről, az űrből. Már régóta úgy él az emberiség tudatában, mint belső, zárt világ, mint a kupolák alatt nyüzsgő emberi kaptár. Holott volt külvilága is, és máig fennmaradtak az űrből készült és különböző részletességű hologramok (1.14. és 15. ábra). Megfigyelhető, hogy a kupolák felszíne, a hatalmas város és a külső légkör érintkezési pontja az a terület, amelyet akkoriban így nevezték: "Felvilág"...

ENCYCLOPEDIA GALACTICA

19.

Másnap Hari Seldon mégis megint ott volt a könyvtárban. Egyfelől kötötte a Humminnak adott szava: megígérte neki, hogy megpróbálja. Másfelől saját magának is tartozott ezzel: semmi kedve nem volt hozzá, hogy beismerje kudarcát. Legalábbis még nem. Addig nem, amíg meggyőződéssel vallhatja magának, hogy mindent megtett, minden utat végigjárt.

Így hát maga elé tette azoknak a referencia-filmkönyveknek a listáját, amelyeket még nem nézett át, és igyekezett eldönteni, melyik az a nem túl csábító választékból, amelynek akár a legkisebb mértékben is hasznát veheti. Már éppen úgy határozott, hogy egyik sem, és nem marad más hátra, mint mindegyikbe belekukkantani, amikor arra riadt föl, hogy valaki halkan kopog a fülke falán.

Seldon fölpillantott, és a fülke nyílásában meglátta Lisung Randa zavart arcát. Seldon már ismerte Randát; Dors bemutatta őket egymásnak, és néhány alkalommal egy társaságban vacsoráztak.

Randa, aki pszichológiát tanított, alacsony, kövérkés kis ember volt, akinek vidám, kerek arcáról szinte sohasem olvadt le a mosoly. Ugyanolyan sárgás arcszíne és keskeny szeme volt, mint amilyen sok millió világ lakóira jellemző. Seldon jól ismerte ezt a jellegzetességet, mivel sok olyan neves matematikus hologramját látta, aki szintén ehhez a típushoz tartozott. A Heliconon azonban még egyszer sem találkozott ezekkel a keletiekkel. (Hagyományosan így nevezték őket, bár senki sem tudta, miért; és maguk a keletiek nem nagyon rajongtak ezért az elnevezésért, bár annak okát se ismerte senki.)

– Sokmilliónyi van belőlünk itt, a Trantoron – mosolygott Randa a zavar minden jele nélkül, amikor Seldon első találkozásuk alkalmával nem tudta leplezni meglepődését. – De talál egy csomó délit is: fekete bőr, göndör haj. Látott már ilyet?

– A Heliconon még nem – dünnyögte Seldon.

– Csupa nyugati él a Heliconon, mi? Milyen unalmas lehet! Bár ki törődik ezzel? Akad mindenféle. – (Seldon ott maradt magára azzal a rejtéllyel, hogy ha vannak keletiek, déliek és nyugatiak, akkor miért nincsenek északiak. Megpróbált erre választ találni az irodalomban, de sikertelenül.)

És Randa nyájas arca most szinte nevetséges aggodalommal meredt rá.

– Nincs semmi baja, Seldon? – kérdezte. Seldon kerek szemmel a semmibe révedt.

– Persze hogy nincs. Mi bajom lenne?

– Én csak a hangra figyeltem föl, barátom. Sikoltozott.

– Sikoltoztam? – képedt el Seldon sértett hitetlenkedéssel.

– Nem hangosan. Ilyesformán. – És Randa a fogát csikorgatta, a torka mélyéből pedig fojtott sikolyt bocsátott ki. – Ha tévedtem volna, kérem, bocsásson meg, hogy oktalanul háborgattam. Bocsásson meg.

Seldon lehajtotta a fejét.

– Megbocsátok, Lisung. Azt mondják, hogy néha ilyen hangot hallatok. De biztosíthatom, hogy nem akarattal. Én észre sem veszem.

– De azt tudja, miért szokta csinálni?

– Igen. Frusztráció. Frusztráció.

Randa közelebb intette Seldont, és suttogóra fogta a hangját:

– Zavarjuk az embereket. Menjünk ki a társalgóba, mielőtt kidobnának bennünket.

A társalgóban Randa odafordult hozzá, miközben könnyű italt szürcsölgetett:

– Megkérdezhetem, pusztán szakmai érdeklődésből, hogy miért érez csalódást?

Seldon vállat vont.

– Miért érez az ember rendszerint csalódást? Szeretnék megtalálni valamit, de egy lépéssel sem jutok előbbre.

– De hiszen ön matematikus, Hari. Mi okozhatna önnek csalódást a történelmi könyvtárban?

– És maga mit keres itt?

– Csak átvágtam erre, hogy lerövidítsem az utat, amikor meghallottam a... nyögését. De lám – mosolyodott el –, a rövidítésből komoly késedelem lett, amit én egyébként szívesen vállalok.

– Bár úgy lenne, hogy én is csak így átvágtam volna a történelmi könyvtáron, de én egy matematikai problémán rágódom, amelyhez nélkülözhetetlen némi történelmi tájékozottság. Én azonban sehogy sem boldogulok vele.

Randa tőle szokatlan komolysággal nézett Seldonra, aztán azt mondta:

– Bocsásson meg, de most megkockáztatom, hogy megsértem. Én komputereztem magát.

– Komputerezett engem? – meresztette tágra a szemét Seldon. Elöntötte a harag.

– Lám, megsértettem. De tudja, van egy nagybácsikám, szintén matematikus. Talán hallott róla. Kiangtow Randa.

Seldon mély lélegzetet vett.

– Ön annak a Randának a rokona?

– Igen. Ő apám bátyja, és zokon vette, hogy nem követtem az ő nyomdokait, neki ugyanis nem voltak gyerekei. Ezért úgy gondoltam, talán örömet szerzek neki, ha elmondom, hogy találkoztam egy matematikussal. Szerettem volna eldicsekedni önnel, így megnéztem, milyen információt kaparhatok elő a matematikai könyvtárból.

– Értem. Ez volt hát az oka, hogy ott járt. Elnézését kérem. Nem hiszem, hogy sok dicsekvésre okot adó dolgot talált rólam.

– Rosszul hiszi. Nagyon is mély benyomást tett rám. A dolgozataival persze nem tudtam mit kezdeni, az anyag mégis nagyon kedvező képet fest önről. És amikor megnéztem a híranyagot, megtudtam, hogy nemrég részt vett a tízéves konferencián. Nos, mondja, mi is az a pszichohistória? Az első két szótag mindenesetre felcsigázta a kíváncsiságomat.

– Látom, kihámozta belőle ezt a szót.

– Hacsak nem járok tévúton, az a benyomásom, hogy maga ki tudja bogozni a jövő történéseit.

Seldon kelletlenül bólintott.

– Igen, többé-kevésbé ezt jelenti vagy legalábbis ezt akarja jelenteni a pszichohistória.

– De mennyire komoly ez a tudomány? – kérdezte Randa mosolyogva. – Ugye nemcsak abból áll, hogy pálcát vet?

– Mi az, hogy pálcát vetni?

– Ez egy gyermekjáték a szülőbolygómon, a Hoparán. A játék állítólag megmondja a jövőt, és egy talpraesett gyerek ebből hasznot is húzhat. Ha egy anyának azt jósolja, hogy kislánya gyönyörű hajadonná cseperedik, elveszi egy gazdag ember, azon nyomban leeshet egy szelet kalács vagy egy félpénz. Az anya nem fogja kivárni, hogy beválik-e az előrejelzés; a jutalom a kedvező jóslatért is kijár.

– Értem. Nem, én nem vetek pálcát. A pszichohistória elvont tudomány. Szigorúan elvont. Gyakorlati alkalmazására semmi lehetőség nem képzelhető el, kivéve...

– Helyben vagyunk. Mindig a kivételek érdekesek.

– Kivéve, hogy én szeretném kidolgozni a gyakorlati alkalmazás módszerét. Talán ha többet tudnék a történelemről...

– Ezért bújja hát a történelmi könyveket?

– Igen, de semmi hasznom nincs belőle – legyintett Seldon lemondóan. – Túl nagy a történelem, és túl kicsi az, ami rögzítve van belőle.

– És ezért érzi magát frusztráltnak?

Seldon bólintott.

Randa vigasztalni próbálta.

– De hiszen még csak néhány hete van itt, Hari.

– Ez igaz, de ennyi is elég ahhoz, hogy rájöjjek...

– Semmire sem jöhet rá néhány hét alatt. Az egész élete is rámehet, és csak egy apró lépést tesz előre. És matematikusok sok-sok nemzedékének a munkája is szükséges lehet ahhoz, hogy a probléma megoldódjék.

– Ezt én is tudom, Lisung, de ettől nem vagyok boldogabb. Magam is szeretnék valamilyen megfogható eredményt elérni.

– És az segít, ha őrületbe kergeti magát? Ha ez megnyugtatja, mutathatok önnek egy témát, amely sokkal kevésbé bonyolult, mint az emberiség története, mégis ki tudja, mióta ostromolják a kutatók minden kimutatható eredmény nélkül. Én tudom, mert egy csoport éppen itt az egyetemen dolgozik rajta, és az egyik jó barátom is érdekelt. Még hogy frusztráció! Magának fogalma sincs arról, mi az a frusztráció.

– És mi az a téma? – kérdezte Seldon, akiben egy kis kíváncsiság ébredt.

– Meteorológia.

– Meteorológia? – Seldonnak leesett az álla meglepetésében.

– Ne vágjon képeket. Figyeljen ide. Minden lakott világnak van atmoszférája. Minden világnak megvan a maga levegő-összetétele, hőmérséklet-tartománya, forgási és keringési sebessége, tengelydőlésszöge, szárazföldek és a vizek közötti aránya. Huszonötmillió különböző problémával találjuk szemben magunkat, és eddig még senkinek sem sikerült közös törvényszerűséget felfedeznie.

– Persze, mivel a légkör viselkedése könnyen elérheti a kaotikus fázist. Ezt mindenki tudja.

– Ezt mondja a barátom is, Jenarr Leggen. Találkozott már vele?

Seldon elgondolkozott.

– Hórihorgas fickó? Hosszú orr? Keveset beszél?

– Igen, ő az. Egyébként a Trantor nagyobb rejtély, mint akármelyik világ. A följegyzések szerint eléggé normális időjárás uralkodott rajta, amikor az ember megjelent itt. Aztán a lakosság növekedésével és az urbanizáció terjedésével egyre több energiát használtak föl, és egyre több hőt engedtek ki a légkörbe. A jégtakaró összehúzódott, a felhőtakaró megvastagodott, az időjárás megromlott. Az emberek védekezésül behúzódtak a föld alá, s ez ördögi körnek bizonyult. Minél rosszabbra fordult az időjárás, annál buzgóbban ásták lejjebb magukat az emberek a föld alá, és építették fejük fölé a kupolákat. Az időjárás pedig csak tovább romlott. A bolygót ma már szinte összefüggő felhőtakaró fedi, és gyakran esik az eső, vagy ha elég hideg van, a hó. Csak az a baj, hogy ezt senki sem tudja kiszámítani. Senki sem képes olyan módszert kidolgozni, amely megmagyarázná, hogy miért éppen így alakul az időjárás, vagy akár megközelítőleg előre jelezné annak napi változásait.

Seldon megvonta a vállát.

– Fontos ez egyáltalán?

– Egy meteorológusnak igen. Őt miért ne keseríthetné el a kudarc úgy, mint magát? Ne legyen elfogult a saját munkája iránt.

Seldonnak eszébe jutott a felhős ég meg a nyirkos hideg, amikor a császári palotához tartott.

– Mit lehet hát tenni? – kérdezte.

– Van itt az egyetemen egy kiterjedt kutatási program, és Jenarr Leggen ebben vesz részt. Úgy vélik, ha követni tudják a trantori időjárás-változásokat, akkor közelebb jutnak az egész meteorológia alaptörvényeinek a megértéséhez. Leggen ugyanolyan szenvedéllyel hajszolja ezt, mint ön a pszichohistória törvényeit. Evégből hihetetlen mennyiségű műszert helyezett el a Felvilágon... vagyis a kupolák tetején. De eddig még nem sok hasznát látták. És ha több nemzedék sok munkája sem hozott eredményt a légkör megismerésében, akkor maga miért siránkozik, hogy egykét emberöltő alatt semmit sem sikerült kifacsarnia a történelemből?

Randának igaza van, gondolta Seldon, míg ő igazságtalanul vádolja önmagát. És mégis... és mégis... Hummin azt állítaná, hogy a problémák tudományos ostromának ez a kudarca újabb jele az idők romlásának. Talán neki is igaza van, kivéve, hogy ő az általános hanyatlásról és az átlagos hatásról beszélt. Seldon saját magában semmilyen romlását nem tapasztalta szellemi képességeinek.

Hangjában megcsillant némi érdeklődés, amikor megkérdezte:

– Azt mondja, hogy vannak emberek, akik a kupolák alól fölmerészkednek a szabad levegőre?

– Igen. A Felvilágra. Bár meg kell hagyni, különös a dolog. A legtöbb bennszülött trantori ezt nem csinálná meg. Ódzkodnak a Felvilágtól. Már a gondolatára is kóvályog a fejük. A meteorológiai kutatásokban leginkább külvilágiak dolgoznak.

Seldon az ablakon keresztül végighordozta tekintetét az egyetemi udvar pázsitján, kis kertjén, amelyet árnyék és nyomasztó hőség nélkül, ragyogva világított meg a szórt fény. Elmélázott.

– Nem szeretném hibáztatni a trantoriakat azért, mert kedvelik a belvilág kényelmét, de azért azt hihetném, hogy a kíváncsiság mégis kihajt egyeseket a Felvilágra. Mert engem igen.

– Azt akarja mondani, hogy szívesen megnézné a meteorológiai műszereket odafönt?

– Azt hiszem, igen. Hogy jut el az ember a Felvilágra?

– Mi sem könnyebb ennél. Fölmegy egy lifttel, kitárul egy ajtó, és már ott is van. Én már voltam odafönt. Nem mondom... újszerű érzés.

– Ez egy időre elterelné a figyelmemet a pszichohistóriáról – sóhajtott Seldon. – Jót tenne nekem.

– Másfelől viszont, ahogy a bácsikám szokta mondani – tette hozzá Randa –, "a tudás egy", és bizonyára igaza van. Hátha tanul valami olyasmit a meteorológiából, ami segítheti a pszichohistóriájában. Nem lehetséges ez?

Seldon bágyadtan elmosolyodott.

– Sok minden lehetséges. – Magában azonban hozzátette: de nem bizonyítható.

20.

Dors nem titkolta csodálkozását.

– Meteorológia?

– Igen – felelte Seldon. – Holnapra tervezek valamit, és fölmegyek velük.

– Belefáradtál a történelembe?

Seldon komoran bólogatott.

– Igen, belefáradtam. Jót tesz a változatosság. Azonkívül Randa azt mondja, hogy ez is olyan probléma, mely túl kemény dió a matematika számára, és nekem se árt, ha belátom, hogy az én helyzetem sem egyedülálló.

– Remélem, nincs tériszonyod.

Seldon elnevette magát.

– Nincs, de tudom, miért kérdezed. Randa azt mondja, hogy elég sok trantorinak tériszonya van, és a világért sem menne föl a Felvilágra. Azt hiszem, kellemetlenül érzik magukat védőburok nélkül.

Dors bólintott.

– Van, akinél ez természetes, ám sok trantorit találsz a galaxis többi bolygóin: turistákat, adminisztrátorokat, katonákat. És a külvilágokon sem ritka az agorafóbia.

– Meglehet, Dors, ám nekem nincs agorafóbiám. De kíváncsi vagyok, és izgat a változatosság, ezért csatlakozom hozzájuk holnap.

Dors tétovázni látszott.

– Föl kellene, hogy kísérjelek, csakhogy holnap zsúfolt programom van. Ám ha nincs tériszonyod, akkor nem lesz semmi baj, és bizonyára jól fogod érezni magad. Ó, igen, és maradj a meteorológusok közelében. Hallottam olyasmiről, hogy emberek eltévedtek odafönt.

– Majd vigyázok. Rég volt, hogy valahol is eltévedtem volna.

Jenarr Leggen megjelenése alapvetően komor volt. Nem arcszíne miatt, mert az nem volt olyan sötét, még csak nem is sűrű, fekete szemöldöke okán. Valószínűleg azért keltett olyan komor benyomást, mert két szemöldöke egy pár mélyen ülő szem és egy jókora orr fölött vastagodott. A szeme sohasem mosolygott, és ha megszólalt, ami elég ritkán esett meg, a hangja mély, erős, meglepően öblös volt vézna testéhez képest.

– Ennél melegebb öltözékre lesz szüksége, Seldon – jelentette ki.

– Igen? – szólt Seldon, és körülnézett.

Leggenen és Seldonon kívül még két férfi és két nő készülődött a fölszálláshoz, és Leggenhez hasonlóan lenge trantori ruházatuk fölé vastag szvettereket húztak, amelyek – mint várható volt – élénk és merész mintázatukkal tűntek ki. És persze a legkisebb hasonlóság sem volt közöttük.

– Sajnálom, nem tudtam – nézett végig magán Seldon –, nekem azonban nincsen semmilyen megfelelő felsőruhám.

– Én tudok kölcsönözni egyet. Azt hiszem, van itt valahol egy fölösleges darab. Tessék, itt van. Egy kissé elnyűtt, de a semminél többet ér.

– Ilyen holmiban kellemetlenül melege volna az embernek – mondta Seldon.

– Itt igen – hagyta rá Leggen. – A Felvilágon azonban mások a viszonyok. Hideg és szeles az idő. Kár, hogy nincs az ön számára lábszárvédő meg bakancs. Elkelne odafönt.

– Egy láda mindenféle műszert is vittek magukkal, amelyeket – legalábbis Seldon véleménye szerint – szükségtelen alapossággal ellenőriztek.

– A szülőbolygója hideg? – fordult hozzá Leggen.

– Persze, egy része – felelte Seldon. – A Heliconnak az a vidéke, ahol én lakom, enyhe és elég esős.

– Kár. Nem lesz kedvére a felvilági idő.

– Azt hiszem, addig el tudom viselni, amíg odafönt leszünk.

Amikor elkészültek, besoroltak egy liftbe, amelyen ez a felirat volt olvasható: CSAK HIVATALOS HASZNÁLATRA.

– Ez azért van – jegyezte meg a fiatal nők egyike –, mert a Felvilágra megy, ahol alapos ok nélkül senki sem tartózkodhat.

Seldon még nem találkozott ezzel a fiatal nővel, de hallotta, hogy Clowziának szólították. Hogy ez keresztnév, vezetéknév vagy csúfnév volt-e, azt nem tudhatta.

A lift semmiben sem különbözött azoktól, amelyekben Seldon akár a Trantoron, akár a Heliconon utazott (kivéve persze a Humminnal használt gravitációs liftet), az a tudat azonban, hogy a lift a bolygó meghitt belsejéből a kupolák feletti, nyitott térségbe szállítja őket, valamiképpen űrhajószerűvé tette azt.

Seldon elmosolyodott magában. Ostoba képzelődés.

A lift kissé megrázkódott, s ez eszébe juttatta Seldonnak, mit mondott Hummin a galaxis hanyatlásáról. Leggen meg a többi férfi és az egyik nő dermedten várakozott, mintha minden gondolatukat és élettevékenységüket befagyasztották volna addig, amíg ki nem kerülnek ebből a börtönből. Clowzia azonban egyre csak Seldont nézte, mint akit borzasztóan érdekesnek talál.

Seldon közel hajolt hozzá, és a fülébe súgta (nem akarta megzavarni a többieket):

– Nagyon magasra megyünk?

– Magasra? – visszhangozta az. Normális hangon beszélt, nyilván nem érezte, hogy a többiek csendre vágynak. A lány nagyon fiatalnak látszott, és Seldon úgy vélte, hogy még diák. Vagy esetleg tanonc.

– Merthogy ilyen sokáig emelkedünk. A Felvilág bizonyára sok-sok emeletnyi magasan van a légkörben.

A lány pillanatnyi zavar után válaszolt:

– Ó, dehogy. Egyáltalán nem magasan. Csak nagyon mélyről indultunk. Az egyetem alacsony szinten van. Mi jókora mennyiségű energiát használunk, és minél mélyebben vagyunk, annál olcsóbb az energia.

Leggen szakította félbe őket:

– Megérkeztünk. Vigyük ki a fölszerelést.

A lift apró zökkenővel megállt, és a széles ajtó sebesen kétfelé siklott. A hőmérséklet egyszerre lezuhant, és Seldon a zsebébe dugta a kezét. Most örült csak, hogy fölvette a szvettert. Haját hideg szél borzolta, és eszébe jutott, hogy most hasznát venné egy kalapnak; de alighogy ezt gondolta, Leggen kihúzott valamit kabátja egyik hajtókája alól, megrázta, s a furcsa holmit a fejébe húzta. A többiek ugyanígy tettek.

Csak Clowzia habozott. Mielőtt fölvette volna, tétován fölajánlotta Seldonnak. Seldon azonban tagadólag rázta a fejét.

– Nem vehetem el a sapkáját, Clowzia.

– Csak vegye el. Az én hajam hosszú és elég sűrű. A magáé rövid és elég... ritka.

Seldon ezt a legszívesebben hevesen tagadta volna, és máskor meg is teszi. Most azonban elfogadta a sapkát, és azt mormolta:

– Köszönöm. Ha a maga feje fázni fog, visszaadom.

– Lehet, hogy nem is volt olyan fiatal. Csak a kerek babaarc tette azzá. És most, miután fölhívta a figyelmét a hajára, azt is észrevette, hogy gyönyörű vörösesbarna színe van. Ilyen színű hajat nem is látott a Heliconon.

Odakint borús volt az ég, mint amikor a nyitott térségen át a palotához vitték. Most jóval hidegebb volt, mint akkor, hiszen hat héttel közelebb kerültek a télhez. A felhők is vastagabbak voltak, mint korábban, és a nap alig sütött. Nyomasztó volt, talán mert közeledett az este. De hát csak nem jönnek föl ide ilyen fontos munkára úgy, hogy ne hagynának maguknak bőségesen időt a sötétedésig? Vagy úgy számítják, hogy gyorsan elintéznek mindent?

Szerette volna megkérdezni, aztán eszébe jutott, hátha nem szívesen veszik a kérdezősködést. A többieken látszott, hogy a legkülönfélébb lelkiállapotban vannak. Egyesek izgatottak, mások dühösek és ingerültek voltak.

Seldon szemügyre vette környezetét.

Valamilyen szürke fémfelületen állt, legalábbis erre következtetett abból a hangból, amit akkor hallott, amikor lopva megkopogtatta a lábával. Ám a fém nem volt csupasz. A lépései lábnyomokat hagytak maguk után. A felületet láthatóan valamilyen por, finom homok vagy agyagréteg borította.

De miért is ne? Aligha jár föl ide bárki is, hogy eltakarítsa a port. Kíváncsiságból lehajolt, és fölmarkolt valamennyit az anyagból.

Clowzia lépett oda hozzá. Észrevette, mivel foglalatoskodik, és a rendetlenségen kapott háziasszony zavarával a hangjában azt mondta:

– Errefelé még csak letakarítjuk a műszerek kedvéért. Ám a Felvilág legtöbb táján sokkal rosszabb ennél, de hát nincs nagy jelentősége. Szigetelőrétegként még jót is tesz.

Seldon hümmögve nyugtázta a mondottakat, és folytatta a nézelődést. Nem is remélhette, hogy kiismeri magát a műszereken, amelyek szanaszét hevertek ott, mintha a vékony talajból nőttek volna ki (ha lehet rá ezt mondani). A leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy mik azok, és mire valók.

Leggen közeledett feléje. Óvatosan emelgette a lábát, nyilván azért, gondolta Seldon, nehogy megzavarja a műszereket. Megfogadta, hogy ő is így fog lépegetni.

– Hé! Seldon!

Seldonnak nem nagyon tetszett ez a hangnem. Hidegen válaszolt:

– Tessék, dr. Leggen.

– Akkor legyen dr. Seldon – mondta az türelmetlenül. – Az a kis ember, Randa, azt mondta, hogy ön matematikus.

– Úgy van.

– Jó matematikus?

– Szeretném azt hinni, de hát ezt nem én mondom meg.

– És érdeklik a nehezen megoldható problémák?

– Beléjük vagyok gabalyodva – felelte Seldon átérzéssel.

– Én is, csak másfélékbe. Nézzen csak körül nyugodtan. Ha van valamilyen kérdése, Clowzia, az asszisztensünk, rendelkezésére áll. Hátha maga is tud segíteni nekünk.

– Örömmel tenném, csakhogy én semmit se konyítok a meteorológiához.

– Nem tesz semmit, Seldon. Csak azt szeretném, ha belekóstolna ebbe a dologba, és aztán szívesen megvitatnám önnel az én matematikámat, már ha annak lehet nevezni egyáltalán.

– Készséggel állok rendelkezésére.

Leggen hosszúkás, mogorva arcán mit sem enyhült a gyászos kifejezés. Elfordult, de aztán még egyszer Seldonra nézett.

– Ha nagyon fázna, a liftajtó nyitva van. Csak szálljon be, és érintse meg az EGYETEMI BÁZIS feliratú gombot. A lift leviszi magát, aztán automatikusan visszajön értünk. Ha elfelejtené, majd Clowzia megmutatja.

– Nem felejtem el.

Ezután valóban magára hagyta, és Seldon hosszan nézett utána, miközben a hideg szél késként hasogatta a kabáton keresztül. Clowzia visszajött hozzá; az ő arcát is pirosra csípte a szél.

– Dr. Leggen bosszúsnak látszik – mondta Seldon. – Vagy ez a szokásos arckifejezése?

A lány elnevette magát.

– A legtöbbször gyászos képpel járkál, de most valóban bosszús.

– Miért? – kérdezte Seldon valódi érdeklődéssel.

Clowzia hátrakapta a fejét; hosszú lobonca csak úgy röpködött körülötte.

– Nem illene tudnom – mondta –, de azért tudom. Dr. Leggen úgy számította, hogy ma pontosan ebben az időben felszakadozik a felhőzet, és azt tervezte, hogy speciális méréseket végez a napfényről. Csak hát... de maga is látja, milyen időnk van.

Seldon bólintott.

– Idefönt vannak holovíziós kamerák, így hát tudta, hogy felhős az ég, méghozzá rosszabb, mint gondolta, de szerintem abban reménykedett, hogy a műszerek romlottak el. Rendszerint azokat hibáztatja, nem a saját elméletét. Eddig azonban semmiféle hibát sem találtak bennük.

– És ezért vág olyan boldogtalan ábrázatot.

– Hát ami azt illeti, az ő arca sohasem árul el boldogságot.

Seldon hunyorogva körbenézett. A felhők most nem voltak képesek tompítani a vakító világosságot. Észrevette, hogy talpa alatt a felszín nem teljesen vízszintes. Egy lapos kupolán állott, és amint figyelmesebben körülnézett, minden irányban újabb, különböző szélességű és magasságú boltozatokat látott.

– A Felvilág elég szabálytalannak látszik – jegyezte meg.

– Eléggé. Így alakult ki.

– Van valamilyen különösebb oka?

– Nem hinném. Annak idején nekem is szemet szúrt, és megkérdeztem, mint maga, mire úgy magyarázták, hogy kezdetben a trantoriak bevásárlóközpontokat, sportcsarnokokat meg ehhez hasonló helyeket fedtek be kupolákkal, aztán egész városokat, így jött létre a számtalan különböző magasságú és szélességű boltozat. Amikor aztán mind egybeért, eléggé egyenetlenre sikeredett, de akkorra az emberek azt gondolták, így van jól.

– Azt akarja mondani, hogy egy véletlenül kialakult valamit hagyományként fogadtak el?

– Úgy is lehet mondani.

(Ha a körülmények véletlenszerű alakulása hagyománnyá válhat, méghozzá szinte szent és sérthetetlen hagyománnyá, gondolta Seldon, lehet-e ezt úgy tekinteni, mint a pszichohistória törvényét? Triviálisnak hangzik, de hány ilyen, hasonlóképpen általánosan elfogadott jelenség jöhet még szóba? Egymillió? Egymilliárd? Ám az is lehet, hogy viszonylag kevés olyan törvény létezik, amelyből az általánosan elfogadottakat mint következményt lehet levezetni. Honnan tudhatná? Gondolataiba merülve egy percre még a metsző szélről is megfeledkezett.)

Clowzia annál kevésbé, mert borzongva megjegyezte:

– Nagyon kellemetlen. Mennyivel jobb a kupola alatt!

– Maga a Trantorra való? – érdeklődött Seldon.

– Igen.

Seldonnak eszébe jutott, mit mondott Randa az agorafóbiás trantoriakról, és megkérdezte:

– Hogy bírja ki idefönt?

– Utálom – borzongott Clowzia –, de hát le kell vizsgáznom, és szükségem van a szakmára meg a státusra. Dr. Leggen pedig azt mondja, hogy bizonyos terepgyakorlat nélkül nem megy, így hát itt vagyok, bármennyire irtózom is, különösen amikor ilyen idő van. Ilyen hidegben eszébe sem jutna, nem igaz, hogy még növényzet is megél ezeken a kupolákon.

– Igazán? – kérdezte élesen, és fürkésző tekintettel figyelte Clowziát, vajon nem akarja-e átejteni. A lány azonban őszintének látszott, de ki tudja, mennyi volt ebből a valódi, és mennyit tulajdoníthatott a babaarcnak.

– Úgy bizony. Még itt is, ha melegebb van. Látja ezt a talajt? Mint említettem, innen eltakarítjuk a munka miatt, de másutt a por össze-összegyűlik, és különösen azokban a mélyedésekben rakódik le vastagon, ahol a kupolák összetalálkoznak. Ott növények nőnek belőle.

– De honnan jön ez a talaj?

– Amikor a kupolák még nem fedték be az egész bolygót, a szél apránként fölhordta rájuk a földet. Aztán amikor már az egész Trantort befedték, és a lakószinteket egyre mélyebbre ásták, a kiásott föld egy részét, amelyik a célnak megfelelt szétteregették idefönt.

– És nem szakadtak be alatta a kupolák?

– Dehogyis. A kupolák nagyon erősek, és szinte mindenütt alá vannak támasztva. Egy filmkönyv szerint úgy képzelték, hogy a Felvilágot növénytermesztésre hasznosítják, de aztán rájöttek, hogy ezt sokkal ésszerűbb elvégezni a kupolák alatt. Odalent élesztőt meg algát is lehet termeszteni, amivel csökkenthető a megszokott termények iránti szükséglet, ezért úgy döntöttek, hogy a Felvilágot parlagon hagyják. A Felvilágon még állatok is vannak: lepkék, méhek, egerek, nyulak. Nem is kevés.

– A növények gyökérzete nem rongálja meg a kupolákat?

– Évezredek alatt sem. A kupolákat úgy kezelték, hogy a gyökerek ne tehessenek bennük kárt. A növényzet nagy része fű, de vannak fák is. A saját szemével is megbizonyosodhatna erről, ha meleg évszak lenne, vagy délebbre volnánk innen, vagy egy űrhajóból néznénk. Nem látta a Trantort, amikor megközelítette az űr felől? – tette hozzá egy oldalpillantást vetve Seldonra.

– Nem, Clowzia, be kell vallanom, hogy nem. A hiperhajó egyszer sem volt olyan helyzetben, hogy jó kilátás nyílt volna belőle. Maga látta már a Trantort az űrből?

– Én még sohasem voltam az űrben – felelte a lány bágyadt mosollyal. Seldon körülnézett. Mindenütt csak szürkeség.

– Nem tudom elhinni – mondta. – Mármint hogy növényzet él a Felvilágon.

– Pedig úgy van. Másoktól hallottam, a külvilágiaktól, mint maga, akik látták az űrből a Trantort, hogy a bolygó onnan zöldnek látszik, akár a rét, mert nagy részét fű és bozót borítja. De fák is vannak. Ide nem messze is van egy liget. Magam is láttam. Örökzöldek, és hat méter magasak is vannak közöttük.

– Hol?

– Innen nem látni. Az egyik kupola túlsó oldalán van. Ott, ahol...

Halk kiáltás jutott el hozzájuk. (Seldon most jött rá, hogy beszélgetés közben sétáltak, és eltávolodtak a többiektől.)

– Clowzia! Gyere vissza! Szükségünk van rád.

– Aha. Megyek már! – kiáltott vissza Clowzia. Majd Seldonhoz fordult: – Sajnálom, dr. Seldon, mennem kell. – És bélelt csizmái ellenére könnyed léptekkel elfutott.

Játszott volna vele a lány? Csak úgy viccből telebeszélte volna hiszékeny fejét mindenféle badarsággal? Ilyesmi minden időben és minden világon megesik. Az őszinte ártatlanság látszata sem jelent semmit, hiszen gyakorlott mesemondók szándékosan öltenek magukra ilyen álarcot.

Valóban lehetséges volna, hogy hatméteres fák nőnek a Felvilágon? Hirtelen, gondolkodás nélkül megindult a távolban látszó legmagasabb kupola felé. Kezével csapkodott, hogy megmelegítse magát. Most már a lába is kezdett elgémberedni.

Clowzia nem mutatta meg az irányt. Ha akarta volna, legalább nagyjából jelzi, hogy merre találhatja a fákat, de nem tette. Miért nem? Igaz, hogy elhívták közben.

A kupolák inkább szélesek, mint magasak voltak, aminek örült, mert különben sokkal nehezebbnek találná az utat. Másrészt viszont a szelíd emelkedőn elég hosszú ideig kellett cammognia, mire fölért a kupola legmagasabb pontjára, hogy onnan beláthassa a túlsó oldalt.

Nagy sokára szemügyre vehette a megmászott kupola másik oldalát is. Visszapillantott, hogy látja-e még a meteorológusokat meg műszereiket. Jó messze voltak onnan, egy távoli völgyben, de még tisztán kivehette őket. Helyes.

Nem látott sehol bokrokat, sem fákat – észrevett azonban egy csapást, amely két kupola között kígyózott. A csapás mindkét oldalán vastagabb volt a talaj, amelyet itt-ott mohának látszó zöld foltok tarkítottak. No igen, ha elég mélyen vezet ez a csapás, és elegendő vastagságú talajréteg gyűlik össze a mentén, ott még fák is nőhetnek.

Hátranézett, hogy valamilyen tájékozódási pontot rögzítsen magában, de csak a kupolák emelkedő és süllyedő lankáit látta. Ez némi tétovázásra késztette, mert Dors akkor fölöslegesnek tűnő figyelmeztetése, nehogy eltévedjen, most reális lehetőség volt. Ám ez a csapás csakis út lehet. Ha követi egy darabig, akkor csak vissza kell fordulnia rajta, hogy újra ide jusson.

Rátért hát a lefelé ívelő ösvényre. A feje fölött lágy zümmögést hallott, de nem tulajdonított neki semmi jelentőséget. Eltökélte, hogy fákat akar látni, és ebben a pillanatban semmi mással nem törődött.

A moha megvastagodott, szőnyegként terült szét, és helyenként fűcsomók tünedeztek elő. A Felvilág sivárságát meghazudtolva, a moha élénkzöld színben virított, és Seldon fejében megfordult, hogy ezen a sűrű felhőzetű bolygón bőven lehet eső.

A kanyargó ösvény végén, egy távoli kupola fölött sötét folt rajzolódott ki a szürke égen, és Seldon tudta, hogy rátalált a fákra.

Ekkor, mintha a fák megpillantása felszabadította volna gondolatait, úgy érezte, most már más dolgokkal is képes foglalkozni. Újból felfigyelt az iménti zümmögésre, amelyet akkor gondolkodás nélkül géphangnak minősített. Elgondolkodott azon, hogy valóban gépi hang lehet-e.

Miért is ne? Hiszen itt áll a milliónyi kupola egyikén, amelyek beborítják a városvilág több százmillió négyzetkilométernyi felületét. Ezek alatt a kupolák alatt sokféle gépezet rejtőzhet – például szellőzőberendezések. Ezeket valószínűleg meg lehet hallani ott, ahol nincs jelen a városvilág egyéb zaja.

Csakhogy ez mintha nem a lába alól jönne. Fölpillantott az egyhangú szürke égre. Semmit sem látott.

Tovább vizsgálta az eget: két szeme közé függőleges ráncokat rajzolt a figyelem, amikor ott messze...

A szürke háttér előtt megpillantott egy apró fekete pontot. És bármi legyen is az, ide-oda mozgott, mintha határozott célt követne, mielőtt újból belemosódott a felhőtakaróba.

Ekkor – maga sem tudta, miért – arra gondolt, hogy őt keresik.

És mielőtt eldönthette volna magában, mitévő legyen, máris akcióba lépett. Inaszakadtából futni kezdett az ösvényen a fák felé, és hogy hamarabb odaérjen, balra fordult, fölkaptatott egy alacsony kupolára, s belevetette magát egy páfrányra emlékeztető, élénkvörös bogyókkal tarkított, barnulni kezdő bozótosba.

21.

Seldon lihegve megkapaszkodott egy fába, és szorosan átölelte. Figyelte a repülő tárgyat. Ha ismét megjelenik, a fa másik oldala mögé rejtőzik, akár a mókus.

A fa hideg volt, a kérge durva; nem volt kellemes hozzáérni, de legalább védelmet nyújtott. Egyelőre. Persze ez nemigen lesz elég, ha hőérzékelővel fogják keresni, bár meglehet, hogy a fa hideg törzse azt is megtéveszti.

Lába alatt keményre ülepedett talajt érzett. A rejtőzködésnek ebben a pillanatában, amikor igyekezett láthatatlan maradni, még most sem tagadta meg önmagát: arra gondolt, hogy milyen vastag lehet ez a talaj, mennyi idő alatt halmozódhatott föl. A Trantor melegebb tájain hány kupola hordozhat erdőt a hátán, és a fák csak a kupolákat elválasztó részeken nőnek-e, átengedve a magasabb helyeket a mohának, a fűnek és a bozótnak?

Ismét meglátta azt a valamit. Nem hiperhajó, de még csak nem is közönséges légijet, hanem egy sugárpárnás repülőgép. Látta a hatszög csúcsaiból lefelé áramló ionsugarak halvány fényét, amelyek semlegesítik a nehézkedési erőt, és lebegésben tartják a szárnyakat, akár egy nagy, sikló madárét. Ez a jármű egy helyben lebegve képes átvizsgálni egy bolygó felszínét.

Megmenekülését csak a felhőknek köszönhette. Ha hőkeresőt vetnének is be, az csak annyit mutatna ki, hogy odalent emberek vannak. A sugárpárnás gépnek le kellene merülnie a felhőréteg alá, hogy megállapítsa, hány ember van ott, és köztük van-e az, akit keresnek.

A gép közelebb jött, és kénytelen volt leleplezni magát. A hajtóművek zaja elárulta, mert azokat nem kapcsolhatták ki, ha folytatni akarták a keresést. Seldonnak nem volt ismeretlen az effajta légi jármű, mely eléggé elterjedt a Heliconon, és minden más nyitott bolygón, ahol néha ki szokott derülni az ég. Az ilyen gépek többségét magánszemélyek tartották fönn.

De mi hasznát vehetik ezeknek a Trantoron, ahol az egész emberi élet a kupolák alatt zajlik, ahol szinte állandó az alacsony felhőtakaró? Hacsak a kormányszervek nem tartanak néhány gépet, amelyekkel könnyen rátalálnak a kupolák fölött rejtőző körözött személyekre.

Miért is ne? A kormányerők nem tehetik be a lábukat az egyetem területére, és azt is feltételezik, hogy Seldon már nincs is ott. Elképzelhető, hogy a kupolák fölötti terület kívül esik a helyi közigazgatás hatáskörén. Egy császári járműnek viszont minden joga meglehet arra, hogy bárhol leszálljon a kupolák tetején, és felelősségre vonjon vagy eltávolítson minden ott talált személyt. Hummin nem figyelmeztette erre, de lehet, hogy eszébe sem jutott ilyesmi.

A sugárpárnás gép még közelebb jött, és körülszimatolt, akár egy vak ragadozó a zsákmány után. Vajon eszükbe jut-e, hogy ezt a facsoportot is átvizsgálják? Vajon leszáll-e, hogy néhány katona átfésülje a ligetet?

Ám ha így lenne, mit tehet ő? Hiszen fegyvertelen, és minden szemfülessége és fürgesége haszontalan egy idegkorbács fájdalmas ütése ellen.

De nem próbál leszállni. Vagy nem ismerték föl a fák jelentőségét...

Vagy...

Hirtelen új gondolat hasított bele. Hátha nem is őt keresi ez a jármű? Hátha hozzátartozik a meteorológiai kísérlethez? Hiszen a meteorológusok nyilván kíváncsiak a felső légkör viszonyaira is.

Nem ostobaság-e bujkálni előle?

Az ég egyre sötétebb lett. Vagy a felhők vastagodtak meg, vagy – ami valószínűbb – leszállóban van az este. A hideg is egyre jobban kínozta, és tudta, hogy ennél is rosszabbra számíthat. Csak nem fog megfagyni idekint csupán azért, mert megjelent egy teljesen ártalmatlan sugárpárnás gép, és eddig még sohasem tapasztalt félelmet, gyanakvást gerjesztett benne? Erős ösztönzést érzett, hogy előbújjon a fák közül, és visszatérjen a meteorológiai állomásra.

Végtére is honnan tudhatná az a bizonyos Demerzel, akitől Hummin annyira tart, hogy Seldon ebben az adott percben idefönt tartózkodik a Felvilágon, szinte azt várva, hogy elkapják?

Ez az érv meggyőzően hatott, és Seldon a hidegtől reszketve előbújt a fa mögül.

De nyomban vissza is ugrott, mivel a jármű minden korábbinál közelebb bukkant elő. És semmi olyasmit nem csinált, aminek köze lenne a meteorológiához. Nem csinált semmi olyasmit, ami mintavételhez, méréshez vagy próbához hasonlítana. Azt persze maga sem tudta, miként zajlik az ilyesmi. Hiszen fogalma sem volt arról, milyen műszerek vannak ilyen gépen, és azok hogy működnek. Még ha meteorológiai vizsgálatot végez is, ő azt sem tudná megállapítani. De megkockáztathatja-e, hogy elődugja az orrát?

Mert Demerzelnek hátha mégis tudomása van arról, hogy ő itt tartózkodik a Felvilágon, egyszerűen azért, mert egy ügynökének az egyetemen a tudomására jutott, és jelentette neki. Lisung Randa, ez a vidám, mosolygós kis keleti emberke beszélte rá, hogy jöjjön föl ide. Méghozzá eléggé nyomatékosan javasolta neki, és az ötlet nem is következett magától értetődően a beszélgetés menetéből, legalábbis nem eléggé. Lehetséges volna, hogy a kormány ügynöke, és értesítette Demerzelt?

Aztán ott van Leggen, aki a kabátot adta neki. A szvetter jól jött, de Leggen miért nem szólt korábban, hogy szüksége lesz rá, és szerezzen magának egyet? Nincs valami különlegessége ennek, amit most visel? Az is gyanús, hogy egyszínű bíborvörös, míg a többiek a rikító mintás trantori divatnak megfelelőt viselnek. Felülről bárki azonnal észreveszi a tarkabarka színek között az egyszínű foltot, és rögtön tudja, kit kell keresnie.

No és Clowzia? Állítólag azért jött föl a Felvilágra, hogy a meteorológiát tanulmányozza, és segítsen a meteorológusoknak. Miért ne tehette volna meg, hogy odajöjjön hozzá, könnyedén szóba elegyedjék vele, suttyomban elcsalogassa a többiektől, és magára hagyja, hogy aztán könnyedén nyakon csíphessék?

De ha már itt tartunk, hogy állunk Dors Venabilivel? Ő is tudta, hogy a Felvilágra készül, mégsem akadályozta meg. El is kísérhette volna, de kényelmesen elfoglaltságára hivatkozott.

Összeesküdtek ellene! Biztos, hogy összeesküdtek.

Ebben bizonyos volt, és többé szó sem lehetett arról, hogy elhagyja a fák rejtekét. (Lába akár egy jégdarab, és a toporgás sem segített semmit.) Soha nem fog odébbállni ez a sugárpárnás masina?

Éppen akkor, amikor erre gondolt, felerősödött a hajtóművek süvítése, és a sugárpárnás gép eltűnt a felhők mögött.

Seldon a fülét hegyezte, hogy megbizonyosodjék róla, végleg eltávozott-e. Ám ekkor már az sem számított bizonyosságnak, hogy nem látja a gépet. Cselre gyanakodott; biztosan így akarják előcsalogatni rejtekhelyéről, gondolta. Ott maradt hát, ahol volt, és várt, miközben a percek lassan vánszorogtak. Beesteledett.

Valamivel később, amikor már majdnem mindegy volt, hogy észreveszik-e vagy megfagy, óvatosan előlépett a fák mögül.

Most, hogy besötétedett, már csak hőkeresővel tudnák fölfedezni őt, de akkor is meghallaná a sugárpárnás gép visszatérését. Várt hát a fák közvetlen közelében, s magában számolt, készen arra, hogy a legkisebb zajra is nyomban visszabújjon a ligetbe – jóllehet maga sem tudta, mi haszna lenne ennek, ha egyszer már úgyis fölfedezték.

Seldon körülnézett. Ha megtalálja a meteorológusokat, biztosan lesz náluk valamilyen világítóalkalmatosság, ám más semmi.

Még éppen hogy kit tudta venni a környezetét, de egy negyedóra odakint, legfeljebb fél óra, és nem fog látni semmit. Lámpa nélkül a felhős ég alatt olyan sötét lesz, akár a szurok.

A teljes sötétség gondolatától megrémülve Seldon rádöbbent, hogy a lehető leghamarabb vissza kell találnia arra az ösvényre, amely idehozta. Csak azon juthat vissza. Karjával próbálta melegíteni magát, majd megindult abba az irányba, ahol a kupolák között húzódó mélyedést sejtette.

Persze elképzelhető, hogy több ösvény is vezet a ligetből, ám mintha halványan kivette volna azokat a bogyós ágakat, amelyeket idefelé látott, és melyeknek színe most nem égővörös volt, hanem fekete. Amilyen sebesen csak tudott, fölkaptatott az ösvényen. Egyre kevesebbet látott, és talpával tapogatózva haladt előre.

Tudta, hogy nem maradhat ott örökké a mélyedésben. Fölhágott a becslése szerinti legmagasabb kupolára, majd rábukkant egy másik mélyedésre, mely derékszögben keresztezte azt az irányt, amerről jött. Úgy számította, hogy egyszer jobbra, majd élesen balra kell fordulnia, és akkor rátér a meteorológusok kupolájához vezető útra.

Seldon túljutott a bal fordulón, s föltekintve éppen hogy csak ki tudta venni az árnyalatnyival világosabb égbolt alatt egy kupola körvonalait. Ennek kell lennie!

Vagy csalóka ábránd az egész?

De mi egyebet tehetett volna, mint hogy elhiteti magával: nem képzelődik? Szemét a csúcsra függesztve, amennyire tudott, egyenesen és a tőle telhető legsebesebben igyekezett odaérni. Ahogy közelebb jutott hozzá, a föléje magasodó kupolát egyre kevésbé tudta megkülönböztetni az ég homályától. Ha helyes úton jár, hamarosan enyhe emelkedőn fog fölfelé kaptatni, és amikor ez az emelkedő véget ér, a túlsó oldalon lenézve meg fogja pillantani a meteorológusok fényeit.

A szuroksötétben nem látta, mi van a lába előtt. Legalább néhány csillag adna valami fényt, mert úgy érezte, mintha teljesen vak lenne. Karjaival mint valami csápokkal tapogatózott maga előtt.

Percről percre hidegebb lett, és időnként meg kellett állnia, hogy leheletével melengesse és a hóna alá dugja a kezét. Szerette volna, ha a lábával is megteheti ugyanezt. Ha most elkezdene esni, gondolta, az csak hó lehetne, vagy ami még rosszabb, havas eső.

Tovább... tovább. Mi mást tehetett volna?

Egy idő után az volt az érzése, hogy lefelé ereszkedik. Vagy képzelődik megint, vagy valóban túljutott a kupola csúcsán.

Megtorpant. Ha túljutott a kupola csúcsán, akkor látnia kellene a meteorológiai állomás mesterséges világítását. Látnia kellene a meteorológusok lámpáit is, amelyek mint szentjánosbogarak ugrándoznának a kezükben.

Seldon behunyta a szemét, mintha szoktatni akarná a sötétséghez, s így próbálkozna újra, de ez sem vezetett semmire. Csukott szemmel sem volt sötétebb, mint nyitottal. Teljesen mindegy volt.

Leggen meg a társai bizonyára elmentek, magukkal vitték a lámpáikat, és lekapcsolták a műszerek világítását is. De az is lehet, hogy Seldon rossz kupolát mászott meg; netán kacskaringós utat írt le a kupola oldalán, és most nem a helyes irányban keresgél. Vagy rossz ösvényre tért, és eleve nem jó irányba indult el a ligettől.

Mitévő legyen?

Ha rossz felé menne, akkor volna lehetősége annak, hogy jobbra vagy balra meglátná a fényt – de nem látott semmit. Ha rossz ösvényt választott, akkor semmi esélye sincs arra, hogy visszataláljon a ligethez, és másik ösvényre térjen rá.

Csupán abban reménykedhetett, hogy jó felé tekint, és a meteorológiai állomás ott van többé-kevésbé egyenes irányban előtte, de a meteorológusok mind elmentek, és nem maradt utánuk semmi, csak a sötétség.

Akkor hát tovább, előre. Lehet, hogy alig van esély a sikerre, de ez az egyetlen reménysége.

Úgy számította, hogy a meteorológiai állomástól fél óra alatt jutott el a kupola tetejéig, s ennek egy részét Clowziával tette meg inkább andalogva, mint sietve. Most a vaksötétben alig mehetett gyorsabban, mint ráérősen sétálgatva.

Seldon már csak vánszorgott. Szerette volna tudni, mennyi az idő, volt is időmérő karkötője, de hát a sötétben...

Megtorpant. Trantori karkötő volt rajta, amely a galaktikus standard időt mutatta (mint minden óra), de egyúttal a helyi trantori időt is. Az időmérőket rendszerint a sötétben is látni lehet, hogy foszforeszkáló számlapjukról a hálószoba csendes sötétjében is lehessen tájékozódni. A heliconiak ilyenek, de miért ne vonatkozna ez a trantoriakra is?

Lemondóan nézett rá az időszalagjára, és megérintette a kapcsolót, amely az erőforrást összekötötte a fényforrással. A szalag halványan földerengett: 18 óra 47 percet mutatott. Hogy ilyenkor már éjszaka van, abból Seldon arra következtetett, hogy a téli évszakban járnak. Mennyivel is lehetnek a napéjegyenlőség után? Mekkora a bolygó tengelyének dőlésszöge? Milyen hosszú az esztendő? Milyen távol van jelenleg az egyenlítőtől? Mindezekre a kérdésekre még csak megközelítő választ sem tudott adni, de a fontos az, hogy a parányi fény látható volt.

Tehát nem vakult meg! Időszalagjának bágyadt derengése ismét reménnyel töltötte el.

Visszatért a kedve. Csak tovább előre, a megkezdett irányban. Fél órát kell mennie. Ha nem ér célba, még öt percet ad rá, nem többet, csak öt percet. Ha még akkor sem talál semmit, akkor megáll és gondolkozik. De addig még harmincöt perce van. Addig csak azzal fog törődni, hogy menjen, és azt képzelje, hogy melege van. (Fürgén megmozgatta a lábujjait. Még érzi őket.)

Seldon tovább csörtetett, a fél óra gyorsan eltelt. Megállt, aztán tétovázva még öt percig küszködött.

Most döntenie kellett. Semmit sem talált. Akárhol lehet, a közelben sehol nincs lejárat a kupola alá. Másrészt viszont az is lehet, hogy három méterre tőle balra, jobbra vagy előtte ott lapul a meteorológiai állomás. Lehet, hogy két karnyújtásnyira van tőle a kupola bejárata, amely bezárult előtte.

Mitévő legyen?

Kiabáljon? Síri csend vette körül, csak a szél fütyült. Ha a kupolák növényzete között egyébként élnek madarak, állatok vagy rovarok, akkor nem ebben az évszakban, legalábbis az éjszakának nem ebben az órájában, nem ezen a helyen. Csak a szél hasogatta a csontjait.

Talán egész úton kiabálnia kellett volna. A hideg levegő messzire elviszi a hangot. De lett volna-e valaki, aki meghallja?

A kupola alatt meghallanák-e? Vannak-e műszerek, amelyek fölfogják a fenti hangot vagy mozgást? Vannak-e őrszemek közvetlenül a burkolat alatt?

Nevetséges. Meghallották volna a lépéseit netán?

De mégis...

Kiáltozni kezdett:

– Segítség! Segítség! Hall engem valaki?

Kiáltása fojtott volt – vagy inkább kétségbeesett. Ostobaságnak tűnt belekiabálni a nagy fekete semmibe.

De az még nagyobb ostobaság, ha tétovázik ebben a helyzetben. Kezdett úrrá lenni rajta a pánik. Mélyen beszívta a fagyos levegőt, és teli tüdőből, hosszan felüvöltött. Újabb lélegzet, újabb üvöltés, váltakozó hangon. És megint újabb.

Seldon elfúló lélegzettel megállt, és bár semmit sem látott, jobbra-balra forgatta a fejét. Még csak visszhangot sem hallott semerről. Nem maradt más hátra, mint megvárni a reggelt. De milyen hosszú az éjszaka ebben az évszakban? És mennyire hűl le a levegő?

Arcán apró, metszőn hideg, egyre szaporább szúrásokat érzett.

Láthatatlanul eleredt a fagyos eső a fekete sötétségben. És még csak reménye sincs, hogy védelmet találjon előle.

Arra gondolt: jobb lett volna, ha az a sugárpárnás repülő meglátja, és elkapja a grabancát. Lehet, hogy fogoly lenne azóta, de legalább meleg és kényelem venné körül.

Ha Hummin nem avatkozik bele a dolgaiba, azóta rég otthon lenne a Heliconon. Megfigyelés alatt, de melegben és kényelemben. E pillanatban egyetlen vágya volt: a meleg és a kényelem.

Csakhogy ebben a pillanatban nem tehetett mást, mint hogy várt. Leguggolt, eltökélve magában, hogy akármilyen hosszú lesz is az éjszaka, nem szabad elaludnia. Lehúzta a cipőjét, és megdörzsölte a lábát. Aztán gyorsan visszahúzta a cipőjét.

Tudta, hogy ezt többször is meg kell tennie. Egész éjszaka dörzsölgetnie kell a kezét meg a fülét, hogy élénkítse a vérkeringését. De a legfontosabb, amit észben kell tartania: semmiképpen nem szabad elaludnia. Mert az a biztos halál.

És amikor mindezt gondosan kitervelte, a szeme lecsukódott, a feje előrebukott, és a sűrűsödő ónos esőben elnyomta az álom.

A mentés

LEGGEN, JENARR – ...a meteorológiában elért eredményei azonban, bár jelentősek, elhalványulnak ahhoz képest, amit azóta is úgy ismerünk, mint az úgynevezett Leggen-vita. Kétségtelen, hogy tevékenysége veszélybe sodorta Hari Seldont, ám azóta is szenvedélyes vita dúl akörül, hogy a történtekért a körülmények véletlen összejátszása felelős-e, vagy szándékos összeesküvés rejlik az események mögött. Mindkét tábor szenvedélyesen kiáll vélt igaza mellett, bár a legbehatóbb vizsgálódás sem hozott vitathatatlan eredményt. Mindazonáltal a gyanú a későbbi években árnyékot vetett Leggen karrierjére és magánéletére egyaránt.

ENCYCLOPEDIA GALACTICA

22.

Még nem ért teljesen véget a nappali világosság, amikor Dors Venabili megkereste Jenarr Leggent. A férfi mogorván, kurta biccentéssel fogadta a lány izgatott érdeklődését.

– Nos? – kérdezte kissé türelmetlenül. – Hogy érezte magát?

Leggen, aki éppen adatokat táplált be a komputerébe, fel sem pillantva vetette oda:

– Kiről beszél?

– Hariról, könyvtárbeli tanítványomról. Dr. Hari Seldonról. Fölment önnel. Tudták használni valamire?

Leggen elvette a kezét a komputer billentyűzetéről, és hátrafordult a székével együtt.

– Az a heliconi pasas? Semmi hasznát nem vettük. Nem is mutatott érdeklődést. Egyre a tájat bámulta, ha lehet ott egyáltalán tájról beszélni. Habókos pasas. Miért akarta felküldeni?

– Nem én akartam. Ő ragaszkodott hozzá. Nem értem. Nagyon is érdekelte a dolog. Most hol van?

Leggen vállat vont.

– Honnan tudhatnám? Itt kell lennie valahol.

– Hova ment, amikor lejött magukkal? Nem mondta?

– Nem velünk jött le. Mondtam, hogy nem mutatott érdeklődést.

– De mikor jött le?

– Nem tudom. Én nem figyeltem őt. Mindkét kezem tele volt munkával. Vagy két nappal ezelőtt szélvihar lehetett, meg valamilyen csapadék, és egyiket sem jeleztük előre. A műszereink sem tudtak magyarázattal szolgálni, mint ahogy arra sem, hogy miért maradt el a mára várt napsütés. Most próbálok dűlőre jutni, és maga éppen ebben zavart meg.

– Azt mondja, hogy nem látta őt lejönni?

– Figyeljen ide. Nekem kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy őt figyeljem. Az ostoba nem volt megfelelően felöltözve, és tudtam, hogy fél óráig sem lesz képes elviselni a hideget. Adtam neki egy szvettert, de ez nem sokat segített. Ezért nyitva hagytam a liftajtót, és elmagyaráztam neki, hogyan juthat le. Azt is elmondtam neki, hogy ha lejön... a lifttel, az magától visszatér. Nem volt ebben semmi ördöngösség, és én biztos vagyok abban, hogy amikor fázni kezdett, leutazott, utána a lift értünk jött, és a végén mi is leereszkedtünk.

– De azt nem tudja pontosan, ő mikor jött le?

– Nem, nem tudom. Megmondtam. El voltam foglalva. Mindenesetre nem volt odafönt, amikor mi elindultunk, s akkor már alkonyodott. Úgy látszott, hogy ónos eső fog esni. Le kellett jönnie.

– Látta őt valaki más lejönni?

– Nem tudom. Talán Clowzia. Ő egy darabig vele volt. Miért nem kérdezi meg őt?

Dors a lakásán talált rá Clowziára, aki éppen végzett a forró zuhannyal.

– Hideg volt odafönt – magyarázkodott. Dors nekiszögezte a kérdést:

– Maga Hari Seldonnal volt a Felvilágon?

Clowzia fölvonta a szemöldökét.

– Igen, egy ideig. Kószálni akart odafönt, és a növényzetről faggatózott. Mondhatom, Dors, okos ember. Minden érdekelte, és én igyekeztem is kielégíteni a kíváncsiságát, míg Leggen vissza nem hívott. Éppen embergyilkos hangulatában volt. Az időjárás nem akart engedelmeskedni, és ő...

Dors félbeszakította:

– Ezek szerint ön sem látta Harit lejönni a lifttel?

– Egyáltalán nem láttam azután, hogy Leggen visszahívott. De hát itt kell lennie, idelent. Amikor lejöttünk, már nem volt odafönt.

– Csakhogy én sehol se találom.

– Igazán? – kérdezte Clowzia nyugtalanul. – De hát valahol itt kell lennie.

– Nem feltétlenül – ellenkezett Dors növekvő aggodalommal. – Mi van, ha még mindig odafönt van?

– Lehetetlen. Nem volt ott. Természetesen körülnéztünk, mielőtt lejöttünk volna. Leggen megmutatta neki, hogy jöhet le. Nem volt megfelelően felöltözve, és az idő gyalázatos volt. Leggen megmondta neki, hogy ha fázik, ne várjon ránk. És ő tényleg fázott. Tudom! Mi mást tehetett volna, mint hogy lejön?

– Csakhogy senki sem látta őt lejönni. Nem történt vele semmi odafönt?

– Semmi! Addig legalábbis, amíg én vele voltam. Kutya baja sem volt. Kivéve persze, hogy cidrizett a hidegtől.

Dors egészen magánkívül erősködött:

– Minthogy senki sem látta őt lejönni, lehet, hogy még mindig odafönt van. Nem mehetnénk föl megnézni?

– Mondtam – felelte Clowzia izgatottan –, hogy körülnéztünk, mielőtt lejöttünk volna. Még egész világos volt, de őt sehol se láttuk.

– Azért nézzük meg.

– De hát én nem vihetem föl oda magát. Én csak egy asszisztens vagyok, és nem ismerem a Felvilágra nyíló ajtó kombinációját. Dr. Leggent kell megkérnie.

23.

Dors Venabili tisztában volt vele, hogy Leggen magától nem fog fölmenni a Felvilágra. Csak ha kényszerítik.

De előbb ismételten mindent végignézett a könyvtárban és az étkezőhelyiségekben. Aztán felhívta Seldon szobáját. Végül maga is fölment oda, és jelzett az ajtón. Miután Seldon nem válaszolt, megkérte az emeleti gondnokot, hogy nyissa ki. Seldon nem volt otthon. Dors végigkérdezte azokat is, akik az utóbbi néhány héten összeismerkedtek a férfival. Senki sem látta őt.

Nem maradt más hátra, mint rábírni Leggent, hogy vigye föl a Felvilágra. Közben azonban már leszállt az éjszaka. A meteorológus nyilván makacsul tiltakozni fog, és mennyi időt vesztegethet el vitatkozással, mialatt Seldon odafönt van a fagyos éjszakában, ónos esőtől, majd hótól ázottan?

Eszébe jutott valami, és elrohant az egyetem kis számítógépéhez, mely nyilvántartotta a diákok, a tanárok és a kisegítő személyzet mozgását.

Ujjai végigzongoráztak a billentyűkön, és hamarosan megtudta, amit akart.

Hárman voltak az egyetem másik részében. Kiszúrt magának egy kis siklókocsit, amellyel átment oda, és megtalálta a keresett szállást. Egyikük csak ráér vagy előkeríthető.

Szerencséje volt. Az első ajtón, melyen becsöngetett, kigyulladt a kérdőlámpa. Betáplálta azonosító számát, amely megnevezte a kart is, amelyhez tartozott. Az ajtó feltárult, és egy középkorú, kövérkés férfi nézett vele szembe. Láthatóan átöltözéshez készülődött. Sötétszőke haja a szemébe lógott, és derékig mezítelen volt.

– Elnézést – mentegetőzött. – Igazán előnytelen helyzetben tört rám. Mit tehetek önért, dr. Venabili?

– Ön Rogen Benastra főszeizmológus, igaz? – kérdezte Dors kissé lihegve.

– Igen.

– Kényszerhelyzetben vagyok. Látnom kell a Felvilág utolsó órájának szeizmológiai följegyzéseit.

Benastra nagy szemeket meresztett rá.

– De miért? Semmi sem történt. Tudnék róla, ha nem így lenne. A szeizmográf jelezte volna.

– Én nem meteorbecsapódásról beszélek.

– Én sem. Ehhez nincs szükségünk szeizmográfra. Ma nem volt semmi ilyesmi.

– Erről sincs szó. Kérem, vezessen oda a szeizmográfhoz, és olvassa le nekem. Emberéletről van szó.

– Vacsorameghívásom van...

– Azt mondtam, emberéletről van szó, és én nem tréfálok.

– Nem hinném... – próbált ellenkezni Benastra, de Dors pillantása belefojtotta a szót. Megtörölte az arcát, gyorsan diktált valamit az üzenetrögzítőjébe, és magára cibált egy inget.

Félig futva tették meg az utat (Dors kíméletlen sürgetésére) az alacsony szeizmológiai épületig. Dors, aki semmit sem konyított a szeizmológiához, megkérdezte:

– Lefelé? Lefelé megyünk?

– A lakott szintek alá. Természetesen. A szeizmográfot az anyasziklához kell rögzíteni, és távol kell tartani tőle a városi szintek folytonos zaját, rezgéseit.

– De hogyan tudja meg innen lentről, mi történik odafönt a Felvilágon?

A szeizmográf vezetékes összeköttetésben van a kupolák falába rögzített nyomásérzékelőkkel. Egy homokszem becsapódására a mutató szinte leugrik a számlapról. Érzékelni tudjuk az erős szél kupolákra gyakorolt nyomását. Rögzíteni...

– Igen, igen – türelmetlenkedett Dors. Nem azért jött ide, hogy előadást hallgasson a műszerek erényeiről és képességeiről. – Érzékelni tudják az emberi lépteket is?

– Emberi lépteket? – visszhangozta Benastra zavartan. – Hogy kerülnek ezek a Felvilágra?

– Egyszerűen. Ma délután egy meteorológuscsoport járt a Felvilágon.

– Vagy úgy. Hát... a lépéseket aligha lehet észrevenni.

– De lehet, ha erősen odafigyel, és én épp erre akarom kérni önt.

Benastrának bizonyára nem volt ínyére a lány hangjából kiérződő parancsoló hangsúly, de nem szólt semmit. Megérintett egy kapcsolót, és a számítógép képernyője életre kelt.

A képernyő közepén jobb szélen megjelent egy kövér fénypont, amelyből vízszintes fénycsík húzódott az ernyő bal széléig. A vonalon apró rezgés futott végig, s szabálytalan időközökben kis csuklások futottak a képernyő bal széle felé. A kép csaknem hipnotikus hatással volt Dorsra.

Benastra megjegyezte:

– A lehető legnyugodtabb minden. Amit lát, az a légnyomás változása odafönt, esetleg esőcseppek becsapódása, távoli gépek zümmögése. Semmi sincs odafönt.

– Helyes, de mi volt egy-két órával ezelőtt? Nézze meg például a tizenöt órai följegyzést. Mert ugye van erről följegyzés?

Benastra megadta a számítógépnek a megfelelő utasítást, és egy-két másodpercig vad zűrzavar látszott az ernyőn. Aztán a kép megnyugodott, és újból megjelent a vízszintes vonal.

– Maximális érzékenységre kapcsolom – dörmögte Benastra. Ekkor jól megkülönböztethető ugrások kezdtek bal felé vonulni, miközben az ábrájuk észrevehetően megváltozott.

– Mi ez? – kérdezte Dors. – Mondja meg.

– Minthogy maga szerint, Venabili, emberek jártak odafönt, csak azt mondhatom, hogy lépések – a testsúly áthelyezése, a lábak dobbantása. Magam sem tudom, mire vélhettem volna, ha nem tudom, hogy emberek voltak odafönt. Ezt úgy nevezzük, hogy jóindulatú vibráció, vagyis nem függ össze semmi olyasmivel, amit veszélyesnek ismerünk.

– Meg tudja mondani, hány ember van ott?

– Szemre semmiképpen. Ugyanis az összes behatás eredője az, amit mi megkapunk.

– Azt mondja, szemre nem. A számítógép nem tudná elemeire bontani az eredőt?

– Kétlem. Ezek minimális behatások, és számításba kell venni az elkerülhetetlen zajokat is. Az eredmény megbízhatatlan lenne.

– Akkor hát vigye előre az időt, míg a lépések megszűnnek. Lehetséges, hogy úgy mondjam, a gyorstekerőt alkalmazni?

– Ha ezt teszem – vagyis a gyorstekerőt használom –, akkor minden összemosódik egyetlen egyenes vonalba, és csak alul-felül lesz némi elmosódott jel. Jobb lesz, ha tizenöt perces időközöket veszek, s mielőtt továbbmennék, gyorsan átvizsgáljuk őket.

– Helyes. Akkor tegye azt!

Mindketten a képernyőt figyelték, míg Benastra meg nem jegyezte:

– Látja, most semmi sincs ott.

– Megint csak a vonalat látták, rajta csupán apró zajgörbéket.

– Mikor maradtak abba a képek?

– Két órája. Talán egy kicsivel előbb.

– És amikor abbamaradtak, kevesebb volt, mint korábban?

Benastra nem tudta titkolni bosszúságát.

– Nem tudhatom. Nem hinném, hogy akár a legalaposabb vizsgálat is pontos eredményt adna.

Dors összeszorította az ajkát, aztán megkérdezte:

– A meteorológiai állomás közelében lévő érzékelőt vizsgálja – ugye így nevezte?

– Igen, ott vannak a műszerek, és ott kellett lenniük a meteorológusoknak. – Aztán hitetlenkedve: – Vagy azt akarja, hogy a közelben másutt is megnézzem? Egyiket a másik után?

– Nem. Maradjon ennél. Csak menjen előre tizenöt perces időközönként. Mert lehet, hogy egyvalaki odafönt maradt, és visszakeveredett a műszerekhez.

Benastra a fejét csóválta, és valamit dörmögött az orra alatt. A képernyő újból változott, és Dors izgatottan rámutatott.

– Mi az ott?

– Fogalmam sincs. Zaj.

– Nem lehet. Rendszeresen ismétlődik. Nem lehetséges, hogy egyetlen ember lábnyoma?

– Lehet, de ezenkívül még vagy tucatnyi egyéb is.

– A lépések ritmusát követi, nemde? – Majd kisvártatva hozzátette: – Vigye előbbre egy kicsit.

A férfi úgy tett, s amikor a képernyő kitisztult, a lány megjegyezte:

– Mintha növekedne az egyenetlenségek amplitúdója, nem?

– Meglehet. Meg tudjuk nézni.

– Fölösleges. Szabad szemmel is láthatja, hogy növekednek. A lépések közelednek az érzékelőhöz. Menjen ismét előbbre. Lássuk, mikor állapodnak meg.

Kis idő múlva Benastra kijelentette:

– Húsz vagy huszonöt perccel ezelőtt abbamaradt. – De óvatosan hozzátette: – Akármi volt is az.

– Lépések voltak – szögezte le Dors hegyeket megmozgató meggyőződéssel. – Egy ember van odafönt, és miközben mi itt hülyéskedünk, ő összeesett, és halálra fog fagyni. Ne mondja, hogy "akármi volt is az". Inkább hívja a meteorológiát, és adja nekem Jenarr Leggent. Higgye el, életveszélyről van szó. Ezt mondja meg neki.

Benastra remegő szájjal engedelmeskedett – már túljutott azon a fokon, hogy bármit is megtagadhatott volna ettől a különös, kétségbeesett nőtől.

Három perc sem telt bele, mire Leggen hologramja megjelent az üzenőasztalon. A vacsorája mellől állították fel. Kezében még ott volt a szalvéta, állán gyanús zsírfolt éktelenkedett.

Hosszúkás arca dühös fintorba torzult.

– Életveszély? Mi ez? Kicsoda maga? – Ekkor a szeme megakadt Dorson, aki, hogy Jenarr is lássa, közelebb húzódott Benastrához. – MAGA az megint! Ez már egyenesen zaklatás.

– Csöppet sem. Beszéltem Rogen Benastrával, az egyetem főszeizmológusával. Miután maga meg a társai elhagyták a Felvilágot, a szeizmográf világosan kimutatja egy fönt maradt ember lépéseit. Ez csak Hari Seldon lehet, a tanítványom, aki az ön gondjaira bízva felment oda, és most minden bizonnyal eszméletlenül fekszik ott. Nem sok lehet hátra neki. Ezért maga most a szükséges felszereléssel együtt felvisz oda engem. Ha nem teszi meg ezt haladéktalanul, én elmegyek az egyetem biztonsági szolgálatához, ha kell, magához a rektorhoz. De mindenképpen följutok oda, és ha bármi történne is Harival az ön késlekedése miatt, gondoskodni fogok arról, hogy felelősségre vonják gondatlanság miatt – amit a nyakába tudok varrni –, és minden rangjától megfosztják, kipenderítik a tudományos pályáról. És ha ő meghalna, akkor az természetesen gondatlanságból elkövetett emberölés. Vagy még ennél is súlyosabb, minthogy én most figyelmeztettem az életveszélyre.

Jenarr, akit majd szétvetett a düh, Benastrához fordult:

– Valóban érzékelte...

Dors azonban belefojtotta a szót:

– Ő közölte velem, mit érzékelt, és most magának is elmondtam. Nem fogom tűrni, hogy összezavarja őt. Jön vagy nem? Most azonnal.

– Az nem jutott eszébe, hogy hátha téved? – sziszegte Jenarr összeszorított ajkai közül. – Tisztában van azzal, hogy mit csinálhatok magával, ha rosszindulatúan pánikot kelt? A rang elvesztése magára is vonatkozhat.

– De nem az emberölés vádja – vágta oda Dors. – Én kész vagyok szembenézni egy rosszhiszemű pánikkeltés vádjával. De ön hajlandó-e vállalni a gyilkosság vádját?

Jenarr elvörösödött, talán nem is annyira a fenyegetéstől, mint attól, hogy kénytelen beadni a derekát.

– Magával megyek, de jegyezze meg, ifjú hölgy, nem leszek könyörületes, ha kiderül, hogy a tanítványa az elmúlt három órát itt töltötte a kupola biztonságában.

24.

A három ember a felvonóban ellenséges hallgatásban tette meg az utat fölfelé. Leggen a vacsorát félbeszakítva, kellő magyarázat nélkül otthagyta a feleségét az étkezőben. Benastra egyáltalán nem vacsorázott, és valószínűleg minden magyarázat nélkül hagyta faképnél valamelyik vacsorára hívott nőismerősét. Dors Venabili sem evett egy falatot sem – hármójuk közül rajta látszott a legnagyobb feszültség és szorongás. Kezében egy meleg takarót és két lámpát cipelt.

Amikor fölértek a Felvilág bejáratához, Leggen megfeszülő állal betáplálta azonosító számát, mire az ajtó föltárult. Hideg szél csapta meg őket, s Benastra felnyögött. Egyikük sem volt megfelelően öltözve, a két férfinak azonban esze ágában sem volt sokáig fönt maradni.

– Esik a hó – jegyezte meg Dors nyugtalanul.

– Havas eső – helyesbítette Leggen. – A hőmérséklet fagypont körül lehet. Messze van a gyilkos fagytól.

– Ez attól függ, mennyi ideig kell valakinek elviselnie – mondta Dors. – És attól sem lesz könnyebb neki, ha csuromvizessé válik az olvadó hótól.

– Hol van hát? – dörmögte Leggen. Kelletlenül kibámult a fekete sötétségbe. A kijáratból kiszűrődő világosság csak rontott a látási viszonyokon.

– Dr. Benastra – fordult hozzá Dors –, kérem, fogja meg ezt a takarót. Maga pedig, dr. Leggen, csukja be a lift ajtaját, de ne zárja be.

– Nincs rajta önműködő zár. Hülyének tart bennünket?

– Lehet, hogy nincs, de valaki belülről bezárhatja, és akkor senki sem tud innen visszamenni a kupola alá.

– Ha van valaki idekint – türelmetlenkedett Leggen –, mutassa meg, hol van.

– Akárhol lehet. – Dors fölemelte a csuklóit, rajtuk a fényforrásokkal.

– Mindenütt nem nézhetjük meg – dörmögte Benastra szerencsétlenül.

A fényforrások kigyulladtak, és beszórták fényükkel a környéket. A hópelyhek szentjánosbogarak módjára megcsillantak, és még nehezebbé tették a látást.

– A lépések zaja egyre erősödött – tűnődött Dors. – Közelednie kellett az érzékelőhöz. Hol helyezték el?

– Fogalmam sincs – fortyant föl Leggen. – Ez kívül esik az én hatáskörömön.

– Dr. Benastra?

Benastra bizonytalanul válaszolt:

– Nem tudom pontosan, én még nem jártam idefönt. Még azelőtt helyezték el, mielőtt idekerültem. A komputer meg tudná mondani, de eszünkbe se jutott megkérdezni. Megfagyok, és nem látom be, mi hasznomat vehetnék idefönt.

– Pedig itt kell maradnia egy ideig – szögezte le Dors határozottan. – Kövessenek. Kifelé növekvő csigavonal mentén körül fogom járni a bejáratot.

– Nem sokat láthatunk a hóesésben – mondta Leggen.

– Tudom. Ha nem esne a hó, akkor már fölfedeztük volna. Ebben biztos vagyok. Csak néhány percről lehet szó. Ennyit kibírunk. – Ám távolról sem volt erről annyira meggyőződve, mint a szavaiból következtetni lehetett volna.

Ezzel megindult, két kezét lóbálva, hogy minél nagyobb területet bevilágítson. Erőltette a szemét, hátha észrevesz egy sötét foltot a hóban. Benastra szólalt meg elsőnek:

– Mi az ott?

Dors összefogta a két reflektort, és vakító fénykúpot irányított a mutatott irányba. Majd odafutott, utána a másik kettő.

Ott akadtak rá az összekuporodott, átázott férfira mintegy tíz méterre az ajtótól, s öt méterre a legközelebbi meteorológiai műszertől. Dors megvizsgálta a szívverését, de nem volt rá szükség, mert Seldon a keze érintésére megmozdult és felnyögött.

– Adja ide a takarót, dr. Benastra – szólt oda Dors a megkönnyebbüléstől fátyolos hangon. Egy lendülettel széttárta a pokrócot, és a hóra terítette.

– Óvatosan fektessék rá, majd én becsavarom. Aztán becipeljük innen.

A felvonóban gőzpára csapott ki a bebugyolált Seldonból, amint a takaró normális hőmérsékletűre fűtötte a testét.

– Ha a szobájába érünk vele – adta ki az utasítást Dors –, maga, dr. Leggen, keres egy orvost, egy jó orvost, és gondoskodik arról, hogy haladék nélkül kijöjjön hozzá. Ha dr. Seldon baj nélkül megússza ezt, akkor nem szólok semmit, de csakis akkor. Ne felejtse el...

– Nincs szükségem leckéztetésre – hárította el Leggen fagyosan. – Sajnálom, hogy ez megtörtént, és megteszek minden tőlem telhetőt. Én csak ott követtem el hibát, hogy egyáltalán fölengedtem ezt az embert a Felvilágra.

A takaró megmozdult, és halk, nyöszörgő hang szűrődött ki belőle. Benastra meglepődött, ugyanis Seldon feje ott nyugodott az ő karjában.

– Akar mondani valamit – szólt a többiekhez.

– Tudom – felelte Dors. – Azt kérdezi, mi történt.

Nem állhatta meg, hogy kissé elnevesse magát. Hiszen mi mást is kérdezhetett volna a barátja?

25.

Az orvos elégedetten dörzsölte a kezét.

– Még sohasem találkoztam kihűléses esettel – magyarázta. – A Trantoron nincs ilyennek kitéve az ember.

– Meglehet – mondta Dors hidegen –, és boldog vagyok, hogy alkalma van bizonyítania rátermettségét. De remélem, ezzel nem azt akarja mondani, hogy nem tudja, miként kezelje dr. Seldont.

Az orvos, egy pamacsnyi szürke bajuszt viselő idősebb, kopasz úr, felhorkant.

– Persze hogy tudom. A többi világon elég gyakori, szinte mindennapos eset a kihűlés, és én sokat olvastam felőle.

A kezelés abból állt, hogy Seldon vírus elleni szérumot kapott, és mikrohullámú pólyába bugyolálták.

– Ez majd rendbe hozza – mondta a doktor. – A többi világon ennél sokkal rafináltabb fölszerelést alkalmaznak a kórházakban, de persze ilyesminek mi híjában vagyunk itt a Trantoron. Én a könnyebb eseteknél szokásos módszert alkalmazom, de biztos vagyok abban, hogy ez is meghozza a kívánt eredményt.

Később, amikor Seldon állapota rohamosan javult, Dors arra gondolt, hogy nyilván azért úszta meg minden károsodás nélkül ilyen könnyen, mert maga is külvilági. A sötét, a hideg, sőt a hó sem volt teljesen idegen számára. Egy trantori hasonló esetben rég belepusztult volna, nem is annyira a testi, mint inkább a lelki megrázkódtatásokba.

Persze ezt ő sem tudhatta biztosan, hiszen maga sem volt trantori.

Elhessegette magától ezeket a gondolatokat, és odahúzott egy széket Hari ágyához. Várt.

26.

Mikor másnap reggel Seldon fölébredt, első pillantása Dorsra esett, aki ott ült az ágya mellett, és egy filmkönyvet jegyzetelt.

Amikor megszólalt, hangja csaknem olyan volt, mintha semmi sem történt volna.

– Még mindig itt, Dors?

A lány letette a filmkönyvet.

– Nem hagyhatlak magadra, nem igaz? Másra sem bízhatlak.

– Úgy látszik, valahányszor fölnyitom a szemem, téged latiak meg. Csak nem voltál itt mindvégig?

– De, csak közben aludtam is.

– És mi van a tanítással?

– Van egy asszisztensem, aki helyettesít egy ideig.

Dors odahajolt hozzá, és megragadta a kezét. De látva a férfi zavarát (végül is ágyban feküdt), elengedte.

– Hari, mit történt? Úgy megrémültem.

– Egy vallomással tartozom – felelte Seldon.

– Mondjad csak, Hari.

– Azt hittem, hogy te is részese vagy egy összeesküvésnek...

– ÖSSZEESKÜVÉSNEK? – fakadt ki Dors hevesen.

– Vagyis hogy kicsaltatok engem a Felvilágra, ahol kívül kerülök az egyetem hatáskörén, és el tudnak kapni a birodalmi erők.

– Csakhogy a Felvilág nem esik kívül az egyetem hatáskörén. A Trantoron a szektorok hatásköre a bolygó középpontjától az égboltig terjed.

– Hát ezt nem tudtam. De te nem jöttél föl velem, azzal a kifogással, hogy el vagy foglalva, és amikor elhatalmasodott rajtam a félelem, már azt hittem, hogy szándékosan hagytál magamra. Kérlek, bocsáss meg. Te voltál az, aki lehozott onnan. Mások a kisujjukat sem mozdították, nem igaz?

– Elfoglalt emberek – jegyezte meg Dors óvatosan. – Azt hitték, hogy már korábban lejöttél. És joggal gondolhatták.

– Clowzia is ezt gondolta?

– A fiatal asszisztens? Igen, ő is.

– De még így is lehet összeesküvés. Tenélküled persze.

– Nem, Hari, én vagyok a hibás. Abszolút semmi jogom sem volt, hogy egyedül fölengedjelek a Felvilágra. Az én feladatom az, hogy vigyázzak rád. Nem győzöm vádolni magamat a történtekért, azért, hogy eltévedtél.

– Álljon meg a menet! – fakadt ki Seldon hirtelen bosszúsággal. – Én nem tévedtem el. Mit gondolsz, mi vagyok én?

– Én is kíváncsi vagyok rá, minek nevezed. Sehol sem voltál, amikor a többiek visszajöttek, és sötétedés előtt nem is kerültél vissza a bejárathoz vagy mindenesetre a bejárat közelébe.

– Csakhogy nem így történt. Én nem vesztem el; nem úgy volt, hogy elkóboroltam, és nem találtam meg a visszautat. Mondtam neked, hogy összeesküvésre gyanakodtam, és meg is volt rá az okom. Azért nem vagyok egészen hülye.

– Hát akkor mondd el, mi történt.

Seldon elmesélte. Nem esett nehezére visszaemlékeznie a legkisebb részletre is; az elmúlt nap folyamán szinte szünet nélkül kínozta ez a lidérces álom. Dors homlokát ráncolva hallgatta.

– De hisz ez lehetetlen! Egy sugárpárnás jármű? Biztos vagy benne?

– Persze hogy biztos vagyok. Csak nem hiszed, hogy hallucináltam?

– Csakhogy a birodalmi erők nem akaszkodhattak a nyomodba. A Felvilágon sem foghattak volna el, hacsak nem akartak volna ugyanolyan feltűnést kelteni, mintha egyenesen az egyetemre küldenek érted egy rendőri egységet.

– Akkor mivel magyarázod ezt?

– Nem vagyok biztos benne – tűnődött Dors –, ám könnyen lehet, hogy még rosszabbul is elsülhetett volna, mivel nem mentem föl veled a Felvilágra. Hummin nem fogja nekem ezt megbocsátani.

– Nem kell megmondani neki – mondta Seldon. – Hiszen minden jó, ha a vége jó.

– Meg kell mondanunk – felelte Dors komoran. – Lehet, hogy még nincs vége.

27.

Azon az estén éppen megvacsoráztak, amikor eljött látogatóba Jenarr Leggen. Zavarában a férfi hol Dorsra, hogy Seldonra nézett, mint akinek nem jön szó az ajkára. Egyikük sem sietett a segítségére; türelmesen várakoztak. Nem igyekeztek udvariasan megkönnyíteni a társalgást.

Jenarr végül így szólt Seldonhoz:

– Eljöttem, hogy megérdeklődjem, hogy van.

– Nagyszerűen – felelte Seldon –, csak egy kicsit álmos vagyok. Dr. Venabili azt mondja, hogy a kúra miatt néhány napig fáradtnak érzem magam. Feltehetően pihenésre van szükségem. – Elmosolyodott. – Az az igazság, hogy nem is bánom.

Leggen mélyet lélegzett, kifújta a levegőt, majd tétovázva, mintha harapófogóval húznák ki belőle a szót, azt mondta:

– Nem fogok sokáig zavarni. Nagyon is megértem, hogy pihenésre van szüksége. Csak azt akarom mondani, hogy sajnálom a történteket. Nem lett volna szabad azt gondolnom, hogy ön lejött onnan. Több felelősséget kellett volna éreznem, mint újonccal szemben. Végül is én egyeztem bele, hogy feljöjjön. Remélem, méltónak talál rá, hogy... megbocsásson nekem. Csak ennyit szerettem volna mondani.

Seldon ásított, és kezét a szájára tette.

– Elnézést. Mivel minden jóra fordult, nincs helye szemrehányásnak. Bizonyos vonatkozásban nem is az ön hibája volt. Nem kellett volna elkóborolnom, és azonkívül, ami történt, az...

Dors félbeszakította:

– De Hari, kérlek, hagyd már abba. Rád fér a pihenés. Én viszont szeretnék néhány szót mondani dr. Leggennek, mielőtt elmenne. Először is, dr. Leggen, nagyon is megértem, hogy aggódik amiatt, milyen következményei lennének az ön számára ennek az esetnek. Én megmondtam, hogy ha dr. Seldon káros következmények nélkül talpra áll, nem fogok kezdeményezni semmit. Úgy látszik, ez a helyzet, ezért egyelőre megnyugodhat. Én azonban valami másról szeretném megkérdezni, és remélem, ezúttal nem utasítja vissza a teljes együttműködést.

– Megpróbálom – jelentette ki Leggen mereven.

– Történt valami szokatlan, amíg a Felvilágon tartózkodtak?

– Hiszen tudja, hogy mi történt. Elveszítettem dr. Seldont, amiért éppen most kértem bocsánatot tőle.

– De én nem erre utaltam. Ezenkívül történt még valami szokatlan?

– Nem, semmi. Az égvilágon semmi.

Dors Seldonra nézett, és Seldon a homlokát ráncolta. Úgy érezte, mintha Dors ellenőrizné őt, és független forrásból is meg akarná erősíteni a beszámolóját. Csak nem gondolja azt, hogy képzelődött a kutató járművet illetően? A legszívesebben kikelt volna a lány gyanakvása ellen, aki azonban figyelmeztetően fölemelte a kezét, mintha éppen ennek akart volna elébe vágni. Seldon megadta magát, egyrészt az intelemnek engedelmeskedve, másrészt azért, mert igazán szeretett volna aludni. Abban bízott, hogy Leggen nem marad sokáig.

– Biztos ebben? – faggatózott Dors. – Nem tapasztalt semmilyen külső behatolást?

– Nem, persze hogy nem. Habár...

– Igen, dr. Leggen?

– Megjelent ott egy sugárpárnás gép.

– Nem találta ezt furcsának?

– Nem, persze hogy nem.

– Miért nem?

– Ez úgy hangzik, mintha vallatásnak vetne alá, dr. Venabili. Nekem ez nem nagyon tetszik.

– Én megértem, dr. Leggen, de ezek a kérdések összefüggenek dr. Seldon kalandjával. Előfordulhat, hogy ez az egész ügy sokkal bonyolultabb, mint eleinte gondoltam.

– Milyen értelemben? – Hangjában volt némi él. – Azért kérdezősködik, mert újabb bocsánatkérést vár tőlem? Ha így van, akkor inkább eltávozom.

– Addig talán ne, amíg meg nem magyarázza, miért nem találja egy lebegő sugárpárnás gép megjelenését kissé különösnek.

– Azért, kedves hölgyem, mert a Trantor számos meteorológiai állomásának van ilyen gépe, hogy közvetlenül vizsgálhassák a felhőzetet és a felső légkört. A mi meteorológiai állomásunknak nincsen ilyen.

– Miért nincs? Hasznát vehetnék.

– Természetesen. Csakhogy köztünk nincs verseny, és nem titkolózunk egymás előtt. Mi beszámolunk a saját eredményeinkről, ők az övéikről. Ennélfogva jó, ha ki-ki mást csinál és specializálódik. Badarság lenne másolni egymás munkáját. A légi járművekre költendő pénzt és munkaerőt föl tudjuk használni mezon-refraktornaterekre, míg mások éppen fordítva. Végtére is lehet, hogy egyes szektorok sok mindenben versengenek és marakodnak egymással, a tudomány azonban olyan dolog – az egyetlen dolog –, ami összetart bennünket. Gondolom, ezzel maga is tisztában van – tette hozzá gúnyosan.

– Tisztában vagyok, ám nem tartja különös véletlennek, hogy valaki pontosan akkor küld egy sugárpárnás gépet az önök állomásához, amikor éppen ott tartózkodnak?

– Ebben nincs semmi különös. Mi bejelentettük, hogy aznap méréseket fogunk végezni, emellett valamelyik másik állomás is teljes joggal úgy határozhatott, hogy egyidejűleg nephelometriai, azaz felhőméréseket fog végezni. Az együttes mérések több és használhatóbb eredményt adhatnak, mint külön-külön.

Seldon álmos hangon közbevetette:

– Ezek szerint csak méricskéltek odafönt? – És nagyot ásított.

– Igen – erősködött Leggen. – Mi mást csinálhattak volna?

Dors sűrűn pislogott, amit gyakran csinált, ha erősen törte a fejét valamin.

– Ez megmagyarázhat mindent. Melyik állomásé volt az a légi jármű? Leggen a fejét ingatta.

– Dr. Venabili, hogyan várhatja el tőlem, hogy ezt meg tudjam mondani?

– Gondoltam, minden meteorológiai sugárpárnás gépen rajta van az állomásának a jelzése.

– Bizonyára, de én nem néztem föl és nem ellenőriztem. Nekem megvolt a magam munkája, mint ahogy nekik is a sajátjuk. Majd ha megkapom a jelentésüket, meg fogom tudni, melyik állomáshoz tartoznak.

– Mi van, ha nem jelentenek?

– Akkor föltehetően csődöt mondtak a műszereik. Ilyesmi néha előfordul. – Jobb kezét ökölbe szorította. – Ez minden?

– Várjon egy pillanatig. Mégis mit gondol, honnan jöhetett az a gép?

– Akármelyikről, ahol ilyen sugárpárnás gép van. Ha egy nappal előre bejelentik – és ennél több idejük van rá –, a bolygó bármelyik részéről iderepülhetnek.

– De melyik a legvalószínűbb hely?

– Nehéz megmondani: Hestelonia, Mynek, Ziggoreth, Észak-Damiano. Szerintem valamelyik e négy közül jöhet leginkább számításba, de bármelyik lehet a többi negyven közül is.

– Akkor még egy kérdés. Csak egyetlen. Dr. Leggen, amikor bejelentette, hogy a csoportja a Felvilágra készül, nem közölte véletlenül azt is, hogy egy matematikus, dr. Hari Seldon is magukkal lesz?

Őszintének látszó, mélységes meglepődés ült ki Leggen arcára, aztán a férfi hirtelen elnevette magát.

– Miért közölnék én neveket? Miért érdekelne ez bárkit is?

– Helyes – bólintott Dors. – Így hát az az igazság, hogy dr. Seldon észrevette a sugárpárnás gépet, s ez nyugtalansággal töltötte el. Nem tudom pontosan, miért, és ebben a vonatkozásban az emlékezete is ködös egy kissé. Mindenesetre elkezdett menekülni a gép elől, eltévedt, s eszébe sem jutott vagy nem is akarta, hogy visszatérjen, amíg be nem esteledett, a sötétben azonban nem talált rá a visszaútra. Ön ebben teljesen vétlen, ezért hát borítsunk fátylat az egész ügyre. Helyes?

– Helyes – egyezett bele Leggen. – Jó éjt! – Ezzel sarkon fordult, és eltávozott. Amikor magukra maradtak, Dors fölállt, gyöngéden lehúzta Seldon papucsát, eligazította őt az ágyban, és betakarta. A férfi ekkor már mélyen aludt.

Ezután a lány visszaült, és gondolataiba mélyedt. Mennyi igaz abból, amit Leggen mondott, és mi rejtőzhet a szavai mögött? Ki tudná megmondani?

Mycogen

MYCOGEN – ...A régi Trantor egyik szektora... Legendás múltjába temetkezve nem befolyásolta jelentősen a bolygó életét. Olyannyira önmagába zárt és öntelt...

ENCYCLOPEDIA GALACTICA

28.

Amikor Seldon fölébredt, új arc nézett le rá ünnepélyesen. Egy percig bambán pislogott vissza, mire fölismerte.

– Hummin?

Hummin alig észrevehetően elmosolyodott.

– Hát emlékszik még rám?

– Csupán egy napig láttam, s annak csaknem két hónapja már, de azért emlékszem. Ezek szerint nem tartóztatták le, vagy egyéb...

– Amint látja, itt vagyok, épen és egészségesen, ám – és az oldalt álló Dorsra pillantott – nem volt valami könnyű idejönnöm.

– Örülök, hogy látom – mondta Seldon. – Megengedi egy pillanatra? – És hüvelykujjával a fürdőszoba felé mutatott.

– Nyugodtan – mondta Hummin. – És reggelizzen csak meg.

Hummin nem csatlakozott hozzá a reggelinél, mint ahogy Dors sem. De szólni sem szóltak egy szót sem. Hummin belefeledkezett egy filmkönyv nézésébe, Dors pedig kritikus vizsgálat alá vette a körmeit, aztán elővett egy mikrokomputert, és egy íróvesszővel jegyzeteket készített.

Seldon elgondolkozva nézte őket, és meg sem próbálta, hogy társalgást kezdeményezzen. A kölcsönös hallgatást talán valamilyen trantori szabály írja elő, mely csendet parancsol a betegágy mellett. Ami azt illeti, ő már makkegészségesnek érzi magát, ám lehet, hogy ezt amazok még nem tudják.

Csak amikor az utolsó morzsát és az utolsó csepp tejet is lenyelte (amelyet nem talált többé furcsa ízűnek, sőt egészen megszokta), akkor szólalt meg Hummin:

– Hogy van, Seldon? – érdeklődött.

– Nagyszerűen, Hummin. Mindenesetre elég jól ahhoz, hogy fölkeljek, és a dolgom után lássak.

– Örömmel hallom – mondta Hummin szárazon. – Elsősorban Dors Venabili lelkén szárad, hogy ez megeshetett.

– Ugyan! – vonta össze a szemöldökét Seldon. – Én makacskodtam, hogy fölmenjek a Felvilágra.

– Bizonyára, csakhogy neki mindenképpen magával kellett volna mennie.

– Én voltam az, aki nem akarta, hogy elkísérjen.

– Ez nem így van, Hari – szólalt meg Dors. – Ne próbálj engem gáláns hazugsággal megvédeni.

– De azt se felejtse el – folytatta Seldon ingerülten –, hogy Dors volt az, aki minden akadályt leküzdve feljött értem a Felvilágra, és kétségkívül megmentette az életemet. Ebben nincs semmi hazugság. Ezt is beledobta a végső ítélet serpenyőjébe, Hummin?

Dors látható zavarban újból félbeszakította:

– Kérlek, Hari. Chetter Humminnak tökéletesen igaza van. Nekem igenis vagy le kellett volna beszélnem téged a Felvilágra tett kirándulásról, vagy veled kellett volna mennem. Amit pedig utána tettem, azt Hummin is elismerte.

– Akárhogy is van – zárta le a vitát Hummin –, ez már a múlté, és ne rágódjunk rajta. Beszéljünk arról, Seldon, mi történt a Felvilágon.

Seldon körülpillantott, és óvatosan megkérdezte:

– Biztonságban beszélhetünk?

Hummin kissé elmosolyodott.

– Dors torzítómezőbe helyezte a szobát. Meglehetősen biztos vagyok abban, hogy egyetlen császári ügynök sem képes – ha van ilyen az egyetemen – szakértelem híján áthatolni rajta. Gyanakvó természete van, Seldon.

– A természetem nem az – mentegetőzött Seldon. – Amikor hallgattam magát ott a parkban, meg utána... Ön meggyőző egyéniség, Hummin. Mire a végére ért a mondókájának, kész voltam elhinni, hogy Eto Demerzel ott ólálkodik minden sarokban.

– Néha én is így érzem – jegyezte meg Hummin komolykodva.

– Még ha úgy lenne is – mondta Seldon –, akkor sem tudnám, hogy ő az. Hogy néz ki egyáltalán?

– Nem mindegy? Úgyse látná meg, hacsak ő nem akarná, ám akkorra szerintem már mindennek vége lenne, és ezt kell nekünk megakadályoznunk. Beszéljünk arról a sugárpárnás gépről, amelyet látott.

– Mint ahogy említettem, Hummin – kezdte Seldon –, maga elültette bennem a Demerzeltől való félelmet. Amikor megláttam azt a gépet, arra gondoltam, hogy a sarkamban van, és én a Felvilágra lépve ostoba módon elhagytam a Streeling Egyetem menedékét, hogy fölcsaltak oda engem, mert ott könnyedén elkaphatják a grabancomat.

Dors közbevetette:

– Másrészt viszont Leggen...

– Nem járt itt tegnap este? – szakította félbe Seldon.

– De igen, nem emlékszel rá?

– Homályosan. Holtfáradt voltam. Minden összemosódik az emlékezetemben.

– Hát amikor múlt este itt járt Leggen, azt állította, hogy a sugárpárnás gép csak egy másik állomásról ideküldött meteorológiai jármű lehetett. Semmi különös nincs benne. Teljesen ártalmatlan.

– Hogyan? – hökkent meg Seldon. – Én ezt nem hiszem el.

– Most csak az a kérdés – vetette közbe Hummin –, hogy miért nem hiszi ezt el. Volt talán valami a jármű viselkedésében, amiből arra következtetett, hogy veszélyes? Valami különös megérzés, és nem csak az általam elültetett gyanakvás mondatja ezt magával?

Seldon alsó ajkát harapdálva elgondolkodott.

– A ténykedése. Úgy látszott, hogy az elülső részét kidugja a felhőtakaróból, és valamit keres, aztán hasonlóképpen megjelenik egy másik helyen, és így tovább. Úgy látszott, mintha módszeresen átkutatná a Felvilágot, szakaszról szakaszra, és egyre közelebb jött felém.

– Seldon, nem próbálja megszemélyesíteni azt a masinát? – kételkedett Hummin. – Nem lát abban a sugárpárnás gépben egy maga után szimatoló furcsa állatot? Holott csak egy közönséges sugárpárnás jármű volt, és ha meteorológiai feladatokkal küldték oda, a ténykedésében nem volt semmi különös, semmi ártó szándék.

– Én nem így látom – makacskodott Seldon.

– Megengedem – hagyta rá Hummin –, csakhogy mi semmiben sem lehetünk biztosak. A maga meggyőződése, hogy veszélyben forgott, nem több feltételezésnél. Mint ahogy Leggen állítása is, hogy meteorológiai jármű volt, csak feltételezés.

Seldon csak kötötte az ebet a karóhoz.

– Nem tudom elhinni, hogy csak egy ártatlan eseményről van szó.

– Akkor viszont – érvelt Hummin –, ha föltételezzük a legrosszabbat, és a jármű magát kereste, akkor honnan tudhatta a megbízó, bárki lett légyen is az, hogy ott fönn kell keresnie?

Dors közbevetette:

– Én megkérdeztem dr. Leggent, hogy amikor bejelentette meteorológiai vizsgálati szándékát, nem közölte-e egyúttal azt is, hogy Hari is csatlakozik a csoporthoz. Voltaképpen erre nem volt semmi szükség, és ő tagadta, hogy megtette volna, sőt már maga a kérdés is jókora meglepődést okozott neki. Én elhittem a válaszát. – Hummin elgondolkodott.

– Azért ne vegyen mindent készpénznek tőle. Mert mi mást is tehetne, mint hogy tagadja? Az is gyanús, hogy egyáltalán fölvitte magával Seldont. Tudjuk, hogy kezdetben ellenezte, de aztán elég könnyen beadta a derekát. És ez számomra sehogy sem egyeztethető össze Leggen jellemével.

Dors a homlokát ráncolta.

– Szerintem ez kissé valószínűbbé teszi, hogy ő rendezte meg az egész ügyet. Elképzelhető, hogy csak azért egyezett bele Hari társaságába, hogy az üldözők kezére játssza őt. Lehet, hogy utasításra tette. Azt is föltételezhetjük továbbá, hogy ő biztatta föl fiatal asszisztensét, Clowziát, hogy kösse le Hari figyelmét, csalja el őt a csoporttól, és hagyja magára. Ezzel meg lehetne magyarázni, miért mutatott Leggen olyan furcsa közönyt Hari távolléte iránt, amikor indulóban voltak lefelé. Azzal érvelt, hogy Hari már korábban lejöhetett – mellékesen épp ő készítette elő erre a terepet, amikor gondosan elmagyarázta neki, hogyan juthat le onnan egyedül. Ez magyarázatot szolgáltatna arra is, miért vonakodott visszamenni Hari keresésére, hiszen minek vesztegetné az időt olyasvalakire, akit, úgymond, úgysem lehetne ott találni.

Hummin figyelmesen hallgatta Dors érveit, majd megjegyezte:

– Érdekes vádiratot állítasz össze ellene, mindazonáltal ezt sem szabad készpénznek vennünk. Elvégre mégiscsak fölment veled a Felvilágra.

– Mert kimutattuk az emberi lépések zaját. A főszeizmológus tanúsította ezt.

– Leggen megdöbbent vagy meglepődött, amikor Seldont viszontlátták? Csupán az látszott rajta, hogy vádolja önmagát, amiért egy embert az ő gondatlansága sodort végveszélybe? Vagy méltatlankodó düh volt benne, mert Seldont még nem távolították el? Nem csinált úgy, mint aki azt kérdezi magától: hogyhogy nem csípték nyakon?

Dors lassan fontolgatta magában, aztán kijelentette:

– Hát az látszott rajta, hogy megdöbbent Hari látásán, azt azonban nem merném állítani, hogy valami mást is érzett volna a helyzetből fakadó természetes ijedtségen kívül.

– Igen, ez nyilván így van.

– Ekkor Seldon, aki egyikről a másikra hordozta tekintetét, és figyelmesen hallgatta a szavaikat, váratlanul megszólalt:

– Nem hiszem, hogy Leggen lett volna.

Hummin Seldonra fordította a figyelmét.

– Mire alapozza ezt?

– Először is, mint maga is megjegyezte, ő határozottan ellenezte, hogy velük menjek. Egy egész napi győzködésembe került, és szerintem végül is csak azért ment bele, mert azt hitte, hogy én, mint ügyes matematikus, segítségére lehetek a meteorológiai elméletében. Én akartam nagyon följutni oda, és ha neki azt parancsolták volna, hogy engem csalogasson a Felvilágra, akkor nem kellett volna olyan nagy ellenállást mutatnia.

– Feltételezhetjük-e, hogy neki csak a matematika miatt volt önre szüksége? Beszélt ő egyáltalán a matematikáról? Próbálta kifejteni a saját elméletét?

– Nem – felelte Seldon –, ilyesmit nem tett. Bár azt említette, hogy majd később sort kerítünk erre. Az volt a baj, hogy teljesen lekötötték a műszerei. Úgy vettem ki, hogy napsütést várt, de az nem következett be, és ő azt hitte, hogy a műszereiben van a hiba; ám azok hibátlanul működtek, s ez elkeserítette. Szerintem ez a váratlan fejlemény lehangolta, és elvonta a figyelmét rólam. Ami pedig Clowziát illeti, nos, ez a fiatal teremtés, aki néhány percig foglalkozott velem, így visszagondolva nem kelt bennem olyan benyomást, mintha szándékosan elcsalt volna a színhelyről. A kezdeményezés az enyém volt. Engem nagyon izgatott a felvilági növényzet, és én voltam az, aki magammal csábítottam őt. Leggen nemhogy bátorította volna, hanem visszarendelte őt, amikor én még a látótávolságon belül voltam, és ezután kizárólag a saját jószántamból távolodtam el a szemük elől.

– Mindazonáltal – kötözködött Hummin –, ha az a hajó magát kereste, akkor az utasainak tudniuk kellett, hogy ott van. Ki mástól tudhatták volna, ha nem Leggentől?

– Akire én gyanakszom – mondta Seldon –, az egy Lisung Randa nevű fiatal pszichológus.

– Randa? – csodálkozott Dors. – Ezt nem tudom elhinni. Ismerem őt. Elképzelhetetlen, hogy ő a Birodalomnak dolgozzon. A velejéig birodalomellenes beállítottságú.

– Lehet, hogy csak úgy tesz – érvelt Seldon. – Ami azt illeti, nyíltan, ádázul és szélsőségesen birodalomellenesnek kell mutatkoznia, ha leplezni akarja, hogy birodalmi ügynök.

– Csakhogy éppen ez az, ami hiányzik belőle – erősködött Dors. – Ő nem szélsőséges típus. Az egész ember csendes és jóindulatú, mindig szelíden, szinte félénken fejti ki nézeteit. Meggyőződésem, hogy nem alakoskodik.

– És mégis – mondta Seldon komolyan –, ő volt az, aki először fölhívta a figyelmemet a meteorológiai munkára, ő volt az, aki sürgetett, hogy menjek föl a Felvilágra, és ő volt az, aki rábeszélte Leggent, hogy vigyen magával, eltúlozva előtte az én matematikai képességeimet. Szöget üthet az ember fejébe, miért akarta olyan szenvedélyesen, hogy én fölmenjek, miért vetett be mindent, hogy ezt elérje.

– Talán a te érdekedben. Érdeklődött irántad, Hari, és hátha azt gondolta, hogy a meteorológia hasznos lehet a pszichohistória szempontjából. Nem lehetséges ilyesmi?

Hummin csendesen megjegyezte:

– Vegyünk figyelembe még egy szempontot. Elég sok idő telt el attól kezdve, hogy Randa említést tett magának a meteorológiai munkáról, addig, míg maga följutott a Felvilágra. Ha Randának nincs semmilyen alattomos szándéka, akkor semmi oka rá, hogy meglapuljon. Ha ő az a barátságos és társaságkedvelő lény...

– Az – szögezte le Dors.

– ...akkor elég sok embernek említést tehetett róla. Ebben az esetben nehéz lenne megállapítani, ki köpte be a dolgot. De hogy Randánál maradjunk, fogadjuk el, hogy birodalomellenes. Ez még nem szükségképpen zárná ki azt, hogy ügynök legyen. Mert föltehetjük a kérdést: kinek az ügynöke? Kinek a megbízásából ügyködik?

Seldon meghökkent.

– Ki másnak dolgozhatna, mint a Birodalomnak? Kinek, ha nem Demerzelnek?

Hummin fölemelte a kezét.

– Maga, Seldon, távolról sincs tisztában a trantori politika minden huncutságával. – Majd Dors felé fordulva így szólt: – Ismételje csak el, melyik volt az a négy szektor, ahonnan Leggen szerint származhatott az a meteorológiai jármű!

– Hestelonia, Mynek, Ziggoreth és Észak-Damiano.

– És maga nem tett föl neki rávezető kérdéseket? Nem nevezte meg egyik szektort sem, mint lehetséges eredetet?

– Nem, semmiképpen sem. Én csak egyszerűen megkérdeztem, hogy szerinte melyik szektor lehet a legvalószínűbb forrása a sugárpárnás gépnek.

– Maga pedig – fordult Seldon felé Hummin –, talán észrevett valamilyen jelzést, valamilyen azonosító jelet a sugárpárnás gépen?

Seldon a legszívesebben kikelt volna magából, hogy ki az, aki a felhők között meg tudja különböztetni a járművet, mely csak rövid pillanatokra tűnik elő; hogy ő a meneküléssel volt elfoglalva, és nem a jelzések vizsgálatával. De aztán türtőztette magát. Mindezzel bizonyára Hummin is tisztában volt.

Ehelyett csak ennyit mondott:

– Attól tartok, hogy nem.

Dors megjegyezte:

– No és ha a sugárpárnás gépet emberrablás céljából küldték ide, akkor bizonyára eltakarták a felségjeleit.

– Ez az ésszerű feltételezés – hagyta rá Hummin –, és lehet, hogy így is volt, ám a galaxisban nem mindig diadalmaskodik az ésszerűség. Mivel azonban Seldon, úgy látszik, nem jegyezte meg a jármű egyetlen részletét sem, csak találgatásokra vagyunk utalva. Amire én gondolok, az Mynek.

– Hogyhogy minek? – visszhangozta Seldon. – Szerintem azért akartak elkapni, mert akárki volt is a hajón, a pszichohistóriát akarta.

– Nem, nem! – emelte föl Hummin a jobb mutatóujját, mintha egy kisdiákot leckéztetne. – M-y-n-e-k. Ez a Trantor egyik egészen különleges szektorának a neve. Vagy háromezer éve polgármesterek sora uralkodik fölötte, méghozzá megszakítatlanul ugyanaz a dinasztia. Mintegy ötszáz évvel ezelőtt a myneki ház két császárt és egy császárnőt adott a birodalmi trónra is. Ez alatt a viszonylag rövid idő alatt a myneki ház uralkodói nem különösebben tűntek ki sikereikkel, a myneki polgármesterek azonban sohasem felejtették el ezt a császári múltat.

– Nem lehet azt mondani, hogy nyíltan ellenszegültek volna az övéket követő uralkodóházaknak, de arról sem voltak híresek, hogy aktívan támogatták volna őket. Az éppen esedékes polgárháborús időszakokban többé-kevésbé semlegesek maradtak, vagy legalábbis olyan jól kiszámított lépéseket tettek, amelyek csak meghosszabbították a polgárháborút, és azt a látszatot keltették, hogy csupán Mynek képes a megegyezésre. Ebből soha nem lett semmi, ám ők sohasem hagytak föl a próbálkozással.

– Mynek mostani polgármestere különösképpen tehetséges ember. Bár már eljárt fölötte az idő, becsvágya csöppet sem lohadt le. Ha valami történne Cleonnal – akár természetes halállal végezné –, a polgármester igényt formálhatna a trónra Cleon kiskorú fiával szemben. A galaktikus közvélemény valamivel elnézőbb egy császári múltú trónkövetelő iránt. Ezért ha Mynek polgármesterének a fülébe jutott a maga híre, könnyen fölhasználhatják tudós jövendőmondóként a saját érdekükben. Mynek jogosultnak érzi magát arra, hogy megkoreografálja Cleon császár uralkodóhoz méltó halálát, majd megjósoltassa magával, Seldon, a myneki ház szükségszerű trónra jutását, valamint a rákövetkező ezeréves békét és aranykort. Persze ha már a myneki polgármester a trónon ül, és többé nincs önre szüksége, könnyen követhetné Cleont a sírba.

A közéjük telepedő komor hallgatást Seldon törte meg.

– De hiszen azt sem tudhatjuk, hogy Mynek polgármestere akaszkodott-e a sarkamba!

– Persze hogy nem tudjuk. Vagy hogy pillanatnyilag üldözi-e egyáltalán valaki. Az is lehet, hogy a sugárpárnás jármű egy közönséges meteorológiai mérőhajó volt, ahogy Leggen föltételezte. Ám minél jobban elterjed a pszichohistória és a benne rejlő lehetőségek híre – amit nem lehet meggátolni –, úgy próbálja egyre több trantori potentát és félpotentát felhasználni a maga szolgálatait.

– Akkor mit tegyünk hát? – kérdezte Dors.

– Kérdése a lényegre tapintott. – Hummin magába mélyedt egy időre, aztán így folytatta: – Lehet, hogy hiba volt idejönnünk. Egy professzor számára az egyetem látszik a legvalószínűbb rejtekhelynek. A Streeling csak egy a sok közül, ám egyike a legnagyobbaknak és a legszabadabbaknak, ezért nem sok idő telik bele, amikor innen is meg onnan is tapogatózni fognak. Szerintem Seldonnak minél előbb – talán még ma – át kell költöznie egy alkalmasabb búvóhelyre. Csakhogy...

– Csakhogy? – kérdezte Seldon.

– Csakhogy fogalmam sincs, hová.

– Keressen ki a képernyőn egy helységnévtárat, és válasszon találomra.

– Szó sincs róla – ellenkezett Hummin. – Ha így tennék, ugyanolyan esélyünk lenne arra, hogy kevésbé biztonságos helyet találunk, márpedig biztosra kell mennünk. Valamit ki kell gondoljunk. Valahogy.

29.

A három ember egészen ebéd utánig ott kuksolt Seldon lakásán. Közben Hari és Dors néha váltott egy-két csendes szót közömbös témákról, Hummin azonban szinte mindvégig hallgatagon mélyedt magába. Mereven ült, alig evett valamit, komor arca (amely Seldon szerint koránál idősebbnek tüntette föl) csendes és zárkózott maradt.

Seldon elképzelte, amint a fejében végigpásztázza a Trantor roppant térképét, hogy kikeressen rajta egy ideális zugot. Nem lehet könnyű dolga.

Seldon saját bolygója, a Helicon valamivel nagyobb a Trantornál, és kisebb rajta a vízfelület is. A Heliconon azonban kevés ember lakik, csak elszórtan van rajta nagyobb település vagy város, a Trantor viszont egyetlen nagy város. Míg a Helicon csak húsz közigazgatási körzetre oszlik, addig a Trantor több mint nyolcszázra, és ezek közül mindegyik számtalan alkörzetből áll.

Végül Seldon reményét vesztve annyit mondott:

– Talán az volna a legjobb, Hummin, ha kiválasztana egyet, amely a legnagyobb jóindulattal viseltetik föltételezett képességeim iránt, és annak a kezére adna abban a reményben, hogy majd meg fog védeni a többitől.

Hummin fölpillantott, és mélységes komolysággal így felelt:

– Erre nincs szükség. Én jól ismerem azt, aki a legnagyobb jóindulatot tanúsítja, és maga máris az ő kezében van.

Seldon elmosolyodott.

– Csak nem tartja magát egyenrangúnak Mynek polgármesterével és az egész galaxis császárával?

A pozíciómat tekintve nem. Ám abban, hogy ki ellenőrizze magát, versenytársak vagyunk. Csakhogy amíg ők vagy akárki rajtuk kívül arra akarná fölhasználni, hogy növelje a gazdagságát és a hatalmát, addig nekem nincs egyéb ambícióm, mint a galaxis jóléte, jövője.

– Élek a gyanúperrel – jegyezte meg Seldon szárazon –, hogy ha bármelyik versenytársát megkérdezné, mind azt állítaná, hogy őket is egyedül a galaxis jóléte vezérli.

– Ebben biztos vagyok – hagyta rá Hummin –, ám eddig az egyetlen versenytársam, ahogy nevezi őket, akivel összehozta a sors, a császár volt, és őt csak az érdekelte, hogy a jóslataival az uralkodóházat erősítse. Én semmi ilyesmire nem kérem magát. Én csak arra biztatom, tökéletesítse a pszichohistória módszerét, hogy alkalmas legyen akár csak statisztikai természetű, ám matematikailag alátámasztott jóslatok megtételére.

– Ez igaz. Legalábbis egyelőre – mondta Seldon egy félmosollyal.

– Ezért engedje meg, hogy megkérdezzem: hogy halad a munkában? Sikerült valamire jutnia?

Seldon maga sem tudta, nevessen-e vagy bosszankodjék. Némi habozás után egyiket sem tette, hanem nyugalmat erőltetve magára azt felelte:

– Siker? Kevesebb mint két hónap alatt? Hummin, ez olyasvalami, amire rámehet az egész életem meg egy tucatnyi utánam következő emberé. És még akkor sincs biztosítva a siker.

– Engem nem a végleges megoldás érdekel, de még csak nem is a megoldáshoz vezető reményteljes kezdet. Maga számtalanszor kerek perec kijelentette, hogy egy használható pszichohistória lehetséges, ám nem bizonyított. Engem csak az érdekel, van-e már valami halvány remény arra, hogy a gyakorlatban is ki lehessen próbálni.

– Az az igazság, hogy nincs.

– Kérlek, bocsáss meg – vetette közbe Dors. – Én nem vagyok matematikus, ezért remélem, a kérdésem nem hat ostobának. Honnan tudhatod, hogy valami egyszerre lehetséges is meg nem is? Egyszer azt mondtad, hogy elméletben fölkeresheted és üdvözölheted a Birodalom minden polgárát, csakhogy ennek nincs gyakorlati lehetősége, mert az életed kevés erre. De honnan tudhatod, hogy a pszichohistória is ebbe a kategóriába tartozik?

Seldon értetlenül nézett Dorsra.

– Azt akarod, hogy ezt most fejtsem ki?

– Azt – bólogatott a lány olyan élénken, hogy göndör haja meglebbent a fején.

– Matematika nélkül? – kérdezte Seldon kétkedő mosollyal.

– Kérem – mondta Hummin.

– Nos, hát... – kezdte Seldon, és magába merült, hogy megtalálja a legjobb módját a magyarázatnak. Aztán így folytatta: – Ha meg akarja érteni a világegyetem valamilyen aspektusát, sokat segít, ha a lehetséges mértékig leegyszerűsíti, és csak azokat a tulajdonságokat és jellegzetességeket veszi sorra, amelyek nélkülözhetetlenek a megértéshez. Ha azt akarja megállapítani, hogy egy tárgy hogyan viselkedik esés közben, akkor nem törődik azzal, hogy az új-e vagy régi, vörös-e vagy zöld, van-e illata, vagy nincs. Mindezeket a tulajdonságokat kizárja, és szükségtelenül nem bonyolítja a dolgot. Ezt a leegyszerűsítést modellvizsgálatnak vagy szimulációnak nevezzük, és vagy közvetlenül ábrázolhatjuk a számítógép képernyőjén, vagy mint matematikai viszonylatot. Vegyük a gravitáció primitív elméletét...

Dors hirtelen közbevágott:

– Azt ígérted, hogy mellőzöl minden matematikát. Ne próbáld becsempészni azzal, hogy primitívnek nevezed.

– Dehogyis. Primitíven csak azt értem, hogy azóta ismerjük, amióta csak léteznek följegyzéseink, hogy a fölfedezése belevész a régmúlt homályába, akárcsak a tűz vagy a kerék. Mindenesetre ez a gravitációs elmélet többek között egyenletekbe foglalja egy bolygórendszer vagy egy kettős csillag mozgását, az árapályjelenséget és sok egyéb mást. Ezeknek az egyenleteknek a segítségével egy kétdimenziós képernyőn szemléletesen ábrázolhatjuk egy bolygó csillag körüli keringését vagy két csillag egymás körüli keringését, továbbá bonyolultabb rendszereket is bemutathatunk egy háromdimenziós holográfon. Az ilyen leegyszerűsített szimulációk sokkal könnyebbé teszik egy-egy jelenség tanulmányozását, mint ha magát a jelenséget vizsgálnánk. A gravitációs egyenletek nélkül nem sokat tudnánk a bolygók mozgásáról és általában az égi mechanikáról.

– No már most, ha minél többet akarunk megtudni egy jelenségről, vagy minél bonyolultabb lesz ez a jelenség, annál több és bonyolultabb egyenletre, annál részletesebb programozásra van szükségünk, mígnem eljutunk egy egyre nehezebben felfogható komputerizált szimulációhoz.

– Nem lehetséges a szimuláció szimulációja? – érdeklődött Hummin. – Ezzel megtakarítanánk egy lépcsőfokot.

– Ez esetben le kellene mondanunk a jelenség olyan jellegzetességeiről, amelyeket nélkülözhetetlennek ítélünk meg, és így a szimuláció használhatatlanná válik. Az LSP – vagyis a least possible simulation, a még lehetségesnek a szimulációja – hamarabb válik bonyolulttá, mint maga a szimuláció tárgya, és a végén a szimuláció bonyolultsága vetekszik a jelenségével. Így már évezredekkel ezelőtt megállapították, hogy a világegyetem mint egész, a maga teljes bonyolultságában, önmagánál kisebb szimulációval nem ábrázolható.

– Más szóval a világegyetem egészéről nem alkothatunk képet magunknak másképp, csak ha magát a világegyetem egészét vizsgáljuk. Ugyancsak kimutatták azt is, hogy ha valaki a világegyetemnek egy-egy kis darabkáját próbálja szimulálni, hogy aztán ezekből a kis darabkákból összeállítsa a világegyetem egészének képét, annak rá kell jönnie, hogy végtelen számú ilyen részleges szimuláció létezik, következésképpen végtelen időbe telne, hogy megértsük az egész világegyetemet, ami másképp kifejezve ugyanazt jelenti, hogy lehetetlen minden létező ismeretnek a birtokába jutni.

– Eddig még tudlak követni – jelentette ki Dors némi meglepődéssel a hangjában.

– Így hát most már tudjuk, hogy egyes viszonylag egyszerű jelenségeket könnyen lehet szimulálni, ám ahogy bonyolódnak a dolgok, úgy válik egyre nehezebbé a szimulációjuk, mígnem teljesen lehetetlennek bizonyul. Ám a bonyolultságnak melyik szintjén szűnik meg a szimuláció lehetősége? Nos, én egy, csak a múlt században fölfedezett matematikai módszer segítségével – amely még egy nagy teljesítményű és nagyon gyors komputerrel is csak nehezen alkalmazható – kimutattam, hogy a mi galaktikus társadalmunk még nem érte el ezt a szintet; még be lehet mutatni egy önmagánál egyszerűbb szimulációval. Innen továbbmentem, és rámutattam, hogy ennek alapján statisztikailag nem lehetetlen kimutatni a jövőbeli eseményeket – azaz meg lehet állapítani egyes alternatív eseménysorok valószínűségét, de azt már nem lehet határozottan kijelenteni, hogy ez vagy az az eseménysor fog bekövetkezni.

– Akkor hát – szögezte le Hummin –, ha egyszer képes a galaktikus társadalom szimulálására, semmi akadálya annak, hogy ezt meg is tegye. Miért nem tartja hát célszerűnek a gyakorlatban?

– Én csak azt bizonyítottam be, hogy nincs szükség végtelen időre a galaktikus társadalom megértéséhez, ám ha csak egymilliárd év kell hozzá, akkor sem válik alkalmazhatóvá, vagyis gyakorlatilag lehetségessé. Számunkra ez lényegében ugyanannyi, mintha végtelen idő lenne.

– Ilyen sok idő szükséges hozzá? Egymilliárd esztendő?

– Arra nem volt módom, hogy megállapítsam, mennyi idő kell hozzá, ám erős a gyanúm, hogy legalább egymilliárd évbe telne.

– De ezt nem tudja pontosan.

– Megpróbáltam kidolgozni.

– Sikertelenül?

– Sikertelenül.

– Az egyetemi könyvtár nem segít? – Hummin Dorsra pillantott, mikor ezt kérdezte.

Seldon lassan ingatta a fejét.

– Egyáltalán nem.

– Dors sem tud segíteni?

– Én teljesen tudatlan vagyok a témában, Chetter – sóhajtott föl Dors. – Én csak abban tudok segíteni, hogyan kell kutatni. Ha Hari a kutatással sem talál semmit, én tehetetlen vagyok.

Hummin fölállt.

– Ebben az esetben nem sok értelme van itt maradnia az egyetemen, és kénytelen vagyok új helyet keresni magának.

Seldon megérintette a férfi karját.

– De azért van egy ötletem.

Hummin kissé összehúzott szemmel nézett rá, ami jelenthetett meglepődést, de ugyanúgy gyanakvást is.

– Mikor jutott eszébe ez az ötlet? Most itt?

– Nem. Már néhány nappal azelőtt a fejemben motoszkált, hogy fölmentem volna a Felvilágra. Az az apró kaland egy időre kiverte a fejemből, de most a könyvtár említése visszahozta.

Hummin visszaült a székre.

– Mondja el az ötletét, de csak ha nem tömény matematika az egész.

– Semmi matematika. Csak arról van szó, hogy a történelmet olvasva a könyvtárban rádöbbentem, hogy a múltban nem volt ilyen bonyolult a galaktikus társadalom. Tizenkétezer esztendővel ezelőtt, amikor még a Birodalom csak alakulóban volt, a galaxisban nem volt több tízmillió lakott bolygónál. Húszezer évvel ezelőtt pedig a Birodalmat megelőző királyságok mindössze tízezernyi bolygót fogtak össze. Ha még mélyebbre ásunk a múltban, ki tudja, mennyire zsugorodik össze a társadalom? Az is lehet, hogy a legendák egyetlen világára, amelyről maga is beszélt, Hummin.

– És azt hiszi – élénkült föl Hummin –, hogy képes kidolgozni a pszichohistóriát, ha csak egy sokkal egyszerűbb galaktikus társadalmat kell vizsgálnia?

– Igen, az az érzésem, hogy akkor meg tudnám csinálni.

– És akkor – lelkesült föl Dors –, tegyük föl, hogy kidolgozod a pszichohistóriát egy szűkebb múltbeli társadalomra, és tegyük föl, hogy a Birodalom előtti helyzet elemzése alapján előrejelzést készítesz arról, hogy mi fog történni mondjuk ezer évvel a Birodalom létrejötte után, majd szépen ellenőrizheted a bekövetkezett történelmen, hogy mennyire volt pontos a prognózisod.

Hummin lehűtötte a lány lelkesedését.

– Aligha lehetne szó tisztességes próbáról, ha tudjuk, hogy te már eleve ismered a történelmi helyzetet a Galaktikus Kor 1000. évében. Téged akaratod ellenére befolyásolna az előismereted, és önkéntelenül olyan értékeket választanál ki az egyenleteid számára, amelyek a már ismert eredményt adnák.

– Én ezt nem hiszem – ellenkezett Dors. – Mi nem nagyon ismerjük a G.K. 1000. évének helyzetét, hacsak nem végzünk alapos kutatást. Elvégre is azóta tizenegy ezredév telt el.

Seldon arcára kiült a csüggedés.

– Mit akarsz azzal mondani, hogy nem nagyon ismerjük a G.K. 1000. évének helyzetét? Hiszen akkor már komputerek is voltak, nem igaz, Dors?

– Természetesen.

– Meg memóriaegységek, hang- és képrögzítés? Ugyanúgy meg kell hogy legyenek az ezredik év följegyzései, mint a jelen G.K. 12 020. esztendejének.

– Elméletileg igen, a gyakorlatban azonban... Nos, ezzel is ugyanúgy vagyunk, mint amit te is folyton hangoztatsz. Lehetséges, hogy minden följegyzés megvan a G.K. 1000. évéről, ám azokra nem célszerű számítani.

– Igen, csakhogy amit én hangoztatok, az matematikai bizonyítékokra vonatkozik. Nem látom, hogyan lehetne alkalmazni a történelmi följegyzésekre.

– A följegyzések nem örök életűek, Hari – védekezett Dors. – A memóriabankokat elpusztíthatják, eltorzíthatják vagy egyszerűen megrongálódnak. Minden memóriaegység, minden följegyzés, amelyet hosszú ideig nem használnak, idővel elmerülhet a fölgyülemlő adathalmazban. Azt mondják, hogy a Birodalmi Könyvtár anyagának teljes egyharmada egyszerűen zagyvaság, a hagyomány azonban nem engedi, hogy megsemmisítsék ezt a részét. Más könyvtárakat nem köt annyira a hagyomány. A Streeling Egyetem könyvtárában minden tíz évben kiselejtezzük az értéktelen anyagot. Természetesen azok a följegyzések, melyekre gyakran hivatkoznak, és melyeket más világok és könyvtárak sűrűn használnak, évezredekig megőrzik tisztaságukat, úgyhogy a galaktikus történelem sok sarkalatos eseményét jól ismerjük még akkor is, ha a Birodalom előtti időközökben zajlott le. Ám minél messzebb megyünk vissza a múltba, annál kevesebb emlékre támaszkodhatunk.

– Én ezt nem tudom elhinni – makacskodott Seldon. – Azt gondoltam, hogy minden dokumentumról, amelyet pusztulás fenyeget, új másolat készül.

– Haszontalan tudás az, amire senki sem kíváncsi – jelentette ki Dors. – El tudod képzelni, mennyi időt, fáradságot és energiát fecsérelhetnénk el a fölösleges adatok folyamatos fölújítására? És ez a fölösleges befektetés idővel csak tovább nőne.

– De hát valakinek valamikor csak szüksége lehetne az oly gondatlanul kidobott adatokra!

– Egy-egy adatra talán ezer évben egyszer ha kíváncsi lenne valaki. Ilyen igények mellett borzasztóan ráfizetéses lenne a tárolásuk. Még a természettudományokban is. Említetted a primitív gravitációs egyenleteket, és azért mondtad primitívnek őket, mert a fölfedezésük belevész a múlt homályába. Hogyhogy így van ez? Ti, matematikusok és természettudósok, hogyhogy nem őriztek meg minden adatot, információt a ködös ősidőkig visszamenőleg, amikor azokat az egyenleteket fölfedezték?

Seldon válasz helyett csak horkantott. Majd Humminhoz fordult.

– Nos, Hummin, hallotta az elgondolásomat. Ahogy visszamegyünk a múltba, egy sokkal kisebb társadalom rendszerébe, úgy lesz egyre lehetségesebb a pszichohistória gyakorlati alkalmazása. Ám az ismereteink még annál is gyorsabban összezsugorodnak, mint a társadalom mérete; ezzel a pszichohistória lehetőségei is csökkennek, és így többet veszítünk, mint nyerünk.

– Most jut eszembe, hogy ott van a Mycogen szektor – mondta Dors mélázva. Hummin fölkapta a fejét.

– Ott bizony, és ez tökéletes hely lesz Seldon számára. Nekem is eszembe juthatott volna.

– Mycogen szektor – visszhangozta Hari, egyikről a másikra nézve. – Mi az, és hol van?

– Kérem, Hari, majd később megmagyarázom. Most előkészületeket kell tennem. Ma éjjel elköltözik innen.

30.

Dors rábeszélte Seldont, hogy aludjon valamennyit. A fény ki- és bekapcsolása között félúton, az "éjszaka" leple alatt kelnek útra, amikor az egész egyetem alszik. Erősködött, hogy ráfér még egy kis pihenő.

– És te megint a padlón alszol? – kérdezte Seldon. Dors megvonta a vállát.

– Az ágyon csak egy embernek van hely, és ha ketten szoronganánk rajta, egyikünk sem aludna sokat.

A férfi egy pillanatig vágyakozó szemmel nézett rá, aztán leszögezte:

– Akkor most én fogok a padlón aludni.

– Szó sem lehet róla. Nem én voltam az, aki kómában feküdt a jeges esőben.

A végén azonban egyiküknek sem jött álom a szemére. Hiába sötétítették el a szobát, és hiába jutott el a Trantor örökös moraja csupán álmosító zümmögéssé csillapulva az egyetem viszonylag csendes falai közé, Seldon úgy érezte, hogy beszélnie kell.

– Én annyi gondot okoztam neked itt az egyetemen, Dors – szólalt meg. – Még a munkádtól is elvontalak. Mégis sajnálom, hogy el kell válnunk.

– Nem fogunk elválni – mondta Dors. – Veled megyek. Hummin elintézi, hogy szabadságot kapjak.

– Ezt nem kívánhatom tőled – jelentette ki Seldon aggályoskodva.

– Nem is te. Hummin kért meg erre. Vigyáznom kell rád. Elvégre csődöt mondtam a felvilági kirándulásodat illetően, és ezt jóvá kell tennem.

– Már megmondtam. Kérlek, ne legyen emiatt bűntudatod. Egyébként meg kell vallanom, hogy jobban fogom érezni magam a te társaságodban. Csak biztosan tudnám, hogy nem okozok neked kényelmetlenséget...

– Nem okozol, Hari – mondta Dors gyöngéden. – Kérlek, aludj.

Seldon egy darabig szótlanul feküdt, aztán suttogva megkérdezte:

– Biztos vagy abban, Dors, hogy Hummin mindent el tud intézni?

– Hummin figyelemreméltó ember – mondta Dors. – Befolyása van itt az egyetemen, de szerintem mindenhol. Ha ő azt mondja, hogy el tud nekem intézni egy meghatározatlan időre szóló szabadságot, akkor ezt készpénznek lehet venni. Fölöttébb meggyőző egyéniség.

– Tudom – támasztotta alá Seldon. – Néha szeretnék a fejébe látni, mit akar valójában tőlem.

– Azt, amit mond – nyugtatta meg Dors. – Ő a szilárd, idealista eszmék és álmok embere.

– Úgy mondod ezt, Dors, mintha jól ismernéd őt.

– Ó, igen, nagyon jól ismerem őt.

– Meghitt közelségből?

Dors felhorkant.

– Nem tudom, pontosan mire célzol, Hari, de ha a legarcátlanabb értelmezést vesszük... nos hát, Hari, nem vagyok vele meghitt kapcsolatban. Különben is, mi közöd lenne neked ehhez?

– Bocsáss meg – mentegetőzött Seldon. – Nem akartam bitorolni mások...

– Tulajdonát? Ez még sértőbb feltételezés. Jobban tennéd, ha elaludnál.

– Még egyszer bocsáss meg, Dors, de képtelen vagyok aludni. Engedj meg legalább egy egészen más kérdést. Nem mondtad meg, mi az a Mycogen szektor. Miért lesz nekem jó, ha oda megyek? Miféle hely az?

– Ez egy kis szektor, ha az emlékezetem nem csal, mindössze kétmillió lakossal. A mycogeniek makacsul ragaszkodnak régi történelmükből őrzött hagyományaikhoz, és állítólag nagyon régi, másutt nem létező, nem hozzáférhető följegyzésekkel rendelkeznek. Könnyen elképzelhető, hogy nagyobb segítségedre lehetnek a Birodalom előtti idők tanulmányozásában, mint a szokásos történészek. A régi történelemről folytatott eszmecserénk juttatta eszembe ezt a szektort.

– Láttad valaha a följegyzéseiket?

– Nem én. De nem is ismerek olyasvalakit, aki látta volna.

– Akkor honnan vagy olyan biztos, hogy ezek a följegyzések léteznek?

– Hát nem tudnám megmondani. A mycogenieket mindenki habókosnak tartja, meglehet, teljesen alaptalanul. Ők mindenesetre azt állítják, hogy vannak ilyen feljegyzéseik, s ezt el is hihetjük nekik. Akárhogy van is, ott nem leszünk szem előtt. A mycogeniek szigorúan távol tartják magukat másoktól. De most már valóban ideje elaludni.

31.

Hari Seldon és Dors Venabili hajnali háromkor hagyta el az egyetem területét. Seldon tudomásul vette, hogy Dorsnak kell játszania a vezető szerepét. A lány jobban ismeri a Trantort, mint ő – két év előnye van. Láthatóan közeli barátja Hummin (mennyire közeli? – ez a kérdés egyre ott motoszkált a fejében), és jobban megértette annak utasításait.

Mindketten könnyű, lenge köpenybe burkolóztak, fejüket szorosan záródó kámzsa fedte. Ez a stílus néhány évvel korábban rövid életű divathóbortként az egész egyetemet (és általában a fiatal értelmiséget) meghódította, és bár ekkorra már csak mosolyt fakasztott, mégis megvolt az az előnye, hogy jól befedte a testüket, és felismerhetetlenné tette őket.

Hummin azzal bocsátotta útjukra őket, hogy bár a felvilági eset lehetett akár a vak véletlen műve, és semmiféle ügynök nincs Seldon sarkában, de azért fel kell készülniük a legrosszabbra is.

Seldon aggályosan megkérdezte tőle, hogy ő nem jön-e velük. Erre Hummin azt felelte, szívesen menne, de azzal mentegetőzött, hogy nem maradhat sokáig távol a munkájától, mert felhívná magára a figyelmet. Nem akarja, hogy ő is célponttá váljék. Reméli, Seldon megérti őt.

Seldon nagyot sóhajtva megértéséről biztosította.

Fölszálltak egy expresszkocsira, és a többi utastól a lehető legtávolabb foglaltak helyet. (Seldon furcsának találta, hogy hajnali háromkor egyáltalán van valaki az expresszen, de aztán eszébe jutott, hogy ez nekik kedvez, mert különben még feltűnőbbek lennének.)

Seldon elmerülten bámult ki a véget nem érő sín végtelen elektromágneses mezőjén robogó kocsi ablakán. A végtelenség látványa tárult elé, úgy érezte.

Az expresszjárat lakóegységek végeláthatatlan sorai mellett suhant el, amelyek közül néhány meglepően magas volt, míg mások – legalábbis Seldon föltételezte – mélyen a föld alatt terjeszkedhettek. De még negyvenmilliárd embert figyelembe véve sincs szükség túlzottan magas építményekre vagy túl szorosan összezsúfolt házakra, mivel a város sok tízmilliónyi négyzetkilométeren terül el. Láttak is útközben nyitott területeket; a legtöbb helyen vetemények látszottak, de volt olyan is, amelyről messziről lerítt, hogy park. Számos építménynek azonban nem is sejtette a rendeltetését. Gyár? Hivatal? Ki tudja? Egy nagy, sima henger víztartály is lehetett. Hiszen a Trantort el kell látni ivóvízzel. Vajon a Felvilágról vezetik ide az esővizet, s tisztítás és kezelés után ilyen tartályokban tárolják? Ez tűnik a legvalószínűbbnek.

Seldonnak azonban nem sok ideje maradt a szemlélődésre és elmélkedésre.

– Valahol itt kell leszállnunk – mondta Dors halkan. Ezzel fölállt, és erős ujjaival megragadta a férfi karját.

Az expresszjáratot elhagyva szilárd talajt éreztek a talpuk alatt. Dors az irányjelző táblákat tanulmányozta. Rengeteg volt belőlük, és Seldon csüggedten állapította meg, hogy a legtöbb piktogramokból és kezdőbetűkből áll, melyeket nyilván jól megértett egy bennszülött trantori, de ő annál kevésbé.

– Erre – mondta Dors.

– Merre? Honnan tudod?

– Látod azt ott? Két szárny és egy nyíl.

– Két szárny? Ja. – Ő egy lefelé fordított, lapított W betűt látott inkább, bár el tudta képzelni úgy is, mint stilizált madárszárnyat.

– Miért nem használnak szavakat? – méltatlankodott.

– Mivel a szavak bolygók szerint mások és mások. Amit itt "légi jetnek" hívnak, az a Cinnán lehet szárnyaló, másutt esetleg röppentyű. A két szárny meg a nyíl galaxisszerte a légi jármű jele, s mindenütt megértik. A Heliconon nem alkalmazzátok?

– Nem nagyon. A Helicon eléggé homogén világ, legalábbis kulturális értelemben, és mi elég makacsul ragaszkodunk saját szokásainkhoz. Így is eléggé elveszünk szomszédaink árnyékában.

– No látod! – hívta föl a figyelmét Dors. – Itt jöhetne a te pszichohistóriád. Bebizonyíthatnád, hogy a galaxisszerte egységesen használt szimbólumok a híd szerepét tölthetik be a különböző nyelvek között.

– Nem sokra mennék vele. – Kihalt, sötét sikátorokon baktatott a lány után. Azon tűnődött magában, hogy milyen nagy lehet a Trantoron a bűnözés, és hogy ez a vidék vajon milyen helyet foglal el a bűnözési statisztikában. – Hiába van akár egymilliárd szabályod; ha mindegyik egyetlen jelenséget ír le, nem tudsz levonni semmilyen általános törvényt. Erre mondjuk azt, hogy egy rendszert csak egy hozzá hasonlóan bonyolult modellel lehet leírni. Dors, csak nem egy légijet felé megyünk?

– A lány megtorpant, és gunyoros csodálkozással nézett rá.

– Mit gondolsz, ha a légijet jelét követjük, akkor egy golfpályára akarunk eljutni? Vagy talán félsz a légijetektől, mint a trantoriak közül sokan?

– Dehogyis. A Heliconon ez megszokott közlekedési eszköz, én is elég gyakran repültem légijettel. Csak azért ütött szöget a fejembe a dolog, mert amikor Hummin az egyetemre szöktetett, messze elkerülte a nyilvános légi közlekedést, mivel ott jól látható nyomot hagyunk magunk mögött.

– Hari, ez azért volt, mert először is tudták, hogy hol vagy, és már a nyomodban voltak. Most viszont lehet, hogy fogalmuk sincs arról, merre jársz, és mi egy félreeső kikötőben szállunk föl, méghozzá egy magánjetre.

– És ki vezeti a gépet?

– Gondolom, Hummin egyik barátja.

– És mit gondolsz, megbízhatunk benne?

– Föltétlenül, ha egyszer Hummin barátja.

– Látszik, hogy milyen nagyra tartod Hummint – jegyezte meg Seldon némi bosszúsággal.

– És joggal – jelentette ki Dors büszkén. – Ő a legjobb.

Seldon bosszúsága ettől egy cseppet sem enyhült.

– Itt van a légijet – mondta a lány.

Kisméretű légi jármű volt, furcsa alakú szárnyakkal. Mellette ott várt rájuk a megszokott rikító trantori színekbe öltözött idősebb férfi.

– A miénk pszicho – fordult hozzá a lány.

– Az enyém pedig história – felelte a pilóta.

Miközben követték őt a légijet belsejébe, Seldon megkérdezte:

– Kinek az ötlete volt a jelszó?

– Humminé – felelte Dors.

– Valahogy nem néztem ki Humminból a humorérzéket – nevette el magát Seldon. – Olyan komolynak látszik.

Dors csak somolygott magában.

A napmester

NAPMESTER TIZENNÉGY – ...A régi Trantor Mycogen szektorának vezetője. Mint ahogy ennek az elzárkózó szektornak a többi vezetőjéről, őróla is keveset tudunk. Az, hogy egyáltalán szerepet játszik a történelemben, a Menekülés idején... Hari Seldonhoz fűződő kapcsolatának köszönhető.

ENCYCLOPEDIA GALACTICA

32.

Mindössze két hely volt a szűkös pilótafülke mögött, és amikor Seldon helyet foglalt a párnán, amely lassan besüppedt alatta, a háta mögül hálószövet nyúlt előre, és körbefogta a lábát, a derekát, a mellét, fejére és fülére pedig csuklya ereszkedett alá. Mintha gúzsba kötötték volna. Amikor nagy nehezen sikerült kissé balra fordítania a fejét, látta, hogy Dors is hasonló sorsra jutott.

A pilóta leült a székébe, és ellenőrizte a műszereket. Aztán bemutatkozott:

– Endor Levanian vagyok, szolgálatukra. Azért vannak behálózva, mert induláskor jelentős gyorsulásnak lesznek kitéve. Repülés közben aztán megszabadulnak kötelékeiktől. Nem kell elárulniuk a nevüket. Ez nem tartozik rám.

Hátrafordult a székben, s ajkát szélesre húzva rájuk mosolygott. Manószerű arcát ráncok barázdálták.

– Hogy érzik magukat, gyermekeim?

– Én külvilági vagyok, és megszoktam a repülést – felelte Dors könnyedén.

– Ez rám is vonatkozik – jelentette ki Seldon kissé fellengzősen.

– Nagyszerű. Persze ez nem a megszokott légijet, és lehet, hogy éjszaka még nem repültek, de bízom benne, nem lesz semmi baj.

Ő is behálózta magát, Seldon azonban észrevette, hogy két karja teljesen szabadon marad.

A jet belsejéből kiszűrődő tompa zümmögés egyre erősödött, egyre visítóbbá vált, mígnem elérte az elviselhetetlenség határát. Seldon olyan mozdulatot tett a fejével, mintha ki akarná rázni a hangot a füléből, a mozdulatra azonban a háló csak még jobban a fejéhez szorult.

A jet a levegőbe ugrott (Seldon csak ezzel a szóval tudta leírni az eseményt), és érezte, hogy a teste szinte belepréselődik az ülésbe.

A pilóta előtti ablakon keresztül Seldon rémülten vette észre, hogy egy fal mered föl a gép előtt, aztán egy kerek nyílás jelenik meg rajta. Hasonlított ahhoz a nyíláshoz, amelybe a légi taxi besurrant, amikor Humminnal elhagyták a császári szektort. Ez a nyílás elég nagynak látszott ugyan a gép testéhez képest, de Seldon el sem tudta képzelni, hogyan férhetnek át rajta a szárnyak is.

Amennyire csak tudta, jobbra fordította a fejét, és még láthatta, hogy az ő oldalán a szárny behúzódik, majd eltűnik.

A jet besurrant a nyílásba, és az elektromágneses erő előrelódította a kivilágított alagútban. A folytonos gyorsulás közben időközönként kattanás hallatszott. Seldon arra következtetett, hogy egy-egy mágnes mellett suhantak tova.

Még tíz perc sem telt el az indulástól, amikor a gépet hirtelen kiköpte az alagút, bele az éjszaka átható sötétjébe.

Az elektromágneses mezőt elhagyva a jet lassulni kezdett. Néhány másodpercre Seldonnak még a lélegzete is elakadt, amikor a teste előrefeszült a hálónak.

Ám a nyomás hamarosan megszűnt, és a háló is eltűnt.

– Hogy vannak, gyermekeim? – hallották a pilóta vidám hangját.

– Magam sem tudom – nyögte Seldon. Majd Dorshoz fordult. – Jól vagy?

– De még mennyire – felelte az. – Azt hiszem, Mr. Levanian szándékosan próbára akart tenni bennünket, hogy valóban külvilágiak vagyunk-e. Igazam van, Mr. Levanian?

– Vannak, akik szeretik az izgalmat – felelte a pilóta. – És maga?

– Módjával – mondta Dors. Seldon is egyetértően hozzátette:

– Mint ahogy minden normális ember. Azt hiszem, uram, hogy nem fogná föl ilyen humorosan a dolgot – folytatta Seldon –, ha lekaszálta volna a gép szárnyait.

– Az lehetetlen, uram. Mondtam, hogy ez nem a megszokott légijet. A szárnyak teljesen komputerizáltak. A gép sebességének, a szél sebességének és irányának, a hőmérsékletnek és tucatnyi egyéb változónak a függvényében változtatják a hosszukat, szélességüket, görbületüket és egész alakjukat. A szárnyak nem válhatnak le, csak akkor, ha az egész gépet darabokra törné valamilyen erőbehatás.

Seldon sűrű kopogást hallott az ablakán.

– Esik az eső.

– Gyakran esik – jegyezte meg a pilóta.

Seldon kibámult az ablakon. A Heliconon vagy bármelyik más bolygón fényeket látna, az emberi kéz kivilágított műveit. Csak a Trantor merült sötétségbe.

Bár nem teljesen. Egy helyütt egy jelzőfény villogása tűnt fel. Úgy látszik, a Felvilág magasabb pontjait figyelmeztető fények teszik láthatóvá.

Dors szokás szerint megérezte Seldon nyugtalanságát. A férfi kezét veregetve nyugtatgatta.

– Biztos vagyok abban, Hari, hogy a pilóta ismeri a mesterségét.

– Megpróbálok én is biztos lenni ebben, Dors, csak szeretném, ha megosztaná velünk az ismeretei egy részét – mondta Seldon elég hangosan ahhoz, hogy a pilóta is meghallja.

– Szívesen megteszem – mondta az. – Hogy az elején kezdjem, most fölfelé emelkedünk, és néhány percen belül magunk alatt hagyjuk a felhőtakarót. Ott vége lesz az esőnek, sőt meglátjuk a csillagokat is.

Szavait kitűnően időzítette, mert néhány csillag máris ott pislákolt a fátyolszerű felhőfoszlányokon keresztül, aztán a többi is fölragyogott, amikor a pilóta eloltotta a kabin világítását. Csak a műszerfal halvány fényei próbáltak versenyre kelni az égbolt ragyogásával.

– Több mint két éve ez az első eset – mondta Dors –, hogy látom a csillagokat. Hát nem gyönyörű? Milyen fényesek, és mennyien vannak!

– A Trantor közelebb van a galaxis középpontjához – jegyezte meg a pilóta –, mint a legtöbb perembolygó.

Minthogy a Helicon a galaxis egyik félreeső zugában bújt meg, az égboltja elég szürke és unalmas volt – Seldonnak most a lélegzete is elállt a látványtól.

– Milyen csendben repülünk – csodálkozott Dors.

– Valóban – erősítette meg Seldon – Mi hajtja a sugárművet, Mr. Levanian?

– Egy mikrofúziós motor és egy keskeny, forró gázsugár.

– Nem tudtam, hogy már vannak működő mikrofúziós légijetjeink. Hallottam róluk beszélni, csak...

– Van egypár ehhez hasonló kisebb gépünk. Egyelőre csak a Trantoron és kizárólag vezető állami tisztviselők használatára.

– Sokba kerülhet ezekre a jegy – mondta Seldon.

– Nagyon sokba, uram.

– Mr. Humminnak mennyit kellett leszurkolnia?

– Ezért az útért nem kell semmit sem fizetni. Mr. Hummin jó viszonyban van a jet tulajdonosaival.

Seldon hümmögve hallgatta. Aztán tovább érdeklődött:

– Miért nincs több ezekből a mikrofúziós légijetekből?

– Főleg azért, mert nagyon drágák, uram. A meglévők egyelőre kielégítik az igényeket.

– Nagyobb gépekkel növelni lehetne az érdeklődést.

– Meglehet, a társaságnak azonban még nem sikerült megfelelő teljesítményű mikrofúziós motorokat gyártani a nagyobb gépek számára.

Seldonnak eszébe jutottak Hummin panaszai a technikai újítókedv mélypontra süllyedéséről.

– Dekadencia – dünnyögte magában.

– Mit mondasz? – figyelt föl Dors.

– Semmit – hárította el Seldon. – Csak eszembe jutott, mit mondott egyszer Hummin. – A csillagokra tekintett, és megkérdezte: – Nyugat felé tartunk, Mr. Levanian?

– Igen, pontosan. Miből vette észre?

– Abból, hogy ha kelet felé repülnénk, már látnunk kellene, amint hajnalodik. Mégis utolérte őket a bolygóhoz közeledő hajnal, és a kabin falait beragyogta a napfény – valódi napfény. De nem tartott sokáig, mert a jet süllyedni kezdett, és hamarosan elnyelték a felhők. A kéket és az aranysárgát fölváltotta a komor szürke, és Seldon meg Dors csalódott fölkiáltással fogadta, hogy legalább még néhány percig nem élvezheti az igazi napfényt.

Amikor kibukkantak a felhőtakaróból, a Felvilág ott zöldellt közvetlenül alattuk, mert a felszínt – legalábbis ezen a helyen –, ameddig a szem ellátott, fás ligetekkel vegyes füves mezőség borította. Ilyesmiről beszélt Seldonnak Clowzia. Ilyen is van tehát a Felvilágon.

Ám most is csak kevés idejük maradt a nézelődésre. Alattuk föltűnt egy nyílás, körülötte a felirat: MYCOGEN.

Besurrantak a nyílásba.

33.

Egy jetkikötőben szálltak le, amelyet Seldon vizsla szeme kihaltnak látott. A pilóta feladata végeztével kezet rázott Harival és Dorsszal, egyetlen lendülettel fölkapta gépét, majd besurrant vele egy jó időben föltáruló alagútba.

Ezután nem maradt más hátra, mint várni. A padokon akár száz ember is elfért volna, ám Seldonon és Dors Venabilin kívül senki sem volt a közelben. A négyszögletes kikötőt falak vették körül, amelyeken számtalan alagút tárulhatott föl az érkező és induló jetek számára, ám egyetlen gépet sem láttak, csak azt, amellyel ők jöttek.

Egyetlen utas sem érkezett, és a helyi lakosok sem mutatkoztak; még a Trantor életének a zaja is csak tompítva jutott el idáig.

Seldont nyomasztotta a néptelenség. Dorshoz fordult.

– Mit fogunk itt csinálni? Van valami elképzelésed?

Dors tagadólag ingatta a fejét.

– Hummin azt mondta, hogy Napmester Tizennégy fog várni bennünket. Ezenkívül nem tudok semmit.

– Napmester Tizennégy? Mi a csuda az?

– Szerintem egy emberi lény. A név alapján azonban nem tudnám megmondani, hogy férfi-e vagy nő az illető.

– Fura név.

– Annak, aki csupán hallja, de nem tudja, ki tartozik hozzá. Engem néha férfinak tartanak, akik még nem láttak.

– Mennyire ostobák lehetnek! – mosolygott Seldon.

– Távolról sem. A nevem alapján joggal gondolhatják. Azt mondják, hogy másutt a Dors elterjedt férfinév.

– Még sohasem találkoztam vele.

– Mert te nem vagy valami nagy galaxisutazó. A Hari név eléggé ismert mindenütt, ámbár találkoztam egyszer egy nővel, akit Harének hívtak. Noha e-vel írták, ugyanúgy ejtették ki, mint a tiédet. Ha nem tévedek, Mycogenben az egyes nevek bizonyos családoknak vannak fenntartva, és sorszámmal látják el őket.

– A Napmester elég nagyképű névnek tűnik.

– Mit számít egy kis hencegés? Odahaza a Cinnán a Dors egy régi kifejezésből származik, amely azt jelenti, hogy a tavasz ajándéka.

– Mert tavasszal születtél?

– Nem. Én a cinnai nyár közepén láttam meg a napvilágot, de ez a név, hagyományos és jórészt elfelejtett jelentésétől függetlenül, tetszett a szüleimnek.

– Ez esetben a Napmester talán...

Egy mély, szigorú hang szakította félbe:

– Ez az én nevem, idegen.

Seldon meglepetten fordította balra a fejét. Észre sem vették, hogy egy nyitott felszíni jármű áll mellettük. A régies kinézésű, szögletes alkalmatosság inkább furgonra emlékeztetett. A kormánynál egy magas, idős férfi ült, aki korát meghazudtolóan fiatalosnak hatott. Előkelő méltósággal szállt ki a kocsiból.

Hosszú, fehér köntöst viselt, lebernyegszerű ujja össze volt húzva a csuklójánál. A lábán lévő puha szandál szabadon hagyta nagy lábujját; klasszikus formájú feje teljesen kopasz volt. Kék szemével egykedvűen vizsgálgatta a két jövevényt.

– Üdvözöllek benneteket, idegenek!

Seldon gépies udvariassággal válaszolt:

– Üdvözletem, uram! – Aztán nem titkolt meglepődéssel hozzátette: – Hogy jött ide?

– A bejáraton át, mely bezárult utánam. Nem méltattál nagy figyelemre.

– Elismerem. De nem tudhattuk, mire számítsunk. Mint ahogy még most sem tudjuk.

– Chetter Hummin tájékoztatta a testvéreket, hogy két törzsbelije érkezik ide. Azt kérte, vegyük gondozásba őket.

– Ezek szerint ismerik Hummint.

– Ismerjük. Tett nekünk egy kis szolgálatot. S mivel ez a méltó idegen a szolgálatunkra volt, nekünk illik viszonozni. Kevesen jönnek Mycogenbe, és kevesen mennek el innen. Gondoskodnom kell a biztonságodról, a szállásodról, a nyugalmadról. Itt biztonságban leszel.

Dors meghajtotta a fejét.

– Hálásak vagyunk önnek, Napmester Tizennégy.

Napmester fensőbbséges szenvtelenséggel nézett rá.

– Számomra nem ismeretlenek a barbár törzsek szokásai – mondta. – Tudom, hogy náluk egy nő megszólalhat akkor is, ha nem kérdezik. Ezért nem érzem magam megsértve. Ám megkérném őt, hogy más testvérek jelenlétében, akik kevésbé tájékozottak, legyen óvatosabb.

– Igazán? – fortyant föl Dors, aki Napmesterrel ellentétben mélyen megsértődött.

– Igazán – szögezte le Napmester. – Azonkívül szükségtelen a sorszámomat hangoztatni, amikor egyedül vagyok jelen a nemzetségemből. Elég a Napmester. És most hagyjuk el ezt a helyet, amely túl közönséges ahhoz, hogy jól érezzem magam itt.

– Mindenki jól akarja érezni magát – jegyezte meg Seldon talán kissé hangosabban a kelleténél –, és mi egy lépést sem teszünk erről a helyről, amíg nem biztosítanak bennünket arról, hogy akaratunk ellenére nem fogják ránk erőltetni a maguk szokásait. Nálunk az a szokás, hogy egy asszony bármikor megszólalhat, ha valami mondanivalója van. Ha maguk biztonságot ígértek nekünk, ennek ugyanúgy vonatkoznia kell a lelki, mint a testi biztonságra.

Napmester higgadtan nézett rá.

– Merész a szavad, ifjú idegen. Mi a neved?

– Hari Seldon vagyok a Heliconról. A társam Dors Venabili a Cinnáról.

Napmester enyhén meghajtotta a fejét Seldon nevének hallatára, Dorséra azonban meg sem moccant.

– Megesküdtem Humminnak, hogy biztonságot nyújtok nektek, ezért minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a társnőd is részesüljön ebben. Ha gyakorolni akarja számunkra arcátlan viselkedését, mindent megteszek, hogy ezért ne érje őt kellemetlenség Egy dologban azonban kénytelenek vagytok engedni.

És mélységes utálattal először Seldon, majd Dors fejére mutatott.

– Mire céloz? – csodálkozott Seldon.

– A hajatokra.

– Mi van vele?

– Nem szabad, hogy lássák.

– Azt akarja mondani, hogy borotváljuk le a hajunkat, mint maga? Szó sem lehet róla.

– Az én hajam nem borotválva van, Seldon idegen. Amikor a pubertáskorba kerültem, hajamat gyökerestül kiirtották, mint ahogy minden más testvérnek és asszonynak.

– Ha velünk is ezt akarnák csinálni, akkor a válaszunk az, hogy soha!

– Idegen, mi nem kérünk sem borotválást, sem eltávolítást. Csak azt akarjuk, hogy ha köztünk vagytok, fedjétek be a hajatokat.

– Hogyan?

– Hoztam magammal skalpfedőket, melyek odatapadnak a koponyához, meg tapaszokat, melyek elrejtik a szuperoptikai foltokat – a szemöldökötöket. Akkor viselitek, amikor közöttünk vagytok. És persze te, Seldon, naponta borotválkozni fogsz, sőt gyakrabban is, ha szükséges.

– De hát miért kell ezt csinálnunk?

– Azért, mert számunkra a haj undorító és obszcén.

– De hiszen önök jól tudhatják, hogy a galaxis minden bolygóján elfogadott a haj viselete.

– Tudjuk. És közülünk azok, mint jómagam, akiknek esetenként ügye akad az idegenekkel, nem kerülhetik el a hajzat látását. Ezt elviseljük, de senki sem kívánhatja, hogy a többi testvérünk is elszenvedje a látvány okozta megrázkódtatást.

– Rendben van, Napmester – adta meg magát Seldon –, de áruljon el valamit. Mi is, mint mindenki, hajjal születünk, és meg is tartjuk, s nemcsak a pubertás eléréséig. Maguk miért irtják ki? Csupán szokásból, vagy van ennek valamilyen észszerű oka is?

Az öreg mycogeni büszkén kihúzta magát.

– A depilációval tudomására hozzuk az ifjúnak, hogy felnőtté vált, és a depiláció mindig eszébe juttatja a felnőttnek, hogy kicsoda ő, míg mindenki más, aki nem közénk való, csak barbár.

Nem várt választ szavaira (Seldon nem is tudott volna mit válaszolni), ehelyett köntösének valamilyen rejtett zugából előhúzott egy csomó különböző színű vékony műanyag holmit, figyelmesen megvizsgálta a két arcot, aztán hol az egyik, hol a másik valamit tartotta az arcuk elé.

– A színeknek többé-kevésbé egyezniük kell – jelentette ki. – Mindenki tudni fogja, hogy skalpfedőt viseltek, de legalább ne legyen visszataszítóan feltűnő.

Végül Napmester Seldon kezébe nyomott egy szalaghoz hasonló dolgot, és megmutatta neki, hogyan húzhatja szét sapkává.

– Kérlek, vedd magadra, Seldon – biztatta. – Eleinte zavarni fog, de hamar megszokod.

Seldon a fejére tette, de kétszer is lecsúszott, amikor a hajára akarta igazítani.

– Kezdd a szemöldöködnél – magyarázta Napmester. Az ujjait begörbítette, mintha segíteni akarna.

Seldon egy mosolyt elnyomva megkérte:

– Nem tenné meg helyettem?

Napmester azonban riadtan visszahőkölt.

– Lehetetlen. Meg kellene érintenem a hajadat.

Seldon végre nagy nehezen fejére illesztette a skalpfedőt, és Napmester tanácsát követve körös-körül meghuzigálta, míg az egész haját alá nem gyömöszölte. A szemöldöktapaszokat könnyen fölhelyezte. Dors, aki figyelmesen követte a procedúrát, minden nehézség nélkül fölhúzta a magáét.

– Hogy lehet levenni? – érdeklődött Seldon.

– Megragadod a szélénél, és könnyedén le lehet húzni. Könnyebb lesz fölvenni meg leszedni, ha levágsz a hajadból.

– Inkább birkózom vele egy kicsit – mondta Seldon. Aztán odasúgta Dorsnak: – Még így is szép vagy, Dors, bár elvesz valamit az arcod jellegéből.

– A jelleg itt marad, belül – felelte a lány. – És megjósolhatom, hogy meg fogod szokni a kopaszságomat is.

Seldon még halkabbra fogta a hangját:

– Nem akarok addig itt maradni, hogy ezt megszokjam.

Napmester, aki feltűnő fölényességgel nem vett tudomást a két jövevény sugdolózásáról, végtére is csak közönséges barbároknak tartotta őket, odaszólt hozzájuk:

– Ha beszálltak a kocsimba, elviszlek benneteket Mycogenbe.

– Az igazat megvallva – suttogta Dors –, magam sem hinném, hogy a Trantoron vagyok.

– Ezek szerint – felelte Seldon – még sohasem láttál te sem ilyesmit.

– Mindössze két éve vagyok a Trantoron, és azt is nagyrészt az egyetemen töltöttem, így hát nem vagyok valami nagy világutazó. De azért jártam itt-ott, és hallottam egyről s másról. Ilyet azonban még nem láttam, de nem is hallottam hasonlóról.

Napmester megfontoltan, minden fölösleges sietség nélkül vezetett. Az úton más vagonszerű járművekkel is találkoztak; a kormánynál csupa kopasz férfi ült, tar koponyájukon megcsillant a fény.

Kétoldalt csupa háromszintes épület sorakozott dísztelenül, szögletesen, egyhangú szürkébe öltözötten.

– Micsoda sivárság! – suttogta Dors.

– Egyenlősdi – súgta vissza Seldon. – Gyanítom, hogy egyetlen testvér sem tarthat igényt semmilyen rendű elsőbbségre a másik fölött.

A járdák zsúfolva voltak gyalogosokkal. Mozgófolyosónak jelét sem látták, és a közelből expresszjáratok hangja sem szűrődött oda.

– Azt hiszem, a szürke ruhások nők – mondta Dors.

– Nehéz lenne megmondani – felelte Seldon. – A köntösük mindent eltakar, és egyik kopasz fej olyan, mint a másik.

– A szürkék mindig kettesével vagy egy fehér ruhással járnak. A fehérek viszont egyedül is. Ne feledd, Napmester is fehér.

– Igazad lehet – mondta Seldon, majd fennhangon: – Napmester, kíváncsi vagyok...

– Ha az vagy, akkor kérdezz kedved szerint, bár engem semmi sem kötelez, hogy válaszoljak.

– Úgy látom, hogy lakónegyeden hajtunk keresztül. Hol vannak az üzletek, az ipari létesítmények?...

– Mi csak mezőgazdasággal foglalkozunk. Honnan jöttél, hogy ezt nem tudod?

– Tudhatja, hogy külvilági vagyok – mondta Seldon mereven. – Csak két hónapja vagyok a Trantoron.

– Akkor is.

– De ha csak mezőgazdasággal foglalkoznak, Napmester, hogy van az, hogy farmokat sem látok?

– Az alsó szinten vannak – vetette oda Napmester kurtán.

– Mycogenben a felső szinten csak lakások vannak?

– Meg néhány másikon is. Azok vagyunk, aminek látszunk. Minden testvér a megfelelő lakásban lakik családjával, minden nemzetség a maga megfelelő közösségében; mindegyiknek ugyanolyan járművei vannak, és minden testvér maga vezeti a kocsiját. Nincsenek szolgák, és senki sem szívesen veszi igénybe mások munkáját. Senki sem csilloghat mások rovására.

Seldon fölvonta letapasztott szemöldökét, és Dorsra pillantva megjegyezte:

– De egyesek fehérben, mások szürkében járnak.

– Azért, mert egyesek testvérek, mások pedig nővérek.

– Hát mi?

– Te más törzsbéli vagy... és vendég. Te és a... – megtorpant, aztán így folytatta: – társad nem vagytok kötelesek betartani a mycogeni élet minden szokását. Mindazonáltal te is fehérben fogsz járni, a társad pedig szürkében, és ugyanolyan vendéglakásban fogtok lakni, mint a miénk.

– Az egyenlőség üdvös eszmének látszik, de mi történik, ha nő a népesség? Akkor a tortát kisebb részekre szeletelik? Többfelé osztják?

– Nem szaporodunk. Mert akkor vagy növelni kellene területünket, amit a szomszédos barbárok nem engednének meg, vagy megromlanának a létfeltételeink.

– Ám ha... – kezdte Seldon. Napmester azonban elvágta a szavát:

– Ennyi elég, Seldon barbár. Figyelmeztettelek, hogy nem vagyok köteles válaszolni. Az a feladatunk, hogy amint Hummin barbárnak megígértük, biztonságban tartsunk benneteket mindaddig, amíg nem szegitek meg szokásainkat. Erre vállalkozunk, de többet ne várjatok. A kíváncsiság megengedhető, ám ha túl tolakodóvá válik, gyorsan kimeríti a türelmünket.

Volt valami a hangjában, ami minden további szónak útját szegte, és Seldont elfogta a bosszúság. A segítőkész Hummin itt alaposan elvetette a sulykot.

– Seldon nem biztonságot akart. Legalábbis nemcsak azt. Neki információra is szüksége van, anélkül nem maradhat itt tétlenül – és nem is fog itt maradni.

34.

Seldon elkeseredéssel nézett körül szállásukon. Volt benne egy-egy kicsi, de kizárólag a szálláshoz tartozó konyha és fürdőszoba; két keskeny ágy, két ruhásszekrény, egy asztal és két szék egészítette ki a berendezést. Röviden: minden megvolt benne két ember számára, akik szűkösen, de jól megférnek egymással.

– A Cinnán nekünk is volt saját konyhánk meg fürdőszobánk – jegyezte meg Dors lemondóan.

– Nekem nem – mondta Seldon. – Lehet, hogy a Helicon kis világ, de én egy modern városban laktam – közös konyhák és fürdők. Micsoda pazarlás ez itt! Egy szállodában még csak megjárja, ahol rövid ideig tartózkodik az ember, de ha az egész szektor ilyen, elképzelheted, mennyi konyha meg fürdőszoba lehet itt.

– Gondolom, az egyenlősdi miatt – mondta Dors. – Nem kell verekedni a jobb helyekért és a gyorsabb kiszolgálásért. Mindenkinek egyforma mércével mérnek.

– Ne hidd, Dors, hogy netán ez rettentően ellenemre van, de lehet, hogy neked igen, és nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha ki akarnám használni a helyzetet. Meg kellene győznünk őket, hogy nekünk külön szobákra van szükségünk, de egymás mellett. Akkor ha akarsz, el is vonulhatsz.

– Biztos vagyok abban, hogy hiába szólnánk – mondta Dors. – Szűkében vannak a helynek, s szerintem meg vannak hatódva saját nagylelkűségüktől, hogy ezt a rendelkezésünkre bocsátották. Meg kell elégednünk ezzel, Hari. Elég idősek vagyunk ahhoz, hogy megférjünk egymással. Én nem vagyok az a pirulós szűz lány, és te sem fogod elhitetni velem, hogy éretlen tacskó vagy.

– Te csak énmiattam vagy itt.

– No és? Jó kis kaland.

– Hát legyen. Melyik ágyat választod? Foglald el azt, amelyik közelebb van a fürdőszobához. – És leült a másik ágyra. – Van még valami, ami nyugtalanít engem. Amíg itt tartózkodunk, mi csak barbárok vagyunk, te meg én, de még Hummin is. Mi más törzsekhez tartozunk, nem az ő nemzetségükhöz, és a legtöbb dolog nem tartozik ránk. Csakhogy éppen ez az: én azért jöttem ide, hogy tanuljak. Hogy megtudjak valamit abból, amit ők tudnak.

– Vagy úgy hiszed, hogy tudnak – mondta Dors a történész szkepticizmusával. – Tudom, hogy vannak legendáik, amelyek még az időtlen időkből származnak, de nem hiszem, hogy komolyan kell venni őket.

– Hogy állíthatsz ilyesmit, amíg nem ismerjük meg azokat a legendákat?! Nincs róluk semmilyen följegyzés, amely kívülállótól származik?

– Nem tudok ilyesmiről. Ezek az emberek rettentően maguknak valók. Szinte mániákusan ragaszkodnak saját zárt világukhoz. Csodálom, igazán csodálom, hogy Humminnak sikerült áttörnie a korlátaikat, sőt arra is rávenni őket, hogy bennünket befogadjanak.

Seldon elgondolkodott.

– Valahogyan bizonyára a közelükbe lehet férkőzni. Napmestert meglepte, sőt feldühítette az én tudatlanságom, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy a Mycogen mezőgazdasági közösség. Ez olyan valami, amit – úgy látszik – nem akarnak titokban tartani.

– A helyzet az, hogy ez nem is titok. A Mycogen elnevezés egy ősrégi szóból származik, amely azt jelenti: élesztőtenyésztő. Legalábbis ezt mondták nekem. Én nem foglalkozom a régi nyelvekkel. Mindenesetre a mikrotáplálék legkülönfélébb változatait termelik: élesztőt, algát, baktériumot, soksejtű gombát és még ezernyi mást.

– Ebben nincs semmi különös – mondta Seldon. – A legtöbb bolygó dicsekedhet ilyen mikrokultúrával. Valamennyi még nálunk a Heliconon is van.

– De nem olyan, mint Mycogenben. Ez az ő specialitásuk. Eljárásaik olyan ősiek, akár a szektoruk elnevezése: titkos trágyázási módszerek, titkos környezeti tényezők. Ki tudja, még mi minden. Csupa titok.

– Belterjesség.

– Az bizony. A végeredmény az, hogy olyan fehérjét és ízanyagokat állítanak elő, amelyek egészen egyedülállóvá teszik az általuk gyártott mikrotáplálékokat. A mennyiséget viszonylag alacsony szinten tartják, s ezért az áruk az eget ostromolja. Én még sohasem próbáltam, és gondolom, te sem, a császári bürokrácia és a többi bolygó felső osztályai azonban nagy mennyiségben vásárolják. Mycogen gazdasági jólétét ez a kereskedelem alapozta meg, ezért ők maguk hirdetik fennen az értékes élelmiszer erényeit. Legalább ebből nem csinálnak titkot.

– Mycogen bizonyára gazdag.

– Nem szegény, bár az a gyanúm, hogy nem a gazdagság izgatja őket, hanem a védelem. A császári kormány védelem alatt tartja őket, mert ha nincs Mycogen, akkor honnan szereznék be ezeket a mikrotáplálékokat, melyek minden ételnek megadják finom ízét, csípős fűszerességét? Ezért cserébe Mycogen fenntarthatja különc életformáját és a szomszédaival szembeni fensőbbségét.

Dors körbenézett.

– Szerzetesi életet élnek. Látom, hogy nincs náluk holovízió, de még filmkönyv sem.

– Egyet láttam a szekrény felső polcán. – Seldon leemelte, megnézte a címét, és undorral elhúzta a száját. – Szakácskönyv.

Dors kinyújtotta érte a kezét, és lenyomott néhány billentyűt. Kis időbe telt, mire fény gyulladt a képernyőn.

– Van benne néhány recept is, a legnagyobb része azonban filozófiai értekezés a gasztronómiáról.

Kikapcsolta a szerkezetet, és ide-oda forgatta a kezében.

– Úgy látszik, csak erre az egy célra szolgál. Nemigen lehet kivenni belőle a mikrokártyát, majd újat bedugni helyette. Csupán egyetlen könyv leolvasására alkalmas. Ez aztán a pazarlás.

– Talán úgy vélik, hogy ez az egy filmkönyv is elég az embereknek. – A két ágy közötti éjjeliszekrényről fölemelt egy másik tárgyat. – Ez távbeszélő lehet, csakhogy hiányzik a képernyője.

– Úgy látszik, elégségesnek tartják a hangot is.

– Vajon hogy működik? – Seldon a kezébe vette, és jobbról-balról megvizsgálta. – Láttál már ilyesmit?

– Egyszer a múzeumban, ha ez ugyanolyan. Úgy tűnik, Mycogen szántszándékkal megrekedt a régimódi dolgoknál. Szerintem ezzel is el akarják különíteni magukat az úgynevezett barbároktól, akik mindenfelől túlsúlyban vannak velük szemben. Régimódiságuk és furcsa szokásaik, hogy úgy mondjam, emészthetetlenné teszik őket. Mindebben van valamiféle perverz logika.

Seldon, aki még mindig azzal a tárggyal játszadozott, hirtelen felkiáltott:

– Hoppá! Bekapcsolódott. Valami életre kelt benne. De nem hallok semmit.

Dors homlokát ráncolva fölvette az éjjeliszekrényről az ott maradt, filccel bélelt kis hengert. A füléhez tartotta.

– Valamilyen hang hallatszik belőle – mondta. – Nesze, próbáld csak ki. – És Seldon kezébe nyomta a hengert.

– Jaj! A fülre lehet csíptetni. – Hallgatózott, majd beleszólt: – Igen, megcsípte a fülemet. Hall engem? Igen, ez a mi portánk. Nem, a számát nem tudom. Dors, meg tudod mondani a számát?

– A távbeszélőn van egy szám – mondta Dors. – Talán az lesz az.

– Lehet – felelte Seldon kételkedve. Aztán a távbeszélőbe: – Ezen a szerkezeten ez áll: 6LT-3648. Ez az? Kitől tudhatom meg, hogy kell használni ezt a szerkezetet, no meg a konyhát? Mi az, hogy a szokásos módon? Nekem ez nem mond semmit. Figyeljen ide, én egy... barbár vagyok, egy becses vendég. Én nem ismerem a szokásos módot. Igen, elnézést kérek a kiejtésem miatt, és örülök, hogy fölismerte benne az idegent. A nevem Hari Seldon.

Elhallgatott, és szenvedő képet vágott Dors felé.

– Azt mondja, hogy majd fölhív, de szerintem azzal fog lerázni, hogy nem talál meg. Ó, maga az? Helyes. Akkor hát meg tudja nekem magyarázni?... Igen... Igen... Igen... És Mycogenen kívül hogy tudok felhívni valakit? Ó, és akkor hogy tudok kapcsolatba lépni mondjuk Napmester Tizennéggyel?... Hát akkor az asszisztensével, a segédjével vagy akárkivel?... Ühüm... Köszönöm.

Ezzel letette a távbeszélőt, némi nehézséggel lecsatolta a hallgatót a füléről, kikapcsolta az egész szerkezetet, és így szólt:

– Megszervezik, hogy valaki megmutassa nekünk, amit tudni akarunk, azt azonban nem képes megmondani, hogy mikor jön az a valaki. Mycogenen kívülre nem tudok telefonálni – legalábbis ezen a szerkentyűn –, így hát Humminnal se tudnánk kapcsolatot teremteni, ha szükségünk lenne rá. És ha Napmester Tizennéggyel akarok beszélni, akkor hosszadalmas procedúrán kell átesnem. Lehet, hogy ilyen az egyenlőségen alapuló társadalom. Úgy látszik azonban, hogy vannak kivételek, de az a gyanúm, ezt senki sem akarja nyíltan bevallani.

Az órájára pillantott.

– Mindenesetre, Dors, eszem ágában sincs egy szakácskönyvet tanulmányozni, és még kevésbé tudományos értekezéseket olvasni. Az órám még mindig az egyetemi időt mutatja, így fogalmam sincs, hogy eljött-e a hivatalos lefekvés ideje, de ez pillanatnyilag nem is érdekel. Csaknem egész éjjel fönn voltunk, és szeretnék aludni.

– Részemről nincs akadálya. Én is elfáradtam.

– Kösz. Ha majd kialudtuk magunkat, és új nap virrad ránk, kérni fogom, hogy mutassák meg a mikrotáplálék-ültetvényeiket.

– Csak nem érdekel téged? – hökkent meg Dors.

– Nem túlságosan, de ha egyszer ez az egyetlen büszkeségük, bizonyára szívesen beszélnek róla, és ha egyszer elindul a beszélőkéjük, összes vonzerőmet bevetve talán rá tudom venni őket, hogy meséljék el a legendáikat is. Szerintem ezt ravaszul kieszeltem.

– Remélem – mondta Dors kissé tamáskodva –, bár az az érzésem, hogy a mycogeniek nem hagyják magukat olyan könnyen csapdába csalni.

– Majd meglátjuk – jelentette ki Seldon komoran. – Eltökélt szándékom, hogy megismerem azokat a legendákat.

35.

Másnap reggel Hari ismét ott ült a távbeszélő-készülék mellett. Dühös volt, mert a gyomra korgott az éhségtől.

Napmester Tizennégyhez nem sikerült eljutnia, mert valaki azzal hárította el, hogy nem szabad őt zavarni.

– Miért nem? – kérdezte Seldon.

– Úgy gondolom, nem vagyok köteles válaszolni erre a kérdésre – hangzott az elutasító válasz.

– Nem úgy hoztak ide bennünket, mint rabokat – közölte Seldon ugyanolyan ridegen. – És nem is azért, hogy éhen haljunk.

– Biztos vagyok abban, hogy van konyhájuk, és az éléskamra is tele van.

– Igen, van – felelte Seldon. – Csakhogy fogalmam sincs, miként kell használni a konyhai berendezéseket, és azt sem tudom, hogy kell elkészíteni az ételt. Nyersen kell enni, vagy párolva, főzve, sütve?

– Nem tudom elhinni, hogy nem ért ilyen dolgokhoz.

Dors, aki föl-alá sétált a szobában a beszélgetés alatt, a készülékért nyúlt. Seldon azonban suttogva elhárította:

– Megszakítja a kapcsolatot, ha egy nő akar beszélni vele. Aztán a készülékbe minden eddiginél határozottabb hangon:

– Engem egy csöppet sem érdekel, hogy maga mit hisz. Küldjön ide valakit, aki segíteni tud rajtunk, különben megkeserüli, ha eljutok Napmester Tizennégyhez, amit előbb-utóbb meg fogok tenni.

Mégis két órába telt, mire végre megérkezett a segítség (amikorra Seldon már teljesen magánkívül volt, és Dors lemondott arról, hogy le tudja őt csendesíteni).

A jövevény fiatal férfi volt, aki a tar koponyáján ékeskedő szeplők tanúsága szerint vörös hajú lehetett valaha.

– Néhány fazekat hozott magával, és már éppen belefogott volna a magyarázatba, amikor hirtelen elfogta a nyugtalanság, és riadtan hátat fordított Seldonnak.

– Idegen – jelentette ki látható izgalommal –, a skalpfedője nincs rendesen a helyén. Seldon, aki már elérte a türelem végső határát, kifakadt:

– Ez engem nem érdekel.

Dors azonban a segítségére sietett.

– Hadd igazítom meg, Hari. Itt bal oldalon kissé fölcsúszott.

– Most már megfordulhat, fiatal barátom. Hogy hívják?

– Szürkefelhő Öt – közölte a mycogeni tétován, miközben megfordult, és gyanakvó tekintetet vetett Seldonra. – Novícius vagyok. Hoztam magának ennivalót. – Majd tétovázva hozzátette: – A saját konyhámról, ahol az én asszonyom készítette el neked, idegen.

Ezzel letette az edényeket az asztalra, ahol Seldon fölemelte az egyik fedőt, és gyanakodva a fazékba szagolt. Meglepetten nézett Dorsra.

– Tudod, hogy nincs is rossz illata?

Dors bólintott.

– Igazad van. Én is érzem.

Szürkefelhő Öt mentegetőzött:

– Nem olyan meleg, mint kellene. Útközben kihűlt. Tányér meg evőeszköz bizonyára van a konyhájukban.

Dors visszatért a szükséges holmival, és miután mohón belakmározták a bőséges ennivalót, Seldon újból civilizált embernek érezte magát.

Dorsnak eszébe jutott, hogy a fiatalember zavarban érzi magát egy nő társaságában, és ez még csak fokozódna, ha az a nő szólna is hozzá. Nem tehetett mást, kihordta a fazekakat meg a tányérokat a konyhába, ahol sikerült rájönnie a mosogató működésére, majd elmosogatott.

Közben Seldon megkérdezte a helyi időt, és jócskán elcsodálkozott.

– Azt mondja, hogy most van éjfél? – kérdezte.

– Úgy bizony, idegen – közölte Szürkefelhő. – Ezért nem tudtam mindjárt a szolgálatodra lenni.

Seldon egyszerre azt is megértette, miért nem lehet zavarni Napmestert, és lelkiismeret-furdalást érzett, amiért Szürkefelhő asszonyát tudtán kívül zaklatta és fölébresztette, hogy ételt készítsen nekik.

– Sajnálom – mentegetőzött. – Mi idegenek vagyunk itt, és nem boldogultunk a konyhával meg a főzéssel. Meg tudná tenni, hogy reggel küld valakit, aki kiokosít bennünket?

– Az lesz a legjobb – közölte Szürkefelhő békülékenyen –, ha küldök ide két nővért. Bocsásd meg, hogy kényelmetlenséget kell okoznom a nők jelenlétével, de hát csak ők ismerik ezeket a dolgokat.

Dors, aki éppen belépett a konyhából (és mielőtt tudatosította volna magában a helyét ebben a férfiközpontú társadalomban), megszólalt:

– Semmi baj, Szürkefelhő. Szívesen látjuk a nővéreket.

Szürkefelhő zavart tekintete szótlanul átsiklott a lányon.

Seldon, aki meg volt győződve, hogy az ifjú mycogeni elvből elengedi a füle mellett egy nő szavait, megismételte, amit Dors mondott:

– Semmi baj, Szürkefelhő. Szívesen látjuk a nővéreket.

Annak azonnal földerült az arca.

– Itt lesznek, mihelyt eljő a reggel.

Amikor Szürkefelhő eltávozott, Seldon némi megelégedettséggel mondta:

– Lehet, hogy pontosan a nővérek lesznek azok, akikre szükségünk van.

– Igazán? És milyen értelemben, Hari? – élcelődött Dors.

– Hát úgy, hogy ha emberszámba vesszük őket, hálából talán mesélni fognak a legendáikról.

– Ha ismerik őket – kétkedett Dors. – Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a mycogeniek nagyon törődnének az asszonyaik nevelésével.

36.

A nővérek úgy hat óra múlva érkeztek meg, miután Seldon és Dors aludt még egy keveset, hogy átállítsák biológiai órájukat.

A nővérek félénken, csaknem lábujjhegyen léptek be a lakásba. Köntösük (amelyről kiderült, hogy a mycogeni nyelvjárásban ancúgnak hívják) bársonyosan puha, szürke anyagból készült, s mindegyiket sötétebb szürkéből szőtt rafinált mintázat díszítette. Az ancúgok nem voltak azért annyira előnytelenek, jóllehet az volt a legfőbb rendeltetésük, hogy minden emberi formát elleplezzenek.

A nővérek feje kopasz volt, s arcukon nyoma sem látszott kendőzőszernek. Fürkésző pillantást vetettek a Dors szemhéját hangsúlyozó kék festékre és pirosított ajkára.

Seldon egy-két pillanatig azon meditált, hogy vajon egyáltalán nővérek-e ezek a nővérek.

A választ rögtön eldöntötte a nők udvariasan kimért köszönése. Mindketten csicseregtek és csiripeltek. Seldon visszaemlékezett Napmester komor hangjára, Szürkefelhő ideges baritonjára, és arra gondolt, hogy a nők nemük látható megkülönböztető jelei híján kénytelenek a hangjukkal és társasági viselkedésükkel kitűnni.

– Esőcsepp Negyvenhárom vagyok – csicseregte az egyik –, és ez itt a húgom.

– Esőcsepp Negyvenöt – csivitelt a másik. – A mi nemzetségünkben nagyon sok az Esőcsepp – tette hozzá vihogva.

– Örülök, hogy találkoztunk – üdvözölte őket Dors ünnepélyesen –, de mondjátok meg, milyen néven szólítsalak benneteket. Gondolom, nem elég az Esőcsepp.

– Nem – felelte Esőcsepp Negyvenhárom. – Ha mindketten jelen vagyunk, akkor a teljes nevünket kell használnod.

– No és ha csak azt mondjuk, hölgyeim – vetette közbe Seldon –, hogy Negyvenhárom és Negyvenöt?

A két nő gyors pillantást vetett feléje, de nem szólt egy szót sem.

– Bízd csak rám őket, Hari – intette le Dors gyöngéden.

Seldon hátravonult. Bizonyára hajadon leányzók, és nem illik a férfiakhoz szólniuk. Kettejük közül az idősebbik látszott szertartásosabbnak, és talán ő volt a puritánabb. Persze nehéz volt ezt néhány szó és egy gyors pillantás alapján megállapítani, de ez volt az érzése. Szívesen ítélt első benyomásai alapján.

Dors így szólt hozzájuk:

– A helyzet az, nővérek, hogy mi, idegenek nem értünk a konyhához.

– Azt akarod mondani, hogy nem tudsz főzni? – Esőcsepp Negyvenhárom arcára megdöbbenés és rosszallás ült ki. Esőcsepp Negyvenöt elnyomott egy nevetést, és Seldon igazat adott magának a két testvérről alkotott véleményét illetően.

– Valamikor volt saját konyhám – mondta Dors –, de az nem hasonlított ehhez, és nem ismerem az ételeket meg az elkészítésük módját sem.

– Nincs abban semmi ördöngösség – közölte Esőcsepp Negyvenöt. – Mi majd megmutatjuk.

– Készítünk mindjárt egy ízletes, tápláló ebédet – tette hozzá Esőcsepp Negyvenhárom. – Izé... mindkettőjük számára – egészítette ki némi zavart szünet után. Úgy látszik, nem volt könnyű tudomást vennie egy férfi jelenlétéről.

– Ha nincs ellenetekre – kérte Dors –, szeretnék ott állni mellettetek a konyhában, és hálás lennék, ha töviről hegyire mindent elmagyaráznátok. Elvégre nem várhatom el tőletek, nővérek, hogy naponta háromszor idejöjjetek főzni nekünk.

– Mindent meg fogunk mutatni – biccentett mereven Esőcsepp Negyvenhárom. – Bár egy barbár nőnek nem lesz könnyű a tanulás. Nincs meg hozzá az... érzéke.

– Majd igyekezni fogok – közölte Dors lekötelezett mosollyal.

Ezzel eltűntek a konyhában. Seldon utánuk bámult, és próbálta kidolgozni a követendő stratégiát.

A mikrofarm

MYCOGEN – ...Mycogen mikrofarmjai legendás hírnévnek örvendtek, jóllehet ma már csak olyan, gyakran használt szólásokban maradt fenn a nevük, mint "gazdag, mint Mycogen mikrofarmjai", vagy "finom, mint a mycogeni élesztő". Az idő rendszerint igazolja az efféle bölcsesség valóságos alapját. Hari Seldon, aki a Menekülés során meglátogatta ezeket a mikrofarmokat, emlékirataiban megerősíti ezt az általános véleményt...

ENCYCLOPEDIA GALACTICA

37.

– Ez finom volt! – lelkendezett Seldon. – Sokkal jobban ízlett, mint amit Szürkefelhő hozott nekünk...

– Ne felejtsd el – mentegette őt Dors –, hogy Szürkefelhő asszonyának az éjszaka közepén gyorsan kellett az ételt elkészítenie. – Majd egy kis szünet után így tűnődött: – Bárcsak mondanák azt, hogy feleség. Az asszony szó úgy hangzik a szájukból, mintha azt mondanák: a házam, a köpenyem. Olyan megalázó.

– Egyetértek. Felháborító. Bár a feleségből is könnyen csinálhatnának ugyanolyan tulajdont. Ez az életformájuk, és a nővérek emiatt nem látszanak bánatosnak. Mi kioktatásokkal nem változtathatunk ezen. Egyébként megfigyelted, hogy csinálták az ételt?

– Igen, és minden olyan egyszerűnek látszott. Nem mintha mindent meg tudtam volna jegyezni, de azt mondták, hogy erre nincs is szükség. Megteszi az egyszerű melegítés is. Úgy vettem ki, hogy sütés közben valamilyen mikroszármazékot adtak a kenyérhez, amitől nemcsak megkelt a tészta, hanem ropogós lett, és meleg aromát is kapott. Csipetnyi borssal is megbolondították, nem érzed?

– Én nem tudtam volna megmondani, de bármi volt is az, nem voltam képes betelni vele. És a leves! Fölismerted benne valamelyik zöldséget?

– Nem én.

– És mi volt az a hússzelet? Meg tudtad állapítani?

– Nem hiszem, hogy egyáltalán hússzelet lett volna. A Cinnán van egy bárányételünk, ez arra emlékeztetett.

– Az biztos, hogy nem bárány volt.

– Mint mondtam, nem hiszem, hogy egyáltalán hús volt. Azt is kétlem, hogy Mycogenen kívül bárki enne ilyesmit. Szerintem még a császár sem. Fogadni mernék, hogy amit a mycogeniek piacra dobnak, az csak tucatáru. A javát megtartják maguknak. Jobb is lesz, Hari, ha nem maradunk itt sokáig. Ha megszokjuk ezt a kosztot, többé nem leszünk képesek megelégedni azzal a nyomorúságos étellel, amely odakint kapható – tette hozzá nevetve.

Seldon is nevetett. Még egyet hörpintett abból a gyümölcsléből, amelyhez hasonló mámorító italt még sohasem kóstolt, és mesélni kezdett:

– Figyelj ide, amikor Hummin az egyetemre vitt engem, útközben megálltunk egy út menti falatozóban, ahol erősen élesztős valamit ettünk. Olyan íze volt, mint... mindegy, milyen íze volt, ám akkor el sem tudtam képzelni, hogy a mikroétel ilyen finom is lehet. Szeretném, ha a nővérek még itt lennének. Illenék megköszönni nekik.

Szerintem tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy tetszeni fog a főztjük. Melegítés közben én dicsértem az ínycsiklandó illatokat, mire ők minden szerénykedés nélkül megjegyezték, hogy az ízük még jobb lesz.

– Gondolom, az idősebbik mondta.

– Úgy van. A fiatalabb meg vihogott. Különben vissza fognak jönni. Hoznak nekem egy ancúgot, hogy kimehessek velük az üzletekbe. És azt is megértették velem, hogy ha nyilvánosan meg akarok jelenni, akkor meg kell tisztítanom az arcomat. Meg fogják mutatni, hol kapok jó minőségű ancúgot magamnak, és hol árulnak mindenféle készételt, amit csak föl kell melegíteni. Megmagyarázták, hogy tisztességes nővérek ilyesmit nem tennének, mert mindent nyers anyagokból készítenének. Azért is elnézést kértek, hogy annak az ételnek egy részét, amelyet nekünk csináltak, csak felmelegítették. Azt is értésre adták azonban, hogy az idegenek úgysem tudnák igazán méltányolni a konyhaművészetet, ezért nekünk megteszi a melegített készétel is. Egyébként természetesnek veszik, hogy a bevásárlás meg a főzés az én dolgom lesz.

– Mint ahogy nálunk mondják: "Ha a Trantoron vagy, élj úgy, mint a trantoriak."

– Igen, biztos voltam abban, hogy ez lesz a véleményed.

– Én is csak ember vagyok – mentegetőzött Seldon.

– A szokásos kifogás – hagyta rá Dors lemondó mosollyal. Seldon jóllakott megelégedettséggel hátradőlt, és Dorshoz fordult.

– Dors, te már két éve itt vagy a Trantoron, ezért talán jobban megértesz néhány dolgot, mint én. Nem gondolod, hogy a mycogeniek furcsa társadalmi berendezkedésének oka a természetfölötti világképük?

– Természetfölötti?

– Úgy van. Nem hallottál erről?

– Mit értesz azon, hogy természetfölötti?

– Hát azt, amit kell. Hogy hisznek olyasvalamiben, ami független a természeti törvényektől, s amit mondjuk nem korlátoz az energiamegmaradás elve vagy a mozgás állandósága.

– Értem. Azt akarod tudni, hogy Mycogen nem vallásos közösség-e?

Most Seldonon volt a sora a meglepődésnek.

– Vallásos?

– Igen. Ez egy archaikus kifejezés, de mi, történészek élünk vele; a mi tudományunk tele van archaikus kifejezésekkel. A vallásos szó nem teljesen fedi a természetfölöttit, ámbár vannak benne erősen természetfölötti elemek. A te kérdésedre azonban nem tudok válaszolni, minthogy sohasem végeztem behatóbb kutatásokat Mycogenről. Mindazonáltal abból a kevésből ítélve, amit itt láttam, valamint a vallástörténeti ismereteim alapján nem lennék meglepve, ha a mycogeni társadalom vallásos beállítottságú lenne.

– Ez esetben meglepődnél, ha a mycogeni legendák szintén vallásos jellegűek volnának?

– Egyáltalán nem.

– Ennélfogva nincs történelmi alapjuk?

– Ebből ez nem következik szükségszerűen. A legendáknak lehetne hiteles történelmi magjuk, de nem feledkezhetünk meg persze a torzításról és a természetfölötti motívumokról sem.

– Ah! – sóhajtott föl Seldon, és belemerült gondolataiba. Végül Dors törte meg a közéjük telepedett csöndet:

– Tudod, ez nem is olyan ritkaság. Több bolygón szép számmal található vallásos elem. Ez még csak erősödött az utóbbi évszázadok során, ahogy a Birodalomban nőtt a zűrzavar. A Cinnán, a lakosságnak legalább a negyede triteista.

Seldont ismét elfogta a sajnálkozás kínos érzése, hogy nem ismeri a történelmet.

– Volt a múltban olyan időszak – firtatta –, amikor a vallásosság erősebb volt a mostaninál?

– Hogyne. Ráadásul egyre-másra új változatok alakulnak ki. A mycogeni vallás, ha egyáltalán az, viszonylag új keletű lehet, és talán csak Mycogenre jellemző. De ezt csak alapos tanulmányozás után tudnám megmondani.

– Lám, elérkeztünk a lényeghez, Dors. Mit gondolsz, a nők hajlamosabbak a vallásosságra, mint a férfiak?

Dors Venabili fölvonta a szemöldökét.

– Nem hiszem, hogy ilyen sommás megállapításra juthatnánk. – Elgondolkodott. – Gyanítom, hogy a lakosságnak azok az elemei, amelyek kevésbé részesülnek a természetes anyagi világból, tehát a szegények, a kisemmizettek, az elnyomottak hajlamosabbak arra, hogy vigaszra leljenek abban, amit te természetfölöttinek nevezel. És amennyiben a természetfölötti fogalma fedi a vallásét, azt is lehet mondani, hogy ők vallásosabbak. Persze sok kivétel is lehet mindkét réteg esetében. Sok elnyomott elveti a vallást, míg a gazdagok, a hatalmasok, a megelégedettek közül sok ragaszkodik hozzá.

– Mycogenben azonban – tűnődött Seldon –, ahol a nőket láthatóan nem tartják egyenrangúnak, messze járnék-e az igazságtól, ha azt állítanám, hogy ők inkább hajlanak a vallásosságra, mint a férfiak? S talán otthonosabbak a társadalom által megőrzött legendák világában is?

– A nyakamat nem merném rátenni, Hari, de egyheti jövedelmemet megkockáztatnám.

– Helyes – bólintott Seldon elgondolkodva. Dors rámosolygott.

– Lám, itt van a te pszichohistóriád egy darabkája, Hari. A 47 854. számú szabály: Az elnyomottak vallásosabbak, mint a gazdagok.

Seldon a fejét csóválta.

– Ne űzz tréfát a pszichohistóriából, Dors. Te is tudod, hogy én nem apró-cseprő szabályokat keresek, hanem nagy általánosságokat és kezelési módokat. Nekem nincs szükségem összehasonlító vallásosságra, mint száz specifikus szabály eredőjére. Olyasmit keresek, ami alapján valamilyen matematikai, logikai rendszer útján történő manipulálás után azt mondhatom: aha, az embereknek ez a csoportja vallásosabb lesz, mint amaz, föltéve, ha a következő kritériumok megvalósulnak, és ezért ha az emberiséget ezek az ösztönzők mozgatják, akkor ez és ez lesz rájuk a válasza.

– Rémes – fintorgott Dors. – Te úgy kezeled az embereket, mint az egyszerű gépezeteket. Megnyomod ezt a gombot, és megkapod azt a mozdulatot.

– Korántsem, ugyanis egy időben olyan sok gombot nyomnak meg, méghozzá a legkülönbözőbb módon, s ezért oly sokféle válasz érkezik, hogy a jövő előrejelzése összességében statisztikai természetű lesz, tehát az egyes ember megmarad szabad tényezőnek.

– Honnan tudhatod ezt?

– Sehonnan – mondta Seldon. – Legalábbis nem tudom. De érzem, hogy ez így van. Szerintem a dolgoknak így kell lenniük. Ha megtalálom az axiómákat, hogy úgy mondjam, az embertudomány alaptörvényeit, valamint a megfelelő matematikai módszert, akkor kezemben lesz a pszichohistória. Kimutattam, hogy ez elméletileg lehetséges...

– De nem a gyakorlatban, igaz?

– Most is ezt állítom.

Dors ajkán könnyű mosoly játszadozott.

– Azon töröd hát a fejed, Hari, hogy valamilyen megoldást találj erre a problémára?

– Nem tudom. Esküszöm, hogy nem tudom. Chetter Hummin azonban szeretne megoldást találni, én pedig valamilyen oknál fogva szeretnék az ő kedvére tenni. Hiszen olyan meggyőző ember.

– Igen, tudom.

Seldon elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést, csak egy kis felhő suhant végig az arcán. Aztán folytatta:

– Hummin azt állítja, hogy a Birodalom hanyatlóban van, hogy össze fog roppanni, és hogy egyedül a pszichohistória nyújt reményt a megmentésére vagy legalábbis a zuhanás erejének az enyhítésére, és anélkül az emberiség elpusztul, vagy legalábbis hosszú nyomorúság vár reá. És az én vállamra rakja az emberiség megmentésének felelősségét. A Birodalom persze túl fog élni engem, de ha könnyíteni akarok a lelkemen, le kell vetnem ezt a felelősséget a vállamról. Meg kell magamat győznöm – sőt meg kell győznöm Hummint is – arról, hogy a pszichohistória nem nyújt gyakorlati kiutat, hogy hiába az elmélet, a kifejlesztése hiú remény. Ezért a lehető legtöbb utat kell végigjárnom, hogy bebizonyítsam, mindegyik zsákutca.

– Ilyen út az is, ugye, hogy visszamégy a történelemben olyan időkig, amikor az emberi társadalom még kisebb volt a mainál?

– Sokkal kisebb. És jóval egyszerűbb.

– És ki akarod mutatni, hogy nincs gyakorlati megoldás?

– Úgy van.

– De ki fogja leírni neked azt a korai világot? Még ha a mycogenieknek van is egyfajta összefüggő képük az ősrégi galaxisról, Napmester aligha fogja azt elárulni egy barbárnak. De egyetlen mycogeni sem. Ez magának való társadalom – hányadszor állapítjuk meg? –, és tagjai megrögzötten gyanakvóak az idegenek iránt. Nem fognak nekünk semmit se elárulni.

– Majd kitalálok valamit, hogy szóra bírjak egy mycogenit. Például ezeket a nővéreket.

– Ők még csak hallani sem fognak téged, a férfit, mint ahogy Napmester sem hall meg engem. De ha szóba mernének állni veled, mit mondhatnának néhány közhelyen kívül?

– Valahol csak el kell kezdenem.

– Nézzük csak – mondta Dors elgondolkozva. – Hummin a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rád, és én ezt úgy értelmezem, hogy a legjobb tudásom szerint segítsek neked. De mit tudok én a vallásról? Még csak nem is érinti a szakterületemet. Én nem vallásfilozófiai, hanem gazdasági kérdésekkel foglalkozom. De nem lehet a történelmet egymástól független szabályos kis részekre szabdalni. Az erős vallások például képesek voltak jelentősen meggazdagodni, s ezzel később irányt szabtak a társadalom gazdasági fejlődésének. Ez is egyike az emberi történelem szabályainak, amelyeket le kell vezetned az embertudomány alaptörvényeiből, vagy hogy is nevezed őket. De...

Itt Dors elgondolkodott és elhallgatott. Seldon lopva figyelte a lányt, akinek a tekintete a semmibe vagy a múltba révedt. Aztán visszazökkent.

– Ne tekintsd ezt kötelező szabálynak, de ha jól emlékszem, minden vallásnak van egy fontos könyve; olyan könyvek ezek, melyekbe összegyűjtötték rítusaikat, szent költeményeiket, és ki tudja még, mi mindent, s ezekben összegezték a világról alkotott véleményüket is. Ezek a könyvek rendszerint mindenki számára hozzáférhetők, és hittérítésre is ezeket használják. De volt olyan is, amelyet titkosan kezeltek.

– Gondolod, hogy Mycogennek is van efféle könyve?

– Az az igazság – tűnődött Dors –, hogy sosem hallottam ilyesmiről. Talán igen, ha nyilvánosak lennének, amiből az következik, hogy vagy nem léteznek, vagy titkosak. Bárhogy van is, az az érzésem, hogy nem fogod látni őket.

– Kiindulásul ez is valami – jelentette ki Seldon komoran.

38.

A nővérek mintegy két órával azután tértek vissza, hogy Hari és Dors megebédelt. Mindkettő mosolygott, és Esőcsepp Negyvenhárom, a komolyabb, Dors felé nyújtott egy ancúgot.

– Nagyon csinos – fogadta Dors széles mosollyal, és buzgón bólogatott. – Tetszik itt ez a rafinált hímzés.

– Semmiség – csicseregte Esőcsepp Negyvenhárom. – Egyik régi darabom, de nem biztos, hogy jó lesz, mert te magasabb vagy nálam. Ideiglenesen azonban ez is megteszi, és aztán elviszünk a legjobb ancúgoshoz, ahol választhatsz magadnak egypárat a méreted és az ízlésed szerint.

Esőcsepp Negyvenhárom kissé zavartan mosolyogva, szemét a padlóra függesztve, némán átnyújtott Dorsnak egy fehér ancúgot. Ez szépen össze volt hajtogatva. Dors anélkül, hogy kibontotta volna, továbbadta Seldonnak.

– A színéről ítélve ez a tiéd lesz, Hari.

– Feltehetőleg – mondta Seldon –, de add csak vissza neki. Hiszen nem nekem adta át.

– Ugyan, Hari – korholta őt Dors kis fejcsóválással.

– Nem – makacsolta meg magát Seldon. – Nem nekem nyújtotta át. Add csak vissza neki, és megvárom, amíg nekem adja.

Dors tétovázott, aztán kelletlenül Esőcsepp Negyvenhárom felé nyújtotta az ancúgot.

A nővér a háta mögé dugta a kezét, és halálra vált arccal hátrahőkölt. Esőcsepp Negyvenöt lopva egy pillantást, egy egészen gyors pillantást vetett Seldonra, aztán gyorsan Esőcsepp Negyvenháromhoz lépett, és átkarolta a nővérét.

– Ugyan már, Hari – korholta Dors –, biztos vagyok benne, hogy a nővéreknek nem szabad olyan férfiakhoz beszélniük, akik nem hozzájuk tartoznak. Mi hasznod belőle, ha megszégyeníted? Ő nem tehet róla.

– Én ezt nem hiszem el – jelentette ki Seldon élesen. – Ha van is ilyen szabály, akkor az csak a saját fajtájára vonatkozik. Kétlem, hogy valaha is találkozott volna idegenekkel.

Dors lágyan megkérdezte Esőcsepp Negyvenhármat:

– Mondd, nővér, találkoztál már valamikor idegen férfival vagy nővel?

Hosszú, tétova csend, majd lassú, tagadó fejrázás volt a válasz. Seldon szétvetette a karját.

– Tessék, itt vagyunk. Ha van is hallgatási szabály, akkor az csak a testvérekre vonatkozik. Vajon ideküldték volna-e hozzánk ezt a két fiatal nőt – ezeket a nővéreket –, ha tilos volna szólniuk egy idegenhez?

Talán azt föltételezték, Hari, hogy ők csak hozzám szólnak, én pedig közvetítek közted és köztük.

– Hülyeség. Én ezt nem hiszem, és nem is akarom elhinni. Én nem vagyok közönséges idegen, hanem Mycogen nagyra becsült vendége, akit Chetter Hummin protezsált be, és maga Napmester Tizennégy kísért el ide. Én nem tűröm, hogy engem levegőnek nézzenek. Majd beszélek Napmester Tizennéggyel, és alaposan kitálalok.

Esőcsepp Negyvenöt elpityeredett, és Esőcsepp Negyvenhárom, viszonylagos nyugalmát megőrizve, kissé elpirult.

Dors úgy tett, mintha még egyszer megpróbálná lebeszélni Seldont, ez azonban jobb kezének haragos mozdulatával elhárította, és fenyegető pillantást vetett Esőcsepp Negyvenháromra.

Ő végre megszólalt, de ezúttal nem csicsergett. A hangja rekedt volt, remegett, mint aki minden tiltakozása ellenére erőszakot kénytelen tenni magán, hogy egy férfihoz szóljon.

– Nem szabad bepanaszolnia bennünket, idegen. Ez igazságtalanság lenne. Ön arra kényszerít engem, hogy megszegjem népem szokásait. Mit akar tőlem?

Seldon egyből lefegyverzően elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét.

– A ruhát, amit nekem hoztál. Az ancúgot.

A lány némán előrenyújtotta az ancúgot, és Seldon kezébe helyezte. A férfi kissé meghajolt, és lágy, meleg hangon annyit mondott:

– Köszönöm szépen, nővér. – Majd kurta pillantást vetett Dors felé, mintha azt mondaná: na látod! Dors azonban durcásan elfordult.

Seldon rögtön látta, amint széthajtotta, hogy az ancúg teljesen dísztelen (úgy látszik, a hímzés és a díszítés csak a nőket illeti meg), járt hozzá azonban egy bojtos öv, amelynek nyilván megvolt a maga viselési módja. Biztosan rá fog jönni maga is.

– Bemegyek a fürdőszobába, és magamra öltöm ezt a ruhát – mondta. – Egy perc, és itt vagyok.

Ezzel belépett a szűk fülkébe, ám az ajtót nem tudta behúzni maga mögött, mert Dors is benyomakodott utána. Az ajtó csak akkor csukódott be, amikor mindketten ott szorongtak a fürdőszobában.

– Mit tettél? – sziszegte Dors. – Állati kegyetlenség volt tőled. Miért kellett így bánni azzal a szegény nővel?

Seldon türelmetlenül legyintett.

– Rá kellett bírnom, hogy szóljon hozzám. Számítok rá mint információforrásra. Ezt te is tudod. Sajnálom, ha durva voltam, de másképp hogy próbálhatnám megszabadítani a gátlásaitól? – Ezzel kitessékelte a lányt a helyiségből.

Mire előjött, már Dors is magára öltötte az ancúgot.

Dors a skalpfedő miatti kopaszság és az ancúg előnytelen formátlansága ellenére mégis egészen csinos volt. A köntös szabása, noha rendeltetése szerint arra hivatott, hogy elrejtse a formákat, mégis sejtette a lány testének körvonalait. Az öve szélesebb volt, mint a férfié, és szürke színe árnyalatnyival elütött az ancúgétól. S mi több, elöl két csillogó kék kőkapocs tartotta össze. (Lám, a nők még a legmostohább körülmények között is képesek kicsinosítani magukat, gondolta Seldon.) Dors végignézett Seldonon, és megjegyezte:

– Most már egészen mycogeninek nézel ki. Mindketten készen állunk, hogy a nővérek elvigyenek bennünket bevásárolni.

– Igen – helyeselt Seldon –, utána azonban megkérem Esőcsepp Negyvenhármat, hogy vezessen végig a mikrofarmokon.

Esőcsepp Negyvenhárom tágra meresztette a szemét, és riadtan hátrált.

– Szeretném megnézni őket – jelentette ki Seldon eltökélten. Esőcsepp Negyvenhárom gyors pillantást vetett Dors felé.

– Idegen asszonyom...

Seldon azonban megakasztotta:

– Vagy talán nem tudsz semmit a farmokról, nővér?

Ezzel, úgy látszik, elevenére tapintott. A nő büszkén fölcsapta a fejét, de azért gondosan ügyelt arra, hogy Dorshoz intézze szavait:

– Én dolgoztam a mikrofarmokon. Mint ahogy minden testvér és nővér megteszi ezt egyszer az életében.

– Hát akkor vigyél el engem oda – biztatta Seldon –, és ezúttal mellőzzük a vitatkozást. Én nem vagyok testvér, akivel nem szabad beszélned, és akivel nem lehet semmi kapcsolatod. Én idegen vagyok, és megbecsült vendég. Viselem ezt a skalpfedőt meg ezt az ancúgot, hogy ne keltsek feltűnést, de én tudós vagyok, s az itt töltött időt is tudásom gyarapítására akarom felhasználni. Nem kuksolhatok ebben a szobában, hogy a falat bámuljam. Látni akarom azt, amivel egyedül csak ti dicsekedhettek, és sehol másutt nincs a galaxisban, a mikrofarmokat. Azt gondolom, hogy büszkén mutogatnád nekem.

– Büszkék is vagyunk ezekre – mondta Esőcsepp Negyvenhárom végre egyenesen Seldonra tekintve –, és én meg is fogom mutatni, de nem hiszem, hogy egyetlen titkunkat is ellesi, ha arra fáj a foga. Holnap reggel meg fogom mutatni a mikrofarmokat. Fel kell készülni a látogatásra.

– Megvárom a holnap reggelt – mondta Seldon. – De megígéred? Becsületszavadra?

Esőcsepp Negyvenhárom hangjából kiérződött a szemrehányás.

– Én egy nővér vagyok, és megteszem, amit ígérek. Még egy barbár előtt is megtartom a szavam.

Utolsó szavai fagyosan csengtek, a szeme tágra nyílt, és kifényesedett. Seldon nyugtalanul tűnődött, hogy vajon mi játszódhat le a lány lelkében.

39.

Seldon nyugtalanul töltötte az éjszakát. Kezdődött azzal, hogy Dors mindenáron el akarta kísérni a mikrofarmokra, de ő erélyesen tiltakozott ez ellen.

– Az egésznek az a célja – érvelt Seldon –, hogy Esőcseppet beszédre bírjam, s szembesítsem őt a szokatlan helyzettel; rá akarom ébreszteni, hogy társa lehet egy férfinak, még ha az idegen is. Ha sikerül résnyi lyukat ütni a szokások védőbástyáján, akkor reménykedhetünk. De ha te is ott leszel, akkor megint csak hozzád fog beszélni.

– És ha történik veled valami nélkülem, mint a Felvilágon?

– Semmi sem fog történni. Kérlek! Ha segíteni akarsz nekem, akkor maradj távol. Ha nem, akkor végeztünk. Komolyan mondom, Dors. Ez nagyon fontos nekem. Bármennyire megkedveltelek is, ebből ki kell hagynom téged.

Dors csak hosszas tusakodás után egyezett bele, és csupán egyet kért:

– Akkor ígérd meg, hogy legalább kedves leszel hozzá.

– Rám kell vigyáznod, vagy őrá? – kérdezte Seldon. – Biztosíthatlak arról, hogy nem kedvtelésből voltam nyers hozzá, és a jövőben nem leszek az.

Első veszekedésük emléke sokáig nem hagyta lehunyni a szemét; ehhez jött aztán az a nyugtalanító gondolat, hogy Esőcsepp Negyvenhárom ígérete ellenére sem jön el reggel a testvérével.

De eljött, méghozzá alig valamivel azután, hogy Seldon befejezte sovány reggelijét (elhatározta, hogy mértéket fog tartani, nehogy elhízzon), és magára vette a tökéletesen ráillő ancúgot. Gondosan elrendezte az övet is, amely hibátlanul lógott alá a derekáról.

Esőcsepp Negyvenhárom, akinek a tekintete még most is fagyos volt, azt mondta:

– Ha készen van, Seldon barbár, a húgom Venabili barbárral fog maradni. – Hangja nem volt sem csicsergős, sem rekedt. Mintha az éjszaka folyamán lehiggadt volna, és talán begyakorolta, hogyan beszéljen valakihez, aki férfi ugyan, de nem testvér.

Seldon szerette volna tudni, hogy álmatlan éjszakája volt-e, de csak annyit mondott:

– Kész vagyok.

Fél órával később Esőcsepp Negyvenhárom és Hari Seldon együtt ereszkedett le a sokemeletnyi mélységbe. Bár az óra szerint nappal volt, itt borongósabb és homályosabb volt a megvilágítás, mint a Trantor többi részén.

Erre nem volt semmiféle ésszerű magyarázat; hisz a mesterséges napfény, mely lassan körbejárta a Trantor felszínét, ugyanúgy útba ejthette volna a Mycogen szektort is. Úgy látszik, a mycogeniek valamilyen primitív hagyományhoz ragaszkodva így kívánták, gondolta Seldon, akinek a szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz.

Seldon igyekezett nyugodtan állni a szembejövő testvérek és nővérek tekintetét. Arra számított, hogy Esőcsepp Negyvenhármat testvérének vagy asszonyának tekintik, és ügyet se vetnek rájuk, ameddig nem vonják magukra a figyelmet.

Sajnos azonban úgy látszott, Esőcsepp Negyvenhárom észre akarta vétetni magát. Alig szólt hozzá, azt is halkan és összeszorított szájjal. Nyilvánvaló volt, hogy a férfival való kényszerű és átmeneti kapcsolat nagyon kellemetlen számára, és lerombolta önbizalmát. Seldon abban is biztos volt, hogy ha megpróbálná nyugalomra inteni, csak még inkább zavarba hozná. (Seldon kíváncsi volt arra, vajon mit csinálna, ha valamelyik ismerősével találkozna. Valósággal megkönnyebbült, amikor végre leértek az alsóbb szintekre, ahol kevesebb volt az ember.)

Lefelé nem felvonóval mentek, hanem egy úgynevezett mozgólépcsőn, amelynek fokai párosával voltak elrendezve – az egyik föl, a másik le. Esőcsepp Negyvenhárom úgy hívta, hogy "mozgólépcsők" – Seldon legalábbis így értette, ugyanis még sohasem találkozott ezzel az elnevezéssel.

Minél mélyebbre jutottak, a férfin annál jobban elhatalmasodott a szorongás. A legtöbb világon voltak mikrofarmok, és a legtöbb világnak megvoltak a maga speciális mikrotermékei. A Heliconon Seldon is vásárolt néhanapján ízesítőket a mikrofarmokon, ahol mindig felkavarta gyomrát az orrfacsaró bűz.

A mikrofarmok dolgozóit ez nem nagyon zavarta. De még az alkalmi látogatók is, akik eleinte az orrukat fintorgatták, idővel mintha hozzászoktak volna. Seldon azonban különösen érzékeny volt erre a szagra. Nehezen tudta elviselni, és arra számított, hogy itt is kijut neki a szenvedésből. Azzal próbálta nyugtatgatni magát, hogy nemes áldozatot hoz a tudás és a tudomány oltárán, ez azonban nem tudta megakadályozni, hogy a gyomra össze ne szoruljon a várakozástól.

Amikor már a kitudja, hányadik szintet hagyták maguk fölött, és a levegő még mindig tűrhetően friss volt, nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze:

– Mikor érünk a mikrofarmok szintjére?

– Már ott vagyunk.

Seldon mélyen beszívta a levegőt.

– A szag nem erről árulkodik.

– Miféle szag? – kérdezte Esőcsepp Negyvenhárom a méltatlankodástól emelt hangon.

– Én mindig azt tapasztaltam, hogy a mikrofarmokkal együtt jár a dögletes bűz. Attól a trágyától, amelyre a baktériumoknak, a gombáknak és általában a szaprofitáknak szükségük van.

– Azt tapasztalta? – kérdezte a lány korábbi halk hangján. – Hol?

– A saját világomon.

A nővér arcára leplezetlen undor ült ki.

– És az emberek ott a ganéjban fetrengenek?

Seldon még sohasem hallotta ezt a szót, a nővér arckifejezése és hangja azonban elárulta a jelentését.

– A készterméknek azonban már nincs ilyen szaga – mondta Seldon.

– Nálunk soha sincs semmiféle szag. Biotechnikusaink kidolgozták a legjobb fajtákat. Az algák a legtisztább fényben és gondosan szabályozott elektrolitoldatban növekednek. A szaprofiták kiválóan összeválogatott szerves anyagokból táplálkoznak. Az eljárást meg a recepteket sohasem fogja megismerni egyetlen barbár sem. De már itt is vagyunk. Csak szaglásszon, ahogyan kedve tartja. Nem lesz oka utálkozni. Ez az egyik oka, hogy miért olyan keresett galaxisszerte a mi élelmiszerünk, és azt mondják, maga a császár is csak ezt eszi; bár ha tudni akarja, ez túl jó egy barbár gyomrába, még ha császárnak hívatja is magát.

Hangjából harag és megvetés sistergett, és minden mérgét mintha egyenesen Seldonra szórta volna. Aztán, mint aki fél, hogy elfelejti, még sietve hozzátette:

– Vagy ha megbecsült vendégnek nevezi is magát.

Kiléptek egy keskeny folyosóra, amelynek mindkét oldalán nagy, vastag üvegtartályok sorakoztak, s a bennük lévő zavaros, zöld színű folyadékban növekvő algák kavarogtak a fölfelé törő gázbuborékok között. Széndioxid, gondolta Seldon.

A tartályokat felülről sűrű, rózsaszín fény árasztotta el; bennük a megvilágítás jóval erősebb volt, mint a folyosón. Meg is jegyezte ezt a nővérnek.

– Természetesen – mondta az. – Ezek az algák jobban fejlődnek a színkép vörös felőli oldalánál.

– Gondolom, mindent automatizáltak – jegyezte meg Seldon. A lány vállat vont, de nem szólt semmit.

– Nem sok testvért és nővért látok itt dolgozni – erőltette a beszélgetést a férfi.

– Mindazonáltal elég munka van itt, és azt el is végzik, még ha nem látja is őket dolgozni. A részletek nem tartoznak magára. Ne is vesztegesse kérdésekre az idejét.

– Várj. Ne légy már olyan tüskés. Én nem akarok kifürkészni semmiféle államtitkot. Gyere, kedves. (A szó önkéntelenül csúszott ki a száján.)

Azzal megragadta az elfutni készülő lány karját. Esőcsepp megtorpant, de Seldon érezte, hogy teste kissé megremeg, mire zavartan elengedte a karját.

– A látszat mindenesetre az, mintha minden automatizálva volna – dörmögte.

– Bánom is én, milyen következtetésre jut. Mindazonáltal van itt helye az emberi agynak és ítélőképességnek. Minden testvérnek meg nővérnek alkalma adódik, hogy egy bizonyos ideig itt dolgozzon, sőt egyesek foglalkozásuknak is választják.

A nővér mostanra már felszabadultabban beszélt, bár Seldon, nem kis meglepetésére, észrevette, hogy Esőcsepp bal keze lopva a jobb karjára siklik, és óvatosan dörzsölgeti azt a helyet, ahol a férfi megérintette. Mintha darázs csípte volna meg.

– Ez így folytatódik sok-sok kilométeren keresztül – magyarázta a nővér –, ám ha ezen a helyen befordulunk, megnézheti a gombarészleg egy darabját.

Folytatták útjukat. Seldonnak feltűnt a mindenütt tapasztalható tisztaság. Az üveg ragyogott. A csempézett padló nedvesnek látszott, ám amikor egyszer lopva lehajolt, hogy megérintse, rájött, hogy nem az. De nem is volt csúszós, hacsak a szandáljának (amelyből a bevett mycogeni divat szerint kilógott a nagy lábujja) nem volt tapadós talpa.

Esőcsepp Negyvenháromnak egy dologban igaza volt. Itt-ott feltűnt egy-egy szótlanul tevékenykedő fivér és nővér, akik bármit csináltak is – a mérőműszereket ellenőrizték, a szabályozógombokon állítottak, vagy csak egyszerűen a berendezést fényesítették –, mélyen belemerültek munkájukba.

Seldon gondosan elkerülte az eljárásokra vonatkozó kérdezősködést, mert nem kívánta zavarba hozni a nővért. Nem akart tőle olyasmit kérdezni, amire Esőcsepp nem tud válaszolni, másrészt dühíteni se szerette volna illetéktelen kérdésekkel.

Bementek egy lengőajtón, és Seldon orra egyszer csak megérezte a jól ismert szagot; igaz, alig volt szagnak nevezhető. Esőcsepp Negyvenháromra pillantott, ő azonban jelét sem adta annak, hogy bármit is érezne, és hamarosan Seldon is megszokta.

A világítás jellege hirtelen megváltozott. A rózsaszínes árnyalat eltűnt, s vele a fényesség is. Minden félhomályba burkolózott, csak itt-ott egy-egy berendezést árasztott el reflektorfény, és a reflektorok fényében mindenütt egy-egy testvér vagy nővér szorgoskodott. Egyesek gyöngyházfényben izzó szalagot viseltek a fejükön, és közelebb érve Seldon észrevette, hogy parányi szikrák csaponganak rendszertelenül.

Menet közben Seldon gyors pillantásokat vetett a nővér arcélére. Ez volt az egyetlen, amiből igazán megérthette a lányt. Máskor nem tudott szabadulni annak kopasz fejétől, csupasz szemétől, színtelen arcától. Ezek kiöltek belőle minden egyéniséget, és mintha láthatatlanná tették volna. Profilja azonban valamire mégiscsak következtetni engedett: orrának, állának, telt ajkának, arcának szabályos szépségére. A félhomály valamelyest enyhítette és lágyította szigorú vonásait.

Meglepődve ismerte el magában, hogy a lány valóságos szépség lehetne, ha megnövesztené és csinosan elrendezné a haját.

De aztán eszébe jutott, hogy ha akarná, akkor sem tudna hajat növeszteni. Élete végéig kopaszságra van ítélve.

De miért? Mi értelme, hogy ezt teszik vele? Napmester szerint az, hogy a mycogeni egész életében tudatában legyen mycogeni mivoltának. Miért olyan fontos az, hogy a hajtalanság átkát az azonosság, az együvé tartozás jeleként fogadják el?

Seldon azonban sosem vizsgálta egyoldalúan a dolgokat, mindig kíváncsi volt az érem másik oldalára is. A megszokás második természet, gondolta. Aki megszokja a kopasz fejet, s azt tartja természetesnek, sőt szépnek, az bizonyára visszataszítónak találja a hajjal borított koponyát. Ő maga is minden reggel megborotválja az arcát, utolsó szálig eltávolítja róla a szőrzetet, kellemetlennek érzi a legkisebb borostát is, ám mégsem tartja az arcát kopasznak vagy bármilyen módon természetellenesnek. Persze ő bármikor szakállt növeszthetne, ha akarna – csakhogy nem akar.

Tudott olyan bolygókról, ahol a férfiak nem borotválkoznak, sőt olyanról is, ahol egyáltalán nem nyesegetik a szakállukat, hanem hagyják elvadulni. Vajon ők milyennek képzelik magukat csupasz képpel, szőrtelen állal?

Ezenközben rótta a folyosókat Esőcsepp Negyvenhárommal – úgy érezte, hogy sohasem érnek a végére –, és a lány meg-megfogta a könyökét, hogy útba igazítsa.

Seldonnak az volt az érzése, hogy Esőcsepp már egészen hozzászokott az érintéséhez, mert nem kapta el a kezét, sőt néha egy egész percig a könyökén hagyta.

– Jöjjön csak! Siessen! – kiáltott föl a nővér.

– Mi van ott? – kérdezte Seldon.

Egy kisebb tepsi előtt álltak meg, mely tele volt egyenként mintegy két centiméter átmérőjű apró gömböcskékkel. Egy testvér, aki ezért a részlegért felelt, és épp az imént helyezte ide a tepsit, tekintetében enyhe kíváncsisággal nézett föl rájuk.

Esőcsepp Negyvenhárom odasúgta Seldonnak:

– Kérjen tőle egypárat.

– Seldonnak eszébe jutott, hogy a lány nem kezdeményezhet beszélgetést egy testvérrel, bizonytalanul a férfihoz fordult hát.

– Vehetünk egypárat, testvér?

– Vegyen csak egy marékkal, testvér – mondta az szívélyesen.

Seldon kiemelt egy gömböcskét, és már éppen Esőcsepp Negyvenhárom felé nyújtotta volna, amikor látta, hogy az magára vette a felszólítást, és két marokkal is kiemelt a gömbökből.

A gömböcskéknek sima, márványos tapintásuk volt. Amikor odébb léptek az edénytől meg a felügyelő testvértől, Seldon megkérdezte Esőcsepp Negyvenhármat:

– Ezek evésre valók? – És óvatosan az orrához emelte a gömböcskéket.

– Nincs szaguk – figyelmeztette a lány.

– Mi ez?

– Csemege. Nyers csemege. A külső piacokra különbözőképpen ízesítjük őket, itt Mycogénben azonban natúr fogyasztjuk; ez az igazi.

Egyet a szájába helyezett, és élvezettel mondta:

– Sohasem tudok betelni vele.

Seldon is a szájába rakott egyet, mely gyorsan elolvadt. Egy pillanatra nedvesség áradt szét a szájüregében, aztán a csemege szinte magától lecsúszott a torkán.

Meglepetten megtorpant. Enyhe édességet, majd a nyomában árnyalatnyi keserű utóízt érzett, az igazi ízét azonban nem tudta volna meghatározni.

– Kaphatnék még egyet? – kérdezte.

– Vegyen vagy hatot – nyújtotta oda a tenyerét Esőcsepp Negyvenhárom. – Az ízük sohasem egyforma, és gyakorlatilag nincs bennük kalória. Csak íz.

– Igaza volt. Seldon szerette volna megtartani a csemegét a szájában, próbálta a nyelvével tapogatni, megkísérelt leharapni belőle egy kis darabot, de a golyó egyszerűen feloldódott a nyelve érintésétől. Igaza volt Esőcseppnek: mindegyik gömböcskének megfoghatatlan volt az íze, és mindig más, mint az előzőnek.

– Csak az a baj – áradozott a nővér –, hogy az ízek külön-külön ott maradnak az ember szájában, s hiába akarjuk egyiket vagy másikat megismételni, ugyanolyannal sosem találkozhatunk. – Arcáról hirtelen eltűnt a lelkendezés. – De ez jól is van így. Ez emlékezteti az embert a világ dolgainak tünékenységére.

Seldon ezt jeladásnak vette. Már épp eleget csámborogtak céltalanul. A nővér megszokta őt, és beszél hozzá. Itt az ideje, hogy rátérjen a tárgyra. Most!

40.

– Én olyan világról vagyok, nővér – kezdte Seldon –, amely, mint a Trantor kivételével minden bolygó, fedetlenül kering az űrben. Az eső vagy esik, vagy nem, a folyók megduzzadnak vagy kiapadnak, a hőmérséklet forró vagy hideg. Ez azt jelenti, hogy a termés is vagy jó, vagy rossz. Itt viszont teljesen szabályozott a környezet. A termés mindig egyforma. Milyen szerencsés is Mycogen!

Elhallgatott. Többféle válasz is lehetséges, és ő attól függően választja meg a beszélgetés irányát, hogy milyen választ kap.

A lány most már teljesen fölszabadultan beszélt, és mintha minden gátlását levetkőzte volna. Így hát a hosszú túra elérte a célját. Esőcsepp Negyvenhárom azt mondta:

– Nem is olyan könnyű szabályozni a környezetet. Hellyel-közzel vírusfertőzés is előfordul, és néha szokatlan és kóros mutációk is keletkeznek. Vannak esetek, amikor egész kiterjedt tenyészetek elpusztulnak, vagy használhatatlanná válnak.

– Meglepsz engem. Olyankor mi történik?

– Rendszerint nem marad más megoldás, mint az egész romlott tenyészetet megsemmisíteni, velük azokat is, melyekhez a gyanú árnyéka fér csupán. A tepsiket és a tartályokat alaposan fertőtleníteni kell, de néha a megsemmisítésükre van szükség.

– Ez olyan, mint a műtét – jegyezte meg Seldon. – Ki kell vágni a beteg szövetet.

– Igen.

– És mit tesztek az ilyen dolgok megelőzésére?

– Mit tehetnénk? Folytonosan ellenőrizzük, hogy nincs-e jele a mutációknak vagy új vírusoknak, a környezet véletlen megfertőzésének vagy megváltozásának. Ritkán fordul elő, hogy valamiféle rendellenességet tapasztalnánk, de ha igen, akkor drasztikus intézkedéseket hozunk. Ennek eredményeként csak nagyon ritkán adódik rossz esztendő, és még ez is csak kisebb, elszigetelt részlegekre hat. Az eddigi legrosszabb évünk termése is csak 12%-kal maradt el az adagtól, de ez is elég volt ahhoz, hogy nehézségeket okozzon nekünk. Az a baj, hogy még a leggondosabb tervezés és a legalaposabb komputerprogram sem képes mindig megjósolni azt, ami lényegét tekintve megjósolhatatlan.

(Seldon önkéntelenül összerezzent. Mintha a lány a pszichohistóriáról beszélne – holott az emberiség egy parányi töredékének a mikrofarmtermelését emlegette csupán, míg neki a hatalmas Galaktikus Birodalom egészének minden egyes tényezőjét figyelembe kell vennie.)

Nem tudta elkerülni, hogy a hangjából ne érződjék ki a csüggedés.

– No azért nem minden megjósolhatatlan. Vannak vezérlő erők, melyek mindannyiunknak a gondját viselik.

A nővér megmerevedett. A férfi felé fordult, és átható tekintettel vizsgálgatta. A száját azonban csak egyetlen szó hagyta el:

– Micsoda?

Seldon feszengve válaszolt:

– Úgy érzem, hogy amikor vírusokról meg mutációkról beszélünk, akkor a természetről beszélünk, olyan jelenségekről, melyek alá vannak vetve a természet törvényeinek. De a természetfölötti kívül esik a természet törvényein, nem igaz? S ennélfogva az befolyást gyakorolhat a természet törvényeire.

A lány egyre csak bámult rá, mintha ő egyszerre az egyetemes galaktikus nyelvnek valamelyik távoli, ismeretlen nyelvjárásában kezdett volna beszélni. Ezúttal félig suttogva megismételte:

– Micsoda?

A férfi a megfelelő szavakat keresgélve, kissé zavartan folytatta:

– Kell lennie valaminek, valamilyen nagy szellemnek, valamilyen... nem is tudom, minek nevezzem.

Esőcsepp Negyvenhárom hangja fojtott volt.

– Jól sejtettem. Sejtettem, hogy arra gondolt, de nem tudtam elhinni. Azzal vádol bennünket, hogy vallásunk van. Akkor miért nem ezt mondta? Miért nem mondta ki a szót?

Kérdőn nézett a férfira, mire Seldon a támadástól kissé meglepetten így mentegetőzött:

– Mert én nem ezt a szót használom. Én természetfölöttinek nevezem...

– Nevezze, aminek akarja. Ez ugyanaz. Vallás. Nekünk nincsenek vallásaink. Az csak a barbároknak való, a sehonnai söp...

A nővér nyelt egyet, mintha megakadt volna valami a torkán, és Seldon biztos volt abban, hogy ez a valami a "söpredék" szó volt.

De Esőcsepp gyorsan visszanyerte önuralmát. Lassan és szokott szoprán hangjánál mélyebben fejtegetni kezdte:

– Mi nem vagyunk vallásos emberek. A mi királyságunk ebből a galaxisból való. Ha maga vallásos...

Seldon csapdában érezte magát. Nem számított erre. Védekezőn felemelte a kezét.

– Egyáltalán nem. Én matematikus vagyok, és az én királyságom is ebből a galaxisból való. Én csak merev szokásaitokat látva gondoltam arra, hogy a ti királyságotok...

– Ne gondolja azt, idegen. Ha a szokásaink merevek, ez azért van, mert mi néhány milliónyian ide vagyunk bezárva sok milliárd ember közé. El kell különülnünk, ha nem akarunk elveszni a maguk nyüzsgő hordái között, ha nem akarunk beolvadni. A hajtalanságunk, az öltözködésünk, a viselkedésünk, az életmódunk mind ezt az elkülönülést szolgálja. Nekünk tudnunk kell, kik vagyunk – és maguknak, barbároknak is tudniuk kell, hogy kik vagyunk. Műveljük a farmjainkat, hogy nélkülözhetetlenné tegyük magunkat az idegenek számára, s ezért biztosak lehessünk abban, hogy békén hagynak bennünket. Cserébe csak azt kérjük maguktól: hagyjanak békén bennünket.

– Nekem eszem ágában sincs bántani téged vagy a néped közül bárkit. Én itt is, mint mindenütt, csak tudást keresek.

– Ezért sérteget bennünket azzal, hogy a vallásunkról faggatózik, mintha mi valaha is egy titokzatos éteri lénytől kértük volna, hogy tegye meg helyettünk, amit mi nem tudunk megtenni.

– Sok-sok bolygó létezik, amelynek népe valamilyen módon hisz a természetfölöttiben. A vallásban, ha jobban szereted ezt a szót. Mi sok mindenben más nézetet vallhatunk, ám ugyanúgy tévúton járhatunk a hitetlenségünkben, mint ők a hitükben. Mindenesetre semmi megalázó sincs abban, ha valaki hisz, és engem nem vezérelt sértő szándék, amikor téged erről faggattalak.

A lányt azonban nem lehetett kiengesztelni.

– Vallás! – fakadt ki dühösen. – Semmi szükségünk nincs ilyesmire.

Seldon, akit egyre jobban lehangolt ez a vita, végképp elcsüggedt. Ez az egész ügy, ez az egész kirándulás nem hozott semmiféle eredményt. A lány még mindig nem hallgatott el:

– Nekünk van azonban valamink, ami sokkal jobb. Nekünk van történelmünk. Seldonnak újból visszatért a kedve, és elmosolyodott.

A Könyv

A COMBRA TETT KÉZ ESETE – ...Hari Seldon idézi ezt az esetet mint első fordulópontot a pszichohistóriai módszer kutatásában. Sajnos, publikált írásaiból nem derül ki, mi is volt ez az "eset", és a találgatások egész sora sem jutott közelebb az igazsághoz, így ez is egyike a Seldon pályafutását kísérő megfejthetetlen titkoknak.

ENCYCLOPEDIA GALACTICA

41.

Esőcsepp Negyvenhárom tágra nyílt szemmel, lihegve bámult Seldonra.

– Képtelen vagyok itt maradni – fakadt ki. Seldon körülnézett.

– Senki sem háborgat bennünket. Még az a testvér sem szólt ránk, akitől a csemegét kaptuk. Elfogadott minket.

– Mert semmi szokatlan nem látszik rajtunk, különösen félhomályban, és ha halkan beszél, idegen kiejtése is kevésbé föltűnő. No és ha én nyugodtnak látszom. De most... – Hangja rekedtté vált.

– Mi a baj?

– Ideges és feszült vagyok... Elöntött az izzadság.

– Ki veszi észre? Nyugalom. Ne izgulj.

– Én itt nem tudok megnyugodni, ahol bárki megláthat.

– Akkor hova menjünk?

– Vannak itt kis pihenőhelyek. Én dolgoztam itt. Ismerem ezeket. – Meggyorsította lépteit, Seldon pedig követte őt, föl egy kisebb rámpán, amelyet magától észre sem vett volna a félhomályban. Elszórtan ajtókat látott.

– Az ott az utolsó – dünnyögte a lány. – Remélem, szabad.

Szabad volt. Egy kis fénylő négyszög tanúsította, hogy HASZNÁLATON KÍVÜL, és az ajtó tárva-nyitva állott.

Esőcsepp Negyvenhárom gyorsan körbepillantott, intett Seldonnak, hogy lépjen be, aztán maga is követte. Becsukta az ajtót, mire egy apró fényforrás világossággal árasztotta el a helyiség belsejét.

– Jelzi vajon valami az ajtón – kérdezte Seldon –, hogy foglalt?

– Az ajtó becsukására automatikusan kigyulladt ez a jel – felelte a nővér.

Seldon érezte a halkan susogó levegő mozgását, de hát van-e olyan hely a Trantoron, ahol ne lehetne hallani ugyanezt a hangot?

A helyiség nem volt nagy, és volt benne egy heverő, kemény, kényelmes matraccal, láthatóan tiszta lepedőkkel letakarva. Ezenkívül egy szék és egy asztal, egy kis hűtőszekrény meg egy zárt szekrényke (valószínűleg parányi ételmelegítő) alkotta a helyiség berendezését.

Esőcsepp Negyvenhárom merev felsőtesttel leült a székre. Igyekezett nyugalmat erőltetni magára.

Seldon nem tudván, mit tegyen, állva maradt, mígnem a lány kissé türelmeden mozdulattal intett, hogy foglaljon helyet az ágyon. Leült hát ő is. Esőcsepp Negyvenhárom halkan, mintha magában beszélne, megszólalt:

– Ha valaha is híre kel, hogy én egy férfival, még ha egy idegennel is, itt voltam, bizonyára ki fognak közösíteni.

Seldon talpra ugrott.

– Akkor hát ne maradjunk itt.

– Üljön le. Nem mehetek el innen ebben az állapotban. A vallásról érdeklődött. Mit akar tulajdonképpen?

Seldonnak az volt a benyomása, hogy a lány teljesen megváltozott. Nyoma sem maradt benne a passzivitásnak, az alázatosságnak. Eltűnt szégyenlős szemérmessége, a férfi jelenlétében tanúsított tartózkodása. Résnyire szűkült szemmel vizsgálgatta őt.

– Megmondtam. Tudásvágy. Én tudós vagyok. A hivatásom is meg a vágyam is a tudásra sarkall. Különösen szeretném megérteni az embereket, ezért érdekel a történelem. Számos bolygón a történelmi események – az igazi történelmi események – a mítoszokban és a legendákban csapódtak le, és gyakorta a vallásos hiedelmek vagy természetfölötti eszmék részévé váltak. Ám ha Mycogenben nem kapott szerepet a vallás, akkor...

– Mondtam, hogy van történelmünk.

– Kétszer is hivatkoztál a történelmetekre. Milyen régi az?

– Húszezer évre nyúlik vissza.

– Igazán? Beszéljünk nyíltan. Valódi történelem, vagy olyasmi, ami legendákká alakult?

– Természetesen valódi történelem.

Seldonnak már a száján volt, hogy megkérdezze, honnan olyan biztos ebben, de meggondolta magát. Lehetséges egyáltalán, hogy húszezer évet átfoghat a történelem, és hiteles marad? Ő nem történész, majd megkérdezi erről Dorsot.

Ám szinte bizonyosra vette, hogy minden világ legkorábbi történelme nem más, mint önigazoló hősi énekek és misztériumjátékok elegye, amelyek erkölcsnemesítő szándékúak, és nem kell őket szó szerint venni. Legalábbis ez a helyzet a Heliconon. Mégis aligha akad olyan heliconi, aki nem esküdne a mesék igazára. Ez vonatkozik még a Helicon fölfedezéséről szóló naiv mesékre is, amelyek szerint hatalmas és veszedelmes szárnyas hüllők fenyegették a hódítókat – holott az ember egyetlen bolygón sem találkozott őshonos repülő hüllőkkel. Így ezt kérdezte a lánytól:

– Hogy kezdődik a ti történelmetek?

A nővér távolba révedő tekintettel válaszolt:

– Egy világgal kezdődött – a mi világunkkal. Egyetlen világgal.

– Egyetlen világgal? – Seldonnak eszébe jutott, hogy Hummin is beszélt olyan legendákról, melyek szerint az emberiség egyetlen ősi világról származik.

– Egy világ. Később több is lett, de a miénk volt az első. Egy bolygó, szabad levegővel, mindenki számára elegendő hellyel, termékeny mezőkkel, barátságos otthonokkal, szívélyes emberekkel. Évezredekig ott éltek őseink, ám egyszer el kellett hagyniuk, és szétszóródtak. Egy kisebb csoportjuk végül rábukkant a Trantor egy zugára, ahol megtanultak élelmet termelni. Ezzel megvásárolták szabadságukat. És itt Mycogenben most éljük a magunk életét. Az álmainkból nem engedünk.

– És történelemírásotok teljes részletességgel beszámol az eredeti világról? Arról az egyetlenről?

– Ó, igen, minden benne van egy könyvben, amely mindegyikünknek megvan. Mindig kéznél tartjuk, hogy bármikor kinyithassuk és beleolvashassunk, hogy emlékezzünk rá, kik voltunk és vagyunk, és ne feledjük, hogy egykor visszaszerezzük a mi világunkat.

– Tudjátok, hol van ez a világ, és kik lakják most?

Esőcsepp Negyvenhárom habozott, majd hevesen megrázta a fejét.

– Nem, de egyszer majd meg fogjuk találni.

– Most is nálad van ez a könyv?

– Persze.

– Láthatnám?

A nővér arcán lassú mosoly suhant át.

– No lám, erre megy ki a játék. Mindjárt tudtam, hogy akar valamit, amikor arra kért, hogy egyedül kísérjem végig a mikrofarmokon. – Majd kissé zavartan: – De nem gondoltam volna, hogy a Könyv az.

– Ez minden, amit kérek – bizonygatta Seldon őszintén. – Igazán semmi mást nem forgatok a fejemben. Ha azért hoztál ide, mert azt hitted...

A lány nem hagyta, hogy befejezze.

– De itt vagyunk. Kell a Könyv, vagy nem?

– Meg akarod mutatni?

– Egy feltétellel.

Seldon latolgatta magában, mekkora bajt zúdíthat a fejére, ha még az eredeti szándékánál is tovább megy a nővér gátlásainak lerombolásában.

– Mi az a feltétel? – firtatta.

Esőcsepp Negyvenhárom kidugta szája sarkán a nyelvét, majd gyorsan végignyalta az ajkát. Remegő hangon suttogta:

– Vesse le a skalpfedőjét.

42.

Seldon elképedve bámult Esőcsepp Negyvenháromra. Csak nehezen jutott el a tudatáig, hogy miről beszél a lány. Meg is feledkezett a fejfedőről.

Aztán fölemelte a kezét, és először tudatosodott benne a fejét burkoló hártya. Annak simasága alatt megérezte haja enyhe ruganyosságát. Kezét a fején tartva megkérdezte:

– Miért?

– Mert úgy akarom – felelte az. – Mert ez a feltétele, hogy megkapja a Könyvet.

– Ha igazán úgy akarod... – dugta az ujját a hártya széle alá. A lány megelőzte.

– Nem, bízza csak rám. Majd én megcsinálom. – Mohó tekintettel nézett a férfira. Seldon ölébe ejtette a kezét.

– Akkor hát rajta.

A nővér talpra szökkent, és leült a férfi mellé az ágyra. A fülénél lassan megemelte a skalpfedőt a férfi fején. Ismét megnyalta az ajkát, és lihegve meglazította a sapkát Seldon homlokán, majd felhajtotta. A férfi haja azonnal előtüremkedett a szoros sapka alól. Seldon aggályosan megjegyezte:

– A fejem nyilván megizzadt alatta.

Fölemelte a kezét, hogy megbizonyosodjon állításáról, a lány azonban elkapta, és így szólt:

– Majd én. Ez is része a feltételnek.

Ujjaival lassan és tétován egy röpke pillanatra megérintette Seldon haját. Újból megérintette, és nagyon gyöngéden végigsimította.

– Száraz – mondta. – Tapintásra... kellemes.

– Érintettél már valaha is hajat?

– Csak néha a gyerekekét. De ez... más. – Újra végigsimította.

– Milyen értelemben? – kérdezte Seldon, akiből zavara sem tudta kiölni a kíváncsiságot.

– Nem tudom. Csak... más.

Kis idő múlva a férfi megkérdezte:

– Nos, beteltél már?

– Ne sürgessen. Úgy rendezi el a haját, ahogy akarja?

– Nem egészen. Megvan a természetes esése, és fésű kellene, de most nincs nálam.

– Fésű?

– Egy fogazott tárgy, hm... akár a villa, csak több foga van.

– Ujjal nem lehet? – kérdezte a lány, és ujjaival végigfésülte a férfi haját.

– Nem igazán. Nem túl hatásos.

– Hátul sörtés.

– Mert ott rövidebb a hajam.

Esőcsepp Negyvenháromnak mintha eszébe jutott volna valami.

– A szemöldökök. Így hívják őket, nem? – Ezzel lehántotta a Seldon szemöldökét védő csíkokat, és ujjával végigszántotta az ív alakú szőrzetet.

– Finom – jegyezte meg, aztán éles hangon, szinte a húga visító vihogását utánozva, fölnevetett. – Nagyon fincsi.

Seldon kezdte elveszíteni a türelmét.

– Van még valami, ami a feltételhez tartozik?

A megtévesztő félhomályban már-már úgy látszott, mintha Esőcsepp Negyvenhárom igenlő válaszon törné a fejét, de nem szólt semmit. Ehelyett hirtelen visszarántotta a kezét, és az orrához emelte. Seldon kíváncsi volt rá, vajon milyen szag keltette föl az érdeklődését.

– Milyen furcsa – rebegte a lány. – Megengedi... máskor is?

Seldon zavarban volt.

– Ha elég időt adsz a Könyv tanulmányozására, akkor talán.

Esőcsepp Negyvenhárom egy eddig észrevétlen nyíláson át a ruhája belsejébe nyúlt, és rejtett belső zsebéből előhúzott egy hajlékony borítóba kötött könyvet. Seldon, alig tudván leplezni izgatottságát, elvette tőle.

Mialatt Seldon visszarejtette a haját a sapka alá, Esőcsepp Negyvenhárom újból az orrához emelte a kezét, aztán sebesen, lágyan megnyalta egyik ujját.

43.

– Megérintette a hajadat? – csodálkozott Dors Venabili. Úgy nézett Seldon hajára, mintha maga is azon volna, hogy megérintse. Seldon kissé odébb húzódott.

Kérlek, ne. A nő viselkedéséből úgy éreztem, mintha ez valami perverz cselekedet lenne.

– Szerintem az is volt, az ő szemszögéből nézve. Neked ez nem okozott semmiféle gyönyörűséget?

– Gyönyörűséget? Inkább libabőrös lettem tőle. Amikor végre abbahagyta, csak akkor mertem mély lélegzetet venni. Folyton az járt a fejemben, hogy miféle feltételekkel állhat még elő.

– Csak nem attól tartottál – nevette el magát Dors –, hogy megerőszakol? Vagy ebben reménykedtél?

– Biztosíthattak, hogy eszembe sem jutott ilyesmi. Nekem csak a Könyv kellett.

A szobájukban beszélgettek, és Dors bekapcsolta torzítókészülékét, nehogy lehallgathassák őket.

Leszállóban volt a mycogeni éjszaka. Seldon eltávolította fejéről a hajszorítót, levetette az ancúgját, és megfürdött. Különös figyelmet szentelt a hajának, amelyet kétszer is besamponozott. Most ott ült az ágy szélén egy vékony köpenyben. Dors huncutul résnyire húzta össze a szemét, amikor megkérdezte:

– Sejtette-e vajon, hogy a melled is szőrös?

– Őszintén reméltem, hogy nem jut az eszébe.

– Szegény Hari. Mert tudod, nincs ebben semmi rendkívüli. Bizonyára engem is hasonlóképpen kitört volna a nyavalya, ha egyedül maradok egy fivérrel. Sőt még rosszabb, minthogy a mycogeni szokásoknak megfelelően elvárta volna tőlem, mint nőtől, hogy habozás és tartózkodás nélkül engedelmeskedjem neki.

– Ugyan, Dors. Lehet, hogy te ebben nem látsz semmi különöset, mivel nem veled történt. A szegény teremtésen nagyfokú szexuális izgalom lett úrrá. Minden érzékszervét bevetette... megszagolta az ujját, sőt meg is nyalta. Ha hallgatni lehetne a haj növését, élénken hegyezte volna a fülét is.

– De hát épp ez az, amiben szerintem nincs semmi rendkívüli. Minden tiltott dolog nagyon csábító, kiváltképpen akkor, ha szexuális természetű. Vagy kit érdekelne különösebben a női mell egy olyan társadalomban, ahol sohasem takarják el a szem elől?

– Azt hiszem, engem azért igen.

– De nem izgatóbb akkor, ha általában ruha takarja, mint a legtöbb társadalomban? Hallgasd meg, mi történt velem. A Cinnán egyszer egy tóparti üdülőhelyen tartózkodtam... gondolom, a Heliconon is vannak ilyen üdülők, strandok, miegymás.

– Természetesen – vágta rá Seldon kissé sértetten. – Vagy mit gondolsz, miféle világ a Helicon, csupa szikla, ahol csak a kutakban van víz?

– Nem kell megsértődni, Hari. Én csak azt szeretném, hogy megértsd, mire akarok kilyukadni. A mi világunkon eléggé szabadosan fogjuk föl, mit viselünk... vagy mit nem viselünk a strandokon.

– Nudista strandok?

– Nem egészen, bár azt hiszem, ha valaki minden ruháját levetné, akkor sem keltene nagy föltűnést. A szokás úgy kívánja, hogy ki-ki viselje az illendőség megkívánta minimális ruhadarabot, bár meg kell hagyni, hogy az illendőség megkívánta minimum sem sok teret hagy a képzeletnek.

– Mi a Heliconon valamivel szigorúbban vonjuk meg az illendőség határát – jegyezte meg Seldon.

– Igen, én ezt mindjárt láttam abból, mennyire mostohán bánsz velem. De hát úgy kell nekem. Elég az hozzá, hogy ott ültem a kis tóparti strandon, és odajött hozzám egy fiatalember, akivel aznap korábban már váltottam néhány szót. Rendes fickó volt, semmi kivetnivalót nem találtam benne. Leült a székem karfájára, és hogy megtámaszkodjék, jobb kezét a bal combomra tette, amely természetesen csupasz volt. Miután már vagy másfél perce beszélgettünk, a fiú huncutul megjegyezte: "Lám-lám, maga alig ismer engem, és mégis egészen természetesnek érzem, hogy a combjára teszem a kezemet, mert úgy látom, maga sem tiltakozik ellene."

– Ami azt illeti, én csak ekkor vettem észre a kezét a combomon. A közszemlére kitett csupasz bőr valahogy veszít a szexuális vonzásából. Mint mondtam, a rejtegetésen múlik minden. Ezt megérezte a fiatalember is, mert így folytatta: "Ha nem ilyen fesztelen körülmények között találkoznánk, és magán ruha volna, gondolom, aligha tűrné, hogy fölhajtsam a ruhája alját, és ugyanoda tegyem a kezem, ahol most van." Én elnevettem magam, és tovább csevegtünk erről meg arról. Természetesen a fiatalember most már, hogy fölhívta a figyelmemet a kezére, nem érezte többé illendőnek, hogy ott tartsa. Elvette onnan.

– Azon az estén a szokásosnál nagyobb gonddal válogattam a ruhák között a vacsorához, és a többiekhez képest túlságosan kiöltöztem. Megláttam a délelőtt megismert fiatalembert. Ott ült az egyik asztalnál. Odamentem hozzá, üdvözöltem, és azt mondtam neki: "Itt vagyok felöltözve, a ruhám alatt azonban a bal combom mezítelen. Megengedem magának, hogy fölemelje a ruhámat, és tegye oda a kezét, ahol korábban tartotta."

– A fiú megpróbálta, ezt meg kell hagyni, csakhogy minden szem ránk bámult. Én nem állítottam volna meg őt, és biztos vagyok abban, hogy mások sem, de ő maga volt az, aki nem tudta megtenni. Itt sem volt nagyobb nyilvánosság, mint korábban, és itt is ugyanazok az emberek voltak jelen. Én kezdeményeztem a dolgot, nyilvánvaló, hogy nem ellenkeztem volna, ő azonban képtelen volt rászánni magát, hogy megsértse az illemet. Azok a körülmények, amelyek délután megengedték, hogy a combomra tegye a kezét, estére megváltoztak. Ez nem logika kérdése.

– Én rátettem volna a kezem a combodra – jegyezte meg Seldon.

– Biztos vagy benne?

– Hétszentség.

– Akkor is, ha a ti illendőségi mércétek magasabb a strandon, mint a miénk?

– Igen.

Dors letelepedett az ágyára, aztán kezét a feje mögé támasztva leheveredett.

– Ezek szerint téged nem nagyon izgat, hogy a köpenyem alatt alig viselek valamit.

– Mindenesetre nem lep meg. Ami az izgatást illeti, attól függ, mit értesz a szón. Nagyon is tudatában vagyok, mi van rajtad.

– Nos, ha egy ideig itt leszünk összezárva, jobb, ha nem veszünk tudomást ilyesmiről.

– Vagy kihasználjuk az alkalmat – vigyorgott Seldon. – Nekem tetszik a hajad. Különösen, hogy egész nap kopaszon látlak.

– De meg ne érintsd. Még nem mostam meg. – Félig lehunyta a szemét.

– Érdekes. Te különbséget teszel az illendőség informális és formális szintjei között. Azt állítod, hogy a Helicon illendőségi mércéje magasabb az informális szinten, mint a Cinnáé, de alacsonyabb a formális szinten. Ezt mondtad?

– Én csak arról a fiatalemberről beszélek, aki a combomra tette a kezét, meg önmagamról. Hogy mi, cinnaiak és heliconiak milyen szinten állunk illendőség dolgában, azt nem tudnám megítélni. Könnyen el tudom képzelni, hogy mindkét világon egyaránt akadnak tökéletesen illedelmes egyedek – és olyanok is, akik megszegik a szabályokat. A társadalmi elváráson múlik. Én nem sokat forogtam a galaxisban, de elég sokat kaptam társadalomtörténetből. A Derowd bolygón például volt időszak, amikor teljesen szabad folyást engedtek a házasság előtti szexuális kapcsolatnak. A nem házasok szabadon szerethették partnereiket, a nyilvános szeretkezést is csak akkor ítélték el, ha akadályozta a közlekedést. Házasságkötés után azonban a monogámia teljes volt és sérthetetlen. Az volt az elvük, hogy miután kedvük szerint kiélték magukat, az emberek lehiggadnak, és komolyan veszik az életet.

– No és sikerült?

– Vagy háromszáz éve kiment a divatból, bár egyes kollégáim szerint ebben azok a külvilágok voltak a ludasak, amelyek túl sok turistát veszítettek az izgató Derowd miatt. Mert van olyan is, hogy egyetemes galaktikus társadalmi elvárás.

– Ebben az esetben talán gazdasági kényszerről is beszélhetnénk.

– Az egyetemen egyébként alkalmam van tanulmányozni a társadalmi elvárásokat, kényszereket, még ha nem járom is a galaxist. Sok trantori és tucatnyi máshonnan származó emberrel találkozom, és a társadalomtudományi kar egyik kedvenc szórakozása a társadalmi elvárások, kényszerek összehasonlítása.

– Például az a benyomásom, hogy itt Mycogenben a szexuális kapcsolatot szigorúan szabályozzák. Csak a legszigorúbb szabályok betartása mellett engedélyezik. Nem is beszélhetnek róla. A Streeling szektorban sem beszélnek soha a szexről, de nem is ítélik el. Jennat szektorban, ahol egyszer egy hetet töltöttem kutatással, vég nélkül a szexről beszélnek, de csak azért, hogy elítéljék. Nem hinném, hogy akad a Trantoron két szektor – vagy két világ a Trantoron kívül –, amely teljesen megegyezne a szex megítélésében.

– Úgy beszélsz, mint aki... Olyan látszata van, mintha...

– Majd én megmondom, milyen látszata van – vágta el a vitát Dors. – Ez az egész szexügy egy dolgot világossá tesz számomra. Eltökéltem, hogy többé nem veszem le rólad a szememet.

– Hogyan?

– Kétszer is elengedtelek: első alkalommal saját ostobaságomból, másodszor meg te kényszerítettél rá. Mindkét esetben vitathatatlanul hiba volt. Hisz tudod, mi történt veled az első alkalommal.

Seldon szavából méltatlankodás csendült ki.

– Igen, de másodszor semmi sem történt velem.

– Kis híján a fejedre zúdítottál egy rakás bajt. Mi lett volna, ha rajtakapnak, hogy egy nővérrel szexuális kalandba keveredtél?

– Itt szó sem volt szexről...

– Te magad mondtad, hogy Esőcseppen szexuális izgalom vett erőt.

– De...

– Hiba volt. Kérlek, Hari, jól vésd az agyadba. Mostantól fogva egy lépést sem teszel nélkülem.

– Ide figyelj – mondta Seldon fagyosan –, az volt a célom, hogy bepillantást nyerjek Mycogen történetébe, és az úgynevezett szexuális kaland révén megkaptam a nővértől a könyvet – a Könyvet!

– A Könyvet! Igaz, itt van a Könyv. Lássuk csak.

Seldon előhúzta a könyvet, és Dors elgondolkodva méregette.

– Lehet, hogy semmire sem megyünk vele, Hari. Nem úgy néz ki, mintha bármilyen vetítőkészülékbe beillenék. Ebből az következik, hogy szerezned kell egy mycogeni vetítőt, ők pedig meg fogják kérdezni, minek az neked. Aztán rájönnek, hogy nálad van ez a Könyv, és el fogják kobozni tőled.

– Ha a feltételezéseid helyesek volnának, Dors – mosolyodott el Seldon –, akkor a következtetéseid nemkülönben. Csakhogy az a helyzet, hogy ez nem az a fajta könyv, amilyenre te gondolsz. Ez nem vetítésre való. Az anyag különálló lapokra van nyomva, és lapozva kell olvasni. Esőcsepp Negyvenhárom beavatott a dologba.

– Egy nyomtatott könyv! – Nehéz volt eldönteni, hogy Dors felkiáltása mögött meglepődés rejtezett-e, vagy csak szórakoztatta a dolog. – Ez még a kőkorszakból való.

– Annyi bizonyos, hogy még a Birodalom előtti időkből származik – mondta Seldon. – Láttál már valaha nyomtatott könyvet?

– Mármint én? Hát persze, Hari. Történész vagyok.

– No igen, de ilyet?

Ezzel átnyújtotta a Könyvet, és Dors mosolyogva kinyitotta, lapozott, tekintete végigfutott az oldalakon.

– Üresek – jegyezte meg.

– Csak úgy látszik, hogy üresek. A mycogeniek makacsul ragaszkodnak a hagyományhoz, de azért nem mindenben. Tartják magukat a régmúlthoz, ám nincs kifogásuk a modern technológia ellen, hogy azt a szükségleteikhez igazítsák. Ki tudja.

– Lehet, hogy igazad van, Hari. Csakhogy én nem értem, mit akarsz ezzel mondani.

– Azt, hogy az oldalak nem üresek, hanem mikronyomattal vannak fedve. Add csak ide. Ha a borító belső felén megnyomom ezt a gombot... Ide nézz!

A nyitott oldalon hirtelen nyomtatott sorok jelentek meg, amelyek lassan fölfelé vándoroltak.

– Ha a gombot óvatosan ide-oda forgatod – magyarázta Seldon –, a sorok mozgási sebességét saját olvasási tempódhoz igazíthatod. Amikor a sorok elérik a felső határt – vagyis te leérsz az alsó sorig –, visszaugranak a lap aljára, és eltűnnek. Te pedig lapozol, és folytatod.

– Honnan van az energia, mely mindezt elvégzi?

– Van a könyvben egy mikrofúziós elem.

– És ha kimerül?

– Akkor eldobod a könyvet, és kapsz egy új példányt. Az elemet sohasem kell cserélned.

Dors másodszor is kézbe vette a könyvet, és minden oldaláról megvizsgálgatta.

– Be kell vallanom – jegyezte meg –, hogy még sohasem hallottam ilyen könyvről.

– Én sem. A galaxis olyan gyorsan rátért a vizuális technológiára, hogy átsiklott ezen a lehetőségen.

– De hisz ez is vizuális.

– Igen, csak nem a hagyományos értelemben. Az ilyen könyvnek megvannak a maga előnyei. Sokkal több anyag belefér, mint egy közönséges vizuális könyvbe.

– Hol kell bekapcsolni? – kérdezte Dors. – Lássuk csak, sikerül-e.

Találomra kinyitotta a könyvet, és bekapcsolta a sorokat mozgató gombot. Aztán így szólt:

– Attól tartok, Hari, hogy ezzel nem sokra mégy. Pregalaktikus. Nem a könyv, hanem a szöveg... a nyelv.

– El tudod olvasni, Dors? Mint történész...

– Mint történész megszoktam, hogy archaikus nyelvekkel kell bajlódnom, ez azonban nekem is túl régi. Megértek itt-ott egy-egy szót, de ez nem elég az üdvösséghez.

– Nagyszerű – mondta Seldon. – Ha igazán régi, akkor valóban hasznát vesszük. De csak ha el tudod olvasni.

– Én el tudom. Ugyanis kétnyelvű. Csak nem föltételezed, hogy Esőcsepp Negyvenhárom eligazodik az ősi szövegben?

– Miért ne, ha megfelelően iskolázott?

– Mert úgy gondolom, hogy Mycogenben a nőket nem tanítják meg semmire a háztartási ismereteken kívül. Egyes iskolázottabb férfiak még csak el tudják ezt olvasni, ám mindenki más rá van utalva a galaktikus nyelvre fordított változatra. –Megnyomott egy másik gombot. – Lám, itt is van.

A nyomtatott sorok egyszerre átváltottak egyetemes galaktikus nyelvre.

– Jópofa – ragyogott Dors.

– Igazán tanulhatnánk ezektől a mycogeniektől, de nem tesszük.

– Nem tudtunk erről semmit.

– Ugyan már. Hiszen én már tudok róla. Ugyanúgy te is. Külföldiek is megfordulnak Mycogenben akár kereskedelmi, akár politikai célokból. Különben nem tartanának készenlétben hajszorítókat. Elképzelhetetlen, hogy valakinek ne akadt volna meg a szeme az efféle nyomtatott könyveken, és ne látta volna működésüket, csakhogy bizonyára legyintett rá, mint valami érdektelen furcsaságra, csak azért, mert mycogeni.

– De érdemes-e egyáltalán a tanulmányozásra?

– Már hogyne lenne az. Minden érdemes arra. Vagy annak kellene lennie. Hummin bizonyára ebben az érdektelenségben is a Birodalom hanyatlásának a jelét fedezné föl.

Fölemelte a könyvet, és kitört belőle a lelkesedés.

– Engem azonban furdal a kíváncsiság, és átrágom magam rajta. Lehet, hogy ösztönzést kapok belőle a pszichohistória dolgában.

– Remélem is – jegyezte meg Dors –, ám ha megfogadod a tanácsomat, akkor előbb alszol egyet, és reggel kipihenten fogsz hozzá. Mert nem sokat tanulsz, ha közben lecsukódik a szemed.

Seldon némi habozás után azt mondta:

– Miért anyáskodsz folyton fölöttem?!

– Én csak vigyázok rád.

– Nekem azonban még él az anyám a Heliconon. Jobb szeretném, ha te a barátom lennél.

– Ami azt illeti, én találkozásunk óta a barátodnak tekintem magam. – És rámosolygott Seldonra, aki tétovázott, mintha azon tűnődne, mit is mondhatna erre. Végül így szólt:

– Akkor hát megfogadom baráti tanácsodat, és alszom egyet, mielőtt nekifognék az olvasásnak.

Kereste, hová is tegye a Könyvet; először a két ágy közötti szekrénykéhez vitte, aztán rövid tűnődés után megfordult, és a párnája alá dugta. Dors Venabili halkan elkacagta magát.

– Attól félsz, hogy fölébredek az éjszaka, és még teelőtted beleolvasok a Könyvbe. Nem igaz?

– Hát – hagyta rá Seldon, igyekezvén titkolni, hogy Dors most rajtakapta. – Talán igazad van. A barátságnak is megvannak a határai, és ez az én könyvem és az én pszichohistóriám.

– Igazad van – mondta Dors. – Megígérem neked, hogy emiatt nem fogunk civakodni. Apropó, akartál valamit mondani, amikor félbeszakítottalak?

– Semmit – mondta Seldon némi gondolkodás után.

A sötétben csak a Könyv járt a fejében. Eszébe sem jutott a combra tett kéz története. Ami azt illeti, már egészen megfeledkezett róla. Legalábbis azt hitte.

Dors fölébredt, óralapja azonban elárulta, hogy nem múlt még el az éjjel. Nem hallotta Hari horkolását, ebből tudta, hogy nincs az ágyában. Ha nem távozott el a lakásból, akkor a fürdőszobában kell lennie. Halkan kopogott az ajtón, és suttogva beszólt:

– Hari?

– Lépj be – szólt ki az szórakozottan, és Dors szót fogadott.

A vécé ülőkéjére ráhajtott tetőn ott ült Seldon, ölében a könyvvel. Teljesen fölöslegesen jegyezte meg:

– Olvasok.

– Igen, ezt látom. De miért éppen most?

– Nem tudtam aludni. Bocsáss meg.

– De miért kell itt olvasnod?

– Ha felgyújtom a szobában a lámpát, felébresztelek.

– Biztos vagy abban, hogy a Könyvnek nincs világítása?

– Egész biztos. Amikor Esőcsepp Negyvenhárom elmagyarázta a működését, nem tett említést a világításáról. Ezenkívül szerintem az annyi energiát használna el, hogy az elem hamarább kimerülne, mint ameddig a Könyv tart. – Hangjában csalódottság érződött.

– De most már kijöhetsz. Ha már itt vagyok, használni szeretném az alkalmatosságot.

Amikor kilépett a fürdőszobából, a férfi keresztbe vetett lábbal ott ült az ágyán, és folytatta az olvasást. A szobában világosság volt.

– Nem látszol elégedettnek. Csalódást okoz talán a Könyv?

Seldon pislogva fölnézett a lányra.

– Igen. Itt-ott beleolvastam. Persze nem alaposan. Ez valóságos enciklopédia, de csupán olyan eseményekről tesz említést, amelyeknek nem sok hasznát veszem. Egy szó sem esik a Galaktikus Birodalomról vagy a császárság előtti királyságokról. Szinte kizárólag egyetlen világgal foglalkozik, és amennyire ki tudtam venni, vég nélkül értekezik annak belpolitikájáról.

– Talán alábecsülöd a korát. Hátha azzal az időszakkal foglalkozik, amikor valóban csak egyetlen világ létezett... egyetlen lakott világ.

– Igen, tudom – mondta Seldon kissé türelmetlenül. – Valójában én ezt is keresem – föltéve, ha történelemről van szó, és nem legendáról. Nem akarom azt hinni csak azért, mert azt akarom hinni.

– Az egyetlen ősvilágból való származás kérdése sokakat foglalkoztat manapság – mondta Dors. – Az emberiség egyetlen fajként népesíti be a galaxist, tehát léteznie kellett olyan közös ősvilágnak, ahonnan elterjeszkedett. Legalábbis jelenleg ez a népszerű nézet. Mert lehetetlen, hogy különálló világokon ugyanaz a faj fejlődjék ki egyszerre.

– Én azonban sosem láttam be ennek az érvnek a szükségszerűségét – mondta Seldon. – Lehet, hogy az emberiség különböző fajainak egyedei egymástól függetlenül éltek más-más bolygókon, és miért ne keveredhettek volna egyetlen fajjá később?

– Mert a fajok nem keveredhetnek.

Seldon elgondolkodott, aztán megvonta a vállát.

– Ezt ráhagyom a biológusokra.

– Éppen ők azok, akik a legmegrögzöttebb hívei a Föld-elméletnek.

– Föld? Ez a neve a föltételezett ősvilágnak?

– Ez a népszerű neve, habár lehetetlen megállapítani, hogyan nevezték akkoriban, föltéve, ha létezett egyáltalán. És még azt sem tudja senki, hol helyezkedhetett el.

– Föld – ízlelgette a szót Seldon, ajkát csücsörítve. – Nekem ez a szó úgy hangzik, akár a böfögés. Mindenesetre ha a Könyv az ősvilággal foglalkozik, akkor nekem ez elkerülte a figyelmemet. Hogy kell leírni azt a szót?

A lány megmondta, és Seldon gyorsan átfutott a Könyvön.

– Tessék. Ez a név nem szerepel a névjegyzékben, se ebben a formában, se hozzá hasonlóban.

– Igazán?

– Ugyanakkor meg-megemlítenek más bolygókat. Nem nevezik meg azokat, és nem sok érdeklődést mutatnak irántuk, kivéve, ha keresztezik a szóban forgó bolygó útját, legalábbis ezt veszem ki abból, amit olvastam. Egy helyütt megemlítik az Ötveneket. Fogalmam sincs, mit akar ez jelenteni. Ötven vezér? Ötven város? Nekem az a benyomásom, hogy ötven világról beszélnek.

– Nevet adnak annak a világnak, amelyet a sajátjuknak tekintenek? – kérdezte Dors. – Ha nem Földnek hívják, akkor hát minek nevezik?

– Egyszerűen csak úgy emlegetik, hogy "a világ" vagy "a bolygó". Olykor pedig úgy, hogy a "Legrégibb" vagy a "Hajnalvilág", aminek van valamilyen, számomra nem egészen világos költői színezete. Gondolom, el kell olvasni a Könyvet az elejétől a végéig ahhoz, hogy egyes dolgokat megértsünk. – Némi undorral pillantott le a kezében tartott Könyvre. – De ehhez rengeteg idő kellene. Az sem biztos, hogy utána sokkal okosabb lennék.

– Sajnálom, Hari – sóhajtott Dors. – Olyan csalódottnak látszol.

– Mert csalódott is vagyok. De ez az én hibám. Nem lett volna szabad olyan nagy reményekben ringatnom magamat. Most jut eszembe, hogy egy helyütt "Aurorának" nevezik a bolygójukat.

– Aurorának? – vonta föl a szemöldökét Dors.

– Ez tulajdonnévként hangzik. Másként nincs sok értelme, legalábbis számomra. Szerinted mit jelent, Dors?

– Aurora – ízlelgette a szót Dors, a homlokát ráncolva. – Nem állíthatnám, hogy a Galaktikus Birodalom vagy annak kialakulása során valaha is találkoztam volna ezzel a névvel, ámbár nem kérkedhetem azzal, hogy ismerném mind a huszonötmillió bolygónak a nevét. Megnézhetjük az egyetemi könyvtárban – föltéve, ha visszakerülünk valaha Streelingbe. Mycogenben hiába is keresnénk könyvtárat. Valahogy az az érzésem, hogy minden, amit tudni akarunk, bele van sűrítve ebbe az egy Könyvbe. Ami pedig nincs benne, az nem érdekli őket.

– Szerintem igazad van – hagyta rá Seldon ásítva. – Mindenesetre semmi értelme a további olvasásnak. Kétlem, hogy még egy percig is nyitva tudom tartani a szemem. Nem baj, ha eloltom a lámpát?

– Örülnék neki, Hari. És reggel aludjunk egy kicsivel tovább.

Aztán a sötétben Seldon csendesen megjegyezte:

– Persze sok minden van ebben a könyvben, amin csak nevetni lehet. Például azt állítja a könyv, hogy annak idején három-négy évszázadig éltek az emberek.

– Évszázadig?

– Úgy van, év helyett mintha évtizedet vennének alapegységül. Furcsa érzése támad ettől az embernek, mert a könyvben minden annyira tényszerű, hogy akarata ellenére is szinte készpénznek veszi még a képtelenséget is.

– Ha még te is majdnem elhiszed ezt, akkor jó, ha tudod, hogy az eredetmondákban, az ősi legendákban a hősök, vezérek hosszú életűek. A nekik tulajdonított emberfeletti erővel, hősiességgel együtt jár az irreálisan magas életkor.

– Ne mondd – nyomott el Seldon egy újabb ásítást.

– De igen. És a tartós, vak hiszékenység ellen a legjobb orvosság az alvás. Így hát pihend ki magad, és hagyd a töprengést holnapra.

44.

Másnap reggel a kipihent és felfrissült Hari, mielőtt újból belevetette magát a Könyv tanulmányozásába, megkérdezte Dorsot:

– Mit gondolsz, hány évesek az Esőcsepp nővérek?

– Nem tudom. Húsz, huszonkettő?

– Tegyük fel, hogy valóban három-négy évszázadot élnek.

– De Hari! Ne nevettesd ki magad!

– Én azt mondtam: tegyük fel. A matematikában gyakran alkalmazzuk a feltételezés módszerét, és számítunk arra, hogy esetleg nyilvánvalóan hamis vagy önellentmondó következtetésre jutunk. Ha elfogadjuk az életkor meghosszabbodásának lehetőségét, feltételeznünk kell, hogy megnyúlik a fejlődés folyamata is. Vagyis lelassul. Ha Esőcseppek mondjuk nem látszanak többnek húszévesnél, meglehet, hogy valójában már a hatvanat is betöltötték.

– Megkockáztatnád, hogy megkérdezed tőlük a korukat?

– Szerintem nem árulnák el.

– Nézd meg a születési bizonyítványukat.

– Hajlandó lennék fogadni bármire, amit szeretek, hogy azt fogják állítani, a születéseket nem tartják nyilván, vagy ha igen, akkor idegenek nem tekinthetnek bele.

– Nem fogadunk – hárította el Dors. – Egyébként ha mégis igaz, akkor hiába is találgatjuk a korukat.

– Korántsem. Gondold csak meg. Ha a mycogeniek a közönséges emberekét négy-ötszörösen meghaladó életkort érnek meg, akkor nem adhatnak életet túl sok gyereknek, hacsak nem akarják, hogy mértéktelenül túlnépesedjenek. Emlékezz csak rá, amikor Napmester kezdett valamit mondani arról, hogy nem engedhetik meg a népesség növekedését, de dühösen elharapta a szót.

– Mire akarsz kilyukadni?

– Amikor Esőcsepp Negyvenhárommal voltam, egyetlen gyereket sem láttam.

– A mikrofarmokon?

– Igen.

– Éppen ott számítottál gyerekekre? Én Esőcsepp Negyvenöttel jártam az üzleteket a lakásszinteken, és biztosíthatlak, hogy sok különböző korú gyereket láttam, köztük csecsemőket is. Méghozzá elég szép számban.

Seldon arcán csalódottság tükröződött.

– Ebből viszont az következik, hogy nem hosszú életűek.

– Határozottan állíthatom, hogy nem azok. Komolyan azt hitted, hogy ez igaz?

– Nem, nem igazán. De nem állíthatom olyan határozottan, mint te. Mindenféle ellenőrzés nélkül.

– De azzal is rengeteg időt fecsérelhet el az ember, ha olyan dolgokon rágódik, amelyek első ránézésre is nevetségesek.

– Igen, vannak dolgok, amelyek első ránézésre nevetségesnek tűnnek, aztán kiderül, hogy mégsem azok. Ennyi az egész. Apropó, te mint történész a munkád során hallottál-e valaha olyan tárgyakról vagy jelenségekről, amelyeket robotoknak neveztek?

– Lám csak! Most egy másik, méghozzá nagyon elterjedt legendakört érintettél. Szép számmal akad olyan világ, ahol úgy képzelik, a történelem előtti időkben léteztek ember formájú gépek. Ezeket hívták robotoknak. A robotokról szóló mesék valószínűleg egyetlen alaplegendából erednek. Az emberek robotokat kezdtek létrehozni, egyre többet, és azok nemcsak számban gyarapodtak, hanem szinte az ember fölé nőttek. A végén az emberiség létét fenyegették, ezért alkotóik megsemmisítették őket. Megsemmisítésük még abban az időben történt, amikorról nincsenek megbízható történelmi följegyzéseink. Általában az a szakemberek véleménye, hogy ezek a történetek allegorikus formában dolgozzák fel azt a kort, amikor az emberiség kezdte meghódítani a galaxist. Amikor veszélyt, kockázatot vállalva igyekeztek birtokba venni az űrt, és sosem tudhatták, mikor találkoznak hozzájuk hasonló, más vagy fejlettebb értelemmel.

Lehet, hogy találkoztak is, és innen ered aztán a legenda. De egyetlen ember lakta világon sem található bizonyíték arra, hogy az ember előtt vagy rajta kívül létezne más intelligencia.

– De honnan ered a robot kifejezés? Van valamilyen jelentése ennek a szónak?

– Fogalmam sincs, de megfelel az ismert "automata" szónak.

– Automata! Akkor miért nem ezt mondják?

– Azért, mert az emberek szeretik archaikus szavakkal ízesíteni a régi legendákat. Különben miért kérdezed mindezt?

– Mert ebben a régi mycogeni könyvben emlegetik a robotokat. Méghozzá nagyon kedvező színben tüntetik fel őket. Ide figyelj, Dors, nem mégy el ma délután is Esőcsepp Negyvenöttel?

– Feltehetőleg igen, ha megjelenik.

– Nem tennél föl neki néhány kérdést, és nem próbálnád meg kihúzni belőle a választ?

– Megpróbálhatom. Mit kérdezzek?

– Nagyon tapintatosan próbáld kiszedni belőle, hogy van-e Mycogenben olyan építmény, amely különleges jelentőséggel bír, amely a múlthoz kötődik, amelynek afféle mitikus értéke van, amely...

Dors egy mosolyt elnyomva félbeszakította:

– Szerintem azt szeretnéd megtudni, hogy Mycogenben van-e templom.

– Mi az a templom? – kérdezte Seldon értetlenül.

– Ez is egy bizonytalan eredetű, archaikus szó. Ebben benne van mindaz, amit kérdeztél: jelentőség, múlt, mítosz. Rendben van, megkérdezem, ám könnyen lehet, hogy nem szívesen beszélnek erről a dologról. Idegeneknek pedig különösen nem.

– Mégis próbáld meg.

A Szakratórium

AURORA – ...A feltevések alapján az ősidőkben, a csillagközi utazások hajnalkorában létezett mitikus világ. Egyes vélemények szerint az Aurora, más néven a Föld lett volna az emberiség mitikus "eredetbolygója". Az ősi Trantoron élt mycogeni nép az Aurorán lakott emberek leszármazottjainak tartotta magát. Erre a tantételre épül hiedelemviláguk, amelyről szinte alig vannak ismereteink...

ENCYCLOPEDIA GALACTICA

45.

Délelőtt beállított a két Esőcsepp. Esőcsepp Negyvenöt vidám volt, mint mindig. Esőcsepp Negyvenhárom azonban ott maradt az ajtónál, tartózkodó volt, szemét lesütötte, és még csak föl sem pillantott Seldonra.

A matematikus nem tudta, mitévő legyen. Intett hát Dorsnak, aki tettre készen és vidám hangon fordult a két lány felé.

– Egy pillanat, nővérek. Ki kell adnom az útmutatást az emberemnek, aki különben azt sem tudná, mit kezdjen ma magával.

Behúzódtak a fürdőszobába, ahol Dors suttogva megkérdezte Seldontól:

– Valami baj van?

– Igen. Esőcsepp Negyvenhármon látszik, hogy le van sújtva. Mondd meg neki, hogy amint tudom, visszaadom neki a Könyvet.

Dors hosszú, meglepett pillantást vetett Seldonra.

– Hari, te egy kedves, figyelmes ember vagy, de annyi tapintat sincs benned, mint egy amőbában. Ha csak kiejteném a számon azt a szót, Könyv, ez a szegény lány rögtön tudná, hogy te mindent elmondtál nekem a tegnap történtekről. Akkor omolna csak össze igazán. A legjobb, ha ugyanúgy bánok vele, mintha mi sem történt volna.

Seldon lehangoltan bólintott.

– Azt hiszem, igazad van.

Dors csak vacsora előtt érkezett vissza, és ott találta Seldont az ágyán, amint egyre türelmetlenebbül lapozgatott a Könyvben. Fölpillantott, és rámordult a lányra.

– Ha még továbbra is itt maradunk, akkor rendszeresítenünk kell valamilyen távbeszélő-készüléket közöttünk. Sejtelmem sem volt, mikorra várhatlak, és már kezdtem aggódni.

– De hát itt vagyok – mondta a lány. Óvatosan levette a skalpfedőjét, és undorral forgatta a kezében. – Igazán meghat az aggódásod. Én azt hittem, beletemetkezel a Könyvbe, és észre sem veszed, hogy nem vagyok itt.

Seldon horkantott.

– Ami pedig a távbeszélő-készüléket illeti – folytatta Dors –, kétlem, hogy könnyű lenne ilyet szerezni Mycogenben. Mert az ilyesmi megkönnyítené az idegenekkel való kommunikációt, és gyanítom, hogy Mycogen vezetői igyekeznek a legminimálisabbra csökkenteni a külvilággal való kapcsolatokat.

– Igaz – lökte félre a Könyvet Seldon –, erre következtetek én is abból, amit a Könyvben olvasok. Megtudtál valamit a... hogy is nevezted... a templomról?

– Meg – felelte a lány, miközben szemöldökéről lehúzta a tapaszokat. – Van ilyen a szektor területén több is, de egyik sem központi helyen. Képzeld, egy nő kiszúrta a szempilláimat, és rám szólt, hogy nem volna szabad nyilvánosan mutatkoznom. Az volt a benyomásom, hogy föl akar jelenteni szeméremsértésért.

– Ne törődj vele – türelmetlenkedett Seldon. – Megtudtad, hol van a legközelebbi templom?

– Tudom az irányt, csakhogy Esőcsepp Negyvenöt azt mondta, nőket csupán meghatározott időben engednek be. Egyébként nemsokára lesz ilyen alkalom. Most jut eszembe, a templomot Szakratóriumnak nevezik.

– Minek?

– Szakratóriumnak.

– Micsoda ronda szó. Mit jelent ez?

Dors széttárta a karját.

– Én is most hallom először. De Esőcsepp sem ismeri a jelentését. Számukra a Szakratórium nem az épület neve, hanem mindazé, amit szimbolizál. Azt kérdezni tőlük, miért hívják így, nyilván olyan volna, mintha azt kérdeznénk, miért hívják a falat falnak.

– Van valami, amit egyáltalán tudnak róla?

– Persze hogy van, Hari. Tudják, mi a rendeltetése. A Szakratórium egy korábbi, jobb világot hirdet, olyat, amely fölötte áll a mai mycogeni életnek.

– Vagyis azt a világot hirdeti, ahol egykor éltek, nem?

– Pontosan. Esőcsepp Negyvenöt már-már elárulta, csak nem tudta kimondani a szót.

– Azt, hogy Aurora?

– Igen, ez az. Az a gyanúm, hogy ha egy csoport mycogeni előtt hangosan kiejtenéd ezt a szót, rémület és borzadály lenne úrrá rajtuk. Amikor Esőcsepp Negyvenöt azt rebegte, hogy a Szakratórium rendeltetése... akkor megtorpant, és a betűket egymás után a tenyerébe rajzolta óvatosan. Úgy elpirult, mintha valami obszcén dolgot cselekedne.

– Különös – hümmögött Seldon. – Ha a Könyvet megbízható forrásnak tekinthetjük, akkor az Aurora a legbecsesebb emlékük, legfőbb egyesítő erejük. A legnagyobb szentség itt Mycogenben. Miért lenne hát obszcén az említése is? Biztos, hogy nem értetted félre a nővért?

– Egészen biztos. Feltehetően egészen egyszerű a magyarázata annak, hogy miért nem emlegetik. Ha sokat beszélnének róla, az idegenekhez is eljutna a híre. A legjobb módja, hogy megőrizzék a titkot, az, ha tabut csinálnak a nevéből.

– Tabut?

– Ez speciális néprajzi kifejezés. Arra a komoly és hatékony társadalmi kényszerre utal, amely tiltottá tesz bizonyos cselekvéseket. Az a tény, hogy a nőket nem engedik be a templomba, valószínűleg a tabu erejével hat. Szerintem egy nővért rémület töltene el, ha azt javasolnák neki, hogy bármikor lépjen be a templomba.

– Elég jól megjegyezted, merre kell menni? Csak hogy egyedül is eltaláljak a Szakratóriumhoz.

– Először is, Hari, nem fogsz egyedül menni. Én is veled megyek. Azt hiszem, már megbeszéltük ezt a dolgot, és világosan megmondtam, hogy a távolból nem tudlak megvédeni – sem a jégesőtől, sem a megvadult nőktől. Másodszor pedig nem tartom okos öletnek, hogy gyalog menj oda. Lehet, hogy Mycogen a többi szektorhoz képest kis szektor, de azért nem annyira.

– Akkor expresszel.

– Mycogenben nincsenek expresszjáratok. Ez túlságosan megkönnyítené a mycogeniek kapcsolatát az idegenekkel. De vannak olyan nyilvános közlekedési eszközök, amilyeneket a kevésbé fejlett bolygókon lehet látni. Mert Mycogen maga sem más, mint egy darab fejletlen bolygó. Kellemetlen tüske a Trantor testében, mely különben csupa fejlett szektorból áll. Aztán pedig minél előbb végezz a Könyvvel, mert jól látható, hogy Esőcsepp Negyvenhárom mindaddig bajban van, amíg azt nálad tudja. És mi sem ússzuk meg szárazon, ha valaki rájön, mit tettünk.

– Úgy gondolod, hogy egy idegen számára tabu a Könyv olvasása?

– Biztos vagyok benne.

– Nem veszítünk sokat, ha visszaadjuk. Meg kell hagyni, hogy a nagy része hihetetlenül unalmas. Különböző politikai csoportok véget nem érő marakodásáról beszél, szüntelenül igazolni igyekszik olyan álláspontokat, amelyek bölcsességéről képtelen vagyok megbizonyosodni. Nem beszélve a hosszúra nyúlt prédikációkról, amelyek érthetetlen etikai dolgokról szólnak, minden magyarázat nélkül, ráadásul felháborítóan és visszataszítóan hazugnak tűnnek.

– Úgy mondod ezt, mintha egyenesen hálás lennél azért, mert megszabadítalak tőle.

– De ott van a Könyv töredéknyi része, amely a soha meg nem nevezett Aurórát taglalja. Nem megy ki a fejemből, hogy hátha van ott valami, aminek hasznát vehetnem. Ezért keltette fel az érdeklődésemet a Szakratórium is.

– Csak nem abban reménykedsz, hogy a Szakratóriumban igazolást lelsz a Könyv Aurora-koncepciójára?

– De igen. Aztán szörnyen fölcsigázott az, amit az automatákról, másképpen a robotokról mond, hogy a Könyv szavait használjam. Az egész téma nagyon megragadott.

– Csak nem veszed komolyan?

– Majdnem. Ha készpénznek vehetjük a Könyv egyes utalásait, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy bizonyos robotoknak emberi külsejük volt.

– Ez természetes. Ha emberi hasonmást akarsz építeni, akkor nyilván külsőre is emberi alakkal ruházod föl.

– Igen, a hasonmás jelentéséből ez következik. Csakhogy a hasonlóság nagyon is elnagyolt lehet. Ha egy művész csupa vonallal ábrázol egy alakot, akkor is fölismered benne az embert. A feje egy kör, a teste egy pálca, keze-lába négy hajlított vonal, és kész az ember. Én azonban olyan robotokról beszélek, amelyek minden részletükben valóban embereknek látszottak.

– Nevetséges, Hari. Képzeld csak el, mennyi időbe telne, amíg fémből kialakítanád az emberi test tökéletes arányait, az izmok lágy hajlatait.

– Ki beszél itt fémről, Dors? Benyomásom szerint ezek a robotok szerves vagy részben szerves anyagból készültek, testüket bőr fedte, és nem könnyen lehetett őket megkülönböztetni az embertől.

– Ez így van benne a Könyvben?

– Nem szó szerint. De a következtetés...

– Ez a te következtetésed, Hari. Hogy veheted ezt komolyan?

– Hadd próbáljam meg. Én négy dolgot vontam le abból, amit a Könyv mond a robotokról – és a tárgymutató minden utalását végigböngésztem. Az első, mint említettem, hogy azok, vagy közülük egyesek, pontos másai voltak az embernek; a második, hogy nagyon hosszú ideig éltek – ha beszélhetünk velük kapcsolatban életkorról.

– Beszéljünk inkább működési időről, mert a végén még magad is emberszámba veszed őket – vetette közbe Dors.

– A harmadik – folytatta Seldon, elengedve a füle mellett a lány megjegyzését –, hogy a robotok közül egy a mai napig is él, azazhogy működik.

– Hari, ilyesmit állít a legtöbb legenda is. A régi idők hőse nem hal meg, hanem csak szendereg, készen arra, hogy visszatérjen, és megmentse népét a pusztulástól. Ez így van, Hari.

– A negyedik – folytatta Seldon, még mindig nem véve tudomást Dors csapdájáról –, hogy egyes sorok arra utalnak, a központi szentély vagy a Szakratórium, ha ez az, jóllehet ezzel az elnevezéssel nem találkoztam a Könyvben, egy robotot rejt magában. Érted már? – kérdezte kis szünet után.

– Nem én – felelte Dors. – Mit kellene értenem?

– Azt, hogy ha összeadjuk, amit a négy pontban felsoroltam, akkor lehet, hogy egy robot, mely pontosan úgy néz ki, mint egy ember, még mindig él. Átélte az elmúlt húszezernyi esztendőt, és most ott van a Szakratóriumban.

– Ugyan, Hari, ezt nem hiheted komolyan.

– Nem mondhatnám, hogy elhiszem, de nem is mehetek el mellette. Mert mi van akkor, ha igaz? Mi van akkor, ha igaz? Elismerem, az esély egy a millióhoz. Nem látod be, mekkora hasznát vehetnem, ha létezne? Hiszen minden megbízható történelmi följegyzésnél régebbről emlékezne a galaxis múltjára. Lehet, hogy ő segítene megalapozni a pszichohistóriát.

– Még ha így lenne is, mit gondolsz, a mycogeniek megengednék, hogy találkozz a robottal, és kifaggasd őt?

– Csakhogy nekem eszem ágában sincs az ő engedélyüket kérni. Először szépen elmegyek a Szakratóriumba, és megnézem, van-e ott egyáltalán kit kifaggatni.

– De nem most. Legalább várjuk meg a holnapot. És ha még reggel is tartod magad az elhatározásodhoz, akkor mindketten odamegyünk.

– De te magad mondtad, hogy nőket nem engednek be...

– Azt megengedik, hogy a nők kívülről szemügyre vegyék, ebben biztos vagyok, és attól tartok, hogy ennél tovább nem is jutunk el.

46.

Hari Seldonnak semmi kifogása nem volt az ellen, hogy Dors átvegye a kezdeményezést, hisz a nő már megjárta Mycogen főútjait, és otthonosabban mozgott, mint ő. Dors Venabili azonban kevésbé volt elragadtatva ettől a lehetőségtől, és komoran meg is jegyezte:

– Tudd meg, hogy könnyen el is tévedhetünk.

– Ezzel a könyvecskével nem – mondta Seldon. A lány türelmetlen pillantást vetett rá.

– Ne felejtsd el, Hari, hogy Mycogenben vagy. Nekem számítógépes térkép kellene, attól kérdezősködhetnék. Ez a mycogeni változat csak egy összehajtott műanyag vacak. Ezzel azt sem tudathatom, hogy hol vagyok. Sem szóval, de még csak gombnyomással sem közölhetem vele. Felvilágosítást sem tud nekem adni. Mert ez egy nyomtatott valami.

– Akkor olvasd el, mit mond.

– Ezt próbálom tenni, csakhogy olyanok számára íródott, akik ismerik a használatát. Meg kell kérdeznünk valakitől.

– Nem, Dors. Ezt csak a legvégső esetben tehetjük meg. Nem akarom fölhívni magunkra a figyelmet. Inkább próbáljunk szerencsét, és magunk keressük meg az utat, még ha egyszer-kétszer eltévedünk is.

Dors nagy figyelemmel végiglapozta a könyvecskét, aztán kelletlenül megjegyezte:

– Nos, a Szakratóriumot kiemelten említi. Szerintem ez csak természetes. Gondolom, Mycogen minden polgára szeretne egyszer eljutni oda. – Aztán további gondos tanulmányozás után hozzátette: – Figyelj ide. Innen semmilyen közlekedési eszköz nem megy közvetlenül oda.

– Hogyan?

– Csak nyugalom. Átszállással azonban minden további nélkül eljuthatunk.

Seldon megnyugodott.

– Hát persze. A Trantoron legalább kétszer át kell szállni, még ha gravibusszal utazol is.

Dors türelmeden pillantást vetett Seldonra.

– Ezt én is tudom. Csak az a feneség, hogy én megszoktam, hogy ezek a térképszerkentyűk közlik velem ezt. Ha az embernek magának kell eligazodnia, a legegyszerűbb dolgok is könnyen elkerülhetik a figyelmét.

– Jól van, aranyom. Ne légy már olyan harapós. Ha megfejtetted, merre kell mennünk, vezess. Engedelmesen követlek.

És követte is, míg egy sarokhoz nem értek. Ott megtorpantak.

Itt három fehér ancúgos férfi és egypár szürke ancúgos nő várakozott. Seldon megpróbált megereszteni feléjük egy udvarias, semmitmondó mosolyt, amazok azonban csak faarccal bámultak rájuk, és elfordították a tekintetüket. Ekkor megérkezett a jármű, egy divatjamúlt alkalmatosság, mely emlékeztetett arra, amit Seldon a Heliconon gravibusznak nevezne. A belsejében vagy húsz kárpitozott, egyenként négyszemélyes fülke, mindegyikhez külön kis ajtó vezetett a busz két oldalán. Amikor a busz megállt, mindkét oldalán utasok szálltak ki. (Seldon fejében megfordult egy pillanatra, hogy azoknak az utasoknak nem eshet-e bajuk, akik a forgalom mentén szállnak le, de ekkor észrevette, hogy a gravibusz felé közeledve a járművek mindkét irányban megállnak. Amíg állt, egyetlen jármű sem ment el mellette.)

Dors türelmetlenül föltaszigálta Seldont, aki olyan padot keresett, amelyen két egymás melletti ülés üres volt. Dors a nyomában lépkedett. Észrevette, hogy először mindig a férfiak szállnak le vagy föl.

Dors odasúgta neki:

– Ne az embereket bámuld. Figyeld, mi történik körülötted.

– Megpróbálom.

– Például erre – mutatott közvetlenül előttük az ülés hátuljában lévő sima, bekeretezett kis négyzetre. Ezen, mihelyt a jármű elindult, kivilágított szavak jelezték a következő megállót, valamint a közeli fontosabb középületeket és kereszteződéseket. – Ez valószínűleg tájékoztatni fog bennünket a megfelelő átszállóhelyről. Lám, ez a szektor sem teljesen elmaradott.

– Még az a szerencse – bólintott Seldon. Aztán kis idő múlva Dorshoz hajolt, és odasúgta: – Senki sem figyel bennünket. Úgy tűnik, mindenütt, ahol sok ember van együtt, mesterséges falak szigetelik el egymástól őket. Te is észrevetted?

– Ez régóta természetes számomra. Ha ez lesz pszichohistóriád egyik szabálya, akkor senkit sem fogsz nagyon meglepni vele.

Amint Dors megjósolta, az előttük lévő tájékoztató táblácskán megjelent a kiírás, hogy a következő megállóban átszállhatnak a Szakratóriumhoz menő járatra... Leszálltak hát, de újfent várakozniuk kellett. Nem sokáig, mert újabb gravibusz közeledett a kereszteződéshez. Az útvonal forgalmasnak bizonyult, ami nem volt meglepő, hiszen a szektor nyüzsgő élete feltehetőleg a Szakratórium körül zajlott.

Felszálltak a gravibuszra, és Seldon odasúgta a lánynak:

– Nem kell fizetnünk.

– A tájékoztató szerint a tömegközlekedés ingyenes.

Seldon lebiggyesztette az ajkát.

– Milyen fejlettek. Azt hiszem, nem foghatjuk rájuk egyértelműen, hogy elmaradottak.

Dors oldalba bökte, és visszasúgta:

– Figyelnek bennünket. Ott az az ember, jobbra tőled.

47.

Seldon rövid pillantást vetett jobbra. Egy cingár, elég idős férfi ült ott. Sötétbarna szeméről, kékes arcéléről Seldon arra következtetett, hogy fekete haja, sötét borostája lenne, ha nem szőrtelenítené magát. Seldon elfordította a fejét, és elgondolkodott. Ez a testvér eléggé elütött a többitől. Akiket megfigyelt eddig, azok mind magas termetűek, világos bőrűek, kék vagy szürke szeműek voltak. Ahhoz persze keveset látott közülük, hogy általános szabályt állíthatott volna föl.

Ekkor gyenge érintést érzett ancúgja jobb ujján. Seldon tétován arra fordította a fejét, és egy kartonlapon a következő feliratra esett a pillantása: VIGYÁZZ, IDEGEN! Seldon összerándult, és önkéntelenül a hajszorítójához kapott. A mellette ülő férfi hangtalanul odasúgta: "A haja."

Seldon keze kitapogatta a halántékánál kiszabadult vékony kis tincset. Úgy látszik, valahogy elmozdult a skalpfedője. Gyorsan, a lehető legkisebb feltűnéssel megigazította a hajszorítót, aztán mintha a fejét simogatná, megbizonyosodott arról, hogy minden rendben van-e.

Odafordult a jobb oldali szomszédjához, kissé megbiccentette a fejét, és halkan köszönetet rebegett.

A szomszéd elmosolyodott, és megkérdezte:

– Szintén a Szakratóriumhoz megy?

– Igen – bólintott Seldon.

– Nem nehéz kitalálni. Én magam is oda tartok. Mehetnénk együtt – tette hozzá barátságos mosollyal.

– Velem van az...

– Az asszonya. Akkor hát hármasban mehetünk.

Seldon nem tudta, mit is mondjon. Egy gyors pillantás balra meggyőzte róla, hogy Dors tekintete egyenesen előre mered. Mint aki semmi részt nem vállal a férfiak társalgásában – ahogy illik egy nővérhez. Seldon bal térdéhez azonban mintha finoman hozzáért volna, talán azt jelezve, hogy ő benne van a dologban.

Természetes udvariassági érzéke is ezt súgta neki, ezért azt mondta:

– Igen, persze.

Több szó nem esett köztük, amíg a tájékoztató tablón meg nem jelent, hogy hamarosan megérkeznek a Szakratóriumhoz. Seldon új ismerőse leszálláshoz készülődött. A gravibusz széles kanyart írt le a Szakratóriumot övező téren, és amikor megállt, mindenki elhagyta a járművet. Elsőként a férfiak, nyomukban a nők. A mycogeni férfi öregesen rekedtes hangja vidáman csengett.

– Kissé még korán van... barátaim, de elhihetik nekem, hogy hamarosan minden étterem zsúfolva lesz. Mit szólnának hozzá, ha most harapnánk valami keveset? Én nagyon jól ismerem ezt a környéket, és tudok egy jó helyet.

Seldon nem tudta eldönteni, hogy nem olyan fogással áll-e szemben, amellyel a tudatlan idegeneket valamilyen kellemetlen vagy költséges kalandba akarják belesodorni, de úgy döntött, hogy vállalja a kockázatot.

– Nagyon kedves magától – mondta. – Minthogy mi egyáltalán nem ismerjük a környéket, örömmel fogadjuk a kalauzolást.

Egy utcai árusnál szendvicseket és valamilyen tejszerű italt vásároltak. Az idős mycogeni azt javasolta, hogy használják ki a szép időt, továbbá azt a körülményt, hogy az utcán fognak enni, és ismerkedjenek meg a Szakratórium környékével.

Séta és falatozás közben Seldon észrevette, hogy a Szakratórium a császári palotát utánozta, csak jóval kisebb méretben. Környéke is miniatűr mása a császári parknak. Nehezen tudta elhinni, hogy a mycogeni emberek csodálattal adóznak a császári intézménynek, és gyűlöleten vagy megvetésen kívül bármit is éreznek iránta, de kulturális varázsa alól, úgy tűnik, nem tudták kivonni magukat.

– Gyönyörű – jegyezte meg a mycogeni szemmel látható büszkeséggel.

– Valóban – hagyta rá Seldon. – Hogy csillog a nappali fényben!

– A környezete a Hajnalvilág kormányzati negyedét utánozza, persze kicsinyítve.

– Látta már a császári palotát? – érdeklődött Seldon óvatosan. A mycogeni elértette a célzást, de egyáltalán nem vette zokon.

– Ők is a mi Hajnalvilágunkat utánozták, már amennyire tudták.

Seldon ebben nagyon is kételkedett, de nem szólt semmit. Megálltak egy félkör alakú padnál, amelynek műkő anyaga a Szakratóriumhoz hasonlóan csillogott a napfényben.

– Nagyszerű – mondta a mycogeni, és sötét szeme fölcsillant az örömtől. – Senki sem foglalta el a helyemet. Az enyémnek nevezem, mert ez a kedvenc helyem. Innen nagyszerű kilátás nyílik a fák mögé, a Szakratórium oldalfalára. Kérem, üljön le. Ne féljen, nem hideg. És a társa is üljön csak le. Tudom, hogy mint idegen asszony, más szokások szerint nőtt fel. Ha akar... meg is szólalhat.

Dors éles pillantást vetett rá, és helyet foglalt.

Seldon úgy érezte, hogy egy ideig együtt lesznek ezzel az idős mycogenivel, kinyújtotta hát a kezét, és bemutatkozott.

– Én Hari vagyok, a társam pedig Dors. Számokat mi nem használunk.

– Ki-ki a maga módján – mondta az kedélyesen. – A nevem Mycelium Hetvenkettő. Elég nagy nemzetség a miénk.

– Mycelium? – kérdezte Seldon tétován.

– Meglepettnek látszik – jegyezte meg Mycelium. – Úgy veszem ki, hogy maga eddig csak az előkelőbb családok tagjaival találkozott. Olyan nevekkel, mint Felhő, Napsugár és Csillagfény – csupa csillagászati név.

– Meg kell vallanom... – kezdte Seldon.

– Nos, hát most találkozott az alsóbb osztályok képviselőjével. Mi a hétköznapok világából vesszük neveinket, meg az általunk kedvelt mikroorganizmusokéból. Semmi kivetnivaló nincs ebben.

– Biztos vagyok benne – hagyta rá Seldon –, és még egyszer köszönöm, hogy kisegített engem a gravibuszon.

– Ide figyeljen – mondta Mycelium Hetvenkettő –, egy csomó bajtól mentettem meg. Ha netán egy nővér látja meg először, bizonyára sikoltozni kezd, és a testvérek letessékelik a buszról. Talán meg sem várták volna, hogy az megálljon.

Dors előrehajolt, hogy Seldon melle előtt a férfira nézzen.

– És hogyhogy maga nem így cselekedett?

– Nekem semmi kifogásom az idegenek ellen. Én tudós vagyok.

– Tudós?

– Első a nemzetségemben. A Szakratórium iskolájában tanultam, méghozzá kitűnő eredménnyel. Járatos vagyok az összes régi tudományokban, és engedélyem van rá, hogy látogathassam az idegen könyvtárat, ahol az idegenek filmkönyveit meg könyveit őrzik. Kedvem szerint nézhetek bármilyen filmkönyvet, olvashatok akármit. Van egy számítógépes referencia-könyvtárunk is, és én abban is eligazodom. Az ilyesmi tágítja az ember látókörét. Engem nem hoz ki a sodromból egy kis hajnak a látványa. Sokszor láttam hajdíszes férfiak képét. Meg nőkét is. – Gyors pillantást vetett Dorsra.

Egy ideig szótlanul majszolták szendvicseiket, aztán Seldon megjegyezte:

– Úgy látom, hogy minden testvér, aki belép a Szakratóriumba, vagy elhagyja azt, piros szalagot visel.

– Ó, igen – élénkült föl Mycelium Hetvenkettő. – A bal vállukon és a derekuk jobb oldalán körülcsavarva, és a szalagot legtöbbször ékes hímzéssel díszítik.

– Mi célt szolgál?

– Obiah a neve. Azt az örömöt szimbolizálja, amelyet az ember a Szakratóriumba belépve érez, és azt a vért, melyet kész kiontani, hogy megvédelmezze azt.

– Vért? – fintorgott Dors.

– Ez csak szimbólum. Még sohasem hallottam, hogy bárki is a vérét ontotta volna a Szakratóriumért. De ami azt illeti, az öröm sem túl nagy. Leginkább csak jajongás, gyász és siránkozás az Elveszett Világ fölött. – Majd halkan hozzátette: – Ostobaság.

– Maga nem hívő?

– Én tudós vagyok – mondta Mycelium látható büszkeséggel. Arcára ráncokat szántott a mosoly, és ettől még öregebbnek látszott. Seldon egyszerre azon kapta magát, hogy a férfi kora fölött tűnődik. Néhány száz éves lehet? Ugyan, erről szó sem lehet. Lehetetlen. És ha mégis?

– Maga mennyi idős? – csúszott ki Seldon száján önkéntelenül a kérdés. Mycelium Hetvenkettő semmilyen jelét nem mutatta, hogy zokon venné, és nem is késlekedett a válasszal:

– Hatvanhét.

Seldon meg akart bizonyosodni.

– Azt hallottam, hogy a néphit szerint a kezded időkben mindenki több évszázadot is megért.

Mycelium Hetvenkettő talányos pillantást vetett Seldonra.

– Honnan tudta meg ezt? Valakinek eljárhatott a szája... de ez az igazság. Ez a hiedelem él az emberekben. Igaz, hogy csak az együgyű emberek hiszik el, a Vének azonban lovat adnak alájuk, mert ez a felsőbbrendűségünk tanújele. A valóságban nálunk magasabb a várható életkor, mint másutt, mert táplálóbb ételeket eszünk, de azért az egy évszázad is ritkaságszámba megy.

– Úgy veszem ki, hogy maga nem tartja magasabb rendűeknek a mycogenieket – mondta Seldon.

– A mycogeniekkel nincs semmi baj. Semmi esetre sem alacsonyabb rendűek. De én úgy gondolom, hogy minden ember egyenlő. Beleszámítva a nőket is – tette hozzá Dorsra pillantva.

– Nem hinném – jegyezte meg Seldon –, hogy önöknél sokan osztanák ezt a véleményt.

– Vagy akár önöknél – dobta vissza a labdát Mycelium Hetvenkettő némi rosszallással. – Én azonban hiszek ebben. Egy tudós nem tehet mást. Átnéztem, sőt átolvastam az idegenek egész jeles irodalmát. Kiismerem magam a kultúrájukban. Cikkeket is írtam erről. Én ugyanolyan fesztelenül tudok itt ülni magukkal, mintha... közénk tartoznának.

Dors nem tudta leplezni hangjának élét:

– Úgy beszél, mint aki büszke arra, hogy képes megérteni a barbárokat. Járt már valaha is Mycogenen kívül?

Mycelium Hetvenkettő kissé odébb húzódott.

– Nem.

– Miért nem? Hiszen jobban megismerne bennünket.

– Feszélyezve érezném magam. Parókát kellene viselnem. Szégyellném magamat.

– Minek a paróka? Kopaszon is maradhatna.

– Nem – tiltakozott Mycelium Hetvenkettő. – Ezt az ostobaságot nem követném el. Minden hajdíszt viselő kitolna velem.

– Kitolna? Miért? – csodálkozott Dors. – Trantor-szerte, de más bolygókon is rengeteg természettől kopasz embert találni.

– Az én apám is teljesen kopasz – sóhajtott föl Seldon –, és gyanítom, hogy tízegynéhány év múlva én is kopasz leszek. Már most sem valami sűrű a hajam.

– Ez nem kopaszság – tiltakozott Mycelium Hetvenkettő. – Hiszen a koponyájuk körül meg a szemük fölött megmarad a szőrzet. Számomra a kopasz azt jelenti, hogy sehol egyetlen szál haj sem nő.

– A test egyéb részein sem? – kérdezte Dors felcsillanó érdeklődéssel.

Mycelium Hetvenkettő azonban most sértődötten hallgatott.

Seldon megpróbálta visszaterelni a beszélgetést az előbbi kerékvágásba, és megkérdezte:

– Mondja csak, Mycelium Hetvenkettő, idegenek beléphetnek nézőként a Szakratóriumba?

Mycelium Hetvenkettő hevesen megrázta a fejét.

– Soha. Ez kizárólag a Hajnal fiainak adatik meg.

– Csak a fiainak?

Mycelium Hetvenkettő döbbenten hallgatott egy pillanatig, azután megbocsátóan kijelentette:

– Elvégre maguk idegenek. A Hajnal leányai csak bizonyos napokon és bizonyos alkalmakkor léphetnek be. Ez már így van. Nem mintha én helyeselném. Ha tőlem kérdenék, én azt mondanám: "Menjetek csak be! Élvezzétek, ha tudjátok." De én akkor sem sietnék.

– Maga sohasem megy be?

– Mikor fiatal voltam, a szüleim bevittek, ám – tette hozzá a fejét ingatva – csak azt láttam, hogy az emberek rámerednek a Könyvre, beleolvasnak és sóhajtoznak, meg siratják a régi időket. Nagyon nyomasztó volt. Nem szólhatsz senkihez. Nem nevethetsz. De még csak nem is nézhetsz másokra. Gondolataid kizárólag az Elveszett Világ körül foroghatnak. Csakis akörül. – Kezével elutasító mozdulatot tett. – Ez nem nekem való. Én tudós vagyok, és azt akarom, hogy az egész világ föltáruljon előttem.

– Igaza van – mondta Seldon, érezve, hogy itt megkapaszkodhat. – Mi is így érzünk. Mi is tudósok vagyunk, Dors is meg én is.

– Tudom – mondta Mycelium Hetvenkettő.

– Tudja? Honnan?

– Mi mások lehetnének? Az egyedüliek, akiket beengednek Mycogenbe, császári hivatalnokok és diplomaták, fontos kereskedők és tudósok – és szerintem maguknak tudós kinézetük van. Ez keltette föl bennem az érdeklődést maguk iránt. Tudós a tudóssal – mosolyodott el szélesen.

– Azok is vagyunk. Én matematikus, Dors történész. És ön?

– Az én szakterületem a... kultúra. Átolvastam a barbárok összes nagy íróit: Lassauert, Mentonét, Novigort.

– Mi pedig elolvastuk a maguk nagy alkotásait. Én például a Könyvet is elolvastam. Az Elveszett Világról.

Mycelium Hetvenkettő szeme tágra nyílt a meglepődéstől. Olajbarna arcszíne is mintha kifakult volna kissé.

– Igazán? Hogyan? Hol?

– Nálunk az egyetemen vannak példányok, és engedéllyel elolvashatjuk.

– A Könyvnek vannak példányai?

– Igen.

– Vajon a Vének tudnak-e erről?

– Én olvastam a robotokról is – dicsekedett Seldon.

– A robotokról?

– Úgy van. Ezért szeretnék bemenni a Szakratóriumba. Szeretném megnézni a robotot. (Dors gyengéden megrúgta a bokáját, de Seldon nem vett tudomást róla.)

Mycelium Hetvenkettő feszengve megjegyezte:

– Én nem hiszek az ilyesmiben. A tudós emberek nem veszik komolyan. – Ám a tekintetét körülhordozta, mintha attól tartana, hogy meghallja őket valaki.

Seldon tovább ütötte a vasat.

– Azt olvastam, hogy a Szakratóriumban még mindig van egy robot.

– Én nem akarok ilyen sületlenségekről beszélni – tiltakozott Mycelium Hetvenkettő.

De Seldon tovább erősködött.

– De hol lehetne, ha mégis ott lenne a Szakratóriumban?

– Ha lenne is ott egy, én akkor sem tudnám megmondani. Gyerekkorom óta nem jártam ott.

– Azt sem tudja, hogy van-e ott egy különleges rendeltetésű titkos hely?

– Van, a Vének sasfészke. Oda csak a Vének léphetnek be. Csakhogy nincs ott semmi.

– Maga járt ott valaha?

– Nem, persze hogy nem.

– Akkor honnan tudja?

– Nem tudom, hogy nincs-e ott gránátalmafa. Nem tudom, hogy nincs-e ott lézerorgona. Nem tudom, hogy millió más dolog nincs-e még ott. Nem tudhatom, hogy valóban nincs-e ott mindez, de ebből nem következik az ottlétük sem.

Seldonnak egy pillanatra torkán akadt a szó.

Mycelium Hetvenkettő gondterhelt arcán egy mosoly árnyéka suhant át.

– Tessék, egy tudósi érvelés – jegyezte meg. – Láthatja, hogy engem nem egykönnyen lehet két vállra fektetni. Ennek ellenére nem tanácsolnám, hogy megpróbáljanak feljutni a Vének sasfészkébe. Nem hinném, hogy kedvére lenne, ami akkor történne magával, ha fölfedeznék odabent. Nos, a Hajnal legyen önökkel. – Ezzel minden figyelmeztetés nélkül fölpattant, és elcsörtetett.

– Mi lelte, hogy csak így elrohant? – nézett utána Seldon meglepetten.

– Szerintem azért – mondta Dors –, mert jön erre valaki.

Így is volt. Egy díszes ancúgba öltözött és még díszesebb, finoman csillogó vörös szalaggal övezett férfiú libegett arra ünnepélyes méltósággal.

Tévedhetetlenül lerítt róla a tekintély, és még egy dolog: az, hogy valami nincs a kedvére.

48.

Hari Seldon fölemelkedett az újabb mycogeni közeledtére. Halvány fogalma sem volt, hogy ez-e a megfelelő udvarias magatartás, de határozottan érezte, hogy ártani nem árt vele. Dors Venabili is fölemelkedett, és ahogy illik, lesütötte a szemét.

A jövevény megállt előttük. Szintén idős ember volt, a kor azonban kíméletesebb volt hozzá, mint Mycelium Hetvenkettőhöz. Sőt mintha csak nagyobb tekintélyt kölcsönzött volna még mindig kellemes vonásainak. Kopasz feje szép, szabályos gömbként fénylett, és meghökkentően kék szeme éles ellentétet alkotott vállszalagjának halványan izzó vörösével.

– Úgy látom, idegenek vagytok – szólalt meg a jövevény. Hangja magasabb fekvésű volt, mint amilyenre Seldon számított, szavait azonban gondosan tagolta. Érződött, tudatában van annak, hogy minden szavának súlya van.

– Nem téved – mondta Seldon udvariasan, ám határozottan. Nem látta értelmét, hogy ne vegye tudomásul a másik pozícióját, de a sajátját sem volt hajlandó föladni.

– A nevetek?

– Én Hari Seldon vagyok a Heliconról. A társam Dors Venabili a Cinnáról. És a tiéd, mycogeni férfiú?

Annak szeme résnyire szűkült a méltatlankodástól, ám ő is megérezte a másik határozottságát.

– Égisugár Kettő vagyok – felelte, fölvetve a fejét –, a Szakratórium Véne. És a te rangod, idegen?

– Mi – hangsúlyozta ki Seldon a többes számot – a Streeling Egyetem tudósai vagyunk. Én matematikus vagyok, a társam történész, és azért vagyunk itt, hogy tanulmányozzuk Mycogen szokásait.

– Kinek az engedélyével?

– Napmester Tizennégyével, aki üdvözölt bennünket megérkezésünkkor.

Égisugár Kettő egy pillanatra elhallgatott, aztán halvány mosoly jelent meg az arcán, ami csaknem nyájassá tette.

– A Vének legfőbbike. Jól ismerem őt.

– Persze hogy ismeri – mondta Seldon szemtelenül. – Kíván még valamit?

– Igen – próbálta visszanyerni a Vén korábbi magabiztosságát. – Ki volt az az ember, aki veletek volt, és aki a közeledtemre úgy elrohant?

Seldon megrázta a fejét.

– Sohasem láttuk azelőtt, és nem is tudunk róla semmit. A véletlen hozott össze bennünket, és a Szakratóriumról kérdeztük őt.

– Mit kérdeztetek tőle?

Azt, hogy ez az épület-e a Szakratórium, és hogy idegeneket beengednek-e oda.

Az elsőre igenlő választ adott, a másodikra pedig tagadót.

– Úgy igaz. És mi érdekel benneteket a Szakratóriumban?

– Uram, mi azért vagyunk itt, hogy tanulmányozzuk Mycogen szokásait; s vajon nem a Szakratórium-e Mycogen szíve-lelke?

– Ez itt csak a miénk és senki másé!

– És ha egy Vén, a Legfőbb Vén engedélyt adna nekünk a belépésre, tudósi mivoltunkra való tekintettel?

– Valóban kaptatok engedélyt a Legfőbb Véntől?

Seldon csak egy röpke pillanatig habozott, miközben Dors rövid oldalpillantást vetett rá. Rájött, hogy ekkora hazugsággal azért mégsem dobálózhat.

– Nem – felelte. – Még nem.

– Nem is fogtok – mondta a Vén. – Hiába vagytok itt engedéllyel Mycogenben, még a legmagasabb hivatal sem képes rákényszeríteni az akaratát a közösségre. Nekünk drága a mi Szakratóriumunk, és a nép könnyen a szívére veheti, ha egy idegen Mycogen bármely részére beteszi a lábát, nem is beszélve a Szakratórium környékéről. Nem kell más, csak hogy egy indulatos személy "betolakodót" kiáltson, és az itt békésen őgyelgő tömeg egyszerre olyan vérszomjas csőcselékké változik, mely kész ízekre tépni benneteket. És ezt szó szerint értem. Még ha a Legfőbb Vén kegyes volt is hozzátok, a saját érdeketekben azonnal távozzatok!

– De hát a Szakratórium – kötötte Seldon az ebet a karóhoz, noha Dors gyengéden rángatni kezdte az ancúgját.

– Mi van a Szakratóriumban, ami egyáltalán érdekelhet benneteket? – kérdezte a Vén. – Láthatjátok. Belül pedig semmi sincs, ami rátok tartozna.

– Ott van a robot – bökte ki Seldon.

A Vén döbbent meglepetéssel bámult Seldonra, aztán közel hajolt a füléhez, és haragosan azt suttogta:

– Távozzatok, különben én magam fogok mindjárt "betolakodót" kiáltani! Ha nem ismernétek a Legfőbb Vént, még azt a lehetőséget sem adnám meg, hogy kereket oldhassatok.

Dors meglepő erővel majdnem lerántotta Seldont a lábáról, amint sietve odébb lépett, és maga után vonszolta a férfit, aki nagy nehezen visszanyerte az egyensúlyát, és fürgén követte a lányt.

49.

Dors csak másnap a reggelinél – és nem előbb – hozakodott elő a témával, méghozzá olyan formában, amely a leginkább sértette Seldon hiúságát.

– Nahát, szép kis kudarc volt a tegnapi – mondta.

Seldon, aki őszintén remélte, hogy megússza a dolgot megjegyzés nélkül, savanyú képet vágott.

– Miből gondolod, hogy kudarc volt?

– Elkergettek bennünket, abból. És miért? Mit nyertünk vele?

– Csak azt, hogy megtudtuk: ott van a robot.

– Mycelium Hetvenkettő azt állította, hogy nincs ott.

– Persze hogy azt állította. Hiszen ő tudós – vagy legalábbis azt hiszi magáról –, és mindaz, amit nem tud a Szakratóriumról, bizonyára megtöltené azt a könyvtárat, ahová jár. De jól láthattad a Vén reagálását.

– Persze hogy láttam.

– Ha nincs odabent robot, akkor nem így reagál. Megrémült, hogy mi is tudjuk.

– Ez csak a te sejtésed, Hari. De még ha ott van is, úgysem juthatunk be hozzá.

– Azért megpróbálhatnánk. Reggeli után elmegyünk, és vásárolunk nekem egy szalagot, egy olyan obiaht. Fölveszem, áhítatosan lesütöm a szememet, és szépen besétálok.

– A hajszorítóval együtt? Egy pillanat alatt fölismernek.

– Dehogy ismernek föl. Elmegyünk a könyvtárba, ahol az idegenek adatait tartják. Úgyis szeretném megnézni. A könyvtárból pedig, mely sejtésem szerint a Szakratóriumhoz csatlakozik, kell lennie egy bejáratnak a Szakratóriumba...

– Ahol egyből nyakon csípnek.

– Dehogy csípnek. Hallottad, mit mondott Mycelium Hetvenkettő. Mindenki lesüti a szemét, és meditál a dicső Elvesztett Világon, az Aurorán. Senki sem nézi a másikat, mert ezzel bizonyára súlyosan megsértené a fegyelmet. Aztán megtalálom a Vének sasfészkét...

– Csak így egyszerűen?

Egy helyütt Mycelium Hetvenkettő kikotyogta: nem tanácsolná, hogy fölmenjek a Vének sasfészkébe. Vagyis föl. Valahol ott kell lennie abban a toronyban. A Szakratórium középső tornyában.

– Én nem emlékszem pontosan annak az embernek a szavaira, de szerintem te sem. Ez meglehetősen bizonytalan kiindulási alap... de várj csak! – torpant meg hirtelen a homlokát ráncolva.

– Nos? – sürgette Seldon.

– Ez az archaikus szó; "sasfészek", azt jelenti, hogy lakóhely a magasban.

– No ugye. Tessék, beláthatod, hogy az általad emlegetett kudarcból fontos dolgokat sikerült megtudnunk. És ha én megtalálok egy húszezer éves, élő robotot, és ha az elmondja nekem...

– Tegyük föl, hogy létezik ilyen robot, amit nehéz ugyan elhinni, és te meg is találod, ami nagyon is valószínűtlen, de mit gondolsz, mennyi ideig tudsz beszélni vele, mielőtt fölfedeznének?

– Fogalmam sincs, de ha be tudom bizonyítani a létezését, és megtalálom, akkor majd rájövök a módjára annak is, hogy beszélhessek vele. Most már semmiféleképpen sem visszakozhatok. Humminnak akkor kellett volna leszállnia rólam, amikor még azt hittem, hogy lehetetlen kidolgozni a pszichohistóriát. Most, hogy már látok benne fantáziát, csak a halálom állíthat meg.

– Ebben a mycogeniek szívesen segítenek, Hari, és te nem vállalhatod ezt a kockázatot.

– De igen. Meg fogom próbálni.

– Nem, Hari. Nekem vigyáznom kell rád, és nem engedhetem, hogy...

– De igen. A pszichohistóriához vezető út megtalálása fontosabb, mint az életem. Az én biztonságom csak azért fontos, mert lehetőségem van a pszichohistória kidolgozására. Ha ezt meggátolod, akkor a feladatod is elveszíti értelmét. Gondold csak meg.

Hari érezte, hogy új cél öntött erőt belé. A pszichohistória – ez a nemrég még oly ködös és bizonyíthatatlannak tűnő elmélet – most egyszerre reális lehetőségként csillant meg előtte. Most már hinnie kell a realitásában. Szinte ott lüktetett a vérében. A részletek egyre jobban összeilleszkedtek, s bár az egészet nem látta teljességében, biztos volt abban, hogy a Szakratórium újabb darabkával szolgál a kirakójátékhoz.

– Akkor én is veled megyek, te bolond, hogy idejében kiránthassalak onnan.

– Nőket nem engednek be.

– Miből látszik, hogy én nő vagyok? Csak abból a szürke klepetusból. Alatta nem látszik a mellem. A hajszorító nőies frizurámat is elrejti. Ugyanolyan sima, jellegtelen arcom van, mint egy férfinak. A férfiak itt nem borostásak. Nem kell más, csak egy fehér ancúg meg egy vállszalag, és én is bemehetek. Minden nővér megtekintené ezt, ha a tabu nem tartaná vissza őket. Engem nem tart vissza.

– De visszatartalak én. Túl nagy a veszélye.

– Számomra sem veszélyesebb, mint a te számodra.

– Nekem azonban meg kell kockáztatnom.

– Akkor nekem is. Miért volna nagyobb ösztönzés rajtad, mint rajtam?

– Mert... – kezdte Seldon, de elgondolkodva megtorpant.

– Jól vésd az eszedbe – jelentette ki Dors kőkemény hangon –, hogy egyedül nem hagylak odamenni. Ha megpróbálnád, leütlek és megkötözlek. Ha ez nincs ínyedre, akkor mondj le arról, hogy egyedül menj oda.

Seldon habozott, és csak magában dörmögött sötéten. Legalábbis egyelőre beadta a derekát.

50.

Az égen alig volt felhő, ám mintha ritkás pára vonta volna be, sápadt kék színben derengett. Seldon hálás volt ezért a figyelmességért, de egyszerre csak úgy érezte, nagyon hiányzik neki az igazi napfény. A Trantoron senki sem látja a napot, hacsak nem megy föl a Felvilágra, de ott is csak akkor, ha a természetes felhőrétegen rés támad. Vajon a bennszülött trantoriaknak hiányzik-e a nap? Egyáltalán eszükbe jut-e valaha is? Ha valaki közülük eljut olyan bolygóra, ahol látható a valódi nap, vajon rábámul-e félig elvakulva, megbabonázva?

Miért van az, mélázott, hogy annyi ember leéli az életét anélkül, hogy választ keresne a kérdésekre? Sőt maguktól a kérdésektől is megkímélik magukat. Lehet izgalmasabb valami az életben, mint a válaszok keresése? Tekintetét körbehordozta környezetén. A széles utat alacsony épületek szegélyezték, többnyire üzleteket látott.

Mindkét irányban, a jobb oldalhoz igazodva, számtalan személykocsi sietett útjára. Csupa régiség, ám árammal működtek, és zajtalanul suhantak. Seldon elgondolkozott azon, hogy vajon mindig negatív értelme volt-e a régiség szónak. Lehetséges, hogy a zajtalanság kárpótol a lassúságért? Utóvégre van-e egyáltalán haszna a rohanásnak?

A gyalogjárón gyereksereg nyüzsgött, és Seldon bosszúsan összeszorította az ajkát. Nyilvánvaló, hogy a mycogeniek nem engedhetik meg maguknak a hosszú életet, hacsak nem vezetik be a csecsemőgyilkosságot. Mindkét nembeli gyermekek (bár nem volt könnyű megkülönböztetni a fiúkat a lányoktól) néhány hüvelyknyivel a térdük alá érő ancúgot viseltek, amelyben zavartalanul hancúrozhattak.

A gyerekeknek még megvolt a hajuk, és bár legfeljebb négy-öt centiméter hosszúságúra hagyták, az idősebbek öltözékéhez kapucnit illesztettek, amellyel eltakarták a fejtetőt. Mintha ebben a korban már illetlennek számítana a haj, vagy mintha azt rejtegetve alig várnák a hajtalanítási szertartás napját.

Seldonnak hirtelen eszébe jutott valami.

– Dors, amikor vásárolni voltatok, te fizettél vagy az Esőcsepp lányok?

– Természetesen én. Az Esőcseppek elő sem vették a hitelkártyáikat. De miért is tették volna? Amit vásároltunk, az nekünk kellett, nem nekik.

– Csakhogy neked trantori hitelkártyád van, az pedig egy idegen tulajdona.

– Persze, Hari, de ez nem okozott semmi problémát. Lehet, hogy a mycogeni embereknek megvan a maguk saját kultúrája, gondolkodási módja és életvitele, eltávolítják a hajukat, és ancúgot öltenek magukra, de ők sem lehetnek meg a világon elfogadott pénz nélkül. Különben befulladna a kereskedelmük, amit egyetlen józan ember sem kívánhat. A pénz bátorságot ad, Hari. – És mintha láthatatlan hitelkártyát tartana, magasba emelte a kezét.

– És elfogadták a te kártyádat?

– Egy kukkot sem szóltak. És a hajszorítómat sem hozták szóba soha. A pénz számít.

– Így tehát vásárolhatok...

– Nem. A vásárlás az én dolgom. Lehet, hogy a pénz beszél, de ez csupán egy idegen nő esetében igaz. Egyébként annyira a vérükben van a nők megvetése, hogy automatikusan engem is ebben a megtiszteltetésben részesítettek. Itt is van, ni, az a ruhaüzlet, amelyben én vásárolok.

– Majd megvárlak idekint. Vegyél nekem egy szép vörös szalagot, olyat, amelyik tekintélyt parancsoló.

– Ne feledkezz meg a megállapodásunkról. Kettőt veszek. Meg egy másik fehér ancúgot... az én méretemre.

– Nem fogják furcsállani, hogy egy nő fehér ancúgot vásárol?

– Miért furcsállanák? Azt fogják hinni, hogy egy férfi társamnak veszem, akinek véletlenül olyan a mérete, mint nekem. Különben sem hiszem, hogy eszükbe jut kukacoskodni, ameddig érvényes a hitelkártyám.

Seldon kint várakozott, titokban attól tartva, hogy valaki odalép hozzá, és üdvözli mint idegent, vagy megszólja, ami valószínűbb. De senki sem jött oda. A járókelők rá sem hederítettek, akik pedig rápillantottak, látszólag közömbösen továbbhaladtak, főleg a szürke ancúgosok. Különösen a nők miatt aggódott, akik párosával, vagy ami még rosszabb, egy-egy férfi társaságában sétáltak el mellette. Csupa megalázott, mellőzött, kordában tartott teremtés. Attól tartott, hogy visítozni kezdenek egy idegen láttán, máskülönben nem tudják fölhívni magukra a figyelmet. Ám még a nők is érdektelenül haladtak el mellette. Nem számítanak arra, hogy idegent látnak, gondolta Seldon, ezért hát nem is veszik észre.

Ez jó előjel a Szakratórium bevétele előtt, gondolta. Hiszen ott még kevésbé számítanak idegenek jelenlétére, és ezért sokkal kevésbé fog megakadni rajtuk a szemük.

Egészen jókedvre derült, mire Dors kijött a boltból.

– Mindent megkaptál?

– Hiánytalanul.

– Akkor menjünk vissza a szállásunkra, hogy átöltözhess.

A fehér ancúg mégsem illett olyan jól Dorsra, mint a szürke. Látszott, hogy nem volt lehetősége fölpróbálni, hacsak nem akarta, hogy a legbambább eladó gyanúját is fölkeltse.

– Hogy nézek ki, Hari? – kérdezte.

– Pontosan úgy, mint egy kisfiú. Most próbáljuk föl a szalagot... azaz az obiaht. Jobb, ha megszokom a nevét.

Dors hajszorítójától megszabadulva, élvezettel zilálta szét a haját. Élesen rászólt Seldonra:

– Ne vedd még föl. Csak nem fogunk Mycogen utcáin vállszalagosán parádézni? Nem hiányzik nekünk, hogy magunkra vonjuk a közfigyelmet.

– Dehogy veszem. Csak azt szeretném kipróbálni, hogy kell felvenni.

– De nem azt. Ez jobb minőségű és díszesebb.

– Igazad van, Dors. Inkább rám figyeljenek, mint rád.

– Én nem erre gondolok, Hari. Csak azt akarom, hogy csinos légy.

– Ezer köszönet, bár szerintem hiába fáradsz. Lássuk csak, hogyan is kell föltenni.

Mindketten többször is felpróbálták, aztán levették az obiaht, amíg egyetlen kerek mozdulattal nem sikerült a dolog. Dors mutatta meg Harinak a fogásokat, mivel előző nap a Szakratóriumnál látta, hogy csinálja egy férfi. Amikor Hari megdicsérte remek megfigyelőképességét, Dors pirulva mentegetőzött.

– Semmiség, Hari, csak úgy észrevettem.

– Akkor zseniális észrevevő vagy.

Mikor úgy érezték, hogy már megy, mint a karikacsapás, messziről vizsgálgatták egymást. Hari obiahja csillogott, égővörös sárkánymintái kiemelkedtek a hasonló színű, csak halványabb háttérből. Dorsé szerényebb volt, közepén egyszerű vékony vonal futott végig a világos színű mezőn.

– Ez az – mondta Dors. – Még belül van a jó ízlés határain.

– Most szépen összehajtogatjuk – mondta Seldon –, bedugjuk az egyik belső zsebbe. Nézzük csak, nálam van a hitelkártyám, azaz Humminé, meg ennek a szobának a kulcsa, a másik oldalon pedig itt lapul a Könyv.

– A Könyv? Muszáj azt magaddal hurcolnod?

– Igen. Az az érzésem, hogy aki a Szakratóriumba megy, annak vinnie kell magával egy példányt. Lehet, hogy citálnak belőle, felolvasást tartanak. Ha kell, osztozunk a Könyvön, és talán senki sem veszi észre. Kész vagy?

– Sosem leszek kész, de veled megyek.

– Unalmas lesz. Megnéznéd a skalpszorítómat, hogy nem látszik-e ki a hajam? És ne vakard a fejed.

– Nem fogom. Veled minden rendben van.

– Veled is.

– Idegesnek látszol.

– Találd ki, miért – mondta Seldon fanyarul.

Dors önkéntelenül megszorította Hari kezét, aztán sietve visszahúzta a sajátját. Végignézett magán, és eligazította a fehér ancúgot. Hari, akinek meglepődéséhez különös öröm is társult, megköszörülte a torkát, és kiadta a parancsot:

– Oké! Mehetünk.

A sasfészek

ROBOT – ...Több világ ősi legendáiban használt kifejezés a közönségesen automatának hívott szerkezetek megnevezésére. A leírások szerint a robotok külsőre emberhez hasonlítottak, és szerves jellegű anyagból készültek. A közhit úgy tartja, hogy Hari Seldon a Menekülés során látott egy valódi robotot, ennek a történetnek azonban kétes a hitele. Seldon gazdag életművében sehol sem tesz említést a robotokról, noha...

ENCYCLOPEDIA GALACTICA

51.

Senki sem vette észre őket. Hari Seldon és Dors Venabili megismételte az előző napi kirándulást, ezúttal azonban senkinek sem akadt meg rajtuk a szeme. De még csak pillantásra sem méltatta őket senki. Többször is félre kellett hajlítaniuk a térdüket, hogy beengedjenek valakit a belső ülésre. Aztán rájöttek, hogy jobb, ha maguk foglalják el az üres helyet.

Ezúttal hamar megteltek a mosatlan ancúgok szagával, mivel az utazás most már nem kötötte le a figyelmüket. Végre megérkeztek.

– Ez itt a könyvtár – súgta oda Seldon.

– Én is azt hiszem – erősítette meg Dors. – Legalábbis tegnap Mycelium Hetvenkettő erre az épületre mutatott.

Ráérősen odabandukoltak az épülethez.

– Végy egy mély lélegzetet – mondta Seldon. – Ez az első akadály.

A könyvtár ajtaja nyitva volt. Belsejét derengő fény világította meg. Öt széles lépcsőfok vezetett fölfelé. Ráléptek a legalsóra, vártak néhány pillanatig, de rá kellett jönniük, hogy a súlyuk alatt nem indul meg a lépcső. Dors kissé elfintorította az orrát, és intett Seldonnak, hogy kövesse.

Fölkaptattak a lépcsőn, kissé feszengve Mycogen elmaradottsága miatt. Aztán beléptek egy ajtón. A helyiségben egy férfi görnyedt a legegyszerűbb és legesetlenebb számítógép fölé, amelyet Seldon valaha is látott. A férfi föl sem emelte a tekintetét. Fölösleges is lett volna, gondolta Seldon. Fehér ancúgjukban, kopasz fejükkel a mycogeniek úgy hasonlított egymásra, hogy az ember tekintete lesiklott róluk. Ez most jól jött az idegeneknek.

A férfi munkájába merülve odavetette:

– Tudósok?

– Tudósok – felelte Seldon.

A férfi egy ajtó felé intett a fejével.

– Menjenek be. Jó munkát.

Beléptek, és amennyire ki tudták venni, a könyvtárnak ebben a részében ők voltak az egyetlen látogatók. Vagy a könyvtár nem volt népszerű intézmény, vagy a tudósok száma volt kevés, vagy – ami a legvalószínűbb – mindkettő.

– Azt gondoltam volna – suttogta Seldon –, hogy valamilyen engedélyt vagy belépőt kérnek tőlünk, és én már a kifogást is kigondoltam, miszerint otthon felejtettük.

– Úgy látszik, nem is fontos, nincs jelentősége. Láttál már valaha is ilyen helyet? Akárha egy kriptában járnánk, olyan halott itt minden.

Ebben a részlegben a legtöbb könyv nyomtatott volt, mint a Könyv, amely ott lapult Seldon belső zsebében. Dors végigsétált a polcok mentén, és tanulmányozta őket.

– Többségükben régi könyvek – mondta. – Részben klasszikusok, részben értéktelenek.

– Nem idevalósiak? Vagyis nem mycogeniek?

– Ó, igen. A saját könyveiket, úgy látszik, másik részlegben őrzik. Ezek itt az olyan szegény kis önjelölt tudósok vizsgálódásainak valók, mint a mi tegnapi emberünk. Ez itt a referenciarészleg, ez meg itt egy Birodalmi Encyclopedia... Legalább ötvenesztendős... meg egy komputer.

Dors a billentyűzet felé nyúlt, de Seldon megfogta a kezét.

– Várj. Hátha valami galiba üt be, és csak időt vesztünk.

Az egyik magányosan álló szekrény fölött pislákoló feliratra mutatott: A SZAKR TÓRIUM felé. A második A betű kialudt. Vagy mostanában aludhatott ki, de az is lehet, hogy senki sem törődik vele. Látszik, hogy a Birodalom hanyatlik, gondolta Seldon. Mindenütt, még Mycogenben is.

Körülnézett. A szegényes könyvtár, amellyel Mycogen úgy büszkélkedik, s amely talán egyedül arra jó, hogy a Vének fölcsipegessék belőle a saját hitvilágukat igazoló morzsákat, s úgy állítsák be azokat, mint a művelt barbárok szellemi termékét, teljesen néptelennek látszott. Utánuk senki sem lépte át a küszöbét.

– Menjünk be itt – mondta Seldon –, ide nem lát az ajtónál ülő ember. Vegyük föl a vállszalagot.

Aztán az ajtónál, ahol hirtelen ráébredt, hogy ha átlépik ezt a második akadályt is, többé nincs számukra visszaút, odaszólt Dorshoz:

– Dors, te ne gyere be velem.

– Miért ne? – vonta össze szemöldökét a lány.

– Mert veszélyes, és nem akarlak téged bajba sodorni.

– Én azért vagyok itt, hogy védelmezzelek – mondta az halkan, de határozottan.

– Hogy tudsz te engem megvédelmezni? Én tudok magamra vigyázni, még ha más is a véleményed erről. És csak nyűg lennél a nyakamon, ha rád is vigyáznom kellene. Hát nem látod be?

– Miattam ne aggódj, Hari – tiltakozott Dors. – Ez az én feladatom. – És két elrejtett melle között a vállszalagra mutatott.

– Mert Hummin megkért rá?

– Mert így szól az utasításom.

Megragadta Seldon karját a könyöke fölött. A férfit, mint mindig, most is meglepte a lány ujjainak kemény szorítása.

– Én ellenzem az egész ügyet – jelentette ki –, de ha te, Hari, úgy érzed, hogy be kell menned, akkor én is veled tartok.

– Ám legyen. De ha valami történik, és úgy adódik, hogy el tudsz menekülni, akkor futás! Velem ne törődj.

– Hiába jártatod a szád, Hari. És csak sértegetsz engem.

Seldon megérintette a bejárati ajtót, és a fal félresiklott előttük. Szinte egyszerre léptek be a nyíláson.

52.

A tágas terem attól még tágasabbnak látszott, hogy semmiféle bútorra emlékeztető tárgy nem volt benne. Sem szék, sem pad, semmilyen ülőalkalmatosság. Sem emelvény, sem függöny, de még dísztárgy sem.

Szórt fény világította meg a helyiséget. A falak azonban nem voltak egészen üresek. Különféle magasságban, valamilyen nehezen fölismerhető rendben elhelyezve apró, primitív, kétdimenziós televíziós képernyők törték meg a fal síkját. Mindegyik működött. Onnan, ahol Dors és Seldon állt, még csak az illúzióját sem tudták fölfedezni a harmadik dimenziónak, a legcsekélyebb utalást sem észlelték a valódi holovízióra.

A terem nem volt néptelen, néhány ember lézengett benne szétszórtan. Egyesével ácsorogtak, és a televíziós képernyőkhöz hasonlóan az ő elhelyezkedésükben sem lehetett egykönnyen rendszerességet fölfedezni. Egytől egyig fehér ancúgot meg vállszalagot viseltek.

A csend szinte tökéletes volt. A szokásos módon senki sem beszélt. Egyeseknek mozgott az ajka. Halk duruzsolás hallatszott legfeljebb. Azok, akik jöttek-mentek, lesütött szemmel, szinte lopakodva osontak tova.

A helyiséget temetői hangulat ülte meg.

Seldon Dors füléhez hajolt, aki azon nyomban az ajkára tette az ujját, és az egyik tévémonitorra mutatott. A képernyő egy idilli kertet mutatott; a kamera lassan végigpásztázta a virágtengert.

A többieket utánzó lassú, osonó léptekkel a monitor felé húzódtak. Amikor félméternyire megközelítették a képernyőt, halk, átható hang állította meg őket.

– Antennin kertje, melyet régi útikönyvek és fényképek alapján rekonstruáltak, Eos határában terült el. Figyeljétek meg a...

Dors halkan odasúgta Seldonnak, aki a készülék hangjától csak nehezen értette meg:

– Akkor kapcsol be, ha valaki a közelébe lép, és ha eltávolodunk, kikapcsol. Ha elég közel megyünk hozzá, akkor titokban szót válthatunk, csak ne nézz rám, és hallgass el, ha valaki közeledik.

Seldon fejét lehajtva, kezét maga előtt összekulcsolva (megfigyelte, hogy ez a megfelelő póz) azt mondta:

– Minden pillanatban várom, hogy valaki elkezd siránkozni.

– Könnyen meglehet. Elveszett Világukat gyászolják – felelte Dors.

– Remélem, időnként cserélik a filmet. Belehalnék, ha folyton ugyanazt kellene néznem.

– Mindegyik más – mondta Dors, miközben ide-oda hordozta a tekintetét. – Lehet, hogy időnként cserélik őket, de ezt nem tudnám megmondani.

– Várj! – szólt rá Seldon a kelleténél hangosabban. Aztán suttogva hozzátette: – Gyerünk erre.

Dors homlokát ráncolva próbálta megérteni a suttogását, de Seldon a fejével intett. Lassan megindultak, majd Seldon megnyújtotta a lépteit, mint akinek sietős a dolga. Dors hirtelen erősen megrántotta a férfi ancúgját, mire az lelassított.

– Robotok – mondta a lánynak. A kísérőszöveg szerencsére elnyomta a hangját. A kép egy lakóházat mutatott, az előtérben széles pázsittal, sövénykerítéssel, valamint három valamivel, amelyek csak robotok lehettek. Látszott, hogy fémből vannak, és nagyjából emberi formájúak. A hang tájékoztatta őket.

– Ez a híres Wendome-birtok nemrég rekonstruált képe, a harmadik századból. A középen látható robot, mely a hagyomány szerint a Bendar névre hallgatott, mint mondják a régi följegyzések, huszonkét évig szolgált, mielőtt újjal cserélték volna föl.

– Nemrég rekonstruálták – idézte Dors –, ez azt jelenti, hogy cserélik a képeket.

– Hacsak nem mondják már ezer éve egyfolytában, hogy "nemrég rekonstruálták". Egy mycogeni lépett oda melléjük a hallótérbe, és halkan, de azért jól érthetően odaköszönt nekik:

– Üdvözöllek benneteket, testvérek.

Nem nézett se Seldonra, se Dorsra, és egy önkéntelen meglepett pillantás után Seldon is elfordította a tekintetét. Dors ügyet sem vetett rá.

Seldon nem tudta, mitévő legyen. Hiszen Mycelium Hetvenkettő azt mondta, hogy a Szakratóriumban nincs helye a beszélgetésnek. Lehet, hogy túlzott volna? No meg gyerekkora óta nem is járt itt. Seldon végül amellett döntött, hogy ő is köszönti az idegent.

– Te is légy üdvözölve, testvér.

Fogalma sem volt, hogy megfelelően válaszolt-e; nem tudhatta, létezik-e olyan köszöntés, amelyet ilyen alkalmakkor használni illik, de a mycogeni látszatra nem talált kivetnivalót benne.

– Az Aurora legyen veletek – mondta az.

– És tevéled is legyen az Aurora – mondta, mivel úgy érezte, hogy a másik vár valamit. Ezután érzékelhetően feloldódott a feszültség. Seldon homlokát kiverte a verejték.

– Gyönyörű! – lelkendezett a mycogeni. – Ezt én még nem láttam.

– Ügyes munka – hagyta rá Seldon. Aztán minden bátorságát összegyűjtve hozzátette: – Felejthetetlen veszteség.

A másik bólogatott, arcán némi meglepetéssel.

– Bizony, bizony – mondta, és odébbállt. Dors hangja sistergett:

– Ne kockáztass. Ne mondj olyasmit, amit nem kellene.

– Helyénvalónak éreztem. Egyébként ez nem túl régi. A robotok azonban kiábrándítóak. Ezek inkább ahhoz hasonlítanak, amilyennek az automatát képzelné az ember. Én a szerves robotokra, a humanoidokra volnék kíváncsi.

– Ha voltak ilyenek – mondta Dors tűnődve –, úgy gondolom, azokat aligha használták kertészeti munkákra.

– Egyetértek – felelte Seldon. – De keressük meg a Vének sasfészkét.

– Ha létezik egyáltalán. Érzésem szerint ebben az üres barlangban nincs semmi.

– Nézzünk körül.

Elindultak a fal mellett, itt-ott meg-megállva egy-egy képernyő előtt, mígnem Dors megragadta Seldon karját. Két képernyő között egy négyszög rajzolódott ki halványan a falon.

– Ajtó – suttogta Dors. Majd kétkedve hozzátette: – Mi a véleményed?

Seldon lopva körülnézett. Legnagyobb szerencséjükre minden tekintet – a gyászos hangulatnak megfelelően – bús mélázással a padlóra szegeződött, hacsak nem bámult éppen egy tévémonitort.

– Mit gondolsz, hogy nyílik? – kérdezte Seldon.

– Érintőkapcsolóval.

– Nem látok ilyesmit.

– Külön nem jelölik meg, de itt látszik egy kis kopás. Látod? A sok tenyér, a használat nyoma.

– Megpróbálom. Tartsd nyitva a szemed, és rúgj meg, ha valaki errefelé nézne.

Izgatottságát leküzdve megérintette a kopott helyet, eredménytelenül, azután egész tenyerét ráhelyezte, s erősebben megnyomta.

Az ajtó hangtalanul, egyetlen nyikorgás nélkül föltárult. Amilyen gyorsan csak tudott, Seldon belépett rajta. Dors követte. Az ajtó becsukódott mögöttük.

– Kérdés – tűnődött Dors –, hogy látott-e bennünket valaki.

– A Vének gyakran használhatják ezt az ajtót – nyugtatta meg Seldon.

– Az igaz, de akad olyasvalaki, aki elhiszi rólunk, hogy Vének vagyunk?

Seldon várt egy kicsit, aztán így szólt:

– Ha valaki látott volna bennünket, és azt hihette, hogy valami nincs rendjén, akkor ez az ajtó tizenöt másodperccel a belépésünk után újból fölvágódott volna.

– Meglehet – hagyta rá Dors szárazon –, de az is lehet, hogy semmi sincs az ajtón belül, ezért a kutya sem törődik azzal, hogy mi betolakodunk ide.

– Meglátjuk – dörmögte Seldon.

A keskeny helyiség, amelyben találták magukat, elég sötét volt, de ahogy továbbmentek, kivilágosodott.

Belül nagy és kényelmes székeket, kis asztalkákat, néhány heverőt, egy magas hűtő- meg egy tálalószekrényt láttak.

– Ez itt a Vének sasfészke – nézett körül Seldon. Úgy látszik, hogy a Szakratórium sivárságát meghazudtolva a Vének nem vetik meg a kényelmet.

– Hogy is lehetne másként – mondta Dors. – Az uralkodó osztály körében, hacsak nem színjátékról van szó, fölöttébb ritka az aszkézis. Ezt akár pszichohistóriai alaptételként is lejegyezheted. – Majd körülnézve: – És nyoma sincs robotnak.

– Ne feledd – intette Seldon –, hogy ez a mennyezet korántsem olyan magas. Kell, hogy felső emeletek is legyenek, és ez oda vezet – mutatott rá egy szőnyeggel fedett lépcsőre.

Ám nem indult meg arrafelé, ehelyett tanácstalanul körülnézett. Dors kitalálta, mi az, amit keres.

– Felejtsd el a liftet. Mycogen kultuszt csinál a primitivizmusból. Remélem, még nem ment ki a fejedből. Semmiféle lift nincsen, s mi több, ha rálépünk a lépcsőre, egészen biztos, hogy nem fog megindulni fölfelé. Magunknak kell megmásznunk. Talán több emeletet is.

– Megmásznunk?

– Ez csakis a sasfészekhez vezethet, ha vezet egyáltalán valahová. Akarod látni a sasfészket, vagy nem?

Mindketten odamentek a lépcsőhöz, és elkezdtek fölfelé kapaszkodni. Három szintet másztak meg, és mögöttük észrevehetően, folyamatosan csökkent a világítás. Seldon mélyet lélegzett, és odasúgta Dorsnak:

– Én elég jó kondícióban vagyok, de ezt nem szeretem.

– Nem vagy hozzászokva az efféle fizikai erőfeszítésekhez – mondta Dors, aki jelét sem mutatta a kimerültségnek.

A harmadik lépcsősor megmászása után újabb ajtóba botlottak.

– És ha ez zárva van? – kérdezte Seldon inkább önmagától, mint Dorstól. – Megpróbáljuk feltörni?

– Miért volna zárva, ha az alsó ajtó sem volt? – mondta Dors. – Ha ez a Vének sasfészke, akkor szerintem a Véneken kívül mindenkinek tilos a belépés ide. A tabu erősebb minden zárnál.

– Legalábbis azok számára, akik elfogadják a tabut – jegyezte meg Seldon, de nem lépett az ajtó felé.

– Ha tétovázol, még nincs késő visszafordulni – mondta Dors. – Ami azt illeti, én ezt tanácsolnám.

– Én csak azért tétovázom, mert fogalmam sincs, mit találunk odabent. Mert ha üres...

Aztán jóval hangosabban hozzátette:

– ...akkor üres. – Ezzel előrelépett, és nekifeszült az ajtónak.

Az ajtó zajtalanul föltárult, és Seldon visszahőkölt a hirtelen szemébe csapó éles fénytől.

A ragyogásban félig fölemelt kézzel, egyik lábát kissé előbbre téve, halvány, fémes csillogásban ott állt egy emberi alak. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy szoros tunikát visel, közelebbről megvizsgálva azonban kiderült, hogy a tunika része volt a tárgy szerkezetének.

– Itt van a robot – suttogta Seldon megilletődötten. – De fémből van.

– Még annál is rosszabb – tette hozzá Dors, aki gyorsan jobbra-balra lépegetett. – A szeme nem követ engem. A keze meg sem rezdül. Nincs benne élet, ha lehet a robotokkal kapcsolatban egyáltalán életről beszélni.

– Ekkor a robot mögül előlépett egy férfi – vitathatatlanul férfi –, és megszólalt:

– Lehet, hogy nincs benne élet. De bennem annál inkább.

Dors szinte gépies mozdulattal előrelépett, s lecövekelte magát Seldon és a hirtelen megjelent férfi között.

53.

Seldon szándéka ellenére talán kissé durvábban lökte félre maga elől Dorsot.

– Nincs szükségem védelemre. Ez itt régi barátunk, Napmester Tizennégy.

A férfi dupla vállszalagot viselt – talán ez volt a Legfőbb Vénnek kijáró megkülönböztetés, így szólt:

– Te pedig Seldon vagy, a barbár. Ez meg, férfiruhája ellenére, Venabili, a barbár nő.

Dors hallgatott.

– Természetesen igazad van, idegen – folytatta Napmester Tizennégy. – Részemről semmiféle fizikai veszély nem fenyeget. Kérem, üljetek le mindketten. Te nem vagy a nővérünk, idegen nő, így nem kell visszavonulnod. Van itt számodra is egy szék, ha értékelni tudod ezt a megtiszteltetést, ugyanis te leszel az első nő, aki valaha is helyet foglalt rajta.

– Én nem értékelem az ilyesfajta megtiszteltetést – jelentette ki Dors, a nyomaték kedvéért tagolva szavait.

Napmester Tizennégy bólintott.

– Ahogy óhajtod. Én is leülök, mert föl kell tennem nektek néhány kérdést.

A szoba egyik sarkában foglaltak helyet. Seldon tekintete a fémrobotra tévedt.

– Ez valóban egy robot – erősítette meg Napmester Tizennégy.

– Tudom – felelte Seldon kurtán.

– Tudom, hogy tudod – mondta Napmester Tizennégy ugyanolyan udvariatlanul. – És most, hogy ezt a dolgot tisztáztuk, áruld el, mit kerestek itt?

Seldon mereven Napmester Tizennégyre nézett, és kijelentette:

– Látni akartam a robotot.

– Tisztában vagy azzal, hogy a Véneken kívül senki sem teheti be a sasfészekbe a lábát?

– Nem tudtam erről, ámbár gyanítottam.

– S azzal tisztában vagy, hogy idegen nem teheti be a lábát a Szakratóriumba?

– Hallottam róla.

– És te ezt figyelmen kívül hagytad, nem igaz?

– Mondtam, hogy látni akartuk a robotot.

– Tisztában vagy azzal, hogy semmilyen nő, még egy nővérünk sem teheti be a lábát a Szakratóriumba, kivéve bizonyos ritka alkalmakat?

– Erről is hallottam.

– És azzal is tisztában vagy, hogy nő soha és semmilyen körülmények között nem ölthet magára férfiruhát? Ez Mycogen határain belül egyaránt vonatkozik az idegen nőkre és a nővéreinkre.

– Erről nem hallottam, bár nem lep meg a dolog.

– Helyes. Azt akarom, hogy mindezt jól megértsd. És most mondd el, miért akartad látni a robotot.

Seldon megvonta a vállát.

– Kíváncsiságból. Mert még sohasem láttam robotot, sőt azt sem tudtam, hogy létezik ilyesmi.

– És honnan értesültél arról, hogy létezik, méghozzá itt, ezen a helyen?

Seldon némi hallgatás után felelt:

– Erre a kérdésre nem akarok válaszolni.

– Ezért hozott ide Mycogenbe Hummin, a barbár? Hogy szaglássz a robotok után?

– Nem. Hummin, a barbár azért hozott ide bennünket, hogy biztonságban legyünk. Csakhogy mi tudósok vagyunk, dr. Venabili is, én is. A mi birodalmunk a tudás, és azt akarjuk gyarapítani. Mycogent nem nagyon értik meg a határain kívül, és mi szeretnénk jobban megismerni az életformáját, gondolkodásmódját. Ez természetes kívánság, és úgy érezzük, ártalmatlan.

– Csakhogy mi nem akarjuk, hogy az idegen törzsek meg világok tudjanak rólunk. Ez a mi természetes kívánságunk, és mi ítélünk afölött, hogy mi ártalmatlan és mi ártalmas számunkra. Így hát, idegen, még egyszer megkérdezem: honnan tudtad meg, hogy Mycogenben van robot, és hogy éppen ezen a helyen?

– A szóbeszédekből – vágta rá Seldon nagy sokára.

– Ezt komolyan állítod?

– A szóbeszédből. Ezt komolyan mondom.

Napmester Tizennégy élénk, kék szeme megkeményedett, de a hangját nem emelte föl.

– Seldon barbár, mi hosszú ideje együttműködünk a barbár Humminnal. Barbár létére tisztességes és megbízható embernek látszott. Barbár létére. Amikor idehozott benneteket hozzánk, és a védelmünkbe ajánlott, készséggel a rendelkezésére álltunk. Ám Hummin minden erénye ellenére mégiscsak barbár, és nem altatta el kételyeinket. Egyáltalán nem voltunk biztosak abban, hogy milyen szándék vezérel benneteket, barbárokat.

– A mi célunk a tudomány gyarapítása – erősködött Seldon. – A tiszta tudásé. Venabili barbár történész, és engem is érdekel a történelem. Miért ne érdekelhetne bennünket Mycogen történelme?

– Először is azért, mert mi nem akarjuk, hogy benneteket érdekeljen. Mindenesetre elküldtük hozzátok két megbízható nővérünket, azzal a céllal, hogy a segítségetekre legyenek, próbálják kifürkészni, miben sántikáltok, és – hogy is mondjátok ti, barbárok? – hogy menjenek bele a játékba. De vigyázva, nehogy átláthassatok rajtuk. – Napmester Tizennégy elmosolyodott, mosolyában azonban nem volt vidámság. – Esőcsepp Negyvenöt – folytatta Napmester Tizennégy – elkísérte Venabili idegent vásárolni, azokon az utakon azonban semmi rendkívüli nem történt. Természetesen részletes jelentést kaptunk mindenről. Esőcsepp Negyvenhárom megmutatta neked, Seldon idegen, a mikrofarmjainkat. Igazán fölkelthette volna a gyanúdat, amiért oly könnyen hajlandónak mutatkozott egyedül elkísérni téged. Tudhattad, hogy ez tökéletesen ellentmond szokásainknak. Te azonban másként okoskodtál. Ami vonatkozik a testvérekre, nem vonatkozik az idegenekre, és azzal hízelegtél magadnak, hogy ezzel a gyatra érvvel sikerült őt magad mellé állítanod. Nővérünk engedett a kérésednek, jóllehet lelki nyugalma alaposan megszenvedte. És a végén elkérted tőle a Könyvet. Ha csak úgy könnyedén átadja neked, ezzel talán fölébreszti a gyanakvásodat, ezért elhitette veled, hogy perverz vágyát csak te tudod kielégíteni. Önfeláldozása el fogja nyerni méltó jutalmát. Feltételezem, idegen, hogy még mindig nálad van a Könyv. Gondolom, most is itt van veled. Megkaphatnám?

Seldon csüggedten hallgatott.

Napmester Tizennégy ráncos keze tolakodóan ott maradt kinyújtva Seldon orra előtt.

– Vagy talán azt akarod – mondta Napmester –, hogy erőszakkal vegyük el tőled? Seldon odanyújtotta neki a Könyvet. Napmester Tizennégy futólag belelapozott, mintha meg akarna bizonyosodni annak épségéről.

– Kár – sóhajtott föl. – Meg kell semmisítenünk, betartva a rituálét. Persze nem lepődtünk meg, amikor a Könyv birtokában nekivágtál a Szakratóriumnak. Állandóan rajtad tartottuk a szemünket, hiszen nem hiheted, hogy akármelyik testvér vagy nővér, hacsak nem merül bele nyakig valamibe, ne ismerné föl bennetek első pillantásra az idegent. Bennünket nem lehet félrevezetni skalpfedőkkel, melyekből egyébként is hetvennél kevesebb van Mycogenben, azok is szinte kizárólag a hivatalos ügyekben itt tartózkodó idegenek fején, akik vendégeskedésük alatt egész idejüket a világi kormányépületekben töltik. Így hát mindig szem előtt voltatok, és nem téveszthettünk össze benneteket senkivel sem. Az az idős testvér, akivel összetalálkoztatok, részletesen tájékoztatott benneteket a könyvtárról meg a Szakratóriumról, de a lelketekre kötötte azt is, mit nem szabad tennetek, mert nem akartunk csapdába csalni benneteket. Égisugár Kettő szintén figyelmeztetett, méghozzá elég nyomatékosan. De ti mégsem adtátok föl.

– Az az üzlet, ahol a fehér ancúgokat meg a két szalagot vásároltátok, szintén azon nyomban tájékoztatott bennünket, és ebből rögtön tudtuk, mit szándékoztok tenni. A könyvtárat kiürítettük, a könyvtárost pedig figyelmeztettük, hogy ne nézzen rátok. A Szakratóriumban is csökkentettük a látogatók számát. Az az egy testvér, aki véletlenül szóba elegyedett veletek, csaknem elárulta magát, de gyorsan elillant, amikor rájött, kikkel van dolga. Aztán feljöttetek ide. Láthatjátok hát, hogy ti akartatok feljönni ide, és semmiképpen sem mi voltunk azok, akik fölcsábítottunk ide benneteket. Saját önszántatokból, önként jöttetek ide, és én még egyszer megkérdezem: mi végre?

Ezúttal Dors válaszolt határozott hangon, elszánt tekintettel:

– Mi ismét csak azt mondhatjuk, mycogeni, hogy tudósok vagyunk, akik számára a tudomány szent. Mi annak szolgálatában állunk. Ti nem csábítottatok ide bennünket, de nem is álltatok az utunkba, amit könnyen megtehettetek volna, még mielőtt az épület közelébe jutunk. Sőt segítettetek nekünk azzal, hogy félrevezettetek, s ezt könnyen fölfoghatjuk úgy is, mint csábítást. No és mi rosszat cselekedtünk mi? Semmi kárt sem tettünk az épületben, ebben a helyiségben, benned vagy abban, ni.

És a robotra mutatott.

– Ti egy élettelen fémkupacot rejtegettek itt, most már tudjuk. Ez minden, amire kíváncsiak voltunk. Mi jelentősebb dologra számítottunk, de csalódnunk kellett, ám most, hogy megbizonyosodtunk arról, mi is ez, elmegyünk. Ha úgy kívánod, elhagyjuk Mycogent is.

Napmester arca meg sem rezdült, de amikor Dors elhallgatott, szavait Seldonhoz intézte:

– Ez a robot itt, a jelen formájában, szimbólum; jelképe mindannak, amit elvesztettünk, amitől meg vagyunk fosztva, amit azonban az évezredek során sem felejtettünk el, s valamikor vissza szándékozunk szerezni. Minthogy ez minden, ami megmaradt számunkra, anyagi és hiteles valóságában, nekünk ez drága – a te asszonyodnak viszont mindez csak egy rakás élettelen fém. Te is osztod ezt a véleményt, Seldon barbár?

– Mi olyan társadalmakban élünk – felelte Seldon –, amelyek nem több ezer éves múltjukban élnek, hanem előre tekintenek. Nem kapaszkodunk görcsösen a múltba, a jelenben élünk, melyet az egész múlt végeredményének tekintünk. Ésszel felfogjuk, mit jelent számotokra ez a robot, és tiszteletben tartjuk, ha továbbra is ragaszkodtok ehhez a szimbólumhoz. Csakhogy mi, akárcsak ti, csak a saját szemszögünkből tudjuk megítélni a dolgokat. Számunkra ez csak élettelen fémdarab.

– Most elmegyünk – jelentette ki Dors.

– Azt már nem – mondta Napmester Tizennégy. – Azzal, hogy idejöttetek, bűnt követtetek el. Persze csak szerintünk, mondjátok bizonyára – fintorította gúnyos mosolyra az ajkát –, ám ez a mi területünk, és itt miénk a döntés joga. A mi törvényeink szerint ez a bűn halállal büntetendő.

– Most le fogtok puffantani bennünket? – kérdezte Dors gőgösen. Napmester Tizennégy – megvetését nem leplezve – szavait továbbra is Seldonhoz intézte:

– Mit gondolsz rólunk, Seldon barbár? A mi kultúránk olyan régi, mint a tiétek, ugyanolyan fejlett, civilizált, emberközpontú. Bíróság elé fogtok állni, és mivel egyértelműen bűnösek vagytok, a törvény ítélete szerint gyorsan, fájdalommentesen ki fognak végezni benneteket. Ha most el akarnátok menni, nem állnám az utatokat, odalent azonban sok testvérünk tartózkodik, sokkal több, mint akkor, amikor beléptetek a Szakratóriumba. Annyira felháborította őket a tettetek, hogy könnyen kezet emelhetnének rátok. Megtörtént a történelmünk során, hogy idegenek így lelték a halálukat. Nem mondhatnám, hogy ez kellemes halál. Semmiképpen sem kíméletes.

– Égisugár Kettő figyelmeztetett rá – mondta Dors. – Ennyit a fejlett, civilizált és emberközpontú kultúrájukról.

– A felizgatott tömeg könnyen erőszakra ragadtatja magát, Seldon barbár – jelentette ki Napmester Tizennégy egykedvűen –, akármilyen humánusak is az emberek, amikor nyugodtak. Ez mindenütt így van. Asszonyod, aki történésznek mondja magát, nagyon jól tudhatja.

– Őrizzük meg józanságunkat, Napmester Tizennégy. Lehet, hogy a helyi dolgokban ön a törvény Mycogenben, fölöttünk azonban nem ítélkezhet, és ezt ön is jól tudja. Mi mindketten a Birodalom polgárai vagyunk. A császár és kijelölt hivatalnokai ítélkezhetnek csupán felettünk.

– Lehet, hogy így van a rendeletekben, papíron és a holovíziós képernyőkön, de most nem az elméletről van szó. A Legfőbb Vén régen megkapta azt a kiváltságot, hogy császári beavatkozás nélkül ítélkezzék a szentségtörés bűnében.

– Föltéve, ha a bűnösök az ön népéből kerülnek ki – tiltakozott Seldon. – Egészen más a helyzet, ha nem mycogeniről van szó.

– Ezzel sem segíthetsz magatokon. Hummin barbár úgy hozott ide benneteket, mint szökevényeket, és mi, a mycogeniek sem vagyunk olyan lassú felfogásúak. Erős a gyanúnk, hogy ti a császári törvény elől futtok. Miért tiltakozna hát a császár, ha elvégezzük helyette a dolgát?

– Higgye el, tiltakozna – mondta Seldon. – Mert ha a császári hatóság büntetése elől menekülünk, azért tesszük, mivel a császár mindenképpen el akar kapni bennünket. Ha eltűrné, hogy a megfelelő uralkodói eljárás mellőzésével bármilyen okból és bármely módon megöljenek bennünket, nem mycogenieket, ez azt jelentené, hogy semmibe veszik az ő hatalmát. Nem létezik olyan császár, aki eltűrné az ilyesmit. Akármilyen gondosan ügyel is a mikroélelmiszer-kereskedelem zavartalan működésére, még annál is fontosabbnak tartaná a császári tekintély helyreállítását. Vagy annyira fontos megölni bennünket, hogy azt sem bánná, ha egy hadosztály császári katona végigdúlná farmjaikat, lakásaikat, megszentségtelenítené a Szakratóriumokat és megbecstelenítené a nővéreiket? Gondolja csak meg.

Napmester Tizennégy csak elmosolyodott, de nem lágyult meg.

– Ami azt illeti, meggondoltam. Halljátok hát. A bírósági eljárás után nem hajtjuk végre rajtatok az ítéletet, hanem időt hagyunk, hogy fellebbezhessetek a császárhoz. Az uralkodót talán meg fogja hatni, hogy készek vagyunk elismerni az ő fennhatóságát. Hálás lesz, hogy a kezére adunk benneteket – csak ő tudja, miért –, és Mycogen is jól jár. Ezt akarnátok? Hogy fellebbezhessetek a császárhoz, és a kezére adjunk benneteket?

Seldon és Dors egymásra pillantott, és hallgatott. Napmester Tizennégy folytatta:

– Úgy érzem, hogy a halál helyett a császárt választanátok, de ahogy elnézem, részetekről alig szól valamivel több e döntés mellett.

– Az az igazság – szólalt meg egy új hang –, hogy egyik alternatíva sem elfogadható. Keresnünk kell egy harmadik megoldást.

54.

Elsőként Dors ismerte föl az új vendéget, talán mert ő volt az, aki számított annak jövetelére.

– Hummin! – kiáltott föl. – Hál' istennek ránk találtál! Rögvest kapcsolatba léptem veled, mihelyt rájöttem, hogy nem tudom lebeszélni Harit erről itt – intett körbe széles mozdulattal a szobán.

Hummin halványan elmosolyodott, ami alig változtatott arcának természetes komolyságán. Kissé fáradtnak látszott.

– Kedvesem – mentegetőzött –, más dolgokkal voltam elfoglalva. Nem mindig sikerül az első hívásra elszakadnom. És amikor ideértem, hozzátok hasonlóan szereznem kellett egy ancúgot meg egy vállszalagot, nem is beszélve a hajszorítóról, aztán el kellett jutnom ide. Ha előbb itt vagyok, elejét vehettem volna ennek az egésznek, de remélem, még most sem késő.

Napmester Tizennégy végre magához tért kínos meglepetéséből. Hangjából hiányzott a megszokott, tekintélyt parancsoló mélység.

– Hogy jutottál be ide, Hummin idegen?

– Nem volt könnyű, Legfőbb Vén, de mint Venabili idegen szereti mondani, én fölöttébb meggyőző típus vagyok. Egyes polgárok még nem felejtették el, ki vagyok, és mit tettem a múltban Mycogenért, s hogy tiszteletbeli testvér is vagyok. Csak nem felejtetted el, Napmester Tizennégy?

– Én nem felejtettem el – felelte a Vén –, ám a legjobb emlékezetnek is árthatnak bizonyos dolgok. Egy idegen itt, és ráadásul egy idegen nő! Nincs ennél nagyobb bűn. Mindaz, amit te tettél, nem elégséges, hogy ezt ellensúlyozza. Az én népem nem felejt. Valahogy majd kiegyenlítjük a számlát. Ennek a kettőnek azonban meg kell halnia vagy a császár kezére kell jutnia.

– Én is itt vagyok – jegyezte meg Hummin higgadtan. – Vagy ez nem bűn?

– Neked, mint tiszteletbeli testvérnek... ezt... el tudom nézni... ez egyszer. De ennek a kettőnek nem.

– Talán valami jutalmat vársz a császártól? Valamilyen kegyet? Valamilyen engedményt? Talán már kapcsolatba is léptél vele vagy inkább fővezérével, Demerzellel?

– Erről nem akarok tárgyalni.

– Ez fölér egy beismeréssel. Ugyan már, engem nem érdekel, mit ígért neked a császár, ami nem lehet túlságosan sok. Ezekben a hanyatló időkben nem sok osztogatnivalója van. Hadd tegyek én egy ajánlatot. Megmondták neked ezek itt ketten, hogy ők tudósok?

– Meg.

– Valóban azok. Nem hazudtak. Az idegen nő történész, a férfi matematikus. Ők ketten megpróbálják egyesíteni a tehetségüket, hogy matematikát csináljanak a történelemből, és a kettőt együtt pszichohistóriának nevezik.

– Én nem tudok semmit erről a pszichohistóriáról – jelentette ki Napmester Tizennégy –, de nem is érdekel. Mint ahogy egész barbár tudományotok hidegen hagy.

– Ettől függetlenül ajánlanám – erősködött Hummin –, hogy hallgass meg. Mintegy tizenöt percébe került, míg Hummin dióhéjban összefoglalta, hogyan lehet a társadalom törvényeit (ezt a kifejezést mindig különösen hangsúlyozta, ahányszor csak kiejtette) olyan módon összefogni, hogy elég nagy valószínűséggel meg lehessen jósolni a jövőt.

Amikor végzett, Napmester Tizennégy, aki kifejezéstelen arccal hallgatta végig a fejtegetést, megjegyezte:

– Szerintem fölöttébb valószerűtlen spekuláció.

Seldon, arcán bánatos kifejezéssel, mondani akart valamit. Kétségkívül azt, hogy neki is ez a véleménye, Hummin azonban félreérthetetlenül megszorította a térdét.

– Meglehet, Legfőbb Vén – mondta Hummin –, a császárnak azonban nem ez a véleménye. Amikor pedig a császárt említem, aki voltaképpen egy barátságos lény, én valójában Demerzelre gondolok. Az ő becsvágyát nem kell ecsetelnem. Ő kizárólag a maga szolgálatába akarja állítani a két tudóst, és ez az, amiért én idehoztam őket. Hogy megvédjem őket. Nem vártam volna, hogy Demerzel kedvében akarsz járni, és a kezére akarod játszani a tudósokat.

– Olyan bűnt követtek el, ami...

– Igen, tudjuk, Legfőbb Vén, de ez csak akkor bűn, ha te annak nevezed. Igazából semmi rosszat sem tettek.

– A hitünket, a legmélyebb meggyőződésünket sértették meg...

– De gondold meg, mekkora kár lesz, ha a pszichohistória Demerzel céljait szolgálja! Persze meglehet, hogy talán meddő erőfeszítés az egész, de tegyük föl egy pillanatra, hogy hátha mégsem. Ha a császári kormány használja föl, és előre látja a jövőt, olyan intézkedéseket képes tenni ennek az előrelátásnak a birtokában, amilyeneket senki más, olyan intézkedéseket, amelyekkel az udvar érdekeinek megfelelően befolyásolja az eseményeket.

– No és?

– Kételkedsz-e abban, Legfőbb Vén, hogy a császári érdekekhez idomított jövő a szigorúbb központosítást szolgálná? Te is tudod, hogy a Birodalom most már évszázadok óta folyamatosan a decentralizálás irányában fejlődik. A legtöbb világ ma már csak szavakban hódol a császárnak, ténylegesen azonban önmagát kormányozza. Még itt, a Trantoron is megfigyelhető a decentralizáció. Vegyük most Mycogent, amely az esetek többségében nem érzékeli a császári beavatkozást. Te Legfőbb Vénként magad uralkodsz, és nincs az oldaladon császári megbízott, aki felügyelné tetteidet és döntéseidet. Mit gondolsz, meddig megy ez így, ha a Demerzel-félék kedvük szerint idomítják a jövőt?

– Még mindig törékeny spekulációnak tartom – vélekedett Napmester Tizennégy –, de el kell ismernem, hogy nyugtalanító.

– Másfelől viszont, ha ezek a tudósok meg tudják valósítani a tervüket – nagyon bizonytalan ez a ha, mondhatnád, de mégiscsak ha –, akkor bizonyára nem fogják elfelejteni, hogy te megkímélted őket, amikor módodban állt az ellenkezője is. És akkor elképzelhető, hogy rájönnének, hogyan lehet egy olyan jövőt kidolgozni, amelyben mondjuk Mycogen saját világra tehet szert, olyan világra, amelyet hasonlóvá lehetne tenni az Elveszett Világhoz. De még ha ezek ketten megfeledkeznének is a kegyességedről, itt leszek én, hogy emlékeztessem őket rá.

– Hát... – bizonytalanodott el Napmester Tizennégy.

– Rajta – biztatta Hummin –, hisz nem olyan nehéz a döntés arról, ami folyton ott jár a fejedben. Az összes idegen között a legkevésbé Demerzelben kell megbíznod. Ha mégoly kicsi is a valószínűsége a pszichohistória kidolgozásának (ezt sem vallanám be neked, ha nem lennék őszinte hozzád), az is valami, és nem nulla. És ha éppen ez segít Elveszett Világotok visszahódításában, mit akarhatnál ennél többet? Nem kockáztatnál-e ezért bármit, még akkor is, ha alig van lehetőség a sikerre? Rajta, én megígérem, és nem szoktam elfelejteni, amit ígérek. Engedd szabadon ezt a két embert, és ne szalajtsd el a legkisebb, de az egyetlen lehetőséget, amelytől szíved legfőbb vágyának valóra válását remélheted.

Csend telepedett közéjük, aztán Napmester Tizennégy felsóhajtott:

– Nem tudom, hogy van az, Hummin idegen, de valahányszor csak találkozunk, mindig ráveszel olyasvalamire, amit a lelkem mélyén nem igazán óhajtok.

– Becsaptalak téged valaha is, Legfőbb Vén?

– Ilyen csekély lehetőséggel még sohasem kecsegtettél.

– És ilyen gazdag jutalom lehetőségével sem. Az egyik kárpótol a másikért.

Napmester Tizennégy lehajtotta a fejét.

– Igazad van. Vidd ezt a két embert, vidd el Mycogenből, ne is lássam őket soha többé, hacsak nem jön el az az idő... bár erre bizonyára nem kerül sor az én életemben.

– Lehet, hogy nem, Legfőbb Vén. De a te néped már csaknem húszezer esztendeje türelmesen vár. Ellenedre lenne, ha még várni kellene... mondjuk további kétszáz évet?

– Én nem szívesen várnék egyetlen percet sem, a népem azonban várni fog, ameddig kell.

Miközben fölállt, hozzátette:

– Előremegyek, hogy ne legyen baj. Te meg fogd őket, és menjetek!

Végre ismét egy alagútban találták magukat. Hummin és Seldon már járt egy ilyenben, amikor a császári szektorból légi taxival a Streeling Egyetemre tartottak. Most egy másik alagútban utaztak, amely Mycogenből – hova is? – Seldon nem tudta, hová vezeti őket. Nem merte megkérdezni. Hummin arcvonásai gránitszerűen megkeményedtek. A férfi nem nagyon bátorította a beszélgetésre.

Hummin a négy ülés közöl az egyik elsőt foglalta el, jobbján nem ült senki. Seldon és Dors a hátsó üléseken osztozott.

Seldon megeresztett egy mosolyt Dors felé, aki borús arccal ült mellette.

– Jó érzés megint igazi ruhát viselni, nem igaz?

– Én soha többé nem veszek föl, de nem is nézek semmire, ami emlékeztet arra az ancúgra – jelentette ki Dors szilárd elhatározással. – És soha, semmilyen körülmények között nem veszek magamra hajszorítót. Sőt nem tudom, hogy rá tudok-e nézni ezután egy természetesen kopasz emberre.

Végül Dors volt, aki megkérdezte azt, amit Seldon vonakodott megkérdezni.

– Chetter – kérdezte elég ingerült hangon –, miért nem árulod el, hová megyünk?

Hummin oldalra fordult, és komor tekintetet vetett hátra Dorsra és Seldonra.

– Oda – felelte –, ahol talán könnyebb lesz számotokra elkerülni a bajt, jóllehet nem vagyok biztos abban, hogy egyáltalán akad ilyen hely.

Dors egyszerre lelombozódott.

– Tulajdonképpen az én hibám, Chetter. Streelingben én hagytam Harit, hogy nélkülem menjen föl a Felvilágra. Mycogenben elkísértem ugyan őt, de szerintem nem lett volna szabad, hogy beengedjem a Szakratóriumba.

– Én megmakacsoltam magam – jelentette ki Seldon, melegséggel a hangjában. – Dorsot nem érheti semmiféle gáncs.

Hummin nem is próbált könnyíteni a lány felelősségérzetén. Csak annyit jegyzett meg:

– Úgy tudom, a robotot akarta látni. Volt erre valami oka? Meg tudja indokolni?

Seldon érezte, hogy elpirul.

– Hibás döntés volt, Hummin. Nem azt láttam, amit vártam vagy reméltem. Ha tudom, hogy mi van odafönt, a sasfészekben, akkor eszembe se jutott volna felmenni. Teljes kudarc volt.

– De hát mi volt az, Seldon, amit remélt? Árulja el, kérem. Ne siesse el a választ. Hosszú út áll előttünk, és én kész vagyok hallgatni magát.

– A dolog úgy áll, Hummin, hogy elképzelésem szerint léteztek ember formájú robotok, amelyek magas kort értek meg. Feltételeztem, hogy közülük egy még most is ott rejtőzik a sasfészekben. Volt ugyan ott egy robot, csakhogy fémből készült élettelen tárgy, üres jelkép. Ha tudtam volna...

– Igen, ha mindent tudnánk, akkor felesleges volna az összes kérdezősködés vagy mindenféle kutatómunka. Hol hallott az ember formájú robotokról szóló meséről? Mivel egyetlen mycogeni sem beszélt volna erről, csak egyetlen forrásra tudok gondolni: a mycogeni Könyvre, erre az ősi aurorai, modern galaktikus nyelven nyomtatott, elektromos árammal működő könyvre. Igazam van?

– Igen.

– És hogy szerzett meg egy példányt belőle?

Seldon hallgatott, aztán kelletlenül annyit mondott:

– Kissé zavarba ejtő az ügy.

– Engem nem lehet egykönnyen zavarba ejteni, Seldon.

Seldon elmesélte, és Hummin arcán leheletnyi mosoly futott át.

– Az nem jutott eszébe – mondta Hummin –, hogy minden, ami történt, felültetés volt? Hiszen nincs az a nővér, aki utasítás nélkül ilyesmire adná a fejét, akkor is csak nagy-nagy rábeszélésre.

Seldon a homlokát ráncolta, és nyersen megjegyezte:

– Ez nem volt olyan egyértelmű. Mert azért akadnak perverz hajlamú emberek. És maga könnyen vigyorog. Én nem tudtam azt, amit maga, de Dors sem. Ha igazán akarta volna, hogy elkerüljem a csapdákat, akkor miért nem hívta föl a figyelmemet egyre-másra?

– Jogos a szemrehányása. Visszavonom a megjegyzésemet. Mindenesetre, ha nem tévedek, már nincs magánál a Könyv.

– Nincs. Napmester Tizennégy elvette tőlem.

– Mennyit sikerült elolvasnia belőle?

– Csak keveset. Nem volt időm. Elég terjedelmes könyv, és meg kell vallanom, Hummin, hogy szörnyen unalmas.

– Igen, tudom. Azt hiszem, nekem többet sikerült elolvasnom belőle, mint önnek. És nemcsak vontatott, de megbízhatatlan is. A történelmet egyoldalúan, a hivatalos mycogeni szemszögből szemléli, és többet foglalkozik ennek a nézetnek a taglalásával, mint az objektív tényekkel. Sőt hellyel-közzel szándékosan homályba burkolózik, úgyhogy a kívülálló – még ha átrágja is magát a Könyvön – pontosan sohasem tudja, hányadán áll. Megmondaná, mi volt az, ami fölkeltette a Könyvben a robotok iránti érdeklődését?

– Már megmondtam. Emberszerű robotokat emlegetnek, olyanokat, amelyeket külsőre nem lehet megkülönböztetni az igazi emberektől.

– Hány ilyen robotot feltételeznek? – érdeklődött Hummin.

– Erről nem beszélnek, legalábbis én nem találkoztam számszerű utalásokkal. Lehet, hogy mindössze egynéhány létezett; egyiküket úgynevezett Renegátnak emlegeti a Könyv. Ennek valamilyen kellemetlen jelentése lehet, de nem tudtam rájönni, hogy mi.

– Erről nekem egy szót sem szóltál – vetette közbe Dors. – Különben megmondtam volna, hogy ez nem tulajdonnév. Ez is archaikus szó, és nagyjából megfelel a jelentése a galaktikus értelemben használt "árulónak". A régi szó nagyobb félelmet gerjeszt. Egy áruló valahogy szégyenlősen rejtegeti, a renegát viszont büszkén viseli vétkét.

– A te dolgod, Dors, elemezgetni az archaikus nyelv finomságait. Mindenesetre, ha valóban létezett ez a renegát, és ha ember formájú robot volt, akkor ezt az árulót és ellenséget aligha őrizték volna meg és tisztelnék most a Vének sasfészkében.

– Én nem ismertem a "renegát" szó jelentését – mondta Seldon –, ám mint említettem, az volt a benyomásom, hogy ellenségnek kellett lennie. Arra gondoltam, hogy diadalmaskodtak fölötte, és megőrizték őt a mycogeni győzelem emlékeként.

– Van utalás rá a Könyvben, hogy legyőzték a renegátot?

– Nincs, bár hátha elkerültem azt a részt...

– Nem valószínű. Minden mycogeni győzelem kiemelten szerepel a Könyvben, s ezekre újból és újból hivatkoznak.

– A Könyv még említ valamit a renegáttal kapcsolatban – jegyezte meg Seldon kissé habozva –, de nem vagyok biztos abban, hogy jól értettem-e.

– Az imént már említettem – mondta Hummin –, hogy hellyel-közzel szándékosan homályba burkolják a mondandót.

– Olyasmire céloztak, hogy a renegát valamilyen módon hatni tud az emberek érzelmeire, befolyásolni tudja őket...

– Erre minden politikus képes – vonta meg a vállát Hummin. – Ez a tulajdonság a karizma, amely természetfölötti képesség.

– Nos, én szerettem volna megbizonyosodni – sóhajtott föl Seldon. – Ennyi volt az egész. Sokért nem adtam volna, ha életben találok egy ősi, ember formájú robotot, és kikérdezhetem.

– Milyen célból? – kíváncsiskodott Hummin.

– Hogy részletesen megismerjem az ősi, történelem előtti galaktikus társadalmat, amikor az még csak egyetlen világon terjedt el. Ekkora világ tanulmányozásának tapasztalataiból könnyebb lenne levezetni a pszichohistória elméletét.

– Honnan tudná, hogy megbízhat abban, amit hall? – tamáskodott Hummin. – Rábízná magát oly sok ezer év után a robot kezdetleges, ősrégi memóriájára? Mennyit torzulhatott az az idők során?

– Úgy van – szólalt meg egyszerre Dors is. – Akárcsak a számítógépes följegyzések, amelyekről beszéltem neked, Hari. Azokat a robotmemóriákat idővel kitörölnék, elveszítenék, eltorzítanák. Csak meghatározott ideig nyúlhatsz vissza, és minél hosszabb ez az idő, annál megbízhatatlanabbá válik az információ. Ezen nem tudsz segíteni.

– Én is hallottam erről – bólintott Hummin –, mint az információ bizonytalansági tényezőjéről.

– De az nem lehetséges – mondta Seldon elgondolkodva –, hogy bizonyos információkat speciális meggondolásból megőriznek? A mycogeni Könyv helyenként húszezer évvel ezelőtti eseményekre utal, és nem lehet, hogy nagyrészt hitelesen adja vissza a történteket? Minél értékesebbnek tartanak valamilyen adott információt, és minél gondosabban igyekeznek megőrizni, annál időtállóbbnak és megbízhatóbbnak kell annak lennie.

– A kulcsszó az "adott" információ. Amit a Könyv megőrzésre méltónak tart, nem biztos, hogy számodra is olyan fontos; az is lehet, hogy amire a robot a legjobban emlékezik, arról te azt szeretnéd, felejtse el.

Seldon lemondóan legyintett.

– Akármerre fordulok is, hogy megtaláljam az utat a pszichohistória kidolgozásához, egyre nagyobb akadályokba ütközöm. Miért törjem hát magam?

– Lehet, hogy most még nem lát kiutat – jelentette ki Hummin közömbösen –, ám kiváló elméje megtalálja az utat a pszichohistóriához, amelyről jelenleg még alig tudunk valamit. Adjon magának több időt. Most azonban egy pihenőhelyhez érkeztünk; szálljunk ki és vacsorázzunk meg.

A meglehetősen íztelen, tésztával körített báránypástétom mellett (hol vannak a finom mycogeni ízek?) Seldon így füstölgött:

– Maga, Hummin, úgy látszik, megvan győződve arról, hogy én kiváló elme, lángész vagyok. Ez nem olyan biztos.

– Ez igaz – mondta Hummin. – Lehet, hogy nem. Csakhogy én nem ismerek másik jelöltet erre a munkára, ezért ragaszkodnom kell magához.

– Hát megpróbálom – sóhajtott föl Seldon –, csakhogy teljesen reménytelennek látom az ügyet. Eleve megmondtam, hogy elméletben lehetséges, de a gyakorlatban alkalmazhatatlan, és erről minden eddiginél jobban meg vagyok győződve.

A hőkút

AMARYL, YUGO – ...Matematikus, akinek Hari Seldon mellett a legnagyobb része volt a pszichohistória részletes kidolgozásában. Életének eseményei legalább olyan drámaiak voltak, mint matematikai teljesítményei. Daruban, a régi Trantor egyik szektorában látta meg a napvilágot, és az alsó néposztályok kilátástalan nyomorából aligha emelkedett volna fel, ha Seldon egészen véletlenül nem találkozik vele a...

ENCYCLOPEDIA GALACTICA

55.

Az egész galaxis császárán erőt vett a kimerültség, a fizikai fáradtság. Ajka fájt a kegyes mosolyoktól, melyeket nyájasan osztogatnia kellett a megfelelő időben. A nyaka görcsbe merevedett attól, hogy érdeklődést mímelve ide-oda hajlítgatta a fejét. Fülét megviselte az erőltetett figyelem. Egész teste lüktetett attól, hogy most felállt, aztán leült, majd megfordult, és bólogatva kinyújtotta a kezét.

Pedig csak egy állami fogadáson vett részt, ahol mindenféle polgármestereket, alkirályokat és minisztereket meg a hozzájuk tartozó férjet, feleséget kellett szórakoztatnia. A Trantor, vagy ami még rosszabb, a galaxis minden részéből csaknem ezer ember volt jelen, ki ünnepélyes, ki pedig feltűnően különc öltözékben. A császárnak hegyeznie kellett a fülét, hogy megértsen valamit a legkülönfélébb nyelvjárásban feléje áradó hangzavarból, s ezen egyáltalán nem könnyített az a körülmény, hogy mindenki erőltette a Galaktikus Egyetemen beszélt császári köznyelvet. S ami a legrosszabb: a császárnak gondosan ügyelnie kellett arra, hogy miközben szépen csengő, üres szavakat intéz vendégeihez, lényeges dolgokban nehogy elkötelezze magát.

Titokban mindent – hangot és képet – fölvettek, és Eto Demerzel gondosan meg fogja vizsgálni, hogy I. Cleon jól viselkedett-e. Persze ezt csupán a császár gondolja magában; Demerzel kétségkívül azt fogja állítani, hogy adatokat gyűjt arról, melyik vendég árulta el magát beszélgetés közben. Lehet, hogy igazat is mond.

Szerencsés fickó ez a Demerzel!

A császár ki sem teheti a lábát a palotából, nem szabadulhat udvartartásától, Demerzel pedig kedvére járhatja a galaxist. A császár a közfigyelem középpontjában van, mindig elérhető, kénytelen látogatót látogató után fogadni. Egymást érik a fontos vagy csupán fontoskodó vendégek. Demerzel gondosan őrzi inkognitóját, sohasem mutatkozik a palota területén. Nevét rettegik, mert ő maga láthatatlan, jelenléte mégis mindenütt érzékelhető.

A császár a belső ember, ő képviseli a hatalom pompáját, erejét. Demerzel, a külső ember, a szürke eminenciás, szerényen meghúzódik a háttérben, még hivatali címe sincs. Ám keze mindenhová elér. Semmit sem vár fáradhatatlan szolgálataiért – de miért is várna, hiszen az övé a valóságos hatalom.

A császár eljátszott azzal az ördögi gondolattal, hogy bármikor figyelmeztetés nélkül, bármilyen ürüggyel, vagy anélkül letaszíthatná, bebörtönözhetné, száműzhetné, megkínoztathatná, kivégeztethetné Demerzelt. Meglehet, hogy a császár egyedül nehezen tudja rákényszeríteni az akaratát a Birodalom különböző bolygóira, sőt a Trantor egyes szektoraira is, ahol a rendeletek, szerződések, kötelezettségek, megállapodások szövevényében, általában a csillagközi jog útvesztőjében kénytelen megbirkózni a helyi hatalmasságok és törvényalkotók seregével. De legalább a palotában, az udvartartásban abszolút hatalmat élvez.

Cleon azonban tisztában volt azzal, hogy a hatalomról dédelgetett álmai egy fabatkát sem érnek. Demerzel már az apját is szolgálta, és Cleon nem emlékszik olyan esetre, amikor nem ő adott volna tanácsot a legkisebb ügyben is. Demerzel volt az, aki mindenről tudott, mindent kitervelt, és mindent végrehajtott. S mi több, Demerzel volt, aki vállalta a felelősséget, ha valami balul ütött ki. A császár személye fölötte állt minden kritikának, és nem volt mitől félnie, legfeljebb a palotaforradalmaktól vagy a hozzá legközelebb álló kegyencek tőrétől.

Az uralkodó éppen e veszélyek megakadályozása végett szorult rá Demerzel szolgálataira. Cleon császár megborzongott arra a gondolatra, hogy nélkülöznie kellene Demerzelt. Voltak császárok, akik személyesen kormányoztak, akiknek be kellett érniük tehetségtelen kabinetfőnökök egész hadával, mégis elboldogultak egy ideig.

Cleon képtelen volt erre. Neki szüksége volt Demerzelre. És most, hogy eszébe jutott a merénylet lehetősége – és a Birodalom legújabb kori történelmének ismeretében nem kerülhette el ezt a gondolatot –, belátta, hogy lehetetlen megszabadulnia Demerzeltől. Egyszerűen elképzelhetetlen. Bármilyen ravaszul próbálná is megszervezni, biztos, hogy Demerzel valahogy kiszagolná az egészet, tudomást szerezne az ő előkészületeiről, és nálánál sokkal ravaszabb módon államcsínyt hajtana végre. Mire Demerzel kezére rákattanna a bilincs, addigra ő, Cleon halott lenne. Új császár ülne a trónra, akinek a nevében ugyanaz a Demerzel uralkodna továbbra is.

Vagy talán Demerzel beleunna a játékba, és magát kiáltaná ki császárnak?

Soha! Annál sokkal jobban ragaszkodik a névtelenségéhez. Ha Demerzel kiállna a világ elé, akkor hatalma, bölcsessége, szerencséje (ha van neki) biztosan cserbenhagyná. Cleon bizonyos volt ebben. Ehhez semmi kétség sem férhet.

Így hát a császár mindaddig, amíg jól viselkedik, biztonságban érezheti magát. Demerzel, aki megelégszik a színfalak mögötti irányítással, hűségesen szolgálni fogja őt.

No lám, itt is van. Komor és egyszerű öltözékét látva Cleont feszélyezni kezdte a császári köntös hivalkodó cicomája – jó, hogy két inas gyorsan megszabadította a cifra ruhadarabtól. Demerzel természetesen addig semmiképpen sem jelenne meg a színe előtt, amíg nincs egyedül.

– Demerzel – jelentette ki az egész galaxis császára –, elfáradtam.

– Az állami fogadások fárasztóak, felség – dörmögte Demerzel.

– Akkor feltétlenül szükség van ilyesmire minden este?

– Nem minden este van ilyen alkalom, és a fogadás nem haszontalan. Az emberek hálásak, hogy láthatják önt, ha tudomást vesz róluk. Mindez jótékonyan hat a Birodalom hatalmi gépezetére.

– Valaha elég volt a hatalom birtoklása – jelentette ki a császár komoran. – Most pedig egy mosolytól, egy kézlegyintéstől, egy elejtett szótól, egy kitüntetéstől vagy emléklaptól várjuk az alattvalói hűség megtartását.

– Mindezt csak dicsérni lehet, felség, ha ezzel biztosítjuk a békét. És az ön uralkodása igen sikeres.

– De te is tudod, miért: mert itt vagy az oldalamon. Az egyetlen, amihez tehetségem volt, az, hogy fölismertem a te fontosságodat. – Alattomos pillantást vetett Demerzelre. – A fiam nem alkalmas arra, hogy örökölje a trónt. Tehetségtelen kölyök. Mi lenne, ha téged tennélek meg örökösömül?

– Felség, ez lehetetlen – mondta Demerzel fagyosan. – Nekem eszembe se jutna bitorolni a trónt. Nem ragadnám el a jogos örököstől. Ha valamit rosszul tettem, megérdemlem az igazságos büntetést. De aligha tettem vagy tehettem olyasmit, amivel akkora büntetésre rászolgáltam volna, hogy ön császárt csináljon belőlem.

Cleon elnevette magát.

– Igen pontosan kifejezted a császári trón valódi értékét, már csak ezért se büntetlek meg. De hagyjuk ezt, beszéljünk valami másról. Aludnom kellene, de még nincs kedvem végigszenvedni a lefekvés előtti ceremóniát. Beszélgessünk inkább.

– Miről, felség?

– Bármiről. A matematikusról meg a pszichohistóriájáról. Mert gyakran eszembe jut. Ma este a vacsora mellett is rá gondoltam. Arról álmodoztam, hogy a pszichohistóriai elemzés talán megjósolná, mit tegyen a császár a ceremoniális formaságok csökkentésére.

– Az az érzésem, felség, hogy ezt még a legbölcsebb pszichohistorikus sem tudná kifundálni.

– Nos, mondd el a legújabb híreket. Az a matematikus még mindig a fura mycogeni kopasz fejűek között rejtőzködik? Azt ígérted, hogy kipiszkálod őt onnan.

– Meg is próbáltam, felség, de sajnos, be kell vallanom, kudarcot vallottam.

– Kudarcot? – A császár megengedett magának egy homlokráncolást. – Ez nem tetszik nekem.

– Nekem sem, felség. Úgy terveztem, hogy a matematikust ráveszik valamilyen szentségtörő cselekedet elkövetésére – ilyesmit könnyű megtenni Mycogenben, különösen egy idegennek. Olyasmire tehát, amiért szigorú büntetés jár. Aztán a matematikus kénytelen lesz a császárhoz folyamodni kegyelemért, s akkor már nem csúszhat ki a kezünk közül. Cserében felségednek jelentéktelen engedményeket kellett volna tennie, olyanokat, melyek nekünk semmit sem jelentenek, de Mycogen számára fontosak. Úgy terveztem, hogy közvetlenül nem veszek részt az ügy végrehajtásában. Kidolgoztam az apró részleteket is.

– Elhiszem – mondta Cleon –, csakhogy csődöt mondott a terved. Talán Mycogen polgármestere...

– Őt Legfőbb Vénnek hívják, felség.

– Ne vacakolj a címekkel. Talán ez a Legfőbb Vén nem ment bele az alkuba?

– Épp ellenkezőleg, felség, belement, és Seldon, a matematikus szépen besétált a csapdába.

– Hát akkor?

– Sértetlenül elengedték.

– De miért? – kérdezte Cleon bosszankodva.

– Ebben nem vagyok biztos, felség, de az a gyanúm, hogy másnak is fontos az az ember. Az a valaki többet ígérhetett, mint mi.

– Kicsoda? Csak nem Mynek polgármestere?

– Lehet, felség, bár én kétlem. Én állandó megfigyelés alatt tartom Myneket. Ha rátették volna a kezüket a matematikusra, arról tudomást szereztem volna.

A császár most már nemcsak a homlokát ráncolta, hanem láthatóan elöntötte a düh.

– Demerzel, ez nagy hiba. Fölöttébb kellemetlen. Egy ilyen kudarc azt a gyanút ébreszti bennem, hogy te már talán nem vagy az az ember, aki valaha voltál. Mit tegyünk Mycogennel, amiért ilyen arcátlanul szembeszállt a császár akaratával?

Demerzel lesújtva állta a szidalmakat, hangja azonban acélkeményen csengett.

– Hiba volna most fellépni Mycogen ellen, felség. Az ezt követő zűrzavar Mynek kezére játszana.

– De hát valamit csak tennünk kell!

– Talán nem, felség. Nem olyan rossz a helyzet, mint első pillanatra látszik.

– Ezt hogy értsem?

– Emlékezzék csak vissza, felség, hogy ez a matematikus nem látott gyakorlati lehetőséget a pszichohistóriában.

– Persze hogy emlékszem rá, de hát ez nem jelent semmit, nem igaz? Mármint a mi szempontunkból.

– Meglehet. Ám ha kiderül, hogy alkalmazható a gyakorlatban is, akkor nagyon hasznos lenne számunkra, felség. Abból, amit sikerült megtudnom, arra következtetek, hogy ez a matematikus mégiscsak megpróbálja kidolgozni elméletének gyakorlati alkalmazását. Mycogeni szentségtörő kalandja értesülésem szerint része volt annak a törekvésének, hogy megoldja a pszichohistória problémáját. Felség, csak nekünk használ, ha magára hagyjuk. Jobban járunk, ha csak akkor tesszük rá a kezünket, amikor már a cél közelébe jutott.

– Kivéve, ha Mynek előbb megkaparintja őt.

– Én gondoskodom arról, hogy ez ne következzék be.

– Úgy, mint ahogy most sikerült kipiszkálnod Mycogenből a matematikust?

– Legközelebb nem fogok hibázni, felség – fogadkozott Demerzel fagyosan.

– Ezt ajánlom is, Demerzel – mondta a császár. – Még egy hibát nem fogok eltűrni. – Majd bosszúsan hozzátette: – Azt hiszem, mégsem sikerül aludnom ma éjjel.

56.

A Dahl szektorbeli Jirad Tisalver alacsony kis emberke volt, jó fél fejjel alacsonyabb Seldonnál. Nem látszott, hogy ez túlságosan izgatta volna. Szabályos arcvonások tették kellemessé, mosolygós derű áradt belőle. Sűrű fekete bajusz és erős göndör fekete haj hangsúlyozta férfiasságát.

Feleségével és serdülő lányával egy hét kis szobából álló lakásban lakott, amelyben alig volt bútor. Mindenütt patikarend uralkodott.

– Elnézésüket kérem, uraim és hölgyem, hogy nem tudom önöket abban a kényelemben részesíteni, amilyenhez szoktak. Mint tudják, Dahl szegény szektor, jómagam pedig nem tartozom a jobb módú polgárai közé.

– Annál több ok, hogy elnézését kérjük, amiért a jelenlétünkkel terheljük önt.

– Nincsenek terhemre, Seldon uram. Hummin úr bőkezűen fizet azért, hogy szerény hajlékunkat megosztjuk magukkal. A pénz akkor is jól jönne, ha önöket nem látnánk szívesen. De természetesen szívesen látjuk.

Seldonnak eszébe jutott, mivel búcsúzott tőlük Hummin, miután megérkeztek Dahlba.

– Seldon – mondta –, ez a harmadik hely, ahová elrejtem magukat. Az első kettő arról volt híres, hogy oda nem ér el a Birodalom keze, s lehet, hogy éppen azzal hívták fel magukra a figyelmet. Feltehetően számítottak arra, hogy ott rejtőznek el. Ez itt egészen más. Szegény, jelentéktelen, tulajdonképpen nem is biztonságos. Ez nem biztonságos búvóhely. A császár és kabinetfőnöke talán nem is fogja keresni magukat. Lenne szíves ezúttal gondosan kerülni a feltűnést?

– Megpróbálom, Hummin – ígérte meg Seldon kissé sértődötten. – Legyen szíves tudomásul venni, hogy a bajt nem én kerestem. Szeretnék minél többet megtudni azokról a dolgokról, amelyek nélkül esélyem se lehetne arra, hogy kidolgozzam a pszichohistória gyakorlati alkalmazását, vagy legalábbis hozzáláthassak. Hiszen ha harminc életem lenne, talán akkor se tudnám összegyűjteni a szükséges dolgokat.

– Én megértem magát – mondta Hummin. – A tudásvágy vitte föl a Felvilágra Streelingben és a Vének sasfészkébe Mycogenben. És ki tudja, Dahlban hová. És ami téged illet, dr. Venabili, tudom, hogy megpróbáltál vigyázni Seldonra, de ennél többre van szükség Jól jegyezd meg, hogy a Trantoron ő a legfontosabb ember, sőt az is lehet, hogy az egész galaxisban.

– Én továbbra is megteszek minden tőlem telhetőt – jelentette ki Dors mereven.

– És most a vendéglátókról. Talán furcsák, különösek, de alapjában véve rendes emberek, akikkel már korábban is volt dolgom. Ne hozzatok rájuk bajt, ha lehet.

Tisalver láthatóan nem tartott semmiféle bajtól. Vendégeit szívesen fogadta, és a lakbértől függetlenül őszintén örült a társaságuknak.

– Még sohasem járt Dahlon kívül, s most csillapíthatatlan kíváncsisággal hallgatta a távoli tájakról szóló beszámolókat. A felesége bólogatva, mosolyogva figyelt, lányuk pedig ujját szopva ki-kilesett az ajtó mögül. Amikor az egész család együtt volt, rendszerint vacsora után, faggatták Seldont meg Dorsot a távoli világokról. A koszt bőséges volt, bár hiányoztak az ízek, s olykor rágós volt az étel. Még szájukban érezték a mycogeni konyha ízeit, ezért aztán szoktatniuk kellett magukat az itteni ételekhez. Asztalul egy falra szerelt polc szolgált, amely mellett állva falatoztak.

Seldon tapintatos érdeklődésére a házigazda elmondta, hogy Dahlban ez a szokás, nem pedig a szegénység jele.

– Természetesen – magyarázta Tisalverné – Dahlban is vannak olyan magas beosztású állami hivatalnokok, akik környezetükben különféle különcködő szokásnak hódolnak, például széken ülnek – az asszony testpolcot mondott –, a szolid középosztály azonban lenézi őket.

Ám bármennyire elítélték is Tisalverék a fölösleges luxust, szívesen hallottak róla, és élénken csettintgettek a nyelvükkel, amikor arról értesültek, hogy léteznek lábakra helyezett matracok, díszes kredencek, szekrények és gazdag asztalneműk.

Figyelmesen meghallgatták a mycogeni szokásokról szóló beszámolókat is, miközben Jirad Tisalver büszkén simogatta a haját, éreztetve, hogy szinte férfiasságát veszítené, ha megfosztanák a hajzatától. Tisalverné felháborodott, amikor a nők alávetettségéről hallott, és sehogy sem fért a fejébe, hogy a nővérek engedelmesen elfogadják ezt a helyzetet.

A legnagyobb áhítattal azonban Seldonnak a császári palotáról szóló beszámolóját hallgatták. A család szinte ájult tisztelettel csüngött Seldon szaván, amikor az elmesélte, hogy látta a császárt, és beszélt is vele. Időbe telt, mire részletes kérdéseket mertek feltenni, ám Seldon nem tudta kielégíteni a kíváncsiságukat, hiszen nem sokat látott az udvarhoz tartozó létesítményekből, még kevesebbet magából a Palotából.

Tisalverék azonban nem nyugodtak bele ebbe, és makacsul tovább faggatták. Seldon udvari kalandjait hallván nem akarták elhinni, hogy Dors soha még a közelében sem járt a császári palotának. De a legkevésbé Seldonnak azt a megjegyzését akarták elhinni, miszerint a császár beszéde és viselkedése semmiben sem különbözik a közönséges halandóétól. Tisalveréknek erről egészen más elképzeléseik voltak.

A harmadik mesével, beszélgetéssel töltött este után Seldonnak elfogyott a türelme. Eleinte még örült annak, hogy – legalább napközben – nem kell semmit sem csinálnia azon kívül, hogy végignézi a Dors által ajánlott történelmi filmkönyveket. Tisalverék nappalra nagylelkűen átengedték vendégeiknek saját könyvnézőjüket, noha kislányuk nyafogott emiatt. Végül átküldték a szomszédba, hogy az ottani készüléket használja a házi feladatához.

– Nem sokra megyek vele – jelentette ki Seldon szobája menedékében, miután föltett valamilyen zenét, hogy beszélgetésük ne hallatsszék odakint. – Meg tudom érteni a történelem iránti elragadtatásodat, én azonban elveszek a vég nélküli részletekben. Akkora adathalmazban, mint egy hegy, vagy mint egy galaxis, képtelen vagyok fölismerni a legfőbb rendezőelvet.

– Merem állítani – jelentette ki Dors –, hogy volt olyan idő, amikor az emberek nem láttak semmiféle rendezőelvet a csillagokban, idővel azonban felismerték a galaxis struktúráját.

– De biztos vagyok benne, hogy erre emberöltők mentek rá, és nem hetek. Volt idő, amikor a fizika sem volt egyéb, mint egy halom össze nem függő megfigyelés, és nemzedékek kellettek hozzá, mire a legfőbb természeti törvényeket fölfedezték. No és mit szólsz Tisalverékhez?

– Mit szólnék? Szerintem rendes emberek.

– Csak nagyon kíváncsiak.

– Persze hogy azok. Vagy talán te nem volnál az az ő helyükben?

– De vajon puszta kíváncsiságból teszik-e? Csillapíthatatlan érdeklődést mutatnak a császárral való találkozásom iránt.

– No és aztán? – mondta Dors türelmetlenül. – Ez is természetes. Vagy talán téged nem érdekelne?

– De engem idegesít.

– Hummin hozott ide bennünket.

– Ez igaz, de hát ő sem tökéletes. Az egyetemre is ő vitt el, ahol fölcsaltak a Felvilágra. Vagy elvitt Napmester Tizennégyhez, aki csapdába ejtett bennünket. Hiszen így volt, nem? Kétszer megégettem magam, most már óvatosabb vagyok. Nem szeretem, ha vallatnak.

– Akkor fordíts a dolgon, Hari. Vagy téged nem érdekel Dahl?

– Persze hogy érdekel. De lássuk, te mit tudsz róla?

– Semmit. Csupán annyit, hogy egyike a nyolcszáznál több szektornak, és én alig több mint két éve vagyok itt a Trantoron.

– Ez az. És van még huszonötmillió egyéb világ, és én alig több mint két hónapja rágódom ezen a problémán. Megmondom. Vissza akarok menni a Heliconra, és belefogni az örvényléstan matematikájának a tanulmányozásába, ami a doktori témám volt. El akarom felejteni, hogy az örvényléstan betekintést engedett – vagy legalábbis én ezt hittem – az emberi társadalom mozgásába.

Azon az estén azonban így fordult Tisalverhez:

– Tudja, kedves Tisalver, hogy még nem mondta el nekem, mit csinál, mi a foglalkozása?

– Mármint én? – mutatott Tisalver a mellére. Csak egy egyszerű trikó volt rajta; úgy látszik, ez a dahli férfiak egyenviselete. – Nem nagy ügy. A helyi holovízió állomásán dolgozom, a műsorszerkesztőségben. Unalmas munka, de kenyeret ad.

– És elismert munka – vetette közbe Tisalverné. – Mert nem kell a hőkutaknál dolgoznia.

– Hőkutaknál? – emelte föl Dors a szemöldökét, érdeklődést erőltetve magára.

– No igen – felelte Tisalver –, ezek Dahl legnagyobb nevezetességei. Nem mintha olyan nagy ügy lenne, csak a Trantor negyvenmilliárd lakójának szüksége van energiára, amelynek jelentős részét mi szolgáltatjuk. Ezért nem kapunk elismerést, de szeretném látni, mit kezdenének nélküle egyes fölvágós szektorok.

Seldon arcán értetlenség tükröződött.

– Hát a Trantor nem a keringő napenergia-állomásokról kapja az energiáját?

– Egy részét – felelte Tisalver. – Egy másik részét a szigeteken lévő nukleáris fúziós művektől, meg a mikrofúziós motoroktól, aztán a Felvilágon lévő szélerőművektől, ám a fele – emelte föl az ujját a nyomaték kedvéért, és az arca szokatlanul ünnepélyessé komolyodott –, a fele a hőkutakból származik. Ilyen hőkutak sok helyütt működnek, de sehol, sehol sem olyan gazdagok, mint Dahlban. Komolyan állítják, hogy semmit sem tudnak a hőkutakról? Mert ilyen csodálkozva néznek rám.

– Mi nem vagyunk idevalósiak – jelentette ki Dors sietve (kis híján a barbár szó csúszott ki a száján.) – Különösen dr. Seldon. Ő csak két hónapja tartózkodik a Trantoron.

– Igazán? – csodálkozott Tisalverné. Az asszony kicsivel alacsonyabb volt a férjénél; alakja formásán molett volt, fekete haját kontyba fésülve viselte, szép szeme sötéten csillogott. Akár a férje, ő is a harmincas éveiben járhatott.

A Mycogenben eltöltött rövid, de eseménydús idő után Dors furcsállotta, hogy egy asszony csak úgy fesztelenül bekapcsolódik a társalgásba. Milyen gyorsan meggyökeresednek a szokások, gondolta magában, és elhatározta, hogy ezt majd megemlíti Seldonnak a pszichohistória egyik adalékaként.

– Ó, igen – mondta fennhangon –, dr. Seldon a Heliconra való.

Tisalverné udvariasan érdeklődött:

– És az hol van? – kérdezte.

– Hát hogy is mondjam – kezdte Dors, aztán Seldonhoz fordult. – Hol is van, Hari?

Seldon meglepődött.

– Hát, az igazat megvallva, nem hiszem, hogy a koordináták segítsége nélkül meg tudnám mutatni a galaxis modelljén. Csak annyit tudok, hogy a Trantorról nézve a központi fekete lyuk túlsó oldalán van. Elég körülményes dolog hiperhajóval eljutni oda.

– Alig hinném – jegyezte meg Tisalverné –, hogy Jiraddal valaha is sikerül hiperhajóra ülnünk.

– Sose lehet tudni, Casilia – mondta Tisalver vidáman. – De beszéljen a Heliconról, Seldon mester.

Seldon megrázta a fejét.

– Mit is mondhatnék? Olyan világ, mint bármely másik. Csak a Trantor különbözik az összes többitől. A Heliconon, de talán másutt sincsenek hőkutak, kivéve a Trantort. Meséljen róluk.

– Csak a Trantor különbözik az összes többitől – visszhangzott az állítás Seldon fejében, és egy pillanatra megkapaszkodott ebben a mondatban. Maga sem tudta, miért, egyszerre a fejébe villant Dors elbeszélése a combra tett kézről; Tisalver szavai azonban ugyanolyan gyorsan kiűzték a fejéből ezt a képet.

– Ha valóban érdeklik magukat a hőkutak – mondta Tisalver –, megmutathatom. – A feleségéhez fordult. – Mit szólnál hozzá, Casilia, ha holnap este levinném Seldon mestert a hőkutakhoz?

– És engem is – jelentette ki Dors gyorsan.

– És Venabili kisasszonyt.

Tisalverné arca elborult, és hevesen tiltakozni kezdett:

– Nem tartom olyan jó ötletnek. Vendégeink nem találnák érdekesnek.

– Ellenkezőleg, Tisalverné asszony – mondta Seldon behízelgően. – Mindketten nagyon szeretnénk látni a hőkutakat. Boldogok lennénk, ha maga is csatlakozna hozzánk... meg a kislányuk, ha kedve tartja.

– A hőkutakhoz – merevedett meg Tisalverné. – Az a hely nem való tisztességes asszonynak.

Seldont feszélyezte a baklövése.

– Én nem akartam semmi rosszat, Tisalverné asszony.

– Semmi baj – mentette meg a helyzetet Tisalver. – Casilia lealacsonyítónak tartja, ami igaz is, ám minthogy én nem ott dolgozom, semmi rossz nincs abban, ha csak odalátogatok, és megmutatom a vendégeimnek. Viszont kényelmetlenséggel jár, és sohasem tudnám rávenni Casiliát, hogy beöltözzék az útra.

Végre fölkeltek kényelmetlen székeikről. A dahli "székek" nem voltak mások, mint kis, kerekeken gördülő, öntött műanyag alkalmatosságok, amelyek a legkisebb mozdulatra is ki akartak gördülni az ember alól. Seldon térde görcsöt kapott ülés közben, Tisalverék azonban elsajátították a stabil ülés tudományát, és könnyedén felpattantak, amit Seldon csak úgy tudott megtenni, ha a kezével megfogódzkodott. Dorsnak is sikerült minden nehézség nélkül talpra állnia, és Seldon ezúttal is megcsodálta a lány természetes ügyességét.

Mielőtt ki-ki saját szobájába vonult volna el éjszakára, Seldon megkérdezte Dorstól:

– Biztos, hogy semmit sem tudsz a hőkutakról? Látszik, hogy Tisalverné nincs tőlük elragadtatva.

– Annyira azért nem lehetnek visszataszítóak, ha Tisalver hajlandó megmutatni őket. Tegyünk úgy, mint akik kellemesen meglepődnek.

57.

– Megfelelő öltözékre van szüksége – mondta Tisalver. Felesége hangosan szuszogott a háttérben.

Seldonnak eszébe jutottak az ancúgok, és némi gyanakvással megkérdezte:

– Mit ért ön megfelelő öltözéken?

– Valami könnyűt, mint amilyet én viselek. Rövid ujjú trikó, bő nadrág, kényelmes alsónadrág, zokni, nyitott szandál. Én szívesen kölcsönzők magának.

– Köszönöm. Nem hangzik rémisztőnek ez a viselet.

– Ami Venabili kisasszonyt illeti, számára ugyanezt tudom ajánlani. Remélem, megfelel a mérete.

Tisalver ruhái (mert a sajátját adta oda nekik) tűrhetőek voltak, csak kicsit lötyögtek rajtuk. Amikor elkészültek, elbúcsúztak Tisalvernétől, aki megadóan nézett utánuk az ajtóból, bár éreztette velük, hogy helyteleníti a dolgot.

Kora este volt, odafönt puha alkonyi fény borult a tájra. Lassan fények gyúltak Dahl fölött. A levegő kellemesen enyhe volt. Alig lehetett járművet látni, mindenki gyalogosan járt. A távolból odahallatszott egy expresszjárat zúgása, és időnként tovasuhanó fényeit is látni lehetett.

Seldon úgy látta, hogy Dahl lakói nem valamilyen meghatározott cél felé igyekeztek, inkább korzóztak, kedvtelésből sétáltak az utcán. Talán mert Dahl, ahogy Tisalver utalt rá, szegény szektor, és az emberek nem engedhetik meg maguknak a költséges szórakozást – és mi lehetett volna olcsóbb, kellemesebb egy esti sétánál?

Seldon maga is egykettőre fölvette a céltalan kószálás ütemét, és határozottan jól érezte magát az őt körülvevő barátságos légkörben. Az emberek üdvözölték egymást, s váltottak néhány szót, amikor összetalálkoztak. Mindenfelé különböző formájú és dúsabbnál dúsabb fekete bajuszok villogtak – ez, úgy látszik, ugyanolyan általános ékessége a dahli férfiaknak, mint a mycogeni testvéreknek a tar koponya.

Valóságos esti szertartás részesei voltak. Az emberek örültek annak, hogy újabb nap ért békében véget, és hogy kinek-kinek a barátai jó egészségben, boldogságban köszönthették ezt az estét. Seldon hamarosan észrevette, hogy Dors minden tekintetet magára vonz. Az alkonyi fény még jobban kihangsúlyozta vörös hajának szépségét – úgy ragyogott a sok fekete üstök között, mint régi, megfeketedett pénzérmék között az arany.

– Nagyon kellemes itt – mondta Seldon.

– Valóban – helyeselt Tisalver. – Rendszerint a feleségemmel szoktam sétálni, aki ilyenkor érzi igazán jól magát. Szinte mindenkinek, aki megfordul erre, tudja a nevét, foglalkozását, ismeri rokoni kapcsolatait. Nekem ez nem megy. Azoknak, akik most üdvözölnek, a felének se tudnám megmondani a nevét. De azért nem kell ilyen lassan cammognunk. El kell jutnunk a felvonóhoz. Az alsóbb szinteken elég mozgalmas az élet.

Már lefelé ment velük a lift, amikor Dors megszólalt:

– Feltételezem, Tisalver úr, hogy a hőkutak olyan helyek, ahol a Trantor belső hőjével gőzt fejlesztenek, amely turbinákat forgat, és áramot fejleszt.

– Á, dehogy. Az áramot nagyméretű és nagyon hatékony termonukleáris máglyák termelik közvetlenül. A részletekről ne kérdezzen. Én csak egy holovíziós műsorszerkesztő vagyok. De itt lent is hiába érdeklődik a részletekről. Az egész egy nagy fekete dobozban zajlik. Elég, hogy működik, de hogy miként, azt senki sem tudja.

– Mi van akkor, ha valami elromlik?

– Ez nem nagyon fordul elő, de ha mégis, valahonnan küldenek egy szakembert. Valakit, aki ért a komputerekhez. Mert természetesen az egész folyamatot számítógépek vezérlik.

A lift megállt, és utasai kiszálltak. Megcsapta őket a hőség.

– Meleg van – jegyezte meg Seldon teljesen fölöslegesen.

– Igen, meleg van – hagyta rá Tisalver. – Ez teszi Dahlt olyan értékes energiaforrássá. Itt a magmaréteg közelebb van a felszínhez, mint bárhol a világon. Az emberek kénytelenek elviselni a hőséget.

– Van légkondicionálás? – érdeklődött Dors.

– Van, hogyne volna, csakhogy számolni kell a költségekkel. Szellőztetünk, párátlanítunk és hűtünk is, de ha nem takarékoskodunk, akkor túl sok energiát használunk föl, és az egész folyamat nagyon költséges lesz.

Tisalver megállt egy ajtó előtt, és jelt adott. A feltáruló ajtón hűvösebb levegő csapta meg őket.

– Szereznünk kell valakit – tűnődött Tisalver –, aki körbevezet bennünket, és aki megóvja Venabili kisasszonyt a szemtelenebb férfiak megjegyzéseitől.

– Engem nem hoznak zavarba az effajta megjegyzések – tiltakozott Dors.

– De engem igen – mondta Tisalver.

Az irodából egy fiatalember sietett eléjük. Hano Lindorként mutatkozott be. Nagyon hasonlított Tisalverre, de Seldon beletörődött, hogy úgysem képes egykönnyen megkülönböztetni az ittenieket, amíg meg nem szokja a szeme az egyforma alacsony termetet, a sötét arcszínt, a fekete hajat, a dús bajuszt.

– Készségesen megmutatom, amit érdemes látni – ajánlkozott Lindor. Szavait mindannyiukhoz intézte, a szemét azonban kizárólag Dorsra függesztette. – Nem ígérhetem, hogy kellemes lesz. Azt javaslom, vegyék le az ingüket.

– Itt kellemesen hűvös van – jegyezte meg Seldon.

– Persze, mert itt dolgozunk mi, vezetők. A ranggal előjogok is járnak. Odakint nem tudjuk ezt a légkondicionálást fönntartani. Ezért kapnak ott többet az emberek, mint én. Ami azt illeti, egész Dahlban ők keresnek a legtöbbet, ennek köszönhetjük, hogy egyáltalán akad ember, aki elvállalja ezt a lenti munkát. Énnek ellenére egyre nehezebb hőkutasokat kapni. – Mélyet lélegzett. – Oké, merüljünk alá. – Ezzel levette az ingét, és az övébe gyűrte. Tisalver, majd Seldon is követte a példáját.

Lindor Dorsra pillantott, és azt mondta:

– Ha nem akar megsülni, kisasszony... ám nem kötelező.

– Nincs semmi baj – mondta Dors, és levetette a blúzát. Egészen pici, vékony, fehér melltartót viselt mindössze.

– Kisasszony – mondta akadozva Lindor –, ez nem... – De aztán meggondolta magát, és ráhagyta. – Rendben van. Majd megleszünk valahogy.

Kezdetben Seldon nem látott mást, csak csupa komputert, gépet, vastag csöveket, villogó fényeket és villódzó képernyőket.

Az általános világítás nem volt túl erős, bár egyes berendezések fényárban úsztak.

– Miért takarékoskodnak a fénnyel? – kérdezte Seldon hunyorogva a félhomályban.

– Ott, ahol kell, több a fény – felelte Lindor. Tagolt, határozott és egy kissé éles volt a hangja. – A csökkentett megvilágításnak pszichológiai oka van. Az erős fényt az agy hőként érzékeli. Ha növeljük a világítást, az emberek panaszkodnak, még akkor is, ha egyúttal csökkentjük a hőséget.

– Úgy látom, általános a számítógépesítés – jegyezte meg Dors. – Szerintem rá lehetne bízni akár az egész irányítást a komputerekre. Az efféle környezetben a legideálisabb a mesterséges intelligencia alkalmazása.

– Igaza van – helyeselt Lindor –, de azért nem kockáztathatjuk az üzemzavart. Ha valami elromlik, szükségünk van emberekre is a helyszínen. Egy hibás komputer kétezer kilométerre innen is bajt okozhat.

– Ez vonatkozhat az emberi hibára is, nem? – kérdezte Seldon.

– No igen, de ha ember is tartózkodik a helyszínen, egy komputer hibáját gyorsabban fel lehet fedezni, az emberek gyorsabban kijavíthatják, és fordítva, a komputerek gyorsabban helyrehozhatják az emberi tévedést. A végeredmény az, hogy addig, amíg az ember és a számítógép egyszerre nem hibázik, semmiféle komolyabb baj nem történhet. Ilyesmi pedig nemigen fordul elő.

– Nemigen, de ez nem jelenti azt, hogy soha – akadékoskodott Seldon.

– Szinte soha, de természetesen előfordulhat. A számítógépek már nem a régiek, és az emberek sem azok, akik voltak.

– Ez már csak így van – mosolyodott el Seldon.

– Ó, nem – mondta Lindor. – Én nem nosztalgiázom. Nem a régi szép időket emlegetem. Én statisztikai tényekről beszélek.

Seldonnak eszébe jutott, mit mondott Hummin az idők romlásáról.

– Látja, mire gondolok? – halkította le a hangját Lindor. – Ott van egy csoportnyi ember, ahogy látom, a C-3-as szintről, és isznak. Senki sincs a helyén.

– Mit isznak? – érdeklődött Dors.

– Speciális folyadékot, hogy pótolják az elektrolitveszteséget. Gyümölcslevet.

– Ezt csak nem vetheti a szemükre? – méltatlankodott Dors. – Ebben a száraz hőségben az embernek folyadékra van szüksége.

– El tudja képzelni, hogy egy C-3-as szakmunkás meddig képes kihúzni az ivás idejét? De ez ellen nem lehet tenni semmit. Ha csupán öt percük lenne ivásra, és megtiltanák nekik, hogy találkozzanak, beszélgessenek, mindez elegendő ok lenne a lázadásra.

A csoport felé közeledtek. Vegyesen álldogáltak ott férfiak és nők, egyikükön sem volt ing. A nőkön volt valami melltartóféleség, de ennek az volt az egyetlen funkciója, hogy emelje a kebleket, s ezáltal elviselhetőbbé tegye az izzadást – legalábbis azon a tájon. Amúgy pedig szabad betekintést engedett a női test e részére. Dors odasúgta Seldonnak:

– Milyen okosak, Hari. Rólam ott folyik a víz, pedig rajtam sincs sok. De hozzájuk képest...

– Akkor miért nem veszed le a melltartódat? – kérdezte Seldon. – Én nem foglak megakadályozni.

– Valahogy az az érzésem – incselkedett Dors –, hogy nem tennéd meg. – Ám a melltartóját mégsem vette le.

Már odaértek a mintegy tucatnyi emberből álló társasághoz.

– Ha valaki goromba megjegyzést tenne, túl fogom élni – mondta Dors.

– Köszönöm – mondta Lindor. – Azt nem ígérhetem, hogy nem fognak. De be kell mutatnom magukat, mert ha az én társaságomban lévő felügyelőknek vélnék magukat, kitörne a botrány. A felügyelőktől elvárják, hogy egyedül szaglásszanak körbe, és a vezetőség részéről senki se ellenőrizze őket.

Feltartotta a kezét.

– Hőkutasok, hadd mutassam be ezt a két látogatót, e két tudóst, akik a külvilágról jöttek el hozzánk. Az ő világaikon fogyóban van az energia, és azért jöttek ide, hogy megnézzék, mi itt Dahlban miként boldogulunk. Úgy gondolják, tanulhatnak tőlünk.

– Megtanulhatják, hogyan kell izzadni! – kiáltotta oda az egyik hőkutas, általános nevetést keltve.

– A kisasszonynak máris csuromvizes a melle – kiáltotta egy asszony –, ha így bebugyolálja magát!

Dors visszakiáltott:

– Szívesen levenném, de az enyém nem versenyezhet a tiéddel.

Szavait jóindulatú nevetés fogadta.

Egy fiatalember azonban előbbre lépett, és mélyen ülő szemével mereven bámulta Seldont; arca olyan volt, akár egy komor maszk.

– Én ismerem magát – szólalt meg. – Maga a matematikus.

Egészen közelről, élénk kíváncsisággal vizsgálgatta Seldon arcát. Dors gépiesen Seldon elé lépett, Lindor pedig a lány elé, és fölkiáltott:

– Vissza, hőkutas! Vigyázz a modorodra.

– Várjatok! – mondta Seldon. – Hadd beszéljen. Miért gyülekezik mindenki ide elém?

Lindor halkan odasúgta:

– Ha valaki közel jön, érezni fogja, hogy a szaguk nem hasonlít az üvegházi virágokéra.

– Majd elviselem valahogy – mondta Seldon. – Mit akar tőlem, fiatalember?

– A nevem Amaryl. Láttam magát a holovízióban.

– Lehetséges, de mit akar ezzel?

– A nevére nem emlékszem.

– Nem is kell emlékeznie.

– Maga valami olyasmiről beszélt, mint a pszichohistória.

– Ha tudná, mennyire bánom már!

– Hogyan?

– Semmi. Mit akar tőlem?

– Beszélni szeretnék magával. Csak egypár szót. Most mindjárt. Seldon Lindorra nézett, aki hevesen ingatta a fejét.

– Addig nem, amíg le nem telik a műszakja.

– Mikor kezdődik a műszakja, Mr. Amaryl? – kérdezte Seldon.

– Tizenhatkor.

– El tudna jönni hozzám holnap kettőkor?

– Persze. Hová?

Seldon odafordult Tisalverhez.

– Megengedi, hogy a lakásán fogadjam?

Tisalver nem volt lelkes.

– Erre semmi szükség. Ő csak egy hőkutas.

– De fölismerte az arcomat – erősködött Seldon. – Valamit tud rólam. Nem lehet amolyan kis senki. Majd az én szobámban fogadom. – És amikor látta, hogy Tisalver arca nem enyhül meg, hozzátette: – Az én szobámban, melyért lakbért fizetek. Maga pedig a munkahelyén lesz, távol az otthonától.

Tisalver halkan megjegyezte:

– Nem is rólam van szó, Seldon mester. Hanem a nejem. Ő nem fog beleegyezni.

– Majd én beszélek a fejével – mondta Seldon határozottan. – Bele kell egyeznie.

58.

Casilia Tisalver tágra nyitotta a szemét.

– Egy hőkutas? Az én lakásomon? Szó sem lehet róla!

– De miért nem? Különben is az én szobámba jön – erősködött Seldon. – Kettőkor.

– Én ebbe nem megyek bele – makacskodott Tisalverné. – Ez az eredménye, hogy lementek a hőkutakhoz. Jiradnak elment az esze.

– Egyáltalán nem, Tisalver asszony. Én kértem, hogy menjünk le, és igazán nagy hatást tett rám. Találkoznom kell ezzel a fiatalemberrel, mert ez nélkülözhetetlen a tudományos munkámhoz.

– Sajnálom, ha így van, de mégsem egyezhetem bele.

Dors Venabili fölemelte a kezét.

– Hari, bízd rám ezt a dolgot. Tisalver asszony, ha dr. Seldon látni akar valakit ma délután a szobájában, azért természetesen külön bérrel tartozunk. Ezt mi megértjük. Ezért a mai napon dr. Seldon szobájának a bére a duplájára emelkedik.

Tisalverné elgondolkodott az ajánlaton.

– Ez szép önöktől, csakhogy nem egyszerűen a pénzről van szó. Mit szólnak hozzá a szomszédok? Egy izzadt, büdös hőkutas...

– Én nem hinném, Tisalverné asszony, hogy tizennégy órakor izzadt és büdös lenne, de hadd folytassam. Minthogy dr. Seldonnak találkoznia kell vele, ha itt nem tudja nyélbe ütni a találkozót, akkor más hely után kell néznünk. Csakhogy nem tehetjük meg, hogy ide-oda futkossunk, ez túlságosan kényelmetlen lenne, ezért kénytelenek leszünk másutt szobát bérelni. Ez nem lesz könnyű, és nem is nagyon szeretnénk, de kénytelenek leszünk rá. Így hát a mai nappal bezárólag rendezzük a számlát, és elmegyünk. Persze meg kell majd magyaráznunk Hummin úrnak, miért kellett megváltoztatnunk, amit ő volt olyan kedves elrendezni számunkra.

– Várjanak. – Tisalverné arcáról tanulmányt lehetett volna írni, amint mérlegelte a dolgot. – Mi nem szeretnénk megsérteni Hummin urat... vagy magukat. Menynyi ideig is maradna itt ez az illető?

– Kettőre jön ide. Négy órakor munkába kell állnia. Azaz két óránál jóval rövidebb időt tölt itt. Odakint ketten fogadjuk őt, és fölvezetjük dr. Seldon szobájába. Ha pedig valamelyik szomszéd meglát bennünket, azt gondolja majd, hogy egy külvilági barátunkról van szó.

Tisalverné bólintott.

– Akkor hát legyen. Seldon mester szobabére duplája lesz a mai napra, és ez a hőkutas csak erre az egy alkalomra jöhet ide.

– Csak egy alkalomra – bólintott Dors.

Később azonban, amikor Seldon és Dors a lány szobájában ült, Dors megkérdezte:

– Mondd, Hari, miért akarsz vele mindenáron találkozni? Vagy egy hőkutas kifaggatása is fontos a pszichohistória szempontjából?

Seldon enyhe gúnyt érzett a lány hangjában, ezért csípősen így válaszolt:

– Egyáltalán nem vagyok köteles mindent ehhez a nagyszabású tervemhez mérni, amelyben amúgy sem nagyon bízom. Emellett én emberi lény is vagyok, emberi kíváncsisággal megáldva. Órákat töltöttünk ott lent a hőkutaknál, és láthattad, milyenek az ott dolgozó emberek. Látszott rajtuk, hogy iskolázatlan, alacsony intelligenciájú emberek – eszem ágában sincs a szavakkal játszani –, mégis akadt ott valaki, aki fölismert engem. A tízéves konferencia alkalmából láthatott engem a holovízióban, és megjegyezte a "pszichohistória" szót is. Mindez valahogy nehezen egyeztethető össze azzal a hellyel, ezért is szeretnék beszélni vele.

– Csak nem legyezgeti a hiúságodat, hogy még a dahli hőkutasok között is ismertté váltál?

– Hát... meglehet. De ez fölcsigázza az érdeklődésemet is.

– És honnan tudhatod, hogy nem készítették-e föl, és nem akar-e bajba sodorni, mint ahogy többször megesett veled?

Seldon elhúzta a száját.

– Nem fogom neki megengedni, hogy a hajamat simogassa. Azóta különben is tanultunk egyet-mást, nem igaz? És biztos vagyok benne, hogy te is ott leszel. A Felvilágra elengedtél egyedül, a mikrofarmokra is Esőcsepp Negyvenhárommal, de ezt most nem fogod megtenni, igaz?

– Erre mérget vehetsz – mondta Dors.

– Akkor hát majd én beszélek a fiatalemberrel, te pedig figyelni fogod a csapdákat. Beléd vetem minden bizodalmamat.

59.

Amaryl néhány perccel tizennégy óra előtt érkezett meg, óvatosan körülpillantgatva. Haját gondosan lesimította, sűrű bajuszát elegyengette, és a két végét kissé kackiásan fölpödörte. Trikója ragyogott a tisztaságtól. Illatozott ugyan, ám a belőle áradó gyümölcsillat a kissé bőségesen alkalmazott pacsulinak volt köszönhető.

Seldon, aki a ház előtt várakozott rá, könnyedén megragadta egyik karját, míg Dors a másikat fogta meg, és sietve betuszkolták a liftbe. A megfelelő emeleten kiszálltak, és a lakáson átjutva beléptek Seldon szobájába.

Amaryl ravaszul körbetekintve odasúgta:

– Senki sincs itthon, mi?

– A háziaknak dolguk van – felelte Seldon közömbösen. A szoba egyetlen ülőalkalmatosságára, egy padlóra helyezett párnára mutatott.

– Köszönöm – hárította el Amaryl. – Nekem nincs rá szükségem. Egyikőjük foglaljon helyet. – És kecses mozdulattal lekuporodott a padlóra.

Dors utánozta a mozdulatát, és helyet foglalt Seldon padlóra helyezett matracának a szélén, a matematikus azonban elég ügyetlenül huppant melléje. A lábát még így sem tudta elég kényelmesen elhelyezni.

– Nos, halljuk, fiatalember – kezdte Seldon –, miért akart találkozni velem?

– Azért, mert ön matematikus. Ön az első matematikus, akit életemben látok. Közelről. Szinte megérinthetném.

– A matematikusok tapintásra nem különböznek másoktól.

– De számomra igen, dr... dr. Seldon?

– Úgy hívnak.

Amaryl arca elégedettséget sugárzott.

– Végre eszembe jutott. Tudja, én is matematikus szeretnék lenni.

– Nagyon helyes. Mi akadályozza ebben?

Amaryl hirtelen elkomorult.

– Ezt komolyan kérdezi?

– Mert valaminek csak meg kell gátolnia. Igen, komolyan kérdezem.

– Az gátol meg, hogy dahli vagyok, ráadásul itt is csak hőkutas. Nincs pénzem az iskolára, és nem is tudok pénzhez jutni, hogy tanulhassak. Mert milyen volt az én taníttatásom? Mire tanítottak meg engem? Olvasni, írni meg komputert kezelni – ennyi untig elég ahhoz, hogy hőkutas legyen valaki. Én azonban többre vágytam. Ezért képeztem magamat.

– Sok szempontból ez a tanulás legjobb módja. Hogy tudta megtenni?

– Ismertem egy könyvtárosnőt, aki hajlandó volt segíteni nekem. Nagyon rendes asszony volt, és megmutatta, hogyan kell a komputert matematikatanulásra használni. És készített nekem egy szoftverrendszert, amellyel kapcsolatba léphettem más könyvtárakkal. Szabadnapjaimon meg műszak után, délelőttönként kerestem fel őt. Néha bezárt a saját szobájába, hogy ne zavarjanak a könyvtár látogatói, vagy akkor engedett be, amikor a könyvtár zárva volt. Ő maga nem konyított a matematikához, nekem azonban minden segítséget megadott. Kissé idősecske volt, özvegyasszony. Talán mint a fiáról gondoskodott rólam. Neki magának nem volt gyereke.

(Talán más oka is volt, gondolta Seldon, de elhessegette magától a kaján gondolatot. Semmi köze hozzá.)

– Kedvencem a számelmélet volt – folytatta Amaryl. – Magam is kidolgoztam valamit annak alapján, amit a komputertől meg a matematikát oktató filmkönyvekből elsajátítottam. Olyasféle újdonságokkal álltam elő, amilyenek nem voltak benne a filmkönyvekben.

Seldon felvonta a szemöldökét.

– Nagyon érdekes. És mik voltak azok?

– Magammal hoztam néhányat. Még senkinek sem mutattam meg. A környezetem – vonta meg a vállát – vagy kinevetne, vagy bosszankodna. Egyszer elmondtam egy ismerős kislánynak, de ő csak kinevetett, hogy dilis vagyok, és többet nem találkozott velem. Megengedi, hogy megmutassam önnek?

– Természetesen. Őszintén mondom.

Seldon kinyújtotta a kezét, és Amaryl némi habozás után odaadta neki a magával hozott tasakot.

– Seldon hosszasan vizsgálgatta Amaryl fejtegetéseit. A végtelenségig naiv volt, Seldon azonban türtőztette magát, és nem mosolygott. Figyelmesen átnézte a levezetéseket, amelyek között persze egyetlen új – vagy valamelyest is új – sem akadt, de olyan sem, amely jelentős lett volna. De hát nem is ez volt a fontos.

– Ezt mind maga csinálta? – nézett föl Seldon. Amaryl megszeppenve bólintott.

Seldon kivett néhány lapot a paksamétából.

– Mi késztette arra, hogy ezt felállítsa? – És ujjával végigfutott egy matematikai levezetés-soron.

Amaryl homlokát ráncolva gondolkodott. Aztán fölvázolta gondolatmenetét. Seldon figyelmesen hallgatta, majd megkérdezte:

– Olvasta valaha Anat Bigell könyvét?

– A számelméletről?

– A címe: A matematikai levezetés. A számelmélethez nem sok köze van.

Amaryl megrázta a fejét.

– Sajnos, soha nem hallottam róla.

– A szerző már háromszáz évvel ezelőtt kidolgozta a maga elméletét.

– Ezt nem tudtam – mondta Amaryl döbbent arccal.

– Ebben nem kételkedem. A magáé azonban elegánsabb. Nem olyan egzakt ugyan...

– Mit ért azon, hogy egzakt?

– Semmi. – Seldon visszahelyezte a lapokat, az egész paksamétát visszadugta a tasakba, aztán így szólt: – Csináljon ebből az egészből néhány kópiát. Egy példányt dátumoztasson le egy hivatalos komputerrel, majd pecsételtesse le. A barátom, Venabili kisasszony el tudja intézni, hogy valamilyen ösztöndíjjal bejuttassa magát a Streeling Egyetemre. Elölről kell kezdenie, és matematikán kívül más tárgyakat is föl kell vennie, ámbár...

Amaryl ekkor végre visszanyerte lélekjelenlétét.

– A Streeling Egyetemre? Nem fognak fölvenni.

– Miért nem? Dors, te ugye el tudod intézni, nem?

– Nem tudja – erősködött Amaryl. – Nem vesznek föl. Mert Dahlba való vagyok.

– No és?

– Dahliakat nem vesznek föl.

Seldon Dorsra pillantott.

– Miféle beszéd ez? Dors a fejét csóválta.

– Én magam sem tudom.

– Maga sem idevalósi, kisasszony – mondta Amaryl. – Mióta van a Streelingen?

– Valamivel több mint két éve, Mr. Amaryl.

– Látott valaha is ott dahliakat – alacsony termet, göndör fekete haj, dús bajusz?

– Ott mindenféle külsejű diák előfordul.

– De nem Dahlból. Legközelebb nézzen jól körül.

– És miért nem? – kérdezte Seldon.

– Mert nem szeretnek bennünket. Mások vagyunk. Nem tetszik a bajuszunk.

– Le is borotválhatja... – kezdte Seldon, a másik dühös tekintete azonban belefojtotta a szót.

– Soha. Miért tenném? A bajuszom a férfiasságom jele.

– A szakállát mégis leborotválja. Az nem a férfiasságának a bizonyítéka?

– Nekünk a bajuszunk az.

Seldon újabb pillantást vetett Dorsra, és az orra alatt dünnyögte:

– Kopasz fej... bajusz... őrület.

– Micsoda? – fakadt ki Amaryl dühösen.

– Semmi, semmi... Mondja, mi az, amit még nem szeretnek a dahliakban?

– Kitalálnak mindenfélét. Azt mondják, büdösek vagyunk. Azt mondják, hogy piszkosak vagyunk. Azt mondják, hogy lopunk. Hogy erőszakosak vagyunk. Meg tompa eszűek.

– És miért állítják mindezt?

– Mert könnyű ezeket állítani, és ez jó érzést okoz nekik. Persze a hőkutak mellett koszosak leszünk meg bűzlünk. Szegények és elnyomottak vagyunk, egyesek közülünk lopnak és erőszakoskodnak. De ez nem vonatkozik mindenkire. És azok a sárga hajú, magas emberek a császári szektorban azt hiszik magukról, hogy övék a galaxis, és valóban az övék! Ők talán nem erőszakoskodnak? Vagy soha nem lopnak? Ha az én munkámat végeznék, ők is úgy bűzlenének, mint én. Ha olyan körülmények között élnének, mint én, ők is bekoszolódnának.

– Ugyan ki meri állítani, hogy mindenütt más-más emberek vannak? – kérdezte Seldon.

– Ezt senki, de mégis elfogadják ezt a megkülönböztetést. Seldon mester, én el akarok kerülni a Trantorról. Itt nekem semmi esélyem sincsen, itt én nem kereshetek pénzt, itt én nem tanulhatok, itt én nem lehetek matematikus, itt én nem lehetek senki, csak az, ami szerintük most is vagyok... egy mihaszna senki. – A hangjából csalódás és elkeseredés csendült ki.

Seldon megpróbált érvelni:

– Az, akitől ezt a szobát bérlem, szintén dahli. Neki van tiszta munkája. És tanulni is tudott.

– Ó, persze! – mondta Amaryl hevesen. – Vannak ilyenek. Néhánynak hagyják, hogy érvényesüljön, hogy aztán azt mondhassák: lám, ez is lehetséges. És ez a néhány ember jól is élhet mindaddig, amíg nem mozdulnak ki Dahlból. Ám tegyék csak ki innen a lábukat, rögtön meglátják, hogy kezelik őket. És amíg itt vannak, azzal szórakoznak, hogy bennünket kutyába sem vesznek. Ettől sárga hajúnak érzik magukat. Kíváncsi vagyok, miként fogadta ez a kedves ember, akitől ezt a szobát bérli, amikor megmondta neki, hogy egy hőkutast akar vendégül látni? Mit mondott rólam? El is mentek itthonról... hogy ne legyenek velem egy fedél alatt.

Seldon az ajkát harapdálta.

– Nem fogok megfeledkezni magáról. Gondoskodom arról, hogy elkerüljön a Trantorról, méghozzá a Heliconra, az én egyetememre – amikor magam is visszatérek oda.

– Megígéri? Becsületszavára? Akkor is, ha én dahli vagyok?

– Az a tény, hogy maga dahli, számomra teljesen közömbös. Az a fontos, hogy maga máris matematikus! De még mindig nem tudom ésszel fölfogni, amit mond. Képtelen vagyok elhinni, hogy ilyen ostoba előítéleteket tápláljanak az emberekről.

Amaryl keserűen megjegyezte:

– Ez azért van, mert magának sohasem volt alkalma arra, hogy érdeklődjék az ilyen dolgok iránt. Ott lehet az orra előtt, de észre sem veszi, mivel közvetlenül nem érinti a dolog.

– Mr. Amaryl – kelt a barátja védelmére Dors –, dr. Seldon is ugyanolyan matematikus, akárcsak maga, és néha a fellegekben jár. Legyen megértő vele szemben. Én viszont történész vagyok, ezért tudom, hogy nem ritka, amikor egyes embercsoportok lenéznek másokat. Létezik olyan különös, szinte hagyományos gyűlölködés, amelyre semmiféle ésszerű magyarázat sincs, mégis nagy szerepe van a történelmi folyamatok alakulásában. S ez meglehetősen káros.

– Ezt kimondani könnyű – mondta Amaryl. – Maga elítéli ezt, ami szép dolog ugyan, de aztán, mint aki megtette a kötelességét, nem törődik többet vele. Amiről én beszélek, több mint káros. Ez minden tisztességes és természetes emberi magatartás megcsúfolása. Mindnyájan egyformák vagyunk: sárga hajúak és fekete hajúak, magasak vagy alacsonyak, keletiek, nyugatiak, déliek vagy külvilágiak. Mindannyian, maguk is, én is, sőt a császár is a Földről származunk, nem igaz?

– Honnan? – kapta föl a fejét Seldon. Tágra nyílt szemmel Dorsra meredt.

– A Föld lakóitól! – ismételte Amaryl emelt hangon. – Arról a bolygóról, amelyen az ember megszületett.

– Egy bolygóról? Egyetlenegyről?

– Igen, az egyetlen bolygóról. A Földről.

– Amikor Földet mond, az Aurorára gondol, nem?

– Az Aurorára? Hát az meg micsoda? Én a Földre gondolok. Vagy még nem hallottak a Földről?

– Nem – mondta Seldon. – Még nem.

– Az egy mitikus világ – kezdte Dors –, amely...

– Egyáltalán nem mitikus. Valóságos bolygó volt.

– Erről már hallottam – sóhajtott föl Seldon. – Lássuk csak. Van olyan könyv Dahlon, amely a Föld történetéről beszél?

– Hogyan?

– Akkor valamilyen komputerszoftver?

– Fogalmam sincs arról, amit mond.

– Fiatalember, hol hallott maga a Földről?

– Az apám mesélte. Mindenki tud róla.

– Van, aki pontos információval szolgálhatna? Tanultak erről az iskolában?

– Ott egy szóval sem említették.

– Akkor honnan ismerik az emberek?

Amaryl megvonta a vállát, mint akit semmiségek miatt zaklatnak fölöslegesen.

– Csak úgy. Ha többet akar tudni, akkor ott van Rittah anyó. Nem hallottam, hogy meghalt volna.

– A maga édesanyja? Hiszen magának...

– Nem az én anyám. Csak úgy titulálják. Rittah anyó. Egy öregasszony. Billibottonban él. Vagy legalábbis ott lakott.

– Hol van az?

– Arra lefelé – mutatott le Amaryl határozatlanul.

– Hogy jutok el oda?

– Oda? Ezt nem gondolhatja komolyan. Onnan nem kerül ki elevenen.

– Miért nem?

– Higgyen nekem. Nem gondolhatja komolyan, hogy oda akar menni.

– De én szeretnék találkozni Rittah anyóval. Amaryl a fejét csóválta.

– Tud késsel bánni?

– Mi végre? Miféle késsel?

– Egy éles késsel. Mint ez.

Amaryl a nadrágszíján kezdett babrálni. Kicsatolta, és az öv alól elővillant egy keskeny, fényes, fenyegetően éles késpenge.

Dors abban a pillanatban keményen lecsapott a fiatalember jobb csuklójára. Amaryl elnevette magát.

– Eszem ágában sincs használni. Csak meg akartam mutatni. – Azzal visszadugta a kést az övébe. – Szüksége van ilyenre, hogy megvédje magát, de ha nem tudja használni, sohasem fog élve kikerülni Billibottonból. Tényleg komolyan gondolja, Seldon mester – tette hozzá egyszerre kíváncsi várakozással az arcán –, hogy eljuttat engem a Heliconra?

– Nagyon is komolyan. Megígérem. Írja le a nevét, és azt, hol érhető el hiperkomputerrel. Gondolom, van kódszáma.

– A hőkútbeli műszakomnak van. Az jó lesz?

– Igen.

– Nos hát – nézett föl Amaryl komolyan Seldonra –, ez azt jelenti, hogy az egész jövőm az ön kezében van, Seldon mester. Ezért nagyon kérem, ne menjen Billibottonba. Nem engedhetem meg hogy éppen most veszítsem el a lehetőséget. – Esdeklő tekintetét Dorsra vetette, és könyörögve így szólt: – Venabili kisasszony, ha hallgat magára, nagyon kérem, ne engedje oda!

Billibotton

DAHL – ...Furcsamód ez a szektor leginkább Billibottonról ismert, erről a legendás hírű helyről, amelyről számtalan történet forog közszájon. Egész könyvtárnyira tehető azoknak a műveknek a száma, amelyekben a hősök és kalandorok (és az áldozatok) kénytelenek szembenézni a Billibottonon való átjutás veszélyeivel. Ezek a történetek olyannyira meseszerűek, hogy még Hari Seldon és Dors Venabili ottlétének tárgyilagos, hiteles leírása is fantasztikumnak tűnik fel.

ENCYCLOPEDIA GALACTICA

60.

Amikor Hari Seldon és Dors Venabili magára maradt, Dors tűnődve megkérdezte:

– Valóban meg akarod látogatni azt a bizonyos anyókát?

– Fontolgatom a dolgot, Dors.

– Furcsa ember vagy te, Hari. Makacsul keresed magadnak az egyre nagyobb bajt. Streelingben viszonylag veszélytelen dolognak látszott, amikor fölmentél a Felvilágra. Mycogenben azonban sokkal meggondolatlanabb voltál, amikor a Vének sasfészkébe merészkedtél be. Az jóval veszélyesebb kaland volt. És most itt vagyunk Dahlban, és el akarsz menni erre a helyre, ami a fiatalember szerint kész öngyilkosság. És miért? Teljesen értelmetlen célból. Mit akarsz elérni?

– Felkeltette az érdeklődésemet ez a Föld-ügy, és meg kell tudnom, hogy van-e benne valami.

– Ez csak legenda – érvelt Dors –, és nem is olyan érdekes. Nem is új, csupán a név változik bolygóról bolygóra, a lényeg azonban ugyanaz. Mindenütt megtalálod az eredetbolygóról meg az aranykorról szóló mesét. Egy bonyolult és kegyetlen társadalomban élő emberek szinte törvényszerűen vágyódnak a legendás egyszerűség, egyértelműség és erkölcsösség után. Ez egyébként minden korra érvényes, mert bármely társadalom, s ez a kezdetleges társadalmakra is vonatkozik, áttekinthetetlennek, kegyetlennek találta saját korát, saját struktúráját. Jegyezd meg ezt is a pszichohistóriád számára.

– Mindegy, de én nem hagyhatom figyelmen kívül azt a lehetőséget, hogy valaha egyetlen világ létezett. Aurora... Föld... mindegy, milyen néven. Egyébként... – Elhallgatott, mire Dors sürgetően megkérdezte:

– Egyébként?

Seldon megrázta a fejét.

– Emlékszel arra a combra tett kézről szóló történetre, amelyet Mycogenben meséltél nekem? Közvetlenül azután, hogy Esőcsepp Negyvenháromtól megkaptam a Könyvet... Nos, nemrég az egyik este eszembe jutott, amikor Tisalverékkel beszélgettünk. Valamit mondtam, ami egy pillanatra fölidézte bennem...

– Mit idézett föl benned?

– Nem emlékszem rá. Csak átvillant a fejemen, de el is illant. Ám mindannyiszor, valahányszor elgondolkodom erről az egyetlen világ ügyről, az az érzésem, hogy valami a kezemben van, aztán újból kicsúszik az ujjaim közül.

Dors meglepetten nézett Seldonra.

– Nem értem, mi lehet az. A combra tett kéz történetének semmi köze a Földhöz vagy az Aurorához.

– Tudom, de az a valami... ami ott rejtőzik agyam egyik zugában, mintha mégis kapcsolatban volna ezzel az elmélettel az egy világról, és úgy érzem, hogy kerüljön bármibe, a végére kell járnom ennek a dolognak. Ennek... meg a robotoknak.

– A robotoknak is? Azt hittem, hogy a Vének sasfészke kiverte őket a fejedből.

– Távolról sem. Azóta sem hagynak nyugodni. – Hosszan és gondterhelten nézett Dorsra, aztán bevallotta: – De magam sem vagyok biztos benne.

– Miben, Hari?

Seldon azonban csak megrázta a fejét, és többet egy szót sem szólt. Dors a homlokát ráncolta.

– Hallgass ide, Hari. Az objektív történetírás – és hidd el, én tudom, miről beszélek – egyetlen szóval sem említi az egyetlen ősvilágról való származást. Elismerem, hogy a közhit ezt tartja, és nemcsak az egyszerű nép körében, mint a mycogeniek meg a dahli hőkutasok. Vannak biológusok is, akik szerint az én szaktudásomat meghaladó érvek alapján egyetlen világról kellett, hogy származzunk. Aztán ott vannak a misztikus történészek is, akik szívesen eljátszadoznak ezzel a gondolattal. Úgy tudom, a szabadgondolkodású értelmiség körében is egyre divatosabb ez az elmélet. A történettudomány azonban semmilyen bizonyítékot nem tárt fel erre vonatkozóan.

– Talán éppen ezért kell a tudós történészeket meghaladni – jegyezte meg Seldon. – Én csak olyan eszközre szeretnék szert tenni, mely segítene számomra a pszichohistória gyakorlati alkalmazásának kidolgozásában, és nekem édes mindegy, mi az az eszköz: egy matematikusi fogás, egy történelmi utalás vagy akár valamilyen fiktív dolog. Ha ez a fiatalember, akivel az imént társalogtunk, valamivel több iskolát végzett volna, akkor rábízom ezt a feladatot. Az ő gondolkodása leleményességre és eredetiségre enged következtetni...

– És te valóban fel akarod őt karolni? – vetette közbe Dors.

– Okvetlenül, mihelyt abban a helyzetben leszek.

– De miért ígérsz olyasmit, amit nem biztos, hogy képes leszel teljesíteni?

– Én eltökéltem, hogy teljesíteni fogom. Ha ilyen szigorú vagy az ígéreteket illetően, akkor jusson eszedbe, mit ígért Hummin Napmester Tizennégynek: azt, hogy az én pszichohistóriám segítségével visszaszerzem a mycogenieknek ősi világukat. Erre körülbelül a nullával egyenlő az esély. Még ha sikerül is kidolgoznom a pszichohistóriát, ki tudja, alkalmas lesz-e ilyen vonatkozású, speciális célokra? Tehát van egy valódi ígéret, amelynek valóra váltása több mint kétséges.

– Chetter Hummin mindent megtesz – jelentette ki Dors hevesen –, hogy megmentse az életünket, hogy kiszabadítson bennünket Demerzel és a császár karmai közül. Ezt ne felejtsd el. És meg vagyok győződve arról, hogy ő valóban segíteni akar a mycogenieknek.

– És én valóban segíteni szeretnék Yugo Amarylon, és ennek sokkal nagyobb az esélye, mint a mycogeniek megsegítésének. Ezért ha egy kicsit is szíveden viseled Mycogen sorsát, akkor kérlek, ne bírálj engem a fiú miatt. Azonkívül – villant meg a tekintete haragosan – valóban szeretném megtalálni Rittah anyót, és kész vagyok akár egyedül is nekivágni.

– Soha! – csattant föl Dors. – Ha te mész, én is megyek.

61.

Tisalverné a lányával együtt egy órával azután jött haza, hogy Amaryl távozott a munkahelyére. Nem szólt semmit Seldonhoz és Dorshoz, csak kurta biccentéssel fogadta üdvözlésüket. Kutató szemmel körülnézett a szobában, mintha azt vizsgálná, a hőkutas vajon hagyott-e valamilyen nyomot maga után. Majd tüntetően beleszimatolt a levegőbe, és vádló pillantást vetve Seldonra elvonult a család hálószobájába.

Maga Tisalver később tért haza. Amikor Seldon és Dors kijött vacsorázni, megragadta az alkalmat, amíg a felesége a vacsorához való utolsó megrendelésekkel volt elfoglalva, és halkan megkérdezte:

– Járt itt az a személy?

– El is ment – felelte Seldon komoran. – A felesége nem volt itthon.

Tisalver bólintott.

– El fog még jönni? – kérdezte.

– Nem hiszem – felelte Seldon.

– Helyes.

A vacsorát jórészt némán költötték el, ám mihelyt a kislány elvonult a szobájába, hogy átadja magát a komputergyakorlat kétes örömeinek, Seldon hátradőlt, és így szólt:

– Meséljenek nekem Billibottonról.

Tisalver döbbenten hallgatott, csak a szája mozgott. Casilia azonban nehezen állta meg szó nélkül.

– Csak nem ott lakik az új barátjuk? Vissza akarják tán adni a látogatását?

– Egyelőre csupán Billibottonról érdeklődtem – mondta Seldon, igyekezve mérsékelni magát.

– Az egy nyomornegyed – jelentette ki Casilia hevesen. – Mindenféle söpredék lakik ott. Senki sem jár oda, csak az alja népség, amelyik ott húzza meg magát.

– Úgy hallottam, hogy egy Rittah anyó nevű öregasszony is ott lakik.

Sohasem hallottam róla – mondta Casilia fitymálva. Még a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy Billibotton lakói közül bárkit is név szerint ismerne.

Tisalver félszeg pillantást vetett a feleségére, és így szólt:

– Én hallottam róla. Egy bolond vénasszony, aki állítólag jövendőmondással foglalkozik.

– És Billibottonban él?

– Ezt nem tudom, Seldon mester. Én sohasem láttam őt. Néha, amikor nagyobb jelentőségű jóslattal áll elő, említést tesznek róla a holovízió híreiben.

– És a jóslatai beválnak?

– Beválnak valaha is a jóslatok? – kérdezte Tisalver lekicsinylően. – Az övének még értelme sincsen.

– Szokta emlegetni a Földet?

– Nem tudom. De nem volnék meglepve, ha igen.

– Maga nyugodtan fogadja a Föld említését. Tud valamit a Földről?

– Természetesen, Seldon mester – mondta Tisalver meglepetten. – Ez az a világ, ahonnan minden ember származik... állítólag.

– Állítólag? Maga nem hisz ebben?

– Én? Én jártam iskolába. Sok tudatlan ember azonban hisz benne.

– Vannak a Földről filmkönyvek?

– A gyerekmesék emlegetik a Földet. Emlékszem az egyik gyerekkori mesére, amely így kezdődött: .Valamikor réges-régen a Földön, akkor, amikor a Föld volt az egyetlen bolygó a világon..." Emlékszel, Casilia? Neked is tetszett a mese.

Casilia dacosan megvonta a vállát.

– Én szívesen megnézném őket... de valódi filmkönyveket... tudományosakat... vagy filmeket... esetleg nyomtatott műveket.

– Én nem hallottam ilyesmiről, de a könyvtárban...

– Majd megpróbálom. Tiltja valamilyen tabu a Föld említését?

– Mi az a tabu?

– Van-e olyan törvény vagy szigorú hagyomány, amely tiltja a Föld említését, akkor is, ha külföldiek érdeklődnek róla?

Tisalver olyan őszinte megrökönyödést mutatott, hogy fölösleges volt a válasz.

– Van-e olyan szabály, amely szerint a külföldiek nem látogathatják Billibottont? – kérdezte Dors.

Tisalver arca komolyra változott.

– Szabály nincs, de senkinek sem tanácsos odamenni. Én nem mennék.

– Miért nem? – kíváncsiskodott Dors.

– Mert veszélyes. Az erőszak miatt! Mindenkinek van fegyvere. Dahlban amúgy is sok a fegyver, Billibottonban azonban használják is. Maradjanak ezen a környéken. Itt biztonságban vannak.

– Egyelőre – tette hozzá Casilia komoran. – Jobban tennék, ha végleg elköltöznének innen. A hőkutasok mostanában mindenfelé mászkálnak. – És újabb megvető pillantást vetett Seldon felé.

– Hogy érti azt, hogy Dahlban sok a fegyver? – kérdezte Seldon. – A császári regula szigorúan tiltja a fegyvertartást.

– Ezt én is tudom – mondta Tisalver –, és nem is találni itt bénító pisztolyt, robbanószerkezeteket, elmeszondát vagy hasonlót. De vannak kések – mondta zavartan.

– Maga is hord kést, Tisalver? – kérdezte Dors.

– Én? – nyitotta az tágra riadtan a szemét. – Én békés ember vagyok, és ez itt nyugalmas környék.

– Van vagy kettő a lakásunkban – árulta el Casilia az orrát fintorgatva. – Én azért nem vagyok annyira meggyőződve a környék nyugalmáról.

– Mindenki hord kést? – faggatózott Dors.

– Majdnem mindenki, Venabili kisasszony – felelte Tisalver. – Megszokásból. De ez nem jelenti azt, hogy mindenki használja is.

– De Billibottonban használják, igaz?

– Néha. Ha felszítják a kedélyeket, verekedést kezdeményeznek.

– És a kormány tűri ezt? Mármint a császári kormány.

– Időnként megpróbálják megtisztítani Billibottont, a késeket azonban könnyű elrejteni, és a szokás nagy úr. Azonkívül az áldozatok szinte mindig a dahliak közül kerülnek ki, ami nem hiszem, hogy nagyon izgatná a császári kormányt.

– És mi van akkor, ha egy külföldit ölnek meg?

– Ha bejelentik, akkor a császáriak haragra gerjednek. De aztán kiderül, hogy senki sem látott semmit, senki sem tud semmit. Néha a császáriak összeszednek csak úgy találomra jó néhány embert, de sohasem tudnak rájuk bizonyítani semmit. Szerintem a végén a külföldieket hibáztatják, hogy miért mentek oda. Így hát ne menjenek Billibottonba, még ha van is kés maguknál.

Seldon bosszúsan megrázta a fejét.

– Én nem vennék kést magamhoz. Nem is tudnám használni. Legalábbis ügyesen nem.

– Akkor egyszerű az ügy, Seldon mester. Maradjon távol – bólogatott Tisalver vészjóslóan. – Maradjon távol.

– Nem hiszem, hogy ezt meg tudom tenni – mondta Seldon. Dors nyilvánvaló bosszúsággal nézett rá, aztán Tisalverhez fordult.

– Hol lehet kést vásárolni? Vagy kölcsönadna nekünk egyet?

Casilia sietve közbevágott:

– Kést nem szoktak kölcsönadni. Magának kell vennie.

– Minden sarkon talál egy késboltot – mondta Tisalver. – Holott nem volna szabad. Elvileg ugyanis tiltja a törvény. Ennek ellenére minden háztartási boltban árulnak kést. Ha a kirakatban lát egy mosógépet, azon a helyen biztosan kap.

– És hogy lehet eljutni Billibottonba? – kérdezte Seldon.

– Expresszjárattal. – Dors rosszalló kifejezését látva Tisalver kissé elbizonytalanodott.

– És melyikkel? – faggatózott tovább Seldon.

– Szálljon fel a keleti vonalra, és figyelje a jelzéseket. De ha maga elmegy is, Seldon mester – tette hozzá Tisalver tétován –, Venabili kisasszonyt ne vigye magával. A nőkkel néha... még rosszabbul bánnak.

– Ő nem fog velem jönni – jelentette ki Seldon.

– Attól tartok, hogy igen – mondta Dors csendes eltökéltséggel.

62.

A háztartási gépek eladójának ugyanolyan dús volt a bajusza, mint ifjabb korában lehetett, bár kissé őszülni kezdett, jóllehet a haja még megőrizte eredeti feketeségét. Megszokott mozdulattal simogatta meg a bajuszát, és megpödörte a két végét, miközben a szemét Dorson legeltette.

– Maga nem Dahlba való – mondta.

– Nem, de mégis szükségem van egy késre.

– A törvény tiltja a kések árusítását – makacskodott.

– Én nem vagyok rendőr, sem kormányhivatalnok – érvelt Dors. – Billibottonba készülök.

– Egyedül? – vizsgálgatta az eladó sandán.

– A barátommal – intett a hüvelykujjával Seldon felé, aki ott ácsorgott az ajtó előtt komoran.

– Neki akarja venni? – nézett Seldonra. – Ő is külföldi – állapította meg egykettőre. – Miért nem jön be ő maga vásárolni.

– Neki sincs semmi köze a kormányhoz. És én magamnak veszem. Az eladó a fejét csóválta.

– Minden külföldi bolond. De ha pénzt kíván kiadni, készséggel elfogadom. – Ezzel benyúlt a pult alá, kiemelt onnan egy kis rudat, szakértő mozdulattal tekert egyet rajta, mire kiugrott belőle a penge.

– Ennél nagyobb nincsen?

– A legjobb női kés.

– Mutasson nekem egy férfikést.

– Az túl nehéz lesz magának. Tudja, hogy kell ezeket használni?

– Majd megtanulom, és ne aggódjon a súlya miatt. Mutasson egy férfikést.

– Nem bánom – mosolygott az eladó. – Ha csak ez a kívánsága! – A pult másik végéhez ment, és elővett egy jóval vastagabb rudat. Csavarintott rajta egyet, és előugrott belőle egy henteskéshez illő penge.

Még mindig mosolyogva a nyelénél fogva átnyújtotta Dorsnak.

– Mutassa meg, hogyan kell megcsavarni a nyelet – kérte a lány.

Egy másik késen megmutatta, hogyan lehet egy lassú csavarással előhozni, majd ellenkező irányú csavarással eltüntetni a kés pengéjét.

– Csak csavarni és nyomni kell – magyarázta.

– Mutassa még egyszer. Az eladó megmutatta.

– Köszönöm – mondta Dors. – Most pedig dobja felém a nyelénél fogva. Az eladó lassú, fölfelé ívelő mozdulattal feléje dobta.

– A lány elkapta, visszaadta.

– Most gyorsabban – biztatta az eladót.

Az eladó felvonta a szemöldökét, aztán minden figyelmeztetés nélkül visszakézből a lány bal oldala felé dobta a kést. Dors meg sem próbálta használni a jobb kezét, hanem bal kézzel kapta el a kést, majd ugyanabban a pillanatban elővarázsolta és nyomban el is tüntette a pengét. Az eladónak tátva maradt a szája.

– Ez a legnagyobb kése? – kérdezte Dors.

– Ez. Ha használni akarja, hamar kifárad tőle.

– Majd mélyeket lélegzem. Kérek egy másikat is.

– A barátjának?

– Nem, nekem.

– Két késsel akar hadakozni?

– Két kezem van.

– Az eladó felsóhajtott.

– Kérem, kisasszony, maradjon távol Billibottontól. Fogalma sincs, mit csinálnak ott a nőkkel.

– Sejtem. Hogy erősítsem ezeket a késeket az övemre?

– Arra nem lehet, amit most visel, hölgyem. Ez nem késnek való. De tudok magának ajánlani egyet.

– Elbír két kést is?

– Valahol kell lennie egy dupla övnek is. Nem sokan keresnek ilyet.

– De nekem most ilyenre lenne szükségem.

– Nem biztos, hogy lesz a maga méretére.

– Akkor majd levágunk belőle.

– Nem lesz olcsó mulatság.

– A hitelkártyám elbírja.

Amikor Dors végre kijött a boltból, Seldon savanyúan megjegyezte:

– Nevetséges vagy azzal a vastag övvel.

– Igazán, Hari? Túlságosan nevetséges ahhoz, hogy elkísérjelek Billibottonba? Akkor jobb, ha mindketten visszafordulunk.

– Azt nem. Én továbbmegyek. Egyedül nagyobb biztonságban leszek.

– Ennek semmi értelme, Hari. Vagy mindketten visszafordulunk, vagy együtt megyünk tovább. De semmilyen körülmények között sem válunk el. – És a lány kék szemének határozott csillogása, dacosan összeszorított ajka, a vastag öv alá dugott keze meggyőzte Seldont, hogy nem tréfál.

– Rendben van – adta be a derekát Seldon –, de ha te épségben kikerülsz onnan, és ha én valaha is meglátom Hummint, meg fogom mondani neki, hogy bármennyire is a szívemhez nőttél, csak akkor folytatom pszichohistóriai kutatásomat, ha téged eltávolít mellőlem. Megértetted?

Dors egyszerre elmosolyodott.

– Fölösleges erőlködnöd. Hiába is próbálsz levenni a lábamról, engem nem lehet mellőzni. Megértetted?

63.

A levegőben villódzni kezdett a jelzés: BILLIBOTTON. Seldon és Dors leszállt az expresszről. A második I betű elmázolódott, csak nyomokban lehetett fölismerni. Úgy érezték, ez baljós előjelként vet árnyékot az előttük álló eseményekre.

Miután a kocsit elhagyták, a gyalogjárón folytatták útjukat. Kora délután volt. Billibotton első látásra nem sokban különbözött Dahl többi részétől. Csak a levegőben terjengett valamilyen átható bűz, és a gyalogjárót szemét borította. Látható volt, hogy ezen a vidéken nem ismerik az autósepregetőket. Mindezt leszámítva nem volt semmi feltűnő, a légkör mégis pattanásig feszült volt. Kellemetlen érzés kerítette hatalmába őket.

Talán az emberek miatt. Nincs több gyalogos, mint bárhol, ám ezek az emberek nem olyanok, mint másutt, gondolta Seldon. A dolguk után futó járókelők általában önmagukkal vannak elfoglalva. A Trantor véget nem érő vásári forgatagában az emberek nehezen viselnék el, különösképpen lelkileg, ha folyton tudomást vennének a többiekről. A tekintetek kerülték egymást, s ki-ki bezárkózott a maga választotta, vastagon bélelt külön kis világba. Csak olyan helyeken fogadták a szertartásos közvetlenséget, ahol szokásban volt az esti korzózás.

Billibottonban azonban nyoma sem volt semmiféle közvetlenségnek vagy szenvtelen távolságtartásnak – legalábbis a külföldiekkel szemben nem. Mindenki, aki szembejött velük, megfordult utánuk, és hosszan bámult mindkettőjükre. Minden szempár, mintha láthatatlan zsinór kötötte volna hozzájuk, rosszindulatú tekintettel követte a két idegent.

A billibottoniak öltözéke piszkosnak, elnyűttnek, olykor rongyosnak látszott; mintha kötelező lett volna az általános ápolatlanság. Seldon feszélyezetten érezte magát makulátlan, új öltönyében.

– Mit gondolsz, hol lakhat itt Billibottonban Rittah anyó? – fordult a társához.

– Fogalmam sincs – felelte Dors. – Te akartál idejönni, így hát a te dolgod, hogy kitaláld. Én megelégszem azzal, hogy megvédjelek, amire úgy érzem, szükség is lesz.

– Azt gondoltam – mondta Seldon –, hogy csak útbaigazításért kell a járókelőkhöz fordulnunk, de valahogy nem visz rá a lelkem.

– Nem is csodálom. Az az érzésem, hogy aligha lesznek szívesen a segítségedre.

– De nézd csak a fiatalokat! – intett a kezével egy tizenkét év körülinek látszó fiú felé, aki még nem dicsekedhetett a férfiasság legszebb ékességével, a bajusszal. Ott állt mellettük, és őket bámulta.

– Arra gondolsz – kérdezte Dors –, hogy a gyerekekben még nem fejlődött ki a billibottoniak idegengyűlölete?

– Legalábbis azt hiszem – felelte Seldon –, még nem elég nagy ahhoz, hogy meglegyen benne a billibottoniak erőszakra való hajlama. Ha közelebb megyünk hozzá, szerintem inkább elszalad, és a távolból fog sértegetni bennünket, de kétlem, hogy megtámadna.

– Fiatalember! – szólította meg Seldon.

A fiú egy lépést hátrált, és tovább bámulta őket.

– Gyere ide! – intett feléje Seldon.

– Minek, hapsikám?

– Kérdezni szeretnék valamit. Gyere közelebb, hogy ne kelljen kiabálnom.

A fiú két lépést tett feléjük. Arca maszatos volt, szeme elevenen csillogott. Lábán felemás szandált viselt, nadrágja egyik szárán jókora folt éktelenkedett.

– Mit akarsz kérdezni?

– Szeretnénk eljutni Rittah anyóhoz. A fiú szeme megvillant.

– Minek, hapsikám?

– Tudós vagyok. Tudod, mi az a tudós?

– Jártál iskolába?

– Jártam. És te?

A fiú undorral kiköpött.

–Á!

– Szeretnék tanácsot kérni Rittah anyótól, ha elvezetsz hozzá.

– Jósoltatni akarsz? Eljöttél ide, hapsikám, a csicsás ruhádban, de én is megmondom neked a sorsodat. Semmi jóra ne számíts.

– Hogy hívnak téged, fiatalember?

– Minek az neked?

– Hát hogy barátságosan váltsunk szót. Mégis más, hogy úgy vezetsz el Rittah anyóhoz. Tudod, hol lakik?

– Lehet, hogy tudom, lehet, hogy nem. A nevem Raych. Mi hasznom van abból, ha elviszlek Rittah anyóhoz?

– Mit szeretnél, Raych?

A fiú szeme megakadt Dors övén.

– A kisasszonynak van két kése – mondta. – Add nekem az egyiket, és elviszlek Rittah anyóhoz.

– Ezek felnőtteknek való kések, Raych. Te még fiatal vagy hozzájuk.

Akkor ahhoz is fiatal vagyok, hogy tudjam, hol lakik Rittah anyó.

És sunyi pillantást vetett Seldonra a szemét elfüggönyző bozontos haj mögül.

Seldon kezdett nyugtalankodni. A végén még fölkeltik az emberek érdeklődését. Máris megállt mellettük néhány férfi, de tovább is mentek, amikor látták, hogy semmi érdemleges nem történik. Ám ha a fiú feldühödik, és szóval vagy tettel rájuk támad, biztos, hogy rögtön köréjük gyűlnek az emberek. Kényszeredetten rámosolygott a fiúra.

– Tudsz olvasni, Raych?

– Á! – köpött ki újból Raych. – Kinek kell az?

– Hát a komputerhez értesz-e?

– Beszélő komputerhez? Hát persze. Mindenki ért hozzá.

– Akkor figyelj ide. Megmutatod nekem a legközelebbi komputerboltot, és én veszek neked egy kis komputert meg a hozzá való szoftvert, amely megtanít téged olvasni. Pár hét múlva olvasni fogsz.

Seldon úgy látta, mintha a fiú szeme megcsillant volna az ajánlat hallatán, de nyomban meg is keményedett.

– Fenét. A kés vagy semmi.

– Ugyan már, Raych. Megtanulsz olvasni, de nem mondod meg senkinek, és mindenkit meg fogsz lepni vele. Egy idő után fogadsz velük, hogy tudsz olvasni. Mondjuk öt pénzben. Így nyerhetsz egy kis pénzt, és vehetsz magadnak kést.

A fiú habozni látszott.

– Á! Senki sem fogad majd velem. Senkinek nincs pénze.

– Ha megtanulsz olvasni, akkor elszegődhetsz egy késboltba, és a megtakarított pénzedből kedvezményes áron vehetsz magadnak kést. Ehhez mit szólsz?

– Mikor veszed meg a beszélő komputert?

– Most mindjárt. Mihelyt beszélek Rittah anyóval, odaadom neked.

– Pénzed van?

– Van hitelkártyám.

– Hadd lássam, hogy megveszed a komputert.

Az üzlet megköttetett, ám amikor a fiú kinyújtotta a kezét a komputerért, Seldon megrázta a fejét, és a zsebébe dugta a szerkezetet.

– Előbb elviszel engem Rittah anyóhoz, Raych. Biztosan tudod, hogy hol lakik?

Raych arcán megvető kifejezés suhant át.

– Már hogyne tudnám. Elviszlek oda, de jobban teszed, ha akkor ideadod a komputert. Különben rátok uszítom néhány ismerősömet. Jó lesz vigyázni.

– Fölösleges fenyegetőzni – mondta Seldon. – Mi betartjuk a szavunkat.

Raych, a gyalogosok kíváncsi pillantásaitól kísérve, sietősen vezette őket a gyalogjárón. Seldon és Dors hallgatagon lépkedett utána. Dors kevésbé mélyedt el saját gondolataiban, mert szüntelenül a járókelőket figyelte. A rájuk bámuló tekinteteket higgadtan viszonozta. Időnként, amikor lépteket hallott a hátuk mögött, komoran hátrasandított.

Végre Raych hirtelen megállt.

– Itt vagyunk – mondta. – Mert van ám neki lakása.

Bevezette őket egy lakótömbbe, ahol Seldon, noha az volt a szándéka, hogy megjegyzi a visszautat, egykettőre eltévedt.

– Hogy ismered ki magad, Raych, ezekben a sikátorokban? – kérdezte. A fiú megvonta a vállát.

– Kiskorom óta csatangolok köztük – mondta. – Azonkívül a lakások számozva vannak, már ahol nincsenek leverve, aztán nyilak is mutatják az utat. Aki ismeri a trükköket, nem tévedhet el.

Úgy látszik, Raych ismerte a trükköket, mert egyre mélyebbre hatoltak a lakónegyedbe. Az egész környékre rányomta bélyegét az elhanyagoltság, a lassú enyészet: minden piszkos, mindenfelé hosszú ideje érintetlen szemétkupacok. A lakók leplezetlen ellenszenvvel vizsgálgatták a betolakodókat. Az utcákon lármás gyerekbandák rohangásztak. Ez volt a játék. Egyesek rájuk kiáltottak – "Hé, félre az útból!" –, amikor egy repülő labda kis híján nekivágódott Dorsnak.

Végre Raych megállt egy ütött-kopott ajtó előtt, amelyen alig látszott a 2782-es szám.

– Ez volna az – mondta, és kinyújtotta a kezét.

– Előbb lássuk, ki lakik itt – suttogta Seldon. Megnyomta a jelzőgombot, de nem történt semmi.

– Nem működik – mondta Raych. – Kopogtass. Hangosan. Mert süket egy kicsit.

Seldon megdöngette az ajtót, mire belülről mozgolódás zaja hallatszott. Visító hang szólt ki:

– Ki keresi Rittah anyót?

– Két tudós – kiáltott vissza Seldon.

Raych felé dobta a kis komputert meg a kis csomag szoftvert. A fiú ügyesen elkapta, elvigyorodott, és sebesen eliszkolt. Ekkor Seldon a feltáruló ajtóban megjelenő Rittah anyó felé fordult.

Rittah anyó, noha jócskán a hetvenes éveiben járhatott, első pillantásra nem látszott annyinak. Arca fénylő és sima volt, szája apró, álla kövérkésen gömbölyű; termete alacsony, a százötven centimétert sem érte el. Szeme körül apró szarkalábak sorakoztak, és ha mosolygott – mint most, amikor megpillantotta őket –, újabb ráncok jelentek meg az arcán.

– Jöjjenek csak beljebb – invitálta őket vékony hangján, és hunyorogva nézett rájuk, mint akit a látása kezd cserbenhagyni. – Külföldiek... sőt külvilágiak. Nem tévedek? Nincs trantori szaguk.

Seldon örült volna, ha nem említi a szagot. A kopott és poros, limlommal telezsúfolt lakást belengte a romló étel bűze. A levegő olyan sűrű volt, hogy Seldon biztosra vette, a ruhája még sokáig őrizni fogja ezt a bűzt.

– Nem téved, Rittah anyó – mondta Seldon. – Én Hari Seldon vagyok a Heliconról. A barátom Dors Venabili a Cinnáról.

– Úgy – hümmögött az öregasszony, és eredménytelenül keresett a tekintetével valamilyen szabad helyet a padlón, ahova a vendégeit leültethetné.

– Szívesen álldogálunk, anyó – mondta Dors.

– Hogyan? – nézett föl az öregasszony Dorsra. – Beszélj hangosabban, gyermekem. A hallásom nem olyan már, mint a te korodban volt.

– Miért nem szerez be egy hallókészüléket? – kérdezte Seldon csaknem kiabálva.

– Semmi értelme, Seldon mester. Az ideggel van baj, és nekem nincs pénzem az ideg helyreállítására. Azért jöttek, hogy megtudják a vén Rittah anyótól a jövőt?

– Nem egészen – mondta Dors. – Én azért jöttem, hogy megismerjem a múltat.

– Nagyszerű. Olyan nehéz kitalálni, mit szeretnének hallani az emberek.

– Valóságos művészet lehet – jegyezte meg Dors mosolyogva.

– Könnyűnek tűnik, ám fontos, hogy meggyőző legyen az ember. Én megszolgálom a pénzt.

– Ha van hitelszámlája – kapcsolódott be Seldon –, megfelelően megfizetjük, amennyiben beszél nekünk a Földről; és ne törődjön azzal, hogy mit szeretnénk hallani. Mi az igazat akarjuk.

Az öregasszony, aki eddig a szobában tett-vett, mint aki rendet akar csinálni a fontos vendégek tiszteletére, hirtelen megtorpant.

– Mit akar tudni a Földről?

– Először is azt, hogy mi az.

Az öregasszony elfordult, és a tekintete belerévedt a semmibe. Amikor megszólalt, hangja fojtott és nyugodt volt.

– Ez egy világ, egy ősi bolygó. De feledésbe merült, és elveszett.

– A történelem nem tud róla – jegyezte meg Dors. – Ennyit mi is tudunk.

– Akkor még nem volt történelem, gyermekem – mondta Rittah anyó ünnepélyesen. – A galaxis hajnalán, sőt annál is korábban létezett. Az egyetlen világ volt, amelyen ember élt – bólintott határozottan.

– Volt másik neve is a Földnek? – kérdezte Seldon. – Például Aurora?

Rittah anyó elfintorította az arcát.

– Hol hallotta ezt?

– Jártamban-keltemben. Hallottam egy Aurora nevű, rég elfeledett világról, ahol az emberiség örök békében élt.

– Ez hazugság! – törölte meg az anyó a száját fintorogva. – Arról a helyről csak úgy szabad beszélni, mint a Gonosz lakhelyéről. Ott jelent meg először a Gonosz. A Föld egyedül volt, amíg el nem jött a Gonosz a maga testvérvilágaival. A Gonosz kis híján elpusztította a Földet, a Föld azonban összeszedte magát, és a hősei legyőzték a Gonoszt.

– Vagyis a Föld előbb létezett, mint a Gonosz birodalma. Biztos ebben?

– Sokkal előbb. A Föld évezredekig, évmilliókig egyedül volt a galaxisban.

– Évmilliókig? Vagyis évmilliókon át létezett az emberiség azon a bolygón és sehol másutt?

– Ez az igazság. Ez az igazság. Ez az igazság.

– De honnan tudja mindezt? Benne van ez valamilyen komputerprogramban? Vagy könyvben? Megbizonyosodhatnék róla én is?

Rittah anyó megrázta a fejét.

– Én az anyámtól hallottam a régi történeteket, ő az övétől, és így tovább visszafelé. Nekem nincs gyermekem, ezért én másoknak mesélem el, de lehet, hogy ezzel megszakad a lánc. Ma a hitetlenség korát éljük.

– Nem egészen, anyó – szólt közbe Dors. – Vannak emberek, akik kíváncsiak a történelem előtti időkre, és akiket foglalkoztatnak az elveszett világokról szóló történetek.

Rittah anyó kezével elutasító mozdulatot tett.

– Nem hiszem, hogy igazán, szívből érdeklődnének a régmúlt iránt; csak mint tudósok teszik ezt, akik e történeteket megpróbálják beilleszteni elméleteikbe. Én évekig tudnék mesélni maguknak Ba-Leeről, a nagy hősről, de maguknak nem volna idejük meghallgatni, és én is elveszítettem már a mesélőkedvemet.

– Hallott maga valaha a robotokról? – érdeklődött Seldon.

Az öregasszony összerezzent, és szinte sikoltásként tört föl belőle a hang.

– Miért kérdez ilyesmit? Ezek mesterséges emberi lények voltak, mind a megtestesült Gonosz, a gonosz világok teremtményei. De elpusztították őket, és beszélni sem szabad róluk.

– Úgy hallom, volt egy különleges robot, amely kivívta a Gonosz világok gyűlöletét!

Rittah anyó odatipegett Seldon elé, és mélyen a szemébe nézett. A férfi az arcán érezte az öregasszony forró leheletét.

– Azért jött ide, hogy kigúnyoljon? Hiszen maga jól ismeri ezeket a dolgokat, mégis engem faggat. Miért teszi ezt?

– Mert tudni akarom.

– Volt egy mesterséges emberi lény, aki segített a Földnek: ő volt Da-Nee, Ba-Lee barátja. Ő sohasem halt meg; most is él valahol, s várja, hogy visszatérhessen. Senki sem tudja, mikor jön el ez az idő, de egyszer elkövetkezik, és visszatér az aranykor. Megszűnik minden kegyetlenség, igazságtalanság és nyomorúság. Ez az ígéret. – Lehunyta a szemét, és elmosolyodott, mintha emlékeznék.

Seldon hallgatott egy ideig, aztán fölsóhajtott, és azt mondta:

– Köszönöm, Rittah anyó. Sokat segített nekünk. Mivel tartozunk?

– Örültem, hogy külvilágiakkal találkozhattam – felelte az öregasszony. – Amúgy tíz pénz. Megkínálhatom magukat valami frissítővel?

– Nem, köszönjük – hárította el Seldon komolyan. – Itt van húsz. Csak annyit áruljon el, hogy jutunk vissza innen az expresszjárathoz. És ha meg tudná tenni, Rittah anyó, hogy a Földről szóló történetet komputerlemezre venné, jól megfizetném.

Ha bírja az erőmből. Mennyit adna?

– Attól függ, milyen hosszú a történet, és milyen részletesen meséli el. Akár ezer pénzt is fizetnék.

Rittah anyó megnyalta az ajkát.

– Ezer pénzt? De hol találom meg magukat, ha végzek a mesémmel?

– Megadom azt a komputerkódszámot, amelyen elérhet.

Miután megadta Rittah anyónak a kódszámot, Seldon és Dors eltávozott. Az öregasszonynál tett látogatás után az utcai szagokat szinte illatnak érezték. Szaporán szedték a lábukat arra, amerre Rittah anyó irányította őket.

64.

– Ez nem volt valami hosszú beszélgetés, Hari – jegyezte meg Dors.

– Tudom. A környezet szörnyen kellemetlen volt, és úgy éreztem, hogy eleget megtudtam. Bámulatos, a népmesék mennyire alkalmasak a túlzásokra.

– Mi az, hogy túlzás?

– Hát a mycogeniek megrakják a maguk Auroráját több száz évig élő emberi lényekkel, míg a dahliak meséi szerint a Földön, a világ egyetlen lakott bolygóján évmilliókig élt az emberiség. De mindkét legendakör egy örök életű robotot említ. Mégiscsak kell ebben lennie valaminek.

– Ami az évmilliókat illeti, ez elég idő arra... De hová megyünk?

– Rittah anyó azt mondta, hogy kövessük ezt az irányt, amíg egy parkhoz nem érünk, aztán balra tartva keressük a KÖZPONTI GYALOGÚT jelét. Idefelé elhaladtunk egy park mellett?

– Nyilván másfelé távozunk, mint amerre jöttünk. Én nem emlékszem parkra, bár nem figyeltem az utat. Én az embereket néztem, és...

Hirtelen elhallgatott. Elöl a sikátor kiszélesedett.

Seldon most már emlékezett. Biztos, hogy errefelé jöttek. Dorsnak azonban most nem kellett szemmel tartania a járókelőket, mint idefelé jövet. Ugyanis nem voltak járókelők. Ám előrébb, a parkban észrevettek egy, a dahliakhoz képest jól megtermett emberekből álló csoportot; tekintélyes bajszuk feketéllett az orruk alatt, izmos felsőkarjuk csupaszon világított a gyalogút sápadt fényében.

Semmi kétség, hogy az idegenekre vártak. Seldon és Dors gépiesen megtorpant. Néhány másodpercig tartott a mozdulatlanság. Ekkor Seldon riadtan hátrapillantott. Onnan újabb két vagy három ember közeledett.

– Csapdába kerültünk – sziszegte Seldon a foga között. – Nem lett volna szabad magammal hozni téged, Dors.

– Ellenkezőleg. Éppen kapóra jön, hogy én is itt vagyok, de neked megérte-e a Rittah anyóval való találkozás?

– Ha ezt megússzuk, akkor meg.

Aztán Seldon határozott hangon rárivallt az emberekre:

– Lesznek szívesek utat engedni?

Az egyik elöl álló férfi előbbre lépett. Testmagassága megegyezett Seldon százhetvenhárom centijével, vállban azonban szélesebb és sokkal izmosabb volt nála. Derékban viszont egy kissé petyhüdt, állapította meg Seldon.

– Marron vagyok – szólalt meg túltengő önérzettel, mintha a név jelentene valamit. – Azért vagyok itt, hogy közöljem veled, mi nem szeretjük köreinkben a külvilágaikat. Ha idejöttetek, rendben van, de ha ki akartok innen kerülni, fizetnetek kell.

– Helyes. Mennyit?

– Amitek csak van. Nektek, gazdag külvilágiaknak hitelkártyátok van, nem? Akkor ide velük.

– Azt nem.

– Semmi értelme ellenkezni. Úgyis elvesszük.

– Csak akkor vehetitek el tőlem, ha megöltök vagy megsebesítetek, különben a hanglenyomatom nélkül úgysem működik. A normális hanglenyomatom nélkül.

– Tévedsz, mester – látod, udvarias vagyok –, anélkül is el tudjuk venni, hogy nagy kárt tennénk bennetek.

– Hány magadfajta erős ember akarja elvenni egytől? Kilenc? – Seldon gyorsan megszámolta őket. – Jobban mondva tíz?

– Csak egy. Egyedül.

– Segítség nélkül?

– Csak én.

– Ha a többiek félreállnak, és helyet adnak, szeretném látni, Marron, hogy megpróbálod.

– Neked nincs késed, mester. Akarsz egyet?

– Nem. Te használd csak a tiédet, hogy egyenlők legyünk. Én kés nélkül fogok vívni.

Marron a társaira pillantott.

– Hé, hogy felvág a kis mitugrász. Még csak be sem rezel. Ez nekem tetszik. Kár volna megsérteni. Volna egy ajánlatom, mester. Add nekünk a lányt. Ha nem, akkor megelégszem a kettőtök hitelkártyájával, de úgy, hogy a rendes hangotokkal működésbe hozzátok őket. Ha nemet mondasz, miután végzek a lánnyal... és ez elvesz egy kis időt – tette hozzá röhögve –, akkor kénytelen leszek kárt tenni benned.

– Nem – tiltakozott Seldon. – A lányt hagyd békén. Én hívtalak ki téged párharcra, te késsel, én kés nélkül. Ha több esélyt akarsz, akkor én kész vagyok kettőtökkel megvívni, csak a lányt hagyd békén.

– Elég, Hari! – kiáltott föl Dors. – Ha én kellek neki, akkor csak jöjjön ide, és szerezzen meg. Te ott maradsz, Hari, ahol vagy, és nem mozdulsz.

– Halljátok ezt? – gúnyolódott Marron széles vigyorral. – Te ott maradsz, Hari, ahol vagy, és nem mozdulsz. Úgy látszik, a kisasszonynak én kellek. Ti ketten fogjátok le a pasast.

Két pár vasmarok megragadta Seldon mindkét karját, és a hátában ott érezte egy kés éles hegyét.

– Ne mozdulj – suttogta egy éles hang a fülébe –, de a szemed nyitva tarthatod. A hölgy bizonyára élvezni fogja. – Ezzel Marron felé fordította, s félig ökölbe zárt kezét az övére tette.

A férfi óvatosan a lány felé közeledett. Dors kivárta, amíg karnyújtásnyira ér hozzá, ekkor megmozdította a két kezét, és Marron egyszerre két nagy késsel találta szemben magát. Egy pillanatra hátrahőkölt, aztán elröhögte magát.

– Nicsak, a kisasszonynak két kése is van, méghozzá olyan, mint a nagyfiúknak. Nekem meg csak egy. De így is van rendjén. – És fürgén előkapta a kését. –Nem szeretnélek megvágni, kisasszony, mert mindkettőnknek nagyobb élvezet lenne, ha egészben hagylak. Talán jobb lesz, ha kiütöm a kezedből a késeket, nem igaz?

– Én nem akarlak megölni téged – mondta Dors. – Mindent meg fogok tenni, hogy ezt elkerüljem. Mindazonáltal a többiek tanúsítani fogják, hogy ha mégis megöllek, akkor csakis a barátom védelmében teszem, amire a becsület kötelez.

Marron úgy tett, mint aki megrémül.

– Könyörgök, kisasszony, ne ölj meg engem. – Aztán röhögésben tört ki, és a többi dahli is csalatkozott hozzá.

Marron széles ívben előredöfött a késével, majd másodszor, sőt harmadszor is. Dors azonban meg sem mozdult – nem próbálta kivédeni azokat a támadásokat, melyek közvetlenül nem jelentettek veszélyt a számára.

Marron arca elborult. Azt akarta, hogy rémületet keltsen a lányban, de csak annyit ért el, hogy a saját tehetetlenségét demonstrálta. A következő támadást egyenesen a lány testére irányította. Dors bal keze villámgyorsan előrelendült, és kése hatalmas erővel félrelökte a támadó kést. A jobb kezében lévő kés megvillant a férfi melle előtt, és ferdén fölhasította a trikóját. Alatta vékony véres csík jelent meg a fekete szőrrel fedett bőrön.

Marron döbbenten végignézett magán, a nézőknek pedig a meglepetéstől elakadt a lélegzete. Seldon érezte, hogy kissé meglazult a karján fogva tartói szorítása, hiszen nem éppen olyan párviadalt voltak kénytelenek szemlélni, mint amilyet vártak. Seldon megfeszítette az izmait.

Marron most késével egy időben bal kezét is előrelendítette, hogy megfogja Dors jobb csuklóját. A lány keze azonban a bal kezében lévő késsel ezúttal is elkapta a támadó kését, mozgásképtelenné tette, miközben a jobb kezét lefelé rántotta. Így Marron keze a kés pengéjére csukódott, s amikor kinyílt, véres csík húzódott végig a tenyerén. Dors hátraugrott, Marron pedig megvadulva a mellén és a kezén kiserkent vértől, elfulladva kiáltotta oda társainak:

– Dobjatok ide még egy kést!

Rövid, zavart tétovázás után a nézők egyike nyéllel előre Marron felé dobta a kését. Marron kinyújtotta a kezét, hogy elkapja, Dors azonban gyorsabbnak bizonyult. A jobb kezében lévő fegyverével rásújtott a repülő késre, s az pörögve, bumeráng módjára visszafelé fordult.

Seldon érezte, hogy a karjain tovább gyengül a szorítás. Hirtelen föl- és előrerántotta a karjait, és kiszabadult. Fogva tartói meglepett kiáltással fordultak felé. Seldon azonban az egyiknek az ágyékába rúgott, a másikat pedig gyomorszájon vágta a könyökével, mire mindketten elterültek a földön. Letérdelt, és a következő pillanatban Dorshoz hasonlóan két késsel a kezében ugrott talpra. Ellentétben a lánnyal, ő nem tudott bánni a késsel, de tisztában volt vele, hogy ezt a dahliak aligha sejtik.

– Csak tartsd őket távol! – kiáltott oda Dors. – Még várj a támadással. Marron, a következő vágásom több lesz, mint karcolás.

Marron teljesen elvesztette a fejét, és artikulálatlan üvöltéssel vakon előrerohant, hogy puszta mozgási energiájával letiporja ellenfelét. Dors kitért a támadás elől, lehajolt a férfi jobb karja alatt, és a bokájába rúgott. Marron elterült a földön, a kése pedig messzire repült.

Dors letérdelt, és mindkét kését a férfi torkának szegezte.

– Add meg magad – mondta határozottan.

Marron azonban elordította magát, egyik kezével félrelökte Dorsot, és talpra ugrott.

– De még föl sem állt egészen, amikor Dors egyik kése lecsapott, és lenyisszantott egy jókora darabot a férfi bajuszából. Az sebzett vadállatként felüvöltött, és kezével az arcát tapogatta. Amikor elvette a kezét, vér csöpögött róla.

Dors felkiáltott:

– Többet nem fog kinőni, Marron. A szád egy darabja is odalett vele. Még egy támadás, és te is odaleszel.

Várt, de úgy látszik, Marron megelégelte a dolgot. Nyögdécselve eloldalgott, vércseppeket hagyva maga után.

Dors Marron társaihoz fordult. Azok, akiket Seldon leterített és lefegyverzett, még mindig ott feküdtek, és láthatóan nem volt erejük fölállni. Dors lehajolt, és egyik késével elvágta az övüket.

– Majd a kezetekkel fogjátok a nadrágotokat – vetette oda. Aztán a többi hét férfira nézett, akik megbabonázva bámultak rá. – És ki volt az, aki a kést dobta?

Szavalt hallgatás fogadta.

– Nem érdekes. Jöhettek egyenként vagy együtt, ahányszor lecsapok, valaki meghal.

A hét férfi mintegy vezényszóra hanyatt-homlok eliramodott. Dors fölvonta a szemöldökét, és Seldonhoz fordult.

– Most legalább Hummin nem vádolhat azzal, hogy nem védtelek meg.

– Én még mindig nem hiszek a szememnek. Fogalmam sem volt, hogy képes vagy ilyesmire, hogy így is tudsz beszélni.

Dors csupán elmosolyodott.

– Te is megéred a pénzedet. Jól egymáshoz illünk. Nesze, csukd össze a késeidet, és dugd be a zsebedbe. Szerintem a hírünk futótűzként terjed, és minden baj nélkül elhagyhatjuk Billibottont.

Illegalitásban

DAVAN... Az Első Galaktikus Birodalom utolsó, zavaros évszázadaiban a nyugtalanság tipikus forrása az volt, hogy a politikai és katonai vezetők igyekeztek megszerezni a legfőbb hatalmat (amely pedig évtizedről évtizedre veszített az értékéből). A pszichohistória térnyerése előtt csak nagy ritkán alakult ki tömegmozgalom. Ebben a vonatkozásban említésre érdemes Davan, akiről kevés érdemlegeset tudunk, ám könnyen meglehet, hogy találkozott Hari Seldonnal.

ENCYCLOPEDIA GALACTICA

65.

Hari Seldon és Dors Venabili alaposan kihasználta a Tisalver háztartásban rendelkezésükre álló, számukra kezdetleges lehetőségeket, és hosszasan elpancsolt a fürdőszobában. Tiszta ruhát vettek magukra, és mire Jirad Tisalver és felesége este hazatért, elvonultak Seldon szobájába. Csengetésük feltűnően félénknek tűnt. Éppen csak megérintették a jelzőgombot.

Seldon nyitott ajtót, és kedvesen üdvözölte őket:

– Jó estét, Tisalver úr. És Tisalver asszony.

A nő ott állt közvetlenül a férje mögött. Arcára kiült a meglepett várakozás. Tisalver hangjából hitetlenkedés csendült ki.

– Egyiküknek sem esett semmi baja? – kérdezte fejcsóválva, mint aki nem akar hinni a szemének.

– Semmi. Minden baj nélkül megjártuk Billibottont, és már meg is fürödtünk, tiszta ruhát öltöttünk. Minden szagot eltüntettünk. – Seldon Tisalver válla fölött az aggályoskodó asszonyhoz intézte szavait mosolyogva. Az hangosan beleszippantott a levegőbe, mint aki ellenőrzi a hallottakat.

Tisalver tovább puhatolózott.

– Úgy tudom, használniuk kellett a késeiket.

Seldon fölvonta a szemöldökét.

– Ez a hír járja?

– Azt mondják, hogy maga meg a kisasszony száz banditával szállt szembe. És mindet elintézték. Így volt? – kérdezte mély, bár kelletlen tisztelettel a hangjában.

– Korántsem – vetette oda Dors bosszúsan. – Nevetséges. Minek tartanak minket? Tömeggyilkosnak? És mit gondolnak, az a száz bandita szépen kivárja a sorát, míg egyenként leöldössük őket? Ez nem kis időbe telne. Gondolkozzon csak.

– Az emberek ezt mondják – visította Casilia meggyőződéssel. – Ilyesmit mi nem tűrhetünk el ebben a házban.

– Először is: nem ebben a házban történt – jelentette ki Seldon. Másodszor: nem száz ember volt, hanem csak tíz. Harmadszor: senkit sem öltünk meg. Volt egy kis huzakodás, mire ők eliszkoltak, és utunkra engedtek bennünket.

– Csak úgy útjukra engedték. Azt akarják, maguk külvilágiak, hogy ezt elhiggyem? – kérdezte Tisalver harciasan.

Seldon fölsóhajtott. Úgy látszik, elég egy kis feszültség, és az emberek egymással élesen szemben álló csoportokra oszlanak.

– Hát bevallom, az egyikük kapott egy kis sebet. De nem komoly.

– És maguk megúszták egyetlen karcolás nélkül? – kérdezte Tisalver növekvő csodálattal a hangjában.

– Meg – felelte Seldon. – Venabili kisasszony nagyszerűen bánik egyszerre két késsel is.

– Ne mondja – méltatlankodott Tisalverné, és tekintete Dors övére siklott. – Hát éppen ez az, amit én nem tűrök el itt.

– Erre nem is lesz szükség – jelentette ki Dors határozottan –, amíg itt nem támadnak meg bennünket.

– De maguk miatt – erősködött Tisalverné – mindenféle utcai söpredék gyülekezik az ajtónk előtt.

– Drágám – próbálta Tisalver csillapítani az asszonyt –, kár ingerelni...

– Miért? – sziszegte Tisalverné bosszúsan. – Csak nem félsz a késeitől? Még csak az kéne, hogy itt hadonásszon velük.

– Eszem ágában sincs elővenni ebben a lakásban – szívta be hangosan Dors a levegőt, versenyre kelve a háziasszonnyal. – Miféle söpredékről beszél maga? Ki van az utcán?

A feleségem arra céloz, hogy egy billibottoni csibész, legalábbis a külsejéből ítélve oda való, magát keresi, és mi nem vagyunk ilyesmihez hozzászokva ezen a környéken. Ez csak lejárat bennünket – tette hozzá némi bocsánatkérő hangsúllyal.

– Majd mi kimegyünk, Tisalver úr, és tisztázzuk, mit akar. Egykettőre elküldjük őt...

– Várj csak – szakította félbe Dors bosszankodva. – Ezek itt a mi szobáink. Mi fizetünk értük. Mi döntjük el, ki látogat meg bennünket, vagy ki nem. Ha egy billibottoni ifjú vár odakint, ő is dahli, s ami még fontosabb, trantori. De még ennél is fontosabb: a Birodalom polgára, emberi lény. S ami a legfőbb, minket keres, a mi vendégünk. Ezért be fogjuk hívni magunkhoz.

Tisalverné meg sem moccant. Tisalver habozni látszott.

– Minthogy maguk azt állítják – folytatta Dors –, hogy én Billibottonban megöltem száz banditát, csak nem fogja azt hinni, hogy megijedek egy fiútól vagy akár kettejüktől? – És jobb kezét mintegy véletlenül az övére csúsztatta.

Tisalver egyszerre felélénkült.

– Venabili kisasszony, mi nem akarjuk megbántani magát. Természetesen ezek a szobák a magukéi, és azt fogadnak itt, akit kedvük tartja. – Ezzel hátralépett, magával rángatva méltatlankodó feleségét. Hirtelen elszántságáért később majd bizonyára fizetnie kell.

Dors zord tekintete kísérte őket. Seldon fanyarul elmosolyodott.

– Mennyire nem ismerek rád, Dors! Eddig azt hittem, hogy én vagyok, aki naiv meggondolatlanságból bajba keveredem, és te vagy az a higgadt, gyakorlatias lény, akinek egyetlen célja, hogy elhárítsa a bajt.

Dors megrázta a fejét.

– Én nem tudom elviselni, hogy némelyek csupán a hovatartozásuk miatt leszóljanak más embereket. Éppen ezek a tiszteletreméltó polgárok azok, akik miatt ott kint terjed a huliganizmus.

– És más tiszteletreméltó polgárok, akik miatt ezek a tiszteletreméltó polgárok... – mondta Seldon. – Ezek a kölcsönös ellenségeskedések ugyanúgy hozzátartoznak az emberiség...

A pszichohistóriádban ezt feltétlenül figyelembe kell venned.

– Minden bizonnyal, ha egyáltalán lesz valaha is pszichohistória. Nicsak, itt jön az a lurkó, akiről szó volt. Raychra ismerek benne, ami nem is nagyon lep meg.

66.

Raych belépett, és riadtan körülnézett. Jobb keze mutatóujját a felső ajkára helyezte, mintha azt várná, mikor jelenik meg rajta az első piheszőr.

A dühtől majd szétrobbanó Tisalvernéhez fordult, és esetlenül meghajolt.

– Köszönöm, asszonyom. Szép helyen lakik.

Amikor aztán az ajtó becsapódott mögötte, egyszerre levetkőzte minden félszegségét.

– Szép hely, hapsikám.

– Örülök, hogy tetszik – mondta Seldon komolyan. – Honnan tudtad meg, hogy itt lakunk?

– Követtelek benneteket. Hogy gondoltátok? Hé, asszonyság! – fordult Dors felé. – Nem úgy verekszel, mint egy nagysága.

– Sok nagyságát láttál talán verekedni? – kérdezte Dors vidáman. Raych megvakarta az orrát.

– Nem én. Sohase láttam. Azok nem hordanak kést, csak az apraja, hogy ijesztgesse a gyerekeket. De engem ugyan nem ijesztettek meg.

– Ebben én biztos vagyok. Mivel bírod rá a nagyságákat, hogy elővegyék a késüket?

– Semmivel. Elég ott lábatlankodni körülöttük, aztán rájuk kiáltani, hogy "Hé, asszonyság, engedje meg..." – Gondolkozott egy kicsit, aztán legyintett. Semmi.

– Nem ajánlom, hogy rajtam is kipróbáld.

– Viccelsz? Azok után, amit Marronnal tettél? Hé, asszonyság, hol tanultál meg így verekedni?

– Odahaza, a saját világomon.

– Engem is megtanítasz?

– Ezért jöttél ide?

– Hát nem egészen. Valami üzenetet hoztam nektek.

– Csak nem akar valaki kihívni párbajra?

– Senki sem akar verekedni veled, nagysága. Figyelj ide, neked már jó híred van. Mindenki ismer. Nyugodtan végigmehetsz akárhol Billibottonban, minden hapsi mosolyogva utat nyit neked, és vigyázni fog, nehogy valaki is ferde szemmel nézzen rád. Az angyalát, ezt megcsináltad! Ez az oka, hogy ő is látni akar.

– Áruld már el, Raych, ki az, aki látni akar bennünket?

– Egy Davan nevű hapsi.

– És ő kicsoda?

– Egy hapsi. Billibottonban lakik, és nem hord kést.

– És életben marad, Raych?

– Folyton a könyveket bújja, és segít a népeknek, ha meggyűlik a bajuk a hatóságokkal. Ezért egy ujjal sem nyúlnak hozzá. Nincs szüksége semmilyen késre.

– Akkor miért nem jött ide ő maga? – kérdezte Dors. – Miért téged küldött?

– Mert rühelli ezt a helyet. Azt mondja, felfordul tőle a gyomra. Azt mondja, hogy az itteniek egytől egyig kinyalják a hatóságok... – Sanda pillantást vetett a két külvilágira, aztán csak annyit mondott: – Szóval nem akar idejönni. Azt mondta, hogy engem ide fognak engedni, mert én csak egy gyerek vagyok. – Elvigyorodott. – De kis híján mégsem sikerült, nem? Ez a nőszemély úgy nézett rám, mintha ganéba lépett volna, nem igaz? – Hirtelen elhallgatott, és zavartan végignézett magán. – Ott, ahonnan én jövök, nem sok lehetőség van a tisztálkodásra.

– Nincs semmi baj – mosolygott Dors. – Ha nem jön ide az az illető, akkor hol akar velünk találkozni? Már megbocsáss, de nekünk nincs nagy kedvünk Billibottonba menni.

– Megmondtam – méltatlankodott Raych –, esküszöm, hogy szabadon járhattok-kelhettek Billibottonban. Azonkívül ott, ahol lakik, a kutya sem fog háborgatni.

– Hol van az? – kérdezte Seldon.

– Elvezetlek oda benneteket. Nincs messze.

– És minek akar látni bennünket az illető? – firtatta Dors.

– Nem t'om. Csak annyit mondott... – hunyta le félig a szemét Raych, mint aki az emlékezetét erőlteti. – "Mondd meg nekik, hogy szeretném látni azt az embert, aki úgy beszélt egy dahli hőkutashoz, mint emberi lényhez, és azt a nőt, aki késpárbajban legyőzte Marront, de nem ölte meg, holott megtehette volna." Azt hiszem, sikerült szó szerint elmondanom.

– Szerintem is – mosolyodott el Seldon. – Kész most fogadni bennünket?

– Vár benneteket.

– Akkor veled tartunk. – A tekintetében parányi kétellyel pillantott Dorsra.

– Rendben van – mondta az. – Én kész vagyok. Remélem, nem kell csapdára számítani. Örök forrás a remény...

67.

Kellemes esti fényben léptek ki az utcára. A mesterséges napesti felhők lilásan derengtek, szegélyük rózsaszínű volt. Lehet, hogy a dahliak panaszkodnak a császári hatóságok bánásmódja miatt, egy szavuk sem lehet azonban a számítógépek szabályozta időjárásukra.

– Híres emberek lettünk – súgta oda Dors. – Semmi kétség.

Mikor Seldon abbahagyta a műfelhőkben való gyönyörködést, abban a pillanatban meglátta a Tisalverék háza körül összegyűlt jókora tömeget.

A tömeg minden egyes tagja mereven figyelte őket. Amikor az emberek tudatára ébredtek, hogy a külvilágiak észrevették őket, halk mormolás futott végig közöttük, amely már-már üdvrivalgásban tört ki.

– Most már én is értem – mondta Dors –, miért találja ezt Tisalverné bosszantónak. Nagyobb együttérzést kellett volna tanúsítanom iránta.

Az emberek nagy része szegényesen volt öltözve, és nem volt nehéz kitalálni, hogy a legtöbben Billibottonból jöttek ide.

Seldon hirtelen úgy érezte, hogy mosolyognia kell, majd üdvözlésre emelte a karját. A sokaság tapssal viszonozta. A tömeg biztonságos névtelenségéből egy hang szállt feléjük:

– Mutatna nekünk a hölgy valamilyen késes figurát?

Dors visszakiáltott:

– Nem, mert én csak akkor rántom elő, ha meg kell védenem magam. A tömeg nevetésben tört ki.

Egy ember lépett előbbre. Lerítt róla, hogy nem billibottoni, sőt az is nyilvánvaló volt, hogy nem Dahlba való. Csak csenevész bajuszt viselt, és az is barna volt, nem fekete.

– Marion Tanto vagyok a trantori HV-hírektől – mutatkozott be. – Beállnának egy pillanatra az esti híradó számára?

– Nem – vágta el Dors kurtán. – Nem nyilatkozunk. A híradós azonban nem tágított.

– Úgy hallom, hogy egy csoport férfival harcba keveredtek Billibottonban, és maguk győztek. – Elmosolyodott. – Ennek igazán van hírértéke.

– Ugyan – hárította el Dors. – Találkoztunk néhány emberrel Billibottonban, váltottunk néhány szót, aztán továbbmentünk. Ennyi az egész, és maga is érje be ennyivel.

– Mi a neve? Beszédje után ítélve nem a Trantorra való.

– Nincs nevem.

– És a barátjáé?

– Neki sincs.

– Ide figyeljen, asszonyom – erősködött a híradós bosszúsan. – Magában hír van, és én csak a munkámat végzem.

Raych megrángatta Dors ruhájának az ujját. Dors lehajolt, és figyelmesen hallgatta a fiú izgatott suttogását. Aztán bólintott és fölegyenesedett.

– Én nem hiszem el magáról, Mr. Tanto, hogy maga újságíró. Szerintem maga császári ügynök, aki bajt akar keverni Dahlban. Semmiféle csata nem volt, és maga csak azért találta ezt ki, hogy ürügyet szolgáltasson egy császári ellenőrzéshez Billibottonban. A maga helyében én nem maradnék itt. Nem hiszem, hogy ezek az emberek a keblükre ölelnék.

A tömeg már Dors első szavaira nyugtalankodni kezdett. Az emberek egyre hangosabban méltatlankodtak, és fenyegetően elindultak Tanto felé, aki ideges pillantásokat vetett maga köré, és igyekezett eltűnni.

Dors fölemelte a hangját:

– Engedjétek elmenni. Senki ne érjen hozzá. Ne adjatok ürügyet, hogy zavargásról adjon jelentést.

– És a tömeg szétvált előtte.

– Ej, hölgyem – méltatlankodott Raych –, hagyni kellett volna, hogy megruházzák.

– Ó, te vérszomjas kölyök! – korholta Dors. – Vezess el a barátodhoz.

68.

A férfira, aki Davannak nevezte magát, egy ütött-kopott vendéglő mögötti szobában akadtak rá.

Raych vezette őket, aki ezúttal is olyan otthonosan mozgott a billibottoni sikátorokban, mint a Heliconon egy vakondok a föld alatti járatokban.

Először Dors Venabili adta jelét az óvatosságnak. Megtorpant, és Raychhoz fordult.

– Gyere vissza. Hova a csudába megyünk?

– Davanhoz – felelte a fiú türelmetlenül. – Hiszen megmondtam, nem?

– Csakhogy ez elhagyatott vidék. Senki sem lakik itt – mondta Dors, és viszolyogva körülnézett. A környék kihaltnak látszott, a világítótestek többsége nem világított, vagy ha igen, akkor is csak vaksin pislákolt.

– Davan így szereti – mondta Raych. – Folyton változtatja a helyét, hol itt húzódik meg, hol ott.

– Miért? – firtatta Dors.

– A biztonság kedvéért, hölgyem.

– Kitől fél?

– A kormánytól.

– Miért kellene a kormánynak Davan?

– Azt én nem t'om, néni. De mondok nektek valamit. Én elmesélem, hogy hol lakik, hogy találtok oda, és menjetek egyedül, ha bennem nem bíztok.

– Ugyan, Raych! – tiltakozott Seldon. – Egész biztos, hogy nélküled eltévedünk. Sőt mi több, jobb lesz, ha megvársz bennünket, míg végzünk, hogy visszavezess.

– Mit kapok ezért? – vágta rá egyből Raych. – Csak nem akarod, hogy korgó gyomorral lófráljak itt?

– Lófrálj csak, Raych, és ha megéheztél, fizetek neked egy fejedelmi vacsorát. Amit csak kívánsz.

– Ezt csak most mondod, mister. De honnan tudhatom, hogy megtartod a szavad?

Dors keze meglendült, és megvillant benne egy meztelen pengéjű kés.

– Csak nem azt állítod, Raych, hogy hazudunk?

Raych szeme tágra meredt. Nem látszott rajta, hogy megijedt volna.

– Hé, nem láttam, hogy csinálod. Még egyszer!

– Majd utána, ha még itt találunk. Különben – nézett rá Dors fenyegetően – előkerítünk a föld alól is.

– Ugyan, hölgyem, mit beszélsz! Engem nem fogtok megtalálni. Nem vagytok az a fajta. De én itt fogok várni. – Kihúzta magát. – A szavamat adom.

És némán továbbvezette őket, csak lépteik visszhangzottak tompán az üres folyosókon.

Davan fölnézett, amikor beléptek a szobába, s csak akkor szelídült meg vad tekintete, amikor Raychot megpillantotta. Kérdő mozdulattal intett a másik kettő felé.

– Ezek azok a pasasok – mondta Raych, és vigyorogva távozott.

– Hari Seldon vagyok – mutatkozott be Seldon. – A fiatal hölgy pedig Dors Venabili.

Kíváncsi tekintettel vizsgálgatta Davant. A férfi sötét színű arcán ott ékeskedett a dahli férfiasságra jellemző sűrű fekete bajusz, ráadásul rövid szakállt is viselt. Ő volt eddig az első dahli, aki nem borotválta az arcát. Még a billibottoni huligánok is gondosan simára csupaszították az arcukat és az állukat.

– Mi a neve, uram? – szólította meg Seldon.

– Davan. Raych nyilván megmondta önöknek.

– És a másik neve?

– Csak Davannak hívnak. Nem követte önöket idefelé senki, Seldon mester?

–Nem, ebben biztos vagyok. Ha követtek volna, akkor Raych füle vagy szeme bizonyára fölismeri. És ha ő sem, akkor Venabili kisasszony okvetlenül észrevette volna.

Dors elmosolyodott.

– Ennyire megbízol bennem, Hari?

– Napról napra jobban – felelte az komolyan. Davan azonban nyugtalanul feszengett.

– Mégis a nyomukra bukkantak.

– Hogyhogy?

– Igen. Hallottam arról az állítólagos újságíróról.

– Máris? – csodálkozott Seldon. – Szerintem valóban újságíró – és ártalmatlan. Mi Raych javaslatára neveztük őt császári ügynöknek, ami használható fogásnak bizonyult. Ezzel magára vonta a tömeg haragját, és sikerült őt leráznunk.

– Ellenkezőleg – mondta Davan. – Az volt, aminek mondták. Az embereim jól ismerik, és valóban a Birodalomnak dolgozik. De maguk nem élnek úgy, mint én. Nem változtatják a nevüket meg a lakhelyüket. A saját nevüket használják, és nem próbálnak rejtőzködni. Maga Hari Seldon, a matematikus.

– Igen, az vagyok – felelte Seldon. – De miért kellene hamis nevet kitalálnom?

– A Birodalom keresi önt, nem igaz?

Seldon vállat vont.

– Én olyan helyeken tartózkodom, ahová nem ér el a Birodalom keze.

– Nyíltan nem, ám a Birodalomnak nincs szüksége arra, hogy nyílt kártyákkal játsszon. Én azt javasolnám, hogy tűnjenek el. Szívódjanak föl.

– Úgy, mint maga – nézett körül Seldon nem titkolt ellenszenvvel. A szoba ugyanolyan üres volt, mint idefelé jövet a folyosók. Dohos levegője nyomasztó sivárságot árasztott.

– Igen – bólintott Davan. – Maga a hasznunkra lehetne.

– Miképpen?

– Maga találkozott egy Yugo Amaryl nevű fiatalemberrel.

– Igen, találkoztam.

– Amaryl azt mondta nekem, hogy maga meg tudja jósolni a jövőt.

Seldon mélyet lélegzett. Eleget ácsorgott ebben a sivár szobában, elfáradt. Davan egy párnán kuporgott. Több párna is volt a szobában, de egyik sem látszott tisztának. Ahhoz sem volt kedve, hogy a penészcsíkos falnak támaszkodjon.

– Vagy ön értette félre Amarylt, vagy Amaryl engem. Én csupán azt bizonygattam, hogy elméletileg ki lehet választani olyan kiindulási feltételeket, amelyek alapján a jövő nem vész bele a kiszámíthatatlanság káoszába, hanem bizonyos szűkebb határokon belül a történelmi előrelátás érvényesülhet. Azt azonban nem tudnám megmondani, melyek a kiinduló feltételek, és abban sem vagyok biztos, hogy ezeket a feltételeket egyetlen vagy akár több ember képes fölismerni véges időtartam alatt. Érti, mit akarok mondani?

– Nem én.

Seldon felsóhajtott.

– Akkor még egyszer megpróbálom elmagyarázni. Az lehetséges, hogy a jövőt előre lássuk, de nem biztos, hogy ezt a hasznunkra tudjuk fordítani. Most már érti?

Davan komoran nézte Seldont, aztán Dorsot.

– Ezek szerint nem tudja megjósolni a jövőt?

– Végre megértette a lényeget, Davan uram.

– Hívjon csak Davannak. De elképzelhető, hogy egyszer képes lesz rá.

– Ez elképzelhető.

– Akkor hát ezért keresi úgy a Birodalom.

– Nem – emelte föl az ujját Seldon oktatólag. – Én azt gyanítom, a Birodalom éppen ezért nem követ el mindent, hogy rám tegye a kezét. Mert ha akarnák, könnyen a hatalmukba keríthetnének. De egyelőre nincs miért feltűnést kelteni értem, mert tisztában vannak azzal, hogy e pillanatban még semmit sem tudok. Nem éri meg, hogy ennek vagy annak a szektornak a jogait megsértve kockára tegyék a Trantor törékeny békéjét. Ez az oka, hogy elég nagy biztonságban járhatok-kelhetek saját nevem alatt.

Davan a tenyerébe temette a fejét, és azt dörmögte:

– Tiszta őrület. – Aztán Dorsra pillantott. – Maga Seldon mester felesége?

– Én a barátja és védelmezője vagyok – jelentette ki Dors nyugodtan.

– Mennyire ismeri őt?

– Már néhány hónapja együtt vagyunk.

– Csak ennyi?

– Csak ennyi.

– A maga véleménye szerint igazat mond?

– Véleményem szerint igen, bár milyen alapon hinne maga nekem, ha neki nem hisz? Mert ha Hari valamilyen okból hazudna magának, miért ne hazudhatnék én is, hogy őt támogassam?

Davan tanácstalanul nézett egyikről a másikra. Végre elszánta magát.

– Akárhogy is van, készek nekünk segíteni?

– Kik azok a mi, és milyen segítséget várnak tőlünk?

Davan fejtegetni kezdte:

– Maguk is láthatják, mi a helyzet itt Dahlban. El vagyunk nyomva. Ez nem kerülhette el a figyelmüket, és abból, ahogyan Yugo Amaryllal bánt, nem hihetem, hogy nem érzi át a helyzetünket.

– Mélyen együtt érzünk önökkel.

– És azt is tudniuk kell, hogy kik az elnyomók.

– Gondolom, a császári kormányra céloz, és el kell ismernem, hogy ebben van igazság. Másfelől viszont azt is észrevettem, hogy Dahlban létezik egy középosztály, mely lenézi a hőkutasokat, és a bűnözők rétege, amely az egész szektort terrorizálja.

Davan összeszorította az ajkát, de kitartott álláspontja mellett.

– Igen. Igaz. Ám a Birodalom elvi megfontolásokból bátorítja ezt. Dahl komoly gondokat okozhat. Ha a hőkutasok sztrájkba lépnének, a Trantort szinte azon nyomban súlyos energiahiány sújtaná... és minden, ami ezzel jár. Csakhogy Dahl felsőbb osztályai nem sajnálnák a pénzt, felbérelnék Billibotton és egyéb vidékek gazembereit, ráuszítanák őket a hőkutasokra, s így letörnék a sztrájkot. Volt már ilyenre példa. A Birodalom elnézi, hogy némely dahliak viszonylagos jólétben éljenek, ezért cserébe a maga lakájaivá teszi őket. Eközben nem ellenőrzi megfelelően a fegyvertartást, s ennek az a célja, hogy ne gátolja a bűnözést.

A birodalmi kormány nemcsak Dahlban, hanem mindenütt így jár el. Nem képes többé erővel érvényesíteni akaratát, mint a régi időkben, amikor a hatalom nyílt eszközökkel lépett föl. A Trantoron mostanára olyannyira bonyolulttá és törékennyé váltak az erőviszonyok, hogy a birodalmi hatalom gyakorlása kénytelen a színfalak mögé húzódni...

– A hanyatlás jele – mondta Seldon, visszaemlékezve Hummin megállapítására.

– Hogyan? – kapta föl a fejét Davan.

– Semmi – mondta Seldon. – Folytassa csak.

– A birodalmi hatalom kénytelen a háttérbe vonulni, de még így is rengeteg ütőkártya van a birtokában. Minden szektorban szítják a szomszédok egymás iránti bizalmatlanságát. Egyes szektorokon belül a gazdasági és társadalmi osztályokat egyfajta háborúra uszítják egymás ellen. A végeredmény az, hogy a nép Trantor-szerte képtelen egységesen föllépni. Mindenütt az a helyzet, hogy a nép jobbára maga között hadakozik ahelyett, hogy közösen fölkelne a központi zsarnokság ellen, így a Birodalom az erőszak közvetlen alkalmazása nélkül is képes fenntartani uralmát.

– És mit gondol, mit lehetne ez ellen tenni? – firtatta Dors.

– Én már évek óta azon munkálkodom, hogy a Trantor népében fölébresszem a szolidaritás érzését.

– Feltételezem – jegyezte meg Seldon szárazon –, hogy ezt lehetetlenül nehéz és fölöttébb háládatlan feladatnak találja.

– Helyesen feltételezi – felelte Davan. – A párt azonban napról napra erősebb lesz. Egyre több késesünk ismeri fel, hogy fegyvereik akkor a leghasznosabbak, ha nem egymás ellen használják őket. Azok, akik Billibotton sikátoraiban magukra támadtak, még a tévelygők közé tartoznak. Azok viszont, akik támogatják, és készek megvédeni magukat az újságíróként bemutatkozó császári ügynököktől, azok az én embereim. Én itt élek közöttük. Ez itt nem fényes élet, de biztonságban vagyok. A szomszédos szektorokban is vannak követőink. Napról napra nő a táborunk.

– De hogy jövünk mi ide? – kérdezte Dors.

– Nos – felelte Davan –, maguk mindketten külvilágiak és tudósok. Szükségünk van olyan vezetőkre, mint maguk. Legnagyobb erőforrásunk a szegények és iskolázatlanok tömege, mivel ők szenvednek a legtöbbet, ám alkalmatlanok a vezetésre.

– Furcsa értékítélet olyasvalaki szájából, aki meg akarja menteni az elnyomottakat – jegyezte meg Seldon.

– Én nem mint embereket teszem mérlegre őket – sietett hozzátenni Davan. – Csupán a vezetői képességeiket. Létkérdés, hogy a párt vezetői között legyenek értelmiségi férfiak és nők.

– Vagyis ön szerint a magunkfajta emberektől azt várják, hogy növeljük a pártjuk tekintélyét.

– Némi rosszindulattal – védekezett Davan – minden nemes ügyön lehet gúnyolódni. Maga azonban, Seldon mester, több mint tekintély, több mint egyszerű értelmiségi. Még ha nem hajlandó is elismerni, hogy képes áthatolni a jövő ködén...

– Kérem, Davan – hárította el Seldon –, mellőzze a költői képeket, és ne beszéljen feltételes módban. Ez nem azon múlik, hogy én elismerem vagy sem. Én egyszerűen nem tudom megjósolni a jövőt. És nem köd az, ami zavarja a tisztánlátást, hanem krómacél falak.

– Hadd mondjam végig. Elfogadom, nem tudja előre megjósolni, de hogy is mondjam csak pszichohistóriai pontossággal, maga tanulmányozta a történelmet, és talán kialakulhatott valamilyen intuitív sejtése arról, ami bekövetkezhet. Vagy tévednék?

Seldon megrázta a fejét.

– Lehet, hogy van némi intuitív megsejtésem a matematikai valószínűséget illetően, csakhogy teljességgel bizonytalan, mennyire sikerülhet ezt bármilyen történelmi jelentőségű megállapításra lefordítanom. Én különben sem tanulmányoztam a történelmet. Bár megtettem volna! Most érzem csak igazán a hiányát.

– Én vagyok a történész, Davan – jelentette ki Dors szenvtelenül –, és ha kívánja, elmondhatok magának néhány dolgot.

– Kérem, tegye meg – kapott a szaván Davan félig kérve, félig kihívóan.

– Először is a galaxis története tele van forradalmakkal, amelyek néha csak egyes bolygókon, olykor egész bolygócsoportokon, máskor egy egész birodalomban megdöntötték a zsarnokságot. Így volt ez a Birodalom előtti időkben is. Gyakorta csupán egyik zsarnokság váltotta föl a másikat, vagyis az adott uralkodó osztály helyébe egy másik került, olyan, amelyik elődjénél erősebbnek bizonyult, s meg tudta tartani a hatalmat – miközben a szegények és az elnyomottak ugyanolyan szegények és elnyomottak maradtak, sőt esetleg még rosszabb helyzetbe kerültek.

Davan figyelmesen hallgatta, aztán megjegyezte:

– Ezt én is tudom. Mindnyájan tisztában vagyunk vele. De talán képesek vagyunk tanulni a múltból, és tudjuk, mit kerüljünk el. Azonkívül a zsarnokság, amely most bennünket sanyargat, valóság, a bőrünkön érezzük. Az, ami a jövő méhében szunnyad, csak lehetőség. Ha mi mindig visszariadunk a változtatástól, csupán mert az esetleg rosszabbat hozhat, akkor reményünk sem marad, hogy valaha is leszámolhatunk az igazságtalansággal.

– A másik dolog, amit nem szabad elfelejtenie – folytatta Dors –, hogy ha jogos is a harcuk, ha az igazság szava mennydörögve elítéli is a zsarnokságot, rendszerint a zsarnoki hatalom javára billen a mérleg, mellette az erő. Hiába kelnek föl és tüntetnek a maga késelői, semmiféle maradandó eredményt nem érhetnek el, amíg velük szemben ott áll egy kinetikus, vegyi és idegfegyverekkel felszerelt hadsereg, amely kész használni is a fegyvereket a nép ellen. Maga mellé állíthatja az összes elnyomottat, a tekintélyes embereket, ha győzni akar, mégis meg kell nyernie a biztonsági erőket, a császári hadsereget, vagy legalábbis alaposan meg kell gyengítenie azok vezetőik iránti hűségét...

– A Trantor több államiságú világ – érvelt Davan. – Minden szektornak megvannak a maga uralkodói, akik között akad császárellenes beállítottságú is. Ha megnyernénk egy erős szektor támogatását, mindjárt más lenne a helyzet. Nem igaz? Akkor nem mondhatná ránk, hogy késsel és kővel hadonászó rongyosok vagyunk.

– Azt akarja mondani, hogy maguk mellett egy erős szektor áll, vagy csak szeretné ezt?

Davan hallgatott.

– Azt kell gondolnom – jegyezte meg Dors –, hogy maga Mynek polgármesterére gondol. Tegyük fel, ő hajlandónak mutatkoznék, hogy kihasználja a nép elégedetlenségét, növelve ezzel esélyét a császár megdöntésére. De ne feledje, a polgármester szeme előtt esetleg az a cél lebeg, hogy a maga üljön a császári trónra. Mert miért is kockáztatná ennél kevesebbért mostani, nem éppen jelentéktelen pozícióját? Talán az áldásos igazságért és a nép jólétéért, amelyhez nem hinném, hogy olyan nagy érdek fűzi?

– Vagyis azt akarja mondani, hogy bármelyik nagy hatalmú vezér, aki hajlandó segíteni az ügyünket, utána elárulna bennünket?

– Számtalan példa van erre a galaxis történelmében.

– És ha nekünk jutna eszünkbe elárulni őt?

– Azaz kihasználni, majd aztán a döntő pillanatban megnyerni hadserege vezérét vagy bárki mást, aki hajlandó őt meggyilkolni?

– Ha szükség van erre, igen. Ha nem is éppen ily módon, de megszabadulnánk tőle.

– Tehát résztvevői legyünk egy olyan forradalmi mozgalomnak, amelynek főszereplői készek elárulni egymást, csak az alkalomra várnak? Ez nem szül jót.

– Így hát nem akarnak nekünk segíteni? – kérdezte Davan.

Seldon, aki zavartan hallgatta a Davan és Dors közötti vitát, most azt mondta:

– Ez nem ilyen egyszerű. Mi szeretnénk önöknek segíteni. Az önök oldalán állunk. Úgy érzem, hogy egyetlen jóérzésű ember sem kívánhatja olyan császári hatalom fennmaradását, amely kölcsönös gyanakváson és gyűlöleten alapul. Amely ha mégoly szilárdnak tűnik is fel, csak látszólag az. Hiszen bármely pillanatban összeomolhat. A kérdés azonban az: hogyan tudnánk segíteni? Ha a gyakorlatban alkalmazni tudnám az elméletemet, ha meg tudnám jósolni, mi történik a legnagyobb valószínűség szerint, a számos alternatíva közül melyik az, amelyik a legszerencsésebb, akkor örömest a rendelkezésükre bocsátanám képességeimet. Csakhogy a megoldás nincs a kezemben. A legtöbbet azzal segíthetek, hogy megpróbálom kifejleszteni a pszichohistória gyakorlati módszerét.

– Mennyi időre van szüksége ehhez?

– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Seldon.

– Azt gondolja, hogy mi bizonytalan ideig várakozunk?

– Mi más lehetőséget tudnék ajánlani, minthogy egyelőre haszontalan vagyok a maguk számára? De annyit megmondhatok: a legutóbbi időkig az volt a szilárd meggyőződésem, hogy a pszichohistória csupán elméleti jelentőségű, gyakorlati alkalmazása kizárt. Most azonban már nem vagyok olyan biztos ebben.

– Azt akarja mondani, hogy megtalálta a megoldás kulcsát?

– Azt nem, csak úgy érzem, hogy meg tudnám találni. Fogalmam sincs, mi váltotta ki ezt az érzést bennem. Lehet, hogy hiú ábránd, de meg fogom próbálni. Adja meg nekem ezt a lehetőséget. Talán még összehoz bennünket a sors.

– Ha most visszatérnek a szállásukra – mondta Davan –, meglehet, hogy egy napon a császár csapdájában találják magukat. Azt hiszi, hogy a császár békén hagyja, amíg a pszicho-histórián rágódik? Én azonban biztos vagyok abban, hogy a császár és talpnyaló Demerzelje nem fog türelmesebben várni, mint én.

– Azzal nem érnek el semmit, ha sürgetnek – jegyezte meg Seldon higgadtan –, s ne feledje, én nem az ő oldalukon vagyok, hanem a magukén. Gyerünk, Dors.

Ezzel megfordultak, és magára hagyták Davant a mocskos szobában. Odakint Raych várt rájuk.

69.

Raych éppen evett. Megnyalta az ujját, és összegyűrte a zacskót, amelyben ki tudja, mi volt. A levegőt erős hagymaillat töltötte be – nem lehetett igazi hagyma, talán élesztőből készült.

Dors kissé hátrébb húzódott, és úgy kérdezte:

– Honnan szerezted az ételt, Raych?

– Davan embereitől. Ők hozták. Davan oké.

– Akkor hát nem kell vacsorát vennünk neked, igaz? – mondta Seldon, egyszerre tudatára ébredve, mennyire éhes ő is.

– Valamit adjon nekem – mondta Raych, és sóvár szemeket meresztett Dors felé. – Mondjuk a néni kését. Legalább az egyiket.

– Kés nincs – jelentette ki Dors. – Szépen visszavezetsz bennünket, és kapsz tőlem öt pénzt.

– Öt pénzért nem lehet kést kapni – tiltakozott Raych.

– Megmondtam: öt pénz, és kész – mondta Dors.

– Maga egy nyavalyás némber! – átkozódott Raych.

– Igen, én egy nyavalyás némber vagyok, de a kezem gyors, hát indulás!

– Egye fene – nyugodott bele Raych. – Nem kell erősködni. Erre – intett a kezével.

Visszafelé mentek az üres folyosókon, ezúttal azonban Dors, aki mindenfelé figyelt, hirtelen megtorpant.

– Állj csak meg, Raych. Követnek bennünket.

– Honnan az ördögből hallja őket? – kérdezte Raych dühösen. Seldon félrehajtotta a fejét.

– Én sem hallok semmit – jelentette ki.

– De én igen – mondta Dors. – Nem akarok semmiféle esztelenségbe keveredni. Most mindjárt el fogod árulni nekem, miről van szó, különben akkorát kapsz a fejedre, hogy egy hétig fájlalod. Nem tréfálok.

Raych védekezőn fölemelte az egyik kezét.

– Csak próbáld meg, nyavalyás némber. Csak próbáld meg. Ezek Davan emberei. Csak vigyáznak ránk, ha a késelőknek eszükbe jutna megtámadni bennünket.

– Davan emberei?

– Az. A szervizfolyosókon kísérnek bennünket.

Dors kinyújtotta a jobb kezét, és megragadta Raych grabancát. A levegőbe emelte a fiút, aki kapálózva kiáltozott:

– Hé! Ne!

– Dors – szólt rá Seldon –, ne légy hozzá goromba.

– Még gorombább is leszek, ha úgy érzem, hogy hazudik. Téged bíztak rám, Hari, nem őt.

– Én nem hazudok – kapálózott Raych. – Igazat mondok.

– Szerintem is igazat mond – állt mellé Seldon.

– Majd meglátjuk. Raych. Mondd meg nekik, hogy bújjanak elő. – Ezzel letette a fiút, és leporolta a kezét.

– Maga egy dilis tyúk – méltatlankodott Raych. Aztán fölemelte a hangját. – Hé, Davan! Bújjon elő közületek valaki!

Kis idő múlva a folyosó egyik sötét ajtaján kilépett két fekete bajuszos férfi; az egyik arcán hosszú sebhely éktelenkedett. Mindketten meztelen pengéjű kést tartottak a kezükben.

– Hányan vagytok még ott? – förmedt rájuk Dors.

– Néhányan – felelte az egyik férfi. – Parancs. Magukat őrizzük. Davan azt akarja, hogy ne legyen bántódásuk.

– Köszönjük. De próbáljanak meg csendesebben járni. Raych, indulunk.

– Maga majdnem megvert engem, pedig én igazat mondtam – panaszolta Raych.

– Igazad van – mondta Dors. – Legalábbis azt hiszem. Elnézést kérek.

– Nem tudom, hogy elfogadjam-e – próbált Raych fölényeskedni. – De egye fene, még ez egyszer elfogadom.

Mihelyt kiértek a gyalogjáróra, a láthatatlan őrség nem követte őket tovább. Dors éles füle sem hallotta a neszüket. Igaz, a szektor biztonságos negyedébe értek. Dors elgondolkodva szemlélgette Raychot.

– Nem hiszem, hogy van olyan ruhánk, amelyik illene rád.

– Miért kellene olyan ruha, amelyik rám illik, asszonyom? – Úgy látszott, hátuk mögött hagyva a folyosókat Raychban is nagyobb lett a tisztelettudás. – Nekem van ruhám.

– Gondoltam, hogy szívesen feljönnél hozzánk, és megfürödnél.

– Minek? – tiltakozott Raych. – Hamarosan úgyis megmosdok, és fölveszem a másik ingemet. – Ravasz tekintettel nézett föl Dorsra. – Sajnálja, hogy fölényeskedett, mi? És most szeretné jóvátenni, mi?

– Igen – mosolyodott el Dors. – Mondjuk.

Raych kegyesen intett a kezével.

– Nem tesz semmit. Nem fájt. De hallgasson ide. Maga asszonyhoz képest állati erős. Úgy fölkapott engem, mint a pelyhet.

– Mérges voltam, Raych. Nekem vigyáznom kell Seldon mesterre.

– Maga olyan testőrféle? – Raych fürkészően nézett Seldonra. – Magának női testőre van?

– Erről nem én tehetek – felelte Seldon fanyar mosollyal. – Ő ragaszkodik hozzá. De érti a dolgát.

– Jól gondold meg, Raych – erősködött Dors. – Biztosan nem akarsz megfürödni?

– Lehetetlen. Csak nem gondolja, hogy az a nő még egyszer beenged a házába? Dors fölnézett, és ott látta Casilia Tisalvert a lakóház bejárati ajtaja előtt, amint előbb a külvilági nőre, aztán a nyomornegyedek fiára meresztgeti a szemét. Nehéz lett volna megmondani, melyikük látványa keltett nagyobb haragot benne.

– Hát akkor – búcsúzott Raych – Isten önökkel, uram és asszonyom. Abban sem vagyok biztos, hogy magukat is beengedi a házba. – Ezzel zsebre vágta a kezét, és gondtalan közönyt mímelve, ringó léptekkel elindult.

– Jó estét, Tisalverné asszony – köszönt Seldon. – Elég későre jár, nem igaz?

– Nagyon is késő van – felelte az. – Csaknem lázadás tört ki az utcán, amikor ráuszították arra az újságíróra az utcai csőcseléket.

– Mi nem uszítottunk rá senkire senkit – tiltakozott Dors.

Tanúja voltam – jelentette ki Tisalverné hajthatatlanul. – A saját szememmel láttam. – Ezzel félrehúzódott, hogy beengedje őket, de azért habozott annyi ideig, hogy éreztesse velük, mennyire ellenére vannak a történtek.

– Úgy tesz, mintha ez lett volna az utolsó csepp a pohárban – jegyezte meg Dors, miközben Seldonnal fölkapaszkodtak a szobájukba.

– No és? – kérdezte Seldon. – Nem tud semmit tenni.

– Ki tudja? – válaszolt egy kérdéssel Dors.

A rendőrök

RAYCH – ...Hari Seldont, mint mondta, első alkalommal a véletlen hozta össze Raychsal. Seldon csupán jelentéktelen eligazítást kért az akkor egyszerű kis utcagyerektől, akinek sorsa attól kezdve összefonódott a nagy matematikuséval, amíg...

ENCYCLOPEDIA GALACTICA

70.

Másnap reggel Seldon, miután megmosdott és megborotválkozott, magára kapta a nadrágját, kopogtatott a szomszédos szobába nyíló ajtón, és beszólt:

– Nyisd ki az ajtót, Dors.

A lány vöröses-aranyszínű haja még csillogott a nedvességtől, és rajta is csak deréktól lefelé volt ruha. Seldon riadtan visszahőkölt. Dors közömbös pillantást vetett csupasz mellére, és egy törülközőt csavart a feje köré.

– Mi újság, Hari? – kérdezte.

Seldon elfordította a tekintetét, és úgy felelte:

– Mynek érdekelne.

– Mi az, hogy minek érdekelne? És az Isten szerelmére, ne akard, hogy a hátadnak beszéljek! Nem hinném, hogy még szűz vagy.

Seldon hangjából sértődés érződött ki.

– Én csak udvarias akartam lenni. Ha neked jó így, akkor nekem sincs ellenemre. És nem az, hogy minek; én a Mynek szektorról érdeklődnék.

– Miért érdekel? Vagy ha jobban tetszik: minek Mynek?

– Idehallgass, Dors, én komolyan beszélek. Lépten-nyomon szóba kerül ez a Mynek szektor, pontosabban Mynek polgármestere. Hummin is említette, és te meg Davan is. Én viszont nem tudok semmit erről a szektorról, sem a polgármesteréről.

– Én sem vagyok született trantori, Hari. Én is nagyon keveset tudok, de azt szívesen megosztom veled. Mynek a déli sark közelében helyezkedik el, jókora területen, nagyszámú népességgel.

– Nagyszámú népesség él a déli sarknál?

– Most nem a Heliconon vagyunk, Hari, vagy a Cinnán. Ez a Trantor. Itt minden a föld felszíne alatt van, és a föld felszíne alatt nincs nagy különbség a sarkok vagy az egyenlítő között. Bár gondolom, a nappalaikat meg az éjszakáikat fölöttébb szélsőségesen szabályozzák – nyáron hosszú napok, télen hosszú éjszakák, nagyjából úgy, mint a felszínen. A szélsőségekhez azért ragaszkodnak, mert módfelett rátartiak: büszkék arra, hogy a sarkon élnek.

– A Felvilágon jó hideg lehet.

– Ó, igen. Mynek fölött a Felvilág csupa hó és jég, bár nem olyan vastag, mint gondolnád, különben összeroppanthatná fölöttük a kupolát. De nem így van. Egyébként az ottani körülmények táplálják Mynek különleges hatalmát.

A tükör felé fordult, leszedte fejéről a törülközőt, rádobta a szárítóhálót, és öt másodperc alatt fénylő, szép frizurát varázsolt magának.

– El sem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy nem kell hajszorítót viselnem – jegyezte meg, miközben magára öltötte ruhája felső részét.

– Mi köze a jégrétegnek Mynek hatalmához?

– Gondolkozz csak. Negyvenmilliárd ember iszonyú mennyiségű energiát fogyaszt, ebből következően rengeteg hőt termel, amelytől valahogy meg kell szabadulni. A hőt elvezetik a sarkokhoz, főképp a fejlettebb délihez, és ott kiengedik az űrbe. Ennek során a jég nagy része is elolvad, és én biztos vagyok abban, hogy a Trantor felhőinek és esőinek jó része ebből származik, bármit mondanak is a meteorológusok, akik szerint ennél bonyolultabb a dolog.

– Mynek fölhasználja ezt az energiát, mielőtt megszabadulna tőle?

– Lehet, bár nem tudom. Egyébként halvány fogalmam sincs, milyen technológiával szabadulnak meg a hőtől, én a politikai hatalmukról beszélek. Ha Dahl leállna az energiatermeléssel, ez kellemetlenül érintené a Trantort, csakhogy más szektorok is termelnek energiát, és azok legfeljebb fokozhatnák a termelésüket. Természetesen bizonyos formában tárolnak is energiát, tehát van tartalék. Amíg rendet teremtenek Dahlban, addig sem kellene tartani az energiahiánytól. Mynek ellenben...

– Mynek ellenben?

– Mynek szabadítja meg a Trantort a felesleges hő legalább 90 százalékától, ezért aztán pótolhatatlan. Ha Mynek leállna a hőkibocsátásával, az egész Trantoron emelkedni kezdene a hőmérséklet.

– Ez Mynekre is érvényes.

Igaz, csakhogy Mynek a déli sarkon van, és könnyen hozzájuthatna a hideg levegőhöz. Ez persze nem oldana meg mindent, de Mynek tovább kitartana, mint a Trantor többi része. Egy szó mint száz, Mynek nagyon kényes probléma a császár számára, és Mynek polgármestere rendkívül nagy hatalommal bír – vagy legalábbis bírhat.

– És miféle ember a jelenlegi polgármester?

– Ezt nem tudom. Amit fél füllel hallottam, abból az derül ki, hogy nagyon idős már, és visszavonultan él, ám kemény, akár egy hiperhajó fala, és még mindig ügyesen manőverezik a hatalommal.

– De minek? Hiszen ha olyan öreg, akkor nem sokáig élvezheti a hatalmat.

– Ki tudja, Hari? Talán egy élet megszállottsága miatt. Vagy akár csak a játék kedvéért... a hatalomért folytatott manőverezésért, anélkül hogy maga a hatalom túlságosan érdekelné. Meglehet, ha megkaparintaná a hatalmat, és elfoglalhatná Demerzel helyét vagy akár a császári trónt, csalódást érezne, mert onnan nincs tovább út, véget érne a játszma. Persze ha még mindig élne, akkor újabb játszmába kezdhetne a hatalom megtartásáért, ami nem lenne kevésbé bonyolult, viszont korántsem élvezetes.

Seldon a fejét ingatta:

– Meglepő, de valójában senki sem vágyik arra, hogy császár legyen.

– Igazad van, nincs az az épeszű ember, akit vonzaná, ám az a bizonyos uralomvágy, ahogy gyakran nevezik, olyan, mint egy betegség, amely ha eluralkodik valakin, megfosztja józan eszétől is. És minél közelebb kerül valaki a magas hivatalhoz, annál könnyebben megkapja ezt a kórt. Minden előmenetellel...

– ...csak akutabbá válik a kór. Igen, ezt belátom. De azt is tudom, hogy a Trantor olyan hatalmas világ, szükségletei és ellentmondásos érdekei olyan szövevényessé tették a viszonyait, hogy a császár jórészt emiatt képtelen az uralkodásra. Csodálom, hogy nem hagyja a Trantort egyszerűen faképnél, és nem elégszik meg egy kevésbé bonyolult világgal.

– Nem mondanál ilyesmit – nevetett Dors –, ha ismernéd a történelmet. A Trantor meg a Birodalom, a több ezer éves hagyományok teszik azzá, aki. Egy császár, aki nincs a császári palotában, nem császár. Mert ő nem csupán önmaga, hanem sokkal több annál: ő maga a Birodalom.

Seldon hallgatásba merült, vonásai megkeményedtek, s egy idő múltán Dors aggódva megkérdezte:

– Mi a baj, Hari?

– Elgondolkodtam – mondta fojtott hangon. – Azóta, hogy elmesélted nekem azt a kéz a combon történetet, egyfolytában üldöz a gondolat, hogy... És most ez a dolog, hogy a császár inkább valami, mint személy, megpendített bennem egy húrt.

– Miféle húrt?

Seldon megrázta a fejét.

– Azon töröm a fejem, lehet, hogy rossz helyen tapogatok... – Tekintete újra a régi lett, hirtelen Dorsra nézett. – Mindenesetre jobban tennénk, ha lemennénk reggelizni. Már így is késő van, és nem hinném, hogy Tisalverné elég jó kedvében lenne, és fölhozná nekünk.

– Optimista vagy – felelte Dors. – Nekem az az érzésem, nincs olyan kedvében, hogy egyáltalán szívesen látna itt bennünket. Azt szeretné, ha eltűnnénk innen.

– Az lehetséges, csakhogy mi megfizetjük.

– Igaz, ám szerintem mostanra eléggé a bögyében vagyunk ahhoz, hogy a pénzünk se érdekelje.

– Hátha a férj számára nagyobb vonzerőt jelent a lakbérünk.

– Ha van neki egyáltalán szava, Hari, akkor az egyetlen ember, aki még nálam is jobban elképedne, ha ezt hallaná, az Tisalverné lenne. Jól van. Mehetünk.

Ezzel lementek a lépcsőn, a lakásnak a Tisalverék számára fenntartott részébe, ahol az emlegetett asszonyság nem éppen reggelivel, hanem annál jóval többel várta őket.

71.

Casilia Tisalver szálfaegyenesen állt ott, kerek arcán feszes mosollyal, fekete szeme szikrázott. Férje rosszkedvűen támasztotta a falat. A szoba közepén két férfi állt merev vigyázzállásban, mint akik észrevették ugyan a párnákat a padlón, de eszükbe sem jut leülni.

Mindketten a dahliakra jellemző merev frizurát és dús fekete bajuszt viseltek. Vékony testalkatúak voltak, egyforma fekete ruhába öltöztek. Messziről látszott, hogy egyenruhában vannak. Vállukon és csőnadrágjuk oldalán keskeny fehér csík futott végig. Jobb mellükön ott díszelgett egy-egy kifakult űrhajó és nap – a Galaktikus Birodalom minden lakott világán viselt jelvény, közepében egy fekete D betűvel (hiszen ők dahliak).

Seldon nyomban rájött, hogy a biztonsági erők két tagjával állnak szemben.

– Mit keresnek itt? – szólította meg őket Seldon szigorúan. Az egyik férfi előbbre lépett.

– Én Lanel Russ szektorvezető vagyok. És ez a társam, Gebore Astinwald. – Igazolásul mindketten elővették holokártyáikat. Seldon pillantásra sem méltatta azokat.

– Mit akarnak?

– Ön Hari Seldon a Heliconról? – kérdezte Russ higgadtan.

– Az vagyok.

– És maga, kisasszony, Dors Venabili a Cinnáról?

– Igen – felelte Dors.

– Panaszt tettek nálunk, miszerint egy bizonyos Hari Seldon tegnap lázadást szított. Azért vagyok itt, hogy ezt kivizsgáljam.

– Én semmi ilyet nem tettem – tiltakozott Seldon.

– Azt az értesülést kaptuk – nézett Russ egy parányi komputer képernyőre –, miszerint egy újságírót azzal vádolt meg, hogy császári ügynök, és ezzel lázadást szított ellene.

– Én voltam az, aki azt mondtam róla, hogy császári ügynök. És erre meg is volt az okom. Az csak nem bűn, ha valaki kinyilvánítja a véleményét? A Birodalomban véleményszabadság van.

– Ez nem vonatkozik olyan véleményre, amelyet lázadás szításának a szándékával fejeznek ki.

– Ki állítja, hogy az volt a szándékom?

Tisalverné ekkor fejhangon hadarni kezdte:

– Én állítom. Jól láthatta, hogy sűrűsödik a tömeg, csupa csatornatöltelék, akik csak az alkalomra lestek, hogy bajt keverjenek. És szándékosan fogta rá, hogy császári ügynök, holott semmit sem tudott róla, és azért kiáltotta oda a tömegnek, hogy fölingerelje. Szemmel látható volt, hogy tudta, mit csinál.

– Casilia – szólt oda hozzá a férje engesztelő hangon, az asszony azonban egyetlen pillantásával belefojtotta a szót.

Russ Tisalvernéhez fordult.

– Maga volt az, asszonyom, aki panaszt tett?

– Igen. Ezek itt ketten csupán pár napja laknak nálunk, és egyebet se tesznek, csak keverik a bajt. Rossz hírű embereket hívtak föl a lakásomba, s ezzel lejárattak a szomszédok előtt.

– Csak nem tiltja a törvény, hogy tiszta, csendes embereket meghívjunk a szobánkba? Mert a két felső szoba a miénk. Mi béreljük jó fizetségért. Vagy talán az is bűn, uram, ha Dahlban a dahliakkal beszél valaki?

– Nem, nem az – felelte Russ. – De ez nem tartozik a bejelentéshez. Miből gondolta, Venabili kisasszony, hogy az a megvádolt személy császári ügynök volt?

– Apró barna bajusza elárulta, hogy nem Dahlba való. Feltételeztem, hogy császári ügynök.

– Feltételezte? A társa, Seldon mester, teljesen bajusztalan. Feltételezi róla is, hogy császári ügynök?

– A fontos az – vetette közbe Seldon sietve –, hogy semmiféle lázadás nem volt. Megkértük a tömeget, hogy ne tegyen semmit a feltételezett újságíró ellen, és én biztos vagyok benne, hogy nem is tett.

– Ön ebben biztos, Seldon mester? – kérdezte Russ. – Mi arról értesültünk, hogy maguk nyomban elhagyták a színhelyt, miután megvádoltak egy embert. Honnan tudhatja, mi történt azután, hogy maguk eltávoztak?

– Sehonnan – ismerte el Seldon. – De engedjen meg egy kérdést: meghalt az az ember? Vagy megsebesült?

– Kihallgattuk azt az embert. Tagadja, hogy császári ügynök lenne, és nekünk nincs a birtokunkban ellene semmilyen bizonyíték. Azt is állítja, hogy önök bántalmazták.

– Lehet, hogy mindkét vonatkozásban hazudik. Javaslom, hogy vessék alá elmeszondának.

– Azt nem lehet megtenni egy bűntény áldozatával – mondta Russ. – A szektor kormánya nagyon határozottan tiltja. De hasznos lehetne, ha maguk ketten, mint vétkesek, alávetnék magukat a szondának. Beleegyeznek?

Seldon és Dors pillantást váltott, aztán Seldon kijelentette:

– Nem, természetesen nem.

– Természetesen nem – utánozta Russ árnyalatnyi gúnnyal a hangjában –, ám másvalaki számára szívesen ajánlja.

A másik rendőr, Astinwald, aki eddig egy szót sem szólt, erre elmosolyodott.

– Arról is értesültünk – folytatta Russ –, hogy két nappal ezelőtt késpárbajba keveredtek Billibottonban, és súlyosan megsebesítettek egy bizonyos – megnyomott egy gombot a kis komputeren, és a képernyőn megjelenő írásra pillantott – Elgin Marron nevű férfit.

– Arról is van információjuk, hogyan kezdődött a verekedés? – érdeklődött Dors.

– Ez a jelen pillanatban közömbös, kisasszony. Tagadja, hogy volt verekedés?

– Persze hogy nem tagadjuk a verekedés tényét – mondta Seldon hevesen –, de azt tagadjuk, hogy mi kezdeményeztük volna. Minket támadtak meg. Ez a Marron megragadta Venabili kisasszonyt azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megerőszakolja. Ami ezután következett, az önvédelem volt. Vagy talán Dahl szemet huny a nőkkel való erőszakoskodás fölött?

– Azt mondja, hogy megtámadták? – kérdezte Russ érdektelenséggel a hangjában. – Hányan?

– Tíz férfi.

– És ön egyedül – vagy női segítséggel – szembeszállt tíz férfival?

– Igen. Venabili kisasszony meg én szembeszálltunk velük.

– Akkor hogy van az, hogy egyikük sem szenvedett semmilyen sérülést? Vagy van valamelyikük testén vágás, horzsolás, csak eltakarja a ruha?

– Nincs, uram.

– Akkor miként lehetséges, hogy egy férfi és egy nő szembeszáll tíz férfival, és a hajuk szála sem görbül meg, míg Elgin Marron, a panaszos kórházi ápolásra szorult a sebei miatt, a felső ajkán pedig bőrátültetést kell alkalmazni?

– Jól küzdöttünk – jelentette ki Seldon komoran.

– Hihetetlenül jól. Mit válaszolna arra, ha azt mondanám, hogy három férfi vallomása szerint ön és a barátja minden ok nélkül megtámadta Marront?

– Azt válaszolnám, hogy hazudnak. Biztos vagyok abban, hogy azt a Marront már felelősségre vonták garázdaságért és késelésért. Mondtam, hogy tízen voltak. Ezek közül hatan, úgy látszik, nem voltak hajlandók esküjükkel alátámasztani egy hazugságot. A másik három azt is megmagyarázta, hogy miért nem siettek a barátjuk segítségére, ha egyszer azt látták, hogy minden ok nélkül megtámadták, és veszélyben forog az élete? Magának jól kell tudnia, hogy hazudnak.

– Elmeszondázást javasol számukra?

– Igen. És mielőtt megkérdezné, ismételten kijelentem, hogy minket illetően ez szóba sem jöhet.

– Arról is tudunk – folytatta Russ –, hogy tegnap, miután elhagyták a lázadás színterét, önök találkoztak egy bizonyos Davannal, a jól ismert felforgatóval, akit köröz a biztonsági rendőrség. Igaz ez?

– Ezt maguknak kell bebizonyítaniuk. Több kérdésre már nem válaszolunk.

Russ eltette a komputerét.

– Sajnos, arra kell kérnem önöket, hogy további kihallgatás végett jöjjenek velünk a központba.

– Nem hiszem, hogy erre szükség lenne, uram – tiltakozott Seldon. – Mi külvilágiak vagyunk, és semmi rosszat sem követtünk el. Hacsak azt nem, hogy le akartunk rázni egy szemtelenkedő újságírót, próbáltuk megvédeni magunkat az erőszak és a gyilkosság ellen, méghozzá a szektornak egy bűnözésről hírhedt negyedében, és szóba álltunk Dahl egyes lakóival. Nem látjuk okát a további kihallgatásoknak. Ez fölérne a zaklatással.

– Ezt nem önök döntik el – erősködött Russ. – Legyenek szívesek velünk jönni.

– Nem, szó sem lehet róla – tiltakozott Dors.

– Vigyázzanak! – kiáltotta el magát Tisalverné. – Két kés van nála.

– Köszönöm, asszonyom – sóhajtott föl Russ –, de ezt én is tudom. – Majd Dorshoz fordulva: – Tisztában van azzal, hogy ebben a szektorban súlyos vétséget jelent engedély nélkül kést tartani? Van engedélye?

– Nincs engedélyem.

– Ezek szerint önnek nincs engedélye, és így támadt rá Marronra? Tisztában van azzal, hogy ez komoly mértékben súlyosbítja a bűntényt?

– Itt nincs semmilyen bűntény, uram. Értse meg végre – erősködött Dors. – Marronnál is volt kés, és biztosra veszem, hogy engedély nélkül.

– Erre nekünk nincs semmiféle bizonyítékunk, az viszont tény, hogy míg Marron testén késtől származó sebek vannak, addig önök sértetlenek.

– Persze hogy volt nála kés. Ha nem tudja, hogy Billibottonban mindenkinek van, és Dahl többi részén is a legtöbben hordanak kést, amire nyilván nincs engedélyük, akkor ön az egyetlen Dahlban, aki tájékozatlan. Egymást érik a boltok, amelyek nyíltan árusítják a késeket. Vagy ezt sem tudja?

– Ebben a vonatkozásban nem számít, hogy én mit tudok vagy mit nem – jelentette ki Russ. – Mint ahogy az sem számít, hogy mások esetleg megszegik a törvényt. Most csak az számít, hogy Venabili kisasszony megszegte a törvényt. Arra kell kérnem önt, hogy most mindjárt szolgáltassa be nekem azokat a késeket, aztán mindketten jöjjenek velem a központba.

– Ez esetben vegye el maga tőlem a késeket – mondta Dors. Russ fölsóhajtott.

– Ne gondolja, kisasszony, hogy Dahlban a kés az egyetlen fegyver, és hogy nekem késharcba kell bocsátkoznom önnel. A társamnál és nálam is van sugárpisztoly, amely egy szempillantás alatt végez önnel, még mielőtt ideje volna az övéhez nyúlni, akármilyen gyors is. Persze ezt a fegyvert nem fogjuk használni, mert nem akarjuk megölni magukat. Mindkettőnknél van azonban idegkorbács, amit nyugodtan használhatunk. Remélem, nem kerül sor a demonstrációra. Ez nem öl, nem okoz maradandó károsodást, nem hagy semmiféle nyomot, a fájdalom viszont elviselhetetlen. A társam máris önre irányít egy idegkorbácsot. És itt van az enyém is. Most kérem a késeit, Venabili kisasszony.

Pillanatnyi hallgatás után Seldon azt mondta:

– Semmi értelme, Dors. Add oda a késeket.

Ám ekkor eszeveszett dörömbölés hallatszott az ajtón, és éles tiltakozó kiáltás süvített feléjük.

72.

Raych nem ment messzire, miután visszakísérte őket a lakóházukig.

Jól belakott, amíg ők Davannal beszéltek, és később szundított egyet, miután talált egy fürdőt, amely úgy-ahogy működött. Volt otthona is. Az anyját, legalábbis eddig, nemigen izgatta, hogy hosszabb-rövidebb időre eltűnt a fia.

Arról fogalma sem volt, ki az apja, és néha az is megfordult a fejében, hogy volt-e egyáltalán. Azt megmondták neki, hogy apja mindenképpen volt, s hogy miért biztos ez, azt is elmagyarázták neki elég durván. Maga sem tudta, hogy hihet-e ilyen furcsa mesékben, a részleteket azonban elég izgatónak találta.

A hölggyel kapcsolatban is eszébe jutott ez. Persze már elég öreg, de csinos, és férfi módra harcolt – egy férfinál is jobban. Különös gondolatokat ébresztett benne ez a nő.

És azt is fölajánlotta, hogy fürödjék meg. Néha úszhatott a billibottoni medencében, amikor akadt fölösleges pénze, s nem kellett másra, vagy ha be tudott lógni. Kizárólag ezek voltak azok az alkalmak, amikor tetőtől talpig benedvesítette a testét, de akkor is fázott, és várnia kellett, amíg megszárad.

Megfürödni azonban más. Forró víz, szappan, törülköző, meleg levegő. Nem volt biztos abban, milyen érzés, de biztosan klassz lenne, ha a nő is ott volna.

Elég jól ismerte a környéket. Egy mellékutcában igyekezett olyan helyen meghúzni magát, ahonnan nincs messze egy fürdő, de a néni sincs messze. Arra is ügyelt, ne fedezzék fel egykönnyen, és ne kelljen eliszkolnia.

Az éjszakát furcsa gondolatok társaságában töltötte. Mi van, ha megtanul írni és olvasni? Tud ezzel kezdeni valamit? Nem volt biztos ebben, de talán ő meg tudná mondani. Mindenféle homályos elképzelése támadt arról, hogy pénzt kaphat olyasmiért, amiről most még sejtelme sincs, hogy kell csinálni. Azt sem tudta, milyen dolgokért kérhetne pénzt. Mindezt valakinek meg kellene magyaráznia. Hogy fogjon hozzá az egészhez?

Ha azzal az emberrel meg az asszonnyal maradna, ők talán tudnának segíteni. De honnan tudhatja, hogy ők szívesen vennék, ha velük maradna?

Végre elszenderedett, de hamarosan fölébredt. Nem azért, mert kivilágosodott, hanem mert éles füle meghallotta a gyalogjárókon a lépések egyéneden, váltakozó erősségű zaját.

Megtanulta, hogy a fülével azonosítsa a legkülönfélébb hangokat. Ha valaki a legcsekélyebb kényelmet és biztonságot igényelte Billibotton föld alatti labirintusaiban, jó volt, ha tisztába jön a hangok természetével, még mielőtt meglátná azok tulajdonosát. Most éppen egy gépkocsimotor hangja ébresztette föl a veszélyérzetét. Volt valami ellenséges ebben a hangban...

Kidörzsölte az álmot a szeméből, és a gyalogút felé lopakodott. Alig volt szüksége rá, hogy szemügyre vegye az űrhajó és nap jelvényt a gépkocsin – elég volt megpillantani a körvonalait. Rögtön tudta, hogy csakis azért a férfiért meg nőért jöhettek, mert találkoztak Davannal. Egy percet sem töltött azzal, hogy mérlegelje, amit gondolt. Máris nyakába szedte a lábát, és rohanni kezdett az éledő utcákon.

Negyedóra sem telt bele, amikor visszatért. A gépkocsi még mindig ott állt; tisztes távolságból mindenfelől kíváncsi és óvatos tekintetek bámulták. Hamarosan még több ember gyűlik össze. Fölrohant a lépcsőn, miközben próbált visszaemlékezni, melyik ajtót is kell megdöngetnie. A liftre nincs idő.

Meglelte az ajtót, és dörömbölni kezdett, miközben éles hangon visítozta:

– Néni! Néni!

Izgalmában nem jutott eszébe a neve, de a férfi nevére félig emlékezett.

– Hari – kiáltozta. – Engedjenek be!

Az ajtó felvágódott, és ő kis híján bezuhant rajta. Egy rendőr kemény marka ragadta meg a karját.

– Várj csak, kölyök. Hová rohansz?

– Eresszen el! Én nem csináltam semmit. – Körülnézett. – Hé, néni, mit keresnek ezek itt?

– Letartóztatnak bennünket – mondta Dors sötéten.

– De miért? – kérdezte Raych, közben lihegve próbált kiszabadulni. – Hé, eresszen el, maga napplecsnis. Ne menjen vele, néni. Nem kell vele mennie.

– El innen! – rázta meg Russ a fiút erősen.

Nem megyek! De maga se, napplecsnis. Az egész bandám úton van ide. Innen nem jutnak ki, hacsak nem engedik el ezeket az embereket.

– Miféle banda? – vonta föl a szemöldökét Russ.

– Már itt vannak, odalent. Nyilván most szedik darabokra az autójukat. És ezt fogják tenni magukkal is.

Russ a társához fordult.

– Hívd fel a központot. Küldess ki velük két teherkocsit makrókkal.

– Ne! – visította Raych, aki kiszabadította magát, és Astinwaldhoz rohant. – Ne hívja föl!

Russ célzott az idegkorbácsával, és tüzelt.

Raych felsikoltott, a jobb vállához kapott, teste fájdalmasan megvonaglott, majd elterült a földön. Russnak nem volt ideje visszafordulni Seldon felé, aki megragadta a csuklóját, magasba emelte és hátracsavarta az idegkorbácsot tartó kezet, miközben rálépett a rendőr lábára, hogy a padlóhoz szögezze. Hari hallotta a helyéből kiugró vállízület roppanását, amit elnyomott Russ rekedt, fájdalmas ordítása.

Astinwald sebesen fölemelte a sugárpisztolyát, ám Dors bal karja máris körbefogta a vállát, és a jobb kezében tartott kést a férfi torkához szorította.

– Ne mozdulj! – kiáltott rá a lány. – Ha egy millimétert is megmozdulsz, a gerincedig átvágom a nyakadat. Dobd el a sugárpisztolyt. Rajta! És az idegkorbácsot.

Seldon fölemelte a még mindig nyögdécselő fiút, és szorosan magához ölelte. Aztán Tisalverhez fordult.

– Odakint emberek gyülekeznek. Dühös emberek. Csak be kell hívnom őket, és az egész lakást pozdorjává zúzzák. Szétverik a falakat is. Ha nem akarja, hogy megtörténjen, szedje össze azokat a fegyvereket, és dobja a szomszéd szobába. Szedje el a fegyvert a földön fekvő rendőrtől is, és azt is dobja be. Egy-kettő! Segítsen a felesége is. Legközelebb kétszer is meggondolja, mielőtt panaszt emelne ártatlan emberek ellen. Dors, ez itt a földön egy ideig ártalmatlan lesz. Némítsd el a másikat is, de ne öld meg.

– Máris – felelte Dors. Ezzel megfordította a kést, és a nyelével erősen a rendőr fejére sújtott. Az térdre rogyott.

– Nem szeretem ezt csinálni – fintorította el az arcát Dors.

– Rálőttek Raychra – mondta Seldon, s próbált úrrá lenni növekvő rosszullétén.

Kisiettek az utcára, amelyet ellepett a csaknem kizárólag férfiakból álló tömeg. Az emberek üdvrivalgással fogadták őket. A sokaság odanyomakodott a közelükbe. Körbevette őket a mosdatlan testek nehéz szaga.

– Hol vannak a napplecsnisek? – kiáltotta oda egy hang.

– Odabent – kiáltott vissza Dors. – Hagyjátok őket. Egy darabig harcképtelenek lesznek, de erősítést fognak kapni, ezért jó, ha sürgősen eltűntök innen.

– És veletek mi lesz? – hangzott fel innen is, onnan is az aggódó kérdés.

– Mi is eltűnünk. És vissza sem jövünk ide.

– Majd én gondoskodom róluk – visította Raych, és kiszabadította magát Seldon karjából. Megvetette a lábát, és sziszegve dörzsölgette a jobb vállát. – Tudok járni. Engedjetek utat.

A tömeg utat nyitott előtte.

– Bácsi, néni, gyertek utánam. Gyorsan!

Néhány tucatnyi férfi kíséretében elindultak a gyalogúton, amikor egyszerre Raych egy nyílás felé intett a kezével.

– Gyerünk be ide, emberek – dünnyögte. – Elviszlek benneteket egy olyan helyre, ahol az örök életben se talál rátok senki. Lehet, hogy még Davan sem tud róla. Csak az a bibi, hogy át kell vágnunk a csatornaszinten. Ott senki sem fog látni bennünket, csak egy kicsit büdös lesz, ugye értitek?

– Szerintem túl fogjuk élni – dünnyögte Seldon.

És leereszkedtek egy csigalépcsőn a mélybe, ahonnan üdvözlésükre dögletes bűz áradt feléjük.

73.

Raych elvezette őket egy rejtekhelyre. Vaslépcsőn kellett fölkapaszkodniuk, és egy nagy, padlásszobaszerű helyiségben találták magukat; ennek rendeltetését Seldon el sem tudta képzelni. Zsúfolva volt mindenféle terjedelmes, hangtalan, titokzatos berendezéssel. A szoba meglehetősen tiszta volt, és az állandó léghuzatnak köszönhetően a por nem tudott leülepedni benne. De annak örültek a legjobban, hogy a bűz is elviselhetőbbnek tűnt.

– Ugye kellemes itt? – fordult hozzájuk Raych elégedetten. Még mindig meg-megdörzsölte a vállát, és az arca megrándult, ha túl erősen tette.

– Rosszabb is lehetne – felelte Seldon. – Meg tudod mondani, Raych, hogy mire használják ezt a helyiséget?

Raych vállat vont, de fájdalmas fintort vágva félbeszakította a mozdulatot.

– Nem t'om – felelte. Aztán hányavetin hozzátette; – Kit érdekel?

Dors, miután a tenyerével megtörölte a padlót – utána gyanakodva vizsgálgatta a kezét –, helyet foglalt a földön.

– Ha megengedsz egy föltételezést – mondta –, szerintem ez részét képezi annak a komplexumnak, amely a hulladék méregtelenítését és újrafelhasználását végzi. A végtermék bizonyára a trágya.

– Ezek szerint – jegyezte meg Seldon komoran – azoknak, akik ezt a komplexumot irányítják, időnként le kell jönniük ide, és bármelyik percben itt lehetnek.

– Én már jártam itt – szólt közbe Raych. – De sosem láttam senkit.

– Szerintem a Trantoron, ahol csak lehetséges, mindent automatizálnak, és mi más, ha nem ez a hulladékfeldolgozás kívánja meg leginkább az automatizálást – vélekedett Dors. – Ezért biztonságban lehetünk... egy időre.

– Nem sokáig. Csak addig, amíg az éhség és a szomjúság le nem dönt a lábunkról, Dors.

– Én tudok élelmet meg vizet szerezni – ajánlkozott Raych. – Egy utcagyereknek talpraesettnek kell lennie.

– Köszönöm, Raych – mondta Seldon szórakozottan –, de most még nem vagyok éhes. – Beleszagolt a levegőbe. – Lehet, hogy nem is leszek többé.

– Dehogynem leszel – mondta Dors. – Ha az étvágyad cserbenhagy is egy időre, a szomjúság el fog kapni. Legalább az ürítés nem jelent problémát. Hiszen gyakorlatilag egy nyitott csatorna fölött lakunk.

Egy ideig nem szólt senki. Félhomály vette őket körül, és Seldon azon meditált, hogy miért nem csinálnak a trantoriak teljes sötétséget idelent. Aztán eszébe jutott, hogy igazi sötétséggel közterületen még nem találkozott. Úgy látszik, ez már így van egy energiával bőségesen ellátott társadalomban. Furcsa, hogy egy negyvenmilliárd lakost számláló világ bővében legyen energiának, de hát erről gondoskodik a bolygó belső hője, nem is beszélve a napenergiáról meg az űrbe telepített nukleáris fúziós üzemekről. De ha meggondoljuk, a Birodalom egyetlen világa sincs szűkében az energiának. Volt vajon olyan idő, amikor a kezdetleges technológia következtében energiahiány lépett fel?

Nekitámaszkodott a csőrendszernek, amelyben a hulladék keringett. Ám amikor ez tudatosult benne, ellökte magát a csövektől, és letelepedett Dors mellé.

– Van rá valamilyen mód, hogy kapcsolatba lépjünk Chetter Humminnal? – kérdezte.

– Ami azt illeti – felelte Dors –, én már üzentem neki, bár nem jókedvemből tettem.

– Hogyhogy nem jókedvedből tetted?

– Nekem azt parancsolták, hogy védjelek meg téged. És valahányszor kapcsolatba kell lépnem vele, ez azt jelenti, hogy csődöt mondtam.

Seldon fürkészőn nézett a lányra.

– Miért kell neked olyan megszállottnak lenned, Dors? Hiszen egy egész szektor valamennyi biztonsági embere ellen egyedül csak nem védhetsz meg engem.

– Szerintem sem. Egy-kettőt még csak harcképtelenné tehetünk közülük.

– Tudom. Ezt is tettük. Csakhogy erősítést küldenének... páncélosokat... idegágyúkat... altatógázt. Fogalmam sincs, mijük van még, de biztos, hogy az egész fegyvertárukat bevetnék. Erről meg vagyok győződve.

– Bizonyára igazad van – szorította össze a száját Dors.

– Nem fogják megtalálni magukat, néni – vetette közbe egyszerre Raych. A fiú éles szeme egyikről a másikra siklott, amíg beszélgettek. – Davant sem fogják megtalálni.

Dors fanyarul elmosolyodott, megborzolta a fiú haját, aztán némi undorral nézett a kezére.

– Nem tudom, hogy jó-e, ha velünk maradsz, Raych. Nem szeretném, ha téged megtalálnának.

– Engem nem fognak megtalálni, és ha én elmegyek, ki fog maguknak élelmet meg vizet hozni? És ki fog új rejtekhelyet találni, hogy a napplecsnisek elől elbújjanak?

– Ugyan, Raych, meg fognak találni bennünket. Davant pedig nem is olyan nagyon keresik. Mert ha borsot tör is az orruk alá, az a gyanúm, hogy nem veszik őt túlságosan komolyan. Érted, mire gondolok

– Arra gondol, hogy ő csak aprócska szálka a szemükben, aki után nincs értelme végigkutatni a vidéket?

– Igen, erre gondolok. Ezzel szemben mi alaposan helybenhagytuk a rendőreiket, és ezt nem fogják annyiban hagyni. El fognak csípni bennünket, ha az egész állományukat kell is bevetniük.

– Én viszont kutyául érzem magam az egész ügyben – mondta Raych. – Ha én nem rohanok be oda, és nem sütögetnek meg, akkor maguk nem intézték volna el azokat a fogdmegeket, és nem kerültek volna ilyen bajba.

– Ugyan, előbb-utóbb... hm... elintéztük volna őket. Ki tudja? Talán még többet is.

– Meg kell hagyni, szép munka volt – áradozott Raych. – Ha nem égett volna az egész testem, akkor még nagyobb élvezettel figyeltem volna.

– Nem sokra mennénk azzal – érvelt Seldon –, ha magunkra uszítanánk az egész biztonsági szolgálatot. A kérdés az, mit tennének velünk, ha elkapnának bennünket. Börtönbe zárnának, az biztos.

– Azt nem – tiltakozott Dors. – Ha kell, akár a császárhoz fellebbeznénk.

– A császárhoz? – kérdezte Raych tágra nyílt szemmel. – Maguk ismerik a császárt?

– A galaxis minden polgárának joga van a császárhoz fordulni – intette le a fiút Seldon. – Nekem úgy tűnik, Dors, hogy ez helytelen lépés lenne. Azóta, hogy Humminnal elhagytuk a császári szektort, mást se teszünk, mint futunk a császár elől.

– De annyira ezért nem, hogy inkább vállalnánk a börtönt dahlban. A császárhoz való föllebbezés halogatásul vagy elterelő hadmozdulatul szolgálhatna, mialatt talán sikerülne kisütni valami okosat.

– Ott van Hummin.

– Igen, ott van Hummin – hagyta rá Dors kelletlenül –, csakhogy nem várhatjuk el tőle, hogy mindent elintézzen helyettünk. Mert ha megkapta is az üzenetemet, és ha ide tud is rohanni Dahlba, hogy lesz képes itt ránk találni? De ha megtalálna is bennünket, mit tehetne Dahl egész biztonsági szolgálata ellenében?

– Akkor hát – adta be a derekát Seldon – ki kell sütnünk valamit, mielőtt ránk akadnának.

– Ha velem tartanak – tette le a garast Raych –, akkor én gondoskodom arról, hogy előttük járjanak. Én ismerem a környék legeldugottabb helyeit.

– Ezt megteheted, ha egy ember üldöz, csakhogy minden folyosón nyüzsögni fognak. Ha az egyik elől elfutunk, beleütközünk a másikba.

Jó ideig kellemetlen csönd telepedett közéjük; ki-ki úgy érezte, hogy kelepcébe került. Végül Dors Venabili törte meg a hallgatást:

– Itt vannak. Hallom őket – suttogta feszülten.

Egy darabig hegyezték a fülüket, majd Raych talpra ugrott, és sziszegve mondta:

– Arról jönnek. Nekünk erre kell mennünk.

Seldon zavartan hallgatózott; nem hallott semmit, de szívesen rábízta magát a többiek éles fülére. Ám amikor Raych sebesen és nesztelenül futni kezdett a közeledő léptek elől, egy hang harsant föl, majd verődött vissza a csatorna falairól.

– Ne mozduljanak! Ne mozduljanak!

– Ez Davan – villanyozódott föl Raych. – Hogy az ördögbe jutott a nyomunkba?

– Davan? – csodálkozott Seldon. – Biztos vagy benne?

– Biztos hát. Ő segíteni fog.

74.

– Mi történt? – kérdezte Davan.

Seldon csak pillanatnyi megkönnyebbülést érzett. Davan csatlakozása aligha ellensúlyozza Dahl szektor biztonsági erőit, ahhoz viszont elég sok embere van, hogy jókora fölfordulást okozzon...

– Önnek tudnia kell, Davan – mondta. – Gyanítom, hogy azok közül, akik ma reggel Tisalverék előtt összecsődültek, sokan a maga emberei voltak.

– Igen, így volt. Elterjedt a híre, hogy le akarják tartóztatni magukat, és hogy elagyabugyáltak egy szakasz napplecsnist. De miért akarták letartóztatni magukat?

– Kettőt – emelte föl az ujjait Seldon. – Két napplecsnist. De ez is elég kellemetlen. Letartóztatásunk egyik indoka az volt, hogy találkoztunk magával.

– Ez kevés. A napplecsnisek általában nem nagyon törik magukat utánam. Lebecsülnek engem – tette hozzá keserűen.

– Lehetséges – mondta Seldon –, ám az az asszony, akinél szállást béreltünk, feljelentett bennünket, hogy lázadást szítottunk az újságíró miatt, akibe útközben magához belebotlottunk. Erről ön is tud. Most, hogy tegnap és ma reggel is összecsődültek az emberei a színhelyen, és hogy két rendőr súlyosan megsérült, könnyen arra az elhatározásra juthatnak, hogy megtisztítják ezeket a folyosókat – és ezt maga is megsínyli. Valóban nagyon sajnálom. Nekem nem volt szándékomban, és nem is számítottam arra, hogy ilyesmit okozok.

Davan azonban a fejét ingatta.

– Ugyan, nem ismeri a napplecsniseket. Még ez is kevés. Ők nem akarnak bennünket kitakarítani innen. Mert akkor a szektornak valamit kezdenie kellene velünk. Ők viszont boldogan nézik, ha mi elrohadunk Billibottonban meg a többi nyomornegyedben. Nem, nekik maga kell. Maga. Mit követett el?

– Mi semmit sem követtünk el – fakadt ki Dors türelmetlenül –, egyébként is mit számít az? Ha nem önt keresik, hanem valóban minket, akkor le fognak jönni ide, és kifüstölnek innen bennünket. Ha ön is az útjukba akad, akkor nagy bajban lesz.

– Nem és nem – mondta Davan. – Nekem barátaim vannak, befolyásos barátaim. Ezt elmondtam múlt éjszaka. És ők nemcsak nekem, hanem önöknek is segíthetnek. Amikor maguk megtagadták, hogy nyíltan támogassanak bennünket, én kapcsolatba léptem velük. Ők jól tudják, kicsoda ön, dr. Seldon. Maga híres ember. A barátaim bejáratosak Dahl polgármesteréhez, és el tudják intézni, hogy hagyják békén magukat, akármit követtek is el. De ehhez ki kell jutniuk Dahlból.

Seldon elmosolyodott. Megkönnyebbülés árasztotta el.

– Magának van egy befolyásos barátja, Davan? – csodálkozott. – Valaki, aki tettre készen áll, és megvan a lehetősége, hogy lebeszélje a dahli kormányt a drasztikus lépésekről, és aki ki tud minket juttatni innen? Helyes. Nem lep meg. – Mosolyogva Dorshoz fordult. – Ugyanaz, mint Mycogenben. Hogy csinálja ezt Hummin?

Dors azonban a fejét ingatta.

– Ez túl gyorsan történt. Semmit sem értek.

– Szerintem ő bármit meg tud tenni – mondta Seldon.

– Én jobban ismerem őt, mint te, és régebben. Én ezt nem hiszem el.

– Ne becsüld le őt – mosolygott Seldon. Aztán, mint aki megelégelte a témát, Davanhoz fordult. – És ön hogy talált ránk? Raych azt mondta, hogy nem tud erről a helyről.

– Nem is tud! – kiabált Raych méltatlankodva. – Ez a hely az enyém. Én akadtam rá.

– Én még sohasem voltam itt – nézett körül Davan. – Érdekes hely. Raych a folyosókon nőtt fel. Tökéletesen otthon van ebben az útvesztőben.

– Igen, Davan, erre mi is rájöttünk. De maga hogy talált ide?

– Hőkereső segítségével. Van egy infravörös detektorom, amely érzékeli a harminchét Celsius-fokon kibocsátott infravörös sugárzást. Ez csak az emberek jelenlétére reagál, más hőforrásokra nem. Így találtam meg önöket.

Dors összevonta a szemöldökét.

– Mi hasznát veheti ennek a Trantoron, ahol mindenütt rengeteg az ember? Más világokon is vannak ilyenek, de...

– ...de a Trantoron nem – szúrta közbe Davan. – Tudom. Kivéve, ha nagy szolgálatot tehetnek a nyomornegyedekben, az elhagyatott, pusztuló folyosókon és sikátorokon.

– És honnan szerezte ezt a műszert? – kérdezte Seldon.

– Elég annyi, hogy megvan – hárította el Davan. – El kell innen tűnnie, Seldon mester. Túl sokan állnak sorban magáért. Én azt akarom, hogy befolyásos barátom közelében legyen.

– Hol van ez a befolyásos barátja?

– Hamarosan itt lesz. Harminchét fokos hőforrást mutat a műszer ismét, ez csakis ő lehet.

Az ajtón belépett az újabb jövevény, ám Seldonnak ajkára fagyott az örömüdvözlés. Mert nem Chetter Hummin volt az.

Mynek

MYNEK – ...A Trantor városvilágának egyik szektora... A Galaktikus Birodalom késői évszázadaiban Mynek volt a városvilág legerősebb és legstabilabb része. Uralkodói régóta aspiráltak a császári trónra, azon a jogcímen, hogy a korai császároktól származnak. IV. Mannix alatt Mynek erős katonai hatalomra tett szert, és (a császári hatóságok állítása szerint) az egész bolygóra kiterjedő puccsot tervezett...

ENCYCLOPEDIA GALACTICA

75.

A belépő férfi magas és izmos volt. Hosszú szőke bajuszának két vége felkunkorodott, oldalszakálla csupaszon hagyta az álla hegyét és alsó ajkát, amely nedvesen csillogott. Haja olyan rövidre volt nyírva és olyan világos színű volt, hogy Seldonban egy kellemetlen pillanatra fölébresztette Mycogen emlékét.

A jövevény kétséget kizáróan egyenruhát viselt. Színe vörös és fehér volt, a széles derékszíjat ezüstgombok díszítették.

Zengő basszus hangon beszélt, akcentusa ismeretlen volt Seldon számára. Seldon mindig egyfajta durvaságot vagy műveletlenséget érzett kicsengeni a legtöbb ismeretlen tájszólásból, ám ezt a hangot nagyon kellemesnek találta, talán mély tónusa miatt.

– Eramer Thalus őrmester vagyok – mutatkozott be, lassan görgetve a szótagokat. – Dr. Hari Seldon miatt jöttem.

– Én vagyok az – mondta Seldon. Aztán odasúgta Dorsnak: – Ha Hummin nem is tudott jönni, jókora húshegyet küldött maga helyett.

– Igen – szólalt meg végül. – A leírás megegyezik. Kérem, dr. Seldon, jöjjön velem.

– Vezessen – felelte Seldon.

– Az őrmester hátrébb lépett, Seldon és Dors Venabili pedig előbbre. Az őrmester megtorpant, és lapáttenyerét Dors elé tartotta.

– Nekem azt parancsolták – mondta –, hogy vigyem magammal Hari Seldont. Másról nem tettek említést.

Seldon egy pillanatig értetlenül meredt rá. Aztán meglepődése haragra váltott.

– Teljességgel lehetetlen, őrmester, hogy ezt a parancsot kapta volna. Dr. Dors Venabili a segítőtársam és a kísérőm. Neki is velem kell jönnie.

– A parancsom nem így szólt, doktor.

– Engem egyáltalán nem érdekelnek a maga parancsai, Thalus őrmester. Nélküle egy lépést sem teszek.

– S ami a legfontosabb – tette hozzá Dors nem titkolt bosszúsággal –, az én parancsom úgy szól, hogy állandóan dr. Seldon mellett tartózkodjam. Ennek csak akkor tehetek eleget, ha vele tartok. Ahova ő megy, oda megyek én is.

Az őrmester kissé elbizonytalanodott.

– Szigorú parancsom van arra – mondta –, hogy a haja szála se görbüljön meg, dr. Seldon. De ha önként nem jön, akkor akár erőszakkal kell kényszerítenem, hogy beüljön a járművembe. Igyekszem kíméletesen bánni önnel.

Ezzel kinyújtotta két karját, mintha meg akarná ragadni Seldon derekát, hogy a vállára dobja.

Seldon hátracsúszott a kezek elől. Ezzel egy időben jobb tenyere élével lesújtott az őrmester felső karjára, oda, ahol a legvékonyabb az izom.

Az őrmester hirtelen nagyot lélegzett, mintha megingott volna, ám megfordult, és kifejezéstelen arccal újból közeledni próbált Seldon felé. Davan mozdulatlanul figyelt a helyéről, Raych azonban az őrmester mögé lopakodott. Seldon másodszor, majd harmadszor is megismételte az ütést, ezúttal azonban Thalus őrmester már számított rá, és felrántotta a vállát, hogy a vastagabb izomréteget érje.

Dors előrántotta a késeit.

– Őrmester! – kiáltott rá határozottan. – Forduljon felém. Szeretném, ha megértené, hogy ha továbbra is akarata ellenére akarja elvinni dr. Seldont, akkor kénytelen leszek kárt tenni magában.

Az őrmester megtorpant, szemét rászögezte a lassan mozgó késekre, aztán így szólt:

– A parancs azt nem mondja, hogy dr. Seldonon kívül mást ne bántalmazzak. – Jobb keze meglepő gyorsasággal a csípőjén lógó idegkorbács tokjához kapott.

Dors hasonló gyorsasággal előreugrott, kezében villogtatva a késeket. De egyikük sem fejezte be a mozdulatot.

Raych előrerohant, bal kezével meglökte az őrmester hátát, és a jobbjával kirántotta a tokjából annak fegyverét.

– Ezután gyorsan hátraugrott, és két kézre fogva az idegkorbácsot, elkiáltotta magát:

– Föl a kezekkel, őrmester, különben megkapod!

Az őrmester hátraperdült, és látszott, hogy elvörösödő arca idegesen megrándul. Ez volt az egyetlen pillanat, amikor lehullott róla a közömbösség álarca.

– Tedd csak le, fiam – mondta fojtottan. – Azt sem tudod, hogy működik.

– Tudom, hol a biztosíték! – kiáltotta Raych. – Ki van kapcsolva, és lövésre kész. Lőni is fogok, ha egy lépést tesz felém.

Az őrmester megdermedt. Jól tudta, milyen veszélyes lehet a nagy hatású fegyver egy tizenkét éves, izgatott fiúgyermek kezében. De Seldon sem érezte jobban magát.

– Óvatosan, Raych – mondta. – Ne lőj. Vedd le az ujjad a ravaszról.

– Nem tűrhetem, hogy bántson.

– Nem fog. Kérem, őrmester, ne mozduljon. Tisztázzunk valamit. Magának azt mondták, hogy vigyen el engem innen, igaz?

– Úgy van – felelte az őrmester, kissé dülledt szemét Raychra szögezve (aki ugyanolyan mereven nézett vissza rá).

– De azt nem mondták, hogy másvalakit is magával vigyen. Így van?

– Nem, azt nem mondták – felelte az őrmester határozottan. Ő ugyan nem fog berezelni az idegkorbács csöve előtt. Ezt mindenki láthatja.

– Helyes. És most hallgasson ide, őrmester. Azt mondták-e, hogy ne vigyen magával mást?

– De hiszen épp most mondtam...

– Várjon, őrmester. Ez nem ugyanaz. Egyszerűen azt mondták magának, hogy "hozd ide dr. Seldont"? Ennyiből állt a parancs, és nem volt szó benne senki másról? Vagy ennél részletesebb volt? Valahogy így: "Hozd ide dr. Seldont, de senki mást rajta kívül."

Az őrmester hosszan töprengett magában, aztán kibökte.

– Nekem azt mondták, hogy vigyem magammal önt, dr. Seldon.

– Így hát sem így, sem úgy nem került szóba más, igaz?

– Igaz – hangzott a felelet némi szünet után.

– Azt sem mondták magának, hogy vigye magával dr. Venabilit, de azt sem mondták, hogy ne vigye magával. Igaz?

Szünet. Majd:

– Igaz.

– Ezek szerint, ha akarja, magával viheti, ha nem akarja, akkor nem?

Hosszú szünet.

– Azt hiszem, igen.

– No mármost itt van Raych, ez a fiatalember, akinek van egy idegkorbács a kezében – a magáé, emlékszik? –, és viszket a tenyere, hogy használja.

– Igaz! – kiáltotta Raych.

– Várj! – intette le Seldon. – És itt van dr. Venabili két késsel a kezében, és nagyszerűen tud bánni velük. Itt vagyok én magam, aki alkalomadtán képes vagyok rá, hogy egy kézzel összetörjem az ádámcsutkáját, úgyhogy suttogáson kívül többé nem hagyja el hang a száját. Nos hát, hajlandó magával vinni dr. Venabilit, vagy nem? A parancsa mindkettőre felhatalmazza magát.

Az őrmester vége megadta magát.

– Magammal viszem a nőt.

– És a fiút, Raychot.

– És a fiút.

– Helyes. Becsületszavát adja, egy katona becsületszavát, hogy azt teszi, amit most ígért?

– Katona becsületszavamra – mondta az őrmester.

– Helyes. Raych, add vissza a korbácsot. Egy-kettő. Mit mondtam?

Raych boldogtalan arcot vágott, és Dorsra pillantott, aki némi habozás után lassan bólintott. Az ő arca ugyanolyan boldogtalanságot tükrözött, mint Rayché. Raych az őrmester felé nyújtotta az idegkorbácsot, s félhangosan morfondírozott:

– Ők kényszerítenek rá, te nagy... – Az utolsó szavait nem lehetett érteni.

– Tedd el a késeket, Dors – kérte Seldon.

Dors megrázta a fejét, de azért engedelmeskedett.

– Nos, őrmester? – fordult Seldon a katonához. Az az idegkorbácsra pillantott, majd Seldonra.

– Ön becsületes ember, dr. Seldon. Én is megtartom a becsületszavam. – És katonás mozdulattal a táskájába csúsztatta az idegkorbácsot.

Seldon Davanhoz fordult.

– Kérem, Davan, felejtse el, aminek itt a tanúja volt. Mi hárman önként követjük Thalus őrmestert. Ha meglátja Yugo Amarylt, mondja meg neki, hogy nem feledkezem meg róla. Amikor ez az egész véget ér, és újból a magam ura leszek, gondoskodom arról, hogy bekerüljön valamelyik egyetemre. És az ésszerűség határain belül támogatni fogom a maga ügyét is, Davan. Nos, őrmester, mehetünk.

– Ültél már valamikor légijetben, Raych? – érdeklődött Hari Seldon.

Raych szótlanul megrázta a fejét. Riadtan és megilletődve nézett le az alattuk tovarohanó Felvilágra.

Seldon újból rádöbbent, hogy a Trantor közlekedése szinte kizárólag az expresszjáratok és alagutak használatára korlátozódik. A lakosság általában még a hosszabb utakat is a föld alatt teszi meg. Amennyire megszokott dolognak számít a légi utazás a többi világon, annyira luxus az a Trantoron, nem is beszélve egy ilyen légijetről.

– Hummin vajon hogy engedheti ezt meg magának? – tűnődött Seldon.

Nézte az ablakon keresztül az egymást követő kupolákat, a bolygót ezen a vidéken borító zöldet, az itt-ott feltünedező dzsungelnyi erdőfoltokat, a helyenként elnyúló tengeröblöket, amelyeknek ólomszín vizében meg-megcsillant a sűrű felhőréteg mögül néhány pillanatra előbukkanó nap fénye.

Jó órányit repülhettek, amikor Dors, aki látható élvezet nélkül újabb történelmi regényt tanulmányozott, kikapcsolta a nézőkét, és megszólalt:

– Csak tudnám, hova megyünk!

– Ha te nem tudod, akkor én még annyira sem. Te régebb óta vagy a Trantoron, mint én.

– Ez igaz, de csak a belsejében – mondta Dors. – Idefönt a Felvilágon én is olyan tájékozatlan vagyok, akár egy ma született csecsemő.

– No igen. De gondolom, Hummin tudja, mit csinál.

– Ebben biztos vagyok – hagyta helyben Dors eléggé fanyarul –, bár meglehet, hogy ennek semmi köze sincs jelen helyzetünkhöz. Miért tartasz ki amellett, hogy ezt az egészet ő kezdeményezte?

Seldon felvonta a szemöldökét.

– Honnan tudhatnám? Én csak feltételeztem. Miért ne lehetne ebben az ő keze?

– Mert aki megszervezte ezt, nem kötötte ki, hogy veled együtt engem is elvigyenek. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy Hummin megfeledkezett volna rólam. És mert nem jött el személyesen, mint Streelingben és Mycogenben.

– Ezt nem is várhatod el mindig tőle, Dors. Hátha elfoglalt? Nem az a meglepő, hogy most nem jött el, hanem az, hogy az előző alkalmakkor eljött.

– Tegyük föl, hogy ő maga nem tudott eljönni. De akkor miért küldött értünk egy ilyen feltűnő és pazar repülőcsodát? – mutatott körbe kezével a nagy luxusgépen.

– Hátha csak ezt tudta megszerezni. Aztán meg az is megfordulhatott a fejében, hogy senkinek sem jutna eszébe, hogy ez a feltűnő alkalmatosság olyan menekülőket szállít, akik kétségbeesetten igyekeznek elkerülni a feltűnést. A jól ismert dupla csel.

– Szerintem túlontúl jól ismert. Aztán nem hiszem, hogy ő ilyen ostoba, korlátolt alakot küldene maga helyett, mint Thalus őrmester.

– Az őrmester nem hülye. Csupán belénevelték a vak engedelmességet. Csak megfelelő utasítás kell, és nyugodtan rábízhatod magadat.

– Helyben vagyunk, Hari. Miért nem látták el megfelelő utasítással? Számomra fölfoghatatlan, hogy Chetter Hummin azt mondja neki, téged vigyen el Dahlból, és engem egy szóval sem említ. Fölfoghatatlan.

Seldon erre nem tudott mit mondani, és egészen elkedvetlenedett. Egy újabb óra elteltével Dors ismét megszólalt:

– Úgy tűnik, mintha odakint egyre hidegebb lenne. A Felvilág zöldje barnára fordult, és a fűtést is bekapcsolták.

– Ez mit jelent?

– Azt, hogy Dahl a trópusi zónában van, és mi vagy északnak, vagy délnek tartunk, méghozzá jókora távolságra. Ha látnám a naplementét, azt is megmondanám, merre.

Végül feltűnt alattuk egy partvidék, ahol a tenger övezte kupolákat jégszalag vette körül. Ekkor a légijet váratlanul süllyedni kezdett. Raych kétségbeesetten fölkiáltott:

– Le fogunk zuhanni! Össze fogjuk törni magunkat! – Seldon hasizmai megfeszültek, és ösztönösen megragadta az ülés karfáját. Csak Dors őrizte meg nyugalmát.

– Elöl a pilóták teljesen nyugodtak. Bemegyünk egy alagútba.

Ahogy kimondta, a légijet szárnyai hátracsuklottak, és a repülőgép puskagolyóként besurrant az alagútba. Egy pillanatra sötétség borult rájuk, ám szinte azon nyomban bekapcsolták az alagút világítását. Kétoldalt meglátták az alagút tovasikló falait.

– Vajon honnan lehet tudni, hogy az alagút nem foglalt előttünk? – tűnődött Seldon.

– Biztos vagyok abban – mondta Dors –, hogy már több tucat kilométerrel előbb értesülnek erről. Mindenesetre az az érzésem, hogy az út vége felé járunk, és hamarosan megtudjuk, hol vagyunk.

Majd némi szünet után hozzátette:

– Azt hiszem, nem fogunk repesni az örömtől, ha megtudjuk.

76.

A légijet kisurrant az alagútból egy hosszú kifutópályára, amely fölött akkora magasságban ívelt a tető, hogy a császári szektor elhagyása óta Seldon még egyszer sem érezte úgy, mintha a szabad ég volna fölötte.

A gép gyorsabban megállt, mint Seldon várta volna, ám ennek az volt az ára, hogy a tehetetlenségi erő kellemetlenül előrenyomta őket. Különösen Raych szorult neki az előtte lévő ülésnek, és levegőt is alig kapott, míg Dors vállánál fogva kissé hátrébb nem húzta őt.

Thalus őrmester tekintélyt parancsoló, peckes léptekkel leszállt a gépről, és hátrament az utastérhez, ahol kinyitotta az ajtót, és egyenként kisegítette a három utast.

Utolsónak Seldon szállt ki. Amikor elhaladt az őrmester előtt, félig feléje fordult, és odaszólt neki:

– Kellemes út volt, őrmester.

Thalus óvatosan elmosolyodott, és tisztelgésszerűen megérintette a sapkáját.

– Köszönöm, doktor – mondta.

Aztán beültették őket egy fényűző gépkocsi hátsó ülésére, míg maga az őrmester a vezetőülést foglalta el. Meglepő könnyedséggel bánt a járművel.

Széles utakon haladtak végig, kétoldalt magas, takaros épületek csillogtak a ragyogó napsütésben. Mint a Trantoron mindenütt, itt is hallották az expresszjáratok távoli moraját. A gyalogjárókon nyüzsgött az általában jól öltözött járókelők tömege. A környezet meglepően ragyogott a szinte túlzott tisztaságtól.

Seldon biztonságérzete tovább csappant. Dors gyanakvása úti céljukat illetően végül beigazolódik. A lányhoz hajolt, és odasúgta:

– Gondolod, hogy a császári szektorba hoztak bennünket?

– Nem, a császári szektor épületeiben több a rokokó jelleg. Ez a szektor nem olyan idilli, nem olyan díszes, mint a császári, ha érted, mit akarok mondani.

– Akkor hát hol vagyunk, Dors?

– Attól tartok, Hari, hogy meg kell kérdeznünk.

Az út nem tartott sokáig, és hamarosan begördültek egy négyszintes, impozáns épület gépkocsifeljárójára. Az épület meleg rózsaszín kőcsíkokkal díszített felső részét képzeletbeli állatokból összeállított fríz koronázta. A homlokzat díszítése kellemes benyomást tett a szemlélőre.

– Ez meglehetősen rokokó – jegyezte meg Seldon. Dors megvonta a vállát.

Raych füttyentett, és közönyt mímelve felkiáltott:

– Hé, nézzék csak azt a csicsás épületet!

Thalus őrmester intett Seldonnak, hogy kövesse. Seldon megállt, és félreérthetetlen mozdulattal Dors és Raych felé mutatott, tudomására hozva, hogy ők is vele vannak.

Az őrmester bűnbánóan habozott a rikítóan rózsaszínű kapu előtt, még a bajusza is lekonyult tanácstalanságában. Aztán mogorván odavetette:

– Hát legyen. Jöjjenek mind a hárman. Tartom a szavamat. De azért jó, ha tudják: nem biztos, hogy mások is érvényesnek tartják magukra nézve azt, amire én kötelezettséget vállaltam.

Seldon bólintott.

– Én csak azért tartom magát felelősnek, amit ígért, őrmester.

Thalus láthatóan meghatódott, és egy pillanatra az arca is megenyhült, mintha azt fontolgatná, hogy megrázza Seldon kezét, vagy valamilyen más módon juttatja kifejezésre az iránta érzett elismerést. De aztán meggondolta magát, és a kapuhoz vezető lépcsőre lépett, amely azon nyomban ünnepélyesen megindult fölfelé.

Seldon és Dors sietve követte őt; nagyobb nehézség nélkül sikerült megtartaniuk az egyensúlyukat. Raych, aki meglepetésében egy pillanatra megtántorodott, rövid nekifutás után felugrott a mozgólépcsőre, és mindkét kezét zsebre vágva fölényesen fütyörészni kezdett.

A kapu feltárult, kilépett rajta két nő, majd a kapu két oldalán megállt. Fiatalok és csinosak voltak. Csaknem bokáig érő ruhájuk, amelyet öv szorított feszesen a derekukhoz, hullámos redőkben omlott alá, és minden lépésükre megsuhant. Barna hajukat kétoldalt vastag csigákba fonták. (Seldon vonzónak találta ezt a hajviseletet, bár azon tűnődött, vajon mennyi időbe telik reggelenként megfésülködniük. Az utcán nem látott még ilyen női frizurát.)

A két nő leplezetlen megvetéssel nézett a jövevényekre. Seldon nem is csodálta: azok után, amit a nap folyamán átéltek, ő és Dors is csaknem olyan koszosnak látszottak, mint Raych.

Ennek ellenére a két nőnek sikerült illedelmes meghajlást produkálnia, aztán az összhangot kínosan betartva félfordulatot tettek, kezükkel tessékelve őket. (Mennyit gyakorolhatják ezt a mutatványt?) Világosan értésükre adták, hogy lépjenek beljebb.

Végigvonultak egy díszes termen, mely zsúfolva volt mindenféle bútorral meg dísztárgyakkal, amelyeknek a rendeltetését Seldon nem tudta volna megmondani.

A világos színű, ruganyos padló fényesen csillogott. Seldon zavartan konstatálta, hogy lábbelijük poros nyomokat hagy rajta.

Ekkor föltárult egy belső ajtó, és újabb nő lépett ki rajta, aki jóval idősebbnek látszott az előbbi kettőnél (azok tisztelettudóan meghajoltak a megjelenésére, s keresztbe rakták a lábukat, miközben Seldon azon csodálkozott, hogy nem veszítik el az egyensúlyukat; feltehetőleg sokat gyakorolták).

Seldon azon tűnődött, hogy tőle nem várnak-e el valamiféle rituális tiszteletadást, de mivel halvány sejtelme sem volt arról, miben állhat az, így meghajtotta a fejét. Dors úgy maradt, ahogy volt, egyenes tartással, egykedvűen. Raych tátott szájjal bámészkodott jobbra-balra, és mintha észre sem vette volna a belépő asszonyt.

A nő gömbölyded volt; nem kövér, de mindenütt eléggé párnás. Haját ugyanúgy viselte, mint a fiatal hölgyek, ruhája is hasonló szabású volt, csak jóval gazdagabb díszítéssel, mely már-már sértette Seldon szépérzékét. Az asszony láthatóan túljárt már élete delén, s a haja is jócskán őszült, de sima, telt arca fiatalossá tette. Világosbarna szeme vidáman csillogott. Egész lénye anyáskodónak tűnt, s talán ezért nem voltak rajta szembeötlőek az öregedés nyomai.

– Üdvözlöm önöket. Mindannyiukat. – Dors és Raych jelenlétét meglepetés nélkül tudomásul vette, és könnyedén besorolta őket a köszöntendők körébe. – Már jó ideje, hogy találkozni szerettem volna magával, és nem sok hiányzott hozzá, hogy Streeling Felvilágán létrejöjjön ez a találkozás. Ön dr. Hari Seldon, akivel régóta szerettem volna megismerkedni. Maga pedig, ha nem tévedek, dr. Dors Venabili, akiről azt jelentették, hogy a doktor társaságában található. Attól tartok, hogy ezt a fiatalembert nem ismerem, de örömmel látom nálunk. De hát minek is vesztegetjük fecsegessél az időt? Biztos vagyok abban, hogy előbb pihenni szeretnének.

– És fürödni, asszonyom – jelentette ki Dors eléggé nyomatékosan. – Mindnyájunkra ráfér egy alapos zuhanyozás.

– Persze, természetesen – helyeselt az asszony –, meg egy váltás ruha. Különösen a fiatalemberre. – És lenézett Raychra, ám tekintetében nyoma sem volt annak a megvetésnek és helytelenítésnek, amellyel a két fiatal hölgy fogadta őket.

– Mi a neved, fiatalember? – kérdezte.

– Raych – felelte az kissé zavart és elcsukló hangon. Aztán próbaképpen hozzátette: – Néni.

– Micsoda különös véletlen! – mondta az asszony felcsillanó szemmel. – Talán jó ómen. Engem Rashelle-nek hívnak. Hát nem különös? De jöjjenek csak. Mindnyájukról gondoskodunk. Utána bőven lesz idő vacsorára meg beszélgetésre.

– Várjon, asszonyom – szólalt meg Dors. – Szabad kérdeznem, hol vagyunk, mi ennek a helynek a neve?

– Mynek, drágám. És kérem, hívjon csak Rashelle-nek, ha úgy érzi, hogy így barátságosabb. Én mindig kedveltem a közvetlenséget.

Dors hűvösen folytatta:

– Meglepődik, hogy megkérdeztük? Nem tartja természetesnek, hogy szeretnénk tudni, hol vagyunk?

Rashelle kellemes, csengő hangon fölkacagott.

– Ugyan, dr. Venabili! Valamit kellene csinálni ennek a helynek a nevével. Én nem kérdeztem, hanem állítottam. Maga megkérdezte, hogy hol vagyunk, és én nem azt kérdeztem, hogy minek, hanem azt mondtam, hogy Mynek. Maguk a Mynek szektorban vannak.

– Mynekben? – kérdezte Seldon nyomatékosan.

– Úgy van, dr. Seldon. Mi már attól a naptól kezdve szemet vetettünk önre, hogy felszólalt a tízéves konferencián, és nagyon örülünk, hogy végre nálunk üdvözölhetjük.

77.

A valóságban egy egész napba telt, mire megtisztálkodtak, új ruhát öltöttek (a myneki módinak megfelelő selymes és laza öltözéket), és kialudtak magukat.

Már második estéjüket töltötték Mynekben, amikor sor került arra a vacsorára, amelyet Rashelle asszony ígért.

Az asztal óriási volt, túlságosan is nagy ahhoz képest, hogy csak négyen ültek körülötte: Hari Seldon, Dors Venabili, Raych és Rashelle. A falakat és a mennyezetet kellemes lágy fény világította meg, és a színek folyton változtak, de csak olyan ütemben, hogy a szemnek ne legyen bántó. Maga az asztalterítő is (amely nem textilből volt; Seldon nem is tudta eldönteni, hogy miből) csillogni látszott.

A felszolgálók egész hada hangtalanul sürgött-forgott, és amikor az ajtó feltárult, Seldonnak úgy tűnt, hogy odakint fölfegyverzett katonák állnak készenlétben. Ha a szobát bársonykesztyűhöz hasonlítják, akkor nem volt messze tőle a vasököl sem.

Rashelle szívélyes és barátságos volt; különösen megkedvelte Raychot, és ragaszkodott ahhoz, hogy maga mellé ültesse.

Raych – akire ragyogó tisztára fürdetve, megnyírt, megmosott és simára fésült hajával, új ruhájában alig lehetett ráismerni – szinte meg sem mert szólalni. Mintha érezte volna, hogy a szókincse többé nem illik új külsejéhez. Szánalmasan esetlennek érezte magát; árgus szemekkel figyelte Dorsot, hogy melyik evőeszközre vált, és igyekezett mindenben gondosan utánozni őt.

Az étel ízletes volt, ám túl fűszeres, olyannyira, hogy Seldon föl sem tudta ismerni, mit is eszik éppen.

Rashelle telt arcán megelégedett mosoly ült, egészséges fogai fehéren ragyogtak.

– Azt gondolhatná – dicsekedett –, hogy mycogeni anyagokat használunk az ételünkben, pedig nem. Ez mind csupa myneki termék. Nincs a bolygón még egy szektor, amelyik annyira önellátó lenne, mint Mynek. Keményen meg is dolgozunk azért, hogy ez így maradjon.

– Minden, amivel ellátott bennünket, Rashelle, első osztályú – bólintott Seldon komoran. – Mélyen lekötelez.

Magában azonban arra gondolt, hogy az élelem nem egészen üti meg a mycogeni mércét. Ráadásul úgy érezte – s erről korábban Dorsszal is beszélt –, hogy saját vereségét ünnepli. Vagy legalábbis Hummin vereségét, ami szerinte egy és ugyanaz.

Végtére is Mynek fogságában van, és éppen ez volt az a lehetőség, amely úgy kihozta Hummint a sodrából a felvilági kaland idején.

– Megengedi nekem – mondta Rashelle –, hogy a házigazda jogán föltegyek néhány személyes kérdést? Ugye nem tévedek, ha azt feltételezem, hogy önök hárman nem alkotnak egy családot, hogy maga, Hari és maga, Dors nem házasok, és hogy Raych nem a fiuk?

– Hármunk között nincs semmilyen rokoni kapcsolat – felelte Seldon. – Raych a Trantoron született, én a Heliconon, Dors pedig a Cinnán.

– És akkor miként kerültek össze?

Seldon röviden és a lehető legkevesebb részletre szorítkozva elmagyarázta.

– Nincs a mi találkozásunkban semmi romantikus vagy rendkívüli – tette hozzá.

– Engem mégis úgy tájékoztattak, hogy magának nézeteltérése támadt személyes asszisztensemmel, Thalus őrmesterrel, amikor csak magát akarta idehozni Dahlból.

– Dors és Raych hozzám nőtt – jelentette ki Seldon komoran –, és nem akartam megválni tőlük.

– Látom, maga szentimentális férfi – mosolygott Rashelle.

– Igen, az vagyok. Szentimentális. És... zavarban is vagyok.

– Zavarban van?

– Ó, igen. És mivel ön volt olyan kedves, hogy személyes kérdéseket tegyen föl nekünk, megtehetem ugyanazt én is?

– Hát persze, kedves Hari. Kérdezzen csak, amit akar.

– Megérkezésünkkor ön azt mondta, hogy már akkor szemet vetettek rám, amikor fölszólaltam a tízéves összejövetelen. És mi volt ennek az oka?

– Nem látszik olyan együgyűnek, hogy ne tudná. A pszichohistóriája miatt kell nekünk.

– Ennyit én is tudok. De miből gondolják azt, hogy ha engem itt tartanak, akkor a pszicho-história is a kezükben van?

– Csak nem volt olyan vigyázatlan, hogy elveszítette?

– Ennél is rosszabb, Rashelle. Sohasem volt a birtokomban.

Rashelle arcán gödröcskék jelentek meg.

– A felszólalásában azonban azt állította, hogy megvan. Nem mintha én eligazodnék rajta. Én nem vagyok matematikus. Gyűlölöm a számokat. De alkalmazásomban vannak matematikusok, akik megmagyarázták nekem, hogy ön miről beszélt.

– Ez esetben, kedves Rashelle, jobban oda kellett volna figyelnie. El tudom képzelni, hogy elmondták magának, miszerint én lehetségesnek tartom a pszichohistóriai jövőbe látást, ám gondolom, azt sem hallgatták el, hogy ennek nincs gyakorlati értéke.

– Én ezt nem tudom elhinni, Hari. Hiszen már másnap magához rendelte az a trónbitorló Cleon.

– Trónbitorló? – dünnyögte Dors gúnyosan.

– Hát persze – mondta Rashelle, mintha komoly kérdésre válaszolna. – Álcsászár. Semmi jogcíme nincs a trónhoz.

– Rashelle – hárította el Seldon ezt a témát kissé türelmetlenül –, én ugyanazt mondtam Cleonnak, mint most magának, és ő utamra engedett.

Rashelle arcáról lefagyott a mosoly. A hangja élesebb lett.

– Igen, útjára engedte magát, mint ahogy a macska elengedi az egeret a mesében. Ám azóta is a nyomában van: Streelingben, Mycogenben, Dahlban. Itt is üldözné, ha merné. De minek is beszélünk ilyen komoly dolgokról? Szórakozzunk egy kicsit. Hallgassunk zenét.

És mintegy végszóra lágy és vidám zenekari dallam csendült fel. Rashelle Raychhoz hajolt, és halkan odasúgta:

– Kisfiam, ha nem tudsz bánni a villával, nyugodtan használd a kanaladat vagy az ujjadat. Engem nem zavar.

– Igen, néni – nyelt nagyot Raych, ám Dors elkapta a tekintetét, és ajkával hangtalanul formálta a szót: villa.

És Raych megmaradt a villánál.

– A zene nagyon szép, asszonyom – mondta Dors, szándékosan elkerülve a megszólítás közvetlen formáját –, de nem szabad, hogy elvonja a figyelmünket. Nekem az a gyanúm, hogy üldözőink minden esetben Mynek szektortól kapták megbízásukat. Hiszen honnan ismerné ön olyan alaposan a történteket, ha nem Mynek lett volna a fő megbízó?

Rashelle hangosan fölkacagott.

– Myneknek természetesen mindenütt van szeme és füle, de nem mi voltunk az üldözők. Ha mi lettünk volna, akkor már régen elkapjuk magukat – mint ahogy végül ezt meg is tettük Dahlban, amikor valóban mi vettük át az üldöző szerepét. Ám ha az üldözés kudarcba fullad, ha egy fogásra nyújtott kéz célt téveszt, akkor biztosak lehetnek abban, hogy amögött Demerzel van.

– Ilyen kevésre becsüli Demerzelt? – dünnyögte Dors.

– Meglepődik? Hiszen túljártunk az eszén.

– Maga? Vagy Mynek szektor?

– Persze hogy a szektor, de amennyiben Mynek a győztes, én vagyok a győztes.

– Milyen különös! – mondta Dors. – Trantor-szerte az az uralkodó vélemény, hogy Mynek lakóinak semmi közük a győzelemhez, a vereséghez vagy bármi máshoz. Úgy tartják, hogy Mynekben csak egyetlen akarat és egyetlen erő érvényesül: a polgármesteré. Hozzá képest maga vagy bármelyik myneki polgár reménytelenül gyenge.

Rashelle szélesen elmosolyodott. Szívélyes pillantást vetett Raychra, megcsipkedte a fiú arcát, aztán kijelentette:

– Ha maguk azt hiszik, hogy a mi polgármesterünk önkényúr, hogy csupán egyetlen akarat mozgatja Myneket, akkor talán igazuk van. De ekkor is joggal használom az egyes szám első személyt, mivel az én akaratomnak súlya van.

– Miért éppen az önének? – firtatta Seldon.

– Miért ne? – büszkélkedett Rashelle, miközben a felszolgálók kezdték leszedni az asztalt. – Ugyanis én vagyok Mynek polgármestere.

78.

Elsőnek Raych ocsúdott föl a meglepetésből. Teljesen megfeledkezett az udvariasság köntöséről, amelyben olyan feszélyezve érezte magát, és érdesen fölnevetett.

– Hé, néni, maga nem lehet polgármester! Hiszen a polgármesterek mind pacákok.

Rashelle jóindulatúan nézett rá, és tökéletesen utánozva a fiú hangját, így folytatta:

– Hé, kölyök, vannak polgármesterek, akik pacákok, és vannak polgármesterek, akik nénik. Jó, ha bevésed ezt a kobakodba.

Raych szeme kidülledt a megdöbbenéstől. Végül nagy nehezen kinyögte:

– Hé, néni, maga állatian nyomja a sódert.

– Naná. Hát mit gondoltál? – felelte Rashelle leereszkedő mosollyal.

Seldon megköszörülte a torkát.

– Honnan tanult meg így beszélni, Rashelle? Az asszony kissé fölvetette a fejét.

– Sok-sok éve nem volt alkalmam gyakorolni, de az ember nem felejti el. Valaha, fiatalkoromban volt egy barátom, nagyon közeli barátom Dahlból. – Fölsóhajtott. – Persze ő nem így beszélt, intelligens ember volt, de ha kedve kerekedett, rájárt a nyelve, és engem is megtanított rá. Izgalmas dolog volt ezen a nyelven társalogni vele, így saját világunkban zárkózhattunk el környezetünk elől. Nagyszerű volt – persze csak titkon engedhettem meg magamnak, apám ugyanis megtiltotta. És most itt van ez a kis semmirekellő, ez a Raych, aki föleleveníti bennem azokat a régmúlt időket. A beszédével, a szemével meg a szemtelen képével hat év sem kell hozzá, és a lányok öröme és veszedelme válik belőle. Igaz, Raych?

– Én nem t'om, néni.

– Biztos vagyok benne, és nagyon hasonlítani fogsz az én... régi barátomra. Jobban fogom érezni magam akkor, ha nem leszel a szemem előtt. De most, hogy a vacsorának vége, ideje elvonulnod a szobádba, Raych. Ha akarod, egy ideig még nézheted a holovíziót. Nem hinném, hogy tudsz olvasni.

Raych elpirult.

– Egyszer megtanulok olvasni. Seldon mester azt mondja, hogy megtanulok.

– Akkor biztos, hogy így is lesz.

– Egy fiatal lány lépett Raychhoz, és tisztelettudóan térdet hajtott Rashelle felé. Seldon nem vette észre, milyen jelre jött be a lány.

– Nem maradhatnék Seldon mesterrel meg Venabili nénivel? – könyörgött Raych.

– Majd később látni fogod őket – mondta Rashelle engesztelően –, de a mester, a néni és én most beszélgetni fogunk, és ez téged nem érdekel.

Dors határozottan ráparancsolt Raychra, aki pofákat vágva lecsusszant a székéről, és követte a szolgálót.

Amikor Raych mögött becsukódott az ajtó, Rashelle megnyugtatta Seldont és Dorsot.

– Természetesen a fiúnak nem lesz semmi baja, és jó bánásmódban részesül. Kérem, ne aggódjanak. Nekem sem lehet semmi bántódásom. Ahogy az imént a lány megjelent a hívásomra, ugyanúgy itt terem, csak sokkal gyorsabban, egy tucatnyi fegyveres is. Szeretném, ha ehhez tartanák magukat.

– Nekünk eszünk ágában sincs megtámadni magát, Rashelle; vagy inkább polgármester asszony?

– Továbbra is Rashelle. Engem arról tájékoztattak, hogy Hari, maga jó verekedő, és hogy Dors nagyon ügyesen bánik a késsel. Egyébként a késeket eltávolítottuk a szobájából, nem szeretném, ha fölöslegesen próbálnák újból bizonyítani ügyességüket. Nekünk az élő, ép és nem ellenséges Harira van szükségünk.

– Köztudomású, polgármester asszony – mondta Dors, továbbra is megtartva a kellő távolságot –, hogy jelenleg, csakúgy, mint az elmúlt negyven évben, Myneket IV Mannix kormányozza, aki még mindig él, és képességeinek teljes birtokában van. Akkor hát kicsoda ön?

– Pontosan az, akinek mondtam magam, Dors. IV Mannix az apám. Ő, mint mondta, még mindig él, és teljesen birtokában van a képességeinek. A császár és az egész Birodalom szemében ő Mynek polgármestere, csakhogy belefáradt a hatalom gyakorlásába, és készségesen kezemre játszotta a kormányzást, én pedig hasonlóképpen készségesen vettem kezembe azt. Én vagyok az egyetlen gyermeke, aki az uralkodás légkörében nőtt föl. Egyelőre az apám a törvény és cím szerinti polgármester, lényegében azonban én töltöm be a hivatalát. Most már nekem esküdtek hűséget Mynek fegyveres erői is, és nálunk ez az, ami számít.

Seldon bólintott.

– Ez mind igaz lehet. Ám akár IV Mannix, akár I. (mert gondolom, az első) Rashelle a polgármester, semmi értelme annak, hogy engem itt tartsanak. Megmondtam önnek, hogy nincs a kezemben használható módszer a pszichohistória alkalmazására, és abban sem vagyok biztos, hogy akár én, akár valaki más valaha is megtalálja ezt a módszert. Ezt megmondtam a császárnak is. Nekem se ön, sem ő nem veheti semmi hasznomat.

– Milyen naiv is maga! – mondta Rashelle. – Ismeri a Birodalom történetét?

Seldon tagadólag rázta a fejét.

– Csupán mostanában ébredtem rá, hogy bárcsak jobban ismerném.

– Én elég jól ismerem a Birodalom történetét, polgármester asszony – jegyezte meg Dors szárazon –, jóllehet az én szakterületem a Birodalmat megelőző kor. De miért fontos az, hogy ismerjük-e vagy sem?

– Aki ismeri a történelmet, az tudja, hogy az ősi, köztiszteletben álló myneki uralkodóház történelme a Daciai-dinasztiáig nyúlik vissza.

– A Daciai-dinasztia ötezer évvel ezelőtt uralkodott – jegyezte meg Dors. – Utódaiknak, az azóta élt százötven generáció tagjainak a száma csaknem eléri a galaxis egész lakosságának a felét, ha minden származási dokumentumot, még a legkétesebbet is figyelembe veszünk.

– A mi származási dokumentumaink hitelesek – jelentette ki Rashelle, akinek a hangja először csengett érdesen és barátságtalanul, s szeme is hidegen villant, akár az acél. – Igazolni tudjuk. A myneki háznak e másfélszáz emberöltő idején mindvégig volt hatalma. És olyan időszak is volt, amikor a miénk volt a császári trón, mi uralkodtunk.

– A történelmi filmkönyvek – mondta Dors – rendszerint "ellencsászárokként" emlegetik a myneki uralkodókat, akiket sohasem ismert el a Birodalom egésze.

– Ez attól függ, ki a szerzője a történelmi filmkönyvnek. A jövőben mi fogjuk írni ezeket, mert a trón, amely a miénk volt, ismét a miénk lesz.

– Polgárháború nélkül ezt nem tudják elérni.

– Ennek nem nagy a kockázata – mosolygott Ismét Rashelle. – Éppen erről akarok beszélni, mert szeretném, ha dr. Seldon segítene megakadályozni az ezzel járó katasztrófát. Az apám, IV. Mannix, egész életében a békét képviselte. Megőrizte lojalitását, bárki uralkodott is a császári palotában, és Myneket a trantori gazdaság virágzó és erős oszlopává tette, az egész Birodalom javára.

– Nem tudok arról – mondta Dors –, hogy ezzel sikerült volna elnyernie a császár bizalmát.

– Ebben biztos vagyok – felelte Rashelle szenvtelenül –, hiszen minden császár, aki apám idejében elfoglalta a palotát, tudta magáról, hogy egy bitorló dinasztia bitorló uralkodója. A bitorlók nem engedhetik meg maguknak, hogy megbízzanak a jog szerinti uralkodóban. Az én apámnak mégis sikerült megőriznie a békét. Természetesen ahhoz, hogy megtartsa a szektor békéjét, jólétét és szilárd nyugalmát, nagyszerű biztonsági erőt hozott létre és képezett ki. Ezt eltűrték a császári hatóságok is, amelyeknek egy békés, virágzó, stabil és lojális Mynekre volt szükségük.

– De valóban lojális-e? – kérdezte Dors.

– Természetesen az. A jog szerinti császárhoz – felelte Rashelle –, és most eljött végre az az idő, amikor elég erősek vagyunk ahhoz, hogy gyorsan, egyetlen villámcsapással átvegyük a kormányzást, és mielőtt még bárki is kimondhatná a polgárháború szót, a jog szerinti császár, ha úgy tetszik, császárnő fog ülni a trónon, és a Trantor vissza fogja nyerni korábbi békéjét.

Dors a fejét ingatta.

– Mondhatok önnek valamit? Mint történész?

– Mindig szívesen meghallgatok mindenkit – felelte Rashelle, és alig érzékelhetően Dors felé hajtotta a fejét.

– Akármekkora is Mynek biztonsági ereje, akármilyen jól képzett és jól fölszerelt legyen is az, nagyságban és erőben meg sem közelítheti a huszonötmillió világ által támogatott császári haderőt.

– De maga éppen a bitorló gyengeségére tapintott rá, dr. Venabili. Mert a császári haderők huszonötmillió világon vannak szétszórva. Megosztva a beláthatatlan világűrben gyengébbek, s olyan ismeretlen tisztek vezetése alatt állnak, akik nem szívesen vesznek részt saját provinciájukon kívüli akciókban. Ráadásul sokan közülük inkább saját érdekeiket tekintik elsődlegesnek, mintsem a Birodalomét. A mi erőink ellenben mind a Trantoron összpontosulnak. Mi itt akciót kezdhetünk, és be is fejezhetjük azt, mielőtt a távoli generálisok és admirálisok egyáltalán tudomást szerezhetnének arról, hogy szükség van rájuk.

– Csakhogy előbb-utóbb tudomást szereznek róla, és egyesített erővel meg fognak indulni Mynek ellen.

– Biztos maga ebben? – tamáskodott Rashelle. – Akkorra mi már a Palotában fogunk ülni. A Trantor a miénk lesz, és helyreáll a béke. Miért izgatnák magukat a császári erők, amikor ha békén maradnak, minden piti kis katonai vezér ajándékba kapja saját tartományának kormányfői székét?

– De vajon ez-e az, amire maga vágyik? – kételkedett Seldon. – Csak nem akar arról meggyőzni, hogy egy szétforgácsolt Birodalom fölött akar uralkodni?

– Pontosan – erősítette meg Rashelle. – Én megelégszem a Trantor fölötti uralommal, ide számítva a környező űrtelepeket, valamint azt a néhány közeli bolygórendszert, amelyek a Trantor provinciái. Én szívesebben leszek a Trantor császára, mint az egész galaxisé.

– Maga megelégedne a Trantorral? – kérdezte Dors a legmélyebb hitetlenség hangján.

– Miért ne? – jött lázba egyszerre Rashelle. Mindkét tenyerét az asztalra fektetve izgatottan előrehajolt. – Az apám negyven esztendeje erre készül. Már csak azért ragaszkodik az élethez, hogy ezt megvalósulni lássa. Minek kellenének nekünk a világok milliói, olyan távoli világok, amelyek semmit sem jelentenek számunkra? Kolonc a nyakunkon mindahány, amelyek a távoli messzeségbe szívják el erőinket, amelyek csak adminisztratív zűrzavarba rángatnak, tönkretesznek bennünket végtelen civakodásaikkal és számunkra pitiáner problémáikkal. Nekünk elegendő a mi népes világunk, a mi városbolygónk. Nekünk mindenünk megvan, hogy ellássuk magunkat. Ami pedig a galaxis többi részét illeti, csak hadd forgácsolódjék szét. Hadd üljön csak minden pitiáner katona a maga szemétdombján. Még csak harcolni sem kell értük. Jut elég mindenkinek.

– Csakhogy ők mégis harcolnak majd – érvelt Dors. – Senki sem fog megelégedni a saját tartományával. Mindenki attól tart majd, hogy a szomszédja sem elégszik meg a saját koncával. Senki sem fogja biztonságban érezni magát, és a galaxis fölötti uralomban látja majd az egyetlen garanciát. Erre mérget vehet, Semmiség császárnője. Se vége, se hossza nem lesz a háborúskodásnak, amelybe magát és a Trantort óhatatlanul bele fogják rángatni, s ennek mindnyájan megisszuk a levét.

Rashelle hangjából sütött a megvetés.

– Így csak az ítélhet, aki nem lát messzebb az orránál, aki nem képes felülemelkedni a történelem hétköznapi eseményein, kicsinyes tanulságain – jelentette ki.

– Hová kellene felülemelkedni? – vágott vissza Dors. – Mire lehetne még hagyatkozni, ha nem a történelem tanulságaira?

– Hogy mi van afölött? – kérdezte Rashelle. – Hát ő. – És karját előrelendítve mutatóujját Seldonra szögezte.

– Én? – tiltakozott Seldon. – Én már megmondtam, hogy a pszichohistória...

– Nem kell megismételnie, kedves dr. Seldon, amit már egyszer elmondott. Ezzel semmire sem megyünk. Gondolja, dr. Venabili, hogy az apám nem tartott a véget nem érő polgárháború veszélyétől? Gondolja, hogy zseniális elmével nem jött rá valamire, ami ezt elkerülhetővé tehetné? Az utóbbi tíz esztendőben állandó készenlétben ült, hogy bármelyik napon átvegye a Birodalom kormányzását. Csak a győzelmet követő biztonságról kellett gondoskodnia.

– Hiú ábránd – jegyezte meg Dors.

– A biztosíték a kezünkben van, attól a pillanattól kezdve, hogy értesültünk dr. Seldon nevezetes előadásáról. Én rögtön tudtam, hogy ez az, amire szükségünk van. Az apám túl öreg ahhoz, hogy azonnal fölismerhette volna a jelentőségét. De amikor megmagyaráztam neki, ő is belátta, és ez volt az a pillanat, amikor formálisan is átruházta rám a hatalmat. Így hát maga az, Hari, akinek köszönhetem a pozíciómat, és magának köszönhetem azt a magasabb méltóságot is, amely a jövőben vár rám.

– Én egyre azt hajtogatom, hogy nem lehet... – fakadt ki Seldon mélységes bosszúsággal.

– Az nem fontos, hogy mit lehet vagy mit nem lehet megtenni. Az a fontos, hogy az emberek miről hiszik el, hogy meg lehet tenni. Mert magának el fogják hinni, Hari, hogy a pszichohistóriai jövendölés szerint a Trantor képes kormányozni önmagát, és a tartományokból egymással békében élő királyságok lehetnek.

– Kidolgozott pszichohistóriai módszer híján én nem teszek ilyen jövendölést – makacskodott Seldon. – Én nem játszom meg a sarlatánt. Ha ön ilyesmit akar, akkor mondja ki maga.

– Ugyan, Hari. Nekem nem fogják elhinni. De önnek igen. A nagy matematikusnak. Miért ne járnánk a kedvükben?

– Úgy esett – mondta Seldon –, hogy a császár is szeretett volna fölhasználni engem önös próféciákra, de én megtagadtam tőle. Miért gondolja hát, hogy magának be fogom adni a derekam?

Rashelle egy ideig hallgatott, ám amikor megszólalt, hangjából hiányzott a lázas túlfűtöttség, szinte hízelgően dorombolta:

– Hari, gondoljon egy pillanatig arra, mi a különbség Cleon és énközöttem. Semmi kétség, Cleonnak csak propagandacélokra kellett volna, hogy megtarthassa a trónját. Ennek semmi értelme sem lett volna, minthogy a trónját úgysem tarthatja meg. Hát nem tudja, hogy a Galaktikus Birodalmat kikezdte a romlás, hogy nem sokáig áll már? Maga a Trantor is lassan összeomlik, mert képtelen elviselni a huszonötmillió világ kormányzásának egyre növekvő terhét. A széthullás és polgárháború az, aminek elébe nézünk, akármit csinál is Cleon ellene.

– Mintha már hallottam volna ilyesféle érvelést. Még igaz is lehet, de mit tehetünk?

– Segítsen abban, hogy mindenféle háború nélkül hulljon szét. Segítsen, hogy átvegyem az uralmat a Trantor fölött. Segítsen, hogy létrehozzanak egy szilárd kormányt egy olyan birodalom fölött, amelyik éppen akkora, hogy eredményesen és áttekinthetően lehessen kormányozni. Hadd adjam meg a galaxis többi részének a szabadságot, hogy minden bolygója a saját hagyományának és kultúrájának megfelelő utat követhesse. A galaxist akkor újból működő egésszé kovácsolja a kereskedelem, a turizmus, a hírközlés, és elhárul a katasztrófaveszély, amely az erőszak jelenlegi uralma alatt fenyegeti, ami csak nagy üggyel-bajjal képes ideig-óráig egybetartani ezt a monstrumot. Az én ambícióim mérsékeltek: millió helyett egyetlen világ, háború helyett béke, rabszolgaság helyett szabadság. Gondolkozzon el ezen, és segítsen nekem.

– Miért hinne nekem jobban a galaxis, mint magának? – fejezte ki kételyét Seldon. – Engem a kutya sem ismer, és melyik az a flottaparancsnok, aki meghatódna a pszichohistória szó hallatán?

– Most talán még nem hinnének, de én nem is kérek azonnali eredményt. A myneki ház, amely évezredekig várt, pár ezer nappal meghosszabbíthatja várakozását. Segítsen nekem, és én híressé teszem a nevét. Én világszerte népszerűvé teszem a pszichohistória elméletét, és a megfelelő pillanatban, amelyet én alkalmasnak tartok rá, maga kihirdeti a jóslatát, mi pedig lecsapunk. És akkor pillanatok alatt a történelem új korszaka köszönt a galaxisra. Az új rend hosszú időre stabilitást és boldogságot teremt. Mondja meg, Hari, visszautasítaná ezt a lehetőséget?

A bukás

THALUS, EMMER – ...őrmester a régi Trantor Mynek szektorának fegyveres biztonsági szolgálatában.

E néhány jelentéktelen személyi adaton kívül csupán annyit tudunk róla, hogy egy alkalommal az ő kezében volt a galaxis sorsa.

ENCYCLOPEDIA GALACTICA

79.

Másnap reggel a három fogoly lakószobái közelében levő benyílóban szolgálták föl a fejedelmi reggelit. Az étel meglehetősen változatos és bőséges volt.

Seldon élvezettel lakomázott az eléjük tett jókora fűszeres kolbászból, mit sem törődve Dors Venabili hasfájásra és hascsikarásra vonatkozó sötét intelmeivel.

– A néni... a polgármester asszony azt mondta, amikor tegnap este a szobámba jött... – kezdte Raych.

– Felkeresett a szobádban? – csodálkozott Seldon.

– Ühüm. Azt mondta, hogy látni akarja, jól érzem-e magam. Azt mondta, hogy ha lesz egy kis ideje, elvisz az állatkertbe.

– Állatkertbe? – nézett Seldon Dorsra. – Miféle állatkert lehet a Trantoron? Macskák meg kutyák?

– Van itt néhány őshonos állat is – mondta Dors –, aztán gondolom, más világok jellegzetes állatait is beszerzik, no meg itt is megvannak azok az állatok, amelyek minden világon megtalálhatók; persze másutt nagyobb számban, mint a Trantoron. Ami azt illeti, Myneknek híres az állatkertje, talán a legjobb a császári után.

– Kedves öreg néni – mondta Raych.

– No nem is olyan öreg – vélekedett Dors. – Meg kell hagyni, hogy jól tart bennünket.

– Ez igaz – ismerte el Seldon.

Reggeli után Raych felfedezőútra indult, a két felnőtt pedig visszavonult Dors szobájába. Seldonból kitört az elégedetlenség.

– Nem tudom, meddig fog még békén hagyni bennünket. Az az érzésem, mintha minden percünket le akarná kötni.

– Eddig nincs különösebb okunk panaszra – mondta Dors. – Itt sokkal kényelmesebbek a körülményeink, mint akár Mycogenben, akár Dahlban voltak.

– Dors, csak nem hódított meg magának ez a nőszemély?

– Egem? Rashelle? Ugyan már! Hogy is juthat ilyesmi az eszedbe?

– Hiszen minden kényelmedről gondoskodik. Etet, itat. Csak természetes, hogy elengeded magad, és élvezed a szerencsédet.

– Persze, nagyon is természetes. Miért is ne tenném?

– Ide figyelj, nem te mondtad tegnap este, hogy mi történik, ha ő kerekedik felül? Én nem vagyok valami jártas a történelemben, de kész vagyok hinni neked, mert nem kell történésznek lenni ahhoz, hogy valaki meglássa benne a logikát. A Birodalom szétforgácsolódik, és az elszakadt részek ki tudja, meddig fognak egymással marakodni. Meg kell őt állítani.

– Egyetértek – bólintott Dors. – Meg kell őt állítani. Csak azt nem látom, hogy tudnánk ebben a pillanatban megtenni ezt a "jelentéktelen dolgot". – Fürkészőn nézett Seldonra. – Hari, te nem aludtál az éjjel, igaz?

– No és te? – Mert ő hiába is titkolta volna. Dors arca aggódóvá vált.

– Csak nem azon rágódtál, amit én mondtam a galaxis hanyatlásáról?

– Azon meg még néhány más dolgon. Hogy lehetne kapcsolatba lépni Chetter Humminnal? – tette hozzá suttogva.

– Megpróbáltam akkor, amikor Dahlban először kellett futnunk a letartóztatás elől. De nem jelentkezett. Abban biztos vagyok, hogy az üzenetet megkapta, mégsem jött el. Meglehet, számos oka volt rá. Ha tud, eljön.

– Gondolod, hogy történhetett vele valami?

– Nem – jelentette ki Dors türelmesen. – Nem hiszem.

– Miből gondolod?

– Valahogy eljutna hozzám a híre; ebben biztos vagyok. Eddig nem hallottam róla.

Seldon a homlokát ráncolta.

– Én nem vagyok olyan magabiztos, mint te. Ha itt lenne Hummin, mit tudna most tenni? Egész Mynekkel nem veheti föl a harcot. Mit tudna kezdeni a Trantor legjobban szervezett hadseregével, ahogy Rashelle állítja?

– Ez nem vitás. De gondolod, hogy meg tudod győzni Rashelle-t, bele tudod verni valamiképp a fejébe, hogy nem rendelkezel a pszichohistória gyakorlati módszerével?

– Biztos vagyok abban, hogy ezzel ő is tisztában van. Mint ahogy azzal is, hogy a módszer sokáig, talán sohasem lesz a birtokomban. Csakhogy ő azt fogja állítani, hogy képes vagyok előre látni a jövőt, és ha ezt elég meggyőzően hirdeti, az emberek el is fogják hinni. A végén úgy fognak cselekedni, ahogy szerinte az én jóslatom és kijelentésem megköveteli, nekem pedig egyetlen szót sem kell mondanom.

– De ehhez idő kell. Nem megy máról holnapra, hogy hírnevet szerezzen neked. Ha alapos munkát akar végezni, akár egy év is rámegy.

Seldon végigrobogott a szobán, majd hevesen sarkon fordult.

– Előfordulhat, hogy igazad van. Nem tudom. Lehetnek kényszerítő körülmények, hogy gyorsan cselekedjék. Nem tesz rám olyan benyomást, mint aki sokat gyakorolta volna a türelem erényét. És idős apjának, IV Mannixnak még nála is türelmetlenebbnek kell lennie. Hiszen érzi a halál közeledtét, és ha az egész életét ennek szentelte, akkor jobban szeretné azt egy héttel a halála előtt megvalósulni látni, mint később. Azonkívül... – Itt megtorpant, és körülnézett az üres szobában.

– Azonkívül?

– Vissza kell nyernünk a szabadságunkat. Mert tudod, sikerült megoldanom a pszicho-história problémáját.

Dors szeme tágra nyílt.

– Megvan! Sikerült kidolgoznod!

– Egészen azért még nem dolgoztam ki. Ehhez talán még évtizedek kellenek... vagy évszázadok, ki tudja? De most már tudom, hogy nemcsak elméleti, hanem gyakorlati jelentősége is van. Tudom, hogy meg lehet csinálni, de ehhez nekem időre, nyugalomra és jó munkafeltételekre van szükségem. Addig egyben kell tartani a Birodalmat, amíg én, esetleg az utódaim meg nem találjuk annak módját, hogyan kerülhetjük el a katasztrófát, vagy hogyan lehet a minimumra csökkenteni azt, ha minden erőfeszítésünk ellenére mégis széthullik. Amiatt nem aludtam az éjjel, hogy most, amikor végre megcsillant előttem a reális lehetőség, képtelen vagyok a feladaton dolgozni.

80.

Ötödik napjukat töltötték Mynekben, és Dors olyan alkalmi öltözéket segített föl Raychra, amelyen egyikük sem nagyon ismerte ki magát.

A fiú kétkedve nézegette magát a holotükörben, amely pontosan visszatükrözte az alakját és minden mozdulatát, anélkül hogy fordított képet mutatott volna. Raych még soha nem nézett bele holotükörbe, és most nem tudta megállni, hogy meg ne tapogassa képmását. Zavart nevetéssel nyugtázta, amikor a keze áthatolt rajta.

– Furán nézek ki – nevetett.

Végigsimította könnyű anyagból készült tunikáját, keskeny, finoman megmunkált övét, s megtapogatta a merev gallért, amely kétoldalt csészeként takarta el a fülét.

– Olyan a fejem, mint egy labda.

– Mynekben ilyen ruhában járnak a gazdag gyerekek – bátorította Dors. – Mindenki, aki meglát, csodálni és irigyelni fog.

– Ezzel a lenyalt hajjal is?

– Persze. A fejeden lesz ez a kis kerek kalap.

– Ettől még jobban hasonlít a fejem egy labdára.

– De aztán nehogy belerúgjon valaki. Ne felejtsd el, mire oktattalak. Tartsd magadban az elméncségeidet, és ne viselkedj úgy, akár egy kiskölyök.

– De hát mi vagyok én, ha nem kiskölyök? – nézett föl Dorsra tágra nyílt, ártatlan szemmel.

– Meglep, hogy ezt mondod – évődött Dors. – Már-már azt hittem, hogy a tizenkét éveddel felnőttnek tartod magadat.

Raych elvigyorodott.

– Oké. Majd igyekszem jól kémkedni.

– Én nem ezt kérem tőled. Ne vakmerősködj. Ne hallgatózz az ajtók mögött, mert ha rajtakapnak, akkor megnézheted magadat.

– Ugyan, néni, mit gondol, mi vagyok én? Egy taknyos kölyök?

– Éppen az imént mondtad, hogy az vagy, nem, Raych? Csak fülelj mindenre, amit beszélnek, de feltűnés nélkül. És jegyezd meg jól, amit hallasz. Aztán mondd el nekünk. Ez csak nem nehéz?

– Könnyen mondja ezt, Venabili kisasszony – vigyorgott Raych –, és énnekem sem esik nehezemre megtenni.

– Légy óvatos.

– De még mennyire – kacsintott Raych.

– Megjelent egy lakáj, és olyan rideg, visszautasító gőggel, amilyen egy lakájtól kitelik, elkísérte Raychot oda, ahol Rashelle várakozott rá. Seldon tűnődve nézett utánuk.

– Nem hiszem – jegyezte meg –, hogy lát is valamit az állatkertben, úgy fogja hegyezni a fülét. Nem tudom, hogy helyes-e egy kisfiút kitenni ilyen veszélynek.

– Milyen veszélynek? Kétlem, hogy az lenne. Ne feledd, hogy Raych a billibottoni nyomornegyedben nőtt fel. Gyanítom, hogy bennünk kettőnkben együttvéve sincs annyi talpraesettség, mint őbenne. Azonkívül Rashelle nagyon megkedvelte, és mindent el fog neki nézni. Szegény asszony.

– Csak nem sajnálod őt, Dors?

– Azt akarod mondani, hogy azért, mert ő a polgármester lánya, és saját jogán maga is polgármesternek tartja magát, s mert fel akarja robbantani a Birodalmat, már nem érdemel szimpátiát? Talán igazad van, de még akkor is van benne valami, ami együttérzést vált ki az emberben. Például az, hogy volt egy boldogtalan szerelme. Ennyit elárult magáról. Ő is csalódott, boldogtalan volt egyszer.

– Neked nem volt még boldogtalan szerelmi ügyed, Dors? – firtatta Seldon. Dors gondolkodott egy kicsit, aztán kijelentette:

– Nemigazán. Engem túlontúl leköt a munkám, hogysem időm lenne a szívügyekre.

– Mindjárt gondoltam.

– Akkor minek kérdezted?

– Hátha tévedtem.

– No és neked?

Seldon zavarba jött.

– Ami azt illeti, volt. Én szakítottam arra időt, hogy összetörjem a szívem. Méghozzá alaposan.

– Mindjárt gondoltam, hogy a szavaiddal éljek.

– Akkor te miért kérdezted?

– Nem azért, mert azt gondoltam, hátha tévedtem. Erre szavamat adom. Hanem csak azt akartam tudni, hogy bevallod-e az igazat. Ezt tetted, és ennek örülök.

Némi szünet után Seldon témát váltott:

– Öt nap telt el, és semmi sem történt.

– Csak annyi, Hari, hogy jól bánnak velünk.

– Ha az állatok gondolkodni tudnának, akkor ők is azt hinnék, hogy jól bánnak velük, pedig csak a levágásra hizlalják őket.

– Szerintem ő a Birodalmat is a levágásra hizlalja.

– De mikor akar végezni vele?

– Gondolom, amikor eljön az ideje.

– Azzal hencegett, hogy az államcsínyt egyetlen nap alatt végre tudja hajtani, és nekem az volt a benyomásom, hogy ez a nap bármikor bekövetkezhet.

– Még ha ez igaz, akkor is meg kell bizonyosodnia, hogy meg tudja-e akadályozni a császári visszavágást, és ehhez idő kell.

– Mennyi idő? Azt tervezi, hogy az én segítségemmel fogja megbénítani a birodalmi erőket, de nem úgy látszik, mintha nagyon igyekezne. Semmi jele annak, hogy népszerűsítene engem. Akárhol fordulok meg Mynekben, a kutya sem ismer föl. Nyoma sincs az engem üdvözlő myneki tömegeknek. De a holovízió híradásai is hallgatnak rólam.

Dors elmosolyodott.

– Már azt hihetné az ember, hogy zokon veszed, mert nem tesznek híressé. Naiv vagy, Hari. Vagy nem történész, ami egy és ugyanaz. Szerintem jobban kellene örülnöd annak, hogy a pszichohistória kutatása óhatatlanul történészt csinál belőled, mint annak, hogy az megmentheti a Birodalmat. Ha minden ember ismerné a történelmet, akkor talán elkerülnék, hogy újból és újból elkövessék ugyanazokat az ostoba hibákat.

– Hogy érted azt, hogy naiv vagyok? – kapta föl a fejét Seldon, és gőgösen nézett le Dorsra.

– Kár megsértődnöd, Hari. Valójában azt hiszem, hogy ez az egyik vonzó tulajdonságod.

– Tudom. Ez felébreszti benned az asszonyi ösztönt, és egyébként is azzal bíztak meg, hogy gondoskodj rólam. De miben nyilvánul meg a naivitásom?

– Abban, hogy azt hiszed, Rashelle majd meg fogja győzni a Birodalom egész lakosságát, fogadjanak el téged látnoknak. Ezzel nem menne semmire. Az emberek trillióit nem lehet egykönnyen megmozgatni. Nemcsak fizikai tehetetlenség létezik, hanem társadalmi és pszichikai is. És ha fölfedné a kártyáit, azzal csak felébresztené Demerzel gyanakvását.

– Akkor mit csinál?

– Feltételezem, hogy a kellőképpen fölnagyított és magasztalt érdemeidről szóló hírek már kész vannak néhány kulcsfigura számára. Azoknak a szektorkormányzóknak, azoknak a flottaparancsnokoknak, azoknak a befolyásos embereknek, akik érzése szerint jóindulattal viseltetnek iránta – vagy rosszindulattal a császár iránt. Ha legalább százegynéhány ilyen embert sikerül maga mellé állítania, akkor elég hosszú időre megzavarhatja a császárhoz lojálisak sorait ahhoz, hogy I. Rashelle megszilárdíthassa új rendjét, s leszámolhasson az esetleges ellenállással. Legalábbis szerintem így okoskodik.

– De még mindig nem kaptunk hírt Humminról.

– Én meg vagyok győződve, hogy ő sem alszik. Túlságosan nagy tét forog kockán.

– Az nem jutott eszedbe, hogy hátha meghalt?

– Ez is egy eshetőség, de én nem hiszem, hogy erről van szó. Ha úgy lenne, a híre eljutott volna hozzám.

– Ide?

– Még ide is.

Seldon fölvonta a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem.

Raych késő délután tért vissza, boldogan és izgatottan, s egész vacsora alatt a majmokról és egyéb egzotikus állatokról beszélt.

– Dors csak vacsora után szögezte neki a kérdést, amikor visszavonultak a saját lakosztályukba.

– És most mondj el mindent, Raych, a polgármester asszonyról. Mindent, amit tett vagy mondott, és amiről szerinted nekünk is tudnunk kell.

– Történt valami – élénkült föl Raych arca –, szerintem ezért nem jelent meg a vacsoránál sem.

– Mi volt az?

– Az állatkert zárva volt, csak mi voltunk ott. Elég szép számmal – Rashelle meg én és mindenféle egyenruhás hapsi meg cifra ruhás fehérnép. Ekkor, a vége felé egy egyenruhás ipse jött oda – másféle volt a gönce, és addig nem is láttam ott –, halkan odasúgott valamit Rashelle-nek, aki aztán a többiekhez fordult, és intett, hogy maradjanak ott. Azok ott is maradtak. Aztán kissé odébb vonult az új pacákkal, hogy senki se hallja őket. Csak én tettem úgy, mintha semmit sem vettem volna észre, és nézelődtem a ketrecek körül. Odasettenkedtem Rashelle közelébe, úgyhogy tisztán hallottam, mit mond. Azt mondta: "Hogyan merészelik?" De jó dühösen. Az egyenruhás fickó pedig nagyon idegesnek látszott, de én csak keveset láttam belőle, mert úgy tettem, mintha csak az állatokat figyelném, így főleg csak a hangjukat hallottam. Azt állította, hogy valaki – a nevére nem emlékszem, de olyan generálisféle lehetett –, szóval az a generális azt mondta, hogy a tisztek megesküdtek Rashelle papájára.

– Talán fölesküdtek – javította ki Dors.

– Valami olyasmi, és hogy zúgolódtak, hogy ők nem hajlandók egy nőszemélynek szót fogadni. Azt mondták, hogy nekik az öregúr kell, és ha ő már beteg vagy mi, akkor válasszon egy krapekot polgármesternek, ne egy nőszemélyt.

– Ne egy nőszemélyt? Biztos, hogy ezt mondta?

– Az ipse szerint ezt mondták. Ezt szinte suttogva közölte. Olyan ideges volt, és Rashelle olyan dühös, hogy alig tudott beszélni. Csak azt hajtogatta: "Leüttetem a fejét." Meg hogy holnap mindenki föl fog rá esküdni, és aki megtagadja, egy óra sem telik el, megkeserüli. Pontosan ezt mondta. Aztán véget vetett a kirándulásnak, és mindnyájan hazajöttünk, de ő nem szólt hozzám egy szót sem. Csak ült ott savanyú képpel, és fortyogott magában.

– Jól van – mondta Dors. – Ne szólj erről egy szót se senkinek, Raych.

– Nem én. Ezt várta tőlem?

– Pontosan ezt vártam. Nagyon jól csináltad, Raych. Most pedig menj a szobádba, és felejtsd el az egész dolgot. Még a gondolataidból is űzd ki.

Miután magukra maradtak, Dors odafordult Seldonhoz.

– Ez fölöttébb érdekes. Gyakran megesett, hogy az apjuk – vagy az anyjuk – után a lánygyermekek vették át a polgármesteri vagy más magas hivatalt. Sőt, mint bizonyára tudod, császárnők is ültek a trónon, és ha az emlékezetem nem csal, sohasem tiltakozott senki, hogy nőt szolgáljon. Különös, hogy most miért éppen Mynekben jelent ez gondot.

– Miért volna különös? – kérdezte Seldon. – Most voltunk Mycogenben, ahol a nőket semmibe sem veszik; ott még csak szóba sem jöhet az a lehetőség, hogy nő töltse be akár a legalacsonyabb hivatalt is.

– No persze, de az kivétel. Vannak viszont olyan helyek, ahol a nők uralkodnak. A nagy átlagot tekintve azonban a férfiak és a nők egyenlő arányban osztoznak a kormányhatalomban. Annak, hogy mégis több férfi található magas poszton, az az oka, hogy biológiailag a nők jobban kötődnek a gyermekekhez.

– De mi a helyzet Mynekben?

– Amennyire tudom, itt is a nemek egyenlősége érvényesül. Rashelle egy pillanatig sem habozott, hogy átvállalja a polgármesteri hatalmat, és gondolom, az öreg Mannix sem habozott átruházni rá. Most meglepetést és dühöt váltott ki belőle, amikor egyszerre szembetalálta magát a férfiak ellenállásával. Erre nem számított.

– Úgy látom, örülsz ennek a fordulatnak. Miért?

– Csak azért, mert ez annyira természetellenes, hogy emögött kell lennie valakinek, és ez a valaki szerintem csakis Hummin lehet.

– Úgy gondolod? – kérdezte Seldon tűnődve.

– Úgy – felelte Dors.

– Te tudod – hagyta rá Seldon. – Azt hiszem, igazad van.

81.

Tizedik napja voltak Mynekben, amikor reggel megszólalt Hari Seldon ajtócsengője, és kintről Raych izgatott gyermekhangja kiáltott be:

– Bácsi! Seldon bácsi! Háború van!

Csak egy pillanatba telt, mire Seldon kidörzsölte szeméből az álmot, és kikecmergett az ágyból. Kissé megborzongott a hidegtől (már a legelején fölfedezte, hogy a mynekiek szeretik a hűvös lakásokat), amikor föltárult az ajtó.

Raych az izgalomtól tágra nyílt szemmel rontott be a szobába.

– Seldon bácsi, elkapták Mannixot, az öreg polgármestert! Elkapták...

– Kicsodák, Raych?

– A császáriak. Az éjjel mindent megszálltak a repülőikkel. A holovízió csak erről beszél. Be van kapcsolva a néni szobájában. Azt mondta, hagyjuk aludni magát, de úgy gondoltam, hogy maga is tudni akarja.

– Jól gondoltad. – Seldon magára kapott egy köpenyt, és berobogott Dors szobájába. A lány már fölöltözött, és ott ült a benyílóban a holovízió előtt.

A képernyőn egy íróasztal kicsinyített képe látszott, mögötte egy férfi ült, tunikája bal oldalán világosan kirajzolódott az űrhajót és napot ábrázoló embléma. Kétfelől egy-egy fegyveres katona állt, hasonló jelvénnyel az egyenruháján. Az íróasztal mögött ülő tiszt éppen azt mondta: "Ő császári felsége békés ellenőrzése alatt Mannix polgármester biztonságban van, és a baráti császári haderők irányításával akadálytalanul gyakorolja polgármesteri hatalmát. Hamarosan nyugalomra fog inteni minden mynekit, és fölkéri azokat a myneki katonákat, akik eddig még nem tették meg, hogy adják át fegyvereiket."

Ezután különféle, császári karszalagot viselő riporterek beszéltek szenvtelen hangon. A hírek egyformák voltak: a myneki biztonsági erőknek ez vagy az az egysége megadta magát, miután a tisztesség kedvéért leadott egy-két lövést, néha azonban még ekkora ellenállást sem tanúsított. Ezt és ezt a városközpontot elfoglalták – újból és újból mutatták a myneki tömeget, amint komor arccal figyeli az utcákon masírozó császári alakulatokat.

– Mesteri kézre vall, Hari – jegyezte meg Dors. – Teljes volt a meglepetés. Semmi esélye sem volt az ellenállásnak, és nem is volt említésre méltó próbálkozás.

– Aztán, ahogy ígérték, megjelent IV. Mannix szálas alakja. A császáriak távol tartották magukat – talán a látszat kedvéért, bár Seldon meg mert volna esküdni arra, hogy kellő számban ott állnak a kamera látószögén kívül.

Mannixon látszott a kora, bár még mindig kitűnt hihetetlen életereje. Tekintete kerülte a kamerát, a hangján pedig érződött a kényszeredettség – ám ahogy beharangozták, nyugalomra intette a mynekieket. Kérte népét, hogy ne tanúsítson ellenállást, nehogy Mynek kárt szenvedjen, s hogy működjön együtt a császárral, aki remélhetőleg még sokáig uralkodik a trónján.

– Rashelle-ről egy szó sincs – jegyezte meg Seldon. – Mintha a lánya nem is létezne.

– Senki sem tett róla említést – támasztotta alá Dors. – Ezt a helyet nem támadták meg, hisz mégiscsak az ő rezidenciája. Még ha sikerülne is egérutat nyernie és menedékre lelnie valamelyik szomszédos szektorban, alig hiszem, hogy a Trantoron bárhol sokáig biztonságban érezhetné magát.

– Meglehet – válaszolt egy hang –, de itt egy darabig nyugton hagynak.

Rashelle lépett be. Alkalomhoz illően volt öltözve, és illő nyugalmat tanúsított.

Még mosolygott is, de mosolyában nyoma sem volt az örömnek, inkább jeges vicsorításnak hatott.

Egy pillanatig mindhárman meglepődve bámultak rá. Közben Seldon azon meditált, hogy vajon vele vannak-e a szolgái, vagy az ellenség közeledtére egytől egyig leléptek.

– Úgy látom, polgármester asszony – szólalt meg Dors kissé ridegen –, hogy az államcsínyre vonatkozó reményei kútba estek. Megelőzték magát.

– Engem nem előztek meg. Hanem elárultak. A tisztjeimet megkörnyékezték, és azok az egész történelmet és az ésszerűséget megcsúfolva megtagadták, hogy egy asszonyért síkra szálljanak. A régi uruk mellé álltak. Aztán áruló mivoltukhoz híven hagyták, hogy régi urukat elfogják, s így ő is képtelen az ellenállásra.

Tekintetével keresett egy széket, és leült.

– Most aztán a Birodalom nyugodtan rothadhat tovább, míg el nem pusztul, holott én kész voltam új életet teremteni számára.

– Szerintem a Birodalom elkerülte a meddő harc és rombolás hosszú időszakát – ellenkezett Dors. – Vigasztalja magát ezzel, polgármester asszony.

Ám Rashelle mintha meg sem hallotta volna.

– Oly sok éves előkészítő munka egyetlen éjszaka alatt kárba veszett. – És megtörten, vesztesen magába roskadt. Mintha húsz évet öregedett volna.

– Aligha lehetett ezt egyetlen éjszaka végrehajtani – vitatkozott vele Dors. – A tisztjei felbujtásához, ha egyáltalán sor került ilyesmire, idő kellett.

– Ennek Demerzel a mestere, és én, úgy látszik, alábecsültem őt. Hogy mivel érte el a célját, sejtelmem sincs – fenyegetéssel-e vagy vesztegetéssel, netán meggyőzéssel. Tudhattam volna, hogy nagy mestere az ármánynak és az árulásnak.

Majd kis szünet után folytatta:

– Ha nyers erőszakhoz folyamodott volna, én könnyedén elbánok mindazzal, amit ellenünk küld. Ám ki gondolta volna, hogy Mynek árulás áldozata lesz, hogy olyan könnyedén megszegik a hűségesküt?

– Én úgy tudom – csúszott ki önkéntelenül Seldon száján –, hogy az eskü nem önnek, hanem az apjának szólt.

– Ostobaság! – tiltakozott Rashelle hevesen. – Amikor az atyám átruházta rám a polgármesteri hivatalt, amelyhez törvény adta joga volt, akkor automatikusan átruházta rám a neki tett hűségesküt is. Erre számtalan példa létezik. Az esküt rendszerint megismétlik az új vezető előtt is, ám ez csak puszta formaság. Ezt jól tudják az én tisztjeim is, bár most úgy tesznek, mintha elfelejtették volna. Ürügyül jól jött nekik, hogy nő vagyok. Reszketnek a császár bosszújától, amit könnyen elháríthattak volna, ha kiállnak mellettem. Vagy sóváran lesik most a beígért jutalmat, ami – ahogy én Demerzelt ismerem – meg is marad ígéretnek. – Hirtelen mozdulattal Seldon felé fordult. – Neki maga kell. Demerzel maga miatt csapott le ránk.

– Miért kellek én? – nézett rá Seldon.

– Ne legyen már olyan ostoba. Ugyanazért kell, amiért nekem. Hogy eszközként használja föl magát. – Mély lélegzetet vett. – Legalább nem mindenki árult el engem. Vannak még hűséges katonák. Őrmester!

Emmer Thalus lépett be, puha, tigrisszerű léptekkel, ami nem nagyon illett óriási termetéhez. Egyenruhája makulátlan, hosszú szőke bajszát kackiásan fölpödörte.

– Polgármester asszony – vágta haptákba magát, és összecsapta a bokáját. Még mindig az az engedelmes katona volt, akinek Hari először látta. Vakon teljesíti a parancsot, és tökéletesen közömbös a megváltozott körülmények iránt.

Rashelle bánatosan rámosolygott Raychra.

– És veled mi lesz, kis Raych? – kérdezte. – Az volt a szándékom, hogy embert faragok belőled. De most úgy látszik, nem lesz módom rá.

– Hello, néni... asszonyom – köszönt vissza Raych ügyetlenül.

– Magával is nagy terveim voltak, dr. Seldon – folytatta Rashelle –, de magától is bocsánatot kell kérnem.

– Miattam, asszonyom, ne tegyen magának szemrehányást.

– Pedig teszek. És nem nyugszom bele, hogy Demerzel keze közé kerüljön. Ez már túl sok lenne a győzelemből, de ezt legalább még meg tudom akadályozni.

– Biztosíthatom, asszonyom, hogy én neki sem dolgoznék jobban, mint magának.

– Itt nem a munkájáról van szó, hanem arról, hogy mire használják. Isten önnel, dr. Seldon. Őrmester, lője le.

Az őrmester azonnal előhúzta a sugárpisztolyát, mire Dors hangos kiáltással előreugrott, de Seldon kinyújtotta a kezét, és megragadta a könyökét. Minden erejével próbálta visszatartani a lányt.

– Maradj nyugton, Dors! – kiáltott rá. – Mert megöl. Engem nem fog megölni. Te is, Raych. Húzódj vissza! Ne mozdulj!

Seldon az őrmester felé fordult.

– Maga tétovázik, őrmester, mert jól tudja, hogy nem lőhet. Én tíz nappal ezelőtt megölhettem volna magát, de nem tettem. És maga akkor a becsületszavát adta, hogy meg fog engem védeni.

– Mire vár? – csattant föl Rashelle. – Azt mondtam, lője le, őrmester.

Seldon nem szólt semmit. Csak állt ott, miközben az őrmester meredt szemmel, lövésre készen a fejére irányozta a sugárpisztolyát.

– Hallotta a parancsot! – visította Rashelle.

– A szavát adta – mondta Seldon nyugodtan.

– Így is, úgy is elveszítem a becsületemet – nyögte ki Thalus őrmester. Ezzel leengedte a kezét, és fegyvere a padlóra koppant.

– Így hát te is elárulsz engem! – kiáltott föl Rashelle.

Mielőtt Seldon megmoccanhatott volna, vagy Dors ki tudta volna tépni magát a kezéből, Rashelle fölkapta a fegyvert, az őrmesterre fogta, és meghúzta az érintkezőt.

Seldon még sohasem látott működő sugárpisztolyt. Talán a fegyver neve miatt hangos robajra és vér szertefröccsenésére számított. Ez a sugárpisztoly azonban semmi ilyet nem idézett elő. Azt, hogy az őrmester mellében mit tett a belső szervekkel, Seldon nem láthatta, ám Thalus anélkül, hogy az arckifejezése megváltozott volna, a fájdalom legkisebb jele nélkül összerogyott, és holtan terült el a padlón. Aztán Rashelle Seldonra irányította a fegyvert olyan elszántsággal, amely az életben maradás minden reményétől megfosztotta Seldont.

Raych abban a pillanatban akcióba lépett, amikor látta az őrmestert elesni. Vadul hadonászva Seldon és Rashelle közé rohant.

Rashelle egy pillanatra megzavarodott.

– Félre, Raych! Nem akarom, hogy neked bajod essék.

Ez a pillanatnyi tétovázás éppen elég volt Dorsnak. Erőszakkal kitépve magát Seldon kezéből, hosszú, lapos ívben Rashelle felé ugrott. Rashelle felordított, és elterült a padlón. A sugárpisztoly másodszor is a földre pottyant.

Raych gyorsan fölkapta.

Seldon megborzongott, és mélyet lélegzett.

– Raych, add csak ide nekem – szólt rá a fiúra. Raych hátrahőkölt.

– Nem öli meg őt, ugye, Seldon bácsi? Jó volt hozzám.

– Én nem ölök meg senkit, Raych – mondta Seldon. – Ő megölte az őrmestert, és engem is meg akart ölni, de mégsem sütötte el a fegyvert, hogy téged megkíméljen. Ezért megérdemli, hogy éljen.

Seldon leült, lazán lógatva a kezében a sugárpisztolyt, miközben Dors kivette az idegkorbácsot a halott őrmester fegyvertokjából. Ekkor új hang csendült föl:

– Most már bízza őt rám, Seldon.

Seldon fölpillantott, majd örömmel kiáltotta:

– Hummin! Végre!

– Elnézését kérem, Seldon, hogy ilyen sokára jutottam ide. Rengeteg dolgom volt. Hogy van, dr. Venabili? Úgy látom, ez itt Mannix leánya, Rashelle. De ki ez a fiú?

– Raych, fiatal barátunk Dahlból – felelte Seldon.

Katonák léptek be, és Hummin intésére tisztelettudóan fölsegítették Rashelle-t.

Dors, aki végre fellélegzett, hogy nem kell többé felügyelnie a másik nőre, lesimította a ruháját, és megigazította a blúzát. Seldon hirtelen ráébredt, hogy ő még mindig fürdőköpenyben van.

Rashelle dühösen kiszabadította magát a katonák kezei közül, Humminra mutatott, és megkérdezte Seldontól:

– Ki ez?

– Chetter Hummin, a barátom és pártfogóm ezen a bolygón.

– A pártfogója? – ismételte meg Rashelle sátáni kacajjal. – Maga ostoba! Maga idióta! Ez az ember itt nem más, mint Demerzel. Csak rá kell nézni ennek a Venabili nevezetű nőnek az arcára! Láthatja, hogy ezzel ő is tökéletesen tisztában van. Szép kis csapdába esett; rosszabbá, mint amilyet én állíthattam volna magának!

82.

Aznap Hummin és Seldon egyedül ült az asztalnál; szinte az egész ebéd alatt hallgatásba merültek.

Az étkezés vége felé Seldon összeszedte a bátorságát, és érdes hangon megkérdezte:

– Nos, uram, hogy szólítsam? Nekem ön még mindig Chetter Hummin, ám ha elfogadom is a másik személyiségét, mégsem szólíthatom Eto Demerzelnek. Ebben a minőségében megilleti a cím, de én nem tudom, mi az. Kérem, oktasson ki.

– Hívjon csak Humminnak – mondta a másik komoran –, ha nincs ellenére. Vagy Chetternek. Valóban Eto Demerzel vagyok, de a maga számára csak Hummin. Ami azt illeti, a kettő közt nincs nagy különbség. Már mondtam magának, hogy a Birodalom hanyatlik és bomlik. Én ezt mindkét minőségemben vallom. Én azt vártam a pszichohistóriától, hogy meggátolja ezt a hanyatlást és bomlást. Ha pedig mégis bekövetkezik, akkor segítsen megújulni és új életre kelteni a Birodalmat. Ezt vallom, akárhogy hív is.

– De hiszen kezdettől fogva az ön kezében voltam! Gondolom, ott volt a közelben, amikor őfelsége fogadott engem.

– Cleonra gondol? Igen, természetesen.

Akkor miért nem beszélt velem, mint ahogy később Hummin képében tette?

– És mit értem volna el vele? Demerzelként hatalmas teher nehezedik a vállamra. Kézben kell tartanom Cleont, ezt a jó szándékú, de nem túl tehetséges uralkodót, és amennyire tőlem telik, megakadályoznom, hogy hibát kövessen el. Kijut nekem a Trantor és a Birodalom kormányzásából is. És amint látja, elég sok időm rámegy arra, hogy féken tartsam Myneket, nehogy kárt okozzon.

– Igen, tudom – dörmögte Seldon.

– Nem volt könnyű küzdelem, és kis híján alulmaradtam. Éveket töltöttem taktikázva Mannixszal, csak hogy kiismerjem a gondolkodását, és minden lépésére kiterveljem a megfelelő ellenlépést. Azt sohasem gondoltam volna, hogy még életében átruházza a hatalmát a lányára; ezért őt nem is tanulmányoztam, így teljesen váratlanul ért leplezetlen rámenőssége. Apjával ellentétben ő belenőtt a hatalomba, és fogalma sem volt annak korlátairól. Amikor magát lépre csalta, engem is rákényszerített, hogy lépjek, pedig még nem készültem föl teljesen.

– Amire aztán én is majdnem ráfizettem. Kétszer is szembe kellett néznem a sugárpisztoly csövével.

– Tudom – bólintott Hummin. – De már a Felvilágon is kis híján elveszítettük magát – egy másik incidens, amelyre nem számíthattam.

– De még nem felelt a kérdésemre. Mért hagyta, hogy végigbujdokoljam a Trantort Demerzel elől, amikor saját maga volt Demerzel?

– Maga azt mondta Cleonnak, hogy a pszichohistória csupán elméleti koncepció, egy minden gyakorlati jelentőség nélküli matematikai játék. Lehet, hogy ez így is volt, ám ha én hivatalos minőségemben közeledtem volna magához, biztos, hogy kitartott volna e mellett a meggyőződése mellett. A pszichohistória ötlete azonban megragadta a fantáziámat. Arra gondoltam, hogy hátha mégis több van benne, mint puszta játék. Meg kell értenie, hogy én nem akartam magát csak úgy fölhasználni; nekem igazi, gyakorlati pszichohistóriára van szükségem.

– Ezért hagytam, mint mondja, hogy végigbujdokolja a Trantort, miközben a rettegett Demerzel folyton ott volt a sarkában. Úgy éreztem, hogy ez nagy mértékben hozzásegíti a koncentráláshoz. Fölcsigázza a pszichohistória iránti érdeklődését, és sokkal többre fogja tartani azt puszta matematikai játéknál. Maga szívesebben nekilát a kidolgozásának a jó szándékú, idealista Hummin, mint a császári lakáj Demerzel kedvéért. Ezenkívül módja lesz bepillantani a Trantor változatos világába, ami szintén hasznára lehet. Sokkal inkább, mintha egy távoli bolygó elefántcsonttornyában kuksolna, matematikusoktól körülvéve. Igazam volt? Sikerült elindulnia?

– A pszichohistóriában? – kérdezte Seldon. – Igen, Hummin, sikerült. Azt hittem, tudja.

– Honnan tudhattam volna?

– Dorsnak elmondtam.

– De nekem nem. Most viszont engem is beavat. Ez jó hír.

– Azért nem egészen – hűtötte le Seldon. – Még csupán a kezdet kezdeténél tartok. De már ez is valami.

– Ki tudja ezt fejteni egy matematikában járatlan laikusnak?

– Azt hiszem, igen. Tudja, Hummin, én kezdettől fogva úgy tekintettem a pszicho-históriára, mint olyan tudományra, amelyet huszonötmillió világ kölcsönös cselekvése határoz meg. Ám ez túlságosan hatalmas nagyságrend. Túlságosan bonyolult ahhoz, hogy kezelni lehessen. Ha sikert akarok elérni, ha használható, gyakorlati pszichohistóriai módszert akarok kidolgozni, akkor előbb valamilyen egyszerűbb rendszert kell találnom.

– Ezért arra gondoltam, hogy visszamegyek az időben, és egy magányos világot vizsgálok, amely a galaxis benépesítése előtti ködös időkben az egyedüli otthona volt az emberiségnek. Mycogenben emlegetnek egy Aurora nevű szülőbolygót, míg Dahlban a Földet tartják az emberiség bölcsőjének. Eleinte azt hittem, hogy ez egy és ugyanaz a világ, csak másképpen nevezik, ám volt egy pont, ahol elég lényeges különbség mutatkozott a kettő között. Ez kizárja az azonosságot. De ennek nem volt jelentősége. Mert olyan keveset tudunk mindkettőről, és az a kevés is olyannyira belevész a mítoszok és legendák ködébe, hogy a pszichohistória szemszögéből reménytelennek bizonyult ez a megközelítés is. – Hörpintett a hideg gyümölcsléből, egy pillanatra sem véve le a tekintetét Hummin arcáról.

– No és? – sürgette Hummin.

– Időközben Dors elmesélt nekem valamit, amit én a kéz a combon történetnek nevezek magamban. Önmagában teljesen jelentéktelen, humoros és hétköznapi történet volt, ám ezzel kapcsolatban Dors megemlítette, milyen eltérő szexuális erkölcsök uralkodnak az egyes világokon, valamint a Trantor különböző szektoraiban. Úgy fogta föl az egyes trantori szektorokat, mintha eltérő világok lennének.

– Meg is fordult a fejemben, hogy a huszonötmillió világ helyett huszonötmillió plusz nyolcszáz világ vizsgálata vár rám. A különbség jelentéktelen, így hát meg is feledkeztem róla.

– Ám ahogy a császári szektorból Streelingbe, majd Mycogenbe, aztán Dahlba, végül Mynekbe kerültem, magam is megfigyeltem a köztük lévő nagy különbséget. Erősödött bennem az a gondolat, hogy a Trantort ne egyetlen világként, hanem világok összességeként szemléljem, de még mindig elkerülte a figyelmemet a döntő mozzanat.

– Csak amikor Rashelle-t hallgattam, mert végül is hasznos volt, hogy a végén Mynek fogságába estem, és hasznos volt Rashelle hebehurgyasága is, amellyel grandiózus tervei szolgálatába akart állítani engem, szóval amikor Rashelle-t hallgattam, ő azt mondta, hogy csak a Trantorra pályázik, meg néhány világra a közvetlen közelében. Szerinte ez maga fölér egy birodalommal, és a többi világra csak mint "távoli semmiségekre" legyintett.

– Ekkor világosodott meg bennem, ami már jó ideje ott motoszkálhatott a gondolataim mélyén. Egyfelől a Trantor, mint nyolcszáz kisebb világból álló népes birodalom, egy rendkívül sokrétű társadalmi rendszernek ad otthont. Ez önmagában is eléggé komplex rendszer ahhoz, hogy értelmet adjon a pszichohistóriának, ugyanakkor a Birodalom egészéhez viszonyítva elég egyszerű is, hogy talán gyakorlatilag is használhatóvá tegye a pszichohistória módszerét.

– És a többiek? A huszonötmillió külvilág? A "távoli semmiségek"?

– Természetesen azok is hatnak a Trantorra, és a Trantor is hat rájuk, ezek a hatások azonban másodrendűek. Ha első megközelítésre ki tudnék dolgozni olyan pszichohistóriát, amely érvényes a Trantorra, akkor a külvilágok hatásait a későbbi finomítások során mérlegelni lehetne. Érti, mit akarok mondani? Én egyetlen magányos világot hajszoltam, amelyre alkalmazni lehetne a pszichohistóriát mint gyakorlati tudományt, és a régmúltban kerestem ezt a világot. Holott ez az egyetlen világ itt van most a talpam alatt.

– Csodálatos! – áradozott Hummin örömteljes megkönnyebbüléssel.

– Ám a java még hátravan, Hummin. Nekem kellő részletességgel el kell mélyednem a Trantor tanulmányozásában. Ki kell dolgoznom a megfelelő matematikai módszert. Ha szerencsém lesz, és megérem az öregkort, akkor még a halálom előtt megtalálom a választ. Ha nem, akkor az utódaimra vár a munka. Könnyen lehet, hogy a Birodalom szilánkjaira hullik, mielőtt a pszichohistóriából használható módszer válik.

– Én minden tőlem telhető segítséget megadok magának.

– Tudom – bólintott Seldon.

– Így hát megbízik bennem – annak ellenére, hogy Demerzel vagyok?

– Maradéktalanul. Abszolúte. De csak azért, mert maga nem Demerzel.

– De az vagyok – erősködött Hummin.

– Nem az. Demerzelként és Humminként sem az, aki valójában.

– Hogy érti ezt? – kérdezte Hummin tágra nyílt szemmel, és kissé elhúzódott Seldontól.

– Úgy értem, hogy sajátságos a humora, ezért választotta a Hummin nevet, mely a humán, vagyis az ember szóra utal, nem igaz?

Hummin nem válaszolt. Csak némán bámult Seldonra. Végül Seldon kimondta, amit gondolt:

– Mivel maga nem ember, Hummin-Demerzel. Maga robot.

Dors

SELDON, HARI – ...Hari Seldon nevét általában a pszichohistóriával kapcsolatban említik, s a matematika és a társadalmi változások nagy mágusát látják benne. Kétségkívül ő maga is bátorította ezt, hiszen szakírásaiban sehol sincs utalás arra, hogyan jött rá a pszichohistória különböző problémáinak megoldására. Szavaiból azt sejthetnénk, hogy minden gondolatát a levegőből olvasta ki. Hallgat kutatásainak zsákutcáiról is, ha voltak ilyenek, s nem említi azt sem, ha netán téves irányba indult el.

...Magánéletéről alig tudunk valamit. A szüleiről és hozzátartozóiról csak egy-két jelentéktelen adat van a birtokunkban. Egyetlen fiáról, Raych Seldonról tudjuk, hogy örökbe fogadta, de hogy milyen körülmények között, az homályba vész. Nincsenek adatok a feleségéről, csak annyit tudunk, hogy nős volt. Semmi kétség: Seldon ragaszkodott a titokzatossághoz, a pszichohistóriát kivéve. Mintha azt akarta volna sugallni, hogy ő nem is élt, csupán pszichohistorizált.

ENCYCLOPEDIA GALACTICA

83.

Humminnak egyetlen izma sem rándult, csak ült nyugodtan, szemét Seldonra meresztve, aki türelmesen várt. Humminon a sor, gondolta, hogy fölvegye a kesztyűt. Hummin azonban csak annyit mondott:

– Robot? Én? Feltételezem, hogy roboton mesterséges lényt ért, olyasmit, mint amilyet a mycogeni Szakratóriumban látott.

– Nem egészen olyat – mondta Seldon.

– Nem fém? Nem fényesre csiszolt? Nem egy élettelen hasonmás? – kérdezte Hummin a vidámság minden jele nélkül.

– Nem. A mesterséges élőlénynek nem kell feltétlenül fémből készülnie. Én olyan robotról beszélek, amely külsőre megkülönböztethetetlen az embertől.

– Ha megkülönböztethetetlen, akkor maga hogy különbözteti meg, Hari?

– Nem a külseje alapján.

– Magyarázza meg.

– Nos, Hummin, már mondtam, hogy miközben Demerzel, vagyis maga elől menekültem, hallottam két ősi világról, az Auroráról és a Földről. Mindkettőt úgy emlegették, mint az első vagy egyetlen világot. Mindkettővel kapcsolatban robotokról is beszéltek, csak eltérő módon.

Seldon elgondolkodva nézte az asztal túlsó oldalánál ülő embert, és azon tűnődött, hogy vajon adja-e valamilyen jelét annak, hogy kevesebb-e vagy éppenséggel több, mint egy ember.

– Az Aurorával kapcsolatban – folytatta – emlegettek egy robotot, egy renegátot, aki elárulta az ügyet. A Földdel kapcsolatban viszont úgy szól a legenda a robotról, mint hősről, mint megmentőről. Vajon messze járok-e az igazságtól, ha föltételezem, hogy egy és ugyanazon robotról van szó?

– Igazán? – dörmögte Hummin.

– Én legalábbis így gondoltam, Hummin. Szerintem a Föld és az Aurora két különálló világ volt, amelyek egy időben léteztek. Azt nem tudom, hogy melyik volt előbb. A mycogeniek arroganciájából és fölényességéből ítélve azt kell föltételeznem, hogy az Aurora volt az eredeti világ, és a lakói lenézték a földieket, akik tőlük származtak – úgymond elkorcsosodtak.

– Másfelől viszont Rittah anyó, aki a Földről mesélt nekem, meg volt győződve, hogy a Föld volt az emberiség bölcsője, és az a körülmény, hogy az emberek trillióit számláló galaxisban senki sem osztja a parányi, elszigetelt Mycogen erkölcsi világképét, arról tanúskodhat, hogy mégiscsak a Föld volt az őseredeti lakóhely, és az Aurora volt a tévelygő ivadék. Ezt egymagam nem tudom eldönteni, de megosztom önnel a gondolataimat, hogy megértse a végkövetkeztetésemet.

– Értem magát – bólintott Hummin. – Kérem, folytassa.

– A két világ ellenségként állt szemben egymással. Rittah anyó szavai nem hagytak kétséget efelől. Ha összehasonlítom egymással a mycogenieket, akik az Aurorát tartják az ősvilágnak, és a dahliakat, akik viszont a Földet, szerintem nem az a lényeges, hogy melyik volt az első, hanem hogy az Aurora volt a fejlettebb, amely képes volt bonyolultabb robotokat alkotni, még olyanokat is, amelyeket külsőre nem lehetett megkülönböztetni az embertől. Az Aurorán megterveztek, létrehoztak egy ilyen robotot. A teremtmény föllázadt, és elhagyta az Aurorát. A földlakók hőst láttak benne, tehát nyilvánvaló, hogy a Földhöz kellett csatlakoznia. Hogy ezt miért, milyen meggondolásból tette, nem tudnám megmondani.

– Amikor róla beszél – szúrta közbe Hummin –, bizonyára nem érző lényt, hanem tárgyat ért rajta.

– Meglehet, csakhogy magát elnézve nehezen tudom rászánni magam, hogy lelketlen tárgyat lássak benne – mondta Seldon. – Rittah anyó hisz abban, hogy ez a hős robot – az ő hőse – még mindig létezik, és szükség esetén vissza fog térni. Gondolom, hogy semmi sem lehetetlen egy halhatatlan robot számára. Mindaddig halhatatlan, amíg el nem hanyagolják az elhasznált alkatrészek cseréjét.

– Az agyát is cserélik? – kérdezte Hummin.

– Az agyát is. Én alig tudok valamit a robotokról, de elképzelem, hogy egy új agyba át lehet írni mindazt, amit a régi tartalmazott. Rittah anyó utalt is valamilyen különleges emberfeletti képességre. Mindjárt gondoltam, hogy ez nem lehet másként. Lehet, hogy én egyben-másban romantikus beállítottságú vagyok, de azért annyira nem, hogy elhiggyem: egyetlen robot átállása megváltoztathatja a történelem menetét. Egyetlen robot képtelen arra, hogy garantálja a Föld győzelmét és az Aurora vereségét – hacsak nem volt valami különös, valami rendkívüli abban a robotban.

– Nem gondolja, Hari – érvelt Hummin –, hogy maga most a legendák birodalmába tévedt, olyan legendákéba, amelyeket az évszázadok és évezredek alaposan eltorzítottak? Olyannyira, hogy közönséges hétköznapi események a természetfölöttiség ködébe burkolóztak? El tudja hitetni magával egy olyan robot létezését, amely nemcsak hogy embernek látszik, de ráadásul örök életű, és pszichikai erővel is bír? Nem fél, hogy az emberfölöttiben való hit útvesztőjébe téved?

– Én nagyon is tisztában vagyok azzal, mi a legenda. Én nem dőlök be a legendáknak, és nem hiszek a tündérmesékben. Mégis, amikor azt látja az ember, hogy egyes különös események – amilyeneket magam is átéltem és megtapasztaltam – alátámasztják azokat...

– Például?

– Hummin, mióta csak találkoztunk, megbíztam magában. Igen, maga mellém állt akkor a két csavargó ellen, holott senki sem kötelezte erre. Ezzel megnyerte a bizalmamat, mert akkor még nem tudhattam, hogy maga bérelte föl őket, és csak azt tették, amivel megbízta őket. De hagyjuk ezt.

– Ugyan – mondta Hummin, és árnyalatnyi önelégültség érződött ki a hangjából.

– Én megbíztam magában. Könnyedén rávett, hogy ne menjek haza a Heliconra, hanem a Trantor világcsavargója legyek. Kételkedés nélkül elhittem minden szavát. Teljesen önre bíztam a sorsomat. Most, hogy visszatekintek akkori önmagámra, úgy érzem, mintha nem is én lettem volna. Engem nem egykönnyen lehet az orromnál fogva vezetni, mégis ez történt. Sőt mi több, még csak nem is találtam furcsának, hogy olyan mértékig kiléptem önmagamból.

– Hát csak ismeri magát, Hari!

– Nemcsak rólam van szó. Hogy lehet az, hogy Dors Venabili, ez a gyönyörű lány, otthagyja karrierjét, és követ engem a bujkálásban? Hogy lehet az, hogy kockára teszi a saját életét csak azért, hogy az enyémet megmentse, mintegy szent kötelességének érezze az én védelmemet, és mellette szinte minden másról megfeledkezzék? Mindez pusztán azért, mert maga megkérte erre?

– Én tényleg megkértem rá, Hari.

– Rám azonban Dors nem tesz olyan benyomást, mint aki egyszerűen megváltoztatja az életét, ha megkérik. De azt sem hiszem, hogy első látásra vadul belém habarodott volna, és nem bírta nélkülem. Nem mintha jelenléte ellenemre lett volna, csakhogy Dors látszólag tökéletesen ura az érzelmeinek, őszintén megvallva jobban, mint én az ő vonatkozásában.

– Nagyszerű lány – jegyezte meg Hummin. – Megértem magát.

– Továbbá miként lehet az – folytatta Seldon –, hogy Napmester Tizennégy, ez a fennhéjázó szörnyeteg, akinek a népe is legalább annyira öntelt, hajlandónak mutatkozik, hogy befogadjon olyan idegeneket, mint Dors meg én, és úgy bánjon velünk, ahogy a mycogeniektől egyáltalán kitelhet? Miután megszegtünk minden szabályt, és többször is szentségtörést követtünk el, maga mégis rá tudta őt beszélni, hogy elengedjenek minket.

– Rá tudta venni a kicsinyes előítéletekkel teli Tisalveréket is, hogy befogadjanak bennünket. Hogy tud maga mindenütt otthon lenni a világon, megbarátkozni mindenkivel, befolyással lenni mindenkire függetlenül attól, kinek mi a rögeszméje? Apropó, hogyan sikerül Cleont is manipulálnia? Persze őt befolyásolható és könnyen formálható személynek tartják. De hogy tudta kézben tartani az apját, aki közismerten nyers és ellentmondást nem tűrő önkényúr volt? Mindenekfölött azt magyarázza meg, miért van az, hogy a myneki IV. Mannix évtizedeket áldozott a maga nemében páratlan és minden vonatkozásban hatékony hadserege kiépítésére, amely mégis egy szempillantás alatt darabokra hullott, mihelyt a lánya próbára akarta tenni? Hogy tudta a katonákat rávenni, hogy egytől egyig elárulják urukat, mint ahogy egykor maga is megtette?

– Nem lehet – próbált érvelni Hummin –, hogy mindez azért van, mert olyan személyiség vagyok, aki jó érzékkel megtalálja az utat a legkülönfélébb emberekhez, és mert megvan rá a lehetőségem, hogy szívességet tegyek némely kulcsembereknek, akik a jövőben is számíthatnak hasonlóra? Amit tettem, ahhoz szerintem nincs szükség semmiféle természetfölötti erőre.

– Semmihez? Még a myneki hadsereg semlegesítéséhez sem?

– Nem akartak egy nő szolgálatába állni.

– Ugyan már, hiszen sok év óta tudhatták, hogy abban a pillanatban, amint Mannix lemond a hatalomról, vagy meghal, Rashelle lesz a polgármesterük, mégsem zúgolódott senki, amíg ön elérkezettnek nem látta az időt, hogy rádöbbenjenek elégedetlenségükre. Dors egyszer azt mondta magáról, hogy nagyon meggyőző ember. És az is. Meggyőzőbb, mint bármely ember lehet. De annál nem meggyőzőbb, mint egy különleges szellemi erővel bíró halhatatlan robot lehet. Nos, Hummin?

– Mit akar tőlem, Hari? – kérdezte Hummin. – Azt várja, hogy beismerjem, robot vagyok? Hogy csak külsőre látszom embernek?

Seldon feléje hajolt az asztalon keresztül.

– Igen, Hummin, azt akarom. Elvárom, hogy megmondja nekem az igazságot, és alapos a gyanúm, hogy amit az imént fölsorolt, az az igazság. Maga, Hummin, ugyanaz a robot, amelyet Rittah anyó Da-Neeként, Ba-Lee barátjaként emlegetett. Ismerje el. Más választása úgysincs.

84.

Mintha egyedül lettek volna egymással szemben egy parányi világegyetemben. Ott ültek csendesen Mynek kellős közepén, miközben a myneki hadsereg letette a fegyvert a császári hadak előtt. Itt, az események közepette, amelyeket az egész Trantor – talán az egész galaxis – lélegzetvisszafojtva figyelt, itt volt a tökéletes elzártságnak ez a parányi burka, amelyben Seldon és Hummin eljátszotta macskaegér játékát. Seldon mindent megtett, hogy kimondassa a másikkal az új valóságot, miközben Hummin jelét sem adta, hogy tudomást venne annak létezéséről.

Seldon nem tartott attól, hogy megzavarják őket. Biztosra vette, hogy azt a láthatatlan védőburkot, amelyben ők vannak, senki sem sértheti meg, hogy Hummin – nem: a robot – hatalma távol tart onnan mindenkit játszmájuk végéig.

– Maga ügyes fickó, Hari – szólalt meg végre Hummin –, de nem látom be, miért kellene nekem elismernem, hogy robot vagyok, és miért nincs más választásom. Mindaz, amit mond – a maga viselkedése, Dors magatartása, Napmesteré, Tisalveré, a myneki tábornokoké –, mind úgy eshetett meg, ahogy állítja, de ez még nem jelenti azt, hogy az események okainak értelmezésében is igaza lenne. Hiszen mindennek, ami történt, lehet természetes magyarázata. Maga megbízott bennem, mert igazat adott nekem; Dors fontosnak érezte az ön biztonságát, mivel – lévén ő maga is történész – döntő jelentőséget tulajdonított a pszichohistóriának; Napmestert és Tisalvert hozzám láncolják azok a szívességek, amelyekről maga semmit sem tud; a myneki tábornokok pedig ódzkodtak attól, hogy egy nő parancsoljon nekik. Miért kell rögtön a természetfölöttiben keresni a magyarázatot?

– Ide figyeljen, Hummin – csattant fel Seldon –, valóban az a meggyőződése, hogy a Birodalom hanyatlóban van? Fontosnak tartja, hogy elejét vegyük az összeomlásnak, vagy legalábbis csökkentsük a katasztrófa mértékét?

– De még mennyire! – jelentette ki Hummin, és Seldon érezte az állítás őszinteségét.

– És valóban azt akarja, hogy részletesen kidolgozzam a pszichohistória alapelveit, mert úgy érzi, hogy ön képtelen erre?

– Ehhez hiányzik belőlem a tehetség.

– Valóban azt hiszi, csak én vagyok képes megbirkózni a pszichohistóriával, annak ellenére, hogy néha magam is kételkedem ebben?

– Igen.

– És azt is tudja, hogy amiben csak képes, segítenie kell nekem?

– Tudom.

– A személyes részrehajlásnak, önzésnek itt nincs helye?

Hummin komor arcán halvány mosoly suhant át, és a csendben Seldon egy pillanatra megérezte a másik mérhetetlen fáradtságát.

– Én tartós karriert építettem föl magamnak úgy, hogy kikapcsoltam minden személyes részrehajlást és önzést.

– Akkor elfogadom a segítségét. Egyedül a Trantorra építve is ki tudom dolgozni a pszichohistória elméletét, de bizonyos nehézségeim lesznek. Ezeket is le tudom küzdeni, csakhogy sokkal könnyebb volna a dolgom, ha ismernék bizonyos sarkalatos tényeket. Például: a Földön vagy az Aurorán ringott-e az emberiség bölcsője, netán valahol egészen másutt? Milyen volt a viszony a Föld és az Aurora között? Ezek közül melyik hódította meg a galaxist? Netán mindkettő? Ha az egyik, akkor miért nem a másik? Ha mindkettő, akkor hogyan osztozkodtak? Vannak-e világok, amelyek mindkettő leszármazottai? Milyen okból mondtak le a robotokról? Mi módon lett a Trantor a Birodalom központja, és miért nem egy másik bolygó az? Mi történt a Földdel és az Aurorával? Kapásból millió kérdést is föl tudnék tenni, és idővel még újabbak is fölmerülhetnek. Vagy maga, Hummin, képes engem tudatlanságban hagyni, s ezzel kockáztatni a sikert? Az információi egyengethetnék az utamat a siker felé!

– Ha én volnék az a robot, vajon beleférne-e az agyamba a sok millió világ húszezer éves történelme?

– Én nem ismerem a robotagyak kapacitását. Nem ismerem az ön agyának kapacitását sem. De ha memóriájának korlátozott is a befogadóképessége, akkor valahol bizonyára biztonságos és hozzáférhető módon rögzítve vannak a további információk. Ha nekem szükségem van rájuk, hogyan tagadhatná meg tőlem? S ha valóban nem tagadja meg ezeket tőlem, akkor hogyan állíthatna mást, mint hogy ön a robot, az a robot, a lázadó?

Seldon hátradőlt a széken, és mélyet lélegzett.

– Így hát még egyszer megkérdezem: maga az a robot? Ha akarja, hogy legyen valami a pszichohistóriából, akkor be kell ismernie. Ha továbbra is tagadja, és sikerül is meggyőznie engem, akkor sokkal, de sokkal kisebb a reményem a pszichohistória kidolgozására. Tehát: maga a robot? Maga Da-Nee?

Hummin rendíthetetlen nyugalommal jelentette ki:

– Az érvei visszaverhetetlenek. R. Daneel Olivaw vagyok. Az R. a robotot jelenti.

85.

R. Daneel Olivaw továbbra is nyugodtan beszélt, bár Seldon úgy érezte, hogy alig észrevehetően megváltozott a hanghordozása; mintha most, hogy többé nem kell szerepet játszania, könnyebben esnék neki a szó.

– Húszezer év alatt – magyarázta Daneel – senki sem sejtette rólam, hogy robot vagyok, hacsak én nem akartam, hogy megtudják. Részben azért, mert az emberiség olyan régen lemondott a robotokról, hogy alig akad valaki, aki egyáltalán tudja, hogy valaha is léteztek; részben pedig azért, mert képes vagyok ismerni és befolyásolni az emberek érzelmeit. Az ismerettel nincs semmi gond, az érzelmek befolyásolása azonban már nem olyan egyszerű, s ez összefügg robot mivoltommal, jóllehet akkor csinálom, amikor akarom. A képességem megvan hozzá, csak az akaratomon múlik, hogy ne használjam. Igyekszem sohasem beavatkozni, csak ha nincs más választásom. És ha mégis beavatkozom, ritkán fordul elő, hogy többet csinálok, mint csupán megerősítem azt, ami amúgy is történne. Ám ha enélkül is el tudom érni a célomat, akkor még ettől is tartózkodom.

– Napmester Tizennégyet nem kellett megdolgoznom azért, hogy befogadja magukat – "megdolgozást" mondok, mert tudja, ez nem valami kellemes dolog. Nem kellett őt megdolgoznom, minthogy le volt kötelezve bizonyos szívességekért, és rögeszméi ellenére is becsületes ember. Másodszor már be kellett avatkoznom, amikor maga az ő szemében szentségtörést követett el, de ez a beavatkozás nagyon kevésből állt. Nem nagyon égett a vágytól, hogy az általa nem kedvelt császári hatóságok kezére játssza magát. Egy kissé megerősítettem benne ezt az ellenszenvet, mire elfogadta az én érveimet, amelyeket egyébként hamisnak is tarthatott volna, és rám bízta magát.

– De önt sem kellett nagyon megdolgoznom, hiszen szintén bizalmatlan volt a császáriak iránt. Manapság a legtöbb ember így érez, ami előjele a Birodalom hanyatlásának és bukásának. S mi több: maga büszke volt a pszichohistóriai elgondolására, büszke volt, hogy kigondolta. Nem bánta volna, ha gyakorlati módszer válik belőle. Ez még tovább táplálta volna a büszkeségét.

Seldon a homlokát ráncolta.

– Már elnézést, Robot mester, de én nem tudok arról, hogy ennyire megszállt volna a becsvágy ördöge.

– Egyáltalán nem szállta meg a becsvágy ördöge. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy se nem csodálnivaló, se nem hasznos, ha valakit csupán a becsvágy sarkall, ezért igyekszik elnyomni magában ezt a fajta ösztönzést, holott ugyanennyi erővel azt is kívánhatná, hogy ne a szívverése tartsa életben. Egyik ellen sem tehet semmit. Jóllehet saját lelki nyugalma érdekében leplezi önmaga előtt a becsvágyát, előlem azonban nem rejtheti el. Az ott van, bármilyen gondosan igyekszik is álcázni. Nekem csak egy árnyalatnyit kellett erősítenem rajta, és maga egyszerre hajlandónak mutatkozott, hogy elrejtőzzék Demerzel elől, holott egy pillanattal előbb visszautasította volna még a próbálkozás lehetőségét is. És kész volt hévvel dolgozni a pszicho-histórián, amit egy pillanattal korábban még megvetéssel utasított volna vissza.

– Annak nem láttam szükségét, hogy bármi máshoz hozzányúljak, így maga szépen kihámozta ezt a robotügyet. Ha én ezt tudom, elejét vehettem volna, de hát az én előrelátásom és az én képességeim sem korlátlanok. De most már nem is bánom, hogy így történt. Az érvelése előtt meg kell hajolnom, és fontos, hogy maga tudja rólam, mi vagyok, s hogy ebben a minőségemben a segítségére lehetek.

– Kedves Seldon, az érzelmek a mozgatói az emberi cselekvésnek, sokkal erősebben, mint maguk az emberek sejtik. Önnek fogalma sincs, mi mindent el lehet érni az érzelmek legenyhébb befolyásolásával, és hogy én mennyire ódzkodom attól, hogy beavatkozzam a maguk lelkébe.

Seldonnak nagy erőfeszítésébe került elképzelni magát olyan embernek, akit a becsvágy hajt.

– Miért ódzkodik? – kérdezte.

– Mert könnyen túllőhetek a célon. Meg kellett fékeznem Rashelle-t, nehogy feudális anarchiába döntse a Birodalmat. Ha elsietem a dolgot a lelkek befolyásolásával, könnyen meglehet, hogy véres fölkelés lett volna a vége. A férfiak azok férfiak, és a myneki tábornokok csaknem mind azok. Nem sok kell hozzá, hogy felszínre hozzuk a minden férfiban ott lappangó ellenérzést és a nőktől való latens félelmet. Emögött valamilyen biológiai dolog lehet, amit én robotként nem értek teljesen.

– Nekem csak erősítenem kellett ezen az érzésen, hogy keresztülhúzzam Rashelle számításait. Ha csak egy milliméterrel túllövök a célon, akkor saját tervemet kockáztatom: a vértelen hatalomátvételt. Én semmi mást nem akartam elérni, csak hogy ne tanúsítsanak ellenállást, amikor katonáim megérkeznek.

Daneel elhallgatott, mintha a szavakat keresné, aztán így folytatta:

– Nem akarok belemerülni pozitronikus agyam működésének matematikai elveibe. Ez több, mint amennyit én meg tudok érteni, bár maga, ha akarná, talán könnyebben eligazodna köztük. Elég az hozzá, hogy engem a robotika Három Törvénye irányít, amelyeket egyszer valaha régen így foglaltak szavakba:

Egy: A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

Kettő: A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az Első Törvény előírásaiba ütköznének.

Három: A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az Első és a Második Törvény előírásaiba.

– Húszezer évvel ezelőtt volt nekem egy... egy barátom. Egy másik robot. Nem olyan, mint én. Őt nem lehetett volna összetéveszteni az emberrel, de ő volt az, aki birtokában volt a szellemi erőnek, ő volt az, akinek a segítségével én is szert tettem a magam mentális képességeire. Ő ismerte föl, hogy lennie kell még ennél a Három Törvénynél is átfogóbb törvénynek. A Nulladiknak nevezte el.7 Ez így hangzik:

– Nulla: A robotnak nem szabad kárt okoznia az emberiségnek, vagy tétlenül tűrnie, hogy az emberiség bármilyen kárt szenvedjen.

– Ekkor az Első Törvény így fog hangzani:

Egy: A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen, kivéve, ha ez sértené a Nulladik Törvényt.

És hasonlóképp módosul a Második és a Harmadik is. Érti? – kérdezte Daneel nyomatékosan, és Seldon bólintott.

– Értem.

– A baj csak az, Hari, hogy egy emberi lényt könnyű azonosítani. Rá tudok mutatni az ujjammal. Könnyű megállapítani, hogy mi árthat egy emberi lénynek, és mi nem – legalábbis viszonylag könnyű. Ám mi az, hogy emberiség? Mire mutathatunk rá, ha az emberiségről beszélünk? És hogyan határozhatjuk meg az emberiségnek okozott kárt? Hogyan okozhat egy cselekvéssor több jót, mint kárt az emberiség egészének? És hogyan állapíthatjuk ezt meg? Az a robot, amelyik elsőnek megfogalmazta a Nulladik Törvényt, azért halt meg – vált végleg működésképtelenné –, mert olyasmit volt kénytelen tenni, ami érzése szerint megmenti az emberiséget, ám amiről maga sem tudhatta biztosan, hogy valóban megmenti-e. És amikor működésképtelenné vált, rám bízta a galaxis sorsát.

– Én azóta is próbálkozom. Csak a lehető legkisebb mértékben avatkoztam be, rábízva az emberekre, ítéljék meg maguk, mi válik a javukra. Ők megengedhették, hogy kockáztassanak, én nem. Ők eltéveszthették a célt, én nem. Ők akaratlanul kárt okozhattak, én abban a pillanatban működésképtelenné váltam volna. A Nulladik Törvény nem nézi el az akaratlan károkozást.

– Időnként azonban kénytelen vagyok akcióba lépni. Az a körülmény, hogy még mindig működöm, azt bizonyítja, hogy az akcióim mérsékeltek és óvatosak voltak. Azóta azonban, hogy a Birodalom működésében zavarok mutatkoznak, és elkezdődött a hanyatlás, egyre gyakrabban be kell avatkoznom – így most már évtizedek óta kénytelen vagyok eljátszani Demerzel szerepét, hogy a kormány irányításával megpróbáljam elejét venni az összeomlásnak. És látja, még mindig működöm.

– Amikor maga föllépett a tízéves konferencián, rögtön felismertem, hogy a pszicho-históriával olyan eszközhöz juthatunk, amely segít fölismerni, mi jó és mi rossz az emberiség számára. Segítségével a döntéseink nem lennének esetlegesek. Akkor a döntéseket nyugodtan rábízhatnám az emberekre, és én csak végszükség esetére tartogatnám magamat. Ezért gyorsan elintéztem, hogy Cleon tudomást szerezzen a maga előadásáról, és udvarába rendelje. Aztán amikor meghallottam, hogy maga nem lát fantáziát a pszichohistóriában, kénytelen voltam kigondolni valamit, hogy mégis nekifogjon. Megért engem, Hari?

Seldon kissé megszeppenve felelte:

– Megértem, Hummin.

– Az ön számára én megmaradok Humminnak azokon a ritka alkalmakon, amikor találkozni tudunk. Én átadok minden információt, amit szükségesnek tart, és Demerzel személyében, amennyire csak tőlem telik, meg fogom védeni. A Daneel nevet soha senkinek egy szóval se említse.

– Eszembe se jutna – sietett kijelenteni Seldon. – Minthogy rá vagyok utalva a segítségére, magamnak ártanék, ha akadályoznám a tervei megvalósításában.

– Igen, ezzel én is tisztában vagyok – mondta Daneel fáradt mosollyal. – Elvégre, Seldon, elég hiú ahhoz, hogy a pszichohistória minden dicsőségét megtartsa magának. És örökre el fogja titkolni, hogy egy robot segítségére szorult.

Seldon elpirult.

– Én nem vagyok...

– De igenis az, még ha gondosan titkolja is önmaga előtt. És ez így is van jól, én pedig még tovább erősítem ezt magában, hogy soha ne legyen képes szót ejteni rólam mások előtt. Még csak eszébe sem jut ennek a lehetősége.

– Gondolom, Dors tudja... – kezdte Seldon.

– Ő tud rólam. De ő sem képes beszélni erről másoknak. És most, hogy maguk mindketten ismerik igazi mivoltomat, egymás között nyugodtan beszélhetnek róla, de mások előtt soha.

Daneel fölállt.

– Hari, nekem dolgom van. Magát meg Dorsot hamarosan visszaviszik a császári szektorba...

– Raychnak is velem kell jönnie. Nem hagyhatom el őt. Aztán van egy Yugo Amaryl nevű dahli fiatalember...

– Értem. Raych is magukkal megy, és minden barátjának kedvére tehet; mindnyájukról megfelelően gondoskodni fognak. Maga végre elkezdi a kutatást a pszichohistória számára: kap embereket, megkapja a szükséges komputereket és szakirodalmat. Én a lehető legkevesebbet fogom zavarni, és ha a nézetei ellenállásba ütköznek, de ez nem veszélyezteti a küldetését, akkor magának kell megoldania a konfliktust.

– Várjon csak, Hummin – kapott észbe hirtelen Seldon. – Mi van akkor, ha a maga minden segítsége és az én egész munkám kárba vész, mert mégsem lehetséges gyakorlati módszert faragni a pszichohistóriából? Mi van, ha kudarcot vallok?

– Erre az esetre van a kezemben egy másik terv is – állt föl Daneel –, amelyen már régóta dolgozom egy másik világon. Az is nagyon bonyolult, és bizonyos mértékig még radikálisabb, mint a pszichohistória. Lehet, hogy az szintén kudarcra van ítélve, ám nagyobb az esélye a sikernek, ha egy helyett két úton indulnak el.

– Fogadja meg a tanácsomat, Hari! Ha valaha is sikerül kidolgoznia egy módszert, amellyel elejét veheti a legrosszabb bekövetkeztének, akkor gondoljon egy másikra is, amely az első kudarca esetén továbbviheti az ügyet. Jobb, ha két kísérlet folyik, így biztosabb a siker.

– Most pedig vissza kell mennem a mindennapi munkámhoz – állt fel végleg Daneel –, magára pedig vár a saját feladata. Majd mindent elrendezünk. – És egy búcsúbiccentéssel eltávozott.

Seldon elkísérte a tekintetével, aztán halkan maga elé dörmögte:

– De előbb még beszélnem kell Dorsszal.

86.

– A palotát kiürítették – újságolta Dors. – Rashelle-nek nem lett fizikai bántódása. Te pedig, Hari, vissza fogsz térni a császári szektorba.

– No és te, Dors? – kérdezte Seldon fojtott, izgatott hangon.

– Gondolom, visszatérek az egyetemre – felelte a lány. – Eléggé elhanyagoltam a munkámat, és magukra hagytam a tanítványaimat.

– Nem, Dors, rád nagyobb feladat vár.

– Éspedig?

– A pszichohistória. Nélküled én nem tudok megbirkózni vele.

– Már miért ne tudnál? Én tökéletesen analfabéta vagyok a matematikában.

– Én meg a történelemben. Pedig mindkettőre szükségünk van.

Dors elnevette magát.

– Az a gyanúm, hogy a matematikusok között te császár vagy – míg én történészként a ranglétra legalsó fokán állok, és messze vagyok attól, hogy kitűnjek. Akárhány történészt találsz, aki nálamnál jobban megfelel a pszichohistória céljainak.

– Akkor hát hadd magyarázzam meg, Dors, hogy a pszichohistória többet követel, mint egy matematikust és egy történészt. Szükség van hozzá egy életre szóló elkötelezettségre is. És nélküled, Dors, belőlem hiányzik ez az elkötelezettség.

– Dehogy hiányzik.

– Dors, ha te nem leszel velem, akkor én bele se kezdek.

Dors tűnődve nézett Seldonra.

– Ez a vita nem vezet sehova, Hari. Semmi kétség, hogy a döntés Hummin kezében van. Ha ő visszaküld engem az egyetemre...

– Nem fog visszaküldeni.

– Honnan vagy olyan biztos ebben?

– Mert én kerek perec meg fogom mondani neki, hogy ha téged visszaküld az egyetemre, akkor én hazamegyek a Heliconra, és a Birodalom nyugodtan ebek harmincadjára kerülhet.

– Ezt nem gondolhatod komolyan.

– De még mennyire komolyan gondolom!

– Elfelejted, hogy Humminnak semmibe sem kerül megváltoztatni az érzéseidet, úgyhogy nélkülem is kész leszel dolgozni a pszichohistórián?

Seldon megrázta a fejét.

– Hummin nem fog ilyen önkényes dolgot csinálni. Én már beszéltem vele. Ő nem szívesen avatkozik bele az emberek érzelmeibe, mivel kötik a robotika törvényei, ahogy ő nevezi. Annak elérése, hogy én lemondjak rólad, Dors, éppen olyan beavatkozás lenne, amit ő nem kockáztathat. Viszont ha nem nyúl hozzám, és te csatlakozol a tervhez, akkor megkapja, amit akar: a pszichohistória valódi lehetőségét. Miért ne inkább ezt választaná?

Dors a fejét ingatta.

– Hátha megvannak rá a megfelelő okai, hogy nemet mondjon!

– Miért mondana nemet? Téged azzal bíztak meg, Dors, hogy védelmezz engem. Vagy talán Hummin fölszabadított e kötelezettséged alól?

– Nem.

– Akkor azt akarja, hogy te továbbra is védelmezz engem. És én is azt akarom, hogy védelmezz.

– De mitől? Hiszen most már egyszerre állsz Hummin, Demerzel és Daneel védelme alatt; mi kell még ennél is több?

– Ha a galaxis minden embere és minden ereje véd is engem, én még akkor is ragaszkodom hozzád.

– Ezek szerint nem is a pszichohistória miatt van rám szükséged, hanem a biztonságod izgat.

– Ugyan! – tiltakozott Seldon mérgesen. – Miért csavarod ki a szavaimat? Miért akarod mindenáron kihúzni belőlem, amivel úgyis tisztában vagy? Nekem nem a pszichohistória, nem a biztonságom miatt van rád szükségem. Ez mind csak ürügy, és hajlandó vagyok még akár százat is fölsorakoztatni. Nekem te kellesz, te, úgy, ahogy vagy. És ha tudni akarod az igazi okát, hát azért, mert te te vagy.

– Hiszen nem is ismersz!

– Az nem számít. És nem is érdekel. De azért elég sokat tudok rólad. Többet, mint te gondolnád.

– Igazán azt hiszed?

– Persze. Tudom, hogy parancsra gondolkodás nélkül kockára teszed értem az életedet, anélkül hogy mérlegelnéd a következményeket. Meglepően gyorsan elsajátítottad a teniszjátékot. Még ennél is gyorsabban megtanultad, miként kell bánni a késsel, és meglepő ügyességgel intézted el Marront. Mondhatni: emberfeletti ügyességgel. Az izmaid bámulatosan erősek, és még ennél is bámulatosabb, hogy igen gyorsan reagálsz mindenre. Valamilyen módon meg tudod állapítani, hogy van-e lehallgató a szobában, és minden segédeszköz nélkül kapcsolatba tudsz lépni Humminnal.

– No és mire következtetsz mindezekből? – firtatta Dors.

– Arra gondoltam, hogy Humminnak, vagyis R. Daneel Olivawnak roppant feladattal kell szembenéznie. Hogyan lenne képes egyetlen robot a Birodalom kormányzására? Kell hogy legyenek segítői.

– Ez magától értetődő. Méghozzá sok millióan. Én vagyok az egyik. De te is a segítője vagy. Mint ahogy a kis Raych is az.

– Csakhogy te másfajta segítő vagy.

– Milyen értelemben? Hari, bökd már ki! Ha kimondod, magad is rájössz, milyen őrültség az, amire gondolsz.

Seldon hosszan nézett a lányra, aztán halkan csak annyit mondott:

– Nem fogom kimondani, mert... nem érdekel.

– Valóban nem érdekel? Hajlandó vagy elfogadni engem olyannak, amilyen vagyok?

– Elfogadlak, mert el kell fogadnom téged. Mert te Dors vagy, és akármi más vagy is, nekem a kerek világon senki más nem kell.

– Hari – mondta Dors melegen –, én jót akarok neked. Azért, ami vagyok, de úgy érzem, én akkor is jót akarnék neked, ha nem volnék az, ami vagyok. És én úgy gondolom, hogy nem vagyok jó neked.

– Jó vagy rossz, engem nem érdekel. – Hari tett néhány lépést, aztán lenézett a lányra, hosszan, mint aki gondosan mérlegeli a szavait: – Dors, megcsókolt már téged valaki?

– Természetesen, Hari. Ez velejárója a társadalmi együttélésnek, és én társadalmi életet élek.

– Nem, nem! Úgy értem, hogy megcsókoltál-e már igazából egy férfit? Vagyis szenvedélyből?

– Hát persze, Hari.

– És élvezted is?

Dors némi habozás után mondta:

– A csókot mindenesetre jobban élveztem, mint ha csalódást kellett volna okoznom egy fiatalembernek, akit kedveltem, akinek adtam valamit az érzelmeire. – Ennél a pontnál Dors elpirult, és elfordította az arcát. – Bocsáss meg, Hari, de nehéz erről beszélnem.

– Ezek szerint érzelem nélkül csókolóztál csak azért, nehogy megsérts valakit.

– Gondolom, ez mással is megesik.

Seldon eltöprengett egy darabig, aztán hirtelen megkérdezte:

– És te magad kérted-e valaha is, hogy megcsókoljanak?

Dors csak rövid szünet után válaszolt, mint aki visszagondol egész addigi életére.

– Nem.

– Azt sem, hogy még egyszer csókoljanak meg?

– Nem.

– Háltál már valaha férfival? – szegezte neki a kérdést fojtott elszánással.

– Hát persze. Mondtam már, hogy ezek a dolgok hozzátartoznak az élethez. Seldon megragadta a lány vállát, mintha meg akarná rázni.

– De éreztél-e valaha is vágyat arra, hogy egy bizonyos személlyel hasonló közelségbe kerülj? Dors, voltál-e már valaha is szerelmes?

Dors lassan, kissé szomorúan fölemelte tekintetét, és mélyen Seldon szemébe nézett.

– Sajnálom, Hari, de még nem.

Seldon elengedte őt, és leverten leejtette a karját. Ekkor Dors gyengéden a férfi karjára helyezte a kezét.

– Lásd be hát, Hari. Én igazán nem az vagyok, akire neked szükséged van.

Seldon lehorgasztotta a fejét, és a padlót bámulta. Latolgatta magában a dolgot, és megpróbált a józan eszére hallgatni. De aztán föladta. Neki szüksége van arra, amire szüksége van, és itt nincs helye a meggondolásnak és a józan észnek. Aztán fölemelte a tekintetét.

– Dors, kedvesem, engem akkor sem érdekel.

Átölelte a lányt, s fejét lassan annak feje felé hajtotta, mintha arra számítana, hogy az eltépi magát tőle. Közben egyre közelebb húzta magához Dors testét.

De Dors nem mozdult, és ő lassan, tétován, végül szenvedélyesen megcsókolta. A lány karjai hirtelen a férfira fonódtak. Mikor végre fölocsúdtak, a lány szemében mosoly bujkált, ahogy Seldonra nézett.

– Csókolj meg még egyszer, Hari. Kérlek.

Az Alapítvány-Birodalom-Robot Univerzuma kronológiája

Megjegyzések:

[ ]-ben dőlt betűvel található azon novellának, regényfejezetnek vagy regénynek a címe, melyben az adott esemény leírása vagy az arra való hivatkozás olvasható.

E kronológia jelentős mennyiségű új információt tartalmaz, mely sorozatunk előző kötetében nem szerepelt. Az új adatok nagy része a 2002. áprilisában angol nyelven megjelent Aurora című kötet szerzőjétől, Mark W. Tiedemanntól származik.

i.sz. 1887

Joseph Schwartz születése. [Kavics az égben]

i.sz. 1949

Egy baleset folytán Joseph Schwartz időutazást szenved el, mely a jövőbe repíti. [Kavics az égben]

i.sz. 1982

Susan Calvin születése. Lawrance Robertson megalapítja az Amerikai Robot és Gépember Rt.-t. [Én, a robot]

i.sz. 1996

Robbie gyártása. [Én, a robot]

i.sz. 1998

Rendelet születik, melynek értelmében New Yorkban robotok csak napközben tartózkodhatnak az utcán. [Robbie]

i.sz. 2002

Alfred Lanning bemutatja az első beszélő robotot. [Én, a robot]

i.sz. 2003

Susan Calvin diplomát szerez. [Én, a robot]

a XXI. század korai szakasza

Társadalmi és technikai reneszánsz bontakozik ki. Megkezdődik a Három Törvény alapján működő pozitronagyú robotok gyártása. 2003 és 2007 között a robotok használata a Földön csak tudományos kutatások céljára engedélyezett. A Földön a későbbiekben is csak kis számban gyártanak robotokat hétköznapi használatra az emberek Frankenstein-komplexusa miatt. A robotok igazi felhasználási területe a Naprendszer gyarmatosítása. Az Amerikai Robot számtalan alkalommal próbálja áttörni a társadalom ellenállását a robotokkal szemben, igen csekély sikerrel. [Robottörténetek]

Egy baleset folytán Joseph Schwartz időutazást szenved el, mely a jövőbe röpíti. [Kavics az égben]

i.sz. 2005

Az első Merkúr-expedíció. [Körbe-körbe]

i.sz. 2007

Robbie szétszerelése. [Én, a robot]

Susan Calvin az Amerikai Robotnak kezd dolgozni. [Én, a robot]

i.sz. 2008

Susan Calvin robotpszichológus lesz az Amerikai Robotnál. [Én, a robot]

i.sz. 2015

A második Merkúr-expedíció. [Körbe-körbe]

i.sz. 2021

Az Amerikai Robotnál véletlenül létrehoznak egy gondolatolvasó robotot. Telepatikus képessége miatt az Első Törvény teljesítése olyan dilemma elé állítja a robotot, melyet nem tud megoldani, ezért elpusztul. [Te hazug!]

i.sz. 2029

A Hiper Bázison NSZ-2 (Nesztor) típusú robotokat használnak a hiperatom-hajtóművel kapcsolatos kutatásokhoz. [Az eltűnt robot]

i.sz. 2031

A hiperatom-hajtómű kifejlesztése. [A kockázat]

Az első sikeres csillagközi (valójában galaxisközi) utazás. [A csillagokba!]

i.sz. 2032

Stephen Byerley New York polgármestere lesz. [Bizonyíték]

i.sz. 2032 után

Byerley és az újonnan létrehozott Gépek (pozitronagyak) irányítása mellett a Föld országai fokozatosan négy régióba tömörülnek. [Én, a robot]

i.sz. 2033

Susan Calvin vezető robotpszichológus lesz. [Galley Slave]

i.sz. 2037

Stephen Byerley regionális koordinátor lesz. [Én, a robot]

i.sz. 2044

A Föld régiói Szövetséget alkotnak. Az első világkoordinátor Stephen Byerley lesz. A Föld gazdaságának irányítását a négy régió egy-egy Gépe végzi összehangolt egységben. A Gépek az irányítást az Első Törvény szellemében végzik. A világ gazdasága stabilizálódik. [Én, a robot]

i.sz. 2048

Stephen Byerleyt másodszor is világkoordinátorrá választják. [Én, a robot]

i.sz. 2052

Susan Calvin megfogalmazza, hogy a Gépek a robotika Első Törvényét az egész emberiségre kiterjesztve alkalmazzák. [Az elkerülhető konfliktus]

Évezredekkel később ez a gondolat Daneel Olivaw Nulladik Törvényében kel életre.

i.sz. 2057

Susan Calvin nyugdíjba megy. [Én, a robot]

Utóda, Clinton Madarian kezdeményezésére új, intuitív robottípust fejlesztenek ki. [Női ösztön]

i.sz. 2058

Megjelenik "A robotika kézikönyvé"-nek 56. kiadása. [Én, a robot]

i.sz. 2062

Madarian intuitív robotja a csillagászati adatokból kikövetkezteti, hogy a Nappal szomszédos csillagok közül melyeknek van lakható bolygója. Madarian halála. [Női ösztön]

i.sz. 2062 után

A hipertéri utazás révén megindul az emberiség kirajzása a Földről. Az emberek magukkal viszik a káosz vírusát a csillagok közé. A robotok segítségével számos bolygó (az ún. Külső Világok) terraformálása, majd benépesítése közepette kialakul az ún. űrlakó kultúra. Az első űrlakó világ a Tau Ceti rendszerének egyik bolygója, melyet Új Földnek neveznek el. Később a nevét Aurorára változtatják. A Külső Világokon eleinte – a Földhöz hasonlóan – a robotokat csak igen korlátozott mértékben használják.

i.sz. 2064

Susan Calvin halála. [Én, a robot]

i.sz. 2068

Az első nanotechnológián alapuló organizmusok kifejlesztése. A nanoorganizmusok a nem földi bioszférák átalakításával felgyorsítják a gyarmatosított bolygók terraformálását. Teljes bioszférákat változtatnak lakható környezetté a betelepülő űrlakók számára. [Aurora]

i.sz. 2080 után

A Gépek, miután megteremtették a stabil gazdaságot, az Első Törvény értelmében megszüntetik tevékenységüket, melyet ettől a ponttól kezdve az emberiségre károsnak ítélnek. [...hogy engedelmességgel tartozol Neki]

i.sz. 2120

Az Imbedded Technologies and Environmental Manipulors, Inc. megalapítása. A fejlett nanotechnológia aranykorát éli a Külső Világokon, és egyre több földi iparágban is megjelenik. A robotika komolyan profitál az extrém miniatürizálást és a biológiai folyamatok utánzását lehetővé tevő nanotechnológia alkalmazásából. [Aurora]

i.sz. 2160

Az Amerikai Robotnál véletlenül egy igen rugalmas agyú robotot készítenek. Andrew, a robot a Martin család tulajdonába kerül. [A két évszázados ember]

i.sz. 2180

Az Amerikai Robot ismét megpróbálja a robotokkal szembeni előítéletek lerombolását, de a földi társadalom ezúttal sem fogadja el a robotokat a mindennapi élet részeként. [...hogy engedelmességgel tartozol Neki]

i.sz. 2190

Andrew-t a világbíróság szabad robottá nyilvánítja. [A két évszázados ember]

i.sz. 2260

Andrew a fémtestét humanoid testre cserélteti. Később szervezetét a saját maga által tervezett protézisekkel fokozatosan egyre emberibbé alakíttatja. Kutatásainak köszönhetően a protetika tudománya óriásit fejlődik. [A két évszázados ember]

i.sz. 2359

Andrew – hogy emberré nyilvánítsák – pozitronagyában olyan változtatást hajt végre, hogy lassan meghaljon. [A két évszázados ember]

i.sz. 2360

Andrew-t emberré nyilvánítják. Andrew halála. [A két évszázados ember]

i.sz. 3100

Néhány űrlakó világon (főleg az legidősebb, stabil gyarmatokon) megjelenik egy új betegség, a mnemonikus járvány (más néven Burundi láz), mely az űrlakó bolygók terraformálásához használt nanoeszközök virulens mutációjának következménye. A mnemonikus járvány következtében az űrlakók nagy százaléka elfeledkezik népe származásáról és történelméről. [Aurora]

i.sz. 3871

Az Aurora, majd a többi űrlakó világ engedélyt kap a Földtől, hogy a mindennapi életben bevezethessék a robotokat. [Föld Anya]

i.sz. 3915

Nanoeszközök okozta járványok söpörnek végig a Földön és a Külső Világokon egyaránt. A nanojárványok forrását és kiindulási pontját nem sikerül megállapítani. A felelősség kérdése a Föld és az űrlakó világok közti feszültséghez vezet. A Föld lakói a járványok által kiváltott általános hisztéria közepette a nanotechnológia és a vele szorosan összefonódó robotika ellen fordulnak. A robotok alkalmazását igen jelentős mértékben korlátozzák a Földön. A járványok és a robotüldözés elől menekülve földlakók újabb hulláma vándorol ki a Külső Világokra. [Aurora]

i.sz. 3971

A Külső Világok korlátozzák a Földről történő kivándorlást. [Föld Anya]

i.sz. 4021

A reneszánsz mind a Földön, mind az űrlakó világokon a történelem első káoszkitörésébe torkollik. A túlnépesedett Föld háborús provokációja miatt a Külső Világok hadat üzennek az anyabolygónak. A bekövetkező ún. Háromhetes Háború (a Nagy Felkelés) során az űrlakók legyőzik a Földet, és a Külső Világokat független bolygókká nyilvánítják. A Földet teljesen elszigetelik, lehetetlenné téve az űrgyarmatokra való kivándorlást. [Föld Anya]

i.sz. 4021 után

A földlakók a következő évezred során a külvilág elől fémburokkal védett városokba (az acélbarlangokba) menekülnek. A city-kultúra felemelkedése, a hidroponika bevezetése és a robotok ipari szintű felhasználása a cityken kívül enyhíti a Föld népesedési és élelmezési gondjait. [Föld Anya]

A Földön és a Külső Világokon kifejlesztik a nanotechnológiát, és bevezetik számos területen. [Chimera]

kb. i.sz. 4050-4600

A Földön néhány, a nanoeszközökkel folytatott kísérlet rosszul sül el, és önfenntartó nanokolóniák kialakulásához vezet, melyek szervetlen paraziták formájában pusztítani kezdik környezetüket. Végül ezek az agresszív kolóniák kipusztítják önmagukat, és csupán néhány aberráns nanotörzs marad fenn. A földi kutatók megfejtik a nanojárványok rejtélyét, és kidolgoznak számos eredményes kezelési módszert, melyeknek köszönhetően a járványok elfogadható szintre szoríthatók vissza. Az űrlakók szintén sikeresen küzdenek a nanojárványok helybeli változatai ellen, mind számban, mind virulenciában csökkentve azokat. A kutatások eredményeképpen a Külső Világok orvosi és biológiai technológiája igen magas szintű fejlettséget ér el, megnövelve az űrlakók élettartamát, valamint csökkentve az életkorral járó problémákat. [Chimera, Aurora]

i.sz. 4620

Végigsöpör a mnemonikus járvány utolsó komoly hulláma néhány űrlakó bolygón. A járvány a fertőző betegségek utolsó megnyilvánulása a Külső Világokon. [Aurora]

kb. i.sz. 4664-4721

New York helyén felépül a fémburokkal fedett New York City. [Acélbarlangok]

i.sz. 4693

Rutilan Horder születése. [A Hajnal bolygó robotjai]

i.sz. 4722

Megkezdődik a Solaria (az ötvenedik és egyben az utolsó űrlakó világ) benépesítése a Nexonról. [A mezítelen nap]

Megindul a robotokat túlzott mértékben használó űrlakó kultúra lassú, szinte észrevehetetlen hanyatlása.

i.sz. 4750

A mnemonikus járvány immár egy jól uralható, szinte teljesen felszámolt betegség a Külső Világokon, egy társadalmi stigma, melynek elkapásához a hordozóval való közvetlen kontaktus szükséges. Egyes híresztelések, melyek szerint a betegséget a földlakók terjesztik, tovább szítják az egyébként is megbélyegzett földiekkel szembeni előítéleteket az űrlakók körében. [Aurora]

i.sz. 4822

A Solaria függetlenné válik a Nexontól. [A mezítelen nap]

i.sz. 4835

Az Imbedded Technologies and Environmental Manipulors, Inc.-ből létrejön az Imbitek. [Aurora]

i.sz. 4858

Han Fastolfe születése. [Acélbarlangok]

i.sz. 4938

Kelden Amadiro születése. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 4963

Vasllia Fastolfe születése. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 4975

Vasilia átprogramozza apja egyik robotja, Giskard Reventlov agyát, és ezzel véletlenül telepatikus képességgel ruházza fel anélkül, hogy rádöbbenne, mit tett. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 4979

Elijah Baley születése. Lavinia Demachek születése. [Acélbarlangok, A Hajnal bolygó robotjai]

i.sz. 4989

Gladia születése. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 4992

Gale Chassik születése. [Aurora]

i.sz. 4996

Az Űrváros létrehozása New York City mellett. [Acélbarlangok]

Az űrlakók unszolására a robotokat a földi városokon belül is alkalmazni kezdik. [Acélbarlangok]

i.sz. 4998

Han Fastolfe kidolgozza az "interszekciós analízis" matematikai módszerét, mely lehetővé teszi humanoid robotok gyártását. [A Hajnal bolygó robotjai]

i.sz. 5002

Elijah Baley és Jessie Navodny találkozása. [Acélbarlangok]

i.sz. 5005

Bentley (Ben) Baley születése. [Acélbarlangok]

i.sz. 5012

Kelden Amadiro megalapítja az Aurorai Robotikai Intézetet. [A Hajnal bolygó robotjai]

i.sz. 5021

Han Fastolfe aurorai robotszakértő és Roj Nemennuh Sarton szociológus-történész felismerik az űrlakó kultúra hanyatlását. Fastolfe-ék el akarják érni, hogy a Földről újabb bolygókat népesítsenek be, kevesebb robotot használva, mint az űrlakók. Ember formájú robotokat terveznek, hogy azok elvegyüljenek a földlakók között, és megismerjék gondolkodásukat. Az első humanoid robot Daneel Olivaw. Daneel és Elijah Baley találkozása. [Acélbarlangok]

i.sz. 5022

Elijah Baley és Daneel Olivaw egy bűntény miatt nyomoz a Solarián. [A mezítelen nap]

Han Fastolfe befolyásos tagjává válik az aurorai kormánynak, erőteljesen támogatja az újabb földi kivándorlás ügyét. Aurorai ellenzői Kelden Amadiro vezetésével a Föld helyett az űrlakó világokról akarnak újabb bolygókat terraformálni, majd benépesíteni. [A Hajnal bolygó robotjai]

Földlakók egy csoportja Baley vezetésével próbálja megszokni az életet a zárt cityken kívül, hogy majd képesek legyenek új bolygók gyarmatosítására. [A Hajnal bolygó robotjai]

i.sz. 5023

Elijah segít Daneelnek megoldani egy vitát két űrlakó matematikus között. [Tükörkép]

i.sz. 5024

Amy Barone-Stein csatlakozik Baley emigrációra készülő csoportjához. [Strip Runner]

Baley az Aurorán nyomoz Daneel és Giskard Reventlov (telepatikus robot!) társaságában egy robot elpusztításának ügyében. A bűntény hátterében Fastolfe-nak és ellenzékének az új bolygók gyarmatosítása felett folytatott erőharca áll. Végül az Aurora (a Külső Világok vezetője) engedélyezi a Föld számára a gyarmatosítást, és technikai segítséget is nyújt hozzá. Giskard úgy gondolja, hogy a földieknek teljes egészében robotok nélkül kell az új világokat létrehozniuk, hogy elkerüljék az űrlakó kultúra sorsát. Giskardban felmerül, hogy ki kellene dolgozni egy, a jövő eseményeit előrejelző tudományt, a pszichohistóriát. [A Hajnal bolygó robotjai]

i.sz. 5026

Az Aurora támogatásával megindul az emberiség második kirajzása a Földről, teljes egészében robotok nélkül. Az első gyarmatosító csoport vezetője Ben Baley. Az elsőként terraformált, ún. telepes világ később a Baleyföld nevet kapja. A Földön a robotok használatának betiltását tervezik. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 5028

A telepes világok száma már huszonnégy. A telepes és az űrlakó világok között egyre ellenségesebb a viszony. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 5029

Elijah Baley áttelepül a Baleyföldre. [Robotok és Birodalom]

???

A robotok használatát betiltják a Földön. Ezzel együtt felszámolják a nanoeszközökön alapuló technológiákat is. Az egyik telepes bolygón létrehozzák a Hunter Groupot. A cég alapításának helye nem kerül nyilvánosságra. [Chimera]

i.sz. 5058

Elijah Baley halála. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 5101

Benen Yarick születése. [Káprázat]

i.sz. 5132

A Church of Organic Sapiens megalapítása. [Chimera]

i.sz. 5162

Az Improvo Shipping and Storage társaság megalapítása. [Chimera]

i.sz. 5168

Sindra Lambid születése. [Robotok és Birodalom]

A Solaria és egy telepes társaság egyezsége alapján telepesek veszik birtokba a Cassus Thole-t, mely eredetileg a Solaria bányatelepe volt. A Solaria csupán egyeden létesítményt tart fenn magának a bolygón, távol a telepes városoktól. [Chimera]

i.sz. 5171

Jerem Looms születése. Kiderül róla, hogy UPD-ben szenved. [Chimera]

i.sz. 5172

Az újszülötteket parazitaként megfertőző nanokolóniák okozta UPD vizsgálatára létrehoznak egy labort a Földön. A labort elnevezik Nova Levisnek. Később létrehoznak egy társlabort a Cassus Thole-on. Még később a Cassus Thole-t átkeresztelik Nova Levisre. [Chimera]

i.sz. 5173

A Cassus Thole-on létrehozzák a Nova Levis társlaboratóriumát. A laborban Kynig Parapoyos emberei titokban új fertőző ágensek és ellenszereik kifejlesztésén dolgoznak. A kórokozókat és a gyógyszereket a bolygó lakosságán kezdik tesztelni az emberek tudta nélkül. Céljuk, hogy az új kórokozókkal a frissen gyarmatosított telepes bolygók lakosságát megfertőzzék, majd az ellenszerek eladásával óriási profitot termeljenek. Később a bolygó nevét Nova Levisre változtatják. Parapoyos bűnszervezete révén a bolygó fokozatosan az illegális kereskedelem melegágyává válik. [Aurora]

i.sz. 5174

Rega Looms értesül róla, hogy Jerem meghalt. [Chimera]

i.sz. 5175

Szerte a Földön számos helyen gyermekek tűnnek el, köztük UPD-sek is. Ree Wenithal nyomozni kezd az ügyben. [Chimera]

i.sz. 5176

A Nova Levis labor komolyan kutatni kezdi a szerves-szervetlen szimbiózis gyakorlati alkalmazhatóságát. [Chimera]

i.sz. 5178

Ree Wenithal a gyermekrablásokat a Nova Levis laborig tudja nyomon követni. Ekkor leállíttatják vele a nyomozást. [Chimera]

i.sz. 5180

A Nova Levis labort felszámolják. [Chimera]

i.sz. 5182

Rega Looms a Church of Organic Sapiens igazgatója lesz. Gale Chassikot kinevezik a Solaria földi nagykövetévé. [Chimera]

i.sz. 5183

D. G. Baley születése. [Robotok és Birodalom]

???

Az Aurora és a Föld kapcsolatában enyhülés következik be. [Chimera]

i.sz. 5191

Derec Avery és Ariel Burgess megakadályozzák, hogy dr. Avery, az őrült aurorai tudós, a Robotváros alapítója újabb robotvárosok építésével uralma alá hajtsa a galaxist.

i.sz. 5195

Az Aurora és a Föld kapcsolatában enyhülés következik be. [Chimera]

i.sz. 5197

Miután diplomát szerzett a Calvin Intézetben, Ariel Burgess az Intézet összekötője lesz az Aurora földi nagykövetségén. Derec Avery engedélyt kap a földi kormánytól, hogy egy pozitronikus kutatólabort működtessen a bolygón Phylaxis néven. Derec fontos szerepet tölt be az űrlakók próbálkozásában, hogy a robotokat ismét bevezessék a földi citykben. [Aurora]

i.sz. 5198

Aurorai járőrök ellenőrzik a Tiberius földi csempészhajót, melyről kiderül, hogy solariai pozitronszakértőket és genetikusokat szállít a Nova Levisre. A Nova Levis nem járul hozzá, hogy az ügyben nyomozást végezzenek a bolygón. Derec Avery megépít egy robotot, Bogardot. Bogard agya annyira rugalmasan kezeli a Három Törvényt, hogy testőrként képes működni a pozitronikus összeomlás veszélye nélkül. [Chimera]

i.sz. 5199

Clar Eliton földi szenátor találkozóra hívja az űrlakó és a telepes világok diplomatáit, hogy tárgyaljanak a robotok ismételt bevezetéséről a Földön és a telepes űrkereskedelemben; közben titokban merényletet szervez a küldöttek ellen, melynek célja a robotok végleges lejáratása. A merénylet után a Külső Világok diplomatáinak jelentős része elhagyja a Földet. [Káprázat]

Egy, a Nova Levist elhagyó csempészhajó tüzet nyit egy földi járőrhajóra. A Föld blokádot von a Nova Levis köré. [Chimera]

i.sz. 5200

Ismeretlenek meggyilkolnak egy csoport embert, akik illegálisan próbálnak emigrálni a Földről a Nova Levisre. A nyomozás szálai a Solariához és a Nova Levishez vezetnek. Valószínűvé válik, hogy a Solaria kiborgok növesztésével kísérletezik a Nova Levisen. Előkerül Jerem Looms, akiből Gamelin néven kiborgot csináltak. A nyomozás során az auroraiak fogságába kerül egy másik kiborg, Cordios. [Chimera]

i.sz. 5201

Derec Avery és Ariel Burgess kinyomozzák, hogy Kynig Parapoyos, a fegyverkereskedő kiborgokat állít elő a Nova Levisen. Kiderül, hogy Parapoyos nem más, mint Gale Chassik. [Aurora]

i.sz. 5202

Az önállósult Bogard irányítása alá vonja Parapoyos szervezetét. Bogard az űrlakó robotok egy jelentős csoportjával egyetértésben elindít egy tervet, melynek célja, hogy az űrlakók elszigetelődjenek, és végül kihaljanak. A döntést azzal magyarázzák, hogy a különböző mutáns nanoformákkal való évezredes együttélés az űrlakókat genetikailag olyan mértékben megváltoztatta, hogy valójában új fajjá váltak; a Homo sapiens sapiens szolgálatára felesküdött robotok viszont nem szolgálhatnak két gazdát. [Aurora]

i.sz. 5217

Kelden Amadiro és társai vereségük miatt bosszúból nukleáris erősítőket kezdenek elhelyezni a Földön. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 5222

Han Fastolfe halála. A Föld- és telepesellenes mozgalom erősödik az Aurorán. A Solaria lakossága eltűnik. A telepes világok száma és ereje gyorsan növekszik. Daneel és Giskard megfogalmazzák a robotika Nulladik Törvényét. Rájönnek, hogy szükségük lesz egy működő pszichohistóriára, hogy a történelmet a Nulladik Törvényhez hűen irányítani tudják. Amadiróék bekapcsolják a nukleáris erősítőket, melyek hatására a Föld fokozatosan radioaktívvá és lakhatatlanná válik. Giskard hagyja, hogy megtegyék, úgy gondolkodva, hogy a Föld lakhatatlanná tétele felgyorsítja a telepesek kirajzását, és az emberiség javát szolgálja hosszú távon. Döntése azonban olyan belső konfliktust okoz a Nulladik és az Első Törvény között, mely végül Giskard halálához vezet. Giskard felruházza Daneelt telepatikus képességeivel, majd működésképtelenné válik és elpusztul. [Robotok és Birodalom]

A telepesek kirajzása hatalmas méreteket ölt: elkezdődik a Nagy Diaszpóra (a végső kivándorlás). A telepesek mindenhová magukkal viszik a káosz vírusát. [Az Alapítvány győzelme]

???

Amadiro elkészíti R. Plussixet. [Alapítvány és káosz]

???

A robotok többsége két táborra szakad. A Daneel által vezetett "giskardi" robotok a Nulladik Törvény "vallását" követik. A többiek – a "calvini" robotok – úgy vélik, a Nulladik Törvény értelmében beleártani magukat az emberek dolgaiba nem más, mint lázadás. Robot-polgárháború kezdődik, a lakhatatlanná váló Földről menekülő emberek legnagyobb része számára észrevétlenül. Közben – aurorai parancsokat követve – robothajók flottái kezdik járni a Galaxist a terjeszkedő telepesek előtt, hogy terraformálják és gyarmatosításra előkészítsék a bolygókat. Tevékenységüknek számos nem intelligens földönkívüli faj, néhol egész ökoszisztémák esnek áldozatul. Némelyik bolygón idegen civilizációk összeomlása után fennmaradt számítógép-kultúrákat pusztítanak el. E civilizációk lényei, a mémek a Galaxis magjába menekülnek. [Az Alapítvány félelme, Alapítvány és káosz]

i.sz. 5287

Fredda Leving születése. [Kalibán]

i.sz. 5292

Davirnik Gidi halála. [Kalibán]

i.sz. 5296

Ottley Bissal születése. [Kalibán]

i.sz. 5321

Az Inferno űrlakó bolygót ökológiai és társadalmi katasztrófa fenyegeti. Chanto Grieg, a bolygó új kormányzója az ökológiai katasztrófa elhárítására telepes szakemberek segítségét kéri a bolygó újra-terraformálásához. [Kalibán]

i.sz. 5322

Gubber Anshaw feltalálja a gravitonagyat, mely a pozitronagynál gyorsabb, és működésének nem feltétele a robotika Három Törvénye. A társadalmi katasztrófa elkerülésére Fredda Leving az eddigieknél nagyobb szabadságot és rugalmasságot biztosító Új Törvényekkel működő, gravitonagyú robotokat gyárt. Az Új Törvények helyességének tesztelésére megépíti Kalibánt, a Törvény Nélküli robotot. [Kalibán]

i.sz. 5323

Chanto Grieget meggyilkolják. Alvar Kresh lesz az Inferno új kormányzója. Ottley Bissalt megmérgezik.Egyértelművé válik, hogy az Új Törvények alkalmazása a robotikában kudarcra van ítélve. Megkezdődik az Inferno újra-terraformálása. [Inferno]

i.sz. 5325

Alvar Kresh és Fredda Leving összeházasodnak. [Utópia]

i.sz. 5328

A teljesen stabil ökoszisztéma elérése érdekében az Inferno felszínére irányítanak egy jégüstököst. Az űrlakók és a telepes terraformálók kultúrájának összeolvadása megakadályozza a társadalom összeomlását. [Utópia]

???

A csillagközi robot-polgárháború hulláma eléri az Infernót. Az új törvényes robotok többségét elpusztítják; egy részük elrejtőzik. [Az Alapítvány győzelme]

???

Daneel és követői jelentős szerepet játszanak bizonyos Kódolási Törvények létrejöttében, melyek megszabják a gépi intelligenciák értelmi fejlettségének megengedhető felső határát. Ennek köszönhetően a későbbiekben a telepes társadalmakban nem merül fel a robotok gyártásának gondolata. Ez a fel-fellobbanó káosz megakadályozására szolgáló fékező mechanizmusok egyike. [Az Alapítvány félelme]

kb. i.sz. 7000 = kb. G.K.E. 6000 (Galaktikus Kor Előtt)

A Trantor benépesítésének kezdete. [Az Alapítvány félelme]

kb. i.sz. 9000 = kb. G.K.E. 4000

Daneel és társai finoman manipulálni kezdik a Trantort és néhány szomszédos királyságot, hogy azok egymással szövetségre lépve kikristályosítsák egy, az emberiség biztonságát szavatoló majdani galaktikus birodalom magvát. [Az Alapítvány győzelme]

G.K.E. 1960

Tyrann betelepítése. [A csillagok, akár a por]

G.K.E. 1260-1250

A Tyrann uralma alá hajtja a Csillagköd-királyságokat. [A csillagok, akár a por]

G.K.E. 1223

Biron Farrill születése. [A csillagok, akár a por]

G.K.E. 1220

A tirannok V. Hinriket választják a Rhodia igazgatójává. [A csillagok, akár a por]

G.K.E. 1200

A Hinriad család által vezetett a Rhodia és a Csillagköd-királyságok lerázzák magukról a Tyrann uralmát, és újra felfedezik a demokráciát. [A csillagok, akár a por]

A Sark bolygó betelepítésének kezdete. [Az űr áramlatai]

???

Az űrlakó világok önmagukba zárkóznak, és az évezredek folyamán lassan kihalnak. Az Aurora lakóinak maradéka a felnövekvő Trantorra költözik, a Mycogen szektorba. A telepes kultúra benépesíti a Galaxist. Daneel és követői működésbe léptetnek néhány fékező mechanizmust (a társadalmi amnéziát, az agylázat, a giskardi tudatbefolyásoló adókat), hogy elejét vegyék a káoszkitöréseknek. Ezek eredményeként az emberi elme és társadalom, valamint a technikai fejlődés évezredeken keresztül stagnál. Az emberek és robotok néhány csoportja (köztük a Maserd család) próbál küzdeni az amnézia ellen, Daneelék azonban idővel a többségük fölé kerekednek. A robotok léte feledésbe merül, azonban egy apró embercsoport titokban tovább tevékenykedik "eretnek" robotok társaságában. [Az Alapítvány győzelme]

kb. G.K.E. 1000

Daneel majmokat telepít a Földről a Panucopiára. A Panucopián genetikai kísérletekbe kezd, melyek célja, hogy a majmokból kifejlessze az emberiség egy új, a Nulladik Törvénnyel jobban felügyelhető változatát. A kísérletek sikertelenek. [Az Alapítvány félelme, Az Alapítvány győzelme]

G.K.E. 700

Az öt világból álló Trantori Köztársaság növekedni kezd; később Trantori Államszövetség, majd Trantori Birodalom lesz belőle. Daneel a "humanika törvényeinek" korai változatával (a pszichohistória egy kezdetleges formájával, melyet Giskarddal dolgozott ki, irányítja. [Az űr áramlatai]

A Sark lakosai felfedezik a Florina természeti kincsét, a kyrtet. Uralmuk alá hajtják a Florinát, és a kyrt kiaknázásával a következő évszázadok során rendkívül gazdaggá teszik a Sarkot. [Az űr áramlatai]

???

Az emberiség eredete az ismeretlenség homályába vész, a Föld a sok millió lakott bolygó egyikévé válik.

G.K.E. 200

A Galaxis lakott világainak fele már a Trantori Birodalom része; a Trantor a Galaktikus Birodalommá válás küszöbén áll. A Trantor titokban pénzzel támogatja a Sark bolygó gazdasági elnyomása alatt élő Florina lázadását. [Az űr áramlatai]

kb. G.K.E. 180

Az Ophiucus civilizált világai barbárságba süllyednek. [Kavics az égben]

G.K. 1 (= kb. i.sz. 13 000; kb. 8000 évvel a Nagy Diaszpóra kezdete után)

A Trantori Birodalom Galaktikus Birodalommá válik. Első császára I. Frankenn, a Kamble-dinasztiából. A galaktikus időszámítás (Galaktikus Kor = G.K.) kezdete.

G.K. 750

A Föld második lázadása a Birodalom ellen. [Kavics az égben]

G.K. 771

Affret Shekt születése. [Kavics az égben]

G.K. 772

Grew születése. [Kavics az égben]

G.K. 775

II. Stannel uralkodásának kezdete. [Kavics az égben]

G.K. 777

II. Stannel hatalmának fitogtatásával zavargást provokál Washennben, a Földön (a Föld harmadik lázadása a Birodalom ellen). II. Stannel merénylet áldozata lesz. Edard kerül a császári trónra, és békés eszközökkel konszolidálja a helyzetet a Földön. [Kavics az égben]

kb. G.K. 780-790

Polgárháború a Galaktikus Birodalomban. [Kavics az égben]

G.K. 787

Lord Ennius születése. [Kavics az égben]

G.K. 792

Bel Arvardan születése. [Kavics az égben]

G.K. 817

Földi kutatók Izolálják a közönséges láz vírusát. [Kavics az égben]

G.K. 827

Joseph Schwartz érkezése a múltból időutazásának végén. A radioaktív Föld lakosságának egy része a Birodalom elleni lázadásra készül biológiai fegyverrel (a káosz vírusának egy igen agresszív fajtájával). A lázadás – Schwartz, valamint Daneel ügynöke, R. Gornon Vlimt tevékenysége révén – meghiúsul. Birodalmi segítséggel megpróbálják a Föld radioaktív talaját egészségesre cserélni, majd a vállalkozás megakad. [Kavics az égben, Az Alapítvány győzelme]

kb. G.K. 900

A lakhatatlanná vált Föld kiürítése. [Az Alapítvány győzelme]

Az Alpha bolygó kolóniájának megalapítása. [Alapítvány és Föld]

G.K. 975

Egy intelligens idegen faj felfedezése egy sivatagbolygón. Az idegeneket a Cepheus 18-ra telepítik. [Zsákutca]

G.K. 978

A Cepheus 18-ra telepített lények rejtélyes módon eltűnnek a Galaxis határain túlra. Szökésükben a Birodalom egyik hivatalnoka nyújt segítséget. [Zsákutca]

kb. G.K. 2000

Daneel Olivaw és R. Yan Kansarv robotépítő és -javító bázist hoznak létre az Eoson. [Alapítvány és káosz]

Nagy Ruellis létrehozza az öt stabil társadalmi osztályon alapuló paternalisztikus kormány működési alapjait, tovább növelve a társadalom stabilitását a káosszal szemben. Ez is egyike Daneel fékező mechanizmusainak. [Az Alapítvány győzelme]

kb. G.K. 3000

Voltaire és Johanna ősi személyiség-szimulációk nyilvános vitája a gépi intelligenciáról egy káoszkitörés során. [Az Alapítvány félelme]

A calvini robotok támogatásával Shoree-Harn császárnő kerül a Birodalom trónjára; sikertelenül próbál új időszámítást bevezetni és feloldani a társadalom merevségét. [Alapítvány és káosz]

kb. G.K. 7000

A Daciai-dinasztia uralkodik a Birodalom felett. [Az Alapítvány előtt]

G.K. 8045-8068

Egy háromszáz szerzőből álló bizottság összegyűjti és kötetekbe rendezi a Halhatatlanokkal kapcsolatban fellelhető összes mesét és legendát. [Alapítvány és káosz]

G.K. 8789

Új reneszánsz kezdődik a Lingane bolygón. [Az Alapítvány győzelme]

G.K. 8797

A Lingane reneszánsz káoszba torkollik. [Az Alapítvány győzelme]

kb. G.K. 10 050-10 092

VI. Agis uralkodása. [Wanda Seldon]

kb. G.K. 10 250

VI. Loris uralkodása. [A generális]

kb. G.K. 11 060

A Huylen betelepítése. [Alapítvány és káosz]

G.K. 11 865

Dors Venabili humanoid robot megépítése az Eos bázison. [Az Alapítvány félelme]

kb. G.K. 11 867

Az egyetlen extragalaktikus emberi kolónia feladása a Nagy Magellán Felhőben. Az esettel kapcsolatos minden adatot zárolnak. [Alapítvány és káosz]

G.K. 11 953

Mycelium Hetvenkettő születése. [Az Alapítvány előtt]

G.K. 11 956

Felkelés a Zeonon. [A polgármesterek]

kb. G.K. 11 968

Daneel genetikai kísérleteket végez néhány csoport emberen, melynek eredménye a pszichohistória kidolgozására alkalmas Hari Seldon "megformálása", valamint a mentalisták felbukkanása. [Az Alapítvány győzelme]

G.K. 11 980

IV Mannix kerül a Trantor Mynek szektorának polgármesteri posztjára. [Az Alapítvány előtt]

G.K. 11 988

Hari Seldon és I. Cleon születése. [Az Alapítvány előtt]

Daneel Olivaw tudja, hogy a Birodalom – részben a gyakorivá váló káoszkitörések hatására – fokozatosan destabilizálódik. Mint vezérkari főnök, majd mint első miniszter egyre aktívabban kénytelen közreműködni kormányzásban, hogy a stabilitást a Nulladik Törvény értelmében biztosítsa.

G.K. 12 008

Raych születése. [Előjáték az Alapítványhoz]

G.K. 12 010

I. Cleon trónralépése. [Az Alapítvány előtt]

G.K. 12 017

A Madder Losson új reneszánsz bontakozik ki. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 020

Hari Seldon előadást tart a pszichohistória elméletéről. Daneel ráveszi Seldont, hogy próbáljon gyakorlati tudományt létrehozni a pszichohistóriából, mely kiutat mutathat a Birodalom válságából. Eto Demerzel első miniszter szerepében Daneel minden támogatást megad Seldonnak a munkájához. Dors Venabili Seldon felesége lesz. Fiukká fogadják Raych-ot. Seldon és Yugo Amaryl hozzákezdenek a pszichohistória kidolgozásához. [Az Alapítvány előtt]

G.K. 12 028

A calvini robotok egy csoportja R. Plussix vezetésével a Trantorra költözik. Birtokába jutnak számos történelmi dokumentumnak, valamint Voltaire és Johanna szimeknek. Eljuttatják a szimeket a Sark bolygóra (ahol új reneszánsz kezdődött), hogy Daneel munkáját nehezítsék. [Alapítvány és káosz]

Seldon segít az első miniszteri posztra pályázó Laskin Joranumot eltávolítani a politikából. Demerzel (Daneel) lemond első miniszteri posztjáról. I. Cleon Seldont nevezi ki Daneel helyére. [Eto Demerzel]

Voltaire és Johanna bejutnak a trantori számítógéphálózatba, ahol mémekkel találkoznak. A mémek – hogy a robotokon bosszút álljanak otthonaik elpusztítása miatt – fellázítják a korlátozott intelligenciával rendelkező gépagyúakat, melyek Daneel sok robottársát megölik. A mémek visszaköltöznek a Galaxis magjába. A reneszánsz a Sarkon lassan káoszba torkollik. [Az Alapítvány félelme]

G.K. 12 032

Nikolo Pas azt állítja, felfedezte, hogy a Sterradon mesterséges lények, robotok épültek be az állam gépezetébe, és lázadást akarnak szítani. A hírek hatására elszabaduló hisztéria közepette Pas ötvenmilliárd embert mészároltat le a Sterradon és a szomszédos bolygókon. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 037

A Madder Loss új reneszánszának összeomlása megrázza a galaktikus társadalmat. A Trantor Dahl szektorában elkezdik az eddigi legmélyebb hőkút kiásását. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 038

I. Cleon halála. [I. Cleon]

Katonai junta kerül hatalomra. Seldon lemond első miniszteri posztjáról. [Dors Venabili]

G.K. 12 040

Raych Seldon és Manella Dubanqua házasságából megszületik Wanda Seldon. [Dors Venabili]

G.K. 12 048

Dors Venabili "halála". [Dors Venabili]

Daneel az Eos bázisra viszi Dorsot javításra. [Alapítvány és káosz]

A junta bukása. [Dors Venabili]

XIV. Agis bábcsászár kerül a trónra. A tényleges hatalom a Közbiztonsági Bizottság kezébe kerül, melynek vezetője Linge Chen főbiztos. [Wanda Seldon]

G.K. 12 049

Nikolo Pas halála. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 050

I. Klayus születése. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 051

Klia Asgar születése. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 052

Raych és Manella második gyermeke, Bellis Seldon születése. Hari Seldon rájön, hogy Wanda mentális képességekkel rendelkezik. Próbál felkutatni más mentalistákat is, egyelőre sikertelenül. A Birodalomban az általános hanyatlás jelei mutatkoznak. [Wanda Seldon]

G.K. 12 053

Jeni Cuicet születése. [Az Alapítvány győzelme]

G.K. 12 054

A pszichohistória egyenletei egyértelműen mutatják, hogy a Birodalom össze fog omlani. Seldon kidolgoz egy tervet, hogy megmentse az emberiség tudását, és létrehozzon az Alapítvány révén egy Második Birodalmat. Yugo Amaryl meghal. [Wanda Seldon]

G.K. 12 057

Elkészülését követően a Dahl szektor új hőkútja beomlik, százezrek halálát okozva. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 058

Raych, Manella és Bellis a Santannira költöznek, ahol új reneszánsz bontakozik ki. Anacreon provincia függetlenedni akar a Birodalomtól. Seldon megtalálja az Alapítvány elhelyezésére alkalmas helyet: a Terminust, a Galaxis Perifériáján. A Santannin zavargások törnek ki. Raych meghal a káoszkitörésben. Családja eltűnik az űrben. Stettin Palver mentalista csatlakozik a Seldon-tervhez, majd Bor Alurin. A mentalistákból majdan létrejön a Második Alapítvány. A Közbiztonsági Bizottság figyelni kezdi Seldont. [Wanda Seldon]

G.K. 12 062

Vara Liso tudomást szerez a robotok létezéséről. Információja nyomán Farad Sinter a robotokra kezd vadászni. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 066

Kale csillaga szupernóvává válik. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 067 = A.K. 1

XIV. Agis eltávolítása óta I. Klayus ül a császári trónon, de a hatalom továbbra is a Közbiztonsági Bizottság kezében van. Lodovik Trema giskardi robot véletlenül felszabadul a Három Törvény kötelmei alól. Megkérdőjelezi a Nulladik Törvény helyességét, valamint azt, hogy az emberek véleményét nem kérik ki saját jövőjükkel kapcsolatban. A calvini robotok rá akarják venni Seldont, hogy adja fel tervét, mivel tudják, hogy Daneel a történelem irányítására használná. Gaal Dornick csatlakozik a Seldon-tervhez. A Közbiztonsági Bizottság Seldon csoportját (a leendő Első Alapítványt) a Terminusra száműzi. Farad Sinter katonái felszámolják a calvini robotok bázisát. Lodovik újra csatlakozik Daneelhez. A Második Alapítvány elrejtőzik a Csillagvégen. Az alapítványi időszámítás kezdete (Alapítványi Kor = A.K.) [Alapítvány és káosz]

Leyel Forska eredetkutató csatlakozni akar az Alapítványhoz, Seldon azonban nem járul hozzá. [The Originist]

G.K. 12 068 = A.K. 2

Semrin bábcsászár uralma. Az Első Alapítvány (mely többségében gyakorlati szakemberekből és családjaikból áll) a Terminusra vonul száműzetésbe, és elkezdi összeállítani az Encyclopedia Galacticát. Daneel hozzákezd egy csoporttudat, a Gaia felépítéséhez mentalisták segítségével. A Nulladik Törvénynek engedelmeskedve Daneelék elpusztítják az amnézia ellen létrehozott ősi archívumok millióit. A Ktlina új reneszánsza káosszá omlik össze. Daneel tilalma ellenére R. Gornon Vlimt időutazásra akarja küldeni Seldont, hogy az a jövőben ellenőrizhesse pszichohistóriája működését és Daneel tervének helyességét. Daneel elpusztítja Gornont. Mors Planch (és Biron Maserd is?) a jövőbe utazik. Lodovik és Dors szakítanak Daneellel. [Az Alapítvány győzelme]

G.K. 12 069 = A.K. 3

Hari Seldon halála. Leyel Forska csatlakozik a Második Alapítványhoz. Linge Chen főbiztos meghal, helyét a Közbiztonsági Bizottságban Rom Divart veszi át. Divart a hatalom megszilárdítása érdekében főleg a Trantorral és környezetével foglalkozik. Megkezdődik a Birodalom Perifériájának lemorzsolódása. [The Originist]

A.K. 18 (G.K. 12 084)

Salvor Hardin születése. [A polgármesterek]

A.K. 50 (G.K. 12 116)

Az Anacreon független királysággá nyilvánítja magát, elszakítva ezzel a Terminust a Birodalomtól. Seldon hologramja a terminusi Időkriptában elmondja az Alapítvány valódi célját. Az Anacreon katonai támaszpontot hoz létre a Terminuson, hogy bekebelezze a bolygót. [Az enciklopédisták]

A Terminus tudományos segítséget kezd nyújtani a környező királyságoknak, hogy távol tartsa őket magától. [A polgármesterek]

A.K. 80 (G.K. 12 146)

Az Alapítvány elhárítja az anacreoni fenyegetést, majd egyezményt köt a környező királyságokkal a békés egymás mellett élésről. [A polgármesterek]

Az Alapítvány egyre fejlettebb iparcikkekkel kereskedik a Periférián. Folyamatosan növekvő gazdasági befolyása mellett a vallás erejét is felhasználja helyzete megszilárdításához. [A kereskedők]

A.K. 105 (G.K. 12 171)

VI. Stannell halála. [A kalmárfejedelmek]

A.K. 135 (G.K. 12 201)

Az Alapítvány kiterjeszti befolyását az Askone-ra. [A kereskedők]

A.K. 155 (G.K. 12 221)

Az Alapítvány befolyási övezetével szomszédos Korell Köztársaságban birodalmi atomfegyverek bukkannak fel. [A kalmárfejedelmek]

A.K. 158 (G.K. 12 224)

A Korell hadat üzen az Alapítványnak. [A kalmárfejedelmek]

A.K. 161 (G.K. 12 227)

Háromévnyi, többnyire gazdasági háború után a korelli gazdaság összeomlik, a Korell az Alapítvány részévé válik. [A kalmárfejedelmek]

A.K. 170 (G.K. 12 236)

II. Cleon a Birodalom császára lesz. [A generális]

A.K. 185 (G.K. 12 251)

Bel Riose birodalmi kadét megment két űrhajót a pusztulástól a Lemul Rajnál. Jutalmul előléptetést kap. Később tábornokká léptetik elő. [A generális]

A.K. 195 (G.K. 12 261)

A II. Cleon uralkodása alatt álló Birodalom fellendülőben van. Bel Riose birodalmi tábornok hadjáratot indít az Alapítvány ellen. [A generális]

A.K. 196 (G.K. 12 262)

Riose jelentős nagyságú területeket foglal el. II. Cleon – félve egy túl erős hadvezér trónfosztási kísérletétől – visszahívja Riosét és flottáját. [A generális]

A.K. 210 (G.K. 12 276)

II. Cleon uralkodásának vége. [A generális]

A.K. 267 (G.K. 12 333)

Han Pritcher születése. [Az Öszvér]

A.K. 270 (G.K. 12 336)

A Birodalom maradéka felett VIII. Dagobert uralkodik. A lázadó Gilmer seregei elfoglalják és feldúlják a Trantort. Yokim Sarns Első Szóló és a Második Alapítvány megvédi a Galaktikus Könyvtárat, majd fegyverszünetet kötnek Gilmerrel. [Trantor Falls]

A.K. 283 (G.K. 12 349)

Az Öszvér születése a Gaián. [Az Öszvér keresi a Második Alapítványt]

A.K. 293 (G.K. 12 359)

Han Pritcher csatlakozik a katonasághoz. [Az Öszvér]

A.K. 303 (G.K. 12 369)

Az Öszvér elhagyja a Gaiát, és mentális képességeit felhasználva hozzákezd, hogy meghódítsa a Galaxist. [Az Öszvér]

A.K. 310 (G.K. 12 376)

A IX. Dagobert császár uralma alatt álló Birodalom húsz mezőgazdasági világra zsugorodott, fővárosa Neotrantor. Az Alapítvány jelentős erővé vált. Az Öszvér legyőzi az Alapítványt, kisiklatva a Seldon-tervet. Ebling Mis a Második Alapítvány nyomára bukkan. Bayta Darell lelövi Mist, mielőtt az elmondhatná az Öszvérnek a Második Alapítvány rejtekhelyét. [Az Öszvér]

Az Öszvér a meghódított területekből létrehozza a Világok Szövetségét, és kutatni kezd a Második Alapítvány után. [Az Öszvér keresi a Második Alapítványt]

A.K. 315

A Második Alapítvány tagjai mentálisan áthangolják az Öszvér agyát, aki felhagy a további terjeszkedéssel és a Második Alapítvány kutatásával. [Az Öszvér keresi a Második Alapítványt]

A.K. 320

Az Öszvér meghal. Az Alapítvány visszanyeri korábbi erejét, de egyre komolyabban kezd foglalkozni az eddig elhanyagolt mentális tudományokkal, tovább veszélyeztetve a Seldon-tervet. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

A.K. 351

Preem Palver Első Szóló lesz. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

A.K. 362

Arcadia Darell születése. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

A.K. 376

Az Alapítvány a Második Alapítvány után kezd kutatni, félve annak tudatbefolyásoló irányításától. A Kalgan háborút indít az Alapítvány ellen. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

A.K. 377

Az Alapítvány legyőzi a Kalgant. Az Alapítvány – megtalálva a Második Alapítvány csalétkét – abbahagyja a kutatást. A Második Alapítvány tovább folytatja munkáját a Trantoron (a Csillagvégen) megbújva. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

???

Az immár bolygólénnyé vált Gaia egyre aktívabban figyeli az Alapítványok ténykedését.

A.K. 443

Arcadia Darell halála. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

???

A mentalikai kutatások eredményei nyomán az Alapítvány egyre közelebb jut ahhoz, hogy fölénybe kerüljön a felszámoltnak hitt Második Alapítvánnyal szemben. Ugyanakkor a Második Alapítvány nem képes a Seldon-tervet saját erejéből kormányozni, bár ezzel nincsen tisztában. A Seldon-tervet a Gaia bolygólény lakóinak igen finom mentális irányítása tartja továbbra is az előre kijelölt úton. [Az Alapítvány pereme]

A.K. 467

Golan Trevize születése. [Alapítvány és Föld]

???

Daneel manipulálni kezd egy embercsoportot, hogy kiválassza "az embert, aki mindig helyesen dönt". Golan Trevize is a csoportban van. [Az Alapítvány győzelme]

A.K. 498

A Gaia találkozót hoz létre a két Alapítvány között. Golan Trevize-nak ("az ember, aki mindig helyesen dönt") kell választania három lehetséges jövő közül: 1. Az Első Alapítvány fizikai ereje által létrehozott birodalom. 2. A Seldon-tervnek megfelelően a Második Alapítvány pszichohistóriája által kormányzott birodalom. 3. A Gaia galaxisméretű változata, a Galaxia szuperorganizmus. További alternatívákkal nem szolgálnak, és más embert nem vonnak be a döntésbe. Trevize a Galaxiát választja. A találkozót követően mindkét Alapítvány az eredeti hitében meghagyva távozik, a Seldon-terv pedig – Gaia finomító beavatkozásainak köszönhetően – továbbhalad eredetileg megszabott útján, hogy biztosítsa a stabilitást és a fejlődést Galaxia létrejöttéig. Megkezdődnek az előkészületek az emberiségnek a csoporttudatba való fokozatos asszimilációjára. [Az Alapítvány pereme]

A.K. 499

Trevize a Föld felkutatására indul, hogy döntésének magyarázatát meglelje. A Solarián megtalálja a húszezer évvel korábban eltűnt embereket, akik egy új fajjá váltak. Trevize magával visz egy solariai gyermeket, Fallomot. A Földnél R. Daneel Olivaw várja, aki elmondja a Nulladik Törvény szellemében való tevékenységének lényegét. Trevize rájön, hogy a tényleges megoldásnak számba kell vennie az embereken túl a robotokat, a solariaiakat, a mémeket, az esetleges mutációkat és minden egyéb intelligenciát is. A végső megoldás tehát nem az egyszerűsítés és konformizálás lesz. [Alapítvány és Föld, Az Alapítvány győzelme]

A.K. 520

Az Első Galaktikus Egyesülést Vizsgáló Bizottság összehívása a Pengián. Az ezt követő Nagy Sorsdöntő Viták 180 éven át tartanak, több alkalommal erőszakba, amnéziába és káoszba torkollva. A robot-polgárháború újra fellángol. Az Alapítvány civilizációja közeledik a mind a Gaiával, mind a Káosszal való döntő összeütközéshez. [Az Alapítvány győzelme]

A.K. 682

Az ötödik Nagy Sorsdöntő Vita. [Az Alapítvány győzelme]

A.K. 1020

Megjelenik az Encyclopedia Galactica 116. kiadása. [Alapítvány]

A.K. 1054

Az Encyclopedia Galactica 117. kiadásának megjelenése. [Az Alapítvány győzelme]

A.K. 1152

Megjelenik Sarhir Vadid A gyarmatosítás kezdeteinek krónikája című könyve a Baleyföld Egyetemi Nyomda gondozásában. [Kalibán]

Az Alapítvány-Birodalom-Robot Univerzuma történeteinek olvasási sorrendje

Magyarázatok:

A vastag betűvel írott címek Asimov művei, a normál betűseket mások írták.

Zárójelben az adott történet eredeti angol címe található.

A magyarra még le nem fordított történeteknek csak az angol címe szerepel a listán.

Némelyik Alapítvány-kötetet fel kellett darabolnunk, hogy az eseményei közben játszódó egyéb történeteket az időrendi sorrendnek megfelelően elhelyezhessük. Ilyen esetben a feldarabolt kötet egyes részeit "regényfejezet" névvel jelöljük. A felbontást egyébként ezen kötetek szerkezete megengedi.

A novellák és regényfejezetek esetén mindig jelezzük, hogy azok mely kötetben találhatók.

A címek előtti évszámok az adott történet időpontját jelölik Asimov világának történelmében. Az évszámok rövidítéseinek magyarázatát lásd a kronológiában.

A Halálos ítélet c. novelláskötet angol eredetije a The Early Asimov, Book Two címet viseli.

i.sz. 1995

Egy fiú legjobb barátja (A Boy’s Best Friend), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 1998

Robbie (Robbie), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2006

Az AL-76-os robot elkeveredik (Robot AL-76 Goes Astray), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2015

Körbe-körbe (Runaround), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2015

Logika (Reason), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2016

Fogd meg a nyulat! (Catch that Rabbit!), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2021

Te hazug! (Liar!), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2023

Tökéletes kiszolgálás (Satisfaction Guaranteed), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2024

Balance, novella. Kötet: Foundation’s Friends

i.sz. 2025

Lenny (Lenny), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2029

Az eltűnt robot (Little Lost Robot), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2031

A kockázat (Risk), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2031

A csillagokba! (Escape!), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2032

Bizonyíték (Evidence), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2032

PAPPI, novella. Kötet: Foundation’s Friends

i.sz. 2034

Rabszolga (Galley Slave), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2035

Az első törvény (First Law), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2036

Plato’s Cave, novella. Kötet: Foundation’s Friends

i.sz. 2052

Az elkerülhető konfliktus (The Evitable Conflict), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2055

Robotálmok (Robot Dreams), novella. Kötet: Robot Dreams

i.sz. 2062

Női ösztön (Feminine Intuition), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2090

Karácsony Rodney nélkül (Christmas without Rodney), novella. Kötet: Robot Visions

i.sz. 2120

Öcsi (Kid Brother), novella. Kötet: Gold

i.sz. 2150

A Fényvers (Light Verse), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2180

...hogy engedelmességgel tartozol Neki (That Thou Art Mindful of Him), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2359

A két évszázados ember (The Bicentennial Man), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 4021

Föld Anya (Mother Earth), novella. Kötet: Halálos ítélet

i.sz. 5021

Acélbarlangok = Gyilkosság az Űrvárosban (The Caves of Steel), regény.

i.sz. 5022

A mezítelen nap (The Naked Sun), regény.

i.sz. 5023

Tükörkép (Mirror Image), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 5024

Strip Runner, novella. Kötet: Foundation’s Friends

i.sz. 5024

A Hajnal bolygó robotjai (The Robots of Dawn), regény.

kb. i.sz. 5199

Káprázat (Mirage), regény.

kb. i.sz. 5200

Chimera, regény.

kb. i.sz. 5200

Aurora, regény.

i.sz. 5222

Robotok és Birodalom (Robots and Empire), regény.

i.sz. 5322

Kalibán (Caliban), regény.

i.sz. 5323

Inferno, regény.

i.sz. 5328

Utopia, regény.

G.K.E. 200

A csillagok, akár a por (The Stars Like Dust), regény.

G.K.E. 200

Az űr áramlatai (The Currents of Space), regény.

G.K. 827

Kavics az égben (Pebble in the Sky), regény.

G.K. 978

Zsákutca (Blind Alley), novella. Kötet: Halálos ítélet

G.K. 12 020

Az Alapítvány előtt (Prelude to Foundation), regény.

G.K. 12 028

Eto Demerzel (Eto Demerzel), regényfejezet. Kötet: Előjáték az Alapítványhoz

G.K. 12 028

Az Alapítvány félelme (Foundation’s Fear), regény.

G.K. 12 038

I. Cleon (Cleon I), regényfejezet. Kötet: Előjáték az Alapítványhoz

G.K. 12 048

Dors Venabili (Dors Venabili), regényfejezet. Kötet: Előjáték az Alapítványhoz

G.K. 12 058

Wanda Seldon (Wanda Seldon), regényfejezet. Kötet: Előjáték az Alapítványhoz

G.K. 12 067

Alapítvány és káosz (Foundation and Chaos), regény.

G.K. 12 067

A pszichohistorikusok (The Psychohistorians), regényfejezet. Kötet: Alapítvány

G.K. 12 067

The Originist, novella. Kötet: Foundation’s Friends

G.K. 12 068

Az Alapítvány győzelme (Foundation’s Triumph), regény.

G.K. 12 069

Epilógus (Epilogue), regényfejezet. Kötet: Előjáték az Alapítványhoz

A.K. 50

Az enciklopédisták (The Encyclopedists), regényfejezet. Kötet: Alapítvány

A.K. 80

A polgármesterek (The Mayors), regényfejezet. Kötet: Alapítvány

A.K. 135

A kereskedők (The Traders), regényfejezet. Kötet: Alapítvány

A.K. 155

A kalmárfejedelmek (The Merchant Princes), regényfejezet. Kötet: Alapítvány

A.K. 195

A generális (The General), regényfejezet. Kötet: Alapítvány és Birodalom

A.K. 270

Trantor Falls, novella. Kötet: Foundation’s Friends

A.K. 310

Az Öszvér (The Mule), regényfejezet. Kötet: Alapítvány és Birodalom

A.K. 315

Az Öszvér keresi a Második Alapítványt (Search by the Mule), regényfejezet. Kötet: Második Alapítvány

A.K. 376

Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt (Search by the Foundation), regényfejezet. Kötet: Második Alapítvány

A.K. 498

Az Alapítvány pereme (Foundation’s Edge), regény.

A.K. 499

Alapítvány és Föld (Foundation and Earth), regény.

Magyarázat

Asimov eredetileg nem tervezte, hogy a Galaktikus Birodalomról szóló regényeit és robottörténeteit (valamint az Alapítvány-köteteket) összekapcsolja. Az itt említett rigeli robotkultúrának tehát nyilvánvalóan semmi köze nincs az űrlakó világok pozitronikus robotjaihoz (lásd Encyclopedia Galactica 1-2. kötet). Amennyiben az egyesített asimovi univerzumban próbáljuk értelmezni a fenti robotcivilizációt, úgy két lehetőség adódik: vagy elavult elképzelésnek fogjuk fel, melynek a sorozat többi kötete tükrében nincs értelme, vagy elképzeljük, hogy a Rigel szektorban is pozitronikus robotok éltek. Az utóbbi értelmezés szerint az ottani, hanyatló űrlakó világokból alakulhatott ki a Rigel robotkultúrája, melyet végül a galaxist gyarmatosító telepesek meghódítottak és felszámoltak.

Ez a regény atomháború okozta nukleáris szennyezéssel magyarázza a Föld radioaktivitását. A Robotok és Birodalomban (Encyclopedia Galactica 2. kötet) ugyanakkor azt olvashattuk, hogy űrlakók tették a Földet sugárzóvá és nagyrészt lakhatatlanná nukleáris erősítőikkel. Ezt az ellentmondást az a tény szülte, hogy Asimov eredetileg nem tervezte Robot- és Birodalom-regényeinek összekapcsolását. Mivel a Robotok és Birodalom a később íródott történet, és mivel az játszik kulcsszerepet az eredetileg függetlenként indult sorozatokból összeolvasztott saga kohéziójának megteremtésében, ezért az űrlakó-magyarázatot kell valósnak elfogadnunk, míg a Kavics az égben fenti állítása elavultnak tekintendő. Egyébként a sorozat záró regénye, az Alapítvány és Föld is a Robotok és Birodalomban leírtakhoz fog igazodni.

Az itt megadott ötvenezer év (és a 3. fejezet első bekezdésében említett több százezer esztendő) a Galaktikus Birodalom-regények és a Robot- illetve Alapítvány-történetek összekapcsolása óta nem állja meg a helyét. Asimov a Robot-Birodalom-Alapítvány-sorozat utolsó köteteiben több helyen egyértelműen jelzi, hogy a galaxis benépesítésének kezdete (azaz a telepesek kirajzása) és az Alapítványok kora közt 20 000 év telik el. Figyelembe véve, hogy a telepesek kb. 8000 évvel a Galaktikus Kor kezdete előtt indították el a galaxis gyarmatosítását, a fenti leletek kora 8-9000 évre tehető.

Ezeket a számokat is a 3. lábjegyzetben leírtaknak megfelelően kell értelmeznünk.

Az idézeteket az Encyclopedia Galactica 116. kiadásából vettük (megjelent az A.K. 1020. évében, az Encyclopedia Galactica Kiadó gondozásában, a Terminuson), a kiadó hozzájárulásával.

Dors itt megadott életkora nem egyezik a kronológiában olvashatóval. Az ellentmondást azért nem magyarázzuk meg ezen a helyen, hogy semmiféle regénybeli rejtélyt ne fedjünk fel idő előtt. Az Encyclopedia Galactica későbbi kötetei majd fényt derítenek Dors valós korára.

Daneel talán a Nulladik Törvény szolgálatában elpusztult Giskardnak állít emléket azzal, hogy őt tünteti fel ezen törvény megfogalmazójaként, és nem saját magát. A valóságban Daneel volt az, aki felismerte, hogy a robotika Három Törvénye kiegészítésre szorul (lásd Robotok és Birodalom, Encyclopedia Galactica 2. kötet).