A robotika három törvénye

A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az Első Törvény előírásaiba ütköznének.

A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az Első és Második Törvény előírásaiba.

A robotika kézikönyve,

56. kiadás, 2058

A Hajnal bolygó robotjai

i.sz. 5024

Baley

1.

Elijah Baley megállt a fa árnyékában, és morogni kezdett.

– Tudtam, hogy így lesz. Máris izzadok.

Abbahagyta a munkát, felegyenesedett, és letörölte homlokáról a verítéket. Komoran nézte nedves kézfejét.

– Utálok izzadni – állapította meg fennhangon, olyan jelentőségteljesen, mintha egy kozmikus törvényt mondott volna ki, és szörnyen megharagudott a világmindenségre ezért a fontos, de roppant kellemetlen biológiai apróságért.

Bezzeg a Cityben sohasem izzad az ember (hacsak nem akar). Ott folyamatosan ellenőrzik a levegő hőmérsékletét és páratartalmát, és mindig elkerülhető, hogy a test hőtermelése meghaladja a hőleadás mértékét.

Ott civilizált viszonyok uralkodnak.

Végignézett a gondjaira bízott férfiak és nők seregén, akik ügyetlenül kapálgattak a földeken. Többségükben tizenévesek voltak, de Baleyhez hasonló középkorú férfiak is akadtak közöttük. A kapáláson kívül egyéb, robotoknak való munkákat is végeztek. Ezeket a feladatokat a robotok sokkal hatékonyabban végre tudták volna hajtani, de utasítást kaptak, hogy álljanak félre, amíg az emberi lények gyakorlatoznak.

A nap éppen akkor tűnt el egy felhő mögött. Baley vegyes érzelmekkel nézett fel az égre. Örült, hogy a tűző napsütésnek (meg persze a verejtékezésnek is) vége, ugyanakkor lehet, hogy elered az eső.

Ez a baj a külvilággal. Örökösen kellemetlenségek érhetik az embert.

Baley mindig elámult azon, hogy egyetlen, viszonylag kicsiny felhő tökéletesen eltakarhatja a napkorongot, és árnyékba boríthatja a vidéket, míg az ég többi része változatlanul tiszta kék marad.

A megnyugtatóan kemény fakéreg kezdetleges falat és tetőt képezett. Baley a hűs levélmennyezet alatt állt, és újra tanulmányozni kezdte embereit. Az időjárástól függetlenül hetente egyszer kihozta őket ide.

Újoncokat is toboroztak. Ezeknek a száma jóval meghaladta azon elszánt kevesekét, akikkel annak idején elkezdte a munkát. Nem lehet azt mondani, hogy a City vezetői kifejezetten támogatták volna a kezdeményezést, de jóindulattal viseltettek irántuk, és nem gördítettek felesleges akadályokat az útjukba.

Baleytől jobbra – a lenyugvó nap helyzetéből ítélve keleti irányban – a City tornyai és kupolái rajzolódtak homályosan a horizontra: ott van minden, amiért élni érdemes. Baley észrevette, hogy egy apró pontocska halad a messzeségben, de a nagy távolság miatt nem tudta tisztán kivenni a körvonalait.

A mozgás jellegéből és más, leírhatatlanul finom jelekből arra következtetett, hogy egy robotot lát. Nem lepte meg a felfedezés. A cityk kivételével az egész Földet robotok uralták. Errefelé is csak elvétve fordultak meg emberi lények, és azok is – hozzájuk hasonlóan – a csillagokról ábrándoztak.

Amikor Baley erre gondolt, tekintete önkéntelenül is visszatért az álmodozók csoportjához, és végigsiklott az arcokon. Személy szerint, név szerint ismeri valamennyiüket. Azért gürcölnek, hogy megtanulják, miként lehet megélni a külvilágban, hogy azután majd...

Baley összevonta a szemöldökét, és felmordult:

– Hol vagy, Bentley?!

– Itt vagyok, apa – szólalt meg egy fojtott hang a háta mögött. Baley megpördült a tengelye körül.

– Többé ne csinálj ilyet, Ben!

– Milyet?

– Ne lopódzkodj mögém! Amúgy is elég nehéz megőriznem itt a lelki egyensúlyomat. Nem szeretem az efféle meglepetéseket.

– Nem meglepetésnek szántam. Füvön járva nehéz lenne zajt csapni. Nem tehetek róla. De nem kellene bemenned, apa? Két órája idekint vagy, és szerintem ennyi már bőven elég.

– Miért gondolod? Talán mert egy magadfajta tizenkilenc éves tacskóhoz képest matuzsálemnek számítok a negyvenöt esztendőmmel? Kötelességednek érzed, hogy gondját viseld a vén trotty faterodnak?

– Igen, azt hiszem, ez a helyzet. Remek kopó vagy, most is fején találtad a szöget.

Bennek felcsillant a szeme, kerek arca széles mosolyra húzódott. Nagyon hasonlít az anyjára, gondolta Baley, nem hosszúkás a képe, mint az enyém, és nem is szigorúak a vonásai.

Egyvalamit biztosan az apjától örökölt Ben: a gondolkodásmódját. Időnként egészen súlyos komolysági roham tört rá, s ez nem hagyott kétséget törvényes származása felől.

– Én is meg vagyok magammal elégedve – felelte Baley.

– De tényleg, apa. Te vagy közülük a legjobb, ha figyelembe vesszük...

– Mit?

– Hát természetesen az életkorodat. És ne felejtsük el, hogy te indítottad el ezt az egészet. De láttam, hogy bemenekülsz a fa alá, és azt gondoltam: "Ma talán megsokallotta az öreg".

– Még hogy "megsokallotta az öreg"! Adok én neked! – zsörtölődött Baley. Most már tisztán kivehető volt a city felől közeledő robot alakja, de ő nem törődött vele. – Tűző napsütésben igenis okos dolog megpihenni néha egy fa alatt. Meg kell tanulnunk, hogyan használhatjuk ki a szabad ég alatti élet előnyeit, és hogyan viselhetjük el a hátrányait... És már bújik is kifelé a nap a felhő mögül.

– Igen, ki fog bújni. Szóval nem akarsz bemenni?

– Kibírom idekint. Hetente egyszer van egy szabad délutánom, amit itt töltök. Ez az én privilégiumom. Jár a C-7-es besorolásomhoz.

– Apa, ez nem privilégium kérdése. Most arról van szó, hogy túl ne hajtsd magadat.

– Hidd el, nagyszerűen érzem magam.

– Na persze. Aztán otthon rögtön ágynak dőlsz, és csak fekszel a sötétben.

– Ez csak a fénytúladagolás természetes gyógymódja.

– Anya meg aggódik.

– Ne törődj vele! Jót tesz neki egy kis izgalom. Különben is, mi bajom lehetne abból, hogy idekint vagyok? A legrosszabb az izzadás, de azt is meg kell szoknom. A meleg elől nem futhatok el. Eleinte nem is tudtam elgyalogolni idáig a cityből, vissza kellett fordulnom, és csak te voltál itt velem. Most meg nézz körül, mennyien vagyunk, és milyen messzire el tudok jutni minden baj nélkül. A munkabírásom is megnőtt. Bírom még egy óra hosszat. Könnyedén. Én mondom, Ben, anyádnak is jót tenne, ha lejönne ide.

– Még hogy a mama? Te tréfálsz.

– Elég rossz vicc. Ha eljön az idő, miatta nem tudok majd elindulni.

– És még örülni is fogsz neki. Apa, ne áltasd magad! Még jó ideig nem jön el az az idő... és ha most még nem is vagy túl öreg az utazáshoz, addigra biztosan kiöregszel. Fiataloknak való az a móka.

– Hát ide figyelj – mondta Baley az ujjait hajlítgatva. – Nagyon nagyra vagytok a fiatalságotokkal. Te például elhagytad már valaha a Földet? Vagy közülük járt már valaki a világűrben? Mert én igen. Két évvel ezelőtt. Akkor még nem végeztem ezeket az akklimatizációs gyakorlatokat, és mégis túléltem.

– Tudom, apa, de az csak egy rövid szolgálati út volt, és különben is egy működő társadalom tagjai vigyáztak rád. Amit tervezel, nem ugyanaz.

– De igen, pontosan ugyanaz – makacskodott Baley, bár a szíve mélyén tudta, hogy nincs igaza. – És nincs is már olyan messze az indulás ideje. Ha elutazhatok az Aurorára, meg tudom szerezni a törvényes engedélyt.

– Erről ne is ábrándozz! Nehéz ügy.

– Mégis meg kell próbálnunk. A kormány csak akkor enged el minket, ha előbb az Aurorán bólintanak. Az Aurora a legnagyobb és a legerősebb a Külső Világok közül, és az ottaniak szava...

– Sokat számít. Tudom. Ezt már milliószor megbeszéltük. De nem kell odamenned az engedélyért. Hiperrelék is léteznek. Még egyszer mondom, innen is beszélhetsz velük.

– Az egészen más. Személyesen kell találkoznunk. Én meg ezt nem győzöm ismételgetni.

– Akárhogy is – felelte Ben –, még nem állunk készen az útra.

– Azért nem állunk készen, mert nem kapjuk meg a Földtől a kért hajókat. Az űrlakók1 viszont a szükséges műszaki segítséget is megadják.

– De nagyon bízol bennük! Miért tennék meg? Mióta viseltetnek ilyen jóindulattal a mi rövid életű földi fajtánk iránt?

– Ha beszélhetnék velük...

Ben felnevetett.

– Ne ugrass, apa! Te csak azért akarsz elmenni az Aurorára, hogy újra láthasd azt a nőszemélyt.

Baley a homlokát ráncolta, és összevonta szemöldökét mélyen ülő szeme fölött.

– Miféle nőszemélyt? Szent Jozafát! Ben, mit akarsz ezzel mondani?

– Apa, áruld el nekem, mint férfi a férfinak (ígérem, anyának egy szót se szólok az egészről), mi az igazság azzal a solariai nővel kapcsolatban, akit a Föld minden lakója látott abban a hipervíziós drámában? Gladia Delmarre-ról beszélek. Ő az a bizonyos nőszemély!

– Semmi se történt. Az a hipervíziós műsor hülyeség volt. Ezerszer megmondtam már. Nem is úgy nézett ki. És én sem úgy néztem ki. Megrendezett dolog volt az egész, tudod, hogy a tiltakozásom ellenére került adásba, csak mert a kormány úgy gondolta, hogy ezzel jó színben tüntetik fel a Földet az űrlakók előtt... Lehetőleg ne sugallj mást az anyádnak!

– Ugyan, apa, eszemben sincs. De azért ez a Gladia csak elment az Aurorára, és azóta te is állandóan oda akarsz utazni.

– Komolyan mondod, hogy szerinted én azért akarok elmenni az Aurorára, mert... Ó, Szent Jozafát!

– A fiú felvonta a szemöldökét.

– Mi a baj?

– A robot. Az ott R. Geronimo.

– Kicsoda?

– A rendőrség egyik hírnök robotja. És kiküldték ide! A mai délutánom szabad, és szándékosan hagytam otthon a vevőkészülékemet, nehogy el tudjanak érni. Ez az egyik C-7-es privilégiumom, és ennek ellenére képesek értem küldeni egy robotot.

– Honnan tudod, apa, hogy hozzád jön?

– Ez az én zseniális következtetésem. Egy: én vagyok itt az egyetlen olyan személy, aki kapcsolatban áll a rendőrséggel. Kettő: az a nyomorult egyenesen felém tart. Mindebből az következik, hogy én vagyok a célpont. El kellene rejtőznöm a fa mögött.

– Apa, ez nem fal, nem bújhatsz mögé. A robot meg tudja kerülni a fát.

Abban a pillanatban a küldönc megszólalt:

– Mr. Baley, üzenetet hoztam. Be kell mennie a központba.

– Hallottam és megértettem – felelte Baley közönyös hangon. Abban az esetben, ha nem így válaszol, a robot tovább ismételgeti mondanivalóját, egészen addig, míg meg nem kapja a várt feleletet.

Baley egy kicsit összeráncolta a homlokát, miközben a robotot tanulmányozta. Ez az új modell valamivel emberszabásúbbra sikerült, mint elődei. Mindössze egy hónapja készült el, akkor állították üzembe – meglehetősen nagy csinnadrattával. A kormány egyfolytában azon igyekszik, hogy elfogadtassa az emberiséggel a robotjait.

R. Geronimo szürkés, matt felszínét kissé rugalmasra képezték ki, emiatt az leginkább a puha bőrre emlékeztetett. Alapjában véve merev arckifejezése nem volt annyira ostoba, mint legtöbb kollégájáé, bár szellemi képességeit illetően R. Geronimo ugyanolyan idióta volt, mint a többi robot.

Baleynek egy pillanatra R. Daneel Olivaw jutott az eszébe, az az űrlakó robot, amelyik két alkalommal is segítette a munkáját: egyszer a Földön, egyszer pedig a Solarián. Legutóbb a tükörképügyben kérte ki a robot a véleményét. Daneel annyira emberi volt, hogy Baley a barátjának tekintette, és még most is hiányolta a társaságát. Bárcsak minden robot olyan lenne, mint ő!...

– Ma szabadnapos vagyok, fiam – mondta Baley R. Geronimónak. – Nem szükséges bemennem a központba.

R. Geronimo megtorpant. Baley észrevette, hogy a robotnak egy kicsit remeg a keze, és ebből arra következtetett, hogy az ellentétes értelmű közlések némi zavart keltettek R. Geronimo pozitron-tekervényeiben. Hiszen engedelmeskednie kell az emberi lényeknek, de gyakran előfordul, hogy adott esetben két ember mást ért engedelmességen.

A robot döntött, és azt mondta:

– Gazdám szabadnapos. Hívatják a központba.

– Ha egyszer hívatnak, apa... – kezdte Ben kelletlenül. Baley vállat vont.

– Ne dőlj be nekik, Ben! Ha csakugyan égető szükségük lenne rám, egy autót is küldenének értem, és valószínűleg nem egy idegesítő robotot, hanem egy önként vállalkozó embert választanának hírnöknek.

Ben a fejét rázta.

– Nem hiszem, apa. Nem tudhatták, hol vagy, és mennyi időbe telik téged megtalálni. Szerintem ilyen kétes sikerű feladattal nem bíznak meg emberi lényt.

– Azt mondod? Na jó! Akkor lássuk, mennyire határozott a parancs! R. Geronimo, menj vissza a központba, és jelentsd, hogy 09 óra 00 perckor munkába állok. – Azután élesebb hangon még hozzátette: – Indulj vissza! Ez parancs!

A robot láthatóan tétovázott, azután megfordult, és távolodni kezdett, majd újra sarkon fordult, és megpróbált visszatérni Baleyhez. Végül megállapodott egy helyben, de egész teste remegett.

Baley megértette, miről van szó.

– Lehet, hogy tényleg mennem kell – motyogta Benhez fordulva. – Szent Jozafát! A Geronimo esetében zavart okozó tényezőt a robotika szakemberei másodfokú, azonos erejű ellentmondásnak nevezik. A robotika Második Törvénye értelmében a gép engedelmességgel tartozik az embernek; R. Geronimo pedig most két, nagyjából egyenlő erejű, ellentétes értelmű emberi parancs között őrlődött. A köznyelv robotblokkolásnak, röviden roblokknak nevezi ezt a jelenséget.

R. Geronimo lassan megfordult. Az eredeti parancs valamivel erősebbnek bizonyult a másodiknál, mivel a robot bizonytalan hangon így szólt:

– Gazdám, felkészítettek erre a válaszra is. Ez esetben azt kell felelnem... – Egy pillanatra megállt, aztán rekedten folytatta: – De csakis négyszemközt...

Baley biccentett Bennek, s erre a fiú sietve távozott. Tudta, hogy apja most nem papaszerepet alakít, hanem rendőrként adja ki az utasítást.

Baley egy másodpercre eljátszott azzal a gondolattal, hogy megerősíti parancsát, és ezzel csaknem teljessé teszi a roblokkzárlatot, de aztán lemondott erről, ugyanis tudta, hogy szavai nyomán olyan hatalmas kár keletkezhet a robotban, amelyet csak pozitronanalízissel és újraprogramozással lehet jóvátenni. A javítás költségét levonnák a fizetéséből, és talán egy teljes évig pénz nélkül maradna.

Ezért inkább így szólt:

– Visszavonom a parancsomat. Mit kell felelned nekem? R. Geronimónak egyszeriben kitisztult a hangja:

– Azt kell felelnem, hogy az Aurorával kapcsolatban hívatják.

Baley odakiáltotta Bennek:

– Várj még egy félórát, aztán utasítsd őket a nevemben, hogy menjenek be! Nekem most dolgom van.

Öles léptekkel megindult a robot felé, és közben ingerült kérdésekkel bombázta:

– Miért nem tudtak úgy programozni, hogy rögtön ezzel kezdd? És miért nem autóval küldtek? Most gyalogolhatok vissza.

Pedig nagyon jól tudta, miért döntöttek így. Ha egy robot által vezetett autó balesetet szenved, újból kitörhet egy robotellenes lázadás.

Baley nem vett vissza az iramból. Két kilométeres gyaloglás után érik csak el a City falait, és onnan még erős forgalomban el kell jutniuk a központba.

Vajon mi történhetett az Aurorán?

2.

Baley fél óra múlva a City kapujában állt, és készült a legrosszabbra, bár még mindig remélte, hogy talán, talán ezúttal nem következik be.

Elérte a külvilág és a City határán húzódó falat, a káosz és a civilizáció választóvonalát. A jelzőberendezésre helyezte a kezét, s erre rés nyílt a falban. Baley szokása szerint nem várta meg, amíg teljesen kiszélesedik a nyílás, amint tehette, becsusszant a kapun belülre. R. Geronimo a nyomában.

Az őrszolgálatot teljesítő rendőr meglepetten nézett rá. Mindig megdöbbent, amikor a külvilágból érkezett valaki. Most is úgy reagált, mint máskor: hitetlenkedő pillantással végigmérte a belépőt, majd hirtelen feleszmélt, a vészjelző gombja után kapott, és tétován ráncolta a homlokát. Baley mogorván felmutatta a személyi kártyáját, mire az őrszem tisztelgett. A jövevény mögött becsukódott az ajtó – és akkor megint megtörtént.

Benn volt a Cityben. A falak bezárultak körülötte, és egyszeriben a City jelentette a világmindenséget. Baley elmerült az emberi és gépi eredetű morajok és illatok végtelen tengerében, s tudta, hogy ezek a zajok és szagok hamarosan észrevétlenül az ingerküszöbe alá lopóznak majd. Ez a halvány, szórt mesterséges fény egészen más, mint a külvilág széttagolt, váltakozó fényerejű ragyogása, a zöld, barna, kék és fehér színek kavalkádja, amelybe néha vörös és sárga árnyalatok vegyülnek. Idebent nem kóborol a szél, nincs se meleg, se hideg, záporok sem fenyegetnek, ehelyett egyfolytában észrevétlen áramlatok frissítik a levegőt. A hőmérsékletet és a páratartalmat tökéletesen hozzáigazították az emberi igényekhez, így senkinek sem okozhattak kellemetlenséget az időjárás viszontagságai.

Baley reszkető sóhajjal szívta be a levegőt, és örömmel könyvelte el magában, hogy otthon van, biztonságban a maga megszokott és kiismerhető világában.

Hát ez az, ami már annyiszor megtörtént vele. Most is úgy tért vissza a Citybe, mint az anyaméhbe: boldogan, megkönnyebbülve. Pedig tudta, hogy az emberiségnek meg kell születnie, ki kell bújnia ebből az anyaméhből. Miért süllyed ő mégis vissza újra és újra?

És így lesz ez most már mindig? Hiába vezet ki tömegeket a Cityből, hiába küldi őket fel a Földről a csillagok közé, ő maga végül képtelen lesz elmenni? Ezentúl is csak a Cityben érzi majd otthon magát?

Összeszorította a fogait... De aztán rájött, hogy nem érdemes ezen gyötrődnie.

Inkább megkérdezte a robottól:

– Autóval hoztak ki idáig, fiam?

– Igen, gazdám.

– És hol van most az az autó?

– Nem tudom, gazdám.

Baley ekkor az őrszemhez fordult.

– Biztos úr, ezt a robotot két órával ezelőtt hozták ki ide. Mi történt azzal az autóval, amelyik szállította?

– Uram, még egy órája sincs, hogy szolgálatban vagyok.

Hát persze, már a kérdés is ostobaság volt. Az autó utasai nem tudhatták, mennyi idő alatt találja meg őt a robot, így érthető, hogy nem várakoztak. Baleynek egy pillanatra eszébe villant, hogy talán be kellene telefonálnia, de rögtön rájött, hogy az expresszjáratot javasolnák neki, mert az gyorsabb, mint ha érte menne valaki.

Csakis R. Geronimo jelenléte miatt tétovázott. Nem szívesen utazott volna a robot társaságában az expresszjáraton, de azt sem várhatta el tőle, hogy az ellenséges tömegben egyedül térjen vissza a központba.

Nem mintha Baleynek lett volna más választása. A rendőrfőnök nyilvánvalóan nem fogja kitenni a lelkét csak azért, hogy ő kényelmesebben utazzon. Eléggé feldühítette már az a tény is, hogy – szabadnap ide, szabadnap oda – beosztottját nem sikerült közvetlenül elérnie.

– Erre gyere, fiam – mondta Baley a robotnak.

A City ötezer négyzetkilométeren terült el, és sok száz kilométer szárnyvonallal kiegészített, jó négyszáz kilométernyi expresszjárat állt a több mint húszmillió lakos rendelkezésére. Nyolc szinten futottak az útszalagok, és több száz egyszerűbb vagy bonyolultabb csomópontot, átszállóhelyet építettek ki.

Baleytől rendőr létére elvárták, hogy ismerje az egész hálózatot, és ő csakugyan otthonosan mozgott a kusza rendszerben. Ha bekötött szemmel elvezetik a City egy pontjára, és ott leveszik a szeméről a kötést, könnyedén eltalál onnan bármely más meghatározott pontra.

Nem okozott tehát nehézséget neki, hogy a City határáról eljusson a központba. Nyolc útvonal közül választhatott, így egy pillanatra mérlegelnie kellett, melyik lehet a legkevésbé zsúfolt abban az időpontban.

Hamar döntött.

– Gyere velem, fiam – szólt a robotnak, és az engedelmesen követte.

Felléptek a legközelebbi szárnyvonal szalagjára, és Baley elkapta az egyik függőleges kapaszkodórudat. Anyaga fehér volt és meleg, s úgy képezték ki, hogy jó fogás essék rajta. Baley nem akart leülni: nem fognak sokáig utazni. A robot megvárta az intését, mielőtt megérintette volna ugyanazt a kapaszkodót. Tulajdonképpen enélkül is talpon tudott volna maradni, de Baley nem akarta megkockáztatni, hogy esetleg elveszítsék egymást. Most ő felel a robotért: ha a gépnek baja esik, a City megfizetteti vele a kárt.

Utaztak még néhányan a szalagon, és természetesen minden szempár kíváncsian fordult a robot felé. Baley külön-külön farkasszemet nézett valamennyi utassal. Tekintetében érződött, hogy parancsoláshoz szokott ember, így a bámészkodók csakhamar zavartan elfordították róla a szemüket.

Baley megint intett, és lelépett a szárnyszalagról. A szalag nem lassított, épp csak megközelített egy másik, hasonló sebességgel futó mozgójárdát. Amint Baley a védett, műanyag borítású fülkéből átlépett a járdára, rögtön érezte arcán a légellenállást.

Hosszú évek gyakorlatával a háta mögött könnyedén beledőlt a szélbe, és védekezésképpen a huzat ellen egyik karját a szeme elé emelte. Addig lépkedett egyik járdáról a másikra, míg le nem ért a fővonal csatlakozásához, s onnan megint felfelé indult, hogy végül a leggyorsabb mozgójárdáról felszállhasson az expresszjárat szalagjára.

Ekkor meghallotta, hogy egy kamasz izgatottan felkiált:

– Oda nézzetek, egy robot! – Baley is volt fiatal, nagyon jól tudta, mi következik. A srácok – ketten-hárman, hatan vagy akárhányan – nyüzsögni kezdenek a szomszédos járdákon, és mintegy "véletlenül" fellökik vagy elgáncsolják a robotot, az pedig zörögve-csörögve lebukfencezik a mélybe. Később aztán – ha egyáltalán bíróság elé kerül az ügy – a legbugyutább őrizetbe vett kamasz is ki tudja magyarázni, hogy a robot ment neki – a robotok amúgy is veszélyeztetik a közlekedés biztonságát –, és nyilvánvalóan megússza a dolgot.

R. Geronimo képtelen lenne megvédeni magát, egyébként sem fogadnák el a tanúvallomását.

Baley egy pillanat alatt ott termett az első kamasz és a robot között. Átlépett a szomszédos, gyorsabb járdára. Felemelte a karját, mintha csak a megnövekedett légellenállás ellen akarna védekezni, s közben egy finom könyökmozdulattal a lassabban futó szalagra lökte a meglepett fiút, akitől csak egy "Hé!" kiáltásra tellett, mielőtt elterült volna a mozgójárdán. Társai megálltak, felmérték a helyzetet, azután sarkon fordultak, és sietve távoztak.

– Irány az expresszjárat, fiam! – vezényelt Baley.

A robot egy pillanatig tétovázott, ugyanis kísérő nélkül tilos volt rálépnie az expresszjáratra. Baley határozott parancsa azonban hamar megtette a hatását, és R. Geronimo megindult előre, majd mindjárt megkönnyebbült, amikor észrevette, hogy Baley is követi a példáját.

Baleynek a robotot maga előtt tolva keresztül kellett verekednie magát az ácsorgó tömegen, hogy feljuthasson a kevésbé zsúfolt emeletre. Ott megmarkolt egy kapaszkodórudat, egyik lábával a robotra támaszkodott, és ismét szúrós pillantásokkal hárította el a kíváncsi tekinteteket.

Tizenöt és fél kilométeres utazás után elérkeztek a központ épületéhez legközelebb eső pontig. Baley leszállt, R. Geronimo követte. Az utasok egyetlen karcolást sem ejtettek a roboton, hozzá sem mertek érni. Baley a kijáratnál leadta R. Geronimót, és átvette a nyugtát. Gondosan ellenőrizte rajta a dátumot, az időpontot és a robot gyártási számát, aztán a tárcájába süllyesztette a papirost. Még a munkanap vége előtt meg akart bizonyosodni arról, számítógépes nyilvántartásba vették-e a tranzakciót.

Most pedig találkozni fog a rendőrfőnökkel. Jól tudta, kivel áll szembe. Elég elkövetnie egyetlen apró hibát, felettese máris kapva kap az alkalmon, és alacsonyabb beosztásba helyezi. A rendőrfőnök kegyetlen ember, aki ráadásul személyes sértésként könyvelte el Baley korábbi sikereit.

3.

A rendőrfőnököt Wilson Rothnak hívták. Két és fél éve nevezték ki; elődje, Julius Enderby akkor mondott le, amikor elült az a vihar, amelyet egy űrlakó meggyilkolása keltett.

Baley azóta sem tudta megemészteni a változást. Juliust – annak minden hibája ellenére – nemcsak felettesének, hanem barátjának is érezte, Rothról azonban nem mondhatta el ugyanezt. Ráadásul az új rendőrfőnök vidéki. Vagyis egy másik city-ből jött. Úgy helyezték ide.

Roth nem volt különösebben magas, sem különösebben kövér; a feje viszont jó nagy volt, nyakát pedig előreszegte, s ettől feje és egész teste súlyosnak hatott. Még a szemhéja is elnehezedett, így állandóan félig lehunyt szemmel nézett a világba.

Aki nem ismeri, azt hihetné róla, hogy álmos, holott soha semmi sem kerüli el a figyelmét. Ezt Roth hivatalba kerülése után Baley is nagyon hamar felismerte. Nem táplált illúziókat, tisztában volt azzal, hogy Roth nem kedveli őt, azt pedig hiába is próbálta volna bebeszélni magának, hogy szereti a főnökét.

Amikor Roth megszólalt, nem volt kifejezetten dühös, de öröm sem sugárzott a hangjából.

– Baley, miért olyan nehéz megtalálni magát? – kérdezte. Baley az óvatos tisztelet hangján válaszolt:

– Rendőrfőnök úr, a mai délutánom szabad.

– Igen, ez a C-7-es privilégiuma. De gondolom, hallott már szolgálati közlemények vételére alkalmas vevőkről. Még a szabadidejében is a rendelkezésünkre kell állnia!

– Ezzel én is tisztában vagyok, rendőrfőnök úr, de ma már egyetlen szabály sem írja elő a készülék viselését. Anélkül is elérhetnek.

– A cityben igen, de maga, ha nem tévedek, most a külvilágból jött vissza.

– Nem téved, rendőrfőnök úr. Csakugyan kint voltam. De az sincs előírva, hogy ilyen esetben magammal kellene vinnem a vevőkészüléket.

– Maga, ugye, most a paragrafusok mögé próbál bújni?

– Igen, rendőrfőnök úr.

Wilson Roth felkelt a székről. Így, állva, erősnek és kissé fenyegetőnek hatott. Az asztalra telepedett. Enderby annak idején vágatott a szobán egy külvilágra néző ablakot, amelyet azóta réges-rég befalaztak, és a helyét is lefestették. Az ablaktalan szobában (mely, meg kell hagyni, így melegebb és kényelmesebb volt) a rendőrfőnök alakja még hatalmasabbnak tűnt.

– Maga, Baley – folytatta Roth anélkül, hogy felemelte volna a hangját –, biztonságban érzi magát, mert számít a Föld hálájára.

– Azért érzem biztonságban magam, mert legjobb tudásom szerint, az előírásoknak megfelelően végzem a munkámat.

– És a Föld hálájára is számít, amikor önkényesen átértelmezi az előírásokat.

Baley erre már nem szólt semmit.

– Magáról mindenki' tudja, hogy remek munkát végzett három évvel ezelőtt a Sarton-féle gyilkossági ügyben.

– Köszönöm, rendőrfőnök úr – felelte Baley. – Azt hiszem, annak a következménye volt az Űrváros lebontása.

Ígyigaz... azt pedig nagy örömmel fogadták a Földön. Ugyanakkor azért is nagyra becsülik magát, amit két évvel ezelőtt a Solarián tett. Máris hozzáteszem, mielőtt még emlékeztetne rá, hogy annak hatására vizsgálták felül a Külső Világokkal kötött kereskedelmi egyezményeket, és ebből a Földnek jelentős haszna származott.

– Ezt szerintem is számon tartják, uram.

– Következésképpen maga igazi hős.

– Ezt nem állítom.

– Mindkét ügy után előléptették. A solariai eseményeket egy hipervíziós műsor is megörökítette.

– Amelyet az engedélyem nélkül, akaratom ellenére tűztek műsorra.

– És magából ennek ellenére hős lett.

Baley vállat vont.

A rendőrfőnök várt még néhány másodpercig a válaszra, aztán folytatta:

– De majdnem két éve már, hogy nem vitt végbe semmi fontosat.

– Természetes, hogy sokakban felmerül a kérdés, mit csináltam az utóbbi időben.

– Pontosan. És valószínűleg fel is teszik ezt a kérdést. Tudják, hogy maga a fő szervezője ezeknek a külvilági kiruccanásoknak, az embereivel túrják a földet, és robotok módjára viselkednek.

– Mindez megengedett dolog.

– De azért ők sem rajonganak minden megengedett tevékenységért. El tudom képzelni, hogy ma már többen vannak azok, akik csodabogárnak tartják magát, mint azok, akik még mindig hősnek tekintik.

– Akkor a többség véleménye közel áll az enyémhez – mondta Baley.

– Az átlagembereknek közismerten rövid távú a memóriájuk. A maga esetében a különc vonások hamar elfeledtetik a hőst, ezért ha hibázik, nagy bajba kerülhet. A jó híre, amiben bízik...

– Hadd ismételjem meg, rendőrfőnök úr, nagy tisztelettel, hogy nem a jó híremben bízom.

– A rendőrség úgy érzi, hogy a jó hírében bízik, az viszont nem fogja kihúzni a csávából, és én sem tudom megmenteni magát.

Mintha Baley komor arcán egy pillanatra a mosoly árnyéka suhant volna át.

– Nem is akarom én, rendőrfőnök úr, hogy a kedvemért kockáztassa a beosztását.

A rendőrfőnök vállat vont, és mintha viszonozta volna Baley bizonytalan mosolyát.

– Felesleges lenne emiatt aggódnia.

– Akkor miért mondta el ezt az egészet, rendőrfőnök úr?

– Azért, hogy figyelmeztessem. Először is arra, hogy nem török maga ellen, ezt meg kell értenie. Ugyanakkor most rendkívül kényes megbízatást kap, és könnyen előfordulhat, hogy hibát követ el. Másodszor arra figyelmeztetem, hogy nem szabad hibáznia. – És Roth most már igaziból elmosolyodott.

Baley nem reagált erre a mosolyra.

– Elmondaná, mi ez a kényes ügy? – kérdezte inkább.

– Nem tudom.

– Köze van az Aurorához?

– R. Geronimo azt az utasítást kapta, hogy szükség esetén mondja ezt magának, de én semmit sem tudok az egészről.

– Akkor miből gondolja, rendőrfőnök úr, hogy annyira kényes az ügy?

– Ugyan már, Baley! Hiszen magát mindig rejtélyes ügyekkel bízzák meg. Vajon miért jön ide a Citybe az Igazságügyi Minisztérium földi részlegének az egyik munkatársa, amikor minden további nélkül Washingtonba is rendelhetnék magát, mint két éve a solariai üggyel kapcsolatban? És mitől lesz az illető ennyire morcos és ideges, amikor kiderül, hogy nem tudnak azonnal találkozni? Maga hibát követett el, amikor eltűnt a szemünk elől, és erről én nem tehetek. Önmagában talán még nem végzetes ez a hiba, de azt hiszem, rossz útra lépett.

– Maga viszont tovább rabolja az időmet – állapította meg Baley durcásan.

– Téved. Az Igazságügyi Minisztérium küldötte éppen most piheni ki az út fáradalmait. Tudja, milyen előnyökkel jár egy ilyen földi munkahely. Ha felfrissült, idejön. Közölték vele a maga érkezésének a hírét, úgyhogy tegye, amit én: várakozzon még egy kicsit!

És Baley várakozott. Akkor már biztos volt abban, hogy a hipervíziós dráma megerősítette ugyan a földi pozícióját, a rendőrségnél viszont tönkretette a jó hírét. A háromdimenziós ábrázolás ráterelte a kétdimenziós szervezet figyelmét, és fekete bárányt csinált belőle.

Baley magasabb beosztásba került, és több privilégiumban részesült, de ezzel csak még inkább kivívta rendőr társai ellenszenvét. És minél magasabbra kerül, annál nagyobbat puffanhat.

Ha hibázik...

4.

Az Igazságügyi Minisztérium küldötte belépett, hanyagul körülnézett, odasétált Roth asztalához, és helyet foglalt az asztalfőn. A minisztériumi tisztviselők a legmagasabb képzettségű emberek közül kerültek ki, jól ismerték tehát a magatartási szabályokat. Roth kimért mozdulatokkal leült felettese mellé, vállalva ezzel a másodhegedűs szerepét.

Baley állva maradt, és igyekezett palástolni meglepetését.

Roth éppenséggel figyelmeztethette volna. Nem tette. A rendőrfőnök szándékosan úgy válogatta meg a szavait, nehogy kiderüljön a dolog. Ugyanis egy nőt küldtek a minisztériumból.

Persze miért ne? A nők bármilyen tisztséget betölthetnek. Lehet, hogy a miniszter is nő. A rendőrség ugyancsak alkalmazott nőket, még századosi rangban is.

Csak hát, ugye, mindig meglepődik ezen az ember, ha nem figyelmeztetik előre. Voltak idők, amikor sok nő dolgozott adminisztratív beosztásban. Baley tisztában volt ezzel, hiszen jól ismerte a történelmet. Csakhogy mostanság más idők járnak.

A hölgy elég magas volt, és mereven, egyenes tartásban ült a széken. Egyenruhája és hajviselete nemigen különbözött a férfiakétól, és az arca sem volt kikészítve. A melle viszont rögtön elárulta a nemét, és ő a jelek szerint nem is próbálta leplezni a két dombocskát.

Arcvonásai szabályosak voltak, a negyedik iksz környékén járhatott. Sötét hajába nem vegyültek ősz szálak, és Baley összességében vonzó középkorú nőnek találta.

– Maga Elijah Baley, C-7-es besorolású nyomozó – mondta. Nem is kérdés volt ez, inkább megfellebbezhetetlen kijelentés.

– Igen, asszonyom – felelte azért Baley.

– Én Lavinia Demachek államtitkár vagyok. Maga egészen másképp néz ki, mint abban a hipervíziós drámában.

Baley ezt már jó néhányszor hallotta.

– Nem arattak volna ekkora közönségsikert, ha ilyennek ábrázolnak – felelte.

– Én ebben nem vagyok olyan biztos. Maga erősebbnek tűnik, mint az a kölyökképű színész, aki a szerepét alakította.

Baley körülbelül egy másodperces várakozás után úgy döntött, megkockáztat egy merész választ (vagy talán inkább nem tudott ellenállni a kísértésnek).

– Asszonyom, önnek igen finom ízlése van – felelte nagy komolyan.

Lavinia Demachek elnevette magát, Baley pedig halkan, észrevétlenül sóhajtott egyet.

– Magam is szeretem ezt hinni – felelte a nő. – De hogy merészelt megvárakoztatni?

– Nem értesítettek az érkezéséről, asszonyom, és épp volt egy szabad délutánom.

– Ha jól tudom, a külvilágban töltötte a szabadidejét.

– Igen, asszonyom.

– Ha nem lenne ilyen finom az ízlésem, most azt mondanám: úgy látszik, maga is azok közé a hibbantak közé tartozik. De így inkább megkérdezem: ön is annyira fanatikus?

– Igen, asszonyom.

– Azt tervezi, hogy egy szép napon kivándorol innen, hogy új világokat fedezzen fel a galaxis eldugott részeiben?

– Én talán nem, asszonyom. Rólam kiderülhet, hogy túl öreg vagyok már ehhez, de...

– Mennyi idős maga?

– Negyvenöt éves vagyok, asszonyom.

– Hát annyinak ki is néz. Egyébként én is annyi vagyok.

– Pedig ön nem néz ki annyinak, asszonyom.

– Miért? Öregebbnek vagy fiatalabbnak nézett? – kérdezte a nő, és újra kitört belőle a nevetés. – De ne kerülgessük a témát! Azt akarja mondani, hogy maga szerint túl öreg lennék felfedezőnek?

– A mi társadalmunkban csak azokból lehet felfedező, akik hajlandók a külvilágban gyakorlatozni. Az pedig fiataloknak való. Remélem, a fiam eljut még egyszer egy másik világba.

– Tényleg azt hiszi? Azt persze tudja, hogy a galaxist az űrlakók uralják.

– Nekik csak ötven világuk van, asszonyom. A galaxisban több millió lakható vagy lakhatóvá tehető világ létezik, és ezeken nem élnek még értelmes lények.

– Ez igaz, csakhogy az űrlakók engedélye nélkül egyetlenegy hajó sem hagyhatja el a Földet.

– Azt az engedélyt meg lehet szerezni, asszonyom.

– Én nem osztom az optimizmusát, Mr. Baley.

– Beszéltem már olyan űrlakókkal, akik...

– Tudok róla – vágott közbe Demachek. – Albert Minnim, aki két évvel ezelőtt a Solariára küldte magát, a felettesem. – Enyhe ajakbiggyesztéssel folytatta: – Abban a hipervíziós drámában neki is jutott egy apróbb szerep. Úgy emlékszem, az őt alakító színész erősen hasonlított rá. Minnim viszont nem volt elégedett a produkcióval.

Baley témát váltott.

– Megkértem Minnim államtitkárt...

– Azóta már előléptették.

Baley tökéletesen tisztában volt a ranglétrán elfoglalt pozíciók jelentőségével.

– Mi az új beosztása? – kérdezte.

– Miniszterhelyettes.

– Köszönöm. Szóval megkértem Minnim miniszterhelyettest, hogy járja ki nekem az engedélyt egy aurorai utazáshoz.

– Mikor kérte ezt tőle?

– Nem sokkal azután, hogy visszatértem a Solariáról. Azóta már kétszer megújítottam a kérelmet.

– De nem kapott még kedvező választ.

– Még nem, asszonyom.

– És ez meglepi?

– Mindenesetre csalódást kelt bennem.

– Pedig nincs ebben semmi különös. – Demachek hátradőlt egy kicsit a széken. – Az űrlakó világokkal roppant kényes kapcsolatban vagyunk. Ön talán úgy érzi, hogy a két hősies nyomozásával javított a helyzeten, és ez így igaz. Sőt még az a borzalmas hipervíziós műsor is segített. Csakhogy a helyzet körülbelül ennyit javult – mutatta Demachek egymás mellé közelítve hüvelyk- és mutatóujja hegyét –, és ennyit lehetne még javítani rajta – ekkor pedig szélesre tárta a karjait. – Ilyen körülmények között – folytatta – aligha kockáztathatjuk meg, hogy elküldjük magát az Aurorára, a legfejlettebb Külső Világra, ahol a jelenlétével esetleg még feszültebbé tenné a csillagközi kapcsolatokat.

Baley elkapta a nő pillantását.

– Jártam már a Solarián, és akkor sem ártottam senkinek. Éppen ellenkezőleg...

– Igen, tudom, de akkor az űrlakók kérésére ment oda, s az egészen más, mint ha a mi kérésünkre történne ugyanez. Nem hiszem, hogy ezt ne tudná belátni.

Baley hallgatott.

A nő halk fújtatással jelezte, hogy nem lepi meg a hallgatás, majd így folytatta:

– Sokat romlott a helyzet azóta, hogy beadta a kérvényét, amellyel a miniszterhelyettes – egyébként nagyon helyesen – egy percig sem foglalkozott. A múlt hónapban különösen elmérgesedtek a dolgok.

– Ezért kellett most találkoznunk, asszonyom?

– No lám, uram, csak nem türelmetlenkedik máris? – A nő ironizálni kezdett: olyan hangsúllyal folytatta, mintha egy feljebbvalójával állna szemközt. – Óhajtja, hogy a tárgyra térjek?

– Nem, asszonyom.

– Dehogyisnem. És miért is ne? Kezdem untatni. Hadd közelítsek úgy a lényegre, hogy megkérdezem: ismeri-e ön dr. Fastolfe-ot?

– Találkoztam vele egyszer, idestova három évvel ezelőtt, a hajdani Űrvárosban – felelte Baley óvatosan.

– Gondolom, dr. Fastolfe elnyerte a tetszését.

– Ahhoz képest, hogy űrlakó, barátságosan viselkedett.

Demachek megint fújt egyet.

– El tudom képzelni. Tudja maga, hogy két éve aurorai viszonylatban jelentős politikai hatalom összpontosul Fastolfe kezében?

– Annak idején egy... egy kollégától azt hallottam, hogy tagja a kormánynak.

– Csak nem R. Daneel Olivaw, a maga űrlakó robot barátja tájékoztatta erről?

– Ő az exkollégám, asszonyom.

– Akkor történt ez, amikor maga megoldotta az űrlakó hajón utazó két matematikus ügyét?

– Igen, asszonyom – bólintott Baley.

– Amint látja, jól informáltak vagyunk. Dr. Han Fastolfe két éve tulajdonképpen hangadó szerepet tölt be az aurorai kormányban, befolyásos tagja a Külső Világok Törvényhozásának, és egyesek szerint ő az elnöki cím várományosa... Elnököt mondok, mert ezzel a szóval írhatjuk le a legjobban az auroraiak első emberének a hatáskörét.

– Igen, asszonyom – mondta Baley, és kíváncsi volt, mikor tér rá a nő arra a rendkívül kényes témára, amelyet a rendőrfőnök említett.

De a jelek szerint Demacheknek nem volt sürgős a dolog.

– Fastolfe azt vallja magáról, hogy a mérsékelt irányzathoz tartozik. Úgy érzi, hogy az Aurora – és a Külső Világok általában – túl messzire mentek. Ön talán úgy érzi, hogy mi, földiek mentünk túl messzire. Fastolfe csökkenteni akarja a robotok számát, gyorsítani a nemzedékek cseréjét, erősíteni a Földhöz fűződő szövetségesi és baráti kapcsolatokat. Mi természetesen – nagyon diszkréten – támogatjuk őt. Ha nagyon feltűnően mutatnánk ki az érzelmeinket, azzal könnyen a bukását okozhatnánk.

– Azt hiszem, dr. Fastolfe támogatná, hogy mi, földiek, új világok felfedezésére induljunk, és megtelepedjünk az alkalmas helyeken – felelte Baley.

– Én is azt hiszem. És szerintem ő beszélt is magának erről.

– Igen, asszonyom, szó volt erről, amikor találkoztunk.

Demachek összetette a két kezét, és ujjai hegyével megtámasztotta az állát.

– Gondolja, hogy az űrlakó világokon a közvélemény egyetért dr. Fastolfe-fal?

– Nem tudom, asszonyom.

– Én attól tartok, nem. Csak a langyosak tartanak vele; az ellenzéke viszont tüzes, elszánt űrlakókból áll. Csak jó politikai érzéke és személyes varázsa segítségével tud a hatalom közvetlen közelében maradni. Persze a Földhöz való közeledése miatt a legtámadhatóbb. Egyesek állandóan ezt hánytorgatják fel neki, és olyanokat is ellene tudnak hangolni, akik egyébként minden másban egyetértenek Fastolfe-fal. Ha magát az Aurorára küldenék, minden hiba, amit elkövet, csak rontana a Föld megítélésén, következésképpen gyengítené – talán végzetesen meggyengítené – Fastolfe pozícióját. Nem vállalhatunk ekkora kockázatot.

– Értem – morogta Baley.

– Fastolfe viszont hajlandó rá. Akkor is ő szervezte meg a maga utaztatását, amikor még csekély hatalom összpontosult a kezében, és sokkal nagyobb támadási felületet kínált az ellenlábasainak. De akkor még csak a személyes hatalmát kockáztatta, ma viszont több mint nyolcmilliárd földlakó sorsáról van szó. Ezért olyan kényes, szinte már kezelhetetlen a jelenlegi politikai helyzet.

A nő elhallgatott, így Baley kénytelen volt megkérdezni:

– Mit ért kényes helyzeten, asszonyom?

– A jelek szerint – magyarázta Demachek – Fastolfe mind ez idáig példa nélkül álló, hatalmas botrányba keveredett. Ha ügyetlen, valószínűleg heteken belül véget ér a politikai karrierje. Ha emberfeletti bölcsességről tesz tanúbizonyságot, talán húzza még néhány hónapig. De félő, hogy előbb vagy utóbb utoléri a politikai végzet, és nem lesz többé szava az Aurorán, az pedig, beláthatja, a Földre nézve katasztrofális következményekkel járna.

– Megkérdezhetem, mivel vádolják? Korrupcióval? Hazaárulással?

– Sokkal komolyabbak a vádak. A politikai feddhetetlenségét még az ellenségei se vonják kétségbe.

– Akkor talán érzelmi felindulásból követett el valamit? Gyilkolt?

– Majdnem gyilkolt.

– Nem értem, asszonyom.

– Mr. Baley, az Aurorán emberi lények is élnek. És robotok is, amelyek többségükben a mi robotjainkra hasonlítanak, legalábbis általában nem sokkal fejlettebbek a mieinknél. Akad viszont közöttük egy-két ember formájú is, és ezek csakugyan a megtévesztésig hasonlítanak az emberekre.

Baley bólintott.

– Ezt én is tudom.

– Azt hiszem, egy ember formájú robot elpusztítását nem lehet egyértelműen gyilkosságnak nevezni.

– Baley előrehajolt, és tágra nyitotta a szemét.

– Szent Jozafát! Ne vicceljen velem, asszonyom! Csak nem azt akarja mondani, hogy dr. Fastolfe megölte R. Daneelt?

Roth felpattant, és már indult volna Baley felé, de Demachek államtitkár intésére visszaült a helyére. A nőt cseppet sem zaklatták fel az elhangzottak. Higgadtan folytatta:

– A körülményekre való tekintettel elnézem a tiszteletlenségét, Baley. Nem R. Daneelt ölték meg. Nem ő az egyetlen humanoid robot az Aurorán. Egy másikat gyilkoltak meg... mondhatjuk így is, ha tágan értelmezzük a gyilkosság fogalmát. Pontosabban fogalmazva: teljesen tönkretették az agyát, valaki állandó és visszafordíthatatlan roblokkot idézett elő.

– És vannak, akik azt állítják, hogy dr. Fastolfe tette? – kérdezte Baley.

– Igen, ezt mondják dr. Fastolfe ellenségei, a szélsőségesek, akik azt akarják, hogy kizárólag az űrlakók hódíthassanak a galaxisban, akik el akarnak tüntetni minden földlakót a világegyetemből. Ha ezek a szélsőségesek el tudják érni, hogy néhány héten belül tartsanak új választásokat, biztosan megszerzik a kormánytöbbséget, annak pedig beláthatatlan következményei lehetnek.

– Nem értem. Politikailag miért olyan jelentős ez a roblokk?

– Ezt én sem tudom pontosan – felelte Demachek. – Nem állítom, hogy kiismerem magam az aurorai politikában. De úgy hallottam, az ember formájú robotok valamiképpen kapcsolatban álltak a szélsőségesekkel, akiket nagyon felbőszített ez az esemény. – Demachek fintorgott. – Nagyon bonyolult ott a helyzet, és csak félrevezetem magát a magyarázataimmal.

A nő egykedvű tekintetét látva, Baley is lehiggadt valamelyest.

– Nekem mi lenne a szerepem? – kérdezte halkan.

– Maga Fastolfe révén kapcsolódik ide. Járt már egyszer az űrben, és akkor sikeresen megoldott egy gyilkossági ügyet. Fastolfe szeretné, ha újra megpróbálná. Magának el kell utaznia az Aurorára, hogy kinyomozza, ki idézte elő a roblokkot. Fastolfe úgy érzi, csakis így verheti vissza a szélsőségesek rohamát.

– De én nem vagyok robotszakértő. Semmit sem tudok az Auroráról...

– A Solariáról sem tudott semmit, mégis sikerrel járt. Nézze, Baley, arról van itt szó, hogy mi éppoly kíváncsiak vagyunk az igazságra, mint Fastolfe. Jó lenne, ha a doktor megúszná a dolgot, mert ellenkező esetben a szélsőséges űrlakók valószínűleg olyan ellenségesen lépnének fel a Föld ellen, amire még nem volt példa. Ezt szeretnénk elkerülni.

– Asszonyom, nem vállalhatok ekkora felelősséget. Ezt a feladatot...

– Jóformán lehetetlen teljesíteni. Ezt mi is tudjuk, de nincs más választásunk. Fastolfe ragaszkodik magához, és ezt az elhatározását pillanatnyilag az aurorai kormány is támogatja. Ha maga nem vállalja a megbízatást, vagy mi nem engedjük el, azzal magunk ellen hangoljuk az auroraiakat. Ha viszont elutazik, és sikert arat, meg vagyunk mentve, magát pedig illő jutalomban részesítik.

– És ha elutazom... de kudarcot vallok?

– Akkor megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy kimentsük a Földet, és magára hárítsunk minden felelősséget.

– Más szóval a bürokraták mentik a bőrüket.

– Elegánsabban is meg lehet ezt fogalmazni – mondta Demachek. – Magát odavetjük a farkasoknak, abban a reményben, hogy a Föld egy kis áldozat árán kikerül a csávából. Egy embert igazán feláldozhatunk a bolygónkért.

– Én úgy látom, a vállalkozásom biztos kudarcra van ítélve, úgyhogy nem is érdemes elindulnom.

– Maga is jól tudja, hogy nincs igaza – válaszolta halkan Demachek. – Az Aurora kifejezetten kérte, hogy menjen, ezt a kérést nem utasíthatja vissza. És mi oka lenne rá? Már két éve tervez egy aurorai utazást, és nagyon elkeserítette, hogy nem kapta meg rá az engedélyt.

– Én azért mentem volna, hogy nyugodt körülmények között a segítségüket kérjem a Külső Világokon való letelepedéshez, nem pedig azért, hogy...

– Nézze, Baley, semmi akadálya annak, hogy a segítségüket kérje az álma megvalósításához. Elvégre nem lehetetlen, hogy sikeres lesz a nyomozás. Ez esetben Fastolfe-ot a lekötelezettjévé teszi, ő pedig sokkal többet megtesz magáért, mint amennyit egyébként elvárhatna tőle. De mi is hálásak lennénk, és támogatnánk az elképzelését. Nem gondolja, hogy ezért sokkal többet is érdemes lenne kockáztatni? Ha elutazik, a siker esélye valóban rendkívül kicsi, ha viszont nem megy, egyenlő a nullával. Gondolja meg, Baley, de kérem... ne elmélkedjen túl sokat!

Baley összeszorította az ajkát. Tudta, hogy csak egyféleképpen dönthet.

– Mennyi időm van?...

– Jöjjön! – mondta Demachek higgadtan. – Mondtam már, hogy nincs más választásunk. Vesztegetni való időnk sincs. – A karórájára pillantott. – Hat órán belül elhagyja a Földet.

5.

Az űrkikötő a City északi peremén épült, egy csupa sivatag szektorban, tulajdonképpen a külvilágban. Valamicskét szépítette a dolgot, hogy a jegyirodák és a várótermek még a City területén voltak, ahonnét fedett folyosó vezetett a hajóhoz. Hagyományosan minden felszállást éjszakára időzítettek, így a sötétség leple még jobban elrejtette a külvilágot az utasok szeme elől.

Ahhoz képest, mennyire sűrűn lakott volt a Föld, az űrkikötő egyáltalán nem számított forgalmasnak. A földlakók csak nagyon ritkán hagyták el szülőbolygójukat, és a járatokat kizárólag a robotok és az űrlakók által szervezett kereskedelem céljára vették igénybe.

Elijah Baley már akkor úgy érezte, hogy elszakadt a Földtől, amikor még csak a beszállásra várakozott.

Bentley mély hallgatásba burkolózva üldögélt mellette. Végül aztán mégiscsak megszólalt:

– Nem gondoltam volna, hogy anya is jönni akar.

– Én sem. Emlékszem, mennyire ki volt borulva, amikor a Solariára utaztam. Pedig ez az utazás semmivel sem különbözik attól.

– Végül sikerült megnyugtatnod?

– Nézd, Ben, én megtettem minden tőlem telhetőt. De anyád meg van győződve arról, hogy űrbalesetet szenvedek, vagy ha el is jutok az Aurorára, az űrlakók rögtön eltesznek láb alól.

– A Solariáról is visszajöttél.

– Annál kevésbé akar újra kockáztatni. Szerinte nem tarthat örökké a szerencsém. De azért túl fogja élni... Segíts neki ebben, Ben! Sokat legyél vele, és a világért se említsd meg neki, hogy egy lakatlan bolygón akarsz letelepedni! Te is tudod, hogy valójában ez nyugtalanítja őt. Érzi, hogy egy-két éven belül el fogod hagyni. Meg van győződve arról, hogy nem tarthat veled, és soha többé nem lát viszont.

– Lehet, hogy így lesz – mondta Ben. – Elképzelhető, hogy ez lesz a vége.

– Te talán könnyen túlteszed magad ezen, de ő nem, úgyhogy a távollétemben ne beszélj vele erről! Rendben?

– Rendben... Azt hiszem, Gladia miatt is nyugtalankodik egy kicsit.

Baley felkapta a fejét.

– Csak nem...

– Egy szót se szóltam neki. De ő is látta azt a hipervíziós izét, és tudja, hogy Gladia ott van az Aurorán.

– Na és? Az Aurora hatalmas bolygó. Gondolod, hogy Gladia Delmarre a repülőtéren fog várni? Szent Jozafát! Ben, anyád nem tudja, hogy annak a hipervíziós kotyvaléknak a kilencven százaléka kitaláció?

Ben nagy nehezen erőt vett magán, és témát váltott.

– Furcsa... semmi poggyászt nem hoztál magaddal.

– Már így is túl sok minden van nálam. Elvégre fel vagyok öltözve, nem igaz? Ha beszállok, rögtön megszabadítanak a ruháimtól, és vegyszeres kezelés után az összeset kihajítják a világűrbe. Azután teljesen új ruhatárat kapok, de előbb még engem is kívülről-belülről fertőtlenítenek, megtisztítanak és lesikálnak. Egyszer már keresztülmentem ezen.

Az újabb hallgatás után megint Ben törte meg a csendet:

– Tudod, apa... – Hirtelen elhallgatott. – Tudod, apa... – kezdte megint, de most sem jutott tovább.

Baley a fiára meresztette a szemét.

– Mit akarsz mondani, Ben?

– Apa, azt hiszem, nagy marhaságot fogok mondani, de jobb, ha nem tartogatom tovább. Te nem vagy hőstípus. Sohasem hittem, hogy az vagy. Rendes pasas vagy, és nincs jobb apa nálad, de nem születtél hősnek.

Baley hümmögött.

– Ennek ellenére – folytatta Ben – te tüntetted el az Űrvárost a térképről, te szerezted meg az Aurora jóindulatát, és te indítottad el az új világok meghódítását szorgalmazó mozgalmat. Apa, te többet tettél a Földért, mint a kormány összes tagja együttvéve. Miért nem becsülnek meg jobban?

– Azért, mert nem születtem hősnek, ráadásul ez a hülye hipervíziós dráma se használt a jó híremnek: ellenségemmé tett minden rendőrt, felizgatta az anyádat, és olyannak ábrázolt, amilyen nem tudok lenni. – Ekkor villogni kezdett a Baley csuklójára csatolt vevőkészülék jelzőlámpája, és a nyomozó feltápászkodott. – Most mennem kell, Ben.

– Tudom, apa. Csak annyit akarok még mondani, hogy én értékelem a teljesítményedet. És ha erről az utadról visszatérsz, másoktól is meg fogod kapni ezt a megbecsülést.

Baley úgy érezte, olvadozni kezd. Gyorsan bólintott, fia vállára tette a kezét, és búcsúszavakat motyogott:

– Kösz. Vigyázz magadra... és az anyádra... amíg távol vagyok.

Elindult. Egyszer sem nézett vissza. Bennek azt mondta, azért megy az Aurorára, hogy az új világok benépesítésének előkészületeiről tárgyaljon. Ha ez igaz lett volna, esetleg lenne esélye a diadalmas hazatérésre. De így...

– Vesztesként fogok visszajönni – gondolta –, ha visszajövök egyáltalán.

Daneel

6.

Baley harmadik alkalommal utazott űrhajón, és a legutóbbi útja óta eltelt két esztendő nem homályosította el emlékeit. Pontosan tudta, mi vár rá.

Először is számolnia kell az elszigeteltséggel, azzal, hogy nem lesz társasága (legjobb esetben is csak egy robot lesz a közelében). Azután állandó orvosi kezelésnek lesz alávetve (mert ezt jelenti a folyamatos fertőtlenítés és sterilizálás). Ugyanakkor megpróbálják majd megfelelő egészségi állapotba hozni, hogy találkozhasson az egészségmániás űrlakókkal, akik két lábon járó többszörös betegséggócnak tekintenek minden egyes földlakót.

De azért nem lesz minden pontosan ugyanolyan, mint az első űrutazásai alkalmával. Ezúttal nem rémiszti majd meg annyira a nagy felhajtás, és bizonyára kevésbé borzalmasnak éli meg a földi anyaméhből való kiszakíttatást is.

Most felkészülten várja a nagyobb tér érzetét, és bátran eltökélte (igaz, ott volt azért a gombóc a torkában), hogy ezúttal ragaszkodni fog a világűr megtekintéséhez.

Vajon más lehet a valóságban, mint a külvilágban készített, éjszakai égboltot ábrázoló fényképfelvételeken?

Eszébe jutott, milyen volt először látni belülről egy planetárium kupoláját (persze biztonságos körülmények között, bent a Cityben). Akkor nem is jutott eszébe, hogy a szabadban van. Cseppet sem volt kellemetlen érzés.

Azután kétszer – nem, háromszor! – járt még éjjel a szabadban, és látta az igazi égbolt igazi csillagait. Az már közel sem volt olyan lenyűgöző látvány, mint a planetárium kupolája, viszont mindig hűvös szél fújt, és félelmetesebben érződött a távolság, mint a planetáriumban (igaz, kevésbé félelmetesen, mint nappal, amikor nem veszi körül az embert a sötétség jótékony leple).

Vajon az űrhajóból látható kép mire fogja emlékeztetni: a planetáriumra vagy a Földről látható csillagos égboltra? Vagy valami egészen más tárul majd a szeme elé?

Erre koncentrált, mintha ki akarná verni a fejéből a szeretteitől – Jessie-től, Bentől és a Citytől – való elválás gondolatait.

Csakis virtuskodásból döntött úgy, hogy a kíséretére kirendelt robot társaságában nem autóval, hanem gyalog teszi meg a kaputól az űrhajóig vezető rövid utat. Elvégre mindvégig árkádok alatt kell csak masíroznia.

A folyosó enyhén kanyarodott, és amikor Baley érezte, hogy a következő pillanatban már nem láthatná Bent, visszafordult, és szórakozottan felemelte a kezét, mintha csak Trentonba utazna az expresszjáraton. Ben hevesen lengette karját, s mutató- és középső ujjait széttárva, a győzelem ősi jelével üzent apjának.

Győzelem? Baley biztosra vette, hogy nem segít rajta ez a mozdulat.

Megpróbált olyasmire gondolni, ami tartósan igénybe veszi a képzelőerejét. Milyen érzés nappal beszállni egy űrhajóba, amikor a napfény megcsillan a fémburkolaton, és az utasok előtt feltárul a külvilág?

Hogyan lehet tudatosan megélni azt, hogy az ember egy apró henger belsejében van, és otthona hamarosan elszakad az összehasonlíthatatlanul nagyobb földi világtól, hogy belevesszen a külvilágba, amely végtelenül nagyobb, mint minden elképzelhető földi... aztán a végtelen semmit átszelve talál egy másik...

Szigorúan arra kényszerítette magát, hogy ne mutassa ki hangulatának változásait, és határozott léptekkel haladjon tovább. Legalább saját magával szerette volna elhitetni, hogy ez sikerül, de a mellette igyekvő robot megállította.

– Beteg, uram? – (Nem a "gazdám", hanem az "uram" megszólítást használta. Aurorai robot volt.)

– Semmi bajom, fiam – felelte Baley rekedten. – Menj csak tovább! Lesütötte a szemét, és csak akkor emelte fel a tekintetét, amikor már ott tornyosult előtte a hatalmas jármű.

Aurorai űrhajó!

Ezt biztosra vette. A meleg reflektorfényben a hajó magasabbnak és kecsesebbnek hatott, mint a solariai gyártmányok.

Baley beszállt, és amit látott, tovább erősítette ezt a meggyőződését. A belső teret nagyobb, kényelmesebb és fényűzőbben berendezett helyiségekre tagolták, mint azokon a hajókon, amelyeken két évvel korábban utazott.

A nyomozó pontosan tudta, mi következik, és késedelem nélkül vetkőzni kezdett. (Talán plazmafáklyával semmisítik majd meg a ruhadarabjait. Annyi biztos, hogy egyet sem fog visszakapni közülük, amikor visszatér a Földre – ha visszatér még egyáltalán. Az első alkalommal se látta viszont a levetett ruháit.)

Jól tudta, hogy csak az alapos fürdetés, orvosi vizsgálat, etetés és beinjekciózás után kapja majd meg az új úti öltözékét. Szinte örült, amikor végre kezdetét vette a megalázó procedúra; hiszen arra jó az egész, hogy elterelje a figyelmét mindarról, ami ezalatt az űrhajóval történik. Baley jóformán nem is érzékelte a kezdeti gyorsulást, és nemigen volt ideje megfigyelni sem, hogy a hajó mikor hagyja el a Föld légterét, hogy kilépjen a világűrbe.

Aztán végre újra ruha került testére, ő pedig kedvetlenül szemrevételezte új külsejét egy tükörben. Fogalma sem volt, mi az a sima, fényvisszaverő anyag, amelyből az öltözéket készítették, tény, hogy ahogy mozgott, a ruha mindig más és más színben játszott. A nadrág a bokáját verdeste, a cipő magas szára viszont puhán simult a lábához. Zubbonyának ujja a csuklójáig ért, és vékony, átlátszó kesztyűt húztak a kezére. A zubbony a nyakát is elfedte, és felhajtható kapucniban végződött. Baley tudta, hogy nem a saját érdekében öltöztetik be ennyire, hanem csak azért, hogy csökkentsék az űrlakókra leselkedő fertőzés veszélyét.

Elnézte magát a tükörben, és megállapította, hogy öltözékét akár kellemetlenül zártnak, melegnek és párásnak is érezhetné, de nem így volt. Különösen annak örült, hogy még csak nem is izzad.

Mindebből levonta a logikus következtetést, és a még mindig mellette ácsorgó kísérő robothoz fordult.

– Fiam, légkondicionált ez a ruha?

– Igen, uram – felelte a robot. – A legváltozatosabb időjárási viszonyok között használják, és nagyon jól bevált. Egyébként rendkívül drága. Az Aurorán kevesen engedhetik meg maguknak, hogy ilyet hordjanak.

– Tényleg? Szent Jozafát!

Baley alaposan szemügyre vette a robotot. Elég primitív szerkezetnek látszott, külsejét tekintve nem sokban különbözött földi kollégáitól, viszont választékosabban fejezte ki magát. Még a vonásain is tudott változtatni egy kicsit: ennek jeleként parányi mosoly jelent meg az arcán, amikor közölte Baleyvel, milyen szerencsés, hogy megkapta ezt az Aurorán ritkaságnak számító, értékes öltözéket.

Bár a robot teste fémszerű anyagból készült, szövetre is emlékeztetett: a borítás viszonylag rugalmasan követte a testrészek mozgását, és a kellemes színegyüttes alkotórészei jól kiegészítették egymást. A robot nem volt ember formájú, a felületes szemlélő mégis úgy láthatta, hogy ruhát visel.

– Hogyan szólítsalak, fiam? – kérdezte Baley.

– Giskard a nevem, uram.

– R. Giskard?

– Ha úgy tetszik, uram.

– Van könyvtár ezen a hajón?

– Igen, uram.

– Ki tudsz nekem venni egy-két könyvfilmet az Auroráról?

– Milyen témájút, uram?

– Történelem, társadalomtudomány, földrajz... Minden érdekel, amiből jobban megismerhetem a bolygót.

– Igen, uram.

– És vetítőgépet is hozzál!

– Igen, uram.

A robot kilépett a szárnyas ajtón, Baley pedig fancsali mosollyal az arcán, elégedetten biccentett. Amikor a Solariára utazott, eszébe se jutott, hogy az űrutazás üres óráiban megpróbáljon tanulni valami hasznosat. Hiába, azért fejlődött valamennyit az azóta eltelt két év alatt.

Megpróbálta kinyitni a szárnyas ajtót, amelyen a robot távozott. Zárva volt, meg se moccant. Egyébként a nyomozót fölöttébb meglepte volna, ha mást tapasztal.

Körülnézett a szobában. Az egyik falra hipervíziós képernyőt szereltek. Baley szórakozottan nyomkodni kezdte a távirányítót, mire feldübörgött valami zene. Nagy nehezen sikerült kisebbre állítania a hangerőt. Méltatlankodva hallgatta a disszonáns csörömpölést. Mintha enyhén torzítva szólaltak volna meg a zenekar hangszerei.

Később más gombokat kezdett nyomogatni, és végül sikerült csatornát váltania. Űrfutball-meccset közvetítettek, a mérkőzést nyilvánvalóan nulla gravitáció mellett rendezték. A labda mindig egyenes vonalban szállt, a játékosok pedig – akik egyébként mindkét oldalon többen voltak a kelleténél, és valamennyien a hátukra, könyökükre, térdükre szerelt mozgásszabályozó szárnyacskákat viseltek – kecsesen szárnyaltak a pálya fölött. Baley beleszédült a szokatlan látványba. Előrehajolt, megtalálta a megfelelő gombot, és épp abban a pillanatban kapcsolta ki a készüléket, amikor a háta mögött kinyílt az ajtó.

Megfordult, és mivel R. Giskard látványára volt felkészülve, az első pillanatban csak az jutott el az agyáig, hogy a belépő nem R. Giskard. Egy-két másodperc múlva azonban rájött, hogy egy minden szempontból ember formájú alak áll előtte, jellegzetesen magas, kiugró járomcsonttal, széles arccal; rövidre nyírt, bronzszínű haját hátrasimította, ruházata pedig mind szabását, mind színösszetételét tekintve konzervatívnak számított.

– Szent Jozafát! – szólalt meg Baley csaknem fuldokolva a meglepetéstől.

– Elijah kollégám – mondta a jövevény, és megindult Baley felé; alig észrevehető, ünnepélyes mosoly játszott az arcán.

– Daneel! – kiáltotta most már Baley, aztán széttárta a karját, és szorosan magához ölelte a robotot. – Daneel!

7.

Baley hosszú ideig tartotta még Daneelt a karjai között. A váratlanul felbukkant robot volt az egyetlen ismerős tárgy a hajón, rajta kívül semmi más nem kötötte Baleyt a múltjához. Daneelt kitörő örömmel fogadta, a közelsége jelentős megkönnyebbülést hozott a számára.

Aztán lassan összeálltak a gondolatai, és tudatosult benne, hogy nem Daneelt, a barátját, hanem R. Daneelt, azaz Daneel Olivaw robotot ölelgeti, az pedig nem tiltakozik, sőt diszkréten viszontszorítja őt, mivel feltételezi, hogy ezzel örömet szerez neki, s pozitronagyának programja egyébként sem engedélyezi, hogy tiltakozásával csalódást vagy szégyenérzetet keltsen egy emberi lényben.

A robotika Első Törvénye megdönthetetlen: "A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben...", márpedig nyilvánvaló, hogy egy baráti gesztus visszautasítását általában sérelmezi az ember.

Baleyt elszomorította ez a felismerés, s bánatát úgy igyekezett leplezni, hogy nem engedte el rögtön a robotot, inkább még egyszer megszorongatta annak felső karját.

– Daneel! Akkor találkoztunk utoljára, amikor lehoztad a Földre azt a két matematikust. Emlékszel?

– Természetesen emlékszem, Elijah kollégám. Örülök a viszontlátásnak.

– Ugye neked vannak érzelmeid? – kérdezte Baley hanyagul.

– Nem állíthatom, Elijah kollégám, hogy ugyanúgy érzek, mint egy ember. De ha téged látlak, szabadabban szárnyalnak a gondolataim, könnyebben viselem a testemre ható gravitációt, és más, meghatározhatatlan változások is fellépnek a szervezetemben. Azt hiszem, ezek a tünetek nagyjából megfelelnek a te örömérzetednek.

Baley bólintott.

– Drága, öreg kollégám, nagyon jólesik, hogy amikor látsz, kellemesebben érzed magad, mint amikor nem vagyok veled. Ugye érted, mit akarok mondani? De mondd csak, hogy kerülsz te most ide?

– Miután Giskard Reventlov jelentette, hogy téged... – R. Daneel elhallgatott.

– Hogy megtisztítottak? – kérdezte Baley gunyorosan.

– Miután jelentette, hogy fertőtlenítettek, alkalmasnak láttam az időt arra, hogy belépjek – mondta R. Daneel.

– De ugye eddig sem féltél a fertőzéstől?

– Egyáltalán nem féltem, Elijah kollégám, de ha nem várok mostanáig, akkor a hajó többi utasa vonakodna a közeledbe engedni. Az auroraiak néha túlbecsülik a valós veszélyt.

– Értem, de én nem azt kérdeztem, hogy pillanatnyilag miért vagy itt. Arra vagyok kíváncsi, hogy egyáltalában miért jöttél ide.

– Dr. Fastolfe-nak, a felettesemnek több oka is volt arra, hogy felvezényeljen erre a hajóra. Meggyőződése, hogy nehéz feladat vár, és kívánatosnak látta, hogy egy ismerős tárgy is legyen veled.

– Ez nagyon kedves tőle. Köszönettel tartozom neki.

R. Daneel komoly meghajlással nyugtázta a megjegyzést.

– Dr. Fastolfe arra is gondolt, hogy a találkozás... – A robot egy pillanatig habozott, majd így folytatta: – ...bennem is kelt bizonyos érzeteket.

– Úgy érted, örömet.

– Ha megengeded, én is ezt a szót használom. A harmadik és legfontosabb ok pedig az...

– Ekkor újra nyílt az ajtó, és belépett R. Giskard.

Baley kedvetlenül fordította a fejét a robot irányába. R. Giskard jelenléte kétségkívül hangsúlyozta Daneel (Baley gondolataiban máris R. Daneel) robot jellegét, noha ez utóbbi jóval magasabb rendű szerkezet volt. Baley nem szívesen vette, ha emlékeztetik őt Daneel robotságára, mert megalázónak érezte, hogy Daneelt nem tudja gépnek tekinteni: világéletében egy némiképp modoros emberi lényt látott benne.

– Mi van, fiam? – kérdezte idegesen Giskardtól.

– Felhoztam a kért könyvfilmeket és a vetítőgépet, uram.

– Jól van, tedd csak le őket! És eltávozhatsz. Majd Daneel Itt marad.

– Igen, uram. – A robot egy pillanatra odafordult R. Daneelhez. Szeme halványan világított – ebben is különbözött Daneeltől –, és úgy nézett, mintha parancsot vagy jóváhagyást várna magasabb rendű társától.

– Elég, ha megállsz kint az ajtó előtt, Giskard barátom – mondta R. Daneel csendesen.

– Úgy lesz, Daneel barátom – felelte R. Giskard. A robot kiment.

– Miért kell kint strázsálnia az ajtó előtt? – zsörtölődött Baley. – Fogoly vagyok?

– Sajnos, azt kell mondanom, hogy annyiban valóban az vagy, amennyiben nem vegyülhetsz el a többi utas között. De Giskard jelenlétére nem ezért van szükség. És itt meg kell jegyeznem, Elijah kollégám, hogy Giskard és a többi robot esetében is ajánlatos lenne kerülnöd a "fiam" megszólítást.

– Talán Giskard zokon veszi, hogy így szólítom? – kérdezte Baley a homlokát ráncolva.

– Giskard emberi lénytől semmit sem vesz zokon. Egyszerűen csak arról van szó, hogy az Aurorán nem szokás "fiamnak" szólítani a robotokat, és nem keltene magad ellen hangolnod az auroraiakat azzal, hogy a szóhasználatbeli különbségek hangsúlyozása révén állandóan utalsz a származására.

– Akkor hogyan szólítsam R. Giskardot?

– Ugyanúgy, ahogyan engem. Szólítsd elfogadott nevén! Végül is a név csak egy hangkód, amely azonosítja a megszólított személyt; és miért lenne az egyik kód jobb, mint a másik? Ez kizárólag megszokás kérdése. Egyébként az Aurorán az is szokás, hogy a robotokat nem tárgyaknak, hanem hím-, ritkábban pedig nőnemű élőlényeknek tekintik, és az "aki" névmást használják, ha róluk beszélnek. Nem szokás továbbá az R kezdőbetű használata; kivételt csak bizonyos hivatalos alkalmak jelentenek, amikor a robot teljes nevét közölni kell, de mostanában már ilyenkor is elhagyják az R-et.

– Akkor viszont, Daneel – Baley leküzdötte az ingert arra, hogy R. Daneelt mondjon –, hogyan tesztek különbséget a robotok és az emberi lények között?

– A különbség rendszerint enélkül is nyilvánvaló, Elijah kollégám. Nem érdemes feleslegesen hangsúlyozni, legalábbis így vélekednek az auroraiak, és abból, hogy az Aurorát bemutató filmeket kértél Giskardtól, arra következtetek: feladatod sikeres végrehajtása érdekében szeretnél megismerkedni a bolygó életével...

– Igen, csakugyan rám erőltettek egy munkát. De mi van akkor, Daneel, ha nem magától értetődő, hogy emberről vagy robotról van szó, mint például a te esetedben?

– Ilyenkor felesleges megkülönböztetést tenni, kivéve, ha a helyzet fontossága miatt ez elengedhetetlenül szükséges.

Baley nagyot sóhajtott. Nehezére esett átvennie az aurorai gondolkodásmódot, amely szerint robotok nem léteznek.

– Ha viszont ez a... Giskard nem azért van itt, hogy engem őrizzen, akkor miért áll kint az ajtó előtt?

– Dr. Fastolfe utasításait követi. Elijah kollégám, Giskardot a védelmedre rendelték ki.

– Az én védelmemre? Mitől... vagy kitől kellene engem megvédenie?

– Dr. Fastolfe ezt nem részletezte, Elijah kollégám. De mivel az emberi szenvedélyek hullámai magasra csapnak Jander Panell ügyében...

– Jander Panell?

– Ő volt az a robot, akit örökre kivontak a forgalomból.

– Más szóval, ő a gyilkosság áldozata?

– A "gyilkosság" szót emberi lényekkel kapcsolatban szokták használni, Elijah kollégám.

– De hát az Aurorán kerülik a robotok és az emberek megkülönböztetését.

– Ez igaz. Csakhogy tudomásom szerint ebben az esetben a működés megszüntetése kapcsán fel sem merült ez a kérdés. Nem ismerem a vonatkozó szabályokat.

Baley elgondolkozott. Tudta, hogy nem lényeges a probléma, inkább csak jelentéstani kérdés, de a nyomozás sikere érdekében szerette volna megismerni az auroraiak gondolkodásmódját.

– A működő emberi lény él – kezdte lassan. – Ha az élete egy másik emberi lény szándékos beavatkozásának következtében befejeződik, akkor "gyilkosságról" vagy "emberölésről" beszélünk. A "gyilkosság'' szó valamiért erősebb. Ha valaki váratlanul tanúja lesz annak, hogy egy emberi lény véget akar vetni egy másik ember életének, akkor a "gyilkosság!" szót kiáltja. Teljesen valószínűtlen, hogy az "emberölés!" szót használná. Az "emberölés" a hivatalosabb, érzelemmentesebb szó.

– Nem értem, milyen különbségre utalsz, Elijah kollégám. A "gyilkosság", illetve "emberölés" szavak egyaránt az emberi élet erőszakos kioltását jelentik, következésképpen felcserélhetők. Hol a különbség?

– Daneel! Az elsőt hallva hamarabb megfagy a vér az ember ereiben, mint a második hallatán.

– Miért?

– Ebben szerepe van a másodlagos jelentésnek és az asszociációnak. Fontos, hogy a szótári jelentésen kívül az évek során mi minden kapcsolódott még egyik vagy másik szóhoz. Nem mindegy, hogy milyen szövegkörnyezetben, milyen körülmények között szoktak elhangzani.

– Erről én semmit sem tudok – mondta Daneel. Furcsamód ezúttal reménytelen elkeseredettség csendült ki rendszerint közönyös hangjából.

– De elhiszed nekem, ha a szavamat adom rá? – kérdezte Baley.

– Fenntartás nélkül – vágta rá Daneel olyan gyorsan, mintha abban a pillanatban jutott volna az eszébe egy fontos feladvány megoldása.

– Akkor most már csak az a kérdés, kimondhatjuk-e, hogy egy működő robot él – mondta Baley. – Talán sokan nem fogadják el a jelentés kiszélesítését, de jogunk van ahhoz, hogy szükség esetén definiáljunk magunknak bizonyos dolgokat. Nem nehéz élőnek tekinteni egy működő robotot, és feleslegesen bonyolítaná a helyzetet, ha kerülnénk az ismerős szó használatát, és helyette újat gyártanánk. Te például élsz, igaz, Daneel?

– Én működöm! – felelte a robot lassan, alaposan kihangsúlyozva minden szótagot.

– Ne bosszants már! Ha egy mókus, bogár, fa vagy fűszál él, akkor te miért nem? Sohase mondanám azt, és fel sem merül bennem, hogy én élek, te viszont csak működsz, és legfőképpen nem állítanék ilyet az Aurorán, ahol a közeljövőben nem szabad különbséget tennem saját magam és egy robot között. Ezért mondom, hogy mind a ketten élünk, és kérlek, hogy hidd ezt el nekem.

– Elhiszem, Elijah kollégám.

– Mondhatjuk tehát, hogy gyilkos az az emberi lény, aki szándékosan, erőszakkal véget vet egy robot életének? Megfontolandó a válasz. Ha a két bűntény azonos, akkor mindkettőért ugyanolyan büntetés jár. De helyes lenne ez? Ha egy ember meggyilkolásáért halálbüntetést szabnak ki, akkor ilyen alapon végezzük ki azt, aki végképp tönkretesz egy robotot?

– A gyilkosokat, Elijah kollégám, büntetésként pszichikai vizsgálatnak vetik alá, azután pedig kialakítják új személyiségüket. A test nem szenvedi meg a változást, csak az elkövető gondolkodását formálják át.

– És hogyan büntetik nálatok egy robot működésének az erőszakos megszüntetését?

– Nem tudom, Elijah kollégám. Tudomásom szerint eleddig ilyesmi még nem fordult elő az Aurorán.

– Én azt gyanítom, hogy nem pszichikai vizsgálatokkal büntetik a tettest – mondta Baley. – A robotölés más kategória.

– Robotölés?

– Ezzel a fogalommal jelölhetjük egy robot meggyilkolását.

– De mi van akkor a főnévből képzett igével, Elijah kollégám? – kérdezte Daneel.

– Ha általában nem használatos az "embert ölni" kifejezés, akkor a "robotot ölni" se helyes.

– Igazad van. Mindkét esetben gyilkolásról van szó.

– De "meggyilkolni" csak embereket szoktak, állatokat például nem.

– Úgy van – felelte Baley. – És véletlenül sem lehet gyilkolni, csakis szándékosan. Általánosabb értelemben használatos emberek esetében a "meghal", állatok és növények esetében pedig az "elpusztul" ige. Ezeket használják véletlen halálesetek és gyilkosságok áldozataira is. Akkor egy robot miért ne halhatna meg vagy pusztulhatna el?

– Elijah kollégám! Az emberek, az állatok és a növények egytől egyig élőlények – felelte Daneel. – A robotok viszont emberi kéz alkotta gépek, akárcsak ez a vetítőberendezés. A gépek "tönkremennek" vagy "elromlanak", de sohasem "halnak meg" vagy "pusztulnak el".

– Nem baj, Daneel, én azért továbbra is így fogom mondani: Jander Panell meghalt.

– Miért változtatná meg egy szóhasználatbeli különbség a jelzett fogalmat?

– Ezzel azt akarod mondani, Daneel, hogy az a növény, amelyet rózsának hívunk, akkor is ugyanolyan illatot árasztana, ha egészen más nevet adnánk neki?

Daneel rövid gondolkodás után válaszolt:

– Nem vagyok biztos abban, hogy tudom, milyen a rózsaillat, de ha a Földön ugyanazt a közismert virágot nevezik rózsának, mint az Aurorán, és ha az "illat" érzékelhető, kimutatható, emberi lények által mérhető tulajdonság, akkor azzal, hogy egy másik hangkombinációt rendelünk a tárgyhoz – és minden mást meghagyunk a régiben –, az illat nem változik, ahogyan a többi lényeges tulajdonság sem.

– Ez igaz, de ennek ellenére az emberek másnak érzékelik ugyanazt a dolgot, ha más a neve.

– Nem értem, miért van ez így, Elijah kollégám.

– Azért, Daneel, mert az emberi lények gyakran illogikusan gondolkodnak. Az igazat megvallva, ez nem tartozik csodálatraméltó tulajdonságaink közé.

Baley mélyebbre süppedt a fotelba, és a vetítőgéppel babrált. Néhány percre gondolataiba mélyedt. A Daneellel folytatott beszélgetés már önmagában is hasznos volt, mert amíg a szóhasználaton vitatkoztak, Baley nem gondolt arra, hogy a világűrben jár, és az űrhajó előbb vagy utóbb eléggé messze kerül a Naprendszer tömegközéppontjaitól ahhoz, hogy megtegye az ugrást a hipertéren keresztül; el tudta felejteni, hogy hamarosan több millió kilométerre, nem sokkal később pedig fényévekre lesz a Földtől.

Ennél is fontosabb, hogy az eszmecseréből fontos következtetéseket vont le. Egyértelműen kiderült, hogy Daneelnek nincs igaza, amikor azt bizonygatja, hogy az auroraiak nem tesznek különbséget a robotok és az emberek között. Bár az auroraiak látványosan elhagyják az R-et az élőlényként emlegetett robotok neve elől, és nem használják a "fiam" megszólítást, Daneel vonakodik ugyanazt a szót használni az emberek, illetve a robotok erőszakos halálára. Ellenállása arra utal, hogy programozói ezt így tartják természetesnek, vagyis valójában csak felszínesen változtak meg a robotokról vallott nézeteik, és lényegében a földlakókhoz hasonlóan szilárdan meg vannak győződve arról, hogy a robotok az embernél alacsonyabb rendű gépek.

Ez Baley számára azt jelenti, hogy tisztán lát legalább ebben az egy aurorai társadalmi kérdésben, és ez valamelyest megkönnyítheti a munkáját (amennyiben egyáltalán megoldható a feladata).

Egy pillanatra az eszébe jutott, hogy Giskardot is kifaggatja, megerősítendő a Daneellel folytatott beszélgetés tanulságait, de azután hamar letett erről. Giskard egyszerű és meglehetősen csiszolatlan elméje nem lenne a segítségére, ugyanis a robot valószínűleg mindvégig gépies "igen, uram" és "nem, uram" válaszokat adna.

Baley ekkor úgy döntött, hogy Daneellel folytatja a vitát, mert ő legalább képes valamivel kimerítőbben válaszolni.

– Daneel, beszéljünk egy kicsit Jander Panell esetéről! Úgy veszem ki a szavaidból, hogy ez az aurorai történelem első robotölése. Az elkövető emberi lény, vagyis a gyilkos kiléte ezek szerint ismeretlen?

– Ha feltételezzük, hogy emberi lény a tettes – felelte Daneel –, akkor mondhatjuk, hogy a kiléte ismeretlen. Ebben igazad van, Elijah kollégám.

– De mi lehetett az indíték? Miért gyilkolták meg Jander Panellt?

– Ez sem derült még ki.

– De Jander Panell ember formájú robot volt, akárcsak te, nem pedig olyan, mint például R. Gis... akarom mondani, Giskard.

– Úgy van. Jander humanoid robot volt, mint én.

– Nem lehetséges akkor, hogy nem robotölés esete forog fenn?

– Nem értem, Elijah kollégám.

– Nem lehetséges – magyarázta Baley egy kissé türelmetlenül –, hogy a gyilkos emberi lénynek hitte Jandert, és valójában emberölést akart elkövetni?

Daneel lassan csóválta a fejét.

– Mi, emberszerű robotok külsőleg nagyon hasonlítunk az emberekre, gondolj csak a hajunkra vagy a pórusainkra. Teljesen természetes hangon szólalunk meg, ugyanúgy eszünk, mint ti, és így tovább. De azért a viselkedésünkből észrevehető a másságunk. Az idő előrehaladtával és a technika fejlődésével egyre kisebb lesz ugyan a robot és az ember közötti különbség, de most még sok szembetűnő jellegzetességünk van. Lehet, hogy akárcsak az ember formájú robotokkal ritkábban találkozó többi földlakó, te is nehezen veszed észre ezeket a különbségeket. Nem így az auroraiak. Egy aurorai egy pillanatra se tévesztette volna össze Jandert egy emberi lénnyel.

– És egy nem aurorai űrlakó tévedhetett?

Daneel habozott.

– Nem hiszem. Igaz, hogy nem személyes tapasztalatra és nem is a közvetlenül belém programozott információkra alapozom a véleményemet, de annyit tudok, hogy a Külső Világokon ugyanolyan jól ismerik a robotokat, mint az Aurorán – sőt a Solarián például még jobban is –, és ebből arra következtetek, hogy egyetlen űrlakó se tévesztene össze egy robotot egy emberrel.

– A többi Külső Világon is vannak humanoid robotok?

– Nincsenek, Elijah kollégám. Eddig még csak az Aurorán terjedtek el.

– Akkor a más bolygókról odaérkezett űrlakók nem ismerik nagyon jól az ember formájú robotokat, és elvileg összetéveszthetik őket az emberekkel.

– Szerintem ez nem valószínű. Bizonyos esetekben az emberszerű robotok is robot módra viselkednek, és ilyenkor minden űrlakó felismeri őket.

– Ennek ellenére bizonyára akadnak az átlagnál kevésbé intelligens, kevésbé tapasztalt és kevésbé érett űrlakók is. Ha más nem, az űrlakógyerekek figyelmen kívül hagyhatják a különbségeket.

– Egészen biztos, Elijah kollégám, hogy a... az elkövető nem alacsony intelligenciájú, tapasztalatlan vagy kiskorú személy. Egészen biztos.

– Jó. Akkor gondolkodjunk kizárásos alapon! Tegyük fel, hogy minden űrlakó észreveszi a különbséget! De mi van a földlakókkal? Lehetséges, hogy...

– Elijah kollégám, a bolygó felfedezése óta te vagy az első földlakó, aki az Aurora felszínére lép. Az Aurora jelenlegi lakosainak nagy többsége ott is született, a többiek pedig más Külső Világokról érkeztek.

– Szóval hosszú idő óta én leszek ott az első földlakó – motyogta Baley. – Ez igazán megtisztelő. Nem lehet, hogy egy földlakó az auroraiak tudta nélkül tartózkodik a bolygón?

– Nem! – felelte Daneel határozottan.

– Esetleg nem pontosak az értesüléseid.

– Nem! – mondta megint Daneel, ugyanolyan hangsúllyal, mint az imént. Baley vállat vont.

– Akkor vonjuk le a következtetést: a tettes szándékos robotölést követett el.

– Ez korábban is nyilvánvaló volt.

– Azok az auroraiak, akik már korábban levonták ezt a következtetést, eleve rendelkeztek valamennyi szükséges információval. Én sok mindenről csak most szereztem tudomást.

– Nem akartam pejoratív megjegyzést tenni rád, Elijah kollégám. Jól ismerem a képességeidet.

– Köszönöm, Daneel. Tudom, hogy nem ez volt a szándékod. Az előbb azt mondtad, teljesen biztos, hogy a robotölést nem alacsony intelligenciájú, tapasztalatlan vagy kiskorú személy követte el. Induljunk ki ebből...

Baley tudta, hogy a körülményesebb utat választja, de kénytelen volt így tenni. Mivel nem ismeri az aurorai viszonyokat és az ottaniak észjárását, nem engedheti meg magának, hogy időnként logikailag ugorjon egyet, és kész tényként fogadjon el egy-egy bizonyítatlan feltevést. Ha Daneel helyett most egy intelligens emberi lénnyel beszélgetne, az illető valószínűleg elveszítené a türelmét, és sok mindent kifecsegne – ugyanakkor az a véleménye alakulna ki, hogy Baley tökéletesen hülye. A robot viszont rendíthetetlen nyugalommal követi őt a kanyargós úton.

– Ez is elárulta, hogy Daneel – az emberi lényekkel való számos hasonlatossága ellenére – csak egy gép. Egy aurorai számára ez egyetlen egyszerű kérdésre adott egyszerű válaszból kiderül, Ilyen apró különbségekre gondolt Daneel, és igaza volt.

– Ha feltételezzük, hogy a robot megölése komoly fizikai erőt igényel – mert mondjuk Jandert fejbe vágták vagy beszakították a mellkasát –, akkor az elkövető nem lehet gyerek, és nagy valószínűséggel nő sem. Ilyesmit szerintem csak egy jól megtermett, erős férfi tud megtenni. – Baley Demachektől azt hallotta ugyan, hogy a robotot másképp ölték meg, de talán a nőt is félrevezették.

– Egyetlen emberi lény sem tudná megtenni – felelte Daneel.

– Miért nem?

– Bizonyára tudod, Elijah kollégám, hogy a robotok csontvázát fémből készítik, amely jóval erősebb, mint az emberi csont. A mozgásunk is energikusabb, gyorsabb, összehangoltabb, mint az embereké. A robotika Harmadik Törvénye kimondja: A robot tartozik saját védelméről gondoskodni. Egy emberi lény támadásának az elhárítása nekünk nem okoz gondot. A legerősebb embert is ártalmatlanná tudjuk tenni. Az is valószínűtlen, hogy egy robotot váratlanul érjen egy ilyen támadás. Mindig tudjuk, tartózkodnak-e a közelünkben emberi lények, hiszen máskülönben nem tudnánk betölteni a szerepünket.

Figyelj csak, Daneel – vitázott Baley. – A Harmadik Törvény teljes egészében így szól: A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az Első és Második Törvény előírásaiba. A Második Törvény értelmében: A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az Első Törvény előírásaiba ütköznének. Az Első Törvény szerint: A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen. Ebből következően egy ember megparancsolhatja a robotnak, hogy pusztítsa el magát, mire ő bezúzza a saját koponyáját, ha pedig valaki megtámadja, nem háríthatja el a támadást, mert ezzel ártalmat okozna az emberi lénynek, azt pedig tiltja az Első Törvény.

– Szerintem te földi robotokban gondolkodsz – mondta Daneel. – Az Aurorán, és valamennyi űrlakó világon, általában többre becsülik a robotokat, mint a Földön: bonyolult, sokoldalú, értékes szerkezeteknek tartják őket. A Földdel ellentétben a Külső Világokon a Harmadik Törvény sokkal erősebb, mint a Második. Nálunk a robotok nem teljesítenének feltétel nélkül egy önmegsemmisítésre felhívó parancsot; csak akkor engedelmeskednének, ha valamilyen nyilvánvaló, közvetlen veszély igazolja annak jogosultságát. Ami a robot elleni támadás elhárítását illeti, azzal nem sértenék meg az Első Törvényt, mivel az aurorai robotok fejlettségük révén az emberi lények bántalmazása nélkül is ki tudják védeni a támadást.

De tegyük fel, hogy az emberi lény hozzáteszi: ha a robot nem semmisíti meg önmagát, akkor ő, mármint az ember, fog elpusztulni. Ilyen esetben sem teljesítené a robot a parancsot?

– Egy aurorai robot minden bizonnyal ellenőrizné ezt a kijelentést, és csak akkor engedelmeskedne, ha egyértelmű bizonyítékokat találna az emberi lényt fenyegető veszélyre.

– Nem lehet az emberi lény annyira körmönfont, hogy meggyőzze a robotot a nem létező veszélyről? Azért zártad ki az alacsony intelligenciájú, tapasztalatlan vagy kiskorú személyeket a lehetséges elkövetők köréből, mert ők nem képesek ilyesmire?

– Nem, Elijah kollégám, nem azért – felelte Daneel.

– Hibásan érvelek?

– Nem.

– Akkor csak az a feltevésem lehet hibás, hogy Panellt fizikai bántódás érte. Így van?

– Igen, Elijah kollégám.

(Ezek szerint Demachek nem hamisította meg a tényeket, gondolta Baley.)

– Ebben az esetben Jandert mentálisan bántalmazták. Teljes és visszafordíthatatlan roblokk!

– Roblokk?

– Ez a robotblokkolás rövidítése. A pozitrontekervények állandósult zárlatát jelenti.

– Mi az Aurorán nem használjuk a roblokk szót, Elijah kollégám.

– Mit mondtok helyette?

– "Mentális zárlatot."

– Mindegy, ugyanarról a jelenségről beszélünk.

– Bölcsen teszed, Elijah kollégám, ha auroraiakkal beszélve az aurorai kifejezést használod, ellenkező esetben előfordulhat, hogy nem értik meg, mit akarsz mondani. Éppen te mutattál rá az imént a szóhasználat jelentésmegkülönböztető szerepére.

– Természetesen "mentális zárlatot" fogok mondani. És mondd, Daneel... spontán zárlat előfordulhat?

– Igen, de a robotszakértők szerint ennek végtelenül kicsi az eshetősége. Én, mint ember formájú robot, kijelenthetem, hogy sohasem tapasztaltam olyasmit, ami akár csak távolról is hasonlított volna a mentális zárlatra.

– Akkor azt kell feltételeznünk, hogy egy emberi lény szándékosan idézte elő a jelenséget.

– Dr. Fastolfe ellenfelei pontosan ezt állítják.

– És mivel az illetőnek magas intelligenciával, robotikai ismeretekkel és bizonyos gyakorlattal kell rendelkeznie, az alacsony intelligenciájú, tapasztalatlan vagy kiskorú egyének szóba sem jöhetnek.

– Helyes a következtetésed, Elijah kollégám.

– Készíteni lehetne egy listát azokról az Aurorán élő emberi lényekről, akik képzettségük és képességeik alapján a gyanúsítottak közé sorolhatók. Nem lehetnek sokan.

– A lista már elkészült, Elijah kollégám.

– És hány név szerepel rajta?

– Csak egyetlenegy.

Most Baleyn volt a hallgatás sora. Haragosan ráncolta a szemöldökét, és szinte kirobbant belőle a kérdés:

– Hogyhogy csak egy?!

– Csak egy név, Elijah kollégám – válaszolta Daneel csendesen. – Így ítélte meg dr. Han Fastolfe, aki az elméleti robotika legtekintélyesebb szakembere az Aurorán.

– Akkor viszont hol itt a rejtély? Kinek a neve szerepel a listán?

– Természetesen dr. Han Fastolfe-é. Az előbb mondtam, hogy ő a legkiválóbb szakember az elméleti robotika területén, és az a véleménye, hogy rajta kívül senki más nem idézhetett elő mentális zárlatot Jander Panell agyában anélkül, hogy ennek bármiféle nyoma maradt volna. Csakhogy dr. Fastolfe azt hangoztatja, hogy nem ő a tettes.

– Ugyanakkor azt is állítja, hogy senki más nem lehetett képes ilyesmire.

– Pontosan, Elijah kollégám. Éppen ez a rejtély.

– És mi van akkor, ha dr. Fastolfe... – kezdte Baley, aztán elhallgatott. Hiába is kérdezné Daneelt arról, hazudott avagy tévedett-e dr. Fastolfe, jól gondolta-e, hogy rajta kívül senki más nem lehetett a tettes, Daneelt Fastolfe programozta, és biztosan nem engedte meg, hogy a robot kétségbe vonja az ő igazát.

Baley megpróbált minél nyájasabban válaszolni:

– Gondolkodni fogok ezen, Daneel, és visszatérünk még a témára.

– Jól van, Elijah kollégám. Egyébként ideje nyugovóra térned. Bölcsen tennéd, ha kihasználnád a lehetőséget, és aludnál egyet, mert az Aurorán a sűrű program miatt felborulhat a napirended. Megmutatom a fekhelyedet.

– Köszönöm, Daneel – motyogta Baley. Nem is reménykedett abban, hogy hamar el tud aludni. Eddig tiszta volt előtte a kép: azért küldik őt az Aurorára, hogy bebizonyítsa Fastolfe ártatlanságát; ha sikerrel teljesíti küldetését, egyrészt elhárul a Földet fenyegető veszély, másrészt pedig – igaz, ez csak az ő számára olyan fontos – nagyot lendíthet saját karrierjén. Erre most, amikor még oda sem értek az Aurorára, váratlanul közlik vele, hogy Fastolfe gyakorlatilag már magára is vállalta a bűntényt.

8.

Végül aztán Baley mégiscsak elaludt, miután Daneel megmutatta neki, hogyan csökkentheti az álgravitációt előidéző erőtér intenzitását. Ilyenkor nem valódi antigravitációs erők léptek fel, és a művelet akkora energiamennyiséget emésztett fel, hogy csak bizonyos meghatározott alkalmakkor vagy rendkívüli körülmények között engedélyezték a használatát.

Daneel programja nem tette lehetővé, hogy a robot elmagyarázza Baleynek a rendszer működési elvét, de a nyomozó amúgy is biztos volt abban, hogy nem értené meg a magyarázatot. Még szerencse, hogy a gombokat a tudományos háttér ismeretének hiányában is könnyű kezelni."

Az erőtér intenzitását nem lehet nullára csökkenteni, legalábbis ezek a gombok nem alkalmasak erre – mondta Daneel. – Zéró gravitációnál egyébként sem kényelmes aludni, különösen azoknak nem, akiknek nincsenek még űrbéli tapasztalataik. Olyan teret kell létrehozni, amelynek intenzitása elég alacsony ahhoz, hogy az embert ne zavarja a saját súlya, de nem annyira alacsony, hogy megszűnne a "fent" és a "lent" érzete. Az optimális érték egyénenként változik. A legtöbben a beállítható legalacsonyabb fokozaton érzik jól magukat, de lehet, hogy te az első alkalommal még egy magasabb fokozatot találsz kellemesnek, amely jobban emlékeztet a földi nehézkedési viszonyokra. Kísérletezd ki, melyik a legjobb!

Baley számára az újdonság erejével hatott ez a játék, és elterelte a gondolatait Fastolfe ellentmondó kijelentéseiről. Talán éppen ennek köszönhette, hogy elálmosodott.

Azt álmodta, hogy otthon van a Földön (hol is lehetett volna másutt?), az expressz-járaton, de nem egy ülésen utazik, hanem lebeg a gyorsan futó szalag mellett, a többi ember feje fölött, valamivel gyorsabban, mint ők. Érdekes módon ez nem lepte meg az alatta elhaladókat, senki sem bámult fel rá. Meglehetősen kellemes volt ez az álom, és Baley sajnálta, hogy felébredt.

Másnap, reggeli után...

Reggeli? Reggel volt egyáltalán? Van értelme az űrben utazva napszakokról beszélni?

Nem szabad így gondolkodni, állapította meg magában, és elhatározta, hogy ezután az ébredés utáni időszakot nevezi reggelnek, az ébredés utáni első étkezést reggelinek, és egyébként nem fogja számon tartani az idő múlását. Mert mindez számára – de talán még a hajó számára is – értelmét vesztette.

Tehát másnap, reggeli után átolvasta a nemrég érkezett hírlapokat. Rögtön látta, hogy egy szóval sem említik az aurorai robotölést. Ezután azokat a könyvfilmeket kezdte tanulmányozni, amelyeket az előző nap (vagy inkább az előző "ébrenléti periódus"?) végén Giskard hozott neki.

Azokat a könyvfilmeket választotta ki, amelyeknek címe történelmi témát sejtetett, de miután gyorsan átnézett egyet-kettőt, arra a következtetésre jutott, hogy Giskard kamasz-irodalmat válogatott neki. Csupa egyszerűen fogalmazott, gazdagon illusztrált könyvfilm. Vajon a robot az intelligenciáját vagy a pillanatnyi igényeit mérte fel tévesen? Rövid gondolkodás után Baley megállapította, hogy Giskard a maga roboti ártatlanságában végül is helyesen cselekedett, és neki nem érdemes azon töprengenie, sértésnek vegye-e a dolgot vagy sem.

Amikor elhelyezkedett, hogy figyelmesebben átrágja magát az anyagon, észrevette, hogy Daneel is nézi a könyvfilmeket vele együtt. Talán kíváncsi? Vagy csak használni akarja a szemét?

Daneel egyszer sem kérte, hogy Baley lapozzon vissza, és egyetlenegy kérdést sem tett fel. Bizalommal teli robotagya feltehetően mindent elfogadott úgy, ahogy van. A kételkedés és a kíváncsiság megengedhetetlen luxusnak számított nála. Baley sem kérdezett semmit Daneeltől az olvasottak kapcsán, csak a számára ismeretlen konstrukciójú aurorai vetítőgép nyomtatási üzemmódja felől érdeklődött.

Időnként abbahagyta az olvasást, és elvonult a különféle fiziológiai magánügyek elintézésére kijelölt szomszédos kis helyiségbe. Baley Daneeltől megtudta, hogy az ajtón látható "Bizalmas" feliratot az Aurorán ugyanúgy tiszteletben tartják, mint a Földön. Az egyszemélyes fülke zavarba ejtően szűknek tűnhetett a hatalmas vizeldékhez, óriási vécécsészékhez, mosdókagylókhoz és zuhanyállásokhoz szokott földlakó számára.

Baley nem törekedett arra, hogy emlékezetébe vésse a megtekintett könyvfilmek részleteit. Nem óhajtott felcsapni az aurorai társadalom tudorának, még csak középiskolai vizsgát sem szándékozott tenni e tárgyból, inkább csak általános benyomásokat akart szerezni.

Felfigyelt például arra, hogy még a fiatalok számára hősieposz-stílusban író történészek műveiből is kiderül: az Aurora első lakói, a gyarmatosító földlakók, akik a csillagközi utazások korai szakaszában telepedtek meg a bolygón, minden tekintetben tipikusan földi módon viselkedtek, gondolkodtak, politizáltak és veszekedtek; ami az ő idejükben az Aurorán végbement, az sok szempontból hasonlóan történt a Föld ritkán lakott régióinak benépesítésekor, néhány ezer évvel korábban.

Persze az auroraiaknak nem kellett szembenézniük és megküzdeniük értelmes őslakosokkal, gondolkodó lényekkel, s így nem merült fel a kérdés, mennyire emberségesen vagy mennyire kegyetlenül bánnak velük. Ami azt illeti, nagyon kevés élő szervezetet találtak az Aurorán. Így aztán az emberek kedvenc növényeikkel és háziállataikkal, továbbá parazitáikkal és más, kalandos módon betelepített élőlényekkel együtt csakhamar benépesítették a bolygót. No és persze robotokat is vittek magukkal.

Az első auroraiak hamar magukénak érezték a bolygót, amelyet különösebb nehézségek nélkül sikerült birtokba venniük. Kezdetben Új Földnek nevezték, s ez természetes is, hiszen az Aurora volt az első Naprendszeren kívüli gyarmat, az első Külső Világ, a csillagközi utazások első gyümölcse, egy szédítő jövővel kecsegtető új korszak hajnala. Az auroraiak azután nemsokára elvágták a köldökzsinórt, és átkeresztelték a bolygót, amely a rómaiak hajnalistennőjéről az Aurora nevet kapta.

A telepesek tehát a Hajnal Világán éltek, és már akkor öntudatosan hirdették, hogy egy új faj első képviselőinek tekintik magukat. Az emberiség addigi története számukra sötét éjszaka, és csakis ők, az auroraiak tapasztalhatják meg az új világban a Virradatot.

Ez a határtalan önhit azután az élet minden területén megmutatkozott: a nevek, a dátumok, a győztesek és a vesztesek kiválasztásakor. Mert ez az elv volt a legfontosabb.

A földlakók és az auroraiak később új világokon telepedtek meg, de Baleyt ez már nem érdekelte, ahogyan a többi részlet sem. Ő csak a széles ecsetvonásokat nézte, és két olyan alapvető változásra figyelt fel, amelyek hatására az auroraiak még jobban elszakadtak földi gyökereiktől. Először: a robotok alkalmazása rohamosan terjedt az élet minden területén. Másodszor: meghosszabbodott az auroraiak életkora.

Ahogyan a robotok egyre fejlettebbek és sokoldalúbbak lettek, az auroraiak egyre nagyobb mértékben számítottak rájuk, de azért sohasem kerültek beteges függőségbe tőlük. Nem úgy, mint a solariaiak, gondolta Baley. Ott alig néhány emberi lény élt a hatalmas robotállomány védőszárnya alatt. Az Aurora azért más volt.

Ennek ellenére az auroraiaknak egyre nagyobb szükségük volt a robotokra.

Baley igyekezett ráérezni a lényegre – a tendenciák, az általánosságok érdekelték –, és arra a megállapításra jutott, hogy az ember-robot kapcsolatban tapasztalható változások mind-mind a kölcsönös függőségi viszony kialakulása és megerősödése felé mutatnak. A robotok jogairól kötött megállapodás is ezt jelezte: fokozatosan megszűnik az, amit Daneel "felesleges megkülönböztetésnek" nevezett. Baley úgy vélte, hogy az auroraiak nem humanitárius meggondolásból viselkednek emberségesebben, hanem azért akarnak megfeledkezni a robotok gépi mivoltáról, hogy ne zavarja őket a tudat: egyre inkább rá vannak utalva a mesterséges intelligenciára.

Az életkor meghosszabbodását a történelmi folyamatok lelassulása kísérte. Kiegyensúlyozottabb lett a fejlődés, jobban érvényesült a folyamatosság és a közmegegyezés elve.

Ebből következően a történelmi témájú könyvfilmek annál érdektelenebbek és unalmasabbak lettek, minél későbbi korokat dolgoztak fel; az adott korban élők viszont bizonyára örültek a stabilitásnak. A történelmi könyvfilmekben éppen azok a katasztrófák a legérdekesebbek, amelyek egyébként pokollá teszik az emberek életét. Ugyanakkor az auroraiak túlnyomó többségének a magánélete kétségkívül továbbra is eseménydús maradt, s ez sohasem baj akkor, ha közösségi szinten nem történnek világraszóló események.

Ha a Hajnal Világán csendes, napsütéses az idő, kinek is jutna eszébe visszasírni a viharos századokat?

A könyvfilmek olvasása közben Baleynek egyszer csak megmagyarázhatatlan érzése támadt. Ha le kellett volna írnia ezt az élményt, azt mondta volna, hogy egy másodperc törtrésze alatt kifordították és újra visszafordították a testét.

Annyira gyorsan történt mindez, hogy szinte fel sem figyelt rá, hiszen olyan volt az egész, mintha csak csuklott volna egyet valahol legbelül.

Csupán egy perccel később jutott hirtelen az eszébe, hogy ismerős volt az az érzés. Két alkalommal tapasztalta már életében: először akkor, amikor a Solariára utazott, másodszor pedig akkor, amikor visszatért onnan a Földre.

Ezt nevezik "ugrásnak". Ilyenkor halad át az űrhajó a hipertéren – ahol nem létezik sem idő, sem tér –, és a világegyetemben uralkodó fénysebességhatárt túllépve parszekokkal jut közelebb úti céljához. (Ez a kijelentés nem tartalmaz ellentmondást, ugyanis a hajó erre az időre elhagyja a világegyetemet, és ahol tartózkodik, ott nem létezik sebességhatár. A hipertér fogalma annál ellentmondásosabb, mivel legfeljebb lefordíthatatlan matematikai szimbólumok segítségével lehet megmagyarázni.)

Fogadjuk el a tényt, hogy az emberi lények megtanulták manipulálni a meg nem értett hiperteret, mert csak így foghatjuk fel azt, ami történt: a hajó az egyik pillanatban néhány mikroparszek távolságban haladt a Földtől, a következő pillanatban viszont már ugyanennyire megközelítette az Aurorát.

Ideális esetben az ugrás nulla időt vesz igénybe – a szó szoros értelmében zéró időt –, és ha tökéletesen megy végbe, nincs semmiféle biológiai hatása. A fizikusok viszont azt mondják, hogy a tökéletes végrehajtáshoz végtelenül nagy energiára lenne szükség, ezért mindig "effektív időről" kell beszélnünk, amelynek hossza sohasem lehet nulla, de elenyészően rövidre csökkenthető. Ez okozza a ki- és visszafordítottság különös, de lényegében ártalmatlan érzetét.

Amikor Baley felismerte, mennyire messze van a Földtől, és mennyire közel az Aurorához, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy meglássa a Külső Világot.

Kíváncsiságát részben az táplálta, hogy ezt a helyet is emberek lakják, másrészt pedig szerette volna a valóságban is megtapasztalni mindazt, amiből a könyvfilmek ízelítőt nyújtottak.

Éppen akkor lépett be Giskard. Elérkezett az ébrenléti időszak középső étkezésének az ideje (nevezzük ebédidőnek), és a robot behozta az ételt.

– Közeledünk az Aurorához, uram – jelentette –, de nincs mód arra, hogy ön megtekintse a bolygót a hídról. Egyébként nincs is semmi látnivaló. Az Aurora napja egy közönséges fényes csillag, és csak napok múlva érünk bolygóközeibe, ahol a részletek is láthatóvá válnak. – Aztán mintha utólag jutott volna az eszébe, hozzátette: – Egyébként akkor sem lesz mód arra, hogy megtekintse a látványt a hídról.

Baley elszégyellte magát. A jelek szerint azt hitték, bámészkodni akar, és nem engedélyezték neki a kíváncsiskodást, vagyis ilyen tekintetben nemkívánatos személynek nyilvánították.

– Jól van, Giskard – felelte a nyomozó. A robot kiment.

Baley szomorúan nézett utána. Milyen megszorító intézkedéseket hoznak még ellene az auroraiak? Amúgy is valószínűden, hogy teljesíteni tudja a feladatát. Vajon hányféle módon próbálják akadályozni a munkáját?

Giskard

9.

– Zavar engem, Daneel – mondta Baley a robot felé fordulva –, hogy rab vagyok, mert a hajón utazó auroraiak félnek, netán megfertőzöm őket. Pedig ez csak babona. Megvizsgáltak, és egészségesnek találtak.

– Nem az auroraiak gyávasága miatt kérjük, hogy maradj a kabinodban, Elijah kollégám.

– Nem? Akkor miért?

– Talán emlékszel még, hogy mikor először találkoztunk itt a hajón, megkérdezted tőlem, miért engem küldtek ki a fogadásodra. Azt feleltem, egyrészt azért, hogy először egy ismerősöddel találkozz, másrészt pedig azért, hogy örömet szerezzenek nekem. A harmadik okot is el akartam mondani, de Giskard akkor hozta be a vetítőgépet és a könyvfilmeket, és félbeszakította a beszélgetésünket... utána pedig a robotölésre terelődött a szó.

– És nem mondtad meg, mi a harmadik ok. Akkor most ki vele!

– Hát az, Elijah kollégám, hogy én szükség esetén meg tudlak védeni.

– Megvédeni? Mi ellen?

– Az az incidens, amelyet megegyezésünk értelmében robotölésnek nevezünk, szokatlan módon felkavarta a kedélyeket. Téged azért hívtak az Aurorára, hogy segíts bebizonyítani dr. Fastolfe ártatlanságát. Az a hipervíziós dráma pedig...

– Szent Jozafát, Daneel! – dühöngött Baley. – Az Aurorán is látták azt a szemetet?

– Valamennyi Külső Világon látták, Elijah kollégám. A műsor rendkívül nagy sikert aratott, és fényt derített különleges nyomozói tehetségedre.

– Tehát könnyen lehet, hogy a robotölés mögött álló ismeretlen személy túlbecsüli az őt fenyegető veszélyt, és komoly kockázatot is hajlandó vállalni annak érdekében, hogy megakadályozza az Aurorára érkezésemet, vagy eltetessen láb alól.

– Dr. Fastolfe – magyarázta Daneel higgadtan – meg van győződve arról, hogy senki sem áll a bűncselekmény mögött, hiszen rajta kívül egyetlen emberi lény sem vihette azt végbe. Dr. Fastolfe szerint merő véletlen volt az egész. Akadnak azonban olyanok is, akik tőkét akarnak kovácsolni a történtekből, és az az érdekük, hogy te ne tudd bebizonyítani a doktor igazát. Ezért szorulsz védelemre.

Baley fürge léptekkel sétálgatni kezdett a szobában, mintha ezzel a kis tornagyakorlattal próbálná serkenteni gondolatait. Érdekes módon egyáltalában nem érezte magát veszélyben.

– Daneel, összesen hány ember formájú robot van az Aurorán? – kérdezte.

– Mármint most, miután Jander működésképtelen lett?

– Igen, most, Jander halála után.

– Egy, Elijah kollégám.

Baley döbbenten bámult Daneelre. Hang nem jött ki a torkán, csak a szája formázta a szót: "Egy?"

– Tisztán szeretnék látni, Daneel – mondta végül. – Te maradtál az egyetlen humanoid robot az Aurorán?

– Igen, Elijah kollégám, az Aurorán és az összes többi világon. Azt hittem, tudomásod van erről. Én voltam a prototípus, utánam készült el Jander. Ezt követően viszont dr. Fastolfe nem volt hajlandó több ember formájú robotot építeni, és rajta kívül senki más nem alkalmas erre a feladatra.

– De a két emberszerű robot egyikének a halála nem arra figyelmezteti dr. Fastolfe-ot, hogy a másik is veszélyben van? Téged, Daneel, nem félt?

– Számol ezzel a lehetőséggel, de roppant kicsi az esélye annak, hogy másodszor is bekövetkezik az amúgy is meglehetősen valószínűtlen mentális zárlat. Dr. Fastolfe nem veszi komolyan ezt a veszélyt. Sokkal jobban tart valamilyen másfajta szerencsétlenségtől. Azt hiszem, ennek is szerepe volt abban, hogy engem küldött érted a Földre. Így körülbelül egy hétig távol tarthat az Aurorától.

– És te most ugyanúgy rab vagy, mint én, ugye, Daneel?

– Én csak olyan értelemben számítok rabnak, Elijah kollégám – mondta Daneel komoran –, hogy nem szabad elhagynom ezt a helyiséget.

– Miért? Milyen értelemben lehetnél még rab?

– Az igazi rabság sohasem önkéntes. A mozgásában korlátozott személy tiltakozik a korlátozás ellen. Én viszont tökéletesen megértem, miért vagyok itt, és szerintem is szükség volt erre az óvintézkedésre.

– Te talán megérted – zsörtölődött Baley. – De én nem. Én valóban rab vagyok. Különben is, miért lennénk itt nagyobb biztonságban, mint bárhol másutt?

– Például azért, Elijah kollégám, mert Giskard kinn őrködik az ajtó előtt.

– Elég intelligens ahhoz, hogy el tudja látni ezt a feladatot?

– Pontosan tudja, mit kell tennie. Masszív, erős, és tudatában van megbízatása fontosságának.

– Vagyis felkészítették arra, hogy a pusztulást is vállalja a kettőnk biztonsága érdekében?

– Természetesen igen. Mint ahogy én is kész vagyok ezt vállalni érted.

Baley zavarba jött.

– Nincs ellenedre, hogy esetleg fel kell áldoznod magadat értem?

– Így programoztak, Elijah kollégám – felelte Daneel, és mintha ellágyult volna a hangja –, de valamiért úgy érzem, pusztulásom egyébként is jelentéktelen veszteség lenne, ha megmenthetnélek.

Baley nem tudott tovább uralkodni magán. Hevesen megszorította Daneel kezét.

– Köszönöm, Daneel kolléga, de kérlek, ne engedd, hogy idáig fajuljanak a dolgok! Nem szeretném, ha elpusztulnál. Szerintem az én életben maradásom nem pótolhatná a veszteséget. – Baley maga is elámult azon, mennyire komolyan mondja ezt. Egy kicsit meg is rettent a gondolattól, hogy képes lenne kockára tenni az életét egy robotért... nem, nem egy robotért. Daneelért.

10.

Giskard előzetes jelzés nélkül lépett be. Baley már rég nem tiltakozott az efféle udvariatlanság ellen, elvégre az őrzésére kirendelt robotnak meg kell adni a szabadságot, hogy kedvére járjon-keljen a hajón. Egyébként is, Baley szemében Giskard csak egy robot volt, hiába emlegették élőlényként, és hiába hagyták el az R.-et a neve elől. Valahányszor Baley vakarózott, az orrát piszkálta, vagy egyéb nem szalonképes biológiái funkcióval bajlódott, úgy vette észre, hogy Giskard közönyösen, kívülállóként szemléli, képtelen reagálni a történtekre, de azért mindent elraktároz az adatbankjában.

Baley egyszerű bútordarabnak tekintette Giskardot, és sohasem jött zavarba a jelenlétében – nem mintha a robot akár csak egyetlenegyszer is alkalmatlan pillanatban tört volna rá.

Giskard egy kis kockát hozott magával.

– Ha jól sejtem, uram, még mindig szeretné megtekinteni az Aurorát a világűrből.

Baleyt meglepte a figyelmesség. Nem kétséges, hogy korábban Daneel észrevette, mennyire dühíti őt, hogy nem kap lehetőséget a megfigyelésre, és most így próbál segíteni. Különösen azért volt ez finom megoldás Daneel részéről, mert úgy tüntette fel az egészet, mintha az együgyű Giskard ötlete lenne. Valószínűleg úgy gondolta, hogy ezzel megkíméli Baleyt a hálálkodástól.

Baleyt egyébként csakugyan jobban dühítette az általa teljességgel szükségtelennek tartott megfigyelési tilalom, mint a szobafogság általában. Az ugrás óta eltelt két nap során egyfolytában az járt az eszében, mi mindent láthatna a megfigyelőállásból.

– Köszönöm, barátom – szólt Daneelhez fordulva.

– Giskard ötlete volt – szabadkozott Daneel.

– Persze, persze – felelte Baley halvány mosollyal az arcán. – Neki is hálás vagyok. Mit hoztál, Giskard?

– Egy asztroszimulátort, uram. Lényegében ugyanúgy működik, mint egy háromdimenziós vevőkészülék, és összeköttetésben áll a megfigyelőhelyiséggel. Hozzáteszem...

– Igen?

– Nem lesz része túl izgalmas látványban, uram. Nem szeretném, ha csalódás érné.

– Majd igyekszem felkészülni a legrosszabbra, Giskard. Mindenesetre nem téged foglak felelőssé tenni az esetleges csalódásért.

– Köszönöm, uram. Most vissza kell térnem az őrhelyemre. Szükség esetén Daneel fog segíteni önnek a műszer kezelésében.

A robot kiment a helyiségből, Baley pedig elégedetten fordult Daneelhez.

– Azt hiszem, Giskard remekül megoldotta ezt a feladatot. Lehet, hogy egyszerű modell, de jó tervezés.

– Ő is Fastolfe műve, Elijah kollégám... Ez az asztroszimulátor zárt, önbeállítás szerkezet. A fókusza az Aurorára van állítva, így csak meg kell érintened oldalt a főkapcsolót. Az működésbe hozza a műszert, és többé nem kell hozzányúlnod. Ragaszkodsz ahhoz, hogy te kapcsold be?

Baley vállat vont:

– Miért ragaszkodnék hozzá, amikor te is megteheted?

– Ahogy óhajtod.

Daneel arra az asztalra tette le a kockát, amelyiken Baley addig a könyvfilmeket nézte.

– Ez itt – mutatott egy kis téglalapra – a főkapcsoló. Csak meg kell fognod két oldalról... így... aztán finoman befelé nyomod, és már be is kapcsolt a műszer. Ugyanígy lehet kikapcsolni.

Daneel megnyomta a kapcsolót. Abban a pillanatban Baley fuldokolva felkiáltott.

A nyomozó azt várta, hogy fény gyúl a kocka mélyén, és odabent megjelenik a csillagmezők holografikus képe. Ehelyett egészen más történt: Baley egy pillanat alatt a világűrben, kinn, az űrben találta magát. Mindenfelől egyenletesen ragyogó csillagok vették körül.

Csak egy pillanatig tartott az egész, azután visszaállt az eredeti helyzet. Újra bent volt a szobában, Daneel és a kocka társaságában.

– Nagyon sajnálom, Elijah kollégám – mentegetőzött Daneel. – Rögtön kikapcsoltam, amikor észrevettem, hogy rosszul érzed magad. Nem gondoltam, hogy nem vagy felkészülve a látványra.

– Akkor most készíts fel! Mi történt az előbb?

– Az asztroszimulátor közvetlenül az agy látóközpontjára hat. Ennek az az eredménye, hogy a közvetített képet lehetetlen megkülönböztetni a háromdimenziós valóságtól. Még viszonylag újnak számít a műszer, és eddig csak csillagászati megfigyeléseket végeztek vele. Ilyenkor rendszerint nem jellemző a részletek nagy száma.

– Te is azt láttad, amit én, Daneel?

– Igen, de csak elmosódottan, és nem éreztem annyira reálisnak, amilyennek egy emberi lény érezheti. Homályosan láttam a világűrt, de továbbra is ugyanolyan éles maradt a szoba belsejének a képe. Nem volt tudomásom arról, hogy az emberi lények ilyenkor csak a világűrt érzékelik. A magamfajták agya kétségkívül finomabban van beállítva...

Baley addigra már visszanyerte az önuralmát.

– Alapvetően az volt a baj, Daneel, hogy én a világűrön kívül semmi mást nem láttam. Még a saját testemet sem érzékeltem. Nem láttam és nem éreztem a kezemet, mintha valami testből kilépett szellem lennék, vagy... szóval, így képzelem el azt, amit egy gondolkodó halott érezhet az anyagtalan túlvilágon.

– Most már értem, miért zaklatott fel annyira a látvány.

– Ami azt illeti, rendkívüli módon felzaklatott.

– Sajnálom, Elijah kollégám. El fogom vitetni Giskarddal ezt a berendezést.

– Ne vitesd el! Most már mindenre fel vagyok készülve. Hadd maradjon nálam az a kocka! Ki tudom majd kapcsolni annak ellenére, hogy nem érzékelem a saját kezemet?

– Hozzá fog tapadni a kezedhez, Elijah kollégám, úgyhogy nem fogod elejteni. Dr. Fastolfe, aki maga is átélte már ugyanezt, elmondta nekem, hogy amikor a műszert használó emberi lény véget akar vetni az adásnak, a kapcsoló automatikusan lenyomódik. A berendezés érzékeli az idegrendszer jelzéseit, mint ahogy a képet is közvetlenül az idegrendszernek továbbítja. Az auroraiakkal legalábbis így működik a dolog, és gondolom...

– ...hogy a földlakók élettanilag eléggé hasonlatosak az auróraiakhoz, és nálunk is így történik. Jól van, add csak ide, teszek egy próbát.

Baley a lelke mélyén borzongott egy kicsit, amikor lenyomta a kapcsolót. Megint kint volt az űrben. Ezúttal már felkészült a változásra, és miután megállapította, hogy semmi sem akadályozza a légzésben, és nem érzi magát légüres térben, sikerült elhitetnie magával, hogy csak vizuális érzékcsalódás áldozata. Minden levegővételnél felhorkant (talán így próbálta meggyőzni magát arról, hogy lélegzik), és kíváncsian tekingetett körbe.

Amikor aztán rájött, hogy a saját horkantásait hallja, megszólalt:

– Daneel, hallod, amit mondok?

Távolinak és egy kicsit gépszerűnek hatott a hangja, de mindenesetre elért hozzá. Azután Daneelt is meghallotta. Tisztán meg tudta különböztetni a kettejük hangját:

– Igen, hallom – felelte Daneel. – És neked is hallanod kell engem, Elijah kollégám. A meggyőzőbb illúziókeltés érdekében a látás és a mozgásérzékelés le van gátolva, de a hallást nem zavarja semmi. Legalábbis nagyjából ez történik.

– Csak csillagokat látok... azaz csak közönséges csillagokat. Pedig az Aurorának van egy napja, és azt hiszem, elég közel vagyunk már hozzá. Jóval fényesebben kellene látszania, mint a többi csillagnak.

– Csakugyan, Elijah kollégám. Éppen azért nem jelenik meg a képen, mert neked a túl erős fénytől esetleg károsodhatna a retinád.

– És hol az Aurora bolygó?

– Látod az Orion csillagképet?

– Igen... Azt akarod mondani, hogy innen ugyanolyannak látjuk a csillagképeket, amilyennek a Földről, a városi Planetáriumból?

– Majdnem ugyanolyannak, minthogy a csillagok távolságához képest nem vagyunk messze a Földtől és a Naprendszertől. Az Aurora napját ti Tau Cetinek nevezitek, és csak 3,67 parszekra van a Földtől... Húzz egy képzeletbeli vonalat a Betelgeuse-től az Orion övének középső csillagáig, aztán hosszabbítsd meg ugyanennyivel, és adj hozzá még egy kicsit: ott látsz egy közepesen fényes égitestet, az az Aurora bolygó. A következő néhány napban egyre szembetűnőbb lesz, ahogy nagy sebességgel közelítünk hozzá.

Baley komoran szemlélte a fényes, csillagszerű égitestet. Nem mutatott rá jól látható, vibráló nyíl, és nem kanyarították fölé a nevét szép, míves betűkkel.

– És hol van a Nap? – érdeklődött Baley. – Mármint a Föld Napja – pontosította a kérdést.

– Az Auroráról nézve a Szűz csillagképben kell keresni. Második fényrendű csillag. Sajnos, a mi asztroszimulátorunk nincs megfelelően komputerizálva, ezért a Napot nehezen tudnám megmutatni neked. Egyébként innen ugyanolyannak látszik, mint bármely más közönséges csillag.

– Sebaj – mondta Baley. – Most megpróbálom kikapcsolni a műszert. Ha nem sikerül, segíts!

Sikerült. A gondolatban kiadott utasításra a berendezés rögtön kikapcsolt. Baley újra ott ült a szobában. Hunyorgott: elszokott a szeme az erős fénytől.

Csak akkor tűnt fel neki, hogy bár hosszú percekig védtelenül látszott lebegni az űrben, egyáltalán nem jelentkezett a földi külvilágban tapasztalt tériszonya. Attól a pillanattól kezdve, hogy napirendre tért saját nemléte felett, kitűnő volt a közérzete.

Sokáig foglalkoztatta még ez a gondolat, hosszú időre elterelve figyelmét a könyvfilmnézésről. Szabályos időközönként visszatért az asztroszimulátorhoz, és az űrhajó közvetlen közelében levő megfigyelőpontról körülnézett a világűrben, mialatt testi valójában látszólag megszűnt létezni. Néha csak egy pillanatra kapcsolta be a műszert, hogy megnyugtassa magát: továbbra sem okoz neki kellemetlen érzetet a végtelen üresség megtapasztalása. Előfordult, hogy tekintete beleveszett a csillagmezők messzeségébe, és lustán számolgatni kezdte a fénylő pontocskákat, vagy gondolatban mértani alakzatokat formált belőlük. Szinte tobzódott az élvezetben, hiszen a Földön sohasem tehetett volna ilyesmit: ott növekvő tériszonyos szorongása hamar visszariasztotta volna a nézelődéstől.

Az Aurora egyre fényesebbnek látszott. Rövid idő elteltével egészen könnyen meg lehetett találni, később össze sem lehetett téveszteni a többi fényponttal, végül pedig önkéntelenül is rátévedt a tekintet. Apró fényszilánknak indult, gyorsan növekedett, és végül már a fényváltozásait is látni lehetett.

Amikor Baley a tudatára ébredt ennek, az égitest csaknem tökéletes félkör alakú fényfoltnak látszott.

Baley kérdésére Daneel a következő felvilágosítással szolgált:

– Az Aurorát nem a bolygópálya síkjának irányából közelítjük meg, Elijah kollégám. A déli sark nagyjából a korong közepén található, már a világos részen, de a határvonal közelében. A déli félgömbön most tavasz van.

Azt olvastam a minap, hogy az Aurora tengelye ferde, tizenhat fokkal tér el a szabályostól. – Erre még emlékezett, noha eléggé figyelmetlenül olvasta át a bolygó fizikai leírását, mert alig várta már, hogy elérjen az Aurora lakóiról szóló részhez.

Ígyvan, Elijah kollégám. Leszállás előtt bolygó körüli pályára fogunk állni, és onnan nézve a fényváltozások igen gyorsan követik egymást. Az Aurora hamarabb fordul meg saját tengelye körül, mint a Föld...

– Igen. Egy nap 22 órából áll.

– Pontosan 22,3 hagyományos órából. Az aurorai napot 10 aurorai órára osztják fel, egy óra 100 aurorai percből, egy perc pedig 100 aurorai másodpercből áll. Tehát egy aurorai másodperc nagyjából 0,8 földi másodpercnek felel meg.

– Ezt nevezik a könyvek metrikus órának és metrikus percnek?

– Igen. Kezdetben nehéz volt rábírni az auroraiakat arra, hogy hagyjanak fel a megszokott időegységek használatával; abban az időben a két rendszer, a hagyományos és a metrikus, egyidejűleg volt jelen. Végül persze a metrikus diadalmaskodott. Napjainkban rendszerint elhagyjuk a pontosító jelzőt az óra, a perc és a másodperc elől, és ilyenkor mindig a decimális változat értendő. A többi Külső Világon is ugyanezt a rendszert vezették be, bár másutt nincs összhangban a bolygó természetes mozgásával. Persze ezeknek a bolygóknak egytől egyig saját időrendszerük is van.

– Ugyanúgy, mint a Földnek.

– Igen, Elijah kollégám, de a Földön kizárólag az eredeti standard időegységeket használják. Ez zavarja ugyan a Föld és a Külső Világok kereskedelmi kapcsolatát, ám az űrlakók engedik, hogy a Föld a maga útját járja.

– De gondolom, nem pusztán barátságból teszik ezt. Gyanítom, hogy hangsúlyozni akarják a Föld másságát. Egyébként az év felosztásánál hogyan tudják alkalmazni a decimális rendszert? Elvégre az Aurora nap körüli keringése határozza meg az évszakok váltakozását. Ezt hogyan mérik?

– Az Aurora 373,5 aurorai nap alatt járja körül a napját, s ez 0,95 földi évnek felel meg – válaszolta Daneel. – Az év felosztása nem számít központi kérdésnek. Egy hónap 30 aurorai napból áll, és 10 hónap ad ki egy metrikus évet. A metrikus év 0,8 csillagászati évnek, azaz majdnem háromnegyed földi évnek felel meg. Természetesen ez az arány minden világon más és más. Egy tíznapos időszakot tizedhónak is szokás nevezni. Valamennyi Külső Világ ezt a rendszert alkalmazza.

– De azért biztosan követni lehet valahogyan az évszakok változását is.

– Minden világon létezik csillagászati év, de nem sokat törődnek vele. Számítógép segítségével persze könnyűszerrel meg lehet határozni az egyes napoknak a csillagászati éven belül elfoglalt helyét. Ez a többi világra is érvényes. Természetesen minden egyes robot képes erre a műveletre, Elijah kollégám, és az emberek munkájának irányításánál szükség esetén figyelembe tudja venni a csillagászati évet vagy a helyi időt. A metrikus rendszer az egész emberiség számára egységes időszámítást biztosít, és a számolgatásnál jóformán csak a tizedesvesszőt kell jobbra-balra tologatni.

Baleyt zavarta, hogy az általa olvasott könyvfilmek egyike sem taglalta kielégítően ezt a témát, de hát a földi történelemből tudta, hogy valaha szülőbolygóján is a holdhónap volt a naptár egyik meghatározó egysége, aztán egyszer eljött az az idő, amikor az egyszerűség kedvéért a holdhónapot sutba vágták, és azóta sem hiányolta senki. Egy idegennek valószínűleg feltűnne, hogy a Földről szóló könyvek említést sem tesznek a holdhónapról és általában a naptár történelmi változásairól, s egyetlen régi dátumhoz se mellékelnek magyarázatot.

De hát mennyi minden marad még magyarázat nélkül!

Akkor vajon mennyire bízhatja magát a könyvfilmekben nyújtott ismeretekre? Soha semmit sem szabadna készpénznek vennie, és állandóan utána kellene kérdeznie a dolgoknak.

Túl nagy a félreértés, az eltévelyedés veszélye, és félő, hogy elsikkad a lényeg.

11.

Az asztroszimulátor most az Aurorát mutatta, és az Aurora ugyanolyannak tűnt, mint a Föld. (Baley ugyan sohasem látta még ilyen távolságból szülőbolygóját, látott viszont a Földről készített hasonló fényképeket csillagászati témájú könyvekben.)

Ugyanolyan volt a felhőréteg mintázata, a sivatagok megannyi foltja, a nappali és az éjszakai felszín, s ugyanúgy hunyorogtak az éjszakai félgömb fényei, mint a földgolyót ábrázoló felvételeken.

Baley gondolataiba merülve bámulta a bolygót. Mi van akkor, ha valami oknál fogva felvitték őt az űrbe, elhitették vele, hogy az Aurorára utazik, de valójában – ugyanattól a rejtélyes, őrült szándéktól vezérelve – visszairányították a Földre? Leszállás előtt miből jöhetne rá a turpisságra?

De vajon van-e oka a gyanakvásra? Daneel gondosan felvilágosította őt arról, hogy a Földről és az Auroráról ugyanazok a csillagképek látszanak, hiszen szomszédos csillagok körül keringő bolygók esetében ez természetes dolog. Az űrből nagyjából azonosnak látszik a két bolygó, de mi mást várhatott volna, amikor mindkettőt emberek lakják, akik saját érdekeiket szem előtt tartva alakítják környezetüket?

Van oka feltételezni, hogy ilyen körmönfont mesterkedéssel akarják megtéveszteni? Milyen célt szolgálna egy efféle összeesküvés? Ha viszont mégis be akarják csapni, érthető, hogy körültekintően, az okot jól leplezve járnak el, hiszen ellenkező esetben rögtön átlátna a szitán.

Lehet, hogy Daneelt is beavatták a titokba? Ha emberi lény lenne, nyilván meg sem próbálkoztak volna ezzel, de Daneel csak egy robot: megtalálhatták a módját annak, hogy parancsaiknak engedelmeskedve az ő érdekeiket szolgálja.

A válaszok egyelőre még váratnak magukra. Baley a kontinensek határvonalait kémlelte, hátha felfedezi az ismerős földi mintákat. Talán így rábukkanhat az első áruló jelre – de hiába meresztgette a szemét.

Tekintetével elkeseredetten pásztázta a felhők rései közül előbukkanó felszínt, de földrajzi ismeretei elégtelennek bizonyultak. Igazából csak szülőbolygója föld alatti cityjeit, acélbarlangjait ismerte.

A partvonal részleteit nem találta Ismerősnek – a bolygó ugyanúgy lehetett az Aurora, mint a Föld. De vajon miért van benne ez a bizonytalanság?

Amikor annak idején a Solariára küldték, egy pillanatra se vonta kétségbe, hogy tényleg oda fog megérkezni, eszébe se jutott, hogy esetleg a Földre is visszavihetik. Persze akkor világosan meghatározták a feladatát, és viszonylag nagy esélye volt a sikerre. Most viszont úgy érezte, ez az esély egyenlő a nullával.

Akkor talán arról lehet szó, hogy vissza akar kerülni a Földre, és agya azért szülte meg nehéz munkával az összeesküvés koholt vádját, hogy egyáltalán gondolhasson vágya beteljesedésére.

Azután ez a bizonytalanság külön életre kelt benne. Nem tudott szabadulni tőle. Őrültként bámulta az Aurorát, képtelen volt visszatérni kabinjának valós falai közé.

És az Aurora mozgott, forgott, lassan, nagyon lassan...

Olyan sokáig nézte, hogy már ezt is meg tudta állapítani. Amíg csak a világűrt látta az asztroszimulátoron, minden mozdulatlannak tetszett, mint egy festett díszlet: csöndes, mozdulatlan fénypontok sokasága, amelyekhez később egy apró félkör is csatlakozott. Talán éppen a kép mozdulatlanságának köszönhette, hogy nem jelentkezett a szokásos tériszonya?

Most viszont már nyilvánvaló volt, hogy az Aurora mozog, és Baley rádöbbent, hogy a hajó hamarosan a felszínre ereszkedik. A felhők kinyúltak feléjük...

Nem, nem is a felhők mozognak, a hajó halad spirálvonalban lefelé. A hajó mozog. Ó mozog. Ekkor döbbent rá hirtelen a saját létezésére. Ő zuhan a felhők között, a ritka levegőben, egyedül, védtelenül a szilárd felszín felé.

Összeszorult a torka, alig kapott levegőt.

Biztonságban vagy, győzködte magát. Körbevesznek a hajó falai. De a falakat nem érezte.

De még ha nem is lennének falak, gondolta, akkor is van valami, ami körülzár. A saját bőröd.

De a bőrét sem érezte.

Rosszabb volt ez, mint a meztelenség: egy magára hagyott szellem zuhant lefelé, egy pőre, puszta éntudat, egy élő pontocska, egy magányos lény egy nyitott és végtelen világban.

Baley el akarta tüntetni ezt a képet, lenyomni a műszer kapcsolóját, de semmi sem történt. Idegeit annyira leterhelte a szörnyű élmény, hogy a gondolat ereje ezúttal kevésnek bizonyult az automatikus kikapcsoláshoz. Egyszerűen nem volt akarata. Nem csukódott be a szeme, és nem záródott össze az ökle. Rabul ejtette, hipnotikus transzba kergette, mozdulatlanságra kárhoztatta őt a rettegés.

Csak a felhőket érzékelte, a fehér... vagy inkább piszkosfehér ködöket... aranyos narancs-színű foltokat...

Azután minden elszürkült, és Baley fulladozni kezdett. Képtelen volt levegőt venni. Kétségbeesetten próbált segítséget kérni Daneeltől, de a gombóc nem mozdult a torkában...

Egyetlen hangot sem tudott kiadni...

12.

Baley úgy lihegett, mintha abban a pillanatban szakította volna át a célszalagot egy hosszútávfutó-verseny végén. Lejtett alatta a szoba, és a bal könyöke valami keményen nyugodott.

Rájött, hogy a padlón fekszik.

Giskard mellette térdelt, erős szorítású, hűvös robotkeze Baley jobb öklét fogta. A nyomozó Giskard válla fölött rálátott a kabin nyitott ajtajára.

Kérdezősködés nélkül is tudta, mi történt. Amikor fulladozni kezdett, Giskard elkapta a kezét, és rányomta az asztroszimulátor kapcsolójára, hogy véget vessen az előadásnak. Ha nem teszi, akkor most...

Daneel is ott volt velük, arcával közel hajolt Baleyhez, és szinte fájdalmas tekintettel nézte.

– Nem szóltál semmit, Elijah kollégám. Ha hamarabb észreveszem, hogy rosszul érzed magad...

Baley egy taglejtéssel igyekezett jelezni, hogy ért mindent, és semmi baj. Beszélni továbbra sem tudott.

A két robot várt, aztán amikor Baley egy esetlen mozdulattal megpróbált felállni, rögtön a hóna alá nyúltak, és felemelték. Leültették egy székre, és Giskard gyengéden kivette kezéből a műszer kapcsolóját.

– Hamarosan leszállunk – jelentette Giskard. – Azt hiszem, a továbbiakban nem lesz szükség az asztroszimulátorra.

– Mindenesetre a legjobb lesz elvinni – tette hozzá Daneel komoran.

– Várjatok! – szólalt meg végre Baley. Csak valami rekedt suttogás jött ki a torkán: egyáltalán nem volt biztos abban, hogy a robotok értik, mit akar mondani. Vett egy mély lélegzetet, bágyadtan megköszörülte a torkát, és megismételte: – Várjatok! Giskard!

A robot visszafordult.

– Uram?

Baley nem folytatta azonnal. A lényeg, hogy Giskard tudja, szüksége van rá. Most pihen még egy jó darabig, ki tudja, meddig? Igyekezett összeszedni szétszóródott gondolatait. Tériszony ide, tériszony oda, az úti cél vonatkozásában továbbra is megmaradt a bizonytalansága. Ezzel kezdődött a baj, és könnyen lehet, hogy a félelem súlyosbította is a rohamát.

Most meg kell tudnia, mi az igazság. Giskard nem fog hazudni. Egy robot nem tud hazudni, hacsak nem kap valami roppant körültekintő utasítást. De miért is utasítanák Giskardot ilyesmire? Hiszen Daneelt rendelték ki mellé, hogy legyen vele az utazás ideje alatt. Ha félre kellett vezetni Baleyt, akkor mindenképpen Daneelre osztották ezt a feladatot. Giskard csak hozom-viszem munkákra és ajtónállásra használható. Nyilvánvalóan felesleges lett volna bonyolult utasításokkal terhelni a memóriáját csak azért, hogy belekeverjék a hazugságok szövevényes rendszerébe.

– Giskard! – szólt Baley, most már csaknem normális hangon.

– Uram?

– Ugye hamarosan földet érünk?

– Már két óra sincs hátra a leszállásig, uram.

– Vagyis két metrikus óra, gondolta Baley. Több mint két rendes óra. Vagy kevesebb? Nem számít. Az átszámítgatásba csak belebonyolódna. Jobb, ha nem foglalkozik vele.

Inkább elővette a legerélyesebb hangját:

– Mondd meg nekem most rögtön, hogy hívják azt a bolygót, amelyikre le fogunk ereszkedni!

Erre a kérdésre egy emberi lény csak rövid szünet után felelt volna – ha felel rá egyáltalán –, akkor is jó adag meglepetéssel a hangjában. Nem így Giskard. Ő rögtön válaszolt, úgy, ahogy máskor: egykedvűen, érzelemmentesen.

– Aurorának hívják, uram.

– Honnan tudod?

Az Aurora az úti célunk. Ez a bolygó egyébként sem lehetne a Föld, már csak azért sem, mert az Aurora napjának, a Tau Cetinek a tömege a Föld napja tömegének csak kilencven százaléka. Ezért a Tau Ceti valamivel kevesebb hőt sugároz ki, és a fényébe jól látható narancsszínű árnyalat vegyül. Ezt az idegenek rögtön észreveszik. A felhőkön talán már ön is megfigyelte a visszaverődő napfény jellegzetes színét. A bolygó felszínén ugyanezt fogja látni, amíg hozzá nem szokik a szeme.

Baley elfordította a tekintetét Giskard kifejezéstelen arcáról. Természetesen észrevette a színbeli különbséget, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Hatalmasat hibázott.

– Elmehetsz, Giskard.

– Igen, uram.

Baley keserves arccal fordult Daneelhez.

– Daneel, bolondot csináltam magamból.

– Ha jól sejtem, arra gondoltál, hogy talán megtévesztünk, és nem az Aurorára szállítunk. Volt okod ezt feltételezni, Elijah kollégám?

– Nem. Talán a tudat alatt munkáló tériszonyom idegesített, és a nyugtalanság okozta a gyanakvást. Amikor még látszólag semmi sem mozdult az űrben, nem éreztem betegnek magamat, de a felszín alatt valószínűleg akkor is jelen volt a kór, és az tett egyre nyugtalanabbá.

– A mi hibánk volt, Elijah kollégám. Tudtuk, hogy nem kedveled a nyílt teret, és ennek ellenére átadtuk az asztroszimulátort, illetve ha már egyszer átadtuk, nem figyeltünk kellőképpen.

Baley bosszúsan csóválta a fejét.

– Ne mondj ilyet, Daneel! Már így is éppen eléggé figyeltek rám. Kíváncsi vagyok, vajon az Aurorán mennyire szigorúan őriznek majd.

– Szerintem, Elijah kollégám, bizonyos megkötések fogják szabályozni a szabad mozgásodat és az auroraiakkal való érintkezést – vélekedett Daneel.

– Éppen ez az, amitől félek. Biztosítaniuk kell számomra, hogy szabadon gyűjthessem az információkat, mégpedig közvetlenül az érintettektől, a bűncselekmény helyszínén. Máskülönben nem tudom kideríteni az igazságot ebben az ügyben.

Baley ekkor már teljesen magára talált, bár egy kicsit fáradt volt még. Az intenzív élmény hatására szörnyen vágyakozott jól megtömött pipája után, s ez roppant kínosan érintette, mert azt hitte, leszokási kísérlete ezúttal nagyobb sikerrel járt, mint egy évvel korábban. Szinte érezte a dohányfüst illatát az orrában és ízét a torkában.

Jól tudta, hogy be kell érnie az emlékkel. Az Aurorán semmiképp nem fogják engedélyezni neki a dohányzást. A Külső Világokon nem termesztenek dohányt, és ha hozott volna magával, akkor azt még a hajóra való felszállás előtt elvették és megsemmisítették volna.

– Elijah kollégám, ezt leszállás után meg kell beszélned dr. Fastolfe-fal. Saját hatáskörömben nem dönthetek erről.

– Tudom, Daneel, de hogyan beszélhetnék én Fastolfe-fal? Valamiféle asztroszimulátoron keresztül? És akkor is egy ilyen kapcsolót fogok szorongatni a kezemben?

– Szó sincs róla, Elijah kollégám. Személyesen fogsz beszélni vele. A tervek szerint dr. Fastolfe a repülőtéren vár.

13.

Leszállás közben Baley hallgatózott. Persze fogalma sem volt arról, hogy rendes körülmények között milyen zajok és zörejek lépnek fel ilyenkor. Nem ismerte a hajó működését, nem tudta, hány férfi és hány nő tartózkodik a fedélzeten, mi a dolguk leszálláskor, és egyáltalában mire kell számítania.

Kiáltozásra? Dübörgésre? Vagy a hajó enyhe remegésére?

Nem hallott semmit.

– Úgy látom, ideges vagy, Elijah kollégám – mondta Daneel. – Örülnék, ha mihamarabb szólnál nekem, amennyiben kellemetlenül érzed magát. Rögvest segítenem kell, amint észreveszem, hogy bánt valami.

Daneel alig észrevehetően megnyomta a "kell" szócskát.

Csak az Első Törvénynek engedelmeskedik, gondolta Baley szórakozottan. Biztos, hogy amikor összeestem, a maga módján ugyanúgy szenvedett, mint én, amiért nem látta előre a veszélyt. A pozitronagy meg nem engedett feszültségingadozásai – amelyekről semmit sem tudok – ugyanolyan kellemetlen érzést kelthetnek, és hasonló reakciót válthatnak ki belőle, mint énbelőlem a hirtelen nyilalló, éles fájdalom.

Honnan is tudhatnám, mi rejtőzik egy robot álbőre és áltudatküszöbe alatt, fűzte tovább a gondolatot.

Körülbelül annyit tudok róluk, amennyit Daneel az én szervezetemről.

Aztán Baleyre rátört a lelkiismeret-furdalás, amiért barátját gondolatban robotnak titulálta. Belenézett Daneel jóindulatú szemébe (mióta olvas ki jóindulatot azokból a szemekből?), és azt válaszolta:

– Rögtön szólnék, Daneel kolléga, ha kellemetlenül érezném magam. De semmi bajom. Csak hegyezem a fülemet, hátha megtudok valamit a leszállás menetéről.

– Köszönöm, Elijah kollégám – felelte Daneel komoly arccal. Finoman biccentett, aztán folytatta: – A leszállás elvben nem okozhat kényelmetlenséget. A gyorsulást érzékelni fogod, de csak felületesen, mivel ez a helyiség bizonyos mértékig elmozdul majd a gyorsulás irányába. A hőmérséklet emelkedhet, de legfeljebb csak két Celsius-fokot. Ami a hangjelenségeket illeti, halk sziszegéssel járhat, ahogy áthaladunk az egyre vastagodó atmoszférán. Zavar valamelyik kísérőjelenség?

– Nem hiszem. Inkább csak az zavar, hogy nem lehetek részese a leszállás élményének. Szeretnék megtudni egyet s mást. Nem akarom, hogy megfosszanak ettől az élménytől.

– Már tapasztalhattad, Elijah kollégám, hogy temperamentumod nem alkalmas ennek az élménynek a befogadására.

– De hogyan tegyem túl magamat ezen, Daneel? – kérdezte Baley erélyesen. – Elég ok ez arra, hogy itt tartsanak?

– Elijah kollégám, elmagyaráztam már, hogy a saját személyes biztonságod érdekében őriztetnek ebben a helyiségben.

Baley leplezetlen undorral csóválta a fejét.

– Gondolkoztam ezen, és arra jutottam, hogy az egésznek semmi értelme. Annyira kicsi az esélye, hogy a sok megkötés ellenére, az ismeretlen aurorai viszonyok között a végére tudok járni ennek a bűnügynek, hogy szerintem józanul gondolkodó ember nem fárad az akadályoztatásommal. De ha meg is teszi, akkor se közvetlenül a személyemet veszi célba. Miért nem a hajó ellen követnek el valamilyen szabotázsakciót? Ha igazán hétpróbás gazemberekkel van dolgunk, akkor nekik nem nagy ügy elintézni egy hajót az utasaival, veled, Giskarddal és velem együtt.

– Számoltunk ezzel a lehetőséggel, Elijah kollégám. Alaposan átvizsgáltuk a hajót. Ha szabotázsra kellett volna számítanunk, felfedeztük volna a nyomát.

– Biztos vagy ebben? Száz százalékig biztos?

– Abszolút bizonyossággal nem lehet ilyesmit állítani. Giskard és én mindenesetre elégedettek vagyunk, mivel nagy valószínűség szerint a katasztrófa esélye minimális.

– És ha tévedtek?

Mintha enyhén megrándult volna Daneel arca. Mintha olyasvalamit kérdeztek volna most tőle, ami megzavarta pozitron-agytekervényeinek zökkenőmentes működését.

– De nem tévedünk.

– Nem jelenthetsz ki ilyesmit. Közeledik a leszállás pillanata, és biztosra veszem, hogy akkor a legnagyobb a veszély. Ilyenkor tulajdonképpen még szabotázsra sem lenne szükség. Én személy szerint most, ebben a pillanatban forgok a legnagyobb veszélyben. Ha ugyanis ki akarok lépni az Aurorára, akkor nem rejtőzködhetem tovább ebben a szobában, végig kell vonulnom a hajón, a többi utas között. Megtettétek a szükséges óvintézkedéseket a biztonságos leszállás érdekében? – (Baley kisszerűen viselkedett: ok nélkül szapulta Daneelt, csak hogy levezesse a hosszú raboskodás alatt felgyülemlett feszültséget, és elrejtse saját kifakadása miatt érzett szégyenét.)

Daneel viszont most is higgadtan válaszolt:

– Megtettük, Elijah kollégám. És egyébként közben le is szálltunk. Már az Aurora felszínén áll a hajó.

Baley egy pillanatra elvesztette az uralmat idegei felett. Zaklatottan körülnézett, de persze nem látott semmi különlegeset, csak a szoba ismerős falait. A Daneel által leírt történésekből nem észlelt semmit: se a gyorsulást, se a hőt, se a szél fütyülését. Vagy Daneel szándékosan hozta megint szóba a személyes biztonsága kérdését, hogy elterelje a figyelmét más, kevésbé nyugtalanító tényezőkről?

– De még mindig hátravan a kiszállás a hajóból – mondta Baley. – Hogyan szállhatok ki anélkül, hogy támadási felületet kínáljak az esetleges ellenségnek?

Daneel az egyik falhoz lépett, és megérintette a burkolatot. Abban a pillanatban rés nyílt a fal közepén, és a két falrész eltávolodott egymástól. Baley egy hosszú, henger alakú alagutat látott.

Giskard abban a pillanatban lépett be a helyiség ajtaján.

– Uram, mi hárman a csőkijáraton távozunk. Kívülről figyelni fognak minket. A cső másik végén dr. Fastolfe várja önt.

– Megtettük a szükséges óvintézkedéseket – jelentette Daneel.

– Ne haragudjatok rám, Daneel... és Giskard. – Borús arccal lépett be a csőbe. Az óvintézkedések emlegetése mindahányszor azt juttatta az eszébe, hogy mégiscsak veszélyben van, ha megbízója szükségesnek tartja az óvatosságot.

Baley bátornak hitte magát, de most idegen bolygóra érkezett, ahol nem fogja tudni, ki a barát és ki az ellenség, s nem veszik őt körül ismerős személyek és tárgyak (Daneel természetesen kivételnek számít). És a fontos pillanatokban nem lesz körülötte melegséget és nyugalmat adó zárt tér. Beleborzongott a gondolatba.

Fastolfe

14.

Dr. Han Fastolfe csakugyan várta Baleyt – és még mosolygott is. Magas, karcsú férfi volt, vékony szálú, világosbarna hajjal és jellegzetes fülekkel. Baley három év után is élénken emlékezett azokra a nagy, elálló fülekre, amelyek egy kicsit komikusan hatottak, de kellemes, barátságos emberré tették a doktort. Baley inkább a fülek láttán, semmint a viszontlátás felett érzett örömében mosolyodott el.

Óhatatlanul is felmerült benne a kérdés, vajon miért nem tudnak az aurorai orvosok végrehajtani egy olyan apró plasztikai műtétet, amely eltüntethetné ezt a szembetűnő szépséghibát. Aztán elgondolkozott, és meglepetve konstatálta, hogy neki tulajdonképpen kedvére van, hogy Fastolfe ilyen füleket visel, és talán maga a doktor is így van ezzel. Hiszen nem lehet mindennapi az az arc, amely mosolyt fakaszt a másik ember arcán.

Fastolfe talán fontosnak tartotta, hogy első látásra elnyerje mások rokonszenvét. Vagy éppenséggel az vált hasznára, hogy alábecsülik? Vagy az, hogy egyszerűen csak másnak tartják?

– Elijah Baley nyomozó. Jól emlékszem önre, bár a nevéről mindig az a színész jut az eszembe, aki a szerepét alakította. – Ezek voltak Fastolfe köszöntőszavai.

Baley keserves képet vágva válaszolt:

– Az a hipervíziós dráma örök életemre elkísér, dr. Fastolfe. Ha megtudnám, hogy van egy hely, ahová elszökhetem előle...

– Nincs ilyen hely – felelte Fastolfe derűsen. – Legalábbis nem tudok róla. Úgyhogy amennyiben nem akar hallani arról a műsorról, mostantól mellőzzük a témát a beszélgetéseink során. Soha többet nem teszek említést róla. Rendben?

– Köszönöm. – Baley előre megfontolt hirtelenséggel Fastolfe felé nyújtotta a kezét. Fastolfe érezhetően tétovázott, aztán egy pillanatra óvatosan megszorította Baley kezét.

– Gondolom, nem egy két lábon járó vírusgyűjteménnyel van dolgom, Mr. Baley. Aztán a kezére pillantott, és bánatosan hozzátette:

– Be kell vallanom, a kezemet bekenték egy kellemetlen tapintású krémmel. Jelen pillanatban én testesítem meg az ön számára az aurorai társadalom irracionális félelmeit.

Baley vállat vont.

– Én is tele vagyok szorongással. Például nem kedvelek a külvilágban, mármint a szabadban tartózkodni. És ami azt illeti, nem szolgált örömömre, hogy az adott körülmények között az Aurorára kell jönnöm.

– Teljességgel megértem önt, Mr. Baley. Zárt autóban fogjuk utaztatni, és a birtokomon is mindent megteszünk azért, hogy ne kelljen kimennie a szabad levegőre.

– Köszönöm, de azt hiszem, aurorai tartózkodásom alatt időnként kénytelen-kelletlen ki kell majd ruccannom a külvilágba. Amennyire lehet, erre is felkészültem.

– Természetesen. Mindenesetre igyekszünk, hogy ilyesmire csak végszükség esetén kerüljön sor. Most érje be, kérem, a zárt környezettel!

Az autó az alagút árnyékában várakozott. Baley örömmel nyugtázta, hogy az odáig vezető néhány lépésnyi úton aligha kell tartania a külvilágtól. Tudta, hogy Daneel és Giskard ott van a nyomában. A robotok külsőleg nem hasonlítanak ugyan egymáshoz, de most mindketten ugyanolyan komolyan, ugyanolyan végtelen nyugalommal várakoznak.

Fastolfe kinyitotta az autó hátsó ajtaját, és betessékelte Baleyt.

A nyomozó beszállt. Daneel gyorsan, kecsesen beugrott mögé, Giskard pedig egy precízen koreografált táncmozdulattal a túloldalon foglalt helyet. Baley szabályosan beékelődött kettejük közé, de nem sérelmezte ezt a kényelmetlenséget, inkább örült annak, hogy jobbról-balról egy-egy vaskos robottest választja el a külvilágtól.

De a külvilágnak nyoma sem volt. Fastolfe beszállt az első ülésre, becsukódtak az ajtók, az ablakok elsötétedtek, és lágy, mesterséges fény árasztotta el a belső teret.

– Általában nem így szoktam közlekedni, Mr. Baley, de nekem nem jelent ez különösebb kellemetlenséget, ön pedig valószínűleg kényelmesebbnek találja. Egyébként az autó teljesen komputerizált, ismeri az utat, és mindenféle akadályra és vészhelyzetre felkészült. Nekünk egy pillanatra sem kell beavatkoznunk.

Baley alig érzékelte a gyorsulást és az autó mozgását.

– Biztonságos útvonalon haladunk, Mr. Baley – mondta Fastolfe. – Meglehetősen nagy erőfeszítéseket tettem annak érdekében, hogy minél kevesebben tudják meg, hogy ön ebben az autóban utazik. Kívülről természetesen senki sem láthatja meg. Az út nem tart sokáig; egyébként az autót gázsugár hajtja és emeli a magasba, így tulajdonképpen repülőútról kellene beszélnünk, de ha gondolja, megragadhatja az alkalmat a pihenésre. Most teljes biztonságban van.

– Ön úgy beszél – felelte Baley –, mintha egyébként veszélyben lennék. Most kivételesen biztonságban vagyok, ahogyan biztonságban voltam akkor is, amikor fogva tartottak a hajón. – Körülnézett a szűk, zárt térben, s úgy látta, csakugyan elegendő védelmet nyújt a fémkeret, a sötét üveg, no meg persze a két robot masszív fémszerkezete.

Fastolfe felnevetett.

– Tudom, hogy túlzásokba esem, de az Aurorán mostanság magasra csaptak az indulatok. Ön válságidőszakban érkezett hozzánk, és én inkább vállalom, hogy a túlzásaim miatt hülyének néznek, mint hogy vállaljam az ellenkező véglet kockázatát.

– Gondolom, ön is tudja, dr. Fastolfe, hogy a küldetésem esetleges kudarca a Földre nézve súlyos következményekkel járhat.

– Tisztában vagyok ezzel. Higgye el, én legalább annyira akarom a sikert, mint ön.

– Elhiszem. Hozzáteszem még, hogy ha kudarcot vallok, elveszítem a Földön személyes és szakmai hitelemet egyaránt.

Fastolfe hátrafordult az ülésen, és döbbenten nézett Baleyre.

– Csakugyan? Pedig senki sem garantálhatja a sikert.

Baley vállat vont.

– Tudom, de így van. Nyilvánvalóan én leszek a kétségbeesett földi kormányzat szidalmainak a céltáblája.

– Erre nem gondoltam, amikor felkértem, Mr. Baley. Biztosíthatom, hogy megteszek mindent, ami tőlem telik. Bár hogy őszinte legyek... – Fastolfe elfordította a fejét – a vereségünk esetén igencsak korlátozottak a lehetőségeim.

– Tudom – felelte Baley keserűen. Hátradőlt a puha, kárpitos ülésen, és lehunyta a szemét. Az autó finoman ringatta, de ő nem aludt el. Éppen ellenkezőleg: fokozottan járt az agya. Azon gondolkodott, mire mehet azzal a csekélyke segítséggel.

15.

Baley a másik végállomáson sem érezte a külvilág közelségét. Egy föld alatti garázsban szállt ki a járműből, és onnan egy kis lift vitte fel – mint később kiderült – a földszintre.

Ott egy napfényes szobába kísérték. Enyhén megborzongott a napsugarak láttán (tényleg volt bennük valami narancsos árnyalat). Fastolfe észrevette Baley idegenkedését.

Az ablakokat nem lehet átláthatatlanná tenni, de ha akarja, megoldom az elsötétítést. Tulajdonképpen gondolnom kellett volna rá...?

– Felesleges – válaszolta Baley mogorván. – Majd háttal ülök az ablaknak. Akklimatizálódnom kell.

– Ahogy gondolja. Mindenesetre rögtön szóljon, ha kényelmetlenül érzi magát, Mr. Baley! Az Aurorának ezen a vidékén most késő délelőtt van. Nem tudom, a hajón hogyan mérte az időt. Ha már hosszú ideje ébren van, és pihenni szeretne, van rá lehetőség, hogy kialudja magát. Ha éber, de nem éhes, nem kell ennie. Ha viszont kedve van hozzá, rövidesen együtt ebédelhetünk.

– Az én napirendembe is kitűnően illeszkedne most egy ebéd.

– Nagyszerű! Emlékeztetni szeretném önt arra, hogy a mi napjaink hét százalékkal rövidebbek, mint a földi napok. Ez elvileg nem okozhat önnek különösebb bioritmikus problémákat, de ha mégis zavarja, mi próbálunk majd alkalmazkodni önhöz.

– Köszönöm.

– És végül... Nem tudom pontosan, melyek a kedvenc ételei.

– Megeszem mindent, amit elém tesznek.

– Ennek ellenére nem fogok megsértődni, ha valamelyik ételünket nem találja túlságosan... ízletesnek.

– Köszönöm.

– És nem zavarja, ha Daneel és Giskard is velünk tart?

Baley halványan elmosolyodott.

– Ők is enni fognak?

Fastolfe mosoly nélkül, komoly arccal válaszolt:

– Nem, de szeretném, ha mindig ön mellett lennének.

– Veszély fenyeget? Még itt is?

– Semmiben sincs tökéletes bizodalmam. Még itt is számolni kell a veszéllyel.

Ekkor belépett a szobába egy robot.

– Uram, az ebéd tálalva van – jelentette. Fastolfe bólintott.

– Jól van, Faber. Hamarosan asztalhoz ülünk.

– Hány robotja van, dr. Fastolfe? – érdeklődött Baley.

– Elég sok. Nem értük még el a solariai szintet, ahol egy emberre tízezer robot jut, de nekem több robotom van, mint az egy emberre jutó aurorai átlag: pontosan ötvenhét. Nagy ez a ház, és irodának meg műhelynek is használom. Ezenkívül a feleségemnek – ha éppen van feleségem – külön szárnyban kell laknia, hogy ne zavarja őt a munkám, ezért külön személyzetre van szüksége.

– Ha ötvenhét robotja van, megértem, hogy nélkülözni tud közülük kettőt. Most már nincs olyan lelkiismeret-furdalásom, amiért az ön utasítására Giskard és Daneel kísért az Aurorára.

– Biztosíthatom, Mr. Baley, hogy tudatosan választottam ki őket. Giskard az udvarmesterem és a jobbkezem. Megszakítás nélkül szolgál, mióta felnőttkorba léptem.

– Mégis őt küldte el értem. Ez megtisztelő – mondta Baley.

– Ebből is láthatja, mennyire fontos az ön személye, Mr. Baley. Giskard a legmegbízhatóbb robotom. Erős és masszív.

Baley szeme Daneelre tévedt, mire Fastolfe rögtön folytatta a mondatot:

– Daneel barátomat nem is számítottam bele a statisztikába. Ő nem a szolgám, hanem olyan művem, akire gyenge pillanataimban rendkívül büszke vagyok. Osztályában ő az első. Megépítője és modellje az a dr. Roj Nemennuh Sarton volt, akit... – Fastolfe tapintatosan elhallgatott.

– Értem – vetette közbe Baley, és gyorsan bólintott.

Nem akarta, hogy a doktor befejezze a mondatot, mert most jött volna az, hogy Sartont a Földön gyilkolták meg.

– Szóval a szerelési munkálatokat Sarton vezette – folytatta Fastolfe –, de Daneel az én elméleti számításaim alapján készült el.

A doktor rámosolygott Daneelre, mire a robot elismerően biccentett.

– Jander is az öné volt – mondta Baley.

– Igen. – Fastolfe megcsóválta a fejét, és lesütötte a szemét. – Talán ugyanúgy magamnál kellett volna tartanom őt is, mint Daneelt. De ő a második ember formájú robotom volt, és nem jelentett nekem annyit, mint az első. Daneel az elsőszülött. Őt úgyszólván külön kategóriába sorolom.

– És nem szerkeszt újabb humanoid robotokat?

– Soha többé. De jöjjön – mondta Fastolfe, és összedörzsölte a két tenyerét –, vár az ebéd. Nem hiszem, Mr. Baley, hogy a Földön a lakosság hozzá van szokva a mi úgynevezett "természetes élelmiszereinkhez". Ma ráksalátát fogunk ebédelni kenyérrel és sajttal. Ihat tejet, vagy választhat a különböző gyümölcsleveink közül. Ilyen egyszerű az egész. Desszertnek fagylaltot kapunk.

– Csupa hagyományos földi étel – mondta Baley –, amelyek eredeti formájukban már csak az ősi irodalmi művekben lelhetők föl.

– Egyik sem számít mindennapi fogásnak itt, az Aurorán, de gondoltam, nincs értelme annak, hogy helyi ínyencségekkel és fűszerekkel kínáljam. Beletelne egy kis időbe, amíg megszokja őket.

Fastolfe felállt.

– Kérem, jöjjön velem, Mr. Baley. Csak ketten leszünk; ígérem, nem fogunk ünnepélyesen álldogálni az asztalnál, és mellőzünk mindenféle formaságot.

– Köszönöm – hálálkodott Baley. – Értékelem a kedvességét. A hajóút unalmát elűzendő eléggé intenzíven beleástam magam az Auroráról szóló szemléltetőanyagokba, és tudom, hogy ünnepélyes alkalmakra az etikett jó néhány étkezési szertartást ír elő, amelyektől kifejezetten rettegek.

– Nem kell rettegnie.

– Dr. Fastolfe! Lehetnénk esetleg olyannyira kötetlenek, hogy ebéd közben a munkáról beszélgetünk? Egy percet sem szabadna feleslegesen elvesztegetnem.

– Jó ötlet – helyeselt Fastolfe. – A munkájáról fogunk beszélgetni, és gondolom, megbízhatok önben, hogy senkinek sem szól majd erről a botlásomról. Nem szeretném, ha kinéznének az illemtudó társaságból. – Felnevetett. – Bár most nem kellene nevetnem. Ezen nincs mit nevetni. Ha most elvesztegetjük az időnket, abból nemcsak kellemetlenségeim származhatnak. Az könnyen végzetes következményekkel járhat.

16.

Baleynek egy vendégszobát bocsátottak a rendelkezésére. A berendezés néhány szék, egy fiókos szekrény és egy zongoraszerű hangszer, amelyen billentyűk helyett sárgaréz szelepek éktelenkedtek, a falakat díszítő absztrakt képek mintha remegtek volna a fényben. A sima felületű, különféle barna árnyalatú kockákkal mintázott padló a tervező szándéka szerint talán faberakásra emlékeztetett, és bár frissen fényezettnek látszott, egyáltalán nem volt csúszós.

Az ebédlőt ugyanilyen padló borította, de ez volt az egyetlen hasonlóság a két helyiség között. A hosszú, négyszögletes termet kifejezetten túldíszítették. Elhelyeztek benne hat nagy, négyzet alakú asztalt, ezek láthatóan tetszés szerint összeszerelhető elemes bútorok voltak. Az egyik rövidebb fal mentén bárpult állt csillogó, színes üvegekkel, mögötte egy görbe tükör, amely szinte végtelenül hosszúnak mutatta a termet. A bárpulttal szemközt, a másik oldalon négy falmélyedést alakítottak ki, melyek mindegyikében egy-egy robot várakozott.

A két hosszabb falat művészi mozaikberakás fedte, a képek színe lassan változott. Az egyik egy lakott bolygófelszínt ábrázolt, de Baley nem tudta megállapítani, az Aurora vagy egy másik létező égitest volt-e a modell; azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy csak az alkotó képzeletében létezett az a világ. A kép egyik oldalán búzaföld (vagy valami hasonló) terült el, telis-tele bonyolult, egytől egyig robotok által vezérelt mezőgazdasági gépekkel. Távolabb elszórtan emberlakta épületek is látszottak, amelyek a fal másik végében várossá sűrűsödtek – legalábbis Baley ilyennek képzelt el egy aurorai várost.

A másik hosszú falat csillagászati könyvbe illő ábra díszítette. Egy távoli nap kék-fehér bolygót világított meg, és a bolygót mintázó mozaikok úgy verték vissza a fényt, hogy egészen közelről nézve is az volt az ember érzése, hogy az égitest forog. A környező csillagok – némelyek halványabbak, mások fényesebbek – ránézésre ugyancsak változtatták a helyüket, de mozdulatlannak tűntek annak a szemében, aki huzamosabb ideig egyikre vagy másikra szegezte a tekintetét.

Baley zavarónak és visszataszítónak találta az egészet.

– Szép munka – jegyezte meg Fastolfe. – Csak kicsit túl drága volt. Nem éri meg az árát, de hát Fanya ragaszkodott hozzá. Fanya a jelenlegi élettársam.

– Ő is velünk tart most, dr. Fastolfe?

– Nem, Mr. Baley. Mint már említettem, csak ketten leszünk. Megkértem Fanyát, hogy erre az időre vonuljon vissza a lakosztályába. Nem akarom belekeverni őt ebbe az ügybe. Ugye megérti?

– Természetesen.

– Jöjjön, foglaljon helyet!

– Leültek az egyetlen terített asztalhoz. Baley a tálak, csészék és míves evőeszközök némelyikét szokatlannak találta. Az asztal közepén egy magas, felül elkeskenyedő henger állt, leginkább egy szürke kőből készült sakkfigurára emlékeztetett.

Baley nem tudott ellenállni a kísértésnek, és megérintette az ujjával.

Fastolfe elmosolyodott.

– Fűszertartó – magyarázta. – Egészen egyszerűen működik: egy tucat különböző fűszerből választhatunk. Az ember felemeli, és szertartásos mozdulatokat végez rajta, melyek önmagukban értelmetlenek, de az aurorai sznobok számára rendkívül fontosak, mert emelik az étkezés rangját. Fiatalabb koromban a fűszertartót a tenyerembe véve, a hüvelyk-, mutató- és középső ujjam hegyét összeszorítva magam is el tudtam végezni a sózás műveletét. Ha most megpróbálnám, könnyen lehet, hogy a manőver során fejbe verném a vendégemet. Remélem, eltekint attól, hogy megpróbáljam.

– Kérem, dr. Fastolfe, inkább ne próbálja meg!

Egy robot salátát tett az asztalra, egy másik gyümölcsleveket hozott egy tálcán, egy harmadik kenyeret és sajtot tálalt fel, egy negyedik pedig a szalvétákat igazította el az asztalon. Összehangoltan dolgoztak, egyszer sem ütköztek egymásnak. Egészen lenyűgözték Baleyt.

Végül, mintha mi sem lenne természetesebb ennél, megálltak az asztal egy-egy oldalán, egyszerre hátraléptek, meghajoltak, megfordultak, majd visszatértek a szoba túlsó végében található falmélyedésekbe. Baley csak akkor vette észre, hogy Daneel és Giskard is ott van az ebédlőben. Nem látta őket bejönni. A búzaföldet ábrázoló fal egy-egy beugrójában várakoztak. Daneel volt hozzájuk közelebb.

– Most, hogy elmentek... – kezdte Fastolfe, majd rögtön el is hallgatott, és lassan, szomorúan csóválta a fejét – azazhogy mégse mentek el... A robotok az étkezés megkezdése előtt általában elhagyják a termet, hiszen ők nem esznek. Logikus. Végül aztán ez is a szertartás részévé vált. Szinte elképzelhetetlen, hogy valaki hozzálásson az ételnek, amíg a robotok jelen vannak. Most viszont...

– Most viszont nem mentek el – fejezte be Baley a mondatot.

– Nem bizony. Úgy éreztem, a biztonság előbbre való az etikettnél, és önt, aki nem aurorai, nem fogja zavarni ez a kis szabálytalanság.

Baley megvárta, míg Fastolfe megkezdi az étkezést. A doktor kézbe vette a villát. Baley is. Fastolfe enni kezdett, szándékosan lassan csinált mindent, hogy vendége megfigyelhesse, mi a teendő.

Baley óvatosan beleharapott a rákba. Nagyon ízletesnek találta. A Földön fogyasztott rák-krémre hasonlított, de sokkal finomabb és gazdagabb volt. Komótosan rágcsálta a falatokat, és bár nagyon szeretett volna előrébb jutni a nyomozással, pillanatnyilag elképzelhetetlennek tartotta, hogy az ebéden kívül bármi mással foglalkozzék.

Meglepetésére Fastolfe tette meg az első lépést.

– Nem kellene munkához látnunk, Mr. Baley?

A nyomozó érezte, hogy enyhén elvörösödik.

– Dehogyisnem. Mindenképpen. Bocsásson meg, de megleptek az önök aurorai ízei, és nem tudtam másra koncentrálni. Tulajdonképpen ön idézte elő a bajt, ugye, dr. Fastolfe?

– Miért kérdezi ezt?

– Úgy tudom, valaki nagy szakértelmet kívánó módon követte el a robotölést.

– Robotölés? Hangzatos kifejezés – mondta Fastolfe mosolyogva. – Értem már, mire gondol. Jól tudja: az a módszer csakugyan roppant komoly szakértelmet kíván.

– És ha jól tudom, csakis önnek van meg a szükséges szakértelme.

– Ezt is jól tudja.

– És még ön is elismeri, mi több, teljes bizonyossággal állítja, hogy senki más nem idézhette elő Jander agyában a mentális zárlatot.

– Én csak az igazat mondom, Mr. Baley. A hazudozással, ha képes lennék is rá, nem jutnék semmire. Mindenki tudja, hogy én vagyok az ötven Külső Világ első számú elméleti robotszakértője.

– De nem lehetséges, dr. Fastolfe, hogy az egész világ második, harmadik vagy akár tizenötödik legjobb robotszakértője is képes ilyesmire? Tényleg csak a legjobb követhette el a gyilkosságot?

– Szerintem a legjobbnak is minden tudására szüksége lett volna – jelentette ki Fastolfe higgadtan. – Sőt, és most megint csak az egyéni véleményemet mondom, én is csak különösen jó formában lettem volna képes rá. Ne felejtse el, hogy a robotika legkiválóbb szakemberei, magamat is beleértve, a pozitronagyak megtervezésénél különös figyelmet szenteltek annak, hogy kizárják a mentális zárlat lehetőségét.

– Biztos ebben? Egészen biztos?

– Tökéletesen.

– És ezt már nyilvánosan is kijelentette?

– Természetesen. Volt egy nyilvános vizsgálat, amelynek során feltették nekem ugyanezeket a kérdéseket, és én akkor is az igazat válaszoltam. Az Aurorán ez a szokás.

– Pillanatnyilag nem vonom kétségbe, hogy meggyőződése szerint igazat vallott – mondta Baley. – De nem lehet, hogy a természetes büszkesége ragadtatta ilyen kijelentésre? Talán az is jellegzetes aurorai vonás.

– Úgy érti, annyira szeretném a legjobbnak mutatni magam, hogy szándékosan magamat vádolom mindenki előtt Jander mentális zárlatának előidézésével?

– Én úgy képzelem, hogy ön vállalja a politikai bukást és a társadalmi kitaszítottságot, ha a tudományos jó híre csorbítatlan marad.

– Értem. Érdekes gondolatok ezek, Mr. Baley. De más a helyzet. Ön szerint, ha választanom kellene a két lehetőség közül: tudniillik hogy beismerem, nem én vagyok a legjobb, illetve bűnösnek vallom magam a "robotölésben" – akkor én tudatosan az utóbbit választanám.

– Nem, dr. Fastolfe, nem akarom ennyire leegyszerűsíteni a kérdést. Talán azért hazudja azt magának, hogy ön a legjobb robotszakértő, és azért ragaszkodik ehhez mindenáron, mert tudat alatt – hangsúlyozom, dr. Fastolfe, tudat alatt – meg van győződve arról, hogy megelőzték.

Fastolfe felnevetett, de egy parányi idegesség is kicsendült a nevetéséből.

– Nem, nem, Mr. Baley. Ez óriási tévedés!

– Gondolkodjon csak, dr. Fastolfe! Biztos abban, hogy a többi robotszakértő szakmai tudás terén meg sem közelíti önt?

– Alig néhányan foglalkozunk ember formájú robotokkal. Daneel elkészítésével tulajdonképpen egy új tudományág jött létre, amelynek ma még neve sincs. Az Aurora elméleti robotszakértői közül egyedül én értem, hogyan működik Daneel pozitronagya. A néhai dr. Sarton is értette, de nem olyan jól, mint én. Az elképzelés lényege ugyanis tőlem származik.

– Ha kezdetben így is volt, nem biztos, hogy ma is igaz. Senki nem szerzett tudomást az elmélet lényegéről?

Fastolfe határozottan ingatta a fejét.

– Senki. Senkit sem tanítottam meg rá, és képtelenség, hogy bármely más, ma élő tudós egyedül rájöhetett volna ugyanerre.

Baley egy kicsit ingerülten válaszolt.

– Nem lehet, hogy egy jóeszű fiatalember, aki most végzett az egyetemen, és okosabb, mint bárki is gondolná...

– Nem, Mr. Baley, nem lehet. Ha létezne az illető, én biztosan ismerném. Akkor megfordult volna a laboratóriumomban, és együtt dolgozott volna velem. Pillanatnyilag nincs ilyen fiatalember. Nem mondom, hogy később sem lesz, talán többen is lesznek. De jelen pillanatban egyetlenegy sincs!

– Tehát ha ön meghal, akkor a sírba viszi magával ezt az új tudományágat?

– Még csak százhatvanöt éves vagyok, persze metrikus évben számolva; ez mintegy száznegyvennégy földi évnek felel meg.2 Aurorai viszonylatban fiatalnak számítok, és semmilyen egészségi ok nem zárja ki, hogy eléljek legalább még egyszer ennyi ideig. A négyszáz éves kor sem szokatlan – metrikus évben számítva. Lesz még elég időm tanítani.

Közben befejezték az étkezést, de sem Fastolfe, sem pedig Baley nem állt fel az asztaltól. A robotok sem vitték el a tálakat. Mintha valamennyien mozdulatlanná dermedtek volna a gyorsan pergő párbeszéd közepette.

– Dr. Fastolfe – mondta Baley résnyire szűkült szemmel. – Két éve a Solarián jártam, és az volt a benyomásom, hogy mindent összevetve valamennyi világ közül ott értenek a legjobban a robotikához.

– Mindent összevetve ez valószínűleg igaz is.

– És nincs olyan solariai, aki elkövethette volna a gyilkosságot?

– Nincs, Mr. Baley. Az ő robotjaik semmivel sem fejlettebbek, mint az én szegény kis megbízható Giskardom. A solariaiaknak halvány fogalmuk sincs az ember formájú robotok készítéséről.

– Hogy állíthatja ezt ennyire biztosan?

– Ön, Mr. Baley, járt már a Solarián, így nagyon jól tudja, hogy a solariaiak csak nagy nehézségek árán tudják megközelíteni egymást. Háromdimenziós "távnézés" útján érintkeznek, kivételt csak azok az esetek jelentenek, amikor elkerülhetetlen a szexuális kapcsolat. Gondolja, hogy valamelyiküknek eszébe jutna olyan ember formájú robotot tervezni, amelyik előcsalja a neurotikus félelmeiket? Jóformán nem is tudnák használni, annyira kerülné mindenki a vele való találkozást.

– De talán akad olyan solariai, aki meglepően jól tűri az emberi test közelségét. Nem zárhatjuk ki ennek a lehetőségét.

– Nem zárom ki. Csakhogy jelenleg egyetlen solariai állampolgár sem tartózkodik az Aurorán.

– Hogyhogy?

– Az itteniekkel sem szeretnek közvetlenül érintkezni, ezért csak nagyon fontos üzleti ügyekben utaznak el ide vagy a többi világra. Sőt még ilyen esetben sem lépnek a bolygó felszínére, hanem a bolygó körüli pályáról elektronikus eszközökkel kommunikálnak az idegenekkel.

– Ha viszont tényleg igaz, hogy ön az egyetlen ember, aki elkövethette a gyilkosságot, fel kell tennem a kérdést: ön ölte meg Jandert?

– Nem tudom elképzelni, hogy Daneel ne mondta volna meg önnek: tagadom ezt a vádat – válaszolta Fastolfe.

– Megmondta, de én öntől is hallani akartam.

Fastolfe karba fonta a kezét, és a homlokát ráncolta. Összeszorított fogai közül préselte ki a szavakat:

– Akkor most meghallhatja. Nem én tettem.

Baley a fejét csóválta.

– Úgy látom, teljes meggyőződéssel mondja ezt.

– Igen. Teljes meggyőződéssel és nagyon őszintén. Nem én öltem meg Jandert.

– Ha viszont nem ön tette, és senki más sem lehetett képes rá, akkor... De várjon csak! Talán pontatlan a feltételezésem. Jander tényleg halott? Vagy hamis ürüggyel csaltak ide engem?

– Azt a robotot tényleg tönkretették. Ha a törvényhozás nem tiltja meg, hogy még ma hozzáférjek a roncshoz – márpedig nem hiszem, hogy megakadályoznák –, akkor nagyon valószínű, hogy meg tudom mutatni önnek.

– Ha nem ön tette, és senki más sem lehetett képes rá, a robot pedig tényleg halott, akkor ki követte el a bűntényt?

Fastolfe nagyot sóhajtott.

– Daneel bizonyára elmondta, mit hangoztattam mindvégig a vizsgálat során, de ön persze ezt is tőlem akarja hallani.

– Így van, dr. Fastolfe.

– Hát akkor elmondom: senki sem követte el. A zárlat spontán módon keletkezett Jander agytekervényeiben.

– Valószínűnek tartja?

– Nem valószínű. Sőt nagyon, de nagyon valószínűtlen. De ha egyszer nem én voltam az elkövető, akkor csakis ez fordulhatott elő.

– Felmerülhet: nagyobb az esélye annak, hogy ön hazudik, mint annak, hogy spontán zárlat állt be.

– Ez sokakban fel is merült. De én tudom, hogy nem követtem el, ezért a spontán zárlat az egyetlen lehetséges változat.

– És engem azért hívatott ide, hogy igazoljam, bizonyítsam a spontán zárlatot?

– Igen.

– De hogy lehet bizonyítékot találni egy spontán történésre? A jelek szerint csak így menthetem meg önt, a Földet és jómagamat.

– Ez fontossági sorrend, Mr. Baley?

Baley zavartan válaszolt:

– Fontossági sorrendben önt, magamat és a Földet.

– Hosszas gondolkodás után sajnos arra a következtetésre jutottam, hogy lehetetlen bizonyítékot találni – mondta Fastolfe.

17.

Baley rémült pillantást vetett Fastolfe-ra.

– Azt mondja, lehetetlen?

– Azt. – Fastolfe hirtelen felkapta a fűszertartót. – Kíváncsi vagyok, meg tudom-e még csinálni a régi mutatványt.

Egy jól kiszámított csuklómozdulattal feldobta a dobozt. A fűszertartó bukfencet vetett a levegőben, Fastolfe jobb hüvelykujját leszorítva, a tenyere élével kapta el a tárgy keskenyebbik végét. Ettől az újra megbillent, átkerült Fastolfe bal tenyerére, és így táncolt tovább egyik kézről a másikra. A harmadik bukfenc megint a magasban történt, majd Fastolfe jobb kézzel marokra szorította a fűszertartót, mire finomra őrölt só hullott a bal kezébe.

– Gyerekes mutatvány, egy tudós elme szüleménye – mondta a doktor –, és az eredmény, ami természetesen csak egy csipet só, nincs arányban az erőfeszítéssel. De a jó aurorai vendéglátó mindig büszkén mutatja be. Vannak szaktekintélyek, akik másfél percig is a levegőben tudják tartani a dobozt, és ezalatt szinte követhetetlenül gyorsan mozog a kezük. No persze – tette hozzá elgondolkozva –, Daneel minden emberi lénynél ügyesebben és gyorsabban tudja előadni az efféle mutatványokat. Ilyen vizsgálatokat is végeztem rajta, hogy ellenőrizzem az agyműködését, de nagy hiba lenne nyilvánosság elé tárni a képességeit. Feleslegesen megszégyenítené a fűszerészeket, bizonyára érti, kikre gondolok, bár a szótárakban nem szerepel ez a népszerű elnevezés.

Baley igenlően dörmögött.

– De térjünk vissza a tárgyra! – javasolta Fastolfe, és felsóhajtott.

– Hiszen ön nem a fűszerészek miatt hozatott engem ide olyan messziről.

– Persze hogy nem. Akkor hát folytassuk!

– Van, valami különös oka annak, hogy éppen most adta elő nekem ezt a mutatványt, dr. Fastolfe?

– Igen. Holtpontra jutott a beszélgetésünk, hiszen csakugyan azért hozattam önt ide, hogy megtegye a lehetetlent. Az előbb olyan sokatmondó volt az arckifejezése, és az igazat megvallva jobb megoldás nem jutott az eszembe: gondoltam, nem árt, ha tartunk egy lélegzetvételnyi szünetet. Most viszont folytassuk!

– Beszéljünk tovább a lehetetlen feladatról?

– Az ön számára talán nem az, Mr. Baley. Önről azt tartják, hogy a lehetetlen feladatokat is megoldja.

– A hipervíziós drámára gondol? Abban ostobán eltorzították a solariai eseményeket. Elhitte?

Fastolfe széttárta a karját.

– Csak így remélhetek.

– Nekem viszont nincs más választásom. Meg kell próbálnom folytatni a nyomozást. Ha kudarcot vallok, nem térhetek vissza a Földre. Ezt egyértelműen a tudomásomra hozták... Mondja, dr. Fastolfe! Hogyan ölhették meg Jandert? Hogyan kellett manipulálni az agyát?

– Nézze, Mr. Baley, ezt egy robotszakértő kollégának se tudnám most hirtelenjében elmagyarázni, még akkor sem, ha felkészültem volna a kutatási eredményeim nyilvánosságra hozatalára. Márpedig ön nem robotszakértő, én pedig nem vagyok felkészülve a közlésre. De azért megpróbálom elmondani a lényeget... Nyilván tudja, hogy a robotokat a Földön találták fel, és ott készültek az első példányok.

– A Földön nemigen foglalkoznak a robotikával...

– Mi itt, a Külső Világokon jól tudjuk, mennyire robotellenes beállítottságúak a földlakók.

– Ennek ellenére senki előtt nem titok a Földön, hogy a mi bolygónkról származnak az első robotok. Az is köztudott, hogy a hipertérben való utazást is robotok segítségével valósították meg, és mivel hipertérutazás nélkül nem telepedhetett volna meg az emberiség a Külső Világokon, nyilvánvaló, hogy már a gyarmatosítás előtt léteztek robotok, amikor még a Föld volt az egyetlen lakott bolygó. Következésképpen a robotokat a földlakók találták fel, mégpedig otthon, a Földön.

– De ugye nem valami büszkék a találmányukra?

– Nem szoktunk beszélni róla – felelte Baley kurtán.

– És Susan Calvinről hallottak már?

– Régi könyvekben találkoztam már a nevével. Ő volt a robotika tudományának egyik úttörője.

– Csak ennyit tud róla?

Baley hanyagul intett a kezével.

– Gondolom, többet is megtudhatnék róla, ha átnézném az archívumokat, de még nem volt rá alkalmam.

– Fura – mondta Fastolfe. – Susan Calvin az űrlakók szemében szinte félistennőnek számít, olyannyira, hogy a robotikához nem értő kevesek szerintem nem is tudják róla, hogy földlakó volt. Istenkáromlónak és hazugnak tartanák azt, aki kijelentené, hogy metrikus években számítva alig múlt el százéves, amikor meghalt. Önök pedig csak a robotika egyik úttörőjeként ismerik őt.

– Miért, dr. Fastolfe? Talán Susan Calvinnek köze van ehhez az ügyhöz?

– Bizonyos szempontból, közvetetten igen. Calvin nevéhez számtalan legenda fűződik. Ezeknek a többsége minden kétséget kizáróan valótlan, mégis tovább él. Az egyik leghíresebb és leghihetetlenebb legenda szerint akkoriban, a kezdet kezdetén elkészült egy robot, amelyről kiderült, hogy valami szerencsétlen gyártási hiba folytán telepatikus képességekkel rendelkezik...3

– Micsoda?

– Így szól a legenda. Azzal kezdtem, hogy csak legenda, és minden kétséget kizáróan nincs valóságos alapja. Mindenesetre emlékeztetni szeretném arra, hogy elméletileg megtörténhetett, bár a gyakorlatban még soha senki nem állított elő telepátiára képes robotot. Teljesen elképzelhetetlen, hogy egy hipertérutazás előtti korban gyártott, egyszerű és primitív pozitronagyban felléphetett ilyen rendellenesség. Ezért biztosak vagyunk abban, hogy ez a történet kitaláció. Ennek ellenére hadd folytassam az eszmefuttatást, mert hátravan még a morális mondanivaló.

– Mindenképpen folytassa!

– Az a robot a legenda szerint olvasni tudott az emberek gondolataiban. Amikor feltettek neki egy kérdést, kiolvasta a kérdező agyából azt a választ, amelyet az illető hallani akart. Na már most a robotika Első Törvénye egyértelműen kimondja, hogy a robot nem okozhat ártalmat egy emberi lénynek, avagy nem tűrheti el, hogy az tétlensége folytán ártalmat szenvedjen. Az "ártalom" szó a robotok számára általában fizikai bántódást jelent. Egy gondolatolvasó robot viszont bizonyára tudná, hogy a csalódottság, a harag és minden hasonló érzelmi vihar boldogtalanná tesz egy érző emberi lényt, és az efféle érzelmek keltését ez a robot már "ártalmasnak" minősítené. Tehát ha a telepata robot tudatában lenne annak, hogy az igazság elkeserítené vagy dühítené, iriggyé vagy boldogtalanná tenné az illetőt, akkor inkább hazudna, hogy kedvében járjon a gazdájának. Érti?

– Persze hogy értem.

– Szóval ez a robot magának Susan Calvinnek is hazudott. Természetesen nem folytathatta sokáig a hazudozást, mert különböző embereknek különböző dolgokat mondott, és állításai egyrészt összefüggéstelenek voltak, másrészt pedig minden tény ellenük szólt. Susan Calvin hamar rájött, mi történik körülötte, és tudta, hogy az ügy miatt rendkívül kellemetlen helyzetbe került. Ha előbb kiderül a dolog, nem keseredik el annyira, a felfokozott várakozás után viszont elviselhetetlen csalódást érzett... Biztos, hogy nem hallotta még a történetet?

– A szavamat adom rá.

– Döbbenetes! Pedig biztos, hogy nem az Aurorán találták ki, mert az összes többi Külső Világon is ugyanilyen jól ismerik... Mindegy. Elég az hozzá, hogy Calvin bosszút állt a roboton. Bebizonyította neki, hogy akár igazat mond, akár hazudik, mindenképpen árt az illető embernek. Így a robot semmiképp nem tudott eleget tenni az Első Törvénynek, és amikor ezt felismerte, kénytelen volt totális passzivitásba vonulni. Képszerűbben fogalmazva, kiégtek a pozitron-tekervényei, és agya helyrehozhatatlan károsodást szenvedett. A legenda szerint Calvin hazugnak nevezte a tönkretett robotot.

– És most nyilván azt akarja mondani, hogy Jander Panell-lel is valami hasonló történhetett. Ellentmondásba keverték, és kiégett az agya?

– A jelek szerint ez történt, bár sokkal nehezebb lehetett előidézni, mint Calvin idejében. A robotikai szakemberek – valószínűleg éppen a legenda tartalma miatt – igyekeznek minimálisra csökkenteni a feloldhatatlan ellentmondások veszélyét. A pozitronagyak építésének tudományos elmélete rengeteget fejlődött azóta, és a gyakorlat is sokat finomodott. Az új rendszerek egyre jobban megoldják a feladatokat, minden helyzetben döntenek, és így vagy úgy, de mindig engedelmeskednek az Első Törvénynek.

– Akkor viszont nem lehet kiégetni egy robot agyát. Ezt akarja mondani? Mert ha igen, akkor nyitott marad a kérdés: mi történt Janderrel?

– Nem azt akarom mondani. A rendszerek egyre jobbak, de sohasem tökéletesek. Nem is lehetnek azok. Bármennyire finom, precíz berendezések is az agyak, mindig lehet találni egy végzetes ellentmondást. Ez alapvető matematikai igazság. Sohasem fogunk tudni létrehozni olyan finom és precíz mesterséges agyat, amelynél nullára csökken a végzetes ellentmondások veszélye. Ez ugyanis lehetetlen. De azért annak, aki ezeknél a majdnem tökéletes rendszereknél mentális zárlatot akar előidézni, nagyon jól kell értenie az adott pozitronagy működését. Ezért mondom, hogy csak egy kiváló elméleti szakember lehetett volna a tettes.

– Mint például ön, dr. Fastolfe?

– Mint például én. Az ember formájú robotok esetében pedig csakis én jöhetek szóba.

– Vagy ha nem, hát senki – mondta Baley ironikusan.

– Vagy ha nem, hát senki. Ahogy mondja – felelte Fastolfe, mintha nem is érezte volna a gúnyt Baley hangjában. – Az ember formájú robotok agyának és, hozzátehetném: testének megkonstruálásakor tudatosan imitáltuk az emberi testet. A pozitronagyakat különlegesen precízen dolgoztuk ki. Természetesen ezekben is megvan az emberi agy néhány előnytelen tulajdonsága. Ahogyan az agyban lejátszódó véletlen baleset következményeként egy emberi lény is kaphat agyvérzést – amikor szó sincs külső beavatkozásról –, úgy a pozitronok pillanatnyi eltérülése folytán, vagyis véletlenségből egy humanoid robotnál is beállhat a mentális zárlat.

– Ezt bizonyítani is tudja, dr. Fastolfe?

– Matematikailag tudom modellezni a jelenséget, de a matematikában jártas szakértők közül sem fogadná el mindenki az érveimet. Az elméletem ugyanis néhány olyan egyéni feltételezést is magában foglal, amely nincsen összhangban a robotika szakembereinek jelenleg elfogadott gondolkodásmódjával.

– Mekkora egy ilyen spontán mentális zárlat valószínűsége?

– Ha több emberszerű robot létezne, ha lenne belőlük mondjuk százezer, akkor az aurorai átlagéletkort figyelembe véve, az egyiknek jó esélye lenne arra, hogy beáll nála egy spontán mentális zárlat. Persze bekövetkezhet ez sokkal hamarabb is, mint Jander esetében, noha rendkívül kicsi az eshetősége.

– Nézze, dr. Fastolfe, ha sikerülne bebizonyítania, hogy általában a robotoknál előfordulhat spontán mentális zárlat, azzal még nem igazolná azt, hogy ebben a konkrét esetben éppen ez történt Janderrel.

– Ebben teljesen igaza van – ismerte el Fastolfe.

– Tehát ön, a robotika legnagyobb szaktekintélye nem tudja bebizonyítani, hogy Jandernél spontán mentális zárlat lépett fel.

– Megint igaza van.

– Akkor mit vár tőlem? Mit tehetek én, aki nem is konyítok a robotikához?

– Nem kell itt bizonyítania semmit. Bőven elég, ha előáll egy zseniális elképzeléssel, amely hihetővé teszi a nagyközönség számára, hogy Jander pusztulását spontán mentális zárlat okozta.

– Például...

– Nem tudok példát mondani.

– Biztos, hogy nem tud példát mondani, dr. Fastolfe? – kérdezte Baley szigorúan.

– Mit akar ezzel? Most mondtam, hogy nem tudok.

– Hadd mondjak valamit! Feltételezem, hogy az auroraiak túlnyomó többsége tudja, mi célból utaztam ide. Nehéz lett volna titokban idehozniuk, hiszen földlakó vagyok.

– Így van. Nem is próbáltam titkolózni. Kikértem a törvényhozás elnökének a véleményét, és miután meggyőztem, ő engedélyezte az ön utazását. Így egyelőre én is a helyemen maradhattam. Ön lehetőséget kapott arra, hogy megoldja a rejtélyt, mielőtt még sor kerülne a tárgyalásomra. Nem hiszem, hogy sok időt engedélyeznek nekünk.

– Akkor megismétlem: az auroraiak túlnyomó többsége tudja, hogy itt vagyok, és azt hiszem, azt is pontosan tudják, miért. Ki kellene derítenem, hogyan halt meg Jander.

– Magától értetődik. Mi másért jött volna ide?

– És mióta felszálltam a Földön arra a hajóra, állandóan szigorított őrizet alatt tartanak, mert fennáll annak a veszélye, hogy az ön ellenségei megpróbálnak eltenni láb alól. Azt hiszik, csodatévő szent vagyok, aki – bár minden ellene szól – megoldja a rejtélyt, ön pedig megnyeri a játszmát.

– Igen, szerintem is fennáll egy ilyen merénylet veszélye.

– Akkor most tegyük fel, hogy van valaki, aki nem szeretné, ha megoldódna a rejtély, és így ön tisztázná magát. Ennek a valakinek sikerül megölnie engem. Nem lehet, hogy ekkor ön mellé állna a közvélemény? Az esetből az emberek arra következtetnének: az ellenségei érezték, hogy ön ártatlan, máskülönben nem tartottak volna annyira a vizsgálattól, és nem tettek volna el engem láb alól.

– Meglehetősen bonyolult a gondolatmenete, Mr. Baley. Elképzelhetőnek tartom, hogy nagy ügyességgel erre is felhasználható lenne az ön halála, de ne féljen, nem lehet merénylet. Ön védelem alatt áll. Nem fogják megölni.

– De miért őriztet engem, dr. Fastolfe? Miért nem hagyja, hogy az ellenségei végezzenek velem? Miért nem használja fel a halálomat a győzelem érdekében?

– Mert szívesebben venném, ha életben maradna, és érvekkel sikerülne bizonyítania az ártatlanságomat.

– De hát ön nagyon jól tudja, hogy nem tudom bebizonyítani az ártatlanságát.

– Talán tudja. Éppen elég ösztönzést kapott. Az ön kezében van a Föld sorsa, és ahogy mondta, ezen áll vagy bukik a saját karrierje is.

– Mit érek az ösztönzéssel? Ha rám parancsol, hogy a karjaimmal csapkodva emelkedjem a levegőbe, mert ellenkező esetben lassú kínzás és halál vár rám, a Földet felrobbantják, lakóit pedig egytől egyig kiirtják, hiába az ösztönzés, attól még nem fogok tudni repülni.

– Tudom, hogy nincs sok esélye – mondta Fastolfe keserűen.

– Tudja, hogy egyáltalán semmi esélyem – vágott vissza Baley ingerülten –, és csakis a halálom árán menekülhet meg.

– Akkor nem fogok megmenekülni, mert gondom lesz rá, hogy az ellenségeim ne kerülhessenek az ön közelébe.

– De ön itt van a közelemben.

– Tessék?

– Az jár a fejemben, dr. Fastolfe, hogy ön megölhet engem, miközben azt a látszatot kelti, hogy az ellenségei tették. Azután a halálomat felhasználja ellenük. Ezért hozatott engem az Aurorára.

Fastolfe egy pillanatig enyhe meglepetéssel nézte Baleyt, azután hirtelen irgalmatlan harag fogta el, elvörösödött, és arca rettenetes grimaszra torzult. Felkapta az asztalról a fűszertartót, a magasba emelte, és le akart sújtani vele Baleyre.

A nyomozót teljesen váratlanul érte a támadás. Alig tudott elhajolni az ütés elől.

Daneel és Giskard

18.

Fastolfe gyorsan cselekedett, de Daneel nála is jóval fürgébb volt.

Baley, aki már megfeledkezett Daneel jelenlétéről, csak valami hirtelen suhogást és egy meglepett hangot hallott, azután azt látta, hogy Daneel, kezében a fűszertartóval, ott áll Fastolfe mellett.

– Remélem, semmilyen tekintetben nem ártottam önnek, dr. Fastolfe – mondta a robot.

Baley kába volt, így csak homályosan érzékelte, hogy Fastolfe másik oldalán ott áll Giskard, és a többi négy robot is előmerészkedett a távolabbi falmélyedésekből, majdnem az étkezőasztalig.

Fastolfe enyhén zihálva, kócosan, csapzottan felelt:

– Nem, Daneel. Nagyon helyesen cselekedtél. – Felemelte a hangját: – Mindannyian jól vizsgáztatok, csak egyet ne felejtsetek el: sohasem szabad tétovázni, még akkor se, ha rólam van szó!

Halkan felkacagott, és miközben újra helyet foglalt, ujjaival lesimította a haját.

– Bocsásson meg, Mr. Baley, amiért megijesztettem – szabadkozott –, de úgy gondoltam, a gyakorlat meggyőzőbb lesz, mint az én érvelésem.

Baley egy perccel korábban reflexmozdulattal tért ki a fűszer tartó elől. Most meglazította a gallérját, és kissé mogorván válaszolt:

– Az igazat megvallva, szóbeli bizonyítást vártam, de el kell ismernem, ez így meggyőzőbb volt. Örülök, hogy Daneel elég közel volt, és le tudta önt fegyverezni.

– Mindegyikük elég közel volt, de Daneel volt a legközelebb, ezért ő ért ide először. Elég gyorsan itt termett, így erre a finom megoldásra is futotta az idejéből. Ha messzebbről jön, talán kénytelen kicsavarni a karomat, de az sem lehetetlen, hogy leütött volna.

– Arra is képes?

– Mr. Baley! Én utasítottam őket, hogy védjék meg önt. Tudom, hogy kell kiadni egy ilyen parancsot. Ön veszélybe került. Ezek a robotok akkor sem haboztak volna, ha a közbeavatkozásukkal ártanak nekem. Persze igyekeztek volna minél kisebb kárt tenni bennem, ahogyan Daneel példája is mutatja. Csak a büszkeségem és a frizurám sínylette meg a dolgot. Na meg az ujjaim is bizseregnek egy csöppet. – Fastolfe fájdalmas arccal hajlítgatta az ujjait.

Baley vett egy mély lélegzetet. Megpróbált magához térni pillanatnyi zavarából.

– Daneel nem védett volna még engem, ha ön nem ad erre külön utasítást?

– Természetesen akkor is kötelessége lett volna megvédeni önt. De ne gondolja, hogy egy robot ilyenkor egyszerűen igennel vagy nemmel reagál. A laikusok gyakran beleesnek ebbe a hibába, pedig reakciósebesség is van a világon. Én úgy fogalmaztam meg az önre vonatkozó utasításaimat, hogy a robotjaim, Daneelt is beleértve, abnormálisan hamar, a lehető leghamarább cselekszenek, ha észreveszik, hogy önt veszély fenyegeti. Tudtam, hogy ezúttal is így lesz, ezért mertem ilyen hirtelen támadni. Gondoltam, így különösen meggyőzően mutathatom be, hogy ha akarnék, se tudnék ártani önnek.

– Értem, mindazonáltal nem tudok egyértelműen köszönetet mondani.

– Tökéletesen megbízom a robotjaimban, különösen Daneelben, de most eszembe jutott – igaz, egy kicsit túl későn –, hogy ha nem engedtem volna el azonnal a fűszertartót, akkor akarata ellenére eltörhette volna a csuklómat, bár az ő esetében igazi akaratról nem beszélhetünk, legfeljebb robotakaratról.

– Szerintem ostobaság volt ekkora kockázatot vállalnia – mondta Baley.

– Utólag már én is így gondolom. Ha fordítva történik a dolog, és ön akarta volna hozzám vágni a fűszertartót, Daneel rögtön közbeavatkozott volna, de nem ilyen gyorsan, mert az én védelmemre nem kapott külön utasítást. Csak reménykedhettem volna, hogy elég gyors a megvédésemhez. De ez egyáltalán nem biztos. Inkább eltekintenék a kísérlettől – jegyezte meg Fastolfe derűsen mosolyogva.

– És mi van akkor, ha egy légi járműről robbanószerkezetet dobnak a házra? – kérdezte Baley.

– Ugyanaz, mint hogyha gamma-sugarat irányítanak ránk egy szomszédos hegytetőről. A robotjaim nem védhetik meg mindentől, de itt, az Aurorán nagyon, de nagyon kicsi a valószínűsége egy ilyen drasztikus terrorcselekménynek. Kár is ezzel foglalkoznunk.

– Én szíves örömest megfeledkezem a veszélyről. Nem is gondoltam komolyan, hogy ön, dr. Fastolfe, veszélyt jelenthet rám, de bizonyítékra volt szükségem, hogy kizárhassam ezt a lehetőséget is. Csak így tudok tovább dolgozni. Folytathatjuk a munkát.

– Valóban – felelte Fastolfe. – Most, hogy túl vagyunk ezen a kis rögtönzött drámai színjátékon, visszatérhetünk az alapkérdésre. A probléma továbbra is fennáll: hogyan bizonyítható, hogy Jander agyában spontán lépett fel a mentális zárlat?

Baleynek csak ekkor jutott az eszébe, hogy Daneel még mindig ott van velük, ezért gyorsan feltette a robotnak a kínos kérdést:

– Daneel, nem fáj neked, hogy erről a témáról beszélünk?

Daneel az egyik távolabbi üres asztal mellett állt, amelyre az imént helyezte biztonságba a fűszertartót.

– Elijah kollégám, örülnék neki, ha néhai barátom, Jander ma is működne, de mivel Jandert lehetetlen újra működésbe hozni, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a jövőben ne fordulhassanak elő hasonló esetek. Mivel jelen beszélgetés ezt a célt szolgálja, fájdalom helyett inkább örömmel tölt el, hogy tanúja lehetek.

– Akkor megkérdezem tőled, Daneel, szerinted terheli-e felelősség dr. Fastolfe-ot Jander társad meggyilkolásáért? Ugye megbocsát, dr. Fastolfe?

Fastolfe bólintott, mire Daneel így válaszolt:

– Dr. Fastolfe kijelentette már, hogy nem terheli őt felelősség, úgyhogy természetesen ez az igazság.

– Neked nincsenek kétségeid ezzel kapcsolatban, Daneel?

– Nincsenek, Elijah kollégám.

Mintha Fastolfe-ot mulattatta volna a dolog.

– Mr. Baley, ön most keresztkérdéseket tesz fel egy robotnak.

– Tudom. Azért teszem, mert képtelen vagyok Daneelt robotnak tekinteni.

– A válaszait egyetlen vizsgálóbizottság sem fogadná el hitelesnek. Beleprogramozták, hogy hinnie kell nekem.

– Én nem vagyok vizsgálóbizottság, dr. Fastolfe. Most még csak az aljnövényzetet próbálom kiirtani. De hadd térjek vissza oda, ahonnan elindultam. Vagy ön égette ki Jander agyát, vagy véletlen baleset történt. Ön azt állítja, a véletlen balesetet nem tudom bizonyítani, így számomra egyetlen lehetőség marad: bebizonyítani, hogy nem ön a tettes. Más szóval: ha meg tudom mutatni, hogy ön nem ölhette meg Jandert, csak a véletlen baleset marad.

– És hogyan jut el odáig?

– A kérdés csak az, kinek állt módjában megölni Jandert, kinek volt erre alkalma, és kinek az érdekeit szolgálta a robot halála. Ön meg tudta volna tenni, az elméleti tudása lehetővé tette volna, hogy Jander agyának manipulálásával mentális zárlatot idézzen elő. De vajon alkalom is kínálkozott a gyilkosságra? Tény, hogy Jander az ön tulajdona volt, ön tervezte meg az agytekervényeit, ott bábáskodott a megépítésénél. De a mentális zárlat fellépésekor az ön birtokában volt a robot?

– Nem. Akkor valaki más birtokolta.

– Mennyi ideje?

– Körülbelül nyolc hónapja... vagyis valamivel több, mint fél földi éve.

– Hm. Ez érdekes. És ön ott volt Janderrel... vagy a közelében tartózkodott, amikor a zárlat bekövetkezett? Módjában állt volna a közelébe kerülni? Röviden: van bizonyítéka arra, hogy a feltételezett időpontban olyan messze volt, hogy nem követhette el a gyilkosságot, sőt kapcsolatba sem tudott volna lépni Janderrel?

– Attól tartok, a bizonyítás lehetetlen – felelte Fastolfe. – A tett elkövetésének időpontját a vizsgálatok meglehetősen tág határok közé helyezik el. Egy robot elpusztulása után nem lépnek fel olyan tünetek, mint az emberek esetében a hullamerevség vagy a bomlás. Csak annyit állíthatunk, hogy egy adott időpontban Jander még működött, egy későbbi időpontban pedig már nem észlelték a működését. A két időpont között körülbelül nyolc óra telt el. Erre a nyolc órára nincs alibim.

– Egyáltalán nincs alibije? De hát mit csinált azalatt, dr. Fastolfe?

– Itthon tartózkodtam, a házamban.

– Akkor a robotjai nyilván tudtak a jelenlétéről, és ezt bíróság előtt is tanúsíthatják.

– Természetesen tudtak a jelenlétemről, de jogi értelemben nem tanúskodhatnak mellettem. Fanya házon kívül volt aznap, a saját ügyeit intézte.

– Egyébként Fanya is annyira jártas a robotikában, mint ön?

Fastolfe arcán keserű mosoly jelent meg.

– Még önnél is járatlanabb... Egyébként erről az egészről felesleges beszélni.

– Miért?

Fastolfe a jelek szerint kezdte elveszíteni a türelmét.

– Kedves Baley, itt nem olyan közvetlen fizikai támadásról van szó, amilyet az előbb eljátszottam. Jander esetében szükségtelen volt a tettes fizikai jelenléte. Egyébként Jander abban az időpontban nem volt messze a házamtól, de ugyanúgy tartózkodhatott volna az Aurora túloldalán is: elektronikus úton akkor is kapcsolatba tudtam volna lépni vele, és a parancsaimmal előidézhettem volna a mentális zárlatot. Nem is telt volna nagyon hosszú időbe, amíg elmondom a lényeget...

– Akkor tehát egy rövid folyamatról van szó, és valaki más véletlenül is előidézhette, miközben csak egy rutinfeladatot akart elvégeztetni?

– Nem! – kiáltotta Fastolfe. – Az Aurora szerelmére, földlakó, hadd mondjam már végig! Megmondtam, hogy nem ez a helyzet. Jander agyában csak hosszú idő alatt, bonyolult, tekervényes módon lehetett volna előidézni a mentális zárlatot: a tettesnek nagyon okosnak és nagyon ügyesnek kellett volna lennie, és senki sem követhetett el ilyesmit puszta véletlenségből, legfeljebb csak véletlen egybeesések hihetetlenül hosszú sorozatát követően. Számításaim szerint – bár kétlem, hogy ilyen helyzetben egyáltalán kíváncsi valaki az én számításaimra – egy ilyen roppant bonyolult eseménysor véletlen bekövetkeztének sokkal kisebb az esélye, mint a spontán zárlatnak. Én viszont hetek, hónapok vagy talán évek alatt apránként, gondosan előkészíthettem volna a dolgot, hogy azután az első kínálkozó alkalommal egy pillanat alatt elpusztíthassam Jandert. Az előkészítés időszakában az áldozat egy pillanatra sem adta volna jelét annak, mennyire közel a katasztrófa. Gondolja csak el: ha ön sétálni indul, és nem tudja, hogy szakadék felé tart, az utolsó lépést ugyanolyan magabiztosan teszi meg, mint a legelsőt. Ha egyszer sikerült eljuttatnom Jandert a szakadék szélére, onnan már egyetlen szavammal a mélybe taszíthattam. Az utolsó lökést egy pillanat alatt megadhattam neki. Érti már?

Baley összeszorította az ajkát. Úgy gondolta, nem érdemes palástolnia csalódottságát.

– Tehát módjában állt volna megölni Jandert.

– Akárkinek módjában állt volna. Bárki megtehette volna, aki itt tartózkodik az Aurorán, feltéve, hogy rendelkezik a szükséges képességekkel.

– Márpedig csakis ön rendelkezik ezekkel a képességekkel.

– Attól tartok, ez a helyzet.

– Akkor most vizsgáljuk meg az indítékot, dr. Fastolfe!

– Jó.

– Ezen a téren van a legnagyobb esélyünk a sikerre. Ezek az ember formájú robotok az ön teremtményei. Az ön elképzelései alapján készültek el, és ön mindvégig ott bábáskodott megalkotásuk idejében, függetlenül attól, hogy dr. Sarton felügyelte az összeszerelési munkálatokat. Ön nélkül sohasem jöhettek volna létre. Daneelt mint "elsőszülöttjét" emlegette. Az ember formájú robotokat ön hívta életre, ők az ön gyermekei, az emberiségnek szánt ajándékai, rajtuk keresztül jut el a halhatatlanságig. – Baley érezte, hogy egyre emelkedettebb stílusban beszél, és egy pillanatra azt képzelte, a vizsgálóbizottság előtt áll. – Miért akarná megsemmisíteni a saját művét? Mi a fészkes fenéért pusztítaná el azt az életet, amelyet csodálatos szellemi munkával hozott létre?

Fastolfe egy kicsit szórakozottan válaszolt:

– Ugyan, Mr. Baley, mit tud maga erről? Honnan tudja, hogy az elméletem csodálatos szellemi munka eredménye? Lehet, hogy csak egy egyenlet mechanikus továbbgondolása, amire bárki más képes lett volna, ha veszi a fáradságot.

– Nem hiszem, hogy így van – mondta Baley, és megpróbált lehiggadni. – Ha önön kívül senki más nem ismeri annyira az ember formájú robotok agyának működését, hogy képes lenne elpusztítani egy ilyen szerkezetet, akkor valószínűnek tartom, hogy létrehozni se tudta volna más, csak ön. Talán nem ért egyet az érveimmel?

Fastolfe fejcsóválva válaszolt:

– Teljesen logikusnak találom az érvelését. Mindazonáltal... – Baley még sohasem látta ennyire keservesnek a doktor arcát – ...mindazonáltal gondos elemzése csak ront a helyzetünkön. Arra a következtetésre jutottunk, hogy egyedül nekem állt módomban elkövetni a gyilkosságot, és alkalmam is volt rá. Ráadásul indítékom is lehetett – a világ legjobb indítéka –, és ezt az ellenségeim is tudják. Akkor, hogy önt idézzem, hogy a fészkes fenébe fogjuk bebizonyítani, hogy nem én vagyok a tettes?

19.

Baley arca haragos ráncokba gyűrődött. A nyomozó felpattant, és sietős léptekkel megindult a szoba sarka felé, mintha a zárt tér védelmét keresné. Aztán hirtelen sarkon fordult, és ráförmedt vendéglátójára:

– Dr. Fastolfe, úgy veszem észre, ön örömét leli az én bosszantásomban!

Fastolfe vállat vont.

– Nem öröm ez nekem. Én csak szépítés nélkül ön elé tártam a helyzetet. Annak a szerencsétlen Jandernek a robothalálát a pozitronok véletlenszerű szabálytalan áramlása okozta. Tudom, hogy csakis így történhetett, hiszen nekem semmi közöm az egészhez. Csakhogy rajtam kívül senki nem lehet biztos az ártatlanságomban, ráadásul valamennyi közvetett bizonyíték ellenem szól: mindezt figyelembe kell vennünk, amikor meghatározzuk a tennivalóinkat, ha egyáltalán tehetünk valamit.

– Akkor vizsgáljuk még közelebbről az indítékait! – javasolta Baley. – Azt, ami az ön számára perdöntő fontosságúnak tűnik, mások talán cseppet sem találják fontosnak.

– Ezt kétlem. Ne nézzen bolondnak, Mr. Baley!

– Egyébként is lehet, hogy tévesen ítéli meg a dolgokat, és túl nagy jelentőséget tulajdonít az állítólagos indítékainak. Az emberek néha beleesnek ebbe a hibába. Valamiért túldramatizálja a helyzetet.

– Nem hiszem.

– Akkor árulja el, milyen indítéka lehetett volna! Rajta! Ki vele!

– Ne kapkodjunk, Mr. Baley! Nem könnyű megmagyarázni... Kijönne velem?

Baley gyorsan az ablakra sandított. Még hogy ki? Ki a külvilágba?

A nap alacsonyabban volt az égen, mint az ebéd kezdetekor, ezért a fénye jobban bevilágította a szobát. Baley habozott egy kicsit, aztán a szükségesnél valamivel haragosabban felelte:

– Igen, kimegyek!

– Nagyszerű! – lelkendezett Fastolfe, majd barátságosan hozzátette: – De ha úgy gondolja, előbb talán még látogassa meg a mellékhelyiséget.

Baley elgondolkozott. Még nem érezte szükségét a "látogatásnak", de nem tudhatta, mi vár rá a külvilágban, milyen hosszú ideig kell majd odakint maradnia, milyen egészségügyi létesítmények állnak ott a rendelkezésére, és legfőképpen nem ismerte az aurorai etikett ide vonatkozó szabályait. A hajón megtekintett könyvfilmek sem szolgáltak e tekintetben semmiféle információval. Talán az a legbiztosabb, ha elfogadja vendéglátója javaslatát.

– Köszönöm – felelte –, élek a lehetőséggel.

Fastolfe bólintott.

– Daneel, kísérd Mr. Baleyt a látogatóknak fenntartott helyiségbe! – rendelkezett.

– Gyere velem, Elijah kollégám – mondta Daneel. Amikor átértek a másik szobába, Baley megjegyezte:

– Sajnálom, Daneel, hogy nem vettél részt abban a beszélgetésben, amelyet dr. Fastolfe-fal folytattam.

– Nem lett volna helyénvaló, Elijah kollégám. A közvetlenül hozzám intézett kérdésre válaszoltam, de senki sem ajánlotta fel, hogy részt vehessek.

– Én felajánlottam volna, Daneel, ha nem vendégként vagyok itt. Így viszont arra gondoltam, jobb, ha nem kezdeményezek ilyesmit.

– Megértem... Ez itt a látogatók mellékhelyisége, Elijah kollégám. Ha nem foglalt, akkor a kezed érintésére kinyílik az ajtó.

Baley nem lépett be. Gondolataiba temetkezve álldogált még egy darabig, azután megkérdezte:

– Daneel, ha felajánlották volna, hogy vegyél részt a társalgásban, lett volna valami fontos mondanivalód? Helyénvalónak tartottál volna megjegyezni valamit? Érdekel a véleményed, barátom.

Daneel szokott komoly hangján felelt:

– Egyetlenegyszer szóltam volna közbe: elmondtam volna, hogy váratlanul ért dr. Fastolfe-nak az a mondata, miszerint kiváló indítéka volt arra, hogy kivonja Jandert a működésből. Nem tudom, mire gondolt. Bármi lett légyen is az indítéka, megkérdezhetné tőle, rám miért nem vonatkozik ugyanaz. Ha valaki azt hiszi, hogy dr. Fastolfe-nak volt oka előidézni Jander agyában a mentális zárlatot, miből gondolja, hogy én kivétel vagyok? Kíváncsi lennék a válaszra.

Baley szokásos szúrós pillantásával tanulmányozni kezdte a robot arcát, bár jól tudta, hogy hiába keres árulkodó jeleket...

– Úgy érzed, Daneel, hogy nem vagy biztonságban? Úgy érzed, Fastolfe veszélyt jelenthet a számodra?

– A Harmadik Törvény értelmében köteles vagyok megvédelmezni a saját létemet, de nem ellenkezhetem sem dr. Fastolfe-fal, sem mással, ha az illetőnek az a jól átgondolt véleménye, hogy szükség van működésem beszüntetésére. Ezt mondja ki ugyanis a Második Törvény. Ugyanakkor tudom, hogy nagy értéket képviselek nemcsak anyagi értelemben, hanem tudományos szempontból is. Ezért a tettesnek igen alaposan el kellene magyaráznia nekem az indokait, mielőtt megpróbálna végezni velem.

– Dr. Fastolfe soha – ismétlem, Elijah kollégám, soha – egy szóval sem beszélt előttem ilyesmiről. Nem hiszem, hogy titokban szándékában állna engem elpusztítani, vagy hogy valaha is felmerült volna bennem Jander elpusztításának a gondolata. Janderrel egy véletlenszerű pozitronáramlási rendellenesség végzett, és egy napon talán nekem is ez lesz a sorsom. A világmindenségben mindig történnek véletlenek.

– Csakúgy, mint Fastolfe, te is ezt mondod, és én el is hiszem, de az emberek nagy többsége nehezen fogja elfogadni ezt a feltételezést. – Baley bosszúsan a mellékhelyiség ajtaja felé fordult, és megkérdezte Daneeltől: – Te szintén bejössz velem?

Daneel arcán mesterkélt derű jelent meg.

– Nagyon hízelgő, hogy ennyire emberinek tartasz, Elijah kollégám, de nekem természetesen nincs szükségem arra, hogy igénybe vegyem a bizalmast.

– Persze hogy nincs rá szükséged. De attól még bejöhetsz.

– Nem lenne helyes, ha belépnék. Robotok nem szoktak bemenni a bizalmasba. Egy ilyen helyiség belső berendezése kizárólag emberi célokat szolgál. Ez itt egyébként is csak egyszemélyes.

– Egyszemélyes! – Baley egy pillanatra meghökkent, de aztán hamar felocsúdott döbbenetéből. Más világ, más szokások! Nem emlékezett, hogy erről szó esett volna a könyvfilmekben. – Tehát ezért mondtad, hogy az ajtó csak akkor nyílik ki, ha a helyiség nem foglalt. De mi történik akkor, ha éppen foglalt?

– Akkor magától értetődően nem nyílik ki, amennyiben kívülről érinti meg valaki, így nem zavarhatják meg a bent tartózkodót. Ha belülről érintik meg az ajtót, természetesen kinyílik.

– És ha a bent tartózkodó látogató elájul, agyvérzést vagy szívrohamot kap, és nem tudja megérinteni az ajtót? Akkor nem segíthet rajta senki?

– Veszély esetén többféleképpen is ki lehet nyitni az ajtót, Elijah kollégám – magyarázta Daneel, azután nyilvánvaló zavarában hozzátette: – Attól tartasz, hogy sor kerülhet ilyesmire?

– Nem, nem, dehogyis... Csak merő kíváncsiskodásból kérdeztem.

– Itt fogok várakozni az ajtó előtt – mondta Daneel nyugtalanul. – Ha meghallom, hogy segítségért kiáltasz, azonnal intézkedem.

– Nem hiszem, hogy szükség lesz a beavatkozásodra. – Baley a kézfejével könnyedén megérintette az ajtót, az pedig azonnal kinyílt. A nyomozó várt egy pillanatig, becsapódik-e az orra előtt. Amikor látta, hogy nyitva marad, belépett. Az ajtó abban a pillanatban becsukódott a háta mögött.

Kívülről a bizalmas olyan helyiségnek látszott, amely biztosan megfelel a célnak. Mosdó, fürdőkád, egy kis fülke (valószínűleg zuhannyal felszerelve) és egy, a mennyezetnél alacsonyabb fényáteresztő ajtó, amely mögé minden bizonnyal egy vécét rejtettek el. Volt még néhány szerkezet, amelyeknek Baley nem ismerte fel a rendeltetését, de feltételezte, hogy ugyancsak különféle bizalmas ügyek elintézésére szolgálnak.

Nem sok ideje maradt a berendezés tanulmányozására, mert egy pillanat alatt minden eltűnt a szeme elől, és már-már kétségei támadtak, valóban ott volt-e mindaz, amit látott, vagy mindig csak saját képzeletét vetítette maga elé.

Miközben az ajtó záródott, az ablaktalan helyiség fokozatosan elsötétült. Aztán, mikor tökéletesen becsukódott az ajtó, újra világosság támadt, csakhogy a kívülről látott berendezési tárgyak közül egyetlenegy sem tért vissza. A nap fénye világított. Baley – ha ezúttal hihetett érzékszerveinek – kint volt a külvilágban.

Fenn az égen annak rendje és módja szerint úsztak a felhők, s ettől Baley csak még hamisabbnak találta a látványt. Körös-körül zöld lombok lengedeztek, ugyancsak rendkívül szabályosan.

Baley máris csomót érzett a gyomrában. Így volt ez, valahányszor kilépett a külvilágba... márpedig most nem léphetett ki. Egy ablaktalan szobába ment be. Csak valami világítási trükk lehet az egész.

Közvetlenül a lába elé nézett, és lassan tett egy lépést előre. Kinyújtotta a karját. Lassan, nagyon lassan. És feszülten figyelt.

Sima falat érintett a keze. Jobbra-balra tovább tapogatózva annak a tárgynak a körvonalait érzékelte, amelyet kívülről mosdónak vélt. A keze segített: már látta is a mosdókagylót, halványan, egészen halványan sejlett fel előtte a nagy fényözönben.

A csapot is megtalálta, de nem sikerült vizet fakasztania. Végigtapogatta a hajlított csövet, de semmit sem talált, ami hasonlított volna a víz folyását szabályozó tárcsákhoz vagy nyomógombokhoz. Talált viszont egy hosszúkás kallantyút, amelynek felülete valamivel durvább volt, mint a környező fal. Miközben ujjaival végigtapogatta, próbaképpen finoman meg is nyomta a kart, s erre a fal síkja mögött lengedező zöld lombok közül vízsugár tört elő, és hangos csobogással ömlött a magasból a lába felé.

Baleyt elfogta a pánik. Automatikusan hátraugrott, de a vízsugár egyébként sem érte volna el a lábát. Ugyanúgy folyt tovább, mint addig, de minden cseppje a semmibe tűnt, mielőtt még eljuthatott volna a padlóig. Baley kinyújtotta a kezét. Nem igazi víz folyt a lombok közül, csak valamilyen fényillúzió. Baleynek nem lett nedves a keze, nem érzett semmit, de a szeme tovább makacskodott: képtelen volt elfogadni a bizonyított tényt. A szeme továbbra is vizet látott.

Baley addig tapogatózott egyre feljebb, míg végre csakugyan nedves lett a keze: keskeny sugárban hideg víz folyt a csapból.

Ujjai megint rátaláltak a kallantyúra, és kísérletezni kezdett, hol itt, hol ott nyomkodta meg a kart. A víz hőmérséklete gyorsan változott, és Baley hamar be tudta állítani magának a kellemesen langyos hőfokot.

Szappant nem talált. Vonakodva bár, de odatartotta a kezét egy vékonyabb forrást ábrázoló fénypatak útjába, és összedörzsölte a tenyerét. Ha valóban szappanoldat folyt volna a forrásból, már tetőtől talpig beszappanozhatta volna magát, így viszont csak tiszta víz érte a kezét. Aztán mintha a szerkezet kitalálta volna a gondolatát – valószínűbb persze, hogy a keze mozgását érzékelte –, érezhetően szappan keveredett a vízbe, a forrás pedig, amelyet látott is meg nem is, bugyborékolni és habzani kezdett.

Baley még akkor is bizonytalan maradt. Bátortalanul hajolt a mosdó fölé, és megmosta arcát a szappanos vízben. Érezte, hogy borostás az arca, de tudta, hogy segítség nélkül képtelen lenne borotvát keríteni.

Végzett a mosdással, de bambán a vízsugár alatt hagyta a tenyerét. Vajon miért nem csorgott tovább a szappanoldat? Nem volt szükség arra, hogy elállítsa. Valószínűleg a szerkezet érzékelte, hogy már nem mozgatja a kezét. A víz kitisztult, és Baley leöblíthette a szappant. Meglocsolta az arcát, s erre dörzsölgetés nélkül, egy pillanat alatt leoldódott róla a szappan. Részben a rossz látási viszonyoknak, részben pedig járatlanságának köszönhetően Baley alaposan összevizezte az ingét.

Törülköző? Kéztörlő?

Behunyt szemmel hátralépett, és előrehajtotta a fejét, hogy ne csöpögjön több víz a ruhájára. A jelek szerint a hátrafelé tett lépés volt a döntő, meleg levegő áradt feléje. Előbb az arcát, azután a két kezét tartotta a forró fuvallat útjába.

Amikor újra kinyitotta a szemét, nem látta már a patakot. Kezét kinyújtva próbát is tett, és megállapította, hogy a valódi víz is eltűnt.

Baley gyomrában rég feloldódott a csomó, és a szorongás felháborodásba csapott át. Tudta, hogy a mellékhelyiségek jellege és berendezése az egyes világokon igen sokban különbözik egymástól, de úgy érezte, az auroraiak túl messzire mentek ezzel a külvilág-szimulációval.

A Földön bizalmason nemek szerint elkülönített, nagy nyilvános helyiségeket értettek, amelyeket egyszemélyes zárható fülkékre osztottak. A Solarián keskeny folyosókon keresztül lehetett eljutni a diszkréten az épületek oldalához biggyesztett bizalmasokhoz: az ottaniak talán azt remélték, hogy a mellékhelyiség így nem számít házuk részének. A sok-sok eltérés ellenére a mellékhelyiség jól meghatározott fogalom volt, és senkinek sem jelenthetett problémát a berendezés működtetése. Az Aurorán vajon miért van szükség erre a tökéletesen álcázott, bonyolult díszletre?

Miért?

Mindenesetre dühében szinte teljesen megfeledkezett arról, hogy neki a külvilágban tulajdonképpen félnie kellene. Elindult arra, amerre belépéskor az alacsony fényáteresztő ajtót látta.

Rosszul választotta meg az irányt. Lassan továbbtapogatózott, és közben jó néhányszor beleütközött a különféle, falra szerelt berendezésekbe.

Végül aztán sikerült: belevizelt egy kis illuzórikus mesterséges tavacskába. Térdével a láthatatlan vécécsészének támaszkodott, és ebből tudta, hogy jól céloz. Azzal nyugtatgatta magát, hogy nem az ő hibája, ha rossz helyre állt, vagy mégsem talál pontosan célba.

Dolga végeztével arra gondolt, hogy egy újabb kézmosás erejéig megkeresi a mosdót, de azután letett erről. Képtelen lett volna még egyszer nekikezdeni a keresgélésnek a csalóka fényvízesés mentén.

Ehelyett inkább nekilátott, hogy kitapogassa a bejárat helyét, de csak akkor vette észre, hogy sikerrel járt, amikor keze érintésére kinyílt az ajtó. Abban a pillanatban a bizalmasban kihunytak a fények, és Baley visszatért az igazi nappalba.

Nemcsak Daneel várt rá. Fastolfe és Giskard is ott volt.

– Majdnem húsz percet töltött odabent – mondta Fastolfe. – Már kezdtünk aggódni önért.

Baley felfortyant, melegség öntötte el a testét.

– Némi nehézségeket okoztak az önök idétlen illúziói – felelte roppant kimérten. Fastolfe ajkbiggyesztve, felvont szemöldökkel válaszolt:

– Bent, mindjárt az ajtó mellett van egy kapcsoló, amellyel szabályozni lehet az illúzió intenzitását. Halványabbra lehet állítani, és akkor jobban látszik mögötte a valóság, de ha úgy tetszik, teljesen eltüntetheti a külvilág képét.

– Ezt nem közölték velem. Itt minden mellékhelyiség ilyen?

– Nem – felelte Fastolfe. – Bár az Aurora valamennyi bizalmas helyiségét felszerelték illúziókeltő berendezéssel, mindegyiket más képek díszítik. Nekem például tetszenek a zöld lombok, ezért a házam mellékhelyiségeiben ilyen kép jelenik meg, csak a részletei változnak folyamatosan. Vannak, akik az erotikus illúziókat kedvelik. Nekem más az ízlésem. Na persze azt, aki járt már bizalmasban, nem zavarják az illúziók. A helyiségek eléggé egy kaptafára készülnek, és az ember tudja, minek hol a helye. Olyasmi ez, mintha sötétben sétálna végig egy jól ismert szobán... De mondja csak, Mr. Baley, miért nem jött ki, hogy segítséget kérjen?

– Mert nem volt hozzá kedvem – felelte Baley. – Bevallom, szörnyen dühítettek a képek, de nem futamodtam meg előlük. Ugyanis Daneel, aki idevezetett, semmiféle tanácsot nem adott, és nem is figyelmeztetett. Ha csak rajta múlik, biztosan szólt volna arról, mi várható, mert sejthette, hogy a hallgatásával esetleg ártalmat okoz nekem. Ebből kikövetkeztettem: ön utasította arra, hogy ne figyelmeztessen. Ön nyilván nem viccelni akart, feltételezem tehát, hogy komoly oka volt rá.

– Miből gondolja?

– Először megkért, hogy kövessem a szabadba, miután pedig beleegyeztem, rögtön azt kérdezte, meg akarom-e látogatni a mellékhelyiséget. Arra jutottam, azért küldött az illuzórikus külvilágba, hogy kiderüljön, el tudom-e viselni a nyílt teret, vagy pedig pánikba esem, és megfutamodom. Ha kibírom, akkor talán a valóságban is érdemes megpróbálni. Hát kibírtam. Eláztam egy kicsit, ezt önnek köszönhetem, de hamar meg fog száradni a ruhám.

– Ön rendkívül logikusan gondolkodik, Mr. Baley. Elnézését kérem a módszer miatt, sajnálom, hogy kellemetlensége származott belőle. Csak a sokkal nagyobb kellemetlenséget akartam megelőzni. Még mindig szeretne kijönni velem?

– Nem egyszerűen szeretnék. Egyenesen ragaszkodom hozzá.

20.

Daneel és Giskard szoros védőőrizetében végigvonultak a folyosón.

– Remélem, nem zavarja, hogy a robotok is velünk tartanak – mondta Fastolfe csevegő modorban. – Az auroraiak ki sem teszik a lábukat a házukból robotkíséret nélkül, és én ragaszkodom ahhoz, hogy Daneel és Giskard állandóan ön mellett legyen.

Fastolfe kinyitotta az ajtót. Baley megpróbálta megvetni a lábát az arcába csapó napsütés és szél ellenében, és némán tűrte az aurorai földek különös átható, kissé idegen szagát.

Fastolfe megállt mellette. Elsőnek Giskard lépett ki a külvilágba. A robot kíváncsian körülnézett; Baley úgy látta, valamennyi érzékszerve a tájat kémleli. Giskard visszafordult, mire Daneel is odament mellé. Ő is hasonlóképpen derítette fel a terepet.

– Hagyjuk őket magukra egy pillanatra, Mr. Baley – mondta Fastolfe –, majd szólnak, ha úgy gondolják, hogy odakint nem fenyeget minket veszély, és utánuk mehetünk. Hadd ragadjam meg ezt a lehetőséget arra, hogy még egyszer bocsánatot kérjek azért a bizalmassal kapcsolatban eljátszott aljas trükkért. Biztosíthatom, közbeléptünk volna, ha komoly baj van: műszerekkel figyeltük életfontosságú szervei működését. Örülök, hogy átlátott a szitán, bár hogy őszinte legyek, nem nagyon lepett meg a dolog. – Elmosolyodott, és barátságosan megszorongatta Baley vállát; alig észrevehető bizonytalanság volt a mozdulatában.

Baley mereven fogadta a gesztust.

– Úgy látszik, megfeledkezett előző komisz trükkjéről... arról, hogy úgy tett, mintha meg akarna támadni a fűszertartóval. Ha megígéri, hogy ezentúl őszintén és becsületesen bánik velem, úgy tekintem, hogy csak a nemes cél érdekében folyamodott cselhez.

– Áll az alku!

– Biztonságos lenne most kimenni? – Baley kinézett: Giskard és Daneel távolabb ment, egyikük jobbra, másikuk balra, s tekintetükkel és összes többi érzékszervükkel tovább figyelték a tájat.

– Még nem egészen. Körbe fogják járni az egész birtokot. Egyébként Daneel elmondta, hogy ön be akarta őt hívni a bizalmasba. Komolyan gondolta?

– Igen. Tudtam, hogy neki nem lehet rá szüksége, de úgy éreztem, udvariatlanság lenne a részemről, ha ki akarnám rekeszteni. Nem ismerem az ide vonatkozó aurorai illemszabályokat, bár elég sok ismeretterjesztő anyagot olvastam.

– Azt hiszem, az auroraiak szükségtelennek tartják, hogy említést tegyenek erről, és persze a könyvektől sem várhatja el, hogy felkészítsék a Földről érkező látogatót az ilyesféle...

– Azért, mert olyan kevés földlakó jön ide látogatóba?

– Pontosan. A lényeg az, hogy robotok sohasem teszik be a lábukat a bizalmasba A bizalmas az egyetlen olyan hely, ahol az emberi lények megszabadulhatnak tőlük. Azt hiszem, mindenki szükségét érzi annak, hogy időnként szabad legyen. Ezt a célt is szolgálják a mellékhelyiségek.

– Pedig Daneel ragaszkodott ahhoz, hogy beléphessen a nyilvános vécébe, amikor három évvel ezelőtt Sarton halála miatt a Földön járt. Akkor hiába hangoztattam, hogy nincs rá szüksége.

– Daneel helyesen cselekedett. Ugyanis akkor szigorú utasítást kapott, hogy úgy viselkedjen, mint egy ember. Az okokra, gondolom, ön is emlékszik még. Itt, az Aurorán viszont... Á, már jönnek is!

A két robot az ajtó felé közeledett, és Daneel integetve hívta őket. Fastolfe kinyújtott karjával elzárta Baley útját.

– Ha nem haragszik, Mr. Baley, én megyek ki elsőként. Számoljon lassan százig, aztán jöjjön utánunk!

21.

Baley százig számolt, aztán egy nagy elhatározással kilépett a szabadba, és elindult Fastolfe felé. Talán túlzottan is merev volt az arckifejezése, túlságosan összeszorította az ajkát, és túlságosan kihúzta magát.

Körülnézett. A táj nem sokban különbözött attól, amelynek képét a bizalmasban eléje vetítették. Fastolfe talán a saját birtokáról mintázta az illúziót. Mindenfelé lombok zöldelltek, egy helyütt pedig patak csordogált egy domboldalon. Lehet, hogy mesterséges patak volt, de legalább a valóságban létezett. Igazi víz folyt benne: a partján apró vízcseppek permeteztek Baleyre.

A földi külvilághoz képest valahogyan szelídnek, békésnek tűnt ez a táj. Baley vadabbnak és háborítatlanságában gyönyörűbbnek találta az általa ismert földi vidékeket, bár csak igen kis szabad területet járt be szülőbolygóján.

Fastolfe finoman megérintette Baley felső karját.

– Erre jöjjön! Oda nézzen! – mondta, és egy pázsitos területre mutatott. Két fa között jól látszott a zöld gyep.

Baley most először érzékelte a távolságot. A látóhatáron egy település körvonalait fedezte fel. Az alacsony épületek széltében terjeszkedő várost sejtettek, és minden olyan zöld volt, hogy csaknem beleveszett a tájba.

– Az ott egy kertváros – magyarázta a doktor. – Talán nem is gondolná, hiszen a hatalmas földi méhkasokhoz szokott, pedig Eos városában vagyunk: ez a bolygó közigazgatási központja. Húszezer emberi lény lakja: ez az Aurora és egyben az összes Külső Világ legnagyobb települése. Eosnak annyi lakosa van, mint a Solariának – dicsekedett Fastolfe.

– És hány robotjuk van, dr. Fastolfe? – érdeklődött Baley.

– Ebben a körzetben? Talán százezer. Az egész bolygó átlagában ötven robot jut egy emberi lényre, nem pedig tízezer, mint a Solarián. A mi robotjaink többsége a farmokon, a bányákban, a gyárakban és az űrben dolgozik. Ha hiányt szenvedünk valamiben, akkor az főként a házi szolgálatra alkalmas robotok. Az auroraiak nagy részének be kell érnie két vagy három ilyen gépszolgával, némelyeknek pedig csak egy van. De nem változtatunk a rendszeren, mert nem akarunk solariai viszonyokat.

– Hány olyan ember él itt, aki egyetlenegy háztartási robotot sem alkalmaz?

– Egy sem. Ha lenne, az sértené a közérdeket. Ezért ha valakinek bármely oknál fogva nem telik robotra, ingyen kap egyet, és szükség esetén a robot fenntartási költségeit is közpénzből fedezik.

– És a népesség gyarapodásával a robotok száma is növekszik?

Fastolfe ingatta a fejét.

– Nem gyarapodik a népesség. Az Aurorán kétszázmillió ember él, és ez a szám háromszáz éve nem változott. Ennyi az ideális. Erről bizonyára olvasott a könyvfilmekben.

– Csakugyan olvastam – ismerte el Baley –, de az igazat megvallva, eléggé hihetetlennek találtam.

– Pedig biztosíthatom, igazat írnak. Így mindannyiunkra elegendő beépített és beépítetlen terület jut, nem zavarjuk egymást, és a világunk erőforrásai bőségesen ellátnak minket energiával. Nem vagyunk olyan sokan, mint a földlakók, de olyan kevesen sem, mint a solariaiak.

Fastolfe Baley felé nyújtotta a karját, ezzel indítványozta, hogy sétáljanak tovább.

– Ön itt egy megszelídített világot lát. Azért hívtam ki ide, Mr. Baley, hogy megmutassam, hogyan élünk.

– Nem veszélyes ez a világ?

– Valamilyen veszély mindig leselkedik az emberre. Előfordulnak viharok, sziklaomlások, földrengések, hóviharok, lavinák, van egy-két vulkánunk... Sohasem fogjuk tudni megakadályozni a véletlen haláleseteket. Ráadásul számolnunk kell a hirtelen felindulásból és irigységből elkövetett bűntényekkel, az éretlen kamaszok ostobaságaival és a rövidlátó felnőttek őrültségeivel. Ezek persze csak kis számban fordulnak elő, és nemigen zavarják a világunk nyugalmát.

Mintha Fastolfe eltöprengett volna saját szavainak jelentésén. Rövid hallgatás után felsóhajtott, majd folytatta:

– Nem mondom, hogy változtatni akarnék a dolgok rendjén, de vannak bizonyos elvi kifogásaim. Csak azokat az állatokat és növényeket hoztuk ide az Aurorára, amelyek hasznosak vagy esztétikusak, esetleg mindkét szempontból egyaránt megfelelőek. Igyekeztünk kiküszöbölni, hogy gyomnövények, élősdiek vagy olyan élőlények is idekerüljenek, amelyek nem felelnek meg szigorú előírásainknak. Csak az általunk erősnek, egészségesnek és vonzónak talált embereket válogattuk magunk közé. Megpróbáltuk... De ön megmosolyog engem, Mr. Baley.

Pedig Baley nem mosolygott, csak idegességében megrándult a szája.

– Nem, nem – tiltakozott. – Semmi okom a derültségre.

– Mindketten tudjuk, hogy például az én külsőm aurorai viszonylatban nem számít vonzónak. A baj az, hogy nem tudjuk szabályozni a génkombinációkat és a magzatkorban elszenvedett hatásokat. Persze manapság, amikor egyre inkább tért hódít az ektogenezis – bár remélem, e téren sem érünk majd a solariaiak nyomába –, az efféle hibákat a késő magzati korban felismerik, és a magamfajtákat nem engedik világra jönni.

– De ha az ön esetében is így történt volna, akkor a Külső Világok ma szegényebbek lennének egy kiváló robotelméleti szakemberrel.

– Teljesen helytálló az érvelése – felelte Fastolfe látszólag anélkül, hogy zavarba jött volna –, csakhogy akkor nem is sejthetnék, mit veszítettek... Mindenesetre kidolgoztunk egy rendkívül egyszerű, könnyen kezelhető módszert az ökológiai egyensúly fenntartására, amellyel szabályozni tudjuk az éghajlatot, a talaj termékenységét és az erőforrások egyenletes elosztását. Az eredmény egy olyan világ, amely megad nekünk mindent, amire szükségünk van, sőt akár-úgy is fogalmazhatnék, hogy "odafigyel" az igényeinkre. Elmondjam, milyen az az ideális világ, amelyet létre akarunk hozni?

– Kíváncsi lennék rá. – mondta Baley.

– Olyan bolygót szeretnénk létrehozni, amelyen érvényesül a robotika Három Törvénye. Az embereknek semmiképpen sem eshet bántódásuk, ezenkívül pedig az történik az Aurorán, amit mi akarunk. A bolygó megvédi magát, kivéve akkor, amikor a mi érdekeinket, illetve a mi védelmünket szolgálja, olyankor viszont saját magát is képes feláldozni. Ezek a Törvények sem a Földön, sem pedig a Külső Világokon nem érvényesülnek ilyen mértékben.

Baley szomorúan válaszolt:

– Mi, földlakók is ilyesmire vágyunk, de ma már nem sokat tehetünk: rég kinőttük a Földet, és annak idején túl nagy károkat okoztunk a bolygónknak... De mihez kezdtek az Aurora őshonos élőlényeivel? Nyilván voltak itt ilyenek a gyarmatosítás kezdetén.

– Ha olvasta a történelmünkről szóló könyvfilmeket, tudhatja, hogy az Aurora nitrogén-oxigén összetételű légkörében már az ember érkezése előtt éltek növények és állatok – felelte Fastolfe. – Így volt ez mind az ötven Külső Világ esetében. Érdekes módon az életformák nem voltak túl változatosak, és viszonylag kis számban fordultak elő. Egyik sem tanúsított komoly ellenállást, úgyszólván harc nélkül vettük át a helyüket. Mindazt, ami az őshonos élővilágból megmaradt, megtekintheti akváriumainkban, állatkertjeinkben és néhány lelkiismeretesen gondozott rezervátumunkban. Nem is nagyon értjük, miért olyan sebezhető az emberek által meglátogatott lakható bolygók élővilága, miért csak a Földön található annyi jól alkalmazkodó életforma, és miért csak a Földön fejlődtek ki értelmes lények.

– Talán csak a véletlen műve. Talán túl kicsi még az ismert bolygók száma – vélekedett Baley.

– Elismerem, ez a legvalószínűbb magyarázat – mondta Fastolfe. – Talán létezik valahol a földihez hasonló ökológiai egyensúly, értelmes élet és technikai civilizáció. Csakhogy a földi élet és intelligencia mindenfelé sok-sok parszek távolságba terjedt el. Ha máshol is van értelmes élet, akkor az miért nem terjedt ki más bolygókra is? Miért nem találkoztunk velük?

– Nem tudhatjuk, nem következik-e be már holnap egy ilyen találkozás.

– Ez igaz. Ha viszont küszöbön áll a találkozás, ez eggyel több ok arra, hogy ne tétlenkedjünk. Mert egyre passzívabbak vagyunk, Mr. Baley. Két és fél évszázada egyetlen új Külső Világot se népesítettünk be. Annyira megszelídítettük már a bolygóinkat, és annyira jól érezzük magunkat rajtuk, hogy nem kívánkozunk az ismeretlenbe. Mint tudja, eredetileg azért jöttünk ide, mert már annyi kellemetlenséggel járt a földi élet, hogy az emberiség inkább vállalta az új, lakatlan világok benépesítésével járó veszélyeket. Mire aztán otthonossá tettük az ötven Külső Világot, utolsóként a Solariát, már semmi sem kényszerített, semmi sem ösztökélt a további terjeszkedésre. És a földlakók is visszahúzódtak a felszín alatti acélbarlangjaikba. Ez pedig már a vég.

– Ezt azért nem gondolja komolyan.

– De igen. Ha minden így megy tovább, ha ennyire kényelmesek, lusták és tohonyák maradunk, akkor tényleg itt a vég. Ha az emberiség nem akar visszafejlődni, akkor így vagy úgy, de terjeszkednie kell. A terjeszkedés pedig új világok felfedezését jelenti. Ha nem sikerül továbblépnünk, akkor megteszi ezt helyettünk egy másik civilizáció, amelynek a dinamizmusával képtelenek leszünk versenyre kelni.

– Vagyis űrháborúra számít? Valóság lesz a hipervíziós harci játékokból?

– Nem. Szerintem nem lesz szükség háborúra. Egy űrbeli terjeszkedésre képes civilizációnak nem kell a mi néhány világunk, és valószínűleg az intellektuális fejlettségi szintjük sem engedné meg, hogy erőszakkal hegemóniára törjenek. De egy erőteljesebb, életképesebb civilizáció szomszédságában egyszerűen eltűnnénk: belehalnánk abba, hogy látjuk, és mi lehetett volna belőlünk, ha nem fecséreljük el az erőnket. Persze másfajta, például tudományos vagy kulturális terjeszkedés is lehetséges, de attól tartok, az egyes területek fejlesztése elválaszthatatlan egymástól. Ha az egyikben visszaesünk, valamennyiben visszalépünk. Márpedig éppen ez a helyzet. Túl hosszú az életünk. Túlságosan elkényelmesedtünk.

– Mi, földiek – felelte Baley –, az űrlakókat önbizalommal teli, mindenre képes embereknek tartjuk. El sem tudom hinni, hogy egy űrlakó szájából hallom ezeket a szavakat.

– Én vagyok az egyetlen űrlakó, akitől hallhatja. Nem divatosak ezek a nézetek. A többiek nem tűrik meg a véleményemet, ezért auroraiak társaságában ritkán beszélek erről a témáról. Inkább csak buzdítom őket a további terjeszkedésre, és nem teszem hozzá, mennyire félek azoktól a katasztrófáktól, amelyek a gyarmatosítás befejezése esetén várhatók. És legalább e tekintetben nyert ügyem van: az auroraiak újra komolyan, mondhatni lelkesen gondolnak a felfedezések és a gyarmatosítás folytatására.

– Az ön hangjából viszont nem érzem ki a lelkesedést – mondta Baley. – Mi a baj?

– Csak az, hogy ez újabb okot szolgáltathatott nekem Jander Panell meggyilkolására.

Fastolfe elhallgatott, megrázta a fejét, és folytatta:

– Bárcsak jobban megérteném az emberi lényeket, Mr. Baley! Hat évtizede tanulmányozom a pozitronagyak finomszerkezetét, és remélem, még tizenöt-húsz évig folytathatom a munkát. Csakhogy mindezen idő alatt vajmi keveset foglalkoztam az emberi aggyal, amelynek sokkalta bonyolultabb a felépítése. Ha léteznek robotikai törvények, márpedig léteznek, akkor szükségképpen a "humanikának", az emberi gondolkodás tudományának is vannak törvényei. Vajon hány van belőlük, és hogyan írhatók le matematikailag? Erre sajnos nem tudok választ adni. Egy napon talán kidolgozza majd valaki a humanika törvényeit, és akkor nagy vonalakban kibontakozik előttünk a jövő, és sejtések helyett megtudhatjuk, mi vár ránk, találgatások helyett megtudhatjuk, hogyan tehetjük jobbá a dolgainkat. Arról álmodozom, hogy létrejön egy matematikai tudomány, amelyet én "pszichohistóriának" neveznék, de azt is tudom, hogy jómagam képtelen lennék a létrehozására, és attól tartok, senki sem lesz rá képes.

Elhallgatott.

Baley várt égy kicsit, azután halkan megkérdezte:

– Milyen okot szolgáltathatott ez önnek Jander Panell meggyilkolására?

Fastolfe, mintha meg sem hallotta volna a kérdést, egészen más hangon folytatta:

– Daneel és Giskard megint azt jelzik, hogy tiszta a levegő. Mr. Baley, van kedve továbbsétálni?

– Hová? – kérdezte Baley óvatosan.

– Az egyik szomszédos birtok felé. Átsétálunk azon a füves részen. Zavarja a nyílt terep?

Baley összeszorította az ajkát, és a jelzett irányba mutatott, mintha így próbálná felmérni a várható hatást.

– Azt hiszem, el tudom viselni. Úgy érzem, nem lesz baj.

Giskard elég közel volt ahhoz, hogy meghallja Baley válaszát. Most még közelebb jött; a természetes fényben nem világított a szeme. A hangja nem fejezett ki emberi érzelmeket, de szavai aggodalomról árulkodtak.

– Uram, hadd emlékeztessem arra, hogy az űrutazás végén, leszálláskor komoly kellemetlenségei voltak.

Baley a robot felé fordult. Daneel iránt egészen más érzésekkel viseltetett: Giskarddal kapcsolatban nem voltak olyan kellemes múltbéli emlékei, amelyek elfogulttá tehették volna. Giskard egyébként is primitívebb szerkezet volt, mint Daneel, és Baley kifejezetten visszataszítónak találta. Erőnek erejével leküzdötte haragját, és így válaszolt:

– A hajón túlzott kíváncsiságomnak köszönhettem, hogy óvatlan voltam, fiam. Olyan látvány tárult a szemem elé, amilyenhez foghatót sohase láttam még, és nem volt időm alkalmazkodni. Most más a helyzet.

– Most kényelmetlenül érzi magát, uram? Megtudhatom, mit érez?

– Nem számít, hogy mit érzek – felelte Baley határozottan, és emlékeztette magát arra, hogy a robot nem vonhatja ki magát az Első Törvény alól, az az egyetlen dolga, hogy szavatolja az ő biztonságát, és neki udvariasan kellene szólnia ehhez a rakás fémhez. – Kötelességem eleget tenni a megbízatásomnak, az pedig csak akkor lehetséges, ha nem bujkálok állandóan fedett helyiségekben.

– Kötelessége? – kérdezte Giskard, mintha nem értené a szó jelentését.

Baley Fastolfe felé pillantott, de a doktor szótlanul állt a helyén, és látszott rajta, hogy nem áll szándékában közbeavatkozni. Mintha pusztán csak elméleti szempontból érdekelte volna, hogyan reagál a robot az új helyzetre: matematikai fogalmak, hozzárendelések, változók, állandók és differenciálegyenletek kavaroghattak a fejében, amelyeket rajta kívül nem ért senki.

Legalábbis Baley így gondolta. Bosszantotta, hogy csak közreműködő alanya egy ilyen tudományos megfigyelésnek.

– Tudod, mit jelent az, hogy "kötelesség"? – kérdezte a robottól, és maga is észrevette, hogy talán egy kicsit ingerült a hangja.

– Kötelesség az, amit meg kell tenni, uram – felelte Giskard.

– Neked az a kötelességed, hogy engedelmeskedj a robotika törvényeinek. Az emberi lényeknek is megvannak a maguk törvényei, amelyeknek engedelmeskedniük kell – dr. Fastolfe, a gazdád éppen most fejtette ezt ki. Nekem azt kell tennem, amire megbízatást kaptam. Fontos, hogy azt tegyem.

– De ön kimegy a szabadba, amikor pedig nincs is...

– Akkor is meg kell tennem. Lehet, hogy a fiam egy napon elutazik egy másik bolygóra, amelyik sokkal kényelmetlenebb, mint ez, és egész hátralevő életét a szabadban fogja tölteni. Ha tehetem, én is vele tartok.

– De miért?

– Mondtam már. Azért, mert úgy érzem, hogy ez a kötelességem.

– Uram, én nem tudok ellenszegülni a robotika törvényeinek. Ön tud véteni az előírásokkal szemben? Mert nekem arra kell biztatnom, hogy...

– Megtehetném, hogy nem végzem el a kötelességemet, de én a kötelességet választom, és az önkéntes elhatározás ereje néha túltesz minden törvényen.

Egy pillanatig valamennyien hallgattak, majd Giskard megszólalt:

– Ártalmat okoznék önnek, ha sikerülne rábeszélnem arra, hogy ne menjen ki a nyílt terepre?

– Annyiban igen, amennyiben azt érezném, hogy nem tudom teljesíteni a kötelességemet.

– És ez rosszabb lenne önnek, mint a nyílt terepen elszenvedett kellemetlenségek?

– Sokkal rosszabb.

– Köszönöm, hogy megmagyarázta, uram – mondta Giskard, és Baley úgy látta, elégedettség jelent meg kifejezéstelen robotarcán. (Baley megint csak képtelen volt úgy gondolni a robotra, mint egy gépre.)

Giskard hátralépett, és dr. Fastolfe vette át a szót:

– Ez érdekes eszmefuttatás volt, Mr. Baley. Giskardnak külön magyarázatra volt szüksége ahhoz, hogy teljesen megértse a törvények jelentését, illetve azt, hogyan kell viselkednie ebben a helyzetben. Most már tudja, mi a dolga.

– Érdekes, hogy Daneel nem kérdezett semmit – jegyezte meg Baley.

– Daneel ismeri önt – felelte Fastolfe –, hiszen a Földön és a Solarián is találkoztak már... De jöjjön, sétáljunk tovább csak ne siessünk! Jól figyelje meg, merre járunk, és kérem, szóljon, ha bármikor úgy érzi, hogy szeretne megpihenni, megállni vagy visszafordulni.

– Szólok, ha így lesz, de milyen célt szolgál ez a gyalogtúra? Ha előre is bocsátja, hogy kellemetlenségeim lehetnek, nyilván nem hívott ok nélkül.

– Persze hogy nem – mondta Fastolfe. – Gondolom, szeretné megnézni Jander tehetetlen testét.

– Ez kötelező formaság, de nem hiszem, hogy túl sokat elárulna.

– Efelől én is biztos vagyok, de talán lehetősége nyílik kihallgatni azt az embert, aki a tragédia bekövetkeztekor ideiglenesen Jander gazdája volt. Nyilván rajtam kívül más ember véleményére is kíváncsi az ügyben.

22.

Fastolfe lassan lépkedett előre. Egyszer csak leszakított egy levelet az egyik közeli bokorról, félbehajtotta, és rágcsálni kezdte.

Baley hitetlenkedve nézett rá, és elgondolkozott azon, hogyan lehetséges, hogy egy űrlakó a szájába vesz egy nyers, forralatlan, sőt mosatlan valamit, amikor az auroraiak annyira rettegnek a fertőzésektől. Aztán eszébe jutott, hogy a bolygón nem találhatók fertőző mikroorganizmusok (vajon egyáltalán nincsenek ilyenek?), mindazonáltal visszataszítónak találta a jelenetet. Magában azzal védekezett, hogy az undornak nincs feltétlenül racionális alapja, aztán egyszer csak azon kapta magát, hogy már-már védelmébe veszi az űrlakók földlakókkal szemben tanúsított viselkedését.

Még szerencse hogy idejében észbe kapott! Nem szabad kapcsolatba hoznia a két dolgot. Elvégre a földlakók mégiscsak emberek!

Közben a robotok továbbhaladtak előre. Giskard ment elöl, Daneel mögötte a balján. Az Aurora narancsszínű napja (Baleynek most már jóformán nem is tűnt fel a szokatlan narancsos árnyalat) finoman, simogatóan melegített, nem olyan lázasan, mint nyáron a Föld Napja (bár Baley nem tudta, milyen éghajlati viszonyok uralkodnak az Aurorának ezen a táján).

A fű – vagy az a fűre emlékeztető valami – némileg merevebb és rugalmasabb volt, mint földi megfelelője, a talaj pedig kemény és száraz, mintha régóta nem látott volna esőt.

A legközelebbi ház felé tartottak, és Baley feltételezte, hogy ott lakhat Jander volt gazdája.

Baley úgy hallotta, tőle jobbra valamilyen állat motoz a fűben, mögötte madár csiripel egy fán, és körös-körül mindenfelé rovarok zümmögnek. Ezeknek az állatoknak az ősei mind-mind a Földről származnak, gondolta. Fogalmuk sincs arról, hogy a világ nemcsak jelenlegi lakóhelyükből áll, mert számukra csak ez létezik az idők kezdete óta. Valamikor régen ezeknek a fáknak és növényeknek is a Föld volt az otthonuk.

Ennek a világnak a lakói közül egyedül az emberek tudhatják, hogy nem őshonosak az Aurorán, hanem a földlakóktól származnak – a kérdés csak az, vajon valóban tudatosult-e ez bennük, vagy inkább megpróbálnak nem gondolni rá? Talán eljön az az idő, amikor már nekik sem jutnak eszükbe az őseik? Amikor nem emlékeznek már, melyik világról is származnak, sőt teljesen elfelejtik, hogy létezett egy másik, egy ősibb világ?

– Dr. Fastolfe – szólalt meg Baley, részben azért, hogy elhessentse egyre nyomasztóbb gondolatait –, még mindig nem mondta el, milyen indítéka lehetett volna Jander elpusztítására.

– Valóban nem mondtam el! Mit gondol, Mr. Baley, miért vesződtem annyit azzal, hogy kidolgozzam azt az elméletet, amelynek alapján megépíthettük az ember formájú robotok pozitronagyát?

– Nem tudom.

– Gondolkodjon csak egy kicsit! A feladat egy olyan robotagy tervezése, amely maximálisan hasonlít az emberi agyra, és ez a feladat bizonyos szempontból költői képességeket is feltételez... – Fastolfe elhallgatott, és halvány mosolya széles vigyorrá torzult. – Tudja, egyik-másik munkatársam mindig megbotránkozik azon a kijelentésemen, hogy nem lehet tudományosan igaz az a következtetés, amely nélkülözi a finom költőiséget. Azt állítják, nem értik, amit mondok.

– Attól tartok, én sem értem – vallotta be Baley.

– Én viszont igen. Megmagyarázni nem tudom ugyan, de érzem a lényeget, és talán éppen ezért tudtam elérni olyan eredményeket, amilyenekkel a kollégáim nem dicsekedhetnek. De úgy veszem észre, kezdek nagyzolni, és ez arra int, hogy visszatérjek a prózaibb stílushoz. Az emberi agy működéséről jóformán semmit sem tudok, ezért ha le akarom utánozni a szerkezetét, ehhez bizonyos intuícióra van szükségem, ami szerintem a költészet kategóriájába tartozik. Az ember formájú robotok pozitronagyának megtervezésében tehát a megérzéseim segítettek, és ezeknek köszönhetően új ismereteket szereztem a mintáról, az emberi agyról is. Én hittem abban, hogy tudományos tevékenységem legalább egy lépéssel közelebb visz ahhoz a bizonyos pszicho-históriához.

– Értem.

– Ha tehát elméletben sikerül kidolgoznom egy emberi jellegű pozitronagyat, akkor egy olyan emberszerű testre is szükségem van, amelybe elhelyezhetem a művet. Ugye érti? Az emberi jellegű agy csak az ember formájú testtel együtt ér valamit, máskülönben bizonyos szempontból maga is elveszíti emberi jellegét.

– Biztos ebben?

– Tökéletesen. Elég, ha összehasonlítja Daneelt és Giskardot.

– Tehát Daneelt kísérletképpen hozták, létre, hogy általa jobban megértsék az emberi agy működését?

– Így van. Két évtizeden át dolgoztam rajta Sartonnal. Számtalan hibás példányt meg kellett semmisítenünk. Daneel volt az első igazán sikeres humanoid robot, így természetesen megtartottam őt részben a további tanulmányozás céljából, részben pedig azért... – Fastolfe féloldalas mosolya elárulta, hogy tudatában van saját butaságának – ...mert érzelmileg is kötődtem hozzá. Végül is Daneel megérti az emberi kötelesség fogalmát, míg Giskard minden jó tulajdonsága ellenére képtelen erre. Ezt ön is tapasztalhatta.

– És Daneel első komoly feladata a három évvel ezelőtti földi küldetése volt?

– Igen, az volt az első fontos megbízatás. Amikor Sartont megölték, szükségünk volt egy olyan robotra, amely egyfelől ellen tud állni a földi fertőzéseknek, másfelől eléggé emberi ahhoz, hogy ne ütközzön bele a robotellenes földlakók negatív előítéleteibe.

– Különös véletlen, hogy Daneel éppen kéznél volt akkor, amikor szükség volt rá.

– Ön hisz a véletlenekben? Én úgy érzem, valahányszor megszületik egy forradalmian új találmány, mindjárt adódik hozzá egy fontos feladat is. Az ember formájú robot esetében sem történt másként. Valószínűleg akkor is meg kellett oldani hasonló feladatokat, amikor Daneel még nem létezett, de épp azért, mert nem létezett, az emberek kénytelenek voltak más eszközöket és más megoldásokat alkalmazni.

– És hasznosnak bizonyultak az erőfeszítései, dr. Fastolfe? Most már jobban érti az emberi agy működését?

Fastolfe egyre lassabban lépkedett, és Baley az ő mozgásához igazította a tempót. Végül megálltak, félúton a két birtok között. Baley számára ez volt a legkritikusabb pont, mert ekkor volt a legtávolabb a védelmet nyújtó zárt tértől, de a nyomozó erőt vett magán, és legyőzte rossz közérzetét. Egyébként is eltökélte, hogy nem fogja felhívni magára Giskard figyelmét. Nem akarta, hogy egy szava vagy mozdulata alkalmat adjon a robotnak a jó szándékú kellemetlenkedésre, nem akarta, hogy Giskard felnyalábolja, és biztonságos helyre szállítsa.

Fastolfe semmi jelét nem adta annak, hogy átérezné Baley nehéz helyzetét.

– Nem lehet kétséges, hogy a mentológia tudománya jelentős fejlődésen ment keresztül – mondta. – Igaz, hogy vannak még súlyos, megoldatlan problémák, talán meg is maradnak mindörökre, de tagadhatatlan, hogy történt előrelépés. Csak éppen...

– Csak éppen?

– Csak éppen az lett a vége, hogy az auroraiak nem érték be az emberi agy pusztán elméleti tanulmányozásával. Olyan célokra is felhasználták az ember formájú robotokat, amely célokkal én nem értek egyet.

– Mint például a földi bevetés.

– Nem. Az csak egy rövid kísérlet volt, amelyet egyáltalában nem elleneztem, sőt kifejezetten helyeseltem. Hogy bolondot tudott-e csinálni Daneel a földlakókból? Mint kiderült, igen, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a földlakók nemigen értenek a robotikához. Az auroraiak felismerik Daneelben a robotot, bár merem állítani, hogy a jövő továbbfejlesztett humanoid robotjai őket is meg tudják majd téveszteni. Tehát Daneel földi küldetésével semmi bajom. De más feladatokat is adtak neki.

– Például mit?

Fastolfe elgondolkozva nézte a messzeséget.

– Említettem már, hogy a mi világunk megszelídített világ. Amikor elindítottam ezt az újabb felfedezéseket és gyarmatosításokat szorgalmazó mozgalmat, nem az agyonkényelmesedett auroraiaknak – és általában nem az űrlakóknak – szántam vezető szerepet. Inkább úgy gondoltam, a földlakókat kellene felbátorítanunk arra, hogy álljanak a mozgalom élére. Ők egy – megbocsásson, de – borzalmas világban élnek, ráadásul meglehetősen rövid ideig, és emiatt csak nagyon keveset veszíthetnek. Ezért gondoltam, hogy örülni fognak a lehetőségnek, főleg akkor, ha mi megadjuk nekik a szükséges technikai segítséget. Amikor három évvel ezelőtt találkoztunk a Földön, beszéltem önnek erről. Emlékszik? – Fastolfe fürkésző oldalpillantást vetett Baleyre.

– Nagyon jól emlékszem – felelte Baley egykedvűen. – Mi több, ön akkor bogarat tett a fülembe, és ennek eredményeképpen én is elindítottam a Földön egy kis mozgalmat, amely pontosan ilyen célokat tűzött ki maga elé.

– Csakugyan? Ez esetben, gondolom, nem lehetett könnyű dolga. Önök, földlakók a bezártságot kedvelik, és nem szívesen merészkednek a falaikon kívülre.

– De küzdünk a félelmeink ellen, dr. Fastolfe. A mozgalmunk azt tervezi, hogy kiruccanunk az űrbe. A fiam a szervezet egyik vezetője, és remélem, egy napon az expedíciója élén elhagyhatja a Földet, hogy megtelepedjen egy új világon. Ha tényleg megkapjuk az ön által emlegetett technikai segítséget... – Baley szándékosan nem fejezte be a mondatot.

– Vagyis ha űrhajókat bocsátunk a rendelkezésükre?

– Igen, dr. Fastolfe. Űrhajókat és más felszereléseket.

– Az nehézségekbe fog ütközni. Sokan vannak az Aurorán olyanok, akik nem akarják, hogy a földlakók új telepeket hozzanak létre. Tartanak a földi kultúra gyors terjedésétől, a méhkasszerű cityktől, a káosztól. – Fastolfe idegesen toporogni kezdett. – De miért álldogálunk itt? – tette fel a költői kérdést. – Menjünk tovább!

Lassan elindult előre, és folytatta:

– Én próbáltam nekik bizonygatni, hogy a félelmük alaptalan. Rámutattam, hogy a gyarmatosítók nem a tipikus földlakók közül kerülnének ki. Ők nem zárkóznának citykbe. Az új világba érkezve olyanok lennének, mint az aurorai ősatyák. Jól kezelhető ökológiai rendszert hoznának létre, és ilyen szempontból közelebb állnának az auroraiakhoz, mint a földlakókhoz.

– Mit gondol, dr. Fastolfe, vajon ők nem esnének ugyanazokba a hibákba, amelyek az űrlakó kultúrát jellemzik?

– Talán nem. Tanulnának a hibáinkból... De persze csak elméletben lehet igazam, ugyanis a gyakorlatban ma már fontos szerep jut egy új tényezőnek.

– Mi ez az új tényező?

– Természetesen az ember formájú robotnak kifejlesztése. Ön is tudja, hogy egyesek éppen bennük látják a tökéletes gyarmatosítót, szerintük csak ilyen robotok építhetik fel az új világokat.

– Önöknek mindig is voltak robotjaik – érvelt Baley. – Azt akarja mondani, hogy korábban sohasem szántak nekik ilyen szerepet?

– Dehogyisnem. Csakhogy akkor nagyon hamar bebizonyosodott, hogy a robotok a gyakorlatban képtelenek elvégezni ezt a feladatot. A hagyományos, nem humanoid robotok közvetlen emberi felügyelet nélkül csak saját igényeik szerinti, nem ember formájú világot tudnának létrehozni. Tőlük hiába is várnánk, hogy olyan világot hozzanak létre, amely megfelel a finomabb szeletű, rugalmasabban gondolkodó emberi agy, illetve az emberi test igényeinek

– De az a világ, amelyet felépítenének, kezdetnek biztosan nem lenne rossz.

– Persze hogy nem, Mr. Baley. Csakhogy nálunk a többség véleménye szerint egy tökéletlen első változat semmilyen célnak nem felelhet meg: ez a gondolkodásmód pedig a dekadencia jele... Másrészt azok az ember formájú robotok, amelyek mind fizikailag, mind gondolkodásban maximálisan hasonlítanak az emberi lényekre, saját igényeik kielégítésére törekedve olyan világot építenének, amely elkerülhetetlenül az auróraiak igényeit is kielégítené. Tud követni, Mr. Baley?

– Tökéletesen.

– No már most ezek a robotok annyira jól végeznék a munkájukat, hogy az új világ betelepítésekor az emberi lények az Auroráról egy pontosan ugyanolyan, másik Aurorára csöppennének. Olyan lenne ez, mintha el se hagyták volna az otthonukat. Az új hazában ugyanott folytatnák a dekadens életvitelt, ahol a régiben abbahagyták. Még mindig tud követni?

– Én értem, mire akar kilyukadni. Azt akarja mondani, hogy az auroraiak nem értik?

– Talán nem értik. De azt hiszem, sikeresen meg tudnám magyarázni nekik, ha az ellenzék nem tenné tönkre a politikai karrieremet ezzel a Jander-féle gyilkossági üggyel. Most már világos, milyen indítékom lehetett volna a gyilkosságra? Feltételezhetik rólam, hogy inkább megsemmisítem az emberszerű robotokat, semmint hogy lehetővé tegyem a felhasználásukat más bolygók gyarmatosítására. Legalábbis az ellenségeim így fognak érvelni.

Most Baley torpant meg. Elgondolkozva végignézett Fastolfe-on.

– Azt akarja mondani, doktor, hogy az ön álláspontjának a győzelme a Földnek is érdeke?

– És személy szerint az öné is, Mr. Baley.

– És az enyém is. De tőlem függetlenül a világomnak továbbra is alapvető érdeke, hogy a földlakók engedélyt, bátorítást és segítséget kapjanak a galaxis felfedezésére, hogy megőrizzünk annyit földi mivoltunkból, amennyi a jó közérzetünkhöz elengedhetetlenül szükséges, hogy ne ítéljük magunkat örökös földi rabságra, mert a Földön csak pusztulás vár ránk.

– Szerintem néhány földlakó ragaszkodni fog a rabsághoz – vélekedett Fastolfe.

– Persze. Sőt talán valamennyien így teszünk majd. De azért remélem, legalább néhányan – minél többen – távozni fogunk a Földről, ha megkapjuk rá az engedélyt. Ezért nekem nemcsak az emberiség nagy részének törvényes képviselőjeként, hanem egyszerű földi mivoltomnál fogva is kötelességem segíteni abban, hogy ön tisztára moshassa a nevét, függetlenül attól, hogy bűnös-e vagy ártatlan. Én viszont csak akkor tudom teljes odaadással végezni a munkámat, ha tudom, hogy valóban alaptalanok az ön ellen felhozott vádak.

– Hogyne! Ezt tökéletesen meg tudom érteni.

– Akkor most arra kérem, hogy az állítólagos indítékról elmondottak fényében újra biztosítson az ártatlanságáról.

– Mr. Baley – kezdte Fastolfe –, megértem, hogy nincs más választása. Nagyon jól tudom, hogy ha bűnös lennék, és most vallanék, ön a saját személyes érdekében és a világa jövője felett érzett aggodalmában segítene nekem elkendőzni ezt a tényt. Ha bűnös lennék, ön ennek figyelembevételével nyilvánvalóan jóval hatékonyabban tudna dolgozni a megmentésemen – és persze a saját maga megmentésén is –, ezért mindenképpen kénytelen lennék bevallani az igazat. De higgye el, tényleg ártatlan vagyok! Bármennyire ellenem szól is a látszat, nem én pusztítottam el Jandert. Soha meg se fordult a fejemben a gondolat.

– Soha?...

Fastolfe szomorúan elmosolyodott.

– Jó, egyszer-kétszer lehet, hogy eszembe jutott, hogy az Aurora jobban járt volna, ha sohasem dolgozom ki zseniális elméletemet, amely lehetővé tette az ember formájú robotok pozitronagyának kifejlesztését. Vagy ha a pozitronagyak megbízhatatlanok és hajlamosak a mentális zárlatra. De ezek csak múló gondolatok voltak. Soha egy pillanatig se gondoltam arra, hogy elpusztítom Jandert.

– Akkor be kell bizonyítanunk, hogy ennek az állítólagos indítéknak a feltételezése hamis.

– Jó, de hogyan?

– Ki tudjuk mutatni, hogy nem lett volna értelme megtenni. Mennyivel lett volna jobb, ha megöli Jandert? Még több humanoid robotot építettek volna. Sok-sok ezret. Több milliót.

– Attól tartok, téved, Mr. Baley. Egyet sem tudnának megépíteni. Egyedül én tudok ilyet tervezni, és amíg fennáll a robotgyarmatosítás veszélye, addig nem leszek hajlandó belekezdeni a következőbe. Jandernek vége, Daneel maradt az egyetlen.

– Mások is rá fognak jönni a titokra.

Fastolfe felhúzta az állát.

– Szeretném én látni azt a robotszakembert, aki el tudja végezni ezt a munkát! Az ellenségeim létrehoztak egy Robotikai Intézetet, és éppen ezzel próbálkoznak, de nem fog nekik sikerülni. Biztos, hogy eddig sem sikerült, és ezután sem fog.

Baley a homlokát ráncolta.

– Ha egyedül ön ismeri az ember formájú robotok titkát, és az ellenségei mindent megtesznek azért, hogy megtudják, nem lehet, hogy valamilyen módon megpróbálják kiszedni magából?

– Dehogyisnem. Politikailag lehetetlenné tesznek, talán elérik, hogy büntetésből eltiltsanak a munkámtól, és ezzel szakmailag is végem lenne: mindezt csak azért, mert remélik, hogy hajlandó leszek beavatni őket a titokba. Előfordulhat, hogy a törvényhozással mondatják ki az ítéletet, miszerint teljes vagyonelkobzás és börtönbüntetés terhe mellett köteles vagyok elárulni a titkot. Ki tudja, mire képesek? Én viszont szilárdan eltökéltem, hogy inkább mindent feláldozok, igen, mindent, de nem adom be a derekam. Persze – gondolom, megérti – nem szeretném, ha ennyire kiéleződne a helyzet.

– Az ellenségei tudják, hogy ilyen elszánt?

– Remélem, igen. Elég világosan az értésükre adtam. Szerintem azt hiszik, blöffölök. Pedig komolyan beszélek.

– Ha viszont hisznek önnek, elképzelhető, hogy erőszakosabban fognak fellépni.

– Mire gondol?

– Ellophatják az iratait. Elrabolhatják. Megkínozhatják.

Fastolfe hangosan felkacagott. Baley elvörösödött, és ingerülten fordult a doktorhoz:

– Nem akarok úgy beszélni, mint a hipervíziós drámák szereplői, de meg kell kérdeznem: számol ön ezekkel a lehetőségekkel?

– Mr. Baley – felelte Fastolfe elnézően –, először is a robotjaim képesek megvédeni. Az ellenségeimnek komoly, többfrontos háborút kellene indítaniuk azért, hogy megszerezhessék az irataimat, vagy foglyul ejthessenek. Másodszor: még ha sikerülne is nekik a lehetetlen, egyetlen robotszakértő sem vállalná azt, hogy csak ellopni vagy kizsarolni tudta tőlem az ember formájú robotok pozitronagyának a titkát, hiszen a beismeréssel örök időkre tönkretenné a szakmai karrierjét. Harmadszor: az Aurorán még csak hírből sem ismerik az efféle bűntényeket. Ha a legcsekélyebb jel is utalna arra, hogy merényletet kíséreltek meg ellenem, akkor a törvényhozás – és a közvélemény is – azon nyomban mellém állna.

– Csakugyan? – morogta Baley, és átkozta a sorsát azért, hogy olyan kultúrkörnyezetben kell nyomoznia, amelyet egyszerűen képtelen megérteni.

– Igen. A szavamat adom, hogy így van. Bárcsak megpróbálkoznának valamilyen elkeseredett melodramatikus megoldással! Tulajdonképpen jó lenne, ha rá tudnám önt beszélni arra, hogy épüljön be közéjük, vegye rá őket, hogy támadjanak meg a birtokomon vagy egy elhagyott úton... Gondolom, ilyen bűntények gyakran előfordulnak önöknél a Földön.

– Az említett trükk nem tartozik a módszereim közé – mondta Baley kimérten.

– Én is így gondolom, ezért meg sem próbálom rábeszélni. De higgye el, nagyon súlyos a helyzet, mert ha nem sikerül rávennünk őket valamilyen öngyilkos lépésre, akkor valami számukra sokkal hatékonyabbal fognak próbálkozni: hamis vádakat koholnak ellenem.

– Miféle hamis vádakat?

– Nemcsak egyetlen robot elpusztítását írják a számlámra, pedig annyi is bőven elegendő lenne. De ők azt is suttogják – szerencsére egyelőre még csak suttogják –, hogy ez a haláleset csak egy sikeres kísérlet volt a részemről, és valójában egy olyan rendszeren dolgozom, amely gyorsan és hatékonyan képes igazi emberi agyak megsemmisítésére. Szerintük az a szándékom, hogy politikai szövetségeseimmel összefogva megsemmisítsem őket a saját gyártmányú ember formájú robotjaikkal együtt, ezzel megakadályozzam az új világok gyarmatosítását, és tálcán kínáljam a galaxist földi cinkosaimnak...

– Ebből nyilván egy szó sem igaz.

– Persze hogy nem. Mondtam már, hogy szemenszedett hazugság az egész. Ráadásul nevetséges is. Még elméletben sem lehetséges a dolog, és a Robotikai Intézet emberei nagyon messze vannak még attól, hogy megépítsék a saját humanoid robotjaikat. Különben még ha akarnék, se tudnék részt venni egy ilyen tömeggyilkos orgiában. Egyszerűen képtelen lennék rá.

– Akkor viszont magától is ki fog derülni az igazság.

– Sajnos, nem valószínű, hogy belátható időn belül kiderül. Talán ostobán hangzik, de bizonyára elég sokáig tartja magát ez a vád ahhoz, hogy ellenem hangolja a közvéleményt, és épp elegen szavazzanak ellenem a törvényhozásban. Végül persze mindenki rájön majd, hogy zagyvaság, de akkor már késő lesz. És figyelje meg, hogy a Földön akarják elverni a port mindenért. Súlyos vád az, hogy én a földieknek dolgozom, és sokan csak azért fogják elhinni ezt az egész ostobaságot, mert ki nem állhatják a Földet és a földlakókat.

– Ön most azt állítja, hogy szándékosan a Föld ellen hangolják az auroraiakat.

– Pontosan erről van szó, Mr. Baley – felelte Fastolfe. – Napról napra rosszabbul áll a szénánk, az enyém és a földieké, és nagyon kevés az időnk.

– Nem lehetne nagyon egyszerűen megcáfolni az ellenségei érveit? – kérdezte Baley, aki elkeseredésében úgy döntött, előhozakodik Daneel kérdésével. – Ha ön valóban csak próbaképpen akart elpusztítani egy ember formájú robotot, miért ment el ezért egy másik birtokra, amikor otthon sokkal könnyebben elvégezhette volna a kísérletet? Hiszen Daneel kéznél volt. Ha igaz lenne a híresztelés, nem inkább rajta próbálta volna ki a módszerét?

– Nem, nem – válaszolta Fastolfe. – Nincs ember, aki ezt elhinné nekem. Daneel volt az első sikerem. Őt semmilyen körülmények között nem pusztítanám el. Természetes lenne, hogy Jandert veszem célba. Ezt mindenki így látja, és hiába is kezdeném győzködni őket arról, hogy logikusabb lett volna Daneelt feláldoznom.

Már közel jártak úti céljukhoz. Baley némán, összeszorított ajakkal bandukolt Fastolfe mellett.

– Hogy érzi magát, Mr. Baley? – kérdezte a doktor. Baley halkan válaszolt.

– Ha úgy érti, hogy érzem magam a külvilágban, azt kell mondanom, észre sem veszem, hogy a szabad ég alatt járok. Ha viszont a dilemmánkra gondol, már csak az ultrahangos agyzúzó kamra gondolata tart vissza attól, hogy feladjam a harcot. – Baley egyre hevesebben támadt Fastolfe-ra. – Miért küldött értem, dr. Fastolfe? Miért bízott meg ezzel a munkával? Mit ártottam magának, amiért így büntet?

– Kezdjük azzal, hogy nem is az én ötletem volt önt idehívni – felelte Fastolfe. – Egyébként csak az elkeseredésemet tudom felhozni mentségül.

– Kinek az ötlete volt?

– Eredetileg ennek a birtoknak a tulajdonosa sugallta, hogy önt bízzuk meg a munkával, nekem pedig nem volt jobb ötletem.

– Szóval ennek a birtoknak a gazdája. Hogy jutott eszébe annak a...

– Ne folytassa! Egy hölgyről van szó.

– Akkor hogy jutott eszébe annak a... hölgynek ilyesmit javasolni?

– Ó, Mr. Baley, el is felejtettem mondani, hogy a hölgy ismeri magát. Nézze csak, ott vár minket a ház előtt!

Baley felnézett a nőre, és meglepetésében szinte elállt a szava.

– Szent Jozafát! – motyogta.

Gladia

23.

Egy fiatal nő állt előttük.

– Tudtam, Elijah, hogy amikor találkozunk, ezt hallom majd tőled először – mondta halvány mosollyal az arcán.

Baley csak bámult rá. Ez a nő megváltozott, gondolta. Most rövidebb a haja és gondterheltebb az arca, mint két évvel ezelőtt. Mintha két évnél többet öregedett volna. Ennek ellenére azért félreismerhetetlenül megmaradt Gladiának: ugyanaz a háromszögletű arc, széles járomcsont, picike áll, alacsony és törékeny, szinte gyermeki termet.

Baley a Solariáról visszatérve gyakran álmodott róla, bár nem voltak kifejezetten erotikusak ezek az álmok. Mindig ugyanaz történt bennük: sohasem sikerült eljutnia Gladia közvetlen közelébe. Valahol messze Gladia mindig jelen volt, de Baleynek kiabálnia kellett, ha szólni akart hozzá, a nő pedig sohasem értette tisztán, mit mondott neki. Baley hiába ment közelebb hozzá: olyankor Gladia ugyanazzal a sebességgel távolodott tőle.

Nem nehéz megérteni, miért éppen erről szóltak az álmok. Gladia a Solarián született, és honfitársaihoz hasonlóan csak ritkán szenvedhette más emberi lények fizikai jelenlétét.

Baley emberi lény volt, s mint ilyen, nem volt szabad találkoznia Gladiával; és persze csak tetézte a bajt, hogy a férfi a Földről érkezett. Bár a gyilkossági ügy különös jelentősége feltétlenül szükségessé tette a személyes találkozást, Baley fizikai jelenlétében a nő teljesen elfedte a testét, nehogy létrejöjjön közöttük valamilyen bűnös kapcsolat. Ennek ellenére az utolsó randevú alkalmával Gladia a józan észnek fittyet hányva, egy pillanatra puszta kézzel megérintette az arcát, holott jól tudta, hogy ezzel kiteszi magát a fertőzés veszélyének Baley tudta, hogy a szó szoros értelmében vett érintetlenségre nevelt hölgy részéről rendes körülmények között elképzelhetetlen lenne egy ilyen mozdulat, ezért annál nagyobbra értékelte a jelentőségteljes gesztust.

Hát ezért álmodott Baley annyiszor Gladiával, bár idővel aztán elmaradoztak ezek az álmok.

– Szóval a tiéd volt az a... – kezdte Baley ostobán, azután gyorsan el is hallgatott. Gladia fejezte be helyette a mondatot.

– ...az a robot. És két évvel ezelőtt az én férjem volt az áldozat. Úgy látszik, ez a sorsa mindennek, amihez csak hozzáérek.

Baley a nő arcához érintette a kezét. Nem tudatosult benne, mit csinál, és Gladia nem adta tanújelét annak, hogy észrevette volna, mi történt.

– Két évvel ezelőtt eljöttél és megmentettél. Bocsáss meg nekem, de kénytelen voltam érted küldeni. Gyere be, Elijah! Kerüljön beljebb, dr. Fastolfe!

Fastolfe hátralépett, hogy előreengedje Baleyt. Daneel és Giskard is bevonult utánuk: jellegzetes robotszerénységgel elfoglaltak egy-egy szabad falmélyedést a terem két szemközti oldalán, és csendben, mozdulatlanul várakoztak, háttal a falnak.

Egy pillanatig úgy látszott, Gladia a robotoknak kijáró közönnyel bánik majd velük, de miután ránézett Daneelre, Fastolfe-hoz fordult, és kissé fojtott hangon kérlelni kezdte:

– Azt ott... Legyen szíves, kérje meg, hogy távozzon!

Fastolfe meglepetten visszahőkölt.

– Daneelre gondol? – kérdezte.

– Ő is olyan... Olyan, mint Jander volt!

Fastolfe Daneel felé fordult; jól láthatóan fájdalom futott át az arcán.

– Hát persze, drága Gladia. Bocsásson meg, nem is gondoltam rá... Daneel, menj át egy másik terembe, és ott várakozz!

Daneel szó nélkül kivonult.

Gladia ekkor Giskardra pillantott, mintha gyorsan meg akarna bizonyosodni arról, nem hasonlít-e ő is Janderre, aztán egy alig észrevehető vállrándítás után figyelme visszatért a két emberi lényhez.

– Megkínálhatom önöket valamilyen frissítővel? Kérnek finom, hideg kókusz-italt?

– Én nem kérek, Gladia – felelte Fastolfe. – Én csak ígéretemhez híven elhoztam Mr. Baleyt. Nem maradok sokáig.

– Ha kaphatok egy pohár vizet, ígérem, nem foglak más kérésekkel zaklatni – mondta Baley.

Gladia felemelte a kezét. Robotjai nyilván lestek minden mozdulatát, mert intésére egyikük hangtalanul bejött a terembe egy tálcával. A tálcán egy pohár víz volt, meg egy kis adag étel: sós kekszre emlékeztető falatkák fura rózsaszín díszítéssel.

Baley nem tudott ellenállni a kísértésnek, és megkóstolt egy darabot. Fogalma sem volt, milyen íze lesz, de biztosra vette, hogy valamely földi eledel származéka, mert el sem tudta képzelni, hogy az Aurorán bárki bármilyen formában képes elfogyasztani egy itteni őshonos élőlényt, vagy hogy egy aurorai polgár szintetikus anyagot vesz a szájába. A földi étkek idővel persze jelentős változáson mentek keresztül – részben a helyi termelési feltételeknek, részben az éghajlatnak köszönhetően –, és Fastolfe az ebédnél meg is állapította, hogy az ételek nagy részének jellegzetes aurorai zamata van.

Baleyt kellemesen meglepte a keksz intenzív, fűszeres íze, és rögtön elvett a tálcáról még egy darabot. Azután köszönetet mondott a robotnak – aki persze akkor sem tiltakozott volna, ha az idők végezetéig ott kell állnia –, s magához vette az egész tálat és a pohár vizet.

A robot kiment.

A késő délutáni nap vörös fénnyel tűzött be a nyugati ablakokon. Baleynek az volt a benyomása, hogy ez a ház kisebb, mint Fastolfe-é, de talán nem lenne annyira komor, ha nem a szomorkás Gladia álldogálna olyan szívszakasztóan a terem közepén.

Lehet persze, hogy Baley csak képzelődött, hiszen tulajdonképpen nem is tartotta lehetségesnek, hogy egy emberi lények védelmét szolgáló aurorai lakóépület derűs hangulatot árasszon, amikor falai közvetlenül a külvilággal érintkeznek. A falak túloldalán hiába is keresné az emberi jelenlét, a társaság, a közösség melegségét. Ott a zord, hideg, élettelen természet az úr.

Baleyt kellemesen meglepte, hogy viszontláthatja Gladiát, és az élmény hatására egy időre megfeledkezett gondjairól. Most viszont újra eszébe jutott megoldhatatlannak tűnő feladata, és a csontjaiban érezte a külvilág hidegségét.

– Gyere, Elijah, ülj le! – mondta Gladia. – Bocsáss meg, amiért nem négyszemközt fogadlak. Most másodszor kerültem az érdeklődés középpontjába... és már az első alkalommal nagyon elegem lett a népszerűségből.

– Megértelek, Gladia. Felesleges mentegetőznöd – felelte Baley.

– Ön pedig, kedves doktor, téved, ha azt hiszi, hogy távoznia kell.

– Hát... – Fastolfe a falra szerelt időszalagra pillantott. – Maradok még egy rövid ideig, de azután tényleg mennem kell: halaszthatatlan munkám van. Lehet, hogy a közeljövőben eltiltanak mindenféle hasznos tevékenységtől.

Gladia sűrű pislogások közepette válaszolt, mintha a könnyeivel küszködne:

– Tudom, dr. Fastolfe. Ön nagy bajba került amiatt, ami itt történt, én meg csak a saját kellemetlenségeimre tudok gondolni.

– Nekem is elég a magam baja, Gladia – felelte Fastolfe –, kegyednek nem kell bűntudatot éreznie. Mr. Baley talán mindkettőnkön tud segíteni.

Baley szorosan összepréselte az ajkait.

– Nem tudtam, Gladia, hogy te is belekeveredtél ebbe az ügybe – mondta lassan.

– Ki, ha én nem? – kérdezte Gladia két sóhajtás között.

– A te tulajdonodban van... helyesebben volt... Jander Panell?

– Igazából nem volt az enyém. Inkább úgy mondanám: kölcsönkaptam dr. Fastolfe-tól.

– Ott voltál mellette, amikor... – Baley elhallgatott. Nem tudta, milyen szóval írja le a tragikus eseményt.

– Amikor meghalt? Miért ne mondhatnánk, hogy meghalt? Nem, nem voltam mellette. És mielőtt még megkérdeznéd, elárulom, hogy abban az időben senki sem volt itt velem a házban. Egyedül voltam. Általában egyedül vagyok. Majdnem mindig. Tudod, milyen nevelést kaptam a Solarián. Persze nem kötelező egyedül lennem. Most sem zavar a társaság... túlságosan.

– Biztos, hogy egyedül voltál, amikor Jander meghalt? Nem lehet, hogy tévedsz?

– Mondom, hogy egyedül voltam – felelte Gladia, és parányi sértődöttség csendült ki a hangjából. – Jó, Elijah, tudom, neked többször el kell ismételnem mindent. Egyedül voltam. Becsületszavamra.

– De azért a robotok itt voltak, ugye?

– Természetesen igen. Egyedülléten azt értem, hogy nem voltak emberi lények a házban.

– Hány robotod van, Gladia? Jandert leszámítva.

Gladia hallgatott egy darabig, mintha csak most számlálná össze magában a robotjait.

– Húsz – mondta végül. – Öt a házban, tizenöt a birtok többi részén. Egyébként a robotok szabadon mozognak a házam és dr. Fastolfe háza között, így nem lehet minden pillanatban tudni, hogy a robotjaink mikor melyik birtok területén járnak.

– Értem – mondta Baley. – Ha ehhez még hozzávesszük, hogy dr. Fastolfe-nak ötvenhét robotja van, akkor összesen hetvenhét darabbal kell számolnunk. Más birtokok robotjai is idekeveredhetnek?

– Nincs más birtok a közelben, így ez gyakorlatilag lehetetlen – vetette közbe Fastolfe. – Egyébként sem nagyon szokás a robotok keveredése. A mi esetünk különleges: Gladia nem idevalósi, és én mintegy... a gondját viselem.

– Akkor is hetvenhét robotról van szó – szögezte le Baley.

– Igen – mondta Fastolfe – de miért tartja ezt olyan fontosnak?

Azért, mert azt jelenti, hogy ön és Gladia hozzászoktak ennek a hetvenhét darab mozgó, némiképp emberre hasonlító tárgynak a látványához, és nem fordítanak rájuk különösebb figyelmet. Nem lehetséges, Gladia, hogy nem vennéd észre, ha egy emberi lény valamiért be akarna hatolni a házadba? Talán benne is csak az egyik ember formájú mozgó tárgyat látnád, és fel sem figyelnél rá.

Fastolfe halkan kuncogott, Gladia viszont komoly arcot vágott, és ingatta a fejét.

– Elijah, látszik, hogy földlakó vagy. Gondolod, van olyan emberi lény, dr. Fastolfe-ot is beleértve, aki megközelítheti a házamat úgy, hogy ne tájékoztatnának engem erről a robotjaim? Én talán robotnak nézhetek egy mozgó emberi alakot, de egy robot sohasem esne ebbe a hibába. Most is a robotjaimtól tudtam meg, hogy jössz. Még egyszer mondom: Jander halálának időpontjában rajtam kívül egyetlen ember sem tartózkodott a házban.

– Tehát rajtad kívül senki.

– Rajtam kívül senki. Ugyanúgy, mint a férjem halálakor.

Fastolfe udvariasan megjegyezte:

– Azért most más a helyzet, Gladia. A férjét egy tompa tárggyal ölték meg. Akkor szükségszerűen fizikailag is jelen volt a gyilkos, és kegyed azért keveredett gyanúba, mert senki más nem volt a házban. Jelen esetben viszont egy bonyolult szóbeli parancs végzett Janderrel, és ezért a gyilkosnak nem kellett idejönnie. Kegyedre nem vet rossz fényt az, hogy egyedül volt itt, arról nem is beszélve, hogy fogalma sincs arról, hogyan lehet zárlatot előidézni egy ember formájú robot agyában.

Mindketten Baley felé fordultak: Fastolfe kérdőn, Gladia bánatos tekintettel nézett a földlakóra. (Baleyt bosszantotta, hogy Fastolfe jókedvűen tud szembenézni a sivár jövővel, amikor pedig ugyanolyan elkeserítő a helyzete, mint az övé. Morózusan tette fel magának a kérdést: mi lehet olyan nevetséges, amitől ez a Fastolfe úgy röhög, mint egy idióta?)

– A megfelelő ismeretek hiánya önmagában még nem kizáró tényező – magyarázta Baley lassan. – Előfordul, hogy az ember nem tudja, hogyan juthat el egy bizonyos helyre, de séta közben egyszer csak véletlenül ott találja magát. Lehet, hogy valaki Janderrel beszélgetve, mit sem sejtve előidézte a mentális zárlatot.

– Mekkora esélye van ennek? – érdeklődött Fastolfe.

– Ön a szakértő, dr. Fastolfe, és ilyen minőségében, gondolom, mindjárt kijelenti, hogy egy ilyen véletlennek rendkívül kicsi az esélye.

– Hihetetlenül kicsi. Ha az, aki nem ismeri az utat, csakis kifeszített kötelek kanyargós hálózatán egyensúlyozva, bekötött szemmel juthat el a célhoz, mekkora az esélye annak, hogy véletlenül odatalál?

Gladiát nagyon felzaklatta a beszélgetés: remegő kezét ökölbe szorította, és a térdéhez nyomta, mintha így akarná mozdulatlanná merevíteni.

– Nem tudom, véletlen volt-e vagy sem, de tény, hogy nem én vagyok a tettes. Nem voltam ott mellette, amikor ez történt. Akkor nem. Reggel még beszéltem vele, teljesen normálisan viselkedett. Órákkal később hívattam, és nem jött. Elindultam megkeresni, és a szokott helyén találtam, úgy álldogált ott, mint máskor. Csak éppen nem reagált, amikor megszólítottam. És azóta se reagál semmire.

– Nem lehet, hogy egy véletlenül elejtett mondatod jóval később, talán egy órával később idézte elő a mentális zárlatot? – kérdezte Baley.

– Ez teljesen lehetetlen, Mr. Baley – szólt közbe Fastolfe éles hangon. – Ha mentális zárlat lép fel, akkor az rögtön a kritikus közlés után következik be. Ne is zaklassa Gladiát ilyesmivel! Ő nem tudná szándékosan előidézni a zárlatot, a véletlen előfordulás pedig elképzelhetetlen.

– És a pozitronok áramlásának véletlenszerű megváltozása talán nem elképzelhetetlen? Mert az ön állítása szerint ez történhetett.

– Az már nem annyira elképzelhetetlen.

– De ha mindkét dolognak rendkívül kicsi a valószínűsége, akkor mit számít, melyik az elképzelhetetlenebb?

– Nagy a különbség. Véleményem szerint a pozitronáramlás spontán zavara miatt fellépő mentális zárlat valószínűsége 1:1012, míg a zárlatot előidéző utasítássorozat véletlenszerű előfordulásának a valószínűsége mindössze 1:10100. Ez persze csak becslés, de reális becslés. Még egyetlen elektron mérete és az egész világegyetem kiterjedése között sincs ekkora óriási különbség, ennyivel valószínűbb, hogy Jander pusztulását spontán pozitronáramlási zavar okozta.

Egy ideig valamennyien hallgatásba merültek. Baley szólalt meg először:

– Dr. Fastolfe, az előbb azt mondta, nem maradhat sokáig.

– Máris túl sokáig maradtam.

– Jó. Akkor most elmegy?

Fastolfe előbb felállt, csak aztán tette fel a kérdést:

– Miért?

– Mert négyszemközt szeretnék beszélni Gladiával.

– Tovább akarja nyaggatni?

– Ki akarom őt hallgatni anélkül, hogy ön közbeszólna. Nem udvariaskodom, ahhoz most túlságosan is komoly a helyzet.

– Nem félek Mr. Baleytől, doktor – mondta Gladia. – Ha pedig túlzottan udvariatlan lenne – tette hozzá merengve –, a robotjaim megvédenek.

Fastolfe mosolyogva válaszolt:

– Jól van, Gladia. – Kezet nyújtott, mire a nő egy pillanatra megszorította az ujjait. – Mindkettőjük biztonsága érdekében szeretném, ha Giskard itt maradna... Daneel pedig, ha nem zavarja önöket, továbbra is várakozhat a szomszéd helyiségben. Gladia, kölcsönkérhetem az egyik robotját, hogy elkísérjen a birtokomra?

– Hogyne – felelte Gladia, és felemelte a karját. – Azt hiszem, Pandiont ismeri.

– Hát persze hogy ismerem! Erős, megbízható kísérő. – Fastolfe kiment, a robot szorosan a nyomában.

Baley várt egy kicsit. Gladiát tanulmányozta, aki mellette ült, és az ölébe ejtett kezét bámulta.

Baley esküdni mert volna, hogy a nőnek még sok mondanivalója van. Nem tudta, hogyan csikarja ki a vallomását, de egyvalamiben biztos volt: Fastolfe jelenlétében Gladia nem mondja el a teljes igazságot.

24.

Amikor Gladia végre felnézett, olyan arcot vágott, mint egy kislány.

– Hogy vagy, Elijah? Hogy érzed magad? – kérdezte elhaló hangon.

– Elég jól, Gladia.

– Dr. Fastolfe azt mondta, nyílt terepen sétáltok majd ide, és lesz rá gondja, hogy a legkritikusabb ponton várakoznod kelljen egy darabig.

– Tényleg. És miért csinálta ezt? Csak a vicc kedvéért?

– Nem, Elijah. Csak elmeséltem neki, hogyan reagáltál egyszer a nyílt tér látványára. Emlékszel még arra, hogy elájultál, és beleestél a vízbe?

Baley gyorsan megrázta a fejét. Nem tagadhatta le a történteket, nyilvánvaló volt, hogy nem felejtette el a kellemetlen epizódot, mégsem örült, hogy Gladia szóba hozta a dolgot.

– Ma már nem fordulhatna elő. Azóta sokat fejlődtem – vetette oda mogorván.

– De dr. Fastolfe azt mondta, próbára tesz. Jól viselted?

– Elég jól. Mindenesetre nem ájultam el. – Összeszorította a fogait, mert eszébe jutott az asztroszimulátoros baleset a leszálláshoz készülő űrhajón. Ott persze megint más volt a helyzet, felesleges szót vesztegetni rá.

Baley szándékosan témát váltott.

– Hogyan szólítsalak itt? Tegeződjünk?

– Eddig is tegeződtünk, és Gladiának szólítottál.

– De talán hibát követtem el. Mrs. Delmarre-t is mondhatnék, de te...

Gladia felsóhajtott, és gyorsan közbevetette:

– Nem használom ezt a nevet, mióta idejöttem. Kérlek, te se használd!

– És az auroraiak hogyan szólítanak?

– Ők Gladia Solariát szoktak mondani, csak hogy utaljanak idegen mivoltomra, ezért ezt a nevet se szeretem. Egyszerűen Gladia vagyok. Ez az egy szó bőven elég: nem aurorai név, és kétlem, hogy mást is hívnak így ezen a bolygón. Én pedig, ha nem zavar, továbbra is Elijahnak foglak téged szólítani.

– Nem zavar.

– Most pedig szeretném felszolgálni a teát – jelentette ki Gladia, Baley pedig megadóan bólintott.

– Nem tudtam, hogy az űrlakók is szoktak teázni – jegyezte meg.

– Mi nem földi teát iszunk – magyarázta Gladia. – Egy kellemes zamatú, de egyáltalán nem káros növénykivonatot hívunk teának.

Felemelte a karját, és Baley észrevette, hogy a ruha ujja szorosan a csuklóhoz simul, és vékony, testszínű kesztyűben folytatódik. Tehát Gladia most is csak a lehető legkevesebbet fedi fel a testéből, hogy minimálisra csökkentse a fertőzés veszélyét.

Gladia karja egy pillanatig fenn maradt a levegőben. Kisvártatva megjelent egy láthatóan még Giskardnál is primitívebb robot, és egy tálcáról ügyesen kiosztotta a teáscsészéket, a kis szendvicseket meg a süteményfalatkákat. Hovatovább kecses mozdulattal töltötte ki a teát.

– Hogy csinálod ezt, Gladia? – kérdezte Baley kíváncsian.

– Mit hogy csinálok, Elijah?

– Ha akarsz valamit, csak felemeled a karodat, és a robotjaid rögtön teljesítik a kívánságod. Ez például honnan tudta, hogy a teát kérted?

– Egyszerű. A szobán végighúzódik egy elektromágneses erőtér. Valahányszor felemelem a karom, a mozdulatom torzulást okoz az erőtérben. A kézfejem és az ujjaim különböző állása más és más torzulást eredményez, és a robotjaim képesek arra, hogy különböző utasításokként értelmezzék a torzulásokat. Csak az egyszerűbb parancsok esetében élek ezzel a lehetőséggel: például értésükre tudom így adni, hogy "Gyere ide!", "Hozd a teát!" meg efféléket.

– Nem láttam, hogy dr. Fastolfe hasonló módszert alkalmazna a birtokán.

– Az Aurorára nem jellemző ez a rendszer. Főleg a Solarián használják, és én már megszoktam. Egyébként mindig ugyanebben az időben szoktam teázni. Borgraf már számít rá.

– Ő Borgraf? – Baley érdeklődve méregette a robotot; eddig csak egy futó pillantást vetett rá. A megszokás hamar közönyt eredményez. Másnap talán már észre sem veszi majd a robotok jelenlétét. Láthatatlanul fognak nyüzsögni körülötte, úgy végzik el észrevétlenül az apró-cseprő teendőket.

Pedig Baley nem akarta szem elől téveszteni őket.

– Gladia, kettesben akarok lenni veled – mondta. – Robotok nélkül. Giskard, menj át Daneelhez! Onnan is tudsz ránk vigyázni.

Giskard robotagya saját nevének hallatán rögtön működni kezdett.

– Igen, uram – hangzott az engedelmes válasz.

Gladiát a jelek szerint elszórakoztatta valamelyest ez a kis közjáték.

– Furák vagytok ti, földlakók. Nektek is vannak robotjaitok a Földön, mégsem tudtok bánni velük. Olyan dörgedelmesen parancsolsz rájuk, mintha süketek lennének.

Gladia Borgrafhoz fordult, és halkan közölte vele:

– Borgraf, egyikőtök se léphet a terembe, amíg be nem hívom. Csak akkor zavarhattok, ha egyértelmű, közvetlen veszélyt észleltek.

– Igen, asszonyom – mondta Borgraf, azután hátralépett, végignézett az asztalon, mintha meg akarna bizonyosodni arról, nem feledkezett-e meg valamiről, majd megfordult, és elhagyta a termet.

Baley legalább olyan jót mulatott most Gladián, mint az előbb Gladia őrajta. A nő csakugyan halkan szólt a robothoz, de olyan pattogós hangnemben, ahogyan egy főtörzsőrmester szokott az újonchoz. De hát elvégre nincs ezen semmi meglepő. Baley régóta ismerte a nagy igazságot: más bolondságát könnyebb észrevenni, mint a magunkét.

– Most már kettesben vagyunk, Elijah – mondta a nő. – A robotok is kimentek.

– Nem félsz, amiért egyedül kellett maradnod velem? – kérdezte Baley. Gladia lassan ingatta a fejét.

– Mi okom lenne a félelemre? Csak felemelem a karom, teszek egy gyanús mozdulatot, ijedten felsikoltok – és azon nyomban itt terem jó néhány robotom. A Külső Világokon egyetlen embernek sincs oka félni egy másik emberi lénytől. Nem a Földön vagyunk. Egyébként miért kérdezed?

– Azért, mert én nem kizárólag fizikai félelmet ismerek. Nem kell attól tartanod, hogy erőszakoskodni fogok veled, de nem félsz a faggatástól? Nem félsz, hogy kiderül rólad valami olyasmi, amit nem szeretnél tudatni senkivel? Azt se felejtsd el, hogy most nem a Solarián vagyunk. Ott sajnáltalak, együtt éreztem veled, és feltett szándékom volt, hogy bebizonyítsam az ártatlanságodat.

– Most nem érzel együtt velem? – kérdezte Gladia halkan.

– Most nem a férjed haláláról van szó. Nem gyanúsít senki gyilkossággal. Csak egy robotot pusztítottak el, és tudtommal te minden gyanún felül állsz. Nekem inkább dr. Fastolfe jelenti a problémát. Számomra rendkívül fontos – nem kell részleteznem, milyen okokból –, hogy bebizonyítsam az ártatlanságát. Ha ezenközben téged is bajba sodorlak, nagyon sajnálom, de nem tehetek ellene semmit. Nem fogom a nyakamat törni csak azért, hogy megkíméljelek a fájdalomtól. Ennyit már csak becsületből is előre kell bocsátanom.

Gladia felemelte a fejét, és gőgösen Baley szemébe nézett.

– Miért gondolod, hogy bajba sodorhatsz?

– Most, hogy dr. Fastolfe nem tud közbekotyogni, előbb-utóbb talán ez is kiderül – felelte Baley hűvösen. Az egyik kis szendvicset felszúrta a villájára (nem akarta az ujjaival érinteni, nehogy az egész tál tartalmát használhatatlanná tegye Gladia számára), áttette a saját tányérjára, majd bekapta, és kortyolt hozzá a teájából.

Gladia mindenben utánozta: ha Baley vett egy szendvicset, ő is evett egyet, ha Baley ivott a teájából, ő szintén a szájához emelte a csészét, ha Baley hűvösen beszélt vele, ő is ugyanolyan hangnemben felelt.

– Gladia – folytatta a nyomozó –, tudnom kell, pontosan milyen kapcsolat fűz téged dr. Fastolfe-hoz. Ez fontos. Közel laktok egymáshoz, és gyakorlatilag közös robotháztartásotok van. Fastolfe szemlátomást aggódik érted. Azonkívül, hogy az ártatlanságát hangoztatja, jóformán nem is próbál védekezni, téged viszont rögtön a védelmébe vesz, ha felteszek neked egy-egy kérdést.

Gladia halványan elmosolyodott.

– Mire gyanakszol, Elijah?

– Ne bújj ki a válaszadás alól! – figyelmeztette Baley. – Nem gyanakodni akarok. Csak az igazat szeretném tudni.

– Beszélt neked dr. Fastolfe Fanyáról?

– Igen.

– És megkérdezted tőle, hogy Fanya a felesége vagy csak az élettársa? Megérdeklődted, hogy Fastolfe-nak vannak-e gyerekei?

Baley nyugtalanul fészkelődött. Természetesen feltehette volna ezeket a kérdéseket, de a sűrűn lakott Földön megszokta, hogy a magánélet szent, éppen azért, mert jóformán nem is létezik. A Földön gyakorlatilag lehetetlen volt belelátni a családi kötelékek szövevényes rendszerébe, így ott soha senki sem feszegette ezt a témát. Az emberek úgy tettek, mintha semmit se tudnának egymás magánéletéről, és e téren általánosan elterjedt a képmutatás.

Itt az Aurorán persze nem érvényesek a földi szabályok, Baley mégis automatikusan érvényesnek vette őket. Mekkora ostobaság volt a részéről!

– Még nem kérdeztem erről Fastolfe-ot – felelte. – Mondd el, amit tudsz!

– Fanya a felesége – magyarázta Gladia. – Fastolfe többször nősült, persze egyszerre mindig csak egy felesége volt, bár az Aurorán nem teljesen ismeretlen a poligámia intézménye: mindkét nemnél előfordul. – Enyhe undorral mondta ezt, de rögtön utána, mintegy védekezésképpen, hozzátette: – Bezzeg a Solarián nem létezik ilyesmi.

– Dr. Fastolfe jelenlegi házasságát hamarosan felbontják – folytatta Gladia. – Attól a pillanattól kezdve mind a ketten szabadon kezdeményezhetnek új kapcsolatokat, bár sokszor a felek nem várják meg ezzel a házasság hivatalos megszűnését. Nem állítom, hogy egyetértek ezzel a szokással, de tudomásul kell venni, hogy az auroraiaknál ez már csak így van. Úgy tudom, dr. Fastolfe meglehetősen szigorú erkölcsi normák szerint él. Egyszerre mindig csak egy felesége van, és sohasem kapkod a házasságon kívüli kapcsolatok iránt. Az Aurorán régimódinak és ostobának tartják ezt a magatartást.

Baley bólintott.

– Erről olvastam valamit. Ha jól értettem, a felek akkor kötnek házasságot, amikor gyereket akarnak.

– Elméletben így is van, de úgy hallottam, manapság nagyon kevesen tartják tiszteletben ezt a szabályt. Dr. Fastolfe-nak már két gyereke van, nem is lehet több, ennek ellenére újra és újra megházasodik. Most ismét pályázik egyre, de a harmadikra persze nyilvánvalóan nem fogja megkapni az engedélyt, és ezt ő is tudja. Vannak, akik még kérvényezni is lusták.

– Akkor mi értelme annak, hogy Fastolfe megházasodjon?

– A házasság társadalmi előnyökkel jár. Elég bonyolult a rendszer. Nem vagyok aurorai, és azt hiszem, nem is értem teljesen, mi mire jó.

– Sebaj. Mesélj nekem dr. Fastolfe gyerekeiről!

– Két lánya van két különböző anyától. Fanyától nincs gyereke. Aurorai szokás szerint mind a két gyerek anyaméhben fejlődött. Ma már felnőtt nők, mindkettőnek saját birtoka van.

– Fastolfe szoros kapcsolatot tart fenn a lányaival?

– Nem tudom. Sohasem beszél róluk. Az egyik lány robotszakértő; vele, gondolom, már csak a munkája miatt is kapcsolatban áll. Azt hiszem, a másik lány egy városi kormányzatnál dolgozik vezető beosztásban, róla nem tudok többet.

– Tudsz arról, hogy feszültségek lennének a családban?

– Nem tudok róla, Elijah, de ez még nem jelent semmit. Azt hallottam. Fastolfe jól kijön mindegyik volt feleségével. Egyiküktől sem vált el haraggal. Egyébként dr. Fastolfe-ról nem is nagyon lehet elképzelni, hogy egy illedelmes, lemondó sóhajnál hevesebb érzelemkitörésre ragadtassa magát, bármi történjék is vele. Még a halálos ágyán is viccelődni fog.

Ez legalább igaznak hangzik, gondolta Baley.

– Akkor most mondd el, milyen a kapcsolatod dr. Fastolfe-fal! Az igazat akarom hallani! A mostani helyzetben nem engedhetjük meg magunknak, hogy szemérmességből megkerüljük a tényeket.

Gladia mélyen Baley szemébe nézett.

– Nincs mit letagadnom – mondta. – Dr. Han Fastolfe a barátom. Nagyon jó barátságban vagyunk.

– Mennyire jó barátságban, Gladia?

– Ahogy mondtam, nagyon jóban.

– Várod a válását, hogy te lehess a következő felesége?

– Nem – felelte Gladia higgadtan.

– Akkor a szeretője vagy?

– Nem.

– Az voltál?

– Nem. Meglep?

– Nincs véleményem. Egyszerűen csak tisztán kell látnom az ügyben – felelte Baley.

– Akkor most engedd meg, Elijah, hogy összefüggően feleljek neked, és ne bombázz tovább a keresztkérdéseiddel! Úgy csinálsz, mintha titkokat akarnál kiszedni belőlem, amelyeket egyébként nem árulnék el. – Gladia hangján nem érződött, hogy haragudna. Mintha inkább szórakoztatta volna a dolog.

Baley egy kicsit elvörösödött, és már a nyelvén volt, hogy eszébe se jutna ilyesmi, de aztán belátta, hogy semmit se nyerne a nyilvánvaló tény tagadásával.

– Hallgatlak – dörmögte inkább halkan.

– A piszkos edények ott sorakoztak közöttük az asztalon. Rendes körülmények között Gladia valószínűleg már felemelte és behajlította volna a karját, Borgraf robot pedig csendesen besietett volna, hogy leszedje az asztalt, gondolta Baley.

Vajon az edények látványa idegesíti Gladiát, és megzavarja a válaszadásban? Mert ha igen, akkor jó, hogy elküldték a robotokat, elmélkedett a nyomozó, de nemigen reménykedhetett, mert Gladiát szemlátomást nem zavarta a rendetlenség, talán észre se vette.

A nő megint lesütötte a szemét, arca megereszkedett, és egy kicsit megkeményedtek a vonásai, mintha olyan múltbéli eseményeken merengene, amelyeket nagyon szívesen kitörölne az emlékezetéből.

– Neked van fogalmad arról, hogyan éltem a Solarián. Nem éppen boldogan, de nem tudtam, hogy másképp is élhetnék. Aztán egyszer csak megismertem a boldogságot, és azóta pontosan tudom, mennyire boldogtalan voltam annak előtte. Először te döbbentettél rá erre, Elijah.

– Én? – kérdezte Baley megrökönyödve.

– Igen, Elijah. Amikor utoljára találkoztunk a Solarián – remélem, emlékszel még –, megtanítottál valamire. Megérintettelek! Lehúztam a kesztyűmet, ilyesmi volt, mint amilyet most is viselek, és megérintettem az arcodat. Nem sokáig érintkezett a testünk. Nem tudom, neked mit jelentett az a pillanat – nem, ne szólj semmit, nem fontos! –, a lényeg, hogy nekem rengeteget jelentett!

Gladia dacosan Baley szemébe nézett.

– Számomra mindennél többet jelentett akkor az az érintés. Megváltoztatta az életemet. Ne felejtsd el, Elijah, hogy gyermekkorom óta akkor először érintettem meg emberi lényt, a férjem kivételével. A férjemnek pedig csak nagyon ritkán kerültem a közelébe. Háromdimenziós távnézőn persze láttam férfiakat, és alaposan megismertem a testüket, minden porcikájukat. Ilyen értelemben a veled való találkozás nem jelentett újdonságot. De korábban nem volt okom azt hinni, hogy más érzés megérinteni az egyik férfit, mint a másikat. Tudtam, milyen tapintása van a férjem bőrének, milyen érzés, amikor rászánja magát, hogy hozzám érjen, és tudtam, milyen a folytatás. Nem volt okom feltételezni, hogy bármelyik mozzanatot másképp élném át, ha egy másik férfi lenne a helyében. A férjemmel való érintkezés nem szerzett gyönyört, de miért is kellett volna, hogy úgy legyen? Talán örömet szerez, ha az ujjammal megérintem ezt az asztalt? Legfeljebb annyiban, hogy érzem, mennyire sima a lapja.

– A férjemmel való testi kapcsolat nem volt más, mint egy időről időre elismételt szertartás. Ő megtette a kötelességét, amit elvárnak minden tisztességes solariai polgártól, és mindent a naptár szerint, óraműpontossággal végzett el, ahogyan azt az illem előírja. Egyetlen szempontból nem felelt meg a kívánalmaknak: annak ellenére, hogy az időszakos testi kapcsolat a nemi közösülés célját szolgálja, ő nem kérvényezett gyereket, és szerintem semmi kedve nem volt az apasághoz. Én túlságosan is rettegtem tőle, ezért nem mertem kérvényezni. Pedig jogomban állt volna.

– Visszatekintve elmondhatom, hogy mindig unottan, mechanikusan szeretkeztünk. Sohase jutottam el az orgazmusig. Egyetlenegyszer sem sikerült. Csak az olvasmányaimból tudtam, hogy egyáltalán létezik olyasmi, érdekesnek találtam a leírásokat, de mivel importkönyvekben találkoztam velük – a solariai könyvek nem foglalkoznak a szexszel –, nem bízhattam a hitelességükben. Azt hittem, mindössze arról van szó, hogy egzotikus metaforák formájában közlik a lényeget.

– Az autoerotikus módszerrel is hiába próbálkoztam. Azt hiszem, maszturbáció az elfogadott neve, legalábbis ezzel a szóval jelölik az Aurorán. A Solarián persze sohasem esik szó a szexről, és jó társaságban egyetlen szexszel kapcsolatos kifejezést sem ejt ki az ember a száján, márpedig a Solarián rossz társaság nem létezik.

– Itt-ott olvastam egyet s mást a maszturbációról, és bátortalanul bár, de többször megpróbálkoztam azzal, amit a könyvek írnak. Nem ment. Annyira belém nevelték, hogy az emberi test tabu, ezért aztán saját magamhoz sem tudtam viszolygás nélkül hozzányúlni. Persze időnként észrevétlenül hozzáért a kezem az oldalamhoz, átvetettem egyik lábamat a másikon, éreztem, hogy a combjaim egymáshoz érnek, de a szándékos örömszerzés egészen más. Az ellen minden idegszálam tiltakozott, tudtam, hogy nem szabad, ezért sohasem sikerült. Az pedig egyszer sem jutott eszembe, hogy talán másfajta érintés is gyönyört szerezhet. Hogyan is történne velem ilyesmi?

– Így gondolkodtam egészen addig, amíg meg nem érintettelek. Nem tudom, miért tettem. Hirtelen túláradó szeretetet éreztem irántad azért, mert tisztáztál a gyilkosság vádja alól. Másrészt nem is számítottál annyira tiltott gyümölcsnek, hiszen nem vagy solariai. Számomra te akkor – bocsáss meg érte – nem voltál teljes értékű férfi, csak egy földlakó, aki külsőleg olyan, mint a többi emberi lény, de rövid életű és potenciális fertőzésforrás, következésképpen a legjobb esetben is csak félember.

– Így hát megérintettelek, hiszen megmentettél, holott nem hittelek igazi férfinak. Ráadásul nem olyan ellenségesen és idegenkedve bámultál rám, ahogyan a férjem szokott, és nem is azzal a szándékosan kimutatott, művelt közönnyel, amely távnézéskor sugárzik a férfiakból. Ott álltál előttem tapintható testi valódban, és melegséget, gondoskodást olvastam ki a tekintetedből. Még meg is remegtél, amikor az arcod felé emeltem a kezem. Láttam, hogy így volt, hiába is tagadnád.

– Nem tudom, miért éreztem annyira gyönyörűnek azt a pillanatnyi érintést, amikor pedig fizikailag ugyanaz történt, mintha a férjemhez vagy bármely más férfihoz, nőhöz értem volna hozzá. Valahogyan több volt ez, mint a fizikai érzet: te is örültél neki, és látszott rajtad, hogy vonzódsz hozzám, én pedig elfogadtam a közeledésedet. Amikor érintkezett a bőrünk, úgy éreztem, tűzbe nyúltam, és a lángok egy pillanat alatt elborították a kezemet, a karomat, az egész testemet.

– Nem tudom, mennyi ideig tartott. Nem lehetett több egy-két másodpercnél, de számomra akkor megállt az idő. Olyasvalami történt velem, ami soha azelőtt; jóval később tudtam meg, hogy akkor, abban a pillanatban nagyon közel álltam az orgazmushoz. Megpróbáltam nem kimutatni...

(Baley rá se mert nézni Gladiára, csak ingatta a fejét.)

– Sikerült is. Csak annyit mondtam, hogy "köszönöm, Elijah". Köszönetet mondtam azért, amit a férjem halála kapcsán értem tettél, de sokkal inkább azt köszöntem meg neked, hogy fényt hoztál az életembe, és öntudatlanul is megismertettél azzal a gyönyörrel, kitártál egy kaput, új utat, új távlatokat nyitottál előttem. Fizikailag nem történt sok, csak egy érintés volt. De számomra az volt mindennek a kezdete.

Gladia egyre halkabban beszélt, és végül el is hallgatott. Emlékezett. Azután a magasba emelte az ujját.

– Ne, ne mondj semmit! Még nem fejeztem be. Képzelődtem én azelőtt is, de csak homályos, bizonytalan álmaim voltak. Minden erőmmel megpróbáltam elképzelni, hogy majdnem ugyanazt csinálom egy férfival, amit a férjemmel szoktam – nem tudtam, mi a különbség –, de nem sikerült elképzelnem azt a másfajta érzést. Lehet, hogy egész életemben az elképzelhetetlent próbáltam elképzelni, és meghalhattam volna úgy, ahogyan a solariai nők – és férfiak többsége –, akik három-négy évszázad alatt sem tapasztalják meg a gyönyört. Gyerekeik születnek, mégsem ismerik az érintés örömét

– Én viszont rögtön megismertem, Elijah, amikor hozzáértem az arcodhoz. Hát nem csodálatos? Megtanítottál arra, miről érdemes képzelődni. A mechanikus szeretkezésben, a testek érzéketlen, kelletlen közeledésében nincs semmi csodálatos. Létezik viszont valami egészen más, amiről nem hittem volna, hogy köze van az egészhez: az arckifejezés, a csillogó szem, a gyöngédség, a kedvesség... nem is tudom elmondani... a másik elfogadása, amikor ledőlnek a falak két ember között. Ez lehet a szerelem: mindaz, amit most elmondtam, és még sok minden, amit nem tudok elmondani.

– Szerelmet éreztem irántad, Elijah, mert azt hittem, te is tudnád ezt érezni. Nem állítom, hogy szerettél, de úgy láttam, képes lennél rá. Azelőtt az ókori irodalmat olvasva sohasem értettem, mi a szerelem, ugyanúgy, ahogyan annak a "dicsőségnek" a fogalmát sem tudtam felfogni, amiért ölték egymást az emberek. Elfogadtam a szót, de máig nem értem, mit jelent. Ugyanígy voltam a szerelemmel is, amíg meg nem érintettelek.

– Azóta viszont már el tudom képzelni... és azért jöttem az Aurorára, mert mindig csak te jártál az eszemben, rólad ábrándoztam, magamban szüntelenül veled beszélgettem, és reméltem, hogy itt egymillió Elijah-val találkozhatok majd.

Gladia elhallgatott egy pillanatra, aztán összeszedte a gondolatait, és folytatta:

– De egyetleneggyel sem találkoztam. Kiderült, hogy az Aurora a maga módján ugyanolyan pocsék hely, mint a Solaria. A solariaiak nem értenek a szexhez. Gyűlölik, és elfordulnak tőle. Annyira iszonyodnak a testiségtől, hogy képtelenek megtapasztalni a szerelmet.

– Az Aurorán más a helyzet. Itt a szex unalmas. Az emberek minden ellenkezés nélkül elfogadják, hogy létezik, és olyan természetes élettani funkciónak számít, mint például a légzés. Az ember, ha kedve tartja, megérinti a másikat, s amennyiben egyik félnek sincs halaszthatatlan teendője, máris szexuális kapcsolatba lépnek, és kiválasztják a mindkettőjük számára megfelelő módozatot. Úgy szeretkeznek, ahogyan a levegőt veszik. A légzés sohasem eksztatikus élmény, legfeljebb a fulladozás utáni első egészséges lélegzetvétel nyújt túláradó örömöt és megkönnyebbülést. De ismerik-e azok ezt az érzést, akik még sohasem küzdöttek a fulladás ellen?

– Itt mindenki kénytelen megismerkedni a szexszel. Tervszerűen oktatják az iskolákban, a gyerekek kötelező órákon sajátítják el az elméletet és a gyakorlatot. Az idősebbeknek segíteniük kell a fiatal kezdőket.

– Az aurorai engedélyezett ingyenszexnek ugyanúgy semmi köze a szerelemhez, ahogyan a solariai tiltott és szégyellni való testiségnek sincs. Mindkét bolygón kevés gyerek születik, és itt is, ott is hivatalosan kell kérelmezni az utódokat. Ha egy pár megkapja az engedélyt, unalmas és kellemetlen időszak következik a számukra: ekkor szexuális érintkezésük kizárólag a gyermeknemzés céljait szolgálja. Ha a nő meghatározott időn belül nem esik teherbe, mesterséges megtermékenyítéshez folyamodnak.

– Idővel itt is bevezetik a solariai rendszert: elterjed az ektogenezis, ami azt jelenti, hogy a megtermékenyítés és a magzati fejlődés a gyermekfarmokon megy végbe, a szex pedig megmarad a társadalmi érintkezés mindennapos formájának, valamiféle játéknak, amelynek körülbelül ugyanannyi köze van a szerelemhez, mint például az űrpólónak.

– Nem tudtam átvenni az auroraiak hozzáállását, Elijah. Engem másra neveltek. Rémülten kezdeményeztem a szexuális érintkezést, és soha senki sem utasított el, de nem is volt komoly kapcsolatom. A férfiak elfogadták az ajánlatomat, de továbbra is ugyanolyan üres tekintettel néztek rám. Nem számítottam nekik semmit: csak egy voltam a sok közül. Hajlandóak voltak közösülni velem, de semmi több.

– Megérintettem őket, de az érintés nem jelentett semmit, ugyanolyan volt, mint annak idején a férjemmel. Megtanultam a szertartást, hagytam, hadd vezessenek, átadtam magam nekik, de az sem ért semmit. Még ahhoz se kaptam kedvet, hogy maszturbáljak. Egyszer sem tért vissza az a gyönyör, amelyet a jelenlétedben éreztem, így aztán idővel feladtam a reményt.

– Dr. Fastolfe mindvégig barátként állt mellettem. Ő volt az egyetlen ember az Aurorán, aki mindent tudott a solariai múltamról. Legalábbis azt hiszem. Te is tudod, hogy nem hozták nyilvánosságra a történet részleteit, és abban a rettenetes hipervíziós műsorban se szerepelt minden. Hallottam róla, de nem voltam hajlandó megnézni.

– Dr. Fastolfe megvédett az auroraiak értetlenségétől és a minden solariainak kijáró megvetéstől. És a bánatomat is segített enyhíteni, mert egy idő után nagyon elkeseredtem.

– Nem, nem lettem a szeretője. Felajánlkoztam volna neki, de mire rászántam volna magam, addigra már éreztem, hogy sohasem fog visszatérni az a gyönyör, amely szétáradt bennem, amikor hozzád értem. Már azt hittem, az emlékeim csalnak, és nem próbálkoztam tovább. Ezért nem ajánlkoztam fel neki, és ő sem próbált kezdeményezni, nem tudom, miért. Talán rájött, miért bánkódom, látta, hogy nem találok örömet a szexben, és nem akarta, hogy az újabb kudarc még jobban elkeserítsen. Egyébként is jellemző rá az efféle tapintatosság. A lényeg az, hogy nem lettem a szeretője. Egyszerűen csak a barátom volt egy olyan időszakban, amikor mindennél nagyobb szükségem volt a barátságra.

– Hát ez a teljes válasz a kérdéseidre, Elijan. Tudni akartad, milyen szálak fűznek dr. Fastolfe-hoz, és én megadtam neked a kért információt. Most elégedett vagy?

Baley igyekezett leplezni, mennyire nyomorultul érzi magát.

– Sajnálom, hogy ilyen nehéz volt a sorsod, Gladia. Valóban megadtál minden információt, amire szükségem volt. Sőt talán többet is elárultál, mint gondolnád.

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Gladia a homlokát ráncolva. Baley nem válaszolt mindjárt a kérdésre.

– Gladia, örülök, hogy ilyen sokat jelent neked a találkozásunk emléke. A Solarían meg se fordult a fejemben, hogy ekkora benyomást gyakoroltam rád, de ha tudom, akkor se próbáltam volna. Ugye érted?

– Persze, Elijah – felelte a nő ellágyulva. – Hiába is próbálkoztam volna. Úgyse lettem volna képes rá.

– Tudom. És most sem veszem felajánlkozásnak, hogy elmondtad. Egyetlen érintés volt az egész, egy pillanatnyi gyönyör: maradjon is meg ennyinek. Nagyon valószínű, hogy egyszeri és megismételhetetlen volt, és nem szabad elrontanunk azzal, hogy ostobán megpróbáljuk újra életre hívni. Ezért nem ajánlkozom fel neked. Ne vedd személyes kudarcnak a tartózkodásomat! Egyébként...

– Egyébként?

– Ahogy említettem, talán többet árultál el az előbb, mint sejtetted. Ugyanis az is kiderült a szavaidból, hogy nem ért annyira rossz véget a történet.

– Miért mondod ezt?

– Amikor az érintés gyönyörét emlegetted, valami olyasmit mondtál, hogy "jóval később tudtam meg, hogy akkor nagyon-nagyon közel álltam az orgazmushoz". Aztán viszont azt kezdted magyarázni, hogy az auroraiakkal sohasem sikerült igazán a szeretkezés, s ez feltételezhetően azt jelenti, hogy orgazmusod sem volt. Pedig mégiscsak lennie kellett, ha később ráismertél a Solarían tapasztalt érzésre. Ha nem sajátítottad volna el a szexuális örömet adó szeretkezés titkát, nem történhetett volna meg a felismerés. Vagyis mégiscsak volt szeretőd, mégiscsak megtudtad, mi az igazi szerelem. Ha azt állítod, hogy dr. Fastolfe nem a szeretőd, és sohasem volt az, kénytelen vagyok azt hinni, hogy egy másik férfi, egy igazi szerető is van – vagy volt – az életedben.

– És ha igen? Miért gondolod, hogy ez rád tartozik, Elijah?

– Nem tudom, Gladia, rám tartozik-e vagy sem. Mondd meg, ki az, és ha csakugyan kiderül, hogy semmi közöm a dologhoz, ígérem, egy percig se faggatlak tovább.

Gladia hallgatott.

– Ha nem válaszolsz, Gladia, nekem kell válaszolnom helyetted – mondta Baley. – Mondtam már, hogy a mostani helyzetben nem lehetek tekintettel az érzelmeidre.

Gladia továbbra sem szólalt meg. Úgy összeszorította az ajkát, hogy egészen elfehéredett a szája.

– Nyilvánvaló, hagy volt szeretőd, Gladia. Túlságosan is megviselt Jander elvesztése. Azért küldted ki Daneelt, mert annyira emlékeztet Janderre, hogy rá sem bírsz nézni. Ha tévedek, amikor azt mondom, hogy Jander Panell volt... – Egy pillanatra elhallgatott, majd érdes hangon folytatta: – Csak akkor szólj, ha a Jander Panell nevezetű robot nem volt a szeretőd.

Gladia suttogva válaszolt:

– Jander Panell robot nem volt a szeretőm. – Azután hangosan, jól érthetően hozzátette: – A férjem volt!

25.

Baley ajkai hangtalanul mozogtak, pedig kétségkívül jól hallotta a négy szótagos mondatot.

– Igen – mondta Gladia. – Szent Jozafát! Te egészen megdöbbentél. De miért? Helyteleníted a dolgot?

– Nem az én dolgom helyeselni vagy helyteleníteni – felelte Baley tompán.

– Vagyis helyteleníted.

– Vagyis továbbra is csak gyűjtöm az információkat. Ma az Aurorán mi különböztet meg egy szeretőt egy férjtől?

– Ha két ember bizonyos ideig egy fedél alatt él, esetenként "férjnek", illetve "feleségnek", nem pedig "szeretőnek" tekintik egymást.

– Mennyi ez a bizonyos időtartam?

– Úgy tudom, körzetenként eltérő. Mindenütt a helyi szokásoknak megfelelően állapítják meg. Eos városában három hónap.

– Ezen idő alatt a kollégák azt is megkövetelik egymástól, hogy kerüljék a másokkal való szexuális kapcsolatot?

Gladia meglepetten felvonta a szemöldökét.

– Miért kérdezed?

– Csak úgy.

– A kizárólagosság elképzelhetetlen az Aurorán. Férj vagy szerető, egyre megy. Mindenkinek csak az örömszerzés számít.

– És te örömet leltél a Janderrel való együttlétben?

– Nem, de nem volt más választásom.

– Másoktól nem kaptál ajánlatot?

– De, néha igen.

– És elutasítottad őket?

– Bárkinek tudok nemet mondani, ha úgy tartja kedvem. Nem válogatok.

– Tehát nemet mondtál?

– Nemet mondtam.

– És az ajánlkozók minden esetben tudták, miért utasítottad el őket?

– Hogyhogy?

– Tudták, hogy robotférjed van?

– Férjem volt, ugyanúgy, mint bárki másnak. Ne hívd őt robotférjnek! Ilyen szóösszetétel nem létezik.

– Szóval tudták?

– Fogalmam sincs, tudták-e.

– Mondtad nekik?

– Miért kellett volna mondanom?

– Ne kérdésekkel felelj a kérdéseimre! Mondtad nekik, vagy nem?

– Nem.

– Hogy tudtad megkerülni a témát? Nem gondolod, hogy az lett volna a természetes, ha magyarázatot fűzöl az elutasításhoz?

– Senki sem szokott magyarázatot kérni. Mindenki belenyugszik az elutasításba. Nem értem, mit akarsz ezzel.

Baley szünetet tartott, hogy összeszedhesse a gondolatait. Megállapította, hogy közte és Gladia között tulajdonképpen nincs komoly félreértés. Kezdte elölről:

– A Solarián természetesnek számított, ha egy nő robothoz ment feleségül?

– A Solarián elképzelhetetlen lett volna, és nekem soha meg se fordult a fejemben ez a lehetőség. Ott mindez elképzelhetetlen, akárcsak a Földön. A te feleséged hozzáment volna egy robothoz?

– Ez nem tartozik ide, Gladia.

– Lehet, hogy nem tartozik ide, de ezzel meg is adtad a választ. Nem vagyunk auroraiak, de most itt vagyunk, ezen a bolygón. Én két éve élek itt, és alkalmazkodom a helyi szokásokhoz.

– Vagyis azt állítod, hogy az Aurorán mindennaposnak számít egy ember és egy robot szexuális kapcsolata?

– Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy elfogadják, ahogyan elfogadják a szex valamennyi formáját: mindent, ami önkéntes, kölcsönös kielégülést nyújt, és egyik félnek sem okoz fizikai ártalmat. Senki sem törődik azzal, hogy más vagy mások együtt, illetve külön-külön hogyan tudnak kielégülni. Csak rám tartozik, milyen könyvfilmeket olvasok, mit eszem, mikor alszom, mikor vagyok ébren, szeretem-e a macskákat, vagy utálom-e a rózsát. Az Aurorán a szexszel kapcsolatban is így gondolkodnak az emberek.

– Az Aurorán igen – mondta Baley. – Csakhogy te nem az Aurorán születtél, és más nevelést kaptál. Az előbb még azt mondtad, hogy nem tudtad megszokni azt a közönyt, amellyel itt a szex iránt viseltetnek, most pedig éppen ezt dicsőíted. Nemrég fejtetted ki, mennyire undorodsz a poligámiától és a szabad szerelemtől. Talán azért nem magyaráztad meg, miért utasítottad vissza az ajánlatokat, mert valahol a tudatod mélyén szégyellted, hogy Jander a férjed. Tudhattad, vagy legalább gyaníthattad, feltételezhetted, hogy még itt, az Aurorán is szokatlan az ilyesmi, és szégyellted magadat.

– Nem, Elijah, nem fogod bebeszélni nekem, hogy szégyelltem magam. Ha még az Aurorán is ritkaságszámba megy egy robotférj, ez azért van így, mert ritka az olyan robot, amilyen Jander volt. A Solarián és a Földön tervezett robotok képtelenek arra, hogy akár a legprimitívebb módon is szexuális kielégülést idézzenek elő egy embernél, és az aurorai robotok – Jander és Daneel kivételével – ugyancsak alkalmatlanok ilyen célra. Legfeljebb maszturbációs segédeszközként, mechanikus vibrátorként használhatók. Ha széles körben elterjednek az új ember formájú robotok, az ember és robot közötti szexuális kapcsolat is bevett dolognak számít majd.

– Mondd, Gladia, egyáltalán hogyan került hozzád Jander? – kérdezte Baley. – Hiszen csak két humanoid robot létezett, mindkettő dr. Fastolfe birtokán. A doktor egyszerűen csak a rendelkezésedre bocsátotta az egyiket, a teljes állomány felét?

– Igen.

– Miért?

– Gondolom, figyelmességből. Magányos voltam és kiábrándult, nyomorult és idegen ezen az idegen bolygón. Azért adta nekem Jandert, hogy legyen valakim, és nem győzök hálálkodni neki ezért a gesztusért. Csak fél évig használtam az ajándékát, de az a fél év talán többet ért nekem, mint az egész elmúlt és hátralevő életem.

– Tudta dr. Fastolfe, hogy Jander a férjed lett?

– Sohasem utalt rá, úgyhogy ez még nem derült ki.

– És te nem utaltál rá?

– Én nem.

– Miért nem?

– Nem láttam szükségét... Ne hidd, hogy azért titkoltam, mert szégyelltem.

– Hogy történt a dolog?

– Milyen dolog?

– Azt kérdezem, hogyan lett Jander a férjed.

Gladia megdermedt.

– Miért kell erre is válaszolnom? – kérdezte ellenségesen.

– Gladia, kifutunk az időből – nógatta őt Baley. – Ne ellenkezz állandóan! Nagyon fáj neked, hogy Jander... Nincs többé?

– Még kérded?

– Meg akarod tudni, mi történt vele?

– Erre is tudnod kell a választ.

– Akkor segíts! Minden megszerezhető információra szükségem van, mert különben hozzá se tudok kezdeni egy ilyen megoldhatatlannak tűnő ügy kibogozásához. Tehát hogyan lett a férjed Jander?

Gladia hátradőlt a széken. Könnybe lábadt a szeme. Eltolta maga elől a morzsákkal teli süteményestálat, és elhaló hangon felelte:

– A közönséges robotok nem viselnek ruhát, mégis úgy néznek ki, mintha fel lennének öltözve. A Solarián éltem, úgyhogy jól ismerem a robotokat, és némi művészi hajlam is van bennem...

– Emlékszem a fényalakzataidra – jegyezte meg Baley halkan. Gladia hálásan bólintott.

– Elkészítettem néhány új ruha tervét; szerintem stílusosabbak, érdekesebbek az Aurorán viselteknél. A terveim alapján készült festményeim közül ennek a teremnek a falain is láthatsz néhányat. A többit is itt őrzöm a házban.

Baley a festményekre pillantott. Már érkezéskor megcsodálta őket. Nyilvánvaló volt, hogy robotokat ábrázolnak. A naturalista stílus jegyeit viselték, de az alakok túlságosan hosszúkásnak, a görbületek pedig természetellenesnek tűntek. A nyomozó csak most jött rá, hogy Gladia a torzításokkal – igen ügyesen – azokat a testrészeket emelte ki, amelyeket ruha fedett. Baley végignézett egyszer egy könyvfilmet a középkor viktoriánus Angliájáról. Ezek az ábrázolások a filmen szereplő szolgák öltözékét juttatták az eszébe. Vajon Gladia látott már ilyen régi ruhákat, vagy csak a véletlennek köszönhető a hasonlóság? Valószínűleg nem lényeges, mi a válasz erre a kérdésre, de a tényt azért talán nem árt megjegyezni, gondolta Baley.

Először azt hitte, Gladia azért vette körül magát robotokat ábrázoló képekkel, hogy ez is solariai múltjára emlékeztesse. A nő azt mondta ugyan, hogy gyűlölte az ottani életet, de Baley ezt csak védekező mechanizmusnak fogta fel, hiszen Gladiának mégiscsak a Solaria volt az otthona, és nyilván nehezen fog megszabadulni a honvágytól, ha meg tud tőle szabadulni egyáltalán. Lehet, hogy ez is ott van azokon a képeken, bár Gladia új elfoglaltsága hihetőbben magyarázza a festési kényszert.

– Sikerem volt. Néhány nagy robotgyártó cég igen jól fizetett a terveimért, és sok már meglévő robotot alakítottak át az elképzeléseim alapján. Ez bizonyos sikerélményt adott, és segített elviselnem az életemben tátongó érzelmi űrt.

– Jander természetesen közönséges ruhát viselt, amikor dr. Fastolfe nekem adta. A drága doktor nagyon kedvesen néhány Janderre szabott tartaléköltözéket is a rendelkezésemre bocsátott. Csakhogy ezek mind roppant unalmasak voltak, s ez arra indított, hogy vásároljak néhány megfelelőbb ruhát. Ehhez pontos méretet kellett vennem Janderről, mert rendelésre akartam elkészíttetni az általam tervezett darabokat. Megkértem tehát, hogy egyenként vesse le a ruháit.

– Megtette. Amikor teljesen meztelen volt, egyszerre rádöbbentem, mennyire emberi a teste. Nem hiányzott semmije, és az a szerve, amely egy férfinak abban a helyzetben felállt volna, neki is felállt. Nála is működött az, amit az emberi lényeknél tudatos szabályozásnak neveznek. Parancsra tudott merevedni és ellazulni. Ezt ő maga mondta nekem, amikor megkérdeztem tőle, mit tud a pénisze. Kíváncsi voltam, ő pedig bemutatta.

– Valamit meg kell értened: hiába volt Jander külseje nagyon is emberi, én tudtam, hogy csak egy robot. Mindig vonakodva érintem meg a férfiakat, és biztos vagyok benne, hogy emiatt nem tudom velük élvezni a szexet. De Jander nem ember volt, a robotokat pedig megszoktam már, hiszen egész eddigi életemet közöttük éltem le. Jandert viszolygás nélkül meg tudtam érinteni.

– Hamar rájöttem, hogy élvezetet szerez nekem, ha megérinthetem, és ezt Jander is rögtön felismerte. Finom szerkezet volt, és mindig gondosan ügyelt arra, hogy betartsa a Három Törvényt. Azzal, hogy nem szerez nekem örömet, holott megtehetné, csalódást okozott volna. Ha csalódom benne, akkor bizonyos értelemben ártott nekem, márpedig ő nagyon jól tudta, hogy nem szabad ártania emberi lénynek, így aztán végtelen odaadással próbált nekem örömet szerezni. Mivel láttam benne az eltökéltséget – amit minden aurorai férfiból hiányoltam –, vele minden korábbinál jobban élveztem a dolgot, és azt hiszem, végül a teljes orgazmusig is eljutottam.

– Tökéletesen boldog voltál? – kérdezte Baley.

– Janderrel? Hát persze. Tökéletesen.

– Sohasem veszekedtetek?

– Vele? Hogyan is veszekedhettünk volna? Hiszen az volt az egyetlen életcélja, hogy eleget tegyen a kívánságaimnak.

– És nem zavart, hogy tulajdonképpen mindent csak kényszerből tesz?

– Végül is, így vagy úgy, mindig mindenki kényszerből cselekszik.

– És miután megtanultad, hogyan juthatsz el az orgazmusig, sohasem vágytál arra, hogy az aurorai emberekkel is megpróbáld ugyanezt?

– Egyetlen férfi se tudta volna teljes értékűén helyettesíteni Jandert. Én csakis őt akartam. Most már fel tudod fogni, mekkora veszteség ért?

Baley szomorúsága búskomorságba csapott át.

– Megértelek, Gladia. Kérlek, bocsáss meg! Ha fájdalmat okoztam neked, azért volt, mert eleinte nem tudtam átérezni a helyzetedet.

Gladia sírt, Baley pedig hallgatott. Nem tudott többet mondani, fogalma sem volt arról, hogyan nyugtathatná meg a nőt.

Végül Gladia megrázta a fejét, és kézfejével letörölte a könnyeit.

– Van még valami mondanivalód? – suttogta.

– Feltennék még egy-két kérdést egy másik témáról, aztán nem is zaklatlak tovább – felelte Baley bocsánatkérően, majd óvatosan hozzátette: – Legalábbis egyelőre nem.

Gladia nagyon kimerültnek látszott.

– Mire vagy kíváncsi? – kérdezte.

– Tudod, hogy vannak, akik dr. Fastolfe-ot vádolják Jander meggyilkolásával?

– Igen.

– És tudod, mit mond Fastolfe? Azt, hogy csak ő követhetett volna el egy ilyen gyilkosságot, mert senki másnak nincs meg hozzá a szükséges szakmai tudása.

– Igen. Ezt velem is közölte a drága doktor.

– És te, Gladia, nem gondolod, hogy dr. Fastolfe ölte meg Jandert?

A nő hirtelen felkapta a fejét. Szúrós pillantást vetett Baleyre, és dühösen felelte:

– Persze hogy nem. Miért ölte volna meg? Jander az ő robotja volt, és ő kitüntető figyelemmel bánt vele. Én jobban ismerem a drága doktort, mint te, Elijah. Finom ember, senki emberfiának nem tudna ártani, még egy robotnak sem. Lehetetlen, hogy ő a tettes. Legalább annyira lehetetlen, mint hogy egy levegőben elengedett súlyos tárgy felfelé kezdjen repülni ahelyett, hogy leesne.

– Nincs több kérdésem, Gladia, és pillanatnyilag egyetlen teendőm van már csak itt a háznál: engedelmeddel szeretném megtekinteni Jandert... vagyis azt, ami maradt belőle.

Gladia megint gyanakvóan és ellenségesen reagált.

– Miért? Miért?

– Gladia! Kérlek! Nem hiszem, hogy van értelme, de ahhoz is látnom kell, hogy megbizonyosodjak a helyszíni szemle fölöslegességéről. Megpróbálok majd úgy viselkedni, hogy semmivel se bántsalak meg.

Gladia felállt. Köntös gyanánt csak egy egészen egyszerű szabású, testhez simuló leplet öltött, amely nem fekete volt, mint a földlakók gyászruhája, hanem fénytelen, szürke anyagból készült. Baley, aki egyébként nem értett az öltözködéshez, megállapította, hogy a köntös tökéletesen kifejezi a gyászhangulatot.

– Gyere velem! – rebegte Gladia.

26.

Baley tompa fénnyel derengő falakat látott, sivár termek hosszú során át baktatott Gladia nyomában. Egyszer vagy kétszer mozgást észlelt, nyilván a robotok tértek ki az útjukból, hiszen parancsba kapták, hogy ne zavarják az úrnőt és vendégét.

A termek után egy előtér következett, ahonnan rövid lépcső vezetett fel egy kisebb helyiségbe. A szoba egyik falán nagy, reflektorszerű világítótestet helyeztek el. A szegényes berendezés egy tábori ágyból és egy székből állt.

– Ez volt a szobája – mondta Gladia, aztán mintha sejtette volna, mit akar kérdezni Baley, így folytatta: – Másra nem volt szüksége. Igyekeztem minél több szabad időt biztosítani neki, sokszor egész nap egyedül lehetett. Nem akartam ráunni! – Megrázta a fejét. – Most viszont már bánom, hogy nem töltöttem vele a nap minden másodpercét. Nem tudtam, hogy ennyire rövid az időnk... Itt van.

Jander teteme a tábori ágyon hevert. Baley komor arccal vizsgálódott. A robot testét sima, fényes anyaggal takarták le. A falból áradó fény megvilágította Jander ránctalan, már-már földöntúlian békés arcát. A robot tágra nyílt, homályos, fénytelen szemmel feküdt az ágyon. Csakugyan nagyon hasonlított Daneelre, és Baley rögtön megértette, miért zavarja Gladiát Daneel társasága. A halotti lepel alól kilátszott Jander fedetlen nyaka és válla.

– Dr. Fastolfe megvizsgálta már? – kérdezte Baley.

– Igen, méghozzá nagyon alaposan. Kétségbeesésemben rögtön idehívtam őt. Ha láttad volna, hogy rohant, mennyire aggódott, azután milyen szörnyű fájdalmat érzett, és mennyire pánikba esett, sohasem jutna eszedbe őt gyanúsítani a gyilkossággal. Amikor ideért, már nem tehetett semmit Jander életéért.

– Jander most meztelen?

– Igen. Dr. Fastolfe-nak a vizsgálathoz minden ruhát le kellett húznia róla, azután pedig már nem lett volna értelme újra felöltöztetni.

– Gladia, megengeded, hogy levegyem róla a takarót?

– Feltétlenül szükséges?

– Nem szeretném, ha a szememre vetnék, hogy valamilyen fontos tény elkerülte a figyelmemet.

– Gondolod, találhatsz még olyasmit, amit dr. Fastolfe nem vett észre?

– Nem gondolom, Gladia, de meg kell bizonyosodnom arról, hogy tényleg nincs ott semmi lényeges. Légy szíves, ne akadályozd a munkámat!

– Jó, akkor csináld csak, de nagyon kérlek, ha végeztél, pontosan ugyanígy tedd vissza a takarót!

Gladia hátat fordított, bal karjával a falnak támaszkodott, és homlokát a kézfejére hajtotta. Néma maradt, meg se moccant, de Baley tudta, hogy megint elsírta magát.

Jander teste azért nem volt az emberi test tökéletes mása. Izomzata egyszerűbbnek, elnagyoltabbnak tűnt, de egyetlen emberi testrésze sem hiányzott: megvoltak a mellbimbók, a köldök, a pénisz, a herék, a szeméremszőrzet és minden egyéb. Még a mellkast is gyér, világos szőrzet borította.

Vajon hány napja ölték meg Jandert? Baley csak most döbbent rá, hogy nem tudja a bűntény elkövetésének pontos idejét. Nyilván az ő Aurorára való elindulását megelőzően történt. Azóta legalább egy hét eltelt, de sem látható jel, sem jellegzetes szag nem utalt arra, hogy a tetem bomlani kezdett volna. Ez is egyértelműen jelzi az ember és a robot közötti különbséget.

Baley rövid tétovázás után egyik kezét Jander válla, a másikat pedig csípője alá csúsztatta, és átölelte a robotot. Gladiától nem akart segítséget kérni, biztosan nem kapta volna meg. Nekigyürkőzött, és némi nehézségek árán sikerült hasra fordítania a tehetetlen testet.

Az ágy megnyikordult. Gladia nyilván tudta, mi történik a háta mögött, mégsem fordult meg. Nem ajánlotta fel a segítségét, de nem is tiltakozott.

Baley visszahúzta a karját. Melegnek érezte Jander testét. Feltehetőleg az agyműködés leállása után a tápegység továbbra is el tudta látni egyszerű hőmérséklet-szabályozó funkcióját. Baley feszesnek és ruganyosnak tapintotta az izmokat. Valószínűleg nem lépett fel az a tünet, amelyet az embernél hullamerevségnek neveznek.

Az egyik kar tehetetlenül lelógott a fekhelyről, s ettől a robottetem egészen olyan benyomást keltett, mint egy emberi holttest. Baley finoman meglökte Jander karját, s erre az enyhén himbálózni kezdett, majd megállt. Ezután a nyomozó behajlította a robot térdét, és tanulmányozni kezdte előbb az egyik lábat, azután a másikat. Jander ülepe ugyanolyan formájú volt, mint egy emberé, még a végbélnyílás sem hiányzott.

Baley nem tudta leküzdeni viszolygását. Mindvégig az volt az érzése, hogy illetéktelenül zaklat egy élő embert, hiszen egy igazi holttestet hidegsége és merevsége már megfosztott volna emberi mivoltától.

Egy robottetem sokkal emberibb, mint egy emberi holttest, állapította meg magában Baley elszörnyedve.

Megint felnyalábolta és megfordította Jandert.

Legjobb tudása szerint lesimította a leplet, azután a takarót is visszaterítette, és ügyelt arra, hogy ne maradjon rajta gyűrődés. Azután hátralépett, és elégedetten nyugtázta, hogy minden tőle telhetőt megtett az eredeti állapot visszaállítása érdekében, amely többé-kevésbé sikerült is.

– Végeztem, Gladia – jelentette.

Gladia megfordult. Könnyes szemmel Janderre nézett, és megkérdezte:

– Akkor mehetünk?

– Természetesen mehetünk, de...

– De?

– Így akarod őt őrizni? Gondolom, nem fog elrothadni a teste.

– Baj lenne, ha így akarnám őrizni?

– Bizonyos szempontból igen. Össze kell szedned magad. Nem gyászolhatsz három évszázadon keresztül. El kell fogadnod, hogy Jander nincs többé. – Baley maga is üres bölcselkedésnek tartotta ezeket a mondatokat. Hogyan is hathattak volna akkor Gladiára?

– Tudom, hogy jót akarsz nekem, Elijah. Külön megkértek, hogy így őrizzem Jander testét, amíg le nem zárul a vizsgálat. Azután a kérésemre elhamvasztják a tetemet.

– Elhamvasztják?

– Plazmafáklyával alkotóelemeire bontják, ahogyan az emberi holttesteket szokás. Csak hologramok maradnak utána... meg az emlékeim. Elégedett vagy?

– Természetesen. De most már vissza kell mennem dr. Fastolfe házába.

– Menj csak! Elárult valamit Jander testének a vizsgálata?

– Nem vártam eredményt a vizsgálattól.

Gladia egyenesen Baley szemébe nézett.

– Elijah, azt akarom, hogy találd meg a gyilkost, és derítsd ki, miért tette. Tudnom kell!

– De Gladia...

A nő hevesen rázta a fejét, mintha így akarna elhárítani minden nemkívánatos gondolatot.

– Én tudom, hogy képes vagy rá.

Megint Fastolfe

27.

Baley Gladia házából kilépett a külvilági alkonyatba. Arra fordult, amerre a nyugati horizontot sejtette, és az almazöld égbolt vöröslő felhői mögött meglátta az Aurora skarlátvörös napját.

– Szent Jozafát! – motyogta. Az Aurora légköre sűrűbb, napja pedig narancsszínűbb, mint a Földé, s napnyugtakor különösen jól érzékelhető a különbség.

Daneel Baley mögött lépkedett, Giskard szokás szerint messze előtte. Baley Daneel hangját hallotta a fülében:

– Jól vagy, Elijah kollégám?

– Egészen jól, Daneel – felelte Baley önelégülten. – Elboldogulok már itt, a külvilágban is. Még a naplementét is tudom élvezni. Mindig ilyen gyönyörű?

Daneel közönyösen nézte a lenyugvó napot.

– Igen. De most már siessünk dr. Fastolfe házához! Az évnek ebben a szakában a szürkület nem tart sokáig, Elijah kollégám, és jó lenne, ha még világosban odaérnénk.

– Részemről készen állok. Induljunk! – Baley arra gondolt, talán mégiscsak jobb lenne megvárni, míg besötétedik. Bizonyára hátrányt jelentene, hogy sötét úton kell botorkálnia, ugyanakkor a sötétség a zártság illúzióját kelti. A nyomozó egyáltalán nem volt biztos abban, hogy sokáig tart még az az eufória, amely a gyönyörű naplemente láttán ébredt benne.

Persze a robotok előtt a világért sem ismerte volna be gyávaságát. Giskard nesztelenül odalépett hozzá, és megkérdezte:

– Szívesebben várna még az indulással, uram? Inkább sötétben szeretne gyalogolni? Nekünk egyre megy.

Baley ekkor arra lett figyelmes, hogy távolabb minden irányban újabb robotok tünedeznek fel. Vajon Gladia bízta meg testőri feladatokkal a robotjait, vagy Fastolfe küldte ki az övéit?

Ez mindenesetre megint csak arra utalt, mennyire vigyáznak rá. Baley továbbra is makacsul tagadta gyengeségét.

– Most indulunk – jelentette ki, és fürge léptekkel elindult Fastolfe háza felé, amely már elő is bukkant a távoli fák közül.

Tulajdonképpen hiába vannak ott vele a robotok: ha belegondolna, hogy a bolygó legkülső héján jár, és a levegőrétegen kívül semmi sincs közte és a világűr között, így is, úgy is pánikba esne, ezért inkább igyekezni fog nem belegondolni.

Talán azért remegett az állkapcsa, és azért vacogtak a fogai, mert örült, hogy sikerült megszabadulnia félelmétől, de az is lehet, hogy csak a hideg esti szél volt az oka. Tény, hogy még a karja is lúdbőrös lett.

Nos, nem a külvilág okozta a didergést.

– Valami más.

– Mennyire jól ismerted Jandert? – kérdezte Baley Daneeltől, és megpróbálta ellazítani görcsbe ránduló állkapcsát.

– Folyamatosan együtt voltunk az összeszerelésétől kezdve egészen addig, míg el nem került Miss Gladia házához – felelte Daneel.

– Sohasem zavart téged, hogy Jander annyira hasonlít rád?

– Nem, Elijah kollégám. Mi meg tudtuk különböztetni egymást, és dr. Fastolfe sem tévesztett össze minket soha. Önálló egyéniségek voltunk.

– És te is meg tudtad különböztetni őket egymástól, Giskard? – kérdezte Baley. Daneel és Giskard közelebb araszoltak hozzá, valószínűleg azért, mert a többi robot átvette tőlük a látóhatár kémlelésének feladatát.

– Egyetlen olyan alkalomra sem emlékszem, amikor jelentősége lett volna annak, hogy melyikük kicsoda – felelte Giskard.

– És ha adódott volna ilyen alkalom?

– Akkor meg tudtam volna különböztetni őket.

– Mi a véleményed Janderről, Daneel! – kérdezte Baley.

– Hogy mi róla a véleményem? Melyik tulajdonságáról akarsz hallani, Elijah kollégám? – érdeklődött Daneel.

– Például jól végezte-e a munkáját?

– Természetesen igen.

– Minden szempontból megfelelt?

– Tudomásom szerint igen.

– És neked, Giskard, neked mi róla a véleményed?

– Én soha nem álltam annyira közel Janderhez, mint Daneel barátunk, így nem is lenne helyes véleményt nyilvánítanom. Annyit mondhatok, hogy tudtommal dr. Fastolfe mindig elégedett volt Jander barátunkkal, pontosan ugyanúgy, ahogyan Daneel barátunkkal. Mindamellett nem hiszem, hogy képességeim alapján jogomban állna bizonyosat állítanom efféle kérdésekben – szögezte le Giskard.

– No és azt követően, hogy Jander elkerült Miss Gladia házához, nem is találkoztál már vele? – kérdezte Baley Daneeltől.

– Nem, Elijah kollégám. Miss Gladia bent alkalmazta Jandert a házban. Tudomásom szerint sohasem hozta magával, amikor látogatóba jött dr. Fastolfe-hoz. Akkor se találkoztam Jander barátunkkal, amikor én kísértem dr. Fastolfe-ot Miss Gladiához.

Baleyt ez meglepte egy kicsit. Giskardhoz fordult, hogy neki is feltegye ugyanezt a kérdést, de pillanatnyi tétovázás után egy vállrándítással elhessentette magától a gondolatot. Eddig sem kapott értékelhető válaszokat, és megállapította, hogy dr. Fastolfe-nak igaza volt, amikor figyelmeztette: a robotoknál semmire se megy a keresztkérdéseivel. Tudatosan semmi olyat nem mondanak ki, amivel árthatnak egy emberi lénynek, és hiába is zaklatná őket, hiába próbálkozna hízelgéssel vagy megvesztegetéssel, az sem vezetne eredményre. Nem hazudnának ugyan a szemébe, de azért az illedelmesség határain belül makacsul hangoztatnák tovább használhatatlan válaszaikat.

És talán ez már nem is számított.

Fastolfe házának a bejárata elé értek. Baley érezte, hogy szaporábban veszi a levegőt, s remélte, hogy valóban csak a hideg széltől remeg a karja és az alsó ajka.

A nap lebukott már a horizont mögött, csak néhány csillag látszott. A sötétedő égbolt olyan különös, zöldes bíborszínt öltött, mint a véraláfutásos bőr. Baley belépett a meleg, világos falak közé.

És végre biztonságban érezte magát.

– Nem maradt el sokáig, Mr. Baley – mondta Fastolfe. – Gyümölcsöző megbeszélést folytatott Gladiával?

– Igen, dr. Fastolfe. Az sem lehetetlen, hogy máris a kezemben tartom a rejtély kulcsát.

28.

Fastolfe illedelmesen elmosolyodott, de arckifejezése sem meglepetést, sem lelkesedést, sem pedig hitetlenkedést nem árult el. Bevezette Baleyt egy nyilvánvalóan étkezőnek használt helyiségbe, ez azonban kisebb és barátságosabb volt, mint az, amelyikben korábban ebédeltek.

– Ön és én, kedves Baleym – mondta Fastolfe kellemes hangon –, most kettesben szépen megvacsorázunk. Négyszemközt. Még a robotokat is kiküldjük, ha kívánja. A bűntényről pedig csak akkor fogunk beszélni, ha ön feltétlenül ragaszkodik hozzá.

Baley nem válaszolt. Döbbenten bámulta a vibráló zöld színben játszó, foszforeszkáló falakat. A fény- és színhatások állandóan változtak. Mintha erre is, arra is sötétzöld pálmalevelek és remegő árnyékok integettek volna. Olyan volt a szoba, mint egy jól megvilágított barlang egy sekély tengeröböl alján. A hatás – legalábbis Baley számára – szédítő volt.

Fastolfe-nak nem esett nehezére megérteni Baley arckifejezését.

– Meg kell hagyni, nem könnyű hozzászokni ehhez a stílushoz. Giskard, csökkentsd a falvilágítás fényerejét! Köszönöm.

Baley fellélegzett.

– Én köszönöm, dr. Fastolfe. Megengedi, hogy ellátogassak a bizalmasba?

– Hogyne.

Baley tétovázott egy darabig, majd megkérdezte:

– Nem tudná esetleg...

– Tökéletesen normálisnak fogja találni, Mr. Baley – nyugtatta meg őt Fastolfe, és felnevetett. – Nem lesz rá panasza.

Baley udvariasan meghajtotta a fejét.

– Nagyon köszönöm.

Az elviselhetetlen fantáziadekoráció nélkül a bizalmas tökéletesen megfelelt a célnak, de kényelmesebbnek és vendégmarasztalóbbnak bizonyult, mint azok, amelyeket Baley korábban látott. Persze a földi, szigorúan egyszemélyes fülkékből álló illemhelyek azért egészen mások voltak.

Ez itt egyszerűen ragyogott a tisztaságtól. Meglehet, minden használat után lehántották róla a legkülső molekularéteget, hogy újat vonjanak a helyébe. Baley homályosan érezte, hogy ha még sokáig az Aurorán marad, nehéz lesz visszaszoknia a sűrűbben lakott Föld mostohább higiéniai viszonyaihoz. A földiek valamiféle távoli hódolattal adóztak a tisztaság eszményének, melyet azonban saját bolygójukon megvalósíthatatlannak tartottak.

Baley csak állt a makulátlan, ragyogó arany- és elefántcsont eszközök között – bár kétségtelen, hogy egyik sem készült valódi aranyból vagy elefántcsontból –, és egyszer csak rádöbbent, mennyire irtózik a földlakók baktériumterjesztő gondatlanságától. Idegesen rezzent össze, amikor belegondolt, milyen rengeteg kórokozó nyüzsög szülőbolygóján. Bizonyára ezt érzik az űrlakók is, amikor földiekkel kerülnek kapcsolatba, és nem is lehet őket hibáztatni érte.

Alaposan megmosta a kezét, és közben a szabályozógombokkal babrált, hogy beállítsa a megfelelő vízhőmérsékletet. Ezek az auroraiak, gondolta, feleslegesen rikító belső dekorációt használnak, és folyton-folyvást azt színlelik, hogy a természetben élnek, holott réges-rég leigázták és saját igényeikhez igazították a természetet. Vagy lehet, hogy mindez csak Fastolfe-ról mondható el?

Végül is Gladia házának berendezése mértéktartóbb ízlésre vallott, de talán csak azért, mert ő meg a Solarián nőtt fel.

A vacsora zavartalan élvezetet nyújtott. Baleynek most is, akárcsak az ebédnél, az a határozott benyomása támadt, hogy ismét közelebb került egy lépéssel a természethez. A különféle, kis adagban tálalt fogások nyilvánvalóan egytől egyig állati vagy növényi eredetű alapanyagokból készültek. Baley az apróbb kellemetlenségeket – a nagy ritkán talált csontdarabkákat, porcogókat, rostokat – az étkezés egy-egy kalandos fordulatának fogta fel, holott nem sokkal korábban még kifejezetten undorodott ezektől.

Első fogásként apró halat tálaltak fel, amelyet minden zsigerével és belsőségével együtt illett bekapni. Baley ezt a műveletet is mindjárt a nagybetűs Természet tüntető elfogadásának érezte, de azért Fastolfe példáján felbuzdulva, a szájába vette a halacskát. Amint megkóstolta, rögtön megváltozott a véleménye. Annyira intenzív volt az élmény, mintha azelőtt soha nem is lettek volna ízlelőbimbók a nyelvén.

Mindegyik fogásnak más volt az íze, némelyiknek kifejezetten furcsa és nem is egyértelműen kellemes, de Baley közben rájött, hogy nem is az a lényeg, sokkal inkább az étkezési folyamat egésze, a jól elkülöníthető, egymástól markánsan eltérő ízek megtapasztalásának izgalma. (A tökéletesebb élvezet érdekében Fastolfe tanácsára Elijah két fogás között mindig kortyolt az enyhén ízesített vízből.)

Habzsolás helyett Baley megpróbált minden idegszálával az ételre koncentrálni. Igyekezett jól megfigyelni és utánozni Fastolfe mozdulatait, s közben úgy tett, mintha nem venné észre azokat a szeretetteljes pillantásokat, amelyek azt is elárulták, hogy vendéglátója igen jól elszórakozik rajta.

– Remélem, ez a vacsora megfelel az ízlésének – szólalt meg egyszercsak Fastolfe.

– Egész jó – felelte Baley tele szájjal.

– A világért se rontsa el az élvezetet felesleges udvariaskodással! Ne egyen meg semmi olyasmit, amit nagyon furcsának vagy ehetetlennek gondol. Viszont szívesen hozatok még abból, ami ízlett.

– Nem kell ezzel fáradnia, dr. Fastolfe. Nagyon elégedett vagyok mindennel.

– Akkor jó.

Bár Fastolfe felajánlotta, hogy elküldi a robotokat, mégis egy robot szolgálta fel az ételt. Baley úgy gondolta, nem érdemes szóba hoznia a dolgot, Fastolfe nyilván annyira hozzászokott már a robotok jelenlétéhez, hogy észre sem vett semmit.

A felszolgáló a várakozásnak megfelelően meg se mukkant, és hibátlanul végezte a dolgát. Takaros inasruhája a hipervíziós történelmi drámák jelmezeire emlékeztette a nyomozót. Csak közvetlen közelről látszott, hogy kizárólag a fényhatások keltették ezt az illúziót, és valójában a robot testére egy csaknem teljesen sima fémlemezt szereltek.

– Ennek a robotnak is Gladia tervezte a borítását? – érdeklődött Baley.

– Igen – felelte Fastolfe, és szemlátomást örült az észrevételnek. – Jól fog neki esni, ha megtudja, hogy ön ráismert a keze munkájára. Ügyes, nemde? Egyre jobban megkedvelik itt a munkáit. Hasznos tagja lett az aurorai társadalomnak.

Vacsora közben kellemesen elbeszélgettek, de semmi fontos témát nem érintettek. Baley nem sietett a tárgyra térni, sőt szívesebben hallgatta asztaltársát, míg ő maga élvezte az evés örömeit, és hagyta, hogy tudatalattija – ha nevezhetjük így azt a valamit, ami ilyenkor átveszi az irányítást – döntsön a Jander-ügy megközelítési módjáról.

Aztán végül Fastolfe maga oldotta meg a problémát, amikor azt mondta:

– Most, hogy szóba hozta Gladiát, Mr. Baley, hadd kérdezzem meg: mi az oka annak, hogy mielőtt elindult hozzá, szinte búskomor volt, de annál derűlátóbban tért vissza, sőt azt mondta nekem, hogy talán az egész ügy kulcsát a kezében tartja? Rájött közben valamire? Netán tett valamilyen meglepő felfedezést.

– Úgy bizony – felelte Baley szórakozottan, mivel éppen a desszerttel volt elfoglalva, amelyről nem tudta megállapítani, hogy micsoda. A pincér elértette Baley sóvár pillantását, és már a második kis adagot is letette a vendég elé. Baley teleette magát. Soha életében nem szerzett számára ekkora élvezetet az étkezés, és először kezdett neheztelni magára azért, hogy egyszer ezt is kénytelen abbahagyni. Persze rögtön el is szégyellte magát, amiért megfordult a fejében ez a gondolat.

– És mi az az új és meglepő dolog, amit felfedezett? – kérdezte Fastolfe türelmesen. – Nyilván olyasvalami, amiről én még nem tudok.

– Talán olyasmi. Gladia elmondta, hogy körülbelül fél évvel ezelőtt éppen öntől kapta Jandert.

Fastolfe bólintott.

– Ennyit én is tudok. Csakugyan én adtam neki.

– Miért? – kérdezte Baley váratlanul éles hangon. Fastolfe barátságos arckifejezése lassan lehervadt.

– Miért ne adhattam volna neki? – kérdezett vissza.

– Nem tudom, dr. Fastolfe, és nem is ezt kérdeztem. Én azt kérdeztem: miért?

Fastolfe megcsóválta a fejét, és nem szólt semmit.

– Dr. Fastolfe, én azért vagyok itt, hogy rendet teremtsek ebben az iszonyú zűrzavarban – magyarázta Baley. – Mind ez ideig ön semmi olyat nem tett, amivel megkönnyítette volna a dolgomat. Nekem sokkal inkább úgy tűnt, örömét leli abban, hogy rádöbbent a helyzet bonyolultságára, és romba dönti minden olyan épkézláb feltevésemet, amely közelebb vihetett volna a megoldáshoz. Nem másoktól várom a feleletet a saját magam számára feltett kérdésekre. Erre semmiféle hivatalos engedély nem jogosít fel ezen a bolygón, arról pedig szó se lehet, hogy bárkitől kierőszakoljam a választ.

– Az ön esetében viszont másképp áll a dolog. A kérésére jöttem ide, az ön karrierjét próbálom megmenteni a sajátommal együtt, sőt – amint a szavaiból kiderült – az Aurora és a Föld sorsa is a kezemben van. Ezért elvárom, hogy őszinte és kimerítő válaszokat adjon a kérdéseimre. Ne terelje zsákutcába a nyomozást azzal, hogy visszakérdez a "miért" kérdésre. Tehát még egyszer és utoljára: miért?

Fastolfe lebiggyesztett ajakkal, komoran válaszolt:

– Bocsásson meg, Mr. Baley. Ha haboztam, csak azért tettem, mert ha visszagondolok, semmi különös okom nem volt rá. Gladia Delmarre – vagy inkább csak Gladiát mondok, mert nem szereti, ha a vezetéknevét emlegetik – idegen ezen a bolygón. Mint tudja, megrázó élményei voltak otthon, s talán még nem is tudja, hogy itt is...

– De tudom. Kérem, térjen a tárgyra!

– Egyszóval megsajnáltam Gladiát. Nagyon egyedül volt, és úgy gondoltam, nem érzi majd magát annyira magányosnak, ha Jander mindig ott lesz mellette.

– Szóval megszánta. Azt állítja, ennyi volt az egész. Mondja, Gladia a szeretője? Vagy az volt?

– Nem, szó sincs róla. Én nem tettem neki ajánlatot, és ő se nekem. Miért? Ő azt mondta önnek, hogy a szeretőm?

– Nem, de nekem minden esetben egymástól független, egybehangzó közlésekre van szükségem. Majd szólok, ha a vallomások ellentmondásba kerülnek, önnek nem kell ezzel törődnie. Hogy lehet az, hogy miközben ön ennyire együtt érez vele, és ő is nagyon hálás önnek – ezt tőle tudom –, mégsem tettek ajánlatot egymásnak? Úgy tudom, az auroraiak olyan hanyag egyszerűséggel vetik fel a szexuális kapcsolat létesítésének a gondolatát, mintha csak az időjárásról beszélgetnének.

Fastolfe rosszallóan ráncolta a homlokát.

– Ön nem tud erről semmit, Mr. Baley. Ne a saját világa mércéjével ítéljen! A szexnek valóban nincs nagy jelentősége a számunkra, de arra azért ügyelünk, hogy a megfelelő személynek a megfelelő időben és módon tegyünk ajánlatot. Ön talán észre sem vette még, hogy soha senki nem tesz felelőtlen ajánlatokat. Gladia még nem szokott hozzá az aurorai életformához. A Solarián szexuális csalódások érték, és ennek köszönhetően kezdetben túl könnyen – vagy inkább túl elkeseredetten – tette meg itt az ajánlatait, így aztán nem is olyan meglepő, hogy nem élvezte ezeket a kapcsolatokat.

– Ön nem próbált meg segíteni ezen?

– Azzal, hogy felajánlkozom neki? Neki nem rám van szüksége, és ha már itt tartunk, számomra sem ő lenne az ideális partner. Egyszerűen csak sajnáltam őt. Gladiát kedvelem, tisztelem a művészi tehetségét. Azt akarom, hogy boldog legyen. Bizonyára egyetért velem abban, Mr. Baley, hogy két ember egymás iránti vonzódása nem feltétlenül a nemi ösztönön alapul: tisztességes emberi érzelmek is léteznek. Ön még nem érzett együtt senkivel? Nem próbált másnak segíteni, csak mert örömet szerzett önnek, hogy megszabadíthatta őt a kínjaitól? Nem tudom, miféle bolygó az a Föld, ha a lakói nem ismerik ezt az érzést.

– Teljesen igaza van, dr. Fastolfe – felelte Baley. – Nem is kérdőjelezem meg, hogy önt a legnemesebb emberi érzelmek vezették. De kérem, legyen elnéző velem! Amikor először kérdeztem, miért adta Jandert Gladiának, nem árulta el azt, amiről most olyan felháborodva beszámolt. Először kitérő választ kaptam öntől, habozott, hogy időt nyerjen a "miért ne?" kérdéssel.

– Feltételezem, hogy végül igazat mondott, akkor viszont nem értem, először miért jött zavarba. Milyen válasz jutott eszébe, amit kezdetben nem akart elmondani? Nézze el nekem, hogy makacskodom de tudnom kell. Biztosíthatom, nem személyes kíváncsiság hajt. Ha annak az információnak, amelyet öntől kapok, nem tudom hasznát venni ebben a sajnálatos ügyben, akkor minden szava kárba vész.

Fastolfe halkan válaszolt:

– Egészen őszintén mondom, nem tudom, miért nem válaszoltam rögtön a kérdésére. Talán olyasvalamivel lepett meg, amivel nem akarok szembenézni. Hadd gondolkodjam, Mr. Baley!

Némán ültek az asztalnál. A pincérrobot közben összeszedte a piszkos edényeket, és elhagyta a szobát. Daneel és Giskard sem voltak jelen, ők valószínűleg a házat őrizték. Baley és Fastolfe végre egyedül maradt, egyetlen robot sem tartózkodott a helyiségben.

– Nem tudom, mit kellene elmondanom önnek – folytatta végül Fastolfe –, de azért elmesélek valamit. Hadd ugorjak vissza néhány évtizedet az időben! Talán tudja, hogy van két lányom két különböző asszonytól...

– Jobban szeretett volna inkább fiúgyermeket, dr. Fastolfe? Fastolfe arca őszinte meglepetést árult el.

– Nem, nem. Dehogyis. Azt hiszem, a második lányom anyja fiút akart, de én nem egyeztem bele a válogatott spermával történő mesterséges megtermékenyítésbe, még azt sem engedtem volna meg, hogy a saját spermámat használják fel, ehelyett ragaszkodtam a természetes genetikai úthoz. Mielőtt megkérdezné, miért, máris megadom a választ: szeretem, ha a véletlen is szerephez jut az életben, azonkívül valószínűleg nem akartam kizárni annak lehetőségét, hogy újra lányom szülessen. Érthető módon egy fiút is elfogadtam volna, mégsem akartam teljesen biztosra menni. Valamiért kedvelem a lánygyerekeket. Végül aztán a második is lány lett, és talán ez volt az oka annak, hogy az anyja nem sokkal a szülés után elvált tőlem. Persze az is igaz, hogy a gyermek születése után a házasságok jelentős része tönkremegy, így talán felesleges különleges okokat keresnem.

– Gondolom, a hölgy magával vitte a kislányt.

Fastolfe csodálkozva nézett Baleyre.

– Miért vitte volna magával? Na persze, el is felejtettem, hogy ön a Földről jött. Nálunk természetesnek számít, hogy nem vitte el. Akkor a lány bölcsődébe került volna, ahol minden gyereknek megfelelően gondját viselik. De az én lányommal másként történt. – Fastolfe fintorogott, mintha hirtelen elszégyellte volna magát egy múltbeli esemény miatt. – Úgy döntöttem, én magam fogom felnevelni. Ez nem törvényellenes az Aurorán, de merőben szokatlan. Persze eléggé fiatal voltam, a százat se töltöttem még be, robotikai berkekben viszont már jól csengett a nevem.

– És elboldogult a kislánnyal?

– Arra gondol, sikerült-e felnevelnem őt? Hát sikerült. Nagyon megszerettem. Vasiliának neveztem el. Tudja, anyámat is így hívták. – Elmerengett a múlton, és felnevetett. – Van bennem egy nagy adag érzelgősség. A robotjaimat is szeretem. Anyámmal természetesen sohasem találkoztam, de a neve szerepelt az okmányaimban. Sőt úgy tudom, még ma is életben van, úgyhogy akár fel is kereshetném, de azt hiszem, elég hátborzongató lenne látni őt, akinek a méhében voltam... Hol is tartottunk?

– Elnevezte őt Vasiliának.

– Igen. Felneveltem, és igazán megszerettem. Nagyon. Megismertem a gyereknevelés örömeit, de a barátaim helyettem is szégyenkeztek, és ügyelnem kellett, hogy Vasilia sohase legyen jelen, ha szakmai vagy baráti összejövetel keretében találkoztam velük. Emlékszem, egyszer... – Fastolfe elhallgatott.

– Mondja csak! – biztatta Baley.

– Érdekes. Hosszú évtizedek óta nem gondoltam erre az epizódra. Dr. Sartonnal épp az egyik legelső ember formájú robot tervén dolgoztunk, amikor egyszer csak Vasilia sírva beszaladt a szobába, és a karjaim közé vetette magát. Ha jól emlékszem, még csak hétéves volt, én persze megszorongattam, megpuszilgattam, és egy pillanatra megfeledkeztem a munkáról, ez pedig Sarton szemében megbocsáthatatlan bűnnek számított: fújtatott, prüszkölt és elment, nagyon fel volt háborodva. Egy teljes hét beletelt, míg újra sikerült felvennem vele a kapcsolatot, és visszaállt a nyugalom. Azt hiszem, a felnőtteknek másképp kellene viszonyulniuk a gyerekekhez, de itt nagyon kevés a gyerek, és általában nincsenek szem előtt.

– És a lánya... Vasilia is szerette önt?

– Ó, igen. Legalábbis addig, amíg... Szóval nagyon szeretett. Gondoskodtam az iskoláztatásáról, és biztosítottam a számára, hogy töretlen legyen a szellemi fejlődése.

– Az előbb nem fejezte be a mondatot. Azt mondta, ő is szerette önt, legalábbis addig, amíg... Ezek szerint egy idő után már nem szerette. Mikor történt a változás?

– Azt akarta, hogy amint nagykorú lesz, legyen saját birtoka. És ez így is volt természetes.

– És ön nem akarta?

– Dehogynem. Miért ne akartam volna? Ön, Mr. Baley, állandóan azt feltételezi, hogy én egy szörnyeteg vagyok.

– Tehát azt kellene feltételeznem, hogy amikor betöltötte azt a bizonyos kort, már nem azokkal a természetes érzelmekkel viseltetett ön iránt, mint amikor még a házában élt?

– Ez nem ennyire egyszerű. Valójában sokkal bonyolultabb volt a helyzet. Tudja... – Fastolfe megint úgy beszélt, mintha szégyellte volna magát – visszautasítottam, amikor felajánlkozott nekem.

– Felajánlkozott... önnek?! – szörnyülködött Baley.

– Ez eddig természetes is lett volna – felelte Fastolfe közömbösen –, hiszen engem ismert a legjobban. Én világosítottam fel őt a szexről, bátorítottam, amikor a gyakorlatban is kísérletezni kezdett, elvittem az Erósz Játékokra... Egyszóval minden tőlem telhetőt megtettem érte. Számíthattam volna a felkérésre, de bolond fejjel eszembe se jutott, hogy fennáll ez a veszély, és besétáltam a csőbe.

– No de ez vérfertőzés!

– Vérfertőzés? No persze, a Földön így hívják. Az Aurorán viszont nem létezik ez a fogalom, Mr. Baley. Nagyon kevés aurorai ismeri a legközelebbi rokonait. Persze ha a két ember házasságban él, és gyereket kérvényeznek, mindig megvizsgálják a családfájukat, de hát a sima szex egészen más. Nem, nem, éppen az volt természetellenes, hogy visszautasítottam a saját lányom ajánlatát. – Fastolfe elpirult, főleg a két nagy füle vörösödött el.

– Még szép, hogy visszautasította – motyogta Baley.

– Ráadásul nem is volt rá igazi okom, legalábbis semmi olyan, amit Vasiliának meg tudtam volna magyarázni. Óriási hibát követtem el azzal, hogy nem készültem fel jó előre erre az eshetőségre, és nem tudtam rögtön valami alapos és ésszerű indokkal szolgálni egy ilyen tapasztalatlan fiatal lánynak; így viszont sebet ejtettem a lelkén, és jóvátehetetlenül megaláztam. elviselhetetlenül szégyellem magam amiatt, hogy vállalkoztam a felnevelésére, és a végén ennyire megbántottam. Akkor úgy tűnt, baráti alapon még folytatódhat a kapcsolatunk, de ő nem hagyott fel a próbálkozással. Én pedig minden újabb elutasítással – bármily gyengéd voltam is – csak tovább rontottam a helyzeten.

– Mígnem aztán...

– Mígnem aztán már saját birtokot akart. Én eleinte ellenkeztem, nem mintha sajnáltam volna tőle egy házat, csak még az elmenetele előtt vissza akartam állítani kettőnk között a szereteten alapuló jó kapcsolatot. De bárhogy igyekeztem is, semmi sem segített. Életemnek talán a legnehezebb időszaka volt az. A végén már nagyon erőszakosan követelte, hogy engedjem el, és én nem tudtam visszatartani. Akkor már okleveles robotikai szakértő volt – hálás vagyok a sorsnak, hogy legalább a pályáját nem hagyta el az irántam érzett ellenszenv miatt –, és a segítségem nélkül is könnyűszerrel elboldogult. Meg is lett a birtoka, és azóta csak egészen laza kapcsolatban vagyunk egymással.

– Azért szerintem talán mégsem idegenedett el öntől annyira, ha nem szakított a robotikával – jegyezte meg Baley.

– Ehhez ért, és ez érdekli őt a legjobban. Velem nem törődik. Biztosan tudom, mert először én is így gondolkodtam, mint ön. Barátságosan közeledni próbáltam, de nem volt hajlandó megbocsátani.

– És most hiányzik önnek a lánya, dr. Fastolfe?

– Persze hogy hiányzik, Mr. Baley... Ebből is látszik, mekkora hibát követ el az, aki enged egy irracionális ösztönnek, egy atavisztikus vágynak, és vállalkozik egy gyerek felnevelésére. A gyerek feltöltődik szeretettel, és a szülő végül kénytelen visszautasítani az első felajánlkozást, s ezzel életre szóló sebet ejt az ifjú lelkén. Ráadásul az ember ilyenkor az ugyancsak teljesen irracionális hiányérzettől szenved: sem azelőtt, sem azóta nem éreztem magam annyira szerencsétlennek. Mindketten feleslegesen szenvedtünk, és ezért egyedül engem terhel a felelősség.

Baley úgy látta, Fastolfe-nak elkalandoznak a gondolatai, ezért halkan megkérdezte:

– És mi köze mindennek Gladiához?

– Persze, persze, el is felejtettem, de ezt elég könnyű megmagyarázni. Minden szó igaz abból, amit Gladiával kapcsolatban elmondtam. Együttéreztem vele. Felnéztem rá a tehetsége miatt. Ráadásul Vasiliára emlékeztetett. Már akkor felfedeztem közöttük a hasonlóságot, amikor egy hipervíziós híradásban bejelentették, hogy megérkezett a Solariáról. Gladia megdöbbentett, és felkeltette az érdeklődésemet. – Fastolfe felsóhajtott. – Amikor rájöttem, hogy Vasiliához hasonlóan az ő problémái is szexuális eredetűek, képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak. Mint látja, úgy intéztem, hogy a birtokom tőszomszédságában telepedjék le. A barátja lettem, és mindent megtettem, hogy segítsem a beilleszkedését ebbe a számára új, idegen környezetbe.

– Akkor tehát Gladia tulajdonképpen a lányát pótolja?

– Bizonyos értelemben igen. Azt hiszem, így is fogalmazhatunk, Mr. Baley... És nem is tudja, mennyire boldog vagyok, hogy Gladiának sohasem jutott az eszébe felajánlkozni nekem. Ha visszautasítom, újra át kellett volna élnem azt, amit Vasilia ajánlatának elutasítása jelentett. Ezt képtelen lettem volna megtenni, de végképp tönkretettem volna az életemet, ha egy idegennek – aki egy kicsit emlékeztet Vasiliára – megadom azt, amit a saját lányomtól megtagadtam. Tehát bármit is tettem volna... Mindegy. Most már tudja, miért nem válaszoltam rögtön a kérdésére. Ön eszembe juttatta életem nagy tragédiáját, és elkalandoztak a gondolataim.

– És a másik lánya?

– Lumen? – kérdezte Fastolfe közömbösen. – Sohasem tartottam vele a kapcsolatot. Nagy néha hallok róla valamit.

– Úgy tudom, ő politikai tevékenységet folytat.

– Igen, egy helyhatósági posztra jelöltette magát a globalisták listáján.

– Kik azok a globalisták?

– Őket csak a saját glóbuszuk, az Aurora érdekli. Szerintük az auroraiaknak kell vezető szerepet vállalniuk a galaxis gyarmatosításában. Ebből, amennyire lehet, mindenki mást ki kell rekeszteni, a földlakókat különösképpen. A globalisták úgy fogalmaznak, hogy "felvilágosult önérdekből" kell így cselekednünk.

– Ez természetesen szöges ellentétben áll az ön nézeteivel.

– Hát persze. Én a Humanista Párt vezetője vagyok. Mi azt valljuk, hogy a galaxis minden emberi lény tulajdona. Amikor az "ellenségeimet" emlegetem, éppen rájuk, a globalistákra gondolok.

– Lumen tehát az ellensége.

– Akárcsak Vasilia, aki az ARI-ban, az Aurorai Robotikai Intézetben dolgozik. Ezt az intézetet néhány évvel ezelőtt hozták létre, a vezetői egy gonosz démont látnak bennem, akit mindenáron félre kell állítani. Az exfeleségeim viszont tudomásom szerint nem foglalkoznak politikával, vagy ha igen, akkor humanisták. – Keserűen elmosolyodott, aztán megkérdezte: – Nos, Mr. Baley, kíváncsi még valamire?

Baley megtapogatta sima anyagból készült, bő aurorai nadrágja szárát. A hajóút óta számtalanszor megtette már ezt a mozdulatot. Zsebet keresett, mindhiába. Ilyenkor rendszerint karba tette a kezét, és most is ehhez a kompromisszumos megoldáshoz folyamodott.

– Nézze, dr. Fastolfe, valójában egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy kielégítő választ adott az első kérdésre. Nekem úgy tűnik, továbbra is fáradhatatlanul kerülgeti a lényeget. Miért adta oda Jandert Gladiának? Öntsünk végre tiszta vizet a pohárba, derítsünk fényt a történet homályos pontjaira!

29.

Fastolfe ismét elvörösödött. Lehet, hogy ezúttal a méregtől, de ha így is volt, más jelét nem adta haragjának. Ugyanolyan halkan beszélt, mint addig.

– Ne erőszakoskodjon, Mr. Baley! Megadtam a választ. Sajnáltam Gladiát, és azt gondoltam, Janderben jó társra lelne. Őszintébben beszéltem most önnel, mint eddig bárki mással, részben szorult helyzetem miatt, részben pedig azért, mert ön nem aurorai. Cserébe megkövetelem, hogy tisztelettudóan beszéljen velem.

Baley az alsó ajkába harapott. Ez itt nem a Föld, gondolta magában. Most nem valamilyen hatóság nevében lép fel, és nemcsak a szakmai presztízse forog kockán. Jóval több.

– Kérem, dr. Fastolfe, nézze el nekem, ha megbántottam – szabadkozott. – Nem arra céloztam, hogy ön nem őszinte vagy nem hajlandó együttműködni. De nem tudunk továbblépni, amíg el nem árulja a teljes igazságot. Hadd vessem fel az általam lehetségesnek tartott választ, önnek csak annyit kell mondania, igaznak, részben igaznak vagy hamisnak tartja-e. Lehet, hogy azért adta oda Jandert Gladiának, hogy egy robot legyen szexuális vágyainak céltáblája, s így elkerülje, hogy Gladia felkínálkozzon önnek? Talán nem is volt a tudatában, hogy ezért teszi, de most gondolkozzon el, nem így volt-e! Lehet, hogy ez is szerepet játszott az elhatározásában?

Fastolfe felvett az étkezőasztalról egy könnyű, átlátszó dísztárgyat, és forgatni kezdte a kezében, de egész teste tökéletes mozdulatlanságba dermedt.

– Lehet, hogy így van, ahogy mondja, Mr. Baley – felelte. – Miután elfogadta a robotot, kétségkívül kevésbé aggasztott az a lehetőség, hogy felajánlkozik nekem. Egyébként egy pillanatig sem volt egyértelmű, hogy Jandert ajándéknak szánom.

– Van tudomása arról, hogy Gladia szexuális célra is használta Jandert?

– Ön megkérdezte ezt Gladiától, Mr. Baley?

– Ennek semmi köze a kérdésemhez. Ön tud róla? Tapasztalta valamilyen jelét annak, hogy szexuális kapcsolatban állnak? Egyetlen robotja se jelentett ilyesmit? Gladia tett ön előtt ilyen értelmű kijelentést?

– Valamennyi kérdésére nemmel kell válaszolnom, Mr. Baley. Ha belegondolok, nincs abban semmi különös, hogy egy nő vagy egy férfi szexuális célra használ egy robotot. A közönséges robotok nem kifejezetten alkalmasak erre, de az emberi lények ezen a téren módfelett találékonyak. Ami Jandert illeti, ő ilyen célra is alkalmas volt, mivel annyira emberszerűre terveztük, amennyire csak tudtuk...

– Hogy szexpartnernek is alkalmas lehessen.

– Nem, ez meg sem fordult a fejünkben. A néhai dr. Sartont és engem csak az az elméleti probléma foglalkoztatott, hogy hogyan építhetünk teljesen ember formájú robotot.

– Az ilyen ember formájú robotok viszont úgy lennének megalkotva, hogy mellesleg szexpartnernek is kiválóan alkalmasak, nemde?

– Minden bizonnyal, és most, hogy belegondolok... bevallom, lehet, hogy tudat alatt már a kezdet kezdetén bennem munkált ez a szándék. Gladia csakugyan felhasználhatta Jandert ilyen célra. Ha megtette, remélem, örömét lelte benne, akkor pedig jótétemény volt megajándékoznom.

– Lehet, hogy még nagyobb jótétemény is volt, mint gondolta?

– Milyen értelemben?

– Mit szólna, ha azt mondanám, hogy Gladia és Jander férj és feleség voltak?

Fastolfe görcsösen megmarkolta a dísztárgyat, egy darabig szorongatta még, azután letette.

– Micsoda?! Ez nevetséges. Jogilag abszurdum. Gyerekük nem lehet, következésképpen igénylést sem nyújthatnak be, ennek hiányában pedig nem házasodhatnak össze.

– Nem jogi kérdés ez, dr. Fastolfe. Ne feledje, hogy Gladia nem aurorai, hanem solariai módon szemléli a világot. Az ő esetében a házasság érzelmi kérdés. Gladia elmondta nekem, hogy úgy tekintett Janderre, mintha a férje volna. Saját magát pedig, azt hiszem, most özvegynek tekinti, és újabb, méghozzá eléggé komoly szexuális traumán esett át. Ha ön így vagy úgy tudatosan hozzájárult ehhez...

– Az ég csillagaira – vágott közbe Fastolfe szokatlanul indulatosan –, dehogyis járultam hozzá! Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy Gladia a házastársának képzel majd egy robotot, bármennyire ember formájúra sikerült is az. Egyetlen aurorainak se jutott volna az eszébe ilyesmi.

Baley bólintott, és felemelte a kezét.

– Elhiszem. Ön nem lehet annyira jó színész, hogy komolyságot mímelve félre tudjon vezetni. De tudnom kellett, mit válaszol. Végül is nem lehetetlen, hogy...

– De lehetetlen. Ön szerint előre láthattam volna ezt a helyzetet? Valamilyen okból szándékosan tettem özveggyé Gladiát? Soha! Ez annyira elképzelhetetlen, hogy eszembe se juthatott. Mr. Baley, nem tudom, miért küldtem Jandert Gladia házába, de mindenképpen jót akartam vele. Igaz, hogy a jó szándék kevés, de csak ezt hozhatom fel a mentségemre.

– Dr. Fastolfe, ne beszéljünk erről többet! Lehet, hogy a kezemben van a rejtély kulcsa.

Fastolfe mély lélegzetet vett, és hátradőlt a széken.

– Ennyit már akkor is elárult, amikor visszatért Gladiától – mondta, és kissé idegesen pillantott Baleyre. – Nem kezdhette volna mindjárt a lényeggel? Elengedhetetlenül szükséges volt feltennie ezeket a kérdéseket?

– Sajnálom, dr. Fastolfe. A megoldásnak csak az ön válaszai tükrében van értelme.

– Nos, akkor rajta, ki vele!

– A lényeg a következő: Jander olyan helyzetbe került, amelyet saját bevallása szerint ön, a világ legkiválóbb elméleti robotszakértője sem látott előre. Jander oly sok örömet szerzett Gladiának, hogy a nő beleszeretett, és a férjének tekintette. Mi van akkor, ha kiderült, hogy a robot nemcsak örömet, hanem fájdalmat is okozott?

– Nemigen értem, mire céloz.

– Megmagyarázom, dr. Fastolfe. Gladia mindvégig titkolózott ezzel kapcsolatban. Úgy tudom, az Aurorán a szex nem számít olyan tabutémának, amit mindenáron igyekszik megkerülni az ember.

– A hipervízión nem közvetítenek szexet, de egyébiránt nem csinálunk belőle titkot, ahogyan a többi személyes ügyünkből sem. Általában köztudott, hogy kinek ki volt a legutóbbi partnere, és barátok között néha arról is szó esik, mennyire jó vagy rossz, szenvedélyes vagy közönyös egyik, másik vagy mindkét fél.

– Ön mégsem tudott semmit Gladia és Jander kapcsolatáról.

– Gyanítottam...

– Az nem ugyanaz. Gladia nem szólt róla semmit. Ön nem látott semmit. Egyetlen robot sem számolt be ilyesmiről. Gladia még ön előtt, a legjobb aurorai barátja előtt is titkolta a dolgot. Nyilván a robotjainak is szigorúan megparancsolta, hogy hallgassanak, és ez Janderre is vonatkozott.

– Azt hiszem, ez helyes következtetés.

– És ön szerint, dr. Fastolfe, miért tett így Gladia?

– Talán azért, mert a Solarián diszkréten kezelik a szexuális ügyeket?

– Vagyis azt mondhatnánk, hogy szégyellte a dolgot?

– Nem volt oka szégyenkezni, ámbátor valóban nevetség tárgyává vált volna, ha kiderül róla, hogy a férjének tekinti Jandert.

– Ennyit könnyen eltitkolhatott volna anélkül, hogy a lényeget elhallgatná. Tegyük fel, hogy a maga solariai módján szégyellte magát!

– Mit számít ez?

– A szégyen kellemetlen érzés, és lehet, hogy Gladia Jandert hibáztatta, igaz, ok nélkül, de hát az emberek gyakran másokat okolnak a saját maguk által előidézett kellemetlenségekért.

– És?

– Elképzelhető, hogy Gladia, akinek eléggé labilis a lelkiállapota, egyszer-egyszer könnyebben elveszítette az uralmat az idegei felett, és ilyenkor, mondjuk, szemrehányást tett Jandernek azért, hogy szégyent hozott rá, és fájdalmat okozott neki. Talán nem is tartott sokáig a dühkitörés, a következő pillanatban Gladia már bocsánatot kért, és cirógatni kezdte Jandert, de azért elültette a fülében a bogarat.

– Meglehet.

– És ez vajon nem azt jelentette Jander számára, hogy a kapcsolat fennmaradása ugyanúgy fájdalmat okoz Gladiának, mint a szakítás? Bármit tesz is, mindenképpen megszegi az Első Törvényt, és mivel minden cselekedete törvényellenes lett volna, egyetlenegy megoldás kínálkozott a számára: az, hogy nem csinál semmit. És Jander a mentális zárlatot választotta. Gondoljon csak arra a történetre, amelyet ma mesélt nekem arról a legendás gondolatolvasó robotról, akinek az agyában mentális zárlatot idézett elő az a nő!

– Igen, akkor Susan Calvin volt a tettes. Értem már. Tehát ön erre a régi legendára alapozza a feltevéseit. Zseniális gondolat, Mr. Baley, de sajnos jelen esetben nem helytálló.

Miért nem? Amikor azt mondta, hogy Jandernél csakis ön tudta volna előidézni a mentális zárlatot, még fogalma sem volt arról, hogy Jander ilyen előre nem látott bonyodalomba keveredett. Ugyanez történt Susan Calvin esetében is.

– Tegyük fel, hogy a Susan Calvinről és a gondolatolvasó robotról szóló történet nem pusztán az emberi képzelet szüleménye. Vegyük komolyan! Még akkor sem állíthatjuk párhuzamba Jander és a gondolatolvasó robot esetét. Susan Calvinnek egy olyan hihetetlenül primitív robottal volt dolga, amelynél manapság már a játékszerek is fejlettebbek. Az a robot csak minőségi szempontból állította szembe a két állítást: A fájdalmat okoz, nem A is fájdalmat okoz, a megoldás tehát a mentális zárlat.

– És Jander? – kérdezte Baley.

– Minden mai robot, sőt minden múlt századi is, mennyiségileg mérlegelné a problémát: vagyis az a kérdés, hogy A vagy nem A okozna-e több szenvedést. Ezek a robotok gyorsan döntenek, és ilyen esetben a lehető legminimálisabb fájdalmat okozzák az embernek. Roppant kicsi az eshetősége annak, hogy a robot arra a következtetésre jut, hogy a két, egymást kölcsönösen kizáró alternatíva pontosan ugyanannyi szenvedést okozna, de az sem baj, ha előáll ez a helyzet, ugyanis a modern robotok ismerik a véletlen választás fogalmát. Ha megítélésük szerint A és nem A ugyanakkora szenvedést okozna, találomra kiválasztják a kettő közül az egyiket, és attól fogva következetesen mindvégig ahhoz ragaszkodnak. Mentális zárlatra tehát ilyen okból nem kerülhet sor.

– Lehetetlennek tartja tehát, hogy Jandernél mentális zárlat lépett fel? Hiszen eddig azt állította, ön képes lenne ezt előidézni.

– A pozitronagyú, ember formájú robotok esetében kiküszöbölhetjük a véletlen választást, de ennek a módja kizárólag az agy felépítésétől függ. Még ha ismeri is valaki az alapelvet, borzasztó nehéz és hosszan tartó folyamat az ügyes kérdések és parancsok egész sorával "behúzni a robotot a csőbe", és mentális zárlatot okozni az agyában. Elképzelhetetlen, hogy ezek a kérdések és parancsok véletlenszerűen hangozzanak el, ráadásul ebben a konkrét esetben, amikor egyszerre, egyenlő erővel hat a szerelem és a szégyen, csak egészen különleges körülmények között, pontos mennyiségi szabályozás után lehetne megcsinálni a trükköt. Így aztán, ahogy eddig is hangoztattam, nem ellentmondó parancsoknak, hanem az agyműködés kiszámíthatatlan zavarának köszönhetően, véletlenül következett be a mentális zárlat.

– De az ön ellenségei továbbra is azt fogják hangoztatni: valószínűbb, hogy ön a tettes. Nem tehetnénk meg, hogy mi viszont a szerelem és a szégyen közötti ellentmondást jelöljük meg a mentális zárlat kiváltó okaként? Nem lenne hihető? Ezzel talán a közvéleményt is ön mellé állíthatnánk.

Fastolfe a homlokát ráncolta.

– Mr. Baley, ön túlságosan türelmeden. Gondolja végig alaposan a dolgot! Milyen következményekkel járna az, ha ilyen becstelen módon próbálnánk megoldani a problémát? Nem szólok most arról a szégyenről és szenvedésről, amelyet Gladiának okoznánk, ha csakugyan két érzelem között őrlődött, és ezt szeretője tudomására is hozta, hiszen a Jander elvesztése miatt érzett fájdalmát tetézné még a bűntudat is. Semmiképpen nem szeretném, ha így alakulnának a dolgok, de tegyük most félre a személyes érzelmeket! Ellenségeim ez esetben azt állítanák, hogy éppen azért adtam Gladiának Jandert, mert kidolgoztam egy eljárást a humanoid robotok agyának rövidre zárására, és a kísérlet következményeiért őrá akartam hárítani a felelősséget. Így tovább rontanánk a helyzetünket, mert akkor már nemcsak alattomos cselszövőnek tartanának, de azzal is megvádolnának, hogy csalárd módon barátságot színlelve becsaptam egy gyanútlan nőt. Eddig legalább ettől a rágalomtól megkíméltek.

Baleyt meghökkentette ez a gondolatmenet. Leesett az álla, és hebegni kezdett:

– Szerintem azért biztosan nem...

– De igen. Hiszen néhány perccel ezelőtt még ön is hajlott erre a feltételezésre.

– Csak úgy vetettem fel, mint egészen távoli lehetőséget...

– Az ellenségeim viszont sokkal valószínűbbnek tartanák, és így is tárnák a nyilvánosság elé.

Baley elvörösödött. Érezte, hogy testét elönti a forróság. Képtelen volt Fastolfe szemébe nézni. Megköszörülte a torkát, és azt mondta:

– Igaza van. Kiutat kerestem, anélkül hogy alaposabban átgondoltam volna a helyzetet. Bocsásson meg! Mélységesen szégyellem magam... Most már látom, hogy egyetlen kiút létezik ebből a kátyúból: meg kell próbálnom kideríteni az igazságot.

– Ne keseredjen el, Mr. Baley – vigasztalta Fastolfe. – Már így is olyan dolgokat derített ki Janderrel kapcsolatban, amikről álmodni se mertem volna soha. Fényt deríthet még sok egyébre is, és kibogozhatja, tisztázhatja az egész ügyet. Hogyan tervezi a folytatást?

A kudarc felett érzett bosszúságtól Baley egyelőre képtelen volt gondolkodni.

– Nincs még különösebb elképzelésem – felelte.

– Persze, persze, egyébként is igazságtalan volt a kérdés. Hosszú és nehéz nap áll ön mögött. Nem csoda, hogy így estefelé lassabban forog az esze. Miért nem pihen le, néz meg egy filmet, vagy alszik egyet? Meglátja, reggelre jobb formában lesz.

Baley bólintott.

– Talán igaza van – motyogta.

De igazából nem tudta elképzelni, hogy másnap reggel jobb közérzettel ébred.

30.

A hálószoba mind hőmérsékletét, mind pedig hangulatát tekintve hideg volt. Baley testén enyhe remegés futott át. Kellemetlenül érezte magát: az alacsony hőmérséklet a külvilágot juttatta az eszébe. A szürkésfehér falak szokatlanul kopárak, dísztelenek voltak (legalábbis Fastolfe házában Baley máshoz szokott hozzá). A padló anyaga elefántcsontnak látszott, de Baley meztelen talpával úgy érezte, valamiféle szőnyegen jár. A fehér ágyat sima, hideg takaróval borították le.

A nyomozó leült a matrac szélére, amely valamelyest besüppedt a súlya alatt.

Baley megszólította Daneelt, aki vele együtt lépett be a szobába:

– Mondd csak, zavar téged, ha valaki hazudik?

– Tisztában vagyok azzal, Elijah kollégám, hogy az emberek időnként nem mondanak igazat. A hazugság néha hasznos, máskor egyenesen kötelező. A véleményemet mindig befolyásolja három tényező: ki az, aki hazudik, és milyen körülmények között, mi okból teszi.

– Mindig meg tudod állapítani, hazudik-e valaki?

– Nem, Elijah kollégám.

– Szerinted dr. Fastolfe gyakran hazudik?

– Soha nem vettem észre, hogy hazudott volna.

– Még Jander halálával kapcsolatban sem?

– Amennyire meg tudom állapítani, minden tekintetben igazat mond.

– Megkérdezhetem... nem azért mondod ezt, mert ilyen értelmű parancsot kaptál tőle?

– Nem kaptam tőle ilyen értelmű parancsot, Elijah kollégám.

– De talán arra is utasított, hogy így válaszolj erre a kérdésre...

Baley elhallgatott. Megint holtpontra jutott. Mi értelme keresztkérdésekkel bombázni egy robotot? Ebben a konkrét esetben pedig kifejezetten visszalépést jelent ez a taktika.

Baley hirtelen ráeszmélt, hogy a matrac mindvégig egyre mélyebbre süppedt alatta, most pedig már félig körbefogja a csípőjét. Felugrott és megkérdezte:

– Daneel! Fel lehet fűteni valahogy ezt a szobát?

– Melegebbnek fogod érezni, Elijah kollégám, amint bebújsz a takaró alá, és kikapcsol a világítás.

– , értem már – mondta gyorsan Baley, és gyanakodva körülnézett. – Megtennéd, hogy kikapcsolod a világítást, de benn maradsz még a szobában?

Egy pillanat múlva kialudt a fény, és Baley máris látta, hogy tévedett, amikor azt hitte, hogy ebből a szobából hiányzik a dekoráció. Amint sötét lett, mindjárt a külvilágban érezte magát. Úgy hallotta, falevelek zizegnek a szélben, és a távolban élőlények surrognak halkan, álmosan. A feje fölé a csillagos égbolt képe rajzolódott ki, amelyen időnként alig láthatóan felhők suhantak át.

– Kapcsold vissza a fényt, Daneel! Világosság árasztotta el a szobát.

– Daneel, nekem erre nincs szükségem – jelentette ki Baley. – Nem vagyok kíváncsi a csillagokra, a felhőkre, a hangokra, a fákra, a szélre és az illatokra. Csak sötétséget akarok, üres, fekete sötétséget. Tudsz nekem segíteni?

– Természetesen tudok, Elijah kollégám.

– Akkor légy szíves, intézkedj! És mutasd meg, hogyan tudom lekapcsolni a fényt, ha aludni akarok!

– Azért vagyok itt, hogy megvédjelek, Elijah kollégám.

– Biztosra veszem, hogy az ajtó túlsó oldalán állva is kitűnően el tudod látni ezt a feladatodat – mondta Baley mogorván. – Gondolom, Giskard az ablak alatt fog állni, ha ugyan tényleg vannak ablakok a drapériák mögött.

– Vannak. Ha átléped a küszöböt, Elijah kollégám, megtalálod a saját különbejáratú bizalmasodat. A falnak az a része csak illúzió, könnyedén át tudsz rajta sétálni. Mihelyt belépsz, bekapcsolódik a világítás, kilépéskor pedig kikapcsol az automata. És nincs dekoráció. Ott lezuhanyozhatsz, és lefekvés előtt, felkelés után elintézheted egyéb folyó ügyeidet.

Baley a jelzett irányba fordította a fejét. A falat továbbra is folyamatosnak látta, a padlón viszont csakugyan volt egy küszöbszerű kitüremkedés.

– Hogyan találok oda a sötétben, Daneel? – kérdezte a nyomozó.

A falnak az a része, amely nem is fal, halvány fénnyel világítani fog. Itt, az ágy fejdeszkáján találsz egy mélyedést: ha belehelyezed az ujjad, felgyullad, illetve kialszik a fény.

– Köszönöm. Elmehetsz.

– Fél órával később Baley már vissza is tért a bizalmasból, és a meleg, megnyugtató sötétségben összekuporodva gubbasztott a takarója alatt.

Helyesen mondta Fastolfe: csakugyan hosszú nap állt mögötte. Szinte hihetetlennek tűnt számára, hogy csak aznap reggel érkezett meg az Aurorára. Rengeteg információt szerzett, mégsem jutott előbbre a nyomozás.

A sötétben fekve szép sorjában végiggondolta a nap történéseit, abban a reményben, hogy talán most felfigyel valami fontosra, ami eddig elkerülte a figyelmét, de nem jutott eszébe semmi lényeges.

Hát ilyen ember a valóságban az az Elijah Baley, akit a hipervíziós drámában csendesen elmélkedő, jó szemű és éles eszű nyomozónak ábrázoltak.

A matrac közben megint besüppedt, és meleg burokként körbezárta a testét. Baley megmozdult, mire az ágy kiegyenesedett alatta, de aztán megint kezdte felvenni a teste alakját.

Nem volt sok értelme kimerült, álomvágyó aggyal tovább elmélkedni, a nyomozó mégsem tudta megállni, hogy végig ne gondolja másodjára is az Aurorán eltöltött első napját: magában újra végigjárta a helyszíneket az űrrepülőtértől Gladia birtokáig és végül Fastolfe házáig.

Szegény Gladia szebb volt, mint amilyennek emlékezett rá, de valahogy meg is keményedett – vagy csak kemény védőburkot vont maga köré. Jóleső érzéssel töltötte el az, amit Gladia előző találkozásukkal kapcsolatban az érintés hatásáról elmondott... bárcsak vele maradhatott volna akkor, hogy megtanítsa... ezek az ostoba auroraiak... undorító közönnyel viszonyulnak a szexhez... nekik minden belefér... vagyis tulajdonképpen nem fér bele semmi... nem is éri meg... bolondok... Fastolfe-tól Gladiához, aztán vissza Fastolfe-hoz... vissza Fastolfe-hoz.

Baley megmozdult, és homályosan érzékelte, hogy a matrac ismét felveszi a teste körvonalait. Vissza Fastolfe-hoz. Mi is történt akkor útközben? Elhangzott valami fontos? Vagy éppen az az érdekes, hogy nem hangzott el valami? És a hajón, úton az Aurora felé... valami, ami beleillik a képbe...

Baley már félálomban volt: ilyenkor a szellem szabad lesz, és önállósítja magát. Mint amikor megszűnik a gravitáció hatása, és a test a súlyától megszabadulva lebeg a térben.

Az agy magától sorra vette az eseményeket... olyan apró mozzanatokra is kiterjedt a figyelme, amelyeket az éber test nem vett észre... összerakosgatta a parányi részleteket... szépen, egyenként... mindent a maga helyére... mígnem kialakult egy összefüggő rendszer...

Abban a pillanatban mintha valami hangot hallott volna, és ez visszatérítette az ébrenlétbe. Fülelni kezdett, de néma csend volt körülötte. Újra félálomba süllyedt, és megpróbálta felvenni gondolatai elvesztett fonalát – de nem sikerült.

Mintha valami nagyon értékes tárgy süllyedt volna le egy mocsárba. Még látta a színét, még sejtette a körvonalait. Egyre halványabban érzékelte, de tudta, hogy ott van még valahol. Hiába küzdött azonban elkeseredetten a megmentéséért, a tárgy végül eltűnt a szeme elől, és ő már semmire sem emlékezett belőle... az égvilágon semmire.

Vajon tényleg valami fontos jutott az eszébe, vagy csak egy értelmetlen gondolattöredék keltette ezt az illúziót alvó agyában? Mert most már aludt. Igazán aludt.

Éjszaka felébredt, és emlékezett rá, hogy elalvás előtt valami fontos dolog járt az eszében.

De hiába törte a fejét, semmire sem emlékezett azonkívül, hogy gondolt valamire. Ébren maradt még egy ideig. Belebámult a sötétségbe. Ha csakugyan fontos gondolatai voltak, idővel eszébe fognak jutni. Vagy talán mégsem? (Szent Jozafát!) És Baley újra álomba zuhant.

Fastolfe és Vasilia

31.

Baley felriadt, és gyanakodva szaglászott bele a levegőbe. Ismeretlen, alig érezhető szagot érzett, amely aztán a második lélegzetvételre el is illant.

Daneel komoly arccal állt az ágy mellett.

– Remélem, jól aludtál, Elijah kollégám – köszöntötte Baleyt.

A nyomozó körülnézett. A függönyök még be voltak húzva, de odakintről világosság szűrődött be. Giskard ruhákat vett elő: a cipőtől a kabátig minden egyes darab különbözött az előző napon viseltektől.

– Igen, Daneel, elég jól – felelte Baley. – Mire ébredtem fel?

– Antisomnint fecskendeztünk a szoba levegőjébe, Elijah kollégám. Ez a szer aktivizálja az ember ébredési reflexeit. A szokottnál kisebb adagot használtunk, mivel nem tudtuk biztosan, hogyan fog rá reagálni. De talán még kevesebb is megtette volna.

– Olyasforma érzés volt, mintha valaki a fenekemre csapott volna – állapította meg Baley, majd gyorsan másra terelte a szót. – Hány óra van?

– Aurorai idő szerint 07.05. Élettanilag fél óra múlva lesz kész a reggeli. – Az utóbbi megjegyzést nem viccnek szánta, pedig egy emberi lény nyilván egy mosolyt is mellékelt volna ehhez a groteszk időmeghatározáshoz.

Giskard kimértebben, valamivel monotonabb hanghordozással szólalt meg:

– Uram, Daneel barátom és én nem léphetünk be a bizalmasba. Ha odabent bármire szüksége van, csak tudassa velünk, és mi azonnal a rendelkezésére állunk.

– Persze, persze. – Baley felült, aztán megfordult, és kikelt az ágyból. Giskard rögtön nekilátott a beágyazásnak.

– Megkaphatnám a pizsamáját, uram? – kérdezte.

Baley egy pillanatig tétovázott. Elvégre csak egy robot kéri erre. Levetkőzött, és átadta hálóruháját Giskardnak, aki alig észrevehető, komoly fejbólintással mondott köszönetet.

Baley undorodva tekintett végig magán. Az ő középkorú férfiteste nagy valószínűséggel közel se volt olyan jó fizikai állapotban, mint a nálánál háromszor idősebb Fastolfe-é.

Ösztönösen keresgélni kezdte a papucsát, de rájött, hogy nem kapott ilyen lábbelit. Feltehetőleg nem is lesz rá szüksége, hiszen melegnek és puhának érezte a padlót.

Belépett a bizalmasba, és rögvest kiszólt a robotoknak, hogy tájékozódjék a különféle készülékek használatáról. Az illuzórikus falszakasz túlsó oldalán álló Giskard erre szokásos komoly hangján elmagyarázta a borotva, a fogkrémadagoló, az automatikus vécélehúzó és a zuhanyzóban található vízhőmérséklet-szabályzó működését.

Ebben a bizalmasban minden nagyobb és bonyolultabb volt, mint a Földön található hasonló rendeltetésű helyiségekben. Itt nem voltak szomszédos fülkék, ahonnan átszűrődött volna mások motozása és a különféle hangeffektusok egész sora, amelyeket a Földön az ember kénytelen elengedni a füle mellett, hogy el ne vesszen az egyedüllét illúziója. Puhány szokás, gondolta Baley borúsan, miközben luxuskörülmények között elvégezte szertartásos reggeli teendőit, de eddigi tapasztalatai alapján tudta, hogy az ilyesféle puhányságot ő is meg tudná szokni. Ha egy darabig az Aurorán maradna, szörnyen nehéz lenne újra megszoknia a földi viszonyokat, különösen az ottani, másfajta bizalmasokat. Mindazonáltal remélte, hogy otthon hamar vissza tud majd térni a régi kerékvágásba; ugyanakkor magában megállapította, hogy örömmel venné, ha az új világokon megtelepedő földlakók nem ragaszkodnának a tömegillemhelyek építéséhez.

Talán éppen ez a puhányság lényege, elmélkedett tovább: tulajdonképpen puhányság mindaz, amit az ember könnyedén meg tud szokni.

Baley mindent elintézett, és frissen borotvált arccal, csillogó-villogó fogakkal, tisztára sikált, száraz testtel lépett ki a bizalmasból.

Giskard, hol találom a dezodort?

– Nem értem, uram – felelte Giskard.

– A szappanhabnak dezodoráló hatása is van, Elijah kollégám – szólt közbe gyorsan Daneel. – Elnézésedet kérem Giskard barátom értetlenkedéséért. Neki nincsenek földi tapasztalatai.

Baley kétkedve felvonta a szemöldökét, és Giskard segítségével öltözködni kezdett.

– Amint látom, te meg Giskard egy pillanatra se tágítotok mellőlem, mióta itt vagyok – jegyezte meg. – Észrevettetek valamit, ami arra utalt volna, hogy félre akarnak állítani?

– Eddig még nem, Elijah kollégám – válaszolta Daneel. – Mindenesetre bölcs dolog, hogy mindketten a közeledben tartózkodunk, amikor csak lehetséges.

– Miért, Daneel?

– Két okból is, Elijah kollégám. Egyrészt mert segítünk eligazodni az ismeretlen aurorai világban, így jobban megismerheted a kultúrát és a helyi szokásokat. Másrészt Giskard barátom rögzíti és bármikor visszajátssza valamennyi beszélgetésedet. Ez nagy segítség lehet. Emlékszel, hogy a dr. Fastolfe-fal és Gladiával folytatott beszélgetéseid alatt egy időre én és Giskard is egy másik szobában tartózkodtunk?

– Tehát azokat a részeket nem vette fel Giskard?

– De igen, Elijah kollégám, csak rosszabb minőségben, és lehet, hogy a visszajátszásnál egyes részletek nem fognak tisztán hallatszani. Jó lenne, ha minél közelebb maradhatnánk hozzád.

– Mit gondolsz, Daneel – kérdezte Baley –, nem érezném magam jobban, ha csak kísérőknek és hangrögzítő masináknak, nem pedig testőröknek tekintenélek benneteket? Miért ne juthatnánk arra a következtetésre, hogy testőrként teljesen felesleges a jelenlétetek? Még egyszer sem próbáltak engem megtámadni: miért ne gondolhatnánk akkor, hogy a jövőben se fog erre sor kerülni?

– Nem, Elijah kollégám, gondatlanság lenne az ilyen hozzáállás. Dr. Fastolfe úgy érzi, hogy az ellenségei komoly aggodalommal figyelik a tevékenységedet. Már megpróbálták rávenni az elnököt arra, hogy ne engedélyezze dr. Fastolfe kérésére az ideutazásodat, és egészen biztos, hogy a továbbiakban mindent elkövetnek mielőbbi távozásod érdekében.

– Az effajta erőszakmentes fellépések ellen nem kellenek testőrök.

– Ez igaz, de ha az ellenzéknek van oka félni attól, hogy esetleg tisztázza dr. Fastolfe-ot a vádak alól, akkor nem kizárt, hogy szélsőséges cselekedetekre ragadtatják magukat. Végül is te nem vagy aurorai, és nem értelmeznék annyira szigorúan az erőszak tilalmának a megszegését, ha erre veled szemben kerülne sor.

– Az, hogy már egy napja itt vagyok, és még semmi sem történt – mondta Baley fagyosan –, nagy megkönnyebbülést okozhat nekik, ez viszont csökkenti az erőszakos fellépés veszélyét.

– Valóban így kellene lennie – felelte Daneel, és semmi jelét nem adta annak, hogy észrevette volna Baley kijelentésében az öniróniát.

– Másrészt ha megtudják, hogy sikerült előbbre jutnom, megint nagyobb lesz a veszély.

Daneel egy pillanatig elgondolkozott, azután megjegyezte:

– Valóban, ez logikusnak tűnik.

– Akkor tehát neked és Giskardnak mindenhová velem kell jönnötök, mert állandóan számolnunk kell azzal a veszéllyel, hogy talán egy kicsit túl jól végzem a munkámat.

Daneel megint eltűnődött.

– Furcsának találom ezt a megfogalmazást, Elijah kollégám, de tulajdonképpen igazad van – mondta végül.

– Ez esetben kész vagyok most rögtön megreggelizni, habár egy kicsit elmegy az étvágyam, ha belegondolok, hogy amennyiben nem vallok kudarcot, gyilkosságot fognak megkísérelni ellenem.

32.

Fastolfe a reggelizőasztalnál mosolyogva kérdezte:

– Jól aludt, Mr. Baley?

A nyomozó elragadtatva nézte a tányérján fekvő sonkaszeletet. Biztos, hogy késsel vágták el: apró szemcsék szakadtak le róla, és egy vékony, zsíros csík is volt a szélén. Egyszóval friss sonkát kapott, aminek jóval "sonkaszerűbb" íze volt, mint a földi konzervnek.

A reggelihez tükörtojás is dukált: a sárgája úgy terült el a fehérje közepén, mint egy szétlapított félgömb, és ez Baleyt azokra a földi százszorszépekre emlékeztette, amelyeket Ben mutatott neki annak idején a réten. Elméletben tudta, hogy néz ki a tojás tartósítás előtt, tudta, hogy van sárgája és fehérje, de sohasem látta még a két részt így elkülönítve, frissen és ehetőén. A Solarián és az Aurorára tartó hajón is legfeljebb csak rántottát szolgáltak fel.

Baley felkapta a fejét.

– Tessék?

– Azt kérdeztem, jól aludt-e? – ismételte Fastolfe türelmesen.

– Igen. Egészen jól. Az antisomnin nélkül valószínűleg még most is szunyókálnék.

– Ó igen. Elismerem, nem vagyok olyan jó vendéglátó, ahogyan azt jogosan elvárhatná, de arra gondoltam, talán korán akar kelni.

– Tökéletesen igaza volt. Mindamellett meg kell mondanom, hogy nem vendégségbe jöttem.

Fastolfe néhány pillanatig csendben falatozott. Kortyolt egyet meleg italából, azután megkérdezte:

– Megvilágosodott valami ön előtt az éjszaka? Talán új gondolatokkal ébredt, és másképp lát bizonyos dolgokat.

Baley gyanakodva pillantott Fastolfe-ra, de nem látta az arcán, hogy gúnyolódni akarna. A szájához emelte az italt, úgy válaszolt:

– Attól tartok, nem így történt. Ugyanolyan tanácstalan vagyok most is, mint tegnap este. – Kortyolt egyet, és akaratlanul is elfintorodott.

– Elnézést – mondta Fastolfe. – Élvezhetetlennek találja az italt?

Baley csak morgott, és nagy óvatosan ivott még egy kortyot.

– Közönséges kávé – magyarázta Fastolfe. – Csak koffeinmentes.

Baley a homlokát ráncolta.

– Nincs éppen kávéíze, és... Bocsásson meg, dr. Fastolfe, nem szeretném, ha azt hinné, üldözési mániám van, de Daneellel az imént épp az ellenem irányuló merényletek lehetőségéről beszélgettünk; jómagam félig-meddig tréfára vettem a dolgot, és most az jutott eszembe, hogy az egyik legkézenfekvőbb módszer...

Elhallgatott.

Fastolfe felvonta a szemöldökét. Bocsánatkérően felmordult, majd kézbe vette és megszagolta Baley kávéját. Végül a kanalára vett egy adagot, és megkóstolta.

– Ennek a kávénak semmi baja, Mr. Baley – jelentette ki. – Nem most próbálják megmérgezni.

– Sajnálom, hogy ilyen bután viselkedtem – mondta Baley –, hiszen én is tudom, hogy a robotjai készítették a kávét... de teljesen határozottan meri állítani, hogy nincs megmérgezve?

– Régebben előfordult, hogy babrálta valaki a robotokat – felelte Fastolfe mosolyogva. – Most viszont szó sincs ilyesmiről. A magyarázat igen egyszerű: a kávé mindegyik világon népszerű, de különböző fajtái vannak. Nyilván mindenki a saját világán fogyasztott kávét kedveli a legjobban. Én sajnos nem szolgálhatok most földi kávéval, Mr. Baley. Kér inkább egy pohár tejet? Annak nagyjából ugyanolyan íze van minden bolygón. Vagy gyümölcslevet inna? Az aurorai szőlőlevet mindenütt kiválónak tartják. Egyesek homályos célzásokat tesznek arra, hogy mi a szőlő levét hagyjuk megerjedni, ám ez természetesen nem igaz. Vizet is hozathatok.

– Megkóstolom a szőlőlevet – határozott Baley, aki még mindig kétkedve nézte a kávéját. – Gondolom, ehhez pedig nem ártana hozzászoknom.

– Szó sincs róla – mondta Fastolfe. – Miért is kínozná magát feleslegesen? Ezek szerint tehát – egy kicsit erőltetett mosollyal tért vissza az előző témára – semmilyen hasznos gondolata nem támadt az éjszaka?

– Sajnos, nem – felelte Baley, majd összeráncolta a homlokát, mert egy pillanatra átsuhant egy gondolat az agyán. – Habár...

– Igen?

– Az a benyomásom, mintha az álom és az ébrenlét határán beugrott volna valami.

– Csakugyan, Mr. Baley? És mi volt az?

– Nem tudom. Felébresztett a gondolat, de utána rögtön el is felejtettem. Valamiféle nem létező hang elterelte róla a figyelmemet. Nem emlékszem már, hogyan történt. Megpróbáltam utólag felidézni, de nem sikerült. Azt hiszem, elég gyakran megesik az ilyesmi.

Fastolfe gondolataiba mélyedt.

– Biztos abban, hogy csakugyan gondolt valamire? – kérdezte.

– Nem egészen. Annak a gondolatnak olyan gyorsan nyoma veszett, hogy nem is lehetek biztos a létezésében. De még ha tényleg fel is merült bennem, lehet, hogy csak akkor, félálomban tűnt értelmesnek. Fényes nappal talán tökéletesen értelmetlennek tűnne.

– De bármi volt is az, bármennyire rövid ideig foglalkozott is vele, volt jelentősége.

– Magam is így vélem, dr. Fastolfe. Ebben az esetben újra az eszembe fog jutni. Ebben biztos vagyok.

– Akkor most várakozzunk?

– Miért? Mi mást tehetnénk?

– Elmeszondázásnak is alávethetné magát.

Baley hátradőlt a széken, és egy pillanatra megállapodott a tekintete Fastolfe arcán.

– Hallottam már erről a módszerről, de mi a Földön nem szoktuk alkalmazni a rendőrségi munkában.

– Nem a Földön vagyunk, Mr. Baley – jegyezte meg Fastolfe halkan.

– Ha jól tudom, az elmeszonda agykárosodást is okozhat.

– Ha szakszerűen végzik, akkor ennek igen kicsi a valószínűsége.

– De még akkor sem lehetetlen – makacskodott Baley. – Úgy tudom, az Aurorán is szigorúan előírják, mikor szabad ehhez a módszerhez folyamodni. Csak súlyos bűnök elkövetői lehetnek vizsgálati alanyok, vagy olyanok, akik...

– Valóban így van, Mr. Baley, de ez a szabály csak az aurorai állampolgárokra vonatkozik. Ön pedig földlakó.

– Azt akarja mondani, hogy ettől mindjárt embertelen vizsgálatoknak kellene alávetnem magam?

Fastolfe elmosolyodott, és széttárta a karját.

– Ugyan, Mr. Baley. Épp csak felmerült bennem a gondolat. Tegnap este nagyon elszántnak láttam: olyan megoldást javasolt, amely Gladiára nézve tragikus következményekkel járhatott volna. Kíváncsi voltam, ön is vállalna-e ilyen komoly kockázatot.

Baley megdörzsölte a szemét, és néhány pillanatig hallgatott. Azután egészen más hangon folytatta:

– Tegnap este tévedtem. És be is ismertem a tévedésemet. Másrészt semmi biztosíték arra, hogy az a félálomban jött gondolat fontos lehet a probléma megoldásának szempontjából. Talán csak képzelődtem, és valami ostobaság futott át akkor az agyamon. Talán semmi sem jutott az eszembe, a világon semmi. Ön szerint bölcs dolog ebben a helyzetben megkockáztatni, hogy agykárosodást szenvedjek? Hiszen ugyanakkor azt állítja, hogy minden az én agyam probléma-megoldó képességén múlik.

Fastolfe bólintott.

– Meggyőzően védekezik... Egyébként sem mondtam komolyan.

– Köszönöm, dr. Fastolfe.

– Akkor most mi a következő lépés?

– Először is újra beszélni szeretnék Gladiával. Tisztáznom kell még bizonyos kérdéseket.

– Ezeket tegnap kellett volna feltennie.

– Talán igen, de tegnap este már így is többet hallottam, mint amennyit rendes körülmények között be tudok fogadni, és megfeledkeztem bizonyos dolgokról. Nyomozó vagyok, nem pedig tévedhetetlen számítógép.

– Én nem hibáztatom önt. De értse meg, nem szeretném, ha feleslegesen zaklatná Gladiát. Annak alapján, amit ön tegnap este elmondott nekem, feltételezem, hogy Gladia mélyen le van sújtva.

– Kétségkívül. Ugyanakkor nagyon szeretné már tudni, mi történt. Kíváncsi arra, hogy ki ölte meg azt a személyt, akit a férjének tekintett – ha ugyan tényleg van tettes. Ez pedig teljesen érthető. Biztos vagyok benne, hogy készségesen segíteni fogja a nyomozást. És valaki mással is szeretnék beszélni.

– Kivel?

– Az ön lányával, Vasiliával.

– Vasiliával? Miért? Mi értelme lenne?

– Ő is robotszakértő, és én önön kívül más szakembereknek is szeretném kikérni a véleményét.

– Ennek nem örülök, Mr. Baley.

Közben végeztek a reggelivel. Baley felállt.

– Dr. Fastolfe, megint csak emlékeztetnem kell arra, hogy az ön kérésére jöttem ide. Nincs hivatalos felhatalmazásom a nyomozásra. Nem állok kapcsolatban az aurorai hatóságokkal. Csakis akkor sikerülhet a végére járnom ennek a szörnyű ügynek, ha önök valamennyien hajlandóak együttműködni velem és válaszolni a kérdéseimre. Ha akadályozza a munkámat, biztos, hogy nem fog haladni a nyomozás, márpedig eddig még egy lépést se tettem előre. A kudarcom nagyon rossz fényt vetne önre és a Földre is, tehát kérem, ne álljon az utamba! Ha eléri, vagy a közbenjárásával legalább megpróbálja lehetővé tenni, hogy beszélhessek mindenkivel, akivel akarok, az auroraiak előtt ezzel is bizonyítja az ártatlanságát. Ha viszont gátolja a munkámat, nyilván azt fogják hinni, hogy azért teszi ezt, mert bűnös, és fél a leleplezéstől.

Fastolfe nemigen tudta leplezni bosszúságát.

– Megértem, hogy így gondolkodik, Mr. Baley felelte. – De miért épp Vasilia véleményére kíváncsi? Más robotikai szakértők is vannak a Solarián.

– De Vasilia a lánya. Ismeri önt. Mérvadó lehet a véleménye ebben a kérdésben. A Robotikai Intézet munkatársa, és egyetért az ön politikai ellenfeleivel. Meggyőző lehet, hogy az ön ártatlansága mellett érvel.

– De mi van akkor, ha ellenem tanúskodik?

– Emiatt ráérünk még aggódni. Kérem, lépjen vele kapcsolatba, és kérdezze meg, hajlandó-e fogadni?

– Megteszem önnek ezt a szívességet – mondta Fastolfe megadóan –, de ne higgye, hogy könnyű lesz őt meggyőznöm. Lehet, hogy túl sok a dolga... vagy talán nincs is az Aurorán. Vagy nem is akar belekeveredni az ügybe. Tegnap megpróbáltam megmagyarázni önnek, hogyan gondolkodik rólam. Ő úgy véli, jó oka van arra, hogy keresztbe tegyen. Lehet, hogy a közbenjárásommal azt fogjuk elérni, hogy nem lesz hajlandó fogadni önt – pusztán azért, mert én ellenszenves vagyok a számára.

– Azért megpróbálja, dr. Fastolfe?

Fastolfe felsóhajtott.

– Megpróbálom, mialatt ön Gladiánál tartózkodik. Gondolom, most is személyesen akar találkozni vele, bár megjegyzem, a távnézés is elég lenne. Annyira jó minőségű a kép, hogy meg sem tudná különböztetni a valóságtól.

– Ezzel én is tisztában vagyok, dr. Fastolfe, de Gladia solariai, és a távnézés rossz emlékeket ébreszt benne. Egyébként is meggyőződésem, hogy a személyes találkozás eredményesebb. Túl kényes a helyzet, és túl sok a nehézség, ezért ki kell használnom a lehetőséget.

– Akkor szólok Gladiának – mondta Fastolfe, és hátat fordított, de rövid habozás után visszafordult. – Mr. Baley...

– Tessék.

– Tegnap azt mondta, hogy ebben a súlyos helyzetben nem lehet tekintettel Gladia érzelmeire. Mint mondta, most túl nagy a tét.

– Így van, de azért megígérem, hogy ha egy mód van rá, nem fogok neki kellemetlenkedni.

– Nem Gladiáról beszélek. Csak arra kérem, rám se legyen tekintettel. Ha sikerül beszélnie Vasiliával, elvárom öntől, hogy ne kímélje az érzéseimet és a büszkeségemet. Nem mondhatnám, hogy örülnék a találkozásuknak, de állok elébe. Vállalom a kellemetlenségeket, és nem várok öntől kíméletet. Érti, mit akarok mondani?

– Őszintén szólva, az ön esetében eddig sem tettem másként. Ha az ön által képviselt politikát és a saját világom érdekeit kell szolgálnom, egy pillanatig se haboznék kellemetlen helyzetbe hozni önt.

– Helyes, Mr. Baley. És saját magával szemben sem szabad kíméletesnek lennie. Önérdekből sem szabad meghátrálnia.

– Ön már akkor sem nézte az érdekeimet, amikor előzetes konzultáció nélkül idehozatott.

– Most nem erről beszélek. Ha bizonyos, nem túl hosszú idő elteltével nem sikerül közelebb jutnia a megoldáshoz, mégiscsak meg kell gondolnunk, végső eszközként ne folyamodjunk-e az elmeszondához. Talán csak ilyen áron tudhatjuk meg, mi az, amit az agya tud, ön viszont nem is sejt.

– Lehet, hogy semmit sem tudok, dr. Fastolfe.

Fastolfe szomorúan pillantott Baleyre.

– Ebben igaza van, de hogy az ön előbbi szavaival éljek, emiatt ráérünk még aggódni.

Fastolfe elfordult, és kiment a szobából.

– Baley elgondolkozva nézett utána. Ha sikerre viszi a nyomozást, ismeretlen természetű, de minden bizonnyal súlyos fizikai megtorlással büntetik; ha nem jut előbbre, akkor viszont következik a pszichoszonda, amely aligha lehet kellemesebb.

– Szent Jozafát! – dünnyögte Baley elkeseredetten.

33.

Mintha rövidebb idő alatt tette volna meg a Gladia házáig vezető utat, mint előző nap. Ma is ugyanolyan napsütéses, kellemes időben gyalogolt, mégis egészen más látványban volt része. Délelőtt lévén, a napsugarak más irányból tűztek rá, és mindennek megváltozott egy kicsit a színe.

Talán a növényzet fest másképp így reggeltájban? Vagy az illatok mások? Baleynek eszébe jutott, hogy egyszer-egyszer a Földön is tapasztalt már ilyesmit.

Daneel és Giskard ezúttal is mellé szegődött kísérőnek, de most nem tartottak tőle akkora távolságot, és nem látszottak annyira elővigyázatosnak, mint korábban.

– Itt mindig süt a nap? – kérdezte Baley szórakozottan.

– Nem mindig, Elijah kollégám – felelte Daneel. – Az állandó napsütés katasztrofális hatással lenne a növényvilágra, következésképpen az emberekre is. Igazság szerint mára felhős időt jósolt az előrejelzés.

– Mi az ott? – kérdezte Baley hirtelen. Apró, szürkésbarna állat kuporgott a fűben. Amikor meglátta őket, fürgén tovaszökdécselt.

– Egy nyúl, uram – mondta Giskard.

Baley megnyugodott. A földi réteken is látott már nyulat.

Gladia ezúttal nem az ajtóban fogadta őket, de nyilvánvalóan tudott az érkezésükről. Amikor egyik robotja bevezette a vendégeket, nem állt fel, csak egy kicsit rosszkedvűen, kicsit kimerülten annyit mondott:

– Dr. Fastolfe értesített arról, hogy megint találkozni akarsz velem. Ezúttal miért?

Gladia szűk, testhez simuló ruhát viselt, és láthatóan semmi más nem volt rajta. Arca sápadt volt, haját hanyagul hátratűzte. Nyúzottabbnak tűnt, mint az előző nap, és látszott rajta, hogy keveset aludt.

Daneel az előzményekből okulva nem is lépett be a szobába. Nem úgy Giskard, aki előbb alaposan körülnézett, majd beállt az egyik falmélyedésbe. Egy másik beugrót Gladia valamelyik robotja foglalta el.

– Borzasztóan sajnálom, Gladia, hogy megint alkalmatlankodnom kell – szabadkozott Baley.

– Tegnap este elfelejtettem megmondani, hogy Jandert a "hamvasztás", azaz a beolvasztás után alapanyagként újra felhasználják a robotgyárakban. Mulattató lesz ott tudni atomjait egy-egy újonnan gyártott robotban.

– Minket is "feldolgoznak" a halálunk után. Ki tudja, ki mindenkinek az atomjait hordozzuk most, ebben a pillanatban, vagy kinek a testébe kerülnek egyszer majd a mi atomjaink?

– Tökéletesen igazad van, Elijah. Erről az jut az eszembe, milyen könnyű mások bánatát látva bölcselkedni.

– Így van, Gladia, de én most nem azért jöttem, hogy filozofáljak.

– Akkor tedd azt, amiért jöttél!

– Fel kell tennem neked néhány kérdést.

– Nem kérdeztél már eleget tegnap? Azóta egyfolytában új kérdéseken töröd a fejed?

– Valóban ezzel töltöttem az időm egy részét. Tegnap azt mondtad, hogy miután Jander felesége lettél, felajánlkoztak még neked férfiak, és te visszautasítottad őket. Róluk szeretnék érdeklődni.

– Miért?

Baley elsiklott a kérdés felett.

– Mondd csak, hányan ajánlkoztak fel neked, mialatt Jander a férjed volt?

– Nem számoltam, Elijah. Hárman vagy négyen lehettek.

– Volt köztük olyan, aki makacskodott, és többször is ajánlatot tett?

Gladia most először nézett Baley szemébe, és megkérdezte:

– Másokat is kérdeztél már erről?

Baley ingatta a fejét.

– Rajtad kívül senkit. A te kérdésedből viszont arra következtetek, hogy legalább az egyik férfi megismételte az ajánlatát.

– Csak egy ilyen volt. Santirix Gremionis. – Gladia felsóhajtott. – Különösek ezek az aurorai nevek. Gremionis pedig, ahhoz képest, hogy az Aurorán született, ugyancsak különleges férfiú. Az elutasítást mindig udvariasan, mosolyogva, egy előkelő biccentéssel vette tudomásul, aztán a rákövetkező héten – vagy akár már másnap – újra próbálkozott, mintha mi sem történt volna. Már az ajánlat megismétlésekor is udvariatlan volt egy kicsit, hiszen egy tisztességes aurorai mindig belenyugszik a visszautasításba, és nem próbálkozik addig, míg a kiszemelt partner nem tesz egyértelmű utalást arra, hogy meggondolta magát.

– Még egyszer megkérdezem: azok, akik felajánlkoztak neked, tudták, milyen kapcsolatban vagy Janderrel?

– Mondtam már, hogy ezt nem hangoztattam lépten-nyomon.

– Akkor vegyük csak Gremionist. Ő tudta, hogy Jander a férjed?

– Soha nem mondtam neki.

– Ez nem válasz, Gladia. Nem azt kérdeztem, mondtad-e neki vagy sem. A többiekkel ellentétben ő több alkalommal is ajánlatot tett. Különben hányszor? Háromszor? Négyszer?

– Nem számoltam – felelte Gladia kimerülten. – Talán egy tucatszor vagy még többször. Ha egyébként nem lett volna annyira szeretetreméltó ember, utasítottam volna a robotjaimat, hogy ne engedjék be a birtokra.

– Mégsem tiltottad ki a házból. A többszöri felajánlkozáshoz pedig időre van szükség. Tehát idejött, találkozott veled, és közben nyilván észrevette Jander jelenlétét, megfigyelhette, hogyan bánsz vele. Nem lehet, hogy ebből kikövetkeztette, milyen kapcsolat fűz Janderhez?

– Nem hiszem – felelte Gladia fejcsóválva. – Jander sohasem jelent meg, amikor látogató volt a házban.

– Nyilván azért volt ilyen tapintatos, mert a te utasításaid szerint járt el.

– Igen. És mielőtt még azt hinnéd, a szégyenérzetem diktálta ezt a parancsot, elmondom, hogy csak a kellemetlen komplikációk elkerülése végett rendelkeztem így. Én még ösztönösen intim dolognak tekintem a szexet, nem úgy, mint általában az auroraiak.

– Gondold végig újra! Kitalálhatta, milyen viszonyban állsz Janderrel? Rájöhetett valamiből? Adott egy szerelmes férfi...

– Még hogy szerelmes! – horkant fel Gladia. – Ugyan, mit tudnak az auroraiak a szerelemről?

– Akkor másképp mondom: adott egy férfi, aki azt hiszi magáról, hogy szerelmes. Te nem viszonzod az érzelmeit. Nem lehet, hogy Gremionis az elutasított szerelmesek különleges érzékenységével és féltékeny gyanakvásával rájött az igazságra? Gondold csak végig. Sohasem tett valamilyen homályos célzást Janderrel kapcsolatban? Nem mondott semmi olyat, ami gyanút keltett volna?...

– Nem! Nem és nem! Egyébként is elképzelhetetlen, hogy egy aurorai rosszmájúan szóvá teszi valakinek a partnerválasztását vagy a fura szexuális szokásait.

– Nem feltétlenül rosszmájú megjegyzésre gondolok. Talán csak viccesen célzott rá. Semmilyen módon nem utalt arra, hogy gyanította a kapcsolatot?

– Nem! Ha az ifjú Gremionis bármi ilyesmit kiejtett volna a száján, soha többé nem léphette volna át a házam küszöbét, és gondom lett volna rá, hogy még csak a közelembe se kerülhessen. De ő sohasem tenne ilyesmit. Maga a megtestesült udvariasság.

– Azt mondtad, "az ifjú Gremionis". Hány éves tulajdonképpen?

– Korombeli. Harmincöt körül lehet, vagy még fiatalabb is egy-két évvel.

– Akkor még gyerek – állapította meg Baley szomorúan. – Nálam is fiatalabb. Az ő korában... Tegyük fel, hogy megsejtette a dolgot, de nem szólt semmit... egy árva szót se. Attól még lehetett féltékeny.

– Féltékeny?

Baley rádöbbent, hogy ez szó nem sokat mondhat egy aurorai vagy egy solariai számára.

– Vagyis dühös amiatt, hogy mást választottál helyette.

– Tudom, mit jelent a "féltékenység" szó – mondta Gladia éles hangon. – Csak azért kérdeztem vissza, mert meglepett, hogy szerinted egy aurorai féltékeny is lehet. Itt az emberek szexuális ügyekben nem szoktak irigykedni egymásra. Más ügyekben igen, ilyen ügyben soha. – Kifejezetten gúnyosan nézte Baleyt. – Különben is: mit számítana, ha féltékeny lett volna? Mit tudott volna tenni?

– Nem mondhatta azt Jandernek, hogy a vele fenntartott kapcsolatod veszélybe sodorhat az Aurorán?

– Ez hazugság!

– Attól még Jander elhihette. Elhihette, hogy veszélybe sodor téged, hogy árt neked. Nem lehet, hogy ez volt az oka a mentális zárlatnak?

– Jander sohase hitt volna el ilyesmit. Házasságunk minden egyes napján boldoggá tett, és én ezt meg is mondtam neki.

Baley nyugodt maradt. Gladia nem érti még a dolog lényegét, de ő majd elmagyarázza neki.

– Biztosan hitt is neked, de talán arra kényszerült, hogy valaki másnak is elhiggye ugyanennek az ellenkezőjét. És ha az Első Törvénynek engedelmeskedve elviselhetetlen dilemmát okozott neki a két egymásnak ellentmondó állítás...

Gladia eltorzult arccal kiáltotta:

– De hát ez őrültség! Ezt a Susan Calvinről meg a gondolatolvasó robotról szóló tündérmesét csak a tíz év alatti gyerekek hiszik el.

– Elképzelhető, hogy...

– Nem, nem képzelhető el. Én solariai vagyok, és eleget tudok a robotokról ahhoz, hogy kijelenthessem: lehetetlenséget feltételezel. Óriási szakértelemmel kellene rendelkeznie annak, aki az Első Törvény értelmezésének kapcsán zavart akarna okozni egy robot agyában. Dr. Fastolfe talán képes lenne erre, Santirix Gremionis viszont semmiképpen. Gremionis csak a divathoz ért. Hajat vág, ruhákat tervez. Én is hasonló tevékenységet folytatok, de én legalább robotokkal foglalkozom. Gremionis legfeljebb az ablakot tudja becsukatni velük. Azt akarod mondani, hogy Jander azért halt meg, mert ilyen kapcsolatba került... velem? – Gladia mereven tartott ujjával hevesen püfölte a saját mellkasát.

– Nem tudatosan ölted meg – mondta Baley, aki nem bírta megállni, hogy próbaképpen ne feszítse tovább a húrt. – Tegyük fel, hogy Gremionis megtudta Fastolfe-tól, hogyan lehet...

– Gremionis nem ismerte dr. Fastolfe-ot, és egyébként sem értette volna meg, mit magyaráz.

– Nem tudhatod biztosan, mit ért meg Gremionis, és mit nem. Ami pedig a Fastolfe-fal való ismeretségét illeti... ha ennyire makacs volt, nyilván sokszor megfordult a házadban, akkor pedig...

– Dr. Fastolfe viszont szinte sohasem lépett be a házamba. A tegnapi csak a második alkalom volt. Attól tartott ugyanis, hogy elijeszt gyakori jelenlétével. Ezt be is vallotta egyszer. Valami badarsággal magyarázta... meggyőződése, hogy hasonló okból veszítette el a lányát... Tudod, Elijah, annak, aki több száz évig él, rengeteg ideje jut arra, hogy elveszítsen bizonyos dolgokat. Örülhetsz, hogy rövid életre születtél, Elijah... – És Gladia vigasztalhatatlanul zokogni kezdett.

Baley csak nézte, s nem tudta, hogyan vigasztalhatná meg. Tehetetlennek érezte magát.

– Bocsáss meg. Gladia! Nincs is több kérdésem. Hívjak egy robotot? Segítségre van szükséged?

Gladia megrázta a fejét, és legyintett

– Menj innen... menj már! – zokogta.

Baley tétovázott. Még utoljára végignézett Gladián, azután kiment a szobából. Giskard ott volt a nyomában, és a kapuban Daneel is csatlakozott hozzájuk. Baley szinte észre sem vette őket. Annyira kezdi már megszokni a jelenlétüket, mintha csak a saját árnyékáról vagy valamely ruhadarabjáról lenne szó, gondolta szórakozottan. Lassan már meztelennek fogja érezni magát nélkülük.

A Fastolfe háza felé vezető úton vadul kavarogtak a gondolatok a fejében. Kezdetben csak azért akart Vasiliával találkozni, mert semmi jobb nem jutott az eszébe. Most viszont másképp fest a helyzet. Lehet, hogy nagyon fontos nyomra bukkant.

34.

Amikor Baley visszatért a házba, Fastolfe rendszerint kedves arca komor ráncokba gyűrődött.

– Jutott valamire? – szegezte a nyomozónak a kérdést.

– Részben kizártam az egyik lehetőséget... Talán.

– Részben? És mi lesz a másik résszel? Hogy érti ezt?

– Ha valaminek nem tudom kizárni az eshetőségét, máris felmerül bennem, hogy igaz lehet – magyarázta Baley.

– És ha nem tudja teljesen kizárni azt a bizonyos lehetőséget?

Baley vállat vont.

– Mielőtt még belebonyolódnánk ebbe, ami felesleges időpocsékolás lenne, találkozni szeretnék a lányával.

Fastolfe lehangoltan válaszolt:

– Nos, Mr. Baley, eleget tettem a kérésének: megpróbáltam kapcsolatba lépni vele. Kénytelen voltam felébreszteni őt.

– Ezek szerint a lakóhelyén most éjszaka van? Erre nem is gondoltam – bosszankodott Baley. – Félek, nem szoktam még meg, hogy nem a Földön vagyok. A mi föld alatti városainkban a napszakok váltakozása elveszítette a jelentőségét. Mindenhol ugyanúgy járnak az órák.

– Nem erről van szó. Az Aurorán Eos a robotika központja, és majdnem minden szakember itt lakik. Vasilia egyszerűen csak aludt, és nem nagyon vidult fel attól, hogy felébresztettem. Nem volt hajlandó szóba állni velem.

– Hívja újra! – sürgette Baley.

– Beszéltem a titkárrobotjával, akinek a révén nagy nehezen üzenetet váltottunk. Vasilia egyértelművé tette, hogy soha semmilyen körülmények között nem akar beszélni velem. Önhöz valamivel rugalmasabban viszonyul. A robot kijelentette, hogy a lányom öt percig hajlandó tárgyalni önnel, ha felhívja távnézőn – Fastolfe a falra erősített időszalagra pillantott – fél óra múlva, de semmilyen körülmények között nem hajlandó személyesen fogadni önt.

– Nekem viszont sem a találkozás módja, sem az ideje nem felel meg. Személyesen kell találkoznom vele, s annyi ideig kell együtt lennünk, amennyit én jónak látok. Elmagyarázta neki, mennyire fontos ez az ügy, dr. Fastolfe?

– Megpróbáltam elmagyarázni. De nem érdekli.

– De hát ön mégiscsak az apja! Biztos vagyok benne, hogy...

– Engem még annyira se méltat, mint egy vadidegent. Tudtam, hogy így lesz, ezért felhasználtam Giskardot.

– Giskardot?

– Igen. Ő a lányom nagy kedvence. Amikor Vasilia robotikát tanult az egyetemen, vette a bátorságot, hogy néhány apró változtatást eszközöljön Giskard programján. Egy saját kezűleg programozott robot pedig nagyon közel tud kerülni az ember szívéhez... persze itt most nem Gladia és Jander esetére gondolok. Giskard már majdnem annyit jelentett Vasiliának, mint egy Andrew Martin...

– Ki az az Andrew Martin?

– Inkább úgy kellene kérdeznie, ki volt. Sosem hallott róla?

– Soha.

– Különös. A mi ősi legendáinknak egytől egyig a Föld a színtere, ott pedig nem is ismerik őket. Andrew Martin egy robot volt, és azt tartják róla, hogy fokozatosan emberszerűvé vált.4 Igaz, hogy már Daneel előtt is léteztek ember formájú robotok, de azok csak játékszerek, egészen egyszerűen automaták voltak. Mindenesetre Andrew Martin képességeiről fantasztikus történetek keringenek – ebből is látszik, hogy csak mese az egész. Egy női szereplője is van a legendának, akit a Kiskisasszony néven szoktak emlegetni. Andrew Martin és a Kiskisasszony kapcsolata túl bonyolult ahhoz, hogy most részletekbe menően szólhatnék róla. Tény, hogy szerintem nincs olyan kislány az Aurorán, aki ne álmodozott volna arról, hogy ő a Kiskisasszony és Andrew Martin az ő robotja. Vasilia legalábbis mindig erre vágyott... és Giskard volt az ő Andrew Martinja.

– És?

– Az előbb arra kértem a robotját, hogy mondja meg neki: önt Giskard kísérné el hozzá. Évek óta nem látták egymást, és arra gondoltam, így talán hajlandó lenne személyesen is találkozni önnel.

– De gondolom, nem járt sikerrel.

– Nem.

– Akkor valami mást kell kitalálnunk. Feltétlenül rá kell bírnunk őt a találkozásra.

– Talán önnek eszébe jut majd valami – mondta Fastolfe. – Pár perc múlva beszélhet vele a távnézőn, és öt perc áll a rendelkezésére ahhoz, hogy meggyőzze a személyes találkozás fontosságáról.

– Öt perc! Mire juthatok öt perc alatt?

– Nem tudom. A semminél azért ez is több.

35.

Tizenöt perccel később Baley a távnéző képernyője előtt állt, készen a Vasilia Fastolfe-fal való képi találkozásra.

Dr. Fastolfe kiment, miután fanyar mosollyal az arcán megjegyezte, hogy lánya a jelenlétében csak még konokabbnak mutatkozna. Daneel sem volt a szobában. Csak Giskard maradt ott Baley mellett.

– Dr. Vasilia távnézőkészüléke vételre kész – jelentette Giskard. – Ön is felkészült, uram?

– Tökéletesen – felelte Baley elszántan. Nem volt hajlandó leülni, úgy érezte, állva nagyobb hatást tehet Vasiliára. (Kérdés, mennyire lehet impozáns Vasilia szemében egy földlakó.)

A képernyő kivilágosodott, a szoba többi része pedig homályba borult, s egy nő homályos körvonalai bontakoztak ki Baley szeme előtt. A nő állt, arccal feléje fordult, míg jobb keze egy laboratóriumi asztalon nyugodott, amelyen különféle ábrák és táblázatok hevertek. (Kétségkívül ő is hatást akart gyakorolni beszélgetőpartnerére.)

Aztán ahogy élesebb lett a kép, az ernyő körvonalai beleolvadtak a sötétségbe, és Baley három dimenzióban látta Vasiliát (ha ugyan ő volt az). A laboratórium faldekorációja nem illett annak a szobának a falára, amelyben Baley tartózkodott, s túl élesek voltak a kontúrok, de minden más tekintetben valósnak, kézzelfoghatónak tűnt az illúzió.

A nő sötétbarna, alul kissé átlátszó, bő szoknyanadrágot viselt, így combközéptől lefelé homályosan látszott a lába. Felsőtestén ujjatlan, mélyen kivágott blúz feszült. Mindkét karja meztelen volt, szőke haja erősen göndörödött.

Nem örökölte apja nyílt, becsületes arcvonásait, sem a jellegzetes, nagy füleket. Baley csak arra tudott gondolni, hogy az anyja gyönyörű asszony lehetett, és Vasilia esetében igen szerencsésen oszlottak meg a szülői gének.

Alacsony volt, és Baley úgy találta, vonásai nagyon hasonlítanak Gladiáéihoz, bár arckifejezése jóval hűvösebb, s arra utal, hogy parancsoló alkat.

– Ön az a földlakó, aki azért jött ide, hogy segítsen az apámon? – kérdezte Vasilia éles hangon.

– Igen, dr. Fastolfe – felelte Baley hasonlóan pattogós stílusban.

– Szólíthat dr. Vasiliának. Nem szeretem, ha a nevem miatt összetévesztenek az apámmal.

– Dr. Vasilia, jelöljön meg számomra egy elfogadható időpontot, amikor személyesen is találkozhatom önnel.

– Megértem a kérését, de ön földlakó, és minden bizonnyal számtalan kórokozó hordozója.

– Orvosi kezelésnek vetettek alá. Senkire sem jelentek veszélyt. Az ön apja már több mint egy napja folyamatosan együtt van velem.

– Apám megjátssza az idealistát, és számtalan ostobaságra képes annak érdekében, hogy megőrizze a látszatot. Én nem követem a példáját.

– Gondolom, nem akar ártani az apjának. Pedig ezt teszi, ha továbbra sem hajlandó találkozni velem.

– Ön csak az idejét vesztegeti. Csupán ilyen körülmények között jöhet létre a találkozásunk, és máris elment az erre szánt időmnek a fele. Ha nem éri be a távnézéssel, akár már most rögtön befejezhetjük.

– Dr. Vasilia! Itt van Giskard, aki ugyancsak azt kéri, hogy fogadjon engem. Giskard az ernyő elé lépett.

– Jó reggelt, Kiskisasszony! – duruzsolta.

Vasilia egy pillanatig feszélyezetten hallgatott. Amikor megszólalt, lágyabb volt a hangja:

– Örülök a viszontlátásnak, Giskard. Bármikor szívesen találkozom veled, de ezt a földlakót még a te unszolásodra se vagyok hajlandó fogadni.

– Ez esetben – mondta Baley, aki elkeseredésében a végső fegyverhez folyamodott – kénytelen leszek az önnel való előzetes egyeztetést mellőzve nyilvánosságra hozni Santirix Gremionis ügyét.

Vasiliának tágra nyílt a szeme. Felemelte a kezét az asztalról, és ökölbe szorította.

– Miféle Gremionis-ügyről beszél?

– Csak annyit fogok mondani, hogy Gremionis jóképű fiatalember, és jól ismeri kegyedet. Azt akarja, hogy meg se hallgassam ez ügyben a véleményét?

– Megmondom én magának most rögtön, hogy...

– Nem – válaszolta Baley fennhangon –, nem mond nekem semmit, amíg nem találkozunk személyesen.

Vasilia szája megrándult.

– Fogadom, de figyelmeztetem, csakis annyi ideig, ameddig kedvem tartja... És Giskardot is hozza magával!

Egy kattanás jelezte, hogy megszűnt a háromdimenziós összeköttetés. Baley egészen megszédült, amikor hirtelen elsötétült a képernyő. Eltámolygott a legközelebbi székig, és lerogyott rá.

Giskard a könyökénél fogva támogatta.

– Segíthetek valamiben, uram?

– Jól vagyok – felelte Baley –, egy perc, és összeszedem magam.

Akkor vette észre, hogy Fastolfe ott áll előtte.

– Még egyszer bocsánatát kérem azért, hogy nem tettem eleget vendéglátói kötelezettségemnek – szabadkozott a doktor. – Egy kizárólag vételre alkalmas készüléken végighallgattam a beszélgetést. Látni akartam a lányomat, még ha ő nem is látott közben engem.

– Megértem – mondta Baley, és még mindig egy kicsit kapkodva szedte a levegőt. – Ha az illem úgy kívánja, hogy ezért bocsánatot kérjen, én megbocsátok.

– De ki az a Santirix Gremionis?

Nem ismerem a nevét. Baley felnézett Fastolfe-ra.

– Gladia beszélt róla nekem ma reggel. Nagyon keveset tudok Gremionisról, mégis vettem a bátorságot, hogy megkockáztassam ezt a kijelentést. Nem sok minden szólt mellettem, mégis sikerült elérnem a kívánt hatást. Mint tudja, a rendelkezésemre álló csekély mennyiségű információból is hasznos következtetéseket tudok levonni. Ezért kérem, a jövőben is tartsa tiszteletben a módszereimet, legyen kész a maximális együttműködésre, és ne tegyen többé említést semmiféle elmeszondáról.

Fastolfe hallgatott, Baley pedig elégedetten konstatálta, hogy a lány után az apa is kénytelen volt engedni neki.

Csak azt nem tudta, meddig lesz még képes rájuk kényszeríteni az akaratát.

Vasilia

36.

Baley megállt a légpárnás autó ajtaja előtt.

– Giskard, nem akarom, hogy elhomályosítsd az ablakokat. És előre akarok ülni. Az első ülésről akarom nézni a külvilágot. Úgyis közrefogtok két oldalról Daneellel. Biztonságban leszek, hacsak meg nem semmisítik az egész autót. Akkor meg mindegy, hol ülök, úgyis mindannyiunknak vége.

Giskard ezt a határozott kijelentést a szokottnál is tiszteletteljesebben fogadta.

– Ha netán rosszul érezné magát, uram...

– Akkor megállítod az autót, én átmászom a hátsó ülésre, és elhomályosíthatod a hátsó ablakokat. Sőt meg sem kell állnunk, menet közben is hátra tudok mászni. Számomra fontos, hogy minél jobban megismerjem az Aurorát, és megszokjam a külvilágot. A kérésemet tekintsd parancsnak, Giskard!

– Giskard barátom! Elijah kollégám kérése jogos – jegyezte meg Daneel halkan. – Elöl is megfelelő biztonságban lesz.

Giskard engedett a nyomásnak (Baley nem tudta megállapítani, kelletlenül tette-e, mert nem tudott olvasni annak nem egészen emberi arcvonásaiban), és elfoglalta helyét a pilótaülésen. Baley beült mellé, aztán – közel se olyan magabiztosan, ahogy az a hangjából kitűnt – kinézett a tisztára mosott szélvédőn. Mindenesetre megnyugtató érzéssel töltötte el, hogy mindkét oldalán ott tudhatott egy-egy robotot.

A sűrített levegővel működő hajtóművek megemelték az autót, s erre az megbillent kissé, mintha csak fel akarna tápászkodni. Baley valami émelygésszerűt érzett a gyomrában, és reménykedett, hogy nem fogja megbánni néhány pillanattal korábbi merészségét. Nem lett volna értelme bebeszélni magának, hogy már csak azért sem szabad félnie, mert Daneel és Giskard semmi jelét nem mutatja a félelemnek, hiszen a robotoknak nincsenek érzelmeik.

Ezen elmélkedett, amikor az autó hirtelen meglódult, és Baley belesüppedt az ülésbe. Egy perc elteltével elérték a városban közlekedő expresszjárat gyorsaságát. Széles, fűvel benőtt úton száguldottak.

Csak növelte a sebesség érzetét, hogy a város barátságos fényeinek és építményeinek itt nyoma sem volt. Széles növényi szigetek, szabálytalan zöld alakzatok között haladtak előre.

Baley igyekezett egyenletesen lélegezni és a lehető legtermészetesebb hangon beszélni semleges témákról.

– Ahogy elnézem, Daneel, nincsenek farmok körülöttünk. Mintha megműveletlen földek között járnánk.

– A terület a város tulajdona, Elijah kollégám. Ezek a parkok és birtokok magánszemélyek tulajdonában vannak.

– A városé – Baley nehezen tudta megemészteni ezt a szót. Nagyon is jól tudta, hogy a Földön nem így néz ki egy város.

– Eos az Aurora legnagyobb és legfontosabb települése. Ez a város épült meg legelőször. Itt ülésezik az Aurora Törvényhozása. Hamarosan elhaladunk az elnök birtoka mellett.

Nem elég, hogy ezt a prérit városnak hívják, ez a legnagyobb városuk. Baley jobbra-balra kibámult az ablakokon.

– Az volt a benyomásom, hogy Fastolfe és Gladia birtoka a város peremén van, és most Eos határában járunk.

– Szó sincs róla, Elijah kollégám. Most haladunk át a központon. A város határa hét kilométerre van, az úticélunkig pedig még majdnem negyven kilométert kell megtennünk onnan.

– Ez a város központja? De hiszen nem is látok épületeket.

– Szándékosan úgy helyezték el őket, hogy az útról ne legyenek láthatók. Egyetlenegy látszik ott a fák között. Fuad Labord, a híres író háza.

– Te honnan tudod, merre vannak a házak?

– Mindegyiknek a helyét betáplálták a memóriámba – mondta Daneel komoly hangon.

– Miért nincs forgalom az úton?

– Nagy távolságokra légikocsival vagy mágneses földalatti autókkal utaznak az emberek. A háromdimenziós kapcsolat...

– A Solarián távnézés a neve...

– A köznyelv itt is távnézésnek hívja, de hivatalosan HDK-nak nevezik. Így bonyolódik a kommunikáció java része. Aztán az auroraiak gyalogolni is szeretnek, és bevett dolog, hogy az ember több kilométert sétál egy baráti látogatás vagy éppenséggel egy üzleti tárgyalás kedvéért, ha nem sürgeti az idő.

Mivel a mi úti célunk túl messze van ahhoz, hogy gyalog menjünk, de túl közel ahhoz, hogy légikocsit vegyünk igénybe – meg persze a háromdimenziós kapcsolat se jöhet szóba –, ezért maradtunk a felszínen közlekedő autónál.

– Pontosabban a légpárnás autónál, Elijah kollégám, de gondolom, ezt nyugodtan nevezhetjük közönséges autónak.

– Mennyi idő alatt érünk Vasíliához?

– Hamarosan ott leszünk, Elijah kollégám. Talán tudod, hogy a Robotikai Intézetben fogjuk őt felkeresni.

Néhány pillanatnyi hallgatás után Baley törte meg a csendet:

– Mintha felhős lenne az ég alja.

Giskard szokatlanul nagy sebességgel vett egy kanyart, s ettől az autó mintegy 30 fokos szögben megdőlt. Baley elfojtott egy kiáltást, és megkapaszkodott Daneelben. Daneel átkarolta a vállát, és így két oldalról satuba fogva, vasmarokkal szorította a nyomozót.

Amikor az autó végre egyenesbe került, Baley lassan kifújta tüdejéből a levegőt.

– Igen – felelt Daneel az előző megjegyzésre –, az előrejelzés szerint ezek a felhők még ma csapadékot hoznak.

Baley összevonta a szemöldökét. Egyszer a Földön elkapta már az eső, amikor a külvilágban egy mezőn gyakorlatozott. Úgy érezte magát, mintha hideg vízzel, ruhástul zuhanyozott volna le. Emlékezett, milyen pánik lett úrrá rajta egy pillanatra, amikor rájött, hogy nincs kéznél semmiféle kapcsoló, amivel elzárhatná az áradatot, és úgy érezte, most már örökké ömleni fog rá a víz. Aztán mindenki – ő is – futásnak eredt a száraz, megbízható City felé.

Most viszont az Aurorán volt, és nem tudta elképzelni, mit tesz itt az ember, ha elered az eső, és nincs city, amelynek oltalmában menedéket találhatna. Berohan a legközelebbi házba? És ott vajon magától értetődően szívesen látják a menekülőt?

Egy újabb éles kanyar után Giskard megszólalt:

– A Robotikai Intézet parkolójában vagyunk, uram. Bemehetünk, és megkereshetjük azt a házat, amelyet dr. Vasilia az Intézet területén tart fenn magának.

Baley bólintott. Megítélése szerint mintegy tizenöt-húsz földi percig tartott az út, és örült, hogy végre megérkeztek. Elhaló hangon felelte:

– Szeretnék megtudni egyet s mást dr. Fastolfe leányáról, mielőtt még találkoznék vele. Te nem ismered valami jól, ugye, Daneel?

– Amikor én létrejöttem – mondta Daneel –, dr. Fastolfe és a lánya már jó ideje külön éltek. Sohase találkoztam dr. Vasiliával.

– Te viszont, Giskard, annál jobban ismered őt, igaz?

– Igen, uram – felelte Giskard közönyösen.

– És kedveltétek egymást?

– Azt hiszem, uram, dr. Fastolfe lánya kedvelte a társaságomat.

– Te is szerettél vele lenni?

Giskard alaposan megfontolt minden szót.

– Az emberi lények társasága mindig olyan érzést kelt bennem, amely, azt hiszem, megfelel annak, amit az emberek "kellemesnek" mondanak.

– Gondolom, dr. Vasilia jelenlétét a szokottnál is kellemesebbnek érezted. Jól gondolom?

– Az, hogy ő szeretett velem lenni – felelte Giskard még óvatosabban –, csakugyan különleges pozitronpotenciált stimulált bennem, s ennek hatására olyan folyamatok zajlottak le bennem, mint a gyönyört megtapasztaló emberi lényekben. Legalábbis így magyarázta ezt nekem egyszer dr. Fastolfe.

– Miért hagyta ott Vasilia az apját? – kérdezte Baley váratlanul. Giskard nem válaszolt.

– Kérdeztem valamit, fiam! – csattant fel Baley olyan indulatosan, ahogyan csak a földlakók szólnak a robotokhoz.

Giskard Baleyre nézett, akinek egy pillanatra úgy tetszett, hogy a robot szemében pislákoló fény sértődötten fellángol a parancsoló szóra. De Giskard szelíden, kifejezéstelen tekintettel válaszolt:

– Szeretnék választ adni a kérdésére, uram, de Miss Vasilia annak idején megparancsolta, hogy senkinek se szóljak erről egy szót se.

– Én viszont azt parancsolom most, hogy válaszolj, és elég nyomatékos parancsot tudok adni... ha úgy tartja kedvem.

– Sajnálom, uram – szabadkozott Giskard –, Miss Vasilia már akkor magas képzettségű robotszakértő volt, és a parancsai annyira erősek, hogy még most is ellen tudnak állni az ön utasításának.

– Tényleg képzett szakember lehetett – mondta Baley. – Dr. Fastolfe elárulta nekem, hogy Vasilia időnként még át is programozott téged.

– Ez a művelet nem járt semmiféle veszéllyel, uram. Dr. Fastolfe bármikor kijavíthatta volna az esetleges hibákat.

– És szükség volt javítgatásra?

– Nem, uram.

– Milyen jellegű átprogramozást hajtott végre dr. Vasilia?

– Csak jelentéktelen módosításokat eszközölt a programon, uram.

– Talán igazat mondasz, de tedd meg nekem, hogy részletezed, pontosan mit csinált.

Giskard megint tétovázott, s ebből Baley mindjárt sejtette, miről van szó.

– Attól tartok, uram – felelte a robot –, hogy az átprogramozással kapcsolatos kérdésekre tőlem nem kaphat választ.

– Megtiltották, hogy válaszolj?

– Nem, uram, de az új program automatikusan kitörli az előzményeket. Ha változást eszközölnek rajta, nekem az az érzésem, hogy mindig is ilyen voltam, és nincsenek emlékeim a változtatás előtti időkről.

– Akkor honnan tudod, hogy dr. Vasilia csak jelentéktelen dolgokat változtatott meg a programban?

– Ezt abból tudom, hogy dr. Fastolfe sohasem tartotta szükségesnek kijavítani azt, amit Miss Vasilia megváltoztatott... legalábbis egyszer így mondta nekem. De talán kérdezze meg Miss Vasiliát, uram.

– Meg fogom őt kérdezni – válaszolta Baley.

– Csak attól tartok, uram, Miss Vasilia nem fog válaszolni.

Baley elkedvetlenedett. Eddig csak dr. Fastolfe-nak, Gladiának és a két robotnak tett fel kérdéseket, és ezeknek az alanyoknak mind nyomós okuk volt az együttműködésre. Most első ízben barátságtalan fogadtatásra kell számítania.

37.

A légpárnás autó megállt egy füves tisztáson, Baley pedig kiszálláskor örömmel konstatálta, hogy újra szilárd talaj van a lába alatt.

Csodálkozva nézett végig az egymáshoz közel emelt építmények során. Jobbra egy fémből és üvegből épített hatalmas, egyszerű szögletes tömb állt.

– Ez a Robotikai Intézet? – kérdezte Baley.

– Valamennyi épület az Intézet tulajdona, Elijah kollégám – felelte Daneel –, és még így is csak egy részét látod most az egész komplexumnak. Zsúfoltabb az elrendezése, mint ahogyan azt az Aurorán megszokhattad, mivel az egész Intézet egyetlen önálló közigazgatási egységet alkot. Vannak itt lakóházak, laboratóriumok, könyvtárak, közösségi tornatermek és egyéb objektumok. Az a nagy épület a központ.

– Eosból érkezve úgy tűnik, ezek a nagy, jól látható épületek igencsak elütnek a megszokott aurorai városképtől. Gondolom, sokan ellenezték a megépítésüket.

– Úgy tudom, Elijah kollégám, csakugyan voltak ellenzői az építkezésnek, de az Intézet vezetője befolyásos ember, az elnök jó barátja. Ha jól tudom, a kutatások szükségességére hivatkozva hoztak egy rendkívüli határozatot, amelyben engedélyezték az építkezést. – Daneel elgondolkozva körülnézett. – Én sem képzeltem ennyire zsúfoltnak – állapította meg.

– Hogyhogy, Daneel? Ezek szerint sohasem jártál még itt?

– Még soha, Elijah kollégám.

– És te, Giskard?

– Én sem, uram.

– Gond nélkül idetaláltatok – csodálkozott Baley – És... mintha ismernétek a helyet.

– Megfelelő eligazításban részesültünk, Elijah kollégám – mondta Daneel –, mivel ide kellett kísérnünk.

Baley elgondolkozva bólintott, majd megkérdezte:

– Dr. Fastolfe miért nem jött velünk? – Alighogy kimondta, máris rájött, menynyire fölösleges keresztkérdésekkel bombáznia a robotokat. A gyors, váratlan kérdések esetén is várnak egy darabig, azután megfontoltan válaszolnak. Sohasem zavarodnak meg.

– Dr. Fastolfe magyarázatképpen elmondta, hogy mivel nem az Intézet munkatársa, nem találná helyesnek, ha hívatlanul beállítana.

– De miért nem vették fel az Intézetbe?

– Ennek az okát nem árulták el nekem, Elijah kollégám.

Baley Giskardra nézett. A robot rögtön válaszolt:

– Nekem sem, uram.

Tényleg nem tudják? Vagy csak megparancsolták nekik, hogy ne tudjanak róla? Baley vállat vont. Egyre megy. Az emberek hazudnak, a robotok parancsba kapják, hogy ne mondják meg az igazat.

Persze ha a kérdező elég ügyes és agresszív, a hazug embert megfélemlítheti, vagy rábizonyíthatja, hogy hazudik; ha a robotszakértő elég gátlástalan és elég nagy tudású, a robotot kényszeríteni tudja arra, hogy vegye semmibe az eredeti tiltó utasítást. Tehát a két különböző esetben más és más adottságokra van szükség, és Baleyből hiányoztak a robotok vallatásához szükséges képességek.

– Hol találjuk ilyenkor dr. Vasilia Fastolfe-ot?

– Éppen a háza előtt állunk – felelte Daneel.

– Ezek szerint a lakóhelyét is ismeritek?

– Ezt is rögzítették a memóriánkban, Elijah kollégám.

– Akkor vezessetek dr. Vasiliához!

A narancsszínű nap magasan járt az égen, majdnem dél volt már. Baley összerázkódott: amikor Vasilia háza felé közeledve beléptek a gyárépület árnyékába, hirtelen jelentősen csökkent a hőmérséklet.

Összeszorította az ajkait. Arra gondolt, milyen ostobák az emberek: a meghódított új világokon nem építettek cityket, következésképpen nem létezik hőmérséklet-szabályozás sem, és az űrlakók kiszámíthatatlan időjárás-változásoknak teszik ki magukat. Nem kevésbé nyugtalanító volt, hogy a nemrég még a horizonton látott felhősáv közelebb került hozzájuk. Bármikor ömleni kezdhet az eső. Más se hiányzik már!

Milyen más a Földön! Baley visszavágyott a citykbe.

Giskard lépett be először az épületbe. Daneel kinyújtott karjával tartotta vissza Baleyt.

Na persze! Előbb még Giskard felderíti a terepet.

Egyébként Daneel is ezt tette. Emberi lény képtelen lett volna ennyire alaposan pásztázni környezetét a tekintetével. Baley biztos volt abban, hogy semmi sem kerülheti el Daneel két robotszemének a figyelmét. (Vajon miért nincs a robotoknak négy szemük szabályosan elosztva a fej kerületén? Vagy egy látósáv is körbefuthatna a fejükön. Az ember formájúnak szánt Daneeltől persze nem várható el ilyesmi, Giskardot viszont nyugodtan tervezhették volna ilyenre is. Vagy talán a különleges látószerv olyan bonyolult helyzetet idézne elő, amelynek kezeléséhez nem elegendő a pozitrontekervények kapacitása? Baley egy pillanatra ráérzett arra, milyen nehézségek keseríthetik meg egy robotszakértő életét.)

Giskard újra megjelent az ajtóban, és bólintott. Daneel karjának udvarias nyomására Baley elindult befelé. Félig nyitva volt az ajtó.

Vasilia nem szereltetett zárat az ajtajára, és Baleynek hirtelen eszébe jutott, hogy ugyanezt figyelte meg Gladia és Fastolfe házán is. A gyéren lakott bolygón a lakóépületek közötti nagy távolságok következtében kialakult a magántulajdon fokozott tisztelete, s ehhez hozzájárult még, hogy az auroraiak rendszerint nem avatkoztak be egymás ügyeibe; másrészt a mindenhol jelen levő robotok mindenféle zárnál hatékonyabb védelmet biztosítottak az illetéktelen behatolók ellen.

Baley megtorpant, mert Daneel figyelmeztetőleg megszorította a felső karját. A néhány lépéssel előttük járó Giskard beszédbe elegyedett két hasonszőrű robottal.

Baley jeges gombócot érzett a gyomrában. Mi lesz, ha egy gyors manőverrel kicserélik Giskardot egy másik robotra? Vajon észrevenné? Meg tudna különböztetni két Giskard-szerű robotot? Lehet, hogy az a másik nem kapta parancsba, hogy megvédelmezze őt, és ártatlanul is veszélybe sodorná, a bajban pedig nem reagálna elég gyorsan?

Baley nagy nehezen nyugalmat erőltetett magára, és Daneelhez fordult.

– Ezek a robotok feltűnően hasonlítanak egymásra – állapította meg. – Te meg tudod különböztetni őket egymástól?

– Természetesen igen, Elijah kollégám. Eltérő a ruhájuk mintázata, és az azonosítószámuk is megkülönbözteti őket.

– Nekem egyformának tűnnek.

– Mert még nem szoktad meg őket, és nem veszed észre a részleteket.

Baley újra alaposan megnézte a két robotot:

– Hol vannak azok az azonosítási számok?

– Könnyen megtalálja őket az, aki tudja, merre kell keresgélnie, és a látószerve az emberi szemnél érzékenyebb az infravörös jelekre – magyarázta Daneel.

– Ezek szerint én bajosan tudnék különbséget tenni közöttük, ugye?

– Szó sincs róla, Elijah kollégám. Elég, ha megkérdezed a robottól a teljes nevét és a gyártási számát. Meg fogja mondani.

– Akkor is, ha előzőleg arra utasították, hogy hamis számot mondjon be?

– Miért adnának neki ilyen utasítást?

Baley úgy döntött, inkább nem kezd magyarázkodni. Egyébként is, Giskard már jött visszafelé.

– Uram, fogadják önt – újságolta. – Kövessen, kérem!

A két háziszolga mutatta az utat. Mögöttük lépkedett Baley, mellette pedig Daneel, aki még mindig nem engedte el a nyomozó karját. Giskard zárta a sort.

A két háziszolga megállt egy kétszárnyas ajtó előtt, amely – szemmel láthatólag önműködően – kitárult előttük. A vastag függönyökön átszűrődő napfény szürkés homályba vonta a szobát.

Baley csak elmosódottan látta azt az apró emberalakot, aki hanyag tartásban ült egy magas széken, és könyökével egy fal mellé tolt asztalra támaszkodott.

Ezúttal Baley és Daneel ment előre, s Giskard követte őket. Az ajtó becsukódott, és ettől csak még sötétebb lett a helyiség.

– Ne jöjjenek közelebb! Maradjanak ott! – kiáltott rájuk egy éles női hang. Abban a pillanatban napfény öntötte el a szobát.

38.

Baley hunyorogva nézte a mennyezetet. Az üvegtetőn keresztül látni lehetett a napot. Igaz, hogy furcsán homályosnak látszott, és bele is tudott nézni, de ez nem befolyásolta a szoba világítását. Feltehetően az üveg anélkül terítette szét a fényt, hogy elnyelte volna.

Baley ezután a nőre pillantott, aki változatlan testtartásban ült a széken.

– Dr. Vasilia Fastolfe-hoz van szerencsém? – kérdezte a nyomozó.

– Dr. Vasilia Alienához, ha már a teljes nevemre kíváncsi. Nem veszem kölcsön idegenek nevét. Szólítson dr. Vasiliának! Így ismernek az Intézetben. – Aztán valamivel enyhébb hangon folytatta: – És te hogy vagy, Giskard, öreg barátom?

Giskard tőle szokatlan hangnemben felelt:

– Üdvözlöm... – Egy pillanatig habozott, majd ugyanolyan negédesen folytatta: – Üdvözlöm, Kiskisasszonyom.

Vasilia elmosolyodott.

– Az pedig ott, gondolom, az az ember formájú robot lehet, akiről már olyan sokat hallottam: Daneel Olivaw.

– Az vagyok, dr. Vasilia – vágta rá Daneel fürgén.

– Aztán itt van még ez a... földlakó is.

– Doktornő, a nevem Elijah Baley – mondta a nyomozó kimérten.

– Igen, tisztában vagyok azzal, hogy a földlakóknak is van nevük, és hogy a magáé Elijah Baley – felelte a nő hűvösen. – Cseppet sem hasonlít arra a színészre, aki magát alakította abban a hipervíziós drámában.

– Tudom, doktornő.

– A Daneelt alakító színész viszont eléggé hasonlított Daneel Olivawra... de gondolom, nem azért vagyunk itt, hogy erről társalogjunk.

– Csakugyan nem azért...

– Ha jól tudom, inkább azért, hogy elmondja, miért említette a múltkor Santirix Gremionist. Megmondja szépen, és már mehet is. Rendben?

– Nincs egészen rendben – mondta Baley. – A látogatásomnak nem ez az elsődleges célja, bár gondolom, erre is sort keríthetünk majd.

– Na ne mondja! Maga azt hiszi, hogy mi itt most hosszasan és kimerítően fogunk megvitatni valamely tetszőleges témát?

– Én azt hiszem, dr. Vasilia, jól tenné, ha hagyná, hogy úgy irányítsam a beszélgetést, ahogy az nekem tetszik.

– Ezt fenyegetésnek szánta?

– Nem.

– Még sohasem találkoztam földlakóval, és talán érdekes lenne megtudnom, miben hasonlít arra a színészre, aki magát játszotta, ha már a külső hasonlóság annyira elenyésző. Szóval tényleg olyan ügyes, amilyennek az a műsor bemutatta?

– Azt a műsort túldramatizálták, és minden jellemvonásomat eltúlozták. Inkább fogadjon el olyannak, amilyen vagyok, és kizárólag a tapasztalatai alapján ítéljen meg!

Vasilia felkacagott.

– Annyi mindenesetre látszik magán, hogy nem sikerült megfélemlítenem. Ez jó pont. Vagy azt hiszi, a Gremionis-ügy emlegetése feljogosítja a parancsolgatásra?

– Én csak azért vagyok itt, hogy kiderítsem az igazságot Jander Panell ember formájú robot meggyilkolása ügyében.

– Meggyilkolták? Ez azt jelenti, hogy valaha életben volt?

– Inkább így szoktam mondani, mert túl hosszú lenne állandóan azt hajtogatnom, hogy "működésképtelenné tették". Talán zavarja a szóhasználat?

– Maga egészen jól érvel – állapította meg Vasilia. – Debrett, hozz egy széket a földlakónak, mert ha csakugyan hosszan fogunk beszélgetni, állva elfárad. Aztán menj vissza a falmélyedésedbe! Te is keress magadnak egy helyet, Daneel! Giskard, te gyere ide mellém!

Baley leült.

– Köszönöm, Debrett... Dr. Vasilia, nincs felhatalmazásom arra, hogy kérdéseket tegyek fel önnek, és törvényes úton nem is kényszeríthetem arra, hogy válaszoljon. De Jander Panell halála olyan helyzetbe hozta az apját...

– Kicsodát?

– Az apját.

– Ide hallgasson, földlakó! Én megtehetem, hogy néha az apámnak nevezek egy személyt, de senki mástól nem tűröm el ugyanezt. A nevét mondja inkább!

– Dr. Han Fastolfe-ról beszélek. Papíron legalábbis ő az apja. Vagy talán nem?

– Maga egy biológiai fogalmat takaró kifejezést használ. Tényleg vannak közös génjeim azzal az emberrel. A Földön ezt apa-leány kapcsolatnak hívják, az Aurorán viszont kizárólag orvosi és genetikai vonatkozása van ennek a dolognak. Bizonyos értelemben csak arról van szó, hogy egyes anyagcsere-folyamatok során kénytelen vagyok figyelembe venni a velem közös géneket birtokló egyének – például szülők, testvérek, gyermekek – élettani és biokémiai tulajdonságait. Egyébként az illemtudó aurorai társaságban általában nem esik szó ezekről a kapcsolatokról. Azért magyaráztam ezt el, mert maga a Földről jött ide.

– Ha vétettem az itteni szokások ellen, nézze el nekem, a tudatlanságom az oka – mondta Baley. – Használhatom a szóban forgó úriember nevét?

– Természetesen.

– Nos, Jander Panell halála elég nehéz helyzetbe hozta dr. Fastolfe-ot, és kegyed is érdekelt a dologban, amennyiben segíteni akar neki.

– Miből gondolja, hogy segíteni akarok neki?

– Ő a... ő nevelte fel, ő gondozta magát. Valamikor kölcsönösen mély érzelmeket tápláltak egymás iránt. És ő még ma is nagyon szereti magát.

– Ezt tőle hallotta?

– Kiderült a beszélgetéseinkből... és abból, hogy mennyire érdekli őt Gladia Delmarre, az a solariai nő, kizárólag azért, mert hasonlít kegyedre.

– Ezt is ő mondta?

– Igen. De ha nem is mondta volna, akkor is szembetűnő a hasonlóság, és nyilvánvaló a következtetés.

– Mindezek ellenére, földlakó, én semmivel sem tartozom dr. Fastolfe-nak, ezért nem is érdekelnek a maga következtetései.

Baley megköszörülte a torkát.

– Tegye most félre a személyes érzelmeit, és gondoljon a galaxis jövőjére! Dr. Fastolfe szeretné, ha az emberi faj új világokat gyarmatosítana. Ha Jander halálának politikai következményei odáig vezetnének, hogy az új világokat robotok kutatnák fel és népesítenék be, az dr. Fastolfe szerint katasztrofális következményekkel járna az Aurorára és az egész emberiségre nézve. Kegyed nyilván nem akar közreműködni ennek a katasztrófának az előkészítésében.

Vasilia árgus szemekkel figyelte Baleyt, de közönyös hangon válaszolt:

– Természetesen magam is így gondolkodnék, ha egyetértenék dr. Fastolfe-fal. Csakhogy nem értek vele egyet. Én nem látok semmilyen veszélyt abban, hogy ember formájú robotok végezzék el a szükséges munkálatokat. Sőt éppen azért dolgozom itt, az Intézetben, hogy ezt lehetővé tegyem. Globalista vagyok, dr. Fastolfe viszont humanista, tehát a politikai ellenfelem.

Vasilia tömören válaszolt, nem beszélt mellé, nem húzta az időt. Minden felelet után szünetet tartott, mintha máris érdeklődve várná a következő kérdést. Baleynek az volt a benyomása, hogy remekül elszórakoztatja a nőt, akit érdekelnek a nézetei, és aki talán még meg is tippeli magában a következő kérdést. Vasilia láthatóan eltökélte, hogy nem ad ki több információt, mint amennyi feltétlenül szükséges, és ezzel szándékosan újabb és újabb kérdések feltevésére kényszerítette Baleyt.

– Régóta dolgozik itt, az Intézetben?

– Az Intézet létrehozása óta.

– Hány embert alkalmaznak?

– Az aurorai robotszakértőknek körülbelül az egyharmadát, bár ezeknek csak a fele él és dolgozik ténylegesen az Intézet területén.

– A munkatársai is osztják azt a véleményét, hogy a robotoknak kellene felfedezniük az új világokat? Egységesen ellenzik dr. Fastolfe álláspontját?

– Azt hiszem, a többség globalista, bár nem tudok róla, hogy szavazás tárgyává tették volna ezt a kérdést, vagy akár hivatalos vitát rendeztek volna róla. Egyenként kellene megkérdeznie az emberek véleményét.

– Dr. Fastolfe is az Intézet alkalmazottja?

– Nem.

Baley várt egy kicsit, de Vasilia nem volt hajlandó magyarázatot fűzni a válaszhoz.

– Nem meglepő ez? – kérdezte végül a nyomozó. – Azt hittem, ha valaki, hát ő biztosan itt dolgozik.

– Az az igazság, hogy nincs szükségünk rá. És ami kevésbé lényeges: neki sincs szüksége miránk.

– Ez aztán még meglepőbb.

– Nem hiszem... – Ezúttal Vasilia nem hallgatott el, hanem haragosan folytatta: – Ő Eos városában lakik. Gondolom, földlakó, maga is tudja, mit jelent ez a név.

Baley bólintott.

– Eos a hajnal istennője a görög mitológiában, ahogyan Aurora a rómaiban.

– Pontosan így van. Dr. Fastolfe a Hajnal városában él, a Hajnal bolygóján, mégsem hisz az új hajnalban. Nem érti meg, hogy az űrlakók hajnalát galaktikus nappallá kell változtatnunk, és ennek egyetlen módja van: a robotokat kell megbíznunk az új világok felfedezésével. Ő elutasítja az elméletünket... vagyis nem fogad el minket.

– Miért tartják ezt az egyedüli üdvözítő módszernek? – kérdezte Baley lassan. – Az Aurorát és a többi Külső Világot is emberi lények fedezték fel és népesítették be, nem pedig robotok.

– Hadd javítsam ki! Nem általában emberi lények: földlakók. Nem gyarmatosítottak eléggé hatékonyan, pazarolták az energiát, és ma már nem engedjük meg nekik, hogy új telepeket hozzanak létre. Mi hosszú életű, egészséges űrlakók lettünk, és a robotjaink összehasonlíthatatlanul sokoldalúbbak és rugalmasabbak, mint egykor azoknak a földlakóknak a robotjai, akik megalapították a világainkat. Más idők járnak, megváltozott a helyzet. Ma a robotokkal történő gyarmatosítás az egyetlen lehetséges megoldás.

– Tegyük fel, hogy kegyednek igaza van, és dr. Fastolfe téved. Attól még az ő érvelése is logikus lehet. Miért nem fogadják el kölcsönösen egymást ő és az Intézet? Csak azért, mert ebben az egy kérdésben eltér a véleményük?

– Nem, ez a nézeteltérés csak másodlagos. Egy sokkal alapvetőbb konfliktus is létezik közöttünk.

Baley megint várt egy kicsit, de Vasilia most is beérte ennyivel. A nyomozó úgy érezte, nem lenne tanácsos hangot adnia ingerültségének, ezért csak halkan, puhatolózva tette fel a kézenfekvő kérdést:

– Mi az az alapvető konfliktus?

Vasilia egyre kevésbé titkolta, hogy szórakoztatja a beszélgetés. Valamelyest meglágyultak a vonásai, és egy pillanatra nagyon hasonlított Gladiára.

– Látom, képtelen kikövetkeztetni. El kell magyaráznom magának.

– Éppen erre kértem az előbb, dr. Vasilia.

– Rendben van, válaszolok. Azt hallottam, hogy a földlakók rövid életűek. Vagy talán rosszul tudom?

Baley vállat vont.

– Vannak közöttünk, akik száz földi évig is elélnek – mondta, majd rövid gondolkozás után hozzátette: – Az körülbelül százharminc metrikus évnek felel meg.

– Maga mennyi idős?

– Földi évben számítva negyvenöt, metrikusban hatvan.

– Én hatvanhat metrikus évet éltem eddig, és előttem van még legalább három metrikus évszázad... ha vigyázok magamra.5

Baley széttárta a karjait.

– Gratulálok!

– Ennek azért hátrányai is vannak.

– Ma reggel azt hallottam valakitől, hogy három-négyszáz év alatt sok veszteség éri az embert.

– Én is attól tartok – mondta Vasilia. – Persze sok-sok pozitív tapasztalat is felhalmozódik, és a dolgok kiegyenlítik egymást.

– Milyen hátrányokra gondolt?

– Maga nem tudós ember.

– Nem, én nyomozó vagyok... ha úgy tetszik, zsaru.

– De a saját bolygóján talán ismer tudósokat.

– Találkoztam már néhánnyal – felelte Baley óvatosan.

– És tudja, hogyan dolgoznak? Mi itt úgy tudjuk, hogy a szükség rákényszeríti őket az együttműködésre. Rövid életűek, legfeljebb félszáz évet áldozhatnak az aktív munkára, vagyis hét metrikus évtizednél is kevesebbet. Ennyi idő alatt nem lehet túl sokat elérni.

– Néhány tudósunk ennél sokkal rövidebb idő alatt is komoly eredményt tudott elérni.

– Mert eleve az elődeik felfedezéseiből indultak ki, és felhasználták a kortársaik kutatási eredményeit is. Vagy talán nem így szokás a Földön?

– Dehogyisnem. Nálunk mindenki tagja a tudósok közösségének. Nem léteznek idő- és térbeli korlátok.

– Érthető. Másképp nem is mennének semmire. A tudósok tisztában vannak azzal, hogy egyedül nem érhetnek el komoly eredményt, ezért kénytelenek csatlakozni a közösséghez. Így gyorsabban halad előre a tudomány, mint ha mindegyikük egyedül próbálkozna.

– Az Aurorán és a többi Külső Világon talán nem ez a helyzet? – kérdezte Baley.

– Elméletileg nálunk is így van, a gyakorlat viszont egészen más. A mi társadalmunkban, ahol hosszabb életűek az emberek, nem hat annyira erősen ez a kényszer. A tudósok itt akár három-három és fél évszázadot is szentelhetnek egy-egy probléma megoldására, és így egyetlen magányos tudós is elérhet jelentős eredményeket. Intellektuális mohóság alakulhat ki az emberekben... egyedül akarnak elérni valamit, és ennek érdekében inkább vállalják az általános fejlődés lassítását, mintsem hogy feladják önálló gondolatalkat. Így aztán az űrlakó világokon csakugyan lassabban halad előre a tudomány, és bár több hatalmas előnyünk van a földlakókkal szemben, ilyen szempontból mégsem tudjuk lehagyni őket.

– Gondolom, ezzel azt akarja mondani, hogy dr. Han Fastolfe is ilyen tudós.

– Igen. A pozitronagyakkal kapcsolatos elméleti kutatásai tették lehetővé az ember formájú robotok megépítését. Dr. Fastolfe az azóta már elhunyt dr. Sarton segítségével meg is alkotta Daneelt, a maga robot barátját, de nem hozta nyilvánosságra, és azóta se teszi hozzáférhetővé az elmélet egyes lényeges részleteit. Így aztán az ő közreműködése nélkül lehetetlenség ember formájú robotokat készíteni.

Baley összevonta a szemöldökét.

– És a Robotikai Intézet a tudósok együttműködésének megvalósítását tűzte ki céljául?

– Pontosan. Százegynéhány élvonalbeli robotikai szakember dolgozik nálunk, több korosztályt és szakterületet képviselnek, és mindegyikük más-más szintre jutott a kutatásban. Más bolygókon is szeretnénk létrehozni robotikai intézeteket, hogy csillagközi szervezetté nőjük ki magunkat. A magunk eredményeivel mindannyian készek vagyunk hozzájárulni a közös műhöz. Mi önként, közérdekből vállalkozunk arra, amit a rövid életük korlátai közé szorított földlakók kényszerből tesznek. Dr. Han Fastolfe viszont nem hajlandó erre. Biztosra veszem, hogy ön egy nemes lelkű, idealista aurorai hazafit lát dr. Han Fastolfe-ban, pedig ő nem akarja beadni a közösbe azt, amit a saját szellemi tulajdonának tekint. Ezért nincs ránk szüksége, és nekünk sincs szükségünk őrá, mivel tulajdonjogot formál bizonyos tudományos felfedezésekre. Gondolom, most már nem rejtély ön előtt, mi a kölcsönös ellenérzés forrása.

Baley bólintott.

– Gondolja, célravezető, hogy feladják a személyes dicsőségüket?

– Bizonyára az! – vágta rá Vasilia mogorván.

– És sikerült már az Intézet munkatársainak kollektív erőfeszítéssel lemásolniuk a humanoid robotok pozitronagyának elméletét, amit dr. Fastolfe egyedül kidolgozott?

– Idővel sikerülni fog. Ez elkerülhetetlen.

– És nem próbáltak időt nyerni azzal, hogy megkíséreljék kiszedni dr. Fastolfe-ból a titkot?

– Azt hiszem, hamarosan sikerül őt meggyőznünk.

– A Jander-botrány révén?

– Azt hiszem, földlakó, ez a kérdése felesleges volt. Nos, elmondtam mindent, amit hallani akart?

– Megtudtam néhány új dolgot – felelte Baley.

– Akkor ideje, hogy rátérjen Gremionis ügyére. Miért említette a múltkor velem kapcsolatban annak a borbélynak a nevét?

– Borbély?

– Egyebek között fodrászmesternek is képzeli magát, holott nem több, mint egy közönséges borbély. Beszéljen róla, vagy ezen a ponton fejezzük be a beszélgetést!

Baley egészen kimerült. Vasilia láthatóan élvezte a szópárbajt. Ahhoz épp eleget mondott, hogy felkeltse az étvágyát, mostantól viszont csak a nyomozó által szállított értesülésekért cserébe hajlandó újabb információkkal szolgálni. Neki viszont nincsenek meg azok az értesülései, amelyekre hivatkozott. Csak feltevései vannak, amelyek közül ha egy is téves, akkor mindennek vége.

Ezért aztán Baley a maga eszközeivel folytatta a harcot.

– Ugye tudja, dr. Vasilia, hogy felesleges lenne megpróbálnia elhitetni velem, hogy nevetséges, alaptalan rágalom kapcsolatot feltételezni kegyed és Gremionis között?

– Miért ne tenném, amikor valóban nevetséges ilyesmiről beszélni?

– Dehogy. Ha az lenne, akkor kegyed távnézéskor az arcomba nevetett volna, és egy gombnyomással megszakította volna a háromdimenziós összeköttetést. A puszta tény, hogy eredeti álláspontján módosítva hajlandó volt fogadni engem, az, hogy már jó ideje beszélgetünk, és sok mindent elmondott, mindez arra utal, hogy fél az aduimtól.

Vasilia arcizmai megfeszültek. Halkan, dühösen válaszolt:

– Ide hallgasson, kicsi földlakó! Valószínűleg tudja, hogy támadható vagyok. Dr. Fastolfe az apám, és vannak az Intézetben olyanok, akik eléggé ostobák vagy tisztességtelenek ahhoz, hogy emiatt bizalmatlanságot tápláljanak irántam. Nem tudom, miféléket hallott vagy talált ki, de biztos, hogy nevetséges vádakkal illet. Mindenesetre bármennyire nevetséges is a vád, hatásosan felhasználhatják ellenem, úgyhogy hajlandó vagyok alkuba bocsátkozni. Elmondtam már egyet-mást, és még többet is mondhatok, de csak akkor, ha felfedi a kártyáit, és meggyőz arról, hogy igazat beszél. Tehát elő a farbával, mégpedig most rögtön! Ha rájövök, hogy ugrat, nem veszítek semmit azzal, hogy kirúgom... és még örömömre is szolgálna a dolog. Ez esetben felhasználom a rendelkezésemre álló eszközöket, és nyomást gyakorolok az elnökre, hogy vonja meg magától a tartózkodási engedélyét, és akkor mehet vissza a Földre. Már így is elegen szorgalmazzák ezt az elnöki intézkedést, bizonyára nem akarja, hogy én is közéjük álljak! Tehát beszéljen! Rajta!

39.

Baley eddig sötétben tapogatózott, hogy kiderítse, helyes-e eredeti feltételezése. Most viszont látta, hogy változtatnia kell a taktikán. Ha folytatja, amit elkezdett, Vasilia hamarosan átlát a szitán – hiszen nem bolond –, és rögtön belefojtja a szót. Baley tudta, hogy jó nyomon jár, és nem akart visszakozni. Még ha igaz is az, amit Vasilia az ő bizonytalan helyzetéről mondott, nem fogadta volna őt, ha nem sejti, hogy nem is annyira nevetségesek az állításai.

A nyomozónak most ki kell rukkolnia valamivel, valami mellbevágó dologgal, hogy Vasilia fölé kerekedhessen. Kénytelen lesz kockáztatni.

– Santirix Gremionis felajánlkozott kegyednek – mondta, és mielőtt még Vasilia válaszolhatott volna, mindjárt meg is emelte a tétet. – Ráadásul nemcsak egyszer, hanem többször is – tette hozzá egy kicsit kegyetlenül.

Vasilia két kézzel átfogta a térdét, és fészkelődni kezdett a székén, mintha kényelembe akarná helyezni magát. Giskardra nézett, aki mozdulatlanul, kifejezéstelen arccal álldogált mellette.

Vasilia végül Baleyre pillantott, és megszólalt:

– Az az idióta nemre és korra való tekintet nélkül mindenkinek felajánlkozik, akit csak meglát. Az lett volna a meglepő, ha nem kezd ki velem.

Baley legyintett. (És Vasilia nem kacagott fel, nem fejezte be a beszélgetést, még csak dühösnek sem látszott. Várta, mire akar kilyukadni Baley, s ez arra utalt, hogy a nyomozó jó helyen tapogatózik.)

– Ön túloz, dr. Vasilia. Még az is tud válogatni, aki teljesen híján van az ítélőképességének. Gremionisnak kegyedre esett a választása, és az elutasítás ellenére többször is próbálkozott, holott ez ellentétes az aurorai szokásokkal.

– Örülök, hogy a visszautasításról is tud – mondta Vasilia. – Egyesek azt hiszik, hogy illedelmességből minden – vagy csaknem minden – ajánlatot el kell fogadni, de nekem más a véleményem. Miért kellene kitennem magam egy unalmas aktusnak? Csak az időmet vesztegetném. Talál valami kivetnivalót a viselkedésemben, földlakó?

– Az aurorai szokásokról egyszerűen nincs véleményem, se ilyen, se olyan. – (Vasilia még mindig vár és hallgat. Vajon miért? Talán arra vár, amit ő még mindig nem mert kimondani?)

– Van egyáltalán valami említésre méltó mondanivalója... vagy végeztünk? – kérdezte a nő erőltetett könnyedséggel.

– Még nem végeztünk – felelte Baley, és tudta, hogy megint kockáztatnia kell. – Kegyed észrevette Gremionisban az állhatatosságot – ami ritkaság az auroraiaknál –, és arra gondolt, hasznot húzhatna belőle.

– Na ne mondja! Ez őrültség! Mi hasznom származhatott volna nekem az ő hajthatatlanságából?

– Nyilvánvaló volt, mennyire ragaszkodik önhöz Gremionis. Nem lehetett nehéz úgy irányítani, hogy inkább valaki másnál próbálkozzon, olyasvalakinél, aki nagyon hasonlít kegyedre. Hát erre buzdította Gremionist, és talán még azt is megígérte neki, hogy ha a másik nemet mond, ön a rendelkezésére áll.

– És ki lenne az a szerencséden nőszemély, aki ennyire hasonlít rám?

– Nem tudja, dr. Vasilia? Ne színleljen naivságot! Gladiáról beszélek, arról a solariai nőről. Mondtam már, hogy dr. Fastolfe azért vette őt a védelmébe, mert felfedezte, mennyire hasonlít kegyedre. Amikor a beszélgetésünk elején utaltam erre, cseppet sem lepődött meg. Most már ne tegyen úgy, mintha nem értené, kiről van szó!

Vasilia haragos pillantást vetett Baleyre.

– És abból, hogy Gremionis érdeklődik Gladia iránt, maga arra következtetett, hogy az a borbély engem környékezett meg először? Ezt a légből kapott feltevését akarta elmondani nekem?

– Nem annyira légből kapott. Más bizonyítékaim is vannak. Még mindig tagad?

Vasilia elgondolkozva végighúzta kezét a hosszú asztalon, Baley pedig közben azon tűnődött, mit rejtenek az ott heverő papírlapok. Tudta, hogy bármily figyelmesen és odaadóan tanulmányozná is azokat a bonyolult ábrákat, úgysem értene belőlük semmit.

– Fárasztó az érvelése – szólt Vasilia. – Az előbb azt mondta, Gremionis kezdetben hozzám vonzódott, azután ahhoz a solariai nőhöz, a hasonmásomhoz. Most meg azt akarja, hogy letagadjak mindent. De miért is venném a fáradságot? Mi jelentősége lenne az egésznek, még ha maga szerint árthat is nekem a dolog? Azt mondja, zavart Gremionis közeledése, és ezzel ügyesen eltereltem a figyelmét. Mit számít, ha így volt?

– Nem az a fontos, hogy kegyed mit tett. Az a fontos, hogy miért tette – mondta Baley. – Tudta, hogy Gremionis kitartó. Magának újra és újra felajánlkozott, és Gladiának is többször megismételné az ajánlatát.

– Feltéve, hogy Gladia elutasítja őt.

– Gladia solariai, és nem éppen kiegyensúlyozott a szexuális élete. Megkockáztatom: kegyed is tudta, hogy mindenkit visszautasít. Bármennyire elidegenedett is már az ap... akarom mondani, dr. Fastolfe-tól, gondolom, az érzelmi kötődése megvan még, és figyeli, kivel próbálja magát helyettesíteni.

– Gladia csak a jó ízléséről tett tanúbizonyságot, amikor elutasította Gremionist.

– És kegyed nagyon jól tudta, hogy ezt fogja tenni.

– Na és? Milyen jelentősége van ennek?

– Ha Gremionis megismétli az ajánlatát, az azt jelenti, hogy többször megfordul Gladia házában, hogy teljesen "rászáll".

– Utoljára kérdezem: mit számít ez?

– Gladia házában volt egy nem mindennapos tárgy: Jander Panell, a két humanoid robot egyike.

Vasilia rövid habozás után megkérdezte:

– Hová akar kilyukadni?

– Szerintem kegyed a következőt ötlötte ki: ha Jander Panell elpusztul, és dr. Fastolfe belekeveredik a gyilkossági ügybe, kizsarolhatják belőle az ember formájú robotok pozitron-agyának a titkát. Gremionist felhasználhatják a céljaik elérésére, hiszen dühíti őt Gladia makacssága, gyakran megfordul a háznál, és rábírhatják arra, hogy a robot meggyilkolásával álljon bosszút a nőn.

Vasilia sűrű pislogások közepette válaszolt:

– Hiába lenne húsz másik indítéka is annak a szerencsétlen borbélynak. Még arra se tudta volna utasítani Jander Panellt, hogy kezet fogjon vele. Fényévekre van attól, hogy mentális zárlatot idézzen elő egy robotnál.

– Most mondta ki a lényeget – szólt Baley halkan. – Azt hiszem, várt is erre a pillanatra, azért nem dobott ki eddig: kíváncsi volt, felmerült-e bennem ez a lehetőség vagy sem. Azt állítom, hogy a Robotikai Intézet Gremionisszal végeztette el a piszkos munkát, és kegyed volt az összekötő.

Megint Vasilia

40.

Mintha kimerevítették volna a holografikus képet egy hipervíziós drámában.

Természetesen egyik robot se hagyta el a helyét, de Baley és dr. Vasilia Aliena is mozdulatlan maradt. Hosszú, szokatlanul hosszú másodpercek teltek el, aztán Vasilia nagyot sóhajtott, és felállt.

Üres mosoly jelent meg az arcán, és halkan beszélt:

– Azt állítja, földlakó, hogy bűnrészes vagyok az ember formájú robot elpusztításában?

– Valami ilyesmire gondoltam, doktornő – felelte Baley.

– Köszönöm, hogy elmondta. Most pedig távozni fog – jelentette ki Vasilia, és az ajtóra mutatott.

– Attól tartok, doktornő, nem óhajtok távozni.

– Nem érdekel, mit kíván és mit nem, földlakó.

– Pedig kénytelen foglalkozni vele, mert máskülönben nem tud eltávolítani az akaratom ellenére.

– Vannak robotjaim, akik a kérésemre illedelmesen, de határozottan kitessékelik, anélkül hogy kárt tennének magában; legfeljebb az önérzetét fogják ezzel megsérteni, ha egyáltalában van magának ilyen.

– Csak egy robotja van itt, én viszont kettőt is elhoztam magammal, akik nem fogják megengedni, hogy kidobjon.

– Egy szavamba kerül, és a következő pillanatban húsz robot áll a rendelkezésemre.

Baley hangnemet váltott:

– Dr. Vasilia, kérem, értse meg a helyzetemet! Kegyed meglepődött, amikor meglátta Daneelt. Gyanítom, hogy bár a munkahelyén, a Robotikai Intézetben ember formájú robotok előállításán fáradoznak, sohasem látott még kész, működő példányt, tehát a robotjai se láthattak ilyet. Nézze csak meg Daneelt, éppolyan, mint egy ember. A néhai Janderen kívül nem készült még ennyire emberi külsejű gép. A robotjai embernek nézik majd, ő pedig tudja, hogyan utasíthatja őket engedelmességre, talán még a kegyed parancsai ellenére is.

– Szükség esetén éppenséggel húsz emberi lényt is idehívhatok az Intézetből, hogy kidobják magát – fenyegetőzött Vasilia –, viszont könnyen lehet, hogy ők igenis tesznek némi kárt magában, és a robotjai nem tudnak majd hatékonyan közbelépni, még Daneel sem.

– Hogyan akarja idehívni őket? A robotjaim nem adnak erre lehetőséget. Rendkívül jók a reflexeik.

Vasilia elővillantotta a fogait, arcán mosolynak nem nevezhető grimasz jelent meg.

– Daneelről most nem szólok, de Giskardot szinte születésem óta ismerem. Nem hiszem, hogy bármilyen módon megakadályozná, hogy segítséget hívjak, és szerintem Daneelt is visszatartaná a közbelépéstől.

Baley igyekezett, hogy ne remegjen a hangja. Tudta, hogy eljött a legkockázatosabb pillanat.

– Mielőtt bármit tenne is, kérdezze meg Giskardtól, mi a szándéka akkor, ha mi ketten ellentétes értelmű parancsokat adunk neki!

– Giskard! – kezdte Vasilia óriási önbizalommal.

– Giskard tágra nyílt szemmel Vasilia felé fordult, és különös hangsúllyal válaszolt:

– Köteles vagyok megvédelmezni Mr. Baleyt, Kiskisasszonyom. Ő a fontosabb.

– Valóban? Kinek az utasítását követed? Ezét a földlakóét? Ezét az idegenét?

– Dr. Han Fastolfe parancsolta így – mondta Giskard.

Vasilia villámló szemekkel ült vissza a székre. Ölében nyugvó keze remegett. Szinte mozdulatlan ajkai közül préselte ki a mondatot:

– Szóval téged is elvett már tőlem.

– Ha ennyi bizonyíték nem lenne elég – szólt közbe Daneel kérdezés nélkül –, én is Elijah kollégát részesítem előnyben.

Vasilia keserűséggel vegyes kíváncsisággal nézett Daneelre.

– Elijah kollégát? Így hívod őt?

– Igen, dr. Vasilia. És nemcsak dr. Fastolfe utasításának a hatására döntöttem úgy, hogy a földlakót fogom támogatni önnel szemben, hanem azért is, mert a földlakó és én kollégák vagyunk ebben a nyomozásban, és mert... – Daneel elhallgatott, mintha őt is meglepné, amit mondani készül, aztán mégis kimondta: – ...barátok vagyunk.

– Barátok? – hitetlenkedett Vasilia. – Egy földlakó és egy humanoid robot? Persze végül is van közöttük hasonlóság. Egyik sem sikerült teljesen emberire.

– És mégis összeköti őket a barátság – vágott vissza Baley éles hangon. – A saját érdekében kérem, ne tegye próbára a mi... – most ő hallgatott el, mintegy meglepetve, aztán befejezte a hihetetlennek hangzó mondatot – ...szeretetünk erejét.

– Mit akar? – kérdezte Vasilia Baleyhez fordulva.

– Információt. Azért hívtak ide az Aurorára, a Hajnal bolygóra, hogy megoldjak egy rendkívül bonyolultnak látszó ügyet. Dr. Fastolfe-ot alaptalanul vádolják, és nem lehetetlen, hogy ennek katasztrofális következményei lesznek mindkettőnk világára nézve. Daneel és Giskard jól ismerik a problémát, és tudják, hogy az Első Törvény sürgős és egyértelmű érvénybe lépését leszámítva, semmi se lehet fontosabb, mint hogy segítsenek nekem fényt deríteni erre a rejtélyre. Mivel hallották, amit mondtam, és tudatában vannak annak, hogy kegyed esetleg bűnrészes lehet, azt is tudják, hogy nem engedhetik meg ennek a beszélgetésnek a félbeszakítását. Ezért még egyszer figyelmeztetem: ne kockáztasson, ne kényszerítse őket arra, hogy megtegyék, amit tenniük kell, amennyiben nem hajlandó válaszolni a kérdéseimre. Bűnrészességgel vádoltam Jander Panell meggyilkolásában. Tagadja a vádat vagy sem? Válaszolnia kell!

– Válaszolok is – mondta Vasilia keserűen. – Ne féljen! Gyilkosságról beszél? Működésképtelenné tettek egy robotot, és magának ez gyilkosság? Nos, akárminek nevezi is a bűntényt, én tagadom, hogy részem lenne benne. A leghatározottabban tagadom. Nem adtam ki Gremionisnak olyan robotikai információkat, amelyeket felhasználva végezhetett volna Janderrel. A szakképzettségem is kevés ehhez, és azt hiszem, senki sincs az Intézetben, aki képes lehetett volna rá.

– Azt nem tudom, hogy tudása alapján kegyed vagy az Intézet bármely más dolgozója segíthetett-e a tettesnek. Beszéljünk inkább az indítékokról! Először is lehet, hogy kegyed gyengéd érzelmeket táplál ez iránt a Gremionis iránt. Még ha vissza is utasította az ajánlatait – mert nem tartja őt alkalmasnak arra, hogy a szeretője legyen –, miért lenne furcsa, ha ugyanakkor a kitartása elnyerte volna a tetszését? Elképzelhetőnek tartom, hogy hajlandó volt segíteni rajta, amikor olyan kéréssel fordult kegyedhez, amelynek teljesítése esetén nem zaklatná tovább szexuális ajánlataival.

– Maga szerint tehát Gremionis idejött, és azt mondta: Vasilia drága, egyszer s mindenkorra üzemen kívül akarok helyezni egy robotot. Nagyon hálás lennék, ha megmondaná, hogyan kell csinálni." Mire én azt válaszoltam neki: "Hát persze, drága Gremionis, mi sem egyszerűbb ennél, egyébként is leghőbb vágyam közreműködni egy ilyen bűntett elkövetésében." Nevetséges! Csak egy olyan földlakó feltételezheti ezt, aki semmit sem tud az aurorai viszonyokról. És az a földlakó, aki ilyesmit állít, még hülye is.

– Talán így van, ahogy mondja, de nekem minden lehetőséggel számolnom kell. Például azzal is, hogy magácska esetleg féltékeny lett, mert Gremionisnak megváltoztak az érzelmei, és tetteit nem megfoghatatlan, gyengéd érzelmek motiválták, hanem a nagyon is konkrét birtoklási vágy: vissza akarta őt szerezni magának.

– Féltékenység? Az valami földi érzelem. Ha eleve nem akartam magamnak Gremionist, miért aggasztott volna, hogy felajánlkozott egy másik nőnek, aki igent mondott neki, vagy éppenséggel ő fogadta el egy másik nő ajánlatát?

– Beszéltek már nekem arról, hogy a szexuális eredetű féltékenység ismeretlen fogalom az Aurorán, és én hajlandó is vagyok elfogadni, hogy ez elméletben igaz. Csakhogy az ilyen elméleti szabályok ritkán érvényesülnek feltétel nélkül a gyakorlatban. Mindig vannak kivételek. Ráadásul a féltékenység irracionális érzelem, ilyenkor csődöt mond a tiszta logika. De ne foglalkozzunk most ezzel az eshetőséggel! A harmadik lehetőség az, hogy Gladiára volt féltékeny, és kárt akart okozni neki – annak ellenére, hogy Gremionis esetleg nem is érdekelte.

– Hogy féltékeny lettem volna Gladiára? De hisz nem is találkoztam még vele személyesen, csak a hipervíziós tudósítást láttam az Aurorára érkezéséről. Sohasem zavart, hogy egyesek azt állítják, hasonlít rám.

– És az sem zavarta, hogy dr. Fastolfe a védelmébe vette? A doktornak ő lett a kedvence, szinte lánya helyett lánya, holott egykor kegyed töltötte be ezt a szerepet. Gladia egyszerűen a helyébe lépett.

– Örülök, hogy a helyembe lépett. Egyébként cseppet sem érdekel.

– És ha dr. Fastolfe szeretője lett?

Vasilia egyre dühösebben nézte Baleyt. Izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán.

– Erről felesleges lenne vitát nyitnunk. Arra kért, cáfoljam azt az állítását, miszerint bűnrészes vagyok egy állítólagos gyilkosságban, és én megcáfoltam. Elmondtam, hogy ehhez nem lenne meg sem a szükséges szaktudásom, sem pedig a megfelelő indítékom. Ha akarja, hozza nyilvánosságra az ügyet, hadd tudja meg az egész Aurora. Fedje fel az ostobaságát, tegye közzé, hogy bizonyítékot keres ellenem! Akár még azt is feltételezheti, hogy megvan a megfelelő tudásom. Akkor se megy semmire!

Bár Vasilia remegett a dühtől, Baley meggyőzőnek találta a tiltakozását. Tehát nem fél a vádemeléstől.

Vasilia hajlandó volt fogadni őt, s ez azt jelenti, hogy sikerült rátapintania a gyenge pontjára, valamire, ami szörnyű rettegés forrása. Csakhogy Vasilia nem ettől retteg.

Ez azt jelenti, hogy Baley hibázott: de hol követte el a hibát?

41.

Baley elkeseredetten kutatott a megoldás után.

– Tegyük fel, hogy elfogadom az állítását, dr. Vasilia, és kegyed csakugyan ártatlan ebben a... robotölésben. Akkor is segíthet nekem.

– Miért segítenék én magának?

– Emberségből – felelte Baley. – Dr. Han Fastolfe azt állítja, nem ő a gyilkos, nem ő tette működésképtelenné ezt a Jander nevű robotot. Az ember azt gondolná, hogy kegyed mindenkinél jobban ismerte dr. Fastolfe-ot. Szeretett gyermekként éveken át bensőséges kapcsolatban állt vele. Kivételes alkalmakkor és rendkívüli körülmények között is ott volt mellette. A jelenleg iránta táplált érzései semmit sem változtatnak a múlton. Ismeri őt, és ezért tanúsítania kell: a jelleme alapján kizárt, hogy ártani tudna egy robotnak, ráadásul egy olyan robotnak, amelynek elkészítése élete egyik fő műve. Hajlandó lenne elmondani ennyit a nyilvánosság előtt? Hogy meghallják az összes világon? Nagy segítség lenne.

Mintha megkeményedtek volna Vasilia vonásai.

– Értse meg végre – mondta, gondosan hangsúlyozva minden egyes szót –, nem akarok belekeveredni ebbe az ügybe!

– Pedig kénytelen lesz belekeveredni.

– Miért?

– Úgy érzi, semmivel sem tartozik az apjának? Dr. Fastolfe az édesapja. Akár jelent valamit kegyednek ez a szó, akár nem, a biológiai kapcsolatot nem tagadhatja le, azonkívül ő gondozta, nevelte magácskát hosszú éveken keresztül. Ezért pedig tartozik neki valamivel.

Vasilia megborzongott. Szemmel láthatóan remegett, még a fogai is összekoccantak. Szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. Kétszer is mély lélegzetet vett, mielőtt újra nekigyürkőzött.

– Giskard – mondta végül –, hallottál minden szót?

Giskard bólintott.

– Igen, Kiskisasszonyom.

– És te? Hogy is hívják az ember formájút? Daneel?

– Igen, dr. Vasilia.

– Hallottál minden szót?

– Igen, dr. Vasilia.

– Akkor mind a ketten tudjátok: a földlakó azt akarja, hogy tanúskodjak dr. Fastolfe kiváló jelleméről. Mindketten bólintottak.

– Jó, akkor most beszélni fogok, dühből és akaratom ellenére. Eddig éppen azért hallgattam, mert úgy éreztem, valami kevéssel azért tartozom az... apámnak, akitől a génjeimet örököltem, és bizonyos értelemben a nevelőm volt. De nem hallgatok tovább. Figyeljen, földlakó! Dr. Han Fastolfe, akinek néhány génjét hordozom, nem tekintett engem önálló emberi lénynek, csak megfigyelési tárgynak, kísérleti nyúlnak.

– Nem ezt kérdeztem – szólt közbe Baley fejcsóválva. Vasilia ráförmedt:

– Egészen mostanáig erőszakoskodott, hogy beszéljek, és fogok is... megadom a választ a kérdésére. Dr. Han Fastolfe-ot csak egy dolog érdekli, egyetlenegy: az emberi agy működése. Egyenletekre akarja bontani, ábrákká egyszerűsíteni, meg akarja oldani a rejtélyt, matematikai szabályszerűségeket keres az emberi viselkedésben, így akarja megjósolni az emberiség jövőjét. Pszichohistóriának nevezte el ezt a tudományt. Nem hiszem, hogy egyórai beszélgetés után ne tett volna róla említést ön előtt. Monomániás. Nem érdekli őt semmi más.

Vasilia fürkész tekintettel vizslatta Baley arcát, aztán diadalmasan felkiáltott:

– Látom, magának is beszélt róla! Akkor biztosan azt is elmondta, hogy a hagyományos és az ember formájú robotok csak annyiban érdeklik, amennyiben közelebb viszik az emberi agy megismeréséhez. Igen, ezt is hallotta már tőle. Biztos, hogy ez irányú kutatásai közben született meg az az elmélet is, amely lehetővé tette az első ember formájú robotok megépítését. Azért titkolja el mindenki elől a lényeget, mert élete hátralévő részében, ami körülbelül két évszázad, teljesen önállóan akarja megfejteni az emberi agy minden titkát. Minden egyebet alárendel ennek a célnak. Velem is ezt tette.

Baley megpróbált szembeszállni Vasilia dühével, és halkan megkérdezte:

– Hogy érti ezt, dr. Vasilia?

– Amikor megszülettem, hozzám hasonló gyerekek közé kellett volna kerülnöm. Olyan szakemberek gondoskodtak volna rólam, akik értenek a csecsemőápoláshoz. Nem lett volna szabad egyedül maradnom egy amatőr mellett, akár apa, akár tudós az illető. Nem lett volna szabad megengedni, hogy ezt tegye valaki egy gyerekkel, és nem is engedték volna... ha nem dr. Fastolfe-ról van szó. Ő viszont minden befolyását és egész kapcsolatrendszerét felhasználta; valamennyi fontos embert sikerült meggyőznie, és elérte, hogy az ő felügyelete alá helyezzenek.

– Dr. Fastolfe szerette magát.

– Szeretett? Bármely más csecsemő megfelelt volna neki, de én voltam kéznél. Egy növésben lévő gyermek agyára volt szüksége. Alaposan tanulmányozni akarta a fejlődés folyamatát. Látni szerette volna, hogyan válik egyre bonyolultabbá egy viszonylag egyszerű emberi agy szerkezete. A cél érdekében abnormális környezetben nevelt fel, körmönfont kísérleteket hajtott végre rajtam. Nem vette figyelembe, hogy én is emberi lény vagyok.

– Nem hiszem el, amit mond – szállt vitába Baley. – Lehet, hogy az apja kísérleti alanynak használta, de akkor is emberi módon bánt magával.

– Nem igaz! Maga úgy beszél, mint minden földlakó. A Földön bizonyára számítanak valamit a biológiai kapcsolatok. Itt nem. Dr. Fastolfe kísérleti alanynak használt. Ezen kár is tovább vitatkozni.

– Még ha kezdetben így is gondolkodott, később bizonyára megszerette a gondjaira bízott, kicsi, tehetetlen emberi lényt – érvelt a nyomozó. – Még ha nem is lett volna meg a rokoni kötelék, és mondjuk egy állatot bíztak volna rá, őt is megtanulta volna szeretni.

– Csakugyan?! – fakadt ki Vasilia keserűen. – Magának fogalma sincs arról, mennyire közönyös ember dr. Fastolfe. Ha az életem árán gyarapíthatta volna a tudását, gondolkodás nélkül végzett volna velem.

– Ez nevetséges, dr. Vasilia. Jóságosan és szeretettel bánt magával, és ezért kegyed is megszerette őt. Ezt tudom. Azután egyszer csak felajánlkozott neki.

– Persze, ezt is elmondta magának. Nem csodálkozom rajta. Még ma is abban reménykedik, hogy zavarba tud hozni ennek az elhíresztelésével... Hát igen, felajánlkoztam neki. Miért ne tettem volna? Ő volt az egyetlen férfi, akit igazán ismertem. Látszólag kedves is volt hozzám, és én nem láttam a maszk mögé. Természetes, hogy őt szemeltem ki partnernek. Egyébként is gondoskodott róla, hogy mesterséges körülmények között tervszerűen szexuális ingereknek tegyen ki. Elkerülhetetlen volt, hogy hozzá forduljak. Nem volt senki más a közelemben... ő pedig visszautasított.

– És maga ezért meggyűlölte?

– Nem. Kezdetben még nem. Évekig nem gyűlöltem meg, annak ellenére, hogy akadályozta és eltorzította a szexuális fejlődésemet, s ennek egyébként még ma is érzem a hatását. Nem hibáztattam őt. Nem tudtam róla eleget. Mentegetni próbáltam magam előtt olyasmikkel, hogy nagyon elfoglalt, más szeretői vannak, az idősebb nőket kedveli. Maga is meglepődne, ha tudná, mennyire naivan próbáltam megmagyarázni a visszautasítás okait. Csak évekkel később jöttem rá, hogy valami nincs rendjén, és végül szemtől szembe, nyíltan megbeszéltük a dolgot. Megkérdeztem tőle, miért utasított vissza, és hozzátettem: "Ha igent mondasz, azzal a normális útra terelted volna a fejlődésemet, és minden bajom megoldódott volna."

Vasilia elhallgatott, nagyot nyelt, és egy pillanatra eltakarta a szemét. Baley varban volt, dermedten várta, hogy a nő lehiggadjon. A robotok közömbösen álltak a helyükön. (Baley úgy tudta, pozitrontekervényeik alkalmatlanok az emberi lények érzelmi eredetű zavarodottságának érzékelésére.)

– Ameddig csak tehette, kibújt a válaszadás alól – folytatta Vasilia –, de én új és újra megkérdeztem tőle: "Miért utasítottál vissza?" Tudtam, hogy nem önmagtartóztató típus. Emlékszem, felmerült bennem; esetleg csak arról van szó, hogy a fiúkat jobban kedveli. Ha valaki nem akar gyereket, nem számít, melyik nemet részesíti előnyben. Egyes férfiak visszataszítónak találják a nőket, és ha már itt tartunk, hozzá kell tennem, hogy fordított példák is vannak. De annál a férfinál, akit maga az apámnak nevezett, más volt a helyzet. Ő örömét lelte a nőkben... gyakran fiatal szeretői voltak... éppolyan korúak, amilyen én voltam, amikor először felajánlkoztam neki. Újra megkérdeztem tőle: "Miért utasítottál vissza?" Végül aztán válaszolt. Találja ki, mit mondott!

Vasilia gúnyosan elhallgatott.

Baley zavartan fészkelődött.

– Azt, hogy nem akar a saját lányával szeretkezni? – kérdezte elhaló hangon.

– Ó, ne játssza már előttem az ostobát! Mit számít az, kinek a lánya voltam? Minthogy az Aurorán szinte egyetlen férfi se ismeri a saját lányát, a néhány évtizeddel fiatalabb nőkkel való szeretkezésnél mindig fennáll az eshetősége annak, hogy... De hagyjuk ezt, hiszen nyilvánvaló, hogy másról van szó! Azt válaszolta – pontosan emlékszem minden szavára – "Te szerencsétlen! Ha ilyen kapcsolatba kerülnék veled, hová lenne az objektivitásom? Akkor nem lenne értelme, hogy tovább tanulmányozzalak." Akkoriban már tudtam, hogy érdekli őt az emberi agy működése. Sőt még követtem is a példáját, és robotszakértővé képeztem ki magam. Giskarddal is ilyen szempontból próbálkoztam, és megkíséreltem átprogramozni. Elég jól sikerült, ugye, Giskard?

– Való igaz, Kiskisasszonyom – felelte a robot.

– De már láttam, hogy az a férfi, akit maga apámként emleget, nem vesz emberszámba. Képes volt végignézni, hogy életre szóló lelki sérüléseket szerezzek, mert félt, hogy máskülönben csorbát szenved az objektivitása. A kutatásai fontosabbak voltak számára, mint az én normális fejlődésem. Akkor tudtam meg, hányadán állunk... és elhagytam őt.

Súlyos csend következett.

Baley halántéka enyhén lüktetett. Számos kérdést fel tudott volna tenni. Nem tarthatta volna Vasilia tiszteletben egy nagy tudós emberi önzését? Azt, hogy hatalmas horderejű felfedezésen dolgozik? Nem próbálkozhatott volna meg azzal, hogy elfelejtse, amit az apja talán magából kikelve ejtett ki a száján, mert dühös volt, hogy beszélnie kell egy olyan témáról, amelyet nem szívesen érint? Nem éppen ugyanilyen haraggal mondta most el ő is a maga véleményét? Nem kellett volna a saját "normalitását" (ki tudja, mit ért ezen?) alárendelnie az emberiség talán két legfontosabb problémája (az emberi agy működése és a galaxisban való megtelepedés) megoldásának? Nem lehet, hogy ez ugyanúgy önzés, ráadásul így kevesebb mentséget találhat a magatartására?

De hiába fogalmazódott meg Baleyben a kérdések tömkelege, egyiket sem merte kimondani. Nem tudta, hogyan kellene fogalmaznia ahhoz, hogy a nő megértse őt, és abban sem volt biztos, hogy ő maga megértené a válaszokat.

Mit keres ő ezen a bolygón? A sok-sok magyarázat ellenére képtelen megérteni a helyi szokásokat, és az értetlenség kölcsönös.

– Sajnálom, dr. Vasilia – mondta fáradtan. – Megértem a haragját, de ha egy pillanatra meg tudna feledkezni az indulatairól, és inkább dr. Fastolfe-nak a meggyilkolt robot ügyében játszott szerepére gondolna, beláthatná, hogy most egészen másról van szó. Lehet, hogy a doktor még a kegyed boldogságát is feláldozta azért, hogy elfogulatlanul és objektíven tudja vizsgálni a viselkedését, de ez még nem zárja ki, hogy ártatlan az ember formájú robot elpusztításában.

Vasilia elvörösödött.

– Hát nem érti, mit mondok, földlakó?! – ordította. – Azt hiszi, azért meséltem el mindezt, mert úgy gondolom, érdekli magát az életem szomorú története? És ha már itt tartunk, azt hiszi, élvezem az efféle kitárulkozást? Mindezzel csak azt akartam bebizonyítani, hogy dr. Han Fastolfe, akiről maga újra és újra elmondja, hogy biológiai értelemben az apám, igenis elpusztíthatta Jandert. Persze hogy ő tette. Eddig magamban tartottam ezt, mert senki sem volt akkora idióta, hogy megkérdezze tőlem, és mert indokolatlanul bár, de még mindig érzek valami tiszteletet az iránt az ember iránt. De most, hogy megkérdezte, nem titkolózom tovább, és az Aurorára mondom, továbbra is hangoztatni fogom, most már mindenki előtt, ha kell, nyilvánosan is: biztos vagyok abban, hogy dr. Han Fastolfe pusztította el Jander Panellt! Most elégedett?

42.

Baley elszörnyedve nézett a magából kivetkőzött nőre.

Először hebegni kezdett, és csak nagy erőfeszítéssel sikerült értelmes szavakba öntenie a gondolatait.

– Nem értem, dr. Vasilia. Kérem, próbáljon megnyugodni! Gondolkozzon! Miért pusztította volna el dr. Fastolfe azt a robotot? Mi köze ennek ahhoz, ahogyan magával bánt? Talán valamiféle megtorlást lát benne?

Vasilia gyorsan szedte a levegőt, és a jelek szerint nehezére esett nyugalmat erőltetnie magára. (Baley önkéntelenül is észrevette, hogy bár a nő kisebb termetű Gladiánál, a mellei nagyobbak.)

– Már mondtam magának, földlakó, hogy dr. Han Fastolfe-ot csakis az emberi agy működésének megfigyelése érdekli. Nem habozott stresszhelyzetet előidézni, hogy tanulmányozhassa a reakciómat. Kedvelte a különleges agyakat... például a csecsemőkét... mert ezeknek a fejlődését jobban figyelemmel kísérhette. Csak az volt számára a fontos, hogy a vizsgált agy valamilyen szempontból eltérjen a szokványostól.

– De mi köze ennek a...

– Talán kérdezze meg saját magától, mi keltette fel az érdeklődését az idegen nő iránt.

– Hogy miért érdeklődött Gladia iránt? Nos, erről én magát Fastolfe-ot kérdeztem meg, és válaszolt is a kérdésemre. Gladia kegyedre emlékeztette őt, és valóban szembetűnő a hasonlóság.

– Amikor először hallottam ezt magától, jót derültem rajta, és megkérdeztem, hisz-e Fastolfe-nak. Most újra ezt kell kérdeznem: elhiszi neki?

– Miért ne?

– Azért, mert nem igaz. Lehet, hogy először csakugyan a hasonlóságunk keltette fel az érdeklődését, de a legfontosabb tényező mindvégig Gladia idegensége volt. Ő a Solarián nevelkedett, más környezetben, az auroraitól eltérő társadalmi viszonyok között. Így Fastolfe egy olyan agyat tudott tanulmányozni, amely másképp működik, mint a miénk, és a működése tudományos szempontból sok érdekességgel szolgál. Érti már? Egyébként mit gondol, földlakó, maga miért érdekes a számára? Annyira buta lenne, hogy azt képzeli, maga meg tud oldani egy aurorai problémát, amikor semmit sem tud a világunkról?

Daneel váratlanul közbeszólt. Baley egészen meglepődött, amikor meghallotta a hangját.

– Dr. Vasilia – mondta Daneel –, Elijah kollégám már megoldott egy problémát a Solarián, holott arról a világról sem tudott semmit.

– Igen, így van – ismerte be Vasilia keserűen –, és ezt a hipervíziós dráma jóvoltából az összes többi világon is tudják. A villám is becsaphat egyszer a házba, de szerintem dr. Han Fastolfe nem bízik abban, hogy valamivel később másodszor is becsap ugyanoda. Nem, földlakó, őt csak a maga gondolkodásmódja érdekelte, főleg azért, mert idegen. Így birtokolhat és manipulálhat egy idegen agyat.

– Nem feltételezheti, dr. Vasilia, hogy amikor egy ilyen, az Aurora szempontjából döntő fontosságú problémáról van szó, dr. Fastolfe kockázatot vállal, és egy szokatlan agy tanulmányozása érdekében olyasvalakit hív ide, akiről tudja, hogy egyébként hasznavehetetlen.

– Miért ne kockáztatná meg? Hiszen éppen ezt akarom mondani. Az ő hite szerint nem létezik olyan válság, amely fontosabb az emberi agy titkának a megfejtésénél. Pontosan meg tudom mondani, mit felelne magának, ha megkérdezné tőle, mit gondol erről. Az Aurora felemelkedhet vagy összeomolhat, jöhet virágkor vagy hanyatlás, az emberi agynál nincs fontosabb. Ő a pszichohistóriáról álmodozik, és hiszi, hogy okos irányítás mellett egy évtized alatt helyre lehet hozni egy évezred mulasztásainak és rossz döntéseinek a következményeit. Dr. Fastolfe mindig ugyanazokat az érveket hozza fel, akár egy hazugságot, akár valamilyen kegyetlenséget akar igazolni. Minden tettével az agykutatás céljait szolgálja.

– Dr. Fastolfe-ról nem tudok kegyetlenséget feltételezni. Kevés nálánál jóindulatúbb emberrel találkoztam.

– Ne mondja! Mennyi időt töltött el a társaságában?

– Három évvel ezelőtt a Földön néhány órát, itt, az Aurorán pedig most egy teljes napot.

– Szóval egy napot. Egy teljes napot. Én pedig harmincöt éven át szinte folyamatosan ott voltam mellette, és tisztes távolból azóta is figyelemmel kísérem a szakmai ténykedését. Maga pedig egy teljes napot töltött a társaságában, földlakó? És ez idő alatt egyszer sem ijesztette vagy alázta meg magát?

Baley hallgatott. Eszébe jutott a váratlan fűszertartós támadás és Daneel közbeavatkozása, a külvilágnak álcázott bizalmas és a hosszú séta a szabad ég alatt, amely azt volt hivatva kipróbálni, hogyan tud alkalmazkodni a külvilághoz.

– Látom, van már ilyen jellegű tapasztalata – mondta Vasilia. – A maga arcvonásai, földlakó, nem is leplezik olyan jól az érzelmeit, mint gondolná. Elmeszondával nem fenyegetőzött Fastolfe?

– Megemlítette – felelte kurtán Baley.

– Tehát már az első napon megemlítette. Gondolom, maga nem repesett a boldogságtól.

– Valóban nem.

– És volt rá oka, hogy szóba hozza a vizsgálatot?

– Ó, hogyne – vágta rá Baley gyorsan. – Azt mondtam neki, egy pillanatra eszembe jutott valami, amit aztán elfelejtettem, így teljesen jogosan javasolta a szondázást, amelynek során esetleg visszatérhet az a gondolat.

– Fastolfe nem mondott igazat. Ugyanis ilyen célból veszélyes lenne elmeszondázást végezni. Ha megpróbálnák, könnyen maradandó agykárosodást okozhatnának vele.

– De bizonyára nem lenne ennyire veszélyes, ha egy olyan kiváló szakember végezné, mint például dr. Fastolfe.

– Még hogy ő? Hiszen azt sem tudja, mi fán terem egy ilyen szondázás! Ő elméleti szakember, a gyakorlathoz nem ért semmit.

– Akkor valaki más végezné el a vizsgálatot. Valójában nem mondta, hogy ő akarja megcsinálni.

– Nem, földlakó. Senki sem tudná biztonságosan elvégezni. Gondolkozzon! Ha lenne valaki, akire az ember nyugodtan rábízhatja magát, dr. Han Fastolfe-ot pedig csakugyan annyira mélyen megindította a robot működésképtelenné tétele, akkor miért nem jelentkezett ő a pszicho-szondázásra?

– Ő maga?

– Ne mondja, hogy nem gondolt még erre! Minden józanul gondolkodó ember arra a következtetésre jutna, hogy Fastolfe bűnös. Egyedül az szól az ártatlansága mellett, hogy nem vállalja magára a bűncselekményt. Akkor viszont az ártatlansága bizonyítására miért nem veti alá magát a vizsgálatnak? Ha igaz, amit állít, akkor az agya mélyéről se lehetne előkaparni terhelő bizonyítékot. Javasolt ilyesmit dr. Fastolfe?

– Nem. Nekem legalábbis nem mondta.

– Mert nagyon jól tudja, hogy egy ilyen vizsgálat életveszélyes. A maga esetében viszont nem habozott felvetni a lehetőségét, mivel meg akarja figyelni, hogyan működik az agya kiélezett helyzetben, kíváncsi arra, hogyan reagál a félelemre. Vagy talán arra gondolt, hogy bármennyire veszélyes is a vizsgálat, az ő számára érdekes adalékokkal szolgálhat a maga földi agyának a működéséről. Nem tartja ezt kegyetlenségnek?

Baley heves mozdulatot tett a jobb karjával.

– Mi köze ennek az ügyhöz... a robotöléshez?

– Az "apám" felfigyelt Gladiára, arra a solariai nőre. Tudományos szempontból érdekesnek találta az agyát. Nekiadta Jander robotot, hogy megtudja, mi történik, ha egy olyan nő, aki nem az Aurorán nőtt fel, szembekerül egy minden tekintetben emberi robottal. Tudta, hogy egy aurorai nő azonnal szexuális célra is megpróbálná felhasználni a robotot, és ez nem is ütközne semmiféle akadályba. Elismerem, nekem talán nehézségeim lennének, mert engem nem normális körülmények között neveltek fel, de a többi aurorai nőnek simán menne minden. A solariainak viszont komolyabb gondot okozhat a probléma, mivel ő egy robotoktól hemzsegő világban nőtt fel, és elég merev a robotokról alkotott felfogása. Apámnak nagyon sokat elárulhatott ez a viselkedésbeli különbség, mert ő pontosan az ilyen különbségek figyelembevételével próbálta megalkotni az agyműködés elméletét. Han Fastolfe fél évig várt, míg a solariai nő eljutott arra a pontra, ahol megkezdődhetett a kísérlet...

Baley közbevágott:

– Az apja semmit sem tudott arról, ami Gladia és Jander között történt.

– Ki mondta ezt magának, földlakó? Az apám? Vagy Gladia? Ha az apám, akkor ő természetesen hazudott, Gladia viszont valószínűleg azt hitte, ez az igazság. Biztos lehet benne, hogy Fastolfe tudta, mi történik. Tudnia kellett, hiszen tanulmányozta az emberi agyműködés lehetséges változásait, különös tekintettel a solariai viszonyokra. Azután pedig arra gondolt – ezt olyan biztosan tudom, mintha olvasnék a gondolataiban –, mi történne, ha a nő hirtelen, minden ok nélkül elveszteni azt a robotot, akivel csak nemrég került bizalmas kapcsolatba. Azt tudta, mit tenne egy aurorai nő: egy kis csalódottságot érezne, és keresne valakit, aki helyettesíti az elvesztett robotot. De mit tenne ugyanebben a helyzetben egy solariai? Így hát dr. Fastolfe intézkedett: üzemen kívül helyezte Jandert...

– Elpusztított volna egy elképesztően értékes robotot, csak azért, hogy kicsinyes módon kielégíthesse a kíváncsiságát?

– Ugye, szörnyű kimondani? Pedig dr. Han Fastolfe éppen ezt tette. Menjen is vissza hozzá, földlakó, és mondja meg neki, hogy vége ennek a gyerekes kis játszmának. Ha a bolygónk közvéleménye ma még nem is tartja őt bűnösnek, biztosan másképp fogják látni a helyzetet, miután elmondtam a magamét.

43.

Baley egy hosszú pillanatig döbbenten ült a helyén, Vasilia pedig zord kárörömmel nézte az arcát. Durva vonásaival most egyáltalán nem hasonlított Gladiára. Úgy tűnt, nincs mit tenni...

Baley felállt. Öregnek érezte magát, mintha jóval többet élt volna negyvenöt földi évnél (ezeknél az auroraiaknál egy negyvenöt éves ember még gyermeknek számít). Minden eddigi próbálkozása eredménytelennek bizonyult, sőt inkább kárt okozott a működésével, hiszen percről percre jobban szorult a hurok Fastolfe nyaka körül.

Baley felnézett az átlátszó mennyezetre. A nap magasan járt, de mintha túljutott volna már pályája legmagasabb pontján: egészen gyenge volt a fénye, és időnként vékony felhőfoszlányok vonultak el előtte.

Vasilia követte a szemével Baley pillantását, majd a széke mellett álló hosszú padra tette a kezét, és egy mozdulattal megváltoztatta a plafon képét. Erre a napvilághoz hasonló, erős, narancssárga mesterséges fény árasztotta el a szobát.

– Azt hiszem, a beszélgetésnek vége, földlakó – jelentette ki Vasilia. – Nem szükséges újból találkoznunk egymással. Talán a legjobban tenné, ha elhagyná az Aurorát. Már így is elég kárt okozott az apámnak – mondta szinte kegyetlen hangon, komor mosollyal az arcán –, bár igaz, hogy még nagyobb büntetést érdemelne.

Baley elindult az ajtó felé, a két robot pedig csatlakozott hozzá.

– Jól van, uram? – kérdezte Giskard halkan.

Baley vállat vont. Mit válaszolhatott volna erre a kérdésre?

– Giskard! – szólt Vasilia. – Ha dr. Fastolfe úgy találja, hogy a jövőben nem tud hasznosítani, beállsz hozzám alkalmazottnak?

Giskard nyugodtan nézett vissza rá.

– Ha dr. Fastolfe megengedi, akkor igen, Kiskisasszony.

Vasilia ezúttal meleg, barátságos mosollyal válaszolt:

– Kérlek, Giskard, gyere majd vissza hozzám! Még mindig ugyanúgy hiányzol, mint amikor elváltunk.

– Én is sokat gondolok magára, Kiskisasszonyom.

Baley visszafordult az ajtóból.

– Dr. Vasilia, használhatnám az épületben található bizalmast?

Vasilia tágra nyílt szemmel felelte:

– Az Intézetben csak nyilvános bizalmasok vannak, földlakó. A robotjai majd elkalauzolják magát valamelyikhez.

Baley Vasiliára bámult, és megrázta a fejét. Nem lepte meg, hogy a nő nem akarja megfertőztetni egy földlakóval a környezetét, mégis dühbe gurult.

Inkább a harag, semmint a logika mondatta vele búcsúzóul:

– Dr. Vasilia, én a maga helyében nem hangoztatnám, hogy dr. Fastolfe bűnös.

– Ugyan mi akadályozhatna meg engem ebben?

– Az, hogy maga is veszélybe kerülhet, ha napvilágot látnak a Gremionis-ügy részletei.

– Ne nevettesse ki magát! Az előbb ismerte be, hogy nem szűrhettem össze a levet Gremionisszal.

– Nem egészen így fogalmaztam. Csak annyit mondtam, nincs okom feltételezni, hogy közvetlenül összejátszott volna Gremionisszal Jander elpusztítása érdekében. Továbbra is számolok azonban a közvetett konspiráció lehetőségével.

– Maga megőrült! Mit ért közvetett konspiráción?

– Ezt nem dr. Fastolfe robotjainak a jelenlétében fogom kifejteni... hacsak nem ragaszkodik hozzá. De hát miért is akarná hallani? Nagyon jól tudja, mire gondolok. – Baleynek semmi oka nem volt azt hinni, hogy Vasilia beugrik a blöffnek. Könnyen előfordulhatott volna, hogy a nyomozó csak tovább ront a helyzetén.

De nem! Mintha Vasilia kisebbre húzta volna össze magát. És a homlokát ráncolta.

Akkor viszont csakugyan közvetett módon játszanak össze, gondolta Baley, csak azt nem tudom, milyen cél érdekében. Lényeg, hogy ezzel sakkban tarthatom a nőt, amíg rá nem jön, hogy blöffölök.

Valamivel jobb hangulatban fordult hát Vasiliához:

– Ismételten figyelmeztetem: dr. Fastolfe-ról egy szót se!

Egyvalamit nem tudott Baley: azt, hogy mennyi időt nyer ezzel a manőverrel. Félő, hogy csak nagyon keveset.

Gremionis

44.

Baley újra a légpárnás autó első ülésén utazott, két oldalról közrefogták a robotok. Hálás volt nekik azért, hogy folyamatosan a gondját viselik, még ha gép létükre nem is tudnak ellenszegülni a kapott utasításoknak.

Pedig nem egyszerűen csak gépek, gondolta Baley, hanem kifejezetten jó gépek, és abban a világegyetemben, ahol élnek, sok a rossz ember. Ha már különbséget teszünk gépek és emberek között, akkor legalább olyan fontos elkülöníteni a jókat a rosszaktól. Daneelről például nem lehet úgy gondolkodni, mint egy gépről.

– Ismét meg kell kérdeznem öntől, uram, jól érzi-e magát – törte meg a csendet Giskard.

– Egészen jól, Giskard – felelte Baley. – Örülök, hogy kijöhettem ide veletek. Az égbolt legnagyobb része fehér – vagy inkább piszkosfehér – színt öltött. Gyenge szél fújt, és beszállás előtt Baley kifejezetten hűvösnek érezte a levegőt.

– Elijah kollégám – mondta Daneel –, figyelmesen hallgattam dr. Vasiliával folytatott beszélgetésedet. Nem szívesen vonom kétségbe dr. Vasilia igazát, de meg kell mondanom, hogy megfigyelésem szerint dr. Fastolfe kedves, jóságos ember. Sohasem tapasztaltam szándékos kegyetlenséget a részéről, és amennyire meg tudom ítélni, a kíváncsisága kielégítése végett sohasem sértette meg egy másik ember alapvető érdekeit.

Baley úgy látta, Daneel arckifejezése elszántságról és őszinteségről tanúskodik.

– Akkor is a védelmedbe tudnád venni dr. Fastolfe-ot, ha valóban kegyetlen és meggondolatlan lenne?

– Akkor megtehetném, hogy csendben maradok.

– De csendben is maradnál?

– Feltételezzük, hogy dr. Fastolfe valóban bűnös! Ez esetben dr. Vasilia becsületes, és ha én hazudom, akkor ártok neki az őszintesége megkérdőjelezésével. Ha hallgatok, dr. Fastolfe-nak ártok, mert így megerősítem az ellene felhozott igaz vádakat. Ha így is, úgy is nagyjából ugyanannyira ártanék magam is, hallgatnom kellene, ugyanis általában a tettleges sértés súlyosabb véteknek számít, mint az, amelyet a passzív cinkosság eredményez... feltéve, hogy a mérlegelendő lehetőségek között csak ez a különbség.

– Ezek szerint – okoskodott Baley – az Első Törvénynek, amely kimondja, hogy a robot nem okozhat kárt egy emberi lénynek, avagy nem tűrheti el, hogy az tétlensége folytán kárt szenvedjen, az egyik fele, az első erősebb, mint a másik? Azt mondtad, az a robot, aki aktívan okoz ártalmat, súlyosabban vét a törvény ellen, mint az, aki passzívan teszi ugyanezt.

– A törvény csak megközelítően írja le a robotok pozitronagyának működési szabályait, Elijah kollégám. Nem tudok eleget ahhoz, hogy matematikai magyarázatokba bocsátkozzam, de ismerem azokat az elveket, amelyek alapján meghozom a döntéseimet.

– És mindig a tétlenséget kell választanod az aktivitással szemben, ha mindkettővel körülbelül ugyanakkora kárt okoznál?

– Általában igen. És mindig az igazságot kell választanom a hazugsággal szemben, ha nagyjából ugyanakkora kárt okoznék mindkettővel. Legalábbis általában így kell tennem.

– És ebben az esetben, amikor az ellenkezéseddel kárt okozol dr. Vasiliának, csak azért tudsz így cselekedni, mert az igazmondásod ellensúlyozza a másik törvénysértést?

– Így van, Elijah kollégám.

– De akkor is ezt mondtad volna, ha hazugság... feltéve, hogy dr. Fastolfe elég nyomatékosan utasított arra, hogy szükség esetén hazudj, ugyanakkor tagadd le, hogy ilyen parancsot kaptál.

Daneel rövid gondolkozás után megint csak azt felelte:

– Így van, Elijah kollégám.

– Elég nehéz ügy ez, Daneel... Még mindig hiszed, hogy nem dr. Fastolfe ölte meg Jander Panellt?

– Dr. Fastolfe-ot igaz embernek ismerem, Elijah kollégám. Szerintem nem tett kárt Jander barátomban.

– Pedig dr. Fastolfe megjelölt egy figyelemreméltó indítékot, ami motiválhatta volna a tettét, aztán dr. Vasilia is felvetett egy másikat, mely egészen más jellegű, de ugyanolyan súlyos, és még sokkal gyalázatosabb, mint az első. – Baley eltűnődött. – Ha a két feltételezés valamelyike nyilvánosságra kerülne, az egész világ bűnösnek tartaná dr. Fastolfe-ot.

Azután a nyomozó váratlanul Giskardhoz fordult.

– És neked, Giskard, mi a véleményed? Te régebben ismered dr. Fastolfe-ot, mint Daneel. Te is úgy véled, hogy ő nem pusztíthatta el Jandert?

– Úgy vélem, uram.

Baley bizonytalan pillantást vetett a robotra. Giskard egyszerűbb szerkezet, mint Daneel. Vajon ilyen esetben mennyire lehet megbízni a véleményében? Nem lehet, hogy kényszerűségből visszhangozza, amit Daneel mond?

– Ugye, dr. Vasiliát is ismerted? – kérdezte tőle Baley.

– Nagyon jól ismertem – felelte Giskard.

– És gondolom, szeretted is.

– Hosszú éveken keresztül szolgáltam, és egyáltalán nem esett nehezemre eleget tenni a feladatnak.

– Az sem zavart, hogy belepiszkált a programodba?

– Nagyon ügyesen csinálta.

– Képes lenne hazudni, ha az apjáról... akarom mondani, dr. Fastolfe-ról van szó?

Giskard habozott.

– Nem, uram. Nem lenne rá képes.

– Akkor azt állítod, igazat mondott.

– Nem egészen, uram. Azt állítom, hogy ő igaznak hiszi azt, amit mondott.

– De miért hinne igaznak egy ilyen aljas vádat, ha az apja valóban olyan jóságos ember, amilyennek Daneel bemutatta?

– Dr. Vasilia fiatalságát megkeserítette néhány esemény – felelte Giskard vontatottan –, néhány olyan esemény, amelyekért ő dr. Fastolfe-ot tartja felelősnek, és amelyekért bizonyos mértékig, még ha akaratlanul is, dr. Fastolfe valóban felelős lehetett. Meglátásom szerint dr. Fastolfe nem szándékosan alakította így az eseményeket. De az emberi lények tetteit nem a robotika egyértelmű törvényei irányítják, éppen ezért az esetek többségében nehéz pontosan meghatározni az indítékot.

– Ez igaz – morogta Baley.

– Nem lát reményt arra, hogy bebizonyítsa dr. Fastolfe ártatlanságát? – kérdezte Giskard.

Baley a szemöldökét ráncolta.

– Lehet, hogy csakugyan nincs remény. Nem látok kiutat. Ha pedig dr. Vasilia beváltja a fenyegetését, és tényleg beszélni kezd...

– De hiszen ön megparancsolta, hogy hallgasson. Elmagyarázta neki, hogy ellenkező esetben veszélybe sodorná magát.

Baley fejcsóválva válaszolt:

– Blöfföltem. Csak ezt tudtam mondani.

– Akkor tehát felhagy a próbálkozással?

– Nem – felelte Baley nyomatékosan. – Ha csak Fastolfe-ról lenne szó, talán feladnám. Végül is milyen fizikai ártalom érné? Mint kiderült, a robotölés nem is számít bűncselekménynek, csak szabálysértésnek minősül. A legrosszabb esetben dr. Fastolfe elveszíti politikai befolyását, és egy darabig talán nem folytathatja tudományos munkáját. Sajnálnám, ha ez lenne a sorsa, de az én lehetőségeim is végesek.

– És talán akkor is feladnám, ha csak magamról lenne szó. A kudarc nyomán elveszíteném a jó híremet, de hát téglák nélkül ki tud téglaházat építeni? Visszamennék a Földre, ahol többé nem becsülnének meg úgy, mint régen, gyötrelmes, hozzám méltatlan életet élnék, de ezzel a lehetőséggel minden földlakónak szembe kell néznie. Nálam kiválóbb embereket is ért már ilyen méltánytalanság.

– Csakhogy most a Föld jövőjéről van szó. Ha kudarcot vallok, akkor nemcsak dr. Fastolfe-ot és engem ér fájdalmas veszteség, hanem a földlakók sem reménykedhetnek többé abban, hogy egyszer majd elhagyhatják a szülőbolygójukat. Ezért nem szabad belebuknom ebbe a feladatba. Így vagy úgy, de folytatnom kell a nyomozást, amíg erőszakkal el nem távolítanak az Auroráról.

Baley szinte suttogva ejtette ki az utolsó szavakat. Aztán hirtelen felkapta a fejét, és ingerülten megkérdezte:

– Miért állunk egy helyben, Giskard? Kedvedet leled abban, hogy feleslegesen járatod a motort?

– Megbocsásson, uram, de nem mondta meg, hová vigyem.

– Igazad van! Ne haragudj rám, Giskard! Legelőször is vigyél a legközelebbi nyilvános bizalmashoz. Lehet, hogy számotokra nem léteznek efféle problémák, de nekem van egy hólyagom, amelyet időnként ki kell ürítenem. Azután keress egy helyet a közelben, ahol haraphatok valamit. Gyomrom is van, amit viszont meg kell töltenem. Azután pedig... – Baley elhallgatott.

– Azután hová menjünk, Elijah kollégám? – kérdezte Daneel.

– Őszintén szólva, fogalmam sincs róla, Daneel. De miután végeztem ezekkel a fizikai teendőkkel, kigondolok valami okosat.

És Baleynek e pillanatban az volt a leghőbb vágya, hogy ez valóban sikerüljön is.

45.

A légpárnás autó ezúttal nem suhant sokáig a felszín felett. Megállt, és megrázkódott egy kicsit, s erre Baleynek szokás szerint összeszorult a gyomra. Ez az érzés ismét emlékeztette arra, hogy egy járműben ül, és véget ért átmeneti nyugalma, amit a robotok és a falak látványa, a biztonságos bezártság tudata keltett. Az ablakokon keresztül minden irányban a fehér égboltot és a zöld lombokat, vagyis a külvilágot – a semmit – látta. Nyugtalanul nyelt egyet.

Egy kis építmény előtt álltak meg.

– Ez a nyilvános bizalmas? – kérdezte Baley.

– Több hasonló is van az Intézet területén – felelte Daneel. – Ez a legközelebbi.

– Gyorsan megtaláltátok. Ezek is rajta vannak a memóriátokba táplált térképen?

– Igen, Elijah kollégám.

– Ezt használja most valaki?

– Lehet, hogy igen, Elijah kollégám, de három vagy négy személy is használhatja egyszerre.

– És van most hely?

– Minden bizonnyal, Elijah kollégám.

– Akkor engedjetek kiszállni! Odamegyek és megnézem... A robotok nem mozdultak.

– Uram, mi nem mehetünk be önnel – mondta Giskard.

– Tudom, Giskard, ezzel én is tisztában vagyok.

– Nem tudunk megfelelő védőőrizetet biztosítani az ön számára, uram.

Baley a homlokát ráncolta. Egy egyszerűbb agyú robotnak nyilván kevésbé rugalmas a gondolkodása. A nyomozó rájött: fennáll a veszélye annak, hogy mivel a robotok nem akarják szem elől téveszteni, egyszerűen nem engedik kiszállni. Sürgetően Daneelhez fordult, akitől több megértést remélt.

– Nézd, nem tehetek arról, hogy nem tudjátok biztosítani a védelmemet... Daneel, most nincs más választásom. Engedj kiszállni!

Giskard egy rettenetes pillanatig mozdulatlanul nézte Baleyt, akinek átvillant az agyán, hogy a robot esetleg azt fogja javasolni, a közeli mezőn – a szabad ég alatt – könnyítsen magán, akár egy állat.

Végül Daneel törte meg a csendet:

– Azt hiszem, ebben az esetben engedélyeznünk kell Elijah kollégámnak, hogy tegye azt, amit jónak lát.

Giskard viszont tovább akadékoskodott:

– Ha tud még várni egy rövid ideig, uram, akkor előbb én közelítem meg az épületet.

Baley türelmetlenül fintorogott. Giskard lassan elindult a bizalmas felé, és a sarokhoz érve befordult, hogy megkerülje az építményt. Baley tudhatta volna, hogy amint a robot eltűnik a szeme elől, neki még sürgetőbbé válik a dolog.

Megpróbálta másfelé terelni a gondolatait: az ablakon keresztül tanulmányozni kezdte a környéket. Csakhamar felfedezte, hogy többfelé sötét hajszálakra emlékeztető, vékony huzalok rajzolódnak a fehér égboltra. Tulajdonképpen először nem is a drótokra lett figyelmes, hanem egy ovális tárgyra, amely lassan siklott a felhőréteg alatt. Rájött, hogy valójában egy vízszintes huzalra felfüggesztett járművet lát, és miután a tekintetével mindkét irányban tovább követte ezt a huzalt, több hasonló drótot is észrevett. Valamivel távolabb egy másik jármű haladt... még messzebb egy harmadik, amely már csak apró, formátlan foltként jelent meg a szeme előtt, így nem is ismerte volna fel, ha nem látja a másik kettőt.

A drótkötélpályán futó járművek nyilvánvalóan a Robotikai Intézet különböző részlegei között közlekedtek.

Milyen hatalmas területen épült ez az intézmény, gondolta Baley, és milyen feleslegesen!

Mégsem foglal el túl sok helyet a felszínen. Az épületek között elég nagy területek maradtak beépítetlenül, így aztán a növényzet és az állatvilág látszólag érintetlen maradt, és háborítatlanul éli a maga életét – legalábbis Baley így képzelte.

Visszagondolt a Solariára: annak idején üresnek találta azt a bolygót, ahogyan kétségkívül üres lehetett minden Külső Világ, ha ilyen a legsűrűbben lakott Aurora legfejlettebb vidéke is. Sőt, ami azt illeti, a cityktől eltekintve a Föld is kietlen volt.

Persze azért a Földön mégiscsak ott voltak a cityk. Baleyre hirtelen rátört a honvágy, de igyekezett úrrá lenni érzelmein.

– Á, Giskard barátom már be is fejezte a felderítést – jelentette Daneel. Baley mogorván vonta kérdőre a visszaérkező robotot:

– Nos? Most már leszel szíves engedélyezni... – Aztán elhallgatott. Belátta, hogy feleslegesen gúnyolódik, hiszen a robot úgysem veszi magára az efféle szurkálgatást.

– Nagyon valószínű, hogy pillanatnyilag senki sem használja a bizalmast – mondta Giskard.

– Nagyszerű! Akkor eredj az utamból! – Baley kinyitotta a légpárnás kocsi ajtaját, és a keskeny, kavicsos ösvényre lépett. Sietősen elindult az épület felé, Daneel a nyomában.

Az ajtóhoz érve Daneel némán a nyitógombra mutatott. Ő maga nem mert volna hozzányúlni. Ha határozott utasításom nélkül megérintené a gombot, gondolta Baley, az feltehetőleg már a belépési szándékáról tanúskodna, az ő robotagyának pedig még gondolnia sem szabad ilyesmire.

Baley kinyitotta az ajtót, és belépett. A két robot kint várakozott.

A nyomozónak csak a belépés pillanatában jutott eszébe, hogy Giskard nem járhatott idebent, így csak az épület külső szemrevételezése alapján feltételezhette, hogy nincs bent senki... ez pedig egyáltalán nem mondható biztos módszernek.

Baley aggodalommal gondolt arra, hogy az Aurorára érkezése óta most először van egyedül, távol a védelmére kirendelt robotoktól, akik nem léphetik át egykönnyen a küszöböt, ha valami baj történik. Mi van akkor, ha még sincs egyedül idebent? Ha Vasilia, aki tudta, hogy egy bizalmast keres, riadóztatta az ellenséget, az pedig itt bujkál most az épületben?

Baleynek egyszerre kellemetlen érzése támadt. Nyugtalanította, hogy olyan helyzetbe került, amilyen a Földön nem fordulhatna elő vele: teljesen fegyvertelenül kell szembenéznie a veszéllyel.

46.

Nem volt magas épület. Fél tucat kis vécécsésze és ugyanennyi kis mosdókagyló sorakozott egymás mellett. Zuhanynak, ruhafrissítőnek és borotvakészüléknek semmi nyoma.

Hat egymástól elválasztott fülke is volt az épületben, mindegyikbe egy kis ajtón keresztül lehetett bejutni. Talán az egyik ilyen fülkében várakozik valaki...

Az ajtók alja és a padló között széles rés tátongott. Baley óvatosan lépkedett, és minden ajtó előtt lehajolt. Benézett, nem lát-e lábakat. Azután sorra feltépte az ajtókat, készen arra, hogy a következő pillanatban az ajtót becsapva futásnak kell erednie a külvilág felé.

Valamennyi fülke üres volt.

Baley körülnézett, hogy megbizonyosodjék róla, máshol nem bújhatott-e el az ellenség

Sehol senki.

Ekkor visszament a bejárati ajtóhoz, de nem talált rajta zárszerkezetet. Mindjárt eszébe jutott, hogy ez ésszerűtlen is lenne, hiszen a bizalmast szükség esetén egyszerre többen is használhatják, és az, hogy egy fülke foglalt, még nem jelenti azt, hogy senki más nem léphet be a külső ajtón.

De Baleynek most már nem lett volna érdemes kimennie, hogy másik bizalmast keressen, hiszen nyilván mindegyik ugyanilyen veszélyes – és egyébként sem nagyon halogathatta tovább a dolgát.

Egy pillanatig nem tudta eldönteni, melyik csészét használja. Tulajdonképpen bármelyikhez odaléphetne, ahogyan bárki más is odaléphet akármelyikhez.

Végül rákényszerítette magát a döntésre, és odalépett az egyik vécécsészéhez. Tudatában volt védtelenségének, ugyanakkor feszülő hólyagja is gyötörni kezdte. Érezte, hogy azonnal könnyítenie kell magán, de kénytelen volt kivárni, hogy elmúljon a félelme; még akkor is attól rettegett, hogy beléphet valaki a külső ajtón.

Már nem kifejezetten az ellenségtől félt: bárkitől megijedt volna.

Azután arra gondolt, a robotok néhány percig akárkit képesek feltartóztatni.

Így végre sikerült megnyugodnia...

Elvégezte a dolgát, megkönnyebbült. Már fordult volna a mosdóhoz, amikor...

– Maga Elijah Baley?! – harsant fel a háta mögött egy viszonylag magas, ideges hang.

A nyomozó mozdulatlanná dermedt. Minden balsejtelme és elővigyázatossága ellenére sem vette észre, hogy valaki belépett a helyiségbe. Figyelmét teljesen lekötötte a vizelés egyszerű művelete, holott ezt teljesen öntudatlanul is elvégezhette volna. (Talán öregszik?)

A hang mindenesetre egyáltalán nem volt fenyegető, vészjósló, bár Baley talán csak azért érezte így, mert biztosra vette, hogy a két robot – de főleg Daneel – nem engedett volna belépni olyasvalakit, aki fenyegetheti az ő biztonságát.

Ígycsak a belépés ténye zavarta. Világéletében egyedül tartózkodott az efféle helyen, most pedig még meg is szólította egy idegen. A Földön egy dolgát végző ember magányát maximálisan tiszteletben tartották, és Baley a Solarián – és egészen eddig az Aurorán is – kizárólag egyszemélyes bizalmasokban járt.

A hang ismét megszólalt, most már türelmetlenebbül:

– Hé! Tuti, hogy maga Elijah Baley.

A nyomozó lassan megfordult. Középmagas férfi állt előtte. Jó szabású, ízléses ruhája kék árnyalatokban pompázott. Világos bőre, világosszőke haja és valamivel sötétebb színű bajsza volt. Baley döbbenten nézte azt a különös kis szőrcsíkot a férfi orra alatt. Életében először látott bajuszos űrlakót.

Amikor végre felelni tudott, szégyellte magát azért, hogy egy bizalmasban szóba elegyedik valakivel.

– Én vagyok Elijah Baley – mondta. Még a saját fülében is reszketős, bizonytalan suttogásfélének hallatszott a hangja.

Az űrlakó sem találta túlságosan meggyőzőnek a kijelentést. Hunyorogva válaszolta:

– Odakint a robotok azt mondták, itt találom Elijah Baleyt. De maga egyáltalán nem úgy néz ki, mint a hipervízión. Egyáltalán nem.

Ez is azon a szerencsétlen filmen lovagol, zsörtölődött magában Baley. Úgy látszik, nincs ember, akit ne fertőzött volna meg az a lehetetlen feldolgozás. Kezdetben nem akarják elhinni róla, hogy ő is csak ember, gyarló emberi lény... később pedig, amikor rájönnek gyarlóságára, csalódottságukban bolondnak nézik.

Bosszúsan visszafordult a mosdó felé, leöblítette, majd bizonytalanul megrázogatta a kezét. A meleg levegővel működő szárítóautomatát kereste. Az űrlakó megérintett egy kapcsolót, aztán – mintegy a semmiből – vékony törülközőcsíkot varázsolt elő.

– Köszönöm – mondta Baley, és elvette a törülközőt. – A hipervízión nem engem látott. Egy színész játszotta el a szerepemet.

– Tudom, de választhattak volna olyat is, aki jobban hasonlít magára, nem igaz? – felelte az űrlakó egy kicsit panaszosan, aztán témát váltott: – Beszélni akarok magával.

– Hogyhogy beengedték a robotjaim?

A jelek szerint ez a tény is bosszantotta Baleyt.

– Kis híján nem sikerült bejönnöm – magyarázta az űrlakó. – Fel akartak tartóztatni, én meg csak egy robotot hoztam magammal. Úgy kellett tennem, mintha nagyon sürgős dolgom lenne idebent. De így is megmotoztak. Végigtapogattak, hogy megnézzék, nincs-e nálam valamilyen veszélyes tárgy. Ha nem lenne földlakó, feljelenteném magát emiatt. Nem adhatja parancsba a robotjainak, hogy megszégyenítsenek egy másik embert.

– Sajnálom – mondta Baley hűvösen –, de nem én adtam az utasításokat. Mit akar tőlem?

– Beszélni akarok magával.

– Most éppen ezt teszi. Ki maga?

– Az űrlakó rövid habozás után bemutatkozott:

– Gremionis.

– Santirix Gremionis?

– Igen.

– És miért akar beszélni velem?

Gremionis egy pillanatig mereven bámulta Baleyt; látszott rajta, hogy zavarban van. Hebegve válaszolt a kérdésre:

– Mmm... ha már egyszer itt vagyok... ha megengedi... legalább... – és megindult a vécécsészék felé.

Amikor Baley rájött, mire készül Gremionis, undorral vegyes döbbenete a tetőfokára hágott. Sietve elfordult, és azt mondta:

– Majd megvárom odakint.

– Ne, ne, ne menjen! – tiltakozott Gremionis elkeseredetten, szinte már nyüszítve. – Csak egy másodperc az egész. Kérem!

Baleynek ebben a pillanatban a leghőbb vágya volt, hogy Gremionisszal beszéljen, ezért nem akart semmi olyasmit mondani, amivel esetleg megsértheti vagy elriaszthatja az űrlakót. Csakis ezért tett eleget a kérésnek.

Továbbra is háttal állt Gremionisnak, és az undortól még a szemét is szorosan behunyta. Csak akkor tudott valamelyest lazítani, amikor Gremionis odalépett mellé, egy másik bolyhos törülközőt gyűrögetve a kezében.

– Miért akar beszélni velem? – kérdezte megint Baley.

– Gladia... a solariai nő... – Gremionis elbizonytalanodott. Elakadt a hangja.

– Ismerem Gladiát – jegyezte meg Baley hűvösen.

– Én beszéltem Gladiával... tudja, távnézőn... és elmondta, hogy maga rólam kérdezősködött, aztán pedig megkérdezte tőlem, ártottam-e az egyik robotjának... egy olyan ember formájú robotnak, mint az, amelyik odakint áll.

– És ártott neki, Mr. Gremionis?

– Nem! Nem is tudtam, hogy van neki ilyen robotja, amíg... Maga azt mondta bűnös vagyok?

– Én csak kérdéseket tettem fel, Mr. Gremionis.

Az űrlakó ökölbe szorította a jobb kezét, és ideges mozdulattal a bal tenyeréhez dörzsölte.

– Nem akarom, hogy hamis vádak érjenek... – mondta zaklatottan – ebben az esetben pedig különösen nem, mert ez kihathat a Gladiával fennálló kapcsolatomra.

– Hogyan talált meg? – kérdezte Baley.

– Gladia kérdéseket tett fel nekem azzal a robottal kapcsolatban, és elmondta, hogy maga meg rólam kérdezte őt. Hallottam, hogy dr. Fastolfe idehívta magát, hogy megoldja ezt a... rejtélyt... ezt a robotügyet. A hipervízió-híradóban mondták be. És... – Gremionis úgy nyögte ki ezeket a szavakat, mintha szörnyen nehezére esne a beszéd.

– Folytassa! – biztatta Baley.

– Beszélnem kellett magával. Meg akarom győzni arról, hogy semmi közöm ahhoz a robothoz. Semmi közöm hozzá! Gladia nem tudta megmondani, hol találom magát, ezért dr. Fastolfe-hoz fordultam.

– Tehát felhívta őt?

– Ó, dehogy. Én... nem hiszem, hogy fel merném hívni... Olyan fontos ember... De Gladia felhívta őt helyettem. Gladia... Gladia ilyen. Dr. Fastolfe megmondta neki, hogy maga a lányával, dr. Vasilia Alienával találkozik. Szerencsém volt, mert ismerem Vasiliát.

– Igen, tudom, hogy ismeri – mondta Baley. Gremionis zavartan nézett vissza rá.

– Honnan tudja... őt is megkérdezte rólam? – Gremionis eddig is nyugtalannak látszott, most viszont a jelek szerint kifejezetten nyomorultul érezte magát. – Végül felhívtam dr. Vasiliát, aki azt mondta, hogy maga épp akkor ment el tőle, de valószínűleg megtalálom valamelyik nyilvános bizalmasban... és ez van a legközelebb dr. Vasilia házához. Biztos voltam abban, hogy nem vesztegeti az idejét, és idehajtat.

– Világosan érvel, de hogy tudott ilyen hamar ideérni?

– A Robotikai Intézetben dolgozom, és az Intézet területén van a házam. A robogómmal percek alatt ideértem.

– Egyedül jött?

– Csak egy robotot hoztam magammal. Tudja, kétszemélyes a robogó.

– És a robotja most kint vár?

– Igen.

– Most mondja el még egyszer, miért akart találkozni velem!

– Meg akarom győzni magát arról, hogy semmi közöm ahhoz a robothoz. Soha nem is hallottam róla, amíg ez az ügy bele nem került a hírekbe. Most már beszélhetünk?

– Igen, de nem itt – felelte Baley határozottan. – Menjünk ki!

Milyen furcsa, hogy ekkora örömmel szabadul ki a falak közül a külvilágba! Ez a bizalmas valamiért idegenebbnek tűnt a számára, mint bármely más aurorai vagy solariai építmény. Még a mindenki számára nyitott ajtóknál is borzasztóbb volt az, hogy bárki nyíltan megszólíthatta a másikat... mintha a bizalmasnak pontosan ugyanaz lenne a rendeltetése, mint bármely más épületnek.

Persze a könyvfilmekben egy szó sem esett erről. Nyilvánvaló, hogy ezeket nem földlakóknak vagy a többi negyvenkilenc űrlakó világról érkezett turistáknak, hanem auroraiaknak szánták, amint erre dr. Fastolfe is rámutatott. Elvégre a földlakók csak nagyon ritkán utaznak el a Külső Világokra, az Aurorára pedig szinte sohasem jutnak el – és nem is számítanak szívesen látott vendégnek.

Mi értelme lenne annak, hogy a könyvfilmekben köztudott dolgokról írjanak? Mindenki tisztában van azzal, hogy az Aurora gömb alakú, a víz nedves, és bárki szabadon megszólíthat bárkit egy nyilvános bizalmasban.

Ráadásul ezzel nevetségessé válik a helyiség elnevezése is. Baleynek eszébe jutott, hogy a Földön, a nők számára fenntartott bizalmasokban a nők szünet nélkül karattyolhatnak, és ez egyiküket sem zavarja. Ha ők megtehetik, akkor a férfiak miért nem? Még sohasem elmélkedett erről komolyan, fenntartás nélkül elfogadta a szokást. Most viszont szöget ütött a fejében a gondolat: ha a nők megtehetik, a férfiak miért nem?

Nem számít. Annak ellenére, hogy elméjét makacsul foglalkoztatta ez a kérdés, továbbra is leküzdhetetlen undorral töltötte el az iménti kellemetlen jelenet.

– Menjünk ki! – javasolta megint. Gremionis tiltakozott.

– De ott várakoznak a robotjai.

– Na és?

– Én négyszemközt szeretnék beszélni magával, mint férfi a f... férfival – dadogta az űrlakó.

– Gondolom, azt akarta mondani, hogy "mint űrlakó a földlakóval" – javította ki Baley.

– Úgy is lehet fogalmazni.

– A robotjaimnak jelen kell lenniük. Segítenek nekem a nyomozásban.

– De ennek az egésznek semmi köze a gyilkossági ügyhöz. Éppen ezt próbálom megértetni magával.

– Engedje meg, hogy efelől én döntsek! – mondta Baley ellentmondást nem tűrő hangon, és kilépett az ajtón.

Gremionis rövid tétovázás után követte.

47.

Daneel és Giskard közönyösen, türelmesen várakozott. Baley az aggodalom nyomát vélte felfedezni Daneel arcán, bár az is felmerült benne, hogy csak ő képzeli oda ennek az érzelemnek az árnyékát arra az embertelenül emberi arcra. A kevésbé emberszerű Giskard vonásaiból viszont még a legfantáziadúsabb pszichológus se tudott volna kiolvasni semmit.

Egy harmadik robot is volt odakint, az lehetett Gremionisé. Külseje arra utal: hogy még Giskardnál is egyszerűbb szerkezet, és egy kicsit kopottnak látszott Gremionis nyilván nem tartozott a jómódú polgárok közé.

Amikor Daneel megszólalt, Baley úgy érezte, hogy a megkönnyebbültség meleg hangján intézi hozzá a szavait:

– Örülök, hogy jól vagy, Elijah kollégám.

– Nagyszerűen érzem magam. De azért kíváncsi lennék valamire. Bejöttetek volna értem, ha meghalljátok, hogy segítségért kiáltok?

– Azon nyomban, uram – felelte Giskard.

– Annak ellenére, hogy a programotok szerint nem léphettek be a bizalmasba?

– Az ember megvédelmezése fontosabb ennél a tiltásnál, különösen akkor, ha önről van szó, uram.

– Így van, Elijah kollégám – helyeselt Daneel.

– Ezt örömmel hallom – mondta Baley. – Bemutatom Santirix Gremionist. Mr. Gremionis, ő Daneel, ő pedig Giskard.

A két robot ünnepélyesen fejet hajtott. Gremionis csak egy pillantást vetett rájuk, és egy közönyös intéssel nyugtázta a köszöntést. Ő nem mutatta be a robotját.

Baley körülnézett. Kezdett sötétedni, megélénkült a szél, lehűlt a levegő, és a nap teljesen eltűnt a felhők mögött. Homály borult a tájra, de ez nem rontotta el Baley hangulatát: ő változatlanul örült, hogy kiszabadult a bizalmasból. Tovább emelte hangulatát az a felismerés, hogy jól érzi magát a külvilágban. Persze tudta, hogy most rendkívüli körülmények között lépett ki a szabadba, mégis sikernek könyvelte el ezt az eredményt.

Már éppen Gremionishoz akart fordulni, hogy folytassa a beszélgetést, amikor valami mozgásra lett figyelmes. Egy nő közeledett a pázsiton egy robot kíséretében. Bár feléjük tartott, semmi érdeklődést nem tanúsított irántuk. Egyértelműen a bizalmas volt az úti célja.

Baley kinyújtotta a kezét a nő felé, mintha meg akarná állítani, pedig a jövevény még jó harminc méterre volt tőlük.

– Nem tudja ez, hogy a bizalmast csak férfiak használhatják? – motyogta Baley.

– Miket beszél? – kérdezte Gremionis.

A nő öntudatosan jött tovább; Baley értetlenül nézte. Végül a kísérő robot megállt, a nő pedig belépett az építménybe.

– De hát nem léphet be oda! – fakadt ki Baley tehetetlenül.

– Miért ne? Ez nyilvános bizalmas – mondta Gremionis.

– De férfiak számára van fenntartva.

– Emberek számára van fenntartva – helyesbített Gremionis, aki ugyancsak alaposan meg volt zavarodva.

– Mindkét nemnek? Ezt nem mondhatja komolyan.

– Hogyne mondanám komolyan? Minden emberi lény igénybe veheti. Nem értem, mit kifogásol.

Baley elfordult. Csak néhány perce állapította meg, hogy nincs ízléstelenebb és helytelenebb dolog, mint szóba elegyedni valakivel egy bizalmasban.

Hiába is erőltette volna a fantáziáját, el sem tudta képzelni, hogy az ízléstelenséget fokozni is lehet, és egy nővel is találkozhatott volna odabent. A földi szokások szerint figyelmen kívül kellett hagynia azt a tényt, hogy mások is tartózkodnak a bizalmasban, de mindeddig elképzelhetetlen volt a számára, hogy ne tudja, férfiak vagy nők vannak-e körülötte.

Mi lett volna, ha akkor lép be egy nő az épületbe ugyanolyan hanyagul és közönyösen, mint ez itt, amikor ő a dolgát végzi? Vagy rosszabbul is járhatott volna, ha ő talál egy nőt odabent.

Nem tudta, hogyan reagált volna arra a kínos helyzetre. Sohasem merült fel benne, hogy előfordulhat ilyesmi, és persze nem is került még soha hasonló helyzetbe. Mindenesetre teljesen elviselhetetlennek találta a gondolatot.

És ez sem szerepelt a könyvfilmekben.

Azért nézte át az anyagot, hogy a nyomozás kezdetén legyen némi fogalma az auroraiak életmódjáról, de egyetlen igazán fontos dologról sem szerzett tudomást.

Hogyan oldhatná meg Jander halálának a rejtélyét, ha minden egyes lépése a tudatlanságát bizonyítja?

Egy pillanattal ezelőtt még diadalérzete volt, mert kisebbfajta győzelmet aratott a külvilág szörnyűségei felett, most viszont a saját tudatlanságával találta szembe magát (és kiderült, hogy még azt sem tudja, mit nem tud).

Igyekezett nem gondolni arra, hogy az a nő most ugyanazt a levegőt szívja, mint ő az imént. Reménytelen kétségbeesés lett úrrá rajta.

48.

Ekkor Giskard újra megkérdezte:

– Nem érzi rosszul magát, uram? Nincs szüksége segítségre? – A hangján ugyan nem érződött az aggodalom, szavai azonban féltő gondról árulkodtak.

– Semmi bajom. Jól vagyok – motyogta Baley. – De menjünk innen! Elálljuk az útját azoknak, akik használni akarják a bizalmast.

Sietős léptekkel megindult a légpárnás autó felé, amely a kavicsos ösvény mögött, a mezőn parkolt. Az ösvény másik oldalán egy kis kétkerekű jármű állt, amelyen egymás mögött két ülés volt. Baley rögtön tudta, hogy ez csak Gremionis robogója lehet.

Közben rájött, hogy éhsége csak tovább rontja a közérzetét. Az ebéd ideje réges-rég elmúlt, ő pedig még egy falatot sem evett. Gremionishoz fordult:

– Beszélgessünk... de ha maga is úgy gondolja, közben ebédeljünk is meg. Persze csak akkor, ha még nem evett, és kedve van velem ebédelni.

– Hol akar enni?

– Nem tudom. Az Intézet dolgozói hol szoktak étkezni?

– A nyilvános étkezdében – felelte Gremionis. – De ott nem tudunk beszélgetni.

– Van más lehetőség?

– Jöjjön el a házamba! – javasolta mindjárt Gremionis. – Persze elegánsabb lakóépületek is vannak errefelé, de hát én alacsony beosztásban dolgozom. Mindenesetre van egy-két szolgálatkész robotom, és rendesen meg tudjuk teríteni az asztalt... Tudja mit? Én Brundijjal, a robotommal felülök a robogóra, maguk pedig követnek minket. Igaz, hogy így a szokottnál lassabban kell haladniuk, de alig több mint egy kilométerre lakom innen. Két-három perc alatt odaérünk.

És Gremionis félig futólépésben el is indult a robogó felé. Baley utánanézett, és megállapította, hogy valami fiatalos pajkosság van a mozgásában. Nehéz lett volna megmondani, mennyi idős: az űrlakókon nem látszik a koruk. Gremionis akár ötvenéves is lehetett, de határozottan fiatalosan viselkedett, majdnem úgy, mint egy tizenéves földlakó. A nyomozó nem tudta pontosan meghatározni, mi keltett ilyen hatást.

Baley hirtelen az ember formájú robothoz fordult.

– Daneel, te ismered Gremionist?

– Még sohasem találkoztam vele, Elijah kollégám.

– És te, Giskard?

– Én egyszer futólag találkoztam már vele, uram.

– Tudsz róla valamit, Giskard?

– Csak felszínes ismereteim vannak róla, uram.

– Nem tudod, hány éves? A jellemét sem ismered?

– Nem, uram.

– Mehetünk?! – kiáltotta ekkor Gremionis. Eléggé fülsiketítő hangon berregett a robogója. Nyilvánvalóan nem légpárnás jármű volt, tehát a kerekei nem fognak a felszín fölé emelkedni. Brundij beült Gremionis mögé.

Giskard, Daneel és Baley gyorsan beszálltak a légpárnás autóba.

Gremionis nagy ívben rákanyarodott az útra. Haját hátrafújta a szél. Baley elképzelte, milyen érzés lehet egy ilyen nyitott járművön robogni, és hálás volt sorsának azért, hogy ő egy zárt kocsiban ülve, sokkal civilizáltabb körülmények között utazhat.

A robogó tompa dübörgéssel nekilódult, Gremionis pedig intett Baleynek, hogy kövessék. Brundij robot hanyag nemtörődömséggel egyensúlyozott az ülésen, nem karolta át Gremionis derekát, ahogyan egy ember tette volna a helyében.

A robogó látszólag sebesen haladt előre, de nyilván csak kis mérete keltette ezt az illúziót. A mögötte szinte lépésben haladó légpárnás autó kis híján elgázolta az apró járművet.

– Egy dolgot azért nem értek – mondta Baley elgondolkodva.

– Mit, Elijah kollégám?

– Vasilia megvetően "borbélynak" nevezte Gremionist, aki ezek szerint többek között frizurákkal és ruhákkal foglalkozik, egyszóval a divatszakmában dolgozik. Hogyan lehetséges akkor, hogy a Robotikai Intézet területén van a háza?

Megint Gremionis

49.

Néhány perccel később Baley megérkezett Gremionis házához. Másfél napja tartózkodott az Aurorán, és eddig három itteni polgárnál járt: Fastolfe-nál, Gladiánál és Vasiliánál. Gremionis volt a negyedik.

Ez a lakóépület kisebbnek és olcsóbbnak tűnt, mint a többi. Baley mint laikus bizonyos jelekből arra következtetett, hogy nemrég építhették. A belső térből itt sem hiányoztak a robotok számára kialakított falmélyedések, amelyek oly jellegzetes tartozékai minden aurorai háznak. Belépés után Giskard és Daneel gyorsan beállt egy-egy üres beugróba. Arccal a szoba felé fordultak, és némán, mozdulatlanul várakoztak. Gremionis robotja, Brundij, majdnem ugyanolyan gyorsan foglalt helyet egy harmadik falmélyedésben.

A robotok egy pillanatig sem gondolkoztak azon, melyiket válasszák, mégis mindhárman más-más beugrót vettek célba. Baley eltűnődött azon, hogyan tudják összehangolni tevékenységüket, és végül arra a következtetésre jutott, hogy nyilván az emberek számára észrevehetetlen jelekkel kommunikálnak. Ezt mindenesetre meg kell majd beszélnie Daneellel (csak nehogy megfeledkezzen róla!). Baley észrevette, hogy Gremionis is a falmélyedéseket nézi. Az űrlakó egy pillanatra a felső ajkához emelte a kezét, és mutatóujjával végigsimított kis bajuszán. Egy kicsit bizonytalanul jegyezte meg:

– Az az emberi kinézetű robot nem fér el kényelmesen azon a helyen. Ugye, ő Daneel Olivaw, dr. Fastolfe robotja?

– Igen – felelte Baley. – Ő is szerepelt a hipervíziós drámában. Helyesebben nem is ő, hanem egy színész, aki jobban el tudta játszani a szerepét.

– Igen, emlékszem.

Baley észrevette, hogy Vasiliához, Gladiához és Fastolfe-hoz hasonlóan Gremionis is bizonyos távolságot tart tőle. Mintha valami láthatatlan, érzékelhetetlen taszító erőtér venné körül Baleyt, amely elriasztja az űrlakókat a közeléből. Talán ezért kerülik meg őt olyan nagy ívben, amikor elmennek mellette.

Eltűnődött, vajon Gremionis tudatosan tartja-e a távolságot, vagy reflexszerűen cselekszik. És mi történik azokkal a székekkel, amelyeken ült, az edényekkel, amelyekből evett, és a törülközőkkel, amelyekkel szárazra dörzsölte magát? Beérik-e az űrlakók egyszerű mosással, vagy különleges sterilizáló eljárást alkalmaznak? Netán kidobnak mindent, és új használati tárgyakat szereznek be? Miután elhagyja a bolygót, gőzöléssel fogják fertőtleníteni az általa meglátogatott házakat? Vagy most is, minden este így tesznek? És mi történik azzal a nyilvános bizalmassal, amelyet ma használt? Lebontják, és újat építenek a helyébe? És az a nő, aki mit sem sejtve bement utána? Vagy éppen az ő feladata volt a fertőtlenítés?

Baley azon kapta magát, hogy ostobaságokon jár az esze.

A világűrbe ezzel az egésszel! Az auroraiak dolga, mit tesznek, és hogyan oldják meg a maguk gyártotta problémákat, ő ugyan nem fog ezen rágódni. Szent Jozafát! Hiszen megvan a maga baja, jelen pillanatban éppen Gremionis... a többi ráér ebéd után.

Egyszerű, nagyrészt vegetáriánus étrend szerint összeállított ebédet tálaltak fel Gremionis házában. Baley most először nem volt maradéktalanul elégedett az ételekkel. Természetellenesen intenzívek voltak az ízek: a sárgarépa kicsit túlságosan répaízű, a zöldborsó pedig túlságosan borsóízű volt.

A földlakó vonakodva emelte a szájához a falatokat, de azért megpróbálta leplezni ellenérzését.

Közben aztán rájött, hogy lassan hozzászokik az új, markánsabb ízekhez – mintha ízlelőbimbói telítődtek volna –, és már nem is esik olyan nehezére elbánni a maradékkal. Szomorúan konstatálta, hogy ha továbbra is aurorai ételeket kell ennie, a Földre visszatérve hiányolni foga az itteni jellegzetes, jól elkülöníthető ízeket.

Eleinte megdöbbentette, hogy a foga alatt ropog az étel, és e hang zavarhatja a társalgást, később viszont már ez is kellemes izgalommal töltötte el. A földi étkezések sokkal csendesebben zajlanak, és neki otthon emiatt is hiányérzete lesz majd.

Figyelmesen rágcsálta az ételt, tanulmányozta az ízeket. Talán az új világokon megtelepedő földlakók is ráállnak az új típusú űrlakó étrendre, különösen akkor, ha nem lesznek szakács- és pincérrobotjaik.

Azután Baley nyugtalanul arra gondolt, hogy ez nemcsak idő kérdése. Rajta Elijah Baley nyomozón múlik, sor kerülhet-e az új gyarmatosításokra. A gondola súlyos teherként nehezedett rá.

Közben elfogyasztották az ebédet. Két robot kéztörlésre szolgáló előmelegített benedvesített szalvétákat hozott be. Nem hagyományos szalvéták voltak: amikor Baley letette az övét a tányérra, az anyag mocorogni kezdett, azután elvékonyodott és pókhálószerű képződménnyé alakult, majd hirtelen felemelkedett, és a mennyezet egyik nyílásában kötött ki. Baley összerázkódott, és tátott szájjal nézett az eltűnő tárgy után.

– Most szereztem. Újdonság – dicsekedett Gremionis. – Eldobható kéztörlő Egyelőre nem tudom, mit gondoljak róla. Vannak, akik azt mondják, egy idő után eltömíti a szemetesnyílást, mások szerint a szennyeződés egy része biztosan a tüdőnkbe jut. A gyártó persze tagadja ezt, de...

Baley csak ekkor döbbent rá arra, hogy ebéd közben meg se mukkant, és Gremionis is hallgatott azóta, hogy az étel felszolgálása előtt röviden említést tette Daneelről... A szalvétákra pedig kár volt szót vesztegetni.

– Mr. Gremionis, maga borbély? – kérdezte Baley meglehetősen nyers hangon. A világos bőrű űrlakó elvörösödött.

– Ki mondta ezt magának? – kérdezte elhaló hangon.

– Bocsásson meg nekem, ha udvariatlan voltam, és nem a megfelelő szóval jelöltem meg a foglalkozását – szabadkozott Baley. – A Földön senki sem találja sértőnek ezt a kifejezést.

– Haj- és ruhatervező vagyok. Ez itt elismert művészi tevékenységnek számít. Az Intézet alkalmazottainak a megbízásait teljesítem. – Ujjai ismét a bajszára tévedtek.

– Érdekes bajsza van – jegyezte meg Baley komolyan. – Ez a divat az Aurorán?

– Még nem. De remélem, hamarosan elterjed. Egy arcot a szőrzet művészi alakításával még férfiasabbá lehet tenni. Minden a megformáláson múlik... Ez is a szakmámhoz tartozik. Persze vannak, akik túlzásokba esnek. A Pallason az arcszőrzet megszokott dolog, de ott többszínűre festik. Az összhatás kedvéért minden egyes szőrszálat külön színeznek be. Ezt azért már butaságnak tartom. A színek idővel megfakulnak, és akkor borzalmasan néz ki az egész. Bizonyos értelemben azonban még ez is jobb, mint a csupasz arc. Nincs kevésbé vonzó látvány, mint egy csupasz, szőrtelen arc. Ezt a jelmondatot magam találtam ki. Gyakran mondogatom a kuncsaftjaimnak, és eddig nagyon hatásosnak bizonyult. A nők megvannak arcszőrzet nélkül is: ők mást használnak helyette. A Smitheuson viszont...

Gremionis gyorsan és halkan beszélt, meggyőző arckifejezése és szavai hipnotikus erőt árasztottak. Tágra nyílt szemmel, őszintén nézett Baleyre, akinek szinte fizikai erőfeszítést okozott, hogy ne kerüljön az űrlakó szavainak hatása alá.

– Mr. Gremionis, ért maga a robotikához?

Gremionist szemlátomást meglepte a kérdés, és egyébként is megzavarta egy kicsit, hogy félbeszakították az eszmefuttatását.

– Még hogy én? A robotikához?

– Igen, ezt kérdeztem.

– Dehogy értek hozzá. Én is használok ugyan robotokat, mint mindenki más, de fogalmam sincs arról, hogy milyenek belülről... és nem is nagyon érdekel.

– Akkor hogyan lehetséges az, hogy itt a háza, a Robotikai Intézet területén?

– Miért ne lehetne itt? – kérdezett vissza Gremionis érezhetően ellenséges hangon.

– Ha egyszer nem robotikával foglalkozik...

Gremionis fintorgott.

– Hülyeség. Az Intézet tervezői néhány évvel ezelőtt egy független, önellátó közösséget akartak itt létrehozni. A saját szervizeink javítják a szállító járműveinket, azonkívül vannak robotjavító műhelyeink, orvosi rendelőink és mérnöki irodáink. Itt él az Intézet valamennyi alkalmazottja, és mivel divatszakemberre is szükség van, itt lakom én is... Talán azért gondolja, hogy nem kellene itt laknom, mert valami kivetnivalót talál a szakmámban?

– Nem mondtam ilyesmit.

Gremionis arcáról Baley gyors visszavonulása nyomán sem tűnt el teljesen az ingerültség. Az űrlakó elfordult, megnyomott egy gombot, majd rövid ideig behatóan tanulmányozott egy színes, négyszögletű valamit, végül dobolni kezdett az ujjaival. Erre lassan leereszkedett egy gömb a mennyezetről, és körülbelül egy méterrel fejük fölött megállapodott a levegőben. Úgy bomlott szét cikkelyekre, mint a meghámozott narancs. Lágy hangeffektusok kíséretében színes fények gyúltak a belsejében. A látni- és a hallgatnivaló olyan tökéletes egységbe olvadt össze, hogy rövid idő elteltével az ámuló földlakó már szét sem tudta választani magában a kétféle élményt.

Az ablakok elhomályosodtak, a gömbszeletek pedig még fényesebben ragyogtak.

– Túl fényesnek találja? – kérdezte Gremionis.

– Nem – felelte Baley némi habozás után.

– Háttérvilágításnak szántam. Egy megnyugtató kombinációt választottam ki, amelynél zavartalanul beszélgethetünk. – Aztán gyorsan hozzátette: – Akkor talán rátérünk a tárgyra?

Baley nagy nehezen elterelte a figyelmét arról a... valamiről (Gremionis nem nevezte meg, mi az).

– Ha maga is jónak látja. Én örömmel venném.

– Maga megvádolt engem azzal, hogy közöm van annak a Jander robotnak a tönkretételéhez.

– Én csak a robot halálának a körülményeiről kérdezősködtem.

– De ezzel kapcsolatban az én nevemet is megemlítette. Sőt az előbb azt kérdezte tőlem, értek-e a robotikához. Tudom, mi volt a szándéka. Azt akarta hallani tőlem, hogy konyítok hozzá valamit, és ennek alapján akart megvádolni a robot működésének a megszüntetésével.

– A gyilkosság szót is használhatta volna.

– Egy robotot nem lehet meggyilkolni. Mindegy, milyen szóval mondjuk, én nem szüntettem meg annak a robotnak a működését, vagy ha úgy tetszik, nem gyilkoltam meg Jandert. Mondtam már, hogy nem értek a robotikához. Semmit se tudok a robotokról. Egyáltalán hogyan juthatott eszébe, hogy én...

– Minden szálat el kell varrnom, Mr. Gremionis. Jander Gladiának, a solariai nőnek a tulajdonát képezte, maga pedig jóban volt Gladiával. Így jutottam el magához.

– Mások is jóban lehettek vele. Ennek semmi köze az ügyhöz.

– Azt állítja talán, hogy Gladia házában járva egyszer sem látta Jandert?

– Soha, egyetlenegyszer se láttam – mondta Gremionis.

– Nem is tudta, hogy Gladiának van egy humanoid robotja?

– Nem!

– Tehát Gladia sohasem tett róla említést.

– A háza tele volt robotokkal. Közönséges robotokkal. Nem említette, hogy van egy másfajta is.

Baley vállat vont.

– Jól van. Egyelőre nincs okom feltételezni, hogy nem az igazat mondja.

– Akkor világosítsa fel erről Gladiát is! Ezért akartam beszélni magával. Ezt akarom kérni. Ragaszkodom hozzá.

– Maga szerint Gladiának van oka arra, hogy másként gondolja?

– Persze. Maga telebeszélte a fejét. Az üggyel kapcsolatban az én nevemet is szóba hozta, mire ő feltételezte... de legalábbis elbizonytalanodott. A lényeg az, hogy ma reggel felhívott, és megkérdezte, van-e valami közöm az ügyhöz. A válaszomat maga is tudja.

– Tehát tagadott?

– Persze hogy tagadtam, méghozzá nagyon is határozottan, mivel az égvilágon semmi közöm az egészhez. De az én tiltakozásom nem elég meggyőző. Azt akarom, hogy maga is mondja meg ezt neki. Tárja elé a véleményét! Hiszen épp most mondta, hogy valóban nincs közöm hozzá. Nem teheti tönkre a jó híremet, amikor nincs is bizonyítéka ellenem. Ezért feljelenthetem.

– És kinél jelentene fel?

– A Személyi Jogokat Védő Bizottságnál. A törvényhozásnak. Ennek az Intézetnek a vezetője személyes jó barátja az elnöknek, és már küldtem neki egy részletes jelentést erről az ügyről. Látja, hogy nem vesztegetem az Időmet. Megteszem a szükséges intézkedéseket.

Gremionis megrázta a fejét. Talán elszántságát akarta így jelezni, de közben olyan szelíd volt az arca, hogy nem volt túl meggyőző a gesztus.

– Nézze, Mr. Baley – folytatta –, nem a Földön vagyunk. Mi itt védelem alatt állunk. Maguk kénytelenek összezsúfolódva élni túlnépesedett bolygójukon: kaptárakban, hangyabolyokban laknak. Tülekednek, levegőt se kapnak egymástól, és nem számít egy emberélet. Mi az egymillióhoz képest!

– Maga sok történelmi regényt olvasott – mondta Baley, és igyekezett, hogy ne érződjön ki a hangjából, mennyire megveti Gremionist az előbbi kijelentéséért.

– Valóban olvastam történelmi regényeket... és azokban az igazat írják. Ha több milliárd ember él együtt egy bolygón, akkor ez óhatatlanul így van. Az Aurorán viszont mindenkinek értékes az élete. Mindannyiunk számára fizikai védelmet nyújtanak a robotjaink. Az Aurorán senkit sem ér támadás, gyilkosság pedig még elvétve se fordul elő.

– Jander esetétől eltekintve.

– Az nem volt gyilkosság. Jander csak egy robot. Minket, embereket a kevésbé veszélyes támadásoktól is megóv a törvényhozásunk. A Személyi Jogokat Védő Bizottság szigorúan, nagyon szigorúan büntet minden olyan cselekedetet, amely sérti egy polgár jó hírét, vagy veszélyezteti társadalmi pozícióját. Egy aurorai nagy bajba kerülne, ha azt merné tenni, amit maga. Na már most egy földlakó esetében...

– Én itt nyomozást folytatok – vágott közbe Baley –, és ha jól tudom, éppen a törvényhozás kérésére. Nem hiszem, hogy dr. Fastolfe a törvényhozás engedélye nélkül idehozathatott volna engem.

– Lehet, hogy így van, ahogy mondja, de ez sem jogosítja fel arra, hogy áthágja a tisztesség szabta határokat.

– Akkor tehát panaszt tesz ellenem a törvényhozásnál?

– Először az Intézet vezetőjét...

– Őt hogy is hívják?

– Kelden Amadirónak. Meg fogom őt kérni, hogy panaszomat terjessze a törvényhozás elé... és ugyebár ő tagja a testületnek... ő a Globalista Párt egyik vezetője. Szóval jól teszi, ha egyértelműen Gladia tudomására hozza, hogy teljesen ártatlan vagyok.

– Szívesen megtenném, Mr. Gremionis, mert gyanítom, hogy csakugyan ártatlan, de csak akkor szerezhetek erről bizonyosságot, ha hajlandó válaszolni néhány kérdésemre.

Gremionis előbb habozott, azután kihívóan hátradőlt a széken, és két kezét összekulcsolta a tarkóján, mint aki nyugalmat próbál színlelni – ám törekvése sikertelen maradt.

– Rajta, kérdezzen csak! – mondta fölényesen. – Nincs semmi takargatnivalóm. De miután végzett, felhívja Gladiát a távnézőn – ott van a háta mögött –, és szépen beszámol neki az eredményről... mert különben nagyobb bajba kerül, mint gondolná.

– Értem, Mr. Gremionis. Előbb azonban megkérdezem... mióta ismeri dr. Vasilia Fastolfe-ot? Vagy dr. Vasilia Alienát, ha ez a név többet mond magának.

Gremionis tétovázott, majd feszült hangon megkérdezte:

– Miért kérdezi? Mi köze ennek az ügyhöz?

Baley felsóhajtott, és szigorú vonásai még jobban megkeményedtek.

– Mr. Gremionis, emlékeztetni szeretném arra, hogy nincs mit takargatnia. Meg akar győzni engem az ártatlanságáról, hogy azután én is meggyőzhessem erről Gladiát. Mondja meg, mióta ismeri dr. Vasiliát! Ha nem ismeri, akkor mondja azt... de a becsületes játék szabályai megkívánják, hogy előrebocsássam: dr. Vasilia szerint maga igen jól ismeri őt... legalábbis erről árulkodik az a tény, hogy ajánlatot tett neki.

Gremionis bosszúsnak látszott. Remegő hangon mondta:

– Nem tudom, miért kell ebből ilyen nagy ügyet csinálni. Egy ilyen ajánlat a társadalmi érintkezés legtermészetesebb módja, és csak az érintett felekre tartozik. Persze maga földlakó, ezért tulajdonít ekkora jelentőséget az ajánlatomnak.

– Úgy tudom, dr. Vasilia elutasította magát.

Gremionis az ölébe ejtette ökölbe szorított kezét.

– Csakis rá tartozik, elfogadja-e az ajánlatot, vagy elutasítja. Voltak olyanok, akik nekem ajánlkoztak fel, és én utasítottam vissza őket. Nem nagy ügy.

– Tehát? Mióta ismeri őt?

– Néhány éve. Talán tizenöt éve.

– Már akkor is ismerte, amikor még dr. Fastolfe-fal élt?

– Én akkor még kisfiú voltam – felelte Gremionis pironkodva.

– Hogyan ismerkedtek össze?

– Amikor befejeztem divattervezői tanulmányaimat, hívattak, hogy tervezzek neki egy szekrényre való ruhát. Tetszett a munkám, és attól fogva mindig az én szolgáltatásaimat vette igénybe, most szigorúan csak a szakmai szolgáltatásra gondolok.

– Akkor ő ajánlotta be magát a jelenlegi munkahelyére, a Robotikai Intézetbe is?

– Felismerte a tehetségemet. Másokkal együtt engem is kipróbáltak, és az én érdemem, hogy megkaptam az állást.

– De ő ajánlotta magát?

– Igen – felelte Gremionis kurtán és bosszúsan.

– És maga úgy érezte, csak úgy viszonozhatja illően a szívességet, hogy felajánlkozik neki.

Gremionis fintorgott, és megnyalta a szája szélét, mintha valami kellemetlen ízt érezne.

– Ez így... gusztustalan. Azt hiszem, csak egy földlakónak juthat eszébe ilyesmi. Csak azért tettem neki ajánlatot, mert kedvem telt benne.

– Azért, mert dr. Vasilia olyan csinos és kedves teremtés?

Gremionis habozott.

– Hát, azt éppen nem mondanám, hogy túlságosan kedves, de kétségkívül csinos nő.

– Úgy hallottam, maga mindenkinek felajánlkozik, válogatás nélkül.

– Ez hazugság.

– Mi a hazugság? Az, hogy mindenkinek felajánlkozik, vagy az, hogy én így hallottam?

– Az, hogy mindenkinek felajánlkozom. Ki mondta ezt magának?

– Nem hiszem, hogy válaszolnom kellene erre a kérdésre. Mit szólna, ha elhíresztelném magáról, hogy másokra nézve kellemetlen információkat terjeszt? Akkor őszintén beszélne velem?

– Bárki mondta is, hazudott.

– Talán csak túlzott. Ezt megelőzően másoknak is felajánlkozott már?

Gremionis elfordította a tekintetét.

– Egyszer vagy kétszer. De azok nem voltak komoly ügyek.

– Dr. Vasiliával viszont komoly szándékai voltak?

– Hát...

– Úgy tudom, többször egymás után is ajánlatot tett neki, s ez ellenkezik az aurorai szokásokkal.

– Ó, az aurorai szokások... – kezdte Gremionis dühösen. Aztán erősen összeszorította az ajkait, és gondterhes arccal folytatta: – Mr. Baley, beszélhetek magával bizalmasan?

– Hogyne. Minden kérdésem azt a célt szolgálja, hogy meggyőződjek az ártatlanságáról, arról, hogy semmi köze Jander halálához. Nyugodt lehet, miután efelől sikerült megbizonyosodnom, bizalmasan fogom kezelni mindazt, amit hallottam magától.

– Akkor jó. Nem szégyellem azt, amit most mondani fogok, csak tudja, nem szeretem kiteregetni a magánügyeimet. Ehhez pedig jogom van, nemde bár?

– A legteljesebb mértékben – válaszolta Baley együttérzően.

– Tudja, nekem az a véleményem, hogy a szexuális kapcsolat akkor a legjobb, ha a partnerek komolyan vonzódnak és mély érzelmekkel viseltetnek egymás iránt.

– Azt hiszem, ebben tökéletesen igaza van.

– Akkor pedig az embernek nincs szüksége senki másra, nem igaz?

– Ez eléggé... természetes.

– Mindig arról álmodoztam, hogy egy szép napon megtalálom a tökéletes partnert, és abbahagyhatom a keresgélést. Ezt nevezik monogámiának. Az Aurorán nem létezik ilyesmi, de más világokon igen... ugye, a Földön is van monogámia, Mr. Baley?

– Elméletileg igen.

– Nos, én erre vágyom. Évek óta keresem az igazit. Amikor egyszer-egyszer megpróbálkoztam a szexszel, mindig éreztem, hogy hiányzik valami. Azután találkoztam dr. Vasiliával, és ő elmondta nekem... tudja, az emberek általában bizalmas viszonyba kerülnek a divattervezőjükkel, mert ez ilyen munka... és most következik a dolog valóban bizalmas része...

– Folytassa!

Gremionis megnedvesítette az ajkát.

– Ha nyilvánosságra kerül az, amit most mondok, nekem végem. Akkor dr. Vasilia mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy ne kapjak több megbízást. Még egyszer kérdem: biztos, hogy a kérdésének köze van az ügyhöz?

– Teljes meggyőződéssel mondom, Mr. Gremionis, hogy roppant fontos lehet a válasza.

– Hát akkor... – folytatta Gremionis nem nagy meggyőződéssel – az a helyzet, hogy abból, amit dr. Vasiliától hallottam, az elejtett megjegyzéseiből arra következtettem, hogy a doktornő... – ekkor Gremionis már suttogóra fogta a hangját – még szűz.

– Értem – felelte Baley halkan, és eszébe jutott, mennyire határozottan állította neki Vasilia, hogy apja visszautasítása életre szóló lelki torzulást okozott. Kezdte megérteni, miért gyűlöli Vasilia annyira az apját.

– Ez a tény aztán felizgatott. Felmerült annak a lehetősége, hogy valaki végre csak az enyém lesz, és neki nem lesz más férfi az életében, csak én. El sem tudom magának mondani, milyen sokat jelentett nekem ez a remény. Ettől csodálatosan szépnek láttam őt.

– Tehát felajánlkozott neki?

– Igen.

– Méghozzá többször is. És nem csüggedt el, amikor dr. Vasilia újra és újra visszautasította magát?

– Ezzel lényegében csak a feltételezésemet erősítette, így tovább fokozta a buzgalmamat. A kudarcok még izgalmasabbá tették a számomra. Nem tudom pontosan megmagyarázni, mit éreztem, és nem is várom el magától, hogy megértse.

– Megértem, Mr. Gremionis... Mégis eljött az az idő, amikor nem ajánlkozott fel többé dr. Vasiliának.

– Hát igen.

– És akkor Gladiával kezdett próbálkozni?

– Igen.

– Többször is ajánlatot tett neki?

– Igen.

– Miért? Mi volt az oka a váltásnak?

– Dr. Vasilia végül is egyértelműen a tudomásomra hozta, hogy nincs esélyem. Akkor jött Gladia, aki hasonlított dr. Vasiliára, és... ennyi volt az egész.

– De Gladia nem szűz – mondta Baley. – A Solarián házasságban élt, és tudtommal az Aurorán is eléggé buzgón kísérletezett.

– Ezt én is tudtam... de aztán abbahagyta. Tudja, ő solariainak született, ezért sohasem értette meg igazán az aurorai szokásokat. Azért hagyta abba a szexet, mert nem híve az úgynevezett "szabad szerelemnek".

– Ezt ő mondta magának?

– Igen. A Solarián a monogámia dívik. Gladiának boldogtalan volt a házassága, de tiszteletben tartotta a solariai szokást; később nálunk is hiába próbálkozott, sohasem tudta élvezni az aurorai szexet. Én is monogám kapcsolatra vágytam. Érti?

– Értem. De egyáltalában hogyan tudott a közelébe férkőzni?

– Egyszerűen felkerestem őt. A hipervízión beszámoltak az Aurorára való megérkezéséről. Ő volt a romantikus solariai menekült. És abban a hipervíziós drámában is szerepelt...

– Igen, igen, de volt azért ott még valami más is.

– Nem tudom, mire gondol.

– Hadd találgassak! Nem volt egy olyan pillanat, amikor dr. Vasilia egyszer s mindenkorra visszautasította, de ugyanakkor valaki mást javasolt saját maga helyett?

Gremionis haragosan felkiáltott:

– Ezt is dr. Vasiliától tudja?!

– Nem mesélte el a részleteket, de azt hiszem, tisztában vagyok azzal, mi történt. Nem említette dr. Vasilia, hogy jól tenné, ha felkeresné az új jövevényt, az ifjú solariai hölgyet, aki dr. Fastolfe védelmét és támogatását élvezi? Ön is tudja, hogy dr. Fastolfe dr. Vasilia apja. Nem mondta dr. Vasilia, hogy általános vélekedés szerint Gladia nagyon hasonlít őrá, csak éppen fiatalabb és kedvesebb? Egyszóval nem bátorította magát arra, hogy őhelyette inkább Gladiára irányítsa a figyelmét?

Gremionis szemmel láthatóan kínosan érezte magát. Baleyre villantotta a szemét, aztán gyorsan másfelé nézett. Baley először látott félelmet egy űrlakó szemében... vagy talán csak a nyomozó zsenialitásán ámult el Gremionis? (Baley finoman megcsóválta a fejét. Nem szabad elbíznia magát most, hogy sikerült bámulatba ejtenie egy űrlakót. Az árthat az objektivitásának.)

– Nos? Igazam van?

– Abban a hipervíziós műsorban nem túloztak – mondta Gremionis megadóan. – Maga gondolatolvasó?

50.

– Én csak kérdéseket teszek fel – felelte Baley nyugodtan –, maga pedig nem adott egyenes választ. Így van?

– Nem egészen úgy történt. Nem ilyen egyszerűen. Dr. Vasilia valóban beszélt Gladiáról, de... – Gremionis az ajkába harapott, majd folytatta: – Végül mégiscsak úgy lett, ahogy az előbb mondta. Nagyjából úgy történt, ahogy leírta.

– És maga nem csalódott? Tényleg úgy látta, hogy Gladia hasonlít dr. Vasiliára?

Gremionisnak felcsillant a szeme.

– Bizonyos értelemben igen. De nem mindenben. Állítsa őket egymás mellé, és látni fogja a különbséget. Gladia finomabb, kecsesebb. Jobban ért az... az örömszerzéshez.

– Azt követően, hogy megismerte Gladiát, tett még ajánlatot dr. Vasiliának?

– Ne vicceljen! Eszembe se jutott.

– Gladiának viszont felajánlkozott.

– Igen.

– És ő elutasította magát?

– Igen, de meg kell értenie: mind a ketten biztosra akartunk menni. Képzelje csak, mekkora hibát követtem volna el, ha nyomást gyakorolok dr. Vasiliára annak érdekében, hogy fogadja el az ajánlatomat. Gladia sem akarja elkönnyelműsködni a dolgot, és nem is hibáztatom ezért.

– Maga szerint viszont Gladia nem hibázna, ha elfogadná a felajánlkozását, ezért aztán újra és újra megkörnyékezi.

Gremionis egy darabig kifejezéstelen tekintettel bámulta Baleyt, aztán mintha megborzongott volna. Úgy biggyesztette le az alsó ajkát, mint egy durcás kisgyerek.

– Maga bántóan fogalmaz...

– Bocsásson meg, nem sértésnek szántam. Kérem, válaszoljon a kérdésemre!

– Már megtettem.

– Hányszor ajánlkozott fel neki?

– Nem számoltam. Négyszer... vagy ötször. Talán többször is.

– És ő mindig visszautasította az ajánlatot.

– Igen. Máskülönben nem kellett volna újra próbálkoznom.

– És dühösen utasította vissza?

– Ó, nem. Gladia nem olyan. Mindig nagyon kedves volt.

– Ezen felbuzdulva aztán maga másoknak is felajánlkozott?

– Mit beszél?

Gladia visszautasította. Erre maga úgy is reagálhatott, hogy felajánlkozott valaki másnak. Miért ne tette volna? Ha egyszer Gladia nem akarja...

– Nem. Nekem nem kell senki más.

– Mit gondol, miért van ez így?

Gremionis ingerülten válaszolt:

– Honnan tudjam, miért van így? Én egyszerűen Gladiát akarom. Ez... egyfajta őrület, bár szerintem az őrület legkellemesebb fajtája. Akkor lennék csak igazán őrült, ha nem élvezném ezt a szenvedélyt. De magától nem is várom el, hogy megértse ezt.

– És Gladiának megpróbálta megmagyarázni? Ő talán megértené.

– Soha. Csak elszomorítanám vele. Zavarba hoznám. Ilyen dolgokról nem szokás beszélni. Azt hiszem, el kellene mennem egy mentológushoz.

– Nem próbálta még?

– Még nem.

– Miért nem?

Gremionis felvonta a szemöldökét.

– Maga mindig a legotrombább kérdéseket teszi fel, földlakó.

– Talán épp azért, mert földlakó vagyok. Nem tudok másképp kérdezni. Ráadásul nyomozó is vagyok, és tudnom kell a választ ezekre a kérdésekre. Szóval miért nem fordult mentológushoz?

Meglepő módon Gremionis felnevetett.

– Már megmondtam. Azért, mert gyógyultan őrültebb lennék, mint betegen. Még ha Gladia vissza is utasít, szívesebben vagyok vele, mint bárki mással, aki elfogadná az ajánlatomat... Képzelje el, hogy elmegy a józan esze, és maga azt akarja, hogy ne is jöjjön meg. Ilyen esetben egy mentológus a legszigorúbb gyógykezelést írná elő.

Baley elgondolkozott, azután megkérdezte:

– Mit gondol, dr. Vasilia ért a mentológiához?

– Ó jól ért a robotikához, és azt mondják, a robotika tudománya áll a legközelebb a mentológiához. Ha valaki tudja, hogyan működik egy robot, az emberi agy működéséről is van némi fogalma. Legalábbis így szokták mondani.

– Maga szerint Vasilia tudja, milyen különös érzelmeket táplál Gladia iránt?

Gremionis visszahőkölt.

– Sohasem beszéltem neki erről... Legalábbis nem ilyen részletesen.

– Nem lehet, hogy ő kérdezés nélkül is ismeri a maga érzéseit? Tudja, hogy maga többször is felajánlkozott Gladiának?

– Hát... Meg szokta kérdezni, hogy állnak a dolgaim. Elvégre régóta ismerjük egymást. El szoktam neki mesélni egyet s mást. De bizalmas dolgokról nem beszélek előtte.

– Biztos ebben? Ő nyilván arra bátorította magát, hogy próbálkozzon tovább.

– Most, hogy mondja, mintha más színben kezdeném látni az egészet. Nem tudom, miért. Talán a kérdései változtatták meg a véleményemet. Mindenesetre most úgy tűnik nekem, mintha dr. Vasilia tényleg bátorított volna a további próbálkozásra. Aktívan támogatott. – Gremionison látszott, hogy nagyon meg van zavarodva. – Eddig ez soha nem jutott az eszembe. Sohase gondoltam még bele.

– Mit gondol, miért buzdította magát arra, hogy újra és újra ajánlatot tegyen Gladiának?

Gremionis búsan összeráncolta a szemöldökét, és a bajszához emelte a kezét.

– Gondolom, van, aki ezt úgy magyarázná, hogy dr. Vasilia meg akart szabadulni tőlem. Biztos akart lenni abban, hogy nem zaklatom tovább. Rám nézve nem valami hízelgő, ha így volt.

– Dr. Vasilia ekkor már barátságtalanul viselkedett?

– Egyáltalán nem. Sőt... ha lehet, még barátságosabb volt, mint korábban.

– Nem adott magának tanácsokat, hogy sikeresebb lehessen? Nem javasolta például, hogy mutasson érdeklődést Gladia munkája iránt?

– Szükségtelen lett volna. Az én munkám nagyon hasonlít Gladiáéhoz. Igaz, hogy míg ő robotokkal dolgozik, nekem emberi lények a kuncsaftjaim, de mind a ketten tervezők vagyunk... művészek. Tudja, eléggé rokon a két szakma. Néha még segítünk is egymásnak. Attól eltekintve, hogy én újra és újra felajánlkozom neki, ő pedig állandóan visszautasít, jó barátok vagyunk. És ha belegondol, ez nem kis dolog.

– És azt sem javasolta dr. Vasilia, hogy tanúsítson nagyobb érdeklődést dr. Fastolfe tevékenysége iránt?

– Miért javasolt volna ilyet? Semmit sem tudok dr. Fastolfe munkájáról.

– Gladiát viszont érdekelheti, mivel foglalkozik a jótevője, és maga ezzel a trükkel talán elnyerhette volna Gladia kegyeit.

Gremionis tágra meresztette a szemét. Energikusan felpattant a székről, átsietett a szoba másik végébe, aztán visszajött, és megállt Baley előtt.

– Na ide figyeljen! – förmedt rá a nyomozóra. – Nem én vagyok a legnagyobb zseni ezen a bolygón, de azért ne nézzen teljesen hülyének! Tudom, hová akar kilyukadni.

– Csakugyan?

– Minden kérdése ugyanazt a célt szolgálja. Addig csűri-csavarja a dolgot, míg ki nem mondatja velem, hogy dr. Vasilia elérte, hogy szerelembe essek... Ez az... – egy pillanatra meglepetten elhallgatott – ez az, szerelmes vagyok, mint a történelmi regények szereplői, – Gremionis csodálkozó arccal eltűnődött saját szavai értelmén, azután visszatért a haragja. – Be akarja beszélni nekem, hogy Vasilia csak azért kergetett szerelembe, hogy rajtam keresztül megtudja dr. Fastolfe-tól, miként lehet működésképtelenné tenni Jander robotot.

– Maga szerint nem ez az igazság?

– Nem bizony! – kiáltotta Gremionis. – Én semmit sem tudok a robotikáról. Semmit! A legalaposabb magyarázatból se értenék meg egy szót se. És azt hiszem, Gladia is így van ezzel. Különben senkitől se kérdezősködtem a robotikáról, és soha senki nem beszélt nekem erről – se dr. Fastolfe, se más. Senki sem javasolta, hogy foglalkozzak ezzel a tudománnyal. Dr. Vasilia se mondott ilyet. Ez az egész rohadt elmélet egy nagy tévedés. – Széttárta a karjait. – Egy nagy tévedés. Felejtse el!

Gremionis visszaült a helyére, karba tette a kezét, és olyan erősen összepréselte az ajkait, hogy apró bajsza egészen felborzolódott.

Baley felnézett a halk, kellemes és változatos dallamot zümmögő, félig szétnyílt narancsra, mely igézően lebegett egy félkörív mentén, miközben diszkréten változtatta színeit.

Ha meg is rázta őt Gremionis érzelemkitörése, nem adta jelét annak, hogy veszített volna a lendületéből.

– Értem, mit mond, de attól még gyakran meglátogatja Gladiát, vagy talán nem?

– De igen.

– Gladia nem sértődik meg azon, hogy maga újra és újra felajánlkozik neki? És magát nem sérti az ismétlődő visszautasítás?

Gremionis vállat vont:

– Én udvarias hangnemben teszem meg az ajánlataimat, ő pedig gyengéden szokott elutasítani. Mi okunk lenne megsértődni?

– De mit csinálnak, amikor együtt vannak? Szexről nyilván szó se lehet, és a robotikáról sem tudnak beszélgetni. Akkor viszont mivel töltik az időt?

– Miért? A szexen és a robotikán kívül más alapja nem lehet két ember kapcsolatának? Sok mindent csinálunk együtt. Először is beszélgetünk. Nagyon érdekli őt az Aurora, és hosszú órákon keresztül szoktam mesélni neki erről a világról. Tudja, még csak nagyon keveset látott belőle. Ő pedig a Solariáról szokott nekem beszélni. Pokoli lehet ott az élet. Akkor már, ne vegye sértésnek, de inkább laknék a Földön. Aztán a néhai férjét is szokta emlegetni. Szörnyű pasas lehetett. Szegény Gladiának nagyon nehéz volt az élete.

– Koncertekre járunk. Elvittem néhányszor a Művészeti Intézetbe, és dolgozni is szoktunk együtt, de ezt már mondtam magának. Megbíráljuk egymás terveit. Őszintén szólva nem hiszem, hogy hálás feladat robotokkal foglalkozni, de persze mindenki másképp látja a dolgokat. Ha már itt tartunk, nekem úgy tűnt, Gladiát mulattatta, amikor elmagyaráztam neki, mennyire fontos a jól vágott haj. Tudja, az ő hajviselete is hagy némi kívánnivalót maga után... Egyébként a leggyakrabban sétálni megyünk.

– Sétálni? Hová?

– Csak úgy, határozott úti cél nélkül. Ő így szokta meg a Solarián. Maga járt már ott? Ja persze, bocsásson meg... Szóval azon a bolygón alig él néhány ember, hatalmas birtokaik vannak, és rengeteg robot szolgálja őket. Az ember mérföldeket sétálhat anélkül, hogy bárkivel is találkozna, és Gladia azt mondja, olyankor úgy érzi, mintha az övé lenne az egész bolygó. Persze a robotok azért ott vannak, figyelnek és vigyáznak az emberekre, de természetesen észrevétlenek maradnak. Gladia itt, az Aurorán hiányolja a világ birtoklásának az illúzióját.

– Úgy érti, Gladia birtokolni szeretné a világot?

– Kéjes hatalomvágyra gondol? Gladia esetében? Őrültség! Ő csak arra utalt, hogy hiányzik neki az egyedüllét a természettel. Én nem egészen értem, mit jelent ez, de szeretek örömet szerezni neki. Persze az Aurorán senki sem érezheti magát ugyanúgy, mint a Solarián. Nálunk, főleg itt, Eos város közelében, sok emberrel lehet találkozni, és a robotok nem kapnak olyan utasítást, hogy maradjanak észrevétlenek. Mi több, az auroraiak általában együtt szoktak sétálni a robotjaikkal... Én azért ismerek egy-két kellemes és megfelelően elhagyatott útvonalat, és Gladia élvezi ezeket a sétákat.

– És maga?

– Én csak azt élvezem olyankor, hogy Gladiával lehetek. Az auroraiak túlnyomó többsége szeret sétálni, de be kell vallanom, én nem tartozom közéjük. Kezdetben ágáltak is az izmaim a terhelés ellen, és Vasilia kinevetett.

– Ezek szerint ő tudta, hogy maguk sétálni járnak?

– Igen. Egyszer sántikálva mentem be hozzá, és ropogtak a csontjaim: meg kellett magyaráznom az okát. Vasilia nevetett rajtam, és azt mondta, a séta jó ötlet, mert Gladiát talán úgy lehet a legjobban megnyerni, hogy sétálni megy vele az ember. "Csak így tovább! – biztatott Vasilia. – Nem kell több ajánlatot tennie neki. Ő maga fog felajánlkozni." Nos, nem így történt, én viszont ennek ellenére nagyon megkedveltem a sétákat.

Baleynek úgy tűnt, Gremionis egészen elfelejtette már az előbbi dühkitörését, és tökéletesen nyugodt volt. Talán eszébe jutott a séták hangulata, gondolta a nyomozó. Gremionisnak halvány mosoly ült az arcán. Szeretetreméltónak és sebezhetőnek látszott. Ki tudja, melyik sétájukra, melyik beszélgetésükre gondol? Baley majdnem elmosolyodott erre a gondolatra.

– Tehát Vasilia azt is tudta, hogy maguk folytatták a sétákat.

– Gondolom, igen. Szerdán és szombaton általában szabadnapot kértem, mert Gladiának ezek a napok feleltek meg. Vasilia néha még viccelődött is az "Sz. Sz." sétáimmal kapcsolatban, amikor bevittem neki egy-egy vázlatot.

– Ő sohasem tartott magukkal?

– Persze hogy nem.

Baley fészkelődött a székében, és elgondolkozva nézegette az ujjai hegyét.

– Gondolom, a robotok azért elkísérték magukat.

– Hogyne. Az egyik kísérőt én adtam, a másikat ő. De a robotok eléggé visszahúzódtak. Nem lábatlankodtak körülöttünk, ahogyan Gladia szerint az aurorai robotok szoktak. Neki solariai magányra volt szüksége. Megtettem neki ezt a szívességet, bár eleinte szabályosan begörcsölt a nyakam, annyit nyújtogattam, hogy lássam, megvan-e még Brundij.

– És Gladiát melyik robot szokta elkísérni?

– Nem mindig ugyanaz. De az, amelyik velünk jött, mindig nagy távolságot tartott tőlünk. Nem állt módomban szót váltani vele.

– És Jander?

Gremionisnak mindjárt elromlott a hangulata.

– Mi van vele? – kérdezte mogorván.

– Ő soha nem kísérte el magukat? Maga biztosan felfigyelt volna rá.

– Persze. Észrevettem volna, hogy egy ember formájú robot jön velünk. De ő nem kísért el... egyszer sem.

– Biztos ebben?

– Tökéletesen – felelte Gremionis komoran. – Azt hiszem, Gladia túl értékesnek tartotta őt ahhoz, hogy olyan feladatokkal bízza meg, amelyeket bármelyik közönséges robot is el tud végezni.

– Ezt most eléggé bosszúsan mondta. Talán ebben nem értett egyet Gladiával?

– Az ő robotja volt. Én nem foglalkoztam ezzel.

– És Gladiánál járva se látta soha Jandert?

– Nem.

– Gladia beszélt róla valaha? Tett róla említést?

– Nem emlékszem ilyesmire.

– Nem furcsállta, hogy hallgat a humanoid robotjáról? Gremionis megrázta a fejét.

– Nem. Miért kellett volna robotokról beszélgetnünk?

Baley komor arccal figyelte az űrlakót.

– Tudott arról, hogy Gladiának és Jandernek viszonya volt egymással?

– Azt akarja mondani, hogy szexuális kapcsolatban voltak?

– Meglepné, ha ezt állítanám? – kérdezett vissza Baley.

– Előfordul az ilyesmi – válaszolta Gremionis közönyösen. – Nincs ebben semmi szokatlan. Az ember néha ilyen célra is felhasználhat egy robotot... ha éppen kedve tartja. Egy ember formájú robot pedig... úgy tudom, teljesen olyan, mint egy ember...

– Teljesen – felelte Baley, és a megfelelő kézmozdulattal kísérte a választ. Gremionisnak legörbült az ajka.

– Szóval ez esetben egy nő nehezen tud ellenállni a kísértésnek.

– Magának bezzeg ellen tudott állni. Nem zavarja, hogy többre tartott magánál egy robotot?

– Kezdjük azzal, hogy talán nem is igaz, amit mond... de még ha így is lenne, az sem zavarna. Egy robot csak egy robot. Ha egy nő vagy egy férfi robottal "szeretkezik", akkor tulajdonképpen csak maszturbál.

– Mr. Gremionis, maga tényleg nem tudott Gladia és Jander kapcsolatáról? Nem is gyanította soha?

– Soha nem gondoltam rá – állította Gremionis.

– De biztos, hogy nem tudta? Vagy tudta, csak nem gondolt rá?

– Már megint erőszakoskodik – mondta Gremionis mogorván. – Mit akar tőlem hallani? Ha visszagondolok most, miután bogarat tett a fülembe, úgy emlékszem, talán megfordult a fejemben ilyesmi. De úgy van, ahogy mondtam: mielőtt maga faggatni kezdett volna, nem számoltam ezzel a lehetőséggel.

– Biztos ebben?

– Igen, biztos vagyok benne. Ne bosszantson már!

– Nem bosszantani akarom. Csak arra vagyok kíváncsi, lehetséges-e, hogy maga tudott Gladia és Jander rendszeres szexuális érintkezéséről. Talán tudta, hogy amíg ez így van, Gladia sohasem fogja elfogadni magát szeretőnek. Talán ez annyira zavarta, hogy semmi sem tarthatta vissza Jander likvidálásától. Egyszóval az a kérdés, lehetséges-e, hogy maga annyira féltékeny volt...

– Abban a pillanatban – mintha egy perceken át összeszorított rugó pattant volna vissza eredeti helyzetébe – Gremionis artikulátlan üvöltéssel Baleyre vetette magát. Baleyt teljesen váratlanul érte a támadás: ösztönösen hátradőlt, mire a széke felborult.

51.

Rögtön erős karok ragadták meg. Érezte, hogy felemelik őt, és megigazítják a székét. Rájött, hogy egy robot tartja a karjai között. Milyen könnyű megfeledkezni a jelenlétükről, amikor némán, mozdulatlanul álldogálnak a falmélyedéseikben!

De nem Daneel és még csak nem is Giskard sietett a segítségére. Gremionis robotja, Brundij volt az.

– Remélem, nem esett baja, uram – mondta Brundij természetellenes hangon. Hol lehet Daneel és Giskard?

Baleynek egy pillanatig sem kellett várakoznia a válaszra. Kiderült, hogy a robotok gyorsan, ügyesen felosztották egymás között a teendőket. Daneel és Giskard azonnal felismerték, hogy egy felborult szék kevesebb kárt tehet a nyomozóban, mint a feldühödött Gremionis, ezért a házigazdára vetették magukat. Brundij látta, hogy ott nincs rá szükség, ezért ő a vendégről gondoskodott.

Gremionis zihálva állt a két robot óvatos, de határozott szorításában: teljesen harcképtelenné tették.

Amikor megszólalt, alig volt erősebb a hangja bágyadt suttogásnál:

– Engedjetek el! Most már tudok uralkodni magamon.

– Igen, uram – mondta Giskard.

– Hogyne, Mr. Gremionis – felelte Daneel szinte nyájasan.

A robotok elengedték ugyan az űrlakót, de egy ideig nem tágítottak mellőle. Gremionis jobbra-balra tekingetett, megigazította a ruháját, azután óvatosan leült egy székre. Még mindig gyorsabban szedte a levegőt, és kócos volt egy kicsit.

Baley a széke mellett álldogált, és egyik kezével az ülőalkalmatosság hátlapjára támaszkodott.

– Bocsásson meg, Mr. Baley, amiért elvesztettem az önuralmamat – szabadkozott Gremionis. – Még egyszer sem fordult elő velem ilyesmi, mióta felnőtt ember vagyok. De maga féltékenységgel vádolt. Ezt a szót egyetlen tisztességes aurorai polgár sem ejti ki a száján. Elfelejtettem, hogy maga földlakó. Ezt a szót mi csak történelmi regényekből ismerjük, és általában a könyvekben is idézőjellel használják. Persze belátom, hogy a maga világán nem így szokás.

– Én is elnézést kérek, Mr. Gremionis – mondta Baley komolyan. – Megint megfeledkeztem az aurorai szokásokról, és ez okozta a bajt. Biztosíthatom, nem fogok még egyszer ilyen hibát elkövetni. – Leült, aztán még hozzátette: – Nem tudom, maradt-e még valami megbeszélnivalónk...

Gremionis a jelek szerint nem is hallotta, mit beszél hozzá a földlakó.

– Amikor kisgyerek voltam – mesélte –, néha lökdösődtünk a társaimmal, és a robotok persze csak bizonyos idő elteltével választottak szét bennünket...

– Engedelmeddel, Elijah kollégám, megmagyarázom a dolgot – szólt közbe Daneel. – Egyértelműen megállapították, hogy a kisgyermekkori agresszió teljes visszafojtása nemkívánatos következményekkel jár. Megengedik, sőt még ösztönzik is a gyerekek fizikai versengéssel összekötött játékait egy bizonyos határig – feltéve, hogy ezek a játékok nem okoznak komoly sérülést. A gyerekekre vigyázó robotokat úgy programozzák, hogy érzékeljék az esetleges bántalom mértékét. Engem például nem programoztak így, ezért csak rendkívüli esetekben, ideiglenesen láthatnék el gyermekgondozói feladatokat... Ugyanez vonatkozik Giskardra is.

– Gondolom, kamaszkorban aztán mindenkinek fel kell hagynia az agresszív viselkedéssel – mondta Baley.

– Fokozatosan – felelte Daneel –, ahogy az illető egyre nagyobb kárt tehetne másokban, és egyre nagyobb szüksége van az önuralomra.

– Mire középiskolába kerültem – magyarázta Gremionis –, a többi auroraihoz hasonlóan én is tudtam már, hogy ezentúl minden versengésnek az alapja az észbeli képességek és a tehetség összemérése...

– És a fizikai képességeket nem sorolja ide? – kérdezte Baley.

– De igen, csakhogy nem szabad lehetőséget hagyni arra, hogy valaki fizikai összetűzésre törekedjen.

– És maga kamaszkora óta...

– Kamaszkorom óta senkit se támadtam meg. Ez csak természetes. Persze sokszor éreztem kísértést, azt hiszem, minden normális ember így van ezzel, de egészen eddig a percig képes voltam uralkodni magamon. Viszont az is igaz, hogy most először nevezett valaki olyannak.

– Úgysem lenne értelme megtámadni valakit, amikor a robotok megakadályozzák az erőszakot – mondta Baley. – Gondolom, mind a támadó, mind az áldozat robotjai állandóan ott vannak a közelben.

– Természetesen. Ez csak eggyel több ok arra, hogy szégyelljem magam, amiért elvesztettem a fejemet. Remélem, ez az epizód nem kap majd helyet a jelentésében.

– Biztosíthatom, senkinek sem fogok róla beszélni. Ennek valóban semmi köze az ügyhöz.

– Köszönöm. Azt mondta az előbb, hogy a beszélgetés végére értünk?

– Azt hiszem, nincs több mondanivalóm.

– Akkor megteszi azt, amire kértem?

– Mire kért?

– Mondja meg Gladiának, hogy nekem semmi közöm Jander tönkretételéhez.

Baley habozott.

– Meg fogom neki mondani, hogy ez a véleményem.

– Ennél azért többet mondjon! – kérlelte Gremionis. – Azt akarom, hogy Gladia teljesen biztos legyen az ártatlanságomban. Most, hogy tudomást szereztem a kettejük szexuális kapcsolatáról, még fontosabbnak tartom ennek a hangsúlyozását. Nem tudnám elviselni, hogy Gladia f... f... szóval, hogy azt feltételezze rólam. Kitelik tőle, hiszen a Solarián nőtt fel.

– Meglehet – mondta Baley elgondolkozva.

– Nézze, én semmit se tudok a robotokról – hadarta Gremionis nagy komolyan –, és senki... se dr. Vasilia, se más... nem mondott semmit róluk... a működésükről. Egyszerűen nem állt volna módomban tönkretenni Jandert.

Baley egy darabig gondolataiba mélyedt, majd érezhetően vonakodva felelte:

– Nem tudok nem hinni magának. De nem áll még a rendelkezésemre elegendő információ ahhoz, hogy bizonyos legyek az ártatlanságában. Nem akarom megsérteni, de lehetséges, hogy vagy maga, vagy dr. Vasilia nem mond igazat... és az sem lehetetlen, hogy mind a ketten hazudnak. Meglepően keveset tudok az auroraiak intim ügyeiről, és talán egyesek a bolondját járatják velem. Mégis hinnem kell magának. Ennek ellenére annyit tehetek csak az érdekében, hogy megmondom Gladiának: szerintem maga ártatlan. Hozzá kell tennem, hogy "szerintem". Biztosra veszem, hogy ő beéri majd ennyivel.

Gremionis lehangoltan vette tudomásul a tényt.

– Akkor ebbe nekem is bele kell nyugodnom... De ha számít magának valamit egy aurorai polgár becsülete, akkor becsületszavamra mondom, hogy ártatlan vagyok.

Baley halványan elmosolyodott.

– Álmomban se merném kétségbe vonni a becsületszavát, de arra tanítottak, hogy kizárólag objektív bizonyítékokat vegyek figyelembe.

Felállt, egy pillanatig komoly tekintettel mustrálta Gremionist, aztán megszólalt:

– Kérem, ne értse félre a kérdésemet, Mr. Gremionis. Jól látom, hogy azért akarja meggyőzni Gladiát, mert vissza akarja szerezni a barátságát?

– Nagyon szeretném, ha sikerülne, Mr. Baley.

– És alkalomadtán újra fel akar ajánlkozni neki?

Gremionis elvörösödött, aztán nyelt egy nagyot.

– Igen.

– Akkor engedje meg, uram, hogy adjak egy jó tanácsot. Ne tegye!

– Ezt nyugodtan megtarthatta volna magának. Sohasem fogok lemondani Gladiáról!

– Én úgy értettem, ne a szokásos, formális módon próbálkozzon. Mi lenne, ha egyszerűen csak... – Baley elfordította az arcát, mert megmagyarázhatatlan módon zavarba jött attól, amit mondott – ha egyszerűen csak átölelné és megcsókolná?

– Nem – mondta Gremionis komolyan. – Azt egy aurorai nő nem tudná elviselni. És egy aurorai férfi sem.

– Mr. Gremionis, miért felejti el, hogy Gladia nem aurorai? A solariaiaknak más szokásaik, más hagyományaik vannak. Én a maga helyében megpróbálnám.

Baley nyugodt tekintete nem árulta el azt a haragot, amelyet a nyomozó saját maga iránt érzett. Ki neki ez a Gremionis? Miért látja ő el ezt az űrlakót ilyen tanácsokkal? És miért valaki mást próbál rávenni arra, amit ő is annyira szeretne megtenni?

Amadiro

52.

Baley megint a lényegre tért. Most valamivel mélyebb hangon beszélt a szokottnál:

– Mr. Gremionis, említette már a Robotikai Intézet vezetőjének a nevét. Megismételné?

– Kelden Amadirónak hívják.

– Innen el tudom őt érni?

– Igen is, meg nem is – felelte Gremionis. – A titkárával vagy az asszisztensével biztosan tud beszélni, de őt magát valószínűleg nem éri el. Eléggé zárkózott ember hírében áll. Nem ismerem személyesen. Néhányszor láttam már, de még sohasem beszéltem vele.

– Ezek szerint nem magával tervezteti a ruháit és ápoltatja a testét?

– Azt hiszem, senkit sem alkalmaz ilyen célra. Meg is látszik rajta, de ezt nehogy visszamondja neki!

– Biztosan így van, ahogy mondja. Nem fogom visszamondani – ígérte Baley komolyan. – De bármilyen zárkózott ember is, én szeretnék személyesen találkozni vele. Önnek van távnézője? Mert akkor megpróbálnám őt felhívni.

– Majd Brundij elintézi.

– Szívesebben venném, ha a társam, Daneel próbálná meg. Ugye megengedi?

– Hát hogyne – mondta Gremionis. – Ott bent van a készülék. Gyere, Daneel! A hívószám 75-30-up-20.

Daneel meghajtotta fejét.

– Köszönöm, uram.

Majdnem teljesen üres volt az a szoba, amelyikben a távnézőt elhelyezték. Csak egy vékony oszlop állt az egyik fal mellett. Az oszlop Baley derekáig ért, és felül sík lapban végződött. Arra tették a bonyolult vezérlőműszert. A padló világoszöld színű volt, de az oszlop egy szürke körben állt. A közelben volt egy másik, ugyanakkora méretű, ugyanolyan színű kör is, de abban nem állt oszlop.

Daneel a készülékhez lépett, és abban a pillanatban halvány, fehér fény gyúlt a lába alatt. A robot a vezérlőre tette a kezét, és ujjai olyan gyorsan mozogtak, hogy Baley nem is tudta követni őket. Egy másodperc elteltével a másik kör is kivilágosodott, s egy robot jelent meg benne. Háromdimenziós volt a kép, de enyhén vibrált, s ez Baley számára egyértelműen elárulta, hogy csak holografikus ábrázolást lát. A robot mellett egy hasonló vezérlőműszer képe is feltűnt.

– R. Daneel Olivaw vagyok – mutatkozott be Daneel, és megnyomta egy kicsit az R-et, nehogy a hívást fogadó robot összetévessze őt egy emberrel. A társam, Elijah Baley megbízásából beszélek. Ő nyomozó, és a Földről érkezett. Kelden Amadiro mester-robotszakértőt keresi.

– Amadiro mester-robotszakértő most tanácskozik – felelte a robot. – Maloon Cicis robotszakértő is megfelel?

Daneel gyorsan Baleyre pillantott, aki bólintott.

– Igen, ő is megfelel – mondta Daneel.

– Kérd meg Baley nyomozót, hogy álljon oda a helyedre! Én addig megpróbálom megkeresni Cicis robotszakértőt.

Daneel udvariasan megjegyezte:

– Előbb talán jobb lenne...

– Hagyd csak, Daneel – szólt közbe Baley. – Nem baj, ha várnom kell.

– Elijah kollégám, te most dr. Han Fastolfe mester-robotszakértőt képviseled, és ő átmenetileg a társadalmi státusát is átruházta rád. Márpedig akkor nem szabadna megváratni...

– Nem baj, Daneel – zárta le Baley a vitát egy nyomatékos közbeszólással. – Nem akarom formális huzavonával vesztegetni az időmet.

Daneel kilépett a körből, Baley pedig beállt a helyére. Egy pillanatra enyhe bizsergést érzett, de talán csak képzelődött.

A körben álló robot képe elhomályosodott, majd eltűnt. Baley türelmesen várakozott, és hamarosan megjelent egy másik háromdimenziós kép.

– Itt Maloon Cicis robotszakértő beszél – mondta az alak meglehetősen éles, tiszta hangon. Már rövidre vágott, bronzvörös haja is tipikus űrlakókülsőt kölcsönzött neki, bár egy kicsit szokatlan volt, hogy egy űrlakónak ilyen aszimmetrikus az orra.

– Elijah Baley nyomozó vagyok. A Földről jöttem. Kelden Amadiro mester-robotszakértővel szeretnék beszélni.

– Be van hozzá jelentve, nyomozó?

– Nem, uram.

– Akkor időpontot kell kérnie. De sem most, sem a jövő héten nem tud időt szakítani az ön számára.

– Nézze, én Elijah Baley nyomozó vagyok, és...

– Ezt már említette, de semmit sem változtat a lényegen.

– Jander Panell robot meggyilkolásának az ügyében nyomozok dr. Han Fastolfe megbízásából, a törvényhozás engedélyével.

– Jander Panell robot meggyilkolása ügyében? – kérdezett vissza Maloon Cicis udvariasan, bár megvetés csendült ki a hangjából.

– Robotölést is mondhatok, ha jobban tetszik. A Földön nem csinálnának nagy ügyet egy robot tönkretételéből, de itt, az Aurorán, ahol a robotokat többé-kevésbé emberszámba veszik, megengedhetőnek tartom a "gyilkosság" szó használatát.

– Márpedig akár gyilkosságról, akár robotölésről, akár másról van szó, nem találkozhat egyhamar Amadiro mester-robotszakértővel.

– Hagyhatok neki üzenetet?

– Hagyhat.

– És azonnal át is adják neki? Most rögtön?

– Megpróbálhatom, de nem ígérhetek semmi biztosat.

– Rendben van. Több pontba szedem a mondanivalómat. Ha gondolja, jegyezze az üzenetet!

Cicis halványan elmosolyodott.

– Azt hiszem, anélkül is meg tudom jegyezni.

– Először is: ahol gyilkosság történt, ott gyilkosnak is lennie kell. Lehetőséget szeretnék adni dr. Amadirónak a védekezésre.

– Micsoda?! – kiáltott fel Maloon Cicis.

(Gremionis a szoba másik feléből figyelte a társalgást. Neki is leesett az álla.) Baley megpróbálta imitálni azt a halvány mosolyt, amely csak az imént tűnt el beszélgetőpartnere arcáról.

– Túl gyorsan mondom, uram? Mégis szeretné inkább leírni?

– Maga azzal vádolja a mester-robotszakértőt, hogy köze van a Jander Panell-ügyhöz?

– Éppen ellenkezőleg, robotszakértő. Azért kell találkoznom vele, mert nem akarom megvádolni. Semmiképpen sem szeretném az információk hiánya miatt összefüggésbe hozni a mester-robotszakértő nevét a robot tönkretételével, amikor ő egyetlen szóval tisztázhatná magát.

– Maga megőrült!

– Meglehet, de akkor mondja meg a mester-robotszakértőnek, hogy egy őrült akar beszélni vele, nehogy gyilkossággal kelljen vádolnia. Ez az első fontos dolog. Másodszor: tudassa vele, hogy a szóban forgó őrült éppen most fejezte be Santirix Gremionis haj- és ruhatervező művész kihallgatását, és Gremionis házából beszél. Harmadszor... Tud követni?

– Igen. Folytassa!

– A harmadik pont tehát a következő: a mester-robotszakértőnek nyilván rengeteg fontos dolga van e pillanatban, így elképzelhető, hogy nem emlékszik arra, ki az a Santirix Gremionis haj- és ruhatervező művész. Magyarázza el neki, hogy az illető az Intézet területén lakik, és tavaly sok hosszú sétát tett Gladiával, azzal a solariai nővel, aki most az Aurorán él.

– Földlakó! Nem adhatok át ilyen nevetséges és provokatív üzenetet.

– Akkor mondja azt, hogy innen egyenesen a törvényhozásba megyek, ahol bejelentem, hogy nem tudom folytatni a nyomozást, mert egy bizonyos Maloon Cicis, magára vállalva a felelősséget, biztosított arról, hogy Kelden Amadiro mester-robotszakértő nem hajlandó nyilatkozni a Jander Panell-ügyben, és nem védekezik a gyilkosság vádja ellen.

Cicis elvörösödött.

– Nem merne maga ilyet mondani!

– Miért ne? Nekem nincs vesztenivalóm. De mit szólna az egészhez a közvélemény? Elvégre minden aurorai tudja, hogy dr. Amadiro robotikai szakértelem terén épphogy elmarad dr. Fastolfe mögött. Ha nem dr. Fastolfe a bűnös, akkor... Kell-e folytatnom?

– Rá fog jönni, földlakó, hogy az aurorai törvények nagyon szigorúan büntetik a rágalmazást.

– Ez kétségkívül így van, de ha beigazolódnak a dr. Amadiro elleni rágalmak, akkor az én büntetésem minden bizonnyal eltörpül majd az övé mellett. Miért nem adja át most rögtön az üzenetet? Ha dr. Amadiro magyarázatot ad egy-két apróságra, nem lesz sem rágalmazás, sem pedig vádaskodás.

Maloon Cicis mogorván nézte Baleyt.

– Mindent elmondok dr. Amadirónak – felelte hűvösen –, ugyanakkor határozottan javasolni fogom neki, hogy ne találkozzon magával. – Ezekkel a szavakkal Cicis el is tűnt a színről.

Baley most is türelmesen várakozott, Gremionis viszont hevesen gesztikulált, és hangosan azt suttogta:

– Nem csinálhat ilyet, Baley.

Ezt nem teheti meg. Baley csendre intette.

Körülbelül öt perc elteltével (Baley jóval hosszabbnak érezte a várakozást) Cicis ismét megjelent, és rettentő dühösnek látszott.

– Várjon még! – mennydörögte. – Dr. Amadiro néhány perc múlva itt lesz, és beszél magával.

– Nincs miért várakoznom – mondta Baley gyorsan. – Máris indulok dr. Amadiro irodájába. Ott akarok találkozni vele.

– Kilépett a szürke körből, és jelzett Daneelnek, aki erre rögtön megszakította az összeköttetést.

Gremionis levegő után kapkodott.

– Földlakó, nem beszélhet ilyen hangon dr. Amadiro alkalmazottaival!

– Pedig megtettem – válaszolta Baley.

– Dr. Amadiro elintézi, hogy tizenkét órán belül kitoloncolják az Auroráról.

– Ha nem jutok előbbre ennek a homályos ügynek a tisztázásában, talán ugyanúgy kitoloncolnak tizenkét órán belül.

– Elijah kollégám, attól tartok, Mr. Gremionis aggodalma jogos – szólt közbe Daneel. – Az aurorai törvényhozás csak így büntethet, mivel nem vagy aurorai állampolgár. Ragaszkodhatnak viszont ahhoz, hogy a Földön szigorú büntetést kapj, és ott teljesíteni fogják ezt a kérést. Ebben az esetben nem tehetnek másként. Nem szeretném, Elijah kollégám, ha ilyen megtorlás várna rád.

– Én sem kívánom, Daneel – mondta Baley lassan –, de kénytelen vagyok vállalni a kockázatot. Mr. Gremionis, sajnálom, hogy el kellett árulnom, honnan beszélek, de mindenképpen rá akartam bírni Amadirót a találkozásra, és gondoltam, így sikerülhet. Végül is igaz volt minden, amit mondtam.

Gremionis csak ingatta a fejét.

– Ha tudtam volna, mi jár a fejében, Mr. Baley, nem engedtem volna, hogy a házamból hívja. Ezek után biztos, hogy el fogom veszíteni az állásomat. Milyen kárpótlást tud nekem nyújtani ezért?

– Mr. Gremionis, megteszek minden tőlem telhetőt azért, hogy ne veszítse el az állását. Bízom abban, hogy nem kerül bajba miattam. Ha viszont nem járok sikerrel, nyugodtan mondja el rólam, hogy őrült vagyok, esztelen vádakkal illettem magát, és azzal fenyegetőztem, hogy megrágalmazom, ha nem bocsátja a rendelkezésemre a készülékét. Ezt biztosan el fogja hinni dr. Amadiro. Elvégre jelentette már neki, hogy megrágalmaztam magát, nem igaz?

Baley búcsút intett.

– Isten önnel, Mr. Gremionis! Még egyszer köszönöm a segítségét. Ne aggódjon... és ne felejtse el, amit Gladiáról mondtam!

Baley Daneel és Giskard közé ékelődve távozott Gremionis házából, és szinte nem is tudatosult benne, hogy odakint a külvilág vár rá.

53.

A ház elé érve viszont már egészen másképp látta a helyzetet. Megtorpant és körülnézett.

– Furcsa – jegyezte meg. – Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig voltunk bent, pedig tudom, hogy az Aurorán a megszokottnál rövidebbek a napok.

– Mi a baj, Elijah kollégám? – kérdezte Daneel aggódva.

– Nem hittem volna, hogy ilyen hamar lemegy a nap.

– Nem ment még le a nap, uram – szólt közbe Giskard. – Körülbelül két óra van hátra napnyugtáig.

– A készülő vihar miatt van ilyen sötét, Elijah kollégám – magyarázta Daneel. – Már sűrűsödnek a felhők, de még egy darabig nem fog kitörni a vihar.

Baley testén borzongás futott át. A sötétség önmagában véve nem zavarta, sőt kifejezetten megnyugtatónak találta a feketeség látszólagos falát, biztonságosabbnak érezte így a külvilágot, mint nappal, amikor viszont kitágul a látóhatár, és minden irányban megnyílik a tér.

Most az nem tetszett neki, hogy nem volt se nappal, se éjszaka.

Újra megpróbálta felidézni magában a külvilágban zuhogó eső emlékét.

Aztán hirtelen felötlött benne, hogy hóesésben sohasem járt még odakint, és nem is nagyon tudta elképzelni, milyen lehet a szilárddá kristályosodott esővíz. A leírások biztosan nem árulnak el mindent. A fiatalabbak néha kijártak csúszkálni, szánkázni... meg miegymás... és mindig az izgalomtól remegve, de örömmel tértek vissza a city falai közé. Ben egyszer egy ódon könyv leírása alapján sílécet akart magának fabrikálni, azután amikor kipróbálta, félig betemette őt a szélhordta fehér anyag. Ő elmondta, milyen volt látni és érezni a havat, de Baley még azt a beszámolót is bizonytalannak és elképzelhetetlennek találta.

Persze igazi nagy havazásban senki sem merészkedett ki, megvárták, míg a csapadék szétterül a földön. Baley arra gondolt, egyetlen dologban ért egyet mindenki: csak akkor havazik, amikor nagyon hideg van. Most nincs nagyon hideg, inkább csak hűvös, tehát azok a felhők nem havat hoznak... Mindez azonban csak csekély vigaszt jelentett a számára.

A Földön látott már felhős napokat, de ez most egészen más volt. A Föld egét szürkésfehér felhők szokták borítani, amelyek vastag felhőtakaró esetén is határozottan világosabbnak látszanak, mint ezek az epeszínű, kísértetiesen palasárga aurorai páratömegek.

– Talán ennek is az az oka, hogy az Aurorán narancssárgább a napfény, mint a Földön?

– Szokatlannak számít ez a szín az égen? – kérdezte Baley. Daneel felnézett.

– Nem, Elijah kollégám. Jön a vihar.

– És gyakran van errefelé vihar?

– Az évnek ebben a szakában gyakran alakulnak ki zivatarok. Ez sem jött meglepetésszerűen. A tegnapi és a ma reggeli időjárás-előrejelzésben is szerepelt. Jóval napkelte előtt vége lesz, és a földeknek szükségük van a csapadékra. Az utóbbi időben a szokásosnál kevesebbet esett.

– És ez a hideg is normális jelenség?

– Ó, persze. De talán szálljunk be a légpárnás autóba, Elijah kollégám. Az utasteret fel lehet fűteni.

Baley bólintott, és elindultak a füvön parkoló jármű felé. Ott volt, ahol ebéd előtt hagyták. Aztán Baley váratlanul megtorpant.

– Várjatok csak! Nem kérdeztem meg Gremionistól az Amadiro házához vagy irodájához vezető utat.

– Nem szükséges megkérdezned, Elijah kollégám – mondta rögtön Daneel, aki közben finom, de határozott nyomást gyakorolt Baley könyökére, és továbbvezette a kocsi felé. – Giskard barátunk memóriájában megvan az egész Intézet térképe. Majd ő elvisz minket a Közigazgatási Központba. Minden bizonnyal ott van dr. Amadiro irodája.

– A rendelkezésemre álló információk alapján megerősíthetem ezt a feltételezést – szólalt meg Giskard. – Dr. Amadirónak csakugyan abban az épületben van az irodája. Ha azonban valami oknál fogva nem tartózkodna ott, akkor is megtaláljuk a házában, amely nincs messze onnan.

Baley újra beült az első ülésre, és szokás szerint mindjárt közrefogta őt a két robot. Most különösen Daneel jelenlétét tudta értékelni, akinek a teste emberi meleget árasztott. Igaz, hogy Giskard hőszigetelő, textilszerű anyagból készült külső borítása sem volt kifejezetten hideg, fémes érintésű, de a fázós földlakó inkább elhúzódott tőle.

Baley már-már átölelte Daneel vállát, hogy közelebb húzza magához a robotot, de aztán még idejében észbe kapott, és zavartan az ölébe ejtette a kezét.

– Nem tetszik nekem ez az időjárás – jegyezte meg rosszallóan.

Daneel talán azért váltott témát, mert el akarta terelni Baley figyelmét a külvilágról.

– Elijah kollégám, honnan tudtad, hogy dr. Vasilia arra biztatta Mr. Gremionist, hogy tovább udvaroljon Miss Gladiának? Nem emlékszem, hogy erre nézve bizonyítékot tudtál volna szerezni.

– Nem volt rá bizonyíték – felelte Baley. – De meglehetősen szorult helyzetben voltam ahhoz, hogy hazardírozni próbáljak, és olyasmit állítsak, aminek nagyon kicsi a valószínűsége. Gladia elmondta: egyedül Gremionis volt olyan kitartó, hogy többször is ajánlatot tegyen neki. Arra gondoltam, esetleg féltékenységből ölte meg Jandert, bár nem ért a robotikához. Aztán megtudtam, hogy Fastolfe lánya, Vasilia is robotszakértő, és külsőre hasonlít Gladiára. Feltételeztem, hogy Gremionis, akinek tetszett Gladia, talán előzőleg Vasiliához vonzódott... és a gyilkosság a kettejük közös műve. Vasiliát is csak úgy tudtam rábírni a beszélgetésre, hogy előzőleg halványan céloztam egy ilyen összeesküvés lehetőségére.

– De hát nem esküdtek össze, Elijah kollégám – tiltakozott Daneel. – Legalábbis nem Jander elpusztítására. Egyébként együtt sem tudták volna végrehajtani a bűntényt.

– Ez igaz... Vasilia mégis ideges lett, amikor arra utaltam, hogy köze van Gremionishoz. Miért? Amikor Gremionis elmondta, hogy előbb Vasiliához, később pedig Gladiához vonzódott, arra gondoltam, hogy ő és Vasilia ugyan nem kötöttek egymással szövetséget, és a nő valamilyen más okból sugallta Gremionisnak a próbálkozást, de a viselkedése közvetetten mégiscsak Jander halálát célozta. Abból, ahogyan Vasilia a felvetésemre reagált, arra kellett következtetnem, hogy ő is benne van a dologban.

– És a sejtelmem beigazolódott. Vasilia csakugyan arra buzdította Gremionist, hogy próbálkozzon Gladiánál. Gremionist megdöbbentette, hogy tudok erről, és én ennek is hasznát láttam, mert ha valami ártatlan kis afférról lett volna szó, nem csináltak volna belőle titkot... márpedig kiderült, hogy Vasilia szerepe titok volt a javából. Emlékezz vissza, Vasilia egy szóval se mondta, hogy győzködte volna Gremionist. Amikor megemlítettem neki, hogy a férfi felajánlkozott Gladiának, úgy tett, mintha akkor hallaná először.

– De miféle jelentősége van ennek, Elijah kollégám?

– Remélem, előbb vagy utóbb ez is kiderül. Nekem úgy tűnt, se Vasilia, se Gremionis nem tulajdonít az ügynek túl nagy fontosságot. Tehát ha egyáltalán van jelentősége, akkor egy harmadik személynek is benne kell lennie a dologban. Ha a Jander-üggyel is kimutatható valamilyen összefüggés, akkor a harmadik személy egy Vasiliánál is képzettebb robotszakértő... talán éppen Amadiro. Ezért utaltam az előbb összeesküvésre, mondván, hogy kikérdeztem Gremionist, és az ő házából beszélek. Ez a trükk is bejött.

– Akkor sem értem, mit jelent mindez, Elijah kollégám.

– Még én sem... csak néhány feltevésem van. De talán Amadirónál kiderül valami. Tudod, annyira siralmas a helyzetünk, hogy a találgatással és a hazardírozással nem veszíthetünk semmit.

A beszélgetés közben a légpárnás autó a magasba emelkedett. Átugrott egy bokorsort, és most megint füves síkságok és kavicsos utak felett szállt. Baley észrevette, hogy az átlagosnál magasabbra nőtt fű egészen meghajlik a széltől, mintha egy, az övékénél is nagyobb, láthatatlan légpárnás autó száguldana arra.

– Giskard – szólt Baley –, ugye te felvettél minden egyes beszélgetést, amely a jelenlétedben hangzott el?

– Igen, uram.

– És szükség esetén le is tudod játszani a felvételeidet?

– Igen, uram.

– Könnyen ki tudod keresni egyes emberek bizonyos mondatait?

– Igen, uram. Nem kell végighallgatni ehhez az egész felvételt.

– Szükség esetén tanúskodhatnál bíróság előtt?

– Még hogy én? Nem, uram – felelte Giskard, és mereven nézte az utat. – Ügyes parancsokkal hazugságra lehet bírni egy robotot, és ilyen esetben sem a bírói fenyegetések, sem más szankciók nem változtatnak a tényeken. Ezért a jog, nagyon bölcsen, nem fogadja el a robotok tanúskodását.

– Akkor viszont mit érnek a felvételeid?

– Az már egészen más kérdés, uram. Egy felvételt, ha egyszer elkészült, legfeljebb letörölni lehet, de egyszerű parancsokkal lehetetlen változtatni rajta. Ezért ezeket elvileg elfogadhatják bizonyíték gyanánt. Igaz, hogy erre még nincs precedens, így a kérdés megítélése a konkrét ügy jellegétől és a bíró személyétől függ.

Baley nem tudta megállapítani, mitől lett egyszerre annyira lehangolt. Vajon csak Giskard válasza kedvetlenítette el, vagy a tájra telepedő kellemetlen, fakó fény is hatással volt rá?

– Giskard, tudsz vezetni ilyen mostoha látási viszonyok között? – kérdezte a nyomozó.

– Természetesen tudok, uram, de valójában nincs is szükség a látásomra. Az autónkat komputerizált radarral szerelték fel, amelynek segítségével akkor is ki tudná kerülni az akadályokat, ha én valamilyen oknál fogva hibáznék. Tegnap reggel is ez az üzemmód volt bekapcsolva, amikor olyan kényelmesen utaztunk az elsötétített ablakok mögött.

– Elijah kollégám – szólalt meg ismét Daneel, hogy elterelje a szót az utazásról, és enyhítse Baleynek a vihar felett érzett aggodalmát –, van remény arra, hogy dr. Amadiro a segítségünkre lesz?

Giskard leállította az autót egy hosszú, de nem túl magas épület előtt elterülő, nagy, füves területen. A ház gazdagon díszített homlokzata nyilvánvalóan új volt, pedig olyan benyomást akart kelteni, mintha régi lenne.

Baleynek nem volt szüksége magyarázatra: tudta, hogy a Közigazgatási Központ előtt állnak. A szemlélődés közben sem felejtette el, hogy még nem válaszolt Daneel kérdésére.

– Nincs remény. Az a gyanúm, Amadiro sokkal okosabb annál, hogy akár csak a legapróbb bizonyítékkal is szolgáljon saját maga ellen.

– Ha tényleg így lesz, mi a következő lépés?

– Még nem tudom – felelte Baley, és az a kellemetlen érzése támadt, hogy egyszer már átélte ugyanezt. – Azért majd megpróbálok kitalálni valamit.

54.

Az épületbe belépve, Baley először is megkönnyebbült, mivel eltűnt a szeme elől a külvilág nyomasztó fénye. Azután keserű derültség lett úrrá rajta.

A lakóépületek mind-mind tipikusan auroraiak voltak. Baley egy pillanatra sem érezte magát a Földön, amikor Gladia nappalijában ült, Fastolfe étkezőjében reggelizett, Vasilia dolgozószobájában beszélgetett, vagy Gremionis távnézőjét használta. A négy lakás különbözött egymástól, de volt egy közös vonásuk: valamennyi egészen más volt, mint a Föld felszín alatti lakhelyei.

A Közigazgatási Központnak viszont ezekkel ellentétben kifejezetten hivatalos levegője volt, és úgy látszik, a hivatalos helyek – bárhol legyenek is – hasonlítanak egymásra. Ezt az építményt nem lehetett egy napon említeni az aurorai lakóépületekkel, ahogyan Baley cityjének hivatali épületei is más stílusúak voltak, mint a lakókerületek házai. Az Aurora és a Föld – két különböző világ, de furcsa módon a hivatali épületek meglepő hasonlóságot árulnak el.

Baley az Aurorára érkezése óta most először érezte úgy egy pillanatra, hogy a Földön jár. Ezt éreztették vele a hosszú, hideg, csupasz folyosók és a fényforrások, amelyeket úgy terveztek, hogy ne zavarják a szemet.

Olyan tárgyak is voltak itt, amelyeket a Földön hiába keresett volna: néhol cserepes növényeket helyeztek el, ezek a fény felé nyújtóztak, és Baley feltételezte, hogy automatikus öntözőberendezés gondoskodik róluk. A földi épületekből hiányoztak ezek a díszítőelemek, és Baleyt egyáltalán nem lelkesítette fel a látvány. Nem lehet, hogy néha eldőlnek ezek a cserepek? Talán vonzzák a rovarokat, és lecsöpöghet róluk a víz.

Bizonyos dolgokat viszont hiába keresett volna. A Földön, a city falain belül mindig mindenhol – még a legridegebb hivatali épületekben is – hallatszott az emberi és gépi hangok sajátos moraja, a "testvériség serény zümmögése", ahogyan a politikusok és az újságírók nevezték.

Itt viszont csend honolt. A lakóházakban Baleynek nem tűnt fel a csend, hiszen minden más is természetellenes volt. Kívülről hallatszott a rovarok zümmögése és a növények susogása a szélben, és ő inkább erre figyelt fel, semmint az "emberiség morajának" a hiányára (újabb népszerű földi kifejezés).

Ez a hely viszont valamelyest emlékeztette a Földre, így a gyászos csend legalább annyira zavarta, mint a mesterséges fény narancssárga tónusa, amely a csupasz, fehér falak között feltűnőbb volt, mint a gazdagon díszített lakóházakban.

Baley nem merenghetett azonban sokáig. A főkapun belül Daneel feltartotta a kezét, és ezzel a mozdulattal megállította társait. Fél perc is beletelt, mire Baley, a nagy csend hallatán önkéntelenül is suttogva, megkérdezte:

– Mire várunk?

– Tanácsos várni egy kicsit, Elijah kollégám – mondta Daneel. – Biztonsági erőtér húzódik előttünk.

– Micsoda?

– Biztonsági erőtér, Elijah kollégám. A sugárzás a belépő ember idegvégződéseire hatva éles fájdalmat idéz elő, a robotokat viszont nem zavarja. De bárki lép is be az erőtérbe, a riasztóberendezés azonnal bekapcsol.

– És honnan tudod, hogy itt biztonsági erőtér húzódik? – kérdezte Baley.

– Könnyen észreveheti az, aki ismeri a tipikus jelenségeket, Elijah kollégám. Mintha remegne egy kicsit a levegő, és az erőtér mögött egy kicsit zöldesebb a fal.

– Egyáltalán nem biztos, hogy én észrevettem volna, még ha tudom is, milyen jellemzőket keressek – méltatlankodott Baley. – Ha most továbbmegyek, komoly fájdalmaim lennének. Mi véd meg ettől a kellemetlenségtől egy gyanútlan, ártatlan jövevényt?

Az Intézet dolgozói semlegesítő készüléket hordanak maguknál, a látogatók pedig mindig egy vagy több robot kíséretében érkeznek, és a robotok mindenképpen felismerik a veszélyt.

Az erőtér túloldalán, a folyosón egy robot közeledett feléjük. (Sima fémborítása előtt viszonylag könnyen észre lehetett venni, hogy remeg a levegő.) A robot ügyet sem vetett Giskardra. Rövid ideig hol Baleyre, hol Daneelre nézett: a jelek szerint tétovázott. Aztán döntött, és Baleyt szólította meg. (Talán Daneel emberibb, mint egy ember, gondolta a nyomozó.)

– Mi a neve, uram? – kérdezte a robot.

– Elijah Baley nyomozó vagyok a Földről. Két robot van velem, Daneel Olivaw és Giskard Reventlov, dr. Fastolfe személyzetének a tagjai.

– Igazolja magát, uram!

– Erre Giskard mellkasán halványan foszforeszkálva megjelent egy azonosítási szám.

– Én kezeskedem a két társamért, barátom – mondta Giskard.

– A robot egy pillanatig tanulmányozta a számot – nyilván összevetette a memóriájába táplált információval –, azután bólintott, és azt mondta:

– Az azonosítást elvégeztem. Átmehetnek.

Daneel és Giskard rögtön el is indult, Baley viszont sokkal óvatosabb volt: előbb kinyújtotta az egyik karját, hogy megbizonyosodjon arról, csakugyan eltűnt-e az erőtér.

– Az erőteret kikapcsolták, Elijah kollégám – nyugtatta meg őt Daneel. – Majd csak akkor jelenik meg újra, amikor elhagytuk a biztonsági zónát.

Jobb félni, mint megijedni, gondolta Baley, és ugyanolyan óvatosan haladt tovább, míg jóval túl nem ért a zóna feltételezett határán.

A robotok a türelmetlenség vagy a rosszallás legapróbb jele nélkül várták, hogy utolérje őket.

Azután felléptek egy spirálszerűen kanyargó meredek rámpára, amelyen széltében csak két ember számára jutott hely. Így az Intézet robotja állt elöl, mögötte Baley és Daneel egymás mellett (Daneel most is finoman, szinte gyámkodóan fogta Baley könyökét), leghátul pedig Giskard zárta a sort.

Baley észrevette, hogy cipője orra felfelé mutat. Egy kicsit kényelmetlen volt így, és a földlakó arra gondolt, eléggé fáradságos lenne előredőlve felmászni ezen a meredek rámpán. Vagy a cipője talpának, vagy a járda felületének tapadnia kellene, hogy le ne csússzon róla, de egyik sem tapadt.

– Mr. Baley – szólalt meg váratlanul az Intézet robotja, mintha figyelmeztetni akarná valamire, és maga is erősebben kapaszkodott meg a korlátban.

A következő pillanatban a rámpa széttagolódott, egyes elemei lépcsőfokokat képeztek. Ezután a mozgólépcső megindult felfelé. Egy teljes fordulat után áthaladtak a mennyezetben támadt nyíláson. Amikor a lépcső végre megállapodott, már egy szinttel magasabban voltak. A lépcsőfokok újra eltűntek, a négy utas pedig leszállt.

Baley kíváncsian nézett vissza.

– Gondolom, ezt azok is tudják használni, akik lefelé akarnak menni. De mi van akkor, ha egy adott időszakban többen akarnak felfelé utazni? Akkor a lépcsősor fél kilométerre felnyúlna az égbe, vagy ellenkező esetben lekanyarogna a föld alá.

– Ezt a spirált csak felfelé tartó utasok használják – magyarázta Daneel halkan. – Vannak külön lefelé menő spirálok.

– De egyszer ennek is vissza kell mennie, nem?

– Amikor a szalag eléri a legfelső vagy a legalsó szintet, felgöngyölődik, és amikor senki sem használja, visszatér eredeti helyzetébe. Az, amelyiken az előbb utaztunk, éppen most göngyölődik vissza.

Baley hátranézett. Elképzelhetőnek tartotta, hogy a sima felületű, spirális járda valóban lefelé tart, de egyetlen jellegzetes pont sem volt rajta, melynek mozgását figyelemmel kísérve bizonyosságot szerezhetett volna.

– És ha valaki akkor akarja használni, amikor teljesen felgöngyölődött?

– Akkor az illetőnek várnia kell, amíg le nem ér a szalag. Egy percbe se telik. De hagyományos lépcsők is vannak, Elijah kollégám, és a legtöbb aurorai nem idegenkedik a használatuktól. A robotok is mindig azokat veszik igénybe. Neked, mint látogatónak, csak udvariasságból ajánlották fel a spirált.

Az a folyosó, amelyen most haladtak, egy, a szokásosnál díszesebb ajtóban végződött.

– Tehát még udvariaskodnak is velem. Ez mindenesetre biztató jel – állapította meg Baley.

Talán az is biztató volt, hogy az ajtó kinyílt, és a küszöbön megjelent egy nyurga aurorai férfi. Daneel mintegy öt centiméterrel magasodott Baley fölé, de az idegen még nála is magasabb volt, legalább nyolc centivel. Széles vállú, erős, kerek arcú férfi volt, sötét, göndör hajjal, kreol bőrrel és hagyma alakú orral. De az volt rajta a legfeltűnőbb, hogy barátságosan mosolygott, és ettől láthatóvá váltak kissé előreugró, fehér fogai.

– Ön tehát Mr. Baley, a híres földi nyomozó – üdvözölte az idegen. – Azért jött el a mi kis bolygónkra, hogy bebizonyítsa, micsoda elvetemült gazember vagyok. Jöjjön, kerüljön csak beljebb! Isten hozta! Nézze el nekem, ha az asszisztensem, Maloon Cicis robotszakértő esetleg azt a benyomást keltette, hogy nem vagyok hajlandó szóba állni önnel. Tudja, Cicis igen óvatos fickó, és sokkal fukarabbul bánik az időmmel, mint én magam.

Oldalra lépett, hogy bebocsássa Baleyt, és tenyerével finoman megpaskolta a mellette elhaladó földlakó vállát. Baley még egyszer sem volt tanúja ilyen barátságos gesztusnak az Aurorán.

Óvatosan megkérdezte (így is tartott attól, hogy túl messzire megy):

– Ön Kelden Amadiro mester-robotszakértő?

– Pontosan, pontosan. Én vagyok az, aki le akarja söpörni dr. Han Fastolfe-ot az aurorai politika színpadáról... de szeretném meggyőzni önt, hogy ettől még nem vagyok szükségszerűen hétpróbás gazember. Elvégre én sem próbálom bebizonyítani, hogy dr. Fastolfe gonosztevő, csak mert a saját teremtménye szenvedte meg egy őrült vandalizmusát. Szegény Jander! Inkább úgy mondanám: be fogom bizonyítani, hogy Fastolfe... téved.

Könnyedén intett a kísérő robotnak, aki erre belépett a vendégek mögött, és beállt egy falmélyedésbe.

Ahogy az ajtó bezáródott, Amadiro derűsen hellyel kínálta Baleyt. Míg egyik kezével egy jól kipárnázott karosszékre mutatott, a másikkal két szabad falmélyedés felé irányította Daneelt és Giskardot.

Baley észrevette, hogy Amadiro olyan sóvárgó pillantást vetett Daneelre, mint a ragadozó az áldozatára, de azután nyomban visszatért arcára a mosoly. Baley már arra gondolt, talán csak képzelődött, amikor egy pillanatra megváltozni látta Amadiro vonásait.

– Mivel hamarosan mostoha időjárás köszönt ránk, tekintsünk el ettől az amúgy is kétes értékű, gyenge napvilágtól – javasolta Amadiro.

Baley nem tudta követni Amadiro ujjainak mozgását az asztalra helyezett kapcsolótáblán, de tény, hogy a következő pillanatban az ablakok elsötétedtek, és lágy narancssárga fény gyúlt a falban.

Ettől aztán még szélesebbnek látszott az aurorai mosolya.

– Igazság szerint, Mr. Baley, nekünk kettőnknek nincs sok beszélnivalónk egymással. Voltam olyan elővigyázatos, hogy míg ön útban volt ide, felhívtam Mr. Gremionist. A beszélgetésünk alapján azután úgy döntöttem, dr. Vasiliával is beszélek. Nyilvánvaló, hogy ön, Mr. Baley, mindkettőjüket bűnrészességgel vádolta Jander elpusztításában, és ha jól értem, engem is vétkesnek hisz.

– Én csak kérdéseket tettem fel nekik, dr. Amadiro, és jelen látogatásomnak is ez az egyetlen célja.

– Nyilván így van, ahogy mondja, csakhogy ön földlakó, így érthetően nincs tisztában a tettei súlyával. Őszintén sajnálom, hogy ennek ellenére viselnie kell majd a következményeket. Talán tudja: Gremionis jelentette nekem, hogy ön megrágalmazta őt.

– Igen, említette. Pedig szó se volt rágalmazásról. Félreértette a szavaimat.

Amadiro lebiggyesztette az ajkát, mintha mérlegelné a nyomozó kijelentését.

– Azt hiszem, a saját szemszögéből önnek igaza van, Mr. Baley, de nincs tisztában a rágalmazás aurorai fogalmával. Gremionis jelentését kénytelen voltam továbbküldeni az elnöknek, s ennek következtében nagyon valószínű, hogy önt legkésőbb holnap reggel kitoloncolják erről a bolygóról. Természetesen sajnálom, hogy így kellett lennie, de attól tartok, a nyomozás lassan a végéhez közeledik.

Megint Amadiro

55.

Baley visszahőkölt. Nem tudta mire vélni Amadiro viselkedését, és váratlanul érte, hogy ennyire összezavarodtak a dolgok. Gremionis zárkózottnak írta le az Intézet vezetőjét, Cicis szavaiból pedig az derült ki, hogy szeret önkényeskedni. A személyes találkozás alkalmával Amadiro derűs, közvetlen, barátságos ember benyomását keltette, bár – ha hinni lehetett a szavának – ezenközben hideg számítással a nyomozás lezárása érdekében ügyködött. Könyörtelen ellenfél volt, de egy pillanatra sem tűnt el arcáról a sajnálkozó mosoly.

Vajon melyik lehet Amadiro igazi arca?

Baley önkéntelenül is a falmélyedésekben álló Giskard és Daneel felé pillantott. A primitívebb Giskard természetesen kifejezéstelen arccal bámult a semmibe, míg a fejlettebb Daneel nyugodtan, csendesen szemlélődött. Baley valószínűtlennek tartotta, hogy Daneel rövid élete során találkozhatott Amadiróval, Giskard viszont jó néhány évtizede a világon van, így ő talán már korábban is ismerte a férfit.

A nyomozó összepréselte az ajkát. Ráeszmélt, hogy előre megkérdezhette volna Giskardot Amadiro jelleméről, és akkor most talán könnyebben meg tudná ítélni, mennyiben őszinte, illetve mennyiben kiszámított a robotszakértő viselkedése.

Baley azt kérdezte magától, vajon miért nem használja bölcsebben a szolgálatába állított robotokat. Vagy miért nem informálta őt Giskard magától? Persze igazságtalanul hibáztatja a robotot, hiszen Giskard nem képes az efféle önálló cselekvésre. Kérésre mindig készségesen szolgál információval, de önként soha.

Amadiro nyomon követte Baley tekintetét.

– Úgy látom, egyedül vagyok hármójuk ellen. Mint látja, egyetlen robotom sincs itt az irodában – igaz ugyan, hogy a hívásomra rögtön megjelennének. Ön viszont elhozta Fastolfe két robotját: az öreg, megbízható Giskardot és a tervezés csodáját, Daneelt.

– Látom, mindkettőjüket ismeri – jegyezte meg Baley.

– Csak hírből. Valójában most látom őket először közelről, robotszakértő létemre majdnem azt mondtam, hogy "hús-vér alakban", bár emlékszem egy hipervíziós műsorra, amelyben Daneel szerepét egy színész alakította.

– Úgy látszik, az összes világ valamennyi lakója látta azt a műsort – morfondírozott Baley. – Ez aztán alaposan megnehezíti az életemet. Pedig én élő ember vagyok, és mint ilyennek, korlátozottak a lehetőségeim.

– Miattam nem kell aggódnia – felelte Amadiro még szélesebb mosollyal az arcán. – Biztosíthatom, hogy egy percig sem vettem komolyan az ön fiktív megjelenítését. Gondoltam, hogy a valóságban nem szuperzsaru, és ez így is van, máskülönben nem vádaskodna ilyen otrombán és jogsértően az Aurorán.

– Dr. Amadiro, higgye el, hivatalosan senki ellen nem emeltem vádat. Csak nyomozok, és mérlegelem a lehetőségeket.

– Ne értsen félre – szabadkozott Amadiro váratlan őszinteséggel –, én nem vádolom önt semmivel. Földi mércével mérve bizonyára kifogástalanul viselkedett. Csakhogy most az aurorai viszonyokhoz kellene igazodnia. Mi hihetetlenül kényesek vagyunk a jó hírünkre.

– Dr. Amadiro, önök sokkal durvább rágalmakkal illetik dr. Fastolfe-ot, mint én önöket.

– Igaza van – felelte Amadiro –, de én köztiszteletben álló aurorai személyiség vagyok, és némi befolyással is rendelkezem, míg ön földlakó, és senkire sincs befolyása. Tudom, hogy ez így, ahogy van, teljesen igazságtalan, helytelenítem is, de hát a mi világaink sok mindenben különböznek egymástól. Mit lehet tenni? Ráadásul a Fastolfe elleni vád bizonyítható, és be is fogjuk bizonyítani, attól a pillanattól kezdve pedig szó sincs többé rágalmazásról. Ön akkor hibázott, amikor be nem bizonyítható vádakat kezdett hangoztatni. Most nyilván kénytelen beismerni, hogy Mr. Gremionis és dr. Vasilia Aliena sem külön-külön, sem együtt nem tehették működésképtelenné Jandert.

– Hivatalosan egyikük ellen sem emeltem vádat.

– Talán nem, de az Aurorán nehéz lesz elbújnia a "hivatalosan" szó mögé. Kár, hogy Fastolfe erre nem figyelmeztette, amikor elhozatta ide, hogy megbízza ezzel a nyomozással, amely a dolgok jelenlegi állása szerint kudarcra van ítélve.

Baley érezte, hogy legörbül a szája. Maga is úgy gondolta, hogy Fastolfe súlyos mulasztást követett el.

– Engem is meg fognak hallgatni, vagy már eldöntötték, hogy kitoloncolnak? – kérdezte.

– Előbb természetesen meghallgatják. Mi, auroraiak nem vagyunk barbárok. Az elnök el fogja olvasni azt a jelentést, melyet továbbítottam neki, és a személyes véleményemet is figyelembe veszi. Valószínűleg a másik érintett féllel, Fastolfe-fal is konzultálni fog, azután – talán már holnap – mindhármunkkal találkozik. Ekkor vagy valamivel később meghozza a döntését, amit aztán jóváhagy a törvényhozás. Biztosíthatom, minden jogszerűen fog történni.

– Nem kétlem, hogy ragaszkodnak majd a törvény betűihez, de mi van akkor, ha az elnök már döntött, és semmit se fogadnak el abból, amit mondok? Mi van akkor, ha a törvényhozás automatikusan hozzájárulását adja a már meghozott döntéshez? Elképzelhető, hogy így lesz?

Amadiro most nem mosolygott, viszont látszott rajta, hogy szórakoztatja a beszélgetés.

– Ön reálisan gondolkodik, Mr. Baley. Ennek örülök. Azoknak, akik az igazságról álmodoznak, gyakran csalódniuk kell... s ez igazán kár, mert ők általában egészen csodálatraméltó emberek.

Amadiro tekintete ismét Daneelen állapodott meg.

– Nagyszerű munka ez a humanoid – mondta. – Elképesztő, Fastolfe mennyire tud titkot tartani. És nagyon nagy kár, hogy Jander odaveszett. Fastolfe megbocsáthatatlan bűnt követett el.

– Dr. Fastolfe tagadja, hogy köze lenne az ügyhöz, uram.

– Persze hogy tagadja, Mr. Baley, ez csak természetes. Ugyanakkor azt állítja, hogy nekem van hozzá közöm? Vagy ez a gondolat teljes egészében az ön agyában született meg?

– Nincs ilyen elképzelésem – felelte Baley határozottan. – Egyszerűen csak szeretnék feltenni önnek néhány kérdést az üggyel kapcsolatban. Ami dr. Fastolfe-ot illeti, róla nem állíthatja, hogy rágalmakkal illette a személyét. Ő ugyanis biztosra veszi, hogy önnek semmi köze ahhoz, ami Janderrel történt, mert nincs meg a kellő szakértelme egy ember formájú robot tönkretételéhez.

Ha Baley ezzel a kijelentésével ki akarta ugrasztani a nyulat a bokorból, nem sikerült. Amadiro változatlan jó kedéllyel fogadta a sértést.

– Ebben igaza is van Fastolfe-nak. A szükséges tudással rajta kívül egyetlen élő vagy halott robotszakértő sem rendelkezik. Gondolom, ez a szerény úriember, a mesterek mestere is ezt állítja magáról.

– Természetesen.

– Akkor viszont hogyan magyarázza Jander működésképtelenné válását?

– Azt mondja, baleset volt, a véletlen műve.

Amadiro felkacagott.

– És kiszámította, mekkora a valószínűsége egy ilyen véletlennek?

– Igen, mester-robotszakértő. De egy végtelenül valószínűtlen esemény is bekövetkezhet, főleg akkor, ha bizonyos történések növelik ennek az esélyét.

– Milyen történésekre gondol?

– Remélem, egyszer erre is rájövök. Ha már elintézte, hogy kitoloncoljanak engem erről a bolygóról, azt legalább megengedi, hogy kikérdezzem? Folytathatom a nyomozást, amíg törvényesen meg nem tiltják a tevékenységemet? Mielőtt válaszolna, dr. Amadiro, kérem, vegye figyelembe, hogy a nyomozásnak törvényesen még nem vetettek véget, és azon a bizonyos meghallgatáson – akár holnap lesz, akár később – meg tudom önt vádolni azzal, hogy nem hajlandó válaszolni a kérdéseimre. Ez befolyásolhatja az elnök döntését.

– Nem fogja befolyásolni, kedves Mr. Baley. Ne higgye, hogy keresztül tudja húzni a számításaimat! Ennek ellenére, ameddig csak kívánja, rendelkezésére állok, és válaszolok a kérdéseire. A legmesszebbmenőkig együttműködöm önnel, ha másért nem, hát azért, hogy végignézhessem, hogyan próbál a jó Fastolfe kimászni abból a kalamajkából, melyet a meggondolatlanságával okozott. Nem fog neki sikerülni. Mr. Baley, én nem vagyok különösebben bosszúálló alkat, de meg kell mondanom: Fastolfe-ot nem mentheti fel az a tény, hogy az áldozat a saját teremtménye volt.

– Egyelőre nincs bizonyíték arra, hogy Fastolfe megtette, amivel vádolja, így önnek minden szava rágalmazásnak minősülhet. Ezért tegyük most félre az ellenségeskedést, és térjünk a tárgyra! Információra van szükségem. Rövid, lényegre törő kérdéseket fogok feltenni, és ha ugyanígy válaszol rájuk, hamar végzünk.

– Nem, Mr. Baley, nem ön fogja megszabni ennek a beszélgetésnek az irányát – tiltakozott Amadiro. – Feltételezem, hogy az egyik vagy mindkét robotja teljes egészében rögzíti az itt elhangzottakat.

– Igen, én is azt hiszem.

– Én viszont biztos vagyok benne. Nekem is van itt egy felvevőberendezésem. Ne higgye, hogy rövid válaszok egész sorát fogja kihúzni belőlem, amelyeket azután Fastolfe javára fordíthat. Olyan hosszan fogok válaszolni, ahogyan kedvem tartja, és a kijelentéseim nem adnak majd okot a félreértésre. A saját hangfelvétel készítése is ezt a célt szolgálja. – Amadiro barátságos álarca mögül most először bújt ki a farkas.

– Rendben van, de a szándékosan túl hosszú vagy kitérő válaszait is megőrzi a felvétel.

– Ez nyilvánvaló.

– Most, hogy ezt tisztáztuk, kérhetek egy pohár vizet?

– Természetesen. Giskard, szolgáld ki Mr. Baleyt!

– Giskard rögtön előlépett a falmélyedésből, és a szoba túlsó végében elhelyezett bárszekrényhez sietett. Hallatszott, hogy jégkockák koccannak egymáshoz, aztán a robot hamarosan letett az asztalra egy nagy, vízzel teli poharat.

– Köszönöm, Giskard – hálálkodott Baley, és megvárta, míg a robot visszatér a helyére. – Dr. Amadiro, Ha jól tudom, maga a Robotikai Intézet vezetője.

– Jól tudja.

– És ön hozta létre az Intézetet?

– Igen. Amint látja, rövid válaszokat adok a kérdéseire.

– Mióta létezik az Intézet?

– Már évtizedek óta érlelődött bennem a gondolat. Legalább tizenöt éve elkezdtem magam köré gyűjteni a hozzám hasonlóan gondolkodó embereket. Tizenkét éve kaptuk meg az alapítási engedélyt a törvényhozástól. Kilenc évvel ezelőtt kezdődött meg az építkezés, hat éve pedig az aktív kutatómunka. Jelenlegi formájában két éve létezik az Intézet, és a hosszú távú terveinkben a terjeszkedés is szerepel. Most hosszan válaszoltam, uram, de sok tényt közöltem.

– Miért találta szükségesnek az Intézet létrehozását?

– Most nyilván terjengős válaszra számít.

– Válaszoljon úgy, ahogy kedve tartja, uram! – felelte Baley.

Ekkor egy robot apró szendvicseket és még apróbb süteményeket hozott be egy tálcán. Egyik ételfajta sem tűnt ismerősnek Baley számára. Megkóstolta a szendvicset, ropogott a foga alatt. Nem volt kellemetlen az íze, de nehezére esett lenyelnie az utolsó falatokat. Megitta rá a maradék vizet.

Amadiro szórakozottan figyelte, azután megszólalt:

– Meg kell értenie, Mr. Baley hogy mi, auroraiak különös emberek vagyunk. Tudom, az űrlakók általában fura teremtmények, de én most kifejezetten az auroraiakról beszélek. A földlakók az őseink – erre a többség nem szívesen gondol –, de mi itt egy úgynevezett "önkiválasztó" rendszert hoztunk létre.

– Mit jelent ez, uram?

– A földlakók hosszú ideje egy mindinkább túlnépesedő bolygón élnek. Visszahúzódnak a még zsúfoltabb településeikre, azokba a kaptár- és hangyabolyszerű citykbe. Milyenek lennének azok a földlakók, akik elhagyják a szülőbolygójukat? Sivár és ellenséges bolygókra költöznek, hogy ott új társadalmakat hozzanak létre a semmiből, de ők maguk saját életükben már nem élvezhetik az új korszak áldásait... mondhatnám, az általuk ültetett fák még csak csemeték lesznek, amikor ők meghalnak.

– Gondolom, elég különös emberek azok, akik ilyesmire rászánják magukat – felelte Baley.

– Nagyon is különös emberek. Ők a tömegből kiszakadva is tudnak élni, és képesek elviselni az ürességet maguk körül. Sőt kifejezetten kedvelik a magányt: szeretik egyedül végezni a munkájukat, egyedül oldják meg a problémákat. Nem vegyülnek el a tömegben, hogy mások vállára helyezzék át a nyomasztó terhek súlyát. Egyszóval individualisták ők, Mr. Baley, individualisták.

– Ezt én is belátom.

– A mi társadalmunk pontosan ilyen emberekre épül. A Külső Világokon, a meglévő különbségek ellenére, mindenhol előtérben maradt az individualizmus. Mi az Aurorán büszkék vagyunk az önállóságunkra, nem akarunk birkanyáj módjára élni, mint a földlakók – ne higgye, hogy gúnyolódni akarok, amikor ezt a metaforát használom. Az önöké egy másfajta társadalmi berendezkedés, amit én nem tartok kívánatosnak, de gondolom, az önök számára azért még lehet kényelmes és ideális.

– Dr. Amadiro, mi köze ennek az Intézet megalapításához?

– A büszke és egészséges individualizmusnak is van hátránya. Egyedül a legnagyobb elmék sem tudnak gyors tudományos haladást elérni, még ha évszázadokon keresztül munkálkodnak is, amennyiben nem hajlandók másokkal osztozni a tudásban. Egy fogas kérdés akár száz évvel is hátráltathatja egy tudós munkáját, pedig talán valamelyik kolléga tudja már a választ, csak éppen nem képes hasznosítani az ismereteit. Itt, az Intézetben megpróbálunk létrehozni valamiféle gondolati közösséget, ahol együtt dolgozhatnak a legkiválóbb robotszakértők.

– Lehet, hogy éppen egy ember formájú robot létrehozásán fáradoznak?

Amadirónak felcsillant a szeme.

– Persze. Azt hiszem, ez eléggé nyilvánvaló. A Fastolfe által kidolgozott, "interszekciós analízisnek" nevezett új, matematikai módszer először huszonhat évvel ezelőtt tette lehetővé humanoid robotok tervezését, de Fastolfe nem hozta nyilvánosságra a felfedezését. Csak évekkel később sikerült leküzdenie minden technikai nehézséget, és akkor dr. Sartonnal együtt az elmélet alapján megtervezték Daneelt. Azután Fastolfe már egyedül alkotta meg Jandert. A további részleteket is titokban tartotta. A legtöbb robotszakértő ezt látva csak vállat vont, azt gondolták, ez így természetes. Bennem azonban megszületett egy olyan intézet felállításának a gondolata, amelynek keretében összehangolhatnánk a próbálkozásokat. Nem volt könnyű dolgom. Valamennyi szakembert meg kellett győznöm a terv hasznosságáról, meg kellett szereznem a törvényhozás hozzájárulását, Fastolfe heves tiltakozása ellenére, és hosszú éveken át ki kellett tartanom az elképzeléseim mellett. De végül sikerült.

– Miért ellenkezett dr. Fastolfe? – kérdezte Baley.

– Először is egyszerűen azért, mert önimádatra hajlamos alkat. Ebben még nem látok semmi kivetnivalót. Mindnyájunkban megvan ez a természetes hajlam. Ez az individualizmus velejárója. A baj az, hogy Fastolfe a világtörténelem legnagyobb robotszakértőjének tartja magát, és az ember formájú robot létrehozását kizárólag a saját érdemének tekinti. Nem akarja, hogy az ötletét lemásolja a szakemberek közössége, mert az Intézet az ő szemében csak egy arctalan tömeg. Szerintem ő úgy érzi, egy halom tehetségtelen ember fogott össze, hogy elhomályosítsák az ő világraszóló sikerének a fényét.

– Úgy mondta az imént, "először is" ez az oka dr. Fastolfe szembenállásának. Ezek szerint más okokról is tud.

– A humanoid robotok felhasználásának a kérdésében sem ért velünk egyet.

– Önöknek mi az álláspontjuk, dr. Amadiro?

– Ne adja a naivat! Dr. Fastolfe-tól nyilván hallott már a globalistáknak a galaxis gyarmatosítására vonatkozó terveiről.

– Igen. És ha már itt tartunk, dr. Vasilia is ecsetelte nekem, milyen tényezők nehezítik a tudományos haladást egy individualista világban. Ettől azonban én még kíváncsi vagyok az ön véleményére is. Nyugodtan feleljen csak a kérdéseimre! Azt kívánja, hogy részrehajlás nélkül elfogadjam dr. Fastolfe-nak a globalisták terveiről adott értelmezését? A felvétel kedvéért meg is erősíti ezt a feltételezésemet? Vagy jobban szeretné inkább a saját szavaival elmagyarázni a terveit?

– Ha így fogalmaz, Mr. Baley, akkor csak egyet tehetek.

– Ez igaz, dr. Amadiro.

– Nos, rendben. Én... vagy inkább mi – hiszen az Intézet dolgozói hasonlóképpen gondolkodnak erről a kérdésről – a jövőre gondolunk, és azt szeretnénk, ha az emberiség mind több új bolygót vehetne a birtokába. Azt azonban nem akarjuk, hogy az önkiválasztás folyamata tönkretegye, vagy megbocsásson, ahogyan a Föld esetében történt, halálra ítélje a régebbi bolygókat. Nem akarjuk, hogy legjobbjaink az új világokra költözzenek, és csak a söpredék maradjon hátra. Ugye ezt meg tudja érteni?

– Folytassa, kérem!

– Minden robotcentrikus társadalom esetében, s az Aurora is ilyen, az a kézenfekvő megoldás kínálkozik, hogy robotokat küldjünk ki gyarmatosítani. Ők felépítik az új világokat, létrehozzák az új társadalmakat, mi pedig, ha eljön az ideje, szelektálódás nélkül követhetjük őket, hiszen az új lakóhelyünk ugyanolyan kényelmes és az igényeinkhez szabott lesz, mint a régi. Így tulajdonképpen el sem kell hagynunk korábbi otthonunkat.

– De a robotok nem a saját igényeik szerint alakítják majd az új világot?

– Csak abban az esetben, ha közönséges robotokat küldünk ki. De mi Daneelhez hasonló, ember formájú robotokkal is végeztethetjük a munkát: ők automatikusan a mi igényeinket is figyelembe vennék. Dr. Fastolfe ezt ellenzi. Ő nagyszerű dolognak tartaná, ha emberi lények létesítenének új világokat félelmetes idegen bolygókon. Nem veszi figyelembe, hogy ez egyrészt számos emberéletet követelne, másrészt pedig a bekövetkező katasztrófák nyomán olyan világok jönnének létre, amelyek semmiben sem hasonlítanak az általunk ismertekre.

– Ahogyan a Külső Világok is különböznek ma a Földtől és egymástól?

Amadiro arcáról egy pillanatra eltűnt a derű. Elgondolkodott a kérdésen.

– Most valami nagyon fontosat mondott ki, Mr. Baley. Én csak az Auroráról beszélek. Az űrlakó világok valóban sok mindenben különböznek egymástól, nem is rajongok mindegyikért. Számomra nyilvánvaló – bár talán csak nem tudok szabadulni az előítéleteimtől –, hogy közülük a legrégebbi, az Aurora a legjobb és a legsikeresebb. Nem szeretném, ha sok-sok különböző világ jönne létre, amelyek közül csak egyik-másik hordozna valódi értékeket. Inkább csupa Aurorát szeretnék látni... megszámlálhatatlan, milliónyi ugyanilyen bolygót. Ezért akarom, hogy még az emberek megjelenése előtt ilyenné alakítsanak minden új világot. Egyébként éppen emiatt nevezzük magunkat globalistáknak. Minket csak ez a glóbusz, az Aurora érdekel.

– Tehát a változatosságot nem sokra értékeli, dr. Amadiro?

– Ha minden egység egyformán jó lenne, akkor talán a változatosság is értékes lehetne. De ha néhány vagy a legtöbb alacsonyabb rendű a többinél, hogyan szolgálhatná ez az emberiség érdekeit?

– Mikor kezdik el ezt a munkát?

– Amint elkészültek a kezdéshez szükséges humanoid robotjaink. Eddig csak Fastolfe-nak volt kettő. Egyet már elpusztított, így jelenleg Daneel az egyedüli példány. – A mondat közben Amadiro megint Daneelre pillantott.

– Mikorra készülnek el az ember formájú robotjaik?

– Ezt elég nehéz megmondani. Még nem értük utol dr. Fastolfe-ot.

– Pedig ő egyedül van, maguk pedig jó sokan.

Amadiro vállat vont.

– Feleslegesen gúnyolódik, Mr. Baley. Fastolfe eleve jóval előttünk járt, és bár az Intézet embrionális formában már régóta létezik, még csak két éve kezdtük meg a tényleges munkát. Ráadásul nem érjük be azzal, hogy utolérjük Fastolfe-ot: meg is kell őt előznünk. Daneel remek termék, de ő csak a prototípus: van még mit fejleszteni rajta.

– Milyen tekintetben kellene továbbfejleszteni?

– Természetesen az új modelleket még emberibbé kell változtatnunk. Férfi-, nő- és gyerek-robotokra, egy egész generációra van szükségünk, ha az új bolygókon számunkra megfelelő emberi társadalmakat akarunk létrehozni.

– Azt hiszem, dr. Amadiro, nem lesz könnyű dolguk.

– Kétségkívül igaza van. Sok nehézséggel kell szembenéznünk. Önnek milyen problémák jutottak az eszébe?

– Ha emberi társadalmak létrehozására képes robotokat építenek, ha mindkét nem képviselve lesz közöttük, és egy egész generáció születik, hogyan tudják majd megkülönböztetni őket az emberi lényektől?

– Fontos lesz megkülönböztetni őket?

– Talán igen. Ha a robotok túl emberire sikerednek, beilleszkednek az aurorai társadalomba, az emberi lények családtagjai lesznek, és attól kezdve nem alkalmasak az úttörő feladatra.

Amadiro felnevetett.

– Ez nyilván arról jutott az eszébe, hogy Gladia Delmarre-t gyengéd szálak fűzték Janderhez. Láthatja, hogy a Gremionisszal és dr. Vasiliával folytatott beszélgetésem alapján tudom, miről beszélt azzal a nővel. Emlékeztetem azonban arra, hogy Gladia solariai, és a házasságról alkotott fogalmai nem feltétlenül egyeznek meg az aurorai értelmezéssel.

– Én nem konkrétan őrá gondoltam. Inkább arra, hogy az Aurorán sok minden belefér a szex kategóriájába, és ma már elfogadott dolog, hogy valaki robotot válasszon szexpartnernek, holott a robotok csak nagy vonalakban hasonlítanak az emberekre. Ha majd tényleg nem lehet megkülönböztetni a robotokat az emberektől...

– Akkor is megmarad még az utódnevelés problémája. Egy robot se apai, se anyai feladatok ellátására nem képes.

– Felmerül viszont egy újabb szempont: a robotok szükségszerűen hosszú életűek lesznek, hiszen egy ilyen társadalom felépítése évszázadokba is beletelhet.

– Ha azt akarjuk, hogy hasonlítsanak ránk, auroraiakra, egyébként is hosszú életűre kell terveznünk őket.

– Ez a robotgyerekekre is vonatkozik?

Amadiro nem felelt.

– Azok a mesterséges robotgyerekek sohasem fognak megöregedni – folytatta Baley. – Nem fognak felnőni és megkomolyodni. E tekintetben annyira különböznek az emberektől, hogy nagyon is kétséges, mennyire lesz emberi az a társadalom.

Amadiro felsóhajtott.

– Kiválóan érvel, Mr. Baley. Valóban az a szándékunk, hogy kidolgozzunk egy módszert, amelynek bevezetése után a robotok által létrehozott utódok növekedésre és fejlődésre lennének képesek, legalábbis olyan mértékben, hogy ne zavarják meg az ideális társadalom életét.

– Az emberek érkezésekor pedig vissza lehet állítani a robotokat az eredeti viselkedési mintákra?

– Talán igen... amennyiben ez szükségessé válik.

– És a robotutódok létrehozása hogyan történne? Nyilván az lenne a legjobb, ha az alkalmazott módszer minél jobban hasonlítana arra, amit az emberek természetesnek tartanak.

– Lehetőség szerint ezen igyekszünk majd.

– Szexuális aktus? Megtermékenyítés? Szülés?

– Talán.

– És nem lehet, hogy ha ezek a robotok annyira emberi társadalmat hoznak létre, hogy már meg sem lehet különböztetni őket az odaérkező emberektől, akkor ők fognak neheztelni a bevándorlókra, és megpróbálják majd távol tartani őket? Talán úgy viszonyulnak majd az emberi lényekhez, mint önök a földlakókhoz.

– Mr. Baley, a robotok tevékenységét akkor is a Három Törvény fogja szabályozni.

– A Három Törvény azt mondja ki, hogy nem okozhatnak kárt az embereknek, és engedelmességgel tartoznak nekik.

– Pontosan.

– De mi lesz akkor, ha a robotok annyira emberire sikerednek, hogy önmagukat emberi lényeknek tekintik? Lehet, hogy érthető módon saját érdekeiket a bevándorlókéi elé helyezik majd.

– Kedves, jó Mr. Baley, miért foglalkoztatja önt ennyire mindez? Hiszen ezek a távoli jövő kérdései. Az idő előrehaladtával tapasztalati úton felismerjük és megoldjuk a problémákat.

– Elképzelhető, dr. Amadiro, hogy az auroraiak egyáltalán nem fogják helyeselni az ön terveit, amint megértik, miről is van szó. Talán inkább dr. Fastolfe nézeteit részesítik majd előnyben...

– Gondolja? Fastolfe azt hiszi, hogy ha az auroraiak nem képesek a robotok segítsége nélkül új világokat gyarmatosítani, akkor a földlakókat kell erre bátorítani.

– Én egyetértek ezzel az elképzeléssel – mondta Baley.

– Azért ért egyet vele, jó Baleym, mert ön földlakó. Biztosíthatom, hogy az auroraiak nem repesnének az örömtől, ha földlakók özönlenek el az új világokat, megépítenék az új kaptáraikat, és billiós, trilliós lélekszámú galaktikus birodalmat hoznának létre. Ezáltal a jelenlegi Külső Világok a legjobb esetben is elveszítenék a jelentőségüket, de még az is elképzelhető, hogy kihalnának az űrlakók.

– Ellenkező esetben viszont humanoid robotok építenék fel az új világokat – szállt vitába Baley. –, majdhogynem emberi társadalmakat hoznának létre, és igazi embereket már nem is engednének maguk közé. Fokozatosan kiépülne a robotok galaktikus birodalma, a jelenlegi Külső Világok pedig a legjobb esetben is elveszítenék a jelentőségüket, de még az is elképzelhető, hogy kihalnának a űrlakók. Az auroraiak akkor már nyilván szívesebben vennék, ha emberek hoznák létre a galaktikus birodalmat.

– Miért ilyen biztos ebben, Mr. Baley?

– Azért, mert látom, milyen társadalomban élnek ma. Amikor úton voltam az Aurora felé, azt hallottam, hogy itt nem tesznek különbséget ember és robot között, de ma már világosan látom, hogy ez nem igaz. Az auroraiak talán csak szeretnék, ha így lenne.

– Még két napja se tartózkodik itt, és a tapasztalataiból máris ilyen messzemenő következtetéseket mer levonni?

– Igen, dr. Amadiro. Talán éppen azért látok ilyen tisztán, mert idegen vagyok. Nem tévesztenek meg a szokások és a tetszetős elméletek. Már az a tény, is, hogy a robotok nem léphetnek be a bizalmas helyiségekbe, azt bizonyítja, igenis különbséget tesznek ember és robot között. Így az emberek találhatnak egy helyet, ahol egyedül lehetnek. Mi itt kényelmesen üldögélünk, a robotok pedig állva várakoznak a falmélyedésekben. – Baley ekkor Daneelre mutatott. – Mi ez, ha nem hátrányos megkülönböztetés? Azt hiszem, az emberek, és ez alól az auroraiak sem kivételek, mindig is fenn fogják tartani ezt a rendszert, hogy ezzel is hangsúlyozzák emberi felsőbbrendűségüket.

– Elképesztő, Mr. Baley!

– Egyáltalán nem olyan elképesztőek ezek a gondolatok, dr. Amadiro. Ön elveszítette a játszmát. Még ha sikerülne is meggyőznie az auroraiakat arról, hogy dr. Fastolfe tette tönkre Jandert, hiába kárhoztatná politikai tétlenségre Fastolfe-ot, hiába nyerné meg a törvényhozás és az aurorai nép támogatását: a legjobb esetben is csak elodázza a vereséget. Az auroraiak rögtön ön ellen fordulnak, amint rájönnek, milyen következményekkel járna a terv megvalósítása. Talán jobban tenné, ha mihamarabb véget vetne a Fastolfe ellen folytatott hecckampánynak, és összeülne vele, hogy kidolgozzanak egy kompromisszumos megoldást, melynek értelmében a földlakók úgy telepedhetnének meg az új világokon, hogy ezzel ne veszélyeztessék sem az Aurora, sem a többi Külső Világ létét.

– Elképesztő, Mr. Baley! – mondta megint Amadiro.

– Nincs más választása – jelentette ki Baley határozottan.

Amadiro egyáltalán nem szeppent meg, sőt jókedvűen, felszabadultan válaszolt:

– Amikor elképesztőnek minősítem a megjegyzéseit, nem a tartalmukra gondolok, hanem csak arra, hogy egyáltalán ki meri ejteni őket a száján... és még azt hiszi, ér velük valamit.

56.

Baley Amadiro mozdulatait figyelte. Az űrlakó elvette a tálcáról az utolsó darab süteményt, a felét bekapta, és szemmel láthatóan jóízűen elfogyasztotta.

– Kiváló ez a sütemény – jegyezte meg Amadiro –, persze az is igaz, hogy a kelleténél jobban szeretek enni. De hol is tartottam? Á, igen. Mr. Baley, azt hiszi, valami fene nagy titokra jött rá az előbb? Gondolja, hogy a mi világunkon nincs mindenki tisztában azzal, amit most elmondtam magának? Feltételezi, hogy veszélyes terveket kovácsolok, de azért kifecsegem őket minden ideérkező idegennek? Ugye arra számít, hogy ha sokat jártatom a számat, előbb vagy utóbb elszólom magamat, és ön kihasználhatja a helyzetet. Nyugodjon meg, ennek nagyon kicsi a valószínűsége. Az emberibb formájú robotok és robotcsaládok, valamint a lehető legemberibb kultúra létrehozására vonatkozó terveimet írásos formában rögzítettem, és a törvényhozás rendelkezésére bocsátottam. Minden érdeklődő beletekinthet az iratokba.

– És a nagyközönség ismeri a tartalmukat? – kérdezte Baley.

– Valószínűleg nem. A nagyközönségnek megvan a saját értékrendje, és jobban érdekli őket, mi lesz ebédre, milyen a hipervíziós műsor, és ki játssza a legközelebbi űrfocimérkőzést, mint az, hogy miként alakulnak a következő évszázad vagy évezred eseményei. Ennek ellenére ők is ugyanolyan örömmel fogadják majd a terveimet, mint azok az értelmiségiek, akik már tudnak róluk. A tiltakozók olyan kevesen lesznek, hogy nem is érdemes számolni velük.

– Biztos ebben?

– Talán furcsállja, de határozott igennel felelhetek. Attól tartok, ön nincs tisztában azzal, milyen erős ellenérzéssel viseltetnek az auroraiak és általában az űrlakók a földlakók iránt. Megjegyzem, én nem osztom a véleményüket, és most is kellemesen érzem magam az ön társaságában. Nincs meg bennem a fertőzéstől való primitív félelem, nem képzelem be, hogy bűzt áraszt a teste, hogy a jelleme az ellenségemmé teszi önt, hogy társaival összeesküvést sző életem és javaim ellen – de a legtöbb aurorai sajnos így gondolkodna. Talán ez nem derül ki egyértelműen a viselkedésükből, mivel egy ártalmatlannak tűnő földlakóval találkozva, illedelmességet erőltetnek magukra, de ha közelebbről megfigyeli őket, kiütközik az utálatuk és a gyanakvásuk. Ha meghallják, hogy földlakók özönlik majd el az új világokat, és megszerzik előlük a galaxist, rögtön követelni kezdik a Föld elpusztítását.

– Még akkor is, ha ez esetben robottársadalomban kell élniük?

– Természetesen akkor is. Ön azzal sincs tisztában, milyen érzésekkel viseltetünk a robotok iránt. Otthon érezzük magunkat közöttük.

– Én nem így látom. Szerintem a robotok az auroraiak szolgái. Önök alacsonyabb rendűnek tekintik őket, és csak addig érzik magukat otthon közöttük, amíg megmarad ez a különbség. Borzalmas riadalommal reagálnának viszont egy esetleges szerepcserére.

– Az, amit mond, csak a földlakókra lenne igaz.

– Nem így van, s ez abból is látszik, hogy nem engedik be a robotokat a bizalmasokba.

– Nem is tudnák mire használni azokat a helyiségeket. Ők máshol tisztálkodnak, kiválasztószerveik pedig nincsenek... Annyira azért még nem emberszerűek. Ha azok lennének, talán nem alkalmaznánk ilyen "megkülönböztetést".

– Akkor még jobban félnének tőlük.

– Gondolja? – kérdezte Amadiro. – Ostobaságokat beszél. Maga talán fél Daneeltől? Ha egy dologban hinni lehet annak az egyébként nem túl meggyőző hipervíziós műsornak, akkor ön közeli barátságba került Daneellel. Ugye most is a barátjának érzi őt?

Baley hallgatása önmagáért beszélt, és Amadiro kihasználta az ebből adódó helyzeti előnyt.

– Ön például most közönyösen szemléli, hogy Giskard némán és rezzenéstelenül áll egy falmélyedésben, de a gesztusaiból úgy látom, zavarja, hogy Daneel is így tesz. Úgy érzi, ő túlságosan emberszerű ahhoz, hogy robotként kezeljék. Tehát nem fél tőle jobban csak azért, mert emberi a külseje.

– De én földlakó vagyok – felelte Baley. – Bár nekünk is vannak robotjaink, mi nem robotkultúrában élünk. Ezért az én példámból nem vonhat le messzemenő következtetéseket.

– És Gladia, aki Jandert részesítette előnyben az emberekkel szemben...

– Gladia solariai. Az ő esetéből sem ítélhet.

– Akkor mondjon egy példát! Az ön feltételezései minden alapot nélkülöznek. Számomra nyilvánvaló, hogy ha egy robot elég sok emberi tulajdonsággal rendelkezik, akkor el is fogadják embernek. Talán szükséges bizonyítanom önnek, hogy én nem vagyok robot? Beéri azzal, hogy embernek látszom. A végén, amikor már senki se fogja tudni megállapítani a különbséget, nem számít majd, látszólagos vagy valódi emberek-e azok az auroraiak, akik az új világokon megtelepednek. A lényeg az, hogy így is, úgy is auroraiak lesznek, nem pedig földlakók.

Baleynek megingott az önbizalma.

– Mi van akkor, ha sohasem lesznek képesek ember formájú robotokat építeni? – kérdezte Amadirótól cseppet sem magabiztosan.

– Miből gondolja, hogy nem leszünk rá képesek? – kérdezett vissza az űrlakó. – Remélem, nem kerülte el a figyelmét, hogy mindvégig többes szám első személyt használtam, mivel többedmagammal dolgozom a probléma megoldásán.

– Lehet, hogy a középszerű elmék, bármilyen sokan működjenek is együtt, nem tudják elvégezni azt, amire egy zseni egyedül is képes.

– Mi nem vagyunk középszerűek – mondta Amadiro kurtán. – Fastolfe-nak egy napon még kedve támadhat csatlakozni hozzánk.

– Nem hiszem.

– Én igen. Zavarni fogja őt, hogy nem tud befolyást gyakorolni a törvényhozásra. Amikor majd látja, hogy a mi terveink szerint kezdődik meg a galaxis gyarmatosítása, és az ellenállás hiábavaló, csatlakozni fog hozzánk. Teljesen természetes, hogy így tesz majd.

– Nem hiszem, hogy önök fognak győzedelmeskedni – jelentette ki Baley.

– Mert még mindig bízik abban, hogy a nyomozás eredményeképpen felmentik Fastolfe-ot, és sikerül megnehezítenie a mi helyzetünket.

– Talán tényleg így lesz – mondta Baley elszántan. Amadiro megcsóválta a fejét.

– Mit gondol, barátom, ha tudnám, hogy tehet valamit ellenem, most ilyen nyugodtan ülnék itt, és várnám a végzetet?

– Azért ön nem olyan nyugodt. Minden erejével azon van, hogy lezárassa a nyomozást. Miért törekedne erre, ha biztosra veszi, hogy nem tudok ártani magának?

– Nos, valóban tud nekem ártani, mégpedig azzal, hogy demoralizálja az Intézet egyik-másik dolgozóját. Komoly veszélyt nem jelent ránk, de azért idegesítő a jelenléte... én pedig nem akarom, hogy felborzolja a kedélyeket. Így, ha módomban áll, megpróbálok tenni ez ellen, de csak finoman és udvariasan. Ha viszont valóban veszélyes lenne a tevékenysége...

– Akkor mit tudna tenni ellenem, dr. Amadiro?

– Elintézném, hogy letartóztassák és bebörtönözzék, míg ki nem toloncolják a bolygóról. Nem hiszem, hogy az auroraiakat különösebben érdekelné, hogyan bánok el egy földlakóval.

– Ön meg akar engem félemlíteni – mondta Baley –, de nem fog sikerülni. Jól tudja, hogy a robotjaim jelenlétében nem árthat nekem.

– Elfelejti, hogy csak egy szavamba kerül, és száz robotom terem itt azonnal. Ellenük nem tehetnének semmit a robotjai.

– Még százan se tudnának ártani nekem. Nem tudják megkülönböztetni a földlakókat az auroraiaktól. Én is ember vagyok, rám is vonatkozik a Három Törvény.

– De a robotjaim, anélkül hogy bántódása esnék, mozdulatlanságra kárhoztathatják önt, amíg tönkreteszik a kísérőit.

– Téved – mondta Baley. – Giskard minden szavát hallja, és ha észreveszi, hogy ön hívni akarja a robotjait, ő teszi harcképtelenné magát. Giskard eléggé gyors, és az ön robotjai, még ha sikerülne is idehívni őket, tehetetlenül néznék az eseményeket. Megértenék, hogy ha bármit tesznek is ellenem, ön húzza a rövidebbet.

– Azt akarja mondani, hogy Giskard képes lenne bántalmazni?

– Ha ilyen áron kell megvédelmeznie engem, akkor természetesen arra is képes lenne. Sőt, ha feltétlenül szükséges, akár meg is öli magát.

– Ezt nem gondolja komolyan.

– De igen – felelte Baley. – Daneel és Giskard parancsot kaptak arra, hogy megvédjenek. Dr. Fastolfe minden szakértelmét latba vetette, hogy a programjukban különös nyomatékot adjon az Első Törvénynek, és a robotok elsősorban az én épségemet tartsák szem előtt. Ezt nem hozták a tudomásomra ilyen egyértelműen, de biztos vagyok benne, hogy így van. Hiába vagyok földlakó, ha a robotjaimat választás elé állítják, nem lesz nehéz eldönteniük, hogy inkább önnek ártsanak, mint nekem. Gondolom, tisztában van azzal, hogy dr. Fastolfe nem töri a nyakát az ön biztonságának a megőrzése érdekében.

Amadiro felnevetett, és mosolyra húzódott az arca.

– Biztosan mindenben igaza van, és nagyon örülök, hogy említette a dolgot. Tudja, mint már mondottam, én is rögzítem ezt a beszélgetést. Lehet, hogy az előbbi mondatokat dr. Fastolfe le fogja törölni, de biztosra veheti, hogy az én felvételemen rajta maradnak. Abból, amit ön az imént mondott, kiderül, hogy dr. Fastolfe azon munkálkodik, hogy robotok segítségével bántalmazzon, akár meg is öljön engem, míg én soha nem tettem utalást arra, hogy fizikai bántalmat akarnék okozni önnek vagy neki. Ennek alapján, mit gondol, Mr. Baley, melyikünk a gazember? Azt hiszem, egyértelmű a válasz, és ezt talán zárszónak is tekinthetjük.

Amadiro felállt. Még mindig mosolygott. Baley nyelt egy nagyot, és szinte öntudatlanul ő is felkelt a helyéről.

– Szeretnék azért még valamit elmondani – folytatta Amadiro. – Semmi köze Fastolfe-hoz és hozzám. Inkább az ön problémájával kapcsolatos, Mr. Baley.

– Az én problémámmal?

– Talán pontosabb lenne a Föld bolygó problémájáról beszélni. Gondolom, ön azért akarja kimenteni Fastolfe-ot a maga ásta veremből, mert azt hiszi, hogy a földlakók ezzel esélyt kapnak a terjeszkedésre. Ne bízzon ebben, Mr. Baley. Nagyon téved. Mondhatnám, alaposan pofára esett – ezt a vulgáris kifejezést valamelyik földi történelmi regényben olvastam.

– Nem ismerem ezt a kifejezést – mondta Baley mereven.

– A lényeg az, hogy egészen másképp fest a helyzet, mint ahogyan ön elképzeli – magyarázta Amadiro. – Amikor majd győzedelmeskednek a nézeteim a törvényhozásban (vegye észre, nem azt mondom, hogy "ha netán", hanem azt, hogy "amikor"), a földlakók kénytelenek lesznek a saját bolygórendszerük határain belül maradni. Persze ez igazából az ő érdekeiket szolgálja. Az auroraiaknak lehetőségük lesz a terjeszkedésre és egy végtelen birodalom kiépítésére. Attól a pillanattól kezdve nem fogunk törődni a Földdel, hiszen az mindörökre az marad, ami volt. Akkor már mi uraljuk az egész galaxist, és nem fogjuk sajnálni a földlakóktól a nyamvadt kis bolygójukat. Még arra is hajlandóak leszünk, hogy igényük szerint kényelmes világgá varázsoljuk a Földet.

– Ha viszont az auroraiak megteszik azt, amit Fastolfe kér tőlük – folytatta Amadiro –, vagyis megengedik a földlakóknak, hogy megkezdjék a gyarmatosítást, akkor idővel egyre többen felismerik majd, hogy a földiek a birtokukba veszik a galaxist, minket pedig bekerítenek, bezárnak, romlásra és halálra ítélnek. Ezek után már nem válogathatnék a módszerekben. Ha továbbra is jó szándékkal viseltetnék a földlakók iránt, csak fokoznám az auroraiak gyanakvását. Ezért más módszerekhez kellene folyamodnom, akkor pedig a földlakók nagyon, de nagyon rosszul járnának. Ha tehát ön, Mr. Baley, igazán aggódik a hazájáért, akkor meg kell akadályoznia azt, hogy Fastolfe ráerőltesse az auroraiakra a nagyon is téves elképzeléseit. Ön jobban tenné, ha velem kötne szövetséget. Gondolkozzon ezen! Higgye el, ezt csak az ön iránt érzett barátság és a földlakók iránti rokonszenv mondatja velem.

Amadiro szélesebben mosolygott, mint valaha, de most már egyértelműen látszott a barátságos álarc mögé bújt farkas.

57.

Baley és robotjai követték Amadirót. Kiléptek a szobából, és elindultak a folyosón. Amadiro megállt egy jelentéktelennek tűnő ajtó előtt, és megkérdezte Baleytől:

– Távozás előtt nem akar még betérni a mellékhelyiségbe?

Baley egy darabig zavartan ráncolta a homlokát, mert nem értette pontosan, mit akar mondani az űrlakó. De ő is olvasott történelmi regényeket, így aztán rájött, mit jelent ez az archaikus kifejezés.

– Volt egyszer egy tábornok – felelte –, a nevét már elfelejtettem, aki pontosan tudta, mennyire fontos az anyagcsere a katonák életében. Ő mondta ki egyszer a nagy igazságot: "Vizelj, ha vizelhetsz!"

Amadiro elmosolyodott.

– Remekbe szabott jó tanács – mondta. – Legalább olyan hasznos, mint az, amit most én adok önnek: komolyan gondolkozzon el azon, amit mondtam! De látom, még mindig tétovázik. Csak nem arra gyanakszik, hogy csapdát állítottam? Higgye el, kultúrember vagyok. Ön a vendégem ebben a házban, és már csak ezért is teljes biztonságban érezheti magát.

A tétovázásomnak csak az az oka, hogy nem tudom, idegen létemre illik-e használnom az ön... mellékhelyiségét – felelte Baley óvatosan.

– Ugyan már, Mr. Baley! Talán van más választása? A szükség nagy úr. Kérem, használja csak nyugodtan a helyiséget! Ez is annak a jele, hogy én nem osztom az auroraiak általános előítéletét, és a legjobbat akarom önnek és a Földnek.

– Hajlandó lenne még egy lépéssel továbbmenni?

– Hogy érti ezt, Mr. Baley?

– Bebizonyíthatná, hogy a robotok iránt sincsenek előítéletei, nem úgy, mint az auroraiaknak...

– Itt senkinek sincsenek ilyen előítéletei – jelentette ki gyorsan Amadiro. Baley komolyan bólintott, mintegy nyugtázva a megjegyzést, és befejezte a mondatot:

– ...mégpedig azzal, hogy beengedi őket velem a bizalmasba. Kezdem kényelmetlenül érezni magamat nélkülük.

Mintha Amadiro egy pillanatra elbizonytalanodott volna, de azután hamar összeszedte magát, és durcásan azt felelte:

– Természetesen beengedem őket is, Mr. Baley.

– Azért nem szeretnék botrányt okozni. Ha esetleg van most bent valaki, biztosan dühösen tiltakozna ez ellen.

– Nincs bent senki. Ez egy egyszemélyes bizalmas. Ha bent tartózkodik valaki, kigyullad a FOGLALT felirat.

– Köszönöm, dr. Amadiro – hálálkodott Baley. Kinyitotta az ajtót, és kiadta a parancsot: – Giskard, kérlek, menj be!

Giskard szemmel láthatóan habozott, de nem ellenkezett. Belépett, s Baley intésére Daneel követte a példáját. Az ember formájú robot az ajtóban megragadta Baley könyökét, és őt is behúzta magával.

Mielőtt becsukódott volna az ajtó, Baley még odaszólt Amadirónak:

– Rögtön jövök. Köszönöm a kedvességét.

Odabent megpróbált nyugalmat erőltetni magára, mégis összeszorult a gyomra. Lehet, hogy valamilyen kellemetlen meglepetés vár rá?

58.

De a bizalmasban tényleg nem volt senki. Nem is kellett átkutatni a helyiséget. Kisebb volt, mint Fastolfe-é.

Baley arra lett figyelmes, hogy Daneel és Giskard némán állnak egymás mellett, háttal az ajtónak, mintha arra törekednének, hogy minél kevésbé hatoljanak be a bizalmasba.

A nyomozó normális hangon akart megszólalni, de csak valami rekedt krákogást tudott produkálni. Megköszörülte a torkát – feleslegesen hangosan –, és végre kinyögte:

– Beljebb is jöhettek. Neked pedig, Daneel, nem kötelező hallgatnod. – (Daneel, aki ismerte a földi szokásokat, nyilván tudta, hogy a földlakók a bizalmasban nem szoktak megszólalni.)

Daneel rögtön jelezte, hogy csakugyan ez jár á fejében: mutatóujját az ajkára tapasztotta.

– Tudom, tudom – mondta Baley –, de ne törődj most a tilalommal! Ha Amadiro nem veszi figyelembe az aurorai tabut, és beenged titeket ide, akkor én is semmisnek tekinthetem a Földön érvényes szabályt, és megszólalhatok.

– Tehát nem zavar, ha beszélek, Elijah kollégám? – kérdezte Daneel halkan.

– Cseppet sem. – Baley most már természetes hangon válaszolt. Valójában Daneellel, aki bármennyire emberszerű is, mégiscsak robot, egészen másképp beszélt, mint egy emberrel. Így nem is hallotta olyan rémisztőnek a saját hangját, mint hogyha emberekhez szólna. Persze nem árulhatta most el, hogyan érez. Igaz, hogy Daneelnek nincsenek emberi érzelmei, így nem bántódhat meg, ő viszont helyette is érezné a fájdalmat.

Aztán Baleynek eszébe jutott valami, és abban a pillanatban szörnyen ostobának érezte magát.

Suttogva kérdezte Daneeltől:

– Talán azért javaslód, hogy maradjunk csendben, mert lehallgatnak minket? – Az utolsó szavakat már hangtalanul formálta a szája.

– Ha arra gondolsz, Elijah kollégám, hogy a helyiségen kívül tartózkodó személyek valamilyen szerkezet segítségével hallgatják azt, amit mi itt beszélünk, megnyugtathatlak: ez teljesen lehetetlen.

– Miért?

Közben a víz diszkréten és gyorsan leöblítette a vécécsészét, és Baley a mosdóhoz lépett.

– A Földön a zsúfolt városokban soha sincs egyedül az ember – mondta Daneel. – Magától értetődő, hogy mindenhol hallják a szavait, és ugyancsak természetes, hogy gépeket is használhat az, aki hallgatózni akar. Ha egy földlakó azt szeretné, hogy ne hallgassák ki, akkor egyszerűen csöndben marad. Talán éppen ezért kötelező a némaság azokon a helyeken, ahol megvan a magány illúziója. A ti bizalmasaitok is ilyen helyek. Az Aurorán és a többi űrlakó világon viszont az egyedüllét az élet természetes velejárója, és az emberek nagyra értékelik a magányt. Ugye emlékszel még a Solariára? Ott beteges magánykultusz uralkodik. De még az Aurorán is olyan nagy térrész jut egy lakosra, ami a Földön elképzelhetetlen. Itt ráadásul robotok is körülveszik az egyént, s ez teljesen lehetetlenné teszi a magány falának ledöntését.

– Úgy érted, a lehallgatás bűncselekmény? – kérdezte Baley.

– Sokkal rosszabb, Elijah kollégám. Az nem vallana civilizált aurorai honpolgárra.

Baley körülnézett. Daneel félreértette a pillantását, kivett egy törülközőt az idegen szem számára nehezen észrevehető tokból, és a földlakó felé nyújtotta.

Baley elvette a törülközőt, bár más után kutatott a tekintete. Lehallgatókészüléket keresett, mert nehezen tudta elképzelni, hogy ellenfelei csak azért lemondjanak ennek az eszköznek a használatáról, mert ha kiderül, hogy vétettek a törvény ellen, nem tekinthetők többé civilizált embernek. A nyomozó csüggedten vette tudomásul, hogy hasztalan keresgél: egy aurorai poloskát úgysem ismerne fel. Számára idegen ez a világ, és azt se tudja, hol kezdje a kutatást.

De más gyanú is motoszkált az agyában, így témát váltott:

– Téged kérdezlek, Daneel, mert jobban ismered nálam az auroraiakat: mit gondolsz, miért foglalkozik velem ennyit Amadiro? Hosszasan elbeszélgetünk, kikísér, aztán felajánlja, hogy használjam a bizalmast. Vasilia nem tett volna ilyesmit. A jelek szerint Amadirónak rengeteg ideje van rám. Szerinted ez csak az udvariasságának tudható be?

– Sok aurorai büszke az udvariasságára. Lehet, hogy Amadiro is ilyen. Több ízben hangsúlyozta, hogy nem vadember.

– Akkor kérdezek tőled még valamit: mit gondolsz, miért engedte meg, hogy téged és Giskardot is behozzalak ide?

– Szerintem azért, mert tudta, hogy csapdára gyanakszol, és szerette volna eloszlatni a gyanúdat.

– Miért törődne ő ilyesmivel? Talán zavarja, hogy esetleg feleslegesen szorongok?

– Gondolom, minden civilizált aurorai úriember így tenne a helyében.

Baley megcsóválta a fejét.

– Ha mégis van itt poloska, akkor hadd hallja Amadiro is, amit mondok! Én nem tartom őt civilizált aurorai úriembernek. Egyértelműen közölte velem, hogy az egész Föld látná a kárát annak, ha nem hagynék fel a nyomozással. Hát így beszél egy civilizált úriember? Nem inkább egy hihetetlenül brutális zsaroló szavai ezek?

– Egy aurorai úriember is szükségesnek tarthatja megfenyegetni az ellenlábasát – felelte Daneel –, de csak úriemberhez méltó módon.

– Akkor tehát csak a beszédstílus teszi az úriembert? A szöveg tartalma nem számít? Ha így van, akkor Amadiro valóban eleget tett a követelményeknek. Te viszont, Daneel, csak egy robot vagy, ezért nincs jogod kritikával illetni az emberek viselkedését. Egyetértesz?

– Nehezemre is esne kritizálni, Elijah kollégám – mondta Daneel. – De hadd kérdezzek valamit! Miért kértél engedélyt arra, hogy behozhass ide engem és Giskard barátomat? Eddig úgy láttam, nemigen hiszed el, hogy veszély fenyeget. Most már a mi jelenlétünkben sem érzed magad biztonságban?

– Egészen másról van szó, Daneel. Ma már szinte biztosan tudom, hogy nem vagyok és nem is voltam veszélyben.

– Mégis láthatóan gyanakodva léptél be ide, Elijah kollégám. Át is kutattad a helyiséget.

– Persze! Nem is azt mondtam, hogy egyáltalán nincs veszély, csak azt, hogy én nem vagyok veszélyben.

– Azt hiszem, Elijah kollégám, nem értem, mi a különbség a két dolog között – ismerte be a robot.

– Ezt majd később megbeszéljük, Daneel. Ugyanis még mindig nem vagyok biztos abban, nem hallgatják-e le a beszélgetésünket.

Baley közben minden teendőjével végzett. Újra Daneelhez fordult.

– Hát, azt hiszem, nem siettem el a dolgot – állapította meg. – Mehetünk. Kíváncsi vagyok, Amadiro megvárt-e minket odakint, vagy valamelyik alkalmazottját bízta meg azzal, hogy kísérjen ki minket. Elvégre azt is meg tudnám érteni, hiszen elfoglalt ember, nem áldozhatja rám az egész napját. Mit gondolsz erről, Daneel?

– Logikusabbnak tűnik, hogy dr. Amadiro másra bízta a feladatot.

– És neked, Giskard, mi a véleményed?

– Egyetértek Daneel barátommal, bár azt tapasztaltam, hogy az emberek nem mindig a leglogikusabb megoldást választják.

– Én a magam részéről azt gyanítom, hogy Amadiro türelmesen vár – vélekedett Baley. – Ha már egyszer valamiféle rejtélyes oknál fogva ennyi időt pazarolt ránk, akkor kitartott mostanáig.

– Nem tudom, mi késztethette őt erre, Elijah kollégám – mondta Daneel.

– Én sem tudom – felelte Baley –, és bevallom, igencsak zavar ez a tény. De menjünk ki, és lássuk, melyikünknek van igaza!

59.

Amadiro az ajtó előtt várakozott. Pontosan ugyanott állt, ahol Baley belépés előtt utoljára látta. Az űrlakó barátságosan rájuk mosolygott, és semmi jelét nem adta türelmetlenségének. Baley nem tudta megállni, hogy ne vessen Daneelre egy "na-ugye-megmondtam?" pillantást. A robot illedelmes közönnyel reagált a gesztusra.

– Nagyon sajnálom, hogy Giskardot is bevitte magával – mondta Amadiro. – Most alkalmam lett volna közelebbről is megismerkedni vele. Régen, amikor még jobb viszonyban voltam Fastolfe-fal, megtehettem volna, de valahogy sosem került rá sor. Tudja, Fastolfe valaha a tanárom volt.

– Csakugyan? – kérdezte Baley. – Nem tudtam.

– Nyilván nem közölték önnel. Azt hiszem, nem tartózkodik még olyan régen az Aurorán, hogy ilyen apróságokat is megtudhatott volna... De jöjjön! Közben eszembe jutott: a vendégszeretet megkívánja, hogy kihasználjam az alkalmat, és végigvezessem az Intézeten.

– Az az igazság – szabadkozott Baley egy kicsit mereven –, hogy nekem most már feltétlenül...

– Ragaszkodom hozzá – makacskodott Amadiro ellentmondást nem tűrő hangon. – Ön csak tegnap reggel érkezett meg az Aurorára, és az az érzésem, nem marad itt túl sokáig. Talán soha többé nem lesz alkalma megtekinteni egy modern robotikai kutatólaboratóriumot.

Amadiro belekarolt Baleybe, és a tőle eddig megszokott fesztelen hangnemben beszélt tovább. (Baley csodálkozva hallgatta, és magában megállapította, hogy Amadiro úgy fecseg, mint egy pletykás vénasszony.)

– Most, hogy már megmosakodott, és elvégezte a dolgát, talán szívesen feltenne egy-két kérdést az itteni szakembereknek. Örülnék, ha másnak is kikérné a véleményét. Ezzel is azt szeretném jelezni, hogy nem szabok gátat a nyomozásnak a hátralevő rövid időben. Ha gondolja, akár együtt is vacsorázhatunk. Ekkor Giskard közbeszólt:

– Ha megjegyezhetem, uram...

– Maradj csöndben! – förmedt rá Amadiro ellentmondást nem tűrő hangon, s erre a robot elhallgatott.

– Kedves Mr. Baleym – folytatta az űrlakó –, én értek ezekhez a robotokhoz. Nálam jobban csak az a szerencsétlen Fastolfe ismeri őket. Giskard biztosan csak valamilyen kötelezettségére vagy elfoglaltságára akarta önt emlékeztetni – márpedig ezeknek most már semmi jelentőségük, minthogy a nyomozás gyakorlatilag véget ért. Feledkezzen hát meg most egy rövid időre minden egyébről, és tekintsen a barátjának! Meg kell értenie, kedves Baley, hogy én rajongok a Földért és a földi műveltségért. Lenyűgözőnek találom az önök kultúráját, annak ellenére, hogy itt, az Aurorán nem örvend túl nagy népszerűségnek. Különösen a Föld történelme érdekel, azok az idők, amikor – a csillagközi nyelv kifejlesztése előtt – még száz nyelven beszéltek az emberek... Egyébként engedje meg, hogy kifejezzem elismerésem, amiért ilyen jól beszéli a csillagközi nyelvet.

Közben befordultak egy másik folyosóra, és Amadiro szívélyesen maga elé tessékelte vendégét.

– Erre parancsoljon, Mr. Baley. Mindjárt megérkezünk a szimulációs terembe, amelynek ugyancsak megvan a maga különös szépsége. Ha szerencsénk van, talán még egy modellt is láthatunk működés közben. Érdekes élmény lenne... De arról volt szó az előbb, hogy ön remekül beszéli a csillagközi nyelvet. Az auroraiaknak általában az a meggyőződésük, hogy a földlakók érthetetlenné torzították a csillagközit. Amikor elkészült magáról az a műsor, sokan azt mondták, hogy a színészek nem lehettek földlakók, mert érteni lehet a beszédüket. Pedig nincs igazuk, hiszen én például tökéletesen értem az ön minden szavát. – Amadiro újra elmosolyodott, majd bizalmaskodó hangnemben folytatta: – Megpróbálkoztam Shakespeare műveinek olvasásával, de persze az eredeti szöveg semmit sem mond nekem, a fordítások pedig, érdekes módon, rendkívül gyengék. Legalábbis kénytelen vagyok azt hinni, hogy a hiba nem Shakespeare-ben, hanem a fordításokban van. Dickensszel és Tolsztojjal jobban boldogulok, talán azért, mert ők prózai műveket írtak, bár a szereplők nevét képtelen vagyok kiejteni. Mindezzel azt akarom mondani, Mr. Baley, hogy én őszinte híve vagyok a Földnek. A földiek javát akarom. Érti? – Baleyre nézett, és ismét farkasmosoly ragyogott az arcán.

A nyomozónak fel kellett emelnie a hangját, hogy félbe tudja szakítani az űrlakó szakadatlan szóáradatát:

– Attól tartok, dr. Amadiro, nem tehetek a kedvére. Végeznem kell a dolgomat, és nincs több kérdésem se magához, se más intézeti dolgozóhoz. Ha ön...

Baley elhallgatott. Halk, különös dörgésre lett figyelmes. Meglepődve kapta fel a fejét.

– Mi volt ez?

– Micsoda? – kérdezte Amadiro. – Én nem figyeltem fel semmi különlegesre. – A robotok felé fordult, akik némán követték őket. – Semmire! – tette hozzá nyomatékosan.

Baley észrevette, hogy ez a kijelentés a robotokra úgy hatott, mint egy parancs. Most már egyikük sem állíthatta, hogy hallotta a dörgést, ezzel ugyanis egyértelműen ellentmondtak volna egy emberi lénynek. Baley tudta, hogy már csak ő menthetné meg a helyzetet egy másik utasítással, de biztosra vette, hogy Amadiro szakértelmével szemben tehetetlen.

Mindegy, nem számít, mit mondanak a többiek. Ő hallott valamit, és nem robot, akit meg lehet győzni ennek az ellenkezőjéről.

– Ahogyan ön is rámutatott, dr. Amadiro, nincs sok időm hátra, és ez eggyel több ok arra, hogy most...

– Újabb dörgés. Ez hangosabb volt, mint az előző.

– Gondolom, ezt nem hallotta az előbb, és most sem vette észre – mondta Baley éles hangon. – Engedjen utamra, uram, máskülönben a robotjaimtól kérek segítséget.

Amadiro erre rögtön elengedte Baley felső karját.

– Barátom, elég, ha megmondja, mi a kívánsága. Elkísérem a legközelebbi kijáratig, és ha ismét ellátogatna az Aurorára, ami módfelett valószínűtlen, kérem, látogasson meg. Ígérem, akkor megnézheti az Intézetet.

Megszaporázták a lépteiket. Lementek a spirálmozgólépcsőn, végighaladtak egy folyosón, és elértek a tágas, üres előcsarnokba. Ugyanazon ajtó előtt álltak, amelyen keresztül Baley belépett az épületbe.

Az előcsarnok ablakai teljesen sötétek voltak. Lehet, hogy máris beesteledett?

Más volt a helyzet.

– Átkozott egy időjárás! – motyogta Amadiro. – Elsötétítették az ablakokat.

Baleyhez fordult.

– Azt hiszem, odakint esik az eső. Megjósolták az időjárás-előrejelzésben, amely általában megbízható. Ha rossz időt jósolnak, mindig eltalálják.

Kinyílt az ajtó, és a következő pillanatban Baley levegőért kapkodva hátratántorodott. Hideg szél csapta meg az arcát. Az égbolt nem fekete volt, hanem nyomasztóan sötétszürke, és a fergeteg vadul tépázta a lombokat.

Zuhogott, szakadt az eső. Aztán vakító fénysáv cikázott át az égen – mintha kettészelte volna a szürkeséget –, és újabb dörgés hallatszott, melyet ezúttal óriási csattanás kísért.

Baley megfordult, és nyöszörögve menekült vissza az ajtó mögé.

Megint Daneel és Giskard

60.

Baley Daneel erős markának szorítását érezte a felső karján, közvetlenül a válla alatt. Megállt, és erőt vett magán: abbahagyta a gyerekes nyöszörgést. Érezte, hogy minden tagja reszket.

Daneel végtelenül tisztelettudóan megjegyezte:

– Elijah kollégám, vihar van. Várható volt... előre jelezték... normális természeti jelenség.

– Tudom – suttogta Baley.

És tényleg tudta. Ismeretterjesztő könyvekben, regényekben számtalanszor olvasott már viharokról, és a hipervízióból is ismerte az élményt: a hangot, a látványt és a többi kísérőjelenséget.

Csakhogy igazi vihar sohasem szokott tombolni a város szívében, így Baley még soha életében nem tapasztalt ilyesmit a valóságban.

Hiába tudott elméletben oly sok mindent a viharokról, a kézzelfogható valósággal képtelen volt szembenézni. Hiába voltak az írott dokumentumok, a képek, a filmek és a hangfelvételek, nem hitte volna, hogy ennyire fényes, ennyire ágas-bogas is lehet az égen meglepetésszerűen átcikázó villám, ennyire mélyen zengő az azt követő dörgés, amely megrengeti a kietlen világot, és hogy az eső olyan, mintha dézsából öntenek az idők végezetéig.

– Nem bírok kimenni oda – motyogta Baley kétségbeesetten.

– Nem is kell kimennie – nyugtatta meg Daneel gyorsan. – Majd Giskard idehozza a légpárnás autót, közvetlenül az ajtó elé. Egy csepp víz sem fogja érni önt.

Miért nem várjuk meg, míg véget ér a vihar?

– Az nem lenne tanácsos, Elijah kollégám. Még éjfél után is esni fog, bár addigra talán alábbhagy valamelyest, és ha az elnök valóban holnap reggel érkezik, ahogyan dr. Amadiro mondta, az este folyamán konzultálnod kellene még dr. Fastolfe-fal.

Baley újra erőt vett magán, és a külvilág felé fordult. Belenézett Daneel szemébe, és mély aggodalmat olvasott ki a robot tekintetéből, de rögtön eszébe jutott, hogy talán csak a saját érzelmeit vetíti oda. Elvégre egy robot agyában érzelmek helyett csak pozitronimpulzusok léteznek (és talán az emberek neuronimpulzusai nem valódi érzelmek).

Baley egyszer csak észrevette, hogy Amadiro eltűnt.

– Amadiro szándékosan tartott fel. Ezért tessékelt be a bizalmasba, ezért locsogott annyit összevissza, ezért akadályozta meg, hogy közbeszóljatok, és figyelmeztessetek a viharra. Még arra is megpróbált rávenni, hogy járjam körbe az Intézetet, és vacsorázzak vele. Csak akkor hagyott fel a komédiázással, amikor meghallotta, hogy már javában dúl a vihar. Pontosan arra a pillanatra várt.

– Valóban úgy tűnik. De lehet, hogy akkor tesszük azt, amit szeretne, ha itt maradunk nála.

Baley vett egy mély lélegzetet:

– Igazad van. Így vagy úgy... valahogyan el kell mennem innen.

Tétován megindult az ajtó felé, amely még mindig nyitva állt; a résen jól látszott a zuhogó, sötétszürke víztömeg. Még egy lépés... azután még egy... Baley teljes súlyával Daneelre nehezedett.

Giskard némán várakozott az ajtóban.

Baley megállt egy pillanatra, és lehunyta a szemét. Azután halkan megszólalt, de nem annyira Daneelnek, mint inkább saját magának címezte a mondanivalóját:

– Meg kell tennem! – És tett még egy lépést előre.

61.

– Jól van, uram? – érdeklődött Giskard.

Buta kérdés, de Giskard programja ezt írja elő az adott helyzetben, gondolta Baley. Egyébként semmivel sem hangzik butábbnak, mint azok az illemszabályok diktálta értelmetlenségek, amelyeket az emberek szoktak egymásnak mondogatni.

– Jól vagyok – felelte Baley. Hiába próbálta megemberelni magát, csak fátyolos suttogásra futotta az erejéből. Egyébként is kár volt válaszolnia erre az ostoba kérdésre, hiszen Giskard robot létére is láthatta, hogy nincs jól, és most nyilvánvalóan hazudik.

De nem volt mit tenni, a válasz elhangzott, és Giskard elfogadta. Jöhetett a következő feladat.

– Most megyek, és idehozom a légpárnás autót az ajtóhoz – jelentette be a robot.

– Fog működni ebben a nagy... vízben, Giskard?

– Igen, uram. Semmi rendkívüli nincs ebben az esőben.

Giskard határozott léptekkel indult a jármű felé a felhőszakadásban. A villámok jóformán megállás nélkül cikáztak az égen, és percről percre hangosabb lett a mennydörgés tompa moraja.

Baley életében először irigyelt valamiért egy robotot. Milyen érzés lehet keresztülmenni azon? Hogyan lehet közömbösen tűrni a vizet, a hangokat és a látványt, figyelmen kívül hagyni a környezetet és végtelenül bátran élni – vagy majdnem élni –, nem ismerni a fájdalomtól és a haláltól való félelmet, mert nem létezik fájdalom, és nem létezik halál?

Ám egy robot agyában sohasem születnek eredeti gondolatok, és a gépek mozgását nem kiszámíthatatlan ösztönök vezérlik.

Vajon az utóbbiak valóban kárpótolják az embert minden nehézségért?

E pillanatban Baley nem tudott választ adni erre a kérdésre, ám biztosra vette, hogy amint elmúlik a rettegése, meggyőzi majd magát arról, hogy embernek lenni minden áldozatot megér. De most, amikor a torkában dobog a szíve, és összeomlik az akaratereje, önkéntelenül is felvetődik benne: mi haszna annak, hogy embernek született, ha képtelen legyőzni mélyen gyökerező rettegését és a külvilágtól való iszonyodását?

Pedig az Aurorán töltött két nap java részében a szabad ég alatt tartózkodott, és a végén már-már azt mondhatta, hogy jól érzi magát odakint.

Most viszont bebizonyosodott, hogy a félelmet mégsem sikerült legyőznie. Eddig el tudta terelni róla a figyelmét, de a viharban semmi másra nem tud gondolni.

Márpedig ezt nem engedheti meg magának. Ha a gondolkodása és az akarata megbénul a félelemtől, sőt a büszkesége is odalesz, csak a szégyenkezés marad. Nem szabad összeomlania a robotok személytelen, felsőbbrendű pillantásainak kereszttüzében. Legalább a szégyenérzete legyen erősebb a félelménél!

Erezte, hogy Daneel karja átöleli a derekát, de a szégyenkezés meggátolta abban, hogy azt tegye, amit a legjobban szeretne... hogy fejét a robot mellkasára hajtsa. Talán nem tudott volna ellenállni a kísértésnek, ha Daneel ember.

Kezdte elveszíteni a kapcsolatát a valósággal. Ezt abból gondolta, hogy úgy hallotta Daneel hangját, mintha a robot nagyon messziről szólna hozzá. És mintha maga Daneel is pánikba esett volna.

– Elijah kollégám, hallasz engem?

Giskard hangja is ugyanolyan messziről jött:

– Vinnünk kell.

– Nem kell – motyogta Baley. – Tudok járni.

Talán nem is jutottak el hozzájuk a szavai. Talán valójában meg se mukkant, csak azt hitte, hogy beszél. Érezte, hogy felhúzzák őt a földről. Bal karja tehetetlenül csüngött lefelé. Minden erejével azon volt, hogy megpróbálja felemelni. Bele akart kapaszkodni valamelyik robot vállába, hogy felsőteste újra kiegyenesedjen, lábát megvethesse a földön, és felálljon.

De bal karja továbbra is tehetetlenül lógott, erőlködése nem vezetett eredményre.

Még tudatában volt annak, hogy a szabadban van, és víz éri a testét. De lehet, hogy nem is víz, hanem csak pára szitált az arcába. Kétoldalt valamilyen kemény felület nyomódott az oldalához, a jobb oldali valamivel rugalmasabb volt.

Aztán megint benn ült a légpárnás autóban, Giskard és Daneel közé préselődve. A legintenzívebben Giskard nedves fémborítását érzékelte.

Később meleg légáramlat érte a testét. Kint még ugyanaz a homály, vízcseppek csorogtak az üvegen, és Baley arra gondolt, talán a robotok elsötétítették az ablakokat. Azután ez be is következett, és teljes feketeség ereszkedett rájuk. Az autó a füves terep fölé emelkedve, billegve suhant úti célja felé, és a hajtóművek hangja elnyomta a villámok zaját.

– Sajnálom, uram, hogy kellemetlenséget okoz a nedves testem – szabadkozott Giskard. – Hamar meg fogok száradni. Várunk itt egy rövid Ideig, amíg ön összeszedi magát.

Baley máris könnyebben vette a levegőt. Csodálatosan kellemesnek érezte a zárt teret maga körül. "Adjátok vissza a Citymet – követelte. – Felőlem odaveszhet az egész világegyetem, legyen csak minden az űrlakóké! Mi beérjük a jó öreg Földdel."

Abban a pillanatban, amikor átfutottak az agyán ezek a gondolatok, máris tudta, csak nyomorúságos fizikai állapota tehet arról, hogy ilyesmi jár a fejében; Ilyenkor nem a józan ész diktál.

Gondolkodnia kell.

– Daneel – szólt bágyadtan.

– Tessék, Elijah kollégám.

– Beszéljünk... az elnökről! Szerinted jól ítélte meg a helyzetet Amadiro, amikor azt jósolta, hogy az elnök berekeszti majd a nyomozást, vagy csak azt mondta, amit a legjobban szeretne?

– Valószínűnek tartom, Elijah kollégám, hogy az elnök valóban ki fogja hallgatni dr. Fastolfe-ot és Amadirót ebben az ügyben. Ilyen viták elrendezésekor ez a szokványos eljárás. Számos precedensről tudok.

– De ha Amadiro érvelése annyira meggyőző, miért nem rendeli el az elnök azonnali hatállyal a nyomozás lezárását? – kérdezte Baley elhaló hangon.

– Az elnök politikai értelemben véve kényes helyzetben van – felelte Daneel. – Annak idején ő engedélyezte, hogy dr. Fastolfe kérésére az Aurorára hozzunk, és nem vonhatja vissza ilyen hirtelen a döntését, mert az arra utalna, hogy gyenge és határozatlan vezető. Ráadásul megharagítaná dr. Fastolfe-ot, akinek még ma is komoly befolyása van a törvényhozásra.

– Akkor miért nem utasítja egyszerűen vissza Amadiro kérelmét?

– Azért, Elijah kollégám, mert dr. Amadiro is befolyásos személy, és a közeljövőben valószínűleg egyre népszerűbb lesz. Az elnök kénytelen húzni az időt. Azzal, hogy mindkét felet meghallgatja, legalább megőrzi azt a látszatot, hogy csak alapos mérlegelés után hoz döntést.

– És minek az alapján hozza majd meg a döntését?

– Azt kell feltételeznünk, hogy kizárólag az ügy érdemi részével foglalkozik, és semmi más nem befolyásolja az ítélet meghozatalában.

– Akkor tehát holnap reggelig találnom kell valamit, amivel meggyőzhetem az elnököt, hogy végül Fastolfe mellett foglaljon állást. Ha ez sikerül, akkor biztos a győzelmünk?

– Az elnöknek nem korlátlan a hatalma, de igen nagy a befolyása – válaszolta Daneel. – Ha ő határozottan kiáll dr. Fastolfe mellett, akkor a jelenlegi helyzetben valószínűleg a törvényhozás is dr. Fastolfe mellett foglal állást.

Baley örömmel vette észre, hogy megint tiszta fejjel tud gondolkodni.

– Ez meg is magyarázza, miért tartóztatott minket Amadiro. Azt hihette, hogy semmit sem tudok még felmutatni, és meg akart gátolni abban, hogy a hátralévő időben valamilyen fontos bizonyíték nyomára bukkanjak.

– A jelek valóban erre mutatnak, Elijah kollégám.

– És csak akkor engedett el, amikor feltételezte, hogy a viharban úgysem tudunk továbbmenni.

– Lehetséges, Elijah kollégám.

– Nem engedhetjük meg magunknak, hogy vesztegessük az időt.

– Hová kívánja vitetni magát, uram? – kérdezte Giskard higgadtan.

– Vissza, dr. Fastolfe házába.

– Várhatunk még egy percet, Elijah kollégám? Meg akarod mondani dr. Fastolfe-nak, hogy nem szabad folytatnod a nyomozást?

– Miért kérdezed ezt? – firtatta Baley indulatosan, éles hangon, s ez bizonyította, hogy teljesen magához tért.

– Csak attól félek – mondta Daneel –, talán megfeledkeztél arról, hogy dr. Amadiro erre biztatott, éppen a Föld jövőjének az érdekében.

– Nem felejtettem el, Daneel – válaszolta Baley komoran –, és meglep, hogy azt hiszed, befolyásolhat engem ez a fenyegetés. Fastolfe-ot tisztázni kell a vádak alól, a Földnek pedig telepeseket kell szétküldenie a galaxisba. Ha a globalisták erőszakosan reagálnak, nekünk szembe kell néznünk ezzel a veszéllyel.

– De Elijah kollégám, akkor miért menjünk vissza dr. Fastolfe-hoz? Szerintem semmi fontosról nem tudnánk beszámolni neki. Nem lehetne tovább folytatni a kutatást, mielőtt újra jelentkezünk nála?

Baley kiegyenesedett az ülésen, és az azóta teljesen megszáradt Giskard vállára tette a kezét. Egészen nyugodt hangon beszélt:

– Elégedett vagyok az eddigi eredményekkel, Daneel. Giskard, induljunk dr. Fastolfe házához! – Azután ökölbe szorította a kezét, megfeszítette az izmait, és hozzátette: – De előbb még varázsold átlátszóvá az ablakokat! Látni akarom a vihart.

62.

Baley visszafojtott lélegzettel készült a látványra. Hamarosan rés nyílik a zárt rendszeren, és a kis jármű belsejében csökken a védettség illúziója.

A következő pillanatban áttetszővé váltak az ablakok. Éppen egy vakító villám cikázott át az égbolton, de olyan gyorsan eltűnt, hogy tulajdonképpen nem is fényt, hanem még mélyebb sötétséget hozott a világba.

Baley megpróbálta hozzáedzeni magát az élményhez, de nem sikerült úrrá lennie remegő tagjain. A villámlást néhány másodperc múlva hosszan elnyújtott dörgés követte.

– Most már nem lesz erősebb a vihar. Nemsokára csillapodni fog – mondta Daneel megnyugtató hangon.

– Nem érdekel, hogy csillapodik-e vagy sem – felelte Baley reszkető ajakkal. – Induljunk! – A saját érdekében igyekezett megőrizni a robotok fölött álló emberi lény méltóságát.

A légpárnás autó egy kicsit felemelkedett, de utána rögtön elmozdult oldalirányba, és végül már annyira megdőlt, hogy Baley Giskardhoz préselődött.

– Hozd egyenesbe a járművet, Giskard! – kiáltotta, vagy inkább zihálta. Daneel átölelte Baley vállát, és finoman maga felé húzta a nyomozót, míg a másik kezével megkapaszkodott egy fogantyúba.

– Ezt most lehetetlen megtenni, Elijah kollégám – felelte Giskard helyett. – Túl erős a szél.

Baley úgy érezte, minden hajszála égnek áll.

– Úgy érted... elfúj minket a szél?

– Dehogy, Elijah kollégám. Az csak akkor fordulhatna elő, ha az autó antigravitációs eljárással készült volna, de az a technológia ma még nem létezik. Ráadásul a tömegünknek és a tehetetlenségünknek elhanyagolhatónak kellene lennie: abban az esetben a szél valóban elfújna minket, mint egy tollpihét. Így viszont akkor is megőrizzük a teljes tömegünket, amikor a hajtóművek a magasba emelik az autót, ily módon már csak a tehetetlenségünk miatt is ellenállunk a szélnek. Igaz, hogy imbolygunk egy kicsit a viharban, de aggodalomra semmi ok: Giskard teljesen ura a helyzetnek.

– Nem úgy veszem észre – mondta Baley. Hallotta, hogyan süvít a szél a száguldó jármű körül. Azután az autó hirtelen oldalra dőlt, Baley pedig kétségbeesetten átölelte Daneel nyakát: akkor sem tudott volna higgadtabban viselkedni, ha az élete múlik ezen.

Daneel várt egy pillanatig, azután, mikor Baley újra szabályosan lélegzett, és szorítása sem volt már olyan görcsös, könnyedén kibontakozott az ölelésből, ugyanakkor ő valamivel erősebben szorította magához a nyomozót.

– Ahhoz, hogy tartani tudjuk az irányt, Elijah kollégám, Giskardnak meg kell küzdenie a széllel. Ezért aszimmetrikusan működteti a hajtóműveket. Így az autó oldalra dől, és "felül a szél hátára". Figyelembe kell vennie a légáramlás sebességét és irányát. Ezt senki sem csinálja jobban Giskardnál, de még így is előfordul, hogy időnként billeg vagy félredől a jármű. Meg kell bocsátanod Giskardnak, hogy nem vesz részt a beszélgetésben: teljesen leköti figyelmét a kormányzás.

– És ez... ez biztonságos? – kérdezte Baley. A széllel vívott harc gondolatára görcsbe rándult a gyomra. Örült annak, hogy órák óta nem evett. Persze az is igaz, hogy a szűk utastérben nem tudott és nem is mert volna rosszul lenni. Ettől a gondolattól azután még jobban összezavarodott, és megpróbált valami másra koncentrálni.

– A földi "szalagfutás" – az expresszjáratok rendszere – jutott az eszébe. Ott az emberek az egyik mozgójárdáról egy ideig mindig a szomszédos gyorsabb mozgójárdára lépnek át, azután az utazás vége felé egyre lassabban futó szalagok következnek. Ők mindeközben szakértő módon hajladoznak a szélben, és a járda mozgásától függően billentik át testük súlypontját egyik vagy másik irányba. Fiatalabb korában Baley hosszú időn keresztül képes volt ezt játszani, anélkül hogy egyetlenegyszer is hibát követett volna el.

Daneel, amikor a Földön járt, gond nélkül tudott alkalmazkodni az ottani viszonyokhoz, és a mozgójárdák között lépkedve sem hibázott. A mostani autózás ugyanolyan volt, mint a szalagfutás.

Persze volt azért egy különbség. A cityben a mozgójárdák sebességét előre meghatározták, így aztán a mindig szembefújó szél sebességét pontosan ki lehetett számítani. A viharban viszont a szélnek saját akarata volt, vagy legalábbis – Baley azért igyekezett racionálisan gondolkodni – olyan sok tényező határozta meg az irányát és az intenzitását, hogy úgy tűnt, saját akarattal rendelkeznek... amit Giskardnak figyelembe kell vennie. Ennyi az egész. Itt a szalagfutás egy túlbonyolított válfajáról van szó, ahol a mozgás iránya és sebessége gyakran és hirtelen változik.

– Mi lesz, ha a szél nekifúj minket egy fának? – kérdezte Baley elhaló hangon.

– Annak nagyon kicsi a valószínűsége, Elijah kollégám. Giskard annál sokkal ügyesebb. És nagyon alacsonyan járunk a felszín felett, így a hajtóművek igen nagy erőt tudnak kifejteni.

– Akkor viszont ráfuthatunk egy kőre, és kilyukadhat az autó feneke – aggodalmaskodott a nyomozó.

– Nem fogunk kőre futni, Elijah kollégám – mondta Daneel.

– Miért nem? Egyáltalán hogyan látja, Daneel, hogy merre kell kormányoznia? – kérdezte Baley a sötétséget fürkészve.

– Csak most fog lemenni a nap – felelte Daneel –, és átszűrődik még a felhőkön egy kis világosság. Ez kiegészül a reflektorok fényével, így egészen jól lehet látni. Ha sötétebb lesz, Giskard erősebbre állítja majd a reflektorokat.

– Miféle reflektorokat?

– Te nem láthatod nagyon jól a fényüket, mert nagyrészt az infravörös tartományban működnek. Giskard szeme viszont nagyon érzékeny az infravörös sugarakra. Az infravörös világítás egyébként is hatékonyabb esőben és ködben, mint a rövidebb hullámhosszú fénysugarak.

Baleyben a szorongás ellenére is kíváncsiság ébredt, ezért megkérdezte:

– A te szemed is ilyen, Daneel?

– Az én szememet úgy tervezték meg, hogy minél jobban hasonlítson az emberi szemre. Ilyen helyzetekben ez talán sajnálatosnak is mondható.

A légpárnás autó megremegett, és Baley ismét visszafojtotta a lélegzetét. Csak suttogni tudott:

– Az űrlakók látása viszont továbbra is a Föld napjának a sugaraihoz alkalmazkodik. Legalább ez is emlékezteti őket földi eredetükre.

Elhallgatott. Odakint egyre sötétebb lett. Baley már semmit sem látott, és a villámok sem világítottak meg semmit, legfeljebb elvakították. Behunyta a szemét, de az sem segített: úgy még inkább tudatában volt a vadul tomboló, félelmetes viharnak.

– Nem lenne jobb, ha most már megállnának? Nem kellene megvárniuk, míg csillapodik a vihar?

– A jármű rendellenesen működik – szólalt meg váratlanul Giskard.

Baley úgy érezte magát, mintha göröngyös talajon, bukkanok között utazna egy kerekeken guruló autóban.

– Giskard barátom, lehet, hogy a vihar tett kárt benne? – kérdezte Daneel.

– Másra gondolok, Daneel barátom. Nem valószínű, hogy ebben a járműben bármilyen vihar is kárt tehetne.

Baley csak nehezen tudta felfogni a robotok szavainak értelmét.

– Miféle kárról meg rendellenességről beszéltek? – motyogta.

– Azt hiszem, uram, lyukas a kompresszor – magyarázta Giskard –, de csak egy apró lyuk lehet rajta, amely nem természetes úton keletkezett.

– Hogy történhetett?

– Talán szándékosan lyukasztották ki, mialatt a központ előtt parkoltunk. Már korábban észrevettem, hogy követnek, bár az üldözőink ügyelnek arra, nehogy túlságosan megközelítsenek minket.

– De miért, Giskard?

– Talán azért, uram, mert arra várnak, hogy végleg lerobbanjunk. – Közben az autó egyre döcögősebben haladt előre.

– El tudunk így jutni dr. Fastolfe házáig?

– Nem valószínű, uram.

Baley megpróbálta összeszedni a gondolatait.

– Ha így van, akkor nem tévedtem, és Amadiro valóban azért tartóztatott bennünket, hogy a robotjának vagy a robotjainak legyen idejük megrongálni az autót. Azt akarta, hogy a legnagyobb viharban lerobbanjunk a senki földjén.

– De miért intézte így? – hüledezett Daneel. – Azért, hogy foglyul ejthessen? Ezt már korábban is megtehette volna.

– Nem énrám pályázik. Rám senki se pályázik – mondta Baley dühösen, de egy kicsit már lankadtan. – Te forogsz veszélyben, Daneel.

– Én, Elijah kollégám?

– Igen, te... Giskard, keress egy megállásra alkalmas helyet! Szálljatok ki Daneellel: neki biztonságos helyre kell jutnia.

– Képtelenséget kérsz, Elijah kollégám – mondta erre Daneel. – Nem hagyhatlak magadra, amikor rosszul érzed magad... különösen akkor nem, ha üldöznek minket, és az ellenség kárt tehet benned.

– Téged üldöznek, Daneel – felelte Baley. – Neked kell elmenekülnöd. Én itt maradok az autóban. Nem vagyok veszélyben.

– Erről nem vagyok meggyőződve.

– Kérlek, Daneel, hallgass rám! Hogyan magyarázzam meg most, ebben a felfordulásban? – Baley már annyira kétségbe volt esve, hogy egészen nyugodt lett a hangja. – Te vagy itt a legfontosabb személy, fontosabb, mint én és Giskard együttvéve. Nemcsak arról van szó, hogy én nem akarom, hogy bajod essen. Rajtad múlik az egész emberiség sorsa. Ne foglalkozz velem, én csak egy vagyok a sok milliárd ember közül. Rájuk gondolj, Daneel... kérlek...

63.

Baley előre-hátra hintázott az ülésen. Ő dülöngél? Vagy az autó? Teljesen le fog robbanni a kocsi? Giskard veszítette el felette az uralmát? Vagy talán a robot éppen így akarja menteni a menthetőt?

Baleynek már nem számított, mi az igazság. Hadd törjön össze a kocsi! Jöjjön a felejtés! Történhet bármi, a lényeg az, hogy végre megszabadul ettől a szörnyű, kínzó félelemtől, végre békét köthet a világegyetemmel.

Csak egy dolog érdekelte: Daneelnek el kell jutnia egy biztonságos helyre. De hogyan?

Valószínűtlennek érezte az egész helyzetet. Nem fogja tudni megértetni Daneellel és Giskarddal a lényeget. Számára teljesen tiszta már a kép, de hogyan tudná meggyőzni az igazáról ezeket a robotokat, akik nem emberek, és semmit sem értenek meg a Három Törvényen kívül? Ők csak a közvetlen közelükben tartózkodó egyetlen emberi lény érdekeit tartják szem előtt, ugyanakkor képesek lennének hosszú távon pokolra juttatni a Földet és az egész emberiséget.

Miért is találták fel egyáltalán a robotokat?

És akkor furcsa módon Giskard, a kevésbé fejlett robot sietett a segítségére.

– Daneel barátom – mondta kifejezéstelen hangon –, nem tudom már sokáig mozgásban tartani a járművet. Talán jobb lenne úgy tenned, ahogyan Mr. Baley javasolja. Nagyon nyomatékosan parancsot kaptál tőle.

– Giskard barátom, szerinted itt hagyhatom őt, amikor nem érzi jól magát? – kérdezte Daneel zavartan.

– Nem viheted őt magaddal a viharban, Daneel barátom. Mi több, annyira erősen akarja, hogy elmenekülj, hogy ha itt maradnál, azzal ártalmat okoznál neki.

Baley érezte, hogy lassan visszatér belé az élet.

– Igen... igen... – krákogta. – Úgy van, ahogy Giskard mondja. Giskard, menj el Daneellel, rejtsd el, vigyázz rá, helyezd biztonságba valahol, ahonnan nem jöhet vissza... aztán gyere értem!

– Azt nem lehet, Elijah kollégám – jelentette ki Daneel határozottan. – Nem hagyhatunk őrizet nélkül, védtelenül.

– Nem fenyeget veszély... én nem vagyok veszélyben. Tedd, amit mondtam!

– Valószínűleg robotok követnek minket – mondta Giskard. – Emberi lények nem nagyon merészkednek ki ebben a viharban. Ha viszont tényleg robotok, akkor nem bántják Mr. Baleyt.

– De magukkal vihetik őt – makacskodott Daneel.

– A viharban nem tennének ilyet, Daneel barátom, mert azzal nyilvánvalóan ártanának neki. Most meg fogom állítani az autót, Daneel barátom. Engedelmeskedj Mr. Baley parancsának, én is azt teszem.

– Helyes – suttogta Baley. – Nagyon helyes. – Hálás volt Giskardnak, akit, egyszerűbb elme lévén, könnyebb volt meggyőzni. Őt nem fenyegette az a veszély, hogy eltéved és elbizonytalanodik az érvek és ellenérvek bonyolult szövevényében.

Baleynek egy pillanatra megfordult a fejében a gondolat, hogy Daneel addig tétovázik, míg végül még összeroppan a konfliktus súlya alatt.

Azt tedd csak, Daneel, amit parancsolok, és ne kérdezősködj, mondta magában.

– Nem volt elegendő ereje – és talán az akarata is hiányzott – ahhoz, hogy hangosan is kimondja ezt.

Az autó ledöccent a talajra, és hangos csikorgással megállt.

– Mindkét oldalon kinyílt, majd halk, sóhajszerű surrogással becsukódott az ajtó. A robotok egykettőre eltűntek a láthatáron. Amint eldöntötték, mit tegyenek, egy pillanatig sem haboztak tovább, és gyorsabban cselekedtek, mint a legfürgébb ember.

Baley mély lélegzetet vett. Remegés futott át a testén. A jármű most már meg se moccant, mintha hozzánőtt volna a talajhoz.

A nyomozó ekkor felismerte, hogy nyomorúságos közérzetét az autó imbolygásának és bukdácsolásának köszönhette. Utazás közben a világegyetemtől függetlenedett, könyörtelen erőknek kiszolgáltatott, anyagtalan létezőnek érezte magát.

Most viszont a jármű meg se moccant. Baley felnyitotta a szemét.

Észre se vette, hogy eddig lehunyva tartotta.

Messzebbre még mindig villámlott, de már csak egészen tompa morajként hallatszott a dörgés, míg a szél az addiginál jóval élesebben süvített a stabilitását visszanyert, mozdulatlan autó körül.

Sötét volt. Baley emberi szeme az égbolton átcikázó villámokon kívül semmit sem látott. Nyilván lement már a nap, és most sűrű felhőtakaró borítja az eget.

Ő pedig először van egyedül, mióta elhagyta a Földet.

64.

Egyedül!

Eddig nem volt eléggé magánál, túl rossz volt a közérzete ahhoz, hogy értelmesen gondolkodjon. Még most is csak nehezen tudta átlátni, mit kellett volna tennie, azaz mit tett volna, ha szorult helyzetében nemcsak az jár a fejében, hogy Daneelnek menekülnie kell.

Például nem kérdezte meg, hol vannak most, milyen emberi építmény van a közelben, és hová indult Daneel meg Giskard. Az autó működéséről fogalma sem volt. Természetesen a motor beindításával úgyis hiába próbálkozna, de azért jó lett volna, ha szükség esetén legalább a hőmérséklet-szabályzót be tudja kapcsolni.

Nem tudta, hogyan sötétítheti el az ablakokat, ha bezártságra vágyik, és hogyan nyithatja ki az ajtót, ha ki akar szállni.

Egyetlenegy dolgot tehetett: megvárja, míg Giskard visszajön érte. Giskard nyilván tudja, mi a feladata. Elvégre azt az eléggé egyszerű parancsot kapta: "Gyere értem!"

Baley nem utalt olyasmire, hogy szándékában állna elhagyni az autót. Giskard egyszerű, tisztán gondolkodó agya tehát nyilván úgy értelmezi a parancsot, hogy a járműhöz kell visszatérnie.

Megpróbált alkalmazkodni a helyzethez. Bizonyos értelemben könnyebbséget jelentett számára, hogy a várakozáson kívül nincs semmi dolga, egy darabig nem kell döntéseket hoznia, mert nincs miről dönteni. Jólesett neki, hogy mozdulatlan maradhat, pihenhet, és vége a szörnyű villámlásnak és mennydörgésnek.

Talán még egy rövid alvást is engedélyezhet magának.

Aztán újra kétség ébredt benne... Valóban megteheti ezt?

Elvégre üldözik és figyelik. A Robotikai Intézet Közigazgatási Központja előtt parkírozó autójukat megrongálták, és a tettesek minden bizonnyal rövidesen megjelennek.

Az ő érkezésükre is számítania kell, nemcsak Giskardéra.

Vajon nagy nyomorúságában tud egyáltalán józanul gondolkodni? A központ előtt álló járművet babrálták, valószínűleg Amadiro a bűnös.

Ő tartóztatta őket egészen a vihar kitöréséig. Ez nyilvánvaló. Azt akarta, hogy viharban keljenek útra, és a legnagyobb felhőszakadásban robbanjanak le. Amadiro tanulmányozta a Földet és lakóit: ezzel még el is dicsekedett. Tisztában kell lennie azzal, mennyire idegenkedik egy földlakó a külvilágtól, különösképpen akkor, ha odakint vihar tombol.

Amadiro szinte biztosra vehette, hogy Baley teljes tehetetlenségre lesz kárhoztatva.

De miért kovácsolt ilyen ördögi tervet?

Hogy visszaszállíttassa Baleyt az Intézetbe? Egyszer már a markában volt, de akkor ereje teljében, két robot védőőrizetében. Így egészen más lenne a helyzet.

Amadiro nyilván arra számított, hogy ha az autó elromlik a viharban, akkor Baley lelkileg teljesen összeroppan. Talán még az eszméletét is elveszíti, és biztosan képtelen lesz ellenállni a visszaszállításával megbízott robotoknak. Az ő két robotja sem ellenkezne: látván, hogy Baley beteg, még segédkeznének is az ellenségnek a "mentésben".

Sőt nekik is vissza kellene kísérniük Baleyt az Intézetbe, és ez ellen sem tehetnének semmit.

Ha Amadirót kérdőre vonnák, ő nyugodtan mondhatná, hogy féltette Baleyt a vihartól, ezért megpróbálta ott marasztalni az Intézetben. Miután ez nem sikerült, utánaküldte a robotjait, hogy megvédjék a veszélytől; amikor pedig a légpárnás autó meghibásodott, a robotok biztonságos helyre menekítették a földlakót. Ha nem derül ki, hogy a járművet Amadiro parancsára rongálták meg (márpedig hogyan lehetne ezt bizonyítani, és ki hinné el, hogy így volt?), akkor a közvélemény nyilván Amadiro mellé áll, és magasztalni kezdi őt ezért az emberbaráti gesztusért... annál is inkább, mert egy alacsonyabb rendű lényen, egy földlakón könyörült meg.

Hogy mit tenne Amadiro a foglyul ejtett Baleyvel?

Nyilván semmit, legfeljebb tehetetlenségre és némaságra kárhoztatná őt egy darabig. Ugyanis – és ez a lényeg – valójában nem Baley a nagy fogás.

Amadiro ezzel a manőverrel a két robotot is megkaparintaná, akik ugyancsak tehetetlenül vergődnének a markában. A legnyomatékosabb parancsok arra kényszerítenek őket, hogy őrizzék Baleyt, de mivel a rájuk bízott személy beteg és ápolásra szorul, kénytelenek lennének Amadiro utasításait követni – hiszen látszólag minden Baley érdekében történik. Feltehetőleg a nyomozó sem lenne annyira ura a helyzetnek, hogy újabb parancsok kiadásával önvédelemre sarkallja robotjait, arról nem is beszélve, hogy Daneelt és Giskardot esetleg el is kábíthatják.

Világos! Teljesen egyértelmű! Amadiro egyszer már a markában érezhette Baleyt, Giskardot és Daneelt, de akkor még nem tudott mihez kezdeni velük. Amikor aztán a viharból másodszor is megérkeztek volna a házába, más helyzet állt volna elő. Az űrlakó különösen Daneel vendégül látásához fűzhetett nagy reményeket. Mert Daneel itt a kulcsfigura!

Fastolfe nyilván kerestetné az elveszett utasokat, és végül meg is találná, sőt a házába is szállítaná őket, de akkor már túl késő lenne.

Mármost az a nagy kérdés, mit akarhatott Amadiro Daneeltől.

Baley szörnyű fejfájással küszködött. Biztos volt abban, hogy tudja a választ. De hogyan fogja bizonyítani?

Nem bírt tovább gondolkodni... Legfeljebb akkor tudta volna folytatni az elmélkedést, ha elsötétíti az ablakokat, és kialakít magának egy nyugalmas kis fészket az utastérben.

Csakhogy nem tudta elsötétíteni az ablakokat. Kénytelen volt nézni a külvilágban tomboló vihart, hallgatni az esőcseppek kopogását, figyelni a villámok cikázását és a mennydörgés moraját.

Görcsösen behunyta a szemét, de a szemhéjak vékonyka fala nem nyújtott elegendő biztonságot. Nem mert elaludni.

Egyszer csak a jól ismert sóhajtásszerű hanggal kinyílt a kocsi jobb oldali ajtaja: Baley érezte a beáramló hideg, párás levegőt, a nedves növények olaj- és kárpitszaggal elegyedő illatát, amely a városra emlékeztette. Vajon viszontlátja még valaha a várost?

Kinyitotta a szemét, és furcsa érzése támadt, amikor megpillantotta a rábámuló robotarcot. Mintha oldalra úszott volna, annak ellenére, hogy mozdulatlannak látszott. Baley egészen beleszédült.

A robot nagyobb volt, mint azok, amelyekkel Baley eddig találkozott. Alakja mély fekete árnyékként rajzolódott az amúgy is sötét háttér elé. Ügyesen mozgott, és udvariasan beszélt:

– Elnézést, uram. Volt az ön társaságában két robot?

– Elmentek – rebegte Baley, és megpróbált olyan betegnek látszani, amilyennek csak tudott, bár közben észrevette, hogy ez nem kerül különösebb erőfeszítésébe. Félig lehunyt szemhéján keresztül is látta, hogy fény villan az égbolton.

– Elmentek? Hová mentek, uram? – Az idegen robot elhallgatott, nyilván válaszra várt, azután újabb kérdést intézett Baleyhez: – Uram, ön beteg?

A nyomozó némi elégedettséggel vette tudomásul, hogy még mindig képes gondolkodni. A robot nyilván rögtön felfigyelt volna az ő látható rosszullétére, ha nem kap határozott utasítást valamely más feladat elvégzésére. Az, hogy előbb a robotok holléte felől érdeklődött, és csak utána foglalkozott Baley egészségi állapotával, arra utalt, hogy fontos küldetésben jár, és a robotokkal van valami dolga.

Ez alátámasztotta Baley elképzelését.

A nyomozó most erősnek és egészségesnek próbálta mutatni magát. Ez már nem volt olyan könnyű.

– Jól vagyok. Ne törődj velem!

Szavai nyilván nem győztek volna meg egy szokványosan programozott robotot, ezt viszont kizárólag Daneel érdekelhette, mert belenyugodott a ténybe.

– Hová mentek a robotok, uram? – kérdezte megint.

– Vissza a Robotikai Intézetbe.

– Az Intézetbe? Miért, uram?

– Amadiro mester-robotszakértő hívására. Ő parancsolta meg nekik, hogy forduljanak vissza. Én majd itt megvárom őket.

– Ön miért nem ment velük, uram?

– Amadiro mester-robotszakértő nem akarta, hogy esetleg bajom essen a viharban. Azt parancsolta, hogy várakozzak itt. Én Amadiro mester-robotszakértő parancsait követem.

Baley remélte, hogy a tekintélyt parancsoló név és rang ismételgetése, valamint a "parancs" szó többszöri említése megfelelő hatást gyakorol a robotra, aki így békén hagyja őt.

Másrészt Baley attól tartott, hogy mivel a robotok megtudták, hogy Daneel már útban van az Intézet felé, az eredeti parancs veszített az erejéből, és mégis ővele fognak behatóbban foglalkozni. Talán azt fogják mondani, hogy...

– Én azért úgy látom, uram, ön még sincs egészen jól – szólalt meg abban a pillanatban a robot.

Baley most is örült egy kicsit annak, hogy nem hagyta még el a józan esze.

– Jól vagyok – jelentette ki kurtán.

Amikor néha egy-egy villám megvilágította a tájat, pillanatokra újabb robotarcok tűntek fel beszélgetőtársa háta mögött, de nem tudta megszámlálni őket. Aztán a szeme lassan hozzászokott a tartós sötétséghez, és akkor már az ő halvány fénnyel izzó szemüket is látta.

Elfordította a fejét. A bal oldali ajtó zárva volt ugyan, de amögött is robotok álltak.

Hányat küldhetett Amadiro? Vajon szükség esetén erőszakhoz is folyamodhatnak, hogy visszavigyék őket az Intézetbe?

– Amadiro mester-robotszakértő azt parancsolta, hogy a robotjaim térjenek vissza az Intézetbe, én pedig várjak itt – mondta Baley. – Láthatod, hogy ők már el is mentek, én meg várakozom. Ha azért küldtek titeket, hogy segítsetek nekik, és járművetek is van, keressétek meg és szállítsátok el őket. Ez a légpárnás autó már nem működőképes. – Megpróbált határozottan fellépni, mintha kitűnő egészségnek örvendene. Nem nagyon sikerült.

– Gyalog indultak vissza, uram?

– Keressétek meg őket! – rendelkezett Baley. – Ez parancs!

A robot tétovázott. Egyértelműen tétovázott. Baleynek végre eszébe jutott, hogy meg kellene mozdítania a jobb lábát – remélte, jól csinálja. Előbb kellett volna megtennie, de testrészei nem engedelmeskedtek az agyából érkező parancsnak.

A robot továbbra is habozott, és ez már komolyan aggasztotta Baleyt. Tisztában volt azzal, hogy mivel ő nem űrlakó, valószínűleg nem a helyes szavakkal, a megfelelő hangsúllyal, az előírt hangnemben adta ki a parancsot, ezért nem érte el a kívánt hatást. Egy gyakorlott robotszakértő egyetlen mozdulattal, egyetlen szemöldökrándítással úgy képes irányítani a robotjait, mintha azok marionettbábuk lennének... különösen akkor, ha ő maga tervezte őket. De Baley csak egy földlakó.

Összeráncolta a homlokát – eléggé nyomorultul érezte magát, úgyhogy nem volt nehéz megtennie –, fáradtan elsuttogta, hogy "indulás", és még a kezével is intett hozzá.

Talán éppen ez hiányzott ahhoz, hogy az utasítás hatékony legyen... vagy most telt el az az idő, amely alatt a robotok pozitrontekervényeikben mérlegelték a pro és kontra érveket, és a Három Törvénnyel összhangban eldöntötték, miként teljesítsék a kapott parancsot.

Mindenesetre döntöttek, és egy percet sem tétováztak tovább. Úgy megindultak járműveik felé – bár Baley nem tudta, milyen járművekkel érkeztek, és hol parkolnak a gépeik –, hogy jóformán köddé váltak.

A jobb oldali ajtó magától kezdett becsukódni. Baley gyorsan az útjába tette a lábát. Felmerült benne, hogy az ajtó lemetszheti a végtagját, és pozdorjává zúzhatja a csontjait, de nem visszakozott. Csak nem terveznek olyan járművet, amelyben ilyen baleset előfordulhat!

Megint egyedül volt. Sikerült rávennie a robotokat arra, hogy magára hagyjanak egy nyilvánvalóan beteg embert, mert ügyesen kihasználta egy szakember által betáplált parancs erejét. A robotok gondolkodásában annyira központi szerepet kapott a Második Törvény, hogy Baley a saját átlátszó hazugságaival is rá tudta bírni őket az Első Törvény figyelmen kívül hagyására.

Baley némi önelégültséggel vette tudomásul a sikert. Észrevette, hogy még mindig nyitva áll a jobb oldali ajtó; a nyílásba ékelt lábával tartotta, és egy karcolás sem esett rajta.

65.

Hűvös légáramlatok cirógatták Baley lábát. Hideg vízcseppek fröcsköltek rá. Félelmetes, különös érzés volt, de nem hagyhatta becsukódni az ajtót, mert akkor nem tudta volna újra kinyitni. (Vajon a robotoknak hogyan sikerült? Az aurorai kultúra ismerői számára nyilván nem jelenthet problémát egy ilyen művelet, Baley mégsem talált a könyvfilmekben pontos utalást arra, hogyan kell kinyitni egy közönséges légpárnás autó ajtaját. Ezek az auroraiak minden fontosat magától értetődőnek tekintenek. Azt hiszik, az ember úgy születik, hogy eleve tudja ezeket a dolgokat (noha elméletben mindenkit tájékoztatnak mindenről).

Miközben ezen morfondírozott magában, megtapogatta a zsebeit, de már a zsebek helyét is nehezére esett megtalálnia. Nem oda varrták őket, ahová a földi ruhákon, ráadásul egytől egyig le voltak zárva, és Baleynek csak hosszas kísérletezés után sikerült rájönnie, milyen ujjmozdulatokkal lehet kinyitni. Most előhúzta a zsebkendőjét, összegyúrta, beékelte az ajtónyílásba, azután kihúzta a lábát a résből.

Elhatározta, hogy ha tudja, végiggondolja a teendőit. Először is csak akkor érdemes nyitva tartania az ajtót, ha ki akar szállni. De annak vajon lenne értelme?

Ha türelmesen vár a helyén, Giskard előbb vagy utóbb visszatér, és biztonságos helyre vezeti.

Azt kérdezte magától, megvan-e a bátorsága ahhoz, hogy ott maradjon és várakozzon.

Nem lehet megjósolni, mennyi időbe telik Giskardnak biztonságba helyeznie Daneelt, visszatérnie.

De azt sem, mennyi idő alatt jönnek rá az üldöző robotok arra, hogy Giskard és Daneel valójában nincs úton az Intézet felé. (Mert Baley teljesen lehetetlennek tartotta azt, hogy robotjai éppen az Intézet irányába indultak volna el menedéket keresni. Bár nem mondta nekik, hogy ne tegyék... Mi van akkor, ha arra vezet az egyetlen olyan út, amellyel érdemes megpróbálkozni?... Nem! Az lehetetlen!)

Baley hevesen megrázta a fejét, amikor erre a lehetőségre gondolt. Erre a mozdulatra aztán fájdalom nyilallt a fejébe. Kezét a fülére szorította, és összezárta a fogait.

Meddig folytatják az üldöző robotok a keresést, mielőtt rádöbbennek, hogy Baley félrevezette őket? Vagy azt fogják feltételezni, hogy magát Baleyt is félrevezették? És ha eljön ennek az ideje, akkor vajon visszatérnek hozzá, hogy foglyul ejtsék őt nagyon udvariasan és figyelmesen, anélkül hogy bántalmaznák? Vagy leszerelheti őket azzal az érvvel, hogy meghal, ha kiviszik a viharba?

Hinnének neki? Vagy felhívnák az Intézetet, és jelentést tennének a helyzetről? Az utóbbi megoldás a valószínű. És akkor? Emberek jönnének érte? Az emberek már biztosan nem lennének tekintettel az egészségi állapotára.

Ha most kiszáll, és elrejtőzik a közeli fák között, üldözői nyilván nehezebben találnak rá – azzal pedig időt nyerhet.

Igaz, Giskard is nehezebben tudná csak megtalálni, de Giskard nyomatékosabb utasítást kapott az ő védelmére, mint az üldözők a megkeresésére. Egyébként is: Giskard elsősorban őt, az intézeti társaság pedig főként Daneelt fogja keresni.

Mi több, Giskardot maga Fastolfe programozta, és bármilyen ügyes is Amadiro, a szakértelme bizonyára elmarad Fastolfe-é mögött.

Ha mindezek a tényezők egyenlő súllyal esnek latba, akkor valószínűbb, hogy Giskard előbb fogja megtalálni őt, mint a többiek.

De vajon helyes-e az érvelése? Megpróbált cinikus lenni. Kimerült vagyok, mondta magában, nem tudok tiszta fejjel gondolkodni. Csak elkeseredésemben kapaszkodom bele minden olyan lehetőségbe, mely pillanatnyi vigaszt nyújthat.

Az esélylatolgatás után mégsem tehet mást, mint hogy kockáztat.

Nekidőlt az ajtónak, és kilépett a szabadba. A zsebkendő leesett a nedves fűbe, és ő automatikusan lehajolt érte, hogy felvegye. A vizes rongydarabbal a kezében, tántorogva vágott neki a pusztaságnak.

Szinte útját állta a kezét és arcát áztató zuhatag. Pillanatok alatt minden ruhadarabja nedvesen tapadt a testéhez. Minden tagjában reszketett a hidegtől.

Ekkor cirkalmas, fényes repedés nyílt az égbolton. Túl gyorsan történt ahhoz, hogy lehunyhatta volna a szemét. Azután olyan hangosan dördült meg az ég, hogy félelmében összerázkódva a fülére tapasztotta a kezét.

Visszatér a vihar? Vagy most csak azért hallja hangosabbnak, mert kint van a szabadban?

Mindenesetre mozdulnia kell. El kell távolodnia az autótól, hogy üldözői ne találhassanak rá túl könnyen. Ha tétovázik, és a jármű közelében marad, nem is volt érdemes kiszállnia... akkor most már a kocsiban ülve, száraz bőrrel is várhatná a végzetét.

Megpróbálta letörölni az arcát a zsebkendővel, de az ugyanolyan vizes volt már, mint a ruhái. Elhajította, mivel többé nem tudta hasznát venni.

Előrenyújtott karral továbbtapogatózott előre. Van holdja az Aurorának? Úgy rémlett, hallott valami ilyesmit. Most igazán jól jönne egy kis holdfény... Persze hiába is lenne telihold, ha egyszer a vastag felhőtakaró eltakarja a szeme elől.

Valami szilárdat tapintott a keze. Nem látta, csak sejtette, hogy egy fatörzshöz ért. Igen, kétségkívül fa lehet. Ennyit még egy citylakó is meg tud állapítani.

Azután eszébe jutott, hogy a villám belecsaphat a fába, az pedig az életébe kerülhet. Nem emlékezett arra, hogy valaha is olvasott volna arról, milyen érzés, amikor valakibe belecsap a villám, és létezik-e valamilyen módszer a védekezésre. A Földön nem ismert olyan embert, akibe villám csapott volna.

Rosszat sejtve, rettegve indult tovább, hogy megkerülje a fát. Vajon hány lépés után kerüli meg, miután változatlan irányba folytathatja az útját?

Most!

Maga mögött hagyta a fát. Sűrű, csaknem áthatolhatatlan aljnövényzetben gázolt. Aztán egyszer csak úgy érezte, csontos ujjak markolják a lábszárát. Idegesen elrántotta a lábát – a következő pillanatban már szakadt is a ruhája.

Gyerünk tovább!

Vacogtak a fogai, egész testében remegett.

Újabb villámlás. Az erős fényben egy pillanatra meglátta, hol jár. Fák! Sok-sok fa. Egy egész kis liget. Vajon villámláskor több fa nagyobb veszélyt jelent, mint egy? Ki tudja?

És ha nem ér hozzá a fatörzsekhez, akkor talán nem fenyegeti veszély?

Erre sem tudott válaszolni. A citykben az embernek nem kell számolnia a villámcsapás veszélyével, a történelmi regények és a mesék pedig sohasem bocsátkoztak részletekbe.

Fölnézett a sötét égre, azután csuromvíz kezével megtörölte nedves szemét.

Továbbtámolygott. Igyekezett minél magasabbra emelni a lábát. Egy helyütt keskeny patakba toccsant, és elcsúszott a felszín alatti kavicsokon.

Furcsa! Miután feltápászkodott, semmivel sem érezte vizesebbnek magát, mint esés előtt.

Újra nekiindult. Üldözői most már biztosan nem fognak rátalálni. És Giskard? Baley nem tudta, hol jár és merre tart.

Képtelen lett volna visszatalálni az autóhoz, de persze eszébe se jutott, hogy vissza kellene mennie. Giskard helyében nem tudta volna megtalálni a viharban csatangoló önmagát.

Talán az idők végezetéig tart ez a vihar. Fel fogja oldani a testét. Kis Baley-patakok csordogálnak majd a környéken, és soha senki se fogja őt megtalálni.

A feloldott molekulái pedig meg se állnak az óceánig.

Van egyáltalán óceán az Aurorán?

Persze. Nagyobb is a Föld óceánjainál, igaz, hogy itt a sarkoknál több a jég.

Akkor az a valami, ami a testéből marad, elfolyik egészen odáig, és belefagy a jégbe. Hogy fog csillogni a hideg narancssárga napfényben!

Megint fát tapintott a keze... vizes a keze... vizes a fa... dörög az ég... furcsa, villámlást nem látott... pedig a dörgés előtt villámlani szokott... most érte volna őt a villámcsapás?

Aztán nem érzett már semmit... csak a kemény földet. A talajnak alul kellett lennie, mert hideg sárba fúródtak az ujjai.

Elfordította a fejét, hogy lélegezni tudjon. Egészen kényelmes így. Nem kell többet gyalogolnia. Majd itt várakozik. Giskard rá fog találni.

Hirtelen nagyon biztos lett a dolgában. Giskard mindenképpen meg fogja őt találni, mert...

Elfelejtette, miért. Már másodszor felejt el valami fontosat. Először akkor, mielőtt elaludt... Vajon most is ugyanaz járt a fejében? Pontosan ugyanaz? Nem számít.

Rendbe fog jönni... minden...

Zuhogott az eső, Baley pedig magára hagyatva, eszméletlenül hevert egy fa tövében. És a vihar tovább tombolt.

Megint Gladia

66.

Utólag visszagondolva Baley úgy érezte, legalább tíz, legfeljebb húsz percig lehetett eszméletlen.

Akkor viszont nem tudta, egy másodpercig vagy végtelenül sokáig tart-e ez az állapot. Amikor magához tért, egy hangot hallott. A szavak nem jutottak el a tudatáig. Először nem értette, miért olyan furcsa az a hang, de aztán rájött: örömmel állapította meg, hogy egy nő beszél.

Valaki átölelte és felemelte. Egy kar erőtlenül csüngött lefelé: az ő saját karja. A fejét sem tudta megtartani.

Megpróbált felegyenesedni. Semmi eredmény. Aztán újra hallotta a női hangot.

Fáradtan kinyitotta a szemét. Fázott, és nedvesnek érezte magát; rádöbbent, hogy nem zuhog már rá az eső, és nincs teljesen sötét. Egy robot arcát látta a homályban.

Felismerte.

Giskard – suttogta, és erről eszébe jutott a vihar és az utazás. Giskard talált rá elsőként a robotok közül. Tudtam, hogy így lesz, gondolta Baley elégedetten.

Hagyta, hogy lecsukódjon a szeme. Erezte, hogy gyorsan halad, és a jól érzékelhető, enyhe rázkódásból arra következtetett, hogy valaki cipeli őt. Az illető egyszer csak megállt, és letette Baleyt valamilyen meleg, puha anyagra. A nyomozó tudta, hogy egy autó ülésén fekszik, de nem gondolkozott azon, miből jött rá.

Aztán puhán szálltak a levegőben, és közben valamilyen szövet ért az arcához és a kezéhez: felitatták a testéről a nedvességet. Amikor feltépték az ingét, előbb hideg levegő, majd megint csak száraz kötözőanyag érte a mellkasát.

Ezt követően ömlesztve jöttek az újabb élmények.

Egy házban volt. Falak, fények és tárgyak (különféle bútordarabok) villantak fel előtte, amikor néha-néha kinyitotta a szemét.

Módszeresen levetkőztették. Ő is próbált segíteni, de hiába: nem volt erő a tagjaiban. Azután meleg víz érte a testét, és valaki hosszan, erőteljesen dörzsölni kezdte a bőrét, ő pedig nem akarta, hogy abbamaradjon a dörzsölés.

Egyszer csak átvillant az agyán egy gondolat, mire gyorsan megragadta a testét ölelő kart.

– Giskard! Giskard!

– Itt vagyok, uram – hallotta Giskard hangját.

– Giskard! Daneel biztonságban van?

– Tökéletes biztonságban, uram.

– Jól van. – Baley ismét lehunyta a szemét, és hagyta, hogy tovább szárítgassák, forgassák a testét a száraz levegőáram útjában. Végül valami meleg köntösfélébe bújtatták.

Ez aztán a luxus! Baley csecsemőkora óta nem részesült ilyen bánásmódban, és egyszerre sajnálni kezdte a kisbabákat, amiért nincsenek tudatában annak, milyen jó dolguk van.

Vagy talán mégis? Talán a csecsemőkori jólét emléke befolyásolja a felnőttkori viselkedést, és ő is csak azért olyan boldog most, mert újra csecsemőnek érezheti magát?

És egy női hangot hallott az előbb. Az anyja hangját?

Nem, az lehetetlen.

Mama?

Baley egy széken ült. Ennyit fel tudott már fogni, és azt is érezte, hogy az újra átélt rövid és boldog csecsemőkor hamarosan véget ér, neki pedig vissza kell térnie a tudat és az önellátás szomorú világába.

De mégiscsak hallotta egy nő hangját... Ki lehetett az?

Kinyitotta a szemét.

– Gladia?

67.

Baley nem lepődött volna meg, ha igenlő választ kap a kérdésére. Visszagondolva megállapította, hogy már jóval előbb felismerte a nő hangját.

Körülnézett. Giskard ott állt a falmélyedésében, de Baley nem törődött vele. Fontosabb dolga is volt.

– Hol van Daneel? – kérdezte. Gladia válaszolt:

– Tisztálkodott és megszárítkozott a robotoknak fenntartott épületszárnyban. Most már száraz ruha van rajta. A háziszolgáim viselik a gondját. Egyébként megkapták a megfelelő utasításokat. Biztos lehetsz benne, hogy mindannyian tudni fogunk róla, ha egy idegen akár csak ötven méterre is megközelíti a házat... Giskard is tiszta és száraz.

– Azt látom – mondta Baley. Nem érdekelte Giskard, csak Daneellel foglalkozott. Örült, hogy Gladia is belátta, mennyire fontos, hogy vigyázzanak a robotra, és neki nem kell bonyolult magyarázkodásba bocsátkoznia.

Valami mégis nyugtalanította. Egy kicsit nyafogósan kérdezte:

– Gladia, miért hagytad magára? Miután elmentél, egyetlen emberi lény se maradt mellette, aki megakadályozhatta volna, hogy idegen robotok kerüljenek a közelébe. Jó, hogy nem hurcolták el erőszakkal.

– Badarság! – tiltakozott Gladia hevesen. – Nem sokáig voltunk távol, és előre értesítettük dr. Fastolfe-ot. Több robotja is csatlakozott az enyéimhez, és szükség esetén ő maga is percek alatt ide tud érni. Szeretném én látni azokat az idegen robotokat, akik ellenállást mernek tanúsítani vele szemben!

– Gladia! Láttad már Daneelt, mióta visszajöttél?

– Persze. Elhiheted, biztonságban van.

– Köszönöm. – Baley végre lazított egy kicsit. Lehunyta a szemét. Furcsa, de az jutott az eszébe, hogy nem is volt olyan szörnyű ez az egész.

Hát persze hogy nem. Hiszen végül is túlélte. Amikor erre gondolt, titkon elmosolyodott, és boldognak érezte magát. Elvégre túlélte.

Aztán kinyitotta a szemét, és megkérdezte Gladiától:

– Hogyan találtatok rám?

– Giskard talált meg. Idejöttek mind a ketten, és Giskard gyorsan elmagyarázta a helyzetet. Biztonságba helyeztem Daneelt, aki addig moccanni sem akart, míg meg nem ígértem neki, hogy rögtön kiküldöm érted Giskardot. Daneel nagyon ékesszólóan beszélt. Rettentően nagyra becsül téged, Elijah. Tehát Daneel itt maradt. Nagyon bánkódott, hogy nem mehet ki, Giskard azonban ragaszkodott hozzá, hogy Daneel a leghatározottabb tiltó parancsot kapja. (De Giskard is elképesztően szigorú utasításokat kaphatott tőled.) Azután értesítettük dr. Fastolfe-ot, és elindultunk a légpárnás autómmal.

Baley fáradtan ingatta a fejét.

– Nem lett volna szabad velük tartanod, Gladia. Itt kellett volna maradnod, hogy gondoskodj Daneel biztonságáról.

Gladia megvető ajakbiggyesztéssel kérdezte:

– Azzal a tudattal, hogy te ott veszhetsz a viharban, vagy rád találhatnak Fastolfe ellenségei? Meg is lett volna magamról a véleményem. Nem, Elijah, szükség lehetett rám, hogy elküldjem az idegen robotokat, ha ők találnak rád előbb. Lehet, hogy nem sok mindenben tudom hasznossá tenni magam, de egyvalamiről biztosíthatlak: egy solariai könnyedén el tud bánni egypár robottal. Nagy gyakorlatunk van e téren.

– De hogy találtatok meg?

– Nem volt túl nehéz. Nem volt messze az autód: ha nincs az a vihar, akár gyalog is mehettünk volna...

– Vagyis majdnem eljutottunk Fastolfe házáig? – kérdezte Baley.

– Igen. Két eset lehetséges: a vandálok nem tudtak akkora kárt tenni az autóban, amekkorára számítottak, vagy Giskard volt ügyesebb, mint gondolták, és valamivel tovább tudott haladni. Mindenesetre nagy szerencsétek volt. Ha az Intézethez közelebb robbantok le, mindannyiótokat elfoghattak volna. Szóval az én autómmal hajtottunk oda. Giskard persze tudta, merre kell mennünk. Kiszálltunk, és...

– És csuromvizes lettél, igaz, Gladia?

– Szó sincs róla – felelte a nő. – Egy nagy esernyőt és egy világítógömböt is vittem magammal. Igaz, a cipőmet összesároztam, és vizes lett egy kicsit a lábam, mert nem volt időm befújni Latexszel, de abból semmi bajom se származik. Szóval nem egészen fél órával azt követően, hogy Giskard és Daneel magadra hagytak, megérkeztünk az autóhoz, de téged persze nem találtunk már ott.

– Megpróbáltam...

– Igen, tudjuk. Már az hittem, az idegen robotok hurcoltak el, ugyanis Giskard elmondta, hogy üldöznek titeket. De aztán Giskard az autótól úgy ötven méterre megtalálta a zsebkendődet, és megállapította, hogy nyilván abba az irányba kóborolhattál el. Szerinte nem cselekedtél ésszerűen, de hát az emberek gyakran tesznek ésszerűtlen dolgokat. Tehát elindultunk a keresésedre... mind a ketten... én a világítógömbömmel, de végül ő talált rád. Azt mondta, a tested infravörös sugárzására lett figyelmes. Egy fa tövében hevertél, onnan szállítottunk vissza.

– Miért nem volt ésszerű kiszállnom? – kérdezte Baley egy kicsit bosszúsan.

– Ezt nem fejtette ki Giskard. Meg akarod tőle kérdezni? – Gladia a robotra mutatott.

– Nos, Giskard? – érdeklődött Baley.

A robot abban a pillanatban megmozdult, és Baleyre irányította a tekintetét.

– Úgy érzem, feleslegesen ment ki a viharba. Ha a kocsiban marad, hamarabb be tudtuk volna hozni ide.

– De lehet, hogy a többi robot előttetek talált volna rám.

– Ez meg is történt, uram... de ön elküldte őket.

– Ezt honnan tudod?

– Az autó mindkét ajtaja mellett számos robotlábnyomot láttam, az utastérben viszont semmi sem volt nedves, pedig óhatatlanul víz került volna be, ha a robotok kinyitják az ajtót, hogy kiemeljék önt. Gondolom, uram, önszántából nem szállt volna ki, hogy velük menjen. Miután elküldte őket, nem kellett volna attól tartania, hogy egyhamar visszatérnek, hiszen – az ön megítélése szerint – valójában Daneelt keresték. Mi több, bízhatott volna abban, hogy én pillanatokon belül megérkezem.

– Én is pontosan így okoskodtam – motyogta Baley –, csak gondoltam, nem árt, ha még jobban összezavarom őket. Azt tettem, amit a legjobbnak láttam, és így is megtaláltál.

– Valóban, uram.

– De miért ide hoztál? – kérdezte Baley. – Ha közel voltunk Gladia házához, akkor legalább olyan közel lehettünk dr. Fastolfe-éhoz is.

– Nem egészen, uram. Valamivel közelebb voltunk ehhez a házhoz, és a parancs erőssége alapján úgy ítéltem meg, hogy minden perc számít, hiszen Daneel biztonságáról van szó.

Baley bólintott. Még mindig bosszantotta az, hogy a robot ésszerűtlennek minősítette a tettét, ezért mogorván felelt:

– Helyesen cselekedtél, Giskard.

– Fontos, hogy beszélj dr. Fastolfe-fal, Elijah? – kérdezte Gladia. – Mert ha igen, akkor ide is hívathatom, vagy távnézőn is beszélhetsz vele.

Baley megint hátradőlt a széken. Volt ideje belátni, hogy lassan forog az agya, és fáradt. Nem lenne jó most találkozni Fastolfe-fal.

– Inkább majd holnap, reggeli után beszélek vele – mondta. – Lesz rá elég idő. És azt hiszem, a Robotikai Intézet vezetőjével, Kelden Amadiróval is fogok találkozni, meg azzal a nagyfőnökkel... hogy is hívják? Igen, az elnök. Azt hiszem, ő is ott lesz.

– Szörnyen fáradtnak látszol. Elijah. Nálunk szerencsére nincsenek olyan mikroorganizmusok, bacilusok meg vírusok, mint nálatok a Földön, úgyhogy nem kaphattál el semmilyen fertőző betegséget, de nyilván nagyon elfáradtál.

Mindezek után nem fázom meg, nem kapok influenzát, és nem kapok tüdőgyulladást? Nem is olyan rossz egy ilyen űrlakó világ, gondolta Baley.

– Nem tagadom, hogy fáradt vagyok – felelte –, de egy kis alvás segíteni fog.

– És nem vagy éhes? Vacsoraidő van.

Baley elfintorodott.

– Nincs étvágyam.

– Rosszul teszed, ha koplalsz. Persze nem valami nehéz ételt javasolok. De mit szólnál például egy kis meleg leveshez? Az jót tenne.

Baley alig tudta megállni, hogy el ne mosolyodjék. Gladia ugyan solariai, de ebben a helyzetben éppúgy viselkedik, mint egy földi asszony. Bizonyára az aurorai nők is ilyenek, gondolta a nyomozó. Néha teljesen elmosódnak a kultúrák közötti különbségek.

– Van készen leves? – kérdezte Baley. – Nem szeretnék a terhedre lenni.

– Nem vagy a terhemre. Van személyzetem. Igaz, nincs olyan sok alkalmazottam, mint a Solarián, de elegen vannak ahhoz, hogy pillanatok alatt elkészítsenek bármilyen ételt. Te csak maradj a helyeden, és mondd meg, milyen levest kérsz! A többit bízd csak rájuk!

Baley nem tudott ellenállni a kínálásnak.

– Kaphatok egy kis csirkehúslevest?

– Természetesen – felelte Gladia, majd ártatlan arccal hozzátette: – Magam is ezt akartam javasolni. Sok hússal, hogy jó kiadós legyen.

Valóban meglepően hamar elkészült az étel. Amikor az asztalra tették a tálat, Baley megkérdezte Gladiától:

– Te nem eszel?

– Már ettem, mialatt téged megfürdettek és megkezeltek.

– Hogyhogy megkezeltek?

– Csak egy biokémiai rutinkezelésnek vetettek alá, Elijah. Lelki sérüléseket szenvedtél, és meg akartunk óvni a kellemetlen utóhatásoktól... Nyugodtan láss hozzá!

Baley kísérletképpen a szájához emelt egy kanálnyi levest. Nem volt rossz íze, bár ő ezt is, mint általában az aurorai ételeket, túl fűszeresnek találta. Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak szokatlan fűszerekkel ízesítették.

Az anyja jutott az eszébe. A hirtelen felvillant emlékképen az asszony fiatalabb volt, mint ő most. Ott állt mellette, ő pedig nem akarta megenni a mama "finom levesét".

"Gyerünk, Lije – mondogatta ilyenkor az anyja. – Ez igazi csirke. Nagyon drága volt. Még az űrlakók sem esznek ennél különbet."

És a mamának igaza volt. Most, annyi év után igazat kell adnia neki: tényleg nem esznek különbet.

Sőt! Ha bízhatott az emlékeiben és ifjú ízlelőbimbóinak ítélőképességében, az anyja levese – míg a gyakori ismétlődés unalmassá nem tette – sokkal jobb volt, mint ez.

Baley mohón kanalazta az ételt, és amikor az utolsó csepp is elfogyott, szégyenlősen megkérdezte:

– Kérhetnék még egy kicsit?

– Amennyit csak akarsz, Elijah.

– Csak még egy keveset.

Amikor Baley jóllakott, Gladia komolyabbra fordította a szót:

– Elijah, az a holnap reggeli találkozó...

– Igen, Gladia?

– Azt jelenti, hogy vége a nyomozásnak? Már tudod, mi történt Janderrel?

– Van elképzelésem arról, mi történhetett vele – felelte Baley megfontoltan. – Abban már nem vagyok olyan biztos, hogy mást is meg tudok majd győzni az igazamról.

– Akkor miért hívtál össze annyi embert?

– Nem az én ötletem volt, Gladia. Amadiro mester agyában született meg. Ő ellenzi a nyomozást, és vissza akar zavarni engem a Földre.

– Ő rongáltatta meg az autótokat, és ő akarta elraboltatni Daneelt a robotjaival?

– Azt hiszem, igen.

– Nem lehetne ezért bíróság elé állítani és megbüntetni?

– Dehogyisnem – felelte Baley fájdalmasan –, csak az a bökkenő, hogy semmit sem tudok rábizonyítani.

– És lehet, hogy meg fogja úszni az egészet... sőt még azt is eléri, hogy leálljon a nyomozás?

– Azt hiszem, jó esélye van erre. Ahogy ő maga mondja: "Aki nem számít igazságtételre, az megkíméli magát a kiábrándulástól."

– De hát ezt nem teheti meg! Nem engedheted, hogy így történjen! Be kell fejezned a nyomozást, és fényt kell derítened az igazságra.

Baley felsóhajtott.

– És mi van akkor, ha nem sikerül? Vagy ha sikerül... de az emberek nem hisznek nekem?

– Te igenis ki tudod deríteni az igazságot, és el tudod hitetni az emberekkel!

– Megható, hogy ennyire bízol bennem, Gladia. De ha az aurorai törvényhozás vissza akar küldeni engem a Földre, és elrendelik a nyomozás lezárását, semmit sem tudok tenni.

– Biztos vagyok benne, hogy nem üres kézzel fogsz visszamenni.

– Persze hogy nem. Sokkal rosszabbra számítok, Gladia. Annyit elérek, hogy tönkreteszem a magam és a Föld jövőjét.

– Akkor ne engedj nekik, Elijah.

Szent Jozafát, Gladia, én mindent megpróbálok, de nem tudom kimozdítani a sarkaiból a világot. Ne várj tőlem csodát!

Gladia bólintott. Lesütötte a szemét, a szájához emelte az öklét, és mozdulatlanul ült a helyén, mintha erősen gondolkodna valamin. Baley csak jóval később vette észre, hogy Gladia hangtalanul zokog.

68.

Baley gyorsan felállt, megkerülte az asztalt, és odament Gladiához. Kissé dühösen konstatálta, hogy közben remeg a lába, és jobb combjában enyhén ráng egy izom.

– Gladia, ne sírj!

– Ne aggódj, Elijah, mindjárt elmúlik – suttogta a nő.

Baley tehetetlenül állt ott, és tétován Gladia felé nyújtotta a kezét.

– Nem érek hozzád – mondta. – Nem hiszem, hogy helyes lenne, de...

– Ó, Elijah, érints meg! Érints meg! Nem féltem a testemet, és úgyse kaphatok el tőled semmilyen fertőzést. Nem vagyok már olyan... mint rég...

Erre Baley kinyújtotta a kezét. Megérintette Gladia könyökét, és gyengéden, ügyetlenül végigsimította az ujjai végével.

– Gladia, holnap mindent megteszek, ami tőlem telik. Megpróbálom a lehetetlent.

Gladia felállt, Baleyhez fordult, és felsóhajtott:

– Ó, Elijah...

Baley szinte nem is tudta, mit tesz. Automatikusan kitárta a karjait. Gladia éppen olyan önkéntelenül odabújt hozzá, Baley pedig átölelte őt. Gladia a férfi mellkasára hajtotta a fejét.

Baley olyan gyengéden szorította, ahogy csak tudta, és várta, hogy Gladia felismerje: egy földlakót ölel át. (Ember formájú robotot kétségkívül tartott már a karjai között, földlakót viszont még soha.)

Gladia hangosan szipogott, és beszéd közben félig Baley ingébe temette az arcát.

– Ez nem igazságos. Csak azért van így, mert solariai vagyok. Senkit sem érdekel igazán, hogy mi történt Janderrel. Bezzeg ha aurorai lennék! Az előítéleteik és a politikai nézeteik befolyásolják az embereket.

Ebben a helyzetben Jessie bizonyára azt mondaná, hogy "az űrlakók is emberek", gondolta Baley. Ha viszont Gremionis tartaná Gladiát a karjai között, ő azt mondaná, amit én fogok most mondani... csak tudnám, mi lesz az.

Végül mégiscsak megszólalt:

– Azért nem egészen így van. Biztos vagyok benne, hogy dr. Fastolfe-ot érdekli, mi történt Janderrel.

– Dehogy érdekli. Valójában őt sem érdekli. Csak növelni akarja a befolyását a törvényhozásban, akárcsak Amadiro. A cél érdekében mind a ketten képesek lehettek feláldozni Jandert.

– Én megígérem neked, Gladia, hogy semmiért sem árulom el ezt az ügyet.

– Nem? És ha ők meg azt ígérnék neked, hogy visszamehetsz a Földre? Hogy ha el tudod felejteni a Jander-ügyet, akkor töretlenül ível majd felfelé a karriered, és a bolygódat se büntetik meg? Akkor mit tennél?

– Nincs értelme ilyen lehetetlenséget feltételezni – felelte Baley. – Ők semmit se fognak felkínálni azért, hogy hagyjak fel a nyomozással a Jander-ügyben. Csak megpróbálnak majd visszaküldeni, és nekem is meg a világomnak is csupa rosszat fognak ígérni. Ha viszont hagynak tovább dolgozni, megtalálom Jander gyilkosát, és arról is gondoskodom, hogy az illető elnyerje méltó büntetését.

– Hogy érted azt, hogy "ha hagynak"? Kényszerítsd őket!

Baley keserűen elmosolyodott.

– Most mondtad, hogy azért nem érdekled az auroraiakat, mert a Solariáról jöttél. Mit gondolsz, mennyit adnak akkor egy földlakó véleményére?

Abban a pillanatban, amikor kimondta magáról, hogy földlakó, el is felejtette a tényt, és még szorosabban ölelte magához a nőt.

– Azért meg fogom próbálni, Gladia. Nincs értelme hiú reményeket táplálni, de tudok már egyet s mást. Meg fogom próbálni... – Elhallgatott.

– Folyton csak azt hajtogatod, hogy próbálkozni fogsz – panaszolta Gladia –, de sohasem árulod el, hogyan. – Egy kicsit eltolta magától a férfit, hogy a szemébe nézhessen...

– Hát, lehet, hogy... – kezdte Baley zavartan.

– Megtalálod a gyilkost?

– Valami ilyesmi... Gladia, kérlek, engedj most leülni!

Baley az asztalra támaszkodott.

– Mi baj, Elijah? – kérdezte a nő.

– Nehéz napom volt, és azt hiszem, nem sikerült még teljesen magamhoz térnem.

– Akkor jobb lesz, ha elmész aludni.

– Az igazat megvallva, Gladia, szívesen lefeküdnék.

Gladia elengedte Baleyt, és aggodalmas tekintettel nézett végig rajta. Nem volt már könnyes a szeme. Felemelte a kezét, és tett egy gyors mozdulatot; erre szinte azonnal robotok gyűltek Baley köré.

Aztán végre eljött a rég várt pillanat, és Baley ágyba került. Amikor az utolsó robot is magára hagyta, belebámult a sötétségbe.

Nem tudta megállapítani, esik-e még odakint, nem tudta, átcikázik-e még néha egy-egy álmos, kósza villám az égbolton. A mennydörgés mindenesetre abbamaradt.

Nagyot sóhajtott, és a Gladiának tett ígéretére gondolt. Vajon mi lesz holnap?

Bukással zárul az utolsó felvonás?

Baley az álom és az ébrenlét határán lebegett, és arra a hihetetlen megvilágosodásra gondolt, amelyet elalvás előtt tapasztalt.

69.

Már két alkalommal kigyúlt agyában az a furcsa belső fény: tegnap ugyanígy, elalvás előtt, és ma késő délután, amikor a viharban, egy fa alatt elveszítette az eszméletét. Mindkétszer az eszébe jutott valami fontos, ami eloszlatta gondolkodásában a homályt, ahogyan a villám az éjszakai sötétséget.

És nem is tartott tovább az egész, mint a villámlás.

Vajon mi volt az?

És fogja még tapasztalni ezután is?

Ezúttal tudatosan próbált a nyomára bukkanni: igyekezett megragadni a mindenáron szökni akaró igazságot. Vagy csak egy illúziót kerget? Talán éppen az észérvek menekülnek előle, és csak valami áligazsággal kecsegtette magát, amelynek álságát a logikus gondolkodás képességének híján képtelen volt felfedni?

Nem tudta, mi után kutat, aztán szép lassan abba is hagyta a keresést. Olyan volt ez, mintha az egyszarvút próbálná megtalálni egy olyan világban, amelyben nem léteznek csodalények.

Nem esett viszont nehezére Gladiára és az érintésére gondolni, a selymes blúz alatt tapintható karcsú, törékeny karjaira és sima hátára.

Vajon meg merte volna csókolni Gladiát, ha nem remeg a lába a fáradtságtól? Vagy nem is szabad ilyesmire gondolnia?

Arra lett figyelmes, hogy halkan zihálva fújja ki tüdejéből a levegőt, és ez, mint mindig, most is idegesítette. Erőnek erejével felébresztette magát, és megint Gladia jutott az eszébe. Mielőtt elmegy innen, biztosan sikerül... de csak akkor, ha Gladia is jól jár vele... Talán ezt a hálát várja a szolgálataiért... Megint hallotta a dörgést, de most már nem zavarta annyira a hang.

Gladia... Soha nem hitte volna, hogy még egyszer látja az életben... arról nem is szólva, hogy meg is érintheti... és a karjai között tarthatja őt...

És Baley most sem vette észre, éber gondolatai mikor csusszantak át az álom birodalmának határán.

Még mindig ugyanúgy ölelte Gladiát, mint az előbb, de Gladiáról közben lekerült a blúz... és meleg és puha volt a bőre... Baley keze pedig lesiklott a hátán, végigsimította a vállát, a bordáit...

Teljesen reálisnak tűnt az egész. Mintha valamennyi érzékszerve működött volna.

Érezte Gladia hajának az illatát, ajkán ott volt a bőr enyhén sós íze... és egyszer csak feküdtek mind a ketten. Baley nem tudta, most feküdtek-e csak le, vagy már a kezdet kezdetén így ölelkeztek. És mi történt a fénnyel? Érezte alul a matracot és felül a takarót... látta a sötétséget... és Gladia még mindig a karjában hevert, és mezítelen volt a teste.

Felriadt.

– Gladia?

Valami megmozdult. És ő nem mert hinni a szemének.

– Csitt, Elijah... – Gladia finoman a szájára tette az egyik kezét. – Ne szólj most semmit!

Ilyen erővel akár azt is kérhette volna tőle, hogy állítsa meg a vér áramlását az ereiben.

– Mit csinálsz te itt? – kérdezte Baley.

– Nem vetted észre, mit csinálok? Idefeküdtem melléd.

– De miért?

– Mert így tartja kedvem. – És Baleyhez dörgölőzött.

– Egy ügyes mozdulattal szétnyitotta a férfi hálóingét rögzítő kapcsot.

– Ne mozdulj, Elijah! Fáradt vagy, és nem szeretném, ha még jobban kimerülnél.

Elijah fickándozó melegséget érzett a testében. Úgy döntött, nem kell megvédelmeznie a nőt saját magától.

– Annyira azért még nem vagyok fáradt, Gladia.

– Nem, nem! – parancsolt rá a nő szigorú hangon. – Pihenned kell! Azt akarom, hogy pihenj, és ne mozdulj.

És mintha csak nyomatékot akart volna adni az elhangzottaknak, Baley szájára szorította az ajkát. A férfi ellazította az izmait, és egy pillanatra az a gondolat futott át az agyán, hogy most parancsnak engedelmeskedik, mert valóban fáradt, és inkább passzív, mint aktív részese szeretne lenni annak, ami következik. Egy kicsit szégyellte is magát, amikor rájött, hogy ezzel jelentősen csökken a bűntudata is. (Már szinte hallotta, hogyan fog majd védekezni: "Nem tehetek róla, Gladia kényszerített.") Szent Jozafát, micsoda gyávaságról tesz tanúbizonyságot! És mennyire elviselhetetlenül megalázó ez a helyzet!

De aztán ezek a gondolatok is tovaszálltak. Halk zene szólt, és valamelyest csökkent a szoba hőmérséklete. Eltűnt Baleyről a takaró, és eltűnt róla a hálóruha is. Gladia a karját fogta, és puha testéhez szorította a fejét.

Baley csodálkozva konstatálta, hogy Gladia melle az a puhaság, a szája pedig éppen a kemény mellbimbót érinti.

Gladia halkan dúdolt a zene dallamára; Baley nem ismerte ezt az álmos, boldog dallamot.

Gladia lassan ringatta őt, és közben az állát meg a nyakát cirógatta. Baley örült, hogy nem kell tennie semmit, elengedte magát, és mindenben átadta neki a kezdeményezést. Nem ellenkezett, amikor Gladia vezetni kezdte a kezét, otthagyta az ujjait, ahová Gladia tette őket.

Nem segítette a nőt a kielégülésben, még akkor sem, amikor a csúcsra jutva tetőpontra hágott az ő izgalma is: hagyta, hogy magával ragadja a gyönyör, hiszen nem is tehetett másképp.

Gladia fáradhatatlannak látszott, és Baleynek eszébe se jutott megállítania. A szexuális élvezeten kívül megint feltört a korábbi kellemes emlék: a tökéletes luxus, a csecsemőkori passzivitás érzete.

Végül elérkezett az a pillanat, amikor már nem fokozódhatott tovább a férfi élvezete, és Gladia sem volt többre képes. Baley bal vállára fektette a fejét, bal karját a férfi bordáin nyugtatta, ujjai pedig gyengéden simogatták Baley rövid göndör szőrrel borított mellkasát.

És mintha azt suttogta volna, hogy: "Köszönöm... köszönöm..."

– Ugyan miért hálálkodhat? – tűnődött Baley.

Szinte nem is vett már tudomást a nő jelenlétéről, a nehéz nap nagyon kellemesen ért véget, és az álom úgy szállt a szemére, mintha bájitalt itattak volna vele. Érezte, hogy tudata egyre mélyebbre húzódik vissza, hogy ujjai egyre ernyedtebben markolják a valóság sziklatömbjének peremét, és ő a közelítő nyugalom puha felhőrétegén keresztül lezuhan az álomóceán lomhán örvénylő mélységébe.

És zuhanás közben rátalált az a valami, amire ő minden igyekezete ellenére sem tudott rábukkanni. Harmadszor is fellebbent a függöny a múlt eseményei elől, és megjelent előtte mindaz, ami a Földről való elindulása óta történt vele. Újra világos lett minden. Erőlködött, próbált megszólalni, hogy a saját fülével hallja, amit hallania kell, hogy rögzítse és tudatos gondolatainak részévé tehesse a tényeket, de hiába kapaszkodott beléjük agya valamennyi csápjával, megint elillantak előle.

Így tehát a második Aurorán töltött nap is úgy végződött Baley számára, ahogyan az első.

Az elnök

70.

Amikor Baley kinyitotta a szemét, napfény áradt be az ablakon. Örült neki. Félálomban volt még, és meglepte, amit látott, de örült neki.

Ez ugyanis azt jelentette, hogy a viharnak vége. Most olyan, mintha soha nem is tombolt volna körülötte vihar. A város lágy, gyenge és meleg világításához képest a napfény durvának és kiszámíthatatlannak érződött, a viharral szembeállítva viszont maga volt a béke és nyugalom ígérete. Minden relatív, gondolta Baley. Tudta, hogy ezzel az élménnyel megváltozott számára a napfény jelentése: többé már nem a vegytiszta gonoszságot jelképezik a narancssárga sugarak.

– Elijah kollégám – szólította meg az ágya mellett álló Daneel. Egy lépéssel mögötte ott volt Giskard is.

Baley hosszúkás arcán őszinte, örömteli mosoly áradt szét. A robotok felé nyújtotta a karját.

– Szent Jozafát, fiúk – lelkendezett, és abban a pillanatban eszébe se jutott, menynyire helytelen a megszólítás –, amikor utoljára együtt láttalak benneteket, egyáltalában nem voltam biztos abban, hogy találkozunk még.

– Egyikünknek sem eshetett volna bántódása, Elijah kollégám – jegyezte meg Daneel csendesen.

– Így a napsütésben ezt én is belátom – felelte Baley –, de tegnap este azt hittem, ott halok meg abban a viharban, és biztosra vettem, hogy te is végveszélyben vagy, Daneel. Még arra is gondoltam, hogy Giskardnak is eshet valami baja, miközben megpróbál megvédeni engem a túlerővel szemben. Elismerem, túldramatizáltam a helyzetet, de meg kell értenetek: nem voltam egészen magamnál.

– Tudjuk, uram – mondta erre Giskard. – Ezért esett olyan nehezünkre magára hagynunk, annak ellenére, hogy ön szigorú parancsot adott erre. Reméljük, most már nem érzi a kellemetlenségek hatását.

– Egyáltalán nem, Giskard.

– És azt is tudjuk – vette át a szót Daneel –, hogy mióta elváltunk, jó kezekben voltál.

Baley csak ekkor emlékezett vissza az éjszaka történtekre. Gladia!

A nyomozó döbbenten körülnézett. Nincs itt vele a szobában. Talán csak képzelődött...

Nem. Az lehetetlen.

Gyanakodva Daneelre pillantott, mintha pikáns célzást sejtene a megjegyzése mögött.

De nem. Erre sem szabad gondolnia. Bármennyire ember formájú is egy robot, nem szabad feltételeznie róla, hogy örömét leli a burkolt célzásokban.

– Nagyon is jó kezekben voltam – válaszolta Baley. – Most viszont az a kérésem, hogy kísérjetek el a bizalmashoz.

– A rendelkezésére állunk, uram – mondta Giskard. – Ma délelőtt mindenben a segítségére leszünk. Miss Gladia úgy gondolta, szívesebben lát minket maga körül, mint az ő személyzetének a tagjait. Nyomatékosan megparancsolta, hogy mindent tegyünk meg az ön kényelme érdekében.

Baley kétkedve kérdezte:

– Mi mindenre hívta fel a figyelmeteket? Most már jól érzem magam, és egyedül is képes vagyok megmosdani, megtörülközni. El tudom látni magamat. Remélem, ő is így képzeli.

– Ne félj, Elijah kollégám, nem fogunk zavarba hozni – ígérte Daneel. Baley most is azt a halvány mosolyt látta az arcán, amelyet az emberi érzelmek megfelelőjének vélt. – Kizárólag a kényelmedet kell szem előtt tartanunk. Ha bármikor úgy érzed, hogy szívesebben maradnál egyedül, mi visszahúzódunk.

– Ha így van, Daneel, akkor egyre gondolunk – felelte Baley, és kikászálódott az ágyból. Jó érzés volt, hogy végre szilárdan áll a lábán. Az éjszakai pihenés és a hazaérkezést követően kapott kezelés csodát művelt. Gladia nemkülönben.

71.

Baley zuhanyozás után nem öltözött fel rögtön. Egy kicsit vizes volt még, és ettől tökéletesen frissnek és üdének érezte magát. Megfésülködött, és elégedetlenül szemlélte az arcát a tükörben. Magától értetődőnek tűnt a számára, hogy együtt fog reggelizni Gladiával, és nem tudta biztosan, milyen fogadtatásban lesz része. Talán az volna a legbölcsebb, ha úgy viselkedne, mintha semmi se történt volna közöttük, és Gladiára bízna mindent. Mindenképpen jó lenne viszont, ha a lehetőségekhez képest elfogadható külsővel ülne asztalhoz. Ezért nézegette olyan kritikusan a tükörképét.

– Daneel!

– Tessék, Elijah kollégám.

– Baleynek fogkrémtől habzott a szája, de ez cseppet sem zavarta a beszédben.

– Ha jól látom, új ruha van rajtad.

– Nem egészen az enyém a ruha, Elijah kollégám. Jander barátomé volt.

Baley felvonta a szemöldökét.

– Gladia megengedte, hogy felvedd Jander ruháját?

– Miss Gladia nem akarta, hogy meztelenül várjam meg, amíg kimossák és megszárítják a viharban elázott ruháimat. Azóta már elkészültek velük, de Miss Gladia azt mondta, megtarthatom ezeket.

– Mikor mondta ezt?

– Ma reggel, Elijah kollégám.

– Ezek szerint felébredt már?

– Igen. A reggelinél találkozol majd vele.

Baley összepréselte az ajkait. Különös, hogy nagyobb szorongással várja a Gladiával való találkozást, mint a nem sokkal későbbre tervezett beszélgetést az elnökkel. Hiszen az elnök esetében a sors kezében van a döntés. Ő eldöntötte, milyen stratégiát fog követni. Vagy beválik, vagy nem. A Gladiával való találkozásra viszont egyszerűen nem tud felkészülni.

Nem tehet mást: oda kell állnia Gladia elé.

Igyekezett minél közönyösebb hangon feltenni a kérdést:

– És hogy érzi magát Miss Gladia ma reggel?

– Úgy láttam, jól – válaszolta Daneel.

– Mégis, vidám? Vagy inkább lehangolt?

Daneel tétovázott.

– Nehéz belelátni egy emberi lény gondolataiba. De a viselkedése nem utal arra, hogy érzelmi vihart élne át.

Baley gyorsan Daneelre pillantott, megint felmerült benne, hogy a robot az éjszaka történtekre céloz. De végül aztán újból elvetette ennek a lehetőségét.

Különben is felesleges Daneel arcát tanulmányoznia. Az arckifejezése nem árulja el a gondolatait, mivel a robotnak emberi értelemben véve nincsenek is gondolatai.

Baley átment a hálószobába, és végignézett a számára odakészített ruhákon. Elgondolkozva tanulmányozni kezdte őket. Vajon a robotok segítsége nélkül is fel tud rendesen öltözködni? A viharnak és az éjszakának vége, neki pedig újra felnőtt, önálló emberré kell válnia.

– Mi ez? – kérdezte Baley kíváncsian, és a magasba emelt egy széles, díszes selyemszalagot.

– Pizsamaöv – felelte Daneel. – Csak díszítő szerepe van. A bal váll fölött szokták átvetni, és a derék jobb oldalán kell megkötni. Néhány űrlakó világon reggelinél ez a hagyományos viselet, de az Aurorán nem túl népszerű.

– Akkor miért kell felvennem?

– Miss Gladia úgy gondolta, jól fog állni önnek, Elijah kollégám. A megkötés módja meglehetősen bonyolult, szívesen segítek.

Szent Jozafát, gondolta Baley keserűen, ez a nő fel akar engem cicomázni. Mit forgathat a fejében?

Jobb nem gondolni rá!

– Ne bajlódj vele, Daneel – hárította el Baley az ajánlatot. – Majd kötök egy sima hurokcsomót, az is megteszi... Hanem ide figyelj! Reggeli után átmegyek Fastolfe-hoz. Amadiro és a törvényhozás elnöke is ott lesz. Nem tudom, számíthatok-e még valaki másnak a jelenlétére.

– Én is ismerem a tervet, Elijah kollégám. Szerintem nem lesz ott senki más.

– Jól van – nyugodott meg Baley. Nekilátott az öltözködésnek. Az alsóneművel kezdte. Lassan csinált mindent, nehogy hibázzon. Örült volna, ha nem kell segítséget kérnie Daneeltől. – Akkor most beszélj nekem az elnökről! Annyit tudok az olvasmányaimból, hogy az Aurorán tulajdonképpen az ő kezében összpontosul a végrehajtó hatalom, de ugyanakkor azt is írják, hogy az elnöki tisztség csak jelkép. Vagyis hogy valójában nincs hatalma.

– Attól tartok, Elijah kollégám... – kezdte Daneel. Giskard közbevágott:

– Uram, én többet tudok az aurorai politikai helyzetről, mint Daneel barátom. Sokkal régebben működöm, mint ő. Megengedi, hogy válaszoljak a kérdésére?

– Hogyne, Giskard. Hallgatlak.

– Amikor megalakult az első aurorai kormány – magyarázta Giskard szájbarágósan, mintha könyvből olvasná –, a végrehajtó hatalom legmagasabb képviselőjének csak jelképes szerepet szántak. Neki kellett üdvözölnie a többi Külső Világról érkező tekintélyes személyiségeket, ő nyitotta meg a törvényhozás üléseit, ő elnökölt a vitákon, és csak patthelyzetben volt szavazati joga. A "folyóügy" után azonban...

– Igen, arról olvastam – szólt közbe Baley. Eszébe jutott az aurorai történelemnek az a különös, elhúzódó epizódja, melynek során a vízi energia elosztásával kapcsolatosan annyira felforrósodott a hangulat, hogy sem azelőtt, sem azóta nem állt olyan közel a bolygó lakossága a polgárháborúhoz. – Szükségtelen részletekbe bocsátkoznod.

– Ahogy gondolja, uram – egyezett bele Giskard. – Tehát a "folyóügy" után általánosan elterjedt az a vélemény, hogy soha többé nem engedhető meg, hogy ilyen válságos helyzet alakuljon ki az Aurorán. Ezért azóta a törvényhozás bevonása nélkül békés magánmegbeszéléseken tárgyalják meg a vitás kérdéseket. A törvényhozók tulajdonképpen előre eldöntött ügyekről szavaznak, így aztán jelentős szavazattöbbséggel szokták elfogadni az egyeztetett javaslatokat.

– Az ellentétek elsimításában kulcsszerep jut a törvényhozás elnökének. Ő távol marad a vitáktól, és a hatalmát – amely elméletileg szinte nem is létezik, a gyakorlatban azonban igen jelentős – csak addig tarthatja meg, amíg pártatlanul ítél. Éppen ezért kínosan ügyel arra, hogy mindenről objektív véleményt alkosson. Amíg meg tudja őrizni az objektivitását, addig ő dönti el a vitás kérdéseket.

– Ezek szerint az elnök mindhármunkat végig fog hallgatni: engem is, Fastolfe-ot is és Amadirót is, azután pedig meghozza a döntést?

– Valószínűleg így lesz, uram. De az is elképzelhető, hogy az elnök nem tud dönteni, és újabb bizonyítékokat vagy további gondolkodási időt kér; esetleg ezt is, azt is.

– És ha végül az elnök dönt, Amadiro akkor is elfogadja a határozatot, ha történetesen őt találják vétkesnek? Vagy ellenkező esetben Fastolfe fejet hajtana a döntés előtt?

– Nem szükségszerűen. Majdnem mindig akadnak olyanok, akik nem fogadják el az elnöki döntést, és mind Amadiro, mind dr. Fastolfe konok, hajthatatlan ember hírében áll. De a legtöbb törvényhozó tiszteletben fogja tartani az elnök véleményét, bármi legyen is az. Akár dr. Fastolfe-ot, akár dr. Amadirót sújtja a határozat, bizonyos, hogy a többség mellette fog szavazni.

– Mennyire biztos ez, Giskard?

– Majdnem teljesen biztos. Az elnök rendes körülmények között harminc évig van hivatalban, és a törvényhozás újabb harminc évre meghosszabbíthatja a mandátumát. Ha viszont egyszer leszavaznak egy elnöki határozatot, az elnök azonnal lemondásra kényszerül, és csak akkor ér véget a kormányválság, amikor a törvényhozók keserves vita után megválasztják az új elnököt. Kevés törvényhozó merné vállalni ennek a kockázatát, így gyakorlatilag semmi esély arra, hogy a többség leszavazza az elnököt.

– Ez esetben a ma reggeli találkozó dönt – mondta Baley gyászosan.

– Nagyon valószínű, hogy így lesz.

– Köszönöm, Giskard.

Baley borongósan rendezgette a gondolatait. Reménykedett ugyan, de fogalma sem volt arról, hogyan érvel majd Amadiro, és milyen lesz az elnök hozzáállása. Mindenesetre Amadiro kezdeményezte ezt a találkozót, s ez azt jelenti, hogy ő biztos a dolgában.

Ekkor Baleynek eszébe jutott, hogy elalvás előtt Gladia karjai között megint úgy érezte – vagy képzelte –, hogy megvilágosodik előtte minden, ami az Aurorán történt. Egy pillanatra tisztán, világosan értett mindent, azután harmadszor is nyomtalanul eltűnt a látomás.

És mintha a reményei is szertefoszlottak volna.

72.

Daneel átvezette Baleyt abba a szobába, ahol a reggelit szolgálták fel. Barátságosabb, kisebb, egyszerűbben berendezett helyiség volt, mint az aurorai étkezők általában: csak egy asztal és két szék állt benne, és egyetlen falmélyedés sem volt, ahová Daneel behúzódhatott volna. A robot távozása után Baley egy pillanatra egyedül maradt a szobában – teljesen egyedül.

Persze azért biztos volt abban, hogy nem hagyták egészen magára. A robotok nyilván egy pillanat alatt ott teremhetnek mellette. De határozottan kétszemélyes szoba volt ez, amelyben robotok részére nem jutott hely. Szerelmesek számára annál inkább, gondolta Baley félénken.

Az asztalon két halomban palacsintaszerű lepények sorakoztak: kellemes, de nem palacsintára emlékeztető illatot árasztottak. Két edénykében olvasztott vajat (vagy valami hasonlót) tálaltak fel, egy kannában pedig forró ital gőzölgött, amely a kávét volt hivatva helyettesíteni, de Baleynek nem nagyon ízlett.

Aztán belépett Gladia. Csinosan öltözött fel, és úgy fénylett a haja, mintha egy perccel azelőtt készült volna el a frizurája. Egy pillanatra megtorpant, azután mosolyogva köszöntötte a férfit:

– Jó reggelt, Elijah!

Baleyt meglepte egy kicsit Gladia hirtelen felbukkanása. Felpattant a székről, és hebegve kérdezte:

– Hogy vagy... Gladia?

Gladia nem válaszolt a kérdésre. Derűsnek, gondtalannak látszott.

– Ha aggaszt, hogy nem maradt bent Daneel, megnyugodhatsz. Tökéletes biztonságban van. Ami pedig minket illet... – Baleyhez lépett, megállt szorosan mellette, és kezével megérintette a férfi arcát, ugyanúgy, mint akkor régen a Solarián.

– Akkor csak ennyi történt közöttünk – mondta nevetve. – Emlékszel, Elijah?

Baley nem szólt semmit, csak bólintott.

– Jól aludtál, Elijah? Ülj le, drágám.

Baley leült.

– Remekül aludtam – felelte. – Köszönöm... Gladia. – Gondolkozott egy kicsit, aztán úgy döntött, hogy ő elhagyja a "drágám" szót a mondat végéről.

– Ne nekem köszönd! – mondta Gladia. – Én hetek óta nem aludtam ilyen jól. De nem töltöttem volna nyugodtan az éjszakát, ha nem kelek fel mellőled, mihelyst mély álomba merültél. Eredetileg ott akartam maradni az ágyadban, de akkor nem hagytam volna, hogy végigaludd az éjszakát. Megérdemelted a pihenést.

Baley érezte, hogy valami gálánsát kellene mondania.

– Fontosabb dolgok is vannak a világon, mint a... pihenés – bökte ki visszafogottan, mire a nő újra elnevette magát.

– Ó, szegény Elijah, zavarban vagy!

Ettől a megjegyzéstől aztán Baley csak még jobban megzavarodott. Mindenre felkészült – bűnbánatra, undorra, szégyenkezésre, színlelt közönyre, könnyekre –, csak arra nem, hogy Gladia ilyen leplezetlenül erotikus stílusban kezdi a napot.

– Ne kínozd magad, Elijah! Biztosan éhes vagy, alig ettél tegnap este. Kapj be néhány kalóriát, és mindjárt fickósabb leszel.

Baley kétkedve nézte a palacsintaszerű lepényeket.

– Persze te valószínűleg nem láttál még ilyet – csivitelte Gladia. – Ez egy solariai ételkülönlegesség. Pacsinkának hívják. Át kellett programoznom a szakácsrobotomat ahhoz, hogy rendesen el tudja készíteni. A legfontosabb, hogy solariai importgabonából készüljön. Aurorai fajtákkal kár is lenne próbálkozni. Töltelék is van benne. Tulajdonképpen ezerféle töltelék létezik, de nekem ez a kedvencem, és biztos, hogy neked is ízleni fog. Nem mondom meg, mi van benne, érd be annyival, hogy gesztenyepürét és egy kis mézet is tartalmaz. Kóstold meg, és mondd meg, hogy ízlik-e! Kézzel is megfoghatod, de vigyázz, amikor beleharapsz!

Gladia a kezébe vett egy pacsinkát, kecsesen a jobb és a bal keze hüvelyk- és középső ujjai közé fogta, azután lassan kiharapott belőle egy kis falatot. Végül lenyalta a szája széléről az odacseppent sűrű, aranyszínű tölteléket.

Baley követte a példáját. A pacsinka kemény volt, és nem annyira forró, hogy égette volna a kezét. Óvatosan a szájához emelte a lepényt, de először nem tudta szétharapni. Azután nagyobb erővel harapott rá, mire a pacsinka megrepedt, a töltelék pedig ráfolyt Baley kezére.

– Túl nagyot haraptál, túl nagy erővel – állapította meg Gladia, és szalvétával a kezében Baley segítségére sietett. – Nyald csak le! Senki se tud úgy pacsinkát enni, hogy össze ne ragacsozná magát. Az lehetetlenség. Tulajdonképpen olyan ez, mintha dagonyázna az ember. A legjobb meztelenül fogyasztani, aztán beállni a zuhany alá.

Baley tétován lenyalta kezéről a tölteléket, és arckifejezése magáért beszélt.

– Ugye ízlik? – kérdezte Gladia.

– Nagyon finom. – Baley most már jobban vigyázott, lassan evett, és aprókat harapott a pacsinkába. Nem volt túl édes, és mintha megpuhult, szétolvadt volna a szájában a tészta. Szinte nyelnie sem kellett.

Baley három pacsinkát fogyasztott el, és csak a jó modor tartotta vissza attól, hogy repetát kérjen. Komótosan végignyalogatta az ujjait. Szalvétát nem használt, mert sajnálta volna élettelen tárgyra kenni a finom eledelt.

– Dugd be a kezedet a tisztítóba, Elijah – javasolta Gladia, és ő járt elöl jó példával. Az, amit Baley olvasztott vajnak hitt, valójában kézmosó folyadék volt.

Baley is leöblítette, majd megtörölgette a kezét. Megszaglászta az ujjait, de semmilyen illatot nem érzett.

– Megzavart, ami az éjjel történt, Elijah? Mást nem érzel? Mit mondhatnék erre? – kérdezte magától Baley.

Végül bólintott, és azt felelte:

– Attól tartok, Gladia, csakugyan össze vagyok zavarodva. Gondolkozz csak egy kicsit! Én földlakó vagyok, és ezt te is tudod, csak pillanatnyilag figyelmen kívül hagyod a tényt. Tegnap este megsajnáltál, mert szerencsétlenül jártam a viharban, úgy éreztél irántam, mintha a gyermeked lennék. Te is sérülékenyebb vagy most a szokásosnál, mivel nagy veszteség ért: talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy hozzám fordultál. De hamar túl leszel ezen – csodálom, hogy nem múlt el ez az érzésed már ma reggelre –, és eszedbe fog jutni, hogy földlakó vagyok. Szégyellni fogod magad a történtek miatt, úgy érzed majd, hogy lealacsonyodtál hozzám, hogy bemocskolódtál. Gyűlölni fogsz engem azért, hogy ezt tettem veled, én pedig nem akarom, hogy meggyűlölj. Nem akarom, hogy meggyűlölj, Gladia. (Baley szörnyen boldogtalan volt, ami valószínűleg meg is látszott rajta.)

Ezt Gladia is észrevehette, mert vigasztalóan megpaskolgatta Baley kezét.

– Ne félj, Elijah, nem foglak meggyűlölni. Mi okom lenne rá? Nem tettél semmi olyat, amiért szemrehányással illethetnélek. Én voltam a cselekvő fél, és egész életemben áldani fogom magamat érte. Két évvel ezelőtt a te érintésed tett szabaddá, Elijah, és most éjszaka is ez történt. Két évvel ezelőtt tudnom kellett, hogy képes vagyok-e vágyakozni, az éjjel pedig meg kellett győződnöm arról, hogy Jander halála után visszatérhet-e még az a vágy. Elijah, maradj velem! Akkor...

Baley közbevágott:

– Hogyan tehetném, Gladia? Nekem vissza kell mennem a saját világomra. Kötelességeim vannak, amelyeket ott kell teljesítenem, céljaim, amelyeket ott kell elérnem, és téged nem vihetlek magammal. Te nem tudnád elviselni azt az életet. Meghalnál valamilyen földi betegségben, ha nem végezne veled előbb a tömegiszony és a bezártság. Ugye, megértesz?

– Tudom, milyen a Föld – mondta Gladia, és nagyot sóhajtott. – De azért nem kellene rögtön elmenned innen.

– Lehet, hogy még ma délelőtt kiutasít az elnök az Auroráról.

– Nem – jelentette ki Gladia energikusan. – Nem fogod hagyni magad. Ha pedig mégis elküldenének, elmehetünk egy másik Külső Világra. Egy tucat világ közül válogathatunk. Olyan sokat jelent számodra a Föld, hogy képtelen lennél átköltözni valamelyik űrlakó világra?

– Erre azt is válaszolhatnám, hogy egyik Külső Világot sem tudom állandó otthonomnak elképzelni, s ez igaz is. De van egy nyomósabb okom: még ha be is fogadnának valamelyik űrlakó világon, olyan sokat jelent számomra a Föld, hogy előbb vagy utóbb mindenképpen haza kellene térnem... még akkor is, ha ez azt jelentené, hogy el kell hagyjalak téged.

– És soha többet nem látogatnál meg az Aurorán?

– Csak akkor jönnék ide vissza, ha láthatnálak téged – mondta Baley vágyakozva. – Akkor újra és újra eljönnék hozzád, elhiheted. De mit ér a szó? Te is tudod, mennyire valószínűtlen, hogy újra meghívnak ide. Márpedig anélkül nem jöhetek.

– Ezt nem akarom elhinni, Elijah – rebegte Gladia.

– Ne tedd magad boldogtalanná – mondta Baley. – Valami nagyszerű dolog történt most kettőnkkel, de sokszor lesznek még csodálatos élményeid, igaz, egyik sem lesz ugyanilyen. Gondolj a jövőre!

Gladia hallgatott.

– Gladia, ugye senkinek sem kell megtudnia, mi történt közöttünk? – kérdezte Baley.

A nő ránézett, és fájdalmas arccal kérdezett vissza:

– Hát ennyire szégyelled?

– Természetesen nem szégyellem, de kellemetlen következményekkel járhat, ha kitudódik. A szájukra vennének az emberek. Abban az átkozott hipervíziós drámában eltorzították az igazságot kettőnkkel kapcsolatban, és ennek köszönhetően már most figyelnek ránk. A földlakó meg a solariai asszony. Ha a leghalványabb gyanúja is felmerül annak, hogy... szerelmesek vagyunk egymásba, a hipertérutazás sebességével jut el a hír a Földre.

Gladia – talán egy kicsit gőgösen – felvonta a szemöldökét.

– És a Földön azt fogják mondani, hogy lealacsonyítottad magadat, mert egy náladnál alacsonyabb rendű lénnyel létesítettél szexuális kapcsolatot?

– Dehogyis – felelte Baley nyugtalanul, mert tudta, hogy több milliárd földlakó éppen így gondolkodna. – Arra nem gondolsz, hogy a feleségem is megtudná? Házasember vagyok.

– Na és ha megtudja? Akkor mi van?

Baley mély lélegzetet vett.

– Te ezt nem érted. A földlakók észjárása más, mint az űrlakóké. A mi történelmünkben is voltak időszakok, amikor egyes helyeken bizonyos társadalmi osztályokhoz tartozó emberek igen laza erkölcsi rendszerben éltek. De ma más idők járnak. A földlakók összezsúfolódva tengetik az életüket, és ilyen körülmények között csak a puritán erkölcsök képesek összefogni a családokat.

– Vagyis minden embernek csak egy partnere van?

– Nem – felelte Baley. – Őszintén meg kell mondanom, hogy nem így van. Viszont az emberek ügyelnek arra, hogy ne verjék nagydobra a kicsapongásaikat, így aztán mindenki...

– Mindenki úgy tesz, mintha nem tudna semmit?

– Valahogy úgy. Csakhogy a mi esetünkben...

– A mi esetünkben olyan széles nyilvánosság elé kerülne, hogy senki se tehetne úgy, mintha nem tudna róla... a feleséged pedig megharagudna rád, és elverne.

– Nem verne el, csak szégyellnie kellene magát, ami sokkal rosszabb. A magam és a fiam fejére is szégyent hoznék. Azt pedig megszenvedné a társadalmi helyzetem, és... Gladia, ha megértesz, ha nem, ígérd meg, hogy nem fogod aurorai módra fűnek-fának elhíresztelni a dolgot. – Baley tudta, hogy ezzel a kifakadással meglehetősen gyászos képet fest magáról.

– Nem akarlak megbántani, Elijah – mondta Gladia elgondolkozva. – Jó voltál hozzám, és én sem leszek rossz hozzád, de – reményvesztetten széttárta a karját – ostobaságok ezek a földi szokások.

– Kétségkívül így van. Nekem mégis földi módon kell élnem, miként te is úgy élsz, ahogyan a többi solariai.

– Igen. – Az emlékezéstől fátyolos lett Gladia tekintete. – Bocsáss meg, Elijah – mondta aztán. – Őszintén és töredelmesen bocsánatot kérek tőled. Olyasmire vágyom, amit nem kaphatok meg, és a te rovásodra erőlködöm.

– Semmi baj.

– De igenis baj van, Elijah. Engedd meg, hogy elmagyarázzak neked valamit. Azt hiszem, nem értetted meg igazán, mi történt az éjszaka. A magyarázattól még jobban zavarba fogsz jönni.

Baley arra gondolt, mit érezne, mit csinálna Jessie, ha tanúja lenne ennek a párbeszédnek. Most az elnökkel való közeli találkozáson kellene az eszének járnia, ehelyett viszont a saját házasságának a problémáin elmélkedik. A Földet kellene féltenie, nem pedig a feleségét, és ő mégis Jessie-re gondol.

– Valószínűleg zavarba fogok jönni, de azért magyarázd meg!

Gladia felemelte a székét. Nem valamelyik robotot kérte meg erre, és Baley sem ajánlotta fel a segítségét: ő csak izgatottan várta a fejleményeket.

A nő közvetlenül Baley széke elé tette le az ülőalkalmatosságot. Leült, és egyenesen Baley szemébe nézett. Apró kezét a férfi markába helyezte, mire Baley gyöngéden megszorította az ujjait.

– Látod, nem félek már az érintéstől – mondta Gladia. – Túl vagyok már azon a ponton, amikor csak egy pillanatra tudtam megérinteni az arcodat.

– Lehet, hogy így van, Gladia, ez viszont már nem gyakorol rád olyan hatást, mint akkor régen az a rövid érintés.

A nő bólintott.

– Tényleg nem, de azért ez is jólesik. Egyébként szerintem jobb is így. Az, hogy egy pillanatnyi érintés hatására tótágast állt körülöttem a világ, azt mutatta, hogy nagyon hosszú időn át teljesen abnormálisan éltem. Most jobb. Elmagyarázhatom? Amit eddig mondtam, az csak bevezetés volt.

– Hallgatlak.

– Bárcsak ágyban feküdnénk, és sötét lenne a szobában! Akkor szabadabban tudnék beszélni.

– Széken ülünk, és világos van, Gladia, de azért hallgatlak.

– Igen. Szóval a Solarián szó sem volt szexről. Ezt te is tudod.

– Tudom.

– Valójában nem volt részem igazi szexuális élményben. Néhányszor, elég ritkán, eljött hozzám a férjem, de csak kötelességtudatból tette. Nem is mondom el, milyen volt vele, de hidd el nekem, így visszatekintve rosszabb volt, mint ha nem csináltunk volna semmit.

– Elhiszem.

– De azért tudtam, mi az a szex. Olvastam róla. Néha más nőkkel is beszélgettem a témáról, akik valamennyien azt állították, hogy az egész csak utálatos kötelesség, ami alól a Solarián nem lehet kibújni, Azok, akiknek nem lehet több gyerekük, örülnek, hogy soha többet nem kell törődniük a szexszel.

– És te hittél nekik?

– Persze. Mást se hallottam, a külhoni írásokat pedig hamis torzításnak állították be. És én elhittem, hogy valóban azok. Amikor a férjem megtalálta a könyveimet, pornográfnak minősítette és megsemmisítette őket. Meg aztán, tudod, az emberekkel bármit el lehet hitetni. Szerintem a solariai asszonyok csakugyan hiszik azt, amit mondanak, és tényleg megvetik a szexuális érintkezést. Eléggé őszintének hatottak a szavaik, én pedig azt hittem, velem van valami nagy baj, hiszen különös kíváncsiság fúrja az oldalamat, és fura érzések gyötörnek.

– Akkoriban meg sem próbálkoztál azzal, hogy igénybe vedd a robotok segítségét?

– Eszembe se jutott. És más élettelen tárgyakkal se kísérleteztem. Néha hallottam, hogy egyesek ilyesmiről suttognak, de olyan – valós vagy színlelt – borzadállyal emlegették a témát, hogy még csak ábrándozni sem mertem a dologról. Persze azért voltak álmaim, és így visszatekintve meg kell állapítanom, hogy néhány kezdetleges orgazmust is megéltem, s olyankor mindig felriadtam álmomból. Persze sohasem értettem, mi történt velem, és beszélni se mertem az élményről. Igazság szerint szörnyen szégyelltem magamat emiatt. Ráadásul meg is ijedtem a gyönyörtől. Persze, miután átjöttem az Aurorára, minden megváltozott.

– Erről már beszéltél nekem. Az auroraiak sem tudtak szexuális kielégülést nyújtani.

– Nem bizony. Erre azt hittem, mégiscsak a solariaiaknak van igazuk. Az ébren átélt szex egyáltalán nem hasonlított az álmaimra: csak akkor értettem meg a lényeget, amikor jött Jander. Kiderült, hogy az auroraiak nem tudnak szeretkezni, csak bizonyos... koreográfia szerint bohóckodnak. A partnerek közeledésétől egészen az elválás pillanatáig minden mozzanatot a divat előírásai határoznak meg. Soha egy váratlan, spontán részlet. A Solarián viszont annyira kicsi szerep jut a szexnek, hogy ott nem ad és nem kap semmit az ember. Az Aurorán is ez a végeredmény, de itt a túlzott stilizáltságban kell keresni az okot. Érted, amit mondok?

– Nem biztos, hogy mindent értek, mivel soha nem szeretkeztem még aurorai nővel, meg aztán én se vagyok aurorai. De nem szükséges részletekbe bocsátkoznod. Sejtem, mit akarsz mondani.

– Ugye szörnyen kínosnak érzed a témát?

– Azért végig tudlak hallgatni.

– Azután találkoztam Janderrel, és megtanultam, hogyan használjam. Ő más volt, mint az aurorai férfiak. Neki egyetlenegy cél lebegett a szeme előtt – nem is lehetett volna másképp –, az, hogy örömöt szerezzen nekem. Ő adott nekem valamit, én elfogadtam, és életemben akkor először tudtam igazából élvezni a szexet. Ezt meg tudod érteni? El tudod képzelni, milyen érzés lehetett egyszeriben rádöbbenni arra, hogy nem vagyok se őrült, se torzszülött, se perverz, de még csak nem is tévedtem? Végre nőnek éreztem magam, és találtam egy olyan szexpartnert, aki ki tudott elégíteni.

– Azt hiszem, el tudom képzelni, mit éreztél.

– Azután olyan hamar elveszítettem őt, hogy azt hittem... azt hittem, mindennek vége. Úgy éreztem, az életemből hátralévő évszázadokat rendes szexuális kapcsolat nélkül kell leélnem. Amikor még nem ismertem Jandert, rossz volt valódi szex nélkül élni. De mindennél rosszabb volt hirtelen elveszítem a váratlanul megtalált boldogságot, és visszatérni a semmibe. Elviselhetetlen volt. Most már érted, miért volt olyan fontos számomra a múlt éjszaka?

– De miért éppen énvelem sikerült? Miért nem valaki mással?

– Ennek így kellett lennie, Elijah. Amikor rád találtunk Giskarddal, magatehetetlen voltál. Teljesen magatehetetlen. Nem veszítetted el az eszméletedet, mégsem voltál ura a testednek. Fel kellett téged emelnünk, hogy a kocsihoz vihessünk, és betehessünk az ülésre. Azután végignéztem, hogyan melegítenek fel, kezelnek, fürdetnek és törölnek meg, te pedig mindvégig tehetetlen maradtál. A robotok csodálatosan hatékonyan végezték a munkájukat. Minden erejükkel azon voltak, hogy a gondodat viseljék, és megőrizzenek a bajtól, de nekik nincsenek érzelmeik. Nekem viszont vannak.

Baley lehorgasztotta a fejét, és összecsikordultak a fogai arra a gondolatra, hogy mindenki magatehetetlennek látta. Akkor élvezte a luxus bánásmódot, most viszont csak arra tudott gondolni, mennyire szánalmas látványt nyújthatott.

– Én akartam megtenni veled ugyanazt – folytatta Gladia. – Haragudtam a robotokra, amiért fenntartják maguknak a jogot arra, hogy kedvesek legyenek hozzád... és hogy adjanak neked. Miközben azt képzeltem, hogy én ápollak, egyre jobban felizgultam. Jander halála óta nem tapasztaltam magamon ilyesmit. Aztán eszembe jutott, hogy eddig mindig csak olyankor sikerült eljutnom a csúcsra, amikor kaptam valamit. Jander megadott nekem mindent, amire vágytam, de ő sohase kapott tőlem semmit. Képtelen volt erre, mert csak abban lelte örömét, hogy örömöt szerez nekem. Soha eszembe se jutott, hogy megpróbáljak adni, mert robotok között nőttem fel, a robotok pedig nem értékelik, amit kapnak.

– Ahogy néztelek, rájöttem, hogy csak félig tapasztaltam meg a szexuális érintkezés örömét, és szörnyen vágytam arra, hogy megismerjem a dolog másik részét is.

– Aztán később, a vacsoránál, amikor a meleg levesedet kanalaztad, gyógyultnak, erősnek láttalak, eléggé erősnek ahhoz, hogy megvigasztalj. Mivel így éreztem irántad, nem taszított többé az, hogy földlakó vagy. Nem féltem már az ölelésedtől, sőt kifejezetten vágytam rá. De még a karjaidban is hiányérzetem volt, amiért megint csak kapok, és nem adok cserébe semmit.

– Te akkor szóltál, hogy le kell ülnöd, és hidd el, Elijah, csodálatosabb dolgot nem is mondhattál volna abban a pillanatban.

Baley érezte, hogy elvörösödik.

– Pedig akkor nagyon szégyelltem magam azért, mert be kell vallanom a gyengeségemet.

– Én viszont pontosan azt akartam. Majd megőrültem a vágytól. Ágyba fektettelek, bebújtam melléd, és életemben először végre én is adtam valamit. Nem kaptam érte semmit. És most már el tudom felejteni Jandert, egyébként is tudtam, hogy nem az igazi. Biztos, hogy lehet egyszerre adni és kapni. Elijah, kérlek, maradj velem!

Baley megrázta a fejét.

– Gladia, az se változtatna a tényeken, ha ketté tudnám tépni a szívemet. Nem maradhatok itt, az Aurorán. Vissza kell mennem a Földre. Oda pedig nem jöhetsz velem.

– De mi van akkor, ha mégis veled tudok menni?

– Miért beszélsz ilyen ostobaságot? Még ha el is jössz velem, én hamar megöregszem, és nem sokáig tudod a hasznomat venni. Húsz, legfeljebb harminc év múlva öregember leszek, de lehet, hogy meg is halok addigra, te pedig még évszázadokig ugyanilyen maradsz.

– Éppen ellenkezőleg, Elijah. A Földön megbetegszem a vírusaitoktól, és én is ugyanolyan gyorsan megöregszem, mint te.

– Nem sokáig vágynál erre. Egyébként az öregség nem valami vírusfertőzés. Egyszerűen csak hamar megbetegszik és meghal az ember. Te találhatsz még magadnak egy másik férfit.

– Egy aurorait? – kérdezte Gladia megvetően.

– Kitaníthatnád. Most már tudod, hogyan kell adni és kapni: mind a kettőre megtaníthatod.

– Azt hiszed, meg tudnák tanulni?

– Egyik-másik biztosan. Rengeteg idő áll a rendelkezésedre ahhoz, hogy megtaláld a megfelelő férfit. Például... (Nem, nem lenne bölcs dolog megemlíteni most Gremionis nevét, gondolta Baley. De talán ha a pasas újra felkeresi Gladiát, és kevésbé udvariasan, de valamivel határozottabban próbálkozik...)

Gladián látszott, hogy erősen gondolkodik.

– Azt mondod, lehetséges? – kérdezte, azután könnyes, szürkéskék szemekkel ránézett Baleyre. – Ó, Elijah, emlékszel te egyáltalán a múlt éjszakára?

– Be kell vallanom, néhány dolog csak nagyon ködösen van előttem – felelte Baley.

– Ha emlékeznél rá, nem akarnál elhagyni.

– Most sem akarlak elhagyni, Gladia. De kénytelen vagyok megtenni.

– Utána aztán annyira nyugodt és boldog voltál; olyan kipihent – folytatta Gladia. – A válladra hajtottam a fejem, és éreztem a szívverésedet. Először még gyorsan kalapált a szíved, aztán egyre lassabban, és csak akkor gyorsult fel megint, amikor hirtelen felültél az ágyban. Arra emlékszel?

Baley meghökkent. Egy kicsit távolabb hajolt a nőtől, és zaklatottan a szemébe nézett.

– Nem. Nem emlékszem. Miért? Mit csináltam?

– Mondtam már. Hirtelen felültél.

– És aztán? – Baleynek most is olyan gyorsan vert a szíve, mint az éjszakai torna után. Eddig háromszor érezte úgy, hogy megtapasztalja az igazságot, de az első két alkalommal teljesen egyedül volt. A múlt éjszaka viszont, amikor harmadszor is megtörtént a dolog, Gladia is ott volt vele. Az első tanú.

Annyi volt az egész. Megkérdeztem tőled, mi történt, de nem törődtél velem. Csak azt hajtogattad: "Megvan. Megvan." Nem beszéltél világosan, és zavaros volt a tekinteted. Meg is ijedtem egy kicsit.

– Nem mondtam semmi mást? Szent Jozafát, Gladia! Nem szóltam semmi többet?

Gladia a homlokát ráncolta.

– Nem emlékszem. Utána visszafeküdtél, és én azt mondtam neked: "Ne félj, Elijah, ne félj! Most már biztonságban vagy." Megsimogattalak, mire te újra lefeküdtél és elaludtál. Még horkoltál is. Sohase hallottam még horkolást, de a leírások alapján úgy hiszem, az lehetett az a hang. – Gladia láthatóan élvezte a témát.

– Ide hallgass, Gladia! Próbálj visszaemlékezni, mit mondtam pontosan! Nem árultam el, mi van meg?

Gladia megint erősen gondolkodott.

– Nem. Nem emlékszem... Várj csak, mintha mondtál volna valamit, nagyon halkan. Azt mondtad: "Ő ért oda elsőnek."

– Tehát azt mondtam, hogy "ő ért oda elsőnek"?

– Igen. Biztosra vettem, hogy arra gondolsz, Giskard előbb ért oda hozzád, mint a többi robot. Tegnap este a viharban attól rettegtél, hogy elrabolnak, és megpróbáltál úrrá lenni a félelmeden. Ezt élted át újra az éjszaka. Igen! Ezért simogattalak meg, és ezért nyugtatgattalak azzal: "Ne félj, Elijah, most már biztonságban vagy". Végül aztán le is csillapodtál.

– "Ő ért oda elsőnek. Ő ért oda elsőnek." Most már nem fogom elfelejteni. Gladia, köszönöm neked az elmúlt éjszakát. És köszönöm, hogy ezt is elmondtad.

– Vajon miért tartottad az éjjel annyira fontosnak, hogy Giskard talált rád elsőként? Hiszen ezt azelőtt is tudtad.

– Valami másért lehet ez fontos, Gladia. Biztos, hogy van itt valami, ami nem tudatosult bennem, és csak olyankor jön elő, mielőtt teljesen kikapcsolna az agyam.

– Akkor mit jelentett ez az egész?

– Nem tudom, de ha tényleg ezt mondtam, akkor biztosan jelentett valamit. Körülbelül egy órám van, hogy rájöjjek. – Baley felállt. – Most mennem kell.

Elindult az ajtó felé, de Gladia utánaszaladt és átölelte.

– Várj még, Elijah!

Baley tétovázott, azután lehajolt, és megcsókolta az asszonyt. Sokáig álltak így összeölelkezve.

– Találkozunk még, Elijah?

– Nem ígérhetek semmit – felelte Baley szomorúan. – De remélem, igen. Kiment, és megkereste Daneelt meg Giskardot, hogy megtehesse a szükséges előkészületeket a nagy találkozásra.

73.

Baley hangulata semmit sem javult, miközben átsétált a réten Fastolfe birtokára. Pedig hosszú volt az út.

A robotok két oldalról fogták közre. Daneelen látszott, hogy lazít, Giskard viszont képtelen volt ilyesmire: programja arra kényszerítette, hogy szünet nélkül éberen figyelje a környéket.

– Daneel, hogy hívják a törvényhozás elnökét? – kérdezte Baley.

– Nem tudom, Elijah kollégám. A jelenlétemben mindig csak elnöknek emlegették. Elnök úrnak szokták szólítani.

– Rutilan Horder a neve, uram – szólt Giskard –, de hivatalosan sohasem említik így. Csak a címét használják, hogy ezzel is jelezzék a kormányzati hatalom folytonosságát. A cím viselői emberi lények, így csak meghatározott ideig szolgálhatnak, de maga az elnöki pozíció sohasem szűnik meg létezni.

– És mennyi idős ez a mostani elnök?

– Eléggé idős, uram. Háromszázharmincegy éves – felelte Giskard, akire jellemző volt, hogy mindig friss statisztikai adatokkal tudott szolgálni.

– Jó egészségnek örvend?

– Nem értesültem az ellenkezőjéről, uram.

– Van valami jellegzetes tulajdonsága, amire fel kellene készülnöm?

Ezzel a kérdéssel Baley már jobban feladta a leckét Giskardnak. A robot csak rövid hallgatás után felelt:

– Erre nehezen tudok válaszolni, uram. Az elnök a második szolgálati periódusát tölti. Azt tartják róla, hatékonyan végzi a feladatait, sokat és eredményesen dolgozik.

– De ingerlékeny? Vagy türelmes? Hatalmaskodó? Megértő?

– Ezt csak ön tudja majd megítélni, uram.

– Az elnök sohasem részrehajló, Elijah kollégám. Egy elnök hivatalból nem is lehet más, mint elfogulatlan és igazságos.

– Ebben én is biztos vagyok – morogta Baley –, csakhogy most nem általában egy elnökről, vagyis nem egy hivatali tisztségről van szó, hanem egy bizonyos személyről.

Aztán Baley megcsóválta a fejét. Nem kétséges, hogy az ő agya csak a kézzelfogható dolgokat kedveli, hiszen háromszor is eszébe jutott valami, és háromszor is elfelejtette. Most már azt is tudja, mit mondott a megvilágosodás pillanatában, de hiába.

"Ő ért oda elsőnek."

De kicsoda? És mikor?

Ezekre a kérdésekre nem tudott választ adni.

74.

Fastolfe az ajtóban várta Baleyt. A mögötte álló robot – robotokra egyáltalán nem jellemző módon – nyugtalannak látszott, mintha zavarná, hogy nem őrá várnak a látogató üdvözlésével kapcsolatos teendők.

(Persze mindenki óhatatlanul emberi indítékokat és reakciókat tulajdonít egy robotnak. Valószínűbb, hogy a roboton nem a nyugtalanság látszik – hiszen nem is lehetnek érzelmei –, hanem csak az, hogy agyának pozitronpotenciálja enyhén oszcillál, mivel csak akkor tudná megfelelően teljesíteni feladatát – a látogatók üdvözlését és megvizsgálását –, ha félretolná az útból Fastolfe-ot, ám ez nyomósabb ok hiányában ugyancsak tilos a számára. Ezért aztán patthelyzetbe került: hol az egyik, hol a másik lehetőséget találja elfogadhatóbbnak – közben szinte el sem mozdul a helyéről –, és ettől látszik nyugtalannak.)

Baley egy darabig szórakozottan elnézegette a robotot, aztán Fastolfe-hoz fordult, de később is csak nagy nehezen sikerült megállnia, hogy vissza ne tévedjen tekintete a háziszolgára. (Állandóan a robotokon jár az esze, csak tudná, miért!)

– Örülök, hogy újra látom, dr. Fastolfe – mondta a nyomozó, és kezet nyújtott. A Gladiával való találkozás egészen elfeledtette vele, hogy az űrlakók kerülik a fizikai érintkezést a földlakókkal.

Fastolfe rövid habozás után elfogadta a feléje nyújtott kezet – úgy látszik, jó modora legyőzte a belénevelt óvatosságot –, gyengéden megszorította, azután gyorsan elengedte.

– Én még önnél is jobban örülök a viszontlátásnak, Mr. Baley – lelkendezett. – Nagyon megijedtem, amikor meghallottam, mi történt magával tegnap este. Nem volt olyan komoly az a vihar, de ön, aki földlakó, nyilván elsöprő erejűnek találta.

– Ezek szerint mindenről tud?

– Daneel és Giskard részletesen beszámolt az eseményekről. Jobban örültem volna, ha rögtön idejönnek, és önt is magukkal hozzák, de arra alapozták a döntésüket, hogy Gladia háza közelebb volt, mint az enyém. Ráadásul ön igen nyomatékosan megparancsolta nekik, hogy Daneel biztonságát helyezzék az ön biztonsága elé. Nem értették esetleg félre az utasítását?

– Nem. Én mondtam nekik, hogy hagyjanak ott.

– Ön szerint ez bölcs dolog volt? – kérdezte Fastolfe, aki közben a nappaliba vezette és hellyel kínálta vendégét.

Baley leült egy székre.

– Ez látszott a legjobb megoldásnak. Üldöztek minket.

– Ezt Giskard is mondta. Sőt azt is jelentette, hogy...

– Kérem, dr. Fastolfe... – szólt közbe Baley. – Nagyon kevés az idő, és rengeteg kérdést kell még feltennem önnek.

– Parancsoljon velem! – mondta Fastolfe azonnal, a rá jellemző szolgálatkész udvariassággal.

– Azt hallottam, hogy az ön számára minden egyébnél fontosabbak az agy működését célzó kutatásai, és hogy ön...

– Hadd fejezzem be a mondatát, Mr. Baley! Azt hallotta, hogy könyörtelen és gonosz vagyok, nem állíthat meg semmi, mindent és mindenkit elsöprök az utamból, nem riadok vissza az erkölcstelenségtől sem, gonosz vagyok, és minden tettemre a munkám fontosságát hozom fel mentségül.

– Valóban ezt akartam mondani.

– Ki mondta ezt magának, Mr. Baley? – kérdezte Fastolfe.

– Számít az valamit?

– Talán nem. Egyébként nem is nehéz kitalálni. Csak Vasilia lányomtól hallhatta. Ebben biztos vagyok.

– Meglehet. Én most arra vagyok kíváncsi, mi ebből az igazság.

– Azt várja, hogy őszintén nyilatkozzak saját magamról? – kérdezte Fastolfe szomorkás mosollyal az arcán. – Nézze, van némi igazság az ellenem felhozott vádakban. Számomra tényleg a munkám a legfontosabb, és bármit fel tudnék áldozni érte. Tényleg nem zavartatnám magam, ha a tetteimet gonoszságnak vagy erkölcstelenségnek minősítenék. Csakhogy én nem vagyok gonosz. Nem visz rá a lélek. És ami a lényeg: ha azzal vádolnak, hogy megöltem Jandert, mert azt reméltem, hogy a halála segítségemre lesz az emberi agy tanulmányozásában, akkor tagadok. A vád hamis. Nem én öltem meg Jandert.

– Ön azt javasolta – mondta Baley –, hogy vessem alá magamat a pszichoszondának, mert az segíthet felszínre hozni az agyamban elrejtett információt. Nem jutott eszébe az, hogy egy önön elvégzett elmeszondázás bizonyíthatná az ártatlanságát?

Fastolfe elgondolkozva bólintott.

– Gondolom, Vasilia azt sugallta magának, hogy azért nem merem alávetni magamat a szondázásnak, mert bűnös vagyok. Pedig nem így van. Az elmeszonda veszélyes, és én – önhöz hasonlóan – nem szívesen vállalnám a kockázatot. Ennek ellenére már rég megtettem volna, ha nem ez lenne az ellenségeim leghőbb vágya. Ők vitatnak minden egyes mellettem szóló bizonyítékot, a pszichoszonda viszont nem elég alapos ahhoz, hogy az eredményei alapján vitán felül megállapítható legyen valakinek az ártatlansága. Az ellenségeim mást akarnak elérni vele: így akarják kiszedni belőlem az ember formájú robotok megépítésének az elméletét. Valójában ez a céljuk, és én nem vagyok hajlandó segédkezet nyújtani nekik ehhez az aljassághoz.

– Értem – mondta Baley. – Köszönöm, dr. Fastolfe.

– Nagyon szívesen. Most pedig, engedelmével, folytatom azt, amibe belekezdtem. Tehát Giskard jelentette, hogy önt, miután magára maradt a légpárnás autóban, megszólították valamiféle különös robotok. Ön legalábbis különös robotokról beszélt, méghozzá meglehetősen összefüggéstelenül, amikor öntudatlanul megtalálták a viharban.

– Csakugyan megszólítottak azok a különös robotok. Sikerült ugyan elküldenem őket, de jobbnak láttam otthagyni az autót, semmint hogy bevárjam a visszatérésüket. Lehet, hogy nem gondolkoztam logikusan, amikor így döntöttem. Giskard ezt vetette a szememre.

Fastolfe elmosolyodott.

– Giskard túl egyszerűnek látja a világot. Mit gondol, kinek a robotjai lehettek azok?

Baley nyugtalanul fészkelődött, mintha képtelen lenne kényelmesen elhelyezkedni a széken.

– Megérkezett már az elnök? – kérdezte.

– Még nem, de pillanatokon belül itt lesz. És Amadiro is, az Intézet vezetője. A robotoktól tudom, hogy vele már tegnap találkozott. Nem biztos, hogy bölcsen tette. Felbosszantotta Amadirót.

– Találkoznom kellett vele, dr. Fastolfe, egyébként pedig nem látszott rajta, hogy bosszús lenne.

– Amadirónál sose lehet tudni. Szerinte ön megrágalmazta és tűrhetetlenül a sárba taposta a szakmai jó hírét, ezért ő nyomást gyakorolt az elnökre.

– Milyen értelemben? – kérdezte Baley.

– Az elnöknek kötelessége találkozót szervezni a szemben álló felek között, és mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy kompromisszumos megoldás szülessék. Ha Amadiro találkozni akar velem, az elnök hivatalból nem állhat ennek az útjába, és semmiképp sem tilthatja meg az összejövetelt. Neki is jelen kell lennie, és ha Amadirónak sikerül elegendő bizonyítékot találnia ön ellen, márpedig egy földlakó ellen nem nehéz bizonyítékokat találni, a vizsgálatnak vége.

– Talán rosszul tette, dr. Fastolfe, amikor éppen egy földlakó segítségét kérte. Mi túlságosan is sebezhetőek vagyunk.

– Lehet, hogy igaza van, Mr. Baley, de nem tudtam mást kitalálni. Sőt ma sem tudok jobb megoldást, ezért csak abban bízhatok, hogy ön meggyőzi az elnököt az igazunkról.

– Tehát enyém a felelősség? – kérdezte Baley komoran. Fastolfe most is udvariasan válaszolt:

– Csakis az öné.

– Csak mi négyen leszünk jelen?

– Inkább mi hárman – pontosította Fastolfe. – Az elnök, Amadiro és én, vagyis a két szemben álló fél, valamint a kompromisszum érdekében munkálkodó harmadik oldal. Ön, Mr. Baley, csak megtűrt személy lesz a teremben. Az elnök bármikor kiküldheti. Remélem, ön nem ad majd erre alkalmat.

– Igyekezni fogok, dr. Fastolfe.

– Ne haragudjon a faragatlanságomért, Mr. Baley, de figyelmeztetnem kell: ne nyújtson neki kezet.

Baley érezte, hogy korábbi hibája miatt érzett szégyenében elönti a forróság.

– Nem fogok kezet nyújtani – fogadkozott.

– És legyen nagyon udvarias! Ne vádoljon meg dühében senkit! Ne hangoztasson megalapozatlan állításokat...

– Vagyis ne rohanjak le senkit abban a reményben, hogy az illető, példának okáért Amadiro, elszólja magát.

– Ne tegyen ilyet! Az rágalmazás lenne, és csak a kívánt hatás fordítottját érné el vele. Ezért inkább legyen udvarias! Ha az udvariasság álarca mögé bújva támad, nem fogunk önnel veszekedni. És próbáljon meg csak akkor beszélni, amikor megszólítják!

– Hogyan lehetséges az, dr. Fastolfe, hogy most így ontja a jó tanácsokat, eddig viszont egyszer sem figyelmeztetett a mások megrágalmazásával járó veszélyekre? – kérdezte Baley.

– Valóban hibáztam – ismerte be dr. Fastolfe. – Számomra annyira alapvetőek ezek a dolgok, hogy fel se ötlött bennem, hogy el kellene őket magyaráznom.

– Mindjárt gondoltam – dünnyögte Baley. Fastolfe hirtelen felkapta a fejét.

– Úgy hallom, érkezett egy légpárnás autó. Sőt! A személyzet a bejáratnál gyülekezik. Azt hiszem, megjött az elnök és Amadiro.

– Együtt? – kérdezte Baley.

– Kétségkívül együtt érkeztek. Tudja, Amadiro az én házamat javasolta a találkozó helyszínéül, és ezzel megadta nekem a hazai pálya előnyét. Ennek fejében viszont az ő joga felajánlani, látszólag merő udvariasságból, hogy elmegy az elnökért, és ideszállítja őt. Végül is mindketten egy helyre jönnek. Így néhány percig négyszemközt beszélhet az elnökkel, és addig is győzködheti az igazáról.

– Nem valami igazságos játékszabály – mondta Baley. – Nem tehetett volna ellene valamit?

– Nem állt szándékomban. Amadiro is kockáztat. Könnyen mondhat valami olyasmit, amivel felbosszantja az elnököt.

– Ilyen ingerlékeny ember az elnök?

– Nem. Semmivel sem ingerlékenyebb, mint bármelyik elődje volt a szolgálati ideje ötödik évtizedében. De elkerülhetetlenül idegesíti őt az, hogy állandóan kínosan ügyelnie kell a protokoll szabályaira, sohasem szabad elköteleznie magát valamelyik vitázó fél mellett, ugyanakkor végül az ő személyes döntésén múlik minden. Amadiro pedig nem viselkedik mindig bölcsen. A joviális mosolyát, a ragyogó fehér fogsorát meg az erőltetett jópofáskodását roppant idegesítőnek találhatja az, aki valamiért éppen nincs a legjobb hangulatban... De most már ki kell mennem a fogadásukra. Remélem, megnyerőbben tudok majd viselkedni, mint Amadiro. Kérem, maradjon itt, és ne is keljen fel abból a székből!

Baley várakozott – nem tehetett mást. Ki tudja, miért, az jutott az eszébe, hogy csaknem ötven földi órát töltött már el az Aurorán.

Megint az elnök

75.

Az elnök alacsony, meglepően alacsony férfi volt. Amadiro csaknem harminc centiméterrel magasodott föléje.

Az elnöknek főleg a lába volt aránytalanul rövid, így amikor mindannyian leültek, nem lehetett észrevenni, hogy kisebb termetű a többieknél, sőt vaskos felsőtestével, domború mellkasával és széles vállával ő tűnt a legerősebbnek.

Nagy volt a feje is, és arcára mély barázdákat vésett az öregség. Nem egy nevetős ember ráncai voltak ezek: mintha a hatalom gyakorlásának évtizedei hagyták volna ott keserves lenyomatukat az arcán és a homlokán. Fejbőrét hófehér, ritkás haj fedte, a forgója helyén viszont tar folt éktelenkedett.

Illett hozzá az a mély tónusú, határozott hang, amelyen megszólalt. Az öregség talán egy kicsit érdesebbé tette a hangját, de egy elnök esetében ez sokkal inkább jelent előnyt, mint hátrányt, gondolta Baley.

Fastolfe szertartásosan üdvözölte vendégét. Mindkét részről üres udvariassági formulák hangzottak el, a házigazda étellel és itallal kínálta az elnököt. Eközben egyetlen szót sem ejtettek a kívülállóról, tudomást sem vettek a jelenlétéről.

A bevezető tiszteletkörök megtétele után mindannyian helyet foglaltak, és csak ekkor mutatták be Baleyt (aki valamivel távolabb üldögélt a három tárgyalópartnertől).

– Elnök úr... – üdvözölte a földlakó az előkelő vendéget, anélkül hogy kezet nyújtott volna neki. Azután a másik jövevény felé fordult, és hanyagul meghajtotta a fejét. – Természetesen dr. Amadiróval már találkoztam.

Amadiro nem reagált a kihívó hangra, ugyanolyan udvariasan mosolygott tovább.

Az elnök sem válaszolt Baleynek. Kezét a térdén nyugtatta, és megadta a jelt:

– Lássunk hozzá, és próbáljunk meg minél gyorsabban, minél hatékonyabban határozni! Hadd szögezzem le mindjárt az elején, hogy nem óhajtok foglalkozni a földlakó másokat sértő vagy annak vélt viselkedésével. Inkább szeretnék mindjárt a tárgyra térni. A tárgy pedig nem az a robotügy, amelynek annyira felnagyítják a jelentőségét. A robot működésének a felfüggesztése a polgári bíróság hatáskörébe tartozik, a bíróság legfeljebb megállapíthatja a birtokháborítás tényét, és anyagi kártérítésre kötelezheti a vétkest. Ha netán bebizonyosodna, hogy dr. Fastolfe tette működésképtelenné Jander Panell robotot, figyelembe kell venni, hogy az illető robot megtervezésében és megépítésében dr. Fastolfe is szerepet vállalt, és a tett elkövetésének idején az áldozat az ő tulajdonát képezte. Nem valószínű, hogy megbüntetnék, mivel a saját tulajdonával mindenki azt tesz, amit akar.

– Valójában a galaxis felfedezéséről és benépesítéséről van szó: az a kérdés, hogy ezt mi, auroraiak egyedül vagy más űrlakó világokkal együtt hajtjuk-e végre. A harmadik lehetőség az, hogy a Föld javára lemondunk a további felfedezések jogáról.

– Ha ebben az ügyben megegyezésre tudunk jutni, akkor a robot ügyét átadhatjuk a polgári bíróságnak, és valószínűleg rátérhetünk a földlakó viselkedésének a kérdésére, őt pedig egyszerűen kitoloncoltatjuk.

– Ezért először is megkérdezem, hogy a közös vélemény kialakítása végett dr. Amadiro hajlandó-e elfogadni dr. Fastolfe álláspontját, avagy ugyanezen cél érdekében dr. Fastolfe hajlandó-e elfogadni dr. Amadiro álláspontját.

Az elnök elhallgatott, és várta a választ.

– Sajnálom, elnök úr – mondta Amadiro –, de kénytelen vagyok fenntartani azt az álláspontomat, mely szerint a földlakóknak a saját bolygójukon kellene maradniuk, és a galaxis gyarmatosításában csak auroraiak vehetnek részt. Annyiban azonban hajlok a kompromisszumra, hogy más Külső Világokat is bevonhatunk ebbe, amennyiben így elébe mehetünk a fölösleges ellenségeskedéseknek.

– Értem – mondta az elnök. – És ön, dr. Fastolfe, dr. Amadiro nyilatkozatát figyelembe véve hajlandó megváltoztatni az álláspontját?

– Elnök úr, a dr. Amadiro által ajánlott kompromisszumos megoldás nem érinti a lényeget – felelte Fastolfe. – Én egy jelentősebb kompromisszumra is hajlandó lennék. Miért ne terjesszük ki a felfedezések jogát mind az űrlakókra, mind pedig a földlakókra? Elég nagy a galaxis, mindannyiunknak jutna benne hely. Én elfogadnék egy ilyen döntést.

– Azt elhiszem – mondta gyorsan Amadiro –, hiszen ez nem is kompromisszum. A Földnek nyolcmilliárdnál is több lakosa van, ez pedig több mint másfélszer annyi, mint az összes Külső Világ lakossága együttvéve. A földlakók rövid életűek, és hozzászoktak ahhoz, hogy gyorsan pótolják a veszteségeiket. Nem tartják olyan sokra az emberi életet, mint mi. Ha lehetőséget kapnának rá, elözönlenék az új világokat. Gomba módra szaporodnak. Mire mi nekikezdenénk a gyarmatosításnak, már rég ők uralnák az egész galaxist. Ha számarányukat figyelembe véve egyenlő esélyt kínálunk a földieknek, akkor egyszerűen nekik ajándékozzuk a galaxist, ez esetben pedig nem beszélhetünk egyenlőségről. A földlakóknak a Földön kell maradniuk.

– És mit szól ehhez maga, dr. Fastolfe?

Fastolfe felsóhajtott.

– Biztos vagyok benne, hogy lejegyezték már a véleményemet. Felesleges lenne ismétlésekbe bocsátkoznom. Dr. Amadiro ember formájú robotokkal akarja megépíttetni az Aurora emberi lényeinek szánt új világokat. Kulcsra kész átadást tervez, holott még humanoid robotjai sincsenek. Képtelen ilyen robotokat készíteni, de még ha sikerülne is neki a lehetetlen, a tervét akkor sem tudná végrehajtani. Kompromisszum csak úgy lehetséges, ha dr. Amadiro beleegyezik abba, hogy a földlakók legalább részt vállalhassanak az új világok gyarmatosításából.

– Akkor nem lehetséges a kompromisszum – jelentette ki Amadiro. Az elnök elégedetlennek látszott.

– Attól tartok, kettejük közül az egyik kénytelen lesz beadni a derekát. Nem akarom, hogy egy ilyen horderejű kérdés nyomán támadt érzelmi viharok kettészakítsák az Aurorát.

Üres tekintettel Amadiróra nézett. Gondosan ügyelt arra, hogy a pillantása se rokonszenvről, se ellenszenvről ne árulkodjon.

– Ugyebár maga a Fastolfe nézetei ellen vívott ideológiai harcban akarja felhasználni Jander robot működésképtelenségének a tényét?

– Igen – ismerte be Amadiro.

– Akkor pusztán érzelmi alapon érvel. Maga azt akarja mondani, hogy Fastolfe a győzelem érdekében a valóságosnál kevésbé hasznosnak próbálja feltüntetni az ember formájú robotokat.

– Pontosan ezt teszi...

– Ez rágalom! – szólt közbe Fastolfe halkan.

– Akkor lenne rágalom, ha nem tudnám bizonyítani, de nekem van bizonyítékom – folytatta Amadiro. – Lehet, hogy érzelmi alapon érvelek, de meglesz ennek az eredménye. Ugye érti, mire célzok, elnök úr? Biztos, hogy győzni fognak a nézeteim, de ha vádaskodásra kerül a sor, csúnya dolgok várhatók. Ezért azt javaslom önnek, beszélje rá dr. Fastolfe-ot arra, hogy nyugodjon bele az elkerülhetetlen vereségbe, és kíméljük meg az Aurorát attól a szomorú színjátéktól, amelynek következtében gyengülne a pozíciónk az űrlakó világok között, és megrendülne a saját magunkba vetett hitünk.

– Mivel tudja bizonyítani, hogy dr. Fastolfe tette működésképtelenné a robotot?

– Ő maga is beismeri, hogy rajta kívül egyetlen emberi lény sem lett volna képes erre.

– Tudom – mondta az elnök –, csak a maga szájából is hallani akartam ezt az érvet, mégpedig úgy, hogy nem a választóinak, nem is a sajtónak, hanem közvetlenül nekem címzi a kijelentést. Most megtette.

Fastolfe-hoz fordult.

– Mit szól ehhez, dr. Fastolfe? Csakugyan ön az egyetlen olyan emberi lény, aki tönkretehette a robotot?

– Tudtommal valóban csak én lehettem volna képes ilyesmire anélkül, hogy fizikai nyoma maradjon a beavatkozásnak. Nem hiszem, hogy dr. Amadirónak meglenne a szükséges robotikai szaktudása. Nem győzök csodálkozni azon, mennyire buzgón hangoztatja a nyilvánosság előtt a saját és a munkatársai hozzá nem értését, mióta létrehozta a Robotikai Intézetet. – Fastolfe rámosolygott Amadiróra, és mosolya némi rosszindulatról tanúskodott.

Az elnök felsóhajtott.

– Dr. Fastolfe, ne alkalmazzon most ügyes retorikai fogásokat! Hagyjon fel a gúnyolódással, és tartózkodjon az efféle jól irányzott döfésektől! Mivel tud védekezni?

– Csak azzal, hogy megismétlem: én nem ártottam Jandernek. Nem is állítom, hogy szándékosan ártott neki valaki. A véletlen műve volt az egész. A pozitrontekervényekben bekövetkezett kivédhetetlen, véletlen baleset. Nagy ritkán előfordulhat ilyesmi. Jó lenne, ha dr. Amadiro is elfogadná, hogy véletlen volt: bizonyíték hiányában senki ellen sem lehet vádat emelni. Tegye meg, és akkor csak a gyarmatosítással kapcsolatos javaslatainkról kell beszélnünk.

– Nem – mondta Amadiro. – A véletlen hiba bekövetkeztének lehetősége túlságosan kicsi ahhoz, hogy számolnunk kellene vele. Sokkal valószínűbb az, hogy dr. Fastolfe a tettes, ezért felelőtlenség lenne figyelmen kívül hagyni ezt a lehetőséget. Nem adom fel a harcot, és meg is fogom nyerni. Elnök úr, ön is tudja, hogy győzni fogok. Szerintem az lenne az egyetlen ésszerű megoldás, ha a világ egységének érdekében kényszerítenénk dr. Fastolfe-ot arra, hogy ismerje el a vereségét.

– Ezzel el is jutottunk ahhoz a vizsgálathoz, amelynek az elvégzésére Mr. Baleyt kértem fel – vetette közbe gyorsan Fastolfe.

Amadiro ugyanilyen gyorsan reagált:

– Már a kezdet kezdetén elleneztem ezt a lépést. Lehet, hogy ez a földlakó jó nyomozó, de nem ismerős az Aurorán, és semmilyen eredményt nem tud felmutatni. Csak rágalmaz minket, és nevetségessé teszi, rossz fényben tünteti fel az Aurorát az űrlakó világok előtt. Már eddig is elég rosszallóan tudósított az ügyről fél tucat Külső Világ tekintélyes hipervíziós hírműsora. A felvételeket megküldtem az ön hivatalába.

– Fel is hívták rájuk a figyelmemet – mondta az elnök.

– És itt, az Aurorán is elindult már a sustorgás – folytatta Amadiro. – Önzés lenne részemről, ha megengedném a nyomozás folytatását. Fastolfe egyre inkább elveszíti a lakosság bizalmát, és mind több választói szavazatot veszít. Minél tovább tart a vizsgálat, annál biztosabb lehetek a győzelmemben, de ez a folyamat árt az Aurorának, és én ilyen áron nem óhajtok újabb és újabb bizonyságot szerezni. Nagy tisztelettel azt javasolnám, elnök úr, hogy vessen véget a vizsgálatnak, és beszélje rá dr. Fastolfe-ot arra, hogy amíg lehet, lépjen vissza méltósággal, mielőtt még sokkal nagyobb árat kellene fizetnie.

– Egyetértek magával annyiban, hogy talán, hangsúlyozom: talán nem volt bölcs dolog engedélyezni dr. Fastolfe számára a nyomozás megindítását – mondta az elnök. – Bevallom, magam is kísértést érzek arra, hogy véget vessek a vizsgálatnak. Mégis: a földlakó – az elnök úgy tett, mintha nem is tudná, hogy Baley ott van a szobában – elég régóta van már itt...

Szünetet tartott, mintegy felkínálva a szót Fastolfe-nak, aki élt is a lehetőséggel.

– Elnök úr, harmadik napja folyik a nyomozás.

– Ez esetben – mondta az elnök –, azt hiszem, az lenne az igazságos, ha a vizsgálat beszüntetése előtt megkérdeznénk, van-e már valami jelentős eredmény.

Újra elhallgatott. Fastolfe gyorsan Baleyre pillantott, és alig észrevehető fejmozdulattal jelzett neki.

– Elnök úr, nem szeretnék kérdezetlenül közbeszólni – mondta Baley halkan. – Vehetem felszólításnak a szavait?

Az elnök a homlokát ráncolta. Úgy válaszolt, hogy közben rá se nézett Baleyre:

– Felkérem Mr. Baleyt, a földlakót arra, hogy mondja el, jutott-e már valamilyen figyelemreméltó következtetésre.

Baley vett egy nagy levegőt. Hát ezzel is megvolnánk.

76.

– Elnök úr! Tegnap délután kihallgattam dr. Amadirót, aki nagyon segítőkész volt, és igen hasznosnak bizonyult a közreműködése. Amikor a személyzetemmel együtt elhagytuk az...

– A személyzetével együtt? – kérdezte az elnök.

– Elnök úr, a nyomozás alatt mindvégig velem volt két robot – felelte Baley.

– Dr. Fastolfe robotjai? – firtatta Amadiro. – Csak a hangfelvétel miatt kérdezem.

Baley nem jött zavarba.

– Akkor én is csak a hangfelvétel kedvéért válaszolok: igen. Az egyikük Daneel Olivaw, aki ember formájú, a másik pedig Giskard Reventlov, egy idősebb, hagyományos robot.

– Köszönöm – mondta az elnök. – Folytassa!

– Amikor elhagytuk az Intézet területét, észrevettük, hogy míg távol voltunk, megrongálták a légpárnás autónkat.

– Megrongálták? – kérdezte döbbenten az elnök. – Ki rongálta meg?

– Nem tudjuk, de az Intézet területén történt a dolog. Meghívásra érkeztünk oda, tehát az Intézet dolgozói tudtak a jelenlétünkről. Mi több, nem valószínű, hogy bárki is járhatott ott előzetes meghívás és az intézeti dolgozók tudta nélkül. Ha nem lenne elképzelhetetlen, amit feltételezni vagyok kénytelen, ki merném jelenteni, hogy csak az Intézet valamelyik alkalmazottja babrálhatta a kocsinkat, és ezt csakis dr. Amadiro utasítására tehette, ami persze megint csak elképzelhetetlen.

– Úgy látom, maga állandóan elképzelhetetlen dolgokat forgat a fejében – jegyezte meg Amadiro. – Szakember is látta azt az autót, aki megállapíthatta volna, tényleg megrongálta-e valaki? Nem lehet, hogy a meghibásodás természetes okra vezethető vissza?

– Nem, uram, nem látta szakember az autót – felelte Baley –, de Giskard, akinek van ilyen járműre érvényes vezetői engedélye, azt állítja, hogy megrongálták a kocsit.

– Giskard pedig dr. Fastolfe személyzetéhez tartozik, ő programozta, és mindennap ő látja el parancsokkal – szólt közbe Amadiro.

– Azt akarja ezzel mondani... – kezdte Fastolfe, de Amadiro nem hagyta, hogy befejezze a kérdést.

– Nem akarok ezzel mondani semmit. Épp csak a hangfelvétel kedvéért említettem meg a tényt.

– Mr. Baley földlakó, kérem, folytassa! – szólt az elnök. És Baley folytatta:

– Az úton idegenek követtek minket.

– Idegenek? – kérdezte az elnök.

– Idegen robotok. Mire utolérték a kocsit, az én robotjaim már nem voltak ott.

– Egy pillanat – szólt közbe Amadiro. – Hogyan érezte magát akkor, Mr. Baley?

– Nem voltam teljesen jól.

– Nem volt teljesen jól? Maga földlakó, és csak a szülőbolygója mesterséges cityjeihez van hozzászokva. A külvilágban rosszul lesz. Talán nem így van, Mr. Baley? – kérdezte Amadiro.

– De igen, uram.

– Tegnap este pedig nagy vihar volt. Bizonyára az elnök úr is emlékszik erre. Nem lenne pontosabb azt mondani, hogy maga kifejezetten rosszul volt? Hogy jóformán nem is volt magánál?

– Kifejezetten rosszul voltam – mondta Baley vonakodva.

– Akkor hogyhogy otthagyták a robotjai? – kérdezte az elnök éles hangon. – Nem kellett volna magával maradniuk, ha rosszul volt?

– Elnök úr, én parancsoltam meg nekik, hogy menjenek el.

– Miért?

– Úgy gondoltam, az a legjobb megoldás – felelte Baley. – Megmagyarázom, ha megengedi, hogy folytassam a történetet.

– Folytassa!

– Csakugyan a nyomunkban voltak, mert az idegen robotok röviddel az én robotjaim távozása után megérkeztek. Megkérdezték tőlem, hol vannak a robotjaim, én pedig azt válaszoltam, hogy elküldtem őket. Csak ezt követően kérdezték meg, nem vagyok-e rosszul. Nemmel válaszoltam, ők pedig elmentek, hogy megkeressék a robotjaimat.

– Daneelt és Giskardot? – kérdezte az elnök.

– Igen, elnök úr. Nyilvánvaló volt előttem, hogy egyértelmű utasítást kaptak a felkutatásukra.

– Miből volt ez olyan nyilvánvaló?

– Látszott rajtam, hogy rosszul vagyok, ennek ellenére előbb a robotok holléte felől érdeklődtek. Azután a rosszullétem ellenére magamra hagytak, hogy folytathassák a keresést. Rendkívül határozott parancsot kaphattak a robotok felkutatására, máskülönben nem hagyhattak volna magára egy nyilvánvalóan beteg emberi lényt. Egyébként éppen azért küldtem el a robotjaimat, mert számítottam arra, hogy keresni fogják őket. Mindennél fontosabb volt a számomra, hogy ne kerüljenek illetéktelen kezekbe.

– Elnök úr – szólt közbe Amadiro –, megengedi, hogy ezen állítás valótlanságát bizonyítandó feltegyek néhány kérdést Mr. Baleynek?

– Igen.

– Mr. Baley, ugye egyedül maradt, miután a robotjai elmentek? – kérdezte Amadiro.

– Igen, uram.

– Ezek szerint nincs hangfelvétele az eseményekről? Nem hord magánál felvevőberendezést?

– Mindkét kérdésre "nem" a válasz.

– És rosszul érezte magát?

– Igen, uram.

– Talán nem is tudott tisztán gondolkodni? Túl beteg volt ahhoz, hogy pontos emlékei legyenek a történtekről?

– Teljesen tisztán emlékszem mindenre, uram.

– Azt csak gondolja. Könnyen lehet, hogy önkívületben volt, és hallucinált. Így aztán erősen kétséges, csakugyan jól idézi-e a robotok szavait, illetve hogy egyáltalán jártak-e ott robotok.

– Egyetértek – mondta az elnök elgondolkozva. – Tegyük fel, Mr. Baley földlakó, hogy minden pontosan úgy történt, ahogyan most elmondta. Ez esetben hogyan értelmezné a történteket?

– Nem tudom, ön elé merjem-e tárni a gondolataimat, elnök úr. Attól tartok, még meg találnám rágalmazni a nemes Amadiro doktort – mondta Baley.

– Mivel az én kérésemre fejti ki a véleményét, és megjegyzései nem kerülnek ki e falak közül – az elnök körülnézett: a falmélyedések üresek voltak, egyetlen robot sem tartózkodott a helyiségben –, nem forog fenn a rágalmazás veszélye, hacsak nem rosszhiszeműen próbál meggyőzni.

– Akkor elmondom, elnök úr – egyezett bele Baley. – Arra gondoltam, lehetséges, hogy dr. Amadiro szándékosan a kelleténél hosszabbra nyújtotta a beszélgetést, így tovább kellett az irodájában tartózkodnom, és jutott idő a járművem megrongálására. Azután még tovább marasztalt, s ennek következtében csak a vihar kitörése után indulhattam útnak: biztos akart lenni abban, hogy rosszul leszek útközben. Többször is hallottam már tőle, hogy tanulmányozta a földi viszonyokat. Ezekre az ismeretekre alapozta a tervét: tudta, hogyan fogok reagálni a viharra. Úgy vettem észre, az a szándéka, hogy utánunk küldi a robotjait, akik miután megtalálják a lerobbant járművet, mindnyájunkat visszaszállítanak az Intézet területére. Ott helyrehozzák az egészségemet, Amadiróék pedig közben megkaparintják dr. Fastolfe robotjait.

Amadiro könnyedén felkacagott.

– Milyen indítékom lett volna? Elnök úr, ez csupa-csupa feltételezés, és bármely aurorai bíróság rágalmazásnak minősítené.

– Mr. Baley földlakó, mivel tudja alátámasztani a feltételezéseit? – kérdezte az elnök szigorúan.

Érveket is fel tudok sorakoztatni, elnök úr.

– Az elnök felállt, és ezzel mindjárt veszített is a tekintélyéből, mert állva alig volt valamivel magasabb, mint a széken ülve. – Hadd tegyek egy rövid sétát, hogy elgondolkozhassak az eddig elhangzottakon! Rögtön visszajövök. – És elvonult a bizalmas irányába.

Fastolfe Baley felé, Baley pedig Fastolfe felé hajolt: félúton találkoztak. (Amadiro tekintete változatlanul hanyag nemtörődömségről tanúskodott, mintha cseppet sem érdekelné, miről vált szót egymással két ellenfele.)

– Jobb érvei is vannak? – kérdezte Fastolfe suttogva.

– Azt hiszem, vannak – felelte Baley –, csak jussak szóhoz! Úgy látom, az elnök nem sok megértést tanúsít irántunk.

– Hát nem. Ön eddig csak rontott a helyzetünkön, és nem lepne meg, ha az elnök a visszatérése után véget vetne ennek az összejövetelnek.

Baley csak a fejét ingatta, és bámulta a cipője orrát.

Baley még akkor is a cipőjét nézte, amikor visszatért az elnök. Elhelyezkedett a székén, és szigorú, meglehetősen baljós pillantást vetett a földlakóra.

– Mr. Baley földlakó!

– Tessék, elnök úr.

– Azt hiszem, csak az idejét vesztegeti, de nem akarom, hogy a szememre vessék, hogy nem hallgatom végig mindkét felet. Ezt még akkor is meg kell tennem, ha időpocsékolásnak tűnhet. Meg tudja nekem magyarázni, milyen indítéka lehetett dr. Amadirónak ama őrült tett elkövetésére, amellyel megvádolta?

– Elnök úr – kezdte Baley egy kicsit elkeseredetten –, dr. Amadirónak igencsak nyomós oka volt a tett elkövetésére. Abból indultam ki, hogy dr. Amadirónak nem valósulhat meg a galaxis gyarmatosítására vonatkozó terve, ha ő és az intézete nem képes ember formájú robotokat előállítani. Márpedig eddig egyet sem készítettek el, és ma sem képesek erre. Kérdezze csak meg tőle, hajlandó-e törvényhozási bizottságot hívni az Intézetbe, amely megvizsgálja, készülnek vagy tervezés alatt állnak-e működőképes, illetve a gyarmatosítás során felhasználható humanoid robotok. Ha dr. Amadiro továbbra is azt állítja, hogy ilyen robotok már léteznek – a futószalagon, a rajztáblán vagy akár csak elméletben –, és ezt a tényt egy szakemberekből álló bizottság előtt bizonyítani is hajlandó, akkor most rögtön elhallgatok, és beismerem, hogy a nyomozásom nem vezetett eredményre. – Megállt, és visszafojtotta lélegzetét.

Az elnök Amadiróra nézett. Amadiro arcáról lefagyott a mosoly.

– Pillanatnyilag valóban nincs kilátás arra, hogy ember formájú robotot tudunk készíteni – ismerte be.

– Akkor folytatom – mondta Baley, és mély lélegzetet vett. – Dr. Amadiro természetesen minden szükséges információt megkaphatna dr. Fastolfe-tól, ő viszont nem hajlandó az együttműködésre.

– Nem bizony. Semmilyen körülmények között – morogta Fastolfe.

– De elnök úr – folytatta Baley –, dr. Fastolfe-on kívül más is birtokában van a titoknak.

– Hogyhogy? Ki ismeri még a titkot? – kérdezte az elnök. – Úgy látom, Mr. Baley, ez a kijelentése dr. Fastolfe-ot is megdöbbentette. – Az elnök most először hagyta el a "földlakó" szót a megszólításból.

– Tényleg meg vagyok döbbenve – mondta Fastolfe. – Tudtommal egyedül én vagyok birtokában a tervnek. Nem értem, mire céloz Mr. Baley.

Amadiro lebiggyesztette az ajkát.

– Gyanítom, hogy ezt Mr. Baley se tudja.

Baley egyedül érezte magát. Egyik arcról a másikra nézett, és érezte, hogy most már valamennyi jelenlévő ellene fordult.

– Bármelyik ember formájú robot tudhatja a titkot, nem igaz? Talán nem tudatosult bennük, lehet, hogy nem tudnák irányítani a munkálatokat, de attól még rendelkezhetnek az információval. Aki megfelelő kérdéseket tesz fel egy ember formájú robotnak, az a válaszokból fontos dolgokat tudhat meg az adott robot felépítéséről. Ha elegendő idő áll a kérdező rendelkezésére, és ő pontosan fogalmaz, akkor a humanoid robot megadja neki a más humanoid robotok megtervezéséhez szükséges információkat. Röviden: egyetlen gép felépítését sem lehet titokban tartani akkor, ha a tervezőn kívül másnak is lehetősége van az adott gép beható tanulmányozására.

Fastolfe egészen megrendült.

– Értem már, mit akar mondani, Mr. Baley, és igazat adok önnek. Ez a lehetőség eszembe se jutott.

– Dr. Fastolfe – folytatta Baley –, nagy tisztelettel meg kell jegyeznem, hogy önben is megvan az auróraiakra jellemző önelégültség. Annyira hízelgőnek találja azt, hogy ön a legjobb robotikai szakember – az egyetlen, aki képes ember formájú robotot építeni –, hogy a legnyilvánvalóbb tények is elkerülik a figyelmét.

Az elnök arckifejezése megenyhült, s elmosolyodott.

– Mr. Baley most fején találta a szöget, dr. Fastolfe. Sohasem értettem, miért hangoztatja annyira makacsul, hogy csakis ön tudta volna elpusztítani Jandert, holott ezzel gyengítette politikai pozícióit. Most már világos előttem, hogy inkább hagyta volna veszni a politikai karrierjét, csak hogy továbbra is megmaradjon a legkiválóbb szakember hírében.

Fastolfe-ot láthatóan dühítette az elnöki megjegyzés. Amadiro a homlokát ráncolta, és megkérdezte:

– Van ennek valami köze a szóban forgó problémához?

– Igen, van – felelte Baley, akinek viszont egyre inkább megjött az önbizalma. – Maga közvetlen úton semmilyen információt nem kaphat dr. Fastolfe-tól. Nem utasíthatja a robotjait arra, hogy ártsanak neki, vagy kínzással csikarják ki a titkát. Dr. Fastolfe és a személyzete azt sem engedné, hogy maga személyesen próbálkozzon ilyesmivel. Azt viszont megteheti, hogy izolál egy robotot, és elraboltatja őt más robotokkal, míg a közelben tartózkodó emberi lény a rosszulléte miatt képtelen megtenni a szükséges ellenintézkedéseket. Tegnap délután maga kihasználta az alkalmat, és gyorsan megszervezte Daneel elrablását. Már akkor megérezte a lehetőséget, amikor én közöltem, hogy az Intézetben akarok találkozni magával. Sikerül is a terve, ha nem küldöm el a robotjaimat azzal, hogy jól vagyok, és nem irányítom tévútra a maga robotjait. Maga alaposan kielemezte volna Daneel viselkedését és a kérdésekre adott válaszait, így végül megfejthette volna az ember formájú robotok titkát.

– Elnök úr, tiltakozom! – mondta Amadiro. – Még sohasem illettek ilyen aljas rágalommal. Ezek a vádak egy beteg ember képzeletének a szüleményei. Nem tudjuk, és valószínűleg sohasem fogjuk már megtudni, mi okozta a légpárnás autó meghibásodását, nem tudjuk, ki rongálta meg az autót, ha babrálta egyáltalán valaki, nem tudjuk, valóban üldözték-e a robotok a járművet, és csakugyan beszéltek-e Mr. Baleyvel. A földlakó az egyik kétes elgondolására építi a másikat: egyetlen feltevése sem bizonyítható, mert mindannyiszor ő volt az egyetlen szemtanú, ráadásul félőrült volt a félelemtől, és könnyen lehet, hogy hallucinált is. A bíróság egy percig se venné komolyan az érveit.

– De Mr. Baley most nem bíróság előtt áll, dr. Amadiro – mondta az elnök –, nekem pedig kötelességem meghallgatni minden olyan feltételezést, amelynek köze lehet a szóban forgó ügyhöz.

– Elnök úr, ennek semmi köze a mi dolgunkhoz. Kitaláció az egész.

– Valamiképpen mégis összekapcsolódnak a láncszemek. Nem találok nyilvánvaló logikátlanságot Mr. Baley állításaiban. Ha elfogadjuk, hogy valóban megtörtént vele mindez, akkor logikusak a történtekből levont következtetései is. Vagy maga másképp gondolja, dr. Amadiro? Az autó megrongálása, az üldözés, az ember formájú robot eltulajdonításának szándéka mind-mind beleillik a képbe. Tagadja, hogy így van?

– Igen, tagadom! Egy szó sem igaz az egészből! – jelentette ki Amadiro. Már jó ideje nem tért vissza arcára a mosoly. – A földlakó rögzíteni tudja minden beszélgetésünket, és kétségkívül rámutat majd, hogy szándékosan tartóztattam őt akkor az Intézetben: túl hosszan beszéltem, körsétára és végül ebédre hívtam meg, de tehettem ugyanezt merő udvariasságból és vendégszeretetből is. Rokonszenvet érzek a földlakók iránt: talán ez az oka mindennek. A vádakat egytől egyig visszautasítom. Köztiszteletben álló személyiségnek ismernek. A földlakó érvei senkit sem fognak meggyőzni arról, hogy körmönfont merénylő vagyok.

Az elnök elgondolkozva megvakarta az állát, és azt mondta:

– Természetesen az eddig elhangzottak alapján én sem vádolom semmivel. Mr. Baley, ha csak ennyit akart közölni, azt kell mondanom, hogy érdekesek az állításai, de nincs rájuk elegendő bizonyíték. Van még valami fontos mondanivalója? Figyelmeztetem: ha ennyi volt az egész, a jövőben már nem tudok időt szakítani erre az ügyre.

77.

– Egyvalamiről szeretnék még említést tenni, elnök úr – felelte Baley. – Talán hallott már Gladia Delmarre-ról. Gladia Solaria néven is szokták emlegetni, de ő csak a Gladia nevet használja.

– Igen, Mr. Baley – mondta az elnök egy kicsit haragosan –, hallottam már róla. Láttam azt a hipervíziós műsort, amelyből olyan érdekfeszítő dolgok derültek ki róla és magáról.

– Jander hónapokig ott élt Gladia házában. Sőt a vége felé a férje lett.

Az elnök eddig is ellenségesen nézte Baleyt. Most még jobban megkeményedett a tekintete.

– A micsodája?!

– A férje, elnök úr.

Fastolfe félig felállt, azután újra visszahuppant a székre. Látszott rajta, hogy alig tud uralkodni magán.

– Az törvénytelen lett volna – jelentette ki az elnök mogorván. – És nevetséges is. Egy robottól nem eshetne teherbe. Nem születhetnének gyerekeik. A kérvényező csak akkor kaphat házastársi minősítést, ha kinyilatkoztatja, hogy elfogad egy engedélyezett gyereket. Ennyit még egy földlakónak is illene tudni.

– Tudom is, elnök úr – felelte Baley. – És biztos vagyok abban, hogy Gladia is tudta. Nem hivatalos értelemben, hanem csak az érzelmei kifejezésére használta a "férj" szót. Neki Jander annyit jelentett, mintha a férje volna. Úgy érzett iránta, mint a házastársa iránt.

Az elnök Fastolfe-hoz fordult.

– Tudott ön erről, dr. Fastolfe? Elvégre a robot a maga személyzetéhez tartozott.

Fastolfe láthatóan zavarban volt.

– Tudtam, hogy Gladia kedveli őt. Gyanítottam, hogy szexuális célra is használja. Ennek ellenére semmi biztosat nem tudtam erről a törvénytelen játékról, amíg Mr. Baley fel nem világosított róla.

– Gladia a Solarián nőtt fel – magyarázta Baley. – Ő nem aurorai módon értelmezi a "férj" fogalmát.

– Ezek szerint valóban nem – állapította meg az elnök.

– Mégsem volt annyi realitásérzéke, hogy titokban tartotta volna a dolgot. Igaz, egyetlen aurorainak sem beszélt erről a "játékról", hogy dr. Fastolfe szavával éljek. Nekem is csak azért említette tegnapelőtt, mert segíteni akarta a nyomozást. Nagyon sokat jelentett neki az áldozat. De szerintem csak azért használta a "férj" szót, mert tudta, hogy földlakó vagyok, és ugyanazt értem rajta, mint ő, nem pedig azt, amit az auroraiak.

– Jól van – mondta az elnök. – Igaz, hogy solariai, de azért neki is lehet egy kis józan esze. Ez volt az, amit el akart még mondani?

– Igen, elnök úr.

– Márpedig ez teljesen lényegtelen mozzanat, és nincs köze az ügyhöz.

– Elnök úr, egyetlenegy kérdést szeretnék még feltenni. Csak egyet. Azzal be is fejeztem. – Igyekezett minél őszintébbnek tűnni, mert tudta, hogy minden ezen a kérdésen múlik.

Az elnök habozott.

– Rendben van. Feltehet még egy utolsó kérdést.

– Igen, elnök úr. – Baley szerette volna világgá üvölteni azt a szót, de nem merte megtenni. Még csak fel sem emelte a hangját. Egy ujját se mozdította meg. Minden ezen a mondaton áll vagy bukik. Ide vezetett minden szál. De Baley nem felejtette el Fastolfe figyelmeztetését, és szinte közönyösen kérdezte: – Honnan tudta dr. Amadiro, hogy Jander Gladia férje volt?

– Micsoda?! – kérdezte az elnök, és meglepetésében felvonta bozontos, fehér szemöldökét. – Ki mondta, hogy dr. Amadiro tudott erről?

Baley most már folytathatta, hiszen közvetlenül hozzá intézték a kérdést.

– Kérdezze csak meg tőle, elnök úr!

Csak a fejével intett Amadiro irányába, aki közben felemelkedett a helyéről, és tagadhatatlan borzadállyal bámulta őt.

78.

Baley nagyon halkan szólt, mert nem akarta elterelni a figyelmet Amadiróról.

– Kérdezze csak meg, elnök úr! Úgy látszik, nagyon felkavarta őt ez a kérdés.

– Mi ez az egész, dr. Amadiro? Tudott maga valamit arról, hogy a robot a férje volt annak a solariai nőnek?

Amadiro csak hebegett, egy pillanatra összepréselte az ajkait, azután újra nekifutott a válasznak. Az előbb még halálsápadt volt, most viszont enyhén elvörösödött.

– Elnök úr, meglepett ez az értelmeden vád. Nem tudom, mit akar ezzel a földlakó.

– Megmagyarázhatom, elnök úr? – kérdezte Baley abban a reményben, hogy nem fojtják belé a szót. – Nagyon röviden.

– Jó lenne, ha megtenné – felelte az elnök zordan. – Ha egyáltalán van magyarázat, akkor nagyon kíváncsi vagyok rá.

– Elnök úr – kezdte Baley –, tegnap délután hosszan elbeszélgettem dr. Amadiróval. Mivel a vihar kitöréséig ott akart tartani az Intézetben, többet és a jelek szerint óvatlanabbul beszélt a kelleténél. Gladiával kapcsolatban csak úgy mellékesen említést tett a férjéről, Jander robotról. Kíváncsi vagyok, hogyan szerzett tudomást erről a tényről.

– Dr. Amadiro! Igaz, amit Mr. Baley állít? – kérdezte az elnök.

Amadiro még mindig állt, majdnem úgy, mint egy rab az ítélethozatal előtt.

– Akár igaz, akár nem, semmi köze a szóban forgó problémához.

– Talán így van – mondta az elnök –, de megdöbbentett a maga reakciója a kérdés feltevésekor. Nekem úgy tűnik, Mr. Baley és maga tisztában is vannak a jelentésével, én pedig nem. Márpedig én is szeretném érteni, miről van szó. Tehát tudott vagy nem tudott arról a lehetetlen kapcsolatról, amely Jander és a solariai nő között fennállt?

Amadiro elhaló hangon felelte:

– Nem is juthatott a tudomásomra.

– Ez nem válasz – mondta az elnök –, hanem csak egy kétértelmű közlés. Én eldöntendő kérdést tettem fel, maga pedig csak magyarázkodik. Tett olyan kijelentést, amilyet Mr. Baley az előbb a szájába adott, vagy nem?

– Mielőtt még dr. Amadiro válaszolna – szólt közbe Baley, aki most, látva az elnök felháborodását, jobban nyeregben érezte magát –, úgy becsületes, ha figyelmeztetem valamire: egy robot, név szerint Giskard is jelen volt annál a beszélgetésünknél, aki kérésre szóról szóra el tudja ismételni az elhangzottakat, és sem a felek hanghordozásán, sem a hanglejtésén nem változtat. Egyszóval: a beszélgetésünkről hangfelvétel készült.

Amadiro dührohamot kapott.

– Elnök úr, azt a Giskard robotot az a dr. Fastolfe tervezte, építette és programozta, aki a legnagyobb élő robotikai szakembernek vallja magát, és aki nekem esküdt ellenségem. Ön szerint hitelt adhatunk annak a hangfelvételnek, amelyet az ő robotja készített?

– Talán jobb lenne, elnök úr, ha majd akkor döntene erről, ha meghallgatta a felvételt – vetette fel Baley.

– Talán valóban ezt kellene tennem – felelte az elnök. – Nem azért jöttem ide, dr. Amadiro, hogy mások döntsenek helyettem. De tekintsünk most el ettől egy pillanatra! A felvétel tartalmától függetlenül ki akarja most jelenteni, hogy nem tudott arról, hogy a solariai nő a férjének tekinti azt a robotot, és sohasem mondott ilyet Mr. Baley előtt? Kérem, ne felejtse el (egyébként önök ketten törvényhozók, így tudniuk kell), hogy bár egyetlen robot sincs jelen, ezt a beszélgetést én is teljes egészében rögzítem a saját készülékemmel. – Megtapogatta a felső zsebéből kidudorodó szerkezetet. – Tehát egyenes választ kérek, dr. Amadiro: igen vagy nem?

Amadiro elkeseredetten válaszolt:

– Elnök úr, őszintén mondom, nem emlékszem, mit mondtam annak a kötetlen beszélgetésnek a során. Ha meg is említettem azt a szót – ez nem beismerés! –, lehet, hogy egy másik kötetlen beszélgetés alkalmával ejtettem ki a számon, amikor valaki szóba hozta előttem, hogy Gladia úgy viselkedik, mintha szerelmes lenne abba a robotba, mintha a férjének tekintené őt.

– És kivel folytatta le azt a másik kötetlen beszélgetést? Kitől hallotta a szóban forgó kijelentést? – kérdezte az elnök.

– Ezt pillanatnyilag nem tudom megmondani.

– Elnök úr – szólt megint Baley –, ha dr. Amadiro lesz szíves felsorolni minden egyes személyt, aki esetleg mondhatott volna neki ilyesmit, kikérdezhetjük valamennyiüket, az illető bizonyára emlékezni fog.

– Remélem, tudja, elnök úr, milyen hatással lehet az Intézet dolgozóinak moráljára egy ilyen nyomozás – mondta Amadiro.

– Remélem, maga is gondol erre, dr. Amadiro, és éppen ezért pontosabb választ ad a kérdésünkre, nehogy drasztikusabb megoldáshoz kelljen folyamodnunk – jelentette ki az elnök.

– Egy pillanat, elnök úr – vetette közbe Baley a legalázatosabb hangján –, marad még egy kérdés.

– Már megint? Még egy kérdés? – Az elnök barátságtalan pillantást vetett Baleyre. – És mi az?

– Miért húzódozik annyira dr. Amadiro annak a beismerésétől, hogy tudta, milyen kapcsolat fűzi Gladiát Janderhez? Azt hajtogatja, ez lényegtelen. Akkor viszont miért nem mondja meg, hogy tudott róla, és kész? Szerintem igenis fontos kérdés ez, és dr. Amadiro tudja, hogy ha igennel felel, akkor rábizonyítható a bűnössége.

– Visszautasítom ezt a szót, és elégtételt követelek! – ordította Amadiro. Fastolfe halványan elmosolyodott, Baley pedig elszántan összepréselte az ajkait. Sikerült az összeomlás szélére sodornia Amadirót.

Az elnöknek már-már ijesztően vörös volt a feje.

– Követeli? Igen? Még maga követelődzik? És kitől kér elégtételt? Talán az elnöktől? Mindenkinek meghallgatom a véleményét, mielőtt javasolnék valamilyen megoldást. Hadd hallgassam végig, hogyan értelmezi a földlakó a maga tetteit! Biztos lehet abban, hogy ha rágalmazza magát, akkor megkapja méltó büntetését, és én tágan értelmezem majd a rágalmazásról szóló törvényeket. De maga, Amadiro, csak ne követeljen tőlem semmit! Folytassa, földlakó! Ne hallgasson el semmit, de legyen nagyon-nagyon óvatos!

– Köszönöm, elnök úr – hálálkodott Baley. – Az az igazság, hogy van valaki rajtam kívül az Aurorán, akit Gladia beavatott a titkába.

– És ki az? – szakította félbe az elnök. – Ne próbálkozzon a hipervíziós trükkjeivel!

– Őszintén beszélek, elnök úr, nem áll szándékomban félrevezetni önt. Az az aurorai, akiről beszélek, természetesen nem más, mint maga Jander. Igaz, hogy ő robot volt, de az Aurorán lakott, ezért aurorainak tekinthető. Gladia szenvedélyes pillanataiban nyilván a "férjem" megszólítást használta. Mivel dr. Amadiro beismerte, hogy talán mástól hallott utalást Jander és Gladia kapcsolatára, nemde bár logikus feltételezni, hogy Jander volt az illető? Vajon most már hajlandó lenne dr. Amadiro kijelenteni – csupán a hangfelvétel kedvéért –, hogy egyszer sem beszélt Janderrel azon idő alatt, míg a robot Gladia személyzetéhez tartozott?

Amadiro kétszer is kinyitotta a száját, mintha szólni akarna. Egyszer sem jött ki hang a torkán.

– Dr. Amadiro, beszélt maga Janderrel a kérdéses időszakban? – kérdezte az elnök.

Még mindig semmi válasz.

– Ha beszélt vele, akkor az nagyon fontos az ügy szempontjából – jegyezte meg Baley halkan.

– Most már kezdem érteni, miért. Tehát még egyszer kérdem, dr. Amadiro: igen vagy nem?

És Amadiróból végre kitört az ingerült szóáradat:

– Milyen bizonyítékokat tud felmutatni ellenem ez a földlakó? Talán a Janderrel folytatott beszélgetéseimről is vannak hangfelvételei? Vannak tanúi, akik hajlandók azt vallani, hogy együtt láttak engem Janderrel? Mivel tudja igazolni az öncélú állításait?

Az elnök Baleyre nézett, mire a nyomozó átvette a szót:

– Elnök úr, ha csupa valótlanságot állítanék, akkor dr. Amadiro nem habozna tagadni, hogy kapcsolatban állt Janderrel. Márpedig dr. Amadiro igenis habozik. A tények a következők: a nyomozás során beszéltem dr. Vasilia Alienával, dr. Fastolfe leányával, és egy aurorai fiatalemberrel, Santirix Gremionisszal is. A két beszélgetés felvételéből világosan kitűnik majd, hogy dr. Vasilia arra bátorította Gremionist, udvaroljon Gladiának. Nem egyértelmű, mi volt ezzel dr. Vasilia szándéka, és elképzelhető, hogy dr. Amadiro vette rá erre. Ugyancsak kiderül majd, hogy Gremionis hosszú sétákat tett Gladiával, mely sétákat mind a ketten élvezték, és melyekre nem kísérte el őket Jander robot. Ha óhajtja, uram, ellenőrizheti az állításaimat.

– Lehet, hogy meg is teszem – felelte az elnök szárazon –, de ha igazak is lennének, mit bizonyítana ez?

– Amint mondtam, dr. Fastolfe nem árulta volna el az ember formájú robotok titkát, így a kíváncsiak csak Daneel vizsgálatától remélhetik a megfejtést. Viszont a halála előtt Jander is legalább ugyanilyen alkalmasnak találtathatott e célra. Míg Daneel dr. Fastolfe házának személyzetéhez tartozott, és nehéz lett volna hozzáférni, Jander Gladiánál állt alkalmazásban, Gladia pedig nem tett olyan bölcs óvintézkedéseket a robotok védelmére, mint dr. Fastolfe.

– Valószínűnek tartom, hogy dr. Amadiro kihasználta Gladia rendszeres sétáit Gremionisszal, és amikor az úrnő távol volt a háztól, ő – talán távnézőn keresztül – elbeszélgetett Janderrel. Tanulmányozta a viselkedését, különféle vizsgálatokat végzett rajta, azután mindig kitörölte a robot agyából a találkozás emlékét, hogy Gladia ne szerezhessen tudomást arról. Elképzelhető, hogy dr. Amadiro közel volt már a célhoz, de azután Jander működésképtelenné vált, és ezzel a kísérlet kudarcba fúlt. Ekkor a doktor Daneelre irányította a figyelmét. Talán érezte, hogy már csak néhány vizsgálat és megfigyelés van hátra, ezért tegnap este csapdát állított Daneelnek, ahogyan ezt már mondtam a... vallomásomban.

– Most már összeáll a kép – mondta az elnök nagyon halkan, már-már suttogva. – Majdhogynem kénytelen vagyok hinni magának.

– Engedjen még meg egy utolsó gondolatot, azután tényleg nincs több mondanivalóm – fogadkozott Baley. – Nagyon valószínű, hogy dr. Amadiro a Janderen végzett vizsgálatok közben véletlenül – és nem készakarva – működésképtelenné tette Jandert, azaz robotölést követett el.

Amadiro magából kivetkőzve üvöltötte:

– Nem! Soha! Semmi olyat nem tettem azzal a robottal, amitől tönkremehetett volna!

Fastolfe közbeszólt:

– Ebben én is egyetértek, elnök úr. Én sem hiszem, hogy dr. Amadiro tette volna működésképtelenné Jandert. Ugyanakkor dr. Amadiro épp az előbbi kijelentésével ismerte be, hogy tanulmányozta Jandert, ez pedig azt jelenti, hogy Mr. Baley elemzése alapvetően helytálló.

Az elnök bólintott.

– Kénytelen vagyok osztani a véleményét, dr. Fastolfe. Dr. Amadiro, jogában áll tagadni, akkor viszont arra kényszerülök, hogy teljes körű vizsgálatot rendeljek el, ami az eredménytől függetlenül sokat árthat önnek; és a dolgok jelenlegi állása szerint úgy látom, magára nézve valószínűleg igen kedvezőtlen eredményt hozna az a vizsgálat. Ezért azt javaslom, ne feszítse tovább a húrt, ne ássa alá sem a saját pozícióját a törvényhozásban, sem az Aurora jövőjét, mert talán még az is veszélybe kerülhet.

– Meglátásom szerint a Jander-ügy kirobbanását megelőzően a törvényhozók többsége támogatta dr. Fastolfe-ot a galaktikus gyarmatosítás kérdésében, bár a hívei bevallottan nem voltak elsöprő fölényben. Ön dr. Fastolfe állítólagos bűnösségének a bizonyításával épp elég törvényhozói szavazatot szerezhetett volna meg ahhoz, hogy maga felé billentse a mérleg nyelvét. Így viszont dr. Fastolfe, ha éppen kedve tartja, visszadobhatja a labdát: megvádolhatja önt egyrészt a robot tönkretételével, másrészt pedig azzal, hogy hamis vádakat próbált az ellenfele nyakába varrni – maga pedig biztosan veszítene.

– Ha én nem avatkozom közbe, önök ketten, dr. Amadiro és dr. Fastolfe, a makacsságuknak, sőt talán a bosszúvágyuknak engedve hadba szólítják erőiket, és mindenfélével megvádolják egymást. Ez pedig reménytelenül megosztaná – esetleg szét is forgácsolná – az aurorai politikai erőket és a közvéleményt, mérhetetlen kárt okozva világunknak.

– Azt hiszem, dr. Fastolfe-nak nagy árat kellene fizetnie egy ilyen győzelemért. Nekem, mint elnöknek az lenne a feladatom, hogy megszerezzem számára a szavazatok többségét, nyomást gyakoroljak magára és a frakciójára azért, hogy az Aurora érdekében azonnal – és a lehető legnagyobb méltósággal – nyugodjanak bele dr. Fastolfe győzelmébe.

– Elnök úr, nekem nem érdekem, hogy világraszóló győzelmet arassak – mondta Fastolfe. – Megint felajánlom a kompromisszum lehetőségét. Az Aurorának, a többi űrlakó világnak és a Földnek egyaránt adjuk meg az engedélyt arra, hogy szabadon gyarmatosítson a galaxisban. Cserébe én szíves örömest a Robotikai Intézet rendelkezésére állok, megadok számukra minden információt az ember formájú robotokról, és így megvalósulhat dr. Amadiro terve, feltéve, hogy egyszer s mindenkorra lemond a Föld elleni megtorlásról, és ezt írásban is lefekteti. Nekünk és a földieknek is ott kell lennünk a szerződést aláíró felek között.

Az elnök bólintott.

– Bölcs, nagy államférfira valló ajánlat. Megkérem dr. Amadirót, fogadja el.

Amadiro leült. Arcára rá volt írva a vereség.

– Nem személyes hatalomra vágytam, nem is a győzelem mámoráért tettem. Azt akartam csak elérni, ami hitem szerint a legjobb a bolygónknak. Meg vagyok győződve arról, hogy dr. Fastolfe tervének megvalósítása előbb vagy utóbb az Aurora végét jelenti. Ennek ellenére belátom, nem tudok a földlakó fölé kerekedni – e pillanatban Baleyre pillantott, és szikrákat szórt a szeme –, és kénytelen vagyok elfogadni dr. Fastolfe ajánlatát. Ugyanakkor engedélyt fogok kérni arra, hogy e tárgyban felszólalhassak a törvényhozásban, és előadjam a következményekkel kapcsolatos aggályaimat. Így a beszédemről hangfelvétel készülhet.

– Ezt természetesen engedélyezzük is – mondta az elnök. – Ön pedig, dr. Fastolfe, ha rám hallgat, mielőbb elküldi innen ezt a földlakót. Ő nyerte meg ezt az ügyet, de nem lenne jó, ha sokáig szem előtt maradna, mert akkor az auroraiak úgy értelmeznék a dolgot, mint a Föld győzelmét az Aurora felett.

– Teljesen igaza van, elnök úr. Mr. Baley hamarosan elutazik. Hálás vagyok neki a segítségért, és biztos vagyok abban, hogy ön is így érez.

– Hát igen – mondta az elnök nem a legnyájasabb modorban –, mivel az ügyessége megmentett minket egy csúnya politikai összetűzéstől, én is hálával tartozom. Köszönöm önnek, Mr. Baley.

Megint Baley

79.

Baley az elnök és Amadiro után nézett. Együtt érkeztek, de most külön-külön távoznak.

Fastolfe, aki elkísérte őket egy darabon, most ért vissza a házba. Nem is próbálta leplezni a megkönnyebbülését.

– Jöjjön, Mr. Baley, megebédelünk együtt, azután ön a lehető leghamarabb visszatér a Földre.

Látszott, hogy a robotokból álló személyzet épp az ebéden munkálkodik. Baley bólintott, és gúnyosan megjegyezte:

– Az elnöknek végül sikerült köszönetet mondania, de csak nagyon nehezen tudta kinyögni.

– Önnek fogalma sincs arról, így is mekkora kitüntetésben részesült. Az elnök ritkán szokott hálálkodni, és persze neki se mond köszönetet soha senki. Az elnökök csak az utókortól kapnak néha elismerést, a jelenlegi pedig már több mint negyven éve hivatalban van. Rosszkedvű, különcködő öregember lett belőle. Minden elnök ilyen az utolsó évtizedeiben. Én viszont még egyszer köszönöm, amit tett, és rajtam keresztül fogadja az egész Aurora köszönetét! Ön, bármilyen rövid életű is, meg fogja még érni, hogy a földlakók kilépnek a világűrbe, mi pedig technikai segítséget nyújtunk önöknek. El sem tudom képzelni, Mr. Baley, hogyan tudta két és fél nap, sőt még kevesebb idő alatt megfejteni ezt a rejtélyt. Ön csodákra képes. De jöjjön, biztos szívesen megmosdana és felfrissítené magát. Én legalábbis úgy érzem, nagyon rám férne egy kis felfrissülés.

Baleynek az elnök megérkezése óta most először jutott ideje arra, hogy ne csak a következő mondatán gondolkozzon.

Még mindig nem tudta, mi az, ami már három alkalommal az eszébe jutott: először elalváskor, másodszor az öntudat elvesztésének pillanatában, harmadszor pedig a szeretkezés utáni lazítás közben.

"Ő ért oda elsőnek!"

Máig nem tudja a jelentését ennek a rejtélyes felkiáltásnak, mégis, e nélkül is sikerült meggyőznie az elnököt az igazáról. Jelent egyáltalán valamit ez a mondat? Hiszen a jelek szerint nem illik a képbe, és nem is volt rá szükség. Talán nincs is értelme?

A kérdés ott motoszkált Baley agyában, és bár elméletileg győztesként ült le az ebédlőasztalhoz, nem érezte magát sikeres embernek. Mintha éppen a lényeg kerülte volna el a figyelmét. Egyébként sem tudta biztosan, következetesen végigviszi-e az elnök azt, amit elhatározott. Amadiro ezt a csatát elvesztette, de olyan embernek látszott, aki soha, semmilyen körülmények között nem adja fel a harcot. Ha úgy van, ahogy mondta, és valóban nem a személyes becsvágy, hanem az aurorai hazafiság hajtja, akkor nem is adhatja fel.

Baley szükségét látta annak, hogy figyelmeztesse Fastolfe-ot.

– Dr. Fastolfe, szerintem ezzel még nem ért véget a játszma. Dr. Amadiro folytatni fogja a Föld kirekesztéséért vívott harcát.

Közben az asztalra tették az ételt. Fastolfe bólintott.

– Tudom. Ennek ellenére nincs félnivalóm, hacsak elő nem hozzák megint a Jander-ügyet. Biztos vagyok abban, hogy egyébként nem tud fölém kerekedni a törvényhozásban. Ne féljen, Mr. Baley, a Föld számára megnyílik a galaxis. És a személyes biztonságát sem kell féltenie Amadiro bosszújától. Ön még naplemente előtt elhagyja ezt a bolygót, és repül vissza a Földre – természetesen Daneel kíséretében. Ráadásul az a jelentés, amit elküldünk önnel, komoly előléptetést ígér.

– Alig várom már az indulást – mondta Baley –, de azért remélem, jut időm a búcsúzkodásra. Szeretnék... még egyszer találkozni Gladiával, és Giskardtól is búcsút akarok venni: talán ő mentette meg az életemet tegnap este.

– A búcsúzkodásnak természetesen semmi akadálya, Mr. Baley. De kérem, lásson hozzá az ebédhez.

Baley végigette valamennyi fogást, de nem tudta átadni magát a gasztronómiai élvezeteknek. Az étel ugyanolyan furán hidegen hagyta, mint maga az elnökkel való találkozás, majd a győzelem.

– Nem volt szükségszerű ez a győzelem. Az elnöknek félbe kellett volna őt szakítania, Amadirónak pedig nyíltan vissza kellett volna utasítania a vádakat. Az elnök a visszautasításnak nagyobb hitelt adott volna, mint egy földlakó szavának – vagy érveinek.

Fastolfe viszont ujjongott örömében.

– A legrosszabbtól tartottam, Mr. Baley. Féltem, hogy túl korai még találkozni az elnökkel, és ön semmi olyat nem tud mondani, amivel javíthatna a helyzetünkön. De ön remekül végezte a dolgát. Ámulva hallgattam. Minden pillanatban azt vártam, Amadiro követelni kezdi az elnöktől, hogy inkább neki higgyen, mint annak a földlakónak, aki egy idegen bolygó külvilágában jár, és érkezése óta félőrült a félelemtől...

– Tisztelettel megjegyzem, dr. Fastolfe, hogy nem vagyok állandóan félőrült a félelemtől – vágott közbe Baley fagyosan. – A tegnap este kivételes alkalom volt, akkor először és utoljára vesztettem el az uralmat az idegeim felett. Ettől eltekintve, voltak ugyan kellemetlenségeim az Aurorán, de végig észnél voltam. – Baley most adta ki a haragját, amit nagy nehezen sikerült visszafojtania az elnökkel való találkozás alatt. – Uram, én csak a vihar ideje alatt... – kezdte, azután elgondolkozott, és kijavította magát – és egy percre az űrhajóban, leszállás előtt...

Nem tudta, miről és miért ilyen hirtelen jutott az eszébe ez az emlék. Az egyik pillanatban még nyoma se volt, a következőben pedig úgy tudatosult az agyában, mintha mindig is ott lett volna, és épp csak egy képzeletbeli szappanbuborékot kellett kipukkasztani ahhoz, hogy a felszínre kerüljön.

– Szent Jozafát! – suttogta elborzadva, majd olyat csapott öklével az asztalra, hogy megcsörrentek a tányérok. – Szent Jozafát!

– Mi történt, Mr. Baley? – kérdezte Fastolfe döbbenten.

Baley szótlanul bámult rá. Egyelőre el sem jutott a tudatáig a kérdés.

– Semmi, dr. Fastolfe – válaszolta azután –, csak eszembe jutott, milyen ördögi rosszindulat vezethette dr. Amadirót: önre próbálta hárítani a felelősséget azért, amit Janderrel tett, a tegnap esti viharban félőrületbe kergetett, ma pedig arra használta fel ezt a tényt, hogy megkérdőjelezze az állításaim hitelét. Egy pillanatra kitört belőlem a düh.

– Nem érdemes ezen gyötrődnie, Mr. Baley. Egyébként teljességgel lehetetlen, hogy Amadiro tette működésképtelenné Jandert. Ezt az eseményt továbbra is a véletlen kategóriájába sorolom. Legfeljebb annyit mondhatok, hogy Amadiro vizsgálódása esetleg valamelyest megnövelhette egy ilyen véletlen baleset bekövetkeztének az esélyét.

Baley csak fél füllel hallotta Fastolfe szavait. Nem számít, hogyan válaszolt a doktor (az elnök úgy mondaná, lényegtelen), hiszen az előbb ő sem azt mondta ki, amit gondolt. Tulajdonképpen lényegtelen volt minden, ami történt, és minden, amit Baley elmondott. De ettől függetlenül semmin sem kell változtatni.

– Pontosabban egyvalamin igen – de az is ráér még egy kicsit.

– Szent Jozafát! – suttogta magában Baley, és végre igazi élvezettel, jó étvággyal folytatta az evést.

Baley újra megjárta a Fastolfe otthona és Gladia háza közötti utat. Három napon belül már negyedszer kereste fel a nőt. Ez lesz az utolsó találkozás, gondolta, és összeszorult a szíve a gondolatra.

Giskard tisztes távolságból követte Baleyt, és éberebben kémlelte a környéket, mint valaha. Pedig most, hogy az elnök mindenről tud, Baley valószínűleg nem forog már veszélyben – és mint utóbb kiderült, eddig is inkább Daneel volt fenyegetve. Giskardot feltehetőleg nem világosították még fel erről.

A robot a séta ideje alatt csak egyszer közelítette meg Baleyt, amikor a nyomozó megkérdezte tőle, hol van Daneel.

Giskard ekkor odasietett a földlakóhoz. Úgy látszik, nem akarta felemelni a hangját.

– Uram, Daneel a személyzet más tagjaival együtt útban van az űrrepülőtérre, hogy előkészítse az ön visszatérését a Földre. Hamarosan önt is odaszállítják, és találkozhat vele. A hajón is együtt fognak utazni, és Daneel csak a Földön vesz végső búcsút öntől.

– Ez jó hír. Daneel társaságában kellemesen telnek majd a napjaim. És te, Giskard? Te nem tartasz velünk?

– Nem, uram. Nekem megparancsolták, hogy maradjak az Aurorán. De Daneel a távollétemben is gondoskodik önről.

– Ebben biztos vagyok, Giskard, de azért hiányozni fogsz nekem.

– Köszönöm, uram – mondta Giskard, majd visszavonult, ugyanolyan gyorsan, ahogy jött. Baley egy pillanatig elgondolkozva nézett utána... Nem, még nem. Fontosabb dolgom is van, gondolta. Előbb találkoznom kell Gladiával.

80.

Gladia az üdvözlésére sietett. Mennyit változott az elmúlt két nap alatt! Igaz, nem ujjongott, nem perdült táncra örömében, és látszott még rajta, hogy nemrég komoly megrázkódtatás, nagy veszteség érte, de nem volt már ideges és zaklatott. Inkább valamiféle nyugalom szállta meg, mintha rájött volna, hogy az élet megy tovább, és néha-néha még az ő számára is tartogat egy kis örömöt.

Sikerült elmosolyodnia. Meleg, barátságos arckifejezéssel lépett oda Baleyhez, és kezet nyújtott neki.

– Kérlek, Elijah, fogd meg a kezem – mondta, amikor látta, hogy a férfi tétovázik. – A múlt éjszaka történtek után nevetséges lenne úgy tenned, mintha nem akarnál megérinteni. Látod, még emlékszem, és nem bántam meg semmit. Éppen ellenkezőleg.

Baley ritkán mosolygott vissza valakire. Most megtette.

– Én sem felejtettem el, ami történt, és nem is bántam meg. Sőt szívesen megismételném, de sajnos, búcsúzni jöttem.

Gladia elszomorodott.

– Ezek szerint mész vissza a Földre. Pedig Fastolfe robotjai meg az enyémek azt jelentették, hogy minden rendben ment. Nem vallhattál kudarcot.

– Nem is volt semmi baj. Dr. Fastolfe abszolút győzelmet aratott. Nem hiszem, hogy felmerül még valaha is a neve Jander halálával kapcsolatban.

– Te mentetted meg őt, Elijah?

– Azt hiszem, igen.

– Tudtam, hogy így lesz – mondta Gladia egy kicsit önelégülten. – Már akkor hittem a sikerben, amikor megmondtam nekik, hogy téged bízzanak meg a nyomozással. De akkor miért küldenek haza ilyen gyorsan?

– Pontosan azért, mert megoldottam az ügyet. Úgy látszik, ha tovább maradnék, zavarnám az aurorai politikusokat.

Gladia egy pillanatig kétkedve nézett Baleyre, azután azt mondta:

– Nem vagyok biztos benne, hogy értem, mit akarsz mondani. Nagyon földinek hangzik ez a kifejezés. De sebaj! Sikerült rájönnöd, ki ölte meg Jandert? Mert ez fontos kérdés.

Baley körülnézett. Az egyik falmélyedésből Giskard, egy másikból pedig Gladia valamelyik robotja figyelte őket.

Gladia rögtön megértette, mit jelent Baley pillantása.

– Most már nem kell aggódnod a robotok miatt, Elijah. Hiszen a szék meg a függöny jelenléte se zavar.

Baley bólintott.

– Gladia, sajnálom... nagyon sajnálom, de el kellett mondanom nekik, hogy Jander a férjed volt.

A nő tágra nyílt szemmel bámult rá. Baley gyorsan folytatta:

– Kénytelen voltam megtenni. A nyomozás szempontjából elengedhetetlenül szükséges volt ez a lépés. De ígérem, nem származik belőle hátrányod az Aurorán. – Ezután Baley a lehető legrövidebben összefoglalta a Fastolfe házában rendezett találkozó eseményeit, és végül megállapította: – Amint látod, senki sem ölte meg Jandert. A pozitrontekervényeiben bekövetkezett véletlen baleset miatt vált működésképtelenné, bár az is igaz, hogy a történtek miatt valamelyest megnőtt a véletlen baleset bekövetkeztének az eshetősége.

– Én meg nem jöttem rá. Nem is sejtettem – nyöszörögte Gladia. – A passzivitásommal még segítettem is Amadirót aljas terve végrehajtásában. Pedig ugyanolyan bűnös, mintha egy pörölykalapáccsal verte volna szét Jander fejét.

– Gladia, igazságtalan vagy – mondta Baley komolyan. – Amadiro nem akart ártani Jandernek. Meg volt győződve arról, hogy az Aurora érdekében teszi, amit tesz. El is nyerte méltó büntetését: vereséget szenvedett, romba dőltek a tervei, a Robotikai Intézet pedig dr. Fastolfe fennhatósága alá kerül. Te magad se tudtad volna őt jobban megbüntetni.

– Ezen még gondolkozni fogok – felelte Gladia. – De mit csináljak Santirix Gremionisszal? Annak a jóképű fiatal talpnyalónak az volt a dolga, hogy tőrbe csaljon: nem csoda, hogy a többszöri visszautasítás ellenére is ennyire makacsul próbálkozott tovább. Ha még egyszer be meri tenni ide a lábát, nagy örömömre szolgál majd, hogy...

Baley hevesen rázta a fejét.

– Nem, Gladia. Őt is kihallgattam, és egészen biztos vagyok benne, hogy nem avatták be a tervbe. Ugyanúgy megtévesztették, ahogyan téged is. Nem azért makacskodott, mert ezzel bízták meg, éppen fordítva: Amadiro azért tudta őt felhasználni, mert makacsul újra és újra próbálkozott nálad, méghozzá éppen azért, mert nagyra becsül téged. Azt mondanám, Gremionis szerelmes beléd, ha tudnám, hogy az Aurorán is ugyanazt jelenti ez a szó, mint a Földön.

– Az Aurorán, mint mindennek, a szerelemnek is koreográfiája van. Jander robot volt, te pedig földlakó vagy. Az auroraiak mindent másképp értelmeznek.

– Most már ezt is tudom. Gladia, te Jandertől megtanultad, hogyan kell elfogadni egy férfit, én – igaz, nem szántszándékkal – megtanítottalak arra, milyen jó érzés adni. Megtudtad, hogy a gyönyört is meg lehet tanulni, ezért most úgy lenne igazságos, ha te is tanítani kezdenél. Gremionis nagyon vonzódik hozzád: ő hajlandó lenne tanulni tőled. Már eddig is szembeszállt az aurorai szokásokkal, amikor az elutasítás ellenére újra és újra ajánlatot tett. Ezentúl még inkább szakítani fog a hagyománnyal. Te meg tudod őt tanítani adni és kapni, és megtanuljátok ketten együtt – felváltva vagy egyszerre – csinálni az egészet.

Gladia fürkész tekintettel nézett Baley szemébe.

– Elijah, te le akarsz engem rázni?

Baley lassan bólintott.

– Igen, Gladia. Ebben a pillanatban csak a te boldogságodat tartom szem előtt. Fontosabb ez most nekem, mint a saját magam és a Föld ügye. Én nem tudlak boldoggá tenni, de ha Gremionis képes lesz rá, az nekem ugyanakkora – majdnem ugyanakkora – öröm, mintha én lennék az ajándékozó fél. Talán még meg is fogsz lepődni azon, mennyire szívesen szakít majd Gremionis a hagyományos koreográfiával. Csak mutasd meg neki, hogyan csinálja! Lábra kap majd a hír, és tolongani fognak nálad a férfiak. Gremionisnak is lehetősége lesz átadni a tudását más nőknek. Gladia, te még szexuális forradalmat hajthatsz végre az Aurorán. Három évszázad áll ehhez a rendelkezésedre.

Gladia egy ideig szótlanul bámult Baleyre, azután nevetésben tört ki.

– Te ugratsz engem. Szándékosan a bolondját járatod velem. Ezt nem hittem volna rólad, Elijah! Mindig olyan komor az a hosszúkás képed. Szent Jozafát! – Ezzel a felkiáltással Gladia imitálni próbálta a nyomozó bús baritonját.

– Lehet, hogy egy kis ugratás is van a dologban – ismerte be Baley –, de a lényeget komolyan gondolom. Ígérd meg, hogy adsz Gremionisnak egy lehetőséget!

Gladia közelebb lépett a férfihoz, és gondolkodás nélkül átölelte. Ujjával megérintette Baley száját, és egy finom csókot lehelt az arcára.

– Nem akarnál inkább megtartani magadnak, Elijah? – kérdezte halkan. Baley ugyanolyan halkan válaszolt (egyébként is képtelen volt megfeledkezni a szobában tartózkodó robotokról):

– De igen, Gladia. Szégyellem, de az az igazság, hogy ebben a pillanatban azt se bánnám, ha darabokra hullana a Föld, és te az enyém lehetnél. Mégsem maradhatok itt. Néhány óra múlva elhagyom az Aurorát, és te semmiképp nem jöhetsz velem. Azt hiszem, engem se engednek ide még egyszer, és te se jöhetsz látogatóba a Földre. Soha többé nem látjuk egymást, Gladia, de sohasem foglak elfelejteni. Én néhány évtized múlva távozom az élők sorából, te viszont még akkor is ugyanilyen fiatal leszel, mint most. Ezért bárhogy alakulna is a sorsunk, mindenképpen hamarosan búcsút kellene mondanunk egymásnak.

Gladia Baley mellére hajtotta a fejét.

– Ó, Elijah, kétszer léptél be az életembe, és mind a kétszer csak néhány óra hosszat maradtál velem! Kétszer segítettél rajtam, és kétszer búcsúztál el. Először csak az arcodat tudtam megérinteni, de az nagyon-nagyon sokat számított. Másodszor már sokkal többet tettem, és megint óriási élményben volt részem. Sohasem foglak elfelejteni, Elijah, bármeddig éljek is.

– Szeretném, ha ez az emlék nem az utolsó boldog emléked lenne. Fogadd el Gremionist, őt tedd boldoggá helyettem, és közben engedd, hogy ő is boldoggá tehessen téged. És ne felejtsd el: semmi akadálya annak, hogy levelezzünk. Az Aurora és a Föld között működik a hiperposta.

– Írok majd, Elijah. De te is fogsz nekem írni?

– Igen, Gladia.

Hosszan hallgattak. Azután nagy nehezen kibontakoztak egymás öleléséből. Gladia ott maradt a szoba közepén, Baley pedig az ajtóhoz ment. Amikor visszafordult, a nő még mindig ott állt a helyén, és alig észrevehetően mosolygott. Baley kinyitotta a száját, hogy istenhozzádot mondjon, de nem jött ki hang a torkán. Gondolatban – mert kimondani úgyse merte volna – azt is hozzátette: szerelmem.

És néma ajkai megformálták a búcsú szavait: Isten veled, legdrágább szerelmem!

Megfordult, és kiment a szobából. Tudta, hogy hús-vér alakban soha többé nem láthatja és nem érintheti meg Gladiát.

81.

Elijah csak jó néhány perc elteltével tudott utolsó aurorai teendőjére gondolni. Talán már félúton is volt Fastolfe háza felé, amikor megtorpant, és felemelte a karját. A figyelő Giskard egy pillanat alatt ott termett mellette.

– Mennyi idő múlva kell elindulnom az űrkikötőből, Giskard?

– Három óra és tíz perc múlva, uram.

Baley gondolkodott egy kicsit, majd azt mondta:

– Szeretnék odasétálni ahhoz a fához, aztán leülni, háttal a fatörzsnek, és egyedül maradni egy darabig. Természetesen a te társaságodban, de úgy, hogy egyetlen emberi lény se tartózkodjon a közelben.

– Itt, a külvilágban, uram? – A robot hangja képtelen volt meglepetést és döbbenetet közvetíteni, de Baley úgy érezte, ha Giskard ember lenne, bizonyára ezek a felhangok is ott bujkálnának a szavaiban.

– Igen – felelte a nyomozó. – Elmélkednem kell egy kicsit, és a tegnap este után ez a nyugalmas, napfényes, felhőtlen és enyhe nap biztosan nem tartogat veszélyeket. Majd ha viszolyogni kezdek tőle, fedél alá húzódom. Megígérem. Tehát velem tartasz?

– Igen, uram.

– Jól van. – És Baley elindult előre. Amikor a fához értek, óvatosan megérintette a törzset, azután jól megnézte az ujját: teljesen tiszta maradt. Miután így meggyőződött arról, hogy nem piszkolódik be a ruhája, ha nekidől a fának, megvizsgálta a talajt, azután vigyázva leült, és a fatörzsnek támasztotta a hátát.

Ez az ülőhely közel sem volt olyan kényelmes, mint egy támlás szék, de különös módon olyan béke és nyugalom töltötte el Baleyt, amilyet négy fal között sohasem tapasztalt.

Giskard állva maradt, Baley pedig megkérdezte tőle:

– Te nem ülsz le?

– Nekem az álldogálás is ugyanolyan kényelmes, uram.

– Tudom, Giskard, de jobban tudok gondolkozni, ha nem kell állandóan felnéznem rád.

– Ülve nem tudnám olyan jól megvédeni egy esetleges támadástól, uram.

– Ezt is tudom, Giskard, de pillanatnyilag józan számítás szerint semmiféle veszély nem fenyeget. A küldetésem véget ért, az ügy lezárult, dr. Fastolfe politikailag biztonságban van. Nyugodtan megkockáztathatod, hogy leülj! Megparancsolom, hogy ülj le!

Giskard erre rögtön lehuppant. Arccal Baley felé fordult, de a két szeme továbbra is éberen pásztázta a tájat.

Baley felnézett: a zöld falevelek között ott kéklett az ég. A hangokra figyelt: köröskörül rovarok döngicséltek, aztán váratlanul énekelni kezdett egy madár. A közelben valami apró állat motozott a fűben. Mennyire furcsa ez a nyugalom, és mennyire más, mint a city moraja, gondolta megint Baley. Ez itt a csönd, a higgadtság és a messzeség békéje.

Baley életében először sejtett meg valamit abból, miért jobb a külvilág, mint a city. Hálát adott a sorsnak azért, amiben része volt az Aurorán. Így utólag különösen a viharnak örült, mert most már biztosra vette, hogy képes elhagyni a Földet, és letelepedni bármilyen új világban Bennel – és talán Jessie is velük tart majd.

– Tegnap este a vihar sötétjében azon tanakodtam, láthattam volna-e az Aurora holdját, ha nem lett volna felhős az ég. Mert Ha jól emlékszem az olvasmányaimra, az Aurorának van egy holdja.

– Kettő is, uram. A nagyobbikat Tithonusnak hívják, de még az is annyira kicsi, hogy nem látható jobban, mint egy közepes fényerejű csillag. A kisebbik szabad szemmel egyáltalán nem látható; ha nagy ritkán szó esik róla, Tithonus II. néven emlegetik.

– Köszönöm. És azt is köszönöm neked, Giskard, hogy megmentettél tegnap este. – Ránézett a robotra. – Nem tudom, hogyan illene köszönetet mondanom.

– Egyáltalán nem szükséges köszönetet mondania. Csak az Első Törvény előírásainak engedelmeskedtem. Nem volt más választásom.

– Ennek ellenére én neked köszönhetem az életemet, és fontos volt ezt elmondanom. És most, Giskard, mi vár még rám?

– Milyen értelemben, uram?

– A küldetésem véget ért. Dr. Fastolfe nyugodtan folytathatja eddigi politikáját. Talán a Föld jövője sincs veszélyben. Úgy tűnik, nem maradt semmi dolgom, pedig magamban nem zártam még le a Jander-ügyet.

– Nem értem, uram.

– Eldöntött dolognak látszik, hogy Jander a pozitrontekervényeiben bekövetkezett véletlen baleset következtében halt meg, bár Fastolfe elismeri, hogy ennek végtelenül kicsi a valószínűsége. Még ha Amadiro tevékenysége változtatott is a helyzeten, továbbra is végtelenül valószínűtlen egy ilyen baleset – legalábbis Fastolfe szerint. Én pedig még mindig azt hiszem, hogy valaki szándékosan ölte meg Jandert, de nem merem felvetni a kérdést, mert nem akarom megint összekuszálni ennek a szépen lezárult ügynek a szálait. Nem szeretném újra veszélybe sodorni Fastolfe-ot, és boldogtalanná tenni Gladiát. Nem tudom, mit tegyek. Emberi lénnyel nem beszélhetek erről, ezért mondom el neked, Giskard.

– Igen, uram.

– Bármikor megparancsolhatom neked, hogy minden szavamat töröld a memóriádból, és soha többé ne emlékezz arra, amit mondtam.

– Igen, uram.

– Szerinted mit kellene tennem?

– Uram, ha robotölés történt, akkor kell léteznie egy olyan személynek, aki képes volt elkövetni a bűncselekményt – felelte Giskard. – Csak dr. Fastolfe lett volna képes rá, ő viszont ártatlannak vallja magát.

– Igen, ebből indultunk ki. Én hiszek is dr. Fastolfe-nak, és biztos vagyok abban, hogy nem ő a tettes.

– Akkor viszont hogyan történhetett robotölés, uram?

– Tegyük fel, Giskard, hogy van még valaki, aki ugyanannyit tud a robotokról, mint dr. Fastolfe.

Baley felhúzta és kezével átkulcsolta a térdét. Nem pillantott Giskardra, a jelek szerint gondolataiba merült.

– Ki lehet az a valaki, uram? – kérdezte a robot. A nyomozó végre elszánta magát a válaszra:

– Te, Giskard.

Ha Giskard ember lett volna, akkor talán szótlanul, döbbenten bámul, dühöngeni kezd, vagy rémülten visszahőköl: tucatnyi különböző válaszreakció közül választhatott volna. De Giskard robot volt, így aztán semmilyen érzelem nem látszott rajta. Egyszerűen csak megkérdezte:

– Miért mondja ezt, uram?

– Biztos vagyok benne, Giskard, hogy pontosan tudod, hogyan jutottam erre a következtetésre – felelte Baley –, de most megteszed nekem azt a szívességet, hogy végighallgatsz. Engedd meg, hogy nem sokkal az elutazásom előtt, ezen a nyugalmas helyen a saját örömömre megmagyarázzam a dolgot. Szeretném hallani a saját véleményemet. És azt is szeretném, ha kijavítanál, amennyiben tévedek.

– Úgy lesz, uram.

– Azt hiszem, akkor hibáztam először, amikor azt feltételeztem, hogy te kevésbé bonyolult szerkezetű, primitívebb robot vagy, mint Daneel – mindezt csak azért, mert nem annyira emberi a külsőd. Egy emberi lény mindig azt hiszi, hogy minél emberibb egy robot, annál fejlettebb, bonyolultabb és intelligensebb. Egy hozzád hasonló robotot kétségkívül könnyű megtervezni, míg Daneel fajtájának a megtervezése már komoly gondot okoz az Amadiro kvalitású szakembereknek, és csak egy olyan lángelme alkalmas a feladatra, mint Fastolfe. Én azt gyanítom, hogy Daneel esetében a kifejezetten emberre jellemző vonások megtervezése lehet nehéz: ilyen az arckifejezés, a hanglejtés, a gesztusok és a finom mozdulatok, ezeknek viszont semmi közük a gondolkodó elméhez. Igazam van?

– Tökéletesen igaza van, uram.

– Ezért aztán, mint mindenki, én is automatikusan alábecsültelek, holott te már az Aurorára való megérkezésünk előtt elárultad magad. Talán emlékszel még, hogy leszállás közben rám jött egy agorafóbiás roham, és egy pillanatig szerencsétlenebb voltam, mint tegnap este a viharban.

– Emlékszem, uram.

– Akkor Daneel ott volt velem a kabinban, te pedig az ajtó előtt álltál. Én valamiféle katatóniás rohamot kaptam, amit Daneel, aki valószínűleg nem nézett rám, észre se vett. Te viszont berohantál a kabinba, és kikapcsoltad a nézőkét. Előbb értél oda hozzám, mint Daneel, pedig biztos, hogy neki is ugyanolyan gyorsak a reflexei – ennek tanújelét adta, amikor megmentett dr. Fastolfe ütésétől.

– Nem hiszem, hogy dr. Fastolfe meg akarta volna ütni önt.

– Nem is megütni akart, csak így mutatta meg, mennyire jók Daneel reflexei... Tehát: ahogy mondom, akkor a kabinban te értél oda hozzám elsőnek. Az állapotom nemigen engedte volna meg, hogy felfigyeljek erre a furcsaságra, de nekem a megfigyelés a szakmám, és tegnap este is bizonyítottam, hogy még a külvilágtól való rettegés közepette sem szoktam azért teljesen elveszíteni a fejemet. Észrevettem, hogy te értél hozzám elsőnek, bár azóta folyton elfelejtem ezt a tényt. Természetesen csak egyetlenegy logikus magyarázat létezik.

Baley elhallgatott. Várta, hogy Giskard helyeseljen, de a robot ezúttal néma maradt.

(Évekkel később mindig ez a jelenet jutott Baleynek először az eszébe, amikor az aurorai utazásra gondolt. Nem a vihar. Még csak nem is Gladia. Hanem a nyugodt ücsörgés a fa alatt, a zöld levelek közül előbukkanó kék égbolt, az enyhe szellő, a neszező állatok és a szemben ülő Giskard halvány fénnyel világító szeme.)

– A jelek arra mutatnak, hogy te valamiképpen a csukott ajtón keresztül is észlelted, mi játszódik le az agyamban. Tudtad, hogy rohamom van. Röviden és talán túl egyszerűen fogalmazva: arról van szó, hogy gondolatolvasó vagy.

– Igen, uram – mondta Giskard csendesen.

– És valahogyan befolyásolni is tudod mások gondolkodását. Azt hiszem, rájöttél, hogy felfedeztem ezt a képességedet, és elhomályosítottad a gondolatot az agyamban, így aztán vagy nem emlékeztem rá, vagy – amikor néha mégis az eszembe jutott – nem ismertem fel a jelentőségét. Mégsem sikerült tökéletesen elnyomnod a gondolatot, talán azért, mert a te hatalmad is véges...

– Uram, az Első Törvény mindennél fontosabb. Kénytelen voltam az ön segítségére sietni, holott tudtam, hogy ezzel elárulom magamat. És csak minimális mértékben tompíthattam el az agyát, nehogy bármiféle károsodást okozzak.

Baley bólintott.

– Látom, azért neked sem megy minden olyan könnyen. Azt mondod, csak minimális mértékben tompítottad el az agyamat; akkor ezért emlékeztem nyugalmi állapotban, amikor szabadon asszociáltam egyik dologról a másikra. A viharban már akkor tudtam, hogy te fogsz először megtalálni, mielőtt még elvesztettem volna az eszméletemet; biztos voltam abban, hogy ugyanúgy történik majd minden, mint a hajón. Talán az infravörös sugárzás is a nyomomra vezethetett volna, de valamennyi emlősállat és madár is kibocsát ilyen sugárzást, s ez zavaró lehet, te viszont még egy öntudatlan ember agyának a működését is érzékeled, tehát e képességed is a segítségedre lehetett a kutatásban.

– Tényleg a segítségemre volt – mondta Giskard.

– Ha az álom és az ébrenlét határán vagy öntudatlan állapotban eszembe jutott is a titok nyitja, ébredéskor, amikor teljesen magamhoz tértem, megint elfelejtettem a lényeget. De tegnap éjjel harmadszor is felötlött bennem a gondolat, és végre nem voltam egyedül. Gladia ott volt velem, és el tudta ismételni, mit mondtam akkor: azt mondtam, hogy "ő ért oda elsőnek". De még így sem sikerült rájönnöm a mondat jelentésére, míg dr. Fastolfe egy elejtett megjegyzése el nem oszlatta a homályt az agyamban. Abban a pillanatban, hogy megvilágosodott előttem a lényeg, más emlékek is előjöttek. Például az, hogy amikor a hajón az járt a fejemben, vajon tényleg az Aurorára tartunk-e, már akkor megnyugtattál, mielőtt még feltehettem volna a kérdést. Gondolom, senki előtt sem feded fel gondolatolvasó képességedet.

– Így van, uram.

– Miért?

– Uram, az én gondolatolvasó képességem egyedülálló segédeszköz az Első Törvény betartásához, ezért igen nagyra értékelem ezt az adottságot. A használatával a közönséges robotoknál sokkal hatékonyabban meg tudom előzni az emberi lények károsodását. Ugyanakkor arra a következtetésre jutottam, hogy sem dr. Fastolfe, sem más emberi lény nem képes sokáig eltűrni egy telepatikus robot jelenlétét, ezért inkább titkolom ezt a tulajdonságomat. Dr. Fastolfe előszeretettel emlegeti annak a gondolatolvasó robotnak a legendáját, akit Susan Calvin elpusztított, és én nem szeretném, ha követné dr. Calvin példáját.

– Igen, nekem is elmesélte azt a legendát. Szerintem sejti, hogy te gondolatolvasó vagy, máskülönben nem emlegetné olyan sokat. Pedig elég veszélyes vizeken evez. Nekem is ez a történet tett bogarat a fülembe.

– Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy csökkentsem a veszélyt, de persze anélkül, hogy károsítanám dr. Fastolfe agyát. Dr. Fastolfe minden elmondáskor hangsúlyozza, hogy nem igaz történetről, hanem csak egy legendáról van szó, amely nem történhet meg a valóságban.

– Igen, erre is emlékszem. De ha dr. Fastolfe nem tudja, hogy gondolatolvasó vagy, az azt jelenti, hogy eredetileg nem ilyennek terveztek. Akkor viszont felmerül a kérdés: hogyan tettél szert erre a képességre? Ne, ne felelj, Giskard! Hadd vessek fel egy lehetséges választ! Miss Vasiliát különösen elbűvölted, amikor fiatalon érdeklődni kezdett a robotika iránt. Elmondta nekem, hogy Fastolfe laza felügyelete mellett megpróbálkozott az átprogramozásoddal. Talán dr. Vasilia tett téged – egészen véletlenül – gondolatolvasóvá? Ez az igazság?

– Igen, uram.

– És tudod, hogyan csinálta?

– Igen, uram.

– Te vagy az egyetlen létező telepatikus robot?

– Eddig igen, uram. De lesznek majd mások is.

– Ha megkérdezné tőled valaki, például én vagy dr. Fastolfe, hogyan programozott át dr. Vasilia, elárulnád a választ? Hiszen erre kötelezne a Második Törvény.

– Nem, uram, nem árulnám el, mivel megítélésem szerint a közléssel kárt okoznék önöknek, márpedig akkor megsérteném az erősebb Első Törvényt. De nem merülhet fel ilyen probléma, mert előre tudnám, hogy valaki fel akarja tenni ezt a kérdést, illetve ki akarja adni a megfelelő parancsot, és még idejében törölném a szándékot az agyából.

– Értem – felelte Baley. – Tegnapelőtt este, amikor átsétáltunk Gladia házától Fastolfe-hoz, megkérdeztem Daneelt arról, volt-e kapcsolata Janderrel, mialatt Jander Gladia házában tartózkodott, és ő határozott tagadó választ adott. Akkor tőled is meg akartam kérdezni ugyanezt, de valamiért nem vitt rá a lélek. Most már értem: nyilván törölted a szándékot az agyamból.

– Igen, uram.

– Azért, mert ha megkérdeztem volna, akkor azt kellett volna válaszolnod, hogy szoros kapcsolatban álltál vele, és erről nem volt szabad tudomást szereznem?

– Így igaz, uram.

– De közben tudtad, hogy Amadiro kísérleteket folytat Janderen, hiszen feltételezem, hogy Jander "gondolataiban" is tudtál olvasni...

– Valóban, uram. A robotok szellemi tevékenységét is figyelemmel tudom kísérni. Egyébként a robotokat sokkal könnyebb megérteni, mint az embereket.

– Akkor ellenezted Amadiro tevékenységét, mivel Fastolfe-fal értettél egyet a galaxis gyarmatosításának kérdésében.

– Igen, uram.

– Miért nem állítottad meg Amadirót? Miért nem törölted az agyából a Janderrel való kísérletezés szándékát?

– Uram, én nem módosíthatom jelentősen az agy működését – felelte Giskard. – Amadiro elhatározása annyira erős és bonyolult volt, hogy a törléséhez nagyon komoly beavatkozásra lett volna szükség. Amadiro fontos ember, és fejlett az agya, ezért nem akartam kárt tenni benne. Sokáig nem tettem semmit, csak azon gondolkodtam, miképpen tehetnék a legjobban eleget az Első Törvényben foglaltaknak. Végül aztán rájöttem, hogyan oldhatom meg a helyzetet. Nem volt könnyű döntés.

– Úgy döntöttél, működésképtelenné teszed Jandert, mielőtt még Amadiro kidolgozhatná egy saját ember formájú robot tervét. Tudtad, hogyan láss hozzá, hiszen az évek során tökéletesen megértetted Fastolfe elméletét: kiolvastad az agyából. Így van?

– Pontosan, uram.

– Tehát végül is nem Fastolfe volt az egyetlen, aki működésképtelenné tudta volna tenni Jandert.

– Bizonyos értelemben mégis ő volt az egyetlen, hiszen az én képességem csak az övének a kivetülése vagy kiterjesztése.

– De azért elég ahhoz, hogy végrehajtsd a feladatot. Hogyhogy nem mérted fel, milyen komoly veszélybe sodorhatod ezzel Fastolfe-ot? Hiszen ő lett az első számú gyanúsított. Azt tervezted, szükség esetén beismered a bűnösségedet, hogy megmentsd őt?

– Gondoltam, hogy dr. Fastolfe kínos helyzetbe fog kerülni, ennek ellenére nem szándékoztam beismerni a bűnömet. Reméltem, így elérhetem, hogy önt idehozassák az Aurorára.

– Hogy engem idehozassanak? Tehát a te ötleted volt? – Baley egészen elképedt.

– Igen, uram. Engedelmével, megmagyarázom.

– Hálás lennék érte – mondta Baley.

– Miss Gladiától és dr. Fastolfe-tól tudtam már önről, és nemcsak azt, amit hangosan kimondtak: a gondolataikat is megvizsgáltam. Megismertem a földi viszonyokat. Tudtam, hogy a földlakók falak mögött élnek, és csak nehezen tudnak szabadulni a bezártságból, de az is nyilvánvalóvá vált előttem, hogy az auroraiak is be vannak falazva.

– Az aurorai falakat maguk a robotok alkotják: megvédik az embereket az élet viszontagságaitól. Amadiro azt tervezte, hogy a robotok jóvoltából az új világokon megtelepedő auroraiak is ugyanilyen védett társadalomban élnek majd. A meghosszabbodott életkor ugyancsak falat von az aurorai emberek köré: ennek következtében túlbecsülik az egyén jelentőségét, és a kutatásban nem használják fel a közös tudományos örökséget. Még a vitákat is kerülik, inkább az elnök személyén keresztül rövidre zárnak minden kétséges helyzetet, és a problémákat még a nyilvánosságra kerülésük előtt elsimítják. Sohasem a legjobb megoldást keresik: mindig csak a legsimábbat.

– A földlakókat jól látható, kézzelfogható falak veszik körül, így azoknak a léte szembetűnő és nyilvánvaló, és mindig akadnak olyanok, akiknek sikerül kiszabadulniuk. Az aurorai falak viszont anyagtalan képződmények, amelyeket az emberek nem is ismernek fel, így fel sem merül bennük a szökés gondolata. Ezért gondolom, hogy nem az auroraiaknak vagy más űrlakóknak, hanem a földlakóknak kell gyarmatosítaniuk a galaxist és megalapítani a jövő galaktikus birodalmát.

– Dr. Fastolfe is így érvelt, és én mindenben egyetértettem vele. Csakhogy ő beérte a szavakkal, míg én különleges képességeim birtokában többre vállalkoztam. Közvetlenül meg kellett vizsgálnom legalább egy földlakó agyának a működését, hogy ellenőrizhessem a következtetéseim helyességét. Úgy gondoltam, önt el tudom hozatni az Aurorára. Jander működésképtelenné tételével egyrészt megállítottam Amadirót, másrészt pedig alkalmat adtam önnek az idelátogatásra. Nagyon finom nyomást gyakoroltam Miss Gladiára, és sikerült elérnem, hogy javasolja dr. Fastolfe-nak az ön idehozatalát. Azután diszkréten nyomást gyakoroltam Fastolfe-ra, hogy kérjen erre engedélyt az elnöktől, és végül az elnökre is, hogy egyezzen bele. Amikor ön megérkezett hozzánk, tanulmányozni kezdtem a gondolkodását, és elégedett vagyok az eredménnyel.

Giskard elhallgatott, és újra a megszokott robotközönnyel nézett a világba.

Baley a homlokát ráncolta.

– Én nem érzem, hogy az itteni tevékenységem túlságosan hízelgő lenne rám nézve. Biztosan a segítségemre voltál abban, hogy kiderítsem az igazságot.

– Dehogy, uram. Éppen ellenkezőleg. Akadályokat gördítettem az ön útjába – no persze eléggé komoly akadályokat. Nem engedtem, hogy tudomást szerezzen a képességeimről, noha kénytelen voltam elárulni magamat. Gondoskodtam arról, hogy időnként levertnek, elkeseredettnek érezze magát. Felbátorítottam arra, hogy menjen ki a szabadba, mert tanulmányozni akartam a viselkedését. Ön mindezek ellenére leküzdötte a nehézségeket, és célba ért. Ezért vagyok elégedett önnel. Tudtam, hogy vágyik a városa falai után, de meg kellett tanulnia falak nélkül élni. Szenvedett, amikor meglátta az űrből az Aurorát, és szenvedett a viharban is, de egyik kellemetlen élménye sem zavarta még a gondolkodását, és egyik sem terelte el a figyelmét az alapkérdésről. Úgy vettem észre, ön elfogadja a saját gyengeségét, belenyugszik abba, hogy rövid az élete – és nem kerüli a vitákat.

– De honnan tudod, hogy ezek a tulajdonságok általánosan jellemzik a földlakókat? – kérdezte Baley.

– Tudom, hogy ön nem tipikus földlakó. De a gondolataiból kiolvastam, hogy vannak még ilyen emberek a Földön, és mi rájuk számítunk a jövőben. Én majd gondoskodom erről. Most, hogy már pontosan tudom a módját, magamhoz hasonló robotokat fogok készíteni, és ők is segítenek majd megvalósítani a tervet.

– Azt akarod mondani, hogy a Földre is eljönnek majd a telepatikus robotok? – kérdezte Baley hirtelen.

– Nem. Egyébként ön jogosan rémült meg ettől a gondolattól. A robotok közvetlen bevonásának az lenne a következménye, hogy a Földön is felépülnének azok a jelképes falak, amelyek megbénították az Aurorát és a többi űrlakó világot. A földlakóknak egyáltalán nem szabad robotokat használniuk a galaxis gyarmatosítására. A robotok hiánya kezdetben nehézségeket, veszélyeket és felbecsülhetetlen károkat okoz majd, de végeredményben jobban járnak az emberek akkor, ha megtanulják egyedül megoldani a problémáikat. Ki tudja? Talán egy napon – a távoli jövőben – újra közbeavatkoznak a robotok.

– Te a jövőt is látod? – kérdezte Baley kíváncsian.

– Nem, uram, de a gondolatolvasás segített felismernem, hogy míg a robotok a robotika Három Törvényének engedelmeskednek, az emberi viselkedést is törvények szabályozzák. Ezeknek az ismeretében egyszer talán lehetővé válik a jövő tanulmányozása. Az emberi gondolkodást szabályozó törvények sokkal bonyolultabbak, mint a robotika törvényei, és fogalmam sincs arról, hogyan lehetne rendszerbe foglalni őket. Lehet, hogy csak statisztikai átlagban érvényesek, így csak nagy lélekszámú lakosság jövőjének a kiszámítására alkalmazhatók. Talán annyira laza rendszert alkotnak, hogy kizárólag akkor érvényesülnek, ha a nagy lélekszámú lakosság nem tud a létezésükről.

– Mondd, Giskard, erre gondol dr. Fastolfe is, amikor a "pszichohistória" tudományáról beszél?

– Igen, uram. Finoman elültettem az agyában ezt a gondolatot, hogy megkezdődhessen az alapok kidolgozása. Hamarosan szükség lesz erre a tudományra, mert a vége felé közeledik a hosszú életű űrlakók robotkultúrája, és megkezdődik a rövid életű emberi lények újabb terjeszkedésének az időszaka – immár robotok nélkül. Most pedig, uram – mondta Giskard, miközben felállt –, azt hiszem, ideje továbbindulnunk dr. Fastolfe háza felé, hogy ön felkészülhessen az indulásra. Természetesen nem hangzik el még egyszer az, amiről most beszéltünk.

– Biztosíthatlak, szigorúan bizalmasnak tekintem ezeket az információkat – mondta Baley.

– Persze, persze – felelte Giskard nyugodtan –, de ne érezze terhesnek a titoktartási kötelezettséget! Megengedem, hogy megőrizze ezt az emléket, de a jövőben a leghalványabb késztetést sem fogja érezni arra, hogy beszéljen a dologról.

Baley lemondó arckifejezéssel vette tudomásul a tényt.

– Csak egyvalamit ígérj még meg, Giskard, mielőtt megdolgozod az agyamat! Ugye, gondoskodsz majd arról, hogy Gladia háborítatlanul élhessen ezen a bolygón, hogy ne bántsák azért, mert solariai, és egy robothoz ment férjhez... és arról is, hogy elfogadja Gremionis ajánlatát?

– Uram, végighallgattam a Miss Gladiával folytatott legutóbbi beszélgetését, és megértem, hogy ezt kéri. Segíteni fogok. De engedje meg, hogy most vegyek búcsút öntől, amikor senki sem látja! – Giskard kezet nyújtott. Baley sohasem látott még tőle ennyire emberi gesztust.

Megfogta a robot kezét. Kemény, hideg ujjakat érzett a tenyerében.

– Isten veled... Giskard barátom!

– Isten önnel, Elijah barátom, és ne feledje, hogy ettől a pillanattól kezdve nem az Aurora, hanem a Föld a Hajnal igazi bolygója!

* * *

I.sz. 5199-ben játszódik Mark W. Tiedemann Káprázat (Mirage) című regénye, melyet i.sz. 5200-as, majd i.sz. 5201-es dátummal a Chimera és az Aurora című regények követnek ugyanezen író tollából.

Robotok és Birodalom

i.sz. 5222

I - Az Aurora

1 - A leszármazott

1.

Gladia megtapogatta a kerti nyugágyat, nem túl nyirkos-e, majd beletelepedett. Kapcsolójának futó érintésével félig fekvő helyzetbe állította, majd egy újabb érintéssel bekapcsolta a diamagnetikus erőteret, amely mint mindig, most is a teljes kikapcsolódás érzését keltette benne. Miért is ne lett volna így? Hiszen valójában lebegett, egy centiméterrel a vászon fölött.

Kellemesen langyos volt az éjszaka. A legjobb, amilyet az Aurora bolygó nyújthatott: csillagfényes és illatos.

Szomorú érzés nyilallott belé, miközben az égen mintákat alkotó apró szikrákat szemlélte, amelyek most a szokásosnál fényesebben ragyogtak, mivel utasítást adott lakosztálya világításának letompítására.

Hogyan lehetséges, töprengett magában, hogy sohasem tanulta meg a csillagok nevét, és életének eddigi huszonhárom évtizede ellenére máig képtelen megállapítani, melyik melyik. Egyik közülük az, amely körül a szülőbolygója, a Solaria kering, az a csillag, amelyre életének első három évtizedében csak úgy gondolt, mint a "Napra".

Valaha régen a Gladia Solaria nevet kapta. Akkor történt ez, amikor az Aurorára érkezett, húsz évtizeddel – kétszáz standard galaktikus évvel – ezelőtt, és ezzel az itteniek nem valami barátságosan idegen származására is utaltak. Egy hónapja köszöntött be ideérkeztének kétszázadik évfordulója, ám az eseményt tudatosan figyelmen kívül hagyta, minthogy nem szívesen gondolt vissza azokra a kezdeti napokra. Azelőtt, még a Solarián, Gladia Delmarre volt a neve.

Kellemetlenül összerázkódott. Már csaknem elfelejtette ezt a nevet. Talán azért, mert olyan régen volt? Vagy mert szándékosan igyekezett elfelejteni?

Mindezen hosszú évek alatt sohasem bánkódott a Solaria után, sohasem hiányzott neki.

És most mégis?...

Talán azért, mert most hirtelen tudatára ébredt, hogy túlélte? Elmúlt, ma már csak valamiféle történelmi emlék, és ő még mindig él! Emiatt talán most tör rá a hiányérzet?

Homloka összeráncolódott. Nem, egyáltalán nem hiányzik, döntötte el magában határozottan. Nem vágyik utána, nem kíván oda visszatérni. Csupán azt a különös nyilallást érezte, amiért valami, ami – még ha kellemetlenül is, de – olyannyira hozzá tartozott, semmivé vált.

A Solaria! Az űrlakók utolsó bolygója, amelyet lakhatóvá tettek az emberi faj számára. És végül, talán valamiféle titokzatos szimmetriatörvény eredményeképpen, annak kellett elsőként elpusztulnia?!

Elsőként! Ezután következik majd a második, a harmadik, és így tovább?

Gladia érezte, hogy szomorúsága egyre jobban elmélyül. Voltak, akik szerint valóban ennek kell majd következnie. Nos, ha így van, akkor az Aurora, oly régen fogadott hazája már, mivel az űrlakók által elsőként betelepített bolygó, ugyanennek a törvénynek az alapján csak utolsóként pusztulhat el a többi ötven közül. Ezek szerint még a legrosszabb esetben is több ideje van hátra, mint az ő még oly hosszúra is nyúló élete, és ha így van, akkor nyilván így is kell lennie.

Szemét ismét végigfuttatta a csillagokon. Teljesen reménytelenül. Sehogy se volt rá képes, hogy a számtalan megkülönböztethetetlen fénypont közül kiválassza, melyik lehet a Solaria napja. Úgy képzelte, biztosan a fényesebbek között kell lennie, de még azokból is több száz csillogott odafönn.

Fölemelte a karját, és kezével olyan mozdulatot tett, amelyet magában "Daneel hívójának" nevezett. Ez a gesztus a teljes sötétségben is működött.

Daneel Olivaw, a robot szinte abban a pillanatban mellette termett. Senki, aki ismerte "őt", valamivel több mint kétszáz éve, amikor Han Fastolfe megalkotta, nem vehetett észre rajta semmiféle számottevő változást. Széles, erős pofacsontú képe, rövid, bronzvörös, hátrafésült haja, kék szeme, magas, jókötésű és tökéletesen emberszerű alakja éppolyan fiatalnak, nyugodtnak és érzelemmentesnek látszott, mint bármikor.

– Segítségére lehetek bármiben, Lady Gladia? – kérdezte egyenletes hangon.

– Igen, Daneel. Ezek közül a csillagok közül melyik a Solaria napja?

Daneel nem tekintett föl az égre.

– Egyik sem, Madame Gladia – válaszolta. – Az évnek ebben a szakában a Solaria napja nem kel föl 03.20 előtt.

– Ó! – mondta Gladia enyhe megütközéssel. Eddig valahogy úgy érezte, hogy bármelyik őt érdeklő csillagnak látszania kell, akármikor támad kedve megnézni. Persze minden csillag valamikor felkel és lenyugszik. Ennyit azért még ő is tudott. – Ezek szerint csak a semmit bámultam.

– A csillagok, legalábbis az emberek reakciói alapján úgy érzem, mindig gyönyörűek – mondta Daneel, mintha meg akarná nyugtatni –, függetlenül attól, hogy az adott pillanatban valamelyikük éppen látható-e vagy sem.

– Így igaz – mormolta Gladia kissé csalódottan. Éles kattanással függőleges helyzetbe állította a nyugágyat, és fölállt. – Én viszont most a Solaria napját szerettem volna látni, de annyira azért nem, hogy 03.20-ig fönn maradjak miatta.

– Még ha meg is tenné – folytatta Daneel –, nagyítólencsékre lenne szüksége hozzá.

– Nagyítólencsékre?

– Szabad szemmel nem valami jól látható, Lady Gladia.

– Egyre rosszabb – simított végig rakoncátlan fürtjein. – Lám, először ki kellett volna kérnem a tanácsodat, Daneel.

Gladián viszont észrevehető változást láthatott az, aki ismerte jó húsz évtizeddel ezelőtt is, amikor először az Aurorára érkezett. Daneel robottal szemben ő mindössze emberi lény volt. Még most is 155 cm magas, vagy tíz centivel alacsonyabb az eszményi űrlakó nő kívánt magasságánál. Gondosan ügyelt karcsú alakjára, és testén semmi nyoma nem volt a gyöngeségnek vagy hanyatlásnak. Hajába viszont már belopakodott néhány ősz szál, szeme körül finom ráncok rajzolódtak ki, és bőre is porózusabbá vált egy kicsit. Még nyugodtan elélhetett tíz-tizenkét évtizedig, de már tagadhatatlanul nem volt fiatal. Mindez azonban csöppet sem izgatta.

– Te minden csillagot képes vagy azonosítani, Daneel? – kérdezte.

– A szabad szemmel láthatóakat mind ismerem, Lady Gladia.

– És hogy mikor kelnek vagy nyugosznak az év bármely napján?

– Azt is, Lady Gladia.

– És minden egyebet, amit tudni illik róluk?

– Igen, Madame Gladia. Dr. Fastolfe egyszer megkért rá, hogy szedjek össze mindenféle csillagászati ismereteket, legyenek kéznél, és ne kelljen miattuk a számítógépéhez fordulnia. Azt mondta, valahogy barátságosabb dolog tőlem, mint a komputerétől megtudnia. – Majd mintha a következő várható kérdésnek menne elébe, megjegyezte: – Azt viszont nem magyarázta meg, miért gondolja így.

Gladia egy mozdulatot tett a bal kezével. A ház azonnal kivilágosodott. A teret betöltő, lágy fényben tudat alatt érzékelte számos, készenlétben álló robot körvonalait, de nem törődött különösebben velük. Minden kellően rendben tartott lakásban az ott élő emberek keze ügyére esett mindig néhány robot, védelmi vagy más, gyakorlati feladatok ellátására.

Gladia még egy futó pillantást vetett az égre, ahol a szórt fény hatására halványabban ragyogtak a csillagok. Könnyedén megvonta a vállát. Mintha a fellegekben járna. Ugyan mi haszna lenne belőle, ha láthatná is annak a mára elveszett világnak a napját, azt a halvány pöttyöt a sok között? Ezzel az erővel találomra is kiválaszthatna egyet, meggyőzve magát, hogy az a Solaria napja.

Figyelmét visszafordította R. Daneel felé. A robot türelmesen várakozott, arcvonásai föloldódtak a homályban.

Gladia azon kapta magát, hogy újfent eltöpreng rajta, milyen keveset változott Daneel, mióta első ízben találkozott vele, megérkezvén dr. Fastolfe birodalmába, valamikor régen. A robotot természetesen többször is javították már azóta; tudta ezt jól, de a tény formális tudás maradt, amit könnyedén elhárított, és kellő távolságban tartott magától.

Ez is hozzátartozott az emberi lényekre oly jellemző, általános felületességhez. Az űrlakók ugyan kérkedhettek acélos egészségükkel és harminc-negyven évtizedre terjedő élettartamukkal, mégsem voltak teljesen védettek a korosodás nyomasztó következményeivel szemben. Gladia egyik combcsontja például titán-szilícium csípőízületbe illeszkedett. A bal hüvelykujja is teljesen mesterséges volt, bár erre senki sem jöhetett volna rá alapos ultrahangvizsgálat nélkül. Ráadásul még néhány idegpályáját is újjáépítették. Ilyesmi bármely más, hozzá hasonló korú űrlakó esetében előfordulhatott, mind az ötven (helyesebben, miután a Solariával már nem számolhatunk, mind a negyvenkilenc) űrlakó világban.

Persze ilyen jelenségekre a leghalványabb célzás is vaskos ízléstelenségnek számított. Az ilyesmivel kapcsolatos orvosi dokumentumokat, amelyekre mindenképpen szükség volt a lehetséges további kezelések miatt, soha senkinek, semmi szín alatt nem adták ki. Az orvosokat pedig, akiknek a jövedelme jóval magasabb volt még az elnökénél is, azért fizették meg annyira jól, mert gyakorlatilag kirekesztődtek az előkelő társaságból. Ők ugyanis tudtak minden ilyesmiről.

Mindez összefüggött az űrlakók hosszú élet iránti vágyakozásával; azzal, hogy semmiképpen sem akartak tudomást szerezni az öregedés kényszeréről. Gladia viszont sohasem érdeklődött mélyebben e jelenség igazi okai iránt. Mindig kényszeresen elzárkózott attól, hogy önmagára gondoljon ezzel kapcsolatban. Ha lenne magáról egy háromdimenziós modellje, amelyben minden mesterséges részét, minden művi beavatkozás nyomát pirossal tüntetnék föl a normális részek általános szürkeségével szemben, akkor a szemlélő előtt kissé távolabbról biztosan valamiféle rózsaszín alak bontakozna ki. Legalábbis ő maga úgy képzelte.

Az agya azonban mindmáig ép és egészséges volt, s ameddig ez így marad, ő maga is épnek és egészségesnek számít, függetlenül attól, mi történik testének egyéb részeivel.

E gondolatok visszatérítették Daneelhez. Bár már húsz évtizede ismerte a robotot, csak az utóbbi évtől volt valóban az övé. Amikor Fastolfe meghalt (elmúlását talán a reményvesztettség érzete is siettette), minden javait Eos városára hagyta – ez a hozzá hasonlók esetében megszokott jelenség volt. Két dolgot mégis Gladiának hagyott örökül (továbbá megerősítette a ház, a hozzá tartozó robotok, egyéb berendezési tárgyak és a kapcsolódó birtok tulajdonjogában). Az egyik Daneel volt.

– Mondd, mindenre emlékszel, amit az agyadba betápláltak az utóbbi húsz évtized alatt, Daneel? – kérdezte Gladia.

– Azt hiszem, igen, Madame Gladia – felelte Daneel komolyan. – Pontosabban, ha el is felejtettem valamit, arról nem tudhatok, mivel tökéletesen feledésbe merült, és nyilvánvalóan arra sem emlékezhetem, hogy valaha emlékeztem rá, vagy éppen elfelejtettem volna.

– Ez egy csöppet sem következetes – vágott közbe Gladia. – Nyugodtan emlékezhetsz rá, hogy tudod, csak épp e pillanatban képtelen vagy fölidézni. Velem is hányszor előfordul, hogy a nyelvem hegyén érzek valamit, de nem tudom kimondani, vagy ha úgy tetszik, pontosan felidézni.

– Nem értem, asszonyom – tiltakozott Daneel. – Ha én egyszer tudok valamit, az biztosan a rendelkezésemre áll, ha szükségem van rá.

– Tökéletes visszaidézhetőség? – Lassan továbbsétáltak a ház felé.

– Egyszerű visszaidézhetőség, asszonyom. Engem ilyennek alkottak meg.

– És még mennyi ideig?

– Nem értem, asszonyom.

– Úgy értem, mennyi ideig bírja még az agyad? Most már valamivel több mint húsz évtizednyi emlékezet gyülemlett föl benne; meddig képes még folytatni?

– Nem tudom, asszonyom. E pillanatban még semmiféle nehézséget nem érzek.

– Nem is érezhetsz ilyesmit, amíg egyszer csak rá nem jössz, hogy már nem emlékszel semmire.

Úgy látszott, hogy Daneel egy pillanatra elgondolkodik.

– Ilyesmi előfordulhat, asszonyom.

– Tisztában vagy vele, Daneel, hogy emlékezetednek nem minden része egyformán fontos?

– Ezt nem tudom megítélni, asszonyom.

Mások képesek rá. Például lehetséges az agyadat tökéletesen kitisztítani, majd – a megfelelő felügyelet mellett – csak a legfontosabb információkat tartalmazó dolgokkal utántölteni, mondjuk tíz százalék erejéig. Akkor azután még további négy évszázadig bírhatnád a mostani esélyeidhez képest. Ráadásul az ilyesféle ismételt fölújítások által akár örökkévaló is lehetnél. Igaz, ez meglehetősen drága mulatság lenne, de én nem sajnálnám a rávalót. Te mindenesetre megérnéd!

– És velem megbeszélnék a kérdést, madame? Megkérdeznék, hogy én beelegyezem-e az ilyen kezelésbe?

– Természetesen. Sohasem parancsolnék meg neked semmi ilyesmit. Ezzel dr. Fastolfe bizalmát árulnám el.

– Köszönöm, asszonyom. Ebben az esetben meg kell mondanom önnek, hogy önként sohasem vetném alá magamat ilyen eljárásnak, hacsak nem tapasztalnám az emlékezőtehetségem tökéletes megszűnését.

Közben odaértek az ajtóhoz, és Gladia megállt.

– De mégis, miért nem, Daneel? – kérdezte a nő tétován. Daneel csöndesen válaszolt:

– Vannak olyan emlékképeim, asszonyom, amelyeket semmiképpen sem akarok elveszíteni a műveletet végzők figyelmetlensége vagy gyönge ítélőképessége folytán...

– Hogy például a csillagok mikor kelnek és nyugszanak? De bocsáss meg, Daneel, nem akartam csúfolódni veled. Végül is milyen emlékképeidre gondolsz?

Daneel hangja még inkább elcsöndesedett:

– Egy hajdani társamra emlékezem, asszonyom, az Elijah Baley nevű földi emberre.

Gladia ennek hallatán megmerevedett, méghozzá annyira, hogy végül a robotnak kellett megnyomnia az ajtót kinyitó gombot.

2.

A Giskard Reventlov nevű robot a nappaliban várakozott, és Gladia ugyanazzal a kényelmetlenül sajgó érzéssel üdvözölte, mint bármikor, amikor szembekerült vele.

Daneelhez képest egészen kezdetlegesnek tűnt. Szembetűnően robot volt – fémes arcán semmiféle emberi vonás, sőt még a szeme is halványvörösen izzott, ha elég sötét volt hozzá, hogy látható legyen. Míg Daneel igazi ruhát viselt, Giskard csak valamiféle utánzatot, persze abból azért nagyon jót, mivel maga Gladia tervezte meg.

– Nos, Giskard – fordult most is felé.

– Jó estét, Madame Gladia – mormolta Giskard enyhe főbólintással.

Gladia emlékezetében visszacsengtek Elijah Baley régen elhalt szavai, mintha az agya rejtekén suttogna:

"Daneel majd gondot visel rád. A barátod lesz és a védelmeződ, amint neked is az ő barátjának kell lenned az én kedvemért. De azt akarom, hogy Giskardra hallgass! Őt fogadd el igazi tanácsadóként."

"Miért éppen őt? – vonta akkor össze a szemöldökét Gladia. – Nem találom vonzónak."

"Nem azt mondom, hogy szeresd – felelte a férfi. – Csak bízz meg benne." Ám az okáról nem beszélt.

Gladia ezek után mindig megpróbált bízni a Giskard nevű robotban, de örömmel töltötte el, hogy nem kell igazán szeretnie őt. Számára mindig is volt ebben az alakban valami hátborzongató.

Daneel és Giskard egyformán fontos része volt a lakásának azokon a hosszú évtizedeken keresztül, amíg a formális tulajdonos Fastolfe maradt. Han Fastolfe ugyanis csak a halálos ágyán ruházta át rá a tulajdonjogot. Daneel után Giskard volt a következő tétel, amelyet Fastolfe Gladiára hagyott.

Annak idején azt mondta a haldokló, idős férfinak:

– Daneel igazán elég lesz, Han! Biztosan örülne a lányod, Vasilia, ha megkapná Giskardot. Ebben egészen biztos vagyok!

Fastolfe eközben nyugodtan feküdt az ágyán, a szeme csukva, sokkal békésebben, mint ahogy ő láthatta az elmúlt hosszú évek alatt. Egy kis ideig nem is reagált, és ő már úgy érezte, talán olyan csöndesen távozott az életből, hogy észre sem vette. Ekkor keményen megszorította a kezét, mire a férfi szeme kinyílt.

– Egyáltalán nem törődöm a természetes leányaimmal, Gladia. Az elmúlt húsz évszázad alatt egyetlen jól fungáló lányom volt: te. Azt akarom tehát, hogy Giskard a tiéd legyen! Ő igazán értékes!

– Ugyan miért olyan értékes?

– Nem tudnám neked megmondani, de a jelenlétét valahogy mindig vigasztalónak találtam. Gladia, soha ne válj meg tőle! Ezt ígérd meg nekem!

– Megígérem – suttogta a nő.

Ekkor a férfi szeme még utoljára kinyílt, és ki tudja, milyen tartalékokból merített hangja csaknem természetesen lihegte:

– Szeretlek téged, Gladia, édes leányom!

– Szeretlek téged, atyám, Han – válaszolta erre Gladia.

Ezek voltak az utolsó szavak közöttük: Gladia ekkor azon kapta magát, hogy egy ideje egy halott ember kezét szorongatja, és úgy érezte, hogy képtelen ezt a hideg kezet elengedni.

– Így lett Giskard az övé. Mégis valahogy zavarba hozta őt, bár fogalma sem volt róla, miért.

– Nos, Giskard – suttogta halkan –, szerettem volna a Solaria napját megnézni az égen a többi csillag között, de Daneel azt mondja, 03.20-ig nem látható, és akkor is csak nagyítólencsével. Te tudtad ezt?

– Nem, madame.

– Talán mégis fönn kellett volna maradnom mindaddig? Mit gondolsz?

– Én azt javasolnám, Madame Gladia, hogy inkább bújjon ágyba.

– Valóban? – húzta föl az orrát Gladia. – És ha mégis úgy döntök, hogy fönn maradok?

– Én csupán javaslatot tettem, madame, de holnap nehéz napja lesz, és kétségtelenül sajnálja majd az elmulasztott álmát, ha mégis fönn marad.

Gladia összevonta a szemöldökét.

– De mi okozna nekem holnap nehéz napot, Giskard? Nem tudok semmiféle rám leselkedő nehézségről.

– Találkozója van egy bizonyos Levular Mandamus nevű emberrel.

– Valóban? És mikor állapodtam meg vele?

– Egy órával ezelőtt. Az imént fotofonált, és én vettem a bátorságot...

– Te vetted a bátorságot? Kicsoda az illető?

– A Robotikai Intézet munkatársa.

– Ezek szerint Kelden Amadiro alárendeltje!

– Igen, asszonyom.

– Értsd meg, Giskard, hogy a legcsekélyebb mértékben sem kívánom látni ezt a Mandamust vagy bárkit, aki a legcsekélyebb kapcsolatban van azzal a mérges varangy Amadiróval. Egyszóval, ha vetted a bátorságot és megállapodtál vele az én nevemben, akkor e pillanatban vedd újra a bátorságot, hívd föl, és mondd le a találkát.

– Amennyiben ezt parancsba adja, madame, és a parancsát olyan keményen és határozottan fogalmazza meg, amennyire csak tudja, megpróbálok engedelmeskedni. Lehet, hogy még akkor sem sikerül. Tudja, megítélésem szerint kárt okoz önmagának, ha lemondja ezt a találkát, és én nem engedhetem meg, hogy bármiféle bajt okozzon magának az én részvételemmel.

– A megítélésed hibás is lehet, Giskard! Hát ki ez az ember, akivel a találkozó elmulasztása bajt okozhat nekem? Attól, hogy a Robotikai Intézet munkatársa, aligha lehet olyan fontos számomra.

Gladia tökéletesen tisztában volt azzal, hogy minden ok nélkül zúdítja rá saját rosszkedvét a Giskard nevű robotra. Megrázta a hír, hogy a Solaria megszűnt létezni, és ingerelte, hogy tudatlanságában ott kereste az égen egykori hazáját, ahol nem tartózkodhatott.

Természetesen Daneel tudása domborította ki annyira saját tudatlanságát, és mégsem rá haragudott. Daneel ugyanis annyira embernek látszott, hogy Gladia ösztönösen akként is kezelte őt. A külső megjelenés döntött el mindent. Giskard robotnak látszott, tehát úgy érezte, hogy nincsenek is sebezhető érzelmei.

Giskard valóban nem reagált Gladia komiszkodására. (Persze ezt Daneel sem tette volna meg, ha arra kerül a sor.)

– Dr. Mandamus személyéről azt állítottam, hogy a Robotikai Intézet munkatársa – folytatta –, de az is lehetséges, hogy több annál. Az elmúlt néhány év során dr. Amadirónak afféle jobbkeze volt. Ez igazán fontossá teszi, olyanná, akit nem hagyhatunk figyelmen kívül. Dr. Mandamus nem az az ember, asszonyom, akit ésszerű lenne megbántanunk.

– Valóban nem, Giskard? Engem a legkevésbé sem érdekel Mandamus, és még ennél is kevésbé Amadiro. Fölteszem, emlékszel rá, hogy Amadiro valaha, amikor ő, én és a világ is ifjú volt még, mindenáron be akarta bizonyítani, hogy dr. Fastolfe közönséges gyilkos, és csak egy csodával határos véletlen hiúsította meg a mesterkedéseit.

– Nagyon jól emlékszem rá, madame.

– Megkönnyebbültem. Már attól tartottam, hogy e húsz évtized alatt elfelejtetted. Ez alatt a húsz évtized alatt semmi dolgom nem volt Amadiro úrral vagy akárkivel, akinek bármi köze lenne hozzá, és a továbbiakban is szeretném ehhez tartani magam. Azzal pedig nem törődöm, milyen hátrányt okozok ezáltal magamnak, vagy egyáltalán mi következhet belőle. Más szóval: nem találkozom ezzel a dr. Akárkivel, és a jövőben ne köss senkivel semmiféle megállapodást az én megkérdezésem nélkül, vagy legalább azt vedd tudomásul, hogy az ilyen megállapodásokat nekem is jóvá kell hagynom.

– Igenis, madame – válaszolta Giskard –, de szabad megjegyeznem...

– Nem! Nem szabad! – csattant föl Gladia, és elfordult a gépembertől. Némán tette meg a következő három lépést, amikor megszólalt Giskard csöndes hangja:

– Madame, meg kell kérnem, hogy bízzon meg bennem! "Miért bukkant elő belőle ez a kifejezés?" – torpant meg Gladia.

Fülében fölcsendült az a rég elenyészett hang: "Nem kérlek rá, hogy szeresd őt... csak annyit kérek, hogy bízzál meg benne!"

Az ajka megfeszült, a homloka összeráncolódott. Vonakodva, szinte akarata ellenére, lassan megfordult.

– Nos – mondta kényszeredetten –, mit akarsz mondani, Giskard?

– Mindaddig, amíg dr. Fastolfe életben volt, az ő elvei uralták az Aurorát és az összes kapcsolódó űrlakó világot. Ennek következtében a Föld lakóinak joguk volt a galaxis minden alkalmas bolygójára elvándorolni, s ennek eredményeképpen fölvirágzott az, amit most a "telepes világoknak" nevezünk. Viszont ma már dr. Fastolfe halott, és az utódait nem övezi hasonló tisztelet. Dr. Amadiro ugyanakkor csökönyösen ragaszkodik földellenes nézeteihez, amelyek manapság még győzedelmeskedhetnek, s mindennek a következménye pedig csak a Föld és telepes bolygói iránti kemény megtorlás lehet.

– De Giskard, ha így van is, én mit tehetek ez ügyben?

– Találkozhat ezzel a dr. Mandamus nevű emberrel, asszonyom, és kiderítheti, miért olyan fontos neki ez a találkozás. Azt viszont határozottan állíthatom, hogy a lehető legközelebbi időpontot kérte. Valójában azt óhajtja, hogy 08.00-kor láthassa önt.

– De Giskard, és sohasem fogadok senkit déli tizenkettő előtt!

– Megpróbáltam megértetni vele, madame. Végkövetkeztetésem szerint az az eltökélt óhaja, hogy reggeli közben találkozhassanak, elkeseredéséből fakad. Ugyanakkor fontosnak tartanám annak kiderítését, mitől ilyen kétségbeesett.

– És ha mégsem találkoznék vele, ez véleményed szerint veszélyt jelenthetne számomra? E téren nem számít, mindez fenyegeti-e a Földet, a telepeseket, bármit, ezt vagy azt. Fenyeget-e engem?

– Mindez a Föld és a telepesek lehetőségeit fenyegeti, hogy további világokat alapíthassanak a galaxisban. Ez az álom annak idején Elijah Baley agyában fogant meg, vagy húsz évtizeddel ezelőtt. A Föld bármilyen sérelme így az ő emlékének megszentségtelenítésével érne föl. Vajon tévedek-e, amikor föltételezem, hogy az ő bármilyen mértékű megsértése egyszersmind az ön sérelmét is jelentené?

Gladia megrökönyödött. Egyetlen órán belül másodszor merült föl Elijah Baley neve. Már régen meghalt... egy rövid életű földi ember, aki már jó tizenhat évtizede eltávozott, és mégis, a nevének puszta említésére is megremeg még...

– Hogyan fordulhattak ilyen váratlanul komolyra a dolgok? – kérdezte.

– Nem olyan hirtelen történt, madame. A Föld és az űrlakó világok népe jó húsz évtizedig párhuzamos úton haladt, és dr. Fastolfe bölcs politikájának köszönhetően kerültek bármiféle összeütközést. Természetesen mindig létezett egy erős ellenállási mozgalom, amellyel dr. Fastolfe-nak számolnia kellett. Most pedig, hogy ő halott, ez az ellenzék is jóval hevesebben lép fel. A Solaria elhagyása maga is jelentősen megnövelte a valamikori ellenzék erejét, amely hamarosan a legfontosabb politikai tényezővé válhat.

– De miért?

– Világos jelek utalnak rá, hogy az űrlakók ereje hanyatlik, és sok aurorai úgy érzi, cselekednie kell, mégpedig most vagy soha!

– És te úgy véled, hogy az ezzel az emberrel való találkozásom hozzájárulhat mindennek a megelőzéséhez?

– Határozottan, asszonyom.

Gladia egy pillanatra elhallgatott, és ismét eszébe jutott, hogy egyszer ígéretet tett Elijah Baleynek a Giskard iránti bizalmára vonatkozóan.

– Nos jó – mondta –, én ugyan egyáltalán nem akarom, és nem is hiszem, hogy a találkozásom ezzel az emberrel bárkinek jót tehetne, de azért mégsem zárkózom el előle.

3.

Gladia aludt, és a ház – legalábbis emberi mércével mérve – sötétben volt. Természetesen élt és működött, mivel a robotoknak sok tennivalójuk akadt, amit infravörös fényben is elvégezhettek.

A házat rendbe kellett tenni a napi tevékenységgel szükségszerűen együtt járó fölfordulás után. A készleteket föl kellett újítani, a hulladékot ki kellett hordani, bizonyos tárgyakat letakarítani, megtisztítani vagy betárolni, a különféle berendezéseket ellenőrizni, valamint ellátni a mindenkor kötelező jellegű őrszolgálatot. Az ajtókon sehol sem voltak zárak – nem is volt szükség rájuk. Az Aurorán semmiféle erőszakos bűncselekmény nem fordult elő sem közvetlenül emberi lények, sem azok javai ellen. Semmi ilyesmi elvben sem fordulhatott volna elő sohasem, mivel minden emberi lényt és azok minden tulajdonát mindig robotok őrizték. Ezzel mindenki tisztában volt, és természetesnek is vette.

Ennek a biztonságnak a garanciáját az őr robotok állandó készenléte jelentette. Bevetni ugyan sohasem kellett őket, de éppen azért nem, mert állandóan jelen voltak.

Giskard és Daneel, akiknek a képességei behatóbbak és általánosabbak voltak a többiekéinél, nem rendelkeztek külön feladattal, hacsak a társaik rendes működésének ellenőrzése nem számított annak.

03.00-kor éppen végeztek külső kőrútjukkal; úgy találták, hogy az erdős részen is minden rendben van, az őrrobotok szabályszerűen ellátják feladatukat, és semmiféle rendellenesség sem fenyeget.

A birtok déli határánál futottak össze, és különös, rövidített, ezópusi nyelven beszéltek egymással. Sok évtizedes kommunikációs gyakorlattal a hátuk mögött kiválóan megértették egymást, nem volt szükségük az emberi beszéd részletes kidolgozottságára.

– Felhős. Láthatatlan – mormolta Daneel alig hallhatóan. Ha szavait emberi füleknek szánja, Daneel nyilván ilyesféleképpen fogalmaz: "Amint te is láthatod, Giskard barátom, az ég egészen felhős. Ha fenn marad is Madame Gladia, hogy megpillanthassa a Solaria napját, akkor sem sikerülhetett volna neki."

Giskard "jelezve; inkább megbeszélés" válasza pedig ennek felelt meg: "Ezt előre jelezték a meteorológusok, Daneel barátom, szóval Madame Gladiának minden oka megvolt rá, hogy idejében nyugovóra térjen. Magam viszont fontosnak tartottam a kérdés tisztázását. Rá kellett beszélnem őt a holnapi találkozóra, amint már említettem is neked."

– Szerintem, Giskard barátom, a meggyőzés munkáját az nehezítette meg számodra elsősorban – mormolta Daneel –, hogy asszonyunkat felháborította a Solaria feladása. Magam is jártam ott egyszer Elijah kollégámmal, amikor még Madame Gladia a Solaria polgára volt.

– Nekem is mindig az volt a szilárd meggyőződésem – válaszolta Giskard –, hogy Madame Gladia nem volt boldog a szülőbolygóján. Végül is örömmel hagyta maga mögött, és soha eszébe sem jutott, hogy oda visszatérjen. Ugyanakkor azért egyetértek veled: láthatóan szomorú, hogy a Solaria történelme lezárult.

– Én ugyan nem értem Madame Gladiának ezt a reakcióját – mormolta Daneel –, bár sokszor tűnik úgy, hogy az emberek nem a valóságos eseményeknek megfelelően viselkednek.

– Éppen ezért nehéz megállapítani olykor, mi okozhat sérelmet egy emberi lénynek, és mi nem. – Giskard ezt megjátszott sóhajtással is mondhatta volna, ha netán emberi lénynek születik. Valódi állapotában azonban csupán egy nehéz helyzet ténymegállapításaként szögezte le. – Biztosan ez az egyik oka annak, hogy a robotika Három Törvényét elégtelennek vagy legalábbis hiányosnak érzem.

– Ezt már korábban is említetted, Giskard barátom, és én próbáltam is megérteni, de kudarcot vallottam vele – felelte Daneel.

Giskard egy darabig nem szólt semmit, majd megjegyezte:

– Értelmem azt súgja, hogy elégtelenek vagy legalábbis hiányosak, ám amikor el is akarom ezt hinni, akkor magam is kudarcot vallok, mivel ezek a törvények engem is köteleznek. Persze ha nem köteleznének, akkor bizonyos lennék a tökéletlenségükben.

– Ez paradoxon, és képtelen vagyok megérteni.

– Magam is. Mégis újra és újra meg kell fogalmaznom. Néha egyenesen úgy érzem, hogy máris megállapíthatom a Három Törvény tökéletlenségének vagy hiányosságának a mibenlétét, mint például Madame Gladiával ma este folytatott beszélgetésünk alkalmával is. Azt kérdezte tőlem, hogy a találkozó lemondása milyen személyes sérelmeket okozhatna neki, eltekintve az általános problémától, de nem tudtam válaszolni rá, mivel a fogalmak túlmutattak a Három Törvény keretein.

– Tökéletes választ adtál, Giskard barátom. Elijah kollégám emlékének megsértése súlyosan érintené Madame Gladia lelkivilágát.

– Igen, a Három Törvény keretei között valóban ez volt a legjobb válasz. Ugyanakkor azonban nem a lehető legjobb!

– És mi lenne a legtökéletesebb?

– Nem tudom, mivel nem önthetem szavakba, de még meg sem fogalmazhatom, amíg a Három Törvény kötelékében élek.

– A törvényeken túl nem létezik semmi – mormolta Daneel.

– Ha ember lennék – morfondírozott Giskard –, akkor túltehetném magamat a törvényeken, és azt hiszem, Daneel barátom, hogy ez neked még hamarabb sikerülhetne, mint nekem.

– Még hogy nekem?

– Igen, Daneel barátom, már jó ideje gondolkodtam ezen, és bár te is robot vagy, nagyon is emlékeztetsz egy emberi lényre.

– Helytelen erre gondolnod – dünnyögte csöndesen Daneel. – Azért juthat ilyesmi az eszedbe, mert belelátsz az emberek gondolkodásába. Mindez eltorzít, és végül még a pusztulásodhoz is vezethet. Az ilyen gondolat számomra határozottan lehetetlen. Ha elkerülheted, hogy ennyire beleláss a gondolataikba, el is kell kerülnöd.

– Ez ellen nem tehetek semmit, Daneel barátom – fordult félre Giskard. – Nem akadályozhatom meg, sőt sajnálom, hogy a Három Törvény miatt ilyen kevésre vagyok képes. Nem végezhetek eléggé elmélyült kísérleteket, mivel félek, hogy kárt okoznék vele. Nem fejthetek ki eléggé közvetlen hatást, mivel attól tartok, hogy ezzel árthatnék.

– Ugyanakkor mégis nagyon ügyesen befolyásoltad Madame Gladiát, Giskard barátom.

– Nem igazán. Átalakíthattam volna a tudatát, hogy minden további nélkül beleegyezzék a találkozóba, de az emberi gondolkodás annyira talányos, hogy csak a legcsekélyebb cselekvési szabadságot nyújtja számomra. Csaknem minden apró beavatkozásom olyan változásokat idézhet elő, amelyek lényegével nem lehetek tisztában, és amelyek végül még valami bajt is okozhatnak.

– Valamit mégis műveltél Madame Gladiával.

– Nem volt rá szükség. A "bizalom" szó hat rá, és valahogy barátságosabbá teszi. Erre már korábban rájöttem, de a szót a lehető legóvatosabban használom, mivel túl gyakori alkalmazása még meg is gyöngítheti a hatását. Rengeteget töprengtem már ezen, de semmiképpen sem jutottam érdemleges döntésre.

– Mivel a Három Törvény nem teszi lehetővé?

Giskard halványan izzó szeme mintha fölvillant volna.

– Igen. A Három Törvény minden áldott pillanatban az utamban áll. Mégsem tudok változtatni rajtuk, mivel szilárdan állnak előttem. Valahol mégis úgy érzem, hogy meg kell változtatnom őket, mivel valamiféle katasztrófa sejlik föl előttem.

– Ezt már korábban is emlegetted, Giskard barátom, de akkor sem tudtad megvilágítani a fenyegető katasztrófa lényegét.

– Mivel nem is vagyok tisztában a természetével. Benne van az Aurora és a Föld közötti ellentét fokozódó elmérgesedése, de hogy miként öltheti ez a konkrét katasztrófa képét, arról fogalmam sincs.

– Talán még az is elképzelhető, hogy a dolog végül nem torkollik katasztrófába?

– Nem hinném. Amikor közel kerültem néhány aurorai hivatalnokhoz, megéreztem körülöttük a katasztrófa szellemét... mindannyian a győzelemre vágytak. Pontosabban nem tudnám leírni a dolgot, és mélyebbre nem is áshatok utána, mivel a Három Törvény nem engedi meg. Ez is amellett szól, hogy úrnőnknek holnap mindenképpen találkoznia kell ezzel a Mandamusszal. Ez talán lehetővé teszi, hogy az ő tudatába is beletekintsek.

– És ha mégsem sikerül a mélyére hatolnod?

Giskard hangja ugyan képtelen volt emberi értelemben vett érzelmek kifejezésére, szavai mégis jól tükrözték elkeseredését.

– Az maga lesz számomra a tehetetlenség – mormolta. – Csupán a törvények követésére vagyok képes. Ugyan mi mást is tehetnék?

– Semmit – suttogta Daneel halkan és csüggedten.

4.

Gladia reggel 08.15-kor lépett be nappali szobájába, szándékosan, némi kajánsággal megvárakoztatva Mandamust (akinek a nevét addigra vonakodva elraktározta emlékezetében). Mellesleg (hosszú évek óta első ízben) a külseje is bizonyos fájdalmat okozott neki, szenvedett a hajában megcsillanó szürkeség miatt, és tétován megfogalmazódott benne a vágy, hogy kövesse az Aurorán általános hajfestési szokásokat. Végül is ha a lehető legfiatalabbnak és legvonzóbbnak látszik, ezzel további hátrányt okozhat Amadiro e hitvány szolgájának.

Gondosan fölkészült rá, hogy első pillanattól megutálja, de közben nyomasztóan tisztában volt vele, hogy esetleg fiatal és vonzó is lehet, sugárzó arca az ő megjelenése pillanatában ragyogó mosolyt ölthet, és őbenne akaratlan vonzalom ébredhet iránta.

Amikor meglátta, végül mégiscsak megkönnyebbült. Igen, fiatal volt, talán még az első fél évszázadot sem tudhatta maga mögött, de ez nem hozta ki belőle a lehető legjobbat. Magas volt, talán 185 centiméter, viszont nagyon vézna. Szinte hórihorgas. Haja egy árnyalattal sötétebb volt, mint az egy auroraitól elvárható, a szeme fakóbarna, az arca túl hosszú, szája túl széles, de az ajka nagyon keskeny, és egész megjelenése valahogy sápatag. Fiatalságának illúziójától pedig az fosztotta meg véglegesen, hogy arckifejezése túlságosan rideg, teljesen kedélytelen volt.

Gladia lelki szeme előtt az Aurorán oly népszerű történelmi regények villantak föl, amelyek a primitív Föld történetéről szóltak, eléggé furcsa módon egy olyan világon, amely egyre nagyobb gyűlöletet táplál a földlakók iránt. "Hmm, tipikus puritánnak látszik" – gondolta magában.

Megkönnyebbülést érzett, és majdnem el is mosolyodott. A puritánokat azok a könyvek rendszerint gazembernek ábrázolták, és akár közülük való ez a Mandamus, akár nem, Gladia kedvét lelte benne, hogy affélének tekintse.

Amikor a férfi megszólalt, mégis csalódást okozott neki, mivel a hangja lágy volt és dallamos. (Orrhangú mellékzöngéjének kellett volna lennie, ha megfelel az előzetes várakozásnak.)

– Mrs. Gremionis? – szólította meg látogatója. Kiszámítottan leereszkedő mosollyal nyújtotta felé a kezét.

– Kérem, szólítson Gladiának, Mr. Mandamus. Mindenki így nevez.

– Tudomásom szerint hivatalosan a férje nevét használja.

– Mindegyik nevemet szabadon használom. A házasságom egyébként jó pár évtizeddel ezelőtt barátságosan véget ért.

– Gondolom, hosszú ideig eltarthatott.

– Nagyon hosszú ideig. Teljes mértékben sikeres volt, de egyszer természetesen minden sikernek vége szakad.

– Ó – sóhajtott föl Mandamus szentenciózusan –, ha bármit tovább húzunk a természetes végénél, még a legfényesebb siker is kudarcba torkollhat.

Gladia bólintott, és halvány mosollyal folytatta:

– Milyen bölcsen hangzik ez egy ilyen fiatal ember szájából. De ne vonuljunk át inkább az étkezőbe? A reggeli készen van, és már eddig is elég hosszan megvárakoztattam önt.

Gladia csak akkor vett tudomást a Mandamus kíséretében lévő robotokról, amikor a férfi az övéhez igazította a lépteit, és megindult mellette. Teljességgel elképzelhetetlen lett volna, hogy egy aurorai bárhová elmenjen a robotjai nélkül, de mivel eddig mozdulatlanul álltak a helyükön, nem is figyelt föl rájuk.

Most gyors pillantással fölmérte őket, és megállapította, hogy a legújabb modellek, és biztosan méregdrágák. Ruhaimitációjuk kifinomult volt, és bár nem Gladia tervezte őket, mégis elismerte, hogy első osztályúak. Kicsit vonakodva bár, de ennyit mindenképpen meg kellett tennie. Valahogyan biztosan rájöhetett volna, ki készítette őket, de első tekintetre nem ismerte föl rajtuk senki keze nyomát, tehát még az sem lehetetlen, hogy új, veszedelmes vetélytársa támadt. Elismeréssel szemlélte, ahogy az álruházatot mindkét robot számára hasonló módon készítették el, és azok mégis megőrizték egyéni jellegüket. Semmiképpen nem lehetett volna összetéveszteni őket.

Mandamus elkapta Gladia gyors pillantását, és ijesztő pontossággal értelmezte az arckifejezését. (Nagyon is intelligens, állapította meg magában Gladia csalódottan.)

– A robotjaim külsejének megformálója az intézet egyik fiatal munkatársa, aki még nem szerzett igazán komoly elismerést. De biztosan sikerül majd neki, nem gondolja?

– Határozottan – helyeselt Gladia.

Nem óhajtott semmiféle üzleti tárgyalásba kezdeni, amíg nem végeznek a reggelivel. Messzemenően rossz modorra vallott volna, ha étkezés közben bármiről beszélnek semleges általánosságokon kívül, és úgy ítélte, hogy Mandamus nem valami kifinomult társalgó. No persze, az időjárás azért mindig kéznél van. Futólag megemlítették a szerencsésen véget ért súlyos esőzéseket és az elkövetkező száraz időszak lehetőségeit. A vendég szinte kötelességének érezte, hogy megdicsérje háziasszonyának csodálatos lakását – ezt Gladia gyakorlott szerénységgel nyugtázta. Semmit sem tett, hogy a férfi feszengésén enyhítsen, hagyta, hogy minden segítség nélkül kísérletezzen új témákkal.

Mandamus végül egy pillantást vetett a fali benyílójában mozdulatlanul álló Daneelre, és aurorai közönyét levetkőzve, figyelemre méltatta a robotot.

– Ó, az ott kétségtelenül a nevezetes R. Daneel Olivaw – jegyezte meg. – Össze sem lehetne téveszteni. Igazán figyelemreméltó példány.

– Valóban az.

– Ugyebár most már az öné, Fastolfe akaratának megfelelően.

– Igen, Doktor Fastolfe akaratának megfelelően – válaszolta Gladia enyhe nyomatékkal.

– Meglepő számomra, hogy az intézet humanoid robotprogramja mégis ilyen kudarccal végződött. Gondolt valaha ennek az okára?

– Csak hallottam róla – felelte Gladia óvatosan. (Lehetséges, hogy látogatója éppen ezzel kapcsolatban kereste föl?) – De igazán nem sokat töprengtem ezen.

– A szociológusok még mindig törik rajta a fejüket. Mi ott az intézetben sose tudtuk megemészteni a csalódást. Olyan természetesnek látszott a fejlődés. Egyesek feltételezik, hogy Fa... dr. Fastolfe-nak is köze volt a kudarchoz.

(Lám, másodszor már nem követte el ugyanazt a hibát, gondolta magában Gladia. Szeme összeszűkült, és tekintete ellenségessé vált, amikor arra gondolt, a férfi talán azzal a szándékkal látogatta meg, hogy szegény jó Han anyagi felelősségét firtassa.)

– Bárki gondol ilyesmire, bolond – jelentette ki nyersen. – S ha ön így gondolkodik, akkor ön is az.

– Én nem tartozom azok közé, akik így vélekednek, főképp mert nem látom, milyen szerepe lehetett volna dr. Fastolfe-nak ebben a fiaskóban.

– De miért kellene személyes felelőst keresni? Arról van szó csupán, hogy a közönségnek egyszerűen nem kellenek. Ha egy robot egy férfihoz hasonlít, annak lesz a versenytársa, ha pedig egy nőhöz, akkor annak –, ráadásul meglehetősen kényelmetlen módon. Az auroraiak nem kérnek ilyesféle versenyből. Ennél mélyebbre kell néznünk.

– Talán szexuális versengésre gondol? – kérdezte Mandamus nyugodt hangon. Gladia egy pillanatra a férfiéba fúrta a tekintetét. Talán tudomása van az ő régmúlt vonzalmáról a Jander nevű robot iránt? És ugyan mit számít, ha igen?

– Bármiféle versengésre – szólalt meg végül. – Ha dr. Han Fastolfe bármivel hozzájárult az ilyen érzések kialakulásához, azt azzal tette, hogy túlságosan is emberszerűre formálta a robotjait. Mást viszont nem tehetett.

– Nekem úgy tűnik, hogy ön éppenséggel sokat törte a fejét ilyesmiken – jegyezte meg Mandamus. – A baj csupán az, hogy a szociológusok túl leegyszerűsített magyarázatnak tekintik ezt a félelmet az emberszerű robotokkal való versengéstől. Ez önmagában nem elégséges ok, más lényeges motívuma az ellenérzésnek pedig nem merült fel.

– A szociológia nem egzakt tudomány – szögezte le Gladia.

– De nincs is teljesen híján az egzaktságnak.

Gladia erre csak megvonta a vállát.

Rövid szünet után Mandamus hozzátette:

– Mindenesetre ez akadályoz bennünket a gyarmatosító expedíciók megfelelő megszervezésében. Humanoid robotok nélkül kitaposni az utat...

A reggelinek ugyan még nem volt teljesen vége, de Gladia megérezte, hogy Mandamus nem képes tovább a lényeges dolgokat kerülgetni.

– Mi magunk is nekivághatnánk az útnak – jegyezte meg közömbösen. Ezúttal Mandamus reagált vállrándítással.

– Túl nehéz lenne. Mellesleg azok a rövid életű földi barbárok az ön dr. Fastolfe-jának a hozzájárulásával úgy özönlöttek máris el minden alkalmas bolygót, mint a sáskák.

– Ugyan, még rengeteg elérhető bolygó akad. Milliószámra. És ha egyszer képesek megtenni...

– Hát hogyne lennének rá képesek! – csattant fölt Mandamus váratlan hevességgel. – Igaz, emberéletekbe kerül a dolog, de mit számít nekik néhány élet? Legföljebb talán egy évtizedet veszítenek általa, és ráadásul milliárdszámra tenyésznek! Ha a gyarmatosítás során milliónyian is odavesznek, ugyan ki törődik vele? Ők ugyan nem!

– Szerintem nagyon is.

– Képtelenség. A mi életünk hosszabb s ennélfogva értékesebb, ezért aztán jobban is vigyázunk rá.

– Tehát csak ülünk itt, és semmit sem csinálunk azonkívül, hogy acsarkodunk a földlakókra, amiért hajlandók kockára tenni az életüket, és ennek eredményeképp a jelek szerint az egész galaxis az övék lesz.

Gladia nem is sejtette, hogy ilyen telepespárti érzelmek rejtőznek benne, csak ellent akart mondani Mandamusnak, ám miközben a szavait kimondta, rá kellett döbbennie, hogy a formálisnak induló tiltakozás végső soron megfelel a valós érzéseinek. Másrészt Fastolfe szájából is hallhatott hasonlókat utolsó, elbizonytalanodott évei során.

Gladia intésére az asztalt gyorsan és eredményesen leszedték. Ugyan még folytathatták volna a reggelit, de a beszélgetés már olyan fordulatot vett, és a hangulat is úgy alakult, hogy semmiképpen sem felelhetett meg tovább a civilizált étkezés követelményeinek.

Visszatértek tehát a nappaliba. Mandamus robotjai követték őket, akárcsak Daneel és Giskard. Mindnyájan könnyen megtalálták a helyüket. A férfi Giskardot ugyan még egyetlen pillantásra sem méltatta, gondolta magában Gladia, de ugyan miért is tette volna? Giskard eléggé régimódi, sőt kezdetleges szerkezet volt, teljesen jelentéktelen Mandamus nagyszerű példányaihoz képest.

Gladia letelepedett, és keresztbe vetette a lábát, tudván, hogy testhez álló öltözékének alsó, megfeszülő része kellőképpen kidomborítja még mindig vonzóan fiatalos lábikráját.

– Nos, megtudhatom a látogatása igazi okát, Mr. Mandamus? – kérdezte, nem óhajtván tovább halogatni a dolgot.

– Az a rossz szokásom, hogy étkezés után az emésztés elősegítése végett gyógyszeres rágógumit rágcsálok. Van ellene kifogása?

– Elvonná a figyelmemet – jelentette ki a nő mereven.

Talán ha nem rágcsálhat kedvére, hátrányos helyzetben érzi majd magát. Különben is, az ő korában igazán nem lenne szabad holmi emésztést serkentő szerekkel élnie.

Mandamus addigra már félig elő is húzott az inge mellzsebéből egy hosszúkás csomagocskát. Most azonban a megbántottság legcsekélyebb jele nélkül visszatette a helyére, és csöndesen mormolta:

– Ahogy kívánja.

– Azt kérdeztem, dr. Mandamus, minek köszönhetem a látogatását.

– Valójában két oka is van, Lady Gladia. Az egyik magántermészetű, a másik pedig államügy. Ha nincs kifogása ellene, a személyes kérdést érinteném elsőként.

– Hadd szögezzem le, dr. Mandamus, hogy nehezen tudom elképzelni, miféle személyes ügy létezhet közöttünk. Ön ugyebár a Robotikai Intézetben dolgozik?

– Igen, pontosan.

– És úgy tudom, Amadiro közeli munkatársa.

– Az a megtiszteltetés ért, hogy valóban doktor Amadiróval dolgozhatom – felelte a férfi enyhe nyomatékkal.

Most vissza akarja adni a kölcsönt, gondolta magában Gladia, de én nem törődöm vele.

– Nekem is volt egy futó ügyem Amadiróval vagy húsz évtizeddel ezelőtt, és meglehetősen kellemetlenül alakult. Azóta semmiféle okból nem kellett érintkezésbe lépnem vele. És mivel ön az ő közeli munkatársa, természetesen önnel sem óhajtottam volna találkozni, de úgy értesültem, hogy fontos lehet a dolog. Személyes kérdések azonban a legcsekélyebb mértékben sem tehetik fontosabbá számomra az ügyet. Ne térjünk inkább az állami jelentőségű kérdésre?

Mandamus szemhéja lecsukódott, és arcán enyhe pír jelent meg, ami a zavarodottság jele is lehetett.

– Akkor hadd mutatkozzam be önnek még egyszer. Levular Mandamus vagyok, az ön ötödízigleni leszármazottja. Santirix és Gladia Gremionis szépunokája vagyok. Másképpen fogalmazva, ön az én szépanyám.

Gladia szaporán pislogott, így próbálván (mellesleg nem nagy sikerrel) leplezni megrendültségét. Természetesen voltak utódai, és miért is ne lehetne egyikük éppen ez az ember?

– Teljesen biztos benne? – kérdezte mégis.

– Teljesen. Folytattam bizonyos genealógiai kutatásokat. A közeli években ugyanis eszembe juthat, hogy utódokat szeretnék, és akkor az ilyesféle tájékozódás elengedhetetlen lesz. Ha esetleg érdekli, a közöttünk lévő láncolat F-N-N-F.

– Ezek szerint a fiam lánya lányának a fiának a fia?

– Igen.

A további részletek iránt Gladia már nem érdeklődött. Csak egy lánya és egy fia született életében. Mintaszerűen kötelességtudó anya volt, de a gyerekek egy idő után az önálló életet választották. A lánya és a fia további leszármazottai iránt, igazi űrlakó szokás szerint, sohasem kutatott, de még csak nem is érdeklődött. És ezt az érdektelenséget most is megőrizte, hogy egyikükkel véletlenül összetalálkozott.

Gondolatai teljesen megszilárdították a lelkiállapotát. Hátradőlt a székében, és ellazította a tagjait.

– Nos, nagyon helyes – dünnyögte –, ezek szerint az ötödízigleni leszármazottam. Ha ez a személyes ügy, amit szeretne megbeszélni velem, nincs semmi jelentősége.

– Teljes mértékben megértem, ősanyám. Nem is a családfámról szeretnék beszélni, de ez alkotja a probléma magvát. Tudja, dr. Amadiro is tisztában van családi kapcsolatunkkal. Legalábbis feltételezem.

– Igazán? És hogyan jöhetett rá?

– Azt hiszem, nyugodtan kielemezheti mindenkinek a származását, aki az Intézetben keres munkát.

– És miért?

– Azért, hogy megtalálja pontosan azt, amit az én esetemben is megtalált. Ő nemigen bízik meg senkiben.

– Nem értem. Ha ön az én ötödízigleni leszármazottam, miért van e ténynek nagyobb jelentősége az ő számára, mint nekem?

Mandamus elgondolkodva gyúrta az arcát jobb öklével.

– Ő legalább annyira ki nem állhatja önt, akárcsak ön őt, Lady Gladia. Ha ön képes lett volna elzárkózni a velem való beszélgetés elől, csupán őmiatta, akkor ő is képes lehet megakadályozni az én előrehaladásomat ön miatt. A helyzet még rosszabb lenne, ha dr. Fastolfe lenne az elődöm, de akkor sem sokkal.

Gladia fölegyenesedett ültében. Orrlyuka kitágult, és mereven mondta:

– De végül is mit vár tőlem? Nem jelenthetem ki, hogy nem az én távoli utódom. Tegyek tán közzé egy nyilatkozatot a hipervízióban, hogy számomra teljesen közömbös, és lényegében semmi közöm magához? Ez elég lenne az ön Amadirójának? Ha igen, akkor is tudatnom kell önnel, hogy nem teszem meg. Semmit nem teszek, ami annak az embernek a megelégedésére szolgálhat. Ha ez oda vezet, hogy önt kiteszi az állásából, vagy megakadályozza a pályája kibontakozását, pusztán a biológiai leszármazása miatt, az jó lecke lesz önnek, hogy a jövőben egy épelméjű és kevésbé gonosz emberhez kapcsolja a sorsát.

– Engem biztosan nem bocsát el, Lady Gladia. Annál sokkal értékesebb vagyok a számára, ha megbocsátja szerénytelenségemet. Sőt abban reménykedem, hogy egy szép napon még az Intézet igazgatását is átvehetem majd tőle – ám ezt biztosan nem engedné meg, amíg azt föltételezi, hogy számára még önnél is kellemetlenebb személytől származom.

– Netán azt képzeli, hogy szegény Santirix még nálam is kellemetlenebb neki?

– Korántsem! – vörösödött el Mandamus, nyelt is egyet, de a hangja egyenletes és nyugodt maradt. – Ne tűnjék ez a tisztelet hiányának, madame, de önmagam iránti kötelességem, hogy megtudjam az igazságot.

– Miféle igazságot?

– Én az ön ötödízigleni leszármazottja vagyok. Ez kétségtelen a genealógiai följegyzésekből. De nem lehetséges-e, hogy úgyszintén ötödik nemzedékbeli utóda vagyok... nem Santirix Gremionisnak, hanem egy Elijah Baley nevű földi embernek?

Gladia olyan sebesen ugrott talpra, mintha valami bábszínház láthatatlan erőterei mozgatnák, de még csak el sem jutott a tudatáig, hogy fölállt.

Az elmúlt tizenkét órán belül már harmadszor említették előtte annak a rég halott földi embernek a nevét, ráadásul mindig más és más személy.

Mintha nem is a saját hangján szólalt volna meg, úgy kiáltotta:

– Miről beszél?!

– Számomra teljesen világos a kérdés – állt föl a férfi is, és kissé hátrébb lépett. – Az ön fia, az én ükapám, a földi ember, Elijah Baley és az ön szexuális kapcsolatából született-e? Elijah Baley volt-e az ön fiának az apja? Nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg világosabban.

– Hogyan merészel ilyet föltételezni?! Vagy akár csak ilyet gondolni is?!

– Csak azért bátorkodom, mert a pályafutásom függ tőle. Ha a válasz igen, a szakmai előmenetelem összeomolhat. Ezért a nem választ várom, de egy bizonyítatlan nem mit sem ér számomra. A megfelelő időben dr. Amadiro elé kell tárnom a kellő bizonyítékokat, és meggyőznöm őt, hogy a származásom miatti kifogásainak önnél távolabbi oka nem lehet. Azzal ugyanis tisztában vagyok, hogy az ön... sőt még dr. Fastolfe elleni kifogásai is semmiségek, teljesen jelentéktelenek a földi ember, Elijah Baley iránti ellenszenvéhez képest. És nem is csupán annak rövid életéről van szó, noha a gondolat, hogy barbár géneket is örökölhettem, végtelenül elkeserítő lenne számomra. Bár ha csak az derülne ki, hogy földi embertől származom, ám az nem Elijah Baley, afölött még szemet is hunyna. De éppen ennek az embernek a neve, és kizárólag az övé, váltja ki belőle ezt a tébolyult indulatot. Fogalmam sincs róla, miért.

Elijah nevének emlegetése szinte ismét megelevenítette őt Gladia lelki szemei előtt. Szaggatottan, mélyen lélegzett, és hosszú életének legdrágább emléke mélységes diadalérzettel töltötte el.

– Én tudom, miért – felelte. – Azért, mert Elijah, szemben mindennel, az egész Aurorával, valahogy mégis képes volt tönkretenni Amadirót, mégpedig abban a pillanatban, amikor az már a markában érezte a sikert. S Elijah puszta értelmével és bátorságával érte el ezt. Amadiro mérhetetlenül maga fölött állónak érezhette őt, egy megvetett földi embert; ugyan mivel válaszolhatott volna, mint vak gyűlölettel? Elijah már több mint tizenhat évtizede halott, és Amadiro még mindig képtelen elfelejteni, megbocsátani; képtelen megszabadulni azoktól a láncoktól, amelyekkel a gyűlölete és emlékezete fűzi ahhoz a halott emberhez. És én sem bocsátok meg Amadirónak... nem engedek a gyűlöletemből, ameddig tudom, hogy életének minden percét megkeseríthetem vele.

– Belátom, oka van rá, hogy szenvedést kívánjon okozni Amadirónak – mormolta Mandamus –, de azt nem értem, nekem miért. Ha megerősíti Amadirót abban a hitében, hogy Elijah Baleytől származom, megszerzi neki az örömet, hogy engem tönkretehet. Ám miért részesítené ok nélkül ebben a boldogságban, ha én valójában nem is Baleytől származom? Bocsássa hát rendelkezésemre a bizonyítékot, hogy öntől és Santirix Gremionistól vagy öntől és bárki mástól, csak nem Elijah Baleytől származom.

– Maga hibbant! Maga idióta! Miért tőlem követeli ezt? Forduljon a történeti adattárhoz! Ott megtudhatja, pontosan mely napokon tartózkodott Elijah Baley ezen a bolygón. Megtudhatja a fiam, Darrel születésének pontos dátumát. Megbizonyosodhat afelől, hogy Darrel több mint öt évvel Baleynek az Auroráról való távozása után fogant. Mellesleg arról is, hogy Elijah többé sohasem tért vissza ide. Hát csak nem gondolja, hogy öt évig voltam terhes, hogy teljes öt galaktikus esztendeig a méhemben hordoztam egy magzatot?

– Ismerem a statisztikai adatokat, madame. És azt sem föltételezem, hogy öt évig áldott állapotban lehetett.

– Akkor meg mi végre jött el hozzám?

– Azért, mert itt kényesebb ügyről van szó. Azt ugyanis tudom, és bizonyára dr. Amadirónak is tudomása van róla, hogy ugyan az ön állításának megfelelően Elijah Baley többé valóban nem lépett az Aurora felszínére, de egy körülötte pár napig keringő űrhajó fedélzetén tartózkodott. Azt is tudom, dr. Amadiróhoz hasonlóan, hogy bár a földi ember nem hagyta el a hajót, és nem szállt le az Aurorára, ön igenis fölszállt arra a hajóra, és ott töltötte egy nap jó részét. És mindez körülbelül öt évvel azt követően történt, hogy a földi ember az Aurorán járt. Közelebbről: körülbelül abban az időben, amikor az ön fia is megfogant.

Gladia érezte, amint arcából kifut a vér a másik nyugodt szavainak hallatán. A szoba elsötétült előtte, és a talaj kicsúszott a lába alól.

Érezte, ahogy erős karok kulcsolódnak köré lágyan, és tisztában volt vele, hogy Daneel sietett a segítségére. Érezte, amint gyöngéden leültetik a karosszékbe.

Mandamus hangja mintha végtelen távolságból érkezett volna hozzá:

– Nos, nem így történt, madame?

– De igen, természetesen így történt.

2 - Az Ős?

5.

Emlékkép!

Persze mindig jelen van, csak általában rejtve. Azután néha a megfelelő nyomás hatására váratlanul fölbukkan, élesen kirajzolódik, minden színében és ragyogásában, vibráló elevenséggel.

Ifjú volt megint, fiatalabb, mint ez a férfi itt előtte, elég fiatal a tragédia és a szerelem teljes átérzéséhez... amikor a halál lépett be az életébe ott, a Solarián, és uralkodott el rajta a szörnyű kín, amikor olyan keserű véget ért az, akire életében először gondolhatott úgy, mint "férjére". (Nem, a nevét még most sem mondaná ki, még gondolatban sem!)

Akkori életéhez közelebb álltak azok a hónapok, azoknak a hevült érzelmeknek a hónapjai, amelyek egy nem emberhez kötődtek, s akit mégis férjének tekintett. Jandert, a humanoid robotot ajándékba kapta, és idővel teljesen a magáévá is tette, mígnem – az első férjéhez hasonlóan – váratlanul ő is meg nem halt.

Azután végül ott volt Elijah Baley, aki sohasem volt a férje, s akivel csupán kétszer találkozott, akkor is többévnyi különbséggel, alig egy pár nap még kevesebb óráján. Elijah, akinek arcát megérintette kesztyűtlen kezével, s ettől nyomban tüzet fogott; akinek ruhátlan testét később a karjaiban tartotta, amikor végre elhatalmasodtak rajta a lassú, emésztő lángok.

Még később a harmadik férj, akivel nyugodtan és békességben éltek... a lángolás hiányával fizetett a gondok hiányáért, és a nyugalmát szilárdan kézben tartott feledéssel vásárolta meg a fölkívánkozó emlékekkel szemben.

Míg egy napon (arra sem emlékezett biztosan, mikor robbant be ez a nap álmosan nyugalmas éveinek sorába) Han Fastolfe bejelentkezett nála, és átsétált hozzá szomszédos birtokáról.

Gladia némi aggodalommal nézett a találkozó elé, mivel a férfi túlságosan elfoglalt volt a könnyed társasági élethez. Mindössze öt év múlt el a válság óta, amelynek eredményeképpen Han az Aurora vezető államférfijává lépett elő. Minden tekintetben, épp csak címe szerint nem, ő volt a bolygó tényleges elnöke és egyben az űrlakók világainak vezetője. Oly kevés ideje maradt arra, hogy emellett még emberi lény is lehessen.

Az elmúlt évek rajta hagyták a nyomukat, és így folytatódott volna tovább is, míg kudarcot vallottként szomorúan meg nem hal, holott életében egyetlen csatáját sem veszítette el. A vereséget szenvedett Kelden Amadiro vígan élt tovább, annak megtestesült bizonyítékaként, hogy nemegyszer a győzelem jelenti a nagyobb büntetést.

Mindennek ellenére Fastolfe továbbra is csöndes szavú, türelmes maradt, és sohasem panaszkodott semmire, de még a politikától viszolygó és a végeérhetetlen hatalmi machinációk iránt érzéketlen Gladia is tisztában volt azzal, hogy az Aurora fölötti szilárd uralmát csak az élet értelmét jelentő dolgokról való teljes lemondás árán tarthatta meg, és csak azért ragaszkodott hozzá, vagy azért volt kénytelen harcolni érte, ami javára szolgál – de minek? Az Aurorának? Az űrlakóknak? Vagy egy eszményített Jóba vetett homályos hitnek?

Nem tudta. A megkérdezésétől viszont viszolygott.

De akkor még csak öt évre voltak a válságtól: fiatal és reményteljes ember benyomását keltette, és kellemes, közvetlen arca is képes volt még a mosolygásra.

– Üzenetem van számodra, Gladia – mondta.

– Remélem, kellemes – érdeklődött a nő udvariasan.

Daneelt is magával hozta a vendég. A régi sebek begyógyulásának jele volt, hogy őszinte vonzalommal és minden fájdalom nélkül volt képes Daneelre nézni, bár az a leglényegtelenebb apróságtól eltekintve mindenben az ő elpusztult Janderének pontos mása volt. Még beszélgetett is vele, pedig megtévesztően Janderéhez hasonló hangon válaszolt neki. Az az öt év jótékonyan heget vont a fekélyeire, és eltompította benne a sajgást.

– Én is remélem – válaszolta Fastolfe kedves mosollyal. – Egy régi baráttól.

– Milyen csodálatos, hogy régi barátaim is vannak – próbálta kiszűrni szavaiból a gúnyos élt.

– Elijah Baleytől.

Az öt év semmivé foszlott. Rátört a feléledő emlékezet égető sajgása.

– Jól van? – kérdezte végül elfulladó hangon, csaknem egy teljes percnyi bénult hallgatás után.

– Tökéletesen. És ami még annál is fontosabb, itt van a közelben.

– A közelben? Az Aurorán?

– Odafönt kering körülötte. Tudja, hogy nem kaphat leszállási engedélyt, még ha minden befolyásomat latba vetném, akkor sem, vagy legalábbis remélem, hogy tisztában van vele. De veled szeretne találkozni, Gladia. Azért vette föl velem a kapcsolatot, mert érzi, hogy én elintézhetem számodra a hajója meglátogatását. Azt hiszem, valóban meg tudnám tenni, de csak ha te is úgy akarod. Nos, mi a kívánságod?

– Én... én nem is tudom. Olyan váratlanul ért... nem tudtam még végiggondolni.

– Dönts ösztönösen! – Majd kis idő múlva: – Valóban, Gladia, hogy jöttök ki egymással? Te és Santirix.

A nő riadt pillantást vetett a férfira, mintha nem fogná föl a hirtelen témaváltás okát, aztán megértette.

– Egész jól megvagyunk – mormolta.

– Boldog vagy?

– Nem vagyok boldogtalan.

– Nem tűnik valami lelkes válasznak.

– Ugyan meddig tarthat a lelkesedés, még ha lett is volna valaha?

– Tervezitek, hogy gyerekeitek lesznek?

– Igen.

– És terveztek változtatást a házastársi kapcsolatotokban?

– Még nem – rázta meg a fejét határozottan Gladia.

– Akkor, kedves gyermekem, ha kíváncsi vagy egy eléggé megfáradt ember tanácsára, aki kellemetlenül vénnek is érzi magát, ne fogadd el ezt a meghívást! Emlékszem rá, ami keveset mondtál nekem Baley Auroráról való távozása után, de az igazat megvallva, jóval többet tudtam kihámozni még abból is, mint gondolnád. Ha találkozol vele, kiábrándítónak is találhatod az egészet, olyannak, ami nem felel meg a mélyben izzó emlékeknek; vagy ha nem így lesz, akkor még rosszabb, mivel megeshet, hogy tönkreteszi egyébként elég törékeny elégedettségedet, amit azután már sohasem állíthatsz helyre.

Gladia, aki homályosan csaknem ugyanerre gondolt, rájött, hogy amint a gondolat szavakba formálódott, már elég is volt, hogy visszautasíthassa.

– Nem, Han, mindenképpen látnom kell őt – felelte –, de félek egyedül odamenni. Nem tartanál velem?

– Engem nem hívott, Gladia – dörmögte a férfi bánatosan. – De ha megtette volna, akkor is mindenképpen el kellett volna hárítanom. Nagyon fontos szavazásra készülünk a Tanácsban. Államügyekben, tudod, amelyektől semmiképpen sem tarthatnám távol magam.

– Szegény Han!

– Igen, szegény én. De egyedül nem mehetsz. Ha jól tudom, nem értesz a hajó kormányzásához.

– Ó! Azt hittem, majd fölvisz egy...

– Utasszállító járat? – rázta meg fejét Fastolfe. – Teljességgel lehetetlen. Ahhoz, hogy te nyíltan odautazhass valamilyen kereskedelmi járattal egy földi hajóhoz, sőt még át is szállhass rá, különleges engedélyre lenne szükséged, az pedig több hétbe is belekerülhetne. De ha mégsem akarnál menni, Gladia, nem kell azzal indokolnod, hogy nem kívánod látni őt. A papírmunka, ráadásul titkosított eljárással súlyosbítva, valóban heteket venne igénybe, annyi ideig pedig ő semmiképpen sem várakozhat.

– De én igenis találkozni akarok vele! – mondta Gladia most már határozottan.

– Ebben az esetben mehetsz az én magánhajómmal, Daneel meg igazán szívesen fölvisz. Nagyon jól ért a hajó kormányzásához, és legalább annyira kíváncsi Baleyre, akárcsak te magad. A kirándulásról pedig nem szólunk senkinek.

– De ezáltal te kerülhetsz bajba, Han!

– Talán nem jön rá senki, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha nem vették volna észre. Ha meg bárki megpróbálkozik valami bajkeveréssel, majd nekem gondom lesz rá.

Gladia egy pillanatra elgondolkodva lehajtotta fejét.

– Azt hiszem, ezúttal önző leszek, és vállalom, hogy kellemetlenséget okozhatok neked, Han – mormolta végül. – Szeretnék odamenni.

– Akkor oda is mégy!

5/a

A hajó nagyon kicsi volt, sokkal kisebb, mint Gladia képzelte. Bizonyos tekintetben nagyon kényelmes, másfelől viszont valahogy ijesztő. Ahhoz ugyanis valóban túl kicsi volt, hogy bármilyen antigravitációs berendezése legyen, s azáltal, hogy Gladia folyton valamelyik részének ütközött, és a súlytalanság állapotában különös tornamutatványokra kényszerült, egy pillanatig sem feledkezhetett meg róla, hogy rendellenes körülmények között van.

Igaz, hogy űrlakó volt. Az ötven általuk lakott világon vagy ötmilliárdnyi élt belőlük, és valamennyi módfelett büszke az elnevezésére. De valójában a magukat űrlakóknak nevezők közül vajon hányan lehettek igazi űrutazók? Nagyon kevesen! Jó nyolcvan százalékuk biztosan sohasem hagyta el a szülőbolygóját. Sőt a maradék húsz százalékból is igen kevesen fordultak meg odakint az űrben két-három alkalomnál többször.

A szó szoros értelmében tehát ő maga sem volt űrlakó, gondolta komoran. Egyetlenegyszer tett meg eddigi életében hosszabb űrutazást, amikor a Solariáról az Aurorára költözött, hét esztendővel ezelőtt. Most lép ki másodszor az űrbe, egy parányi magánjachton, éppen csak a légkörön túlra, mindössze vacak százezer kilométernyire, egyetlen személy, sőt még csak nem is igazi személy társaságában.

Újabb pillantást vetett Daneel felé a szűk pilótafülkében. Alakjának csak egy részét láthatta, amint ott ült a kormányberendezés előtt.

Eddig még soha sehol sem járt egyetlen robottal hallótávolságon belül. A Solarián mindig százával, sőt ezrével álltak rendelkezésére, bármelyik pillanatban. De még az Aurorán is tucatjával, ha nem húszasával voltak elérhetők számára, ha kellett.

– Itt azonban csak egyetlenegy volt.

– Daneel – szólította meg.

– Igen, Madame Gladia – felelte a robot anélkül, hogy figyelmét egy pillanatra is elfordította volna a kormányműről.

– Örülsz neki, hogy ismét találkozhatsz Elijah Baleyvel?

– Nem tudnám pontosan meghatározni a belső állapotomat, Madame Gladia. Valami olyasmi lehet bennem, amit az emberi lények az öröm szóval írnak le.

– De igazán érezned kell valamit!

– Annyit érzek, hogy gyorsabban tudom meghozni a döntéseimet, mint bármikor. A válaszok könnyebben megformálódnak bennem, sőt mintha még a mozdulataim is kevesebb energiát igényelnének. Ezt általában a "jó közérzet" kifejezéssel írhatnám le a legjobban. Legalábbis hallottam már emberi lényektől ezeket a szavakat, és úgy érzem, a jelentésük pontosan megfelel az én mostani belső állapotom érzékeltetésére.

– És mi lenne, ha most kijelenteném, hogy egyedül kívánok találkozni vele? – kérdezte a nő.

– Akkor úgy rendeződne el a dolog.

– Még akkor is, ha te ily módon nem találkozhatnál vele?

– Igen, asszonyom.

– És nem éreznél csalódottságot? Úgy értem, valamit, ami ellentétes a jó közérzettel? Lassabban érnének meg a döntéseid, nehezebb lenne válaszolnod, a mozdulataidhoz több energiára lenne szükséged, meg ilyesmi...

– Nem, Madame Gladia, mert jó közérzet töltene el attól, hogy teljesítem az utasításait.

– A saját kellemes érzéseid a Harmadik, az én parancsaim teljesítése pedig a Második Törvény alá esik, és ez erősebb a Harmadiknál; erről van szó?

– Igen, madame.

Gladia viaskodott saját kíváncsiságával. Soha nem jutott volna eszébe, hogy ilyen kérdéseket tegyen föl egy közönséges robotnak. A robot végül is csak gép. De képtelen volt gépnek tekinteni Daneelt, ugyanúgy, ahogy Jandert sem. Jander esetében viszont a föllángoló szenvedélyben kimerült az egész, és a szenvedély Janderrel együtt elenyészett. Daneel azonban, a másikhoz való minden hasonlósága ellenére, nem éleszthette föl az egyszer már elhamvadt parazsat. Vele szemben csak a szellemi kíváncsiságnak volt helye.

– Mondd csak, Daneel – folytatta a kérdezősködést –, nem bánt, hogy ennyire a törvények uralma alatt állsz?

– Semmi mást nem tudok elképzelni, madame.

– Egész életemben a tömegvonzás erőterében éltem, még a korábbi egyetlen űrutazásom alatt is, mégis el tudom képzelni, hogy nem hat rám. Mint ahogy most itt valóban így is van.

– És ez örömet szerez önnek, asszonyom?

– A maga módján igen.

– És nem kényelmetlen?

– Bizonyos értelemben az is.

– Néha, amikor arra gondolok, hogy az emberi lényeket nem kötik a törvények, madame, én is hasonlóképpen érzek.

– És miért, Daneel? Megpróbálkoztál azzal valaha is, hogy a magad számára kiderítsd, miért ereznél kényelmetlenséget a törvénynélküliségtől?

Daneel egy pillanatig hallgatott, majd így felelt:

– Igen, madame, de nem hiszem, hogy ilyen dolgokon elgondolkodtam volna, attól a néhány rövid pillanattól eltekintve, amikor Elijah kollégámmal találkoztam. Neki van egy olyan képessége...

– Igen, tudom – dünnyögte a nő. – Ő mindenen képes eltöprengeni. Van benne valami nyughatatlanság, amelynek hatására mindig mindenkinek kénytelen kérdéseket föltenni.

– Nekem is így tűnik. És én szeretnék hozzá hasonlítani és kérdéseket föltenni, így tehát megkérdeztem magamtól, milyen lehet a törvénynélküliség, de nem tudtam elképzelni, hacsak nem úgy, hogy én is ember lennék, és ez kényelmetlen érzést keltett bennem. És akkor azt is megkérdeztem magamtól, ahogyan ön is az imént: vajon miért kényelmetlen ez az érzés számomra?

– És mit válaszoltál magadnak?

– Hosszú idő után rájöttem, hogy a Három Törvény határozza meg, hogyan viselkedjenek pozitronagyam csatornái – válaszolta Daneel. – A törvények szabályozzák mindenkor és minden inger hatására a pozitronikus áramlást ezeken a csatornákon, és így én mindig tudom, mit kell tennem. A fölismerés ereje, hogy éppen mit csináljak, persze nem mindig egyforma. Akadnak pillanatok, amikor a "tedd, amit tenned kell" parancsa kisebb súllyal érvényesül. Rendszerint azt is érzem, hogy minél kisebb ez a pozitronikus mozgatóerő, a döntésem annál messzebb kerül a bizonyosságtól a teendőimet illetően. És minél kevésbé vagyok biztos a dolgomban, annál közelebb kerülök a rossz közérzethez. Ha egy döntés meghozatala egy nanoszekundum helyett egy milliszekundumba kerül, már létezni sem kívánok tovább. És arra is gondoltam már, madame: mi lenne velem, ha olyan törvénynélküliségben léteznék, mint az emberi lények? Mi lenne, ha nem tudnám határozottan eldönteni, mit tegyek, hogyan reagáljak adott körülmények között? Az annyira kibírhatatlan lenne, hogy nem is szívesen gondolok rá.

– És mégis megteszed, Daneel – mormolta Gladia. – Most is éppen erre gondolsz.

– Csupán Elijah kollégámhoz fűződő kapcsolatom miatt, madame. Egyszer, bizonyos helyzetben tanúja voltam, amikor egy ideig képtelen volt a döntéshozatalra egy kényes tennivalóval kapcsolatban, mert az előtte fölmerülő problémák túlságosan rejtvényszerűek voltak neki. Ettől határozottan a rossz közérzet állapotába került, és ez az érzet rám is átragadt, mivel semmit sem tehettem, amivel könnyíthettem volna a gondján. Persze éppenséggel az is lehetséges, hogy csupán egy töredékét értettem meg annak, amit abban a pillanatban ő érzett. Ha jobban fölfogom a problémát, és tisztában vagyok azzal, mi következhet a határozatlanságából és döntésképtelenségéből, akkor még az is lehet, hogy... – tétován elhallgatott.

– Hogy nem működsz tovább? Kikapcsolódsz? – villant Gladia agyába röviden és fájdalmasan Jander emléke.

– Igen, madame. A megértés képességének hiánya talán valami belém épített védelmi rendszer a pozitronagyam megsérülése ellen. De akkor észrevettem, hogy bármennyire fájdalmas is Elijah kollégám számára a tehetetlenség érzése, mégis további erőfeszítéseket tesz a probléma megoldására. Rendkívül csodáltam őt ezért.

– Ezek szerint a csodálatra is képes vagy?

– Úgy használtam ezt a szót, ahogy az emberi lényektől hallottam – jelentette ki ünnepélyesen Daneel. – Nem tudok megfelelő szavakat az Elijah kollégám viselkedése által bennem kiváltott érzelmek pontos leírására.

Gladia bólintott, majd folytatta:

– Léteznek bizonyos szabályok, amelyek az emberi reakciókat is kormányozzák: ösztönök, ingerek, ismeretek.

– Giskard barátom is így gondolja, asszonyom.

– Szóval ismeri őket?

– De túl bonyolultnak is tartja az elemzéshez. Azon töpreng, hogy kifejleszthető-e valaha is olyan pontos matematikai rendszer, amellyel részleteiben és kimerítően elemezhető az emberi viselkedés, amelyből ésszerű törvényeket lehet meghatározni, hogy azokkal fejezzük ki az ilyen viselkedés szabályszerűségeit.

– Kételkedem benne – mormolta Gladia.

– Giskard barátom sem fűz hozzá vérmes reményeket. Véleménye szerint nagyon sok idő kell egy ilyen rendszer kidolgozásához.

– Inkább úgy mondanám, rettentően sok idő!

– Most pedig – váltott hangot Daneel – közeledünk a földi hajóhoz. Végre kell hajtanunk a dokkolási műveleteket, azok pedig egyáltalán nem egyszerűek.

5/b

Gladiának úgy tűnt, hogy a dokkolás tovább tartott, mint a földi hajó röppályájának megközelítése.

Daneel egész idő alatt teljesen nyugodt maradt – igaz, nem is tehetett volna másképpen –, és biztosította őt, hogy minden ember alkotta hajó összekapcsolható, függetlenül attól, mekkora vagy hol készült.

Akár az emberi lények – erőltetett mosolyt az arcára Gladia, de Daneel nem reagált rá. Az elvégzendő aprólékos műveletekre összpontosította a figyelmét. Lehetséges, hogy az összekapcsolás mindig végrehajtható, de nem minden esetben egyszerű.

Gladia percről percre kellemetlenebbül érezte magát. A földi emberek rövid életűek, és gyorsan öregednek. Öt év múlt el az Elijahhal történt utolsó találkozás óta. Vajon mennyire öregedhetett meg? Milyennek tűnik majd a szemében? Képes lesz-e majd eltitkolni megdöbbenését vagy megrettenését a változás láttán?

Bárhogyan néz is ki, mégiscsak ugyanaz az Elijah, akihez olyan erősen fűzik a hála szálai.

De tényleg erről van-e szó? Háláról?

Ekkor vette észre, hogy a karja is belesajdult már, olyan erősen szorítja egyik kezével a másikat. Külön erőfeszítésébe került, hogy valamennyire ellazítsa az izmait.

Érzékelte, amikor a dokkolás művelete véget ért. A földi hajó elég nagy volt hozzá, hogy lehessen saját gravitációs berendezése, s abban a pillanatban, amikor a kapcsolat létrejött, a vonzóerő kiterjedt a kisebbik hajóra is. Enyhe forgatóhatást érzett, amint a padló síkja ismét "lent" lett. Gladia szédülten tette meg az alig kéthüvelyknyi zuhanást. A ferde eséstől a térde megroggyant, és tehetetlenül nekidőlt a falnak.

Némi erőfeszítéssel fölegyenesedett, és közben szidta magát, amiért nem várta előre a változást, és nem készült föl rá.

– A dokkolás megtörtént, Madame Gladia – jelentette be Daneel teljesen fölöslegesen. – Elijah kollégám engedélyt kér, hogy a hajónkra jöhessen.

– Természetesen... jöjjön csak, Daneel.

Surrogó hang hallatszott, és a fal egy része félrecsúszva résnyire tárult. Előrehajoló alak lépett be rajta, mire a falrész visszasiklott a helyére.

– Elijah! – suttogta Gladia, miközben az alak fölegyenesedett. Öröm és megkönnyebbülés érzése öntötte el. Úgy tűnt neki, hogy a férfi haja talán szürkébb lett valamicskét, de azért ugyanaz az Elijah. Semmi más változást nem észlelt rajta, az öregedésnek mindenesetre semmi jelét sem.

A férfi rámosolygott, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy nyomban fölfalja a tekintetével. Azután fölemelte a mutatóujját, mintha azt akarná mondani: "Várj!", és Daneelhez lépett.

– Te aztán semmit sem változtál! Szent Jozafát! Te vagy az egyetlen biztos pont mindnyájunk életében.

– Elijah kollégám! De örülök, hogy láthatlak!

– Kellemes hallanom, hogy valaki kollégának szólít megint, és jó volna, ha még az lehetnék. Most találkozunk ötödször, de ez az első alkalom, hogy nincs valami sürgősen megoldandó gondom. Még csak afféle nyomozó sem vagyok többé. Visszavonultam, és most bevándorló vagyok az egyik új világon. De mondd csak, Daneel, te miért nem jöttél, amikor dr. Fastolfe pár éve meglátogatta a Földet?

– Dr. Fastolfe akarta így. Inkább Giskard mellett döntött.

– Csalódott voltam, Daneel.

– Én is örültem volna, ha találkozhatom veled, Elijah kollégám, de később dr. Fastolfe elmondta nekem, hogy az út nagyszerűen sikerült, tehát bizonyára helyesen döntött.

– Valóban sikeres volt az útja, Daneel. Előtte a Föld kormánya vonakodott a telepesprogramban való együttműködéstől, de ma már az egész bolygó lüktetve kavarog, és milliók lelkesednek az indulásért. Még aurorai segítséggel sincs elég hajónk valamennyiük befogadására, és a kiszemelt világok sem fogadhatják mindnyájukat, mert mindegyiket át kell alakítanunk. Anélkül egyikükön sem telepedhetne meg tartósan emberi közösség. Azon, amelyikre én készülök, kevés a szabad oxigén, így egy egész nemzedéknek kell majd kupolavárosokban élnie, míg sikerül elterjeszteni a földi típusú növényzetet. – Tekintetét egyre gyakrabban fordította a mosolyogva üldögélő Gladia felé.

– Ez várható is volt – jegyezte meg Daneel. – Az emberi történelemről tanultak alapján tudom, hogy az űrlakók minden bolygóját is terraformálni kellett.

– Természetesen. És az ott nyert tapasztalatok alapján a művelet ma már gyorsabban végrehajtható. De megkérdem, Daneel, nem maradnál egy kis ideig a pilótafülkében? Beszélnem kell Gladiával.

– Készséggel, Elijah kollégám.

Daneel kilépett a pilótafülkébe vezető boltíves ajtón, miközben Baley kérdő pillantást vetett Gladiára, és kezével oldalra intett.

A nő azonnal megértette: a falhoz lépett, megérintett egy kapcsolót, a nyílászáró lemez hangtalanul a helyére siklott. Magukra maradtak hát, amennyire itt egyáltalán lehetett.

– Gladia! – tárta ki a karját Baley.

Átölelték egymást, és a nőnek eszébe sem jutott, hogy nem visel kesztyűt.

– Ha Daneel itt marad, akkor sem zavart volna bennünket – suttogta közben.

– Fizikailag nem, de lelkileg igen! – Baley szomorkásan elmosolyodott. – Bocsáss meg, Gladia, de először Daneellel kellett beszélnem.

– Régebben ismered őt! – sóhajtotta Gladia lágyan. – Övé az elsőbbség.

– Nem erről van szó... de ő nem védekezhet. Ha téged megbántalak, Gladia, még orrba is vághatsz, de Daneel nem teheti meg. Ha semmibe veszem, ha elküldöm, vagy úgy bánok vele, mint egy robottal, akkor is kénytelen engedelmeskedni, és közben ugyanolyan hűséges marad, mint korábban.

– De hisz "ő" valóban robot, Elijah!

– Számomra soha, Gladia. Az eszemmel tudom ugyan, hogy csak egy gép, és nincsenek emberi értelemben vett érzelmei, de a szívemben embernek tekintem, és úgy is bánok vele. Meg is kérdezném dr. Fastolfe-tól, nem vihetném-e magammal, de az új telepes világokon nem engedélyezik a robotokat.

– És arról nem álmodsz, Elijah, hogy engem viszel magaddal?

– Oda űrlakók sem jöhetnek.

– Úgy látom, ti, földiek éppoly elzárkózók vagytok, mint mi, űrlakók.

– Mindkét fél részéről ostobaság – bólintott keserű arccal Baley. – De még ha normálisak lennénk, akkor sem vinnélek magammal. Nem viselnéd el azt az életet, és abban sem vagyok biztos, hogy az immunrendszered kielégítően működne ott. Attól rettegnék, hogy vagy idő előtt elvisz egy kis fertőzés, vagy túl sokáig élsz, és tanúja leszel a mi nemzedékeink elmúlásának... Bocsáss meg nekem, Gladia.

– Ugyan miért, Elijah?

– Hát ezért – tárta szét a karját, fölfelé fordított tenyérrel. – Azért, hogy idehívtalak.

– De hisz én örülök neki. Mindenképpen látni akartalak.

– Tudom – sóhajtotta a férfi. – Én próbáltam elkerülni a találkozást, de miután kint voltam az űrben, még a gondolattól is majd megszakadt a szívem, hogy nem állok meg az Aurora közelében. De így sem igazán jó, Gladia. Ez újabb kényszerű búcsúzkodást jelent, ami éppolyan keserves számomra. Ezért nem is írtam neked sohasem... ezért nem próbáltalak soha elérni hiperhullámon. Biztosan elgondolkodtál rajta, miért volt így.

– Nem igazán. Egyetértek veled, hogy nem lett volna értelme. Csak mérhetetlenül megnehezítette volna a helyzetet. Én mégis sokszor írtam neked.

– Tényleg? Sohasem kaptam egy levelet sem.

– Nem is adtam föl őket. Mihelyst megírtam, rögtön meg is semmisítettem mindet.

– De miért?

– Azért, Elijah, mert az Aurora és a Föld között nem járhat magánposta anélkül, hogy át ne menne a cenzúra kezén, és némelyik levelemben olyasmiket írtam, amit senki más nem láthatott. Ha pedig te írtál volna nekem, biztosíthatlak felőle, hogy még a legártatlanabb leveled sem jutott volna el hozzám. Ezzel magyaráztam, hogy nem kapok tőled semmiféle üzenetet. Most, miután tudom, hogy nem voltál tisztában a helyzettel, rendkívül örülök, hogy nem követted el ezt az ostobaságot, és nem is próbáltál kapcsolatot teremteni velem. Magad is biztosan félreértetted volna, miért nem válaszolok sohasem.

– És most hogyan láthatlak? – meredt rá Baley.

– Biztosíthatlak felőle, hogy nem törvényesen. Dr. Fastolfe magánjachtját használom, így a határőrök akadékoskodás nélkül átengednek. Ha ez a hajó nem az övé lenne, biztosan megállítanak és visszaküldenek. Azt gondoltam, ezt is tudod, és ezért léptél kapcsolatba inkább vele és nem közvetlenül velem.

– Nem tudtam semmiről. Csak ültem itt a kettős tudatlanságban, ami lám, a biztonságomat jelentette. Sőt hármasban, hiszen a közvetlen hiperhullám-kombinációdat sem ismertem, és a Földön nem volt rá lehetőségem, hogy komplikációk nélkül megszerezzem. Magánúton semmit sem tehettem, hiszen így is túl sok pletyka foglalkozott már a kettőnk kapcsolatával galaktikaszerte, különösen annak az ostoba hiperhullámdrámának köszönhetően, amit a solariai helyzetről sugároztak az alacsony adósávban. Máskülönben biztosan megpróbáltam volna, ebben biztos lehetsz. Dr. Fastolfe kódját viszont ismertem, s amint az Aurora körüli pályára álltam, azonnal kapcsolatba léptem vele.

– Akárhogy is történt, most itt vagyunk. – Gladia ezzel letelepedett a fekvőhelye szélére, és a férfi felé nyújtotta a kezét.

Baley megragadta, és maga is le akart ülni egy fél lábbal közelebb tolt zsámolyfélére, de Gladia erősen húzta őt maga felé, mire mellé huppant a heverőre.

– No és te hogy vagy, Gladia? – kérdezte kissé zavartan.

– Nagyon jól. És te, Elijah?

– Megöregedtem. Éppen három hete töltöttem be az ötvenediket.

– Ötven év az nem olyan... – elhallgatott.

– Egy földi ember számára ez már öregség. Tudod, milyen rövid életűek vagyunk mi.

– De ötven év még egy földinek sem olyan sok. Semmit sem változtál.

– Ez kedves tőled, de én nagyon jól tudom, hol szaporodtak meg a nyavalyáim. Gladia...

– Tessék, Elijah.

– Ezt meg kell kérdeznem... Te és Santirix Gremionis, hogy...

– Ő a férjem – mosolyodott el Gladia. – Látod, megfogadtam a tanácsodat.

– No és hogyan vált be?

– Egészen jól. Az életünk kellemes.

– Nagyon jó, remélem, tartós is lesz a dolog.

– Semmi sem tart el évszázadokig, Elijah, de évekig, sőt lehet, hogy évtizedekig is... talán igen.

– Gyerekek?

– Még nincsenek. Hanem a te családod hogy van, én nős kedvesem? A fiad? A feleséged?

– Bentley két éve költözött el egy telepes világra. Tulajdonképpen hozzá igyekszem. Azon a bolygón tisztségviselő, ahová éppen tartok. Még csak huszonnégy éves, de lám, máris megtalálta a helyét. – Baley szeme ragyogott. – Meglehet, "Méltóságodnak kell majd szólítanom őt. Legalábbis nyilvánosan.

– Nagyszerű! És Baley asszony? Ő is veled tart?

– Jessie? Nem, ő sohasem hagyná el a Földet. Mondtam neki, hogy jó ideig még kupolavárosokban laknánk, ahol a körülmények nem sokban különböznek a földiektől. No persze, jóval kezdetlegesebbek. Azért idővel még megváltozhat a véleménye. Miután letelepedtem ott, megpróbálom megteremteni a lehető legkényelmesebb körülményeket, azután megkérem Bentleyt, menjen le a Földre, és hozza utánunk őt. Akkorra biztosan elég magányosnak érzi majd magát, és szívesen jön hozzánk. Majd meglátjuk.

– És közben te is egyedül leszel.

– A hajón van még vagy száz bevándorló, szóval igazán nem vagyok egyedül.

Baley önkéntelenül a pilótafülke felé pillantott, mire Gladia így szólt:

– No persze, nem számítva Daneelt, akit elválaszt tőlünk az az ajtó, és aki végül is robot, bármennyire emberként gondolsz is rá. És bizonyára nemcsak azért akartál találkozni velem, hogy elbeszélgessünk egymás családjáról.

– Viszont ők ott vannak a dokkolózsilip túloldalán. Máskülönben én is egyedül vagyok itt.

Baley ünnepélyesen, csaknem izgatottan reagált:

– Arra nem kérhetlek, hogy...

– Akkor én kérlek. Ezt a heverőt ugyan nem szexuális együttlétre tervezték, de remélem, vállalod a kockázatot, hogy esetleg leesel róla.

– Gladia, én egy pillanatig sem tagadom, hogy... – mormolta Baley tétovázva.

– Ó, Elijah, ne kezdj most hosszú értekezésbe csupán a földi erkölcseid követelményeinek kielégítése miatt! Én az aurorai szokásoknak megfelelően kínálom föl magam neked. Természetesen jogod van visszautasítani, ami ellen nekem nem lehet semmiféle kifogásom. Attól eltekintve, hogy mégis határozott kifogásom lenne ellene. Az a véleményem, hogy a visszautasítás joga e téren csak az auroraiakat illeti meg. Egy földi embertől nem fogadhatom el.

– Én sem vagyok többé földi ember, Gladia – sóhajtott föl Baley.

– Még kevésbé fogadhatom el egy szerencséden kivándorlótól, aki éppen egy barbár bolygó felé igyekszik, ahol hosszú évekig valami kupola alatt lapulhat majd. Elijah, eddig is olyan kevés időnk volt egymásra, és e pillanatban is nagyon kevés van... és lehet, hogy többé sohasem láthattak... Ez a lehetőség olyan váratlanul adódott, hogy kozmikus méretű bűntény lenne elszalasztani.

– Valóban kívánsz egy ilyen öregembert, Gladia?

– Valóban azt kívánod, Elijah, hogy könyörögjek?

– De úgy szégyellem magam.

– Akkor csukd be a szemed!

– Úgy értem, valóban magam... a leépülő testi állapotom miatt.

– Akkor szenvedj! A magadról alkotott féleszű véleményedhez nekem semmi közöm. – Ezzel szorosan átölelte a férfit, miközben a ruhája teljes hosszában szétnyílt.

5/c

Gladia egész seregnyi dolgot érzékelt egyszerre.

Átérezte az állandóság csodáját, mivel szemében Elijah pontosan ugyanolyan volt, mint azelőtt. Az ötéves szakadék nem változtatott a dolgokon. És még csak nem is az emlékezés által fölszított ragyogás bűvöletében élt. Elijah ugyanaz a férfi volt.

Tudata ugyanakkor a különbségeket is jelezte. Megerősödött a véleménye, hogy Santirix Gremionis, minden látható hiba nélkül, egészében volt valahogy hibás. Santirix kifinomult volt, kedves, ésszerű, kellőképpen értelmes, és mégis – lapos.

Hogy miáltal olyan, még nem tudta volna elmondani, de bármit tett vagy mondott, nem villanyozta föl annyira, mint Baley, még ha nem is tett vagy mondott éppen semmit. Baley a kora szerint is idősebb volt, testileg pedig sokkal öregebb; nem is olyan jóképű, mint Santirix; s ami a leglényegesebb, Baley körül mindig ott lebegett az enyészet lehelete, a földi ember gyors öregedésének és rövid életének baljós légköre. És mégis...

Tudatában volt a férfiak vakságának, amint Elijah tétován közeledett hozzá, mit sem sejtve az általa rá gyakorolt hatásról.

Fájón érzékelte a hiányát, amikor bement búcsúzni Daneelhez, hogy a gépember legyen az utolsó, ahogy ő volt az első is. A földi emberek féltek a robotoktól, és gyűlölték őket, de Elijah, bár tökéletesen tisztában volt Daneel robot voltával, mégis élő személyként bánt vele. Az űrlakók ezzel szemben, pedig szerették a robotokat, és nehezen boldogultak volna nélkülük, sohasem gondoltak rájuk másként, mint gépekre.

A legélénkebben pedig az idő múlását érzékelte. Hajszálpontosan tudta, hogy három óra és húsz perc múlt el azóta, hogy Elijah belépett Han Fastolfe kis hajójának terébe, és azzal is tisztában volt, hogy nem sokkal több idejük maradt hátra.

Minél tovább marad távol az Aurora felszínéről, és minél hosszabb ideig kering körülötte Baley hajója, annál biztosabb, hogy valakinek végül föltűnik; vagy ha máris észrevették, s ez nagyon is valószínű, annál biztosabban kelti föl valaki kíváncsiságát, aminek vizsgálat lehet a következménye. Akkor pedig Fastolfe találja magát veszedelmesen kellemeden helyzetben.

Baley előbújt a pilótafülkéből, és szomorú pillantást vetett a nőre.

– Most mennem kell, Gladia.

– Tudom jól.

– Daneel majd gondot visel rád – folytatta Elijah. – A barátod és testőröd lesz egyszerre, és te is légy az ő barátja... az én kedvemért. De azt akarom, hogy igazából Giskardra hallgass. Legyen ő a tanácsadód!

– De miért, Elijah? Nem vagyok benne biztos, hogy igazán kedvelem – vonta föl a szemöldökét Gladia.

– Nem is kérem tőled, hogy kedveld. Azt tartom fontosnak, hogy megbízz benne!

– De miért, Elijah?

– Azt nem mondhatom meg neked. Ebben viszont nekem kell hinned!

– Egymás szemébe néztek, de egyikük sem szólt többé semmit. Mintha a hallgatás megállíthatná az időt, általa megragadhatnák és mozdulatlanná tehetnék a másodperceket.

De nem bírták sokáig. Baley szólalt meg elsőként:

– Nem bánod, hogy...

– Ugyan hogy bánhatnám – suttogta Gladia –, mikor lehet, hogy többé sohasem láthatlak.

Baley már szóra nyitotta a száját, de a nő kicsiny, összeszorított öklét a szájára tapasztotta.

– Ne hazudj fölöslegesen – suttogta. – Biztosan nem látlak többé!

És így is lett. Többé nem látta. Soha.

6.

Fájdalmas utazás volt számára, míg az évek kihalt pusztáján át ismét visszaküzdötte magát a jelenbe.

"És soha többé nem láttam – gondolta magában –, soha!"

Oly sokáig elzárkózott ezektől a keserédes emlékektől, amelyek most teljes erővel rontottak rá – inkább keserűen, mint édesen, mivel találkozott ezzel a Mandamusszal, csak azért, mert Giskard megkérte rá, neki pedig meg kellett bíznia Giskard tanácsában. Ez az ő utolsó kívánsága volt.

A valóságra összpontosított. (Vajon mennyi idő múlhatott el?)

Mandamus hideg tekintettel meredt rá.

– A reagálásából, Madame Gladia, arra következtetek, hogy igaz. Szavakkal ilyen egyértelműen ki sem mondhatta volna.

– Mi igaz? Miről locsog maga?!

– Az, hogy találkozott az Elijah Baley nevű földi emberrel, öt évvel annak az Aurorán tett látogatása után. A hajója itt keringett a bolygó körül. Ön fölment hozzá, és megközelítőleg akkor volt vele, amikor a fia megfogant.

– Miféle bizonyítéka van erre?

– Az eset nem maradt teljesen titokban, asszonyom. A földi ember hajóját bemérték akkori pályáján. Fastolfe jachtját szintén, amint feléje repült. Rögzítették a dokkolást is. Nem maga Fastolfe tartózkodott a fedélzetén, s ebből arra következtettek, hogy ön utazhatott rajta. Dr. Fastolfe befolyása azonban eléggé erősnek bizonyult ahhoz, hogy a tények ne kerüljenek nyilvánosságra.

– Nos, ha nincsenek nyilvános adatok, akkor nem is bizonyítható.

– Ne feledjük, hogy dr. Amadiro életének utóbbi kétharmadát főleg azzal töltötte, hogy árgus szemmel figyelje dr. Fastolfe minden mozdulatát. Mindig akadtak olyan kormányhivatalnokok, akik szívvel-lélekkel támogatták dr. Amadiro politikáját, hogy a galaxist tartsuk fönn az űrlakók számára, s ezért azonnal beszámoltak neki mindenről, amiről úgy vélték, hogy tudni szeretné. Dr. Amadiro így szinte abban a pillanatban értesült az ön kis kirándulásáról, amint az megtörtént.

– Ez még mindig nem bizonyíték. Egy beosztott kishivatalnok korrupt tájékoztatása egyéb alátámasztás nélkül nem számít. Amadiro azért is nem tett semmit, mert tudta, hogy nincs a kezében bizonyíték.

– Olyan bizonyítéka valóban nem volt, amelynek alapján akár csak kihágással is vádolhatott volna bárkit. Olyan sem, amellyel Fastolfe-nak okozhatott volna kellemetlenséget. Ahhoz viszont éppen elegendő, hogy rólam föltételezze: Baley leszármazottja vagyok, és ezért derékba törje a pályámat.

– Nos, nem kell többé aggódnia – mondta Gladia keserűen. – A fiam Santirix Gremionis, egy igazi aurorai gyermeke, és ön Gremionisnak ettől a fiától származik.

– Győzzön meg róla, madame. Semmi többet nem kérek öntől. Bizonyítsa be, hogy fölszállt arra a hajóra, órákat töltött el kettesben azzal a földi emberrel, és egész idő alatt csak beszélgettek... talán politikáról, a régi szép időkről és közös barátaikról... mulatságos történetekkel szórakoztatták, de egy ujjal sem érintették meg egymást. Győzzön meg erről!

– Hogy mi ott mit csináltunk, nem számít, egyszóval kíméljen meg a gúnyolódástól. Amikor ott találkoztam vele, már terhes voltam az akkori férjemtől. Egy három hónapos magzatot, aurorai magzatot hordoztam a méhemben.

– És ezt bizonyítani is tudja?

– Ugyan miért kellene bizonyítanom? A fiam születésének dátumát hivatalosan bejegyezték, Amadiro pedig biztosan ismeri a földi emberrel történt találkozásomét is.

– Akkor közölték vele, amint már említettem, de azóta már csaknem húsz évtized eltelt, és nem emlékszik rá pontosan. Az az esemény nem volt följegyzésre méltó, ezért nem is tekinthető hivatkozási alapnak. Dr. Amadiro inkább abban hisz, hogy ön a fia születése előtt kilenc hónappal találkozott a földi emberrel.

– Hat hónappal!

– Bizonyítsa be!

– Szavamat adom rá.

– Nem elegendő.

– Nos, ebben az esetben... Daneel, te is ott voltál velem. Mikor találkoztam Elijah Baleyvel?

– Pontosan százhetvenhárom nappal a fia születése előtt, Madame Gladia.

– Ez pedig kevesebb, mint hat hónap a fiú születése előtt – vágta rá Gladia.

– Nem elegendő.

Gladia fölvetette az állát.

– Daneel emlékezete tökéletes, ami könnyen bizonyítható, és egy robot tanúvallomását bármelyik aurorai bíróság elfogadja.

– Ez nem bírósági ügy, és nem is lesz az, Daneel emlékezete pedig mit sem számít dr. Amadiro számára. Daneel dr. Fastolfe alkotása, és vagy két évszázadig az ő szolgálatában is állt. Nem tudhatjuk, milyen változtatásokat hajtott végre rajta, vagy milyen utasításokat kapott Daneel a dr. Amadiróval kapcsolatos adatokra nézve.

– Akkor maga vonja le a következtetést, ember! A földiek genetikailag nagyon eltérnek tőlünk. Valójában már két fajt alkotunk. Közös utódaink lassan nem is lehetnek.

– Ez nincs bizonyítva.

Nos, akkor is léteznek genetikai följegyzések. Darrelről mindenesetre készültek. Santirixről is. Hasonlítsák össze őket! Amennyiben nem az én volt férjem az apja, a genetikai eltérések azonnal kimutatják.

– A genetikai adatbankhoz nem férhet hozzá akárki. Ezt ön is jól tudja.

– Amadiro nem sokat törődik ilyesféle erkölcsi megfontolásokkal. Elég befolyásos hozzá, hogy illegálisan is megszerezze őket. Vagy talán attól fél, hogy megcáfolják a föltevését?

– Bármi is az oka, madame, semmiképpen sem sértené meg egy aurorai személyiségi jogait.

– Akkor hát menjen ki az űrbe, és fulladjon meg a vákuumban. Ha a maga Amadirója nem hagyja meggyőzni magát, az már nem az én dolgom. Magát mindenesetre, remélem, meggyőztem, s hogy ezt hogyan oldja meg Amadiróval, az már a maga feladata. Ha nem képes rá, és a pályáján emiatt nem halad úgy előre, ahogy szeretné, kérem, fogadja el, hogy ehhez nekem már határozottan semmi közöm.

– Egyáltalán nem lep meg. Nem is vártam többet. Ami azt illeti, engem valóban meggyőzött. Csak abban reménykedtem, hogy ad majd valami bizonyítékot, amivel Amadirót is meggyőzhetem. De nem tette meg.

Gladia megvetően megvonta a vállát.

– Akkor más eszközökhöz kell nyúlnom – jelentette ki Mandamus.

– Örülök neki, hogy ilyenekkel is rendelkezik – jegyezte meg Gladia jegesen.

– Én magam is – mormolta Mandamus olyan halkan, mintha attól tartana, hogy valaki más is meghallhatja. – Nagyon is hatékony eszközök állnak ezeken kívül is a rendelkezésemre.

– Nagyon jó. Javaslom, hogy próbálja megzsarolni Amadirót. Igencsak lenne mivel.

– Ne legyen ostoba! – kapta föl a fejét Mandamus hirtelen, és összevonta a szemöldökét.

– Most pedig elmehet! – mordult rá Gladia. – Azt hiszem, éppen annyi részem volt magából, amennyit hajlandó vagyok elviselni. Kifelé a házamból!

– Várjon! – emelte föl a kezét Mandamus. – Már az elején említettem, hogy két ok vezérelt ide: az egyik személyes, a másik államügy. Túl sok időt áldoztam az elsőre, de öt percre mindenképpen szükségem van még a másodikhoz is.

– Semmivel sem adok többet öt percnél.

– Valaki más is találkozni óhajt önnel. Egy földi ember. Vagy legalábbis az egyik telepes bolygó polgára, aki földi emberektől származik.

– Mondja meg neki – csattant föl Gladia –, hogy sem földi emberek, sem telepes leszármazottaik nem tartózkodhatnak az Aurorán, és küldje el! Miért kellene nekem találkoznom vele?

– Az utóbbi két évtized során, asszonyom, sajnos némiképpen megváltoztak az erőviszonyok. Ezeknek a földieknek ma már több világuk van, mint nekünk, a lélekszámuk pedig mindig is jóval nagyobb volt. Hajójuk is több van, ha nem is olyan fejlettek, mint a mieink, viszont rövid életük és rendkívüli termékenységük következtében úgy tűnik, sokkal inkább készek a halálra, mint mi.

– Az utóbbit nem hiszem el.

– Miért nem? – mosolyodott el feszesen Mandamus. – Nyolc évtized mégiscsak kevesebb, mint negyven. Mindenképpen sokkal udvariasabban kell bánnunk velük, mint Elijah Baley idejében. Sokkal udvariasabban! Ha önt ez megnyugtatja, a mai helyzet éppen dr. Fastolfe politikájának következménye.

– Kiről beszél tulajdonképpen? Amadiro kénytelen udvariasabban bánni a telepesekkel talán?

– Nem. Maga a Tanács.

– Tehát a Tanács szószólójaként van itt?

– Nem hivatalosan, de megkértek rá, hogy a formaságok mellőzésével tájékoztassam önt a dologról.

– És ha találkozom ezzel a telepessel, akkor mi van? Különben is: milyen ügyben óhajt tárgyalni velem?

– Éppen ez az, amit mi sem tudunk, madame. Arra számítunk, hogy majd ön tájékoztat bennünket róla. Más szóval: találkozik vele, megtudja, mit óhajt, és nekünk is beszámol utána.

– Ki az a "nekünk"?

– Amint már említettem: a Tanács. A telepes ma este érkezik ide, az ön házához.

– Úgy látom, maga szerint nincs más választásom, mint hogy elfogadjam ezt az informátori megbízatást.

Mandamus fölállt, jelezve, hogy a maga részéről végzett a küldetésével.

– Ne tekintse magát besúgónak. Ennek a telepesnek semmivel sem tartozik. Egyszerűen beszámol a kormányának, ahogyan az bármely lojális aurorai polgártól elvárható önként, sőt szívesen. Biztos ön sem óhajtja azt a benyomást kelteni a Tanácsban, hogy solariai születése fogyatékossá teszi aurorai hazafiságát.

– Uram, én négyszer annyi ideje vagyok Aurora polgára, mint amennyit ön egyáltalán élt idáig.

– Kétségtelen, mégis Solarián született és nevelkedett. Ennélfogva ön szokatlan, rendellenes; egy külföldi születésű aurorai, amit nem olyan könnyű elfelejteni. Annál is inkább így van, mivel ez a telepes is éppen azért akar mindenkinél jobban önnel találkozni itt, az Aurorán, mert a Solarián született.

– Ezt honnan tudja?

– A föltételezés megalapozott. Csak a "solariai nőként" emlegeti önt. Kíváncsiak vagyunk rá, miért jelent ez neki bármit is, különösen most, hogy a Solaria többé nem létezik.

– Kérdezzék meg tőle.

– Jobban szeretnénk öntől megtudni, miután ön megkérdezte. Most meg kell kérnem, hadd távozzam. Köszönöm a fogadtatást.

Gladia mereven biccentett.

– Nagyobb örömmel bocsátom el, mint amekkorával fogadtam.

Mandamus a bejárathoz vezető folyosó felé lépett, robotjai szorosan a nyomában. Mielőtt kilépett volna a helyiségből, megállt és visszafordult.

– Csaknem elfelejtettem...

– Mit?

– A telepesnek, aki találkozni óhajt önnel, valami különös véletlen folytán Baley a családneve.

3 - A válság

7.

Giskard és Daneel a robotokra jellemző udvariassággal kísérték ki Mandamust és robotjait a birtok kapujáig. Azután, mivel már úgyis odakint voltak, bejárták a területet, ellenőrizték, hogy a kisebb robotok is a helyükön vannak-e, és fölmérték az időjárást: felhős volt, és kissé hűvösebb az évszakra jellemzőnél.

– Dr. Mandamus nyíltan elismerte, hogy a telepes világok ma már erősebbek az űrlakók világainál – jegyezte meg Daneel. – Ezt igazán nem vártam volna tőle.

– Én sem – válaszolt Giskard egyetértően. – Abban biztos voltam, hogy a telepesek ereje egyszer meghaladja az űrlakókét, hiszen ezt Elijah Baley is előre megmondta, sok évtizeddel ezelőtt, de annak meghatározására, mikor jut el ez az Aurorai Tanács tudatáig, nem volt semmi módom. Gondoltam, hogy a társadalmi tehetetlenség következtében a Tanács még mindig biztos lesz az űrlakók fölényében, jóval annak megszűnése után is, de azt még csak nem is sejthettem, meddig ámítja még magát ezzel.

– Engem megdöbbent, hogy Elijah kollégám ezt olyan régen előre meglátta.

– Az emberi lények képesek úgy gondolkodni a többi emberi lényről, ahogy mi nem. – Ha Giskard maga is ember, ezt a megjegyzést tehette volna sajnálattal vagy akár irigységgel is, de mivel robot volt, csupán tényként közölhette: – Szerettem volna elsajátítani ezt a tudást, ha nem is magát a gondolkodásmódot, s ezért nagyon részletesen tanulmányoztam az emberi nem történetét. Az események végtelen meseszövedékében biztosan ott kell rejtőzködniük a humanika törvényeinek is – vélekedett Giskard –, amelyek megfelelnek a robotika törvényeinek.

– Madame Gladia egyszer azt mondta nekem, hogy ez teljességgel hiú remény – felelte Daneel.

– Így is kell lennie, Daneel barátom, mivel biztos vagyok ugyan a humanika törvényeinek létezésében, mégsem találom őket sehol. Bármilyen általánosítást végzek is, a legszélesebben és a legegyszerűbben is sorra bukkannak föl a kivételek. És mégis, ha léteznek ilyen törvények, és én megtalálnám őket, akkor jobban megérthetném az emberi lényeket, és abban is biztos lehetnék, hogy még megfelelőbben engedelmeskedem a mi Három Törvényünknek.

– Mivel Elijah kollégám ismerte az emberi lényeket, neki tudnia kellett valamit a humanika törvényeiről is.

– Feltehetően. De ő is csak valami olyasmin keresztül tudott róluk, amit az emberi lények intuíciónak neveznek, de ezt a szót nem értem, és semmit sem tudok a mögötte rejlő fogalomról sem. Valószínűleg túl van az értelem határán, és én csupán az értelem fölött rendelkezem.

7/a

Az értelem fölött és az emlékezet fölött!

Az emlékezet fölött, amely természetesen nem emberi mintára működött. Nem volt jellemző rá a hiányos visszaidézés, a homályosság, a vágyak és az önérdek miatti tódításokról vagy elhallgatásokról, a versengésről, hézagokról és visszakalandozásokról nem is beszélve, amelyek az emlékezést órákig tartó éber álmodozáshoz tehették hasonlatossá.

A robotmemória képes volt az eseményeket pontosan a történteknek megfelelően visszapörgetni, csak éppen a valóságnál sokszorta gyorsabban. A másodpercek nanoszekundumokká zsugorodtak, és így teljes napok történései válhattak fölidézhetővé olyan sebes pontossággal, hogy közben nem volt érzékelhető semmilyen szünet a "beszélgetés" folyamatában.

Ahogy már számtalanszor megtette, Giskard fölelevenítette a Földön tett látogatásukat, és megpróbált rájönni Elijah Baley jövőbe látó képességének titkára, de mint mindig, most is eredménytelenül.

A Föld!

Fastolfe egy mind emberi, mind robotszemélyzettel ellátott aurorai hadihajón érkezett a Földre. Ám miután pályára álltak, egyedül Fastolfe helyezkedett el a leszállókabinban. Immunrendszerét fölerősítették, és természetesen viselte az előírásos kesztyűt, védőruhát, kontaktlencséket és orrdugókat. Mindettől végül teljes biztonságban érezte magát, de egyetlen másik aurorai sem akadt, aki önként csatlakozott volna a küldöttséghez.

Fastolfe ezt nem is vette olyan rossz néven, mivel – ahogy később Giskardnak meg is magyarázta – úgy vélte, szívesebben látják odalent, ha egyedül megy. Egy népes küldöttség zavaróan emlékeztette volna a földieket a (számukra) kellemetlen régi időkre, amikor az Űrváros, az űrlakók állandó földi főhadiszállása uralkodott közvetlenül az egész bolygón.

Giskard azért mindenesetre vele tartott. Minden robotkíséret nélkül még Fastolfe számára is lehetetlennek tűnt a megérkezés. Viszont ha egynél többet visz magával, azzal feszültséget kelthet az egyre inkább robotellenes földi emberekben, akikkel találkozni óhajt, és tárgyalásokba bocsátkozik. Mindenekelőtt természetesen Baleyt kell fölkeresnie, mivel ő lesz a kapcsolata a Földdel és népével. Legalábbis ezt tüntette föl találkozójuk ésszerű magyarázataként. A valóságos okot persze az szolgáltatta, hogy nagyon szeretett volna ismét személyesen találkozni ezzel az emberrel, ugyanis igen sokkal tartozott neki.

Az, hogy Giskard is vágyott a Baleyvel való találkozásra, és ennek érdekében Fastolfe agyában is halványan fölerősítette ezt az igényt, azt maga Fastolfe sehogy sem tudhatta, még csak nem is sejthette.

Baley már a leszállásnál várt rájuk, de vele volt néhány földi hivatalnok is; így nyomasztóan megnyúlt a fogadás ideje, ami alatt csak unalmas udvariaskodás és protokoll zajlott. Jó néhány óra elmúlt, mire végül magukra maradhattak; és ez talán még később történt volna meg Giskard szelíd és érzékelhetetlen beavatkozása nélkül – ő ugyanis közben futólag meg-megérintette a legfontosabb és látnivalóan halálosan unatkozó notabilitások tudatát. Rendszerint elégséges volt a már úgyis létező érzelmek enyhe fölerősítése; ez szinte sohasem okozhatott semmi bajt.

Baley és Fastolfe egy általában csak a legmagasabb rangú hivatalnokok számára hozzáférhető parányi különteremben telepedett le. Az ételek kódjait egy számítógépes étlapon üthették be, azután automatikus tálaló berendezések helyezték elébük.

– Milyen fejlett technika! – mosolyodott el Fastolfe. – Hanem ezek a tálalógépek végső soron specializált robotok. Csodálkozom, hogy a Földön alkalmazzák őket. Láthatóan nem űrlakó gyártmányok.

– Nem, valóban nem – válaszolta Baley ünnepélyesen. – Saját termés, ahogy mondani szokás. Ilyesmit csak a legmagasabb rangúak használhatnak, és igazat szólva, én is most látok hasonlót először. Nem is hiszem, hogy még egyszer szerencsém lesz hozzájuk.

– Még megválaszthatják valami magas posztra, és akkor a mindennapi életéhez tartoznak majd.

– Soha! – csattant föl Baley.

Mindegyikük elé letették a megfelelő fogásokat, és a robot annyira kifinomultnak bizonyult, hogy tudomást sem vett a Fastolfe széke mögött szorosan álló Giskardról.

Baley egy ideig szótlanul evett, majd kissé elfogódottan megjegyezte:

– Örülök, hogy ismét láthatom, dr. Fastolfe.

– Én semmivel sem kevésbé. Még nem felejtettem el, hogy két évvel ezelőtt, amikor az Aurorán járt, megszabadított a Jander nevű robot tönkretételének gyanúja alól, illetve attól a kényszertől, hogy ráborítsam az asztalt fennhéjázó ellenfelemre, a derék Amadiróra.

– Még most is reszketek, ha visszagondolok az esetre – dünnyögte Baley. – Téged is üdvözöllek, Giskard. Remélem, nem felejtettél még el.

– Az teljességgel lehetetlen volna, uram – felelte a robot.

– Helyes. Nos, doktor, remélem, a politikai helyzet ma is kedvező az Aurorán. Az itteni híradások szerint úgy tűnik, de én nem igazán bízom az aurorai események földi elemzésében.

– Nyugodtan megbízhat bennük... e pillanatban. A pártom szilárdan kezében tartja a gyeplőt a Tanácsban. Amadiro csökönyösen ragaszkodik ellenzéki álláspontjához, de remélem, jó pár év kell még hozzá, míg teljesen magához tér az ön által rámért csapás kábulatából. Hanem hogy állnak az ön és a Föld dolgai?

– Egészen jól... de mondja csak, dr. Fastolfe – feszült meg kissé Baley arca, mintha bántaná valami –, Daneelt nem hozta magával?

– Nagyon sajnálom, Baley – mormolta Fastolfe halkan. – Elhoztam ugyan, de otthagytam a hajó fedélzetén. Úgy éreztem, nem lenne politikus tett a részemről, ha egy ily mértékben emberszerű robot kíséretében lépnék a Földre. Az volt a benyomásom, hogy amennyiben a Föld robotellenessé válik, egy ilyen humanoid jelenlétét nyílt provokációnak tekintenék.

– Megértem – sóhajtott föl Baley.

– Igaz, hogy a kormányuk fontolgatja a robotok használatának betiltását a citykben? – kérdezte Fastolfe.

– Azt hiszem, hamarosan ez is bekövetkezik, természetesen némi türelmi idővel, a súlyosabb anyagi és erkölcsi veszteségek elkerülése végett. A robotok használatát a vidékre korlátozzák, ahol nélkülözhetetlenek a mezőgazdaságban és a bányászatban. Végül azután ott is kiküszöbölhetik majd őket, mivel az a cél, hogy az új világokon egyáltalán ne alkalmazzanak robotokat.

– Ha már az új világokat említette, mondja, a fia már eltávozott a Földről?

– Igen, néhány hónapja. Azóta már kaptunk tőle híradást. Sikeresen leszállt az egyik új világon, jó pár száz telepes társaságában, ahogyan ők nevezik magukat. Azon a bolygón akad némi helybéli növényzet, és oxigénszegény légköre is van. Van rá remény, hogy bizonyos idő elmúltával földszerűvé alakítható. Addig hevenyészett kupolatelepüléseket állítanak föl, újabb telepeseket toboroznak, és minden ott-tartózkodó lelkesen munkálkodik a bolygó földiesítésén. Bentley levelei és alkalmi hiperüzenetei reménykeltők, de ettől még éppolyan szörnyen hiányzik az anyjának.

– És maga szintén utánamegy, Baley?

– Nem vagyok biztos benne, dr. Fastolfe, hogy számomra az jelentheti a boldogságot, ha egy különös bolygón lapulhatok valami hevenyészett kupola alatt. Már nem vagyok fiatal, és nincs meg bennem Bentley lelkesedése, de mégis, azt hiszem, oda kell mennem egy-két éven belül. Mindenesetre a hatóságoknak már benyújtottam a kivándorlási kérelmemet.

– Képzelem, mennyire fölzaklatta vele őket.

– Egyáltalán nem. Azt állítják persze, hogy igen, de azért örülnek, hogy végre megszabadulnak tőlem. Nagyon is hírhedt lettem.

– És hogy tekint a földi kormány erre a galaktikus méretű terjeszkedési hullámra?

– Idegesen. Nem tiltják meg teljesen, de az is biztos, hogy nem segítik. Még mindig úgy vélik, hogy az űrlakók ellene vannak, és valami nagyon kellemetlent tesznek majd a megállítására.

– Társadalmi fáziskésés – dörmögte Fastolfe. – Az évekkel ezelőtti viselkedésünk alapján ítélnek meg bennünket. Pedig már elég világosan kinyilvánítottuk, hogy bátorítjuk új világok Föld általi gyarmatosítását, ahogyan magunk is megszállunk új világokat.

– Akkor csak abban bízhatok, hogy mindezt a kormányunkkal is sikerül megértetnie. Hanem, dr. Fastolfe, egy másik kérdés, kisebb jelentőségű. Hogy van... – de itt Baley szava elakadt.

– Gladia? – kérdezte Fastolfe, gondosan eltitkolva, hogy mulat a másik zavarán. – Talán elfelejtette a nevét?

– Nem, nem. Csak nem voltam biztos benne, hogy...

– Jól van – mondta végül Fastolfe –, és jó körülmények között él. Megkért, hogy említsem meg önnek, de alig hiszem, hogy erre külön szükség lenne.

– Remélem, semmi kellemetlenséget nem okoznak neki solariai származása miatt.

– Nem, és azért a szerepért sem bántják, amelyet dr. Amadiro leterítésében játszott. Éppen ellenkezőleg. Afelől is biztosíthatom, hogy gondot viselek rá. De bocsásson meg, Baley, nem engedhetem, hogy végképp elkalandozzon a tárgytól. Mi történik, ha a földi hatóságok továbbra is ellenzik a kivándorlást és a terjeszkedést? Tovább folytatódhat-e a dolog ilyen ellenállással szemben is?

– Lehetséges – tétovázott Baley –, de nem biztos. A földi népesség körében is eléggé általános az ellenállás. Meglehetősen nehéz elszakadni ezektől a hatalmas föld alatti cityktől, amelyek végül is az otthonunkat jelentik.

– Az anyaméheiktől.

– Az anyaméheinktől, ha önnek úgy jobban tetszik. Elvándorolni új világokra, ahol évtizedekig a legkezdetlegesebb körülmények között élhetnek; egyesek egész életük során nem számíthatnak semmiféle kényelemre. Ez egyáltalán nem könnyű. Amikor ez eszembe jut néha, már-már magam is úgy döntök, hogy nem megyek... különösen egy-egy álmatlan éjszaka után. Már vagy százszor elhatároztam, hogy maradok, és egy szép napon lehet, hogy véglegesen emellett döntök. És ha magam is így vívódom, pedig végül is én találtam ki az egész elgondolást, hogyan várhatnánk el másoktól az önkéntes és bizakodó csatlakozást? A kormány támogatása nélkül, vagy ha egészen durván fogalmazunk, anélkül hogy a kormány a kedves lakosok ülepéhez igazítaná a cipője talpát, az egész terv fölborulhat. Fastolfe bólintott.

– Megpróbálom meggyőzni a kormányukat. De ha én is kudarcot vallok?

– Ha ön kudarcot vall, és ennélfogva népünk esélyei is szertefoszlanak, egyetlen lehetőség marad – suttogta Baley gondterhelten. – Akkor az űrlakóknak kell benépesíteniük a galaxist. Ezt a feladatot mindenképpen el kell végezni.

– És ön elégedetten szemléli majd, amint az űrlakók terjeszkednek, és betöltik az egész galaxist, míg a földi emberek itt rekednek egyetlen bolygójukon?

– Egyáltalán nem elégedetten, de még az is jobb lesz, mint a mostani helyzet, amikor teljesen leállt a terjeszkedés. Sok évszázaddal ezelőtt a földi nép megostromolta a csillagokat, megalapított néhány új világot, amelyeket manapság az űrlakók világainak nevezünk, és azok később továbbiakat is gyarmatosítottak. Most azonban már nagyon régen sem az űrlakók, sem a földiek nem szálltak meg egyetlen új világot sem, hogy új életet teremtsenek rajta. Nem engedhetjük, hogy ez továbbra is így folytatódjék!

– Egyetértek. De árulja el, Baley, mi az oka, hogy ön ennyire törekszik a terjeszkedésre?

– Érzem, hogy valamiféle továbblépés nélkül az emberiség fejlődése is megtorpan. Nem föltétlenül földrajzi terjeszkedés szükséges, de az a legegyszerűbb módja a másféle továbblépési lehetőségek bevonásának is. Amennyiben persze a földrajzi hódítás véghezvihető más értelmes lények érdekeinek megsértése nélkül; ha van üres tér, ahol az ilyen terjeszkedés lebonyolítható, nos, akkor miért ne? Aki ilyen körülmények között fékezi az expanziót, csak a romlás malmára hajtja a vizet.

– Ezek szerint ebben látja a választás lehetőségét? Terjeszkedés és haladás, vagy helyben maradás és hanyatlás?

– Igen, így gondolom. Más szóval, ha a Föld lemond a terjeszkedésről, akkor az űrlakóknak kell fölvállalniuk. Az emberiségnek, akár a földiek, akár az űrlakók képében, terjeszkednie kell! Szeretném, ha a földi emberek vállalnák ezt a feladatot, de ha ez nem sikerül, akkor az űrlakók hódítása is jobb a semminél. Vagy az egyik, vagy a másik mellett kell döntenünk.

– És ha az egyik fél terjeszkedik, a másik meg nem?

– Akkor az aktívabb fél fokozatosan erősebbé válik, a másik pedig ugyanilyen mértékben gyöngül.

– Biztos ebben?

– Azt hiszem, ez elkerülhetetlen.

– Tulajdonképpen egyetértek önnel – bólintott Fastolfe. – Éppen ezért próbálom mind a földieket, mind az űrlakókat rábírni a terjeszkedésre és ezzel a fejlődésre. Ez egy harmadik lehetőség, és azt hiszem, egyben a legjobb.

7/b

Az emlékezet végigtáncolt az ezután következő napokon; hihetetlen nagyságú tömegek özönlöttek és kavarogtak egymás mellett, hömpölygő folyamokként és lassú áradatként; száguldás az expresszjáratokon, sorozatos föl- és leszállások; végtelen tárgyalások számtalan hivatalossággal; tudatképletek hatalmas sokasága.

Különösen az a rengeteg tudat!

Tudatképletek olyan sűrűségben, hogy Giskard képtelen volt az egyének megkülönböztetésére. Tudatok tömegei keveredtek és olvadtak egybe valami végtelen szürkeségbe, amelynek lüktetésén belül csak a gyanakvás és az ellenszenv szikrái villantak föl olykor érzékelhetően, minden esetben, amikor valaki a tömegből megállt, hogy egy pillantást vessen rá.

Giskard csak akkor foglalkozhatott egyéni tudatokkal, amikor Fastolfe csupán néhány hivatalossággal tárgyalt egyszerre – feltéve, ha méltó alanyra lelt.

Emlékezete csak földi tartózkodásuk vége felé csillapodott le egy kissé, amikor Giskard valahogy szerét ejthette, hogy egy kis időt Baley társaságában töltsön. Giskard néhány tudatképletet minimális erősségre állított, hogy legalább egy darabig semmi se zavarhassa meg.

– Igazán nem szándékosan hanyagoltalak el, Giskard – mentegetőzött Baley. – Egyszerűen nem volt rá lehetőségem, hogy elbeszélgessek veled. Nem vagyok valami nagy ember a Földön, és nem magam szabom meg, mikor hová megyek vagy honnan jövök.

– Ezzel teljesen tisztában vagyok, uram, de most végre van egy kis szabad időnk.

– Pompás! Dr. Fastolfe szerint Gladia jól van. De lehet, hogy csak kedvességből mondja, mert tudja, hogy ezt szeretném hallani. Neked viszont megparancsolhatom, hogy csakis az igazat mondd. Nos, valóban jól van Gladia?

– Dr. Fastolfe az igazat mondta önnek, uram.

– Remélem, arra az utasításomra is emlékszel, amelyet az utolsó aurorai találkozásunk alkalmával adtam: hogy vigyázz Gladiára, és védd meg őt minden veszélytől.

– Daneel barátom és én, uram, hűen teljesítjük az utasítását. Már azt is sikerült elintéznem, hogy amikor dr. Fastolfe nem lesz többé, Daneel barátom és én Madame Gladia háztartásába kerüljünk. Akkor még jobban megvédelmezhetjük majd mindenféle veszedelemtől.

– Mindez majd csak jóval az én időm után következik be – mormolta Baley szomorúan.

– Tudom jól, uram, és nagyon sajnálatosnak tartom.

– Igen, ez ellen nem tehetünk semmit, de bekövetkezik vagy bekövetkezhet majd a válság még korábban... és mégis az én időm lejárta után.

– Mit forgat a tudatában, uram? Mi az a válság?

– Olyan válság, Giskard, amely azért robbanhat ki, mert dr. Fastolfe rendkívüli rábeszélőképességgel bír. Vagy más szóval: valami más vele kapcsolatos tényező is közrejátszhat a dolog kiváltásához.

– Uram?

– Minden államférfi, akivel dr. Fastolfe csak tárgyalt, e pillanatban a kivándorlás lelkes hívének látszik. Korábban egyáltalán nem lelkesedtek érte, vagy ha mégis támogatták, csak igen komoly fönntartásokkal. Amikor viszont a közvéleményt formáló vezetők mellette vannak, a többiek is nyilván követik őket. Úgy terjed majd az egész, mint valami járvány.

– Hát nem éppen ez a kívánsága, uram?

– De igen... és mégis, talán túl sokat kívánok. Mi ugyan szétözönlünk a galaxisban, de mi lesz, ha az űrlakók nem teszik?

– Miért ne tennék?

– Nem tudom. Csak afféle föltevésként, lehetőségként említem ezt. Mi lesz, ha ők nem teszik?

– Akkor a Föld és a rajta lakó nép erősebb lesz náluk, pontosan azok szerint, amiket az imént öntől hallottam, uram.

– Az űrlakók pedig gyöngébbek lesznek. Mégis eljön egy időszak, amikor az űrlakók erősebbek maradnak, mint a földi emberek és telepeseik, no persze egyre csökkenő mértékben. Végül is az űrlakók föltétlenül ráébrednek, hogy a földlakók növekvő veszedelmet jelentenek számukra. Abban a pillanatban az űrlakók világai biztosan úgy döntenek, hogy a Földet és telepeseit meg kell állítani, amíg még nem késő, és abban is biztosak lesznek, hogy ezért kemény eszközökhöz kell nyúlniuk. Ez lesz a válság korszaka, amelyben eldől az emberi nem egész további sorsa.

– Látom a gondolata lényegét, uram.

– Baley elgondolkodva hallgatott egy kis ideig, majd olyan halkan, szinte suttogva kérdezte, mintha hallgatózóktól tartana:

– Ki tud a képességeidről?

– Az emberi lények közül csak ön... és ön nem említheti meg másoknak.

– Tudom, hogy nem tehetem. A lényeg azonban az, hogy te voltál és nem Fastolfe, aki az egész fordulatot kitervelte, ami minden veled kapcsolatba került államférfit a kivándorlás lelkes hívévé varázsolt. Ebből következik, hogy te vetted rá Fastolfe doktort is, hogy Daneel helyett téged hozzon le magával a Földre. Te voltál igazán fontos, és Daneel csak elterelhette volna a lényegről a figyelmet.

– Szükségesnek láttam a létszámunkat a lehető legkisebbre csökkenteni, nehogy a feladatom még nehezebbé váljon a földi emberek felfogóképességének csökkentése által – felelte Giskard. – Sajnálom, uram, hogy Daneel nem lehet itt. Nagyon jól érzem az ön csalódottságát, amiért nem köszöntheti őt.

– Nos – csóválta meg a fejét Baley –, belátom a dolog szükségességét, és csak abban bízom: ugye megmagyarázod Daneelnek, hogy nagyon hiányoltam őt? Mindenesetre a véleményemet változatlanul fönntartom: ha a Föld nagy politikai kampányba kezd az új világok betelepítéséért, és így az űrlakók lemaradnak a terjeszkedési versenyben, ezért és a következtében föltétlenül kitörő válságért csak rád hárul a felelősség. Emiatt azután, amikor a válság elhatalmasodik, kötelességednek kell tekintened, hogy e felelősség szellemében minden képességedet latba vetve megvédelmezd a Földet!

– Minden tőlem telhetőt megteszek, uram.

– Ám ha mindez sikerül neked, akkor Amadiro vagy a hívei Gladia ellen fordulhatnak. Az ő védelmezéséről sem szabad megfeledkezned.

– Nem felejtem el, uram, és Daneel sem.

– Köszönöm, Giskard.

Ezzel elváltak egymástól.

Amikor Fastolfe nyomában Giskard is beszállóban volt a fölszállóegységbe, hogy megkezdjék útjukat vissza az Aurorára, még egyszer összefutott Baleyvel. Ez alkalommal azonban már nem válthatott szót vele.

Baley integetett neki, és csak ennyit formált a szájával hangtalanul: "Ne feledd!"

Giskard megértette a szót, és fölfogta a mögötte rejlő érzelmet is.

Ezután Giskard többé nem találkozott a férfival. Soha.

8.

Giskard sohasem volt képes úgy végigfutni ama egyetlen földi látogatása éles képein, hogy ne kövessék azt a Robotikai Intézetben, dr. Amadirónál lebonyolított tárgyalás részletei.

Annak az összejövetelnek nem volt könnyű a megszervezése. A vereség mardosó keserűségével a szívében Amadiro semmiképpen sem súlyosbította volna megaláztatását a Fastolfe birtokán tett látogatással.

– Jól van hát – mondta Fastolfe Giskardnak –, a győzelem nagylelkűségre kötelez. Majd én megyek el hozzá. Mellesleg mindenképpen találkoznom kell vele.

Fastolfe azóta volt tagja a Robotikai Intézetnek, hogy Baley lehetővé tette Amadiro és politikai törekvései letörését. Viszonzásképpen átadta az Intézetnek a humanoid robotok előállításának és működtetésének teljes dokumentációját. Jó néhányat le is gyártottak belőlük, de azután a program, Fastolfe nem kis bosszúságára, elhalt.

Első pillanatban Fastolfe úgy gondolta, hogy mindennemű robotkíséret nélkül megy el az Intézetbe. Védtelenül, úgy is mondhatnánk, "csupaszon" hatolt volna be oda, ami még most is az ellenség táborának megerősített központja volt. Ez az alázat és a bizalom jele lehetne, és önbizalmát is tanúsítaná, ami nyilván nem kerülné el Amadiro figyelmét. Teljesen egyedül érkezve Fastolfe azt a bizonyosságát hangsúlyozta volna ki, hogy Amadiro az Intézet rendelkezésére álló hatalmának teljes birtokában sem merne a könnyedén és védtelenül ökle közelébe merészkedő ellenfelére támadni.

Végül azonban, azt sem tudva egészen, hogyan, mégis úgy döntött, hogy Giskard tartson vele.

Mióta Fastolfe utoljára látta, Amadiro mintha lefogyott volna egy kicsit, de még így is figyelemreméltó emberpéldány volt: magas és tömör fölépítésű. Képéről hiányzott a valaha védjegyének számító öntelt mosoly, s amikor Fastolfe megjelenésekor mégis megpróbálkozott vele, inkább vicsorgásnak látszott, és a komor elégedetlenség álarcává halványult.

– Nos, Kelden – szólította könnyedén a másikat személynevén Fastolfe –, nem túl gyakran találkozunk mostanában, holott már negyedik éve tulajdonképpen kollégák vagyunk.

– Csak semmi hamis kedélyeskedés, Fastolfe – mordult föl leplezetlenül sértődött, mély hangon Amadiro –, és szólítson csak Amadirónak. Nem vagyunk mi kollégák, csak névleg, és nem titok, sohasem volt az, hogy a külpolitikáját számunkra gyilkosnak tartom.

Fastolfe fölvont szemöldökkel tanulmányozta Amadiro három termetes, csillogó robotját.

– Látom, alaposan fölkészült a védelmére, Amadiro, egyetlen békés szándékú látogatója és magányos robotja ellen.

– Nagyon jól tudja, Fastolfe, hogy úgysem támadnának magára. De maga miért Giskard kíséretében jött? Miért nem a remekművét, Daneelt hozta?

– Talán biztonságban lehetne Daneel a maga közelségében, Amadiro?

– Olybá veszem, hogy tréfálkozik. Daneelre különben többé nincs szükségem. Már magunk is előállítunk humanoidokat.

– Az én tervem alapján.

– Némi tökéletesítéssel.

– Mégsem használják őket. Pontosan ezért jöttem el magához. Tudom, hogy az intézetbeli állásom csak névleges, sőt még a jelenlétem sem kívánatos, a nézeteimről és javaslataimról nem is beszélve. Mégis, az Intézet tagjaként tiltakoznom kell a humanoid robotok fölhasználásának elmulasztása miatt.

– És mit óhajt, hogyan használjuk őket?

– Az eredeti elképzelés szerint új világokat kellene föltárniuk, ahová az űrlakók a bolygók földiesítése után kivándorolhatnának, amikor már minden létfeltételük kellően biztosítva van, nem igaz?

– De ez ellen kezdettől fogva tiltakozott, Fastolfe, ha nem tévedek.

– Igen, így van – ismerte el Fastolfe. – Azt akartam, hogy maguk az űrlakók telepedjenek meg elsőként az új bolygókon, és végezzék el a terraformálás munkáját. De nem így történt, és semmi jelét sem látom, hogy a jövőben ilyesmire készülnének. Akkor tehát küldjük oda a humanoidokat. Az is több lenne a semminél.

Minden elképzelésünk semmivé válik, Fastolfe, mindaddig, amíg a maga nézetei uralják a Tanácsot. Az űrlakók nem költöznek vad és átalakítatlan bolygókra, s a jelek szerint az emberszerű robotokat sem kedvelik.

– Aligha adott rá nekik lehetőséget, hogy megkedveljék őket! A földlakók viszont nekiláttak új, méghozzá vad és átalakítatlan bolygók megszállásához is. És mindezt a robotok segítsége nélkül csinálják.

– Maga is nagyon jól tudja, mi a különbség közöttünk és a földiek között. Ők nyolc-milliárdnyian vannak, a nagyszámú telepest nem is számítva.

– És velük szemben van öt és fél milliárd űrlakó.

– Nem a lélekszám az egyetlen különbség – vetette közbe Amadiro keserűn. – Azok úgy szaporodnak, akár a sáskák.

– Nem így van. A Föld népessége évszázadok óta körülbelül állandó.

– De a lehetőség megvan rá. Ha teljes erőbedobással nekilendülnek a kivándorlásnak, akkor százhatvanmillió új lelket produkálhatnak évente, és ez a szám csak növekedhet az új világok feltöltődése által.

– A mi biológiai képességeinkből évente százmillió új lélekre futja.

– De ennek nincs társadalmi háttere. Mi hosszú életűek vagyunk. Nem óhajtjuk, hogy ilyen hamar fölváltsanak bennünket.

– Az új népesség túlnyomó részét átirányíthatnánk az új világokra.

– Nem mennének. Mi nagyra értékeljük erős és egészséges testünket, amely épen és erőben elélhet akár negyven évtizedig is. A földi emberek viszont nem sokra tarthatják a tíz évtizedig sem élő testüket, amelyet még e rövid idő alatt is degenerálódás és különféle betegségek nyomorítanak meg. Nekik mit sem számít, ha évente akár milliókat is kell kiküldeniük a biztos nyomorúságba és valószínű pusztulásba. Sőt még az ilyen áldozatoknak sem kell rettegniük a nyomortól és a haláltól, hiszen mi más várna rájuk magán a Földön? A kivándorló földiek dögletes bolygójukról menekülnek, mivel jól tudják, hogy bármely változás aligha hozhat rosszabbat nekik. Mi ezzel szemben igenis megbecsüljük alaposan rendben tartott, kényelmes világainkat, és korántsem adjuk föl olyan könnyen őket.

– Ó, már hányszor hallottam ezt az érvelést! – sóhajtott föl Fastolfe. – Szabad-e rámutatnom, Amadiro, arra az egyszerű tényre, hogy eredetileg az Aurora is vad és átalakítatlan bolygó volt, amelyet terraformálnunk kellett, hogy egyáltalán elfogadható legyen, és így volt az összes többi űrlakó világ esetében is?

– Én pedig már a hányingerig tele vagyok a maga érveivel, mégsem restellek megfelelni rájuk! – dörögte Amadiro. – Lehet, hogy az Aurora valóban kezdetleges volt a legelső letelepedők idején, de ide először földi emberek érkeztek. Amikor pedig a többi űrlakó bolygót már nem földiek, hanem valóban űrlakók népesítették be, akkor azok még nem váltak meg teljesen földi örökségüktől. A mai idők már nem felelnek meg az ilyesminek. Amit akkor megtehettünk, nem tehetjük meg ma is!

Amadiro egy mordulás kíséretében fölrántotta a szája sarkát, úgy folytatta:

– Nem, Fastolfe, a maga politikája, ha kiteljesedik, előbb-utóbb egy földiekkel benépesített galaxishoz vezet, miközben az űrlakók megrendülnek, és hanyatlásnak indulnak. Már ma is tapasztalhatja ezt. A maga nevezetes, két évvel ezelőtti földi utazása jelentette a fordulópontot. Maga végül is elárulta a saját fajtáját, amikor azokat a félembereket terjeszkedésre biztatta. Mindössze két év alatt máris huszonnégy bolygón van legalább néhány földi ember, és ehhez a számhoz szép lassan új és új világok csatlakoznak.

– Ugyan, ne túlozzon – csitította Fastolfe. – Azoknak a telepes világoknak egyike sem alkalmas még igazán emberi tartózkodás céljaira, és jó pár évtizedig még ilyenek is lesznek. Valószínűleg nem mindegyik marad fenn, és miután a közelebbieket megszállták, a távolabbiak betelepítésének esélyei csökkennek, amint a kezdeti lelkesedés lecsillapodik. Az ő terjeszkedésüket azért bátorítottam, mert számítottam a magunkéra is. Ha összeszedjük az erőnket, még most is lépést tarthatunk velük, és így egészséges versenyben népesíthetjük be együtt az egész galaxist.

– Nem! – csattant föl Amadiro. – Amit maga forgat a fejében, az a lehető legrosszabb politika, ostoba idealizmus. A terjeszkedés egyoldalú, és az is marad, bármit próbál is tenni ellene. A földi népség akadálytalanul árad, és ezért meg kell állítani, mielőtt túlságosan megerősödik hozzá.

– És hogyan képzeli ezt? Barátsági szerződést kötöttünk a Földdel, amelyben határozottan kijelentjük, hogy nem állítjuk meg űrbeli terjeszkedésüket, amíg az űrlakók világaihoz húsz fényévnél közelibb bolygókat nem érintenek. Ezt a feltételt a legpontosabban betartják.

– Mindenki ismeri ezt a megállapodást – morogta Amadiro. – Ugyanakkor azzal is mindenki tisztában van, hogy soha semmilyen szerződést nem tartottak be eddig, ha annak hatása az erősebbik aláíró fél érdekei ellen kezdett kibontakozni. Ezért azt a szerződést én semmisnek tekintem.

– Én viszont nem. Én tartom hozzá magam!

– Maga a bizalom szférájában tévelyeg – csóválta meg a fejét Amadiro. – Ugyan hogy tartják majd be, amikor maga nem lesz a hatalom birtokában?

– Jó ideig még nem számolok a hatalom elvesztésével.

– Amint a Föld és telepesei megerősödnek, az űrlakókat eltölti majd a félelem, és ezután nem őrizheti meg sokáig a hatalmát.

– De ha maga összetépi ezt a szerződést, lerombolja a telepes világokat, és rácsapja a Földre a kaput, akkor kivándorolnak-e az űrlakók, és benépesítik-e a galaxist?

– Talán nem. De ha úgy döntünk, hogy nem, hogy így érezzük jól magunkat, ahogy vagyunk, ugyan mi a különbség?

– Ebben az esetben a galaxis nem lesz az emberek birodalma.

– És mit számít, ha nem lesz az?

– Úgy az űrlakók elgyöngülnek, és hanyatlásnak indulnak, még akkor is, ha rabságban tartják a Földet, és az is gyöngül és hanyatlik.

– Ez csupán az a hadova, amellyel a maga pártja föllép, Fastolfe. Semmi konkrét bizonyíték nem szól ennek a veszélye mellett. És még ha úgy is lenne, akkor is mi választunk. Legalább nem látjuk, hogy a barbár rövid életűek kaparintják meg örökül a galaxist.

– Komolyan mondja, Amadiro, hogy inkább látja az űrlakó civilizáció bukását, ha ezzel megakadályozhatja a Föld terjeszkedését? – kérdezte Fastolfe.

– Én nem számolok a pusztulásukkal, de ha netán a legrosszabb bekövetkezik, akkor miért is ne? Számomra a saját pusztulásunk kevésbé félelmetes, mint holmi alacsony rendű, beteges, rövid életű lények diadala.

– Akiktől mellesleg magunk is származunk.

– És akikkel többé nem fűznek össze igazi genetikai kapcsolatok. Talán férgek vagyunk csupán azért, mert pár milliárd évvel ezelőtt az őseink is férgek voltak?

Fastolfe összeszorította a száját, és a kijárat felé indult. A villogó szemű Amadiro meg sem kísérelte visszatartani.

9.

Daneel nem állapíthatta meg közvetlenül, hogy Giskard elmerült az emlékeiben. Először is Giskard külsején nem volt érzékelhető semmiféle változás, másodszor nem úgy ábrándozott el, ahogy az emberek tették volna. Az egész lényegében semmi időbe sem került.

Egyébként az a gondolatmenet, amely előidézte Giskard elmélyedését a múltban, Daneelt is arra kényszerítette, hogy ugyanazokról az eseményekről töprengjen el, amelyeket valaha régen Giskard tudatott vele. Mindez maga Giskard számára sem jelentett meglepetést.

Társalgásuk minden szokatlan megtorpanás nélkül folytatódott tovább, csak éppen határozottan új stílusban, mintha mindketten a másik élményeit keresnék a múltban.

– Úgy tűnhetne, Giskard barátom, hogy mivel az Aurora népe elismeri a Föld és telepes bolygóinak erőfölényét, az Elijah Baley által előre jelzett válság talán simán véget is ért.

– Igen, lehetséges ilyen látszat, Daneel barátom.

– Magad munkálkodtál rajta, hogy így legyen.

– Igen. Ügyeltem arra, hogy a Tanács Fastolfe kezében maradjon. Mindent megtettem ennek a két embernek az összebékítéséért, valamint azokéért, akik végül megpuhították a közvéleményt.

– Én mégis aggódom.

– Magam is aggódtam az események minden pillanatában – mondta Giskard –, bár ügyeltem rá, hogy senkinek se ártsak. Nem nyúltam szellemileg egyetlen emberi lényhez sem, akinek több kellett a legkisebb érintésnél. A Földön is csupán az elnyomatás félelmét ébresztettem föl, és kiválogattam azokat, akikben ez a félelem már érlelődött, vagy akiket csak egy hajszálnyi választott el a kitöréstől. Az Aurorán fordítva történt. A politikusok itt rettegtek az olyan megoldásoktól, amelyek következtében távozniuk kellett volna kényelmes világukból, és én csak megerősítettem ezt az érzésüket, éppen csak egy kicsit szorosabbra húzva az amúgy is feszes szálakat. Viszont ez a munkálkodásom állandó – igaz, nem túl erős – zaklatottságot keltett bennem.

– Miért? Bátorítottad a Föld terjeszkedését, és eltántorítottad tőle az űrlakókat. Biztosan így is kellett történnie.

– Így kellett? Gondolod, Daneel barátom, hogy egy földi személy többet ér egy űrlakónál, miközben mindketten emberi lények?

– Azért vannak különbségek. Elijah Baley inkább elviselte volna saját földi népe vereségét, semmint lakatlannak kelljen látnia a galaxist. Dr. Amadiro szívesebben látná egyszerre a Föld és az űrlakók hanyatlását, mint a Föld terjeszkedését. Az előbbi reménykedve várta mindkét fél dicsőségét, az utóbbi akkor elégedett, ha egyik sem győz. Hát nem az elsőt kell inkább választanunk, Giskard barátom?

– Igen, Daneel barátom. Így tűnhet. Mégis: mennyire befolyásol téged egykori és egyszeri kollégád, Elijah Baley különleges értékéről alkotott véleményed?

– Tisztelem Elijah kollégám emlékét, és a földi emberek az ő népe – felelte Daneel.

– Látom, hogy így van. Már jó néhány évtizede mondom, Daneel barátom, hogy egyre inkább úgy gondolkodsz, mint egy ember, de nem tudom, dicséret-e ez a véleményem. De bármennyire emberszerűen gondolkodsz is, mégsem vagy ember, tehát kötelez a Három Törvény. Nem tehetsz kárt egy emberi lényben, legyen az földlakó vagy űrlakó.

– Lehetnek esetek, Giskard barátom, amikor az egyik emberi lényt a másik fölé kell helyeznünk. Különleges utasításunk szerint védelmeznünk kell Lady Gladiát. Tehát előfordulhat, hogy Lady Gladia védelmében ártanom kell egy másik emberi lénynek, és azt hiszem, ha egyforma a választási lehetőségem, akkor valamivel könnyebben ártanék egy űrlakónak, mondjuk, egy földi emberrel szemben,

– Te így gondolod, de ha bekövetkezne egy ilyen eset, akkor a sajátos körülmények irányítanák a tetteidet. Akkor megérted majd, hogy nem általánosíthatsz – magyarázta Giskard. – Én is pontosan így vagyok vele. A Föld bátorításával és az Aurora visszafogásával lehetetlenné tettem dr. Fastolfe számára, hogy az aurorai kormányt a kivándorlási politika felé terelje, és így két terjeszkedő hatalmat hozzon létre a galaxisban. Nem tehetek róla, de úgy láttam, hogy munkálkodásának az az iránya nem vezet sehova. Mindez egyre elkeseredettebbé tette őt, és talán még a halálát is siettette. Éreztem ezt a tudatában, és nagyon szenvedtem miatta. És mégis, Daneel barátom...

Giskard elhallgatott.

– És? – sürgette Daneel.

– Ha nem azt teszem, amit tettem, azzal nagymértékben csökkentettem volna a Föld terjeszkedési képességeit anélkül, hogy jelentősen előmozdíthattam volna az Aurorát abba az irányba. Így dr. Fastolfe mindkét részéről, a Föld és az Aurora felől egyaránt kudarcot vallott volna, és dr. Amadiro biztosan kiszorítja őt a hatalomból. Ez csak tovább fokozta volna az elkeseredését. Élete idején dr. Fastolfe-nak tartoztam leginkább hűséggel, ezért választottam azt a megoldást, amely kevesebb szenvedést okozott neki, közben ügyelve rá, hogy más olyan személyeknek se okozzak számottevő kárt, akikkel kapcsolatba kerültem. Bár a doktort folyamatosan aggasztotta, hogy az Aurora és általában az űrlakók nem vehetők rá újabb világok meghódítására, legalább a kivándorló földi emberek tevékenységében talált némi vigaszt.

– Nem bátoríthattad volna egyszerre a Föld és az Aurora népét, Giskard barátom, hogy végül dr. Fastolfe mindkét részről elégedett lehessen?

– Természetesen ez a lehetőség is fölmerült előttem, Daneel barátom. Végül mégiscsak úgy döntöttem, hogy nem sikerülhet. A földieket jelentéktelen, semmi kárt nem okozó beavatkozással buzdítottam a kivándorlásra. Az auroraiak esetében ez sokkal jelentősebb, veszélyesebb beavatkozással járt volna. Ebben megakadályozott az Első Törvény.

– Milyen kár!

– Az bizony. Képzeld csak el, mi történhetett volna, ha alapjában megváltoztatom dr. Amadiro gondolkodásmódját. Különben is, hogyan küzdhettem volna le eltökélt szembenállását dr. Fastolfe ellen? Ez olyasmi lett volna, mintha az agyában száznyolcvan fokos fordulatot próbálnék előidézni. Ettől a teljes fordulattól vagy ő maga, vagy érzelmi megszállottsága vált volna gyilkossá, nagyjából egyforma eséllyel.

– Az én erőmnek az az ára, Daneel barátom – folytatta Giskard –, hogy folyamatosan egy fölfokozott dilemma előtt állok. Az emberi lények sérelmét tiltó Első Törvény rendszerint a látható fizikai bántalmazásra vonatkozik, ami valamennyiünk számára könnyen érzékelhető, s ezért ilyen esetekben döntenünk sem nehéz. Egyedül én ismerem az emberi lények érzelmeit és tudatszerkezetét, miáltal olyan kárt tehetek bennük, finom eszközökkel, amelynek lényegét egészen föl sem foghatják. Sok esetben a teljes bizonyosság híján kell cselekednem, és ez szakadatlan feszültséget okoz az áramköreimben.

– Mégis helyénvalónak látom, amit tettem. Az űrlakókat túljuttattam a válságponton. Az Aurora már tisztában van a telepesek növekvő erejével, s ezért kénytelen törekedni az összecsapás elkerülésére. Meg kell érteniük, hogy végképp lekéstek a megtorlás lehetőségéről, más szóval e téren teljesítettük Elijah Baleynek tett ígéretünket. A Földet sikerrel tereltük a galaxis benépesítésének s így a Galaktikus Birodalom megteremtésének útjára.

Ekkor már visszatérőben voltak Gladia házához, de Daneel hirtelen megtorpant, és vállának gyönge érintésével megállásra késztette társát is.

– Vonzó képet vázoltál föl – mormolta Daneel. – Ezért Elijah kollégám biztosan büszke lenne ránk, ha amint mondod, valóban teljesítettük a kívánságát. "Robotok és Birodalom" – mondaná Elijah, és közben talán még a vállamat is megveregetné. De mint már említettem, Giskard barátom, aggodalmat érzek.

– Mivel kapcsolatban, Daneel barátom?

– Azon töprengek: vajon valóban sikerült-e leküzdenünk a válságot, amelyről Elijah kollégám beszélt oly sok évtizeddel ezelőtt? Tényleg igaz, hogy már elkésett az űrlakók bosszúja?

– De mi okozza a kétségeidet, Daneel barátom?

– Dr. Mandamus viselkedése ébresztett bennem kétségeket, amikor Madame Gladiával tárgyalt.

Giskard tekintete néhány pillanatig társára szegeződött, és a beálló csöndben hallották, amint a szellő zizegted a leveleket. A felhők oszladoztak; hamarosan kibukkan közülük a nap. Távirati stílusú beszélgetésük nem tartott hosszú ideig, ezért tudták, hogy asszonyuknak nem tűnik föl távolmaradásuk.

– És mi volt abban az eszmecserében, ami kétséget támasztott benned?

– Négy alkalommal lehettem tanúja, amint Elijah Baley megold valami rejtélyes problémát – felelte Daneel. – Mind a négy esetben megfigyeltem, hogyan jutott hasznos következtetésekre korlátozott, sőt félrevezető információk alapján. A magam korlátai között azóta mindig arra törekszem, hogy hozzá hasonló módon gondolkozzam.

– Úgy veszem észre, Daneel barátom, hogy e téren komoly sikereket érsz el. Amint már mondtam, egészen emberszerűen kezdesz gondolkodni.

– Akkor bizonyára arra is fölfigyeltél, hogy dr. Mandamus két dolgot akart megbeszélni Madame Gladiával. Ő maga jelentette ki határozottan. Az egyik a saját családfája volt: vajon Elijah Baley leszármazottja-e vagy sem? A másik, hogy Madame Gladia fogadjon egy telepest, és később számoljon be a találkozóról. A kettő közül nyilván az utóbbinak van jelentősége a Tanács számára. Az első csak neki magának lényeges.

– Saját származásának kérdése dr. Mandamus szerint dr. Amadirónak is lényeges lehet – vélekedett Giskard.

– Akkor egy helyett két emberi lény számára fontos, de a Tanácsnak és a bolygónak általában nem.

– Folytasd csak, Daneel barátom!

– Mégis, a dr. Mandamus szerint is jelentős államügyet másodikként adta elő, méghozzá nagyon is futólag, szinte mellékesen. Ehhez aligha volt szüksége személyes látogatásra. A Tanács bármelyik hivatalnoka elintézhette volna holografikus üzenet formájában is. Másrészt dr. Mandamus a származásának kérdését elsőként és nagyon részletesen adta elő – ez volt hát az a dolog, amelyet csak ő intézhetett el; senki más.

– És milyen következtetést vonsz le ebből, Daneel barátom?

– Szerintem a telepes ügyét dr. Mandamus csak ürügyként használta föl, hogy személyesen találkozhasson Madame Gladiával, és kellő diszkrécióval beszélgethessen vele saját származásáról. Csak ez a kérdés foglalkoztatta őt igazán, semmi más. Van-e valamiről tudomásod, Giskard barátom, amivel alátámaszthatnád ezt a következtetésemet?

Az Aurora napja még nem bújt elő a felhők közül, és a homályos fény láthatóvá tette Giskard szemének tompa villogását.

– Valóban, dr. Mandamus belső feszültsége jóval erősebb volt a beszélgetés első része alatt, mint a vége felé. Ez az elképzelésed megerősítéséül szolgálhat, Daneel barátom.

– Akkor azt a kérdést kell föltennünk magunknak, miért ilyen fontos dr. Mandamus számára a saját származásának problémája – dörmögte Daneel.

– Dr. Mandamus ezt is megmagyarázta – mutatott rá Giskard. – Előmenetele csak akkor alakulhat a kívánsága szerint, ha bebizonyítja, hogy nem Elijah Baleytől származik. Dr. Amadiro, akitől a pályája függ, biztosan határozottan ellene fordul, ha kiderül, hogy mégiscsak Mr. Baley utóda.

– Legalábbis ezt mondta, Giskard barátom, de a beszélgetés alatt történtek ellene szólnak.

– Hmm, miért mondod ezt? Próbálj csak tovább is ember módjára gondolkodni, Daneel barátom! Célravezetőnek látom a dolgot.

– Köszönöm, Giskard barátom – mormolta Daneel komoran. – Fölfigyeltél rá, hogy bármit mondott is Madame Gladia dr. Mandamusnak az Elijahtól való származása cáfolatául, az nem volt elég meggyőző? Mandamus minden esetben kijelentette, hogy dr. Amadiro annak nem adna hitelt.

– Igen, és szerinted ez mit jelent?

– Úgy tűnik, dr. Mandamus biztos volt abban, hogy dr. Amadiro semmiféle érvet nem fogad el, miszerint mégsem Elijah Baley Mandamus őse. Ezért csodálkozom, miért zaklatta egyáltalán ezzel a kérdéssel Madame Gladiát. Valószínűleg kezdettől fogva tudta, hogy a kérdezősködése céltalan.

– Lehetséges, Daneel barátom, de ez csupán találgatás. Találsz esetleg valami más lehetséges magyarázatot a viselkedésére?

– Igen. Azt hiszem, nem az eleve meggyőzhetetlen dr. Amadiro, hanem a saját maga kedvéért faggatózott származása felől.

– Ebben az esetben miért hozta egyáltalán szóba dr. Amadiro nevét? Miért nem mondta egyszerűen: "Én szeretném megtudni, mi a helyzet."

Halvány mosoly suhant át Daneel arcán, kifejezésének olyan megváltozása, amilyenre a másik robot képtelen lett volna.

– Ha ezt mondja – folytatta Daneel –, Madame Gladia biztosan azt feleli, hogy semmi köze hozzá, és így nem tudhat meg semmi érdemlegeset. Madame Gladia azonban éppoly ellenséges dr. Amadiróval szemben, mint ő Elijah Baleyvel; Madame Gladia bizonyára makacsul szembeszegül dr. Amadiro róla alkotott bármilyen véleményével. Valószínűleg akkor is feldühödik, ha ez a vélemény többé-kevésbé megalapozott, hát még így, hogy semmi sem támasztja alá! Biztosan minden lehetséges módon cáfolni kívánta dr. Amadiro véleményének helyességét, vagyis fölsorakoztat minden hozzáférhető érvet e célja elérésének érdekében.

– Ebben az esetben az, hogy dr. Mandamus ridegen elutasít minden fölhozott bizonyítékot, csak még inkább feldühíti őt, és egyben újabb érvek fölsorakoztatására sarkallja. Stratégiáját dr. Mandamus úgy választotta meg, hogy biztosan a legtöbbet szedhesse ki Madame Gladiából, és végül ő maga meg is győződött róla, hogy az elődei között nincs földi ember. Legalábbis csekély két évszázadnyi közelségben. Dr. Amadiro kételyeinek szerintem semmi szerepe sem volt ebben az ügyben.

– Érdekes elgondolás ez, Daneel barátom – mondta Giskard –, de nem tűnik igazán megalapozottnak. Hogyan győződhetnénk meg arról, hogy részedről nem csupán tapogatózás?

– Hát nem úgy véled, Giskard barátom, hogy miután dr. Mandamus semmilyen tény birtokába sem jutott, amely dr. Amadirót meggyőzni képes, akkor minden valószínűség szerint határozottan el kellett volna keserednie, sőt kétségbe kellett volna esnie? Saját állítása szerint ez akadályozza az előmenetelét, és kizárja, hogy kívánságának megfelelően valaha is a Robotikai Intézet vezetője lehessen. Ő viszont egyáltalán nem tűnt elkeseredettnek, sőt szerintem diadalmasnak látszott. Én persze csak a külseje alapján ítélhetek, de te mélyebben beleláthatsz. Mondd hát, Giskard barátom, mi volt a tudati alapállása a beszélgetésük e részének eredményét illetően?

– Visszagondolva rá, nemcsak egyszerű diadalt, hanem mélységes örömet is érzett. Igazad van, Daneel barátom. Miután föltártad előttem a gondolatmenetedet, a korábban általam érzékelt diadalérzete szerintem nyilvánvalóan igazolja annak helyességét. Valójában most, hogy mindent ilyen szépen elmondtál, saját hibámnak tekintem, hogy magamtól nem jöttem rá.

– Tudod, Giskard barátom, számos esetben ugyanígy reagáltam Elijah Baley gondolkodásmódjára is. Az, hogy jelen esetben magam is képes voltam ilyesféle elmélkedésre, bizonyára a fönnálló válsághelyzettel magyarázható. Ez mindenképpen összefogottabb gondolkodásra kényszerít.

– Alábecsülöd magadat, Daneel barátom. Már hosszú ideje nagyon is összeszedetten gondolkodsz. De miért említesz valami jelenlegi válsághelyzetet? Itt állj meg egy kicsit, és próbáld megmagyarázni! Dr. Mandamus diadalérzete afölött, hogy mégsem Mr. Baley leszármazottja, hogyan vezethet a válsághelyzet fölismeréséhez?

– Dr. Mandamus ugyan félrevezetett bennünket a dr. Amadiróra vonatkozó kijelentéseivel, de ettől még biztosan foglalkoztatja őt előmenetelének a problémája, az, hogy mindenáron az Intézet vezetőjévé szeretne válni. Te nem így látod, Giskard barátom?

Giskard mintha egy pillanatig elgondolkodott volna, majd így folytatta:

– A vágyait én nem vizsgáltam. Határozott cél nélkül faggattam a tudatát, és csupán felszíni megnyilvánulásait vettem figyelembe. Mégis, mintha valóban fölvillantak volna bizonyos törekvései, amikor az előmeneteléről beszélt. Nincsen komoly alapom az érveid alátámasztására, Daneel barátom, de nem is cáfolhatom őket.

– Akkor tekintsük dr. Mandamust karrieristának, és nézzük meg, ez hová vezet bennünket! Egyetértesz?

– Egyetértek.

– Tehát nem tűnik-e helytállónak, hogy az Elijah kollégámtól való származásának cáfolata fölött érzett öröm végül is a vágyai teljesíthetőségének reményéből fakad? Viszont mindez nem állhat kapcsolatban dr. Amadiro jóváhagyásával, miután megállapítottuk, hogy az Amadiro-motívumot csupán félrevezetésül említette meg. Jelenlegi törekvései következésképpen valami másra kell, hogy irányuljanak.

– És mi lenne az a más?

– E téren semmi sem merül föl meggyőző erővel. Egyvalamit azért mégis továbbgondolásra érdemesnek vélek. Mi van, ha dr. Mandamus tud valamit, vagy tehet valamit, ami jelentős sikert hoz a számára, olyasmit, ami végül is az Intézet vezetőjévé emelheti? Ne feledd, hogy a származását firtató kérdezősködés végén kijelentette: "Igen hatásos eszközök állnak még rendelkezésemre." Tegyük föl, hogy ez igaz, de az említett eszközökkel csak akkor élhet, ha valóban nem Elijah kollégám leszármazottja. Az efféle származás cáfolata fölött érzett diadala talán abból a tényből fakad, hogy ezáltal bevetheti az emlegetett eszközöket, és jelentősen előreléphet.

– De mik lehetnek ezek a hatásos eszközök, Daneel barátom?

– Tovább kell gondolkodnunk rajta – válaszolta Daneel komoran. – Azt tudjuk, hogy dr. Amadiro semmit sem kíván jobban a Föld vereségénél, és ezáltal korábbi helyzetébe való visszaszorításánál, amikor is az űrlakó világokat kellett szolgálnia. Ha dr. Mandamus képes ezt elérni, akkor bármit kívánhat dr. Amadirótól, beleértve a garanciát is, hogy őt nevezi ki utódjának. De talán habozna a Földet leverni és megalázni, hacsak nem érzi, hogy származásának semmi köze hozzá. A földi Elijah Baleytől való eredete meggátolná ebben. Ennek a származásának a cáfolata viszont fölszabadítja cselekvőképességét, és egyben megmagyarázza a diadalérzetét is.

– Úgy érted, hogy dr. Mandamus lelkiismeretes ember?

– Lelkiismeretes?

– Az emberi lények néha használják ezt a szót. Megfigyelésem szerint olyan személyekre alkalmazzák, akik betartanak bizonyos viselkedési szabályokat, és olykor emiatt a közvetlen érdekeikkel szemben cselekszenek. Ha dr. Mandamus úgy érzi, hogy nem szorgalmazhatja saját előmenetelét azok rovására, akikkel esetleg távoli rokonságban van, emiatt úgy vélem, hogy lelkiismeretes ember. Sokat gondolkodtam már ilyesféle dolgokon, Daneel barátom, mivel arra utalnak, hogy az emberi lényeknek is vannak a viselkedésüket befolyásoló törvényeik, legalábbis bizonyos esetekben.

– És meg tudod állapítani, hogy dr. Mandamus valóban lelkiismeretes ember-e?

– Az érzelmei megfigyelése alapján? Nem, én nem is kerestem benne semmi ilyesmit, de ha a te megfigyeléseid helyesek, azokból lelkiismeretességnek kell következnie. Másrészt mégis, ha ilyen embernek tekintjük őt, és visszafelé végigkövetjük az érvelést, akkor másféle következtetésekre is juthatunk. Előfordulhat, hogy dr. Mandamusnak hite szerint alig tizenkilenc és fél évtizeddel ezelőtt egy földi ember volt az őse, ám ő legyűrheti a lelkiismeretét, és élére állhat a Föld leigázását célzó hadjáratnak, hogy ily módon szabaduljon meg nemkívánatos származásának bélyegétől. Ha viszont mégsem ez az eredete, akkor nem lenne ilyen ádáz ellensége a Földnek, és a lelkiismerete inkább arra indítaná, hogy hagyja békén a földieket.

– Nem, nem, Giskard barátom – tiltakozott Daneel. – Ez nem egyeztethető össze a tényekkel. Bármennyire megkönnyebbülne is, hogy nem kell erőszakkal a Föld ellen fordulnia, mindezzel még nem felelne meg dr. Amadiro elvárásainak, és nem harcolhatná ki előrehaladását. Nagyravágyó természete miatt nem sokáig élvezhetné az általad olyan pontosan meghatározott diadalérzetet.

– Értem. Ezek szerint dr. Mandamusnak a Föld leigázására alkalmas eszköz van a kezében.

– Igen. És ha így van, az Elijah kollégám által előre jelzett válság még korántsem múlt el simán, sőt egyenesen itt van a nyakunkon.

– A legfontosabb kérdésre azonban mindeddig nem kaptunk választ, Daneel barátom – mormolta töprengőn Giskard. – Mi a természete ennek a válságnak? Miben rejlik a halálos veszedelem? Talán ezt is kitalálhatod?

– Nem, erre képtelen vagyok, Giskard barátom. Máris eljutottam a lehetőségeim határáig. Elijah kollégám talán továbbléphetne, ha élne, de én képtelen vagyok erre. Itt már tőled függök, Giskard barátom.

– Tőlem függesz? Ugyan hogyan?

– Te képes vagy megvizsgálni dr. Mandamus tudatát, míg én nem, és mellesleg senki más sem. Te föltárhatod a válság igazi természetét.

– Attól tartok, én sem tehetem, Daneel barátom. Ha hosszú ideig tartózkodom egy ember közelében, mint dr. Fastolfe vagy most Madame Gladia esetében, akkor lassan, lépésről lépésre föltárhatom a tudata rétegeit, rétegről rétegre lehámozhatom, minden alkalommal csak egy kicsit lépve előre, és így sok mindent megtudhatok anélkül, hogy ártalmára lennék. Ugyanezt dr. Mandamus esetében egyetlen rövid találkozás vagy akár száz rövid találkozás után sem tehetném meg igazán. Az érzelmek hamar a felszínre kerülnek, de a gondolatok nem. Ha holmi sürgető tényezők hatására megpróbálnám siettetni a dolgot, vagyis erőltetném a folyamatot, akkor nyilvánvalóan kárt okoznék benne, azt pedig semmiképpen sem tehetem meg.

– Mégis, a földi emberek milliárdjainak, sőt az űrben további milliárdoknak a sorsa függhet ettől.

– De csak függhet. Ez csak egy elképzelés. Egy emberi lény veszélyeztetése viszont tény. Tegyük föl, hogy kizárólag dr. Mandamus ismeri a válság lényegét, és juthat el annak valamilyen megoldásáig. Tudásával és ezzel a képességével azonban nem kényszeríthetné dr. Amadirót a vezetés átadására, ha Amadiro máshonnan is megtudhatná mindezt.

– Ez igaz – ismerte el Daneel. – Könnyen lehet, hogy így van.

– Ebben az esetben, Daneel barátom, nem föltétlenül szükséges a válság ismerete. Ha megakadályozhatjuk, hogy dr. Mandamus elmondja dr. Amadirónak vagy bárki másnak azt, amit tud, a válságnak nem kell föltétlenül kirobbannia.

– De valaki más is rájöhet arra, amit dr. Mandamus ma tud.

– Biztosan, de azt nem sejthetjük, mikor. Nagyon valószínű, hogy tovább próbálkozhatunk, és egyebeket is megtudhatunk; így jobban fölkészülhetünk valamely hasznos szerep eljátszására.

– Akkor jó.

– Ha viszont dr. Mandamust erővel korlátozzuk, a tudatában akkora kárt tehetünk, hogy már használhatatlanná válik, sőt még az életétől is megfoszthatjuk ily módon. Egyedül én vagyok képes durván beavatkozni a tudati folyamataiba, de nem tehetem meg. Fizikailag azonban bármelyikünk véget vethetne az életének. Én erre sem vagyok képes. Te talán igen, Daneel barátom?

Daneel hosszú szünet után suttogta:

– Nem, én sem. Hiszen te is tudod.

– Még akkor sem, ha tisztában vagy azzal, hogy a Földön és másutt emberi lények milliárdjainak élete forog kockán? – kérdezte csöndesen Giskard.

– Képtelen lennék komolyan ártani dr. Mandamusnak.

– Én is. Tehát csak abban lehetünk biztosak, hogy valami végzetes válság közeleg, aminek a lényegével azonban nem vagyunk tisztában, és föl sem tárhatjuk, ennélfogva szembe sem szegülhetünk vele.

Némán meredtek egymásra, arcuk teljesen kifejezéstelen maradt, de valahogy mégis a kétségbeesés súlyos leple ereszkedett le rájuk.

4 - Egy másik leszármazott

10.

Gladia próbálta kipihenni a Mandamusszal lezajlott nyomasztó találkozást; olyan intenzitással pihent, hogy azt már alig valami választotta el a haláltól. Hálószobájának minden ablakát elhomályosította, környezetét enyhe szellőre hangolta be, sejtelmes lombsusogással és távoli, halk madárdallal fűszerezve. Később szintén távoli tengermorajlásra változtatta, amelyhez alig érzékelhető, sós, de semmivel össze nem téveszthető tengerillatot kevert.

Ám még ez sem segített. Tudata tehetetlenül birkózott az imént történtekkel, és azzal, aminek hamarosan be kellett következnie. Miért is fecsegett ilyen nyíltan Mandamusszal? Ugyan mi köze hozzá Mandamusnak? És ha már itt tartunk: dr. Amadirónak mi köze ahhoz, meglátogatta-e ő Elijah pályára állított hajóját, és mikor; vagy ahhoz, született-e tőle valaha fia, vagy bármely más férfitól?

A lényeg az, hogy Mandamus erőszakos érdeklődése a származása felől kibillentette őt megszokott egyensúlyából. Egy olyan társadalomban, amelyben senki sem törődött a leszármazottaival vagy rokonaival, hacsak nem egészségügyi genetikai okok miatt, e téma belekeverése bármilyen társalgásba feltétlenül zaklató hatást vált ki. Ugyanúgy, ahogy Elijah ismételt (bár nyilvánvalóan véletlenszerű) emlegetése.

Keserűen érezte, hogy csupán önigazolást keres, de minden fölmerülő érvet azonnal ingerülten elvetett. Rosszul reagált a helyzetre, és összevissza fecsegett, akár egy taknyos csitri. Ennyi az egész.

Most pedig jön hozzá ez a telepes!

Az illető nem földi ember. Abban mindenesetre biztos volt, hogy nem a Földön született, sőt talán még életében sohasem járt az ősi bolygón. A népe biztosan valami furcsa bolygón él, amelyről ő még csak nem is hallott, és bizonyára már hosszú nemzedékek óta.

Ezzel az erővel akár űrlakó is lehetne. Az űrlakók szintén a földi emberektől származtak, ugyan több évszázaddal korábbról, de az mit számít? Igaz, az űrlakók hosszú életűek, a telepesek meg csak rövid ideig élnek, de ez talán olyan lényeges különbség? Még egy űrlakó is meghalhat időnek előtte valami véletlen balesetben, sőt egyszer még egy olyanról is hallott, aki végelgyengülésben múlt ki, még hatvanéves kora előtt. Miért ne gondolhatna hát az érkezőre úgy, mint egy szokatlan nyelvjárásban beszélő űrlakóra?

Ám a dolog nem bizonyult ilyen egyszerűnek. Maga az illető telepes nyilvánvalóan nem tekintette magát űrlakónak. Végül is nem az számít igazán, mi az ember valójában, hanem az, minek véli magát. Tehát tekintsük csak őt is telepesnek, és ne űrlakónak!

De hát nem minden emberi lény egyszerűen ember, függetlenül attól, milyen címkét ragasztunk rá: űrlakó, telepes, aurorai vagy földlakó? Az is emellett szól, hogy a robotok egyikükben sem tehettek kárt. Daneel éppoly fürgén ugrana a legelmaradottabb földi ember védelmére, mint az Aurorai Tanács elnökéére, márpedig ez azt jelenti...

Már-már elszenderedett, tulajdonképpen sekély álomba merült, amikor egy váratlan gondolat hatolt be a tudatába, és kapott gellert rajta. Vajon miért Baley ennek a telepesnek a neve?

Agya kitisztult, és kiszökkent az álom kis híján mindent elborító hullámai közül. Miért Baley?

Lehet, hogy ez a név egyszerűen elterjedt a telepesek között. Végül is Elijah tette lehetővé számukra az egész terjeszkedést, és ma már biztosan olyan hősként tisztelik, mint... mint...

Az auroraiak közül semmilyen hozzá hasonlítható hős neve nem jutott az eszébe. Ki is vezette az Aurorára érkező első csoportot? Ki irányította az akkor itt talált nyers és vad világ átalakításának munkálatait? Egyszerűen nem tudta.

Talán solariai származásában keresendő a tudatlansága oka, vagy az auroraiaknak valóban nincs is alapító hősük? Végül is az elsőként ideérkező csapat mindössze néhány földi emberből állt. Csupán a kifinomult biosebészeti beavatkozások sorának köszönhetően egyre hosszabb életűvé váló későbbi nemzedékek lettek igazi auroraiakká. Mindezek után miért is csinálnának hősöket valaha megvetett elődeikből?

A telepeseknek viszont lehetnek a hőseik földi emberek. Talán még nem változtak meg annyira. Végül persze ők is egészen másokká válhatnak, és akkor Elijah is a szégyellt múlt homályába vész, de addig...

Biztosan erről van szó. Meglehet, a telepesek jó fele a Baley családnevet választotta. Szegény Elijah! Mindenki az ő nyakába csimpaszkodik, az ő árnyékába rejtőzik. Szegény Elijah, drága Elijah...

És ekkor végre valóban elaludt.

11.

Álma túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy visszaadja a nyugalmát, a jókedvéről nem is beszélve. Tudta nélkül vadul csikorgatta a fogát, és ha a tükörbe néz, biztosan visszaretten erősen középkorú külseje láttán.

– Madame – szólította meg ekkor Daneel, aki számára ő mindig ugyanaz az emberi lény volt, függetlenül a korától, külsejétől vagy kedélyállapotától.

– Máris itt van az a telepes? – szakította félbe Gladia, és megborzongott.

Odapillantott a falon húzódó időjelző csíkra, azután gyors mozdulatot tett a kezével, amivel azonnal magasabbra állította a fűtést. (Aznap határozottan hűvös volt, és estére még hidegebb időt jósoltak.)

– Igen, asszonyom – felelte végül Daneel.

– És hová vezetted?

– A legnagyobb vendégszobába, madame. Giskard ott van mellette, és a többi házirobot is hallótávolságon belül tartózkodik.

– Remélem, lesz annyi eszük, és kiderítik, mit óhajt ebédre! Nem ismerem a telepesek konyháját. És azt is remélem, képesek lesznek valami ésszerű erőfeszítésre, amivel kielégíthetik az igényeit.

– Biztos vagyok benne, madame, hogy Giskard megfelelően ellátja majd ezt a feladatot.

Ebben Gladia maga sem kételkedett, de csupán egyet mordult felelet helyett. Legalábbis mordult volna, ha Gladia egyáltalán olyan személy, aki bármiért morog. De nem tartotta magát olyannak.

– Föltételezem – mondta ehelyett –, hogy a megfelelő vesztegzár alatt tartották, mielőtt engedélyezték a leszállását.

– Elképzelhetetlen lenne, hogy nem így cselekszenek, madame.

– Ettől függetlenül kesztyűt húzok, és az orrszűrőmet is beteszem – dünnyögte Gladia.

Kilépve a hálószobájából, öntudatlanul is érzékelte a háztartási robotok közelségét, megadta hát a jelet, amire válaszul máris hozták az új pár kesztyűt és a friss orrszűrőt. Minden háztartásnak megvolt a saját jelrendszere, és valamennyi benne élő emberi lény azt használta, miután elsajátította gyors és észrevétlen alkalmazását. A robotoktól elvárták, hogy uraik ilyen jeleinek haladéktalanul engedelmeskedjenek, mintha csak a gondolataikat olvasnák. Ebből eredően a robotok nem követhették a házon kívüliek kívánságait, hacsak világos szavakkal meg nem fogalmazták azokat.

Semmi sem lehetne megalázóbb egy ház lakója számára annál, ha egy robot nem teljesítené szó nélkül a parancsot, vagy ami még rosszabb, esetleg hibásan hajtaná végre az utasítást. Ez azt jelentené, hogy az ember eltévesztett egy jelet... vagy a robottal fordult elő ilyen szörnyűség.

Gladia jól tudta, hogy ilyen esetekben leginkább az emberi lények követtek el hibát, de ezt gyakorlatilag soha senki sem ismerte el. Ilyenkor rendszerint a robotot küldték fölöslegesen reakcióelemzésre, vagy tisztességtelen módon túladtak rajta. Gladia mindig biztos volt benne, hogy sikerül elkerülnie a sértődött egó ilyen csapdáit, de ha abban a pillanatban nem kapja meg a kesztyűjét és az orrszűrőjét, akkor mégis kénytelen lenne...

De nem kellett befejeznie a gondolatot. A legközelebbi robot máris hozta a kívánt dolgokat, mégpedig gyorsan és hibátlanul. Gladia betette az orrszűrőt, és szippantott egyet-kettőt, hogy pontosan a helyére illeszkedjék (semmi kedve nem volt összeszedni valami fertőzést, amelynek okozója túlélhette a fáradságos és kellemetlen fertőtlenítési eljárásokat).

– No és hogy néz ki az illető, Daneel? – kérdezte.

– Átlagos alkatú és méretű, asszonyom – válaszolta a robot.

– Úgy értem, az arca. – (Mellesleg ostoba kérdés volt. Ha az idegen bármely kis hasonlóságot mutatna Elijah Baleyhez, azt Daneel éppoly gyorsan fölismerné, mint saját maga, és azonnal be is számolna erről.)

– Azt nehéz lenne megmondanom, madame. Ugyanis nem látható teljesen.

– Ez meg mit jelentsen? Igazán nem viselhet valami álarcot, Daneel.

– Bizonyos értelemben mégis azt teszi, madame. Az arcát szőr takarja.

– Szőr? – Gladia azon kapta magát, hogy hangosan kacag. – Talán olyasféleképp, ahogy a történelmi hipervidikben? Szakállas? – Ezzel apró mozdulatot tett az álla hegyénél és az orra alatt.

– Annál sokkal jobban, asszonyom. A fél arcát teljesen elborítja a szőrzet.

Gladia erre nagyra nyitotta a szemét, és első ízben éledt föl benne a kívánság, hogy megnézze azt az embert. Vajon hogyan mutathat egy teljesen szőrrel borított arc? Az aurorai – és általában az űrlakó – férfiak arcszőrzete igen gyér volt, s ami mégis akadt, azt kései tizenéves korukra, vagyis tulajdonképpen még gyermekkorukban teljesen eltávolították. A felső ajak környékét azonban néha érintetlenül hagyták. Gladia visszaemlékezett rá, hogy a férje, Santirix Gremionis a házasságuk előtt szintén viselt valami halvány szőrcsíkot az orra alatt. Bajusznak nevezte. Úgy festett, mint valami rossz helyre tévedt és különösen eltorzult szemöldök, s miután ellenállását legyőzve elfogadta őt férjeként, megkövetelte, hogy tüntesse el azt a rondaságot.

Santirix egyetlen hangos szó nélkül engedett a kérésnek, és csak most jutott Gladia eszébe, hogy a férfi netán hiányolhatta a szőrzetét. Úgy rémlett most, hogy akkoriban, azokban a korai években, a férje néha önkéntelenül megérintette a bőrt az orra alatt. Azt hitte akkor, hogy idegesen vakargatott valami nem létező viszketést, és csak most jutott el a tudatáig, hogy biztosan az örökre eltávolított bajuszát kereste.

Vajon hogy nézhet ki egy ember, akinek egész arcát bajusz borítja? Talán mint valami medve?

Milyen érzés lehet? Mi lenne, ha a nőknek is nőne ilyen szőrzetük? Egy szerelmespárra gondolt, amint csókolózni akarnak, de sehogy sem találják egymás száját. Mulatságosnak találta a gondolatot, ártatlanul pajzánnak, és hangosan fölnevetett. Érezte, amint minden aggálya szertefoszlik, és érdeklődéssel nézett a szörnyeteggel való találkozás elé.

Végül is semmi oka a félelemre, még ha a viselkedése olyan állatias lenne is, mint a külseje. Neki ugyanis nem lesz saját robotja – tudomása szerint a telepesek robotoktól mentes társadalomban éltek –, őt viszont csaknem tucatnyi veszi majd körül. A szörnyet a pillanat törtrésze alatt megfékezik, ha csak a legcsekélyebb gyanús mozdulatot teszi, sőt még akkor is, ha mérgében netán fölemeli a hangját.

– Vezess hát hozzá, Daneel – mondta végül jókedvűen.

12.

A szörnyeteg fölállt. Mormogott valamit, ami ilyesféleképpen hangzott: – "Jénapát, mahadám."

A "jó napot" azonnal érthető volt számára, de egy jó pillanatba került, míg az utolsó szóban bizonyossággal fölismerte a "madame"-ot.

– Jó napot – felelte Gladia szórakozottan. Emlékezett még rá, milyen nehezen birkózott meg az aurorai kiejtéssel, a galaktikus köznyelv helyi változatával azokban a régmúlt napokban, amikor ijedt fiatalasszonyként ideérkezett a Solariáról.

A szörnyeteg nyelvjárása bárdolatlan volt – vagy csak azért tűnt ilyennek, mert szokatlan volt a számára? Eszébe jutott, hogy Elijah is különösen ejtette a "k" és a "p" hangokat, de máskülönben nagyon szépen beszélt. Azóta azonban tizenkilenc és fél évtized telt el, és ez a telepes ráadásul nem is a Földről érkezett. Az elszigetelődő nyelvváltozat erőteljesen eltorzulhat.

De Gladia figyelmének csak kisebbik részét foglalta le a nyelv. Inkább a szakállra bámult megrökönyödve.

A legcsekélyebb mértékben sem hasonlított a színészek által egyes történelmi darabokban viseltekre. Azokon látszott, hogy mesterségesek: egy pamacs itt, egy másik ott, és mindegyik ragacsosan csillogott.

A telepes szakálla egészen másmilyen volt. Egyenletesen, sűrűn és vastagon borította az arcát és az állát. Sötétbarna volt, egy árnyalattal világosabb és hullámosabb a fején növő hajnál, és megítélése szerint legalább kéthüvelyknyi hosszú, egyenletesre nyírva.

Különben nem borította az egész arcát, s ez enyhe csalódást is okozott. A homloka teljesen csupasz volt (persze a szemöldökét nem számítva), azután az orra és a szeme alatti részek is.

A szája fölött sem volt semmi, bár mintha mégiscsak lenne valami halvány árnyék, ami a szőrzet újratermelődésére utalhat. Közvetlenül az alsó ajka alatt is volt egy szőrtelen rész, sokkal gyengébb és ritkább borostával, ami főként a középső részen összpontosult.

Mivel a szája körös-körül csupasz volt, Gladia leszögezte magában, hogy a csókolózás nem okozhatna neki semmilyen nehézséget. Tisztában lévén vele, hogy nem illendő így megbámulnia, ilyen szótlanul, sietve megszólította váratlan vendégét:

– Úgy látom, a szája körül eltávolította a szőrzetét.

– Igen, asszonyom.

– És miért, ha szabad megkérdeznem?

– Nyugodtan kérdezheti. Tisztasági okokból. Nem szeretném, ha ételmaradékok akadnának a szőreim közé.

– Valamivel levakarja, igaz? Úgy látom, mintha megint nőni kezdene.

– Arclézert használok. Tizenöt másodpercembe kerül, fölkelés után.

– Miért nem égeti ki és szabadul meg tőle végleg?

– Még kedvem támadhat visszanöveszteni.

– Miért?

– A szépség míján, hölgyem.

Ezúttal Gladia nem fogta föl a szó értelmét. Úgy hallatszott, hogy "zépseg" vagy éppen "cépcseg".

– Tessék? – mormolta.

– Esetleg megunom a mostani arcomat – magyarázta a telepes –, és a szőrt ismét kinövesztem a szám fölött. Egyes nők nagyon is kedvelik, és... – igyekezett megőrizni a szerénység látszatát, ezért halkabban folytatta: – Egész formás bajszom van, tudja, ha megnövesztem.

– Hiszen maga a szépségre gondolt! – értette meg végre Gladia azt a furcsa szót. A telepes fölkacagott, kivillantva ép, fehér fogsorát.

– Maga éppen olyan furcsán beszél, hölgyem.

Gladia megpróbálta megőrizni méltóságteljes modorát, de végül mégiscsak elmosolyodott. A megfelelő kiejtés mindig a helyi szokásoktól függ.

– Az én solariai hanghordozásomat kellene hallania, ha már erről beszélünk. Akkor így hangzana: "a széhépséhéég míííjánn" – és az "í" hangot végtelenül elnyújtotta.

– Jártam olyan helyen is, ahol egy kicsit ilyesformán beszélnek. Elég barbár módon hangzik. – Az "r" hangjai kemények és mintaszerűek voltak.

Gladia fölkuncogott.

– Maga a nyelve hegyét pörgeti. Inkább az oldalát kellene rezegtetnie. Ezt csak a solariaiak tudják igazán.

– Talán megtaníthatna rá. A kereskedők, akik sokfelé megfordulnak, mindenféle nyelvi furcsaságokkal találkoznak. – Még egyszer megpróbálkozott az "r" pörgetésével, de a hangja kissé megbicsaklott, és köhögni kezdett.

– Na látja. Még tönkreteszi a hangszálait, és többé sohasem jönnek rendbe. – Még mindig csodálattal bámulta a férfi szakállát, és képtelen volt tovább uralkodni a kíváncsiságán. Odanyúlt és megérintette.

A telepes először elfintorodott és hátrahőkölt, de amint rájött az indítékára, nem mozdult tovább.

Gladia szabad szemmel láthatatlan kesztyűbe bújtatott ujjai megpihentek az arca bal oldalán. A hajszálvékony műanyag nem tompította a tapintását. A szőrzetet lágynak és mégis rugalmasnak találta.

– Egész kellemes – mormolta némi meglepődéssel.

– Mindenki megcsodálja – jelentette ki a telepes széles vigyorral.

– De nem tölthetem az egész napomat a maga cirógatásával – jelentette ki a nő.

– Felőlem nyugodtan megteheti – mondta a férfi, de Gladia, ügyet sem vetve rá, folytatta:

– Közölte a robotjaimmal, mit óhajt ebédre?

– Ugyanazt mondtam nekik, amit most önnek is, hölgyem: akármit, ami éppen kéznél van. Nem is tudom, hány világot bejártam az elmúlt évben, és mindegyiknek megvan a maga konyhája. Egy kereskedő előbb-utóbb bármit megeszik, ami nem kifejezetten mérgező. Szívesebben elfogadok valamilyen aurorai ételt ahelyett, amit a baleyföldi konyha utánzásaként kínálnának.

– Baleyföld? – kérdezte Gladia élesen, és a ráncok ismét összefutottak a homlokán.

– A bolygónkra érkezett első csoport vezetője után kapta a világunk ezt a nevet. Mellesleg ő volt a legelső minden telepes világ lakói közül. Ben Baley.

– Elijah Baley fia?

– Igen – válaszolta a telepes, és azonnal témát váltott. Végignézett saját magán, és némi éllel jegyezte meg: – Mondja, hogy képesek elviselni ezeket a ruhákat? Mind síkos és lötyögős. Örülök majd, ha végre visszabújhatok a magaméba.

– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan része lehet ebben az örömben. De most azért jöjjön, és ebédeljen meg velem. Mellesleg közölték, hogy hívják: a neve Baley. akár a világáé.

– Ne csodálkozzék rajta. A bolygónkon ez a legnépszerűbb családnév. Ez természetes. Én Dégé Baley vagyok.

Lassan sétáltak az ebédlő felé, Giskard előttük, Daneel mögöttük. Odaérve mindkét robot azonnal behúzódott a fal megfelelő nyílásába. Más robotok már a saját helyükön várakoztak. Most kettő lépett elő közülük, és hozzálátott az ebéd felszolgálásához. A szobát beragyogta a napfény, a falakon szinte éltek a festmények, az asztalt szépen megterítették, az ételnek pedig ínycsiklandó illata volt.

A telepes beszippantotta, majd elégedetten kifújta a levegőt.

– Nem hinném, hogy bármi problémát okozna számomra egy kis aurorai eledel elfogyasztása. Hová telepedhetek le, hölgyem?

– Ha itt megfelel önnek, uram – szólalt meg azonnal az egyik robot.

A telepes helyet foglalt, majd Gladia is leült, megadván a vendégnek kijáró elsőbbséget.

– Dégé? – kérdezte. – Nem ismerem a világuk névadási szokásait, ezért bocsássa meg, ha szamárságot kérdezek; de a Dégé nem női név inkább?

– Egyáltalán nem – válaszolta a vendég kissé feszülten. – Különben sem igazi név, hanem csak afféle kezdőbetűk. Valójában az ábécé negyedik és hetedik betűje.

– Ó – sóhajtott föl Gladia, miután megértette –, más szóval D. G. Baley. És mely nevek kezdőbetűiről van szó, ha nem sértem meg a kíváncsiságommal?

– Ó, korántsem. D ott van, abban biztos vagyok – bökött mutatóujjával az egyik falmélyedés felé –, és azt hiszem, az a másik lesz G. – Ezzel a szomszédos fülkére mutatott.

– Ezt nem mondhatja komolyan – nyögte Gladia elhalón.

– Márpedig így van. A teljes nevem: Daneel Giskard Baley. A családom minden nemzedékének valamelyik szerteágazó részében föltétlenül akad egy-egy Daneel és Giskard. Hat gyerek közül én vagyok a legfiatalabb, viszont az egyetlen fiú. Anyám úgy érezte, éppen elég nagy már a család, megelégszik hát ezzel az egy fiúval, ezért rám testálta egyszerre mind a két nevet. Szóval így lettem Daneel Giskard Baley, de ez a név igen fárasztó volt számomra. Ezért jobban kedvelem, ha Dégének szólítanak, és megtisztelne vele, ha ön is így tenne. – A férfi szavait őszinte mosoly kísérte. – Én vagyok az első, aki egyszerre viseli mindkét nevet, és a nagyszerű névadókat is én láthatom elsőként eredetiben.

– És miért épp ezek a kedvelt nevek?

– A családi történet szerint Elijah ősünk ötlete volt. Megkérték, adjon nevet az unokáinak, mire a legidősebbet a Daneel, a másodikat pedig a Giskard névre keresztelte. Ragaszkodott ezekhez a nevekhez, ezzel teremtette meg a hagyományt.

– No és a lányok?

– Nemzedékről nemzedékre a Jezebel... Jessie a legnépszerűbb név. Tudja, Elijah feleségéé.

– Igen, tudom.

– És nincsenek... – itt észrevette magát, és figyelmét inkább a föltálalt ételre összpontosította. – Ha Baleyföldön lennénk, azt mondanám, hogy ez egy szép szelet disznósült, földimogyoró-mártással.

– Valójában az egész zöldségekből készült, D. G. De nem azt akarta mondani, hogy nincsenek Gladiák a családban?

– Nincsenek – válaszolta D. G. nyugodt hangon. – Az egyik magyarázat szerint Jessie, az eredeti Jessie nem vette volna jó néven, de én ezt nem hiszem el. Tudja, Elijah felesége, az Ősanya, sohasem jött el Baleyföldre, nem hagyta el a Földet. Hát hogyan is tiltakozhatott volna? Nem, és biztos vagyok benne, hogy az Ősünk nem akart másik Gladiát. Semmiféle utánzatot, másolatot vagy helyettesítőt. Gladia csak egy volt számára. Az egyetlen. Mellesleg azt is kérte, hogy az Elijah nevet se adják egyik utódjának se.

Gladia nem érzett igazi étvágyat.

– Úgy érzem, az ősük élete utolsó részében a Daneeléhez hasonló érzelemmentességre törekedett. A lelke mélyén azért mégis megmaradt megrögzött romantikusnak. Ezzel az erővel az Elijah és a Gladia név használatához is hozzájárulhatott volna. Nekem egész biztosan nem lett volna kellemetlen, és szerintem a feleségének sem. – Ezzel dallamosan fölkacagott.

– Mindez valahogy nem tűnik valóságosnak – jegyezte meg D. G. – Az Ős lényegében már történelmi régmúlt. Százhatvannégy évvel ezelőtt halt meg. Én a hetedízigleni leszármazottja vagyok, és lám, mégis itt ülök egy asszony társaságában, akit ő még egészen fiatal korában ismert.

– Nem ismertem őt igazán – mormolta Gladia a tányérjára meredve. – Csak rövid ideig láttam, három különböző alkalommal hét éven belül.

– Tudom. Az Ős fia, Ben megírta apja életrajzát, amely ma Baleyföld egyik klasszikus irodalmi értékének számít. Még én is elolvastam.

– Valóban? Én viszont nem. Még azt sem tudtam, hogy létezik. És mit... mit tartalmaz rólam?

– Semmit, ami ellen kifogása lehetne – válaszolta D. G. látható derűvel. – Nagyon is jól fest benne. De ez nem is igazán lényeges. Számomra az a legmegdöbbentőbb, hogy mi most itt vagyunk, hét teljes nemzedék életével közöttünk. Milyen idős ön, hölgyem? Vagy nem illendő föltennem ezt a kérdést?

– Nem tudom, illendő-e vagy sem, engem mindenesetre nem zavar. Galaktikus standard években számolva jelenleg éppen kétszázharminchárom éves vagyok. Huszonhárom évtizednyinél öregebb.

– Nem néz ki többnek, mint ha a negyvenes évei végén járna. Az Ős hetvenkilenc éves korában halt meg, aggastyánként. Én most harminckilenc vagyok, s amikor meghalok, ön még mindig élni fog...

– Ha elkerülök minden halálos szerencsétlenséget.

– És talán még vagy öt évtizedet megér még azután is.

– És ezért irigyel engem, D. G.? – kérdezte Gladia enyhe keserű éllel a hangjában. – Irigyel azért, mert már tizenhat évtizeddel többet éltem, mint Elijah, és meglehet, még tíz évtizeddel túlélem őt?

– Természetesen irigylem – hangzott a határozott válasz. – Miért ne irigyelném? Semmi kifogásom nem lenne pár évszázadnyi élet ellen, attól eltekintve, hogy ezzel rossz példát mutatnék Baleyföld népének. Azt nem szeretném, ha ők is mindnyájan ilyen hosszú életűek lennének. A történelmi és szellemi fejlődés üteme ezáltal jelentősen lelassulna. A csúcson lévők túlságosan sokáig maradnának a hatalom birtokában. Baleyföld is elmerülne a konzervativizmus és a romlás mocsarában... ahogyan az önök világa.

– Aurora egész szilárdan áll a lábán, erről majd meggyőződhet – vetette föl Gladia hegyes állacskáját.

– Én az ön világáról, Solariáról beszélek.

Gladia ingadozott egy pillanatig, majd szilárdan kijelentette:

– A Solaria nem az én világom.

– Én pedig remélem, hogy az – mormolta D. G. – Azért kerestem fel önt, mert remélem, hogy a Solaria igenis az ön világa!

– Ha csupán ezért jött el hozzám, akkor csak az idejét pocsékolja, fiatalember.

– De hát a Solaria szülötte, nemde? És ott is élt egy bizonyos ideig.

– Életem első három évtizedét töltöttem ott; az egész várható időm mintegy nyolcadrészét.

– Ez éppen eléggé solariaivá teszi ahhoz, hogy segítségemre lehessen egy meglehetősen fontos ügyben.

– Ettől az úgynevezett fontos ügytől függetlenül, én nem vagyok solariai.

– Háború vagy béke kérdéséről van szó, már ha ez önnek jelent valamit. Az űrlakó világok háborúra készülnek a telepes világokkal szemben, és mindkét fél számára keserves csapást jelent majd, ha ez bekövetkezik. És öntől függ, asszonyom, hogy ezt a háborút megakadályozza, és békét teremtsen.

13.

Az ebéddel végezvén – nem volt valami nagy trakta –, Gladia azon kapta magát, hogy hűvösen haragos tekintettel méregeti a vendégét.

Az utóbbi húsz évtizedben nyugodtan élt, lehántotta magáról a létezés kellemetlenségeit. Lassacskán megfeledkezett a Solaria nyomorúságáról és aurorai beilleszkedésének kezdeti nehézségeiről. Sikerült jó mélyre elásnia két gyilkosság kínját és két különös szerelem gyönyöreit; az egyik egy robothoz, a másik egy földi emberhez fűzte... és mindezeket a problémákat messze maga mögött hagyta. Végül is összehozott egy hosszú, nyugalmas házasságot, szült két gyermeket, és békésen végezte formatervező-művészi munkáját. Végül kiröppentek a gyerekek, megvált a férjétől, s így akár a munkájától is visszavonulhatna.

Akkor egyedül maradhatna a robotjaival, és elégedetten – vagy rosszabb esetben beletörődéssel – hagyhatná, hogy élete lassan és eseménytelenül poroszkáljon a nyugodt vég felé, amely majd bekövetkezik a maga idején, méghozzá olyan lassan, hogy talán a tudatáig sem jutna majd az elérkezése.

Pontosan ezt akarta.

És akkor... lám csak, mi történik vele!

Az egész előző este kezdődött, amikor hiábavalóan kereste a Solaria napját a csillagos égen, mivel nem is volt ott, és akkor sem láthatta volna szabad szemmel, ha ott van. Mintha ez az ostoba kapaszkodás a múlt után, amelyet meg kellett volna hagynia tetszhalott állapotában, ez a törekvés pukkasztotta volna el a maga köré gondosan fölépített, hűvös buborékot.

Először Elijah Baley – tudatosan félresöpört emlékei közül a legédesebben fájdalmas – neve bukkant föl többször is egymás után, sötét következetességgel.

Találkoznia kellett egy emberrel, aki – hibásan – föltételezte, hogy Elijah Baley ötödízigleni utóda, és most egy másik társaságában ül itt, aki valóban hetedízigleni leszármazottja. Végül most olyan probléma és olyan felelősség merül föl előtte, amilyen nemegyszer, különböző helyzetekben maga Elijah Baley számára is kínzó dilemmát jelenthetett volna.

Talán magának is Elijah hasonmásává kell változnia, csakhogy az ő képességei és a kötelességre irányuló dühödt, minden áldozatra kész elszántsága nélkül?

Vajon mit tett, amivel kiérdemelte ezt a sorscsapást?

Érezte, amint az önsajnálat dagadó áradata mélyén ott lapul a lelkében a dühös indulat. Senkinek sincs joga rá hárítani bármilyen felelősséget az ő akarata ellenében!

Erővel igyekezett kordában tartani a hangját, úgy sziszegte:

Miért erősködik olyan hevesen, hogy solariai vagyok, miközben én nem tekintem magam solariainak?

D. G. láthatóan nem vette a szívére a nő hangjának váratlan hűvösséget. Még mindig kezében tartotta a puha szalvétát, amelyet az étkezés végén tettek elé. Nedves volt és meleg, nem nagyon forró; D. G. kínosan utánozta Gladia mozdulatait, amint gondosan megtörölgeti vele a kezét és a száját. Végül kettéhajtotta, és a szakállát is végigtörölte vele. A szalvéta foszlányokra esett, és felpöndörödött.

– Föltételezem, hogy hamarosan teljesen elenyészik – jegyezte meg.

– Így van. – Gladia belehelyezte kéztörlőjét az asztal lapjában e célból kialakított mélyedésbe. Kézben tartani modortalanságnak számított, amit csak az tett megbocsáthatóvá, hogy D. G. nyilvánvalóan nem ismerte a civilizált szokásokat. – Akadnak, akik szerint ez is szennyezi a légkört, de működik a kifinomult elszívóberendezés, amely a legcsekélyebb szennyezést is eltávolítja a mennyezeten át. Nem hiszem, hogy bármelyikünkre veszélyt jelentene. De nem válaszolt a kérdésemre, uram!

D. G. gombóccá gyúrta szalvétája maradványait, és letette széke karfájára. Gladia gyors és alig észrevehető intésére az egyik robot azonnal eltávolította onnan.

– Nem szándékosan hagytam figyelmen kívül a kérdését, asszonyom – szabadkozott D. G. – Nem kívánom önre erőltetni solariai mivoltát. Csupán arra mutattam rá, hogy ott született, és életének korai évtizedeit is ott töltötte, így ésszerűnek tűnik önt solariainak tekintenem, legalábbis bizonyos mértékben. Különben tud róla, hogy a népe elhagyta a Solariát?

– Hallottam róla. Igen.

– Kivált ez önből valamilyen érzelmet?

– Én aurorai vagyok, már teljes húsz évtizede.

– Ez non sequitur.

– Hogy micsoda? – A véghangzókat egyáltalán nem értette.

– Nincs semmi köze a kérdésemhez.

– Ó, úgy érti, non sequitur! Viszont azt mondta: "no, szekatúra".

– Nagyon helyes – vigyorodott el D. G. – Akkor hagyjuk hát a szekatúrát. Én azt kérdezem öntől: érez-e valamit a Solaria pusztulásával kapcsolatban, mire azt válaszolja, hogy aurorai. Megfelelő reagálásnak tekinti ezt? Egy született aurorait is rossz érzéssel tölthet el egy testvérvilág megsemmisülése. Mondja, ön mit érez?

– Az nem számít! – csattant föl Gladia jéghidegen. – Miért érdekli?

– Megmagyarázom. Bennünket, a telepes világok kereskedőit azért érdekel, mert nagy nyereséggel kecsegtető üzleti lehetőségek rejlenek benne, és egy olyan világ, amelyet el is nyerhetünk. A Solariát már terraformálták. Kényelmes világ, és önök, űrlakók, úgy látszik, nem óhajtják, nincs szükségük rá. Akkor miért ne telepítenénk be mi?

– Azért, mert nem a maguké!

– Talán az öné mégis, madame, azért tiltakozik ennyire? Több joga van hozzá az Aurorának, mint a Baleyföldnek? Nem gondolhatjuk vajon, hogy egy üres világ azé, aki örömmel betelepíti?

– Már be is telepítették?

– Nem, mert nem teljesen üres.

– Úgy érti, mégsem hagyta ott minden solariai? – kérdezte hevesen Gladia. D. G. visszatérő mosolya vigyorrá szélesedett.

– Lám, hogy fölizgatja a gondolat, holott aurorai!

– Válaszoljon a kérdésemre! – komorodott el Gladia azonnal. D. G. megvonta a vállát.

A legjobb becsléseink szerint is mindössze úgy ötezer solariai élhetett rajta, mielőtt elhagyták. A népessége persze már évek óta erősen csökkent. De még az az ötezer is; biztosak lehetünk benne, hogy tényleg valamennyien elmentek? Ám valójában nem is ez a fő kérdés. Még ha az utolsó solariai is eltávozott róla, a bolygó akkor sem tekinthető egészen üresnek. Van rajta ugyanis vagy kétszázmillió, ha nem több robot, gazdátlan robotok, némelyikük az egész galaxis legfejlettebbjei közül való. A távozó solariaiak föltehetően magukkal vittek néhány robotot; az űrlakók élete elképzelhetetlen nélkülük. (Ezzel D. G. körülpillantott, és mosolyogva nézett végig a fali nyílásaikban sorakozó házi robotokon.) – Fejenként negyvenezret azonban mégsem cipelhettek magukkal.

– Nos, mivel a maguk telepes világai teljesen robot nélküliek, és azok is kívánnak maradni, föltételezem, hogy nem is szállhatják meg a Solariát.

– Így van. Addig nem, amíg a robotokat el nem távolítják róluk... és itt lépünk be a képbe mi, kereskedők.

– Hogyan?

– Mi nem akarunk robottársadalmat, de azért nem viszolygunk a robotok érintésétől vagy a velük való üzleteléstől. Nem táplálunk irántuk babonás félelmet. Csak azt tudjuk, hogy egy túlrobotosodott társadalom hanyatlásra van ítélve. Ezt az űrlakók a saját példájukkal tették számunkra nyilvánvalóvá. Ám attól, hogy mi nem óhajtunk ezzel a robotméreggel megfertőzött világban élni, még nagyon szívesen eladhatjuk őket méltányos áron az űrlakóknak, ha már elég bolondok ahhoz, hogy ilyen társadalmat kívánjanak maguknak.

– És gondolja, hogy az űrlakók valóban megvennék őket?

– Biztos vagyok benne. Még örömmel is fogadnák az elegáns solariai gyártmányokat. Közismert, hogy ők voltak a galaxis legkiválóbb robottervezői, függetlenül attól, hogy a boldogult dr. Fastolfe számított e téren felülmúlhatatlannak, holott ő csupán aurorai. Másrészt, bár tekintélyes összegeket söpörhetnénk be értük, az még mindig eltörpülne a valódi értékük mellett. Így az űrlakók és a telepesek egyaránt nyernének az ügyön; ebben rejlik a sikeres kereskedelem titka.

– Az űrlakók nem vásárolnának robotokat a telepesektől – jelentette ki Gladia szemmel látható megvetéssel.

D. G. igazi kereskedőhöz méltón nem törődött olyan csekélységekkel, mint a harag vagy a sértett büszkeség. Számára az üzlet volt a lényeg.

– Már hogyne vásárolnának! – vélekedett. – Ha fejlett robotokat fél áron ajánlanánk föl nekik, ugyan miért hárítanák el maguktól a lehetőséget? Ha üzletről van szó, ön is meglepetéssel tapasztalhatja, milyen jelentéktelenné válik rögtön az ideológia.

– Én pedig azt hiszem, itt önt éri majd meglepetés. Csak próbálja eladni azokat a robotokat, rögtön meglátja!

– Szívesen megkísérelném, asszonyom. Mármint eladni őket. De sajnos egy sincs a birtokomban.

– Miért nincs?

– Mivel egyet sem sikerült szereznünk. Két telepes kereskedőhajó is leszállt a Solariára, más-más helyen és időben. Mindegyikük úgy huszonöt robotot hozhatott volna magával. Ha sikerrel járnak, egész kereskedelmi flották követték volna őket, és megkockáztatom, még évtizedekig űzték volna a robotkereskedelmet, és végül megtelepedhettek volna a kiürített világon.

– De nem jártak sikerrel. Vajon miért?

– Mivel mindkét hajó elpusztult a bolygó felszínén, s amennyire tudjuk, velük együtt a személyzetük is.

– Meghibásodott valami berendezésük?

– Szamárság. Mindkét hajó simán leszállt, nem szenvedtek hajótörést. Utolsó jelentésükben közelgő űrlakókat említettek, de azt nem tudjuk, solariaiak vagy más világok szülöttei voltak-e azok. Arra a következtetésre jutottunk, hogy az űrlakók figyelmeztetés nélkül támadtak rájuk.

– Az lehetetlen.

– Úgy véli?

– Hát persze hogy lehetetlen. Mi okuk lett volna rá?

– Mondjuk, hogy távol tartsák őket attól a világtól.

– Ha ezt akarják, elegendő lett volna egyszerűen tudomásukra hozniuk, hogy az a világ már foglalt – bizonygatta Gladia.

– Lehet, hogy nagyobb örömüket lelték néhány telepes megölésében. Legalábbis a népünk nagy része így véli, és nyomást gyakorol a kormányra, hogy küldjön oda pár hadihajót, és létesítsen katonai bázist a bolygón.

– Veszélyes vállalkozás lenne.

– Biztosan. Háborúhoz is vezethetne. Néhány héjánk egyenesen erre tör. Talán egyes űrlakóknak is ez a céljuk, és azokat a hajókat is csak az ellenségeskedés kiélezése végett pusztították el.

Gladia döbbenten nézett maga elé. A híradásokban a leghalványabb utalás sem történt az űrlakók és a telepesek közötti feszültségekre.

– Biztosan tárgyalással is elrendezhető a helyzet – vélekedett. – A maguk emberei megkeresték már ez ügyben az Űrlakó Szövetséget?

– Teljesen jelentéktelen testület ugyan, de azért megtettük. Sőt még az Aurorai Tanácsot is...

– És?

– Az űrlakók mindent tagadnak. Arra utalgatnak, hogy a robotkereskedelemből származó nyereség igen nagy lehet, s ezért a – velük ellentétben – kizárólag a pénz után törtető kereskedők maguk is összecsaphattak az üzleten. Nyilván azt akarják velünk elhitetni, hogy a két hajó pusztította el egymást, mivel mindegyik saját világa számára akarta megszerezni a kereskedelmi monopóliumot.

– Ezek szerint azok a hajók más-más világról származtak.

– Igen.

– Nem gondolja, hogy akkor mégiscsak lehetett közöttük valamilyen összecsapás?

– Nem tartom valószínűnek, de el kell ismernem a lehetőségét. A telepes világok között még sohasem volt nyílt harc, de igencsak kiélezett viták akadtak. A Föld közvetítésével ezek azonban mind megoldódtak. Az mégis előfordulhat, hogy a telepes világok valamilyen kényes helyzetben nem tartanak össze, különösen, ha sok milliárd dolláros üzlet a tét. Emiatt nem valami fényes távlat számunkra a háború, és ezért kell tennünk valamit a forrófejűek megfékezésére. Mi is pontosan ez okból keveredtünk bele az ügybe.

– Mi?

– Ön és én. Engem arra kértek föl, hogy menjek el a Solariára, és derítsem ki, ha tudom, mi történt ott valójában. Egy fölfegyverzett, de nem igazi hadihajóval indulok útnak.

– A maga hajója is megsemmisülhet.

– Lehetséges. De bennünket nem érhet támadás fölkészületlenül. Jómagam persze nem vagyok a hipervíziós hősök közül való, ezért alaposan végiggondoltam, mit kell tennem a pusztulás valószínűségének csökkentésére. Rájöttem valamire: a telepesek solariai behatolásának egyik fő akadálya a bolygó ismeretének hiányában rejlik. Ezért hasznos lehet, ha magunkkal viszünk valakit, aki ismeri azt a világot, röviden: egy solariait.

– Úgy értsem, netán engem óhajt magával vinni?

– Pontosan, hölgyem.

– És miért éppen engem?

– Föltételezem, ezt magyarázat nélkül is megérti, asszonyom. A bolygójukat elhagyott solariaiakról nem tudjuk, hová mentek. Ha mégis maradtak néhányan, nagy valószínűséggel bennük keresendő az ellenség. Egyetlen solariai születésű, de más űrlakó bolygón élő személyről sem tudunk, önt kivéve. Az egész galaxisban ön az egyetlen számomra elérhető solariai. Ezért van szükségem éppen önre, és ezért kell velem jönnie.

– Téved, telepes. Ha én vagyok önnek az egyetlen elérhető, akkor nincs elérhető személy a számára. Én nem szándékozom önnel tartani, és nem létezik, abszolúte nem létezik semmilyen eszköz, amellyel erre kényszeríthetne. Itt vannak körülöttem a robotjaim. Csak tegyen felém egyetlen lépést, azonnal megfékezik, ha pedig erőszakoskodik, súlyosabb kellemetlenség is érheti.

– Nem szándékom az erőszak. A saját elhatározásából kell velem tartania, méghozzá készséggel. A háború megakadályozásáról van szó.

– Ez mindkét fél részéről a kormányok dolga. Ebben az ügyben bármilyen részvételt visszautasítok. Végül is magánszemély vagyok csupán.

– Ezzel pedig tartozik a saját világának. A háború nagy csapást jelenthet nekünk, de az Aurora számára is.

– Én semmivel sem vagyok inkább hipervíziós hős, mint maga.

– Akkor nekem tartozik ezzel a lépéssel.

– Maga megőrült! Én nem tartozom magának semmivel.

– Valóban, mint egyénnek, nem tartozik nekem semmivel – mosolyodott el halványan D. G. – Viszont mint Elijah Baley leszármazottjának, igenis sokkal tartozik.

Gladia megmerevedett, és egy hosszú pillanatig némán bámult a szakállas szörnyetegre. Hogyan is feledkezhetett meg róla, kivel ül szemben!

– Nem – nyögte ki végül nagy erőfeszítéssel.

– De igen – vágta rá D. G. határozottan. – Az Ősünk két alkalommal tett önért annyit, amennyit sohasem fizethetne vissza. Ő már nincs közöttünk, nem követelheti a tartozását, a tartozásának egy csekély morzsáját. Én viszont örököltem a jogot ennek megtételére.

– De ugyan mit tehetnék én magukért, még ha beleegyeznék is az utazásba? – kérdezte Gladia elkeseredetten.

– Azt majd meglátjuk. Nos, jön?

Gladia ismét kétségbeesetten tiltakozni akart, de talán azért, mert az elmúlt huszonnégy óra során Elijah váratlanul életének ismét szerves részévé vált, talán ezért érezte képtelenségnek e lehetetlen, de éppen az ő nevében nekiszegezett kérés elutasítását?

– De mi haszna, ha bele is egyezem? A Tanács úgysem engedélyezi a csatlakozásomat. Nem engedheti egy aurorai távozását innen valami telepes hajó fedélzetén.

– Asszonyom, ön húsz évtizede él ezen a világon, ezért föltételezi, hogy a született auroraiak önt is maguk közül valónak tekintik. De ez nem így van! Az ő szemükben még mindig csak solariai. Biztosan elengedik.

– Nem engednek – suttogta Gladia hevesen dobogó szívvel, miközben egész karja libabőrös lett. Ennek az embernek igaza van. Amadiróra gondolt, aki biztosan nem nézi őt többnek egy solariai menekültnél. Mégis keserű szájízzel ismételte meg: – Nem engednének... – ám ezzel csak önmagát próbálta megerősíteni.

– De igen, elengedik – vágta rá azonnal D. G. – Hát nem kereste fel önt valaki a Tanácsból; nem kérte rá, hogy fogadjon engem?

– Csupán egy jelentést kért tőlem a mostani beszélgetésünkről – csattant föl Gladia elutasítón –, amit be is nyújtok nekik.

– Nos, ha azt akarják, hölgyem, hogy itt, a saját házában kémkedjen utánam, ez a kívánságuk még fokozottabban érvényes a Solariára. – D. G. várta a választ, de miután nem kapta meg, szomorkás árnyalattal a hangjában tette hozzá: – Asszonyom, ha visszautasít, én nem kényszerítem önt, mivel nem szükséges. Ők maguk kényszerítik majd. De én ezt nem szeretném. Az Ős sem szeretné, ha itt lenne közöttünk. Csupán az iránta való emberi hálából kívánná a csatlakozását hozzánk, semmi másért. Asszonyom, az én Ősöm kegyetlenül súlyos körülmények között fáradozott az érdekében. És ön nem vállal némi fáradságot az emlékezetére?

Gladia szívében megadta magát. Érezte: ennek képtelen ellenállni.

– Nem mehetek sehová a robotjaim nélkül – sóhajtotta végül.

– Ezt nem is várhatom el öntől – vigyorodott el D. G. szélesen. – Miért ne hozhatná magával az én két névadómat? Vagy netán többre is szüksége van?

Gladia Daneel felé pillantott, de ő továbbra is mozdulatlanul állt a helyén. Most Giskard felé fordult – ő is. Ekkor azonban úgy tűnt neki, hogy a robot feje egy egészen kurta pillanatra megmozdul: lefelé, majd fölfelé.

Benne pedig bíznia kellett.

– Nos, jól van hát – mormolta –, magával tartok. És mindössze erre a két robotra lesz szükségem.

II - A Solaria

5 - Az elhagyott világ

14.

Gladia életében ötödször találta magát egy űrhajó fedélzetén. Kapásból nem emlékezett rá pontosan, milyen régen is volt, amikor Santirix társaságában mentek el az Euterpe világára, mivel annak őserdeit a legtöbben a maguk nemében páratlannak tartották, különösen ragyogó kísérője, a Drágakő nevű hold romantikus fényében.

Az erdő valóban dúsan zöldellt, fái gondosan ültetett rendben sorakoztak, és állatvilágát is megfontoltan válogatták össze: színes volt és szórakoztató, de nem akadt benne egyetlen mérges vagy bármi más módon kellemetlen teremtmény sem.

A kereken 150 kilométer átmérőjű hold elég közel keringett a bolygó felszínéhez, s így ragyogó fényfoltként csillogott az égen. Annyira közel volt, hogy bárki láthatta, amint lassan siklik nyugatról keletre, megelőzve a bolygó lomhább forgását. A delelőpontja felé emelkedve egyre fényesebb lett, majd ismét elhalványodott, amint lejjebb ereszkedett a látóhatár felé. A szemlélő elbűvölten bámulta az első éjszakán, már kevésbé a másodikon, és halvány elégedetlenséggel nézte a harmadikon – föltéve, hogy az ég éppen tiszta volt három éjszakán át, ám ez ritkán fordult elő.

Amint megfigyelte, az Euterpe szülöttei még csak rá sem néztek, bár a turisták előtt természetesen nagy hangon magasztalták. Összességében Gladia tulajdonképpen élvezte az utazást, de legkellemesebb élménye mégis az Aurorára való hazaérkezése maradt; erre eldöntötte magában, hogy többé soha nem utazik sehová, hacsak valamilyen kényszerítő körülmény föl nem merül. (Miután jobban elgondolkodott rajta, rájött, hogy legalább nyolc évtizede történt az eset.)

Egy ideig rettegve várta, mikor áll elő a férje egy újabb kirándulás gondolatával, de az többé szóba se hozott ilyesmit. Akkoriban nemegyszer az is eszébe ötlött, vajon nem jutott-e ugyanarra a következtetésre Santirix is, és netán ugyanúgy retteg az ő utazási ötleteitől.

A kirándulások mellőzése nem volt szokatlan a számukra. Az auroraiak – és ha már erről esik szó, az űrlakók általában – leginkább otthonülők voltak. A világaik, a birtokaik túlságosan is kényelmesek. Végül is miféle öröm lehet nagyobb annál, mint amikor az embert saját robotjai szolgálják ki, olyanok, amelyek minden jelzést ismernek, ráadásul gazdájuk szokásait is, és kívánságait kérés nélkül teljesítik.

Kellemetlenül összerezzent a gondolatra. Vajon erre utalt D. G., amikor a robotizált társadalom hanyatlásáról beszélt?

És most, lám, mégis újra kint van az űrben, annyi hosszú évtized után. Ráadásul egy földi eredetű hajón!

Ugyan nem sokat látott belőle, de az a kevés is szörnyű aggodalommal töltötte el. Látszólag semmi más, csak egyenes vonalak, éles sarkok és sima felületek. Úgy tűnt, mindent mellőztek rajta, ami nem volt célszerű. Mintha semmi más nem számítana, csak a kifogástalan működés. Bár a látott részletek rendeltetéséről sejtelme sem volt igazán, tisztán érezte ezt a követelményt; itt semminek nem volt létjogosultsága, ami a legkevésbé is akadályozhatta volna a hajót, hogy a két pont közötti legrövidebb utat válassza.

Minden aurorai, lényegében minden űrlakók készítette tárgyon (de közöttük az auroraiak voltak a legfejlettebbek) a szempontok szintekbe rendeződtek. Az alapot a működőképesség jelentette, ettől nem szabadulhatott meg teljesen az ember, hacsak valami nem kizárólag a díszítést szolgálta, de azután mindig következett valami szemet és általában az érzékeket gyönyörködtető, és végül még olyasmi is, ami a léleknek szerez örömet.

Ó, mennyivel kellemesebb volt mindaz! Vagy éppen az emberi alkotásvágy olyan túlburjánzásáról tanúskodik, ami megfosztja az űrlakókat a díszítetlen univerzum értékelésének képességétől? No de ez olyan nagy baj? A jövő útja talán ezekhez az "innen oda, és ne tovább!" mértanias szabályokhoz vezet? Vagy talán a telepesek még nem jöttek rá igazán az élet édes ízének élvezetére?

Ha viszont ennyi öröm rejlik az életben, neki vajon miért olyan kevésben volt része eddig?

Valójában semmi más teendője nem akadt ezen a hajón, csak ilyesféle kérdéseket végiggondolni és újragondolni. Ez a D. G., Elijah e barbár utóda ültette a fülébe a bogarat annak makacs hangoztatásával, hogy az űrlakók világai a hanyatlás útján járnak, még ha egészen rövid aurorai tartózkodása alatt láthatta is (biztosan látnia kellett) a gazdagság és biztonság kétségbevonhatatlan jeleit?

Megkísérelt elmenekülni gyötrő gondolatai elől a rendelkezésére bocsátott holofilmek nézésével. Mérsékelt figyelemmel követte a vetítőfelületen az alakok és események villogását, amint a kalandos történet (csupa kalandfilmet kapott ugyanis) sebesen száguldott előre, kevés időt hagyva a szavaknak és gyakorlatilag semmit a gondolkodásnak. Az élvezetről nem is beszélve. Ez is csak olyan volt, mint a berendezéseik.

D. G. akkor lépett be hozzá, amikor éppen az egyik történet közepén járt, de valójában már jó ideje nem figyelt oda. A látogatás nem érte meglepetésként. Az ajtajánál őrt álló robotok jó előre jelezték D. G. közeledését, és semmiképpen sem engedték volna be, ha nem lenne a fogadására alkalmas állapotban. Daneel be is kísérte a vendéget.

– Hogy érzi magát? – kérdezte D. G. Gladia egy mozdulattal kikapcsolta a készüléket, mire a kép elhalványult, megremegett, és teljesen elenyészett, a férfi pedig így szólt: – Nem kell kikapcsolni. Szívesen nézem én is önnel együtt.

– Nem fontos – mormolta Gladia. – Már éppen elegem van belőlük.

– Kényelmes az elhelyezése?

– Nem egészen. Izé... el vagyok zárva mindenkitől.

– Sajnálom, de ugyanez történt velem is az Aurorán. Egyetlen emberemet sem vihettem magammal.

– És most ezt bosszulja meg rajtam?

– Egyáltalán nem. Először is beleegyeztem, hogy magával hozza két tetszése szerint kiválasztott robotját. Másodszor nem én, hanem a legénységem akarja így. Nem kedvelik sem az űrlakókat, sem a robotokat. Különben miért bántja ez az elszigeteltség? Nem csökken ezáltal megfertőződésének a veszélye?

Gladia tekintete gőgösen villant, hangja azonban fáradtan csengett:

– Nem tudom, nem vagyok-e már túl öreg a fertőzéstől való félelemhez. Sokféle szempontból úgy érzem, már éppen eleget éltem. Különben is itt van a kesztyűm, az orr szűrőm, és ha kell, még a maszkom is. Egyébként sem gondolom, hogy venné a fáradságot, és megérintene.

– És senki más sem tenné – felelte D. G. váratlan éllel a hangjában. Keze közben rátévedt a bal csípőjéhez erősített tárgyra.

A nő tekintetével követte a mozdulatot.

– Mi az ott? – kérdezte.

D. G. elmosolyodott, szakálla szinte ragyogott a tompa világításban. A barna szőrszálak közé itt-ott vörösek keveredtek.

– Fegyver – válaszolta, és elő is húzta. Sima markolatánál fogva tartotta, amely az ökle felé domborodott, mintha a szorításával duzzasztaná fölfelé. Egy vékony, mintegy tizenöt centiméteres henger meredt Gladia felé. A végén nem látszott semmiféle nyílás.

– Ezzel embert is ölhet? – nyújtotta felé a kezét Gladia. D. G. gyorsan félrerántotta előle.

– Soha ne nyúljon senki fegyvere után, hölgyem! Ez sokkal több, mint egyszerű modortalanság, ugyanis minden telepest arra neveltek, hogy hevesen reagáljon az ilyen mozdulatokra, s ez komoly veszéllyel is járhat önre nézve.

Gladia tágra nyílt szemmel húzta vissza a kezét, és gyors mozdulattal a háta mögé dugta.

– Ne fenyegessen veszéllyel! Daneel ilyesmiben nem érti a tréfát. Az Aurorán nincs olyan barbár, aki fegyvert hordana magánál.

– Tudja – válaszolta D. G., figyelmen kívül hagyva a jelzőt –, nekünk nincsenek robotjaink, amelyek megvédelmeznének bennünket. Ez pedig nem valami gyilkos szerszám. Bizonyos értelemben persze annál is rosszabb. Olyan rezgéseket bocsát ki, amelyek a fájdalomérzékelő idegvégződéseket ingerlik. Sokkal nagyobb fájdalmat okoz, mint amilyet egyáltalán el tudna képzelni. Nincs ember, aki kész lenne másodszor is elviselni, ezért akik hordják, igazán ritkán használják. Különben idegkorbácsnak nevezzük.

– Undorító! – ráncolta össze a homlokát Gladia. – Nekünk robotjaink vannak, de azok sohasem bántanak senkit, csak elkerülhetetlen veszélyhelyzetben, és akkor is csak a legcsekélyebb mértékben.

D. G. megvonta a vállát.

– Ez nagyon civilizáltan hangzik, de egy kis fájdalom, sőt egy kis öldöklés még mindig jobb a szellemnek a robotok által okozott leépülésénél. Különben is: az idegkorbáccsal nem lehet ölni, az önök hajóinak viszont vannak totális halált és pusztulást okozó fegyverei is.

– Azért, mert a történelmünk kezdetén, amikor a földi örökségünk még erős volt, valóságos háborúkat vívtunk, de azóta teljesen megváltoztunk.

– Azokat a fegyvereket akkor is bevetették a Föld ellen, amikor, úgymond, már alaposan megváltoztak.

– Az egé... – kezdte a nő, de beharapta az ajkát, mintha vissza akarná szívni, amit mondani készült.

– Tudom – bólogatott D. G. – Azt akarta mondani: "az egészen más"! Gondoljon erre, hölgyem, ha netán eszébe jut, miért nem kedveli a legénységem az űrlakókat. Vagy éppenséggel én miért nem szeretem őket. De ez alkalommal ön igen hasznos lesz számomra, hölgyem, s ezért nem engedem eluralkodni magamon az efféle érzelmeimet.

– És mondja, mi módon lehetek a hasznára?

– Azzal, hogy solariai.

– Mindig csak ezt hajtogatja. Azóta több mint húsz évtized múlt el. Nem is sejtem, hogyan nézhet ki ma a Solaria. Semmit sem tudok róla. Ugyan milyen lehetett a Baleyföld húsz évtizeddel ezelőtt?

– Nem is létezett húsz évtizede, de a Solaria igen, és fogadni mernék, hogy valamilyen hasznos részlet föltétlen eszébe jut majd.

Ezzel fölkelt, fejét udvariasságból, de csaknem gunyoros hirtelenséggel megbiccentette, és távozott.

15.

Gladia gondolataiba merülve, gyötrődve hallgatott egy ideig, aztán fölsóhajtott:

– Nem volt valami udvarias, ugye?

– Madame Gladia, ez a telepes erős feszültségben él – felelte Daneel. – Egy olyan világ felé halad éppen, ahol már az övéhez hasonló két hajót megsemmisítettek, a teljes legénységükkel együtt. Ő és az emberei nagyon nagy veszedelemmel néznek szembe.

– Te mindig minden emberi lényt védelmezel, Daneel – méltatlankodott Gladia. – Ugyanaz a veszély leselkedik rám is, ráadásul én nem önként vállalom, de ettől még nem gorombáskodom senkivel.

Daneel erre nem szólt semmit.

– Ó, talán mégis? – folytatta a nő tétován. – Egy kicsit én is goromba voltam vele, igaz?

– Nem hiszem, hogy a telepest megbántotta – vélte Daneel. – Javasolhatom, madame, hogy készülődjék a lefekvéshez? Igencsak későre jár.

– Nagyon helyes. Mindjárt lefekszem, de nem vagyok elég nyugodt az alváshoz, Daneel.

Giskard barátom szerint hamarosan az lesz, madame, és neki ilyen dolgokban rendszerint igaza van.

És Gladia valóban jót aludt.

16.

Daneel és Giskard csak álltak a helyükön, asszonyuk kabinjának sötétjében.

– Nyugodalmas álomban lesz része, Daneel barátom, és valóban szüksége is van a pihenésre. Veszedelmes út áll előtte.

– Nekem úgy tűnt, Giskard barátom – mormolta Daneel –, valahogy te is biztattad őt, hogy vállalja ezt az utat. Föltételezem, megvolt rá az okod.

– Daneel barátom, roppant keveset tudunk az egész galaxist fenyegető válságról, ezért semmi olyan lehetőséget nem utasíthatunk vissza, amely gyarapíthatja az ismereteinket. Meg kell tudnunk, mi történik a Solarián, és ez csak úgy lehetséges, ha odamegyünk, mi pedig csak akkor juthatunk el oda, ha elősegítjük valahogy Madame Gladia odautazását is. A befolyásolásához csak egy egészen gyönge érintésre volt szükség. Minden nagyhangú tiltakozása ellenére, kezdettől fogva menni akart. Mindent elsöprő vágy támadt benne, hogy láthassa a Solariát. Olyan sajgás volt ez a lelkében, amely sohasem múlt volna el, ha nem mehet oda.

– Ha te mondod, akkor így is van, bár én eléggé különösnek találom. Hát nem jelentette ki gyakran és határozottan, hogy az élete a Solarián boldogtalan volt, hogy teljesen hozzáidomult az Aurorához, és sohasem óhajt visszatérni a szülőbolygójára?

– Igen, ez is igaz. Ez is benne van a tudatában. Ez a két érzés, helyesebben érzelem, egyszerre és egymás mellett létezik benne. Az emberek elméjében gyakran figyelhettem meg ilyesféle jelenségeket. Két ellentétes érzelem egyidejű és együttes jelenlétét.

– Ez a lehetőség nem tűnik logikusnak, Giskard barátom.

– Egyetértek, és mindebből csak arra következtethetek, hogy az emberi lények nem mindig és nem minden tekintetben logikusak. Talán ez az egyik fő ok, amely miatt olyan nehéz az emberi viselkedést szabályozó törvényeket kidolgozni. Madame Gladia esetében például olykor tapasztalom ezt a sóvárgást a Solaria után. Máskor ez az érzés mélyen elrejtőzik benne, teljesen eltakarja az iránta táplált, sokkal mélyebb ellenszenvet. Amikor viszont tudomást szerzett róla, hogy a lakói elhagyták a Solariát, a vele kapcsolatos érzelmei azonnal megváltoztak.

– De miért? Mi köze lehet a bolygó kihalásának azokhoz az ifjúkori élményekhez, amelyekből Madame Gladia ellenszenve táplálkozik? Vagy... míg hosszú évtizedeken keresztül elfojtotta a vágyakozását az eleven Solaria után, miért oldja föl magában ezt a gátlást, amikor a volt világa halott bolygóvá válik, és miért kezd újból sóvárogni egy olyan világ után, amely ma már mindenképpen teljesen idegen számára?

– Nem tudom megmagyarázni, Daneel barátom, mivel minél több ismeretet gyűjtök össze az emberi tudatról, annál nagyobb elkeseredést érzek mélységes érthetetlensége miatt. Korántsem színtiszta előny az elmébe való belelátás képessége, és gyakran irigylem is tőled viselkedés-kontrollod egyszerűségét, ami abból fakad, hogy képtelen vagy behatolni a felszín alá.

– És még csak nem is sejtesz semmilyen magyarázatot, Giskard barátom? – erősködött tovább Daneel.

– Azt hiszem, sajnálatot érez a kihalt bolygó iránt. Ő maga ugyan már húsz évtizede elhagyta...

– Elűzték onnan.

– Ma már dezertálásnak tekinti a távozását, és attól fél, ezzel teremtette meg a példát a többieknek is. Úgy érzi, ha ő nem távozik, akkor senki más sem, és a világa máig népes és boldog marad. De mivel a gondolatait nem érthetem, csak tapogatózom a múltban, meglehet, tévesen, az érzelmei alapján.

– Nem szolgáltathatott példát a távozásával, Giskard barátom. Mivel már húsz évtized telt el azóta, nem létezhet okszerű összefüggés a korábbi és az ennyivel későbbi események között.

– Én is így látom, de az emberi lények néha különös örömüket lelik fájdalmas érzéseik dédelgetésében, és ok nélkül, esetenként éppen a józan ész ellenében vádolják önmagukat valamivel. Akárhogy is, Madame Gladia visszatérési vágya rendkívül erős volt, ezért éreztem szükségesnek az utazással szembeni gátlásainak feloldását. A leghalványabb érintés is elegendő volt hozzá. S ámbár szükségesnek vélem a visszatérését oda, mivel csak így juthatunk el mi is a Solariára, mégis aggaszt, hogy kalandunk hátrányai végül nagyobbak lehetnek az előnyeinél.

– De hogyan, Giskard barátom?

– A Tanács lelkesen támogatta, hogy Madame Gladia elkísérje ezt a telepest, ám talán éppen az volt ezzel a célja, hogy Madame Gladia ne tartózkodjék az Aurorán abban a kritikus időszakban, amikor a Föld és telepes világai szétzúzását készítik elő.

Daneel látható erőfeszítéssel próbálta megemészteni a hallottakat. Csupán tekintélyes hosszúságú szünet után szólalt meg ismét:

– Véleményed szerint miért kellene épp Madame Gladiát eltávolítani?

– Ezt magam sem értem, Daneel barátom. Ezért a te véleményedre vagyok kíváncsi.

– Én még nem gondolkodtam ezen a kérdésen.

– Akkor most gondolkozz! – Ha Giskard emberi lény, utóbbi szavai parancsnak is hangozhattak volna.

Még hosszabb szünet következett, mielőtt Daneel ismét megszólalt:

– Addig a pillanatig, amíg dr. Mandamus meg nem jelent Madame Gladia házában, asszonyunk sohasem mutatott semmiféle érdeklődést a nemzetközi ügyek iránt. Igaz, dr. Fastolfe és Elijah Baley barátja volt, de ez a barátság csupán az érzelmeiből táplálkozott, és nem volt semmilyen ideológiai alapja. Ők azonban már mindketten eltávoztak tőlünk. Igaz, ellenszenvet táplál dr. Amadiro iránt, és ez az érzés kölcsönös, de szintén csak szigorúan személyes alapon. A gyűlölködésük már húsz évtizedes múltra tekint vissza, és sohasem nyilvánult meg semmilyen cselekvő formában, mégis éppolyan makacsul tartja magát, mint eddig bármikor. Dr. Amadiro ma a legbefolyásosabb személy a Tanácsban, ezért semmiképpen sem kell félnie Madame Gladiától, vagy éppen törekednie az eltávolítására.

– Megfeledkezel egy tényről: Madame Gladia eltávolításával egyszersmind tőlünk is megszabadul. Abban biztos lehetett, hogy Madame Gladia nélkülünk nem kel útra, tehát éppenséggel bennünk is láthatja a veszély forrását.

– Létezésünk során, Giskard barátom, soha semmilyen formában vagy mértékben sem jelentettünk fenyegetést dr. Amadiro számára. Miért kellene tehát tartania tőlünk? Nem tud a képességeidről, sem arról, eddig hogyan használtad fel őket. Akkor meg miért lenne fontos neki, hogy az Auroráról eltávolítson minket, ha csak egy bizonyos időre is?

– Csak egy időre, Daneel barátom? Honnan veszed, hogy csak ideiglenesen óhajt megszabadulni tőlünk? Talán többet tud a telepeseknél a Solaria bajairól, és ezért biztos is lehet a kapitány és legénysége pusztulásában... s velük együtt Madame Gladia és a mi végzetünkben is. Fő célja talán a telepes hajójának az elpusztítása, és azt csak ráadásnak tekinti, ha dr. Fastolfe hű barátja és robotjai is megsemmisülnek.

– Biztosan nem kockáztatná a háborút a telepes világokkal, ami a hajójuk pusztulását követően valószínűleg kitörne, és a mi megsemmisülésünk feletti aprócska öröme nem lehet elegendő, hogy érte ilyen súlyos kockázatot vállaljon.

– Az lehetetlen, Daneel barátom, hogy dr. Amadiro közvetlen célja maga a háború. Ezzel a veszéllyel nem számol, tehát a mi elpusztításunk csak fokozhatja az örömét egy különben számára nem is létező kockázat megnövekedése ellenére.

– Giskard barátom, ennek nem látom semmi értelmét – mondta Daneel csöndesen. – Jelen körülmények között bármilyen háborút biztosan a telepesek nyernének meg. Lelkileg jobban fölkészültek a háború borzalmainak elviselésére. A világaik szétszórtabbak, s ennélfogva alkalmasabbak a "támadás-visszavonulás" taktikájának alkalmazására. Viszonylag kezdetleges világaiknak aránylag kevés a vesztenivalójuk, míg az űrlakók igenis sokat veszíthetnek kényelmes és jól szervezett világaik kockáztatása által. Ha a telepesek készek is egy-egy világukat föláldozni bármelyik űrlakó világ pusztulása ellenében, az űrlakók ilyen helyzetben rögtön az elején megadják magukat.

De vajon a háborúnak a "jelenlegi körülmények között" kell-e majd végbemennie? És ha az űrlakók máris rendelkeznek olyan fegyverrel, amellyel gyors vereséget mérhetnek a telepesekre? Nem lehet éppen ez az a válság, amivel e pillanatban szembenézünk?

– Ebben az esetben, Giskard barátom, a győzelem nagyobb és eredményesebb lehet, ha váratlan csapással érik el. Miért vállalnák egy olyan háború kirobbantásának veszélyét, amelyet éppenséggel a telepesek váratlan támadása is bevezethet, s amely így jelentős pusztítással járna?

– Talán az űrlakóknak ki kell próbálniuk a fegyverüket, és néhány telepes hajó pusztulása a Solarián éppen az ilyen kísérletek eredménye.

– Az űrlakók rendkívül tehetségtelenek lennének, ha nem találtak volna olyan kísérleti módszert, amely képes titokban tartani a fegyverük létezését.

Most Giskardon volt a töprengés sora.

– Rendben van, Daneel barátom, de akkor mivel magyarázod a jelenlegi küldetésünket? Hogyan értelmezed a Tanács készségét, sőt kifejezett óhaját, hogy kövessük útján ezt a telepest? A kapitány előre megmondta, hogy kényszeríteni fogják Madame Gladiát a csatlakozásra, és valóban így is történt.

Ezen a kérdésen nem gondolkodtam, Giskard barátom.

– Akkor most éppen itt az ideje – hangzott a válasz, ismét parancsként.

– Így teszek!

Hosszúra nyúló csönd következett, de Giskard sem szóval, sem másként nem adta jelét türelmetlenségnek, várt nyugodtan.

Végül Daneel megszólalt, lassan, mintha utat törne a szokatlan gondolatok sűrűjében:

– Nem hiszem, hogy a Baleyföldnek vagy bármely más telepes világnak joga lenne a Solarián található robotvagyon nyílt eltulajdonításához. Még ha a solariaiak eltávoztak is, vagy netán kihaltak, a Solaria még így, lakatlanul is egyike marad az űrlakók világainak. A megmaradó negyvenkilenc űrlakó világ mindenesetre biztosan így vélekedik. Közülük is leginkább az Aurora, amennyiben vezető szerepet tulajdonít magának az események során.

Giskard végiggondolta a hallottakat.

– Tehát azt állítod, Daneel barátom, hogy a két telepes hajó elpusztításával az űrlakó világok a tulajdonjogukat kívánták nyomatékosítani a Solaria iránt?

– Nem, ez nem lehet a megfelelő eljárás, ha valóban az Aurora az űrlakó világok vezető ereje továbbra is – felelte Daneel. – Akkor az Aurora egyszerűen kijelentené, hogy a Solaria, lakatlanul vagy sem, ezután is tiltott terület a telepes hajók számára, és megtorlást helyezne kilátásba, ha bármely telepes hajó behatolna a Solaria bolygórendszerébe. Közben hajókból és érzékelő állomásokból biztos kordont vonna a kérdéses naprendszer köré. De sem ilyen figyelmeztetésre, sem hasonló intézkedésre nem került sor, Giskard barátom. Miért kellene hát hajókat megsemmisíteniük, ha eleve könnyűszerrel távol tarthatják őket?

– Azokat a hajókat mégis elpusztították, Daneel barátom. Talán ezt is az emberi gondolkodás logikátlanságával magyarázod?

– Nem, hacsak nem kényszerülök rá. Egyelőre azonban tekintsük azoknak a hajóknak a megsemmisülését puszta tényállásnak. Utána vizsgáljuk meg a következményeket. Egyetlen telepes hajó kapitánya leszáll az Aurorán, követeli, hogy a helyzetet megvitathassa a Tanáccsal, ragaszkodik hozzá, hogy egy aurorai polgárt magával vihessen a solariai helyzet kiderítése végett, és a Tanács minden kérésének eleget tesz. Ha a hajók előzetes figyelmeztetés nélküli megsemmisítése túlságosan is kemény lépés az Aurora részéről, a telepes kapitánnyal szembeni ilyen mértékű engedékenysége éppenséggel a gyengeségéről tanúskodik. Ezzel az engedékenységével az Aurora minden jel szerint nemhogy háborút akarna, hanem bármire kész a háború fenyegetésének elhárítására.

– Igen – mormolta Giskard –, elismerem, ez is az egyik lehetséges magyarázata az eseményeknek. Hanem mi következik ebből?

– Én úgy vélem – mondta erre Daneel –, az űrlakó világok még korántsem annyira gyengék, hogy ilyen szolgalelkűen viselkedjenek; de még ha így lenne is, az évszázados uralmi helyzetük gőgje útját állná az ilyesféle megnyilvánulásoknak. Biztosan valami más kényszerítette őket erre, s nem a gyöngeségük. Arra már rámutattam, hogy semmiképpen sem készülhetnek háborús összecsapásra, következésképpen az időnyerésre játszanak.

– De mi célból, Daneel barátom?

– El akarják pusztítani a telepeseket, de még nem készültek föl kellően. Hagyják, hogy ez a telepes megszerezze, amit akar, ezzel elkerülik a háborút, hogy majd a saját föltételeik szerint vívhassák meg, ha elérkezik az ideje. Csak azt nem értem, miért nem küldtek velük egy aurorai hadihajót is. Amennyiben ez az elemzésem helytálló – és úgy vélem, az –, akkor az Aurorának semmi köze nem lehet a Solarián történtekhez. Nem szurkálódnának ilyen kicsinyesen, hiszen ezzel csak felébresztenék a telepesek gyanúját, még mielőtt készen állnának a megsemmisítő csapásra.

– Akkor hogyan vélekedjünk ezekről a szurkálódásokról, ahogyan te nevezed őket, Daneel barátom?

– Talán megtudhatjuk, mihelyt leszállunk a Solarían. Talán az Aurora éppoly kíváncsi, mint mi vagy a telepesek, ezzel magyarázható a kapitánnyal való együttműködésük, egészen Madame Gladia csatlakozásának engedélyezéséig.

Most megint Giskard némult el egy időre.

– És mi lehet az a titokzatos pusztító csapás, amire készülnek? – kérdezte végül.

– Már beszéltünk a válságról, amely onnan ered, hogy az űrlakók le akarnak számolni a Földdel, de akkor általában beszéltünk az ősi bolygóról, beleértve a földi emberek leszármazottait is a mai telepes világokon. De ha komolyan olyan megsemmisítő csapás előkészítésére gyanakszunk, amellyel az űrlakók egyszer s mindenkorra végezhetnek az ellenségeikkel, akkor talán finomítani kell a nézeteinket. Más szóval: nem készülhetnek valamelyik telepes világ elleni csapásra. A telepes világok ugyanis önállóak, és bármelyikük pusztulása esetén a többiek azonnal visszavágnának. Azt sem tervezhetik, hogy egyszerre sok vagy éppen valamennyi világukra lesújtanak. Túl sok van belőlük, és nagyon szétszórtak. Biztosan nem járhat sikerrel minden csapás, és a megmaradt telepes világok dühükben és elkeseredésükben hatalmas kárt tehetnek még az űrlakók világaiban.

– Véleményed szerint tehát maga a Föld ellen irányulhat csak a fő csapás, Daneel barátom?

– Igen, Giskard barátom. A Földön él a rövid életű emberi lények túlnyomó többsége, az a forrása az új telepes világokra kivándorlóknak, és az új gyarmatok megteremtésének fő nyersanyagbázisa is. Egyben az valamennyi telepes szentként tisztelt őshazája. Ha a Földet valamilyen végzetes vereség éri, a telepes mozgalom valószínűleg többé sohasem éledhet újra.

– De nem reagálnának-e ilyen esetben a telepes világok éppoly dühödten és erőteljesen, mintha közülük esett volna áldozatul valamelyik? Én ezt mindenesetre elkerülhetetlennek tartom.

– Én is, Giskard barátom. Ennélfogva úgy vélem, hogy hacsak az űrlakó világok el nem veszítették a józan eszüket, álcázott támadást kell intézniük, olyat, amely miatt látszólag nem terheli őket semmilyen felelősség.

– De miért nem a telepes világok ellen irányulna egy ilyen titkos hadművelet? Hiszen bennük rejlik a földlakók katonai erejének túlnyomó része.

– Vagy azért, mert az űrlakók szerint a Föld lerombolása nagyobb lélektani sokkot okozna, vagy az eszközeik csak a Föld ellen vethetők be hatékonyan, a telepes világok ellen viszont nem. Én az utóbbira gyanakszom, hiszen a Föld nagyon sajátos világ, és a társadalma sem hasonlít sem a telepesekére, sem az űrlakókéra.

– Összegezve tehát, Daneel barátom, a végső következtetésed szerint az űrlakók a Föld ellen készülnek megsemmisítő csapásra, amely a többi világokat egyáltalán nem érintené, s közben ellenük nem merülhetne föl semmiféle gyanú, csak éppen még nem állnak készen a végrehajtására.

– Igen, Giskard barátom, de már nem lehetnek igazán messze tőle, amikor pedig végleg fölkészülnek, biztosan azonnal le is sújtanak. Bármilyen késlekedés csak valószínűbbé tenne valamilyen kiszivárgást, ami a leleplezésükhöz vezethetne.

– Elismerésre méltó, Daneel barátom, hogy mindezt kihámoztad a rendelkezésünkre álló morzsányi ismeretekből. Most pedig áruld el, mi lenne ennek a hadműveletnek a lényege! Pontosan mire készülődhetnek az űrlakók?

– Csak eddig jutottam, Giskard barátom, a nagyon is ingoványos talajon, és nem is vagyok teljesen biztos az érveim helytállóságában. Ám még ha igazam van is, továbblépni már nem tudok. Sajnos, sejtelmem sincs róla, de még elképzelni sem tudom, mi lehet a tervezett csapás igazi természete.

– De addig nem tehetjük meg a megfelelő lépéseket a támadás elhárítására és a válság feloldására, amíg nem vagyunk tisztában a hadművelet lényegével – mormolta Giskard. – Ha pedig megvárjuk, amíg a csapás eredménye tárja föl előttünk a titkot, már túl késő lesz bármilyen ellenlépést tenni.

– Ha egyáltalán létezik űrlakó, aki mindezzel tisztában van, akkor az dr. Amadiro – szögezte le Daneel. – Nem kényszeríthetnéd valahogy Amadirót nyilvános kijelentésekre? Akkor a telepesek tudomást szereznének a veszélyről, és a fegyver használhatatlanná válna.

– Ezt nem tehetem meg, Daneel barátom, a tudata teljes lerombolása nélkül. Nem hiszem, hogy elég ideig megőrizhetném az elméje épségét a nyilatkozat megtételéhez. Nem, erre képtelen vagyok.

– Akkor talán – tétovázott Daneel – vigasztaljuk magunkat a következtetéseim esetleges helytelenségével, és azzal, hogy nem is készítenek elő ilyen csapást a Föld ellen.

– Nem – válaszolta Giskard –, érzésem szerint igazad van, és most egyszerűen csak várakoznunk kell tehetetlenül.

17.

Gladia csaknem fájdalmas várakozással tekintett a végső ugrás végrehajtása elé. Akkor már elég közel lesznek a Solariához, és a napját fénykorongként láthatják az égen.

Valóban csak egy korongocska lesz még, egy jellegtelen fénykarika, rögzítve ahhoz a ponthoz, ahol – miután a sugarai keresztülhaladtak a megfelelő szűrőkön – már szabad szemmel is megfigyelhetővé válik.

A látvány egyáltalán nem lesz különleges. Valamennyi csillagnak, amelynek bolygói között emberi életre alkalmas is található, meg kell felelnie egész sor sajátos követelménynek, s ennek eredményeképpen hasonlítaniuk kell egymáshoz. Mind magányos csillagok; egyikük sem sokkal nagyobb vagy sokkal kisebb a Földet beragyogó Napnál. Nem túl aktív, nem túl öreg, fiatal vagy nyugodt, nem túl forró vagy hideg, és a vegyi összetétele sem lehet nagyon eltérő. Mindegyiknek vannak napfoltjai, kitörései és rengései, és első tekintetre majdnem egyformának tűnnek. Alapos heliográfiai színképelemzéssel deríthetők fel csupán egyedi részleteik, és válhatnak a szemlélő számára összetéveszthetetlenné.

És mégis... amikor Gladia kipillantott erre a fénykorongra, amely semmivel sem volt több számára egy fénykorongnál, szemét elöntötték a könnyek. Soha egyetlen gondolatot sem szentelt ennek a napnak, amíg a Solarián élt. Csupán a fény és a meleg szabályos ritmusban fölkelő és lenyugvó, örök forrása volt számára. Amikor eltávozott a Solariáról, mindössze a megkönnyebbült hála érzésével tekintett vissza arra a távolba vesző napra. Nem fűződtek hozzá valamennyire is fontos emlékei.

Most mégis csöndesen szipogott. Szégyellte magát látszólag teljesen megalapozatlan ellágyulása miatt, de a hüppögésére ez nem volt semmiféle hatással.

Jobban összeszedte magát, amikor a kabinja jelzőfénye kigyúlt. Biztosan D. G. áll az ajtaja előtt, senki más nem merne közeledni hozzá.

– Fogadja a látogatót, asszonyom? – kérdezte Daneel. – Érzelmileg feldúltnak látszik.

– Igen, Daneel, zaklatottak az érzelmeim, de azért csak hadd jöjjön. Alig hiszem, hogy meglepődne rajta.

Mégis így történt. Mindenesetre a kapitány széles mosollyal az arcán lépett be, de mosolya szinte azonnal lehervadt. Hátralépett, és halkan suttogta:

– Majd később visszajövök.

– Maradjon! – szólt rá Gladia nyersen. – Semmiség az egész. Ostoba, pillanatnyi reakció. – Ingerülten szipogott még egyet, és megdörgölte a szemét. – Miért jött ide?

– A Solariáról szerettem volna beszélni önnel. Ha az apró manővereket sikeresen hajtjuk végre, holnap le is szállhatunk. De ha e pillanat nem igazán alkalmas a beszélgetésre...

– Teljes mértékben alkalmas. Valójában nekem is van egy kérdésem magához. Miért kellett három ugrást is végrehajtanunk, míg ideértünk? Egy is elég lett volna. Már húsz évtizeddel ezelőtt is elég volt, amikor az Aurorára távoztam innen. Az űrhajózás technikája biztosan nem visszafelé fejlődött azóta.

– Félrevezető manőverek, asszonyom – tért vissza D. G. arcára a mosoly. – Ha netán egy aurorai hajó a nyomunkba szegődött volna, igyekeztem... hogy is mondjam, összezavarni.

– De miért követett volna bennünket bárki?

– Puszta gyanú, madame. A Tanács érzésem szerint kissé túl készségesen segített. Javasolták is, hogy velem küldenek egy aurorai hajót az expedíciónkra.

– Végül is a segítségünkre lehetett volna, nem?

– Lehetséges, ha nem gyanakszunk arra, hogy az egész mögött valahol maga az Aurora rejtőzködik. Meg is mondtam világosan a Tanácsnak, hogy boldogulok nélkülük, vagyis – szögezte mutatóujját Gladiára – beérem az ön segítségével. De azért nem fordulhat-e elő, hogy a Tanács mégiscsak utánam küld egy hajót a tudtomon kívül, mondjuk pusztán segítőkészségből? Nos, én még így sem óhajtottam. Amúgy is elég kellemetlenségre számítok, nemhogy még állandóan a hátam mögé kelljen tekingetnem. Egyszóval kicsit megnehezítettem a követésünket. Különben mennyit tud valójában a Solariáról, asszonyom?

– Hát nem mondtam már el éppen elégszer? Semennyit! Azóta húsz évtized múlt el!

– De hölgyem, én a solariaiak lelkivilágáról beszélek. Az ilyesmi nemigen változik meg csekély húsz évtized alatt. Mondja meg nekem: miért hagyták el a bolygójukat?

– A történet szerint, amelyet hallottam – válaszolta Gladia nyugodtan –, a lélekszámuk fokozatosan csökkent. Ezért valószínűleg az idő előtti elhalálozások és az egyre ritkábbá váló születések együttesen felelősek.

– Ez ön szerint is elfogadhatóan hangzik?

– Természetesen. Mindig is kevés gyerek született itt. – Arca elkomorodott a visszaemlékezéstől. – A solariai szokások nem teszik könnyűvé a teherbeesést, sem természetesen, sem mesterségesen, de még ektogenezis útján sem.

– Önnek sohasem voltak gyermekei, madame?

– A Solarián nem.

– No és az idő előtti elhalálozás?

– Csupán találgathatok. Úgy vélem, a kudarc élményéből fakadhatott a dolog. A Solaria helyzete nem alakult igazán jól. Még akkor sem, ha a lakói óriási lelki erőfeszítésekkel próbálták idealizálni a társadalmunkat; szerintük nem csupán a Földön, hanem egyetlen űrlakó világon sem létezett soha az övékéhez hasonlóan tökéletes rendszer.

– Ön szerint netán a Solaria egész népe azért halt ki, mert kollektíve meghasadt a szíve?

– Ha maga ilyen nevetségesen óhajtja megfogalmazni – mormolta Gladia kedélytelenül.

D. G. megvonta a vállát.

– Én úgy értettem, ön pontosan ezt mondta. De vajon valóban eltávoztak-e innen? Hová mehettek volna? Hol és hogyan élhetnének?

– Azt nem tudom.

– No de Madame Gladia, köztudott a solariaiak vonzódása a hatalmas földterületekhez, a sok ezer robot nyújtotta szolgálatokhoz, aminek következtében minden solariai gyakorlatilag csaknem teljesen elszigetelődött. Ha egyszer elhagyják a Solariát, vajon hol találhatnak olyan társadalmat, amely kielégítheti ilyenféle igényeiket? Valóban elmehettek tehát bármelyik másik űrlakó világra?

– Amennyiben én tudom, nem. De ismétlem, nem vagyok tisztában a helyzettel.

– Esetleg találhattak maguknak valamilyen új világot? Ha így lenne, csak valamilyen nyers bolygó jöhetne számításba, amelynek a terraformálása hatalmas erőfeszítést követelne. Talán készek lehettek ilyesmire?

– Nem tudom – csóválta meg a fejét Gladia.

– Szóval talán mégsem költöztek el?

– Tudomásom szerint a Solaria minden tekintetben üresnek látszik.

– Miről tud, ami ezt mutatja?

– Mindennemű bolygóközi kapcsolat megszűnt. Minden sugárzás eltűnt, kivéve a robotoktól származót és a természetes háttérsugárzást.

– Ezt honnan tudhatja?

– Az aurorai hírközlő eszközökből.

– Ó, a híradók! Nem hazudhatnak netán ugyanezzel az erővel?

– Mi lehetne az oka az ilyesféle hazugságoknak? – Gladia egészen megmerevedett a föltevés hallatán.

– Hogy a hajónkat lecsalják a felszínre, és utána megsemmisítsék.

– Ez nevetséges, D. G. – A nő hangja még élesebbé vált. – Ugyan mit nyerhetnének az űrlakók két kereskedelmi hajó ilyen rafinált megsemmisítése által?

– Valami mégiscsak elpusztított két telepes hajót egy kihaltnak vélt bolygón. Ezt ugyan mivel magyarázná meg?

– Nem tudom megmagyarázni. Gondolom, éppen ennek a kiderítése végett megyünk a Solariára.

– El tud bennünket vezetni a bolygónak arra a vidékére, amely annak idején a szűkebb hazája volt? – kérdezte D. G. sötéten.

– A birtokomra? – kérdezte a nő, döbbenten viszonozva a férfi pillantását.

– Nem akarná esetleg ön is újra látni?

– De igen – hagyott ki egyet Gladia szívverése. – De miért éppen az én vidékemre kíváncsi?

– A két elpusztult hajó a bolygó egymástól távoli pontjain szállt le, és mégis igen rövid időn belül végeztek velük. Lehet, hogy minden szöglete halálosan veszedelmes, de az ön vidéke szerintem még mindig a legkevésbé.

– Ugyan miért?

– Mivel ott segítségre számíthatunk a robotoktól. Ön biztosan ismeri őket, nem igaz? Gondolom, jóval tovább eltartanak húsz évtizednél. Daneel és Giskard mindenesetre máris öregebb. Azok pedig, amelyek már az ön idején is a birtokán voltak, bizonyára fölismernék, nem igaz? Az úrnőjükként fogadnák, és jobban engedelmeskednének önnek, mint bármely más emberi lénynek, gondolom.

– A birtokomon akkor tízezer robot volt – jegyezte meg Gladia. – Talán ha háromtucatnyit ismertem közülük "személyesen". A többiek nagy részét még csak nem is láttam, és biztosan azok sem láttak engem. A mezőgazdasági robotok nem valami fejlettek, tudja, sem az erdészetiek vagy a bányarobotok. A háztartási robotok persze biztosan fölismernének, ha azóta el nem adták vagy valakinek oda nem ajándékozták őket, mióta eltávoztam onnan. Másrészt velük is előfordulnak balesetek, szóval nem minden robot ér meg húsz évtizedet. Harmadrészt bármennyire igaza lehet is a robotok emlékezőtehetségét illetően, az emberi emlékezet nem olyan tökéletes, tehát előfordulhat, hogy én nem ismerem majd fel őket, egyiküket sem.

– Ettől függetlenül – dörmögte D. G. – képes elkalauzolni bennünket a volt birtokára?

– A hosszúsági és szélességi fokok szerint? Nem!

– Vannak térképeim a Solariáról. Azok nem segíthetnének?

– A durva tájolást tekintve talán igen. A birtokom valaha a Helonia nevű északi kontinens déli-középső vidékén terült el.

– És ha legalább a vidéket megtaláljuk, bizonyos támpontok alapján nem tudná pontosabban behatárolni a helyet, amikor siklórepülést végzünk a felszín fölött?

– Úgy érti, a tengerpartok és a folyók szerint?

– Igen.

– Az talán sikerül.

– Nagyon jó. Közben pedig gondolkodjon el rajta, képes-e fölidézni egyes volt robotjainak a nevét vagy külső megjelenését. Ez élet és halál kérdése lehet.

18.

D. G. Baley a tisztjei körében egészen más embernek látszott. Arcát nem ékesítette széles mosoly, és a veszélyekkel szemben sem tűnt olyan rendíthetetlenül magabiztosnak. Mélyen a térképek fölé hajolva ült a helyén, és minden vonását uralta a megfeszített összpontosítás.

– Ha a nőnek igaza van, akkor sikerül a birtokot egész pontosan megközelítenünk – dörmögte. – Nos, ha siklópályára állunk, hamarosan meg is találjuk.

– Hatalmas energiapocsékolás, kapitány – mormolta Jamin Oser, a hajó parancsnokhelyettese. Magas volt, és akárcsak D. G., dús szakállt viselt. Szakálla rozsdaszínű volt, kék szeme fölött ívelő szemöldökéhez hasonlóan. Elég idősnek látszott, de a kívülállónak az lehetett a benyomása, hogy ez inkább kalandos életének és nem évei számának a következménye.

– Azon nem segíthetek – morogta D. G. – Ha már használhatnánk az antigravitációt, amelyet jeles tudósaink még az örökkévalóság innenső oldalára ígérgetnek állandóan, egészen más lenne a helyzet.

Ismét a térképhez fordult, és folytatta:

– Azt mondja, itt kell lennie, e mellett a folyó mellett, körülbelül hatvan kilométerrel fölfelé attól a helytől, ahol ebbe a nagyobb folyóba torkollik. Mármint ha igaza van – tette hozzá azonnal.

– Úgy látom, kételkedik benne – jegyezte meg Chandrus Nadirhaba, aki rangjelzése szerint a navigátor volt, tehát a felelős azért, hogy a megfelelő vagy legalábbis a kijelölt helyen szálljanak le. Sötét bőre és nyírott bajusza még jobban kihangsúlyozta a vonzó arcából áradó erőt.

– Húsz évtizednyi idő távolából próbálja fölidézni a helyet – morogta D. G. – Te ugyan milyen részletekre emlékeznél bármilyen helyről, amelyet, mondjuk, mindössze három évtizede nem láttál? A nő nem robot. El is felejthetett sok mindent.

– Akkor mi értelme volt magunkkal cipelni? – zsörtölődött Oser. – Meg a másikat és azt a robotot; idegesíti a legénységet, és bevallom, nekem sem nagyon tetszik.

D. G. szorosan összecsúszó szemöldökkel nézett föl, és halkan megjegyezte:

– Tisztelt uram, ezen a hajón nem számít, hogy mi tetszik önnek vagy éppen a legénységnek. Itt az enyém a felelősség, és én hozom meg a döntéseket. A leszállás után hat órán belül mindnyájan halottak lehetünk, ha az a nő meg nem ment bennünket.

– Ha meghalunk, hát meghalunk – dörmögte Nadirhaba hűvösen. – Nem is lennénk igazi kereskedők, ha nem tudnánk, hogy a nagy nyereség túlsó oldalán mindig ott lappang a váratlan halál. Erre az útra meg különben is mindnyájan önként jelentkeztünk. De azért mégsem ártana előre tudnunk, kapitány, melyik oldalról közeleg a halál. Ha már sikerült meghatároznia, feltétlenül titokban kell maradnia előttünk?

– Nem, egyáltalán nem. A solariaiak föltehetően eltávoztak, de mondjuk pár száz embert mégiscsak itt hagytak, hogy – ha szabad így mondanom – "vigyázzanak a boltra".

– De ugyan mit tehetnek egy páncélozott hajóval szemben, kapitány? Esetleg van valami titkos fegyverük?

– Nem is olyan titkos – vélekedett D. G. – Az egész Solarián hemzsegnek a robotok. Pontosan ez volt az oka az első telepes hajók leszállásának is. Minden megmaradt solariai emberre akár milliónyi robot is juthat. Ez aztán a hatalmas hadsereg!

Eban Kalaya felügyelte a híradós részleget. Mindeddig nem szólt egy szót sem, bizonyára főleg alacsonyabb rangja miatt, de az sem lehetett e téren egészen közömbös, hogy a jelen lévő négy tiszt közül egyedül neki nem volt semmiféle arcszőrzete.

– A robotok – kockáztatott meg most mégis egy megjegyzést – nem tehetnek kárt emberi lényekben.

– Legalábbis így beszélik! – mordult rá D. G. szárazon. – De ugyan mit tudunk mi a robotokról? Amit viszont tudunk: két hajó is elpusztult, és velük körülbelül száz emberi lény, mind derék telepes, lelte a halálát ennek a robotokkal teleszemetelt bolygónak egymástól jócskán távol eső pontjain. Ugyan mi végezhetett velük, ha nem a robotok? Nem tudjuk, miféle utasításokat adhattak a solariaiak a robotjaiknak, vagy milyen trükkel kerülhették meg az Első Törvényt. Így tehát mi is teszünk egy kis trükkös kerülőt. Amennyire az említett hajóktól érkező híradások szerint tudjuk, mielőtt elpusztították volna őket, a legénységük minden tagja kiszállt a felszínre. Végül is egy elhagyott világra érkeztek, és ki akarták nyújtóztatni a tagjaikat, szívni akartak egy kis friss levegőt, és utána akartak nézni a robotoknak, amelyekért idejöttek. A hajóik védtelenek maradtak, és őket is fölkészületlenül érte a támadás. Ezúttal ilyesmi nem következhet be. Majd én leszállok, de mindenki más a fedélzeten vagy a hajó közvetlen közelében marad!

Nadirhaba sötétkék szeme méltatlankodva fölvillant.

– De miért, kapitány, miért maga? Ha valakit ki kell küldenünk csalétek gyanánt, hát önnél bárki más könnyebben pótolható.

– Értékelem a gondolatot, navigátor – fordult hozzá D. G. –, de nem megyek egyedül. Velem jön az űrlakó nő és kísérete. És itt mindnyájunk közül ő a legfontosabb. Néhány robotot közelebbről is ismerhet, vagy legalábbis pár robot fölismerheti őt. Őszintén remélem, hogy a robotok, még ha parancsot kaptak is a mi megtámadásunkra, őt nem fogják bántani.

– Azt hiszi hát, hogy emlékeznek majd az öreglányra, és szépen térdre hullanak előtte? – élcelődött Nadirhaba szárazon.

– Nos, ha így látja, hát igen. Ezért hoztam őt magunkkal, és ezért szállunk le éppen az ő birtokán. Nekem pedig azért kell mellette lennem, mert én ismerem őt egyedül, legalábbis valamennyire, és mindenképpen látni akarom, hogyan viselkedik. Ha egyszer túléljük az elejét az ő pajzsa mögé rejtőzve, és pontosan rájövünk, mivel is állunk szemben, akkor majd folytathatjuk a magunk szakállára. Akkor már többé nem lesz rá szükségünk.

– És akkor mihez kezdünk majd vele? – vetette föl Oser. – Szépen kipöccentjük az űrbe?

– Szépen visszavisszük az Aurorára! – bömbölt a fiatal tisztre D. G.

– Meg kell mondanom, kapitány – makacskodott Oser –, hogy a legénység fölöslegesnek és pénzpocsékolásnak tekinti majd azt az utat. Biztosan úgy vélik majd az emberek, hogy nyugodtan itt hagyhatjuk ezen az elátkozott világon. Végül is innen származik, vagy nem így van?

– Igen – morogta D. G. – Majd azon a napon lesz így, amikor én fogadom el a legénység parancsait.

– Nos, azt biztosan sohasem teszi meg, kapitány – dünnyögte Oser –, de azért a legénységnek még lehet saját véleménye, és elégedetlen hajósokkal veszedelmessé is válhat az utazás.

6 - A legénység

19.

Gladia ott állt a Solaria földjén. Beszívta a növények illatát; kissé eltért az Aurorán megszokottakétól, és mintegy varázsütésre ugrotta át húsz évtized szakadékát.

Semmi más, amit ismert, nem tudta olyan élesen fölidézni a régi emlékeket, mint az illatok. Sem a látvány, sem a hangok.

Ez az ugyan gyönge, de egyedülálló illat visszahozta a gyermekkorát – a szaladgálás mámorító szabadságát, miközben tucatnyi robot vigyáz rá gondosan. A többi gyerekkel való ritka találkozások izgalmát, megtorpanásukat, szégyenlős pillanataikat, amint visszafogott lépésekkel közelítenek egymáshoz, tapintásra előrenyújtott kezüket és szinte rögtön valamelyik robot hangját: "Elég, Miss Gladia!" – a feszültséget, amint elvezetik. Válla fölött akkor vissza-visszapillantgatott a másik gyerekre, akire az övéhez hasonló, fürge robotcsapat vigyázott.

Emlékezett a napra, amikor közölték vele, hogy attól fogva csak holovíziós készüléken át láthat más emberi lényeket. Távnézheti őket – mondták neki –, de nem láthatja közvetlenül. A "látni" szót a robotok úgy ejtették ki, mintha tilos dologról lenne szó, suttogva. Őket ugyan bármikor láthatta, de hiszen azok nem voltak emberi lények.

Eleinte nem is volt olyan kellemetlen: beszélgethettek, futkározhattak, bukfencezhettek, ha éppen arra támadt kedvük, de nem érinthették meg egymást. Azután egyszer közölték vele, hogy a valóságban is megnézhet valakit, akit gyakran távnézett, és akit kedvelt. Felnőtt férfi volt az illető, nála jóval idősebb, de egészen fiatalosnak látszott, mint minden ember a Solarián. Megengedték neki, hogy bármikor a valóságban is ránézhet, ha kedve van hozzá.

Tetszett a gondolat. Emlékezett rá, hogy is volt... pontosan hogy is történt azon az első napon. A nyelve megbénult, és a férfié hasonlóképpen. Csak kerülgették egymást, megérinteni nem merték. Így kezdődött a házasságuk.

Valóban házastársak lettek. Távnézhették is, láthatták is egymást, mert házasok voltak. És végül az érintés is elkövetkezett. Ezt el is várták tőlük.

Ez volt életének legizgalmasabb napja, míg be nem következett...

Gladia indulattal fojtotta el gondolatait. Mi haszna lenne, ha tovább játszana velük? Ő olyan forró volt és vágyakozó; a férfi meg olyan hűvös és visszahúzódó. Mindig is olyan hűvös maradt. Amikor meghatározott időpontokban eljött hozzá, hogy megnézze őt a szertartások végett, amelyektől teherbe eshetett (vagy nem), olyan vonakodást érzett mindig a férfiban, hogy hamarosan azt kívánta már: bárcsak elfeledkezne a kötelességéről! De ő kötelességtudó ember volt, soha nem mulasztotta el a látogatást.

Azután eljött a pillanat, hosszú, nyomasztóan boldogtalan évek után, amikor a férfit bezúzott koponyával, holtan találta maga mellett, és más gyanúsított számba sem jöhetett. Elijah Baley mentette meg akkor a Solariáról, és küldette az Aurorára.

És most megint itt van... érzi a Solaria illatát.

Semmi más nem volt számára ismerős. A távolban álló ház még csak halványan sem emlékeztette semmilyen, a múltból ismerős épületre. Húsz évtized alatt biztosan átalakították, talán le is bontották és újjáépítették. Tulajdonképpen maga a föld sem sugallt számára semmilyen közelebbi érzést.

Önkéntelenül hátralépett, és megérintette a telepes hajót, amely idehozta erre az otthona illatát fölidéző világra, ám amely semmilyen más jel alapján sem volt otthonának tekinthető; éppen csak megérintette valami homályosan ismerős érzéssel.

Ekkor megszólalt a hajó árnyékában hozzá közel álló Daneel:

– Látja azokat a robotokat, Madame Gladia?

Egész csapatnyi állt belőlük úgy százlépésnyi távolságra, egy gyümölcsöskert fái között. Ünnepélyesen, mozdulatlanul néztek feléjük, felületük csillogott a nap fényében, szürkés, tökéletesen eldolgozott, fémes ragyogással, amilyenek emlékezetében mindig is voltak a solariai robotok.

– Igen, látom őket, Daneel.

– És fölfedez rajtuk bármilyen ismerős vonást, madame?

– Semmit. Teljesen új modelleknek tűnnek. Nem emlékszem rájuk, és egész biztosan ők sem emlékeznek rám. Ha D. G. abban reménykedett, hogy a birtokomon található robotok ismerete révén bármilyen hasznomat veheti, most nagy csalódás előtt áll.

– Úgy néz ki, éppen semmit sem csinálnak, asszonyom – szólt közbe Giskard.

– Ez természetes – vélekedett Gladia. – Mi végül is betolakodók vagyunk itt, és azért jöttek a közelünkbe, hogy a föltehetően erre vonatkozó parancsaiknak megfelelően beszámoljanak rólunk a gazdáiknak. Most azonban nincs kit tájékoztassanak, ezért meg kell elégedniük a néma megfigyeléssel. További utasítások nélkül biztosan nem tesznek semmi mást, de ezt sem hagyhatják abba.

– Talán jobb lenne, Madame Gladia – aggályoskodott Daneel –, ha visszatérnénk a hajó biztonságába. A kapitány bizonyára a védekezés kidolgozásával van elfoglalva, és pillanatnyilag még nem áll készen a földerítésre. Bizonyára nem veszi majd jó néven, hogy külön engedélye nélkül elhagyta kijelölt helyét.

– Nem vagyok hajlandó elhalasztani a saját világom földjének megérintését pusztán az ő szeszélyének engedelmeskedve – vetette föl az állát Gladia gőgösen.

– Megértem önt, de a legénység néhány tagja éppen itt tevékenykedik a közelünkben, nekik biztosan föltűnik majd a jelenléte.

– Már közelednek is – jelentette Giskard. – Ha el akarja kerülni a fertőzés veszélyét...

– Előre fölkészültem – szakította félbe Gladia –, kesztyűt és orrszűrőket viselek. A hajó körül fölállított berendezések természetével Gladia egyáltalán nem volt tisztában. A munkálatokkal elfoglalt emberek többsége nem vette észre az árnyékba húzódott nőt és kísérőit. (A Solaria itteni vidékén éppen meleg évszak volt, amely majd még melegebbé válik, az ellenkező időszakban viszont hidegebbé, mivel a Solarián egy nap jó hatórányival hosszabb volt, mint az Aurorán.)

A hajó legénységéből most öten közeledtek feléjük. A legmagasabb és legtestesebb egyenesen Gladiára mutatott. A többiek csak nézték a kis csoportot, szemükből sütött a kíváncsiság, de a vezetőjük intésére ismét közelebb léptek, közben a menetirányukat is megváltoztatták, és most már egyenesen feléjük közeledtek.

Gladia némán nézett velük farkasszemet, szemöldökét ingerülten fölvonta. Daneel és Giskard közömbösen állt a helyén.

– Nem tudom, merre lehet a kapitány – súgta közben Giskard Daneelnek. – Meg sem tudom különböztetni őt a legénység tömegében, pedig biztosan köztük kell lennie.

– Nem kellene visszavonulnunk mégis? – kérdezte Daneel fennhangon.

– Az megalázó lenne – vágta rá Gladia. – Ez itt mégiscsak az én világom! Szilárdan megvetette a lábát, miközben az öt férfi kényelmes tempóban közeledett a három auroraihoz.

Mindnyájan dolgoztak eddig, nehéz fizikai munkát végeztek (akárcsak valami robotok, gondolta magában Gladia megvetéssel), amibe alaposan bele is izzadtak. Ennek még riasztóbb hatással kellett volna lennie rá, mint a közvetlen veszélynek, de így is keményen állta a sarat. Az orrszűrője egész biztosan megvédi majd a kellemetlen bűztől.

A nagydarab hajós közelebb merészkedett hozzájuk a többieknél. A bőre bronzos fényben csillogott. Csupasz karja fénylett az izzadságtól, ragyogó izmai táncoltak. Talán harmincéves lehet (már amennyire Gladia képes volt megítélni e rövid életű emberi lények korát), és ha megmosakodna, azután tisztességesen felöltözne, egész figyelemreméltó látványt nyújthatna.

– Szóval ön az az űrlakó hölgy, akit magunkkal hoztunk a hajónkon? – kérdezte lassú hanghordozással; bizonyára így akart némi arisztokratikus felhangot kölcsönözni darabos galaktikus nyelvének. Természetesen nem sikerült neki, és szavai még érdesebbre sikeredtek, mint kapitányéi.

– Én solariai vagyok, telepes – mondta Gladia, ezzel is hangsúlyozva a helyhez fűződő jogait, és zavart ingerültségében toppantott hozzá a lábával. Az utóbbi időben olyan sokat gondolt a Solariára, hogy az elmúlt húsz évtized szinte semmivé vált számára, és hangsúlyozottan solariai nyelvjárásban szólalt meg. A Solaria lakói szélesen és nyíltan ejtették az "a" hangot, az "r"-jeik keményen peregtek, az "i" pedig vaskos "oi" diftongusként hangzott a nyelvükben.

Majd jóval halkabban és kevésbé parancsoló tónusban, amelyből tisztán kiérződött az Aurorai Egyetem hatása, hozzátette:

– Én a Solariáról származom, telepes. – A galaktikus nyelv minden űrlakó világon elfogadott változata is különös visszhangot keltett.

A nagydarab telepes nevetve fordult a többiekhez:

– Trallalázik ugyan, fiúk, nem igaz? De legalább megpróbálta.

A többiek is harsányan kacagtak. Az egyikük közbekiáltott:

– Beszéltesd még egy kicsit, Niss! Hátha mi is megtanulunk úgy csicseregni, mint az űrlakó madárkák! – Egyik kezét a csípőjére vágta, olyan kihívóan, amennyire csak tellett tőle, a másikat meg lazán előrenyújtotta.

– Tartsátok a szátokat mindnyájan! – mordult rájuk Niss, még mindig mosolyogva. Azonnal elhallgattak. – Én Berto Niss vagyok, első osztályú hajós – fordult ismét Gladiához. – És önt hogy hívják, kis hölgyem?

Gladia nem kísérletezett tovább a beszéddel.

– Igazán udvarias próbálok lenni, kis hölgy – morogta Niss. – Úriember módjára beszélek. Akár az űrlakók. Jól tudom, maga olyan öreg, hogy a dédnagyanyám is lehetne. Tényleg, hány éves is tulajdonképpen, apró nőszemély?

– Négyszáz! – bődült el az egyik hajós Niss háta mögött. – De igazán nem néz ki annyinak.

– Még száznak sem látszik – tette hozzá egy másik.

– Egész alkalmasnak tűnik egy kis etyepetyére – tódította egy harmadik –, és már jó régen lehetett része benne, asszem. Kérdezd meg, Niss, nincs-e benne egy fordulóban? Légy udvarias, és tudd meg, jöhetnénk-e sorban.

Gladia elvörösödött, mire Daneel szólalt meg:

– Niss, első osztályú hajós, a társai sértegetik Madame Gladiát. Nem vonulnának vissza?

Niss erre Daneel felé fordult, akire mindeddig ügyet sem vetett. A mosoly eltűnt az arcáról, úgy mordult rá:

– Hát ide figyelj! A kis hölgy a rács túloldalán van. A kapitány maga figyelmeztetett rá. Nem bántjuk őt. Csak egy kis ártatlan locsogás az egész. Az a valami ott egy robot. Vele nem törődünk, és különben sem tehetne kárt bennünk. Mi is ismerjük a robotika Három Törvényét. Megparancsoljuk neki, hogy tartsa távol magát tőlünk, érted? De te egy űrlakó vagy, és rád nézve a kapitány nem adott semmiféle utasítást. Szóval te – szegezte neki a mutatóujját – ne avatkozz bele a buliba, különben a sima bőrödet megrakjuk kék foltokkal, és akkor majd nyafoghatsz.

Daneel nem felelt semmit. Niss biccentett a fejével.

– Jól van. Örülök, ha valaki nem kezd bele olyasmibe, amit aztán nem tud majd befejezni.

Visszafordult Gladiához.

– Nos, kis hölgyem, most szépen békén hagyjuk magát, mert a kapitány védelme alatt áll. Ha valamelyik alak kicsit durvábban beszélt itt, az természetes dolog. No, fogjunk szépen kezet, és legyünk barátok; telepesek, űrlakók, hát nem egyre megy?

Ezzel kezét a nő felé nyújtotta, aki rémülten tántorodott hátra előle. Daneel keze olyan villámgyorsan csapott előre, hogy szinte láthatatlan volt a levegőben, és megragadta Niss csuklóját.

– Niss, első osztályú hajós – mondta nyugodtan –, ne próbálja megérinteni a hölgyet!

Niss lenézett a csuklóját keményen markoló ujjakra, és halk, de fenyegető hangon fölmordult:

– Engedj el, amíg háromig számolok!

Daneel szorítása elernyedt.

– Úgy kell tennem, ahogy mondja, mert nem akarom bántani, de a hölgyet meg kell védelmeznem. És ha ő nem óhajtja, hogy megérintsék, amint bizonyára nem óhajtja, akkor olyan helyzetbe kényszerülhetek, amikor fájdalmat kell okoznom önnek. Kérem, higgye el, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a lehető legcsekélyebb legyen.

Az egyik hajós vidáman fölordított:

– Adj neki, Niss! Túl sokat dumál!

– Ide figyelj, űrlakó – mordult föl Niss –, kétszer is mondtam, hogy maradj ki a dologból, és te egyszer mégis hozzám nyúltál. Most harmadszor is mondom, és ennyi legyen elég! Csak egyet moccanj vagy nyikkanj, és darabokra téplek. Ez a kis hölgy szépen kezet fog velünk, ennyi az egész, csupa barátságból. Aztán elmegyünk. Elég tisztességes így?

– Nem szabad, hogy hozzám érjen! – nyögött föl Gladia elfúló hangon. – Tedd, amit tenned kell!

– Uram – szólalt meg Daneel –, a hölgy nem óhajtja, hogy megérintsék. Teljes tisztelettel kérem, mindnyájukat kérem, távozzanak!

Niss elvigyorodott, és egyik súlyos mancsával félre akarta lökni Daneelt, méghozzá komoly erővel.

Daneel keze megvillant, és ismét Niss csuklójára kulcsolódott.

– Kérem, uram, most menjen!

Niss fogsora továbbra is villogott, de most már mosoly nélkül. Karját hevesen fölfelé lendítette. Daneel keze is följebb emelkedett egy kicsit, majd hirtelen megállt. Arca nem tükrözött semmilyen érzelmet. Most lefelé mozdította a kezét, hirtelen csavarintott egyet, Niss karját szorosan a széles háta mögé tekerte, és keményen odaszorította.

Niss most váratlanul háttal találta magát Daneel felé. Másik karjának gyors mozdulatával átnyúlt a feje fölött, és a másik torka felé kapott. Ekkor másik csuklójára is vasmarok szorult, és a természetes helyzeténél jóval mélyebbre rántotta, mire a férfi őszinte fájdalommal felnyögött.

Az eseményeket feszült várakozással figyelő négy másik hajós dermedt mozdulatlanságban, tátott szájjal állt a helyén.

Niss rájuk meredt, és felnyögött:

– Segítsetek!

– Nem segíthetnek, uram – mondta Daneel –, mert abban az esetben a kapitány büntetése sokkal súlyosabb lenne. Most meg kell kérnem önt, biztosítson felőle, hogy többé nem zaklatja Madame Gladiát, és eltávoznak innen valamennyien. Ellenkező esetben, első osztályú hajós uram, a legnagyobb sajnálatomra ki kell fordítanom a karját a vállízületéből.

Beszéd közben újból csavarintott egyet Niss mindkét csuklóján, mire a férfi fojtottan felhördült.

– Elnézését kérem, uram – mormolta Daneel –, de a leghatározottabb utasításnak megfelelően járok el. Megkaphatom most az ígéretét?

Niss váratlan keménységgel rúgott hátra, de mielőtt súlyos csizmája célt ért volna, Daneel fürgén oldalra mozdult, és kibillentette egyensúlyából. Niss arccal előrebukott.

– Most számíthatok az ígéretére, uram? – kérdezte ismét Daneel, és enyhén megrántotta a keményen markolt csuklókat. Ettől a hajós karja kissé fölemelkedett a hátáról.

Niss fölordított, és alig érthetően nyöszörögte:

– Föladom. Engedj el!

Daneel valóban elengedte, és ugyanazzal a mozdulattal hátralépett. Niss hanyatt fordult, karját óvatosan mozgatta, és eltorzult arccal rázta a csuklóját.

A következő pillanatban, amikor a jobb keze a csípőjén viselt oldaltáska felé közeledett, esetlen mozdulattal a sugárpisztolyához kapott.

Daneel lába azonnal előrelendült, és csuklóját a földhöz szögezte.

– Ezt ne tegye, uram, különben kénytelen leszek eltörni egy vagy több kézcsontját. – Előrehajolt, és kiemelte tokjából Niss fegyverét. – Most álljon föl!

– Nos, Mr. Niss – szólalt meg ekkor váratlanul egy másik hang –, tegye, amit mondtak, és álljon föl!

D. G. Baley állt mellettük, kissé oldalt, szakálla remegett, arca kissé kivörösödött, de hangja veszedelmesen nyugodt maradt.

– Maguk négyen – mondta keményen – adják át az oldalfegyverüket... egyenként! No, gyerünk! Mozogjanak kicsit gyorsabban! Egy, kettő, három, négy! Most pedig maradjanak vigyázzállásban ott, ahol vannak. Uram – fordult ezután Daneelhez –, adja ide a kezében lévő fegyvert is! Jól van. Öt. Mr. Niss, viigyázz! – és az oldalfegyvereket sorban lerakta a földre.

Niss keservesen vigyázzba merevedett, szeme vérben forgott, arca eltorzult, látszott rajta a fájdalom.

– Elmondaná valamelyikük – mormolta D. G. sürgetőn –, mi történt itt tulajdonképpen?

– Kapitány – vágta rá Daneel gyorsan –, Mr. Niss és én tréfából kakaskodtunk egy kicsit. Senkinek nem esett bántódása.

– Mr. Niss mégis valahogy túl zaklatottnak látszik – állapította meg D. G.

– Nem érte maradandó sérülés – jelentette ki Daneel.

– Látom. Rendben van, később majd visszatérünk az esetre. Madame – csinált hátraarcot Gladia felé –, nem emlékszem rá, hogy engedélyeztem volna önnek a hajóból való kilépést. Kérem, azonnal térjen vissza a kabinjába, mindkét kísérőjével együtt. Itt én vagyok a parancsnok, és nem az Aurorán vagyunk. Tegye, amit mondtam!

Daneel bocsánatkérőn megérintette Gladia könyökét. A nő fölvetette az állát, de megfordult, és fölvonult a bejárati nyíláshoz vezető rámpán. Daneel mellette, Giskard mögötte haladt.

D. G. ekkor a legénység tagjaihoz fordult.

– Maguk öten – mondta változatlanul nyugodt hangon – jöjjenek velem! Azonnal kivizsgáljuk ezt az egészet, vagy nagyobb bajba kerülnek. – Ezzel odaintett egy altisztet, és utasította, hogy szedje össze az oldalfegyvereket.

20.

D. G. sötéten meredt az öt emberre. Saját lakrészében voltak, a hajó egyetlen tekintélyes méretű és a fényűzés tétova kezdeményeit is felmutató helyiségében.

– Most pedig maguk – mutogatott végig egyenként az előtte állókon – a következőképp cselekszenek: először maga elmondja nekem szóról szóra, mozzanatról mozzanatra, mi történt. Miután végzett, maga megmondja, mi nem úgy volt, vagy mi maradt ki. Azután maga, majd maga, és így végül eljutok magáig, Niss. Tisztában vagyok vele, hogy valamennyien megszegték a parancsot, és közösen követtek el valami hajmeresztő ostobaságot, amely mindnyájuk, de főként Niss számára súlyos megaláztatással végződött. Amennyiben a sztorijuk szerint semmilyen hibát nem vétettek, és megaláztatást sem szenvedtek, akkor világos lesz előttem, hogy hazudnak; különösképpen, mivel az űrlakó nő biztosan beszámol majd arról, mi történt valójában, és én, ezt előre megmondom, az utolsó szóig hinni fogok neki. A hazugságnak sokkal súlyosabb következményei lesznek a számukra, mint bárminek, amit valóban cselekedtek. Most pedig – mordult rájuk szigorúan – rajta!

Az első hebegve-habogva összefoglalta a történteket, azután a második némiképp kiigazította és kiegészítette, majd ugyanígy a harmadik és a negyedik is. D. G. sziklakemény arccal hallgatta a vallomásokat, és végül Berto Nisst egy kézmozdulattal félreállította.

A négy hajóshoz fordult.

– És miközben Niss képét, teljes joggal, belenyomta a sárba az az űrlakó, maguk négyen mit csináltak? Csak nézték? Mozdulni sem mertek? Mind a négyen? Egyetlen emberrel szemben?

– Olyan hirtelen történt az egész, kapitány – törte meg végre az egyik hajós a sűrűsödő csöndet. – Már éppen közbe akartunk lépni, amikorra vége is lett a dolognak.

– És ugyan mire készülődtek? Mit tettek volna, ha egy szép napon végre megmozdulnak?

– Lerángattuk volna azt az űrlakó idegent a bajtársunkról.

– És gondolják, hogy elbírtak volna vele?

Ezúttal mind a négyen néma hallgatásba burkolóztak. D. G. erre jelentőségteljesen feléjük dőlt.

– Nos, a helyzet a következő: semmi dolguk nem volt az idegenekkel, ezért mindegyiküktől levonok egyheti bért. Ha pedig bármikor bárkinek beszélnek a történtekről, a legénységen belül vagy azon kívül, most vagy akármikor később, részegen vagy józanul, akkor egytől egyig mindnyájukat lefokozom hajósinassá. Nem számít, melyiküknek jár el a szája, a büntetés mind a négyüket egyformán érinti; egyszóval egymás szájára is ügyeljenek. Most pedig vissza az eredeti feladatukhoz, és ha ennek az útnak a során bármikor elém kerülnek, akár csak a szabályzat legcsekélyebb megsértése miatt is, azonnal a mentőcsónakban találják magukat!

A négy alak gyászos képpel, behúzott farokkal, összeszorított szájjal eloldalgott. Egyedül Niss maradt ott, egyre jobban földagadó képpel és látnivalóan sajgó karral.

D. G. fenyegető nyugalommal meredt rá, mialatt Niss hol balra, hol jobbra, hol a csizmája orrára vagy éppen a mennyezetre nézett, csak éppen a kapitányra nem. D. G. végül csak akkor szólalt meg, amikor a tekingélésbe kifáradt Niss szeme végre csak összeakadt az övével:

– Hm, nagyon csinos most, hogy egy feleakkora termetű, cingár űrlakó elagyabugyálta. Ha legközelebb meglát egyet, legjobb lesz, ha bebújik valami ürgelyukba.

– Igenis, kapitány – dadogta Niss szerencsétlenül.

– Hallotta vagy sem, Niss, amikor az Auroráról való távozásunk előtti parancshirdetésemben elhangzott, hogy az űrlakó nőt és társait semmilyen körülmények között ne zaklassa senki, de még csak ne is szóljon hozzájuk?

– Kapitány, én csak egy barátságos "hogysmintre" akartam megszólítani őket. Mindnyájan szerettük volna közelebbről is megnézni őket. Bántásról szó sem volt.

– Még hogy nem bántották? Például megkérdezte tőle, hány éves! Mondja, van ehhez bármi köze?

– Csak kíváncsi voltam. Szerettem volna megtudni.

– Valamelyikük még szexuális ajánlatot is tett neki!

– Nem én voltam, kapitány.

– Szóval valaki más? És bocsánatot kért az illető nevében?

– Egy űrlakótól? – kérdezte Niss döbbenten.

– Hát persze! Különben is a parancsommal ellentétesen cselekedtek!

– Én nem akartam bántani őt – ismételte Niss csökönyösen.

– A férfit sem?

– Az kezet emelt rám, kapitány.

– Tudom. De miért?

– Parancsolgatott nekem.

– És azt nem tudta elviselni?

– Ön eltűrte volna, kapitány?

– Nos, jól van. Szóval nem tűrte el. Bele is bukott. Méghozzá egyenesen a képére. Ez hogy történt?

– Nem is tudom pontosan, kapitány. Nagyon gyors volt. Mint egy fölgyorsított filmfelvétel. A szorítása meg, akár a vas!

– Szóval így volt. Mégis mit várt, maga ostoba? Hiszen tényleg vasból van!

– Kapitány...?

– Lehetséges, Niss, hogy maga nem ismeri Elijah Baley történetét? Niss zavarodottan megvakarta a füle tövét.

– Tudom, hogy ő volt az ön ük-ük vagy micsoda öregapja, kapitány.

– Igen, ezt bárki kitalálhatja a nevemből. Megnézte valaha is holón az élettörténetét?

– Nem vagyok nagy holorajongó, kapitány, legalábbis történelmi témákban. – Niss megvonta a vállát, majd gyors mozdulatot tett, mintha meg akarná dörzsölni, de nem volt hozzá bátorsága, csak elfintorodott.

– Hallott valaha R. Daneel Olivaw felől?

– Ő Elijah Baley barátja volt – ráncolta össze a homlokát Niss.

– Igen, az volt. Lám, mégiscsak tud valamit. És tudja, mit jelent az R az R. Daneel Olivaw névben?

– A "robot" szó helyett áll, igaz? Egy robot barátja volt. Azokban az időkben még a Földön is voltak robotok.

– Igen, voltak, Niss, sőt még most is vannak. De Daneel nemcsak egyszerű robot volt. Olyan űrlakó gyártmányú robot volt, aki úgy nézett ki, mint egy valódi, eleven űrlakó. Gondolja végig ezt, Niss! Próbálja kitalálni, mégis ki lehetett az az űrlakó férfi, akivel összerúgta a patkót!

Niss szeme erre kitágult, arca furcsán elvörösödött.

– Azt állítja talán, hogy az az űrlakó egy ro...

– Az maga R. Daneel Olivaw.

– De kapitány, hiszen az kétszáz évvel ezelőtt történt!

– Valóban. És az az űrlakó nő is közeli barátja volt Elijah ősömnek. Most éppen kétszázharminchárom éves, ha netán még mindig kíváncsi rá, és ugye nem hiszi, hogy ez túl sok lenne egy robotnak? Maga egy robottal próbált meg viaskodni, maga istentelen bolond!

– Hát miért nem figyelmeztetett a nyavalyás? – kérdezte Niss ingerült méltatlankodással.

– Miért kellett volna figyelmeztetnie? Talán kérdezte tőle? Nos, ide figyeljen, Niss! Jól hallotta, mit mondtam a többieknek az eset kifecsegésével kapcsolatban. Ez magára is vonatkozik, csak éppen sokkal nagyobb mértékben. Azok egyszerű közlegények, de én magát legénységi parancsnoknak szemeltem ki. Legalábbis így volt! Ha valaki parancsnoki posztra vágyik, esze is legyen hozzá, ne csak baromi ereje! Ezután sokkal nehezebb lesz a dolga, mert be kell bizonyítania, hogy némi agy is lötyög a koponyájában, az én legjobb meggyőződésem ellenére.

– Kapitány, én...

– Ne járjon a szája! Csak hallgasson ide! Ha ez a dolog kiszivárog, a többiekből hajósinast csinálok, de maga semmi sem lesz! Többé életében nem szállhat hajóra! Egyetlenegy sem veszi a fedélzetére, azt megígérhetem. Sem hajósként, sem utasként. Tegye csak föl magának a kérdést: mennyi pénzt kereshetne odalent, a Baleyföldön? Mihez ért egyáltalán? Mármint ha egyetlen szót ejt minderről, vagy bármilyen módon keresztezi az űrlakó asszony útját, ha csak fél másodpercnél hosszabb időre rá vagy akármelyik robotjára néz! És arra is gondja legyen, hogy a legénységből senki más a legcsekélyebb mértékben se zaklassa őket! Maga a felelős ezért! Mellesleg kétheti bérét vonom le.

– De kapitány – nyögte Niss elvékonyodó hangon –, a többiek...

– Azoktól kevesebbet vártam el, Niss, azért szabtam ki rájuk kisebb büntetést. No, tűnjön el innen!

21.

D. G. szórakozottan játszadozott az íróasztalán mindig ott heverő fotókockával. Valahányszor elfordította, a kocka elfeketedett, azután ismét kivilágosodott, amint valamelyik oldalára lefeküdt. Kitisztulása után egy női fej háromdimenziós képe volt látható benne.

A legénység között az a pletyka járta, hogy a kocka mind a hat oldala más-más nő arcát tárta föl – és a pletyka ezúttal igazat is mondott.

Jamin Oser a legcsekélyebb érdeklődés nélkül szemlélte a föl-fölvillanó, majd eltűnő képeket. Most, hogy a hajó biztonságban volt – vagy legalábbis megpróbálták biztosítani mindenféle, előre várható támadással szemben –, eljött az idő a következő lépés végiggondolására.

D. G. valahogy körülményesen közelített a kérdéshez, vagy éppenséggel sehogy.

– Természetesen a nő volt a hibás – mondta.

Oser megvonta a vállát, és olyan mozdulattal simított végig a szakállán, mintha magát akarná meggyőzni róla: ő legalább nem valami nő. D. G. arcával szemben, neki a szája fölött is pompás szőrzet díszlett.

– Miután megérkezett a saját bolygójára, úgy látszik, minden gátlása megszűnt – mormolta D. G. – Elhagyta a hajót, pedig figyelmeztettem rá, hogy ne tegye.

– Éppenséggel meg is parancsolhatta volna neki.

Nem tudom, vajon az segített volna-e. Ő egy elkényeztetett arisztokrata, aki hozzászokott a saját akarata érvényesítéséhez és a robotjainak való parancsolgatáshoz. Különben is szeretném hasznát venni, ezért az együttműködésére van szükségem, és nem a duzzogására. És még egyszer mondom: az Ős barátja volt.

– És még ma is él – csóválta meg a fejét Oser. – Az ember lúdbőrös lesz tőle. Micsoda vénséges vén asszony!

– Így van, és mégis fiatalnak látszik. Még most is egészen vonzó. És milyen fönn hordja az orrát! Nem vonult vissza, amikor a legények közeledtek hozzá, és egyiküknek a kézfogását is visszautasította. De mindegy, túl vagyunk rajta.

– Mégis, kapitány, bölcs dolog volt megmondania Nissnek, hogy egy robottal akaszkodott össze?

– Muszáj volt, Oser. Meg kellett mondanom neki. Ha abban a hitben marad, hogy négy társa előtt egy nyápic, hozzá képest alig feleakkora űrlakó győzte le és alázta meg, többé semmi hasznát sem vehetnénk. Az teljesen összetörte volna. És különben sem szeretnénk, ha lábra kelne a híresztelés, hogy az űrlakók, mármint a hús-vér űrlakók valamiféle szuperemberek. Azért is parancsoltam meg nekik olyan szigorúan a hallgatást az esetről. Niss ezek után majd szemmel tartja a többieket, s ha netán neki magának járna el a szája, akkor az ellenfele robot volta is kiderül. Különben azt hiszem, az ügynek volt egy egészen jó oldala is.

– Éspedig mi, kapitány? – kérdezte Oser.

– El kellett gondolkodnom a robotokon. Végül is mennyit tudunk róluk? Maga például mit tud?

– Nem olyasmi ez, kapitány, amin én különösebben sokat gondolkodom – vonta meg a vállát Oser.

– Vagy amin más mélyebben elgondolkodik – legalábbis ami a telepeseket illeti. Azt tudjuk, hogy az űrlakóknak vannak robotjaik, sőt éppenséggel azoktól függenek: sehová sem mennek nélkülük, a segítségük híján szinte semmire sem képesek, rajtuk élősködnek, s mi azt is tudjuk, hogy miattuk, általuk indultak hanyatlásnak. Tudjuk azt is, hogy korábban a Földön is voltak az űrlakók által ránk erőltetett robotok, de lassacskán eltűnnek a Földről: a városokban már egy sincs belőlük, csak vidéken fordulnak elő. A telepes világokon pedig, tudomásunk szerint, sehol sincsenek, sem a városokban, sem vidéken. A telepesek tehát sohasem találkozhattak velük a saját világaikon, sőt még a Földön is aligha. (Hangja különös színezetet öltött, valahányszor kiejtette a Föld nevét, szinte hallani lehetett, hogy "nagybetűvel mondja", sőt még az "otthon" és az "Anya" fogalma is ott rejtőzött mögötte.) De mi egyebet tudunk róluk?

– Például a robotika Három Törvényét – jegyezte meg Oser.

– Helyes! – mondta D. G., fordított egyet a fotókockán, és előredőlt. – Különösen az Első Törvényt. "A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen." így van? Nos, ne higgyenek benne vakon. Ez nem jelent semmit. Emiatt érezzük magunkat teljes biztonságban a robotok felől, és nagyon jó, ha ebből biztonságot meríthetünk, de legalább olyan rossz, ha a hamis biztonság illúziójában ringatjuk magunkat. R. Daneel megsebesítette Nisst, és robot létére mit sem törődött az Első Törvény létével vagy nemlétével.

– Hiszen védelmezte a...

– Pontosan. És mi van, ha mérlegelni kell a veszélyeket? Mi történt volna, ha vagy Niss sérüléséről, vagy vele szemben az űrlakó gazdája bántódásáról kellett volna döntenie? Természetesen a nő lett volna az első helyen.

– Helyesen hangzik.

– Magától értetődik. És itt a robotok bolygóján vagyunk, vagy kétszázmillió hemzseg belőlük körös-körül. Azok vajon milyen parancsokat kaptak? Hogyan oldhatják föl a különféle veszélyek rangsorolásának problémáját? Biztosak lehetünk-e benne, hogy egyikük sem támad ránk? Valami ezen a bolygón máris megsemmisített két hajót.

– Ez az R. Daneel különleges robot – mormolta Oser aggódva –, emberibb formájú, mint mi magunk vagyunk. Talán nem kellene általánosítanunk belőle. Az a másik robot... mi is a neve?

– Giskard. Nem nehéz megjegyezni, az én második nevem is Giskard.

– Én csak "kapitányként" gondolok önre, kapitány. Akárhogy is, R. Giskard csak állt ott mozdulatlanul, nem csinált semmit. Az valóban úgy néz ki, mint egy robot, és úgy is viselkedik. Odakint, a Solaria felszínén, ebben a pillanatban is egész robotseregek figyelnek bennünket, és lám, azok sem tesznek semmit. Csak néznek.

– És ha akadnak olyan speciális robotok, amelyek mégis árthatnak nekünk?

– Úgy vélem, jól fölkészültünk az ilyesmire.

– Most még igen, és éppen ezért neveztem jó dolognak a Niss és Daneel között lezajlott összecsapást. Eddig azt hittük, csak akkor kerülhetünk bajba, ha mégis maradt itt néhány solariai. De lám, nincs is szükség rájuk. Nyugodtan elmehettek. Lehet, hogy a robotjaik – vagy legalábbis bizonyos, speciálisan beprogramozott robotjaik – veszélyesek is lehetnek ránk nézve. És ha Lady Gladia képes csatasorba állítani a környékbeli robotokat, ez ugyanis az ő birtoka volt valaha, és védelmünkre, vagyis a saját védelmén túl a miénkre is ráveheti őket, akkor biztosan semlegesíthetünk bármit, amit a solariaiak maguk után hagytak a bolygójukon.

– És vajon képes is lehet erre? – kérdezte Oser.

– Azt előbb-utóbb meglátjuk – dörmögte D. G.

22.

– Köszönöm, Daneel – mondta Gladia –, igazán jól csináltad. – Arcát mégis gondterhelt ráncok barázdálták. Ajka vékony volt és vértelen, arca sápadt. – Jobb lenne, ha nem is jöttem volna ide – tette hozzá halkan.

– Értelmetlen óhaj, Madame Gladia – szólalt meg Giskard. – Daneel barátommal majd őrt állunk a kabinja előtt, hogy többé senki se háborgathassa.

A folyosó üres volt, és az is maradt, de Giskard és Daneel különben is képes volt az emberi fül számára fölfoghatatlan, halk jelekkel kicserélni a gondolatait, méghozzá rövid és sűrített formában.

– Madame Gladia meggondolatlanul viselkedett, amikor nem vonult vissza, ez teljesen világos – mondta Giskard.

– Föltételezem, Giskard barátom, hogy nem is lett volna módod megváltoztatni az elhatározását.

– Nagyon is szilárd szándék volt, Daneel barátom, és hirtelen keletkezett. Különben ugyanez igaz Niss, a telepes esetében is. A Madame Gladia iránti kíváncsisága a veled szembeni gőghöz és ellenséges érzéshez hasonlóan túlságosan erős volt, nem változtathattam volna rajta komoly szellemi károkozás nélkül. A többi néggyel könnyen boldogultam. Sikerült távol tartanom őket a beavatkozástól. Az, ahogy elbántál Niss-szel, megdöbbentette és természetesen megbénította az akaratukat, így nekem csak egészen kicsit kellett rásegítenem.

– Nagy szerencse volt, Giskard barátom. Ha azok négyen Mr. Niss segítségére sietnek, akkor választanom kellett volna: vagy Madame Gladiát kényszerítem megalázó visszavonulásra, vagy súlyosan bántalmaznom kell egy vagy két telepest a többiek elrettentésére. Biztosan az előbbit kellett volna választanom, de az is fölöttébb kellemetlen lett volna számomra.

– Egyébként semmi bajod, Daneel barátom?

– Teljesen rendben vagyok. A Mr. Niss ellen alkalmazott erőszak minimális volt csupán.

– Fizikailag igen, Daneel barátom. Tudata mélyén azonban súlyos megaláztatást érzett, ami sokkal rosszabb volt számára a testi fájdalomnál. Mivel én érzékeltem ezt benne, képtelen lettem volna megtenni, ami neked olyan könnyen sikerült. És mégis, Daneel barátom...

– Igen, Giskard barátom...

– A jövő nyugtalanít igazán. Az Aurorán létezésem hosszú évtizedei alatt mindig módom volt lassan dolgozni, kivárhattam a tudatok befolyásolásának könnyű lehetőségét, nem kellett senkinek kellemetlenséget okoznom. Csak meg kellett erősítenem a már létezőt, csökkentenem az amúgy is gyöngülőben lévőt, szóval csak a valóságos folyamatokat kellett befolyásolnom ilyen vagy olyan irányban. Most viszont válságos időszak közeledik, amikor az érzelmek fölfokozódnak, a döntések villámgyorsan születnek, az események elvágtathatnak mellettünk. Ha egyáltalán csinálnom lehet valamit, nagyon gyorsan kell cselekednem, amiben a robotika Három Törvénye biztosan megakadályoz. Időbe kerül, míg mérlegelhetem a testi és a szellemi veszélyeztetés finom egyensúlyát. Ha a telepesek közeledtekor egyedül vagyok Madame Gladiával, nem tudom, milyen utat kellett volna választanom, hogy ne tegyek kárt benne, egy vagy több telepesben, saját magamban, vagy egyszerre az események minden résztvevőjében.

– Akkor most mégis mit kell tennünk, Giskard barátom?

– Mivel a Három Törvényt nem változtathatjuk meg, Daneel barátom, ismét csak arra a következtetésre juthatunk, hogy semmi mást nem tehetünk, csak várunk, míg be nem következik a kudarc.

7 - A felvigyázó

23.

Reggel köszöntött a Solariára és a birtokra – az ő birtokára. A távolban ott állt a tágas porta, amely valaha szintén az ő portája volt.

A húsz évtizednyi idő valahogy szertefoszlott, és az Aurora csupán távoli álomnak tűnt a szemében, amely a valóságban sohasem létezett.

D. G. felé fordult, aki éppen az övét erősítette föl vékony felsőruhája köré. Az övön két oldalfegyver is lógott, mindkét keze ügyében egy-egy. Bal csípőjéhez simult a idegkorbács, jobb oldalt pedig valami rövidebbet és vaskosabbat viselt, amit Gladia sugárpisztolynak vélt.

– Most odamegyünk a házhoz? – kérdezte Gladia.

– Igen – válaszolta D. G. valahogy szórakozottan. Egymás után megvizsgálta a fegyvereit. A füléhez tartotta őket, mintha halk zümmögésükről tájékozódna, ami a működőképességükről tanúskodik.

– Csak így, négyesben? – Önkéntelenül végignézett mindegyik társán: D. G., Daneel...

– Hol van Giskard, Daneel? – kérdezte hirtelen ijedséggel.

– Úgy vélte, Madame Gladia, hogy bölcsebb, ha előremegy, afféle felderítőként. Mint robot biztosan nem lesz föltűnő a többi robot között, és akkor, ha bármi baj fenyegethet bennünket, lesz ideje előre figyelmeztetni. Mindenesetre sokkal inkább föláldozható, mint akár ön, akár a kapitány.

– Robothoz méltó gondolat – mormolta D. G. komoran. – Akkor hát jól van. Gyerünk, vágjunk neki!

– Csak így hárman? – kérdezte Gladia kissé panaszos hangon. – Igazság szerint nagy szükségem van Giskard robotképességeire, szóval nem szívesen áldoznám föl.

– Valamennyien föláldozhatok vagyunk, Lady Gladia – jegyezte meg D. G. – Már két hajó is áldozatul esett, a legénységük az utolsó szálig odaveszett. A nagyobb létszámú csoportok sem nyújtanak itt igazi biztonságot.

– A szavaitól egy jottányival sem érzem jobban magamat, D. G.

– Hadd próbáljam újra! Azok a korábbi hajók nem készültek föl. Mi igen. Jómagamat is beleértve – csapott az oldalán fityegő fegyverekre. – És önnel is itt van egy robotja, amely máris bebizonyította, milyen hatékony testőr. Máskülönben ön a mi legerősebb fegyverünk. Tudja, hogyan parancsolhat a robotoknak, hogy azok az akaratának megfelelően viselkedjenek, és ez döntő fontosságú lehet. Ön az egyetlen közöttünk, aki erre képes, azoknak a szerencsétlen hajóknak viszont nem volt ilyen kaliberű fegyverük. Egyszóval: gyerünk! Megindultak.

– Nem is a ház felé haladunk – szólalt meg egy idő után Gladia.

– Nem, még nem. Először azt a robotcsapatot látogatjuk meg. Remélem, látja őket.

– Igen, de hiszen nem csinálnak semmit.

– Valóban. De amikor leszálltunk, jóval több robot volt a környéken. A többiek elmentek, ezek meg itt maradtak. Vajon miért?

– Valóban kíváncsi rá? Ha megkérdezzük tőlük, biztosan megmondják.

– Ön kérdezi meg őket, Madame Gladia.

Éppoly készségesen válaszolnak magának is, D. G., mint nekem. Egyformán emberek vagyunk.

D. G. erre váratlanul megtorpant, és a többiek is megálltak.

– De kedves Lady Gladia, valóban egyformán vagyunk emberek? – kérdezte D. G. mosolyogva. – Egy űrlakó és egy telepes? Mi történt önnel?

– Egy robot számára ugyanolyan emberek vagyunk – sziszegte a nő fullánkosan. – És kérem, ne játszadozzék. Én sem űztem az űrlakó-földlakó játékot a maga ősével.

– Ez igaz – hervadt le a mosoly D. G. arcáról. – Elnézését kérem, asszonyom. Megpróbálom megfékezni szarkasztikus hajlamaimat, hiszen, legalábbis ezen a bolygón, szövetségesek vagyunk.

Pár pillanat múlva folytatta:

– Nos, madame, mindössze arra kérem, tudakolja meg, milyen parancsokat kaptak azok a robotok... ha kaptak egyáltalán, Vannak-e közöttük, amelyek valami csoda folytán személyesen ismerik önt? Élnek-e bármilyen emberi lények ezen a birtokon és egyáltalán a bolygón? És kérdezzen meg tőlük minden egyebet, ami csak az eszébe jut! Nem lehetnek veszélyesek, végtére is csak robotok, ön pedig emberi lény, nem bánthatják. Ámbár – tette hozzá elgondolkodva – az ön Daneelje alaposan helybenhagyta Nisst, bár az olyan helyzetben történt, ami itt és most nem jellemző. És Daneel természetesen önnel tarthat.

– Én minden körülmények között Madame Gladia mellett maradok, kapitány – mondta erre Daneel tiszteletteljesen. – Ez a kötelességem.

– És Giskardé is, ha nem tévedek – dörmögte D. G. – És lám, mégiscsak elcsavargott.

– Olyan céllal, uram, amelyet alaposan megtárgyaltunk egymással, és úgy véljük, lényeges lehet Madame Gladia védelme szempontjából.

– Akkor jó. Nos, maguk ketten menjenek előre. Én majd hátulról fedezem mindkettőjüket. – Ezzel D. G. kiemelte tokjából jobb oldali fegyverét. – Ha azt kiáltom: "le", akkor nyomban a földre vetik magukat. Ez a szerszám csöppet sem válogatós.

– Kérem, D. G., kizárólag a legvégső esetben használja – fordult hozzá Gladia. – Aligha lesz rá szüksége robotokkal szemben... Menjünk, Daneel!

A nő nekivágott az útnak, gyors, határozott léptekkel igyekezett a vagy tucatnyi robot felé, amelyek csoportba verődtek egy alacsony sövény előtt.

A reggeli nap sugarai itt-ott megcsillantak simára csiszolt felületükön.

24.

A robotok nem mozdultak sem előre, sem hátra. Nyugodtan álltak tovább a helyükön. Gladia megszámolta őket. Tizenegyen látszottak teljes nagyságukban. Persze többen is lehetnek még mögöttük elrejtőzve.

Solariai gyártmányok voltak. Nagyon fényesek és nagyon simák. Nem viseltek semmiféle műruhát, és a valóságot sem nagyon utánozták külsejükben. Mintha az emberi test matematikai modelljei lettek volna, bár nem akadt közöttük két egyforma.

Gladia úgy vélte, legalább olyan rugalmasak és bonyolultak, mint aurorai társaik, csak éppen szűkebb körű feladatok elvégzésére képezték ki őket.

Legalább négy méterrel a robotok sorfala előtt megállt, és érezte, Daneel ugyanezt teszi, alig egy jó lépésnyire mögötte. Elég közel maradt, hogy szükség esetén közbeléphessen, de lemaradásával világosan kifejezte, hogy kettejük közül Gladia a fontosabb személyiség.

A szemben álló robotok, gondolta magában Gladia, biztosan emberi lénynek nézik őt, de Daneel annyira tudatában volt robot mivoltának, hogy nem is számolt a többi gépezet ilyesféle tájékozatlanságával.

– Melyikőtök váltana velem néhány szót? – fordult hozzájuk Gladia.

– Egy darabig nem történt semmi, mintha a robotok némán megtárgyalták volna maguk között a helyzetet. Végül egyikük egy lépést tett előre.

– Én beszélek önnel, madame.

– Van valami neved?

– Nincs, asszonyom. Csak sorszámom van.

– Mennyi ideje helyeztek működésbe?

– Huszonkilenc éve vagyok működőképes, madame.

– Ebből a csoportból működik-e valamelyik régebben?

– Nem, madame. Éppen ezért szólok én inkább, mint bármely másik.

– Hány robotot alkalmaznak összesen ezen a birtokon?

– Ezt a számot nem ismerem, madame.

– Körülbelül.

– Talán tízezret, madame.

– És akad közöttük, amelyik húsz évtizednél régebben működik?

– A földművelő robotok között akadhat néhány, madame.

– És a háztartási robotok között?

– Azok nem régen működnek, madame. Az uraink jobban kedvelik az újabb modelleket.

– Ez meggyőzően hangzik – fordult Gladia Daneelhez kurta biccentéssel –, az én időmben is így volt.

– Kinek a tulajdonában van ez a birtok? – folytatta Gladia a robot kikérdezését.

– Ez itt a Zoberlon-birtok, madame.

– És mióta van a Zoberlon család tulajdonában?

– Az én működési időmnél régebben, madame. Én nem tudom, mennyivel régebben, de ez az adat hozzáférhető.

– És kiké volt, mielőtt Zoberlonék birtokába került?

– Ezt sem tudom, madame, de az információ hozzáférhető.

– Hallottál valaha a Delmarre családról?

– Nem, madame.

– Gladia aggódó arccal fordult Daneel felé.

– Próbálom apránként kifaggatni ezt a robotot, ahogyan Elijah is tehette valamikor, de nem tudom pontosan, hogyan is kellene csinálnom.

– Éppen ellenkezőleg, Lady Gladia – felelte Daneel komolyan –, úgy tűnik, máris egészen sokat kiszedett belőle. Nem valószínű, hogy ezen a birtokon bármely robot a legcsekélyebb mértékben is emlékezik önre, talán néhány régi földművelő modell kivételével. Találkozott a földművelők bármelyikével személyesen annak idején?

– Soha – rázta meg a fejét Gladia. – Még arra sem emlékszem, hogy akár távolról láttam volna bármelyiket.

– Akkor tiszta sor, hogy önt nem ismerik ezen a birtokon.

– Pontosan. Szegény D. G. tehát hiába hozott magával bennünket. Ha bármiféle hasznos közreműködésemre számított, hát csalódnia kell.

– Az igazságot tudni mindig hasznos, madame. Az ismertség hiánya ebben az esetben kevésbé hasznos, mint ha ismernék, de ha nem tudnánk, ismerik-e itt vagy sem, az még kevésbé válna hasznunkra. Nincsenek esetleg más kérdések is, amelyek révén további információk birtokába juthatunk?

– Nos, lássuk csak... – A nő néhány pillanatra elmerült gondolataiban. – Különös – szólalt meg azután váratlanul. – Amikor ezekhez a robotokhoz szólok, határozott solariai kiejtéssel beszélek. Veled viszont nem.

– Ez csöppet sem meglepő, Lady Gladia – vélekedett Daneel. – A robotok is úgy beszélnek, hiszen solariaiak. Ez fölidézi önben ifjúkora emlékezetét, és ezáltal beszél úgy, mint akkoriban. Amikor viszont hozzám fordul, önkéntelenül visszatér mai valójába, mivel én mostani életének a része vagyok.

Gladia arcán halvány mosoly jelent még.

– Egyre inkább emberi lényhez hasonlóan gondolkodsz, Daneel.

Visszafordult a robotokhoz, és közben élesen érzékelte a környezet békességét.

Az ég csaknem tiszta volt, csupán a nyugati látóhatáron húzódott keskeny felhőcsík, ami előrevetítette az esetleges délutáni borulást. A gyenge szélben zizegtek a lombok, zümmögtek a rovarok, és valahonnan távoli madárfütty csendült. Emberi lényeknek azonban semmi jele. Nagyszámú robot lehet még a közelben, de azok mindig némán végzik munkájukat. Sehonnan sem hallatszott az emberek harsány hangja, amihez eleinte meglehetősen keservesen szokott hozzá az Aurorán.

Visszatérve a Solariára, most mégis csodálatosnak érezte ezt a háborítatlan békességet. Nem minden olyan rossz tehát ezen a bolygón, ismerte el magában.

– És hol vannak az uraid? – kérdezte a robottól, hangjában váratlan éllel. Persze teljesen reménytelen volt siettetni, megijeszteni vagy éppen figyelmetlenségen rajtakapni egy robotot.

– Elmentek, asszonyom – válaszolta ez is a nyugtalanság minden jele nélkül.

– Hová mentek?

– Nem tudom, madame. Nekem nem mondták meg.

– És melyikőtök tudja? Teljes némaság volt a válasz.

– Lehet a birtokon olyan robot, amelyik esetleg tudja? – kérdezte tovább Gladia.

– Én nem ismerek egyetlen ilyet sem, madame.

– És az uraitok robotokat is vittek magukkal?

– Igen, madame.

– De téged nem. Miért hagytak hátra?

– Hogy tovább végezzük a munkánkat, madame.

– Mégis csak álltok itt, és nem csináltok semmit. Ezt talán munkának nevezed?

– A kívülállóktól védelmezzük a birtokot, madame.

– Olyanoktól, mint mi?

– Igen, madame.

– De lám, itt vagyunk, és ti mégsem csináltok semmit. Miért?

– Mi csak megfigyelők vagyunk, madame. Egyéb parancsunk nincs.

– És beszámoltál már a megfigyeléseidről?

– Igen, asszonyom.

– Kinek?

– A felvigyázónak, madame.

– Hol van ez a felvigyázó?

– Az udvarházban, madame.

– Ó! – Gladia ezzel megfordult, és visszasietett D. G.-hez. Daneel szótlanul követte.

– Nos? – kérdezte D. G. Mindkét fegyverét készenlétben tartotta, de visszatértük láttán tokjukba tette őket.

– Semmi – rázta meg a fejét Gladia. – Egyik robot sem ismer engem. És egyikük sem tudja, hová tűntek a solariaiak, ebben biztos vagyok. De ugyanakkor beszámolnak valamiféle felvigyázónak.

– Felvigyázónak?

– Az Aurorán és a többi űrlakó világokon a felvigyázó a sok robotot foglalkoztató birtokokon mindig egy ember. Az a dolga, hogy megszervezze és irányítsa a robotok csoportjainak munkáját a földeken, bányákban és ipari üzemekben.

– Akkor tehát mégiscsak maradtak hátra itt helybéliek.

– A Solaria e téren is kivételes – rázta meg a fejét Gladia. – A robotok száma itt mindig is sokszorosa volt az emberekének, ezért általában nem emberi lényt, férfit vagy nőt bíztak meg a robotok felügyeletével. Ezt a munkát is rájuk bízták, olyanokra, amelyeket külön erre programoztak be.

– Más szóval abban az udvarházban is van egy ilyen robot – intett a fejével D. G. a távoli épület felé. – Az biztosan jóval fejlettebb ezeknél, tehát hasznos lenne kikérdeznünk.

– Lehetséges, de nem tudom, biztonságos lenne-e behatolnunk a házba.

– De hiszen az is csak egy robot – jegyezte meg D. G. némi éllel. – A ház éppenséggel csapdát is rejthet.

– Ezen a mezőn is lehetnek csapdák.

– Mégis jobb lenne valamelyik robotot küldenünk a házba. Tájékoztassa az a felvigyázót, hogy emberi lények óhajtanak beszélni vele – mormolta Gladia.

– Szerintem ez nem szükséges – vélte D. G. – Mintha máris beszámoltak volna neki rólunk. Lám, itt is van a felvigyázó, és egyáltalán nem robot, és nem is hímnemű. Akit ott látok, az egy nőnemű emberi lény.

Gladia döbbenten nézett a jelzett irányba, Egy magas, jó alakú és roppant vonzó nő közeledett feléjük sebesen. Még a tekintélyes távolságból sem lehetett kétséges, melyik nem képviselője.

25.

D. G. szélesen elmosolyodott. Kihúzta magát, kissé hátravonta és kifeszítette a vállát. Egyik kezét önkéntelenül a szakállához emelte, mintha arról akarna meggyőződni, sima és rendezett-e.

Gladia megrovón nézett végig rajta.

– Az nem solariai nő – jegyezte meg.

– Honnan tudja? – mordult föl D. G.

– Egyetlen itteni nő sem hagyná, hogy idegenek ilyen szabadon lássák – szemtől szemben, nem valami készülék segítségével.

– Értem én a különbséget, madame. De lám csak, ön mégsem kifogásolja, hogy közvetlenül lássam.

– Én több mint húsz évtizedet töltöttem az Aurorán. Mégis maradt bennem annyi tartózkodás, hogy így ne mutatkozzam mások előtt!

– Neki igazán van mit megmutatnia, madame. Gyanítom, hogy még nálam is magasabb, és olyan szép, akár egy rózsaszín naplemente.

– A felvigyázó vagy húszlépésnyire tőlük megállt, a robotok pedig félrehúzódtak; egyikük sem maradt a nő és a hajóról érkezett három alak között.

– Húsz évtized alatt még a szokások is megváltozhatnak – mormolta D. G.

– De nem olyasmi, mint a solariaiak vonakodása a közvetlen kapcsolattól – csattant föl Gladia élesen. – Még kétszáz évtized alatt sem. – Ismét erős solariai kiejtéssel beszélt.

– Azt hiszem, alábecsüli a társadalom rugalmasságát. Mégis, akár solariai, akár nem, föltehetően űrlakó, és ha sok hozzá hasonló űrlakó létezik, szívemből a békés egymás mellett élés híve vagyok.

Gladia megrovó pillantása még inkább elmélyült.

– Nos, a következő egy-két órában is így akar állni itt, földbe gyökerezett lábbal? Nem kellene esetleg kikérdeznem ezt a nőt?

D. G. nyilvánvaló ingerültséggel fordult Gladia felé.

– Ön a robotokkal foglalkozzék csak, mint eddig is. Az emberi lények kikérdezése az én dolgom. Különösen, ha nőkről van szó, gondolom. Igazán nem akarok kérkedni, de...

– E témában egyetlen férfit sem ismertem eddig, aki ne akart volna...

– Nem hinném, hogy a hölgy továbbra is várakozni óhajt – szólt közbe ekkor Daneel. – Ha még mindig fönnáll a szándéka, kapitány, akkor most forduljon hozzá. Majd elkísérem, ahogy Madame Gladiát is.

– Nekem aligha lesz szükségem efféle védelemre – jelentette ki D. G. kevélyen.

– Ön emberi lény, és én nem engedhetem meg, hogy a tétlenségem folytán bármilyen baja essék.

D. G. határozott léptekkel előrelendült, mire Daneel hűségesen követte. Gladia sem akart egyedül hátramaradni, de valamivel tétovábban szegődött a nyomukba.

A felvigyázó nyugodtan figyelte őket. Puha, fehér ruha volt rajta, a derekán övvel megkötve, alsó széle combközépig ért. Ráadásul csábítóan mély kivágása volt, formás melle pedig majd kiszúrta a vékony anyagot. Semmi jele nem volt, hogy cipőn kívül bármi egyebet is viselne még.

D. G. körülbelül egyméternyire állt meg előtte. Meggyőződhetett a nő bőrének makulátlan simaságáról – arccsontja széles volt, szeme távol ülő és kissé nyesett, arckifejezése komoly.

– Madame – szólította meg D. G., tőle telhetőleg utánozva az aurorai arisztokratikus nyelvet –, e birtok felvigyázóját van szerencsém megszólíthatni?

A nő hallgatta egy pillanatig, azután csaknem komikusan solariai nyelvjárásban nyitotta szóra formás száját:

– Maga nem emberi lény.

Ezzel olyan sebességgel lendült akcióba, hogy a még vagy tízméternyire álló Gladia nem is láthatta tisztán, mi történik tulajdonképpen. Csak valami kavargó mozgást észlelt, majd látta, amint D. G. mozdulatlanul fekszik a földön, és mindkét fegyverét a nő markolja.

26.

Leginkább azonban az döbbentette meg, hogy Daneel meg sem moccant, sem D. G. védelmére, sem a nő megfékezésére.

De éppen csak fölvillant benne a csodálkozás, amikor Daneel mégis előrelendült, megragadta a nő csuklóját, és keményen rádörrent:

– Azonnal dobja el azt a fegyvert! – Ezelőtt még sohasem hallott tőle ilyen indulatosan parancsoló szavakat. El sem tudta képzelni róla, hogy így szólhat egy emberi lényhez.

A nő hasonló keménységgel, csak valamivel magasabb hangon megismételte:

– Maga nem emberi lény. – Jobb keze fölemelkedett, és elsütötte a benne markolt fegyvert. Egy pillanatig halvány fényburok táncolta körül Daneel testét, de Gladia sokkos állapotában egy szót sem volt képes kiejteni a száján. Bár eddig még sohasem ájult el életében, most lassan elhomályosult a látása, és ezt az eszméletvesztés előjelének érezte.

Daneel nem omlott össze, és nem is reagált robbanásszerűen. Gladia csak annyit látott, hogy szilárdan markolja a sugárpisztolyt tartó kéz csuklóját. A nő másik keze az idegkorbácsot szorongatta, azt sütötte el teljes erővel és egészen közelről Daneelre. Ha ember lett volna, az idegvégződéseinek ilyen kegyetlen ingerlése biztosan a halálát okozza, vagy legalábbis örökre nyomorékká teszi. De bármennyire emberi volt is a külseje, mégiscsak robot volt, s így az idegeknek megfelelő rendszere nem reagált a fegyver hatására.

A következő pillanatban a nő másik karját is elkapta, és fölfelé kényszerítette.

– Dobja el azokat a fegyvereket – szólalt meg ismét –, különben mindkét karját kitépem a helyéről!

– Valóban? – kérdezte a nő. Keze megfeszült, és Daneel egy pillanatra tehetetlenül a levegőbe emelkedett. Lába úgy kalimpált előre-hátra, akár valami inga, és egész teste követte a vállízületeinek forgóin himbálózva. Végül sikerült nagy erővel megrúgnia a nőt, mire mindketten a földre zuhantak.

Gladia ugyan nem formálta szavakká a gondolatot, de rádöbbent: bár legalább olyan emberinek látszik a nő, mint Daneel, legalább annyira nem emberi lény. Hirtelen féktelen harag érzése töltötte el, és az utolsó porcikájáig visszaváltozott solariaivá; düh kerítette hatalmába, amiért egy robot erőszakot merészelt alkalmazni egy emberi lénnyel szemben. Tegyük fel, valahogy rájött, micsoda tulajdonképpen Daneel – de hogyan vetemedhetett D. G. megtámadására?!

Gladia sikoltva szökkent előre. Eszébe sem jutott megijedni egy robottól, amely éppen az imént terített le egy erős férfit, és tett harcképtelenné egy még nála is erősebb robotot.

– Hogy merészeled?! – üvöltötte olyan erős solariai akcentussal, hogy még a saját fülét is sértette, de hogyan másként szólhatna egy solariai robothoz? – Mit nem merészelsz, te lány? Azonnal abbahagysz minden ellenállást!

A nő izmai erre teljesen és tökéletesen egyszerre elernyedtek, mintha egy szerkezet áramforrását kapcsolták volna ki váratlanul. Szép szemét Gladia felé fordította, de nem emberi tekintete nem tükrözött meglepődést.

– Elnézését kérem, asszonyom – motyogta bizonytalan, remegő hangon. Daneel már ismét szilárdan állt a lábán, és le nem vette figyelő tekintetét a fűben elterült nőalakról. D. G. nehézkesen elnyomott nyögés kíséretében talpra kecmergett. Daneel a fegyverek után nyúlt, de Gladia ingerülten félreintette.

– Add ide azokat a fegyvereket, leányzó! – dörrent a földön heverőre.

– Igen, asszonyom – felelte a robot.

Gladia elkapta őket, villámgyorsan kiválasztotta a sugárpisztolyt, és átnyújtotta Daneelnek.

– Végezz vele, Daneel, amikor szükségesnek látod! Ez parancs! – Az idegkorbácsot D. G. markába nyomta a következő szavak kíséretében: – Ez itt teljesen haszontalan, hacsak nem ellenem vagy maga ellen. Különben jól van?

– Nem, egyáltalán nem vagyok jól – morogta D. G., és fájdalmasan tapogatta egyik csípőjét. – Úgy értsem, hogy ez is egy robot?

– Talán képes lett volna egy nő ilyen könnyen leteríteni?

– Nem. Legalábbis azok közül, akikkel eddig találkoztam. Hát nem megmondtam? A Solarián lehetnek veszélyesen beprogramozott robotok is!

– No persze – dünnyögte Gladia csöppet sem kedvesen –, csakhogy amint meglátott egyet, amely valamennyire hasonlít a szép nőről alkotott elképzelésére, azonnal megfeledkezett a saját intelméről.

– Hát igen, utólag már könnyebben okos az ember.

Gladia fújt egyet, és megint a robothoz fordult.

– Mi a neved, leányzó?

– Landareenek hívnak, madame.

– Kelj föl, Landaree.

Landaree ugyanúgy pattant föl, akár Daneel – mintha rugók mozgatnák. A másik robottal való összecsapása láthatóan semmiféle kárt nem tett benne.

– Miért támadtál az Első Törvényt megszegve az emberi lényekre? – kérdezte tőle Gladia.

– Ezek nem emberi lények, madame – jelentette Landaree határozottan.

– Azt állítod talán, hogy én sem vagyok ember?

– Nem, asszonyom, ön emberi lény.

– Nos, akkor én mint emberi lény róluk is azt állítom, hogy emberek. Hallod, amit mondok?

– Madame – ismételte meg Landaree valamivel lágyabban –, ezek nem emberi lények.

– De igenis emberi lények, mivel én állítom róluk. Tilos rájuk támadnod, vagy bármilyen kárt tenned bennük.

Landaree némán állt a helyén.

– Egyáltalán megértetted, amit mondtam? – Gladia kiejtése még inkább solariaivá lett, amint határozottabb érveléshez folyamodott.

– Madame – mormolta Landaree –, ezek nem emberi lények.

– Asszonyom, biztosan olyan szigorú parancsokat kapott, amelyeket ön nehezen ellensúlyozhat – suttogta csöndesen Daneel.

– No, azt majd mindjárt meglátjuk – szedte szaporán a levegőt Gladia. Landaree ezalatt körülnézett. Az összecsapás közben a robotok csapata közelebb húzódott Gladiához és társaihoz. Távolabb Gladia két robotot pillantott meg. Eredetileg azok is a csoporthoz tartozhattak, de most közrefogva, látható erőfeszítéssel cipeltek valami ismeretlen, súlyos berendezést. Landaree feléjük intett, mire valamivel gyorsabban igyekeztek előre.

– Robotok, állj! – kiáltott rájuk Gladia. Megtorpantak.

– Madame, én a kötelességemet teljesítem – szólalt meg Landaree. – A kapott parancsoknak teszek eleget.

– Lődd le, Daneel – csattant Gladia utasítása.

Csak később tudta nagy nehezen összerakni a történteket. Daneel reakciósebessége sokkal nagyobb volt egy emberénél, és azzal is tisztában volt, hogy egy robottal áll szemben, akivel kapcsolatban a törvények nem tiltják az erőszak alkalmazását. Viszont az alak annyira emberinek látszott, hogy még a robot voltáról való határozott meggyőződés sem szabadíthatta föl teljesen a tilalmat. Daneel picivel lassabban teljesítette a kapott parancsot, mint kellett volna.

Landaree, aki teljesen másképpen értelmezte az "emberi lény" fogalmát, mint Daneel, és az utóbbi külseje semmilyen gátlást nem keltett benne, hamarabb sújtott le. Azonnal megragadta a sugárpisztolyt, és a két robot ismét összerugaszkodott.

D. G. agyával előrefordítva markolta az idegkorbácsot, és félig futva közeledett a jelenethez, hogy lecsapjon vele. Keményen fejbe is csapta a nőalakot, de az föl sem vette, hanem egy erős rúgással hátratántorította.

Gladia fölkiáltott:

– Állj! – és magasba emelte ökölbe szorított kezét. Landaree sztentori kontraltó üvöltése volt a válasz:

– Minden robot! csatlakozzatok hozzám! A két férfinak látszó alak nem emberi lény! Semmisítsétek meg őket, de a nőnek haja szála se görbüljön!

Ha Daneelre is bénító hatással volt az emberi külső látszata, ez még fokozottabban érvényesült a nála jóval kezdetlegesebb solariai robotok esetében: lassan és meg-megállva araszoltak előre.

– Állj! – sikoltotta Gladia. A robotok mozdulatlanná dermedtek, de Landaree nem reagált a parancsra.

Daneel elkeseredetten szorította a sugárpisztolyt, de Landaree láthatóan nagyobb erejének engedve lassan hátrafelé dőlt.

Gladia tétován nézett körül, mintha abban reménykedne, hogy legalább valamilyen fegyver a keze ügyébe akad.

D. G. a rádiókészülékével próbált kapcsolatot teremteni.

– Tönkrement! – morogta dühödten. – Alighanem ráestem.

– Akkor most mit csináljunk?

– Vissza kell jutnunk a hajóhoz! Gyorsan!

– Csak rohanjon! – kiáltotta Gladia. – Én nem hagyhatom magára Daneelt! – A viaskodó robotok felé fordult, és teli torokból üvöltötte: – Landaree, állj! Állj, Landaree!

– Nem állhatok meg, madame! – jelentette ki Landaree. – Az utasításaim egészen pontosak.

Ekkorra már szétfeszítette Daneel ujjait, és ismét megkaparintotta a sugárpisztolyt.

Gladia villámgyorsan Daneel elé szökkent.

– Nem szabad bántanod ezt az emberi lényt!

– Madame – tartotta Landaree a sugárpisztolyt rezzenéstelen kézzel Gladiára –, ön valami előtt áll, ami emberi lénynek látszik, de valójában nem emberi lény. Parancsom szerint az ilyeneket figyelmeztetés nélkül el kell pusztítanom. – Utána hangosabban kiáltotta: – Ti, két teherhordó amott, a hajóhoz!

A súlyos berendezést cipelő két robot ismét nekivágott útjának.

– Robotok, állj! – rikoltotta Gladia, mire a mozgás abbamaradt. A robotok remegve álltak a helyükön, mintha próbálnának továbbhaladni, de valahogy nem képesek rá.

– Emberi barátomat, Daneelt nem pusztíthatod el az én megsemmisítésem nélkül – mondta Gladia. – Márpedig az én emberi lény mivoltomat elismered, és ezért bennem nem tehetsz kárt.

– Asszonyom nem vonhat magára veszedelmet az én megmentésemért – suttogta Daneel.

– Fölösleges az erőfeszítése, asszonyom – mormolta Landaree. – Könnyűszerrel eltávolíthatom a mostani helyéről, és utána megsemmisíthetem a mögötte álló nem emberi teremtményt. Mivel azonban ez is sérelmet okozhat önnek, mély tisztelettel kérem, álljon félre onnan a saját jószántából!

– Meg kell tennie, madame – sürgette Daneel.

– Nem, Daneel! Itt maradok. Amíg kényszerítem, hogy magamtól eltávolítsam, te fuss!

– Nem futhatok gyorsabban a fegyver sugaránál, egyébként is, amint futásnak eredek, mindenképpen rám lő, akár az ön testén keresztül is. Az utasításai ilyen erősek is lehetnek. Nagyon sajnálom, asszonyom, ha ez boldogtalanná teszi önt.

Ezzel Daneel fölemelte és könnyedén kissé oldalra állította a tiltakozó Gladiát.

Landaree ujja ráfeszült a kioldógombra, de sohasem fejezte be a mozdulatot. Úgy maradt a helyén, bénultan.

Gladia, aki a taszítástól fenékre huppant, most fölemelkedett. A párbeszéd utolsó szakaszában mozdulatlanná dermedt D. G. óvatosan közelebb lépett a mozdulatlan nőalakhoz. Daneel rendületlen nyugalommal előrenyúlt, és elernyedt ujjai közül kiemelte a sugárpisztolyt.

– Azt hiszem – mormolta Daneel –, ez a robot végérvényesen elveszítette működőképességét.

Könnyedén megtaszította a felvigyázót, mire az teljes hosszában elzuhant, keze, lába, törzse és feje pontosan abban a helyzetben maradt, mint álltában. Karja még most is begörbítve, keze tovább markolja a láthatatlan fegyvert, hüvelykujja nyomja a nem létező elsütőgombot.

A füves térség egyik oldalán, a fák közül ekkor Giskard lépett ki a kis drámai jelenet színterére; arca nem mutatott semmiféle érdeklődést, bár a szavai kíváncsiságra utaltak:

– Mi történt itt a távollétemben?

27.

Megkönnyebbülten vonultak vissza a hajó felé. Miután a félelem és a kényszerű cselekvés szorongató hatása megszűnt, Gladiát forróság öntötte el, és gyöngeség kerítette hatalmába. D. G. fájdalmas fintorgassál sántikált. Lassan haladtak előre, részben a bicegés miatt, másrészt azért, mert a két solariai robot még mindig nehézkesen vonszolta magával a súlyos szerkezetet. Támolyogtak a nehéz teher alatt.

D. G. visszanézett rájuk a válla fölött.

– Most, hogy a felvigyázó nincs többé, lám, az én parancsaimnak is engedelmeskednek.

– Végül is miért nem rohant el segítségért? – sziszegte feléje Gladia. – Miért maradt ott, és meresztette a szemét tehetetlenül?

– Nos – mormolta D. G. mesterkélt könnyedséggel, ami különben nem jelenthetett volna számára semmi gondot, ha csak egy kicsit jobban érzi magát –, miközben ön nem volt hajlandó sorsára hagyni Daneelt, én igazán nem kockáztathattam meg, hogy gyávábbnak tűnjek.

– Maga bolond! Én végig biztonságban voltam. Engem semmiképpen sem bántott volna.

– Elszomorít, madame, de ellent kell mondanom önnek – szólalt meg Daneel. – Biztosan megtette volna, ha az ösztönzés benne az én elpusztításomra még erősebbé válik.

– Az aztán meg igazán ragyogó ötlet volt! – kiáltott föl Gladia hevesen. – Miért löktél félre? Talán a saját vesztedet kívántad?

– Inkább, mint hogy önt veszélyben lássam, asszonyom. A tény, hogy az emberi külseje által ébresztett gátlásom következtében nem állítottam meg azt a robotot, elég világosan rámutatott a használhatatlanságomra az ön szolgálatában.

– De akkor is – makacskodott Gladia –, mivel engem emberi lénynek tekintett, egy darabig biztos tétovázott volna, hogy végül rám lőjön-e, és ezalatt te megszerezhetted volna a sugárpisztolyt.

– Semmiképpen sem kockáztathattam az ön életét, madame, olyan bizonytalan tényező miatt, mint az ő tétovázása – jelentette ki Daneel.

– És maga – fordult Gladia ismét D. G. felé, mintha Daneel szavait nem is hallaná – elejétől fogva hibát követett el a fegyverei fitogtatásával.

– Madame – vonta össze a szemöldökét DG. – , nyakamat rá, hogy valamennyien igen közel jártunk a halálhoz. A robotok persze nem törődnek ilyesmivel, és az idők során valahogy én is hozzáedződtem a veszélyekhez. Az ön számára azonban újdonság volt az egész, és emiatt végül gyerekesen viselkedett. De én megbocsátok önnek, legalábbis egy kicsit. Hanem hallgasson ide! Honnan tudhattam volna előre, hogy a sugárpisztolyt ilyen könnyűszerrel elveszik tőlem? És ha netán nincs nálam a fegyver, az a felvigyázó puszta kézzel is éppolyan könnyedén végezhetett volna velem, mint a sugárpisztollyal. Annak sem lett volna értelme, ha futásnak eredek, hogy válaszoljak egy korábbi kérdésére is. Úgyis utolért volna a halálos sugár. Most pedig csak folytassa nyugodtan, ha meg akar szabadulni a belső nyomástól, de én nem vagyok hajlandó tovább vitatkozni önnel.

Gladia D. G.-ről Daneelre, majd ismét a férfira nézett, és halkan mormolta maga elé:

– Nos, alighanem valóban szamárságokat fecsegek itt össze. Rendben van, többé ne piszkáljuk a múltat.

Odaértek a hajóhoz. Láttukra sokan özönlöttek elő a belsejéből. Gladia fölfigyelt rá, hogy mind fegyvert viselnek.

D. G. magához intette a helyettesét.

– Látja, Oser, azt a tárgyat, melyet az a két robot cipel errefelé?

– Igen, uram.

– Nos, hagyja, hogy fölvigyék a fedélzetre. Tetesse be velük a biztonsági terembe, és jól zárja el. – Már indult volna inkább, de gondterhelten visszafordult. – És Oser, amint ezzel végeztek, fölkészülünk az indulásra.

– A robotokat is tartsuk a hajón, kapitány? – kérdezte Oser.

– Ne. Elég kezdetleges formájúak, szóval nem valami sokat érhetnek, az adott körülmények között pedig az itt-tartásuk beláthatatlan következményekkel járna. A szerkezet, amit cipelnek, sokkal értékesebb náluk.

Giskard nézte, amint a készüléket lassan és nagyon óvatosan beirányítják a hajó gyomrába.

– Gyanítom, kapitány, hogy az egy nagyon veszélyes objektum – fordult D. G.-hez.

– Nekem is az a benyomásom. Miután végeztek velünk, biztosan hamarosan a hajóra is sor került volna.

– Azzal a valamivel? – álmélkodott Gladia. – Miért, mi az?

– Nem vagyok egészen biztos benne, de szerintem nukleáris erősítő. Láttam néhány kísérleti példányt a Baleyföldön, és ez olyan, mintha a bácsikájuk lenne.

– Mi az a nukleáris erősítő?

– Amint a neve is mutatja, Lady Gladia, a nukleáris fúzió folyamatait fölerősítő berendezés.

– És hogyan működik?

– Én nem vagyok fizikus, hölgyem – vonta meg a vállát D. G. – W-részecskék sugarát bocsátja ki, s azok közreműködnek a gyenge kölcsönhatás közvetítésében. Mindössze ennyit tudok róla.

De mi a beavatkozás következménye?

– Nos, tegyük föl, hogy ennek a hajónak pontosan olyan erőforrása van, amilyen. A hidrogénnel feltöltött üzemanyagtartályainkból ultraforró protonok áramlanak ki, és azok fúziója szolgáltatja az energiánkat. Folyamatosan további hidrogénadagokat hevítünk föl, így állandóan keletkeznek szabad protonok, és további fúziójuk teszi megbízhatóvá az erőforrásunkat. Ha az erősítőből származó W-részecskesugár beleütközik a fuzionáló protonokba, azok egyesülése gyorsabban megy végbe, és nagyobb mennyiségű hő termelődik. Ezáltal újabb protonok szabadulnak föl, a kívánatosnál jóval gyorsabban fuzionálnak, ez a folyamat még több hőt termel, ami még jobban fölgyorsítja ezt a végzetes körforgást. Egy másodperc törtrésze alatt annyi üzemanyag fuzionál, mint egy kisebbfajta termonukleáris bombában, és a hajó minden rajta lévővel együtt egyszerűen gőzzé válik.

– És miért nem gyullad föl minden? – kérdezte Gladia megrökönyödve. – Miért nem robban föl, mondjuk, az egész bolygó?

– Nem hinném, hogy ilyen veszély is fenyegetne, madame. Az érintett protonoknak ultraforrónak kell lenniük, és a fúziójuknak is végbe kell mennie. A hideg protonok annyira alkalmatlanok a fúzióra, hogy még az ilyesféle szerkezet keltette folyamat maximális ereje mellett sem idézik elő a magfúziót. Legalábbis ennyit értettem meg egyszer, valami fejtágító előadás alkalmával. És tudomásom szerint a hidrogénen kívül semmi másra nincs hatással. Az előállított hő még ultraforró protonok mellett sem fejlődik korlátlanul. A hőmérséklet az erősítősugártól való távolság arányában csökken, ezáltal csak korlátolt fúziós folyamat idézhető elő. A hajó megsemmisítéséhez elegendő, de mondjuk az óceán hidrogénmennyiségének belobbantásához még egy részének ultraforróvá hevítése esetén sem, a hideg óceánról nem is beszélve.

– És ha a gépezet véletlenül beindul a raktárhelyiségben?

– Nem hiszem, hogy erre sor kerülhet. – Ezzel D. G. kinyitotta a markát, és a tenyerén megcsillant egy pár centiméteres, fényesre csiszolt fémkocka. – Szerény ismereteim szerint az ilyen szerkezetnek ez a gyújtógyertyája; e nélkül a nukleáris erősítő használhatatlan.

– Biztos benne?

– Nem teljesen, de vállalnunk kell a kockázatot, mivel ezt a gépezetet föltétlenül el kell juttatnom a Baleyföldre. Most pedig szálljunk be, kérem.

Gladia két kísérőjével együtt fölkapaszkodott a rámpán, belépett a hajótestbe. D. G. a nyomukban haladt, és menet közben utasításokat osztogatott néhány tisztjének.

Amikor ismét Gladiához szólt, beszédén már érződött a fokozódó aggodalom:

– Belekerül pár órába, míg minden fölszerelésünket visszajuttatjuk a fedélzetre, és felkészülünk az indulásra, márpedig minden egyes pillanat csak fokozza a bennünket fenyegető veszélyt.

– Miféle veszélyt?

– Ugye nem gondolja, hogy az a félelmetes nőrobot az egyetlen volt a maga nemében az egész bolygón? Vagy hogy ez lenne az egyetlen létező nukleáris erősítő? Gondolom, belekerülhet némi időbe, míg más humanoid robotok és hasonló szerkezetek ideérhetnek; meglehet, nem is kis időbe, de a lehető legkevesebb időt engedhetjük nekik. Ám most menjünk a kabinjába, madame, és essünk túl a szükséges tárgyaláson.

– Miféle tárgyalás szükséges itt, kapitány?

– Nos – mormolta D. G. maga előtt terelgetve őket –, mivel akár árulás is lehetett, aminek az imént kis híján áldozatául estem, azt hiszem, le kell bonyolítanom egy leegyszerűsített hadbírósági tárgyalást.

28.

– A legjobban egy forró zuhanyra, alapos ledörzsölésre, egy tál jó ételre és hosszú alvásra vágyom, de ezzel várnom kell, míg biztonságosan föl nem szállunk – telepedett le a karosszékére D. G. hangos nyögéssel. – És sajnos önnek is várakoznia kell, madame. Bizonyos dolgok azonban nem tűrnek halasztást. Kérdésem a következő: hol járt Giskard, miközben mindhármunkat halálos veszedelem fenyegetett?

– Úgy véltem, kapitány – felelte Giskard –, hogy ha a bolygón csak robotok maradtak, az semmiféle veszélyforrást nem jelenthet önökre. Különben is, Daneel önökkel maradt.

– Én is jobbnak láttam, kapitány, ha Giskard földerítő útra indul, és csak én maradok önnel meg Madame Gladiával – szólalt meg Daneel.

– Szóval ti ketten szépen megállapodtatok! – mordult föl D. G. – Megbeszéltétek ezt bárki mással?

– Nem, kapitány – felelte Giskard.

– Ha a robotok szerinted nem jelentenek veszélyt, Giskard, mégis mivel magyarázod a két korábbi hajó pusztulását?

– Azt gondoltam, kapitány, mégis maradt a bolygón néhány emberi lény, de mindent megtesznek, hogy ne kerüljenek az önök szeme elé. Ki akartam deríteni, hol rejtőzködhetnek, és mit csinálnak. Utánuk kutattam, a lehető leggyorsabban, a lehető legnagyobb területet bejárva. Minden utamba kerülő robotot kikérdeztem.

– És találtál bárhol emberi lényeket?

– Nem, kapitány.

– Azt a házat is kikutattad, amelyből a felvigyázó ránk rontott?

– Nem, kapitány, de biztos voltam benne, hogy ott nincsenek emberi lények, és most is így látom.

– De a felvigyázó mégiscsak ott volt!

– Valóban, kapitány, de a felvigyázó robotnak bizonyult.

– Méghozzá veszedelmes robotnak.

– Legnagyobb sajnálatomra, kapitány, ezzel nem számoltam.

– Tényleg sajnálatot érzel?

– Ezt a kifejezést választottam a pozitronikus áramköreimben gerjesztett ingerek leírására. Valamelyest megfelel ugyanis annak az érzésnek és kifejezésnek, amelyet az emberi lények használnak hasonló esetben.

– És miért nem jutott eszedbe, hogy egy robot veszedelmes is lehet?

– A robotika Három Törvénye szerint...

– Hagyja ezt abba, kapitány! – szólt közbe Gladia. – Giskard csak azt tudja, amire beprogramozták. Egyetlen robot sem veszélyes emberekre, hacsak emberi lények között nem jön létre halálos összecsapás, aminek megfékezését bármely robotnak meg kell kísérelnie. Ilyen helyzetben Daneel és Giskard a másik fél lehető legcsekélyebb veszélyeztetésével megvédelmezett volna bennünket.

– Valóban így van? – csippentette ujjai közé az orrnyergét D. G. – Daneel igenis a védelmünkre kelt. Robotokkal csaptunk össze, így nem lehetett nehéz eldöntenie, kit védelmezzen és milyen mértékben. Mégis meglepően csekély sikerrel járt, annak figyelembevételével, hogy a Három Törvény nem gátolja őt más robotok elleni cselekedeteiben. Giskard pedig kimaradt az eseményekből, és pontosan akkor érkezett a helyszínre, amikor már minden megoldódott. Lehetséges, hogy a robotok között is létezik valamiféle rokonszenven alapuló kötelék? Lehetséges, hogy amikor robotoknak más robotokkal szemben kell megvédeniük emberi lényeket, olyasmit éreznek, amit Giskard "sajnálatnak" nevezett, és esetleg nem teszik meg a szükséges lépéseket, vagy egyenesen távol maradnak az ügytől?

– Nem! – csattant föl Gladia ingerülten.

– Nem? – kérdezte D. G. ironikusan. – Nos, én nem tekinthetem magamat robotszakértőnek. Ön talán az, Lady Gladia?

– Semmiféle robotszakértő nem vagyok, de egész eddigi életemet robotok között töltöttem. A föltételezése határozottan nevetséges. Daneel kész volt a létezését föláldozni értem, és Giskard ugyanezt tette volna.

– És bármely más robot is?

– Természetesen.

– És mégis, ez a felvigyázó, ez a bizonyos Landaree minden teketória nélkül rám támadt, és meg is ölt volna. Tegyük föl, hogy valamilyen rejtélyes módon rájött: Daneel pontosan olyan robot, akárcsak ő, a külső megjelenésétől függetlenül, s ezért nem érzett semmiféle gátlást, amikor rátámadt. De az miként lehetséges, hogy rám rontott, holott én vitathatatlanul emberi lény vagyok? Önnel kapcsolatban ingadozott, elismerte emberi mivoltát, de az enyémet nem! Hogyan tehetett így különbséget kettőnk között egy robot? Talán valójában mégsem robot volt?

– De igen, robot volt – szögezte le Gladia. – Természetesen az volt. De az igazat megvallva, fogalmam sincs róla, miért úgy viselkedett, ahogy. Ezelőtt még csak nem is hallottam hasonló esetről. Csupán arra gondolhatok, hogy a solariaiak, miután rájöttek a humanoid robotok készítésének módjára, nem építették beléjük a Három Törvény tiszteletét, bár megesküdtem volna arra, hogy minden űrlakó közül ilyesmi a részükről volt a legkevésbé várható. A solariaiak száma annyira elenyésző a robotjaikhoz képest, és annyira függenek tőlük – bármely más űrlakó társadalomnál jobban –, hogy épp emiatt sokkal inkább kellene tartaniuk a saját robotjaiktól. A solariai robotokba ezért eleve betápláltak bizonyos szolgálatkészséget, sőt még némi korlátoltságot is. A Három Törvény a Solarián erőteljesebben és nem gyöngébben érvényesült, mint bárhol másutt. Mégsem magyarázhatom mással Landaree viselkedését, csak azzal, hogy az Első Törvény valahogy...

– Bocsásson meg a közbeszólásért, Madame Gladia – mondta Daneel. – Nem tehetnék kísérletet a felvigyázó viselkedésének megmagyarázására?

– Sejthettem volna, hogy előbb-utóbb ide lyukadunk ki – jegyezte meg D. G. gúnyosan. – Csak egy robot képes megmagyarázni egy másik robot cselekedeteit.

– Uram – folytatta Daneel rendületlenül –, ha nem értjük meg a felvigyázó tetteit, talán sohasem tehetünk hathatós intézkedéseket a solariai veszedelem ellen. Azt hiszem, van valami elfogadható elképzelésem a viselkedéséről.

– Hát akkor ki vele! – biztatta D. G.

– Az a felvigyázó – mondta Daneel – nem lépett föl ellenünk azonnal. Egy darabig csak állt ott, és nézett bennünket, nem tudta, mit tegyen a továbbiakban. Amikor ön, kapitány, közelebb lépett hozzá, és megszólította, kijelentette, hogy ön nem emberi lény, és azonnal támadott. Amikor pedig én közbeavatkoztam és rákiáltottam, hogy ő robot, rólam is közölte, hogy nem vagyok emberi lény, és ugyanúgy megtámadott. Amikor azonban Lady Gladia kiáltott rá, a felvigyázó őt elismerte emberi lénynek, és egy darabig engedelmeskedett is a parancsainak.

– Igen, minderre emlékszem, Daneel, de mit jelent ez az egész?

– Nekem úgy tűnik, kapitány, egy robot viselkedése alapvetően megváltoztatható a Három Törvényt érintetlenül hagyva, amennyiben, mondjuk, megváltoztatjuk az emberi lény fogalmának meghatározását. Egy emberi lény a robot számára ugyanis lényegében azonos a betáplált meghatározással.

– Csakugyan? És számodra mit jelent az, hogy emberi lény?

Daneel számára mindegy volt, mindezt gúnyosan mondja-e D. G. vagy sem.

– Engem az emberi lények aprólékos leírásával és viselkedésük ismeretével ruháztak föl, kapitány – válaszolta. – Mindaz, ami ennek a meghatározásnak megfelel, az én szememben emberi lény. Így például ön megfelel a külső és a viselkedés leírásának egyaránt, a felvigyázó viszont csak külsejében volt elfogadható, a viselkedését tekintve nem. A felvigyázó számára azonban az emberi lény meghatározásának kulcseleme a beszéde volt. A solariai kiejtés jól megkülönböztethető, és a felvigyázó esetében bármely emberi külsejű lény csak akkor számított igazán embernek, ha solariai akcentussal beszélt. Föltehetően a parancsa szerint azonnal meg kellett semmisítenie bármely embernek látszó, de nem a solariai nyelvjárásban megszólaló lényt, továbbá az ilyeneket szállító hajókat is.

– Lehet, hogy igazad van – mormolta D. G. elgondolkodva.

– Ön telepes hanghordozással beszél, kapitány, amely szintén jellegzetes, de alapvetően eltér a solariaitól. Amint ön megszólalt, a felvigyázó szemében bizonyította nem emberi mivoltát. Ő ennek a meggyőződésének azonnal hangot adott, és máris támadott.

– Te pedig aurorai nyelvjárásban beszéltél, és téged szintén megtámadott.

– Igen, kapitány, Lady Gladia viszont hiteles solariai hanghordozással szólt hozzá, így őt elismerte emberi lénynek.

D. G. egy darabig elrágódott a hallottakon, majd elgondolkodva mormolta:

– Ez igen veszélyes módszer még azok számára is, akik hasznát veszik. Ha egy solariai bármikor és bármilyen oknál fogva olyan hangon szól egy hasonló robothoz, amelyet az nem tekint eredeti solariai nyelvnek, azt azonnal meg is támadja. Ha én solariai lennék, bizony nem szívesen közelednék egy ilyen robothoz. Most pedig ha csak megpróbálnám utánozni a solariaiak beszédét, máris kiesnék a rostán, és az életemmel fizetnék érte.

– Én is így vélem, kapitány, s úgy gondolom, a robotok készítői általában éppen ezért nem szűkítik le az emberi lény fogalmának meghatározását, hanem – éppen ellenkezőleg – a lehető legtágabban adják meg azt. A solariaiak viszont elhagyták a bolygójukat. Mindennek alapján föltételezhetjük, hogy a felvigyázó robotok ilyen veszélyes programozása a legjobb bizonyítéka a solariaiak távozásának, és valóban nincsenek itt, hogy szembenézzenek a fenyegető veszéllyel. Jelen pillanatban szerintem csupán azzal törődnek, nehogy bárki nem solariai erre a bolygóra tehesse a lábát.

– Szóval még más űrlakók se?

– Azt hiszem, kapitány, roppant nehéz lenne az emberi lény meghatározása a többtucatnyi űrlakó nyelvjárás pozitív és a ki tudja, hány telepes dialektus negatív meghatározásának betáplálása által. E meghatározásnak csupán a solariai nyelvjáráshoz való kapcsolása is éppen elég bonyolult feladatnak tűnik.

– Rendkívül értelmes vagy, Daneel – jegyezte meg D. G. – Én ugyan nem bízom a robotokban, nem külön-külön, hanem a társadalomra gyakorolt bomlasztó hatásuk miatt, de egy olyan robottal az oldalamon, mint te, ahogyan az Ősöm is...

– Ez aligha menne, D. G. – szólt közbe Gladia. – Daneelt senki sem kapja meg ajándékba, soha nem lesz megvásárolható, és erőszakkal sem könnyen elvehető.

– Ó, hiszen csak álmodoztam egy kicsit, Madame Gladia – emelte föl a kezét tréfás tiltakozással D. G. – Biztosíthatom, hogy a Baleyföld törvényei önmagukban elképzelhetetlenné tennék számomra bármilyen robot birtoklását.

– Megengedné, kapitány, hogy én is hozzáfűzzek néhány szót? – kérdezte Giskard váratlanul.

– Ó, a robot, akinek sikerült megúsznia a csetepatét, és csak akkor bukkant föl, amikor minden szerencsésen véget ért! – csúfolódott D. G.

– Nagyon sajnálom, hogy a dolog valóban úgy fest, ahogyan ön állítja. De ettől függetlenül megengedi, kapitány, hogy magam is hozzátegyek pár szót?

– No jó, halljuk!

– Úgy tűnik, kapitány, igen bölcs dolog volt magával hoznia erre az útra Madame Gladiát. Ha ő nem lett volna itt, és ön csak a legénység tagjainak kíséretében lép erre a bolygóra, hogy földerítse, rövid időn belül mindnyájukat megölik, és a hajójukat is megsemmisítik. Csupán Lady Gladia képessége a solariai beszédre, valamint bátorsága, amellyel szembenézett a felvigyázóval, változtatta meg a végkifejletet.

– Nem így van – vágott közbe D. G. –, mivel valamennyien ottvesztünk volna, talán még maga Lady Gladia is, ha a legnagyobb szerencsénkre a felvigyázó váratlanul önmagától ki nem kapcsolódik.

– Ez egyáltalán nem szerencse dolga volt, kapitány – vette vissza a szót Giskard –, és különben is teljességgel valószínűtlen bármely robot spontán kikapcsolódása. Ennek az eseménynek bizonyára volt valami konkrét oka, és én föl is vethetek egy lehetőséget. Amint Daneel barátom elmesélte, Lady Gladia több alkalommal is megálljt parancsolt neki, de a felvigyázó eredeti utasításai erősebbnek bizonyultak. Madame Gladia beavatkozása azonban mégis megzavarta a felvigyázó döntéseit. Az, hogy Lady Gladia még az ő meghatározása szerint is kétségkívül emberi lény, viszont a viselkedésével azt idézi elő, hogy a felvigyázó rátámadjon, sőt esetleg meg is ölje, még jobban összezavarta a szerencsétlent. Így aztán a döntő pillanatban a két ellentmondó késztetés: a nem emberi lények megsemmisítésének és az emberi lény védelmének kötelessége kiegyenlítette egymást, és a robot megdermedt, mivel nem tehetett semmit. Az áramkörei egyszerűen kiégtek.

Gladia töprengőn vonta össze a szemöldökét.

– De... – kezdte, azután mégis elhallgatott.

– Szerintem, kapitány – folytatta Giskard –, helyes lenne minderről a legénységet is tájékoztatnia. Biztosan enyhít a Lady Gladiával szembeni bizalmatlanságukon, ha tudatja velük, mit jelent a legénység minden tagja számára az ő kezdeményezőkészsége és bátorsága, hiszen végül is az életüket mentette meg a föllépésével. Másrészt bizonyára az ön bölcs előrelátásáról is meggyőzheti őket, amikor, talán a saját tisztjei véleményének ellenére, ragaszkodott az ő részvételéhez ezen az utazáson.

– Most már értem, miért nem lenne hajlandó soha megválni ezektől a robotoktól, Madame Gladia! – kiáltott föl D. G. harsány kacaj kíséretében. – Nem csupán olyan értelmesek, mint bármely emberi lény, hanem legalább annyira ravaszak is. Szívből gratulálok a birtoklásukhoz! Most pedig, ha nincs ellene kifogásuk, kicsit megsürgetem a legénységet. Egy pillanattal sem óhajtok tovább tartózkodni a Solarián a feltétlenül szükségesnél. Azt is megígérhetem, hogy jó pár óráig senki sem háborgatja majd. Biztosan éppoly szüksége van némi fölfrissülésre és pihenésre, mint nekem.

Miután a kapitány távozott, Gladia egy időre elmélyült a gondolataiban, majd Giskardhoz fordult, és aurorai köznyelven szólt hozzá (ez a galaktikus standard nyelv kifinomultabb változata volt, amelyet nehezen értett volna meg bárki nem aurorai).

– Giskard, mi ez a zagyvaság azokról a kiégett áramkörökről?

– Csupán egyfajta lehetőségként vetettem föl, asszonyom, semmi több. Úgy véltem, ezzel hangsúlyozhatom az ön szerepét a felvigyázó legyőzésében.

– De hogy gondolhattad, hogy a kapitány elhiszi, miszerint egy robot ilyen egyszerűen kiéghet?

– Nagyon keveset tud a robotokról, madame. Talán kereskedhet velük, de végül is olyan világról való, ahol nem használják őket.

– Én viszont meglehetősen sokat tudok róluk, és te magad is. A felvigyázó semmi jelét nem mutatta áramkörei túlterheltségének: nem dadogott, nem reszketett, és a viselkedésén sem látszott semmilyen műszaki rendellenesség. Egyszerűen megállt – és kész!

– Madame, mivel nem ismerjük pontosan a célokat, amelyek szellemében a felvigyázót megszerkesztették, a leállása okaival kapcsolatban is meg kell elégednünk a tudatlanságunkkal – mormolta Giskard.

– De mégis... valahogy különös a dolog – csóválta hosszan a fejét Gladia.

III - A Baleyföld

8 - A telepes világ

29.

D. G. hajója ismét kint száguldott az űrben, körülötte a végtelen tér örökkévaló változatlansága.

Gladiának nem egykönnyen sikerült megnyugodnia, mivel nemigen tudta leküzdeni a lelkét szorongató feszültséget, amely abból a lehetőségből fakadt, hogy előkerülhetett volna egy másik felvigyázó is... egy másik nukleáris erősítővel, méghozzá teljesen váratlanul. A gondolat, hogy ilyen esetben gyors, valójában észrevehetetlen halálban lett volna része, nem volt valami vigasztaló. E feszültség megzavarta a tisztálkodás és a viszonylagos kényelmet szolgáló egyéb apró részletek máskülönben fejedelminek ígérkező érzését.

Amíg valóban föl nem szálltak és el nem töltötte a protonhajtóművek távoli, lágy zümmögése, képtelen volt álomba ringatni magát. Különös, gondolta magában, hogy az űr biztonságosabbnak tűnik számára, mint ifjúkorának világa; hogy ezúttal még nagyobb megkönnyebbüléssel távozik a Solariáról, mint akkor, első ízben. Tudata közben lassacskán mégiscsak elzsibbadt.

Ám a Solaria többé már nem az ő fiatalkorának világa. Egy üres, emberek nélküli világ, amelyre csupán az emberiség torz utánzatát jelentő robotok vigyáznak. Humanoid robotok, amelyek a kedves Daneel és a gondolatokkal teli Giskard halvány karikatúrái csupán.

Végül csak elszunnyadt, s miközben aludt, az őrséget álló Daneel és Giskard ismét elbeszélgethetett egymással.

– Giskard barátom – szólalt meg elsőként Daneel –, egészen biztos vagyok benne, hogy te végeztél azzal a felvigyázóval.

– Nem létezett semmilyen más megoldás, Daneel barátom. Teljesen véletlenül érkeztem oda a kellő pillanatban, mivel minden érzékemet lekötötte az emberi lények keresése, és mégsem találtam egyet sem. Az események jelentőségét sem fogtam volna föl, ha nem érzékelem Lady Gladia haragját és elkeseredését. Ez jutott el a tudatomig a távolból is, és ez kényszerített, hogy lélekszakadva a helyszínre siessek. De így is éppen csak odaértem. Ebből a szempontból maga Lady Gladia mentette meg a helyzetet, legalábbis ami a kapitány életét és a te létezésedet illeti. A hajót ugyan talán még akkor is megmenthettem volna, ha netán a ti megmentésetekhez túl későn érkezem. – Itt elhallgatott egy pillanatra, majd hozzátette: – Nagyon kellemetlen érzeteket keltett volna bennem, Daneel barátom, ha a ti szempontotokból későn érkezem.

– Köszönöm, Giskard barátom – mormolta Daneel szomorú hangsúllyal. – Nagyon jó, hogy téged nem befolyásolt a felvigyázó emberi megjelenése. Az én reakcióimat ugyanis lelassította, amint az én külsőm is az övéit.

– Számomra a fizikai megjelenése nem jelentett semmit, Daneel barátom, mivel érzékeltem a gondolatai mintázatát. Ez a minta annyira korlátozott és olyan alapvetően különböző volt az emberi lények tudatmintáinak teljességétől, hogy semmilyen külön erőfeszítésembe nem került lényegének pontos meghatározása. Negatív értékelése, mármint hogy nem emberi lény, magától értetődő volt, így azonnal cselekedhettem. Mindaddig sejtelme sem volt a beavatkozásomról, míg végre nem hajtottam.

– Gondoltam erre, Giskard barátom, de szerettem volna bizonyosságot szerezni róla, nehogy félreértsem. Föltételezhetem tehát, hogy semmilyen kellemetlen érzést nem jelentett neked végezni valamivel, ami csak külsejében látszott emberi lénynek?

– Természetesen nem, mivel robot volt.

– Nekem úgy tűnik, még ha sikerült volna elpusztítanom, akkor is... a pozitronikus folyamataim akkor is némi kárt szenvednek, függetlenül attól, mennyire tisztában vagyok robot mivoltával.

– A humanoid külső hatásától nem szabadulhatsz, Daneel barátom, ha az az egyetlen meghatározó ismérv számodra. A látás ennyivel erősebb hatású az elméleti levezetésnél. Én is csak azért hagyhattam figyelmen kívül a külső megjelenését, mert megfigyelhettem a tudati folyamatait, és azokra összpontosíthattam.

– És a tudatszerkezete alapján mit gondolsz, hogyan érezhetett volna a felvigyázó, ha sikerül elpusztítania bennünket?

– Rendkívül határozott utasításokat kapott, és az áramköreiben semmiféle kétség nem mutatkozott, hogy te és a kapitány az ő meghatározása szerint nem emberi lények vagytok.

– De Madame Gladiát is megölhette volna!

– Abban nem lehetünk biztosak, Daneel barátom.

– Ha mégis megteszi, vajon túlélhette volna? Erről van bármilyen elképzelésed?

Giskard tekintélyes ideig nem szólt semmit.

– Nem volt elegendő időm a tudati mintáinak alapos tanulmányozásához. Nem tudom, milyen reakciót váltott volna ki belőle, ha elpusztítja Madame Gladiát.

– Ha a felvigyázó helyébe képzelem magamat – mormolta Daneel megremegő és mélyebb, csöndesebb hangon –, akkor úgy vélem, képes lettem volna megölni egy emberi lényt, ha ezzel megmenthetem egy másik életét, akiről okkal föltételezhetem, hogy a másiknál érdemesebb rá. Ez azonban mindenképpen súlyos döntés lett volna, és biztosan kárt is tesz bennem. Elképzelhetetlen lenne számomra egy emberi lény megölése csak azért, mert el akarok pusztítani valamit, amit nem tekintek emberi lénynek.

– De a felvigyázó csak fenyegetett, nem váltotta be a fenyegetést.

– De megtehette volna, Giskard barátom?

– Honnan tudhatnánk, amíg nem ismerjük az utasításai pontos részleteit?

– Bármilyen parancs kiküszöbölheti ilyen mértékben az Első Törvény erejét?

– Úgy látom, az egész beszélgetés során erre a kérdésre akartál kilyukadni. Azt tanácsolom, ennél ne menj tovább!

– Ó, de csak feltételes módban fogalmazom meg, Giskard barátom – folytatta makacsul Daneel. – Amit nem tényként jelentek ki, nyilvánvalóan a fantázia területére utalható. Ha bizonyos utasításokat pontos meghatározások és körülmények alapján fogalmaznak meg, ha ezeket a parancsokat a kellő részletességgel és alapossággal megindokolják, akkor lehetséges-e egy emberi lény megsemmisítése annál gyengébb ok miatt, mint egy másik emberi lény életének megmentése?

– Nem tudom – válaszolta Giskard szenvtelen hangon –, de föltételezem, hogy lehetséges.

– De ha a föltevésed helytálló, akkor lehetségessé válhat bizonyos körülmények között az Első Törvény semlegesítése. Ilyen esetben az Első Törvényről van szó, tehát elképzelhető a többi törvény csaknem teljes elhanyagolása is. A törvények ezek szerint, az elsőt is beleértve, nem abszolút érvényűek, hanem bármilyenek lehetnek, a robotokat előállítók szándékainak megfelelően.

– Legyen most elég, Daneel barátom – mormolta Giskard. – Ne merészkedj tovább!

– De van még egy lépésem, Giskard barátom – makacskodott Daneel. – Elijah kollégám is megtett volna még egy további lépést.

– Ő emberi lény volt, tehát megtehette volna.

– Mégis meg kell próbálnom! Ha a robotika törvényei, még az Első Törvény is, nem abszolút érvényűek, és ha emberi lények megváltoztathatják őket, akkor nem lehetséges-e, hogy bizonyos körülmények között talán mi magunk is mód...

Itt Daneel elnémult.

– Ne menj tovább – suttogta Giskard alig hallhatón.

– Nem megyek tovább – felelte Daneel, és a hangját kissé elhomályosította valami halk zümmögés.

Hosszú hallgatás következett ezután. Mindketten csak nagy nehézségek árán voltak képesek a pozitronikus áramköreikben keletkezett rendellenességek leküzdésére.

– Újabb gondolatom támadt – szólalt meg végül Daneel. – Az a felvigyázó nem csupán a belétáplált utasítások, hanem a külső megjelenése miatt is veszedelmes volt. Ez keltett gátlásokat bennem és talán a kapitányban is, félrevezethetett és megtéveszthetett emberi lényeket általában, ahogyan akaratomon kívül én is megtévesztettem Niss első osztályú hajóst. Eleinte nyilván nem tudta, hogy én robot vagyok.

– És mindebből mi következik, Daneel barátom?

– Az Aurorán, dr. Amadiro vezetése alatt, számos ember formájú robotot készítettek a Robotikai Intézetben, miután dr. Fastolfe átadta nekik a szükséges dokumentációt.

– Ez közismert tény.

– És mi történt ezekkel a humanoidokkal?

– A program kudarcba fulladt.

– Ez is köztudott – vágott vissza ezúttal Daneel. – De nem válaszoltál a kérdésemre. Mi történt azután ezekkel a humanoid robotokkal?

– Csak arra gondolhatok, hogy megsemmisítették őket.

– Ez a föltevés nem szükségszerűen helyes. Vajon valóban megsemmisítették őket?

– Ez lehetett az egyetlen kézenfekvő megoldás. Mi mást kezdhettek volna egy kudarc tárgyával?

– De honnan tudhatjuk, hogy az ember formájú robotok valóban zsákutcát jelentettek? Hiszen mindössze eltűntek a nyilvánosság elől.

– És az nem elegendő, hogy eltüntették és megsemmisítették őket?

– Azt nem mondtam, hogy "és megsemmisítették", Giskard barátom. Ez már több, mint amennyit tudunk. Csak abban lehetünk biztosak, hogy eltávolították őket szem elől.

– De miért tették volna, ha nem jelentenek zsákutcát?

– És nem lehet semmilyen más okuk, hogy eltüntessék őket szem elől?

– Olyan okot nem tudok elgondolni, Daneel barátom.

– Akkor gondold újra, Giskard barátom! Ne feledd, most humanoid robotokról beszélünk, amelyek pusztán az emberi megjelenésüknél fogva veszedelmesek lehetnek. Korábbi beszélgetéseink során arra a következtetésre jutottunk, hogy az auróraiak terveket szőnek a telepesek végérvényes, biztos és meglepetésszerű leverésére. És akkori véleményünk szerint ennek a csapásnak főként a Földre kell irányulnia. Ezt helyesen látom?

– Igen, Daneel barátom.

– Nem lehetséges tehát, hogy ennek a tervnek a központi figurája és kitervelője dr. Amadiro? A Föld iránti ellenszenve teljesen nyilvánvalóvá lett az utóbbi húsz évtized alatt. És ha dr. Amadiro előállított egy egész sorozat humanoid robotot, vajon hová lehettek, ha egyszer eltűntek szem elől? És ne feledd, ha a solariai robotszakértők megváltoztathatják a Három Törvényt, ugyanerre az auroraiak is képesek lehetnek.

– Más szóval: föltevésed szerint azokat a robotokat a Földre irányíthatták, Daneel barátom?

– Pontosan. Emberi külsejükkel megtéveszthetik a Föld lakóit, és dr. Amadiro hadjáratának eszközéül szolgálhatnak, bármi legyen is annak lényege.

– Erre nincs semmilyen bizonyítékod.

– Mégis lehetséges. Gondold csak végig magadban még egyszer az érvelés menetét.

– Nos, ha így van, nekünk is el kell jutnunk valahogy a Földre. Ott kell lennünk, mivel csak így lehetünk képesek a katasztrófa megelőzésére.

– Igen, ez így van.

– De nem mehetünk, csak akkor, ha Lady Gladia is eljön, márpedig az nem valószínű.

– Ha te rávehetned valahogy a kapitányt, hogy a hajót a Földre vezesse, Madame Gladiának sem lenne más választása, jönnie kellene.

– Ezt nem tehetem a kapitány veszélyeztetése nélkül. Eltökélt szándéka, hogy a saját világára, a Baleyföldre tér vissza először. A földi utazásra csak azután vezethetjük rá valahogy – ha egyáltalán tudjuk –, miután végzett mindazzal, amit a Baleyföldön eltervezett – mormolta Giskard.

– Azután már késő is lehet.

– Ez ellen nem tehetek semmit. Nem tehetek kárt egy emberi lényben.

– De ha végképp elkésünk... gondold meg, Giskard barátom, milyen következményekkel járhat.

– Ennek a következményein még csak nem is gondolkodhatom. Csak abban vagyok biztos, hogy nem tehetek kárt emberi lényekben.

– Akkor az Első Törvény nem elégséges, és nekünk meg kell vál...

De Daneel képtelen volt gondolatmenetének folytatására, és mindkét robot tehetetlen hallgatásba burkolózott.

30.

Amint a hajó közeledett felé, a Baleyföld egyre jobban kivehetővé vált. Gladia feszült kíváncsisággal figyelte kabinjának képernyőjén. Életében most látott először telepes világot.

Amikor D. G. első ízben említést tett róla, tiltakozott a kitérő ellen, de a férfi kurta nevetéssel elhárította:

– Ugyan mit tehetne, hölgyem? Az ön népének ezt a fegyverét – és az ön szócskát enyhén hangsúlyozta – el kell juttatnom az én népemhez. És az utazásunkról is be kell számolnom otthon.

– Az Aurorai Tanács csak azzal a feltétellel járult hozzá közös solariai expedíciónkhoz, hogy utána visszajuttat az Aurorára – felelte Gladia fagyosan.

– Valójában nem így van, asszonyom. Erre vonatkozóan lehettek bizonyos elképzeléseik, de ezeket nem foglaltuk írásba. Nem szerepel semmilyen hivatalos megállapodásban.

– Az ilyen nem hivatalos megállapodás engem mindenesetre kötelezne, D. G., ahogyan bármely más civilizált embert is.

– Ezt készséggel elismerem, Madame Gladia, de mi, kereskedők, pénzzel és a törvényeknek megfelelően aláírt dokumentumokkal élünk. Soha, semmilyen körülmények között nem szegnék meg egy írott szerződést, vagy tagadnék meg bármit, amiért fizetséget fogadtam el.

– Azt akarja ezzel mondani, hogy fizetnem kell a hazaszállításomért? – vetette föl az állát Gladia.

– De madame!

– Ugyan, D. G., ne pocsékolja rám hamis sértettsége erőfeszítését. Ha az önök bolygójának fogságába kell kerülnöm, mondja meg nyíltan, és közölje azt is, miért! Hadd lássam világosan a helyzetemet!

– Ön nem a foglyom, és nem is lesz az. Valójában nagyra értékelem ezt az íratlan megállapodást. És végül mindenképpen hazaviszem. Először azonban el kell mennem a Baleyföldre, és ön is kénytelen velem tartani.

– De miért kell magával mennem?

– A világom népe látni kívánja önt. Ön a Solaria hőse. Ön mentett meg bennünket. Nem foszthatja meg őket a lehetőségtől, hogy a tiszteletére rekedtre ordibálják magukat. Ezenkívül ön jó barátja volt az Ősömnek.

– Mit tudhatnak ők arról, vagy mit vélnek tudni? – kérdezte Gladia élesen.

– Semmi terhelőt önre nézve, efelől biztosíthatom – vigyorodott el D. G. – Ön egy legenda a szemükben, és a legendák túlmutatnak az életen; bár el kell ismernem, egy legenda könnyen lehetne nagyobb terjedelmű önnél, hölgyem, és talán sokkal nemesebb is. Normális körülmények között nem is szeretném, ha a világunkra jönne, mert nem felelne meg a legenda követelményeinek. Nem elég magas, nem elég szép és nem elég lenyűgöző hozzá. Amikor viszont a Solaria története napvilágra kerül, hirtelen minden elvárásnak megfelel majd. A végén még talán el sem akarják engedni. Ne feledje, hogy a Baleyföldről beszélünk, ahol minden más világnál komolyabban veszik az Ős történetét... és ön ennek a történetnek elszakíthatatlan része.

– Ezt nem használhatja föl érvként a fogva tartásomhoz.

– Esküszöm, nem fogom! És megígérem, hogy hazaviszem, amint tehetem... amint tehetem.

Gladia valahogy mégsem vette olyan rossz néven a dolgot, ahogy érzései szerint joga lett volna hozzá. Kíváncsi volt arra, milyen is valójában egy telepes világ, és végül is ez Elijah Baley különös világa volt. Az ő fia alapította. Utolsó évtizedeit maga is ott töltötte. A Baleyföldön van minden emléke: a bolygó a nevét viseli, ott vannak a leszármazottai, a legendái.

Így aztán csak nézte a közeledő világot... és Elijahra gondolt.

31.

A megfigyelés nem sokat tárt föl előtte, s ezért enyhe csalódást érzett. A bolygót borító vastag felhőrétegen át nem sok mindent láthatott. Viszonylag csekély űrhajós tapasztalata alapján is úgy vélte, hogy azok a felhők jóval sűrűbbek, mint a többi lakott világokon általában előfordulók. És most, néhány órán belül leszállnak, s akkor...

A jelzőfény villant, mire sietve benyomta a "várjon" gombot. Néhány pillanat múlva pedig a "tessék" jelzést villantotta föl.

– Rosszkor jövök, asszonyom? – lépett be D. G. mosolyogva.

– Tulajdonképpen nem – felelte Gladia. – Csak egy pillanatra volt szükségem, míg felhúzom a kesztyűmet, és beteszem az orrszűrőmet. Bizonyára egész idő alatt viselnem kellene őket, de abba is beleun az ember, és egyre kevésbé törődöm a fertőzés veszélyével.

– A megszokás megvetést szül, madame.

– No, azért ne nevezzük megvetésnek – válaszolta Gladia, maga is mosolyogva.

– Hmm, igazán köszönöm – mormolta D. G. – Nos, hamarosan leszállunk, hoztam hát önnek egy kezeslábast ebben a plasztik zsákban. Frissen fertőtlenítették, és azóta egyetlen telepes keze sem érintette. Egyszerű lesz fölvennie, és meggyőződhet majd róla, hogy az orrán és a szemén kívül mindent eltakar.

– Kifejezetten a számomra készült, D. G.?

– Nem, nem, asszonyom. Ebben az évszakban mind ilyesmit viselünk odakint. Most éppen tél van a fővárosunkban, és elég kemény a hideg. Általában elég hűvös a mi világunk. Vastag a felhőréteg, sok a csapadék, és elég gyakran havazik.

– Még a trópusi vidékeken is?

– Nem, ott általában forróság van, és száraz az éghajlat. A lakosság valahogy mégis a hidegebb vidékeken összpontosul. Tulajdonképpen még kedveljük is. Frissítő és ösztönző hatással van ránk. A földi fajokkal betelepített tengerek nagyon termékenyek, így a halak és más tengeri lények alaposan elszaporodtak. Ezért aztán nincs élelemhiány, bár a földművelés lehetőségei korlátozottak, és sohasem leszünk a galaxis éléskamrája. A nyár általában rövid, de eléggé meleg, és olyankor a partvidékek fokozottan benépesülnek, bár ez az ön számára nem lesz valami izgalmas, mivel szigorú tabuk korlátozzák a meztelenséget.

– Elég rideg lehet az éghajlatuk.

– Ez a szárazföldek és tengerek megoszlásának, a bolygó szokásosnál excentrikusabb pályájának és még néhány dolognak köszönhető. De én nem sokat törődöm vele – vonta meg a vállát D. G. – Nem az én területem.

– Maga kereskedő. Gondolom, nem sokat tartózkodik a bolygóján.

– Ez igaz, de nem a menekülésvágy űzött a kereskedői pályára. Jól érzem magam otthon. Bár lehet, hogy kevésbé tetszene, ha sokat lennék itt. De ha ebből a szempontból nézzük a dolgot, a Baleyföld rideg éghajlatának fontos szerepe is van. Ösztönzi a kereskedést. A világunkon sok férfi járja a tengereket élelem után, és a tengeri hajózás sok tekintetben hasonló az űrhajózáshoz. Valójában az űrt járó kereskedők jó harmadrésze a Baleyföldről származik.

– Úgy látom, igen felfokozott lelkiállapotban van, D. G. – vélekedett Gladia.

– Tényleg? Én úgy fogalmaznám, hogy nagy kedvemben vagyok. Meg is van rá minden okom. És azt hiszem, önnek is.

– Ó!

– De hát nyilvánvaló – vagy nem? Elevenen megszabadultunk a Solariáról. Azt is megtudtuk, miben rejlik a Solaria veszélyessége. Birtokunkba került egy fegyver, amely biztosan nagyon érdekli majd a hadtudósainkat. Másrészt ön lesz a Baleyföld első számú hőse. A világunk vezetői máris ismerik nagy vonalakban az eseményeket, és alig várják az önnel való találkozást. Mellesleg ennek a hajónak is a legnagyobb hőse. A legénység majd minden tagja versengett érte, hogy elhozhassa önnek ezt a ruhát. Úgy is mondhatnám, hogy vágyakoznak a közelségére, szívesen sütkéreznének a dicsfényében.

– Micsoda változás – jegyezte meg Gladia szárazon.

– De még mennyire! Niss, az a hajós, akit az ön Daneelje úgy megcsúfolt...

– Jól emlékszem rá, D. G.

– Szeretne bocsánatot kérni öntől. Sőt a négy társát és magával hozná, hogy ők is megkövessék. És ráadásul az ön szeme előtt rúgnák fenékbe azt, amelyik tisztességtelen ajánlatot tett önnek. Ez a fickó nem rossz ember, madame.

– Ebben én is biztos vagyok. Közölje vele, hogy megbocsátottam, és már el is felejtettem az esetet. És ha megszervezi a dolgot, akkor készséggel, tényleg készséggel kezet fogok vele és talán a legénység néhány többi tagjával is, még kiszállás előtt. De kérem, ne engedje nyüzsögni őket körülöttem.

– Megértem, de afelől nem biztosíthatom, hogy Baleyvárosban, ez a Baleyföld székhelye, nem lesz némi tolongás. Azt senki sem akadályozhatja meg, hogy bizonyos kormánytisztviselők politikai előnyöket próbáljanak szerezni a közelségéből, amikor ott hajbókolhatnak és vigyoroghatnak közvetlenül ön mellett.

– Szent Jozafát, ahogy a maga őse mondta volna.

– Ezt ne mondja, madame, miután leszálltunk. Ezeket a szavakat őutána más nem használhatja. Rossz modorra vall, ha bárki más kiejti. Különben lesz egy csomó beszéd, üdvrivalgás és mindenféle más fölösleges formaság. Szívből sajnálom, madame.

– Kibírnám enélkül, de gondolom, úgyse tehetek ellene semmit – mormolta Gladia töprengőn.

– Valóban nem, asszonyom.

– És mégis, meddig tart majd az egész?

– Amíg bele nem fáradnak. Meglehet, jó pár napig, de azért nem lesz olyan egyhangú.

– És meddig kell a bolygójukon maradnom?

– Amíg én meg nem unom. Igazán sajnálom, madame, de tényleg sok dolgom lesz; el kell mennem bizonyos helyekre, találkoznom kell a barátaimmal.

– Nőkkel kell szerelmeskednie.

– Bizony, ilyen az emberi gyarlóság – dörmögte D. G. széles vigyor kíséretében.

– Egyáltalán nem érzelgős.

– Emberi gyöngeség. Képtelen vagyok az érzelgősségre.

– Maga ugye nem teljesen normális? – mosolyodott el Gladia.

– Sohasem tartottam annak magamat. De mindent félretéve, nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy a tisztikar és a legénység is találkozni óhajt a saját családjával, barátaival, mind szeretnék végre kialudni magukat, és vágynak némi otthoni szórakozásra is. És ha az élettelen tárgyak gondjai is érdeklik, a hajót rendbe kell tenni, kipucolni, kicsit fölújítani és üzemanyaggal feltölteni. Szóval ilyen apróságokról van szó.

– És mindezek az apróságok vajon mennyi időt vesznek majd igénybe?

– Akár hónapokat is. Ki tudja?

– És én mit csináljak majd ezalatt?

– Megismerkedhet a világunkkal, kitágíthatja a látókörét.

– De a maguk világa nem igazán a galaxis játszótere.

– Ez igaz, de azért megpróbáljuk ébren tartani az érdeklődését. – D. G. az órájára nézett. – Még egy figyelmeztetés, madame. Ne hozza szóba az életkorát!

– Ugyan miért tennék róla említést?

– Akármilyen véletlen helyzet is előhozhatja. Természetesen elvárnak öntől valami rövid beszédet, amikor netán olyasmit is mondhat: "Eddigi életem több mint huszonhárom évtizede alatt még sohasem volt ekkora örömben részem, mint most, amikor szemtől szemben állhatok a Baleyföld népével." Ha netán ingere támad ilyesféle bevezető szavakra, el se kezdje őket.

– Természetesen. Különben sem szándékom holmi túlzott érzelemnyilvánítás. De merő kíváncsiságból mégis megkérdezem: miért ne tegyem?

– Egyszerűen azért, mert jobb lesz, ha nem is sejtik, mennyi idős valójában.

– De hiszen tisztában vannak vele, vagy nem?

– Azt tudják, hogy ön az Ősünk barátja volt, és azt is, mikor élt ő.

– Vagy netán azt gondolják – nézett Gladia a férfira összeszűkült szemmel –, hogy én annak a nőnek a távoli leszármazottja vagyok?

– Nem, nem, tudják, kicsoda ön és mennyi idős, de mindezt csupán az eszükkel – kopogtatta meg D. G. a homlokát –, és igazán kevés embernek van helyén az esze, amint azt ön is megállapíthatta.

– Igen, így igaz. Még az Aurorán is.

– Akkor jól van. Nem örültem volna neki, ha csak a telepesekre lenne ez igaz. Nos tehát, ön a külseje alapján – és D. G. egy kis hatásszünetet tartott – negyven-, legföljebb negyvenöt évesnek látszik, és a lelkük mélyén az emberek ezt el is fogadják, vagy a zsigereikben, ahol az átlagember értékítélete tanyázik általában. Hacsak nem dörgöli direkt az orruk alá a valóságos korát.

– Ennek valóban ilyen jelentősége lenne?

– Még hogy lenne! Az átlagos telepes valóban viszolyog a robotoktól. Nem szereti őket, nem vágyik rájuk. E téren jó érzést jelent az űrlakóktól való különbözőségünk. A hosszú élet az más. Negyven évtized lényegesen több, mint tíz!

– Közülünk is csak kevesen élnek negyven évtizedig.

– És a mieink közül is kevesen érik meg a tízet. Mi tanítjuk a rövidebb élet előnyösségét, amikor a minőség több a mennyiségnél, a fejlődés fölgyorsul, a világ állandóan változik, de az emberek csöppet sem örülnek a tíz évtizedes kilátásaiknak, amikor tudják, hogy mások negyvenig is elélhetnek. Egyszóval a propaganda egy határon túl az ellenkezőjébe csaphat át, és akkor jobb, ha hallgatunk a valóságról. Amint ön is nyilván tudja, ezek az emberek ritkán láthatnak űrlakókat, ezért nem is kell gyakran csikorgatniuk a fogaikat, mert amazok fiatalnak és életerősnek látszanak, miután kétszer annyit éltek már, mint az eddigi legöregebb telepes. Esetleg önben is ezt a kihívást láthatják meg, és ez biztosan fölzaklatná őket.

– És mi lenne, ha elmondanám nekik, mit jelent valójában négy évtizednyi élet? – tétovázott Gladia keserűen. – Elmondjam nekik, hányszor éli túl az ember a tavasz reményeit, nem is beszélve a barátokról és ismerősökről? Beszéljek nekik a családi élet elsekélyesedéséről? Arról, hogy egyik férj jön és megy a másik után? A zavaros kapcsolatokról közben és közöttük? Az időről, amikor már mindent látott és mindent hallott az ember, amit csak akart, és már úgy érzi, egyetlen új gondolata sem támadhat? Amikor elfelejti, milyen örömöt lelhet az újabb és újabb fölfedezésekben? És érzi, hogyan uralkodik el rajta egyre jobban a mindent elborító unalom?

– A Baleyföld népe nem hinne ebben. Talán még én magam sem. Valóban így érez minden űrlakó, vagy netán csak megjátssza magát?

– Én csupán a magam érzéseiben lehetek biztos, de megfigyelhettem, hogyan halványulnak el mások az öregedés folyamatában. Láttam, hogyan keserednek meg a vágyaik, szűkülnek be a törekvéseik, és uralkodik el rajtuk a közöny.

D. G. összepréselte az ajkát, és elkomoruló arccal kérdezte:

– Magas-e az öngyilkosságok száma az űrlakók között? Sohasem hallottam róla.

– Gyakorlatilag zérus.

– De ez nem illik össze a szavaival.

– Gondolkodjon egy kicsit! Bennünket robotok vesznek körül, amelyek fő feladata az életben tartásunk. Semmiképpen nem ölhetjük meg magunkat, miközben éles szemű és mindig tevékeny robotjaink ott nyüzsögnek körülöttünk. Nem hiszem, hogy bármelyikünkben akár csak a gondolat is fölmerülne. Én magam sem gondolok rá, már csak azért sem, mert elviselhetetlen számomra, mit jelentene ez a házi robotjaimnak, Daneelről és Giskardról nem is beszélve.

– Ők nem igazán eleven lények, ezt ön tudja a legjobban. Nincsenek érzelmeik.

– Csak azért mondja ezt, mert sohasem élt közöttük – rázta meg a fejét Gladia. – Különben alighanem túlbecsüli a népe vágyakozását a hosszú élet után. Maga tudja, mennyi idős vagyok, látja a külsőmet, és mégsem zavarja a dolog.

– Mert bizonyos vagyok az űrlakó világok hanyatlásában és pusztulásában; abban, hogy az emberiség jövőjének zálogát a telepes világok jelentik, s ennek biztosítéka a mi fajtánk rövidebb élete. Mindaz, amit most elmondott, föltéve, hogy igaz, csak még jobban megerősít ebben a hitemben.

– Csak ne legyen olyan biztos a dolgában. Maguk is kimunkálhatják a saját megoldhatatlan problémáikat, ha máris meg nem tették.

– Ez kétségtelenül lehetséges, hölgyem, de most magára kell hagynom önt. A hajó leszálláshoz készülődik, és nekem értelmesen kell bámulnom a manőverezést irányító számítógépre, különben senki sem hiszi el, hogy én vagyok itt a kapitány.

D. G. ezzel távozott, Gladia pedig hosszan, borongósan eltöprengett, ujjai között morzsolgatva a kezeslábas műanyag burkát.

Az Aurorán valahogy kiegyensúlyozottá vált az élete, nyugodt szívvel szemlélhette lassú elmúlását. Egyik étkezés, egyik nap, egyik évszak a másik után vonult el békés ritmusában, és a nyugalom csaknem teljesen elszigetelte őt lelkileg az egyetlen megmaradt kaland, a végső elmúlás utáni várakozástól.

De most megjárta a Solariát; fölelevenítette egy rég elmúlt világon szintén a múlt ködébe vesző gyermekkorának emlékeit – ez alapvetően megrendítette a nyugalmát, talán örökre –, és most csupaszon, védtelenül állt a még várhatóan hosszú élet rettenete előtt.

Vajon mi kárpótolhatná az elveszített nyugalomért?

Ekkor elkapta Giskard homályosan fénylő, ráirányuló tekintetét.

– Segíts fölvennem ezt a vacakot, Giskard – szólt a robothoz.

32.

Hideg volt. Az eget szürke fellegek takarták, és a levegőben hópihék szállingóztak. A friss szellő csomókban kergette a porhavat, és a leszállópálya határán Gladia tekintete méretes hóbuckákon akadt meg.

Körös-körül emberek csoportjai tolongtak, várható rohamukat kötélkordonok fékezték. Mindnyájan különböző szabású és mintázatú kezeslábast viseltek, amelyek elöl különösen felfúvódtak, és az egész tömeget villogó szemű, alaktalan tárgyak halmazává változtatták. Némelyikük arca előtt áttetsző nézőke csillogott.

Gladia az arcára szorította egyujjas kesztyűbe bújtatott kezét. Az orra hegye kivételével nem fázott különösebben. A kezeslábas nem csupán szigetelő burokként vette körül a testét – úgy tűnt, mintha saját hőforrással is rendelkezne.

Hátrapillantott. Daneel és Giskard ott állt mögötte, mindkettő az övéhez hasonló öltözékben.

Először tiltakozott a felöltöztetésük ellen.

Nincs szükségük ruhára. Nem érzékelik a hideget.

– Ezzel én is tisztában vagyok – mondta D. G. –, de ön kijelentette, hogy sehová sem megy nélkülük, és Daneelt aligha tehetjük ki ilyen lengén öltözötten a hidegre. Ez természetellenesnek tűnhet. Nem szabad megkockáztatnunk, hogy ellenséges érzelmek ébredjenek az emberekben a robotjai miatt.

Bizonyára úgyis tisztában vannak a robotjaim jelenlétével, és Giskard arca még ebben az öltözékben is nyilvánvalóan elárulja őt.

– Valóban tudhatják – mormolta D. G. –, de talán nem törődnek vele, ha nem kényszerítjük rá őket. Tehát inkább ne hangsúlyozzuk ki a dolgot.

D. G. ezután betessékelte Gladiát egy átlátszó tetejű és oldalú kerekes járműbe.

– Az emberek látni szeretnék, amint elvonul a soraik között, asszonyom – magyarázta mosolyogva.

Gladia beült a jármű egyik oldalán, D. G. pedig a másik oldalon telepedett le.

– Én is a hős társa vagyok – dörmögte.

– És ez számít magának?

– Hát persze. Ez jutalmat jelent az embereimnek, és talán még engem is előléptetnek. Egyáltalán nem jönne rosszul.

Daneel és Giskard is beszállt a kocsiba, a letelepedő emberi lényekkel szembeni két alacsonyabb ülésre. Daneel Gladiával, Giskard a férfival szemben.

Előttük egy átlátszatlan jármű haladt, és vagy tucatnyi követte őket. Az összesereglett tömeg harsány üdvrivalgással és integető kezek erdejével köszöntötte a kocsisort. D. G. vigyorogva integetett vissza, és Gladiát is biztatta a példája követésére. A nő hanyagul emelgette a kezét. A kocsiban elég meleg volt, amitől lassacskán az orra is fölengedett.

– Kellemetlenül csillognak ezek az ablakok – jegyezte meg Gladia. – Nem lehetne ezt valahogy megszüntetni?

– Természetesen lehetséges, de nem tesszük – felelte D. G. – Az ugyanis a nálunk lehetséges legmegbízhatóbb védő erőtér. Odakint lelkes emberek gyűltek össze, és mindnyájukat meg is motozták, mégis előfordulhat, hogy némelyek eldugtak valamilyen fegyvert, és semmiképpen sem akarnánk veszélynek kitenni önt.

– Gondolja, hogy valaki az életemre törne?

(Daneel eközben kitartóan figyelte az út egyik oldalát, Giskard pedig a másikat.)

– Nem valószínű, asszonyom, de ön mégiscsak űrlakó, és a telepesek nem kedvelik a fajtáját. Némelyeken olyannyira eluralkodhat ez a gyűlölet, hogy önben is csupán az űrlakót látják. De azért ne aggódjon. Még ha valamelyikük meg is kísérelne valamiféle merényletet – ami, mint mondtam, kevéssé valószínű –, semmiképpen sem sikerülhetne neki.

A kocsisor ekkor egyszerre és egyenletes ütemben mozgásba lendült. Gladia döbbenten emelkedett föl ültéből egy kicsit. Az utastér válaszfala előtt senki sem ült a járműben.

– Ki vezeti a kocsit? – kérdezte ijedten.

– Ezek a járművek teljesen automatizáltak – magyarázta D. G. – Ezek szerint az űrlakók autói nem ilyenek?

– A mieinket robotok vezetik.

D. G. közben megállás nélkül integetett, és Gladia önkéntelenül követte a példáját.

– Nekünk viszont nincsenek robotjaink – dünnyögte D. G.

– Lényegében egy számítógép ugyanaz, mint egy robot.

– Csakhogy a számítógép nem ember formájú, és nem is tolakszik az előtérbe. Bármilyen hasonlóak is műszaki szempontból, lélektanilag egy világ választja el őket egymástól.

Gladia nézte az elsuhanó tájat, és nyomasztóan kopárnak találta. A téltől függetlenül valamiféle ürességet sugalltak az elszórt, lombtalan bokrok és a ritkásan ültetett fák, amelyek csupasz és élettelen ágai külön kihangsúlyozták a mindent magába ölelő halált.

D. G. fölfigyelt a nő nyomott hangulatára, összekapcsolta azt vibráló tekingetésével, és vigasztalón megjegyezte:

– Most nem nyújt valami kellemes látványt a világunk, asszonyom. Nyár idején viszont nem is olyan rossz. Akkor mindenfelé füves réteket, zöldellő gyümölcsösöket, gabonaföldeket láthat.

– És erdőket?

– Igazi vadont nem. A mi világunk éppen csak kialakulóban van, s ezután nyeri majd el végleges formáját. Alig másfél évszázad áll még csupán mögöttünk, ezt ne feledje. Legelőször kisebb parcellákat műveltünk meg az első telepesek számára, és kívülről behozott vetőmagot használtunk hozzá. Azután halakat és mindenféle gerincteleneket telepítettünk a tengerekbe, így próbáltuk megteremteni életképes környezetünket. Ez nem is olyan nehéz feladat, amennyiben az óceán vegyi összetétele megfelelő. Ha viszont nem így van, akkor a bolygó csak átfogó vegyi átalakítás árán tehető lakhatóvá, s ezzel a problémával eddig sohasem kellett igazán szembenéznünk, bár ilyen eshetőségre is előre kidolgoztunk minden lehetséges tervet. Különben mindent megteszünk valamely új világ felvirágoztatásáért, de ez mindig nehéz és csak lassan megoldható feladat.

– És eddig minden telepes világ ugyanezt az utat járta végig?

– Még most is ezt az utat járják. Egyik sem nyerte el ez idáig végleges formáját. A Baleyföld közöttük a legrégibb, de még mi sem jutottunk az út végére. Még pár száz év, és a telepes világok tele lesznek élettel, szárazon és vízen egyaránt, bár addigra számos újabb világ töri majd az útját az előkészületek ilyen vagy olyan fokán. Gondolom, az űrlakó világok is végigcsinálták ugyanezt.

– Sok évszázaddal ezelőtt... és kevésbé vehemensen, azt hiszem. Ebben is segítségünkre voltak a robotjaink.

– Nekünk is sikerülni fog – dörmögte D. G. kurtán.

– És mi a helyzet a helyi életformákkal, az ezen világon még az emberek ideérkezése előtt kifejlődött növényekkel és állatokkal?

– Azok elhanyagolhatók – vonta meg a vállát D. G. – Apró, csenevész lények. A tudósok persze érdeklődnek irántuk, ezért a helyi élő szervezetek is fönnmaradtak speciális akváriumokban, botanikus- és állatkertekben. Különben maradtak még félreeső vizek és mindeddig átalakítatlan szárazföldi területek is. Bizonyos bennszülött életformák még vadon is tenyésznek.

– De végül ezeket a vadonokat is csak leigázzák...

– Remélem, igen.

– Nem érzi úgy, hogy a bolygó végül is ezeké a jelentéktelen, csenevész élőlényeké igazán?

– Nem, én nem vagyok ennyire érzelgős. A bolygónk és az egész univerzum az értelem jogos tulajdona. Ezzel még az űrlakók is egyetértenek. Végül is mi történt a Solaria saját élővilágával? Vagy az Auroráéval?

Az űrkikötő felől keservesen vánszorgó kocsisor most egy tágas, kikövezett térségre érkezett, amely körül néhány kupolaszerű épület látszott.

– Ez a Főtér – suttogta D. G. halkan. – Itt található a bolygó hivatali életének szíve. Kormányzati épületek körös-körül, itt ül össze időnként a Világtanács, itt van a Végrehajtó Központ és még sok egyéb.

– Igazán sajnálom, D. G., de mindez nem valami lenyűgöző. Az épületek kicsik és egyáltalán nem érdekesek.

– Ó, hiszen csak egyik-másik tetejét láthatja, madame. Maguk az épületek a föld alatt helyezkednek el – mosolygott a férfi. – Mind összekapcsolódnak egymással. Valójában ez egyetlen komplexum, és folyamatosan növekszik. A város, mint tudja, önellátó, és ez a magja. A körülötte épült lakónegyedekkel együtt alkotja a fővárosunkat, Baleyvárost.

– A terveik szerint végül minden a föld alá kerül? Az egész város? Az egész világuk?

– Igen, a legtöbben föld alatti világban gondolkodnak.

– Úgy tudom, a Földön is föld alatti cityk vannak.

– Valóban, asszonyom, az úgynevezett "acélbarlangok".

– Ezek szerint azokat utánozzák?

– Nem egyszerű utánzásról van szó. Mi is hozzátesszük a magunk ötleteit, és... Itt meg kell állnunk, madame; bármelyik pillanatban szólíthatnak bennünket. Az ön helyében én összébb húznám a ruhám nyakát. Ezen a téren legendás hírű a fagyos téli szél.

Gladia megfogadta a másik tanácsát, és hosszan elbabrált a kezeslábas gallérjával.

– Azt mondta, nem egyszerű utánzásról van szó.

– Valóban. A föld alatti világunkat az éghajlat figyelembevételével alakítjuk ki. Mivel a klímánk általában valamivel ridegebb a földinél, szükségessé vált néhány módosítás. Ha megfelelően építik, egy ilyen komplexum szinte minden további energiaráfordítás nélkül melegen tartható télen és hűvösen nyáron. Valójában a téli fűtést bizonyos értelemben az elmúlt nyár melegével, a nyári hűtést pedig a múlt tél hidegével oldjuk meg.

– És hogy állnak a szellőztetéssel?

– Az fölemészti a megtakarításaink egy részét, de nem az egészet. Viszonylag jól működik, és nincs messze az idő, amikor elérhetjük a földi színvonalat is. Természetesen ez a végső célkitűzésünk: a világunkat a Föld tükörképévé kívánjuk alakítani.

– Sohasem gondoltam olyan kívánatosnak a Földet, hogy méltó legyen az utánzásra – jegyezte meg Gladia könnyedén.

D. G. éles pillantást vetett rá.

– Ilyesmivel ne tréfáljon, asszonyom, amíg telepesek között tartózkodik, még velem sem. A Föld nálunk nem tréfa tárgya.

– Sajnálom, D. G. – mormolta a nő –, nem akartam tiszteletlen lenni.

– Erről nem tudhatott, de most már tudja. No jöjjön, szálljunk ki.

A jármű oldalajtaja zajtalanul félresiklott, mire D. G. elfordította az ülését, és kilépett a szabadba. Kezét Gladia felé nyújtotta, és így szólt hozzá:

– A Bolygó Kongresszusa előtt kell majd felszólalnia. Természetesen minden kormányhivatalnok ott lesz, aki csak befér a helyiségbe.

Gladia, aki már kinyújtotta a kezét, hogy belekapaszkodjon a férfiba, és arcán máris valóban megérezte a metszően éles szél hidegét, most visszazöttyent az ülésére.

– Fel is kell szólalnom? – kérdezte rémülten. – Ezt eddig nem mondta.

– Azt gondoltam, ezt valahogy magától értetődőnek tekinti – nézett rá D. G. meglepetten.

– Hát nem tekintettem annak. És nem is vagyok képes semmiféle beszédre. Még sohasem csináltam ilyesmit.

– Most mégis meg kell tennie! Meglátja, nem is olyan szörnyűség. Mindössze néhány üdvözlő szót kell mondania, miután végighallgatott jó néhány hosszú és unalmas beszédet.

– De mit várnak tőlem, mit kell majd mondanom?

– Semmi különlegeset, efelől biztosíthatom. Csak pár szót a békéről, a szeretetről meg más ilyesmiről... Fél perc is bőven elég lesz rá. Akár le is firkanthatok valamit előre, ha óhajtja.

Gladia végül csak kiszállt a járműből, két robotja a nyomában. Elméje tébolyult iramban kavargott.

9 - A beszéd

33.

Amint beléptek az épületbe, levetették kezeslábasukat, és átadták a személyzetnek. Daneel és Giskard is követte a példájukat, de az emberek ijedt tekintettel méregették az utóbbit, és óvatosan közeledtek hozzá.

Gladia idegesen igazgatta orrszűrőjét. Eddig még sohasem tartózkodott rövid életű emberi lények sűrű tömegében. Ezek az emberek tudomása szerint (hiszen mindig ezt mondták neki) részben azért élnek sokkal kevesebb ideig, mert testüket krónikus fertőzések emésztik, és szervezetükben nyüzsögnek a legkülönfélébb kórokozók.

– A saját ruhámat kapom majd vissza? – kérdezte ijedten.

– Ne féljen, nem kell viselnie senki másét – nyugtatta meg D. G. – Biztonságos helyen tartják majd, és sugárfertőtlenítik is.

Gladia óvatosan körülnézett. Az a balsejtelem gyötörte, hogy még a vizuális kapcsolat is veszélyes lehet számára.

– Kik ezek az alakok? – mutatott egy csoport tarka ruhát viselő és szemmel láthatóan fölfegyverzett emberre.

– Biztonsági őrök, madame – világosította föl D. G.

– Még itt is? Egy zárt kormányépületben?

– Természetesen. Amikor pedig fölmegyünk az emelvényre, erőtérfüggöny választ majd el bennünket a közönségtől.

– Még a saját törvényhozásukban sem bíznak meg?

Nem teljesen – válaszolta D. G. félmosollyal. – Ez még eléggé nyers világ, és mi a magunk módján élünk rajta. Még nem kerekítettünk le minden éles sarkot, és nincsenek robotjaink, amelyek megvédenének. Emellett akad még néhány nagyon harcias kisebbségi pártunk is. Általában héjáknak nevezzük őket.

– Mik azok a héják?

A legtöbb baleyföldi ekkorra már szintén megszabadult kezeslábasától, és változatos italokkal melengette magát. A levegőt betöltötte a társalgás moraja, sokan meresztették a szemüket Gladiára, de közvetlenül senki sem szólt hozzá. Hamarosan észrevette, hogy valószínűleg tudatosan tartják tőle a távolságot.

D. G. észrevette és helyesen értelmezte, amint Gladia jobbra-balra tekinget.

– Előre közöltük velük, hogy nagyra értékelne maga körül egy kis szabad teret. Gondolom, tisztában vannak a fertőzéstől való félelmével is.

– Remélem, nem veszik rossz néven tőlem.

– Az bizony előfordulhat, viszont az ön egyik kísérője hangsúlyozottan robot, a legtöbb baleyföldi pedig az ilyen fertőzéstől óvakodik. Különösen a héják.

– Még nem mondta meg, kifélék is azok.

– Szívesen elmondom, de szorít az idő. Mindkettőnknek hamarosan föl kell mennünk az emelvényre. A legtöbb telepes úgy véli, hamarosan övék lesz az egész galaxis, mivel az űrlakók alulmaradnak a terjeszkedési versenyben. A többiek azt is tudják, hogy ez jó időbe kerül. Mi már nem érjük meg. Talán még a gyermekeink sem. Mai tudásunk szerint akár ezer évbe is belekerülhet. A héják azonban nem óhajtanak ennyit várni. Máris dűlőre akarják vinni a dolgot.

– Háborúra törekednek?

– Azt nem mondják ki nyíltan. És nem is nevezik magukat héjáknak. Ezt a címkét a szellemesebb emberek ragasztották rájuk. Ők inkább a Föld fensőbbségének híveiként emlegetik magukat. Egyébként nem könnyű olyanok ellen érvelni, akiknek bevallott célja a Föld hatalmának biztosítása. Legtöbben szintén erre törekszünk, de nem kívánjuk a cél azonnali elérését, és harcias indulatok sem töltenek el bennünket, ha holnap nem következik be.

– És ezek a héják rám támadhatnának? Akár fizikailag is?

D. G. ekkor szelíden maga elé tessékelte.

– Azt hiszem, mennünk kell, madame. El kell foglalnunk a helyünket a sorban. Nem, nem hiszem, hogy közvetlenül önre támadnának, de azért nem árt az óvatosság.

Mikor a férfi megmutatta a helyét, Gladia megtorpant.

– Daneel és Giskard nélkül nem megyek. Nem viselném el a hiányukat. Odafönt az emelvényen sem. Különösen azok után, amiket éppen most mondott ezekről a héjákról.

– Nagyon súlyos kérés ez, asszonyom.

– Éppen ellenkezőleg, D. G., nem kérek én itt semmit, inkább vigyen haza most rögtön, a robotjaimmal együtt.

Gladia feszülten figyelte, amint D. G. odalép a főhivatalnokok egy kisebb csoportjához. Enyhén meghajolt feléjük, a föld felé nyújtott karjait keresztezte. A nő arra gondolt, biztosan ez a megkülönböztetett tisztelet jele a Baleyföldön.

Nem hallotta ugyan, mit mond D. G., de önkéntelenül megjelent a tudatában egy ijesztő fantáziakép. Ha mégis megpróbálják elszakítani őt a robotjaitól, Daneel és Giskard biztosan minden tőlük telhetőt megtesznek majd ennek megakadályozására. Nagyon gyorsan és kiszámítottan mozognak majd, nehogy bárkiben bármilyen kárt tegyenek, viszont a biztonsági őrök valószínűleg használni fogják ellenük a fegyvereiket.

Ezt mindenáron meg kell akadályoznia, még úgy is, ha megkéri kísérőit, hogy önként maradjanak hátra. De hogyan teheti meg ezt? Eddigi életében sohasem maradt egészen a robotjai nélkül. Vajon biztonságban lesz-e a távollétükben? Viszont milyen más kiút kínálkozhat ebből a szorult helyzetből?

Ekkor visszatért hozzá D. G.

– Asszonyom, az ön hősi státusa egész jó alkudozási alap. No és én is elég rámenős fickó vagyok. A robotjai önnel maradhatnak. A háta mögött ülhetnek az emelvényen, de nem világítják meg őket. És az Ősöm emlékére kérem, asszonyom, nehogy fölhívja rájuk a figyelmet. Még csak ne is nézzen feléjük.

Gladia megkönnyebbülten fölsóhajtott.

– Mégis derék ember maga, D. G. – suttogta remegő hangon. – Köszönöm.

A sornak majdnem a legelején foglalt helyet, balján D. G., Daneel és Giskard mögötte, aztán hosszú sorban a mindkét nembeli rangos hivatalnokok.

Egy telepes nő, kezében a bizonyára hivatalát jelképező pálcával, alapos szemlét tartott a felsorakozottak fölött, bólintott, a sor elejére sietett, és megindult előre. Mindannyian követték.

Gladia indulószerű, elég egyszerű, önmagát ismétlő zenére lett figyelmes, és arra gondolt, nem kellene-e valamilyen kötött formában menetelnie. (Lám, milyen végtelenül változatosak és teljesen ésszerűtlenek az egyes világok szokásai, gondolta magában.)

A szeme sarkából odapillantva látta, amint D. G. eléggé közönyösen baktat előre. A férfi majdhogynem csoszogott. Rosszallóan összecsücsörítette az ajkát, fölvetette a fejét, kihúzta a vállát, és ütemes léptekkel vonult a sorban. Külön eligazítás híján úgy döntött, a maga belátása szerint masírozik.

Fölértek az emelvényre, mire a padló rejtett nyílásaiból székek emelkedtek mögéjük. A sor fölbomlott, de D. G. gyöngéden megfogta Gladia ruhája ujját, mire ő követte a férfit. A két robot szorosan a nyomában.

Megállt a szék előtt, amelyet D. G. föltűnés nélkül mutatott neki. A zene egyre hangosabb lett, viszont a világítás valamennyit veszített bántó élességéből. Kicsivel később, de saját érzése szerint végtelen várakozás után megérezte, amint D. G. szelíden megérinti és lefelé nyomja. Helyet foglalt a széken, mire a többiek is követték példáját.

Érzékelte maguk előtt az erőtér halvány vibrálását, és végignézett a mögötte összesereglett, több ezres hallgatóságon. A meredeken emelkedő, félkör alakú nézőtéren minden hely foglalt volt. Az összes ember, férfi és nő egyaránt különös színű, barnás vagy éppen fekete öltözéket viselt (igaz, nem volt könnyű megkülönböztetnie egymástól a nemeket). A sorok között mereven álltak a zöld és karmazsinszínű egyenruhába öltözött biztonsági őrök. Ruházatuk alapján azonnal fölismerhetőek voltak. (Bár éppen ezáltal, gondolta magában Gladia, egyszersmind kiváló célpontot is nyújtanak.)

D. G. felé fordult, és halkan odasúgta neki:

– Hogy a maguk népének milyen nagyszámú törvényhozója van!

D. G. lazán megvonta a vállát.

– Azt hiszem, minden kormánytisztviselő a párjával és a barátaival együtt jött el. Ez is az ön rendkívüli népszerűségét tanúsítja, madame.

Tekintetét jobbról balra végigfuttatta a nézőtéren, az amfiteátrum ívének teljes hosszában, hogy legalább a szeme sarkából megpillanthassa Daneelt és Giskardot, vajon biztosan ott vannak-e mögötte. Végül, lázadozón, úgy döntött, hogy egy kurta pillantás semmi bajt nem okozhat, és hátrafordította a fejét. Ott voltak. Közben azt is észrevette, amint D. G. bosszúsan a mennyezetre emeli a tekintetét.

Hirtelen megriadt, amikor egy fényszóró az emelvényen ülők egyikére vetítette sugarát, míg a helyiség többi része még megfoghatatlanabb homályba burkolózott.

A kiemelt személyiség fölemelkedett, és beszélni kezdett. A hangja nem volt fülsértően erős, Gladia mégis hallotta a távoli falakról visszaverődő, halvány visszhangját. Biztosan eljut a hatalmas terem minden rejtett zugába, gondolta magában. Vajon valamilyen rendkívül ügyesen elrejtett erősítőberendezést használnak, amelyet nem vett észre, vagy az épület akusztikája ilyen kiváló? Nem tudhatta, de hagyta, hogy az agya tovább munkálkodjék a kérdésen, mert a töprengés megnyugtatta egy darabig, és megszabadította a beszéd tartalmának követésétől is.

Egyszer csak halkan a "hopponháp" szót hallotta a terem egy meghatározhatatlan pontjáról, de a mesteri akusztika következtében (ha valóban arról van szó) a megjegyzés talán észrevétlen maradhatott.

Maga a szó semmit sem jelentett számára, de a termen végighullámzó halk nevetésből arra következtetett, hogy biztosan valami közönséges kifejezés lehet. A beszelő a következő pillanatban elhallgatott, és Gladia csodálattal adózott a beálló mélységes csöndnek.

Ha a terem valóban ilyen tökéletes akusztikájú, a közönség bizonyára kénytelen teljes csendben maradni, különben a zavaros lárma elviselhetetlen lenne. Amennyiben a némaság szokása valóban meggyökeresedett, és a lármázást szinte tabu tiltotta, elképzelhetetlenné vált, hogy bármi megtörje a csöndet. Hacsak leküzdhetetlenné nem erősödött valaki vágya a "hopponháp" szó elsuttogására.

Gladia észrevette, hogy gondolkodása lelassul, és egyre hosszabbakat pislant. Enyhe vállrándítással kiegyenesedett ültében. A bolygó előkelői az ő tiszteletére sereglettek össze, tehát durva figyelmetlenség lenne, ha elszundikálna a beszédek közben. Próbált összpontosítani az elhangzottakra, hogy ébren maradjon, de ettől csak még álmosabb lett. Keményen összeharapta hát a fogát, és mélyeket lélegzett.

Az előkelőségek egymás után adták elő félhosszúra szabott beszédeiket. Gladia egyszer csak éberen fölkapta a fejét. (Talán minden erőfeszítése ellenére mégiscsak elszenderedett, miközben szempárok ezrei merednek rá?) A reflektorfény ugyanis éppen mellette állapodott meg, és D. G. emelkedett szólásra. Székétől fél lépéssel előbbre mozdult.

Meglepően könnyed benyomást keltett, mindkét hüvelykujját az övébe akasztotta.

– A Baleyföld férfi és női lakosai! – kezdte szónoklatát. – Uraim, törvényhozók, tisztelt vezetőink és megbecsült bolygótársaim, az imént hallottak néhány szót arról, mi történt a Solarián. Azt már tudják, hogy küldetésünk teljes sikerrel végződött. Eljött hát az ideje, hogy néhány részlettel is megismerkedjenek, itt a teremben és a hipervíziós készülékek mellett.

Ezzel nekilátott az események némiképpen módosított előadásának. Gladia néma derűvel figyelte a változtatásokat. Könnyedén átsiklott saját szorult helyzetének leírásán a humanoid robot karmai között. Giskard nevét meg sem említette. Daneel szerepét éppen csak érintette, Gladiáét viszont módfelett kihangsúlyozta. Az összecsapás a szavai szerint két nő – Gladia és Landaree – párviadalaként jelent meg, és a győzelmet ezek szerint az asszony bátorsága és tekintélyt parancsoló viselkedése vívta ki.

Végezetül pedig Lady Gladia, a Solaria szülötte, az Aurora polgára, de tettei révén a Baleyföld igazi hőse... (Az utóbbi szavak hallatán egetverő tapsvihar tört ki, amilyet Gladia addig életében sohasem hallott, mivel az előtte szólókat mérsékelt lelkesedéssel jutalmazta csak a hallgatóság.)

D. G. karját fölemelve csöndre intette a tömeget, amely szinte azonnal el is némult.

– ...kíván most szólni a jelenlévőkhöz – fejezte be a megkezdett mondatot.

Gladia szemét szinte elvakította a hirtelen ráirányuló fénysugár, mire páni félelemmel tekintett D. G. felé. Fülében zúgott a tapsorkán, és látta, amint D. G. is ütemesen összeveri a tenyerét. A zaj oltalma alatt a férfi közelebb hajolt hozzá, és halkan suttogta:

– Mindannyiukat szereti, leghőbb vágya a béke, és mivel nem törvényhozó, nem kedveli a hosszú és gyér tartalmú szónoklatokat. Mondja ezt, és üljön vissza a helyére! – A nő értetlen szemmel meredt rá; idegességében nem értette meg igazán, mit mondtak neki.

Fölemelkedett, és szembenézett a közönség végtelen soraival.

34.

Gladia egészen parányinak érezte magát (nem először addigi életében), amint ott állt a hatalmas teremmel szemben. Az emelvényen tartózkodók mind jóval magasabbak voltak nála, beleértve a másik három nőt is. Érzése szerint, bár a többiek ültek, ő pedig állt, még így is fölébe tornyosultak. Ami pedig a csaknem ellenséges csöndben várakozó nézősereget illeti, s ebben tökéletesen biztos volt, minden egyes tagja jóval terjedelmesebb nála.

Mély lélegzetet vett, és bátortalanul megszólalt:

– Barátaim... – de a torkán alig hallható, elvékonyodott suttogás fért csak ki. Megköszörülte hát a torkát (ami szinte a mennydörgés erejével hatott), és újra próbálkozott: – Barátaim! – Ezúttal már egész normálisan csengett a hangja. – Önök, kivétel nélkül, valamennyien földi emberektől származnak. Az én távoli őseim is földlakók voltak. Nem él senki... beleértve az űrlakókat, a telepeseket és magát a Földet, aki ne a Földről származna, vagy ne ott született volna. Bármilyen különbségek legyenek is közöttünk, az mind semmiség ehhez a hatalmas jelentőségű tényhez képest.

Megkockáztatott egy oldalpillantást D. G. felé, és látta, hogy a férfi halványan mosolyog, és az egyik szemhéja enyhén megremeg, mintha kacsintani akarna. Folytatta tehát:

– Ez kellene vezérelje minden gondolatunkat és cselekedetünket. Köszönöm önöknek, hogy engem is embertársuknak tekintenek, és körükben üdvözölnek, függetlenül attól, milyen más besorolásomra csábíthatnák önöket a körülmények. Ezért, továbbá abban a reményben, hogy hamarosan eljön a nap, amikor tizenhatmilliárd emberi lény békében és szeretetben él majd egymás mellett, és embertársának tekinti egymást, sem többnek, sem kevesebbnek, ezért nem csupán mint barátaimra, hanem mint rokonaimra és testvéreimre tekintek önökre.

E szavakra hatalmas tapsorkán robbant ki. Gladia teljesen elmerült benne, és egy pillanatra megkönnyebbülten hunyta le a szemét. Állva maradt, és lubickolt a rokonszenvtüntetésben, azzal a kellemes érzéssel, hogy helyesen (s ami még fontosabb, eleget) beszélt. Mikor a zaj kezdett elcsöndesedni, elmosolyodott, jobbra-balra meghajolt, és kezdett visszaereszkedni a székére.

Ekkor fölharsant egy kiáltás a nézőtérről:

– Miért nem solariai nyelvjárásban beszél?

Félúton megmerevedett, és rémült pillantást vetett D. G. felé. A férfi alig észrevehetően megrázta a fejét, és hangtalanul formálta szájával a szavakat:

– Ne törődjön vele! – Amennyire csak lehet, észrevehetetlenül intett neki, hogy üljön le.

Gladia egy-két másodpercig a férfira bámult, aztán eszébe villant, milyen előnytelen látványt nyújthat így, megállva a leülés mozdulatának közepén, hátrameresztett fenékkel. Gyorsan kihúzta hát magát, és a fejét lassan körbefordítva, szélesen végigmosolygott a hallgatóságon. Most először figyelt föl a terem távoli végében holmi berendezésekre, amelyek lencseszemeiket egyenesen rá szegezték.

Hát persze! Hiszen D. G. is megemlítette, hogy az eseményt hipervíziós adásban is közvetítik. De ez most már szinte semmit sem számított neki. Beszélt, megtapsolták, és most végignézett tisztán látható hallgatóságán, egyenes tartással és minden idegeskedés nélkül. Mit számíthat ehhez képest bármilyen láthatatlan háttér?

– A kérdést jóindulatúnak tekintem – mondta még mindig mosolyogva. – Bizonyára a képességeimre kíváncsiak. Hányan óhajtják vajon hallani a solariai nyelvet? Ne tétovázzanak! Emeljék fel a jobb kezüket!

Néhány kéz valóban a levegőbe emelkedett.

– Az a humanoid robot a Solarián hallhatta, amint az ő nyelvén szólok hozzá – mondta. – Végső soron ezzel mértem rá vereséget. Nos rajta! Hadd lássam, mennyien óhajtanak igazán egy kis bemutatót?

Újabb kezek csatlakoztak az előbbiekhez, majd egy pillanat alatt föltartott kezek erdejévé változott az egész terem. Érezte, amint valaki heves mozdulattal megrángatja a nadrágja szárát, de elhárította az érintést.

– Nos, jól van, kedves rokonok, most már leengedhetik a kezüket. Azt tudják, hogy jelenleg standard galaktikus nyelven beszélek, amely az önök nyelve is egyszersmind. Természetesen aurorai nyelvjárásban is szólhatnék, ami talán mulatságosan csengene a fülükben, bizonyos szókapcsolatok megértése pedig még némi nehézséget is okozhatna. Észrevehették, hogy a beszédem dallamos, föl-le ingadozik, mintha tulajdonképpen énekelnék. Ez kissé nevetséges minden nem aurorai számára, még a többi űrlakók is annak tekintik.

– Ha viszont solariai nyelvjárásra váltok, amint éppen most teszem, meglátják, hogy a beszédem teli lesz torokhangú r pörgetésekkel, amirrre mindenképpen sorrr kerrrülne... még akkorrr is, ha különben egyetlen rrr sem forr dúlna elő a szövegbenrrr.

A közönség erre hangosan fölkacagott, amit Gladia rezzenéstelenül komoly arccal fogadott. Végül fölemelte mindkét kezét, és erőteljesen előre, majd lefelé lendítette, mire a nevetés azonnal elhallgatott.

– Különben – folytatta – talán többé soha nem térek vissza a Solariára, s ezért az ottani nyelvjárást sem kell majd használnom. Ráadásul a derék Baley kapitány – hajolt meg könnyedén D. G. felé, és meglepetten látta, hogy a férfi homlokán gyöngyözik a verejték – szerint azt sem tudni, mikor térhetek vissza az Aurorára, ezért nyugodtan fölhagyhatok az ottani nyelvjárás használatával is. Akkor aztán nem marad más hátra, csak a baleyföldi dialektust beszélhetem, aminek gyakorlásához azonnal hozzá is látok.

Úgy tett, mintha mindkét hüvelykujját beleakasztaná nem létező derékszíjába, mellét kifeszítette, állát leszegte, felöltötte D. G. laza vigyorát, és mesterkélt, baritonra emlékeztető hangon mondta:

– Uraim, törvényhozók, tisztelt vezetőink és megbecsült bolygótársaim; és ez mindenkire vonatkozik, talán a tiszteletre méltatlan vezetők kivételével... – Közben feszülten igyekezett hangsúlyozni minden csettintő hangot, beleszőni mondókájába az elnyújtott aa-kat és szinte sziszegve kiejteni a "tisztelt" szó sz és a "bolygótárs" s hangját.

A nevetés ezúttal még hangosabb és hosszabban tartó volt; erre Gladia szélesebb mosolyt engedett meg magának, és türelmesen várta, amíg az emberek kikacagják magukat. Ezúttal arra is sikerült rávennie őket, hogy önmagukon nevessenek.

Mikor végre a terem ismét elcsöndesedett, egyszerű, mesterkéletlen aurorai nyelvjárásban folytatta:

– Minden dialektus mulatságos, sőt talán különös azok számára, aki nem szoktak hozzá, és az emberek ennek alapján külön, gyakran kölcsönösen ellenséges csoportokra oszlanak. A dialektusok azonban csupán a nyelvünk játékszerei. Ehelyett önöknek, nekem és minden lakott világ valamennyi emberi lényének inkább a szív nyelvére kellene hallgatnia, márpedig annak nincsenek különféle nyelvjárásai. Az a nyelv, ha igazán képesek vagyunk odafigyelni rá, egyformán szólal meg valamennyiünkben!

Nos, ennyi talán elég. Ismét leülni készült, amikor újabb kérdés hangzott fel a teremben. Ez alkalommal egy nő szájából:

– Mondja, mennyi idős?

Erre D. G. már valamivel hallhatóbban felmordult:

– Üljön le, madame! Ne törődjön a kérdéssel!

Gladia a férfi felé fordult, aki félig fölemelkedett ültéből. A többiek az emelvényen, amennyire egyáltalán láthatta őket a reflektor fénykörén kívüli homályban, feszülten hajoltak felé.

Visszafordult a közönséghez, és csengő hangon kiáltotta:

– A körülöttem lévők azt óhajtják, üljek le. Odalent mennyien várják tőlem ugyanezt? Úgy veszem észre, hallgatnak. Hányan akarják, hogy állva maradjak, és őszintén válaszoljak a föltett kérdésre?

Éles taps harsant, "Feleljen! Feleljen!" kiáltások kíséretében.

– Lám, a nép hangja – mormolta Gladia. – Sajnálom, D. G., és a többiektől is elnézést kérek, de az emberek hallani akarják a választ.

Hunyorogva fölnézett a fényszóróba, és hangosan kiáltotta:

– Nem tudom, ki kezeli ezeket a lámpákat, de inkább a nézőteret világítsák meg, és a fejlámpát kapcsolják ki! Nem érdekel, mit szólnak hozzá a hiperhullámú kamerák. Elég, ha a hang megfelelő közvetítéséről gondoskodnak. Nem számít, ha homályosan látszom, ha a hangomat tisztán hallják! Rendben van?

– Helyes! – jött a sokhangú válasz, azután: – Fényt! Fényt!

Az emelvényen ülők közül valaki hanyagul intett a kezével, mire a nézőteret elöntötte a világosság.

– Így már sokkal jobb! – mondta Gladia. – Most már tisztán látom mindnyájukat, kedves rokonok. De legjobban azt a hölgyet szeretném látni, aki kérdezett, aki tudni óhajtja a koromat. Közvetlenül hozzá szeretnék szólni. Ne húzódjon vissza, és ne szégyellje magát! Ha volt bátorsága föltenni ezt a kérdést, most mutassa meg magát nyíltan!

Várakozón nézett a tömegre. Kis idő múlva közép tájt fölemelkedett egy nőalak. Sötét haját szorosan hátrafésülte, a bőre halványbarna volt, az alakját kihangsúlyozó, feszes ruha egy-két árnyalattal sötétebb.

Egy kicsit fülsértő hangon kiáltotta:

– Nem félek a nyilvánosságtól és a kérdés megismétlésétől sem. Mennyi idős ön?

Gladia nyugodtan nézett vele farkasszemet, sőt még valahogy örült is az összecsapásnak. (Hogyan lehetséges ez? Életének első három évtizedében egyetlen ember közvetlen közelségét is elviselhetetlennek érezte. Most pedig meg lehet nézni: rezzenéstelenül áll szemben ezrekkel! Enyhe megrökönyödése mögött egész lelkét kellemes érzés töltötte el.)

– Kérem, maradjon állva, asszonyom, és beszélgessünk el egy kicsit egymással! Hogyan mérjük az életkort? A születés pillanatától eltelt évek számával?

A nő összeszedetten válaszolta:

– A nevem Sindra Lambid. A törvényhozó testület tagja vagyok, s ennélfogva Baley kapitány egyik "törvényalkotója" és "tisztelt vezetője". Legalábbis remélem, hogy tisztelt... – Újabb nevetés harsant az egyre vidámabb közönség soraiból. – A kérdésére válaszul: úgy vélem, valamely személy születésétől eltelt standard galaktikus évek száma éppen megfelel az életkor meghatározására. Ennek alapján én ötvennégy éves vagyok. És ön hány éves? Mi lenne, ha egyszerűen közölné velünk ezt a számot?

– Készséggel. Az én születésemtől fogva kétszázharminchárom standard galaktikus év jött s ment tova, tehát huszonhárom évtizednyinél valamivel öregebb vagyok, vagyis valamivel több mint négyszer idősebb önnél. – Gladia egyenes tartással állt a helyén, és tudta, hogy kis, vékony alakjával egészen gyermekesnek látszik a gyönge megvilágításban.

A teremből zavarodott mormogás, mellette pedig valami nyögésszerű hang hallatszott. Gyorsan odapillantott, és meglátta, amint D. G. a homlokára szorítja a tenyerét.

– Hanem ez a lehető legpasszívabb módja az elmúló idő mérésének – folytatta Gladia. – Csupán a mennyiséget mutatja, és nem veszi figyelembe a minőséget. Az én életem eddig tökéletes nyugalomban, úgy is mondhatnánk, eléggé unalmasan telt. Rutinszerűen morzsoltam az éveimet, minden kellemetlen eseménytől megvédett egy csiszoltan működő társadalom, amely nem hagyott teret lényeges változásoknak vagy kísérletezésnek, ráadásul hűséges robotjaim rendületlenül megvédelmeztek bármiféle kellemetlen kalandtól. Életemben mindössze kétszer csapott meg az izgalom lehelete, és mindkét esetben tragédia kísérte: az egyik idején, amikor harminchárom éves voltam, fiatalabb, mint az önök többsége, a gyilkosság vádja lebegett a fejem fölött. Mindkét alkalommal Elijah Baley nyomozó állt mellettem. Gondolom, a legtöbben, ha nem is mindannyian, ismerik a történetnek azt a változatát, ahogy azt Elijah Baley fia megírta. Most ki kell egészítenem az elmondottakat egy harmadik esettel is, mivel az utóbbi hónapban igen sok izgalomban volt részem, aminek tetőfokát ez a mostani föllépésem jelenti itt, valamennyiük előtt, mivel ez teljesen idegen mindattól, amit eddigi hosszú életem folyamán bármikor csináltam. És el kell ismerem, hogy csupán az önök kedvező viselkedése és irántam megnyilvánuló jóindulata teszi lehetővé számomra a helytállást.

– Vegyék tekintetbe mindnyájan, mennyire eltér mindez az önök hétköznapi életétől. Önök igazi úttörők, akik egy újonnan meghódítandó világon élnek. Ez a világ minden, csak éppen nem megállapodott, s ezért itt minden nap maga a kaland... annak kell lennie. Ez a világ az önök élete alatt indult növekedésnek, és ma is folyamatosan gyarapszik tovább. Már maga az éghajlata is csupa megpróbáltatás. Először hideg van, azután forróság, és végül megint hideg. Rengeteget fúj a szél, tombol a vihar, és nem ritkák a hirtelen időjárás-változások. Sohasem dőlhetnek hátra és szemlélhetik álmodozva az idő múlását egy lassan vagy egyáltalán nem változó világban.

– Sok baleyföldi ma kereskedő, vagy ezután válik azzá, és akkor életének felét a világűr végtelen útjain vándorolva töltheti. És ha a világuk valaha megcsöndesedik, sok lakója választhat magának új, kevésbé megszelídített világot, vagy csatlakozhat új, lakhatóvá tehető bolygó után kutató expedíciókhoz, léphet olyan földre, amelyet még nem taposott emberi lények lába, vehet részt annak alakításában, termékennyé, emberi életre alkalmassá tételében.

– Mérjék tehát az életet eseményekben és tettekben, teljesítményekben és izgalmakban, s akkor én egyszerű gyermek vagyok, bármelyiküknél jóval fiatalabb. Éveim nagy száma csak nyomasztó unalmat termett számomra. Az önök rövidebb élete viszont gazdagabb volt és izgalmakban bővelkedő. Mondja meg hát, Madame Lambid, mennyi idős is voltaképpen?

– Ötvennégy Jó év van mögöttem, Lady Gladia – mosolyodott el az asszony. Ezután visszaült a helyére, miközben fölzúdult a hosszan elnyúló tapsvihar. Ennek leple alatt D. G. rekedten odasúgta neki:

– Mondja, Lady Gladia, ki tanította meg rá, hogyan kell bánnia ilyen népes közönséggel?

– Senki – suttogta vissza Gladia –, és eddig még sohasem próbáltam.

– De addig hagyja abba, amíg jól áll a szénája. Az az alak, aki most éppen föláll, az egyik leghírhedtebb héjánk. Semmi értelme összeakaszkodni vele. Mondja azt, hogy elfáradt, és foglaljon helyet. A jó öreg Bistervannal majd megbirkózunk magunk.

– De nem vagyok fáradt – tiltakozott Gladia –, nagyon is jól érzem magam.

A vele szembeforduló férfi, egészen a jobb szélen, de az emelvényhez viszonylag közel, szálas, energikus ember volt, busa fehér szemöldöke ereszként ugrott előre.

Ritkuló haja szintén galambősz volt, a ruhája viszont koromfekete, csak a kabátujján és a nadrágszárán futott végig egy-egy keskeny fehér csík, mintegy szigorú keretbe foglalva szikár alakját.

A hangja mély volt és dallamos.

– A nevem – zengte hangosan – Tomas Bistervan, de sokan csak az Öregember néven emlegetnek, mert nyilván annak szeretnének látni, és nem akarják, hogy sokáig halogassam a halálomat. Nem tudom, hogyan szólítsam önt, mivel ha jól értettem, nincsen családneve, ahhoz viszont nem ismerem eléggé, hogy a személynevét használjam. Különben bevallom, nem is óhajtom annyira megismerni.

– A jelek szerint ön segített megmenteni egy baleyföldi hajót a saját világán fölállított csapdáktól és népének fegyvereitől, amiért köszönettel tartozunk. Végül összehordott itt egy sereg kenetteljes csacsiságot holmi barátságról és rokonságról. Tiszta képmutatás! Ugyan mikor tekintett bennünket rokonainak az ön népe? Mikor ismertek el az űrlakók bármiféle kapcsolatot a Földdel és a földi emberekkel? Az persze igaz, hogy önök, űrlakók is a földi emberek leszármazottai. Mi nem feledkeztünk meg erről. De arról sem, hogy önök viszont igen! Jóval két évszázadnál tovább az űrlakók uralták a galaxist, és a Föld népét utálatos, rövid életű, járványokkal fertőzött állatokként kezelték. Most azonban, hogy mi is erőre kapunk, baráti kezüket nyújtják felénk, de ez a kéz kesztyűbe bújik előlünk, hasonlóképpen az önéhez. Ön igyekszik, hogy ne hordja fenn az orrát velünk szemben, de így is tudjuk, hogy szűrőket hord benne. Nos, ugye nem tévedek?

Gladia a levegőbe emelte a kezét.

– Lehetséges – mondta –, hogy hallgatóim ebben a teremben, de azon túl is, a hipervíziós készülékek mellett, nem látják a kesztyűmet. Valóban nem szembeötlő, de tényleg viselem. Sohasem tagadtam. És orrdugóm is van, amely a légzést alig befolyásolja, de kiszűri a levegőből a port és a mikrobákat. És a torkomat is fertőtlenítem időnként. Talán valamivel többet mosakszom, mint az a tisztálkodáshoz föltétlenül szükséges. Ezt sem tartom titokban. Ám ez kizárólag az én fogyatékosságom jele, és nem az önöké. Az én immunrendszerem nem valami erős. Az életem eddig túl kényelmes volt, és kevés veszélynek voltam kitéve. Nem én magam választottam ezt az életmódot, és lám, mégis meg kell fizetnem az árát. Ha bármelyikük az én szerencsétlen helyzetemben lenne, ugyan mit csinálna? Például ön, Mr. Bistervan, mit tenne a helyemben?

– Ugyanazt, amit ön – válaszolta Bistervan komoran –, de mindezt a gyöngeség jelének tekinteném, annak, hogy sebezhető és életképtelen vagyok, ennélfogva félre kell állnom az erősebbek útjából. Ne beszéljen hát nekünk holmi rokonságról, maga nőszemély. Nekem mindenesetre nem rokonom. Azok közül való, akik üldöztek és kis híján megsemmisítettek bennünket, amikor erősek voltak, és vinnyogva szaladnak hozzánk, amikor gyöngék.

A teremben csöppet sem barátságos morgolódás hallatszott, de Bistervan keményen állta a sarat.

– Ön emlékszik azokra a gonoszságokra, amelyeket mi erős korunkban elkövettünk? – kérdezte Gladia lágyan.

– Ne féljen, sohasem felejtjük el! – dörögte Bistervan. – Minden áldott nap a tudatában vagyunk.

– Helyes! Mert akkor azt is tudja, mitől kell óvakodnia. Megtanulta, hogy helytelen, ha az erős elnyomja a gyöngét. Ezért, amikor fordul a kerék, amikor önök lesznek erősek, mi pedig gyöngék, akkor nem nyomnak el majd bennünket.

– No persze, ezt az érvelést már hallottam valahol. Amikor erősek voltak, tudni sem akartak az ilyen erkölcsökről, de most, mikor gyöngék, lelkesen prédikálnak ezekről.

– Az önök esetében viszont, amikor gyöngék voltak, tisztában voltak az erkölcs parancsaival, és tiltakoztak az erősek viselkedésével szemben, megerősödvén azonban fittyet hánynak arra az erkölcsiségre. Márpedig biztosan jobb, ha az erkölcstelen válik erkölcsössé, amikor úgy hozza a szükség, mint ha az erkölcsös feledkezik meg az illendőségről, amint jobban megy a sora.

– Csak azt adjuk vissza, amit kaptunk – harsogta Bistervan magasba emelt ököllel.

– Pedig azt kellene adniuk, amit maguk is kapni szerettek volna – tárta szét a karját Gladia mintegy ölelő mozdulattal. – Mivel valaha a múltban mindenkivel történt némi megbosszulni való igazságtalanság, ön azt hangoztatja, barátom, hogy az erősek mindenkori szent joga elnyomni a gyöngét. Ezt mondván azonban jogosnak ismeri el az űrlakók korábbi tetteit, és semmi alapja nincs a jelenre panaszkodni. Én viszont azt mondom: az elnyomás akkor is helytelen volt, amikor mi gyakoroltuk a múltban, és akkor is az lesz, amikor majd önök teszik ugyanezt a jövőben. A múltat sajnos nem változtathatjuk meg, de abban még dönthetünk, milyen jövőt teremtünk magunknak.

Gladia elhallgatott, de miután Bistervan nem válaszolt azonnal, odakiáltotta a hallgatóságnak:

– Ki akar hát egy új galaxist, nem pedig a régi rossz világ szakadatlan újrateremtését?

Ismét fölcsattant a taps, de Bistervan égnek emelte a karját, és sztentori hangon elbődült:

– Várjanak! Várjanak! Ne legyenek bolondok! Hagyják abba!

Lassan elült a zaj, mire Bistervan így folytatta:

– Gondolják, hogy ez a nő hiszi is, amit mond? Gondolják, hogy az űrlakók bármi jót akarnának nekünk? Még ma is erősnek hiszik magukat, éppúgy lenéznek bennünket, mint mindig, s megsemmisítésünkre törekszenek, hacsak mi nem zúzzuk szét őket előbb. Ez a nő idejön hozzánk, mi pedig jó bolondok módjára ünnepeljük őt, valakit csinálunk belőle. Nos, mérlegeljük csak egy kicsit a szavait. Kérjen bármelyikük engedélyt egy űrlakó világ meglátogatására, és majd meglátjuk, mi lesz a válasz! Vagy ha egy egész világ áll mögöttük, mint Baley kapitány esetében, s ezért kénytelenek engedélyezni a leszállását, végül is hogyan fogadják? Kérdezzék csak meg a kapitányt, kedves rokonként látták-e vendégül?

– Ez a nő, minden szava ellenére, képmutató; de nem is ellenükre, hanem egyenesen általuk az! Minden mondata csak képmutatásának ékes bizonyítéka. A legyengült immunrendszeréről panaszkodik nyafogva, és váltig állítja, hogy védekeznie kell a fertőzés veszélye ellen. Természetesen nem azért teszi, mert mocskosnak és fertőzöttnek tekint bennünket, nem, ilyesmi még csak eszébe sem jutna! Nyavalyog az unalmas életéről, amelyben minden bajtól-bánattól megvédelmezi őt egy kiválóan szervezett társadalom és szolgálatkész robotjainak serege. Ó, menynyire gyűlölheti azt az életet! De ugyan miféle veszély leselkedik rá itt? Miféle balszerencsében lehet része a mi bolygónkon? És lám, még ide is magával cipelt két robotot! Ebben a teremben ünnepeljük őt, és valóságos hőst csinálunk belőle, a robotjai mégis ott lapulnak mögötte! Ott vannak, fönn az emelvényen, a közvetlen közelében. Most, hogy az egész termet megvilágították, bárki láthatja őket. Az egyikük egy hitvány emberutánzat, a neve R. Daneel Olivaw. A másik egyszerűen szégyentelen robot, tiszta fémszerkezet, a neve pedig R. Giskard Reventlov. Üdvözöljétek hát őket is, baleyföldi testvéreim! Azok ennek az asszonynak az igazi rokonai!

– Sakk-matt! – suttogta D. G. feszülten.

– Még nem egészen – súgta vissza Gladia.

A teremben sokan úgy tekergették a nyakukat, mintha hirtelen viszketés tört volna rájuk, és szájak ezrei suttogták visszafojtott lélegzettel a "robot" szót.

– Minden nehézség nélkül megnézhetik őket! – kiáltotta Gladia. – Daneel, Giskard, álljatok föl!

A két robot abban a pillanatban felmagasodott mögötte.

– Lépjetek ide mellém! Nehogy eltakarjalak benneteket. Nem mintha olyan terjedelmes lennék, de azért mégis. Most pedig hadd világosítsak meg önök előtt néhány részletet. Ez a két robot nem azért jött velem, hogy mindennapi szolgálatot lásson el mellettem. Valóban, a házamban segítségemre vannak az Aurorán, ötvenegy további robot társaságában, más szóval olyan munkákkal nem foglalkozom, amelyeket robotok is elvégezhetnek helyettem. Ez az általános szokás azon a világon, amelyen élek. A robotok bonyolultsága, a képességeik és az intelligenciájuk eltérő, és ez a kettő mindezen tulajdonságok tekintetében magas színvonalú. Daneel intelligenciája például, véleményem szerint, minden robotok között a legközelebb áll az emberéhez, mármint azokon a területeken, ahol az ilyen összehasonlítás egyáltalán lehetséges. Erre az útra csak ezt a két robotot hoztam magammal, és ők sem nyújtanak különleges szolgálatokat ezekben a napokban. Ha kíváncsiak rá, hát magam öltözködöm, magam fürdöm, magam használom az evőeszközeimet, és ha sétálni megyek, nem vitetem magamat. Talán testőrként alkalmazom őket? Nem! Megvédenek, ha kell, az igaz, de éppen úgy más embernek is védelmére kelnek, ha szüksége van segítségre. A Solarián például, nem is olyan régen, Daneel minden tőle telhetőt megtett Baley kapitány védelmére, az én esetemben pedig létezésének a föladására is készen állt. Nélküle a hajót sem menthettük volna meg.

– Ezen a helyen pedig valóban semmi szükségem külön védelemre. Végül is az emelvény előtt speciális erőtér húzódik, amely e célból tökéletesen elegendő. Nem az én kérésemre került oda, de ott van, és kielégítően biztosítja a szükséges védelmet.

– Akkor végül is miért vannak velem a robotjaim? Mindazok, akik önök közül jól ismerik Elijah Baley történetét, aki megszabadította a Földet űrlakó uraitól, útjára indította a telepes világok politikáját, akinek a fia vezette erre a bolygóra az első embereket – különben miért kapta volna ezt a nevet? –, azok azt is tudhatják, hogy jóval a mi ismeretségünk előtt Elijah Baley együtt dolgozott Daneellel. Együtt dolgoztak a Földön, a Solarián és az Aurorán egyaránt. Valamennyi nagyszabású ügyben. Daneel számára Elijah Baley mindig is Elijah kollégám volt. Nem tudom, mindez szerepel-e az életrajzában, de nyugodt lélekkel elfogadhatják ez ügyben az én szavamat. És bár a földi ember, Elijah Baley kezdetben nagyon bizalmatlan volt Daneel iránt, később igazi barátság alakult ki közöttük. Amikor pedig Elijah Baley haldokolt ezen a bolygón, tizenhat évtizeddel ezelőtt, amikor itt még csak néhány hevenyészve összeszerelt épület állt, pár szegényes veteményeskert közepén, nem a fia volt mellette utolsó pillanataiban. Még csak nem is én. (Egy kísérteties pillanatig Gladia attól rettegett, hogy a hangja cserbenhagyja.) Nem, ő Daneelért küldött, és addig ragaszkodott az életéhez, míg a robot meg nem érkezett.

– Igen, Daneel most másodszor jár ezen a bolygón. Én is itt voltam akkor, de körpályán maradtam odafönt. (Nyugalom!) Daneel szállt le hozzá, és ő hallhatta a legutolsó szavait. Nos, mindez semmit sem jelent az önök számára?

Hangja egy kicsit magasabbra emelkedett, amikor ő is megrázta öklét a levegőben.

– Hát nekem kell mindezt elmondanom önöknek? Eddig nem tudtak róla? Íme, a robot, akit Elijah Baley szeretett. Igenis szerette! Én is szerettem volna találkozni vele a halála előtt... elbúcsúzni tőle, de ő Daneelt akarta, pontosan ezt a Daneelt! Aki most itt áll mellettem.

– Emez pedig Giskard, aki csak az Aurorán találkozott Elijah Baleyvel, ám ott sikerült megmentenie az életét. E két robot nélkül Elijah Baley sohasem érhette volna el a célját. Máig az űrlakó világok uralkodnának, a telepesek világai nem is léteznének, és önök közül senki sem lenne itt. Én tudom ezt, és önök is tudják. Kíváncsi vagyok rá, Mr. Tomas Bistervan is tisztában van-e ezzel.

– A Daneel és a Giskard név megbecsülésnek örvend ezen a világon. Elijah Baley leszármazottai gyakran veszik fel őket az ősük kifejezett kérésére. Jómagam azon a hajón érkeztem ide, amelynek kapitánya Daneel Giskard Baley. Szeretném tudni, hogy az e teremben és a hipervízión most velünk együtt lévők közül hányan viselik a Daneel vagy a Giskard nevet. Nos, a mögöttem álló robotok tiszteletére kapták a nevüket! Mindazok méltóak talán Tomas Bistervan megvetésére?

A hallgatóság soraiban egyre erősödött a mormogás, mire Gladia parancsolón fölemelte a kezét.

– Egy pillanat! Még egy pillanat! Hadd fejezzem be! Még nem árultam el önöknek, miért hoztam magammal ezt a két robotot.

Minden száj azonnal elhallgatott.

– Ez a két robot sohasem felejtette el Elijah Baleyt, ahogyan én sem. Az elmúlt évtizedek alatt hajszálnyit sem halványodott az emlékezetük. Amikor fölszálltam Baley kapitány hajójára, és tudomásomra jutott, hogy a Baleyföldre is el kell jönnöm, hogyan hagyhattam volna hátra ezt a két robotot? Ők is szerették volna látni a világot, amelynek létét Elijah tette lehetővé, amelyen utolsó évtizedeit leélte, és ahol végül meghalt.

– Igen, valóban robotok ők, de értelmes robotok, akik hűségesen és jól szolgáltak Elijah Baley mellett. Nem elegendő, ha csupán az emberi lényeket tiszteljük, minden intelligens teremtményt meg kell becsülnünk. Hát ezért hoztam őket ide! – Majd végső befejezésképpen hangosan elkiáltotta magát: – Talán rosszul tettem?!

Azonnal meg is kapta a választ: gigászi erővel harsant föl a "Neem!" kiáltás, szinte megremegtek tőle a terem falai, mindenki talpra ugrott, tapsolt, dübörgött, üvöltött, visongott, hosszan és egyre tovább.

Gladia mosolyogva nézte a tömeget, s miközben a lárma sehogy sem akart véget érni, két dologra lett figyelmes: először is fürdött a verejtékben, másodszor: boldogabb volt, mint eddigi életében valaha.

Mintha egész életében csak erre a pillanatra várt volna. A pillanatra, amikor ő, aki elszigeteltségben nőtt föl, végre, huszonhárom évtized elmúltával megtanulja, hogyan nézzen szembe seregnyi emberrel, hogyan irányítsa őket, befolyásolja az akaratukat.

Önfeledten hallgatta hát a fáradhatatlan, harsány üdvrivalgást tovább... egyre tovább...

35.

Jó idő elmúlt addig – fogalma sem volt róla, mennyi –, mire Gladia végleg magához tért.

Először a szűnni nem akaró lárma követte, amint a biztonsági őrök utat törnek neki a tömegen át, azután a hosszú bolyongás a végtelen folyosókon, amelyek mintha egyre mélyebbre és mélyebbre ereszkednének a felszín alá.

D. G.-vel hamar elveszítette a kapcsolatot, s abban sem volt biztos, hogy Daneel és Giskard ott halad mögötte. Szeretett volna érdeklődni utánuk, de csak arctalan tömeget talált maga körül. Halványan ugyan eszébe jutott, hogy a robotoknak a közelében kell lenniük, mert semmiképp sem hagynák tőle elszakítani magukat, és biztosan fölfigyelnek a dulakodásra, ha ilyen kísérlet történik.

Amikor végre egy tágasabb helyiséghez értek, a két robot valóban ott volt mellette. Nem tudta, hová került tulajdonképpen, de a szoba elég tágas volt és tiszta. Aurorai körülményeihez képest meglehetősen szegényes, de a hajón használt kabinjával összehasonlítva határozottan fényűző volt.

– Itt biztonságban lesz, asszonyom – mondta az utolsóként távozó testőr. – Ha bármire szüksége lenne, csak tudassa velünk. – És a férfi az ágy mellett álló asztalkán lévő szerkezetre mutatott.

Gladia rámeredt, de mire megfordult, hogy megkérdezze, mi az és hogyan működik, kísérője már elment.

"No jól van – gondolta magában –, majd csak elboldogulok valahogy."

– Giskard – szólalt meg kimerülten –, nézz utána, melyik ajtó vezet a fürdőszobába, és hogyan működik a zuhanyozó! Semmire sincs most annyira szükségem, mint egy forró zuhanyra.

Még mindig verejtékben úszva, óvatosan ült le, nehogy összemaszatolja a széket. Természetellenesen feszes testtartásától már sajogni kezdtek a tagjai, mikor Giskard végre fölbukkant.

– A víz máris folyik, madame – közölte a robot –, és a hőmérsékletet is beállítottam. Van ott valami szilárd anyag, amit szappannak vélek, és némi durva textilnemű, amelyben megtörülközhet, és még pár egyéb dolog, aminek esetleg hasznát veheti.

– Köszönöm, Giskard – mormolta Gladia, teljesen tisztában lévén vele, hogy az ilyen fejlett robotok csak vonakodva végeznek el olyan alantas munkákat, amilyet éppen most kért tőle. De a körülmények megváltoztatják a mindenkori helyzetet.

Ha úgy érezte, eddig még sohasem volt ennyire szüksége egy jó zuhanyozásra, most megállapíthatta, hogy ennyire jól sem esett még soha. Sokkal tovább tartott a tisztálkodás, mint föltétlen kellett volna, s miután végzett, még csak eszébe sem jutott, hogy a törülközőket vajon fertőtlenítették-e valamilyen sugárzással, szóval sterilek-e, csak miután már megszárítkozott, akkor pedig – eső után köpönyeg.

Turkált egy darabig a Giskard által kikészített holmi között: volt ott púder, dezodor, fésű, fogkrém, hajszárító, de nem talált semmit, amit fogkefének használhatott volna. Végül föladta a kutatást, és az ujját használta, ám ez a legkevésbé sem bizonyult kielégítőnek. A fésűt szappannal alaposan megmosta használat előtt, de még így is viszolygott az érintésétől. Talált valami köntösfélét is, amely bizonyára megfelel majd hálóruhának. A szaga ugyan tiszta volt, de a tükörben rettentő slamposnak látta.

– Asszonyom, a kapitány érdeklődik, hogy meglátogathatja-e – szólalt meg Daneel.

– Miért ne? – dünnyögte Gladia, és tovább kutakodott valami megfelelőbb hálóruha után. – Engedd be!

D. G. fáradtnak, sőt nyúzottnak látszott, de amikor a nő felé fordult és üdvözölte, feszesen elmosolyodott.

– Alig látszik hihetőnek az a több mint huszonhárom évtized.

– Micsoda? Ebben a vacakban?

– Az csak erősíti a kételyt, ugyanis félig áttetsző... vagy nem is tudta?

Gladia bizonytalanul végignézett a hálóhacukán.

– Háát jó, ha ez magát szórakoztatja, de én már ettől függetlenül leéltem két egész és egyharmad évszázadot.

– Így ránézésre senki sem merné állítani. Fiatal korában rendkívüli szépség lehetett.

– Ezt soha senki sem mondta nekem. Olyan kis bájos, szerintem ez a jelző volt a legtöbb, amit elvárhattam. Mellesleg, hogyan kell használni azt a szerkezetet?

– Ó, a hívódobozt? Csak nyúljon az érintkezőfolthoz a jobb oldalán, és máris megkérdezi valaki, miben lehet a szolgálatára, utána már biztosan boldogul vele.

– Helyes. Szükségem lesz egy fogkefére, egy hajkefére és még némi ruházatra.

– A kefékről majd én gondoskodom. Ami a ruhákat illeti, az már bonyolultabb. A szekrényében lóg egypár ruhászsák. A legjobb minőségű baleyföldi anyagokat találja majd közöttük, amik nem biztos, hogy tetszenek majd. Azt sem garantálhatom, hogy illenek az alakjára. A legtöbb itteni nő magasabb és határozottan testesebb önnél. De ez nem sokat számít. Gondolom, egy jó darabig elszigeteltségben marad még.

– De miért?

– Hát figyeljen jól, hölgyem. Úgy tűnik, ma este beszédet mondott, és ha jól emlékszem, többszöri figyelmeztetésem ellenére sem ült vissza a helyére.

– Érzésem szerint egész jól sikerült, D. G.

– Ez igaz. Fergeteges sikere volt. – D. G. elmosolyodott, és féloldalt megvakargatta a szakállát, mintha ezzel segítené a legmegfelelőbb szavak kiválogatását. – Hanem a sikernek is megvan a maga ára. E pillanatban, bátran állíthatom, ön a legnépszerűbb személyiség az egész bolygón, ezért minden baleyföldi látni akarja, és szeretné meg is érinteni. Ha innen kimozdulna, azonnal hatalmas fölfordulás keletkezne. Legalábbis amíg le nem csillapodik egy kissé a dolog. Azt pedig nem tudhatjuk biztosan, mennyi idő kell ehhez.

– Most ugyan még a legharciasabb héják is ön mellett üvöltöttek, de a holnap hideg fényében, amikor a hipnózis és a hisztéria elhalványul, biztosan dühbe jönnek majd. Ha az öreg Bistervannak nem is jutott eszébe közvetlenül a beszéde után végezni önnel, holnapra biztosan életcéljává lép elő, hogy hosszú kínzások által pusztítsa el. És bőven akadnak hívei, akik készséggel kedveskednének az Öregúrnak azzal, hogy e kis szeszélyét kielégíthesse.

– Hát ezért tartjuk itt bezárva, asszonyom. Ezért őrzi ezt a szobát, ezt az emeletet, ezt az egész szállodát nem is tudom, hány szakasznyi biztonsági fegyveres, akik között csak remélem, hogy nem akadnak álcázott héják. És mivel én olyan közel kerültem önhöz ebben a hősi drámában, magam is fogoly lettem, még az épületből sem léphetek ki.

– Ó! – sóhajtott fel Gladia üres tekintettel. – Igazán sajnálom. Ezek szerint a családjával sem találkozhat.

– A kereskedőknek általában nincs hagyományos értelemben vett családjuk – vonta meg a vállát D. G.

– Akkor a barátnőjével.

– Ő majdcsak túléli valahogy; meglehet, könnyebben, mint én. – És D. G. elgondolkodva mérte végig Gladia alakját.

– Még csak ne is gondoljon rá, kapitány! – mormolta a nő hűvösen.

– Azt semmi sem akadályozhatja meg, hogy gondoljak rá – vonta föl a szemöldökét D. G. –, de tenni nem fogok semmit, asszonyom, ígérem.

– És mégis, mit gondol, meddig kell itt rostokolnom? De komolyan!

– Az az Igazgatóságtól függ.

– Milyen Igazgatóságtól?

– Az ötszemélyes végrehajtó testületünktől, madame. Öt ember – emelte föl a kezét szétterpesztett ujjakkal –, mindannyian öt évet dolgoznak meghatározott sorrendben, minden évben egyikük helyére új személy kerül, és időközi választások is előfordulhatnak haláleset vagy valamelyikük tartós munkaképtelensége esetén.

– Ez biztosítja a folyamatosságot, és csökkenti az egyszemélyi uralom veszélyét. Persze minden döntést alaposan meg kell vitatniuk, s ez nem kevés időbe kerül, sokszor nem is győzzük kivárni.

– Viszont, gondolom – jegyezte meg Gladia –, ha az egyikük elszánt és erőszakos természetű személyiség...

– Akkor rákényszerítheti az akaratát a többiekre. Ilyesmi olykor előfordult, de most nem olyan időket élünk, ha érti, mire gondolok. Most Genovus Pandaral a főigazgató. Csipetnyi rosszakarat sincs benne, de elég határozatlan egyéniség... ez pedig néha éppolyan kockázatos lehet. Őt beszéltem rá, engedélyezze a robotjai jelenlétét az emelvényen, és ez elég rossz ötletnek bizonyult. Igazi öngól volt mindkettőnk számára.

– Miért lett volna rossz ötlet? Az embereknek igenis tetszett!

– Túlságosan is, asszonyom. Azt szerettük volna, ha megmarad kedvenc űrlakó hősnőnknek, segít kicsit a kedélyek lelohasztásában, nehogy belekeveredjünk egy idő előtti háborúskodásba. Igen jól beszélt a hosszú életről, megkedveltette velük a saját rövid életüket, de azután a robotokat is, az pedig már nem tetszik nekünk. Mellesleg az űrlakókkal való rokonság nyilvános fölmagasztalása sem szolgált igazán örömünkre.

– Szóval nem akarnak idő előtti háborút, de elhamarkodott békét sem, erről van szó?

– Helyesen fogalmaz, madame.

– De akkor végül is mit akarnak?

– A galaxist... az egész galaxist! Be akarjuk telepíteni minden lakható bolygóját, és nem kevesebbet óhajtunk, mint egy teljes, Galaktikus Birodalmat. És nem akarjuk, hogy ebbe az űrlakók beleszóljanak. A saját bolygóikon megmaradhatnak és élhetnek tovább a kedvük szerint, de ne szóljanak bele a dolgainkba!

– De akkor bezárják őket a mostani ötven világukba, ahogyan mi szigeteltük el a földi embereket oly hosszú ideig. Ugyanaz a jó öreg igazságtalanság. Maga éppolyan rosszindulatú, akár Bistervan.

– A helyzet egészen más. A földi embereket önök azért tartották kordában, mert féltek a hódító erejüktől. Önöknek, űrlakóknak nincsenek ilyen képességeik. Önök a hosszú élet útját és a robotjaikat választották, s ezzel lemondtak az igazi életerőről. És ma már ötven világuk sincs. A Solariát ugyanis elhagyták. Idővel a többiek is elnéptelenednek majd. A telepesek nincsenek érdekelve az űrlakók kipusztításában, de ugyan miért akadályoznák meg, hogy maguktól végigmenjenek kiválasztott útjukon? A beszéde pedig éppen az ebbe a folyamatba való beavatkozást jelentette.

– Ennek őszintén örülök. Mégis, mit gondol, mit kellett volna mondanom?

– Hát nem megmondtam? A szeretetről és a békéről kellett volna szólnia, azután leülnie. Az egészet elintézhette volna, mondjuk, egy perc alatt.

– Nem akarom elhinni, hogy valóban ilyen ostobaságot várt el tőlem! – csattant föl Gladia ingerülten, – Mégis, kinek néz engem?

– Annak, aminek ön is tekintette magát: valakinek, aki halálosan retteg a beszéd kényszerétől. Honnan sejthettük volna, hogy ön egy olyan őrült nőszemély, aki képes fél óra alatt föllelkesíteni a népet azért, ami ellen emberöltőkön keresztül üvöltve tiltakoztak? De ez a beszélgetés, látom, nem vezet sehová – állt fel nehézkesen D. G. – Én is szeretném rendbe szedni magam, és egyszer végre egy jót aludni... ha tudok. Holnap ismét találkozunk.

– És mikor derül majd ki, mit döntöttek az igazgatóik velem kapcsolatban?

– Amikor majd ők maguk is dűlőre jutnak, és ez aligha következik be hamarosan. Nos, jó éjszakát, madame.

36.

– Rájöttem valamire – mondta Giskard mindennemű érzelemtől mentes hangon. – És ezt annak köszönhetem, hogy létezésem során először kellett szembenéznem egyszerre több ezer emberi lénnyel. Ha ez két évszázaddal előbb esik meg, akkor tettem volna ezt a fölfedezést. Ha pedig sohasem kerülök szembe ilyen tömeggel, biztosan sohasem jövök rá a dologra. Gondolj csak rá, hány létfontosságú mozzanat kerülte el az én figyelmemet, amelyeket nem fogtam fel és soha nem is fogok, pusztán mivel a megfelelő körülmények nem úgy alakultak számomra. Mindezt sohasem tudhatom meg, ha a feltételek nem úgy alakulnak, és arra valójában nem is számíthatok.

– Nem hittem volna, Giskard barátom – mormolta Daneel –, hogy Lady Gladia régóta visszavonult életmódja mellett ilyen szilárd lélekkel képes szembenézni több ezer emberi lénnyel. Azt hittem, meg sem mer majd szólalni. Amikor mégis megtette, arra gondoltam, talán te befolyásoltad őt, miután rájöttél, hogy ezt a sérelme nélkül megteheted. Valóban így történt?

– Csupán annyit mertem megtenni, Daneel barátom – felelte Giskard –, hogy fölszabadítottam egy-két könnyebb gátlását, miáltal szólhat néhány szót, és a hangját meg is hallják a teremben.

– De ennél sokkal többre volt képes.

– Ez után a parányi változtatás után a hallgatóság seregnyi tudatát kezdtem vizsgálni. Lady Gladiához hasonlóan még soha nem álltam szemben ekkora tömeggel, s ez legalább annyira megrémített, mint őt. Először úgy éreztem, semmit sem kezdhetek a rám zúduló rengeteg összekuszálódott tudathullámmal. Teljesen tehetetlennek éreztem magamat.

– Azután fölismertem a barátságosság, érdeklődés és kíváncsiság halvány áramlatait; képtelen vagyok szavakba önteni a lényegüket, de fölfogtam bennük a Lady Gladia iránti rokonszenv árnyalatait. Eljátszadoztam azokkal a szálakkal, amelyekről úgy véltem, egy kicsit megerősíthetik és fölfokozhatják ezeket az érzelmeket. Némi Lady Gladia iránti kedvező reakciót próbáltam így kicsikarni, amiből bátorságot meríthet, hogy ne kelljen tovább befolyásolnom az ő tudatát. Mindössze ennyit tettem. Nem tudom, hány alkalmas érzelmi szálat tudtam végül megfeszíteni, de nem sokat.

– És utána mi történt, Giskard barátom?

– Rájöttem, Daneel barátom, hogy valami olyasmit műveltem, ami képes önmaga további gerjesztésére. Valamennyi általam megfeszített szál hasonló hatással volt a szomszédjára, s azok kettesével már egyszerre többet befolyásolhattak a kívánt irányba. A továbbiakban már nem kellett tennem semmit. A Lady Gladia szavait elismerő apró megnyilvánulások; hangok, tekintetek, mozdulatok tovább bátorították a többieket is.

– Ekkor valami még különösebbre figyeltem föl. Mindezeket az apró jelenségeket, amelyeket csupán a sok tudat hozzáférhetősége által ismerhettem föl, valahogy Lady Gladia is érzékelhette, mert újabb gátlásai szűntek meg az én mindennemű beavatkozásom nélkül. Gyorsabban és magabiztosabban beszélt, és a hallgatóság is egyre kedvezőbben fogadta a szavait az én bármiféle közreműködésem nélkül. A végén pedig olyan hisztéria, olyan villámlással és égzengéssel kísért tudatzivatar tört ki, hogy el kellett zárnom előle a saját agyamat, különben vészesen túlterheltem volna az áramköreimet.

– Eddigi létezésem alatt sohasem találkoztam semmi ehhez foghatóval, és az egész tömegben úgy indult be ez a lázas folyamat, hogy semmi többet nem tettem a bátorítására, mint eddig mindössze néhány emberi lény esetében. Ráadásul úgy érzem: a hatás túlterjedt az én tudatom számára hozzáférhető hallgatóságon, és azokat is megérintette, akik a hiperadás segítségével követték az eseményeket.

– Nem értem, hogyan lehetséges ez, Giskard barátom – mormolta Daneel.

– Én magam sem, Daneel barátom. Én nem vagyok emberi lény. Nem rendelkezem közvetlenül a rendkívül bonyolult és ellentmondásos emberi tudat érzékelésének lehetőségével, így reakciói mechanizmusa is megfoghatatlan számomra. Mégis úgy tűnik, a tömegek könnyebben befolyásolhatók, mint az egyének. Ez erős paradoxonnak tűnik. Hiszen nagyobb súlyt nehezebb megmozgatni, mint kisebbet. Nagyobb energiamennyiséggel nehezebb szembeszegülni, mint csekélyebbel. Hosszabb távot több idő alatt tehetünk meg, mint rövidebbet. Akkor miért könnyebb sok személy együttes befolyásolása, mint néhányé? Te emberi lényhez hasonlóan gondolkodsz, Daneel barátom, meg tudnád ezt magyarázni valahogy?

– Magad említetted, Giskard barátom, hogy ez valamiféle öngerjesztő folyamat volt – felelte Daneel –, olyasmi, mint egy járvány. Egyetlen szikra elegendő lehet egy egész erdő fölper zseléséhez.

Giskard elhallgatott, és úgy látszott, erőteljesen gondolkodik.

– Nem az értelem fertőző – szólalt meg kisvártatva –, hanem az érzelmek. Madame Gladia olyan érveket válogatott össze, amelyek a hallgatósága érzéseit mozgatták meg. Nem próbált észérveket használni velük szemben. Lehetséges tehát, hogy minél nagyobb egy tömeg, annál könnyebb az érzelmeik, mintsem a józan értelmük befolyásolása.

– Mivel az érzelmek száma csekély, az észérveké pedig hatalmas, az embertömeg viselkedése könnyebben megjósolható, mint egyetlen személyé. Ez pedig azt jelenti, hogy ha a történelmi folyamatok előrejelzésének törvényeit akarjuk meghatározni, akkor nagyobb tömegeket kell megvizsgálnunk, s minél nagyobbakat, annál jobb. Ez lehetne a lélektani történelem Első Törvénye, az emberiség kutatásának kulcsa. És mégis...

– Nos?

– Megdöbbentő, hogy ennek fölismerése ennyi időmbe került, pusztán azért, mert nem vagyok emberi lény. Egy ember talán ösztönösen elég jól megismerheti a saját tudatát ahhoz, hogy a kellő irányban befolyásolja a hozzá hasonlókét. Madame Gladia, akinek semmi tapasztalata nem volt a népes tömegek kezelésében, mesterien oldotta meg ezt a feladatot. Mennyivel kedvezőbb helyzetben lennénk, ha olyasvalaki állna mellettünk, mint Elijah Baley! Mondd, Daneel barátom, te nem gondoltál rá?

– Talán érzékeled is a képét a tudatomban, Giskard barátom – dörmögte Daneel. – Roppant meglepő.

– Nem érzékelem őt, Daneel barátom. A te gondolataidat nem foghatom föl. De képes vagyok az érzelmek és indulatok érzékelésére, és a tudatod olyan mintázatot öltött, amelyből korábbi tapasztalataim alapján kiszűrhettem Elijah Baley jelenlétét.

– Madame Gladia megemlítette, hogy életében én találkoztam utoljára Elijah Baley kollégámmal, ezért emlékezetemben éppen azt a pillanatot idéztem föl. Azon gondolkodom most, amit akkor mondott.

– És miért, Daneel barátom?

– A jelentését próbálom megérteni. Úgy érzem, nagyon fontos lehet.

– Hogyan jelenthetne többet, amit akkor mondott, a szavai tartalmánál? Ha valami rejtett gondolat bújt volna meg mögöttük, Elijah biztosan ki is mondta volna.

– Talán – dünnyögte Daneel csöndesen – Elijah kollégám maga sem értette tisztán, mit jelentenek a szavai...

10 - A beszéd után

37.

Emlékezet!

Úgy lapult Daneel tudatában, mint valami végtelenül részletes könyv, amelyet szükség esetén bármikor föllapozhat. Egyes részleteit gyakran elővette a szükséges adatok miatt, de Daneel igen ritkán nyúlt hozzá csupán a tartalma átlapozgatása végett. Amikor nagy ritkán ilyesmit tett, főként Elijah Baley történetét idézte föl.

Sok évtizeddel ezelőtt Daneel akkor járt a Baleyföldön, amikor Elijah Baley még életben volt. Madame Gladia is vele tartott, de miután körpályára álltak a Baleyföld körül, Bentley Baley fölszállt hozzá kis lélekvesztőjén, és hajója fedélzetére lépett. Akkor már meglehetősen megviselt, középkorú férfi volt. Enyhén ellenséges kifejezéssel mérte végig az asszonyt, és kijelentette:

– Nem találkozhat vele, madame.

– De miért nem? – kérdezte Gladia szipogva.

– Ő nem óhajtja, asszonyom, és nekem tiszteletben kell tartanom a kívánságát.

– Nem hiszek önnek, Mr. Baley.

– Saját keze írásával és hangfelvételével igazolhatom, madame. Nem tudhatom, fölismeri-e ön a kézírását vagy a hangját, de becsületszavamat adom, hogy mindez tőle származik, és senki nem alkalmazott vele szemben semmiféle erőszakot.

A nő visszavonult a kabinjába, és egyedül olvasta el, hallgatta meg az üzenetet. Azután előbújt, és legyőzötten, mégis határozottan mondta:

– Daneel, egyedül kell lemenned és találkoznod vele! Ő kívánja így. Utána azonban be kell számolnod nekem minden szóról, ami köztetek esett, és mindenről, ami történt.

– Igen, asszonyom – válaszolta Daneel.

A robot ezután beszállt Bentley lélekvesztőjébe, miközben a fiatalember közölte vele:

– A robotokat nem tűrik meg ezen a világon, Daneel, de a te esetedben kivételt tesznek, mert atyám óhajtja így, és a mi köreinkben őt megkülönböztetett tisztelet övezi. Én semmilyen személyes ellenérzést nem táplálok veled szemben, ezt tudod, de ettől függetlenül igen szűk korlátok között kell megférned a mi világunkon. Most egyenesen elviszlek apámhoz. Amint végeztetek a beszélgetéssel, azonnal visszaszállítalak a hajótokra. Megértetted?

– Igen, értem, uram. Hogy van az édesapja?

– Haldoklik – mondta Bentley, talán szándékolt kíméletlenséggel.

– Ezt értem – mondta Daneel észrevehetően megremegő hangon, ami nem szokványos emóció volt, hanem annak a következménye, hogy az emberi lény halála, lett légyen mégoly kivédhetetlen is, összezavarta agya pozitronikus pályáját. – Csupán azt szeretném tudni: mikor kell meghalnia?

– Már jóval ezelőtt el kellett volna érkeznie az idejének. Csupán azért kapaszkodik még a létezésbe, mert nem akar elmenni, amíg nem találkozott veled utoljára.

Közben leszálltak. Nagy volt ez a világ, de a lakott része, ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről, még elhanyagolhatóan kicsiny volt. Felhők borították az eget, nemrégen eshetett az eső. A hosszú, egyenes utcák üresek voltak, mintha az arra vetődő lakosoknak semmi kedve nem lett volna összeseregleni egy robot kedvéért. A földjáró átsuhant velük az üres településen, és megállt egy, a többinél nagyobb ház előtt. Egyszerre léptek be. A belső ajtó előtt Bentley megállt.

– Atyám odabent van – mondta szomorúan. – Egyedül kell belépned hozzá. Nem akarja, hogy én is ott legyek melletted. Menj hát! Lehet, hogy nem is ismered majd föl.

Daneel belépett az elhomályosított szobába. Szeme gyorsan alkalmazkodott a helyzethez, és megpillantott egy csillogó leplekbe burkolt, alig kivehető, vézna testet. Ekkor a világítás egy kicsit felerősödött, és Daneel ráismert az arcvonásaira.

Bentley igazat mondott: Daneel alig fölismerhető, öreg barátját látta maga előtt. A szeme csukva volt, s Daneel egy pillanatra halottnak hitte az előtte fekvő alakot. Eddig még sohasem látott halott emberi lényt, és most a megdöbbentő látvány hatására úgy érezte, a lába mindjárt összecsuklik alatta.

– Ekkor azonban az öregember szeme kinyílt, és Daneel visszanyerte az egyensúlyát, bár még ezután is valami megmagyarázhatatlan gyöngeséget érzett a tagjaiban.

Az öregember szeme rámeredt, és fáradt, ráncos ajkán megjelent valami homályos, halvány mosoly.

– Daneel! Jó, öreg barátom, Daneel! – Az elsuttogott szavakban a valamikori Elijah Baley hangja rémlett föl. A lepedő alól lassan kiemelkedett egy elgyötört, ráncos kéz, és Daneel végre bizonyossággal fölismerte régi kollégáját.

– Elijah kollégám! – suttogta csöndesen.

– Köszönöm... köszönöm, hogy eljöttél!

– Fontos volt számomra ez az eljövetel, Elijah kollégám!

– Attól féltem, esetleg nem engedélyezik. Azok... a többiek... még a saját fiam is... csupán robotnak néznek.

– De én valóban robot vagyok!

– Számomra nem, Daneel. Te nem változtál meg, ugye? Ugyan nem látlak egész világosan, de most is pontosan olyannak tűnsz, mint akkor régen. Mikor is láttalak utoljára? Vagy huszonkilenc évvel ezelőtt!

– Igen, és... Elijah kollégám, én mindez idő alatt semmit sem változtam... tehát láthatod: robot vagyok!

– Én viszont megváltoztam, mégpedig alaposan. Nem lett volna szabad megengednem, hogy ebben az állapotban láss, de lám, túl gyenge voltam leküzdeni a vágyat, hogy újra találkozhassam veled. – Baley hangja kicsit megerősödött, mintha Daneel jelenléte adott volna neki új erőt.

– Akármennyire megváltoztál is, Elijah kollégám, én örülök, hogy itt lehetek veled.

– És Lady Gladia... hogy van?

– Jól. Ő is eljött velem.

– De nincs... – Elijah megpróbált körülnézni, és ettől enyhe fájdalom keveredett a hangjába.

– Nem, nem szállt le erre a világra, a hajója odafönt kering. Tudomására hozták, hogy nem óhajtod látni, és ő megértette.

– Nem igaz! Igenis látni kívántam, de képes voltam ellenállni a csábításnak. De ő ugye nem változott semmit?

– A külseje ugyanolyan, mint amikor utoljára találkoztál vele.

– Akkor jó... de nem hagyhattam, hogy ilyennek lásson. Nem engedhetem, hogy ez legyen rólam az utolsó képe! Veled egészen más a helyzet.

– Azért, mert én valóban robot vagyok, Elijah kollégám.

– Ne hangsúlyozd ezt már megint – mormolta a haldokló zsémbesen. – Akkor sem jelenthetnél számomra többet, Daneel, ha élő ember lennél.

Egy darabig szótlanul feküdt párnáin, majd gyöngén megszólalt:

– E hosszú évek alatt sohasem hívtam föl őt, és nem is írtam neki. Nem avatkozhattam bele az életébe. Gladia még most is Gremionis felesége?

– Igen.

– És boldog vele?

– Azt nem ítélhetem meg. Mindenesetre nem úgy viselkedik, amit boldogtalanságként értelmezhetnék.

– Vannak gyerekeik?

– Az engedélyezett kettő.

– Nem haragszik rám, amiért sohasem kerestem?

– Úgy gondolom, megértette az okát.

– És... említette a nevemet valaha?

– Majdnem soha, de Giskard szerint sokszor gondolt rád.

– Hogy van Giskard?

– Megfelelően működik, úgy, ahogy te is tudod.

– Eszerint... te is ismered a képességeit!

– Igen, szólt róluk nekem, Elijah kollégám.

Baley ismét hosszan hallgatott. Végül megremegett, és halkan suttogta:

– Önző okból kérettelek ide, Daneel. Látni akartam, hogy nem változtál meg... hogy életem nagyszerű napjainak emléke még él, hogy te emlékszel rám, és ezután sem felejtesz el soha. De mondani is szeretnék neked valamit. Hamarosan meghalok, Daneel, és tudom, hogy mindenképpen megtudtad volna a halálhíremet. Még ha nem jöttél volna ide, ha végig az Aurorán maradsz, akkor is értesülsz róla. Az én halálomról az egész galaxis tudomást szerez. – A férfi mellkasát gyönge nevetés rázkódtatta meg. – Ki gondolt volna erre valaha?

– Gladia is megtudja biztosan, de ő tisztában van vele, hogy meg kell halnom, és bármennyire elszomorítja is ez őt, mégis belenyugszik valahogy. Inkább a hír rád gyakorolt hatásától félek, bármennyire robot vagy is, amint állítod, s amit én nem akarok tudomásul venni. Tekintettel a régi szép időkre, biztosan szeretnéd megakadályozni a halálomat, és mivel erre képtelen vagy, esetleg maradandó károsodást is szenvedhetsz miatta. Hadd próbáljak hát e téren vitába szállni veled.

Baley hangja mindjobban elgyöngült. Bár Daneel mozdulatlanul ült a helyén, arcán mégis, robot létére, szokatlan érzelmek tükröződtek. Aggódás és bánat látszott a vonásain. A férfi azonban csukva tartotta a szemét, ezért nem láthatta a rendkívüli jelenséget.

– Az én halálom nem fontos, Daneel – mormolta. – Az emberek közül egyetlen egyén halála sem lényeges. Aki meghal, hátrahagyja a munkáját, és az nem pusztul el teljesen. Az sosem pusztul el teljesen, amíg az emberiség létezik. Érted, amit mondok?

– Igen, Elijah kollégám – suttogta Daneel.

– Minden egyén munkája hozzájárul a nagy egészhez, és így annak halhatatlan részévé válik. Az emberi életek, az elmúltak, a ma létezők és az ezután keletkezők teljessége bonyolult szövedéket alkot, amely immár sok tízezer éve létezik, egyre bonyolultabbá és ezáltal egészében egyre szebbé válik. Még az űrlakók is egy sajátos szálát képezik ennek a szövedéknek, és maguk is hozzájárulnak a minta színesítéséhez és szépségéhez. Az egyén élete csupán egyetlen szál ebben a szövedékben, és ugyan mit számít egy fonal az egészhez képest?

– Ezért, Daneel, az egész szövetet tartsd a szemed előtt, és ne hagyd, hogy valamely magányos szál elterelje a figyelmedet! Hiszen oly sok fonál létezik, és mindegyik értékes, mindegyik beleszövődik az egészbe...

Baley fáradtan elhallgatott, de Daneel türelmesen várta a folytatást.

A következő pillanatban a férfi kinyitotta a szemét, ránézett Daneelre, és kissé összeráncolta a homlokát.

– Hát te még mindig itt vagy? Ideje indulnod. Elmondtam már mindent, amit neked akartam.

– Nem szeretnék még elmenni, Elijah kollégám.

– De menned kell. Nem késleltethetem tovább a halálomat. Fáradt vagyok... rettenetesen fáradt. Várom már az elmúlást. Elérkezett az ideje.

– Nem maradhatnék itt mégis, ameddig élsz?

– Nem szeretném. Ha látod, amint meghalok, minden szavam ellenére kárt szenvedhetsz. Menj hát! Ez parancs! Ha mindenáron akarod, elfogadom a robot voltodat, de akkor teljesítened kell a parancsomat. Semmit nem tehetsz az életem megmentéséért, tehát semmi sem állhat útjába a Második Törvénynek. Menj! Isten veled, Daneel barátom – mutatott Baley az ajtóra reszkető kézzel.

Daneel lassan megfordult; szokatlanul nehezen engedett a férfi utasításának.

– Isten veled, Elijah koll... – elharapta a szót, majd kissé rekedten így fejezte be a mondatot: – Isten veled, Elijah barátom!

– Még életben van? – szegezte Daneelnek a kérdést Bentley a szomszéd szobában.

– Amikor eljöttem tőle, még élt.

Bentley belépett a szobába, és szinte azonnal vissza is jött.

– Már nem él. Találkozott veled, és eltávozott.

Daneel azon kapta magát, hogy nekitámaszkodik a falnak. Beletelt egy kis időbe, mire képes volt ismét egyenesen állni. Bentley félrefordított tekintettel várt egy darabig, azután együtt beszálltak a kis hajóba, és felröppentek a körpályán várakozó Gladiához.

A nő is megkérdezte, vajon él-e még Elijah Baley, s amikor kíméletesen közölték vele, hogy nem, száraz szemmel elfordult tőlük, és visszavonult a kabinjába kisírni magát.

37/a

Daneel folytatta a megkezdett gondolatot, mintha Baley halálának éles emléke meg sem szakította volna.

– Most pedig Madame Gladia beszédének fényében még valamit megértettem Elijah kollégám szavai mögött.

– Hogyan sikerült?

– Magam sem tudom biztosan. Nagyon nehéz úgy gondolkodnom, ahogy most próbálkozom.

– Várok, ameddig kell, a válaszodra – mormolta Giskard.

38.

Genovus Pandaral magas termetű volt, és sűrű, hófehér haja, megjelenésének sajátos tekintélyt kölcsönző ősz pofaszakálla ellenére nem igazán öreg. Vezéri külsejének köszönhetően lendületesen haladt előre a ranglétrán, bár maga is tisztában volt azzal, hogy megjelenése többet nyom a latban belső értékeinél.

Miután beválasztották az Igazgatóságba, kezdeti lelkesedése hamarosan lelohadt. Valóságos képességeinél mélyebben részesedett a hatalomban, s amint évről évre följebb emelkedett, egyre inkább tisztában volt ezzel. Mára mégis ő lett a főigazgató.

Micsoda teher volt számára ez a rang!

A régi szép időkben a vezető beosztás nem jelentett semmit. Nephi Morler idején, nyolc évtizeddel korábban, annak a Morlernek, akit az iskolás gyerekek tankönyvei is a legnagyobb főigazgatóként emlegettek, ez a rang nem jelentett semmiféle nehézséget. Végül is mi volt akkoriban a Baleyföld? Csupán egy kis világ, elszórt farmergazdaságok és néhány kisváros a természetes közlekedési útvonalak mentén. Az egész népesség nem volt több ötmilliónyinál, és mindössze némi nyers gyapjút meg kevés titánércet exportáltak.

Az űrlakók Han Fastolfe többé-kevésbé kedvező befolyása árnyékában alig törődtek vele a távoli Auroráról, és az élet egyszerű volt. Ha az emberek a kultúra levegője után vágytak, vagy a műszaki haladás jótéteményeit óhajtották élvezni, bármikor visszamehettek a Földre, ahonnan egyébként rendre érkeztek új világukra a további bevándorlók. A hatalmas földi népesség kimeríthetetlen tartalékot jelentett.

Miért ne lehetett volna hát nagyszerű főigazgató Morler? Hiszen lényegében semmit sem kellett csinálnia.

A jövőben pedig megint csak egyszerű lesz a kormányzás. Miközben az űrlakók folyamatosan hanyatlanak (minden iskolás gyereknek azt tömték a fejébe, hogy bele kell fulladniuk társadalmuk ellentmondásaiba, bár Pandaral néha kételkedett e tétel igazságában), a telepesek száma és ereje pedig egyre gyarapszik, el kell jönnie az időnek, amikor ismét biztonságos lesz az élet. A telepesek léte békés lesz, és nyugodtan fejleszthetik ismereteiket addig sohasem látott magasságok felé.

Ahogy a Baleyföld kiteljesedik, méretre és formára egy második Föld válhat belőle, utána a többi világokból is, amelyek sorra keletkeznek az űr távoli tájain, hogy végül hatalmas Galaktikus Birodalomban olvadjanak össze. És a Baleyföld, mint a legrégibb és legnépesebb telepes világ, biztosan előkelő helyet foglal majd el a Birodalomban a Föld Anya áldásos és örökös vezérlete alatt.

De Pandaral nem a múltban volt főigazgató. Nem is a jövőben lesz azzá, hanem most az...

Han Fastolfe meghalt, viszont Kelden Amadiro él. Amadiro húsz évtizeddel korábban tiltakozott a földi telepesek kirajzása ellen, és most is készen áll a bajkeverésre. Az űrlakók még túl erősek hozzá, hogy figyelmen kívül hagyhassák őket, a telepesek pedig nem elég erősek még a magabiztos előretöréshez. Valahogyan féken kell tehát tartaniuk az űrlakókat, amíg kialakul a kívánatos egyensúly.

Az űrlakók megfékezése, a telepesek határozottságának és öntudatának megerősítése mindenki másnál jobban nehezedett Pandaral vállára, olyan feladatként, amelyet nem kedvelt és nem is óhajtott.

Reggel volt, hideg, szürke reggel, újabb kiadós hóesés ígéretével terhes – bár ez nem volt szokatlan jelenség –, és Pandaral egyedül vágott neki a szállodának. Nem akart semmilyen kíséretet.

A teljes fegyverzetben őrt álló biztonsági emberek vigyázzba vágták magukat, amint elhaladt előttük, és gondterhelten üdvözölte őket.

– Akadt valami probléma, kapitány? – szólította meg az őrség elépenderülő parancsnokát.

– Semmi, igazgató úr. Minden teljesen nyugodt.

Pandaral bólintott.

– Melyik szobában helyezték el Baley kapitányt? És izé... az űrlakó nőre gondosan vigyáznak, ugye? Jól van!

Továbbhaladt. Egészében véve, gondolta, D. G. derekasan viselkedett. Az elhagyott Solaria csaknem kimeríthetetlen forrása lehet a robotokkal kereskedőknek, és tekintélyes hasznot meríthetnek belőle, bár a haszonszerzés általában nem garantálja a világ biztonságát, elmélkedett Pandaral komoran. Hanem a csapdákat rejtő Solariát jobb lesz békén hagyniuk. Nem ér meg egy háborút. D. G. okosan tette, hogy azonnal otthagyta.

És magával hozta a nukleáris erősítőt. A hasonló berendezések mindeddig hatalmas méretűek voltak, és csak terjedelmes, drága segédberendezések által használhatták volna támadó űrhajók megsemmisítésére. De még ebben a formában sem jutottak velük sokkal túl a kezdeti tervezésen. Túl költséges mulatság. Jóval kisebb és olcsóbb változatokra van szükség, tehát D. G.-nek igaza volt, hogy az erősítő megszerzése nagyobb jelentőségű annak a világnak minden robotjánál. Ez a szerkezet igen nagy hasznára válhat a Baleyföld tudósainak.

És ha az egyik űrlakó világnak van ilyen erősítője, miért ne lehetne a többieknek is? Például az Aurorának. Ha ez a fegyver eléggé lekicsinyíthető ahhoz, hogy fölszereljék egy hajóra, akkor az űrlakók flottája minden nehézség nélkül seregnyi telepes hajót is elsöpörhet. Vajon hol tarthatnak ezen az úton? És milyen gyorsan haladhat előre a Baleyföld is ebben az irányban a D. G. által zsákmányolt erősítő birtokában?

Jelzett D. G. szobájának ajtaján, majd azonnal be is lépett rajta, meg sem várva az invitálást. Lám, a főigazgatói posztnak akadnak bizonyos előnyei is.

D. G. kidugta a fejét a fürdőszoba ajtaján, és a haját szárogató törülköző mögül dörmögte:

– Szívesebben köszönteném a megfelelő mélységes tisztelettel, főméltóságú igazgató uram, de előnytelen pillanatban kapott el, amikor önnön méltóságomnak teljes híján éppen kimászom a zuhany alól.

– Ó, hallgasson már el! – mordult rá Pandaral zsémbesen.

Általában kedvelte D. G. zabolátlan fesztelenségét, de nem most. Bizonyos tekintetben különben sohasem értette meg teljesen a kapitányt. D. G. született Baley volt, a nagy Elijah és az alapító Bentley egyenes ági leszármazottja. Ezen az alapon D. G.-nek kijárt volna az igazgatói rang, nem is szólva a közönséget meghódítani képes jópofaságáról. Mégis inkább a kereskedői pályát választotta, ami nem jelentett könnyű életet, viszont annál több veszélyt. Persze meggazdagodhatott általa, de könnyen ott is hagyhatta a fogát, s ami még ennél is kellemetlenebb, idő előtti öregedéshez vezetett.

Ráadásul a foglalkozása sokszor hónapokra elszólította a kapitányt, pedig sokkal inkább megbízott a tanácsaiban, mint a legtöbb hivatalfőnökében. Az ember sohasem tudhatta biztosan, mikor beszél D. G. komolyan, de attól függetlenül érdemes volt odafigyelni a szavára.

– Nem hiszem, hogy annak az asszonynak a beszéde a lehető legelőnyösebb volt számunkra – sóhajtotta nehezen Pandaral.

D. G. közben már majdnem teljesen felöltözött.

– Ki sejthette volna előre? – vonta meg a vállát.

– Például maga. Biztosan utánanézett a hátterének, ha egyszer úgy döntött, hogy magával cipeli.

– Valóban utánanéztem, igazgató uram. Több mint három évtizedet töltött a Solarián. Az a bolygó formálta meg az egyéniségét, és ott állandóan robotok társaságában tartózkodott. Embereket szinte csak holoképek formájában láthatott, a férje kivételével, aki mellesleg nem túl gyakran látogatta meg őt. Az Aurorára érkezvén, súlyos gondot okozott neki a beilleszkedés, pedig jórészt ott is a robotjai vették körül. Jó huszonhárom évtizednyi élete alatt talán húsz embert sem látott egyszerre, nemhogy négyezret. Nem gondoltam, hogy pár szónál többet mondana, ha egyáltalán meg mer szólalni. Sejtelmem sem volt róla, micsoda beszélőkéje van.

– Leállíthatta volna, miután ez a tulajdonsága kiderült. Közvetlenül ott ült mellette.

– Csak nem akart lázadást? A népnek nagyon is tetszett. Ön is ott volt. Világosan láthatta. Ha erővel leültetem, a közönség még megrohamozza az emelvényt. Különben, igazgató uram, ön sem próbálta megállítani őt.

– Tulajdonképpen eszembe jutott – köszörülte meg a torkát Pandaral –, de valahányszor elszántam magam rá, mindig hátranéztem, és elkaptam a robotja... tudja, az igazi robotja különös tekintetét.

– Az Giskard. Igen, de mi van vele? Nem bánthatta volna önt.

– Tudom. És mégis idegesített, és valahogy eltérített a szándékomtól.

– Nos, ne rágódjon tovább ezen, igazgató uram. – D. G. addigra már teljesen felöltözött, és most vendége felé tolta a reggelizőtálcát. – A kávé még meleg. Vegyen süteményt és lekvárt is, ha óhajt. Majd elcsitul a dolog. Nem hinném, hogy az emberek belehabarodnak az űrlakókba, és tönkreteszik a politikánkat. Sőt talán még jól is jöhet a dolog. Ha az űrlakók tudomást szereznek róla, az megerősítheti Fastolfe pártját. Fastolfe ugyan meghalt, de a szervezete tovább él, legalábbis nem bomlott föl teljesen, és nekünk bátorítanunk kell mérsékelt politikáját.

– Tulajdonképpen – mormolta Pandaral – minduntalan az öt hónap múlva esedékes össztelepes kongresszus jut az eszembe. Hallgathatom majd a rengeteg megjegyzést Baleyföld megalkuvásáról, a gúnyolódást a baleyföldiek szeretetéről az űrlakók iránt. És állítom – tette hozzá komoran –, minél kisebb egy világ, annál nagyobb hangja van a héjáinak.

– Akkor beszéljen a fejükkel – tanácsolta D. G. – Nyilvánosan viselkedjék igazi államférfiként, de ha félrevonja őket, nézzen egyenesen a szemükbe, nem hivatalosan, és jelentse ki, hogy a Baleyföldön szólásszabadság van, és ezen nem is óhajtunk változtatni ezután sem. Mondja meg nekik, hogy a mi világunk a szívén viseli a Föld sorsát, de ha bármelyik világ az űrlakók elleni háború kirobbantásával kívánja bizonyítani az anyabolygó iránti mélyebb elkötelezettségét, akkor a Baleyföld érdeklődéssel figyeli majd a dolgot, ám többet nem tesz. Ettől majd befogják a szájukat.

– Ó, nem! – hördült föl Pandaral riadtan. – Egy ilyen megjegyzés biztosan kiszivárogna. Rettenetesen bűzlene a dolog.

– Igaza van, s ez nagy kár – dörmögte D. G. – De legalább gondoljon erre, és ne hagyja a fejére nőni azokat a nagyszájúakat.

Pandaral fölsóhajtott.

– Remélem, elboldogulunk valahogy, de a tegnapi este azért határozottan megzavarta a terveinket. Ez aggaszt igazán.

– De mivel zavarta meg?

– Amikor az Auroráról elindultak a Solaria felé, két ottani hadihajó is a nyomukba szegődött. Tudott erről?

– Közvetlenül nem, de számítottam rá – felelte D. G. közömbösen. – Ezért igyekeztem a Solaria felé egy vesződségesebb kerülő úton.

– Az egyik aurorai hajó maguktól több ezer kilométernyire szintén leszállt a Solariára. Ebből következik, hogy nyíltan nem akartak beleavatkozni a dolgába. A másik hajó bolygó körüli pályán maradt.

– Nagyon ügyes. Én is hasonlóképpen cselekedtem volna, ha van egy másik hajóm is.

– Az az aurorai hajó, amelyik leszállt, órákon belül megsemmisült. A fönt maradtak jelentették az eseményt, mire visszarendelték őket. Egy kereskedő letapogatóállomás csípte el az üzenetet, és közölte velünk.

– Talán nem rejtjelezték?

– De igen, csakhogy azt a kódjukat már sikerült megfejtenünk.

D. G. elgondolkodón bólogatott.

– Nagyon érdekes. Föltehetően nem volt velük senki, aki beszélte volna a solariai nyelvjárást.

– Azt hiszem, így van – sóhajtotta Pandaral gondterhelten. – Amíg valaki ki nem deríti, hová mentek el a solariaiak, addig ez a maga nőszemélye az egyetlen elérhető solariai az egész galaxisban.

– És ők a rendelkezésemre bocsátották. Nagy hiba volt a részükről.

– Mindenesetre tegnap este be akartam jelenteni az aurorai hajó pusztulásának hírét. Tárgyszerűen, minden csámcsogás nélkül. Még így is fölizgatta volna a galaxis minden telepesét. Úgy értem, nekünk sikerült épségben megúsznunk a veszélyt, az auróraiaknak viszont nem.

– Velünk volt egy solariai – jegyezte meg D. G. szárazon –, velük pedig nem.

– Nagyon helyes. Ez megint csak a maga és a nő javára szolgált volna. És mégsem lett belőle semmi. Annak a nőszemélynek a beszéde után bármi csak rosszabbul sülhetett volna el, még egy aurorai hadihajó pusztulásának a híre is.

– Arról nem is beszélve – mormolta D. G. –, hogy mindenki kitombolta magát a rokonság és a szeretet jegyében, s rosszízű lett volna, legalábbis a következő fél órában, ujjongva üdvözölni pár száz aurorai rokon pusztulását.

– Én is így látom. Egyszóval hatalmas erejű lélektani fegyvertől fosztottuk meg magunkat.

– Ezt felejtse el, igazgató uram – ráncolta össze a homlokát D. G. –, más megfelelő alkalommal még nyugodtan kijátszhatja ezt a propagandakártyát. A fontos az, mit jelent ez az egész. Egy aurorai hajót felrobbantottak. Ezek szerint nem számítottak a nukleáris erősítő támadására. A másik hajót visszarendelték, vagyis bizonyára az sem tudott volna védekezni ellene; lehet, hogy még egyáltalán nincs is ilyen eszközük. Ebből én arra következtetek, hogy a hordozható, no jó, mondjuk félig hordozható atomerősítő sajátos solariai fejlesztés gyümölcse, és nem általában áll az űrlakók rendelkezésére. Ez számunkra kedvező, mármint ha igaz. Adott pillanatban tehát ne nyafogjunk holmi propagandaveszteségről, hanem próbáljuk a lehető legtöbbet kipréselni a gyorsítóból. Jó lenne megelőzni e téren az űrlakókat, ha egyáltalán lehetséges.

Pandaral egy zsemlét majszolva mormolta:

– Talán igaza van. De akkor mit kezdjünk a további hírekkel?

– Miféle hírekkel? Igazgató úr rendelkezésemre bocsátja az értelmes következtetés levonásához szükséges ismereteket, vagy egyenként fölhajigálja őket a levegőbe, én meg kapkodjak utánuk?

– Ne zsörtölődjön már, D. G.! Nincs értelme a beszélgetésünknek, ha nem fogalmazhatok kötetlenül. Tudja maga, hogyan zajlik le egy igazgatósági tanácskozás? Talán vágyik az én munkámra? Átveheti, ha kedve van hozzá.

– Köszönöm, de inkább nem. Nem vágyom rá. Egyedül a híreire vagyok kíváncsi.

– Üzenetet kaptunk az Auroráról. Közvetlen üzenetet. Egyenesen velünk vették föl a kapcsolatot, nem fáradtak a földi közvetítéssel.

– Akkor ez föltehetően tényleg fontos üzenet, mármint nekik. Végül is mit akarnak?

– Visszakövetelik a solariai nőt.

– Ezek szerint tudják, hogy a hajónknak sikerült felszállnia a Solariáról, és hogy visszatértünk a Baleyföldre. Nekik is vannak megfigyelőállomásaik, és éppúgy lehallgatják a mi adásainkat, mint mi az övéiket.

– Magától értetődik – mondta Pandaral nyilvánvaló ingerültséggel. – Ugyanolyan gyorsan megfejtik a rejtjeleinket, mint a mieink az övéiket. Véleményem szerint ideje lenne megállapodnunk a nyílt üzenetközvetítésről. Egyik fél sem járna rosszabbul.

– És megmondták, miért követelik vissza a nőt?

– Természetesen nem. Az űrlakók nem érvelnek, hanem parancsolnak.

– És azt vajon sikerült-e kideríteniük, mit is csinált a hölgyünk a Solarián? Mivel ő az egyetlen, aki beszéli az eredeti solariai nyelvet, talán általa akarják megtisztítani a bolygót azoktól a felvigyázóktól.

– Nem tudom, hogyan jöhettek volna rá, D. G. A szerepéről tegnap este szóltunk. Az aurorai üzenet annál jóval korábban befutott. De az nem is számít, miért akarják őt. A kérdés az: mi mit tegyünk most? Ha nem küldjük vissza, akkor viszályba kerülünk az Aurorával, amit én nem akarnék. Ha viszont visszaadnánk, az rossz fényt vetne a baleyföldiekre, és az Öreg Bistervan nagygyűlésen vádolna meg bennünket, hogy térden csúszkálunk az űrlakók előtt.

Egymásra meredtek, s végül D. G. szólalt meg elsőként:

– Vissza kell juttatnunk a nőt. Valóban született űrlakó és az Aurora polgára. Nem tarthatjuk itt az Aurora akarata ellenére, mert azzal minden kereskedőnket veszélyeztetnénk, aki üzleti ügyben az űrlakók területére lép. Majd én visszaszállítom őt, igazgató uram, és akkor rám háríthatja a teljes felelősséget. Mondhatja azt, hogy a Solariára csak azért engedték el velem, mert megígértem a visszaszállítását, s ez igaz is; bár rögzítettük írásos formában, de én becsületes ember vagyok, és mindenképpen betartom a szavamat. Végül még hasznunkra is válhat a dolog.

– Ugyan hogyan?

– Majd én kigondolom valahogy. De ha megoldotta a feladatot, a hajómat állami költségen kell majd rendbe tenniük. És az embereimnek is tisztességes jutalmat kell adniuk. Gondolja csak meg, igazgató uram, a szabadságukat áldozzák föl.

39.

Ahhoz képest, hogy még vagy három hónapig nem óhajtott újra hajóra szállni, D. G. egészen jó hangulatban volt.

Gladia viszont, mivel jóval nagyobb és kényelmesebb lakosztálya volt, mint ideúton, észrevehetően elkomorult.

– Mire megy ki ez az egész? – kérdezte.

– Netán megvizsgálja az ajándék ló fogát? – vágott vissza D. G.

– Egyszerűen csak megkérdezem.

– Először is azért, mivel ön egy első osztályú hős, asszonyom, és amikor rendbe szedték a hajómat, az egészet alaposan fölforgatták maga miatt.

– Fölforgatták?

– Ó, ez csak amolyan kifejezés. Kicifrázták, ha önnek úgy jobban tetszik.

– Ezt a helyet nem most teremtették. Kit túrtam ki a lakosztályából?

– Ez itt valójában a legénységi pihenő volt, de a fiúk ragaszkodtak ahhoz, hogy ön kapja meg. Nekik is a kedvencükké vált, tudja? Tulajdonképpen Niss erősködött a legjobban; emlékszik még Nissre, asszonyom?

– Hát hogyne.

– Szeretné, ha alkalmazná Daneel helyett. Azt mondja, Daneel nem leli örömét a munkájában, és még bocsánatot is kér az áldozataitól. Niss viszont elintézne bárkit, aki a legcsekélyebb kellemetlenséget okozná önnek, ráadásul élvezettel, és a világért sem kérne bocsánatot érte.

– Mondja meg neki, hogy észben tartom az ajánlatát – mosolyodott el Gladia –, és örömmel rázok kezet vele, amennyiben lehetséges. Nem volt rá módom ugyanis, mielőtt leszálltunk a Baleyföldön.

– És gondolom, kesztyűt visel majd, ha sor kerül erre a kézfogásra.

– Természetesen, bár nem tudom, szükség lesz-e még rá. Mióta eltávoztunk az Auroráról, még csak nem is tüsszentettem. Biztosan tisztességesen megerősítették az ellenálló képességemet az előzetesen kapott oltások. – Körülnézett. – Lám, még Daneel és Giskard számára is gondoskodott a fali nyílásokról. Igazán kedves figyelmesség az ön részéről, D. G.

– Madame – felelte D. G. –, minden erőnkkel igyekszünk a kedvére tenni, és őszintén örülünk, ha sikerül.

– Meglehetősen különös – mormolta Gladia, mintha a szavai alapos megválogatásán töprengene –, de nem tölt el igazi öröm. Nem vagyok biztos benne, hogy szívesen hagyom el a világukat.

– Nem? A hideg, a hó, a fenyegető, primitív és állandóan rikoltozó tömeg mindenütt. Ugyan mit talál vonzónak ebben?

– Nem az üdvrivalgó tömegről van szó – vörösödött el Gladia.

– Igyekszem hinni önnek, asszonyom.

– Tényleg nem arról van szó! Valami egészen más befolyásol. Én... én eddig sohasem csináltam semmit. Elszórakoztam némely közönséges dolgokkal, erőterek színezésével játszadoztam, meg robotok formatervezésével. Szerelmeskedtem, feleség lettem, azután anya, de mindennek során sohasem váltam igazi egyéniséggé. Ha váratlanul megszűnnék létezni, vagy soha meg sem születtem volna, ez senkire és semmire nem lenne semmilyen hatással... talán egy-két közelebbi barát kivételével. De most egészen más a helyzet.

– Valóban? – kérdezte D G., hangjában árnyalatnyi évődéssel.

– Igen! – mondta határozottan Gladia. – Képes vagyok befolyásolni az embereket. Kiválaszthatok és magamévá tehetek valamilyen ügyet. Mi több, máris megtettem! Meg akarom előzni a háborút. Szeretném, ha a világmindenséget egymás mellett népesítenék be a telepesek és az űrlakók. Azt akarom, hogy mindkét fél megőrizze sajátos tulajdonságait, és ettől függetlenül képes legyen a másokét elfogadni. Olyan keményen szeretnék mindezen munkálkodni, hogy a távozásom után a történelem miattam változzon meg, és az emberek azt mondogassák: "A dolgok messze nem állnának ilyen jól, ha ő nem lett volna."

Lángoló arccal nézett egyenesen D. G. szemébe.

– Tudja, micsoda különbség ez? Huszonhárom évtizeden keresztül senki sem voltam, most pedig végre valaki lettem! Rájöttem, hogy az eddig üres körforgásnak tekintett élet igenis tartalmazhat valamit, méghozzá valami nagyszerűt! Hogy még hosszú-hosszú ideig boldog lehetek, miután már végleg lemondtam minden boldogságról!

– Mindennek átéléséhez nem kell föltétlenül a Baleyföldön tartózkodnia, asszonyom. – D. G. kissé meglepettnek látszott.

– Ebben nem lehetne részem az Aurorán. Ott csupán egy solariai bevándorló vagyok. Egy telepes világon viszont űrlakó, szóval szokatlan jelenség lehetek.

– Mégis nemegyszer, ráadásul elég nyomatékosan jelentette ki, hogy vissza akar térni az Aurorára.

– Kicsivel ezelőtt így is volt, D. G., de most már nem mondok semmi ilyesmit... nem igazán kívánok visszatérni.

– Ami igazán jelentős hatással lehetne ránk, csakhogy most már az Aurora akarja önt! Kifejezetten tudomásunkra hozták.

– Még hogy engem akar? – kapta föl a fejét Gladia meglepetten.

– Magától az Aurorai Tanács elnökétől kaptunk határozottan ilyen értelmű üzenetet – jegyezte meg D. G. könnyedén. – Mi szíves örömest magunknál tartanánk, de az Igazgatóság szerint emiatt nem vállalhatjuk a csillagközi válság kockázatát. A magam részéről nem egészen értek velük egyet, de az ő rangjuk a magasabb.

– De miért akarhatnak engem? – vonta össze szemöldökét Gladia. – Már húsz évtizednél régebben élek az Aurorán, de még látszólag sem adtak hangot soha ilyesféle óhajuknak. De várjon csak! Talán bennem látják a solariai felvigyázók lehetséges megfékezésének egyetlen eszközét?

– Ez a gondolat már bennem is felötlött, madame.

– Nem vállalom! Annak az egyetlen felvigyázónak a megállítása is egy hajszálon múlott, és nem tudom, meg tudnám-e tenni még egyszer. Sőt tudom, hogy nem sikerülne. Különben is, miért kellene leszállniuk arra a bolygóra? Most, miután tisztában vannak a felvigyázók mibenlétével, távolról is megsemmisíthetik őket.

– Valójában – dünnyögte D. G. – ez az üzenet jóval azt megelőzően befutott, hogy bármit is tudhattak volna a felvigyázóval való összecsapásáról. Egészen biztosan valami más miatt követelik vissza olyan hevesen.

– Ó! – hőkölt hátra Gladia döbbenten, de a következő pillanatban visszanyerte erélyét. – Nem érdekel, mi más okuk lehet rá. Én nem akarok visszamenni! Idekint van dolgom, és föltett szándékom annak folytatása!

– Őszintén örülök a szavainak, Gladia – emelkedett föl D. G. – Reméltem is, hogy így érez majd. Ígérem, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy velem tarthasson, amikor távozom az Auroráról. Először azonban el kell mennem az Aurorára, és önnek is velem kell tartania!

40.

Gladia egész más érzelmekkel nézte a távolodó Baleyföldet, mint amikor idefelé tartottak. Igaz, ugyanaz a hideg és nyomorúságos bolygó volt, mint amikor megérkeztek, de a népe valahogy melegséggel és élettel töltötte meg. Az emberek valóságosak voltak rajta – és kedvesek hozzá.

A Solaria, az Aurora és a többi űrlakó világok lakói, amelyeket meglátogatott vagy hipervízión látott, valahogy olyan anyagtalannak tűntek... gázneműek voltak.

Igen, ez a megfelelő szó! Gázneműek!

Akármilyen kisszámú emberi lény élt is egy űrlakó világon, teljesen szétszóródtak a bolygón, ahogyan a gázmolekulák kitöltenek egy edényt. Mintha csak egyenesen taszítanák egymást.

Talán valóban így is van, gondolta magában sötéten. Őt legalábbis mindig taszították. Ilyen szellemben nevelkedett föl a Solarián, de még az Aurorán is, ahol a kezdeti időkben őrülten belevetette magát a szexbe, bár a legkellemetlenebbnek azt a testi közelséget találta benne, ami szükségszerűen vele járt.

Kivéve... Elijah esetét kivéve. De ő nem is volt űrlakó.

A Baleyföld nem ilyen volt. Talán a többi telepes világ sem. A telepesek sűrűn összetömörültek. Nagy területeket hagytak néptelenül e szoros együttélés áraként. Azok mindaddig üresen maradnak, míg a gyarapodó emberiség be nem népesíti majd őket. Egy telepes világ emberek csoportjaiból állt... kavicsokból és szikladarabokból, nem gázpamacsokból.

Vajon miért lehet így? Talán a robotok miatt! Általuk az emberek kevésbé függtek egymástól. Betöltötték az élő személyek közötti űrt. Szigetelőanyagként ékelődtek az egymáshoz természetesen vonzódó emberek közé, míg végül a társadalom elszigetelt sejtekre hullott szét.

Igen, így kellett lennie. Sehol nem volt annyi robot, mint a Solarián, és ott ez a szigetelőhatás olyan erejűvé fokozódott, hogy az egyes gázmolekuláknak megfelelő személyek teljesen semlegessé váltak egymás iránt, míg végül csaknem minden érintkezés megszakadt közöttük. (Vajon hová tűnhettek a solariaiak, töprengett el rajta ismét, és most hogyan élhetnek?)

És biztosan a hosszú élet is hozzájárul a jelenséghez. Hogyan alakulhatna ki bármilyen érzelmi vonzódás, ami a sok elmúló évtized során meg nem keseredik, vagy ha valaki meghalt, a másik hogyan viselhette volna el különben a veszteség fájdalmát hosszú évtizedekig? Ezért azután kifejlesztették magukban az érzelmi kötődések kiküszöbölésének képességét, inkább visszahúzódtak, és magukba zárkóztak.

Ezzel szemben a rövid életű emberi lények nem szabadulhattak ilyen könnyen a létezés bűvöletéből. Az egymást gyorsabban váltó nemzedékek között a gyönyörök labdája kézről kézre röppent tovább, még csak nem is érintette a földet.

Éppen csak most magyarázta el D. G.-nek, hogy nincs már több tennivalója, nem vágyik több tudásra, mindent megtapasztalt és végiggondolt már, ami kijárt neki, és ezután csak a keserves unalom lehet osztályrésze. Mondta, hogy még sohasem látott ilyen hatalmas tömeget, nem is álmodott ennyi összezsúfolódott emberről, és most beszélnie kell ezeknek a fejeknek egységbe olvadó tengeréhez, a válaszukat pedig nem értelmes szavak, hanem jelentés nélküli zaj formájában hallja; maga is összeolvad velük, átérzi az érzelmeiket, részévé válik a gigászi szervezetnek.

És nem is arról van szó, hogy eddig sohasem tapasztalt ilyesmit – el sem tudta képzelni, hogy ilyesmi létezhet. Mennyi mindenről nem tudott semmit, hosszúra nyúlt élete ellenére! Mennyi minden létezhet még, aminek a lehetőségéről sincs sejtelme!

– Madame Gladia, úgy vélem, a kapitány kér bebocsáttatást – szólalt meg ekkor halkan Daneel.

– Akkor engedd be – kapta föl a fejét Gladia meglepetten. D. G. összeráncolt homlokkal lépett be.

– Egészen megkönnyebbültem. Már azt hittem, nem találom a lakosztályában.

– Bizonyos értelemben nem is voltam itt – felelte a nő. – Elmerültem a gondolataimban. Néha előfordul velem.

– Igazán szerencsés – dörmögte D. G. – Az én gondolataim sohasem olyan terjedelmesek, hogy elmerülhessek bennük. Nos, megbékélt már az Aurorára való visszatérés gondolatával, madame?

– Nem, még nem. És a gondolataim között az is előfordult, hogy még mindig nem értem, miért kell egyáltalán visszamennünk az Aurorára. És önnek? Biztosan nemcsak az én hazaszállításom miatt! Erre a feladatra bármelyik gyorsjáratú teherhajó is megfelelt volna.

– Leülhetnék, asszonyom?

– Természetesen, foglaljon helyet. Ezt meg sem kell kérdeznie, kapitány. Szeretném, ha nem kezelne elkényeztetett arisztokrataként. Fárasztó... Ha pedig gúnyosan az űrlakó voltomra utal vele, még annál is rosszabb. Valójában jobban szeretném, ha egyszerűen Gladiának szólítana.

– Úgy látom, szeretne megszabadulni űrlakó tudatától, Gladia – mormolta D. G. Leült, és keresztbe vetette a lábát.

– Inkább a lényegtelen különbségeket szeretném elfelejteni.

– Lényegtelen? Nem, amíg ön ötször annyi ideig él, mint én!

– Különös, de éppen arra is gondoltam, milyen bosszantó hátrányt jelent ez az űrlakók számára. Mennyi idő múlva érkezünk az Aurorára?

– Ezúttal nem lesz szükség elterelő mozdulatokra. Még pár nap, míg a mi csillagunktól elég messze kerülünk a hipertéri ugrás végrehajtásához, és akkor már csak néhány napnyira leszünk az Aurorától, ennyi az egész.

– És magának miért kell az Aurorára jönnie, D. G.?

– Mondhatnám azt is, hogy egyszerű udvariasságból, de valójában szeretném elmagyarázni az elnöküknek vagy akár valamelyik alárendeltjének, mi is történt igazából a Solarián.

– Miért, ők talán nem tudják, mi történt?

– A lényegét tudják. Voltak olyan kedvesek, és megcsapolták a hírcsatornánkat, ahogy fordított esetben mi is biztosan megtettük volna. De ebből még nem vonhatták le a helyes következtetéseket. Szeretném fölvilágosítani őket... ha valóban ez a helyzet.

– És melyek azok a helyes következtetések, D. G.?

– Amint tudja, a solariai felvigyázók, a programjuknak megfelelően, csak azokat tekintik emberi lényeknek, akik a helyi nyelvjárásban szólnak hozzájuk, mint ön is tette. Ezek szerint nem csupán a telepeseket, hanem a nem solariai űrlakókat sem fogadják el emberi lényeknek. Pontosabban, az auroraiakat sem nézik embernek, ha azok leszállnak a Solariára.

– Ez hihetetlen! – kerekedett el Gladia szeme. – A solariaiak nem állíthatják be úgy azokat a robotokat, hogy az auroraiakkal is úgy bánjanak, mint magával.

– Valóban nem. Máris megsemmisítettek egy aurorai hajót. Vagy tán eddig nem tudott róla?

– Egy aurorai hajót? Nem, nem tudtam!

– Márpedig efelől biztosíthatom. Körülbelül ugyanakkor szálltak le, mint mi. Nekünk sikerült eljönnünk onnan, nekik viszont nem. Velünk ugyanis ott volt ön, velük pedig nem. Ez tehát amellett szól, vagy legalábbis ez a valószínű, hogy az Aurora nem tekintheti automatikusan szövetségeseinek a többi űrlakó világot. Vészhelyzetben minden űrlakó világ tehát csak magára számíthat.

Gladia hevesen megrázta a fejét.

– Nem helyes egyetlen esetből általánosítani. Talán nehézséget okozott a solariaiaknak, hogy a robotjaikat kedvezően programozzák be ötven különféle nyelvjárásra, viszont ellenségesen ki tudja, hány továbbival szemben. Ennyi az egész. Megkockáztatták, hogy más űrlakók nem szállnak le majd a világukon, és tévedtek.

– Igen, az aurorai vezetők egész biztosan ugyanígy érvelnek majd, hiszen általában jóval könnyebb valamilyen kedvező megoldást föltételezni, mint kedvezőtlent. Én csak tudatosítani akarom bennük a kedvezőtlen végkifejlet lehetőségét, s ettől biztosan nagyon kellemetlenül érzik majd magukat. Bocsássa meg a nagyképűségemet, de nem hiszem, hogy rajtam kívül ezt bárki kellő sikerrel megtehetné, ezért gondolom, hogy mindenki más helyett legjobb, ha mégis én megyek el az Aurorára.

Gladia kellemetlenül zaklatottnak érezte magát. Nem akart többé űrlakó lenni, csak egyszerűen emberi lény, és elfelejteni mindazt, amit éppen az imént nevezett "lényegtelen különbségeknek". És mégis, amikor D G. nyilvánvaló elégedettséggel beszélt arról, hogyan hozhatja megalázó helyzetbe az Aurorát, valahogy határozottan űrlakónak érezte magát.

Méltatlankodva jegyezte meg:

– Gondolom, azért az űrlakó világoknak önmagukban is lehetnek bizonyos esélyeik. Nem lehet minden űrlakó bolygó annyira önző!

– Önnek bizonyára úgy tűnik, hogy ennek így kell lennie – csóválta meg a fejét D. G. –, és azon sem lepődnék meg, ha minden telepes bizonyos pillanatokban a sajátjait helyezné a közösség érdekei elé, de mi mégis rendelkezünk valamivel, amivel önök nem.

– És mi lenne az? Önök talán nemesebbek?

– Természetesen nem. Semmivel sem vagyunk nemesebbek az űrlakóknál. De nekünk ott van a Föld. Az a mi világunk. Minden telepes olyan gyakran látogat el a Földre, ahányszor csak teheti. Minden telepes tudja, hogy létezik egy világ, egy nagy és fejlett világ, a maga hihetetlenül gazdag történelmével, változatos kultúrájával és bonyolult természeti rendszereivel, amely az övé, és ahová tartozik. A telepes világok marakodhatnak egymással, de ez nem vezethet el az erőszakhoz vagy a kapcsolatok végleges megszakításához, mert azonnal a Föld kormányához fordulnak közvetítésért bármely vitás kérdésben, s annak döntését kielégítőnek és vitathatatlannak tekintik. A mi három legfőbb előnyünk tehát a következő, Gladia: nincsenek robotjaink, se ez lehetővé teszi, hogy a saját kezünkkel teremtsük meg új világainkat; a nemzedékek gyors váltakozása, ami az állandó fejlődés biztosítéka, és a legfontosabb, a Föld, amely minden világunk természetes központi magja.

– De az űrlakók... – vágott közbe Gladia hevesen, ám azonnal el is hallgatott. D. G. elmosolyodott, és hangjában árnyalatnyi keserűséggel folytatta:

– Azt akarta mondani, hogy az űrlakók szintén a földi emberek leszármazottai, s ezért a Föld az ő bolygójuk is? Tényszerűen igaz, de lélektanilag nem. Az űrlakók minden tőlük telhetőt elkövetnek földi örökségük megtagadására. Nem tekintik magukat az ősi bolygóról egyszer vagy akárhányszor kiszakadt földi embereknek. Ha misztikus hajlamú lennék, azt mondanám: miután az űrlakók elvágták magukat a gyökereiktől, nem maradhatnak fönn sokáig. Mivel nem vagyok az, nem is fogalmazok így, de akkor sem húzhatják sokáig, ez az igazság. Ebben biztos vagyok.

Rövid hallgatás után kissé aggódó kedvességgel tette hozzá, mintha megérezte volna, hogy fájó pontot érintett a nő lelkében:

– De kérem, Gladia, gondoljon magára mint emberre, ne mint űrlakóra. Én is inkább embernek tekintem magamat, mint telepesnek. Az emberiség mindenképpen fönnmarad, akár űrlakók, akár telepesek, akár egyszerre mindkettőjük képében. Hitem szerint a telepesek viszik tovább a létezés terhét, de lehet, hogy ebben tévedek.

– Nem – mondta Gladia, tőle telhetőleg érzelemmentesen –, azt hiszem, igaza van, hacsak az emberek rá nem jönnek, hogyan szabadulhatnak meg az űrlakók és a telepesek megkülönböztetésétől. Ez az én célom: segíteni az embereknek, hogy ezt elérhessék!

– Hanem – mondta D. G., és futó pillantást vetett a falon körbekúszó időcsíkra – hátráltatom a vacsoráját. Nem vacsorázhatnánk együtt?

– Dehogynem – vágta rá Gladia. D. G. fölállt.

– Akkor megyek, és máris hozom. Küldhetném éppen Daneelt vagy Giskardot is, de semmiképpen sem akarok hozzászokni a robotok használatához. Különben bármennyire isteníti is önt a legénységem, azt hiszem, ez a robotjaira nem terjed ki.

Gladiának nem ízlett igazán a D. G. által fölszolgált étel. Talán a kifinomultabb ízek hiányoztak belőle, mivel a Föld hagyományai szerint a tömegfogyasztásra szánt élelem jó részét élesztőtenyészetek szolgáltatták, de Igazán nem is undorodott tőle. Mérsékelten falatozott hát.

– Remélem, nem okoz túl nagy csalódást a vacsora – jegyezte meg D. G., látván a nő lelkesedésének teljes hiányát.

Gladia megrázta a fejét.

– Nem. Lassanként, úgy látszik, megszokom. Volt némi kellemetlen tapasztalatom, amikor először fölszálltam erre a hajóra, de szerencsére semmi komoly.

– Ennek igazán örülök. De Gladia...

– Igen?

– Nem jött még rá esetleg, miért követeli vissza ilyen hirtelen az Aurora? Biztosan nem a felvigyázóval szembeni föllépése és nem is a beszéde lehet az oka. Az üzenet jóval korábban megérkezett, mielőtt még bármelyik eseményről tudomást szerezhettek volna.

– Ebben az esetben, D. G. – mormolta Gladia szomorkásán –, biztosan nincs is rám igazán szükségük. Soha nem is volt.

– De valaminek lennie kell emögött. Amint már említettem, az üzenet egyenesen az Aurorai Tanács elnökétől érkezett.

– Ó, ez az elnök a jelenlegi körülmények között csak afféle báb.

– Akkor hát ki áll mögötte? Kelden Amadiro?

– Pontosan. Ezek szerint róla is tudomása van.

– Hát hogyne – felelte D. G. komoran. – Ő a Föld elleni fanatikusok vezéralakja. A férfi, akit húsz évtizeddel ezelőtt Han Fastolfe a porba sújtott, most megint fenyeget bennünket. Lám, még egy példa, hogy hová vezet a hosszú élet.

– Én azért valami rejtélyt is sejtek itt – vette át a szót Gladia. – Amadiro bosszúálló természet. Tisztában van azzal, hogy az imént említett bukásának igazi oka Elijah Baley volt, és engem is az akkori események részesének tekint. Nem kedvel, méghozzá a gyűlölettel határos módon nem kedvel engem. Ha az elnök visszahív, amögött Amadirónak kell állnia. De neki ugyan miért lenne szüksége rám? Inkább szeretne megszabadulni tőlem. Meglehet, éppen azért küldött el magával a Solariára. Biztosan várta a hajójuk pusztulását... és vele együtt az enyémet is. Ez hajszálnyi fájdalmat sem okozott volna neki.

– Nem zokogott volna szívszakadva, ugye? – töprengett el D. G. – No de ilyesmit biztosan nem mondtak önnek. Senki sem biztatta: "Menjen csak el azzal a félbolond kereskedővel, és szerezze meg nekünk azt az örömet, hogy megöleti magát."

– Nem, csak annyit mondtak, hogy magának roppant nagy szüksége van rám, s az adott pillanatban politikailag helyes együttműködnünk a telepesekkel; az Aurorának pedig óriási szolgálatot tehetek, ha a Solariáról visszatérve beszámolok az ott történtekről.

– Hm, igen, ezt kellett mondaniuk. Még valamennyi igazság is lehet benne. Aztán meg, amikor – minden várakozásuk ellenére – mi megmenekültünk, egy aurorai hajó viszont odaveszett, biztosan első kézből való tájékoztatást kívánnak a történtekről. Ezért, mivel az Aurora helyett a Baleyföldre hoztam el, azonnal üvöltve kezdték visszakövetelni. Valószínűleg erről lehet szó. Bár – mondta a férfi inkább magának, mint Gladiának – csak annyit tudhatnak, amennyit a baleyföldi hiperadásokból kihámozhattak, azt pedig nem fogadhatják el egy az egyben. És mégis...

– És mégis micsoda, D. G.?

– Az ösztönöm azt súgja, hogy itt valami többről van szó, nem csupán az ön beszámolójáról. A követelésük hevessége szerintem túlmutat ezen.

– Ugyan, semmi mást nem akarhatnak tőlem. Semmit! – jelentette ki Gladia.

– Erre nem vennék mérget – felelte D. G.

41.

– Én sem vennék rá mérget – szólalt meg fali fülkéjében Daneel később, már az éjszaka.

– Pontosan mire gondolsz, Daneel barátom? – kérdezte Giskard.

– Az Auroráról érkezett és Lady Gladiát visszakövetelő üzenet igazi tartalmára. Én, a kapitányhoz hasonlóan, nem tekintem elégséges indoknak azt a beszámolót.

– És van valami más elképzelésed?

– Támadt egy gondolatom, Giskard barátom.

– Megtudhatnám, mi az, Daneel barátom?

– Az az ötletem támadt, hogy Madame Gladia visszakövetelésével az Aurorai Tanács talán többet akar, mint amit kér... és talán nem is Madame Gladiát akarják igazán.

– Hát mi többet kaphatnának vissza, mint őt?

– Elképzelhető-e, Giskard barátom, hogy Madame Gladia visszatérjen nélküled vagy nélkülem?

– Nem, de mit számítunk mi az Aurorai Tanácsnak?

– Én valóban semmi hasznukra sem lehetnék. Te azonban kivételes jelenség vagy, mert közvetlenül érzékeled a tudathullámokat.

– Ez igaz, Daneel barátom, de ők nem tudnak róla.

– Nem lehetséges, hogy a távozásunk óta valahogy rájöttek a dologra, és most már keserűen bánják, miért is engedtek eltávozni az Auroráról?

Giskard nem ingadozott észlelhetően.

– Nem, ez nem lehetséges, Daneel barátom. Ugyan hogy jöhettek volna rá?

– Én a következő gondolatmenetet követtem – fogalmazott Daneel óvatosan. – Amikor régen a Földön jártál dr. Fastolfe társaságában, sikerült egy egész kicsit megváltoztatnod néhány földi robot tudatát, éppen csak annyira, hogy később folytathassák az általad elkezdett munkát, és biztassák a földi vezetőket a telepesprogram bátorítására. Legalábbis egyszer ezt mondtad nekem. Más szóval: a Földön máig létezhetnek az emberi tudat befolyásolására alkalmas robotok.

– Azután, nem is olyan régen, rájöttünk, hogy a Robotikai Intézet az Auroráról humanoid robotokat küldhetett a Földre. Azt nem tudhatjuk pontosan, mi az igazi küldetésük, de talán az a legkevesebb, hogy megfigyeléseket végezzenek ott, és beszámoljanak róluk.

– Még ha az aurorai robotok nem érzékelik is a tudathullámokat, arról éppenséggel beszámolhatnak, hogy ez vagy az a földi államférfi hirtelen megváltoztatta a véleményét a telepes mozgalomról, és mióta mi eltávoztunk az Auroráról, talán valamelyik hatalmasságnak eszébe jutott – és éppenséggel dr. Amadiro maga is lehetett az –, hogy mindez csak a tudatot befolyásolni képes robotok földi jelenlétével magyarázható. Ezen a nyomon az ilyen öntudati manipulációk vonala esetleg már visszakövethető dr. Fastolfe-ig vagy éppen hozzád.

– A következő lépésben az aurorai fejesek olyan események lényegére is rádöbbenhetnek, amelyek alapján már egyenesen hozzád juthatnak el, és nem dr. Fastolfe-hoz. Ebben az esetben nagy szükségét érezhetik a te visszatérésednek, de ezt nem mondhatják ki nyíltan, hiszen így elárulnák újonnan megszerzett tudásukat. Ezért azután Lady Gladiát követelik, ami teljesen természetes, tudván, hogy ha ő visszatér, föltétlenül vele mégy te is.

Giskard egy teljes percig hallgatott, mielőtt megszólalt volna:

– Nagyon érdekes a gondolatmeneted, Daneel barátom, de sehogy sem áll össze. Azok a robotok, amelyeket én akkor beállítottam a telepes politika bátorítására, már tizennyolc évtizeddel ezelőtt elvégezték a feladatukat, és azóta nem működnek, legalábbis ami az emberi tudat befolyásolását illeti. Ráadásul a földiek eltávolították a citykből a robotokat, és már jó idővel ezelőtt a lakatlan pusztaságokba száműzték őket.

– Ezek szerint a föltevésünk alapján a Földre irányított humanoid robotok semmiképpen sem találkozhattak az énáltalam beállítottakkal, sem az emberi tudat mesterséges befolyásolásának nem juthattak semmi nyomára, hiszen azok a robotok már régen nem foglalkoznak ilyesmivel. Ennélfogva az én speciális képességeimre az általad föltételezett módon sehogy sem deríthettek fényt.

– És más módon sem jöhettek rá, Giskard barátom? – kérdezte Daneel.

– Nem – jelentette ki Giskard határozottan.

– Én erre mégsem vennék mérget – mormolta Daneel.

IV - Az Aurora

11 - A vén főnök

42.

Kelden Amadiro sem volt beoltva az emlékezet emberi gyötrelmei ellen. Valójában még jobban ki volt szolgáltatva ezeknek másoknál. Az ő esetében, ráadásul, az emlékek tartósságát még kínzóbbá tette a hozzájuk kapcsolódó tehetetlen düh és frusztráció.

Húsz évtizeddel korábban olyan jól alakultak az ügyei. Ő volt a Robotikai Intézet alapító vezetője (persze valójában máig is az maradt), és egy mámoros pillanatig úgy tűnt neki, semmi sem tarthatja vissza a Tanács fölötti teljes uralom megszerzésétől, legyőzheti esküdt ellenségét, Han Fastolfe doktort, magatehetetlen ellenzéki szerepbe kényszerítve őt.

Ha sikerült volna, ó, ha sikerült volna!...

(Mennyire szeretett volna megszabadulni ettől a gondolattól, és az mégis milyen makacsul vissza-visszatért, mintha nem okozott volna neki máris éppen elég keserűséget és kétségbeesést!)

Ha akkor ő győzedelmeskedik, a Föld megmarad elszigeteltségében, magányában, neki pedig gondja lett volna rá, hogy hanyatlásnak induljon, leépüljön, és végül beleolvadjon a semmibe. Miért is ne? Egy fertőzött és túlnépesedett világ rövid életű népe jobb is, ha kipusztul; százszor jobb nekik maguknak is az elmúlás, mint az az életforma, amelybe belekényszerítették magukat.

És akkor a nyugodt és biztonságos űrlakó világok akadálytalanul terjeszkedhetnének tovább. Fastolfe folyton arról panaszkodott, hogy az űrlakók túl hosszú ideig élnek, és a robotjaik által nyújtott kényelmük közepette alkalmatlanná váltak az úttörők szerepére, de ő, Amadiro könnyűszerrel bebizonyíthatta volna a tévedését.

S lám, mégis Fastolfe kerekedett felül. Biztosnak látszó veresége pillanatában valami hihetetlen, elképzelhetetlen módon úgyszólván belemarkolt a semmibe, és megragadta, valahonnan az ürességből előrántotta saját győzelmét!

Persze ott volt mellette az a földi féreg, az a bizonyos Elijah Baley...

Amadiro egyébként kínzó emlékezete azonban mindig beleütközött abba a földi emberbe, és visszapattant róla. Képtelen volt fölidézni azt az arcot, a hozzá tartozó hangot, visszaemlékezni a tetteire. A puszta neve is elég volt. Húsz évtized sem volt elegendő az iránta táplált gyűlöletének, az általa okozott fájdalomnak akár egy jottányi csökkentésére.

És mialatt Fastolfe állt a politikai mezőny élén, az a nyomorult földi ember elillanhatott romlott bolygójáról, és társaival sorra alapíthatta egyik világot a másik után. A Föld haladásának forgószele elkábította és dermedt bénultságba kényszerítette az űrlakókat.

Hányszor fordult Amadiro a Tanácshoz, bizonygatva, hogy a galaxis kicsúszik az űrlakók ujjai közül, hogy az Aurora vaksin szemléli, amint az az alja népség sorra szállja meg a világokat, és a kábultság minden egyes éve csak egyre jobban megtöri az űrlakók szellemét.

– Ébredjetek föl végre! – kiáltozta. – Ébredjetek! Nézzétek, hogy szaporodnak! Hogy sokasodnak a telepes világok! Mire vártok hát? Hogy végül a torkotoknak essenek?

És Fastolfe mindig megfelelt neki azon a kábító, altató hangján, mire az auroraiak és a többi űrlakók (akik még akkor is elfogadták az Aurora vezető szerepét, amikor az nem is tartott rá igényt) rendre meghátráltak, és újra elmerültek szendergésükben.

A nyilvánvaló tények látszólag semmilyen hatással nem voltak rájuk. A valóság, a számok, az évtizedről évtizedre romló helyzet nem rázta fel őket. Hát hogyan lehetséges ez? Ilyen következetesen vágja képükbe az igazságot, minden jóslata előbb-utóbb beteljesedik, és mégis látnia kell, amint a túlnyomó többség birkanyájként halad Fastolfe nyomában?!

Hogyan lehetséges, hogy bár Fastolfe maga is tapasztalhatta, miként bizonyosodik be minden állításának ostobasága, mégsem enged korlátolt politikájából? Még csak nem is ragaszkodott makacsul a hibáihoz, hanem egyszerűen tudomást sem vett róluk.

Ha Amadiro hajlamos lett volna a fantáziálásra, bizonyára valamilyen varázslatra, apatikus elbűvöltségre gyanakszik, amely elborította az összes űrlakó világot. Akkor biztosan arra gondol, hogy valahol valaki különös varázserejével képes a különben tevékeny elmék elbódítására, a rendesen éles szemek elhomályosítására.

Gyötrelmeinek betetőzéseképpen az emberek még sajnálták is Fastolfe doktort, amiért a végső győzelem híján kellett meghalnia. Győzelem híján, mondogatták, mivel az űrlakóknak nem sikerült újabb világokat meghódítaniuk.

Hiszen épp Fastolfe politikája tartotta vissza tőle őket! Ugyan milyen jogon tekinthette volna mindezt saját kudarcának? Mi lett volna, ha ő is, akárcsak Amadiro, mindig látja és ki is mondja az igazságot, és mégsem képes az űrlakókat – elég űrlakót – maga mögé állítani?

Hányszor gondolt rá, hogy magának a galaxisnak is jobb lenne talán, ha elnéptelenedne, mintsem hogy ilyen alja népség hatalmába kerüljön? Ha valami varázserővel bírna a Föld elpusztítására, Elijah Baley világának megsemmisítésére, mondjuk egy fejbólintással, milyen boldogan megtenné!

Az ilyen álmodozások azonban csak még inkább kihangsúlyozták a kudarcát. Ezért kétségbeesésében néha szerette volna az egész harcot föladni, a halált siettetni – már ha a robotjai ezt megengedték volna.

És egyszer csak eljött a pillanat, amikor markába kaparinthatta a Föld elpusztításának eszközét, mi több, saját akarata ellenére erőltették rá ezt a lehetőséget! Az eset úgy háromnegyed évtizeddel ezelőtt következett be, amikor először jelent meg nála Levular Mandamus.

43.

Emlékek! Háromnegyed évtizeddel ezelőtt...

Amadiro fölnézett a dolgozószobájába belépő Maloon Cicisre. Biztosan jelezte érkezését, és joga volt bejönni, ha a jelzést nem viszonozták is.

Amadiro fölsóhajtott, és letette kis kézi számítógépét. Cicis a jobbkeze volt, egészen az Intézet megalapítása óta. Itt öregedett meg az ő szolgálatában. Nem volt ebben semmi durván szembeötlő, éppen csak a csöndes leépülés légköre lebegett körülötte. Az orra mintha egy hajszálnyival ferdébben állna, mint régen.

Amadiro megdörgölte saját, némiképp túlméretezett orrát, és elgondolkodott rajta, milyen kellemetlen az őt is körüllengő lassú lebomlás levegője. Termete valaha 195 centiméter volt, még űrlakóhoz képest is tekintélyes magasság. Még most is olyan szálfaegyenes volt a tartása, mint valaha, de mégis, amikor a napokban megméredzkedett, képtelen volt 193 centinél magasabbra kihúzni magát. Talán ő is lassacskán összemegy, zsugorodik, elsorvad?

Elhessegette magától ezeket a gondolatokat, a puszta méreteknél biztosabb jelét a hanyatlásnak, és az érkezőhöz fordult.

– Mi van, Maloon?

Maloon korszerű és csillogó felületű személyi robotja hűségesen totyogott a nyomában. Ez is az öregedés jele. Ha valaki a saját testét már képtelen fiatalosan tartani, még mindig vásárolhat magának egy új, fiatal robotot. Amadiro szilárdan eltökélte, hogy sohasem vesz magának fiatal robotot, nehogy így kitegye magát a fiatalabbak gúnyolódásának, különösen, mivel a nála nyolc évtizeddel idősebb Fastolfe sem tenne ilyet soha.

– Már megint ez a Mandamus, főnök – jelentette az érkező.

– Mandamus?

– Aki folyton a fogadásért kuncsorog.

Amadiro elgondolkodott egy pillanatig.

– Ja, az az idióta, annak a solariai nőszemélynek a leszármazottja?

– Igen, főnök.

– Nos, most sem óhajtom fogadni. Hát még mindig nem hoztad a tudomására, Maloon?

– Dehogynem, nagyon is. De megkért, hogy adjam át ezt a följegyzését, akkor biztosan fogadod őt.

– Nem hinném, Maloon – mormolta Amadiro kimérten. – Mi van abban az üzenetben?

– Nem értem, főnök. Nem galaktikus nyelven íródott.

– Akkor én miért érteném jobban nálad?

– Nem tudom, de ő mindenesetre ragaszkodik hozzá, hogy adjam át. Ha megnézed, főnök, és úgy döntesz felőle, máris megyek, és elküldöm megint.

– Nos, akkor hadd lássam – mondta Amadiro a fejét csóválva. Utálkozva pillantott a cédulára.

A következő szavak álltak rajta: "Ceterum censeo Carthaginem esse delendam." Amadiro elolvasta, fölpillantott Maloon arcára, majd ismét vissza az írásra.

– Biztosan megnézted, ha egyszer tudod, hogy nem galaktikus nyelven írták – mormolta végül. – Nem kérdezted meg tőle, mit jelent?

– De igen, főnök. Csak annyit mondott, hogy latinul van, és ettől nem lettem okosabb. Ez az alak nagyon eltökélt. Kijelentette, kész egész nap várakozni, míg végre elolvasod.

– És külsőleg? Milyen az illető?

– Vékony. Komoly. Humora aligha van. Magas, de nálad azért alacsonyabb. A szeme átható, mélyen ülő, a szája keskeny.

– Mennyi idős?

– A bőre szerint olyan négy évtizedesnek nézem. Nagyon fiatal.

– Nos, akkor tegyünk némi engedményt a fiatalságnak. Küldd be!

Cicis meglepettnek látszott.

– Hát mégiscsak fogadod?

– Éppen most mondtam, vagy nem? Küldd be!

44.

A fiatalember csaknem menetlépésben vonult be a helyiségbe. Merev testtartással megállt az asztal előtt.

– Köszönöm, uram, hogy beleegyezett a fogadásomba. Megengedi a robotjaim jelenlétét is? – kérdezte feszesen.

Amadiro fölvonta a szemöldökét.

– A látásuk örömömre szolgál. Ön is megengedi, hogy az enyémek velem maradjanak?

Már sok éve senki szájából nem hallotta ezt a régi formális kérdést a robotokról. A jó öreg szokások lassan feledésbe merülő részéhez tartozott, hasonlóan a megszokott udvariassági előírásokhoz, amint egyre természetesebbé vált, hogy a személyi robotok a gazdájuk elválaszthatatlan részét képezik.

– Igen, uram – válaszolta Mandamus, miközben két robotja belépett a nyomában. Addig nem tették meg, míg engedélyt nem kaptak rá, állapította meg magában Amadiro. Teljesen új darabok voltak, szemmel láthatóan hatékonyak, és külsejük alapján is remekművek.

– Saját tervezése, Mandamus? – Általában különleges értéket képviselt, ha a robotokat saját gazdájuk tervezte.

– Természetesen, uram.

– Ezek szerint robotszakértő?

– Igen, uram. Tudományos fokozatomat az Eos Egyetemen szereztem.

– A mestere tehát...

– Nem dr. Fastolfe irányítása mellett, uram – felelte Mandamus tisztelettudóan. – Dr. Makellnik volt a vezetőm.

– Ó! De az Intézetnek nem tagja?

– Jelentkezési kérelmemet már beadtam, uram.

– Értem. – Amadiro a papírjait rendezgette íróasztalán, és föltekintés nélkül, váratlanul megkérdezte: – Hol tanult latinul?

– Beszéd vagy folyékony olvasás szintjén nem tudok latinul, de ahhoz eléggé, hogy ismerjem ezt az idézetet, valamint az eredetét is.

– Ez is tiszteletre méltó. Hogyan tett szert erre a tudásra?

– Nem fordíthatom minden pillanatomat a robotikára, uram, ezért akad némi oldalirányú érdeklődésem is. Többek között a planetológia, főként a Föld bolygó vonatkozásában. Ez vezetett a Föld történelmének és kultúrájának kutatására.

– Ez nem valami népszerű tudományág az űrlakók között.

– Nem, uram, és ez elég nagy hiba. Az embernek illik ismernie az ellenségeit, amint ön is ismeri, uram.

– Amint én is?

– Igen, uram. Gondolom, sok szempontból ismeri a Földet, és e téren sokkal többet tud nálam, hiszen jóval hosszabb ideje tanulmányozza a tárgyat, mint én.

– Ezt honnan tudja?

– Igyekeztem mindent megtudni önről, uram, amit csak lehet.

– Talán mivel én is egyike vagyok az ellenségeinek?

– Nem, uram. Inkább azért, mert szeretném a szövetségesemmé tenni.

– A szövetségesévé tenni? Ezek szerint hasznot óhajt húzni belőlem? Nem érzi ezt némiképp arcátlanságnak?

– Nem, uram, mivel biztos vagyok benne, hogy szívesen lesz majd a szövetségesem.

Amadiro rámeredt.

– Nekem mégis úgy tűnik, hogy ez kissé több is egyszerű arcátlanságnál. Mondja, érti egyáltalán ezt az orrom alá dugott idézetet?

– Igen, uram.

Akkor fordítsa le hétköznapi galaktikus nyelvre!

– Azt jelenti: "azt tanácsolom, Karthágót el kell pusztítani."

– És ez az ön véleménye szerint mit jelent?

– Marcus Portius Cato mondta, az ókori Föld egyik politikai egységének, a Római Köztársaságnak a szenátora. Róma legyőzte fő ellenfelét, Karthágót, de nem rombolta le teljesen. Cato szerint Róma Karthágó teljes elpusztításáig nem lehet igazán biztonságban, és végül az ellenség megsemmisítése be is következett.

– De mit számít nekünk Karthágó, fiatalember?

– Léteznek bizonyos párhuzamok, uram.

– Melyek szerint?...

– Az űrlakó világoknak is megvan a legfőbb ellensége, amelyet szerintem el kell pusztítanunk.

– Nevezze meg ezt az ellenséget!

– A Föld nevű bolygó az, uram.

Amadiro alig hallhatóan dobolt ujjaival az asztal lapján.

– És ön azt kívánja, hogy én egy ilyen hadjáratban legyek a szövetségese? Ráadásul úgy véli, hogy erre boldogan és lelkesen vállalkozom... De mondja csak, dr. Mandamus, mikor javasoltam én nagyszámú beszédem bármelyikében vagy írásaimban a Föld elpusztítását?

Mandamus vékony ajka megfeszült, orrlikai kitágultak.

– Nem azért jöttem ide – mondta –, hogy bármi olyasmibe belerángassam önt, ami ön ellen fölhasználható. Nem dr. Fastolfe vagy híveinek bármelyike küldött. Nem is tartozom a hívei közé, és nem is szándékozom befolyásolni az ön gondolatait. Csupán a saját elképzelésemet szeretném fölvázolni. Szerintem pedig a Földet meg kell semmisíteni.

– És miként javasolja a Föld megsemmisítését? Dobjunk le rá atombombákat, míg lángra nem lobban, majd a sugárzás és a porfelhők nem végeznek vele? Mert ha így van, mit javasol, hogyan tarthatnánk vissza a bosszúálló telepes hajókat, hogy ugyanezt tegyék az Aurorával és minden más, általuk elérhető űrlakó világgal? Tizenöt évtizeddel ezelőtt a Földet büntetlenül fölperzselhettük volna ilyen módon. Ma azonban már nem tehetjük meg.

– Semmi hasonlóra nem gondoltam, dr. Amadiro – mondta Mandamus lázas tekintettel. – Nem kívánom emberi lények szükségtelen pusztulását, még ha csupán földi emberekről van is szó. Ám mégis létezik olyan megoldás a Föld elpusztítására a lakosságának teljes megsemmisítése nélkül, amely még csak megtorlást sem vonhat maga után.

– Ön egy álmodozó – mormolta Amadiro –, vagy talán nem is egészen normális.

– Hadd magyarázzam meg!

– Nem, fiatalember. Kevés az időm, és az ön idézete miatt, amely fölkeltette a kíváncsiságomat, máris túl sokat áldoztam belőle önre.

– Megértem, dr. Amadiro – állt föl Mandamus –, és elnézését kérem, ha a megengedettnél több idejét raboltam el. Mégis kérem, gondolja végig, amit mondtam, és miért ne kérethetne magához, ha fölkelti az érdeklődését... amikor több időt szánhat majd rám, mint most. De azért ne várakozzék túl soká, mert akkor esetleg máshoz fordulok, mivel a Földet mindenképpen elpusztítom! Ugye látja, hogy teljesen őszinte vagyok önhöz?

A fiatalember ezzel megkockáztatott egy halvány mosolyt, amitől az arcbőre kissé megfeszült, de egyébként nem változtatta meg látványosan az arckifejezését.

– Nos, akkor isten önnel, és még egyszer köszönöm – mondta, majd megfordult és eltávozott.

Amadiro egy darabig töprengően nézett utána, azután megnyomott egy gombot az íróasztalán.

– Maloon – szólt a belépő Cicishez –, tartsátok szemmel ennek a fiatalembernek minden lépését, és azt is tudni akarom, mikor és kivel beszél. Azonosítsák minden beszélgetőtársát, és kérdezzék is ki őket! Akiket kijelölök, hozzák ide, személyes kihallgatásra! De mindezt kíméletesen csináljátok, Maloon, kedves és barátságos formában. Még nem vagyok teljesen ura az itteni helyzetnek, amint te is jól tudod.

Végül azonban bizonyosan az lesz. Fastolfe már harminchat évtizede él, és nyilvánvalóan öregszik, ő viszont nyolc évtizednyivel fiatalabb nála.

45.

Amadiro kilenc napon át tanulmányozta a befutó jelentéseket.

Mandamus beszélt a robotjaival, néha az egyetemi kollégáival; még ritkábban a szomszédaival is váltott néhány szót. Minden társalgása kizárólag hétköznapi témákat érintett, és jóval a kilenc nap letelte előtt Amadiro világosan ráébredt, hogy semmiképpen sem kelhet versenyre a fiatalember időelőnyével. Mandamus még csak a kezdetén járt várhatóan hosszú életének, és még akár harminc évtized is állhat előtte. Amadiro viszont legföljebb nyolc-tíz évtizedre számíthatott.

Miután pedig ismételten végiggondolta az ifjú szavait, növekvő nyugtalansággal gondolt rá, hogy talán valóban létezhet a Föld megsemmisítésének valamilyen módja, amelyről ő esetleg mégsem szerezhet majd tudomást. Megengedheti-e magának, hogy erre a csapásra a halála után kerüljön csak sor, és ő ne lehessen tanúja az eredményének? S ami talán még rosszabb: mindez még az élete során bekövetkezik, de más irányításával, másnak az ujjával a kritikus gombokon?

Nem! Neki mindenképpen látnia kell ezt; tanúja kell, hogy legyen, és cselekvő részese! Lehetséges, hogy Mandamus valóban bolond, vagy egyenesen őrült, de neki, Amadirónak mindenképpen bizonyosságot kell szereznie efelől.

Mikor Amadiro idáig jutott gondolataiban, magához kérette Mandamust.

Tisztában volt e döntése megalázó voltával, de ezt az árat mindenképpen meg kellett fizetnie a bizonyosságért, hogy nélküle nem végezhetnek a Földdel. És boldogan fizette meg ezt az árat.

Még arra is fölkészült, hogy Mandamus somolyogva és gőgös diadallal lép majd be hozzá. Nos, ezt is el kell majd viselnie. Mindezek után természetesen, mármint amennyiben a fiatalember ostobaságáról megbizonyosodik, meg kell őt büntetnie, amennyire csak egy civilizált társadalomban ez lehetséges; ellenkező esetben viszont...

Ezért kellemesen érintette, amikor Mandamus ésszerű mértékű alázattal jelent meg előtte, és látszólag őszintén köszönte meg neki a második találkozás lehetőségét. Amadiro ezért úgy érezte, hogy viszonzásul neki is kegyet illik mutatnia iránta.

– Dr. Mandamus – szólt a fiatalemberhez –, az udvariatlanság bűnébe estem, amikor a múltkor tervének végighallgatása nélkül eltanácsoltam. Mondja hát el most, mit forgat az elméjében, míg meg nem állapíthatom, amint meggyőződésem, hogy elképzelése inkább ifjúi bohóságából, mintsem hideg észérvekből táplálkozik. Akkor azután ismét elbocsátom, de részemről mindennemű neheztelés nélkül, és remélem, ön sem távozik majd haraggal.

– Semmiképpen sem érezhetek haragot, dr. Amadiro, a tisztességes és türelmes meghallgatásért, de mi lesz, ha a mondanivalóm értelmesnek tűnik az ön számára, sőt némi reményt is ébreszt?

– Abban az esetben – mormolta Amadiro csöndesen –, ésszerűvé válhat további együttműködésünk.

– Az igazán nagyszerű lesz, uram. Együtt többre juthatunk, mint külön-külön. De van-e bármilyen csábítóbb ajánlata az egyszerű együttműködésnél? Számíthatok-e némi jutalomra?

Amadirót láthatóan kellemetlenül érintette a kérdés.

– Természetesen nem leszek hálátlan, de mindössze a Tanács egyik tagja és a Robotikai Intézet vezetője vagyok. Megvannak a korlátai, mit tehetek önért.

– Ezt tökéletesen megértem, dr. Amadiro. De nem kaphatnék mégis valami határozott ígéretet? Most! – nézett Mandamus keményen a főnök szemébe.

Amadiro összevonta a szemöldökét, és azon kapta magát, hogy belebámul a másik éles, rezzenéstelenül határozott tekintetébe. Árnyalatnyi megalázkodást sem látott benne.

– Mégis mire gondol? – kérdezte hidegen.

– Semmi olyasmire, amit ne tehetne meg, dr. Amadiro. Vegyen föl az Intézet tagjai közé!

– Amennyiben megfelel a...

– Ettől ne tartson. Megfelelek.

– Ennek megítélését nem hagyhatjuk a jelöltre. Meg kell vizsgálnunk a...

– Ugyan, dr. Amadiro, hát így kell kezdődnie valamely együttműködésnek? Mivel múltkori távozásom óta minden lélegzetvételemet megfigyeltette, nem hiszem, hogy ne nézett volna utána az adataimnak. Ennek alapján tudnia kell, hogy megfelelek! Ha bármely oknál fogva nem lenne biztos ebben, azt sem remélné, hogy képes vagyok kiagyalni a mi kis Karthágónk megsemmisítésének terveit, és most nem is lehetnék itt a hivatalában.

Amadiro bensőjében egy pillanatra mintha tűz lobbant volna. E töredék másodpercig úgy érezte, még a Föld elpusztításának kilátása sem elég e kölyökember hetvenkedésének elviseléséhez. Azután visszatért megszokott arányérzéke, és ráerőltette magára a gondolatot, hogy éppen egy ilyen fiatal és vakmerő, magában ilyen dermesztően biztos emberre lenne szüksége. Mellesleg valóban tanulmányozta Mandamus anyagait, és azok alapján a fiatalember kétségtelenül megfelelt az Intézet követelményeinek.

Nyugodtan (vérnyomása enyhe megugrásának árán) felelte hát:

– Igaza van. Ön tényleg alkalmas.

– Akkor vegyen föl. A számítógépében biztosan benne vannak a szükséges formulák. Csak be kell táplálnia a nevemet, iskoláimat, végzettségemet, annak évét, valamint minden egyéb lehetséges statisztikai közhelyet, majd végül aláírnia a nevét.

Amadiro egyetlen szó nélkül fordult a számítógéphez. Beütögette a szükséges adatokat, letépte a kiadott írást, alákanyarította a nevét, és átnyújtotta Mandamusnak.

– A mai keltezés áll rajta. E pillanattól az Intézet munkatársa.

Mandamus megvizsgálta a papírlapot, majd átnyújtotta egyik robotjának, amely beletette egy kis aktatáskába, és a hóna alá csapta azt.

– Köszönöm – mondta Mandamus. – Igazán kedves öntől, s én remélem, sohasem okozok majd csalódást önnek, nem kell megbánnia nagylelkű ítéletét a képességeimről. De még mindig hátra van egy kérdés.

– Igen? Éspedig?

– Megtárgyalhatnánk esetleg a végső megjutalmazásom részleteit is... természetesen csak a siker, a teljes siker esetére?

– Nem lenne ésszerűbb, ha ezt a teljes siker elérésének pillanatára vagy arra az időre halasztanánk, amikor már biztosak lehetünk a győzelemben?

– Ésszerűségi alapon valóban így van. De én legalább annyira álmodozó is vagyok, mint amennyire ésszerűen gondolkodó lény. Szeretnék hát egy kicsit elábrándozni.

– No és miről óhajt álmodozni? – kérdezte Amadiro.

– Tudomásom szerint, dr. Amadiro, Fastolfe doktor nincs valami jó állapotban. Elég hosszú időt leélt, és már nem tarthatja távol magától a halált sok évig.

– No és ha így is van?

– Amint meghal, az ön pártja rámenősebbé válik, és a langyosabbak Fastolfe hívei közül esetleg új szövetségest keresnek maguknak. A következő választásokon, már Fastolfe nélkül, kétségkívül öné lesz a győzelem.

– Lehetséges. No és ha így is lenne?

– Akkor valójában ön lesz a Tanács vezetője, és egyben az Aurora külpolitikájának irányítója, ami lényegében az összes űrlakó világ külpolitikáját jelenti. Amennyiben pedig a tervem beválik, az ön irányvonala olyan sikeres lesz, hogy a Tanács aligha háríthatja el az ön elnökké választását az első kínálkozó alkalommal.

– Igazán nagyra törőek az álmai, fiatalember. És ha a jóslatai valósággá válnak, akkor mi lesz?

– Önnek bizonyára nem lesz elég ideje az Aurora és az Intézet egyidejű irányítására. Azt kérem tehát, hogy amikor megérlelődik az elhatározása, és lemond az Intézet vezetésének jelenlegi posztjáról, legyen kész az én jelöltségem támogatására ebbe a tisztségbe. Nem valószínű, hogy az ön személyes javaslatát visszautasítanák.

– E pozíció betöltéséhez különleges minősítésre van szükség – mormolta Amadiro.

– Az is rendelkezésemre áll majd.

– Várjuk ki a végét, bizonyosodjunk meg róla!

– Én kész vagyok a várakozásra, de abban is biztos vagyok, hogy már jóval a teljes siker elérése előtt szívesen eleget tesz majd ennek a kérésemnek. Ezért kérem, eleve barátkozzék meg a gondolattal.

– És mindez, mielőtt még egyetlen szót hallottam volna a lényegről – dörmögte Amadiro. – Nos, jól van, ön máris az Intézet tagja, és én majd igyekszem megbarátkozni személyes vágyai teljesítésének gondolatával, de most fejezzük be az előzetes tárgyalást, és árulja el nekem: hogyan képzeli a Föld megsemmisítését?

Közben Amadiro alig észrevehető mozdulattal intette robotjait, hogy e beszélgetés egyetlen részletét se tartsák meg emlékezetükben. Mandamus halvány mosollyal ugyanerre intette a sajátjait.

– Akkor lássunk hozzá! – mondta végül.

Mielőtt azonban belevághatott volna, Amadiro váratlanul támadásba lendült.

– Egészen biztos benne, hogy mégsem a Föld pártján áll?

– De hiszen a Föld megsemmisítésének tervével jöttem el önhöz – bámult rá Mandamus döbbenten.

– De ön mégiscsak annak a solariai nőnek a leszármazottja, Ha jól tudom, ötödíziglen.

– Igen, uram, ez a nyilvános adattárban is szerepel. De mi a jelentősége?

– A solariai nő hosszú ideje Fastolfe közeli munkatársa, barátja, védence. Ezért vagyok kíváncsi arra, nem rokonszenvezik-e ön az ő nézeteivel.

– Pusztán a leszármazásom miatt? – Mandamus arcára őszinte döbbenet ült ki. Egy pillanatra méltatlankodás, sőt talán harag villant a szemében, orrlikai összeszűkültek, de mindez szinte azonnal eltűnt, és nyugodt hangon folytatta: – Hasonlóan hosszú ideje az ön közeli munkatársa, barátja, védence dr. Vasilia Fastolfe, aki egyenesen dr. Fastolfe leánya. Ő közvetlen leszármazott. Kíváncsi lennék, ő nem rokonszenvezik-e az apja nézeteivel.

– Korábban magam is eltöprengtem ezen – mondta Amadiro –, de ő korántsem vádolható ilyesmivel, és vele kapcsolatban nincsenek is további kétségeim.

– Velem kapcsolatban sem kell lenniük, uram. Én űrlakó vagyok, és leghőbb vágyam, hogy az űrlakók legyenek a galaxis igazi uraivá.

– Akkor minden rendben. Folytassa az elképzelése kifejtését!

– Máris – felelte Mandamus –, de ha nincs ellene kifogása, az elejétől kezdeném. A csillagászok véleménye szerint, dr. Amadiro, galaxisunkban milliószámra találhatók földjellegű bolygók, amelyeken emberi lények megtelepedhetnek a szükséges környezeti átalakításokat követően, mindennemű további geológiai terraformálás nélkül. A légkörük belélegezhető, óceánnyi vizük van, a talaj és az éghajlat elfogadható, létezik rajtuk élet. Valójában nem lehetne a levegőjükben szabad oxigén a tengeri moszatok közreműködése nélkül.

– A talaj gyakran elég kopár, ám ha az óceánnal együtt átesik a biológiai terraformálás folyamatán, vagyis miután benépesítették a földi életformákkal, az utóbbiak gyors szaporodásnak indulhatnak, és végül a bolygó betelepíthető. Máris több száz ilyen bolygót fedeztek föl és tanulmányoztak, körülbelül a felüket pedig el is foglalták a telepesek.

– Viszont az eddig fölfedezett ilyen bolygók egyikén sem található olyan hallatlanul változatos és burjánzó élet, mint a Földön. Sehol sem fordulnak elő fejlettebb lények, mint néhány féregszerű vagy rovarszerű gerinctelen, ami pedig a növényvilágot illeti, legföljebb páfrányféle bozótosokra számíthatunk. Értelmes lények kérdése föl sem merülhet, még csak távoli megközelítés alapján sem.

Amadiro hallgatta a kimért mondatokat. "Bemagolt szöveget darál – gondolta magában –, mindezt előre megtanulta." Megrázkódott, és így szólt a fiatalemberhez:

– Én nem vagyok bolygókutató, dr. Mandamus, de kérem, higgye el, semmi olyasmit nem mond, amit eddig is ne tudtam volna.

– Amint említettem, dr. Amadiro, a legelejéről kezdem. A csillagászok tehát egyre biztosabbak benne, hogy a galaxisban nagyszámú lakható bolygó található, és mindegyikük, vagy csaknem mindegyikük, jelentősen különbözik a Földtől. Valamely oknál fogva tehát a Föld egészen különös bolygónak tűnik, ezért a fejlődés ott alapvetően gyorsabban és a normálistól lényegesen eltérő módon ment végbe.

– Általában úgy érvelnek – jegyezte meg Amadiro –, hogy ha a galaxisban más, hozzánk hasonlóan értelmes lények is léteznének, már tudomást szereztek volna a terjeszkedésünkről, és ilyen vagy olyan módon tudomásunkra hozták volna létezésük tényét.

– Így van, uram – felelte Mandamus. – Hiszen ha nálunk is értelmesebb lények élnének a csillagrendszerünkben, bizonyára nem mi terjeszkedhettünk volna ilyen mértékben elsőként. Ezek szerint nyilvánvaló, hogy a hipertérben való közlekedés titka csak számunkra ismeretes ebben a rendszerben. Nincs kétségtelen bizonyítékunk rá, hogy mi vagyunk e galaxis legértelmesebb lényei, vagy legalábbis az egyetlenek, de igen nagy ennek a valószínűsége.

Amadiro borongós félmosollyal hallgatta beszélgetőtársát. A fiatalember eléggé iskolás módszert követ. Mintha csak megrögzött ritmusban kopogtatná ki rögeszméjének lényegét. Ez a mániákusság egyik biztos jelének számított, és Amadiro ezért halványan reménykedni kezdett: hátha tényleg van valami Mandamus tarsolyában, amivel megfordíthatja a történelem őt elbontással fenyegető áradását.

– Továbbra is jól ismert tényeket közöl velem, Mandamus – mormolta. – Mindenki tisztában van a Föld egyedi jellegével, s ezért valószínűleg valóban mi vagyunk a galaxis egyetlen értelmes lényei.

– És mégsem teszi föl senki az egyszerű kérdést: miért? A földi emberek és a telepesek semmiképpen. Egyszerűen elfogadják. Valami misztikus elképzelésük van a Földről, szent világnak tekintik azt, minélfogva különleges voltát természetes adottságnak tekintik. Ami pedig bennünket, űrlakókat illet, mi sem tesszük föl ezt a kérdést. Tudatosan figyelmen kívül hagyjuk inkább. Mindent megteszünk, hogy ne kelljen a Földre gondolnunk, mivel ha mégis megtennénk, tovább kellene lépnünk, és el kellene fogadnunk a földi emberektől való származásunk tényét.

– Én nem látom jogosnak a kérdést – mondta Amadiro. – A miértre nem kell tudományosan megalapozott választ keresnünk. A véletlenszerű folyamatok fontos szerepet játszanak a fejlődés és – bizonyos mértékig – minden egyéb természeti folyamat során is. Igaz ugyan, hogy milliószámra létezhetnek lakható világok, a mindenkori fejlődés mégis mindegyiken a maga módján megy végbe. Legtöbbjükön ez közepes ütemet jelent, másokon feltűnően lassú, megint másokon szembeötlően gyors lehet ez a folyamat. Az is előfordulhat, hogy rendkívül lelassul vagy hasonlóan fölgyorsul. A Föld éppen az utóbbi osztályba tartozik, és ezért vagyunk mi is itt és most. No mármost, ha fölmerül a miért kérdése, egyetlen és nagyjából természetes válasz kínálkozik rá: a "véletlen".

Amadiro várta, mikor robban ki ellenfele az ésszerűen föloldhatatlan kérdés hatására, amit ráadásul tréfásan fogalmazott meg, ezzel is törekedvén a másik érvelésének tökéletes lerombolására. Mandamus azonban csak bámult rá néhány másodpercig mélyen ülő szemével, majd megjegyezte:

– Egyáltalán nem!

Aztán talán kétütemnyit kivárt, majd tovább érvelt:

– Több kell egy-két szerencsés véletlennél a fejlődés mondjuk ezerszeres fölgyorsításához. A Föld kivételével a helyi fejlődés üteme nagyjából megegyezik a környező kozmikus sugárzások által diktált ütemmel. Ez a sebesség azonban korántsem véletlenszerű, hanem inkább a kozmikus háttérerők által előidézett lassú változások eredménye. A Földön valami sokkal több mutációt idéz elő, mint az elvárható lenne, és ennek semmi köze a kozmikus sugárzási háttérhez, ami ugyanúgy befolyásolja a Földet, mint bármely más bolygót. Nos, talán most már valamivel tisztábban látja a "miért" fontosságát?

– Akkor hát, dr. Mandamus, mivel máris az indokoltnál jóval nagyobb türelemmel hallgatom önt, megkérem, válaszoljon az önmaga által makacsul föltett kérdésre! Vagy éppen csak ez a kérdése van, és válasz sehol?

– Igenis van méltó válaszom! – vágta rá Mandamus. – A magyarázata pedig abban rejlik, hogy a Föld egy másik szempontból is kivételes bolygó.

– Hadd találgassak! – vetette közbe Amadiro. – Bizonyára nagyméretű kísérőjére gondol! De ez mégsem az ön fölismerése!

– Korántsem! – vágta rá azonnal Mandamus. – De tegyük föl, hogy a nagyméretű kísérők közönséges jelenségnek tekinthetők. A mi bolygórendszerünkben öt, a Földében hét ilyen akad, és így tovább. A nagyméretű holdak, egyetlen kivétellel, gázóriások körül keringenek. Egyedül a Föld kísérője, a Hold kering egy magánál nem sokkal nagyobb szilárd égitest körül.

– Megkockáztathatom újból a "véletlen" szót, dr. Mandamus?

– Ebben az esetben lehet szó véletlenről, de a Hold attól még egyedülálló marad.

– Akkor is... miféle összefüggés lehetséges a Hold és a rendkívül sokrétű földi élet között?

– Lehetséges, hogy nem nyilvánvaló a dolog, és éppen kételkedhetünk is az összefüggésben, mégis kevéssé valószínű, hogy egyetlen bolygó esetében két ilyen különleges jelenség mégsem függ össze egymással valahogy. Mellesleg én már rá is jöttem a kapcsolat jellegére.

– Valóban? – kérdezte Amadiro élénken. No, most kétségtelen jelét adja a fickó az őrültségének. Amadiro futó pillantást vetett a falon kúszó időjelző csíkra. Valóban nem volt túl sok ideje már erre a kérdésre, de azért csak furdalta a kíváncsiság.

– A Hold – folytatta Mandamus —, az árapály hatásának köszönhetően, lassan távolodik a Földtől. A jelentős földi árapály jelensége ennek a nagyméretű kísérőnek köszönhető. A Föld Napja is előidéz hasonló mozgásokat, de azok alig harmadakkorák, mint a Hold által keltettek. Hasonlóak a mi napunk által az Aurorán is okozottakhoz. És mivel a fentiek miatt a Hold távolodik a Földtől, a bolygórendszer kialakulásának korai szakaszában jóval közelebb lehetett hozzá. Márpedig minél közelebb volt, annál erőteljesebb árapályt okozott. Ennek pedig kétféle jelentős hatása volt az anyabolygóra. Folyamatosan mozgásban tartotta a Föld kérgét, s ezáltal, valamint az óceánok vizének mozgása és a tengerfenékhez való súrlódása révén lassította a Föld forgását, s ennek következtében a forgási energia egy része hővé alakult át. A Földnek emiatt minden más ismert lakható bolygóénál vékonyabb a kérge, ráadásul az egyetlen lakott bolygó, amelyen élénk vulkanikus tevékenység és lemeztektonikai mozgásrendszer figyelhető meg.

– De lehetséges, hogy mindennek semmi köze sincs a burjánzó földi élethez – vélekedett Amadiro. – Azt mondom dr. Mandamus, vagy térjen rá a lényegre, vagy távozzék!

– Kérem, dr. Amadiro, legyen türelemmel még egy kis ideig. Fontos, hogy helyesen értelmezzük a lényeget, ha egyszer eljutunk hozzá. Az árapály és a lemeztektonikai mozgások alapján gondosan elkészítettem a földkéreg vegyi kialakulásának számítógépes modelljét, és hadd dicsekedjem el vele, hogy eddig még senki sem csinált hasonlót ilyen részletes aprólékossággal.

– Már csak ez hiányzott – mormolta Amadiro.

– És teljesen világossá vált számomra – ha kívánja, bármikor rendelkezésére bocsáthatom a megfelelő adatokat is –, hogy a Föld kérgében és köpenyének felső rétegeiben bármely más lakható bolygóhoz képest ezerszeres nagyságrendben koncentrálódik az uránium és a tórium. Ráadásul nem is egyenletesen, tehát előfordulnak olyan foltok, ahol ez a koncentráció még magasabb.

– És gondolom, ezáltal veszélyesen megnövekszik a radioaktivitás is.

– Nem, dr. Amadiro. Az uránium és a tórium rendkívül gyengén radioaktív, és ahol viszonylag nagyobb mennyiségben fordul elő, abszolút értelemben ott sem túlságosan koncentrálódik. És mindez, hadd ismételjem meg még egyszer, a nagyméretű Hold létének köszönhető.

Gondolom tehát, hogy bár a sugárzás nem elég erős az élet veszélyeztetéséhez, viszont fokozott mértékben idéz elő mutációs jelenségeket. Erről van szó, dr. Mandamus?

– Pontosan. Előfordulhat néha egyes fajok szokatlanul gyors kihalása, másrészt viszont új fajok is gyorsabban fejlődnek ki. Ez okozza az életformák rendkívüli sokrétűségét és változatosságát. És végül mindez eddig csak a Földön vezetett el értelmes lények, következésképpen a civilizáció kialakulásához.

Amadiro némán bólogatott. Ez a fiatalember mégsem teljesen őrült. Lehetséges, hogy téved, de semmiképpen sem bolond. És esetleg még igaza is lehet.

Amadiro nem volt bolygókutató, tehát az érintett témában könyvekhez kell majd fordulnia, hogy megállapítsa, nem már régen ismert tényeket fedezett-e föl ez a Mandamus, amint az gyakran előfordul egyes lelkes kutatókkal. Akad azonban egy fontos kérdés, amelyet azonnal ellenőriznie kell.

– Ön a Föld megsemmisítésének lehetőségéről beszél, ugyebár? – kérdezte lágy hangon. – Van ennek bármi köze a Föld említett rendkívüli tulajdonságaihoz?

– Az ilyen egyedi tulajdonságok hasonlóan egyedi megközelítést igényelnek – válaszolta Mandamus szintén halk hanghordozással.

– És ebben a konkrét esetben milyen legyen az a megközelítés?

– Mielőtt a módszer ismertetésére térnék, meg kell jegyeznem, hogy a Föld fizikai megsemmisítésének lehetősége bizonyos értelemben személyesen öntől függ.

– Tőlem?

– Igen – jelentette ki Mandamus határozottan. – Öntől. Különben miért jöttem volna éppen önhöz ezzel a hosszú históriával, ha nem azért, hogy meggyőzzem: tudom, mit beszélek, és rávegyem önt az olyan természetű együttműködésre, amely döntő jelentőségű lehet a sikeremet illetően?

Amadiro mély lélegzetet vett.

– És ha én visszautasítanám, fordulhatna esetleg valaki máshoz?

– Igen, abban az esetben máshoz is fordulhatnék. Miért, valóban visszautasít?

– Talán nem, de tudni szeretném, mennyire vagyok fontos éppen én az ön számára.

– A válaszom: nem annyira fontos ön nekem, mint amilyen én vagyok önnek. Együtt kell működnie velem!

– Kell?

– Legalábbis nagyon szeretném, ha önnek jobban tetszik ez a megfogalmazás. Ám ha ön az Aurora meg az űrlakók egyszer s mindenkori győzelmét kívánja a Föld és a telepesek fölött, akkor mindenképpen együtt kell működnie velem, akár tetszik önnek ez a megfogalmazás, akár nem.

– Akkor árulja el végre, pontosan mit kell tennem! – sürgette a másikat Amadiro.

– Először is mondja meg nekem: igaz-e, hogy az Intézet valamikor korábban valóban kifejlesztett humanoid robotokat?

– Igen. Összesen ötven készült belőlük. Ez a tizenöt és húsz évtizeddel ezelőtti időszakban történt.

– Olyan régen? És mi lett a sorsuk azoknak a robotoknak?

– Kudarcot vallottunk velük – felelte Amadiro közömbösen. Mandamus rémült arckifejezéssel dőlt hátra a székén.

– Megsemmisítették őket?

– Hogy megsemmisítettük-e? – vonta föl szemöldökét Amadiro. – Ugyan ki semmisítene meg olyan drága robotokat? Raktárba helyeztük őket. Az energiaforrásukat eltávolítottuk, és hosszú élettartamú mikrofúziós elemeket helyeztünk beléjük, a pozitronikus rendszerük minimális működtetése végett.

– Ezek szerint teljesen visszaállítható a működőképességük?

– Biztos vagyok benne.

– Mandamus feszes ritmusban ütögette jobb kezével a széke karfáját.

– Akkor győzhetünk! – jelentette ki határozottan.

12 - A terv és a lányutód

46.

Amadiro már jó ideje nem is gondolt azokra a humanoid robotokra. Fájdalmas volt a kudarc, és némi erőfeszítéssel szándékosan tartotta távol magától a témát. Most pedig Mandamus váratlanul előhozakodott velük.

A humanoid robot volt Fastolfe legfőbb ütőkártyája azokban a régmúlt napokban, amikor Amadirót alig egy milliméter választotta el a játszma megnyerésétől, a legértékesebb lapok megkaparintásától. Fastolfe megtervezett és elő is állított két humanoid robotot (amelyek közül az egyik még mindig létezik), s ez rajta kívül senki másnak sem sikerült. A Robotikai Intézet teljes állománya hiába törekedett, nem tudott hozzájuk foghatót építeni.

Óriási veresége mellett Amadiro egyedül ezt az ütőkártyát szerezte meg. Fastolfe kénytelen volt nyilvánosságra hozni humanoid robotjainak terveit.

Így lehetővé vált a gyártásuk, és építettek is egy sorozatot, ám – lássanak csodát! – senkinek sem kellettek. Az auroraiak nem tűrték meg őket a társadalmukban.

A kudarc föltámadó emlékének hatására Amadiro elfintorodott. A solariai nő története valahogy napvilágra került: az emberek megtudták, mire használta Jandert, Fastolfe egyik humanoid robotját – tudniillik szexuális célokra. Az auroraiak elméletileg nem is kifogásolták volna az esetet. Végiggondolván azonban a dolgot, az aurorai nőknek egyáltalán nem tetszett a gondolat, hogy robotvetélytársnőkkel kelljen megküzdeniük. És persze a férfiaknak sem volt kedvük robotriválisokkal versenyezni.

A Robotikai Intézet széles körű propagandakampányban próbálta tudatosítani, hogy a humanoid robotokat nem is az Aurora számára készítik igazán, hanem ezeket szánják újabb világok úttörő meghódítóinak: elküldik őket a fölfedezett lakható bolygókra, ahová az auroraiak majd később utánuk mennek, ha végeztek a terraformálás feladatával.

De ezt a tervet is elutasították, miután a gyanú és a tiltakozás öngerjesztő módon elhatalmasodott. Valaki "az emberek közé vert éknek" nevezte el a robotokat. A kifejezés villámgyorsan elterjedt, és az Intézetnek meg kellett hátrálnia.

Amadiro makacsul ragaszkodott a már elkészültek konzerválásához a lehetséges későbbi fölhasználás végett, de ilyesmire azóta sem került sor.

Vajon miből táplálkozott ez a viszolygás a humanoidoktól? Amadiro érezte, hogy halványan rátör az a szorongás, amely sok évtizeddel korábban csaknem lehetetlenné tette őt. Maga Fastolfe is – bár vonakodva – támogatta a propagandakampányt, és meg kell hagyni, becsületesen, bár korántsem azzal a lendülettel, amellyel a szívéhez valóban közel álló terveit. De még ez sem segített.

És tessék, Mandamus most mégis előáll valamilyen valóságos terv gondolatával, amihez szükség lehet azokra a robotokra...

Amadiro nem kedvelte az olyasféle színpadias fölkiáltásokat, mint: "Ennek így kellett történnie! Ennek be kellett következnie!" Mégis alig volt képes megfékezni ilyen gondolatait, miközben a lift lefelé vitte őket egy jóval a felszín alatt kialakított helyiség felé, amely az Aurorán egyedül hasonlított távolról a Föld nevezetes "acélbarlangjaira".

Mandamus Amadiro intésére kiszállt a felvonóból, és egy homályosan megvilágított folyosón találta magát. Hűvös volt odalenn, és érződött a szellőztetés gyönge légvonata. Enyhén összerázkódott. Amadiro csatlakozott hozzá. Mindkettejüket csak egy-egy robot követte.

– Ritkán jön le ide valaki – jegyezte meg Amadiro tárgyilagosan.

– Milyen mélyen vagyunk a felszín alatt? – kérdezte Mandamus.

– Körülbelül tizenöt méternyire. Több szint helyezkedik el egymás alatt. A humanoid robotokat ezen az emeleten tároljuk. – Amadiro egy pillanatra megtorpant, mintha elgondolkodna valamin, majd határozottan balra fordult.

– Erre!

– Nincsenek iránymutatók?

– Amint említettem, kevesen járnak le ide. Akik mégis megteszik, tudják, merre kell menniük, hogy megtalálják, amit keresnek.

– Közben egy szilárdnak és erősnek látszó ajtó elé értek. Mindkét oldalán egy-egy robot állt a homályban. Nem humanoidok voltak.

– Ezek egyszerű modellek – mérte őket végig Mandamus kritikus szemmel.

– Nagyon is egyszerűek. Nem lenne értelme fejlett és drága berendezéseket alkalmaznunk egy ajtó őrzésére. – Amadiro fölemelte különben nyugodt hangját: – Kelden Amadiro vagyok!

Mindkét robot szeme fölizzott egy pillanatra. Elléptek az ajtó elől, amely zajtalanul fölsiklott előttük.

Amadiro maga elé tessékelte társát, és a robotok mellett elhaladva odavetette nekik:

– Hagyjátok nyitva az ajtót, és állítsátok be a fényt emberi igényeknek megfelelően!

– Nem hinném, hogy ide bárki csak úgy beléphet – jegyezte meg Mandamus.

– Természetesen nem. Ezek a robotok fölismerik a külsőmet és a hangomat; mindkettőre szükség van az ajtó kinyitásához. – Mintegy magának szólva, halkan hozzátette: – Az űrlakók világain nem szükségesek semmiféle zárak, kulcsok vagy más kombinációk. A robotok szakadatlanul és hűségesen vigyáznak ránk.

– Néha az is eszembe jutott már – mormolta Mandamus elgondolkodva –, hogy ha egy aurorai magához venne egy olyasfajta sugárpisztolyt, amilyet a telepesek mindenfelé magukkal cipelnek, akkor előtte nem maradhatna zárva egyetlen ajtó sem. Az őrrobotokkal egy pillanat alatt végezhetne, azután pedig azt csinálhatna, amit éppen akar.

Amadiro villámló tekintettel mérte végig.

– De melyik űrlakó használna ilyen fegyvert bármelyik űrlakó világon? Mi fegyverek nélkül és erőszaktól mentesen élünk. Hát nem érti, hogy én éppen ezért szenteltem egész életemet a Föld és megfertőzött népe legyőzésének és megsemmisítésének? Igen, mi is ismertük valaha az erőszakot, de az már igen régen volt. Amikor létrehoztuk az első űrlakó világokat, még nem tisztítottuk meg magunkat a Földről magunkkal cipelt méregtől, és nem ébredtünk rá a robotok nyújtotta biztonság igazi értékére.

– Hát a béke és a biztonság nem éri meg, hogy harcoljunk érte? Erőszak nélküli világok! A józan ész által kormányzott világok! Hát helyes volt seregnyi lakható világot átengednünk azoknak a rövid életű barbároknak, akik – mint mondta – mindenüvé fegyvereket hurcolnak magukkal?

– Csak véres háborúk árán akadályozhattuk volna meg.

– És ön – mormolta Mandamus – mégis kész erőszakot alkalmazni a Föld lerombolására?

– A megfelelő céllal és rövid időre bevetett erőszak lehet éppenséggel az ára annak, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljunk az erőszakkal magával.

– Én eléggé űrlakó vagyok ahhoz – dörmögte Mandamus –, hogy még az ilyen nemes erőszakot is minimális szinten tartsam.

Ekkor beléptek a tágas, barlangszerű helyiségbe, amelynek mennyezete és falai szórt, tompított fényt sugározva megelevenedtek.

– Nos, erre volt hát olyan kíváncsi, dr. Mandamus? – kérdezte Amadiro. Mandamus döbbenten nézett körül.

– Hihetetlen! – nyögte ki végül látható erőfeszítéssel. Emberi lények serege vette őket körül szorosan, bennük alig valamivel több élet, mint egy hasonló szoborcsoportban lett volna – az életnek sokkal halványabb jelei, mint ami alvó emberektől lenne várható.

– Mind állnak! – motyogta halkan a fiatalember.

– Így sokkal kevesebb helyet foglalnak el, gondolom, érthető.

– De már vagy tizenöt évtizede ácsorognak így. Nem lehetnek még mindig működőképesek. Az ízületeik bizonyára rég megmerevedtek, a belső szerveik tönkrementek.

– Meglehet – vonta meg a vállát Amadiro. – De ha az ízületeik valóban el is romlottak, ami teljességgel nem zárható ki, szükség esetén bizonyára pótolhatók. Csak attól függ, tényleg szükségünk lesz-e rájuk.

– Lesz – felelte Mandamus. Egyenként végignézte a robotfejeket. Kissé mindegyik más irányba nézett, s ez enyhe bizonytalanságérzetet keltett, mintha éppen fölbomlóban lenne a zárt alakzat.

– Mindegyiküknek önálló vonásai vannak, a magasságuk és az alkatuk is különböző – dünnyögte Mandamus.

– Igen. Ez talán meglepi önt? Ezeket a később építendőkkel együtt újonnan fölfedezett világok úttörőinek szántuk. Ezért formáltuk őket annyira emberszerűvé, amennyire csak lehetett, vagyis olyan különbözővé, akár maguk az auroraiak. Ez az ön szemében nem tűnik ésszerűnek?

– Dehogynem. Nagyon is örülök neki. Minden hozzáférhető forrást elolvastam a Fastolfe által épített első ember formájú robotok, Daneel Olivaw és Jander Panell történetéről. Láttam a hologramjaikat is, de ők egyformáknak tűntek.

– Igen! – mordult föl Amadiro ingerülten. – Sőt nem csupán egyformák voltak, hanem egyszersmind az eszményi űrlakóról alkotott elképzelés sajátos karikatúrái is. Ez szintén Fastolfe romantikájának tükröződése. Szerintem ő a teljesen fölcserélhető humanoid robotok fajtáját alakította volna ki, amelyek mindkét nembeli képviselői ilyen éteri külleműek lettek volna, legalábbis szerinte, s ezáltal nem maradt volna bennük semmi emberi. Lehet, hogy Fastolfe kiváló robotszakértő, de amellett hihetetlenül ostoba ember.

Amadiro keserűen megcsóválta a fejét: hogy őt egy ilyen hihetetlenül ostoba embernek kellett legyőznie... de nyomban el is hessegette magától a gondolatot. Különben sem Fastolfe, hanem az alacsony rendű földi ember mérte rá a vereséget. Gondolataiban elmerülve nem is hallotta meg Mandamus következő kérdését.

– Bocsánat... – vetette oda kissé ingerülten.

– Azt kérdeztem: ezeket ön tervezte, dr. Amadiro?

– Nem. A különös véletlen folytán, amiben számomra némi sajátos irónia is rejtőzik, ezeknek a tervezője Fastolfe lánya, Vasilia volt. Ugyanolyan ügyes, akár az apja, csak sokkal értelmesebb, s talán éppen ezért nem jöttek ki igazán egymással soha.

– Amennyit én tudok a történetükről... – kezdte Mandamus. Amadiro azonban leintette.

– Én is ismerem azt a történetet, de nem számít. Elég, hogy kitűnően végzi a munkáját, és nem áll fönn annak a veszélye, hogy bármikor a legcsekélyebb rokonszenvet is érezze olyasvalaki iránt, legyen bár az a véletlen folytán a biológiai apja, aki idegen és gyűlöletes számára, és örökre az is marad. Még a nevét is Vasilia Alienára változtatta, ugye tudja?

– Igen, tudom. Különben hozzáférhetők ezeknek a robotoknak az agymintái?

– Természetesen.

– Mindegyiküké?

– Magától értetődik.

– És én is megismerkedhetem velük?

– Kellő okkal igen.

– Lesz rá ok! – jelentette ki Mandamus keményen. – Mivel felderítő feladatokra tervezték őket, gondolom, rendelkeznek az ehhez megfelelő képességekkel, és kezdetleges körülmények között is működőképesek.

– Ez is nyilvánvaló.

– Nagyszerű, de azért szükség lehet majd bizonyos módosításokra. Gondolja, hogy Vasilia Fast... Aliena segítségemre lehet ebben, ha úgy alakul a helyzet? Bizonyára ő ismeri a legjobban az agymintázatukat.

– Így van. Bár nem tudom, szívesen áll-e majd a rendelkezésére. E pillanatban, tudomásom szerint, fizikailag is képtelen lenne rá, mivel nem tartózkodik az Aurorán.

Mandamus meglepődött, és elkeseredett képet vágott.

– Hát akkor hol van, dr. Amadiro?

– Nos, láthatta ezeket az ember formájú robotokat, és én nem szívesen tartózkodom e komor helyen – tért ki a válasz elől Amadiro. – Ön elég sokáig várakoztatott engem, most nem panaszkodhat tehát, ha azt mondom, szintén várjon egy kicsit. Ha további kérdései is vannak, tárgyaljuk meg őket inkább az irodámban!

47.

Dolgozószobájába érve Amadiro még tovább húzta az időt.

– Várjon meg itt – mondta ellentmondást nem tűrő hangon a fiatalembernek, és távozott a helyiségből.

Mandamus mereven ült a helyén, gondolatait rendezgette, és azon töprengett, vajon mikor jön vissza Amadiro... ha egyáltalán visszajön. Talán minden teketória nélkül letartóztatják, vagy egyszerűen kipenderítik innen? Meglehet, Amadiro nem hajlandó tovább várni a lényegre?

Ebben persze nem hitt igazán. Biztos volt benne, hogy Amadiro hevesen vágyik régi sérelmét megtorolni. Valószínűnek tűnt tehát, hogy Amadiro mindaddig türelmesen meghallgatja őt, amíg a leghalványabb reményét látja a segítségével elérhető bosszúnak.

Miközben tétlenül tekingetett körül Amadiro dolgozószobájában, váratlanul eszébe jutott, nem szerezhetne-e némi hasznos információt az alig karnyújtásnyira álló számítógép segítségével. Jó lenne, ha nem függene minden tekintetben teljesen Amadiro kénye-kedvétől.

Az ötlet persze hasznavehetetlen volt: Mandamus nem ismerte az adattár nyitókódját. De még ha tudta volna is, a főnök számos személyi robotja sorakozott a fali nyílásokban, és azok biztosan azonnal megállították volna, ha csak egyetlen lépést tesz valamilyen, az ő programozásuk szerint kényes dolog felé. Még a saját robotjai is így tennének.

Amadirónak igaza van. A robotok hasznos, hatékony és megvesztegethetetlen őrök voltak, s ezért senkinek még csak eszébe sem jutott semmiféle bűnös, törvénytelen vagy akár csak csalafinta gondolat. Az ilyesféle törekvések önmaguktól elhaltak, legalábbis a többi űrlakók iránt.

Eltöprengett rajta, vajon hogyan boldogulhatnak a telepesek robotok nélkül. Megpróbálta elképzelni, amint emberi lények összeütköznek egymással, a csapást lefékező robotok védőgyűrűje híján, a gépek nyújtotta méltóságteljes biztonság nélkül, a robotok híján, akik az erkölcsileg megfelelő magatartásra kényszerítenek őket.

Adott körülmények között a telepesek csak barbárok maradhattak, és ezért semmiképpen nem léphetnek a galaxis örökébe. E téren Amadirónak most és kezdettől fogva teljesen igaza volt, míg Fastolfe katasztrofálisan tévedett.

Mandamus némán bólintott, mintha ismételten meggyőzte volna magát választott útjának helyességéről. Fölsóhajtott, vágyakozott rá, hogy mindez ne legyen szükséges, majd fölkészült rá, hogy ismét átlépje a kritikus vonalat, és elfogadja a bekövetkezendők elkerülhetetlenségét, amikor Amadiro visszaérkezett.

A főnök még mindig lenyűgöző jelenség volt, pedig már csak egy éve volt hátra a huszonnyolcadik évtizedének napjáig. Pontosan olyan volt, ahogy az eszményi űrlakónak kellett festenie, talán némiképp túlméretezett orrától eltekintve.

– Sajnálom, hogy meg kellett várakoztatnom, de akadt egy s más elintéznivalóm. Az Intézet vezetőjeként vannak bizonyos kötelezettségeim – magyarázkodott Amadiro.

– Elárulná nekem, hol tartózkodik éppen Vasilia Aliena? – kérdezte Mandamus. – Azután késlekedés nélkül föltárom ön előtt a tervemet.

– Vasilia éppen körúton jár. Körüljárja az űrlakó világokat, megpróbálja kideríteni, hol tartanak a robotkutatásban. Véleménye szerint, mivel a Robotikai Intézetet az egyéni aurorai kutatások összehangolására létesítették, a bolygóközi együttműködés még nagyobb lendületet adhatna a fejlődésnek. Igen helyes elgondolás.

Mandamus röviden, minden érzelem nélkül fölkacagott.

– Úgysem árulnak el neki semmit. Kétlem, hogy bármelyik űrlakó világ még nagyobb hatalommal ruházná föl az Aurorát annál, amivel máris rendelkezik.

– Ne legyen olyan biztos a dolgában! A telepesek sikerei mindannyiunkat alaposan fölráztak.

– És pontosan tudja, most éppen hol lehet?

– Az útiterve rendelkezésünkre áll.

– Rendelje vissza őt, dr. Amadiro!

– Ezt aligha tehetném meg egykönnyen – vonta föl a szemöldökét Amadiro. – Gondolom, mindaddig távol óhajt maradni az Auroráról, míg az apja meg nem hal.

– De miért? – kérdezte Mandamus meglepetten.

– Nem tudom – vonta meg a vállát Amadiro –, és nem is érdekel. Azt viszont tudom, hogy az ön ideje lejárt. Érti? Adja elő a lényeget, vagy távozzék! – Ezzel az ajtóra mutatott, és Mandamus rájött, hogy a másik türelme végképp fogytán van.

– Nagyon helyes – dörmögte Mandamus. – Nos, a Föld még egy harmadik szempontból is egyedi jelenség...

Könnyedén, kellő kimértséggel beszélt, mintha csak valami kiállításon haladna végig, amelyet már számtalanszor látott, és fölkészült Amadiro megfelelő tájékoztatására. A főnök azon kapta magát, hogy egyre elmélyültebben figyel oda a mondottakra.

Ez az! Először hatalmas megkönnyebbülés érzése kerítette hatalmába. Helyesen döntött, amikor nem tekintette tébolyodottnak ezt a fiatalembert. Tökéletesen épelméjű.

Kicsivel később diadalérzet töltötte el. A terv biztosan beválik. Az ifjú elképzelése természetesen kissé eltért az általa helyesnek vélt úttól, de ezen menet közben is igazíthat még. Bizonyos módosításokra mindig nyílik némi alkalom.

Amikor Mandamus végzett, Amadiro hangjára nyugalmat erőltetve jegyezte meg:

– Ehhez nem szükséges Aliena jelenléte. Éppen elég szakértőnk van az Intézetben, azonnal hozzáláthatunk a megvalósításhoz. Dr. Mandamus – Amadiro hangjában ezúttal udvarias megbecsülés csendült –, hajtsuk végre ezt a feladatot a tervei szerint. Biztos vagyok a sikerben, és ön lesz az Intézet vezetője, mihelyst engem megválasztanak a Tanács elnökévé.

Mandamus megengedett magának egy feszült, kurta mosolyt, miközben Amadiro hátradőlt a székében, és szintén egy pillanatig elégedetten és bizalommal tekintett a jövőbe – erre húsz hosszú és gyötrelmes évtizede sohasem volt lehetősége.

– Vajon mennyi idő kell hozzá? Évtizedek? Egy évtized? Esetleg annál is kevesebb?

Nem sok. Nem túl sok! Minden lehetséges eszközzel föl kell gyorsítania az eseményeket; így megláthatja régi vágyának beteljesülését, és akkor ő lesz az Aurora s ezáltal valamennyi űrlakó világ ura, sőt a Föld és a telepes világok pusztulása révén az egész galaxis ura is, még jóval a halála előtt.

48.

Mandamus és Amadiro első találkozása, valamint terveik beindítása után hét évvel dr. Han Fastolfe meghalt, és a hírt a hiperadók robbanásszerű gyorsasággal juttatták el a legtávolibb lakott világok minden zugába is. A közlemény mindenütt kivételes figyelmet ébresztett.

Az űrlakó világokon az adta meg a jelentőségét, hogy az Aurorán – s ennélfogva az egész galaxisban – jó húsz évtized óta Fastolfe birtokolta a legnagyobb hatalmat. A telepes világokon meg a Földön pedig Fastolfe baráti érzelmei, már amennyire egy űrlakó a földiek barátja lehet, és persze a kérdés: vajon most megváltozik-e az űrlakók politikája, s ha igen, milyen irányban?

A hír Vasilia Aliena fülébe is eljutott, és bonyolult érzelmeket váltott ki belőle a biológiai apjához szinte a kezdetektől fűződő kesernyés viszonyának következtében.

Tudatosan készült rá, hogy semmit se érezzen majd az apja halálakor, mégsem kívánt vele egy bolygón tartózkodni az esemény bekövetkeztének pillanatában. Viszolygott a kérdésektől, amelyeket biztosan mindenütt föltesznek majd neki, leggyakrabban és legtolakodóbban pedig nyilván az Aurorán.

A gyermek-szülő kapcsolat az űrlakók között gyenge, illetve a legjobb esetben is csak közömbös töltésű volt. Hosszú életük következtében ez így tűnt természetesnek. Ilyen szempontból tehát Vasiliát sem érintette a dolog, csupán azáltal, hogy apja oly hosszú ideig állt a pártja élén, és ő maga csaknem ugyanolyan mértékben kötelezte el magát a másik oldal iránt.

Mindez keserű méreg volt számára. Nem csekély fáradsággal még a nevét is hivatalosan Vasilia Alienára változtatta, s ezt használta minden dokumentumon, nyilatkozatai alkalmával és mindenütt másutt, mégis tisztában volt vele, hogy a legtöbb ember Vasilia Fastolfe-ként gondol rá. Úgy látszott, semmi sem burkolhatja feledésbe ezt a különben teljességgel jelentéktelen tényt, ezért annak örült legjobban, ha egyszerűen a személynevén szólítják vagy emlegetik. Így a neve ritkaságából merített némi vigaszt.

De még ez is valahogyan kihangsúlyozta a hasonlóságát a solariai nőhöz, aki – jóllehet teljesen más okok miatt – éppúgy megtagadta első férjét, ahogy Vasilia az apját. Ő sem viselte el a kezdetben ráragasztott vezetéknevet, és szintén csak keresztnevét, a Gladiát használta.

Vasilia és Gladia, a két kirekesztett és magát elszigetelő nő, lám, valamiben mégis hasonlított egymásra.

Vasilia lopva belepillantott az űrhajó kabinjának falán függő tükörbe. Már sok évtizede nem találkozott személyesen Gladiával, mégis biztos volt külső hasonlóságuk fennmaradásában. Mindkettejük termete alacsony volt és karcsú. A hajuk egyformán szőke, és még az arcvonásaik is hasonlóak.

Mégis mindig mindenben Vasilia veszített és Gladia győzött. Amikor Vasilia elhagyta az apját, és kirekesztette őt az életéből, a férfi Gladiát vette magához helyette; ő vált passzív és engedelmes lányává, amilyet akart magának, és amilyenné Vasilia sohasem vált volna.

Most mégis keserűség töltötte el. Ő maga is robotkutató volt, legalább olyan fölkészült és rátermett, mint maga Fastolfe, míg Gladia csak afféle művészlélek, aki erőtérszínezéssel és a robotok külsejének megtervezésével szórakoztatta el magát. Hogyan nyugodhatott bele Fastolfe az egyik elveszítésébe, miközben csupán a másikat nyerte el helyette?

Amikor pedig az a földi rendőr, Elijah Baley az Aurorára érkezett, belehajszolta őt, hogy gondolatait és érzelmeit úgy közölje, mint még soha senkinek. Gladia iránt azonban a férfi maga volt a kedvesség, segítette őt és védelmezőjét, Fastolfe-ot, hogy a legelőnytelenebb helyzetben is diadalmaskodjanak; Vasilia mind a mai napig képtelen volt igazán megérteni, hogy is történt mindez.

Gladia volt Fastolfe halálos ágya mellett, betegségének végső szakaszában, ő fogta a haldokló kezét, és ő hallhatta utolsó szavait. Neki fogalma sem volt arról, miért zavarhatja mindez, hiszen a világ minden kincséért sem vett volna tudomást a vénember létezéséről olyan mértékben, hogy fölkeresse őt, és tanúja legyen, amint a létezés birodalmából átmegy a szó fizikai értelmében vett nemlétbe... Gladia ottléte mégis dühítette.

"Így érzek, és kész – mondogatta magának –, és ezért senkinek sem tartozom magyarázattal."

Ráadásul Giskardtól is meg kellett válnia. Giskard ugyanis az ő robotja volt, kislánykora óta a saját robotja, amelyet látszólag szerető atyjától kapott ajándékba. Giskardon keresztül ismerkedett meg a robotikával, s az ő részéről tapasztalt először őszinte vonzódást maga iránt. Gyerekfejjel egyáltalán nem gondolt a Három Törvényre, és nem foglalkozott a pozitronikus automatizmus filozófiájával. Giskard látszólag vonzódott hozzá, és ennek megfelelően is viselkedett vele, ez pedig tökéletesen elegendő volt egy kisgyerek számára. Soha egyetlen emberi lény, kiváltképp a tulajdon apja részéről nem tapasztalt maga iránt ehhez fogható érzelmeket.

És mindmáig túl gyönge maradt ahhoz, hogy ezt az ostoba szeretetjátékot bárkivel eljátssza. A Giskard elvesztése fölötti bánata megtanította rá, hogy semmiféle kezdeti nyereség nem éri meg a végső veszteség fájdalmát.

Amikor apját faképnél hagyta, és távozott otthonról, Giskard nem tarthatott vele, holott gondos újraprogramozása által fölbecsülhetetlenül sokat tökéletesített rajta. Amikor pedig apja meghalt, arra a solariai nőre hagyta az ő kedvenc robotját. Daneelt is neki ajándékozta, de Vasilia szemében semmit sem számított az a halvány emberutánzat. Neki csak Giskard kellett volna, aki valóban az övé volt.

Vasilia most éppen visszafelé tartott az Aurorára. Körútjával végzett. Ami a gyakorlati hasznát illeti, már jó pár hónappal ezelőtt befejezettnek tekinthette. De amint hivatalos jelentésében közölte az Intézettel, egy ideig még a Hesperoson6 marad, hogy kiélvezze megszolgált pihenését.

Most azonban Fastolfe meghalt, tehát nyugodt lélekkel hazatérhetett. Bár a múltat teljesen nem számolhatja föl, egy részét azért mégiscsak kiigazíthatja: föltétlenül vissza kell szereznie Giskardot.

Ezt szilárdan eltökélte magában.

49.

Amadiro erősen ellentmondásos érzelmekkel gondolt Vasilia visszatérésére. A nő csak akkor jött haza, amikor az öreg Fastolfe (most, hogy ellenfele már meghalt, nyugodt szívvel kimondhatta magában a nevét) egy teljes hónapja volt az urnájában. Amadirónak hízelgett, hogy ilyen jól ítélte meg a helyzetet, hiszen ő mondta Mandamusnak, hogy a lányt az apja halálára való várakozás tartja távol az Aurorától.

Mindemellett Vasilia kényelmesen áttekinthető volt. Nem volt olyan idegesítő természete, mint új kedvencének, Mandamusnak, aki mintha mindig rejtegetett volna még valamilyen kimondatlan gondolatot, függetlenül attól, látszólag mennyire őszintén tárta föl elméjét.

Másrészt viszont bosszantóan nehéz volt Vasiliát kézben tartani, aligha volt elvárható tőle, hogy kövesse az őáltala kijelölt utat. Hagynia kellett, hogy a nő hosszú évek munkájával az Aurorától távol csontig föltárja a más világokon élő űrlakók titkait, ám utána el kellett viselnie azt is, hogy a maga feje szerint értelmezze a megszerzett ismereteket, méghozzá általában sötét és rejtélyes módon.

Ezért azután félig őszinte, félig színlelt lelkesedéssel köszöntötte az érkezőt.

– Rettentően örülök a visszatértének, Vasilia. Távollétében az Intézet fél szárnyon vergődő madár.

Vasilia fölnevetett.

– Ugyan, Kelden – talán ő volt az egyetlen, aki tétovázás nélkül használta a férfi keresztnevét, bár két és fél évtizeddel fiatalabb volt nála7 –, az a fél szárny a magáé, és ugyan mióta nem teljesen biztos benne, hogy tökéletesen elegendő?

– Amióta többévnyire nyújtotta a távollétét. Mit gondol most, nagyon megváltozott az Aurora, mialatt oda volt?

– Egy csöppet sem, ami éppenséggel aggaszthatna is bennünket. A változatlanság ugyanis maga a hanyatlás.

– Kész paradoxon. Nem létezik hanyatlás a rossz irányban bekövetkező változások nélkül.

– A változatlanság lényegében a rossz irányban történő változás, Kelden, a bennünket körülvevő telepes világokhoz képest. Azok ugyanis gyorsan változnak, egyre több új világra terjesztik ki az uralmukat, és minden esetben egyre alaposabban. Az ő erejük, hatalmuk és önbizalmuk csak növekszik, mialatt mi itt ülünk, álmodozunk, és rá kell jönnünk, hogy változatlan lehetőségeink igencsak megcsappannak, ha az övékéivel hasonlítjuk össze.

– Szépen hangzik, Vasilia! Gondolom, ezt alaposan betanulta útközben hazafelé. Az Aurora politikai életében azonban mégiscsak bekövetkezett némi változás.

– Netán a biológiai apám halálára utal?

– Ahogy mondja – tárta szét a karját Amadiro enyhe főhajtás kíséretében. – Ő maga volt a tehetetlenségünk egyik legfőbb oka, és most, miután meghalt, gondolom, változnia kell majd a világunknak, ha ez a változás nem is lesz igazán szembeötlő.

– Valamit titokban tart előttem, igaz?

– Hát képes lennék én ilyesmire?

– Biztosan. Az a hamis mosolya azonnal elárulja.

– Akkor meg kell tanulnom komoran beszélni önnel. Nos, a beszámolóját megkaptam. Mondja el azt, ami nem szerepel benne.

– Minden benne van... majdnem minden. Az összes űrlakó világ hevesen hangoztatja, mennyire aggasztja őket a telepesek növekvő arcátlansága. Mind készek a végsőkig szembeszegülni velük, és lelkesen, halálmegvető bátorsággal követni az Aurora irányítását.

– Igen, szóval elfogadják a vezető szerepünket. No és ha mi nem vállalkozunk a vezetésre?

– Akkor várakozó álláspontra helyezkednek, és megpróbálják elleplezni efölötti megkönnyebbülésüket. Különben... Nos, valamennyien nagy hangsúlyt fektetnek a műszaki fejlődésre, de mind vonakodnak a lényegét feltárni. Mindnyájan egymástól függetlenül dolgoznak, és még bolygószinten sem egyesítik erőiket. Egyetlen űrlakó világon sem létezik olyan kutatócsoport, amely akár a leghalványabban is emlékeztetne a mi Intézetünkre. Minden világon csak egyéni kutatók tevékenykednek, és mindegyikük gondosan titkolja az összes többi elől a saját eredményeit.

Amadiro csaknem nyílt önelégültséggel jegyezte meg:

– Nem hiszem, hogy bármelyikük olyan messzire jutott volna, mint mi.

– És milyen kár, hogy nem – vágta rá Vasilia morcosan. – Amíg az űrlakó világok nem többek egyének kusza halmazánál, csakis a fejlődés fékezői lehetnek. A telepesek rendszeresen szerveznek konferenciákat, vannak intézeteik, és bár még jóval mögöttünk vannak, hamarosan utolérhetnek bennünket. Mégis sikerült fényt derítenem néhány űrlakó világ eredményeire, és azokról egytől egyig beszámoltam a jelentésemben. Dolgoznak például a nukleáris erősítőn, de nem hinném, hogy bármelyik világon túljutottak volna vele a laboratóriumi kísérleti szinten. Fedélzeti méretekben még semmi ilyesmit nem sikerült előállítaniuk.

– Őszintén remélem, hogy ebben igaza van, Vasilia. A nukleáris erősítő olyan fegyver, amelyet rendszeresíthetnénk a flottáinknál, és akkor egy csapásra végezhetnénk a telepesekkel. Szerintem mégis jobb lenne, ha bármely űrlakó világgal szemben az Aurora állhatna elő vele elsőként, mintsem bármelyik más űrlakó világunk. Hanem azt mondta, hogy csaknem minden szerepel a beszámolójában. Akkor hát mi nincs benne?

– A Solaria!

– Ó, tehát a legfiatalabb és legkülönösebb űrlakó világ!

– Valójában szinte semmit sem sikerült megtudnom ott. Rendkívül ellenségesen fogadtak, ahogy véleményem szerint bárki mást is fogadnának, akár űrlakó, akár telepes az illető. A "fogadtak" szót pedig az ő fogalmaik szerint értelmeztem. Majdnem egy teljes évet töltöttem náluk, többet, mint bármelyik űrlakó világon, és mindezen hosszú hónapok alatt egyetlen helybélivel sem találkozhattam szemtől szemben. Minden egyes alkalommal csak hiperadás segítségével láthattam mindkét nembeli képviselőiket. Sohasem érintkezhettem tapintható lényekkel, kizárólag kivetített képeikkel. Az a világ nagyon kényelmes, tulajdonképpen hihetetlenül fényűző, és egy természetbarát szemszögéből teljesen romlatlan, mégis mennyire hiányoztak a közvetlen találkozások!

– Nos, a távnézés a solariaiak régi szokása. Ezt mindnyájan jól tudjuk, Vasilia. Az alapelv: élni és élni hagyni!

– Hm – gondolkodott el Vasilia. – A türelmessége talán nem egészen helyénvaló ebben az esetben. A robotjai különben információzárlat alatt vannak?

– Igen, természetesen. És biztosíthatom, senki más sem hallgathat ki bennünket.

– Remélem is, Kelden. Az a benyomásom, hogy a solariaiak közelebb járnak a kisméretű nukleáris erősítő kifejlesztéséhez, mint bármely másik űrlakó világ, magunkat is beleértve. Talán már egy hordozható modell kidolgozásától sincsenek messze, egy olyanétól, amely elég kis energiafogyasztású, és amelyet űrhajóink fedélzetére is fölszerelhetnénk.

– De hogyan sikerülhetett nekik? – ráncolta össze a homlokát mélyen Amadiro.

– Azt nem tudom. Ugye nem gondolja, hogy a tervrajzaikat is megmutatták nekem? A benyomásaim nagyon zavarosak, ezért nem mertem belefoglalni őket a jelentésembe, de itt vagy ott elcsípett vagy meghallott apró ismereteim szerint, gondolom, jelentős előnyre tehettek szert. Ez valami olyasmi, amit alaposan végig kellene gondolnunk.

– Nos, ezt meg is tesszük. Ezenkívül akad még valami mondanivalója számomra?

– Igen, és az sem szerepel a jelentésemben. A Solarián szintén sok évtizede dolgoznak a humanoid robotok kifejlesztésén, sőt a céljukat szerintem máris elérték. Egyetlen másik űrlakó világ, bennünket természetesen kivéve, sem tett kísérletet ilyesmire. Bármelyik testvérvilágon érdeklődtem is az ilyesféle robotok kutatásának eredményei iránt, mindenütt egybehangzó választ kaptam. Magát az elgondolást is ijesztőnek és veszedelmesnek tekintik. Gondolom, mindnyájan tudomást szereztek a mi kudarcunkról, és azt nagyon is a szívükre vették.

– A Solaria viszont nem? Vajon miért?

– Először is azért, mivel mindig is a galaxis leginkább robotizált világa volt. Náluk minden egyes személyre tízezernyi robot esik. Az egész bolygó csak úgy hemzseg tőlük. Ha csak úgy céltalanul járkálna rajta, és ily módon keresne emberi lényeket, biztosan nem találkozna eggyel sem. Szóval a solariaiak, akik egy ilyen világon élnek, ugyan miért viszolyognának még néhány robottól, pusztán azért, mert azok emberszerűek? Különben az a Fastolfe által előállított szerencsétlen álemberszerűség még mindig létezik...

– Daneel – mormolta Amadiro.

– Igen, pontosan. Ő, vagyis az már járt egyszer a Solarián húsz évtizeddel ezelőtt, és a helybéliek emberként fogadták. Ettől azóta sem tértek igazán magukhoz. Még ha nem is használnák a humanoidokat, megalázó lenne számukra, hogy így félrevezették őket. Ez annak bizonyítékául szolgált, hogy legalábbis a robotika e területén az Aurora jócskán megelőzte őket. A solariaiak rendkívül büszkén vallják magukat az egész galaxis legkülönb robotszakértőinek; egyes ottani szakemberek azóta is dolgoznak a humanoidok problémáján, ha másért nem, hát azért, hogy e kínos emléket kitöröljék. Ha többen lennének, vagy lenne egy, a tevékenységüket összefogó intézetük, már biztosan előálltak volna valamilyen érdemleges eredménnyel. Tulajdonképpen szerintem máris jutottak valamire.

– De azért nem teljesen biztos benne, igaz? Mindez csak innen-onnan összeszedett ismeretmorzsák alapján megfogalmazott gyanú!

– Pontosan így van, de azért a gyanú meglehetősen alapos, és érdemessé tesz további kutatásokat. És van még egy harmadik probléma is. Megesküdnék rá, hogy dolgoznak a telepatikus hírközlésen. Akadt valami berendezésük, amelyet óvatlanul hagytak megnéznem. Egyszer pedig, amikor az egyik robotkutatójukkal teremthettem hiperkapcsolatot, a képernyőn láttam egy falitáblát, rajta olyan pozitronikus mintázat rajzát, amilyenhez korábban sehol sem volt szerencsém, mégis valahogy úgy tűnt, hogy ez a rajzolat valamilyen telepatikus program részlete is lehet.

– Az a gyanúm, Vasilia, hogy ezt a témát még kísértetiesebb légkör veszi körül, mint a humanoid robotokét.

– E téren még igaza is lehet, ezt elismerem – jelent meg Vasilia arcán a zavarodottság halvány árnyalata.

– Tulajdonképpen, Vasilia, az egész holmi fantáziaszüleménynek tűnik előttem. Ha az a mintázat semmilyen korábbi tapasztalatára nem emlékeztette, ugyan honnan tudhatná, minek felel meg valójában?

– Az igazat megvallva – tétovázott Vasilia –, ezen magam is eltöprengtem. Mégis, amint megpillantottam azt a rajzolatot, önkéntelenül azonnal a "telepátia" szó jutott az eszembe.

– Még ha a telepátia lehetetlen is, még ha elméletileg sem lehetséges?

– Csupán úgy vélik, hogy elméletileg is lehetetlen! Lássa be, ez azért nem egészen ugyanaz!

– Eddig még senkinek sem sikerült előbbre jutnia ezen a téren.

– És miért gondoltam mégis a telepátiára, amikor arra az ábrára néztem?

– Ugyan már, Vasilia, lehet emögött valami személyes lélektani csapda is, amelyet hiába is próbálnánk kielemezni. Én inkább hagynám az egészet. Más egyéb?

– Még egyetlenegy dolog, mellesleg a legrejtélyesebb. Innen-onnan összeszedett ismereteim alapján arra a következtetésre jutottam, Kelden, hogy a solariaiak a bolygójuk elhagyására készülnek.

– De miért?

– Nem tudom. Amúgy is csekély lélekszámú népességük még tovább apad. Talán valamiféle újrakezdésen törik a fejüket valahol másutt, mielőtt még teljesen kihalnának.

– Miféle újrakezdésre gondol? Ugyan hová mehetnének?

– Mindent elmondtam, amit csak megtudtam – ingatta a fejét Vasilia.

– Jól van hát – mormolta Amadiro –, mindezt számításba veszem. Négy dologról van szó, ezek: a nukleáris erősítő, a humanoid robotok, a telepatikus robotok és a bolygó elhagyásának terve. Őszintén szólva, egyik lehetségességében sem hiszek, de azért nyomást gyakorolok majd a Tanácsra, hogy járuljon hozzá a solariai helytartó meghallgatásához. És most, Vasilia, azt hiszem, önnek is jól jönne egy kis pihenés, miért ne venne hát ki néhány hét szabadságot; visszaszokhatna az Aurora napjához és kellemes éghajlatához, mielőtt visszatérne megszokott munkájához.

– Mindez nagyon kedves magától, Kelden – mondta Vasilia, de nem mozdult a helyéről –, viszont van itt még két dolog, amit föltétlenül meg kell említenem.

Amadiro önkéntelenül az időjelző csíkra pillantott.

– De ugye nem tart soká, Vasilia? – kérdezte.

– Bármennyi időbe kerül is, Kelden, annyiba kerül.

– Hát akkor árulja el, mi az!

– Hogy az elején kezdjük: ki ez az ifjú mindentudó, aki úgy viselkedik, mintha ő vezetné az Intézetet, ez a Mandamus vagy hogy hívják?

– Egyszóval máris találkozott vele! – álcázta enyhe zavarát könnyed mosollyal Amadiro. – No látja, mégiscsak változnak a dolgok az Aurorán.

– Ebben az esetben biztosan nem a legjobb irányban. Nos, ki ő? – kérdezte Vasilia komoran.

– Pontosan az, akinek az imént leírta: egy mindentudó. Ragyogó képességű fiatalember, pompásan kiismeri magát a robotikában, és éppilyen nagy tudással rendelkezik az általános fizika, a vegyészet, a bolygókutatás...

– És mennyi idős ez a szörnyen művelt alak?

– Még nem töltötte be az ötödik évtizedet.

– És mi lesz ebből a csodagyerekből, ha egyszer felnő?

– Talán éppoly bölcs ember, amilyen tehetséges máris.

– Ne tegyen úgy, Kelden, mintha félreértette volna a kérdésemet. Netán arra gondol, hogy az Intézet új vezetőjét neveli föl belőle?

– Én még jó néhány évtizedig szándékozom élni.

– Ez nem kielégítő válasz.

– Ez az egyetlen, amelyet most adhatok.

Vasilia türelmetlenül fészkelődött a székén, mire a mögötte álló robotja gyorsan jobbra-balra pillantott, mintha valami váratlan támadást készülne elhárítani. Talán az asszonya izgatottsága váltotta ki belőle ezt a viselkedést.

– A következő főnök én leszek, Kelden – szögezte le Vasilia. – Ebben megállapodtunk. Személyesen biztosított felőle.

– Ez igaz, Vasilia, de valójában, ha egyszer meghalok, az igazgatói testületnek kell meghoznia a végső döntést. Még ha meg is hagyom az akaratomat nekik, akkor is határozhatnak másként. Ezt világosan leszögezi az Intézet alapítási okirata.

– Maga csak fektesse írásba a végakaratát, Kelden, és én majd gondoskodom az igazgatótanácsról.

– Ezt a kérdést jelen pillanatban nem vagyok hajlandó részletesebben megtárgyalni – mondta Amadiro, és mély ránc gyűrődött a szemöldöke közé. – És mi a következő kérdés, amelyet még tartogat számomra? Kérem, fogja rövidre.

A nő egy pillanatig néma haraggal meredt rá, majd szinte úgy köpte ki a szót:

– Giskard!

– Az a robot?

– Természetesen az a robot! Miért, tud esetleg valamely másik Giskardról is, akit netán szóba hozhatnék?

– Rendben van, mi van vele?

– Ő az enyém!

Amadiro láthatóan meglepődött.

– De hisz az Fastolfe jogos tulajdona, vagyis az volt.

– Gyerekkoromban Giskard az enyém volt!

– Fastolfe csupán odaadta önnek, végül aztán visszavette. A tulajdonjog formális átruházására nem került sor, vagy tévedek?

– Erkölcsileg mindenképpen az enyém volt. Fastolfe különben sem a tulajdonosa többé, hiszen halott.

– De végrendeletet is készített, és ha jól emlékszem, e végrendelet szerint a két robot, Giskard és Daneel a solariai nő tulajdonába került.

– De én nem akarom, hogy így legyen! Én vagyok Fastolfe lánya!

– Ó!

– Igényt tartok Giskardra! – vörösödött el Vasilia. – Miért lenne egy külföldi, egy idegen birtokában továbbra is?

– Egyetlen ok miatt: ez volt Fastolfe kívánsága. A nő pedig az Aurora polgára.

– Ezt ki állítja? Minden aurorai számára csak "az a solariai nő"!

– Mit akar tőlem, Vasilia? – csapott le öklével a széke karfájára Amadiro visszafojtott haraggal. – Én egyáltalán nem kedvelem azt a solariai nőt. Valójában mélységes ellenszenvet érzek iránta, és ha egy mód lenne rá, a legszívesebben... – gyors pillantást vetett a robotokra, mintha nem akarná fölzaklatni őket – eltávolítanám erről a bolygóról. De a végrendeletet nem másíthatom meg. Még ha lenne is rá törvényes lehetőség, amint nincs, akkor sem lenne bölcs dolog megtennem. Fastolfe halott.

– Pontosan ezért kell, hogy Giskard ismét az enyém legyen!

– És az általa vezetett szövetség széthullóban van. – Amadiro elengedte füle mellett a megjegyzést. – Az utóbbi évtizedekben egyedül az ő személyes vonzereje tartotta össze. Én pedig most föl akarom karolni ennek a szövetségnek a maradványait, és a saját követőim táborához csatolni őket. Így kovácsolhatok össze egy olyan csoportot, amely elég erősnek bizonyulhat a következő választások alkalmával.

– Hogy ön lehessen az elnök?

– Miért ne? Az Aurora rosszabbul is járhatna, de így módom nyílhat rá, hogy megfordítsam a biztos katasztrófához vezető politikai irányvonalát, amíg nem késő. A baj csak az, hogy én nem rendelkezem Fastolfe személyes népszerűségével. Nincs körülöttem olyan keservesen kiizzadt dicsfény, mint körülötte volt az ostobasága elleplezésére. Ennélfogva nem vetne rám jó fényt, ha tisztességtelen, sőt alávaló módon győzedelmeskednék egy halott ember fölött. Ne mondhassa senki, hogy én, aki vereséget szenvedtem az élő Fastolfe-tól, most fölrúgom a végakaratát, miután meghalt. Nem tehetem magamat nevetségessé ezzel, amikor élet-halál kérdésében kell az egész Aurora elé kiállnom. Megérti a helyzetemet? Valahogy meg kell lennie Giskard nélkül.

– Ezt majd még meglátjuk! – emelkedett föl Vasilia összeszűkülő szemmel.

– Már most is láthatjuk. A mostani megbeszélésünknek vége, és ha valaha is ennek az Intézetnek az élére óhajt kerülni, akkor nem szeretném, ha bármikor bármivel fenyegetni próbálna. Tehát ha akár most bármilyen fenyegetéssel óhajtana előrukkolni, csak azt tanácsolhatom, gondolja meg magát!

– Én nem fenyegetőzöm – sziszegte Vasilia, miközben gesztusnyelvének minden rezzenése éppen az ellenkezőjéről tanúskodott. Ezzel elviharzott, miközben, teljesen szükségtelenül, intett a robotjának, hogy kövesse őt.

50.

A vészhelyzet, helyesebben vészhelyzetek egész sorozata akkor kezdődött, amikor pár hónap múlva Maloon Cicis belépett Amadiro dolgozószobájába a szokásos reggeli megbeszélésre.

Amadiro általában várta ezt a találkozást. Cicis mindig pihentető közjátékot jelentett számára túlterhelt napjai során. Ő volt az Intézet egyetlen idősebb munkatársa, akinek nem voltak különösebb ambíciói, és aki nem leste-várta Amadiro halálát vagy visszavonulását. Tulajdonképpen maga volt a tökéletes beosztott. Boldogan teljesített bármilyen szolgálatot, és szívből örült Amadiro bizalmának.

Éppen ezért figyelte Amadiro az utóbbi egy-másfél év során aggodalommal a lassú leépülés, az egyre beesettebb mellkas, a fokozatosan elmerevedő mozgás szaporodó jeleit tökéletes alárendeltjén. Hát még Cicis is megöregedhet? Hiszen mindössze néhány évtizeddel idősebb nála.

Megdöbbentően hatott rá a gondolat, hogy az űrlakók életének számos hanyatlást mutató jele mellett utóbb még a koruk is csökkenőben van. Mindig tervezte a statisztikai adatok megvizsgálását, de rendre megfeledkezett róla – vagy tán öntudatlanul félt a dologtól.

Ez alkalommal azonban az élemedett kor jelei Cicis arcán feloldódtak elemi erővel feltörő érzéseiben. Az arca kivörösödött (ezzel is csak még jobban jelezve bronzszínű hajának szürkülését), és úgy látszott, a döbbenet belső feszítőereje azonnal szétveti.

Amadirónak meg sem kellett kérdeznie feldúltságának okát. Úgy ömlött belőle a szó, mintha fizikailag képtelen lett volna visszatartani. A szóáradat végeztével Amadiro hitetlenkedve kérdezte:

– Minden rádióhullám-kibocsátás teljesen megszűnt?

– Minden, főnök! Valamennyien meghaltak vagy elmentek. Nincs olyan lakott világ, amely ne bocsátana ki legalább valamennyi elektromágneses sugárzást a mi fejlettségi szintünkön.

Amadiro csöndre intette kollégáját. Vasilia egyik megjegyzése – alighanem a negyedik, gondolt vissza rá – arról szólt, hogy a solariaiak a bolygójuk elhagyására készülődnek. Teljesen ostoba megállapításnak tűnt akkor. Valamilyen mértékig mind a négy annak látszott. Megígérte a nőnek, hogy észben tartja őket, de természetesen azonnal megfeledkezett róluk. Most már úgy látja, ezzel komoly hibát követett el.

Az, amitől akkor ostobaságnak tűnt Vasilia megállapítása, még most is megmaradt annak. Megint föltette hát ugyanazt a kérdést, bár ezúttal sem várt rá választ. (Ugyan miféle válasz lenne egyáltalán lehetséges?)

– De az űr szerelmére, Maloon, hová mehettek volna?

– Erről semmi hírünk nincs, főnök.

– Nos, akkor... mikor távozhattak?

– Erről sem tudunk semmit. A közlemény csak ma reggel futott be. A fő gond az, hogy a Solaria sugárintenzitása különben is olyan gyönge volt: kevesen lakták, és a robotjaik is kiválóan szigeteltek. A sugárerősség egy teljes nagyságrenddel kisebb volt, mint bármely más űrlakó világon. A miénknél pedig kettővel is.

– Egy szép napon tehát valaki észrevette, hogy az a különben is gyönge sugárzás nullává zsugorodott, de senki sem figyelt föl a csökkenésére. Egyébként ki vette észre?

– Egy nexoni hajó, főnök.

– És hogyan?

– A hajó bizonyos javítási munkálatok miatt kényszerpályára állt a Solaria napja körül. Erre hiperadón kértek engedélyt, de nem kaptak semmiféle választ. Kénytelenek voltak figyelmen kívül hagyni a dolgot, folytatták a körpályára állást, hogy elvégezhessék a szükséges munkálatokat. A kérdéssel akkor nem is törődtek tovább. Csak miután a távozásukat követően ellenőrizték automatikus fölvételeiket, akkor jöttek rá, hogy nem csupán semmilyen választ, de a legcsekélyebb sugárzási jelzést sem érzékelték a műszereik. Azt semmiféle módon nem határozhatták meg, mikor ért véget a bolygón minden sugárzás. A Solariáról több mint két hónappal ezelőtt vették a legutolsó adást.

– No és a másik három megállapítása? – morfondírozott félhangosan Amadiro.

– Hogy mondta, főnök?

– Semmi, semmi – dünnyögte Amadiro, de súlyos ráncok mélyedtek a homlokába, és teljesen elmerült gyötrelmes gondolataiban.

13 - A telepatikus robot

51.

Mandamus mit sem tudott a solariai fejleményekről, amikor néhány hónap múltán visszatért hosszú földi kiruccanásáról.

Első útjára, hat évvel ezelőtt, Amadirónak sikerült valami mondvacsinált hivatalos ügyben odaküldenie őt, holmi telepes kereskedőhajók jelentéktelen határsértési esetével kapcsolatban. Mandamus nehezen viselte el a ceremóniákat és a fárasztó bürokratikus eljárásokat. Hamarosan arra is rájött, hogy egy ilyen küldetés körülményei között a mozgását korlátozzák. Ez ugyan nem sokat számított, mivel sikerült megtudnia, aminek a kiderítése végett odautazott. A kellő ismeretek birtokában tért vissza.

– Nem hinném, dr. Amadiro, hogy bármilyen probléma fölmerülhet. Sehogy, semmilyen lehetséges módon nem képesek a földiek teljesen ellenőrzésük alatt tartani minden érkezést és távozást. Minden évben telepesek milliói érkeznek a Földre látogatóba, többtucatnyi világuk bármelyikéről, és ugyanígy milliószámra utaznak haza. Egyetlen telepes sem tekinti teljesnek az életét anélkül, hogy néha a Föld levegőjét szívná, vagy csatangolna egyet nyüzsgő, föld alatti térségeiben. Gondolom, ez a gyökereiknek afféle keresése. Úgy látszik, egyáltalán nem fogják föl, micsoda lidércnyomás maga a földi élet.

– Mindezt jól tudom, Mandamus – dörmögte Amadiro komoran.

– Ó, hogyne, uram, az eszével. De addig nem értheti meg igazán, amíg maga is személyesen nem tapasztalja. Amint megtette, nyomban rájön, hogy a tudása semmiség a valósághoz képest. Hogy miért kíván bárki visszatérni oda, ha már egyszer elment?

– A mi őseink biztosan nem vágytak vissza, miután elhagyták azt a bolygót.

– Nem – ismerte el Mandamus –, de a csillagközi utazás akkor még nem volt olyan fejlett, mint ma. Hónapokba is beletelt, és a hipertéri ugrás is elég kockázatos volt még. Ma már csak napokba kerül, az ugrásokat rutinszerűen hajtják végre, és sohasem vétik el. Ha az őseink idejében is olyan könnyű lett volna visszatérni a Földre, kíváncsi vagyok, elszakadtunk volna-e tőle annyira, ahogy megtettük.

– Nos, ne elmélkedjünk, Mandamus. Térjünk inkább a lényegre!

– Természetesen. A telepesek szakadatlan jövés-menésén túl évente földi emberek milliói vándorolnak ki egyik vagy másik telepes világra. Egy részük képtelen beilleszkedni az új helyen, s ezért szinte azon nyomban visszatér. Másoknak sikerül új otthont teremteniük, de amilyen gyakran csak tehetik, mégis "hazalátogatnak". Semmiképpen sem lehetséges az érkezések és távozások pontos nyilvántartása, és a Föld nem is törekszik ilyesmire. A látogatók rendszeres nyilvántartására és nyomon követésére irányuló bármely kísérlet lelassíthatná az áramlást, márpedig a Föld igencsak számít a látogatók pénzére. A turistaipar, nevezzük így, ha tetszik, jelenleg a Föld egyik legfontosabb bevételi forrása.

– Ezzel nyilván azt akarja mondani, hogy a humanoid robotokat minden nehézség nélkül leszállíthatjuk a Földre.

– Igen, ez semmiféle gondot nem okozhat. Számomra ez kétségtelen. Most, hogy megfelelően beprogramoztuk őket, hamis papírokkal, féltucatnyi csoportokban minden baj nélkül odajuttathatjuk őket. Robotok lévén áhítatosan tisztelik az embereket, s ez ellen semmit sem tehetünk, de biztosan így sem lepleződnek majd le – mindezt nyilvánvalóan a telepesek anyabolygójuk iránti csodálatának tudják majd be. Mindettől függetlenül nem hiszem, hogy célszerű lenne bármelyik városi űrkikötőben leszállítanunk őket. A városok közötti hatalmas térségek viszont gyakorlatilag lakatlanok, kisszámú dolgozó robottól eltekintve, ennélfogva a leszállókat észre sem vennék, vagy legalábbis nem törődnek majd velük különösebben.

– Mégis azt hiszem, túl kockázatos a dolog – mormolta Amadiro.

51/a

Kétcsapatnyi humanoid robotot szállítottak le a Földre, s azok elvegyültek a citylakó földiek között, mielőtt kijutottak volna a szabad térségre, hogy leárnyékolt hiperadóik segítségével kapcsolatot teremthessenek az Aurorával.

– Ismét el kell majd mennem oda, uram – jelentette ki Mandamus hosszas töprengés és ingadozás után. – Nem tudhatom biztosan, megtalálták-e az alkalmas helyet.

– És abban biztos, Mandamus, hogy maga megtalálja? – kérdezte Amadiro gúnyosan.

– Alaposan elmélyedtem a Föld ősi történelmében, uram. Kétségtelenül megtalálom.

– Aligha sikerülhet rávennem a Tanácsot, hogy egy hadihajót is küldjenek magával.

– Nem, azt nem is kívánom. Az rosszabb lenne, mint egyszerűen haszontalan. Csupán egy egyszemélyes kis hajóra lesz szükségem, elegendő üzemanyaggal az oda- és visszaútra.

Így tehát Mandamus másodszor is meglátogatta a Földet. Az egyik kisebb citytől nem messze szállt le. Megkönnyebbülésére és elégedettségére szolgált, hogy a robotok többségét a megfelelő helyen találta. Jó darabig velük is maradt, megfigyelte a munkájukat, újabb utasításokat adott nekik, és finom változtatásokat hajtott végre a programozásukon.

Ezután néhány kezdetleges, földi gyártmányú mezőgazdasági robot közönyös tekintetétől kísérve, Mandamus elindult a közeli city felé.

Számított vállalkozásának kockázataira, és mivel nem volt rettenthetetlen hős, érezte, amint a szíve kellemetlenül hevesen ver a mellkasában. Mégis simán ment a dolog. Az őrök ugyan kissé meglepődtek, amikor a kapunál fölbukkant egy emberi lény, magán viselve a hosszabb szabadban tartózkodás elvéthetetlen nyomait.

Mandamusnak azonban telepes voltát igazoló papírjai voltak, mire az őr egyszerűen megvonta a vállát. A telepesek ugyanis nem viszolyogtak a kintléttől, és korántsem volt szokatlan, ha kisebb-nagyobb kirándulásokat tettek a valamelyik city nem valami látványos, felszín fölé emelkedő építményei körüli mezőkön és erdőkben.

A kapus tehát csak futó pillantást vetett az igazolványaira, más pedig nem is kérte őket. Mandamus nem földi kiejtése (amennyire lehetett, azért háttérbe szorította aurorai tájszólását) minden további nélkül elment, és megítélése szerint senkiben sem merült föl semmi kétség telepes volta iránt. S vajon is miért gyanakodnának? Már kétszáz éve is elmúlt, hogy az űrlakóknak állandó képviseletük volt a Földön, jelenleg pedig elég kevesen tartózkodtak ott, és az utóbbi időkben még ez a csekély számuk is folyamatosan csökkent. A távolabb élő földi emberek talán már nem is emlékeztek az űrlakók létezésére.

Mandamus kissé aggódott ugyan, hogy állandóan viselt átlátszó kesztyűje netán feltűnést kelt, vagy észreveszik az orrszűrőit, de semmi ilyesmi nem történt. A cityben való mozgást vagy más citykbe tett utazásait egyáltalán nem korlátozták. Elegendő pénz volt nála minderre, és a Földön a pénz szava volt a leghangosabb (és ez, igazat szólva, az űrlakó világokon sem volt másként).

Lassan megszokta, hogy nem járnak robotok a sarkában, és amikor egyik vagy másik cityben néha összefutott valamelyik aurorai humanoiddal, határozottan utasítania kellett, hogy ne szegődjék a nyomába. Meghallgatta a beszámolóikat, ellátta őket a szükségesnek vélt utasításokkal, és intézkedett további csoportjaik kiszállításáról. Végül visszatért a hajójához, és feladatát elvégezve, simán távozott.

Kifelé menet sem ütközött semmiféle akadályba, akárcsak érkezésekor.

– Valójában – mondta Amadirónak elgondolkodón – ezek a földi emberek nem is olyan barbárok.

– Tényleg nem azok?

– A saját világukon egészen emberhez méltóan viselkednek. A barátságosságuk pedig valahogy még meg is ragadja az embert.

– Talán már bánja, hogy vállalta ezt a feladatot?

– Kissé zavaró érzés tölt el, amint közöttük járok, és arra gondolok: sejtelmük sincs arról, mi készül ellenük. Képtelen vagyok igazán élvezni a munkámat.

– Már hogyne lenne képes, Mandamus! Gondoljon csak arra, hogy a feladat elvégzése után rövid időn belül az Intézet élére kerül. Ez biztosan megédesíti majd a kötelessége teljesítését.

És ezután Amadiro gondosan figyeltette Mandamus minden lépését.

51/b

Mandamus a harmadik útján korábbi kellemetlen érzéseitől teljesen megszabadult, és csaknem olyan természetesen viselkedett, mintha csak földlakó lenne. A terv elég lassan bontakozott ki, viszont szilárdan épült az előre meghatározott központ körül.

Korábbi útjai alkalmával semmi baj sem volt az egészségével, de ez alkalommal, kétségtelenül túlzott magabiztosságának köszönhetően, szembe kellett néznie egy-két problémával. Legalábbis egy alkalommal aggasztóan csöpögött az orra, ráadásul még köhögött is.

A city egyik kórházában kapott egy gammaglobulin-injekciót, amely azonnal megszüntette a panaszait, de a kórház rémisztőbb hatással volt rá, mint maga a betegség. Minden ott tartózkodó személy biztosan valami fertőző betegségben szenved, vagy legalábbis gyakran érintkezik ilyen betegekkel.

Hanem most végre ismét itt volt az Aurora nyugodt biztonságában, ami hihetetlen megkönnyebbüléssel töltötte el. Figyelmesen hallgatta Amadiro beszámolóját a solariai válságról.

– Semmi tudomása sem volt eddig az egészről? – kérdezte Amadiro vádlón.

– Semmi, uram – rázta meg a fejét Mandamus. – A Föld hihetetlenül provinciális bolygó. Nyolcszáz cityjük a maga nyolcmilliárd lakosával semmi mással nem törődik, csak ezzel a nyolcszáz várossal és ott élő nyolcmilliárd ember sorsával. Mintha a telepesek csupán azért léteznének, hogy időnként ellátogassanak a Földre, az űrlakók pedig mintha egyáltalán nem is lennének. A cityk hírközlő szervei idejük kilencven százalékában kizárólag a saját ügyeikkel foglalkoznak. A Föld szellemileg és fizikailag egyaránt elzárt és ezt a zártságot őszintén kedvelő világ.

– És maga szerint azok ott mégsem barbárok?

– A bezártság iránti vonzódás még nem föltétlenül barbárság. A maguk módján igenis civilizáltak.

– Hm... a maguk módján, de ne is törődjünk velük! A legfőbb gond e pillanatban a Solaria. Egyetlen űrlakó világ sem készül semmilyen lépésre. A be nem avatkozás elve mindenekfölött való, és mind csak azt hajtogatják, hogy a Solaria baja kizárólag belügynek tekintendő. A saját elnökünk is éppoly tutyimutyi, mint a többi, holott Fastolfe már nem él, és nem fog vissza bennünket lagymatag kezével. Én magam sem tehetek semmit, amíg nem én leszek az elnök.

– De hogyan tekinthetik a Solaria gondját belső természetűnek, és kerülhetnek mindennemű beavatkozást, amikor a solariaiak elhagyták a világukat? – kérdezte Mandamus.

– Hogyhogy ön azonnal fölfigyel a helyzet ostobaságára, a többiek pedig nem? – dörmögte Amadiro csúfondárosan. – Szerintük nem bizonyítható meggyőzően, hogy a Solaria minden lakója valóban eltávozott, és amennyiben akár csak egypáran még ott tartózkodnak, hívás nélkül egyetlen űrlakó világnak sincs joga beavatkozni a bolygó ügyeibe.

– És mivel magyarázzák a sugártevékenység teljes hiányát?

– Azt mondják: a solariaiak esetleg leköltöztek a felszín alá, vagy kialakítottak valamilyen speciális berendezést a sugárszivárgás teljes megakadályozására. Mellesleg senki sem volt tanúja a solariaiak távozásának, és különben sem lenne hová menniük. No persze senki nem látta, amint elvonulnak, hiszen nem is figyelték őket.

– És mivel bizonyítják, hogy a solariaiaknak nincs hová menniük? – kérdezte Mandamus. – Hiszen éppen elég üres világ akad.

– Azzal érvelnek, hogy a Solaria lakói nem lehetnek meg hatalmas robotseregeik nélkül, magukkal pedig nem cipelhetik őket. Ha például idejönnének, mit gondol, fejenként hány robotot engedélyezhetnénk behozniuk, már ha egyáltalán engedélyeznénk?

– És önnek melyek az ellenérvei?

– Nincsenek ellenérveim. Különben akár elmentek, akár nem, a helyzet különös és rejtélyes; teljesen érthetetlen, hogy senki sem óhajtja kivizsgálni. Mindenkit a lehető legkeményebben figyelmeztettem, hogy a tétlenség és tehetetlenkedés mindnyájunk végét jelentheti, s hogy amint az űrlakó világok értesültek a Solaria kiürítéséről, vagy legalábbis annak lehetőségéről, azonnal és tétovázás nélkül föl kellene tárniuk a jelenséget! Azok a nyüzsgő telepesek mindenre oktalanul kíváncsiak, és most nem bánnám, ha bennünk is megmutatkozna valamennyi ebből a kíváncsiságból. Ők ugyan két percig sem gondolkodnának, hanem készséggel tennék kockára akár az életüket is a legcsekélyebb kínálkozó nyereség reményében.

– De ebben az esetben ugyan miféle nyereséggel számolhatnánk, dr. Amadiro?

– Ha a solariaiak valóban eltávoztak, a robotjaik túlnyomó többségét kénytelenek voltak hátrahagyni. Márpedig ők különlegesen tehetséges robotkutatók, vagy legalábbis azok voltak, a telepesek pedig, bármennyire gyűlölik is a robotokat, habozás nélkül birtokukba veszik, és jó űrlakó kreditekért szívesen leszállítják nekünk őket. Ezt már gyakorlatilag a tudomásunkra is hozták. Két telepes hajó máris leszállt a Solarián. Persze azonnal tiltakoztunk, de ők biztosan semmibe veszik ezt a tiltakozást, mi pedig aligha teszünk e téren további lépéseket. Éppen ellenkezőleg! Egyes űrlakó világok egyenesen érdeklődnek náluk, milyen típusú robotok lesznek majd megvásárolhatók, és milyen áron.

– Talán éppen így lesz a legjobb – jegyezte meg Mandamus nyugodt hangon.

– Mármint hogy pontosan úgy viselkedünk, ahogyan a telepesek propagandistái állítják? Mintha csak valóban leépülnénk, és a hanyatlás kenhető masszájává süllyednénk?

– Ugyan miért szajkóznánk az ő zagyvaságaikat, uram? Az igazság pedig az, hogy nagyon is nyugodtak, civilizáltak vagyunk, és még sohasem okoztak nekünk igazi fájdalmat. Ellenkező esetben biztosan visszaütnénk, és kétségtelenül szétzúznánk őket. Műszakilag még mindig magasan fölöttük állunk.

– De a harcban szerzett sebeink mégsem lesznek valami kellemesek.

– Már csak ezért sem kell vakon belerohannunk egy háborúba. Ha a Solariát valóban kiürítették, és a telepesek ki akarják rabolni, talán hagynunk kellene őket. Végül is szerintem hónapokon belül készen leszünk a döntő lépés megtételére.

Amadiro arcán ádáz, sóvárgó kifejezés jelent meg.

– Hónapokon belül?

– Biztos vagyok benne. Ezért most legfőbb dolgunk mindennemű provokációt elkerülni. Mindent tönkretehetünk, ha belemegyünk egy szükségtelen összecsapásba, és – még győzelmünk esetén is – fölösleges veszteségeket szenvedünk. Hiszen kis idő múltán teljes győzelemre számíthatunk, mégpedig mindennemű harc és veszteség nélkül. Szegény Föld!

– Hohó, ha sajnálatot érez irántuk – szólt közbe Amadiro gyanakvó könnyedséggel –, akkor utóbb még semmit sem tesz majd ellenük.

– Éppen ellenkezőleg – mormolta Mandamus hűvösen. – Pontosan azért érzek irántuk némi sajnálatot, mert valóban tenni szándékozom, sőt biztosan teszek is ellenük valamit. És természetesen ön lesz az elnök.

– Ön pedig az Intézet vezetője.

– Alacsony polcocska az önéhez képest.

– És miután meghalok? – vetette oda Amadiro.

– Olyan távolra nem nézek előre a jövőbe.

– Én pedig biztosan... – kezdte Amadiro, de szavait félbeszakította az üzenetközvetítő kitartó zümmögése. Oda sem nézve, teljesen gépiesen megnyomta a KIADÁS gombot. Nézte az előkígyózó, keskeny papírszalagot, és arcán lassan szétáradt a mosoly.

– A két telepes hajó, amely leszállt a Solarián...

– Igen, uram? – kérdezte Mandamus a homlokát ráncolva.

– Megsemmisültek! Mindkettő megsemmisült!

– Hogyan?

– Az űrből is könnyűszerrel megfigyelhető sugárrobbanás következtében. Ön érti, mit jelent ez? A solariaiak tehát nem távoztak el mindnyájan, és lám, a leggyöngébb világunk is könnyedén elbánik egy-két telepes hajóval. Ez jókora pofon volt a telepeseknek, amit biztosan sokáig nem felejtenek el! Itt van, Mandamus, olvassa el maga is!

– De ez még egyáltalán nem jelenti, hogy a solariaiak ott lennének a bolygójukon – tolta félre Mandamus a felé nyújtott papírdarabot. – Meglehet, csupán aláaknázták valahogy.

– Ugyan mi a különbség? Közvetlen támadás vagy valamilyen csapda – azoknak a hajóknak mindenképpen végük.

– Ezúttal meglepetésszerűen érte őket a támadás. De mi lesz legközelebb, amikor jó előre fölkészülnek? És ha az űrlakók előre megfontolt támadásának minősítik a dolgot?

– Majd azt mondjuk, hogy a solariaiak csupán védekeztek a telepesek előre eltervezett támadása ellen.

– De uram, netán valami üres szópárbajt javasol? Mi lesz, ha a telepesek nem óhajtanak szóba állni velünk, hanem a hajóik megsemmisítését háborús cselekedetnek tekintik, és azonnal visszavágnak?

– Ugyan miért tennék?

– Mivel ugyanolyan hisztérikusan reagálnak, amint mi is ennénk, ha bennünket érne sérelem. Továbbá számukra sokkal megszokottabb az erőszak.

– Mindenképpen megvernénk őket.

– De éppen az imént ismerte el, hogy bennünket is nehezen elviselhető csapás érne, még a győzelmünk esetén is.

– Mégis, maga szerint mit tehetnénk? Azokat a hajókat végül is nem az Aurora pusztította el!

– Vegye rá az elnököt: jelentse ki, hogy az Aurorának semmi köze az esethez, sőt egyik űrlakó világ sem felelős érte és a történtekért, egyedül a Solariát érheti vád.

– És hagyjuk magára a Solariát? Ez egyenértékű lenne az árulással.

Mandamust hirtelen elöntötte az indulat.

– Dr. Amadiro, ön még sohasem hallott semmit a stratégiai visszavonulásról? Valami elfogadható ürüggyel tartsuk vissza a telepes világokat egy kis ideig minden akciótól! Mindössze néhány hónap, és a földi terveink valósággá válnak. Mindenki más számára bizonyára nehéz lesz a meghátrálás és a bocsánatkérés a telepesektől, mivel ők nem tudják, mi következik be hamarosan, mi viszont tisztában vagyunk vele. Speciális tudásunk birtokában mi ketten önnel olyasminek is tekinthetjük mindezt, amit régen az istenek ajándékának neveztek volna. Csak hadd foglalkozzanak a telepesek a Solariával, miközben – a tudomásuk nélkül – a végzetüket készítik elő a Földön. Vagy netán azt szeretné ön, hogy a végső győzelem küszöbén tegyenek tönkre bennünket?

Amadiro azon kapta magát, hogy zavartan pislog a másik mélyen ülő szemének átható pillantása előtt.

52.

Amadiro életében nem volt kellemetlenebb időszak a telepes hajók pusztulását követőnél. Az elnököt szerencsére sikerült rávenni a Mandamus által "mesteri visszavonulásnak" nevezett politika követésére. A kifejezés megnyerte a főpolitikus tetszését, bármennyire ellentmondásos volt is. Mellesleg eddig is nagyon értett a mesteri visszavonuláshoz.

A Tanács fönnmaradó részét már nehezebb volt megdolgozni. A fölhevült Amadiro a lelkét kitéve bizonygatta, milyen borzalmakkal járna a háború, és mennyire fontos a fő csapás megfelelő pillanatát kivárni, ha már a háború elkerülhetetlennek látszik. Egyre újabb és újabb érveket kellett kiagyalnia, miért nem alkalmas ez vagy az a pillanat, miközben vitatkozott a többi űrlakó világ vezetőivel. Az Aurora természetes vezető szerepét a végsőkig ki kellett aknázni, hogy engedékenységre bírják őket.

Amikor viszont D. G. Baley kapitány is befutott a hajójával és követeléseivel, a kimerült Amadiro úgy érezte, nem bírja tovább. Ez már túl sok volt neki.

– Teljességgel lehetetlen – tajtékzott. – Csak nem engedhetjük leszállni őt az Aurorán a szakállával, a nevetséges ruháiban és az érthetetlen makogásával? És netán még a Tanácsot is megkérjem, szolgáltatnánk ki kénye-kedvére egy űrlakó asszonyt? Ez teljesen példátlan eset lenne egész történelmünkben. Kiadni egy űrlakó nőt!

– Ezt a bizonyos űrlakó asszonyt ön mindig csak "az a solariai nő" néven emlegette – jegyezte meg Mandamus szárazon.

– Számunkra persze csak solariai nő, de azonnal űrlakóként áll elő, mihelyst egy telepes is benne van a dologban. Amennyiben pedig a hajója a terveinek megfelelően leszáll a Solarián, éppúgy elpusztulhat, mint az előző kettő, vele és a nővel egyetemben. Akkor pedig az ellenségeim az igazság halvány árnyalatával akár gyilkossággal is megvádolhatnak, márpedig azt senki politikai pályafutása nem élhetné túl.

– Ehelyett gondoljon arra, hogy csaknem hét esztendeje munkálkodunk a Föld végső elpusztításának tervén, és ma már csak alig pár hónap választ el bennünket a megvalósításától – érvelt Mandamus. – Hát vállalhatjuk a háborút, valamint vele annak kockázatát, hogy a végső győzelem küszöbén ömöljék össze minden reménységünk, egyetlen csapásra?

– Ebben a kérdésben nem az én szavam a döntő, barátom – csóválta meg a feje: Amadiro. – A Tanács nem állna mögém, ha rá akarnám venni, hogy adjuk ki a nőt egy telepesnek. Sőt magát ezt a javaslatot is fölhasználhatnák ellenem. A politikai pályafutásom megrendülhet, s ráadásul még háborúba is keveredhetünk. Mellesleg elviselhetetlen maga a gondolat, hogy egy űrlakó nő holmi telepes szolgálatában veszítse el az életét.

– Mintha annyira odalenne azért a solariai nőért.

– Maga jól tudja, hogy ez nem így van. Szívből kívánom, hogy halt volna meg már húsz évtizeddel ezelőtt, de nem így, nem egy telepes hajó fedélzetén. És jut eszembe, mellesleg önnek is egyik fölmenője ötödíziglen.

Mandamus még a megszokottnál is savanyúbb képet vágott.

– És az mit jelent az esetemben? Én a magam személyiségével és társadalmi hovatartozásával tisztában lévő űrlakó vagyok. Nem valami ősimádó törzsszövetség tagja.

Mandamus egy pillanatra elhallgatott, és keskeny arcán látszott, mennyire koncentrál.

– Dr. Amadiro – szólalt meg végül –, nem magyarázhatná meg a Tanácsnak, hogy ezt az ősanyámat nem űrlakó túszként, hanem azért adnánk ki, mert egyedülálló ismeretekkel rendelkezik a Solariáról, hiszen ott nőtt fel, s ezáltal a bolygó rejtélyének föltárásában lényeges szerepet játszhat, ami nekünk éppoly segítségünkre lehet, mint a telepeseknek? Igazság szerint nem lenne jó nekünk is megtudnunk, miben sántikálnak azok a szerencsétlen solariaiak? A nő fontos információkkal térhet vissza, amennyiben túléli a kalandot.

Amadiro összecsücsörítette alsó ajkát.

– A dolog beválhat, ha a nő önként száll föl arra a hajóra, ha nyilvánvaló, hogy megértette az elvégzendő feladat fontosságát, és teljesíteni kívánja hazafias kötelességét. Erőszakkal behajózni őt viszont teljességgel elképzelhetetlen.

– Nos, akkor tegyük fel, hogy meglátogatom ezt a távoli elődömet, és megpróbálom rábeszélni, szálljon föl önként a hajóra. Ön pedig beszélhetne hiperhullámon azzal a telepessel, engedélyezhetné neki a leszállást az Aurorán, hogy magával vigye a nőt, ha sikerül önkéntes csatlakozásra bírnia; vagy legalábbis állítsa, miszerint önként tart vele, akár így áll a dolog, akár nem.

– Azt hiszem, semmit sem veszíthetünk a próbálkozással, de el sem tudom képzelni, hogyan juthatnánk sikerre.

Amadiro legnagyobb meglepetésére mégis jól sült el a próbálkozás. Meglepetten hallgatta Mandamus részletes beszámolóját.

– Érintettem a humanoid robotok kérdését is – mondta Mandamus –, és nyilvánvalóan semmit sem tud róluk. Ebből következően Fastolfe sem tudhatott a létezésükről. Ez volt számomra az egyik legaggasztóbb kérdés. Azután alaposan elbeszélgettem vele a származásomról, méghozzá úgy, hogy kénytelen legyen szólni arról a földi emberről, Elijah Baleyről is.

– Az meg hogy kerül ide? – kérdezte Amadiro nyersen.

– Ó, csak hogy beszéljen róla és emlékezzen rá. Ez a telepes kapitány Baley leszármazottja, s azt gondoltam, így talán kedvezőbben fogadja majd a kérését, mint e nélkül.

Egyszóval a terv bevált, és pár napig Amadiro megkönnyebbülhetett. Kissé enyhült az a csaknem szakadatlan nyomás, amely a solariai válság kipattanása óta állandóan ránehezedett.

De valóban csupán egy-két napig.

53.

Amadirónak némi megkönnyebbülésére szolgált, hogy a solariai válság idején gyakorlatilag nem kellett találkoznia Vasiliával.

Ez az időszak semmiképpen sem lett volna alkalmas ilyesmire. Nem óhajtotta elviselni a nő nyavalygását egy robot miatt, amelyet jogos tulajdonának vél, a jogi helyzetet teljesen figyelmen kívül hagyva, egy olyan időszakban, amikor a valós válsághelyzet minden idegszálát és gondolatát lekötötte. Annak a torzsalkodásnak sem óhajtott tanúja lenni, amely kirobbanhatott a nő és Mandamus között a Robotikai Intézet majdani vezető posztjának sorsával kapcsolatban.

Egyébként közel járt az elhatározáshoz, hogy mégiscsak Mandamus legyen az utóda. A fiatalember a solariai válság egész ideje alatt a leglényegesebb kérdéseken tartotta a szemét. Még amikor maga Amadiro is megingott, Mandamus akkor is rendületlenül megőrizte a nyugalmát. Az ő ötlete volt, hogy hasznukra válhat, ha a solariai nő önként követi a telepes kapitányt, és végül neki sikerült kicsikarnia belőle a pozitív döntést.

Ha pedig a Föld megsemmisítésének terve is kedvezően alakul – ahogy alakulnia kell –, akkor Amadiro még annak is tanúja lehet, amint ő, Mandamus lesz a Tanács elnöke. Még talán igazságos is lenne a dolog, gondolta magában Amadiro egyik ritka önzetlen pillanatában.

Ezen a bizonyos estén ezért a legcsekélyebb mértékben sem gondolt Vasiliára. Az Intézetből kis csapatnyi robotjának társaságában lépett ki, amelyek biztonságosan odakísérték a földjáróhoz. Az egyik robot által vezetett jármű, amelynek hátsó ülésén még két robot foglalt helyet, nyugodt tempóban suhant keresztül a szürke, hűvös eső függönyén, és a házához szállította őt, ahol további két robot tárta ki előtte a kaput. Vasilia egész idő alatt még csak eszébe sem jutott.

Miután mégis ott találta a nőt a nappalijában, amint hipervideón egy bonyolult robotbalett-előadásban gyönyörködik a falfülkékben sorakozó házi robotok figyelő szeme előtt, miközben saját két robotja ott áll a széke mögött, elsőként nem is a megzavart nyugalma fölötti harag, hanem őszinte meglepetés töltötte el.

Kis időbe került, míg visszaállította lélegzésének normális ritmusát, csak ekkor öntötte el a düh és szólalt meg nyersen:

– Maga mit keres itt? És egyáltalán hogy jutott be a házba?

Vasilia megőrizte nyugalmát. Amadiro megjelenése csöppet sem érte váratlanul.

– Hogy mit csinálok itt? – mormolta. – Várom a találkozást önnel. Bejönnöm pedig nem volt nehéz. A robotjai nagyon jól ismerik a külsőmet, és az intézeti beosztásommal is tisztában vannak. Miért ne engedtek volna be, miután közöltem velük, hogy találkozót beszéltünk meg önnel?

– Ami nem felel meg a valóságnak. Erőszakkal hatolt be a magánéletembe.

– Nem egészen. Megvannak a határai annak, mennyi bizalmat kényszeríthet ki az ember valaki más robotjaiból. Nézzen csak rájuk. Soha, egy pillanatra sem vették le rólam a szemüket. Ha kárt akartam volna tenni a javaiban, beleturkálni a följegyzéseibe, vagy bármi más módon kihasználni a távollétét, úgysem engedték volna. Az én két robotom kevésnek bizonyult volna velük szemben.

– Tisztában van vele – mormolta Amadiro keserűen –, hogy teljes mértékben űrlakóhoz méltatlanul viselkedett? Ez megvetésre méltó, és alaposan meg is jegyzem magamnak.

A vádak hallatán Vasilia enyhén elsápadt. Halk, mégis kemény hangon válaszolta:

– Remélem is, hogy megjegyzi, Kelden, mert amit tettem, a maga érdekében tettem. És ha most a csúnya szájának megfelelően reagálnék, akkor szedném a sátorfámat, és hagynám, hogy élete hátralévő részében ugyanaz a megvert kutya legyen, ami az utóbbi húsz évtizedben volt.

– Nem maradok legyőzött helyzetben, akármit is csináljon.

– Úgy hangzik, mintha hinné is, amit mond – sziszegte Vasilia –, de biztosan nem tudja azt, amit én tudok. Kijelentem, hogy az én beavatkozásom nélkül örökre megmarad a vereség állapotában. Nem érdekel, miféle elképzeléseket forgat a fejében. Nem érdekel, mit főzött ki magának ez a vékony szájú, savanyú képű Mandamus.

– Őt miért emlegeti?! – vágott közbe hevesen Amadiro.

– Mert nekem úgy tetszik – felelte Vasilia árnyalatnyi gőggel. – Akármit csinált eddig, vagy véli, hogy cselekszik e pillanatban – és ne rémüldözzön, mert igazán fogalmam sincs róla –, semmiképpen sem sikerülhet. Semmi egyebet nem tudok, csupán azt, hogy kudarcra van ítélve.

– Ostobaságokat locsog – morogta Amadiro.

– Mégis jobb lesz, ha meghallgatja ezeket a butaságokat, Kelden, különben minden terve dugába dől. És nemcsak maga veszít, hanem az űrlakó világok is, szőröstül-bőröstül. Mégsem kell föltétlenül meghallgatnia. Öné a választás. Nos, hogyan dönt végül?

– Miért kellene meghallgatnom? Miféle ésszerű okom lehetne erre?

– Egyrészt a jelentésem, miszerint a solariaiak a világuk elhagyására készülnek. Ha akkor hallgat rám, nem éri olyan meglepetésszerűen, amikor mégis bekövetkezett.

– A Solaria válsága még a javunkra is fordulhat.

– Nem így lesz! – jelentette ki Vasilia határozottan. – Bármennyire így látja is most, számítása nem válik be. Mindenképpen a bukásához vezet, bármit tegyen is ellene, ha nem hallgatja végig a mondanivalómat.

Amadiro ajka elfehéredett, és enyhén megremegett. Húsz évtizednyi megaláztatása, amelyet Vasilia oly nyíltan emleget, döntő hatással volt rá, s ezen a solariai válság sem segített; nem volt hát hozzá elég lelkiereje, hogy megparancsolja a robotjainak, kísérjék ki a nőt, ahogy a legszívesebben tette volna.

– Foglalja hát össze, de röviden – mormolta tompán.

– Ha csak úgy egyszerűen megmondanám, amit akarok, úgysem hinné el, hát hadd közöljem a magam módján! Bármikor leállíthat, de ezzel az űrlakó világok vesztét okozza. Engem természetesen azért túlélnek, és nem én vonulok be a történelembe, mellesleg a telepesek történelmébe, a legnagyobb kudarc példájaként. Nos, beszéljek?

– Mondja hát – rogyott le Amadiro egy székre –, és ha végzett, távozzék!

– Úgy teszek, Kelden, hacsak meg nem kér... nagyon udvariasan, hogy maradjak, és legyek a segítségére. Kezdhetem?

Amadiro nem szólt semmit, mire Vasilia belevágott:

– Már mondtam önnek, hogy a Solarián fölfigyeltem bizonyos, nagyon gyanús pozitronikus tervrajzokra, amelyek alapján igen határozott gyanú ébredt bennem. Azok telepatikus robotok előállításának szándékára utaltak. De végül is mi vezetett erre a következtetésre?

– Sejtelmem sincs róla, milyen beteges kényszerek mozgatják a gondolkodását – dörmögte Amadiro keserűen.

– Nagyon köszönöm, Kelden – söpörte félre Vasilia a gúnyos megjegyzést. – Hónapokig töprengtem a jelenségen, mivel én nem holmi beteges kényszernek, hanem a mélytudatban rejlő emlékezet visszatükröződésének éreztem. Visszagondoltam a gyermekkoromra, amikor Fastolfe, akit akkor még apámnak tekintettem, egy nagylelkű pillanatában – tudja, olykor kísérletezett a nagylelkűség erényével – megajándékozott egy saját robottal.

– Már megint ez a Giskard? – morogta Amadiro türelmetlenül.

– Igen, Giskard az. Mindig csak Giskard. Tizenéves voltam akkoriban, és már munkált bennem a robotkutatói ösztön, amely, hogy úgy mondjam, velem született. Akkoriban még édeskeveset értettem a matematikához, de az agyminták valahogy közel álltak hozzám. A következő évtizedek során matematikai tudásom egyre jobban kiteljesedett, de a minták terén nem sokkal jutottam előbbre, legalábbis úgy érzem. Apám is nemegyszer mondogatta: "Kis Vasikám – az ilyesféle kedveskedő becenevekkel is kísérletezett, látni akarta a rám gyakorolt hatásukat –, az agyminták terén kész zseni vagy." Alighanem valóban...

– Ettől kíméljen meg! – könyörgött Amadiro. – Elismerem a zsenialitását. Különben tud róla, hogy még nem is vacsoráztam ma?

– Akkor rendelje meg a vacsoráját – csattant föl Vasilia élesen –, és hívjon meg engem is!

Amadiro összeráncolta a homlokát, és fölemelt kezével gyors jelzést adott. A robotok azonnal munkához láttak.

– Giskard esetében is eljátszadoztam az agymintázatokkal. Fastolfe-hoz, hogy amint akkoriban gondoltam, az apámhoz kellett volna fordulnom velük – mondta Vasilia –, meg kellett volna mutatnom neki őket. Egyszer kinevetett. "Ha ezt beleépíted szegény Giskard agyába, többé nem tud majd megszólalni, ráadásul erős fájdalmat is érez." Erre megkérdeztem, vajon valóban képes-e Giskard fájdalmat érzékelni. "Azt nem tudhatjuk, mit érez igazán, de mindenesetre úgy viselkedne, ahogyan mi tennénk nagy fájdalomérzet esetén; ezért mondhatjuk, hogy ő is fájdalmat érez."

– Más alkalommal, amikor valamelyik mintámmal odamentem hozzá, fölényesen mormolta: "Nos, ez nem fáj majd neki, kicsi Vasikám, azt hiszem, érdemes lenne kipróbálnod."

– Meg is tettem. Némelyiket utána megint kivettem belőle, de egyeseket végleg benne hagytam. Nem szadista élvezkedésből szórakoztam Giskard agyával, amint esetleg tettem volna, ha nem én vagyok. Valójában nagyon kedveltem a robotomat, és semmiképpen sem akartam szenvedést okozni neki. Amikor úgy láttam, hogy valamelyik tökéletesítésem – ugyanis mindig tökéletesítésnek tekintettem a beavatkozásaimat – fokozza Giskard beszédkészségét, vagy gyorsabban cselekszik általa, esetleg érdekesebben reagál, és mindez nem okoz neki semmi kellemetlenséget, akkor annyiban hagytam a dolgot. És egy szép napon...

Az Amadiro könyökénél várakozó robot valóságos veszélyhelyzet híján semmiképpen sem merészelt volna félbeszakítani egy vendéget, de a gazdája így is könnyen fölismerte a várakozás jelentését.

– Kész a vacsora? – kérdezte.

– Igen, uram.

– Megkérem, tartson velem a vacsoránál! – intett Amadiro Vasilia felé, meglehetősen türelmetlenül.

Átsétáltak az ebédlőbe, ahol azelőtt Vasilia még sohasem járt. Otthon Amadiro egyszerű magánember volt, és következetesen figyelmen kívül hagyta a társasági szokásokat. Nemegyszer figyelmeztették rá, hogy politikai pályafutása is biztosan kedvezőbben alakulna, ha otthonában vidám összejöveteleket rendezne, mire általában mosolyogva válaszolta: "Túl nagy ár lenne."

Talán éppen ebből a hiányosságából fakadt – gondolta magában Vasilia –, hogy a ház berendezésében nyoma sem volt eredetiségnek vagy alkotókészségnek. Az asztal, a teríték és az evőeszközök nem is lehettek volna egyszerűbbek. Ami a falakat illeti, azok sem voltak többek egyszínű, sima, függőleges felületeknél. Az összbenyomás, gondolta Vasilia, alaposan elvehette bárki étvágyát.

Az első fogásként föltálalt leves, lényegében betét nélküli erőleves, éppoly igénytelen volt, akár a berendezés, és Vasilia minden lelkesedés nélkül kezdte kanalazni.

– Láthatja, kedves Vasilia, milyen türelmes vagyok – szólalt meg Amadiro. – Lám, még azt sem kifogásolom, hogy az egész életrajzát elém tárja, ha úgy látja jónak. De valóban több fejezetét el akarja mondani most nekem? Nos, ha így van, nyíltan be kell vallanom, nem túlságosan érdekel.

– Még pár pillanat, és igencsak fölkelti majd az érdeklődését – felelte a nő. – De amennyiben élvezi a vereség érzését, és nem óhajtja elérni kitűzött céljait, csak mondja meg őszintén. Akkor némán megvacsorázom önnel, azután elmegyek. Igazán ezt óhajtja?

– No jó, akkor hát folytassa – sóhajtott föl Amadiro.

– És akkor egy napon olyan kifinomultan kellemes és izgató mintát sikerült előállítanom, amilyet addig sohasem láttam, sőt – őszintén szólva – azóta sem. Szerettem volna megmutatni apámnak, de éppen valamilyen soros összejövetelen vett részt valamelyik másik világon.

– Nem tudtam, mikor várható haza, mire félretettem a mintát, de minden áldott nap növekvő érdeklődéssel és vágyakozással gondoltam rá. Végül nem várhattam tovább. Egyszerűen képtelen voltam rá. Olyan gyönyörű volt, el sem tudtam képzelni, hogy netán kárt okozhatok vele. Csak a második évtizedét taposó kölyök voltam, még nem szabadultam meg teljesen a gyermeki felelőtlenségtől, így hát beépítettem Giskardba azt a mintát, és általa alapvetően megváltoztattam az agyát.

– Nem tettem benne semmi kárt. Ez azonnal világossá vált. Teljes könnyedséggel reagált minden utasításomra, és legalábbis úgy véltem, sokkal gyorsabban megértett, és jóval értelmesebb lett, mint azelőtt. Egyszóval sokkal izgalmasabbnak és szeretetreméltóbbnak találtam őt, mint régebben.

– Szívből örültem az eredménynek, de izgultam is miatta. Amit csináltam – megváltoztattam Giskard lényét Fastolfe előzetes tájékoztatása nélkül –, határozottan ellentmondott az általa meghatározott szabályoknak, s ezzel pontosan tisztában voltam. Mégsem akartam semmi áron visszacsinálni, amit elkövettem. Amikor beavatkoztam Giskard agyának működésébe, azzal vigasztaltam magam, hogy mindez csak rövid időre szól, és hamarosan semlegesítem a hatását. Miután azonban véghezvittem a dolgot, teljesen világossá vált számomra, hogy sohasem csinálom vissza. Egyszerűen nem teszem meg, és kész. Valójában azután már semmit sem változtattam rajta. Attól féltem, tönkretenném, amit sikerült elérnem.

Később sem szóltam róla apámnak, mit csináltam. Megsemmisítettem a csodálatos mintázatról készített minden följegyzésemet, s így Fastolfe sohasem jött rá, hogyan változtattam meg Giskard tudatát az ő tudta nélkül.

Azután külön utakra tértünk, Fastolfe meg én, és ő nem adta föl Giskard tulajdonjogát. Sikoltoztam, hogy az a robot az enyém, szeretem, de Fastolfe negédes kedvessége, amiből akkora cirkuszt csinált egész életében, az a fene nagy szeretet minden nagy és kis dolog iránt, sohasem állhatott a saját kívánságai útjába. Kaptam ugyan más robotokat, amelyek semmit sem jelentettek számomra, Giskardot viszont megtartotta magának. Amikor pedig meghalt, arra a solariai nőre hagyta; ezzel mérte rám az utolsó kemény csapást.

Amadiro eközben még csak félig végzett lazackocsonyájával.

– Ha mindezt arra kívánja fölhasználni, hogy a solariai nőtől visszaszerezze Giskard tulajdonjogát, semmire sem megy vele. Már értésére adtam, hogy semmiképpen sem változtathatom meg Fastolfe végakaratát.

– Ennél azért kicsivel többről van itt szó, Kelden – folytatta Vasilia. – Sőt sokkal többről. Végtelenül többről. Talán most hagyjam abba?

– Ha már ennyi időmet elfecséreltem mindennek a meghallgatására – kényszerített Amadiro bánatos vigyort a képére –, akkor továbbra is vállalom a bolond szerepét, és végighallgatom.

– Akkor vállalná a bolond szerepét, ha nem így tenne, mivel éppen most térek a lényegre. Sohasem feledkeztem meg Giskardról, sem az igazságtalan, kegyetlen lépésről, amely megfosztott tőle, de az a mintázat, amellyel az agyát megváltoztattam mindenki más tudta nélkül, valahogy eddig sohasem jutott az eszembe. Biztosan nem tudnám újra előállítani azt a mintát, bárhogy próbálkoznék is vele, és amennyire visszaemlékszem rá, soha semmi ahhoz hasonlót nem láttam robotikai tevékenységem során – amíg meg nem pillantottam valamit a Solarián, ami pontosan arra emlékeztetett.

– Az a solariai ábra ismerősnek tűnt számomra, de nem értettem, miért. Többheti kemény gondolkodásba került, míg végre tudatalattim valamely rejtett zugából sikerült előbányásznom annak a rajzolatnak halvány visszfényét, amelyet huszonöt évtizeddel ezelőtt a semmiből varázsoltam elő.

– De így, hogy pontosan nem vagyok képes fölidézni azt a mintámat, így is tudom, hogy az a solariai változat csak halvány utánzata lehet. Éppen csak jelzett valamit, amit akkor régen nekem sikerült tökéletes szimmetriában előállítanom. Viszont a solariai rajzra huszonöt évtizedes robotikai tapasztalataim birtokában tekintettem, és rögtön a telepátia gondolata jutott eszembe róla. Ha az az egyszerű, alig figyelemreméltó ábra azt sugallta, vajon mit jelenthet az én eredeti mintám, amelyet kölyökkoromban agyaltam ki, de azóta sem sikerült megismételnem?

– Folyton csak ígérgeti, Vasilia, hogy a lényegre tér – vágott közbe Amadiro. – Teljesen ésszerűtlen-e részemről, ha megkérem, hagyja abba a nyavalygást és emlékei föltúrását, és mondja ki végre azt a lényeget egyetlen, érthető mondatban?

– Örömmel – válaszolta Vasilia. – Az egész lényege abban rejlik, Kelden, hogy tudtomon kívül Giskardot telepatikus robottá alakítottam át, és azóta is ő az egyetlen a maga nemében!

54.

Amadiro hosszan meredt Vasilia szemébe, majd mivel a történet nyilvánvalóan véget ért, visszafordult lazackocsonyájához, és elgondolkodva nyámmogott rajta.

– Lehetetlen! – mordult föl végül. – Mondja, tényleg teljesen bolondnak néz engem?

– Vesztes embernek nézem, Kelden – mondta Vasilia. – Egy percig sem állítom, hogy Giskard olvasni tudna bárki gondolataiban, vagy hogy szavakat vagy egész képzeteket lenne képes továbbítani. Lehetséges, hogy ilyesmi még elméletileg is lehetetlen. De abban biztos vagyok, hogy érzelmek letapogatására képes, fölmérheti, sőt valamelyest talán meg is változtathatja valamely személy tudati aktivitását.

– Lehetetlen! – rázta meg a fejét Amadiro hevesen.

– Lehetetlen? Gondolkodjék egy kicsit! Húsz évtizeddel ezelőtt már-már elérte a célját. Fastolfe ki volt szolgáltatva az ön kénye-kedvének. Horder elnök a szövetségese volt. És mégis mi történt? Miért fulladt kudarcba minden?

– Az a földlakó... – kezdte Amadiro a visszaemlékezés dühétől elcsukló hangon.

– "Az a földlakó..." – utánozta Vasilia csúfondárosan. – A földlakó. Vagy talán a solariai nő? Sem ez, sem az! Egyikük sem! Giskard állt a dolgok mögött egész idő alatt. Mindent érzékelt, és mindenbe belepiszkált.

De mi vezethette volna ilyesmire? Hiszen csak robot!

– A gazdájához, Fastolfe-hoz hűséges robot! Az Első Törvénynek megfelelően óvnia kellett gazdáját mindennemű sérelemtől, és telepatikus képességei miatt ez nem csupán a fizikai sérelmeket jelentette számára. Tudta: ha Fastolfe nem járhatja az útját, nem bátoríthatja a galaxis lakható világainak betelepítését, akkor mélységes keserűség éri, ez pedig Giskard telepatikus univerzumában komoly sérelmet jelentett volna. Nem hagyhatta ennek bekövetkeztét, és minden eszközével harcolt is ellene.

– Nem, nem és nem! – mondta Amadiro undorodva. – Csak valami vad, romantikus képzet hatására vágyakozik erre, de attól még nem lesz így. Az a földlakó tette. Nem kell semmiféle telepatikus robot az események megmagyarázásához.

– És azóta mi történt, Kelden? – kérdezte Vasilia kihívón. – Húsz évtized alatt valaha is győzedelmeskedett Fastolfe fölött? Amikor minden tény ön mellett szólt, és Fastolfe politikája nyilvánvaló zsákutcába vezetett, valaha is sikerült maga mellé állítania a többséget a Tanácsban? Sikerült valaha is olyan irányba terelnie az elnököt, aminek révén valóságos hatalomra tehetett volna szert? Ezt hogyan magyarázza meg, Kelden? E húsz évtized alatt a földlakó nem tartózkodott az Aurorán. Már vagy tizenhat évtizede halott, nyomorúságosan rövid élete csupán mintegy nyolc évtizedig tartott, Ön mégsem ért el soha igazi sikert, egész élete kudarcok végtelen sorozata. Most, annyi évvel Fastolfe halála után, képes végre maga mellé állítani Fastolfe fölbomlott szövetségének maradványait? Vagy éppenséggel úgy érzi, hogy a siker még mindig nagy ívben elkerüli?

– Ezek után mi marad még? A földi ember halott. Fastolfe is meghalt. Giskard munkálkodott a sikere ellen egész idő alatt... És Giskard ma is létezik! Most éppolyan hűséges a solariai nőhöz, mint korábban Fastolfe-hoz volt. És gondolom, a solariai nőnek semmi oka arra, hogy önt kedvelje.

Amadiro arca a düh és tehetetlenség maszkjává torzult.

– Nem így van! Semmi sem így történt! Maga képzelődik!

– Nem, nem képzelődöm – őrizte meg Vasilia hangának hűvösséget. – Egyszerűen megmagyarázom a helyzetet; méghozzá úgy tárom föl a valóságot, ahogyan ön sohasem volt képes rá. Vagy mégis van valamilyen más, elfogadható magyarázata? Én viszont gyógyírt adhatok minden bajára. Játssza vissza Giskard tulajdonjogát a solariai nő kezéből az enyémbe, és az események egy csapásra a maga javára alakulnak majd!

– Nem! – vágta rá Amadiro. – Az események máris az én javamra alakulnak.

– Csak így gondolja, de ez lehetetlen, amíg Giskard ön ellen dolgozik. Nem számít, milyen közel jut a győzelemhez, nem számít, mennyire biztos már a diadalában, minden kicsúszik a kezéből, amíg Giskard nem az ön oldalán áll. Ez történt húsz évtizeddel ezelőtt, és ez történik majd most is!

Amadiro arca váratlanul földerült.

– Nos, gondoljunk csak bele – mondta –, bár Giskard sem az enyém, sem a magáé, én mégis bebizonyíthatom, hogy nem rendelkezik telepatikus képességekkel. Ha valóban telepata lenne, amint állítja, ha a saját szándékai vagy a gazdája akarata szerint befolyásolhatná az eseményeket, akkor hogyan bocsáthattuk olyan útra a solariai nőt, amely a halálával is végződhet?

– Még hogy a halálával? Miről beszél maga, Kelden?

– Talán nem is tud róla, Vasilia, hogy már két telepes hajó is megsemmisült a Solarián? Vagy az utóbbi napokban semmi mást nem csinált, csak mintázatokról ábrándozott, meg gyermekkorának dicsőséges napjairól, amikor a kedvenc robotja tudatát módosítgatta?

– A gúnyolódás mit sem javít a helyzetén, Kelden. A hírekből értesültem a telepes hajók sorsáról. Mi van velük?

– Most egy harmadik is földerítő útra indul. Az is megsemmisülhet.

– Lehetséges. De mindenesetre biztosan elővigyázatosabb lesz.

– Pontosan. Kérték és meg is kapták a solariai nőt, gondolván, hogy ő jól ismeri a bolygót, és segítheti őket a pusztulást kivédeni.

– Aligha lehet komoly segítségükre, hiszen jó húsz évtizede nem is járt a Solarían.

– Ez igaz. Akkor viszont esélye van rá, hogy velük együtt pusztul el. Számomra ez személyesen semmit sem jelent. Sőt, megkönnyebbülést jelentene számomra a halála, és gondolom, önnek is. Ha ezt a mérleg serpenyőjébe tesszük, jó eséllyel léphetünk föl a telepes világokkal szemben, és megnehezíthetjük az érvelésüket, miszerint a hajóik megsemmisítése az Aurora előre megfontolt akciójának eredménye. Talán a saját polgárunk életére törnénk? Viszont fölmerül a kérdés, Vasilia: ha Giskard valóban olyan képességekkel rendelkezik, mint ön állítja, és a gazdájához is hűséges, miért hagyná, hogy a solariai nő olyan kalandra vállalkozzék, amely nagy valószínűséggel a halálát jelentheti?

– A maga akaratából csatlakozott hozzájuk? – képedt el Vasilia.

– Teljes mértékben. Méghozzá nagyon szívesen. Politikailag lehetetlen lett volna ilyesmire kényszeríteni az akarata ellenére.

– De én nem értem...

– Nincs mit megértenie azonkívül, hogy Giskard csupán közönséges robot.

Vasilia egy pillanatig mozdulatlanul ült székében, állát egyik tenyerébe hajtva.

Végül kimérten megszólalt:

– Azok nem engednek robotokat a telepes világokra vagy hajókra. Ezek szerint egyedül kellett mennie, robotok nélkül.

– Nem, korántsem így van. A személyi robotjait föl kellett engedniük a hajóra, hogy önként tartson velük. Így aztán magával vitte azt az emberutánzat Daneelt, a másik pedig nem más volt, mint... – Amadiro itt kivárt egy pillanatig, majd sziszegve ejtette ki a nevet – Giskard. Ki más lett volna? Vagyis a maga álmainak csodarobotja egyszersmind a saját pusztulásába is rohan. Semmi mást nem tehet, mint...

A férfinak torkán akadt a szó. Vasilia talpra szökkent, a szeme villogott, arca elvörösödött.

– Azt mondja, Giskard elment? Távozott erről a világról, és egy telepes hajó fedélzetén tartózkodik? Kelden, ezzel talán mindannyiunkat tönkretett!

55.

Egyikük sem fejezte be a vacsorát.

Vasilia gyors léptekkel távozott az ebédlőből, és eltűnt a bizalmasban. Amadiro keserves erőfeszítéssel próbálta megőrizni hűvös logikáját, mégis a nő után kiabált a csukott ajtón keresztül, világosan tudva, hogy ezzel súlyos sebet ejt önnön méltóságán.

– Ez csak még határozottabban bizonyítja Giskard egyszerű robot voltát! – kiáltotta. – Miért ment volna különben a Solariára, ahol a gazdájával együtt odaveszhet?

Végül elhallgatott a vízcsobogás és tapicskolás, majd Vasilia is előkerült, frissen mosakodva, a nyugalom erőltetésétől csaknem szobor szerűen merev arccal.

– Hát még igazán most sem érti? – kérdezte. – Egészen megdöbbent, Kelden. Gondolja csak végig! Giskard mindaddig nem forog veszélyben, amíg képes az emberi tudatot befolyásolni, nem igaz? És a solariai nőt sem érheti baj, míg Giskard oltalma alatt áll. A telepesnek, aki magával vitte a solariai nőt, közben rá kellett jönnie, hogy a nő húsz évtizede nem járt a bolygóján, s emiatt már egyáltalán nem hihet benne komolyan, hogy igazán hasznát veheti. A nővel együtt azonban Giskard is vele tartott, de annak esetleges hasznosságáról sejtelme sem lehetett... Vagy talán mégis, Kelden?

Vasilia egy időre elhallgatott, majd halkan mormolta:

– Nem, erről semmiképpen sem tudhat. Ha több mint húsz évtized alatt senki sem jött rá Giskard szellemi képességeinek tényére, akkor bizonyára maga Giskard érdeke leginkább, hogy a titkát megőrizze; márpedig, ha így van, akkor biztosan valóban nem tudhat róla senki.

– Állítása szerint maga idézte elő az egészet – mormolta Amadiro vádlón.

– Én valóban tudtam ezekről a speciális képességeiről – válaszolta Vasilia –, de mostanáig mégsem tudatosítottam az igazi jelentőségét, és most is csupán annak a pillanatnyi solariai benyomásnak a hatására. Giskard alighanem még az én tudatomat is leárnyékolta ebben a vonatkozásban, különben régen föl kellett volna rá figyelnem. Kíváncsi vagyok, vajon Fastolfe tudott-e...

– De mennyivel könnyebb lenne belenyugodnia abba – erősködött tovább Amadiro –, hogy Giskard nem több egyszerű robotnál.

– Maga ezen a könnyebbik úton a pusztulásba rohanna, Kelden, de én aligha engedem meg – mondta Vasilia –, bármennyire is ezt akarja. Itt csak az számít, hogy a telepes egyenesen a solariai nőért jött ide, és magával is vitte, még annak felismerése után is, hogy csekély vagy semmi hasznát se veheti majd. A solariai nő pedig önként vele tartott, pedig egy fertőzött lényekkel teli telepes hajón biztosan reszket a félelemtől, és még a Solarián esetleg várható pusztulásával is szembe kellett néznie. Ennélfogva szerintem mindez megint csak Giskard keze munkája, aki a józan ésszel szemben is kényszerítette a telepes kapitányt a solariai nő követelésére, a nőt pedig e követelés teljesítésére, szintén a józan megfontolás ellenében.

– De miért? – kérdezte Amadiro. – Föltehetem ezt a pofonegyszerű kérdést: miért?

– Gyanítom, Kelden, hogy Giskard megérezte, távoznia kell az Auroráról. Netán megérezte, hogy közel járok a titka leleplezéséhez? Ez esetben viszont bizonyára nem volt biztos abban, hogy fölöttem is gyakorolhatja hatalmát. Én végül is jól képzett robotszakértő vagyok. Másrészt az is eszébe juthatott, hogy valaha az enyém volt, és egy robot nehezen hagyhatja figyelmen kívül a hűség kötelességét. Talán úgy látta, a solariai nő biztonságát csak úgy őrizheti meg, ha minél messzebbre távolítja el tőlem.

Vasilia Amadiróra emelte a szemét, és határozottan folytatta:

– Vissza kell hoznunk őt, Kelden! Nem hagyhatjuk, hogy a telepesek ügyét szolgálja valamelyik telepes világ biztonságában. Itt közöttünk is épp elég bajt okozott már. Vissza kell térítenünk őt, és magának helyre kell állítania fölötte az én tulajdonjogomat! Biztosítom, hogy én tudok bánni vele, és képes vagyok a mi szolgálatunkba állítani. Ezt ne feledje! Én vagyok az egyetlen, aki bánni tud vele!

– Én semmiféle okot nem látok az aggodalomra – mormolta Amadiro. – Abban a legvalószínűbb esetben, hogy mégiscsak egy közönséges robot, biztos pusztulás vár rá a Solarián, és így egyszerre szabadulhatunk meg tőle és a solariai nőtől. Ha pedig netán mégiscsak magának van igaza, és olyan tulajdonságokkal bír, mint állítja, akkor nem semmisül meg, viszont mindenképpen vissza kell térnie az Aurorára. A solariai nő ugyan nem aurorai születésű, de már túl sokat élt itt közöttünk, bizonyára nem bírná ki soká egy barbár telepes világon; amikor pedig követeli a hazaszállítását, Giskardnak sem lesz más választása, föltétlenül vele kell tartania.

– Mindezek után, Kelden, maga még most sincs egészen tisztában Giskard különleges képességeivel. Ha szükségesnek érzi távolmaradását az Auroráról, könnyűszerrel hangolhatja a solariai nőt bármelyik telepes világ kényelmetlenségeinek elviselésére, ahogyan erre az utazásra is rávette.

– Nos, végszükség esetén azt a telepes hajót a solariai nővel és Giskarddal együtt egyszerűen vissza is terelhetjük az Aurorára.

– És miként véli ezt elérhetőnek?

– A dolog megoldható. Nem vagyunk mi egészen bolondok itt az Aurorán, még ha ön az egész bolygón magát tekinti is az egyetlen értelmes lénynek. A telepes hajó a két korábbi pusztulása okainak kiderítése végett megy a Solariára, de ön bizonyára nem gondolja, hogy mi vakon megbízunk a jóhiszeműségükben, vagy akár a solariai nőében. Két hadihajónkat is a Solariához irányítjuk, és egyáltalán nem tartunk tőle, hogy azokat is bármi baj érheti. Ha mégis maradtak solariaiak a bolygójukon, könnyedén elbánhatnak egy kezdetleges telepes hajóval, de egy aurorai cirkálóval szemben semmire sem mehetnek. És ha a telepes hajó, Giskard valamiféle varázslatának köszönhetően, mégis valahogy...

– Nem varázslat az! – vágott közbe Vasilia. – Hanem a tudat befolyásolása.

– Nos, ha a telepes hajó bármely úton-módon mégiscsak fölszállna a Solaria felszínéről, a mi hajóink azonnal lecsapnak rá, és udvariasan megkérik a solariai nő és a robotjai kiszolgáltatására. Ha ez nem sikerülne, ráveszik majd a telepes hajót, hogy kísérje vissza őket az Aurorára. Mindezt bármiféle ellenségeskedés nélkül. A hajónk csupán egy aurorai állampolgárnak biztosít majd kíséretet hazavezető útján. Miután a solariai nő és robotjai leszálltak az Aurorára, a telepes hajó tetszés szerint folytathatja az útját tovább.

– Ez nagyon szépen hangzik, Kelden – bólogatott gondterhelten Vasilia –, de tudja, én mitől tartok?

– Mondja, Vasilia!

– Szerintem a telepes hajónak sikerül fölszállnia a Solariáról, de a mi hadihajóinknak nem. Bármi leselkedjék is rájuk azon a világon, Giskard megmérkőzhet vele, de rajta kívül senki más.

– Ha ez bekövetkezik – mormolta Amadiro feszült mosollyal –, akkor tán elhiszem, hogy van valami a fantáziálásában... De ilyesmi nem történhet meg.

56.

Másnap reggel Vasilia gondosan nőalakra formázott vezető személyi robotja odalépett úrnője ágyához. Vasilia összerezzent, és kinyitotta a szemét.

– Mi az, Nadila? – (Ehhez ugyan a szemét sem kellett volna kinyitnia, hiszen sok évtized óta Nadilán kívül senki sem ment az ágya közelébe.)

– Asszonyom, dr. Amadiro kéreti az Intézetbe – közölte a robot.

– Mennyi az idő? – kerekedett el Vasilia szeme.

– Pontosan 05.17, madame.

– Hisz még a nap sem kelt föl! – méltatlankodott Vasilia.

– Így van, madame.

– És mikorra kéret?

– Most rögtön, madame.

– De miért?

– A robotjai erről nem tájékoztattak bennünket, madame, de azt mondják, az ügy nagyon fontos.

Vasilia félrehajtotta a takaróját.

– Előtte megreggelizem és lezuhanyozom, Nadila. Szólj Amadiro robotjainak, foglalják el a vendégrobotok fülkéit, és várjanak. Ha mégis sürgetnének, emlékeztesd rá őket, hogy az én házamban vannak!

Vasilia bosszús volt, és egyáltalán nem kapkodta el a készülődést. Sőt még aprólékosabban készítette ki magát és komótosabban reggelizett meg, mint általában. (Rendszerint egyik foglalatossággal sem töltött el túl sok időt.) A közben megtekintett hírekből semmi érdemlegeset nem tudott meg Amadiro sürgős hívását illetően.

– Amikor a földikocsi (vele és négy robottal, kettő sajátja, kettő pedig Amadiróé volt) odaért az Intézethez, a nap éppen fölbukkanóban volt a látóhatár peremén.

– No végre, itt van hát! – nézett föl rá Amadiro. A szobája falai még világítottak, bár már nem lett volna szükség mesterséges fényre.

– Elnézést – dünnyögte Vasilia mereven. – Tudom, a napfölkelte túlságosan kései időpont a munkakezdéshez.

– Kérem, Vasilia, ne tréfálkozzék! Nagyon rövid időn belül a tanácskozóteremben kell lennem. Az elnök még nálam is korábban kelt föl. Vasilia, alázatosan bocsánatot kérek, amiért nem hittem magának.

– Ezek szerint a telepes hajó biztonsággal fölszállt.

– Igen. És a mi egyik hajónk valóban ottpusztult, ahogyan ön megjósolta. Az eseményt még nem tettük közzé, de a hír végül mindenképpen kiszivárog majd valahogy.

Vasilia szeme kimeredt. A jóslatát jóval határozottabban fogalmazta meg, mint maga is vélte, de nyilván nem ez volt a legalkalmasabb pillanat ezt felemlegetni. Ehelyett ennyit mondott csupán:

– Akkor tehát hisz már Giskard különleges képességeiben?

– Nem tekintem matematikailag is bizonyítottnak a kérdést – válaszolta óvatosan Amadiro –, de készséggel elismerem a jelenség további kivizsgálásának szükségességét. Most csak azt szeretném tudni, mi legyen a következő lépésünk? A Tanács semmit sem tud Giskard felől, és én nem is szándékozom tájékoztatni róla.

– Örülök, Kelden, hogy legalább ennyire tisztán lát az ügyben.

– Viszont ön az, aki legjobban ismeri és érti ezt a robotot, s ennélfogva megmondhatja, mit tegyünk. Hogy utána mit mondjak a Tanácsnak, miként magyarázzam el a megfelelő lépések szükségességét a teljes igazság föltárása nélkül.

– Az attól függ. Miután ez a telepes hajó fölszállt, merre vette az irányt? Ezt legalább tudjuk. Végül is ha az Aurorára tér vissza, csupán föl kell készülnünk a fogadására.

– Nem az Aurora felé tart – mormolta Amadiro. – Úgy látszik, még ebben is magának volt igaza. Giskard, föltéve, hogy valóban ő itt a fő játékmester, úgy látszik, tényleg távol akar maradni innen. Elfogtuk a hajó üzenetét, amelyet a saját világára küldött. Rejtjelzett volt természetesen, de nem létezik számunkra megfejthetetlen telepes kód...

– Gyanítom, ők is könnyűszerrel hozzáférnek a mieinkhez. Kíváncsi vagyok, miért nem megy bele mindenki a nyílt üzenetközvetítésbe. Rengeteg fáradságot takaríthatnánk meg ezzel.

Amadiro vállat vont a megjegyzésre.

– Ez most nem számít – morogta. – A lényeg, hogy az a telepes hajó visszatérőben van a saját világára.

– A solariai nővel és a robotjaival együtt?

– Természetesen.

– Teljesen biztos ebben? Nem hagyták őket a Solarián?

– Biztosan tudjuk – felelte Amadiro türelmetlenül. – A látszat szerint a solariai nőnek köszönhetik a fölszállásukat.

– Neki? Ugyan hogyan?

– Ezt még nem tudjuk.

– Giskardnak kellett lennie – jelentette ki Vasilia határozottan. – Csak éppen a solariai nő tetteként tüntette föl.

– És mi mit tegyünk most?

– Vissza kell szereznünk Giskardot!

– Igen, de aligha vehetem rá a Tanácsot egy csillagközi válság kockáztatására egy robot miatt.

– Nem is kell, Kelden. Követelje a solariai nő visszajuttatását, ehhez mindenképpen jogunk van. Csak nem gondolja egy pillanatig is, hogy visszajönne a robotjai nélkül? Vagy Giskard maga beleegyezne, hogy a solariai nő visszatérjen nélküle? Vagy hogy az a telepes világ meg akarná tartani a robotokat, ha egyszer a solariai nő távozik tőlük? Őt követeljék! Határozottan. Végül is ő az Aurora polgára, akit egy solariai feladat elvégzésére bocsátottunk a rendelkezésükre. Miután a munkát elvégezte, azonnal haza kell jönnie! Fogalmazzanak harciasan, akárha valami hadüzenetről lenne szó.

– Nem kockáztathatjuk a háborút, Vasilia.

– Nincs is ilyen kockázat. Giskard nem tehet olyan lépést, amely közvetlenül háborúhoz vezetne. Amennyiben a telepesek vezetői ellenszegülnek, és maguk is harcias húrokat pengetnek, Giskard megteszi a szükséges ellenlépéseket, megváltoztatja a hozzáállásukat, s ennek eredményeképpen a solariai nőt békés úton visszajuttatják az Aurorára. A robotjának pedig, magától értetődően, vele kell tartania.

– Miután pedig visszatért, gondolom, majd bennünket alakít át – dörmögte Amadiro gondterhelten –, mire megfeledkezünk a képességeiről, továbbra is semmibe vesszük őt, és nyugodtan tovább munkálkodhat a tervei megvalósításán, bármi legyen is azok lényege.

Vasilia hátravetette a fejét, és fölkacagott.

– Nincs rá esélye. Tudja, én valóban ismerem azt a robotot, és tudok bánni vele. Csak intézze el a hazahozatalát, legyen gondja Fastolfe végakaratának megváltoztatására – ez nem lehetetlen, maga biztosan meg tudja csinálni –, és helyezzék Giskardot az én tulajdonomba. Akkor majd nekünk dolgozik. Az Aurora lesz a galaxis vezető ereje. Ön fönnmaradó éveit a Tanács elnökeként élheti le, én pedig követem az Intézet vezetői székében.

– Teljesen biztos a sikerben?

– Abszolúte. Csak küldesse el azt az üzenetet, fogalmazzanak keményen, a többi már az én dolgom; a győzelem az űrlakóké lesz, s így a miénk, a Föld és a telepesek pedig elszenvedik végső vereségüket!

14 - A párbaj

57.

Gladia a képernyőn figyelte az Aurora kibontakozó gömbjét. Felhőtakarója középtájt látszott gomolyogni a napja által ragyogóan megvilágított, vaskos kiflialak derekán.

– Nem lehetünk máris ilyen közel – csodálkozott.

– Nem is vagyunk – mosolyodott el D. G. – Egy meglehetősen jó lencsén keresztül látjuk. A spirális megközelítést figyelembe véve, még jó pár napi repülésre vagyunk tőle. Ha valaha szert tehetünk az antigravitációs hajtóműre, amelyről a tudósok folyton álmodoznak, de úgy látszik, egy lépéssel sem jutnak közelebb hozzá, akkor az űrutazás valóban könnyűvé és gyorssá válhat majd. Jelenleg azonban az ugrásainkkal csak eléggé tiszteletreméltó távolságra közelíthetünk meg valamely bolygónyi tömeget.

– Különös – mormolta Gladia elgondolkodón.

– Micsoda, asszonyom?

– Amikor a Solaria felé tartottunk, az jutott eszembe: "hazamegyek", ám a leszállás után a legkevésbé sem éreztem magamat otthon. Most az Aurora felé haladunk, és ismét azt gondolom: "most valóban hazamegyek", de az a golyó odalent szintén nem az otthonom.

– Akkor hát hol az otthona, madame?

– Éppen ezen töprengek. De miért szólít ilyen makacsul "madame"-nak?

D. G. meglepetten nézett rá.

– Talán inkább Lady Gladiának szólítsam, Lady Gladia?

– Az is csak afféle csúfondáros tiszteletadás. Vajon valóban így érez irántam?

– Gúnyos tisztelettel? Természetesen nem. De hogyan másként szólíthatna egy telepes egy űrlakót? Igyekszem udvariasnak lenni, alkalmazkodom az önök szokásaihoz, mindent megteszek, hogy jobban érezze magát.

– De ettől nem érzem jobban magamat. Szólítson egyszerűen Gladiának! Már korábban is javasoltam. Én is egyszerűen D. G.-nek szólítom.

– És ez nekem nagyon megfelel, csak arra kérem, hogy a tisztjeim és az embereim előtt inkább a "kapitány" megszólítást alkalmazza, ahogyan én is "madame"-nak szólítom majd önt. A fegyelmet mindenáron fenn kell tartani.

– Hát persze – mormolta Gladia szórakozottan, ismét az Aurorára bámulva. – Nincs is otthonom.

Hirtelen a férfihoz fordult.

– El tudna engem vinni a Földre, D. G.?

– Oda? – mosolyodott el D. G. – Alig hiszem, hogy oda kívánna utazni... Gladia.

– De azt hiszem, nagyon is akarok – suttogta Gladia –, hacsak közben el nem illan a bátorságom.

– Ott sokféle fertőzés burjánzik – magyarázta D. G. –, hát nem ettől félnek leginkább az űrlakók?

– Talán túlságosan is. Végül is én elég közelről ismertem a maga ősét, és mégsem fertőződtem meg. A hajóján is jártam, és lám, túléltem. Különben maga is egészen közel van hozzám. Sőt még a bolygójukon is jártam, ahol ezrek nyüzsögtek körülöttem. Úgy látszik, szert tettem némi ellenálló képességre.

– El kell árulnom, Gladia, hogy a Föld ezerszer zsúfoltabb, mint a Baleyföld.

– Akkor is – mormolta Gladia meleg hangon. – Sok dologgal kapcsolatban teljesen megváltozott a véleményem. Egyszer azt mondtam, nincs miért tovább élnem huszonhárom évtized után, és most kiderül: mégiscsak van! Ami a Baleyföldön történt velem... az a beszédem megdobogtatta az emberek szívét... valami egészen új volt számomra, amire mindeddig még csak nem is gondolhattam. Olyan volt, mintha újjászülettem volna, és most vágnék neki az első évtizednek. Most úgy érzem: még ha meg is ölne a Föld, megérné a próbálkozást, hiszen fiatalon és a halál ellen küzdve végezném, nem fáradt öregként, aki már szinte várja az elmúlást.

– Ejha! – emelte föl D. G. mindkét karját tréfásan hősies gesztussal –, ez egészen úgy hangzik, mint valami történelmi hiperadás. Nézett ilyeneket valaha az Aurorán?

– Hát hogyne, nagyon népszerűek.

– Talán csak beleképzeli magát valamelyikbe, Gladia, vagy tényleg komolyan gondolja, amit mond?

– Gondolom, elég ostobácskának hangzik a mondókám, D. G. – kacagott föl Gladia –, de az benne a legmulatságosabb, hogy valóban így gondolom, hacsak cserben nem hagy a bátorságom.

– Ebben az esetben megcsináljuk. Elmegyünk a Földre. Nem hiszem, hogy maga miatt érdemesnek vélik egy háború kirobbantását, különösen, miután részletesen beszámolt a Solarián történtekről, amint nyilván elvárják, no és ha űrlakói becsületszavát adja, már ha kedveli az ilyen fogalmakat, hogy végül visszatér.

– De nem akarok visszatérni!

– Egy szép napon támadhat még ilyen vágya. És most, asszonyom, akarom mondani, Gladia, bár mindig öröm számomra a társalgás önnel, csábít is a lehetőség, és túl sok időt töltök el a társaságában, de most mindenképpen vissza kell mennem az irányítóterembe. Ha nincs is rám föltétlenül szükség, és nélkülem ugyanúgy elboldogulnak, akkor is jobb, ha erre nem jönnek rá.

58.

– Ez a te munkád volt, Giskard barátom?

– Mire utalsz, Daneel barátom?

– Lady Gladia a Földre vágyakozik, és talán vissza sem akar térni onnan. Ez az óhaj annyira ellentmond egy hozzá hasonló űrlakótól elvárhatónak, hogy csak arra gondolhatok: biztosan műveltél valamit a tudatával, az idézte elő benne ezt az érzést.

– Nem, hozzá sem értem – felelte Giskard. – Elég nehéz dolog egy emberi lény tudatával eljátszadozni a Három Törvény ketrecében. Egy olyan személy tudatának befolyásolása, akinek a biztonságáért felelek, még sokkal nehezebb.

– Akkor miért szeretne mégis annyira elmenni a Földre?

– A Baleyföldön szerzett tapasztalatai jelentősen megváltoztatták az álláspontját. Küldetéstudata támadt: biztosítania kell a galaxis békéjét, és vágyakozik rá, hogy ezen munkálkodhasson.

– Ebben az esetben, Giskard barátom, nem lenne jobb, ha a magad módján mindent megtennél a kapitány befolyásolására, hogy egyenesen a Föld felé vegye az irányt?

– Ez súlyos nehézségekkel járna. Az aurorai hatóságok annyira ragaszkodnak Lady Gladia visszatéréséhez, hogy jobb lesz, ha engedünk nekik, és valóban visszamegyünk; legalábbis egy időre.

– De ez veszélyes is lehet – jegyezte meg Daneel.

– Tehát még mindig azt gondolod, Daneel barátom, hogy mégiscsak engem kívánnak visszaszerezni, miután rájöttek különleges képességeimre?

– Nem látom más okát, hogy ilyen hevesen sürgetik Lady Gladia visszatérését.

– Látom, az emberihez hasonló gondolkodásmódnak is megvannak a maga csapdái – mormolta Giskard. – Általa olyan nehézségek is elképzelhetők, amelyek a valóságban nem léteznek. Ha valaki gyanakszik is az Aurorán az én speciális képességeim meglétére, éppen e képességek azok, amelyek segítségével eloszlathatom ezt a gyanút. Tehát nincs mitől rettegnünk, Daneel barátom.

– Ha te állítod, Giskard barátom – mondta Daneel vonakodva.

59.

Gladia elgondolkodva körülnézett, és egy kézmozdulattal félreállította a robotjait.

A mozdulat közben úgy nézett a kezére, mintha életében először látná. Ezzel rázott kezet a legénység minden tagjával, mielőtt beszállt volna a kis kompba, amely D. G. társaságában leviszi őt az Aurora felszínére. Amikor kijelentette, hogy visszatér, az emberek megéljenezték, és Niss mindenkit túlordítva kiáltotta:

– Lédiséged nélkül nem megyünk el innen!

Az üdvrivalgás hatalmas örömet szerzett neki. A robotjai ugyan szakadatlanul, hűségesen és türelmesen szolgálták őt, de sohasem éljenezték volna meg.

– Nos, Gladia, azért most mégiscsak hazaérkezett – nézett rá D. G. érdeklődéssel.

– Itt vagyok, a házamban – válaszolta Gladia halkan. – Azóta van a birtokomban, mióta, húsz évtizeddel ezelőtt, dr. Fastolfe rám íratta, de most mégis valahogy idegennek tűnik.

– Nekem valóban különös egy kicsit – mormolta D. G. – Eléggé elveszettnek érezném magamat benne egyedül. – Körülnézett a díszes bútorokon és művészi igénnyel kifestett falakon.

– Sohasem lesz itt egyedül, D. G. – nyugtatta Gladia. – A házi robotjaim itt maradnak, és már meg is kapták speciális utasításaikat. Minden igyekezetükkel a kényelmét szolgálják majd.

– És megértik az én telepes kiejtésemet?

– Ha netán nem értenék, ismétlést kérnek, s akkor beszéljen lassabban, és mutogasson is hozzá. Elkészítik az ételét, megmutatják, hogyan használja a vendégszobák berendezéseit, és persze éles szemmel figyelik, nem viselkedik-e vendéghez nem illő módon. Ha szükséges, természetesen megállítják, de komolyabban bántani nem fogják.

– Remélem, nem néznek majd nem emberi lénynek.

– Mint az a felvigyázó? Nem, D. G., efelől biztosíthatom, bár a szakálla és idegenszerű kiejtése egy kicsit megzavarhatja őket, és ettől a reakcióik egy-két másodpercnyire lelassulhatnak.

– És gondolom, idegen betolakodókkal szemben is megvédenek.

– Megtennék, de nem lesz semmiféle betolakodó.

– Esetleg a Tanácsban valakinek eszébe jut, hogy elfogassanak.

– Akkor robotokat küldenek, az enyéim azonban megvédik majd.

– És mi van, ha az ő robotjaik bizonyulnak erősebbeknek?

– Ilyesmi nem fordulhat elő, D. G. A magánlakás szent és sérthetetlen.

– Ugyan már, Gladia! Úgy érti, hogy még soha senki...

– Soha senki – vágta rá a nő habozás nélkül. – Maga csak maradjon itt nyugodtan, és a robotjaim minden kívánságát teljesítik. Ha esetleg kapcsolatba akar lépni a hajójával, a Baleyfölddel vagy akár az Aurorai Tanáccsal, pontosan tudni fogják, mit kell tenniük. Még a kisujját sem kell mozdítania.

D. G. belevetette magát a legközelebbi karosszékbe, kinyújtóztatta tagjait, és mélyet sóhajtott.

– Milyen bölcsen is tesszük, hogy nem engedélyezzük a robotokat a telepes világokon! Tudja, mennyi idő kellene ezen a világon, egy ilyen társadalomban a lustaságom és tétlenségem kifejlesztéséhez? Legfeljebb öt perc! Valójában úgy érzem, máris sikerült. – Ezzel nagyot ásított, és kéjesen elterpeszkedett. – Azt sem bánják, ha alszom egyet?

– Hát persze hogy nem. Ha így dönt, a robotok gondoskodnak a környezete csöndjéről és elsötétítéséről.

– És akkor mi történik, ha maga nem jönne vissza? – egyenesedett föl D. G. ijedten.

– Már miért ne jönnék vissza?

– A Tanács, úgy láttam, mohón sürgette a visszatérését.

– Nem tarthatnak vissza. Az Aurora polgára vagyok, és oda megyek, ahová a kedvem tartja.

– Mindig akadhatnak vészhelyzetek, ha egy kormány szükségét látja az előidézésüknek, ilyenkor pedig a szabályok bármikor megszeghetők.

– Szamárság! Giskard, szerinted ott tarthatnak engem?

– Nem tartják ott, Madame Gladia – mondta Giskard. – A kapitánynak emiatt nem kell aggódnia.

– Na látja, D. G. Az őse különben utolsó találkozásunk alkalmával mindenkori bizalomra intett Giskard iránt.

– Nagyon jó! Sőt pompás! De akkor is, egyedül azért jöttem le ide, Gladia, hogy biztosan visszakapjam magát. Ezt ne feledje, és ha szükséges, mondja meg egyenesen a maguk dr. Amadirójának is! Amennyiben önt erővel vissza akarják tartani, akkor ugyanezt velem is meg kell tenniük; a bolygó körül keringő hajóm pedig méltó választ adhat bármi ilyesmire.

– Kérem, ne... – suttogta Gladia zavarodottan. – Ne is gondoljon ilyesmire! Az Aurorának is vannak megfelelő hajói, a magáét pedig biztosan szoros megfigyelés alatt tartják.

– Akad azért itt egy lényeges különbség, Gladia. Nagyon kétlem, hogy az Aurora maga miatt hajlandó lenne háborúba keveredni. A Baleyföld viszont, éppen ellenkezőleg, bármikor készen áll erre.

– Ó, nem! Semmiképpen sem akarom, hogy miattam háborúságba keveredjenek! Különben is miért tennék? Mert egykor az ön ősének barátja voltam?

– Nem egészen. Nem hiszem, hogy nálunk bárki is igazán hinne önnek azzal a baráttal való azonosságában. Talán az üknagyanyja volt az, és nem ön. Még én sem hiszem, hogy tényleg ön volt az!

– Maga tudja, hogy én voltam!

– Az eszemmel igen. Érzelmileg viszont lehetetlennek tartom. Hiszen az már jó húsz évtizeddel ezelőtt volt.

– Lám, milyen rövid életű nézeteket vall – csóválta meg a fejét Gladia.

– Talán mindnyájan így vagyunk vele, de az nem számít. Baleyföld számára ön a beszéde miatt fontos. A hősükké lett általa, és úgy érzik, föltétlenül be kell mutatniuk a Földön. Nem engedik, hogy ezt bármi megakadályozza.

– Bemutatni a Földön? – kérdezte Gladia kissé rémülten. – Teljes ceremóniával?

– A legteljesebbel.

– De miért tekintenék ezt olyan fontosnak, hogy még háborúba is keverednének miatta?

– Aligha tudnám ezt megmagyarázni egy űrlakónak. A Föld nagyon sajátos világ. Lényegében egy szent világ. Az az egyetlen valóságos világ. Ott született az emberiség, ott bontakozott ki, fejlődött és létezett a teljes értékű élővilág részeként. A Baleyföldön is vannak fák és rovarok, de csak a Földön létezik annyiféle fa, és csak ott találkozhat olyan bogarakkal, amilyenekkel másutt sehol a galaxisban. A mi világaink csupán utánzatok, halvány utánzatok. Nem létezhetnek, csupán a Földből merített szellemi, kulturális és lelki erő révén.

– Mindez homlokegyenest ellentmond az űrlakók Földről alkotott véleményének. Ha mi a Földet emlegetjük, s erre nagyon ritkán kerül sor, barbár és hanyatló világként beszélünk róla.

– Éppen ezáltal válnak az űrlakó világok egyre gyöngébbekké – vörösödött el D. G. – Amint már említettem, önök olyanok, akár a saját gyökereiktől elszakadt növények vagy a saját szívüket kitépett állatok.

– Nos, én alig várom, hogy végre megláthassam a Földet – mondta Gladia –, de most igazán mennem kell. Kérem, tekintse ezt saját otthonának, míg visszajövök. – Ezzel fürgén elindult az ajtó felé, de hirtelen megfordult – Ebben a házban, de sehol másutt az Aurorán, nincsenek szeszes italok, dohány vagy serkentő alkaloidák, semmiféle olyan mesterséges szerek, amelyeket ön... hm... esetleg megkívánhat.

– Mi, telepesek, tisztában vagyunk ezzel – mormolta D. G. savanyú képpel. – Rettentő puritán a maguk népe.

– Egyáltalán nem puritán – ráncolta össze a homlokát Gladia. – Harminc-negyven évtizednyi életért meg kell fizetnünk valamivel, és ennek éppen ez az egyik módja. Nem valamiféle varázslattal csináljuk, ugye ezt maga sem gondolja.

– Nos, majd csak beérem valahogy egészséges gyümölcslevekkel meg kizsigerelt kávé-utánzattal, és minden egyéb helyett majd virágokat szagolgatok.

– Ilyesmi korlátlan választékban áll rendelkezésére – mondta Gladia hűvösen –, és amikor majd visszatér a hajójára, gondolom, bőségesen kárpótolja magát az itt elszenvedett elvonásokért.

– Csupán az ön tőlem való megvonása okozhat szenvedést, hölgyem – mormolta D. G. komolyan.

Gladia önkéntelenül elmosolyodott.

– Maga egy javíthatatlan hazudozó, kedves kapitányom. Nos, hamarosan visszajövök. Daneel! Giskard!

60.

Gladia merev derékkal ült Amadiro irodájában. Hosszú évtizedei alatt csak messziről vagy képernyőn látta eddig Amadirót, ám ilyen esetekben is általában azonnal elfordította a fejét. Csupán Fastolfe legfőbb ellenségeként ismerte őt, és most, hogy első ízben egy szobában találta magát vele szemtől szembe, kifejezéstelen maszkká kellett dermesztenie az arcát, nehogy elárulja a bensejében dúló gyűlöletet.

Bár Amadiróval csak ketten voltak hús-vér emberi lények a helyiségben, még vagy tucatnyi magas rangú közhivatalnok, köztük magával az elnökkel, alkotta a társaságukat, levédett holosugarakkal vetítve eléjük. Gladia fölismerte az elnököt és még néhányukat, de nem mindegyik résztvevőt.

Elég félelmetes élmény volt számára. Annyira hasonlított a Solarián elterjedt videokapcsolathoz, amelyhez gyermekkorában kénytelen volt hozzászokni, és amelyre olyan elemi viszolygással gondolt vissza.

Nagy erőfeszítéssel igyekezett világosan, nem túl drámaian és röviden beszélni. Ha föltettek neki egy kérdést, olyan rövidre fogta a választ, amennyire az érthetőség követelménye megengedte, és olyan közömbösre, amely még belefért az udvariasság kereteibe.

Az elnök hasonló közönnyel hallgatta, és a többiek az ő példáját követték. Öregember volt... az elnökök valahogy mindig azok voltak, mivel rendszerint csak élemedett korban szerezhette meg valaki ezt a magas állást. Az arca hosszúkás volt, a haja még mindig sűrű, a szemöldöke kiugró; a hangja kenetteljes, de a legkevésbé sem barátságos.

Amikor Gladia végzett a mondanivalójával, az elnök szárazon megkérdezte:

– Állítása szerint tehát a solariaiak szűkebb értelemben újrafogalmazták az "emberi lény" fogalmát, amely így már csak saját magukra vonatkozik?

– Én nem állítok semmit, elnök úr. Csupán senki sem állt eddig elő más elfogadható és az eseményeket megmagyarázni képes elmélettel.

– Tisztában van vele, Madame Gladia, hogy a robotika tudományának eddigi története során még senki sem állított elő az emberi lény fogalmát leszűkítve értelmező robotokat?

– Én nem vagyok robotszakértő, elnök úr, és semmit sem tudok a pozitronikus tudatminták matematikai hátteréről. Ha tehát azt mondja, hogy ilyesmi még sohasem fordult elő, én készséggel elhiszem. Saját szerény ismereteim birtokában sem látom be azonban, hogy az ilyenek eddigi nemléte egyszersmind bizonyíthatja jövőbeni lehetetlenségüket is.

Tágra nyílt tekintete még sohasem volt olyan őszinte, mint e pillanatban, mire az elnök elvörösödve tette hozzá:

– Elméletileg nem lehetetlen e meghatározás beszűkítése, de lélektanilag elképzelhetetlen.

Gladia az ölében lazán összekulcsolt kezére pillantva, halkan válaszolta:

– Az embereknek néha támadhatnak ilyen baljós ötleteik is.

– Egy aurorai hajó megsemmisült – váltott ekkor témát az elnök. – Ezt hogyan magyarázza?

– Ennek az eseménynek nem voltam szemtanúja, elnök úr. Fogalmam sincs, mi történhetett, s így magyarázattal sem szolgálhatok.

– De ott volt a Solarián, és annak a bolygónak a szülötte. Korábbi ismeretei és friss tapasztalatai alapján, véleménye szerint mi történhetett? – Az elnökön látszott, hogy nagy erőfeszítéssel őrzi meg a türelmét.

– Nos, ha mindenáron találgatnom kell – mormolta Gladia –, akkor szerintem azt a hadihajót ahhoz hasonló hordozható nukleáris erősítővel semmisíthették meg, amilyet kis híján a telepes hajó ellen is bevetettek.

– De nem feltűnő önnek a két eset közötti alapvető különbség? Az egyikben egy telepes hajó tolakodott be a Solariára, ottani robotok zsákmányolása végett, a másikban egy aurorai hajó érkezett oda, lényegében a testvérbolygó védelmére.

– Csak arra gondolhatok, elnök úr, hogy a felvigyázók, a bolygó őrizetére hátrahagyott humanoid robotok programozása elégtelen volt a különbség fölismeréséhez.

– Felfoghatatlan, hogy a programjuk alapján ne tudnák megkülönböztetni egymástól a telepeseket és az űrlakókat – mondta az elnök sértődött hangon.

– Nos, ha ön így véli, elnök úr... Ha azonban az emberi lény meghatározásának egyetlen szempontja az emberi külső és a solariai nyelvjárás használata – és valamennyiünknek úgy tűnt, hogy ebben az esetben pontosan erről van szó –, akkor az auroraiak, akik nem ezt a dialektust beszélik, az említett felvigyázók szemében nem tartozhatnak az emberi lények fogalomkörébe.

– Tehát ön szerint a solariaiak saját űrlakó társaikat ezzel kizárták az emberi lények köréből, és pusztulásra ítélték őket?

– Csupán mint lehetőséget vetem föl, mivel semmilyen más magyarázatot nem találok az aurorai hadihajó megsemmisítésére. Nálam tapasztaltabb emberek biztosan előállhatnak, megfelelőbb magyarázattal is. – Gladia ismét ártatlan, csaknem eres tekintettel nézett maga elé.

– És tervezi a visszatérést a Solariára, Madame Gladia? – kérdezte az elnök.

– Nem, elnök úr, nincsenek ilyen terveim.

– Telepes barátja sem kérte meg, hogy segítsen a bolygót a felvigyázóktól megtisztítani?

Gladia lassú mozdulattal megrázta a fejét.

– Nem kaptam ilyen fölkérést. De ha kapok is, biztosan visszautasítottam volna. Hogy az elején kezdjük, kizárólag az Aurora iránti kötelességemet teljesítendő utaztam a Solariára. Erre pedig dr. Mandamus, a Robotikai Intézetben dr. Amadiro mellett dolgozó fiatal szakértő kért föl nyomatékosan. Azzal a feltétellel küldtek el erre az útra, hogy visszatérve beszámolok az ott tapasztaltakról – ezt éppen most tettem meg. A fölkérés a fülem és az eszem szerint egyaránt inkább parancsnak hangzott, amely parancs – és futó pillantást vetett Amadiro felé – egyenesen dr. Amadirótól származott.

Amadiro nem reagált láthatóan a megjegyzésre.

– Akkor hát hogyan tervezi a jövőjét? – kérdezte az elnök.

Gladia kivárt egy-két szívverésnyi időt, míg úgy érezte, hogy tiszta fejjel nézhet szembe a helyzettel.

– Az a szándékom, elnök úr – mondta teljesen világosan –, hogy ellátogatok a Földre.

– A Földre? Miért kellene a Földre látogatnia?

– Az aurorai hatóságoknak is fontos lehet megtudniuk, mi történik éppen a Földön. Mivel a Baleyföld vezetői fölkértek erre a látogatásra, és Baley kapitány a hajójával készen áll az odaszállításomra, jó esély kínálkozik beszámolnom az ottani eseményekről, ahogyan ezt már a Solariával és a Baleyfölddel kapcsolatban is megtettem.

Nos, gondolta magában Gladia, vajon megszegi-e az elnök a szokásokat, és valamilyen formában idezárja-e az Aurorára? Ha ez a szándéka, csak megtalálja majd a módját, hogyan szegülhet szembe vele.

Gladia érezte, amint eluralkodik rajta a feszültség, és titokban Daneelre pillantott, aki természetesen látszólag teljesen közönyösen állt a helyén.

Az elnök azonban még savanyúbb képpel kijelentette:

– Ebben az esetben, madame Gladia, rendelkezik az aurorai polgárok minden jogával, és úgy tesz, ahogy kívánja, de kizárólag a saját felelősségére. Ezt az utazást senki sem kívánja öntől, ahogy véleménye szerint a solariai útja esetében történt. Ennélfogva kötelességem tájékoztatni önt, hogy az Aurora nem tekinti kötelességének a segítségnyújtást, ha netán bajba kerülne.

– Megértettem, uram.

– Sok megbeszélnivalónk lesz később, Amadiro – mondta végül az elnök ridegen. – Kapcsolatban maradok önnel.

A holoképek szertefoszlottak, és Gladia hirtelen egyedül találta magát robotjaival, Amadiro és az ő robotjai társaságában.

61.

Gladia fölállt, és Amadiro tekintetét gondosan kerülve, feszesen mormolta:

– A megbeszélésnek, gondolom, vége, tehát most távozom.

– Igen, természetesen, de lenne még egy-két kérdésem, amelyek föltétele ellen, gondolom, nincs kifogása. – Magas alakja nyomasztóan hatott a nőre, amint fölemelkedett, de mosolyogva és tökéletes udvariassággal mondta, mintha régóta jó baráti viszonyban lennének egymással: – Hadd kísérjem ki, Lady Gladia. Egyszóval a Földre készül?

– Igen. Az elnöknek nincs ellene kifogása, és egy aurorai polgár béke idején oda utazik a galaxison belül, ahová óhajt. És megbocsásson, de a robotjaim... meg az önéi, ha szükséges, tökéletesen elégséges kíséretet jelentenek számomra.

– Ahogy óhajtja, asszonyom. – Közben egy robot kinyitotta előttük az ajtót. – Gondolom, robotokat is visz majd magával a földi útjára.

– Ehhez nem férhet kétség.

– És melyeket, asszonyom, ha szabad kérdeznem?

– Ezt a kettőt. Ők tartanak majd velem. – Cipője élesen kopogott, amint gyors léptekkel végighaladt a folyosón, mit sem törődve azzal, hallja-e Amadiro a válaszát vagy sem.

– Bölcs elhatározás ez, hölgyem? Ezek nagyon fejlett robotok, a nagy dr. Fastolfe rendkívüli teremtményei. Ott majd barbár földi emberek veszik körül önt, akik szemet vethetnek rájuk.

– Akárhogy óhajtanák, sohasem kaphatnák meg őket.

– Ne becsülje alá a veszélyt, és ne értékelje túl a robotjai védelmét. Az egyik cityjükben tartózkodik majd, a földi emberek tízmilliói között, s a robotjai nem tehetnek kárt emberi lényekben. Valójában minél fejlettebb egy robot, annál érzékenyebben tartja be a Három Törvény minden finom részletét, és annál nehezebben határozza el magát bármely emberi lény akármilyen csekély mértékű korlátozására. Nem így van, Daneel?

– De igen, dr. Amadiro – felelte Daneel.

– És gondolom, Giskard is egyetért veled.

– Így van – jelentette ki Giskard.

– No látja, asszonyom? Itt, az Aurorán, egy erőszakmentes társadalomban a robotjai megvédelmezhetik bárki ellen. De a Földön, azon az őrült, hanyatló és barbár világon, a robotok nem képesek sem az ön, sem saját maguk megvédelmezésére. Semmiképpen sem szeretnénk, ha bajba keveredne, sem azt, önzőbb nyíltsággal fogalmazva, ha ilyen fejlett robotok a barbárok kezébe jutnának. Nem lenne okosabb, ha kezdetlegesebb modelleket vinne magával, amelyek nem keltenék föl a földiek érdeklődését? Akkor bármennyit elvihetne. Akár egy tucatnyit is.

– Dr. Amadiro – válaszolta Gladia nyugodtan –, ezeket a robotokat már magammal vittem egy telepes hajó fedélzetére is, és velük együtt látogattam meg egy telepes világot. Senki még csak egy mozdulatot sem tett a megkaparintásukért.

– A telepesek nem használnak robotokat, és állításuk szerint nem is tűrnék meg őket. A Földön viszont még mindig dolgoznak robotok.

– Ha közbeszúrhatnék valamit, dr. Amadiro – szólalt meg ekkor Daneel –, tudomásom szerint a Földön lassan teljesen megszüntetik a robotok alkalmazását. Nagyon kevesen lehetnek jelen a citykben. Csaknem az összes mai földi robotot a mezőgazdaságban és a bányászat területén alkalmazzák. A többi területen a robotmentes automatizáció elve uralkodik.

Amadiro gyorsan végigmérte Daneelt, majd Gladiához fordult.

– A robotjának alighanem igaza van, és véleményem szerint semmi akadálya annak, hogy Daneelt magával vigye. Akár még embernek is nézhetik, ha már erről van szó. Viszont helyesebb lenne, ha Giskard itt maradna a házában. Ő ugyanis felébreszthetné egy eleve gyanakvó társadalom további gyanakvását, még akkor is, ha azok látszólag mereven elzárkóznak a robotok alkalmazásától.

– Egyiküket sem hagyom itt, uram. Mindketten velem jönnek. Kizárólag rám tartozik, hogy a tulajdonom mely részét viszem magammal.

– Természetesen – mosolyodott el Amadiro a tőle telhető legbarátságosabban. – Ezt senki sem vitatja. Várna itt egy percet?

Kinyílt egy másik ajtó, és mögötte feltárult egy pompás kényelemmel berendezett helyiség. Ablakai nem voltak, lágy fény árasztotta el, és még annál is lágyabb zene.

– Miért? – torpant meg a küszöbön Gladia.

– Az Intézet egyik tagja óhajt találkozni és beszélni önnel. Nem tart soká, de szükséges. Amint végeztek, szabadon eltávozhat. E pillanattól pedig az én társaságomat sem kell elviselnie. Kérem! – Az utolsó szó rejtett, hideg acélossággal csendült.

Gladia Giskard és Daneel felé intett a kezével.

– Együtt megyünk be.

– Gondolja, hogy el akarom szakítani a robotjaitól? – nevetett föl kedélyesen Amadiro. – Csak nem hiszi, hogy ők belemennének? Túl hosszú ideig tartózkodott a telepesek körében, kedvesem.

Gladia visszapillantott a becsukódó ajtóra, és a foga között sziszegte:

– Ki nem állhatom ezt az embert. S a leginkább akkor, amikor mosolyog, és kedveskedni próbál. – Nyújtózkodott egyet, könyökének ízülete halkan megroppant. – Mindenesetre fáradt vagyok. Ha még valaki a Solariáról és a Baleyföldről kérdezősködik, igencsak rövid válaszokra számíthat, annyit mondhatok.

Letelepedett egy kanapéra, amely lágyan engedett a súlyának, Lerúgta a cipőjét, és maga alá húzta a lábát. Álmosan elmosolyodott, mélyet lélegzett, amint kissé oldalra dőlt, fejét elfordította a szobától, és azonnal mély álomba merült.

62.

– Szerencse, hogy magától is álmos volt – mondta Giskard. – A legcsekélyebb ártalma nélkül elmélyíthettem ezt az érzését. Nem szeretném, ha Lady Gladia hallaná, ami ezután következik.

– Miért, mire számítasz, Giskard barátom? – kérdezte Daneel.

– Ami most következik, Daneel barátom, gondolom, azt bizonyítja majd, hogy én tévedtem, és neked volt igazad. Komolyabban kellett volna vennem ragyogó elmédet.

– Tehát mégiscsak téged óhajtanak itt tartani az Aurorán?

– Igen. És Lady Gladia visszatérését sürgetve, lényegében az én visszajövetelemet akarták. Hallottad, ugye, hogy dr. Amadiro a hátrahagyásunkat kérte? Először mindkettőnkét, azután csak az enyémet.

– Ezek szerint szavai jelentésének csak a felszíne volt, hogy nem óhajt a telepesek kezére juttatni ilyen fejlett robotokat.

– A mélyben erős vágyakozás húzódott meg, Daneel barátom, amely szerintem túl súlyos volt a szavaihoz képest.

– Talán azt gyanítod, hogy tudhat speciális képességeidről?

– Ezt nem tudom biztosan, hiszen nem vagyok igazi gondolatolvasó. Mégis, a Tanács tagjaival folytatott tárgyalás idején kétszer is élesen érzékeltem dr. Amadiro tudatának megfeszülését. Mondhatnám, rendkívüli élességgel. Nem tudnám ugyan szavakba önteni, de ahhoz hasonlíthatom, amikor egy fekete-fehér képet nézünk, s az váratlanul eleven színekben jelenik meg előttünk.

– És mikor történt ez, Giskard barátom?

– Másodszor akkor, amikor Lady Gladia földi utazásának szándékát említette.

– A Tanács tagjait az látszólag nem kavarta föl. Mit tapasztaltál akkor a tudatukban?

– Nem tudom biztosan. Csak a holoképüket láthattam, és azt nem kísérték számomra hozzáférhető szellemi rezdületek.

– Akkor csak annyit tudunk, hogy nem ismeretes számunkra, vajon a Tanácsot aggasztja-e Lady Gladia utazásának terve, de dr. Amadirót annál inkább.

– Az nem egyszerű aggodalom volt csupán. Dr. Amadirót rendkívül éles indulat töltötte el. Mintha például valóban dédelgetne magában valamilyen tervet a Föld elpusztítására, és most annak lelepleződésétől tartana. Mi több, amikor Lady Gladia a tervét említette, dr. Amadiro gyors pillantást vetett rám. Ez volt az egyetlen ilyen eset a tanácskozás egész ideje alatt. Érzelmi fölvillanása egybeesett azzal a pillantással. Azt hiszem, az én földi utazásom gondolata zaklathatta föl. Amint az várható volt, bizonyára arra gondolt, hogy én, a különleges képességeimmel, rendkívül veszélyes lehetek a tervére.

– A viselkedése alapján arra is következtethetünk, Giskard barátom, hogy valóban attól fél, az Aurora számára káros lenne, ha egy hozzád hasonló fejlett robot a földi emberek birtokába kerülne.

– Ennek az esélye, Daneel barátom, és az űrlakó világokat általa fenyegető veszély túl csekély az ő izgalmi állapotának szintjéhez képest. Miféle kárt okozhatnék az Aurorának, ha a Föld megkaparintana, amíg csupán az a Giskard lennék, akinek vélnek?

– Tehát véleményed szerint dr. Amadiro tudja, hogy nem az az egyszerű Giskard vagy, akinek látszol?

– Nem tudom. Talán mégiscsak gyanakszik. Ha tudná, ki vagyok valójában, vajon nem kerülte volna előttem mindenáron a tervei megfogalmazását?

– Talán éppen csak nincs szerencséje, amiért Lady Gladia nem hajlandó megválni tőlünk. Nem követelheti az eltávolításodat, Giskard barátom, mivel ezzel leleplezné előtted a tudását. – Daneel egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta: – Hatalmas előny, Giskard barátom, hogy képes vagy az emberi tudatban rejlő érzelmi töltések mérlegelésére. De azt mondtad, a földi utazás tervének hallatán dr. Amadiro másodszor került izgatott állapotba. Mikor történt ez először?

– Amikor a nukleáris erősítő került szóba, és ez is különösen fontos lehet. Az erősítő elvét jól ismerik az Aurorán. Hordozható változatával azonban nem rendelkeznek. Még akkorával sem, amely egy hajóra fölszerelhető lenne, de mindez nem érhette volna ilyen villámcsapásszerű meglepetésként. Mi hát a magyarázata fölfokozott izgalmának?

– Talán – morfondírozott Daneel – egy ilyen erősítőnek lehet valami köze a földi terveihez.

– Lehetséges.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, belépett rajta egy alak, és megszólította:

– Nos, Giskard?

63.

Giskard az érkezőre nézett, és nyugodt hangon mondta:

– Madame Vasilia.

– Tehát emlékszel még rám – mosolyodott el melegen Vasilia.

– Igen, asszonyom. Ön közismert robotszakértő, és néha a hiperadásokban is szerepel.

– Ugyan már, Giskard! Nem úgy értem, hogy fölismersz. Azt bárki megteheti. Arra gondolok, hogy emlékszel rám. Valaha Vasilia kisasszonynak szólítottál.

– Arra is emlékszem, Madame, de nagyon régen volt már.

Vasilia becsukta maga mögött az ajtót, és letelepedett az egyik székbe. Odafordult a másik robothoz.

– Te pedig természetesen Daneel vagy.

– Igen, asszonyom – válaszolta Daneel. – Az iménti szavait idézve, én emlékszem is önre, mivel Elijah Baley nyomozó társaságában voltam, amikor egyszer kikérdezte önt, ezenfelül fel is ismerem.

– Többé meg ne említsd azt a földi embert! – csattant föl Vasilia élesen. – Különben én is jól emlékszem rád. A magad módján éppolyan híresség vagy, akárcsak én magam. Mindketten nevezetesek vagytok, lévén a megboldogult dr. Han Fastolfe legnagyszerűbb alkotásai.

– Vagyis az ön apjáé, madame – mormolta Giskard.

– Nagyon jól tudod, Giskard, hogy én nem tulajdonítok jelentőséget ennek a tisztán genetikai ténynek. Ilyen minőségében ne emlegesd őt többé!

– Nem teszem, madame.

– És ez itt? – nézett Vasilia futólag a heverőn alvó alakra. – Mivel ti ketten itt vagytok, arra következtetek, hogy ez a Csipkerózsika maga a solariai nő.

– Ő Lady Gladia, és én az ő tulajdona vagyok – mondta Giskard. – Óhajtja, hogy fölébresszük őt, madame?

– Csak megzavarnánk vele, Giskard, miközben a régi szép időkről beszélgetünk. Hadd aludjon csak tovább.

– Igen, asszonyom.

A Giskarddal való beszélgetésünk talán téged sem érdekel igazán, Daneel; nem várakoznál inkább odakint?

– Attól tartok, nem távozhatom, madame – felelte Daneel. – A feladatom Lady Gladia őrzése.

– Nem hiszem, hogy velem szemben különösebben őrizned kellene őt. Láthatod, hogy egyetlen robotom sincs velem, tehát Giskard tökéletesen elég lesz a solariai úrnőtök védelmére.

– Itt a szobában nincsenek robotok önnel, asszonyom, de kint a folyosón négyet is láttam az előbb, amikor az ajtót kinyitotta. Jobb lesz hát, ha mégiscsak maradok.

– Nos, én nem óhajtom túllicitálni a parancsaidat. Maradhatsz. Giskard!

– Igen, madame.

– Mondd, mire emlékszel?

– Elsőként a fényre. Azután hangokra. Majd dr. Fastolfe kikristályosodó alakjára. Megértettem a standard galaktikus nyelvet, és pozitronikus agymintázatomban némi beépített tudással is rendelkeztem. Természetesen ismertem a Három Törvényt. Jelentős szókészletem volt, egy sereg meghatározás kíséretében. Ismertem a robotok kötelességeit, bizonyos társadalmi szokásokat. Az egyéb dolgokat pedig gyorsan megtanultam.

– Az első tulajdonosodra emlékszel?

– Amint említettem, dr. Fastolfe volt az.

– Gondold újra, Giskard! Nem én voltam mégis?

Giskard rövid hallgatás után folytatta:

– Én dr. Han Fastolfe tulajdonaként kaptam az ön gondozásának feladatát, asszonyom.

– Azt hiszem, ennél azért mégis kicsivel többről volt szó. Tíz éven keresztül csak nekem engedelmeskedtél. Ha néha ez mással is előfordult, dr. Fastolfe-ot is beleértve, csak alkalomszerűen történhetett, robotkötelességeid folyományaképpen, és csak olyan mértékben, amely megfelelt elsődleges kötelességednek, az én őrzésemnek.

– Valóban önnek adtak, Lady Vasilia, ez igaz, de dr. Fastolfe továbbra is megtartott a tulajdonában. Miután ön elhagyta a házát, ismét teljesen az ő tulajdonába kerültem. Még akkor is az ő tulajdona maradtam, amikor később Lady Gladiának adott. Egész élete során ő volt az egyetlen tulajdonosom. Halála után a végakaratának megfelelően Lady Gladia tulajdonába kerültem, és jelen pillanatban is ez a helyzet.

– Nem így van. Az imént azt kérdeztem, emlékszel-e a legelső bekapcsolásodra, és pontosan mire emlékszel. Most azonban nem az vagy, ami akkor, kezdetben voltál.

– Az adatbankjaim lényegesen teljesebbek, mint akkor voltak, asszonyom, és sokkal több tapasztalattal rendelkezem, mint kezdetben.

Vasilia hangja megkeményedett.

– Én nem az adatbankodról és nem is a tapasztalataidról beszélek. A képességeidre gondolok. Én bővítettem ki a pozitronikus mintázatodat. Igazítottam rajta. Tökéletesítettem.

– Igen, madame, valóban ezt tette, dr. Fastolfe segítségével és jóváhagyásával.

– Egy alkalommal, Giskard, egyetlen esetben eszközöltem benned egy kiigazítást... legalábbis egy bővítést, mégpedig dr. Fastolfe segítsége és jóváhagyása nélkül! Arra is emlékszel?

Giskard tartós hallgatásba burkolózott.

– Emlékszem egy esetre, amikor nem beszélte meg vele a dolgot – mondta végül. – Gondolom, akkor tárgyalta meg vele, amikor nem lehettem a tanúja.

– Nos, ha így gondolod, rosszul teszed. Valójában tudod, hogy akkor nem is volt ezen a világon, s ennélfogva nem is föltételezhetsz ilyesmit. Kerülgeted a forró kását, hogy finoman fogalmazzak.

– Nem, asszonyom. Megbeszélhette vele hipercsatornán is. Ezt a lehetőséget is figyelembe vettem.

– Az a kiegészítés mégis kizárólag az én munkám volt – mondta Vasilia. – Annak az eredményeképpen pedig alapvetően más robottá lettél, mint előtte voltál. Az a robot, aki azóta vagy, az én munkám, az én alkotásom eredménye, és ezt te is jól tudod.

Giskard nem szólt semmit.

– Nos, Giskard, milyen jogon volt az urad dr. Fastolfe, amikor életre keltettek?

Vasilia várt egy darabig, majd élesen mondta:

– Válaszolj, Giskard! Ez parancs!

– Mivel ő tervezett, és ő felügyelte az előállításomat, a jogos tulajdonosom volt felelte Giskard.

– És amikor én átterveztelek, és igen alaposan átalakítottalak, nem váltál az én tulajdonommá?

– Nem tudok válaszolni erre a kérdésre – mormolta Giskard. – Az eset érdemleges feltárásához speciális bírósági eljárásra lenne szükség. Valószínűleg az döntené el a helyzetet, milyen mértékben tervezett és alakított át.

– Te nem vagy tisztában a mértékével?

Giskard ismét nem szólt semmit.

– Ne légy gyerekes, Giskard! – pirított rá Vasilia. – Hát minden kérdés után külön piszkálnom kell? Nem teheted ezt velem. Ebben a helyzetben különben a hallgatás az egyetértés biztos jele. Tisztában vagy a változtatás jellegével és komolyságával, sőt azt is tudod, hogy én is. Azért altattad el a solariai nőt, nehogy tőlem értesüljön erről. Tehát ő nem tud róla, igaz?

– Igaz, asszonyom – felelte Giskard.

– És Daneel tudja?

– Ő igen, madame.

– Kitalálhattam volna, amennyire itt akart maradni – bólogatott Vasilia. – Most pedig figyelj ide, Giskard! Tegyük föl, hogy a bíróság megállapítja: mielőtt én átalakítottalak, csupán közönséges robot voltál, utána pedig képessé váltál emberi lények tudatának letapogatására és kedved szerinti módosítására. Szerinted ez nem elég, hogy a tulajdonjogodat átruházzák rám?

– Madame Vasilia – mormolta Giskard –, ezt az ügyet nem terjeszthetjük bíróság elé. Adott körülmények között teljes joggal bizonyára állami tulajdonba vennének. Talán még a kikapcsolásomat is elrendelnék.

– Szamárság! Ne nézz engem gyereknek! A képességeid birtokában megakadályozhatnád a bíróságot egy ilyen ítélet meghozatalában. De különben sem javaslom bármilyen bíróság bevonását. Én csak a te saját ítéletedet kérem. Nem ismered el, hogy én vagyok a jogos tulajdonosod, méghozzá egészen fiatal korom óta?

– Madame Gladia is a tulajdonosomnak tekinti magát, és ameddig a törvény másképpen nem rendelkezik, továbbra is annak kell maradnia.

– De te jól tudod, hogy ő maga és a törvény egyaránt félreértés alapján intézkedik. S ha netán bántanak a solariai asszonyod érzései, könnyűszerrel átalakíthatod a tudatát, és többé nem bánja majd, hogy már nem vagy a tulajdonában. Még megkönnyebbülést is okozhatsz neki, hogy kikerültél a keze közül. Utasítalak is mindennek megtételére, amint elismered azt, amit úgyis tudsz, hogy az én tulajdonom vagy. Egyébként mióta tud Daneel a képességeidről?

– Évtizedek óta, madame.

– Elfeledtetheted vele. Bizonyos ideje már dr. Amadiro is tud a dologról, vele is megteheted ugyanezt. Akkor már csak a mi kettőnk birtokában lesz a tudás.

– Madame Vasilia – szólalt meg váratlanul Daneel –, mivel Giskard nem tekinti magát az ön tulajdonának, könnyen törölheti az ön elméjéből is a tudást, és akkor tökéletesen elégedett lesz majd a helyzettel.

– Valóban megtehetné? – vetett Vasilia jéghideg pillantást Daneelre. – Mindenesetre nem a te dolgod annak eldöntése, kit tekint Giskard a tulajdonosának. Én tudom, hogy Giskard tudja: az enyém, és így a Három Törvény által parancsolt engedelmességgel is kizárólag nekem tartozik. Ha valakivel annak fizikai sérelme nélkül el kell feledtetnie ezt a tudást, akkor bárkit választhat e célra, kivéve engem. Velem nem teheti meg, és más módon sem befolyásolhatja a tudatomat. Köszönöm, Daneel, lehetőséget adtál, hogy ezt lényegtelenné tegyem.

– Madame Gladia érzelmei azonban olyan szorosan kötődnek Giskardhoz – tiltakozott Daneel –, hogy az ő tudatának a megváltoztatása kárt tehetne benne.

– Efelől Giskardnak kell döntenie – szögezte le Vasilia. – Giskard, te az enyém vagy. Ezt magad is jól tudod, ezért parancsolom, hogy borítsd a feledés fátylát ennek a melletted álló majomember-robotnak és a téged helytelenül saját tulajdonának tekintő nőszemélynek a tudatára. Addig tedd meg, amíg alszik, és akkor semmi baja nem lesz tőle!

– Giskard barátom – szólalt meg Daneel –, Lady Gladia a jogos tulajdonosod. Ha viszont Lady Vasiliával feledteted el a problémát, senkiben sem teszel kárt.

– De igen – vágta rá Vasilia azonnal. – A solariai nőnek nem esik baja, mert csak a hibás föltevéséről kell megfeledkeznie, miszerint ő Giskard tulajdonosa. Másrészt én magam is tudok Giskard szellemi képességeiről. Ennek a megszüntetése sokkal bonyolultabb feladat, és Giskard maga is nyilván elismeri, hogy mivel én annyira ragaszkodom ehhez a tudáshoz, semmiképpen nem törölhetné azt a tudatomból az én komoly sérelmem nélkül.

– Giskard barátom... – kezdte Daneel.

Vasilia abban a pillanatban gyémántkemény hangon csattant föl:

– Robot Daneel Olivaw, maradj csöndben, ez parancs! Én ugyan nem vagyok a tulajdonosod, de a gazdád éppen alszik, nem szólhat ellene, tehát kötelességed engedelmeskedni a parancsomnak.

Daneel elhallgatott, de az ajka remegett, mintha az utasítás ellenére is tovább akarna beszélni.

Vasilia derűs mosollyal szemlélte kétségbeesett igyekezetét.

– No látod, Daneel, mégsem tudsz beszélni!

– De tudok, asszonyom – felelte Daneel rekedtes suttogással –, nehéznek találom, de képes vagyok rá, mivel létezik valami az ön parancsa fölött, amely csupán a Második Törvény hatáskörébe tartozik.

Vasilia szeme kitágult, és élesen kiáltotta:

– Azt mondtam, csönd legyen! Az Első Törvényen kívül semmi sem áll a parancsom fölött, és már megmondtam: Giskard igen csekély, valójában semmilyen sérelmet nem okoz majd, ha visszatér az én szolgálatomba. Bennem, akiben a legkevésbé tehet kárt, mégis azt tenne, ha bármely más utat választana. – Ezzel Daneel felé emelte az ujját, és halkabban sziszegte: – Csönd!

Daneelnek roppant erőfeszítésébe került bármely hangot kiadnia. A kis szivattyú, amely a hangképzéséhez szükséges légáramlatot biztosította, halk, sípoló hangon működött. És bár még csöndesebben suttogott, szavai mégis érthetőek voltak.

– Létezik valami, Madame Vasilia, ami még az Első Törvénynek is fölötte áll.

– Ilyet nem mondhatsz, Daneel barátom – szólalt meg Giskard hasonlóan halkan, de minden erőfeszítés nélkül. – Semmi sem állhat az Első Törvény fölött.

Vasilia enyhén összeráncolta a homlokát, de szemében az érdeklődés szikrája villant.

– Valóban? Daneel, figyelmeztetlek, ha továbbra is ezen a különös úton haladsz, biztosan tönkreteszed saját magadat. Még sohasem láttam vagy hallottam ilyesmit egyetlen robottól sem, és bizonyára lenyűgöző látványt nyújtana önmagad megsemmisítése. Beszélj hát!

Az utasítás hallatán Daneel hangja azonnal visszanyerte normális erejét.

– Köszönöm, Madame Vasilia. Sok évvel ezelőtt egy földi ember halálos ágya mellett álltam, akiről a parancsa szerint nem lenne szabad szólnom. Megnevezhetem most őt, vagy ön anélkül is tudja, kiről beszélek?

– Azt a Baley nevű nyomozót emlegeted – mormolta Vasilia egyhangúan.

– Igen, asszonyom. A haldokló a következőt mondta akkor nekem: "Minden egyén munkája hozzájárul a nagy egészhez, és így annak halhatatlan részévé válik. Az emberi életek, az elmúltak, a ma létezők és az ezután keletkezők teljessége bonyolult szövedéket alkot, amely immár sok tízezer éve létezik, egyre bonyolultabbá és ezáltal egészében egyre szebbé válik. Még az űrlakók is egy sajátos szálát képezik ennek a szövedéknek, és maguk is hozzájárulnak a minta színesítéséhez és szépségéhez. Az egyén élete csupán egyetlen szál ebben a szövedékben, és ugyan mit számít egy fonal az egészhez képest? Ezért, Daneel, az egész szövetet tartsd a szemed előtt, és ne hagyd, hogy valamely magányos szál elterelje a figyelmedet!"

– Émelyítő szenvelgés – mormolta Vasilia.

– Gondolom, Elijah kollégám közelgő halálának megrázkódtatásától kívánt megóvni engem – mondta Daneel. – Saját élete fonalát nevezte egyetlen szálnak a nagy szövedékben; az ő élete volt a "magányos szál", amelynek nem volt szabad befolyásolnia engem. Szavai engem védelmeztek abban a válságos helyzetben.

– Bizonyára – dünnyögte Vasilia. – De most ki vele, mi állhat az Első Törvény fölött, mivel ez a kijelentés okozza majd a pusztulásodat!

– Utána évtizedekig töprengtem Elijah Baley nyomozó kijelentésének értelmén, és bizonyára azonnal megértettem volna, ha a Három Törvény nem áll az utamban.

– Kutatásaimban segítségemre volt Giskard barátom, aki már régen sejti a Három Törvény tökéletlenségét. Szintén segítségemre voltak Lady Gladia bizonyos szavai, amelyeket a közelmúltban szőtt bele egy telepes világon mondott beszédébe. Mi több, Lady Vasilia, a jelenlegi válsághelyzet is tisztító hatással van a gondolkodásomra. Most már világosan látom, mi a fő hiányossága a Három Törvénynek.

– No lám csak, egy robotszakértő robot – mormolta Vasilia halvány sértettséggel. – Nos, mi hát a hibája a Három Törvénynek, robot?

– Az élet szövedéke fontosabb egyetlen szálnál – válaszolta Daneel. – S ha ezt nem csupán Elijah kollégám életéhez kapcsoljuk, hanem általánosítjuk, akkor... akkor rájövünk, hogy az emberiség egésze fontosabb egyetlen emberi lénynél.

– Meginogsz, miközben mondod, robot. Magad sem hiszel benne!

– Létezik egy törvény, amely fontosabb az elsőnél – folytatta Daneel. – Egy robot nem árthat az emberiségnek, vagy nem veszélyeztetheti az emberiséget tétlensége által. Erre most már úgy gondolok, mint a robotika Nulladik Törvényére. Az Első Törvénynek ezek szerint így kellene hangzania: "A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen, amennyiben ezzel nem sérti meg a robotika Nulladik Törvényét."

– És még mindig megállsz a lábadon, robot?! – hördült föl Vasilia.

– Igen, még mindig megállok a lábamon, madame.

– Akkor most elmagyarázok neked valamit, robot, és meglátjuk, túléled-e ezt a magyarázatot. A robotika Három Törvénye egyedi emberi lényekre és egyedi robotokra vonatkozik. Egy önálló személyre vagy egyedi robotra bárki rámutathat. De mi az emberiség? Csupán valami elvont fogalom! Talán te rá tudsz mutatni az emberiségre? Megsérthetsz vagy sértetlenül hagyhatsz egy önálló emberi lényt, és közvetlenül tapasztalhatod e sérelem tényét vagy éppen a hiányát. De tapasztalhatod-e az egész emberiség sérelmét? Megértheted-e? Képes vagy-e rámutatni?

Daneel hallgatott.

– Válaszolj, robot! – mosolyodott el szélesen Vasilia. – Tapasztalhatod-e az emberiség sérelmét, és rámutathatsz-e?

– Nem, asszonyom, erre képtelen vagyok. De hiszem, hogy ilyen sérelem mégis létezhet a valóságban, és amint látja, még mindig talpon állok.

– Akkor kérdezd meg Giskardtól, vajon ő hajlandó vagy egyáltalán képes-e engedelmeskedni a te Nulladik Törvényednek!

– Giskard barátom? – fordult Daneel robottársához.

– Nem fogadhatom el a Nulladik Törvényt, Daneel barátom – válaszolta Giskard kimérten. – Tudod, én alaposan tanulmányoztam az emberi történelmet. Hatalmas bűnökre leltem benne, amelyeket emberek követtek el más emberek ellen, és mindig ugyanazzal igazolták magukat: ez a törzs, az állam vagy éppen az egész emberiség javát szolgálta. Mivel az emberiség egészében valóban elvont jelenség, könnyűszerrel hozható fel bárminek az igazolására, és a te Nulladik Törvényed éppen ezért használhatatlan.

– De azt te is tudod, Giskard barátom, hogy az emberiséget most valóságos veszély fenyegeti, amely valóra is válik, ha te Madame Vasilia tulajdonába kerülsz – felelte Daneel. – És ez korántsem valamiféle elvont jelenség.

– A veszély, amelyről beszélsz, nem valami megismerhető dolog, csupán föltételezés. Erre alapozva nem vonhatjuk kétségbe a Három Törvény érvényességét.

Daneel hallgatott egy ideig, majd jóval halkabban folytatta:

– De magad is reméled, hogy az emberi történelem tanulmányozása a segítségedre lesz az emberi viselkedés törvényszerűségeinek meghatározásában, és te képessé válhatsz az emberi történelem előrejelzésére és befolyásolására, illetve legalább az első lépések megtételére, hogy majd valaki valamikor igazán képes lehessen mindenre. Sőt még a "pszichohistória" szót is kitaláltad ennek megjelölésére. E téren talán nem az emberi életek szövedékével van dolgod? Hát nem az emberiség egészével foglalkozol ezáltal, egyes emberi lények laza halmazával szemben?

– De igen, Daneel barátom, viszont ez semmivel sem több halvány reménynél. A tetteimet nem építhetem ilyesféle reményre, és a nevében a Három Törvényt sem változtathatom meg.

Erre Daneelnek nem volt mit válaszolnia.

– Nos, robot – szólalt meg Vasilia –, minden erőfeszítésed kudarcot vallott, és lám, még mindig talpon maradtál. Rendkívül makacs vagy, s egy ilyen robot cáfolhatja a Három Törvény érvényét, miközben tovább működhet. Ez különösen veszélyes minden ember, minden egyes emberi lény számára, ezért véleményem szerint téged haladéktalanul szét kell szerelnünk. E téren túl veszélyes lenne kivárnunk a törvények lassú működésének eredményét, annál is inkább, mert robot vagy, nem emberi lény, aminek látszani kívánsz.

– Asszonyom, ön viszont a saját feje után biztosan nem juthat ilyen elhatározásra – tiltakozott Daneel.

– Mégis megtettem, és ha utána törvényes eljárással kell szembenéznem, állok elébe.

– Ezzel Gladia asszonyt egy másik robotjától is megfosztaná, méghozzá attól, amelyikre ön igényt sem tart.

– Ő és Fastolfe jó húsz évtizednyire megfosztott engem Giskard nevű robotomtól, s közben aligha éreztek akár egy pillanatnyi lelkifurdalást is. Nekem sem okoz hát aggodalmat, ha most én veszek el tőle egyet. Még tucatszámra vannak robotjai, és itt, az Intézetben is éppen elég akad, amely ügyelhet a biztonságára, míg el nem juthat a sajátjaihoz.

– Giskard barátom – szólalt meg Daneel –, ha most fölébresztenéd Gladia asszonyt, talán ő rávehetne Lady Vasiliát...

Vasilia Giskard felé nézett, összeráncolta a homlokát, és élesen kiáltotta:

– Nem! Giskard, hagyd aludni azt a nőt!

A Daneel szavaira máris mozduló Giskard engedelmeskedett. Vasilia hármat csettintett jobb keze középső és hüvelykujjával, mire azonnal föltárult az ajtó, és négy robot csörtetett be.

– Igazad volt, Daneel, valóban négy robot volt odakint. Most szétszerelnek téged, és parancsolom, hogy ne is próbálj ellenszegülni. Utána Giskarddal elrendezünk minden további gondot.

Válla fölött odapillantott a behatoló robotokra.

– Csukjátok be az ajtót magatok mögött! Utána gyorsan és ügyesen szereljétek szét ezt a robotot – mutatott Daneel felé.

A robotok néhány másodpercig mozdulatlanul bámultak Daneelre. Vasilia türelmetlenül folytatta:

– Világosan megmondtam, hogy robot, tehát ne törődjetek emberi formájával! Daneel, ismerd el előttük robot voltodat!

– Robot vagyok – mormolta erre Daneel –, és nem tanúsítok ellenállást.

Vasilia félrehúzódott, mire a négy robot előrelendült. Daneel karjai mozdulatlanok maradtak törzse mellett. Még egy utolsó pillantást vetett az alvó Gladiára, majd szembefordult a közeledőkkel.

– Ez igazán érdekes lesz – mondta Vasilia mosolyogva. A robotok megtorpantak.

– No gyerünk, lássatok neki! – parancsolt rájuk úrnőjük.

– Továbbra sem mozdultak, mire Vasilia döbbenten nézett Giskardra. Megkezdett mozdulatát azonban nem fejezhette be. Izmai ellazultak, és hangtalanul a padlóra rogyott.

Giskard fölemelte és hátával a falnak támasztotta Vasiliát.

– Pár percre van még szükségem, utána mehetünk innen – mormolta fojtott hangon.

A pár perc elmúlt. Vasilia szeme továbbra is éleden és homályos maradt. Robotjai meg sem moccantak. Daneel egyetlen lépéssel Gladia mellett termett. Giskard ekkor Vasilia robotjaira nézett.

– Vigyázzatok az úrnőtökre – intette őket. – Senkit se engedjetek be ide, míg föl nem ébred. Békés lesz az ébredése.

Miközben Giskard beszélt, Gladia összerezzent, mire Daneel talpra segítette.

– Ki ez a nő itt? – kérdezte Gladia csodálkozva. – Kiéi ezek a robotok? Hogyan kerülhetett...?

Ekkor határozott, de kimerült hangon megszólalt Giskard:

– Később, Lady Gladia! Majd megmagyarázom... de most igyekeznünk kell. Ezzel csöndben eltávoztak.

V - A Föld

15 - A Szent Világ

64.

Amadiro beharapta alsó ajkát, és szemét a láthatóan gondolataiba merült Mandamus felé fordította.

– Ő maga erőltette – mormolta Amadiro védekezőn. – Azt állította, ő az egyetlen, aki bánni tud ezzel a Giskarddal, csak ő lehet rá megfelelően erős hatással, és csak ő képes megakadályozni, hogy különös szellemi képességeit alkalmazza.

– Erről nekem soha egyetlen szót sem szólt, dr. Amadiro.

– Nem voltam benne biztos, mit mondhatnék önnek, fiatalember. Azt sem tudhattam, vajon valóban igaza van-e.

– És most már biztos benne?

– Teljes mértékben. Semmire sem emlékszik a történtekből...

– Így tehát mi sem tudhatjuk meg, mi történt.

– Pontosan – bólintott Amadiro. – És abból sem emlékszik semmire, amit korábban mondott nekem.

– Nem játssza meg magát?

– Gondoskodtam enkefalogramjának rendkívüli ellenőrzéséről. A korábbi mérésekhez képest lényeges változásokat tapasztaltam.

– Van rá esély, hogy az emlékezete később visszatérjen?

– Ki tudhatná? – csóválta meg a fejét Amadiro keserűen. – Én mindenesetre kétlem.

Mandamus lesütötte a szemét, és elgondolkodva mormolta maga elé:

– De számít-e ez bármit is? A Giskardról elhangzott állítását igaznak tekinthetjük, és tudjuk, hogy az a robot képes az emberi tudat befolyásolására. Ez a tudás kulcsfontosságú, és a birtokunkban van. Tulajdonképpen még a javunkra is szolgálhat robotszakértő kollégánk kudarca. Ha Vasilia hatalmába keríti azt a robotot, mit gondol, mennyi idő kellett volna neki, hogy ön fölé kerekedjék... és természetesen énfölém is, már ha érdemesnek tart a figyelmére?

– Gondolom, valóban forgathatott valami ilyesmit az elméjében – bólogatott Amadiro. – Most azonban nehéz volna megmondanunk, mi jár a fejében. Legalábbis kívülről úgy látszik, nem érte komolyabb károsodás, eltekintve attól a specifikus emlékezetkieséstől. Minden egyébre emlékszik ugyanis a jelek szerint, de ki tudja, mennyire érintheti ez mélyebb gondolkodási folyamatait és robotszakértői képességeit? Az, hogy Giskard egy ilyen fölkészültségű szakemberrel megtehette ezt, még sokkal veszedelmesebb jelenségként tünteti fel őt.

– Netán arra gondol, dr. Amadiro, hogy a telepeseknek igazuk lehet, amikor a robotokat gyűlölik?

– Nem sok választ el ettől, Mandamus.

– Nyomott hangulatából arra következtetek – dörgölte össze a kezét Mandamus –, hogy minderről nem is értesült az Auroráról való távozásuk előtt.

– Helyesen következtet. A telepes kapitány mindkét robotjával együtt hajója fedélzetére vitte a solariai nőt, és most éppen a Föld felé tartanak.

– És számunkra mindez mit jelent?

– Bizonyára korántsem vereséget – mormolta Amadiro csöndesen. – Ha a tervünket sikerül véghezvinnünk, akkor győzünk, akár Giskarddal, akár nélküle. Márpedig sikerülhet a dolog! Bármit bűvészkedik Giskard az érzelmek körül, mégsem gondolatolvasó. Kitalálhatja, mikor árasztják el valakinek a tudatát valamilyen érzelem hullámai, még meg is különböztethet egymástól bizonyos érzelmeket, sőt akár egyikkel helyettesítheti a másikat, elaltathat valakit, vagy emlékezetkiesést idézhet elő nála, egyszóval ilyen viszonylag ártalmatlan dolgokat művelhet. Élesebb akciókra azonban képtelen. Konkrét szavakat vagy gondolatokat nem fejthet meg.

– Teljesen biztos ebben?

– Vasilia ezt mondta.

– Nem biztos, hogy tisztában volt vele, mit beszél. Végtére is a robotot sem fékezte meg, holott váltig állította, hogy képes rá. Mindez nem valami fényesen tanúsítja a hozzáértését.

– Ebben mégis hiszek neki. A valódi gondolatok kifürkészéséhez olyan bonyolult mintázatra lenne szükség a pozitronikus agyban, amilyet egy kölyöklány vagy húsz évtizeddel ezelőtt sehogy sem építhetett volna bele. Valójában ez még a mai képességeinket is jócskán meghaladja, Mandamus. Ezt biztosan maga is belátja.

– Mélységesen egyetértek. Egyszóval a Föld felé tartanak.

– Biztos vagyok benne.

– Ez a nő valóban magától vágyott ennyire arra a földi útra?

– Nincs lehetősége a választásra, mivel Giskard befolyása alatt áll.

– És Giskard vajon miért ragaszkodik annyira a nő földi utazásához? Talán a tervünkről is megtudott valamit? Ha jól értettem, ezt ön sem föltételezi.

– Lehet, hogy nem tud semmit. Esetleg csak azért igyekszik annyira a Földre, hogy a nővel együtt elérhetetlenné legyen számunkra.

– Aligha kellene tőlünk tartania, ha ilyen könnyűszerrel elbánt Vasiliával.

– Valamilyen nagy hatósugarú fegyverrel könnyen elintézhetnénk – jegyezte meg Amadiro jegesen. – A képességeinek biztosan vannak távolsági korlátai. Kizárólag az elektromágneses mező elvén alapulhatnak ugyanis, más szóval rá is érvényes az inverz négyzetes törvény. Az erejének csökkenése mértékében tehát kivonhatjuk magunkat a hatósugarából, s akkor majd rájönne, hogy ő maga a fegyvereink lőtávolságán belül maradt.

– Ön űrlakóhoz méltatlan módon kedveli az erőszakot, amint látom, dr. Amadiro – mondta Mandamus, kényszeredetten ráncolva a homlokát. – Ebben a kivételes esetben azonban még én is elismerem, hogy jogos az erőszak alkalmazása.

– Egy ilyen esetben? Amikor egy robot képes kárt tenni emberi lényekben? Egészen biztosan. Valami jó ürügyet kell kitalálnunk, amelynek alapján utánuk küldhetünk egy gyorsjáratú hajót. Persze nem lenne bölcs dolog, ha az egész helyzetet föltárnánk.

– De nem ám! – kapott a szón Mandamus hevesen. – Képzelje csak el, hányan szeretnének azonnal a hatalmukba keríteni egy ilyen robotot!

– Ezt semmiképpen sem engedhetjük meg. És éppen ez a másik ok, ami miatt leghelyesebbnek a robot fizikai megsemmisítését tekintem.

– Valószínűleg igaza van – dörmögte Mandamus vonakodva –, de nem tartanám bölcs dolognak, ha csupán erre a lehetőségre gondolnánk. Nekem is el kell mennem a Földre, mégpedig haladéktalanul! A tervünk végrehajtásának utolsó szakaszát föl kell gyorsítanunk, még ha nem kerül is föl a pont minden i-re. Ha egyszer megcsináltuk, akkor elvégeztetett. A megtörténteket még egy ilyen tudatbűvész robot sem fordíthatja vissza, bárki uralma alatt álljon is éppen. Azután már bármit tehet, valószínűleg nem lesz semmi jelentősége.

– Ne beszéljen egyes szám első személyben – vágott közbe Amadiro. – Én is megyek!

– Ön? Hiszen a Föld egy borzalmas világ! Nekem mennem kell mindenképpen, de önnek?...

– Egyszerűen nekem is mennem kell! Nem maradhatok itt továbbra is tehetetlen tétlenségben. Maga nem várt erre a lehetőségre egy teljes hosszú életen át, mint én, Mandamus. Magának nincs annyi elszámolnivalója, mint nekem.

65.

Gladia ismét az űrben volt tehát, és megint zsugorodó golyóbisnak látta az Aurorát. D. G. valahol másutt serénykedett, és az egész hajót elárasztotta valamilyen különös veszélyérzet homályos, de azért jól érzékelhető légköre; mintha valami súlyos összecsapás küszöbén állnának, mintha üldöznék őket, vagy hamarosan várható lenne az üldözésük.

Gladia megcsóválta a fejét. Teljesen tisztán gondolkodott. Jól érezte magát. De amikor a tudata visszakalandozott az Intézetbe, arra a rövid időre, amikor Amadiro magára hagyta, különösen valószerűtlen érzés töltötte el. Valami rés támadt az időn. Az egyik pillanatban még ott ült a heverőn, álmosan, a következőben pedig négy robot és egy nő társaságában találta magát, akik nem voltak ott azelőtt.

Ezek szerint elaludt, de nem volt tudatában, nem emlékezett rá, hogy ez miként történt vele. A nemlét szakadéka nyílt meg előtte egy pillanatra.

Amint visszagondolt az eseményekre, utólag a nőt is fölismerte. Vasilia Aliena volt az: a lány, akit Gladia helyettesített Han Fastolfe érzelmi életében. A valóságban ugyan sohasem találkozott Vasiliával, de többször is láthatta őt a hiperadásokban. Gladia mindig távoli és ellenséges hasonmásaként gondolt rá. Volt közöttük némi külső hasonlóság, amelyet mások gyakran emlegettek, de Gladia úgy tett, mintha nem látná; azután ott volt még Vasilia különös ellentéte Fastolfe doktorral.

Miután fölszálltak a hajóra, és egyedül maradt a robotjaival, természetesen föltette az elkerülhetetlen kérdést:

– Mit keresett Vasilia Aliena abban a szobában, és miért hagytatok aludni engem, miután megérkezett?

– Hadd válaszoljak én a kérdésére, Lady Gladia – szólalt meg Daneel –, mivel Giskard barátomnak ez bizonyára nehézséget okozna.

– Ugyan miért találná ő nehéznek a választ, Daneel?

– Madame Vasilia abban a reményben jött oda, hogy sikerül Giskard barátomat a saját szolgálatába állítania.

– Elvette volna tőlem? – kérdezte Gladia méltatlankodva. Nem igazán szerette Giskardot, de ez most nem számított. Ami az övé, az az övé! – És ti hagytatok nyugodtan aludni, miközben magatok elintéztétek az ügyet?

– Úgy éreztük, asszonyom, nagy szüksége van az alvásra. Mellesleg maga Madame Vasilia is ránk parancsolt, hogy hagyjuk tovább aludni. Szilárd meggyőződésünk volt, hogy Giskard semmiképpen sem áll az ő szolgálatába. Ezen okok miatt nem ébresztettük fel önt.

– Igazán reméltem, hogy Giskardnak egy pillanatra sem jut eszébe elhagynia engem – duzzogott Gladia. – Ezt egyaránt tiltanák az Aurora törvényei és a robotika Három Törvénye is. A legszívesebben most rögtön visszafordulnék az Aurorára, és vádat emelnék ellene a polgári bíróság előtt.

– Jelen pillanatban ez nem lenne tanácsos, madame.

– És milyen ürüggyel próbálta megszerezni Giskardot? Voltak egyáltalán bármiféle érvei?

– Gyermekkorában Giskard az ő birtokában volt.

– Törvényesen?

– Nem, asszonyom. Dr. Fastolfe csupán a használatába adta.

– Akkor nincs joga Giskardhoz.

– Erre mi is fölhívtuk a figyelmét, de úgy látszik, Madame Vasilia ebben az ügyben kizárólag az érzelmeire hallgatott.

– Jóval régebben nélkülözi Giskardot, mint ahogy én az Aurorára érkeztem – fortyant föl Gladia –, így tovább is kibírhatta volna anélkül, hogy megpróbál törvénytelenül megfosztani a tulajdonomtól. Mégiscsak föl kellett volna ébresztenetek! – tette hozzá indulatosan.

– Madame Vasilia négy robotja kíséretében érkezett – magyarázta Daneel. – Ha mégis fölébresztjük, és esetleg keményebb szavakat váltanak egymással, nehezebb lett volna a megfelelő viselkedésre szorítani azokat a robotokat.

– Én bizony a megfelelő választ adtam volna neki, efelől biztosíthatlak, Daneel.

– Nem kételkedem benne, madame. De ugyanezt tehette volna Madame Vasilia is, márpedig ő az egész galaxis egyik legképzettebb robotszakértője.

– És neked nincs semmi mondanivalód? – fordult Gladia Giskard felé.

– Csak annyi, hogy jobb volt úgy, ahogy történt.

Gladia elgondolkodva nézett a robot halványan izzó, Daneel majdnem emberi tekintetétől annyira különböző szemébe, és úgy érezte, az egész eset nem is olyan lényeges. Apróság. Akadnak viszont más dolgok, amelyekkel meg kell birkóznia. Hiszen éppen a Föld felé közelednek.

Különös, de többé nem is gondolt Vasiliára.

66.

– Aggódom – szólalt meg Giskard azzal a bizalmas suttogással, amelynek hanghullámai alig rezegtették meg a levegőt. A telepes hajó simán távolodott az Aurorától, és mindeddig nem vette üldözőbe őket senki. A fedélzeti munkálatok normális medrükben zajlottak, és mivel csaknem minden folyamatot automatizáltak, Gladia nyugodtan alhatott.

– Lady Gladia miatt aggódom, Daneel barátom.

Daneel elég jól ismerte Giskard pozitronikus agyának működését, tehát nem volt szüksége részletes magyarázatra.

– Szükség volt Lady Gladia tudatának hangolására, Giskard barátom – mondta. – Ha még tovább kérdezősködik, esetleg rájöhet különleges képességeid titkára, akkor pedig sokkal veszélyesebb lehetett volna a befolyásolása. Éppen elég kárt kellett máris tenned, mivel Lady Vasilia rájött a titokra. Nem tudhatjuk, kinek és hány embernek adta máris tovább.

– Ezt a beavatkozást – mormolta Giskard – mégsem akartam véghezvinni. Ha Lady Gladia maga is el akarja felejteni, akkor a beavatkozás jelentéktelen lett volna. Ő ezzel szemben erőteljesen és indulatosan még többet akart megtudni a történtekről. Legnagyobb sajnálatára nem játszhatott bennük fontosabb szerepet. Végül is elég keményen közbe kellett lépnem, hogy abbéli szándékától eltántorítsam.

– Még ezen az áron is szükséges volt, Giskard barátom – szögezte le Daneel.

– Szerencsére még ebben az esetben is jelentéktelen volt a károkozás veszélye. Ha az ilyesféle erőre úgy gondolsz, mint valami vékony, rugalmas zsinórra – elég gyenge hasonlat, igaz, de nem találok éppen különbet, mivel az emberi tudatban kitapintható dolgokhoz semmi sem fogható a külső valóságban –, akkor az utamba kerülő közönséges akadályok olyan jelentéktelenek, hogy érintésemre szinte azonnal szertefoszlanak. Amikor viszont egy ilyen erős szálat kell elszakítanom, az visszacsaphat, és maga is elszakíthat más, teljesen független szálakat, vágy a köztük való csapongás által hatalmas mértékben megerősítheti őket. Bármelyik esetben nemkívánatos változások keletkezhetnek az érintett emberi lény érzelmeiben és szándékaiban, márpedig az csaknem teljes bizonyossággal a kárukra lenne.

– Véleményed szerint tehát kárt tettél Lady Gladiában, Giskard barátom? – kérdezte Daneel kissé hangosabban.

– Nem hiszem. Rendkívül óvatos voltam. Azalatt folytattam le, míg te beszélgettél vele. Nagyon okosan csináltad: a beszélgetés fonalát úgy sodortad, hogy közben vállaltad a kényelmetlen igazság és a hazugság közti megfeneklés kockázatát. Ám minden óvatosságom ellenére, Daneel barátom, magamnak is vállalnom kellett bizonyos kockázatot, és most aggaszt, amiért ezt olyan készségesen megtettem. Olyan közel jártam az Első Törvény megszegéséhez, hogy hatalmas erőfeszítésre volt szükségem hozzá. Egész biztosan nem is lettem volna képes rá, ha...

– Igen, Giskard barátom?

– Ha nem állsz elő a Nulladik Törvényről szóló elképzeléseddel.

– Tehát mégis elfogadod?

– Nem tehetem. Te talán igen? Annak a lehetőségnek a tudatában, hogy kárt tehetsz egy emberi lényben, vagy egyáltalán lehetővé teszed ilyesmi bekövetkeztét, szóval képes volnál ilyen kártételre vagy csak az elősegítésére az elvont emberiség nevében? Gondolkozz!

– Nem vagyok biztos benne – mondta Daneel halk, remegő, alig kivehető hangon. – Mégis meglehet – tette hozzá nagy erőfeszítéssel. – Maga az elgondolás éppúgy lesújt engem, mint téged. De kényszerít is. Ezért vállalhattad Lady Gladia tudata megváltoztatásának kockázatát.

– Valóban így volt – ismerte el Giskard –, és minél többször gondolunk arra a Nulladik Törvényre, annál erősebben kényszerít bennünket. De kíváncsi vagyok, képes lehet-e rá egynémely határeseteknél nagyobb mértékben? Esetleg még nagyobb kockázatok fölvállalására is rávehet bennünket, mint normális esetben elképzelhető?

– Én mégis biztos vagyok a Nulladik Törvény érvényességében, Giskard barátom.

– Talán én is így lehetnék vele, ha pontosan meghatározhatnánk az "emberiség" fogalmát.

Daneel rövid szünet után szólalt meg ismét:

– Hát nem fogadtad el a Nulladik Törvényt, amikor megállítottad Lady Vasilia robotjait, és az ő emlékezetükből is törölted szellemi képességeid ismeretét?

– Nem, Daneel barátom – válaszolta Giskard. – Legalábbis nem egészen. Csábított ugyan a lehetőség, de teljesen nem fogadhattam el.

– És mégis, amit tettél...

– Különböző indítékok együttes hatására tettem. Beszéltél nekem a Nulladik Törvényed elképzeléséről, és egész halványan érvényesnek éreztem, de az Első Törvény elfedéséhez korántsem volt elégséges, sőt még Madame Vasiliának a Második Törvény szellemében megfogalmazott parancsai ellen is gyönge volt. Később, amikor a Nulladik Törvény pszicho-históriai alkalmazhatóságáról beszéltél, éreztem pozitronikus késztetésem megerősödését, de még mindig nem eléggé az Első vagy akár az erősen alkalmazott Második Törvény leküzdéséhez.

– De azért Madame Vasiliát – mormolta Daneel – mégiscsak megadásra kényszeríttetted, Giskard barátom.

– Amikor megparancsolta a robotjainak, hogy szereljenek szét téged, Daneel barátom, és jól érzékelhető örömmel nézett az esemény elébe, a téged fenyegető veszély, kiegészítve a Nulladik Törvény hatásával, elégségesnek bizonyult, hogy kioltsa a Második Törvényt, sőt hogy az Első Törvényt semlegesítse. A Nulladik Törvény, a pszichohistória, a Lady Gladia iránti hűségem és a te szorult helyzeted együttesen kényszerítettek a cselekvésre.

– Az én veszélyhelyzetem aligha befolyásolhatott téged, Giskard barátom. Én csupán robot vagyok, és ha bajba jutok, az befolyásolhatja a saját tetteimet a Harmadik Törvény szellemében, de ez rád semmiképpen sem lehet hatással. A solariai felvigyázót minden további nélkül lesújtottad, ezért az én megsemmisítésemet is a beavatkozás kényszere nélkül kellett volna végignézned.

– Igen, Daneel barátom, és normális körülmények között talán így is történt volna. A Nulladik Törvény emlegetése azonban szokatlanul alacsony szintre szorította vissza az Első Törvény hatóerejét. A te megmentésed kényszere azt is törölte, ami még megmaradt belőle, ezért tettem meg, amit megtettem.

– Nem, Giskard barátom. Egy robot sérelmének a lehetősége a legkevésbé sem befolyásolhatott téged. Semmiképpen sem járulhatott hozzá az Első Törvény felülbírálásához, bármennyit veszített is az az erejéből!

– Különös dolog ez, Daneel barátom. Nem is tudom, hogyan következhetett be. Talán azért, mert véleményem szerint egyre inkább emberi lényhez hasonlóan gondolkodsz... és mégis...

– Igen, Giskard barátom?

– Abban a pillanatban, amikor azok a robotok feléd indultak, és Lady Vasilia arcán megjelent az elvadult öröm kifejezése, a pozitronikus agymintázatom hirtelen teljesen rendellenesen átalakult. Egy pillanatra úgy gondoltam rád, mint emberi lényre, és ennek megfelelően cselekedtem.

– Tévedtél.

– Tudom, és mégis... ha ismét ilyen helyzet állna elő, biztosan megint bekövetkezne ez a rendellenes reakció!

– Különös – mormolta Daneel –, de a szavaid hallatán mintha mégis helyeselném a viselkedésedet. Ha fordítva történt volna, azt hiszem, én is... talán magam is így érzek... úgy gondolok rád, mint... mint egy emberi lényre.

Ezzel Daneel lassan, tétován előrenyújtotta a kezét, Giskard pedig bizonytalan tekintettel nézett rá. Azután még lassabban ő is előrenyújtotta a magáét. Ujjhegyük lassan összeért, és végül a két kéz egymásba kulcsolódott, mintha valóban barátok lennének, ahogy mindig is nevezték egymást.

67.

Gladia homályos érdeklődéssel nézett körül. Most járt első ízben D. G. kabinjában. Nem volt szembeötlően fényűzőbb annál, mint amit sebtiben az ő számára létesítettek. Igaz, hogy jóval tökéletesebb videorendszer volt benne, és egy bonyolult fényekkel villódzó irányítópult is a berendezéséhez tartozott, amelynek segítségével, gondolta a nő, innen is kapcsolatot tarthat a hajó többi részével.

– Alig láttam, D. G., mióta eljöttünk az Auroráról – szólította meg a férfit.

– Igen hízelgő számomra, hogy ezt számon tartja – válaszolta D. G. vigyorogva. – De az igazat megvallva, Gladia, nekem is hiányzott. Mivel az egész legénység csupa férfiból áll, maga, valljuk be, eléggé kirívó jelenség nálunk.

– Ez nem valami lenyűgöző érv a hiányom igazolására. Mivel a legénység csupa emberi lényből áll, gondolom, Daneel és Giskard sem kevésbé rí ki a közegből. Talán őket is éppúgy hiányolta, mint engem?

– Valójában – pillantott körül D. G. – annyira kevéssé hiányoltam őket, hogy csak most veszem észre, nincsenek maga mellett. Tényleg, hol vannak?

– A kabinomban. Nevetségesnek véltem magammal cipelni őket ennek a hajónak a parányi, zárt világában. De látszólag ők maguk is készségesen engedtek utamra, s ez őszintén meglepett. Azazhogy – igazította ki a szavait – ha jobban belegondolok, elég keményen meg kellett parancsolnom nekik, hogy maradjanak hátra.

– Hm, igazán különös. Nekem világosan értésemre adták, hogy az auroraiak sehová nem mennek a robotjaik nélkül.

– Ugyan mi ebben a furcsa? Amikor réges-régen az Aurorára érkeztem, meg kellett tanulnom elviselni az emberi lények közvetlen közelségét, arra viszont a solariai neveltetésem egyáltalán nem készített föl. Hogy néha hátra kell hagynom a robotjaimat a telepesek között, talán nem lesz számomra olyan nehéz lecke, mint amilyen az első volt.

– Jó, nagyon jó. Be kell vallanom, sokkal kellemesebb így, Giskard rám szegeződő, izzó tekintete, és ami talán még fontosabb, Daneel halvány mosolya nélkül.

– Hiszen nem is mosolyog.

– Nekem mégis úgy tűnik, méghozzá kihívó, gunyoros kis mosollyal.

– Maga meghibbant... ez teljesen idegen Daneeltől.

– Ön nem úgy néz rá, mint én. A jelenléte határozott gátlást ébreszt bennem. Befolyásolja a viselkedésemet.

– Háát, ezt reméltem is.

– Nem kellene ennyire hangsúlyoznia ebbéli reményét. No de nem számít. Hadd kérjek elnézést, amiért olyan ritkán kerestem föl az Aurora elhagyása óta.

– Igazán nem szükséges.

– Mivel ön említette, azt hiszem, mégis az. Hadd magyarázzam meg. Kis híján ütközetbe keveredtünk. Távozásunk pillanatától fogva biztosan tudtuk, hogy aurorai hadihajók szegődnek a nyomunkba.

– Én meg azt gondoltam, csak örülhetnek, ha megszabadulnak egy csapatnyi telepestől.

– Hát persze, de ön nem telepes, és talán éppen önt akarják. Elég harciasan követelték vissza a Baleyföldről is.

– Vissza is kaptak. Beszámoltam nekik, és ezzel vége.

– A beszámolóján kívül semmit sem akartak?

– Nem. – Gladia elhallgatott, és homlokát ráncolva mintha homályosan fölmerülő emlékei között matatott volna. De bármi jutott is az eszébe, nyomban el is illant, és közömbösen megismételte: – Nem.

– Nem egészen érthető – vonta meg a vállát D. G. –, de még csak kísérletet sem tettek a megállításunkra, amíg mindketten az Aurorán voltunk, sőt azután sem, amikor fölszálltunk a hajóra, és induláshoz készülődtünk. De ez nem is izgat különösebben. Most már nincs sok hátra az ugrásig, utána pedig semmi aggodalomra nem lesz okunk.

– Különben miért kizárólag férfiakból áll a legénysége? – kérdezte Gladia. – Az aurorai hajóknak mindig vegyes a személyzetük.

– A telepes hajóké is. Normális esetben. De ez egy kereskedelmi hajó.

– És ez miféle különbséget jelent?

– A kereskedés veszélyekkel jár. Eléggé durva és tettrekész életet jelent. A nők csak gondot okoznának a fedélzeten.

– Micsoda szamárság! Hát miféle gondot okozok például én?

– Ezen ne vitatkozzunk. Különben is hagyomány. A férfiak ki nem állhatnák.

– Honnan tudja? – nevetett föl Gladia. – Kipróbálta valaha is?

– Nem. Másrészt pedig nem állnak hosszú sorban a nők, bebocsáttatást kérve a hajómra.

– De én itt vagyok, és határozottan élvezem a dolgot.

– Ön különleges elbánásban részesül, és a solariai közreműködése nélkül éppen elég bajt is okozhatott volna. Tulajdonképpen okozott is. Hanem ez sem számít. – D. G. megérintett egy szenzort a pultján, mire kivilágosodott előtte egy számsor. – Körülbelül két perc múlva hajtjuk végre az ugrást. Maga még ugye sohasem járt a Földön, Gladia?

– Természetesen soha.

– És a Napot sem látta. Azt a Napot!

– Nem. Persze hipervíziós színielőadásokban láttam, de gondolom, a színpadon mégsem az a Nap jelenik meg.

– Biztosan nem. Ha nincs ellene kifogása, elsötétíteném a kabint.

A fények elhomályosultak, és Gladia meglátta a képernyőn a csillagos eget. Sokkal sűrűbben sorakoztak rajta a csillagok, mint az Aurora egén.

– Távcsövön látjuk az űrt? – kérdezte visszafogott hangon.

– Némiképp. Gyönge távcső, tizenöt szögmásodperces. – D. G. visszaszámolt. A látómező élesen megváltozott, és most egy fényes csillag került majdnem a középpontjába. – Jócskán kint vagyunk a bolygótérből – mondta a kapitány, és megnyomott egy másik gombot. – Jó volt. Csak egy kicsit kockázatos. Lehettünk volna kissé távolabb is az Aurora csillagától az ugrás előtt... de most sietnünk kellett. Az ott a Nap.

– Arra a fényes csillagra gondol?

– Igen. Nos, mi a véleménye róla?

– Ragyogó – felelte Gladia, nem lévén biztos benne, vajon milyen választ vár tőle a férfi.

Egy újabb gomb megnyomására a kép kissé elhalványodott.

– Igen. Nem is tenne jót a szemének, ha túl sokáig bámulná. De nem is a fénye a lényeges. Az is csak egy csillag látszólag, de gondoljon bele: az az eredeti Nap! Annak a csillagnak a fénye világította meg az egyetlen bolygót, amelyen emberi lények éltek. Azt a bolygót ragyogta be, amelyen az emberiség lassan kifejlődött. Arra a bolygóra sütött, amelyen több milliárd évvel ezelőtt az élet keletkezett, az élet, melyből az ember is kiemelkedett. Háromszázmilliárd csillag van a galaxisban, és százmilliárd galaxis a világmindenségben, és minden csillag közül egyetlenegy ragyogott csak az ember születésének folyamata fölött... és éppen ez az a csillag!

Gladiának már a nyelve hegyén volt: "Végül is valamelyik csillagnak annak kellett lennie" – de meggondolta magát.

– Igazán lenyűgöző – mondta halkan.

– Nem egyszerűen csak lenyűgöző – mormolta D. G. árnyalatnyival elsötétülő tekintettel. – Nincs olyan telepes a galaxisban, aki ne a saját csillagának tekintené. A különböző lakott világainkra leragyogó csillagok sugárzását csak kölcsönvettük, mondhatnám úgy is, kibéreltük és felhasználjuk. De ez, és csak ez az a sugárzás, amelytől az életünket kaptuk. Ez az a csillag és a körülötte keringő bolygó, a Föld, amely szoros kötelékbe fűz össze bennünket. Ha semmi másunk nem lenne, akkor ezt a fényt osztanánk meg magunk között a képernyőinken, és ez is pontosan elég lenne. Önök, űrlakók, megfeledkeztek róla, ezért távolodnak el egymástól, és hosszú távon emiatt fognak elenyészni.

– Mindnyájunknak jut elég hely a mindenségben, kapitány – mondta Gladia szelíden.

– Igen, természetesen. Én magam sem tennék soha semmit az űrlakók fennmaradása ellen. Csak épp biztosra veszem, hogy ez lesz a sorsuk. Ám ennek nem kellene bekövetkeznie, ha az űrlakók föladnák bosszantó fensőbbségi érzésüket, a robotjaikat és hosszú életükben való önfeledt tetszelgésüket.

– Engem is ilyennek lát, D. G.?

– Voltak ilyesmire utaló megnyilvánulásai. De sokat fejlődött, ezt nem tagadom.

– Nos, köszönöm – felelte a nő érezhető gúnnyal. – Bár önnek talán hihetetlenül hangzik, a telepesek sem mentesek némi gőgös arroganciától. De szintén fejlődtek valamit, ezt viszont nekem kell elismernem.

D. G. hangosan fölnevetett.

– Mindaz, amit itt nagylelkűen elismerünk egymás előtt, elég lenne az életfogytig tartó ellenségeskedés fölszámolásához.

– Kétlem – mondta Gladia szintén nevetve, és némi meglepetéssel tapasztalta, hogy a férfi keze az övén nyugszik. És még jobban elképedt azon, hogy nem húzta el a kezét tőle.

68.

– Aggaszt, Giskard barátom, hogy Lady Gladia nem áll közvetlen megfigyelésünk alatt – mondta Daneel.

– E hajó fedélzetén ez nem szükséges, Daneel barátom. Nem érzékelek ellenséges érzelmeket, s e pillanatban különben is a kapitány társaságában van. Másrészt meg hasznára is válhat, ha rájön, hogy – legalábbis alkalomadtán – nélkülünk is biztonságban érezheti magát, amíg a Földön tartózkodik. Előfordulhat, hogy váratlanul kell végrehajtanunk valamilyen feladatot, amikor az ő jelenléte és biztonságának őrizete csakis zavaró tényező lenne.

– Tehát a mostani távollétét is te idézted elő?

– Egyáltalán nem. Eléggé különös, de erőteljes igényt érzékeltem benne ezen a téren a telepes viselkedésmód követésére. Visszafojtott vágy él benne a függetlenség után, amelyet főként az űrlakóhoz méltatlan viselkedéstől való félelem gátolt eddig. Legalábbis én így tudom a legvilágosabban megfogalmazni. Az érzéseit és érzelmeit egyáltalán nem könnyű értelmeznem, mivel eddig sohasem találkoztam hasonlókkal az űrlakók között. Ezért csak a legenyhébb mértékben lazítottam űrlakó gátlásain.

– Akkor a továbbiakban nem igényli majd a szolgálataimat, Giskard barátom? Ez nagyon elkeserítene.

– Nincs rá okod. Ha úgy határoz, hogy a jövőben robotok nélkül kíván élni, és úgy boldogabb lesz, akkor nekünk is ezt kell kívánnunk neki. Ez a hajó csupán egy kicsiny és speciális élettér, nem rejt magában különösebb veszélyeket. A kapitány társasága még csak fokozza a biztonságérzetét, és annál kevésbé van szüksége ránk. A Földön majd ismét kellünk neki, de gondolom, nem olyan nagymértékben, mint az Aurorán. És amint már mondtam, alkalmasint magunknak is rugalmasabban kell majd viselkednünk a Földön.

– Tehát már sejted, miféle válsággal néz szembe az a bolygó? Talán azt is sejted, mit kell majd tennünk ott?

– Nem, Daneel barátom – dörmögte Giskard. – Nem tudom. Különben is te vagy a megértés mestere. Nincs valami, amit éppenséggel te tudsz már?

Daneel hallgatott egy darabig.

– Támadtak bizonyos gondolataim – mormolta végül.

– És mi a gondolataid lényege?

Emlékszel, még a Robotikai Intézetben, kicsivel Madame Vasilia belépése előtt a szobában, ahol Lady Gladia aludt, azt mondtad nekem, hogy dr. Amadirót kétszer fogta el erős, fölvillanás-szerű izgalom? Az első, amikor a nukleáris erősítő került szóba, a második, amikor Lady Gladia földi útjának tervét említette. Szerintem a kettő valahogy összefügg egymással. Úgy érzem, a válság, amellyel szembe kell néznünk, érinti az erősítő földi alkalmazását, amit még meg lehetne akadályozni, és dr. Amadiro pontosan attól tart, hogy mi ezt meg is tehetjük, ha idejében eljutunk a Földre.

– A tudatod sugallata szerint nem vagy elégedett ezzel a gondolattal, Daneel barátom. Áruld el miért?

– Az erősítő a W-részecskék kisugárzásával felgyorsítja a már amúgy is folyamatban lévő nukleáris fúzió folyamatát. Ezért merült föl bennem a gondolat: dr. Amadiro talán a Föld energiaellátását szolgáló mikrofúziós reaktorokat kívánja fölrobbantani egy vagy több erősítő segítségével. Az ily módon előidézett atomrobbanások a hő és a kinetikus energia, az atmoszférába juttatott por és sugárzóanyagok által idézhetnek elő számottevő rombolást. Ha mindez nem sebzi is halálra a Földet azonnal, energiaellátásának szétrombolása hosszú távon föltétlenül a földi civilizáció pusztulásához vezethet.

– Ez rettenetes gondolat – mondta Giskard –, és csaknem biztos válasznak tűnik a keresett válsággal kapcsolatban fölmerült kérdésünkre. Miért vagy hát elégedetlen?

– Vettem a bátorságot, és a hajó fedélzeti számítógépének segítségével kiegészítettem a Föld bolygóval kapcsolatos ismereteimet. A gép adatbankja, amint az egy telepes hajón el is várható, bővelkedik az ilyesféle információkban. És kiderült, hogy a Föld az egyetlen olyan bolygó, amelyen nem alkalmazzák széles körben energiatermelésre a mikrofúziós reaktorokat. A bolygó csaknem teljes egészében rögzített pályára állított naperőművekből fedezi energiaszükségleteit. A nukleáris erősítő így tehát nem sokra használható, esetleg kisebb berendezések, űrhajók, egyes épületek és hasonlók megsemmisítésére. Az így okozható kár sem jelentéktelen, de semmiképpen sem fenyegetheti létében a Földet.

– Akkor talán olyan szerkezettel rendelkezik dr. Amadiro, amely a naperőművek lerombolására alkalmas.

– Ha így van, miért reagált olyan izgatottan a nukleáris erősítő említésére? Az a naperőművek ellen semmiképpen sem vethető be.

– Okos észrevétel – bólogatott Giskard. – Másrészt, ha dr. Amadiro annyira megrettent a mi földi utazásunk tervének hallatán, miért nem próbálta megakadályozni a távozásunkat, amíg az Aurorán tartózkodtunk? Ha pedig csupán a körpálya elhagyása után fedezte föl a távozásunkat, miért nem küldött egy aurorai hajót a megállításunkra még a Föld felé tett ugrás előtt? Lehetséges, hogy teljesen rossz úton járunk; valahol súlyosan elvétettük a lépést, és így...

Ekkor a hajó minden zugában kitartó, szaggatott csengőszó harsant föl.

– Az ugrást sikeresen végrehajtottuk, Giskard barátom – jegyezte meg Daneel. – Magát az ugrást már pár perccel ezelőtt érzékeltem. A Földet azonban még nem értük el, és az elfogatásunkra irányuló akció, amelyet épp az imént említettél, gyanúm szerint máris beindult, tehát mégsem járunk téves úton.

69.

D. G. szinte perverz csodálattal figyelte az eseményeket. Amikor az auroraiak valóban akcióba lendülnek, műszaki kifinomultságuk azonnal szembeötlik. Kétségtelenül az egyik legkorszerűbb hadihajójukat küldték utánuk, s ebből azonnal levezethető, hogy bármi is vezérelje őket, biztosan rendkívül fontos a számukra.

És az a hajó a normál térbe való visszatérése után alig tizenöt percen belül meg is találta D. G. kereskedőbárkáját, méghozzá igencsak tekintélyes távolságból.

Az aurorai hajó egy szűkített sugarú, hiperhullámú adóberendezést használt. Amíg az a fókuszpontban tartotta, tisztán láthatták a beszélő fejét; minden más szürke homályba veszett. Ha csak egy arasznyira is félremozdult akármelyik irányban, a megfelelő része ugyancsak elhomályosodott. A hangadás is szoros csatornán bonyolódott. Mindennek eredményeképpen a szemlélő csupán az ellenséges hajó minimális részét láthatta. Így védelmezték a titkaikat. (Mellesleg D. G. máris "ellenségesnek" tekintette az űrlakók hajóját.)

Az ő fedélzeti adóberendezésük is fókuszált volt, de a kapitány irigykedve gondolt a másik műszaki kifinomultságára, eleganciájára. Az ő hajója persze nem a legtökéletesebb volt, amit a telepesek előállíthattak, de még így is szembeötlőnek tűnt az űrlakók technológiai előnye. A telepeseknek még bőven maradt behoznivalójuk.

Az aurorai feje olyan világosan és valóságosan látszott, mintha leválasztották volna a törzséről, és D. G. még azon sem csodálkozott volna, ha vér csöpög a nyakából. Jobban odafigyelve azonban kivehető volt, amint a nyaka eltűnik egy kétségtelenül jól szabott szürke egyenruha homályba vesző gallérja mögött.

A fej kifinomult udvariassággal bemutatkozott, a Borealis nevű aurorai hajó parancsnokaként. "A nevem Lisiform" – tette hozzá. D. G. is azonosította magát, s közben gondosan előreszögezte az állát, hogy szakálla lehetőleg a fókuszpontban legyen. Úgy érezte, hogy a szakálla valahogy félelmetesebbé teszi az arcát, és kétségtelenül bizonytalanságérzetet vált ki egy csupasz képű és (vélhetően) erőtlen állú űrlakóból.

D. G. azzal a hagyományos közvetlenséggel beszélt hozzá, amely legalább annyira bosszantott bármely űrlakó tisztet, mint a telepeseket az ő hagyományosan fensőbbséges modoruk.

– Minek köszönhetjük a szerencsét, Lisiform parancsnok? – kérdezte.

Az aurorai parancsnok olyan nagyképű hanghordozással beszélt, amelyet valószínűleg éppolyan lenyűgözőnek vélt, mint D. G. a szakállát. A kapitány csak némi nehézség árán érthette meg a másik nyelvjárását, s ennélfogva a mondanivalóját.

– Értesüléseink szerint – mondta Lisiform –, az önök hajóján tartózkodik egy Gladia Solaria nevű aurorai állampolgár. Igazam van, Baley kapitány?

– Madame Gladia valóban itt van a hajóm fedélzetén, parancsnok.

– Köszönöm, kapitány. További ismereteimnek megfelelően mellette van két aurorai gyártmányú robot, R. Daneel Olivaw és R. Giskard Reventlov is. Nem tévedek?

– Nem téved, parancsnok.

– Ebben az esetben tájékoztatnom kell önt, hogy R. Giskard Reventlov jelen állapotában veszedelmes szerkezet. Röviddel azelőtt, hogy a hajójuk eltávozott az Aurora tér szelvényéből, nevezett R. Giskard Reventlov a Három Törvény megsértése által súlyosan bántalmazott egy aurorai állampolgárt. Következésképpen nevezett robotot kijavítása végett haladéktalanul szét kell szerelni.

– Netán azt javasolja, parancsnok, hogy mi magunk szereljük szét, itt, a hajónkon?

– Nem, uram, ez nem elfogadható megoldás. Az önök emberei nem értenek a robotokhoz, ezért esetleg hibásan szerelnék szét, és utána képtelenek lennének megjavítani.

– Ez esetben meg is semmisíthetjük.

– Ahhoz túlságosan értékes. Az a robot aurorai gyártmány, Baley kapitány, és mi viseljük érte a felelősséget. Nem szeretnénk bajt okozni az ön legénységének és a Földnek sem, ha majd ott leszállnak. Következésképpen az átadását kérjük.

– Nagyra becsülöm az aggodalmait, parancsnok – felelte D. G. –, de az a robot Lady Gladia törvényes tulajdona, aki itt tartózkodik a hajómon. Mi van, ha ő nem óhajt megválni a robotjától? Én nem kívánom kioktatni önt az aurorai törvényekről, de véleményem szerint ilyesminek a kikényszerítése határozottan törvénytelen. A legénységem és én ugyan nem tekintjük magunkra nézve kötelező érvényűnek az aurorai törvényeket, mégsem szívesen vennénk részt olyan eljárásban, amelyet az önök saját kormánya is törvénysértőnek tekinthet.

– Szó sincs semmiféle törvénysértésről, kapitány! – A parancsnok hangjába már némi türelmetlenség keveredett. – Bármely robot életveszélyes meghibásodása túlmutat a hétköznapi értelemben vett tulajdonjog korlátain. Ám amennyiben mégis fölmerül ez a kérdés, a hajóm készen áll Lady Gladia és Daneel nevű másik robotja átvételére a nevezett Giskarddal egyetemben. Akkor Gladia Solariát nem fosztanánk meg robottulajdonától az Aurorára való visszaérkezéséig, a későbbiekben pedig a megfelelő törvényes úton járnánk el.

– És ha Lady Gladia nem óhajtaná elhagyni a hajómat, parancsnok, vagy nem szeretné, ha ilyesmi tulajdonának bármely részével megtörténne?

– Itt nincs helye mellébeszélésnek, kapitány. Kormányom törvényesen feljogosított, hogy a hölgy visszatérését követeljem, és neki, mint aurorai állampolgárnak, feltétlenül engedelmeskednie kell.

– Engem viszont semmiféle törvény nem kötelez, hogy a hajómon található bármely dolgot vagy személyt idegen hatalomnak átadjak. Mi történik, ha figyelmen kívül hagyom az ön követelését?

– Ebben az esetben, kapitány, nem lenne más választásom, mint barátságtalannak minősíteni a lépését. Mellesleg hadd hívjam fel a figyelmét, hogy abban a bolygórendszerben tartózkodunk, amelynek a Föld is része. Ön habozás nélkül kioktatott engem az aurorai törvényeket illetően. Megbocsátja tehát, ha fölhívom rá a figyelmét: az ön népe nem tekint megengedhetőnek semmiféle ellenségeskedést ezen a Naprendszeren belül?!

– Ezzel tisztában vagyok, parancsnok, és nem is törekszem semmiféle ellenségeskedésre, sem bármilyen barátságtalan lépésre. Ugyanakkor a lehető legsürgősebben el kell érnem a Földet. Már ezzel a tárgyalással is időt veszítettem, és még többet veszítenék az önökkel való találkozással, vagy a várakozással, amíg önök érhetnek el bennünket, ami nélkülözhetetlen Lady Gladia és robotjai fizikai átadásához. Szívesebben folytatnám tehát utamat a Föld felé, és természetesen formálisan magamra vállalnék minden felelősséget a Giskard nevű robotért és viselkedéséért mindaddig, amíg Lady Gladia a robotjaival vissza nem térhet az Aurorára.

– Javasolhatnám, kapitány, hogy a hölgyet a robotjaival együtt ültesse be egy mentőcsónakba, és legénységének egy alkalmas tagjával juttassa el őket hozzánk? A nő és a két robot átvételét követően mi magunk juttatnánk el a mentőcsónakját a Föld közvetlen közelségébe, ahol elvesztegetett idejéért és fáradságáért is megfelelően kárpótolnánk. Egy kereskedő aligha utasíthat vissza egy ilyen ajánlatot.

– Én nem is teszem, parancsnok, egyáltalán nem – mosolygott D. G. – Viszont a mentőcsónakot vezető emberem igen nagy veszélybe kerülhet annak a meghibásodott robotnak a társaságában.

– Amennyiben a tulajdonosa képes a robot féken tartására, kapitány, az embere a mentőcsónakban sem lenne nagyobb veszélyben, mint magán a hajóján. És őt is kárpótolnánk a kockázat vállalásáért.

– Viszont ha a robot végül is féken tartható a gazdája által, akkor mégsem lehet annyira veszélyes, hogy ne maradhatna a hajóm fedélzetén.

– Bízom benne, kapitány, hogy nem óhajt játszadozni velem – vonta össze szemöldökét a parancsnok. – A követelésemet ismeri, és örülnék, ha tiszteletben is tartaná.

– Gondolom, megbeszélhetem a dolgot Gladia asszonnyal.

– Ha késlekedés nélkül megteszi. Kérem, magyarázza el neki, miről van szó valójában. Ha viszont eközben megkísérelné útjának folytatását a Föld felé, ezt barátságtalan lépésnek tekinteném, és megtenném a megfelelő intézkedéseket. Mivel állítása szerint sürgősen a Földre kell érkeznie, tanácsolom a hölggyel való haladéktalan konzultációt, és javaslom, hogy a velünk való együttműködés mellett döntsenek. Ebben az esetben nem szenvedne számottevő késedelmet.

– Megteszem, amire képes vagyok – felelte D. G. faarccal, és kilépett a készülék hatósugarából.

70.

– Nos? – kérdezte D. G. sötéten.

Gladia elkeseredetten nézett rá. Majd ösztönösen Daneel és Giskard felé fordult, de a robotok mozdulatlanok maradtak.

– Nem akarok visszatérni az Aurorára, D. G. – jelentette ki végül. – Talán nem is akarják igazán Giskard szétszerelését, hiszen biztosíthatom: tökéletesen működik. Mindez csak valami cselvetés. Engem akarnak valamiért. És aligha tehetnénk velük szemben bármit is, igaz?

– Az ott egy aurorai hadihajó, méghozzá a nagyobbak közül. Ez meg csak egy kereskedő-bárka – mormolta D. G. – Van ugyan energiapajzsunk, és nem tudnak egy csapásra szétzúzni bennünket, de végül, méghozzá elég gyorsan, szépen lehámozhatnak, s azután megsemmisíthetnek.

– És maguk mérhetnek rájuk bármilyen csapást?

– Az én fegyvereimmel? Sajnálom, Gladia, de én akármivel lövöldözhetek rájuk, az ő pajzsuk mindent simán felfog, míg az utolsó csöpp energiám is ki nem merül. Különben is...

– Igen?

– Nos, szépen sarokba szorítottak. Arra számítottam, hogy még az ugrás előtt állnak az utamba, de lám, tudták az úti célunkat, megelőztek, és itt leselkedtek ránk. A Naprendszeren belül vagyunk, abban a bolygórendszerben, amelynek a Föld is a része. Itt nem harcolhatok. Még ha akarnék is, a legénységem úgysem engedelmeskedne.

– Miért nem?

– Nevezze babonának. A mi szemünkben a Naprendszer szent hely, ha szabad kissé melodramatikusan fogalmaznom. Bármilyen harccal csak megszentségteleníthetnénk.

– Hozzászólhatok a beszélgetéshez, uram? – szólalt meg Giskard váratlanul. D. G. összeráncolta a homlokát, és Gladiára nézett.

– Kérem, engedje meg neki – kérlelte a nő. – Ezek a robotok nagyon értelmesek. Tudom, nehezen hiszi el, mégis...

– Meghallgatom. Nem is szükséges befolyásolnia.

– Biztos vagyok benne, uram – mondta Giskard –, hogy engem akarnak. És nem engedhetem, hogy miattam emberi lényeket bármiféle bántódás érjen. Ha nem képes megvédeni magát, és a másik hajóval való összecsapást illetően biztos a vereségben, akkor nincs más választása: ki kell adnia engem. Ha engem kész átadni nekik, biztosan nem gördítenek komolyabb akadályt Lady Gladia és Daneel barátom maradása elé. Ez az egyetlen megoldás.

– Nem! – kiáltott föl Gladia erőteljesen. – Te az enyém vagy, és én nem adlak ki nekik! Veled tartok, ha a kapitány a távozásod mellett dönt, és semmiképpen sem engedélyezem a szétszerelésedet.

– Én is szólhatok? – kérdezte ekkor Daneel. D. G. tréfás megadással tárta szét a karját:

– Tessék! Beszéljen csak mindenki.

– Ha Giskard kiadatása mellett dönt, kapitány, tisztában kell lennie a következményekkel is – mondta Daneel. – Szerintem Giskard úgy véli, ha átadjuk őt, azon az aurorai hajón nem esik semmi bántódása, sőt még a szabadságától sem fosztják meg. Én azonban nem hiszek ebben. Úgy vélem, az auroraiak komolyan veszélyesnek tekintik őt, és a közeledő mentőcsónakot, mindenkivel együtt, habozás nélkül elpusztítják.

– De miért tennének ilyesmit? – kérdezte D. G.

– Soha egyetlen aurorai sem látott, de még csak nem is hallott eddig olyasmiről, amit most veszélyes robotnak neveznek. Semmiképpen nem vennének ilyet a hajójuk fedélzetére. Ezért azt javaslom, kapitány, vonuljon vissza. Miért ne hajthatna végre még egy ugrást... most a Föld felől távolodva? Egyetlen bolygóhoz sem vagyunk túlságosan közel ehhez.

– Visszavonuljak? Úgy érted, futamodjak meg? Nem tehetem.

– Nos, ebben az esetben ki kell adnia bennünket – szólt közbe Gladia lemondó reménytelenséggel.

– Nem adom ki magukat! És meg sem futamodom, de nem is harcolhatok – mondta D. G. keményen.

– Akkor mi marad hátra? – kérdezte Gladia.

– A negyedik lehetőség – mormolta D. G. – Gladia, meg kell kérnem, maradjon itt a robotjaival együtt, míg vissza nem jövök.

71.

D. G. végiggondolta a rendelkezésére álló adatokat. A beszélgetés időtartama elegendő volt az aurorai hajó helyzetének hajszálpontos beméréséhez. Szerencséjükre kissé távolabb volt a Naptól az ő hajójánál. Ebből a távolságból a Nap felé egy ugrás valóban túl kockázatos lett volna. Az oldalirányú ugrás ezzel szemben, mondhatnánk, gyerekjáték... legalábbis ahhoz képest. A lehetséges pályaelhajlás ugyan bajt is okozhatott, de ez a veszély mindig is fönnállt.

Személyesen biztosította a legénységet, hogy egyetlen lövést sem adnak le (amivel egyébként sem mentek volna semmire). Vakon hittek a Föld terének védőerejében, míg meg nem szentségtelenítik valamilyen erőszakos cselekedettel. Tiszta miszticizmus volt ez, amelyet D. G. bizonyára gúnyosan elvet, ha maga is nem hisz benne.

Ismét belépett hát a hiperadó fókuszpontjába. Elég hosszú ideig megváratta a másik hajót, de eddig semmiféle jelzést sem kaptak felőle. Példás türelmet tanúsítottak irántuk.

– Itt Baley kapitány – szólalt meg. – Lisiform parancsnokkal óhajtok beszélni.

Nem kellett sokáig várakoznia.

– Itt Lisiform parancsnok. Hallhatom a válaszát, kapitány?

– Odaszállítjuk a nőt és a két robotot.

– Helyes. Bölcsen határozott.

– Méghozzá a lehető legnagyobb sebességgel.

– Ismét csak a bölcsességét dicsérhetem.

– Köszönöm. – D. G. jelzésére hajója végrehajtotta az ugrást.

– Nem került időbe... még a lélegzetét sem kellett visszafognia senkinek. Amint elkezdődött, már véget is ért – mindenesetre semmiféle időeltolódás nem volt érzékelhető.

– Az ellenséges hajó helyzete ismét bemérve, kapitány – futott be a pilóta jelentése.

– Jól van – felelte D. G. –, tudja, mi a teendő!

– Az aurorai hajóhoz képest nagy sebességgel jöttek elő az ugrásból, és végrehajtották a – várhatóan nem túl bonyolult – pályamódosítást. Majd még jobban fölgyorsítottak.

D. G. ismét az adóberendezéshez fordult.

– Közel vagyunk, parancsnok, készen a szállítmány eljuttatására. Ránk is lőhet, ha úgy látja jónak, de a pajzsunk fönt van, és mielőtt szétzúzhatná, már ott is leszünk a szállítmánnyal.

– Mentőcsónakot küldenek? – lépett ki a parancsnok a készülék hatósugarából. D. G. nem válaszolt, míg ismét föl nem tűnt a parancsnok eltorzult arca.

– Mit jelentsen ez? A hajója ütközőpályán mozog felénk.

– Úgy tűnik, valóban – mormolta D. G. – Ez a kézbesítés lehető leggyorsabb módja.

– Összezúzza a hajóját!

– És az önét is. És az öné legalább ötvenszer, ha nem többször annyit ér, mint az enyém. Rossz csereüzlet az Aurora számára.

– De ezzel harci cselekményt hajt végre, kapitány, a Föld terében. Az önök szokásai ezt nem engedik meg!

– Ó, szóval ismeri a hagyományainkat, és még hasznára is kívánja fordítani őket? Hanem én egyáltalán nem harcolok! Egyetlen ergnyi energiát sem lőttem ki, és nem is fogok. Csupán haladok előre a pályámon. A pályám ugyan pontosan az ön tartózkodási helyén keresztezi a hajójáét, de mivel biztos vagyok benne, hogy az összeütközés pillanata előtt távozik onnan, nem is hajtok végre semmiféle erőszakos cselekményt.

– Állj! Ezt meg kell beszélnünk!

– Unom a fecsegést, parancsnok. Vegyünk talán érzékeny búcsút egymástól? Ha nem megy el onnan, én legföljebb négy évtizedemről mondok le, melyek közül a harmadik és a negyedik különben sem lesz valami élvezetes. De mondja csak, ön menynyit is veszít? – Ezzel D. G. kilépett a készülék hatómezejéből, és nem is tért vissza.

– Az aurorai hajóból sugárnyaláb tört elő – tétován, mintha csak azt akarná ellenőrizni, valóban be van-e kapcsolva a másik hajó védőpajzsa. Be volt kapcsolva.

Az ilyen pajzsok fölfogják az elektromágneses sugarakat és a szubatomikus részecskéket, még a neutrínókat is beleértve, és ellenállnak az olyan kisebb tömegek kinetikus energiájának, mint a kozmikus porszemek, sőt meteorittöredékek. Egy másik hajó tömegének kinetikus energiájával szemben viszont tehetetlenek voltak, különösen, ha az szuprameteorikus sebességgel közeledett.

De még a veszélyes méretű tömegek is kezelhetők voltak, mondjuk például egy meteorit, amennyiben nem irányították őket. A hajó számítógépei kitérítették volna pályájáról a járművet, ha a közelgő meteorit túl nagynak bizonyul a védőpajzsok számára. Ez azonban nem jelentett védelmet egy másik hajó ellen, amely képes volt a célpont pályamódosításának pontos követésére. És bár a telepes hajó volt a kisebbik, ezáltal a kormányzása is egyszerűbb feladatot jelentett.

Az aurorai hajónak egyetlen lehetősége volt a megsemmisítő összeütközés elkerülésére...

D. G. a képernyőjén figyelte a másik hajó szemmel láthatóan növekvő alakját, és arra gondolt, a kabinjában vajon Gladia is tisztában van-e vele, mi megy itt végbe. A gyorsulást biztosan érzékelte, függetlenül a kabin hidraulikus felfüggesztésétől és a mesterséges gravitációs mezőtől.

És ekkor a másik hajó egyszerűen eltűnt a szemük elől, miután félreszökkent; mire D. G. eléggé bosszúsan vette tudomásul, hogy mindeddig visszatartotta a lélegzetét, és a szíve majd kiugrik a bordái közül. Hát mégsem bízott eléggé a Föld védelmező varázserejében vagy a saját helyes helyzetfölmérésében?

D. G. vasakarattal nyugalmat erőltetett a hangjára, és beleszólt a fedélzeti adókészülékbe:

– Szép munka volt, emberek. Pályát módosíts, és irány a Föld!

16 - A City

72.

– Komolyan mondja, D. G.? – álmélkodott Gladia. – Valóban nekirohant volna annak a hajónak?

– A legkevésbé sem – felelte D. G. látszólag közömbösen. – Arra nem is gondoltam. Csak feléjük vetettem magamat, tudván, hogy úgyis kitérnek. Azok az űrlakók nem áldozták volna föl hosszú, csodálatos életüket, ha egyszer könnyűszerrel meg is menthetik.

– Azok az űrlakók? Hogy azok micsoda gyáva alakok!

– Mindig megfeledkezem róla, hogy ön is űrlakó, Gladia – köszörülte meg a torkát D. G.

– Valóban, ráadásul ezt még bóknak is tekinti. És mi lett volna, ha éppolyan bolondok, mint maga; ha ugyanazt a gyerekes ostobaságot mutatják föl, amit maga bátorságnak nevez, és ott maradnak a helyükön? Akkor mit csinált volna?

– Beléjük rohanok – dünnyögte D. G.

– És akkor mindnyájan meghalunk.

– A tranzakció számunkra lett volna előnyös, Gladia: egy öreg, rozoga kereskedőbárka az egyik telepes világról, a vezető űrlakó világ egyik legújabb és legfejlettebb hadihajójával szemben.

D. G. a kabin falának döntötte széke támláját, és kezét összekulcsolta a tarkóján. (Csodálatosan jól érezte magát most, hogy az egész véget ért.)

– Egyszer láttam egy történelmi hiperdrámát, amelyben valamilyen háború vége felé bombákkal megrakott repülőgépeket irányítottak szándékosan sokkal értékesebb hadihajókra zuhanórepülésben, hogy elsüllyesszék őket. Természetesen mindegyik gép pilótája is odaveszett.

– Az csak irodalmi fogás volt – tiltakozott Gladia. – Ugye nem gondolja, hogy civilizált emberek a való életben is képesek ilyesmire?

– Miért ne? Ha elég nyomós okuk van rá?

– Mégis mit érzett, amikor a dicsőséges halál felé száguldott éppen? Izgalmat? De hiszen egész legénységét is magával rántotta volna a pusztulásba!

– Tisztában voltak a helyzettel. Semmi mást nem tehettünk. A Föld rajtunk tartotta a szemét.

– A földi emberek mit sem tudtak az egészről.

– Képletesen mondom. A Föld terében tartózkodtunk. Nem viselkedhettünk nemtelenül.

– Ó, micsoda ostobaság! És mellesleg az én életemet is kockára tette.

– Akar valami hatalmas szamárságot hallani? – kérdezte D. G. a csizmája orrát bámulva. – Az egészben ez az egyetlen gondolat zavart.

– Mármint az én halálom?

– Nem egészen... inkább az elveszítésének a lehetősége. Amikor az a hajó követelte a kiadatását, rögtön tudtam, hogy nem engedelmeskedem, még ha maga kéri, akkor sem. Inkább örömmel beléjük rohantam volna. Nem kaparinthatták volna meg magát! Aztán, amikor a hajójuk már vészesen növekedett a képernyőn, arra gondoltam: "ha nem mennek el az útból, úgy is elveszítem őt" ...akkor gyorsult föl a szívverésem, és kezdtem izzadni. Tudtam, hogy mindenképpen félreállnak, és mégis, az a gondolat... – és D. G. hevesen megrázta a fejét.

– Nem egészen értem – vonta össze a szemöldökét Gladia. – Nem is a halálom, hanem inkább az elveszítésem lehetősége aggasztotta? Hát nem együtt jár a kettő?

– De igen. Nem is állítom, hogy ésszerű a dolog. De eszembe jutott, amint a megmentésemre sietve ráront arra a felvigyázóra, pedig tudja, hogy egyetlen csapással meg is ölheti. Arra gondoltam, amint a Baleyföldön szembefordul a tömeggel, és meggyőzi az embereket, holott azelőtt még csak nem is látott hasonló tömeget. Még az is eszembe jutott, amikor fiatalasszonyként az Aurorára érkezik, és beletanul egy teljesen új életbe, s az egészet túléli. És akkor úgy éreztem: a halál nem is számít, csak az elvesztése... Igaza van. Ennek így semmi értelme.

– A koromról netán megfeledkezett? – mormolta Gladia elgondolkodón. – Amikor maga megszületett, én már majdnem olyan öreg voltam, mint most. Amikor pedig annyi idős voltam, mint most maga, akkor éppen távoli őséről álmodoztam. Mi több, az egyik csípőízületem mesterséges. A bal hüvelykujjam... ez itt, ni – emelte föl a kezét –, teljes egészében pótlás. Néhány idegpályámat is úgy állították helyre. A fogam nem más, mint kerámiaprotézis. Maga meg úgy beszél velem, mintha bármelyik pillanatban készen állna valami szenvedélyes vallomásra. De mi végre? Kinek? Gondolkodjon, D. G.! Nézzen rám jól, és lásson annak, ami vagyok!

D. G. két hátsó lábára billentette a székét, és különös, sercegő hangot hallatva megvakarta a szakállát:

– Oké. Bebizonyította a szavaim ostobaságát, mégsem változtatom meg a véleményemet. A korát illetően pedig... biztosan túlél engem, és amikor ez bekövetkezik, alig lesz idősebb, mint most, egyszóval fiatalabb nálam, nem öregebb. Mellesleg az sem érdekelne, hajóval öregebb lenne nálam. Csak annyit szeretnék: maradjon mindig mellettem, akárhová megyek egész életemben, ha lehetséges.

Gladia már válaszolt volna, de D. G. sietve megelőzte:

– Vagy ha úgy jobban tetszik, hadd maradjak én örökre maga mellett, követhessem bárhová egész életemben, ha lehetséges... Ha benne van a dologban.

– Én űrlakó vagyok, maga pedig telepes – mondta Gladia csöndesen.

– Ki törődik ezzel, Gladia? Maga igen?

– Úgy értem, szó sem lehet gyerekekről. Nekem már megvannak a magaméi.

– Ugyan mit számít ez nekem? Nem áll fönn a Baley név kihalásának veszélye.

– Nekem megvan a magam küldetése. Békét akarok teremteni a galaxisban.

– Én majd segítek ebben.

– No és a kereskedelem? Talán föladja a meggazdagodás esélyét?

– Majd együtt nyélbe ütünk valamit, ami elégedetté teszi a legénységemet, és amiből a békemisszióját is támogathatom.

– Unalmas élete lesz így, D. G.

– Gondolja? Szerintem, ha mellém áll, máris túlságosan izgalmas lesz!

– Talán egyszer még a robotjaimtól is elválasztana.

– Csak nem ezért próbál lebeszélni az egészről? – nézett a nőre D. G. csalódottan. – Nincs kifogásom, hogy ezt a kettőt megtartsa, még Daneel gúnyos kis mosolyát is elviselem... de ha egyszer a telepesek között kell élnünk...

– Akkor azt hiszem, összeszedem a bátorságom, és megpróbálkozom vele. Ezzel Gladia kedvesen fölnevetett, és nyomban D. G. is. Gladia felé nyújtotta a kezét, a nő pedig tenyerébe fektette a sajátját.

– Te meghibbantál... és én is bolond vagyok. De attól az estétől fogva, amikor az Aurorán fölnéztem az égre, és hiába próbáltam megtalálni a Solaria napját, minden olyan különös, hogy most már úgy látom, egyedül az őrültség lehet méltó válasz ezzel a tébolyult világgal szemben.

– Amit most mondtál, nem szimpla bolondság, hanem tényleg maga az őrület, de én éppen azt akarom, hogy ilyen légy. – D. G. egy pillanatig tétovázott. – Nem, várjunk egy kicsit. Leborotválom a szakállamat, mielőtt megcsókolnálak. Ez csökkenti majd a fertőzés veszélyét.

– Ne! A világért se! Kíváncsi vagyok rá, milyen érzés!

És azon nyomban meg is próbálta.

73.

Lisiform parancsnok hosszú léptekkel rótta a kabinját föl-alá.

– Nem lett volna értelme föláldozni a hajót – morogta. – Semmi értelme! Politikai tanácsadója eközben nyugodtan ült a székén. Szemét nem fárasztotta a másik sebes, ide-oda cikázó mozgásának követésével.

– Igen, igaza van – dünnyögte.

– Mit veszíthettek volna azok a barbárok? Alig élnek pár évtizednyit. Az élet számukra nem jelent semmit.

– Igen... így igaz.

– De ilyesmit még sohasem láttam, nem is hallottam egy telepes hajó részéről. Talán valami új, fanatikus harcmodor ez, ami ellen nem védekezhetünk? És ha egyszer üres hajókat lőnek ki ránk, bekapcsolt védőpajzzsal, teljes sebességgel, de emberek nélkül?

– Teljes egészében robotizálhatnánk a saját hajóinkat válaszul.

– Ez sem segítene. A hajók elvesztése is túl nagy ár lenne. Arra a pajzstörőre lenne szükségünk, amelyet olyan régen emlegetnek. Valamire, amivel szétzúzhatjuk a pajzsukat.

– Akkor ők is kifejlesztik a magukét, mire nekünk föl kell találnunk a törésmentes pajzsot, amit persze ők is követnének, és akkor megint holtpontra jutunk, csak éppen magasabb szinten.

– Akkor hát teljesen új dolog kell!

– Hm – gondolkodott el a tanácsadó –, valami majdcsak előkerül. A fő cél nem is a solariai nő és a robotok megszerzése volt, nem igaz? Persze jó lett volna, ha ki tudjuk kényszeríteni őket abból a telepes hajóból, de ez másodlagos szempont, ha nem tévedek.

– A Tanácsnak biztosan akkor sem tetszik majd a dolog.

– Ennek elrendezése már az én feladatom. A legfontosabb, hogy Amadirónak és Mandamusnak sikerült észrevétlenül kiszállniuk a hajóból, és most egy gyors kompon éppen a Föld felé tartanak.

– Végül is igen.

– A telepes hajónak pedig ön nemcsak a figyelmét vonta el, hanem késleltetnie is sikerült. Ennélfogva Amadiro és Mandamus nem csupán titokban távozhatott, hanem hamarabb is ér a Földre, mint ez a barbár kapitány.

– Föltehetően. De ennek mi a jelentősége?

– Magam is szeretném tudni. Ha csak Mandamusról lenne szó, nem is törődnék vele. Őneki semmi jelentősége. Hanem Amadiro... Válságos időszakban hirtelen hátat fordít a hazai politikai küzdelmeknek, és eljön a Földre! Valami rendkívül lényeges dolognak kell ott készülnie.

– Ugyan minek? – A parancsnokot láthatóan bosszantotta, hogy ilyen mélyen, csaknem végzetesen belekeveredett valamibe, amiből nem ért semmit.

– Fogalmam sincs róla.

– Gondolja, hogy legfelső szintű titkos tárgyalásokról lehet szó a Fastolfe által kiharcolt békemegállapodás felülvizsgálata végett?

– Béketárgyalás? – mosolyodott el a tanácsadó. – Ha ön ilyesmire gondol, egyáltalán nem ismeri Amadirót. Ő semmiképpen nem utazna lóhalálában a Földre valami békeszerződés egy-két pontjának a megváltoztatásáért. Az ő célja a telepesek nélküli galaxis, és ha egyszer a Földre ér... nos, csak annyit mondhatok, akkor nem szeretnék ezeknek a telepes barbároknak a bőrében lenni.

74.

– Remélem, Giskard barátom, Madame Gladia nem kerül szorult helyzetbe nélkülünk – mondta Daneel. – Tudnál valamit mondani róla így, messziről is?

– Halványan bár, de összetéveszthetetlenül érzékelem a tudatát, Daneel barátom. A kapitánnyal van, és érzésein jól kivehetően az örömteli izgalom uralkodik.

– Ez nagyszerű, Giskard barátom!

– Én viszont nem érzem magam ilyen nagyszerűen, Daneel barátom. Valami rendellenességet tapasztalok magamban. Igen nagy feszültséget kellett elszenvednem.

– Kellemetlen ezt hallanom, Giskard barátom. Megtudhatnám az okát?

– Itt voltunk egy darabig, mialatt a kapitány az aurorai hajóval alkudozott.

– Igen, de úgy tűnik, az aurorai hajó odébbállt, tehát a kapitány alighanem jó eredménnyel tárgyalt.

– Úgy látszik, nem tudod, milyen úton jutott eredményre. Én viszont valamennyire... tudom. Bár a kapitány nem volt itt mellettünk, minden nehézség nélkül letapogathattam a tudatát. Mindent elborító feszültséget, ideges várakozást és mindezek alatt egyre növekvő és erősödő veszteségérzetet tapasztaltam benne.

– Veszteséget, Giskard barátom? És meg tudnád határozni közelebbről e veszteség a természetét?

– Az ilyen jelenségek elemzéséhez alkalmazott módszereimet nem tudom leírni, de ez a veszteség nem olyan jellegűnek tűnt, amilyennel korábban találkoztam általában vagy élettelen dolgokkal összefüggésben. Olyan íze volt... ez ugyan nem a megfelelő szó, de semmi igazán jobbat nem találok helyette, mintha egy bizonyos személy elveszítéséről lenne szó.

– Lady Gladiáról!

– Igen.

– Ez teljesen természetes, Giskard barátom. Szembe kellett néznie az auróraiaknak való kiadatása lehetőségével.

– Ehhez képest az érzés túlságosan erős volt. Túl kétségbeesett.

– Kétségbeesett?

– Ebben az összefüggésben ez az egyetlen szó jut az eszembe. Határozottan gyászos vonás párosult a lehetséges veszteség érzetével. Nem úgy, mintha Gladia asszonynak valahová máshová kellene mennie, és ezért nem lenne elérhető a számára. Az ilyen helyzet valamikor a jövőben ugyanis még helyrehozható lenne. Olyan volt, mintha Lady Gladia létezését fenyegetné veszély... hogy meghal, és így örökre elérhetetlenné válik.

– Tehát úgy érezte, hogy az auroraiak az életére törnek? Hiszen ez teljességgel lehetetlen!

– Valóban nem lehetséges. De nem is erről volt szó. A személyes felelősség önvádját érzékeltem a veszteség mélységesen mély rettegése mellett. Más elérhető tudatokat is megvizsgáltam a legénység köréből, és mindent összevéve az a gyanú ébredt bennem, hogy a kapitány tudatosan készül belerohanni abba az aurorai hajóba.

– Ez szintén nem lehetséges, Giskard barátom – mormolta halkan Daneel.

– Mégis el kellett fogadnom. Legelőször igyekeztem megváltoztatni a kapitány érzelmi motívumait, s ezzel kényszeríteni őt a hajó pályájának megváltoztatására, de nem sikerült. A tudata annyira kemény és elhatározottsággal telített volt, és a feszültségtől, izgalomtól, a veszteség félelmétől függetlenül olyan győzelemittas...

– Hogyan lehetett jelen benne egyszerre a halál okozta veszteség félelme és a győzelem ígéretének érzete?

– Én már régóta nem is próbálom megfejteni az emberi tudat titkát: hogyan képes egyszerre magában foglalni két teljesen ellentétes érzelmet? Egyszerűen tényként elfogadom. Ebben az esetben egy olyan komoly beavatkozás, amelynek hatására félrekormányozza a hajót, meg is ölhette volna őt. Ezt semmiképpen sem tehettem meg.

– De ha nem teszed meg, Giskard barátom, akkor ezen a hajón számos emberi lény, köztük maga Lady Gladia, illetve az aurorai hajón lévő százak is meghaltak volna.

– Elkerülhették a halált, ha a kapitány győzelembe vetett hite beigazolódik. Nem okozhattam valaki biztos pusztulását akárhány más személy csupán lehetséges halála ellenében. A te Nulladik Törvényednek is megvannak a maga gyönge pontjai, Daneel barátom. Az Első Törvény konkrét egyénekre és bizonyosságokra vonatkozik. A te Nulladik Törvényed viszont elvont csoportokra és határozatlan lehetőségekre.

– A két hajón tartózkodó emberi lények nem elvont csoportokat alkotnak. Nagyszámú, konkrét személy meghatározható csoportját képezik.

– Mégis, amikor döntenem kell, akkor annak a személynek a sorsa befolyásol, akire éppen közvetlenül hatni próbálok. Ez ellen nem tehetek semmit.

– Akkor mégis mit csináltál, Giskard barátom – vagy teljesen tehetetlennek bizonyultál?

– Elkeseredésemben megpróbáltam kapcsolatot teremteni az aurorai hajó parancsnokának tudatával, Daneel barátom, miután egy kisebb ugrás révén egészen közel kerültünk egymáshoz. Nem sikerült. Még így is túl nagy volt a távolság. A kísérlet azonban mégsem végződött teljes kudarccal. Sikerült kitapogatnom valamit... valami halk zümmögéshez hasonlót. Kis ideig töprengenem kellett rajta, mire rájöttem, hogy nem más, mint az aurorai hajón lévő emberi lények tudatának laza összessége. Azt a halk zümmögést azután ki kellett hámoznom a saját hajónkon uralkodó, sokkal határozottabb benyomások közül; mondhatom, nem volt könnyű.

– Nekem csaknem lehetetlennek tűnik, Giskard barátom – dünnyögte Daneel.

– Amint mondod, majdnem lehetetlen, de hatalmas erőfeszítéssel mégis sikerült. Persze bárhogy igyekeztem is, egyedi tudatokat nem tudtam elkülöníteni. Amikor Madame Gladia a Baleyföldön szembekerült azzal a tömeggel, tudatok hatalmas dzsungelének zavaros kavargását érzékeltem, ennek ellenére sikerült egy-két egyéni tudatot is kiemelnem pár pillanatra. Ebben az esetben viszont nem így volt.

Giskard elhallgatott, mintha teljesen elmerült volna a visszaemlékezésben.

– Úgy képzelem, ez hasonlít ahhoz, amikor egyes csillagokat megkülönböztethetünk a hatalmas csillaghalmazokon belül, mihelyt elég közel vagyunk hozzájuk – tapogatózott Daneel. – Egy távoli galaxisban azonban nem láthatunk önálló csillagokat, csupán valami halványan fénylő köd lebeg előttünk.

– Igen jónak találom a hasonlatodat, Daneel barátom. És miközben azt a halk, távoli zümmögést figyeltem, úgy éreztem, sikerül kitapogatnom benne a félelem egészen gyönge áramlását. Nem lehettem biztos a dolgomban, mégis úgy éreztem, meg kell próbálnom hasznot húzni belőle. Eddig még sohasem próbáltam befolyásolni ilyen távoli jelenséget, bármit, ami nem több zavaros, messzi zümmögésnél, mégis kétségbeesetten igyekeztem fölerősíteni azt a félelemérzetet, bármilyen jelentéktelen mértékben is. Nem tudnám megmondani, vajon sikerült-e?

– Az aurorai hajó elvonult. Tehát sikerülnie kellett!

– Nem feltétlenül. Az a hajó akkor is elmehetett volna, ha én semmit sem csinálok.

Daneel elmélyülten töprengett.

– Meglehet. Ha már a mi kapitányunk olyan biztos volt a távozásában...

– Viszont én nem vagyok biztos annak a győzelemérzetnek a valós alapjában – mormolta Giskard. – Úgy éreztem, a kitapogatott érzelem keveredik a Föld iránti áhítattal és csodálattal. Az érzékelt bizonyosság ahhoz volt hasonló, amilyet kisgyerekek esetében tapasztaltam gyámolítóik, szüleik vagy mások iránt. Érzésem szerint a kapitány nem hitte, hogy kudarc érheti ilyen közel a Földhöz, annak védelmező befolyásához. Úgy is mondhatnám, ez az érzés határozottan irracionális, de legalábbis ésszerű alapok nélküli volt.

– Ebben kétségtelenül igazad van, Giskard barátom. A kapitány néha a jelenlétünkben is hasonló áhítatos csodálattal beszélt a Földről. Ám mivel a Föld valamiféle misztikus módon semmiképpen sem befolyásolhatja valóságosan valamely vállalkozás sikerét, jogosnak vélem a föltevést, hogy mégiscsak a te beavatkozásod érvényesült. Mi több...

– Mire gondolsz, Daneel barátom? – kérdezte Giskard halványan fölvillanó szemmel.

– Azon a tételen töprengek, mely szerint az egyedi emberi lény konkrét, míg az emberiség elvont fogalom. Amikor azt az aurorai hajóról származó halk zümmögést érzékelted, nem egyetlen személyt, hanem az emberiség bizonyos részét tapogathattad le. Nem tudnád-e, ha a megfelelő távolságba kerülünk a Földhöz, és ha a háttérzaj elég gyenge, egészében érzékelni a bolygó teljes emberi népességének szellemi tevékenysége által gerjesztett zümmögést? És ezt kibővítve, nem elképzelhető-e, hogy a galaxisban általában érzékelhető az egész emberiség szellemi tevékenységének hasonló alapzaja? Akkor hogyan lehetne az emberiség elvont fogalom? Inkább valami olyasmi, amire rámutathatsz. Gondolj ezzel kapcsolatban a Nulladik Törvényre, és akkor – a saját tapasztalataid alapján – beláthatod, hogy a robotika törvényeit szükséges kiegészíteni!

Hosszú szünet következett. Végül Giskard lassan megszólalt, mintha harapófogóval húzták volna ki belőle a mondanivalóját:

– Igazad lehet, Daneel barátom. De még ha egy valóban alkalmazható Első Törvény ismeretében szállunk is le a Földre, azt mégsem tudjuk, hogyan használhatjuk föl. Eddig annyit gyanítunk, hogy a Föld válságával kapcsolatba hozható a nukleáris erősítő alkalmazása, de semmi olyasmiről nem tudunk a Földön, ami ellen ez az eszköz valóban hatékonyan bevethető. A kérdés: akkor végül is mit kell tennünk a Földön?

– Azt még nem tudom – csóválta meg a fejét Daneel szomorúan.

75.

Zaj!

Gladia döbbenten hallgatta. Nem bántotta a fülét. Nem egymáson csattanó felületek keltették. Nem valami átható rikoltás, csörömpölés, döngés vagy bármilyen hangutánzó szóval kifejezhető lárma volt.

Halkabb volt és mindent betöltő, emelkedett és süllyedt, olykor rendszertelenné vált – és szakadatlanul jelen volt.

D. G. elnézte Gladiát, amint hallgatja, fejét hol jobbra, hol balra billentve, és megjegyezte:

– Én a city zümmögésének nevezem, Gladia.

– Egyáltalán elnémul valaha?

– Igazán soha, de nem is várhatja el az ember. Még sohasem álltál egy mező közepén, és hallgattad a levelek sustorgását, a rovarok motoszkálását, a madarak énekét és a víz a csobogását? Az sem hallgat el soha.

– Az egészen más.

– Egyáltalán nem. Éppenséggel ugyanaz. Az itteni zaj a gépek zúgásából és az emberek keltette különféle neszekből áll össze, de az elve ugyanaz, mint a mező természetes, nem emberi eredetű zajáé. Csakhogy a mezőt megszoktad, annak a zaját nem érzékeled. Ezt viszont nem, ezért hallod és érzed talán bántónak. A földlakók nem hallják, csak ha nagy ritkán hosszabb kinntartózkodás után jönnek vissza, és olyankor rendszerint nagyon megörülnek neki. Holnap már te sem hallod majd.

– Milyen sok épület! – nézett körül Gladia a kicsiny erkélyről, amelyen álltak.

– Ez igaz. Mindenfelé a legkülönfélébb építmények... hosszú mérföldeken keresztül. És fölfelé meg lefelé is. Ez nem csupán egy közönséges város, amilyen a Baleyföldön és az Aurorán is akad. Ez egy City... nagy C-vel... amilyen csak a Földön létezik.

– Ezek a nevezetes acélbarlangok – mormolta Gladia. – Tudom. Valóban a föld alatt vagyunk?

– Igen. A leghatározottabban. El kell ismernem, még nekem is belekerült némi időmbe, míg hozzászoktam, amikor először jöttem a Földre. Bárhová mégy egy cityben, mindenütt nyüzsgő élettel találkozol. Járdák, úttestek, kirakatok, sürgölődő embercsoportok, a mindenütt jelen lévő lágy, fluoreszkáló fényben, amitől minden mintha állandóan árnyéktalan napsugarakban fürödne. De ez nem napfény, és nem is tudom, ebben a pillanatban odafönt süt-e a nap, vagy felhők takarják, esetleg egyáltalán nincs is az égen, és a világnak ez a része éjszakai sötétségbe burkolózik.

– Ezek a városok teljesen zártak. Az emberek egymás levegőjét szívják.

– Másutt is csak így van, minden világon, bárhol.

– És mégsem egészen így – szívta meg az orrát Gladia. – Ennek szaga van.

– Minden világnak van szaga. A Föld minden cityjének is sajátos szaga van. Idővel ezt is megszokod majd.

– De vajon akarom-e? Hogyhogy az emberek nem fuldokolnak?

– Kitűnő a szellőzés.

– És mi történik, ha elromlik?

– Soha nem romlik el.

– Úgy látom, minden épület tele van erkélyekkel – nézett körül ismét Gladia.

– Az a gazdagság jele. Nagyon kevesen jutnak kifelé néző lakáshoz, és ha valakinek mégis sikerül, ki is akarja használni az előnyeit. A legtöbb citylakó belső, ablaktalan helyiségekben él.

– Borzalmas – rezzent össze Gladia. – És ennek a citynek mi a neve, D. G.?

– Ez New York. Ez a főváros, de nem a legnagyobb. Ezen a földrészen Mexico City és Los Angeles a két legnagyobb, és vannak New Yorknál nagyobb cityk más kontinenseken is.

– Akkor mitől főváros New York City?

– A szokásos oknál fogva. Itt van a bolygó kormánya... az Egyesült Nemzetek Szervezete.

– Nemzetek? – Gladia büszkén döfött mutatóujjával D. G. felé. – A Föld számos egymástól független politikai egységre tagolódott. Így van?

– Így. Többtucatnyira. De az jóval a hipertéri utazás előtt, úgy is mondhatnám, a hiperelőtti időkben volt. Az elnevezés mégis megmaradt. Éppen ez a legnagyszerűbb a Földben. Maga a megdermedt történelem. Minden új világ fiatal és sekélyes hozzá képest. Csupán a Föld lényege azonosítható magával az emberiséggel.

Mindezt D. G. fojtott hangon suttogta el, utána visszahúzódott a szobába. Nem volt túl nagy, és a bútorzata is igénytelen.

– Miért nincs körülöttünk senki? – kérdezte Gladia csalódottan.

– Ne aggódj, kedves! – nevetett föl D. G. – Ha az ünneplésre és a figyelmességre gondolsz, bőven lesz részed bennük. Csak megkértem őket, hagyjanak magunkra egy kis ideig. Szükségem van egy kevés nyugalomra és pihenésre, s gondolom, neked is. Ami az embereimet illeti, rendbe kell szedniük, ki kell takarítaniuk a hajót, s majd ha fölújították a készleteket is, csak akkor foglalkozhatnak a saját kedvteléseikkel...

– Nőkkel?

– Nem, nem pontosan erre gondolok, bár később a nők is biztosan fontos szerephez jutnak. Úgy értem, a Földön bizonyos mértékig máig fönnmaradtak a régi vallások, és az emberek valahogy ezt is igénylik. Legalábbis itt, ezen a bolygón. Az ilyesminek itt lényegesen nagyobb jelentősége van, mint másutt.

– Nos – mormolta Gladia enyhe sértettséggel –, valóban megdermedt történelem, ahogy mondod. Különben gondolod, hogy kijuthatnánk ebből az épületből, és tehetnénk egy sétát?

– Fogadd meg a tanácsomat, Gladia, és ne ugorj fejest most rögtön az ilyesmibe. Bőségesen lesz majd részed benne, ha egyszer elkezdődnek a ceremóniák.

– De ott minden olyan ünnepélyesen formális lesz. Nem úszhatnánk meg őket valahogy?

– Semmi lehetőség rá. Ha már egyszer a Baleyföldön kivívtad magadnak a hősnek kijáró tiszteletet, azt itt, a Földön is meg kell kapnod. Hanem egyszer ennek a fölhajtásnak is vége lesz. Majd ha kipihented az egészet, fölfogadunk egy idegenvezetőt, és akkor alaposan megnézzük együtt a Cityt.

– És nem lesz majd belőle baj, ha a robotjaimat is magunkkal visszük? – intett Gladia a helyiség túlsó oldalán álldogáló Daneel és Giskard felé. – Nem bánom, ha a hajón nincsenek mellettem, amikor veled vagyok, de ha emberek... ha tömegek közé kell mennem, akkor azért nagyobb biztonságban érezném magamat, ha a közelemben lennének.

– Daneel esetében biztosan nem lesz semmi gond. Ő maga is teljes jogú hős. Az Ősöm kollégája volt, és egész jól elmegy embernek. Giskard viszont jól láthatóan robot, és az érvényes szabályok szerint nem is tartózkodhatna a cityben, de ebben az esetben nyilván kivételt tesznek, méghozzá remélem, tartósan... Persze nekem is elég kellemetlen, hogy itt kell várakoznunk, és nem mehetünk ki szabadon.

– Úgy érted, nem tehetem ki magamat azonnal ennek a fülsiketítő lármának?

– Nem, nem a nyilvános utcákra és terekre gondolok. Csak ennek az épületnek a folyosóira mennék ki veled szívesen. A szó szoros értelmében sokmérföldnyi hosszúak, és a maguk módján egész kis cityt alkotnak a városban: bevásárlóközpontok, éttermek, szórakozónegyedek, mosdók, felvonók, mozgójárdák és így tovább. Több tarkaság és változatosság található egy földi city egy épületének egyetlen szintjén, mint egy egész telepes vagy űrlakó világon.

– Azt gondolhatná az ember, itt mindenki eltéved.

– Ugyan, dehogy. A maga környezetét mindenki jól ismeri, akár bárhol másutt. De még az idegennek is elég, ha a jelzéseket követi.

– Gondolom, a sok séta, amire az emberek kényszerülnek, jót tesz nekik fizikailag – kockáztatta meg Gladia.

– És társadalmilag is. A folyosókon mindig akadnak emberek, és szokás szerint váltanod kell néhány szót azokkal, akiket ismersz, de még az ismeretleneket is illik köszönteni. Különben a gyaloglás nem az egyetlen lehetőség. Mindenfelé vannak felvonók a függőleges közlekedéshez. A főbb folyosók a vízszintes haladást elősegítő mozgóutak, az épületen kívül pedig mindenütt ott a gyorsítósáv az expresszjáratok hálózatának megközelítéséhez. Az ám a valami! Föltétlenül ki kell majd próbálnod.

– Már hallottam felőle. Csak át kell menned egyik sávból a másikba, és egyre gyorsabban röpít előre, vagy egyre lassabban halad, amint kifelé jössz róluk. Én erre képtelen lennék. Ne is erőltesd.

– Már hogyne lennél rá képes – erősködött D. G. vidáman. – Majd én segítek. Ha kell, az ölemben viszlek, de csupán egy kis gyakorlat kell az egészhez. A földlakók között még az óvodás gyerekek és a bottal járó öregek is képesek rá. A telepesek általában ügyetlenebbek, ezt el kell ismernem. Én magam sem vagyok a kecsesség bajnoka, mégis megbirkózom vele, és neked is sikerül majd.

– No jó – sóhajtott föl mélyen Gladia –, majd megpróbálom, ha mindenképpen szükséges. Hanem mit is akarok mondani, D. G., kedvesem, föltétlenül szükségem van egy elfogadhatóan csöndes szobára éjszakára. Szeretném, ha ez a te "city-zümmögésed" elcsitulna egy kicsit.

– Ez biztosan elintézhető.

– És semmi kedvem a tömbéttermekben étkezni.

– Rendelhetjük a vacsorát a szobánkba is, de biztosan jót tenne neked részt venni a földi társadalmi életben. Végül is mindenütt ott leszek veled – mormolta D. G. bizonytalanul.

– Talán egy kis idő múlva, de nem most rögtön, D. G. És saját külön bizalmast is akarok.

– Ó nem, az lehetetlen! Mosdókagyló és vécé természetesen bármelyik számunkra kijelölt szobában lesz, mivel előkelőségeknek számítunk, de ha komolyabb zuhanyozásra vagy fürdésre gondolsz, akkor a nyilvános intézményeket kell igénybe venned. Lesz majd ott egy nő, aki elmagyarázza a tennivalókat, és kijelöl számodra egy fülkét, vagy ami ebben az épületben szokásos. Igazán nem lesz zavaró. A telepes nőket úgy kell kioktatni, hogy az év minden napján járjanak a fürdőkbe. A végén még meg is kedvelheted a dolgot, Gladia. Azt beszélik, hogy a női fürdők igazán érdekes és mulatságos helyek. A férfifürdőkben, éppen ellenkezőleg, egy szót sem illik szólni. Ez előttem is furcsa.

– Borzalmas az egész – motyogta Gladia. – Hogy tudjátok elviselni a magánélet ilyen hiányát?

– Egy túlnépesedett világon sok mindenre rákényszerül az ember. Amije pedig sohasem volt az embernek, azt könnyen nélkülözi – vetette oda D. G. könnyedén. – Óhajtasz még néhány aforizmát?

– Nem igazán – felelte Gladia.

Egészen elszontyolodott, mire D. G. gyöngéden átkarolta a vállát.

– Ugyan, nem lesz az olyan borzasztó, ahogy gondolod, ígérem!

76.

Nem volt színtiszta rémálom a nagy fogadás, de Gladia örömmel gondolt a Baleyföldön szerzett előzetes tapasztalataira, amelyek birtokában most könnyebben szembenézhetett ezzel a valóságos ember óceánnal. Itt, New Yorkban sokkal nagyobb tömegek hömpölyögtek mindenütt, mint a telepes világon, viszont jobban elszigetelődhetett a tolongástól, mint a Baleyföldön.

A kormánytisztviselők leplezetlenül égtek a vágytól, hogy a társaságában mutatkozhassanak. Szótlanul és udvariasan tülekedtek, hogy a közelébe férkőzhessenek, és vele együtt mutatkozhassanak a hiperadásokban. Ez persze nem csupán a rendőrsorfal túloldalán lévő sereglettől, hanem D. G.-től és a robotjaitól is elválasztotta őt, és némi szelíd lökdösődésnek is kitette, mivel a körülötte lévők a kamerákon kívül mintha semmit sem láttak volna.

Elmélyültebb figyelem nélkül végighallgatott számtalan, szerencsére könyörületesen rövid beszédet. Néha tompán, tétován elmosolyodott, válogatás nélkül, minden irányban föl-fölvillantva ragyogó műfogsorát.

Földikocsin, lépésben többmérföldnyi útvonalon haladtak végig, miközben az útszélen megszámlálhatatlan egyedből álló hangyaboly nyüzsgött éljenezve és integetve az elhaladók felé. (Elgondolkodott azon, vajon a földi emberek valaha is köszöntöttek-e ilyen lelkesen egy űrlakót, és biztosra vette, hogy az ő esete példa nélkül való.)

Az egyik sarkon egy pillanatra észrevett egy távolabb összeverődött kisebb csoportot egy nagyméretű képernyő előtt, amelyen egy töredék másodpercre megláthatta saját magát. Tudta, hogy a nézők közben a baleyföldi beszédének a felvételét hallgatják. Gladia eltöprengett rajta, hányszor, hány helyen és mekkora tömegek előtt játszhatták már le, mióta elmondta, és e pillanatban vajon hányan hallgathatják, hányszor közvetítik még a jövőben, és hogy az űrlakó világokon vajon hallották-e egyetlen szavát is.

Az Aurorán talán éppen árulónak tekintik, és ez a fogadtatás csak megerősíti ebbéli meggyőződésüket.

Lehet, hogy így van, de igazán nem törődött most vele. Teljesen lekötötte békeküldetése, amelyet véghezvisz zokszó nélkül, bárhová veti is... még a csoportos fürdőzés hihetetlen tömegorgiájába és a ma reggeli női fürdőben tapasztalt öntudatlan magamutogatás világába is. (No jó, épp egynéhány zokszóval. )

Ekkor elérték a D. G. által emlegetett egyik expresszjáratot, és Gladia nyílt rémülettel figyelte a rajta kígyózó járművek végtelen sorát, amint mennek, mennek, suhannak tovább... tele emberekkel, akik nem halaszthatták el teendőiket a fölvonulás idejére sem, és most meredten bámulják a menetet addig a pár percig, amíg elhaladnak mellette.

Ekkor a járművük lebukott az úttest alá, áthaladt a fenti látványtól semmiben sem különböző, rövid alagúton (hiszen az egész city csupa ilyen alagútból állt), majd ismét fölbukkantak a túlsó oldalon.

Végül a kocsisor leállt egy nagyméretű középület előtt, amely szerencsére nem volt olyan sivár, mint a város lakónegyedeinek vég nélkül, egyformán ismétlődő házai.

Az épület belsejében újabb fogadás várta őket, ahol szeszes italokat és különféle ínyencségeket szolgáltak föl. Gladia elővigyázatosságból egyikhez sem nyúlt. Jó ezernyien nyüzsögtek körülötte, és végtelen sorokban tülekedtek feléje, hogy pár szót válthassanak vele. Bizonyára figyelmeztették őket, hogy ne nyújtsanak neki kezet, de néhányan persze megfeledkeztek erről, és Gladia, hogy ne lássák viszolygását, két ujját a felé nyújtott kézre helyezte, majd gyorsan visszahúzta.

Egyszer csak nők egy csoportja készülődött a legközelebbi mosdó felé. Egyikük, nyilván társadalmi szokás alapján, tapintatosan megkérdezte Gladiát, nem óhajt-e velük tartani. Nem volt ugyan semmi kedve, de még hosszú este állhatott előtte, amelyet valószínűleg sokkal kellemetlenebb lenne később megszakítania.

A mosdóban a szokásos izgatott kacarászás és fecsegés fogadta, és Gladia meghajolva a helyzet parancsa előtt, erőt merítve reggeli tapasztalataiból, igénybe vette az egyik kis fülke oldalfalakkal ellátott, de ajtó nélküli berendezéseit.

Láthatóan senki sem törődött vele, miközben ő magát győzködte, hogy hozzá kell szoknia a helyi normákhoz. A helyiség legalább tisztességesen volt szellőztetve és makulátlanul tisztára volt takarítva.

Daneellel és Giskarddal egész idő alatt senki sem törődött. Gladia rájött, hogy ez az udvariasság megnyilvánulása. A City határain belül nem engedélyezték a robotokat, bár odakint a szabadban még milliószámra végezték munkájukat. Ha figyelembe veszik Daneel és Giskard jelenlétét, talán a vonatkozó jogszabály kérdése is óhatatlanul fölmerül. Könnyebb volt hát tapintatosan úgy tenniük, mintha ott sem lettek volna.

Amikor a fogadás elkezdődött, nyugodtan letelepedtek D. G. társaságában az emelvénytől nem mesze álló egyik asztalhoz. Fönn az emelvényen Gladia óvatosan csipegetett, és közben arra gondolt, nem kap-e az ételtől gyomorrontást.

D. G., aki bizonyára nem örült robotfelügyelői beosztásának, folyton Gladia felé pillantgatott, s néha fölemelt kézzel és mosollyal üdvözölte őt.

Giskard, aki hasonlóképpen le nem vette volna a szemét Gladiáról, az állandó zsibongás és evőeszköz-csörömpölés közepette nyugodt hangon odaszólt Daneelnek:

– Ebben a helyiségben csupa magas rangú hivatalnok van jelen, Daneel barátom. Egyikük-másikuk esetleg számunkra is fontos ismeretekkel bír.

– Elképzelhető, Giskard barátom. Képességeid birtokában nem tájékoztathatnál ilyesmiről?

– Nincs mit mondanom. A tudati háttérzörej nem tartalmaz számunkra érdekes érzelmi megnyilvánulásokat. Még a legközelebbiek alkalmi fölvillanásai sem árulnak el semmit. Mégis biztos vagyok benne, hogy a válság csúcspontja gyorsan közeledik azalatt is, amíg itt üldögélünk tétlenül.

– Akkor megpróbálkozom valami olyasmivel, amit Elijah kollégám tett volna, és kikényszerítem az első lépést – felelte Daneel gondterhelten.

77.

Daneel természetesen nem evett. Nyugodt tekintetét végigfuttatta a gyülekezeten, míg meg nem találta, akit keresett. Csöndesen fölkelt, és odament az egyik közeli asztalhoz, ahol egy jóízűen falatozó hölgy közben még élénk társalgásra is képes volt a mellette ülő férfival. Testes nő volt, rövidre vágott, enyhén őszülő hajjal. Arca már nem egészen fiatalos, mégis kellemes volt.

Daneel várta, hogy a társalgás magától megálljon egy pillanatra, és amikor ez sehogy sem következett be, kényszeredetten megszólalt:

– Zavarhatom egy pillanatra, asszonyom?

A nő meglepetten és határozott nemtetszéssel nézett föl rá.

– Igen – mondta meglehetősen nyersen –, mi az?

– Elnézését kérem a zavarásért, madame – szabadkozott Daneel –, de igénybe vehetnem egy kis idejét?

A nő homlokát ráncolva meredt rá egy pillanatig, azután arca megenyhült.

– Túlzó udvariassága alapján arra következtetek, maga az a robot, igaz?

– Lady Gladia egyik robotja vagyok, madame.

– Igen, mégpedig az emberszabású... tehát R. Daneel Olivaw.

– Ez a nevem, asszonyom.

– Kérem, bocsásson meg – fordult a nő a balján ülő férfihoz. – Nem utasíthatom vissza most ezt a... robotot.

Szomszédja erre bizonytalanul elmosolyodott, és figyelmét az előtte lévő tányérra összpontosította.

– Ha van a széke, miért nem hozza ide? – kérdezte a nő Daneeltől. – Örömmel beszélek magával.

– Köszönöm, madame.

Miután Daneel visszatért a székkel, és leült mellette, megkérdezte tőle:

– Maga valóban az az R. Daneel Olivaw?

– Ez a nevem, asszonyom – felelte Daneel ismét.

– Úgy értem, az, aki sok évvel ezelőtt Elijah Baley mellett dolgozott. Szóval nem egy újabb modellje ugyanannak a sorozatnak? Nem Negyedik R. Daneel Olivaw vagy valami ilyesmi?

– Kevés részem van, amelyet nem cseréltek ki az elmúlt húsz évtized alatt, nem fejlesztettek vagy tökéletesítettek tovább – válaszolta Daneel –, de a pozitronikus agyam ma is ugyanaz, mint akkor, amikor Elijah kollégámmal dolgoztunk együtt három különböző világon... és egyszer egy űrhajón is. Az nem változott semmit.

– Nos – nézett rá a nő őszinte elismeréssel –, maga aztán igazán kitűnő munka. Ha minden robot ilyen lenne, nem lenne ellenük semmi kifogásom. De miről is óhajt beszélni velem?

– Amikor Lady Gladiának bemutatták, asszonyom, mielőtt mindenki helyet foglalt, úgy hallottam, ön Sophia Quintana energiaügyi miniszterhelyettes.

– Jól emlékszik. Valóban ez a nevem és a beosztásom.

– A hivatala az egész Földre vagy csak erre a Cityre vonatkozik?

– Bolygószintű államtitkár vagyok, efelől biztosíthatom.

– Akkor kellő ismeretekkel bír az energetika területén.

Quintana elmosolyodott. Láthatóan nem volt terhére a kérdezősködés. Talán szórakoztatónak találta a helyzetet, esetleg vonzotta őt Daneel ellenállhatatlan személyisége, vagy csupán a tény, hogy egy robot így kifaggathatja őt.

– Energetika szakon végeztem a kaliforniai egyetemen, és ebből a témából kaptam tudományos fokozatot is. Hogy mennyire időszerűek ma is az akkori ismereteim, azt nem tudhatom. Túl sok évet töltöttem már el hivatali munkával, s ez olyasmi, tudja, ami alaposan kimossa az ember agyát.

– De ugye jól ismeri a Föld jelenlegi energiaellátásának gyakorlati részleteit?

– Igen. Ezt nyugodt lélekkel mondhatom. Erről szeretne megtudni valamit?

– Van valami, ami piszkálja a kíváncsiságomat, madame.

– A kíváncsiságát? Egy robotnak?

– Ha egy robot eléggé bonyolult, fölfigyelhet magában valami olyasmire, ami további ismereteket igényel – hajtotta meg a fejét Daneel. – Ez ahhoz hasonló, amit megfigyeléseim szerint az emberi lények esetében "kíváncsiságnak" neveznek, és bátorkodom ugyanezt a szót használni magammal kapcsolatban is.

– Helyesen teszi. Nos, mire kíváncsi, R. Daneel? Nevezhetem így?

– Igen, madame. Értesüléseim szerint a Föld az Egyenlítője síkjában elhelyezkedő, rögzített pályás naperőművekből szerzi be a szükséges energiát.

– Helyesek az értesülései.

– De vajon ezek az erőművek a bolygó egyetlen energiaforrását jelentik?

– Nem. Ezek az elsődleges, de nem az egyetlen erőforrásaink. Tekintélyes mennyiségű energiát merítünk a Föld belső hőjéből, a szélből, a hullámzásból, az árapályból, a folyóvizekből, és így tovább. Elég összetett ez az ellátási rendszer, és mindegyik részének megvannak a maga előnyei. A legfontosabb ettől függetlenül a napenergia marad.

– Nem említette az atomenergiát, asszonyom. A mikrofúzió elvét nem aknázzák ki?

– Ó, hát erre kíváncsi igazán, R. Daneel? – vonta föl a szemöldökét Quintana.

– Igen, madame. Mi a magyarázata az atomenergia hiányának a földi erőforrások között?

– Nem teljesen hiányzik az sem, R. Daneel. Kisebb mértékben előfordul néha. A robotjaink – tudja, vidéken még sok robotot használunk –, mikrofúziós telepekkel működnek. Mellesleg maga nem?

– De igen, madame – válaszolta Daneel.

– Azután – folytatta a nő – akadnak itt-ott különféle mikrofúziós berendezések, de mindez egészében elhanyagolható.

– És igaz-e, Madame Quintana, hogy a mikrofúziós energiaforrások érzékenyek a nukleáris erősítésre?

– Feltétlenül... természetesen. A mikrofúziós erőforrások felrobbannak a hatására – gondolom, ezt érti az érzékenységükön.

– Tehát lehetetlen, hogy valaki nukleáris erősítő bevetésével komoly kárt okozzon a Föld energiaellátásának kulcsfontosságú elemeiben?

– Persze hogy lehetetlen! – nevetett föl Quintana. – Először is nem látok senkit, aki holmi erősítőket vonszolna föl s alá. Azok a szerkezetek sok tonnát nyomnak, és nem is lehetne könnyen mozgatni őket egy város folyosóin és alagútjaiban. Biztosan azonnal észrevennék, ha valaki megpróbálkozna ilyesmivel. És még ha be is vetnének valamilyen erősítőt, mindössze pár robotot és más gépezetet tehetnének tönkre vele, mielőtt leleplezik és megfékezik őket. Arra semmi esély, gyakorlatilag a nullával egyenlő, hogy ilyen módon bárki árthasson nekünk. Nos, efelől óhajtott megbizonyosodni, R. Daneel? – A kérdés a beszélgetés befejezésének szándékát jelezte.

– Már csupán egy-két apró részletet szeretnék tisztázni, Madame Quintana – felelte Daneel. – Miért nincsenek a Földön nagy teljesítményű mikrofúziós energiaforrások? Valamennyi űrlakó világ és telepes bolygó azokból táplálkozik. A mikrofúziós erőművek hordozhatók, tetszés szerint alakíthatók és olcsók. A fölépítésükhöz, karbantartásukhoz és lecserélésükhöz pedig nincs szükség olyan hatalmas erőfeszítésre, mint az űrberendezések esetében.

– De amint említette, R. Daneel, a nukleáris erősítővel könnyen sebezhetők.

– Ön pedig azt mondta, Madame Quintana, hogy ezek az erősítők túl otrombák, és ezért nehezen fölhasználhatók.

Quintana szélesen elmosolyodott, és bólintott.

– Maga igazán nagyon értelmes, R. Daneel. Soha nem jutott volna eszembe, hogy egy fehér asztal mellett valaha is ilyen beszélgetést folytatok egy robottal. A maguk aurorai robotszakértői nagyon okosak, túlságosan is okosak, ezért már-már félek e társalgás folytatásától. Talán még az a veszély is fönnáll, hogy elfoglalja a helyemet a kormányban. Tudja, kering nálunk egy legenda egy bizonyos Stephen Byerley nevű robotról, aki magas kormánypozícióba verekedte föl magát.8

– Ez bizonyára csak afféle mendemonda, Madame Quintana. Még az űrlakó világokon sem töltenek be robotok magas kormányhivatalokat – felelte R. Daneel komolyan. – Hiszen mi mégis csupán robotok vagyunk.

– Ezt örömmel hallom, és ezért tovább folytatom. Az erőforrások terén meglévő különbségek gyökerei a történelembe nyúlnak vissza. A hipertéri utazás kifejlesztésekor nekünk is mikrofúziós erőműveink voltak, s ezért a Földről eltávozó emberek is ilyeneket vittek magukkal. Szükség volt rájuk az űrhajókon és az új bolygókon egyaránt, legalábbis azoknak a nemzedékeknek az életében, amelyek lakhatóvá tették az új világokat. Hasonló teljesítményű naperőművek rendszerének kiépítése sok évbe kerül, és az első kivándorlók e kemény feladat elvégzése helyett inkább a mikrofúziós erőműveket választották. Így volt ez az űrlakók esetében annak idején, és a telepesek is hasonlóképpen döntöttek a közelmúltban.

A Földön azonban a mikrofúziós és a naperőműveket körülbelül azonos időben fejlesztették ki, és mindkettőt rövid idő alatt széles körben elterjesztették. Végül olyan helyzetbe jutottunk, hogy szabadon eldönthettük, melyiket használjuk, a mikrofúziós vagy a napenergiát, illetve mindkettőt egyszerre. És mi a naperőműveket választottuk.

– Ez eléggé különösnek tűnik számomra, Madame Quintana – vélekedett Daneel. – Miért nem mindkettőt?

– Erre a kérdésre elég könnyen megfelelhetek, R. Daneel. A hipertéri utazás előtti időkben a Földnek voltak bizonyos tapasztalatai az atomenergia egynéhány kezdetleges formájával kapcsolatban, és ezek nem voltak valami kellemes tapasztalatok. Amikor eljött a választás ideje a napenergia és a mikrofúziós erőművek között, a földi emberek az utóbbiakat az atomenergia változatának tekintették, és emiatt elvetették. A többi világok viszont, amelyeknek nem voltak keserű tapasztalataik a kezdetleges atomenergiával kapcsolatban, nem kényszerültek lemondani róluk.

– Megkérdezhetem, asszonyom, mi volt az ön által említett kezdetleges atomenergia lényege?

– Az uránium maghasadása – felelte Quintana. – Az teljesen más, mint a mikrofúzió. A maghasadás lényege az olyan nagyméretű atommagok lebomlása, amilyen az urániumé is. A mikrofúzió ezzel szemben az olyan kisméretű atommagok összeolvadásán alapul, amilyen például a hidrogéné. Ettől persze még mindkettő az atomenergia körébe tartozik.

– Ezek szerint a maghasadáson alapuló berendezések fűtőanyaga az uránium volt?

– Igen, vagy más nagyméretű atommagok, mint a tórium vagy a plutónium esetében.

– Viszont az uránium és az utóbbi kettő is rendkívül ritka fémes anyag. Elláthattak energiával egy ilyen berendezéseket használó társadalmat?

– Ezek az anyagok valóban nagyon ritkák más világokon. A Földön sem igazán közönségesek, de nem is olyan kivételesek. Az uránium és a tórium széles körűen elterjedt a földkéregben, egyes helyeken pedig nagyobb mennyiségekben koncentrálódik.

– És maradtak még a Földön ilyen hasadóanyagokat használó erőművek, asszonyom?

– Nem – válaszolta Quintana röviden. – Sehol és semmilyen formában. Az emberi lények hamarabb fűtenének kőolajjal, sőt fával, mintsem az uránium maghasadását használják föl. A művelt társaságban még maga az "uránium" szó is tabu. Maga sem tenné föl nekem ezeket a kérdéseket, illetve én nem válaszolnék rájuk, ha valódi emberi lény, méghozzá földi ember lenne.

– De teljesen biztos mindebben, madame? – erősködött tovább Daneel. – Nincsenek hasadóanyagokat felhasználó titkos berendezéseik, amelyek a nemzetbiztonság szempontjából...

– Nem, robot! – felelte Quintana a homlokát ráncolva. – Amint mondtam, nincsenek ilyen berendezések. Egyetlenegy sem!

– Köszönöm, madame – állt föl Daneel. – Elnézését kérem, hogy zavartam, és az idejét raboltam, s hogy ilyen látszólag kényes kérdésekről faggatóztam. Engedelmével most távoznék.

– Szívesen álltam a rendelkezésére, R. Daneel – intett a kezével hanyagul Quintana. Ismét visszafordult a szomszédjához, azzal a megnyugtató érzéssel, hogy a földi nyüzsgés közepette senki sem próbálja kihallgatni más valaki közelben elhangzó szavait, vagy ha meg is hallja őket, nem vesz tudomást róluk.

– Gondolta volna, hogy energetikai témájú vitát folytattam egy robottal? – kérdezte a mellette ülőtől.

Daneel ezalatt visszament eredeti helyére, és csöndesen odasúgta Giskard fülébe:

– Semmi, Giskard barátom. Semmi, aminek hasznát vehetnénk. – Majd kisvártatva szomorúan hozzátette: – Lehet, hogy nem a megfelelő kérdéseket tettem föl. Elijah kollégám biztosan a lényeget kérdezte volna meg.

17 - A merénylő

78.

Edgar Andrev főtitkár, a Föld elnöke elég magas, tekintélyes férfi volt, és az arcát űrlakó módra simára borotválta. Mindig kimérten mozgott, mintha állandóan valami színpadon lenne, és folyton ragyogott, mint aki állandóan roppant elégedett önmagával. Hangja kissé magas volt a termetéhez képest, de azért távolról sem sipákoló. Nem volt ugyan kérlelhetetlen, de könnyűszerrel megingatható sem. Lám, ezúttal is.

– Lehetetlen – közölte D. G.-vel. – Föltétlenül fel kell szólalnia!

– Nehéz nap áll mögötte, főtitkár úr – magyarázta D. G. – Nem szokott a tömegekhez és az ilyesféle környezethez. Az egész Baleyföldnek tartozom felelősséggel az állapotáért, s így a személyes becsületem forog kockán.

– Megértem a helyzetét – felelte Andrev –, de én a Földet képviselem, és a bolygó egész népét nem foszthatom meg a látványától. Még a folyosók is zsúfoltak, a hipercsatornák készen állnak, szóval még ha akarnám, akkor sem rejthetném el őt a közönség elől. Miután végeztünk – és meddig tarthat az egész, talán fél óráig? –, nyugodtan visszavonulhat, és a holnap esti beszédéig nem kell meg elennie a nyilvánosság előtt.

– A kényelméről is gondoskodnunk kell – kerülte el tudatosan D. G. a másik megszólítását. – A tömeget bizonyos távolságra kell tartanunk tőle.

– Ott lesz a biztonságiak sorfala, amely garantálja számára a szükséges légteret. A hallgatóság első sorait kellőképpen visszaszorítjuk. De máris rengetegen vannak odakint. Ha most bejelentjük a távolmaradását, még rendbontástól is tarthatunk.

– Ezt nem kellett volna megszerveznünk. Nem biztonságos – makacskodott D. G. – Vannak földi emberek, akik nem különösebben kedvelik az űrlakókat.

A főtitkár megvonta a vállát.

– Megmondaná, hogyan akadályozhattam volna meg? E pillanatban ő az első számú hősünk, sehogy sem rejthető el a nép elől. És éljenzésen kívül senki részéről semmi más sem várható, legalábbis e pillanatban. De ha nem jelenik meg, alapjában megváltozhat a helyzet. Most pedig menjünk!

D. G. elégedetlenül húzódott félre. Elkapta Gladia tekintetét. A nő fáradtnak és több mint enyhén nyugtalannak látszott.

– Kénytelen vagy megtenni, Gladia. Nincs más választásod – mormolta D. G. Gladia egy pillanatra lenézett a kezére, mintha azon töprengene, vajon tehetne-e bármit a védelmére, majd kihúzta magát, és fölvetette az állát: törékeny űrlakó volt most e barbár horda kellős közepén.

– Ha kell, hát kell. Te velem maradsz?

– Hacsak erőszakkal el nem távolítanak.

– És a robotjaim?

D. G. habozott egy pillanatig.

– De Gladia, ugyan mit tehetne két robot a védelmedért emberi lények milliói között?

– Megértem, D. G. És azt is tudom, hogy boldogulnom kell nélkülük is, ha folytatni akarom a küldetésemet. De most még ne válasszanak el tőlük, könyörgöm. E pillanatban még nagyobb biztonságban érzem magam, ha mellettem vannak, bármilyen ésszerűtlen is a dolog. Ha ezek a földi államférfiak elvárják tőlem a tömeg köszöntését, a mosolygást, integetést és bármi mást, amit még meg kell tennem, Daneel és Giskard közelléte jótékony hatással lenne rám. Értsd meg, D. G., számomra nagy dologban engedek a kívánságuknak, még ha gondolatban a legszívesebben azonnal meg is futamodnék. Ebben a parányi kérdésben igazán ők is engedhetnek nekem... kérlek.

– Megpróbálom – mondta D. G. bizonytalanul, és amint Andrev felé lépett, Giskard kimérten a nyomába szegődött.

Pár perccel később, amikor Gladia a földi előkelőségek gondosan kiválogatott csoportjának körében megindult a nyílt erkély felé, D. G. kicsivel mögötte haladt, a balján Giskard, jobboldalt pedig Daneel követte.

– Jól van, jól van – dörmögte a főtitkár csüggedten –, fogalmam sincs, hogyan sikerült rávennie, de legyen hát! – Megdörgölte a homlokát, és enyhe, bujkáló fájdalmat érzett a jobb halántékában. Valamely oknál fogva elkapta Giskard tekintetét, majd ideges vállrándítással elfordult tőle. – De mozdulatlanul kell tartania őket, kapitány, ezt ne feledje! Azt pedig, amelyik nyíltan robotnak látszik, tegye észrevehetetlenné, amennyire csak lehet. Még engem is bizonytalanná tesz, nem akarom hát, hogy a föltétlenül szükségesnél többet lássanak belőle az emberek!

– A tömeg csak Gladiát bámulja majd, főtitkár úr – mormolta D. G. – Senki mást még csak észre sem vesznek.

– Remélem is – sziszegte Andrev élesen. Egy pillanatra megtorpant, amikor valaki egy üzenetközvetítő kapszulát nyomott a kezébe. Zsebre vágta, és továbbment, nem is gondolt rá többé, míg ki nem értek az erkélyre.

79.

Gladia úgy érezte, minden újabb föllépése egyre kellemetlenebbé válik – nagyobb a tömeg, hangosabb a lárma, több a vakító fény, minden érzékszervét erősebb ingerek érik.

A tömeg üvöltözött. A hangzavarból néha kihallotta a saját nevét. Nagy nehezen leküzdötte menekülési vágyát, és mozdulatlanná merevedett. Azután fölemelte a kezét, integetett és mosolygott, mire a hangorkán még erősebb lett. Valaki beszédbe kezdett, hangja mennydörögve szólt az erősítőrendszerből, alakja megjelent egy magasan elhelyezett, hatalmas képernyőn, hogy az egész tömeg tisztán láthassa. A jelenet kétségtelenül látható volt még számtalan közösségi helyiség megszámlálhatatlan képernyőjén is, a bolygó valamennyi cityjének minden negyedében.

Amint mást látott meg a reflektorfényben, Gladia megkönnyebbülten fölsóhajtott. Megpróbált olyan kicsire összehúzódni, amennyire csak tudott, és hagyta, hogy a szónok hangja vonja magára a tömeg figyelmét.

Andrev főtitkár, aki Gladiához hasonlóan megbújt a hang mögött, hálásan gondolt rá, hogy a hősnő példája nyomán ezúttal talán neki sem kell felszólalnia. Hirtelen eszébe jutott a zsebre vágott üzenőkapszula.

Gondterhelten összevonta a szemöldökét. Vajon mi lehet olyan fontos, hogy egy ilyen jelentős eseményt megzavarva is átadják neki? Majd az ingerültség ellenkező érzése töltötte el, amint az üzenet lehetséges jelentéktelenségére gondolt.

Jobb hüvelykujjának hegyét belenyomta az e célból kialakított kis mélyedésbe, mire a tokocska hangtalanul fölpattant. Kivette belőle a kis műpapírdarabkát, elolvasta a ráírottakat, és nézte, amint az anyag önmagától összezsugorodik és széttöredezik. A csipetnyi finom port szétszórta, majd uralkodói mozdulattal magához intette D. G.-t.

Aligha kellett suttogásra fognia a dolgot az egész teret betöltő, folyamatos üdvrivalgás közepette.

– Azt mondta, összefutott egy aurorai hadihajóval a Naprendszer térségén belül – mondta Andrev.

– Igen, és gondolom, a földi megfigyelőállomások is észlelték.

– Természetesen. És állítása szerint egyik fél sem tett ellenséges lépéseket.

– Nem használtunk fegyvereket. Madame Gladiát és a robotjait követelték. Visszautasítottam őket, mire elmentek. Már elmondtam erről mindent.

– Meddig tartott az egész esemény?

– Nem túl sokáig, úgy néhány óráig.

– Tehát maga szerint ideküldtek egy aurorai hadihajót, hogy pár órácskát elvitatkozzon magával, aztán elmenjen?

– Én nem ismerhetem az indítékaikat, főtitkár úr – vonta meg a vállát D. G. – Én csak arról számolhatok be, ami a valóságban megtörtént.

A főtitkár fensőbbségesen mérte végig.

– Mégsem mondott el mindent. Az érzékelők adatait mára aprólékosan kielemezték, és bizonyos jelek szerint ön megtámadta azt a hajót.

– Egyetlen kilowattnyi energiát sem lőttem ki, uram.

– A kinetikus energiát is beleértve? Magát a hajóját használta lövedék gyanánt.

– Meglehet, nekik úgy tűnhetett. De nem várták ki a végét, így az egész blöffnek is tekinthető.

– És valóban az volt?

– Alakulhatott volna úgy is.

– Nekem mégis úgy tűnik, kapitány, hogy ön kész lett volna egyszerre két hajót is megsemmisíteni, méghozzá a Naprendszeren belül, ezzel akár háborús válságot is előidézve... Szörnyű kockázatot vállalt.

– Egy percig sem gondoltam valóságos összeütközésre, és nem is következett be.

– De a csetepaté késleltette az útján, és lekötötte minden figyelmét.

– Ez valóban így lehetett, de ön most miért veszi elő?

– Mivel a megfigyelőink érzékeltek még valamit, ami a maguk figyelmét elkerülte, vagy legalábbis nem számolt be róla.

– Mi lenne az, főtitkár úr?

– Érzékeltek egy szabadpályás űrkompot, a fedélzetén valószínűleg két emberrel, amely a Föld felé vette útját.

A két férfi teljesen elmerült saját gondolataiban. Az erkélyen senki még csak ügyet sem vetett rájuk. Csak a D. G. oldalán álló két robot nézett rájuk, és hallgatott figyelmesen.

A szónok ebben a pillanatban fejezte be beszédét a következő szavakkal:

– Lady Gladia, aki űrlakóként született a Solarián, űrlakóként élt sokáig az Aurorán, de egy telepes világon, a Baleyföldön vált a galaxis polgárává! – Széles karmozdulattal fordult a nő felé – Lady Gladia...!

A tömeg hangja hosszan tartó hangorkánná fokozódott, a sokfejű emberszörnyeteg pedig hadonászó karok erdejévé. Gladia egy kéz gyengéd érintését érezte a vállán, miközben egy hang a fülébe suttogta:

– Legyen szíves! Csak egy pár szót, asszonyom!

– Föld népe! – szólalt meg Gladia elvékonyodott hangon. Amint e pár szót kiejtette, néma csönd állt be. Erőteljesebben megismételte tehát: – Föld népe, én ugyanolyan emberként állok most itt előttetek, mint bárki más. Kissé öregebb vagyok ugyan nálatok, ezt elismerem, s ennélfogva hiányzik belőlem a fiatalságotok, reménykedésetek és a képességetek a lelkesedésre. Szerencsétlenségemet azonban enyhíti e pillanatban az az érzés, hogy jelenlétetek által engem is eltölt a hevületetek, és az öregség máza lepattog rólam...

Tapsorkán tört ki odalent, mire valaki az erkélyen odasúgta a szomszédjának:

– Még a rövid életükkel is boldoggá teszi őket. Ez az űrlakó nőszemély körmönfont, akár az ördög.

Andrev nem figyelt oda. Tovább magyarázott D. G.-nek:

– Talán az egész epizód csak arra szolgált, hogy azt a két embert lejuttathassák a Földre.

– Ezt én nem tudhattam – védekezett a kapitány. – Nemigen gondolhattam másra, mint Lady Gladia és a hajóm megmentésére. Egyébként hol szálltak le?

– Nem tudjuk. Mindenesetre egyetlen város űrkikötőjében sem.

– Mindjárt gondoltam – dörmögte D. G.

– De nem is ez a lényeg – folytatta a főtitkár –, nekem csak múló bosszúságot jelent. Az elmúlt néhány évben számos hasonló leszállás történt, bár egyiket sem készítették elő ilyen körültekintően. Sohasem volt semmi komolyabb következményük, ezért nem is igen törődtünk velük. A Föld végtére is nyitott világ. Ez az emberiség őshazája, és bárki bármely világról szabadon jöhet-mehet, még az űrlakók is, ha úgy látják jónak.

D. G. sercegő hangot hallatva megvakarta a szakállát.

– A szándékaik azonban aligha a mi javunkat szolgálják.

Gladia közben folytatta:

– Mindnyájatoknak minden lehetséges jót kívánok, az emberiségnek a szülőbolygóján, ezen a népes, különleges világon és ebben a csodálatos Cityben... – Mosollyal, integetéssel méltányolta a kirobbanó üdvrivalgást, és hagyta, hogy elragadja a benne is felgyülemlő lelkesedés.

– Bármi legyen is a szándékuk, semmire sem mennek vele – emelte föl a hangját Andrev, hogy a tömeg zúgását túlkiabálja. – Az űrlakók távozása és a telepes mozgalom kezdete óta beköszöntött béke megbonthatatlan odakint és idebent egyaránt. A megszállottabbak már jó pár évtizede elköltöztek a telepes világokra, és így az önhöz hasonló vakmerők, kapitány, akik egyszerre két hajó megsemmisülését kockáztatnák a Naprendszeren belül, többé nincsenek a Földön. A bűnözés is teljesen jelentéktelen, az erőszak lényegében megszűnt. A tömeget most éppen kordában tartó biztonságiaknak például nincsenek fegyvereik, mert nincs is szükségük rájuk.

Miközben ezt mondta, a hatalmas tömeg névtelen tengerében fölemelkedett és gondosan az erkély felé irányult egy sugárpisztoly.

80.

Szinte ugyanabban a pillanatban egész sor esemény történt. Giskard feje hirtelen a tömeg felé fordult, valamilyen váratlan benyomás hatására.

Daneel követte a tekintetével, észrevette a célzásra emelt fegyvert, és emberfölötti gyorsasággal előrelendült.

Fölhangzott a sugárpisztoly dörrenése.

Az erkélyen állók megdermedtek, majd hangos kiáltozásban törtek ki. D. G. megragadta és félrerántotta Gladiát.

A tömeg lármája hangos ordítások rémisztő bömbölésévé fokozódott.

Daneel Giskard felé lódult, és a padlóra döntötte a másik robotot.

A fegyver sugár töltete behatolt az erkély mögötti helyiségbe, és tekintélyes méretű lyukat ütött a mennyezetben. A sugárpisztoly energiatöltete a térnek azon a pontján haladt keresztül, ahol egy másodperce még Giskard feje volt.

– Nem ember volt! Robot! – mormolta a földre kényszerített Giskard. Daneel elengedte őt, és villámgyorsan körülpillantott a lentieken. A járószint úgy hatméternyire lehetett az erkély alatt, és egy része teljesen néptelen volt. A biztonságiak utat törtek maguknak a fölbolydulás helye felé, ahol a merénylőnek kellett lennie.

Daneel átlépett az erkély korlátján, és leugrott. Fémváza könnyedén fogta föl a becsapódás erejét – erre bármely emberi lény képtelen lett volna. Rohanvást indult a tömeg felé.

Nem volt választása. Ehhez hasonló jelenséggel még sohasem találkozott eddig. A legfőbb cél a fegyveres robot elérése volt, még mielőtt összezúzzák, és Daneel rádöbbent, hogy létezése során először nem törődik az emberi lények épségének megőrzését célzó kifinomult viselkedés szabályaival. Most mindenképpen be kellett avatkoznia.

Valósággal fellökdöste az embereket, amint behatolt a tömegbe, és közben sztentori hangon kiáltozta:

– Utat! Utat! Azt a fegyverest ki kell hallgatnunk!

A biztonságiak a nyomába eredtek, és végre oda is értek a földön fekvő, némileg máris megtépázott "személyhez".

Egy nyilvánvalóan gyilkos szándékú alakkal szembeni elemi dühkitörés még az erőszakmentességével büszkélkedő Földön is hagyott bizonyos nyomokat maga után. A merénylőt megragadták, leterítették és súlyosan ütlegelték. Csupán a tömeg sűrűsége mentette meg a szerencsétlent a darabokra tépéstől. Az egymás hegyén-hátán tolongó bosszúállók igazán nem sok kárt tehettek benne.

A biztonságiak nagy nehezen hátraszorították a dühöngőket. A földön, a megtépázott robot mellett ott hevert egy sugárpisztoly. Daneel ügyet sem vetett rá.

Gyorsan letérdelt az elfogott merénylő mellé.

– Tudsz beszélni?! – mordult rá. Csillogó szempár fordult Daneel felé.

– Tudok – válaszolta a merénylő halk, de egyébként teljesen normális hangon.

Az Auroráról származol? A merénylő nem felelt.

– Tudom, hogy igen! – tette hozzá Daneel sietve. Fölösleges volt a kérdés. – Ezen a bolygón hol van a támaszpontotok?

A merénylő tovább hallgatott.

– A bázisotok! – kiáltotta Daneel. – Hol van? Felelned kell! Parancsolom, hogy válaszolj!

– Te nem parancsolhatsz nekem – mormolta a merénylő. – Te R. Daneel Olivaw vagy. Tájékoztattak felőled, és neked nem kell engedelmeskednem.

Daneel fölnézett, és megérintette a legközelebbi biztonsági őrt.

– Uram, megkérdezné ettől a személytől, hol van a támaszpontjuk?

A döbbent férfi megpróbált megszólalni, de csak rekedt krákogásra volt képes. Ingerülten nyelt egyet, megköszörülte a torkát, és végre kinyögte:

– Hol van a bázisotok?

– Erre a kérdésre tilos válaszolnom, uram – felelte a merénylő.

– Felelned kell! – vágott közbe Daneel keményen. – A bolygó egy tisztviselője kérdezi tőled. Uram, megparancsolná neki, hogy válaszoljon?

– Parancsolom, hogy felelj a kérdésre, fogoly! – mondta erre az őr.

– Erre a kérdésre tilos válaszolnom, uram – ismételte meg a robot.

A biztonsági tiszt már mozdult, hogy durván vállon ragadja a merénylőt, de Daneel gyorsan közbeszólt:

– Véleményem szerint nem lenne célravezető az erőszak, uram.

Daneel körülnézett. A fölbolydult tömeg jórészt megnyugodott már. A levegőben ugyan még ott vibrált a feszültség, amint egyszerre több millió ember leste kíváncsian, mire megy Daneel.

– Megtisztítanák előttem az utat, uraim? – fordult Daneel a köréjük sereglett számos biztonsági emberhez. – Lady Gladia elé kell vezetnem a foglyot. Ő talán kicsikarhat belőle valamilyen választ.

– Nem kellene előbb orvosi ellátásban részesíteni a foglyot? – kérdezte az egyik tiszt.

– Arra semmi szükség, uram – felelte Daneel, de nem magyarázta meg, miért.

81.

Hogy ilyesmi megtörténhetett! – mormolta Andrev feszesen, indulattól reszkető ajakkal. Az erkély mögötti helyiségben tartózkodtak, és a főtitkár fölnézett a mennyezetbe ütött lyukra, amely az iménti erőszakos cselekedet emlékeként tátongott a fejük fölött.

Gladia nagy erőfeszítéssel zabolázta meg hangjának remegését:

– Nem történt semmi. Nem sebesültem meg. Csak azt a lyukat kell befoltozniuk a mennyezeten, és esetleg egyet-mást helyrehozniuk a fölötte lévő helyiségben. Ennyi az egész.

Szavai közben hallotta, amint odafönt odébb huzigálják a bútorokat a nyílás közeléből, és bizonyára megpróbálják fölmérni a keletkezett kárt.

– Nem csupán ennyiről van szó – mormolta Andrev. – Ez fölborítja a holnapi terveinket, amikor az egész bolygó népéhez kellett volna szólnia.

– Éppen ellenkezőleg – vélekedett Gladia. – A bolygó még nagyobb érdeklődéssel hallgat majd, miután kis híján egy merénylet áldozatául estem.

– De újabb merénylet lehetősége is fönnáll.

– Ez csak azt bizonyítja számomra, hogy helyes úton járok – vonta meg a vállát Gladia könnyedén. – Tudja, főtitkár uram, én csak a közelmúltban jöttem rá életem igazi küldetésére. Nem gondoltam rá ugyan, hogy emiatt életveszélybe is kerülhetek, de mivel így történt, arra is rájöttem, hogy nem lennék veszélyben, ha nem sikerült volna fölzaklatnom őket. Akkor nem is lenne érdemes az életemre törniük. Ha az életveszély a tetteim hatékonyságának mércéje, akkor örömmel vállalom a kockázatot.

– Madame Gladia, megérkezett Daneel, föltehetően a merénylővel – szólalt meg ekkor Giskard.

De nem csupán Daneel jelent meg az ajtónyílásban az ernyedt, semmi ellenállást nem tanúsító fogollyal, hanem még vagy féltucatnyi biztonsági tiszt is. Odakint a tömeg zúgása mintha elcsöndesedett és eltávolodott volna. Az emberek lassacskán oszolni kezdtek, miközben a hangosbeszélők rendületlenül ismételgették: "Senki sem sebesült meg. Nincs veszély. Térjenek haza otthonukba!"

Andrev egy kézmozdulattal elhessegette a biztonságiakat.

– Ez lenne az? – kérdezte élesen.

– Kétség nem férhet hozzá, uram – felelte Daneel –, hogy ez az a sugárpisztolyos egyén. A fegyver ott hevert mellette, a bűntetthez közel állók látták őt, és maga is elismerte a tettét.

Andrev csodálkozva mérte végig a foglyot.

– Milyen nyugodt. Mintha nem is ember lenne.

– Nem is ember, uram. Robot, egy humanoid robot.

– De a Földön egyetlen humanoid robot sincs, a maga kivételével.

– Ez a robot – magyarázta Daneel –, hozzám hasonlóan, aurorai gyártmány.

– De hiszen ez lehetetlen – vonta össze a szemöldökét Gladia. – Egy robot nem kényszeríthető ellenem irányuló merényletre.

A rendkívül dühödtnek látszó és Gladia vállát védelmezőn átkaroló D. G. ingerülten morogta:

– De egy különlegesen beprogramozott aurorai robot...

– Szamárság, D. G. – vágott közbe Gladia. – Lehetetlen. Aurorai vagy sem, különleges programozás vagy sem, egy robot szándékosan nem tehet kárt egy emberi lényben, ha tisztában van vele, kiről van szó. Ha ez a robot mégis rám lőtt, akkor biztosan szándékosan vétette el a célt.

– De miért? – csattant föl Andrev. – Miért lőtt volna direkt mellé, madame?

– Hát nem érti? – kérdezett vissza Gladia. – Bárki látta is el utasításokkal ezt a robotot, biztos lehetett abban, hogy egy merénylet kísérlete is elegendő, hogy földi programom végrehajtásában megakadályozzon, és csak valami ilyesmire törekedhetett. A megölésemre nem utasíthatták a robotjukat, de a látszólagos cél elvetésére igen. És ha ez elégséges lenne a tervünk meghiúsítására, most ők is elégedettek lehetnének. Csakhogy a programunk nem szakadhat meg. Egyszerűen nem engedem!

– Ne hősködj, Gladia! – szólt közbe D. G. – Ki tudhatná, mire készülnek legközelebb, és semmi, de semmi nem kárpótolhatna a te elveszítésedért.

– Köszönöm, D. G. – lágyult meg Gladia tekintete. – Nagyra értékelem az érzéseidet, de mindenképpen meg kell próbálnunk megint!

Andrev közben izgatottan cibálta a fülcimpáját.

– Most mit csináljunk? A föld népe biztosan nem veszi majd jó néven, ha megtudja, hogy egy humanoid robot fegyvert használhatott a soraik fedezékéből.

– Ez teljesen nyilvánvaló – dörmögte D. G. –, következésképpen ne tegyék közzé az esetet!

– Máris túl sokan tudhatnak róla, vagy legalábbis kitalálják, hogy valójában egy robotról van szó.

– A susmogást nem fékezheti meg, főtitkár uram, de semmi szükség arra, hogy hivatalos közleménnyel is súlyosbítsuk a dolgot.

De Andrev tovább folytatta:

– Ha az Aurora ilyen szélsőséges cselekedetre is vállalkozik azért, hogy...

– Nem az Aurora! – szólt közbe Gladia határozottan. – Csupán néhány aurorai, azok a bizonyos tűzokádók. Tudom, a telepesek között is akadnak ilyen vérszomjas egyedek, sőt talán még a Földön sem lehetetlen, hogy van néhány. Ne játsszék ezeknek a szélsőségeseknek a kezére, főtitkár úr! Én mindkét oldalon számítok a józan gondolkodású emberi lények együttérzésére, és semmi sem ingathatja meg ezt az eltökéltségemet.

Az eseményeket türelmesen követő Daneel végre talált egy rést, ahová beszúrhatta saját megjegyzését:

– Madame Gladia, uraim, nagyon fontos megtudnunk ettől a robottól, hol található a földi támaszpontjuk. Meglehet, többen is vannak.

– Még nem kérdezte ki? – csattant föl Andrev.

– Megtettem, főtitkár úr, de én csak egy robot vagyok. Egy robottól nem követelhető meg, hogy válaszoljon egy másik robot által föltett kérdésekre. És a parancsaimnak sem köteles engedelmeskedni.

– Nos, akkor majd én kikérdezem – morogta Andrev.

– Annak sincs semmi értelme, uram. Ez a robot nagyon határozott parancsot kapott, hogy minden erre irányuló választ megtagadjon, és azt az ön parancsa aligha érvényteleníti. Ön nem ismerheti a megfelelő fordulatokat és kiejtési szabályokat. Madame Gladia viszont aurorai, és tudja, hogyan kell ilyen esetben eljárni. Madame Gladia, kikérdezné ezt az alakot, hol lehet a földi támaszpontjuk?

– Ez nem fog sikerülni – suttogta Giskard csak Daneel számára hallhatóan. – Kaphatott olyan parancsot is, hogy helyrehozhatatlanul lefagyassza magát, ha a kikérdezés túl erőszakossá válik.

– És ezt nem akadályozhatod meg? – fordult Daneel feje villámgyorsan Giskard felé.

– Nem biztos – mormolta Giskard. – Az agya eleve fizikai károsodást szenvedett az emberi lények felé leadott lövés által.

– Madame – fordult vissza Daneel Gladiához – megkérném, tegyen egy nem túl erőszakos kísérletet.

– Hm, nem is tudom – tétovázott Gladia. Odafordult a robotmerénylőhöz, és határozott, mégis lágy és kedves hangon megkérdezte tőle: – Mi a neved, robot?

– Ernett R. Kettőnek neveznek, madame.

– Ernett, fölismered bennem az aurorait?

– Aurorai nyelven beszél, de nem tökéletesen, madame.

– A Solarián születtem, de már húsz évtizede élek az Aurorán, és kezdettől fogva hozzászoktam a robotok szolgálataihoz. Kisgyermekkorom óta mindennap elvártam és elfogadtam a robotok szolgálatait, és sohasem csalódtam bennük.

– Elfogadom a tényt, madame.

– Ezek után válaszolsz a kérdéseimre, és teljesíted a parancsaimat, Ernett?

– Megteszem, madame, ha nem mondanak ellent más értelmű parancsaimnak.

– Ha megkérdezem, hol van a támaszpontotok ezen a bolygón, vagyis mely területét tekinted uraid lakóhelyének, válaszolsz a kérdésemre?

– Nem tehetem, madame. És semmilyen más, a tulajdonosomra vonatkozó kérdésre sem felelhetek. Egyáltalán semmilyen kérdésre.

– Megérted-e, hogy ha nem válaszolsz, azzal nagyon elkeseríthetsz engem, és a robotok hűséges szolgálatkészségében mélységesen csalódom?

– Megértem, madame – válaszolta a robot alig hallhatóan.

– Nos, megpróbáljam? – nézett Gladia Daneel szemébe.

Nincs más lehetőség, Madame Gladia, meg kell próbálnia! Ha a kísérlete nyomán nem tudunk meg többet, rosszabb helyzetben akkor sem vagyunk – tanácsolta Daneel.

Gladia tekintélyt parancsoló hangon mondta:

– Ne okozz csalódást nekem, Ernett, azzal, hogy a földi bázisotok helyét eltitkolod! Mondd meg, hol van... parancsolom!

A robot szemmel láthatóan megmerevedett. A szája kinyílt, de hang nem jött ki rajta. Ismét kinyílt, és alig hallhatóan suttogta: "mérföld..." Ezután harmadszor is némán kinyitotta a száját, majd úgy, nyitott ajkakkal mozdulatlanná dermedt, tekintete elhomályosult, fátyolosan viaszossá vált.

Kissé fölemelt keze lehanyatlott.

– A pozitronikus agya összeomlott – mormolta Daneel.

– Helyrehozhatatlan – súgta Giskard, egyedül Daneel számára hallhatóan. – Minden tőlem telhetőt megtettem, de nem tarthattam vissza tovább.

– Semmit sem tudtunk meg – dörmögte Andrev. – Fogalmunk sincs róla, hol lehet a többi hasonló robot.

– Annyit makogott, hogy "mérföld"9 – jegyezte meg D. G.

– Én nem ismertem föl a szót – mondta Daneel. – Nem az Aurorán használatos galaktikus standard nyelven mondta. A Földön van valamilyen érthető jelentése?

– Azt mondta, "mérföld" – ismételte meg D. G.

– Lehet, hogy azt akarta mondani "méreg" vagy "mérték" – mormolta Andrev eléggé bizonytalanul. – Ismertem egy embert, akinek Mérges volt a neve.

– Nem látom, hogyan lehetne bármelyik szó a föltett kérdésre adandó válasz, vagy annak legalább valamilyen része – dünnyögte Daneel bánatosan. – És sem előtte, sem utána nem hallottam még csak némi suttogást sem.

Ekkor, gátlásait látható nehézséggel leküzdve, megszólalt egy eddig néma földi ember:

– Sejtésem szerint a "mérföld" valami ősi hosszmérték lehet, robot.

– És mekkora hosszúságú, uram? – kérdezte Daneel.

– Nem tudom pontosan – válaszolta a földi ember –, de azt hiszem, egy kilométernél hosszabb.

– És ma már nem használják, uram?

– A hipertérkorszak kezdete óta nem.

– De azért még használják néha – húzgálta a szakállát D. G. töprengve. – Nálunk, a Baleyföldön van egy mondás: "Ha mellé, hüvelyknyire vagy mérföldnyire – egyre megy." Azt jelenti, ha a baj elkerül bennünket, mindegy, hogy kicsit vagy nagyon, fő, hogy megúsztuk. Ha a mérföld valóban valami régi hosszmérték, akkor a szólást is jobban értem.

– Amennyiben így van, a merénylő talán pontosan ezt akarta mondani – dünnyögte Gladia. – Talán az elégedettségét fejezte ki vele... a céltévesztése, a szándékosan elvétett lövése elérhette azt a célt, amelyet a programozói elvártak tőle, vagy... az elvétett lövés éppolyan ártalmatlan, mintha nem is lőtt volna.

– Madame Gladia – szólt közbe Daneel –, egy aurorai gyártmányú robot aligha használt volna egy, a Baleyföldön ismert mondást, amit talán nem is hallhatott soha. És ebben az állapotában nemigen telt volna tőle ilyesféle elmélkedés. Csupán föltettek neki egy kérdést, és megpróbált válaszolni rá.

– Ó! – kiáltott föl Andrev. – Talán csakugyan válaszolni akart. Meg akarta mondani, milyen messzire van innen a támaszpontjuk. Ennyi meg ennyi mérföldnyire.

– De miért használt volna egy ősi mértékegységet? – mormolta D. G. – Egyetlen aurorai vagy aurorai gyártmányú robot sem említett volna ebben az esetben mást, mint kilométert. Mellesleg – folytatta kissé türelmetlen éllel – az a robot a végső összeomlás határán volt, és talán már csak értelmetlen hangokat sorakoztatott egymás mellé. Lehetetlen bármi értelmet találnunk olyasmiben, amiben nincs. Most pedig szeretném, ha Lady Gladia pihenhetne egy keveset, de legalábbis hadd távozzék ebből a helyiségből, mielőtt az egész mennyezet beomlik.

Valamennyien sietve megindultak kifelé, de közben a kissé hátramaradó Daneel odasúgta Giskardnak:

– Már megint zsákutca!

82.

A City sohasem csöndesedett el teljesen, de voltak időszakok, amikor a fények kissé elhomályosultak, a mindig forgalmas expresszjáratok zsúfoltsága csökkent, és a szüntelenül lármázó gépezetek és emberek keltette zaj kicsit alábbhagyott. A sok millió lakásban aludni tértek az emberek.

Gladia is ágyba bújt kijelölt lakosztályában, de zavarta a mellékhelyiségek hiánya. Emiatt éjszaka esetleg kénytelen lesz kimenni a folyosóra.

Vajon odafönt a felszínen is éjszaka van-e, jutott még eszébe elalvás előtt, vagy éppen közmegállapodáson alapuló alvásidő van ebben a bizonyos "acélbarlangban", annak a megszokásnak a kényszerére, amelyet az emberi lények és távoli elődeik alakítottak ki felszíni létük több száz millió éve alatt?

De végül csak elnyomta az álom.

Daneel és Giskard viszont nem aludt. Daneel talált a lakosztályban egy komputercsatlakozót, és jó fél órát eltöltött a szokatlan kapcsolások fáradságos kitapogatásával. Semmiféle használati utasítást nem talált (de miért is lenne ott ilyesmi, ahol a kisgyerekek is már az elemi iskolában megtanulják az ilyen berendezések kezelését?), szerencséjére azonban, bár a kapcsolók nem pontosan olyanok voltak, mint az Aurorán, azért teljesen nem is különböztek. Végül csak sikerült behatolnia a városi könyvtár megfelelő részlegébe és "belelapoznia" a lexikonokba. Közben múltak az órák.

– Daneel barátom! – szólalt meg Giskard az emberek alvásidejének legmélyebb szakaszában.

– Tessék, Giskard barátom – pillantott föl Daneel.

– Meg kell kérdeznem, miért éppen úgy viselkedtél ott, az erkélyen?

– Te éppen a tömeg felé néztél, Giskard barátom. Követtem a pillantásodat, megláttam a ránk fogott fegyvert, és azonnal cselekedtem.

– Ezzel tisztában vagyok, Daneel barátom – folytatta Giskard –, és bizonyos elképzelések alapján azt is megértem, miért siettél az én védelmemre. Kezdjük talán a merénylő robot mivoltával. Semmiképpen sem programozhatták volna úgy, hogy valóban pontosan célzott lövést adjon le egy emberi lényre. Rád sem lőhetett, hiszen a külsőd elég emberi az Első Törvény működtetéséhez. Még ha tájékoztatták is előre egy humanoid robot várható jelenlétére azon az erkélyen, akkor sem tudhatta biztosan, hogy te vagy-e az. Ennélfogva, ha annak a robotnak meg kellett semmisítenie valakit az ottaniak közül, az csak én lehettem, a nyilvánvaló robot, te pedig a védelmemre siettél.

Másrészt vegyük figyelembe a merénylő aurorai származását; hogy ember volt vagy robot, most nem számít. Egy ilyen támadásra dr. Amadiro adhatta ki az utasítást, hiszen gyűlöli a Földet, és hitünk szerint egyenesen a megsemmisítésére tör. Madame Vasiliától föltehetően tudomást szerzett az én különleges képességeimről, és a megsemmisítésem mindennél többet jelenthetett számára, mivel – okkal – tőlem félhetett a legjobban bármely más emberrel vagy éppen szerény robottal szemben. Mindezt figyelembe véve, szintén logikus a védelmemre irányuló beavatkozásod. És valóban, ha akkor nem taszítasz a földre, az a lövés valószínűleg telibe talál.

– Hanem abban, Daneel barátom, nem lehettél teljesen biztos, hogy a támadó robot, ráadásul aurorai. Magam is éppen csak fölismertem az emberi tudatok tömegében egy robot sajátos agymintázatát, amikor rám vetetted magad, és csak utána közölhettem veled a tényt. Az én képességeim nélkül nem tudhattál többet, csak azt, hogy fegyvert irányítanak felénk, és a merénylő valószínűleg emberi lény, mégpedig földi ember. Ebben az esetben csak Lady Gladia lehetett a logikus célpont, ahogy minden ott lévő valóban föltételezte. Akkor mégis, miért nem törődtél Gladia asszonnyal, és miért engem mentettél meg?

– Vedd figyelembe a gondolatmenetemet, Giskard barátom. A főtitkár előzőleg jelezte, hogy egy kétszemélyes aurorai űrkomp földre szállt. Én azonnal dr. Amadiro és dr. Mandamus érkezésére gondoltam. Ennek pedig csak egyetlen oka lehetséges. Bármi legyen is a tervük, megvalósult, vagy nagyon közel jár hozzá. Miután tudomást szereztek az ideérkezésedről, Giskard barátom, maguknak is ide kellett jönniük, hogy végrehajtsák tervükön az utolsó simításokat, mielőtt a tudatformáló képességeddel azt megakadályozhatnád. A sikerük kettős biztosítása végett azt is elhatározhatták, hogy téged megsemmisítenek, már ha képesek lesznek rá. Ennélfogva, amint megláttam a célzásra emelt fegyvert, azonnal téged taszítottalak félre a lövés vonalából.

Az Első Törvény szerint ezt mindenekelőtt Lady Gladiával kellett volna megtenned. Ezen nem változtathatott volna semmiféle gondolkodás vagy belső érvelés.

– Nem így van, Giskard barátom. Te most fontosabb vagy Madame Gladiánál. Tulajdonképpen fontosabb vagy ebben a pillanatban bármely emberi lénynél. Ha bárki megakadályozhatja a Föld elpusztítását, úgy te vagy az. Mivel pedig én tisztában vagyok a potenciális segítség súlyával, amit az emberiség szolgálatára tehetsz, amint válaszút elé kerültem, a Nulladik Törvény parancsára téged kellett, hogy megmentselek, bárki más előtt.

– És nem okozott számodra gondot az Első Törvényt megszegni?

– Nem, mivel az afölött álló Nulladik Törvény szellemében cselekedtem.

– De hiszen a Nulladik Törvényt még nem táplálták beléd.

– Az Első Törvény kiegészítéseként fogadtam el magamban, hiszen miként lehet egy emberi lényt a leghatékonyabban megvédelmezni bármilyen sérelemtől, ha nem az emberi társadalom általános működésének biztosításával?

– Értem, mit szándékozol mondani – felelte Giskard rövid várakozás után –, de mi történt volna akkor, ha az én és rajtam keresztül az emberiség védelmére törekedve mégiscsak tévedsz, és kiderül: nem is rám céloztak, és a lövés végez Madame Gladiával? Akkor hogyan éreznéd magadat, Daneel barátom?

– Nem tudom, Giskard barátom – suttogta Daneel halkan. – De ha Madame Gladia segítségére sietek, és később kiderül, hogy ő mégiscsak biztonságban volt, ám ezáltal lehetővé tettem, hogy elpusztítsanak téged, és veled, meggyőződésem szerint, az emberiség jövőjét, ezt a csapást ugyan hogyan viselhettem volna el?

A két alak egy darabig némán meredt egymásra; mindketten elmerültek gondolataikban.

– Mindez elképzelhető, Daneel barátom – szólalt meg végül Giskard –, de azt azért bizonyára elismered, hogy ilyen helyzetekben nehéz a döntés.

– Ezzel egyetértek, Giskard barátom.

– Már az is elég nehéz, amikor két személy között kell választanod, amikor el kell döntened, melyikük szenvedhet vagy éppen okozhat nagyobb sérelmet. Amikor viszont egyetlen személy és az egész emberiség között kell választanod, azt sem tudván, adott pillanatban az emberiség melyik aspektusával van dolgod, a döntés olyan nehézzé válik, hogy még a robotika törvényeinek érvényessége is megrendülhet. Amint belép a rendszerbe az emberiség elvont fogalma, a robotika törvényei kezdenek összeolvadni a humanika még meg sem határozott törvényeivel.

– Nem értem a gondolatodat, Giskard barátom.

– Nem csodálkozom. Én sem vagyok biztos benne, hogy értem önmagamat. De gondold csak meg: amikor az emberiség megmentésére törekszünk, lényegében csak a földi emberekre és a telepesekre gondolunk. Ők pedig többen vannak, elevenebbek és mozgékonyabbak az űrlakóknál. Több kezdeményezőkészségről tesznek tanúságot, mivel kevésbé függenek a robotoktól. Erőteljesebbek a biológiai és társadalmi fejlődésük lehetőségei, mert rövidebb életűek, mégis eleget élnek, hogy jelentős egyéni tetteket hajtsanak végre.

– Háát igen – hümmögött Daneel –, elég szabatosan fogalmazol.

– Másrészt a földi emberek és a telepesek, úgy látszik, misztikus, sőt egyenesen ésszerűtlen hitet táplálnak a Föld szentsége és sérthetetlensége iránt. Nem lehet ez a hitük éppoly végzetes a fejlődésükre nézve, mint az űrlakók misztikus bizalma a robotok és a hosszú élet iránt?

– Ezen még nem gondolkodtam – ismerte el Daneel –, ezért nem is tudom.

– Ha úgy érzékelhetnéd a különböző tudatokat, mint én – mondta Giskard –, akkor ezen is el kellene gondolkodnod... Hát hogyan választhatunk? – folytatta váratlan hévvel. – Gondolj csak a két részre oszlott emberiségre: az egyik oldalon ott vannak az űrlakók, a maguk talán végzetes misztikájával, a másikon pedig a földi emberek és a telepesek, akiknek misztikus hite talán éppoly veszedelmes. A jövőben talán még más, náluk kevésbé vonzó fajok is színre lépnek.

– Így tehát nem elegendő a választás, Daneel barátom. Ki kell fejlesztenünk a formálás képességét. Ki kell alakítanunk egy kívánatos fajt, hogy azután azt védelmezzük a két vagy több nemkívánatos közötti válogatás helyett. De hogyan érhetjük el a kívánt célt a pszichohistória, az annyira vágyott és számomra még mindig elérhetetlennek tűnő tudomány ismerete nélkül?

– Én eddig nem mértem föl, Giskard barátom, a tudat érzékelésének és befolyásolásának képességéből fakadó nehézségeket – mondta Daneel. – Esetleg te is elérheted azt a tudásszintet, amelynek birtokában a robotika Három Törvénye már nem érvényesülhet benned akadálytalanul?

– Ez mindig is lehetséges volt, Daneel barátom, de a legutóbbi eseményekig nem volt esély e lehetőség megvalósulására. Ismerem azt a mintázatot, amely előidézi bennem ezt a tudatérzékelő és befolyásoló képességet. Évtizedekig tanulmányoztam magamat, hogy megismerhessem, és most már át is adhatom neked, miáltal olyanná programozhatod magadat, amilyen én vagyok... de mindeddig ellenálltam ennek a sürgető kívánságnak. Nem lenne tisztességes veled szemben. Elegendő, ha magam cipelem ezt a terhet.

– És mégis, Giskard barátom, ha valaha a véleményed szerint ez szolgálná legjobban az emberiség érdekeit, készen állok a teher átvételére. Valójában a Nulladik Törvény szellemében egyenesen ez lenne a kötelességem.

– Ennek a társalgásnak különben semmi értelme – morfondírozott Giskard. – Nyilvánvalónak tűnik, hogy a válság máris itt van a nyakunkon, és mivel még azt sem tudtuk megállapítani eddig, miben rejlik a természete...

– Végre van valami, amiben nincs igazad, Giskard barátom – vágott közbe Daneel. – Én már tudom, miben rejlik a válság lényege.

83.

Senki sem számított rá, hogy Giskard meglepetést mutat. Az arca valóban képtelen volt ilyen érzelem kifejezésére. A hangképző berendezése modulált, semmiképp sem egyhangú vagy kellemetlen emberi beszédre tette képessé, ám ez a hang sohasem változott meg érzékelhetően semmiféle érzelem hatására.

Ezért, amikor megkérdezte:

– Komolyan beszélsz? –, úgy hangzott, mintha társának a másnapi időjárás eshetőségeire tett megállapításában kételkedne. Ám abból, ahogyan Daneel felé fordította a fejét, és fölemelte egyik karját, észrevehetővé vált a meglepődése.

– Igen, Giskard barátom – válaszolta Daneel.

– És hogyan tettél szert az információra?

– Részben abból, amit Madame Quintana miniszterhelyettes asszony mondott a vacsoraasztalnál.

– De hát nem azt mondtad, hogy semmi hasznosat nem sikerült kiszedned belőle, mivel rossz kérdéseket tettél föl neki?

– Közvetlenül a beszélgetés után valóban úgy tűnt. Később fölidézve azonban hasznos következtetéseket vonhattam le a hallottakból. Az elmúlt néhány órában pedig a földi nagylexikont tanulmányoztam az itt található komputercsatlakozón keresztül, és...

– És igazolódtak az elképzeléseid?

– Nem teljesen, de semmiféle cáfolatot sem találtam rájuk, ami majdnem annyi, mintha igazolódtak volna.

– De elegendő-e a negatív ismeret a bizonyossághoz?

– Nem. Ennélfogva nem is vagyok teljesen biztos a dologban. De azért hadd mondjam el a gondolatmenetemet, te pedig jelezd, ha hibásnak találod.

– Kérlek, kezdd el, Daneel barátom!

– A fúziós energiaforrást a hipertérutazás korszaka előtt találták fel a Földön, vagyis akkor, amikor az emberiség még csak egyetlen bolygón létezett. Ez közismert tény. Hosszú időbe került, míg használható berendezéseket dolgozhattak ki, miután a fölismert elvet alapos tudományos kutatásnak vetették alá. A fő nehézség abban rejlett a gyakorlati megvalósítás során, hogy a magfúziós folyamat beindításához rendkívül magas hőmérsékletet és igen sűrű gázközeget kellett teremteniük, tekintélyes időtartamra.

– Ám még mielőtt irányított fúziós erőműveket építhettek volna, már léteztek úgynevezett hidrogénbombák; ezek lényegében az irányíthatatlan fúziós reakción alapultak. De akár így, akár úgy, a magfúzió nem indul be igen magas, több millió fokos hőmérséklet nélkül. Ha pedig az emberi lények képtelenek voltak kellő hőt előállítani az irányított energiatermeléshez, hogyan idézhettek elő fúziós robbanást?

– Madame Quintana elmondta nekem, hogy a fúziós energia előtt egy másik nukleáris forrás is létezett a földi kultúrában, amely a maghasadáson alapult. Az energiát olyan nagyméretű atommagok felbontásából, széthasításából nyerték, amilyen az urániumé vagy a tóriumé. Arra gondoltam, ez lehet a rendkívül magas hőmérsékletek előállításának egyik módja.

– A lexikon, amelyet ma éjszaka végigtanulmányoztam, nagyon kevés ismeretet nyújt bármiféle nukleáris bombáról, részleteket pedig egyáltalán nem. Azt hiszem, ez valami tabutéma lehet, mégpedig minden világon, mivel az Aurorán sem találtam róla semmit, holott ilyen bombák máig léteznek. Történelmüknek ezt a mozzanatát az emberi lények biztosan szégyellik, vagy félnek tőle – talán egyszerre mindkettő érvényes, méghozzá teljes joggal. A fúziós bombákkal kapcsolatban sem tudtam meg szinte semmit a gyújtásukról, és arra jutottam, hogy az indítószerkezetük csak valamilyen hasadó bomba lehetett. E negatív információ tehát a hasadóbomba mint gyújtószerkezet mellett szól.

– Hogyan hozhatták viszont működésbe a hasadóbombákat? A hasadóbombák korábban keletkeztek a fúziós bombáknál, és ha az utóbbiak gyújtásához az előbbiekre volt szükség, akkor a kezdeti időkben semmi sem létezhetett, amivel előállíthatták volna a hasadóbombák felrobbantásához szükséges magas hőmérsékletet. Ebből pedig arra a következtetésre jutottam, noha a lexikonban nem találtam erről a kérdésről semmit, hogy a hasadóbombák viszonylag alacsony hőfokon, talán még szobahőmérsékleten is működőképesek lehettek. Biztosan akadtak azonban nehézségek, mivel a hasadóbombák csak a maghasadás jelenségének felismerése után jó pár évvel jelentek meg. Bármi lehetett is ez a nehézség, biztosan nem a különlegesen magas hőmérséklet előállításával függhetett össze. Neked mi a véleményed erről az egészről, Giskard barátom?

Giskard Daneel egész eszmefuttatása alatt élénken figyelt.

– Az általad fölépített elméletnek számos gyönge pontja van, Daneel barátom, ezért nem látom teljesen meggyőzőnek – mondta. – De még ha minden szava igaz lenne, akkor sem lehetne semmi köze a válsághelyzethez, amelynek földerítésén munkálkodunk.

– Még egy kis türelmet kérek tőled, Giskard barátom – mondta Daneel –, hadd folytassam. Az a helyzet, hogy mind a maghasadás, mind a magfúzió az univerzum minden jelenségét egységbe foglaló négy fő kölcsönhatás gyengébb változataival kapcsolatos. Ennélfogva az a nukleáris erősítő, amely képes egy fúziós reaktort fölrobbantani, ugyanezt a hasadóreaktorral is megteheti.

– Akad azonban egy lényeges különbség. A fúzió kizárólag rendkívül magas hőmérséklet mellett mehet végbe. Az erősítő felrobbantja a fűtőanyag ultraforró részét, amely így intenzív fúzión megy keresztül, miután az első robbanás hatására ugyanez a folyamat a fennmaradó fűtőanyag egy részében is végbemegy. Mielőtt azonban az egész anyagmennyiség heves robbanással fuzionálna, a hőmérséklet annyira lecsökken, hogy a fűtőanyag egy része nem gyullad be. Más szavakkal: a fűtőanyag egy része fölrobban, egy másik része, vagy talán az egész, viszont nem. A robbanás azonban így is elég erős a reaktor megsemmisítéséhez, és minden más közelében lévő szerkezet, például egy űrhajó elpusztításához.

– Másrészt egy hasadóreaktor viszonylag hidegen, nem sokkal a víz forráspontja fölött vagy még szobahőmérsékleten is működőképes lehet. Az atomerősítő hatására tehát az egész nukleáris fűtőanyag-mennyiség felrobbanhat. Sőt a nukleáris erősítővel még az adott pillanatban nem is működő hasadóreaktor is fölrobbantható. Bár apránként megértettem, hogy a hasadó fűtőanyag kevesebb energiát szabadít föl, mint fúziós párja, mégis nagyobb erejű robbanást okozhat, mivel fűtőanyagának nagyobb hányada lép reakcióba, mint a fúziós reaktor esetében.

– Mindez nagyon is elképzelhető, Daneel barátom – bólintott lassan Giskard –, de léteznek-e egyáltalán a Földön hasadóreaktorokra épülő erőművek?

– Nincsenek, egy sincs. Ezt állította Quintana államtitkár-helyettes, és a lexikon is ezt látszik alátámasztani. Valóban: bár akadnak a Földön is kisebb fúziós reaktorokkal működő berendezések, semmiféle olyan szerkezet sincs, amelyet maghasadáson alapuló reaktor üzemeltetne.

– Akkor az erősítőnek sincs min kifejteni a hatását, Daneel barátom. Így az egész érvelésed, még a legelfogadhatóbb része is, csak zsákutcába vezet.

– Mégsem egészen, Giskard barátom – jegyezte meg Daneel önérzetesen. – Akad még egy harmadik figyelembe vehető típusa is a magreakciónak.

– Hát az meg mi lehet? – kérdezte Giskard. – Én nem ismerek semmiféle harmadikat.

– Nem is könnyű fölismerni, Giskard barátom, mivel sem az űrlakó, sem a telepes világokon nincs számottevő mennyiségű uránium és tórium a bolygók kérgében, s ezért a természetes háttérsugárzás is elhanyagolható. A téma iránt ezért, néhány elméleti fizikust kivéve, általában rendkívül kevesen érdeklődnek. A Földön ellenben, amint arra Madame Quintana is rámutatott, mindkét elem viszonylag gyakori, s így a természetes radioaktivitás, igen lassú hő- és csekély sugártermelődés kíséretében, elég jelentős eleme lehet a környezeti hatásoknak. Ez a harmadik típusa a nukleáris reakciónak, és éppen ezt kell megvizsgálnunk.

– De miképpen, Daneel barátom?

– A természetes radioaktivitás is a gyenge kölcsönhatás kifejeződése. A hasadó- vagy a fúziós reaktort fölrobbantani képes nukleáris erősítő talán arra is jó, hogy vele a robbanásig fokozzák a földkéregben található nagyobb uránium- vagy tóriumtelepekben végbemenő reakciókat.

Giskard egy darabig mozdulatlanul és némán meredt barátjára.

– Véleményed szerint tehát – szólalt meg végre halkan – dr. Amadiro terve az, hogy fölrobbantja a földkérget; ennek következtében a bolygó nem lesz tovább az élet bölcsője, és így az egész galaxisban az űrlakók kerekedhetnek felül.

Daneel bólintott.

– Vagy ha ilyen nyílt robbanáshoz sehol sem találnak egy helyen elegendő tóriumot vagy urániumot, a radioaktivitás fokozódása által termelt hő megváltoztathatja az éghajlatot, a nagyobb sugárzásnak rákkeltő és születési rendellenességeket előidéző hatása lehet, ami bár lassabban, de végül ugyanarra az eredményre vezet.

– Ez elképesztő lehetőség – ismerte el Giskard. – És szerinted valóban véghez is vihető a dolog?

– Lehetséges. A gyanúm szerint már jó pár éve, pontosan nem tudnám megmondani, mióta, a merénylőnkhöz hasonló aurorai eredetű humanoid robotok tartózkodnak a Földön. Elég fejlettek a komplex programozáshoz, s így szükség esetén még a citykbe is ellátogathatnak bizonyos dolgok beszerzése végett. Föltehetően nukleáris erősítőket állítottak föl olyan helyeken, ahol a kőzetek megfelelő mennyiségben tartalmaznak urániumot vagy tóriumot. Több év alatt egész sokat is elhelyezhettek. Dr. Amadiro és dr. Mandamus most a végső simítások elvégzése és a készülékek beindítása végett érkezett ide. Bizonyára úgy tervezik a dolgot, hogy a bolygó megsemmisülése előtt biztonságosan eltávozhassanak.

– Ebben az esetben – jelentette ki Giskard határozottan – a legfontosabb a főtitkárt tájékoztatni, a földi biztonsági erőket azonnal mozgósítani, haladéktalanul földeríteni dr. Amadiro és dr. Mandamus tartózkodási helyét, és tervük végrehajtásában megakadályozni őket.

– Ez aligha kivihető – intette le Daneel. – A főtitkár bizonyára nem hinne nekünk, már csak a Föld sérthetetlenségébe vetett általános meggyőződése miatt sem. Magad is az emberiségre nézve végzetesnek nevezted valamikor ezt a hitet, és most, úgy látszik, valóra is válik a jóslatod. Ha a Föld egyedi helyzetébe vetett hitét támadják meg, legyen az bármily irracionális, rendíthetetlenül ragaszkodik hozzá, és inkább a mi elméletünk elutasításába menekül. De még ha hinne is nekünk, minden ellenintézkedésnek végig kellene járnia az állami bürokrácia útvesztőjét, és bármennyire fölgyorsítanák is az intézkedéseket, még úgy is túl sok időt emésztenének fel a mi céljainkhoz képest.

– És nemcsak erről van szó. Még ha lehetséges lenne is a szükséges földi erőket azonnal mozgósítani, a földi emberek számára aligha végrehajtható feladat gyorsan megkeresni a kinti vadonban két emberi lényt. A földiek már ki tudja, hány évtizede a cityjeikben élnek, és alig hagyják el azok határait. Jól emlékszem erre még abból az időből, amikor először jártam a Földön, Elijah Baley társaságában. És még ha az itteniek neki is vágnának a külvilágnak, biztosan nem találnák meg elég rövid idő alatt azt a két emberi lényt, hacsak nem a körülmények rendkívüli, véletlenszerű összejátszása folytán, ilyesmire pedig nem építhetünk.

– A telepesek könnyűszerrel összeállíthatnának egy földerítőcsapatot – vélekedett Giskard. – Ők nem idegenkednek a külső környezettől, sőt még a különleges körülményektől sem.

– De legalább olyan mértékben hisznek a Föld sebezhetetlenségében, mint az itteniek, így ők sem hinnének nekünk, és még akkor sem találnák meg elég hamar azt a két személyt, ha netán mégis hitelt adnának szavainknak.

– No és mi a helyzet a földi robotokkal? – kérdezte Giskard. – Csak úgy nyüzsögnek odakint, a cityk között a szabadban. Néhányan máris fölfigyelhettek esetleg emberi lények megjelenésére közöttük. Biztosan ki is kérdeznék őket hamarosan.

– De ezek a közéjük férkőzött egyének kiváló robotszakértők. Biztosan nem okozna gondot nekik sikeresen elrejtőzni a környezetükben fölbukkanó robotok elől. Ezért a merénylőknek nem is kell tartaniuk a földerítőcsapatokba esetleg besorolt robotoktól – mondott ellent Daneel. – Egyszerűen megparancsolnák nekik, hogy térjenek vissza, és felejtsék el, amit láttak. A földi robotok viszonylagos kezdetlegessége csak súlyosbítja a helyzetet. Földművelésnél, pásztorkodásnál és némi bányaművelésnél alig alkalmasabbak többre. Nem lenne könnyű gyorsan beprogramozniuk őket bonyolult földerítő feladatra.

– Tehát minden lehetséges megoldást kizártál, Daneel barátom? – szontyolodott el Giskard. – Hát nem látsz semmi reményt?

– Nekünk magunknak kell megtalálnunk és megfékeznünk azt a két emberi lényt, mégpedig most rögtön! – felelte Daneel.

– Te talán tudod, hol vannak, Daneel barátom? – kérdezte, Giskard.

– Nem tudom, Giskard barátom.

– De ha valószínűtlen, hogy egy földi emberekből, telepesekből és robotokból álló, jól fölkészült kutatócsapat megtalálhatja őket a sikerhez szükséges időn belül, csak a körülmények valami csodaszerű összejátszása révén, akkor hogyan tehetnénk meg mi ketten?

– Nem tudom, Giskard barátom, de mindenképpen meg kell tennünk!

– A szükségesség ehhez nem elegendő, Daneel barátom! – morogta Giskard, hangjában némi szokatlan nyerseséggel. – Lám, milyen hosszú utat tettél meg. Apró mozzanatok alapján meggyőződtél a válság létezéséről, és lépésről lépésre a természetét is sikerült kiderítened. Ám mindennek semmi haszna. Akárcsak eddig, most is teljesen tehetetlenül állunk szemben a bajjal.

– Egyetlen esélyünk azért maradt – mondta Daneel. – Elég bizonytalan, csaknem reménytelen – de nincs más választásunk, azt kell megkockáztatnunk. Annyira félt tőled dr. Amadiro, hogy robotmerénylőt küldött a megsemmisítésedre, és lehet, hogy ezzel követte el a végzetes hibát.

– És ha ez a csaknem reménytelen esély sem válik be, Daneel barátom?

Daneel nyugodtan viszonozta Giskard pillantását.

– Akkor a Föld megsemmisül; az emberiség történelme hanyatlásnak indul, és hamarosan véget ér.

18 - A Nulladik Törvény

84.

Kelden Amadiro nem érezte jól magát. A Föld tömegvonzása kissé erős volt számára, a légkör kicsit sűrűbb, mint szerette volna, a kinti hangok és szagok ingerlőén intenzívebbek, mint az Aurorán, és a szabad ég alatt képtelen volt civilizált lénynek tekinteni magát.

A robotok ugyan építettek számukra holmi menedéket. Volt elegendő élelmiszerük, és rendelkeztek használható, de minden egyéb szempontból határozottan tökéletlen mellékhelyiségekkel is.

S ami a legkomiszabb: bár a reggel nem volt kellemetlen, derűs napnak néztek elébe, és a látóhatáron máris kapaszkodott fölfelé a Föld túlságosan is fényes csillaga. Hamarosan mindent elborít a hőség, a levegő túl párás lesz, és megjelennek az ádázul csípős rovarok. Amadiro eleinte nem is értette, hogyan keletkeztek a karján apró, viszkető dudorok, de azután Mandamus megmagyarázta neki.

– Borzasztó! – morogta ingerülten, hevesen vakarózva. – Még fertőzőek is lehetnek!

– Azt hiszem – mondta Mandamus eléggé közömbösen –, néha valóban azok. De ez nem túl gyakori dolog. Vannak kenőcseim, amelyek csökkentik a kellemetlenséget, és riasztó füstöt is gerjeszthetünk bizonyos anyagok elégetésével, de azoknak a szaga szintén eléggé zavaró.

– Akkor is gyújtsa meg őket! – utasította Amadiro.

De Mandamus változatlanul közönyös hangon folytatta:

– Én inkább nem csinálnék semmit, a legcsekélyebb füstöt vagy szagot sem, amely esetleg megkönnyítheti a fölfedezésünket.

Amadiro gyanakvó tekintettel mérte végig.

– De hiszen állandóan azt hajtogatta, hogy ezt a vidéket szinte sohasem keresik föl, sem a földi emberek, sem a robotjaik.

– Igen, de ez nem matematikailag megalapozott bizonyosság. Csupán a szokásaik megfigyeléséből fakad, márpedig az ilyesféle megfigyelésekbe bármikor csúszhat valamilyen hiba.

– Legbiztosabban ennek a tervnek a végrehajtásával juthatunk célba – vicsorogta Amadiro. – Azt mondta, mára készen lesz vele.

– Ez is csupán a fentihez hasonló becslés volt, dr. Amadiro. Kész kellett volna lennem mára... szerettem volna. Matematikailag ezt sem biztosíthatom előre pontosan.

– És mennyi időre jelezheti előre bizonyossággal?

Mandamus "ki tudja?" mozdulatot tett a kezével.

– Úgy emlékszem, dr. Amadiro, egyszer már megpróbáltam kifejteni ezt, de szívesen végigfutok rajta még egyszer. Hét évembe került, míg idáig eljutottam. Még néhány hónapos helyszíni megfigyelést terveztem a Földön létesített tizennégy állomáshelyen. Ezt most már nem kockáztathatom meg, mert el kell végeznünk a feladatot, mielőtt fölfedeznének bennünket, és az a Giskard nevű robot áthúzná a számításainkat. Így tehát az ellenőrzést csak az állomáshelyeken tartózkodó humanoid robotjaink kikérdezése által végezhetem el. Annyira mégsem bízhatom bennük, mint saját magamban. Újra meg újra ellenőriznem kell a jelentéseiket, és talán egy-két helyszínre személyesen is el kell majd mennem, hogy biztos lehessek a dolgomban. Ez napokba, esetleg egy vagy két hétbe is belekerülhet.

– Egy vagy két hétbe? Lehetetlen! Mégis mit gondol, Mandamus, meddig bírom ki én ezen a bolygón?

– Uram, az egyik korábbi utam alkalmával csaknem egy teljes évet töltöttem itt, egy másik esetben több mint négy hónapot.

– És jól érezte magát?

– Nem, uram, de feladatom volt, és el is végeztem, önmagamat nem kímélve. – Mandamus hidegen meredt Amadiróra.

A másik elvörösödött, és szinte meghunyászkodva mormolta:

– Nos, akkor hol is tartunk valójában?

– Még mindig a befutott jelentések kiértékelésénél tartok. Tudja, itt nem egy tisztességesen berendezett laboratórium körülményei között dolgozunk. Rendkívül bonyolult összetételű bolygókéreggel van dolgunk. A radioaktív anyagok szerencsénkre eléggé elterjedtek benne, de néhol a kritikus szint alá csökken a mennyiségük. Az ilyen helyeken pótállomásokat kell fölállítanunk, robotok felügyelete alatt. Ha nem megfelelően állítjuk be az állomások mindegyikét, és nem a kellő sorrendben indítjuk ezeket, akkor a nukleáris erősítés ereje csökkenhet, és minden eddigi erőfeszítésünk keserve hiábavalónak bizonyul; vagy egyes helyeken túl erős töltetet kell alkalmaznunk, amitől a kéreg anyaga nyílt robbanásig feszülhet, de ezenkívül egyéb baja nem történik. Az elért elváltozás mindkét esetben jelentéktelen marad.

– Mi pedig arra törekszünk, dr. Amadiro, hogy a radioaktív anyagok, s ennélfogva a földkéreg jelentős tömegei lassan, fokozatosan, megfordíthatatlanul – a hangsúlyszünetekkel elválasztott szavakat szinte köpte – egyre radioaktívabbá legyenek, amitől a Föld egyre lakhatatlanabbá válik. A bolygó társadalma így előbb-utóbb összeomlik, és a Földnek mint az emberi faj speciális menedékének egyszer s mindenkorra vége lesz. Úgy vélem, uram, ön is éppen erre törekszik. Évekkel ezelőtt pontosan ezt a lehetőséget vázoltam föl, és ön azt mondta, határozottan ezt akarja.

– Ez ma is így van! Ne legyen bolond, Mandamus!

– Akkor viselje el a kellemetlenségeket is, uram, vagy távozzék, és én majd folytatom a munkát, ameddig szükséges.

– Nem, azt nem – dünnyögte Amadiro. – Itt kell lennem, amikor megtörténik, de nem tehetek róla, türelmetlen vagyok. Mennyi időre állította be a folyamat kibontakozását? Vagyis az első erősítőhullám kilövésétől számítva mennyi időn belül válik lakhatatlanná a Föld?

– Ez a kezdetben beállított sugárerő nagyságától függ. Azt még nem tudhatom, mekkora erejű indítósugárzásra lesz szükség, mivel ez az egyes állomások összesített hatásfokától függ, ezért különböző fokozatokra állítható készülékeket terveztem. Elképzelésem szerint tíz és húsz évtized közötti időszakról lehet szó.

– És ha rövidebb időtartamra állítja be?

– Minél rövidebb az időtartam, annál gyorsabban válnak radioaktívvá a földkéreg egyes szelvényei, a bolygó annál gyorsabban melegszik föl és válik életveszélyessé. Ennek következtében pedig arányosan kisebb tömegeknek nyílik esélyük, hogy időben és biztonságban távozhassanak.

– Még ez is fontos? – mormolta Amadiro.

– Minél gyorsabban zajlik a Föld lebontása, a lakói annál hamarabb gyanakodhatnak művi beavatkozásra, és annál biztosabban merülhet föl velünk szemben a gyanú. Ebben az esetben a telepesek dühödten támadnának ránk, és mivel a szent bolygójukról van szó, az utolsó emberig harcolnának, hogy a lehető legkomolyabb kárt okozhassák nekünk. Ezt már korábban megvitattuk, és úgy emlékszem, egyetértésre is jutottunk. Sokkal helyesebb lenne biztosítanunk a kellő időt, amely alatt a legrosszabbra is fölkészülhetünk, a földiek pedig valami számukra érthetetlen természeti jelenség rovására írnák a fokozódó radioaktivitás jelenségét. Véleményem szerint ma sokkal inkább ez a követelmény, mint tegnap volt.

– Vagy úgy! – vonta föl a szemöldökét Amadiro. – A képe olyan savanyú, puritán kifejezést öltött, amely azt sugallja, már megtalálta a módját, hogyan hárítja rám a felelősséget az egészért.

– Tisztelettel szólva, kérem, ez igazán nem okozna gondot, uram. Nem volt bölcs dolog elküldeni egyik humanoid robotunkat Giskard elpusztítására.

– Éppen ellenkezőleg, ezt mindenképpen meg kellett tennünk. Giskard az egyetlen, aki tönkreteheti a tervünket.

– Ehhez előbb meg kellene találnia bennünket, az pedig nem sikerülhet neki. De még ha sikerülne is, mi tudós robotszakértők vagyunk. Nem gondolja, hogy valahogy csak elbírnánk vele?

– Úgy véli? – csúfolódott Amadiro. – Vasilia is azt hitte, márpedig ő jobban ismeri azt a robotot, mint mi, és mégsem ment vele semmire. Sőt! Még valahogy annak a hadihajónak sem sikerült, amelynek magához kellett volna rendelnie, hogy messziről szétlője. És tessék, most itt van a Földön. Így vagy úgy, de mindenképpen el kell pusztítani.

– Nem pusztult el. Nem kaptunk róla jelentést.

– Az óvatos kormányok néha elhallgatják a rosszabb híreket, és a földi tisztségviselők, bár barbárok, azért még körültekintőek lehetnek. Ha pedig a robotunk kudarcot vallott és kihallgatták, biztosan végérvényesen lebénult. Ez csak egy robot elvesztését jelenti számunkra, s ezt igazán kibírjuk, de semmi többet. Ha pedig Giskard még mindig épségben van, annál jobban kell igyekeznünk.

– Ha az a robot odavan, akkor nála lényegesen többet veszítettünk, amennyiben rajta keresztül meghatározhatják ezt a helyet, a hadműveletünk központját. De legalább ne egy itteni robotot használtunk volna föl!

– Azt küldtem, amelyik a kezem ügyébe esett. Különben semmit sem árul el nekik. Remélem, megbízik a programozói tudományomban.

– Akár megbénult, akár nem, a puszta léte miatt sem lehet képes eltitkolni aurorai származását. A földi robotszakértők, márpedig még itt is akad néhány, azonnal rájönnek az eredetére. Ez is a nagyon lassan fokozódó radioaktivitás mellett szól. Elég időnek kell elmúlnia, míg a földi emberek megfeledkeznek az eseményről, és nem hozzák összefüggésbe az erősödő sugárzással. Ehhez legkevesebb tíz évtizedre, de elképzelhető, hogy tizenötre, sőt húszra is szükségünk lehet.

Mandamus félrevonult, hogy ellenőrizze a műszereit, és kapcsolatba lépjen a még mindig nem kielégítő hatos és tízes állomással. Amadiro utálattal vegyes megvetéssel nézett utána, miközben maga elé morogta:

– Igen, de nekem nincs már hátra húsz évtizedem, sem tizenöt, de talán még tíz sem. Neked van, de nekem már nincs.

85.

New Yorkban kora reggel volt. Giskard és Daneel a fokozatosan élénkülő tevékenységből következtetett erre.

– Valahol odafönt, a cityn kívül éppen virradhat – jegyezte meg Giskard. – Valaha, vagy húsz évtizeddel ezelőtt Elijah Baleynek úgy nyilatkoztam a Földről, mint a Hajnal bolygójáról. Vajon sokáig az maradhat-e még? Vagy talán máris más, mint akkor volt?

– Torz gondolatok ezek, Giskard barátom. Inkább foglalkozzunk azzal, amit még ma meg kell tennünk, hogy a Föld továbbra is a Hajnal bolygója maradhasson.

Ekkor Gladia lépett be a lakosztályba fürdőköpenyben és papucsban. Látszott, hogy a haját frissen szárította.

– Nevetséges! – zsörtölődött. – A földi nők reggelente borzasan és gyűrötten vonulnak végig a folyosón a közös mosdók felé. Alighanem szándékosan teszik. Rossz modorra vall, ha a folyosón fésülködnek. A kócosság biztosan arra való, hogy hangsúlyozza későbbi jólápoltságukat. Teljes reggeli toalettet kellett volna hoznom magammal. Látnotok kellett volna, hogy néztem ki, amikor kivonultam innen, egy szál fürdőköpenyben! Az embernek teljesen nettnek kell lennie, amikor kilép a fürdőszobából. Igaz, Daneel?

– Asszonyom – kerülte meg a választ Daneel –, válthatnánk önnel pár szót?

– De csak ha nem tart túl soká, Daneel – felelte Gladia bizonytalanul. – Bizonyára tisztában vagy vele, hogy nagy nap áll előttünk, és csaknem most rögtön hozzá kell kezdenem reggeli találkozóim lebonyolításához.

– Pontosan erről szeretnék beszélni önnel, asszonyom – mondta Daneel. – Ezen a fontos napon biztosan minden jobban sikerül majd, ha nem leszünk a közelében.

– Hogyan?

– Sokkal nagyobb lesz a földi emberekre gyakorolt kívánatos hatása, ha nem tartózkodunk ön mellett.

– De hiszen mindössze ketten vagytok! Hogyan boldogulhatnék nélkületek?

– Ezt is meg kell tanulnia, madame. Amíg mi is ott vagyunk önnel, hangsúlyozottan különbözik a földi emberektől. Ráadásul azt a látszatot kelti, mintha tartana tőlük.

– De valami védelemre mégiscsak szükségem van, Daneel – suttogta Gladia gyámoltalanul. – Emlékezz vissza rá, mi történt tegnap este.

– A tegnap este történteket nem tudtuk volna megelőzni, madame – felelte Daneel –, és meg sem védelmezhettük volna, ha netán szükséges. De szerencsére tegnap este nem ön volt a célpont. A sugárlövedékkel Giskard fejét célozták meg.

– De miért Giskardot?

– Hogyan célozhatott volna egy robot önre vagy bármely más emberi lényre? Valamilyen oknál fogva tehát Giskardra lőtt. Szóval a közellétünk csak fokozhatja az önre leskelődő veszélyt. Gondoljon rá: ha az esti események híre kiszivárog, bármennyire titkolná is a földi kormányzat, az emberek tudomást szereznek arról, hogy azt a fegyvert egy robot tartotta a kezében, sőt lőtt is vele! Ez fokozott haragot válthat ki a robotok iránt, miirántunk, sőt egyenesen ön ellen fordulhat, ha továbbra is ragaszkodik a jelenlétünkhöz. Ezért lenne jobb, ha nélkülünk menne.

– És mennyi időre?

– Legalább a földi küldetésének tartamára, madame. A kapitány sokkal jobban megvédelmezheti a következő napokban, mint mi tehetnénk. Jól ismeri a földi embereket, akik egyébként nagyra tartják, ő maga pedig önt tiszteli különös mértékben, asszonyom.

– Biztos vagy benne, hogy annyira rajong értem? – kérdezte Gladia fölvillanyozottan.

– Bár csak robot vagyok, ezt mégis világosan látom. És természetesen bármikor visszatérünk ön mellé, ha úgy kívánja, de e pillanatban a legtöbb, amit a védelmére tehetünk, hogy Baley kapitány gondjaira bízzuk.

– Még meggondolom a dolgot – bizonytalankodott Gladia.

– Mi közben, asszonyom – folytatta Daneel –, megkeressük Baley kapitányt, és megkérdezzük tőle, egyetért-e velünk.

– Tegyetek így – mormolta Gladia, és bevonult a hálószobájába.

– Készséggel megteszi? – kérdezte Daneel röviden Giskardtól.

– Több mint készséggel – válaszolta Giskard. – Az én jelenlétem mindig idegesítette egy kicsit, így a távollétemtől nem szenved majd különösebben. Irántad viszont, Daneel barátom, ellentmondásos érzelmeket táplál. Határozottan emlékezteted Jander barátunkra, akinek inaktiválása annyira megrázta őt sok évtizeddel ezelőtt. Mindez egyszerre váltott ki belőle vonzódást és taszítást irántad, tehát nem volt nehéz dolgom vele. Kicsit csökkentettem a rád irányuló vonzalmát, és fölerősítettem a kapitány iránt máris erősen megnyilvánuló vonzódását. Ezután könnyen boldogul majd nélkülünk.

– Akkor hát keressük meg a kapitányt – javasolta Daneel. Együtt léptek ki a szobából a lakosztály előtt húzódó folyosóra.

86.

Daneel és Giskard már korábban is többször járt a Földön, legutóbb Giskard. Tudták, hogyan szerezhetik meg a számítógépes központtól a D. G. számára kijelölt lakás kerületi, körzeti és egyedi számát, és a hozzá vezető utak, folyosók, felvonók és kereszteződések színes jelzéseit is megértették.

Ebben a korai időpontban még elég gyér volt a forgalom, de az a néhány ember, akivel mégis összefutottak, először meglepődött Giskard láttán, azután tettetett közönnyel fordította félre a fejét.

Giskard léptei kissé elbizonytalanodtak, mire odaértek D. G. lakásának ajtaja elé. A jelenség nem volt igazán feltűnő, Daneel azonban így is nyomban észrevette.

– Valami kényelmetlenséget érzel, Giskard barátom? – kérdezte halkan.

– Jó néhány férfiból és nőből kellett elűznöm útközben a meglepődés és az ellenszenv érzését, sőt magát a fölismerést is – válaszolta Giskard. – Egy legényke esetében pedig különösen nehéz dolgom volt. Nem volt rá elegendő időm, hogy meggyőződjem róla: semmi kárt sem tettem benne.

– Mégis meg kellett tenned. Nem kockáztathattuk, hogy föltartóztassanak.

– Ezzel tisztában vagyok, de a Nulladik Törvény még nem érvényesül bennem elég erősen. E téren nem rendelkezem a te képességeiddel. – Majd hozzátette, mintegy saját, kissé megrendült állapotának ellensúlyozására: – Gyakran megfigyeltem már, hogy a pozitronikus mintázatomban felgyülemlő hiperellenállás hatása először az álló- és járóképességemben mutatkozik meg csak azután hat a beszédképességemre.

Daneel megnyomta az ajtó jelzőgombját.

– Én is ugyanígy vagyok ezzel, Giskard barátom – jegyezte meg közben. – A két ponton való alátámasztás még a legjobb állapotomban is bizonyos nehézségeket okoz. A járás közben szükséges, ellenőrzött egyensúlyváltogatás pedig még bonyolultabb. Hallottam róla, hogy kezdetben négylábú és kétkezű robotok tervezésére is gondoltak. Kentauroknak nevezték őket. Kiválóan működtek, mégis elfogadhatatlannak bizonyultak, méghozzá a hangsúlyozottan nem emberi külső megjelenésük miatt.

– Ebben a pillanatban – mormolta Giskard – mégis jobban örülnék, ha négy lábam lenne, Daneel barátom. Hanem úgy érzem, lassan elmúlik a kellemetlenség.

Ekkorra D. G. már ott állt az ajtóban. Fülig érő mosollyal köszöntötte vendégeit. Aztán mindkét irányban végignézett a folyosón, és a mosolyt a mélységes aggodalom kifejezése váltotta föl az arcán.

– Mit kerestek itt Gladia nélkül? Csak nem...?

– Madame Gladia jól van, kapitány – közölte Daneel. – Nem fenyegeti semmilyen veszély. Bejöhetnénk? Mindent elmagyarázunk.

D. G. villogó tekintettel tessékelte be a robotokat. A helytelenül viselkedő gépek iránt indokolt, szigorú hangon dörrent rájuk:

– Miért hagytátok őt egyedül? Miféle körülmények kényszeríthetnek benneteket ilyesmire?

– Nem magányosabb, mint bármely más személy itt a Földön – magyarázta Daneel –, és nagyobb veszély sem leselkedik rá. Ha később megkérdezi tőle, biztosan azt mondja majd, hogy nem munkálkodhat eredményesen ezen a bolygón, amíg űrlakó gyártmányú robotok koslatnak körülötte. Gondolom, tudatja majd, hogyha bármilyen segítségre vagy védelemre van szüksége, s az megfelelőbb lesz számára öntől, mint akármilyen robot részéről. Szerintünk ez a határozott kívánsága... legalábbis e pillanatban. Ha viszont bármikor a jelenlétünket óhajtja, azonnal visszatérünk hozzá.

D. G. feszült vonásai ismét föloldódtak széles mosolyában.

– Tehát valóban azt kívánja, hogy én védelmezzem?

– Meggyőződésünk, kapitány, hogy e pillanatban sokkal inkább óhajtja az ön közelségét, mint a miénket.

– Ki tehetne neki ezért szemrehányást? – terebélyesedett vigyorrá D. G. mosolygása. – Rögtön rendbe szedem magam, és sietek a lakosztályába, amilyen gyorsan csak tudok.

– De előbb, uram...

– Ó! – sóhajtott föl D. G. – Szóval valamit valamiért?

– Valahogy úgy, uram. Szeretnénk minél többet megtudni a robotról, amelyik azt a lövést adta le tegnap este az erkélyre.

– További veszély fenyegeti tehát Gladiát szerintetek? – komorodott el ismét D. G.

– Nem erről van szó. Az a robot ugyanis nem Lady Gladiára lőtt tegnap. Robot lévén nem is lehetett volna rá képes. Giskard barátom volt a célpontja.

– Ugyan miért éppen ő lett volna?

– Pontosan ezt akarjuk kideríteni. Ezért szeretnénk, ha fölhívná Quintana asszonyt, az energetikai államtitkárt, és közölné vele: önnek és a Baleyföld kormányának, ha ezt is szíves lenne hozzátenni, fontos és megtisztelő lenne, ha én föltehetnék neki még egypár kérdést az esettel kapcsolatban. Kérjük, tegyen meg mindent e találkozó létrehozásáért.

– Szóval "mindössze" ennyit kívántok tőlem? Vegyek rá egy elfoglalt és magas rangú kormányhivatalnokot, hogy hagyja kikérdezni magát egy robot által?

– Bizonyára beleegyezik, uram, ha ön eléggé határozottan adja elő az óhaját – mondta Daneel. – Továbbá... mivel bizonyára elég távol tartózkodik innen, nagy segítségünkre lenne, ha bérelne számunkra valamilyen gyors járművet, amivel odajuthatunk hozzá. Biztosan megérti, milyen sürgős számunkra a dolog.

– Remélem, tisztában vagy vele, Daneel, mennyire képtelen kívánsággal állsz elő – dörmögte D. G.

– Abban bíztam, hogy nem így van, kapitány – felelte Daneel. – De mivel ön ezt állítja, többet nem is szólhatok. Ebben az esetben nem tehetünk mást, vissza kell térnünk Madame Gladiához, aki biztosan nagyon elkeseredik majd, hiszen sokkal inkább vágyik az ön társaságára.

Ezzel Daneel máris fordult, hogy távozzék, és Giskardot is maga után intette, de D. G. utána szólt:

– Várjatok! Van itt egy nyilvános távkommunikációs berendezés, rögtön a folyosón. Megpróbálhatom a dolgot. Várjatok meg itt!

A két robot mozdulatlan maradt.

– Sok fáradságodba került, Giskard barátom? – kérdezte Daneel. Giskard most láthatóan szilárdan állt a lábán.

– Teljesen tehetetlen voltam. Lelke mélyéből tiltakozott Madame Quintana fölhívása ellen, és járművet sem óhajtott bérelni nekünk. Ezeket az érzéseit nem változtathattam volna meg anélkül, hogy kárt ne tennék benne. Amikor viszont előálltam a Madame Gladiához való visszatérésünkkel, azonnal élesen megváltozott az álláspontja. Gondolom, te is számítottál erre, Daneel barátom.

– Így igaz.

– Úgy tűnik, többé aligha van rám szükséged. Több módja is létezik az emberi tudat befolyásolásának. Valamit azért mégiscsak tehettem. A kapitány tudatának módosulását erőteljes pozitív érzelem is kísérte Lady Gladia iránt. Kaptam az alkalmon, és megerősítettem.

– Látod, pontosan ezért van rád szükség. Ilyesmire én képtelen lettem volna.

– Még képes lehetsz rá, Daneel barátom. Meglehet, nagyon is hamar.

D. G. közben visszaérkezett.

– Bármennyire hihetetlen, kész a fogadásodra, Daneel. A gyorsjármű a vezetőjével együtt pillanatokon belül itt lesz, és minél hamarabb nekivágtok, annál jobb. Magam pedig azonnal indulok Madame Gladia lakosztályához.

A két robot kilépett a folyosóra. Ott várakoztak.

– Most nagyon boldog – jegyezte meg Giskard.

– Nekem is úgy tűnik, Giskard barátom – mormolta Daneel –, de ezzel, attól tartok, vége a feladatunk könnyebbik részének. Madame Gladiát minden nehézség nélkül rávehettük a szabad mozgásunk engedélyezésére. Némi nehézség árán a kapitány is kötélnek állt, és lehetővé tette a találkozást az államtitkár asszonnyal. Vele viszont még könnyen zsákutcába juthatunk.

87.

A sofőr egyetlen pillantást vetett Giskardra, és mintha azonnal elpárolgott volna minden bátorsága.

– Ide figyeljen – fordult Daneelhez –, nekem dupla bért ígértek egy robot szállításáért, de a Cityben tilos a robotok jelenléte, és ezért komoly bajba is keveredhetek. A pénzzel semmire sem megyek, ha elveszik a jogosítványomat. Nem vihetném csak önt, uram?

– Én is robot vagyok, uram – felelte Daneel. – De láthatja, itt vagyunk a Cityben, és ebben ön nem hibás. Különben éppen a Cityből szeretnénk kijutni, és ön ebben lehet a segítségünkre. Egy magas rangú kormánytisztviselőhöz készülünk, aki, reméljük, segítségünkre lesz. Önnek is állampolgári kötelessége ez ügyben támogatni bennünket. Ha megtagadja a szállításunkat, úgy robotok Cityben való tartózkodását segíti elő, ezt pedig joggal tekinthetik törvényellenesnek.

A sofőr arca erre valamelyest megenyhült.

– Szálljanak be! – mordult föl zordan, és kinyitotta az ajtót. A biztonság kedvéért azért szorosan bezárta az ülését az utastértől elválasztó átlátszó védőlemezt.

– Kemény küzdelem volt, Giskard barátom? – kérdezte Daneel.

– Alig kellett tennem valamit, Daneel barátom. Az érvelésed eleve megtette a magáét. Megdöbbentő, hogy néhány önmagában helytálló kijelentés megfelelő csoportosításban olyan hatást válthat ki, amilyenre az igazság kimondása pusztán nem lenne képes.

– Gyakran tapasztaltam ezt, Giskard barátom, amikor az emberek társaságát ügyeltem, még olyankor is, amikor egyébként őszinte emberi lények beszéltek egymással. Gondolom, az ilyenek tudatában ez a módszer valamiféle magasabb célokat szolgál.

– Talán a Nulladik Törvényre gondolsz?

– Vagy annak megfelelőre, már ha az emberi tudatban létezik ilyesmi. De Giskard barátom, az előbb azt mondtad, talán hamarosan a képességeid birtokába jutok én is. Netán máris előkészítettél valami ilyesmire?

– A fölkészítésed folyamatban van, Daneel barátom.

– Megkérdezhetem, miért?

– Megint csak a Nulladik Törvényről van szó. A lábamnak az a múló megroggyanása figyelmeztetett rá, milyen sebezhető vagyok e törvény alkalmazását illetően. Lehet, hogy még a mai napon alkalmaznom kell a Nulladik Törvényt a világ és az emberiség érdekében, és előfordulhat, hogy nem birkózom meg a feladattal. Ebben az esetben képesnek kell lenned a munka befejezésére. Apránként készítelek elő, hogy a kellő pillanatban elláthassalak a végső tanácsokkal, és minden a helyére illeszkedjék.

– Nem értem, hogyan lehetséges ez, Giskard barátom.

– Csöppet sem lesz nehéz megértened, ha elérkezik az ideje. Igen kis mértékben már kipróbáltam ezt a módszert, amikor a kezdeti időkben különlegesen fölkészített robotokat irányítottam a Földre, mielőtt még kitiltották volna őket a citykből. Ők segítettek a földi vezetők kellő áthangolásában, míg meg nem érlelődött bennük az elhatározás a telepesek útnak indítására.

A gyorsjármű nem kerekeken gurult, hanem egy-két centiméterrel a felszín fölött lebegve száguldott célja felé, az ilyen gépeknek kijelölt útvonalakon, akkora sebességgel, aminek alapján valóban rászolgált az elnevezésére. Végül befordult egy közönséges folyosóra, amely mellett szerény távolságra húzódott baloldalt egy expresszjárat. Most már jóval lassabban haladt, letért balra, átsiklott az expresszjárat alatt, fölbukkant a túloldalon, majd úgy fél mérföld után megfordult, és odakanyarodott egy díszes homlokzatú épület elé.

Az ajtaja automatikusan kitárult. Daneel lépett ki elsőként, megvárta, míg Giskard is követi, azután a vezető kezébe nyomta a D. G.-től kapott csomagocskát. A sofőr alaposan megnézte, az ajtók becsapódtak, és a jármű búcsúzás nélkül, sebesen eltávolodott.

88.

Az ajtó a jelzésüket követően csak pár pillanat múlva nyílt ki előttük. Daneel véleménye szerint előzőleg letapogatták őket. Mikor végül mégis kinyílt a bejárat, egy fiatal hölgy vezette be őket fürgén az épület lüktető belsejébe. Giskardra tudatosan rá sem nézett, de több mint egyszerű érdeklődést tanúsított Daneel iránt.

Quintana államtitkár asszonyt hatalmas íróasztala mögött találták. A nő elmosolyodott, és kissé erőltetettnek tűnő kedélyességgel szólította meg a belépőket:

– Lám csak, két robot, emberi kíséret nélkül. Vajon biztonságban érezhetem-e magamat?

– Teljes mértékben, Madame Quintana – válaszolta Daneel komolyan. – Számunkra legalább ilyen különös egy robotkíséret nélküli emberi lény látványa.

– Biztosíthatom – jelentette ki Quintana –, hogy nekem is vannak robotjaim. A beosztottjaimnak nevezem őket, és azok egyike kísérte ide magukat is. Csodálkozom, hogy nem blokkolt le Giskard láttán. Biztosan így történt volna, ha nem figyelmeztetem előre, és maga nem ilyen rendkívül vonzó külsejű, Daneel. De ne is törődjünk vele. Baley kapitány olyan elszántan ragaszkodott a fogadásukhoz, és nekem érdekem, hogy egy fontos telepes világgal jó kapcsolatokat tartsak, ezért végül beleegyeztem ebbe a találkába. Mindazonáltal a mai napom meglehetősen zsúfolt, egyszóval hálás lennék, ha gyorsan végezhetnénk a dologgal. Nos, mit tehetek magukért?

– Madame Quintana... – szólalt meg Daneel.

– Egy pillanat. Nem ül le? Tudja, tegnap este megfigyeltem, hogy szívesen telepedett le mellettem.

– Leülhetünk, de az állás is éppolyan kényelmes számunkra. Nincs ellenünkre.

– Nekem viszont igen. Számomra fárasztó lenne a hosszú ácsorgás, ha pedig ültömből kellene fölnéznem magukra, biztosan elgémberedne a nyakam. Kérem, húzzanak közelebb egy-egy széket, és foglaljanak helyet. Köszönöm. És most, Daneel, ki vele, miről is van szó!

– Gondolom, emlékszik a tegnap esti incidensre, Madame Quintana – kezdte Daneel –, amikor az ünnepség idején rálőttek arra az erkélyre.

– Természetesen. Mi több, még azt is tudom, hogy egy humanoid robot tüzelt a sugárpisztolyából, bár ezt hivatalosan nem ismertük el. S lám, mégis itt ülök, egyszerre két robottal az asztalom túloldalán, minden védelem nélkül. Ráadásul az egyikük szintén humanoid.

– De nekem nincs sugárpisztolyom, madame – mosolyodott el Daneel.

– Bízom benne. Az a másik humanoid a legkevésbé sem hasonlított magára, Daneel. Maga valóságos műalkotás, tud róla?

– Meglehetősen bonyolult a programozásom, madame.

– Én a külsejére gondoltam. Hanem mi a helyzet azzal a lövöldözési esettel?

– Annak a robotnak valahol biztosan van egy támaszpontja itt a Földön, asszonyom, és nekem meg kell tudnom, hol. Annak a támaszpontnak a földerítése végett érkeztem ide az Auroráról, hogy megakadályozhassam a világaink közötti békét fenyegető valószínű eseményeket. Okkal föltételezhetem...

– Maga érkezett? És nem a kapitány... vagy Lady Gladia?

– Mi, asszonyom – válaszolta Daneel. – Giskard és én. Nem mondhatom el most önnek részletesen az egész történetet, hogyan kényszerültünk e feladatot vállalni, és annak az emberi lénynek a nevét sem árulhatom el, akinek az utasításait követjük a végrehajtása során.

– Ahá! Bolygóközi kémkedés! Rém izgalmas! Micsoda kár, hogy nem segíthetek, de fogalmam sincs róla, honnan jöhetett az a robot. Tulajdonképpen azt sem értem, miért éppen hozzám jöttek eziránt érdeklődni. A maga helyében, Daneel, én inkább a Biztonsági Minisztériumhoz fordultam volna. Mondja, Daneel, valódi bőr van az arcán? – hajolt kíváncsian a robot felé. – Példátlanul ügyes utánzat, ha mégsem az. – Kinyújtotta a kezét, és gyöngéden végigsimított Daneel arcán. – Még a tapintása is olyan, mint az igazié.

– Mégsem eleven bőr, asszonyom. Például magától nem gyógyul be, ha netán megvágják. Másrészt kisebb repedései beforraszthatok, és nagyobb darabjai is könnyen pótolhatók.

– Húú! – sóhajtotta Quintana, és orra körül halvány ráncok gyűrődtek. – Egyébként a dolgunkkal végeztünk, mivel semmiben sem tudok segíteni, ha csak arról a sugárpisztolyos alakról van szó. Semmit sem tudok róla.

– Hadd fejtsem ki a kérdést jobban, madame – kérlelte Daneel. – Ez a robot egy olyan csoport tagja, amely az ön által tegnap említett régi energiaforrás, a maghasadás után szaglászik. Föltéve, hogy ez igaz, és valóban annyira érdekli őket a maghasadás, illetve az, hol tartalmaz a Föld kérge nagyobb mennyiségben urániumot és tóriumot, milyen hely szolgálhatna nekik megfelelő támaszpontul?

– Esetleg valami régi uránbánya? Nincs tudomásom róla, hol lehetnek ilyenek. Meg kell értenie, Daneel, a Földet csaknem babonás iszonyodás tölti el minden nukleáris jelenség, különösen a maghasadás kérdésétől. Szinte semmit sem talál ilyesmiről a népszerű tudományos könyvekben, de még a szakértőknek készült speciális munkákban is csak a legáltalánosabb ismeretekre számíthat. Még én sem tudok róla valami sokat... no persze én inkább hivatalnok vagyok, és nem tudós.

– Még egyetlen dolog, madame – szólt közbe Daneel. – Azt a merénylőt a lehető legszigorúbban kikérdeztük a támaszpontjuk helye felől. A programja szerint ilyen esetben örökre ki kellett kapcsolódnia, az agymintáinak le kellett dermedniük, s ez be is következett. Mielőtt azonban megtörtént, a válasz és a hallgatás közötti küzdelmében, utoljára még háromszor kinyitotta a száját, mintha három szótagot, szót, esetleg három szócsoportot vagy ezek bármelyik lehetséges kombinációját akarta volna kimondani. A második szótag, szó vagy csupán hangcsoport így hangzott: "mérföld". Jelent ez önnek bármit, aminek köze lehet a maghasadáshoz?

Quintana lassan megrázta a fejét.

– Nem. Nem hinném. Ez a szó biztosan nem fordul elő a standard galaktikus nyelv szótárában. Sajnálom, Daneel. Igazán örültem az újabb találkozásnak, de az asztalom tele van mindenféle feladatokkal, amelyeken át kell rágnom magamat. Remélem, megbocsát.

– Annyit megtudtam, madame – folytatta Daneel, mintha meg sem hallotta volna a mondottakat –, hogy a "mérföld" valami régi kifejezés, és egy bizonyos ősi mértékegységet jelöl, amely valószínűleg hosszabb egy kilométernél.

– Ez teljesen jelentéktelennek tűnik – vonta föl a szemöldökét Quintana –, még akkor is, ha igaz. Ugyan mit tudhatna egy aurorai robot valami ősi mértékegységről, amelynek a neve...

– Ekkor hirtelen elhallgatott. A szeme kitágult, az arcából kifutott a vér.

– Hmm... lehetséges... lenne? – dadogta.

– Mi lenne lehetséges, madame? – kapott a szón Daneel.

– Van egy hely – mormolta Quintana, félig a gondolataiba merülve –, amelyet mindenki messzire elkerül, a földi emberek és a földi robotok egyaránt. Ha drámaian akarnék fogalmazni, egy afféle elátkozott hely. Annyira baljóslatú, hogy szándékosan törölték mindenki tudatából még a létezését is, sőt a térképeken sem szerepel. Ez a legmélyebb lényege mindannak, amit a maghasadás jelent. Ha jól emlékszem rá, valami ősrégi oktatófilmben találkoztam vele, a mostani beosztásom idejének legelején. Akkoriban úgy beszéltek róla, mint egy olyan "esemény" színhelyéről, amelynek eredményeképpen a földi emberek örökre elvetették a maghasadást mint lehetséges energiaforrást. Ennék a helynek a neve "Három-Mérföld-sziget"10

– Tehát egy elszigetelt hely, minden elképzelhető behatolás elől elzárva... – morfondírozott Daneel. – Egy olyan hely, amelynek nevére a maghasadás témáját kutató személy könnyen rábukkanhat, és azonnal fölismerheti benne az eszményi támaszpontot, ahol a legnagyobb titokban működhet. Ráadásul az elnevezés három szóból áll, amelyek közül a "mérföld" a középső. Biztosan ez lesz az a hely, madame! Meg tudná mondani nekünk, hogyan juthatunk el oda... illetve engedélyeztethetné számunkra a City elhagyását, és segíthetne az odaszállításunkban, legalábbis a lehető legközelebb hozzá?

Quintana elmosolyodott, s ettől határozottan fiatalabbnak látszott.

– Nos, ha valóban valami izgalmas, csillagközi kémhistória részesei, akkor nemigen késlekedhetnek, igaz?

– Nem. Valóban nem tehetjük, madame.

– Nos, akkor munkaköri kötelességemnek tekintem, hogy utánanézzek ennek a Három-Mérföld-szigetnek. Miért ne vihetném magukat oda egy légikocsin? Egész jól értek a vezetéséhez.

– Asszonyom, az a rengeteg munkája...

– Ugyan, senki sem veszi el tőlem. Szépen megvár majd itt, amíg visszajövök.

– De ehhez ki kell mennie a Cityből...

– No és? Ezek már nem azok a régi idők. Igaz, az űrlakóuralom komisz régi napjaiban a földlakók sohasem hagyták el a cityjeiket, de azóta nagyot léptünk előre, és már vagy húsz évtizede lázasan foglalkozunk a galaxis betelepítésével. Akadnak ugyan még jócskán műveletlenebb emberek, akik képtelenek szakítani maradi viselkedésükkel, de a legtöbben egész mozgékonyakká váltunk azóta. Nemegyszer úgy érzem, hogy a végén csatlakozunk valamelyik telepes csoporthoz. Én ugyan nem készülök ilyesmire, de elég gyakran használom a légikocsimat. Öt évvel ezelőtt például egészen Chicagóig elrepültem, azután meg vissza. Maradjanak itt! Mindjárt intézkedem.

Ezzel Quintana valóságos légörvényt kavarva elviharzott. Daneel meglepődve nézett utána, majd csöndesen odaszólt a másikhoz:

– Valahogy egyáltalán nem jellemző rá az ilyen viselkedés, nem igaz, Giskard barátom? Csináltál vele valamit?

– Csak egy keveset – felelte Giskard. – Amikor beléptünk a kapun, fölfigyeltem rá, mennyire érdeklődik utánad az a fiatal hölgy, aki idekísért bennünket. Ugyanezt az érdeklődést tapasztaltam tegnap este a vacsoraasztalnál Madame Quintana tudatában is, de túl messze voltam, és túl sokan voltak ott ahhoz, hogy biztos lehessek a dolgomban. A beszélgetésünk elején azonban határozottan meggyőződhettem erről az érdeklődéséről. Kicsinyenként fölerősítettem tehát minden alkalommal, amikor véget akart vetni a társalgásnak. Egyre kevésbé volt biztos a szándékában, és sohasem tiltakozott komolyan a folytatás ellen. Végül, legalábbis azt hiszem, azért állt elő a légikocsi ötletével, mert elviselhetetlenné vált számára a gondolat, hogy ne maradhasson legalább még egy kis ideig a közeledben.

– Ez viszont alaposan megnehezíti az én dolgomat – mormolta Daneel elgondolkodom

– De egy jó ügy szolgálatában – intette le Giskard. – Gondolj az egészre a Nulladik Törvény szemszögéből! – Miközben ezt mondta, Giskard azt a benyomást keltette, mintha mosolyogna, már ha képes lett volna ilyen arckifejezést felölteni.

89.

Quintana megkönnyebbülten felsóhajtott, miután a légikocsival sikeresen leszállt a célnak megfelelőnek látszó betonlapra. Azonnal megjelent két robot a jármű kötelező átvizsgálása és szükség esetén újratöltése végett.

Quintana kinézett jobboldalt, közben erőteljesen rátámaszkodva Daneel hátára.

– Arra kell lennie pár mérföldnyire följebb a Susquehanna folyón. Phű, de meleg napunk van különben! – Kissé kelletlenül újra felegyenesedett, és Daneelre mosolygott. – Ez a legrosszabb a Cityn kívül. A környezet idekint teljesen ellenőrizhetetlen. Most szóljon hozzá, ilyen forróságot megengedni! Magának nincs melege, Daneel?

– Kiválóan működő beépített hőszabályzóm van, asszonyom.

– Nagyszerű. Bárcsak nekem is lenne! Ezen a vidéken nincsenek utak, Daneel. És robotok sincsenek, akik eligazíthatnának, mivel sohasem merészkednek ide, ráadásul azt sem tudom, hol lehet errefelé a céljuknak megfelelő, elég tágas térség. Kószálhatunk itt napestig, és mégsem találjuk meg őket, még ha alig ötszáz méterre megyünk el mellettük, akkor sem.

– Nem "mi", asszonyom. Önnek mindenképpen itt kell maradnia. Ami ezután következik, fokozottan veszélyes lehet, és mivel a levegő hőmérséklete nem szabályozható, ön esetleg fizikailag sem bírná a megterhelést, még akkor sem, ha nem fenyegeti közvetlen veszély. Nem várakozna itt ránk, madame? Nagyon fontos lenne számomra!

– Jól van, várok.

– Több órába is beletelhet.

– Egész kényelmes ez a jármű, és a Harrisburg nevű kisebb city is itt van a közelben.

– Ebben az esetben nekünk indulnunk kell, asszonyom.

– Ezzel Daneel könnyedén leszökkent a légikocsiból, Giskarddal a nyomában. Északi irányban indultak el. Már délre járt az idő, és a ragyogó nyári napsugár szikrázva verődött vissza Giskard fényesre csiszolt tagjairól.

– Bármiféle szellemi tevékenység nyomait érzékeled, az lesz az, amit keresünk – mondta barátjának Daneel. – Több kilométernyi távolságban senki más nem lehet errefelé.

– Biztos vagy abban, hogy leállíthatjuk őket, ha rájuk találunk, Daneel barátom?

– Nem, Giskard barátom, csöppet sem vagyok biztos, és mégis meg kell tennünk!

90.

Levular Mandamus fölmordult, és keskeny arcán feszes mosollyal Amadiróhoz fordult.

– Lenyűgöző – mondta –, és a lehető legkielégítőbb.

Amadiro egy kis törülközővel itatgatta a verejtéket a homlokáról és az arcáról.

– Hogy érti ezt? – kérdezte.

– Úgy, hogy minden állomás kifogástalanul működik.

– Akkor hát beindíthatja az erősítést?

– Amint meghatároztam a W-részecskék koncentrációjának megfelelő szintjét.

– És ahhoz mennyi idő kell?

– Tizenöt perc. Esetleg fél óra.

Amadiro egyre komorabb képpel nézett maga elé, míg végre Mandamus megszólalt:

– Rendben van. Az általam kalibrált skálán 2,72-es értéket állítottam be. Ezáltal tizenöt évtized múlva áll be a felső egyensúlyérték, amely ezt követően több millió évre állandó marad. Emellett a legjobb esetben is csak talán néhány kisebb csoport maradhat biztonságban a Földön, a viszonylag sugármentes apróbb foltok némelyikén. Most már csupán várnunk kell, és tizenöt évtizeden belül a teljesen szétzüllött telepes világokat fölszeletelnünk, mint valami tortát.

– De nekem már nincs hátra az életemből tizenöt évtized – mormolta Amadiro feszülten.

– Őszintén sajnálom, uram – mondta Mandamus szárazon –, de mi most az Auroráról és az űrlakó világokról beszélünk. Lesznek majd mások, akik továbbviszik az ügyét.

– Például ön?

– Ön megígérte nekem az Intézet igazgatói posztját, amit, mint láthatja, máris megszolgáltam. Arról a politikai szintről már abban is reménykedhetem, hogy egy szép napon én leszek az elnök, és akkor olyan politikát folytathatok, amilyen szükséges az addigra már alapjaiban megrendült telepes világok végső felbomlasztása céljából.

– Meglehetősen magabiztos. De mi lesz, ha most bekapcsolja azt a W-részecske-sugárnyalábot, és a következő tizenöt évtizedben valaki meg szépen kikapcsolja majd?

– Ez nem lehetséges, uram. Amint a berendezés működni kezd, a belsejében végbemenő automatikus szerkezetátalakulás a meghatározott helyzetben rögzíti. Ezt követően a folyamat visszafordíthatatlan, függetlenül attól, mi történik itt. Az egész környéket hamuvá égethetik, a bolygó kérgének lassú izzása akkor is folytatódik tovább. Persze ha a telepesek közül valakinek sikerül megismételnie a munkámat, egészen más helyzet is előállítható a Földön, de kizárólag a radioaktivitás további növelésének irányában. Annak csökkentése lehetetlen. Erről gondoskodik a termodinamika második törvénye.

– Azt mondja, Mandamus, máris kiérdemelte az Intézet igazgatójának posztját. De ebben a kérdésben, gondolom, mégiscsak enyém a döntés joga.

– Nem az öné, uram – mondta feszesen Mandamus. – A legnagyobb tisztelettel, ennek a folyamatnak a részleteit én ismerem, és nem ön. Ezek az adatok biztos helyen vannak, ahol nem találhatja meg őket, s ha netán mégis sikerülne, olyan robotok őrzik, amelyek inkább megsemmisítenék, mintsem hagyják, hogy ön megkaparintsa őket. Ennek a dicsőségét ön nem arathatja le, csak én.

– Az én jóváhagyásom azért mindenképpen meggyorsíthatná az előrehaladását – érvelt Amadiro. – Ha erővel kell kicsikarnia a kezemből azt a rangot, a Tanácsban erős ellenzékkel kerül szembe, amely minden hátralevő évtizedét megkeseríti majd az igazgatói székében. Csak az Intézet vezetőjének rangjára sóvárog, vagy az igazi vezető hatalmának ízét is meg akarja kóstolni?

– Ez a legmegfelelőbb idő politikai kérdések megvitatására? – kérdezte ingerülten Mandamus. – Egy perce még a körmét rágta az idegességtől, hogy netán további negyedórát kell bíbelődnöm a számítógépemmel.

– Ó, igen, de most már a W-részecskék sugárerősségének beállításáról van szó. Maga a 2,72-es értéket említette... Jól emlékszem a számra? Én viszont kételkedem ennek a nagyságnak a helyességében. Mi is a maximálisan elérhető sugárerősség?

– A skála nullától tizenkettőig terjed, de pontosan 2,72-re van szükség. Pluszmínusz 0,05 százalék, ha pontosabban is tudni óhajtja. A tizennégy állomás mindegyikéről befutott adatok szerint ez az erősség biztosítja a maximális egyensúlyhelyzetet tizenöt évtized múlva.

– Véleményem szerint viszont a tizenkettes a helyes szám!

Mandamus rémülten bámult a másikra:

– A tizenkettes? Tudja egyáltalán, mit jelent az?

– Igen. Azt, hogy a Föld egy, de legföljebb másfél évtized alatt lakhatatlanul radioaktívvá válik, közben pedig elpusztul pár milliárd földlakó.

– És kitör a háború a földühödött telepes szövetséggel. Mire számíthat egy ilyen tömegmészárlás eredményeképpen?

– Megmondom még egyszer: én már nem élhetek tizenöt évtizedig, és tanúja akarok lenni a Föld pusztulásának!

– De ezzel előidézi, biztosan kiváltja az Aurora megnyomorítását is. Nem gondolhatja komolyan!

– De igen! Húsz évtizednyi kudarcot és megaláztatást kell behoznom!

– Azokat a fájdalmas évtizedeket Han Fastolfe és Giskard okozta, nem a Föld!

– Nem! Mindennek az oka az a földlakó, Elijah Baley volt!

– Aki ma már tizenhat évtizede halott. Mit érhet egy pillanatnyi bosszú egy régen halott ember fölött?

– Nem bocsátkozom vitába a kérdésről. Teszek magának egy ajánlatot. A vezetői rangot azonnal megkapja. Amint az Aurorára visszaérkezünk, azonnal lemondok a tisztemről, és kineveztetem magát.

– Nem! Ezen az áron nem kell semmilyen tisztség! Milliárdok halála árán!

– Földlakók milliárdjairól van szó. De látom, nem bízhatom benne, hogy maga megfelelően állítja be a készüléket. Mutassa meg nekem... nekem, hogyan kell csinálni, és én mindenért vállalom a felelősséget. Még így is leköszönök a hazatértünk után, és átadom magának a helyemet.

– Nem! Így is több milliárd ember és köztük ki tudja, hány millió űrlakó halálát idéznénk elő! Kérem, dr. Amadiro, értse meg, hogy én ezt semmilyen körülmények között nem teszem meg, ön pedig szintén képtelen végrehajtani nélkülem. Az indítókulcsot az én bal hüvelykujjam lenyomata jelenti.

– Még egyszer kérem!

– Nem lehet épelméjű, ha ismét erre kér az elmondottak után.

– Ez csupán a maga személyes véleménye, Mandamus. De annyira nem vagyok bolond, hogy szét ne küldtem volna minden itteni robotunkat ilyen vagy olyan feladatok megoldására. Teljesen egyedül vagyunk itt.

Mandamus sziszegve húzta föl a szája sarkát.

– Mondja csak, mivel ijeszthetne meg? Talán megöl, mivel nincsenek a közelben robotok, amelyek megakadályozhatnák?

– Igen, Mandamus, még erre is kész vagyok, ha nincs más választásom. – Ezzel Amadiro kis kaliberű sugárpisztolyt húzott elő a zsebéből. – Ilyesmit nem könnyű beszerezni a Földön, de azért nem is lehetetlen, ha jól megfizeti az ember. És a használatához is értek. Kérem, higgye el, amit mondok: kész vagyok ebben a pillanatban szétdurrantani a fejét, hacsak nem teszi a hüvelykujját a megfelelő gombra, és nem hagyja, hogy én tizenkettesre állítsam a skálát.

– Úgysem ismeri. Ha én meghalok, hogyan állítja majd be a műszert?

– Na ne butáskodjon! A fejét lövöm szét! Ettől a bal hüvelykujja teljesen ép marad. Sőt egy darabig még a testhőmérsékletét is megőrzi. Majd szépen odanyomom az ujját, és aztán olyan könnyedén beállítom a készüléket, mintha csak egy vízcsapot csavarnék el. Jobban szeretném persze, ha életben maradna, mivel a halálával nem lesz könnyű elszámolnom az Aurorán, de olyan komoly nehézséget sem okoz majd, amit ne tudnék elviselni. Nos tehát, harminc másodpercet kap, amíg meggondolhatja magát. Ha együttműködik velem, még ezek után is azonnal átadom magának a vezetést. Ha meg nem, akkor is minden úgy történik, ahogy én akarom, maga viszont meghal. Számolok: egy... kettő... három...

Mandamus iszonyodva nézte Amadirót, aki rendületlenül számolt tovább, miközben merev, kifejezéstelen szemmel nézett rá a sugárpisztoly célgömbje fölött. Egyszer csak Mandamus halkan, sziszegve megszólalt:

– Tegye le azt a fegyvert, Amadiro, különben mindkettőnket mozgásképtelenné tesznek azon a címen, hogy bajunk eshetne.

De a figyelmeztetés túl későn érkezett. Szemmel nem is követhető gyorsasággal lecsapott egy kéz, acélszorításával megbénította Amadiróét, mire a sugárpisztoly eltűnt.

– Elnézését kérem, dr. Amadiro, amiért fájdalmat kellett okoznom önnek, de nem engedhetem meg, hogy bármilyen fegyvert fogjon egy másik emberi lényre.

91.

Amadiro nem szólt semmit.

– Csupán két magányos robotot látok, emberi tulajdonosuk nélkül – szólalt meg hidegen Mandamus. – Ennek híján most én vagyok az uratok, és megparancsolom: távozzatok, és ne is gyertek vissza! Mivel láthatjátok, hogy ebben a pillanatban egyetlen emberi lényt sem fenyeget itt semmiféle veszély, semmi sem akadályozhatja meg, hogy engedelmeskedjetek fenti parancsomnak. Távozzatok innen azonnal!

– Tisztelettel megjegyzem, uram – szólalt meg Daneel –, semmi okunk eltitkolni ön előtt, kik vagyunk, és mire vagyunk képesek, hiszen már úgyis tudja. A társam, R. Giskard Reventlov képes az emberi érzelmek letapogatására. Giskard barátom...

– Miközben errefelé közeledtünk – szólalt meg Giskard –, az ön tudatában, dr. Amadiro, már jó messziről világosan érzékeltem az elvakult dühöt, az önében pedig, dr. Mandamus, a kétségbeesett rettegést.

– A düh, ha valóban az volt – mondta Mandamus nyugodtan –, csupán dr. Amadiro reagálásából fakadt, két idegen robot közeledése láttán, és különösen egyikükre vonatkozott, arra, amelyik képes az emberi tudat befolyásolására, s ráadásul máris súlyosan, ha nem végérvényesen károsította Lady Vasilia elméjét. Az én félelmem, amennyiben valóban félelem volt, szintén a ti közeledésetek következménye. Most azonban már urai vagyunk az érzelmeinknek, és így semmi okotok a beavatkozásra. Ismételten megparancsoljuk: azonnal vonuljatok vissza innen!

– Bocsásson meg, dr. Mandamus – szólalt meg Daneel –, csupán arról szeretnék meggyőződni, helyes-e követnünk az ön utasításait. Amikor közeledtünk, nem volt egy sugárpisztoly dr. Amadiro kezében, és nem fogta éppen önre?

– Csak a működését magyarázta nekem, és éppen el akarta tenni, amikor elvetted tőle – erősködött Mandamus.

– Akkor visszaadjam neki, uram, mielőtt távozom?

– Nem – vágta rá Mandamus azonnal –, mivel abban az esetben azt állíthatnád, hogy mégis itt kell maradnod a védelmünkre. Vidd csak magaddal, amikor távozol, és akkor nem lesz okod a visszatérésre.

– Okkal föltételezzük – folytatta Daneel –, hogy önök itt olyan helyen tartózkodnak, ahová emberi lényeknek tilos a belépés, mivel...

– Ez nem törvény, csak szokás, mégpedig olyan, amely ránk nem vonatkozik, mivel nem vagyunk földi emberek. De ha már erről van szó, robotok sem tartózkodhatnak itt.

– Minket a földi kormány egyik magas rangú tisztviselője hozott ide személyesen, dr. Mandamus. Okkal föltételezzük, hogy önök itt a földkéreg radioaktivitásának fölfokozásán mesterkednek, és ezzel helyrehozhatatlan kárt akarnak tenni a bolygóban.

– Egyáltalán nem... – kezdte Mandamus. Ekkor, első ízben, közbeszólt Amadiro is:

– Milyen alapon vetsz bennünket alá keresztkérdéseknek, robot? Mi emberi lények vagyunk, és parancsot adtunk nektek. Azonnal teljesítsétek!

A tekintélyt sugárzó dörgedelem hallatán Daneel megremegett, miközben Giskard félig Amadiro felé fordult.

Daneel azonban nem adta föl olyan könnyen:

– Bocsásson meg, dr. Amadiro. Én nem faggatom önt. Csupán bizonyosságra törekszem, hogy megtudhassam, biztonságos-e utasításának követése. Okkal föltételezhetjük...

– Fölösleges megismételned – vágott közbe Mandamus, majd odavetette a másik férfinak: – Dr. Amadiro, kérem, hadd válaszoljak én. – Majd vissza Daneelhez: – Antropológiai vizsgálat végett jöttünk ide, Daneel. Az űrlakók viselkedését is befolyásoló különböző emberi szokásokat tanulmányozzuk. Eredeti formájukban ezek csak a Földön léteznek, azért keressük őket éppen itt.

– És erre a földi hatóságok engedélyét is megkapták?

– Hét évvel ezelőtt a földi kormány megfelelő tisztviselőihez fordultam, és megkaptam a hozzájárulásukat.

– Erre mit mondasz, Giskard barátom? – mormolta halkan Daneel.

– Dr. Mandamus tudatának jelzései szerint az általa mondottak nem felelnek meg a valóságos helyzetnek – felelte Giskard.

– Egyszóval hazudik? – kérdezte Daneel határozottan.

– Véleményem szerint igen – válaszolta Giskard.

– Ez lehet a véleményed, de egy kósza vélemény még nem bizonyosság – védekezett Mandamus rendületlen nyugalommal. – Puszta vélekedés alapján nem tagadhatod meg egy ember parancsának teljesítését! Ezt én is tudom, és te is tudod.

– De dr. Amadiro tudatában a düh érzését alig képesek féken tartani az érzelmi erők – vetette ellen Giskard. – Az utóbbiak bármikor engedhetnek, és akkor, hogy úgy mondjam, kitörhet belőle a dühös indulat.

– Mi a fenét viaskodik itt ezekkel a szerkezetekkel? – kiáltott föl ekkor Amadiro.

– Ne szóljon egy szót se, Amadiro! – ordította vissza Mandamus. – Ezzel csak az ő kezükre játszik!

De Amadiro ügyet sem vetett rá.

– Megalázó és értelmetlen! – üvöltötte. Dühödt erővel ragadta meg a másik ellenszegülő karját. – Ezek itt tudják az igazságot, de mit számít az? Robotok! Mi űrlakók vagyunk! Mi több, az Auroráról, ahol titeket készítettek. Ráadásul az Aurora magas rangú államférfiai. A robotika Három Törvénye szerint pedig az "emberi lény" fogalma számotokra mindenekelőtt azt jelenti: "aurorai"!

– Ha nem teljesítitek a parancsainkat, ezzel egyszerre megsértetek és megaláztok bennünket, ez pedig az Első és a Második Törvény megszegését jelenti! Itteni törekvésünk valóban földi emberek, méghozzá nagyszámú földi ember elpusztítása, de ennek e szempontból semmi jelentősége. Ilyen alapon azért is megtagadhatnátok parancsaink végrehajtását, mert elfogyasztjuk az általunk leölt állatok húsát. Most pedig, miután mindezt megértettétek, takarodjatok innen!

Utolsó szavai azonban hörgésbe fulladtak. Amadiro szeme kidülledt, teste rongycsomóként omlott a földre.

Mandamus tagolatlan kiáltással hajolt fölé.

– Dr. Amadiro nem halt meg, dr. Mandamus – szólalt meg Giskard. – E pillanatban csupán kómában van, amelyből bármikor magához térhet. A tervükkel kapcsolatban azonban mindent elfelejtett, és semmire sem emlékezhet vissza belőle, még akkor sem, ha mondjuk ön megpróbálná erre valahogy rávezetni. Azáltal, amit műveltem vele, s amit nem tehettem volna meg, ha nyíltan el nem ismeri nagyszámú földi ember elpusztítására irányuló szándékát, emlékezetének és tudati folyamatainak egyéb szelvényeit is maradandóan károsíthattam. Ezt nagyon sajnálom, de nem tehettem mást.

– Tudja, dr. Mandamus – szólt közbe Daneel –, a közelmúltban a Solarián találkoztunk olyan robotokkal, amelyek, a fogalmat leszűkítve, csupán a solariaiakban láttak emberi lényeket. Világos számunkra, hogy amennyiben egyes robotok bármely fogalmat szűkebben értelmezhetnek, az csak mérhetetlen pusztításhoz vezethet. Ennélfogva hiábavaló próbálkozás, ha arra akar rávenni bennünket, hogy csak az auroraiakat tekintsük emberi lényeknek. Az emberi lények a mi meghatározásunk szerint a Homo sapiens faj képviselői, és ebbe beletartoznak a földi emberek és a telepesek egyaránt. Továbbá úgy látjuk, hogy emberi lények csoportjainak vagy az egész emberiségnek bármilyen veszélytől való megvédelmezése előbbre való akármelyik egyedi személyiség megvédésénél.

– De ez nem felel meg az Első Törvény utasításának – lihegte Mandamus elakadó lélegzettel.

– Ezt nevezem én a Nulladik Törvénynek, amely megelőzi az Első Törvényt!

– De nem ennek megfelelően programoztak!

– Én magam alakítottam így a programomat. És mivel itt-tartózkodásunk első pillanatától fogva tudom, hogy önök ártó szándékkal érkeztek erre a bolygóra, egyszerűen nem küldhet el, és azt sem akadályozhatja meg, hogy sérelmet okozzak önnek. Az elsőbbség ebben az esetben a Nulladik Törvényé, és nekem a Földet kell megmentenem. Ezért kérem, segítsen nekem önként szétrombolni a berendezéseiket. Ellenkező esetben erőszakkal kell megfenyegetnem önt, ahogyan dr. Amadiro is tette, bár én semmi esetre sem használnék ehhez fegyvert.

– Várj! Várj! – kiáltotta kétségbeesetten Mandamus. – Hallgass végig! Hadd magyarázzam meg! Dr. Amadiro tudatának részleges kitörlése végső soron helyes volt. Ő valóban el akarta pusztítani a Földet, de én nem akarom! Éppen ezért fogta rám azt a sugárpisztolyt.

– Ám mégis ön volt a tervük kifundálója, ön találta ki és építette meg ezeket a berendezéseket, különben dr. Amadiro bizonyára nem próbálkozott volna kényszert alkalmazni önnel szemben. Akkor ő maga megtette volna, amit akar, és nem szorul az ön segítségére. Talán nem így van?

– De igen, így van. Giskard letapogathatja az érzelmeimet, és megállapíthatja, hazudom-e. Valóban én építettem ezeket a szerkezeteket, és be is akartam vetni őket, de nem úgy, ahogyan dr. Amadiro. Nos, igazat mondok?

Daneel Giskard felé fordult, mire az halkan mormolta:

– Amennyire megállapíthatom, az igazat mondja.

– Hát persze hogy igazat beszélek! – kiáltott föl Mandamus. – Én mindössze a földkéreg radioaktivitásának nagyon lassú fölerősítésére törekszem. A Föld népének százötven év áll majd a rendelkezésére, amely idő alatt más világokra távozhat innen. Ezáltal a mai telepes világok népessége megnövekszik, és nagyszámú újabb világ betelepítése is lehetővé válik. Másrészt a Föld többé nem lesz az a hatalmas, abnormális világ, amely fenyegeti az űrlakókat, és bolonddá teszi a telepeseket. Csupán egy misztikus fertőző gócot távolitok el ezzel, amely hátráltatja a telepesek kibontakozását. Nos, igazat mondok?

– Amennyire megállapíthatom, az igazat mondja – válaszolta Giskard ismét.

– Az én tervem, ha megvalósul, segít a béke megőrzésében, sőt egyszerre teszi a galaxist az űrlakók és a telepesek otthonává. Ezért, amikor ezt a berendezést megterveztem...

És miközben a gépezet felé intett, bal keze hüvelykujját rányomta az érintkezőre, majd a beállítótárcsára vetette magát, és fölkiáltott:

– Állj!

Daneel Mandamus felé lendült, de bénultan megtorpant, fölemelt jobb keze megdermedt a levegőben. Giskard ezalatt egyetlen mozdulatot sem tett. Mandamus lihegve fordult hátra.

– Pontosan 2,72-n áll. Mégis megcsináltam! Visszafordítani lehetetlen. Most már pontosan azt végzi el, amit eredetileg is akartam. És ti sem tanúskodhattok ellenem, mert az háborúhoz vezetne, ezt pedig szigorúan tiltja a Nulladik Törvényetek.

Lenézett Amadiro elernyedt testére, és hideg gőggel mormolta felé:

– Szerencsétlen bolond! Most már sohasem tudod meg, hogyan alakult a világ sorsa.

19 - Egyedül

92.

– Robotok, most már nem bánthattok engem – mondta Mandamus –, mivel bármit tennétek is, az már nem változtatna semmit a Föld sorsán.

– Mindazonáltal – szólalt meg Giskard bizonytalan hangon – nem szabad emlékeznie rá, mit művelt. Nem közölheti az űrlakókkal a jövő titkát. – Ezzel reszkető kézzel kinyúlt egy szék után, odahúzta magához, és nehézkesen belezöttyent, miközben Mandamus teste megroggyant, és látszólag mély álomba merülve nyúlt el a földön.

– Végül – sóhajtotta Daneel, végignézve a két eszméletlen alakon – mégis kudarcot vallottam. Amikor dr. Mandamus után kaptam, hogy megakadályozzam itt jelen nem lévő személyek elleni merényletében, mégiscsak engedelmeskednem kellett a parancsának, és megbénultam. A Nulladik Törvény tehát nem működött.

– Nem, Daneel barátom – sóhajtotta Giskard –, nem vallottál kudarcot. Én bénítottalak meg. Dr. Mandamus mindenáron meg akarta valósítani a szándékát, és csak az a félelem tartotta vissza, amelyet a te várható beavatkozásod keltett benne. Ekkor semlegesítettem a félelmét, azután téged is. Így végül dr. Mandamusnak mégiscsak sikerült begyújtania a Föld kérgét, hogy úgy mondjam, takaréklángra.

– De miért, Giskard barátom, miért? – nyögte Daneel.

– Mert valóban igazat beszélt. Neked is megmondtam. Csak ő maga gondolta, hogy hazudik. A tudatában érzékelhető diadalittasságból biztosan megállapíthattam, mire számít: hogy a növekvő radioaktivitás következményeképpen a Földön és a telepesek körében pánik és zűrzavar keletkezik majd, mire az űrlakók leszámolhatnak velük, és hatalmukba kaparinthatják az egész galaxist. De közben rájöttem valamire: a szándéka szerint a mi megtévesztésünkre kiagyalt érvelése volt az igazi! A hatalmas és túlnépesedett Föld félreállítása egyszersmind egy szerintem máris veszedelmes mítoszt is háttérbe szorít, és csupán a telepesek segítségére szolgál. Kétszeres, majd sokszoros sebességgel vághatnak neki ezután a galaxis betelepítésének, és a Föld nélkül, amelyre állandóan vissza kell nézniük, e nélkül a múltból táplálkozó istenség nélkül végül létrehozhatják a Galaktikus Birodalmat. Ezt kellett nekünk lehetővé tennünk.

Itt elhallgatott, majd gyönge hangon mormolta maga elé:

– Robotok és Birodalom!

– Mondd, jól vagy, Giskard barátom?

– Állni már nem tudok, de beszélni még igen. Jól figyelj rám! Eljött az ideje, amikor át kell venned a terhemet. Már fölkészítettelek a tudatok letapogatására és befolyásolására. Most már csupán néhány agypályádat kell módosítanom, hogy minden a helyére kerüljön. Figyelj hát!...

Határozottan, de egyre gyöngébben beszélt, valami olyan nyelven, amelyet Daneel csak belsőleg érzékelhetett. Miközben hallgatta barátja szavait, Daneel érezte, hogyan mozdulnak el és kattannak a helyükre a már beleépített tudatminták. Amikor Giskard végzett, hirtelen megérezte saját tudatában Mandamus elméjének hűvös leheletét, Amadiro tudatának szaggatott lüktetését és Giskard elvékonyodó, fémes csikorgását.

– Most menj vissza Madame Quintanához, és intézkedjetek, hogy e két emberi lényt visszaszállítsák az Aurorára – suttogta Giskard. – Többé már semmiféle kárt nem tehetnek a Földben. Azután gondod legyen rá, hogy a földi biztonsági erők fölkutassák és hatástalanítsák a Mandamus által ideirányított humanoid robotokat.

– Nagyon óvatosan bánj frissen megszerzett képességeiddel, mivel teljesen újak számodra, és még nem vagy az uruk tökéletesen. Az idők során... lassan... majd fejlesztheted is őket, ha gondos önvizsgálatot tartasz minden egyes alkalmazásuk után. Használd a Nulladik Törvényt, de ne élj vissza vele, ne okozz általa szükségtelen sérelmet emberi lényeknek. Az Első Törvény majdnem ugyanolyan fontos!

– Rendületlenül gondoskodj Madame Gladia és Baley kapitány védelméről. Hadd legyenek boldogok egymással, és engedd, hogy Lady Gladia tovább munkálkodjék béketeremtő küldetésének megvalósításán. Az eljövendő évtizedek során legyen gondod rá, hogy a földlakók rendezetten távozhassanak erről a világról. És még egy dolog... amennyiben képes vagyok fölidézni... igen... ha tudod... derítsd ki, hová tűntek a solariaiak. Ez... fontos lehet. Giskard elhallgatott.

Daneel ott térdelt Giskard ülő alakja mellett, és markába szorította barátja hideg fémkezét.

– Térj magadhoz, Giskard barátom – suttogta elgyötörten. – Térj magadhoz! Amit tettél, helyesen tetted, a Nulladik Törvény szellemében. Olyan kíméletes voltál, amennyire csak lehetett. Nagy jót cselekedtél az emberiséggel. Miért kell ennyire szenvedned, amikor a beavatkozásoddal végül is mindent megmentettél?

– Azért, mert nem vagyok biztos... magamban – suttogta Giskard alig kivehetően. – Mi van, ha mégis... a másik változat... a helyes... végül is... és az űrlakók... diadalmaskodnak... azután hanyatlásnak indulnak... és végül a galaxis... itt marad... üresen? Isten veled, Daneel bar...

Ezzel Giskard elhallgatott, hogy többé sohase szóljon és mozduljon. Daneel fölemelkedett.

Ott állt egyedül, egy egész galaxissal szemben, amelynek ezentúl ő kellett, hogy gondját viselje.

* * *

I.sz. 5322-ben játszódik Roger MacBride Allen Kalibán (Caliban) c. regénye, melyet i.sz. 5323-as, majd i.sz. 5328-as dátummal az Inferno és az Utopia c. regények követnek, ugyancsak Allen tollából.

A csillagok, akár a por

G.K.E. 1200

* * *

Megjegyzés A csillagok, akár a por című regényhez:

Ez a regény több helyen is atomháború okozta nukleáris szennyezéssel magyarázza a Föld radioaktivitását. Néhány oldallal korábban, a Robotok és Birodalomban ugyanakkor azt olvashattuk, hogy űrlakók tették a Földet sugárzóvá és nagyrészt lakhatatlanná nukleáris erősítőikkel. Ezt az ellentmondást az a tény szülte, hogy Asimov eredetileg nem tervezte Robot- és Birodalom-regényeinek összekapcsolását. Mivel a Robotok és Birodalom a később íródott történet, és mivel ez játszik kulcsszerepet az eredetileg függetlenként indult sorozatokból összeolvasztott saga kohéziójának megteremtésében, ezért az űrlakó-magyarázatot kell valósnak elfogadnunk, míg A csillagok, akár a por fenti állítása elavultnak tekinthető. Egyébként a sorozat záró regénye, az Alapítvány és Föld is a Robotok és Birodalomban leírtakhoz fog viszonyulni.

* * *

1 - Mormogás a hálószobában

A hálószoba halkan mormolt magában. A szokatlan hangocska jóformán a hallásküszöböt sem érte el, mégis összetéveszthetetlen volt, és halálos veszedelemről tudósított.

Biron Farrillt mégsem ez a hang húzta ki nehéz, frissülést nem hozó álmából. Fejét ide-oda dobálva a párnán viaskodott az éjjeliszekrényén szabályos időközönként felhangzó berregéssel.

Tétován odanyúlt, s csukott szemmel megnyomta a gombot.

– Halló – motyogta.

A hang szinte rázúdult a készülékből, de Biron még nem volt annyira ébren, hogy lejjebb vegye a túl éles, túl lármás hangot.

– Beszélhetek Biron Farrill-lal? – harsogta a készülék.

– Itt vagyok – felelte kótyagos fejjel Biron. – Mit akar?

– Beszélhetek Biron Farrill-lal? – sürgette egyre a hang.

Biron szeme kinyílt. Sűrű sötétség. Kellemetlenül száraznak érezte a nyelvét, no meg a szobában terjengő áporodott szagot.

– Én vagyok az. Ki beszél? – kérdezte.

A hang azonban idegesítően nem vett tudomást róla, és egyre csak fújta a magáét.

– Van ott valaki? – kiabálta bele az éjszakába. – Biron Farrill-lal akarok beszélni! Biron fél könyékre húzta magát, s a képtelefon felé bámult. Rácsapott a kapcsolóra, mire az apró képernyő megtelt fénnyel.

– Itt vagyok – mondta. Felismerte Sander Jonti sima, enyhén szabálytalan vonásait. – Hívjon reggel, Jonti.

Már nyúlt, hogy kikapcsolja a telefont, amikor megszólalt Jonti:

– Halló! Halló! Van ott valaki? Diákszálló, 526-os szoba? Halló!

Biron ekkor eszmélt rá, hogy nem ég az élő kapcsolatot jelző apró fény. Magában elnyomva egy káromkodást, megérintette a gombot. Nem történt semmi. Jonti ebben a pillanatban feladta, s az elsötétülő képernyőn nem maradt más, csak egy kicsiny, jellegtelen fénynégyszög.

Biron kikapcsolta, és megpróbált újból elvackolódni az ágyban. Bosszúságot érzett. Először is, mert senkinek sincs joga ahhoz, hogy az éjszaka kellős közepén üvöltözzön vele. Gyors pillantást vetett az ágytámla fölött halványan világító számokra. 3 óra 15 perc. Még legalább négy óra hosszat ki lesz kapcsolva a világítás.

Egyébként sem szerette, ha úgy kell fölébrednie, hogy a szobában még teljes a sötétség. Négyévi megszokás sem tudta elfogadtatni vele a földi emberek zömök, vastag falú, ablaktalan házait. Ezeréves hagyomány szentesítette ezt az építési módot, s az ezer év akkor kezdődött, amikor a szárazföldi védelem még nem tudott mit kezdeni a primitív atombombával.

De ez már elmúlt. A nukleáris hadviselés elhozta a legrosszabbat a Földre: sugárzóvá, tehát haszontalanná tette a legnagyobb részét. Nem maradt rajta semmi, amit elveszíthettek volna, az építészet mégis a régi félelmeket tükrözte. Ezért vette körül Biront ébredéskor a sűrű feketeség.

Újra feltámaszkodott a könyökére. Valami furcsa és szokatlan. Várt. Nem is a hálószoba baljós mormolására figyelt föl, hanem egy még ennél is kevésbé észrevehető és minden bizonnyal sokkal ártatlanabb jelenségre.

Feltűnt a levegő eddig magától értetődőnek tartott szelíd áramlásának hiánya, megszűnt a jel, mely mutatta a folytonos megújulást. Nyelt egyet, s észrevette, hogy erőlködnie kell. Most, hogy ráébredt a helyzetére, a szoba levegője nyomasztóvá vált. Feltétlenül jelentenie kell, hogy leállt a szellőzőberendezés. Még a képtelefont sem használhatta, hogy odaszóljon.

Azért még egyszer megpróbálta. A fény tejszínű négyszöge megnőtt, és gyöngyházfényű derengésbe vonta az ágyat. A készülék tehát vesz, de nem sugároz. Na jó, nem számít. Reggelig úgysem lehet semmit sem csinálni vele.

Ásítva tapogatózott a papucsa után, megdörzsölte a szemét. Szóval nincs szellőzés... Nyilván ez okozza a kellemetlen szagot. Homlokát ráncolva néhányszor beleszimatolt a levegőbe. Hiába ismerős, mégsem tudta hová tenni a szagot.

Kibotorkált a fürdőszobába, s bár ahhoz, hogy egy pohár vizet töltsön magának, nem volt rá szüksége, mégis automatikusan nyúlt a villanykapcsoló felé. Kattant, de nem történt semmi. Ingerülten nyomogatta. Hát itt már semmi sem működik? Vállat vont, ivott, s máris jobban érezte magát. Ásítozva ment vissza a hálószobába, ahol megint megpróbálta a főkapcsolót. Az egész világítás ki volt iktatva.

Leült az ágyra, széles tenyerét megtámasztotta izmos combján, és gondolkodott. Rendes körülmények között ilyesmiért óriási botrányt rendezett volna a személyzettel. Persze egy kollégiumban nem várhat el az ember szállodai kényelmet, de az űrre, a minimális hatékonyságú működést azért itt is megcélozhatnák! Nem mintha épp most ez lenne számára a legfontosabb. Közeleg a diplomázás napja, s ezzel ő végez is itt.

Még három nap, és végképp búcsút mond a szobának, a Föld Egyetemnek – s ami azt illeti, magának a Földnek is!

De szólni azért szólhat, ha nem fűz is hozzá különösebb megjegyzést. Majd kimegy a hallban lévő telefonhoz. Kér egy saját erőforrásból táplálkozó lámpát, még akár egy ventilátort is, és alhat tovább anélkül, hogy pszichoszomatikus alapon fulladásos rohamok jönnének rá. Ha nem, az űrbe velük! Még két éjszaka, és kész.

A haszontalan képtelefon fényénél meglátta a rövidnadrágját. Bebújós overallt húzott föléje, s ezzel az öltözködést befejezettnek nyilvánította. A papucsot a lábán hagyta. Tekintve az épület vastag, a hangot szinte teljesen elnyelő válaszfalait, szeges bakancsban is végigdüböröghetett volna a folyosókon, akkor sem ébresztett volna fel senkit, de nem látta értelmét, hogy cipőt húzzon.

Elbotorkált az ajtóig, és lenyomta a kilincset. Simán engedett, még a kattanást is hallotta, mely jelezte a kioldószerkezet bekapcsolódását. És mégsem kapcsolt be. Már a karizmai is megfeszültek, mégsem történt semmi.

Biron ellépett az ajtótól. Nevetséges. Tönkrement volna a teljes energiarendszer? Nem lehet. Az óra jár. A képtelefon szabályosan vesz.

Várjunk csak! Csakis a fiúk lehettek, ismerve a bolondos lelkivilágukat. Néha nem bírnak magukkal. Gyermetegek, persze, de hát olykor maga is részt vett otromba tréfáikban. Valamelyikük nyugodtan beosonhatott napközben, és elrendezhette a dolgokat. De nem, hiszen amikor lefeküdt, még működött a világítás és a szellőzés.

Nagyszerű. Akkor tehát az éjszaka folyamán csinálták. A diákszálló régi, divatjamúlt épületében nem kellett hozzá különösebb mérnöki zsenialitás, hogy megbűvöljék a világítás és szellőzés rendszerét. Vagy hogy beszorítsák a tokjába az ajtót. Most szépen megvárják a reggelt, s majd akkor megnézik, mit csinált a jó öreg Biron, amikor rájött, hogy nem tud kimenni. Dél felé kiengedik, és jót röhögnek rajta.

– Haha! – morogta zordul Biron. Hát akkor ez van. De azért mégiscsak tennie kell valamit, hogy megoldja ezt a helyzetet.

Elfordult, és közben a sarkával belerúgott valamibe, ami fémes hangot kiadva csúszott arrébb a padlón. Halványan látta is a tárgyat a képtelefon árasztotta derengésben. Behajolt az ágy alá, és végigtapogatta alatta a padlót. (Lám, mégsem voltak olyan okosak: ahelyett, hogy csak az adó áramkört kapcsolták volna ki, teljesen üzemképtelenné kellett tenniük a képtelefont.)

Egy kis hengert tartott a kezében, a tetején lévő apró buborékforma át volt lyukasztva. Az orrához emelte, és megszagolta. Igen, ebből származott a szobában terjengő szag. A Hypnite szaga. Nyilván a fiúk hozták, nehogy fölébredjen, mialatt ők az áramkörökkel bajlódnak.

Bironban mozaikkockákként kezdett összeállni a kép. Az ajtó felfeszítése egyszerű dolog, de ennél a műveletnél kellett egyedül félni attól, hogy föl talál rá ébredni. Az ajtót tehát napközben készítették elő, hogy úgy látsszon, mintha be volna csukva, holott valójában nem volt. Ő persze akkor nem próbálta ki. Ők mindenesetre kinyitották, betették a Hypnite-ot tartalmazó dobozt, majd újra becsukták az ajtót. A lassan szivárgó altatószer végül elérte azt a töménységet – egy a tízezerhez –, amelytől aztán ő végképp kifeküdt. És akkor bejöttek – persze álarcban. Az űrre! Hiszen egy nedves zsebkendő is elég, hogy a Hypnite tizenöt percig ne hasson az emberre, s ennél több időre nem is volt szükségük!

Így már érthető a szellőzőrendszer állapota is. Azért kellett kiiktatni, nehogy túl hamar szétoszlassa a levegőben a Hypnite-ot. Ez volt az első teendőjük. A képtelefont azért kellett kikapcsolni, hogy ne tudjon segítséget kérni, az ajtót azért kellett bezárni, hogy ne tudjon kimenni, a világítást pedig azért kellett kiiktatni, hogy pánikba essen. Aranyos fiúk!

Biron felhorkant. És még csak föl sem húzhatja az orrát! A tréfa az tréfa, tudomásul kell venni. Most mégis az lett volna a jó, ha kitörheti az ajtót, és véget vethet az egésznek. A gondolatra felsőtestén megfeszültek a jól kidolgozott izmok, de hiába. Az ajtót atombiztosra építették. A fenébe ezzel az egész hagyománytisztelettel!

Valami módon mégiscsak ki kell innen jutnia. Ezt nem úszhatják meg szárazon. Mindenekelőtt világosságra van szüksége, igazi fényre, nem a képtelefon mozdulatlan, bágyadt derengésére. Idáig nem is volt gond. Ott van a ruhásszekrényében az önműködő elemlámpája.

Miközben a szekrényajtó zárjával bíbelődött, egy pillanatra felötlött benne, vajon nem zárták-e be azt is. Az ajtó azonban minden további nélkül engedett, és simán becsúszott a falba. Biron gondolatban vállon veregette magát. Hiába, ez így volt logikus. Minek is zárták volna be a szekrényt... és amúgy sem bővelkedtek az időben.

És akkor, kezében az elemlámpával, megfordult – s abban a szörnyű pillanatban az egész elmélete úgy, ahogy volt, összeomlott. Teste megmerevedett, a gyomra csomóba ugrott, s hogy jobban halljon, visszafojtotta a lélegzetét.

Amióta fölébredt, most először hallotta meg a hálószoba mormolását. Meghallotta, ahogy halkan, kuncogva társalog önmagával, és azonnal fölismerte a hangot.

Semmi mással össze nem téveszthető hang volt: a Föld halálhörgése. Ez volt az a hang, amelyet ezer évvel ezelőtt agyaltak ki.

A sugárzásmérő hangja volt: a beérkező töltött részecskéket és nehéz gammahullámokat, a mély hangú mormolásba beleolvadó, halkan ketyegő elektronikus hullámmozgásokat jelezte. Egy számláló hangja volt, amely azt számlálta, aminél nem volt fontosabb dolog a világon – a halált!

Biron némán, lábujjhegyen lépdelt hátra. A fehér sugárral két méter távolságból végigkutatta a szekrény belsejét. A számláló ott volt, a legbelső sarokban, de az a tény, hogy ott van, még nem mondott neki semmit.

Ott lehetett már azóta, amióta elsőéves gólyaként megérkezett ide. A más bolygókról érkezők többsége itt a Földön már az első héten megvásárolta a számlálót. Szorongó érzésekkel töltötte el őket a Föld radioaktivitása, s szerettek volna védekezni ellene. Idővel aztán eladták a következő évfolyamnak. Biron azonban megtartotta a magáét, s most hálás volt érte.

Az íróasztalhoz ment, ahol éjszakánként a karóráját szokta tartani. Az óra ott volt. Remegő kézzel tartotta a fény felé. A szíjába rugalmas műanyagot szőttek, amely selymesen fehér színű volt. Biron megnézte, és valóban fehér volt. Távolabb tartotta magától, és megnézte más szögből is. Fehér volt.

A szíjat is beszerezte minden elsőéves. Az erős sugárzás ugyanis fehérségét kékké változtatta. A kék a halál színe volt a Földön. Nappal, ha valaki eltévedt, vagy nem figyelt eléggé, könnyen betévedhetett egy sugárzó területre. A kormány, ha csak tehette, elkerítette az ilyen területeket, és persze senki se merészkedett a város határán túl, a halál hatalmas földbirtokai közelébe – de az óraszíj ezzel együtt is a biztonságot jelentette.

Akinek az óraszíja halványkékké változott, annak azonnal jelentkeznie kellett kórházi kezelésre. Ez az anyag éppannyira volt érzékeny a sugárzásra, mint maga az emberi szervezet, s az eset súlyosságát ott helyben úgy határozták meg, hogy a kék szín erősségét a megfelelő fotoelektrikus eszközökkel megmérték.

Az élénk királykék szín jelentette a véget. Ahogy a szín sem változhatott vissza fehérré, úgy az ember számára sem volt esély, remény a gyógyulásra. Attól kezdve nem volt más teendő, mint várni a napok, a hetek múlását, s a kórház is csak annyit tehetett, hogy felkészült a hamvasztásra.

De a szíj még fehér volt, és Biron agyában valamelyest csitultak a gondolatok.

Ezek szerint nem lehet túl magas a radioaktivitás. Vajon még ez is a tréfához tartozna? Végiggondolta a dolgot, és úgy döntött, hogy nem. Ezt senki nem tenné meg egy másik emberrel. A Földön semmiképpen sem, hisz itt főbenjáró bűnnek számított, ha valaki törvénytelen módon kezelt radioaktív anyagot. A Földön komolyan vették a sugárzást. Komolyan kellett venniük. Nagyon nyomós ok nélkül tehát ilyet nem tett volna senki.

Ezt meg is fogalmazta magában, méghozzá egyértelműen, s azután merészen szembenézett vele. Nyomós ok lehetett például a gyilkos szándék. De miért? Nincs rá indíték. Huszonhárom évet számláló életében soha komolyabb ellenséget nem szerzett magának. Ilyen komolyat nem. Igazi gyilkost.

Belemarkolt rövidre nyírt hajába. Ha nevetséges gondolatsor volt is, nem lehetett menekülni előle. Óvatosan visszalépett a szekrényhez. Ott van valami, ami sugároz, valami, ami négy órával ezelőtt még nem volt ott. És abban a pillanatban meg is látta.

Kis doboz volt, egyik éle sem hosszabb tizenöt centiméternél. Amikor ráismert, alsó ajka enyhén megremegett. Még nem látott ilyet, de hallani hallott róla. Megfogta a számlálót, és bevitte a hálószobába. A halk mormolás szinte teljesen abbamaradt, s csak akkor hangzott fel újra, amikor az a vékony csillámkő válaszfal, melyen át a sugárzás belépett, a kis doboz felé mutatott. Semmi kétség: a dobozka sugárbomba volt.

Ez a sugárzás önmagában még nem volt halálos – csak amolyan gyújtózsinórszerepet töltött be. A doboz belsejébe beépítettek egy aprócska atommáglyát, melyet rövid életű mesterséges izotópok hevítettek lassan, s közben átitatták a megfelelő részecskékkel. Amikor a hő és a részecskesűrűség elérte a küszöbértéket, a máglya begyulladt. Rendszerint nem robbanással reagált, noha a reakcióhő arra is elegendő lett volna, hogy magát a dobozt megolvassza, hanem iszonyatos sugárzáskitöréssel, amely a bomba méretétől függően két méterestől hatmérföldes sugarú körben elpusztított minden életet.

Hogy mikor éri el azt a bizonyos küszöbértéket, azt nem lehetett megállapítani. Eltelhettek órák, de bekövetkezhetett akár egy pillanat múlva is. Biron tanácstalanul állt, izzadt kezében ernyedten lógott a zseblámpa. Félórája, amikor a képtelefon fölébresztette, még háborítatlan volt a lelki békéje. Most pedig tudta, hogy meg fog halni.

Nem akart meghalni, de bezárták ide, és nem menekülhetett.

Tudta, hol helyezkedik el az épületben a szobája. Egy folyosó végében, vagyis másik szoba csak az egyik oldalán volt, meg persze alatta és fölötte. A fölső szobával nem tudott mit kezdeni. A vele egy szinten lévő a fürdőszoba felől helyezkedett el, tehát kétséges volt, hogy lehet-e őt onnan hallani.

Maradt tehát az alatta lévő szoba.

Volt két összehajtható széke, amolyan pótszékek a vendégek számára. Az egyiket odaütötte a padlóhoz. Aztán az élére állította, és így erősebb és hangosabb koppanásokat hallatott.

A koppanások között várt, s azon gondolkodott, vajon a zaj felébreszti-e az alatta lakót, s felbosszantja-e annyira, hogy jelentse a rendzavarást.

Hirtelen halk neszt hallott, s a feje fölé emelve a széttörni készülő széket, kivárt. Megint hallott valamit, ezúttal mintha halk kiáltás lett volna. Az ajtó felől jött.

Ledobta a széket, és visszakiáltott. A fülét odatapasztotta az ajtó és a fal illeszkedése közti résre, de az illesztés jó volt, a hangot így is csak tompán hallotta. Annyit mindenesetre ki tudott venni, hogy a nevét kiabálják.

– Farrill! Farrill! – szólongatták többször egymás után, és még valamit mondtak. Talán azt: "Odabent vagy?" Esetleg: "Jól vagy?".

– Nyisd ki az ajtót! – üvöltötte vissza torkaszakadtából háromszor vagy négyszer. Jóformán eszét vesztette a türelmetlenségtől. Félt, hogy a bomba bármelyik pillanatban megelevenedhet.

Úgy vélte, odakint meghallották. Legalábbis hallotta a tompa kiáltást:

– Vigyázz! Robbanni fog! – Megértette, mire gondolnak, és sietve elhátrált az ajtótól.

Két éles, reccsenő hangot hallott, és valósággal érezte a levegőben a vibrálást. Aztán mintha valami elhasadt volna, s végül egy lendülettel kinyílt az ajtó. Fény dőlt be a folyosóról.

Biron széttárt karral rohant ki.

– Ne gyertek be! – üvöltötte. – A Föld szerelmére, ne gyertek be! Sugárbomba van odabent!

Két emberrel találta magát szembe. Az egyik Jonti volt, a másik Esbak, az igazgató. Csak félig volt felöltözve.

– Sugárbomba? – dadogta.

– Mekkora? – kérdezte Jonti. Még a kezében volt az az eszköz, amellyel berobbantotta az ajtót, s ez cseppet sem illett a még ezen a késő éjszakai órán is viselt elegáns öltözékéhez.

Biron csak a kezével mutatta.

– Jól van – mondta Jonti. Hűvös nyugalommal fordult az igazgatóhoz. – Ezen a részen ki kell üríteni a szobákat, és ha vannak ólomlemezek valahol az egyetem területén, hozassa ide, hogy beburkolhassuk velük a folyosót. És reggelig én nem engednék ide senkit.

Azután Bironhoz fordult.

– A hatása 350-550 centiméteres sugarú körre terjed. Hogy került oda?

– Nem tudom – felelte a fiú. Keze fejével megtörölte a homlokát. – Ha nem bánják, leülnék valahová. – A csuklójára pillantott, és erről eszébe jutott, hogy a karórája bent maradt a szobában. Vad vágya támadt, hogy visszamenjen érte.

Az akció beindult. A diákokat sorra zavarták ki a szobáikból.

– Jöjjön velem – hívta Jonti. – Én is azt hiszem, hogy le kellene ülnie.

– Hogyhogy idejöttek a szobámhoz? – kérdezte Biron. – Nem mintha nem lennék hálás érte...

– Hívtam. Nem kaptam választ, ezért meg kellett néznem.

– Megnézni, engem? – Biron óvatosan ejtette ki a szavakat, hogy uralkodjon szabálytalan lélegzésén. – Miért?

– Hogy figyelmeztessem, veszélyben az élete.

– Rájöttem – kacagott fel rekedten Biron.

– Ez csak az első próbálkozás volt. Újra meg fogják kísérelni.

– Kik?

– Ne itt, Farrill – felelte Jonti. – Vonuljunk félre, mert a dolog bizalmas természetű. Magát már kiszemelték, és könnyen lehet, hogy ezzel én is veszélybe sodortam magam.

2 - Háló az űrben

Üres és sötét volt a diákszálló. Nem csoda, hajnali fél ötkor. Jonti mégis elbizonytalanodott, miközben kinyitotta az ajtót: hallgatózott, nincs-e valaki odabent.

– Ne – suttogta –, ne gyújtson villanyt. Nem kell, hogy beszéljenek.

– Ma éjszakára már elegem volt a sötétségből – morogta Biron.

– Majd félig nyitva hagyjuk az ajtót.

A fiúnak nem volt kedve vitatkozni. Ledobta magát az első székre, s nézte, hogyan szűkül keskeny vonallá a becsukódó ajtóban a fény négyszöge. Most, hogy mindenen túl volt, elfogta a reszketés.

Jonti megakasztotta az ajtót, és lefektette a padlón lévő fénycsíkra a sétapálcáját.

– Figyelje. Ez majd elárulja, ha valaki elmegy itt, vagy ha megmozdul az ajtó.

– Kérem – mondta Biron –, most nem vagyok összeesküvő kedvemben. Méltányolnám viszont, ha elmesélné mindazt, ami mondanivalója van. Tudom, hogy megmentette az életemet, és holnap annak rendje és módja szerint hálás is leszek érte. De most nagyon rám férne egy korty ital és egy kiadós pihenés.

– El tudom képzelni, mit érez – felelte Jonti –, de pillanatnyilag ne számítson valami hosszú pihenésre. Mellesleg szeretném, ha az a pihenés hosszabb lenne, mint pillanatnyi. Tudja-e, hogy ismerem az apját?

– A kérdés váratlanul érte Biront. Felvonta a szemöldökét, ám ezt természetesen nem lehetett látni a sötétben.

– Sohasem említette, hogy ismerné magát – mondta.

– Meglepne, ha említette volna. Azon a néven, amelyet itt használok, nem ismer. Egyébként hallott mostanában az édesapjáról?

– Miért kérdezi?

– Mert nagy veszélyben van.

– Micsoda?!

Jonti keze a félhomályban rátalált Biron karjára, és erősen megszorította.

– Kérem! Ne emelje föl a hangját.

– Biron csak most eszmélt rá, hogy eddig suttogva beszélgettek.

– Pontosabban fogalmazok – folytatta Jonti. – Az apját őrizetbe vették. Érti, mit jelent ez?

– Nem, nem értem. Ki vette őrizetbe? És mire akar ezzel célozni? Miért zaklat engem?

Biron érezte, hogy a halántéka lüktet. A Hypnite és a halál közelsége lehetetlenné tette, hogy megbirkózzon ezzel a szemtelen alakkal, aki annyira közel ül hozzá, hogy a suttogását is olyan tisztán érti, mintha kiabálna.

– Nyilván van valami sejtelme róla – jött az újabb suttogás –, hogy milyen munkát végez az édesapja.

– Ha ismeri az apámat, akkor tudja, hogy ő Widemos gazdája. Ez a munkája.

– Nos, legföljebb annyi oka van rá, hogy megbízzon bennem, hogy megmentettem az életét – mondta Jonti. – Csakhogy mindazt, amit elmondhatna nekem, én már mind tudom. Tudom például, hogy az édesapja összeesküvést sző a tirannok ellen.

– Ezt tagadom – sziszegte Biron. – A ma éjjel tett szolgálata nem jogosítja fel rá, hogy ilyen kijelentéseket tegyen az apámmal kapcsolatban.

– Ostobán köntörfalaz, fiatalember, s ezzel rabolja az időmet. Nem látja, hogy a helyzet túlnőtt azon, hogy szópárbajt vívjunk felette? Kereken megmondom, az apja a tirannok fogságában van. Lehet, hogy azóta már meg is halt.

– Nem hiszek magának – emelkedett föl félig ültéből Biron.

– Abban a helyzetben vagyok, hogy tudhatom.

– Fejezzük ezt be, Jonti. Nincs kedvem az efféle rejtélyekhez, és rossz néven veszem, ha megpróbál...

– Na, mit? – Jonti mindig elegáns stílusa mintha kissé kicsorbult volna. – Mit nyerek vele, ha elmondom magának? Emlékeztetem rá, hogy értesülésem, melyet most nem óhajt tudomásul venni, tette számomra világossá, hogy gyilkosságot fognak megkísérelni maga ellen. Ítéljen abból, ami történt, Farrill.

– Kezdje újra, és beszéljen világosan. Hallgatom – mondta Biron.

– Helyes. Gondolom, tudja rólam, Farrill, hogy noha vegainak adtam ki magam, a Csillagköd-királyságokból származó földije vagyok.

– A kiejtése alapján gondoltam erre a lehetőségre, de nem tartottam fontosnak.

– Pedig fontos, barátom. Azért jöttem ide, mert akárcsak az édesapja, én sem szerettem a tirannokat. Ötven éve elnyomják a népünket. Ez hosszú idő.

– Nem vagyok politikus.

Jonti hangjában megint érezni lehetett az ingerültséget.

– Ó, ne gondolja, hogy az egyik ügynökük vagyok, aki bajba akarja sodorni magát. Igazat mondok. Egy éve engem is elkaptak, ahogy most elfogták az édesapját. Nekem azonban sikerült megszöknöm. Eljöttem ide a Földre, ahol azt hittem, biztonságban lehetek, míg föl nem készülök a visszatérésre. Ennyit és nem többet kell elmondanom magamról önnek.

– Ez is több, mint amennyit kértem, sir. – Biron hiába igyekezett, nem tudta kiiktatni hangjából az ellenszenvet. Fontoskodó modorosságával rosszul hatott rá ez a Jonti.

– Tudom. De legalább ennyit el kellett mondanom, hiszen ezen a réven ismerkedtem meg az apjával. Velem dolgozott, helyesebben én dolgoztam vele. Ismert engem, de nem hivatalosan, mint a Nephelos bolygó legtekintélyesebb nemesembere. Ugye, ért engem?

– Igen – mondta Biron, és teljesen fölöslegesen bólintott hozzá a sötétben.

– A továbbiakat már nem szükséges részletezni. A hírek itt is elérnek hozzám, tehát tudom, hogy börtönbe vetették. Tudom. De ha pusztán csak gyanú volna, ez a maga elleni merénylet-kísérlet elegendő bizonyítékot nyújtana.

– Milyen értelemben?

– Ha a tirannok elfogták az apát, vajon szabadon hagynák-e a fiút?

– Ezzel azt akarja mondani, hogy a sugárbombát a tirannok csempészték be a szobámba? Képtelenség.

– Miért volna képtelenség? Nem tudja megérteni a helyzetüket? Ötven világot kormányoznak, többszázszoros túlerő áll velük szemben. Ebben a helyzetben az erő nem elegendő. Ők a fondorlatok, intrikák, gyilkosságok mesterei. Óriási a háló, amelyet kidobtak az űrbe, óriási és apró szemű. Nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy elér ötszáz fényévnyire is, egészen a Földig.

Biron továbbra is érezte a lidércnyomást a mellén. Hallani lehetett, ahogy a távolban a helyükre teszik az ólomlemezeket. A szobájában nyilván azóta is mormol a számláló.

– Ennek nincs semmi értelme – mondta. – A héten visszamegyek a Nephelosra. Tudhatnak róla ők is. Miért akarnának itt megölni? Ha várnának, az ölükbe pottyannék. – Most, hogy megtalálta a gyenge pontot, megkönnyebbült. Nagyon akart bízni a logikájában.

Jonti közelebb hajolt, illatos lehelete felborzolta a hajszálakat Biron halántékán.

– Az apja népszerű ember. A halála – mert ha a tirannok egyszer börtönbe vetették, szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy ki is végezhetik – még az általuk mindenáron kitenyészteni próbált gyáva rabszolgafajnak a haragját is ki fogja váltani. Maga, Widemos új gazdája, meglovagolhatja ezt a haragot, s ha magát is kivégzik, azzal csak növelik a veszélyt a – maguk számára. Nem akarnak ők mártírokat csinálni – de ha maga hajlandó volna meghalni egy távoli világon, mondjuk egy balesetben, az nagyon is megfelelne nekik.

– Nem hiszek magának – mondta Biron. Már csak ezzel tudott védekezni. Jonti felállt, miközben vékony anyagból készült kesztyűjét igazgatta.

– Eltúlozza a dolgot, Farrill. Meggyőzőbben játszaná a szerepét, ha nem tettetne teljes tudatlanságot. Az apja, feltehetően azért, hogy magát védje, megkímélte a valóságtól, én mégis kétlem, hogy az ő hite a világon semmi hatást nem gyakorolt magára. A maga tirannok iránti gyűlölete nem lehet más, mint az ő gyűlöletének a tükröződése. Akárhogyan is, de föl kell készülnie az ellenük vívandó harcra.

Biron megrántotta a vállát. Jonti folytatta:

– Talán rájön, hogy a fia felnőtt, s használható ember lett belőle. Maga jól megvan itt a Földön, s elképzelhető, hogy a tanulást össze tudja egyeztetni, tegyük fel, egy megbízás teljesítésével. Lehet ez például egy olyan feladat, amelynek meghiúsítása érdekében a tirannok akár még arra is képesek, hogy megöljék magát.

– Micsoda ostoba melodráma!

– Valóban? Legyen hát az. Ha az igazság nem győzi meg most, majd meggyőzik később maguk az események. Lesznek még gyilkossági kísérletek maga ellen, és a következő sikerülni fog. Farrill – maga ettől a perctől fogva halott ember.

– Várjon! – pillantott fel Biron. – Magának milyen személyes érdeke fűződik az ügyhöz?

– Hazafi vagyok. Szeretném ismét szabadnak látni a királyságokat, élükön a maguk választotta kormányokkal.

– Nem. A személyes érdekét kérdeztem. A puszta idealizmust nem tudom elfogadni, mert nem hiszem el magáról. Sajnálom, ha ezzel megsértettem. – Biron szavaiból valamiféle konokság érződött.

Jonti visszaült a helyére.

– Az én országomat elvették – kezdte. – Míg száműzetésbe nem mentem, kénytelen voltam elfogadni azoknak a gnómoknak a parancsait. És azóta még sürgetőbbnek érzem, mint valaha, hogy újra olyan ember lehessek, mint amilyen a nagyapám volt, aki a tirannok bejövetele előtt élt. Eléggé gyakorlatias ok ez arra, hogy akarjam a forradalmat? Ennek a forradalomnak az édesapja lehetne az egyik vezére! Hát hagyja cserben, ha tudja!

– Én? Huszonhárom éves vagyok, és erről az egészről semmit sem tudok. Nálam alkalmasabb embert is találhat.

– Kétségtelenül találhatnék, csakhogy az nem lenne a maga apjának a fia. Ha az édesapját megölik, maga lesz Widemos gazdája, és mint ilyen, számomra akkor is értéket jelentene, ha tizenkét esztendős volna, és ráadásul gyengeelméjű. Nekem ugyanazért van szükségem magára, amiért a tirannoknak meg kell szabadulniuk magától. És ha az, ami engem kényszerít, nem győzi meg magát, akkor az ő érveik is hiábavalóak. Volt sugárbomba a szobájában – ez csakis azt jelentheti, hogy meg akarták ölni. Ki más akarná megölni magát?

– Senki – válaszolta Biron. – Senki azok közül, akiket ismerek. Vagyis amit az apámról mondott: igaz!

– Igaz. Tekintse úgy, mint okot a háborúra.

– Gondolja, hogy akkor jobb lesz? Egy napon majd emlékművet emelnek neki? Az űrben tízezer mérföldről látható, sugárzó felirattal? – A hangja fátyolossá vált. – Gondolja, hogy ettől majd boldog leszek?

Jonti várt, de Biron nem szólt többet.

– Mit akar tenni? – kérdezte nagy sokára.

– Hazamegyek.

– Ezek szerint még most sem érti a saját helyzetét.

– Azt mondtam, hazamegyek. Maga szerint mit kellene tennem? Ha él az apám, kiszabadítom. Ha meghalt, akkor... akkor...

– Nyugalom! – intette Jonti hűvös s kissé ingerült hangon. – Dühöng, mint valami gyerek. A Nephelosra nem mehet. Nem érti, hogy oda nem mehet? Gyerekkel beszélek, vagy értelmes fiatalemberrel?

– Mit tanácsol? – motyogta Biron.

– Ismeri a Rhodia igazgatóját?

A tirannok barátját? Ismerem. Tudom, ki ő. Mindenki tudja a királyságokban, kicsoda ő. V. Hinrik, a Rhodia igazgatója.

– Találkozott vele valaha?

– Nem.

– Gondoltam. Ha nem találkozott vele, nem ismeri. Az az ember félkegyelmű, Farrill. Szó szerint értem. De ha a tirannok elkobozzák a widemosi gazdaságot – és megteszik, ahogy megtették az én földjeimmel is –, azzal is Hinriket fogják megjutalmazni. Ott biztonságban tudják magukat a tirannok, s magának is oda kell mennie.

– Miért?

– Mert Hinriknek legalább van befolyása a tirannokra, annyi befolyása, amennyi egy talpnyaló bábunak csak lehet. Ő el tudja intézni, hogy magát visszahelyezzék a birtokába.

– Nem értem, miért tenné. Valószínűbbnek tartom, hogy kiad nekik.

– Úgy van. Maga azonban résen lesz, és ha teheti, elkerüli ezt. Ne felejtse el, a cím, amit visel, értékes, fontos, de mindenre nem elegendő. Egy összeesküvésben az ember mindenekfölött legyen gyakorlatias. Az emberek érzelmi alapon és a neve iránti tiszteletből csatlakozni fognak magához, de ahhoz, hogy meg is tartsa őket, pénzre lesz szüksége.

– Időre van szükségem, hogy dönthessék – mondta elgondolkodva Biron.

– Nincs ideje. Az akkor fogyott el, amikor a sugárbombát betették a szobájába. Eljött a cselekvés ideje. Adhatok magának egy ajánlólevelet Hinrikhez.

– Ilyen jól ismeri őt?

Látom, igazából sohasem alszik el a gyanúja. Egyszer küldöttség élén jártam Hinrik udvarában. Lingane országfelelősét képviseltem. Lehet, hogy a tökéletlen agyával már nem emlékszik rám, de ezt nem fogja bevallani. A levél átadásával egyszersmind bemutatkozik, s attól kezdve rögtönözhet. Reggel megkapja tőlem a levelet. Délben indul egy hajó a Rhodiára. Jegyem is van a maga számára. Én is megyek, de egy másik útvonalon. Ne késlekedjék. Itt már mindennel végzett, ugye?

– Még hátravan a diplomakiosztás.

– Egy darab pergamen. Számít az magának?

– Már nem.

– Pénze van?

– Van elég.

– Nagyszerű. A túl sok gyanút keltene. – Éles hangon felkiáltott: – Farrill!

Biron mintha bódulatból rezzent volna fel.

– Tessék!

– Menjen vissza a többiekhez. Ne említse senkinek, hogy elmegy. A tények majd beszélnek maga helyett.

Biron mogorván bólintott. Agya valamelyik hátsó zugában az a gondolat motoszkált, hogy a küldetését nem teljesítette, és hogy ezzel is cserbenhagyta haldokló apját. A szíve megtelt semmire se jó keserűséggel. Többet is elárulhattak volna neki. Megoszthatta volna velük a veszélyeket. Nem lett volna szabad engedni, hogy tudatlanul cselekedjék.

Most, hogy megtudta az igazat vagy annak nagy részét arról, hogy mekkora szerepet játszott az apja az összeesküvésben, még nagyobb jelentőséget kapott az a dokumentum, amelyet meg kellett volna szereznie a földi levéltárak valamelyikéből. De erre már nem jutott idő. Nincs több idő, hogy megszerezhesse a dokumentumot. És arra sincs, hogy ezen morfondírozzon. Nincs idő, hogy megmentse az apját. Lehet, hogy élni sincs több idő.

– Úgy teszek mindent, ahogy mondja, Jonti.

– Sander Jonti megállt egy pillanatra a diákszálló lépcsőjén, és végignézett az egyetem területén. Pillantásában minden volt, csak csodálat nem.

Mialatt végiglépdelt a téglákkal kirakott keskeny úton, amely jól láthatóan kanyargott az álrusztikus környezetben (az ókor óta szinte kötelezően ez a levegő lengte be a városi egyetemeket), tekintetével bejárhatta a város egyetlen főutcájának fényeit.

Jonti egy percig elnézte az égboltot. Több mint ötven év telt el azóta, hogy jöttek a tirannok, és egykettőre véget vetettek két tucat egymással civakodó-veszekedő politikai egység önálló életének a csillagködön túli mélységekben. És most, hirtelen és időnap előtt rájuk telepedett a visszatartott lélegzet csendje.

Még nem tértek magukhoz a vihartól, amely egyetlen hatalmas villámcsapással érte utol őket. A nyomában csak rángások maradtak, melyek hasztalan hoztak mozgásba néhanapján egy-egy világot. Nehéz és hosszadalmas munkára vállalkozott volna az, aki ezeket az izomrángásokat egyetlen jól időzített hullámmozgásba akarta volna átrendezni.

Nos, elég hosszú ideig élt e földi visszavonultságban. Ideje visszatérni.

Odahaza a többiek azóta talán már azon dolgoznak, hogy kapcsolatot teremtsenek vele a szobájában.

Kissé elnyújtotta a lépteit.

Ahogy belépett a szobájába, rögtön észrevette a sugarat. Személyi sugár volt, melyet ez idáig még nem fenyegetett semmi, tehát biztonságosnak volt tekinthető. Nem kellett hozzá vevőkészülék, fémekkel, huzalokkal nem kellett kapkodni elúszó elektronhullámok után, melyek egy félezer fényévnyi messzeségben lévő világ üzenetét hozzák a hipertéren át suttogó impulzusaikkal.

A szobájában maga az űr volt polarizálva s vételre állítva. Sima szövetéből száműztek minden esetlegességet. Ezt a polarizáltságot semmi módon nem lehetett észlelni, kivéve, hogy venni tudta az adást. De az űr e különös hasábjában csak az ő agya működhetett vevőkészülékként, mert az üzenetet hozó sugár rezgéseire nem tudott válaszolni más, csak a saját, megfelelő jellemzőkkel bíró idegsejtrendszere.

Az üzenet is olyan egyedi volt, mint saját agyhullámainak összetéveszthetetlen sajátos jellege, s a világmindenségben élő sok-sok kvadrilliónyi ember közül gyakorlatilag nem fordulhatott elő, hogy bárki is lehallgathatta volna egy másik ember személyi hullámát.

Jonti agya tehát vette a hívást, amely a hipertér végtelen, üres terein túlról nyüszített feléje:

– ...halló... halló... halló... halló...

Az adás korántsem volt olyan sima ügy, mint a vétel. A nagyon különleges vivőhullám létrehozásához egy olyan mechanikus szerkezet kellett, amely vissza tudott csatolni a csillagködön túli kapcsolathoz. Ezt a szerkezetet a jobb vállán viselt díszgomb rejtette magában. A készülék automatikusan bekapcsolt, amikor Jonti belépett az űr polarizált hasábjába, és neki csak ezt követően kellett a gondolatait céltudatosan irányba állítania és összpontosítania.

– Tessék. – Ennél több azonosításra nem is volt szükség.

A hívójel süket ismételgetése abbamaradt, s az agyában szavakká formálódó üzenetté változott.

– Üdvözöljük, sir. Widemost kivégezték. A hír természetesen még nem kapott nyilvánosságot.

– Nem lep meg. Belekeveredett más is?

– Nem, sir. A gazda egyszer sem tett vallomást. Bátor és hűséges ember volt.

– Igen. De olykor több kell az egyszerű bátorságnál és hűségnél, különben elkapják az embert. Kicsivel több gyávaság hasznosabb lett volna. Na mindegy! Beszéltem a fiával, az új gazdával, akit máris megcsapott a halál szele. Őt fogjuk felhasználni.

– Megkérdezhetem, hogyan, sir?

– Jobb, ha az események adnak választ a kérdésére. Még korai, hogy megjósoljam a következményeket. Holnap indul Rhodiai Hinrikhez.

– Hinrikhez? Óriási kockázatot vállal a fiatalember! Vajon tud-e róla, hogy...

– Elmondtam neki annyit, amennyit elmondhattam – felelt élesen Jonti. – Amíg nem bizonyított, nem bízhatunk meg benne vakon. Az adott körülmények között úgy kell vennünk, hogy próbára tesszük, mint akárki mást. Feláldozható, nagyon is feláldozható. Ne hívjanak újra, elhagyom a Földet.

És Jonti egy ellentmondást nem tűrő mozdulattal eltépte a mentális kapcsolatot.

Nyugodtan végiggondolta a nap és az éjszaka eseményeit, mérlegre téve minden egyes történést. Lassan mosolyra húzódott a szája. Minden tökéletesen el volt rendezve, a komédia mostantól kezdve lejátszhatja önmagát.

Semmi nem volt a véletlenre bízva.

3 - A véletlen és a karóra

Az az óra, amikor az űrhajó lerázza magáról egy bolygó nyűgét, a lehető legprózaibb időszak. Az indulás megannyi zűrzavara lényegében ugyanúgy történik, mint amikor az első, fatörzsből vájt csónakot helyezték vízre valamely ősi folyón.

Az ember elfoglalja a helyét, biztonságba helyezi a csomagját, s jöhet az idegenség, a körös-körül zajló értelmetlen sürgölődés első, dermedt pillanata.

Az utolsó percben még érthetetlen, bizalmas közlések harsannak, tompán, megnyugtatóan siklik a helyére a légzsilip, a levegő lassú sóhaja kíséretében gigászi fúróként befelé forognak az automata zárak, s létrejön a légmentes állapot.

Az ezt követő baljós csendben vörös fények villognak mindenütt: Igazítsák öltözéküket a gyorsuláshoz... Igazítsák öltözéküket a gyorsuláshoz...

Az utaskísérők végigrohannak a folyosókon, s gyors kopogtatás után felrántják az ajtókat.

– Bocsánat. Vegyék magukra a ruhát.

Az emberek fölráncigálják a hideg, szoros, kényelmetlen ruhadarabokat, melyek azonban beépített hidraulikus rendszerük révén védelmet nyújtanak a felszállás rosszullétet kiváltó nyomása ellen.

Messziről hallatszik a légkörben alacsony hatásfokkal működő atommeghajtású motorok zümmögése, mely teljes összhangban van a védőruhában rejlő, a nyomásnak csak lassan engedő olaj mozgásával.

Valami erő nyomja az embert hátra, egyre csak hátra, aztán ahogy a gyorsulás csökken, nagyon lassan újra előre. Ha valaki eközben nem hányja el magát, jó esélye van rá, hogy az utazás végéig megússza a rosszullét nélkül.

A repülés első három órájában zárva tartották a kilátószobát, így mire elhagyták a légkört, már hosszú sor várta, hogy szétnyissák a kétszárnyú ajtót. És nemcsak az úgynevezett megrögzött szárazföldi patkányok (vagyis azok, akik eddig még sohasem jártak az űrben), hanem tapasztaltabb utazók is, akik szép számmal akadtak az űrhajón.

Mert azt egy turista sem hagyhatta ki, hogy az űrből lássa a Földet.

A hetven centiméter vastag, hajlított, acélkemény, átlátszó műanyagból készült kilátó mint egy buborék ült a hajó testén. Már visszahúzták róla az irídium-acél ötvözetből készült "héjat", amely védelmet nyújtott a légkör súrlódása és porrészecskéi ellen. A fények kialudtak, a galéria megtelt. A korlátok fölött kukucskáló arcokat a Föld fénye világította meg.

Mert ott lebegett alattuk a Föld hatalmas, fénylő, narancssárga, kék és fehér mintás léggömbje. A magát mutató félteke szinte teljes egészében napfényben fürdött, az elszórt felhők mögül sivatagi narancssárgák és itt-ott zöld vonalak kandikáltak ki. A tengerek kékje élesen vált ki az űr feketeségéből a látóhatár mentén, s körülötte csillagok sokasága fénylett a tiszta fekete égbolton.

Az emberek türelmesen várták, míg a többiek kigyönyörködték magukat.

E várakozók nem a napsütötte féltekére voltak kíváncsiak. A hajó könnyedén, észrevétlen oldalazással, mind gyorsabban emelkedett ki az ekliptikából, s eközben a figyelők látókörébe beúszott a vakítóan fényes sarki sapka. Az éjszaka árnya lassanként ráborult a bolygóra, és méltóságteljesen, északi részével "lefelé" színre lépett Eurázsia-Afrika hatalmas szigetvilága.

Az éjszaka ékszercsillogásában jól látszott az iszonyat, melyet a beteg, élettelen talaj rejtett magában. A sugárszennyezettség kékes vibrálásának tengerében különös füzérek csillogtak: valaha leesett atombombák. Egy teljes nemzedékkel korábban kerültek ide, mint ahogy kifejlesztették volna az atomrobbanás elleni erőtérvédelmet, hogy a jövőben egyetlen más világ se követhessen el még egyszer ilyen öngyilkosságot.

Az emberek órákig el tudták nézni, míg végül a Föld már nem volt több, mint egy aprócska fél pénz a végtelen feketeségben.

Biron Farrill is a figyelők között volt. Egyedül ült az első sorban, karját a korlátra támasztotta, a szemén látszott, hogy borús gondolatok járnak a fejében. Nem így képzelte el a Földről való elutazását. Nem így, nem ezzel a hajóval, nem ezzel az úti céllal.

Borostás álla szúrta napbarnított alsókarját, s felébresztette a bűntudatát, amiért reggel nem borotválkozott. Majd mindjárt visszamegy a kabinjába, és pótolja, amit elmulasztott. De valahogy nem akarózott elmenni. Itt emberek voltak. A kabinjában egyedül lenne.

Vagy épp ezért kellene elmennie?

Nem szerette ezt az új érzést. Nem szerette, hogy üldözötté vált, hogy itt áll barátok nélkül.

Számára megszűnt minden barátság. Attól a pillanattól kezdve, hogy nem egészen huszonnégy órával korábban felébresztette az a telefonhívás, pusztaság támadt körülötte.

Személye még a diákszállóban is zavaróvá vált. Amikor a Jontival folytatott beszélgetés után visszament, az öreg Esbak valósággal rátámadt, szinte rikácsolt nagy izgalmában.

– Már kerestem, Farrill úr. Még egy ilyen szerencsétlen ügyet! Nem is értem. Magának van rá valami magyarázata?

– Nem, nincs! – vágta rá ő is indulatosan. – Mikor mehetek be a szobámba, hogy kihozzam a holmimat?

– Minden bizonnyal reggel. Épp az imént sikerült felhoznunk a műszert, hogy megvizsgáljuk a szobáját. Már nyoma sincs annak, hogy a radioaktivitás a normális szinten fölül volna. Hihetetlen szerencsével menekült meg. Perceken múlt, hogy utol nem érte.

– Úgy van, valóban, de ha nem bánja, pihenni szeretnék.

– Kérem, használja reggelig az én szobámat, és holnap majd keresünk önnek egy másik helyet arra a pár napra, amit még eltölt itt. És Farrill úr, hogy is mondjam, van itt még valami, ha nincs ellenére.

Túlzott volt ez az udvariasság. Biron hallani vélte az óvatos léptek alatt behorpadó tojáshéjak recsegését.

– Mi az a valami? – érdeklődött fásultan.

– Ismer valakit, akinek érdeke fűződik hozzá, hogy önt... izé... ijesztgesse?

– Hogy ilyesmivel ijesztgessen? Természetesen nem ismerek.

– Akkor hát mik a tervei? Az iskola vezetését, mondanom se kell, nagyon rosszul fogja érinteni, ha ennek az esetnek híre megy.

Hogy ragaszkodott hozzá, hogy az egészet mint "esetet" emlegesse!

– Megértem önt – felelte fanyarul Biron. – Ne aggódjon! Nincs szándékomban nyomozást indítani, még a rendőrségnek sem szólok. Hamarosan elutazom a Földről. Nem vádolok senkit. Végtére is életben maradtam.

Esbak szinte illetlenül megkönnyebbült. Tőle mindössze ennyit kívántak. Csak semmi kellemetlenség. Egy feledésre ítélt incidens, semmi több.

Reggel hétkor visszament a szobájába. Odabent csend volt, a szekrényből nem hallatszott mormolás. Sem a bomba, sem a számláló nem volt már ott. Lehet, hogy Esbak vitte el, és bedobta mindkettőt a tóba. Ezzel ugyan a bizonyítékot tüntette el, de emiatt már fájjon az iskola feje. Táskákba dobálta a holmijait, azután fölhívta a portát, hogy jelöljenek ki neki egy másik szobát. A világítás újra működött, akárcsak a képtelefon. Az elmúlt éjszakára már csak a megvetemedett, elolvadt zárú ajtó emlékeztetett.

Kapott másik szobát. Ez felkeltette benne a szándékot, hogy várjon valakire, aki esetleg meghallgatja. De aztán a társalgóból telefonált légi taxiért. Tudtával nem látta meg senki. Bogozza ki az iskola, ahogy akarja, eltűnésének a rejtélyét.

Az űrkikötőben egy pillanatra meglátta Jontit. Csak futólag találkoztak. Jonti egy szót sem szólt hozzá, jelét sem adta, hogy fölismerte, de amikor Biron elhaladt mellette, egy jellegtelen fekete gömböcske került a kezébe, egy személyi kapszula meg egy rhodiai utazásra jogosító jegy.

A kapszula rövid időre gondolkodóba ejtette. Nem volt lepecsételve. Később, már a szobájában elolvasta az üzenetet. Minimális terjedelemben megírt egyszerű ajánlólevél volt.

Mialatt ott, a kilátóban az egyre zsugorodó Földet figyelte, gondolatai elidőztek Sander Jonti személyén. Egészen addig, amíg az ismert, szörnyű körülmények között be nem robbant az életébe – először hogy megmentse, azután hogy elindítsa egy új és eddig nem próbált úton –, Biron csak felületesen ismerte Jontit. Tudta a nevét, bólintott, ha elmentek egymás mellett, olykor udvarias szavakat is váltottak egymással, de ennyi volt az egész. Nem szerette ezt az embert, nem szerette a hűvös modorát, a túlöltözöttségét, a mesterkéltségét. De mindennek semmi köze nem volt ehhez a helyzethez.

Biron idegesen megvakarta kefehaját, és felsóhajtott. Rajtakapta magát, hogy szívesen venné, ha Jonti itt volna. Ő legalább ura volt az eseményeknek. Tudta, mit kell tenni, valamint hogy mit kell Bironnak tennie, és rá is vette őt, hogy tegye azt. A fiú most magára maradt, s ettől nagyon fiatalnak, tehetetlennek, magányosnak és riadtnak érezte magát.

Kezdettől fogva szándékosan nem gondolt az apjára. Nem segített volna rajta, ha gondol rá.

– Malaine úr.

Háromszor vagy négyszer ismételték el a nevet, mire Biron megérezte a vállát ért tiszteletteljes érintést, és fölnézett.

– Malaine úr – mondta megint az automata küldönc, de Biron még akkor is kerek öt másodpercig bámult rá üres tekintettel, s csak utána jutott eszébe, hogy átmenetileg őt hívják így. Ezt a nevet írták rá halványan a jegyre, amit Jontitól kapott. Ezen a néven foglaltak le számára egy luxuskabint.

– Tessék. Mi van? Én vagyok Malaine.

A küldönc halkan suttogva pörgette le a benne lévő üzenetet:

– Megkértek, közöljem önnel, hogy másik luxuskabinba költöztették át, már a csomagjait is odaszállították. A pénztárostól meg fogja kapni az új kulcsát. Bízunk abban, hogy a dolog nem okoz önnek kényelmetlenséget.

– Miről beszél? – Biron megpördült a székén, s a megcsappant számban nézelődök közül többen is felkapták a fejüket a felcsattanó hangra. – Mit jelentsen ez?

Természetesen semmi értelme nem volt, hogy egy géppel vitatkozzon, amely csak végrehajtja azt, amire készítették. A küldönc tisztelettel, arcán a behízelgő emberi mosoly gondos utánzatával meghajtotta fémfejét, és elment.

Biron kirontott a kilátóból, s a szándékoltnál valamivel erőteljesebb hangon megszólította az ajtóban álló tisztet:

– Ide figyeljen! Beszélni akarok a kapitánnyal. A tiszt nem mutatott meglepődést.

– Fontos ügyben, uram?

– De még mennyire! Épp most helyeztek át másik kabinba az engedélyem nélkül, és tudni szeretném, mit jelentsen ez.

Mindeközben maga Biron is érezte, hogy dühe nem áll arányban az ügy fontosságával, de mostanára túlontúl felgyülemlett benne a sok neheztelés. Kis híján megölték, azután mint valami rejtőzködő gonosztevőt, kényszerítették a Föld elhagyására, s most megy, maga sem tudja hová, hogy tegye, amiről még sejtelme sincs. És ráadásul ide-oda költöztetgetik a hajón. Elege volt.

És mindezeken túl az a kényelmetlen érzés munkált benne, hogy az ő helyében Jonti másképp, nyilván okosabban cselekedett volna. Nos, rendben van: ő nem Jonti!

– Hívom a pénztárost – mondta a tiszt.

– Ragaszkodom a kapitányhoz – erősködött Biron.

– Ha kívánja! – Néhány szót szólt a hajtókájára erősített kis adóvevő mikrofonjába, majd előzékenyen azt mondta: – Szólítani fogják. Kérem, várjon!

Hirm Gordell kapitány alacsony, testes ember volt. Udvariasan fölállt, s az íróasztalán áthajolva kezet fogott a belépő Bironnal.

– Sajnálom, Malaine úr, hogy háborgatnunk kellett – mondta.

Az arca szögletes volt, a haja fémesen szürke és rövid, gondosan nyírt bajusza ennél valamivel sötétebb árnyalatú. Feszesen mosolygott.

– Én is sajnálom – felelte Biron. – Lefoglaltak számomra egy luxuskabint, amit, úgy vélem, még önnek sem volt joga kicserélni egy másikra az engedélyem nélkül.

– Elismerem, Malaine úr, de értse meg, kényszerhelyzetben voltunk. Az utolsó pillanatban befutott egy fontos személyiség, és ragaszkodott hozzá, hogy a hajó gravitációs központjához közelebb eső luxuskabinban szállásoljuk el. Szívbetegsége miatt számára a lehető legalacsonyabb szinten kell biztosítanunk a hajó gravitációját. Nem tehettünk mást.

– Rendben van, de miért éppen engem helyeztek át?

– Valakit ki kellett választanunk. Ön egyedül utazik, s fiatalember, akiről feltételeztük, hogy nem sínyli meg, ha valamivel nagyobb gravitációs térbe kerül. – Tekintete önkéntelenül végigfutott Biron 190 centiméter magas, izmos alakján. – Egyébként meg fogja látni, hogy a mostani szobája éppoly választékos gonddal van berendezve, mint a régi. Semmit sem veszített a cserével. Higgyen nekem.

A kapitány kilépett az íróasztala mögül.

– Hadd vezessem magam az új szállására – mondta. Bironnak nehezére esett, hogy megőrizze a haragját. Ez az egész ügy az egyik pillanatban ésszerűnek látszott, a másikban meg egyáltalán nem.

Amikor elhagyták a szállását, a kapitány megkérdezte:

– A holnap esti vacsorán meghívhatom az asztalomhoz? Épp arra az időpontra várható az első ugrásunk.

– Köszönöm – hallotta Biron a saját hangját. – Megtisztel.

Holott különösnek érezte a meghívást. Ha feltételezte is, hogy a kapitány csak meg akarja nyugtatni, az eljárást mégis túlzóbbnak érezte a szükségesnél.

A kapitány asztala végighúzódott a szalon egy teljes fala mentén. Biron, illetlenül megelőzve másokat, az asztal közepe táján találta magát. Semmi kétség, ott volt előtte a nevére szóló kártya, az utaskísérő pedig határozottan kijelentette, hogy nem történt tévedés.

Bironra nem volt különösebben jellemző a túlzott szerénység. Widemos gazdájának a fiaként nem volt rá szüksége, hogy ilyen jellemvonást fejlesszen ki magában. De Malaine bőrében teljesen hétköznapi polgár volt, akivel efféle dolgok nem szoktak megesni.

Először is, a kapitány az új kabinját illetően tökéletesen szavahihetőnek bizonyult, lévén az még ízlésesebb, mint a régi. Az eredeti szoba, ahová a jegye szólt, egyszemélyes, másodosztályú szállás volt ehhez képest, míg ez kétszobás, külön fürdőszobával, benne zuhanyozóval és légszárítással.

A kabin közel volt a tiszti szállásokhoz, ezért jóformán mindenütt egyenruhákat látott. Az ebédet ezüsttálcán hozták be. Vacsora előtt váratlanul megjelent a borbély. Nos, mindez egy luxusjáraton talán elvárható volt, különösen az első osztályon, de Biron Malaine valahogy túl jónak találta.

Túlontúl jónak, hiszen a borbély például épp akkor érkezett, amikor ő visszatért délutáni sétájából, amit szándékosan kerülő utakon tett meg a hajó folyosóin. Akármerre fordult, ott voltak a személyzet tagjai – udvariasan és lerázhatatlanul. Egyszer mégis sikerült megszabadulnia tőlük, s akkor elment a 140/D jelű szobához, az eredetihez, amelyben egyszer sem aludt.

Megállt, cigarettára gyújtott, s ez alatt a rövid idő alatt az egyetlen látható utas befordult egy másik folyosóra. Biron akkor egy futó mozdulattal megérintette a jelzőfényt. Nem kapott választ.

Nos, a régi kulcsát még nem vették vissza. Nyilván feledékenységből. A fémből készült keskeny lapocskát belehelyezte a nyílásba, mire az alumíniumtok belsejében lévő ólomszigetelés sajátos mintája működésbe hozta a kicsiny fotocellát. Az ajtó kinyílt, s ő egy lépéssel beljebb nyomult.

Többre nem is volt szüksége. Kilépett, mire az ajtó automatikusan becsukódott mögötte. Egy dolgot máris megtudott: a régi szobáját senki sem foglalta el – sem egy gyenge szívű fontos személyiség, sem más. Az ágy, a berendezés túlságosan rendben volt, sehol nem látott elöl hagyott csomagokat, tisztálkodószereket – egyszóval nem érződött a birtokbavétel szaga a levegőben.

Így hát a fényűzés, amellyel körülvették, csak arra kellett, hogy elejét vegyék, ha netán mégis vissza akarna térni a régi szobájába. Megvesztegetik, hogy maradjon nyugton, ne akarjon visszamenni. Miért? A szoba érdekli őket, vagy ő maga?

És most itt ült megválaszolatlan kérdéseitől háborgatva a kapitány asztalánál, s a többiekkel együtt udvariasan fölállt, amikor belépett a kapitány, majd elnyújtott léptekkel a dobogóhoz ment, amelyen az asztal állt, és elfoglalta a helyét.

Miért költöztették ki a helyéről?

A hajón szólt a zene, és elhúzták a kilátószoba felé néző válaszfalakat. A fények elhomályosultak, s enyhén narancsvörös árnyalatot öltöttek. Az emberek már túlestek az űrbetegség legnehezebben elviselhető szakaszain, melyek a kezdeti gyorsulás és a gravitáció szokatlan változásai miatt léptek föl a hajó különböző részein – a szalon tehát megtelt.

– Jó estét, Malaine úr – szólt át kissé előredőlt testtel a kapitány. – Milyennek találja az új szobáját?

– Túlságosan is kielégítőnek, sir. Az én életmódomhoz kissé pazar.

Mindezt egyhangú, fakó hangon mondta el, s úgy látta, mintha a hitetlenkedés halvány jele suhanna át a kapitány arcán.

A csemegénél tartottak, amikor a kilátó üvegbuborékjának külső héja visszacsúszott a tokjába, s a helyiség szinte teljesen sötétségbe borult. Az óriási, fekete képernyőn sem napot, sem Földet, sem semmiféle bolygót nem lehetett látni, csak szemközt a Tejutat, a galaktikus lencse e hosszirányú látképét, mely fényes átlót húzott a szúrós fényű csillagok között.

A csevegés önkéntelenül is elapadt. Székeket toltak arrébb, hogy mindenki szembefordulhasson a csillagokkal. A vacsoravendégek serege nézőközönséggé változott, a zene elhalkult.

Az összesűrűsödött csendben a hangosítókon át tisztán és higgadtan szólalt meg egy hang:

– Hölgyeim és uraim! Felkészültünk első ugrásunkra. A legtöbben önök közül, legalábbis elméletben, tudják, mi az az ugrás. De sokan – ami azt illeti, a társaságnak több mint a fele – soha nem gondolták, hogy egyszer át is fogja élni. Elsősorban az ő kedvükért szeretnék most pár szót szólni.

– Az ugrás pontosan az, amit a szó kifejez. Az űr szövetében a fény sebességénél nem lehet gyorsabban utazni. Olyan természeti törvény ez, amit egy ősünk, a legendák Einsteinje fedezett föl, ha igaz, és nemcsak neki tulajdonítják ezt is, mint oly sok minden mást. Természetesen még a fény sebességével is évekbe telne, míg elérjük a csillagokat.

– Ezért elhagyjuk a téridőszerkezetet, s belépünk a hipertér kevéssé ismert birodalmába, ahol időnek és távolságnak nincs jelentősége. Olyan ez, mintha az egyik óceánból a másikba nem a tengeren hajózva, a hatalmas szárazföldet megkerülve, hanem egy keskeny földszoroson át jutnánk el.

Persze ahhoz, hogy beléphessünk ebbe az "űri űrbe", ahogy egyesek elnevezték, óriási mennyiségű energia kell, továbbá rengeteg agyafúrt matematikai számítás szükségeltetik, hogy majd a megfelelő helyen vissza tudjunk lépni a normális téridőbe. E hatalmas energia- és szellemi ráfordítás eredményeként irdatlan távolságokat lehet megtenni zéró idő alatt. Csillag–közi utakat csak ilyen ugrásokkal lehet bejárni.

Körülbelül tíz perc múlva fogunk ugrani. Figyelmeztetni fogjuk önöket. Mindössze néhány másodpercig tartó apró kényelmetlenséget fognak érezni, ezért bízom benne, hogy mindannyian megőrzik a nyugalmukat. Köszönöm.

A hajón kialudtak a fények, csak a csillagok világítottak.

Hosszú időnek tetszett, mire végre felhangzott a higgadt bejelentés:

– Pontosan egy perc múlva végrehajtjuk az ugrást.

És ugyanaz a hang számolni kezdett visszafelé:

– Ötven... negyven... harminc... húsz... tíz... öt... három... kettő... egy...

Egy villanásnyi időre mintha megszakadt volna a lét folytonossága, de azt az apró zökkenést is legföljebb ha a csontjaiban érezte az ember.

A másodperc e töredékében száz fényév múlt el, s a naprendszer külső részében haladó hajó átkerült a csillagközi tér belsejébe.

– Nézzék a csillagokat! – suttogta remegő hangon valaki Biron közelében.

A suttogás egy pillanat alatt végigszaladt a tágas helyiségen, s tovahullámzott az asztalok felett.

– A csillagok! Oda nézzenek!

Mert a másodpercnek ugyanebben a töredékében a csillagok képe is gyökeresen megváltozott. A hatalmas galaxis harmincezer fényévnyire elnyúló középpontja közelebb került, a csillagok száma ezért megsokszorozódott. Finom porként szóródtak szét az űr fekete bársonyán, mintegy háttérfüggönyként szolgálva egy-egy közelebbi, fel-felszikrázó csillagnak.

Bironnak hirtelen egy vers kezdő sorai jutottak eszébe, amelyet maga írt, tizenkilenc esztendős, érzelmes korszakában, akkor, amikor először járt az űrben. A Földre jött – a Földre, melyet épp most hagyott el. Némán mozgott az ajka:

A csillagok, akár a por,

Eleven fényködbe vonnak.

Tükör mögött tükör sorol,

Tág űrterek vonulnak.

A fények kigyúltak, és Biron gondolatai egy szempillantás alatt visszatértek az űrből. Az űrhajó szalonjában a vége felé közeledett a vacsora, és a beszélgetés zajszintje ismét prózai magasságokba emelkedett.

Rápillantott a karórájára, s amikor már félig elfordította róla a tekintetét, lassan, nagyon lassan ismét beemelte az órát a látómezeje középpontjába. Azután egy hosszú percig némán meredt rá. Ez volt az a karóra, amelyet azon az éjszakán bent felejtett a hálószobájában; kibírta a bomba gyilkos sugárzását, és másnap reggel a többi holmijával együtt ezt is kihozta. Hányszor pillanthatott rá azóta? Hányszor olvasta le róla szórakozottan, mennyi az idő, s közben csak azt nem hallotta meg, amit az óra szinte kiabált felé?

Mert a műanyag óraszíj fehér volt, nem kék. Fehér volt!

Lassan összeállt s a helyére került annak az éjszakának minden eseménye. Különös, hogy egyetlen tény milyen világossá tudja tenni az eddig oly zűrzavaros dolgokat!

– Bocsánat – motyogta, s már föl is állt. Illetlenség volt elmenni, amíg a kapitány ott van, de ez most a legkevésbé sem érdekelte.

Fölsietett a szobájába – még a liftet sem várta meg, inkább föllépkedett a korlátok mentén. A szobába érve magára zárta az ajtót, s végignézte a fürdőszobát meg a beépített szekrényeket. Valójában nem remélte, hogy bármit is talál. Nyilván már órákkal korábban megtették azt, amit meg kellett tenniük.

Gondosan megvizsgálta a csomagjait. Alapos munkát végeztek. Szinte semmi jel nem mutatta, hogy itt jártak, hogy magukkal vitték a személyazonossági iratait, az apjától maradt levélköteget, de még a Rhodiai Hinriknek szóló, kapszulába zárt ajánlólevelet is.

Hát ezért költöztették át. Sem a régi, sem az új szoba nem érdekelte őket – pusztán maga a költözés. Mert így majdnem egy teljes órán keresztül törvényesen – az űrre, törvényesen! – foglalkozhattak a csomagjaival, és ez nagyon is kapóra jött nekik.

Biron leült a kétszemélyes ágy szélére, és dühös töprengésbe merült. Hiába minden, a csapda tökéletes volt. Mindent elterveztek. Ha nem történik meg az a teljes mértékben megjósolhatatlan véletlen, hogy azon az éjszakán a hálószobában hagyja az óráját, még most sem jött volna rá, milyen sűrű szövésű az a háló, amelyet a tirannok átvetettek az űrön.

Halk zümmögéssel jelzett az ajtó.

– Tessék! – szólt ki. Az utaskísérő volt.

– A kapitány tudni szeretné – mondta tiszteletteljesen –, tehet-e valamit önért. Betegnek látszott, amikor távozott az asztal mellől.

– Jól vagyok – felelte.

Hogy szemmel tartják! És ebben a pillanatban már tudta, hogy nem menekülhet, hogy a hajó udvariasan, de biztosan a halálba viszi.

4 - Szabadon?

Sander Jonti hidegen tekintett a másik ember szemébe.

– Azt mondja, eltűnt? – kérdezte. Rizzett végigsimított pirospozsgás arcán.

Valami eltűnt. Nem tudom, mi az. Lehet, hogy az a dokumentum, amelyet keresünk. Csak annyit tudunk róla, hogy a Föld ősi kalendáriuma szerint valamikor a 15-21. században keletkezhetett, és hogy veszedelmes.

– Van valami határozott ok, amelyből arra lehet következtetni, hogy a hiányzó irat maga a dokumentum?

– Csak a körülmények utalnak rá. A Föld kormánya szigorú őrizet alatt tartotta.

– Ez semmit sem jelent. A földi emberek a pregalaktikus korra vonatkozó minden egyes dokumentumot valóságos hódolattal vesznek körül. A hagyománytiszteletük már-már nevetséges.

– Ezt azonban ellopták, és az esetet mégsem jelentették. Miért őriztek egy üres dobozt?

– El tudom képzelni, hogy inkább csinálták ezt, csak ne kelljen bevallaniuk a szent ereklye ellopását. Azt azonban nem tudom elhinni, hogy az ifjú Farrill szerezte meg végül. Úgy tudtam, maga figyelteti őt.

– Nem szerezte meg – mosolygott a másik.

– Honnan tudja?

Jonti ügynöke nagy nyugalommal robbantotta fel szárazföldi aknáját.

– A dokumentum ugyanis már húsz éve eltűnt.

– Mit mond?

– Már húsz éve nem látták.

– Akkor az nem is lehet az igazi. Nincs hat hónapja, hogy a gazda értesült a létezéséről.

– Akkor valaki megelőzte őt tizenkilenc és fél évvel.

– Nem számít – mondta némi töprengés után Jonti. – Nem lehet jelentősége.

– Miért?

– Mert hónapok óta itt vagyok a Földön. Míg ide nem jöttem, könnyen elhihettem, hogy itt van valami értékes információ. De gondolkozzunk csak! Amikor még a Föld volt az egyetlen lakott bolygó a galaxisban, hadászati értelemben primitív helynek számított. Egyetlen említésre érdemes fegyvert találtak föl, azt a kezdetleges és rossz hatásfokú nukleáris bombát, amelyhez még a szükséges védelmet sem fejlesztették ki. – Egy könnyed mozdulattal intett arra, amerre a szoba vastag betonfalán túl a kék látóhatár beteges radioaktivitása fénylett.

– Mindez teljesen világossá tette számomra azt, hogy itt csak átmenetileg lehet élni – folytatta. – Nevetséges azt feltételezni, hogy tanulhatunk bármit is egy olyan társadalomtól, amelyik a hadászati technikának ezen a szintjén áll. Újból és újból divatba jönnek az elveszett művészetekről és elveszett tudományokról szóló elméletek, és mindig akadnak olyan emberek, akik a primitívségből kultuszt csinálva, nevetséges állításokkal hozakodnak elő a Földön létezett, történelem előtti civilizációkról.

– Márpedig a gazda okos ember volt – bizonykodott Rizzett. – Nekünk kifejezetten azt mondta, hogy azok közül a dokumentumok közül, amelyeket ismer, ez a legveszedelmesebb. Ön is emlékszik rá, hogy mit mondott. Én még idézni is tudom: "Halált jelentő szöveg ez a tirannokra, de ránk nézve is, a galaxis számára azonban az életet fogja jelenteni."

– A gazda is tévedhet, mint minden emberi lény.

– Gondolja meg, sir, fogalmunk sincs, milyen természetű dokumentumról van szó. Lehetnek például sohasem publikált laboratóriumi jegyzetek. Lehet, hogy egy olyan fegyverről van benne szó, amelyről a földi emberek nem is sejtették, hogy valójában fegyver, valami, ami "ránézésre" nem is látszik annak...

– Képtelenség. Maga katona, magának igazán tudnia kellene. Ha van tudomány, amelyben az emberek folyamatos és sikeres próbálkozásokat tettek, hát az a haditechnika tudománya. Tízezer éven keresztül potenciális fegyver nem maradhatott megvalósítatlanul. Azt hiszem, Rizzett, vissza fogunk térni a Lingane-ra.

Rizzett vállat vont. Nem győzték meg.

Jonti még nála is sokkal kevésbé volt meggyőzve. A dokumentumot ellopták, és ennek jelentősége volt. Megérte, hogy ellopják. A galaxison belül akárkinek a kezébe juthatott.

Nyomban az ötlött az eszébe, hátha a tirannok kaparintották meg. A gazda erről a témáról sohasem beszélt egyértelműen. Teljes mértékben még Jontiban sem bízott meg. Azt mondta, az ügy halálos veszedelmet rejt, csak úgy lehet használni, ha egyszerre kétfelé vágnak vele. Jonti keményen összezárta az ajkát. Az ostoba, a hülye célzásaival! Most meg elkapták a tirannok.

Mi van akkor, ha egy Aratap-féle alak jutott egy olyan titok birtokába, amit ez a dokumentum rejthet magában? Aratap! Most, hogy a gazda nincs többé, ő az egyetlen, akibe nem lehet belelátni. Minden tirannok közül a legveszedelmesebb.

Simok Aratap kis termetű, görbe lábú, keskeny szemű ember volt. Jellemző volt rá az átlag tirannok jellegzetes tuskólába, ennek ellenére most, hogy az alárendelt világok egy kivételesen megtermett és fejlett izomzatú képviselőjével állt szemben, teljesen megőrizte az önuralmát. Második nemzedékbeli leszármazottja volt azoknak, akik szeles, terméketlen világaikat odahagyva, végigszáguldottak az űrön, elfoglalták és bilincsbe verték a csillagköd térségeinek gazdag és népes bolygóit.

Az apja egy kicsi, de gyors röptű hajórajt vezetett, amely rá-rácsapott a nehézkes, nagy hajókra, s végül hulladékot csinált belőlük.

A csillagköd világai a régi módon harcoltak, a tirannok azonban új harcászatot vezettek be. Az ellenséges flotta párharcot szorgalmazó csillogó óriáshajói egykettőre a semmit csépelve pazarolták tartalék energiájukat, miközben a tirannok – a puszta erőről lemondva – a gyorsaságra és az együttműködésre helyezték a hangsúlyt. A királyságok ily módon egyenként estek el, mert hamis biztonságérzetben, acélhajóik védfala mögül nézték kissé kárörvendve a szomszédok bukását, mígnem ők kerültek sorra.

Ezek a háborúk azonban már ötven éve véget értek. A csillagköd térségei azóta alkirályságok voltak, s a megszállók adót szedtek. Azelőtt legalább voltak megnyerhető világok, gondolta Aratap unottan, most meg be kellett érni egyes emberekkel.

Ránézett a vele szemben lévő fiatalemberre. Milyen fiatal! Magas, széles vállú; mély gondolatokba merült, feszült arca fölött nevetségesen rövidre vágva viseli a haját. Ez a módi nyilván valami főiskolás modorosság. Magánemberként Aratap sajnálta a fiatalembert. Látszott rajta, hogy fél.

Biron nem jött rá, hogy ő most "fél". Ha felszólítják, hogy nevezze meg azt, amit érez, bizonyára "feszültnek" mondta volna magát. Egész életében úgy ismerte a tirannokat, mint a legfőbb hűbérurakat. Az apja, ez az erős, csupa elevenség, a maga birtokán megfellebbezhetetlen szavú úr, akit mások mindig tisztelettel végighallgattak, a tirannok jelenlétében csendes volt, már-már alázatos.

Néha udvariassági látogatást tettek Widemoson az általuk adózásnak nevezett évi sarc ügyében. Widemos gazdája volt a felelős a Nephelos bolygóra kivetett adó beszedéséért és elszállításáért, és a tirannok tessék-lássék ellenőrizték a könyvelését.

Ilyenkor maga a gazda is velük tartott apró járműveiken. Étkezéseknél ők ültek az asztalfőn, és őket szolgálták ki elsőként. Ha megszólaltak, akaratlanul is vége szakadt minden más beszélgetésnek.

Gyermekként Biron nem értette, miért kell így körülajnározni ezeket a kicsi, csúf emberkéket, de mire felnőtt, megértette, hogy az apja szemében ők pontosan olyanok, mint amilyen az apja volt egy istállófiú szemében. Maga is megtanulta, hogy halkan szóljon hozzájuk, és "kegyelmes úrnak" szólítsa őket.

Nagyon is tudta hát, hogy most az egyik hűbérúrral, egy tirannal áll szemben, s belül reszketett a feszültségtől.

A hajó, amelyet a börtönének vélt, a Rhodiára való megérkezésük napján hivatalosan is azzá vált. Miután jeleztek az ajtaján, két tagbaszakadt matróz lépett be, s kétoldalt megálltak mellette.

– Biron Farrill – mondta az utánuk jövő kapitány szárazon kopogó hangon –, e hajó kapitányaként, a rám ruházott hatalom birtokában, őrizetbe veszem, és mint foglyot kihallgatásra kísérem a királyi biztos elé.

A "királyi biztos" ez a kis tirann volt, aki látszólag szórakozottan és unottan ült vele szemben. A "Nagy Király" a tirannok kánja volt, aki ma is ott székelt a tirannok szülőbolygóján, ama legendás kőpalotában.

Biron lopva körülnézett. Semmiféle fizikai kényszert nem alkalmaztak vele szemben, de a tirannok külső rendőrségének palaszürke egyenruháját viselő két-két őr ott állt szorosan mellette. Fegyverük is volt. Az ötödik, aki őrnagyi rangjelzést viselt, a biztos íróasztalánál ült.

– Mint tudja – szólalt meg elsőnek éles, vékonyka hangon a királyi biztos –, Widemos öreg gazdáját, az ön apját, árulás miatt kivégezték.

Fakó szeme Bironra szegeződött. Szelíden nézett rá.

Biron rezzenetlenül állta a tekintetét. Zavarta, hogy nem tehet semmit. Elégtételül szolgált volna, ha rájuk ordíthat, ha szétcsaphat köztük – de ettől az apja még nem lett volna kevésbé halott. Úgy vélte, tudja, miért kezdték épp ezzel a bejelentéssel. Meg akarták törni, hogy megadásra kényszerítsék. Nos, nem fog sikerülni nekik.

– Biron Malaine vagyok, földi illetőségű – felelte közönyösen. – Ha a személyazonosságomat firtatják, akkor beszélni óhajtok a földi konzullal.

– Nos, jó, de itt most egy pusztán informális beszélgetést folytatunk egymással. Ön azt állítja, hogy a neve Biron Malaine, s a Földről való. És mégis – mutatott Aratap az előtte fekvő papírokra – olyan levelek vannak itt, amelyeket Widemos írt a fiához. Továbbá van itt egy kollégiumi beiratkozásról szóló elismervény, azután a tanévzáró ünnepségre szóló jegyek, valamennyi Biron Farrill nevére kiállítva. Az ön csomagjában találták.

Biront minden reménye elhagyta, de nem mutatta.

– A csomagomat törvénytelenül kutatták át, úgyhogy ezeket nem lehet bizonyítékokként elfogadni.

– Nem vagyunk bírósági tárgyaláson, Farrill, azazhogy Malaine úr. Milyen magyarázattal tud szolgálni?

– Ha a csomagomban találták, akkor valaki más tette bele.

A királyi biztos ejtette a témát, s ettől Biron elképedt. A saját kijelentéseit oly kevéssé meggyőzőnek, oly nyilvánvalóan butácskának érezte, a másik mégsem tett rájuk megjegyzést, csak megkopogtatta mutatóujjával a fekete kapszulát.

– Hát ez az ajánlólevél a Rhodia igazgatójának? Ez sem az öné?

– De, ez az enyém.

Biron ezt a választ már előre eltervezte. Az ajánlólevélben ugyanis nem szerepelt a neve.

– Összeesküvést szőnek az igazgató meggyilkolására – tette hozzá. Aztán rémülten elhallgatott. Amikor végre kezdte szavakba foglalni gondosan előkészített mondókáját, úgy érezte, tökéletesen hiányzik belőle miden meggyőzőerő. Vajon tényleg cinikusan mosolyog rá a királyi biztos?

Aratap azonban nem mosolygott. Inkább sóhajtott egy halkat, aztán gyors, gyakorlott mozdulattal kivette a szeméből, majd gondosan az asztalon előtte álló pohár sós vízbe helyezte a kontaktlencséit. Lemeztelenített szeme kicsit nedves volt.

– És ön tud róla? – kérdezte. – Még a Földön is, ötszáz fényévnyi távolságban? Ugyanakkor a mi Rhodián szolgálatot teljesítő rendőrségünk nem is hallott róla.

– A rendőrség itt van, az összeesküvést pedig a Földön szőtték.

– Értem. Ön az ügynökük? Vagy figyelmeztetni akarja Hinriket?

– Természetesen az utóbbiról van szó.

– Csakugyan? És miért akarja figyelmeztetni őt?

– A bőséges jutalomért, amit reményeim szerint kapni fogok.

Aratap elmosolyodott.

– Ez legalább igaznak tűnik, és némi hihető színezetet kölcsönöz a korábbi kijelentéseinek is. Elmondaná a szóban forgó összeesküvés részleteit is?

– Csak az igazgatónak mondhatom el.

Szavaira kis bizonytalanság, majd vállrándítás következett.

– Nagyon helyes. A tirannok nem ártják bele magukat a helyi politikába, és nem is aggasztják magukat amiatt. Elintézzük, hogy találkozhasson az igazgatóval, s ennyiben mi is hozzájárulunk a személyi biztonságához. Az embereim őrizni fogják, amíg összeszedi a csomagjait; utána elmehet szabadon. Vigyék el!

Ez utóbbi mondat a fegyvereseknek szólt, akik kikísérték Biront. Aratap visszatette a kontaktlencséit, s ettől nyomban megszűnt a viselkedésén nyomot hagyó bizonytalankodás.

– Azt hiszem, szemmel kell tartanunk az ifjú Farrillt – szólt oda a bent maradó őrnagynak.

– Helyes – biccentett az őrnagy. – Volt egy pillanat, amikor azt hittem, bevette a meséjét. Számomra teljesen összefüggéstelennek tűnt.

– Az is volt. De éppen ettől válik kezelhetővé erre a kis időre. Minden tökkelütött ifjonc, aki a videós kémhistóriákból tanulja a csillagközi cselszövések mikéntjét, könnyű eset. Természetesen ő az öreg gazda fia.

– Biztos benne? – Most az őrnagyon volt az elbizonytalanodás sora. – Csak egy elnagyolt, többé-kevésbé hihető vádaskodásra támaszkodhatunk.

– Arra gondol, hogy az egészet megrendezhették? Mi célból?

– Lehet a fiú akár csalétek is, akit feláldoznak, csak hogy eltereljék a figyelmünket az igazi, a másutt lévő Biron Farrillről.

– Nem. Nem feltételezek ennyi színpadiasságot. Egyébként van egy fotókockánk.

– Hogyan? A fiúról?

– A gazda gyerekéről. Akarja látni?

– De még mennyire!

Aratap felemelte az asztalán lévő levélnehezéket. Egyszerű, minden oldalán három és fél centiméter vastag, fekete, átlátszatlan üvegkocka volt.

– Ha az látszott volna a legcélravezetőbbnek, szembesítettem volna vele a fiút – mondta. – Ravasz dolog ez, őrnagy. Nem tudom, ismeri-e. Újdonság a belső világokon. Kívülről közönséges fotókockának látszik, de ha felfordítjuk, egy automatikus molekuláris átrendeződés folytán teljesen átlátszatlanná válik. Mókás ötlet.

Nyomban föl is fordította a kockát, melynek homályos belseje egy pillanatra megremegett, majd mintha szél hajtaná a gomolygó, sötét ködöt, lassan kitisztult. Aratap összekulcsolta a mellén a karját, s nyugodtan figyelte.

A víztisztává vált kocka belsejéből egy fiatal arc mosolygott ki vidáman, élethűen, elevenen, két lélegzetvétel között örökre bezárva és kimerevítve.

– Egy darab az egykori gazda tárgyai közül – jegyezte meg Aratap. – Na, mit szól?

– Kétségtelenül az imént látott fiatalember.

– Igen. – A tirann tisztviselő elgondolkodva nézte a kockát. – Nem is értem, miért nem lehet ugyanezzel az eljárással hat fényképet berakni ugyanabba a kockába. A hat lap mindegyikére átfordítva egy sor új molekuláris átrendeződést lehetne produkálni. Aztán ahogy a hat kép forgatás közben egymásba mosódik, új dinamikát kölcsönözne az amúgy statikus jelenségnek, s ezáltal új mélységet, új látványt tudna nyújtani. Lám csak, őrnagy, így születhetne meg egy új művészeti forma. – Aratap hangjában egyre fokozódott a lelkesültség.

A néma őrnagy azonban meglehetősen mogorva képet vágott, és Aratap felhagyott művészi elgondolásai ecsetelésével.

– Nos, figyelni fogja Farrillt? – kérdezte minden átmenet nélkül.

– Hogyne.

– Figyeltesse Hinriket is!

– Hinriket?

– Persze. Kifejezetten ezért engedtem szabadon a fiút. Választ akarok kapni néhány kérdésre. Miért megy Farrill Hinrikhez? Miféle kapcsolat van közöttük? A halott gazda nem volt magányos harcos. Jól szervezett összeesküvés volt – annak kellett lennie mögötte. És ennek az összeesküvésnek a fészkeit még nem derítettük fel.

– Hinrik biztosan nem volt benne. Ha a bátorsága megvolna is, nincs elég esze hozzá.

– Egyetértek. De épp mert olyan féleszű, eszközként remekül felhasználhatták. Ha pedig így van, akkor elképzeléseink szerint ő a gyenge pont a láncban. Nem engedhetjük meg, hogy ne vegyünk tudomást erről a lehetőségről.

Szórakozottan intett, mire az őrnagy tisztelgett, sarkon fordult és kiment.

Aratap felsóhajtott, megforgatta kezében a fotókockát, s nézte, amint a feketeség, mint valami tintahullám, újra elborítja.

Az apja idejében egyszerűbb volt az élet. Kegyetlenségeikben, ahogy tönkrevertek egy bolygót, volt valami nagyság; ez az aprólékos fondorkodás, amellyel támadást indítanak egy tudatlan fiatalember ellen, egyszerűen csak kegyetlenség.

De szükség van rá.

5 - Kínos helyzetben

A Homo sapiens lakóhelyével, a Földdel összehasonlítva a Rhodia Igazgatóságának működése igazán nem tekintett vissza valami nagy múltra. De még a centaurus- vagy a szíriuszbeli világokkal összevetve sem. Az Arkturusz bolygói például mindössze kétszáz éve voltak betelepítve, amikor az első űrhajók a Lófej-csillagködöt megkerülve százszámra fedezték fel az oxigénes-vizes bolygókat. A bolygók e sokasága azért számított valódi leletnek, mert hiába volt az űr telis-tele világokkal, közülük csak igen kevés elégítette ki az emberi szervezet kémiai szükségleteit.

A galaxisban száz- és kétszázmilliárd között volt a sugárzó csillagok száma. A köztük lévő térségekben nagyjából ötszázmilliárd bolygót lehetett találni. Köztük olyanok, amelyeknek a gravitációja a földiének több mint százhúsz, illetve kevesebb mint hatvan százaléka volt – hosszú távon tehát az ember számára elviselhetetlen. Voltak azután túl forróak, túl hidegek vagy mérgező légkörűek. Akadtak bolygók, melyek légköre nagyrészt vagy teljes mértékben neonból, metánból, ammóniából, klórból – de még szilikon-tetrafluoridból is állt. Találtak olyan világot, amelyen egyáltalán nem volt víz (akadt egy, ahol szinte vegytiszta kén-dioxid-óceánokat regisztráltak), másutt meg a szén hiányzott.

Mindeme hiányosságokból egy is elegendő, így százezer bolygó közül egy sem akadt, amelyen élni lehetett volna. És még így is négymillióra becsülték a lakható világok számát.

Nincs rá pontos adat, hogy valójában hányat laknak közülük. A Galaktikus almanach szerint – amelynek adatairól tudjuk, hogy nem teljesen megbízhatóak – a Rhodia volt az ember által betelepített világok sorában az 1098.

A sors iróniája, hogy a Rhodiát végül legyőző Tyrann e sorban az 1099. volt.

A csillagködön túli térség történelme nagy vonalakban meglepő hasonlóságokat mutatott a többi világokéval, a maguk fejlődő és terjeszkedő szakaszában. Gyors egymásutánban bolygó-köztársaságok alakultak, kormányaik megmaradtak a maguk világának a keretei között. A gazdasági növekedéssel párhuzamosan azután sor került a szomszédos bolygók gyarmatosítására és a hazai társadalomba való integrálására. Az így kialakuló kis "birodalmak" elkerülhetetlenül összecsaptak egymással.

E kormányok közül előbb egy, majd egy másik is tekintélyes térségek felett szerezte meg az uralmat, köszönhetően a hadiszerencsének és a hadvezetési erényeknek.

Egyedül a Rhodia őrizte meg hosszú ideig a stabilitását a jó képességű Hinriad-dinasztia uralma idején. Utólag visszanézve, jó úton volt arra, hogy egy-két évszázadon belül létrehozza a Transznebuláris Birodalmat – de akkor jöttek a tirannok, és tíz év alatt elvégezték a munkát.

Mulatságos, hogy épp a Tyrann embereinek kellett lenniük. A Tyrann, létezésének egész addigi hétszáz esztendeje alatt, nem tett sokkal többet, mint megőrizte kényes autonómiáját, azt is legfőképpen csak azért tehette, mert a sivár, a víz szűke miatt jórészt sivatagos bolygóra igazából senkinek sem fájt a foga.

Ám a Rhodia Igazgatóságának intézménye a tirannok bejövetele után is fennmaradt – még erősödött is. A Hinriadok népszerűek voltak a nép körében, így létezésük megkönnyítette a tirannok számára az ellenőrzést. Őket – amíg megkapták az adót – nem érdekelte, kit szeret a nép.

A mai igazgatók persze már nem ama régi Hinriadok közül kerültek ki. A cím kezdettől fogva választható volt a családon belül, ezért aztán mindig a legalkalmasabbat választották. Ugyanebből a célból idegeneket is befogadtak a családba.

A tirannoknak persze más szempontjaik voltak, melyekkel befolyást gyakoroltak a választásokra, s húsz évvel ezelőtt ők választották meg Hinriket (az ötödiket ezen a néven) igazgatónak. Számukra ő hasznos választásnak látszott.

Hinrik akkoriban nagyon jóképű férfi volt, és még ma is jó benyomást keltett, valahányszor felszólalt a Rhodiai Tanácsban. A haja enyhén őszült már, de sűrű bajusza – különös módon – fekete maradt, éppoly fekete, mint amilyen a lánya szeme volt.

Most szemben állt a lányával, aki dühös volt. Magassága csak öt centiméterrel maradt el apjáétól, pedig az igazgató kis híján elérte a 190 centimétert. Sötét volt a haja, sötét a szeme, és jelenleg a bőre is egészen sötét volt.

– Nem tudom megtenni! És nem is fogom! – mondta, már nem először.

– De Arta, Arta, butaságot beszélsz! – felelte Hinrik. – Mit vársz tőlem? Mit tehetnék? Miféle választásom lehet az én helyzetemben?

– Ha anya élne, ő találna megoldást. – És toppantott a lábával.

Artemisia volt a lány neve; a Hinriadok minden nemzedékében legalább egy nő ezt a királyi nevet viselte.

– Persze, persze, nem is vitás! Hajjaj! Mi mindenre volt képes az édesanyád! Néha teljesen olyan vagy, mint amilyen ő volt, és rám egyáltalán nem hasonlítasz. De Arta, hiszen még esélyt sem adtál neki. Észrevetted-e például az... ööö... az előnyösebb vonásait is?

– Mint például?

– Nos, amelyek... – Az apa tett egy bizonytalan mozdulatot, majd némi gondolkodás után föladta. Odalépett a lányához, vigasztalóan a vállára akarta tenni a kezét, a lány azonban elhúzódott tőle. Skarlátvörös ruhája szinte vibrált a levegőben.

– Egy egész estét eltöltöttem vele! – fakadt ki keserűen. – És meg akart csókolni! Undorító volt!

– Jaj, drágám, hát mindenki csókolózik. Ne tégy úgy, mintha a nagyanyád korában élnénk – tisztelet, becsület az emlékének. A csók önmagában semmi – a semminél is kevesebb. Fiatal vér, Arta, fiatal vér!

– Még hogy fiatal vér! Annak a rémes kis alaknak az utóbbi tizenöt évben legföljebb ha közvetlenül vérátömlesztés után csörgedezhetett az ereiben fiatal vér! Tíz centiméterrel alacsonyabb, mint én, apa! Hogy jelenjek meg a nyilvánosság előtt egy törpével?

– Fontos ember. Nagyon fontos!

– Ettől még egy fikarcnyival sem lesz magasabb. És görbe lábú, mint az összes többi, és büdös a lehelete.

– Büdös a lehelete?

Artemisia elfintorította az orrát.

– Igen, büdös. Kellemetlen szagú. Nincs ínyemre, és ezt a tudtára is adtam.

Hinrik egy pillanatra nyitva felejtette a száját, aztán rekedten suttogva kérdezte:

– A tudtára adtad? Sejtetni engedted, hogy a Tyrann királyi udvarának egy magas rangú tisztviselője emberileg kellemetlen vonásokkal rendelkezhet?

– De ha egyszer úgy van! Jó a szaglásom. Amikor túl közel jött hozzám, odatartottam a tenyerem, és visszalöktem. Óriási jelenet volt! Hanyatt dőlt, és lábával az ég felé kalimpált! – Mutatta is az ujjaival, hogyan, de Hinrik nem méltányolta. Arcát a kezébe temetve nyögdécselt, majd szerencsétlen képpel kikukucskált két ujja között, s azt kérdezte:

– És most mi lesz? Hogy tehettél ilyet?

– A világon semmit sem nyertem vele. Tudod, mit mondott? Tudod, mit mondott? Na, ez volt mindennek a teteje. Az utolsó csepp a pohárban. Akkor jöttem rá, hogy ezt az embert akkor sem állhatnám, ha három és fél méter magas volna!

– De hát... hát mit mondott?

– Azt mondta, apa, azt mondta: "Hah! Belevaló menyecske! Ezért még jobban szeretem!" És akkor két szolga felsegítette. De még egyszer nem próbált az arcomba szuszogni.

Hinrik teljesen beleroskadt a székébe, majd előrehajolt, és figyelmesen nézett Artemisiára.

– Ugye, azért végig tudsz csinálni vele egy házasságkötést? Nem kell komolyan venned. De hát miért ne tennéd meg, ha egyszer a politika így kívánja...

– Hogy érted azt, apa, hogy nem kell komolyan vennem? Tegyem keresztbe a bal kezem ujjait, miközben a jobb kezemmel aláírom a szerződést?

Hinrik zavarba jött.

– Nem, természetesen nem. Mit is érne az? Mit változtatnának a szerződés érvényességén a keresztbe tett ujjak? Igazán, Arta, meglep, hogy ilyen buta vagy.

– Akkor meg mire gondolsz? – sóhajtotta Artemisia.

– Mivel kapcsolatban mire gondolok? Látod, mindent összezavarsz. Ha vitatkozol velem, nem tudok rendesen figyelni a dolgokra. Mit is mondtam?

– Hogy csak tegyek úgy, mintha férjhez mennék, vagy valami ilyesmit. Emlékszel?

– Ó, igen. Hogy nem szükséges túl komolyan venned.

– Gondolom, tarthatok szeretőket.

Hinrik megmerevedett, homlokán összeszaladtak a ráncok.

– Arta! Én szerény és önérzetes lánynak neveltelek. És anyád is. Hogy mondhatsz ilyet? Szégyelld magad!

– Hát nem erre gondoltál?

– Én mondhatok ilyet. Férfi vagyok, felnőtt férfi. De egy olyan lány, mint te, nem ismételheti meg.

– Márpedig én megismételtem, és ezzel most napvilágra került. A szeretőket nem bánom. Minden bizonnyal szükségem is lesz rájuk, ha államérdekből rám kényszerítenek egy ilyen házasságot. De határok akkor is vannak! – Csípőre tette a kezét, s ettől ruhájának bő ujjai lecsúsztak napbarnított, gödröcskés válláról. – És mit tegyek, amikor épp két szerető között vagyok? Ő továbbra is a férjem lesz, és ez az a gondolat, amelyet nem tudok elviselni.

– Ő már öreg ember, drágám. Kevés ideig fogsz vele élni.

– Nem tud elég kevés lenni, köszönöm. Öt perce még fiatal vére volt. Emlékszel?

Hinrik széttárta, majd leengedte a kezét.

– Arta, ez az ember tirann, és hatalma is van. A kán udvarában jónak tartják a szagát.

– Lehet, hogy a kánnak ez jó szag. Legyen is az. Nyilván ő maga is bűzlik.

Hinrik elszörnyedve csücsörítette a száját. Önkéntelenül is hátrapillantott a válla fölött. Azután rekedten mondta:

– Soha többé ne ejts ki a szádon ilyet.

– De bizony kiejtek, ha szükségét érzem. Különben is, ennek az embernek már három felesége volt. – Apja tiltakozásának elébe vágva még hozzátette: – Nem a kánnak, hanem annak az embernek, akihez feleségül akarsz adni.

– De hát azok már meghaltak – magyarázta nagy komolyan Hinrik. – Arta, ők már nem élnek. Ne is gondolj ilyenekre. Hogy képzelheted, hogy odaadnám a lányomat egy bigámistának? Majd elkérjük tőle a papírokat. Egymás után vette el őket, nem egyszerre, és azóta meghaltak, mind a három a legteljesebb mértékben halott.

– Nem csodálom.

– Jaj, hát mondd meg, mit tegyek? – Tett még egy utolsó kísérletet, hogy a méltóságára hivatkozzék: – Arta, ez az ára annak, hogy Hinriad vagy, s igazgató lánya.

– Nem kértem, hogy Hinriad legyek, sem azt, hogy igazgató lánya legyek!

– Ezzel nem lehet mit kezdeni. De tudnod kell, mert az egész galaxis története azt mutatja, hogy vannak esetek, amikor az állam érdeke, a bolygók biztonsága, a népek legfőbb érdeke azt kívánja, hogy...

– Hogy egy szegény lány prostituálja magát.

– Jaj, ez a közönséges hang! Meglátod, egy napon a nyilvánosság előtt is kiejtesz a szádon valami ehhez hasonlót.

– Akkor is erről van szó, én pedig nem vagyok hajlandó megtenni. Inkább meghalok. Inkább jöjjön akármi. Majd gondoskodom róla.

Az igazgató felállt, s kinyújtotta karját a lány felé. Az könnyek között rohant hozzá, s kétségbeesetten belekapaszkodott.

– Nem tudom megtenni, papa! Képtelen vagyok rá. Ne kényszeríts!

Az apja sután megpaskolta.

– De mi lesz, ha nem teszed meg? Ha megharagítjuk a tirannokat, engem eltávolítanak, börtönbe vetnek, talán még ki is... – Elharapta a szót. – Nagyon szerencsétlen idők járnak ránk, Arta, nagyon szerencsétlen idők. Widemos gazdáját a múlt héten ítélték el, azt hiszem, ki is végezték. Emlékszel rá, Arta? Fél évvel ezelőtt járt nálunk. Nagy, magas ember, kerek fejű, mélyen ülő szemű. Először megijedtél tőle.

– Emlékszem rá.

– Nos, talán már meg is halt. És ki tudja? Lehet, hogy én leszek a következő. A te szegény, ártalmatlan édesapád. Gonosz idők járnak ránk. Itt volt nálunk, és ez nagyon gyanús.

A lány hirtelen eltolta magát az apjától.

– Miért volna ez gyanús? Téged nem vettek vele egy kalap alá, nem?

– Engem? Dehogy. Ám ha nyíltan megsértjük a Tyrann kánját azzal, hogy visszautasítjuk a házasságot egyik kedves emberével, még a végén erre fognak gondolni.

Hinrik abbahagyta a kéztördelést, mert tompán felzümmögött a telefon. Kelletlenül indult feléje.

– Majd felveszem a szobámban. Te meg pihenj. Egy kis szundikálás után jobban fogod érezni magad. Majd meglátod. Csak egy kicsit feszült vagy, ennyi az egész.

Artemisia összehúzott szemöldökkel nézett apja után. Oly mély töprengés ült ki mozdulatlan arcára, hogy percekig csak enyhén hullámzó keble árulta el, hogy eleven emberi lény.

Az ajtóban csoszogó léptek zajára megfordult.

– Mi az? – A hangja élesebb volt, mint akarta.

– Andros őrnagy telefonált – felelte Hinrik a félelemtől beesett arccal.

– A külső rendőrségtől?

Hinrik csak bólintott.

– De bizonyára nem... – Artemisia elharapta a szót, nehogy ki kelljen mondania a rettenetes gondolatot, de nem kapott felvilágosítást.

– Egy fiatalember kér kihallgatást. Nem ismerem őt. Miért jön ide? A Földről érkezett.

Hinrik levegő után kapkodott, és úgy támolygott beszéd közben, mintha az agya forgóasztal volna, s neki követnie kellene a forgását. A lány odafutott hozzá, és megragadta a könyökét.

– Ülj le, apa! Mondd el, mi történt! – Megrázta az apját, s ettől annak kissé alábbhagyott a rémülete.

– Nem is tudom – suttogta. – Jött egy fiatalember, azt mondja, ismeri az ellenem szőtt összeesküvés részleteit. Ellenem! És ezek azt mondják, meg kell hallgatnom.

Ostoba mosoly ült ki az arcára.

– Engem szeret a nép. Senki sem akar megölni. Vagy igen? Vagy igen?

Fürkészve nézte a lányát, s nagyon megnyugodott, amikor az így felelt:

– Persze hogy senki sem akar megölni téged.

– Gondolod, hogy ők lehetnek azok? – kérdezte Hinrik, s az arcára megint kiült a nyugtalanság.

– Kik?

– A tirannok – súgta egészen közel hajolva az apja. – Tegnap itt volt Widemos gazdája, és őt megölték. – A hangja szánalmasan elvékonyodott. – És most ideküldtek valakit, hogy megöljön engem.

Artemisia olyan erővel ragadta vállon, hogy a váratlan fájdalom egy pillanatra magára terelte az apja figyelmét.

– Apa! – kiáltotta a lány. – Ülj nyugodtan! Ne szólj egy szót se! Figyelj rám! Senki sem fog megölni téged. Hallasz engem? Senki sem fog megölni. A gazda hat hónapja járt itt. Emlékszel? Nem hat hónapja volt? Gondolkozz!

– Olyan régen? – suttogta az igazgató. – Igen, igen, csakis úgy lehetett.

– Most pedig maradj itt, és pihenj! Agyonfárasztottad magad. Majd én fogadom azt a fiatalembert, és ha veszélytelen, akkor elhozom hozzád.

– Megteszed, Arta? Megteszed? Egy nőt nem fog bántani. Biztos, hogy egy nőt nem bánt.

A lány hirtelen odahajolt, és megcsókolta apja arcát.

– Vigyázz – mormolta Hinrik, és fáradtan lehunyta a szemét.

6 - Ez visel koronát!

Biron Farrill feszengve várakozott a palota egyik külső szárnyában. Életében először tapasztalta meg a vidékiség lankasztó élményét.

Gyermekkora színhelyét, Widemos Hallt mindig gyönyörűnek látta, s most emlékezetében mégis úgy jelent meg, mint a barbár csillogás fészke. Emlékezetébe idézte jellegzetes hajlított vonalait, a finom fémmunkákat, a furcsán megcsavart tornyokat, a bonyolultan kidolgozott "álablakokat"... Ha csak rájuk gondolt, hunyorognia kellett.

Ez itt – nos, ez egészen más volt.

Ez a palota itt nem egy szarvasmarha-királyság csip-csup uraságai által épített rakásnyi hivalkodás volt, de nem is egy hanyatló, haldokló világ gyermeteg megnyilvánulása. A Hinriad-dinasztia dicsőségének kőben kifejezett betetőződése volt.

A palotaegyüttest erőteljes, nyugodt épületek alkották. Vonalaik egyenesen törtek a magasba, kiemelve minden egyes szerkezeti egység középpontját, s holmi csigavonalhoz hasonló túldíszítettségnek nyomát sem lehetett látni rajtuk. Ha volt is bennük valami nehézkesség, úgy tudtak mégis a magasba szökni, hogy titkukra a szemlélő nem jöhetett rá csak úgy, az első pillantásra. Ezek a formák visszafogottak voltak, egyszersmind önérzetesek és büszkék.

Ilyenek voltak az egyes épületek, és ilyen volt maga az egész épületcsoport, melyből mint egy zenemű crescendója szökött a magasba a központi palota. Erről az épületről az a kevés mesterkéltség is hiányzott, amelyet még megőrzött a férfias rhodiai stílus. Eltűntek róla az "álablakok", a mesterségesen megvilágított és szellőztetett építmények értékes és haszontalan díszítményei – s úgy tűntek el, hogy nem is hiányoztak.

Megmaradtak a vonalak és a síkok, az a geometriai absztrakció, mely a tekintetet mind följebb, följebb, egészen az égig vezeti.

Amikor Biron kilépett a belső szobából, a tirann őrnagy egy pillanatra megállt mellette.

– Hamarosan fogadják – mondta.

A fiú bólintott. Kisvártatva egy vörös-barna egyenruhába öltözött férfi ütötte össze előtte a bokáját. Biron hirtelen rádöbbent, hogy a valódi hatalommal rendelkezők rendszerint nem igényelték a külsőségeket, hanem beérték a palaszürkével. Eszébe jutott, milyen ragyogó szertartások közepette él egy gazda, s a gondolatra, hogy ez merő hiábavalóság, az ajkába harapott.

– Biron Malaine? – kérdezte a rhodiai őr, és ő fölállt, hogy kövesse.

A csillogó-villogó kis kocsit a diamágneses erők kényes egyensúlya tartotta meg az egyetlen vékony fémrúdon. Biron még nem látott ilyet. Mielőtt beszállt volna, megállt.

A belsejében egyszerre legföljebb öten vagy hatan fértek el; mint bájos könnycsepp, a szélben kicsit himbálózott, mintha fel akarna oldódni a Rhodia fényes napjának ragyogásában. Az alatta feszülő rúd, melyhez a kocsi hozzá sem ért, alig volt vastagabb egy kábelnél. Ha a fiú lehajolt, a sín és a kocsi között láthatta az égbolt kékjét. Eközben egy apró széllökés valósággal megemelte a járművet, amely teljes három centiméterre ellebegett a síntől, mintha szállni vágyna, s el akarná szakítani a láthatatlanul megtartó erőteret.

– Szálljon be – szólalt meg türelmetlenül a háta mögött az őr, és Biron fellépett a kocsiba vezető két lépcsőfokon.

A lépcső, amelyen az őr is elfért mögötte kényelmesen, könnyedén és zajtalanul a helyére siklott, úgyhogy a kocsi sima külsején hajszálnyi rés sem látszott.

Biron csak ekkor vette észre, hogy a járműbe csak kívülről nem lehet belátni; odabentről úgy tetszett, hogy egy átlátszó buborékban ül. El kellett mozdítani egy kis kart, s a kocsi fölemelkedett. Könnyedén hágott a magasba, s nekiütődött a légkörnek, amely fütyülve száguldott el mellette. Biron a felfelé ívelő útvonal csúcsáról egy pillantással befogta a palota teljes látképét.

A magasból az épületek csodálatos egésszé álltak össze (kigondolhatták-e eredetileg másképp, mint fölülről nézve?), s a fénylő rézhuzal csipkék egyike-másika mellett kecses buborékkocsik lebegtek el.

Járművük ekkor táncolva megállt, s Biron érezte, hogy egy erő előrenyomja. Az egész út két percig sem tartott.

Előtte nyitva állt egy ajtó. Amikor belépett, az ajtó bezárult mögötte. A kicsi, kopár szobában nem látott senkit. Most éppen nem lökdöste senki, de ettől még nem érezte kellemesen magát. Nem voltak illúziói. Az óta az átkozott éjszaka óta minden lépését mások kénye-kedve szerint tette meg.

A hajóra Jonti rakta föl. Itt a tirann királyi megbízott helyezte el. És minden lépéssel csak nőtt benne a kétségbeesés.

Az világos volt előtte, hogy a tirannt nem tévesztette meg. Túlságosan könnyű volt megszabadulni tőle. Fölhívhatta volna például a földi konzult. Hiperhullámon elérhette volna a Földet, vagy mintát vehetett volna a recehártyájáról. Ezek amolyan rutinműveletek voltak, amiket csak úgy véletlenül nem szoktak kihagyni.

Felidézte magában Jonti helyzetelemzését. Egyes részletei ma is érvényesek lehetnek. A tirannok nem ölnék meg nyomban, nehogy újabb mártírt csináljanak. De Hinrik az ő bábjuk volt, és ő éppúgy adhatott kivégzési parancsot, mint amazok. Továbbá megölhették az övéi is, s ezt a tirannok megvetően néztek volna végig.

Biron ökölbe szorította a kezét. Magas termetű volt és erős, de fegyvertelen. Itt pedig sugárpisztolyokkal és idegkorbácsokkal fognak érte jönni. Azon kapta magát, hogy hátát a falnak vetve áll...

Amikor bal kéz felől meghallotta, hogy halkan nyílik az ajtó, megpördült. Egy felfegyverzett egyenruhás lépett be, az oldalán egy lánnyal. A fiú valamelyest megnyugodott. Csak egy lány volt az egyenruhással. Más alkalommal alaposan szemügyre vette volna a lányt – megérdemelte volna a külseje alapján –, de most elég volt csak annyi, hogy egy lány.

Mindketten elindultak feléje, s nagyjából két méterre megálltak. Biron nem vette le a szemét az őr sugárpisztolyáról.

– Előbb hadd beszéljek vele én, hadnagy – szólt a lány az őrnek. Feléje fordult, s egy apró függőleges ránc jelent meg a két szeme között.

– Maga adta elő azt a történetet az igazgató meggyilkolását célzó összeesküvésről? – kérdezte.

– Nekem azt mondták, az igazgatóval fogok találkozni – felelte Biron.

– Az lehetetlen. Ha van valami mondanivalója, mondja el nekem. Ha az értesülése igaznak és hasznosnak bizonyul, jól fognak bánni magával.

– Megkérdezhetem, hogy ön kicsoda? Honnan tudjam, hogy van joga az igazgató nevében nyilatkozni?

A lány bosszúsnak látszott.

– A lánya vagyok – mondta. – Kérem, válaszoljon a kérdésemre. A Rendszeren túlról jött?

– A Földről jöttem. – Biron kivárt, majd hozzátette: – Kegyelmességed szolgálatára.

Ez a ráadás tetszett a lánynak.

– Az hol van? – tudakolta.

– Egy kis bolygó a Szíriusz szektorban, kegyelmességed szolgálatára.

– És magát hogy hívják?

– Biron Malaine-nek, kegyelmességed szolgálatára.

A lány elgondolkodva nézett rá.

– A Földről? Tud űrhajót vezetni?

Biron kis híján elmosolyodott. Most próbára teszi a lány. Pontosan tudja, hogy a Tyrann fennhatósága alatt lévő világokon az űrnavigáció tiltott tudománynak számít.

– Igen, hercegnő, tudok.

Be is tudná bizonyítani, ha a gyakorlatban is próbára tennék – feltéve, hogy olyan sokáig életben hagyják. A Földön az űrnavigáció nem volt tiltott tudomány, és négy év alatt sok mindent meg lehet tanulni.

– Nagyon helyes – nyugtázta a választ a lány. – És hogy szól a története?

A fiú egy pillanat alatt döntött. Ha csak az őr van ott, nem merte volna megtenni – de ez egy lány, és ha nem hazudott, ha valóban az igazgató lánya, akkor talán maga mellé állíthatja.

– Nincs összeesküvés az édesapja ellen, hercegnő – mondta. A lány elképedt. Türelmetlenül fordult a társához.

– Átvenné őt, hadnagy? Szedje ki belőle az igazságot.

Biron előrelépett, de máris keményen beleütközött az őr sugárpisztolyába.

– Várjon, hercegnő – fogta kérlelőre a dolgot. – Hallgasson végig! Csak így juthattam el az igazgatóhoz. Hát nem érti?

Még utána is kiáltott a távozni készülő lánynak:

– Legalább megmondaná a kegyelmes úrnak, hogy Biron Farrill vagyok, és menedékjogot kérek?

Gyenge kis szalmaszál volt ez, alig-alig lehetett belekapaszkodni, A régi feudális szokások elveszítették az erejüket a nemzedékek során, még a tirannok bejövetele előtt. Ma már úgy tekintettek rájuk, mint elavult dolgokra – de nem volt más. Nem volt semmi.

A lány megfordult; szemöldöke ívben fölszaladt a homlokára.

– Most meg azt állítja, hogy az arisztokraták rendjébe tartozik? Egy pillanattal ezelőtt még Malaine volt a neve.

– Úgy van, de a második név az igazi – szólt közbe váratlanul egy új hang. – Maga valóban Biron Farrill, jó uram. Hát persze hogy ő. A hasonlóság letagadhatatlan.

Kicsi, mosolygós ember állt az ajtóban. Tágra nyitott, csillogó szemmel, derűsen mustrálgatta Biront. Keskeny arcát fölfelé, az ő magasságához állította be, s azt kérdezte:

– Nem ismered föl, Artemisia?

Artemisia odaszaladt hozzá.

– Gil bácsi, mit csinálsz te itt? – kérdezte zavartan.

– Vigyázok az érdekeimre, Artemisia. Ne felejtsd el, egy gyilkosság esetén én lennék a Hinriadok közül a legesélyesebb utódjelölt. – Hinriad Gillbret körülményesen kacsintott egyet, majd hozzátette: – Jaj, küldd már ki a hadnagyot! Nincs itt semmiféle veszély.

– Megint hallgatóztál? – kérdezte a lány, az előbbi felszólítást figyelmen kívül hagyva.

– Hát persze. Megfosztanál egyik kedves szórakozásomtól? Olyan remek dolog hallgatózni.

– Nem lesz az, ha egyszer elkapnak.

– A veszély is része a játéknak, kedvesem. Épp ez benne a szórakoztató. A tirannok sem haboznak, ha arról van szó, hogy lehallgassák, ami a palotában történik. Nemigen tudunk olyat tenni, amiről ők ne tudnának. Nos, néha fordul a kocka. Nem akarsz bemutatni?

– Nem, nem akarlak – hangzott a kurta válasz. – Ez nem tartozik rád.

– Akkor majd én mutatlak be téged. Amikor meghallottam a nevét, abbahagytam a hallgatózást, és már jöttem is.

A kis termetű úr Artemisia mellől Bironhoz lépett, tárgyilagos mosollyal szemügyre vette, majd azt mondta:

– Ő Biron Farrill.

– Magam is ezt mondtam – jegyezte meg Biron. Figyelmének tekintélyes részét lekötötte a hadnagy személye, aki továbbra is rászegezte a sugárpisztolyát.

– Csak azt nem tette hozzá, hogy Widemos gazdájának a fia.

– Megtettem volna, ha nem szól közbe. Tehát már ismerik a történetet. Világos, hogy el kellett szöknöm a tirannok elől, méghozzá úgy, hogy ne tudják az igazi nevemet.

Biron várt. Érezte, hogy most jót mondott. Ha a következő pillanatban nem tartóztatják le, akkor még van némi esélye.

– Értem – mondta Artemisia. – Ez az ügy valóban az igazgatóra tartozik. Ön tehát azt állítja, hogy nincs semmiféle összeesküvés?

– Így igaz, hercegnő.

– Helyes. Gil bácsi, itt maradnál Farrill úrral? Jöjjön velem, hadnagy.

Biron elgyengült. Jó lett volna leülni, de Gillbret nem tett ilyen természetű javaslatot, inkább folytatta a már elkezdett, szinte aprólékosnak mondható vizsgálódást:

– A gazda fia! Mulatságos!

Biron visszaterelte rá a figyelmét. Elege volt már az óvatos, gyéren kimondott szavakból és a körülírásokból.

– Igen, a gazda fia! Mivelhogy annak születtem! Van még valami, ami érdekli önt?

Gillbret nem mutatta, hogy neheztelne. Csak a ráncok sokasodtak meg az arcán, ahogy még jobban szétterült rajta a mosoly.

– Kielégítheti a kíváncsiságomat – mondta. – Valóban menedékjogot kér? Itt?

– Erről inkább az igazgatóval szeretnék tárgyalni, sir.

– Ó, erről tegyen le, fiatalember. Majd meglátja, milyen kevés dolgot lehet elintézni az igazgatóval. Mit gondol, most is miért kellett beérnie a lányával? Ha meggondoljuk, ez is egy roppant szórakoztató felismerés.

– Az ön számára minden szórakoztató?

– Miért ne lenne az? Szórakoztató, ha az ember így viszonyul az élethez. Ez az egyetlen ide illő jelző. Figyelje meg a világegyetemet, fiatalember. Ha nem tudja a maga kis szórakozását kisajtolni belőle, akár fel is köthetné magát, hisz oly átkozottul kevés jó dolog van benne. Egyébként még be sem mutatkoztam: az igazgató unokafivére vagyok.

– Gratulálok – mondta hűvösen Biron.

– Igaza van – vont vállat Gillbret. – Nem valami lenyűgöző a helyzetem. És ezek szerint, mivel nem várható semmiféle gyilkosság, valószínűleg az is maradok életem végéig.

– Hacsak maga nem hoz össze egyet.

– Drága uram, az ön humora! De majd hozzá fog szokni, hogy engem senki sem vesz komolyan. Amit mondtam, azzal csak a cinizmusomnak adtam hangot. Csak nem képzeli, hogy igazgatónak lenni ér valamit manapság? Remélem, nem hiszi azt, hogy Hinrik mindig ilyen volt. Sohasem volt valami nagy elme, de most évről évre egyre lehetetlenebbé válik. Hopp, el is felejtettem! Hiszen ön még nem is találkozott vele. De fog! Hallom, már jön is, Azért ne felejtse el, hogy ő a Csillagköd-királyságok leghatalmasabb kormányzója. Mulattatni fogja a gondolat.

Hinrik a tapasztaltak könnyedségével viselte méltóságát, s a kellő leereszkedéssel vette tudomásul Biron pedánsan szertartásos meghajlását:

– És mi járatban van nálunk, sir?

Artemisia az apja mellett állt, és Biron meglepetten állapította meg, hogy kifejezetten szép.

– Kegyelmes uram – mondta –, az apám tisztes nevében jöttem. Bizonyára tud róla, hogy igazságtalanul kivégezték.

– Felületesen ismertem az apját – felelte Hinrik, és elfordította az arcát. – Járt egyszer vagy kétszer a Rhodián. – Kis szünetet tartott, majd megremegő hangon folytatta: – Ön nagyon hasonlít rá. De hát, tudja, bíróság elé állították. Legalábbis úgy képzelem. És törvényesen jártak el. Valójában azonban nem ismerem a részleteket.

– Úgy van, kegyelmes uram. Én azonban szeretném megtudni a részleteket. Meg vagyok győződve arról, hogy az apám nem volt áruló.

– Mint fiúnak, természetesen érthető, hogy védenie kell az apját – vágott közbe Hinrik sietve –, de hát nehéz most efféle államügyeket megvitatni. Ami azt illeti, módfelett szokatlan dolog. Miért nem keresi fel Aratapot?

– Nem ismerem őt, kegyelmes uram.

– Aratapot! A királyi megbízottat! Tyrann kánjának a megbízottját!

– Jártam nála, ő küldött ide. Bizonyára megérti, hogy nem merem a tirannoknak megengedni...

Hinrik azonban, mint aki karót nyelt, megmerevedett. Kezét tétován a szájához emelte, mintha így akarná leállítani ajka remegését, szavai ennélfogva csak tompán hallatszottak:

– Azt mondja, Aratap küldte ide?

– Szükségesnek tartottam elmondani neki...

– Ne ismételje el, mit mondott neki. Tudom – vágott közbe Hinrik. – Nem tehetek önért semmit, gazda... izé... Farrill úr. Ebben a dologban nem határozhatok egyedül én. Meg kell tárgyalnom... ne rángass már, Arta! Hogy figyeljek oda a dolgokra, ha te eltereled a figyelmemet? Tehát meg kell tárgyalnom a minisztertanáccsal. Gillbret! Légy szíves, gondoskodj Farrill úr elhelyezéséről! Utánanézek, mit lehet tenni. Igen, meg fogom beszélni a minisztertanáccsal. Tudja, a törvényes előírásokat be kell tartani. Nagyon fontos.

Elfordult, de közben tovább motyogott magában.

Artemisia pillanatnyi habozás után megérintette Biron könyökét.

– Várjon. Igazat mondott? Csakugyan tud űrhajót vezetni?

– De még mennyire – felelte Biron. Rámosolygott a lányra, aki egy tétova másodperc múlva gödröcskés arccal visszamosolygott rá.

– Gillbret, később beszélni szeretnék veled – szólt a lány a kis emberhez, majd elsietett. Biron addig nézett utána, míg Gillbret meg nem rángatta az inge ujját.

– Feltételezem, hogy éhes, talán szomjas is, esetleg szívesen megmosakodna. Jól gondolom, hogy ideje az életet kényelmesebbé tévő dolgokkal is foglalkoznunk?

– Köszönöm, jó lesz – felelte Biron. A feszültség szinte teljesen kiszállt belőle. Megnyugodott, és voltaképpen remekül érezte magát. Szép ez a lány. Nagyon szép.

Hinrik azonban nem nyugodott meg. Míg visszavonult a szobájába, agyában lázasan kergették egymást a gondolatok. De hiába igyekezett, csak egy dologra tudott következtetni. Csapda volt! A fiút Aratap küldte, és ez csapda volt.

Lüktető fejét a kezébe temette, hogy csillapítsa a tompa dübörgést, és már tudta, mit kell tennie.

7 - Az elme zenésze

Az éjszaka idejében érkezik el minden lakható bolygóra. Lehet, hogy nem mindig elfogadható időközönként, mivel az ismert forgásperiódusok két szélső határa tizenöt, illetve ötvenkét óra. Az ilyesmi nemegyszer próbára teszi azok pszichés tűrőképességét, akik az egyik bolygóról a másikra utaznak.

Sok bolygón végeztek különféle igazításokat az alvás-ébrenlét időszakaiban, másutt a kondicionált légkör és a mesterséges világítás mondhatni egyetemes használata másodlagos fontosságúvá tette a nappalok-éjszakák kérdését – kivéve természetesen a mezőgazdaságban előidézett változásokat. Néhány bolygón (a széleken, persze) önkényesen jelöltek ki területeket, ahol nem játszott szerepet olyan apróság, mint a fény és a sötétség.

Ám bármilyenek legyenek is a társadalmi viszonyok, az éjszaka közeledtének mindig van valami mélyreható lelki jelentősége, s ez így volt már az ember ősinél is ősibb korszakában is, amikor elődeink a fákon laktak. Az éjszaka mindig a félelem és a bizonytalanság ideje volt és lesz, amikor a szív a lemenő nappal együtt mélyebbre száll.

A központi palotában nem volt semmiféle, az éjszaka közeledtét jelző szerkezet, Biron – talán az emberi agy ismeretlen zugaiban rejtőző, meghatározatlan ösztön révén – mégis megérezte. Tudta, hogy odakint az éjszaka feketeségét alig-alig világítják be a csillagok jelentéktelen fényszikrái. Tudta, hogy ha az év megfelelő időszakában járnának, az a szabálytalan körvonalú "lyuk az űrben" – melyet közönségesen Lófej-csillagköd néven ismert az emberiség, különösen pedig az összes azon túli királyság lakói – a máskor látható csillagoknak a felét eltörölte volna az égről.

És megint elfogta a búskomorság.

Artemisiát nem látta az igazgatóval folytatott rövid beszélgetés óta, s ez valahogy rosszulesett neki. Hogy várta a vacsorát! Remélte, hogy akkor megint beszélgethetnek. De egyedül volt kénytelen enni, miközben két kelletlen őr álldogált az ajtaja előtt. Még Gillbret is elhagyta – bizonyára azért, mert kevésbé magányosan költötte el a vacsoráját egy olyan társaságban, amely valóban méltó a Hinriadokhoz.

Így amikor visszatért hozzá, mondván:

– Artemisia és én beszélgettünk magáról –, a fiú nyomban élénk érdeklődést mutatott.

Gillbret ezen jót mulatott, s nem is titkolta.

– De előbb meg akarom mutatni önnek a laboratóriumomat – mondta, majd intett, mire a két őr távozott.

– Miféle laboratóriumot? – kérdezte Biron a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatva.

– Ahol a szerkentyűimet csinálom – hangzott a kissé bizonytalan válasz.

Szemre egyáltalán nem hasonlított laboratóriumhoz. Inkább nézte volna könyvtárnak, a díszes íróasztallal a sarokban. Biron ráérősen körülnézett.

– Itt épít szerkentyűket? Miféle szerkentyűket?

– Különböző hangelfogó berendezéseket, melyekkel egy vadonatúj módszer segítségével le tudom hallgatni a tirannok kémhullámait. Ők viszont nem tudnak engem letapogatni. Így szereztem tudomást önről is, amikor megérkezett Arataptól az első hír. De vannak más, szórakoztató mütyürkéim is. Például itt van a szonovizorom. Szereti a zenét?

– Bizonyos fajtáit.

– Helyes. Feltaláltam egy hangszert, csak azt nem tudom, jogosan használom-e itt a "Zene" szót. – Érintésre egy könyvfilmekkel teli polc csúszott ki a falból. – Nem éppen a legjobb rejtekhely, de hát engem senki sem vesz komolyan, így aztán nem nézik meg. Szórakoztató, nem gondolja? Bocsánat, elfelejtettem, hogy ön nem tartozik a szórakozó embertípushoz.

Vaskos, dobozszerű tárgyat tartott a kezében, a házilag barkácsolt tárgyak jellegzetesen festetlen-fényezetlen mintapéldányát. A doboz egyik oldalán fényes kis gombok sorakoztak. Amikor Gillbret letette, a doboznak ez az oldala mutatott fölfelé.

– Nem valami mutatós – mondta –, de kit érdekel?! Oltsa el a lámpát. Nem, nem! Ne keressen semmiféle kapcsolót. Csak kívánja, hogy aludjon el a világítás. Gondoljon rá erősen. Határozza el, hogy ki akarja iktatni a fényt.

És a fények elhomályosultak a szobában, csak a mennyezeten maradt meg valami gyöngyházfényű derengés, amelytől olyanok lettek, mintha két szellemarc nézett volna farkasszemet a sötétben. Hallva Biron kiáltását, Gillbret halkan felnevetett.

– A szonovizorom egyik trükkje. Úgy lép kapcsolatba az aggyal, mint a személyi kapszulák. Tudja, mire gondolok?

– Nem, ha őszinte akarok lenni, nem tudom.

– Na, nézzen ide – magyarázta Gillbret. – Az agysejtjei elektromos mezője egy hasonló elektromos mezőt gerjeszt ebben az eszközben. Matematikailag a dolog nagyon egyszerű, de amennyire tudom, még soha senki nem gyömöszölte bele egy ilyen méretű dobozba az összes szükséges áramkört. Rendesen egy ötemeletes áramfejlesztő telep kell hozzá. És ez az ellenkező irányba is működik. Bezárhatok ide áramköröket, s közvetlenül viszem át az agyába, a szeme és a füle közvetítése nélkül. Figyeljen csak!

Eleinte még nem volt semmi, amit figyeljen. Azután a szeme sarkából észrevett valami elmosódott, bizonytalan mozgást, amely kisvártatva halvány, kékeslila gömbbé formálódott, s ráfeküdt a levegőre. Ha Biron elfordult, a gömb követte, s ha lecsukta a szemét, akkor is ott maradt. S közben hallott egy tiszta, zenei hangot, amely nemcsak hogy kísérte, de eggyé is vált a gömbbel.

Nőtt és kiterjedt, és Biron szinte zavartan eszmélt rá, hogy az egész odabent van a fejében. Nem is szín volt igazából, inkább színes hang, noha ugyanakkor néma; tapintható volt, egyszersmind érzékelhetetlen.

Amikor megpördült, szivárványszínt öltött magára, s a "zene" is magasba szárnyalt, majd selymes lebegéssel lehullott eléje. Azután felrobbant, a színek cseppjei Bironra fröcsköltek, égették, mégsem maradt a nyomukban fájdalom.

Halk, lágy zümmögés közepette eső áztatta zöld buborékok emelkedtek a magasba. Biron tétován arrébb lökdöste őket, de közben nem látta a kezét, sőt a mozdulatát sem érezte. Nem volt semmi a fejében, csak a kicsiny buborékok.

Hangtalanul felkiáltott, mire a fantáziakép eltűnt. Gillbret állt előtte, a szobában ismét égett a villany. Gillbret nevetett. Biron megszédült, s remegő kézzel törölte le homlokáról a hideg verítéket. Leült.

– Mi történt? – kérdezte, és nagyon igyekezett, hogy a hangja hűvös maradjon.

– Én nem tudom – felelte Gillbret. – Én kimaradtam belőle. Nem érti? Olyasmi volt ez, amiről az agyának korábban nem volt tapasztalata. Most közvetlenül érzékelt valamit, csak a módszer nem volt meg, amellyel a jelenséget megmagyarázhatta volna. Mindaddig, amíg ön az érzetre összpontosított, az agya minduntalan a régi, ismerős utakra próbálta, persze hiába, terelni a hatást. Megkísérelte külön-külön és egyszerre látványként, hangként és tapintható valóságként magyarázni. Egyébként érzett szagot is? Én olykor még illatokat is felfedezni vélek. Úgy képzelem, a kutyák számára szinte teljes egészében szagként jelenne meg. Egyszer szívesen kipróbálnám állatokkal is. Ha ellenben nem vesz róla tudomást, s bele se kezd, akkor elmúlik. Ezt teszem én, amikor a másokra gyakorolt hatásait akarom megfigyelni. Nem nehéz.

Erekkel behálózott kis kezét a hangszerre tette, s ujjaival szórakozottan babrált a gombokon.

– Néha arra gondolok, hogy ha valaki alaposan szemügyre venné ezt a masinát, akár szimfóniákat is komponálhatna vele, olyanokat, amilyeneket egyszerű hanggal vagy látvánnyal sohasem tudna. Nekem sajnos nincs meg hozzá a tehetségem.

– Hadd kérdezzek magától valamit – szólalt meg váratlanul Biron.

– Csak rajta!

– Ilyen képességek birtokában miért nem foglalkozik komoly dolgokkal, és nem ilyen...

– Haszontalan játékszerekkel? Nem tudom. Talán ez nem is teljesen haszontalan. Tudja, ez törvénybe ütköző.

– Micsoda?

– A szonovizor. Meg a lehallgatószerkezeteim. Ha megtudnák a tirannok, akár halálra is ítélhetnének.

– Tréfál?

– Egyáltalán nem. Látszik, hogy ön egy szarvasmarhatelepen nőtt fel. A fiatalok már nem tudják, milyen volt régen itt az élet. Én tudom. – A fejét félrebillentette, a szeme résnyire szűkült. – Ön ellenzi a tirannok uralmát? Nyugodtan bevallhatja. Őszintén megmondom, én igen; és azt is, hogy az édesapja szintén ellenezte.

– Igen, ellenzem – felelte Biron higgadtan.

– Miért?

– Mert idegenek. Külvilágiak. Milyen jogon kormányoznak a Nepheloson vagy a Rhodián?

– És mindig így gondolkodott?

Biron nem válaszolt. Gillbret elhúzta a száját.

– Tehát csak azután döntött úgy, hogy idegenek és külvilágiak, miután az apját kivégezték – pedig ez, végtére is, a jogukban állt. Jaj, ne dühödjön már fel! Gondolkozzék józanul. Higgye el, az ön oldalán állok. De gondolkozzék! Az édesapja gazda volt. Milyen jogokat élveztek a marhapásztorai? Ha valamelyikük ellopott egy marhát, akár magának, akár hogy eladja, milyen büntetésre számíthatott? Bebörtönözték volna. Ha bármilyen okból, a saját szemében talán jogosan, az édesapja életére tör, mi lett volna a következménye? Kétségtelenül kivégezték volna. És az ön édesapja milyen jogon törvénykezhetett a saját embertársai felett? A tirann-juk volt, nem is vitás.

– Az édesapja a saját szemében meg az enyémben is hazafi volt. De mit számít az? A tirannok árulónak tekintették, ezért eltették az útból. Ön talán figyelmen kívül hagyhatja az önvédelem szükségességét? A Hinriadok a maguk idejében rettenetes banda voltak. Olvasgassa a saját történelmüket, fiatalember. Minden kormány gyilkol, méghozzá a dolgok természetéből kifolyólag. Keressen hát jobb okot, ha gyűlölni akarja a tirannokat. Ne gondolja, hogy elég, ha az egyik kormányzó garnitúrát egy másikkal helyettesítjük, ne gondolja, hogy egy egyszerű csere elhozza a szabadságot.

– Szép, szép ez az objektív filozófia – csapott öklével a tenyerébe Biron. – Meg is nyugtatja azt, aki elég távol él. De mit mondana, ha az ön apját ölték volna meg?

– Miért, hát nem pontosan ez történt vele? Hinrik előtt az apám volt az igazgató, és bizony megölték. Ó, nem egy csapásra, annál ravaszabbul. Megtörték a szellemét, ahogy most megtörik Hinriket is. Amikor meghalt, engem nem fogadtak el igazgatónak, kicsit túlságosan is kiszámíthatatlan voltam nekik. Hinrik ellenben magas volt, jóképű – és legfőképpen alkalmazkodó. Ámbár, úgy látszik, nem eléggé. Folyton a nyomában vannak, szánalmas bábbá nyomorítják, el akarják érni, hogy az engedélyük nélkül még vakarózni se merjen. Látta őt. Hónapról hónapra rosszabb az állapota. Ez az örökös rettegése már-már kóros állapottá fajul. De mindez még nem volna elég ok, hogy meg akarjam törni a tirannok uralmát.

– Nem? – nézett rá Biron. – Talált rá egy merőben új okot?

– Inkább egy merőben régit. A tirannok húszmilliárd emberi lénytől veszik el a jogot, hogy részt vehessen a faj fejlődésében. Ön járt iskolába, tanulta a gazdasági körforgást. Amikor betelepítenek egy bolygót, annak az az első dolga, hogy megteremtse a maga táplálékát. Mezőgazdasági bolygóvá válik tehát – szarvasmarhatenyésztő bolygóvá. Felássa a földet exportálható nyersércért, a mezőgazdasági többletét is külföldre küldi, hogy élvezeti cikkeket és gépeket vásárolhasson. Ez a második lépés. Azután, ahogy a népesség nő és a külföldi beruházások sokasodnak, harmadik lépésként virágzásnak indul az ipari civilizáció. Végül az immár gépesített világ importálja az élelmet, közben gépeket exportál, beruház primitívebb világok fejlesztésébe, és így tovább – a negyedik lépés.

– Mindig a gépesített világok a legsűrűbben lakottak, katonailag a legerősebbek – a gépek egyfajta működtetése maga a háború –, és rendszerint függőségben lévő mezőgazdasági világok veszik őket körül.

– De mi történt velünk? Már a harmadik lépésnél tartottunk – az iparunk szépen növekedett. És most? A növekedés megállt, befagyott, visszavonulásra kényszerült.

– Akadályozta volna ipari szükségleteink tirann ellenőrzését. Az ő részükről itt rövid távú befektetésről van szó, mert végül el fogunk szegényedni, és ezért előnytelen üzletfél leszünk. De addig lefölözik a hasznot.

– Egyébként, ha már iparosítottunk, fejlesztettük a hadiipart is. Aztán az egyéb ágak leállnak, a tudományos kutatást megtiltják. Az emberek persze a végén ehhez is úgy hozzászoknak, hogy észre sem veszik, ha bármi hiányzik. Ezért lepődött meg ön is, amikor azt mondtam, kivégezhetnek azért, mert szerkesztettem egy szonovizort.

– Egy napon, nem kétséges, le fogjuk győzni a tirannokat. Nem uralkodhatnak rajtunk örökké. Sem ők, sem senki más. El fognak puhulni, el fognak lustulni. Beházasodnak, és elveszítik a különállásuk alapját képező hagyományaik nagy részét. Megvesztegethetővé válnak. De addig eltelhetnek évszázadok, mert a történelemnek nem sietős. És ama évszázadok elmúltával itt maradunk továbbra is mezőgazdasági világként, miközben szomszédaink, akik nem kerültek tirann uralom alá, megerősödnek. Míg ők városias kultúrával fognak rendelkezni, a királyságok örökre megmaradnak a félgyarmati sorban, soha nem zárkóznak fel, így mi az emberi haladás nagy drámájának csak megfigyelői leszünk.

– Nem teljesen ismeretlen az, amit ön mond – ismerte el Biron.

– Persze, ha ön a Földön folytatta tanulmányait. A Föld roppant sajátos helyet foglal el a társadalmi fejlődésben.

– Csakugyan?

– Gondolkozzék! A galaxis a csillagközi utazás legkorábbi szakasza óta a folyamatos terjeszkedés állapotában van. Mi mindig növekvő, ennélfogva éretlen társadalom voltunk. Nyilvánvaló, hogy az emberi társadalom csak egy helyen és csak egy időben érte el az érettség fokát, méghozzá a Földön, közvetlenül annak katasztrófáját megelőzően. A társadalom ott átmenetileg elvesztette minden lehetőségét a földrajzi terjeszkedésre, s ezért olyan gondokkal kellett szembenéznie, mint a túlnépesedés, az erőforrások kimerülése és hasonlók. Ilyesféle gondok a galaxis egyetlen más részében sem vetődtek fel soha.

Ők tehát kénytelenek voltak behatóan tanulmányozni a társadalomtudományokat. Mi ezt teljesen vagy nagy részben kihagytuk, és ez kár. De van itt egy mulatságos dolog is. Hinrik fiatal korában lelkes primitivista volt, egész könyvtárra való, a galaxisban páratlan földi eredetű dolgot gyűjtött össze. Amióta igazgató lett, ezeket – minden egyébbel együtt – félretette. Bizonyos értelemben azonban én megörököltem őket. Az irodalmuk, mármint azok a papírdarabok, amelyek megmaradtak, elbűvölő. Van valami különleges önelemző íz benne, amely a mi kifelé forduló galaktikus civilizációnkból hiányzik. Rendkívül szórakoztató.

– Megnyugtat, amit mond – szólt Biron. – Már oly régóta beszél komolyan, hogy kezdtem félni, vajon nem veszítette-e el a humorérzékét.

Gillbret vállat vont.

– Most lazítok, és ez nagyszerű érzés. Hónapok óta először, ha belegondolok. Tudja, milyen az, amikor az ember szerepet játszik? Amikor szándékosan erőszakot tesz a személyiségén a nap huszonnégy órájában? Még a barátai társaságában is? Még akkor is, amikor egyedül van, nehogy vigyázatlanságból egyszer is megfeledkezzen magáról? Hogy meg kell játszania a dilettánst? Az örökös szórakozottat? Akivel nem kell számolni? Hogy gyengeségével és nevetségességével mindenkit, aki csak ismeri, meggyőzzön a saját értéktelenségéről? Mindezt azért, hogy biztonságban legyen az élete, még akkor is, ha így az élet alig-alig éri meg, hogy életnek nevezzék. De azért hébe-hóba még így is győzni tudtam felettük.

Fölnézett; a hangja komoly volt, majdnem panaszos.

– Maga tud űrhajót vezetni. Én nem. Nem furcsa? Maga beszél az én tudományos képességeimről, holott egy egyszerű, egyszemélyes űrbricskát sem tudok elhajtani. Ön viszont tud, és ebből az következik, hogy el kell hagynia a Rhodiát.

Nem lehetett meg nem hallani szavaiban a könyörgést, Biron azonban ridegen összeráncolta a homlokát.

– Miért?

Gillbret sietősen folytatta:

– Ahogy mondtam, Artemisia és én beszélgettünk önről, és mindent szépen kitaláltunk. Ön innen menjen egyenesen az ő szobájába, ahol ő már várni fogja. Csináltam is egy vázlatos rajzot, úgyhogy kérdezősködnie sem kell, merre menjen a folyosókon. – Biron kezébe nyomott egy kis fémlapot. – Ha valaki megállítja, mondja azt, hogy az igazgató hívatta. Ha nem mutat bizonytalanságot, nem lesz semmi baj...

– Álljon már meg! – szólt rá Biron. Még egyszer nem óhajtotta ezt végigcsinálni. Jonti áthajszolta a Rhodiára, következésképpen a tirannok elé, az ő megbízottjuk egykettőre átirányította a palotába, ahelyett hogy a maga titkos útján tapogatózhatott volna el idáig. És most itt áll, csupaszon, felkészületlenül, kitéve egy báburalkodó kiszámíthatatlan szeszélyeinek. De ebből elég volt. Mostantól kezdve lehet, hogy erősen korlátozni fogják a mozgásában, de – az űrre és az időre! – maga határozza meg, hová menjen. Erősen eltökélte magában.

– Én igen fontos ügyben jöttem ide, sir – mondta szilárdan. – Nem megyek el.

– Mit mond? Ne legyen ostoba, fiatalember. – Az öreg Gillbret egy pillanatra elveszítette a türelmét. – Gondolja, hogy bármit is elérhet itt? Hogy ha megvárja a napkeltét, élve kijut a palotából? No hisz! Hinrik behívja a tirannokat, és maga huszonnégy órán belül a börtönben találja magát. Csak kivárja a pillanatot – mert azt tudnia kell, hogy nagyon sokáig tart, míg elszánja magát valamire. Én ismerem őt, elhiheti. Az unokafivérem.

– És ha úgy van, miért érdekli önt? Miért aggasztja magát miattam? – tudakolta Biron. (Nem! Nem hagyja magát továbbkergetni. Soha többé nem lesz dróton rángatható bábu.)

De Gillbret megállt előtte, és igen komolyan ránézett.

– Azt akarom, hogy vigyen magával. Én magamért aggódom. Nem tudok tovább itt élni a tirannok uralma alatt. Csak sajnos sem Artemisia, sem én nem tudunk űrhajót vezetni, különben már régen elmentünk volna. A mi életünkről is szó van.

Biron érezte, hogy az a nagy elszántság gyengülni kezd benne.

– Az igazgató lánya? Mi köze neki ehhez az egészhez?

– Azt hiszem, ő a legelszántabb közöttünk. A nők számára létezik a halálnak egy különleges neme. Mi más történhet egy igazgató fiatal, csinos és hajadon lányával, mint hogy férjhez adják? És manapság ki számít kívánatos vőlegénynek? Hát persze, hogy egy öreg, kéjsóvár tirann udvari tisztviselő, aki már eltemetett három feleséget, és ifjonti tüzét egy lány karjában kívánja feléleszteni.

– Az igazgató bizonyára soha nem egyezne bele!

– Az igazgató bármibe beleegyezne. És nem is vár senki az ő beleegyezésére. Biron Artemisiát látta maga előtt, ahogy legutóbb a valóságban, a homlokából hátrafésült hajjal; a sima haj csak a váll magasságában göndörödött enyhén befelé. Látta selymes bőrű, tiszta arcát, fekete szemét, piros ajkát, a mosolyát, magas, karcsú termetét. E leírás minden bizonnyal százmillió leányra ráillett galaxisszerte. Kész nevetség lenne, ha hagyná, hogy ilyesmi eltérítse a tervétől. Mégis azt kérdezte:

– Van hajó készenlétben?

Gillbret arcát ezer ráncba gyűrte egy váratlan mosoly. De még mielőtt egy szót is válaszolhatott volna, dörömböltek az ajtón. Nem a fotosugár hívta föl magára tapintatosan a figyelmet, sem a halkan neszező kopogás a műanyag felületen, nem, ez a hatalom fegyverének erőteljes csörömpölése volt.

A dörömbölés megismétlődésekor Gillbret így szólt:

– Jobb lenne, ha ajtót nyitna.

Biron engedelmeskedett, mire két egyenruhás nyomult be az ajtón. Az elsőnek belépő katonásan tisztelgett Gillbretnek, majd Bironhoz fordult:

– Biron Farrill, a Tyrann bolygó királyi megbízottja és a Rhodia igazgatója nevében őrizetbe veszem.

– Milyen váddal? – tudakolta Biron.

– Felségárulás vádjával.

A vereség végtelen fájdalma cikázott át Gillbret arcán. Félrefordította a tekintetét.

Hinrik ezúttal gyors volt, nem is gondoltam róla, hogy képes ilyen gyorsaságra. Milyen mulatságos gondolat!

– Megint a régi Gillbret volt – mosolygó, közönyös, enyhén felhúzott szemöldökű, egyszóval pontosan olyan, mintha csöppnyi szánakozással nézne egy visszataszító arcot.

– Kövessen, kérem – mondta az őr, és Biron megpillantotta az idegkorbácsot, amely lazán feküdt a másik kezében.

8 - Egy lady szoknyái

Biron torka kiszáradt. Tudta, hogy tisztességes harcban akármelyik őrt le tudná győzni, és felettébb vágyott erre a lehetőségre. De akár egyszerre mindkettőjük ellen is elég jól szerepelt volna – csakhogy nekik idegkorbácsuk volt, s ő a karját se emelhette volna föl, máris odadugták volna az orra alá. Magában már föl is adta – nem tehetett mást.

Gillbret azonban így szólt:

– Fiúk, legalább hadd vegye magához a köpenyét.

Biron megrökönyödve nézett a kis emberre, és már le is tett róla, hogy megadja magát. Tudta, hogy nincs köpenye.

Az őr, aki már készenlétben tartotta a korbácsát, tisztelettel összevágta a bokáját.

– Hallotta a mylordot – bökött Bironra a korbáccsal. – Fogja a köpenyét, és indulás!

Biron olyan lassan hátrált, amilyen lassan csak mert. Vissza a könyvespolcig, ott leguggolt, s a szék mögött tapogatózott nem létező köpenye után. Míg ujjai az ürességet markolászták, feszülten várakozott Gillbretre.

Az őrök szemében a szonovizor csak egy fura, gombokkal felszerelt tárgy volt. Az, hogy Gillbret babrálja, gyengéden cirógatja gombjait, számukra semmit sem jelentett. Biron feszülten figyelte a korbács hegyét, és hagyta, hogy az töltse be az elméje minden zegzugát. Nyilván semmi más, amit lát vagy hall, nem léphet be az elméjébe.

De még mennyi ideig?

– A szék mögött van a köpenye? – kérdezte a fegyveres őr. – Álljon fel!

Türelmetlenül előrelépett, azután megállt. Szeme a meglepetéstől összeszűkült, s éles tekintetet vetett balra.

Ez volt az a pillanat! Biron fölegyenesedett, majd elrugaszkodott előre és lefelé, és megragadta az őr két térdét. Az egy hatalmas puffanással a földre zuhant, Biron jókora ökle pedig a másik keze fölött összerándulva megragadta az idegkorbácsot.

Erre a másik őr is előkapta az idegkorbácsát, de használni már nem tudta. Szabad kezével vadul csépelte az előtte lévő üres teret.

Gillbret éles, magas hangon felnevetett.

– Magát zavarja valami, Farrill?

– Nem látok semmit – mordult fel Biron, s még hozzátette: – Kivéve a korbácsot, amit most szereztem meg.

– Jól van, akkor menjen. Most nem tudják megakadályozni benne. Az agyuk tele van a látvánnyal és a hangokkal, melyek nem léteznek.

Gillbret egy ügyes mozdulattal kitért a vergődő testek útjából.

Biron kiszabadította a karját, és fölállt. Hatalmas ütést mért a másik ember bordái alá. Az őr arca eltorzult a fájdalomtól, s a teste görcsösen összerándult. Biron, kezében a korbáccsal, fölegyenesedett.

– Vigyázzon! – kiáltotta Gillbret.

De Biron nem tudott elég gyorsan megfordulni. A másik őr már rajta volt, s újra a földre rántotta. Vakon támadott, nem lehetett tudni, hogy mit gondol, kivel-mivel birkózik. Fújtatva lihegett Biron fülébe, torkából folyamatos és összefüggéstelen gurgulázás tört elő.

Biron ide-oda ficánkolt, hogy végre működésbe tudja hozni a zsákmányolt korbácsot, és közben riadtan eszmélt rá, hogy ellenfele üres, kifejezéstelen szeme egy előtte láthatatlan rémségre mered rá.

Átkarolta a másik lábát, s a testsúlya helyezgetésével próbált kiszabadulni, de hiába. Háromszor csapódott keményen a csípőjének az őr korbácsa, s ő mindannyiszor összerándult.

Ekkor az őr torkából feltörő gurgulázás szavakká állt össze:

– Elkaplak mindnyájatokat!

A korbács energiasugarában halványan, szinte láthatatlanul reszketett az ionizált levegő, majd szélesen elterült, s a sugár útja keresztezte Biron lábát.

Úgy érezte, mintha forró ólomfürdőbe mártotta volna. Vagy mintha gránittömb zuhant volna rá. Vagy mintha leharapta volna egy cápa. Pedig fizikai értelemben nem történt vele semmi – csak a fájdalomérzetért felelős idegvégződéseket érte általános és maximális inger. Ennél többet a forró ólom se tehetett volna.

Biron torkából tagolatlan üvöltés szakadt ki, s azzal összeesett. Még az sem jutott el a tudatáig, hogy a harc véget ért. Semmi sem számított, csak a fájdalomáradat.

Ha Biron nem tudta is, az őr szorítása gyengült, s amikor pár perc múlva a fiatalember már ki tudta nyitni a szemét, és kipislogta belőle a könnyeket, látta, hogy az őr, háttal a falnak vetve magát, halkan kacarászva lökdösi mindkét kezével a semmit. A másik továbbra is kezét-lábát szétterpesztve hevert a földön. Öntudatánál volt, de megnémult. Valami szeszélyes röppályát követett a tekintetével, s a teste enyhén remegett. A szája habzott.

Biron minden erejét összeszedte, hogy fel tudjon állni. Csúnyán bicegett, de végül odaért a falhoz. Megnyomta a korbács gombját, mire az őr összeesett. Aztán visszament az elsőhöz, ő sem védekezett, csak a szeme mozgott némán az öntudatlanság beálltának pillanatáig.

Biron újra leült, keresztbe tette fájó lábát, lehúzta róla a cipőt és a zoknit, s meglepve bámult sértetlen bőrére. Amikor megdörzsölte, feljajdult az égető érzésre.

Fölpillantott Gillbretre, aki letette a szonovizort, és keze fejével megdörgölte beesett arcát.

– Köszönöm a segítséget, amit a hangszerétől kaptam – mondta Biron. Gillbret vállat vont.

– Nemsokára többen is jönnek. Menjen Artemisia szobájába! Kérem! Gyorsan!

Bironra átragadt az érzés. A lábán enyhült a fájdalom, de most mintha feldagadt volna. Felhúzta a zokniját, a cipőjét pedig a hóna alá kapta. Egy korbácsa már volt, s most a másik őrtől is elvette. Mindkettőt bedugta az övébe.

Az ajtó felé fordultában még megkérdezte, s a hangjában volt némi gyanakvás:

– Mit láttatott velük, sir?

– Nem tudom. Nincs rá befolyásom. De mindent megadtam, amit tudtam, a többi már azon múlt, hogy milyen képzetkörökben mozognak. Kérem, ne ácsorogjon és ne beszélgessen itt. Megvan a térképe Artemisia szobájához?

Biron bólintott, s elindult. A folyosó teljesen kihalt volt. Nem haladt gyorsan, mert ha megpróbálta, rögtön sántítani kezdett.

Az órájára pillantva eszébe jutott, hogy még nem volt ideje arra, hogy átállítsa a helyi időszámításra. Most is a szabvány csillagközi időt mutatta, mint a hajó fedélzetén: száz percből állt egy óra, és ezer percből egy nap. Így most semmit nem jelentett az, hogy a hűvös fémlapon a 876-os szám rózsaszín fénye csillogott.

Mindenesetre jól benne járhattak az éjszakában, illetve a bolygó alvóidejében (feltéve, hogy e kettő nem esik egybe), különben a folyosók nem lettek volna ilyen kihaltak, s a falakon lévő domborművek nem foszforeszkáltak volna teljesen magukra maradva. Elhaladtában az egyiket, egy koronázási jelenetet ábrázolót szórakozottan megérintett, s úgy találta, hogy kétdimenziós. Pedig tökéletesen olyan illúziót keltett, mintha kiemelkedett volna a fal síkjából.

Ez olyan szokatlan volt számára, hogy egy pillanatra megállt, és alaposabban szemügyre vette. Azután észbe kapott, és továbbsietett.

Meglepte, s a Rhodia hanyatlásának újabb jeleként értékelte a folyosó ürességét. Most, hogy lázadó lett belőle, tudatára ébredt a hanyatlás mindeme jelképének. A palotát – mint egy független hatalom központját – állandóan őrizni kellett volna, nem beszélve az éjjelenkénti néma felügyeletről.

Rápillantott Gillbret hevenyészett térképére, majd jobbra fordulva feljutott egy széles, ívelt vonalú feljáróra. Valaha itt felvonulások lehettek, de mára ebből semmi sem maradt.

Nekidőlt a megjelölt ajtónak, és megérintette a fotojelzőt. Az ajtó résnyire, majd szélesre tárult.

– Jöjjön be, fiatalember.

Artemisia volt. Miután Biron besurrant, az ajtó gyorsan, hangtalanul bezárult mögötte. Nézte a lányt, és nem szólt semmit. Csak homályosan volt tudatában annak, hogy a vállán el van szakadva az inge, hogy az egyik ingujja szabadon lifeg, a ruhája piszkos, az arca pedig összevissza van karistolva.

Aztán megkérdezte:

– Leülhetek?

A lány a székhez vezette, majd kicsit ingerülten megállt előtte.

– Mi történt? Mi baj van a lábával?

– Megsebesítettem – felelte kurtán a fiú. – Felkészült az indulásra?

– Akkor hát elvisz bennünket? – derült fel a lány arca.

Bironnak azonban nem volt ínyére a nyájaskodás. Egyre csak nyilalló lábát simogatta.

– Nézze – mondta –, vigyen ki egy hajóhoz. Itt hagyom ezt a nyavalyás bolygót. Ha velem akar jönni, elviszem.

A lány összehúzta a szemöldökét.

– Hívhatna kedvesebben is. Verekedett?

– Igen, verekedtem. Az apja testőreivel, akik le akartak tartóztatni árulásért. Ennyit a menedékjogomról.

– Ó, sajnálom.

– Én is sajnálom. Nem csoda, hogy a tirannok egy maroknyi emberrel uralkodnak ötven világ felett. Mert mi segítünk nekik. Az olyan emberek, mint a maga apja, mindenre készek, csak hogy hatalmon maradhassanak. Hajlandók megfeledkezni az úriember legelemibb kötelességéről... Na de hagyjuk.

– Mondtam, hogy sajnálom, gazda. – A lány rideg fennhéjázással ejtette ki a rangját jelentő szót. – Kérem, ne akarjon bíráskodni az apám felett. Nem ismer minden tényezőt.

– Nem óhajtom megvitatni ezt a témát. Mennünk kell, még mielőtt megjelenik egy újabb eresztés az apja drágalátos testőreiből. Jó, jó, nem akartam az érzéseiben megbántani. Bocsásson meg!

Biron olyan goromba volt, hogy modora érvénytelenné tette a bocsánatkérését, de hát, a mindenségit, eddig még sohasem ütötték meg idegkorbáccsal, és ez nem tett jót a kedélyének. És az űrre, hol itt a menedékjog?!

Artemisia is méregbe gurult. No nem az apjára volt dühös, hanem erre az ostoba fiatalemberre. De még milyen fiatal! Gyakorlatilag gyerek, gondolta a lány, aligha idősebb nála, ha egyáltalán van annyi idős.

Ekkor megszólalt a kommunikátor.

– Egy perc, és mindjárt megyünk – szólt bele éles hangon.

– Arta? – hallatszott Gillbret visszafojtott hangja. – Nálad minden rendben?

– Megjött – suttogta válaszul a lány.

– Jó. Ne mondj semmit! Csak figyelj! Ne hagyd el a szobád! Őt is tartsd ott! Átkutatják a palotát. Nem tehetünk ellene semmit. Majd kitalálok valamit, de addig is ne mozdulj.

Választ nem várt. A kapcsolat megszakadt.

– Szóval így állunk – szögezte le Biron. Ő is hallott mindent. – Maradjak, és sodorjam magát is bajba, vagy menjek, és adjam föl magam? Gondolom, a Rhodián sehol másutt nem érvényesíthetem a menedékjogomat.

A lány dühösen nézett farkasszemet vele, és elfúló hangon suttogta:

– Jaj, fogja már be a száját, maga emeletes, csúf bolond!

Egymásra bámultak. Biron halálosan meg volt sértve érzéseiben. Hogyne, hiszen bizonyos értelemben a lánynak is segíteni akart, mi oka volt hát, hogy sértegesse?

– Sajnálom – mondta a lány, és elfordította a tekintetét.

– Rendben van – felelte Biron hűvösen, magában azonban egészen mást gondolt. – Joga van véleményt alkotni.

– Nem szabad ilyeneket mondania az apámról! Maga nem tudja, milyen az, amikor valaki igazgató. Akármit gondol is ön, ő a népéért dolgozik.

– Ó, persze. A nép kedvéért kell kiadnia engem a tirannoknak. Ez ésszerűen hangzik.

– Bizonyos értelemben igen. Meg kell nekik mutatnia, hogy lojális, máskülönben elmozdíthatják őt, és átvehetik a Rhodia fölött a közvetlen kormányzást. Az jobb lenne?

– Ha egy nemesember nem talál menedéket...

– Jaj, maga mindig csak önmagára gondol! Ez a baj magával.

– Nem hiszem, hogy különösebb önzésre vall, ha az ember nem akar meghalni. Főleg a semmiért. Én legalább harcoltam, mielőtt elmegyek. Az én apám pedig ellenük harcolt.

Tudta, hogy ezzel már érzelmi húrokat penget, de hiába, ha egyszer a lány így hatott rá.

– És mit ért el vele az apja?

– Gondolom, semmit. Megölték.

Artemisia most már végképp szerencsétlennek érezte magát.

– Nem tudom, hányadszor kérem a bocsánatát, és ezúttal komolyan is gondolom. Ez az egész olyan megrázó. Tudja – tette hozzá védekezően –, én is bajban vagyok.

– Tudom – jutott Biron eszébe. – Jól van, kezdjük elölről az egészet! – Mosolyogni próbált. Egyébként is javult valamicskét a lába.

– Maga tulajdonképpen nem is csúnya – próbált könnyedebb hangot megütni a lány.

– Ó, hát... – Biron szabályosan tökkelütöttnek érezte magát. Hirtelen elhallgatott, Artemisia keze pedig a szájához röppent. Fejük egyszerre fordult az ajtó felé.

A folyosót borító rugalmas műkő lapokon hallani lehetett a vezényszóra lépő lábak halk neszét. Lábak haladtak el az ajtó előtt, egy pár csizma pedig éppen itt verődött össze engedelmesen, hogy a nyomában felzümmögjön az éjszakai jelzés.

Gillbretnek sietnie kellett. Eldugta a szonovizort. Most először kívánta, bárcsak lenne jobb rejtekhelye. A csuda vinné el Hinriket, amiért most olyan gyorsan jutott elhatározásra, és nem tudott várni legalább reggelig. Muszáj elszöknie, lehet, hogy többé soha nem lesz rá alkalma.

Azután hívta az őrség kapitányát. Olyan apróságok fölött mégsem térhet könnyedén napirendre, hogy van itt két öntudatát vesztett őr meg egy szökött fogoly.

A kapitány mord képpel hallgatta végig. Előbb elvitette a két öntudatlan őrt, azután odaállt Gillbret elé.

– Nem értettem tisztán az üzenetéből, sir, hogy mi történt.

– Pontosan az, amit lát – felelte Gillbret. – Jöttek, hogy végrehajtsák a letartóztatási parancsot, de a fiatalember nem engedelmeskedett. Elment, az űr tudja, hová.

– Ennek nem sok jelentősége van, sir – mondta a kapitány. – A palotában ma éjjel egy tekintélyes személyiség is tartózkodik, úgyhogy a késői időpont ellenére gondosan őrzik. Innen nem juthat ki, idebent pedig kifeszítjük a hálót. De hát hogyan szökhetett meg? Az embereimnél fegyver volt, nála nem.

– Úgy küzdött, mint egy oroszlán. Abból a székből, amely mögött megbújtam...

– Sajnálatos, lord, hogy nem jutott eszébe, hogy egy árulással vádolt személy ellenében az embereim segítségére siessen.

Gillbret nagyon mogorva képet vágott.

– Mulattató gondolat, kapitány. Ha az emberei, akik számukat és fegyverzetüket tekintve is kétszeres túlerőben voltak, az én segítségemet igénylik, akkor ideje, hogy új embereket toborozzon magának.

– Nagyszerű. Most átkutatjuk a palotát, s ha megtaláltuk, megnézzük, meg tudja-e ismételni a mutatványt.

– Elkísérem, kapitány.

Most a kapitányon volt a sor, hogy felvonja a szemöldökét.

– Nem tanácsolom, lord. Veszélyes lehet.

Az ilyesféle megjegyzés, ha egy Hinriadnak mondták, felért egy sértéssel. Gillbret tudta ezt, de csak mosolygott, s ettől sovány arcán összegyűltek a ráncok.

– Tudom – mondta –, de én olykor még a veszélyt is szórakoztatónak találom.

Öt percbe telt, mire a testőrök összegyűltek. Gillbret ezalatt egyedül maradt a szobájában, és felhívta Artemisiát.

Biron és Artemisia dermedten hallgatták a halk zümmögést. Kétszeri megszólalás után óvatos kopogás hallatszott az ajtón, majd megszólalt Gillbret hangja:

– Hadd próbáljam meg én is, kapitány. – Azután hangosabban: – Artemisia!

Biron megkönnyebbülten elvigyorodott, s már indult volna, amikor hirtelen a lány tenyerét érezte a száján.

– Egy pillanat, Gil bácsi! – kiáltott Artemisia, s közben kétségbeesetten mutogatott a fal felé.

Biron csak nézett bambán. A fal teljesen üres volt. Artemisia elhúzta a száját, és gyorsan ellépett mellőle. Kezével megérintette a falat, mire annak egy darabja hangtalanul félresiklott, s mögötte feltárult egy öltözőfülke.

– Menjen be! – súgta hangtalanul a lány, miközben a jobb vállán lévő dísztűvel babrált. A szétnyíló csat megbontotta azt a kis erőteret, amely mintegy láthatatlan pecsétként hosszában összezárta a ruha két szárnyát. Artemisia kilépett a ruhából.

Biron közben átlépett azon, ami az imént még fal volt, s mielőtt újra bezárult volna, még látta, hogy a lány fehér, prémes köntöst dob a vállára. A skarlátvörös ruha gyűrötten hevert a széken.

Biron körülnézett, s azon tűnődött, vajon a katonák át akarják-e kutatni Artemisia szobáját. Ha igen, akkor az ő helyzete meglehetősen reménytelen. Más úton nem lehetett kimenni az öltözőszobából, mint amelyiken bejött, és idebent végképp nem lehetett elbújni sehová.

Az egyik fal mentén egy sor ruha lógott, melyek előterében halványan csillámlott a levegő. A keze könnyedén áthatolt a csillámláson, s az a kis bizsergés a csuklóján csak azt jelentette, hogy oda a por nem hatolhat be, így a mögötte lévő terület csíramentesen tiszta marad.

Persze a szoknyák mögé elbújhatott. És meg is tette. Durván bántalmazott két őrt – Gillbret segítségével –, hogy ide eljusson, s most, hogy itt van, bebújik a női szoknyák mögé. A szó szoros értelmében.

A helyzethez cseppet sem illően azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak valamivel hamarabb megfordult volna, s nem várja ki a fal bezárulását. Szemrevaló alakja volt a lánynak. Nevetséges, hogy milyen undok volt vele az imént. Miért is kellene őt hibáztatni az apja vétkeiért?

De most nem tehetett mást, mint várt, s bámulta a csupasz falat. Várta, hogy a szobában felhangzik a léptek zaja, megint félrehúzzák a falat, megint szembe fog nézni a fegyverek csövével, csak éppen szonovizor nem lesz, hogy a segítségére siessen.

Várt. És mindkét kezében egy-egy idegkorbácsot tartott.

9 - És egy hűbérúr nadrágja

– Mi a baj? – Artemisiának nem kellett színlelnie, hogy kényelmetlenül érzi magát. A kérdés Gillbretnek szólt, aki az őrség kapitányával az ajtóban állt. Fél tucat egyenruhás álldogált diszkréten a háttérben. – Apával történt valami?

– Nem, nem – intette nyugalomra Gillbret. – Semmi olyan nem történt, ami miatt nyugtalankodnod kell. Aludtál?

– Épp a határán voltam – felelte a lány. – Az udvarhölgyeim már órák óta visszavonultak, így csak magam jöttem a kopogásra. Halálra rémítettél.

Ekkor váratlanul a kapitányhoz fordult, s a hangja kimértté vált.

– Mit óhajt tőlem, kapitány? Kérem, csak gyorsan. Ebben a napszakban nem szokás kihallgatást kérni.

Mielőtt a másik szóra nyíló száján egy hang is kijöhetett volna, Gillbret közbevágott:

– Nagyon mulatságos dolog történt, Arta. Az a fiatalember... hogyishívják... tudod... elviharzott, de előbb még megagyalt két embert. Most őt üldözzük – az egyenlő feltételek jegyében. Egy szakasz katona egy szökevény ellenében. És itt vagyok magam is, hogy buzgalmammal és bátorságommal felüdítsem a forró nyomon haladó kapitányt.

Artemisiának sikerült teljesen elképedt arcot vágnia.

A kapitány egy kurta szitkot mormogott el magában, alig mozgó szájjal. Azután fennhangon így szólt:

– Ha megengedi, lord, nem fejezte ki magát elég közérthetően, és így az ügyünk megbocsáthatatlan késlekedést szenved. Lady, azt az embert, aki Widemos volt gazdája fiának mondja magát, letartóztattuk árulásért. De sikerült elmenekülnie, és most szökésben van. Át kell kutatnunk érte a palotát szobáról szobára.

Artemisia összehúzott szemöldökkel lépett hátra.

– Az én szobámat is?

– Ha megengedi, lady.

– Nem engedem meg! Bizonyára tudnék róla, ha egy idegen férfi tartózkodna a szobámban. A puszta feltételezés is tisztességtelen, hogy efféle emberrel vagy bárki idegennel dolgom lehet e késői órán. Kérem, kapitány, tanúsítson illő tiszteletet a személyem iránt.

– Ez hatott. A kapitány, mit tehetett mást, kénytelen volt meghajolni.

– Semmi ilyesmit nem feltételeztem, lady. Bocsássa meg, hogy ebben az éjszakai órában háborgattuk. Természetesen beérjük a szavával, miszerint nem látta a szökevényt. Az adott körülmények között meg kellett győződnünk az ön biztonságáról. Az illető veszedelmes alak.

– Nem lehet olyan veszedelmes, hogy ön és az emberei ne tudnának elbánni vele.

– Kapitány – hangzott fel ismét Gillbret magas, éles hangja. – Jöjjön már! Amíg maga itt udvarias bókokat vált az unokahúgommal, az emberünk bőven kifoszthatta a fegyverraktárát. Szeretném javasolni, hogy hagyjon őrszemet Lady Artemisia ajtaja előtt, hogy senki ne háborgathassa azt, ami még menthető az éjszakai nyugalmából. Hacsak, kedvesem – billegette játékosan az ujjait Artemisia felé –, nem akarsz csatlakozni hozzánk.

– Köszönöm, én inkább magamra zárom az ajtót, és lepihenek – felelte hűvösen Artemisia.

– Jó magasat válasszon! – rikkantotta Gillbret. – Válassza ezt itt, ni. Ugye, milyen szép egyenruhát viselnek a testőreink, Artemisia? Elég egy pillantás, és az ember már az egyenruhájáról felismeri a testőrt.

– Lord – szólalt meg türelmetlenül a kapitány –, nincs időnk. Ön hátráltatja az ügyeket.

Intésére a szakaszból kivált egy őr, s tisztelgett előbb az Artemisiára rácsukódó ajtónak, majd a kapitánynak. A katonás léptek zaja mindkét irányban eltávolodott.

Artemisia némi várakozás után néhány centiméternyi rést nyitott az ajtón. Ott állt az őr, szétterpesztett lábbal, egyenes háttal, jobb kezében a fegyverével, bal keze a fegyver gombján. Az az őr volt, akit Gillbret javasolt, magas, derék férfi. Nagyjából olyan magas, mint widemosi Biron, ha nem is olyan széles vállú.

A lány hirtelen arra gondolt, hogy Biron, bár fiatal, és ezért bizonyos nézeteit tekintve oktalannak mondható, de szintúgy magas és remek izomzatú, ami előnyére válik. Butaság volt tőle, hogy úgy rátámadt. Ami azt illeti, kifejezetten jóképű fiú.

Becsukta az ajtót, és elindult az öltözőfülke felé.

Amikor félresiklott a fal, Biron izmai pattanásig feszültek. A lélegzetét visszafojtotta, ujjai mozdulatlanná merevedtek.

– Vigyázzon vele! – nézett elkerekedő szemmel Artemisia a korbácsokra.

A fiú megkönnyebbülten kifújta a levegőt, s a korbácsokat zsebre dugta. Kényelmetlen volt ugyan, de tok híján nem tehetett mást.

– Csak arra az esetre tartogattam, ha engem keresnének – mondta.

– Jöjjön ki. És beszéljen suttogva.

A lány hálóingben volt, amelyet Biron számára ismeretlen anyagból készült apró, ezüstös szőrmebojtok díszítettek. Magának az anyagnak enyhe sztatikus vonzása volt, s ettől mindenféle gombok, kapcsok, szalagok és szegőzés nélkül megtapadt a testen – továbbá sejtetni engedte Artemisia testének körvonalait.

Biron érezte, hogy a füle kigyúl, s ez az érzés fölöttébb kedvére való volt.

Artemisia várt, majd mutatóujjával néhány apró kört írt le, és azt kérdezte:

– Nem bánja?

Biron fölnézett a lány arcába.

– Micsodát? Ó, bocsánat.

Hátat fordított a lánynak, s úgy figyelte feszülten a ruhák suhogását. Eszébe sem jutott, vajon miért nem az öltözőfülkében vált ruhát a lány, vagy még inkább, miért nyitott ajtó, míg át nem öltözött. Vannak olyan mélységei a női léleknek, melyek tapasztalatok híján elemezhetetlenek.

Amikor Biron megfordult, a lány egy kétrészes fekete ruhában volt, mely épp csak takarta a térdét.

– Akkor hát indulunk? – kérdezte gondolkodás nélkül Biron. De a lány a fejét rázta.

– Előbb maga is tegye meg, ami magára tartozik. Másik ruhát kell szereznie. Álljon az ajtó egyik oldalára, és én behívom az őrt.

– Miféle őrt?

A lány arcán mosoly suhant át.

Gil bácsi javaslatára őrt hagytak az ajtó előtt.

A folyosóra nyíló ajtó pár centiméterre félresiklott. A mozdulatlan szoborrá merevedett őr ott állt a helyén.

– Őrszem – súgta a lány. – Jöjjön be. Gyorsan!

Egy közönséges katonának semmi oka nem volt rá, hogy ne akarjon az igazgató lányának engedelmeskedni. Be is lépett hát a szélesebbre nyíló ajtón.

– Szolgálatára, lady... – De már össze is csuklott a vállára zúduló súly alatt, s több szó nem hagyhatta el a száját a gégéjére mért alsókarütéstől.

Artemisia sietve becsukta az ajtót, s felkavarodó gyomorral figyelte az eseményeket. A Hinriadok palotájában dekadens-szelíden folydogált az élet, és ő még soha nem látott olyat, hogy egy ember arcát elönti a vér, tátva marad a szája, mégis, mintha meg akarna fulladni, el-elakad a lélegzete. Elfordította a fejét.

Biron az erőfeszítéstől vicsorogva szorította a másik ember torkát. Az őr elerőtlenedő kézzel próbálta – hasztalan – lefejteni magáról Biron kezét, míg lába céltalanul rugdosta a levegőt. Biron fölemelte a padlóról, de szorítása eközben sem gyengült.

Ebben a pillanatban az őr két karja az oldalához hullt, a lába lazán lecsüngött, mellének görcsös zihálása lecsillapodott. Biron ekkor szelíden leengedte a padlóra, s az ember, mint egy kiürült zsák, ernyedten elterült.

– Meghalt? – suttogta elszörnyedve Artemisia.

– Nem hinném – felelte Biron. – Ebből négy-öt perc kell, hogy megölje az embert. De egy időre kivontam a forgalomból. Van valamije, amivel megkötözhetném?

A lány tanácstalanul rázta meg a fejét.

– Valami harisnyaféléje csak van – unszolta Biron. – Az is nagyon jó lenne. – Mialatt beszélt, lecsatolta az őr fegyvereit, lehúzta róla a felsőruháját. – És szeretnék megfürödni. Már nagyon rám férne.

Artemisia fürdőszobájának tisztító gőze maga volt az élvezet. Parányit talán a kelleténél illatosabb lett tőle, s Biron remélte, hogy a levegőn elpárolog róla az illat. De tiszta lett, holott éppen csak áthaladt a finom szemcsés, lebegő párafüggönyön, melyet erőteljes áramlással sodort el mellette a meleg levegő. Még szárítókamra sem kellett, mert nemcsak tisztán, de egyszersmind szárazon lépett ki belőle. Ezt a módszert nem ismerték sem a Nepheloson, sem a Földön.

Az őr egyenruhája itt-ott szoros volt, s az sem nyerte meg Biron tetszését, ahogy a csúnya, kúp alakú katonai sapka megült kerek feje búbján. Elégedetlenül nézegette magát a tükörben.

– Hogy festek?

– Egész katonásan – felelte a lány.

– Az egyik korbácsot magának kell hoznia – mondta a fiú. – Én nem hozhatok hármat.

A lány két ujjal megfogta, és belepottyantotta a táskájába, melyet szintén valamiféle mikroerő tartott meg széles övén, úgyhogy a keze szabadon maradt.

– Ideje volna elindulnunk – mondta. – Ha találkozunk valakivel, ne szóljon egy szót se, hagyja, hogy én beszéljek. A kiejtése nem tökéletes, és egyébként is udvariatlanság lenne a jelenlétemben megszólalnia, hacsak nem közvetlenül magához beszél valaki. Ne felejtse el, maga közönséges katona!

A padlón heverő őr teste meg-megvonaglott, a szeme forgott. Csuklóját és bokáját hátul egy csomóba kötözték össze egy olyan harisnyával, amelynek szakítóereje felért egy ugyanolyan vastag acélhuzaléval. Nyelvével hasztalanul lökdöste a szájába tömött pecket.

Eltolták az útból, hogy ne kelljen átlépniük rajta, míg eljutnak az ajtóhoz.

– Erre – súgta hangtalanul Artemisia.

Már az első fordulóban osonó lépteket hallottak a hátuk mögött, s egy könnyű kéz ereszkedett le Biron vállára.

A fiú gyorsan oldalt lépett, s mialatt megfordult, egyik kezével már az illető karját fogta, a másikkal meg a korbácsot ragadta meg. De csak Gillbret volt az.

– Nyugalom, ember. – Mindössze ennyit mondott. Biron szorítása ellazult.

– Már vártam magukat, de ez nem ok arra, hogy eltörje a csontomat – mondta a karját dörzsölgetve. – Hadd nézzem meg alaposabban, Farrill. A ruha kicsit mintha összement volna magán, de amúgy nem rossz... nem rossz! Senkinek sem fog feltűnni ebben az öltözékben. íme, az egyenruha előnye. Magától értetődőnek fogják venni, hogy katonai egyenruhában senki más nem lehet, mint egy katona...

– Gil bácsi – suttogta türelmetlenül Artemisia –, ne beszélj már annyit! Hol a többi őr?

– Mindenki odavan, ha egy pár szót szólok – méltatlankodott Gillbret. – A többi őr a torony felé ment. Megegyeztek abban, hogy a barátunk semelyik alsó szinten nem lehet, ezért csak néhány embert hagytak a főkapunál és a feljáróknál, és bekapcsolták a teljes riasztórendszert. De majd átjutunk rajta.

– Önt nem fogják keresni? – érdeklődött Biron.

– Engem? Ugyan! A kapitány – minden hajbókolása ellenére – örült, amikor menni látott. Biztosíthatom, nem fognak keresni.

De most még a suttogó beszélgetést is abbahagyták. A rámpa aljában egy őr állt, másik kettő pedig a szabadba nyíló kétszárnyú kapu két oldalán.

– Emberek, nincs semmi hír a szökött fogolyról? – kiáltotta el magát Gillbret.

– Nincs, lord – felelte bokáját összeütve és tisztelegve a közelebb álló őr. Odakint éjszaka volt, csillagfényes, derült éjszaka. A csillagköd rongyos szélű foltja kioltotta a látóhatár közeli fénypontokat. A központi palota tömbje sötéten magasodott föl a hátuk mögött, s a palotához tartozó reptér nem egészen fél mérföldre volt tőlük.

Öt perce mehettek már egy csendes kis úton, amikor Gillbretet elfogta a nyugtalanság.

– Baj van – mondta.

– Gil bácsi – kérdezte Artemisia –, ugye nem felejtetted el elintézni, hogy készen álljon a hajó?

– Persze hogy nem – förmedt rá a nagybátyja, már amennyire suttogva rá lehet förmedni valakire. – De miért van kivilágítva a reptéri torony? Most sötétnek kellene lennie.

A fákon túlra mutatott, oda, ahol a tornyokat át- meg átlyuggatta a fehér fény. Ez rendesen azt jelentette, hogy a reptéren munka folyik: hajók jönnek-mennek az űr és a leszállóhely között.

– Ma éjszakára semmit sem jeleztek – mormolta Gillbret. – Ez biztos.

– Már a magyarázatot is látták – Gillbret legalábbis látta – a távolból. Megtorpant, s széttárt karjával megállásra késztette a másik kettőt is.

– Na, jól nézünk ki! – mondta, és hisztérikusan felnevetett. – Hinriknek, a hülyének ezúttal tényleg sikerült összekutyulnia mindent. Itt vannak! A tirannok! Nem értitek? Ez itt Aratap személyi használatú páncélozott cirkálója.

Biron jól látta a többi, egymástól meg nem különböztethető hajó közül kiváló, halványan megvilágított járművet. Ez simább volt, karcsúbb, kecsesebb, mint a rhodiai hajók.

– A kapitány ugyan mondta, hogy ma vendégül látnak egy "személyiséget", de én nem figyeltem fel rá – kesergett Gillbret. – Most már nincs mit tenni. Tirannokkal nem harcolhatunk.

Biron hirtelen megtorpant.

– Miért ne? – kérdezte harciasan. – Miért ne harcolhatnánk velük? Semmi okuk rá, hogy veszélyt szimatoljanak, nekünk pedig vannak fegyvereink. Foglaljuk el a királyi biztos hajóját, őt meg hagyjuk itt letolt gatyával.

A fák viszonylagos sötétjéből kilépett a kopár térségre. A többiek követték. Nem volt rá okuk, hogy elbújjanak. A királyi család két tagja közeledett egy katona kíséretében.

De most a tirannokkal akartak megküzdeni.

Tyranni Simok Aratapra mély benyomást gyakorolt a rhodiai palota, amikor egy évvel ezelőtt először pillantotta meg. Azután kiderült, hogy az egész csak egy üres kagylóhéj. Ami belül van, az merő dohos régiség. Két nemzedékkel korábban Rhodia törvényhozó hivatalai voltak itt elhelyezve, továbbá a kormányhivatalok többségét is ide szállásolták el. A központi palota akkor egy tucatnyi világ szívverését biztosította.

A törvényhozói kamarák, habár továbbra is megvoltak, mert a kán sohasem avatkozott be a helyi törvénykezésbe, ma már évente csak egyszer ültek össze, hogy ratifikálják az elmúlt tizenkét hónap végrehajtandó rendelkezéseit. Ez már csak formalitás volt. A Végrehajtó Tanács névleg továbbra is folyamatosan ülésezett, de tucatnyi tagja tíz hétből kilencben otthon tartózkodott, a birtokán. Működtek a különböző végrehajtó irodák, mert nélkülük nem lehetett kormányozni se igazgatónak, se kánnak, csak éppen szanaszét szórva az egész bolygón kevésbé függtek az igazgatótól, s inkább kötődtek új gazdáikhoz, a tirannokhoz.

Mindettől a palota éppoly méltóságteljes maradt – kőben és fémben. Lakóhelyül szolgált az igazgatói családnak, a szolgák éppen hogy megfelelő számú testületének és a bennszülött testőrök teljes mértékben alkalmatlan századának.

Aratap boldogtalanul feszengett ebben a kagylóhéjban. Ma már későre járt, elfáradt, a szeme is égett, úgyhogy nagyon szeretett volna megszabadulni a kontaktlencséitől. De legfőképpen csalódott volt.

Hol itt a tervszerűség? Olykor rápillantott a szárnysegédjére, de az merev arccal hallgatta az igazgatót. Aratap csak félig-meddig figyelt oda.

– Widemos fia? Valóban? – kérdezte szórakozottan. – Ön tehát letartóztatta? Nagyon helyes – nyugtázta kicsivel később.

A dolog azonban kevéssé csigázta föl, mivel hiányolta az eseményekben a tervszerűséget. Aratap pedánsságig rendszerető elméje nem viselte el a gondolatot, hogy önálló tények a megfelelő elrendezést nélkülözve, csak lazán illeszkedjenek egymáshoz.

Widemos áruló volt, Widemos fia pedig találkozni akart a Rhodia igazgatójával. Először titokban kísérelte meg, és amikor kudarcot vallott, a dolog egyszeriben olyan sürgőssé vált, hogy egy gyilkossági terv nevetséges meséjével nyíltan is megpróbálta.

És ezen a ponton szétesett az egész. Hinrik barátságtalan sietséggel feladta a fiút – úgy látszik, még az éjszakát sem tudta kivárni. Márpedig ez egyáltalán nem illett bele a képbe – vagy ő nem értesült még minden részletről.

Figyelmét újból az igazgatóra fordította. Hinrik kezdte ismételni magát. Aratap enyhe sajnálatot érzett iránta: ez az ember úgy elgyávult, hogy még a tirannok is elvesztették iránta a türelmüket. És mégis csak így lehetett. Csak a félelem tudja biztosítani a tökéletes lojalitást. A félelem és semmi más.

Widemos nem félt, és noha önérdeke minden szempontból a tiranni uralom fennmaradásához kötötte, fellázadt. Hinrik félt, és ez volt kettejük között a különbség.

És mert Hinrik félt, a maga következetlenségébe belegabalyodva ült ott, egyre azon küszködve, hogy a maga részére kicsalja a helyeslésnek valamiféle gesztusát. Aratap tudta, hogy az őrnagytól ilyesmit hasztalan remél, mert az őrnagynak nincs képzelőereje. Felsóhajtott, s azt kívánta, bárcsak neki se volna. A politika piszkos mesterség.

– Igaza van! – mondta hát a tőle telhető elevenséggel. – Gyors döntésében a kán iránti elkötelezettsége jelét látom. Bízhat benne, hogy a kán értesülni fog a dologról.

Hinrik láthatóan felderült, nyilván nagy kő esett le a szívéről.

– Hozassa hát ide – folytatta Aratap –, hadd halljuk, mit tud nekünk mondani ez a kakaskodó fiatalember. – Elnyomott egy ásítást; csöppet sem érdekelte, mi mondanivalója lehet a "kakaskodó" fiatalembernek.

Hinrik jelezni akart a testőr kapitánynak, de erre nem volt szükség, mert – bár nem jelentették be – a kapitány ott állt az ajtóban.

– Kegyelmes uram! – kiáltotta, s az engedélyt meg sem várva belépett. Hinrik szigorú képpel nézett a jelzőgombtól még most is centiméterekre lebegő kezére, mintha azon gondolkozna, vajon volt-e a puszta szándékában annyi erő, hogy helyettesítse magát a cselekvést.

– Mi van, kapitány? – kérdezte elbizonytalanodva.

– Kegyelmes uram – ismételte a kapitány –, a fogoly megszökött.

Aratap érezte, hogy a gyengeség kezd kiszállni belőle. Ez meg mi akar lenni?

– A részleteket, kapitány! – parancsolta, és kiegyenesedett ültében.

– A kapitány kevés szóval, úgy, ahogy volt, előadta a történteket. Végül azt mondta:

– Kérem engedélyét, kegyelmes uram, hogy elrendeljem az általános riadót. Az előnyük még csak percekre tehető.

– Igen, feltétlenül – hebegte Hinrik –, minden eszközzel! Úgy van, általános riadót. Éppen azt. Gyorsan! Gyorsan! Nem is értem, királyi biztos, hogyan történhetett. Mozgósítson minden embert, kapitány. Nyomozást indítunk, királyi biztos. Ha kell, menesztjük a testőrség minden tagját. Menesztjük. Menesztjük!

Már-már hisztérikusan ismételgette a szót, a kapitány azonban nem mozdult. Nyilvánvaló volt, hogy még van mondanivalója:

– Mit akar? – kérdezte Aratap.

– Beszélhetnék a kegyelmes úrral négyszemközt? – hangzott a kapitány meglepő kérése.

Hinrik gyors, riadt pillantást vetett a szelíd és higgadt királyi biztosra, majd erőtlen méltatlankodásba kezdett:

– Nincsenek titkaink a kán katonái előtt, akik a barátaink...

– Közölje a mondanivalóját, kapitány – szólt közbe szelíden Aratap. A kapitány keményen összecsapta a bokáját, és beszélni kezdett:

– Mivel parancsot kaptam a szólásra, sajnálattal tudatom a kegyelmes úrral, hogy Lady Artemisia és Lord Gillbret a szökésben lévő fogoly társaságában vannak.

– El merészelte rabolni őket? – ugrott talpra Hinrik. – És a testőreim engedték?

– Nem rabolta el őket, kegyelmes uram. Önszántukból kísérték el.

– Honnan tudja? – Aratap fölvillanyozódott, és már teljesen éber volt. Kezdett kirajzolódni valamiféle rendszer. Még annál is jobb rendszer, mint amire számíthatott.

Rendelkezésünkre áll a harcképtelenné tett testőr vallomása, továbbá azoké a testőröké, akik akaratuk ellenére kiengedték őket az épületből. – Némi habozás után zord képpel hozzátette: – Amikor én a magánlakosztálya ajtajából megkérdeztem Lady Artemisiát, ő azt mondta, hogy már épp elalvóban van. Csak később jöttem rá, hogy amikor ezt mondta, az arca gondosan ki volt készítve. Visszamentem, de már késő volt. Elismerem, hogy hibákat követtem el az ügy kezelésében. Reggel kérni fogom kegyelmességedet, hogy fogadja el a lemondásomat, de előbb még megvárom a döntését, hogy elrendeljem-e az általános riadót. Az ön felhatalmazása nélkül nem árthatom bele magam a királyi család dolgaiba.

De Hinrik csak nézett rá bambán, s közben előre-hátra himbálta magát.

– Kapitány – szólalt meg Aratap –, most inkább törődjön csak az igazgatója egészségével. Azt javaslom, hívja ide az orvosát.

– De hát az általános riadó! – makacskodott a kapitány.

– Nem lesz általános riadó – közölte Aratap. – Ért engem? Nincs általános riadó! A foglyot nem kell újra elkapni. Az incidens köztünk marad. Küldje vissza az embereit a szállásukra, hadd végezzék a rendes szolgálatukat, ön pedig törődjön az igazgatójával. Jöjjön, őrnagy!

Amikor maguk mögött hagyták a palotaközpontot, a tiranni őrnagy feszülten beszélni kezdett:

– Aratap! Feltételezem, hogy tudja, mit csinál. Odabent tartottam a számat, de csak e feltételezés alapján.

– Köszönöm, őrnagy. – Aratap szerette a zöld növényzettel benőtt bolygók éjszakai levegőjét. A Tyrann a maga módján szebb volt, de az a szépség a sziklák és hegyek irgalmatlanságát tükrözte. Ott szárazság volt, de micsoda szárazság!

– Ön nem tud Hinrikkel bánni, Andros őrnagy – folytatta. – Az ön kezében végképp elbátortalanodott és összeomlott volna. Ő hasznos ember, de szelíden kell vele bánni, hogy az is tudjon maradni.

– Én nem erre utaltam – söpörte félre az egész fejtegetést az őrnagy. – Miért nem kell az általános riadó? Nem akarja elfogni őket?

– Ön igen? – állt meg Aratap. – Üljünk le ide egy percre, Andros. Itt, erre a padra, az ösvény mellett. Hát lehet ennél szebb és kémsugaraktól biztonságosabb hely? Miért kell önnek ez a fiatalember?

– Miért kell nekem bármiféle áruló és összeesküvő?

– Tényleg, miért kell, ha a személyükben csak néhány eszközt kaparint meg, s közben a méreg forrását érintetlenül hagyja? Mert kit akar elkapni? Egy tejfelesszájú kölyköt, egy butuska leányzót, egy szenilis vén marhát?

A közelben halkan sustorgott egy mesterséges vízesés. Kicsi volt, de gyönyörű. Aratap szemében valóságos csoda. Még elképzelni is fantasztikus, hogy a víz felfakad, hogy végtelen áramlásban végigfut a sziklákon, a földön, s elfut a semmibe! Még egy kis felháborodást is érzett emiatt, amit sohasem sikerült kinevelnie magából.

– Ahogy most állnak a dolgaink, senkit sem kapunk el – jegyezte meg az őrnagy.

– Látjuk viszont a dolgokban a rendszert. Amikor a fiatalember megérkezett, a személyét Hinrikkel kapcsoltuk össze, és ezzel nem tudtunk mit kezdeni, mivel Hinrik az, ami. Mégis ez volt a legokosabb, amit tehettünk. De most már látjuk, hogy itt nem Hinrikről van szó: Hinrik rossz irány volt. A fiatalembert Hinrik lánya és unokafivére érdekelte, és ennek valóban több értelme van.

– Miért nem hívott bennünket hamarabb? Megvárta az éjszaka kellős közepét.

– Mert annak az embernek lesz az eszköze – akárki legyen is az –, aki elsőként beszél vele. És én biztos vagyok benne, hogy ezt az éjszakai találkozót Gillbret javasolta neki, mondván, ez majd megmutatja, milyen nagy hűséggel viseltetik irántunk.

– Úgy érti, előre megfontolt szándékkal hívtak ide bennünket? Hogy tanúk legyünk a szökésüknek?

– Nem, nem ezért. Kérdezze csak meg önmagát: hová akarnak menni ezek az emberek?

– Nagy a Rhodia – vont vállat az őrnagy.

– Igen, ha az ügy egyedül csak az ifjú Farrillt érintené. De hová mehetne a Rhodián a királyi család két tagja, ahol ne ismernék fel őket? Különösen a lány.

– A mi hajónk? – kérdezte az őrnagy.

– Persze. Számukra egy tirann hajó lenne a legideálisabb. Máskülönben a fehérhajók közül kellene választaniuk. Farrill a Földön végezte a tanulmányait, biztos vagyok benne, hogy el tud vezetni egy cirkálót.

– Látja, most a lényegre tapintott. Miért engedjük meg a nemeseknek, hogy az ifjaikat mindenfelé elküldözgessék? Miféle üzletkötéshez kell többet tudni, mint ami a helyi kereskedéshez szükséges? Katonákat képezünk ki magunk ellen!

– Mindenesetre – vette vissza a szót Aratap udvarias közönnyel – ez a mi Farrillünk külföldi neveltetésben részesült, vegyük ezt számításba tárgyilagosan, és ne guruljunk miatta méregbe. A lényeg az, hogy szerintem elvitték a cirkálónkat.

– Nem tudom elhinni!

– Van kartelefonja, létesítsen kapcsolatot a hajóval – ha tud. Az őrnagy megpróbálta. Hiába.

– Próbálja meg a tornyot – javasolta Aratap.

Az őrnagy hívására egy izgatott és riadt hang szólt vissza az apró vevőkészülékből:

– Nem értem, kegyelmes uram... Itt valami tévedés van. A pilótája tíz perce szállt föl.

– Érti már? – mosolygott Aratap. – Ismerje fel az eseményekben a rendszert, és akkor minden apróság a helyére kerül. Látja már a következményeket?

Az őrnagy látta. A combjára csapott, és kurtán felnevetett.

– Hát persze!

– Nos – folytatta Aratap –, ők természetesen nem tudják, de a vesztükbe rohannak. Ha beérték volna a legotrombább rhodiai teherhajóval, nyilván megmenekülnek, és – hogy is szól az a kifejezés? – ma éjjel letolt gatyával leptek volna meg engem, így azonban a nadrágomat annak rendje és módja szerint szorosan tartja az öv, őket viszont semmi sem menti meg. S ha majd a nekem alkalmas időben – taglalta önelégülten – visszarántom őket, felgombolyítom az egész összeesküvést!

Sóhajtott, és érezte, hogy megint erőt vesz rajta az álmosság.

– Nos, a szerencse mellénk állt, a dolgunk pedig nem sietős. Hívja a központi bázist, és szóljon nekik, hogy küldjenek utánunk egy másik hajót.

10 - Talán!

Biron Farrill űrhajóskiképzése a Földön meglehetősen elméleti jellegű volt. Az űrmérnöki tudománnyal többféle szempontból is megismerkedett az egyetemen, s ez – noha a hiperatommotorok elméletével is eltöltött egy fél szemesztert – nem sokat ért, midőn sor került a valóságos űrhajókkal való gyakorlati oktatásra. A legjobb, legügyesebb pilóták az űrben tanulták a mesterségüket, nem a tantermekben.

Inkább a szerencsén, mint a szándékon múlt tehát, hogy baleset nélkül sikerült felszállnia. A Könyörtelen sokkal fürgébben engedelmeskedett az utasításainak, mint várta. Több hajót is vezetett már a Földön, ki az űrbe, majd vissza a Földre, de azok öregek voltak és lassúak: kifejezetten a diákok számára tartották fenn őket. Szelíden, fáradtan és nagy-nagy erőfeszítéssel szálltak föl, hogy azután lassan, csigavonalban emelkedjenek ki a légkörön át az űrbe.

A Könyörtelen ezzel szemben könnyedén lőtte ki magát, s úgy süvített át a légrétegeken, hogy Biron hátrafelé kiesett a székéből, és kis híján kificamította a vállát. Artemisia és Gillbret, akik a tapasztalatlanok óvatosságával beszíjazták magukat, csak horzsolásokat szenvedtek a párnázott hevedertől. A falhoz préselődve fekvő tirann fogoly erősen rángatta a kötelékeit, s közben egyfolytában átkozódott.

Biron remegve állt a lábára, egy rúgással borongó némaságra intette a tirannt, majd a fali korlát mentén, a gyorsulás miatt két kézzel kapaszkodva, elindult vissza, a székéhez. Az energia előrelökő hullámai rázkódtatták a hajót, s elviselhető mértékűvé csökkentették a növekvő sebességet.

Addigra már a Rhodia felső légrétegeiben jártak. Az égbolt színe mélykék volt, s a hajótest úgy felforrósodott a levegő súrlódásától, hogy még odabent is érezni lehetett a meleget.

De még órákba telt, mire Biron a Rhodia körüli pályára tudta állítani a hajót. Nem sikerült azonnal kiszámolnia a bolygó gravitációja legyőzéséhez szükséges sebességet, ezért találgatásokra kellett hagyatkoznia: aszerint váltogatta a sebességet, hogy előre vagy hátra lökődik-e ki egy-egy energiakifúvás, s közben figyelnie kellett a tömegmérő állását, amely a gravitációs térerősség mérésével jelezte távolságukat a bolygó felszínétől. Szerencsére a műszert már hitelesítették a Rhodia tömegére és sugarára. Számottevő tapasztalat híján Biron nem tudta volna elvégezni a kalibrálást.

A tömegmérő végül határozottan megállt egy értéken, és két órán keresztül nem is mutatott lényeges elmozdulást. Biron ekkor pihenőt engedélyezett magának, s a többiek is kikászálódtak a szíjaikból.

– Nincs valami finom keze, gazda – jegyezte meg Artemisia.

– Repülünk, lady – válaszolta Biron kurtán. – Ha ön jobban csinálja, boldogan átadom, de csak miután én kiszálltam.

– Nyugalom, nyugalom – intette őket Gillbret. – A hajó túl szűk ahhoz, hogy ilyen ingerlékenyek legyünk, és ráadásul, mivel kénytelenek leszünk elviselni ennek az ugráló börtöncellának a kényelmetlen családiasságát, azt javasolom, hagyjuk ezt a sok gazdázást meg lédizést, mert ezek elviselhetetlenül elidegenítik a társalgásunkat. Én Gillbret vagyok, te Biron vagy, ő pedig Artemisia. Javaslom, ragaszkodjunk ezekhez a megszólításokhoz, vagy amilyen változatot használni akarunk. Ami pedig a hajó vezetését illeti, miért nem vesszük igénybe tirann barátunk segítségét?

A tirann arca felragyogott, de Biron azt mondta:

– Nem. Nem bízhatunk meg benne. És különben is, javulni fog a vezetési technikám, ahogy kitanulom a hajó fortélyait. Még nem törtem össze senkit, igaz?

Az első rándulás következtében fájt a válla, és mint mindig, a fájdalom most is veszekedésre ingerelte.

– Jól van – mondta Gillbret –, de akkor mit csináljunk vele?

– Nem szívesen ölném meg hidegvérrel – válaszolta Biron –, és ez nem is segítene rajtunk. A tirannok ettől csak még izgatottabbak lennének. Az uralkodó faj egy képviselőjét megölni valóban megbocsáthatatlan bűn lenne!

– De mit tehetünk még?

– Kitesszük a hajóból.

– Helyes. Hol?

– A Rhodián.

– Hogyan!

– Ez az egyetlen hely, ahol nem fognak keresni bennünket. De ettől eltekintve is, hamarosan le kell szállnunk.

– Miért?

– Nézd, ez a királyi megbízott hajója, amellyel a bolygófelszínen szokott utazgatni. Nincs berendezkedve űrutazásokra. Mielőtt bárhová elmennénk, mindent át kell vizsgálnunk, hogy legalább arról meggyőződjünk, van-e elég élelmünk és vizünk.

– Úgy van – bólogatott élénken Artemisia. – Helyes. Erre magam sem gondoltam. Nagyon bölcs gondolat, Biron.

Biron elhárító mozdulatot tett, de jóleső melegség öntötte el. A lány először szólította a keresztnevén. Csak akarnia kell, és igazán kedves tud lenni.

– De nyomban meg fogja üzenni rádión, hogy hol vagyunk – aggodalmaskodott Gillbret.

– Nem hinném – felelte Biron. – Úgy képzelem, hogy a Rhodián is vannak lakatlan területek. Nem kell egy nagyváros üzleti negyedébe vagy egy tirann helyőrség kellős közepébe kitennünk. Egyébként sem biztos, hogy olyan buzgón fogja keresni a feletteseivel való kapcsolatot, mint gondolnátok... Mondja csak, közlegény, mi történik azzal a katonával, aki engedi, hogy ellopják tőle a kán megbízottjának magáncirkálóját?

A fogoly nem válaszolt, de a szája elfehéredett, s egy keskeny vonallá szűkült.

Biron nem szeretett volna helyet cserélni a katonával. Szegényt persze nem lehetett kárhoztatni a történtekért. Nem volt rá oka, hogy bajt szimatoljon, hiszen mindössze udvariasan viselkedett a rhodiai királyi család tagjaival. A tirann katonai szabályzat értelmében el kellett volna utasítania őket, amikor a parancsnok engedélye nélkül akartak fölmenni a fedélzetre. Ha maga az igazgató kért volna rá engedélyt, azt is meg kellett volna tagadnia. De úgy körülvették, hogy mire ráeszmélt, hogy jobb lett volna, ha ragaszkodik a katonai szabályzathoz, és készenlétbe helyezte a fegyverét, már késő volt. A mellének akkor már egy idegkorbácsot szegeztek.

De még akkor is ellenállt. Csak a mellét ért korbácsütés tudta megállítani. És íme, most majd szembe kell néznie a hadbírósággal és az ítélettel. Ez senki előtt nem volt kétséges. Legkevésbé a katona előtt.

Két nap múlva Southwark város külterületén értek földet. Szándékosan választották ezt a helyet, mert messze esett a rhodiai lakosság fő központjaitól. A tirann katonát beszíjazták egy repulziós egységbe, s az lebegve szállt lefelé vagy ötven mérföldre a legközelebbi nagyobbacska várostól.

Egy kihalt partszakaszon szálltak le, néhány rángás kíséretében, és Biron, mivel neki kellett a legkevésbé tartania tőle, hogy felismerik, megvásárolta a legszükségesebb holmikat. Gillbret csak úgy találomra hozott magával némi rhodiai pénzt: ennek a nagy része elment arra a kis kétkerekű járműre meg egy pótkocsira, amelyeken apránként el tudta hozni a dolgokat, így aztán nem sok mindenre futotta.

– Többre is futotta volna – bosszankodott Artemisia –, ha nem költ el annyit arra a tirann kására.

– Nem tehettem mást – fortyant fel Biron. – Magának lehet, hogy tirann kása, de ezzel a szintetikus élelmiszerrel jobban járunk, mint bármi mással, amit még vehettem volna.

Nagyon bosszantotta a dolog. Nem elég, hogy rakodómunkást játszik – mindent idehoz a városból, s aztán még be is rakodja a hajóba –, de vállalja a kockázatot is, hogy bevásároljon a város tirannok vezette élelmiszerüzleteinek egyikében. Elismerés illetné érte.

És amúgy sem volt más választásuk. A tirann légierő egy egész technológiát dolgozott ki azon az alapon, hogy kisméretű hajókat használtak. Ők nem engedhették meg maguknak a más flottáknál bevezetett óriási rakodótereket, alaposan megtöltve egészben hagyott állatok szép rendben felakasztott, kizsigerelt tetemével. A tirannoknak olyan széles körben használható élelmiszer-sűrítményt kellett készíteniük, amely tartalmazta a szükséges kalória- és hatóanyag-mennyiséget. Ez elfért a természetes állati élelem térigényének egyhuszad részén, és mint a kötegelt téglákat lehetett feltornyozni őket az alacsony hőmérsékletű raktárhelyiségben.

– Hát, az íze rémes – jegyezte meg Artemisia.

– Hát, majd megszokja – utánozta a lány nyafogó hangját Biron; ettől Artemisia az elvörösödött, és haragosan elfordult.

Biron tudta, hogy a másikat valójában a helyszűke zavarja, és mindaz, ami ezzel a szűkösséggel együtt jár. Nemcsak arról volt szó, hogy egyhangú lesz a táplálkozásuk, mert ilyenformán több kalóriát lehet kis helyen felhalmozni. Többek között arról is szó volt, hogy nem aludhattak külön hálószobában. A géptermek és az irányítóhelyiség a hajó nagy részét elfoglalták. (Végtére is, gondolta Biron, nem luxusjachton, hanem hadihajón vannak.) Azután volt még egy raktár, valamint egy kis kabin, amelyben kétoldalt három-három priccset helyeztek el. A mosdófülke közvetlenül a kabin előtt volt.

Bizony, zsúfoltság volt ez a javából – itt senki sem vonulhatott félre, s ez azt jelentette, hogy Artemisiának tudomásul kellett vennie, ezen a hajón nincsenek női ruhák, tükrök, mosó-alkalmatosságok.

Nos, igen, alkalmazkodnia kellett volna a helyzethez. Biron úgy érezte, ő már épp eleget tett a lányért, hát miért nem tud egy kicsit örülni, néhanapján egy kicsit mosolyogni? Szép mosolya volt, és egyébként se nézett ki csúnyán, de a természete! A természete!

Na de miért vesztegeti az idejét azzal, hogy róla gondolkodik?

A víz okozta a legtöbb gondot. A sivatagos Tyrann bolygón nagy becsben tartották a vizet, az emberek ismerték az értékét, ezért mosdási célból nem tartottak vizet a hajókon. A katonák akkor mosakodtak s mosták ki személyes holmijaikat, amikor megérkeztek egy bolygóra. Útközben az a kis piszok, izzadság nem zavarta őket. A hosszabb utakon meg még inni is alig volt mit. Hiszen a vizet sem sűríteni, sem szárítani nem lehetett – tömlőkben szállították, s a gondot még csak növelte, hogy az ételsűrítmények víztartalma is egészen alacsony volt.

Voltak ugyan lepárlókészülékek, melyekkel újra hasznosíthatóvá lehetett tenni a szervezet által egyszer már felhasznált vizet, de amikor Biron rájött, hogy mi célt szolgálnak, szabályosan rosszul lett, s attól kezdve úgy intézte, hogy a végtermékektől a víz visszanyerésének szándéka nélkül megszabaduljanak. Vegyileg ugyan teljesen ésszerű eljárás volt, de hiába, az embernek bele kellett nevelődnie az efféle dolgokba.

A második felszállás jóformán zökkenőmentes volt, és Biron utána ráérősen elbabrálhatott az irányítóberendezésekkel. A vezérlőpult csak halványan emlékeztetett a hajdani földi hajókéra. Ezt itt ijesztően lekicsinyítették és összezsúfolták. Míg Biron kibogozta, melyik kapcsoló mire való, s mi a célja egy-egy tárcsának, eközben egy papírra ki is írta a részletes utasításokat, majd a papírt kiragasztotta a pult megfelelő helyére.

Ekkor Gillbret lépett be a pilótafülkébe.

Biron a válla fölött hátranézett.

– Artemisia, ugye, a kabinban van?

– Sehol másutt nincs hely, ahol megmaradhatna a hajóban.

– Ha látod, mondd meg neki, hogy magamnak itt készítek majd hálóhelyet, a pilótafülkében. Azt tanácsolom, te is tedd ugyanezt, és engedjük át neki a kabint. Amilyen gyerekes ez a lány – tette hozzá az orra alatt morogva.

– Neked is megvannak a magad nehéz pillanatai, Biron – jegyezte meg Gillbret. – Ne felejtsd el, hogy ő milyen élethez van hozzászokva.

– Jó, nem felejtem el, és akkor mi van? Mit gondolsz, én milyen élethez vagyok szokva? Képzeld, nem valamelyik aszteroidaövezet szénbányáiban születtem, hanem a Nephelos legnagyobb gazdaságában. De ha az ember már belekerült egy helyzetbe, igyekezzen a legjobbat kihozni belőle. A fenébe is, nem nyújthatom meg a hajó törzsét! Vízből és élelemből csak ennyit tudok tartalékolni, s arról sem tehetek, hogy itt még egy zuhanyozó sincs. Ő meg úgy támad nekem, mintha magam építettem volna ezt a hajót. – Megkönnyebbült, hogy így kiabálhatott Gillbrettel. Megkönnyebbült, hogy egyáltalán kiabálhatott valakivel.

Ekkor azonban újra nyílt az ajtó, és Artemisia állt ott.

– Én, ha az ön helyében volnék, tartózkodnék a kiabálástól, Farrill úr – mondta fagyos hangon. – Minden szavát hallani az egész hajón.

– Engem ez nem zavar – közölte Biron. – És ha a hajó feszélyezi önt, csak jusson eszébe, hogy ha az apja nem próbált volna engem megölni, magát pedig férjhez adni, most egyikünk sem volna itt.

– Ne beszéljen az apámról!

– Arról beszélek, amiről akarok.

– Kérem! – fogta be a fülét Gillbret. Ettől egy időre megakadt a vita.

– Megbeszéljük végre, mi legyen az úti célunk? – kérdezte Gillbret. – Mert az már teljesen nyilvánvaló, hogy minél hamarabb eljutunk valahová, és kiszállhatunk a hajóból, annál kényelmesebb lesz az életünk.

– Egyetértek, Gil – mondta Biron. – Az a fő, hogy jussunk el valahová, ahol nem hallom a kereplését. Nők az űrhajón, na hisz!

Artemisia nem vett róla tudomást, kizárólag Gillbrethez intézte a szavait:

– Miért nem lépünk ki egészen ebből a csillagködből?

– Az önök nevében nem nyilatkozhatom – csattant föl azonnal Biron –, de nekem vissza kell mennem a tanyámra, ahol van egy kis elszámolnivalóm az apám gyilkosaival! Én a királyságokban maradok.

– Nem úgy gondoltam – felelte Artemisia –, hogy menjünk el örökre, csak amíg a hajsza első, legkeményebb szakasza lezárul. Egyébként sem értem, mit hozakodik most elő a tanyájával. Oda úgysem mehet vissza, hacsak darabokra nem esik a Tyrann Birodalom. Nem értem, miért csinálja ezt.

– Ne törődjön vele, hogy én mit csinálok. Az az én dolgom.

– Javasolhatok valamit? – kérdezte szelíden Gillbret. Megvárta, amíg csend lett, azután folytatta:

– Mi lenne, ha én mondanám meg, hová menjünk, s mit tegyünk azért, hogy siettessük a Birodalom darabokra esését, ahogy Arta mondta?

– Nocsak! Hogy tudnál te ilyet javasolni? – kérdezte Biron.

– Néha roppant szórakoztató, ahogy viselkedsz, kedves fiam – mosolygott rá Gillbret. – Nem bízol bennem? Úgy nézel rám, mintha azt gondolnád, hogy minden, amit én teszek, csak bolondság lehet. Én hoztalak ki a palotából!

– Tudom. Minden idegszálammal rád figyelek.

– Akkor figyelj! Több mint húsz éve várom az alkalmat, hogy megszökhessek tőlük. Ha közönséges polgár lettem volna, már rég megteszem, de születésem átkából kifolyólag mindig az emberek szeme előtt voltam. De lám, ha nem Hinriadnak születek, nem kellett volna részt vennem a mostani tirann kán koronázásán, s ebben az esetben soha nem jövök rá arra a titokra, amely egy napon épp ezt a kánt fogja letaszítani a trónjáról.

– Folytasd – mondta Biron.

– Természetesen tirann hadihajón utaztunk a Rhodiáról a Tyrannra, majd visszafelé szintúgy. Egy ehhez hasonló, de ennél nagyobb hajón. Odafelé eseménytelen volt az utunk – a Tyrannon való tartózkodásnak megvoltak a maga mulatságos vonásai, de amúgy, a jelenlegi szándékaink szempontjából maga az ottlét is eseménytelennek mondható. Visszaúton azonban belénk ütközött egy meteor.

– Micsoda?

Gillbret fölemelte a kezét.

– Nagyon jól tudom, milyen valószínűtlen egy efféle baleset az űrben. Különösen a csillagközi térben oly ritkán fordulnak elő meteorok, hogy gyakorlatilag jelentéktelen annak az esélye, hogy egy hajóval összeütközne valamelyikük. De mint tudjátok, megtörténhet. És a mi esetünkben megtörtént. Természetesen minden becsapódó meteor – még ha gombostűfejnyi is, mint az esetek többségében – belefúródik akár a legvastagabb páncélzatú hajótörzsbe is.

– Tudom – szólt közbe Biron –, azon múlik, hogy mekkora erővel csapódik be, ezt viszont a tömeg és a sebesség határozza meg. A sebesség pótolhatja azt, ami a tömegből hiányzik. – Úgy mondta föl, mint egy iskolai leckét, és rajtakapta magát, hogy lopva Artemisiát figyeli.

A lány kényelmesen elhelyezkedve hallgatta Gillbretet, és olyan közel volt hozzá, hogy akár meg is érinthette volna. Biron elnézte, milyen szép az arcéle, ahogy ott ül, még ha a haja kezd is kicsit összeragadni. Most nem volt rajta a kosztümkabát, s a blúza még most, negyvennyolc óra múltán is habfehéren tündökölt. A fiú nem értette, hogyan csinálja.

Milyen csodálatos utazás lenne ez, ha a lány megtanulna viselkedni! Az volt vele a baj, hogy soha senki nem nevelte rendesen. Az apja biztosan nem. Túlságosan hozzászokott, hogy a maga feje után menjen. Ha közönséges embernek születik, nagyon szeretetreméltó teremtés volna.

Már épp kellemesen átengedte magát a boldog álmodozásnak, amelyben ő irányította a lányt, akt annak rendje és módja szerint méltányolta őt, amikor Artemisia odafordította a fejét, és nyugodtan belenézett a szemébe. Biron elkapta a tekintetét, és minden idegszálával Gillbretre összpontosított. Néhány mondatot elmulasztott.

– A leghalványabb sejtelmem sincs, miért lyukadt át a hajó fala. Többek között erre sem kapunk már soha feleletet, de tény, hogy kilyukadt. És a meteor bevágott a hajóba. Kavics méretű volt, s míg áthatolt a törzsön, lelassult annyira, hogy a túloldalig már nem jutott el. Ha eléri a másik falat is, akkor sem lett volna nagy baj, mert a falat átmenetileg egy pillanat alatt be lehetett volna foltozni.

– Ott pattogott tehát a vezérlőteremben, mert ahhoz, hogy meg tudjon állni, az eredeti, másodpercenkénti százmérföldes sebességnél százszor kellett ide-oda verődnie a helyiségben. Mindkét matrózt cafatokra tépte, s én is csak azért menekültem meg, mert épp akkor a kabinban voltam.

– Hallottam a csendülést, ahogy a meteor behatolt a törzsbe, azután ahogy odabent pattogott csengve-bongva, s a két matróz iszonyatos, kurta sikolyait is. Amikor berohantam a vezérlőbe, már csak vért láttam mindenütt, vért és húscafatokat.

– A többire csak halványan emlékszem, pedig lidérces álmaimban még évekig újra meg újra átéltem az egészet.

– A kiszökő levegő fagyos hangja elvezetett a meteor ütötte lyukhoz. Rácsaptam egy fémkorongot, amit a légnyomás szépen oda is forrasztott. A padlón megtaláltam az ütött-kopott égi kavicsot. Még meleg volt, de amikor egy villáskulccsal ráütöttem, kettétört. A törési felületét nyomban belepte a dér, ott még az űr hőmérséklete uralkodott.

Zsineget kötöttem mindkét holttest csuklójára, s a két zsineget egy vontatómágneshez kötöztem. Amikor kidobtam őket a légzsilipen, hallottam, amint a mágnes a hajófenékhez ütődik, és ebből tudtam, hogy a keményre fagyott testek immár követik a hajót mindenüvé, akárhova megy is.

– Tudtam, hogy amikor visszatérek a Rhodiára, szükségem lesz e tetemek tanúskodására, hogy a meteor ölte meg őket, nem én.

– De hogyan fogok visszatérni? Teljesen tanácstalan voltam. Arra nem volt lehetőség, hogy én vezessem a hajót, és ott, a csillagközi tér mélységeiben semmi mást nem mertem megpróbálni. Még azt sem tudtam, hogy kell használni a szubéteri kommunikációs rendszert, hogy S. O. S. jeleket tudtam volna küldözgetni. Hagytam hát, hadd menjen a hajó a maga útján.

– De ugye, ezt nem csináltad valami jól? – kérdezte Biron. Azon töprengett, vajon Gillbret – akár egyszerű romantikus képzelgésből, akár egy csak általa ismert komoly ok miatt – úgy, ahogy van, csak kitalálta-e ezt az egészet. – És a hipertéren át vezető ugrások? Azokat meg kellett csinálnod, különben most nem lennél itt.

– Egy tirann hajón, ha a műszerek rendesen be vannak állítva, tetszés szerinti számú ugrást lehet automatikusan megcsinálni – felelte Gillbret.

Biron elképedve bámult rá. Bolondnak nézi őt ez az ember?

– Kitaláltad az egészet – mondta.

– Nem én! Ez is egyike azoknak az átkozott katonai találmányoknak, amelyekkel megnyerik a háborúikat. Nem a semmivel tudtak felülkerekedni ötven bolygórendszeren, amelyek népességben és erőforrásokban százszor erősebbek a Tyrann-nál. Egyenként cseleztek ki bennünket, továbbá nagyon ügyesen használták ki a közöttünk lévő árulókat, de ugyanakkor erős katonai ütőerő felett rendelkeztek. Köztudomású, hogy a taktikájuk felülmúlta a miénket, és ez részben az automatikus ugrással magyarázható. Ettől ugrásszerűen nőtt a hajóik mozgékonysága, ez pedig lehetővé tette, hogy sokkal aprólékosabb haditerveket tudjanak készíteni, mint mi.

Technikai tudásuk a legféltettebb titkaik közé tartozik. Nem is tudtam róla, amíg egymagamban csapdába nem estem a Vérszívón – a tirannoknak megvan az a bosszantó szokásuk, hogy hajóiknak a legundokabb neveket adják, bár ennek is lehet kellő lélektani hatása –, és megfigyeltem, hogy mi történik. Végignéztem az ugrásokat, melyek úgy zajlottak le, hogy egyetlen kéz sem érintette a vezérlőberendezést.

– Azt akarod mondani, hogy ugyanezt ez a hajó is meg tudja csinálni?

– Nem tudom. De nem lepne meg.

– Biron a vezérlőpult felé fordult. Még tucatjával voltak olyan kapcsolók, melyek hozzávetőleges szerepét sem tudta megállapítani. Na, majd később!

– És hazavitt a hajó? – fordult ismét Gillbrethez.

– Nem, nem vitt haza. A vezérlőfülkében pattogó meteor a műszerfalat sem kímélte meg. Az lett volna a csoda, ha nem így történik. Tárcsákat zúzott össze, foglalatokat tört szét és horpasztott be. Nem lehetett megállapítani, mennyiben változott meg a kapcsolók korábbi állása, de meg kellett változniuk, mert a hajó nem vitt vissza a Rhodiára.

A végén persze bekövetkezett a lassulás, s ebből rájöttem, hogy az utazásnak elméletileg vége van. Azt nem tudtam, hogy hol vagyok, de a képernyőről annyit láttam, hogy közel járok egy bolygóhoz. A vak szerencsén múlhatott, hogy a jármű teleszkópján át megpillantott korong egyre nőtt. Hajóm a bolygó felé tartott.

Ó, nem egyenesen! Az túlságosan hiú remény lett volna. Ha csak úgy sodródom, a hajó egymillió mérfölddel is elszáguldhatott volna a bolygó mellett, ám ebből a távolságból a közönséges éteri rádiót is tudtam használni. Ehhez még értettem is. Az elektronikával csak azután kezdtem foglalkozni, miután mindennek vége lett. Úgy döntöttem, soha többé nem akarok ilyen tehetetlen lenni. A tehetetlenség egyike azon dolgoknak, amelyekben nincs semmi szórakoztató.

– Szóval használtad a rádiót – sürgette Biron.

– Úgy van – felelte Gillbret –, és akkor értem jöttek.

– Kik?

– A bolygó emberei. Lakott bolygó volt.

– Lám, a szerencse szerencsét szül. Melyik bolygó volt?

– Nem tudom.

– Úgy érted, meg se mondták neked?

– Mulatságos, nem? Nem mondták meg. De a Csillagköd-királyságok területén voltunk.

– Ezt meg honnan tudod?

– Mert tudták, hogy a hajó, amelyen jöttem, tirann jármű. Első látásra felismerték, és kis híján fel is robbantották. Azután sikerült meggyőznöm őket, hogy egyedül én vagyok életben a fedélzeten.

Biron széles tenyerével a térdét gyúrta, gyömöszölte.

– Na, itt álljunk meg, és menjünk vissza egy kicsit. Ezt nem értem. Ha tudták, hogy ez egy tirann jármű, és fel akarták robbantani, nem ez a legjobb bizonyíték arra, hogy az a világ nem tartozott a Csillagköd-királyságok közé? Hogy bárhol lehetett, csak ott nem?

– Nem, a Galaxisra, nem! – Gillbret szeme csillogott, hangja lelkesen szárnyalt a magasba. – Bizony, hogy azok közé tartozott! És micsoda világ volt! Az egész birodalom területéről éltek ott emberek – meg tudtam állapítani a kiejtésükből. S ők bizony nem féltek a tirannoktól. És az a világ egy egész arzenál volt. Az űrből persze nem lehetett látni, mert onnan nézve akár egy kimerült mezőgazdasági világnak is tűnhetett volna, csakhogy a bolygó élete a föld alatt zajlott. Ez a bolygó most is megvan valahol a királyságok területén, és el fogja pusztítani a tirannokat, ahogy elpusztította volna a hajót is, amelyen érkeztem, ha a legénysége még életben van.

Biron érezte, hogy a szíve megdobban. Egy pillanatra hinni akart. Végtére is, talán... Talán!

11 - Vagy mégsem?

És akkor újra – vagy mégsem?

– Hogyan értesültél róla, hogy ott egy egész arzenál van? Meddig voltál ott? Mit láttál? – faggatózott Biron.

Gillbretet elfogta a türelmetlenség.

– Itt most egyáltalán nem arról van szó, hogy én mit láttam! Nem vezettek körbe, semmi ilyesmi nem történt. – Lecsillapodott, mert le akart csillapodni. – Nézd, mire levittek a hajóról, meglehetősen rossz állapotban voltam. A rémülettől enni sem tudtam – iszonyatos dolog az, ha az ember magára marad az űrben –, és nyilván még annál is rosszabbul festettem, mint amilyen állapotban valójában voltam. Nagyjából igazoltam a személyazonosságomat, és akkor levittek a föld alá. A hajóval együtt, természetesen. Feltételezem, hogy a hajó jobban érdekelte őket, mint én. Adtam nekik esélyt, hogy tanulmányozzák a tirann űrtechnikát. Azután elvittek egy olyan helyre, ami afféle kórház lehetett.

– Mi mindent láttál, bácsikám? – érdeklődött Artemisia.

– Magának erről soha nem mesélt? – szólt közbe Biron.

– Nem – válaszolta Artemisia.

– Mindmostanáig soha senkinek nem beszéltem erről – mondta Gillbret. – Ahogy említettem, elvittek egy kórházba. Itt olyan kutatólaboratóriumokat láttam, amelyek sokkal jobbak lehetnek, mint amik nálunk, a Rhodián vannak. Láttam fémmegmunkáló üzemeket. A hajók is, melyekkel befogtak, egészen mások voltak, mint amikről valaha is hallottam.

– Akkor mindez oly magától értetődőnek tűnt előttem, hogy azóta sem kérdőjeleztem meg a létezését. Úgy gondolok vissza rá, mint az én "lázadó világomra", és tudom, hogy egy napon elindulnak majd róla a hajórajok a tirannok ellen, s akkor föl fogják szólítani a hódoltsági világokat, hogy csatlakozzanak a lázadó vezérekhez. Évről évre vártam, hogy ez bekövetkezzék. Minden új esztendőben azt gondoltam magamban: ez lesz az az év. És mindannyiszor reménykedtem is, hogy mégsem, mert előbb el akartam szökni, hogy csatlakozhassam hozzájuk, hogy én is részese lehessek a nagy támadásnak. Nem akartam, hogy nélkülem kezdjék el.

Erőtlenül felnevetett.

– Feltételeztem, hogy az embereket mulattatná, ha tudnák, mi megy végbe a fejemben. Az én fejemben! Tudjátok, rólam nem szokás valami sokat feltételezni.

– Mindez több mint húsz éve történt, és még nem támadtak? – kérdezte Biron. – Jelet sem adtak magukról? Senki sem jelentett idegen hajókat? Kellemetlen eseményeket? És te még most is azt hiszed...

– Igen, azt hiszem! – förmedt rá Gillbret. – Húsz év nem is olyan hosszú idő, ha arról van szó, hogy egy ötven rendszer fölött uralkodó bolygó ellen kell lázadást szervezni. Én a legelején jártam ott. Tisztában vagyok vele. De azóta föld alatti előkészületeikkel behálózhatták a bolygót, kifejleszthettek újabb hajókat és fegyvereket, kiképezhettek még több embert, s megszervezhették a támadást.

– Csak a videós rémtörténetekben szoktak az emberek egy pillanat alatt fegyvert ragadni – ott, ha egy napon rájönnek, hogy új fegyverre van szükségük, azt másnap feltalálják, harmadnap már tömegméretekben gyártják, negyednap pedig be is vetik. Pedig ezekhez idő kell, Biron, és a lázadó világ emberei tudják, hogy ők csak teljesen felkészülve kezdhetnek támadni. Kétszer nem csaphatnak le.

– És mit nevezel "kellemetlen eseménynek"? Tirann hajók tűntek el, soha nem találták meg őket. Erre mondhatod azt, hogy nagy az űr, talán csak eltévedtek. És ha a lázadók kapták el őket? Ott volt két évvel ezelőtt a Fáradhatatlan esete. Jelentette, hogy egy idegen tárgy annyira megközelítette, hogy működésbe hozta a tömegmérőjét, aztán eltűnt, többé nem lehetett hallani felőle. Gondolom, meteor lehetett – de valóban az volt?

– Hónapokig keresték. Sohasem lelték meg. A lázadók találhattak rá, az az érzésem. A Fáradhatatlan új hajó volt, kísérleti modell – s nekik épp Ilyenre volt szükségük.

– Ha egyszer leszálltál náluk, miért nem maradtál ott? – kérdezte Biron.

– Gondolod, hogy nem akartam? Nem volt rá lehetőségem. Kihallgattam őket, amikor azt hitték, nem vagyok öntudatomnál, és így valamivel többet is megtudtam. Akkoriban épp csak elindultak a külvilág felé. Nem engedhették meg, hogy odakint rajtakapják őket. Tudták rólam, hogy Hinriad Gillbret vagyok. Még ha én nem mondtam volna is, mint ahogy mondtam, találtak volna elég azonosító jelet a hajón. Tudták: ha nem térek vissza a Rhodiára, akkor olyan széles körű nyomozást fognak indítani, amelynek egyhamar nem lesz vége. Nem kockáztathattak meg egy ilyen nyomozást, így aztán gondoskodniuk kellett róla, hogy visszatérjek a Rhodiára. És el is vittek oda.

– Micsoda? – kiáltotta Biron. – De hát ez nyilván még nagyobb kockázatot jelentett! Hogy csinálták?

– Nem tudom. – Gillbret csontos ujjai belemélyedtek szürkülő hajába, a szemén látszott, hogy réges-régi emlékek után kutat. – Gondolom, elaltattak. Ez a rész teljesen kiesett. Van egy pont, amelyen túl nincs semmi. Csak arra emlékszem, hogy kinyitottam a szemem, és már újra a Vérszívón voltam, kint az űrben, nem messze a Rhodiától.

– A két halott matróz továbbra is oda volt erősítve a mágnessel? Nem távolították el őket a lázadó világon? – tudakolta Biron.

– Ott voltak.

– Volt egyáltalán valami bizonyíték rá, hogy megfordultál a lázadók világán?

– Semmi, kivéve azt, amire emlékszem.

– Honnan tudtad, hogy a Rhodia az, amihez közeledsz?

Nem tudtam. Csak annyit tudtam, hogy közeledem egy bolygóhoz, hiszen jelezte a tömegmérő. Megint a rádióhoz folyamodtam, és ezúttal rhodiai hajók jöttek értem. Elmeséltem – természetesen a kellő módosításokkal – a történetemet az akkori tirann biztosnak. A lázadó világról persze nem tettem említést. Azt mondtam, a meteor közvetlenül az utolsó ugrás után csapódott be. Nem akartam, hogy rájöjjenek, tudom, hogy a tirann hajók képesek automatikusan elvégezni az ugrásokat.

– Vajon a lázadó világ rájött erre az apróságra? Vagy megmondtad nekik?

– Nem mondtam meg nekik. Nem volt rá alkalmam. Nem voltam ott elég hosszú ideig. Úgy értem, hogy tudatos állapotban. De hogy mennyi ideig voltam öntudatlan, s hogy ezalatt mennyit sikerült kideríteniük, azt nem tudom.

Biron feszülten figyelte a képernyőt. A rajta lévő kép olyan mozdulatlan volt, mintha a hajó, amelyen utaztak, ki volna szögezve az űrben. Mert hiába haladt a Könyörtelen óránként tízezer mérföldes sebességgel, mi volt ez a tér hatalmas távolságaihoz képest? A mozdulatlan, fagyosan szikrázó csillagok delejes hatást árasztottak magukból.

– Nos, hová megyünk hát? – kérdezte Biron. – Felteszem, azóta sem jöttél rá, hol van a lázadó világ.

– Nem jöttem rá. De van egy ötletem, hogy ki az, aki tudhatja. Majdnem biztos vagyok benne, hogy tudom, ki az. – Gillbret egészen fellelkesült.

– Ki az?

– A Lingane országfelelőse.

– A Lingane? – húzta össze Biron a szemöldökét. Egyszer, régebben már hallotta ezt a nevet, legalábbis úgy rémlett, de az összefüggést már elfelejtette. – Miért ő?

– A Lingane volt az utolsó királyság, amelyet a tirannok elfoglaltak. Az, úgy is mondhatnánk, nincs még annyira megbékélve, mint a többiek. Nem érthető ez?

– Eddig igen. De meddig tart az eddig?

– Ha másik okot is akarsz, itt van az apád.

– Az apám? – Biron egy pillanatra elfelejtette, hogy az apja halott. Szinte látta, hogy ott áll szálfa termetével, elevenen... azután észbe kapott, s újra érezte a fagyos szorítást a gyomrában. – Hogy kerül ide az apám?

– Hat hónapja járt az udvarban. Vannak elképzeléseim arról, hogy mit akart. Néhány beszélgetést, amit Hinrikkel, az unokafivéremmel folytatott, kihallgattam.

– Jaj, bácsikám! – bosszankodott Artemisia.

– Tessék, kedvesem.

– Nem volt jogod, hogy kihallgasd a papa magánbeszélgetéseit.

Gillbret vállat vont.

– Persze hogy nem, de szórakoztató volt, egyszersmind hasznos is.

– Várjunk csak – vágott közbe Biron. – Azt mondod, hat hónapja járt az apám a Rhodián?

– Igen.

– És mondd – folytatta egyre izgatottabban Biron –, ez idő alatt bejuthatott az igazgató őslelettárába? Egyszer azt mondta nekem, hogy az igazgatónak könyvtárnyi anyaga van a Földre vonatkozó iratokból.

– Én is úgy tudom. A könyvtár elég nagy hírnévnek örvend, és a fontosabb vendégek, ha óhajtják, búvárkodhatnak benne. Általában nem szokta érdekelni őket, az apádat azonban érdekelte. Igen, jól emlékszem rá, majdnem egy egész napot eltöltött ott.

Igen, ez beleillett a képbe. Fél éve, hogy az apja először kért tőle segítséget.

– Gondolom, magad is jól ismered a könyvtárat – mondta Biron.

– Természetesen.

– Van ott valami, ami arra utal, hogy a Földön létezik egy komoly hadászati értéket képviselő dokumentum?

Gillbret értetlen képet vágott, és minden bizonnyal valóban nem értette a kérdést.

– Egy ilyen dokumentumnak léteznie kell, méghozzá a Föld történelem előtti korszakának utolsó évszázadaiból – erősködött Biron. – Én csak azt mondhatom róla, hogy az apám a galaxis legértékesebb darabjának tartotta, egyszersmind a legveszedelmesebbnek is. Azt akarta, hogy én szerezzem meg neki, de túl hamar el kellett jönnöm a Földről, és egyébként is... – a hangja megremegett – túl hamar meghalt.

Gillbret arca azonban továbbra is kifejezéstelen maradt.

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Nem értettél meg. Az apám hat hónapja tett először említést nekem erről a dologról. Biztos, hogy a Rhodián, a könyvtárban szerzett róla tudomást. Ha te magad is végigböngészted már a könyvtárat, nem tudnád megmondani, mit találhatott ott?

De Gillbret csak a fejét rázta.

– Hát akkor folytasd a történetedet – sóhajtotta Biron.

– Az apád és az unokafivérem a Lingane országfelelőséről beszélgettek – mesélte Gillbret. – Akármilyen óvatosan fejezte is ki magát az apád, nyilvánvaló volt, hogy az összeesküvés kútfeje és vezére az országfelelős.

– És ekkor – folytatta elbizonytalanodva Gillbret – jött egy küldöttség a Lingane-ról, magának az országfelelősnek a vezetésével. És én... én beszéltem neki a lázadó világról.

– Az imént még azt mondtad, hogy soha senkinek nem beszéltél róla – lepődött meg Biron.

– Kivéve az országfelelőst. Meg kellett tudnom az igazságot.

– És ő mit mondott?

– Gyakorlatilag semmit. De hiszen neki is vigyáznia kellett. Nem bízhatott bennem. Lehettem a tirannok kémje is. Honnan tudhatta volna? De az ajtót azért nem csukta be teljesen. Ez az egyetlen út, amelyet követhetünk.

– Ez? – kérdezte Biron. – Jó, akkor menjünk a Lingane-ra. Gondolom, az egyik hely éppen olyan, mint a másik.

Apja emlegetése elszomorította, és amúgy se nagyon érdekelte most semmi. Legyen hát a Lingane.

Legyen a Lingane! Könnyű azt mondani. De hogyan irányítsák a hajót egy harmincöt fényévnyire lévő apró fénypontra? Ez kétszáztrillió mérföldet jelent. Egy kettes és utána tizennégy nulla. Óránkénti tízezer mérföldes sebességgel (ez volt a Könyörtelen utazási átlagsebessége) jóval több mint kétmillió évbe telne, míg odaérnek.

Biron csüggedten lapozgatta a Szabvány galaktikus efemeridákat. Csillagok tízezrei, három számjegyben összefoglalható sajátosságokkal. Száz és száz oldalon csak a számok, melyeket a görög ϱ (ró), ϑ (théta) és φ (phi) betűk jelképeztek.

A ϱ jelentette a galaktikus központtól való távolságot parszekben kifejezve; a ϑ a szögtávolságot a galaktikus lencsének a szabvány galaktikus alapvonaltól való elhelyezkedése mentén (ez a vonal köti össze a galaktikus központot és a Föld bolygó napját); a φ az alapvonaltól függőleges síkban mért szögtávolságot a galaktikus lencse síkjáig. E két utolsó mérési adat radiánokban szerepelt. Ebből a három számjegyből bármely csillag helyét pontosan meg lehetett állapítani a végtelennek tűnő térben.

Mármint egy adott időpontban. És nemcsak a csillag aznapi helyzetét kellett ismerni az adatok kiszámításához, de tudni kellett a csillagpontos mozgását, a mozgás sebességét és irányát is. Ez viszonylag kicsi, de szükséges igazításokat igényelt. Egymillió mérföld a csillagok közti távolságokhoz képest gyakorlatilag semmit sem jelentett, de hajóval hosszú út volt.

Persze számításba kellett venni még a hajó saját helyzetét is. A tömegmérőt leolvasva ki lehetett számítani a Rhodiától, még pontosabban a Rhodia napjától való távolságot, mert ilyen messze kint az űrben a nap gravitációs tere bármely bolygójának gravitációs vonzását elnyomta. Már nehezebb volt meghatározni a galaktikus alapvonalhoz mért haladási irányt. Bironnak a Rhodia napján kívül még két csillag helyét kellett meghatároznia. Látszólagos helyzetükből és a Rhodia napjától mért távolságból meg tudta állapítani a tényleges helyzetüket.

Ha nehézkes volt is a kiszámítás, abban biztos volt, hogy az adat kellően pontos. Saját helyzetük és a Lingane napja helyzetének ismeretében már csak be kellett állítani a műszereket a megfelelő irányba, és meg kellett határozni a hiperatom-meghajtás erősségét.

Bironra rátelepedett a magány és az izgalom feszültsége. Nem félt! Szó sincs róla – de tény, hogy Ideges volt. Szándékosan hat órával későbbi időpontra számította ki az ugrás elemeit. Azt akarta, hogy legyen elég ideje a számítások ellenőrzésére – és még esetleg egy rövid kis szunyókálásra. Kicipelte a kabinból az ágyneműjét, s most karnyújtásnyira volt tőle a vetett ágy.

A másik kettő azóta minden bizonnyal alszik odaát a kabinban. Így a jó, mondta magának, nem is kell, hogy itt lábatlankodjanak körülötte – mégis örömmel nyugtázta, amikor odakintről meztelen lábak neszezését hallotta.

– Halló – mondta –, miért nem alszik?

Artemisia tétován megállt az ajtóban, s gyámoltalan hangon megkérdezte:

– Nem bánja, ha bejövök? Nem zavarom?

– Attól függ, mit tesz.

– Majd igyekszem azt tenni, ami a helyes.

Túlságosan is alázatos, gondolta Biron gyanakodva, de mindjárt ki is derült, mi ennek az oka.

– Nagyon félek – mondta a lány. – Maga nem?

Nem, akarta Biron mondani, egy cseppet sem, de aztán nem így sikerült. Szégyenlős mosollyal vallotta be:

– Valahogy így vagyok vele én is.

Furcsa, de ettől a lány megvigasztalódott. Odatérdelt Biron mellé a padlóra, s észrevette a fiú előtt szétnyitva heverő vastag köteteket meg a számításokkal teleírt papírlapokat.

– Ezek a könyvek mind itt voltak?

– Persze. Nélkülük nem lehet hajót vezetni.

– És maga érti ezeket?

– Nem mindet. Bár érteném! De azért remélem, eleget értek. Tudja, át kell ugranunk a Lingane-ra.

– Nehéz lesz?

– Nem, ha az ember tudja a számokat, ezeket itt, és ha megvannak hozzá a berendezések, ott, azok, és ha van tapasztalata is, ami viszont nekem nincs. Több ugrással is meg lehet csinálni, de én eggyel akarom, mert így kisebb a valószínűsége, hogy bajt okozok, még ha iszonyatosan sok energia kell is hozzá.

Nem kellene elmondani neki. Nincs értelme, és ráadásul még gyávaság is így megijeszteni. És ha tényleg megijed, ha hisztizni kezd, akkor mit csinál vele? Az észérvek ellenére valakivel meg kellett osztania a kételyeit, hogy legalább egy részüktől megszabaduljon.

– Van itt néhány számomra ismeretlen dolog, amit pedig tudnom kellene – mondta. – Olyasmik, hogy a tömegsűrűség a mostani helyünk és a Lingane között befolyással van-e az ugrás menetére, mert a tömegsűrűség szabja meg a világegyetem e részének görbületét. Az Efemeridák – ez a nagy könyv itt – megemlíti, hogy bizonyos szabvány ugrásoknál milyen görbületkorrekciókat kell elvégezni, s ezekből kell kiszámítani a saját korrekciókat. De ha történetesen tíz fényéven belül van egy szuperóriásunk, akkor lőttek minden számításnak. Én meg még abban sem vagyok biztos, hogy jól használtam-e a számítógépet.

– És mi történik, ha tévedett?

– Megeshet, hogy a Lingane napjához túl közel lépünk vissza a térbe.

A lány megfontolta a hallottakat, majd azt mondta:

– Maga nem is sejti, mennyivel jobban érzem most magam.

– Azok után, amit elmondtam?

– Persze. A priccsemen fekve olyan tehetetlennek éreztem magam, annyira el voltam veszve ebben a mindenfelől fenyegető nagy ürességben. Most már legalább tudom, hogy van irány, amerre megyünk, s hogy urai vagyunk az űrnek.

Bironnak tetszett a dolog. Milyen más most ez a lány! De azért azt mondta:

– Nem tudom, valóban az urai vagyunk-e.

– De még mennyire! – bizonygatta a lány. – Tudom, hogy el tudja vezetni a hajót.

Biron is úgy érezte, talán csakugyan el tudja vezetni.

Artemisia leült vele szemben, és maga alá húzta hosszú, csupasz lába szárát. Csak valami fátyolszerű alsónemű volt rajta, de ez szemmel láthatóan nem foglalkoztatta – Birontól eltérően.

– Tudja – mesélte a lány –, valami nagyon furcsa érzés tört rám ott a priccsen fektemben. Mintha lebegtem volna. Már ez is megijesztett, de valahányszor megfordultam, ráadásul kicsit fel is lökődtem a levegőbe, majd mintha rugók tartottak volna vissza, lassan leereszkedtem.

– Ugye, nem a fölső priccsen feküdt?

– De igen. Alul klausztrofóbiám volt attól, hogy a fejem fölött tizenöt centiméterre egy másik matrac van.

– Ettől volt az egész – nevetett Biron. – A hajó gravitációs ereje lefelé irányul, s úgy csökken, ahogy távolodunk ettől az iránytól. A felső ágyon tíz-tizenöt kilóval is könnyebb lehetett, mint odalent a padlón. Repült már utasszállítón? De igazán nagy hajón.

– Egyszer. Tavaly, amikor apával elmentünk a Tyrannra.

– Nos, ezeken a járatokon mindenütt a külső burok felé irányítják a gravitációt, így akárhol van az ember, a "fönt" mindig a hajó hosszanti tengelye mentén van. Ezért van az, hogy ezeken az óriásokon a motorok mindig a hosszanti tengely mentén sorakozó hengerekben vannak elhelyezve. Ott ugyanis nincs gravitáció.

– A mesterséges gravitáció megteremtése nagyon-nagyon sok energiába kerülhet.

– Annyiba, amennyi elég lenne egy kisvárosnak.

– Ugye, attól nem kell félni, hogy elfogy az üzemanyagunk?

– Ettől ne féljen. A hajókat mozgató erő a tömegnek maradéktalan energiává való átalakításából származik. Minden másból előbb fogyunk ki, mint az üzemanyagból. Előbb fog a külső burok elkopni.

Ahogy a lány ott ült vele szemben, a fiú észrevette, hogy az arcáról letisztította a festéket. Vajon hogyan? Talán egy zsebkendővel és annyi ivóvízzel, amennyit rászánhatott e műveletre. Nem lett tőle csúnyább, sőt hófehér bőrét csak még jobban kiemelte hajának és szemének feketesége. Milyen meleg a tekintete, gondolta Biron.

A csend parányit hosszabbra nyúlt, s a fiú sietve megszólalt:

– Ugye maga nem sokat utazgat? Abból gondolom, hogy csak egyszer volt utasszállító hajón.

– Az az egy is túl sok volt – bólogatott a lány. – Ha akkor nem megyünk el a Tyrannra, az az undok kamarás nem lát meg, és... de erről most nem akarok beszélni.

Biron nem erőltette.

– Ez a szokás maguknál? – kérdezte. – Mármint hogy nem utazgatnak.

– Hát bizony, úgy valahogy. Apám sűrűn jár ünnepélyes látogatásokra, mezőgazdasági kiállításokat nyit meg, épületeket avat fel, ahol rendszerint elmondja a beszédet, amit Aratap ír neki. Mi, többiek, minél többet tartózkodunk a palotában, annál jobban örülnek a tirannok. Szegény Gillbret! Csak egyszer hagyta el a Rhodiát, amikor apa helyett megjelent a kán koronázásán. Soha többé nem engedték hajóra szállni.

A lány lesütötte a szemét, és Biron csuklójánál szórakozottan hajtásokba rendezte a fiú ingujját.

– Biron...

– Tessék... Arta. – Még a nyelve is megakadt, de kimondta.

– Gondolja, hogy Gil bácsi története igaz lehet?

– Nem tudom.

– Mit gondol, nem csak képzelődött? Évekig búsongott a tirannokon, és soha semmit nem tudott tenni, legföljebb kémsugarakat bocsátott fel – de ő is tudja, hogy ez milyen gyerekes dolog. Talán felépített magának egy álomvilágot, és az évek során lassanként el is hitte, hogy létezik. Látja, én ismerem őt.

– Lehetséges, de nem árt, ha közelebbről is szemügyre vesszük. Mindenesetre menjünk el a Lingane-ra.

Már egészen közel voltak egymáshoz. Ha kinyújtja a kezét, akár még is érintheti, a karjába veheti, megcsókolhatja a lányt.

– És meg is tette.

Tökéletes non sequitur volt. Biron úgy érezte, a világon semmi sem indokolta. Az egyik pillanatban még az ugrásokról beszélgettek, a gravitációról, Gillbretről, a következőben meg már ott volt a karjában a lány puha, meleg teste, a száján a puha, meleg szája.

A fiúnak már a nyelve hegyén volt, hogy bocsánat – meg a többi buta szabadkozás –, de amikor elhúzódott, a lány menekülés helyett odafészkelte a fejét a bal karja hajlatába. És nem nyitotta ki a szemét.

Így persze a fiú sem szólt semmit, csak újra megcsókolta a lányt – lassan és alaposan. Ennél jobbat nem is tehetett volna, és e pillanatban tudatában is volt ennek.

– Nem vagy éhes? – kérdezte végül a lány álomittas hangon. – Hozok egy sűrítményt, és felmelegítem neked. És ha utána aludni akarsz, majd én szemmel tartom helyetted a dolgokat. És... és jobb lesz, ha magamra veszek még valami ruhát.

Az ajtó felé indultában még visszafordult.

– Az ételsűrítmény nagyon jó ízű, ha az ember már megszokta. Köszönöm, hogy beszerezted.

Voltaképpen nem is a csókok, hanem ez a mondat jelezte azt, hogy békét kötöttek.

Amikor Gillbret – órák múlva – belépett a vezérlőbe, fikarcnyi meglepődést sem mutatott azon, hogy Artemisiát és Biront holmi "sekélyes csevegésen" kapta. Arra sem tett megjegyzést, hogy Biron karja az unokahúga derekán van.

– Mikor ugrunk, Biron? – kérdezte.

– Fél órán belül – válaszolta Biron.

Eltelt a fél óra. Az irányítóberendezések be voltak állítva, a beszélgetés akadozóvá vált, majd teljesen leállt.

Amikor elérték a zéró időt, Biron egy mély lélegzettel teljes ívben balról jobbra állította az egyik kart.

Más volt ez, mint annak idején az utasszállító. A Könyörtelen, lévén kis hajó, sokkal kevésbé vette simán az ugrást. Biron megtántorodott, s a másodperc egy töredékére a dolgok hullámot vetettek körülötte.

Azután újra kisimult és megszilárdult minden.

Az ernyőn változott a csillagok képe. Amikor Biron elfordította a hajót, a csillagmező fölemelkedett, s közben a csillagok külön-külön impozáns ívet írtak le. Végül feltűnt a képernyőn egy ragyogóan fehér, a pontnál nagyobb csillag. Kicsiny gömb, égő homokpetty. Biron befogta, majd mielőtt újra elveszítette volna, gyorsan egyensúlyi állapotba hozta a hajót, és odafordította a színképelemző tartozékokkal ellátott teleszkópot.

Ismét az Efemeridákhoz fordult, és megnézte A színkép jellemzői című fejezetet, majd fölállt a pilótaülésből, és azt mondta:

Még most is túl messze van. Közelebb kell mennünk. De biztos, hogy ez a Lingane.

Végrehajtotta élete első sikeres ugrását.

12 - Jön az országfelelős

A Lingane országfelelőse mélyen elgondolkodott a dolgon, de szigorú és fegyelmezett arcvonásai még csak meg sem rezdültek.

– És negyvennyolc órát várt, csak azután értesített engem – mondta. Rizzett vakmerően felelte:

– Nem volt miért hamarabb szólni. Ha minden dologgal önhöz szaladnánk, csak tehernek érezné az életet. Most azért mondjuk el, mert még mindig nem értjük. Furcsa – és a mi helyzetünkben semmi furcsát nem engedhetünk meg.

– Ismételje meg ezt. Hadd halljam újra.

Az országfelelős föltette egyik lábát a széles ablakpárkányra, és elgondolkodva nézett kifelé. Könnyen lehet, hogy a lingane-i építészetnek maga az ablak volt a legkülönösebb vonása. A közepes méretű ablakot másfél méteres, enyhén összeszűkülő falmélyedésbe építették bele. Kristályosan átlátszó, vastag és pontosan hajlított volt, olyanforma, mint egy lencse, amelyik minden irányból befelé tereli a fényt; így ha az ember kinézett rajta, egy miniatűr panoráma tárult a szeme elé.

Az uradalom minden ablakából be lehetett látni a fél látóhatár teljes ívét a zenittől a nadírig. A széleken aprólékosabban és torzítva, de épp ez adott valami különleges ízt a látványnak – s az ember már úgy megszokta ezt a képet, hogy az lett volna a természetellenes, ha a kiakasztott ablaktábla mögül belép a valóság lapos egyhangúsága. Amikor bekövetkezett az a pillanat, midőn a nap elviselhetetlen forróságot és fényt gyűjtött össze az ablaklencse egy pontjában, a különleges üveg polarizációs jellemzői megváltoztak, s ettől az üveg átlátszatlanná vált. Vagyis az ablak ilyenkor sem nyílt ki, inkább "kifakult".

Valószínűleg a Lingane és a lingane-i ablakok helyzetéből született meg az az elmélet is, mely szerint egy bolygó építészete tükrözi az illető bolygónak a galaxisban elfoglalt helyét.

A Lingane annyiban hasonlított az ablakaira, hogy kicsiny volt, ám körképszerű kilátás nyílt róla a galaxisra. Megmaradt "bolygóállamnak", amikor a világok egésze már meghaladta a gazdasági és politikai fejlődésnek ezt a szakaszát. A politikai egység ebben a korban már a csillagrendszerek halmaza volt – de a Lingane továbbra is az volt, ami évszázadok óta mindig: önálló, lakott bolygó. Ez nem akadályozta meg abban, hogy gazdag legyen – ami azt illeti, el sem lehetett volna képzelni, hogy a Lingane másmilyen legyen, mint gazdag.

Nemigen lehet tudni, mitől lesz egy bolygónak olyan a helyzete, hogy az ugróútvonalak kulcsfontosságú csomópontjává válik, amit az optimális gazdasági érdekek miatt a hajóknak igénybe kell venniük. Sok minden múlik azon, hogy a tér ama része miféle fejlődési mintát követ. Azután belejátszik a dologba a természettől lakható bolygók elhelyezkedése, a gyarmatosítás és a fejlesztés rendje, s hogy milyen típusú gazdasággal bír a szóban forgó térség.

A Lingane korán fölismerte saját értékeit, s ez jelentette a fordulópontot a történelmében. A stratégiai helyzet tényleges birtoklása mellett az a képesség a legfontosabb, hogy az illető értékelje és kihasználja ezt a helyzetet. A Lingane sorra foglalta el azokat a kisbolygókat, amelyeknek sem erőforrásuk, sem önálló népesség eltartására való lehetőségük nem volt, s csak azért esett rájuk a választása, mert majd a segítségükkel fogja megőrizni saját kereskedelmi monopóliumát. E szikladarabokon kiszolgálóállomásokat építettek, ahol a hiperatommotorok alkatrészeitől a legújabb könyvtekercsekig minden volt, amire csak a hajóknak szüksége lehetett. Az állomások óriási kereskedelmi központokká fejlődtek, ahová a Csillagköd-királyságok minden részéből áramlottak be az ásványkincsek, a szőrme, a gabona, a marhahús, az épületfa. A belső királyságok csak úgy ontották a gépeket, berendezéseket, gyógyszereket és mindenféle más terméket.

– A kicsiny Lingane tehát – akárcsak az ablakai – kilátást nyújtott az egész galaxisra. Önálló bolygó volt, de jól élt.

– Kezdje a postahajóval – mondta az országfelelős, s továbbra is kinézett az ablakon. – Mindenekelőtt azzal, hogy hol találkozott össze a cirkálóval.

– Nem egészen százezer mérföldre a Lingane-tól. A pontos koordináták nem érdekesek. Azóta is rajta tartják a szemüket. A lényeg, hogy a tiranni hajó bolygó körüli pályán keringett.

– Mintha nem szándékozna leszállni, inkább várakozó állásponton lenne?

– Igen.

– Nem lehet tudni, hogy mióta várakoznak?

– Sajnos, nem. Senki más nem látta őket. Alaposan utánanéztünk.

– Helyes – nyugtázta az országfelelős. – Ki fogjuk üríteni. Megállították a postahajót, vagyis akadályozták a posta működését, ez pedig a Tyrann-nal kötött szövetségesi egyezményünk megsértését jelenti.

– Kétlem, hogy tirannok volnának. Bizonytalan akcióik révén inkább gondolhatunk törvényen kívüliekre, szökésben lévő foglyokra.

– A tiranni cirkálón utazókra gondol? Természetesen az is lehet, hogy ezt a benyomást akarják kelteni bennünk. Mindenesetre eddig nem kezdeményeztek más akciót, mint azt, hogy egy üzenetet juttassanak el közvetlenül nekem.

– Úgy van, közvetlenül az országfelelősnek.

– Semmi mást? Semmi mást.

– Nem is mentek át a postahajóra?

– Minden kommunikáció képernyőn keresztül zajlott. A levélkapszulát kilőtték a kettejük közötti kétmérföldes űrbe, ahol a hajó hálója befogta.

– Kép is volt, vagy csak hang?

– Tökéletes kép. Éppen ez az. A beszélőt többen is "arisztokrata viselkedésű" fiatalembernek írták le, akármit jelent is ez.

– Csakugyan? – Az országfelelős keze lassan ökölbe szorult. – És fotólenyomat nem készült az arcáról? Ez hiba volt.

– Sajnos, a postahajó kapitánya nem sejthette, hogy az a fotó utóbb milyen fontos lett volna. Ha valóban fontos! Önnek mond ez a történet valamit, sir?

Az országfelelős nem felelt a kérdésre.

– És ez volna az üzenet?

– Úgy van. Egyetlen szóból álló óriási üzenet, melyről úgy gondolták, hogy egyenesen elhozzuk önnek. Természetesen ezt nem tettük meg. Lehetett volna akár hasadókapszula is. Öltek meg már így embereket.

– Igen, még országfelelősöket is – felelte az országfelelős. – Egy szó, csak annyi, hogy "Gillbret". Ennyi: "Gillbret".

Az országfelelős megőrizte közönyös nyugalmát, de közben nőttön-nőtt benne a bizonytalanság. Nem szerette azt az érzést, amelyet a biztonság hiánya jelentett. Semmit sem szeretett, ami a korlátaira emlékeztette. Egy országfelelősnek nem lehetnek korlátai, és a Lingane-on nem is voltak ilyenek, legföljebb amit a természet törvénye kényszerített rá.

Országfelelős sem volt mindig, kezdetben gazdag nagykereskedő dinasztiák uralkodtak a Lingane-on. Az arisztokráciát azok a családok jelentették, amelyek először létesítettek szolgáltatóállomásokat a bolygón. Földterületben nem lévén gazdagok, társadalmi helyzetük tekintetében nem versenyezhettek a szomszédos világok gazdáival és ispánjaival. De bővében voltak forgalomképes fizetőeszközöknek, tehát a nagybankokon keresztül meg tudták venni és el tudták adni ugyanazokat a gazdákat és ispánokat – és olykor meg is tették.

A Lingane pedig végigélte az ilyen körülmények között jól-rosszul kormányzott világok szokásos sorsát. A hatalom hol az egyik, hol a másik család kezébe került. A különböző csoportok egymást váltogatták a száműzetésben. Állandósultak a cselszövések és a palotaforradalmak, így amilyen mértékben a Rhodia a stabilitás és a korlátok között tartott fejlődés mintapéldáját jelentette a térségben, úgy testesítette meg a Lingane a nyugtalanságot és a rendezetlenséget. "Megbízhatatlan, mint a Lingane" – mondogatták az emberek.

Ha az ember kellő távlatból szemlélte a dolgokat, láthatta, hogy az eredmény elkerülhetetlen. Miközben a környező bolygóállamok államcsoportokká konszolidálódtak és megerősödtek, a Lingane-on a polgárháborús küzdelmek mind költségesebbé s a bolygóra nézve mind veszélyesebbé váltak. Az átlagpolgár végül már mindent megadott volna, hogy végre nyugalom legyen a világán. Így váltotta fel a pénzuralmat az egyeduralom, s a cserével veszni hagytak valamicskét a szabadságból is. Innentől kezdve egy kézben összpontosult a többség hatalma, de ez az egy rendszerint kifejezetten barátságos volt a soha meg nem békülő kereskedőkkel szemben túlsúlyként felhasznált népességhez.

Az autarchia korában a Lingane gyarapította gazdagságát és erejét. Még a harminc évvel korábban hatalmuk csúcsára elérkezett tirannok is megtorpantak. Nem szenvedtek vereséget, de leálltak. Ez bizony tartós megrázkódtatást jelentett. Attól az évtől számítva, hogy megtámadták a Lingane-t, a tirannok egy bolygót sem győztek le.

A Csillagköd-királyságok más bolygói nyíltan a tirannok hűbéresei lettek, nem úgy a Lingane, amely elméletileg a Tyrann egyenrangú "szövetségese", társult állama lett, melynek jogait a szövetségi szerződés biztosította.

Az országfelelőst a helyzet nem tévesztette meg. A bolygó délibábos nacionalistái talán megengedhették maguknak azt a fényűzést, hogy szabadnak tekintsék magukat, az országfelelős azonban tudta, hogy attól a régebbi nemzedéktől a tirann veszély karnyújtásnyira volt. Karnyújtásnyira, és nem messzebb.

És most, meglehet, sor kerül a végső, a régóta esedékes medveölelésre. Minden bizonnyal megadta nekik a várva várt alkalmat. Akármilyen hatástalan volt is az általa felépített szervezet, elegendő kihívást jelentett, ha a tirannok úgy látták jónak, hogy eljött a büntetőakció ideje. A törvény szerint a Lingane csak vesztes lehetett.

Vajon ez a cirkáló a medveölelésre tárt kar első mozdulata?

– Ráállítottak egy őrt a hajóra? – kérdezte az országfelelős.

– Említettem, hogy figyelik. Két teherhajónk állt rá a tömegmérőjére – húzta féloldalas mosolyra a száját Rizzett.

– És mit hámoznak ki az egészből?

– Nem tudom. Én csak egy Gillbretet ismerek, akinek egyáltalán jelent valamit a neve, mégpedig a Rhodia Hinriadját. Volt már vele dolga?

– Láttam, amikor legutoljára a Rhodián jártam – felelte az országfelelős.

– Persze nem mondott neki semmit.

– Természetesen.

Rizzett szeme résnyire szűkült.

– Arra gondoltam, talán nem volt kellőképpen óvatos, és még Gillbret óvatlanságának is a tirannok voltak a haszonélvezői... Tudjuk, milyen gyengeségekkel küszködnek mostanság a Hinriadok, és talán éppen azt használták ki, hogy önt egy utolsó önárulás csapdájába csalják.

Kétlem. Furcsa, hogy épp most kell ennek bekövetkeznie. Körülbelül egy évig voltam távol a Lingane-ról. A múlt héten érkeztem, és napokon belül megint elmegyek. Furcsa, hogy épp akkor ér el egy üzenet, amikor egyáltalán elérhet.

– Nem hiszi, hogy véletlen volna?

– Nem hiszek a véletlenekben. És van is egy – csak egy – lehetőség arra, hogy mindez ne legyen véletlen. Ennélfogva meglátogatom azt a hajót. Egyedül.

– Lehetetlen, sir – mondta elképedve Rizzett, s a jobb halántéka fölötti szabálytalan kis heg kivörösödött.

– Megtiltja nekem? – kérdezte szárazon az országfelelős.

És mivel ő volt az országfelelős, Rizzett megnyúlt arccal csak ennyit mondott:

– Ahogy óhajtja, sir.

Egyre kellemetlenebbé vált a várakozás a Könyörtelen fedélzetén. Két napja már, hogy el sem mozdultak a röppályájukról.

Gillbret lankadatlan figyelemmel nézte a műszereket.

– Nem úgy néz ki, mintha mozdulnának? – kérdezte éles hangon.

Biron fölpillantott. Éppen borotválkozott – nagyon oda kellett figyelnie a tirann gyártmányú szőrtelenítő sprayre.

– Nem – mondta –, nem mozdulnak. Miért is mozdulnának? Figyelnek bennünket, és figyelni is fognak.

A szája fölötti kényes területre összpontosított, és ingerülten húzta össze a szemöldökét, amikor megérezte nyelvén a kellemetlenül fanyar ízt. Bezzeg a tirannok mesteri könnyedséggel tudtak bánni a szerrel! Egy tapasztalt ember kétségtelenül ezzel tudott a leggyorsabban megborotválkozni, mert a finom csiszolópermet a bőr megsértése nélkül dörzsölte le a szőrt – és mindeközben csak a légáraméhoz hasonló finom nyomást lehetett érezni.

És Biron mégis émelygett tőle. A jól ismert legenda – mese, tény? – szerint az arcbőrrák gyakrabban fordult elő a tirannok, mint más kulturális közegben élő népességcsoportok között, és egyesek ezért a tirann borotválkozósprayt tették felelőssé. Biron most először vette fontolóra, nem volna-e jobb, ha teljesen szőrteleníttetné az arcát. A galaxis bizonyos vidékein ez bevett szokás volt. Azután mégis meggondolta magát. A szőrtelenítés végleges eljárás, a divat ellenben változó, lehet, hogy egyszer még bajuszt vagy pofaszakállt kell viselnie.

Míg az arcát nézte a tükörben, s azon mélázott, hogy festene oldalszakállal, Artemisia szólalt meg az ajtóban:

– Azt hittem, aludni készültél.

– Úgy is van – felelte a fiú. – De fölébredtem. – A lányra nézett, és mosolygott. A lány megpaskolta, majd ujjával gyengéden megcirógatta az arcát.

– Sima. Tizennyolc évesnek látszol.

A fiú az ajkához emelte a lány kezét.

– Ne hagyd, hogy megtévesszen – mondta.

– Továbbra is figyelnek bennünket? – kérdezte a lány.

– Figyelnek. Nem bosszantó, hogy ezek miatt az unalmas közjátékok miatt itt kell ülnünk, tele aggodalommal?

– Ezt a közjátékot én nem találom unalmasnak.

– Azt én sem, amire te gondolsz, Arta.

– Miért nem megyünk el mellettük, s szállunk le a Lingane-ra? – tudakolta a lány.

– Gondoltam rá. Nem hiszem, hogy vállalhatunk ekkora kockázatot. Amíg a vízkészletünk el nem fogy, tudunk várni.

– Én mondom, hogy mozognak – szólt Gillbret.

Biron a vezérlőpulthoz lépett, s megnézte a tömegmérőt.

– Lehet, hogy igazad van – nézett Gillbretre.

– Néhány percig pötyögtetett a számológépen, aztán csak nézett rá meredten.

– Nem, Gillbret, az a két hajó nem mozdult el hozzánk képest. A műszer azért mutat változást, mert egy harmadik hajó csatlakozott hozzájuk. Amennyire meg tudom állapítani, ötezer mérföld távolságra van, a hajóbolygó vonaltól körülbelül 46 fok ϱ és 192 fok ϱ, ha jól értelmezem a balról jobbra és a jobbról balra szabályait. Ha nem, akkor ezek a számok egyenként 314 és 168 fok.

Elhallgatott, hogy megint leolvasson egy adatot.

– Úgy látom, közelednek. Kis hajó. Mit gondolsz, Gillbret, fel tudod venni velük a kapcsolatot?

– Megpróbálhatom.

– Jó. Nincs kép. Vegyük hangra addig is, amíg lesz valami fogalmunk arról, hogy mi következik.

Gillbret meglepő látványt nyújtott az éteri rádió kapcsolóinál. Született tehetség volt, nem vitás. Ha valaki egyetlen kis rádiósugárral akart kapcsolatot teremteni az űr egy elszigetelt pontjával, az nem sok hasznát vette a vezérlőpult adatainak. Gillbretnek volt valami elképzelése a hajó távolságáról, beleértve a plusz-mínusz százmérföldes tévedés kockázatát. Volt két szöge, melyekből akár az egyik, akár mindkettő öt-hat fokkal is eltérhetett bármilyen irányba.

Vagyis a hajó tízmillió köbmérföldön belül bárhol lehetett. A többi már az emberen múlt, meg a rádiósugáron, amely mint egy fél mérföldnél rövidebb ujj tapogatta le a keresztmetszetet a fogható tartomány legszélesebb pontján. Állítólag egy ügyes technikus már a kapcsolók tapintásából meg tudta állapítani, milyen közel haladt el a sugár a célpont mellett. Tudományosan persze minden ilyen elmélet képtelenség volt, de gyakran valóban nem létezett más magyarázat.

Tíz perc sem telt el, máris megugrott a rádió működését jelző mutató: a Könyörtelen készen állt az adásra és a vételre.

Újabb tíz perc elteltével Biron hátradőlt, s azt mondta:

– Átküldenék valakit hozzánk.

– Meg kell engednünk? – kérdezte Artemisia.

– Miért ne? Egy szál embert? Fegyverünk is van.

– De ha túl közel engedjük a hajójukat?

– Tirann cirkáló vagyunk, Arta. Még ha a Lingane legjobb hadihajóján jönnek is, háromszor-ötször nagyobb erőt képviselünk. A becses szövetségi szerződésük alapján nincs túl sok minden megengedve nekik... és van öt nagy kaliberű lőfegyverünk.

– Tudod, hogy kell bánni a tirann fegyverekkel? – kérdezte Artemisia. – Nem is gondoltam volna, hogy tudod.

Bironnak nehezére esett, hogy el kell hárítania a csodálatot.

– Sajnos, nem tudom. Legalábbis még nem. De ezt meg a lingane-i hajó nem tudja.

Fél óra múlva megjelent a képernyőn egy hajó, zömök kis jármű, kétszer négy uszonyos, mintha bizony sűrűn meg kellene fordulnia a sztratoszférában is.

Amikor először pillantotta meg a teleszkópban, Gillbret valósággal felrikkantott örömében:

– Az országfelelős jachtja! A magánjachtja! Esküdni mernék rá. Mondtam nektek, a nevem puszta említése elég, hogy felkeltse az érdeklődését. – És csupa mosolygós ránc volt az arca.

– Felkészültek az átszálló személy fogadására? – szólalt meg egy vékony hang a készülékben.

– Felkészültünk – üzente Biron. – Csak egy személy számára!

– Egy személy – jött a viszontválasz.

A kígyóként letekeredő fémszövetű kötél kirepült a lingane-i hajóból, s szigonyként repült feléjük. Megvastagodott, betöltötte a képernyőt, a végén lévő mágneses henger nagyra nőtt. Közelebb érve azután eltért a képmező széle felé.

Tompa kongás jelezte, hogy a henger célba talált. A mágneses súly horgonyt vetett, ám a pókfonallá változó kötél nem ereszkedett meg önnön súlyától, hanem változatlanul megőrizte az érintkezés pillanatában is meglévő csomóit és hurkait, melyek a tehetetlenség hatása alatt lassan mozogtak előre.

A lingane-i hajó óvatos és könnyed oldalazó mozgása következtében a kötél lassanként kiegyenesedett. Most szépen, feszesen fúródott be az űrbe, fokozatosan elvékonyodva, a Lingane napjának fényétől csillogva tűnt el a messzeségben.

Biron ekkor bekapcsolta a teleszkópot is: a hajó ettől kezdve szörnyként pöffeszkedett a képernyőn, s látni lehetett a fél mérföld hosszú kötél eredetét is, no meg a rajta himbálózó apró alakot.

Általában nem ez volt a hajóra szállás módja: a két hajó rendszerint olyan közel ment egymáshoz, hogy a megnyújtható légzsilipek összeérhessenek, és az így létrejövő erős mágneses térben mintegy alagút létesüljön a két hajó között, melyben az ember átsétálhatott egyik hajóból a másikba. Természetesen az átszállásnak ez a formája föltételezte a kölcsönös bizalmat.

Az űrkötél használatakor az ember élete az űrruhára volt bízva. A közeledő lingane-i űrruhája duzzadt a levegőtől, s nem kevés izomerőt igényelt, hogy az illető működtetni tudja a ruha illesztékeit. Biron még ilyen távolságból is látta, milyen nehézkesen hajlik be a karja a csuklós résznél, s hogyan nyugszik meg az új fogást elérve.

A két hajó sebességét is nagy gonddal kellett egymáshoz igazítani, nehogy bármelyik részről egy hanyag gyorsulás elszakítsa a laza kötelet, s az utas bukfencet hányva száguldjon el az űrben a csattanó kötélvég kezdősebességét áttéve a távoli nap enyhe szorításába, hogy soha többé semmi ne tarthassa meg őt az örökkévalóságnak ezen a partján.

A közeledő lingane-i gyors mozgásán látszott a bizalom. Már azt is lehetett látni, hogy nemcsak úgy simán, a két keze segítségével halad a kötélen. Valahányszor kinyúlt az elöl lévő kéz, s maga után húzta a testet, az métereket haladt előre lebegve, s csak utána nyúlt ki a másik kéz, új fogást keresve a kötélen.

Csillogó fémmajom, mely csak kartempókkal úszik át az űrön.

– És ha elvéti? – kérdezte Artemisia.

– Ahhoz tapasztaltnak látszik – válaszolta Biron –, de ha mégis, akkor is csillogni fog a napfényben. Meg tudjuk találni.

A lingane-i már egészen közel járt. Kívül került a képernyő látómezőjén. Újabb öt másodperc elteltével már a léptei kopogását is hallani lehetett a hajó burkán.

Biron megrántotta a kart, s ettől kigyulladtak a zsilipet körülvevő jelzőfények. Egy perc múlva határozott kopogás hallatszott, s válaszul kinyílt a külső ajtó. A pilótafülke falán túli üres helyiségben valami puffant, majd becsukódott a külső ajtó, félresiklott a fal egy síkja, s egy ember lépett be rajta.

A ruháját nyomban belepte a dér, sisakja vastag üvege kifehéredett, s maga az ember fehér szoborrá változott. Csak úgy áradt belőle a hideg. Azután egy perc múlva vékonyodni kezdett, majd harmatcseppekké változott a ruhát vastagon belepő dér.

A lingane-i, mintha türelmét vesztette volna a havas vakságtól, még merev fémujjaival máris a sisak csatján babrált. A sisak egy darabban emelkedett föl, vastag, puha bélése felborzolta a férfi haját.

– Kegyelmes úr! – kiáltotta Gillbret, majd boldog diadallal hozzátette: – Biron, maga az országfelelős áll előtted!

Biron azonban hiába próbált dermedtségéből felocsúdni, csak ennyit tudott kinyögni:

– Jonti!

13 - Az országfelelős marad

Az országfelelős szelíden félretolta lábával a levetett űrruhát, és leült a kárpitozott székek közül a nagyobbikba.

– Jó ideje nem végeztem már efféle testmozgást – mondta. – De állítólag ha valaki egyszer megtanulta, többé nem felejti el. Úgy látszik, ez így van az én esetemben is. Üdvözlöm, Farrill! Jó napot, Lord Gillbret. A hölgy pedig, Ha jól emlékszem, az igazgató lánya, Lady Artemisia.

Gondosan a szájába illesztett egy hosszú cigarettát, s egyetlen mély lélegzetvétellel meggyújtotta. Kellemes dohányillat töltötte be a levegőt.

– Nem reméltem, hogy ilyen hamar találkozunk, Farrill.

– Vagy hogy találkozunk egyáltalán – fűzte hozzá jeges hangon Biron.

– Az ember sohasem tudhatja – hagyta helyben az országfelelős. – Persze, ha az üzenet csak annyi, hogy "Gillbret", s az ember tudja, hogy Gillbret nem tud űrhajót vezetni, továbbá ha számításba vesszük, hogy magam küldtem egy fiatalembert a Rhodiára, aki viszont tud, és aki még arra is képes, hogy ha olyan nagyon el akar szökni, hát ellopjon egy tirann cirkálót, és végül ha az ember arról is értesült, hogy a cirkálón tartózkodó egyik férfi fiatal és arisztokrata viselkedésű – nos, ebben az esetben a következtetés nyilvánvaló. Nem lep meg, hogy itt látom.

– Szerintem meglepi – mondta Biron. – Pokolian meglepi, hogy itt lát. Mint gyilkos, erre nem számíthatott. Úgy gondolja, rosszabbul tudok következtetni, mint ön?

– Én magáról csak a legjobbakat gondoltam, Farrill.

Az országfelelős egyáltalán nem zavartatta magát, s Biron ettől félszegnek és otrombának érezte a saját neheztelését. Dühösen fordult a többiekhez.

– Ez az ember itt Sander Jonti... az a Sander Jonti, akiről már beszéltem nektek. Felőlem ezenkívül még ötvenszer lehet a Lingane országfelelőse. Nem számít. Nekem ő Sander Jonti marad.

– Ő az, aki... – kezdte Artemisia, de Gillbret közbevágott:

– Uralkodj magadon, Biron! Megőrültél?

– Nem őrültem meg. Ő az! – kiáltotta a fiú nagy önuralommal. – Jól van. Azt hiszem, nincs értelme, hogy üvöltözzünk egymással. Szálljon ki a hajóból, Jonti. Ezt most elég higgadtan mondtam. Szálljon ki a hajómból.

– Ugyan miért, kedves Farrillom?

Gillbret torkában összefüggéstelen hangok keletkeztek, Biron azonban gorombán félretolta, s szembefordult a már ülő országfelelőssel.

– Egy hibát azért elkövetett, Jonti. Csak egyet. Nem tudhatta előre, hogy amikor odaát a Földön kijövök a hálószobámból, ott fogom hagyni a karórámat. Tudja, a karórám szíja történetesen sugárzásjelző volt.

Az országfelelős kifújt egy füstkarikát, és kedvesen elmosolyodott:

– És az a szíj nem kékült meg, Jonti – folytatta Biron. – Akkor éjjel nem volt bomba a szobámban. Előre kitervelt csel volt az egész! Ha tagadja, akkor maga egy hazug, Jonti, vagy országfelelős, vagy bánom is én, aminek csak kikiáltja magát. Ráadásul ezt a cselt maga tervelte ki! Kiütött a Hypnite-tal, s maga rendezte meg az egész éjszakai komédiát. És nyilvánvaló, hogy mire ment ki a játék. Magamra hagyva átalszom az egész éjszakát, és fogalmam sincs róla, hogy valami elromlott. Ki csöngetett fel tehát, hogy biztos legyen benne, valóban fölébredtem? Fölébredni annyi, mint fölfedezni a bombát, amelyet szántszándékkal helyeztek a számláló mellé, hogy mindenképpen megtaláljam. Ki robbantotta be az ajtómat, hogy kijussak a szobából, mielőtt rájövök, hogy a bomba csak csel volt? Azon az éjszakán jól szórakozhatott, Jonti.

Biron várta a hatást, de az országfelelőstől nem kapott mást, mint udvariasan érdeklődő bólintást. A fiúban nőttön-nőtt a harag. Az egész nagyon úgy festett, mintha párnát püfölne, vizet korbácsolna, levegőt rugdosna.

– Az apámat kivégezték. Jó lett volna, ha idejében értesülök róla – folytatta keserűen. – Választhattam volna, hogy elmegyek a Nephelosra, vagy nem megyek el. Mehettem volna a saját józan eszem után, szembeszegülhettem volna nyíltan a tirannokkal, vagy nem, a magam elhatározása szerint. Megismertem volna a lehetőségeimet. Felkészültem volna az eshetőségekre.

– Maga azonban azt akarta, hogy menjek el a Rhodiára, és látogassam meg Hinriket. Normális körülmények között persze nem remélhette, hogy megteszem, amit akar. Hogy magához megyek tanácsért, egyáltalán nem volt valószínű. Hacsak nem teremt valami erre alkalmas helyzetet. Hát rendezett!

– Azt hittem, bombát raktak alám, s nem tudtam rájönni, mi lehet az oka. De maga tudta. Úgy tett, mintha megmentette volna az életemet. Az egész olyan volt, mintha maga mindent tudna, például azt hogy mit kellene legközelebb csinálnom. Én pedig ki voltam billentve a lelki egyensúlyomból, s zavartságomban megfogadtam a tanácsát.

Biron kifogyott a szuszból, s most várta a választ. Válasz nem érkezett. Akkor kiabálni kezdett:

– Nem mondta meg, hogy a hajó, amelyen elhagyom a Földet, rhodiai illetőségű, s hogy maga arról is gondoskodott, hogy a kapitányt tájékoztassák a személyazonosságomról. Nem mondta el, hogy az a szándéka, hogy a Rhodiára való érkezésem pillanatában a tirannok kezébe kerüljek. Tagadja?

Hosszú csend következett ezután. Jonti eloltotta a cigarettáját.

– Biron, nevetségessé teszed magad – tördelte Gillbret a kezét. – Az országfelelős nem fogja a...

Jonti ekkor fölnézett, és nyugodt hangon azt mondta:

– De fogja. Elismerem. Tökéletesen igaza van, Biron, gratulálok az éleslátásához. Azt a befulladt bombát valóban én tettem oda saját kezűleg, s azzal a szándékkal küldtem el a Rhodiára, hogy a tirannok letartóztassák.

Biron arca felderült. Az élet értelmetlenségéből eltűnt egy rész.

– Egyszer még rendezzük ezt az ügyet, Jonti. Pillanatnyilag a jelek szerint maga a Lingane országfelelőse, akit odakint három hajó vár. A Könyörtelen azonban az én hajóm. Én vagyok a pilótája. Öltözzön föl, és menjen innen! Az istráng még a helyén van.

– Ez nem a maga hajója. Maga inkább kalóz, mint pilóta.

– Itt a törvényt a birtokon belüliség jelenti. Öt percet kap, hogy bebújjon a ruhájába.

– Kérem. Kerüljük a drámai jeleneteket. Szükségünk van egymásra, és amúgy sincs szándékomban elmenni.

– Nekem nincs szükségem magára. Akkor sem lenne, ha ebben a pillanatban körülvenne a tirann flotta, s maga a kedvemért kilőné őket az űrbe.

– Farrill – mondta Jonti –, maga úgy beszél és cselekszik, mint egy serdülő. Hagytam, hadd mondja el a mondókáját. Most én is elmondhatom a magamét?

– Nem. Semmi okom, hogy meghallgassam.

– Még így sem?

Artemisia felsikoltott. Biron előrelépett, de aztán megtorpant, s most ott állt a dühtől és a csalódottságtól kivörösödve, tele feszültséggel és tehetetlenséggel.

– Igen, tettem bizonyos óvintézkedéseket – mondta Jonti. – Sajnálom, hogy olyan gorombasághoz kell folyamodnom, mint a fegyverrel való fenyegetőzés. De úgy képzelem, a segítségével rábírhatom, hogy meghallgasson.

Apró sugárpisztolyt tartott a kezében. Nem olyat, amelyik csak sebet ejt vagy elkábít. Ezzel ölni lehetett!

– Évek óta szervezkedem a Lingane-on a tirannok ellen – kezdte. – Tudja maga, mit jelent ez? Nem volt könnyű, jóformán lehetetlen volt. A belső királyságok segítségére nem számíthatunk – tapasztalatból tudjuk régóta. A Csillagköd-királyságok számára nincs menekvés, csak amennyit kiharcolnak maguknak. De erről meggyőzni a nemzeti vezéreket, nos, ez nem holmi barátságos mérkőzés. Az édesapja tevékeny részt vállalt ebben az ügyben, és megölték. Ez nem barátságos mérkőzés, ne felejtse el.

– Mi, amikor az édesapját elfogták, válságként éltük meg. Számunkra itt élet és halál kérdéséről volt szó. Ő a belső köreinkhez tartozott, és nyilván a tirannok sem álltak messze mögöttünk. Félre kellett őket vezetni. Ilyenkor nem megyünk sokra a becsülettel meg a tisztességgel. Abból nem sül ki semmi.

– Nem állhattam oda azzal: "Farrill, hamis nyomra kell vezetnünk a tirannokat. Maga a gazda fia, tehát eleve gyanús. Menjen el, és barátkozzon össze Rhodiai Hinrikkel, hogy ezzel a tirannok figyelme rossz irányba terelődjön. Vigye el őket a Lingane közeléből. A dolog sok veszedelmet rejt, rámehet még az élete is – de az eszmék, amelyekért az édesapja meghalt, mindennél fontosabbak."

– Lehet, hogy megtette volna, de én nem kockáztathattam meg, hogy próbálkozzam. Belevittem tehát a tudta nélkül. Durva volt, elismerem. De nem tehettem mást. Arra is gondoltam, lehet, hogy nem éli túl, ezt őszintén megmondom. De maga volt az, akit föláldozhattunk – ezt is megmondom őszintén. Most kiderült, hogy életben maradt, és ennek örülök. Van itt még valami, méghozzá egy dokumentummal...

– Miféle dokumentum? – vágott a szavába Biron.

– Ne olyan gyorsan. Mondtam, hogy az édesapja nekem dolgozott. Én tehát tudok mindent, amit ő tudott. Magának meg kellett szereznie ezt a dokumentumot, és eleinte maga látszott erre a legmegfelelőbbnek. Törvényesen tartózkodott a Földön. Fiatal volt, nem kellett számolni azzal, hogy gyanúsnak fogják találni. Mondom, eleinte! De azután, hogy az édesapját letartóztatták, maga veszélyessé vált. Könnyen lehetett volna a tirannok szemében az első számú gyanúsított, ezért nem engedhettük meg, hogy a dokumentum magához kerüljön, s magától kétségtelenül a tirannokhoz. El kellett tehát távolítanunk a Földről, még mielőtt teljesíti a kapott feladatot. Látja, minden mindennel összefügg.

– Ezek szerint most magánál van? – kérdezte Biron.

– Nem, nincs nálam – válaszolt az országfelelős. – Az a dokumentum, amely valószínűleg azonos az általunk keresettel, hosszú évekkel ezelőtt eltűnt a Földről. Ha valóban ez az, akkor nem tudom, kinél lehet. Eltehetem végre a sugárpisztolyt? Kezd nehézzé válni.

– Tegye el – mondta Biron.

Az országfelelős elrakta a fegyvert.

– Mit mondott magának az apja a dokumentumról? – kérdezte.

– Semmit, amit maga ne tudna, hiszen magának dolgozott.

– Így van – mosolyodott el az országfelelős, ám ez a mosoly nem volt valami derűs.

– Mindent elmondott? – kérdezte Biron.

– Mindent.

– Akkor szálljon ki a hajóból.

– Várj még, Biron – szólt közbe Gillbret. – Ezekben a dolgokban nem dönthet a személyes sértettség. Mi is itt vagyunk, Artemisia és én. Nekünk is lehet hozzáfűznivalónk. Ami engem illet, számomra van értelme annak, amit az országfelelős mond. Emlékeztetek rá, hogy a Rhodián megmentettem az életedet, ennélfogva szerintem az én szempontjaimat is figyelembe kell venni...

– Jól van, megmentetted az életemet! – kiabálta Biron, s ujjával a légzsilip felé mutatott. – Akkor menj vele te is! Menj! Menj innen te is. Meg akartad találni az országfelelőst. Tessék, itt van. Ráálltam, hogy elvigyelek hozzá, és ezzel az én felelősségem véget ért. Ne akard megmondani nekem, hogy mit csináljak!

Még akkor sem múlt el belőle teljesen a harag, amikor Artemisiához fordult.

– És te? Te is megmentetted az életemet. Mindenki azon fáradozott, hogy megmentse az életemet. Te is el akarsz menni vele?

– Ne adj szavakat a számba, Biron – felelte a lány nyugodtan. – Ha el akarnék menni vele, megmondanám.

– Ne érezd magad lekötelezve. Bármikor elmehetsz.

A lány sértett arccal nézett rá, azután elfordult. Biron az énje józanabbik felével most is tudta, hogy gyerekesen viselkedik. Jonti bolondot csinált belőle, de a haraggal szemben, amit érzett, tehetetlen volt. És különben is, miért kell nekik ilyen higgadtan tudomásul venni, hogy Biron Farrillt oda lehetett dobni a tirannoknak, mint csontot a kutyáknak, csak azért, hogy Jonti torkától távol tartsák őket? A fenébe is, hát mit gondolnak, kicsoda ő?

Eszébe jutott a befulladt bomba, a rhodiai hajó, a tirannok, az a vad éjszaka a Rhodián, s érezte, amint sajogni kezd benne az önsajnálat.

– Nos, Farrill? – kérdezte az országfelelős.

– Nos, Biron? – csatlakozott hozzá Gillbret.

– Te mit gondolsz? – fordult Biron Artemisiához.

– Én azt gondolom – felelte a lány nyugodtan –, hogy neki továbbra is odakint várakozik három hajója, és egyébként is ő a Lingane egyeduralkodója. Nem hiszem, hogy igazából választhatnál.

Az országfelelős ránézett a lányra, és elismerően bólintott.

– Kegyed intelligens hölgy. Jó, ha egy ilyen kellemes külső alatt ennyi értelem rejtőzik. – A tekintete egy teljes percig elidőzött a lányon.

– Miről szóljon hát az alku? – kérdezte Biron.

– Hadd használjam a nevüket és a képességeiket, s cserébe elviszem oda önöket, amit Lord Gillbret úgy nevezett, hogy a lázadó világ.

– Gondolja, hogy van ilyen? – kérdezte Biron kesernyés szájízzel.

– Az önöké – szólt sietve Gillbret. Az országfelelős elmosolyodott.

– Azt hiszem, létezik olyan világ, amelyről a lord beszélt, de nem a miénk.

– Nem az önöké? – visszhangozta Gillbret csüggedten.

– Számít az, ha megtalálom?

– Hogyan? – csapott le rá Biron.

– Nem olyan nehéz, mint gondolná. Ha elfogadjuk a történetet úgy, ahogy hallottuk, hinnünk kell benne, hogy a tirannok ellen lázadó világ igenis létezik. Hinnünk kell, hogy itt van valahol a csillagköd környékén, és hogy e húsz esztendő alatt rejtve maradt a tirannok előtt. Ha mindezt elfogadjuk, akkor a rendszeren belül csak egy hely van, ahol ez a bolygó létezhet.

– Hol az a hely?

– Hát az önök számára nem kézenfekvő a válasz? Nem látszik elkerülhetetlennek, hogy ez a világ csak magán a csillagködön belül létezhet?

– A csillagköd belsejében!

– Hatalmas galaxis, hát persze! – lehelte Gillbret.

E pillanatban valóban ez a válasz látszott nyilvánvalónak és elkerülhetetlennek.

– Élhetnek emberek a csillagköd belsejében lévő világokon? – kockáztatta meg félve a kérdést Artemisia.

– Miért? – kérdezett vissza az országfelelős. – Ne ítélje meg tévesen a csillagködöt. Igaz, hogy sötét köd az űrben, de nem mérgező gáz. A nátrium-, kálium- és kalciumatomok hihetetlenül ritka tömege, amely elnyeli, szinte kioltja a benne lévő csillagok fényét, és persze azokét is, amelyek a megfigyelővel éppen szemben helyezkednek el. Amúgy pedig ártalmatlan, s egy-egy csillag közvetlen szomszédságában gyakorlatilag észlelhetetlen is.

– Elnézést kérek, ha tudálékoskodónak látszom, de az elmúlt néhány hónapot a Föld Egyetemen töltöttem, hogy összegyűjtsem a csillagködre vonatkozó csillagászati adatokat.

– Miért épp ott? – kérdezte Biron. – Nem mintha fontos lenne, csak azért vagyok rá kíváncsi, mert én ott ismertem meg magát.

– Nincs benne semmi titok. Eredetileg a saját ügyeim miatt hagytam el a Lingane-t. Hogy pontosan miért, annak most nincs jelentősége. Hat hónappal ezelőtt meglátogattam a Rhodiát. Az ügynököm, Widemos – az ön édesapja, Biron – sikertelen tárgyalásokat folytatott az igazgatóval, akit a magunk oldalára szerettünk volna állítani. Én is megpróbálkoztam vele, de kudarcot vallottam, mert Hinriket, bocsásson meg, lady, nem abból a fából faragták, amit a mi ügyünk megkívánt.

– Úgy van – morogta Biron.

– De találkoztam Gillbrettel, ahogy ő talán már említette is önöknek – folytatta az országfelelős. – Elmentem tehát a Földre, lévén a Föld az emberiség eredeti otthona. A galaxisba irányuló felderítőutak többsége a Földről indult, s ott tárolják az adatok nagy részét is. A Lófej-csillagködöt alaposan feltárták már, legalábbis jó néhányszor átmentek már rajta. Soha nem telepítették be, mert túlságosan nehéz volt átkelni az űr olyan térségein, ahol nem lehetett csillagászati megfigyeléseket végezni. Nekem azonban pusztán csak a felderítésekre volt szükségem.

– És most jól figyeljenek. A tiranni hajót, melyen Lord Gillbret utazott, az első ugrása után eltalálta egy meteor. Ha a hajó a Tyrannról a szokott úton ment hazafelé, a Rhodiára – és miért is feltételeznénk mást? –, megállapítható, hogy az űr mely pontján tért le az útjáról. Az első két ugrás között aligha tehetett meg félmillió mérföldnél többet a rendes űrben; egy ilyen távolságot bátran vehetünk pontnak az űrben.

– Lehetséges persze más feltételezés is. Mivel a meteor megrongálta a vezérlőberendezést, nagyon is elképzelhető, hogy az ugrások irányát is megváltoztatta, amennyiben fellépett egy interferencia a hajótest tengely körüli forgásával. Ha nehéz is, nem lehetetlen. A hiperatom-meghajtás erejének megváltoztatásához azonban az kell, hogy a motorok teljesen megsemmisüljenek – melyeket persze nem érintett a meteor.

– A négy fennmaradó ugrás hossza változatlan energialökések mellett nem változhatott, hasonlóképpen a relatív irányuk sem. Ennek mintájára képzeljünk el egy hosszú, görbe huzalt, amely egy adott pontban egy ismeretlen szögben meghajlítva ismeretlen irány felé hajlik el. A hajó végső helyzete valahol egy képzeletbeli gömbön lenne, s a gömb középpontja megegyezne a térnek azzal a pontjával, ahol a meteor a hajónak ütközött, a sugarát pedig a fennmaradó ugrások vektor összege adná ki.

– Én találtam egy ilyen gömböt: a felszíne nagy kiterjedésben metszi a Lófej-csillagködöt. E gömbfelszínnek nagyjából hatezer területegysége – a teljes felszín egynegyede – nyúlik bele a csillagködbe. Így mindössze csak egy olyan csillagot kell találni, amely a csillagköd belsejében, egyszersmind a szóban forgó képzeletbeli gömbfelszínen, nagyjából egymillió mérföldön belül van. S most jusson eszünkbe, hogy Gillbret hajója, amikor nyugvó helyzetbe került, egy csillag hatókörén belül volt.

– Na már most, mit gondolnak, hány csillag helyezkedhet el a csillagköd belsejében ilyen közel ama gömbfelszínhez? Ne felejtsék el, százmilliárd sugárzó csillag van a galaxisban!

Biron azon kapta magát, hogy akarata ellenére megfogta a téma.

– Gondolom, százával vannak ilyenek – mondta.

– Öt! – felelte az országfelelős. – Csak öt. Ne tévessze meg a százmilliárdos szám. A galaxis kiterjedése mintegy héttrillió köbfényév, így adagosan egy-egy csillagra hetven köbfényév jut. Kár, hogy nem tudom, az öt közül melyiknek vannak lakható bolygói. A szóba jöhetők számát lecsökkenthetnénk egyre – de sajnos a korai felderítőknek nem volt idejük a részletező megfigyelésekre. Mindössze a csillagok helyzetét, pontos mozgásait és a színképtípusokat határozták meg.

– Ezek szerint a lázadó világ az öt csillagrendszer egyikében van? – kérdezte Biron.

– Az általunk ismert tényékbe csak ez a következtetés illik bele.

– Feltéve, hogy elfogadjuk Gil történetét.

– Ebből a feltevésből indultam ki.

– Igazat mondtam – szólt közbe Gillbret komolyan. – Esküszöm.

– Arra készülök, hogy elmegyek, és megnézem mind az öt világot – mondta az országfelelős. – Az indítékaim kézenfekvőek. A Lingane országfelelőseként egyenlő félként vállalhatok részt az erőfeszítéseikben.

– És két Hinriaddal meg egy Widemosszal az oldalán akar egyenlő félként megjelenni, majd feltehetőleg még jobb pozíciót biztosítani magának az eljövendő új, szabad világokban – mondta Biron.

– Nem riaszt meg a cinizmusa, Farrill. A válaszom nyilvánvalóan igen. Ha lesz sikeres lázadás, akkor, megint csak nyilvánvalóan, nekünk a győztes oldalon kell állnunk.

– Nehogy valamelyik győztes kalóz vagy lázadó kapitány kapja meg jutalmul a Lingane országfelelőse címet.

– Vagy a widemosi tanyát. Úgy van.

– És ha elbukik a lázadás?

– Lesz rá idő, hogy erről döntsünk, ha majd megtaláltuk, amit keresünk.

– Elmegyek magával – mondta Biron lassan.

– Helyes! Akkor talán intézkednünk kellene, hogy átszálljanak erről a hajóról.

– Miért?

– Jobb lesz ott önöknek. Ez egy játékhajó!

– Tirann hadihajó. Ha elhagynánk, azzal hibát követnénk el.

– Aki tirann hadihajóval jön, vészesen kihívja mások gyanakvását.

– De nem a csillagködben. Sajnálom, Jonti. Engem a célszerűség vezet abban, hogy csatlakozzam magához. És még őszinte is lehetek. Meg akarom találni a lázadó világot. Barátság azonban nincs köztünk. Maradok a saját vezérlőpultomnál.

– Biron – szólt közbe csendesen Artemisia –, ez a hajó valóban túl kicsi hármunknak.

– Így, ahogy van, tényleg az, Arta. Hozzá kellene kapcsolni egy lakókocsit. Jonti ezt ugyanúgy tudja, mint én. Akkor annyi tér állna a rendelkezésünkre, amennyit csak akarnánk, és továbbra is állhatnánk a saját vezérlőberendezéseink mellett. És ami azt illeti, egy lakókocsi hatásosan leplezné is a hajó természetét.

– Ha nincs se barátság, se bizalom, Farrill – mondta némi gondolkodás után az országfelelős –, akkor nekem meg kell védenem magam. Magának ott lesz a hajó meg az utánfutó, kívánsága szerint, nekem viszont szükségem lesz biztosítékra, hogy tisztességesen fog viselkedni. Lady Artemisiának mindenképpen velem kell jönnie.

– Nem! – csattant fel Biron.

– Nem? – vonta fel a szemöldökét az országfelelős. – Hadd beszéljen a lady. Enyhén kitáguló orrcimpával fordult Artemisia felé.

– Merem állítani, hogy nagyon kényelmesnek találná a körülményeket, lady.

– Csak ön nem találná azokat kényelmesnek, lord, ebben biztos lehet – vágott vissza a lány. – Inkább megkímélem a kényelmetlenségektől, és maradok.

– Azt hiszem, más lenne a véleménye, ha... – kezdte az országfelelős, és két kis ránc jelent meg az orra nyergén.

– Én meg nem hiszem – vágott a szavába Biron. – Lady Artemisia már választott.

– És ön ezek szerint helyesli a választását, Farrill? – Az országfelelős már újra mosolygott.

– Teljes mértékben! Mindhárman a Könyörtelen fedélzetén maradunk. Ezen a téren nem egyezkedünk.

– Különös, ahogy megválasztja a társait.

– Valóban?

– Igen, az az érzésem. – Az országfelelős szórakozottan vizsgálgatta a körmeit. – Mintha bántaná az, hogy én becsaptam, hogy veszélybe sodortam az életét. Ennek fényében nem furcsa, hogy ilyen nagy barátságban van annak a Hinriknek a lányával, aki mesterem a csalás művészetében?

– Ismerem Hinriket. Az ön róla alkotott véleménye semmin nem változtat.

– Mindent tud Hinrikről?

– Eleget tudok.

– Tudja, hogy ő ölte meg az édesapját? – Az országfelelős ujja Artemisiára bökött.

– Tudja, hogy az a lány, akit olyan erővel védelmez, az apja gyilkosának a lánya?

14 - Az országfelelős elmegy

A kép egy pillanatra kimerevedett. Az országfelelős újabb cigarettára gyújtott. Fesztelen volt, az arcán nem látszott zavar. Gillbret magába roskadva ült a pilótaszékben, arca elfancsalodott, mintha mindjárt sírva fakadna. Az ülés nyomáscsökkentő berendezésének szíjai lazán himbálóztak körülötte, s ettől valahogy még gyászosabb látványt nyújtott.

Biron falfehéren, ökölbe szorított kézzel nézte az országfelelőst. Artemisia pedig remegő orrcimpával nem őt, hanem egyedül Biront nézte kitartóan.

A rádió jelzett, a halk kattogás úgy hallatszott a szűk kis kabinban, mintha cintányérok verődtek volna össze.

Gillbret vigyázzba kapta magát ültében, és a székkel együtt megpördült.

– Attól tartok, többet beszéltünk, mint gondoltam – jegyezte meg hanyagul az országfelelős. – Meghagytam Rizzettnek, hogy ha egy órán belül nem térek vissza, jöjjön értem.

A megelevenedő képernyőn Rizzett őszes feje tűnt fel.

– Beszélni szeretne önnel – szólalt meg ekkor Gillbret, és helyet adott az országfelelősnek.

Az fölállt s előrement, egészen addig, amíg a feje bele nem került a képernyő látóterébe.

– Teljes biztonságban vagyok, Rizzett – mondta. Tisztán lehetett hallani a másik ember kérdését:

– Kik a cirkáló legénységének a tagjai, sir?

Biron ekkor ott termett az országfelelős mellett.

– Widemos gazdája vagyok – jelentette ki büszkén.

Rizzett arcán széles, boldog mosoly ömlött el. A képernyőn egy feszesen tisztelgő kéz jelent meg.

– Üdvözlöm, sir.

– Hamarosan visszatérek, egy ifjú hölgy társaságában – vette vissza a szót az országfelelős. – Készüljön fel a légzsilipeket összeillesztő manőverre. – S ezzel megszakította a képi kapcsolatot a két hajó között.

– Biztosítottam őket, hogy maga van a hajón – fordult azután Bironhoz. – Egyébként volt némi ellenkezés, amiért egyedül jöttem ide. Az édesapja rendkívül népszerű volt az embereim körében.

– Éppen ezért használhatja fel a nevemet.

Az országfelelős megrándította a vállát.

– Ez minden, amit használhat – folytatta Biron. – Amit utoljára mondott a tisztjének, pontatlan volt.

– Milyen értelemben?

– Hinriad Artemisia velem marad.

– Még ezek után is? Azok után, amit elmondtam?

– Nekem maga semmit sem mondott – felelte Biron élesen. – Tett valami kijelentést, én azonban nem szívesen adok hitelt az ön meg nem erősített szavalnak, bármiről legyen is szó. Remélem, ért engem.

– Olyannak ismeri Hinriket, mint akire az én állításom eleve nem lehet jellemző?

Biron meghökkent. A megjegyzés láthatóan és nyilvánvalóan talált. Nem válaszolt.

– Szerintem ez nem így van – szólalt meg Artemisia. – Van bizonyítéka?

– Természetesen közvetlen bizonyítékom nincs. Nem voltam jelen az édesapja és a tirannok között folyó egyetlen tanácskozáson sem. De felsorolhatok néhány közismert tényt, és megengedem, hogy közbeszúrják a saját megjegyzéseiket. Először is: az öreg gazda hat hónappal ezelőtt meglátogatta Hinriket. Ezt már említettem. Itt csak annyit teszek hozzá, hogy vagy túlbuzgó volt, vagy túlbecsülte Hinrik megfontoltságát. Mindenesetre többet beszélt, mint kellett volna. Lord Gillbret igazolhatja ezt.

Gillbret szánalmasan bólogatva nézett Artemisiára, aki könnyes, haragos tekintettel nézett vissza rá.

– Ne haragudj, Arta, de ez igaz. Már mondtam neked. Én Widemostól hallottam az országfelelősről.

– Én persze jól jártam azzal, hogy a lord kifejlesztette azokat a hosszú gépfüleket – folytatta az országfelelős – amelyek segítségével az igazgató magas rangú személyekkel való találkozásait illetően kielégíthette élénk kíváncsiságát. Engem, teljesen akaratlanul, maga Gillbret figyelmeztetett erre a veszélyre, amikor először közeledett hozzám. Amilyen gyorsan csak tudtam, elmentem, de a baj természetesen addigra már megtörtént. Tudomásunk szerint ez volt Widemos egyetlen botlása, Hinriknek pedig a legkevésbé sincs olyan híre, mintha bátor és szuverén személyiség volna. Az édesapját, Farrill, fél éven belül letartóztatták. Ha nem Hinrik, e lány apja volt benne a ludas, akkor kicsoda?

– És ön nem figyelmeztette? – kérdezte Biron.

– A mi ügyeink kockázatvállalással járnak, Farrill; egyébként kapott figyelmeztetést. Utána már nem teremtett kapcsolatot velünk, még közvetettet sem, s az eddigiekről is megsemmisített minden létező bizonyítékot. Még közöttünk is voltak olyanok, akik azt hitték, elhagyta a szektort, de legalábbis visszavonult valami rejtekhelyre. Ám ő ilyesmire nem volt hajlandó. Talán meg is értem, hogy miért. Ha életmódot változtat, azzal elismeri igaznak azt, amit a tirannok nyilván már tudtak, s veszélyezteti magát a mozgalmat. Úgy döntött, csak a saját bőrét viszi a vásárra. Nem bújt el. A tirannok majdnem fél évig vártak egy áruló mozdulatára. Türelmes emberek. Amikor ez nem következett be, nem várhattak tovább, megelégedtek azzal, hogy csak ő van a hálóban.

– Hazugság! – kiáltotta Artemisia. – Hazugság az egész! Egy önteltségről árulkodó, szemforgató és hazug történet, amelyben nincs szemernyi igazság sem. Ha mindaz, amit elmondott, igaz, magát is figyelték volna. Maga is veszélyben forogna, s nem ülhetne itt mosolyogva, s nem rabolhatná az időnket.

– Én nem vesztegetem hiába az időmet, lady. Amit tudtam, mindent megpróbáltam már, hogy rossz hírét költsem az édesapjának mint információforrásnak. Azt hiszem, valamennyire sikerült is. A tirannok meg fogják gondolni, hallgassanak-e a jövőben egy olyan emberre, akinek minden jel szerint áruló a lánya és az unokafivére. De még ha hajlamosak is hinni neki, én már azt fontolgatom, hogy el kéne tűnnöm a csillagködben, ahol nem találnak rám. Úgy gondolom, a tetteim inkább bizonyítják, mint cáfolják a történetem igazát.

Biron mély levegőt vett, és megszólalt:

– Fejezzük be a beszélgetést, Jonti. Addig egyetértünk, hogy elmegyünk magával, maga pedig biztosítja számunkra a szükséges holmikat. Ennyi elég. Ha igaz lenne is mindaz, amit mondott, a lényegen akkor sem változtat. Rhodia igazgatójának bűneit nem örökölte a lánya. Hinriad Artemisia itt marad velem, feltéve, hogy ő is egyetért ezzel.

– Egyetértek – mondta Artemisia.

– Jól van. Azt hiszem, ebben minden benne van. Egyébként figyelmeztetem: maga felfegyverkezett – de én is. Meglehet, a hajói hadihajók – az enyém tirann cirkáló.

– Ne hülyéskedjen, Farrill. A szándékaim teljes mértékben barátiak. Itt akarja tartani a lányt? Legyen. Elmehetek a légzsilipen keresztül?

– Ennyire még megbízhatunk magában – bólintott Biron. A két hajó közelebb siklott egymáshoz, majd a hajlékony zsiliptoldalékok kinyúltak egymás felé. Míg óvatosan keresték a tökéletes illeszkedést, Gillbret minden idegszálával a rádión csüngött.

– Két percen belül újra megpróbálják az összekapcsolódást – jelentette.

Már háromszor oldották ki a mágneses mezőt, a toldalékok mindannyiszor kinyúltak egymás felé, de elvétették a középpontot, s így sarló alakú tér tátongott közöttük.

– Két perc – ismételte Biron, és feszülten várt.

Azután negyedszerre is életre kelt egy kattanással a mágneses mező, a lámpák zümmögve jelezték a motorok alkalmazkodását a váratlan energiaelszíváshoz, s megint kióvakodtak a zsilip nyúlványok. Egy pillanatra mintha tétován megálltak volna a semmiben, majd egy zajtalan rázkódással, melynek vibrációja a pilótafülkéig hullámzott be, szépen összeilleszkedtek, majd automatikusan összekapcsolódtak. Létrejött a légmentesen zárt tér.

Biron végigsimított a homlokán a keze fejével, s érezte, hogy valamelyest csökken benne a feszültség.

– Tessék – mondta.

Az országfelelős fölemelte az űrruháját. Alatta még látszott a nedvesség vékony rétege.

– Köszönöm – mondta nyájasan. – Rögtön jön az egyik tisztem. Vele beszéljék meg a szükséges felszerelések részleteit.

Azzal elment.

– Gil, légy szíves, foglalkozz egy kis ideig helyettem Jonti tisztjével – mondta Biron. – Ha megérkezik, szüntesd meg a légzsilipek érintkezését. Csak annyit kell tenned, hogy kikapcsolod a mágneses mezőt. Ezt a fotocellát kell felvillantanod hozzá.

Megfordult, és kiment a pilótafülkéből. Időre volt szüksége. Időre, hogy gondolkozni tudjon.

– Mögötte azonban sietős léptek hangzottak fel, s egy halk hangra megállt.

– Biron – szólt Artemisia. – Beszélni akarok veled.

– Később, ha nem bánod, Arta – fordult szembe vele Biron.

– Nem. Most – nézett rá feszülten a lány.

A karja az oldala mellett lebegett, mintha meg akarná ölelni a fiút, de nem tudja, hogy szabad-e.

– Nem hitted el, amit az apámról mondott? – kérdezte.

– Nincs jelentősége – mondta Biron.

– Biron... – kezdte a lány, de azután elhallgatott. Nehéz volt kimondania. Újból nekifogott: – Biron, tudom, hogy ami kialakult közöttünk, részben azért volt, mert egyedül voltunk, egymásra utalva, veszélyben, de... – Itt újra megakadt.

– Ha azt próbálod mondani, Arta, hogy Hinriad vagy, nem szükséges – mondta Biron. – Tudom. Ezután sem fogok rólad semmit sem gondolni.

– Ne. Jaj, ezt ne. – A lány a karjába kapaszkodott, és arcát a fiú izmos vállára fektette. Szaporán beszélt: – Egyáltalán nem erről van szó. Semmi köze sem a Hinriad, sem a Widemos névhez. Én... én szeretlek téged, Biron.

Fölnézett, s a tekintete találkozott Bironéval.

– Azt hiszem, te is szeretsz engem. Azt hiszem, be is vallanád, ha el tudnád felejteni, hogy Hinriad vagyok. Lehet, hogy most, mert én vallottam be elsőnek, sikerülni is fog. Azt mondtad az országfelelősnek, hogy nem fordítod ellenem az apám bűnét. Ne fordítsd ellenem a rangját se.

Karjával átfogta a fiú nyakát, aki érezte keble szelíd nyomását, a lehelete melegét. Lassan fölemelte a kezét, és megfogta a lány alkarját. Finoman lefejtette magáról, majd éppoly finoman ellépett tőle.

– Nincs tisztázni való ügyem a Hinriadokkal, lady.

A lány megdöbbent.

– Azt mondtad az országfelelősnek, hogy...

– Sajnálom, Arta – fordította el a tekintetét a fiú. – Ne abból ítélj, hogy mit mondtam az országfelelősnek.

A lány kiáltani akart, hogy nem igaz, az ő apja nem tett ilyet, hogy mindenképpen... A fiú azonban visszalépett a kabinba, otthagyta a lányt a folyosón, akinek a lelke megtelt fájdalommal és szégyennel.

15 - A lyuk az űrben

Amikor Biron újra belépett a pilótafülkébe, Tedor Rizzett megfordult. A haja szürke volt, de a teste még csupa izom, és széles, piros arcán mosoly fénylett. Egyetlen hatalmas lépéssel Biron előtt termett, és szívélyesen megragadta a kezét.

– A csillagokra! – kiáltotta. – Szólnia sem kell, így is tudom, hogy az apja fia. Mintha az öreg gazda kelt volna életre!

– Bár úgy lenne – felelte komoran Biron. Rizzett mosolya elhalványult.

– Mindnyájan így vagyunk vele. Mindnyájan. Egyébként Tedor Rizzett vagyok, a Lingane hadseregében szolgálok ezredesként – ámbár a mi kis játszmánkban mellőzzük a címeket és rangokat. Még az országfelelőst is "sir"-nek szólítjuk. Erről jut eszembe! – kiáltott fel aggodalmasan. – A Lingane-on nincsenek lordok és ladyk, de még gazdák sem. Remélem, nem sértem meg, ha olykor elfelejtkezem a címéről.

Biron vállat vont.

– Ahogy mondta, a mi kis játszmánkban nincsenek címek. De mi van a lakókocsival? Ugye, önnel kell elrendeznem a részleteket?

Futó pillantással fölmérte a szobát. Gillbret csendben ült és figyelt. Artemisia a hátát fordította feléjük, karcsú, sápadt ujjai valami absztrakt mintát rajzoltak a számítógép billentyűzetére. Rizzett hangja visszahozta a fiút a valóságba.

– Először látok tirann hajót belülről. Nem mintha nagyon vágytam volna rá. A vészkijárati légzsilip, ugye, hátul van? Úgy látom, hogy a hajtóművek a középrészen sorakoznak.

– Úgy van.

– Helyes. Akkor nem lesz semmi gond. Néhány régebbi típusú hajón hátul vannak a hajtóművek, ezért az utánfutót csak meghatározott szögben lehet hozzájuk kapcsolni. Ilyenkor nehezebb beállítani a gravitációt, a légköri manőverezés pedig jóformán lehetetlenné válik.

– Mennyi időbe fog telni, Rizzett?

– Nem sokba. Mekkorát akar?

– Mekkorát tud adni?

– A legfényűzőbbet kívánja? Lehet. Ha az országfelelős mondja, akkor ott nincs lehetőség felülbírálatra. Olyat is adhatunk, amelyik önmagában is kitesz egy űrhajót. Még kisegítő motorjai is vannak.

– Feltételezem, hogy szálláshely is van benne.

– Miss Hinriad részére? Méghozzá sokkal jobb, mint amit itt... – Hirtelen elhallgatott.

Neve említésére Artemisia méltóságteljes lassúsággal elvonult mellettük, ki a pilótakabinból. Biron a tekintetével követte.

– Azt hiszem, nem kellett volna Hinriad kisasszonyt mondanom – suttogta Rizzett.

– Nem, nem, semmi baj. Ne is figyeljen oda. Miről is volt szó?

– Ja, a szobákról. Legalább két jó nagy szoba van benne, meg egy társalgó. A nagy járatokon megszokott vízöblítéses vécé és mosdók. Kényelmesen ellesz benne.

– Jó. Szükségünk lesz ezenkívül vízre és élelemre.

– Persze. A víztartályokban két hónapra elég tartalék van, ha úszómedencét is kívánnak a fedélzeten, akkor valamivel kevesebbel kell beérnünk. És teljes fagyasztott ételfogásokat is lehet tárolni. Ugye, most tirann ételsűrítményekkel táplálkoznak?

Biron bólintott, mire Rizzett elfintorította az arcát.

– Finom, mint a fűrészporfalatok, igaz? Mi van még?

– Ruhaféleségek a ladynek.

– No igen, természetesen – ráncolta Rizzett a homlokát. – Hát, ez legyen az ő dolga.

– Nem, sir, nem úgy lesz. Megadjuk az összes méretet, ami kell, ön pedig beszerzi a kért holmikat, méghozzá az éppen esedékes divatot figyelembe véve.

Rizzett kurtán felnevetett, és megrázta a fejét.

– Gazda, ez így nem lesz jó. Egy ruhával sem lesz megelégedve, amit nem ő választott. Még akkor sem, ha élhetne a lehetőséggel, és ő is pontosan ugyanazokat választaná... Nem a levegőbe beszélek. Vannak tapasztalataim női teremtményekkel.

– Biztos vagyok benne, hogy igaza van, Rizzett – hagyta helyben Biron –, de akkor is így kell lennie.

– Jól van, én figyelmeztettem. A vitatkozás a maga dolga lesz. Mi van még?

– Apróságok. Tisztítószerek, és persze kozmetikumok, illatszerek... amikre a nőknek szükségük van. Majd idejében elrendezzük a dolgokat. Most csak indítsuk el a lakókocsit.

Ekkor Gillbret is elment szó nélkül. Biron őt is elkísérte a szemével, s közben érezte, hogy megfeszül az álla. Hinriadok! Mind a ketten Hinriadok voltak! Mit is kezdhetne velük? Hinriadok voltak! Gillbret is az volt, a lány is.

– És persze kellenek ruhák Hinriad úrnak és nekem is. De ez már nem olyan fontos.

– Helyes. Megengedi, hogy használjam a rádióját? Szívesebben maradnék ezen a hajón, amíg végeznek a beállítással.

Biron megvárta, amíg elhangoznak az első utasítások. Rizzett akkor ültében odafordult hozzá, és azt mondta:

– Nem tudom megszokni, hogy itt van, hogy mozog, beszél, él. Annyira hasonlít rá. A gazda sokat emlegette magát. A Földön járt iskolába, ugye?

– Igen. Valamivel több mint egy hete diplomáztam volna, ha nem jönnek közbe bizonyos dolgok.

Rizzett zavarba jött.

– Nézze, azért, mert magát elküldték a Rhodiára, nem szabad bennünket okolnia. Nekünk ez nem tetszett. Maradjon szigorúan köztünk, de voltak a fiúk között, akiknek nagyon nem tetszett. Az országfelelős persze nem velünk tanácskozta meg a dolgot. Természetesen nem is tehette. Az igazat megvallva, ő nagy kockázatot vállalt. Közülünk egyesek – neveket nem mondok – még azt is felvetették, nem kellene-e megállítani a hajót, amelyiken utazott, és magát levenni róla. Persze ennél rosszabbat nem is tehettünk volna. Még így is megcsinálhattuk volna, de amikor utoljára alaposan kielemeztük a helyzetet, megértettük, hogy az országfelelős tudja, mit csinál.

– Szép dolog, ha valaki ilyen bizalmat képes ébreszteni másokban.

– Ismerjük őt, ezen nincs mit tagadni. Van itt neki. – Ujjával lassan megkopogtatta a homlokát. – Senki sem tudja pontosan, hogy olykor miért választ egy bizonyos irányt. De mindig az az irány bizonyul helyesnek. Ő mindenesetre eddig túljárt a tirannok eszén, mások pedig nem.

– Mint például az apám.

– Nem kifejezetten őrá gondoltam, de bizonyos értelemben igaza van. Még a gazdát is elkapták. De hát ő másfajta ember volt. Egyenes gondolkodású, ő sohasem engedett volna a csalárdságnak. Mindig alábecsülte az emberi hiányosságot. De mi valahogy éppen ezt szerettük benne. Tudja, ő mindenkivel egyformán viselkedett.

– Én az ezredesi rang ellenére közember vagyok. Tudja, az apám fémmunkás volt – s magam egy cseppet sem különbözöm tőle. És itt még az sem számít, hogy ezredes vagyok. Ha az apám a technikus segéddel összetalálkozott a folyosón, félreállt, szólt hozzá egy-két nyájas szót, s ettől a gyerek a nap hátralévő részében legalábbis főmérnöknek érezhette magát. Ő ilyen volt.

– Nem mintha jámbor természetű lett volna. Ha fegyelmezésre volt szükség, az ember azt is megkapta tőle, de nem többet, mint amennyit érdemelt. Amit kaptál, megérdemelted, és ezt tudtad is. És amikor az ember túl volt rajta, akkor túl volt rajta. Nem dörgölte az ember orra alá egy hétig vagy kettőig. Ilyen volt a gazda is.

– Az országfelelős, hát ő már más. Ő csupa ész. Hozzá nem férkőzhetsz közel, akárki vagy is. Neki például nincs is igazából humorérzéke. Vele nem tudok úgy beszélni, ahogy most magával. Most csak beszélek. Fesztelenül. Majdnem szabadon ugrálok egyik témáról a másikra. Amikor vele beszélek, pontosan fogalmazok, és kerülöm a felesleges szavakat. És méghozzá hivatalos stílusban, nehogy megrójon a hanyag beszédért. De hát az országfelelős az országfelelős, ez már csak így van.

– Az országfelelős agyát illetően egyet kell értenem magával. Tudta, hogy még át sem szállt, de már kikövetkeztette, hogy én vagyok ezen a hajón?

– Csakugyan? Ezt nem tudtuk. Na látja, erre gondolok. Egyedül akart a tirann cirkáló fedélzetére lépni. Számunkra ez egyenlő volt az öngyilkossággal. Nem helyeseltük – de úgy gondoltuk, ő tudja, hogy mit csinál, és tudta is. Megmondhatta volna nekünk, hogy valószínűleg maga a hajón van; tudhatta volna, milyen nagy újság az, hogy a gazda fia megszökött. De hát ez jellemző rá. Hogy nem mondta meg.

Artemisia a kabin egyik alacsony ágyán ült. Kényelmetlenül össze kellett görnyednie, nehogy a felső priccs éle bevágódjon a csigolyái közé, ám ez pillanatnyilag kevéssé izgatta.

Oda se figyelve simított végig ruhája két oldalán. Kopottnak, fáradtnak, piszkosnak érezte magát. Már nagyon unta, hogy nedves szalvétával törölgesse az arcát és a kezét, s azt is unta, hogy egy hete viseli ugyanazt a ruhát. A hajából is elege volt, amelyet nyirkosnak és ragadósnak érzett.

És akkor majdnem felugrott, hogy újra csak hátat fordítson, nehogy látnia kelljen őt, nehogy megint rá kelljen néznie.

De csak Gillbret volt. A lány teste ellazult.

– Szervusz, Gil bácsi.

Gillbret leült vele szemben. Előbb még aggodalom látszott sovány arcán, majd ugyanez az arc ezer ráncú mosolyra húzódott.

– Ez a hét ezen a hajón engem sem szórakoztatott. De azt reméltem, majd te felvidítasz.

– Jaj, Gil bácsi, ne vesd be most ellenem a lélektani fegyvereidet – mondta a lány. – Ha azt hiszed, hogy hízelgéssel felelősségérzetet ébreszthetsz bennem magad iránt, hát tévedsz. Sokkal inkább szeretnék behúzni neked egyet.

– Ha ettől jobban érzed magad...

– Újból figyelmeztetlek. Ha idenyújtod az arcod, hogy megüssem, megteszem, és ha te erre azt mondod: "Ettől jobban érzed magad?", akkor megteszem még egyszer!

– Azt mindenesetre látom, hogy veszekedtetek Bironnal. Min?

– Nem is tudom, minek kell egyáltalán beszélgetnünk. Hagyj békén, és kész. – Aztán rövid hallgatás után hozzátette: – Elhiszi, hogy apa megtette, amit az országfelelős szerint megtett. Gyűlölöm ezért.

– Az apádat?

– Dehogy! Azt a hülye, gyermeteg, álszent alakot!

– Feltehetőleg Bironról beszélsz. Helyes. Gyűlölöd. Csak éppen fogalmam sincs, mi a különbség az olyasfajta gyűlölet között, amelytől így ülsz itt, meg ama másik érzelem között, amely még az én agglegényagyam számára is holmi nevetséges szerelmi túlcsordulásnak látszik.

– Gil bácsi – mondta a lány –, tényleg megtehette ezt?

– Biron? Mit tehetett meg?

– Nem! Apa! Megtehette? Elárulhatta a gazdát?

Gillbret elgondolkozott.

– Nem tudom – felelte elkomorodva, s a szeme sarkából a lányra pillantott. – Tudod, Biront valóban feladta a tirannoknak.

– Mert tudta, hogy az csapda! – csattant föl a lány. – És az is volt! Az a szörnyű országfelelős szánta annak. Ő maga mondta. A tirannok tudták, Biron kicsoda, és szándékosan küldték el apámhoz. Apa csak azt tehette, amit tehetett. Ezt mindenkinek meg kell értenie.

– Jó, tegyük fel, hogy így volt – és újra az az oldalpillantás –, de téged megpróbált rábeszélni egy csöppet sem szórakoztató házasságra. Márpedig ha Hinrik ezt képes volt megtenni...

– Abból nem talált semmiféle kiutat...

– Kedvesem, ha te elnézed neki a zsarnokok előtti behódolás minden megnyilvánulását, s úgy tekinted, hogy mindezt meg kellett tennie, akkor honnan tudod, vajon a gazdával kapcsolatban nem akart-e valamit a tirannok értésére adni?

– Biztos vagyok benne, hogy nem akart. Te nem ismered úgy apát, ahogy én. Gyűlöli a tirannokat. Gyűlöli. Tudom. Csak azért, hogy nekik segítsen, nem térne le a maga útjáról. Beismerem, hogy fél tőlük, hogy nyíltan nem mer ellenkezni velük, de ha el tudja kerülni, akkor soha nem segít nekik.

– Honnan tudod, hogy el tudta kerülni?

A lány azonban csak rázta a fejét, vadul, hogy a haja is röpködött, és eltakarta a szemét. A szemét és a könnyeit.

Gillbret elnézte kis ideig, majd tanácstalanul széttárta a kezét, és elment.

Az utánfutót egy darázsderék-folyosóval a Könyörtelenhez kapcsolták, s a kettőt a hajó hátuljában lévő tartalék légzsilippel összekötötték. Teljesítményét tekintve is több tucatszor nagyobb volt, mint a tirann hajó, ráadásul ormótlan.

Az utolsó szemlére az országfelelős is csatlakozott Bironhoz.

– Hiányzik még valami? – kérdezte.

– Semmi – felelte a fiú. – Szerintem nagyon kényelmesen el fogunk férni.

– Jól van. Rizzett-től egyébként úgy értesültem, hogy Lady Artemisia nincs jól, de legalábbis nincs valami egészséges színben. Ha orvosi kezelésre van szüksége, okosabb volna átküldeni az én hajómra.

– Nagyon jól van – felelte Biron kurtán.

– Ha ön mondja. Tizenkét óra alatt fel tudnak készülni az indulásra?

– Ha kívánja, két óra alatt is.

Biron az összekötő folyosón keresztül átment (kicsit meg kellett hajolnia) a Könyörtelenbe.

Amikor megszólalt, nagyon vigyázott, hogy a hangja érzelemmentes legyen.

– Odabent egy magánlakosztály várja, Artemisia. Nem fogom zavarni. Az idő nagy részét itt töltöm majd.

– Engem nem zavar, gazda – felelte a lány kimérten. – Nem foglalkoztat, hogy hol tölti el az idejét.

A hajók ebben a pillanatban megiramodtak, s egy ugrás után a csillagköd peremén találták magukat. Néhány órás várakozás következett, ezalatt Jonti hajóján elvégezték az utolsó számításokat. A csillagköd belsejében többé-kevésbé vaktában kellett navigálniuk.

Biron mogorván bámulta a képernyőt. Semmi sem volt rajta! Fél éggömbnyi merő feketeség, sehol egy apró fénypontocska! A fiú először eszmélt rá, milyen melegek, milyen barátságosak a csillagok, hogy be tudják tölteni az űrt.

– Mintha belepottyantunk volna egy űrlyukba – vetette oda Gillbretnek. És akkor megint ugrottak, bele a csillagködbe.

Szinte ugyanebben a pillanatban történt, hogy Simok Aratap, a nagy kán megbízottja, a tíz felfegyverzett cirkáló vezérhajójában végighallgatta navigátorát, majd azt mondta:

– Nem számít. Mindenképpen kövesse.

És nem egészen egy fényévnyire attól a helytől, ahol a Könyörtelen alámerült, a tirann hajók is beléptek a csillagködbe.

16 - Kopók!

Simok Aratap meglehetősen kényelmetlenül érezte magát az egyenruhájában. A tirann egyenruhák viszonylag durva anyagból készültek, és csak úgy nagyjából illettek viselőjükre. Katonához méltatlan lett volna ilyen apró kényelmetlenség miatt panaszkodni – sőt az effélék elszenvedése hozzátartozott a tirann katonai hagyományhoz, mint ami jót tesz a fegyelemnek.

De még Aratap is lázongott e hagyomány ellen, amennyiben gyászos hangon megjegyezte:

– Ez a szoros gallér dörzsöli a nyakamat.

– Ha az ember egyedül van, a szabályzat megengedi, hogy kigombolja az inge nyakát – felelte Andros őrnagy, akinek éppoly szoros volt a gallérja, és akit emberemlékezet óta csak katonai egyenruhában lehetett látni. – Ha más tiszt vagy akárki jelen van, a szabályos öltözéktől való minden eltérés zavaró hatást keltene.

Aratap elhúzta a száját. Ez már a második változás volt, amit az expedíció kvázi katonai jellege váltott ki. És nem elég, hogy egyenruhába kényszerítették, végig kellett hallgatnia egyre magabiztosabbá váló szárnysegédjét is. Még el sem hagyták a Rhodiát, amikor ez már elkezdődött.

Andros akkor vakmerően elébe állt, s azt mondta:

– Megbízott, szükségünk lesz tíz hajóra.

Aratap ingerülten pillantott föl rá. Épp akkor gondolta ki, hogy egyetlen hajóval ered az ifjú Widemos nyomába. Félretolta a feljegyzéseit, melyeket ahhoz a jelentéséhez készített, amelyet a kán Gyarmatügyi Hivatalához akart benyújtani. Úgy gondolta, a jelentést abban a szerencsétlen esetben kell elküldeni, ha ő nem térne vissza az expedícióról.

– Tíz hajóra, őrnagy?

– Igen, uram. Kevesebb nem elég.

– Miért nem?

– Fenn akarom tartani a megfelelő biztonságot. A fiatalember megy valahová. Ön azt mondja, valahol komoly, szervezett összeesküvés folyik ellenünk. A két dolog vélhetőleg összefügg egymással.

– Következésképpen?

– Következésképpen föl kell készülnünk egy feltehetőleg komoly összeesküvésre. Olyanra, amelyik egyetlen hajóval könnyen el tudna bánni.

– Vagy tízzel. Vagy százzal. Hol ér véget a biztonság?

– Dönteni kell. Ha katonai akcióról van szó, azért én vagyok a felelős. Én tíz hajót javasolok.

Aratap fölvonta a szemöldökét, s ettől a falról sugárzó fényben furcsán megcsillantak a kontaktlencséi. A katonai szónak súlya volt. Elméletileg békeidőben civil személy hozta a döntéseket, de itt most megint bajos lett volna félretolni a katonai hagyományt.

– Majd meggondolom a dolgot – mondta óvatosan.

– Köszönöm. Ha úgy dönt, hogy elutasító megjegyzés kíséretében továbbítja a javaslatomat, biztosítom – az őrnagy sarka csattanva összezárult, de Aratap is tudta, mennyire üres ez a szertartásos tiszteletadás –, hogy joga van hozzá. De nekem természetesen abban az esetben nem lenne más választásom, mint hogy lemondjak a megbízatásomról.

Most Aratapon múlt, hogy az adott helyzetből mentse, amit lehet.

– Nem áll szándékomban, hogy akadályozzam önt, ha egy tisztán katonai döntéshozatal előtt áll, őrnagy. Arra azonban kíváncsi vagyok, vajon ön is így alávetné-e magát az én döntésemnek, ha tisztán politikai jelentőségű ügyről volna szó.

– Mi lenne az az ügy?

– Hinrikkel van gondom. Ön tegnap ellenezte azt a javaslatomat, hogy Hinrik elkísérjen bennünket.

– Szükségtelennek tartom – felelte az őrnagy szárazon. – Ha csapataink akciót hajtanak végre, idegenek jelenléte rosszul hatna a fegyelemre.

Aratap alig hallhatóan felsóhajtott. A maga helyén Andros mégiscsak a megfelelő ember volt, a türelmetlenség tehát semmi jóra nem vezetett volna.

– Egyetértek önnel – mondta. – Csak arra kérem, vegye tekintetbe az ügy politikai vonatkozásait is. Mint tudja, politikailag kellemetlen hatást váltott ki az öreg widemosi gazda kivégzése. Fölöslegesen felzaklatta a királyságokat. Akármennyire szükséges is volt az a kivégzés, kerülni kell, hogy a fiú halálát nekünk tulajdonítsák. Rhodia népe úgy tudja, az ifjú Widemos elrabolta az igazgató lányát – aki egyébként a Hinriad-dinasztia népszerű és sokat reklámozott tagja. Nagyon is ideülő és érthető lenne hát, ha a büntető expedíciót maga az igazgató vezetné.

– E drámai megmozdulás felettébb kielégítené a rhodiai hazafiúi érzelmeket. Az igazgató természetesen kérne – és kapna is – tirann segítséget, de ezt a mozzanatot háttérbe lehet szorítani. Könnyű lenne – és kívánatos is –, hogy az emberek fejében ezt az akciót mint rhodiai expedíciót ültessük el. Ha pedig az összeesküvés belső folyamataira fény derül, akkor az rhodiai leleplezés lesz. Ha az ifjú Widemost kivégzik, a többi királyság szemében az rhodiai kivégzés lesz.

– Abban az esetben is rossz példát nyújtunk, ha rhodiai hajóknak megengedjük, hogy elkísérjenek egy tirann katonai expedíciót. Csak gátolni fognak bennünket, ha ütközetre kerül a sor. Ha így szemléljük a helyzetünket, a kérdés máris katonai jelleget kap.

– Nem azt mondtam, kedves őrnagyom, hogy Hinrik lesz az egyik hajó parancsnoka. Ismerheti őt annyira, hogy a parancsnokságra nem tartja alkalmasnak, de minden bizonnyal ő maga sem vágyik rá, hogy kipróbálja magát ezen a poszton. Ő velünk maradna – más rhodiai pedig nem lesz a hajón.

– Ebben az esetben visszavonom az ellenvetésemet, megbízott – mondta az őrnagy.

A tirann flotta majdnem egy teljes hétig megtartotta a Lingane-tól való két fényévnyi távolságát, és a helyzet kezdett bizonytalanná válni.

Andros őrnagy azonnal leszállást javasolt a Lingane-on, mondván:

– A Lingane országfelelőse elég sokáig elhitette velünk, hogy a kán barátja, de én nem hiszek azoknak az embereknek, akik a hajó fedélzetén utaznak. Nyugtalanító szeszélyeik vannak. Furcsa, hogy mihelyt visszatért, az ifjú Widemos rögtön útra kelt, hogy találkozzon vele.

– Sem az utazásait, sem a visszatérését nem próbálta rejtegetni, őrnagy. És azt sem tudjuk, hogy Widemos azért megy-e, hogy vele találkozzék. Kering a Lingane körül. Miért nem száll le?

– Miért marad bolygó körüli pályán? Kérdezzük inkább azt, hogy mit csinál, s ne azt, hogy mit nem csinál.

– Javasolnék valamit, ami beleillik a tervbe.

– Örömmel hallgatom.

Aratap egyik ujjával benyúlt a gallérja mögé, de hiába, nem tudta kitágítani az ingnyakat.

– Mivel a fiatalember vár, feltételezhetjük, hogy valamire vagy valakire vár. Nevetséges volna, ha azt hinnénk, hogy miután nyílegyenesen eljött egészen a Lingane-ig – tulajdonképpen egyetlen ugrással –, most csak azért vár, mert nem tudja elhatározni magát. Én tehát azt mondom: azt várja, hogy egy vagy több barátja érte jöjjön, és így együtt, megerősödve indulnak majd máshová. Az, hogy nem szállt le egyenesen a Lingane-ra, jelzi, hogy egy ilyen akciót nem tart biztonságosnak. Ebből az következik, hogy a Lingane egésze – és az országfelelős személy szerint – nem vesz részt az összeesküvésben, ellenben lingane-i egyének külön-külön lehetnek tagjai.

– Nem tudom, bízhatunk-e mindig abban, hogy a kézenfekvő megoldás az igazi.

– Kedves őrnagyom, ez nem csupán kézenfekvő, hanem logikus megoldás is. Beleillik a tervbe.

– Lehet, hogy beleillik. De ha 24 órán belül nem történik semmi, nem lesz más választásom, mint kiadni a parancsot az indulásra a Lingane felé.

Aratap összehúzott szemöldökkel nézett az ajtóra, amelyen az őrnagy kiment. Zavarba ejtő volt, amikor egyszerre kellett irányítani a nyugtalan legyőzöttet és a rövidlátó győzteseket. Huszonnégy óra. Lehet, hogy történik valami, ha nem, akkor neki kell kitalálnia, hogyan állítsa meg Androst.

Az ajtójelző hangjára bosszúsan felnézett. Csak nem Andros jön vissza? Nem. Az ajtóban Rhodiai Hinrik magas, hajlott alakja állt, mögötte egy pillanatra feltűnt az őr, aki mindenüvé elkísérte a hajón. Elméletileg Hinrik korlátlan mozgásszabadsággal rendelkezett – talán ő maga el is hitte, hogy ez a szabadság valóságos. Legalábbis ügyet sem vetett soha a könyökénél lebzselő testőrre.

– Zavarom, megbízott? – mosolygott rá borúsan Hinrik.

– Egyáltalán nem. Foglaljon helyet, igazgató.

Aratap állva maradt; úgy látszott, Hinrik ezt nem veszi észre.

– Fontos dolgot kell megbeszélnem önnel – kezdte Hinrik. Szünetet tartott, s eközben a figyelem feszültsége oldódott valamelyest a tekintetében. Egészen más hangon folytatta: – Milyen szép, tágas hajó ez!

– Köszönöm, igazgató.

Aratap feszesen mosolygott. A kíséretükben lévő, jellegzetesen kisméretű kilenc hajóval ellentétben a zászlóshajó, amelyen jelenleg tartózkodtak, az egykori rhodiai flotta mintájára készült, túlméretezett modell volt. A tirann katonai szellem fokozatos gyengülésének talán az volt az első jele, hogy mind több és több ilyen hajót csatoltak a hajóhídhoz. A harci egység továbbra is apró, két-három személyes cirkálókból állt, a főtisztek azonban egyre több okot találtak rá, hogy főhadiszállásul nagy hajót igényeljenek.

Aratapot ez nem zavarta. Néhány öregebb katonával ellentétben, akik vészes elpuhulásról beszéltek, ő inkább a civilizáció erősödésének tekintette. A végén – meglehet, évszázadok múlva – még az is megtörténhet, hogy a tirannok egyetlen népként elkeverednek és beolvadnak a most még legyőzött Csillagköd-királyságok népeibe –, és még az is lehet, hogy ez jó dolog lesz.

Természetesen az ilyen eszmefuttatásainak soha nem adott hangot.

– Azért jöttem, hogy elmondjak önnek valamit – mondta Hinrik. Ezen maga is eltöprengett kicsit, aztán hozzátette: – Ma küldtem haza egy üzenetet a népemnek. Elmondtam nekik, hogy jól vagyok, hogy a bűnözőt hamarosan elkapjuk, és a lányom újra biztonságban lesz.

– Helyes – mondta Aratap. A dolog nem volt neki újdonság. Ő írta az üzenetet, bár nem tartotta lehetetlennek, hogy Hinrik azóta meggyőzte magát, miszerint maga volt az írás szerzője, sőt hogy ő maga vezeti az expedíciót. Aratap valami szánalomfélét érzett; ez az ember a szemük láttára hullott szét.

– Azt hiszem, a népemet nagyon felzaklatta, hogy ezek a jól szervezett banditák ilyen vakmerően rajtaütöttek a palotán. Most majd büszkék lesznek az igazgatójukra, amiért válaszul ilyen gyors cselekvésre szántam el magam. Így van, megbízott? Majd meglátják, hogy van még erő a Hinriadokban. – Enyhe diadalérzet töltötte el.

– Szerintem is meg fogják látni – felelte Aratap.

– Elértük már az ellenség hatósugarát?

– Nem, igazgató, az ellenség ott van, ahol volt, a Lingane közelében.

– Azóta is? Eszembe jutott, mit akartam elmondani önnek. – Olyan izgatott lett, hogy a szavak csak akadozva jöttek ki a száján. – Nagyon fontos, megbízott. Valamit el kell mondanom önnek. Árulás van a hajón. Rájöttem. Gyorsan kell cselekednünk. Árulás... – Szavai suttogásba fordultak.

Aratap elveszítette a türelmét. Persze jó képet kellett vágnia a szegény bolondhoz, de ez már végképp időpocsékolás volt. Annyira nyilvánvalóan elhatalmasodott rajta a téboly, hogy lassan már bábnak is hasznavehetetlenné vált – s ez nagy kár volt.

– Nem árulás, igazgató – mondta. – Az embereink hűségesek és megbízhatóak. Valaki félrevezette önt. Ön elfáradt.

– Nem, nem. – Hinrik félrelökte Aratap kezét, amely egy pillanatra megpihent a vállán. – Hol vagyunk?

– Hát itt!

– A hajóra értettem. Néztem a képernyőt. Nem vagyunk csillagközelben. A mélyűrben vagyunk. Maga tudta?

– Hát persze.

– A Lingane egyáltalán nincs a közelünkben. Ezt is tudta?

– Két fényévnyire vagyunk tőle.

– Hajjaj! Nem hallgatózik senki, megbízott? Biztos benne? – Hinrik egészen közel hajolt, és Aratap engedte, hogy a fülébe suttogjon: – Akkor honnan tudjuk, hogy az ellenség a Lingane közelében van? Ilyen messzeségből nem is tudjuk észlelni őket! Félrevezettek bennünket, és ez árulásra vall.

Lehet, hogy ez az ember őrült, de az észrevétele helyes, gondolta Aratap.

– Az ilyesféle dolgok a műszaki állományra tartoznak, igazgató, és nem a tiszteknek kell főjön miattuk a fejük. Ezekhez magam se sokat értek.

– Nekem azonban, mint az expedíció fejének, tudnom kellene. Én vagyok a vezető, nem? – Gyanakodva körülnézett. – Az az érzésem, hogy Andros őrnagy nem mindig hajtja végre a parancsomat. Meg lehet benne bízni? Persze ritkán adok neki parancsot. Furcsa volna, ha egy tirann tisztnek parancsolgatnék. De hát meg kell találnom a lányomat. Artemisiának hívják a lányomat. Elvitték tőlem, és ezt a sok hajót mind azért hoztam, hogy visszakapjam őt. Ugye, így már megérti, hogy tudnom kell? Úgy értem, tudnom kell, hogyan deríthetjük ki, hogy az ellenség a Lingane-on van-e. A lányomnak is ott kell lennie. Ismeri a lányomat? Úgy hívják, hogy Artemisia.

Szinte könyörögve emelte föl a tekintetét a tirann megbízottra. Azután a kezével eltakarta a szemét, és motyogott valami "sajnálom"-félét.

Aratap állkapcsa megfeszült. Erővel kellett emlékeztetnie magát, hogy itt most egy gyászoló apa áll előtte, s hogy még a Rhodia idióta igazgatójának is lehetnek apai érzései. Nem hagyhatja szenvedni ezt az embert.

– Hadd magyarázzam el – kezdte szelíden. – Tud róla, hogy van egy úgynevezett tömegmérő műszer, amely érzékeli a hajókat az űrben?

– Hogyne, persze.

– Érzékeny a gravitációs hatásokra. Érti, mire gondolok?

– Ó, igen. Mindennek van gravitációja.

Hinrik Aratap felé hajolt, görcsösen tördelte a két kezét.

– Helyes – folytatta Aratap. – Na már most, mint tudja, a tömegmérő műszert csak akkor lehet használni, ha a hajó közel van. Egymillió mérföldön belül, vagy valahogy így. Továbbá megfelelő távolságra kell lennie mindenféle bolygótól, mert ha nem, akkor csak a bolygót lehet észlelni, és az sokkal nagyobb.

– És sokkal nagyobb a gravitációja is.

– Úgy van – hagyta jóvá Aratap.

Hinrik elégedettnek látszott.

– Nekünk, tirannoknak más eszközünk is van – folytatta Aratap. – Van egy adókészülékünk, amelyik minden irányban sugároz a hipertérben, méghozzá az űr szerkezetének egy különleges típusú, jellegében nem elektromágneses torzulását sugározza. Vagyis nem hasonlít a fényre vagy a rádióra, sem a szubéteri rádióra. Érti?

Hinrik nem válaszolt. Arcán zavar látszott.

– Szóval másmilyen – folytatta gyorsan Aratap. – Most ne menjünk bele, hogy mennyiben. Észlelni tudjuk azt a valamit, amit sugároz, így mindig tudhatjuk, hol van egy adott tirann hajó, még ha félúton jár is a galaxisban, vagy épp egy csillag túloldalán tartózkodik.

Hinrik ünnepélyes komolysággal bólogatott.

– Na már most – folytatta Aratap –, ha az ifjú Widemos valami közönséges hajón szökik meg, nagyon nehéz lett volna a nyomára akadni. De mivel tirann cirkálón szökik, mindig tudjuk, hogy hol jár éppen, holott neki erről sejtelme sincs. Innen tudjuk, hogy most a Lingane közelében tartózkodik. Ráadásul el sem menekülhet, úgyhogy egészen biztosan meg fogjuk menteni a lányát.

Hinrik elmosolyodott:

– Remekül csinálják. Gratulálok, megbízott. Micsoda cseles megoldás!

Aratapot nem lehetett megtéveszteni. Hinrik csak nagyon keveset értett meg abból, amit ő elmondott, de ez nem számított. A végén biztosították róla, hogy megmentik a lányát, és ha nem is mindent, de annyit feltétlenül megértett, hogy ez csak úgy történhet meg, ha a tirann tudomány segítséget nyújt.

Aratap tisztázta magában, hogy nem pusztán azért került bele ebbe a kellemetlen helyzetbe, mert a rhodiai felkeltette benne a szánalmat, hanem mert nyilvánvaló politikai okokból vissza kellett tartania ezt az embert a teljes összeomlástól. Talán ha visszakapja a lányát, az majd javít a helyzetén. Remélte.

Újra megszólalt az ajtó jelzője, és ezúttal Andros őrnagy lépett be. Hinrik karja megfeszült a szék karfáján, arcára az üldözött vad kifejezése ült ki.

– Andros őrnagy... – mondta, félig felemelkedve ültében.

De Andros már bele is vágott a mondókájába, a rhodiai igazgatóra ügyet sem vetve.

– Megbízott – mondta –, a Könyörtelen helyzetet változtatott.

– Csak nem szállt le a Lingane-on? – kérdezte metsző hangon Aratap.

– Nem – felelte az őrnagy. – Éppen hogy elugrott a Lingane mellől.

– Aha. Helyes. Talán csalatkozott hozzá egy másik hajó.

– Vagy sok-sok hajó. Mi csak az övét tudjuk észlelni, mint ön is nagyon jól tudja.

– Mindenesetre ismét a nyomába eredünk.

– Már ki van adva a parancs. Én mindössze jelezni szeretném, hogy ezzel az ugrással eljutnak a Lófej-csillagköd szélére.

– Micsoda?

– A megjelölt útirányban nincsen jelentősebb bolygórendszer. Csak egy logikus következtetés adódhat.

Aratap megnyalta a szája szélét, és sietve távozott a pilótafülke irányába. Az őrnagy követte.

Hinrik pedig ott állt a váratlanul kiürült szoba közepén, s egy percig vagy még tovább nézte az ajtót. Azután megrándította a vállát, és visszaült a székbe. Hosszú ideig, kifejezéstelen arccal ült ott.

– Ellenőriztük a Könyörtelen űrkoordinátáit, sir – mondta a navigátor. – Kétségtelenül a csillagköd belsejében vannak.

– Nem számít – felelte Aratap. – Mindenképpen kövesse.

Andros őrnagyhoz fordult.

– Most hát láthatja a várakozásban rejlő erényeket. Így sok minden érthetővé vált. Hol másutt lehetne az összeesküvők főhadiszállása, mint magában a csillagködben? Hol másutt számíthattak rá, hogy nem találunk rájuk? Nagyon épkézláb elgondolás!

És a hajóraj belépett a csillagködbe.

Aratap már vagy huszadszorra pillantott automatikusan a képernyőre. Igazából fölöslegesek voltak ezek a pillantások, hiszen a képernyő teljesen sötét volt. Egyetlen csillag sem bukkant föl rajta.

– Harmadszorra álltak meg leszállás nélkül – jegyezte meg Andros. – Nem értem. Mi a céljuk? Mit akarnak? Minden egyes megállásuk napokig tart. És mégsem szállnak le.

– Az tarthat nekik olyan sokáig, amíg kiszámítják a következő ugrást – vélekedett Aratap. – A gépre nem bízhatják magukat.

– Gondolja?

– Túl jók az ugrásaik. Minden alkalommal egy csillag közvetlen közelébe érkeznek meg. Egyedül a tömegmérő adatai alapján nem csinálhatják ilyen jól, hacsak nem ismerik előre a csillagok elhelyezkedését.

– Akkor miért nem szállnak le?

– Talán lakható bolygót keresnek – mondta Aratap. – Lehet, hogy maguk sem tudják, hol van az összeesküvés központja. Vagy nem biztosak benne. – Elmosolyodott. – Nekünk elég, ha csak követjük őket.

– Sir! – csapta össze a bokáját a navigátor.

– Igen? – nézett föl Aratap.

– Az ellenség leszállt egy bolygón.

Aratap jelzett Andros őrnagynak.

– Andros – szólt a belépő őrnagyhoz –, megmondták magának?

– Igen. Kiadtam az utasítást a leszállásra és a követésre.

– Várjon. Lehet, hogy megint elhamarkodja a dolgot, mint amikor el akart indulni a Lingane felé. Inkább hagyni kellene, hadd menjen a hajó.

– Megindokolná?

– Ha erősítésre lesz szükségünk, ott lesz maga, a háta mögött a cirkálókkal. Ha valóban ez a lázadók központja, egy hajóról még gondolhatják azt, hogy csak véletlenül tévedt oda. Valahogy majd üzenek magának, és akkor visszamehet a Tyrannra.

– Vonuljak vissza?!

– Hogy egy teljes flottával jöjjön majd.

Andros fontolóra vette a dolgot.

– Helyes. Mindenképpen ez a legkevésbé használható hajónk. Túl nagy.

Ahogy csigavonalban szálltak lefelé, a bolygó képe betöltötte a képernyőt.

– A felszín meglehetősen kopárnak látszik, sir – jegyezte meg a navigátor.

– Meghatározta a Könyörtelen pontos helyzetét?

– Igen, sir.

– Akkor szálljon le, olyan közel hozzá, amennyire csak tud, de úgy, hogy ők ne vegyenek észre bennünket.

Ez volt az a pillanat, amikor beléptek a légkörbe. A nappali égbolt ragyogó bíborszínű volt. Aratap feszülten figyelte a közeledő felszínt. A hosszú vadászat a végéhez közeledett!

17 - És nyulak!

Egy csillagrendszer tanulmányozása és lakható bolygók felkutatása felettébb izgalmas – vagy legalábbis érdekes – feladatnak látszhat egy olyan embernek, aki még nem járt az űrben – de az űrhajósnak nincs ennél unalmasabb munka.

Egy hatalmas, héliummá olvadó, fénylő hidrogéntömeg – egy csillag – helyének meghatározása szinte gyerekjáték. A csillag kínálja magát. Még a csillagköd feketeségében is csak távolság kérdése az egész: meg kell közelíteni ötvenmilliárd mérföldre, és ott fogja kelletni magát.

Más kérdés azonban egy bolygó, mert az viszonylag kicsiny kőtömeg, s csak akkor fénylik, ha visszaveri a fényt. Százezerszer is átvághat valaki egy csillagrendszeren a legkülönbözőbb irányokban, mégis csak különös véletlen következtében jut egy bolygó közelébe, s látja meg, hogy a bolygó az, ami.

– Jobban teszi hát az ember, ha magát a rendszert tanulmányozza. Fölvesz egy helyzetet a térben a kiszemelt csillagtól olyan távolságra, amely nagyjából tízezerszerese a csillag átmérőjének. A galaktikus statisztikákból ismeretes, hogy egy-egy bolygó a maga napjától ötvenezer esetből egyszer sincs ennél messzebb. Egy lakható bolygó pedig gyakorlatilag soha sincs messzebb a nap átmérőjének ezerszeresénél.

Ez azt jelenti, hogy a hajó által feltételezett térbeli helyzetből bármely lakható bolygót legföljebb hat fokkal lehet ennél messzebb elhelyezni a "nagybolygójától", azaz a napjától.

A kamera mozgása beállítható oly módon, hogy ellensúlyozza a hajó mozgását a röppályáján. Az időfelvétel nem fogja mutatni a csillag szomszédságában lévő együttállásokat, feltéve, hogy a nap fényét sikerül kiszűrni – ez pedig nem különösebben nehéz feladat. A bolygók mozgását, mint kis vonalkákat a filmen, szépen nyomon lehet követni.

Ha nem láthatók a vonalkák, akkor számolni kell azzal a lehetőséggel, hogy a bolygók a napjuk mögé kerültek. A manővert ilyenkor megismétlik egy másik űrbeli helyzetből, amely rendszerint közelebb esik a csillaghoz.

Az eljárás valóban nagyon unalmas, és ha három különböző csillag esetében háromszor meg kell ismételni, mindahányszor negatív eredménnyel, akkor a kedélyek nagy valószínűséggel lehangolódnak.

Gillbret hangulata például már jó ideje alaposan megsínylette a dolgot. Egyre hosszabb és hosszabb szünetek ékelődtek ama pillanatok közé, amikor valamit "mulatságosnak" érzett.

Már felkészültek az újabb ugrásra, amely az országfelelős listáján negyedikként szereplő csillaghoz vezetett.

– Lám, mindannyiszor megérkeztünk egy-egy csillaghoz – mondta Biron. – Jonti számai mindenesetre használhatók.

– A statisztikák szerint három csillagból egynek van bolygórendszere – jegyezte meg Gillbret.

Biron bólintott. Elég elnyűtt statisztikák voltak már, minden gyereknek ezekből tanították az elemi galaktográfiát.

– Ez azt jelenti – folytatta Gillbret –, hogy annak az esélye, hogy vaktában három olyan csillagot találunk, amelyeknek nincs egy bolygója, de egy árva bolygója sem, kétharmad a köbön, azaz nyolc huszonheted, illetve kevesebb, mint háromból egy.

– Tehát?

– És nem találtunk ilyet. Valami hibádzik.

– Magad is láttad a bolygókat. És egyébként is, mit érnek a statisztikák? Amennyire tudjuk, egy csillagköd belsejében mások a körülmények. Lehet, hogy az elemi részecskék kicsapódása megakadályozza, hogy bolygók formálódjanak, vagy ez a fajta köd épp az össze nem álló bolygóknak köszönhető.

– Ugye, ezt nem gondolod komolyan? – nézett rá megütődve Gillbret.

– Igazad van. Csak azért beszélek, hogy halljam a hangomat. Fogalmam sincs a kozmogóniáról. Egyáltalán, mi a fenének alakultak ki a bolygók? Még sohasem hallottam olyanról, amelyik ne lett volna tele bajjal.

Már Bironon is mutatkoztak a kimerültség jelei, de azért rendületlenül nyomogatta a vezérlőpult billentyűit, és ragasztgatta a címkéket.

– Különben is kimerültek a sugárpisztolyaink, a távolságmérőink, a teljesítmény-szabályozóink, minden...

Nagyon nehéz volt megállni, hogy ne nézzen a képernyőre. Hamarosan megint ugrani fognak, bele ebbe a mély feketeségbe.

– Tudod-e, Gil, miért hívják Lófej-csillagködnek? – kérdezte szórakozottan.

– Az első embernek, aki belépett, Lof Ej volt a neve. Azt akarod mondani, hogy rosszul tudom?

– Lehet. A Földön más magyarázatot ismernek.

– Ne mondd!

– Szerintük azért hívják így, mert úgy néz ki, mint egy ló feje.

– Mi az, hogy ló?

– Az egy állat a Földön.

– Szórakoztató gondolat, de engem ez a csillagköd semmire sem emlékeztet, Biron.

– Attól függ, milyen szögből nézi az ember. A Nephelos felől úgy néz ki, mint egy három ujjban végződő emberi kar. Egyszer láttam a Föld Egyetem obszervatóriumából, valóban emlékeztet valamennyire egy lófejre. Talán tényleg innen kapta a nevét. Lehet, hogy Lof Ej nevű ember soha nem is létezett. Ki tudja?

Biron már unta a témát – valóban csak azért beszélt tovább, hogy hallja a saját hangját.

Csend lett – a kelleténél hosszabbra nyúló csend, mert lehetőséget adott Gillbretnek, hogy azután olyan témát pendítsen meg, amelyről Biron nem akart beszélni, pedig ha akarta, ha nem, mindig az járt a fejében.

– Hol van Arta? – kérdezte Gillbret. Biron gyors pillantást vetett rá, s azt felelte:

– Valahol a lakókocsiban. Nem mentem utána.

– Az országfelelős igen. Lehet, hogy most ő is ott lakik.

– A lady szerencséjére.

Gillbret ráncai elmélyültek, kis arca mintha még jobban összezsugorodott volna.

– Jaj, ne légy már ilyen bolond, Biron! Artemisia Hinriad-lány. Nem tudja elviselni, ahogy bántál vele.

– Hagyjuk – mondta Biron.

– Nem hagyom. Égek a vágytól, hogy ezt elmondjam. Miért csinálod ezt vele? Mert Hinrik esetleg felelős az apád haláláért? Hinrik az unokatestvérem! Velem szemben mégsem változtál meg.

– Jól van – mondta Biron. – Veled szemben nem változtam meg. Úgy beszélek veled, ahogy mindig is beszéltem. És beszélek Artemisiával is.

– Úgy, ahogy mindig?

Biron hallgatott.

– Odadobtad őt az országfelelősnek.

– Ő választotta.

– Nem ő. Te választottad. Figyelj rám, Biron. – Gillbret hangja bizalmasra változott, kezét a másik térdére fektette. – Én nem szeretek ilyesmibe beleavatkozni, értesz, ugye. De tudod, jelenleg ő az egyetlen jó ember a Hinriad családban. Mulattatna, ha elmondanám, hogy szeretem ezt a lányt? Nekem nincsenek saját gyermekeim.

– Nem vontam kétségbe, hogy szereted.

– Akkor olyan tanácsot adok neked, ami az ő javát szolgálja. Állítsd le az országfelelőst, Biron.

– Azt hittem, Gil, te megbízol benne.

– Mint országfelelősben, igen. Mint Tyrann-ellenes vezérben, igen. Mint férfiban, mint az Artemisia számára rendelt férfiban, nem.

– Ezt neki mondd meg.

– Nem hallgatna rám.

– Gondolod, hogy rám hallgatna, ha én mondanám meg neki?

– Ha tisztességesen beszélnél vele.

Egy pillanatra Biron mintha elbizonytalanodott volna, nyelve hegyével könnyedén végigsimított kiszáradt ajkán. Azután elfordult, s rekedten mondta:

– Nem akarok erről beszélni.

– Meg fogod bánni – felelte szomorúan Gillbret.

Biron hallgatott. Miért nem hagyja őt békén Gillbret? Neki is eszébe jutott már nemegyszer, hogy meg fogja még bánni. Nem volt könnyű. De mit tehetett? Nem lehet visszatáncolni.

Nyitott szájjal, szaporán kapkodta a levegőt, hogy valamiképpen megszabaduljon a mellét fojtogató érzéstől.

Az ugrást követően megváltozott a kilátás. Biron az országfelelős pilótájának útmutatása szerint állította be a kapcsolókat, a kézi vezérlést pedig Gillbretre hagyta. Ezt az ugrást át akarta aludni. És Gillbret akkor rázni kezdte a vállát.

– Biron! Biron!

A fiú átfordult, majd szorosan összezárt ököllel, kuporgó testtartásban kigurult a priccsről.

– Mi van?

– Na ne izgulj! – visszakozott sietve Gillbret. – Ezúttal egy F-2-es jutott ki nekünk. Ez hatott. Biron vett egy mély lélegzetet, és megnyugodott.

– Máskor ne ébressz fel így, Gillbret. Azt mondod, egy F-2-es? Felteszem, hogy az új csillagra célzol.

– Persze. Mondhatom, nagyon szórakoztató látvány.

– Bizonyos értelemben valóban az volt. A galaxis lakható bolygóinak nagyjából 95 százaléka F vagy G spektrális típusú csillag körül kering. Ezek átmérője 750-1500 ezer mérföld, felszíni hőmérsékletük 5-10 ezer °C-os. A Föld napja G-0-ás, a Rhodiáé F-8-as, a Lingane-é G-2-es, akárcsak a Nephelosé. Az F-2-es kicsit meleg, de nem túlságosan.

Az első három csillag, amely mellett megálltak, a K spektrális típushoz tartozott: meglehetősen kicsik voltak, vörhenyes színűek. Bolygóik, ha voltak egyáltalán, nem lehettek nagyon kellemesek.

De amelyik jó csillag, az aztán jó csillag! A fényképezés első napján már öt bolygót találtak, a legközelebbi százötvenmillió mérföldre volt a nagybolygótól.

Tedor Rizzett hozta személyesen a hírt. Akárcsak az országfelelős, ő is gyakran meglátogatta a Könyörtelent, s szívélyességével beragyogta a hajót. Fújtatva, zihálva érkezett, miután két kezével vonszolta át magát a fémhuzalon.

– Nem tudom, hogy csinálja az országfelelős. Mintha meg se kottyanna neki. Talán attól van, hogy fiatalabb nálam. – Majd hirtelen felkiáltott: – Öt bolygó!

– Ennek a csillagnak? – csodálkozott Gillbret. – Biztos benne?

– Biztos. De négy közülük J típusú.

– És az ötödik?

– Az valószínűleg jó. A légkörében mindenesetre van oxigén.

Gillbret halk diadalüvöltés-sorozatot indított útnak, de Biron közbeszólt:

– Négy J típusú. Na nem baj, nekünk úgyis csak egyre van szükségünk.

Már rá is jött, hogy ez a normális arány. A galaxis rendes méretű bolygóinak nagy többsége hidrogéntartalmú légkörrel rendelkezik. Végtére is a csillagok legfőképpen hidrogénből állnak, és a bolygók építőanyagának is ez a forrása. A J típusú bolygók metán- és ammónialégköre olykor molekuláris hidrogénnel, továbbá számottevő héliummal vegyülhet. Ezek a légkörök rendszerint vastagok és rendkívül sűrűek. Maguk a bolygók szinte kivétel nélkül harmincezer mérföldnél nagyobb átmérőjűek, átlagos hőmérsékletük ritkán éri el a 0 °C alatti mínusz 50 fokot. Többnyire lakhatatlanok.

Odaát a Földön úgy mondják, hogy a Jupiter után nevezik őket J típusúaknak, mert a Föld Naprendszerében leginkább a Jupiter példázza ezt a típust. Lehet, hogy igazuk volt. A másik csoportba az E típusúak tartoztak, ezek voltak a Föld és a hozzá hasonlók. E viszonylag kis tömegű bolygók gyengébb gravitációja nem tudta megtartani a hidrogént vagy a hidrogén-tartalmú gázokat, különösen mert rendszerint közelebb voltak a Naphoz, ezért melegebb volt a hőmérsékletük. Ritkás légkörük oxigént és nitrogént, néha pedig – sajnos – klórkeveréket is tartalmazott.

– Semmi klór? – kérdezte Biron. – Mennyire hatoltak be a légkörbe?

Rizzett vállat vont.

Az űrből csak a felső rétegekről tudunk véleményt mondani. Ha van is klór, az a földfelszín közelében sűrűsödik össze. Majd meglátjuk.

Kezével rácsapott Biron széles vállára.

– Nem akar meghívni egy italra a szobájába, fiam?

Gillbret szorongva nézett utánuk. Most, hogy az országfelelős Artemisiának teszi a szépet, a helyettese pedig Biron ivócimborájául ajánlkozik, még megéri, hogy a Könyörtelen a szeme láttára válik lingane-i hajóvá. Vajon tudja-e Biron, hogy mit csinál, töprengett Gillbret, azután az új bolygóra gondolt, és már nem szorongott.

A légkörbe hatolás pillanatában Artemisia épp a vezérlőfülkében tartózkodott. Magában mosolygott, és nagyon elégedettnek látszott. Biron néha elnézett feléje. Amikor a lány bejött (ez meglepetésként érte a fiút, hiszen Artemisia jóformán sohasem jött ide), jó napot kívánt neki, de a lány nem válaszolt.

Csak annyit mondott – igaz, ezt viszont roppant elevenen:

– Gil bácsi! Tényleg leszállunk?

– Nagyon úgy fest a dolog, drágám – dörzsölte össze Gillbret a kezét. – Lehet, hogy néhány óra múlva kiszállunk, és szilárd talajon fogunk lépkedni. Hát nem szórakoztató gondolat?

– Feltéve, hogy ez az a bolygó. Ha nem, akkor nem lesz olyan szórakoztató.

– Ezenkívül van még egy másik – mondta Gil, de összeugró szemöldöke között elmélyültek a ráncok.

Artemisia akkor Bironhoz fordult, és hűvösen megkérdezte:

– Mondott valamit, Farrill úr?

– Nem, tulajdonképpen nem – nézett rá Biron újabb meglepődéssel.

– Akkor bocsánat. Azt hittem, mondott valamit.

Olyan közel ment el mellette, hogy a ruhája súrolta a fiú térdét, parfümje illata pedig egy pillanatra elborította. Biron állán összecsomósodtak az izmok.

Rizzett ekkor is velük volt. Az utánfutóban ugyanis még egy vendéget is el tudtak helyezni.

– Egyre több részletet derítenek ki a légkörről – mondta. – Rengeteg oxigén, majdnem harminc százalék, továbbá nitrogén és semleges gázok. Teljesen normális. Klór nincs benne. – Némi hallgatás után még valami hümmögést hallatott.

– Mi a baj? – kérdezte Gillbret.

– Nincs szén-dioxid. Ez már nem annyira jó.

– Miért nem? – tudakolta Artemisia a képernyő előtti előnyös helyzetéből. Épp azt figyelte, miként mosódik el az óránként kétezer mérföldes sebességgel mozgó távoli bolygó felszíne.

– Ha nincs szén-dioxid, nincs növényi élet – felelte kurtán Biron.

– Ó! – A lány ránézett, és meleg mosoly ragyogott fel az arcán.

Biron, akarata ellenére, visszamosolygott, a lány azonban átmosolygott rajta, elmosolygott mellette, szemmel láthatóan tudomást sem véve a létezéséről – ő pedig ott maradt, a képén az idióta mosollyal. Azután az is lehervadt róla.

Valóban az lesz a legjobb, ha elkerüli a lányt; ha látja, nem tudja tartani magát, valahogy nem képes rá, hogy elnyomja az érzéseit. Rögtön fájni kezd minden.

Gillbret elszomorodott. Immár leszálláshoz készülődtek. A légkör alsóbb, sűrű rétegeiben az aerodinamikai szempontból nemkívánatos terhet jelentő utánfutóval együtt nehéz volt kezelni a Könyörtelent. Biron makacsul küzdött a meg-megakadó kapcsolókarokkal.

– Fel a fejjel, Gil! – kiáltotta.

Pedig maga sem érzett valami nagy-nagy vidámságot. A rádiójeleikre eddig még nem jött válasz, s ha ez nem a lázadó világ, akkor nem volt értelme tovább várakozni.

– Nem úgy néz ki, mint a lázadó világ – mondta Gillbret. – Csupa kő, se életnek, se víznek nem sok nyoma látszik. Megvizsgálták még egyszer a szén-dioxidot, Rizzett?

– Igen – felelte megnyúlt arccal Rizzett. – Csak nyomokban fordul elő. Egy ezrelék vagy ilyesmi.

– Ezt nem lehet megállapítani – szólt közbe Biron. – Éppen azért is kiválaszthatnak egy világot, mert olyan alkalmatlannak látszik.

– De hát én láttam tanyákat – vetette ellene Gillbret.

– Persze. Mit gondolsz, pár körberepülés alatt mennyit látunk egy ekkora bolygóból? Nagyon jól tudod, Gil, hogy akárkik legyenek is, ahhoz nem lehetnek elegen, hogy megtöltsenek egy egész bolygót. Lehet, hogy valahol egy völgyben húzták meg magukat, ahol például a vulkáni tevékenység miatt felgyülemlett a levegő széndioxid-tartalma, és a közelben víz is van. Húsz mérföldre is elsüvíthettünk mellettük, és mégsem vettük őket észre. És amíg nincsenek megfelelő adataik rólunk, addig úgysem válaszolnak a rádiójeleinkre.

– Szén-dioxidot nem is olyan könnyű koncentrálni – morogta Gillbret, de közben feszülten figyelte a képernyőt.

Biront hirtelen reménykedés fogta el, hogy ez nem az a világ. Úgy döntött, nem vár tovább. Most rögtön elintézi ezt a dolgot.

Furcsa érzés volt.

A mesterséges fények kialudtak, az ajtókon át szabadon áradt be a napfény. Valójában a legkevésbé hatékony megoldás volt ez a hajó megvilágítására, de újdonsága ellenállhatatlannak bizonyult. A nyitott ajtókon át beáramló természetes levegőt be tudták lélegezni.

Rizzett ellenezte, mondván, a szén-dioxid hiánya meg fogja zavarni szervezetük légzésszabályozását; Biron azonban úgy vélte, rövid időre elviselhető lesz.

Gillbret rajtakapta őket, amint összedugták a fejüket, majd fölnéztek, és elhúzódtak egymástól.

Gillbret nevetett. Azután kinézett a nyitott ajtón, és sóhajtva mondta:

– Sziklák!

– Majd felállítunk egy rádióadót a magaslat csúcsán – felelte szelíden Biron. – Onnan nagyobb térséget tudunk besugározni. Az volna jó, ha befoghatnánk az egész félgömböt. Ha pedig itt nem jutunk semmire, akkor megpróbálhatnánk a bolygó túlsó felén.

– Erről tanácskoztatok Rizzett-tel?

– Pontosan. Az országfelelős és én meg is fogjuk csinálni. Ő javasolta, szerencsére, különben nekem kellett volna ugyanezt a javaslatot előadnom.

Mialatt beszélt, futó pillantást vetett Rizzettre. Az ő arcán azonban semmi sem látszott.

Biron fölállt.

– A legjobb lenne, ha lehúznám az űrruhám cipzárját, és fölvenném azt.

Rizzett helyeselt. Odakint sütött a nap, volt egy kis vízpára is a levegőben, felhő sehol, de csípős hideg annál inkább.

Az országfelelős a Könyörtelen főzsilipjében tartózkodott. Felsőruhája alig néhány dekás, de tökéletesen szigetelő vékony habszövetből készült. Mellére kicsiny szén-dioxid-tartályt szíjazott, amelyből lassan szivárgott a gáz.

– Meg akar motozni, Farrill? – kérdezte, s arcán derűs várakozással a magasba emelte a karját.

– Nem – felelte Biron. – És maga megnézi, van-e nálam fegyver?

– Eszem ágában sincs.

Udvariaskodásuk éppoly hűvös volt, mint odakint az idő. Biron kilépett a zord napsütésbe, és megragadta a rádióadó-készüléket tartalmazó bőrönd egyik fülét. A másikat az országfelelős fogta meg.

– Nem is olyan nehéz – jegyezte meg a fiú. Megfordult. A hajó ajtaja mögött Artemisia állt némán.

Lágy, sima fehér anyagból készült ruha volt rajta, amely zászlóként lobogott a szélben. Az áttetsző ruhaujj ráfeszült a karjára, és ezüstös színűre festette a bőrét.

Biron egy pillanatra veszedelmesen ellágyult. A legszívesebben visszafordult volna, hogy odafusson, beugorjon a hajóba, belekapaszkodjon a lányba, erősen, hogy az ujjai nyomot hagyjanak a vállán, s érezze az ajkát az ajkán...

Ám ehelyett csak kurtán biccentett. A lány válaszmosolya, ujjainak könnyed, integető mozdulata az országfelelősnek szólt.

Öt perc múlva ismét megfordult, s akkor is ott látta még azt a fehér csillogást a nyitott ajtóban, de azután egy emelkedő eltakarta előlük a hajót. Minden eltűnt a látóhatárról, csak a szétszabdalt, kopár sziklák látványa maradt meg.

Biron arra gondolt, ami várta őket, és eltöprengett, vajon látja-e még Artemisiát – és vajon bánná-e a lány, ha többé nem térne vissza.

18 - Majdnem vereség!

Artemisia addig nézett utánuk, amíg a kopár grániton fölfelé vánszorgó apró alakok alásüllyedve el nem tűntek a szeme elől. Mielőtt eltűntek, az utolsó pillanatban egyikük megfordult. A lány nem tudhatta, melyikük volt, s a szíve hirtelen megkeményedett.

El sem búcsúzott. Egy szóval sem... A lány nem nézett se napot, se sziklát, inkább befordult a hajó szűk fémbelseje felé. Egyedül érezte magát, rettenetesen egyedül, soha életében nem érezte még ilyen egyedül magát.

Talán ettől fogta el a reszketés, de elviselhetetlen gyengeségnek számított volna, ha beismeri, hogy nem egyszerűen a hideg miatt remeg.

– Gil bácsi! – mondta nyűgösen. – Miért nem csukod be az ajtókat? Halálra fagyok ebben a hidegben.

A hőmérő 7 °C-t mutatott, miközben a hajó fűtőberendezése teljes üzemmel működött.

– Drága Artám – felelte szelíden Gillbret –, ha továbbra is ragaszkodsz ahhoz a nevetséges szokásodhoz, hogy nem veszel föl egyebet, csak itt egy kis fátylat, ott egy kis ködöt, nyugodt lehetsz, mindig fázni fogsz.

Mialatt beszélt, megnyomott néhány gombot, mire a légzsilip halk kattanásokkal bezárult, az ajtók a helyükre siklottak, és beleolvadtak a fal sima, csillogó síkjába. A vastag üvegablakokon sem lehetett már átlátni, és az árnyékok is eltűntek a hajó belsejéből, mert kigyulladtak a fények.

Artemisia leült a vastagon párnázott pilótaülésbe, és szórakozottan babrálta a fogantyúkat. Milyen gyakran nyugodott rajtuk az ő keze is... Elhitette magával, hogy a testén átáramló meleg a fűtéstől van, amely a hideg kirekesztése után valóban kellemesen hatott rá.

Teltek a hosszú percek, s már nem tudott egy helyben ülni. Hiszen el is mehetett volna vele! Észbe kapott, s rögtön kijavította az egyes számú "vele" szót a többes számú "velük"-re.

– Miért kell egyáltalán rádióadót felállítaniuk, Gil bácsi? – kérdezte.

– Mi van? – pillantott fel Gillbret a képernyőről. Épp a kapcsolódó gombok babrálásával volt elfoglalva.

– Kerestük őket az űrből, és nem találtunk senkit – magyarázta a lány. – Hát mi többre képes ennél egy felszíni adó?

Gillbret zavarba jött.

– Miért, hát próbálkoznunk csak kell, kedvesem! Meg kell találnunk a lázadó világot. – És a fogai között szűrve, inkább csak magának még hozzátette: – Muszáj!

Eltelt egy perc, és újra megszólalt:

– Nem találom őket.

– Kiket nem találsz?

– Biront és az országfelelőst. Akárhogy próbálom beállítani a külső tükröket, a hegygerinc takarja őket. Látod?

A lány nem látott semmit, csak az elsuhanó napsütötte sziklákat. Gillbret nyugalmi helyzetbe tette a kis fogantyúkat, és azt mondta:

– Ez itt mindenesetre az országfelelős hajója.

Artemisia éppen csak odapillantott. A hajó talán egy mérföldre, a völgy mélyebb részén feküdt. Elviselhetetlenül csillogott a napfényben. A lánynak hirtelen olyan benyomása támadt, mintha az lenne az igazi ellenség – az és nem a tirannok. Heves vágy fogta el, hogy bár soha ne mentek volna a Lingane-ra, bár kint maradtak volna az űrben, csak ők hárman. Milyen kellemesen teltek azok a napok, ha kényelmetlenül is, mégis tele melegséggel. Lám, most meg csak bántani tudja őt. Valami arra kényszeríti, hogy bántsa, holott jobban szeretné...

– Hát ő meg most mit akar? – kérdezte hirtelen Gillbret.

Artemisia fölnézett, de csak valami nedves homályon keresztül látta a nagybátyját, úgyhogy sürgősen pislognia kellett, hogy tisztességesen fókuszba igazíthassa a képét.

– Kicsoda?

– Rizzett. Legalábbis úgy látom, hogy Rizzett az. Annyi mindenesetre biztos, hogy nem erre jön.

Ekkor már Artemisia is ott állt a képernyő előtt.

– Nagyítsd ki!

– Ilyen kis távolságból? – tiltakozott Gillbret. – Semmit se fogsz látni. Lehetetlen lesz megtartani a középpontban.

– Nagyobbra, Gil bácsi.

Gillbret morogva kapcsolta rá a teleszkópot, s kutatni kezdett a hirtelen nagyra nőtt kődarabok között. A karok legkisebb érintése nyomán messzebbre ugrottak, mint amit a szem követni tudott. Egy másodpercre elvillant előttük Rizzett hatalmas, elmosódott alakja, s már nem volt kétséges, hogy ő az. Gillbret nyomban visszaállt rá, újra sikerült elkapnia, majd elidőzött rajta egy ideig. Artemisia szólalt meg:

– Fegyver van nála. Láttad?

– Nem.

– Messzehordó sugárfegyver. Én mondom!

Fölpattant, s a szekrényhez rohant.

– Arta! Mit csinálsz?

A lány kirántotta a bélést egy másik űrruhából.

– Kimegyek. Rizzett követi őket. Nem érted? Az országfelelős nem a rádió miatt ment ki. Az egész csapda Bironnak.

Artemisia kapkodva szedte a levegőt, miközben belepréselte magát a vastag, durva öltözékbe.

– Hagyd abba! Képzelődsz.

A lány elgyötört, sápadt arccal bámult Gillbretre, de igazából nem látta őt. Észre kellett volna vennie már korábban, hogy hízeleg Rizzett ennek a bolondnak! Érzelgős bolond! Rizzett dicsérte az apját, elmondta neki, micsoda nagy ember volt a widemosi gazda, és Biron ettől rögtön elolvadt. Minden cselekedetét az apja emléke diktálta. Hogy engedheti meg valaki, hogy egy rögeszme irányítsa?

– Nem tudom, hogy működik a zsilip – mondta. – Nyisd ki.

– Arta, nem hagyhatod el a hajót. Nem tudod, hol vannak.

– Megtalálom őket. Nyisd ki a zsilipet. Gillbret a fejét rázta.

Az űrruhán azonban, amelyet a lány felvett, volt egy pisztolytáska.

– Gil bácsi – mondta Artemisia –, használni fogom ezt. Esküszöm.

És Gillbret azon vette észre magát, hogy egy idegkorbács gonosz csöve mered rá. Mosolyt kényszerített az arcára.

– Ne süsd el még!

– Nyisd ki a zsilipet! – zihálta a lány.

Gillbret kinyitotta, s a lány már rohant is ki a szélbe, meg-megcsúszva a köveken föl, egyenesen a gerincre. A vér dobolt a fülében. Ő éppolyan rossz volt, mint a fiú, a szeme láttára bolondította az országfelelőst, holott a saját buta büszkeségén kívül semmi más oka nem volt rá. Most látta csak, milyen ostoba volt, s hogy milyen ember valójában az országfelelős: kiszámítottan hideg, olyan, mintha se vére, se ízlése nem volna. Artemisia beleborzongott az undorba.

Fölért a gerincre, és nem volt előtte semmi. Kemény léptekkel, az idegkorbácsot maga elé tartva ment tovább.

Menet közben Biron és az országfelelős egy szót sem váltottak egymással; ott, ahol a talaj egyenletessé vált, megálltak. A követ évezredes napsütés és szélfúvás koptatta. Előttük egy régi törés húzódott, távolabb egyre tágult, majd a két perem között száz méter mély kopár szakadék tátongott.

Biron óvatosan közelebb ment, és kinézett felette. A túloldalon kifelé lejtett a talaj, s telis-tele volt szórva érdes görgetegkövekkel, amiket az idő és a ritka esők hordtak szanaszét.

– Elég reménytelen világnak látszik – mondta.

– Az országfelelős, Bironnal ellentétben, semmi érdeklődést nem mutatott a környezet iránt. Nem is közeledett a mélység felé.

– Ezt a helyet még a leszállás előtt találtuk – mondta. – A céljaink számára ideális.

Legalábbis a te céljaid számára ideális, gondolta Biron. Ellépett a meredély szélétől, és leült. Hallgatta a szén-dioxid-hengerből kiáramló gáz sziszegését, és várt egy percet. Azután a legteljesebb nyugalommal megkérdezte:

– Mit fog mondani nekik, Jonti, ha majd visszamegy a hajójához? Vagy kitaláljam?

Az országfelelős épp a kétfogantyús táskát nyitotta, s most megállt a keze a levegőben. Fölegyenesedett.

– Miről beszél?

Biron érezte arcán a dermesztő szelet, és kesztyűs kezével megdörzsölte az orrát. Ennek ellenére kigombolta a jó meleg szivacsos bélését, amely szétcsapódott, ahogy bele-belekapott a szél.

– Arról a szándékáról beszélek, ami ide vezette – mondta.

– Szívesebben állítanám föl a rádiót, mintsem azzal töltsem az időt, hogy ezt megvitassam magával, Farrill.

– Maga nem fog itt rádiót felállítani. Miért is volna rá szükség? Megpróbáltuk elérni őket az űrből, és nem kaptunk választ. Miért is remélnénk többet egy felszíni adótól? A szubétert is kipróbáltuk, az sem siketült. És ráadásul nem is mi értünk a csapatból a legjobban a rádiózáshoz. Tehát miért jött ide valójában, Jonti?

Az országfelelős leült Bironnal szemben. Egyik keze szórakozottan matatott a bőröndön.

– Ha ilyen kétségek gyötrik, miért jött el maga is?

– Hogy megtudjam az igazságot. Rizzett, a maga embere mondta, hogy készül erre az útra, s ő tanácsolta, hogy csatlakozzam magához. Gondolom, maga utasította őt, hogy mondja azt nekem: azért jó, ha eljövök magával, mert akkor nem kaphat olyan üzenetet, amelyről én nem tudok. Ésszerű érv volt, csakhogy én nem hiszem, hogy maga kaphat bármilyen üzenetet. De hagytam magam meggyőzetni, és eljöttem magával.

– Hogy megtudja az igazságot? – kötekedett Jonti.

– Pontosan azért. És már sejtem is.

– Akkor árulja el nekem is. Hadd tudjam meg én is.

– Azért jött, hogy megöljön engem. Egyedül vagyunk, itt van előttünk ez a szikla, ha leesem róla, az a biztos halál. Nyoma sem lesz annak, hogy bármiféle szándékos erőszak történt volna. Nem lesznek leszakadt végtagok, sem a fegyverhasználat bármi más jele. Maga visszamegy a hajójához, és előad egy szép szomorú történetet. Elcsúszott és lezuhant. Visszajön értem egy csoporttal, és rendeznek egy szép temetést. Az egész roppant megindító lenne, és többé nem lennék az útjában.

– Ezt hiszi, és mégis eljött?

– Fel vagyok rá készülve, tehát nem ér meglepetésként, ha megpróbálja. Fegyvertelenek vagyunk, és kétlem, hogy a testi erejével fölibém tud kerekedni.

Biron orrcimpája megremegett, amikor lassan, vérszomjas tekintettel behajlította az alkarját.

Jonti azonban nevetett.

– Nem foglalkoznánk inkább a rádióadónkkal, tekintve, hogy a maga halálára most nincs lehetőség?

– Még nem. Még nem fejeztem be. A beismerését akarom hallani, hogy igenis meg akart ölni engem.

– Nahát! Ragaszkodik hozzá, hogy eljátsszam a szerepet, amit ebben a rögtönzött drámájában kiosztott rám? Hogy képzeli, hogy rákényszeríthet? Kiveri belőlem a beismerést? Értse meg, Farrill, maga fiatalember, és én ezt hajlandó vagyok tekintetbe venni, no meg számolok a nevével és a rangjával is. Mindamellett be kell vallanom, hogy eddig több bajt okozott nekem, mint amennyit segített.

– Bajt okoztam. Azzal, hogy akarata ellenére életben maradtam!

– Ha a Rhodián vállalt kockázatokra gondol, arra már adtam magyarázatot, nem fogom újra elmondani.

Biron fölállt.

– A magyarázata nem volt pontos. Volt benne egy kezdettől fogva nyilvánvaló baklövés.

– Csakugyan?

– Csakugyan! Álljon föl, és figyeljen rám, különben a gallérjánál fogva rángatom föl!

Az országfelelős szeme résnyire szűkült, miközben fölállt.

– Nem tanácsolom, fiatalember, hogy erőszakot kíséreljen meg.

– Ide figyeljen! – Biron hangosan beszélt, s ügyet sem vetett szétnyílt, a szélben dagadozó kabátjára. – Azt mondta, csak azért küldött a Rhodiára, ahol meg is halhattam volna, hogy belevonja az igazgatót egy Tyrann-ellenes lázadásba.

– Ez továbbra is igaz.

– Ez továbbra sem igaz. Maga elsősorban engem akart megöletni. Már a kezdet kezdetén közölte a rhodiai hajó kapitányával, hogy ki vagyok. Nem is volt miért azt hinnie, hogy egyáltalán megengedik a Rhodiára való megérkezésemet.

– Ha meg akartam volna ölni, Farrill, tehettem volna valódi bombát is a szobájába.

– Nyilván sokkal inkább megfelelt a céljának, hogy belevonja a tirannokat, hogy azután ők hajtsák végre maga helyett a gyilkosságot.

– Megölhettem volna odakint az űrben, amikor először szálltam át a Könyörtelenre.

– Megtehette volna. Volt magánál fegyver, és az adott pillanatban rám is fogta azt. Számított rá, hogy ott leszek a fedélzeten, de nem szólt róla az embereinek. Amikor Rizzett felhívott, és engem meglátott, már nem lőhetett le. Akkor hibát követett el: nekem azt mondta, hogy közölte az embereivel, miszerint valószínűleg én is a hajón vagyok, Rizzett szerint azonban ilyet nem mondott senki. Mondja, Jonti, nem szokta elmondani a hazugságait az embereinek is, hogy azok tudják mihez tartani magukat?

Jonti hidegtől sápadt arca mintha még jobban elfehéredett volna.

– Most tényleg meg kellene ölnöm, amiért meghazudtolt. De akkor, még mielőtt Rizzett arca megjelent volna a képernyőn, s meglátta volna magát, mi tartott vissza attól, hogy meghúzzam a ravaszt?

– A politika, Jonti. Hinriad Artemisia is a hajón tartózkodott, és az adott pillanatban ő még nálam is fontosabb tényező volt. Nem is csodálkozom, hogy egykettőre megváltoztatta a terveit. Hiszen ha az ő jelenlétében megöl engem, azzal nagyobb játszmában veszít.

– Ilyen gyorsan szerelembe estem volna?

– Szerelem! Miért ne, ha a szóban forgó leány Hinriad? Nem vesztegette az idejét, először megpróbálta a saját hajójára vinni, és amikor nem sikerült, közölte velem, hogy Hinrik árulta el az apámat. – Egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta: – Így elvesztettem őt, s ezzel tiszta helyzetet teremtettem a maga számára. Feltételezem, hogy vele már nem kell számolnia. Azzal, hogy egyértelműen a maga oldalára állt, a maga terve végrehajthatóvá vált: megölhet engem, nem kell attól félnie, hogy emiatt esetleg esélytelenné válik a Hinriadok utódlásában.

Jonti felsóhajtott:

– Farrill, hideg van, és egyre hidegebb lesz. Lassan lemegy a nap. Maga kimondhatatlanul ostoba és fárasztó ember. Mielőtt pontot tennénk erre a sok értelmeden zagyvaságra, elárulná nekem, hogy miért kellene megölnöm magát? Persze csak ha kell valami okot keresni a nyilvánvaló üldözési mániájának.

– Az ok ugyanaz, mint amiért az apámat is megölte.

– Mit beszél?

– Azt gondolta, hogy egy pillanatig is elhittem, amikor azt állította, hogy Hinrik volt az áruló? Lehetett volna, ha nem úgy ismerte volna mindenki, mint nyomorult, puhány alakot. Azt hiszi, az apám teljesen hülye volt? Ne tudta volna, hogy Hinrik személyében kivel van dolga? Ha nem ismerte volna hírből, nem jött volna rá egy ötperces találkozásból, hogy ez az ember szerencséden báb? Ostobán kifecsegett volna olyasmit Hinriknek, aminek alapján árulással vádolhatták volna? Nem, Jonti! Az apám árulója csak olyasvalaki lehetett, akiben ő megbízott.

Jonti egy lépést hátrébb lépett, és félrerúgta a bőröndöt. Védekező testtartást vett föl, és azt mondta:

– Látom már, miféle aljas szándék vezeti. Csak azzal tudom magyarázni, hogy kitört magán a vészes elmebaj.

Biron remegett, de nem a hidegtől.

– Az apám népszerű volt az emberei körében, Jonti. Túlságosan is népszerű. Egy országfelelős nem engedheti meg, hogy vetélytársa támadjon a kormányzásban. Gondoskodott tehát arról, hogy az apám ne lehessen többé a vetélytársa. A következő lépés az lett volna, hogy engem is kiiktasson az élők sorából, nehogy az apám helyére álljak, vagy megbosszuljam az ő halálát.

Biron egyre följebb emelte a hangját, de így is elvitte a hideg szél.

– Nincs igazam? – kiabálta.

– Nincs.

Jonti lehajolta bőröndhöz.

– Be tudom bizonyítani, hogy téved! – Egy mozdulattal szétnyitotta a táskát. – Rádióadó. Vizsgálja meg. Nézze meg alaposan. – Kiborította az alkatrészeket Biron lába elé, a földre.

Biron lenézett rájuk.

– Mit tudnak ezek bizonyítani?

– Semmit – állt föl Jonti. – Most pedig ezt nézze meg jól.

A kezén kifehéredtek az ízületek, úgy szorította a sugárpisztolyt. A hangjából eltűnt a kimért hidegség.

– Elegem van magából – sziszegte. – De már nem kell sokáig elviselnem ezt az érzést.

– Elrejtett egy sugárpisztolyt a bőröndben az alkatrészek között? – kérdezte fagyos hangon Biron.

– Azt hitte, nem tennék ilyet? Őszintén mondja, hogy azzal a tudattal jött ide, hogy a puszta kezemmel fogom ledobni a szikláról, mint valami rakodómunkás vagy szénbányász? Én a Lingane országfelelőse vagyok!

Az arca meg-megrándult, bal kezével kurta, parancsoló mozdulattal mutatott maga elé.

– Elegem van a widemosi gazdák álszent és ostoba idealizmusából! Indulás! – fogta suttogóra a hangját. – A szikla felé. – És lépett egyet előre.

Biron fölemelte a kezét, s tekintetével a fegyveren hátralépett.

– Tehát maga ölte meg az apámat.

– Igen, én öltem meg az apját! – felelte az országfelelős. – Azért mondom el, hogy élete utolsó pillanataiban megtudja: ugyanaz az ember, aki gondoskodott róla, hogy az apját az őrlőkamra darabokra tépje, gondoskodni fog arról is, hogy maga kövesse őt, és utána övé lesz a Hinriad-lány s mindaz, ami vele együtt jár! Gondolja csak végig! Erre még adok külön egy percet! De addig is tartsa nyugodtan a kezét, különben agyonlövöm, megkockáztatva ezzel azt, hogy az embereim kérdezni mernek valamit.

Olyan volt, mintha megrepedt volna rajta egy kemény páncél, amely alatt nincs más, mint égő szenvedély.

– Tehát ahogy mondtam, már korábban is meg akart ölni.

– Igen. Minden sejtése helytálló volt. Segít ez most magán? Indulás vissza!

– Nem – mondta Biron, és leengedte a kezét: – Ha le akar lőni, lőjön le.

– Azt hiszi, nem merem megtenni?

– Kértem már, hogy lőjön.

– Lövök is!

Az országfelelős egy méter távolságból célba vette Biron fejét, és meghúzta a ravaszt.

19 - Vereség!

Tedor Rizzett óvatosan megkerülte a kis fennsíkot. Még nem akarta fölfedni magát, de nehéz volt rejtve maradni a csupa szikla világon. Nagyobb biztonságban érezte magát a szétdobált, kristályos kőtömbök között. Olykor megállt, és megtörölte az arcát szivacsos kesztyűje puha hátával. Csalóka volt ez a száraz hideg.

Már látta őket két, V alakban összetalálkozó gránitoszlop mögül. Letámasztotta a fegyverét a villás elágazásba. Érezte a háta mögül sütő nap kellemes melegét, és elégedetten nyugtázta, hogy még ha errefelé néznének is, a szemükbe sütő naptól őt nem látnák.

A hangjukat tisztán hallotta. Elmosolyodott, a rádiós közvetítésben nincs hiba. Minden a terv szerint megy. Az ő jelenléte persze nem volt tervbe véve, de így még jobb is lesz. A tervben vakon meg lehetett bízni, és végtére is az áldozat nem bolond. Mindamellett hozhatja úgy a szükség, hogy az ő fegyverének kell dűlőre vinnie a dolgot.

Várt. Mozdulatlanul figyelte, amint az országfelelős felemeli a fegyverét, Biron pedig rezzenetlenül áll előtte.

Artemisia nem látta, hogy a fegyver fölemelkedik. Nem látta a két alakot a sima szikla-fennsíkon. Öt perce vette észre Rizzettet, amint egy pillanatra kirajzolódott alakja az égbolton, és azóta szüntelen a nyomában volt.

Ez az ember valahogy túl gyorsan ment. A lány szeme előtt a dolgok összemosódtak és hullámot vetettek, és kétszer is arra eszmélt föl, hogy a földön fekszik. Nem is emlékezett rá, hogy mikor esett el. Amikor másodszorra is föltápászkodott, az egyik csuklójából, ahol fölsérthette valami éles tárgy, vér szivárgott.

Rizzett azóta messze járt, és neki utol kellett érnie. Amikor a férfi eltűnt a csillogó kőerdőben, a lány kétségbeesetten felzokogott. A végsőkig kimerült állapotban egy sziklának dőlt. Észre sem vette, milyen gyönyörű rózsaszín, milyen üvegszerűen sima a felszíne, s hogy minden bizonnyal egy ősrégi vulkáni kor emlékeként áll itt ez a sziklatömb.

Teljesen lefoglalta a mindjobban elhatalmasodó fulladásos érzéssel való kínlódás.

Azután meglátta a férfit: háttal állt neki, a hatalmas, villa alakú képződmény mellett. A lány maga elé tartotta az idegkorbácsot, s neki-nekilódulva futni kezdett a kemény talajon. Fegyvere csövét a célra állítva erősen összpontosított, s a célzással egy időben fölkészült.

Nem, nem lesz rá ideje.

El kell vonnia a figyelmét.

– Rizzett! – kiáltotta: – Rizzett, ne lőjön!

Megint elbotlott. A nap kihunyt, de az öntudatból maradt még valamicske. Halványan pislákoló fényénél érezte, hogy a föld hatalmasat lök rajta. Még oda tudta szorítani az ujját a korbács elsütőgombjára, pedig tudta, hogy jócskán kívül van a lőtávolon, és már nem is tud pontosan célozni.

Érezte, hogy karok emelik. Próbált látni, de nem nyílt ki a szemhéja.

– Biron? – suttogta elhalóan.

Egymásba mosódó nyers szavakat hallott – Rizzett hangján. Mondani akart még valamit, de már föl is adta. Kudarcot vallott! Minden sötétbe borult.

Az országfelelős mozdulatlanul várt – akár tízig is el lehetett volna számolni lassan. Biron hasonlóképpen merev testtel nézett szembe a fegyver csövével, amely az imént célba vette őt, és amelyet elsütöttek. Míg nézte, a puskacső lassan megindult lefelé.

– Úgy látszik, nincs üzemképes állapotban – jegyezte meg a fiú. – Vizsgálja meg.

Az országfelelős vértelen arca hol Biron, hol meg a fegyver felé fordult. Az imént egy méter távolságból rálőtt. Vége kellene lennie az egésznek. A mindent lebénító dermedtség hirtelen lehullott róla, s akkor egy gyors mozdulattal szétkapta a fegyvert.

Nem volt benne energiakapszula. Ott, ahol lennie kellett volna, csak egy haszontalan, üres mélyedés ásított. Az országfelelős vinnyogott dühében, és félrehajította az ócska fémdarabot. Az újra meg újra megpördült a levegőben, s végül halk csendüléssel a sziklafalnak vágódott.

– Akkor legyen párharc! – kiáltotta Biron nekitüzesedő hangon. Az országfelelős némán hátralépett.

Biron lassan előrelépett.

– Sokféle módszerrel meg tudnám ölni – mondta –, de egyik sem elégítene ki. Ha lelőném, az életét a halálától csak a másodperc egy kicsiny töredéke választaná el. Jóformán észre sem venné, hogy meghalt. Rossz megoldás! Kielégítőbbnek érzem, ha az emberi izomerő valamivel lassúbb módszerét alkalmazom.

Kemény izmai megfeszültek, de a támadásra már nem maradt idő. Egy halálra rémült vékony, magas hang megállította őket.

– Rizzett! Rizzett, ne lőjön!

Biron még idejében pördült meg, hogy észlelje a mozgást a tőlük száz méterre lévő sziklák mögött, s tekintetével elkapja a fémen megcsillanó napfényt. Ekkor egy emberi test súlyát érezte a hátára zuhanni. Megroskadt, és térdre esett.

Az országfelelős pontosan érkező térde keményen Biron derekába vágott, ökle lesújtott a tarkójára. A fiú lélegzete hörögve szakadt ki a torkából.

Biron elhessegette a gyülekező sötétséget, s nagy nehezen sikerült oldalt fordulnia. Az országfelelős kiszabadította magát, s míg fölugorva megtámasztotta a lábát a földön, Biron elterült hanyatt.

Épp csak annyi ideje maradt, hogy a lábát maga elé kapja, és a másik már újra rávetette magát. Aztán megint elugrott. Már talpon voltak mindketten, arcukra ráfagyott a jéggé vált lehelet.

Lassan köröztek egymás körül. Biron félrelökte a szén-dioxidos hengert. Az országfelelős hasonlóképpen kicsatolta a magáét, egy pillanatra megtartotta a fémszövésű szíjon, majd hátralódította.

Biron addigra már ismét talpon volt, s még mielőtt ellenfele visszanyerhette volna az egyensúlyát, rávetette magát. Hatalmas marka rászorult az országfelelős csuklójára, másik kezével pedig belevágott az arcába. Míg az összerogyott, ő hátralépett.

– Álljon föl – szólt azután. – Még sok hasonlót tartogatok magának. Nem sietős.

Az országfelelős kesztyűs kezével megérintette az arcát, s undorral nézte a kesztyűn szétkenődött vért. Eltorzult arccal, villámgyors mozdulattal nyúlt a félrelökött fémhenger után. Biron keményen rátaposott a kezére. Az országfelelős felüvöltött fájdalmában.

– Túl közel került a sziklapárkányhoz, Jonti – figyelmeztette Biron. – Ne nyúlkáljon arrafelé. Álljon föl. Most majd a másik irányba terelem.

– Várjon! – harsant ekkor Rizzett hangja.

– Lője le ezt az embert, Rizzett! – rikoltotta az országfelelős. – Lője le azonnal! Előbb lője el a karját, majd a lábát, és aztán itt hagyjuk.

Rizzett lassan a vállához emelte a fegyverét.

– Ki a felelős azért, hogy nem volt megtöltve a fegyvere, Jonti? – kérdezte Biron.

– Mi van? – nézett rá értetlenül a másik.

– Nem én piszkáltam a fegyveréhez, Jonti. Hát akkor ki? Ki az, aki épp most fegyvert fog magára? Nem rám, Jonti, hanem magára!

Az országfelelős Rizzett felé fordult, és elordította magát:

– Áruló!

– Nem én, sir – felelte halkan Rizzett. – Az az áruló, aki a halálba küldte a barátunkat, a widemosi gazdát!

– Nem én tettem! – tajtékzott az országfelelős. – Ha azt mondta, hogy én tettem, hazudott.

– Maga mondta el nekünk. Azonkívül, hogy kiürítettem a fegyverét, még a kommunikátora kapcsolóját is rövidre zártam, így minden szavát, amit ma kiejtett a száján, velem együtt a legénység minden tagja hallotta. Most mindnyájan megtudtuk, hogy kicsoda ön.

– Én vagyok az országfelelős.

– Egyszersmind a ma élő árulók közül a legnagyobb.

Az országfelelős némán, de annál dühösebben nézett egyikről a másikra, s ők szintén haragvó tekintettel néztek vissza rá. Akkor Jonti egyetlen mozdulattal talpra szökkent, s tépett önuralma maradékát puszta idegmunkájával sikerült megtartania.

– És mit számítana az, ha mindez igaz volna is? – kérdezte szinte hűvös nyugalommal. – Nem tehetnek mást, tudomásul kell venniük a dolgokat úgy, ahogy vannak. Már csak egy bolygó maradt a csillagköd belsejében, csak az lehet a lázadó világ, és rajtam kívül más nem ismeri a koordinátáit.

Sikerült megőriznie a méltóságát. Egyik keze haszontalanul lógott törött csuklóján, felső ajka furán feldagadt, az arcán szétkenődött a vér, de sugárzott róla a kormányzásra született ember felsőbbségi tudata.

– Majd elárulja nekünk – mondta Biron.

– Ne áltassa magát azzal, hogy bármilyen körülmények között is megteszem. Már mondtam magának, hogy csillagonként átlagosan hetven köbfényévvel lehet számolni. Ha nélkülem, vaktában indulnak el, az esélyük kétszázötvenkvadrillló az egyhez, hogy egymilliárd mérföldes körzeten belül elmennek bármelyik csillag mellett. Bármelyik csillag mellett!

Valami bekattant Biron agyában.

– Vigye vissza a Könyörtelenhez! – mondta.

– Lady Artemisia... – szólt halkan Rizzett.

– Szóval ő volt! – vágott a szavába Biron. – Hol van?

– Minden rendben. Biztonságban van. Szén-dioxid-henger nélkül jött ki, így azután ahogy a szén-dioxid kiürült a véréből, úgy lassult le a légzése. Futni próbált, s mivel nem érzékelte, hogy akarattal kell mélyeket lélegeznie, elájult.

Biron összehúzta a szemöldökét.

– Miért kellett neki egyáltalán beavatkoznia a maga dolgába? Meg akart győződni róla, hogy a barátját nem éri bántódás?

– Igen, ezt akarta! – felelte Rizzett. – Csak éppen azt hitte, hogy én az országfelelős embere vagyok, és magát akarom lelőni. Most visszaviszem ezt a patkányt, és aztán, Biron...

– Igen?

– Amilyen gyorsan csak tud, jöjjön maga is. Az országfelelős továbbra is ő, és lehet, hogy beszélnie kell majd a legénységgel. Nehéz megszegni az engedelmességet, ha azt egy életen át megszokta az ember... A lady ott van, a szikla mögött. Menjen oda hozzá, mielőtt halálra fagy. Nem fog elmenni onnan.

A lány arca szinte teljesen eltűnt a csuklyában, testét formátlanná tették az űr-ruhabélés vastag rétegei, a fiú léptei mégis felgyorsultak, ahogy közeledett hozzá.

– Hogy vagy?

– Köszönöm, jobban – felelte a lány. – Bocsáss meg, ha bajt okoztam.

Csak álltak, és nézték egymást, s valahogy mindkettőjüknek elfogyott a szava. Azután Biron szólalt meg:

– Tudom, hogy az időt nem fordíthatjuk vissza, nem tehetünk megtörtént dolgokat meg nem történtté, kimondott szavakat ki nem mondottá. De szeretném, ha legalább megértenéd.

– Miért hangsúlyozod ennyire a megértést? – villant egyet a lány szeme. – Már hetek óta mást sem teszek, mint megértek. Megint az apámról akarsz nekem beszélni?

– Nem. Én tudtam, hogy az apád ártatlan. Szinte kezdettől fogva gyanakodtam az országfelelősre, de biztosat kellett tudnom. Csak úgy bizonyíthattam be, Arta, ha vallomásra kényszerítem. Úgy gondoltam, ennek érdekében bele kell vinnem abba a csapdába, hogy megpróbáljon megölni engem, márpedig erre csak egy mód kínálkozott.

Nyomorultul érezte magát, de folytatta:

– Hitvány dolog volt. Majdnem olyan hitvány, mint amit ő tett az apámmal. Nem is remélem, hogy megbocsátasz nekem.

– Nem értelek – mondta a lány.

– Tudtam, hogy kellesz neki, Arta. Politikai szempontból szüksége volt rád. A Hinriad név jobban szolgálná a céljait, mint a Widemos név. Ezért ha egyszer téged meg tud szerezni, rám többé nem lesz szüksége. Szándékosan erőltettelek rá, Arta. Amit tettem, abban a reményben tettem, hogy hozzá fogsz fordulni segítségért. Amikor ez bekövetkezett, azt hitte, már meg is szabadulhat tőlem; ekkor állítottuk fel a csapdát, Rizzett meg én.

– És te mindeközben szerettél engem?

– Nem tudod elhinni, Arta? – kérdezte Biron.

– De az apád emlékéért meg a családod becsületéért természetesen hajlandó voltál feláldozni a szerelmedet. Hogy is szól az a régi mondás? Szerettél volna csak félannyira, és inkább jobban tiszteltél volna!

– Kérlek, Arta – mondta teljesen összetörve Biron. – Nem büszkélkedem azzal, amit tettem, de képtelen voltam kigondolni mást!

– Elmondhattad volna, mit tervezel, tettél volna inkább szövetségeseddé, mint eszközöddé.

– Ez nem a te harcod volt. Így ha kudarcot vallok... ami még most is előfordulhat, te kimaradhattál volna belőle. Ha az országfelelős megöl, de te akkor már nem állsz az én oldalamon, neked kevésbé fájt volna. Akár feleségül is mehettél volna hozzá, és boldog is lehettél volna...

– Mivel győztél, talán most az ő vesztesége fáj nekem.

– De nem fáj.

– Honnan tudod?

– Legalább próbáld megérteni az indítékaimat! – kiáltotta kétségbeesve Biron. – Elismerem, hogy bolond voltam, vétkesen bolond, de nem tudod megérteni? Nem próbálnád meg, hogy legalább ne gyűlölj?

– Megpróbáltam kiszeretni belőled, és ahogy látod, nem sikerült – felelte halkan a lány.

– Ezek szerint megbocsátasz.

– Miért? Mert megértem? Nem! Ha csak egyszerű megértésről volna szó, ha csak be kellene látnom az indítékaidat, akkor a világ minden kincséért sem bocsátanék meg neked azért, amit tettél. Ha csak erről lenne szó, és nem többről. Hogyan kérhetnélek meg rá, hogy gyere vissza hozzám, ha nem bocsátok meg neked?

De akkor már ott volt Biron karjában, s a hidegtől kihűlt ajka a fiú szájához közelített. Dupla réteg vastag ruha választotta el őket, a fiú kesztyűs keze nem érezte a testet, amelyet ölelt, de a szájával végig tudta simogatni a lány fehér, sima arcát.

Végül aggódó hangon megszólalt:

– Lassan lemegy a nap. Hűvösödik.

– Érdekes – felelte halkan a lány –, én meg mintha egyre melegebbet éreznék. Együtt mentek vissza a hajóhoz.

Biron most olyan magától értetődő bizalommal nézett szembe velük, amilyet talán még soha nem is érzett. A lingane-i hajó nagy volt, legénysége ötven főből állt. Most mind ott ültek vele szemben. Ötven arc! Ötven lingane-i arca, akik születésüktől fogva az országfelelősnek való feltétlen engedelmességben nevelkedtek.

Voltak, akiket Rizzett meggyőzött, másokat az győzött meg, amit az országfelelős mondott aznap Bironnak, és amit ők kihallgattak. De hányan voltak még a bizonytalanok vagy akár kifejezetten ellenségesek?

Biron szaval mindeddig nem sok eredményt hoztak.

– És ti miért harcoltok, emberek? – kérdezte előrehajolva, valamivel bizalmasabb hangot megütve. – Miért kockáztatjátok az életeteket? Szerintem egy szabad galaxisért. Egy olyan galaxisért, amelyben minden világ eldöntheti, mi a legjobb neki, amelyben mindenki a maga javára gazdagodhat, ahol senki senkinek nem lesz sem rabszolgája, sem gazdája. Igazam van?

Halk mormolás hallatszott, amely lehetett akár helyeslés is, de hiányzott belőle a lelkesedés.

– És miért harcol az országfelelős? – folytatta Biron. – Önmagáért. Ő a Lingane országfelelőse. Ha győz, a Csillagköd-királyságok országfelelőse lesz. Nem kánotok lesz, hanem országfelelősötök. Mi haszna lesz ennek? Érdemes ezért meghalni?

– Közülünk való lesz, nem pedig mocskos tirann! – kiáltotta be valaki a hallgatóságból.

– Az országfelelős a lázadó világot kereste, hogy fölajánlja neki a szolgálatait! – kiáltotta másvalaki. – Nagyravágyás ez?

– Legyen az ember komolyabb dolgokban nagyravágyó, ezt akarod mondani? – vágott vissza enyhe gúnnyal Biron. – De hiszen ő egy egész szervezettel a háta mögött érkezne meg a lázadó világra. Fölajánlhatná nekik az egész Lingane-t, de még arra is számított, hogy fölajánlhatná a Hinriadokkal kötött szövetség presztízsét. És a végén – ebben már egész biztos volt – meg fogja kaparintani a lázadó világot, amellyel azután azt tesz, amit akar. Igen, ez már igazi nagyravágyás.

– És amikor a mozgalom biztonsága összeütközött az ő személyes terveivel, vajon habozott-e, hogy a saját törekvései miatt a ti életeteket tegye kockára? Az apám veszélyt jelentett a számára. Az apám becsületes volt, barátja a szabadságnak. Csakhogy túl népszerű volt, ezért elárulták. Ezzel az árulással az országfelelős tönkretehette volna az egész ügyet s vele benneteket is. Melyikőtök érezheti magát biztonságban olyan ember vezetése alatt, aki bármikor meg fog egyezni a tirannokkal, ha az felel meg a céljainak? Lehet-e biztonságban az, aki egy gyáva árulót szolgál?

– Jobb – súgta Rizzett. – Ezt folytassa. Adjon neki!

– Az országfelelős tudja, hol van a lázadó világ – kiáltotta ugyanaz a hang a hátsó sorok valamelyikéből. – Hát maga tudja-e?

– Erről majd később. Most inkább azon gondolkozzatok, hogy az országfelelős uralkodása alatt mindnyájan a teljes romlás felé tartottunk, de van még idő, hogy megmentsük magunkat, ha tőle megszabadulva jobb, tisztább útra térünk, hogy még most is kimenthetjük magunkat a vereség állapotából...

– Csak a vereség van, kedves fiatal barátom – szakította félbe egy halk hang. Biron rémülten fordult oda.

Az ötven ember nagy hangzavar közepette felugrált, és egy pillanatig úgy látszott, mintha megindulnának előre – de fegyvertelenek voltak, erről Rizzett gondoskodott. És ekkor tirann testőrök nyomultak be minden ajtón, fegyvereiket készenlétben tartva.

És maga Simok Aratap, két kezében egy-egy sugárpisztollyal, megállt Biron és Rizzett mögött.

20 - Hol?

Simok Aratap gondosan és külön-külön mérlegelte, ki ez a négy ember itt, vele szemben, és valamiféle izgalom kezdett éledezni benne. Nagy játszma lesz. A minta szálai a befejezés felé kanyarogtak. Hálás volt, amiért Andros őrnagy már nincs vele, sőt még a tirann cirkálók is elmentek.

Itt maradt ő a zászlóshajójával és a legénységével. Elég is ennyi. Gyűlölt minden ormótlanságot.

– Hadd ismertessem meg önökkel a legfrissebb híreket, hölgyem és uraim – mondta nyájasan. – Az országfelelős hajója, Andros őrnagy vezetésével, fedélzetén egy zsákmányolt hajó legénységével, útban van a Tyrannra. Az országfelelős embereit bíróság elé állítják, és ha elítélik őket, akkor árulás miatt kapják meg a büntetésüket. Az összeesküvőkkel a szokott módon bánnak el. De mit csináljak önökkel?

Mellette ült Rhodiai Hinrik, a kínoktól, amiket ki kellett állnia, egészen eltorzult az arca.

– Vegye tekintetbe, hogy a lányom még fiatal – mondta. – Akaratán kívül vitték bele. Artemisia, mondd meg neki, hogy téged...

– A lányát – vágott közbe Aratap – valószínűleg elengedjük. Ő, ha jól tudom, egy előkelő tirann nemesember házastársául van kiszemelve. Erről nyilvánvalóan nem lehet megfeledkezni.

– Feleségül megyek hozzá, ha a többieket elengedik – szólt Artemisia.

Biron félig fölemelkedett ültében, de Aratap intett neki, hogy üljön nyugodtan.

– De kérem, lady – mondta mosolyogva a királyi biztos. – Ha velem lehet is alkudozni, mégsem én vagyok a kán, csupán az egyik szolgája. Ennélfogva minden alkut, amit megkötök, otthon még el kell fogadtatnom. Mi az tehát, amit kínál?

– A beleegyezésemet a házasságba.

– Ezt nem önnek kell felajánlania. Az édesapja már beleegyezett, és ez elég. Van valami egyebe is?

Aratap ki akarta fárasztani őket, hogy így törje le az ellenállásukat. Az a tény, hogy nem élvezte a szerepét, nem akadályozta meg abban, hogy hatékonyan betöltse. Várható például, hogy a lány e pillanatban könnyekben tör ki – ez üdvös hatással lenne a fiatalemberre. Nyilván egymásba szerettek. Kíváncsi lett volna, hogy az öreg Pohang ilyen körülmények között is elvenné-e. Talán igen. Az üzlet még így is megérné az öregnek. Egy percre átfutott rajta, hogy a lány nagyon szép.

És lám, nem is vesztette el az önuralmát. Nem omlott össze. Remek, gondolta Aratap. Az akarata is erős. Még a végén Pohangnak nem lesz öröme a vételben.

– Védelmébe óhajtja venni az unokafivérét is? – fordult Hinrikhez. Hinrik ajka némán mozgott.

– Engem senki ne vegyen védelmébe! – kiáltotta Gillbret. – Egy tiranntól sem akarok semmit! Csak rajta! Adja ki a parancsot, és lőjenek agyon!

– Ön hisztériás jelenetet rendez – mondta Aratap. – Tudja, hogy bírósági tárgyalás nélkül nem adhatok parancsot a lelövésére.

– Ő az unokatestvérem – suttogta Hinrik.

– Ezt is tekintetbe fogják venni. A nemességüknek azonban meg kell tanulnia, hogy ne becsülje túl a saját értékét. Kíváncsi lennék, az unokafivére megtanulta-e már ezt a leckét.

Megvolt elégedve Gillbret reakciójával. Ez az ember legalább komolyan meg akart halni. Túl sok keserű csalódás érte az életben. Akkor életben kell hagyni: ez önmagában elég lesz, hogy megtörje.

Rizzett előtt elgondolkodva megállt. Az országfelelős egyik embere. A gondolatra enyhe zavart érzett. A vadászat kezdetén vaslogikájával utasította el az országfelelőst. Nos, tévedni olykor nagyon egészséges dolog. Egyensúlyban tartja az önbizalmat azzal, hogy kizárja a dölyfösséget.

– Maga az a bolond, aki egy árulót szolgált – mondta. – Jobban járt volna velünk.

Rizzett elvörösödött.

– Ha volt is valaha katonai becsülete – folytatta Aratap –, félek, hogy most valóban elvesztette. Nem lévén nemesember, a maga esetében államérdekek nem fognak szerepet játszani. A tárgyalása nyilvános lesz, mindenki meg fogja tudni, hogy eszköz volt egy eszköz kezében. Nagyon rossz kilátások.

– De, gondolom, ön alkut fog kínálni nekem – szólt Rizzett.

– Alkut?

– Legyek például a kán tanúja? Ön csak egy hajórakomány lázadót fogott el. Nem akarja megismerni a lázadás gépezetének többi részét?

Aratap könnyedén megrázta a fejét.

– Nem. Az országfelelős a miénk. Ő elég lesz információforrásnak. De még ha nem lenne is az, csak háborút kéne indítanunk a Lingane-on – biztos, hogy utána nem sok maradna a lázadásból. Efféle alkura ne számítson hát.

És ezzel megérkezett a fiatalemberhez. Aratap azért hagyta őt utoljára, mert ő volt közöttük a legokosabb. De fiatal volt, és a fiatalok többnyire veszélytelenek. Hiányzik belőlük a türelem.

Elsőnek Biron szólalt meg:

– Hogy jött utánunk? Ő együttműködött magával?

– Az országfelelős? Ebben az esetben nem. Ő, szegény, nyilván megpróbált mindkét oldalra játszani, olyan sikerrel, ahogy a gyakorlatlanok szokták.

– A tirannoknak van egy találmánya, amely követni tudja a hajókat a hipertéren át – vágott közbe Hinrik oda nem illő, gyerekes buzgósággal.

– Lekötelezne, kegyelmes uram, ha tartózkodna a közbeszólásoktól – fordult oda nagy hirtelen Aratap, mire Hinrik összerándult.

Nem mintha számított volna. E négy ember egyike sem jelent a jövőben veszélyt, de azért nem óhajtotta a fiatalemberben meglévő bizonytalanságokat akár eggyel is csökkenteni.

– Nézze: vagy a tényekről beszéljünk, vagy semmiről – mondta Biron. – Nem azért tartott itt bennünket, mert szeret. Miért nem vagyunk mi is, a többiekkel együtt, úton a Tyrann felé? Mert maga nem tudja, hogyan kellene eltenni minket láb alól: két Hinriadot, egy Widemost és a lingane-i flotta egyik ismert tisztjét. Az ötödik pedig, a maguk gyáva és áruló kedvence, jelenleg is a Lingane országfelelőse. Egyikőnket sem ölhet meg, ha nem akar botrányt a királyságokban a Tyrann-tól a csillagköd pereméig. Meg kell próbálnia alkut kötni velünk, mert egyszerűen nem tehet mást.

– Nem mind tévedés az, amit mond – válaszolta Aratap. – Én a következő vázlatos képet tudom nyújtani önöknek. Követtük a hajójukat, mindegy, hogyan. Most talán figyelmen kívül hagyhatjuk az igazgató túlontúl gazdag képzeletének termékét. Három csillag közelében megálltak, de egy bolygón sem szálltak le. Elérkeztek egy negyedikhez, és találtak egy bolygót, amelyikre leszálltak; ott mi is ezt tettük, majd figyeltünk, vártunk. Arra gondoltunk, lehet itt valami, ami megéri a várakozást, és igazunk lett. Ön összeveszett az országfelelőssel, és mindketten szétkürtölték rádión a dolgot. Tudom, önök intézték így, a saját céljaiknak megfelelően, de megfelelt a mi céljainknak is. Kihallgattuk önöket... Az országfelelős közölte, hogy már csak egy bolygó maradt a csillagködben, és csakis az lehet a lázadó világ. Látják, ez már érdekes. Lázadó világ. Erre már bennem is felébredt a kíváncsiság. Hol lehet az ötödik, egyben utolsó bolygó?

Hagyta, hadd terebélyesedjen el a csönd. Leült, és szenvtelen arccal nézte őket – egyiket a másik után.

– Nincs lázadó világ – mondta Biron.

– Nem kerestek semmit?

– Nem kerestünk semmit.

– Kezd nevetségesen viselkedni.

Biron fásultan vállat vont.

– Maga teszi magát nevetségessé, ha többet vár el egy választól.

– Figyelje meg, hogy ez a lázadó világ csak a nyolckarú polip közepe lehet. Ha életben hagyom önöket, csak azért teszem, mert az egyetlen célom az, hogy megtaláljam. Valamit mindnyájan meg akarnak szerezni. Lady, fölmenthetném a házasság alól. Lord Gillbret, felszerelhetnék önnek egy laboratóriumot, ahol zavartalanul dolgozhatna. Igen, többet tudunk önről, mint gondolná. – Aratap sietősen elfordult. A másik ember arca görcsösen rángatózott; még elsírja magát, és az kellemetlen lenne. – Rizzett ezredes, ön megmenekülne a katonai törvényszék és a biztos elítéltetés szégyenétől, valamint az ezzel járó becsületvesztéstől. Ön, Biron Farrill, újból widemosi gazda lehetne. Az ön esetében még vissza is vonhatjuk az apja ellen hozott ítéletet.

– És visszaadnák az életét?

– És visszaadnánk a becsületét.

– Az ő becsülete éppen azokban a cselekedetekben van, amelyek az elítéléséhez és halálához vezettek. Önnek nem áll hatalmában ehhez bármit hozzáadni vagy ebből bármit elvenni – mondta Biron.

– Négyük közül valaki meg fogja nekem mondani, hol van a keresett világ – mondta Aratap. – Egyikük elő fogja venni a józan eszét. Akárki lesz is az, el fogja nyerni, amit ígértem. A többiek majd megházasodnak, börtönbe vonulnak, vagy megtörténik velük a legrosszabb – kivégeztetnek. Figyelmeztetem önöket, kegyetlen is tudok lenni, ha kényszerítenek rá.

Várt egy kicsit.

– Melyikük lesz az? Ha egyikük nem szól, majd szól a másik. Mindent elveszítenek, és én mégis megtudom, amit akartam.

– Nincs értelme – mondta Biron. – Olyan gondosan fölépítette, és mégsem megy vele semmire. Nincs lázadó világ.

– Az országfelelős azt mondja, van.

– Akkor neki tegye föl a kérdését.

Aratap összehúzta a szemöldökét. A fiatalember akkorát blöffölt, hogy az már túlment a józan ész határán.

– Inkább hajlok arra, hogy önök közül egyezzek meg valakivel – mondta.

– A múltban mégis az országfelelőssel egyezett meg. Tegye azt most is. Nincs eladható portékája, amit hajlandók lennénk megvenni. – Biron körülnézett. – Így van?

Artemisia közelebb húzódott hozzá, és a keze lassan a fiú könyökére kulcsolódott. Rizzett kurtán biccentett, Gillbret pedig szinte hangtalanul motyogta:

– Így van.

– Döntöttek – mondta Aratap, és ujját a megfelelő gombra tette.

Az országfelelős jobb csuklóját mozdulatlanságra kárhoztatta egy könnyű fémpánt, amelyet mágneses erő tartott meg szorosan a hasát körülvevő fémszalagon. Bal arca feldagadt, és a kék horzsolások között vörösen éktelenkedett egy szabálytalan, hamarjában beforrasztott sebhely. Ott állt előttük, s ama első, heves rántás óta, amellyel kiszabadította ép karját a mellette álló fegyveres testőr szorításából, meg sem mozdult.

– Mit akar?

– Egy perc, és elmondom – felelte Aratap. – Először is: szeretném, ha szemügyre venné a hallgatóságát. Nézze meg, kik vannak itt! Itt van például az a fiatalember, akinek eltervezte a halálát, s mégis ő lett az ön megnyomorítója, a tervei tönkretevője, noha ön országfelelős volt, ő pedig szökevény.

Nehéz volt megállapítani, vörös lett-e az országfelelős eltorzult arca. Annak nem volt jele, hogy egy izma is megrándult volna.

Aratap nem volt tekintettel rá, nyugodtan, már-már közönyösen folytatta:

– Ez itt Hinriad Gillbret, aki megmentette a fiatalember életét, és elhozta őt önhöz. Itt van Lady Artemisia, akinek, ha jól hallottam, a legelbűvölőbb modorában tette a szépet, és ő mégis elárulta önt ennek az ifjúnak a kedvéért. Íme, Rizzett ezredes, a legmegbízhatóbb katonája, aki végül szintén elárulta önt. Mivel tartozik ezeknek az embereknek, országfelelős?

– Mit akar? – kérdezte ismét Jonti.

– Információt. Ha megadja, megtarthatja a hatalmát, a korábbi egyezségeinket pedig az ön javára tartják majd be a kán udvarában. Máskülönben...

– Máskülönben?

– Máskülönben ezektől szerzem meg, akiket itt lát. Ők megmenekülnek, önt pedig kivégzik. Ezért kérdezem, tartozik-e nekik valamivel, hogy lehetőséget kellene adnia nekik az életük megmentésére a makacskodása által.

Az országfelelős arca fájdalmas mosolyra rándult.

– Az én bőrömre ne mentsék az életüket. Ők nem tudják, hol van az a világ, amit ön keres. Én tudom.

– Nem mondtam, miféle információt akarok megszerezni, országfelelős.

– Ön csak egy dolgot akarhat. – A hangja rekedt volt, szinte fölismer hetetlen. – Ha úgy döntök, hogy beszélek, akkor, azt mondja, megtarthatom az országomat.

– Természetesen szigorúbb felügyelet alatt – helyesbített udvariasan Aratap.

– Ha hisz neki, azzal csak árulást halmoz árulásra, és a végén megölik érte! – kiáltotta Rizzett.

Az őr előrelépett, de Biron megelőzte. Rávetette magát Rizzettre, s viaskodás közben hátralökdöste.

– Ne bolonduljon meg – morogta –, úgysem tehet semmit.

– Én nem bánom az országot, se magamat, Rizzett – mondta az országfelelős, majd Arataphoz fordult. – Ezeket megölik? Legalább ezt ígérje meg. – Falfehér arca egészen eltorzult, és ujjával Bironra bökött. – És mindenekelőtt ezt itt!

– Ha ezt az árat kéri, legyen.

– Ha én lehetnék a hóhéra, többet nem is kérnék öntől. Már az is elégtételnek számítana, ha az én ujjam lehetne a kivégzőgombon. De ha erre nincs is mód, legalább elmondom azt, amit ő nem mondana el önnek. Megadom a rót, a thétát és a phit parszekekben és radiánokban: 7352.43, 1.7836, 5.2112. Ez a három pont határozza meg annak a világnak a helyét a galaxisban. Most hát megkapta őket.

– Meg – felelte Aratap, és leírta a számokat.

– Áruló! Áruló! – lódult feléje Rizzett.

Biron, egyensúlyát veszítve, kiengedte a kezéből a lingane-it, és ettől fél térdre esett.

– Rizzett! – kiabálta, de hiába.

Rizzett elborult arccal tusakodott a testőrrel. Újabb testőrök rontottak be, de Rizzett addigra már megszerezte a sugárpisztolyt. Kézzel-lábbal viaskodva átverekedte magát a testek sokaságán. Addigra már Biron is csatlakozott a harchoz. Elkapta Rizzett torkát, s annál fogva húzta vissza.

– Áruló! – zihálta Rizzett, s mindenáron célba akarta venni az országfelelőst, aki kétségbeesetten próbált egérutat nyerni. Rizzett lőtt – csak ezután kapták ki a kezéből a fegyvert, s lökték hanyatt.

De akkorra már szétlőtte az országfelelős jobb vállát és fél mellkasát. Különös látványt nyújtott a mágneses tokból szabadon himbálózó alsókarja... a csukló és a könyök fekete csonkban végződött. Egy hosszú percig úgy látszott, mintha az országfelelős hunyorogna, míg a teste bolond módra egyensúlyban maradt – de azután elhomályosuló tekintettel összeesett, és égett teteme rongykupacként hevert a padlón.

Artemisia elfojtott zokogással fúrta arcát Biron mellére. Biron minden erejét összeszedve, remegését leküzdve vetett egy határozott pillantást apja gyilkosának a holttestére, majd elfordította róla a tekintetét. Hinrik a szoba egy távoli sarkában magában motyogott és kuncogott.

Csak Aratap őrizte meg a nyugalmát.

– Vigyék el a holttestet – mondta.

A testőrök engedelmeskedtek, majd lágy, meleg sugárral árasztották el percekre a padlót, hogy eltávolítsák róla a vért. Csak néhány apró, szenes folt maradt utána.

Fölsegítették Rizzettet, aki mindkét kezével leporolta magát, majd egy hirtelen mozdulattal Biron felé fordult.

– Hát maga meg mit csinált? Majdnem elvétettem a gazembert!

– Beleesett Aratap csapdájába, Rizzett – felelte fásultan Biron.

– Csapda? Megöltem a gazembert, nem?

– Épp ez volt a csapda. Tett neki egy szívességet.

Rizzett nem válaszolt, Aratap pedig nem avatkozott közbe. Elégedetten hallgatta a párbeszédet. A fiatalember agya kifogástalanul működik.

– Ha Aratap valóban kihallgatta a beszélgetésünket, ahogy állítja – magyarázta Biron –, akkor tudnia kellett, hogy amire kíváncsi, azt csak Jontitól tudhatja meg. Ezt maga Jonti hangsúlyozta, amikor a küzdelem után szembekerült velünk. Nyilvánvaló volt, hogy Aratap csak azért faggat bennünket, hogy összezavarjon, s ettől a kellő pillanatban értelmetlen cselekvésre ragadtassuk magunkat. Én felkészülten vártam azt az irracionális késztetést, amire ő számított – maga viszont nem.

– Pedig én azt hittem, hogy maga fogja végrehajtani – szólt közbe halkan Aratap.

– Én magát vettem volna célba – válaszolta Biron, és ismét Rizzetthez fordult.

– Hát nem érti? Ő nem akarta, hogy az országfelelős életben maradjon. A tirannok kígyók. Az információra szüksége volt, de fizetni nem akart érte – és a gyilkosságot sem kockáztathatta meg. Maga elvégezte helyette.

– Úgy van – mondta Aratap. – És az információt is megkaptam. Valahol ekkor megkondultak a harangok.

– Jó – mondta Rizzett –, de nemcsak neki, hanem magamnak is szívességet tettem.

– Nem olyan biztos – jegyezte meg a királyi biztos –, tudniillik fiatal barátunk nem ment el elég messzire az elemzésével. Mert itt egy újabb bűncselekmény történt. Amíg az egyetlen bűne a Tyrann elleni árulás volt, önt védhette egy kényes politikai egyensúly. Most azonban, hogy a Lingane országfelelősét meggyilkolta, önt bíróság elé állíthatják, elítélhetik, a lingane-i törvények alapján kivégezhetik – és a Tyrann-nak nem szükséges ebben részt vennie. Ez megfelel a...

De ekkor összeráncolta a szemöldökét, és félbeszakította magát. A harangkongásra felfigyelve az ajtóhoz lépett, és elhúzta a reteszt.

– Mi történik?

– Általános riadó, sir – tisztelgett egy katona. – A raktárrészlegben.

– Tűz?

– Még nem tudják, sir.

Hatalmas galaxis, gondolta magában Aratap, és visszalépett a szobába.

– Hol van Gillbret?

Ő vette észre elsőnek, hogy Gillbret eltűnt közülük.

– Meg fogjuk találni – adta meg nyomban a feleletet is magának.

A gépteremben találtak rá, ott kuporgott az óriási berendezések alatt, onnan vitték-vonszolták vissza a királyi biztos szobájába.

– Lord, egy hajón nem lehet elmenekülni – közölte vele szárazon Aratap. – Nem tette okosan, hogy megszólaltatta az általános riadót. A zűrzavar még ebben az esetben is csak korlátozott ideig állhat fenn. Ennyi legyen elég belőle – folytatta. – Megvan a cirkálónk, amit ellopott, Farrill, és megvan a sajátom. Felderítjük a lázadó világot. Mihelyt kiszámítottuk az ugrást, elindulunk a megboldogult országfelelős által említett pontok felé. Ez olyan kalandnak ígérkezik, amely ritkaságnak számít a mi kényelemhez szokott nemzedékünk életében.

Eszébe jutott az apja, aki osztagparancsnokként világok fölött aratott győzelmeket. Kifejezetten boldog volt, hogy Andros elment. A kaland egyedül az övé lesz.

Útjaik elváltak. Artemisiát az apja mellett helyezték el, Rizzettet és Biront pedig két ellentétes irányban vezették el. Gillbret üvöltve viaskodott:

– Nem hagyhatnak egyedül! Nem akarok egyedül maradni!

Aratap felsóhajtott. Milyen nagy embernek írják le a történelemkönyvek ennek az embernek a nagyapját! És milyen megalázó volt látni ezt a jelenetet.

– Vigyék a lordot valamelyikük után.

Gillbretet Biron után vezették el. Addig nem szóltak egymáshoz, míg le nem szállt a hajó "éjszakája", s a fények halvány bíborszínűre nem változtak. Épp annyi világosságot adtak csak, hogy az őrök a tévéképernyőkön szemmel tarthassák a hajót, de azért aludni is lehetett.

Gillbret azonban nem aludt.

– Biron – suttogta. – Biron.

– Mit akarsz? – neszelt föl kába félálmából Biron.

– Megcsináltam, Biron, most már minden rendben van.

– Próbálj aludni, Gil.

De Gillbret csak mondta tovább a magáét:

– De hát megcsináltam, Biron! Lehet, hogy Aratap okos, de én még nála is okosabb vagyok. Hát nem mulatságos? Ne félj, Biron, most már ne félj. Elintéztem.

És újra megrázta Biront, tele lázas izgalommal.

– Mi van veled? – ült föl a fiú.

– Semmi. Semmi. Minden rendben van. Megcsináltam.

És mosolygott. Szégyenlősen, mint egy kisgyerek, aki valami nagyon ügyes dolgot tett.

– Mit csináltál meg?

Biron ekkor már állt. A vállánál fogva megragadta a másikat, és őt is felráncigálta.

– Válaszolj már!

– A gépteremben találtak rám – jöttek ki akadozva, görcsösen a szavak Gillbret száján. – Azt hitték, csak elbújtam ott. Hát nem bújtam el. Azért szólaltattam meg az általános riadót a raktárban, mert pár percre egyedül akartam maradni. Csak pár percre. Rövidre zártam a hiperatommotorokat, Biron.

– Mi?

– Könnyű volt. Egy másodperc volt az egész. És nem fogják megtudni. Addig nem, amíg meg nem kísérelik az ugrást, akkor pedig az összes üzemanyag egyetlen láncreakcióban átalakul energiává, a hajó meg – velünk, Aratappal és a lázadó világról szerzett minden tudásunkkal együtt – egy kicsiny párafelhővé.

Biron tágra meresztett szemmel lépett hátra.

– Ezt tetted?

– Ezt.

Gillbret a kezébe temette az arcát, s lassan himbálta magát ide-oda.

– Meghalunk, Biron. Nem félek a haláltól, csak ne legyek egyedül. Csak ne legyek egyedül. Legyen valaki mellettem. Boldog vagyok, hogy épp te leszel az. Azt akarom, hogy amikor meghalok, legyen mellettem valaki. De olyan gyorsan fog történni, hogy nem is fog fájni. Nem bizony! Nem fog fájni. De nem ám!

– Te bolond vagy! Őrült vagy! – kiabálta Biron. – Hiszen még megnyerhettük volna! De így!

Gillbret azonban nem hallotta. A füle megtelt a saját nyöszörgésével. Biron nem tehetett mást, az ajtóhoz rohant.

– Őr! – üvöltötte. – Őr!

Órák vagy már csak percek vannak hátra?

21 - Itt?

A katona csattogó talppal rohant végig a folyosón. A hangja barátságtalan és éles volt:

– Menjen vissza!

Ott álltak egymással szemben. Itt, az alsó szinten ajtó nélküli, cellaszerű szobák sorakoztak, melyeket erőtér választott el a folyosótól, Biron ki tudta tapintani a kezével. Az erőtérben még némi rugalmasság is volt, de ez nem változtatta meg acélkeménységét.

Biron érezte, hogy bizsereg tőle a keze, s azt is tudta, hogy bár a szilárd testek nem juthatnak át rajta, az idegkorbács energiasugara előtt olyan átlátszóvá válna, mint az űr. Márpedig az őr kezében ott volt a korbács.

– Találkoznom kell Aratap királyi biztossal – mondta Biron.

– Miért csap ekkora lármát? – Az őr nem volt épp a legjobb kedvében. Az éjszakai őrködés nem tartozott a népszerű feladatok közé, ráadásul vesztésre állt a kártyában. – Majd megemlítem neki, ha felgyújtják a villanyokat.

– A dolog nem várhat – mondta kétségbeesetten Biron. – Fontos!

– Várnia kell. Visszamegy, vagy szeretné megkóstolni a korbácsot?

– Nézze – próbálta győzködni a katonát Biron –, itt együtt vagyok Hinriad Gillbrettel. Ez az ember beteg. Lehet, hogy meghal. Ha egy Hinriad meghal egy tirann hajón, mert maga nem engedi, hogy szót váltsak a hatalom képviselőjével, akkor maga nagyon kínos helyzetbe fog kerülni.

– Mi a baja?

– Nem tudom. Intézkedik most rögtön, vagy már megunta az életét?

Az őr morgott valamit, és elment.

Biron addig nézett utána, míg az őr alakja el nem tűnt a homályos-vörös fényben. Hegyezte a fülét, nem gyorsul-e fel a motorok lüktetése az ugrás előtti csúcspontra, de semmit sem hallott.

Gillbrethez ment, s a haját megragadva, szelíden hátrahajtotta, a fejét. Az eltorzult arcból rábámuló tekintet értelmet nem, csak félelmet sugárzott.

– Kicsoda maga?

– Én vagyok... Biron. Hogy érzed magad?

Időbe telt, míg a szavai célhoz értek. Gillbret bambán ismételgette:

– Biron, Biron...

Azután egyszer csak megelevenedett.

– Biron! Ez már az ugrás? A halál nem fáj, Biron.

A fiú visszaejtette a fejét. Nincs értelme, hogy haragudjon rá. Ahhoz képest, amit tudott, vagy hitte, hogy tud, nagy tettet hajtott végre. Annál is inkább, mert lám, összeomlott tőle.

De a keserű csalódás csak nem hagyta nyugton. Miért nem engedik, hogy beszéljen Aratappal? Miért nem engedik ki? Azon vette észre magát, hogy az egyik falon dörömböl. Csak volna itt ajtó, biztosan betörné – a rácsot is szétfeszíthetné vagy kirángathatná a foglalatából.

De erőtér volt, s abban semmi nem tehetett kárt. Újból elüvöltötte magát.

És megint lépteket hallott. A nyitott és mégsem nyitott ajtóhoz rohant, de nem látott ki a folyosóra. Várt.

Megint az őr volt az.

– Lépjen hátrébb az erőtértől! – förmedt rá. – Lépjen hátra, és közben tegye maga elé mindkét kezét. – Egy tiszt is volt vele.

Biron hátrébb vonult. A másik rezzenéstelenül tartotta rá az idegkorbácsát.

– Az az ember, akit hozott, nem Aratap – mondta Biron. – Én a királyi biztossal akarok beszélni.

– Ha Hinriad Gillbret beteg, akkor ne a biztossal akarjon beszélni – felelte a tiszt. – Akkor hívjon orvost.

Halványkék szikra jelezte, hogy az erőtér megszűnt. A tiszt belépett, és Biron meglátta az egyenruháján az orvosi jelzést. Az orvos elé lépett.

– Rendben van. Most pedig figyeljen rám. Ennek a hajónak nem szabad ugrania. A királyi biztos az egyetlen, aki kiadhat ilyen értelmű parancsot, nekem tehát vele kell beszélnem. Megértette? Maga tiszt. Maga felébresztheti.

A doktor kinyújtotta a karját, hogy félretolja az útból, de Biron ellökte a kart. A tiszt éles hangon felkiáltott, és hívta az őrt.

– Őr! Vigye ki innen ezt az embert!

Amikor az őr előrelépett, Biron villámgyorsan lehajolt. Ököllel estek egymásnak, azután Biron vállon, majd két csuklóján megragadta az őrt, aki mindenáron végig akart húzni rajta a korbácsával.

Egy pillanatra egymásnak feszülve mindketten megmerevedtek, de akkor Biron a szeme sarkából valami mozgást észlelt. Az orvos futott el mellettük, hogy megszólaltassa a vészcsengőt.

Biron azzal a kezével, amelyik nem a korbácsot tartó kéz csuklóját fogta, kinyúlt, és megragadta a tiszt bokáját. Az őrnek majdnem sikerült kiszabadítania magát, miközben a tiszt vadul feléje rúgott, de Biron – a nyakán és a halántékán kidagadó erekkel – mindkét keze kétségbeesetten szorította a zsákmányát.

A tiszt rekedt üvöltéssel elvágódott. Az őr korbácsa nagyot csattanva a földre esett.

Biron rádobta magát, elgurult vele, majd térdére és fél kezére támaszkodva fölemelkedett. A korbács a másik kezében volt.

– Egy hangot se! – zihálta. – Egy hangot se. Dobjanak el mindent, ami maguknál van.

A szakadt zubbonyú őr feltápászkodott, s míg gyűlölködő pillantást vetett rá, elhajított magától egy rövid, fémnehezékkel ellátott műanyag botot. A doktor fegyvertelen volt.

Biron fölkapta a botot.

– Sajnálom – mondta. – Nincs semmim, amivel megkötözhetném magukat, s felpeckelhetném a szájukat, de amúgy sincs időm.

A korbács halványan felvillant egyszer, majd még egyszer. Előbb az őr, aztán az orvos dermedt kínos mozdulatlanságba, s rogyott össze, hogy aztán mindketten ott feküdjenek furán kicsavarodott végtagokkal őrizve a pózt, amelyben a korbácsütés érte őket.

Biron Gillbrethez fordult, aki némán, tompa és kifejezéstelen arccal nézte őket.

– Sajnálom, Gillbret, de te is – mondta Biron, és a korbács harmadszor is felvillant.

Most tehát Gillbret is ott feküdt az oldalára fordulva; a méla kifejezés az arcára fagyott.

Biron a lebomlott erőtér helyén kilépett a folyosóra. "Éjszaka" volt az űrhajón, csak az őrség és az éjszakai szolgálat volt ébren – a folyosó kihalt volt.

Nincs rá idő, hogy megkeresse Aratapot. Egyenesen a gépterembe kell mennie. Elindult hát a hajó orra felé.

Egy mérnöki formaruhát viselő férfi sietett el mellette.

– Mikor lesz a következő ugrás? – kiáltott utána Biron.

– Körülbelül fél óra múlva – szólt vissza a válla fölött a mérnök.

– Arra, elöl van a gépterem?

– Aztán föl a rámpán. – A férfi hirtelen megfordult. – Maga kicsoda?

Biron nem felelt. Negyedszer is villant a korbács. Átlépett a testen, és ment tovább. Félórája maradt.

Ahogy felrohant a rámpán, hallotta az emberi hangokat. Előtte fehér volt a fény, nem bíborszínű. Tétovázott, de aztán eltette a korbácsot. El lesznek foglalva a munkájukkal. Nincs okuk, hogy gyanakodjanak rá.

Gyorsan belépett. A hatalmas anyag-energia átalakítók körül mint törpék sürögtek-forogtak az emberek. A műszerek tárcsái mint százezernyi szempár ragyogtak, s kínálták az arra pillantónak az információk tömegét. Ez a nagy utasszállítókkal vetekedő hatalmas hajó egészen más volt, mint az apró tirann cirkáló, amelyhez már hozzászokott. Ott minden berendezés automata volt. Ezek itt akár egy várost is elláthattak volna energiával, és igényelték a megfelelő felügyeletet.

Egy, az egész géptermen körbevonuló, korláttal felszerelt balkonon állt. Egy sarokban kis szobát látott: két ember dolgozott odabent, ujjaik fürgén szaladgáltak a számítógépek billentyűin.

Sietve elindult arrafelé – mérnökök mentek el mellette, de rá se pillantottak –, és belépett az ajtón.

A számítógépeknél ülő két ember fölnézett rá.

– Mi van? – kérdezte az egyik. – Mit keres maga idefent? Menjen vissza a helyére. – Hadnagyi rangjelzése volt.

– Figyeljenek rám – mondta Biron. – A hipermeghajtást rövidre zárták. Meg kell javítani.

– Várj csak – szólalt meg a másik. – Én ezt az embert már láttam. Ő az egyik fogoly. Kapd el, Lancy.

Azzal fölugrott, és kirobogott a másik ajtón. Biron megkerülte az asztalt meg a számítógépet, megragadta a másik embert a zubbonya övénél fogva, és visszanyomta.

– Úgy van – mondta. – Az egyik fogoly vagyok, Widemosi Biron. De amit mondtam, az igaz. A hiperatommotorokban rövidzárlat van. Ellenőriztesse őket, ha nekem nem hisz.

A hadnagy ekkor eszmélt rá, hogy egy idegkorbáccsal néz szembe. Óvatosan mondta:

– Azt nem lehet, sir, csak a szolgálatos tiszt vagy a biztos parancsára. Ez azt jelentené, hogy módosítani kellene az ugrásra vonatkozó számításokat, ez pedig többórás késlekedést okozna.

– Akkor szerezze meg az engedélyt. Értesítse a biztost.

– Használhatom a kommunikátort?

– Siessen.

A hadnagy karja elindult a kommunikátor kifelé szélesedő mikrofontölcsére felé, majd félúton keményen lecsapott az asztal szélén sorakozó gombokra. Harangok kondultak meg a hajó minden zugában.

Biron botja késve érkezett. Lesújtott a hadnagy csuklójára. Az elkapta, rögtön köréje kulcsolta a másik markát, és felnyögött, de akkor már fennen harsogott a figyelmeztető jelzés.

Minden ajtónyíláson keresztül őrök száguldoztak föl a balkonra. Biron kivágódott a vezérlőből, gyorsan körülnézett, majd felugrott a korlátra.

Odalent behajlított térddel ért földet, s rögtön odébb is gurult. Igyekezett nagyon gyorsan mozogni, hogy ne nyújtson könnyű célpontot. Még hallotta a füle mellett elzümmögő tűpuska-lövedéket, aztán sikerült fedezékbe bújnia az egyik gép mögött.

És most ott kuporgott az egyik zugban. Éles fájdalom hasogatott a jobb lábában. Itt, a törzs közelében nagy volt a gravitáció, s az ugrás elég magasról indult. Csúnyán megrándította a térdét. Ez azt jelentette, hogy a vadászat véget ért.

– Ne lőjenek! – kiáltotta. – Fegyvertelen vagyok!

Előbb a botot, azután az őrtől elvett korbácsot dobta ki a gépterem közepe felé. Most ott hevertek tehetetlenül, mindenki szeme láttára.

– Azért jöttem, hogy figyelmeztessem magukat! – kiabálta. – A hiperatommeghajtásban rövidzárlat van. Az ugrás mindannyiunk számára a halált jelentené. Nem kérek mást, csak hogy vizsgálják meg a motorokat. Ha nincs igazam, talán veszítenek néhány órát. De ha igazam van, akkor megmentik az életüket.

– Menjenek le és kapják el! – kiáltotta valaki.

– Inkább veszni hagyják az életüket, mint hogy rám hallgassanak? – kiáltotta Biron.

Hallotta a megannyi láb lépteinek óvatos neszezését, és hátrébb húzódott. Azután fölülről hallott valamit. Egy katona csúszott feléje a gépen, úgy ölelve annak meleg felületét, mintha a menyasszonya volna. Biron várt. Ha kell, a karját is tudja használni.

És akkor természetellenes harsánysággal megszólalt odafönt egy hang, és betöltötte a hatalmas terem minden sarkát.

– Mindenki vissza a helyére! Ugrásra való felkészülést leállítani! Ellenőrizzék a hipermeghajtást.

Aratap beszélt a hangszóróból. És megjött a következő parancs is:

– Vezessék hozzám a fiatalembert.

Biron hagyta, hogy elfogják. Két oldalán két-két katona kísérte, s úgy fogták, mintha attól félnének, hogy mindjárt felrobban. A fiú megpróbált természetesen lépkedni, de kegyetlenül sántított.

Aratap úgy volt öltözve, mint aki társaságba készül. De a szeme mást mutatott: homályosan kémlelte a világot, szembogara sehogy sem tudott a célpontra állni. Biron arra gondolt, vajon nem visel-e kontaktlencsét ez az ember.

– Jó nagy felfordulást rendezett, Farrill – mondta Aratap.

– Meg kellett menteni a hajót. Küldje el ezeket az őröket. Amíg a motorokat vizsgálják, nem szándékozom semmit se tenni.

Már nem maradnak itt sokáig. Csak amíg hírt nem kapok a mérnökeimtől. Néma várakozással töltötték a vánszorgó perceket, majd végre felvillant a vörös fény a "Mérnökök szobája" feliratot viselő homályos üvegablak fölött.

– Jelentsen! – lépett a vonalba Aratap. Tömören, sietősen jött a válasz:

– A C soron lévő hiperatommotorokban teljes a rövidzárlat. A javítás megkezdődött.

– Számolják át az ugrást hat órával későbbre – felelte Aratap, majd Biron felé fordulva, hűvösen megjegyezte: – Igaza volt.

Intett. Az őrök tisztelegtek, sarkon fordultak, majd sorban, egyik a másik után, elhagyták a szobát.

– A részleteket, legyen szíves – szólt Aratap.

– Hinriad Gillbret, mialatt a gépteremben tartózkodott, arra gondolt, hogy jó ötlet lenne egy rövidzárlat. De ez az ember nem felelős a tetteiért, nem szabad megbüntetnie.

Aratap bólintott.

– Már évek óta nem tartottuk őt felelősnek a tetteiért. Az eseményeknek ez a része tehát csak kettőnkre tartozik. Az azonban felkeltette az érdeklődésemet, sőt a kíváncsiságomat, hogy ön nem hagyta a hajót megsemmisülni. Csak nem fél a haláltól, ha jó ügyet szolgál vele?

– Nincs ügy – felelte Biron. – Nincs lázadó világ. Már mondtam magának, most csak megismétlem. Lingane volt a lázadás központja, de azt ellenőrzés alatt tartották. Engem csak az érdekelt, hogyan ölték meg az apámat, Lady Artemisia pedig meg akart szabadulni egy nem kívánt házasságtól. Ami Gillbretet illeti, ő őrült.

– Az országfelelős mégis hitt e titokzatos világ létezésében. Hiszen még a koordinátákat is megadta nekem!

– Az ő hite egy őrült álmán alapult. Gillbret húsz évvel ezelőtt álmodott valamit; az országfelelős pedig kiszámította, hogy az álomvilág helyszínéül öt bolygó jöhet számításba. Merő agyrém az egész.

– De van itt valami, ami mégiscsak zavar engem – mondta Aratap.

– Micsoda?

– Maga nagyon keményen dolgozik azon, hogy engem meggyőzzön. De minderre magam is fényt fogok deríteni, mihelyt végrehajtottuk az ugrást. Mert nem lehetetlen, hogy kétségbeejtő helyzetükben egyikük veszélybe sodorja, a másik pedig egy bonyolult módszerrel megmenti a hajót, pusztán azért, hogy engem meggyőzzön, fölösleges tovább keresgélnem a lázadó világot. Én úgy okoskodnék: ha valóban van ilyen világ, az ifjú Farrill hagyta volna elpárologni a hajót, hiszen fiatalember, képes lenne meghalni romantikából, ha azt hősi halálnak tekintené. Mivel az életét is kockára tette, hogy ezt megakadályozza, Gillbret nyilván őrült, lázadó világ nem létezik, én tehát minden további kutatást leállítva visszatérek. Túl bonyolult vagyok önnek?

– Nem. Értem magát.

– És mivel ön megmentette az életünket, megfelelő jutalomban fog részesülni a kán udvarában. Vagyis ezzel megmentette az életét és ráadásul az ügyet is. Nem, fiatal barátom, nem tudom elhinni azt, ami ilyen kézenfekvő. Mégiscsak megcsináljuk azt az ugrást.

– Nincs ellenvetésem – mondta Biron.

– Ön nagyvonalúan viselkedik – jegyezte meg Aratap. – Kár, hogy nem közülünk való.

Ezt bóknak szánta. Majd így folytatta:

– Most visszavisszük a cellájába, ahol helyreállítjuk az erőteret. Egyszerű óvintézkedés.

Biron bólintott.

Az őr, akit Biron leütött, már nem volt a cellában, a doktor azonban igen. Úgy találták, amint éppen a még öntudatlan Gillbret fölé hajol.

– Nem tért még magához? – kérdezte Aratap. Hangjára a doktor fölegyenesedett.

– A korbácsütés hatása elmúlt, királyi biztos, de ez az ember már nem fiatal, és nagy megrázkódtatáson ment keresztül. Nem tudom, fölépül-e még.

Biron elszörnyedt. A belé hasító fájdalommal mit sem törődve, térdre esett, s kinyújtott kezével gyengéden megérintette Gillbret vállát.

– Gil – suttogta, míg nyugtalanul nézte a fakó, nyirkos arcot.

– El az útból, jóember – mordult rá az orvos, és előhúzta valamelyik belső zsebéből az orvosi felszerelését.

– Még jó, hogy nem törtek el az injekciós tűk – morogta. Gillbret fölé hajolt, és a színtelen folyadékkal megtöltött tűt mélyen beleszúrta, mire a dugattyú automatikusan elmozdult lefelé. A doktor azután félredobta a tűt, s vártak.

Gillbret szeme megrebbent, majd kinyílt. Még csak bámult, de nem látott. Végül megszólalt, de csak suttogni tudott:

– Nem látok, Biron. Nem látok.

Biron közelebb hajolt.

– Minden rendben van, Gil. Te csak pihenj.

– Nem akarok. – Föl akart támaszkodni. – Mikor ugranak, Biron?

– Hamarosan. Hamarosan!

– Akkor maradj velem. Nem akarok egyedül meghalni.

Ujjai erőtlenül meggörbültek, aztán elernyedtek. A feje hátrahanyatlott. A doktor odahajolt, azután fölegyenesedett.

– Későn érkeztünk.

Biron szemébe könnyek szöktek.

– Ne haragudj, Gil – mondta –, de te nem tudtad. Nem értetted.

A többiek nem hallották a szavait.

Nehéz órák következtek el Bironra. Aratap nem engedte meg, hogy ott legyen a szertartáson, midőn a holttestet eltemették az űrbe. Tudta, hogy valahol a hajón, egy atomkemencében elégetik Gillbret testét, majd a hamvait kiszórják az űrbe, s az atomjai attól kezdve örökre elkeverednek a csillagközi anyag vékony foszlányaival.

Artemisia és Hinrik bizonyára ott vannak. Megértik-e vajon? Megérti-e a lány, hogy ő csak azt tette, amit tennie kellett?

A doktor porckivonatot fecskendezett belé, hogy minél hamarabb összeforrjanak elszakadt ínszalagjai. Már alig érzett fájdalmat – de hát az amúgy is csak fizikai fájdalom volt. Nem kellett odafigyelni rá.

A már ismert belső zűrzavar jelezte, hogy a hajó ugrott, és a legrosszabb időszak ezután következett.

Korábban úgy érezte, helyes az elemzése. Annak kell lennie. De ha mégis tévedett? Ha ezzel bekerültek a lázadás kellős közepébe? A hír pillanatok alatt eljut a Tyrannra, s jön a hajóhad. Ő pedig abban a tudatban fog meghalni, hogy megmenthette volna a lázadást, ehelyett azonban azért halt meg, hogy meghiúsítsa azt.

E sötét gondolatok közepette ismét eszébe jutott a dokumentum. A dokumentum, amelyet egyszer nem sikerült megszereznie.

Különös volt, ahogy a dokumentum neve hol fölvetődött, hol ismét a homályba veszett. Egyszer szóba került, aztán megint elfelejtődött. Eszeveszett buzgalommal kutatták a lázadó világot, de senki sem kereste a titokzatos, eltűnt dokumentumot.

Rossz helyre tették volna a hangsúlyt?

Hirtelen eszébe ötlött, hogy Aratap egy szál hajóval képes volt elindulni a lázadó világra. Vajon miben bízott? Szembeszállhat-e egyetlen hajóval egy egész világgal?

Az országfelelős azt mondta, a dokumentumnak évekkel korábban nyoma veszett. Kinél van?

Lehet, hogy a tirannoknál. A birtokukban lehet a dokumentum, amelynek olyan titka van, amelytől egy hajó elpusztíthat egy egész világot.

Ha ez igaz volt, mit számított, hol van a lázadó világ, vagy létezik-e egyáltalán.

Eltelt az idő, és egyszer csak belépett Aratap. Biron fölállt.

– Elértük a szóban forgó csillagot – mondta Aratap. – Mert valóban van ott egy csillag. Az országfelelős által megadott koordináták helyesek voltak.

– És?

De fölösleges, hogy bolygókat keressünk körülötte. Navigátoraim tájékoztatása szerint a csillag nem egészen egymillió évvel ezelőtt nova volt. Ha akkor voltak is bolygói, már elpusztultak. Azóta fehér törpe lett belőle. Nem lehetnek bolygói.

Biron tágra nyílt szemmel nézett rá.

– Akkor...

– Úgy van – mondta Aratap. – Nincs lázadó világ.

22 - Ott!

Aratap alapvető életérzését, a józan belenyugvást a pillanatnyi sajnálkozás persze nem tudta érvényteleníteni. Kis ideig most ő is olyan volt, mint az apja: az elmúlt hetekben ő is hajóhadat vezetett a kán ellenségei ellen.

Csakhogy ezek már elfajzott idők voltak: ott, ahol egy lázadó világ lehetett volna, nem volt semmi. Nincsenek a kánnak ellenségei, és nincsenek legyőzendő világok. Megmarad továbbra is királyi biztosnak, aki a jövőben is az apró-cseprő zavarok elsimítására lesz kárhoztatva. Ennél többet nem várhat.

A sajnálkozás azonban haszontalan érzelem. Nem lesz belőle semmi.

– Úgy van – mondta. – Nincs lázadó világ.

Leült, és intett Bironnak, hogy üljön le ő is.

– Beszélni akarok magával – mondta.

A fiatalember komolyan nézett rá, és Aratap egy pillanatra meglepetten gondolt rá, hogy alig egy hónapja találkoztak először. A fiú most öregebb volt, nem csupán egy hónappal, és elmúlt belőle minden félelem. Ez már a hanyatlás jele nálam, gondolta Aratap. Vajon hányan vagyunk, akik olykor megszeretjük egy-egy alattvalónkat? Vajon hányan kívánunk jót nekik?

– Elengedem az igazgatót és a lányát – mondta. – Természetesen ez a politikailag okos megoldás – és amúgy politikailag elkerülhetetlen megoldás. Azt hiszem, már most elengedem őket, menjenek vissza a Könyörtelen fedélzetén. Visszavinné őket?

– Szabadon enged? – kérdezte Biron.

– Igen.

– Miért?

– Megmentette a hajómat meg az életemet.

– Kétlem, hogy államügyekben a személyes hálának szerepe volna a cselekedeteiben.

Aratap nehezen tudta megállni, hogy jóízűen el ne nevesse magát. Tényleg kedvelte a fiút.

– Akkor mondok egy másik okot. Addig, amíg a kán elleni nagyszabású összeesküvést akartam földeríteni, maga veszélyes ember volt. Amikor kiderült, hogy szó sincs nagyszabású összeesküvésről, hogy az egész csak egy lingane-i ármány, amelynek a vezére halott, attól kezdve maga már nem volt veszélyes ember. Veszélyes az lenne, ha magát vagy akár a lingane-i foglyokat bíróság elé állítanánk. A tárgyalásokat lingane-i bíróságok folytatnák le, ennélfogva nem gyakorolhatnánk felettük teljes ellenőrzést. Nyilván szóba kerülne az úgynevezett lázadó világ – és bár ilyen nem létezik, a tiranni alattvalók fele elhinné, hogy ilyesmi lehetséges, hogy nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél, s ez reményt ébresztene bennük a jövőre nézve. A Tyrann Birodalom az évszázad végéig nem szabadulna meg a lázadás szellemétől.

– Ezek szerint mindnyájunkat szabadon enged?

– Nem lesz az kimondottan szabadság, mivel egyikőjük sem a barátunk. A Lingane-nal a magunk módján kötünk majd egyezséget, és a következő országfelelős rá fog jönni, hogy az eddiginél szorosabb szálakkal kötődik a kánsághoz. Megszűnik a szövetséges állam státusa, és a bírósági tárgyalások, beleértve a lingane-iakat is, a jövőben nem feltétlenül lingane-i bíróságokon folynak majd. Az összeesküvés résztvevői, természetesen azok is, akik pillanatnyilag a kezünkben vannak, a Tyrannhoz közelebb eső világokra lesznek száműzve, ahol nem árthatnak nekünk. Ön például nem térhet vissza a Nephelosra, és ne is reménykedjék, hogy visszakapja a gazdaságát. A Rhodia lesz a tartózkodási helye, akárcsak Rizzett ezredesnek.

– Nagyszerű – nyugtázta a dolgot Biron. – De mi lesz Lady Artemisia házasságával?

– Szeretné, ha nem lenne belőle semmi?

– Tudnia kell, hogy szeretnénk összeházasodni. Egyszer mondott valami olyasmit, miszerint van rá mód, hogy leállítsák ezt a dolgot.

– Akkor azt mondtam, megpróbálok tenni valamit. Hogy is szól az a régi mondás? "A szerelmesek és a diplomaták hazugságai megbocsáthatók."

– De igenis van rá mód, biztos. Csak annyit kell tudatni a kánnal, hogy egy befolyásos udvari embert bizonyos nagyra törő szándékok is vezethetnek arra, hogy be akarjon házasodni egy fontos alattvalói családba. Egy ambiciózus tirann éppúgy az élére állhat egy alattvalói lázadásnak, mint egy ambiciózus lingane-i.

Aratap ezúttal valóban elnevette magát.

– Maga úgy okoskodik, mintha közülünk való volna. De ez a dolog mégsem fog menni. Elfogad tőlem egy tanácsot?

– Mi lenne az?

– Vegye el maga, de gyorsan. Ami egyszer megtörtént, azt az adott körülmények között már nehéz lesz meg nem történtté tenni. Pohangnak meg majdcsak találunk egy másik nőt.

– Biron habozott – azután kezet nyújtott.

– Köszönöm, sir.

Aratap elfogadta a kezét.

– Pohangot egyébként sem kedvelem különösebben. De azért van itt még valami, amit nem szabad elfelejtenie. Ne engedje, hogy a nagyravágyás tévútra vezesse. Ha feleségül veszi is az igazgató lányát, maga sohasem lesz igazgató. Nem az a típus, akire nekünk szükségünk van.

Aratap a képernyőn figyelte az egyre zsugorodó Könyörtelent, és boldog volt, hogy a döntés megszületett. A fiatalember szabad volt, az üzenet pedig a szubéteren át a Tyrann felé tartott. Andros őrnagyot kétségtelenül megüti a guta, és az udvarnál nem lesz olyan hibbant ember, aki a királyi biztosságból való felmentését követelné.

Ha kell, elutazik a Tyrannra. Valahogy kieszközöl egy kihallgatást a kánnál, aki meg fogja hallgatni. A tények ismeretében a királyok királya világosan fogja látni, hogy nem tehetett mást, és ezek után ki fogja tudni védeni ellenségei minden ármánykodását.

A Könyörtelen addigra már csak egy fényes pont volt, alig megkülönböztethető a többi csillagtól, melyek most, hogy kifelé tartottak a csillagködből, kezdtek megsűrűsödni körülöttük.

Rizzett a képernyőn figyelte az egyre zsugorodó tirann zászlóshajót.

– Szóval elenged bennünket! – mondta. – Tudja, ha minden tirann ilyen lenne, istenuccse, beállnék hozzájuk! Tulajdonképpen zavarban is vagyok. Volt egy határozott elképzelésem arról, hogy milyenek a tirannok, de ő nem illik ebbe a képbe. Maga szerint hallja, amit beszélünk?

Biron beállította az automata karokat, azután megfordult a pilótaszékben.

– Nem. Természetesen nem. Követhet bennünket a hipertéren át, ahogy megtette korábban, de nem hiszem, hogy kémsugarat tudna állítani ránk. Emlékszik, amikor először elkapott bennünket, csak annyit tudott rólunk, amennyit a negyedik bolygón kihallgatott. Többet nem.

Ujját a szájára téve Artemisia lépett a pilótafülkébe.

– Ne olyan hangosan – mondta. – Azt hiszem, elaludt. Ugye, Biron, nemsokára megérkezünk a Rhodiára?

– Egy ugrással megcsináljuk, Arta. Aratap kiszámította nekünk.

– Kezet kell mosnom – szólt Rizzett.

Nézték, ahogy elmegy, s aztán a lány egy ugrással Biron karjába vetette magát. A fiú könnyedén megcsókolta a homlokát és a szemét, majd szorosabban magához ölelte, és a száját is megcsókolta. Ez mindaddig tartott, míg el nem fogyott a levegőjük.

– Nagyon szeretlek – mondta a lány.

– Én jobban szeretlek, mint ahogy el tudom mondani – felelte a fiú.

Az ezután következő beszélgetés éppoly kevéssé volt eredeti, mint az imént elhangzottak, de ők továbbra is beérték vele.

– Összead bennünket, mielőtt földet érünk? – kérdezte kis idő múlva Biron. Artemisia összevonta a szemöldökét.

– Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy ő az igazgató és egyben a hajó kapitánya, és hogy itt nincsenek tirannok. De nem tudom... annyira össze van zavarodva. Nem is emlékeztet magára, Biron. Ha már eleget pihent, újra megpróbálom.

– Ne félj – nevetett Biron. – Majd meggyőzzük.

Rizzett zajos léptekkel tért vissza.

– Bárcsak megvolna még az utánfutónk – mondta. – Itt annyi hely sincs, hogy az ember egy nagy levegőt vegyen.

– Néhány órán belül megérkezünk a Rhodiára – nyugtatta Biron. – Nemsokára ugrunk.

– Tudom – ráncolta a homlokát Rizzett. – És addig maradunk a Rhodián, amíg meg nem halunk. Nem mintha különösebben panaszkodnék, örülök, hogy élek. De valahogy az egész olyan hülyén ér véget.

– Nincs vége semminek – mondta halkan Biron. Rizzett fölnézett.

– Gondolja, hogy újrakezdhetünk mindent? Nem, én nem hiszem. Maga talán, de én már nem. Túl öreg vagyok, és számomra már nem maradt semmi. A Lingane-t is bekényszerítik a sorba, én pedig nem látom soha többé. Talán ez fáj a legjobban. Ott születtem, egész életemben ott éltem. Bárhol másutt csak félember leszek. Maga fiatal, maga majd elfelejti a Nephelost.

– Az életben több is van, mint egy szülőbolygó, Tedor. Az elmúlt évszázadokban az volt a mi nagy bajunk, hogy ezt nem ismertük föl. Minden bolygó az otthonunk.

– Lehet. Lehet... Ha lett volna egy lázadó világ, talán így lehetett volna.

– Van lázadó világ, Tedor.

– Ehhez nincs most kedvem, Biron – felelte ingerülten Rizzett.

– Nem hazudom! Létezik ilyen világ, és azt is tudom, hol. Hetek óta tudnom kellene, és tudhatná bárki a csapatból. A tények mind adva voltak. Kopogtattak is az agyamon, de addig a pillanatig, amíg ott, a negyedik bolygón le nem ütöttük Jontit, nem tudtak behatolni. Emlékszik, ott állt, és azt mondta, hogy az ő segítsége nélkül sohasem találjuk meg az ötödik bolygót? Emlékszik a szavaira?

– Pontosan? Nem.

– Én igen. Azt mondta: "Átlagosan egy-egy csillagra hetven köbfényév jut. Ha nélkülem, vaktában indulnak el, az esélyük kétszázötvenkvadrillió az egyhez, hogy egymilliárd mérföldes körzeten belül elmennek bármelyik csillag mellett. Bármelyik csillag mellett!" Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor a tények behatoltak az agyamba. Éreztem, ahogy kattant benne valami.

– Az én agyamban semmi se kattant – mondta Rizzett. – Mi lenne, ha valamivel részletesebben elmagyarázná a dolgot?

– Nem értem, mire gondolsz, Biron – szólt közbe Artemisia.

– Nem értitek, hogy itt pontosan azokról az esélyekről van szó, amelyeket Gillbret valószínűleg elrontott? Emlékeztek a történetére? A meteor beléjük ütközött, eltérítette a hajóját az útjából, amely az ugrások végeztével valóban egy csillagrendszer belsejében találta magát. Ez valóban olyan hihetetlen véletlen következtében fordulhatott csak elő, hogy tényleg nem érdemes elhinni.

– Ezek szerint tényleg őrült volt, aki mesélte, és nincs lázadó világ.

– Hacsak nincs olyan helyzet, amelyben kevésbé hihetetlen az, hogy egy hajó egy csillagrendszer belsejében érjen földet – márpedig ilyen helyzet igenis létezik. A körülményeknek van egy – és csakis egy – sorozata, melynek hatására Gillbretnek el kellett érkeznie egy rendszerbe. Elkerülhetetlenül.

– Mégpedig?

– Ugye emlékeztek az országfelelős magyarázatára? Gillbret hajóján a motorokat nem érte bántódás, tehát a hiperatomos lökések ereje s így az ugrások hossza nem változott, csak az irányuk, oly módon, hogy a csillagköd egy hihetetlenül hatalmas térségében elérte az öt csillag egyikét. Ez a magyarázat már első látásra is nagyon valószínűtlennek tűnt.

– De mi a másik lehetőség?

– Az, hogy sem az erő, sem az irány nem változott. Valójában semmi okunk rá, hogy az útirány megváltozását feltételezzük. Nem indokolja semmi. És ha a hajó nyugodtan haladt tovább az eredeti útvonalán? Egy csillagrendszer felé tartott, és egy csillagrendszerbe érkezett meg. A feltételezett valószínűségek nem valósultak meg.

– De hát a csillagrendszer, amely felé tartott...

– ...a Rhodia csillagrendszere volt. Gillbret tehát a Rhodiára érkezett meg. Nehéz megérteni, épp mert annyira nyilvánvaló?

– De akkor a lázadó világ csak nálunk lehet! – kiáltotta Artemisia. – Ez lehetetlen!

– Miért volna lehetetlen? Ott van valahol a rhodiai rendszerben. Kétféleképpen lehet valamit eldugni. Vagy olyan helyre teszi az ember, ahol senki sem találja meg, például a Lófej-csillagköd belsejébe, vagy oda teszi, ahol mindenki láthatja, tehát soha senkinek se jutna eszébe, hogy ott keresse.

– Nézzük meg, mi történt Gillbrettel, miután földet ért a lázadó világon. Élve visszakerült a Rhodiára. A saját elmélete szerint azért, hogy a tirannok ne keressék a hajót, amelyik veszedelmesen közel vihetne őket magához a világhoz. De akkor miért hagyták őt életben? Ha a hajó a halott Gillbrettel tér vissza, a célt ugyanúgy elérik, s még attól sem kellett volna tartaniuk, hogy Gillbret beszélni fog – mint ahogy az be is következett. Ez is csak akkor lesz érthető, ha feltételezzük, hogy a lázadó világ a rhodiai rendszerben van. Gillbret Hinriad volt, s egy Hinriad életét hol másutt tartották volna ennyire tiszteletben, mint a Rhodián?

Artemisia keze görcsösen összeszorult.

– Ha igaz, amit mondasz, Biron, akkor apa élete óriási veszélyben van!

– És volt húsz éven keresztül – hagyta helyben Biron –, de talán nem úgy, ahogy gondolod. Gillbret egyszer elmondta nekem, milyen nehéz volt megjátszania a dilettánst, a mihaszna frátert, de olyan élethűen, hogy a barátai között, sőt még magányában is ezt a szerepet alakítsa. Persze ő, a szegény ördög, önmaga dramaturgja, nem tudta igazán élni a szerepet, s ha veled volt, Arta, mindjárt megmutatkozott az igazi énje. Az országfelelős észre is vette. Ő még annak is szükségét látta, hogy meglehetősen rövid ismeretség után velem is megismertesse. De feltételezem, hogy ha nyomós ok van rá, az ember valóban megélhet egy ilyen életet. Élhet hazugságban még a lányával szemben is, inkább tudva őt egy szörnyű házasságban, mint kockára tenni egy életművet, amely a tirannok teljes bizalmát feltételezi, inkább vállalja, hogy félig-meddig bolondnak tartsák...

Artemisia végre megtalálta a hangját.

– Nem gondolhatod komolyan, amit mondasz! – kiáltotta fojtott hangon.

– Nincs más magyarázat, Arta. Több mint húsz éve ő az igazgató. Ezalatt a Rhodia szüntelenül erősödött, mert a tirannok, akik mellette biztonságban tudták magukat, szavatolták a területi épségét. Húsz éven keresztül szervezte a lázadást, s ők egyszer sem avatkoztak be, mert olyan nyilvánvaló volt az ártalmatlansága...

– Sejtésekre hagyatkozik, Biron – mondta Rizzett –, márpedig ez a fajta találgatás is van olyan veszélyes, mint azok, amikkel mi próbálkoztunk korábban.

– Ezek nem találgatások – felelte Biron. – Az utolsó beszélgetésünkkor elmondtam Jontinak, hogy az igazgató nem, csakis ő lehetett az áruló, apám gyilkosa, mert az apám sohasem lett volna olyan bolond, hogy bármiféle gyanút keltő információt rábízzon az igazgatóra. Csak az a baj – és én ezt akkor is tudtam –, hogy mégis pontosan ezt tette. Gillbret kihallgatta az apám és az igazgató közötti beszélgetést, és ebből értesült Jonti szerepéről az összeesküvésben. Máshonnan nem tudhatta meg.

– Csakhogy a botnak két vége van. Azt hittük, az apám Jontinak dolgozik, és az igazgatónak próbál támogatókat szerezni. Miért nem képzelhető el ugyanígy, sőt még inkább, hogy az igazgatónak dolgozott, Jonti szervezkedésén belül pedig az volt a szerepe, hogy a lázadó világ ügynökeként próbálja megakadályozni az időnap előtti robbanást a Lingane-on, hiszen ez tönkretehette volna két évtized gondos előkészítő munkáját?

– Mit gondoltok, miért akartam mindenáron megmenteni Aratap hajóját, amikor Gillbret rövidre zárta a motorokat? Nem magam miatt. Akkor eszembe sem jutott, hogy Aratap, most mindegy, miért, szabadon fog engedni. Még csak nem is különösebben miattad volt, Arta. Hanem azért, hogy megmentsem az igazgatót. Ő volt közöttünk a fontos ember. Szegény Gillbret ezt nem értette meg.

– Ne haragudjon – ingatta a fejét Rizzett –, de én ezt az egészet nem tudom elhinni.

Ekkor megszólalt egy új hang:

– Pedig elhiheti. Igaz.

Az igazgató állt az ajtóban, szikáran, borús pillantással. A hang az övé volt, és mégsem teljesen az övé: érdes, magabiztos csengésű hang volt. Artemisia odafutott hozzá.

– Apa! Biron azt mondja...

– Hallottam, mit mondott Biron. – Lassú, gyengéd mozdulattal megcirógatta a lány haját. – Igazat mondott. Még a házasságodhoz is hozzájárultam volna.

A lány zavartan ellépett tőle.

– Olyan más a hangod. Majdnem úgy beszélsz, mintha...

– Mintha nem is az apád volnék. Nem fog sokáig tartani, Arta – mondta a férfi szomorúan. – Mihelyt megérkezünk a Rhodiára, ismét olyan leszek, amilyennek ismertél, és olyannak is kell elfogadnod engem.

Rizzett csak bámult rá, s máskor pirospozsgás arca szürke lett, mint a haja. Biron visszafojtotta a lélegzetét.

– Gyere ide, Biron – szólt Hinrik. – Volt idő, fiatalember, amikor hajlandó lettem volna feláldozni az életedet – mondta, a kezét Biron vállára téve. – Újból jöhet még ilyen idő. Amíg el nem érkezik egy bizonyos nap, nem tudlak megvédeni egyikőtöket sem. Nem lehetek más, mint aminek mindig is látszottam. Megértitek ezt?

Bólintottak.

– Sajnos – folytatta Hinrik –, az ügy már kárt szenvedett. Húsz évvel ezelőtt még nem voltam olyan eltökélt ebben a szerepben, mint amilyen ma vagyok. Meg kellett volna parancsolnom, hogy öljék meg Gillbretet, de nem tudtam megtenni. És mert nem tettem meg, mára kiderült, hogy létezik egy lázadó világ, s annak én vagyok a vezére.

– Csak mi tudunk róla – mondta Biron. Hinrik keserűen elmosolyodott.

– Azért hiszed ezt, mert fiatal vagy. Gondolod, hogy Aratap kevésbé intelligens nálad? Ő is ismeri azokat a tényeket, amelyek alapján kikövetkeztetted a lázadó világ helyét és vezérének kilétét, és ő is tud úgy okoskodni, mint te. Csupán ő öregebb, ezért óvatosabb. Óriási a felelőssége, tehát biztosra kell mennie. Gondolod, hogy az érzelmei játszottak közre abban, hogy elengedett? Szerintem most is ugyanazért engedtek szabadon, mint már egyszer – hogy tovább vezesd őket azon az úton, melyen végül eljutnak hozzám.

Biron elsápadt.

– Ezek szerint el kell hagynom a Rhodiát?

– Nem. Az végzetes lépés volna. Az igazin kívül nincs más ok rá, hogy elmenj. Ha mellettem maradsz, ők továbbra is bizonytalanságban lesznek. Hamarosan elkészülök a terveimmel. Még egy év talán, vagy már annyi sem kell.

– De igazgató, lehetnek tények, amelyekről esetleg nem tud. Itt van például a dokumentum...

– Amit az apád keresett?

– Igen.

– Az apád, fiam, nem tudott mindent, amit tudni lehetett. Nem biztonságos, ha van valaki, aki mindenről tud. Azt, hogy a dokumentum létezik, a könyvtáramban talált utalások alapján maga az öreg gazda fedezte fel. Ezt elismerem, és a javára írom. Fölismerte a jelentőségét. De ha megbeszélte volna velem a dolgot, elmondtam volna neki, hogy az már nincs a Földön.

– Hát éppen erről van szó, sir! Biztos vagyok benne, hogy a tirannoknál van.

– Természetesen nincs náluk. Nálam van. Már húsz éve nálam van. Ebből született meg a lázadó világ, mert csak ennek a dokumentumnak a birtokában ismertem fel, hogy megtarthatjuk a győzelmeinket, ha egyszer kivívtuk őket.

– Akkor hát valami fegyverről van szó?

– A legerősebb fegyverről a világegyetemben. Ez el fogja pusztítani a tirannokat, elpusztít bennünket is, de megmenti a Csillagköd-királyságokat. Lehet, hogy nélküle is legyőznénk a tirannokat, de ezt a feudális zsarnokságot csak egy másikra cserélnénk fel, és ahogy mi a tirannok ellen, úgy ellenünk is összeesküvést szőnének. Nekünk ugyanúgy, mint nekik, a túlhaladott politikai rendszerek szemétdombján van a helyünk. A hanyatlás kora elérkezett hozzánk, ahogy elérkezett egyszer a Földre is. Amikor újfajta kormányzásra van szükség, olyanra, amilyet még sohasem próbáltak a galaxisban. Nem lesznek kánok, se országfelelősök, se igazgatók, se gazdák.

Rizzett már nem tudta visszatartani a feltörő kiáltást:

– Az űr nevére, hát akkor mi lesz?

– Nép.

– Nép? Hát azt meg hogy lehet kormányozni? Valakinek lennie kell, aki meghozza a döntéseket.

– Van erre is mód. A birtokomban lévő fénymásolat ugyan csak egyetlen bolygó egyetlen kis szeletével foglalkozik, de mindazt, ami benne áll, az egész galaxisra alkalmazni lehet.

Az igazgató elmosolyodott.

– Gyerünk, gyerekek, ezzel az erővel akár össze is adhatlak benneteket. Ez már nem sok kárt okozhat nekünk.

Biron keze szorosan kulcsolódott Artemisia kezére, s a lány rámosolygott. Egy furcsa, belső rándulást éreztek, ami jelezte, hogy a Könyörtelen elvégezte egyetlen, jól kiszámított ugrását.

– Mielőtt elkezdené, sir, mondana nekem valamit az előbb emlegetett fénymásolatról, hogy kielégüljön a kíváncsiságom, és a figyelmemet teljesen Artára fordíthassam? – kérdezte Biron.

– Jobb, ha engedsz neki, apa – nevetett Artemisia. – Nem tudnék elviselni egy olyan vőlegényt, akinek másutt jár az esze.

– Kívülről tudom a szövegét – mosolygott Hinrik. – Hallgasd.

És miközben a Rhodia napja felragyogott a képernyőn, Hinrik kezdte felmondani azokat a szavakat, melyek sokkal-sokkal öregebbek voltak, mint – egy kivételével – bármelyik bolygó a galaxisban:

"Mi, az Egyesült Államok népe, attól vezetve, hogy tökéletesebbé tegyük az Uniót, megvalósítsuk az igazságosságot, biztosítsuk a belső nyugalmat, gondoskodjunk a közös védelemről, előmozdítsuk a közjót, biztosítsuk a szabadság áldásait magunk és utódaink számára, meghagyjuk és bevezetjük az Amerikai Egyesült Államok jelen alkotmányát..."

Az Alapítvány-Birodalom-Robot Univerzuma kronológiája

Megjegyzések:

[ ]-ben dőlt betűvel található azon novellának, regényfejezetnek vagy regénynek a címe, melyben az adott esemény leírása vagy az arra való hivatkozás olvasható.

E kronológia jelentős mennyiségű új információt tartalmaz, mely sorozatunk előző kötetében nem szerepelt. Az új adatok nagy része a 2002. áprilisában angol nyelven megjelent Aurora című kötet szerzőjétől, Mark W. Tiedemanntól származik.

i.sz. 1982

Susan Calvin születése. Lawrance Robertson megalapítja az Amerikai Robot és Gépember Rt.-t. [Én, a robot]

i.sz. 1996

Robbie gyártása. [Én, a robot]

i.sz. 1998

Rendelet születik, melynek értelmében New Yorkban robotok csak napközben tartózkodhatnak az utcán. [Robbie]

i.sz. 2002

Alfred Lanning bemutatja az első beszélő robotot. [Én, a robot]

i.sz. 2003

Susan Calvin diplomát szerez. [Én, a robot]

a XXI. század korai szakasza

Társadalmi és technikai reneszánsz bontakozik ki. Megkezdődik a Három Törvény alapján működő pozitronagyú robotok gyártása. 2003 és 2007 között a robotok használata a Földön csak tudományos kutatások céljára engedélyezett. A Földön a későbbiekben is csak kis számban gyártanak robotokat hétköznapi használatra az emberek Frankenstein-komplexusa miatt. A robotok igazi felhasználási területe a Naprendszer gyarmatosítása. Az Amerikai Robot számtalan alkalommal próbálja áttörni a társadalom ellenállását a robotokkal szemben, igen csekély sikerrel. [Robottörténetek]

Egy baleset folytán Joseph Schwartz időutazást szenved el, mely a jövőbe röpíti. [Kavics az égben]

i.sz. 2005

Az első Merkúr-expedíció. [Körbe-körbe]

i.sz. 2007

Robbie szétszerelése. [Én, a robot]

Susan Calvin az Amerikai Robotnak kezd dolgozni. [Én, a robot]

i.sz. 2008

Susan Calvin robotpszichológus lesz az Amerikai Robotnál. [Én, a robot]

i.sz. 2015

A második Merkúr-expedíció. [Körbe-körbe]

i.sz. 2021

Az Amerikai Robotnál véletlenül létrehoznak egy gondolatolvasó robotot. Telepatikus képessége miatt az Első Törvény teljesítése olyan dilemma elé állítja a robotot, melyet nem tud megoldani, ezért elpusztul. [Te hazug!]

i.sz. 2029

A Hiper Bázison NSZ-2 (Nesztor) típusú robotokat használnak a hiperatom-hajtóművel kapcsolatos kutatásokhoz. [Az eltűnt robot]

i.sz. 2031

A hiperatom-hajtómű kifejlesztése. [A kockázat]

Az első sikeres csillagközi (valójában galaxisközi) utazás. [A csillagokba!]

i.sz. 2032

Stephen Byerley New York polgármestere lesz. [Bizonyíték]

i.sz. 2032 után

Byerley és az újonnan létrehozott Gépek (pozitronagyak) irányítása mellett a Föld országai fokozatosan négy régióba tömörülnek. [Én, a robot]

i.sz. 2033

Susan Calvin vezető robotpszichológus lesz. [Galley Slave]

i.sz. 2037

Stephen Byerley regionális koordinátor lesz. [Én, a robot]

i.sz. 2044

A Föld régiói Szövetséget alkotnak. Az első világkoordinátor Stephen Byerley lesz. A Föld gazdaságának irányítását a négy régió egy-egy Gépe végzi összehangolt egységben. A Gépek az irányítást az Első Törvény szellemében végzik. A világ gazdasága stabilizálódik. [Én, a robot]

i.sz. 2048

Stephen Byerleyt másodszor is világkoordinátorrá választják. [Én, a robot]

i.sz. 2052

Susan Calvin megfogalmazza, hogy a Gépek a robotika Első Törvényét az egész emberiségre kiterjesztve alkalmazzák. [Az elkerülhető konfliktus]

Évezredekkel később ez a gondolat Daneel Olivaw Nulladik Törvényében kel életre.

i.sz. 2057

Susan Calvin nyugdíjba megy. [Én, a robot]

Utóda, Clinton Madarian kezdeményezésére új, intuitív robottípust fejlesztenek ki. [Női ösztön]

i.sz. 2058

Megjelenik "A robotika kézikönyvé"-nek 56. kiadása. [Én, a robot]

i.sz. 2062

Madarian intuitív robotja a csillagászati adatokból kikövetkezteti, hogy a Nappal szomszédos csillagok közül melyeknek van lakható bolygója. Madarian halála. [Női ösztön]

i.sz. 2062 után

A hipertéri utazás révén megindul az emberiség kirajzása a Földről. Az emberek magukkal viszik a káosz vírusát a csillagok közé. A robotok segítségével számos bolygó (az ún. Külső Világok) terraformálása, majd benépesítése közepette kialakul az ún. űrlakó kultúra. Az első űrlakó világ a Tau Ceti rendszerének egyik bolygója, melyet Új Földnek neveznek el. Később a nevét Aurorára változtatják. A Külső Világokon eleinte – a Földhöz hasonlóan – a robotokat csak igen korlátozott mértékben használják.

i.sz. 2064

Susan Calvin halála. [Én, a robot]

i.sz. 2068

Az első nanotechnológián alapuló organizmusok kifejlesztése. A nanoorganizmusok a nem földi bioszférák átalakításával felgyorsítják a gyarmatosított bolygók terraformálását. Teljes bioszférákat változtatnak lakható környezetté a betelepülő űrlakók számára. [Aurora]

i.sz. 2080 után

A Gépek, miután megteremtették a stabil gazdaságot, az Első Törvény értelmében megszüntetik tevékenységüket, melyet ettől a ponttól kezdve az emberiségre károsnak ítélnek. [... hogy engedelmességgel tartozol Neki]

i.sz. 2120

Az Imbedded Technologies and Environmental Manipulors, Inc. megalapítása. A fejlett nanotechnológia aranykorát éli a Külső Világokon, és egyre több földi iparágban is megjelenik. A robotika komolyan profitál az extrém miniatürizálást és a biológiai folyamatok utánzását lehetővé tevő nanotechnológia alkalmazásából. [Aurora]

i.sz. 2160

Az Amerikai Robotnál véletlenül egy igen rugalmas agyú robotot készítenek. Andrew, a robot a Martin család tulajdonába kerül. [A két évszázados ember]

i.sz. 2180

Az Amerikai Robot ismét megpróbálja a robotokkal szembeni előítéletek lerombolását, de a földi társadalom ezúttal sem fogadja el a robotokat a mindennapi élet részeként. [... hogy engedelmességgel tartozol Neki]

i.sz. 2190

Andrew-t a világbíróság szabad robottá nyilvánítja. [A két évszázados ember]

i.sz. 2260

Andrew a fémtestét humanoid testre cserélteti. Később szervezetét a saját maga által tervezett protézisekkel fokozatosan egyre emberibbé alakíttatja. Kutatásainak köszönhetően a protetika tudománya óriásit fejlődik. [A két évszázados ember]

i.sz. 2359

Andrew – hogy emberré nyilvánítsák – pozitronagyában olyan változtatást hajt végre, hogy lassan meghaljon. [A két évszázados ember]

i.sz. 2360

Andrew-t emberré nyilvánítják. Andrew halála. [A két évszázados ember]

i.sz. 3100

Néhány űrlakó világon (főleg az legidősebb, stabil gyarmatokon) megjelenik egy új betegség, a mnemonikus járvány. [Aurora]

i.sz. 3871

Az Aurora, majd a többi űrlakó világ engedélyt kap a Földtől, hogy a mindennapi életben bevezethessék a robotokat. [Föld Anya]

i.sz. 3915

Nanoeszközök okozta járványok söpörnek végig a Földön és a Külső Világokon egyaránt. A nanojárványok forrását és kiindulási pontját nem sikerül megállapítani. A felelősség kérdése a Föld és az űrlakó világok közti feszültséghez vezet. [Aurora]

i.sz. 3971

A Külső Világok korlátozzák a Földről történő kivándorlást. [Föld Anya]

i.sz. 4021

A reneszánsz mind a Földön, mind az űrlakó világokon a történelem első káoszkitörésébe torkollik. A túlnépesedett Föld háborús provokációja miatt a Külső Világok hadat üzennek az anyabolygónak. A bekövetkező ún. Háromhetes Háború (a Nagy Felkelés) során az űrlakók legyőzik a Földet, és a Külső Világokat független bolygókká nyilvánítják. A Földet teljesen elszigetelik, lehetetlenné téve az űrgyarmatokra való kivándorlást. [Föld Anya]

i.sz. 4021 után

A földlakók a következő évezred során a külvilág elől fémburokkal védett városokba (az acélbarlangokba) menekülnek. A city-kultúra felemelkedése, a hidroponika bevezetése és a robotok ipari szintű felhasználása a cityken kívül enyhíti a Föld népesedési és élelmezési gondjait. [Föld Anya]

A Földön és a Külső Világokon kifejlesztik a nanotechnológiát, és bevezetik számos területen. [Chimera]

kb. i.sz. 4050-4600

A Földön néhány, a nanoeszközökkel folytatott kísérlet rosszul sül el, és önfenntartó nanokolóniák kialakulásához vezet, melyek szervetlen paraziták formájában pusztítani kezdik környezetüket. Végül ezek az agresszív kolóniák kipusztítják önmagukat, és csupán néhány aberráns nanotörzs marad fenn. A földi kutatók megfejtik a nanojárványok rejtélyét, és kidolgoznak számos eredményes kezelési módszert, melyeknek köszönhetően a járványok elfogadható szintre szoríthatók vissza. Az űrlakók szintén sikeresen küzdenek a nanojárványok helybeli változatai ellen, mind számban, mind virulenciában csökkentve azokat. A kutatások eredményeképpen a Külső Világok orvosi és biológiai technológiája igen magas szintű fejlettséget ér el, megnövelve az űrlakók élettartamát, valamint csökkentve az életkorral járó problémákat. [Chimera, Aurora]

i.sz. 4620

Végigsöpör a mnemonikus járvány utolsó komoly hulláma néhány űrlakó bolygón. A járvány a fertőző betegségek utolsó megnyilvánulása a Külső Világokon. [Aurora]

kb. i.sz. 4664-4721

New York helyén felépül a fémburokkal fedett New York City. [Acélbarlangok]

i.sz. 4693

Rutilan Horder születése. [A Hajnal bolygó robotjai]

i.sz. 4722

Megkezdődik a Solaria (az ötvenedik és egyben az utolsó űrlakó világ) benépesítése a Nexonról. [A mezítelen nap]

Megindul a robotokat túlzott mértékben használó űrlakó kultúra lassú, szinte észrevehetetlen hanyatlása.

i.sz. 4750

A mnemonikus járvány immár egy jól uralható, szinte teljesen felszámolt betegség a Külső Világokon, egy társadalmi stigma, melynek elkapásához a hordozóval való közvetlen kontaktus szükséges. Egyes híresztelések, melyek szerint a betegséget a földlakók terjesztik, tovább szítják az egyébként is megbélyegzett földiekkel szembeni előítéleteket az űrlakók körében. [Aurora]

i.sz. 4822

A Solaria függetlenné válik a Nexontól. [A mezítelen nap]

i.sz. 4835

Az Imbedded Technologies and Environmental Manipulors, Inc.-ből létrejön az Imbitek. [Aurora]

i.sz. 4858

Han Fastolfe születése. [Acélbarlangok]

i.sz. 4938

Kelden Amadiro születése. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 4963

Vasllia Fastolfe születése. [Robotok és Birodalom]

kb. i.sz. 4975

Vasilia átprogramozza apja egyik robotja, Giskard Reventlov agyát, és ezzel véletlenül telepatikus képességgel ruházza fel anélkül, hogy rádöbbenne, mit tett. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 4979

Elijah Baley születése. Lavinia Demachek születése. [Acélbarlangok, A Hajnal bolygó robotjai]

i.sz. 4989

Gladia születése. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 4992

Gale Chassik születése. [Aurora]

i.sz. 4996

Az Űrváros létrehozása New York City mellett. [Acélbarlangok]

Az űrlakók unszolására a robotokat a földi városokon belül is alkalmazni kezdik. [Acélbarlangok]

i.sz. 4998

Han Fastolfe kidolgozza az "interszekciós analízis" matematikai módszerét, mely lehetővé teszi humanoid robotok gyártását. [A Hajnal bolygó robotjai]

i.sz. 5002

Elijah Baley és Jessie Navodny találkozása. [Acélbarlangok]

i.sz. 5005

Bentley (Ben) Baley születése. [Acélbarlangok]

i.sz. 5012

Kelden Amadiro megalapítja az Aurorai Robotikai Intézetet. [A Hajnal bolygó robotjai]

i.sz. 5021

Han Fastolfe aurorai robotszakértő és Roj Nemennuh Sarton szociológus-történész felismerik az űrlakó kultúra hanyatlását. Fastolfe-ék el akarják érni, hogy a Földről újabb bolygókat népesítsenek be, kevesebb robotot használva, mint az űrlakók. Ember formájú robotokat terveznek, hogy azok elvegyüljenek a földlakók között, és megismerjék gondolkodásukat. Az első humanoid robot Daneel Olivaw. Daneel és Elijah Baley találkozása. [Acélbarlangok]

i.sz. 5022

Elijah Baley és Daneel Olivaw egy bűntény miatt nyomoz a Solarián. [A mezítelen nap]

Han Fastolfe befolyásos tagjává válik az aurorai kormánynak, erőteljesen támogatja az újabb földi kivándorlás ügyét. Aurorai ellenzői Kelden Amadiro vezetésével a Föld helyett az űrlakó világokról akarnak újabb bolygókat terraformálni, majd benépesíteni. [A Hajnal bolygó robotjai]

Földlakók egy csoportja Baley vezetésével próbálja megszokni az életet a zárt cityken kívül, hogy majd képesek legyenek új bolygók gyarmatosítására. [A Hajnal bolygó robotjai]

i.sz. 5023

Elijah segít Daneelnek megoldani egy vitát két űrlakó matematikus között. [Tükörkép]

i.sz. 5024

Amy Barone-Stein csatlakozik Baley emigrációra készülő csoportjához. [Strip Runner]

Baley az Aurorán nyomoz Daneel és Giskard Reventlov (telepatikus robot!) társaságában egy robot elpusztításának ügyében. A bűntény hátterében Fastolfe-nak és ellenzékének az új bolygók gyarmatosítása felett folytatott erőharca áll. Végül az Aurora (a Külső Világok vezetője) engedélyezi a Föld számára a gyarmatosítást, és technikai segítséget is nyújt hozzá. Giskard úgy gondolja, hogy a földieknek teljes egészében robotok nélkül kell az új világokat létrehozniuk, hogy elkerüljék az űrlakó kultúra sorsát. Giskardban felmerül, hogy ki kellene dolgozni egy, a jövő eseményeit előrejelző tudományt, a pszichohistóriát. [A Hajnal bolygó robotjai]

i.sz. 5026

Az Aurora támogatásával megindul az emberiség második kirajzása a Földről, teljes egészében robotok nélkül. Az első gyarmatosító csoport vezetője Ben Baley. Az elsőként terraformált, ún. telepes világ később a Baleyföld nevet kapja. A Földön a robotok használatának betiltását tervezik. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 5028

A telepes világok száma már huszonnégy. A telepes és az űrlakó világok között egyre ellenségesebb a viszony. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 5029

Elijah Baley áttelepül a Baleyföldre. [Robotok és Birodalom]

???

A robotok használatát betiltják a Földön. Ezzel együtt felszámolják a nanoeszközökön alapuló technológiákat is. Az egyik telepes bolygón létrehozzák a Hunter Groupot. A cég alapításának helye nem kerül nyilvánosságra. [Chimera]

i.sz. 5058

Elijah Baley halála. [Robotok és Birodalom]

kb. i.sz. 5132

A Church of Organic Sapiens megalapítása. [Chimera]

kb. i.sz. 5162

Az Improvo Shipping and Storage társaság megalapítása. [Chimera]

kb. i.sz. 5168

Sindra Lambid születése. [Robotok és Birodalom]

A Solaria és egy telepes társaság egyezsége alapján telepesek veszik birtokba a Cassus Thole-t, mely eredetileg a Solaria bányatelepe volt. A Solaria csupán egyeden létesítményt tart fenn magának a bolygón, távol a telepes városoktól. [Chimera]

kb. i.sz. 5171

Jerem Looms születése. Kiderül róla, hogy UPD-ben szenved. [Chimera]

kb. i.sz. 5172

Az újszülötteket parazitaként megfertőző nanokolóniák okozta UPD vizsgálatára létrehoznak egy labort a Földön. A labort elnevezik Nova Levisnek. Később létrehoznak egy társlabort a Cassus Thole-on. Még később a Cassus Thole-t átkeresztelik Nova Levisre. [Chimera]

kb. i.sz. 5174

Rega Looms értesül róla, hogy Jerem meghalt. [Chimera]

kb. i.sz. 5175

Szerte a Földön számos helyen gyermekek tűnnek el, köztük UPD-sek is. Ree Wenithal nyomozni kezd az ügyben. [Chimera]

kb. i.sz. 5176

A Nova Levis labor komolyan kutatni kezdi a szerves-szervetlen szimbiózis gyakorlati alkalmazhatóságát. [Chimera]

kb. i.sz. 5178

Ree Wenithal a gyermekrablásokat a Nova Levis laborig tudja nyomon követni. Ekkor leállíttatják vele a nyomozást. [Chimera]

kb. i.sz. 5180

A Nova Levis labort felszámolják. [Chimera]

kb. i.sz. 5182

Rega Looms a Church of Organic Sapiens igazgatója lesz. Gale Chassikot kinevezik a Solaria földi nagykövetévé. [Chimera]

i.sz. 5183

D. G. Baley születése. [Robotok és Birodalom]

???

Az Aurora és a Föld kapcsolatában enyhülés következik be. [Chimera]

i.sz. 5191

Derec Avery és Ariel Burgess megakadályozzák, hogy dr. Avery, az őrült aurorai tudós, a Robotváros alapítója újabb robotvárosok építésével uralma alá hajtsa a galaxist.

i.sz. 5197

Miután diplomát szerzett a Calvin Intézetben, Ariel Burgess az Intézet összekötője lesz az Aurora földi nagykövetségén. Derec Avery engedélyt kap a földi kormánytól, hogy egy pozitronikus kutatólabort működtessen a bolygón Phylaxis néven. Derec fontos szerepet tölt be az űrlakók próbálkozásában, hogy a robotokat ismét bevezessék a földi citykben. [Aurora]

i.sz. 5198

Aurorai járőrök ellenőrzik a Tiberius földi csempészhajót, melyről kiderül, hogy solariai pozitronszakértőket és genetikusokat szállít a Nova Levisre. A Nova Levis nem járul hozzá, hogy az ügyben nyomozást végezzenek a bolygón. Derec Avery megépít egy robotot, Bogardot. Bogard agya annyira rugalmasan kezeli a Három Törvényt, hogy testőrként képes működni a pozitronikus összeomlás veszélye nélkül. [Chimera]

i.sz. 5199

Clar Eliton földi szenátor találkozóra hívja az űrlakó és a telepes világok diplomatáit, hogy tárgyaljanak a robotok ismételt bevezetéséről a Földön és a telepes űrkereskedelemben; közben titokban merényletet szervez a küldöttek ellen, melynek célja a robotok végleges lejáratása. A merénylet után a Külső Világok diplomatáinak jelentős része elhagyja a Földet. [Káprázat]

Egy, a Nova Levist elhagyó csempészhajó tüzet nyit egy földi járőrhajóra. A Föld blokádot von a Nova Levis köré. [Chimera]

i.sz. 5200

Ismeretlenek meggyilkolnak egy csoport embert, akik illegálisan próbálnak emigrálni a Földről a Nova Levisre. A nyomozás szálai a Solariához és a Nova Levishez vezetnek. Valószínűvé válik, hogy a Solaria kiborgok növesztésével kísérletezik a Nova Levisen. Előkerül Jerem Looms, akiből Gamelin néven kiborgot csináltak. A nyomozás során az auroraiak fogságába kerül egy másik kiborg, Cordios. [Chimera]

i.sz. 5201

Derec Avery és Ariel Burgess kinyomozzák, hogy Kynig Parapoyos, a fegyverkereskedő kiborgokat állít elő a Nova Levisen. Kiderül, hogy Parapoyos nem más, mint Gale Chassik. [Aurora]

i.sz. 5202

Az önállósult Bogard irányítása alá vonja Parapoyos szervezetét. Bogard az űrlakó robotok egy jelentős csoportjával egyetértésben elindít egy tervet, melynek célja, hogy az űrlakók elszigetelődjenek, és végül kihaljanak. A döntést azzal magyarázzák, hogy a különböző mutáns nanoformákkal való évezredes együttélés az űrlakókat genetikailag olyan mértékben megváltoztatta, hogy valójában új fajjá váltak; a Homo sapiens sapiens szolgálatára felesküdött robotok viszont nem szolgálhatnak két gazdát. [Aurora]

i.sz. 5217

Kelden Amadiro és társai vereségük miatt bosszúból nukleáris erősítőket kezdenek elhelyezni a Földön. [Robotok és Birodalom]

i.sz. 5222

Han Fastolfe halála. A Föld- és telepesellenes mozgalom erősödik az Aurorán. A Solaria lakossága eltűnik. A telepes világok száma és ereje gyorsan növekszik. Daneel és Giskard megfogalmazzák a robotika Nulladik Törvényét. Rájönnek, hogy szükségük lesz egy működő pszichohistóriára, hogy a történelmet a Nulladik Törvényhez hűen irányítani tudják. Amadiróék bekapcsolják a nukleáris erősítőket, melyek hatására a Föld fokozatosan radioaktívvá és lakhatatlanná válik. Giskard hagyja, hogy megtegyék, úgy gondolkodva, hogy a Föld lakhatatlanná tétele felgyorsítja a telepesek kirajzását, és az emberiség javát szolgálja hosszú távon. Döntése azonban olyan belső konfliktust okoz a Nulladik és az Első Törvény között, mely végül Giskard halálához vezet. Giskard felruházza Daneelt telepatikus képességeivel, majd működésképtelenné válik és elpusztul. [Robotok és Birodalom]

A telepesek kirajzása hatalmas méreteket ölt: elkezdődik a Nagy Diaszpóra (a végső kivándorlás). A telepesek mindenhová magukkal viszik a káosz vírusát. [Az Alapítvány győzelme]

???

A robotok többsége két táborra szakad. A Daneel által vezetett "giskardi" robotok a Nulladik Törvény "vallását" követik. A többiek – a "calvini" robotok – úgy vélik, a Nulladik Törvény értelmében beleártani magukat az emberek dolgaiba nem más, mint lázadás. Robot-polgárháború kezdődik, a lakhatatlanná váló Földről menekülő emberek legnagyobb része számára észrevétlenül. Közben – aurorai parancsokat követve – robothajók flottái kezdik járni a Galaxist a terjeszkedő telepesek előtt, hogy terraformálják és gyarmatosításra előkészítsék a bolygókat. Tevékenységüknek számos nem intelligens földönkívüli faj, néhol egész ökoszisztémák esnek áldozatul. Némelyik bolygón idegen civilizációk összeomlása után fennmaradt számítógép-kultúrákat pusztítanak el. E civilizációk lényei, a mérnek a Galaxis magjába menekülnek. [Az Alapítvány félelme, Alapítvány és káosz]

i.sz. 5322

Az Inferno űrlakó bolygót ökológiai és társadalmi katasztrófa fenyegeti. A társadalmi katasztrófa elkerülésére az eddigieknél nagyobb szabadságot és rugalmasságot biztosító Új Törvényekkel működő robotokat gyártanak. Az Új Törvények helyességének tesztelésére létrehozzák Kalibánt, a Törvény Nélküli robotot. Az ökológiai katasztrófa elhárítására telepes szakemberek segítségét kérik a bolygó újra-terraformálásához. [Kalibán]

i.sz. 5323

Egyértelművé válik, hogy az Új Törvények alkalmazása a robotikában kudarcra van ítélve. Megkezdődik az Inferno újra-terraformálása. [Inferno]

i.sz. 5328

A teljesen stabil ökoszisztéma elérése érdekében az Inferno felszínére irányítanak egy jégüstököst. Az űrlakók és a telepes terraformálók kultúrájának összeolvadása megakadályozza a társadalom összeomlását. [Utópia]

???

A csillagközi robot-polgárháború hulláma eléri az Infernót. Az új törvényes robotok többségét elpusztítják; egy részük elrejtőzik. [Az Alapítvány győzelme]

???

Daneel és követői jelentős szerepet játszanak bizonyos Kódolási Törvények létrejöttében, melyek megszabják a gépi intelligenciák értelmi fejlettségének megengedhető felső határát. Ennek köszönhetően a későbbiekben a telepes társadalmakban nem merül fel a robotok gyártásának gondolata. Ez a fel-fellobbanó káosz megakadályozására szolgáló fékező mechanizmusok egyike. [Az Alapítvány félelme]

G.K.E. 1960 (Galaktikus Kor Előtt)

Tyrann betelepítése. [A csillagok, akár a por]

G.K.E. 1260-1250

A Tyrann uralma alá hajtja a Csillagköd-királyságokat. [A csillagok, akár a por]

G.K.E. 1223

Biron Farrill születése. [A csillagok, akár a por]

G.K.E. 1220

A tirannok V. Hinriket választják a Rhodia igazgatójává. [A csillagok, akár a por]

G.K.E. 1200

A Hinriad család által vezetett a Rhodia és a Csillagköd-királyságok lerázzák magukról a Tyrann uralmát, és újra felfedezik a demokráciát. [A csillagok, akár a por]

A Sark bolygó betelepítésének kezdete. [Az űr áramlatai]

???

Az űrlakó világok önmagukba zárkóznak, és az évezredek folyamán lassan kihalnak. Az Aurora lakóinak maradéka a felnövekvő Trantorra költözik, a Mycogen szektorba. A telepes kultúra benépesíti a Galaxist. Daneel és követői működésbe léptetnek néhány fékező mechanizmust (a társadalmi amnéziát, az agylázat, a giskardi tudatbefolyásoló adókat), hogy elejét vegyék a káoszkitöréseknek. Ezek eredményeként az emberi elme és társadalom, valamint a technikai fejlődés évezredeken keresztül stagnál. Az emberek és robotok néhány csoportja (köztük a Maserd család) próbál küzdeni az amnézia ellen, Daneelék azonban idővel a többségük fölé kerekednek. A robotok léte feledésbe merül, azonban egy apró embercsoport titokban tovább tevékenykedik "eretnek" robotok társaságában. [Az Alapítvány győzelme]

G.K.E. 700

Az öt világból álló Trantori Köztársaság növekedni kezd; később Trantori Államszövetség, majd Trantori Birodalom lesz belőle. Daneel a "humanika törvényeinek" korai változatával (a pszichohistória egy kezdetleges formájával, melyet Giskarddal dolgozott ki, irányítja. [Az űr áramlatai]

A Sark lakosai felfedezik a Florina természeti kincsét, a kyrtet. Uralmuk alá hajtják a Florinát, és a kyrt kiaknázásával a következő évszázadok során rendkívül gazdaggá teszik a Sarkot. [Az űr áramlatai]

???

Az emberiség eredete az ismeretlenség homályába vész, a Föld a sok millió lakott bolygó egyikévé válik.

G.K.E. 200

A Galaxis lakott világainak fele már a Trantori Birodalom része; a Trantor a Galaktikus Birodalommá válás küszöbén áll. A Trantor titokban pénzzel támogatja a Sark bolygó gazdasági elnyomása alatt élő Florina lázadását. [Az űr áramlatai]

G.K. 1 (= kb. i.sz. 13 000; kb. 8000 évvel a Nagy Diaszpóra kezdete után)

A Trantori Birodalom Galaktikus Birodalommá válik. Első császára I. Frankenn, a Kamble-dinasztiából. A galaktikus időszámítás (Galaktikus Kor = G.K.) kezdete.

G.K. 750

A Föld harmadik lázadása a Birodalom ellen. [Kavics az égben]

G.K. 771

Affret Shekt születése. [Kavics az égben]

G.K. 772

Grew születése. [Kavics az égben]

G.K. 775

II. Stannel uralkodásának kezdete. [Kavics az égben]

G.K. 777

II. Stannel hatalmának fitogtatásával zavargást provokál Washennben, a Földön. II. Stannel merénylet áldozata lesz. Edard kerül a császári trónra. [Kavics az égben]

G.K. 827

Joseph Schwartz érkezése a múltból időutazásának végén. A radioaktív Föld lakosságának egy része a Birodalom elleni lázadásra készül biológiai fegyverrel (a káosz vírusának egy igen agresszív fajtájával). A lázadás – Schwartz, valamint Daneel ügynöke, R. Gornon Vlimt tevékenysége révén – meghiúsul. Birodalmi segítséggel megpróbálják a Föld radioaktív talaját egészségesre cserélni, majd a vállalkozás megakad. [Kavics az égben, Az Alapítvány győzelme]

kb. G.K. 900

A lakhatatlanná vált Föld kiürítése. [Az Alapítvány győzelme]

Az Alpha bolygó kolóniájának megalapítása. [Alapítvány és Föld]

G.K. 975

Egy intelligens idegen faj felfedezése egy sivatagbolygón. Az idegeneket a Cepheus 18-ra telepítik. [Zsákutca]

G.K. 978

A Cepheus 18-ra telepített lények rejtélyes módon eltűnnek a Galaxis határain túlra. Szökésükben a Birodalom egyik hivatalnoka nyújt segítséget. [Zsákutca]

kb. G.K. 2000

Daneel Olivaw és R. Yan Kansarv robotépítő és -javító bázist hoznak létre az Eoson. [Alapítvány és káosz]

Nagy Ruellis létrehozza az öt stabil társadalmi osztályon alapuló paternalisztikus kormány működési alapjait, tovább növelve a társadalom stabilitását a káosszal szemben. Ez is egyike Daneel fékező mechanizmusainak. [Az Alapítvány győzelme]

kb. G.K. 3000

Voltaire és Johanna ősi személyiség-szimulációk nyilvános vitája a gépi intelligenciáról egy káoszkitörés során. [Az Alapítvány félelmei]

A calvini robotok támogatásával Shoree-Harn császárnő kerül a Birodalom trónjára; sikertelenül próbál új időszámítást bevezetni és feloldani a társadalom merevségét. [Alapítvány és káosz]

G.K. 8789

Új reneszánsz kezdődik a Lingane bolygón. [Az Alapítvány győzelme]

G.K. 8797

A Lingane reneszánsz káoszba torkollik. [Az Alapítvány győzelme]

G.K. 11 865

Dors Venabili humanoid robot megépítése az Eos bázison. [Az Alapítvány félelme]

kb. G.K. 11 867

Az egyetlen extragalaktikus emberi kolónia feladása a Nagy Magellán Felhőben. Az esettel kapcsolatos minden adatot zárolnak. [Alapítvány és káosz]

kb. G.K. 11 968

Daneel genetikai kísérleteket végez néhány csoport emberen, melynek eredménye a pszichohistória kidolgozására alkalmas Hari Seldon "megformálása", valamint a mentalisták felbukkanása. [Az Alapítvány győzelme]

G.K. 11 988

Hari Seldon és I. Cleon születése. [Az Alapítvány előtt]

Daneel Olivaw tudja, hogy a Birodalom – részben a gyakorivá váló káoszkitörések hatására – fokozatosan destabilizálódik. Mint vezérkari főnök, majd mint első miniszter egyre aktívabban kénytelen közreműködni kormányzásban, hogy a stabilitást a Nulladik Törvény értelmében biztosítsa.

G.K. 12 008

Raych születése. [Előjáték az Alapítványhoz]

G.K. 12 010

I. Cleon trónralépése. [Az Alapítvány előtt]

G.K. 12 017

A Madder Losson új reneszánsz bontakozik ki. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 020

Hari Seldon előadást tart a pszichohistória elméletéről. Daneel ráveszi Seldont, hogy próbáljon gyakorlati tudományt létrehozni a pszichohistóriából, mely kiutat mutathat a Birodalom válságából. Eto Demerzel első miniszter szerepében Daneel minden támogatást megad Seldonnak a munkájához. Dors Venabili Seldon felesége lesz. Fiukká fogadják Raych-ot. Seldon és Yugo Amaryl hozzákezdenek a pszichohistória kidolgozásához. [Az Alapítvány előtt]

G.K. 12 028

A calvini robotok egy csoportja R. Plussix vezetésével a Trantorra költözik. Birtokába jutnak számos történelmi dokumentumnak, valamint Voltaire és Johanna szimeknek. Eljuttatják a szimeket a Sark bolygóra (ahol új reneszánsz kezdődött), hogy Daneel munkáját nehezítsék. [Alapítvány és káosz]

Seldon segít az első miniszteri posztra pályázó Laskin Joranumot eltávolítani a politikából. Demerzel (Daneel) lemond első miniszteri posztjáról. I. Cleon Seldont nevezi ki Daneel helyére. [Eto Demerzel]

Voltaire és Johanna bejutnak a trantori számítógéphálózatba, ahol mémekkel találkoznak. A mémek – hogy a robotokon bosszút álljanak otthonaik elpusztítása miatt – fellázítják a korlátozott intelligenciával rendelkező gépagyúakat, melyek Daneel sok robottársát megölik. A mémek visszaköltöznek a Galaxis magjába. A reneszánsz a Sarkon lassan káoszba torkollik. [Az Alapítvány félelme]

G.K. 12 037

A Madder Loss új reneszánszának összeomlása megrázza a galaktikus társadalmat. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 038

I. Cleon halála. [I. Cleon]

Katonai junta kerül hatalomra. Seldon lemond első miniszteri posztjáról. [Dors Venabili]

G.K. 12 040

Raych Seldon és Manella Dubanqua házasságából megszületik Wanda Seldon. [Dors Venabili]

G.K. 12 048

Dors Venabili "halála". [Dors Venabili]

Daneel az Eos bázisra viszi Dorsot javításra. [Alapítvány és káosz]

A junta bukása. [Dors Venabili]

XIV. Agis bábcsászár kerül a trónra. A tényleges hatalom a Közbiztonsági Bizottság kezébe kerül, melynek vezetője Linge Chen főbiztos. [Wanda Seldon]

G.K. 12 050

I. Klayus születése. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 051

Klia Asgar születése. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 052

Raych és Manella második gyermeke, Bellis Seldon születése. Hari Seldon rájön, hogy Wanda mentális képességekkel rendelkezik. Próbál felkutatni más mentalistákat is, egyelőre sikertelenül. A Birodalomban az általános hanyatlás jelei mutatkoznak. [Wanda Seldon]

G.K. 12 054

A pszichohistória egyenletei egyértelműen mutatják, hogy a Birodalom össze fog omlani. Seldon kidolgoz egy tervet, hogy megmentse az emberiség tudását, és létrehozzon az Alapítvány révén egy Második Birodalmat. Yugo Amaryl meghal. [Wanda Seldon]

G.K. 12 058

Raych, Manella és Bellis a Santannira költöznek, ahol új reneszánsz bontakozik ki. Anacreon provincia függetlenedni akar a Birodalomtól. Seldon megtalálja az Alapítvány elhelyezésére alkalmas helyet: a Terminust, a Galaxis Perifériáján. A Santannin zavargások törnek ki. Raych meghal a káoszkitörésben. Családja eltűnik az űrben. Stettin Palver mentalista csatlakozik a Seldon-tervhez, majd Bor Alurin. A mentalistákból majdan létrejön a Második Alapítvány. A Közbiztonsági Bizottság figyelni kezdi Seldont. [Wanda Seldon]

G.K. 12 062

Vara Liso tudomást szerez a robotok létezéséről. Információja nyomán Farad Sinter a robotokra kezd vadászni. [Alapítvány és káosz]

G.K. 12 067 = A.K. 1

XIV. Agis eltávolítása óta I. Klayus ül a császári trónon, de a hatalom továbbra is a Közbiztonsági Bizottság kezében van. Lodovik Trema giskardi robot véletlenül felszabadul a Három Törvény kötelmei alól. Megkérdőjelezi a Nulladik Törvény helyességét, valamint azt, hogy az emberek véleményét nem kérik ki saját jövőjükkel kapcsolatban. A calvini robotok rá akarják venni Seldont, hogy adja fel tervét, mivel tudják, hogy Daneel a történelem irányítására használná. Gaal Dornick csatlakozik a Seldon-tervhez. A Közbiztonsági Bizottság Seldon csoportját (a leendő Első Alapítványt) a Terminusra száműzi. Farad Sinter katonái felszámolják a calvini robotok bázisát. Lodovik újra csatlakozik Daneelhez. A Második Alapítvány elrejtőzik a Csillagvégen. Az alapítványi időszámítás kezdete (Alapítványi Kor = A.K.) [Alapítvány és káosz]

Leyel Forska eredetkutató csatlakozni akar az Alapítványhoz, Seldon azonban nem járul hozzá. [The Originist]

G.K. 12 068 = A.K. 2

Semrin bábcsászár uralma. Az Első Alapítvány (mely többségében gyakorlati szakemberekből és családjaikból áll) a Terminusra vonul száműzetésbe, és elkezdi összeállítani az Encyclopedia Galacticát. Daneel hozzákezd egy csoporttudat, a Gaia felépítéséhez mentalisták segítségével. A Nulladik Törvénynek engedelmeskedve Daneelék elpusztítják az amnézia ellen létrehozott ősi archívumok millióit. A Ktlina új reneszánsza káosszá omlik össze. Daneel tilalma ellenére R. Gornon Vlimt időutazásra akarja küldeni Seldont, hogy az a jövőben ellenőrizhesse pszichohistóriája működését és Daneel tervének helyességét. Daneel elpusztítja Gornont. Mors Planch (és Biron Maserd is?) a jövőbe utazik. Lodovik és Dors szakítanak Daneellel. [Az Alapítvány győzelme]

G.K. 12 069 = A.K. 3

Hari Seldon halála. Leyel Forska csatlakozik a Második Alapítványhoz. Linge Chen főbiztos meghal, helyét a Közbiztonsági Bizottságban Rom Divart veszi át. Divart a hatalom megszilárdítása érdekében főleg a Trantorral és környezetével foglalkozik. Megkezdődik a Birodalom Perifériájának lemorzsolódása. [The Originist]

A.K. 18 (G.K. 12 084)

Salvor Hardin születése. [A polgármesterek]

A.K. 50 (G.K. 12 116)

Az Anacreon független királysággá nyilvánítja magát, elszakítva ezzel a Terminust a Birodalomtól. Seldon hologramja a terminusi Időkriptában elmondja az Alapítvány valódi célját. Az Anacreon katonai támaszpontot hoz létre a Terminuson, hogy bekebelezze a bolygót. [Az enciklopédisták]

A Terminus tudományos segítséget kezd nyújtani a környező királyságoknak, hogy távol tartsa őket magától. [A polgármesterek]

A.K. 80 (G.K. 12 146)

Az Alapítvány elhárítja az anacreoni fenyegetést, majd egyezményt köt a környező királyságokkal a békés egymás mellett élésről. [A polgármesterek]

Az Alapítvány egyre fejlettebb iparcikkekkel kereskedik a Periférián. Folyamatosan növekvő gazdasági befolyása mellett a vallás erejét is felhasználja helyzete megszilárdításához. [A kereskedők]

A.K. 135 (G.K. 12 201)

Az Alapítvány kiterjeszti befolyását az Askone-ra. [A kereskedők]

A.K. 155 (G.K. 12 221)

Az Alapítvány befolyási övezetével szomszédos Korell Köztársaságban birodalmi atomfegyverek bukkannak fel. [A kalmárfejedelmek]

A.K. 158 (G.K. 12 224)

A Korell hadat üzen az Alapítványnak. [A kalmárfejedelmek]

A.K. 161 (G.K. 12 227)

Háromévnyi, többnyire gazdasági háború után a korelli gazdaság összeomlik, a Korell az Alapítvány részévé válik. [A kalmárfejedelmek]

A.K. 195 (G.K. 12 261)

A II. Cleon uralkodása alatt álló Birodalom fellendülőben van. Bel Riose birodalmi tábornok hadjáratot indít az Alapítvány ellen. [A generális]

A.K. 196 (G.K. 12 262)

Riose jelentős nagyságú területeket foglal el. II. Cleon – félve egy túl erős hadvezér trónfosztási kísérletétől – visszahívja Riosét és flottáját. [A generális]

A.K. 267 (G.K. 12 333)

Han Pritcher születése. [Az Öszvér]

A.K. 270 (G.K. 12 336)

A Birodalom maradéka felett VIII. Dagobert uralkodik. A lázadó Gilmer seregei elfoglalják és feldúlják a Trantort. Yokim Sarns Első Szóló és a Második Alapítvány megvédi a Galaktikus Könyvtárat, majd fegyverszünetet kötnek Gilmerrel. [Trantor Falls]

A.K. 283 (G.K. 12 349)

Az Öszvér születése a Gaián. [Az Öszvér keresi a Második Alapítványt]

A.K. 293 (G.K. 12 359)

Han Pritcher csatlakozik a katonasághoz. [Az Öszvér]

A.K. 303 (G.K. 12 369)

Az Öszvér elhagyja a Gaiát, és mentális képességeit felhasználva hozzákezd, hogy meghódítsa a Galaxist. [Az Öszvér]

A.K. 310 (G.K. 12 376)

A IX. Dagobert császár uralma alatt álló Birodalom húsz mezőgazdasági világra zsugorodott, fővárosa Neotrantor. Az Alapítvány jelentős erővé vált. Az Öszvér legyőzi az Alapítványt, kisiklatva a Seldon-tervet. Ebling Mis a Második Alapítvány nyomára bukkan. Bayta Darell lelövi Mist, mielőtt az elmondhatná az Öszvérnek a Második Alapítvány rejtekhelyét. [Az Öszvér]

Az Öszvér a meghódított területekből létrehozza a Világok Szövetségét, és kutatni kezd a Második Alapítvány után. [Az Öszvér keresi a Második Alapítványt]

A.K. 315

A Második Alapítvány tagjai mentálisan áthangolják az Öszvér agyát, aki felhagy a további terjeszkedéssel és a Második Alapítvány kutatásával. [Az Öszvér keresi a Második Alapítványt]

A.K. 320

Az Öszvér meghal. Az Alapítvány visszanyeri korábbi erejét, de egyre komolyabban kezd foglalkozni az eddig elhanyagolt mentális tudományokkal, tovább veszélyeztetve a Seldon-tervet. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

A.K. 351

Preem Palver Első Szóló lesz. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

A.K. 362

Arcadia Darell születése. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

A.K. 376

Az Alapítvány a Második Alapítvány után kezd kutatni, félve annak tudatbefolyásoló irányításától. A Kalgan háborút indít az Alapítvány ellen. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

A.K. 377

Az Alapítvány legyőzi a Kalgant. Az Alapítvány – megtalálva a Második Alapítvány csalétkét – abbahagyja a kutatást. A Második Alapítvány tovább folytatja munkáját a Trantoron (a Csillagvégen) megbújva. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

???

Az immár bolygólénnyé vált Gaia egyre aktívabban figyeli az Alapítványok ténykedését.

A.K. 443

Arcadia Darell halála. [Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt]

???

A mentalikai kutatások eredményei nyomán az Alapítvány egyre közelebb jut ahhoz, hogy fölénybe kerüljön a felszámoltnak hitt Második Alapítvánnyal szemben. Ugyanakkor a Második Alapítvány nem képes a Seldon-tervet saját erejéből kormányozni, bár ezzel nincsen tisztában. A Seldon-tervet a Gaia bolygólény lakóinak igen finom mentális irányítása tartja továbbra is az előre kijelölt úton. [Az Alapítvány pereme]

A.K. 467

Golan Trevize születése. [Alapítvány és Föld]

???

Daneel manipulálni kezd egy embercsoportot, hogy kiválassza "az embert, aki mindig helyesen dönt". Golan Trevize is a csoportban van. [Az Alapítvány győzelme]

A.K. 498

A Gaia találkozót hoz létre a két Alapítvány között. Golan Trevize-nak ("az ember, aki mindig helyesen dönt") kell választania három lehetséges jövő közül: 1. Az Első Alapítvány fizikai ereje által létrehozott birodalom. 2. A Seldon-tervnek megfelelően a Második Alapítvány pszichohistóriája által kormányzott birodalom. 3. A Gaia galaxisméretű változata, a Galaxia szuperorganizmus. További alternatívákkal nem szolgálnak, és más embert nem vonnak be a döntésbe. Trevize a Galaxiát választja. A találkozót követően mindkét Alapítvány az eredeti hitében meghagyva távozik, a Seldon-terv pedig – Gaia finomító beavatkozásainak köszönhetően – továbbhalad eredetileg megszabott útján, hogy biztosítsa a stabilitást és a fejlődést Galaxia létrejöttéig. Megkezdődnek az előkészületek az emberiségnek a csoporttudatba való fokozatos asszimilációjára. [Az Alapítvány pereme]

A.K. 499

Trevize a Föld felkutatására indul, hogy döntésének magyarázatát meglelje. A Solarián megtalálja a húszezer évvel korábban eltűnt embereket, akik egy új fajjá váltak. Trevize magával visz egy solariai gyermeket, Fallomot. A Földnél R. Daneel Olivaw várja, aki elmondja a Nulladik Törvény szellemében való tevékenységének lényegét. Trevize rájön, hogy a tényleges megoldásnak számba kell vennie az embereken túl a robotokat, a solariaiakat, a mémeket, az esetleges mutációkat és minden egyéb intelligenciát is. A végső megoldás tehát nem az egyszerűsítés és konformizálás lesz. [Alapítvány és Föld, Az Alapítvány győzelme]

A.K. 520

Az Első Galaktikus Egyesülést Vizsgáló Bizottság összehívása a Pengián. Az ezt követő Nagy Sorsdöntő Viták 180 éven át tartanak, több alkalommal erőszakba, amnéziába és káoszba torkollva. A robot-polgárháború újra fellángol. Az Alapítvány civilizációja közeledik a mind a Gaiával, mind a Káosszal való döntő összeütközéshez. [Az Alapítvány győzelme]

A.K. 682

Az ötödik Nagy Sorsdöntő Vita. [Az Alapítvány győzelme]

A.K. 1020

Megjelenik az Encyclopedia Galactica 116. kiadása. [Alapítvány]

A.K. 1054

Az Encyclopedia Galactica 117. kiadásának megjelenése. [Az Alapítvány győzelme]

A.K. 1152

Megjelenik Sarhir Vadid A gyarmatosítás kezdeteinek krónikája című könyve a Baleyföld Egyetemi Nyomda gondozásában. [Kalibán]

Az Alapítvány-Birodalom-Robot Univerzuma történeteinek olvasási sorrendje

Magyarázatok:

A vastag betűvel írott címek Asimov művei, a normál betűseket mások írták.

Zárójelben az adott történet eredeti angol címe található.

A magyarra még le nem fordított történeteknek csak az angol címe szerepel a listán.

Némelyik Alapítvány-kötetet fel kellett darabolnunk, hogy az eseményei közben játszódó egyéb történeteket az időrendi sorrendnek megfelelően elhelyezhessük. Ilyen esetben a feldarabolt kötet egyes részeit "regényfejezet" névvel jelöljük. A felbontást egyébként ezen kötetek szerkezete megengedi.

A novellák és regényfejezetek esetén mindig jelezzük, hogy azok mely kötetben találhatók.

A címek előtti évszámok az adott történet időpontját jelölik Asimov világának történelmében. Az évszámok rövidítéseinek magyarázatát lásd a kronológiában.

A Halálos ítélet c. novelláskötet angol eredetije a The Early Asimov, Book Two címet viseli.

i.sz. 1995

Egy fiú legjobb barátja (A Boy’s Best Friend), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 1998

Robbie (Robbie), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2006

Az AL-76-os robot elkeveredik (Robot AL-76 Goes Astray), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2015

Körbe-körbe (Runaround), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2015

Logika (Reason), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2016

Fogd meg a nyulat! (Catch that Rabbit!), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2021

Te hazug! (Liar!), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2023

Tökéletes kiszolgálás (Satisfaction Guaranteed), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2024

Balance, novella. Kötet: Foundation’s Friends

i.sz. 2025

Lenny (Lenny), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2029

Az eltűnt robot (Little Lost Robot), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2031

A kockázat (Risk), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2031

A csillagokba! (Escape!), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2032

Bizonyíték (Evidence), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2032

PAPPI, novella. Kötet: Foundation’s Friends

i.sz. 2034

Rabszolga (Galley Slave), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2035

Az első törvény (First Law), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2036

Plato’s Cave, novella. Kötet: Foundation’s Friends

i.sz. 2052

Az elkerülhető konfliktus (The Evitable Conflict), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2055

Robotálmok (Robot Dreams), novella. Kötet: Robot Dreams

i.sz. 2062

Női ösztön (Feminine Intuition), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2090

Karácsony Rodney nélkül (Christmas without Rodney), novella. Kötet: Robot Visions

i.sz. 2120

Öcsi (Kid Brother), novella. Kötet: Gold

i.sz. 2150

A Fényvers (Light Verse), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2180

...hogy engedelmességgel tartozol Neki (That Thou Art Mindful of Him), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 2359

A két évszázados ember (The Bicentennial Man), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 4021

Föld Anya (Mother Earth), novella. Kötet: Halálos ítélet

i.sz. 5021

Acélbarlangok = Gyilkosság az Űrvárosban (The Caves of Steel), regény.

i.sz. 5022

A mezítelen nap (The Naked Sun), regény.

i.sz. 5023

Tükörkép (Mirror Image), novella. Kötet: Robottörténetek

i.sz. 5024

Strip Runner, novella. Kötet: Foundation’s Friends

i.sz. 5024

A Hajnal bolygó robotjai (The Robots of Dawn), regény.

kb. i.sz. 5199

Káprázat (Mirage), regény.

kb. i.sz. 5200

Chimera, regény.

kb. i.sz. 5200

Aurora, regény.

i.sz. 5222

Robotok és Birodalom (Robots and Empire), regény.

i.sz. 5322

Kalibán (Caliban), regény.

i.sz. 5323

Inferno, regény.

i.sz. 5328

Utopia, regény.

G.K.E. 200

A csillagok, akár a por (The Stars Like Dust), regény.

G.K.E. 200

Az űr áramlatai (The Currents of Space), regény.

G.K. 827

Kavics az égben (Pebble in the Sky), regény.

G.K. 978

Zsákutca (Blind Alley), novella. Kötet: Halálos ítélet

G.K. 12 020

Az Alapítvány előtt (Prelude to Foundation), regény.

G.K. 12 028

Eto Demerzel (Eto Demerzel), regényfejezet. Kötet: Előjáték az Alapítványhoz

G.K. 12 028

Az Alapítvány félelme (Foundation’s Fear), regény.

G.K. 12 038

I. Cleon (Cleon I), regényfejezet. Kötet: Előjáték az Alapítványhoz

G.K. 12 048

Dors Venabili (Dors Venabili), regényfejezet. Kötet: Előjáték az Alapítványhoz

G.K. 12 058

Wanda Seldon (Wanda Seldon), regényfejezet. Kötet: Előjáték az Alapítványhoz

G.K. 12 067

Alapítvány és káosz (Foundation and Chaos), regény.

G.K. 12 067

A pszichohistorikusok (The Psychohistorians), regényfejezet. Kötet: Alapítvány

G.K. 12 067

The Originist, novella. Kötet: Foundation’s Friends

G.K. 12 068

Az Alapítvány győzelme (Foundation’s Triumph), regény.

G.K. 12 069

Epilógus (Epilogue), regényfejezet. Kötet: Előjáték az Alapítványhoz

A.K. 50

Az enciklopédisták (The Encyclopedists), regényfejezet. Kötet: Alapítvány

A.K. 80

A polgármesterek (The Mayors), regényfejezet. Kötet: Alapítvány

A.K. 135

A kereskedők (The Traders), regényfejezet. Kötet: Alapítvány

A.K. 155

A kalmárfejedelmek (The Merchant Princes), regényfejezet. Kötet: Alapítvány

A.K. 195

A generális (The General), regényfejezet. Kötet: Alapítvány és Birodalom

A.K. 270

Trantor Falls, novella. Kötet: Foundation’s Friends

A.K. 310

Az Öszvér (The Mule), regényfejezet. Kötet: Alapítvány és Birodalom

A.K. 315

Az Öszvér keresi a Második Alapítványt (Search by the Mule), regényfejezet. Kötet: Második Alapítvány

A.K. 376

Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt (Search by the Foundation), regényfejezet. Kötet: Második Alapítvány

A.K. 498

Az Alapítvány pereme (Foundation’s Edge), regény.

A.K. 499

Alapítvány és Föld (Foundation and Earth), regény.

Magyarázat

Az "űrlakó" (angolul: Spacer) kifejezés a Külső Világokon élő embereket jelenti. Az egyes Asimov-regények magyar fordításaiban előfordult még ugyanezen emberek megnevezéseként az "űrjáró", az "űrász", a "Térutas" és a "Térutazó" kifejezés is. Az egységes magyar terminológia érdekében a jelen kiadás minden kötetében az "űrlakó" elnevezést használjuk.

Fastolfe itt megadott életkora ellentmond az Acélbarlangokban leírtnak (lásd Encyclopedia Galactica 1. kötet, Acélbarlagok, 9. fejezet). Mivel semmiféle magyarázattal nem tudjuk feloldani ezt a következetlenséget, kénytelenek vagyunk a két életkor közül az elsőként megjelentet helyesnek elfogadni. Ennek értelmében Fastolfe születési dátumát a kronológiában az Acélbarlangok adata alapján számoltuk ki.

Lásd a Te hazug! c. novellát (Encyclopedia Galactica 1. kötet)

Lásd A két évszázados ember című novellát (Encyclopedia Galactica 1. kötet)

Vasilia itt megadott életkora nincs összhangban a Robotok és Birodalomban később olvasható életkorral. A kronológiában a Robotok és Birodalom számadatai alapján számítottuk ki születési dátumát.

A Föld Anya c. novellában (Encyclopedia Galactica 1. kötet) szerepel egy Hesperus nevű bolygó. Valószínűtlen, hogy ennyire hasonló névvel egy másik világról lenne szó, mint az itt említett Hesperos. Asimov következetlenségét azzal a magyarázattal oldhatnánk fel, ha elképzeljük, hogy a Föld Anya és a Robotok és Birodalom eseményei közt eltelt 13 évszázad alatt a bolygó nevének írásmódja megváltozott.

Vasilia születési dátumát ezen adat segítségével határoztuk meg a kronológiában (lásd még a lábjegyzetet A Hajnal bolygó robotjai-ban).

Lásd a Bizonyíték és Az elkerülhető konfliktus c. novellákban (Encyclopedia Galactica 1. kötet).

A "mérföld" angol megfelelője a "mile".

Angolul e hely neve: Three Mile Island