Harry Harrison

Halálvilág

Regény

PHOENIX KÖNYVEK

Debrecen

Eredeti cím: Deathworld 1

Harry Harrison, 1960

Lancer Books, Inc.

New York, N.Y.

Fordította: Nemes István és Szegi György

Hungarian edition by Phoenix Könyvkiadó, 1992

1. fejezet

Halk szisszenés kíséretében egy üzenökapszula hullott ki a csőpostából a fogadócsészébe. A jelzőcsengő egyszer megcsendült, aztán elhallgatott. Jason dinAlt úgy meredt az ártalmatlan kapszulára, mintha egy ketyegő bomba lenne.

Valami nem stimmelt. Érezte, hogy a feszültség kemény görccsé formálódik a gyomrában. Ez nem egy szokványos szolgálati közlemény vagy szállodai híradás volt, hanem egy lepecsételt, személyes üzenet. Csakhogy ő még senkit sem ismert ezen a bolygón, lévén hogy alig nyolc órája érkezett űrhajóval. Mivel még nevet is változtatott — amikor legutóbb átszállt egy másik hajóra —, nem várhatja itt személyes üzenet. Mégis kapott egyet.

Hüvelykje körmével feltépte a pecsétet, és lepattintotta a fedelet. A gyűszűnyi méretű kapszulába épített magnó lejátszotta az üzenetet, egy gépies hangot, melyből nem lehetett következtetni a beszélő kilétére.

— Kerk Pyrrus szeretne beszélni Jason dinAlttal. A hallban várok.

Itt valami tévedés lehet, de nincs belőle kibúvó. A hívó férfi valószínűleg nem akar rosszat. Nyilván egy ártalmatlan ügynök akarja rábeszélni valamire, vagy egyszerűen csak összetévesztették valakivel. Mindazonáltal Jason gondosan a dívány párnája alá dugta a fegyverét, s ki is biztosította. Ki tudja, mit hoz a jövő. Megadta a jelet, hogy engedjék be a látogatót. Amikor az ajtó kinyílt, Jason már a dívány egyik sarkán ült, és egy hosszú pohárból italt szürcsölt.

Egy visszavonult birkózó. Ez a gondolat suhant át Jason fején, amikor a férfi belépett az ajtón. Kerk Pyrrus ősz hajű, sziklakemény fickó volt, testén mindenfelé jól látható, kidolgozott izmok dudorodtak. Szürke ruhája olyan konzervatívnak tűnt, mint valami egyenruha. Izmos alkarjára egy elnyűtt, kopott pisztolytáska tapadt, melyből egy fegyver csöve kandikált elő.

— Maga dinAlt, a hírhedt szerencsejátékos — kezdte az idegen nyíltan. — Van egy ajánlatom a maga számára.

Jason átpillantott a pohara fölött, s eltöprengett a lehetőségeken. Ez a fickó vagy a rendőrségtől jött, vagy a konkurenciától — és ő, köszöni szépen, egyikből sem kér. Meg kell tudni, mit akar, aztán majd elválik, mi lesz.

— Sajnálom, barátom — mosolyodott el Jason —, de rossz lóra tett.

Szívesen venném az ajánlatát, de mostanában az szerencsém mintha inkább a kaszinóknak segítene, mint nekem. így hát…

— Ne játszadozzunk egymással — mordult rá Kerk. — Maga dinAlt, de ismert Bohel néven is. Ha több nevet is hallani kíván, megemlíthetem a Mahaut Bolygót, a Nebula Casinót meg még jó néhányat. Van egy üzleti ajánlatom, amely mindkettőnk számára előnyös lesz, és jobban teszi, ha meghallgat.

Az említett nevek hallatán Jason félmosolya mit sem változott.

Azonban a teste megfeszült, ugrásra készen várta a továbbiakat. Ez a tűlfejlett izomzatú idegen olyan dolgokat tud, amiket nem lenne szabad tudnia. Itt az ideje témát változtatni.

— Szép a pisztolya — jegyezte meg Jason. — Csakhogy engem a fegyverek idegessé tesznek. Méltányolnám, ha lerakná.

Kerk úgy meredt a pisztolyra, mintha életében most látná először.

— Nem, soha nem szoktam letenni. — Úgy tűnt, kissé bosszantja a javaslat.

A puhatolódzás ideje lejárt. Jasonnak felül kell kerekednie a helyzeten, ha élve akar ebből kikerülni. Ahogy előrehajolt, hogy a poharát letegye az asztalra, a másik keze közben feltűnés nélkül a párna mögé nyúlt. Megérintette a pisztolya markolatát.

— Attól tartok, ki kell tartanom a javaslatom mellett. Mindig némi kényelmetlenséggel tölt el, ha fegyveres emberrel kell beszélgetnem.

Azért beszélt, hogy elvonja a figyelmet, amíg előhúzza a pisztolyát.

Gyorsan és simán.

Ám az egész mégis úgy sült el, mintha lassított felvételen mozogna.

Kerk Pyrrus mozdulatlanul állt, amíg a fegyver fel nem tűnt, s feléje nem lendült. Ám ekkor, szinte a legutolsó pillanatban cselekedett. A mozdulatát szemmel nem lehetett követni. Egyik pillanatban a pisztolya még a tokjában nyugodott — a következőben a csöve Jason szeme közé irányult. Egy randa, súlyos mordály, itt-ott rozsdafoltokkal, melyek bőséges használatra utaltak.

Jason tudta, ha az ő fegyvere csak egy ujjnyit is feljebb emelkedik, halott ember. Óvatosan eldobta a fegyverét, s haragudott magára, amiért fegyverhez nyúlt fortélyok helyett. Kerk ugyanolyan könnyedséggel juttatta vissza a pisztolyát a tokjába, mint ahogyan előrántotta.

— Na, most talán ezt már hagyhatjuk — vélte Kerk. — Térjünk rá az üzletre!

Jason nagyot kortyolt a poharából, hogy kissé helyrebillentse az önbecsülését. Gyorsan bánt a fegyverrel — az élete nemegyszer ezen múlott —, most fordult vele először, hogy megelőzték. Csak úgy lazán, mintegy visszakézből, és ez még inkább bosszantotta.

— Nem készültem arra, hogy üzletet kössek — mondta savanyúan. — Kikapcsolódni jöttem Cassyliába, eltávolodni kissé a melótól.

— Ne szédítsük egymást, dinAlt — reccsent rá Kerk türelmetlenül. — Soha életében nem űzött becsületes foglalkozást. Maga hivatásos szerencsejátékos, és ez az oka, amiért felkerestem.

Jason magába fojtotta haragját, és a pisztolyát a dívány túlsó végére lökte, hogy még csak véletlenül se csábítsa öngyilkosságra. Biztos volt benne, hogy Cassyiliában senki sem ismeri, és már alig várta azt a pillanatot, amikor bankot robbant a Casinóban. Arra azonban még várni kell. Úgy tűnik, ez a díjbirkózó mindenre tudja a választ. Hadd fejtegesse csak egy darabig a terveit, lássuk, hová vezet.

— Oké, mit akar?

Kerk egy borítékot húzott elő a zsebéből, és letelepedett a díványra, amely vészesen megnyikordult a férfi roppant súlya alatt. A férfi kibontotta a borítékot, beletúrt, s egy maroknyi csillogó galaktikus bankjegyet dobott az asztalra. Jason rájuk pillantott — aztán hirtelen felült.

— Mik ezek… hamisítványok? — kérdezte, egyet a fény felé emelve.

— Meglehetősen valódiak — felelte Kerk. — Tegnap vettem ki a bankból. Pontosan huszonhét bankjegy… vagyis huszonhétmillió dollár. Azt akarom, hogy az egészet váltsa be ma este zsetonokra a Casinóban. Játsszon, és nyerjen.

Elég valódinak látszottak — és Jason ellenőrizte is őket.

Elgondolkodva tapogatta végig mindegyiket, miközben az idegent fürkészte.

— Nem tudom, mi jár a fejében — mondta. — De azt bizonyára megérti, hogy semmit sem tudok garantálni. Szerencsejátékos vagyok… de nem nyerek mindig.

— Szerencsejátékos… aki akkor nyer, amikor akar — felelte Kerk zordul. — Ennek alaposan utánanéztünk, mielőtt magához fordultam volna.

— Ha azzal akar gyanúsítani, hogy csalok… — Jason észbe kapott, és újra visszafogta magát. Semmi értelme mérgelődni.

Kerk ugyanolyan hanglejtéssel folytatta, tudomást sem vett Jason növekvő haragjáról:

— Valószínűleg maga ezt nem csalásnak nevezi… de hogy őszinte legyek, engem ez nem érdekel. Felőlem akár ászok tömegét dugdoshatja a zakója ujjában, vagy akár elektromágnest építhetett a cipőjébe… Lényeg az, hogy nyerjen. Nem azért jöttem, hogy morális kérdéseket vitassak meg magával. Mint említettem, van egy üzleti ajánlatom. Keményen megdolgoztunk ezért a pénzért… de ennyi még nem elég. Hogy pontos legyek, hárommilliárd dollárra van szükségünk. Az összeg megszerzésének egyetlen lehetséges módja a szerencsejáték. Ezzel a huszonhétmillióval.

— És mi hasznom lesz nekem ebből? — tette fel Jason a kérdést hűvösen, mintha ennek a fantasztikus ajánlatnak a legcsekélyebb részét is komolyan venné.

— Mindent megtarthat a hárommilliárd felett, azt hiszem, ez így tisztességes. Nem a saját pénzét kockáztatja, és ha nyer, az összeg élete végéig elegendő lehet.

— És ha vesztek?

Kerk elgondolkozott egy pillanatig, nem tetszett neki ez a lehetőség.

— Igen, van esélye, hogy elvesztheti. Erre nem gondoltam. — Elhatározásra jutott. — Ha veszít… nos, feltételezem, ezt a kockázatot vállalnunk kell. Bár azt hiszem, ez esetben meg fogom ölni magát.

Azok, akik meghaltak e huszonhétmillió megszerzése közben, legalább ennyit megérdemelnek — mondta nyugodtan, minden rossz szándék nélkül, és ez inkább hangzott megfontolt döntésnek, mint fenyegetésnek.

Jason talpra ugrott, sietve töltött a poharába, és Kerket is megkínálta, aki elfogadta, s egy biccentéssel köszönte meg. Jason fel-alá járkált, képtelen volt leülni. Ez az egész ügylet bosszantotta, viszont ugyanakkor el is kápráztatta. Szerencsejátékos volt, és ez a beszélgetés úgy hatott rá, mint a kábítószer látványa egy megrögzött narkósra.

Hirtelen megállt, mert rájött, hogy már egy ideje a lehetőségeken jár az esze. Nyerni vagy veszteni — élni vagy halni —, hogyan mondhatna nemet erre a lehetőségre, hogy ekkora pénzzel játsszon! Megperdült, és ujjával a széken ülő, böhöm nagy fickó felé bökött.

— Vállalom… maga nyilván már akkor tudta, hogy vállalni fogom, amikor idejött. Azonban van néhány ki-kötésem. Tudni akarom, ki maga, és kiknek az érdekét képviseli. És azt is, hogy honnan származik a pénz… lopott talán?

Kerk kiürítette a poharát, és eltolta magától.

— Lopott pénz? Nem, épp ellenkezőleg. Kétévi bányász- és ércfinomító munka eredménye. A Pyrruson bányászott fémet itt, Cassylián adtuk el. Nagyon könnyen ellenőrizheti. Én magam adtam el. Én vagyok ezen a bolygón a pyrrusi nagykövet. — A gondolatra elmosolyodott. — Nem jelent sokat. Nagykövet vagyok még legalább hat hasonló bolygón. Jól jön az ilyesmi, ha az ember üzletet akar kötni.

Jason az ősz hajú, viseltes, egyenruhaszerű öltözetet viselő férfira pillantott, és úgy döntött, hogy nem nevet hangosan. Az ember fura dolgokat hall a határ menti bolygókról, és akár minden szó igaz lehet. A Pyrrusról még sosem hallott, bár ez nem jelent semmit.

Több mint harmincezer ismert bolygó található a benépesített univerzumban.

— Ellenőrizni fogom a hallottakat — biccentett Jason. — Ha igaz, megköthetjük az üzletet. Hívjon fel holnap…

— Nem — vágott közbe Kerk. — A pénzt ma kell megnyerni.

Váltókat írtam alá erre a huszonhétmillióra; reggelre le kell raknunk a hárommilliárdot, az a végső határidő.

Jason számára percről percre fantasztikusabbá vált az ügy — és egyre érdekesebbé. Az órájára pillantott. Lesz még elég idő kitalálni, hazudott-e Kerk, vagy sem.

— Oké, ma este megcsináljuk — egyezett bele. — De egyet magamhoz kell vennem ezekből a bankókból, hogy megvizsgáltassam.

Kerk felállt, menni készült.

— Vigye az egészet. Mostantól egészen addig nem fogok találkozni magával, amíg a pénzt meg nem nyerte. Természetesen a Casinóban leszek, de ne ismerjen fel. Jobb, ha nem tudják, honnan van a pénz, vagy hogy mennyi van még magánál.

Aztán egy csontropogtató kézszorítás után, mely satuként préselte össze Jason kezét, távozott. Jason egyedül maradt a pénzzel.

Legyezőszerűen kiterítette a bankjegyeket maga elé, mintha kártyalapok lennének, s rámeredt, szépia — és aranyszínű felületükre, így próbálva elhitetni magával, hogy mindez valóság.

Huszonhétmillió dollár. Mi tartja vissza, hogy egyszerűen kisétáljon velük az ajtón, és felszívódjon? Szinte semmi, legfeljebb saját tisztességérzete.

Kerk Pyrrus, ez a férfi, akinek az utóneve megegyezik a származási bolygója nevével, az univerzum legnagyobb bolondja. Vagy csak tudja, hogy mit csinált. Abból, ahogy a tárgyalás zajlott, ez utóbbi tűnt valószínűbbnek.

— Tudja, hogy inkább játszom a pénzzel, mint hogy ellopjam — mondta kényszeredetten.

Becsúsztatta az apró fegyvert a derekán lógó pisztolytáskába, elrakta a pénzt, és kiment.

2. fejezet

A robotpénztáros a bankban felvinnyogott, mintha áramütés érte volna, amikor Jason becsúsztatott egy bankót, és egy felirat villant fel, amely közvetlenül Wain alelnökhöz irányította. Wain átlagos bankár volt, akinek kigúvadt a szeme, és arcszíne szürkére váltott, amikor megpillantotta a köteg bankjegyet.

— Nálunk… kívánja letétbe helyezni ezeket? — kérdezte, miközben nagyot nyelt, s ujjai önkéntelenül rángatóztak.

— Ma még nem — felelte Jason. — Ezekkel fizettek ki egy régi tartozást. Lenne szíves ellenőrizni a hitelességüket, és felváltani őket. Ötezresekbe, ha lehet.

Dagadozó belső zsebekkel távozott a bankból. A bankjegyek valódinak bizonyultak, s Jason most úgy érezte magát, mint egy sétáló pénzverde. Életében most először érezte kényelmetlenül magát ekkora pénzösszeg birtokában. Leintett egy elhaladó helitaxit, és egyenesen a Casinóba ment, ahol biztonságban lesz. Egy darabig.

A Cassylia Casinó a közeli csillagrendszerek játszóterének szerepét töltötte be. Jason most látta először, noha a típusát jól ismerte.

Felnőttéletének nagy részét ehhez hasonló kaszinókban töltötte más világokon. A decor eltér ugyan, de a lényeg mindig ugyanaz.

Nyilvánosan a szerencsejáték és a társasági élet egy színtere — ám a színfalak mögött fellelhető az összes létező bűn forrása. A téteket elméletileg nem korlátozzák, de ez csak bizonyos fokig igaz. Amikor a ház igazán veszíteni kezd, a becsületes játék azon nyomban véget ért; és a nagy nyertes jól teszi, ha minden lépésére ügyel. Viszont Jason dinAlt nem egy alkalommal játszott már hasonló körülmények között. Körültekintően járt el, de nem nagyon aggódott.

Az étterem szinte teljesen üres volt, és a majordomo sietve rohant az elegáns ruhájú idegen elé. Jason szikár volt, sötét, és járása határozottságról, magabiztosságról árulkodott. Inkább nézett ki egy hatalmas vagyon örökösének, semmint egy hivatásos szerencsejátékosnak. A megjelenés igen fontos, és ő ügyelt is rá. Az étel remekül nézett ki, és a bor csodálatosnak bizonyult. Miközben a levesre várt, kurta és lelkes szakmai beszélgetésbe elegyedett a borospincérrel, aztán élvezte az ízeket.

Komótosan evett, és a hatalmas étterem megtelt, mielőtt ő befejezte volna. Egy hosszú szivar mögül figyelte a műsort, s ezzel agyonütött még némi időt. Amikor végül átsétált a játékszalonba, az már dugig megtelt, s élettől nyüzsgött.

Lasssan körbejárt a helyiségben, s elszórt pár ezer dollárt. Alig figyelt oda a játékra, inkább érezni próbálta. Az összes játék tisztességesnek tűnt, és úgy tűnt, egyik eszközt sem befolyásolják.

Persze ezen elég gyorsan változtathatnak, gondolta. Általában nem szoktak beavatkozni; a ház százaléka elég nyereséget szolgáltat.

Egyszer megpillantotta Kerket a szeme sarkából, de a férfi nem nézett felé. A nagykövet folyamatosan kisebb-nagyobb összegeket veszített az ezüsthetesen, és ügy tűnt, türelmetlen. Valószínűleg arra várt, hogy Jason komolyan játszani kezdjen. Elmosolyodott, és lassan tovasétált.

Jason a kockaasztalnál telepedett le, mint rendszerint. Ez a legbiztosabb módja, hogy kisebb összegeket nyerjen. És amikor érezni kezdem a játékot, megkopasztom a kaszinót! Ez volt az ő titka, az erő, amely segítségével szüntelenül nyert — és amely mindig lehetővé tette számára, hogy bankot robbantson, és gyorsan lelépjen, mielőtt a bérelt orgyilkosok lecsaphatnának rá, hogy visszavegyék a pénzt.

A kocka hozzá került, és ő minden rásegítés nélkül dobott egy nyolcast. A tét alacsony volt, és ő óvakodott attól, hogy heteseket dobáljon. Ezzel is nyert, és továbbadta a kockát.

Elüldögélt ott, gépiesen rakosgatta a jelentéktelen téteket, miközben a kocka körbejárt az asztalnál, s az erőn gondolkodott. Mókás, hogy ennyi dolgos év után még mindig alig tudunk valamit a “psi”-ről.

Képezik az embereket egy darabig, fejlesztik az ügyességüket egy kicsit — de ez minden.

Ma este erősen érezte, tudta, hogy a zsebében lapuló pénz, serkentő hatással van rá, s ez segíteni fog az áttörésben. Félig lehunyt szemmel vette át a kockát — és hagyta, hogy a tudata finoman megcirógassa a bemélyesztett pontok mintáját. Aztán dobott, és rámeredt a hetesre.

Összejött.

Erősebben, mint bármikor ez idáig. A dollármilliók súlya megtette a hatását. Az egész világ körülötte élesen és tisztán rajzolódott ki, és a kocka teljesen a hatalmába került. Fillérre tudta, mennyi pénz lapul a többi játékos tárcájában, és pontosan ismerte a mögötte ülő kártyások kezében levő lapokat.

Lassan, megfontoltan növelte a tétet.

Nem kellett különösebben koncentrálnia a kockákra; azok elgurultak, s megültek, mint a betanított kutyák. Jason kihasználta az időt, és a játékosok meg a krupié pszichéjére koncentrált. Majdnem két órába telt, mire hétszázezer dollár nyereség gyűlt össze előtte. Aztán érzékelte, ahogy a krupié jelez, hogy valaki nagyon nyer. Megvárta, amíg az éles szemű figyelő odasétál, hogy nézze a játékot, aztán megrázta a kockát, minden nyereségét feltette rá — és egyetlen dobással az egészet elvesztette. Az alkalmazott boldogan elmosolyodott, a krupié megnyugodott — és Jason a szeme sarkából látta, hogy Kerk feje egy pillanat alatt belilul.

Jason verejtékezve, sápadtan, enyhén remegő kézzel kigombolta a zakóját, és borítékban egy köteg bankjegyet vett elő. Ujjával feltörte a pecsétet, és két bankót az asztalra dobott.

— Játszhatnánk felső határ nélküli tétekkel? — kérdezte. — Szeretném… visszanyerni egy kevés pénzemet.

A krupié most alig bírta elfojtani a mosolyát, a ház emberére pillantott, aki gyors igent biccentett. Azt hiszik, hogy balek, és meg tudják kopasztani. Egész este a tárcájából játszott; most pedig elővett egy lezárt borítékot, hogy megpróbálja visszanyerni a veszteségét. A boríték ráadásul vaskos is, és valószínűleg nem az ő pénze. Nem mintha a ház ezzel bármit is foglalkozna. Számukra mindegy, kitől jön a pénz. A játék igen nyugis hangulatban folytatódott a kaszinóban.

És Jason épp ezt akarta. Amennyire csak lehetséges, meg kell kopasztania őket, mire valaki rádöbben, hogy baj van. Most kezdődik a kemény játék, s azt akarta, hogy olyan sokáig tartson, ameddig csak lehetséges. Simán nyerni nem könnyű, s a psi erő ugyanolyan gyorsan elenyészhet, mint ahogy jött. Fordult már elő ilyesmi.

Most már a ház ellen játszott; a két másik játékos kiszállt, s kis tömeg tolongott a háta mögött, hogy lássa, mi történik. Miután vesztett és nyert egy keveset, elkezdett természetes heteseket dobálni, és az aranyszínű zsetonok halma előtte egyre növekedett.

Durván egymilliárdra becsülte az összeget. A kocka még mindig engedelmeskedett az akaratának, bár Jason most már verejtékezett az erőfeszítéstől. Teljes eddigi nyereményét felrakta, s a kockáért nyúlt.

A krupié azonban gyorsabbnak bizonyult, és elhalászta előle.

— A ház új kockát kér — jelentette ki rekedten.

Jason felegyenesedett, megtörölte a kezét; örült a pillanatnyi szünetnek. A ház már harmadjára kért új kockát, hogy megtörje a nagy nyerési sorozatot. Ez jogukban áll. A szúrós tekintetű alkalmazott kinyitotta a tárcáját, és találomra kiválasztott egypár kockát. Feltépte a műanyag zacskót, és a kockákat az asztalra vetette, Jackson elé. Egy természetes hetesre fordultak, s Jason elmosolyodott.

Ám amikor magához vette a kockákat, a mosoly lehervadt az arcáról.

A kockák átlátszóak voltak, remek készítésűek, minden oldalon kiegyensúlyozottak — és ólmozottak.

A kocka öt oldalán a pontok valami nehézfémből készültek, valószínűleg ólomból. A hatodik oldalon viszont vas alkotta a pontokat. Mindaddig teljesen normálisan fog gurulni, míg mágneses tér nem befolyásolja — márpedig egy elektromágnes helyezkedik el az asztal alatt. Észre se vette volna az eltérést, ha nem a tudatával vizsgálja meg a kockát. De mit lehet tenni ellene?

Lassan rázogatta, s közben körbepillantott az asztalnál. Megtalálta, amit keresett. Egy hamutartó mágneses aljjal, mely az asztalhoz rögzítette. Jason abbahagyta a kocka rázását, töprengve rájuk meredt, majd felragadta a hamutartót. A tenyerébe vette az alját.

Amikor felemelte a hamutartót, egyhangú kiáltás tört fel mindenfelől. A kockák ráragadtak az aljára, s le sem akartak esni.

— Szóval ezek tisztességes kockák? — kérdezte.

Az alkalmazott, aki a kockát adta, gyors mozdulattal a nadrágzsebe felé nyúlt. Jason volt az egyetlen, aki látta, mi történt ezt követően. A kezet nézte, s ő is a pisztolya markolata felé kapott.

Ahogy a férfi keze a zsebbe mélyedt, egy kéz nyúlt ki a tömegből mögüle, és megragadta a csuklóját. Roppant, szögletes méretéből ítélve Jason sejtette, kinek a keze az. A vaskos hüvelyk — és mutatóujj megszorította a fickó csuklóját, aztán már el is tűnt. Az alkalmazott élesen felsikoltott, és előrántotta kezét, mely akár valami kesztyű, lógott a törött csuklócsontokon.

Mivel Jason látta, hogy van, aki védelmezze, ismét a játékra koncentrált.

— Visszakaphatnám az előbbi kockákat? — kérdezte csendesen.

A krupié kábán lökte oda neki. Jason sietve rázta és dobta. Mielőtt azok az asztalt érintették volna, rádöbbent, hogy képtelen irányítani a mozgásukat — a kellemes psi erő elenyészett.

A kockák tovagurultak. Héten állapodtak meg.

Miközben az elétolt zsetonokat számolgatta, arra gondolt, hogy ez az egymilliárd is igen szép nyereség. Ezzel már le lehetne lépni — csakhogy ez még nincs meg a hárommilliárd, amennyire Kerknek szüksége van. Nos, ennyivel kell beérnie. Ahogy a zsetonok felé nyúlt, elkapta Kerk tekintetét, és látta, hogy a férfi határozott nemet int a fejével.

— Lovagoljuk meg a szerencsét! — lehelte Jason beletörődötten. — Még egy dobást!

Megfújkálta a kockákat, fényesítgette őket a zakója ujján, és nem bírta felfogni, hogy kerülhetett ilyen helyzetbe. Milliárdok múlnak egyetlen dobáson. Számos bolygónak ennyi az éves bevétele.

Kizárólag azért játszhat meg ekkora tétet, mert a bolygó kormányának érdekeltsége van a kaszinóban. Jó alaposan megrázogatta, próbálta hatalma alá vonni, de nem sikerült — így hát elvetette.

Minden más abbamaradt a kaszinóban, és az emberek székekre, asztalokra álltak, hogy lássák. A tömeg felől egy pisszenés sem hallatszott. A kocka hangos zörgéssel csapódott a posztóval bevont asztalhoz a hirtelen beállt csendben.

Egy ötös meg egy, egyes. Hat. Még semmi sincs veszve. Jason magához vonta a kockákat, beszélt hozzájuk, elsuttogta az összes ősi varázsigét, amit csak ismert, aztán újra dobott.

Öt dobásba került, mire összejött a hatos.

A tömeg vele együtt sóhajtott fel, és mindenki egyszerre kezdett beszélni. Jason le akart állni, venni egy mély lélegzetet, de tudta, hogy nem lehet. A pénz elnyerése csak a munka részét képezi — le is kell lépni azzal. Mint mindig. Egy pincér haladt el mellette, italokkal megrakott tálcával. Jason megállította, és egy százast dugott a csikkzsebébe.

— Az italt én állom! — kiáltotta, miközben leemelte a tálcát a pincér tenyeréről. A gratulálók gyorsan eltüntették a poharakat, s Jason a tálcára halmozta fel a nyereményét. Nem fért rá az összes zseton, de Kerk máris a segítségére sietett egy második tálcával.

— Örömömre szolgálna, ha segítségére lehetnék, uram — mondta.

Jason ránézett, és nevetve bólintott. Most először látta közelről Kerket a kaszinóban. Egy laza, lila hálóinget viselt, mely alól valószínűleg egy műpocak domborodott. A köntös ujjai bőnek és lazának tűntek, így inkább látszott hájasnak, semmint izmosnak.

Egyszerű, de hatékony álcát viselt.

Izgatott segítőktől körülvéve vonultak a megrakott tálcákat cipelve a pénztár felé. Maga az igazgató fogadta őket, kényszeredett mosollyal az arcán. Még ez a mosoly is lehervadt, mire megszámolta a zsetonokat.

— Vissza tudna jönni reggel? — kérdezte. — Attól tartok, nem tartunk itt ennyi készpénzt.

— Micsoda?! — üvöltötte Kerk. — Nem akarnak fizetni neki? Bezzeg az én pénzemet milyen könnyen zsebre tették, amikor vesztettem!

Tessék fizetni!

A nézelődők, akik mindig örömmel látják, ha a ház veszít, egyetértően morogtak. Jason oldotta meg a dolgot.

— Belátó leszek. Adják ide az összes készpénzt, a többiről pedig csekket is elfogadok.

Ebből nem volt kibúvó. Az ujjongó tömeg figyelő tekintete előtt az igazgató egy borítékba vaskos bankjegykötegeket rakott, és írt egy csekket. Jason sietős pillantást vetett rá, és a belső zsebébe gyömöszölte. A borítékot a hóna alá szorítva megindult Kerk után az ajtó felé.

A szájtátó tömeg miatt nem volt gondjuk a főteremben, de alighogy kiléptek egy mellékbejáraton, két ember lépett eléjük, és elálltak az útjukat.

— Egy pillanat — kezdte az egyik, de nem maradt alkalma befejezni a mondatot. Kerk lassítás nélkül beléjük rohant, és azok szétrepültek, mint a száraz kórok. Kerk és Jason kirohantak az épületből, és sietve távolodtak.

— A parkolóba! — morogta Kerk. — Ott vár egy kocsi.

Amikor befordultak a sarkon, egy kocsi robogott feléjük. Mielőtt Jason kiránthatta volna a pisztolyát a tokjából, Kerk máris elé ugrott.

A karja felemelkedett, s a következő pillanatban a csúf mordálya már a kezébe ugrott. Egyetlen lövéssel kinyírta a sofőrt, a kocsi, oldalra fordult, és a falnak rohant. A másik két embert akkor lőtte le, amikor azok fegyverrel a kezükben kikászálódtak a kocsiból.

Ezt követően már senki sem állta útjukat. Kerk teljes sebességgel hajtott el a kaszinótól, tépett hálóinge lobogott a szélben, s a szakadt ruhaújj alól kilátszott a fekete mordály.

— Alkalomadtán — kezdte Jason — megmutathatná, miféle trükkel tudja ilyen villámgyorsan előkapni a fegyverét.

— Alkalomadtán — bólintott Kerk, és behajtott a belvárosba vivő alagútba.

3. fejezet

Az épület, mely előtt leparkoltak, Cassylia egyik legszebb kastélya volt. Menet közben Jason megszámolta a pénzt, és különrakta a részét. Majdnem tizenhatmillió dollár. Még mindig hihetetlennek tűnt. Amikor kiszálltak az épület bejárata előtt, odaadta Kerknek a többit.

— Itt a hárommilliárdja. Ne higgye, hogy túl könnyen ment.

— Lehetett volna rosszabb is — jött a válasz.

Az ajtó fölötti hangszóróból recsegő hang hallatszott.

— Sire Ellus visszavonult éjszakára, legyen szíves visszajönni reggel. Előtte kérem bejelentkezni a titkárságon…

A hang megszakadt, ahogy Kerk betaszította az ajtót. A legcsekélyebb erőkifejtés nélkül tette, egy laza mozdulattal.

Miközben beléptek, Jason az ajtó fa — és fémmaradványaira pillantott, s csodálóan mérte végig társát.

Erő — de nemcsak egyszerű fizikai erő —, igazi, elementális erő. Az az érzésem, nem sok minden képes megállítani.

Ez feldühítette, s ugyanakkor csodálatra késztette. Addig nem fog lelépni, míg többet meg nem tud Kerkről meg a bolygójáról. És azokról, akik életüket áldozták azért a pénzért, amivel játszott.

Sire Ellus idős, kopasz és igen dühös volt, mivel nem szokott hozzá, hogy nyugalmát ilyen drasztikusan félbeszakítják. Ám a testőrei mégis megtorpantak, amikor Kerk lerakta a pénzt az asztalra.

— Berakodtak már a hajóba, Ellus? Itt az ellenérték. —

Ellus tapogatta egy ideig a bankjegyeket, mielőtt válaszolt.

— Mármint a hajó… ja igen, hát persze. Amint a váltót aláírta, azonnal rakodni kezdtünk. Elnézését kérem a zavaromért, ez a helyzet kissé szokatlan. Mi sosem bonyolítjuk az üzleteinket ilyen roppant mennyiségű készpénzzel.

— Én már csak így szeretek üzletet kötni — felelte Kerk. — Itt a váltó ellenértéke, a teljes összeg. Na, hol az elismervény?

Ellus előadta az elismervényt, de még mindig nem tért magához a meghökkenésből. A kezében szorongatta, miközben kényelmetlenül nézegette az asztalon heverő hárommilliárdot.

— Várjon csak… most nem tudom elfogadni, jöjjön vissza reggel, és majd a bankban lebonyolítjuk. Normális üzleti módon — tette hozzá Ellus valamivel határozottabban.

Kerk odanyúlt, és gyengéden kihúzta az elismervényt Ellus kezéből.

— Köszönöm — bólintott. — Én reggel már nem leszek itt, így be kell érnie ezzel. És ha a pénz miatt aggódik, javaslom, lépjen érintkezésbe az üzemi őreivel meg a magánrendőrségével. Valamivel biztonságosabban fogja érezni magát.

Amikor az ajtó roncsain keresztül távoztak, Ellus eszelősen számokat kezdett tárcsázni a videofonján. Kerk választ adott Jason következő kérdésére, mielőtt az feltehette volna.

— Úgy gondoltam, szeretne életben maradni, és elkölteni a nyereményét, így hát jegyet váltottam mindkettőnknek egy bolygóközi hajóra. — Kocsija órájára pillantott. — Körülbelül két óra múlva indul, így még bőséges időnk maradt. Éhes vagyok, keressünk egy éttermet! Remélem, semmi olyasmit nem hagyott a szállodájában, amiért vissza kellene mennie. Tartok tőle, egy kissé nehézkes lenne.

— Semmi olyasmi, amiért kinyíratnám magam — felelte Jason. — Na, hova menjünk enni? Van néhány kérdés. amit szeretnék feltenni magának.

Óvatos köröket téve haladtak egyre lejjebb az alsó szintre, és megbizonyosodtak arról, hogy senki nem követi őket. Kerk befarolt a kocsival egy sötétebb rakodódokkba, és kiszálltak.

— Bármikor szerezhetünk másik járgányt — jegyezte meg Kerk —, és szükség is lesz rá, hisz ezt már biztos ismerik. Sétáljunk vissza az ipari út mentén, láttam a környéken egy éttermet.

Hatalmas kamionok és más teherszállítók foglalták el a parkoló java részét. Kerk és Jason megindultak az embernyi magas kerekek mentén visszafelé, és hamarosan ráakadtak egy nyüzsgő és lármás étkezdére. A sofőrök és a kora reggel munkába indulók ügyet sem vetettek rájuk, s ők kerestek egy üres bokszot, és ételt tárcsáztak.

Nem sokkal később Kerk felszúrt a villájára egy hatalmas sültet, és derűsen tömködte a szájába.

— Na, halljuk a kérdéseit… most már valamivel kellemesebben érzem magam.

— Mi van abban a hajóban, ami reggel fog indulni? Miféle rakományért vittem vásárra a bőröm?

— Szóval nem a pénzért vitte vásárra a bőrét? — jegyezte meg Kerk tréfásan. — Megnyugtathatom, jó ügy érdekében tette. Az a rakomány egy világ túlélését jelentheti. Fegyverek, muníció, aknák, gránátok meg hasonlók.

Jason majdnem megfulladt egy falattól.

— Fegyverszállítás? Hát mit művelnek maguk? Magánháborúkat finanszíroznak? És hogy beszélhet túlélésről egy ilyen pusztító rakomány esetében? Ne is próbálja beadni, hogy békés célra fogják felhasználni. Kit akarnak elintézni?

A hatalmas termetű férfi derűje elenyészett; ugyanazt a komor tekintetet öltötte fel, amit Jason jól ismert már.

— Igen, a békés cél a megfelelő kifejezés. Mivel alapvetően arra törekszünk. Békében élni. És nem valakit, hanem… valamit akarunk elpusztítani.

Jason haragosan tolta el a tányérját.

— Rébuszokban beszél. Semmi értelme annak, amit mondott.

— Igen komoly értelme van — felelte Kerk. — De csak egyetlen bolygón az egész világegyetemben. Mennyit tud a Pyrrusról?

— Abszolút semmit.

Kerk egy pillanatig emlékeibe burkolózva üldögélt, s a szemöldökét ráncolta. Aztán felnézett.

— A Pyrrust nem az ember számára teremtették… mégis már háromszáz éve próbálja birtokába venni. Az én népem átlagéletkora tizenhat év. Persze, a legtöbb felnőtt ennél sokkal tovább él, de olyan óriási a gyermekhalandóság, hogy ez erősen csökkenti az átlagot.

Ezen a bolygón minden megvan, ami egy emberlakta világhoz nem kellene. A gravitáció a normális kétszerese. A hőmérséklet naponta változik sarkköriről tropikusra. Az időjárás… nos, ezt tapasztalnia kellene, hogy elhiggye. Sehol máshol nem láthat ilyet az egész galaxisban.

— Kezdek megijedni — morogta Jason. — Miféle a légkör? Metán vagy klór? Jártam én már olyan bolygón, ami…

Kerk keményen az asztalra csapott az öklével. Az edények ugráltak, az asztallábak recsegtek.

— Laboratóriumi körülmények! — mordult fel. — Az ágyon heverészve remeknek tűnik… de amint az ember kilép a szabadba….

Egy szemvillanásnyi idő alatt minden ellene támad. Az atmoszféra azonnal mérgezővé válik az oxigénlélegzőnek, de ez a legkevesebb…

— De ez csak az egyik állapot, hogy az atmoszféra teljesen mérgezőnek tűnik. Van ott bőséges H O, a legelterjedtebb vegyület, 2

plusz szabad oxigén, ami reakcióba léphet…

— Víz és oxigén! — vágott közbe Jason. — Úgy érti, hogy egy olyan bolygó, mint a Föld… vagy mint Cassylia? Ez abszúrd!

— Egyáltalán nem az. Mivel maga ilyen körülmények között született, elfogadja azt jónak és természetesnek. Készpénznek veszi, hogy a vas rozsdásodik, a partvonalak változnak, és a viharok zavarják a kommunikációt. Ezek a normális körülmények egy oxigénes, vizes világon. A Pyrruson azonban ezek a körülmények szinte megháborodtak… A bolygó tengelye 45 fokos, így évszakonként óriási a hőmérsékletingadozás. Ez az egyik fő oka az állandóan vándorló jégsapkáknak. S ennek köszönhetően az időjárásban bekövetkező változások mondhatni végletesen látványosak.

— Ha csak erről van szó — mondta Jason —, nem értem, miért…

— De nem csak erről van szó… ez csupán a kezdet. Az óceánok igen pusztító módon segítik a víz körforgását, s ezzel kissé megbolondítják az időjárást, s hatalmas árhullámok képződnek. A Pyrrus két holdja, a Samas és a Bessos bizonyos együttállásokkor akár harminc méter magas árhullámokat is okoznak. És amíg nem látja, mi történik, amikor egy ilyen árhullám becsap egy működő vulkánba, addig fogalma sincs az egész jelenségről. A nehézfémek miatt telepedtünk a Pyrrusra, és épp e nehézfémek tartják a bolygót folyamatos vulkáni fortyogásban. Legalább tizenhárom szupernóva jött létre a közvetlen csillagközi szomszédságunkban. Nehézfémeket persze sok más bolygón is lehet találni… főképp a belélegezhetetlen atmoszférájú világokon. Azonban egy hosszú távú bányászatot és kiaknázást nem végezhet semmi más, csak egy önfenntartó kolónia.

Ezért telepedtünk a Pyrrusra, ahol a radioaktív elemek a bolygó magjában találhatók, s könnyebb fémkéreg veszi körül. Míg ez létrehozta az embernek szükséges atmoszférát, ugyanakkor szüntelen vulkanikus tevékenységet is gerjeszt, ahogy az olvadt plazma próbál a felszínre jutni.

Jason most először nem vágott közbe. Próbálta elképzelni, milyen lehet az a bolygó, mely folyamatos küzdelmet vív önmagával.

— A végére tartogattam a legjavát — folytatta Kerk zord humorral.

Most, hogy már tudja, milyen körül-

menyek uralkodnak a Pyrruson, próbálja elképzelni, miféle létformák lakhatják. Kétlem, hogy létezik olyan kűlvilági lény, mely akár csak egyetlen percig is képes lenne életben maradni a Pyrruson.

A pyrrusi állatok és növények meglehetősen szívósak. Küzdenek a világgal, és harcolnak egymás ellen. Több százezer éves folyamatos küzdelem alakította olyanná őket, mint amilyenek. Még egy elektronikus agyat is lidércnyomás gyötörne tőlük. Páncélosak, tüskések, mérgezőek, karmosak, agyarasak. Ez jellemző mindenre, ami jár, ugrál, kúszik vagy csak egy helyben nő. Látott már agyaras növényt… ami harap? Nem hiszem, hogy szívesen szemügyre venné.

Ahhoz a Pyrrusra kellene jönnie, és gyanítom, másodperceken belül meghalna, amint kilépne a hajóból. Még én is alávetem magam egy felfrissítő edzésnek, mielőtt kiszállok a hajóból landolás után. A végeérhetetlen küzdelem során a létformák folyamatosan fejlődnek és változnak. A halál maga egyszerű, de hogy hányféle módon érheti utol az embert, azt még felsorolni is sok lenne.

A boldogtalanság ránehezedett Kerk széles vállára. Hosszú pillanatokig tartó merengés után, megrázkódott, nyilván lerázta magáról a keserűséget. Figyelme visszatért a reggelijéhez, és az utolsó falatig eltakarította a köretet a tányérjáról, majd szavakba öntötte érzéseit.

— Gondolom, nincs rá logikus magyarázat, miért maradtunk ott, és mentünk bele ebbe a soha véget nem érő küzdelembe. Legfeljebb az, hogy a Pyrrus az otthonunk. — Az utolsó szaftba mártott kenyérfalatot is begyömöszölte a szájába, s az üres villával Jason felé bökött. — Örülj, hogy külhoni vagy, és sosem kell saját szemeddel látnod.

— Ebben bizony téved — felelte Jason olyan nyugodtan, ahogy csak tudta. — Az az érzésem, ellátogatok oda.

4. fejezet

— Ne beszéljen ostobaságokat — mondta Kerk, és tárcsázott magának még egy adag sültet. — Ennél sokkal egyszerűbb módon is követhet el öngyilkosságot. Rádöbbent már, hogy milliomos lett?

Azzal a pénzzel, ami a zsebét feszíti, élete végéig henyélhet az örömök bolygóján. A Pyrrus egy halálos világ, nem holmi látnivaló kíváncsi turisták számára. Nem engedélyezem a beutazását.

Azok a szerencsejátékosok, akik könnyen kijönnek a sodrukból, nem sokra viszik. Jason igen dühös lett. Azonban ez az indulat legfeljebb arca kifejezéstelenségében és hangja nyugodtságában nyilvánult meg.

— Maga csak ne mondja meg nekem, mit tehetek és mit nem, Kerk Pyrrus! Maga böhöm nagy fickó egy roppant mordállyal… de ez még nem jelenti azt, hogy magánál van a tromf. Legfeljebb azt akadályozhatja meg, hogy a hajója fedélzetére lépjek. Viszont én odajuthatok máshogy is. És ne nevezzen kíváncsi turistának, amikor még fogalma sincs az elhatározásom indokairól.

Jason nem próbálta kifejteni, mire gondol, hiszen az egész még csak ködösen, formátlanul lebegett az agyában. Csak egyet tudott: mennél többet utazott, a világ annál egyformábbnak tűnt számára. Az ősi, civilizált világok mind, mind monoton egyhangúságba süllyedtek. A határvilágok mind egyforma, kemény körülmények közötti, erdei táborokból, telepekből állnak. Nem mintha a galaktikus életmód untatná. Mindössze annyi történt, hogy ráérzett a korlátaikra…

sajátját viszont sohasem találta meg. Egészen addig, amíg Kerkkel nem ta-lálkozott, nem talált legyőzőre, sem olyanra, aki hozzá fogható lett volna. Ez nemcsak puszta egoizmus volt. Kézzelfogható tény. Most pedig kénytelen lenne elfogadni azt a tényt, hogy létezik egy világ, tele emberekkel, akik mindannyian fölötte állnak erőben és gyorsaságban. Jason sohasem fog addig megnyugodni, míg erről saját szemével meg nem győződik. Még ha bele is hal a próbálkozásba…

Erről azonban egy szót sem szólt Kerknek. Hiszen vannak más indokok is, amit a férfi jobban meg fog érteni.

— Nem gondolta át, mit mond, amikor kijelentette, hogy nem engedélyezi a Pyrrusra lépésem — mondta Jason. — Azt nem is említem, hogy morálisan sokkal tartozik nekem, amiért megnyertem a szükséges összeget. De mi lesz legközelebb? Ha egyszer ismét szüksége lesz fegyverekre és muníciókra? Nem sokkal jobb, ha kéznél vagyok… a régi jó, bevált módszer… mint kitalálni valami új módot a pénzszerzésre?

Kerk hosszasan elkérődzött a második adag sült maradványai fölött.

— Nem is hülyeség. És el kell ismernem, hogy ez eddig eszembe sem jutott. Nekünk, pyrussiaknak az az egyik nagy hibánk, hogy viszonylag keveset gondolunk a jövőre. Az is elég gondot okoz, hogy napról napra életben maradjunk. így hát csak az adott helyzetekre koncentrálunk, és hagyjuk, hogy a jövő megformálja magát. Velünk jöhet. Remélem, életben marad addig, amíg újra szükségünk lesz a trükkjeire. Mint számos világ pyrrusi nagykövete, ezennel hivatalosan meghívom önt a mi vendégszerető bolygónkra.

Minden költségét álljuk. Azzal a kikötéssel jöhet, hogy a személyi biztonságával kapcsolatos minden utasításunknak eleget tesz.

— A kikötést elfogadom — felelte Jason. Es sehogy sem értette, minek örül annyire, hogy dalolva írja alá saját halálos ítéletét.

Kerk már a harmadik desszertjét fogyasztotta, amikor az órája halkan pittyegni kezdett. A nagykövet azonnal lerakta a villát, és felállt.

— Ideje menni — közölte. — Most már időben vagyunk. Miközben Jason felkászálódott, a férfi aprót dobált a pénznyflásba, míg a fizetve lámpa ki nem gyulladt. Aztán kiléptek az ajtón, és sietve indultak.

Jason meg sem lepődött, amikor egy nyilvános mozgólépcsőhöz értek, nem sokkal az étterem mögött. Kezdett rájönni, hogy mióta elhagyták a kaszinót, azóta egy gondosan megtervezett útvonalon haladnak. A riadó minden bizonnyal már felhangzott, és az egész bolygó rájuk vadászhat. Ez idáig azonban a legcsekélyebb jelét sem észlelték annak, hogy követnék őket. Nem ez volt az első alkalom, hogy Jason mindig egy lépéssel a hatóságok előtt járt — azonban most először engedte, hogy valaki más a kezét fogva vezesse eközben. El kellett mosolyodnia saját engedelmes belenyugvásán.

Annyi éven át magányos farkasként működött, és most szinte perverz örömöt érzett abban, hogy valaki mást követhet.

— Siessünk! — morogta Kerk, miután gyors pillantást vetett az órájára. Hatalmas, döngő léptekkel haladt a mozgólépcső felé. Öt szintet mentek felfelé — anélkül, hogy bármilyen gyanús személyt láttak volna —, mielőtt Kerk lelépett a mozgólépcsőről.

Jason áldotta magát a mindennapos testedzésekért. Azonban ez a nagy rohanás az átalvatlan éjszaka után még így is alaposan megizzasztotta és kimerítette. Kerk normálisan lélegzett, a homlokán egyetlen verejtékcsepp sem látszott; az erőfeszítés legcsekélyebb jelét sem mutatta.

Egy lépcsőn kapaszkodtak fel, aztán a második motorszinten egy csarnok felé fordultak. Ahogy kiléptek a kijáraton, egy kocsi húzott eléjük, a járdaszegély mellé. Jasonnak volt annyi esze, hogy ne kapkodjon a fegyvere után. Pontosan abban a pillanatban, ahogy odaértek, a sofőr kinyitotta a kocsi ajtaját, és kilépett. Kerk egyetlen szó nélkül átnyújtott neki egy papírlapot, és beült a kormány mögé.

Jasonnak épp csak annyi ideje maradt, hogy beugorjon, a kocsi máris meglódult. Az egész helycsere alig három másodpercet vett igénybe.

A sofőrt nem látta jól a hajnali homályban, de Jason még így is felismerte. Természetesen sohasem látta még ezt a férfit, de Kerket ismerve, el sem téveszthette egy pyrrusi lakos jellegzetes külsejét.

— Az Ellustól kapott elismervényt adta oda neki — jegyezte meg Jason.

— Persze. Az váltja ki a hajót és a rakományt. Mire a kaszinó a csekk alapján eljut Ellushoz, már rég elhagyják a bolygót. Na, foglalkozzunk magunkkal! Részletesen elmagyarázom a tervet, nehogy eltévesszen valamit. Csak egyszer fogom elmondani, és ha van valami kérdése, csak akkor tegye fel, miután befejeztem.

A parancsoló hangszín olyan egyértelmű volt, hogy Jason azon kapta magát, hogy engedelmesen figyel. Habár tudata egy része mosolyogni kívánt azon, milyen engedelmesen elfogadta ezt az embert főnökének.

Kerk csatlakozott a kocsival az űrtér felé tartó, szakadatlan forgalomhoz. Könnyedén vezetett, miközben beszélt.

— Ezóta már keresnek bennünket, de egy lépéssel előttük járunk.

Abban biztos vagyok, hogy a cassyliaiak nem akarnak nyíltan színt vallani, így úttorlaszra nem kell számítanunk. Azonban a kikötő nyüzsögni fog a legkülönfélébb ügynököktől. Tudják, hogyha egyszer a pénz elhagyja a bolygót, fújhatják. Amikor megpróbáljuk lerázni őket, biztosak lesznek abban, hogy a pénz még nálunk van.

így hát a fegyverszállító hajó akadálytalanul elhagyhatja a bolygót.

Jason enyhén megremegett.

— Csak nem azt akarja mondani, hogy agyaggalambosdit játszunk, hogy fedezzük a hajó szökését?

— De bizony. Mivel úgyis távozni akarunk a bolyóról, nem árt, ha közben ködösítünk egy keveset. Most hallgasson, amíg befejezem, ahogy mondtam! Még egy félbeszakítás, és kihajítom az útra.

Jason ebben nem kételkedett. Feszülten — és néma csendben — figyelt, ahogy Kerk szóról szóra elismételte, amit az előbb mondott, majd tovább folytatta a terv felvázolását.

— A hivatali autóbejárat valószínűleg szélesre tárva áll a forgalom előtt. És egy halom ügynök fog ott lebzselni álruhában. Esetleg bejuthatnánk anélkül, hogy észrevennének, de kissé kétlem.

Mindegy, nincs jelentősége. Keresztülhajtunk a kapun, egyenesen a felszállópályához. A Darkhan Kincse, amire a jegyünk szól, épp akkor fogja megadni a második figyelmeztető szirénát, és kezdi felhúzni a feljárót. Mire az ülésünkhöz érünk, megkezdi a felszállást.

— Ez remekül hangzik — szólt közbe Jason. — És az őrök eközben piros pacsit játszanak?

— Lövöldözni fognak ránk és egymásra. Mi kihasználjuk a zűrzavart, és meglépünk.

Ez a válasz nem túlságosan oszlatta el Jason kétségeit, de elhessegette a baljós gondolatokat egy időre.

— Jó… Tételezzük fel, hogy a fedélzetre jutunk… de mi fogja visszatartani őket attól, hogy lefújják az indulást, leszedjenek bennünket a gépről, és falhoz állítsanak?

Kerk megvetően végigmérte, majd újra az út felé fordította a figyelmét.

— Mint említettem, a hajó neve Darkhan Kincse. Ha vette volna a fáradságot, hogy tanulmányozza a rendszert a legcsekélyebb mértékben is, tudnia kellene, mit jelent ez. Cassylia és Darkhan testvérbolygók, és riválisok minden tekintetben. Még két évszázad sem telt el azóta, hogy gyilkos belháborút vívtak, mely majdnem mindkettejük megsemmisülését okozta. Most mindketten állig felvegyverkezve semlegesen viselkednek, s ezt egyikük sem meri megtörni. Abban a pillanatban, hogy a hajó fedélzetére lépünk, darkhani területen leszünk. A két bolygó nem írt alá kiadatási egyezményt. Cassylia szívesen megkaparintana bennünket… de nem annyira, hogy megkockáztasson egy esetleges háborút.

Mindössze ennyi magyarázatra jutott idő. Kerk el-kanyarodott a forgalom folyamától, és a Csak hivatali kocsik feliratú kapu felé vette az irányt. Jason szinte meztelennek érezte magát, ahogy az őrzött kapu felé gördültek, mely…

…zárva volt.

Egy másik kocsi közeledett a kapu felé belülről, s Kerk lépésre lassította a járművüket. Az egyik őr váltott néhány szót a kifelé tartó autó sofőrjével, aztán intett a nyitószerkezet kezelőjének. A kapu elkezdett befelé tárulni, és Kerk rátaposott a gázra.

Minden egyszerre történt. A hajtómű felbömbölt, a kipörgő kerekek sikoltottak az úton, és a kocsi belerohant a nyíló kapuba. Jason látta, ahogy az őrök egy pillanatig tátott szájjal állnak, aztán letérdelnek, vagy fedezék mögé ugranak. Lövések dörrentek, de egyetlenegy sem talált.

Kerk egy kézzel fogta a kormányt, a másikkal az ülés alá nyúlt, és egy ugyanolyan mordályt húzott elő, mint amilyet ő használt.

— Ezt használja, ne a sajátját — javasolta. — Rakétameghajtású robbanógolyók. Nagyot durrannak. Ne célozzon… azt bízza rám.

Csak lövöldözzön egy kicsit, hogy távol tartsuk őket. így ni!

Kilőtt az ablakon, és máris átnyújtotta a fegyvert Jasonnak, a golyó jóformán még ki sem röppent a csőből. Egy üres teherautó hatalmas zajjal felrobbant, fémdarabok hullottak a környező kocsikra, és a sofőrök pánikszerűen menekültek.

Ezt követően egy őrületes száguldás vette kezdetét egy bolondokházában. Kerk egyértelműen úgy vezetett, mintha keresné a legrettenetesebb halálmódot. A követő kocsik lemaradtak a kerékcsikorgató kanyarokban. Már majdnem teljesen átvágtak a térségen, s amerre elhaladtak, füstölgő káoszt és összevisszaságot hagytak maguk mögött.

Aztán az üldözők váratlanul ismét feltűntek, s már csak egy hajó magasodott előttük: a Darkhan Kincse Erős drótkerítés vette körül, mint ahogy ez illik is a bolygója státusához. A zárt kapu előtt őrök térdeltek, vállhoz szorított fegyverekkel, várva, hogy a közeledő kocsi lőtávolba kerüljön. Kerk meg sem próbált a közelükbe menni. Inkább még jobban a gázra taposott, és a drótkerítésnek fordult.

— Takarja el a képét! — kiáltotta.

Jason a feje elé kapta a karját, a következő pillanatban máris nekiütköztek a kerítésnek.

Szakadó fém sikoltása hallatszott, a kerítés megrándult, a kocsi köré csavarodott, de nem szakadt át. Jason kirepült az ülésből, és fejjel majdnem átütötte a kaszni kárpitos tetejét. Mivel Kerk kirántotta a kocsi ajtaját, Jason rájött, hogy utazásuk a kocsival itt véget ért. Kerk láthatta, társa hogy forgatja a szemét, mivel egy szót sem szólt, csak kirángatta Jasont, és fellendítette a megrongálódott kocsi tetejére.

— Másszon át a kerítésen, és futás a hajóhoz! — ordított rá.

Hogy ne legyen kétség afelől, mire gondol, jó példával járt elöl.

Szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy ekkora test futni tudjon, de mint kiderült, tudott; nem is akárhogy! Inkább támadó tankként robogott, semmint emberként. Jason lerázta magáról a kábulatát, és legjobb futóstílusát produkálta. Ennek ellenére ő még félúton sem járt a hajóhoz, amikor Kerk a feljáróhoz ért. Már lekapcsolták a hajóról, de a döbbent alkalmazott arrébbtaszítni is elfelejtette, ahogy a nagy ember feldübörgött a lépcsőfokokon.

A tetején megfordult, és rálőtt azokra a katonákra, akik berohantak a nyíló kapun. Azok hasra vágták magukat, kúszni kezdtek, és vissza-visszalőttek. Néhány lövést a loholó Jason felé is megeresztettek.

A jelenetet Jason úgy élte át, mintha lassított felvételt nézne. Kerk a lépcső tetején áll, hűvösen lődözget, miközben golyók záporoznak körülötte. Ha beugorna a zsilipnyílásba, azonnal biztonságba kerülhetne. Ám ő marad, hogy fedezze Jasont.

— Kösz! — lihegte Jason, ahogy sikerült felugrania az utolsó lépcsőfokokon, bevetette magát a hajó belsejébe, és el vágódott.

— Isten hozott a fedélzeten! — mondta Kerk közvetlen hangnemben, amikor beugrott utána, s a pisztolyát lengette, hogy ezzel hűtse.

Egy komor képű hajóstiszt húzódott kissé hátrébb a tűzvonalból, és alaposan végigmérte mindkettőjüket.

— Maguk meg mi a nyavalyát keresnek itt? — morogta. Kerk megnyálazott ujjával ellenőrizte a fegyvercső hőfokát, aztán visszacsúsztatta a tokjába.

— Egy másik rendszer törvénytisztelő polgárai vagyunk, nem követtünk el semmilyen bűncselekményt. Ezek a barbár cassylok nem méltók a civilizált társasághoz. Következésképp Darkhanba tartunk… íme, a jegyünk… s hajói hiszem, máris szuverén darkhani területen állunk. — Ez utóbbit pusztán annak a cassyl tisztnek a kedvéért tette hozzá, aki épp ekkor botladozott be a zsilipajtón felemelt fegyverével.

A katonát nem lehet hibáztatni. Látta ezeket a körözött alakokat megszökni. Ráadásul épp egy darkhani hajó fedélzetén. Ellepte agyát a vak gyűlölet, és lövésre emelte a fegyverét.

— Kifelé innen, rohadékok! Ilyen könnyen nem menekültök meg!

Kifelé, lassan, feltartott kézzel, különben szétlövöm az agyatokat…

A dermedt pillanat egyre csak nyúlt, hosszabbodott. A pisztoly Kerkre és Jasonra mutatott. Egyikük sem kísérelt meg a saját fegyvere után nyúlni.

A pisztoly megremegett kissé, ahogy a tiszt arrébb lépett, aztán visszatért a két emberre. A darkhani űrhajós nem ment messze, csak egy lépést tett a falhoz, ahol egy piros doboz nyugodott. Egyetlen, gyors mozdulattal felkattintotta a fedelet, és ujját a gombra helyezte.

Ekkor elmosolyodott, s felgörbülő ajka alól kivillant a teljes fogsora.

Meghozta a döntését, s épp a cassyl tiszt arroganciája volt a lényeges tényező.

— Ha egyetlen lövést is meg merészel kísérelni darkhani felségterületen, megnyomom a gombot! — kiáltotta. — És tudja, mi történik akkor… a maguk hajóiban is van ilyen. Az első ellenségesnek nyilvánítható cselekedetre valaki megnyomja a gombot. A hajó az összes rakétáját azonnal kilövi, és a mocskos városukat letöröljük a bolygó színéről. — Mosolya egész arcát elfoglalta, s kétség sem fért ahhoz, hogy örömmel beváltja a fenyegetését. — Gyerünk, lőjön csak! Már úgyis rég viszket az ujjam.

Megszólalt a felszállósziréna, a zsilipzáró fény villogni kezdett, és haragos üzenet hangzott fel a hídról. Mint egy dráma négy szereplője, úgy álltak ott mereven még egy utolsó pillanatig.

Aztán a cassyl tiszt hangtalan szitkokat mormolva megfordult, és lerohant a lépcsőn.

— Minden utas csatolja be magát! Negyvenöt másodperc múlva start. A felszállóteret kérjük elhagyni!

A hajóstiszt bekattintotta a doboz fedelét. Alig vetették magukat a gyorsulástűrő fotelbe, a Darkhan Kincse elrugaszkodott a földtől.

5. fejezet

Amikor a hajó orbitális pályára állt, a kapitány hívatta Jasont és Kerket. Kerk vitte a szót, és egészen őszintén beszámolt az előző éjszaka eseményeiről. Mindössze Jason profi játékosi múltját hallgatta el.

Csodálatos képet festett a két szerencsés idegenről, akiket Cassylia gonosz erői meg akartak fosztani játéknyereményüktől. Mindez tökéletesen beleillett a kapitány Cassyliáről alkotott képébe. Végül még meg is dicsérte tisztjét helyes viselkedéséért, és a kormányának szóló hosszú jelentés írásába fogott. A két utasának a legjobbakat kívánta, és egyben szabad mozgást biztosított nekik a hajón.

Az utazás rövid ideig tartott. Jason jóformán ki sem bírta aludni magát, máris leszálltak a Darkhanon. Lévén hogy poggyász nélkül jöttek, elsőként estek át a vámvizsgálaton. Épp időben hagyták el az épületet, hogy lássanak leszállni egy másik űrhajót az egyik távoli dokkban. Kerk megállt, hogy megnézze, s Jason követte pillantását.

Szürke, ütött-kopott bárka volt, zömök, akár egy teherhajó — ám annyi óriási fegyvert hurcolt magán, mint egy vadászgép.

— Megjöttek a tieid — kockáztatta meg Jason.

Kerk bólintott, és a hajó felé indult. Az egyik ajtó feltárult, amikor odaértek, de senki nem jelent meg benne. Egy távirányítású, teleszkópos létra ereszkedett le a földig. Kerk felmászott, és Jason morcosan követte. Valahogy úgy érezte, ez már kissé túlzás; még a “csak semmi póz és fölösleges butaság” — viselkedésnek is van határa.

Bár már kezdte megérteni a pyrrusiakat. A nagykövet fogadtatása a hajó fedélzetén pontosan olyan volt, amilyennek várta. Semmi. Kerk maga zárta le a bejáratot, majd elfoglalták helyüket a üléseken, s máris megszólalt a felszállást jelző sziréna. A főhajtóművek feldübörögtek, s a gyorsulás szinte palacsintává lapította Jasont.

A roppant erő nem akart szűnni. Sőt egyre erősebb lett, kipréselte a levegőt Jason tüdejéből, és elhomályosította a szemét. Felsikoltott, de a saját hangját sem hallotta a fülében zúgó morajlástól. Végül — mintegy megváltásként — elsötétült előtte a világ.

Amikor magához tért, a hajó a súlytalanság állapotában lebegett.

Jason nem nyitotta ki a szemét, hagyta, hogy a fájdalom kiszivárogjon a testéből. Hirtelen Kerk szólalt meg; pontosan Jason ülése mellett állt.

— Az én hibám, Méta, szólnom kellett volna, hogy van a fedélzeten egy 1 G — s utas is. Mérsékelhetted volna egy kicsit a szokásos csonttörő felszállásodat.

— Úgy tűnik, nem tett túl nagy kárt benne. Egyébként mit keres itt?

Jason kissé meglepődött, mivel a második hang egy lányhoz tartozott. De annyira nem dobta fel a dolog, hogy megkockáztassa kinyitni fájó szemét.

— Velünk jön a Pyrrusra. Természetesen megpróbáltam lebeszélni, de nem tudtam megváltoztatni az elhatározását. Elég nagy szégyen, mivel elég sokkal tartozunk neki. ő az, aki megszerezte nekünk a pénzt.

— Ó, ez szörnyű — vélte a lány. Jason kíváncsi volt, vajon mi ebben a szörnyű. Bizonytalan agya nem nagyon értette.

— Jobban járt volna, ha a Darkhanon marad — folytatta a lány. — Nagyon jóképű. Szerintem gyalázat, hogy meg kell halnia.

Jason ezt már nem tűrhette tovább. Először az egyik, majd a másik szemét is kinyitotta. Egy huszonegy év körüli lányt pillantott meg, aki az ülés mellett állt, és őt bámulta. Szép volt.

Jason szeme elkerekedett, amikor rádöbbent, hogy a lány nagyon szép. Olyanfajta szépség, amilyennel még sohasem találkozott a galaxis központjába eső bolygókon. Ő csak fakó bőrű, beesett vállú és szürke arcú nőket ismert, akik mindenféle színárnyalatú festékkel mázolták be a képüket. A faj évszázados visszafejlődésének termékei voltak, s annak, hogy az orvostudomány egyre több életképtelen típust tartott életben.

Ez a lány pontosan az ellentétük volt minden tekintetben, őt a pyrrusi túlélési küzdelem formálta. A kétszeres gravitáció, amely a férfiakon duzzadó izmokat alakított ki, a nők izmait szálassá és erőt sugárzóvá tette. Elegáns alakja egy istennőére emlékeztetett, arca napbarnított volt, és tökéletesen formált. Rövidre vágott haja aranykoronaként övezte fejét. Az egyetlen nőietlen dolognak rajta a fegyvere tűnt, melyet egy terjedelmes pisztolytáskában viselt az alkarján. Amikor látta, hogy Jason kinyitja a szemét, rámosolygott. Fogai pontosan olyan egyenletesen és fehéren csillogtak, mint ahogy azt a férfi várta.

— Méta vagyok, az űrhajó pilótája — mondta közvetlenül. — Te pedig nyilván…

— Jason dinAlt. Pocsék felszállás volt, Méta.

— Igazán nagyon sajnálom — nevetett a lány. — De ha valaki egy 2

G — s gravitációjű bolygón születik, valamelyest ellenállóbbá válik a gyorsulással szemben. Emellett üzemanyagot is megtakarítok, ha a szinergikus görbét használva…

Kerk diplomatikusan közbeszólt.

— Gyerünk, Méta, nézzük meg a rakományt. Azt hiszem, némelyik darabja segít majd betömni a réseket a védőfalon.

— Úgy bizony — vágta rá a lány csaknem tapsikolva örömében. — Olvastam a leírásukat, egyszerűen csodálatosak.

Mint egy iskolás lány egy új ruhának vagy egy doboz csokoládénak, pont úgy örül a bombáknak és a sugárvetőknek.

Jason kényszeredetten elmosolyodott a gondolatra, miközben nyögve lemászott a fekhelyről. A két pyrrusi már elment, és ő fájdalmasan vonszolta magát utánuk.

Sokáig tartott, amíg odatalált a raktérbe. A hajó nagy volt, és látszólag üres, mintha nem lenne legénysége. Jason végül talált egy alvó férfit az egyik fényesen kivilágított kabinban. Felismerte, ő volt az a sofőr, aki odahajtott hozzájuk az autóval a Cassylián. A férfi, aki egy pillanattal azelőtt még mélyen aludt, azonnal kinyitotta szemét, amint Jason betévedt a szobába. Teljesen éberen ült fel.

— Hogy jutok a raktérbe? — kérdezte Jason.

A másik megmondta neki, becsukta a szemét, és azonnal újra álomba merült, mielőtt Jason köszönetet mondhatott volna.

A raktérben Kerk és Méta már kinyitottak néhány ládát, és boldogan kacarásztak halálos tartalmuk fölött.

Méta egy kézitarackot tartott a kezében, s Jason felé fordult, amint az belépett az ajtón.

— Ide süss! — kiáltotta. — Látod ezt a port itt benne. Akár meg is ehetned véletlenül, semmi bajod nem lenne tőle. Viszont azonnali végzetes hatása van mindenféle növényre… — Hirtelen elhallgatott, mivel éeszrevette, hogy Jason egyáltalán nem osztozik kitörő örömükben.

— Bocs. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy nem vagy pyrrusi. Nem igazán érted az egészet, ugye?

Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, a hangszóróból a lány neve hallatszott.

— Ugrási idő — magyarázta Méta. — Gyere velem a hídra, amíg felállítom az egyenleteket. Ott beszélgethetünk. Olyan keveset tudok a Pyrruson kívüli világokról… millió kérdésem lesz hozzád.

Jason követte a hajóhídra, ahol a lány felváltotta az ügyeletes tisztet, és elkezdte beolvasni az ugrási adatokat. Oda nem illő látványt nyújtott a gépek között ez a kemény, de ruganyos alak, egybeszabott űrhajósruhában. Viszont tagadhatatlanul hatékonyan végezte a munkáját.

— Méta, nem vagy te egy kicsit fiatal ahhoz, hogy egy csillagközi űrhajót irányíts?

— Az lennék? — A lány elgondolkodott egy pillanatra.

— Igazából nem is tudom, hány évesnek kell lennie egy pilótának.

Én már lassan három éve vezetek űrhajót, és hamarosan betöltőm a húszat. Kevesebb ez a szokásosnál?

Jasonnak tátva maradt a szája, majd elnevette magát.

— Gondolom, mindez attól függ, hogy melyik bolygón születik az ember. Néhány helyen bajosan szerezhetnél jogosítványt. De fogadni merek, hogy a Pyrruson máshogy mennek a dolgok. Ottani mértékkel bizonyára idős hölgynek számítasz.

— Te tréfálsz — állapította meg Méta derűsen, s közben betáplált egy adatsort a számítógépbe. — Láttam már öreg hölgyeket néhány bolygón. Ráncosak, és ősz hajuk van. Nem tudom, hány évesek lehetnek. Megkérdeztem egyet, de nem mondta meg a korát. Biztos vagyok benne, hogy idősebbek, mint bárki a Pyrruson. Ott senki sem néz így ki.

— Nem így értettem azt, hogy öreg. — Jason keresgélte a megfelelő szót. — Nem öreg, hanem… érett, megfontolt. Felnőtt.

— Mindenki felnőtt — válaszolta a lány. — Legalábbis rögtön azután, amint elhagyják az őrizetet. Ez pedig hatéves korban történik. Az én első gyerekem is felnőtt már, és a második is az lenne, de meghalt.

így hát én biztosan felnőtt lehetek.

Úgy tűnt, ezzel lezárta a témát, bár Jason gondolatai összevissza cikáztak a lány szavaiban rejlő idegen fogalmak körül.

Méta beütötte az utolsó módosítást, és a gép ontani kezdte magából a pályamódosítás adatait tartalmazó szalagokat. A lány figyelme újra Jason felé fordult.

— Örülök, hogy itt vagy a hajón, bár sajnálom, hogy a Pyrrusra jössz. Rengeteg időnk lesz beszélgetni, és anynyi dolog van, amit meg szeretnék tudni a többi bolygóról. És hogy mit miért csinálnak ott az emberek. Egyáltalán nem úgy viselkednek, mint otthon, ahol az ember tudja, miért tesznek bizonyos dolgokat. — Egy pillantra homlokát ráncolva nézett maga elé, majd újra Jason felé fordította a figyelmét. — A te szülőbolygód milyen?

A férfinak egymás után jutottak eszébe a szokásos hazugságok, amiket az embereknek eddig mesélt, s ő egymás után vetette el őket.

Vajon miért nem akar hazudni ennek a lánynak, akit igazából nem érdekel, hogy rabszolga volt-e, vagy úr? Aki számára csak kétféle ember létezik a galaxisban: a pyrrusiak és a többiek. Először, mióta elmenekült a Porgorstorsaandról, azon kapta magát, hogy valakinek az igazat mondja a származásáról.

— A szülőbolygóm? Körülbelül a legporosabb, a legunalmasabb és a legelmaradottabb bolygó a világegyetemben. El sem hiszed, milyen hanyatló és rothadó tud lenni egy bolygó, amely főként mezőgazdasági jellegű, kasztrendszerű, és tökéletesen elégedett a saját unalmas létével. Nemcsak hogy semmi sem változik… de senki nem is akarja a változást. Az apám farmer volt, tehát nekem is farmernek kellett volna lennem… ha hallgattam volna a jóakaróim tanácsaira. Elképzelhetetlen… s egyben tilos is… volt, hogy bármi mást csináljak. Bármibe is szerettem volna kezdeni, törvénybe ütközött. Tizenöt évesen tanultam meg olvasni… egy, a nemesi iskolából lopott könyvből. Ezután már nem volt visszaút. Mire tizenkilenc éves koromban elrejtőztem egy teherűrhajón, valószínűleg már a bolygó összes törvényét megszegtem. Méghozzá örömmel. Olyan volt nekem elhagyni az otthonomat, mint kiszabadulni a börtönből. Méta megrázta a fejét a gondolatra.

— El sem tudok képzelni egy ilyen helyet. De biztos vagyok benne, hogy nem tetszene.

— Szerintem sem — mosolygott Jason. — Szóval, amint kijutottam az űrbe… persze nyoma sem volt bennem a törvénytiszteletnek… csak vándoroltam ide-oda. Ebben a modern korban mindenütt oda nem illő ember voltam. Ó, persze, bizonyára nagyon jól ment volna a sorom valamelyik hadseregben, de a parancsteljesítés nem erős oldalam. Aztán jöttek a szerencsejátékok. Bármikor játszottam, nyertem, így fokról fokra belesodródtam. Az emberek mindenütt egyformák, így egészen jól boldogulok, ahová csak megyek.

— Tudom, hogy érted azt, hogy az emberek egyformák, de egyben olyan különbözőek is — mondta a lány. — Nem világos, amit mondok, ugye? Úgy értem, otthon tudom, mit fognak tenni az emberek, és ugyanakkor azt is, hogy miért. Az emberek az összes többi bolygón hasonlóan cselekszenek, ahogy te is mondtad, de állandóan bajban vagyok, mert nem tudom, miért. Én például szeretem kipróbálni a helyi ételkülönlegességet, amikor leszállók egy bolygón, s ha van időm, meg is teszem. Minden űrrepülőtér közelében vannak bárok és éttermek, tehát odamegyek. És állandóan bajba kerülök a férfiakkal.

Italt akarnak venni nekem, meg a kezemet fogdossák.

— No igen, egy magányos lány nagyfokú érdeklődésre számíthat a férfiak részéről az ilyen kikötői csomópontokon.

— Ó, ezt tudom — felelte Méta. — Csak azt nem értem, miért nem hallgatnak rám, amikor kijelentem, hogy nem érdekelnek, és menjenek el. Csak nevetnek, és többnyire még rámenősebbek lesznek. De már rájöttem, hogy egy dolog mindig hat. Szólok nekik, hogy eltöröm a karjukat, ha nem hagynak békén.

— És ez visszatartja őket? — kérdezte Jason némi kétkedéssel.

— Természetesen nem. De miután egyiküknek eltöröm a karját, a többiek sem zaklatnak. Egy csomó felhajtásba kerül az egész, s többnyire az étel is szörnyű.

Jason nem nevetett. Különösen amikor rájött, hogy ez a lány képes eltörni a galaxis bármelyik kikötői vagányának karját. Különös keveréke a naivitásnak és az erőnek, senkire sem hasonlított, akivel eddig Jason találkozott. Újra az jutott eszébe, hogy meg kell néznie magának azt a bolygót, amely ilyen embereket hoz létre, mint Kerk és ez a lány.

— Mesélj nekem a Pyrrusról! — kérte. — Miért feltételezitek, te meg Kerk automatikusan, hogy amint leszállok, meg fogok halni? Milyen a bolygó?

A lány arcáról eltűnt minden melegség.

— Nem tudom elmondani. Neked magadnak kell megnézned. A Pyrrus semmihez sem hasonlít, amit ti, kinti emberek valaha is tapasztalhattatok. Ezt onnan tudom, hogy sok más bolygón jártam már. Te el sem hiszed, amíg túl késő nem lesz. Megígérnél nekem valamit?

— Nem — válaszolta a férfi. — Legalábbis addig nem, amíg nem hallom, hogy mi az. Majd akkor döntök.

— Ne hagyd el a hajót, amikor leszállunk. A fedélzeten eléggé biztonságban leszel, és néhány héten belül újra felszállók egy teherrakománnyal.

— Semmi ilyesmit nem ígérek. Akkor szállok ki, amikor akarok.

Jason tudta, hogy a lánynak kétségtelenül jó oka volt ezt mondani, de zokon vette a fölényességét.

Méta egyetlen szó nélkül fejezte be az ugrás előkészítését. Feszültség lógott a levegőben, s egyikük sem szólalt meg.

Jason csak az utazás következő napján látta újra a lányt, s az is teljesen véletlenül történt. Méta a navigációs kupolában tartózkodott, amikor belépett, és a hiperűr szikrázó fénypontokkal teli feketeségét nézte. Most először látta szolgálaton kívül, és nem űrhajósruhában.

Vékony, lágyan fénylő köntös simult a testéhez.

Rámosolygott a férfira.

— Olyan csodálatosak a csillagok! Gyere, nézd te is!

Jason szorosan mellé állt, és felnézett. A hiperűr páratlan geometriai mintái ismerősnek tűntek számára, de még mindig ellenállhatatlanul vonzották. Sőt most még inkább. Méta jelenléte zaklatóan megváltoztatta a kupola sötét csendjét. A lány félrehajtott feje csaknem a vállán pihent, hajkoronája elhomályosította az ég egy részét, és Jason érezte kellemes illatát. Csaknem öntudatlanul ölelte át, érezve forró és kemény testét a vékony köntös alatt. A lány bizonyára nem vette zokon, mivel ő is átfonta karjával a férfi karjait.

— Mosolyogsz — mondta. — Te is szereted a csillagokat?

— Nagyon — felelte Jason. — De nemcsak ezért mosolygok.

Eszembe jutott, amit meséltél. Nem akarod eltörni a karomat, Méta?

— Persze hogy nem — jelentette ki a lány nagyon komolyan, aztán visszamosolygott rá. — Tetszel nekem, Jason. Még akkor is nagyon tetszel, ha nem vagy pyrrusi. És olyan magányos vagyok.

Amikor a lány fölnézett rá, Jason megcsókolta, s Méta olyan szenvedéllyel viszonozta a csókot, melyben nyoma sem volt szégyenkezésnek vagy álszeméremnek. Aztán így szólt:

— A kabinom itt van a folyosó végén.

6. fejezet

Ezután állandóan együtt voltak. Ha Méta szolgálatot adott, Jason vitte fel neki az ételt a parancsnoki hídra, és beszélgettek. A férfi most már valamivel többet tudott a lány világáról, bár egy ki nem mondott megegyezés szerint nem beszéltek róla. Ehelyett ő mesélt azokról a bolygókról, ahol járt, és azokról az emberekről, akiket ismert. A lány, hálás közönségnek bizonyult, s az idő gyorsan elszaladt. Élvezték egymás társaságát, és az utazás csodálatosan telt.

Aztán vége lett.

A hajó fedélzetén tizennégy ember tartózkodott, Jason azonban sohasem látott egyszerre kettő-háromnál többet. A szolgálat váltása pontos rend szerint zajlott. Amikor a pyrrusiak nem voltak szolgálatban, egymástól függetlenül csak a saját dolgukkal törődtek.

Csak amikor a hajó befejezte az ugrást, és a hangszóró gyűlésre hívta őket, akkor jöttek össze.

Kerk parancsokat adott a leszállásra, és kérdések röpködtek oda-vissza. Mindez technikai jellegű volt, és Jason nem is próbálta követni. Inkább a pyrrusiak viselkedése vonta magára a figyelmét.

Beszédük és mozgásuk egyaránt felgyorsult. Úgy festettek, mint a csatára készülő katonák.

Hasonlóságuk most először döbbentette meg Jasont. Nem voltak egyformák, és nem is ugyanazt tették, ám az a mód, ahogyan mozogtak és cselekedtek, feltűnő hasonlóságot okozott. Úgy viselkedtek, mint az óriási, vadászó macskák. Gyorsan és feszülten lépkedtek, állandóan ugrásra készen álltak, pillantásuk sohasem pihent meg.

Jason megpróbált beszélni Métával, de a lány szinte idegenként viselkedett. Egytagú szavakkal válaszolt, és pillantása sohasem találkozott az övével; csak átfutott rajta és továbbugrott. Igazából semmi mondanivalója nem volt, máris indult tovább. Jason feléje nyújtotta a kezét, hogy megállítsa, de meggondolta magát. Lesz még idejük beszélni.

Kerk volt az egyetlen, aki valamennyi figyelmet szentelt Jasonnak — egy biztonsági üléshez küldte.

Méta leszállása még szörnyűbbnek bizonyult, mint a felszállása, legalábbis most a Pyrruson. A hajót minden irányban gravitációs hullámok rángatták, a következő pillanatban pedig végtelennek tűnő szabadesés következett. Hangos puffanások érték a hajótestet, amelyek egész szerkezetét megrázták. Az egész inkább görcsös küzdelemhez, semmint leszálláshoz hasonlított, és Jason kíváncsi volt, vajon mennyi igazság van ebben a véleményében.

A hajó végre földet ért, de Jason még sokáig észre sem vette. Az állandó 2 G — s gravitációt folyamatos fékezésnek érezte. Csak a hajtóművek elhalkuló nyüszítése győzte meg arról, hogy már lent vannak. Óriási erőfeszítésébe került kicsatolni a hevedereket, és erőlködve ült fel.

A 2 G először nem is tűnt olyan rossznak. De csak először. A járás ugyanakkora erőkifejtést igényelt, mintha a vállán még egy hozzá hasonló súlyú embert is cipelne. Amikor felemelte karját, hogy kinyissa az ajtót, az olyan nehéz volt, mint két kar. Lassan csoszogott a főzsilip felé.

Mindnyájan ott sorakoztak előtte, két férfi közülük átlátszó hengereket görgetett az egyik közeli helyiségből. Látható súlyukból és abból, ahogyan kongtak összeütközéskor, Jason látta, hogy átlátszó fémből készültek. Arra viszont nem bírt rájönni, mire használhatják őket. Egy méter átmérőjű üres hengerek voltak, hosz— szabbak egy embernél. Az egyik végük szilárd, a másik légmentesen zárható. Rendeltetésük csak akkor világosod-dott meg számára, amikor Kerk elfordított egy kereket az egyiken, és kinyitotta a végét.

— Szállj be! — mondta neki. — Ebben visznek ki a hajóból, így nem eshet bántódásod.

— Kösz, nem — felelte Jason. — Nem vágyom rá különösebben, hogy a bolygótokra lépésemkor egy szalámihoz hasonló látványosságot nyújtsak.

— Ne légy idióta! — hangzott Kerk meglepett válasza. — Mi mindannyian ezekben a csövekben megyünk ki. Túl sokáig voltunk távol ahhoz, hogy megkockáztassuk a kiszállást az újrakiképzés előtt.

Jason kicsit hülyén érezte magát, ahogy nézte, amint a többiek bemásznak a csövekbe. Fogta a legközelebb esőt, először a lábát csúsztatta be, belebújt, majd magára húzta a fedelet. Amikor megszorította a középen lévő forgózárat, a fedél nekifeszült a rugalmas peremnek. A bezárt henger széndioxid-tartalma egy percen belül megemelkedett, s az alján levő légrissítő felzümmögött.

Kerk szállt be utolsónak. Először ellenőrizte az összes többi cső zárját, majd lenyomta a légzsilipkioldót. Amint az ajtó kezdett elfordulni, gyorsan bebújt a megmaradt hengerbe. A külső és a belső ajtók lassan, csikorogva kinyíltak, és tompa fény szivárgott be a kinti esőfátyolon keresztül.

Jason számára ez az egész nagy csalódásnak tűnt. Ennyi előkészület semmiért! Hosszú, végeérhetetlen percek múltak el, míg végre feltűnt egy targonca, melyet egy pyrrusi vezetett. Úgy rakodta fel a járműre a hengereket, mintha farönkök lennének.

Jason szerencsétlenségére pont a kupac aljára került, így egyáltalán nem látott semmit a külvilágból.

Az első helybéli élőlényt akkor pillantotta meg, amikor a hengereket lerakodták egy fémfalú teremben.

A targonca vezetője épp a vastag külső ajtót zárta be, amikor valami berepült a nyíláson, és nekicsapódott a távolabbi falnak. Jason tekintete öntudatlanul is követte a mozgást; meg akarta nézni, mi az, amikor a valami pontosan az arca felé zuhant.

A henger fémfaláról megfeledkezve hátrarándult. A lény nekiütődött az átlátszó fémnek, és hozzátapadt. Jasonnak tökéletes lehetősége nyílt minden részletét megfigyelni.

Már-már túl szörnyű volt ahhoz, hogy hihető legyen.

Leegyszerűsítve: egy rettenetes, rendkívül halálos lény. Szája két részre osztotta a fejét, benne hegyes, fűrészes fogak sorakoztak.

Bőrszerű szárnyai karmokban végződtek, lábán pedig még hosszabb karmok meredeztek, melyek a fémfalat igyekeztek szétszaggatni.

Jasonon rémület lett úrrá, mert látta, hogy a karmok vájatokat karcolnak az átlátszó fémbe. Ahol a lény nyála érte, a fém elhomályosodott, és kevésbé állt ellen a fogak rohamának.

A józan észe azt mondta, hogy ezek csak karcolások a vastag csövön, nem okozhatnak kárt. Ám az esztelen vakrémület arra késztette, hogy olyan messzire húzódjon, amennyire csak tud.

Menekülést keresve kuporodott össze belül.

Rémülete csak akkor enyhült, amikor a repülő lény kezdett feloldódni. Gőzölgő folyadék permetezett minden oldalról, egészen addig, amíg a hengereket el nem lepte. A pyrrusi állat egy utolsót csapott még állkapcsával, aztán az oldat elmosta. A folyadék a padlón keresztül folyt le, aztán egy második, majd harmadik zuhany következett.

Amíg az oldatokat kiszivattyúzták, Jason megpróbálta visszanyerni önuralmát. Nagyon meglepődött magán. Bármilyen rémítő is volt ez a lény, akkor sem értette azt a félelmet, melyet a lezárt cső dacára is keltett benne. Reakciója nem állt arányban az okkal. Még amikor a lény elpusztult, és eltűnt a szeme elől, akkor is mindenerejét felemésztette, hogy úrrá legyen idegein, és újra normálisan lélegezzen.

Méta már kimászott a hengeréből, s Jason ebből rájött, hogy a sterilizáló folyamat befejeződött. Kinyitotta a saját csövét, és kimerültén mászott ki. Méta és a többiek addigra már elmentek, csupán egy sólyomarcú idegen maradt, aki rá várt.

— Brucco vagyok, az adaptációs klinika alkalmazottja. Kerk elmondta, hogy ki vagy, sajnálom, hogy idejöttél. Most gyere velem, venni akarok néhány vérmintát.

— Egészen otthon érzem magam — jegyezte meg Jason. — A jó öreg pyrrusi vendégszeretet!

Brucco csak morgott valamit, aztán elindult. Jason követte egy kopár folyosón át a steril laboratóriumba.

A kétszeres gravitáció kimerítette, állandó koloncként nehezedett sajgó izmaira. Amíg Brucco lefuttatta a teszteket a vérmintán, Jason pihent. Már csaknem fájdalmas álomba szenderedett, amikor Brucco visszatért egy tálcára való üveggel és injekcióstűvel.

— Hihetetlen — jelentette ki. — Semmiféle antitest nincs a véredben, aminek hasznát vehetned ezen a bolygón. Van itt egy rakás antigén, amitől azonban minimum egy napig olyan beteg leszel majd, mint egy vadállat. Vedd le az ingedet!

— Gyakran csinálod ezt? — kérdezte Jason. — Mármint azt, hogy telepumpálod a kintieket mindenfélével, hogy élvezhessék a világotok örömeit?

Brucco bedöfött egy tűt Jason karjába, s ő úgy érezte, mintha a tű hegye a csonton csikordult volna.

— Egyáltalán nem gyakran. Utoljára évekkel ezelőtt történt. Jött vagy fél tucat kutató valamilyen intézetből, és hajlandóak voltak egész jól fizetni azért, hogy tanulmányozhassák a helyi életformákat.

Mi nem mondtunk nemet. A galaktikus valuta mindig jól jön.

Jason kezdte úgy érezni magát, mint akit jól fejbe rúgtak.

— Hányan élték túl? — motyogta bizonytalanul.

— Egy ember. Őt még időben megmentettük. A pénzt természetesen előre kértük.

Jason először azt hitte, a pyrrusi tréfál. Aztán eszébe jutott, hogy nem érdekli őket a humornak semmilyen formája. Ha csak fele igaz annak, amit Méta és Kerk mondtak, az egy a hathoz esély nem is olyan rossz.

A szomszéd szobában állt egy ágy, Brucco eltámogatta odáig. Jason úgy érezte magát, mint aki jól bekábítózott — és valószínűleg így is volt. Mély álomba zuhant és álmodott.

Félelemről és gyűlöletről. Egyenlő arányban keveredtek benne, és egész testében megborzongatták. Ha álom volt, Jason soha többé nem akart aludni. Ha nem álom volt, akkor inkább meg akart halni.

Megpróbált küzdeni ellene, de csak egyre mélyebbre süllyedt benne.

A félelemnek nem volt kezdete, sem vége — és elmenekülni sem lehetett előle.

Amikor újra öntudatra ébredt, Jason nem emlékezett rémálma részleteire. Csak a félelem maradt. Verejtékben úszott, és sajgott minden izma. Bizonyára a hatalmas adag vakcina okozta, döntötte el végül, ez meg az erős gravitáció. Ez azonban nem mosta ki szájából a félelem ízét.

Később Brucco dugta be fejét az ajtón, és végigmérte Jasont.

— Azt hittük, meghaltál — közölte. — Átaludtál huszonnégy órát.

Ne mozogj, hozok valamit, amitől összeszeded magad!

Ez a valami újabb injekcióstű meg egy pohár baljós kinézetű folyadéknak bizonyult. Csillapította a szomját, de fájdalmasan ráébresztette gyötrő éhségére.

— Kérsz enni? — kérdezte Brucco. — Fogadni merek, igen.

Felgyorsítottam az anyagcserédet, így gyorsabban építesz izmokat.

Ez az egyetlen módja annak, hogy valaha is legyőzd a gravitációt.

Viszont egy ideig kifejezetten jó étvágyad lesz tőle.

Brucco vele együtt evett, és Jasonnak alkalma nyílt feltenni neki néhány kérdést.

— Mikor kapok lehetőséget, hogy körülnézzek lenyűgöző bolygótokon? Eddig ez az egész utazás körülbelül annyira volt érdekés, mint egy börtöntúra.

— Nyugodj meg, és egyél. Valószínűleg hónapokba telik, mire képes leszel kimenni. Ha egyáltalán kimehetsz.

Jasonnak leesett az álla; nagy csattanással csukta be a száját.

— Elárulnád esetleg, hogy miért?

— Persze. Neked is át kell esned ugyanazon a kiképző tanfolyamon, amit a gyerekeink végeznek. Nekik hat évig tart. Persze számukra ez életük első hat éve. Most biztos arra gondolsz, hogy te, mint felnőtt, gyorsabban tanulsz majd. Az ő oldalukon vannak azonban az átöröklés előnyei. Csupán annyit mondhatok, hogy majd akkor hagyhatod el ezeket a zárt épületeket, amikor készen állsz rá.

Miközben beszélt, Brucco befejezte az evést, és egyre növekvő undorral bámulta Jason csupasz karjait.

— Először is szereznünk kell neked egy fegyvert — mondta végül. — Rosszul vagyok, ha valakit fegyver nélkül kell látnom.

Brucco természetesen állandóan viselte a sajátját, még a zárt épületeken belül is.

— Minden fegyver a tulajdonosához van igazítva, és haszontalan lenne bárki más számára — magyarázta. — Megmutatom, miért.

Egy fegyverraktárhoz vezette Jasont, melyet halálos fegyverek töltöttek meg.

— Tedd ide a karodat, amíg elvégzem a beállításokat!

Dobozszerű szerkezetet csatolt fel, oldalán egy pisztolyaggyal. Jason megmarkolta a markolatot, és könyökét egy fémhurokra fektette.

Brucco valamiféle mutatókat állítgatott, aztán lemásolta az eredményt a kijelzőkről. Erről a listáról olvasva a számjegyeket, különböző alkatrészeket válogatott ki a tárolórekeszekből, és gyorsan összeállított egy pisztolytáskát meg egy puskát. Az alkarjára szíjazott pisztolytáskával és kezében a fegyverrel Jason most először vette észre, hogy rugalmas vezeték köti össze őket. A fegyver tökéletesen illett a kezébe.

— Ez a fegyvertok titka — magyarázta Brucco, megtapogatva a rugalmas vezetéket. — Teljesen laza, amíg használod a fegyvert. De ha azt akarod, hogy az visszatérjen a tokjába… — Brucco igazított valamit a fegyveren, és a vezeték merev pálcává változott, amely kicsapta a fegyvert Jason kezéből, és az a levegőbe lendült. — És így tér vissza… — A feszes vezeték teljes sebességgel, suhogva rántotta vissza a fegyvert a tokjába. — Az előhúzás művelete természetesen ennek pont az ellenkezője.

— Csodálatos szerkentyű — jegyezte meg Jason. — De hogyan húzom elő? Fütyülök neki, vagy csettintek, hogy a kezembe ugorjon?

— Nem, nem hangvezérlésű — válaszolt Brucco higgadt arccal. — Annál sokkal jobb. Emeld fel a bal kezedet, és ragadj meg egy képzeletbeli markolatot! Feszítsd meg a mutatóujjadat! Látod, hogy feszülnek meg az inak a csuklódon? Az elsütőbillentyű érzékelői a jobb csuklódat érintik. Figyelmen kívül hagynak minden mozdulatot, kivéve azt, amely azt jelzi: a kéz készen áll a fegyver fogadására.

Egy idő után az egész mechanizmus teljesen automatikussá válik.

Csak akarnod kell, és a fegyver máris a kezedbe pattan. Ha nem akarod, akkor a tokjában marad.

Jason markoló mozdulatot tett a jobb kezével, és begörbítette a mutatóujját. Hirtelen ütést érzett a kezén, és hangos dörrenést hallott.

Zsibbadt ujjai a fegyvert markolták — melynek füst szállt fel.a csövéből.

— Természetesen csak vaktöltényeket kaptál, amíg meg nem tanulod kezelni a mordályt. Mi mindig töltött fegyverrel járunk.

Sehol sincs biztonság. Figyeld, hogy nincs ravaszvédő kengyel. Ettől képes vagy kicsit jobban behajlítani a mutatóujjadat, amikor célzól, így a pisztoly abban a pillanatban tüzel, amikor megérinti a kezedet.

Kétségkívül ez volt a leggyilkosabb fegyver, amit Jason valaha is a kezében fogott — s egyben a legnehezebben kezelhető is. Az izmait égető, gravitáció okozta fájdalom gyötörte, s ő azért küzdött, hogy megtanulja használni ezt az ördögi eszközt. Ám az rendelkezett azzal a bosszantó szokással, hogy eltűnt a tokban, éppen abban a pillanatban, amikor meg akarta húzni a ravaszt. Még inkább dühítette, hogy a fegyver hajlamos volt előugrani, még mielőtt teljesen felkészült volna rá. A pisztoly ilyenkor abba a helyzetbe ugrott, ahol a kezének kellett volna lennie. Ha az ujjait nem helyezte el pontosan, akkor nem bírta megragadni a fegyvert. Jason csak akkor hagyta abba a gyakorlást, amikor már az egész kezét egyetlen kékes színű zúzódás borította.

Idővel megtanul majd teljesen úrrá lenni rajta, de most már legalább értette, miért nem veszik le a pyrrusiak soha a fegyverüket. Ez olyan lenne, mint lecsatolni a testük egy darabját. A pisztoly lendülése a fegyvertoktól a kezéig túl gyorsan zajlott le ahhoz, hogy érzékelni tudja. Bizonyára gyorsabb volt, mint az agy által kiadott parancs, amely fegyvert tartó helyzetbe irányította a kezét. Olyan volt ez, mintha az embernek egy villámlónyíl lenne az ujja hegyén — nyilvánvaló célból. Célozz az ujaddal, mintha lőnél, s máris ott a robbanás.

Brucco hagyta, hogy Jason egyedül gyakoroljon.; Amikor fájó keze már nem bírt ki több erőfeszítést, abbahagyta, és a szállása felé indult. Befordult az egyik sarkon, s egy ismerős alakot pillantott meg a szeme sarkából, amely távolodott tőle.

— Méta! Várj egy pillanatra! Beszélni akarok veled.

A lány türelmetlenül fordult meg, ahogy a férfi odacsoszogott hozzá, olyan gyorsan haladva, ahogy csak tudott a kétszeres gravitációban.

Úgy tűnt, mintha Méta nem is az a lány lenne, akit a hajón megismert. Nehéz csizmái a térdéig értek, egész alakja elveszett fémes szővetből készült formátlan overaliban. A derekán vastag töltényöv dudorodott. A lány egész megjelenése hidegnek hatott, és távolinak.

— Hiányoztál — mondta Jason. — Nem is tudtam, hogy; ebben az épületben vagy.

A lány kezéért nyúlt, de az elhúzta előle.

— Mit akarsz? — kérdezte.

— Hogy mit akarok?! — visszhangozta Jason alig álcázott dühvel. — Jason vagyok, emlékszel még rám? Barátok vagyunk. Barátok között pedig megengedett dolog beszélgetni anélkül, hogy “akarnának”

valamit.

— Ami az űrhajón történt, annak semmi köze a pyrrusi élethez. — Miközben beszélt, türelmetlenül el is indult. — Befejeztem a rekondicionálást, és vissza kell térnem dolgozni. Te itt maradsz a zárt épületben, így nem is foglak látni.

— Ja, igen én itt maradok a többi gyerekkel, erre célzol, ugye? És persze meg se próbáljak kimenni, előbb még néhány dolgot rendbe kell hoznotok odakint…

Jason elkövette azt a hibát, hogy kinyújtotta a kezét, hogy megállítsa a lányt. Nem igazán tudta, mi történt ezután. Az egyik pillanatban még állt — a következőben hirtelen elterült a földön. A válla szörnyen sajgott, Méta pedig eltűnt a folyosó végén.

Miközben visszasántikált a szobájába, szitkokat motyogott az orra alatt. Levetette magát sziklakemény ágyára, és megpróbált visszaemlékezni az okokra, amelyek idehozták erre a helyre.

Mérlegre tette őket a gravitáció folyamatos gyötrelmeivel, a félelemmel teli álmokkal és az itteni emberek automatikus megvetésével szemben. Hamarosan egyre inkább sajnálni kezdte magát. Pyrrusi mértékkel mérve valóban gyenge és gyámoltalan. Ha azt akarja, hogy jobb véleménnyel legyenek róla, nagyon meg kell változnia.

Aztán a fáradtságtól kábult álomba zuhant, amelyet csak álmainak üvöltő félelme szakított félbe.

7. fejezet

Reggel gyötrő fejfájásra ébredt, és olyan érzés kínozta, mintha napok óta nem is aludt volna. Bevette a gondosan adagolt élénkítőszereket, amelyeket Brucco adott neki, újra eltűnődött a tényezők kombinációján, melyek ilyen szörnyűségekkel töltötték meg álmait.

— Egyél gyorsan! — mondta neki Brucco, amikor találkoztak az étkezőben. — Nem tudok már több időt fordítani az egyéni képzésedre. Csatlakozni fogsz a rendes osztályokhoz, és elvégzed az előírt tanfolyamokat. Csak akkor gyere hozzám, ha valamilyen különleges probléma merül fel, amivel az oktatók vagy az edzők nem tudnak mit kezdeni.

Az osztályok, ahogy azt várni lehetett, szigorú arcú kisgyerekekből álltak. Keménykötésű testükről és elég az ostobaságból — viselkedésükről felismerhetően pyrrusiak voltak. Ahhoz azonban eléggé gyerekek maradtak, hogy nagyon mulatságosnak találják azt a tényt, hogy egy felnőtt is van az osztályban. Az egyik pici padba bepréselődött, piruló Jason nem találta ezt olyan viccesnek.

A normális iskolákhoz való hasonlatosság a tanterem fizikai megjelenésében ki is merült. Először is minden gyerek — legyen az bármilyen kicsi — fegyvert viselt. Emellett az összes tantárgy a túléléshez kapcsolódott. Egy ilyen tananyag esetében az egyetlen lehetséges teljesítmény a 100 %-os volt, és egy-egy óra addig tartott, amíg a gyerekek tökéletesen el nem sajátították az anyagot. A normális iskolai tantárgyak közül egyet sem tanítottak itt. Ezeket feltehetően azután tanulták meg a gyerekek, hogy elvégezték a túlélőiskolát, és egyedül is szembe tudtak nézni a világgal. Ez egészen logikus. Persze tény, hogy bármely pyrrusi cselekvést a logikusság és a higgadtság jellemzi.

A reggel legnagyobb része az egyik derékra szíjazva hordott medikittel való gyakorlással telt. Ez egy fertőzés — és méreganalizátor volt, amelyet a nyílt sebre kellett szorítani. Ha bármilyen méreg jelenlétét észlelte, automatikusan befecskendezte az ellenszert. A használata egyszerűnek, a felépítése viszont roppant bonyolultnak bizonyult. Mivel minden pyrrusi maga tartotta karban a felszerelését — így csak magát okolhatta, ha az felmondta a szolgálatot —, meg kellett tanulniuk minden eszköz szerkezetét és javítását. Jason sokkal jobban csinálta, mint a kis nebulók, bár az erőfeszítés kimerítette.

Délután először tapasztalta meg, hogy milyen egy edzőgép. Az oktatója egy tizenkét éves fiú volt, akinek hideg hangja nem titkolta a gyenge külvil ágival szembeni megvetését.

— Minden edzőgép a bolygó valódi felszínének fizikai másolata, amely állandóan követi a kinti életformák változásait. Az egyetlen különbség köztük az, hogy különböző mértékben halálosak. Az első gép, amit használni fogsz, természetesen az, amelyikbe a a csecsemőket tesszük…

— Ez kedves — morogta Jason. — Igazán hízelgő.

Az oktató folytatta, nem vett tudomást a megjegyzésről.

— …a csecsemőket tesszük, amint megtanultak járni. Lényegében minden valódi, de teljesen hatástalanítva van.

Az “edzőgép” nem a legtalálóbb kifejezés volt rá, mint Jason megállapította, amint beléptek a vastag ajtón. A külső világ egy darabját másolták be ebbe a terembe. Nem kellett túlságosan félretennie a realitásérzékét ahhoz, hogy a festett mennyezettől és a mesterséges naptól függetlenül a kinti világba képzelje magát. A helyszín eléggé békésnek látszott. A láthatáron tornyosuló felhők azonban heves pyrrusi viharral fenyegettek.

— Körbe kell járkálnod, és megvizsgálni a dolgokat — mondta az oktató Jasonnek. — Amikor megérintesz valamit a kezeddel, információkat kapsz róla. így…

A fiú lehajolt, és odanyomta ujját a földet takaró lágy pázsit egy fűszálához. A rejtett hangszórókból azonnal megszólalt egy hang.

— Mérges fű! Mindig viselj csizmát!

Jason letérdelt, és megvizsgálta a füvet. A szál csúcsán egy fényes, kampószerű képződmény libegett. Riadtan vette észre, hogy minden egyes fűszál ugyanilyen. A puha, zöld pázsit halálos szőnyeget képezett. Ahogy fölegyenesedett, megpillantott valamit egy széles levelű növény alatt. Egy lapuló, pikkelyes állatot, melynek hosszú, elvékonyodó feje hegyes tüskében végződött.

— Mi ez itt a kertek alján? — kérdezte. — Ja, persze, adtok a bébiknek valami játszótársat is. — Jason megfordult, és észrevette, hogy a levegőhöz beszél; az oktató már elment. Megvonta a vállát, és megsimogatta a pikkelyes szörnyecskét.

— Szarvördög — szólalt meg a személytelen hang valahonnan. — A védőruha és — cipő nem elegendő. Öld meg!

Éles durranás törte meg a csöndet, ahogy Jason fegyvere előugrott.

Az állat felbukott, mivel úgy programozták, hogy reagáljon a vaktöltény hangjára.

— Nos, ez már fejlődés — jegyezte meg Jason, és megörült a gondolatnak. Az “Öid meg!” szavakat Brucco használta mindig, amikor a fegyver kezelésére tanította. Az inger mostanra elérte a tudat alatti szintet. Csak azután ébredt rá a tudatra, hogy lőni akar, miután már hallotta a lövést. Elismerése a pyrrusi technika iránt határozottan nőtt.

Jason egy igen kellemetlen délutánt töltött a gyerekek “horrorkertjében” vándorolgatva. Mindenütt halál várta. Ezalatt a testetlen hang egyszerűen megfogalmazott komoly tanácsokat adott neki. így sokkal jobb volt, mintha az életben találkozott volna ezekkel a szörnyekkel. Sohasem gondolta volna, hogy az erőszakos halál ilyen sok visszataszító formában létezhet. Itt minden halálos az emberre — a legkisebb rovartól a legnagyobb növényig.

Ez az egyirányú célzatosság teljesen természetellenesnek tűnt. Miért olyan idegen ez a bolygó az emberi élettől? Eszébe véste, hogy majd megkérdezi Bruccót. Megpróbált legalább egyetlen olyan életformát találni, amelyik nem szomjazik a vérére.

Nem sikerült. Hosszú kutatás után megtalálta az egyetlen dolgot, amelynek érintése nem csalt ki halálos tanácsokat a hangszóróból.

Egy nagydarab szikla volt az, amely a mérgező fű mezejéből emelkedett ki. Jason örömmel ült le rá, és föltette a lábát. Egy békés oázisban érezte magát. Néhány percig pihentette a gravitációtól elcsigázott testét.

— MÉTELYGOMBA! NE ÉRINTSD MEG!

A hang a normális hangerő kétszeresével szólalt meg, és Jason úgy ugrott fel, mint akit meglőttek. A fegyver a kezében termett, célpont után kutatva. Csak akkor értette meg, hogy miről van szó, amikor lehajolt, és közelebbről megnézte a sziklát, amin ült.

Pelyhes, szürke foltokat látott, melyek még nem voltak ott, amikor leült.

— Ó, ti ravasz ördögök! — kiáltott a gépekre. — Hány kiskölyköt ijesztettetek el ettől a sziklától, amikor már azt hitték, találtak egy kis nyugalmat! — Rossz néven vette a kondicionálásnak ezt a csalóka módját, de ugyanakkor csodálta is. A pyrrusiak nagyon korán megtanulják, hogy ezen a bolygón nem létezik biztonság — kivéve azt, amit ők teremtenek maguknak.

Mialatt a Pyrrusról tanult, egyben jobban megértette az itt élő embereket is.

8. fejezet

Az iskolában, a külvilágtól elvágva töltött napokból hetek lettek.

Jason már csaknem büszke volt arra, ahogyan a halálos lényekkel boldogult. Már minden állatot és növényt felismert a “bölcsődeszobában”, így továbbléphetett egy másik edzőterembe, ahol a vadállatok lassú támadásokat intéztek ellene. Fegyvere egyhangú rendszerességgel puffantotta le őket. Az állandó napi órák szintén kezdték már untatni.

Bár a gravitáció még mindig nagy terhet jelentett neki, izmai óriási erőfeszítéseket tettek, hogy alkalmazkodjanak hozzá. A napi tanórák után már nem zuhant azonnal az ágyba. Csak a rémálmok lettek egyre rosszabbak. Végül megemlítette őket Bruccónak, aki kevert neki egy altatót, amely megszüntette hatásuk nagy részét. Az álmok még jelentkeztek ugyan, de Jason csupán bizonytalanul emlékezett rájuk, amikor felébredt.

Mire tökéletesen elsajátította az összes szerkentyű műküdését, amely a pyrrusiakat életben tartotta, fokozatosan eljutott a legélethűbb edzőterembe, amelyet csupán egy hajszál választott el a valódi külvilágtól. Csak egy kis minőségi különbség volt köztük. A rovarok mérge fájdalmat és duzzanatokat okozott az azonnali halál helyett.

Az állatok horzsolásokat okozhattak, és felszakíthatták a húst, de megálltak, mielőtt letépték volna a végtagokat. Az ember nem halhatott meg ebben a teremben, de nagyon közel kerülhetett hozzá.

Jason az ötévesekkel vándorolt ebben a nagy és kusza dzsungelben.

Volt valami komikus, ám szomorú is gyermekhez nem illő zordságukban. Bár a szállásukon talán még nevettek, már felismerték, hogy a külvilágban semmi nevetnivaló nincs. Számukra a túlélés összekapcsolódott a társadalmilag elfogadott és kívánatos dolgokkal. Ily módon a Pyrrus egy egyszerű fekete-fehér társadalom volt. Ahhoz, hogy az ember bebizonyítsa értékét magának és a világnak, csupán életben kellett maradnia. Ez nagyon fontos a faj túlélése szempontjából, de nagyon rossz hatással van az egyéni személyiségre. A gyerekeket is kedves arcú gyilkosokká változtatta, akik állandóan készek halált osztani.

Néhány gyerek elérte azt a szintet, hogy kiléphetett a külvilágba, és mások vették át a helyüket. Jason figyelte ezt a folyamatot egy darabig, mígnem feltűnt neki, hogy mindazok elmentek már, akikkel együtt kezdett. Még aznap felkereste az adaptációs központ vezetőjét.

— Brucco, meddig akarsz még itt tartani ebben az óvodai céllövöldében?

— Nem “tart” itt téged senki — felelte Brucco a szokásos ingerült hangján. — Addig leszel itt, amíg képesítést nem szerzel arra, hogy kimenj a külvilágba.

— Az a gyanúm, ez sohasem fog bekövetkezni. Szét tudom szedni és összerakni az összes istenverte szerkentyűtöket, akár sötétben is.

Halálos fegyver vagyok ezzel az ágyúval a karomon. Ebben a pillanatban, ha kellene, könyvet tudnék írni “A Pyrrus teljes növény-

és állatvilágáról” és arról is, “Hogyan öljük meg őket”. Valószínűleg nem csinálom olyan jól, mint hatéves társaim, de az a gyanúm, ennél jobban sohasem fogom csinálni. így van?

Brucco kényelmetlenül fészkelődött, megpróbált kitérni a válasz elől, de nem sikerült.

— Azt hiszem… tudod, ez úgy van… te nem itt születtél és…

— Ugyan, ugyan! — mondta Jason vidáman. — Egy ilyen becsületes arcú pyrrusinak, mint te, nem lenne szabad hazugsággal próbálkoznia a gyengébb faj egyik tagjának, aki éppen ebben nagymester. Természetesen ne vegyük számításba, hogy én mindig lomhább leszek a gravitáció miatt, és a többi velem született fogyatékosságot sem.

Ezeket elismerem. De most nem erről beszélünk. A kérdés az, fogok-e még fejlődni több edzés hatására, vagy elértem teljesítőképességem csúcsát? Brucco verejtékezett.

— Az idő, előrehaladtával természetesen fejlődhetsz még…

— Micsoda ravasz róka! — fenyegette meg Jason az ujjával. — Igen vagy nem. Fogok még fejlődni most, ha még többet edzem?

— Nem — vágta rá Brucco, és nagyon zaklatottnak tűnt. Jason úgy méregette, mint egy pókerleosztást.

— Most… akkor gondolkodjunk! Fejlődni nem fogok, mégis itt kuksolok. Ez nem véletlen. Bizonyára azt az utasítást kaptad, hogy tarts itt engem. Az alapján, amit eddig láttam ebből a bolygóból:., s ez kétségkívül nagyon kevés… azt mondanám, Kerk utasított erre.

így van?

— Csupán a te érdekedben — magyarázta Brucco. — Megpróbál életben tartani.

— Nos, az igazság kiderült — bólogatott Jason. — Feledkezzünk meg róla egy kicsit. Nem azért jöttem ide, hogy a csemetéitekkel együtt robotokra lövöldözzek. Légy szíves, mutasd meg nekem az utcára nyíló ajtót! Vagy túl kell esnem előtte még valamilyen szertartáson?

Beszédek, iskolai jelvények kiosztása, lovaggá ütés…

— Semmi ilyesmi — csattant fel Brucco. — Nem értem, hogyan beszélhet egy felnőtt férfi, mint te, állandóan ilyen hülyeségeket.

Egyik sem lesz, természetesen. Csak egy kis munka utoljára a túlélőrészlegben. Ez egy olyan összetett terem, amely összefüggésben van a külvilággal… valójában a külvilág egy része, attól eltekintve, hogy a legerőszakosabb életformákat kizártuk belőle. És néha még így is sikerül némelyiküknek bejutni.

— Mikor indulok? — vetette oda Jason a kérdést.

— Holnap reggel. Először is aludd ki magad! Szükséged lesz rá.

Végül mégiscsak akadt egy kis ceremónia a tanfolyam elvégzésekor.

Amikor Jason reggel elment az irodájába, Brucco egy nehéz tárat csúsztatott oda neki az asztalon.

— Ezek már éles töltények — jelentette ki. — Biztos vagyok benne, hogy szükséged lesz rájuk. Mostantól fogva a fegyvered mindig töltve legyen!

Egy súlyos zsilipajtóhoz léptek, ez volt az egyetlen lezárt ajtó, amit Jason a központban látott. Amíg Brucco kinyitotta a zárat, és elhúzta a reteszeket, egy higgadt arcú, nyolcéves fiú sántikált oda bekötözött lábbal.

— Ez Grif — mutatta be Brucco. — Mostantól kezdve veled marad, akárhová mégy.

— A személyi testőröm? — kérdezte Jason, lenézve a zömök gyerekre, aki alig ért a derekáig.

— Akár így is nevezheted. — Brucco kitárta az ajtót. — Grif összeakadt egy fűrészmadárral, így egy darabig nem lesz képes valódi munkát végezni. Te magad ismerted el, hogy sohasem leszel egyenrangú egy pyrrusival, így örülnöd kellene ennek a kis védelemnek.

— Mindig is bíztam a kedvességedben, Brucco — mondta Jason. Lehajolt és kezet rázott a fiúval. Még a nyolcéveseknek is csonttörő volt a kézfogásuk.

Ők ketten kinyitották a külső zárat, és Brucco becsapta mögöttük a belső ajtót. Mihelyt az lezárult, a külső ajtó automatikusan kitárult.

Még csak félig volt nyitva, amikor Grif fegyvere kétszer is elsült.

Ezek után kiléptek a Pyrrus felszínére, átlépve a bolygó egyik állatának füstölgő testén. Jason ezt is tekinthette jelképesnek.

Emellett bosszantotta a felismerés, hogy eszébe se jutott figyelni, bejön-e valami az ajtón, s ráadásul még csak azonosítani sem tudta a bestiát elszenesedett maradványai alapján. Óvatosan körülpillantott, remélve, hogy legközelebb ő lőhet majd először.

Reménye nem teljesült be. Azt a kevés állatot, amely az útjukba került, mindig a fiú látta meg elsőként. Egy óra elteltével Jason olyan ingerült lett, hogy egy lövéssel eltörölt a föld színéről egy gonosz kinézetű tüskés növényt. Remélte, hogy Grif nem nézi majd meg tüzetesebben. De persze ezt tette.

— Az a növény nem került volna az utunkba. Hülyeség volt rápazarolni a drága muníciót — közölte.

Semmi igazi probléma nem akadt a nap folyamán. Jason halálra unta magát, bár a gyakori zivatarok teljesen eláztatták. Grif, ha képes volt is társalogni, semmi jelét nem adta. Jason minden kezdeményezése kudarcot vallott. A következő nap ugyanígy telt. A harmadik napon Brucco tűnt fel, és figyelmesen végigmérte Jasont.

— Nem szívesen mondom ezt, de feltételezem, hogy készen állsz a távozásra, már amennyire valaha is készen állhatsz. A vírusszűrő orrdugókat mindennap cseréld! Mindig vizsgáld meg a csizmádat és a fémszálas ruhát, hogy nincs-e rajta repedés! A medikitet hetente kell feltölteni.

— És töröljem meg az orromat, és viseljek kalucsnit. Még valamit? — kérdezte, Jason.

Brucco erre majdnem mondott valami csúnyát, de meggondolta magát.

— Semmi, amit mostanra ne tudnál már jól. Légy éber! És… sok szerencsét!

Szavait teljesen váratlanul egy préselő kézfogással zárta. Amikor Jason kezének zsibbadtsága elmúlt, ő és Grif kiléptek a hatalmas zsilipajtón.

9. fejezet

Bármilyen valószerűek voltak is, az edzőtermek nem készítették fel Jasont a Pyrrus felszínére. Természetesen akadt némi alapvető hasonlóság: érezte a mérgező füvet a talpa alatt, s látta egy fullánkszárnyú madár szabálytalan röptét, mielőtt Grif lelőtte volna.

Ám mindezt alig észlelte az elemek tombolásában.

Sűrű eső zuhogott, inkább vízfüggönynek tűnt, mint különálló cseppeknek. Ezt a vízfüggönyt széllökések tépdesték, nekicsapva a vízáradatot az arcának. Jason megtörölte szemét, de így is alig tudta kivenni a két vulkán kúpját a láthatáron, melyek füstfelhőket és lángot okádtak. E pokol tükörképe volt a komor vörös szín a felhőkön, mely versenyre kelt az alant húzódó tájjal.

Hirtelen koppanást hallott kemény sisakján, és valami lepattant róla a földre. Jason lehajolt, s egy hüvelyknyi jégdarabot vett fel a földről.

Egy váratlan széllökés fájdalmasan csapódott hátának és nyakának; sietve fölegyenesedett.

A vihar, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is vonult.

Felragyogott a nap, megolvasztotta a jégdarabokat, és párafoszlányokat varázsolt a nedves utca fölé. Jason verejtékezett páncélruhájában. De még mielőtt megfőtt volna, újra megeredt az eső, és most a hideg rázta.

Grif szilárdan lépkedett, ügyet sem vetve sem az időjárásra, sem a vulkánokra, melyek a láthatáron morajlottak, és meg-megrázták a talajt a lábuk alatt. Jason megpróbálta figyelmen kívül hagyni a kellemetlenségeket, és alkalmazkodni a fiú iramához.

A séta lehangoló volt. A masszív, zömök épületek szürkén derengtek át az esőfüggönyön, több mint felük összeomolni látszott. Ők ketten az utca közepén, a gyalogjárón közlekedtek. Néha páncélozott teherautók haladtak el mellettük mindkét oldalon. Jason furcsának találta ezt az utca közepére tett járdát — egészen addig, amíg Grif le nem lőtt valamit, ami egy romos épületből kirontva támadt nekik.

Az, hogy a járdát középre helyezték, esélyt ad arra, hogy észrevegyék, ha valami jön. Jason hirtelen nagyon kimerültnek érezte magát.

— Feltételezem, nincs ezen a bolygón semmi olyasmi, hogy taxi — jegyezte meg.

Grif csak bámult, és a homlokát ráncolta. Láthatóan sohasem hallotta még ezt a szót. így hát tovább vonszolták magukat, s a fiú visszafogta magát, hogy alkalmazkodjon Jason lassúbb tempójához. Fél óra múlva már mindent láttak, amire a férfi kíváncsi volt.

— Kissé lerongyolódott a városotok, Grif. Remélem, a többi jobb állapotnak örvend.

— Nem tudom, mit értesz a rongyok alatt, de nincs több városunk.

Csak néhány bányásztábor van, amelyeket nem lehet a védőfalon belül elhelyezni. De város nincs több.

Ez meglepte Jasont. Ő mindig úgy képzelte, hogy a bolygón több város is létezik. Rengeteg dolog akad még, amit nem tud a Pyrrusról ébredt rá hirtelen. A leszállás óta minden erejét felemésztették a túlélési gyakorlatok. Számos kérdés volt, melyet fel akart tenni valakinek — de természetesen nem mogorva nyolcéves testőrének.

Egyetlen ember van, aki hajlandó lesz megmondani, amit tudni akar.

— Ismered Kerket? — kérdezte a fiút. — Ha jól tudom, ő a nagykövetetek rengeteg helyen, de a vezetéknevét…

— Persze, őt mindenki ismeri. De most elfoglalt, nem mehetsz hozzá.

Jason nekiszegezte a mutatóujját.

— Hát ide figyelj! A testi épségemet rád bízták ugyan, de az agyamat nem. Te mit szólnál, ha én akarnám megmondani neked, mikor és melyik szörnyre lőj? Oké?

Menedéket kellett keresniük egy hirtelen vihar elől, melynek során öklömnyi jégdarabok záporoztak az égből. Aztán Grif kelletlenül az egyik nagy központi épülethez vezette Jasont. Több ember álldogált itt, és néhányuk egy pillanatra megbámulta a külhonit, mielőtt folytatta volna a dolgát. Jason felvonszolta magát a két lépcsősoron, mielőtt elérte volna az ajtót, melyen ez állt: SZERVEZÉS ÉS BESZERZÉS.

— Itt van Kerk? — kérdezte.

— Persze — felelte a fiú. — Szolgálatban van.

— Remek. Most igyál valamit, vagy ebédelj meg, vagy tégy, amit akarsz, és gyere vissza értem néhány óra múlva. Szerintem Kerk tud olyan jól vigyázni rám, mint te.

A fiú néhány másodpercig határozatlanul állt, majd megfordult és távozott. Jason letörölte a verejtéket homlokáról, és belökte az ajtót.

Az irodában sok ember tartózkodott. Egyikük sem nézett Jasonra, s nem kérdezték, mi dolga itt. A Pyrruson mindennek célja van. Ha idejött, bizonyára jó oka volt rá. Senkinek eszébe sem jutott volna megkérdezni, mit akar. Jason, aki ezernyi világ kicsinyes hivatalnoki gárdáját megismerte már, várt néhány pillanatig, mire megértette.

Egyetlen ajtó volt még a szobában a bejárattal szemközt.

Odacsoszogott, és benyitott.

Kerk felnézett az íróasztaláról, melyen óriási papírhalmok és jegyzékek hevertek.

— Kíváncsi voltam, mikor tűnsz fel — jegyezte meg.

— Sokkal korábban, ha nem gátoltad volna meg — felelte Jason, s fáradtan egy székbe vetette magát. — Egy idő után derengeni kezdett nekem, hogy akár az egész hátralevő életemet is a ti vérszomjas napközitekben tölthetném, ha nem teszek ellene valamit. Hát itt vagyok.

— Kész vagy visszatérni a “civilizált” világokba most, hogy eleget láttál a Pyrrusból?

— Nem — felelte Jason. — Lassan az agyamra megy, hogy mindenki távozásra akar késztetni. Kezdem azt hinni, hogy te meg a többi pyrrusi titkolni próbáltok valamit.

Kerk elmosolyodott a gondolatra.

— Mi titkolnivalónk lenne? Kétlem, hogy akadna még egy bolygó, mely olyan egyszerű és egyértelmű, mint a mienk.

— Ha így van, akkor bizonyára nembánod, ha felteszek néhány egyenes kérdést a Pyrrusról, vagy igen?

Kerk tiltakozni próbált, aztán elnevette magát.

— Ezt jól csináltad. Mostanra már lehetne annyi eszem, hogy ne vitatkozzam veled. Mire vagy kíváncsi?

Jason megpróbált kényelmes testhelyzetet találni a kemény széken, aztán feladta.

— Mennyi a bolygó lakossága? — kérdezte. Kerk egy másodpercig habozott, majd válaszolt.

— Körülbelül harmincezer. Ez nem túl sok egy olyan bolygón, amelyen már ilyen régóta laknak telepesek, de az ok nyilvánvaló.

— Értem, harmincezres lakosság — bólintott Jason. — No és mi a helyzet a bolygó felszínének átalakításával? Engem nagyon meglepett, hogy ez a város a maga védőfalával körülvéve az egyetlen a bolygón. Ne számítsuk ide a bányásztelepeket, mivel azok nyilvánvalóan csak a város kiterjesztései. Mit a véleményed: az emberek nagyobb vagy kisebb részét birtokolják ma a bolygó felszínének, mint a múltban?

Kerk fölvett az asztalról egy hosszabb acélcsövet, melyet papírnehezéknek használt, és azzal játszadozott, mialatt gondolkodott. A vastag acél gumiként hajlott a kezében, ahogy a válaszra koncentrált.

— Ezt nehéz hirtelenjében megmondani. Kell hogy legyenek feljegyzések erről is, de nem tudom, hol találhatók. Ez annyi tényezőtől függ…

— Jó, akkor felejtsük most el — váltott témát Jason. — Van egy másik kérdésem, ami sokkal lényegesebb. Nem gondolod, hogy a Pyrrus lakossága évről évre folyamatosan csökken?

Éles csattanás hallatszott, ahogy a cső a falnak vágódott. Aztán Kerk máris ott állt Jason előtt, fenyegetően, kezét a kisebb férfi nyaka felé nyújtva. Arca dühtől vöröslött.

— Soha ne mondd ezt! — ordította. — Ne merd még egyszer mondani!

Jason olyan csendesen ült, ahogy csak tudott, lassan beszélt, és gondosan megválogatta minden szavát. Az élete függött ettől.

— Ne gurulj be, Kerk. Nem akartam semmi rosszat. Hiszen a ti oldalatokon állok, nem tudod? Veled beszélhetek, mert te sokkal többet láttál már a világegyetemből, mint azok a pyrrusiak, akik sohasem hagyták el a bolygót. Te megszoktad, hogy megvitasd a dolgokat. Tudod, hogy a szavak csupán szimbólumok. Beszéljünk anélkül, hogy elveszítsd az önuralmadat puszta szavak miatt…

Kerk lassan leengedte karjait, és arrébb lépett. Aztán elfordult, és töltött magának egy pohár vizet az asztalon álló üvegből. Miközben ivott, még mindig háttal állt Jasonnak. A verejtéktől, melyet Jason letörölt izzadt arcáról, nagyon keveset okozott a szobában uralkodó hőség.

— Sajnálom… hogy kijöttem a sodromból — restelkedett Kerk a székébe roskadva. — Ritkán történik meg velem. Mostanában keményen dolgoztam, biztosan túlfeszítettem az idegeimet. — Arról nem tett említést, amit Jason mondott előzőleg.

— Mindnyájunkkal megesik — bólogatott Jason. — Inkább nem kezdem el ecsetelgetni, hogy milyen állapotban voltak az én idegeim, amikor erre a bolygóra érkeztem. A végén el kellett ismernem, hogy minden, amit mondtál, igaz. Valóban a legveszedelmesebb hely a világon. És valóban csak annak van esélye a túlélésre, aki itt született. Elügyetlenkedhetem itt még egy darabig, hála a kiképzésnek, de tudom, hogy egyedül semmi esélyem sem lenne. Biztosan tudod, hogy egy nyolcéves fiú a testőröm. Ez jól szemlélteti az itteni helyzetemet.

Kerk már elfojtotta dühét, és visszanyerte önuralmát. Szemét összevonta egy eszébe villanó gondolatra.

— Meglep, hogy ezt mondod. Sohasem gondoltam volna, hogy valaha is hallom, amint beismered, hogy valaki jobb lehet nálad valamiben. Hiszen épp ezért jöttél ide, nem? Hogy bebizonyítsd, vagy olyan jó, mint bármelyik pyrrusi.

— Egy pont oda — ismerte el Jason. — Nem gondoltam, hogy ennyire látszik rajtam. De örülök, hogy nem vagy olyan izomagyú, mint amilyennek kinézel. Igen, bevallom, valószínűleg ez volt a fő oka annak, hogy idejöttem, ez és a kíváncsiság.

Közben Kerk a saját gondolatmenetét követte, és valami szöget ütött a fejében.

— Azért jöttél ide, hogy bebizonyítsd, vagy olyan jó, mint bármelyik pyrrusi. Most mégis beismered, hogy egy nyolcéves simán leköröz. Ez valahogyan nem passzol ahhoz, amit rólad tudok. Ha az egyik kezeddel adsz, a másikkal el kell hogy vegyél valamit. Nos, áruld el, miben érzed még mindig saját felsőbbrendűségedet? — Kerk könnyedén tette fel a kérdést, de szavai mögött feszültség bujkált. Jason sokáig gondolkodott, mielőtt válaszolt.

— Megmondom — szólt végül. — De ne harapd le érte a fejemet.

Arra építek, hogy a te civilizált agyad képes megfékezni a reflexeidet. Olyan dolgokról kell ugyanis beszélnem, amik Pyrusson szigorúan tabuk. Az embereid szemében én egy nyápic vagyok, mivel a külvilágból jöttem. Vegyétek azonban észre, hogy ez egyben az erősségem is. Meglátok olyan dolgokat, amik előttetek rejtve maradnak, mivel régóta együtt éltek vele. Ismered a régi mondást: nem látni az erdőt a fától.

Kerk egyetértőén bólintott, és Jason folytatta.

— Hogy továbbvigyem ezt a hasonlatot, amint kiszálltam az űrhajóból, az első, amit képes voltam látni, az erdő volt. Bizonyos tények nyilvánvalóak számomra. Szerintem ti is tudjátok ezeket, csak gondosan elfojtjátok az ilyen gondolataitokat. Rejtett gondolatok ezek, melyek teljes mértékben tabunak számítanak. Most elmondom neked a legfontosabb ilyen titkos gondolatot, és remélem, tudod magad annyira fékezni, hogy ne ölj meg.

Kerk óriási kezei a szék karfáját szorították, egyedüli jeleként annak, amit hallott. Jason halkan beszélt, de szavai olyan simán hatoltak az agyba, akár egy szike.

— Szerintem az emberi lények lassan elveszítik a háborút a Pyrruson. A bolygó több száz éves birtoklása után is ez az egyetlen város létezik… ez is félig romokban. Mintha valaha nagyobb lett volna a lakossága… Az a mutatvány, amit véghezvittünk, hogy megszerezzük azt a hajórakomány fegyvert és hadianyagot, valóban szép teljesítmény volt. Pedig kudarcot is vallhattunk volna… és akkor mi történt volna a várossal? Te és a néped egy vulkán omladozó peremén sétáltok, és nem vagytok hajlandóak beismerni.

Kerk minden izma megfeszült, ahogy mozdulatlanul ült székében, arcát apró izzadságcseppek borították.

A legapróbb hiba is robbanáshoz vezetett volna. Jason kereste a módot, hogyan enyhíthetné legalább részben a feszültséget.

— Én sem élvezem, hogy erről kell beszélnem. Azért teszem, mert biztos vagyok benne, hogy mindezt te is tudod már… csak azért nem nézel szembe a tényekkel, mert akkor azt is be kellene ismerned, hogy mindez a harc és öldöklés teljesen céltalan. Ha a lakosság állandóan csökken, akkor a ti harcotok nem más, mint a faji öngyilkosság egy különösen véres formája. El is hagyhatnátok a bolygót, de ez a vereség elismerése lenne. Biztos vagyok benne, hogy a pyrrusiak a halált is jobban szeretik a vereségnél.

Amikor Kerk félig felemelkedett székéből, Jason is felállt, átkiáltva szavait a másik férfi dühének ködén.

— Segíteni próbálok nektek, hát nem érted? Töröljétek ki a képmutatást az agyatokból, mert elpusztít titeket. Egy vesztett csatában harcoltok még mindig. Nem igazi háború ez, csupán szerencsétlen tüneti kezelés. Mintha egyenként vágnánk le a fekélyes ujjakat. Ennek csak végső pusztulás lehet az eredménye… és ti nem engeditek meg magatoknak, hogy ezt fölfogjátok. Ezért van az, hogy inkább megölnél, mint hogy hallanod kelljen, amint kimondom a kimondhatatlant.

Kerk már nem a székén ült, Jason fölé magasodott, akár egy haláltorony, ami bármikor ledőlhet. Csupán Jason szavainak ereje tartotta még fönn.

— Szembe kell néznetek a valósággal… mindenütt csupán ez az örökké tartó háború. Rá kellene jönnötök végre, hogy a háború okait kellene kezelni, és megszüntetni azt örökre.

A szavak értelme átjárta Kerk elméjét, a megrázkódtatás elmosta dühét. Visszahanyatlott székébe, arcán csaknem groteszk kifejezéssel.

— Mi az ördögről beszélsz? Úgy hangzik, mintha egy hitvány grubber lennél.

Jason nem kérdezte, mi az a grubber, de megjegyezte a nevet.

— Képtelenséget beszélsz — mondta Kerk. — Ez csupán egy idegen világ, amit le kell győzni. Az okok a létezés magától értetődő tényei.

— Nem, nem azok — ragaszkodott Jason a véleményéhez. — Gondold csak végig. Ma elhagyod a bolygót valamennyi időre, át kell esned egy rekondicionálő tanfolyamon, hogy lásd, hogyan romlottak tovább a dolgok, amíg távol voltál. Nos, ez egy egyenes vonalú folyamat. Ha a dolgok romlanak, amikor a jövő felé haladunk, akkor a múltban jobbnak kellett lenniük. S akkor az az elmélet is helyes lehet… bár nem tudom, a tények engem igazolnak-e majd… hogy ha elég messzire tekintünk vissza a múltba, találhatunk olyan időt, amikor az emberiség és a Pyrrus nem álltak harcban egymással.

Kerk nem tudott megszólalni, csak ült és hallgatott, míg Jason megtámadhatatlan logikája teljesen letaglózta.

— Van is bizonyíték, hogy igazoljuk ezt az elméletet. Még neked is el kell ismerned, hogy bár nem versenyezhetek a pyrrusiakkal, egészen jól megismertem már az itteni életet. És az egész pyrrusi növény — és állatvilágban egyetlen közös dolgot találtam: nem funkcionálisak. Rengeteg fegyverük közül egyiket sem használják egymás ellen. Mérgük mintha hatástalan lenne más pyrrusi életformákkal szemben… csupán arra jó, hogy a homo sapiens számára osszon halált. Márpedig ez teljes fizikai képtelenség. Azalatt a háromszáz év alatt, amit az ember ezen a bolygón töltött, nem alakulhattak át az életformák ilyen módon.

— De hiszen megtették — kiáltotta Kerk.

— Milyen igazad van — felelte Jason higgadtan. — Ha pedig megtették, akkor itt valamilyen erők kell hogy működjenek.

Fogalmam sincs, hogyan csinálják, de valami arra késztette a pyrrusi életet, hogy hadat üzenjen az embernek, és én meg akarom tudni, mi ez a valami. Mi volt az uralkodó életforma, amikor az őseitek ideérkeztek?

— Nem tudom — mondta Kerk. — Ugye, nem azt akarod ezzel mondani, hogy a Pyrruson más értelmes lények is vannak az emberek leszármazottain kívül? Olyan lények, akik csatába vezetik a bolygót ellenünk.

— Nem én sugalltam ezt, hanem te. Ez azt jelenti, hogy kezded elfogadni a gondolatot. Fogalmam sincs, hogy mi okozta a változást, de nagyon szeretném megtudni. Aztán pedig megnézni, visszafordítható-e a folyamat. Persze semmit sem ígérhetek. De talán egyetértesz velem abban, hogy érdemes kutatni.

Öklével tenyerébe csapkodva Kerk nagy léptekkel rótta a szobát, súlyos lépteitől szinte rázkódott az épület. Küzdött magával. Új gondolatok támadták meg régi hitét. Olyan hirtelen jött — de olyan nehéz volt nem elhinni.

Anélkül, hogy engedély kért volna, Jason töltött magának az üvegben levő hűvös vízből, majd kimerülten visszaült székébe..

Valami zúgva berepült a nyitott ablakon, lyukat szakítva a védőhálón. Kerk lelőtte, anélkül hogy léptein változtatott volna, vagy akár tudta volna, hogy mit tesz, A döntés nem tartott sokáig. Mivel élete a gyors cselekvésen múlott, a hatalmas termetű pyrrusi elképzelhetetlennek tartotta, hogy ne gyorsan határozzon. Megállt, és hosszan Jasonra nézett.

— Nem mondom, hogy meggyőztél, de képtelen vagyok kész választ találni az érveidre. így amíg meg nem tudom cáfolni, addig úgy cselekszünk, mintha igazak lennének. És most mi a terved, mit tudsz tenni?

Jason ujjain számolta a tennivalókat.

— Először is szükségem van egy jól védett helyre. ahol élhetek és dolgozhatom. így ahelyett, hogy az energiámat az életben maradásra fordítanám, némi figyelmet szentelhetek a kutatásnak is. Másodszor, szeretném, ha valaki segítene nekem… és egyben testőröm is lenne.

Olyan valaki, ha kérhetem, aki valamivel több érdeklődést mutat, mint jelenlegi házőrzőm. Métát javasolnám, erre a munkára ő felel meg leginkább.

— Méta? — Kerk őszintén meglepődött. — ő űrpilóta és védőernyőoperátor, mi hasznosat tehetne egy ilyen kutatási programban?

— A lehető legtöbbet. Vannak tapasztalatai más világokról, így képes megváltoztatni a véleményét… legalább egy kicsit. S legalább annyit tud a bolygóról, mint bármely más képzett felnőtt, és képes válaszolni a kérdésekre, amiket felteszek. — Jason elmosolyodott. — Mindamellett nagyon csinos lány, akinek élvezem a társaságát.

— Kíváncsi voltam, sort kerítesz-e erre az utolsó érvre — morogta Kerk. — Mindazonáltal a többinek van értelme, ezért nem ellenzem.

Majd kiküldők helyette valakit, és idehívatom. Sok lezárt épület van, amit használhatsz.

Miután beszélt az egyik asszisztenssel a külső irodából, elintézett néhány hívást a képernyőn. Gyorsan kiadta a megfelelő utasításokat.

Jason érdeklődéssel figyelte ezt az egészet.

— Bocsáss meg, hogy megkérdezem — szólalt meg végül —, de csak nem te vagy a bolygó kormányzója. Csettintesz az ujjaddal, és mindnyájan ugranak.

— Igen, gondolom, így látszik — ismerte el Kerk. — De ez csupán látszat. Senkinek nincs a Pyrruson teljes hatásköre, de semmi nem emlékeztet a demokratikus rendszerekre. Végül is olyan a lakosság beosztása, mint egy hadseregé. Mindenki azt a munkát végzi, amihez a legmegfelelőbbek a képességei. A különböző munkakörök osztályokba szerveződnek, melyeket a legjobb képességű személy vezet. Én a szervezési és ellátási osztály élén állok, ami körülbelül a leglazább kategória. Mi töltjük ki a különböző osztályok közötti réseket, valamint intézzük a bolygón kívüli beszerzéseket.

Méta lépett be, és Kerkhez fordult, teljesen figyelmen kívül hagyta Jason jelenlétét.

— Felváltottak és ideküldtek — mondta. — Mi történt? Változás van a repülési menetrendben?

— Felfoghatod így is — felelte Kerk. — Mostantól kezdve ugyanis fel vagy mentve régi beosztásod alól, és egy új osztályra, a kutatási és vizsgálati osztályra lettél beosztva. Ez a kimerültnek látszó fickó itt az osztályvezetőd.

— Nahát, ez egyfajta humorérzék — jegyezte meg Jason. — Az egyetlen, amivel a bolygón eddig találkoztam. Gratulálok, van még remény a bolygó számára.

Méta egyik férfiról a másikra pillantott.

— Nem értem. Nem tudom elhinni. Új osztály? Miért? — A lány ideges volt és zavart.

— Sajnálom — mondta Kerk. — Nem akartam ilyen durva lenni. Azt hittem, nyugodtabbnak érzed magad, ha rögtön a lényegre térek.

Igaz, amit mondtam. Jasonnak módjában áll… illetve talán módjában áll… hogy óriási hasznára legyen a Pyrrusnak. Segítenél neki?

Méta visszanyerte lélekjelenlétét, és egy kicsit dühös lett.

— Köteles vagyok? Ez parancs? Tudod, hogy megvan a saját munkám. Biztos vagy benne, hogy te is fontosabbnak tartod, mint bármit, amit egy külvilági el tud képzelni. Ő nem igazán érti…

— Igen, ez parancs.

Az erély visszatért Kerk hangjába. Méta elvörösödött ettől a hangnemtől.

— Én talán elmagyarázhatnám — vágott közbe Jason. — Végül is az egész az én ötletem volt. De először szeretném, ha megtennél valamit. Légy szíves, vedd ki a töltényt a fegyveredből, és add oda Kerknek.

Méta rémültnek tűnt, de Kerk komolyan bólintott egyetértése jeléül.

— Csak néhány percre, Méta. Az én fegyverem itt van, igy biztonságban leszel. Azt hiszem, tudom, mire gondol Jason, és személyes tapasztalataim révén tudom, hogy sajnos valószínűleg igaza van.

Méta vonakodva átadta a tárat, és kivette a töltényeket a töltényövből is. Jason csak ezután kezdett magyarázni.

— Van egy elméletem a pyrrusi életről, és attól tartok, össze kell zúznom néhány illúziódat, amikor elmagyarázom. Azzal kezdeném, hogy van egy tény, amit be kell ismernünk: a néped elveszíti itt a háborút, és végül elpusztul…

Még a felét sem mondta végig a mondatnak, Méta fegyvere már a szemére célzott, s a lány vadul rángatta a ravaszt. Arckifejezése ellenkezést és gyűlöletet sugárzott. A világ legszörnyűbb gondolata volt számára, hogy ez a háború, amelyre mindnyájan feltették az életüket, elveszett.

Kerk megfogta a lány vállát, és leültette őt a székébe, mielőtt bármi rosszabb történt volna. Eltartott egy ideig, amíg lehiggadt annyira, hogy odafigyeljen Jason szavaira. Nem könnyű megemészteni, ha valakinek lerombolják az egész élete során gondosan felépített világképét. Csupán az a tény tette képessé arra, hogy egyáltalán odafigyeljen, hogy látott már valamennyit más világokból is.

Amikor Jason befejezte, elmondva mindazt, amit előzőleg Kerkkel megvitattak, a lány szemében még mindig a hitetlenség fénye csillogott. Mereven ült, nekifeszülve Kerk karjának, mintha egyedül az tartaná vissza attól, hogy Jasonra vesse magát.

— Lehet, hogy túl nehéz ezt egyszerre megemészteni — mondta Jason.

— Fogalmazzunk egyszerűbben. Én hiszem, hogy megtalálhatjuk az emberek iránti engesztelhetetlen gyűlölet okát. Talán nem tetszik a szagunk. Lehet, hogy találunk egy összemorzsolt pyrrusi bogarakból nyert kivonatot, ami immúnissá tesz minket, védelmet nyújt, ha bedörzsöljük vele magunkat… még nem tudom. De bármi lesz is az eredmény, meg kell próbálnunk tenni valamit. Kerk egyetért velem ebben.

Méta Kerkre pillantott, aki egyetértőén bólintott. A lány lehorgasztotta fejét a hirtelen vereség miatt. Suttogva mondta ki a szavakat:

— Nem mondhatom, hogy egyetértek, vagy akár csak értem is mindazt, amit mondtál, de segítek neked. Ha Kerk úgy gondolja, hogy így helyes.

— Úgy gondolom — mondta a férfi. — Most már visszaadhatom a tölténytárat, nem akarod lelőni Jasont?

— Butaság volt tőlem — felelte a lány hűvösen, miközben megtöltötte a pisztolyát. — Nincs szükségem fegyverre. Ha meg kell őt ölnöm, puszta kézzel is meg tudom tenni.

— Milyen kedves! — mosolygott rá Jason. — Nos, készen vagy?

Mehetünk?

— Persze. — A lány, miközben ezt mondta, a helyére tett egy rakoncátlan hajfürtöt. — Először keressünk egy helyet, ahol elhelyezünk téged. Ez az én dolgom. Utána az új osztály munkája csak tőled függ.

10. fejezet

Fagyos csendben lépkedtek le a lépcsőn. Az utcán Méta lelőtt egy fullánkmadarat, amely egyébként nem támadta volna meg őket — dühös öröme telt benne. Jason úgy döntött, nem szól rá, amiért pazarolja a muníciót. Még mindig jobb, ha a madárra lövöldöz, mint rá. Az egyik számítóközpontban akadtak üres helyiségek. Teljesen zártak voltak, hogy távol tartsák a kóbor állatokat a finom műszerektől. Miközben Méta egy összecsukható ágyat vételezett a raktárból, Jason kínlódva becipelt egy asztalt, íróasztalt és néhány széket egy szomszédos üres irodahelyiségből. Amikor a lány visz— szatért egy pneumatikus matraccal, a férfi azonnal levetette magát az ágyra egy hálás sóhaj kíséretében. Méta gúnyosan húzta el a száját, látván nyilvánvaló gyengeségét.

— Szokj hozzá ehhez a látványhoz — sugallta Jason. — A munkának a lehető legnagyobb részét szándékozom vízszintes helyzetben, fekve elvégezni. Te leszel az én erős jobb kezem. És most, kedves Jobb Kéz, szeretném,

ha felkajtatnál nekem valami ennivalót. Az evést szintén többnyire a már említett fekvő helyzetben szándékozom elintézni.

Méta undorral fújtatva elviharzott. Miközben távol járt, Jason elgondolkodva rágcsálta egy íróeszköz végét, majd készített néhány gondos feljegyzést.

Miután végeztek csaknem teljesen íztelen ételükkel, Jason elkezdte a nyomozást.

— Méta, hol találhatok történelmi feljegyzéseket a Pyrrusról? Vagy bármilyen információt a telepesek első napjairól ezen a bolygón?

— Sohasem hallottam semmi ilyesmiről. Igazán nem tudom…

— De hát kell hogy legyen valami valahol — erősködött Jason. — Még ha jelenlegi kultúrátok összes idejét és energiáját a túlélésnek szenteli is, biztos lehetsz benne, hogy ez nem volt mindig így. Egész idő alatt, amíg a mai helyzet kialakult, az emberek készítettek feljegyzéseket. Nos, hol keressük? Van itt könyvtáratok?

— Természetesen — felelte a lány. — Nagyszerű műszaki könyvtárunk van, de biztos vagyok benne, hogy semmi ilyesmit nem találunk ott.

Jason megpróbált nem nyögni, miközben felállt.

— Ezt hadd döntsem el én, csak mutasd az utat!

A könyvtár kezelése teljesen automatikus volt. Egy kivetített névmutató megadta bármely szöveg hívószámát, amire az embernek szüksége volt. A szalagot harminc másodperccel a szám beütése után kiadta a gép. A visszaadott szalagok egy fenékürítő kocsiba kerültek, s a gép automatikusan a helyére tette őket. A gépezet simán működött.

— Csodálatos — mondta Jason félretolva a névmutatót. — Elismerésem a technológiai leleményességeteknek. Csak éppen semmi olyasmit nem tartalmaz, ami értékes lenne számunkra…

csupán több száz ívnyi kézikönyvet.

— Mi másnak kellene lennie egy könyvtárban? — kérdezte Méta.

Őszintén zavartnak tűnt.

Jason már magyarázni kezdte, de aztán meggondolta magát.

— Később visszatérünk rá — mondta. — Sokkal később. Most találnunk kell valami vezérfonalat. Lehetséges, hogy vannak olyan szalagok… vagy akár nyomtatott könyvek… amelyek nem ezen a gépen keresztül vannak nyilvántartva?

— Valószínűtlennek tűnik, de megkérdezhetjük Polit. Itt lakik valahol, és a könyvtár alkalmazásában áll. Ő iktatja az új könyveket, és gondját viseli a berendezéseknek.

Az épület hátsó részébe nyíló egyszerű ajtó zárva volt, és semennyi dörömbölés nem riasztotta föl a gondnokot.

— Ha életben van, ez bizonyára hatni fog — mondta Jason.

Megnyomta az “Üzemen kívül” gombot az ellenőrzőpanelen. A hatása az volt, amit szeretett volna. Az ajtó öt percen belül feltárult, és Poli vonszolta ki magát rajta.

A halál többnyire gyorsan jön a Pyrruson. Ha a sebesülés lelassított egy embert, a pusztítás erői készen álltak, és bevégezték munkájukat.

Poli volt a kivétel e szabály alól. Bármi támadta is meg eredetileg, hatékony munkát végzett. Arca alsó része nagyrészt hiányzott. Bal karja görbe volt, és használhatatlan. Testének és lábának károsodása miatt csupán arra volt képes, hogy elbotorkáljon egyik helyről a másikra.

De volt még egy jó karja, s jól látott. A könyvtárban dolgozhatott, s ezzel fölmentett egy teljes értékű embert az ottani munka alól. Mióta vonszolta föl-le haszontalan porhüvelyét az épületben, senki nem tudta. A fájdalom ellenére, mely megülte véreres szemét — életben maradt. Meg is öregedett — idősebb volt, mint bármelyik pyrrusi, akit Jason eddig látott. Poli odatámolygott, és kikapcsolta a riasztót, mely ideszólította.

Amikor Jason magyarázni kezdett, az idős férfi ügyet sem vetett rá.

Jason csak akkor jött rá, hogy süket is, amikor a könyvtáros egy hallókészüléket kotort elő a zsebéből. Jason újra elmagyarázta, mit keresnek. Poli bólintott, majd egy kis táblára írta válaszát.

AZ ALSÓ RAKTÁRBAN SOK KÖNYV VAN.

Az épület nagy részét az automatikus nyilvántartó és válogató berendezések foglalták el. Lassan haladtak a gépek között, követve a nyomorék könyvtárost egészen egy bezárt hátsó ajtóig. A férfi az ajtóra mutatott. Miközben Jason és Méta az ősrégi zárral küszködtek, újabb üzenetet írt a táblára.

ÉVEK ÓTA NEM VOLT KINYITVA. PATKÁNYOK.

Amint Jason és Méta elolvasták az üzenetet, fegyverük reflexszerűen a kezükbe ugrott. Jason végül egyedül nyitotta ki az ajtót, a két pyrrusi pedig a feltáruló nyílással szemben helyezkedett el. Helyesen tették. Jason sohasem tudott volna megbirkózni azzal, ami kijött az ajtón.

Nem is egyedül nyitotta ki. Hangjuk bizonyára felkeltette az épület alsó részében lakó összes rágcsáló figyelmét, mert amikor Jason elhúzta az utolsó reteszt, és kezdte lenyomni a kilincset — az ajtót a másik oldalról nyomták ki.

Mintha a pokol kapuját nyitották volna ki, hogy megnézzék, mi jön ki rajta. Méta és Poli vállvetve álltak, és egyfolytában tüzeltek az undorító tömegre, mely kiözönlött az ajtón. Jason oldalra ugrott, és leszedte a véletlenül útjába akadó állatot. Úgy tűnt, az öldöklésnek soha nem lesz vége.

Hosszú percek teltek el, mire az utolsó karmos bestia is kirohant az ajtón — vesztére. Méta és Poli várakoztak még, hátha vannak még benn — boldog izgalommal töltötte el őket a pusztítás lehetősége.

Jason csak rosszul érezte magát a csendes, de vérengző öldöklés után. Főleg a kegyetlenségtől, melyet a pyrrusiakon látott. Észrevett egy karcolást Méta arcán ott, ahol az egyik bestiának sikerült 3

megkarmolnia. Ugy tűnt, a lány megfeledkezett róla.

Jason előhúzta medikitjét, miközben megkerülte a halomban heverő dögöket. A rakás közepén valami megmoccant, s robajló lövés vetett véget a mozgásnak. Jason odaért a lányhoz, és a karcoláshoz nyomta a szondát. A szerkezet kattant egyet, s Méta összerezzent, amikor az ellenmérget tartalmazó tű belédöfött. Csak ekkor vette észre, hogy mit csinál Jason.

— Köszönöm. Nem vettem észre — mondta. — Annyi volt belőlük, és olyan gyorsan jöttek…

Polinak volt egy erős fényű lámpája, melyet — kimondatlan megegyezés után — Jason vitt. Bármilyen nyomorék volt is az öreg, azért még pyrrusi volt, ha fegyverhasználatra került a sor. Lassan haladtak lefelé a hulladékkal borított lépcsőn.

— Micsoda bűz! — fíntorgott Jason. — Az orromban levő szűrődugók nélkül már a szag önmagában képes lenne megölni.

Valami a lámpa fénysugara felé vetette magát, de egy lövés még a levegőben megállította. A patkányok régóta laktak már itt, és zokon vették a háborgatást.

A lépcső alján az emberek körülnéztek. Akadtak itt könyvek és feljegyzések valamikor — csakhogy a patkányok évtizedek óta módszeresen rágcsálták és eszegették őket.

— Tetszik, ahogy gondját viselitek a régi könyveiteknek — jegyezte meg Jason undorral. — Majd figyelmeztessetek, nehogy kölcsönadjak nektek egyet is.

— Nem lehettek fontosak — felelte Méta hűvösen —, mert akkor a fönti könyvtárban lettek volna.

Jason lehangoltan vándorolt szobáról szobára. Semmi értékes nem maradt, csupán nyomtatott és írott szövegek darabkái és törmelékei.

Egyik sem volt elég ahhoz, hogy érdemes legyen összerakni. Vasalt csizmájával dühösen belerúgott egy kupac törmelékbe, készen arra, hogy feladja a keresést. A szemét között rozsdás fém csillant.

— Tartsd ezt! — Odaadta a lámpát Métának, és egy pillanatra megfeledkezve a veszélyről, félrekaparta a szemetet. Egy számzárral ellátott, testes fémdoboz került elő.

— Nahát, egy hajónapló! — kiáltott fel Méta meglepetten.

— Én is pont erre gondoltam — bólintott Jason. — És ha az, akkor talán végül szerencsénk lesz.

11. fejezet

Miután visszazárták a pincét, felvitték a dobozt Jason új irodájába.

Csak azután vizsgálták meg közelebbről, miután befújták fertőtlenítőszerrel. Méta kisilabizálta a fedélen lévő vésett betűket.

— S. T. POLLUX VICTORY: ez bizonyára a hajó neve, amelyről a napló származik. De nem tudom, az S. T. kezdőbetűk mit rövidítenek?

— Stellar Transport — vágta rá Jason, miközben a zárszerkezetet próbálta. — Csillagközi Szállítás. Hallottam már róla, de még soha nem láttam egyet sem. A legutóbbi nagy galaktikus kivándorlási hullám idején építettek ilyeneket. Valójában nagy fémkonténerekről van szó, melyeket az űrben raktak össze. Miután megtöltötték emberekkel, gépekkel és felszereléssel, elvontatták őket valamelyik kiválasztott bolygórendszerbe. Ugyanazok a vontatóhajók és rakéták fékezték le őket a leszálláskor is. Aztán otthagyták őket. A konténer kész fémforrás volt, s a telepesek számára lakóhelyül is szolgált új életük kezdetén. Óriásiak voltak. Mindegyikük legalább 50 000 embert szállított.

Jason csak akkor ébredt rá szavai jelentőségére, amikor már kimondta őket — Méta merev tekintete döbbentette rá. Ma kevesebb ember élt a Pyrruson, mint valamikor az eredeti településen.

Márpedig az emberi populáció szigorú születésszabályozás nélkül általában a mértani sorozat szabálya szerint növekszik. Jasonnak eszébe jutott Méta ideges ujja.

— De nem tudhatjuk biztosan, hogy ennek a fedélzetén hány ember volt — tette hozzá sietve. — Sőt azt sem, hogy a napló ahhoz a hajóhoz tartozik-e, amely a Pyrrusra szállította a telepeseket. Nem keresnél valamit, amivel felfeszíthetnénk a dobozt? A zár már csak rozsdás ócskavas.

Méta a dobozon töltötte ki dühét. Ujjainak sikerült egy rést találniuk a doboz és a fedél között. Megrántotta. A rozsdás fém recsegve tört el, a fedél a lány kezében maradt, a nehéz doboz pedig az asztalra huppant.

A benne rejlő könyv címlapjának felirata eloszlatott minden kétséget.

— Az S. T. POLLUX VICTORY hajónaplója. Indítóállomás: SETANI, úticél: külső övezet, PYRRUS. A fedélzeten 55 000

telepes.

Méta most már nem vitatkozott. Ökölbe szorított kézzel állt Jason mögött, és a férfi válla fölött olvasta a törékeny, elsárgult lapokat.

Jason gyorsan átfutotta a bevezető részt, amely az előkészületekről és az indulásról szólt. Csak akkor kezdett lassabban olvasni, amikor elérte a tényleges landolást. Az ősi szavak szinte megigézték.

— Itt van! — kiáltotta. — Határozott bizonyíték arra, hogy jó nyomon járunk. Még neked is el kell ismerned. Olvasd el ezt itt.

…Második nap, mióta a hajók távoztak. Teljesen egyedül vagyunk. A telepeseknek még nem sikerült alkalmazkodniuk a bolygóhoz, bár minden este eligazító megbeszéléseket tartunk. De ugyanígy vannak ezzel az agitációs propagandisták is, akikkel együtt én is napi 20

órát dolgozom. Azt hiszem, igazából nem hibáztathatom az embereket, a Setanin mindnyájan a felszín alatt éltek, és kétlem, hogy akár évente egyszer is látták a napot. Ennek a bolygónak az időjárása pedig időjárás a javából! Rosszabb, mint bármi, amit eddig száz más bolygón láttam. Tévedtem volna, amikor a tervezési szakaszban nemragaszkodtam ahhoz, hogy valamelyik mezőgazdasági bolygóról válasszunk telepeseket? Olyan embereket, akik képesek megbirkózni a dolgokkal a szabad ég alatt. Ezek az elvárosiasodott setaniak félnek kimenni az esőbe. Viszont tökéletesen alkalmazkodtak szülőbolygójuk másfélszeres gravitációjához, így az itteni 2 G nem zavarja őket különösképpen. E tényező miatt esett rájuk a választás.

Akárhogy is van, most már késő bármit is tenni. Ugyanígy nem tehetünk semmit az állandóan visszatérő esők, havazások, jégverések, hurrikánok és effélék ellen. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy megkezdjük a bányászatot, és elegendő fémet biztosítunk ahhoz, hogy teljesen zárt városokat építsünk.

Az egyetlen ezen az istenverte bolygón, ami nincs igazán ellenünk, az állatok. Először volt néhány nagyobb ragadozó, de az őrök rövid úton elintézték őket. Az állatvilág többi része békén hagy minket.

Még szerencsel Olyan hosszú volt a létért folytatott küzdelmünk, hogy sohasem láttam halálosabb kinézetű társaságot. Még a pici rágcsálók is — nem nagyobbak egy emberi kéznél — úgy fel vannak fegyverkezve, akár egy tank…

— Egy szavát sem hiszem el! — vágott közbe Méta. — Ez nem lehet a Pyrrus, amiről ír… — Szavai elhaltak, ahogy Jason hang nélkül a borítón lévő címre mutatott.

A férfi tovább lapozta az oldalakat, gyorsan átfutva őket. Egy mondaton megakadt a szeme, és megállt. Ujját odatéve hangosan olvasta.

…és a bajok egyre szaporodnak. Először Har Palo elmélete, miszerint a vulkanikus tevékenység olyan közel van a felszínhez, hogy forrón tartja a talajt, és ezért nő a vetés túl gyorsan. Még ha igaza is van — mit tehetnénk? Önellátóknak kell lennünk, ha fenn akarunk maradni. És most ez a másik dolog. Úgy tűnik, hogy az erdőtűz egy csomó új fajt sodort az utunkba. Állatok, rovarok, sőt még madarak is támadtak meg embereket.

(Megjegyzés Harnak: megvizsgálni, hogy megmagyarázhatók-e a támadások a szezonális vándorlással.) 14 haláleset történt sebesülés és mérgezés miatt. Szabályokat kell majd hoznunk a rovarriasztók állandó használatáról. És gondolom, építeni valamiféle védőfalat, hogy távol tartsuk a nagyobb állatokat a tábortól…

— Ez a kezdet — mondta Jason. — Most már legalább tisztában vagyunk a harc természetével. Ez nem teszi a Pyrrust könnyebben kezelhetővé vagy az életformákat kevésbé veszélyessé. Az, hogy tudjuk, valamikor jobban kedvelték az embereket, csupán mutatja az utat. Valami felrázta a békés életformákat, és egy, az emberiség számára életveszélyes hellyé változtatta a bolygót. Ez a valami az, amit meg akarok találni.

12. fejezet

A napló továbbolvasása nem szolgált újabb bizonyítékokkal. Számos információ akadt benne a honi állatfajokról és növényekről, s arról, mennyire voltak halálosak, valamint az első védekezési módszerekről. Mindez történelmileg érdekes, de a veszély elhárításában nem sok segítséget nyújt. A kapitány láthatóan soha nem gondolt arra, hogy az életformák változnak a Pyrruson, ehelyett azt hitte, hogy újabb és újabb veszélyes állatokat fedeznek fel. Nem élte meg, hogy megváltoztathassa véleményét. Az utolsó bekezdés a naplóban — nem egészen két hónappal az első támadás után — nagyon rövid volt, és különböző kézírással íródott.

…Kurkowslá kapitány ma halt meg egy rovarcsípés miatti mérgezés következtében. Halálát őszintén fájlaljuk…

A bolygó hirtelen változásának miértje még válaszra vár.

— Kerknek látnia kell ezt a könyvet — mondta Jason. —

Bizonyára van valami elképzelése a végbemenő változásokról. Van itt valami közlekedési eszköz, vagy gyalog megyünk a városházáig?

— Természetesen gyalog megyünk — felelte Méta.

— Akkor te hozod a könyvet. Kétszeres gravitációnál kissé nehezemre esik, hogy lovagias legyek, és én cipeljem a csomagokat.

Éppen csak beléptek Kerk külső irodájába, amikor éles sziréna hangzott föl az egyik telefonkészülékből. Jason csak egy idő múlva jött rá, hogy gépi jel volt, és nem emberi hang.

— Mi ez? — kérdezte.

Kerk robbant ki irodája ajtaján, és a kijárat felé igyekezett. A többiek az irodában ugyanezt tették. Méta zavartnak tűnt, az ajtó felé indult, majd visszanézett Jasonra.

— Mit jelent ez? Nem mondanád meg? — rázta meg a férfi a lány karját.

— Szektorriadó. Valamilyen, fajta áttörés a védőfalon. Ilyenkor a fal többi őrén kívül mindenkinek segítenie kell.

— Akkor menj — mondta Jason. — Miattam ne aggódj, itt jó helyen leszek.

Szavai tűzparancsként hatottak. Méta fegyvere máris a kezébjen termett, és a lány eltűnt, még mielőtt Jason befejezte volna a mondatot. Jason fáradtan ült le a kihalt irodában.

Az épület természetellenes csendje kezdett az idegeire menni.

Odahúzta székét a videofon képernyőjéhez, és vételre kapcsolt. A képernyőre színek és hangok robbantak be. Jason először semmit sem értett az egészből. Az egész csupán arcok és hangok zagyvaléka volt. A katonai használatra tervezett, többcsatornás készülék képernyőjén több kép jelent meg egyszerre. Jason egy sor kis képet látott, fejeket, vagy ha a beszélő elhagyta a látómezőt, akkor homályos háttereket. Sok fej egyszerre beszélt, és hangjuk elveszett a bábeli zűrzavarban.

A kapcsolók tanulmányozása és néhány kísérlet után Jason kezdte megérteni a készülék működését. Bár a képernyőn mindegyik állomás jelen volt egyszerre, a hangcsatornák szabályozhatóaknak bizonyultak. Ily módon kettő, három vagy több állomást össze lehetett kötni, így ők egymással közvetlen kapcsolatba kerültek, bár a többivel való összeköttetésük sem szakadt meg. A hang és a kép azonosítása automatikus volt. Amikor az egyik állomás beszélt, a megfelelő kép vörösen világított. Néhány próbálkozás és hiba után Jason be tudta hozni azoknak az állomásoknak a hangját, amelyekét akarta, és megpróbálta követni az eseményeket.

Nagyon gyorsan rájött, hogy valami szokatlan történt. Valamilyen módon — ezt senki sem tisztázta — a védőfal egy darabja áttört, és vészerősítést kellett bevetni, hogy elzárják a rést. Kerk tűnt a parancsnoknak, legalábbis egyedül neki volt hatálytalanító adóvevője. Általános parancsok kiadására használta. Ilyenkor a sok kis kép elhalványult, és az ő arca jelent meg, betöltve az egész képernyőt.

— Minden védelmi állomás küldje a létszám huszonöt százalékát a 12-es körzetbe.

A kis képek újra feltűntek, és megnőtt a zűrzavar. A vörös fény egyik arcról a másikra ugrott.

— …Feladni az első szintet, a savbombák nem képesek elérni.

— Ha tovább tartjuk, el leszünk vágva, de a nyugati szárny felől párkány van mellettünk. Erősítést kérünk.

— NE, MERVV… NINCS ÉRTELME!

— …és a napalmtartályok csaknem mind elvesztek. Mi a parancs?

— A teherautó még ott van, vigyétek el az utánpótlásraktárba, ott találtok még napalmot.

A hangok zűrzavarából csupán az utolsó két töredéknek volt valami értelme. Jason megfigyelte az alsó szintek feliratát, amikor bejött. Az épület alsó két szintje tömve volt hadifelszereléssel. Eljött a lehetőség, hogy bekapcsolódjon az eseményekbe. Szörnyű volt csak ülni és nézni, hogy mi történik. Különösen amikor a veszély kétségbeejtően nagy volt. Jason nem értékelte túl saját érdemeit, de biztos volt benne, hogy van még hely egy újabb fegyver számára.

Mire levonszolta magát az utca szintjére, egy turbóteherautó csikorogva fékezett a rakodóemelvény mellett. Két pyrrusi napalmtartályokat gurított ki vakmerően, semmibe véve saját biztonságukat. Jason nem mert beállni a gördülő fémtartályok forgatagába. Úgy gondolta, akkor segít a legtöbbet, ha a helyükre húzza a nehéz tartályokat a teherautón, mialatt a többiek felgurítják az újakat. Köszönet nélkül elfogadták a segítségét.

Izzasztó, kimerítő munka volt az erős gravitácóban húzgálni az erős tartályokat. Egy perc után Jason szeme elé vörös köd ereszkedett, s csak a vér dobolását hallotta fülében, miközben dolgozott. Csak akkor vette észre, hogy készen vannak, amikor a teherautó hirtelen megugrott, és ő a padlóra esett. Ott feküdt, és mellkasa sajgott. Ha a nehéz jármű kanyarodott, Jason tehetetlenül gurult ide-oda. Már elég jól látott, de még mindig levegőért kapkodott, amikor fékeztek a tűzvonalban.

Jason számára ez egy hihetetlen zűrzavar színtere volt. Tüzelő fegyverek, lángok, rohanó férfiak és nők körös-körül. A napalmtartályokat az ő segítsége nélkül rakodták le, és a teherautó eltűnt, hogy újakat hozzon. Jason egy félig lerombolt épület falának támaszkodott, és megpróbált tájékozódni. Lehetetlen volt. Úgy tűnt, nagyon sok kis állat van ott, kettőt lelőtt, mert megtámadták őt. De egyébként képtelen volt meghatározni a csata természetét.

Egy pyrrusi bukkant fel, cserzett arca sápadt volt a fájdalomtól és a megerőltetéstől. Jobb karja, melyen egy nyílt sebből még csöpögött a vér, erőtlenül lógott. Frissen, ügyetlenül fölvitt sebészeti hab borította a karját. A férfi bal kezében tartotta fegyverét, melyből kilógott az irányítókábel csonkja. Jason úgy gondolta, a férfi elsősegély helyet keres. Nagyobbat nem is tévedhetett volna.

A fegyvert foga közé szorítva a pyrrusi megragadott egy hordó napalmot ép kezével, és oldalára borította. Aztán újra kezébe véve fegyverét, lábával gurítani kezdte a tartályt a földön. Lassú, fáradtságos munka volt, de legalább még mindig küzdött.

Jason átfurakodott a rohanó tömegen, és lehajolt a tartályhoz.

— Hadd csináljam én! — ajánlkozott. — Te közben fedezhetsz mindkettőnknek a pisztolyoddal.

A férfi keze fejével kitörölte az izzadságot szeméből, és hunyorogva nézett Jasonre. Úgy tűnt, felismerte. Mosolya inkább fájdalmas grimasz volt.

— Csináld. Lőni még tudok. Két félember… együtt talán kiteszünk egy egészet.

Jason túl keményen dolgozott ahhoz, hogy tudomást vegyen a sértésről.

Egy robbanás mély gödröt vájt az utcába előttük. Két ember volt az alján, és lapátokkal még mélyebbre ásták. Az egész dolog értelmetlennek tűnt. Amint Jason és a sebesült odagurították a tartályt, a két ember kiugrott, és lőni kezdett a mélybe. Egyikük egy fiatal lány volt, csupán tizenéves.

— Hál istennek — lihegte. — Megtalálták a napalmot. Az egyik új szörny a 13-as körzet felé tör át, épp most találtuk meg.

A lány, miközben beszélt, elfordította a tartályt, kirúgta belőle a dugót, és elkezdte lezúdítani zselészerű tartalmát a gödörbe. Amikor fele már lebugyogott, a lány lerúgta magát a tartályt is. A társa előhúzott övéből egy jelzőrakétát, meggyújtotta és a hordó után dobta.

— Gyorsan vissza! Nem szeretik a meleget — mondta. Nos, ez enyhe kifejezés volt arra, ami ezután történt.

A napalm hatni kezdett, lángnyelvek és gomolygó, nehéz füst kúsztak az ég felé. Jason lába alatt megmozdult a föld. Valami hosszú, fekete mozdult meg a lángok között, aztán fejük felé tornyosult. A perzselő hőség közepén még mindig mozgott, idegenszerű, szaggatott mozgással. Óriási volt, legalább két méter vastag, és hosszát még sejteni sem lehetett. A lángok nem állították meg, csupán zavarták.

Jasonnak volt némi elképzelése a lény hosszúságáról, mivel az utca a gödörtől mindkét irányban még ötven méterre is recsegett, ropogott és hullámzott. A lény testének nagy hurokszerű részei bukkantak fel a földből. Jason is lövöldözött rájuk, akár a többiek. Nem mintha lett volna bármi hatása. Egyre több ember tűnt fel, különböző fegyverekkel felszerelkezve. Úgy tűnt, a sugárvetők és a kézigránátok a leghatásosabbak.

MEGTISZTÍTANI A KÖRZETET, ÁTITATJUK!

VISSZAVONULNI!

A felszólítás olyan hangos volt, hogy sértette Jason fülét. Megfordult és felismerte Kerket, aki egy kocsirakomány felszereléssel érkezett.

Hátán hangosbeszélő volt, melynek mikrofonja a szája előtt lógott.

Felerősített hangja azonnali reakciót váltott ki a tömegből. Mozogni kezdtek az emberek.

Jason számára nem volt világos, mit kell tenni. Megtisztítani a körzetet? De milyen körzetet? Kerk felé indult, aztán észrevette, hogy a többi pyrrusi éppen az ellenkező irányba halad. Még a kétszeres gravitáció alatt is nagyon gyorsan mozogtak.

Jasonnak kényelmetlen érzése támadt, egyedül maradt a színen. Az utca közepén állt, és a többiek eltűntek. Senki sem maradt, kivéve a sebesült férfit, akinek Jason segített, ó Jason felé botladozott, ép karjával integetve. Jason nem értette, mit mond. Kerk újabb parancsokat kiáltott az egyik teherautóról. A teherautók is mozogni kezdtek. Ez a sietség feltűnő volt, és Jason is futni kezdett.

Már késő volt. A föld körös-körül repedezett és hullámzott, ahogy a föld alatti dolognak egyre több része tört utat a fényre. Jasont nem messze várta a biztonság — csak éppen boltívként magasodott előtte a lény egyik piszkosszürke része.

Vannak olyan másodpercek, amelyek végtelennek tűnnek. A szubjektív idő pillanatai, melyeket megragadunk és végtelen hosszúra nyújtunk. Ez egy ilyen pillanat volt. Jason dermedten állt.

Még a füst is mozdulatlanul függött az égen. Az idegen lény felmagasodó burka éppen előtte volt, minden részlete jól látszott.

Embermagasságú volt, szürke és bordázott, akár egy régi fakéreg.

Minden részéből indák nyúltak ki, sápadtak és kígyóként tekeregtek és vonaglottak. Alakjuk egy növényre hasonlított, mégis állatként mozogtak. S közben egyre hasadoztak. Ez volt a legszörnyűbb.

Repedések és nyílások tűntek föl. Felhasadó, tátott szájak, melyek fakó színű állatok hordáját ontották magukból. Jason hallotta rikoltásukat, de úgy, mintha távolról jönne, látta a tűszerű fogakat, melyek állkapcsokban sorakoztak. Az ismeretlen borzalom miatti bénultság odaszegezte, ahol állt. Meg kellett volna halnia. Kerk ordított neki a hangosbeszélőn keresztül, mások lelőtték a nekitámadó kis lényeket, de Jason semmiről sem tudott.

Aztán egy sziklakemény váll taszította arrébb. A sebesült férfi volt, megpróbálta kimenekíteni Jasont. A fegyvert a foga közé szorította, és ép karjával vonszolta Jasont — a szörny felé. A többiek felhagytak a lövöldözéssel. Rájöttek, mi a terve, és jónak találták. A lény egyik hurokja az ég felé nyúlt, nyílást hagyva teste és a föld között. A sebesült pyrrusi megvetette a lábát, és megfeszítette izmait. Fél kézzel, egyetlen lökéssel lerántotta Jasont a földre, és átgurította az élő boltív alatt. A tekergő indák érintése perzselte Jason arcát, aztán túljutott, tovább gurulva a földön. A sebesült férfi utánaindult, de már késő volt.

Egy ember számára volt esély a menekülésre. A pyrrusi könnyedén kijuthatott volna, ehelyett ő Jasont küldte át először. A lény észlelte a mozgást, amikor Jason súrolta az indáit. Lezuhant, és maga alá temette a sebesült férfit. Az eltűnt szem elől, ahogy az indák beburkolták, és a kis állatok odarajzottak. A ravasz valószínűleg átállítódott automatikus tüzelésre, mivel a fegyver még jóval azután is folyamatosan lőtt, hogy a férfi alázuhant.

Jason arrébb kúszott. Egy-két agyaras állat feléje rontott, de lelőtték.

Ő minderről semmit sem tudott. Aztán durva kezek rántották fel a földről, és előretaszították. Egy teherautó oldalának csapódott, aztán Kerk dühtől vöröslő arcát látta maga előtt. Egy óriási ököl ragadta meg elöl a ruháját, és felemelte a földről. Úgy rázta, mint egy tehetetlen rongybabát. Ő nem védekezett, akkor sem tudott volna védekezni, ha Kerk megöli.

Amikor visszalökték a földre, valaki fölszedte és a teherautó hátuljába tuszkolta. Nem veszítette el az öntudatát, de képtelen volt mozogni.

Egyszer majd elmúlik a fáradtság, és akkor majd felül. Hiszen csupán erről van szó: kimerült egy kicsit. Amint ezt végiggondolta, elájult.

13. fejezet

— Éppúgy, mint annak idején — mondta Jason, amikor Brucco belépett a szobába, egy tálcán ételeket hozva. Brucco szó nélkül átnyújtotta a tányérokat Jasonnak és a másik ágyon fekvő sebesültnek, azután kiment.

— Köszi! — kiáltott utána Jason.

Egy tréfa, egy vigyor, mint ezelőtt mindig. De ahogy most elvigyorodott, úgy érezte, mintha kívülről nézné saját magát.

Életének egy szakasza lezárult. Mozdulatlan és zsibbadt volt. Még mindig maga előtt látta, ahogy az idegen élőlények tömege rázuhan a félkarú pyrrusira, és megfojtja a szerencsétlent milliónyi lángoló ujjával.

Elképzelte, hogy sebesült társa helyett ő fekszik az élő prés alatt, mert így is történhetett volna. Befejezte az étkezést, s közben észre sem vette, hogy egyáltalán evett.

Attól a reggeltől, amikor végre magához tért, valami megváltozott benne. Tudta, hogy neki kellett volna meghalnia azon a véráztatta utcán. Meghalnia, mert azt hitte, segíteni tud az örökké tartó háborúban élő pyrrusiakon. Ha ő nem lábatlankodik ott, és a sebesültnek nem kell még vele is törődnie, akkor társai kihozhatták volna ide, ennek az épületnek a biztonságába. Most annak az embernek a kórházi ágyán fekszik.

Annak az embernek, aki életét áldozta Jasonért.

És akinek még a nevét sem tudta.

Az ételben nyugtatok voltak, amiktől hamarosan elaludt. Az arcán lévő pólyák megszüntették a csápok okozta égető fájdalmat. Amikor másodszor is magához tért, valóságérzete megint a régi lett.

Egy ember meghalt, hogy ő élhessen. Jason szembenézett a tényekkel. Nem adhatta vissza neki az életet, bármennyire is szerette volna. Az egyetlen dolog, amit tehetett, hogy nagyra becsülje a másik halálát. Ha ugyan lehet a halált nagyra becsülni. Ezek után megpróbált másra gondolni.

Jason tudta, mit kell tennie. Munkája most még fontosabbá vált. Ha képes lenne megoldani ennek a halálos világnak a rejtélyét, tartozásának egy részét legalább letudhatná vele.

Amikor felült, forogni kezdett vele a világ. Fejét az ágy szélének támasztotta, amíg jobban nem lett. A szobában lévő betegek nem figyeltek rá, ahogy lassú, fájdalmas mozdulatokkal felöltözött.

Brucco bejött, látta, hogy mit csinál, majd szó nélkül kiment.

Az öltözködés sok időbe telt, de végül sikerült. Amikor Jason kiment a szobából, a folyosón Kerkkel találkozott, aki éppen rá várt.

— Kerk, mondani szeretnék valamit…

— Nekem te ne mondj semmit! — Kerk dörgő hangja a padlótól a mennyezetig visszhangzott. — Most én mondok neked valamit. Jól figyelj ide, mert nem fogom megismételni. A jelenléted a Pyrruson, Jason dinAlt, nem kívánatos, mit ahogy az értékes kitelepülési elméleteid sem. Egyszer már meggyőződtem csavaros észjárá-

sodról. Kíváncsi voltam a te “logikád” eredményére. Hát most láthattam. Welf meghalt, azért, hogy te élhess. Kétszer olyan jó ember volt, mint amilyen te valaha is lehetsz.

— Welf? Ez volt a neve? — kérdezte Jason akadozva. — Nem tudtam…

— Látod, még ezt sem tudtad — mondta Kerk rosszalló arccal. — Még a nevét sem tudtad, ő pedig meghalt azért, hogy a te nyomorult kis életed megmaradjon.

Kerk köpött egyet, hogy szavai még nagyobb megvetést fejezzenek ki, majd elindult a kijárat felé. Mintha eszébe jutott volna valami, visszafordult.

— Itt maradsz ebben az épületben, amíg a hajó két hét múlva vissza nem tér. Azután elhagyod ezt a bolygót, és soha többé nem jössz vissza. De ha mégis, azon nyomban agyonlőlek. Örömömre fog szolgálni — mondta, és kiment.

— Várj! — kiáltott utána Jason. — Nem dönthetsz így. Még a bizonyítékokat sem nézted meg, amiket találtam. Kérdezd meg Métát…

De Kerk már kiment, az ajtó bezáródott mögötte.

Ostoba helyzet volt. Az előbbi elkeseredését most harag váltotta fel.

Úgy bántak vele, mint egy felelőtlen gyerekkel. A megtalált hajónapló fontosságát pedig semmibe vették.

Jason megfordult, és látta, hogy Brucco ott áll a közelben.

— Hallottad az egészet? — kérdezte.

— Igen. És tökéletesen egyetértek vele. És még tekintsd magad szerencsésnek.

— Szerencsésnek! — mondta Jason most már mérgesen. — Úgy bánnak velem, mint egy hülye gyerekkel, és semmibe sem nézik mindazt, amit tettem.

— Azt mondtam, szerencsés vagy — förmedt rá Brucco. — Welf volt Kerk egyetlen még életben maradt fia. Kerk nagy reményeket fűzött hozzá. Azt szerette volna, ha fia egyszer majd az ő helyébe lép. — Megfordult, hogy kimenjen, de Jason nem engedte.

— Várj! Nagyon sajnálom Welfet. Ennél jobban még akkor sem sajnálhatom, ha tudom, hogy Kerk fia volt. De most már legalább megértem, miért küldött el ilyen rövid úton Kerk, és miért nem érdekelte a hajónapló felfedezése. Annak a hajónak a naplója…

— Tudom. Láttam, amikor Méta behozta. Nagyon érdekes történelmi dokumentum.

— Ez az egész neked csak egy történelmi dokumentum? A bolygó megváltozásának a jelentősége számodra semmi?

— Ezt nem mondtam — felelte Brucco —, csak nem tulajdonítok neki akkora fontosságot. A múlt megváltoztathatatlan, nekünk pedig itt kell harcolnunk a jelenben. És ez minden erőnket lefoglalja.

Jason érezte a hiábavaló küzdelem belső nyomását. Bárkihez fordult, senki sem értette meg.

— Te intelligens ember vagy, Brucco, mégsem látsz tovább az orrodnál. Azt hiszem, ez vitathatatlan. Földi mértékkel mérve a pyrrusiak szuperemberek. Hihetetlenül kemények,gyorsak és legyőzhetetlenek vagytok. Bárhol leejtenek benneteket, mindig talpra érkeztek. Tökéletesen megállnátok a helyeteket, mint texasi rangerek vagy kanadai lovasrendőrök, sőt a Vénusz mocsaraiban való járőrözés sem jelentene gondot számotokra. Olyanok vagytok, mint a régmúlt idők daliás határvidéki úttörői. Egy ilyen világba valók vagytok. A pyrrusi környezetben izmaitok és reflexeitek hihetetlenül kifejlődtek. De ez a fejlődés zsákutcája. Az emberiséget az agya emelte ki a barlangi világ sötétségéből, és juttatta el a csillagokig.

Amikor megint az izmainkkal kezdünk el gondolkodni, visszasüllyedünk a barlangi élet szintjére. Es vajon már most is nem ilyenek a pyrrusiak? Egy nagy ősemberhorda, akik kőbaltával verik fejbe az állatokat. Gondolkodtatok már egyszer is azon, miért vagytok itt? Mit csináltok? És hová fog ez vezetni?

Jason megállt; kimerült, levegő után kapkodott. Brucco az állat simogatta elgondolkozva. — Barlangok? — kérdezte. — Természetesen nem élünk barlangokban, és nem használunk kőbaltát. Nem értem, hová akarsz kilyukadni.

Nem lehetett rá haragudni. Jason válaszolni akart, de aztán elnevette magát. Nagyon szomorú nevetés volt ez. Túlságosan fáradtnak érezte magát, hogy tovább érveljen. Ha a pyrrusiakat akarta meggyőzni, mindig ugyanabba a falba ütközött. Ők csak a jelenben tudtak gondolkodni. A múlt és a jövő megváltoztathatatlan, megismerhetetlen, éppen ezért senkit sem érdekel.

— Melyik területen folyik még a harc? — kérdezte, hogy témát váltson.

— Befejeződött. Vagy legalábbis már nemsokára vége lesz. — Diadalittasan mutatta Jasonnak a támadás képsorait. Nem vette észre Jason közömbösségét.

— Ez volt az évente megismétlődő legkomolyabb áttörés, de idejében megállítottuk. Rossz rágondolni, mi történt volna, ha néhány héttel ezelőtt nem fedezzük fel a közelgő veszélyt.

— Mik voltak ezek? — kérdezte Jason. — Valamiféle óriáskígyók?

— Ne nevettesd ki magad! — mondta Brucco. Ujjával finoman közelebbire állította a vetítő képét. — Gyökerek. Ennyi az egész.

Nagyon ügyesen mozgó gyökerek. Mélyen a külső védelmi gát alatt hatoltak be. Igazán nem veszélyesek, mert lassú mozgásúak. Ha elvágjuk őket, hamar elpusztulnak. A vezélyességük abban áll, hogy számtalan föld allatti járatot készítenek. Két-három állatfaj él ezen a szinten, amelyek a járatokban szabadon mozognak. A határ minden részét ügyesen aláásták, és egyszerre több oldalon tudtak behatolni.

A pusztulás határszéle. Az egész olyan, mintha a pyrrusiak egy kitörni készülő vulkán peremén élnének. Számukra minden nap, amikor világuk nem pusztult el teljesen, szinte örömünnep. Úgy látszik, nem tudnak változtatni életszemléletükön. Jason nem akart erről többet beszélni. Visszavitte a Pollux Victory hajónaplóját a saját szobájába. A sebesült pyrrusiak rá se hederítettek, amikor leheveredett az ágyra, és kinyitotta a könyvet az első oldalon.

Két napig ki sem mozdult a szobájából. A sebesültek lassan felépültek, és elhagyták a kórtermet, így végül egyedül maradt.

Oldalról oldalra átrágta magát a könyvön, míg megismerte Pyrrus gyarmatosításának minden részletét. Észrevételei, feljegyzései már halomba gyűltek körülötte. Meglehetősen pontos térképet készített az eredeti településről, amelynek maradványaira épült a jelenlegi város.

De a két település körvonalai nem fedték egymást.

Zsákutcának látszott. A két térképet egymásra helyezve, gyanúja beigazolódott. A hajónapló térképábrázolása eléggé pontos volt. A város a leszállás óta hihetetlenül sokat változott. A könyvtárban talált adatokat mind kielemezte. Más források az idők folyamán megsemmisültek.

Eső kezdett kopogni a feje fölötti ablakon, majd hirtelen villámlás világította be az eget. A láthatatlan vulkán megint aktív volt, a föld mélyén fortyogott, de hatását a felszínen is érezni lehetett.

A pusztulás fájdalmas gondolata nehezedett Jasonra. Egy fárasztó nap megint véget ért.

14. fejezet

Jason egy nyomasztó napot töltött az ágyán fekve, megpróbálta elfogadni a vereséget. Kerk parancsa, hogy nem hagyhatja el az épületet, teljesen megkötötte a kezét. Ugy érezte, közel jár a megoldáshoz, mégsem érheti el soha. Egy nap a vereség gondolatával túl sok volt számára.

Kerk álláspontja teljesen érzelmi alapon nyugodott, és mellőzött mindenfajta logikát. De ez a gondolat annyira belevésődött Jason tudatába, hogy képtelen volt szabadulni tőle. Élete korábbi szakaszában megtanulta, hogy az olyan cselekedetekben, amelyeket érzelmek vezérelnek, sohase bízzon. Nem értett egyet Kerkkel, és ez arra sarkallta, hogy a hátralévő tíz nap alatt mégiscsak próbálja meg megoldani a problémát. És ha ez azt jelenti, hogy Kerk utasítását meg kell szegnie, akkor meg is fogja szegni.

Újult lelkesedéssel szedte össze jegyzeteit. Korábbi információs forrásait már kimerítette, de talán van még más is. Tolla végét rágcsálva alaposan végiggondolta további lehetőségeit. Minden ötletet, bármilyen vadnak tűnt is elsőre, gondosan feljegyzett.

Amikor a lap megtelt, kihúzta a hosszadalmas, bonyolult megoldásokat meg azokat, amelyekhez külső történelmi adatokra volt szükség. Ezt a problémát csak itt a Pyrruson lehetett megoldani, vagy sehol.

Végül a listán csak két lehetőség maradt. Vagy megpróbál régi naplókat, feljegyzéseket felkutatni, amelyek talán még a pyrrusi lakosoknál megtalálhatók valahol, vagy a szájhagyományok alapján kezdi meg a kutatást. Az első megoldás biztosabbnak látszott, ezért emellett döntött. Gondosan megvizsgálta sérüléseinek állapotát, valamint kézifegyverét, majd megkereste Bruccót.

— Történt valami új vagy halálos dolog a világon, amióta nem találkoztunk? — kérdezte.

Brucco rámeredt.

— Nem mehetsz ki, Kerk megtiltotta.

— Megbízott téged az őrzésemmel, ha mégsem engedelmeskednék?

Jason hangja csendes és nyugodt volt.

Brucco elgondolkodva simogatta az állat, végül vállat vont.

— Nem, én nem őrizlek téged, nem is vállalnám ezt a munkát. Úgy tudom, ez a kettőtök ügye, és jobb is így. Bármikor elmehetsz, és megöletheted magad csendesen valahol, hogy aztán ne okozhass több gondot senkinek.

— Hasonló jókat neked is! — mondta Jason. — De még szólhatnál pár szót a vadállatokról.

Az egyetlen új mutáns faj, amelyre a biztonsági rendszerek egyelőre nem terjedtek ki, egy palaszínű gyík volt, amely a szájából halálos idegmérget spriccel ki. A halál néhány másodpercen belül bekövetkezik, ha a méreg az ember fedetlen bőrfelületére kerül. A gyíkot meg kell találni, és lelőni, mielőtt a hatósugarába kerülne az illető. A gyakorlóteremben töltött egyórás gyíkvadászat után Jason úgy érezte, hogy elegendő tapasztalatot szerzett.

Ezután csendben elhagyta az épületet, és senki sem látta őt elmenni.

A térképet követve a közeli barakkok felé indult, végigbotladozva a füstös, romos utcákon. Nyugodt, meleg délután volt, a csendet néha távoli dübörgés szakította meg.

A vastag falú barakkok között már valamivel hűvösebb volt a levegő. Lerogyott egy kőre, és pihent egy kicsit, míg izzadsága megszáradt, szívverésének hevessége pedig alábbhagyott. Azután odament a közeli szabadidőközponthoz, és megkezdte a kutatást.

De még alig kezdett hozzá, amikor abba is hagyta. Egyetlen pyrrusi sem tartogatott régi holmikat, még a gondolatát is nevetségesnek tartották. A huszadik negatív válasz után Jason kezdte belátni, hogy ez a módszer nem vezet sehová. Körülbelül annyi esélye volt régi dokumentumokkal rendelkező pyrrusival találkoznia, mint a nagypapa leveleinek kötegére bukkanni egy katona hátizsákjában.

Így már csak a szájhagyományra hagyatkozhatott. De Jason kérdezősködése megint eredménytelennek bizonyult. Sőt a vidám hangulat is alábbhagyott, egyre többen kezdtek morgolódni. Jason abba is hagyta, amíg még egy darabban volt. A vendéglős hozott neki egy tál ételt, aminek olyan íze volt, mintha fűrészport enne borotvahabbal. Gyorsan megevett mindent, majd még egy darabig elidőzött, gondolataiba merülve az üres tányér felett. Nehezére esett beismernie, hogy megint zsákutcá-

ba került. Vajon ki tudna neki választ adni? Az összes ember, akivel beszélt, mind nagyon fiatal volt. Nem érdeklik őket a régi történetek.

Az efféle időtöltés az öregekre jellemző. De a Pyrruson nincsenek öregek.

Kivéve egyet, akit ismert, Polit, a könyvtárost. Talán ez egy lehetőség. Ha valaki könyvekkel és kazettákkal foglalkozik, érdeklődhet a régmúlt korok iránt. Hátha olvasott olyan könyveket, amelyek mostanra már megsemmisültek. Nagyon vékony kis nyom, de érdemes rajta elindulni.

A könyvtár felé menet majdnem életét vesztette. A szakadó esőben tompán lehetett látni, mi közeledik. Egy kóbor kutya jött közelebb Jasonhoz, és hirtelen belemart a lábába. Csaknem kiharapott egy darab húst, mire sikerült lelőnie. Az antitoxin elkábította, így elég sok vért vesztett, mire sikerült a sebet bekötöznie. Kimerülten és mérgesen ért a könyvtárba.

Poli az egyik adatrögzítő berendezéssel volt elfoglalva. Nem hagyta abba a munkáját, míg Jason a vállára nem tette a kezét. Bekapcsolva nagyothalló készülékét, a pyrrusi görnyedt háttal, csendesen várakozott, hogy Jason elmondja, miért jött.

— Vannak olyan régi irataid, amiket félretettél magadnak?

Az öreg tagadólag megrázta a fejét.

— Mit tudsz a régmúlt idők nagy eseményeiről, amelyeket még fiatal korodban hallottál?

Semmi eredmény. Az összes kérdésre Poli fejcsóválása volt a válasz.

Egy idő után az öreg kezdett felidegesedni, és jelezte, hogy szeretné folytatni a munkáját.

— Igen, tudom, hogy még sok a dolgod — mondta Jason —, de ez nagyon fontos. — Poli mérgesen megrázta a fejét, és a nagyothalló készülékéhez nyúlt, hogy kikapcsolja. Jason azon gondolkodott, hogyan tudna egy pozitív választ kihúzni az öregből. Egy szó motoszkált az agyában, amit pár napja hallott, és felírta, hogy majd később megtudakolja valakitől a jelentését. Valami, amit Kerk mondott…

— Megvan! — Ott volt a nyelve hegyén. — Még egyetlen pillanat, Poli! Csak egy utolsó kérdést. Mit jelent az, hogy “grubber”? Láttál már valaha ilyet, vagy tudod, mit csinálnak, hol lehet megtalálni őket?

Szavai elakadtak, mert Poli hirtelen megpördült, és állon vágta. Bár a kis ember öreg volt és nyomorék, mégis akkorát tudott ütni, hogy Jason rögtön padlót fogott, és majdnem eltört az állkapcsa.

Homályosan látta, amint Poli durva káromkodások közepette feléje közelít, arcának ép részét pedig eltorzította a düh.

Nem igazán a béketárgyalásoknak volt itt az ideje. Jason a szokatlanul nagy gravitáció ellenére igyekezett gyorsan talpra állni, és sietett a bezárt ajtó felé. Semmi pénzért nem állt volna le verekedni egyetlen pyrrusival sem, legyen az fiatal és kicsi vagy öreg és nyomorék. Az ajtó kivágódott, ő kiszaladt rajta, s majdnem odacsukta a nyomában jövő Poli fejét.

Odakinn az eső helyett már hó szállingózott, és Jason kimerültén taposta a lucskos havat. Sajgó állat simogatva arra gondolt, hogy mégiscsak talált valamit. “Grubberek”, ez a kulcs — de hová? Ezek után kihez merne fordulni bővebb információért? Kerk volt az az ember, akivel eddig legtöbbet beszélgetett. De ezek után… Talán Méta még szóba áll vele. Azonnal látni akarta a lányt, de olyan fáradt volt, hogy az iskola épületéig alig tudta elvonszolni magát.

Reggel evett valamit, azután korán elment. Már csak egy hete maradt. Mégis képtelen volt arra, hogy siessen. Örült, hogy kétszeres súlyú teste kibírta ezt a tempót is az iskolákig. Méta éjszakai őrjáratot teljesített, és még nem ért haza. Bebotorkált a lány szobájába, és lefeküdt az ágyra.

— Kifelé! Vagy azt akarod, kihajítsalak? — kiáltotta egy női hang.

— Várj, kérlek! — mondta Jason, amint felült az ágyon. — Csak ledőltem ide, amíg hazajössz. Egyetlen kérdést szeretnék feltenni, és ha arra válaszolsz, megígérem, hogy soha többé nem foglak zavarni.

— Mi lenne az? — kérdezte, miközben lábával türelmetlenül topogott. De hangjában kíváncsiság érződött. Jason alaposan végiggondolta, mielőtt megszólalt.

— Ha lehet, ne lőj agyon. Tudod, hogy én egy másik világból jöttem, elég nagy a szám, és már eddig is sok marhaságot hallottál tőlem anélkül, hogy lelőttél volna. Még egy utolsót. Be tudnád-e bizonyítani felsőbbrendűségedet a galaxis többi polgárának azzal, hogy nyugodtan végighallgatsz, mielőtt szétlőnél alkotóelemeimre.

A lány válasza egy újabb lábdobbantás volt. Jason mély lélegzetet vett, és belekezdett.

— Mi az, hogy “grubber”?

Egy hosszú másodpercig a lány csendes és mozdulatlan maradt.

Azután utálkozva nézett a férfira.

— A legvisszataszítóbb témát tudtad választani.

— Lehetséges — mondta —, de ezzel még nem válaszoltál a kérdésemre.

— Nos… ez olyan dolog, amiről az emberek nem szoktak beszélni.

— De én igen.

— Én viszont nem! Ez a legundorítóbb dolog a világon, és nem vagyok hajlandó róla többet beszélni. Kérdezd meg Krannont, de ne engem! — Közben megfogta a férfit a karjánál, és keresztülvonszolta a szobán. Az ajtó becsapódott mögötte. — Micsoda amazon — motyogta magában Jason. Haragja kissé alábbhagyott, amikor rájött, hogy a lány mégiscsak egy fontos kulcsot adott a kezébe. A következő lépés, hogy megtudja, ki az a Krannon.

Visszament a szabadidőközpontba, ahol megadták neki egy bizonyos Krannonnak a címét és a munkahelyét. Mivel a megadott hely a közelben volt, Jason odasétált. Hatalmas, kocka alakú épület volt, ablakok nélkül. A bejárat mellett egyetlen szót látott: ÉLELMISZER. Bement a viszonylag kicsi ajtón, majd parányi fülkéken haladt keresztül, amelyekben automatikus berendezések különböző jellegű fertőtlenítéseket végeztek: ultaibolya sugárzás, antibio spray, forgó kefék, vizes permetezés.

Végül csurom vizesen, de sokkal tisztábban beengedték az épület központjába. Emberek és robotok ládákat pakoltak, az egyik embert megkérdezte, hol találja Krannont. Az illető hűvös pillantással végigmérte tetőtől talpig, majd köpött egyet, mielőtt válaszolt volna.

Krannon egy hatalmas teremben egyedül dolgozott. Zömök ember volt, pecsétes kezeslábasban. Rendkívül mogorvának látszott.

Amikor Jason belépett, abbahagyta a bálák pakolását, és leült az egyikre. Arcáról sugárzott a szomorúság, és ez mintha még fokozódott volna, amikor Jason elmondta, mi után kutat. Pyrrus történelme meglehetősen untatta, nagyot ásított. Amikor Jason befejezte, megint ásított egyet, de nem szólt semmit.

Jason várt néhány másodpercig, azután megkérdezte:

— Van neked olyan könyved, feljegyzésed vagy kazettád, ami a régi időkre vonatkozó ismereteket tartalmaz?

— Úgy látszik, megtaláltad a megfelelő embert, akit zaklass, idegen válaszolta. — Azzal, hogy velem beszéltél, csak a gondjaid fognak szaporodni.

— Miért? — kérdezte Jason.

— Miért? — Most először hevesen gesztikulálni kezdett. — Majd én megmondom neked, hogy miért! Egyszer elkövettem egy hibát, csak egyszer, és egész életemben viselnem kell ennek a terhét. Amíg csak élek; hogyan viselnéd te ezt? Örökké egyedül lenni, senki se szól hozzám. Még a grubberektől is elfogadnék parancsokat.

Jason igyekezett leplezni izgatottságát.

— Grubberek? Azok meg kik?

A kérdés mellbe vágta Krannont. Hirtelen elhallgatott. Hihetetlennek tűnt számára, hogy a világon létezik olyan ember, aki nem tudja, kik a grubberek. Felderült az arca, amikor rájött, hogy végre talált valakit, akinek elmondhatja nyomorúsága történetét.

— A grubberek hitszegők. Elárulták az emberi fajt, és ezért el kéne törölni őket a föld színéről. A dzsungelben élnek. És amit az állatokkal tesznek…

— Úgy érted, hogy emberek? Pyrrusiak, mint te? — vágott közbe Jason.

— Nem olyanok, mint én, uram! És ha szeretnél sokáig élni, akkor ilyen hibát ne kövess el még egyszer. Azért, mert egyszer elaludtam őrségben, és ezért ilyen alantas munkára ítéltek, még nem jelenti azt, hogy én szeretem őket. Undorítóak, valóban azok, és ha nem tőlük kapnánk az élelmiszereket, holnap már valamennyien halottak lennének. Ezt a munkát szívesen elvégezném.

— Ha ők élelmiszerekkel látnak el benneteket, valamit biztosan ti is adtok nekik cserébe.

— Mindenféle bóvli árut, késeket, üveggyöngyöket meg ilyesmit.

Az árut zárt csomagokban szállítjuk, és én vagyok azért a felelős, hogy eljusson hozzájuk.

— Hogyan történik ez? — kérdezte Jason.

— Páncélozott járművön szállítom a csomagokat az átadás helyére.

Később visszamegyek, és elhozom az élelmiszereket, amit addigra odahordanak.

— Elkísérhetnélek a legközelebbi szállítmánynál? Krannon fintorgott egy darabig.

— Na jól van. Ha olyan hülye vagy, hogy velem akarsz jönni, én nem bánom. Legalább segítesz a pakolásnál. Most éppen két betakaritási munka között vannak, így a legközelebbi transzport nyolc nap múlva esedékes.

— De hát addigra elmegy az űrhajó! Az már túl késő lesz nekem.

Nem tudnál hamarabb menni?

— Ne terhelj engem a saját problémáiddal! — morogta Krannon, miközben felállt. — Akkor fogok menni, és nem vagyok hajlandó változtatni az időponton a te kedvedért.

Jason úgy érezte, ennél többet egyelőre nem érhet itt el. Az ajtó felé indult, majd mégis visszafordult.

— Csak még egy kérdést… Hogy néznek ki ezek a vadak, a grubberek?

— Honnan a fenéből tudhatnám? — vetette oda mogorván Krannon.

— Kereskedem velük, nem vagyok szerelmes beléjük. Ha véletlenül meglátnék egyet, azon nyomban agyonlőném. — Beszéd közben pisztolya markolatával játszott. Jason csendesen távozott.

Jason az ágyán feküdt, a nagyobb gravitációtól kimerült testét pihentette, s közben azon gondolkodott, hogyan tudná Krannont rávenni, hogy megváltoztassa a szállítás időpontját. Pénze szinte értéktelen holminak számított ezen a bolygón. Ha nem tudja meggyőzni, meg kell vesztegetnie. De vajon mivel? Jason szeme megakadt vállfán függő régi ruháján, és támadt egy ötlete.

Kora reggel egyenesen az élelmiszerközpontba indult. Megint egy nappal közelebb került a határidőhöz. Krannon fel sem nézett, csak folytatta munkáját, amikor Jason belépett.

— Szeretnéd ezt? — nyújtott át a száműzöttnek egy lapos, aranyból készült brosst, melynek közepébe hatalmas gyémánt volt beágyazva.

Krannon morgott valamit, miközben kezében forgatta a tárgyat.

— Játék — mondta. — Mire való ez?

— Nos, ha ezt a gombot megnyomod, kigyullad benne egy parányi láng. — A felső részen megvillant egy picike láng. Krannon vissza akarta adni.

— Mit kezdjek egy ilyen apró tűzzel? Itt van, tartsd meg!

— Várj még egy pillanatig! — mondta Jason. — Amikor a közepén lévő gyémántot megnyomod, előjön belőle egy ilyen… — Borsszem nagyságú fekete golyó gurult a tenyerébe. — Ez egy szilárd ultranitből készült parányi gránát. Szorítsd meg erősen, és dobd el.

Néhány másodperc múlva akkora robbanást idéz elő, amely ezt az egész épületet szétvinné.

Krannon szinte elmosolyodott, amint a bross után nyúlt. Egy nagy erejű fegyver olyan a pyrrusiaknak, mint a cukorka a kisgyereknek.

Mialatt Krannon az új szerzeményt nézegette, Jason előadta ajánlatát.

— A bross a rejtett bombákkal, a tiéd lehet, ha holnapra teszed a szállítás időpontját, és engem is magaddal viszel.

— Legyél itt reggel ötkor! — mondta Krannon. — Korán indulunk.

15. fejezet

A harckocsi kigördült a peremvidék kapujáig. Krannon az ablakon át intett a katonáknak, majd az ablakokat acéllemezek fedték be.

Amikor a kapu kinyílt, a jármű, amely valójában egy hatalmas, jól felfegyverzett tank volt, lassan elindult. Kívül még egy ajtó állt, amelyik mindaddig zárva maradt, amíg az előző tökéletesen be nem csukódott. Jason kinézett a periszkópon, amikor a második kapu is feltárult előttük. A falakról automata sugárvetők pásztázták végig a terepet, annyi időre szakítva csak meg tevékenységüket, amíg a harckocsi elhaladt közöttük. A kerítést mindenütt felperzselt sav szegélyezte, azon túl pedig a dzsungel terült el. Jason önkéntelenül is hátrább húzódott.

Mindazok az állatok és növények, amelyekből eddig csak egy-egy példányt látott, itt most hatalmas tömegben voltak jelen. Az egész szinte egy hatalmas élő masszává olvadt össze. A hangoknak is hihetetlen kavalkádját hallották, beleértve a páncélzatot közvetlenül ért támadások zaját. Krannon felnevetett, és egy gomb megnyomásával nagyfeszültségű áramot vezetett a külső burkolatba.

A kaparászások, csattanások zaja azonnal megszűnt.

A dzsungelben csak lassan tudtak előrehaladni. Krannon arcát a sisak teljesen eltakarta, a műszerek és jelzőgombok szabályozása minden figyelmét lefoglalta. Haladásuk minden mérfölddel könnyebbé vált, nemsokára az ablakokat fedő acéllemezeket is el lehetett távolítani.

A dzsungel még itt is sűrű és halálos volt, de már nem annyira, mint a peremvidéken. Úgy tűnt, mintha a bolygó élőlényeinek pusztító ereje a településre koncentrálódott volna. De miért? Jason is ezt kérdezte önmagától. Miért tapasztalható a bolygó részéről ez a hihetetlen gyűlölet?

A motorok leálltak, és Krannon nagyot nyújtózkodva felállt.

— Megérkeztünk — mondta. — Pakoljuk ki a holmit!

A jármű csupasz sziklákon állt. Körülöttük a táj annyira sziklás volt, hogy a növényzet nem tudott rajta tért hódítani. Krannon kinyitotta a raktér ajtaját, és elkezdték a csomagokat kihajigalni. Amikor végeztek, Jason kimerültén lerogyott az egyik ládára.

— Szálljunk fel, indulnunk kell! — mondta Krannon.

— Csak neked, én itt maradok.

Krannon hűvösen nézett rá. — Szállj be a kocsiba, különben megöllek! Senki sem maradhat idekinn. Egy órán belül biztosan elpusztulnál. Vagy jobb lenne, ha a grubberek kapnának el? Ők is azonnal megölnek, úgyhogy egyre megy. De vannak nálad olyan holmik, amelyek nem kerülhetnek a grubberek kezébe. Hallottál már olyan grubberről, amelyiknek sugárfegyvere volt?

Amíg a pyrrusi beszélt, Jason gondolatai vadul cikáztak, kemélte, hogy amilyen nehézfejű Krannon, ugyanolyanjók a reflexei.

Jason a fákat nézte, mintha erősen figyelne valamit. Bár Krannon még mindig beszélt, észrevette, hogy Jason erősen bámul valamit.

Amikor Jason szeme kitágult, és fegyverét kirántotta, Krannon is bámulatos gyorsasággal előkapta a sajátját, és máris ugyanabba az irányba fordult, mint Jason.

— Ott van, fenn a fa tetején! — kiáltotta Jason, és belelőtt a dzsungelbe. Krannon is azonnal tüzelni kezdett. Abban a pillanatban Jason hátrább húzódott, majd összegömbölyödve legurult a lejtős sziklákon. A lövések zajától semmi mást nem lehetett hallani, így amikor Krannon hátrafordult, ő már biztos fedezékben lapult. Krannon lövései már nem tehettek kárt benne.

Teste tele horzsolásokkal, zúzódásokkal. Kimerültén feküdt a földön, a pyrrusi káromkodását hallgatva. Krannon körbejárta a tisztást, leadott vaktában még néhány lövést a bozótos felé, végül feladta, és visszabújt a harckocsiba. A motor felbőgött, majd a hang nemsokára beleveszett a dzsungelbe.

Jason egyedül maradt.

Eddig a pillanatig még sohasem érezte ilyen nyomasztónak az egyedüllétet. A harckocsit már nem lehetett látni, körülötte pedig mindenütt ott leselkedett a halál. Alig tudta leküzdeni magában a vágyat, hogy a kocsi után rohanjon. Most már végigcsinálja, ha belekezdett.

Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy találkozzon a grubberekkel.

Vademberek lehettek, de mégis kereskedtek a civilizált pyrrusiakkal.

Biztosan sikerül majd valamilyen kapcsolatot teremtenie velük. Meg kell tudnia tőlük, hogyan képesek életben maradni ebben az iszonyatos környezetben.

Ha lenne valami más mód, hogy megoldódjon ez a probléma, ő lenne a legboldogabb. Úgysem szívesen tetszeleg a világmegmentő hős szerepében. De Kerk és a határidő csak ennyi lehetőséget adott neki.

Minél előbb kapcsolatba kellett lépnie a grubberekkel, és erre ez volt az egyetlen lehetőség.

Nem tudta, honnan fognak jönni a vademberek, és azt sem, hogy mikor. Ha az erdő nem lenne tele halálos veszéllyel, elindulhatna, hogy kicsit körülnézzen. Még az is előfordulhat, hogy ha az áru mellett találnak rá, azon nyomban kardélre hányják az ismert pyrrusi reflexszel.

Töprengés közben odaért az erdő szélére. Valami mozgást látott, de a valami eltűnt, amikor közelebb próbált menni. Egyik fa sem látszott veszélyesnek vagy mérgezőnek, így hát elbújt mögöttük. Halálos veszélynek nyomát sem látta a közelben, és ez kissé meglepte.

Pihenésképpen nekidőlt az egyik fa érdes kérgének.

Valami lágy dolgot érzett a feje alatt, amikor testét acélos keménységgel megragadta valami. Minél jobban küzdött, a szorítás annál erősebb lett, míg feje majdnem szétpattant a belétoluló vértől, és görcsös erőfeszítéssel levegő után kapkodott.

Csak amikor teste elernyedt, akkor engedett kissé a szorítás. A tudatát görcsben tartó pánik alábbhagyott, amikor rádöbbent, hogy nem vadállat támadta meg. Semmit sem tudott a grubberekről, de emberi lényeknek látszottak, ezért úgy érezte, hogy még nincs veszve minden.

Kezét, lábát megkötözték, a fegyvert kicsavarták a kezéből. Most szinte meztelennek érezte magát nélküle. Az erős kezek megint megragadták, a levegőbe emelték, majd arccal lefelé ráborították egy meleg, puha testre. Hirtelen megijedt, mert rájött, hogy ez egy állat lehet, és a Pyrruson minden állat halálos veszélyt jelent.

De az állat elindult vele, s lassan ő is megnyugodott. A grubbereknek, úgy látszik, sikerült valami fegyverszünetet kötniük az állatokkal. Meg kell tudnia, hogyan! Ha sikerül megszereznie a titkot, és visszaviszi a városba, az kárpótolni fogja majd minden fáradozásáért és szenvedéséért. És talán Welf haláláért is valami kárpótlást nyújthat, ha véget vet az évszázados háborúnak.

Jason megkötözött végtagjai sajogni kezdtek, de aztán annyira elzsibbadt mindene, hogy már a fájdalmat sem érezte. A zötykölődés az állat hátán soha nem akart véget érni. Később már azt sem tudta, mennyi idő telhetett el. Az eső zuhogni kezdett, majd hirtelen elállt, és a kisütő nap hamar megszárította ruháit.

A fárasztó utazás egyszer csak véget ért. Levették az állat hátáról, és lelökték a földre. A köteleket valaki kibontotta, így kezei szabaddá váltak. A visszatérő vérkeringés még nagyobb fájdalmat okozott, mint az előbbi zsibbadtság. Megpróbált lábra állni, megmozdulni.

Amikor keze végre engedelmeskedett, letörölte arcáról a rátapadt szőröket. A fény elvakította szemeit, ahogy hanyatt fekve magába szívta a friss erdei levegőt.

Pislogva nézett körül. Durván megmunkált deszkapadlón feküdt, az alacsonyan besütő nap épp a szemébe világított az ajtó nélküli bejáraton át. Odakinn felszántott földeket látott, amelyek az egész domboldalt beborították. A kunyhóban sötét volt ahhoz, hogy alaposabban körül tudjon nézni.

Az ajtóban egy magas állatias lény jelent meg. Jason jobban szemügyre vette, és rájött, hogy ez egy ember, csak hosszú hajat és szakállt viselt. Ruhája, lábbelije prémes állatok bőréből készült.

Szemével foglyát figyelte, miközben a derekán lógó balta nyelét simogatta.

— Ki vagy te, és mit akarsz? — kérdezte a szakállas hirtelen.

Jason elgondolkozott a szavakon, és rájött, hogy ez az ember ugyanazt az akcentust használja, mint a városban lakók.

— A nevem Jason. Békével jöttem. A barátotok akarok lenni.

— Hazugság! — mordult fel a férfi, és előhúzta baltáját. — Ez csak egy trükk. Láttam, hogy elbújtál. Arra vártál, hogy megölhess. De most én öllek meg.

Megtapogatta, hogy elég éles-e a balta, majd a magasba emelte.

— Várj! — kiáltotta Jason elkeseredetten. — Nem értesz semmit!

A balta lecsapott.

— Én egy másik világból jöttem…

Összerezzent, amikor a balta becsapódott a feje melletti deszkába.

Az utolsó pillanatban a férfi oldalra húzta a lefelé zúduló fegyvert.

Megragadta Jasont a ruhájánál fogva, és felemelte, hogy arcuk szinte összeért.

— Igaz ez? — kiáltotta. — Te tényleg egy másik világból jöttél? — Elengedte Jasont, aki a földre zuhant, mielőtt válaszolhatott volna. A vadember átlépett rajta, és a kunyhó egy eldugott zugába szaladt.

— Rhesnek tudnia kell ezt — mondta, miközben a fal mellett matatott valamivel. Fény villant fel.

Jason csak bámult meglepetésében. A szakállas, állatbőrökbe öltözött vadember egy távközlő berendezés műszerfalán nyomogatta a billentyűket. Durva, piszkos ujjai nehézkesen próbálták megteremteni a kapcsolatot.

16. fejezet

Ez az egész meglehetősen különösnek tűnt. Jason képtelen volt összeegyeztetni a barbárt és a modern tudományt. Vajon kit hívott?

Ennek a kommunikátornak a létezése azt is jelentette, hogy több ilyen is lehet, nemcsak ez az egy. Ki lehet Rhes? Ember egyáltalán, vagy egy tárgy?

Megpróbálta kordában tartani szertefutó gondolatait. valami új dolgot tapasztalt itt, amire nem számított. Úgy érezte, minden kérdésére itt találja meg a választ.

Jason behunyta szemeit, bántotta az erős napfény, és megpróbálta még egyszer végiggondolni a tényeket. Ezeket két nagy csoportra lehetett osztani: az egyik, amelyeket saját maga tapasztal, a másik pedig, amiket a városlakóktól hallott. Lehet, hogy az utóbbiak tévútra vezetik.

— Kelj fel! — szakította meg gondolatait egy határozott hang. — Elmegyünk.

Lábai még most is zsibbadtak voltak, alig tudta mozgatni őket. A szakállas megvető arccal segítette talpra, majd nekitámasztotta a kunyhó falának. Jason megmarkolta az egyik oszlop durva kérgét, aztán észrevette, hogy megint magára hagyták. Végre alaposan szétnézhetett.

Először volt farmon, amióta eljött otthonról. A két világ nagyon távol létezett egymástól, mégis sok azonossá-

got lehetett felfedezni. Frissen megmunkált földek húzódtak a település körül. A gondos farmer keze munkáját dicsérik. Mellettük egy nagy, zárt épület emelkedett; bizonyára valami magtár.

Háta mögül szuszogó hangot hallott, hirtelen megfordult, és kővé meredt. Keze ösztönösen pisztolytáskájába nyúlt, de a fegyver nem volt ott.

A szörny előjött a dzsungelből, és csendesen leült mögötte. Hat vastag lába mély nyomokat hagyott a homokban. Két méter hosszú testét sárga-fekete szőr borította, kivéve koponyáját és vállait. Ezek simának látszottak, mert apró pikkelyekkel voltak fedve. Jason minden részletet megfigyelhetett, mert az állat nagyon közel volt.

Csendesen várta a halált.

A békaszerű fej hatalmas szája kitárult, előtűntek belőle a kettős sorban elhelyezkedő, éles fogak.

— Szia, Fido! — mondta a szakállas, aki éppen akkor ért oda Jason mögé. Az állat odadugta fejét a férfi combjához.

— Jó kis kutya vagy! — mondta, miközben megvakarta az állat nyakát, ahol a sima szőrzet a pikkelyes résszel találkozott.

A szakállas előhozott két felnyergelt állatot az istállóból. Jason alig tudta megfigyelni a részleteket, csak a hosszú lábakat és a fényes szőrzetet vette észre. Lábai könnyedén beletaláltak a kengyelbe.

Amikor elindultak, a koponyafejű állat is követte őket.

— Jó kis kutya vagy! — mondta Jason, és ő sem tudta, miért, de elkezdett nevetni. A szakállas hátrafordult és mogorván nézett rá, amíg el nem csendesedett.

Mire a dzsungelbe értek, már sötétedett. A sűrű lombok között még nehezebben lehetett látni, nekik pedig semmi világítóeszközük nem volt. Úgy látszik, az állatok maguktól is tudták az utat. Mindenfelől furcsa zajok hallatszottak, de Jasont már nem érdekelték. Talán a szakállas magabiztos, közömbös viselkedése nyugtatta meg őt is.

Vagy a “kutya” jelenléte, amelyet inkább érzett, mint látott. Az utazás hosszú volt, de cseppet sem kényelmetlen.

Az egyenletes mozgástól a kimerült Jason elálmosodott, míg végül elbóbiskolt a nyeregben. Órák telhettek így el, végül teljesen magához tért, és egy apró fénypontot látott meg a közelben. Az utazás véget ért.

Lábai sajogtak, és merevek voltak. Nagy nehezen kiszállt a nyeregből, de kis híján összerogyott. Annyit látott, hogy egy ajtó kinyílik előtte, és ő bemegy. Néhány másodpercbe beletelt, mire szeme megszokta a benti fényt, míg végül meglátta az ágyon fekvő embert.

— Gyere, ülj ide le! — A hangból erő sugárzott, mint aki egész életében parancsokat osztott. A test viszont nyomoréknak látszott.

Derekáig be volt takarva, fölötte kilátszott csontsovány teste. Sápadt bőrét vörös foltok tarkították. Úgy tűnt, az egész emberből csak csontváza és a ráaszalódott bőr maradt.

— Nem túl szép látvány — mondta az ágyon fekvő ember —, de én már megszoktam. — Majd hangja hirtelen megváltozott. — Naxa azt mondta, te egy másik világból érkeztél. Igaz ez?

Jason bólintott, és válasza életet hozott az eleven csontvázba. Feje felemelkedett a párnáról, beesett szemei felragyogtak.

— A nevem Rhes, és én egy… grubber vagyok. Segítenél nekem?

Jason elgondolkodott Rhes hirtelen feltett kérdésén, túl annak szó szerinti jelentésén. Mégis automatikusan azt a választ adta, amelyik már a nyelvén volt.

— Persze hogy segítek, amennyire tőlem telik. Ha ezáltal nem okozok sérülést másoknak. Mit kívánsz tőlem?

A beteg ember feje visszahanyatlott a párnára, de szeme továbbra is ragyogott.

— Nyugodj meg, nem akarom, hogy mások életére törj — mondta Rhes. — Éppen ellenkezőleg. Mint láthatod, olyan betegségben szenvedek, amin a mi gyógyszereink nem tudnak segíteni. Néhány nap múlva meghalok. Valamikor láttam a városlakóknál egy olyan műszert, amit a nyílt sebek vagy állatharapások fölé helyeztek. Van nálad ilyen szerkezet?

— Elmondásod alapján a medikitről lehet szó. — Jason megtapogatta az övén lévő gombokat, és a medikit a kezébe csúszott.

— Megvan — mondta. — Ez önműködően elvégzi a vizsgálatokat, és alkalmazza a megfelelő gyógymódot…

— Tudnád ezt alkalmazni az én esetemben? — kérdezte türelmetlenül.

— Bocsáss meg — mondta Jason —, magamtól is eszembe juthatott volna. — Közelebb lépett, és a műszert Rhes mellkasára helyezte. Egy apró jelzőfény gyulladt fel, majd tű vékonyságú szonda hatolt a testbe. A műszer, zümmögő hangot adott, végül megjelent három injekciós tű, amelyek hegye a testbe mélyedt. Azután a fény kialudt.

— Ennyi volt az egész? — kérdezte Rhes, látva, hogy Jason visszateszi a medikitet az övébe.

Jason bólintott, majd észrevette a könnyeket a beteg szemében. Rhen elszégyellte magát, dühös mozdulattal megtörölte a szemét.

— Amikor az ember beteg — mondta —, az olyan, mintha a test elárulná a tudatot. Gyerekkorom óta nem sírtam, de tudd meg, hogy most sem magam miatt tettem. Sok ezer ember halt meg a népemből, mert nem volt nekik ilyen parányi műszerük.

— Bizonyára közöttetek is vannak orvosok.

— Kuruzslók — legyintett Rhes. — Annak a néhány becsületes, keményen dolgozó orvosnak a munkáját is akadályozzák eszméik terjesztésével, amely szerint a gyógyulásba vetett hit fontosabb az orvosságoknál.

A beszéd kifárasztotta Rhest. Behunyta a szemét. Mellkasán a vörös foltok halványodni kezdtek az injekció hatására. Jason körülnézett a szobában, hátha talál valamit, ami megmagyarázná ezeknek az embereknek a rejtélyét.

A falak szorosan egymáshoz illesztett deszkákból készültek.

Festésnek, díszeknek nyoma sem látszott. Durva és egyszerű volt, mint amire számított. De valóban olyan durva volt, mint amilyennek első pillantásra látszott? Közelebb lépett a falhoz, és látta, hogy viaszból halvány mintázatot vittek fel a sima deszkákra, így az egész sokkal szebb lett, mint a városlakók bármelyik tapétája.

Azt mondták neki, hogy ezek vademberek. Állatbőrökbe öltöznek, és nyersen, darabosan beszélnek, legalábbis Naxa. Rhes őszintén bevallotta, hogy hisz az orvostudományban. De hogyan illik bele ebbe a képbe a kommunikátor? Vagy a halvány fénnyel világító falak?

Rhes kinyitotta szemét, és úgy meredt Jasonra, mintha most látná először.

— Ki vagy te, és mit csinálsz itt? — kérdezte. Hangja ellenségesen csengett, és Jason tudta, miért.

A városlakók gyűlölték a grubbereket, és ez az érzés nyilvánvalóan kölcsönös volt. Naxa baltája is ezt bizonyította. Naxa éppen akkor jött be, megállt mellettük, és baltája nyelét kezdte simogatni. Jason tudta, hogy élete mindaddig veszélyben forog, amíg megfelelő magyarázatot nem tud adni ezeknek az embereknek.

Nem mondhatta meg az igazat. Ha rájönnek, hogy azért kémkedik közöttük, hogy a városlakókon segítsen, azonnal végeznek vele.

Mindenképpen el kell érnie, hogy szabadon mozoghasson, mert csak így oldhatja meg a túlélési problémát.

Hirtelen támadt egy ötlete. A beteg felé fordult, és igyekezett nyugodt hangon beszélni.

— Jason dinAlt vagyok, ökológus. Azt te is beláthatod, hogy a világegyetemben ez a legtökéletesebb hely, ahol a növény — és állatvilágot tanulmányozni érdemes.

— Mi az az ökológus? — szakította félbe Rhes. Hangjából nem lehetett érezni, hogy a kérdést komolyan gondolja, vagy csapdának szánta. Korábbi beszélgetésük hangvételének semmi nyomát sem látta. Jason megpróbálta szavait nagyon gondosan megválogatni.

— Röviden megfogalmazva, olyan biológust jelent, aki az élőlények és a környezet kapcsolatát tanulmányozza.

Hogyan változnak az életformák a külső környezeti tényezők hatására, és hogyan hatnak egymásra és vissza a környezetükre. — Mindez tökéletesen igaz volt, de ennél többet Jason nem tudott volna mondani a témával kapcsolatban.

— Milyen intézkedéseket tettél a hazatéréseddel kapcsolatban? — kérdezte Naxa.

— Semmilyet — mondta Jason. — Mindenki azt gondolta, azonnal el fogok pusztulni, és semmi remény a visszatérésemre. Nem is akartak elengedni, úgy kellett megszöknöm.

Ez a válasz bizonyára tetszett Rhesnek, mert halványan elmosolyodott. — Azok a bolondok el sem tudják képzelni, hogy lehet élni a hatalmas betonfalaikon kívül is. Ha néha kimerészkednek, akkora páncélozott járművön jönnek, mint egy magtár. Mit mondtak neked rólunk?

Jason megint azt érezte, hogy a sorsa a válaszától függ. Hosszasan gondolkodott, mielőtt válaszolt volna.

— Nos, lehet, hogy mindjárt a nyakamban fogom érezni azt a baltát, de őszintének kell lennem. Tudnotok kell, mit gondolnak rólatok.

Azt mondták, mocskos, tudatlan vademberek vagytok. És utaltak arra is, hogy furcsa szokásaitok vannak az állatokkal… Az élelmiszerért cserébe késeket meg üveggyöngyöket adnak nektek…

Mindkét pyrrusi harsány nevetésben tört ki. Rhes gyengesége miatt hamar abbahagyta, de Naxa annyira nevetett, hogy a végén már nem kapott levegőt.

— Azt hiszem, ennyi elég lesz — mondta Rhes. — Pontosan ilyen marhaságokat szoktak beszélni. Semmit sem tudnak arról a világról, amelyben élnek. Remélem, a többi, amit elmondtál, igaz, de ha mégsem, akkor is szívesen látunk. Most már tudom, hogy te valóban egy másik világból jöttél. Egyetlen városlakó sem mozdította volna kisujját sem az életemért. Te vagy az első külhoni, akit az embereim valaha is láttak, úgyhogy tényleg szívesen látunk. Mindenben segíteni fogunk neked, amiben csak tudunk. Az én karom a te karod.

Az utolsó szavaknak rituális jellege volt, és Jason látta, hogy Naxa is egyetértőén bólint. Jason ekkor űgy érezte, hogy ez nem pusztán rituális szokás, hanem mindez hozzátartozott a Pyrruson való fennmaradáshoz. Tudta, hogy ezeknek az embereknek életükben, halálukban össze kellett tartaniuk. Ezek a szavak most már őt is a közösség erejével védték.

— Azt hiszem, mára elég lesz ennyi — mondta Rhes. — A betegség legyengített, a gyógyszereid pedig kissé elkábítottak. Maradj itt, Jason, ebben a házban! Van itt néhány takaró, igaz, nem ágy, de talán megfelel.

Jason most érezte, mennyire kimerült. Az út során eszébe sem jutott a 2 G-s terhelés. Most lerogyott a földre. Homályosan emlékezett rá, hogy az ételt visszautasította, majd beburkolta magát a takarókba, és mély álomba zuhant.

17. fejezet

Minden tagja sajgott, ahogy a szokatlanul nagy gravitáció testét a kemény deszkákhoz préselte. Szemei bedagadtak, szájában különös ízeket érzett. Óriási erőfeszítésébe került, hogy felüljön, és nagyot nyögött, amikor ízületei megreccsentek.

— Jó napot, Jason! — kiáltotta Rhes az ágyból. — Ha nem hittem volna a gyógyszerekben, azt kellene gondolnom, hogy a műszered valami csodát tett velem az éjszaka folyamán.

Szemmel láthatóan sokat javult az állapota. A testét borító vörös foltok teljesen eltűntek, és szemének lázas csillogása is elmúlt. Felült az ágyon, és nézte, ahogy a reggeli napsugarak felszárftják az éjszakai zápor víztócsáit.

— Találsz ott egy kis szekrényt a sarokban. Tölts magadnak vizet vagy visket, ha kérsz.

A visk valami ismeretlen anyagból készült, de Jason agya egy pillanat alatt kitisztult tőle, bár fülében a zúgás továbbra is megmaradt. Az étel pedig annyira ízletes volt, amilyet nem evett, amióta Darkhanról eljött. Mindjárt sokkal bizakodóbban nézett a jövő felé. Megkönnyebbült sóhajjal vette el szájától a poharat, majd körülnézett.

Most, amikor kipihente magát, és már közvetlen életveszély sem fenyegette, gondolatai megint visszatértek a korábbi problémához.

Milyenek az itt élő emberek valójában, és hogyan képesek életben maradni a halálos környezetben? A városban azt hallotta róluk, hogy vademberek. De a sarokban mégis ott állt egy működőképes kommunikátor. Az ajtó mellett egy számszeríj hevert, amellyel acélhegyű nyílvesszőket lőttek ki. A legfontosabb dolog az volt, hogy még több információt szerezzen. Először is a sok hamis információtól kellett megszabadulnia, amit a városlakóktól hallott.

— Rhes, olyan jót nevettetek, amikor elmondtam, miket kaptok cserébe az élelmiszerekért. Valójában miket adnak ők nektek?

— Bármit, bizonyos korlátozásokkal — mondta Rhes. — Ipari termékeket, elektronikus alkatrészeket, amelyekre a kommunikátorokhoz szükségünk van. Rozsdamentes ötvözeteket, amiből a szerszámainkat készítjük, parányi atomerőműveket, a szükséges radioaktív elemekkel, amiből az energiát nyerjük. Meg minden ilyesmit. Tulajdonképpen mindent ideadnak, ami a tiltott tárgyak listáján nem szerepel. Nagy szükségük van az élelmiszerekre.

— És mik a tiltott tárgyak?

— Fegyverek, természetesen, és minden, amiből azok készíthetők.

Például tudják, hogy mi könnyen előállíthatunk puskaport, ezért olyan anyagokat, amiből meszsze hordó ágyút készíthetnénk, nem szállítanak. A puskagolyókat a kovácsműhelyekben kell kézi munkával előállítanunk. Bár a számszeríj sokkal jobb fegyver a dzsungelben. De azt sem akarják, hogy túl sokat tudjunk. Könyveket nem adnak, csak néhány gép alapvető kezelési útmutatóját, de ezekből a működési elvüket nem tudhatjuk meg. A gyógyszerek és orvosi felszerelések is a tiltott tárgyak között vannak. Ez az, amit nem tudok megérteni, és borzalmas gyűlöletet érzek irántuk, amikor azt látom, hogy valaki meghal, pedig megfelelő orvosi ellátás mellett életben maradhatott volna.

— Én ismerem az okokat — mondta Jason.

— Kérlek, mondd el!

— Túlélés, egyszerűen erről van szó. Nem tudom, tisztában vagy-e vele, de népességük folyton csökken. Néhány éven belül eltűnnek a föld színéről. Ugyanakkor a ti népességetek stabil, sőt még inkább növekvő, mindenféle gyógyászati eszközök nélkül is. Ezért gyűlölnek benneteket a városlakók, mert irigyek rátok. Ha még gyógyszerekkel is ellátnának benneteket, ti könnyedén győzhetnétek a létért való küzdelemben, amelyben ők már kétségtelenül alulmaradtak. Azt hiszem, úgy tekintenek benneteket, mint valami gonoszt, akire mégis szükségük van, mert élelmiszerrel látja el őket.

És ha ez nem így lenne, a pokolba kívánnának titeket.

— Nagyon logikusan hangzik — csapott Rhes öklével a takaróra. — Ez jellemző a városlakókra. Arra használnak minket, hogy ellássuk őket élelemmel, cserébe pedig a lehető legkevesebbet adják.

Eltitkolják előlünk a tudást, amely felemelhetne minket ebből a félig állati sorból. És még rosszabb, hogy, ezáltal elszakítanak minket a csillagoktól, az emberiség többi részétől. — Az arcán tükröződő gyűlölet olyan határtalan volt, hogy Jason ösztönösen hátrább húzódott.

Úgy gondolod, hogy vademberek vagyunk, Jason? Állatok módjára viselkedünk, és a külsőnk is olyan. De mégis tudunk a csillagokról.

Ott, abban a vasládában több mint harminc könyv van. Ennyi az összes. Főleg regények, néhány történelmi vagy tudományos munkától eltekintve. Elegendő ahhoz, hogy életben tartsuk ennek a bolygónak és a világűr meghódításának történetét. Látjuk, amikor az űrhajók leszállnak a városban, és összeszorul a szívünk a gondolatra, hogy odafenn az égen más világok is léteznek, ahová mi sohasem juthatunk el.

Megérted, hogy gyűlöljök ezeket a vadakat, akik embernek merik nevezni magukat, s habozás nélkül elpusztítjuk bármelyiket, ha a kezünkbe kerül? Jól teszik, hogy nem adnak fegyvert nekünk, de így is eljön még az a nap, amikor utolsó szálig megöljük őket, és elvesszük mindazt, amit visszatartottak tőlünk.

Meglehetősen kemény szavak voltak, de jogosak. Legalábbis az ő szempontjukból nézve. Jason meg sem próbálta megmagyarázni, hogy a városlakók azért viselkednek így, mert azt hiszik, csak egy igazság létezik, és az az ő igazságuk.

— Hogyan alakult ki ez az ellentét a két csoport között? — kérdezte.

— Fogalmam sincs. Sokat gondolkoztam már rajta én is, de nincs semmi feljegyzés a régi időkből. Azt tudjuk, hogy mindannyian azoknak a telepeseknek a leszármazottai vagyunk, akik annak idején egyszerre érkeztek erre a bolygóra. De később a két csoport különvált. Talán háború tört ki, olvastam róla a könyvekben. Van róla egy elméletem, de nem bizonyított. Szerintem a város elhelyezése volt az oka.

— A város elhelyezése? Nem értem.

— Nos, ismered, milyenek, láttad a városukat. Sikerült nekik a bolygó legvadabb vidékének közepén elhelyezni. Tudod, hogy nem törődnek egyetlen élőlénnyel sem, kivéve saját magukat. Mindent szétlőnek, ami csak útjukba kerül. Ezért nem érdekelte őket, hová telepítsék a várost, és megtalálták a legrosszabb helyet. Gondolom, a mi őseink látták, hogy ez ostobaság, és megpróbálták meggyőzni őket. Ez elegendő ok a háborúra, nem?

— Lehetséges, hogy valóban ez történt — mondta Jason. — De te más oldalról nézed a problémát. A háború a pyrrusi élővilág és az emberek között folyik, mindkettő azért küzd, hogy elpusztítsa a másikat. Az életformák szakadatlanul változnak, hogy végleg megsemmisítsék a betolakodót.

— A te elméleted még vadabb, mint az enyém — mondta Rhes. — De nem ez az igazság. Elismerem, hogy nem könnyű az életben maradás ezen a bolygón, de ha igaz, amit más bolygókról olvastam a könyvekben, akkor az életformák nem változnak olyan gyorsan. Ha körülsétálsz, találkozhatsz itt nálad sokkal, hatalmasabb élőlényekkel, elmehetsz mellettük, és mégis életben maradsz. De tulajdonképpen nem is fontos, miért. A városlakók mindig keresték maguknak a bajt, és örülök, ha azt látom, hogy találnak eleget.

Jason nem feszegette tovább ezt a kérdést. Lehetetlen feladatnak látszott, hogy megváltoztassa Rhes nézeteit. A városban sem sikerült senkit meggyőznie a halálos mutációkkal kapcsolatos elméletéről.

De Rhes még sok hasznos információval láthatja el.

— Úgy vélem, nem fontos, ki kezdte a háborút — mondta Jason, hogy a másikat megnyugtassa. — De azt te is tudod, hogy a városlakók állandó harcban állnak a bolygó élőlényeivel. Ti viszont több állatfajjal meg is barátkoztatok. Van valami elképzelésed, hogyan lehetséges ez?

— Naxa egy perc múlva itt lesz — mondta Rhes az ajtóra mutatva —, amint ellátta az állatokat. Kérdezd meg őt! Ő ért a legjobban az állatok nyelvén.

— Az állatok nyelvén?

— Ezt nem szó szerint kell érteni — mondta Rhes türelmetlenül. — Ő gondozza az állatokat. Beidomítja a kutyákat meg a dorymokat, s mivel Naxa sokat van velük, elég szoros kapcsolat alakult ki közöttük. Sőt az erdő vadjait is megpróbálják kicsit megszelídíteni.

Azért vesznek fel bőröket, mert az állatok félnek a mesterséges anyagoktól. De ne a durva külső alapján ítéld intelligenciáját.

— Dorymok? Azok a málhahordozók? Amiken ide jöttünk?

Rhes bólintott. — A dorymok többek, mint málhahordók, egy kicsit mindenütt ott vannak. A nagyobbakat munkavégzésre használjuk, a fiatal egyedek húsát megesszük. Ha többet akarsz tudni, keresd meg Naxát, az istállóban megtalálod.

— Igen, szeretnék beszélni vele — mondta Jason, és felállt —, csak egy kicsit meztelennek érzem magam a fegyverem nélkül.

— Vedd el, ott van a ládában az ajtó mögött. Csak alaposan nézd meg, mielőtt belelősz itt valamibe.

Naxa az istálló hátulsó részében volt. Az egyik dorym lábáról reszelte le a körmöket. Eléggé furcsa jelenetnek tűnt. Az állatbőrökbe öltözött férfi és a hatalmas állat valahogy nem illett össze a berilliumötvözetből készült reszelővel és a színhelyt megvilágító villanylámpával. A dorym orrlukai kitágultak, s riadtan arrébb húzódott, amikor Jason belépett. Naxa megveregette az állat nyakát, és csendesen beszélt hozzá, míg az állat tejesen megnyugodott.

— Jó reggelt! — mondta Jason. Naxa morgott valamit, majd vissztért a munkájához. Ahogy Jason a szakállas tevékenykedését nézte, különös érzést tapasztalt. Megpróbálta elemezni magában az érzést, de minél jobban odafigyelt rá, az annál inkább háttérbe szorult, és akkor vált erősebbé, amikor Naxa az állathoz beszélt.

— Ide tudnád hívni, Naxa, az egyik kutyát? Szeretném közelebbről megnézni.

Fel sem nézve munkájából, Naxa füttyentett egyet. Jason biztosra vette, hogy ezt nem lehetett hallani az istállón kívül. Mégis, egy perc sem telt bele, és az egyik pyrrusi kutya csendesen besomfordált az épületbe. Naxa megsimogatta az állat fejét, szelíden beszélt hozzá, a kutya pedig ezalatt a szemébe nézett.

A kutya nyugtalanná vált, amikor a férfi elfordult tőle, hogy folytassa munkáját a dorymmal. Körbeszaglászta az istállót, majd a kijárat felé iramodott. Jason viszszahívta.

Legalábbis arra gondolt, hogy visszahívja az állatot. De az utolsó pillanatban meggondolta magát, és a szavakat nem mondta ki hangosan. Csak a gondolataival próbálta kiadni a parancsot. Minden erejével arra a két szóra koncentrált, hogy “gyere ide”, miközben szemeivel a kutyát figyelte. Az jutott eszébe, milyen régen volt már, amikor megpróbálta mentális erejét használni.

A kutya megállt, és felé fordult. Habozni látszott, először Naxára nézett, de azután mégis odasomfordált Jasonhoz.

Közelebbről megszemlélve, a kutya leginkább egy lázálomra hasonlított. A szőrtelen, pikkelyes koponya, a vérben forgó szemek és a számtalan borotvaéles foggal teli száj nem volt túl bizalomgerjesztő. De Jason mégsem érzett félelmet. Az ember és az állat között már régen kialakult a megfelelő kapcsolat. Gondolkodás nélkül megvakarta a kutya hátát, ahogy szokták.

— Úgy látszik, te is beszéled a nyelvüket — mondta Naxa.

Hangjában most először barátságosság érződött.

— Én sem tudtam róla mostanáig. — Az állat szemébe nézett, végigsimította a durva szőrrel borított hátat, és kezdett mindent megérteni.

Azok, akik kapcsolatot tudtak teremteni az állatokkal, bizonyára hatalmas mentális erővel rendelkeztek. Nincs a fajok között semmiféle gát vagy gyűlölet, ha két idegen élőlény meg tudja osztani egymással az érzelmeit. Együttérzés a gyűlölet és a félelem helyett.

Bizonyára az állatmesterek az elsők ezen a bolygón, akik áttörték az évszázados gátat, és megtanulták, hogyan lehet együtt élni az itteni élővilággal. A többiek követik példájukat, és ez ad magyarázatot arra, hogyan alakult ki a grubberek kapcsolata a természettel.

Ahogy Jason ezeken töprengett, érezte az egész környezet lágyan úszó gondolatait. A fészerben lévő dorymok nyugodtságát, s anélkül, hogy kiment volna, a szántóföldeken dolgozó hatalmas állatokkal is közeli kapcsolatba került.

— Ez az egész hihetetlenül új a számomra — mondta Jason. — Gondolkodtál már ezen, Naxa? Van-e az állatmestereknek valami különös adottsága? Úgy értem, tudod-e, hogy te miért vagy képes beszélni az állatokkal, mások viszont miért nem?

Naxának nem volt könnyű ezt végiggondolnia. Vaskos ujjaival hátrasimította sűrű haját. — Ezen még sosem gondolkoztam.

Egyszerűen csak így van. Meg kell ismerni közelebbről az állatot, azután már tudod, mit akar csinálni. Ennyi az egész.

Nyilvánvaló volt, hogy Naxa sohasem gondolkodott el azon, honnan ered különleges képessége, amivel az állatokat irányíthatja. És valószínűleg a többiek sem tudnak erről semmit. Nem látták értelmét, hogy ezen eltöprengjenek. Egyszerűen elfogadták ezt a képességet mint az élet részét.

Az elméletek összevissza cikáztak agyában, mint amikor valaki egy kirakós játékot akar megoldani. Korábban beszélt arról Kerknek, hogy szerinte a pyrrusi élővilág összefogott az ember elpusztítása érdekében, de nem tudta, miért. Még mindig nem tudta, miért, de azt már igen, hogyan.

— Körülbelül milyen messze vagyunk a várostól? — kérdezte Jason.

Meg tudnád mondani, mennyi idő alatt érhetnénk oda a dorymokon?

— Fél nap oda, fél nap vissza. Miért, vissza akarsz menni a városba?

— Nem akarok bemenni, legalább is egyenlőre nem. Csak a környezetében szeretnék szétnézni.

— Lássuk, mit mond Rhes — válaszolta Naxa.

Rhes azonnal beleegyezett, még csak nem is kérdezett semmit.

Azonnal felnyergeltek, és elindultak, hogy sötétedés előtt visszaérjenek.

Már egy órája haladtak, amikor Jason is érezte, hogy valóban a város felé mennek. Az érzés percről percre erősödött. Naxa is tudatában volt ennek, mert kényelmetlenül fészkelődött nyergében. Az állatokat is egyre gyakrabban meg kellett nyugtatniuk.

Valami most már egyértelművé vált. A pyrrusi élőlények rendkívül fogékonyak a mentális erővel szemben; még a növények és az alacsonyabb rendű állatok is. Nyilvánvalóan egymás között is kommunikálnak, de az embernek engedelmeskednek, mert annak akarata erősebb az övékénél. És ezen a területen volt valamilyen kisugárzás, amilyet még sohasem tapasztalt. Bár tudata a telekinetikus energiára specializálódott, vagyis élettelen tárgyak elmozdítására, agya mégis minden fajta kisugárzást érzékelt. Sokszor előfordult, hogy amikor valamilyen sporteseményt nézett, egyszerre érezte az emberek azonos gondolatait. Itt, most megint ugyanaz az érzés fogta el.

De mégis borzalmas különbség volt a kettő között. A tömeg örvendezett a sikernek, vagy bosszankodott a kudarcon a sportpályán. Az érzelmek folyton váltakoztak a játék során. De itt a gondolatok és érzelmek áradata erős és félelmetes volt. Nem lehetett szavakba önteni. Félelem és gyűlölet keveredett egyetlen cél eléréséért: pusztítás.

“ÖLD AZ ELLENSÉGET!” — talán ez a kifejezés határozta meg az egésznek a lényegét legjobban. De ez még ennél is több volt.

Gyűlölet és halál végeláthatatlan, hömpölygő folyama.

— Induljunk vissza! — mondta, mert attól félt, hogy az ár őt is magával ragadja. A hazafelé vezető úton sok mindent megértett.

Eszébe jutott borzalmas félelme, amikor a városba érkezése napján az állatok hirtelen megtámadták. Ezután sokáig lázálmok gyötörték, amik még az altatók hatására sem múltak el. Akkor ösztönös gyűlöletet érzett a várossal szemben. De ennek okára nem tudott rájönni egészen a mai napig.

Amikor hazaértek, Rhes már aludt, így Jason nem tudott vele beszélni reggelig. Bár az utazás nagyon kimerítette, késő éjszakáig nem jött álom a szemére; az elmúlt nap tapasztalatain töprengett. Vajon elmondhatja-e Rhesnek, mekkora felfedezést tett? Nem biztos. Ha erről beszámolna, meg kellene magyaráznia, miért olyan fontos neki ez a felfedezés. A városlakók gondja cseppet sem érdekli Rhest. Jobb, ha nem mond semmit, amíg teljesen végére nem jár az ügynek.

18. fejezet

Reggeli után közölte Rhesszel, hogy vissza akar menni a városba.

— Amikor már eleget láttál a barbár világból, visszamennél a barátaidhoz. Hogy segíts nekik végleg elpusztítani minket. — Rhes könnyed hangon beszélt, szavaiból mégis kicsengett a rosszhiszeműség.

— Remélem, ezt te sem gondolod komolyan — mondta Jason. — Tudod, hogy éppen az ellenkezőjét akarom. Azt szeretném, ha ez a polgárháború véget érne, és a te néped is élvezhetné a modern tudomány minden vívmányát. Mindent el fogok követni ennek érdekében.

— Ők sohasem fognak megváltozni — mondta Rhes komoran —, kár az idődet vesztegetni. De valamit meg kell tenned a saját és a mi biztonságunk érdekében. Véletlenül se áruld el, még csak ne is utalj rá, hogy beszéltél valaha grubberekkel.

— Miért nem?

— Miért? Azonnal megölnének. Bármit elkövetnek, nehogy feljebb emelkedhessünk, leginkább azt szeretnék, ha holtan látnának valamennyiünket. Gondolod, hogy életben hagynának, ha megtudnák, hogy kapcsolatba kerültél velünk? Azonnal rájönnének, hogy te egymagádban képes vagy megváltoztatni a bolygó erőviszoanyait. A közönséges városlakók azt hiszik rólunk, hogy olyanok vagyunk, mint az állatok. De a vezetőik tudják, hogy ez nem igaz. Ők tisztában vannak vele, mire van szükségünk, és mit akarunk. Talán még azt is sejtik, mit szeretnék kérni tőled. Segíts nekünk, Jason dinAlt. Menj vissza az aljas emberek közé, és hazudj nekik. Mondd azt, hogy sohasem beszéltél velünk, elbújtál a sziklák között, mi pedig rád támadtunk, kénytelen voltál lelőni néhányat közülünk, hogy megmenekülj. Majd egypár nemrég elhunyt társunkat odavisszük, hogy a történet hihetőbb legyen. De továbbra is óvatos maradj, ha hisznek is neked, egy darabig biztosan figyeltetni fognak. Azután mondd azt, hogy a munkádat befejezted, és el akarod hagyni a bolygót. Menj el békességben a Pyrrusról, és én megígérek neked bármit, ami létezik a világegyetemben. Minden, amit akarsz, a tiéd lesz. Hatalom, pénz — bármi. Ez egy gazdag bolygó. A városlakók érceket bányásznak és adnak el, de ezt mi is meg tudnánk csinálni, még jobban, mint ők. Hozz ide egy űrhajót, mindegy, a kontinens melyik részén száll le. Nincsenek városaink, de farmjaink mindenütt vannak, és megtaláljuk az űrhajót. Azután kiépíthetjük saját kereskedelmünket. Ez az, amit mindannyian akarunk, és amiért keményen fogunk dolgozni. De ehhez a te segítséged kell. Mindent megkapsz, amire szükséged van. Ezt vedd ígéretnek, és tudod, hogy mi mindig betartjuk az ígéreteinket.

A beszéd hevessége és mondanivalója mély hatással volt Jasonra.

Tudta, hogy Rhes igazat mond, és a bolygó ásványi kincsei az ő kezébe kerülhetnek, ha akarja. Néhány másodpercig gondolataiba merült, míg rájött, hogy ez csak félmegoldás lenne. Ha a grubberek hozzájutnának azokhoz a technikai eszközökhöz, amikre vágynak, első dolguk lenne, hogy a városlakókat megpróbálják elpusztítani.

Az eredmény egy véres polgárháború lenne, amelyben talán mindkét csoport megsemmisülne.

Jasonnak ennél jobb megoldást kellett találnia. Egy olyat, amely megszünteti a háborút az egész bolygón, és lehetővé teszi, hogy a két csoport békességben élhessen egymás mellett.

— Semmit sem teszek, amivel kárt okoznék nektek, Rhes, és minden erőmmel azon leszek, hogy segítsek rajtatok — mondta Jason.

Rhest elégedettséggel töltötte el ez a válasz, nyilván saját szemszögéből értelmezte. A délelőtt hátralevő részét a kommunikátor mellett töltötte, hogy megszervezze az élelmiszerküldeményeknek a kereskedelmi helyre szállítását.

— A szállítmány készen áll, és már a jelzést is elküldtük. Holnap jön értük a kocsi, majd ott fogod várni. Mindent elrendeztünk, ahogy megbeszéltük. Naxa elkísér. A kocsik előtt kell a találkozóhelyre érned.

19. fejezet

— Mindjárt ideérnek a kocsik. Tudod, mit kell tenned? — kérdezte Naxa.

Jason bólintott, és a halottra nézett. Valami vadállat letépte a karját, és elvérzett. A leszakadt kar benne maradt az ing ujjában, ezért messziről normálisnak látszott. Közelebbről megnézve, a csonka végtag és a sápadt arcbőr rossz érzéssel töltötte el Jasont. Jobban szerette a halottakat eltemetve látni. De meg tudta érteni ennek a jelenlegi esetnek a fontosságát.

— Itt vannak. Várj még! — suttogta Naxa.

A páncélozott jármű három hatalmas pótkocsit húzott maga után. A szerelvény elérte a sziklás domboldalt, és megállt. Krannon kimászott a fülkéből, és gondosan körülnézett, mielőtt megkezdte a kirakodást. Most egy robotot is magával hozott, hogy segítsen neki a munkában.

— Most! — sziszegte Naxa.

Jason kirohant a tisztásra, Krannon nevét kiáltozva. Mögötte két ember sietett a holttesttel. Hátrafordult futás közben, és megállás nélkül tüzelt.

Ekkor megszólalt Krannon fegyvere is. Első lövése a holttestet találta el, mielőtt az még földet érhetett volna. A többi lövés a szaladó Jason mögött csapódott be a sűrű növényzetbe.

Éppen amikor a harckocsihoz ért, valami megzizzent a levegőben, és hátába éles fájdalom hasított, hogy összerogyott. Krannon behúzta az ajtón, és meglátta a vállából kiálló nyílvesszőt.

— Szerencséd volt — mondta a pyrrusi —, ha egy hüvelykkel lejjebb megy, átszúrta volna a szívedet. Figyelmeztettelek a grubberekre.

Örülhetsz, hogy ennyivel megúsztad. — Lehasalt az ajtó mellé, és leadott még néhány lövést a mostanra már elcsendesedett dzsungelbe.

A nyílvessző kihúzásával jóval nagyobb seb keletkezett, mint amikor behatolt. Jason káromkodott fájdalmában, miközben Krannon bekötözte a sebet, és csodálattal gondolt arra, hogy mit meg nem tesznek az emberek céljuk érdekében. Még az életét is kockára tették, hogy szökése valószerűbbnek látsszon. Sőt azt a veszélyt is vállalták, hogy sérülése miatt ellenük fordul, és elárulja őket. A feladatot gondosan kitervelték, és tökéletesen hajtották végre.

Átkozta őket alaposságukért.

Krannon óvatosan kimászott a járműből, miután Jasont bekötözte.

Befejezve a rakodást, elindította a szerelvényt a város felé. Jason kapott egy fájdalomcsillapító injekciót, amitől hamarosan elaludt.

Mialatt aludt, Krannon biztosan rádión jelentést tett, mert Kerk már várta őket. Amikor beértek, kinyitotta az ajtót, és kihúzta Jasont a járműből. Letépte válláról a kötést, a seb szabaddá vált, és Jason összeszorította fogait. De úgy látszott, Kerk nem érez elégtételt, hogy nyögését hallja.

— Megmondtam, hogy maradj az épületben, amíg a hajó megérkezik. Miért szöktél meg? Miért hagytad el a várost? Beszéltél a grubberekkel, igaz? — Minden kérdésnél megrázta Jasont.

— Nem beszéltem senkivel. — Jason alig tudta magából kipréselni a szavakat. — El akartak kapni. Kettőt lelőttem közülük, aztán elbújtam, amíg a jármű vissza nem jött.

— Egyet láttam én is, amikor lelőtte — mondta Krannon. — Jó lövés volt. Azt hiszem, én is leszedtem néhányat. Engedd el, Kerk, akkor lőtték hátba, amikor a kocsihoz ért.

“Elég lesz ennyi magyarázat” — gondolta Jason. — “Ne játszd túl!

Hagyd, hogy később végiggondolhassa. Itt az ideje, hogy valami másra tereljük a szót. Van egy dolog, ami elvonja a figyelmét a grubberekről.”

— A ti háborútokat vívtam odakinn, Kerk, míg te a város biztonságában voltál. — Jason nekitámaszkodott a jármű oldalának, amikor a szorítás enyhült egy keveset. — Rájöttem, miért kell harcolnotok a bolygó élőlényei ellen, és hogyan győzhetnétek. Ha megengeded, hogy leüljek, elmondom.

Mialatt beszélgettek, rengeteg pyrrusi gyűlt köréjük. Most egyikük sem mozdult. Éppúgy, mint Kerk, megdöbbenten néztek Jasonra.

Amikor Kerk megszólalt, mindnyájuk nevében beszélt.

— Hogy érted ezt?

— Úgy, ahogy mondtam. Pyrrus élővilága szakadatlanul harcol ellenetek. Ha kimentek a dzsungelbe, érezhetitek azt a mérhetetlen gyűlöletet, ami a városra irányul. Nem, ez így nem igaz, ti azért nem érezhetitek, mert együtt éltek a várossal. De én éreztem, és bárki érezheti, ha egy kicsit is fogékony a mentális erővel szemben.

Valahonnan jön egy kisugárzás, az élőlényeket állandó harcra készteti ellenetek. A bolygó élővilága rendkívül fogékony a mentális kisugárzásra, és engedelmeskedik a parancsnak. Szakadatlanul támadnak és változnak, újabb mutációkat létrehozva, hogy titeket elpusztítsanak. És ezt addig csinálják, amíg mindannyian elpusztultok. Hacsak meg nem tudjátok állítani a háborút.

— Hogyan? — vetette oda Kerk, és minden arc ugyanezt a kérdést tükrözte.

— Meg kell találni, hogy ki vagy mi küldi ezt a parancsot. A várost támadó életformák nem rendelkeznek intelligenciával. Ők csak a parancsnak megfelelően cselekszenek. Azt hiszem, tudom, hogyan találhatjuk meg ennek a forrását. És ha azt megszüntetjük, örökre véget vethetünk az ellenségeskedésnek.

Halotti csend követte beszámolóját, ahogy a pyrrusiak megpróbálták felfogni a hallottakat. Kerk mozdult meg először, intett az embereknek, hogy oszoljanak.

— Mindenki vissza a munkahelyére. Ez egyelőre rám tartozik.

Amint meggyőződtem arról, mennyi igaz az itt elhangzottakból, részletes beszámolót fogok tartani. — Az emberek lassan szétszéledtek, de sokan közülük még visszafordultak.

20. fejezet

— Kezdjük az elején — mondta Kerk —, és ne hagyj ki semmit!

— Nem sokat tudok a tényekhez hozzátenni. Láttam az állatokat, és én is érzékeltem a parancsot. Sőt néhányukkal még kísérletet is végeztem, és engedelmeskedtek mentális utasításaimnak. Most pedig meg kell találnom a kisugárzás forrását, amely a szakadatlan háború okozója. El kell mondanom valamit neked — folytatta —, amiről eddig még senkinek sem beszéltem. Nemcsak szerencsés vagyok a játékban, hanem mentális erőmmel befolyásolni tudom a szerencsejátékot. Ez egy szokatlan képesség, amit nyilvánvaló okokból továbbfejlesztettem. Az elmúlt tíz év során számtalan helyen végeztem kutatásokat a jelenséggel kapcsolatban. Érdekes, hogy más tudományokhoz képest mennyire kevés ismeret áll rendelkezésre, E tudomány szakértői inkább a gyakorlati oldalt fejlesztették, sőt még bizonyos gépeket is szerkesztettek, amivel a mentális erő fokozható. Ezek közül az egyik egy figyelemre méltósugárzás jelző szerkezet.

— Össze akarsz állítani egy ilyen gépet? — kérdezte Kerk.

— Pontosan. Elkészítem, kiviszem a városon kívülre, és felteszem az űrhajóra. Egy olyan erősségű kisugárzást, amely képes ezt a háborút fenntartani, bizonyára fel tudunk kutatni. Ennek segítségével megtalálhatjuk azokat az élőlényeket, akik a parancsot kibocsátják, és megtudhatjuk, miért csinálják, ezt. Úgy gondolom, minden ésszerű tervet segítesz, ami véget vethet a háborúnak.

— Bármit, ami ésszerű — mondta Kerk hűvösen. — Mennyi ideig tart ezt a gépet összeállítani?

— Néhány nap, ha minden szükséges alkatrész itt van — mondta Jason.

— Akkor csináld meg! Addig nem kell elmenned, de itt tartom az űrhajót. Ha a gép elkészült, kutasd fel a kisugárzás forrását, és mindenről tegyél nekem jelentést.

— Rendben van — mondta Jason, és felállt. — Amint megnézettem egy orvossal a hátamban lévő lyukat, összeírom, amire szükségem van.

Egy komor, Skop nevű embert bíztak meg azzal hogy Jasont kalauzolja, egyúttal a testőre is legyen. A munkáját nagyon komolyan vette, és Jason hamarosan rájött, hogy tulajdonképpen fogoly, akit engednek a városon belül mozogni. Kerk elfogadta a történetet, de abban nem volt biztos, hogy el is hitte. Egyetlen szavára a testőrből ítéletvégrehajtó vált volna.

A jeges gondolat megborzongatta Jasont, hátha fáradozása ellenére ez lesz a vége a dolgoknak. Mindegy, hogy Kerk elhitte a mesét, vagy nem, ő most már nem kockáztathatott semmit. Ha a legcsekélyebb gyanú is felmerül, hogy mégis beszélt a grubberekkel, nem hagyja el élve ezt a bolygót. Az erdei emberek meglehetősen egyszerű gondolkodásúak, ha azt hitték, hogy ezt a tervet könnyen végre lehet hajtani. Ők tulajdonképpen nem veszítenének semmit.

Jason gondolatainak csak felét töltötte ki a szonda alkatrészlistájának összeállítása. Közben azon járt az esze, hogyan tudna innen megszabadulni. Túlságosan belemélyedt már ebbe a problémába, hogy most egyszerűen kiszálljon. És ezt Kerk is tudta. Ha nem sikerül módot találnia, hogy megszüntesse a háborút, élete végéig itt kell maradnia. És valószínű, hogy ez az élet nem lesz túl hosszú.

Amikor a lista elkészült, elküldte a raktárba. Az alkatrészek legtöbbje készleten volt, és ezeket rögtön elhozták. Skop leült az egyik fotelbe, hogy bóbiskoljon egy kicsit, Jason pedig hozzákezdett a gép vázlatának megrajzolásához.

Jason hirtelen felnézett, mert felfigyelt a szokatlan csendre. Hallotta az épületben dolgozó gépek zaját és más hangokat is odakintről.

Akkor hát miféle csend ez?

Mentális csend. Amióta visszajött a városba, annyira el volt foglalva, hogy fel sem figyelt a mentális kisugárzás teljes hiányára. Hirtelen eszébe jutott, hogy a városban mindig is így volt.

Megpróbálta kinyitni az elméjét, és felfogni a falakon túli jelzéseket.

De nagyon gyorsan vissza is húzódott. Olyan volt az egész, mint amikor egy hajóban van az ember az óceán mélyén, és kezével fogja az ajtót, hogy be ne szakítsa a borzalmas nyomás. Megérintve az ajtót, érezni lehet a víz erejét, amely bármelyik pillanatban betörhet.

Ugyanez volt a helyzet a városra nehezedő mentális erővel is. A Pyrrus gyűlölettel teli hangtalan sikoltása minden fogékony elmét azonnal elpusztított volna. Szerencsére az ő agya ösztönösen ki tudta zárni a rátörő hullámot, mielőtt végzetes lett volna. De azért agyának védelmi rendszerén volt annyi hézag, hogy érezze a ránehezedő nyomást, és biztosítsa neki az éjszakai lázálmokat.

Valami előnye mégis volt az itteni csendnek. Nyugodtabban tudott dolgozni. Kimerültsége ellenére a vázlat hamar elkészült.

Méta érkezett késő délután, elhozta azokat a holmikat, amiket rendelt. Letette a hosszúkás dobozt az asztalra, úgy látszott, mondani akar valamit, de aztán mégis meggondolta magát. Jason ránézett, és elmosolyodott.

— Zavarban vagy? — kérdezte.

— Nem tudom, mire gondolsz — mondta a lány. — Nem vagyok zavarban. Csak csalódott vagyok. Az űrhajó indulásának elhalasztása miatt a szükséges felszereléseink hónapokkal később fognak megérkezni. És ahelyett, hogy a határsávban járőrözhetnék, itt kell ülnöm, és várni rád. Azután néhány ostoba repülést végrehajtani az utasításaid alapján. Beláthatod, hogy csalódott vagyok.

Jason óvatosan kiszedte az alkatrészeket a dobozból, és csak azután válaszolt.

— Zavarban vagy, ahogy mondtam. Azt is elárulom, miért, és ettől még inkább zavarban leszel. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy ezt meg ne tegyem.

A lány ránézett az asztal fölött. Ujjával idegesen csavargatta egyik rakoncátlan hajtincsét. Jasonnak nagyon tetszett a lány, amikor ezt csinálta. Egy pyrrusi mindent a pisztolyával akar elintézni, de a lány személyisége magasan efölött állt. Ha ki lehetne szakítani ebből a környezetből, csak az a lány maradna, akivel a Pyrrusra érkezésekor először találkozott. Vajon egyszer még közeledhet úgy a lányhoz, ahogyan igazan szeretné?

— Nem akartalak megbántani az előző szavaimmal, Méta. Ebben a környezetben, ahol élsz, nem tudsz másként viselkedni. Szűk látókörű lettél. Persze, a Pyrrus szokatlan világ, tele óriási problémákkal, amelyek megoldásában szakértő vagy. De a világ nemcsak ebből a kis szigetből áll. És ha te az egész bolygó gondjaival találkozol, zavarba jössz. Sőt még rosszabb, ha úgy mondom, amikor a parányi szigetetek problémája túlnyúlik a város határain. Élitek az életeteket, és hagyjátok, hogy körülöttetek minden menjen a maga útján.

— Ostobaságokat beszélsz — vetette oda a lány. — Pyrrus nem sziget, és a túlélésért vívott harc nem játék.

— Sajnálom, szónoki fogás volt, és azt hiszem, rosszul választottam meg a szavakat. Akkor tereljük vissza a beszélgetést kézzel foghatóbb formába. Tegyük fel, azt mondom, hogy az ajtófélfán egy denevér lóg.

Méta fegyvere már az ajtófélfára szegeződött, amikor Jason utolsó szavai elhangzottak. A testőr széke hatalmas robajjal borult fel. Egy pillanat alatt kiment szeméből az álom, s fegyvere neki is a megadott irányba mutatott.

— Ez csak egy példa volt — mondta Jason. — Valójában semmi sincs ott. — A testőr fegyvere eltűnt, s rosszalló pillantással nézett Jasonra, miközben felállította a fotelt, és megint helyet foglalt benne.

— Mindketten bebizonyítottátok, hogy képesek vagytok megoldani egy pyrrusi problémát — folytatta Jason. — De mi lett volna, ha azt mondom, az ajtófélfán van valami, ami úgy néz ki, mint egy denevér, valójában pedig hatalmas rovar, amely finom selyemszálat fon, amiből ruhát lehet készíteni.

A testőr, rosszallóan nézett bozontos szemöldöke alól az üres ajtófélfára. Pisztolya félig kikandikált tokjából. Valamit mormogott, amit Jason nem értett, majd átment a másik szobába, és becsapta maga után az ajtót. Méta csodálkozva nézett rá.

— Nem lehet más, csak denevér — mondta végül. — Semmi sem hasonlít rá. És ha nem selyemszövő, akkor beléd marhat, úgyhogy jobb, ha lelövöd — mondta a lány elmosolyodva saját logikai eszmefuttatásán.

— Megint nem jó — mondta Jason. — Én csak megpróbáltam bemutatni nektek, hogy mit csinál a Stover bolygó utánzóművésze.

Képes magára ölteni a legveszedelmesebb vadállatok alakját, így nincs szüksége más védekezési módszerre. Máskor meg nyugodtan ül az öledben, vagy sétálgat a kertben. Ha egy csomó ilyet a városba hoznék, nem tudnátok, mire kell lőni, és mire nem.

— De most nincs itt egy sem — erősködött Méta.

— Még előfordulhat, és akkor a játékszabályaitok gyorsan megváltoznak. Érted már, hogy mire gondolok? Vannak törvények és szabályok a galaxisban, de ti nem ezeknek megfelelően éltek. A ti életformátok szakadatlan és mindent elpusztító háború a bolygó élővilágával szemben. Én ki akarok lépni a szabályaitok alól, és véget akarok vetni a háborúnak. Te vágysz erre? Nem vágysz egy olyan életre, ahol nem kell minden pillanatban megküzdened a túlélésért? Életre, amely tele van örömmel, szeretettel, zenével, művészettel — minden szépséggel, amire eddig sohasem volt időd?

Minden pyrrusi feszültség eltűnt a lány arcáról, ahogy a férfi szavait hallgatta, s megpróbálta magáévá tenni az idegen gondolatokat.

Jason, miközben beszélt, megfogta a lány kezét.

Méta egy idő után elhúzta a kezét, és felállt. Ahogy az ajtó felé igyekezett, Jason utánaszólt:

— Skop azért szaladt ki, mert félt, hogy sajátos életfilozófája esetleg veszélybe kerül. De te, Méta, láttad a galaxis más bolygóit is, és tudod, hogy van másfajta élet is, mint ölni és elpusztulni a Pyrruson.

Tudod, hogy igazam van, még akkor is, ha nem akarod elismerni.

A lány egy pillanatra visszafordult, majd kiszaladt az ajtón.

Jason nézte, amint elmegy, elgondolkodva az állat simogatta. — Méta, remélem, hogy az asszonyi érzés fogja legyőzni ezt a bolygót.

A történelem során talán én vagyok az első, aki könnyeket látott egy pyrrusi szemében.

21. fejezet

— Ejtsd le, és Kerk tőből kitépi mindkét karod — mondta Jason. — Onnan figyel minket, és elátkozza magában a percet, amikor hagyta magát erre rábeszélni.

Skop káromkodott, amint a psi-detektort átnyújtotta Métának, aki az űrhajó nyitott ajtajában várakozott. Jason ellenőrizte a berakodást, és lepuffantott minden élőlényt, amelyik kíváncsiságból túl közel merészkedett. Négy ördögszarvú állatot kellett lelőnie reggel, ő szállt fel utolsónak, és bezárta maga mögött az ajtót.

— Hol helyezzük el a műszert? — kérdezte Méta.

— Te fogod megmondani. Olyan helyet kell keresnünk az antennának, ahol nincs a közelben nagyobb fémtömeg, amely interferenciát okozna a jelzésben. Valami vékony műanyagra lenne szükségem, és rögzíthetnénk a hajó külső burkolatához.

— Megpróbálhatjuk. A külső burkolat teljesen egybefüggő, és minden részét figyelhetjük kamerák segítségével. Szerintem ne is várjunk tovább, tudok egy megfelelő helyet.

A lány a külső páncél kidudorodásához vezette őket, amely mögött az egyik mentőcsónak helyezkedett el. Bementek a közvetlenül mellette nyíló ajtón; Skop nehézkesen mászott utánuk a felszereléssel.

— A mentőcsónakok törzse félig a hajó testébe van süllyesztve — magyarázta Méta. — A zsilipkamrák külső ajtaja átlátszó, amelyet acélburkolat véd. Ha a hajó elindul, a védőlemezek visszacsúsznak tokjaikba.

— El tudjuk most távolítani a védőlemezt?

— Azt hiszem, igen — mondta a lány. Ujjaival lenyomkodta a megfelelő billentyűket, és a pajzs felemelkedett. Az acéllemezek hangtalanul siklottak vissza helyükre. Csodálatos kilátás tárult eléjük az átlátszó falakon keresztül.

— Tökéletes — mondta Jason —, itt fogjuk felállítani. De hogyan tudok majd kapcsolatot tartani veled?

— Egyszerűen — felelte a lány. — Itt van elhelyezve a kommunikációs berendezés. De semmi máshoz ne nyúlj! Különösen ehhez a kapcsolóhoz ne! — mutatott egy karra, amely a parányi fülke sarkában volt. — Ezzel kell vészhelyzetben kilőni a mentőcsónakot.

Két másodperccel a gomb megnyomása után a fülke kiszabadul. Es ez végzetes lehet, mert a mentőcsónak nincs feltöltve üzemanyaggal.

— Akkor jobb, ha hozzá sem nyúlok — mondta Jason. — Most pedig helyezzük el a berendezést.

A detektor rögzítése egyszerű volt, de a beállítása már sokkal több időt vett igénybe. A jeleket egy parabolaantenna fogta, majd vitte át a képernyőre. A pontos beállításon sok múlott, mivel az irányt csak így lehetett meghatározni. Volt még egy műszer, amelyik feladata a jelek felerősítése volt. Külön egység ábrákat is tudott papírra rajzolni.

Amikor a munkákkal elkészültek, és minden a helyére került, Jason a képernyőn keresztül intett Métának.

— Emelkedjünk fel, de ha lehet, finoman. Mellőzd a kilenc G-s fordulatokat. Először menjünk végig a peremvidéken, azután majd meglátjuk.

A hatalmas sugárnyalábok felemelték az űrhajót, amely hamarosan vízszintes helyzetbe került, s elindult kijelölt útvonalán. Ezután ötször megkerülte a várost, amikor Jason megrázta a fejét.

— Úgy látszik, a műszer kifogástalanul működik, de túl sok jelzés érkezik egyszerre az itteni világból. Távolodjunk el harmincmérföldnyire a várostól, és úgy csináljunk, egy újabb kört.

Az eredmény már sokkal jobb volt ezúttal. Erős sugárzás érkezett, amelynek forrása a várostól egyfoknyira lehetett. Az antennát a jelzésre irányították, és ezután az űrhajó helyváltoztatása ellenére is fókuszálni lehetett a sugárforrást. Méta az űrhajót úgy fordította, hogy mindig a mentőkabin nézzen a megfelelő irányba.

— így jó lesz — mondta a férfi —, csak próbáld meg az irányt tartani.

Miután Jason feljegyezte a sugárzás irányszögét, elfordította az antennát száznyolcvan fokkal. A hajó továbbra is körpályán mozgott, Jason most bemérhetett minden más sugárforrást is. Körülbelül egy fél fordulatot tettek meg, amikor újabb jelzés érkezett.

Keskeny hatósávú, de erős sugárzás volt. Hagyta, hogy a hajó még kétszer végigpásztázza az előző körpályát, és mindannyiszor bejelölte a jelzés irányát. Az egybeesés kétségtelen volt. A harmadik kör után szólt Métának.

— Készülj fel egy teljes jobbra fordulásra, vagy minek hívod ezt.

Azt hiszem, megtaláltuk, amit kerestünk. Figyelj… most!

A fordulás lassú volt, így Jason nem vesztette el a sugárforrást.

Néhányszor gyengült a jelzés, de sikerült mindig visszahoznia.

Amikor az irányt pontosan bemérték, Méta fokozni kezdte az energiát.

Egyre közelebb kerültek a Pyrrus felszínéhez.

Egy órán át a légkörben elérhető legnagyobb sebességgel haladtak.

Métának ez nem nagyon tetszett, de Jason ragaszkodott hozzá, hogy továbbra is így folytassák útjukat. A jelzés nem változott, és fokozatosan erősödni kezdett. Átrepültek a vulkánok felett, amelyek a szárazföldet szegélyezték; az űrhajó bukdácsolni kezdett a felfelé törő forró léghullámok között. Azután a part eltűnt, és az óceán felett repültek tovább. Most már Skop is morgolódni kezdett, aki a lövegtoronyban helyezkedett el, de ilyen távolságból semmi érdemleges célpontot sem talált.

Amikor az apró szigetek tűntek fel a horizonton, a jelzés is erősödni kezdett.

— Lassítsunk! — kiáltotta Jason. — Úgy tűnik, az egyik szigeten lesz a sugárzás forrása.

— Itt valamikor kontinens volt, de azután a földmozgások hatására az óceán mélyére süllyedt. A nyüzsgő, burjánzó élővilág erre a néhány kis szigetre szorult vissza, amelyek valaha a kontinens legmagasabb hegycsúcsai voltak. Ezeken a szigeteken, amelyek most kiemelkednek az óceánból, élnek a néhai kontinens utolsó lakói. A túlélésért folytatott harc itt borzalmas lehetett. Ezeken a szigeteken élnek a bolygó legősibb fajai.

— Menjünk lejjebb! — mondta Jason —, a hegycsúcs felé. Úgy tűnik, ott van a sugárzás forrása.

Leereszkedtek a hegyek fölé, de semmit sem lehetett látni a fákon és napégette sziklákon kívül.

A fájdalom szinte leszakította Jason fejét. Mintha valami hangszóró tömény gyűlöletet préselt volna a koponyájába. Leszakította magáról a vezetékeket, és fejét két tenyerébe temette. Könnyező szemeivel látta a fákról felröppenő állatok gonosz, fekete felhőit. Még egy pillanatra látta alattuk a domboldalt, amikor Méta maximális gyorsulásra kapcsolta a hajtóműveket, és az űrhajó hirtelen a magasba emelkedett.

— Megtaláltuk őket! — De a lány lelkesedése rögtön elmúlt, amikor meglátta Jasont a képernyőn.

— Jól vagy? — kérdezte. — Mi történt?

— Olyan volt…, mintha szétégették volna az agyam… Ilyet még sohasem éreztem. Egy pillanatig láttam valamit, mintha egy barlang bejárata lett volna, azután az az iszonyatos mentális erő lecsapott rám. Lehet, hogy onnan jön az egész.

— Feküdj nyugodtan — mondta Méta. — Amilyen gyorsan csak lehet, visszaviszlek a városba. Közben értesítem Kerket. Tudnia kell, mi történt.

Amikor megérkeztek, nagy tömeg várta őket a leszállópályánál.

Amint a hajó földet ért, mindannyian köréje csődültek, kezükkel védve arcukat a még mindig forró hajtóművek termelte hővel szemben. Kerk azonnal utat tört magának, amikor a légzsilip kinyílt, és meglátta Jasont egy antigravitációs hordágyon fekve.

— Igaz ez? — kérdezte izgatottan. — Megtaláltad az átkozott bűnözőket, akik a háborút okozzák?

— Csak lassan, barátom, lassan! — mondta Jason. — Megtaláltam annak a kisugárzásnak a forrását, amely a véget nem érő háborút okozza. De egyelőre nincs bizonyítékunk, hogy kik miatt kezdődött a háború, és addig nem nevezhetjük őket bűnözőknek.

— Nincs türelmem az ilyen szójátékokhoz — tört ki Kerk. — Megtaláltad ezeket a lényeket, és tudod, hol vannak.

— Megjelöltem a helyet a térképen — mondta Méta. — De csukott szemmel is odatalálnék.

— Nagyszerű — dörzsölte kezét Kerk olyan lelkesen, hogy a súrlódó hang jól hallatszott. — Nehéz elhinni, hogy az évszázadokon át, tartó küzdelem most talán véget ér. Mégis lehetséges. Végre nem a minket támadó tudatlan állatok és növények hordáit pusztítjuk, hanem szembenézhetünk irányítóikkal is. Keressük meg őket, és fordítsuk meg a háború menetét. Töröljük el őket a föld színéről!

— Semmi ilyet nem fogtok csinálni! — mondta Jason nehézkesen felülve. — Semmit sem tesztek! Amióta erre a bolygóra érkeztem, számtalanszor kockára tettem az életemet. Mit gondoltok, azért csináltam, mindezt, hogy a ti vérszomjas céljaitoknak eleget tegyek?

Békét akarok teremteni, nem további pusztítást. Azt ígérted, hogy kapcsolatba léptek ezekkel a lényekkel, hogy megpróbáltok tárgyalni velük. Olyan ember vagy, aki nem tartja meg a szavát?

— Nem tekintem sértésnek a szavaidat — mondta Kerk. — Nagy szolgálatot tettél nekünk, és mi tudjuk, hogy mivel tartozunk neked.

De ne próbálj meg azzal vádolni, hogy nem tartom meg az ígéretemet, amikor nem ígértem semmit. Pontosan emlékszem minden szavamra. Azt mondtam, hogy hajlandó vagyok támogatni minden észszerű elképzelést, amely véget vethet a háborúnak. És ehhez tartom magam most is. Az a terved, hogy tárgyaljunk a béke érdekében, nem ésszerű. Ezért el fogjuk pusztítani az ellenséget.

— De először gondolkozz! — kiáltott Kerk után, aki már el is indult.

Mi rossz van abban, ha először megpróbálsz tárgyalni, vagy fegyverszünetet kötni? Ha nem sikerül, folytathatod a saját módszereddel.

A leszállópálya mostanra már tele volt emberekkel, akik időközben érkeztek. Kerk már majdnem az ajtónál járt, amikor visszafordult, és Jasonra nézett.

— Megmondom neked, mi rossz van a fegyverszünetben. Az, hogy megalkuvás. Neked nem tűnik annak, mivel egy másik bolygóról jöttél. De el tudod képzelni rólam, hogy egy percig is komolyan fontolóra vegyem? Nemcsak a magam nevében beszélek, hanem az összes jelenlévő nevében. Ha harcolni kell, akkor tudjuk, hogyan kell. Tisztában vagyunk vele, hogy ha majd a háború véget ér, egy sokkal boldogabb világot építhetünk itt. De ha választanunk kell a háború vagy egy gyáva, megalkuvó béke között, mindannyian a háború mellett fogunk dönteni. A harcnak akkor lesz csak vége, ha az ellenséget teljesen elpusztítottuk.

A beszédet hallgató pyrrusiak egyetértőén mormogtak, Jasonnak túl kellett kiabálnia őket.

— Ez igazán csodálatos. Fogadni merek, hogy rendkívül eredetinek találod ezt a gondolatot. Ősidőktől fogva tele van a világ a kardcsörgető büszke alakokkal, akik ezzel a jelszóval vetették magukat a harcba. Mi most itt vagyunk a fényben, az ellenség pedig sötétbe burkolódzik. Lehet, hogy ők is ugyanezt az elvet követik?

Ezekkel a jelszavakkal pusztítják egymást az emberek, amióta az emberi faj megszületett. “Megalkuvó béke”, nagyon jó! A béke azt jelenti, hogy nem kell harcolni, nincs háború. Hogyan lehetne a béke megalkuvó? Mit próbáltok leplezni ezzel a díszes szólammal? A valódi okokat? Nem akarom, hogy te szegyenítsd meg az embereket, majd megteszem én. Miért nem jöttök ide, és mondjátok meg, hogy azért kell nektek a háború, hogy ölhessetek? Látni, ahogy az állatok elpusztulnak, ez az igazi öröm, és ti egyre több és több örömet akartok.

Nyomasztó csend követte szavait. Mindenki Kerk szavait várta. Arca fehér volt a haragtól, de uralkodott magán.

— Igazad van, Jason. Szeretünk ölni. És ölni fogunk ezután is.

Minden, ami ezen a bolygón ellenünk fordul, el fog pusztulni. És ezt nagyon élvezzük majd.

Megfordult és kiment. Súlyos szavai ott lebegtek a levegőben. A tömeg lassan oszlani kezdett, izgatottan beszélgetve a hallottakról.

Jason visszazuhant a hordágyra, kimerültén s legyőzötten.

Amikor felnézett, már mindenki elment, kivéve Méta. Ugyanolyan vérszomjas kifejezés volt az arcán, mint a többieknek, de ez egy pillanat alatt eltűnt, amikor a férfira nézett.

— Mit gondolsz erről, Méta? — kérdezte. — Semmi kétely? Te is azt hiszed, hogy a pusztítás az egyetlen megoldása a háború megszüntetésének?

— Nem tudom — mondta a lány. — Nem vagyok benne biztos.

Életemben először érzem azt, hogy ugyanarra a kérdésre nemcsak egy válasz a megfelelő.

— Gratulálok! — mondta a férfi határozottan. — Ez azt jelenti, hogy felnőttél.

22. fejezet

Jason oldalra fordult, és nézte, hogyan töltik fel az űrhajót halálos rakományával. A pyrrusi katonák jó hangulatban hordták a fedélzetre a puskákat, gránátokat, bombákat. Amikor az utolsó atombombát is a raktérbe helyezték, valamelyikük rázendített egy indulóra, a többiek pedig egymás után bekapcsolódtak. Mindannyian elégedettnek látszottak, a közelgő mészárlás gondolata egyedül Jasont szomorította el. Kicsit úgy érezte magát, mint egy áruló. Talán azt az életformát, amelyet felfedezett, valóban el kell pusztítani, de mi van, ha mégsem? A legcsekélyebb jelét sem adták békés közeledésnek, csak mindent elpusztítani, ez volt a konkrét terv.

Kerk kijött az irányítótoronyból. Már csak az üzemanyag feltöltés volt hátra, és azzal is hamarosan végeznek. Jason megpróbált futni, hogy Kerkkel még félúton találkozzon.

— Veled megyek, Kerk. Szükséged lehet még rám, hogy megtaláljuk őket.

Kerk habozott. Nem tetszett neki az ötlet.

— Ez egy komoly bevetés — mondta. — Nincs helye ellenvetésnek és felesleges súlynak… És túl késő, hogy megállíthass minket, Jason, ezt te is tudod.

— Ti, pyrrusiak vagytok a legrosszabb hazudók a galaxisban — mondta Jason. — Mindketten tudjuk, hogy ez az űrhajó tízszer ennyi terhet is elbír, mint amennyit ma felraktatok. Nos, felszállhatok, vagy megtiltod minden magyarázat nélkül?

— Szállj fel! — mondta Kerk. — De ne állj az utamba, mert eltiporlak!

Ezúttal, mivel az útirány már ismert volt, a repülés sokkal kevesebb időt vett igénybe. Méta először kivitte a gépet a sztratoszférába, majd ballisztikus pályán közelítette meg a szigeteket. Kerk a másodpilóta ülésében foglalt helyet, Jason közvetlenül mögötte, így a képernyőket jól láthatta. A partra szálló egység, huszonöt önkéntes, a rakodótér fölötti fedélzeten várakozott. A hajó minden kamerája az előttük megjelenő szigeteket mutatta. A képernyőkön zöld hegyek tűntek fel, majd mindent elborított a hajtóművek okozta gőzfelhő.

Méta óvatosan letette a gépet a barlang bejáratához közel lévő sík területre.

Jason most felkészült a mentális támadásra, de semmi ilyesmi nem történt egyelőre. A gépfegyvereknél elhelyezkedő katonák harsányan nevettek, és minden állatot lelőttek, amely az űrhajóhoz túl közel merészkedett. Az élőlények ezerszámra pusztultak, mégis újak jöttek a helyükbe.

— Ezt akarod csinálni? — kérdezte Jason. — Ez pusztán gyilkosság; azoknak az állatoknak a lemészárolása.

— Önvédelem — mondta Kerk. — Megtámadnak minket, mi pedig védekezünk. Mi lehet ennél egyszerűbb? Most pedig hallgass, vagy lelőlek velük együtt!

Fél óra elteltével a tüzelés enyhült valamennyire. Az állatok még mindig támadták őket, de már nem akkora tömegben.

— A partra szálló egység induljon! — mondta Kerk a mikrofonba. — És nézzetek a lábatok elé! Tudják, hogy itt vagyunk, és igyekeznek majd forróvá tenni a helyzetet. Helyezzétek el a bombát a barlangban, és meglátjuk, milyen messzire tudnak futni.

Folyamatosan lőhetjük őket a levegőből is, de az nem sokat ér, ha megbújnak a sziklák között. Tartsátok bekapcsolva a kamerákat, hagyjátok a bombát a barlangban, és azonnal vonuljatok vissza, ha szólok. Indulás!

A katonák kiözönlöttek a zsilipkamrákon, majd rögtön harci alakzatot vettek fel. Hamarosan támadás érte őket, de sikerült minden állatot idejében leteríteniük.

Nem sok időbe telt, hogy elérjék a barlang bejáratát. A hajón lévők most már a képernyőket kezdték figyelni.

— Elég nagy barlang — morogta Kerk. — A vége nagyon messzire nyúlik. Ettől féltem. Ha bombát robbantunk, csak elzárjuk vele a bejáratot. És nem lehetünk biztosak benne, hogy az élőlények, akik bennrekednek, nem tudnak-e mégis kijönni. Meg kell néznünk, milyen messzire nyúlik ki a barlang.

A barlangban elég meleg volt ahhoz, hogy az infrajelző berendezéseket használják. A sziklafalak fekete-fehér kontúrjai vették körül őket, amikor tovább haladtak.

— Egyelőre semmi életjelet nem tapasztaltunk idebenn — jelentette a parancsnok. — Szétmarcangolt állatok csontjai a bejáratnál, és itt-ott denevérürülék. Úgy tűnik, mintha a barlang természetes képződmény lenne.

Nagyon óvatosan, lépésről lépésre haladtak tovább. Bár a pyrrusiak nem fogékonyak a mentális kisugárzásokra, mégis érezték az őket körülvevő mérhetetlen gyűlöletet. Jasont, a hajón, erős fejfájás kínozta, amely nem akart enyhülni, inkább fokozódott.

— Vigyázzatok! — kiáltotta Kerk, borzalommal nézve a képernyőt.

A barlang falait teljesen beborították a sápadt bőrű, vak teremtmények. Az oldaljáratokból hatalmas tömegekben másztak elő, s szinte falként közeledtek. A lángoktól hiába folyt szét az eleven fal, mögötte újabb áradat hömpölygött. Az űrhajóban lévők hirtelen azt látták, hogy a barlang falai forogni kezdenek, amikor a kamera elgurult, majd a rázuhanó sápadt testek eltakarták a lencséket.

— Maradjatok együtt! A lángszórókkal és a gázzal próbálkozzatok!

ordította Kerk a mikrofonba.

Az első támadás után kevesebb mint az emberek fele volt életben. A túlélők maroknyi csoportja a lángszórók védelmében széthajigálta a gázgránátokat. Sisakjuk légmentesen zárt, így a barlangot ellepő harci gáz nem tehetett kárt bennük. Az egyik katona kibányászta a kamerát a támadók holttestei közül.

— Helyezzétek el a bombát, és vonuljatok vissza! — adta ki a parancsot Kerk. — Már így is túl nagyok a veszteségeink. — A parancsnok halott volt. Most egy másik katona arca jelent meg a képernyőn. — Sajnálom, uram — mondta —, de amíg a gáz távol tartja őket, ugyanúgy haladhatunk tovább, mintha visszafordulnánk. Túl közel vagyunk már, hogy most feladjuk.

— Ez parancs! — kiáltotta Kerk, de a férfi arca eltűnt a képernyőről, és folytatták előrenyomulásukat.

Jason ujjai sajogtak, annyira szorította a szék karfáját. Majd elengedte a karfát, és megdörzsölte az ujjait. A képernyőn ismét megjelentek a barlang fekete-fehér falai. Az idő hihetetlen lassúsággal telt. Néha az állatok újabb támadásokat indítottak, de néhány gázgránáttal mindig sikerült visszaverni őket.

— Valami van előttünk. Elég különösnek látszik — hallatszott a hang a mikrofonból. A szűk járat hatalmas barlangba vezetett, amelynek falai eltűntek a távolban.

— Mik azok? — kérdezte Kerk. — Világítsatok jobbra! De a képernyőn szemcsés lett a kép, és nem lehetett tisztán látni. Nehéz volt kivenni a részleteket, de úgy tűnt, valami szokatlanra bukkantak.

— Még sohasem láttam ilyeneket — mondta a katona. — Úgy néznek ki, mintha hatalmas növények lennének, legalább tíz méter magasak, és mégis mozognak. Csápjaik vagy mik azok, állandóan felénk mutogatnak, és rettenetes gondolatok keletkeznek az agyamban.

— Lőjétek le az egyiket, és meglátjuk, mi fog történni — mondta Kerk.

A katona tüzelt, és abban a pillanatban olyan erős mentális gyűlölethullám tört rájuk, hogy mindannyian összerogytak.

Fájdalmas kiáltások közepette a fejüket fogták, és a földön fetrengtek. Nem tudtak gondolkodni, sem harcolni az állatok hirtelen megújuló rohama ellen.

Az űrhajóban, messze fenn, Jasont ugyanolyan sokk érte, és azon csodálkozott, hogyan tudtak az emberek egyáltalán élve elviselni egy ekkora erejű mentális támadást. Az irányítóteremben lévők is mindannyian érezték a hatást. Kerk öklével a képernyőt ütötte, és a barlangban maradt embereknek kiabált.

— Gyertek vissza! Azonnal vonuljatok vissza! — De már túl késő volt. Az emberek alig mozdultak a rájuk zúduló állatok tömege alatt, amelyek fogaikkal, karmaikkal a páncélozott ruhák réseit keresték.

Csak egy ember maradt állva, puszta kézzel ütve az állatokat.

Néhány botladozó lépés után lehajolt, és turkálni kezdett az előtte mozgó tömegben. Nagy nehezen kihúzta társát, de az már halott volt.

Megpróbálta leszedni a halott katonáról a hátizsákot. Véres ujjakkal nyúlt a zsákba, de aztán mindkettőjüket betemette a halálos áradat.

— Az volt a bomba! — kiáltotta Kerk Métának. — Ha nem tudott állítani a kapcsolón, néhány másodperc múlva felrobban. Tűnjünk el innen!

Jasonnak annyi ideje maradt, hogy beleugorjon a nyomáscsökkentő ülésbe, amikor a hajtóművek felbőgtek. A gyorsulás a fotelbe préselte, és csak egyre fokozódott. Látása elhomályosult, de nem veszítette el az emlékezetét. A levegő végigsüvített a külső burkolat mentén, majd a süvítő hang hirtelen megszűnt, amint elhagyták az atmoszférát.

Éppen amikor Méta leállította a hajtóműveket, vakító fény villant fel a képernyőkön. Majd a képernyők elsötétültek, mert a külső kamarák elégtek. A lány üzembe helyezte a védőpajzsokat, azután egy gomb megnyomásával újabb kamerákat juttatott az űrhajó felszínére.

Lenn, a fortyogó óceán felett hatalmas gombafelhő tornyosult a szigetek helyén. Mindhárman némán, mozdulatlanul nézték. Kerk ocsúdott fel elsőnek.

— Induljunk haza, Méta — mondta —, és számolj be a történtekről.

Huszonöt ember halt meg, de végrehajtották feladatukat.

Megsemmisítették azokat a bestiákat, vagy bármik voltak, és véget vetettek a háborúnak. Nem tudok elképzelni dicsőbb halált.

Méta orbitális pályára állította a hajót, majd megpróbált kapcsolatba lépni a várossal.

— Valami nincs rendben a rádiókapcsolattal — szólt a lány. — A keresősugarat robot vezérli, de semmi válasz nem érkezik.

Hirtelen egy férfi arca jelent meg a képernyőn. Szakadt róla a veríték, szemeiből iszonyatos elcsigázottság áradt.

— Kerk, te vagy az? — kérdezte. — Hozd vissza a hajót gyorsan.

Nagy tűzerőre van szükségünk a peremvidéken. A kézifegyverek az előbb fogytak ki. Minden oldalról támadnak, akkora erőkkel, amilyet még sohasem tapasztaltam.

— Miről beszélsz? — kérdezte Kerk hitetlenkedve. — A háborúnak vége. Elpusztítottuk teljesen a főhadiszállásukat.

— A háború olyan méretet öltött, mint még soha — vetette közbe a másik. — Nem tudom, nektek mit sikerült elintézni, de itt elszabadult a pokol! De most már fejezzük be a beszélgetést, és hozzátok ide a hajót.

Kerk lassan Jason fele fordult, arca állatias indulatokat sugárzott.

— Te! Ezt te csináltad! Meg kellett volna hogy öljelek, amikor először megláttalak. Úgy is akartam, és most már tudom, hogy igazam volt. Dögvész vagy! Halál kísér, amióta idejöttél. Tudtam, hogy nincs igazad, mégis hagytam, hogy szavaiddal meggyőzz. És mi lett az eredménye? Először Welfet ölted meg. Azután az embereket a barlangban. És most a harc a peremvidéken… minden halál a te lelkeden fog száradni.

Kerk lassan odajött Jasonhoz. A gyűlölet szinte eltorzította. Jason addig hátrált, míg válla a térképeket tartó szekrénynek nem ütközött.

Kerk keze lesújtott. Nem úgy ütött, mintha küzdene valakivel, nyílt tenyere hatalmasat csattant Jason arcán. Jason mégis valósággal elszállt, és teljes hosszában végigfeküdt a földön. Karja nekiütődött a térképszekrénynek, ujjai hozzáértek a fémhengerekhez, amelyben a térképek voltak elhelyezve.

Jason megmarkolta mindkét kezével az egyik nehéz hengert, és kihúzta a szekrényből. Teljes erejével Kerk arcába vágta. A hatalmas ember homlokán és pofacsont-ján felhasadt a bőr, s erősen vérezni kezdett. De ez egy pillanatra sem torpantotta meg Kerket. Könyörtelen mosoly villant az arcán, amint talpra rángatta Jasont.

— Harcolj! — kiáltotta. — Annál nagyobb örömmel foglak megölni. — Felemelte gránitkemény öklét, amely képes lett volna egyetlen ütéssel kiszakítani Jason koponyáját a vállai közül.

— Gyere! — mondta Jason, és feladta a küzdelmet. — Ölj meg!

Könnyedén megteheted. Csak ne tekintsd ezt igazságszolgáltatásnak.

Welf azért halt meg, hogy engem megvédjen. De az emberek a szigeten a te ostobaságod miatt haltak meg. Én békét akartam, te meg háborút. Hát most megkaptad. Ölj meg, hogy ezzel megnyugtasd a lelkiismeretedet, mert az igazsággal úgysem mersz szembenézni.

Kerk dühös ordítással lesújtott.

Méta az utolsó” pillanatban két kézzel elkapta a férfi karját, és sikerült a halálos csapást eltérítenie. Mindhárman elestek, majdnem agyonnyomták Jasont.

— Ezt nem teheted! — kiáltotta a lány. — Jason nem akarta, hogy azok az emberek odamenjenek. Ez a te ötleted volt. Nem ölheted meg őt ezért!

Kerk szinte felrobbant haragjában, nem hallott semmit. Felrántotta Métát a földről. A lány ruganyos teste nem tudott ellenállni Kerk baromi erejével szemben. De Méta pyrrusi lány volt, és tudott olyan dolgokat, amilyeneket más bolygó asszonyai nem. Egy pillanatra képes volt megállítani az őrjöngő férfit, amíg az félretolta őt útjából.

Ehhez nem kellett Kerknek sok idő, de ez mégis elég volt ahhoz, hogy Jason azalatt eljusson az ajtóhoz.

Jason bezuhant a másik helyiségbe, és bezárta maga mögött az ajtót.

A másodperc tört része alatt Kerk már ott is termett, s teste nekifeszült az ajtónak. A fém csikorgott, és meghajlott. Az egyik sarok kiszakadt a helyéről, a másik pedig eldeformálódott. Még egy ilyen erejű lökés, és az sem tart tovább.

De Jason nem várta ezt meg. Nem nézte végig, hogy vajon az ajtó ellenáll-e a pyrrusi őrjöngésének. A hajó egyetlen ajtaja sem lett volna képes megállítani Kerket. Amilyen gyorsan csak tudott, Jason kiszaladt a folyosóra. A hajón sehol sem lehetett biztonságban. A mentőcsónakok fedélzete éppen előtte nyílt.

Bár először látta a mentőcsónakokat, mégis meglehetősen sokat tudott róluk. Nem sejthette előre ezt a szituációt, mégis mindig úgy gondolta, kerülhet még olyan helyzetbe, amikor hasznára lehetnek ismeretei. A csónakok tökéletesen fel voltak szerelve, attól eltekintve, hogy nem volt bennük üzemanyag. A lánynak igaza volt, amelyikbe beleült, annak is üresnek bizonyultak a tankjai. A többi öt mentőcsónakot meg sem vizsgálta. Elgondolkodott azon, vajon mire lehetnek jók a használhatatlan mentőcsónakok, végül rájött a megoldásra.

Ez volt az egyetlen űrhajó a Pyrruson. Méta mesélte neki korábban, hogy mindig tervezték egy újabb hajó vásárlását, de sohasem jött össze rá a pénz. Elsődlegesek mindig a hadi kiadások voltak. A szükségleteket egy hajó is be tudta szerezni. A gond csak az volt, hogy a város léte a hajótól függött. Utánpótlás nélkül a város néhány hónap alatt elpusztult volna. Ezért a legénység nem hagyhatta magára a hajót. Mindegy, milyen veszély fenyegette őket, ott kellett maradniuk. Ha a hajó elpusztul, egész világuk vele együtt pusztul.

Ezért szükségtelennek látszott a mentöcsónakokat üzemanyaggal feltölteni. Legalábbis mindegyiket nem. De adódhat olyan helyzet, amikor az űrhajó létét mentheti meg egy mentőcsónak üzemképessége. Ennél a pontnál Jason logikai levezetése elakadt.

Túl sok a “ha”. Ha használni szokták az egyik csónakot, bizonyára feltöltik üzemanyaggal. Ha fel szokták tölteni, vajon most fel van-e töltve. Es ha fel van töltve, akkor melyik az a hat közül. Jasonnak nem volt ideje, hogy mindegyiket megvizsgálja. Elsőre abba kell beleülnie.

Logikusnak látszott, hogy az a mentőcsónak van előkészítve, amelyik az irányítóteremhez legközelebb helyezkedik el. Az élete függött attól, hogy ez a gondolatmenet helyesnek bizonyul-e.

Háta mögött hatalmas robajjal szakadt ki helyéről az ajtó. Kerk rontott be. Jason, amilyen gyorsan csak mozogni tudott a kétszeres gravitációban, bemászott a mentőcsónakba. Mindkét kezével megragadta a vészkioldó kart, és megrántotta.

A sziréna bekapcsolódott, a hajtóművek beindultak. Kerket csak hihetetlen reflexei mentették meg, hogy bele ne szaladjon a sugárnyalábba.

A szilárd hajtóanyagú rakéták kilőtték a kis csónakot az anyahajóból.

A gyorsulás benyomta Jasont az ülésbe, majd szinte szállni kezdett, amikor a gép szabadesésben közelített a felszín felé. A fő hajtómű nem működött.

Abban a pillanatban Jason rájött, jobb, ha belenyugszik, hogy most meg kell halnia. Üzemanyag nélkül a kabin úgy fog a dzsungelbe zuhanni, mint egy darab kő, s darabokra törik. Nincs menekvés.

De a rakéták hirtelen beindultak, ő pedig a padlóra zuhant, és alaposan beverte az orrát. Felült, és vigyorogva az orrát dörzsölte. A kabin fel volt töltve üzemanyaggal, de a rakéták valószínűleg biztonsági okokból nem indultak be addig, amíg a mentőcsónak el nem távolodott eléggé az űrhajótól. Elhelyezkedett a vezetőülésben, és megpróbálta kormányozni a gépet.

A magasságmérő folyamatosan ellátta információval a robotpilótát, amely megfelelő szögben hozta a a felszín felé a gépet. Mint minden mentőcsónak műszerfala, ezé is nevetségesen egyszerűnek tűnt.

Nyilván úgy tervezték őket, hogy vészhelyzetben bárki el tudja kormányozni őket, minden szakképzettség nélkül. A robotpilótat nem lehetett kikapcsolni. Együtt működött a kézi vezérléssel, de megakadályozta, hogy valaki végzetes hibát követhessen el. Jason éles szögben megfordította a gépet, a robotpilóta pedig letompította a fordulás szögét.

Az ablakon át Jason látta az űrhajó felvillanó sugárnyalábjait és azt, hogy az anyahajó, sokkal élesebb fordulatot vesz. Jason nem tudta, ki irányítja a gépet, és azt sem, mi jár az illető fejében. Neki nem voltak esélyei. Lefelé irányította a gépet, és káromkodni kezdett, mert a biztonsági rendszer csak enyhe siklórepülést tett lehetővé. Az űrhajón nem volt ilyen korlátozó mechanizmus. Gyors fordulat után máris a nyomában volt. Az anyahajó tüzet nyitott, és a robbanás megrázta a kis kabint. De szerencsére a robotpilóta meghibásodott a találat következtében. A sétarepülés hirtelen zuhanásba ment át, és a dzsungel Jason szeme elé tornyosult.

Jason még annyit tudott tenni, hogy a botkormányt hátrarántotta, majd karjait a szeme elé kapta, mielőtt a kabin becsapódott.

A rakéták bömbölése és a fák recsegése fejezte be a zuhanást.

Azután csend következett, és füst szállt felfelé. Az űrhajó a magasban körözött. Kicsit lejjebb ereszkedett, mintha le akarna szállni, és folytatni a kutatást. Azután mégis felszállt, mert a városból érkező segélykérés sürgette. A hazaszeretet győzött, és a hajó elindult teljes sebességgel a város felé.

23. fejezet

A fák ágai tompították a becsapódás hevességét, a vészhelyzetre tervezett rakéták is megtették a magukét, de azért ez mégiscsak lezuhanás volt. A csónak törzse mélyen belefúródott a mocsárba. A kijárati nyílás is a felszín alá merült, így Jason csak a hátsó vészkijáraton át tudott kimászni.

Nem lehetett tudni, mennyi időbe telik, mire a kabin teljesen eltűnik, és Jason nem volt abban a helyzetben, hogy ezen túl sokat töprenghessen. Tele sebekkel, zúzódásokkal, örült, hogy egyáltalán ki tudja vonszolni magát. Nagy nehezen kitámolygott a szárazra, és azonnal leült, amint szilárd talajt érzett a lába alatt.

Háta mögött a mentőcsónak cuppogva elmerült a mocsárban. A bennrekedt levegő még bugyborékolt egy darabig, de azután az is abbamaradt. A vízfelület elsimult, és a szétroncsolódott ágakon kívül semmi sem árulta el, mi történt.

Rovarok másztak keresztül a mocsáron, és az egyetlen hang, amely megtörte a lápi világ csendjét, valami ragadozó kegyetlen rikoltása volt, amint éppen megszerezte vacsoráját. Amikor a visszhangok is elültek, tökéletes csend nehezedett a tájra.

Jason óriási erőfeszítéssel próbálta kiszakítani magát a félig önkívületi állapotból. Ugy érezte, mintha húsdarálón ment volna keresztül, és szinte lehetetlennek tűnt, hogy gondolkozzon. Végül rájött, hogy a medikitre van szüksége. A zárszerkezet elromlott, a fedél nem nyílt. Ujjaival addig feszítette, míg az egész kiszakadt a tokjából. De maga a medikit üzemképesen duruzsolt, bár Jason azt sem érezte, amikor a tűk a testébe szúrtak. A látása még homályos volt egy darabig, majd az is kitisztult. A fájdalomcsillapítók is elvégezték munkájukat, s most már lassan kezdett kiszabadulni abból a sötét felhőből, amely a lezuhanás óta az agyára nehezedett.

Józansága visszatért, és vele együtt a magány. Nem volt élelme, nem voltak társai, és egy idegen bolygó ellenséges világa vette körül.

Hirten pánik tört rá, amin csak nagy erőfeszítéssel tudott uralkodni.

— Gondolkodj, Jason, ne hagyatkozz az érzelmeidre — mondta hangosan, hogy bátorságot merítsen saját szavaiból, de hangja gyenge volt, s közel állt a hisztériához. Valami összeszorította a torkát, s köhögni kezdett, majd kiköpte a véres váladékot. Ahogy nézte a vörös foltot, hirtelen méregbe gurult. Gyűlölte ezt a gyilkos bolygót és a rajta élő emberek ostobaságát. Hangos káromkodásba kezdett, és hangja már nem volt olyan gyenge, mint az előbb. Végül már kiabált, és az öklét rázta, és ettől sokkal jobban érezte magát. A harag eltüntette a félelmet, s végre megint a realitás talaján állt.

Jólesett a földön ülnie. A nap melegen sütött, és ahogy hátradőlt, szinte még a kétszeres gravitációról is elfeledkezett. Haragja és félelme egyaránt elszállt. Tudata mélyéről a felszínre tört egy régi mondás: “Amíg élek, remélek.” Elmosolyodott azon, mennyire elcsépelt ez a kifejezés, de arra gondolt, alapvetően mégis igaz.

Rövid számvetést végzett. Jól összetörte magát, de életben volt. A zúzódások nem tűntek komolynak, és egyetlen csontja sem tört el.

Fegyvere üzemképes volt, s gondolati parancsra azonnal előugrott az erőtértokból. A pyrrusiak strapabíró felszerelést készítenek. A medikit is működött. Ha sikerül megőriznie józanságát, és egyenes vonalban halad, sőt az élővilág csapdáit is túléli, akkor van esélye arra, hogy visszajusson a városba. Hogy ott milyen fogadtatásban lesz része, az egy más kérdés. Ezt majd meglátja, amikor megérkezett. Először el kell jutnia oda.

Ezzel szemben állt a Pyrrus kétszeres gravitációja, a kegyetlen időjárás és a vérszomjas vadállatok. Túlélheti vajon mindezt? Mintha gondolatmenetét akarná igazolni, az ég elsötétült, és eső kezdett szitálni az erdő felett, s egyre közeledett feléje. Jason feltápászkodott, és alaposan körülnézett, mert tudta, hogy az esőben sokkal nehezebben fog tájékozódni. Élesen szabdalt hegyvonulat húzódott a horizonton; emlékezett rá, hogy átrepültek fölötte.

Legelőször a hegyekhez kell eljutnia. Azután majd eltöprenghet azon, merre folytassa útját.

A vihar előszele leveleket és port vágott az arcába, azután hirtelen szakadni kezdett az eső. Bőrig ázva, reszketve, sajgó csontokkal vonszolta magát célja felé a halál bolygóján.

Alkonyatkor még mindig szakadt az eső. Már képtelen volt pontosan meghatározni a hegyvonulat irányát, ezért nem látta értelmét, hogy tovább menjen. De elege is volt, a kimerültség határán állt. Nedves éjszaka elé nézett. A fák kérge síkos volt, még egy normális gravi— tációjú világban sem tudott volna felmászni rájuk. Keresni kezdett valami védett helyet. Kidőlt fák alatt, sűrű bozótban esetleg meghúzódhatott volna, de ott is csu-romvizes volt minden, akárcsak az erdő többi részén. Végül lekuporodott egy fa szélvédett oldalánál a földre, reszketett a testét csapkodó esőtől, de a kimerültségtől hamarosan mély álomba zuhant.

Éjfél körül elállt az eső, és a levegő hirtelen lehűlt. Jason azt álmodta, hogy halálra fagyott, és amikor felébredt, rájött, hogy a valóság sem áll ettől túlságosan messze. Hó szállingózott a fák között, vékonyan már belepte a földet, s a szél feléje sodorta a hópelyheket. A hideg a testébe mart, és tüdeje égett minden levegővételnél. Sajgó teste csak a pihenésre vágyott, de a józanész utolsó szikrája arra ösztönözte, hogy felálljon. Ha most fekve marad, biztosan meghal. Egyik kezét a fának támasztotta, hogy el ne essen, s nehézkesen elkezdett cammogni a fa körül. Egyik lépés a másik után, körbekörbe, amíg fagyos végtagjai felengedtek, és remegése is elmúlt. A kimerültség megint ránehezedett. Tovább lépkedett a fa körül, szemeit behunyta, s csak akkor nyitotta ki, amikor elesett, és fájdalmas mozdulatokkal talpra kellett állnia.

A hajnali napsugarak hamar eltüntették a hófelhöket. Jason a fának dőlt, s hunyorogva nézett fel az égre. A földet mindenütt hó borította, kivéve a fa körül, ahol botladozó lábai dagasztották a fekete sarat.

Hátát a fa sima kérgének támasztva, Jason lassan a földre csúszott, s vágyakozva szívta magába a napsugarakat.

A kimerültségtől tüzelt az arca, és rettentő szomjúságot érzett. A szűnni nem akaró köhögés szinte szétégette a tüdejét. Bár a nap még alacsonyan állt, sugarainak melegét már érezni lehetett. Száraz és meleg.

De nem volt minden rendben. Részletesen végiggondolta a kérdést, és az összes tünetet fel tudta magán fedezni.

Tüdőgyulladást kapott.

Kiszáradt ajkait szétnyitotta, s vér szivárgott ki közülük, amikor elmosolyodott. Elkerülte a pyrrusi állatok minden veszélyét, a nagyragadozókat, a méregfogú hüllőket, a legkisebb állat sem támadta meg. Tüdőgyulladásara pedig van nála orvosság. Feltekerte inge ujját, s meztelen karjához nyomta a medikit nyílását. A szerkezet kattant egyet, majd éles sípolás hallatszott. Tudta, hogy ez jelent valamit, de már pontosan nem emlékezett. Felemelte, és látta, hogy az egyik injekcióstű félig kiáll a tokból. Hát persze! Az antibiotikumot tartalmazó egység kifogyott. Újra kellene tölteni.

Jason nagyot káromkodott, és elhajította a műszert, amely egy pocsolyába esett, és eltűnt. Vége a gyógyszereknek, vége a medikitnek, és vége Jason diAltnek is. Félkarú harcos a halálvilággal szemben. Keményszívű idegen, aki ugyanúgy tud cselekedni, mint a helybéliek. Valószínűleg egyetlen nap elegendő lesz, hogy a bolygó végezzen vele.

Elfojtott morgást hallott a háta mögül. Hirtelen megfordult, és már tüzelt is ugyanazzal a mozdulattal. Az egész befejeződött, mire tudatosult benne, mi is történt tulajdonképpen. A Pyrruson töltött idő kifinomította a reflexeit. Jason döbbenten bámulta az undorító fenevadat, amelyik ott döglődött tőle egy méterre, és rádöbbent, hogy jó kiképzést kapott.

De amikor közelebbről megvizsgálta az állatot, szomorúan tapasztalta, hogy a grubberek egyik kutyáját lőtte le. Illetve ez mégsem ugyanahhoz az állatfajhoz tartozott, csak nagyon hasonlított rá. Méretben és egyéb küllemi jelekben is eltért. Most, hogy testének hatalmas darabja szétroncsolódott, és a vér lüktetve spriccelt a halálos sebből, még mindig megpróbálta elérni Jasont. Amikor a halál megdermesztette az állat szemeit, már majdnem elérte a férfi lábát.

Nem grubber kutya volt, csak egy vadon élő rokona. Úgy, mint a kutya és a farkas. Elgondolkodott, vajon van-e más hasonlóság is a farkas és a földön fekvő állat között. Lehet, hogy ezek is falkában vadásznak?

A gondolat megdöbbentette, és körülnézett. Hatalmas állatok csapata szaladt keresztül a bokrokon, hogy elkapják őt. Amikor kettőt leterített, a többiek fogukat vicsorgatva visszahúzódtak a sűrűbe. De nem mentek el.

Ahelyett, hogy megrémítette volna őket társaik halála, inkább még haragosabbak lettek.

Jason hátát a fának támasztva ült, és várta, hogy közelebb jöjjenek, és csak azután tüzelt. Minden lövés, és halálhörgés után a túlélők rávetették magukat a sebesültre. Néhányuk ugyanolyan haraggal szállt szembe rárontó társaival. Egyikük felállt hátsó lábaira, és hatalmas darabokat kapart le a fa kérgéből. Jason célba vette, és lőtt, de az állat túl messze volt ahhoz, hogy el tudta volna találni.

Érezte, hogy láza is felszökött. Tisztában volt vele, hogy legfeljebb alkonyatig maradhat életben, vagy ameddig pisztolya ki nem fogy.

De már ez a tény sem izgatta fel túlságosan. Egyre megy. Hátát a fának támasztva teljesen elernyedt, csak a kezét emelte fel, amikor lőtt. Minden percben hátra kellett fordulnia, mert voltak olyan állatok, amelyek a fa mögül akartak rátámadni. Arra gondolt, jobb lett volna, ha egy keskenyebb fa mögé bújik, de már nem volt ereje, hogy odébb menjen.

Valamikor késő délután lőtte ki az utolsó töltetet. Egy olyan állatot ölt meg vele, amelyiket hagyta, hogy túl közel merészkedjen. Tudta, hogy a tár ezzel kimerült. Az állat felvonyított, és a földre zuhant. A többiek megint visszahúzódtak. Azután az egyikük előmerészkedett, és Jason meghúzta a ravaszt.

De csak egy halk kattanás hallatszott. Újra megpróbálta, de a fegyver megint üresen kattant. A tár üres volt, éppúgy, mint az övében lévő tartalék tár. Rengetegszer feltöltötte, de már nem emlékezett, hogy utoljára mikor.

Ez hát a vég. Igazuk volt, a Pyrrus nem neki való hely. Bár az itteni emberek nem beszélnek róla, a bolygó végül mindenkit megöl. A pyrrusiak sohasem halnak meg ágyban. Öreg pyrrusiak szinte nem is léteznek.

Most, hogy már nem kellett figyelnie, és céloznia a pisztollyal, a láz elhatalmasodott rajta. Aludni akart, és tudta, hogy ez nagyon hosszú álom lesz. Félig csukott szemeivel nézte a ragadozókat, ahogy egyre közelebb merészkednek. Az első elég közel érezte magát, hogy támadjon. Jason látta az állat lábán megfeszülő izmokat.

A bestia rávetette magát. De a levegőben hirtelen megpördült, s a földre zuhant közvetlenül Jason előtt. Szájából ömlött a vér, és valami fémpálca vége állt ki a fejéből.

Két férfi jött elő a bokrok közül, s nézett le rá. Úgy látszott, puszta jelenlétük elég volt a ragadozóknak, hogy belássák, jobb, ha eltakarodnak.

Grubberek. Annyira igyekezett elérni a várost, hogy közben megfeledkezett a grubberekről. Szerencse, hogy itt voltak, és Jason nagyon hálás volt nekik, hogy eljöttek. Nem tudott beszélni, csak elmosolyodott, hogy köszönetét fejezze ki. Azután ájulásszerű álomba zuhant.

24. fejezet

Ezt követően nagyon hosszú ideig, Jason tudatában csak homályos foltokként jelent meg a valóság. Mozgások, hatalmas állatok körülötte. Falak, tábortűz füstje, hangok morajlása. Túl fáradt volt, hogy értelmet keressen bennük. Sokkal könnyebb volt feküdni, és hagyni, hogy menjen minden a maga útján.

— Ideje felkelni! — mondta Rhes. — Még pár napot fekszel így, aztán nyugodtan belökhetünk a gödörbe, még akkor is, ha lélegzel.

Jason hunyorgott, próbálta felismerni a homályosnak tűnő alakot.

Végül rájött, hogy Rhes hajol föléje, és válaszolni akart neki. De a beszéd egész testét megrázó köhögési rohamba fulladt. Valaki egy csészét tartott a szájához, az édes folyadék kellemes melegséget okozott a torkában. Pihent egy kicsit, majd újra megpróbált beszélni.

— Mióta vagyok itt? — A hang vékony volt, és mintha nagyon messziről jött volna. Jason csak nehezen jött rá, hogy ez az ő hangja.

— Nyolc napja. Látod, nem hallgattál rám annak idején, amikor beszélgettünk. Ott kellett volna maradnod az űrhajó mellett a lezuhanás után is. Nem emlékszel, hogy azt mondtam, bárhol érsz földet ezen a kontinensen, hamarosan megtalálunk. De most már késő ezen bánkódni. Legközelebb majd figyelj oda arra, amit mondok. Az embereink még sötétedés előtt elérték a helyet, ahol a gép lezuhant. Látták az összetört ágakat, és először azt gondolták, bárki zuhant is le, odaveszett a mocsárban. Azután az egyik kutya megtalálta a nyomodat, de az éjszakai esőben elvesztette. Sokáig kutattak a sárban és a hóban, egészen másnap délutánig. Már majdnem feladták, és hazaindultak, hogy erősítést vigyenek, amikor meghallották a lövéseket. Szerencsére egyikük állatmester volt, és rájuk parancsolt, hogy menjenek el. Máskülönben mindet meg kellett volna ölni, és ez nem jó dolog.

— Köszönöm, hogy megmentettetek — mondta Jason. — Melegebb helyzet volt, mint szerettem volna. De mi történt azután? Azt hittem, nekem befellegzett. Tüdőgyulladást kaptam, és ez végzetes a jelenlegi kondíciómban, gyógykezelés nélkül. Úgy látszik, te is tévedtél, amikor azt mondtad, hogy a ti gyógyszereitek nem érnek semmit. Látod, nekem mégis használtak.

Jason elhallgatott, amikor látta, hogy Rhes megrázza a fejét, s arcán aggódó kifejezés jelenik meg. Jason körülnézett, s meglátta Naxát és még néhány embert. Mindegyikük ugyanolyan komor volt, mint Rhes.

— Mi a baj? — kérdezte Jason, érezte, hogy valami történt. — Ha az orvosságaitok nem segítettek rajtam, akkor mitől gyógyultam meg?

A medikitem kiürült, én magam hajítottam el.

— Már haldokolttál — mondta Rhes lassan. — Nem tudtunk meggyógyítani. Csak egy városlakó orvosgépe menthetett meg. Ezért szereztünk egyet a jármű vezetőjétől, aki a kereskedelmet szokta lebonyolítani.

— De hát hogyan? — kérdezte Jason zavartan. — Azt mondtatok, a városlakók tiltják tőletek az orvosi felszereléseket. Ő nem adhatta nektek a saját medikitjét, hacsak…

Rhes bólintott, és befejezte a mondatot. — Meghalt, naná, hogy meg!

Én magam öltem meg, méghozzá a legnagyobb élvezettel.

Ez mellbe vágta Jasont. Befúrta fejét a párnába, és elgondolkodott, hányan haltak meg, amióta a Pyrrusra érkezett. Az emberek, akik azért haltak meg, hogy megvédjék őt, vagy az eszméi miatt…

Borzalmas lelkiismeret — furdalás kezdte gyötörni. Vajon Krannonnal véget ér a sor, vagy folytatódik azzal, hogy a városlakók meg akarják bosszulni társuk halálát?

— Nem tudjátok, mit jelent ez! — Alig volt képes kipréselni magából a szavakat. — Krannon meggyilkolásával magatokra haragítottátok a városlakókat. Vége a kereskedelemnek, nincs több felszerelés. Az első adandó alkalommal megtámadnak benneteket, és halomra fogják lőni az embereiteket.

— Természetesen ezt mi is tudjuk. — mondta Rhes. Hangja érdes és izgatott volt. — Nem egykönnyen hoztuk meg ezt a döntést. Mindig kereskedtünk a városlakókkal. A szállítmányok sérthetetlenségét ősrégi megállapodás szavatolta. A tőlük szerzett műszaki cikkek jelentették utolsó kapcsolatunkat a galaxis többi világával.

— Mégis elszakítottátok az utolsó láncszemet, hogy engem megmentsetek. Miért?

— Csak te tudod erre megadni a választ. Hihetetlen erejű támadás érte a várost, a falaik összeomlottak, és mindannyian egy szűk területre vonultak vissza. Ugyanakkor az űrhajó az óceán fölé repült, és bombát dobott le. Azután az űrhajó visszatért, és te elhagytad a fedélzetet egy kisebb hajóval. Lőttek rád, de nem öltek meg. Sőt a kis űrhajó sem ment tönkre, éppen most húzzuk ki a mocsárból. Mit jelent ez az egész? Mi nem tudunk erre választ adni. De abban biztosak vagyunk, hogy valami nagyon fontos dolog történt. Túlélted a zuhanást, de meghalhattál volna, mielőtt beszélhettél volna. A kis hajót valószínűleg rendbe lehet még hozni, és repülhet. Talán ez volt a terved, hogy elhozz nekünk egy ilyet.

Nem hagyhattuk, hogy meghalj, még akkor sem, ha ez háborút jelent a város ellen. Elmagyaráztuk a helyzetet minden emberünknek a kommunikátorokon keresztül, és mindannyian arra szavaztak, hogy mentsünk meg téged. Ezért megöltem a városlakót a medikitért, és két dorymot agyonhajszoltam, hogy idejében ideérjek. Most pedig mondj el nekünk mindent! Mit jelent ez az egész? Mi a terved?

Hogyan segíthet ez rajtunk?

Jason bűntudatot érzett, megszólalni sem tudott. Egy régi legenda jutott az eszébe, amelyben Jona összetörte az űrhajót, és mindenki meghalt, csak egyedül ő maradt életben. Ez lenne ő? Összetört egy világot? Vajon bevallhatja-e ezeknek az embereknek, hogy csupán azért lopta el a mentőcsónakot, hogy a saját életét megmentse?

A három pyrrusi előrehajolt, mindannyian a válaszát várták. Jason lehajtotta a fejét, nem tudott a szemükbe nézni. Mit mondhatna nekik? Ha elmondja az igazságot, azon nyomban megölik, hogy igazságot szolgáltassanak. Most már annyi mindenen keresztülment, hogy saját sorsa nem is érdekelte. De ha meghal, az eddigi összes halál értelmetlen lesz. És még mindig látott megoldást, hogy a háborúnak véget vessen. Minden adat a kezében volt, már csak össze kellett állítania a képet. Bárcsak ne lenne ilyen fáradt, most is megtalálhatná a megoldást. Ott volt valahol az agya egy eldugott zugában, és csak elő kellett volna húznia onnan.

Kintről hirtelen lábdobogás hallatszott, egy ember szaladt kiabálva.

De úgy látszott, csak Jason hallotta. A többiek annyira feszülten várták a válaszát, hogy nem vettek észre semmit. Lázasan kutatott gondolatai között, de nem talált megfelelő magyarázatot. Mindegy, mit talál ki, de az igazat nem mondhatja meg. Ha ö meghal, minden remény elpusztul. Valamit hazudni kell, hogy időt nyerjen, amíg talál valami elfogadható magyarázatot. De most ahhoz is túl fáradt volt, hogy valami ügyes hazugságot kiagyaljon.

Az ajtó hirtelen ki vágódott, a robaj szinte szétrobbantotta a szoba csendjét. Zömök férfi jelent meg az ajtóban, haragos arckifejezését még hófehér szakálla sem tudta elrejteni.

— Mindenki megsüketült itt? — kiabálta. — Egész éjjel lovagoltam, majd kiköptem a tüdőmet, ti meg nyugodtan üldögéltek itt, mint kotlós a tojáson. Kifelé mindenki. Földrengés! Nagy erejű földrengés közeledik!

Most már mindannyian talpon voltak, egymás szavába vágva kiáltoztak. Rhes hangja túlkiabálta valamennyit. — Hannanas!

Mennyi időnk van még?

— Idő? Ki a fene tudja ezt! — káromkodott a fehér szakállas. — Kifelé innen, különben mindannyian meghaltok, én csak ennyit tudok összesen!

Senki sem vitatkozott tovább. Egy pillanat alatt eszeveszett rohangálás kezdődött. Jasont az egyik dorym hátán lévő hordágyba fektették. — Mi történt? — kérdezte a férfit, aki segített neki felmászni.

— Földrengés közeledik — mondta, miközben ujjai ügyesen kötötték a csomókat. — Hannanas a legjobb földrengés-előrejelzőnk.

Mindig előre tudja, mikor lesz földrengés. Ha időben sikerül mindenkit értesíteni, el tudunk menekülni. A rengésjelzők előre érzik az ilyesmit — mondta, miközben elkészült az utolsó csomóval.

Alkonyodott, amikor elindultak. A lenyugvó nap vörösre festette az égboltot. Távolról dübörgés hallatszott. Illetve eleinte inkább csak érezni lehetett, mint hallani. A föld elkezdett mozogni a lábuk alatt.

A dorymok gyors, vágtába kezdtek anélkül, hogy noszogatni kellett volna őket. Keresztülnyargaltak egy mocsaras részen, azután Hannanas megváltoztatta útirányukat. Néhány másodperc múlva Jason azt is megtudta, hogy miért. Az északi égbolt hirtelen szétrobbant. Hatalmas lángoszlo-pok világítottak be mindent, hamu és izzó lávadarabok repültek az erdőbe, s azonnal tüzet okoztak. Ha nem változtatnak útirányt, egyenesen beleszaladtak volna a tűzfalba.

Jason egy hatalmas állatot látott a vonuló csapat mellett, és amikor egy tisztásra értek, a tűz fényében jobban szemügyre vehette.

— Rhes! — kiáltott fel ijedten a gigantikus szörnyetegre mutatva.

Rhes mellette lovagolt, a kiáltásra a szőrös, csavart szarvú fenevadra nézett, majd megint előrefordította fejét. Nyilvánvalóan nem ijedt meg, és nem is nagyon érdekelte a különös teremtmény. Jason körülnézett, és megértett mindent.

A körülöttük lévő állatok nem adtak ki semmiféle hangot, ezért is nem vette észre őket eddig. De mindkét oldalon sötét árnyékok szaladtak mellettük a fák között. Néhányat felismert, de a legtöbb fajjal még sohasem találkozott. Észrevette, hogy a nagyobb testű, vadon élő kutyák egy csoportja együtt szalad domesztikált rokonaikkal. De figyelemre sem méltatták egymást. Repülő állatok húztak el a fejük felett. A kitörő vulkán akkora veszéllyel fenyegette őket, hogy minden más ellenségeskedést elfelejtettek. Az élet megbecsülte az életet. Egy csapat kövér, disznószerű állat, hatalmas görbe agyarakkal, dübörgött el mellettük. A dorymok lassítottak, nehogy felboruljanak tőlük. A kisebb állatok általában a nagyobb testűek mögött szaladtak, majd mintha meggondolnák magukat, hirtelen elébük vágtak.

A hordágyban zötykölődve Jason elszenderedett. Alvás közben is hallotta a némán menekülő állatok csörtetését. Akár becsukta a szemét, akár kinyitotta, maga előtt látta a vadállatok végtelen áradatát.

Ez valamit jelentett, és megpróbált rájönni arra, hogy mit. Menekülő pyrrusi állatok.

Hirtelen felült, egy pillanat alatt kiment az álom a szeméből, s döbbenten bámult maga elé, mint aki végre megértett valamit.

— Mi történt? — kérdezte Rhes, és közelebb jött.

— Menjünk tovább! — mondta Jason. — Jussunk ki innen valami biztonságos helyre. Tudom már, hogyan szerezhettek meg mindent, amire vágytok, és vége lesz a háborúnak is. Van egy módja, és már tudom, hogyan oldjuk meg.

25. fejezet

Nem sok emlékezetes dolog történt utazásuk alatt. Egy helyen lezuhant vulkáni salakdarabok emelkedtek ki a tóból. Akkorák voltak, mint az űrhajó, s körülöttük még forrt a tó vize. De lényegében egyhangú, véget nem érő utazás volt. Hajnalra a veszélyeztetett terület már mögöttük maradt, és haladásuk nyugott poroszkálassá lassulhatott. Az állatok eltűntek mellőlük, amint a vulkánt maguk mögött hagyták. Ezután megint saját útjukat járták, bár a fegyverszünet még mindig tartott.

A mindenkit fenyegető veszély következtében beállott kölcsönös béke nem tarhatott sokáig. Jason ezen gondolkozott, amikor megálltak, hogy egyenek valamit. Jason és Rhes leültek egy kidőlt fa melletti pázsitra. Egy vadkutya érkezett elsőnek. Izmai megfeszültek, szemei gonoszul villogtak a reggeli napfényben. Rhes nyugodt izmokkal nézett farkasszemet vele három méterről. Nem kapkodott fegyverek után, nem kiáltott segítségért. Jason is igyekezett nyugton maradni, remélte, hogy a pyrrusi tudja, hogy mit csinál.

Egyszer csak a kutya minden figyelmeztető jel nélkül rájuk rontott.

Jason hanyatt gurult, ahogy Rhes félrelökte. A pyrrusi is oldalra fordult, de már kezében volt a hosszú tőr, amely eddig az övhöz tartozó tokban pihent.

Egy hihetetlenül gyors mozdulattal a kés felemelkedett, és a kutya teste görcsösen megcsavarodott a levegőben, amint megpróbálta elkapni. De a penge tövig mélyedt az állat mellkasába, s zuhanás közben teljes hosszában végighasította. A földet éréskor még élt, ezért Rhes azonnal a hátára térdelt, hátrahúzta a szőrtelen fejet, és elvágta az állat torkát.

A pyrrusi gondosan megtörölgette kését a kutya bundájában, majd visszatette tokjába. — Ezek általában nem veszélyesek — mondta csendes —, csak most nagyon izgatott volt. Valószínűleg elszakadt társaitól a földrengés miatt. — Viselkedése éppen ellenkezője volt a városlakókénak. A harc nem hozta zavarba, de ameddig csak lehetett, igyekezett elkerülni. De amikor a fenevad rátámadt, hihetetlen gyorsan és ügyesen végzett vele. Most pedig ahelyett, hogy örülne győzelmének, úgy tűnik, szomorú egy értelmetlen halál miatt.

De a Pyrruson mindennek oka van. Most már azt is tudja, hogyan kezdődött a háború, és hogyan lehet megállítani. A sok ember halála nem volt hiábavaló. Mindegyikük egy kicsit tovább segítette őt azon az úton, amelynek végén elérte a célt. Már csak egyetlen dolgot kellett végrehajtania.

Rhes figyelte őt, és tudta, hogy mindannyian ugyanarra gondolnak. — Mondj el mindent! — szólalt meg Rhes. — Hogyan értetted azt, hogy el tudjuk pusztítani a városlakókat, és megszerezhetjük a szabadságunkat?

Jason nem vesztegette arra az időt, hogy kijavítsa a félreértést, örült, hogy mindenki feszült figyelemmel várja szavait.

— Hívjátok ide a többieket is, és elmondok mindent. Szeretném, ha Naxa és a többi állatmester is itt lenne mellettem.

Hamarosan óriási tömeg gyűlt össze. Mindenki tudta, hogy az egyik városlakót meg kellett ölni, hogy megmenthessék ezt a külhonit, aki jobb életük egyetlen reménye. Jason végignézett a feszült csendben várakozó tömegen, és kereste a megfelelő szavakat, amivel meggyőzheti őket, mit kell tenniük. Azt is tudta, hogy közülük sokan meg fognak halni, mire küldetésüket végrehajtják.

— Nos, azt hiszem, mindannyian azt szeretnénk, ha a háború véget érne a Pyrruson. Van egy lehetőség, de ez emberi életeket követel.

Közületek néhányan meg fognak halni, mire a feladatot végre tudjuk hajtani. De biztos vagyok benne, hogy az eredmény megéri, ha sikerül, mindent megkaptok, amire vágytatok. — Körülnézett, és látta a feszülten várakozó arcokat.

— Elfoglaljuk a várost, áttörünk a peremvidéken, tudom, hogyan lehet ezt végrehajtani…

A tömeg felmorajlott. Sokan izgatottnak látszottak, örültek az ötletnek, hogy végre megölik ősi ellenségeiket. Mások úgy néztek Jasonra, mintha őrültnek tartanák. Néhányukat annyira megdöbbentette a bejelentés, hogy szólni sem tudtak, hiszen egy technikailag sokkal jobban felszerelt ellenséggel szemben kéne csatába indulniuk. Jason felemelte a kezét, és a tömeg elcsendesedett.

— Tudom, hogy ez lehetetlennek tűnik — mondta —, de hadd magyarázzam meg. Valamit tennünk kell, és ennek most jött el az ideje. A helyzet csak egyre romlani fog ezután. A városlakók fenn tudnak maradni az élelmiszereitek nélkül. Vannak koncentrátumaik, amelyek elég ízetlenek, de nem halnak éhen. De ezután ott fognak ártani nektek, ahol csak tudnak. Nincs több acél a szerszámaitokhoz, nincsenek elektronikus alkatrészek a kommunikátorokhoz.

Gyűlöletük addig hajtja majd őket, míg űrhajóra szállnak, és a magasból perzselik fel falvakokat. Erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy ezután egyre nehezebb idők következnek. A városban maradva lassan elvesztik a háborút a bolygóval szemben.

Évről évre fogynak, és eljön majd az a pillanat, amikor mindannyian elpusztulnak. Tudom, hogyan éreznek, ezért biztos vagyok benne, hogy először az űrhajót rombolják szét, sőt talán arra is módot találnak, hogy felrobbantsák az egész bolygót.

— Hogyan állíthatjuk meg őket? — kiáltotta valaki.

— Most kell lecsapni rájuk — válaszolta Jason. — Jól ismerem a város minden részét és védelmi rendszerét. A peremvidéket állatok támadása ellen tervezték, de mi át tudunk jutni rajta, ha igazán akarjuk.

— Mi értelme lenne? — kérdezte Rhes. — Áttörünk a peremvidéken, azután visszavernek bennünket. Hogyan tudnánk ellenállni a fegyvereikkel szemben?

— Nem lesz erre szükség. Az űrkikötő közvetlenül a peremvidék mellett helyezkedik el, és ismerem az űrhajó pontos helyét. Azon a ponton fogunk áttörni. Az űrhajó őrzésére csak néhány ember van kirendelve. Megszerezzük az űrhajót! Hogy tudjuk-e vezetni, az lényegtelen. Akié az űrhajó, az uralkodik Pyrruson. Megfenyegetjük őket, hogy megsemmisítjük, ha nem engedelmeskednek.

Választhatnak, hogy elpusztulnak muníció nélkül, vagy hajlandók együttműködni velünk. Remélem, van annyi eszük, hogy az utóbbit válasszák.

Szavait döbbent csend követte, majd egyre hangosodó morajlás. De ez még nem jelentett egyetértést, inkább csak izgatottságot.

— Csendet! — kiáltotta végül Rhes. — Várjuk meg, amíg Jason befejezi, és majd azután döntsetek! Még nem hallottunk arról semmit, hogyan kéne az inváziót végrehajtanunk.

— A tervem az állatmestereken múlik — mondta Jason. — Itt van Naxa? — Megvárta, amíg az állatbőrökbe öltözött férfi előrenyomakodik a tömegben. — Szeretnék többet tudni a képességeitekről, Naxa. Azt láttam, hogy képesek vagytok parancsolni a dorymoknak és a kutyáknak, de mi a helyzet a vadállatokkal? El tudjátok érni, hogy azt tegyék, amit ti akartok?

— Azok is állatok, tehát értünk a nyelvükön. Minél több állatmester van jelen, annál nagyobb a hatalmunk felettük. Rá tudjuk venni őket, hogy azt tegyék, amit parancsolunk nekik.

— Akkor a támadás sikerülni fog! — mondta Jason izgatottan. — Össze tudnád szedni az összes állatmestert a városnak azon az oldalán, amely legtávolabb van az űrkikötőtől? És megparancsolnátok az állatoknak, hogy azon a ponton támadják meg a peremvidéket?

— Meg tudjuk csinálni — kiáltotta Naxa, elragadtatva az ötlettől. — Odahívjuk az összes állatot, és akkora támadást indítunk, amekkorát még sohasem láttak.

— Erről van szó. Az állatmesterek vezetik a támadást a peremvidék egy távoli pontján. Ha az őrök nem vesznek észre benneteket, eszükbe sem jut, hogy ez több mint az állatok szokásos támadása.

Előre látom, mit fognak tenni. Ha a peremvidéket valahol nagy erejű támadás éri, arra a helyre összpontosítják a tartalékokat, sőt más helyekről is összevonják a nélkülözhető embereket. Amikor minden erőt a támadás színhelyére küldtek, akkor betörünk mi is, és elfoglaljuk a hajót. Ez a tervem, és biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog.

Jason leült, mert majdnem összerogyott a kimerültségtől. Csendesen pihent, és hallgatta a vitát. Volt néhány ellenvetés, de ezek hamar a háttérbe szorultak. Senki sem talált alapvető hibát a tervben. Sok helyen hiba csúszhatott a számításokba, de ezeket Jason nem említette. Ezek az emberek azt akarták, hogy a terv sikerüljön, és ezért hajlandók voltak mindent elkövetni.

Végül a vitát lezárták, és mindenki ment a dolgára. Rhes odajött Jasonhoz.

— Az alapokat leraktuk — mondta —, itt mindenki egyetértett.

Futárokat küldtünk, hogy értesítsenek minden állatmestert. Rajtuk múlik a támadás sikere, és minél többen jönnek el, annál nagyobb az esélyünk. Nem használhatjuk a kommunikátorokat, hátha a városlakók lehallgatják az adásainkat. Körülbelül öt napra van szükségünk, hogy előkészítsük a támadást.

— Azt hiszem, annyi idő nekem is kell, hogy összészedjem magam — mondta Jason. — Most pedig pihenjünk egy kicsit.

26. fejezet

— Különös érzés — mondta Jason —, még sohasem láttam a peremvidéket erről az oldalról. Elég visszataszító látvány, azt lehet rá mondani.

Hason feküdt Rhes mellett, mindketten a peremvidéket tanulmányozták egy közeli dombtetőről. A bokrok sűrű lombjai között lapultak, s a meleg ellenére vastag prémeket öltöttek magukra.

A gravitáció és a hőség elcsigázta Jasont, de igyekezett erőt venni magán.

Előttük húzódott a peremvidék. A hatalmas falak és tornyok különös képet mutattak a benti világról. Lehetetlennek tűnt meghatározni, hogy milyen lehetett, amikor felépült. Azóta a támadók sok-sok nemzedéke pusztította, rombolta, aláásta. A javításokat mindig nagyon gyorsan el kellett végezni, a lyukakat durván, de erősen betapasztani. A sebtében elhelyezett gerendákat falazóanyaggal rögzítették egymáshoz. Néhol hatalmas fémlemezeket alkalmaztak, amelyeket szegecsekkel kapcsoltak össze. De látszott, hogy a támadások még ezeken a fémlemezeken is lyukakat tudtak szabdalni.

A fal tetején elektromos jelzőberendezések vezetékei futottak.

Egymástól meghatározott távolságokra automatikus irányítású lángszórókat helyeztek el, amelyek csöve a falak aljára irányult, hogy elpusztítsanak minden élőlényt, ha túl közel merészkedik a falhoz.

— A lángszórók gondot okozhatnak — mondta Rhes. — Az egész területet végigperzselik, amikor be akarunk törni.

— Nem lesz baj — nyugtatta meg Jason. — Úgy tűnik, mintha a közel merészkedő állatokra tüzelne, de valójában nem ez a helyzet. Néha vaktában lőni kezd, és ez elegendő, hogy az állatokat elijessze, de nem arra tervezték, hogy távol tartsa az embereket. Ha megfigyeled, mindig meghatározott időközökben kezd el tüzelni.

Visszakúsztak a völgybe, ahol Naxa és a többiek várakoztak. A csapat mindössze harminc emberből állt. Ezt a feladatot csak egy kis létszámú, gyorsan mozgó alakulat tudta végrehajtani. Legfontosabb fegyverük a meglepetés volt. Ha ez nem sikerül, legfeljebb néhány percig tarthatják magukat a városlakók lőfegyvereivel szemben.

Nagyon kényelmetlenül érezték magukat a testüket borító vastag prémek alatt, és egyikük kigombolkozott, hogy lehűljön egy kicsit.

— Gombolkozz be! — mondta Jason. — Egyiktek sem volt még ennyire közel a peremvidékhez, és nem tudjátok, hogy ez milyen veszélyes. Naxa távol tartja a nagyobb állatokat, ti pedig elbántok a kisebbekkel. Nem ez a veszélyes. Minden tüske mérget tartalmaz, még egy fűszál karcolása is halálos lehet. Figyeljetek minden rovarra, és amikor elindulunk, csak a benedvesített kendőkön át lélegezzetek!

— Igaza van — helyeselt Naxa. — Még én sem voltam ilyen közel a permvidékhez. A halál árad a falakból.

Azután már csak várniuk kellett. Közben a már borotvaéles nyílhegyeiket fenték és fényesítették. Csak Naxa nem tétlenkedett. A földön ült, és minden idegszálával a dzsungel állatvilágát figyelte.

— Elindultak… — mondta. — Valami hihetetlen tömeg zúdul le a hegyekből, és a város felé tart.

Jason is érezte. A levegő megtelt feszültséggel, a harag és gyűlölet hulláma őt is elérte. Ha a támadást egy viszonylag szűk területre tudják összpontosítani, akkor sikerülni fog. Az állatmesterek biztosak voltak benne. Már hajnalban szétszéledtek az erdőben, s mindenfelől elkezdték összehívni az állatokat, hogy azután egyszerre zúduljanak rá a városra.

— Összecsaptak! — mondta hirtelen Naxa.

Az emberek már talpon voltak, és a várost figyelték.

Jason gyomra görcsbe rándult, amikor a borzalmas küzdelem megkezdődött. Távolról morajlás és lövések zaja hallatszott.

Keskeny füstcsík jelent meg a fák lombja fölött.

— Foglaljuk el mi is a helyünket! — mondta Rhes. Körülöttük a dzsungel visszhangzott: a gyűlölettől.

A növények vonaglottak, a levegő sűrűvé vált az apró repülő lények milliárdjaitól. Naxáról szakadt a veríték, s magában motyogott, ahogy a rájuk támadó állatokat visszafordulásra kényszerítette. Mire az erdő szélét elérték, ahol a felperzselt sáv kezdődött, négy embert vesztettek. Az egyiket rovar csípte meg, Jason odaadta neki a medikitet, de már túl késő volt. A másik hármat kígyó marta meg, vagy valami mérgező tüske karcolta meg, de rajtuk sem lehetett segíteni. Görcsbe rándult testüket otthagyták az erdőben.

— Megőrülök ezektől az átkozott bestiáktól — morgott Naxa. — Mikor hatolunk be?

— Még nem — válaszolta Rhes. — Várunk a jelre.

Az egyik férfinál adó-vevő rádió volt. Letette a földre, és kihúzta a hosszú antennát. A készüléket előzőleg már leárnyékolták, nehogy felfedezhessék őket. Bekapcsolták, de csak sípoló hangot hallottak.

— Nem tudjuk magunktól meghatározni a támadás időpontját? — kérdezte Rhes.

— Nem — mondta Jason —, pontosan nem. Akkor kell megrohamoznunk a falat, amikor odaát a harc elérte a tetőpontját, abban az esetben lesz legnagyobb az esélyünk. Mert ha mégis lehallgatják a rádióadást, nem tudják majd mire vélni. Néhány perccel később pedig mi is benn leszünk.

A rádió sípolása egy pillanatra megszakadt.

— Hozzál három hordó lisztet! — mondta egy férfihang, majd a sípolás tovább folytatódott.

— Gyerünk! — kiáltotta Rhes, és elindult.

— Várj! — fogta meg Jason a karját. — Megfeledkeztél a lángszóróról. Figyeljük csak! — Hatalmas tűzcsóva söpört végig a földön. — Négy percünk van a következő lövésig, ez a leghosszabb periódus.

Botladozva szaladtak át a hamuval borított üszkös csontokon és rozsdás vasdarabokon. Két ember megfogta Jason karját a hóna alatt, és úgy futottak vele, hogy lába alig érte a földet. Ezt nem terveitek ki előre, csak spontán gondolat volt, de értékes másodperceket nyertek vele. A fal tövében ledobták, ő pedig gyorsan előkotorta málhazsákjából a házi készítésű bombákat. Krannon pisztolyából szedték ki a töltetet, s összekapcsolták egy indítószerkezettel.

Jason úgy gondolta, hogy a vaslemez lesz a legmegfelelőbb pont az áttörésre. Az állatok nyomásának ez állt leginkább ellen, ezért úgy gondolta, hogy belülről szükségtelennek tartották jobban megerősíteni. Ha ez az elmélet rossz, akkor mindannyiuknak vége.

Az egyik ember ragacsos anyagot nyomott a falhoz, Jason beleerősítette a töltetet, majd egy négyszögletes lemezzel rögzítették az egészet. Közben a többiek elvezették a detonátor zsinórját, s mindannyian fedezékbe húzódtak a fal tövében. Jason odabotorkált a detonátorhoz, és rázuhant, ujjával azonnal megnyomta a gombot.

Mögötte hatalmas dübörgés rázta meg a falakat, s vörös lángnyelvek szöktek a magasba. Rhes azonnal ott termett, s kesztyűs kezével feszegetni kezdte az eldeformálódott fémlemezt. A többiek is rögtön nekikezdtek, és félrehajlítgatták a szétroncsolódott lemezdarabokat.

A nyílásban akkora volt a füst, hogy semmit sem lehetett látni. Jason beugrott a nyíláson, egyet bukfencezett a kőtörmeléken, majd szemeit dörzsölgetve körülnézett.

Benn volt a városban!

Most már a többiek is özönlöttek befelé. Valaki felemelte, nehogy a füstben agyontapossák. Meglátták az űrhajót, és rohanni kezdtek felé.

Egy férfi szaladt ki a közelben lévő épület sarka mögül. Amint meglátta őket, pyrrusi reflexeivel azonnal fedezékbe ugrott. De a támadók is pyrrusi reflexekkel voltak megáldva, így a férfi, hang nélkül hanyatt dőlt az út-ca kövén. Mellkasából három nyílvessző meredt elő. Megállás nélkül nyomultak előre az alacsony épületek között. Egyszer csak ott állt előttük az űrhajó.

De valaki megelőzte őket, látták, amint az ajtó lassan bezárul.

Nyílvesszők csapódtak neki, de hatástalanul.

— Tovább! — kiáltotta Jason. — A hajó törzsénél kell lennünk, mielőtt eléri a sugárágyúkat.

De három ember, úgy látszik, nem hallotta a parancsot. A többiek a hajó testéhez lapultak, amikor megszólaltak a fedélzeti sugárvetők. A zaj kibírhatatlan volt, és a három szerencsétlen, aki a nyílt terepen maradt, szinte elolvadt az össztűzben. Bárki kezelte is a fegyvereket, értette a módját. Sarokba szorította a támadókat, egyúttal fedezte saját embereit. Azóta már biztosan értesítette a központot, és segítséget kért. — Az idejük rohamosan fogyott.

Jason felemelkedett, és megpróbálta kinyitni az ajtót, a többiek figyelték, mit csinál. De a bejárat belülről volt biztosítva. Az egyik ember félretolta Jasont, és erősen rángatni kezdte a zárszerkezetet, mire az eltört, de az ajtó nem nyílt ki.

A fedélzeti fegyverek végre elhallgattak, így legalább értették egymás szavát.

— Elvette valaki a halottól a fegyvert? — kérdezte Jason. — Azzal szét lehetne lőni a biztonsági zárat.

— Nem — mondta JAhes —, nem álltunk meg.

Alig hangzottak el a szavak, két ember máris szaladni kezdett az épületek felé, egymástól jól eltávolodva. A fedélzeti fegyverek megint felbőgtek, és az egyik embert kettévágta a sugárnyaláb. A másik ezalatt elérte az épületeket.

Hamarosan visszatért, és amikor előbukkant a fedezékből, a fegyvert azonnal odahajította társainak. Már futott is tovább, de mielőtt a fedezékbe érhetett volna, őt is eltalálta a sugár.

Jason felkapta a fegyvert, amely egészen a lábáig repült. Már hallották a páncélozott kocsik közeledését, amikor szétlőtte a biztonsági zárat. A mechanizmus beindult, és az ajtó kinyílt.

Mindannyiuknak sikerült bejutni, mielőtt az első harckocsi megjelent. Naxa az ajtónál maradt a kézifegyverrel, hogy időt biztosítson nekik, amíg a vezérlőterembe érnek.

Mindenki gyorsabban mozgott Jasonnál, egyszer megmutatta nekik az utat, de mire a vezérlőterembe ért, a harc már befejeződött. Az egyetlen városlakó, aki az űrhajóban volt, úgy nézett ki, mint egy tűpárna. Az egyik technikus elfoglalta a harcálláspontot, és vadul tüzelt a sugárágyúkkal. A harckocsik azonnal hátrább húzódtak.

— Valaki menjen a rádióhoz, és mondja meg az állatmestereknek, hogy fejezzék be a harcot! — mondta Jason. Megtalálta a kommunikációs képernyőt, és bekapcsolta. Kerk megdöbbent arca jelent meg a képernyőn.

— Te! — mondta Kerk, úgy ejtve ki a szót, mint valami káromkodást.

— Igen, én — válaszolta Jason. Beszélni kezdett, de közben fel sem nézett, mert kezei már az irányítóbillentyűkön mozogtak.

— Jól figyelj rám, Kerk, és ne kételkedj egyetlen szavamban sem.

Talán nem tudom, hogyan kell vezetni az ilyen hajókat, de nagyon is jól tudom, hogyan lehet felrobbantani őket. Hallod ezt a hangot? — Megnyomott egy gombot, és az üzemanyagpumpa dolgozni kezdett.

Ez a fő üzemanyag-szivattyú. Ha beindítom, hamarosan megtölti a tartályokat, és ha nem állítom le, kifolyik a biztonsági szelepeken, ide alánk. És tudod, mi fog történni a te egyetlen űrhajóddal, ha azután megnyomom az indítógombot? Arról nem beszélek, mi lesz velem, mert ez téged úgysem érdekel, de neked szükséged van erre a hajóra, hogy a város el ne pusztuljon.

Csend volt a kabinban. Az emberek, akik elfoglalták a hajót, most Jasont figyelték. Kerk harsogó hangja betöltötte az egész szobát.

— Mit akarsz, Jason? Mit próbálsz csinálni? Miért hoztad ezeket az állatokat ide? — hangja elcsuklott a haragtól.

— Vigyázz a nyelvedre, Kerk! — mondta Jason csendesen a fenyegető szavakat. — Ezek azok az emberek a Pyrruson, akiknek űrhajójuk van. És ha ezt szeretnéd velük megosztani, jobb lesz, ha megtanulsz tisztességesen beszélni. Most pedig azonnal gyere ide, és hozd magaddal Métát és Bruccót! — Jason nézte az idősebb férfi sértett arcát, és megsajnálta.

— Ne vágj már olyan savanyú képet, ez még nem a világ vége. De mindenesetre egy új világ kezdete. Még valamit! Hagyd adásban ezt a csatornát, miután ide jössz, hadd tudja meg a városban mindenki, hogy mi történik!

Kerk még mondani akart valamit, de azután meggondolta. Elment a képernyőtől, de nem állította le az adást. Hadd tudja meg az egész város, mi fog történni az űrhajó vezérlőtermében.

27. fejezet

A harc befejeződött. Olyan hirtelen történt, hogy még igazán fel sem foghatták. Rhes a vezérlőpult sima fémlemezét simogatta szórakozott mozdulattal, talán hogy a hideg fém érintése meggyőzze a valóságról. A többiek lődörögtek, és próbáltak ismerkedni a számtalan különös rendeltetésű műszerrel.

Jason fizikailag rettenetesen kifáradt, de nem mutathatta. Kinyitotta az orvosságos dobozt, és keresett benne valami élénkítőszert. Három parányi aranyszínű pirulától elmúlt a gyengesége, s megint tiszta fejjel tudott gondolkodni.

— Figyeljetek rám! — kiáltotta. — A harcnak még nincs vége.

Mindent el fognak követni, hogy visszaszerezzék az űrhajót, és nekünk erre fel kell készülnünk. Azt akarom, hogy az egyik technikus járja végig az összes fedélzetet, és keresse meg az ajtók központi vezérlőegységét. Meg kell bizonyosodnunk róla, hogy minden bejárati nyílás zárva van. Még jobb lesz, ha embereket küldünk, hogy mindet vizsgálják meg. Kapcsoljuk be valamennyi képernyőt, hogy lássuk, ha valaki az űrhajó közelébe merészkedik.

Őrt kell állítani a gépterembe is, hátha sikerül elvágniuk a hajtóműveket a vezérlőteremtől. De mindenekelőtt alaposan át kell kutatnunk a hajót, hátha maradt még itt valaki rajtunk kívül.

Végre akadt valami tennivalója az embereknek, megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Rhes csoportokra bontotta őket, azután kiosztotta a feladatokat. Jason az irányítóteremben maradt, keze az üzemanyag-szivattyú kapcsolóján nyugodott. A harc még nem ért véget.

— Egy harckocsi közeledik — kiáltotta Rhes. — Most lassít.

— Kilőjem? — kérdezte a lövegtoronyban ülő férfi.

— Várj még! — mondta Jason. — Előbb nézzük meg, ki az. Ha azok, akiket hívtunk, hadd jöjjenek.

Ahogy a jármű lassan közeledett, a sugárvető csöve pontosan követte. A vezetőn kívül három utas volt benne. Jason várt, amíg biztosan meg tudta állapítani, kik az utasok.

— Ők azok — mondta. — Állítsátok meg őket a bejáratnál, Rhes, és egyesével engedjétek őket a fedélzetre. Vegyétek el a fegyverüket és minden egyéb felszerelésüket. Remélem, nem kell megmagyaráznom, mi az, hogy rejtett fegyver. Főleg Bruccót vizsgáljátok át alaposan. A vékony fickó az, borotvaéles arcvonásokkal. Mestere a fegyvereknek és a túlélésnek. És hozzátok be a sofőrt is, nehogy közben jelentést tegyen rádión a fegyvereinkről vagy a szétlőtt zárszerkezetről.

A várakozás nehezen telt. Keze a szivattyú gombján, pedig tisztában volt vele, hogy sohasem tudná megnyomni. Addig jó, amíg mindenki azt hiszi róla, hogy habozás nélkül megteszi.

Dulakodás és káromkodás hallatszott a folyosóról.

A foglyokat belökdösték. Jason látta ökölbe szorított kezüket és szemükben a halálos gyűlöletet.

— Tartsátok a fal mellett őket! — mondta Rhesnek. — Az íjak legyenek készenlétben! — Szomorúan nézte az embereket, akik valaha a barátai voltak, és akiket most majdnem szétvetett, az iránta érzett gyűlölet. Méta, Kerk, Brucco. És a sofőr Skop volt, akit Kerk valamikor testőrként rendelt mellé. Legszívesebben felkiáltott volna, hogy a játékszabályok megváltoztak!

— Figyeljetek — mondta Jason —, mert ettől függ az életetek.

Támasszátok a hátatokat a falhoz, és ne próbáljatok hozzám ennél közelebb jönni, mint ahol most vagytok! Ha mégis megteszitek, azonnal lelőnek benneteket. Ha csak magunk lennénk, bármelyiktek köny-nyedén elérne, mielőtt megnyomnám a gombot. De szerencsére nem vagyunk egyedül. Nektek pyrrusi reflexeitek és izmaitok vannak, de az íjászoknak is. Ezért semmi trükk! Öngyilkosság lenne. Ezt csak a ti biztonságotok érdekében mondom. így most már nyugodtan beszélgethetünk, anélkül, hogy valamelyiktek elveszítené a fejét, és hirtelen lelövetné magát. Innen nem tudtok kiszabadulni. Kénytelenek lesztek végighallgatni, amit mondok.

Nem tudtok megszökni, vagy megölni, engem. A háborúnak vége.

— És mi vesztettünk. És mindez temiattad, van, te áruló! — kiáltotta oda indulatosan Méta.

— Mindkét állítás hamis — mondta nyugodtan Jason. — Nem vagyok áruló, mert én minden emberhez hű maradtam, aki ezen a bolygón él, függetlenül attól, hogy a határvidék melyik oldalán van az otthona.

Ami a vesztést illeti, nem veszítettetek semmit. Csak nyertetek.

Megnyertétek a háborút a bolygó ellen, remélem, megengeditek, hogy megmagyarázzam. — Ezután Rhes felé fordult, aki mogorván nézett maga elé. — Természetesen a te embereid is mindent megnyertek, Rhes. Nincs többé háború a városlakókkal, gyógyszereket kaptok, bolygóközi kapcsolatokat építhettek ki, mindent elértek, amit akartatok.

— Ne haragudj, hogy cinikus vagyok — mondta Rhes. — De te mindenki számára a lehető legjobb világot ígéred. Ezt egy kicsit nehéz lesz megoldani, hiszen az érdekeink alapvetően ellentétesek.

— A dolgok lényegére tapintottál — mondta Jason —, köszönöm. Az egész probléma azonnal megoldódik, amikor belátjátok, hogy nem ellentétesek az érdekeitek. A béke a város és a farmok között véget vet egy szükségtelen háborúnak. És béke lesz az emberek és a pyrrusi élővilág között is, mert ebben rejlik minden problémátok gyökere.

— Ez az ember megőrült — mondta Kerk.

— Lehetséges. De ezt majd akkor döntsétek el, ha már végighallgattatok. Elmondom nektek a bolygó történelmét, mert minden probléma onnan indul ki, és a megoldást is ott fogjuk megtalálni. Amikor a telepesek háromszáz évvel ezelőtt erre a bolygóra érkeztek, figyelmen kívül hagytak egy nagyon fontos tényezőt, amelyben ez a bolygó eltér a galaxis többi világától. Nem szabad őket hibáztatni ezért, enélkül is éppen elég gondjuk volt.

Egyedül a gravitáció nem volt szokatlan a számukra, de az időjárástól nagyon sokat szenvedtek, hiszen egy éghajlatilag tökéletesen szabályozott világból érkeztek. Viharok, vulkánkitörések, árvizek, földrengések, éppen elég volt ahhoz, hogy elvegye a józan eszüket. Biztos vagyok benne, hogy sokan közülük valóban bele is őrültek. Az állatvilág örökké ellenségesen viselkedett velük szemben, kivéve néhány ártalmatlan fajt. Szerintem sohasem figyeltek fel rá eléggé, hogy a pyrrusi élővilág tepatikus…

— Már megint! — vetette közbe Brucco. — Az vagy nem, teljesen lényegtelen. Már hajlottam rá, hogy egyetértsek az elméleteddel, de az a balsikeres akció bebizonyította, hogy az elmélet rossz.

— Egyetértek — mondta Jason. — Nagyot tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy valami külső mentális erő

irányítja a támadásokat a város ellen. Az elmélet teljesen logikusnak látszott, minden bizonyíték erre utalt. A szigetre küldött expedíció tökéletes balsikerrel végződött, de ne felejtsétek el, hogy én mindvégig elleneztem. Ha engedtétek volna, hogy egyedül menjek be a barlangba, a sok véráldozat elkerülhető lett volna. Azt hiszem, észre kellett volna venni, hogy a barlangban élő növények egyszerűen csak erős mentális erővel rendelkező élőlények, amelyek nagyon fogékonyán reagálnak a jelzésekre. Akkor én is azt hittem, hogy ők irányítják a háborút. De azután elpusztultak, és semmi sem változott. De megmutatták nekünk, hol kell keresni az igazi bűnösöket, azokat a lényeket, akik arra kényszerítik a bolygó élővilágát, hogy a város ellen támadjanak.

— Kik azok? — kiáltott fel izgatottan Kerk.

— Kik? Természetesen ti. Ti mindannyian, akik a városban éltek.

Talán nem örültök ennek a háborúnak, mégis ti vagytok a felelősek érte, hogy elkezdődött, és hogy szüntelenül tart.

Jason alig tudta elfojtani mosolyát, amint meglátta a döbbent arckifejezéseket. De gyorsan be kellett bizonyítania kijelentését, mielőtt hallgatósága azt hinné, hogy valóban megőrült.

— Elmagyarázom, mi a lényege. Mondtam, hogy a Pyrruson minden életforma telepatikus. Az összes rovar, növény és állat.

Valamikor nagyon régen, a bolygó iszonyúan kegyetlen környezetében a telepatikus fajoknak sikerült fennmaradniuk a létért folyó küzdelemben, ők fennmaradtak, más fajok eltűntek, s később már összefogtak, hogy a nem telepatikus fajok maradékait felszámolják. Az együttműködés a kulcsszó. Mert normális viszonyok között továbbra is versengtek egymással, azonnal összefogtak, ha mindannyiuk létét fenyegette veszedelem. Ha valamilyen természeti katasztrófa pusztított, a legnagyobb egyetértésben menekültek előle. Hasonló jelenséget lehet tapasztalni bármely bolygón mondjuk egy erdőtűz alkalmával. De itt a kölcsönös fennmaradás sokkal jobban kifejlődött a bolygón uralkodó kegyetlen természeti erők következtében. Bizonyára nem egy állatfajban olyan képességek is kifejlődtek, amelyek a veszélyt előre jelzik. Mint az emberek között a földrengésjelzők. De minden állat tökéletes túlélővé vált, vannak, amelyek a tojásaiknak megtalálják a legbiztonságosabb helyet, mások petéiket a nagyobb állatok bundájára ragasztják, hogy így biztosítsák utódaiknak a fennmaradást. Mindez igaz, egy földrengés alatt tapasztaltam.

— Mindennel egyetértek — kiáltotta Brucco —, de mi a helyzet velünk? Mi köze a háborúnak ahhoz, hogy minden állat együtt menekül?

— Nemcsak együtt menekülnek — mondta Jason. — Hanem együttműködnek mindennel szemben, ami létüket fenyegeti. Egyszer majd ökológusok jönnek ide, és el lesznek ragadtatva az itteni élővilág egységétől, amelyet a viharok, árvizek és más természeti katasztrófák kovácsoltak össze. De most már csak egy dolgot kell megvizsgálnunk. A városra irányuló támadásukat. Nem vettétek még észre, hogy természetes ellenségnek tekintenek benneteket? Sohasem tudhatjuk meg pontosan, hogyan kezdődött, de van egy részlet a naplóban, amely még a bolygóra érkezés utáni napokról szól. Azt írja, hogy egy erdőtűz következtében egy csomó állat a telepesek felé rohant. Már ismerték ezeket az állatokat, de most egészen másképp viselkedtek. El tudjátok képzelni, hogyan reagáltak ezek a túlcivilizált emberek, amikor életükben először láttak egy erdőtüzet?

Pánikba estek. A táboruk pedig pontosan a menekülő állatok útvonalába esett, így azok gondolkodás nélkül átcsörtettek a táboron.

A telepesek pedig ijedtükben lemészárolták a menekülő állatokat. Es ettől kezdve természetes ellenséggé váltak. A katasztrófa sokféle lehet. A két lábon járó fegyvert használók beleillettek a képbe. A pyrrusi állatok támadtak, a telepesek lelőtték őket, és a háború elkezdődött. A túlélők újra támadtak, és értesítették az összes életformát, hogy háború van. A bolygó erős radioaktív sugárzása sokféle mutációt eredményezett, így szép lassan kialakultak az ember, halálos ellenségei. Sőt azt hiszem, hogy a mentális erő még inkább elősegítette a mutációk fejlődését, így háromszáz év elegendő volt a jelenlegi állapot kialakulásához. A telepesek természetesen tovább harcoltak, így egyre jobban elmélyítették a természetes ellenségképet a környezetükben. Az évszázadok során ők is tökélyre fejlesztették gyilkolóképességüket.

És ti az ő leszármazottaik vagytok, és továbbra is a gyűlölet céltáblája. Harcoltok, de szép lassan legyőznek benneteket. Hogyan akartok győzni egy egész bolygó élővilágával szemben, amely minden támadás után megújítja önmagát?

Csend követte Jason szavait. Kerk és Méta sápadt arccal állt, ahogy átgondolták a hallottakat. Brucco motyogott valamit, és görcsösen próbált valami hibát találni a gondolatmenetben. A negyedik városlakó, Skop nem értett meg semmit az egészből, vagy nem akarta megérteni. És legszívesebben megölte volna Jasont egy pillanat alatt, ha a leghalványabb lehetősége nyílt volna erre.

Rhes törte meg a csendet. Gyors észjárása hamar megtalálta a magyarázat hiányosságait. — Egy ponton hibás az elmélet. Mi a helyzet velünk? Mi is a Pyrrus felszínén élünk, és nem vesszük körül magunkat kőfalakkal meg lángszórókkal. Miért nem támadnak az állatok minket ugyanúgy? Emberek vagyunk, a telepesek leszármazottai, mint a városlakók.

— Azért nem támadnak benneteket, mert nem nyilvánítjátok magatokat természetes elienséggé. Rengeteg állat él egy vulkán tövében, és harcol egymással a fennmaradásért. De együtt menekül valamennyi, ha a vulkán kitör. A kitörés teszi a hegyet ellenséggé.

Az emberek esetében pedig a gondolataik okozzák ezt a különbséget.

A városban mindenkiből árad a gyűlölet és a halál. Élvezik, ha ölhetnek, állandóan a gyilkolás jár az eszükben. Ez az alapvető különbség. A városlakók számára ez biztosította a túlélést. A farmokon az emberek másként gondolkodnak. Ha megtámadja őket egy állat, védekeznek, mint bármely más élőlény. De egy természeti katasztrófa során tökéletesen együttműködnek az állatokkal a túlélés érdekében.

— Hogyan alakult ki ez a különbség a két embercsoport között? — kérdezte Rhes.

— Valószínűleg sohasem tudhatjuk meg — mondta Jason. — Azt hiszem, a ti őseitek már a kezdet kezdetén is farmerek voltak, s talán közülük sokan rendelkeztek valami telepatikus képességgel. így egyre inkább sikerült beleilleszkedniük a környezetbe. A városlakók pedig mindinkább eltávolodtak a természetes környezettől. Öltek, hogy életben maradjanak, ezáltal még inkább ellenséggé váltak, és így még többet kellett harcolniuk és gyilkolniuk, hogy fennmaradhassanak.

— Én mégsem tudom elhinni — morogta Kerk. — Ez egy szörnyű, de megcáfolhatatlan igazság, de nagyon nehezemre esik, hogy elfogadjam. Kell lennie valami más magyarázatnak is!

Jason megrázta a fejét. — Nem, ez az egyetlen. Emlékszel, hogy minden más elméletet alaposan végiggondoltunk, és elvetettünk.

Nem hibáztatlak, hogy nehezen akarod elhinni, hiszen ez mindazzal ellentétben áll, amiben egész életedben hittél, és amiért harcoltál.

Mintha azt akarnám elhitetni veled, hogy az egyik alapvető természeti törvény nem létezik. Nem létezik a gravitáció, ezt a hatást eddig is valami más erő okozta, de ez az erő most megszűnt.

Nyilvánvaló, hogy a szavaimnál konkrétabb bizonyítékot akarnál.

Mondjuk, hogy láss valakit a levegőben sétálni. Nem is rossz ötlet — tette hozzá, és Naxához fordult. — Észleltél állatokat a közelben? De nem valami szelíd jószágra gondolok, hanem azokra a vérszomjas, mutáns fenevadakra, amelyek a várost szokták ostromolni.

— Tele van a környék velük — válaszolta Naxa. — Azt lesik, mit tudnának megölni.

— El tudnád kapni az egyiket? De csak úgy, ha nem esik bajod.

Naxa sértődötten horkantott, és már indult is. — Nem született még állat, amely kárt okozhatott nekem.

Csendesen várakoztak, hogy Naxa visszatérjen, mindenki gondolataiba merült. Jason úgy érezte, mindent elmondott. Még egy dolog volt hátra, amit meg akart próbálni, hogy meggyőzze őket, aztán mindannyiuknak el kellett jutnia a végső következtetéshez.

Az állatmester hamarosan visszatért egy denevérrel, melynek egyik lábát hosszú bőrszíjhoz kötötte. Az állat kegyetlenül csapkodott és rikácsolt.

— Vidd a szoba közepére, hogy elég messze legyen mindenkitől — mondta Jason. — Le tudnád ültetni valamire, hogy ne röpdössön itt össze-vissza?

— A karom megfelel a célnak? — Azzal megrántotta a kötelet, és az állat leszállt hosszú szárú kesztyűjére.

— Kételkedik valaki abban, hogy ez egy igazi denevér? — kérdezte Jason. — Szeretném tudni, hogy mindannyian elhiszitek, hogy ez nem trükk.

— Az állat kétségtelenül valódi — mondta Brucco. — Még ilyen távolságból is érzem a karmaiban levő méreg jellegzetes szagát — mutatott a kesztyűre cseppent méreg sötét foltjaira. — Ha az keresztülmarja magát a kesztyűn, ő halott ember.

— Tehát mindenki egyetért abban, hogy az állat valódi — folytatta Jason. — És az elméletemet rögtön bebizonyíthatjuk, ha ti, városi emberek idejöttök, mint Naxa.

A gondolatától is ösztönösen hátrább húzódtak. Tudták, hogy a denevér egyenlő a halállal. így volt ez a múltban, a jelenben és a jövőben is. Nem lehet megváltoztatni a természet törvényeit. Méta beszélt mindanynyiuk nevében.

— Nem tehetjük. Ez az ember a dzsungelben él, maga is úgy, mint az állatok. Valahogy megtanulta, hogyan közeledjen hozzájuk. De nem várhatod el tőlünk ugyanezt.

Jason gyorsan beszélni kezdett, mielőtt az állatmester észrevette volna a sértést. — De bizony, hogy ezt várom tőletek. Ez az egész elméletnek a lényege. Ha nem gyűlölitek ezt az állatot, és nem arra gondoltok folyton, hogy rátok támad, akkor nem fog megtámadni benneteket. Képzeljétek azt, hogy ez egy másik bolygó lakója, és teljesen ártalmatlan.

— De nem megy! — mondta lány. — Ez egy denevér! Miközben beszeltek, Brucco előrelépett, szemeit az állaton tartva. Jason intett az íjászoknak, hogy engedjék. Brucco megállt biztos távolságban a denevértől, de szemét továbbra sem vette le róla. Az állat éles vijjogást hallatott, és szétterpesztette bőrszárnyait. Karmai között két fekete méregcsepp jelent meg. A teremben halálos csend keletkezett.

Lassan felemelte a kezét, és az állat fölé helyezte. Azután óvatosan megsimogatta a denevért. Az állat mindvégig nyugodtan viselkedett.

Mindenkiből megkönnyebbült sóhaj tört fel.

— Hogy csináltad ezt? — kérdezte Méta elfojtott hangon.

— Mi? — nyögte Brucco, aki szinte elkábult a meglepetéstől. — Arra gondolsz, hogy megérintettem? Egyszerűen arra gondoltam, hogy ez csak egy makett, nem az igazi. Mindvégig erre koncentráltam, és sikerült!

— A kezére nézett, majd az állatra. Hangja most már bátrabb lett. — Ez nem a gyakorláson múlik. Ez a valóság. A külhoninak igaza volt!

Mindenben igaza volt, amit mondott!

Brucco sikerét látva. Kerk is közelebb jött. Úgy lépkedett, mintha az akasztófa alá menne, merev arcán hatalmas cseppekben gördült le a veríték. De tökéletesen ura volt gondolatainak, és neki is sikerült megérintenie az állatot minden baj nélkül.

Méta is megpróbálta, de nem tudta legyőzni magában a félelmet, amikor közelebb jött. — Meg akarom próbálni — mondta —, de most nem tudom megtenni…

Mindenki Skop felé fordult, de ő nagyot ordított, és ki akart törni, ezért az őrök kénytelenek voltak leütni.

28. fejezet

— Mit csináljunk, most? — kérdezte Méta. A kérdés az összes pyrrusi nevében szólt, akik a szobában voltak, és akik a tévéképernyőkön át végignézték az egész jelenetet.

— Mit fogunk csinálni? — tűnődött Jason. Mindenki tőle várta a választ. Ebben a percben eltűnt az emberek közötti különbség. A városlakók éppúgy várták a válaszát, mint az íjászok, akik már leeresztették fegyvereiket. Ez az idegen felbolydította és megváltoztatta egész eddigi világukat, és új, eddig ismeretlen problémák elé állította őket.

— Várjatok csak! — emelte fel a kezét. — Én nem vagyok a társadalmi bajok orvoslója. Nincs szándékomban kigyógyítani egy olyan bolygőt a bajaiból, amelyik tele van duzzadó izmú mesterlövészekkel. Eddig is agyonhajszoltak, és a nagy számok törvénye alapján legalább tízszer kellett volna már meghalnom.

— Ha mindaz megfelel a valóságnak, amit eddig mondtál — szólalt meg Méta —, akkor te vagy az egyetlen ember, aki segíthet rajtunk. Milyen lesz a jövő?

Jason hirtelen belehanyatlott a pilótaülésbe. Végignézett a körülötte lévő embereken. Mindannyian őszintének látszottak. Egyikük sem vette észre, hogy a keze már nincs a kapcsolón. Úgy tűnt, hogy a farmerek és a városlakók megfeledkeztek a háborúról.

— Elmondom neked, hogy milyen következtetésekre jutottam — mondta Jason a fotelben fészkelődve, hogy fáradt csontjait kényelembe helyezze. — Nagyon sokat gondolkoztam az utóbbi napokban, hogy milyen megoldást lehetne találni. Az első gondolatom az volt, hogy tökéletes megoldást nem lehet találni. Azt hiszem, a régi példa az oroszlánnal meg a báránnyal itt nem válna be.

Azt hiszem, számotokra az lenne a legjobb, ha lerombolnátok a peremvidék betonfalait, és megpróbálnátok barátságban együtt élni a farmerekkel. De ez ugyanazt az eredményt hozná, mint a farkas és a bárány meséjében. Valakinek eszébe jutna, hogy milyen visszataszí-

tóak a grubberek, azok meg azt mondanák, hogy a városlakók mind ostobák, és megint megromlana köztetek a viszony. A harc elölről kezdődne, és a győzteseket felfalnák a fenevadak, amelyek könnyen átjuthatnának a lerombolt, védtelen peremvidéken. Nem, a megoldás nem ilyen egyszerű.

Ahogy az emberek hallgatták szavait, rájöttek, hol vannak, s nyugtalanul néztek körül. Az őrök megint felemelték fegyvereiket, a foglyok visszahátráltak a falhoz.

— De belátjátok, hogy igazam van? — kérdezte Jason. — Az egész nem tartana sokáig. Ha nem találunk megfelelő megoldást a jövőre nézve, akkor hagyjuk az egészet a fenébe! Ha az ember azt hiszi, hogy valami igaz, attól még nem biztos, hogy úgy is van. A primitív világok barbár légióinak nem voltak tudományos elméleteik, mégis mindent meg tudtak magyarázni a maguk módján. Ha azok a vadak azt gondolták valamiről, hogy igaz, és jó, akkor a végsőkig tudtak harcolni érte. Azután a téveszméiket hitnek nevezték, mert azt gondolták, igazuk van. És ebben hittek. Ez egy végtelen láncolata a hibás logikának. Valami olyasmi, hogy ami mindig volt, az mindig lesz. És nehéz ebből a körből kiszakadni. A szellemi tehetetlenség önmagában nem okoz gondot, csak a társadalmi tehetetlenség. Ti most azt várjátok, hogy valami megoldást találjak, és szeretnétek, ha megváltozna minden. De vajon megváltozik-e minden ember? Azok, akik nem gondolkoznak, azok, akik a szokásokat követik, ők megváltozhatnak?

— Akkor minden hiába? Nincs remény a mi világunk számára? — kérdezte Rhes.

— Én nem ezt mondtam — válaszolta Jason. — Csak arra gondoltam, hogy a gondjaitok nem oldódnak meg egyetlen pillanat alatt. A megoldásnak három feltételét látom, és csak akkor valósulhatnak meg az álmaitok, ha mind a három feltétel teljesül. Az első és legfontosabb dolog, hogy a városlakók és a farmerek egy nemzetté egyesüljenek. Önmagában egyik csoport sem teljes értékű most, ezért nagyszerűen kiegészítenék egymás hiányosságait. A városban rendelkezésetekre állt a tudomány minden vívmánya és a kapcsolat a galaxis többi bolygójával. De gyilkos háborút viseltetek.

Ugyanakkor testvéreitek odakinn a dzsungelben békében éltek a bolygó őslakóival, de nem voltak gyógyszereik, nem volt tudományuk és kapcsolatuk az emberiséggel. Össze kell fognotok, és meglátjátok, hogy ezen mindannyian csak nyerhettek. Félre kell tennetek a gyűlölködést, amelyet eddig egymás iránt éreztetek. Új életet kell kezdenetek távol a várostól, az örök háború színterétől.

Mindenki, aki rászánja magát, önként kimehet a városból, és magával viszi a tudomány egy kis darabkáját. Odakinn szívesen fogják látni. Azután majd megtanuljátok, hogyan kell együtt élni a bolygóval, nem pedig harcolni ellene. Ezentúl nem városlakók és grubberek lesztek, hanem mindannyian pyrrusi emberek.

— És mi lesz a várossal? — kérdezte Kerk.

— Itt marad, ahol van. És azt hiszem, semmit sem fog változni.

Eleinte szükséged lesz a peremvidékre, hogy életben maradj, annál is inkább, mert egyre többen fogják elhagyni a várost. Talán meg tudsz győzni néhány embert, hogy maradjanak, akikkel tovább folytathatod a harcot, de aztán szép lassan mind meghaltok. Hogy végül mi lesz a várossal? Fogalmam sincs róla.

Mindenki csendben volt, a jövőről gondolkodott.

— És milyen lehetőségünk van még? — kérdezte Méta.

— Van még egy, azt hiszem, ez áll szívemhez a legközelebb — mosolyodott el Jason. — És remélem, találok elég embert, aki velem tart. Előszedem az összes pénzem, és veszek egy jó kis űrhajót, mindenféle spéci műszerekkel meg fegyverekkel. Azután megkérdezem a pyrrusiakat, hogy ki tart velem.

— De mi a fenéért csinálnád, ezt? — kérdezte Méta rosszallóan.

— Hát nem jótékonyságból, az biztos. Remélem, hogy visszatérül a befektetésem! Tudod, az itt eltöltött hónapok után már nem tudnék visszatérni a korábbi tevékenységeimhez. Nem azért, mert túl sok pénzem van, de azt hiszem, ezek után meglehetősen unalmas lenne.

Ezért elindulnék azzal az űrhajóval, és felderíteném az új világokat.

Számtalan bolygót fedeznék fel, de a legtöbb túl vad az átlagos telepeseknek. El tudsz képzelni egy olyan bolygót, amelyik egy pyrrusi telepesnek vad? Akik a városban maradnak, továbbra is szüntelen harcot fognak vívni. Sokan lesznek, akik elhagyják a várost, hogy békességben élhessenek, és megpróbálnak beilleszkedni egy új környezetbe. Én felajánlottam egy harmadik megoldást azoknak, akik el akarnak menni erről a bolygóról, és egy másik világban szeretnének új életet kezdeni.

— Ezek a lehetőségek — mondta Méta. — Te melyiket választanád?

Mielőtt Jason válaszolhatott volna, éles fájdalom hasított a torkába.

Skop magához tért, és villámgyorsan felugrott a földről. Egyetlen mozdulattal kirántotta Jasont a székből, és szorosan fogta a torkát.

Az íjászok nem tudtak lőni, mert Jason teste eltakarta a támadót.

— Kerk, Méta! — ordította Skop. — Kapjátok fel a fegyvereket!

Nyissátok ki az ajtót, az embereink azonnal itt lesznek. Öljük meg ezeket a rohadt grubbereket!

Jason megpróbálta lefejteni torkáról az ujjakat, de azok olyanok voltak, mint az acélrudak. Nem tudott megszólalni, és a vér a fülében lüktetett, eltompítva gondolatait. Hamarosan meghal, és veszített.

Ezek itt lemészárolják egymást az űrhajóban, a háború pedig tovább folytatódik a Pyrruson, amíg az utolsó ember meg nem hal.

Méta előrelendült, és a nyílvesszők azonnal eltalálták.

Az egyik a combját találta el, a másik a karján fúródott át. De a találatok már ugrás közben érték, így a lendület tovább vitte, és rázuhant Skopra és a haldokló külhonira.

Ép karját felemelte, és kézéllel lecsapott.

Az ütés Skop bicepszét találta el. A férfi karja görcsbe rándult, és elengedte Jason torkát.

— Mit csinálsz? — kiáltott a sebesült lányra, aki rázuhant. Félrelökte a lányt, másik kezével még mindig fogta Jasont. Méta nem válaszolt, helyette megint keményen lecsapott, most Skop légcsövére. A férfi elengedte Jasont, és a földön fetrengett fuldokolva.

Jason homályosan látta az egész jelenetet.

Skop nagy nehezen felállt, fájdalommal teli szemekkel nézett társaira. — Ostobaságot csinálsz! — kiáltott rá Kerk. — Netedd!

Skop állatias üvöltésben tört ki, majd a fegyverek felé szaladt, amelyek a szoba távoli sarkában voltak. A nyílvesszők kiröppentek, mire a fegyverekre zuhant, már halott volt.

Brucco odament Métához, hogy segítsen neki, de senki sem tartóztatta fel. Jason mély levegőket vett, kezdett magához térni. A képernyőkön keresztül a város lakói mindent láttak.

— Köszönöm, Méta…, hogy megértettél…, és hogy segítettél.

— Skop tévedett, és neked volt igazad, Jason. — A lány hirtelen elhallgatott, mert Brocco kihúzta karjából a nyílvesszőt. — Nem tudok tovább a városban maradni — folytatta —, ahol az emberek csak így tudnak gondolkodni, mint Skop. Attól tartok, az erdőbe sem mehetek. Láttad, mennyire félek a denevérektől. Ha lehetne, akkor inkább veled mennék. Ezt… nagyon szeretném.

Jason nem tudott megszólalni, annyira fájt a torka, csak elmosolyodott, de a lány tudta, ez mit jelent. Kerk szomorúan nézett halott társára.

— Valóban tévedett, de én tudom, hogyan érzett. Én nem hagyhatom el a várost, legalábbis egyelőre nem.

Valakinek irányítania kell a dolgokat, amíg ezek a változások kialakulnak. A hajód remek ötlet. Nem lesz hiány önkéntesekben. De nem tudom, Bruccót el tudod-e vinni magaddal.

— Nem, nem — vetette oda Brucco fel sem nézve, miközben a lány sebeit kötözte. — Éppen elég tennivaló van itt, a Pyrruson is. Az állatvilágot tanulmányozni kell. Talán sok ökológus jön majd ide a galaxis minden részéről, de én leszek az első.

Kerk odasétált a képernyőkhöz, hogy végigtekintsen a városon.

Senki sem próbálta megállítani. Nézte a házakat, a gomolygó füstöt, ahol a legutolsó támadás lezajlott, a peremvidéken túl pedig a sötétzöld őserdőt.

— Mindent megváltoztattál, Jason. Még egyelőre nem látjuk, de a Pyrrus már sohasem lesz olyan, mint amikor idejöttél. Nem tudom, jobb lesz-e, vagy rosszabb.

— Jobb lesz, a fene egye meg! Ennél csak jobb lehet — mondta Jason rekedt hangon, miközben torkát dörzsölgette. — Most pedig fogjatok kezet, hogy mindenki elhiggye, valóban vége van a háborúnak!

Rhes megfordult, és pillanatnyi habozás után kinyújtotta a kezét Kerk felé. Az őszes hajú pyrrusi is viszolygott a gondolattól, hogy megérintsen egy grubbert.

De végül kezet ráztak, mert mindketten kemény emberek voltak.