Tartalom

Éjvándorok

Örökké emlékezz rám

Embert sose ölj, NE FELEDD!

Felülírás

George R. R. Martin

Bibliográfia

George R. R. Martin

Science-Fiction

NOVELLÁK

Éjvándorok

Örökké emlékezz rám

Embert sose ölj, NE FELEDD!

Felülírás

Megjelent a Galaktika 288XL magazinban

Éjvándorok

Legendák, mítoszok, feljegyzések beszélnek egy titokzatos űrhajóról, mely az idők kezdete óta halad a galaxisban, nagyon lassan, néhányan keresik a miérteket…

MIDŐN A NÁZÁRETI JÉZUS a keresztjén haldokolt, a volkryn nagyjából egy fényévnyire járt kínjaitól, és egyre távolodott. A Tűzháborúk már javában dühöngtek a Földön, amikor a volkryn elsuhant a Régi Poszeidón közelében, melynek tengerei akkoriban még névtelenek voltak, és érintetlenek. Mire a csillaghajtómű révén a Földi Államszövetségből Szövetségi Birodalom formálódott, a volkryn elérte a Hranga-űr peremét. A hrangák nem is sejtették. Akárcsak mi, ők is apró, fényes világok szülöttei voltak egymástól távol eső napok körül keringő bolygókon, csekély érdeklődéssel és ismerettel aziránt, mi zajlik a köztes sötétségben. Háború tombolt ezer éven át, és a volkryn sértetlenül és felfedezetlenül siklott keresztül azon, biztonságosan, olyan közegben, ahol még a tűz sem ég. Aztán a Szövetségi Birodalom felbomlott és letűnt, a hrangák belevesztek az összeomlás sötétjébe, de a volkrynnak nem lett sötétebb a helyzete.

Mikor Kleronomas útra kelt kutatóhajójával az Avalonról, a volkryn alig tíz fényéven belül tárt. Kleronomas számos dologra bukkant, de a volkrynt nem találta meg. Sem akkor, sem később, amikor élete végén hazatért az Avalonra.

Hároméves lehettem — és akkoriban Kleronomas már ugyanúgy porrá vált, távoli volt és halott, akárcsak a názáreti Jézus —, amikor a volkryn megközelítette a Daronne-t. Abban az évszakban az összes krey érzékelő furcsán viselkedett; csak ültek, és a csillagokat bámulták csillogó, hunyorgó szemmel.

Mire elértem a felnőttkort, a volkryn már maga mögött hagyta a Tarát, kiért a kreyek észlelési hatóteréből, és tovább távolodott. Egyre tovább.

Immár öreg vagyok, és a volkryn hamarosan behatol a Kísértő Fátylába, mely sűrű, fekete ködként terpeszkedik a csillagok között. És mi követjük, követjük őt. Sötét örvényeken át, hol senki sem jár, keresztül az ürességen, a végtelennek tetsző csendben, az Éjvándor meg én, a nyomában vagyunk.

Attól az órától kezdődően, hogy az Éjvándor belépett a hipertérbe, Royd Eris szemmel tartotta az utasait.

Kilencen léptek a fedélzetre az Avalon fölött keringő dokkból: nő és négy férfi, valamennyien tudósok, oly különbözőek, akárcsak a tudományos szakterületük. Mégis, Royd számára teljesen egyformának tűntek; egyforma ruhát viseltek, egyformán beszéltek. Az Avalonon, minden világok legkozmopolitábbikán, egyformákká váltak, miközben a tudást keresték.

Az Éjvándor teherhajó volt, nem utasszállító. Csupán egyetlen kétágyas kabint kínált meg egy gardrób méretű egyágyast. A többi akadémikus alvóhálókat feszített ki a négy nagy raktárban, némelyikük a magukkal hozott felszerelések és komputerek között aludt. Ha mozgásra vágytak, két rövid folyosón járkálhattak; az egyik a gépteremtől és a főzsiliptől, a kabinok előtt vezetett a remekül berendezett társalgó-könyvtár-konyhába, a másik pedig le, a raktérbe. Végül is, nem számított, merre kószáltak. Roydnak még a mellékhelyiségekben is voltak szemei és fülei.

És mindig és mindenhol, Royd szemmel tartotta és kihallgatta őket.

Olyasmi, mint a magánélethez való jog, csöppet sem zavarta őt, viszont tisztában volt azzal, hogy utasait igenis zavarná, ha tudnának a ténykedéséről. Ügyelt arra, hogy ne derüljön ki.

Royd saját lakrészét — három tágas helyiség az utastér előtt — zárva tartotta, és senkit sem engedett be; ő maga sem hagyta el azt. Az utasai számára ő csupán egy testetlen hang volt a kommunikátorokból, melyeken át néha hosszasan beszélgetett velük, vagy egy holografikus képmás, mely csatlakozott hozzájuk a társalgóban az étkezések idején. Ez a szellemképmás egy karcsú, fiatal, fehér hajú férfi volt, lenge pasztellruhában, ami már vagy húsz éve kiment a divatból, és megvolt az a zavarba ejtő szokása, hogy elnézett amellett, akihez épp beszélt, vagy még csak nem is a jó irányba fordult, de a tudósok pár nap alatt hozzászoktak ehhez. És egyébként is, a hologram csakis a társalgóban jelent meg.

Azonban Royd, titokban, észrevétlenül ott volt mindenütt, és kifürkészte minden kis titkukat.

A kibernetikusnő beszélgetett a komputereivel, és úgy tűnt, jobban kedveli a társaságukat, mint az embereket.

A xenobiológus mogorva, akadékoskodó fickó volt, és zugivó.

A két nyelvész, akik nyilvánosan szeretőkként mutatkoztak, ritkán szexeltek, és ha kettesben voltak, alpárian veszekedtek.

A pszi-psziáter hipochonder volt; gyakorta zuhant mély depresszióba, és ez csak rosszabbodott az Éjvándor bezártságában.

Royd figyelte, ahogy dolgoznak, esznek, alszanak, közösülnek; fáradhatatlanul kihallgatta, miről beszélgetnek. Egy hét elteltével ezek kilencen már egyáltalán nem tűntek számára egyformának. Mindegyikük fura és egyedi, állapította meg.

Mire az Éjvándor már két hetet eltöltött a hipertérben, kiszűrt az utasai közül kettőt, akikre kiemelt figyelmet fordított. Nem hanyagolt el senkit sem, mindőjüket figyelte, de most már leginkább erre a kettőre, Károly d'Braninra és Melantha Jhirlre fókuszált.

— Leginkább a miértjük érdekel — mondta neki Károly d'Branin egy áléjszakán, a második héten Avalon után. Royd áttetsző képmása d'Branin közvetlen közelében ült a félhomályos társalgóban, és nézte, amint keserédes csokoládéját szürcsölgeti. A többiek mind aludtak. Az éjszaka és a nappal nem bír jelentéssel egy űrhaján, de az Éjvándor tartotta a szokásos ciklusokat, és az utasok többsége követte ezeket. Csupán Károly d'Branin, adminisztrátor és mindenes, élt a saját ciklusa szerint.

— A „ha” legalább olyan fontos, Károly — felelte Royd; halk hangja a fali kommunikátorpanelekből hallatszott. — Biztos vagy abban, hogy ezek a ti idegeneitek léteznek egyáltalán?

— Biztos lehetek — felelte Károly d'Branin. — Nincs kizáró tény, és ez épp elég. Ha mindenki más is ennyire biztos lenne benne, egész flottányi kutatóhajót indítottunk volna útnak, nem csak a te kis Éjvándorodat. Beleszürcsölt csokoládéjába, és elégedett sóhajt hallatott. — Hallottál már a nor t'alushikról, Royd?

Fura hangzású név volt, de csupán egy pillanatba került, hogy rákeressen a komputerén.

— Egy idegen faj az ember által uralt űr másik oldalán, túl a Fyndii és a Damoosh világain. Bár meglehet, csak legendákban létezik.

D'Branin kuncogott.

— A könyvtárad elavult. Frissítsd, ha legközelebb az Avalonon jársz! Nem legenda, nem, fagyon is valóságos, még ha nagyon messze is van. Kevés információval bírunk a nor t'alushikról, bár a létezésük ténye bizonyított, még ha te meg én soha nem találkoztunk egyikükkel sem. Velük kezdődött minden… Információkat kódoltam komputerekre, egy újonnan érkezett csomagot a Dam Tullianról, mely már húsz standard éve járja az űrt. Egy része a nor t'alushik folklórját taglalta. Fogalmam sincs, mennyi időbe kerüli összeszednie mindezt a Dam Tulliannak, sem hogy miféle módon juttatta el hozzánk, de elképesztő anyag volt. Tudtad, hogy az első diplomámat xenomitológiából szereztem?

— Nem tudtam — felelte Royd. — Kérlek, folytasd!

— A volkryn sztorira a nor t'alushi mítoszokban bukkantam rá. Lenyűgözött. Egy értelmes faj, mely egyre távolodik saját szülővilágától, a galaxis magjától, a galaktika széle felé haladva, és, állítólag, mindvégig az intergalaktikus űr felé tartva, miközben sosem hagyja el a csillagközi űrt, egyetlen bolygón sem száll le, és ritkán kerül bármely csillaghoz is egy fényévnyi távolságon belülre. És mindezt csillaghajtómű nélkül, olyan hajókon, melyek csupán a fénysebesség töredékével mozognak! Ez a részlet fogott meg! Gondolj csak bele, milyen régiek lehetnek azok a hajók!

— Elég régiek — értett egyet Royd. — Károly, azt mondtad, „hajók”. Nem csak egy?

— Bizony hogy nem. A nor t'alushik szerint először csak egy vagy kettő tűnt fel a kereskedelmi szférájuk legbelső határán, de aztán több is érkezett. Több száz, mindegyik magányosan, egyenként, egyre csak távolodva, folyton-folyvást. Tizenötezer standard évbe telt, mire maguk mögött hagyták a nor t'alushi csillagokat, hogy aztán végleg eltűnjenek. A mítosz szerint az utolsó volkryn hajó háromezer éve távozott.

— Tizennyolcezer év — tűnődött Royd. — Ez a nor t'alushi faj ennyire ősi?

D'Branin mosolygott.

— Nem csillagjáróként, úgy nem. A történelmük alapján a nor t'alushik csak fele ennyi ideje civilizáltak. Ez meg is akasztott egy időre. A volkryn sztori csupán legendának tűnt. Csodás legendának, ez tény, de semmi többnek. Végül, azonban, nem hagyhattam ennyiben. Szabadidőmben kutatásokat végeztem, és összevetettem más idegen kozmológiákkal, hogy lássam, vajon létezik-e ez a mítosz más fajoknál is, nem csak a nor t'alushiknál. Azt gondoltam, összehozhatok ebből a témából egy tanulmányt. És a kutakodásomat siker koronázta… Megrémített, amire rábukkantam. Semmi a hrangaiaknál, sem a hrangák által leigázott fajoknál, de tudod, még ez is illett a képbe. Ők kívül voltak az ember által ismert űrön, a volkryn nem juthatott el hozzájuk, csakis úgy, hogyha keresztülhaladtak a mi szféránkon is. Azonban amikor jobban belemélyedtem, a volkryn sztorit ott találtam mindenhol. A fyndiiknél, a damooshik pedig szó szerinti igazságként fogadják el… és a damoosh, mint tudjuk, a legősibb faj, amivel valaha találkoztunk… és találtam egy figyelemre méltóan hasonlatos sztorit az Aath getszoidjai között is. Átnéztem azt a kevés ismeretanyagot azokról a fajokról, amik állítólag még a nor t'alushiknál is távolabb léteznek, és ott is találkoztam a volkryn sztorival.

— A legendákban létező fajok legendái — jegyezte meg Royd. A holoképmás széles szája mosolyra húzódott.

— Pontosan, pontosan — értett egyet d'Branin. — Ezen a ponton kértem szakértőket, specialistákat a Nonhumán Intelligencia Tanulmányi Intézettől. Két éven át kutattunk. Ott volt minden a fájlok között és a könyvtárakban az Akadémián. Senki sem kereste még azelőtt, senki nem próbálta egybevetni. A volkrynok áthaladása az emberi tartományon felöleli szinte a teljes történelmünket, az űrrepülés hajnalát megelőző időkből. Miközben mi magát az űr szövetét fordítottuk ki, hogy kijátsszuk a relativitást, ők végigsiklottak hatalmas hajóikon a mi állítólagos civilizációnk kellős közepén, elhaladva a legnépesebb világaink mellett, méltóságteljes, lassú tempóban, fénysebesség alatt, a Perem felé és a galaxisok közötti sötétség felé. Csodálatos, Royd, csodálatos!

— Tényleg csodálatos — értett egyet Royd.

Károly d'Branin lerakta csokoládéscsészéjét, és buzgón előrehajolt Royd képmása felé, de a keze csak üres fényt markolt, amikor megpróbálta megragadni beszélgetőtársa alkarját. Úgy tűnt, kizökkent egy pillanatra, mielőtt nevetni kezdett önmagán.

— Ah, az én volkrynjaim! Túlzottan belelkesültem, Royd. Már annyira közel vagyok. Tucatnyi éve rágja már az elmémet, és egy hónapon belül beérhetem őket. Akkor, akkor, ha sikerül kommunikálnom velük, ha az embereimnek sikerül kapcsolatot teremteniük, akkor végre választ kaphatok a „miért”-re!

Royd Erisnek, az Éjvándor urának kísértete rámosolygott, és higgadt, vak szemekkel nézte.

Az utasok elég hamar nyugtalanná válnak egy hipertérben száguldó csillaghajón, különösen akkor, ha az olyan apró és szűkös, mint az Éjvándor. A második hét vége felé kezdetét vették a spekulációk. Royd hallott mindent.

— Ki a fene ez a Royd Eris? — morgolódott a xenobiológus egy este, amikor négyen kártyáztak. — Miért nem jön ki soha? Mi okból zárkózik el tőlünk?

— Kérdezzétek meg tőle! — javasolta a nyelvész. Senki nem tette.

Amikor nem Károly d'Braninnal beszélgetett, Melantha Jhirlt figyelte. Jó volt nézni. A fiatal, egészséges és aktív Melantha Jhirlben volt valami vibrálás, amihez a többiek fel sem értek. Hatalmas volt minden tekintetben; egy fejjel magasabb, mint bárki a fedélzeten, erős testalkatú, nagymellű, hosszú lábú és erős, izmai lazán mozogtak fényes, szénfekete bőre alatt. Az étvágya is hatalmas volt. Kétszer annyit evett, mint kollégái bármelyike, rengeteget vedelt, de sosem tűnt részegnek, mindennap órákon át edzett azokon a berendezéseken, amiket magával hozott, és az egyik raktérben állított fel. A harmadik hét végére már szexelt mind a négy fedélzeten tartózkodó férfival, és két nővel is. Az ágyban is mindvégig aktív volt, kimerítette szinte mindegyik partnerét. Royd epekedve leste.

— Én egy tökéletesített modell vagyok — mondta Roydnak egyszer, miközben a korlátján tornázott izzadságtól csillogó bőrrel, hálóval lefogatott, hosszú, fekete hajjal.

— Tökéletesített? — visszhangozta Royd. Nem küldte le holografikus kísértetét a raktérbe, de Melantha hívta őt a kommunikátoron, hogy beszélgessenek, amíg edz, nem tudva, hogy ő amúgy is ott lett volna.

Lefékezett gyakorlat közben, és megtartotta testét karizmai erejével.

— Módosított vagyok, kapitány — felelte. Mindig is így szólította. — A Prométheuszon születtem, az elitben, két génvarázsló gyermekeként. Tökéletesítettek. Kétszer annyi energiára van szükségem, mint neked, de el is használom mindet. Hatékonyabb anyagcsere, erősebb és tartósabb test, másfélszer hosszabb élettartam, mint egy átlagos emberé. A népem elkövetett pár rettenetes hibát, mikor megpróbálta radikálisan újratervezni a silányabbakat, de az apróbb finomításokkal jól boldogulnak.

Folytatta gyakorlatait, gyorsan és könnyedén, szótlanul, míg be nem fejezte. Aztán hevesen zihálva karba tette kezét, felvetette fejét, és elvigyorodott.

— Most már tudod az életem történetét, kapitány, hacsak nem érdekel az is, hogyan disszidáltam az Avalonra, miféle rendkívüli eredményeket értem el a non-humán antropológiában, vagy épp a viharos és szenvedélyes szerelmi életem. Érdekel?

— Talán majd máskor — mondta Royd udvariasan.

— Jó — felelte Melantha Jhirl. Felkapott egy törölközőt, és dörzsölni kezdte vele az izzadságot a testéről. — Amúgy is, inkább hallgatnám a te életed történetét. Velem született tulajdonságaim egyike a kielégíthetetlen kíváncsiság. Ki vagy te, kapitány? De tényleg.

— Egy olyan tökéletes teremtmény, mint te — felelte Royd —, bizonyára magától is kitalálja.

Melantha felkacagott, és hozzávágta törölközőjét a kommunikátor rácsához.

Ekkorra már valamennyien találgattak, nem sejtve, hogy Royd kihallgatja őket. Ő pedig élvezte a pletykákat.

— Beszél hozzánk, de nem látjuk — vetette fel a kibernetikusnő. — Ez a hajó automatizált, nincs legénysége, csakis ő, egymaga. Akkor miért nem teljesen automatizált? Lefogadom, hogy Royd Eris egy rendkívül kifinomult komputerrendszer, talán egy Mesterséges Intelligencia. Még egy viszonylag egyszerű program is képes olyan társalgásra, mely megkülönböztethetetlen az emberitől.

A telepata egy törékeny ifjonc volt, ideges, érzékeny, puha, világosszőke hajjal, nedves, kék szemmel Felkereste Károlyt a kabinjában, a szűk egyágyasban, egy magánbeszélgetésre.

— Érzem — hebegte izgatottan. — Valami baj van, Károly. Valami nagyon nagy baj. kezdek beijedni.

Beijedni? — D'Branin összerezzent. — Nem értem. barátom. Mitől kellene félned?

A fiatalember a fejét rázta.

— Nem tudom, nem tudom. Mégis ott van, érzem. Károly, érzékelek valamit. Tudod, hogy jó vagyok, az vagyok, ezért engem választottál. Első osztályú, minősített, és azt mondom. félek. Érzékelem. Valami veszélyeset. Valami megfoghatatlant… és idegent.

— A volkrynjaimat?

— Nem, nem, az lehetetlen. Hipertérben repülünk, fényévekre vannak tőlünk. — A telepata kétségbeesetten kuncogott. — Ennyire azért nem vagyok jó, Károly. Hallottam a sztoridat a kreyekről, de én csak egy ember vagyok. Nem. Ez közel van. A hajón.

— Közülünk valaki?

— Talán — felelte a telepata. — Nem tudom behatárolni.

D'Branin sóhajtott, és atyaian a fiatalember vállára tette a kezét.

— Köszönöm, hogy felkerestél, de nem tehetek semmit, hacsak nincs valami konkrétumod. Ezek az érzéseid… nem adódhatnak fáradtságból? Valamennyien feszültek vagyunk. A tétlenség megterhelő.

— Ez valós — szögezte le a telepata, de békésen távozott.

Ezt követően d'Branin átment a pszi-psziáterhez, aki az alvóhálójában hevert, gyógyszerektől körülvéve, szörnyű fájdalmakról panaszkodva.

— Érdekes — vélte a nő, amikor d'Branin beszámolt a hallottakról. — Én is éreztem valamit, egyfajta veszélyt, nagyon bizonytalanul, zavarosan. Azt hittem, csak képzelődöm, a bezártság, az unalom és a rossz közérzetem miatt. Néha eléggé megcsal a hangulatom. Mondott valami konkrétabbat?

— Nem.

— Megkísérlem kiszaglászni, olvasni belőle és a többiekből, hátha össze tudok csipegetni valamit. Bár ha a fenyegetés valódi, ő hamarabb érzékeli, mint én. Ő egyes, én csak hármas vagyok.

D'Brannin jóváhagyóan biccentett. Később, miután a többiek aludni tértek, kevert magának egy adag csokoládét, és végigbeszélgette Royddal az éjszakát. De a telepatát még csak szóba sem hozta.

— Észrevettétek, milyen ruhák vannak azon a hologramon, amit küld nekünk? — vetette fel a xenobiológus. — Legalább egy évtizede kiment a divatból. Szerintem valójában ő nem is így néz ki. Lehet, hogy eltorzult, beteg, szégyelli a valódi külsejét? Lehet, hogy összeszedett valami járványt. A Lassúkór rettenetesen eltorzítja az áldozatát, de évtizedekbe telik, mire végez vele, és vannak más fertőzések is, mint a manthrax, az új lepra vagy a Langamen-kór. Talán emiatt választotta Royd ezt az önkéntes karantént. Egy karantén! Gondoljatok csak bele!

Az ötödik héten Melantha Jhirl feltolta gyalogját a hatodik sorba, Royd felmérte, hogy már semmit sem tehet ellene, és feladta. Nyolcadszor kapott ki tőle egymás után az elmúlt napokban. A nő törökülésben ült a társalgó padlóján, a sakkfigurák előtte sorakoztak egy kivetítőn. Nevetve lesöpörte a tábláról a bábukat.

— Ne érezd magad kínosan emiatt, Royd! — mondta. — Tökéletesített modell vagyok. Mindig előtted járok három lépéssel.

— Bevonhatnám a komputerem is — felelte a férfi. — Észre sem vennéd.

Holografikus szellemképmása hirtelen megjelent a kivetítő előtt, és a nőre mosolygott.

— Három lépésen belül tudnám — vágta rá Melantha Jhirl. — Próbáld csak meg! — egyenesen átsétált a képmáson a konyharészbe, ahol előkotort magának egy hasas üvegnyi sört. — Mikor adod már fel, és engedsz be magadhoz egy kis látogatásra, kapitány? — A kérdését a kommunikátor rácsa felé intézte. Nem volt hajlandó létezőnek tekinteni a holokísértetet. — Nem vagy magányos? Szexuálisan frusztrált? Klausztrofóbiás?

— Egész életemet az Éjvándoron töltöttem, Melantha — felelte Royd. Ignorált holoképmása kacsintott. — Ha csöppet is zavarna a klausztrofóbia, a szexuális frusztráció vagy az egyedüllét, képtelen lennék ilyen életre. Bár ez biztosan nyilvánvaló számodra, elvégre tökéletesített modell vagy, nem igaz?

A nő nagyot kortyolt a sörből, aztán bársonyos, dallamos nevetést hallatott

— Egyszer úgyis rájövök, ki vagy, kapitány!

— Pompás. De addig is, mesélj még több hazugságot az életedről!

— Hallottatok már a Jupiterről? — kérdezte a xenotechnikus a többiektől. Kapatosan hevert az alvóhálójában, a raktérben.

— Van valami köze a Földhöz — találgatta az egyik nyelvész. — Mindkét név egyazon mítoszrendszerből ered, úgy rémlik.

— A Jupiter — harsogta a xenotechnikus — egy hatalmas gázóriás ugyanabban a naprendszerben, mint az Öreg Föld. Nem tudtátok, mi? Már-már megkezdték volna a feltárását, de megalkották az első csillaghajtóművet, akkor, réges-rég, és azután már senkit nem érdekeltek a gázóriások. Csak indítsd be a hajtóművet, lépj át a hipertérbe, találj lakható bolygókra, és telepítsd be azokat, ne foglalkozz az üstökösökkel, az aszteroidákkal és a gázóriásokkal… hisz ott egy másik csillag alig pár fényévnyire, aminek több lakható bolygója is van. De, tudjátok, akadtak olyanok, akik úgy gondolták, az efféle Jupitereken is létezhet élet. Értitek?

A xenobiológus bosszúsnak tűnt.

— Ha létezik intelligens élet a gázóriásokon, nem sok jelét adja, hogy elhagyja azokat — csattant fel. — Az értelmes fajok mindegyike, akikkel ez idáig találkoztunk, a Földhöz hasonlatos bolygókról származik, és általában oxigént lélegzik. Azt akarod sugallni, hogy a volkrynok egy gázóriásról jöttek?

A xenotechnikus ülő helyzetbe küszködte magát, és sejtelmesen mosolygott.

— Nem a volkrynok — mondta. — Royd Eris. Fúrjátok csak át a társalgó előrészi válaszfalát, és meglátjátok, metán és ammónia szivárog majd elő! — Kezével érzéki hullámmozgást imitált, és rázkódott a kerge vihogástól.

— Lenyugtattam — jelentette a pszi-psziáter Károly d'Braninnak a hatodik héten. — Pszionin-4-et adtam be neki. Tompítja az érzékenységét pár napra, és kaphat még többet is, ha a szükség megkívánja.

D'Branin sebzetten meredt maga elé.

— Beszélgettünk párszor, ő meg én. Egyértelműen láttam rajta, hogy egyre jobban fél, de nem derült ki, hogy mitől és miért. Feltétlenül szükség volt arra, hogy kiüsd?

A nő vállat vont.

— Kezdett irracionálissá válni. Nem lett volna szabad egyes kategóriájú telepatát választanod. Túlságosan instabilak.

— Egy idegen fajjal kell kommunikálnunk. Ne feledd, ez nem könnyű feladat! Meglehet, a volkrynok sokkal különbözőbbek bármilyen más fajnál, akikkel eddig találkoztunk. Emiatt van szükségünk egyes minősítésűre.

— Egyértelmű. De jelen körülmények között a te egyeseddel ez egyáltalán nem működik. Ideje felét katatón állapotban tölti, a másik felét rettegésben. Azt sugallja, hogy tényleges veszélyben vagyunk, de nem tudja, miért vagy mi által. Az egészben az a legrosszabb, hogy sejtelmem sincs, vajon tényleg érzékel-e valamit, vagy ez csak egy heveny paranoid roham. Egyértelműen mutat klasszikus paranoid szimptómákat. Többek között azt képzeli, hogy figyelik. Meglehet, az állapotának semmi köze hozzánk, a volkrynokhoz vagy a képességeihez. Jelen pillanatban ebben nem lehetek biztos.

— Mi a helyzet a te képességeiddel? Te empata vagy, nem igaz? Beleérző.

— Ne mondd meg nekem, hogy végezzem a dolgom! — fortyant fel a nő. — Szexeltem vele a múlt héten. Ez a lehető legközelebbi és legszorosabb kapcsolat az eszpeléshez. Még ily körülmények között sem tudtam egyértelműsíteni semmit. A tudata merő káosz, és a rettegésének bűze annyira átható, hogy még a lepedőbe is beleivódott. De én csak hármas vagyok, tehát ez nem jelent sokat. A képességeim korlátozottak. És… nem vagyok valami jól, d'Branin. Alig kapok levegőt. A fejem lüktet. Ágyban kellene maradnom.

— Ja, ja, persze — motyogta d'Branin sietősen. — Nem állt szándékomban kritizálni. Mindent jól csináltál, jelen körülmények között. Mégis, rá kell kérdeznem, feltétlenül fontos volt kiütnöd őt? Nincs más megoldás? Royd hamarosan kivisz minket a hipertérből, és kapcsolatot létesítünk a volkrynokkal. Szükségünk lesz rá.

A pszi-psziáter ernyedten dörzsölgette halántékát.

— A másik lehetőségem egy eszperoninjekció lett volna. Kitágította volna a tudatát, megtriplázta volna a pszionikus érzékenységét pár órára. Akkor, minden valószínűség szerint, közelebb kerülhetne ahhoz a veszélyhez, amit érzéket Száműzhetné az érzést, hogyha hamis, vagy elbánhatna vele, ha valódi. De a pszionin-4 jóval biztonságosabb. Az eszperon mellékhatásai eléggé kimerítőek, és nem hinném, hogy érzelmileg elég stabil lenne kiállni egy efféle, erőteljes próbatételt. A pszionin is sokat elárul majd. Ha a paranoiája továbbra is megmarad, tudni fogom, hogy nincs köze a telepatikus képességeihez.

— És ha nem enyészik el? — tudakolta Károly d'Branin. Gonoszul somolygott. — Akkor tudni fogjuk, hogy a veszély, amit érzékelt, tényleg valós, nemde?

Eljött egy újabb áléjszaka, és Royd lidércképe ismét megjelent, miközben Károly d'Branin a csokoládéja fölött merengett.

— Károly! — szólította meg a jelenés. — Lehetséges lenne, hogy a vezérlőrendszeremmel rákapcsolódhassak azokra a komputerekre, amiket a stábod hozott a fedélzetre? Ezek a volkryn sztorik felkeltették a kíváncsiságomat, és szívesen tanulmányoznám őket ráérő óráimban.

— Biztosan — vetette oda d'Branin oda sem figyelve, zaklatottan. — Épp ideje, hogy élesítsük a rendszerünket, és felkészítsük minden eshetőségre. Most már hamarosan kilépünk a hipertérből.

— Hamarosan — értett egyet Royd. Megközelítőleg hetven óra múlva.

Másnap a vacsoránál Royd holoképmása nem jelent meg. Az akadémikusok kényelmetlenül feszengve étkeztek, várván, hogy vendéglátójuk bármelyik pillanatban materializálódjon, elfoglalja szokásos helyét, és bekapcsolódjon a társalgásukba. Azonban a várakozásuk nem vált valóra még akkor sem, amikor már a vacsora utáni csokoládéscsészék, fűszeres teák és kávék kerültek az asztalra.

— Úgy tűnik, a kapitányunk elfoglalt — jegyezte meg Melantha Jhirl hátradőlve székében és egy pohárka brandyt lötyögtetve.

— Hamarosan kilépünk a hipertérből — magyarázta Károly d'Branin. — Meg kell tennie az előkészületeket.

Néhányan összenéztek. Ott voltak mind a kilencen, bár a fiatal telepata úgy nézett ki, mintha ott sem lenne; beleveszett saját gondolatai útvesztőibe. Végül a xenobiológus törte meg a csendet:

— Nem is eszik. Csak egy vacak hologram. Mit számit, hogy kihagy egy vacsorát? Talán máskor sem kellene itt lennie. Károly, a többség egyre kínosabban érzi magát Royd miatt. Mit tudsz erről a rejtélyes fickóról?

D'Branin tágra nyílt, csodálkozó szemmel meredt rá.

— Hogy mit tudok, barátom? — Előrehajolt, és teletöltötte csészéjét sűrű keserédes csokoládéval. — Mit kellene tudnom?

— Nyilván neked is feltűnt, hogy sosem jön ki közénk — vetette oda a nyelvésznő fanyarul. — Mielőtt kibérelted a hajóját, nem szólt senki a különcségéről?

— Ez engem is érdekelne — fűzte hozzá a partnere. — Óriási a hajóforgalom az Avalonon. Hogyhogy épp Erist választottad? Mit hallottál róla?

D'Branin habozott.

— Mit hallottam? Nagyon keveset, el kell ismernem. Beszéltem pár kikötői hivatalnokkal és repülőtársasággal, de egyikük sem ismerte Roydot. Korábban nem nagyon járt az Avalon körzetében.

— Honnan jött? — kérdezte a két nyelvész szinte egyszerre. Egymásra néztek, és a nő folytatta: — Kielemeztük a beszédét. Nincs észlelhető akcentusa, sem egyéni kifejezésmódja, mely a származásáról árulkodna. Szóval honnan jött ez az Éjvándor?

— Én… nem igazán tudom — ismerte be d'Branin tétovázva. — Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem.

Kutatócsapata tagjai hitetlenkedve pillantottak egymásra.

— Eszedbe sem jutott megkérdezni? — sziszegte a xenotechnikus. — Akkor mi alapján választottad épp ezt a hajót?

— Ez volt elérhető. Az adminisztrációs tanács jóváhagyta a küldetésemet és a személyzetet, de nem tudtak a rendelkezésemre bocsátani akadémiai kutatóhajót. A költségvetést elég szűkösre szabták.

Minden szem rámeredt.

— D'Branin arra céloz — szólt közbe a pszi-psziáter —, hogy az Akadémia kedvezően fogadta a xenomitikus kutatásokat, azon belül is a volkryn legendákat, de jóval csekélyebb lelkesedéssel annak bizonyítását, hogy a volkrynok valóban léteznek. Így hát szűkös kereteket biztosítottak számára, ami elegendő arra, hogy boldoggá és produktívvá tegye, feltételezve, hogy a küldetés úgyis kudarcot fog vallani, olyan segítőket jelölve ki mellé, akik senkinek sem fognak hiányozni az Avalonon. — Sorra végignézett mindegyikükön. D'Branint kivéve… egyikünk sem elsőrangú tudós.

Csak a saját nevedben beszélj! — förmedt rá Melantha Jhirl. — Én önként jelentkeztem erre a küldetésre.

— Nem vitatom — felelte a pszi-psziáter. — A lényeg az, hogy az Éjvándor kiválasztása nem nagy rejtély. A lehető legolcsóbb hajót bérelted ki, ugye, d'Branin?

— Némelyik hajós még csak fontolóra sem vette az ajánlatomat — dörmögte d'Branin. — Elég furán hangzik, el kell ismerni. Számos hajótulajdonos pedig, úgy tűnt, babonásan retteg attól, hogy a csillagközi űrben leáll a hajtómű, ha nincs bolygó a közelben. Azok közül, akik elfogadták a körülményeket, Royd Eris kínálta a legjobb feltételeket, és készen állt az azonnali indulásra.

— És nekünk persze azonnal kellett indulnunk — replikázott a nyelvésznő. — Máskülönben a volkrynok leléphettek volna. Alig tízezer éve haladtak át ezen a régión, egy-két ezer év ide vagy oda — tette hozzá szarkasztikusan.

Valaki felnevetett. D'Branint azonban nem lehetett kizökkenteni.

— Barátaim, kétségtelen, hogy elnapolhattam volna az indulást. Elismerem, alig vártam, hogy találkozhassak a volkrynjaimmal, hogy feltehessem nekik a bennem kísértő kérdéseket, hogy megértsem a miértjüket, de azt is el kell ismernem, hogy egy kis késlekedés mit sem számított volna. De miért kellett volna késlekednem? Royd szívélyes vendéglátó, képzett pilóta, jól bánik velünk.

— Kész rejtély ez a fickó — jegyezte meg valaki.

— Mit rejteget? — követelte valaki más.

Melantha Jhirl felnevetett. Mikor minden szempár felé fordult, elvigyorodott, és a fejét rázta.

— Royd kapitány tökéletes: különös ember egy különös küldetésen. Talán nem szeretitek a rejtélyeket? Fényéveket teszünk meg, hogy beérjünk egy vélelmezett idegen űrhajót, amely a galaxis magjából indult el, és régebb óta tart kifelé, mint amióta az emberiség megvívta első háborúját, és ti amiatt háborogtok, mert nem tudjátok megszámolni a pattanásokat Royd orrán? — Az asztal fölé hajolt, és újratöltötte brandyspoharát. — Anyámnak igaza volt — vetette oda könnyedén. — A normálisok normálatlanok.

— Melanthának igaza van — fűzte hozzá Károly d'Branin csendesen. — Royd gyarlóságai és neurózisai csakis rá tartoznak. Ne akarjuk tudni, ha nem kívánja az orrunkra kötni!

— Engem nyugtalanít — panaszolta valaki ernyedten.

— Nem tudhatjuk, Károly — mondta a xenotechnikus —, lehet, hogy egy bűnözővel vagy egy idegen lénnyel utazunk.

— Jupiterivel — motyogta valaki. A xenotechnikus elvörösödött, és kuncogás kék a hosszú asztalnál.

De a fiatal, világos hajú telepata hirtelen felnézett, és vad, ideges tekintettel meredt rájuk.

— Idegen lény! — motyogta.

A pszi-psziáter szitkozódott.

— Megszűnt a nyugtató hatása — vetette oda sietve d'Braninnak. — Megyek a szobámba, hozok még egy adagot.

Valamennyien meghökkentek; d'Branin eddig gondosan titkolta a telepata állapotát.

— Miféle nyugtató? — követelte a xenotechnikus. — Mi folyik itt?

— Veszély — motyogta a telepata. A mellette ülő kibernetikusnőhöz fordult, és megragadta alkarját reszkető kezével. — Veszélyben vagyunk, azt mondom, érzékelem. Valamiféle idegent. Rosszat akar nekünk.

A pszi-psziáter felegyenesedett.

— Nincs jól — magyarázta a többieknek. — Lenyugtattam pszioninnal, hogy ellenőrzés alatt tarthassuk a képzelgéseit. Hozok még.

Az ajtó felé indult.

— Várj! — szólt rá Melantha Jirl. — Ne pszionint! Eszperont hozz!

— Ne szólj bele a munkámba, némber!

— Sajnálom. — Melantha megrántotta a vállát. — Bár egy lépéssel előtted járok. Az eszperon megszüntetheti a téveszméit, nem igaz?

— Igen, de…

— És akkor összpontosíthat erre a veszélyre, amiről azt állítja, hogy érzékeli, nemdebár?

— Ismerem jól az eszperon hatásait — felelte a pszi-psziáter zsémbesen.

— Na, abban biztos vagyok. — Melantha kimosolygott brandyspohara fölött. — Idehallgassatok! Úgy tűnik, valamennyien aggódtok Royd miatt. Nem bírjátok elviselni, hogy valamit rejteget magáról. Azzal gyanúsítjátok, hogy bűnöző. Az efféle félelmek nem segítenek abban, hogy csapatként működjünk együtt. Vessünk véget ennek! És ez könnyen megoldható. — Mutatta. — Itt ül egy egyes minősítésű telepata. Pumpáljuk fel az erejét estperonnal, és betéve felmondja nekünk a kapitány teljes élettörténetét, míg végképp meg nem unjuk. Időközben a személyes démonaival is megküzdhet.

— Figyel minket — hadarta a telepata halk, sürgető hangon.

— Károly — kezdte a xenobiológus —, ez már túl messzire ment. Néhányan idegesek vagyunk, ez a fiú pedig halálra rémült. Szerintem ideje fellebbenteni a fátylat Royd Eris titkairól. Melanthának igaza van.

D'Branin a homlokát ráncolta.

— Nincs jogunk…

— A szükség törvényt bont — vágta rá a kibernetikusnő.

D'Branin összenézett a pszi-psziáterrel, aztán sóhajtott.

— Csináld! — mondta. — Hozz neki eszperont!

— Meg fog ölni! — sikoltotta a telepata, és talpra ugrott. Mikor a kibernetikusnő a karjára tette a kezét, hogy megnyugtassa, a fiú felkapott egy csésze kávét az asztalról, és egyenesen a képébe vágta. Hárman kellettek hozzá, hogy lefogják.

— Siess már! — parancsolta valaki, miközben az ifjaival küzdöttek.

A pszi-psziáter megborzongott, aztán kisietett a társalgóból.

Royd figyelt.

Mikor a pszi-psziáter visszatért, felrángatták a fiút az asztalra, leszorították, és félrehúzták a haját a nyaki artériáiról.

Royd kísértete materializálódott a hosszú asztal végében lévő üres széken.

— Hagyjátok abba! — mondta higgadtan. — Szükségtelen.

A pszi-psziáter megdermedt, miközben épp egy eszperonos ampullát csúsztatott az injektorpisztolyba, a xenotechnikus pedig ijedtében elengedte a telepata egyik karját. De a fogoly nem használta ki a lehetőséget. Csak feküdt az asztalon, hevesen zihált, túlságosan rémült volt ahhoz is, hogy mozdulni merjen, halványkék szeme üvegesen meredt Royd holoképmására.

Melantha Jhirl tisztelgésre emelte brandyspoharát.

— Búúú! — ijesztgetett. — Kihagytad a vacsorát, kapitány.

— Royd — kezdte Károly d'Branin —, sajnálom.

A kísértet kifejezéstelenül meredt a túlsó falra.

— Engedjétek el! — hallatszott a hang a kommunikátorokból. — Elárulom a nagy titkomat, ha a zárkózottságom ennyire megrémiszt benneteket.

— Kihallgatott bennünket — jegyezte meg a nyelvész.

— Mondd el akkor! — nógatta a xenotechnikus gyanakvóan. — Mi vagy te?

— Tetszettek a feltevéseitek a gázóriásokról — kezdte Royd —, ám a szomorú tény az, hogy az igazság kevésbé drámai. Szokványos homo sapiens vagyok, középkorú. Hatvannyolc standard éves, ha érdekel a korom. A hologram, amit láttok, az igazi Royd Erisé, csak épp jó pár évvel ezelőttről. Most már öregebb vagyok.

— Ó! — A kibernetikusnő arca vörös volt, ahol a kávé leforrázta. — Akkor miért a titkolódzás?

— Az anyámnál fogom kezdeni — felelte Royd. — Az Éjvándor eredetileg az ő hajója volt, külön megrendelésre készült az ő tervei alapján a newholme-i hajógyárban. Anyám szabadkereskedő volt, méghozzá kivételesen sikeres. Vagyont keresett azzal, hogy szokatlan megbízatásokat vállalt, letért a fő kereskedelmi útvonalakról, szállította a rakományát akár egy hónapig vagy egy-két évig is, jóval a szokványos célállomásokon túlra. Az efféle megbízások kockázatosabbak, de gyümölcsözőbbek is, mint postahajókkal repülni. Anyámat nem izgatta, ha ő és a legénysége hosszú ideig nem térhetett haza. A hajója volt az otthona. Ritkán látogatott el kétszer ugyanarra a világra, ha módjában állt.

— Kalandvágyó — szólt közbe Melantha.

— Nem — helyesbített Royd. — Szociopata. Anyám nem kedvelte az embereket. Egyáltalán nem. Az volt a nagy álma, hogy még legénységre se legyen szüksége. Mikor meggazdagodott, ezt is elérte. Az Éjvándor volt az eredménye. Miután a fedélzetére lépett Newholme-ban, soha többé nem érintkezett közvetlenül más emberrel, nem tette a lábát egyetlen bolygó felszínére sem. Minden üzletét ebből a lakrészből intézte, mely most már az enyém. Meghibbant, de még azt követően is érdekes életet élt. Oly sok világot látott, Károly! Mennyi mindenről mesélhetne! Belesajdulna a szíved. De megsemmisítette az összes jegyzetét, mert attól félt, hogy mások örömöt találnak, vagy hasznot húznak a tapasztalataiból a halála után. Ő már csak ilyen volt.

— És te? — kérdezte a xenotechnikus.

— Nem kellene anyámként emlegetnem — folytatta Royd. — Az ellen-nemű klónja vagyok. Harmincévnyi magányos repülés után elunta magát. A társának és szeretőjének szánt. Úgy formált, hogy tökéletes szórakoztatást nyújthassak. Azonban nem volt türelme a gyerekekhez, és nem óhajtott ő maga felnevelni. Embrióként a táptartályba kerültem. A komputer volt a tanárom. Akkor engedett volna ki, amikor elérem a pubertáskort, melyről úgy vélte, hogy már alkalmas társaság leszek… Ám a halála, mely pár hónappal a klónozás után következett be, keresztülhúzta a tervét. Azonban erre az eshetőségre is beprogramozta a hajót. Kilépett a hipertérből, lekapcsolta a csillaghajtóművet, és tizenegy éven át lebegett a csillagközi űrben, miközben a komputer emberi lényt nevelt belőlem. Ily módon örököltem meg az Éjvándort. Amikor kiszabadultam, beletelt néhány évbe, mire kibogoztam a hajó irányítását és saját eredetemet.

— Elképesztő! — lehelte d'Branin.

— Igen, az — mormolta a nyelvésznő —, de ez nem ad magyarázatot arra, miért élsz zárkózottan.

— Á, dehogyisnem — vélte Melantha Jhirl. — Kapitány, lennél szíves elmagyarázni a kevésbé tökéletesített modelleknek is?

— Anyám gyűlölte a bolygókat — folytatta Royd. — Gyűlölte a bűzt, a mocskot és a baktériumokat, a rendszertelen időjárást, más emberek látványát. Hibátlan körülményeket tervezett, olyan sterilt, amennyire csak lehetséges. A gravitációt sem szerette. Hozzászokott a súlytalansághoz, és inkább azt kedvelte. Ilyen körülmények között születtem és nevelkedtem. A testemben nincs meg a természetes immunitás semmire. Ha bármelyikőtöknek a közelébe kerülnék, abba valószínűleg belehalnék, de legalábbis súlyosan lebetegednék. Az izmaim ernyedtek, elsorvadtak. Az Éjvándor mesterséges gravitációja a ti kényelmeteket szolgálja, nem az enyémet. Számomra ez kínlódás. Jelen pillanatban is egy lebegőszékben ülök, ami felveszi a súlyomat. Így is vannak fájdalmaim, és a belső szerveim károsodhatnak. Ez az egyik oka annak, hogy nem gyakran veszek fel utasokat.

— Tehát te is emberkerülő vagy, akárcsak az anyád? — kérdezte a pszi-psziáter.

— Nem. Én kedvelem az embereket. Elfogadom, mi vagyok, de nem én választottam ezt. Az egyetlen lehetséges módon tapasztalhatom meg az emberi lét örömeit, másodkézből, azokon az utasokon keresztül, akiket néha-néha a fedélzetre merek fogadni. Ilyenkor olyan sokat behabzsolok az életükből, amennyit csak bírok.

— Ha egész idő alatt súlytalanságban tartanád a hajódat, jóval többször szállíthatnál utasokat, nem? — sugallta a xenobiológus.

— Így van — felelte Royd udvariasan. — Azonban kiderült, hogy az emberek többsége nem szívesen utazik olyan kapitánnyal, aki nem használja a gravitációs rácsot. A hosszan tartó szabadeséstől rosszul lesznek, vagy feszültté válnak. És elvegyülhetnék a vendégeim között, tudom, hogyha a székemben maradnék, és légmentesen lezárt űrruhát viselnék. Már próbáltam. Rájöttem, hogy ez csökkenti az élményt ahelyett, hogy növelné azt. Torzszülöttként kezelnek, nyomorékként, akivel másként kell bánni és távolságot tartani tőle. Jobb az elszigeteltség. Amikor csak merszem van, tanulmányozom az idegeneket, akiket szállítok.

— Idegeneket? — visszhangozta a xenotechnikus zavarodott hangon.

— Számomra ti mind idegenek vagytok — felelte Royd.

Csend töltötte be az Éjvándor társalgóját.

— Sajnálom, hogy így alakult, barátom — mondta Károly d'Branin a kísértetnek.

— Sajnálom — mondta a pszi-psziáter is. A homlokát ráncolta, és betolta az eszperonampullát az injekciókamrába. — Hát, ez elég hihető, de vajon igaz is? Nincs rá bizonyítékunk, csak egy új esti mesénk. A hologram akár azt is állíthatta volna, hogy ő egy idegen lény a Jupiterről, egy komputer vetülete vagy egy fertőző betegségben szenvedő háborús bűnös. — Tett két gyors lépést az asztalhoz, amin még mindig ott hevert a fiatal telepata. — Neki kezelésre van szüksége, nekünk pedig megnyugtató bizonyítékra. Nem szeretnék tovább bizonytalanságban maradni, amikor most pontot tehetünk az ügy végére. — Kezével oldalra hajtotta a nem is tiltakozó fejet, kitapintotta az artériát, és odanyomta a pisztoly tűjét.

— Ne! — recsegte a hang keményen a kommunikátorból. — Állj! Parancsolom. Ez az én hajóm. Állj!

Az injektor hangosan felszisszent, és amikor eltávolodott a telepata nyakától, piros folt maradt utána.

A fiú félig ülő pozícióba küszködte magát, megtámaszkodott a könyökén, és a pszi-psziáter közelebb húzódott hozzá.

— És most — mondta legszakmaibb, orvosi tónusában — fókuszálj Roydra! Meg tudod tenni, mind tudjuk, mennyire jó vagy. Még pár pillanat, és az eszperon minden elmét megnyit előtted.

A halványkék szempár elfelhősödött.

— Nincs elég közel — mormolta. — Egyes, egyes vagyok, minősített. Jó, tudjátok, hogy jó vagyok, de közel kell lennem.

Megremegett.

A pszi-psziáter átölelte, simogatta, cirógatta.

— Az eszperon majd közelebb visz. Érezd, érezd, ahogy erősödsz! Érzed már? Minden sokkal tisztább, ugye? — Hangja megnyugtatóan duruzsolt. — Emlékezz a veszélyre, idézd fel, keresd, kutasd! Nézz a falon túlra, meséld el, mit látsz! Mesélj nekünk Roydról! Igazat beszélt? Mondd el! Te jó vagy, mind tudjuk, hogy képes vagy rá. — Olyan volt, akárha varázsigéket mormolna.

A fiú kibújt az ölelésből, és felült önerőből, egyenes derékkal.

— Érzékelek motyogta. A szeme jóval tisztább lett. — Valamit… fáj a fejem… félek!

— Ne félj! — nyugtatta a pszi-psziáter. — Az eszperon elmulasztja a fejfájásod, mindjárt jobban leszel. Nincs mitől félned. — A fiú homlokát cirógatta. — Mondd el, mit látsz!

A telepata Royd szellemképmására meredt rémült kisfiúszemével, és nyelve kivillant, megnyalta alsóajkát.

— Ő egy…

Szétrobbant a koponyája.

Három órával később a túlélők ismét találkozóra gyűltek.

Az eseményeket követő hisztéria és káosz közepette Melantha Jhirl vette kézbe az irányítást. Utasításokat osztogatott, félretette brandyjét, és olyan magától értetődően harsogta a parancsokat, mint aki eleve erre született, és úgy tűnt, a kábult többiek vigaszt találtak abban, hogy engedelmeskedhetnek. Hárman közülük kiterítettek egy lepedőt, és beburkolták vele a fiatal telepata fejeden testét, és a hátsó zsilipen keresztül becsúsztatták a gépterembe. Két másik, Melantha parancsára, vizet és rongyot kerített, és nekiláttak felsikálni a társalgót. Nem sokra jutottak. A kibernetikusnő, aki a vért próbálta felitatni az asztallapról, görcsösen öklendezni kezdett. Károly d'Branin, aki szótlanul és sokkoltan ült az asztalnál a történtek óta, feleszmélt, kivette a véráztatta rongyot a nő kezéből, és elvezette a saját kabinjába.

Melantha Jhirl a pszi-psziáternek segített, aki szorosan közel állt a telepatához annak halálakor. Egy csontszilánk állt ki az arcából, közvetlenül a jobb szeme alatt, beborították a hús—, csont- és agyvelődarabok, a vér, és sokkos állapotba került. Melantha eltávolította a csontszilánkot, levitte a raktérbe, letisztogatta, aztán saját gyógyszerével álomba injekciózta.

És, végül, lehívta a többieket a legnagyobb raktérbe, mely hármuk szálláshelyéül is szolgált.

A túlélő nyolcból heten ott voltak. A pszi-psziáter még aludt, de úgy tűnt, a kibernetikusnő időközben összeszedte magát. Törökülésben ült a padlón, sápadt, nyúzott képpel, várva, hogy Melantha belekezdjen.

Azonban Károly d'Branin szólalt meg elsőként.

— Nem értem — mondta. — Nem értem, mi történt. Mi a…

— Royd megölte, ennyi — vágott közbe a xenotechnikus keserűen. — Veszélybe került a titka, így hát… simán kinyírta.

— Nem tudom elhinni — dörmögte Károly d'Branin gyötrődve. — Képtelen vagyok. Royd meg én annyit beszélgettünk, éjszakákon át, míg ti aludtatok. Udvarias, kíváncsi, érzékeny. Álmodozó. A volkrynok is érdekelték. Ő nem tehetett ilyet.

— A hologramja biztos behunyta a szemét, amikor tette — jegyezte meg a nyelvésznő maró gúnnyal. — És nyilván nektek is feltűnt, hogy meg sem szólalt a történtek óta.

— Ti sem voltatok túl beszédesek jegyezte meg Melantha Jhirl. — Nem tudom, mit gondoljak, de az ösztönöm azt súgja, hogy Károly mellé álljak. Nincs semmi bizonyítékunk arra, hogy a kapitány a felelős a történtekért.

A xenotechnikus durván felhorkant:

— Bizonyíték?

— Valójában — folytatta Melantha zavartalanul — még abban sem vagyok biztos, hogy felelős-e bárki is. Semmi baj nem volt, míg a telepatánk nem kapott eszperont. Lehet, hogy a gyógyszer okozta a vesztét?

— Pokoli mellékhatás lenne — motyogta a nyelvésznő.

A xenobiológus a homlokát ráncolta.

— Ez nem az én szakterületem, de annyit én is tudok, hogy az eszperon egy rendkívül hatékony gyógyszer, durva fizikális és pszionikus hatásokkal. A halál okozója valószínűleg épp saját különleges képessége lehetett, amit a drog jócskán felnagyított. Azontúl, hogy megnövelte az elsődleges erejét, a telepatikus érzékenységét, az eszperon más pszi-képességeit is előhozhatta, amik benne lappangtak.

— Úgymint? — tudakolta valaki.

— Biokontroll. Telekinézis… telkin.

Melantha Jhirl előttük járt.

— Növeld a nyomást drasztikusan a koponyájában úgy, hogy a testében keringő összes vért az agyába pumpálod! Ugyanakkor csökkented a légnyomást a fejében, használj telkint rövid ideig tartó vákuumot hozva létre! Gondoljatok csak bele!

Belegondoltak, és egyiküknek sem tetszett.

— Önmaga által indukált is lehetett — dörmögte Károly d'Branin.

— Vagy egy erőteljesebb képességű egyed végzett vele — makacskodott a xenotechnikus.

— Egyetlen humán telepatának sincs ilyesfajta képessége, melynek révén hatalmába keríthetné valaki más testét, elméjét vagy lelkét, még egy pillanatra sem.

— Pontosan — mondta a xenotechnikus. — Nem humán telepata.

— Gázóriás-lény? — A kibernetikusnő tónusa gunyoros volt.

A xenotechnikus megalázó pillantást vetett rá.

— Említhetném a krey érzékelőket vagy a githyanki lélekszívókat, és megnevezhetnék még fél tucat mást is kapásból, de nem szükséges. Elég, ha egyet mondok: a Hranga Elmét.

Aggasztó gondolat volt. Valamennyien elnémultak, és kényelmetlenül fészkelődtek arra a gondolatra, hogy egy roppant hatalmú, ellenséges Hranga Elme rejtőzhet az Éjvándor parancsnoki lakrészében, míg végül Melantha Jhirl törte meg a csendvarázst.

— Nevetséges. Gondoljatok csak bele, miről beszéltek, ha nem túl nagy kérés! Ti állítólag xenológusok vagytok, többen is közületek szakértők az idegen fajok nyelvében, pszichológiájában, biológiájában, technológiájában. Mégis megfeledkeztek a leglényegesebb részletről. Ezer éven át háborúztunk a Hrangával, de soha nem voltunk képesek kommunikálni egyetlen Hranga Elmével sem. Ha Royd Eris hrangai, valószínűleg tökéletesítenie kellett a társalgási képességeit az Összeomlás óta eltelt századok során.

A xenotechnikus elpirult.

— Igazad van — motyogta. — Túl zaklatott vagyok.

— Barátaim — szólalt meg Károly d'Branin — nem szabad pánikba esnünk vagy hisztérikusan viselkednünk! Szörnyűséges dolog történt. Egy kollégánk meghalt, és nem tudjuk, miért. Amíg ki nem derül, lépjünk tovább! Ez most nem az elhamarkodott akciók ideje ártatlanok ellen. Talán amikor majd visszatérünk az Avalonra, egy vizsgálat kideríti, mi történt. A test biztonságban van, ugye?

— A zsilipen keresztül beraktuk a gépterembe — felelte a nyelvész. — Ott vákuum, van. Épségben meg marad.

— És megvizsgálhatják visszatértünkkor — biccentett elégedetten d'Branin.

— Az a hazatérés már most esedékes lenne — vélte a xenotechnikus. Szólj Erisnek, hogy fordítsa vissza a hajót!

D'Branin sebzetten meredt rá.

— És a volkrynok?! Még egy hét, és beérjük őket, ha a számításaim pontosak. A hazatérés hat hétbe telne. Megér még egy hetet, hogy megbizonyosodjunk a létezésükről.

A xenotechnikus azonban nem tágított.

— Egy ember meghalt. A halála emitt idegenekről és veszélyről beszélt. Meglehet, mi is veszélyben vagyunk. Lehet, hogy ezek a volkrynok okozzák, lehet, hogy még egy Hranga Elménél is erőteljesebbek. Ezt akarod megkockáztatni? Miért is? A forrásaid talán csak fikciók, túlzóak vagy tévesek, az értelmezéseid és a számításaid pontatlanok is lehetnek, vagy időközben irányt válthattak… lehet, hogy a volkrynok több fényévnyi távolságra vannak attól a ponttól, ahol mi kibukkanunk a hipertérből!

— Áh — mondta Melantha Jhirl —, értem. Nem szabad továbbmennünk, mert nincsenek is ott, ráadásul lehet, hogy veszélyesek.

D'Branin mosolygott, a nyelvésznő pedig jót nevetett.

— Nem vicces — morogta a xenotechnikus, de nem vitatkozott tovább.

— Semmiféle veszély — folytatta Melantha — nem akadályozhat meg minket abban, hogy amikor eljön az idő, kilépjünk a hipertérből, és próbáljuk megtalálni a volkrynokat. Amúgy is mindenképp ki kell lépnünk: az újraprogramozáshoz. Ráadásul nagy utat tettünk meg a volkrynok miatt, és bevallom, kíváncsi vagyok. — Egyenként végignézett mindegyikükön, de senki sem tiltakozott. — Szóval folytatjuk.

— És mihez kezdünk Royddal? — vetette fel d'Branin.

— Bánjunk a kapitánnyal ugyanúgy, ahogy eddig, ha tehetjük! — felelte Melantha ellentmondást nem tűrően. — Nyissunk felé, és elegyedjünk beszédbe vele! Valószínűleg őt is ugyanannyira sokkolták és megdöbbentették a történtek, mint minket, és nyilván attól tarthat, hogy őt hibáztatjuk, és bántani akarjuk, vagy valami hasonló. Tehát meg kell nyugtatnunk. Majd én megteszem, ha más nem akar beszélni vele. — Nem akadtak önként jelentkezők. — Rendben. De nem árt, ha ti, többiek is megpróbáltok normálisan viselkedni.

— Továbbá — vette át a szót d'Branin — folytatnunk kell az előkészületeket. Az érzékelő műszereinknek készen kell állniuk a használatra, amint kilépünk a hipertérből a normál űrbe, és a komputereinknek is működniük kell!

— A rendszer beüzemelve és futásra kész — jelentette a kibernetikusnő csendesen. — Ma reggelre befejeztem, ahogy kérted. — Gondterhelten meredt maga elé, de d'Branin nem vette észre. A nyelvészekhez fordult, és megtárgyalta velük, miféle előkészületekre számít tőlük, aztán rövid idő múltán a beszélgetés a volkrynokra terelődött, és a félelem csöppről csöppre felszívódott belőlük.

Royd hallgatta; örült.

Melantha egyedül tért vissza a sötét társalgóba. Valaki lekapcsolta a világítást.

— Kapitány! — szólította, és ő megjelent előtte, fakón, áttetszően csillogva, semmit nem látó szemekkel. Lenge, idejétmúlt ruhái a fehér és a halványkék árnyalataiban derengtek. — Hallottad, kapitány?

A kommunikátorból áradó hang némi meglepetésről árulkodott.

— Igen. Hallok és látok mindent az Éjvándorom fedélzetén, Melantha. Nem csak a társalgóban. Nem csak akkor, amikor a kommunikátorok és a képernyők aktívak. Mióta tudod?

— Mióta? — nevetett a nő. — Azóta, hogy dicsérted a gázóriásos találgatást a Royd-rejtélyre.

— Stressz alatt álltam. Sosem követtem még el ilyen hibát ezelőtt.

— Elhiszem, kapitány. De nem számít. Én tökéletesített modell vagyok, emlékszel? Már hetekkel korábban rájöhettem volna.

Egy ideig Royd nem reagált. Aztán:

— Mikor kezded a megnyugtatásomat?

— Épp azt teszem. Még nem érzed nyugodtnak magad?

A jelenés kísérteties vállrándítással reagált.

— Örülök, hogy te meg Károly nem hiszitek, hogy én öltem meg azt az embert.

Melantha elmosolyodott. A szeme egyre jobban alkalmazkodott a helyiség homályához. A hologram adta halovány fényben látta az asztalt, ahol a haláleset történt, sötét foltokkal a lapján. Vér. Halk csöpögést hallott, és beleborzongott.

— Nem szeretek itt lenni.

— Ha távozni kívánsz, veled tartok, bárhova mész.

— Nem. Itt maradok. Royd, ha megkérlek, lekapcsolnád az összes szemed és füled szerte a hajón? Kivéve a társalgóban. Ettől mindenki jobban érezné magát, biztosra veszem.

— Nem tudnak róluk.

— Majd fognak. Mindenki füle hallatára tetted azt a megjegyzést a gázóriásokról. Néhányan azóta már rádöbbenhettek.

— Ha azt mondom, mindent lekapcsolok, nem tudhatod, tényleg megteszem-e.

— Megbízom benned.

Csend. A szellemképmás tűnődni látszott.

— Ahogy óhajtod — hallatszott végül Royd hangja. — Minden lekapcsolva. Most már csakis itt látok és hallok.

— Hiszek neked.

— Elhitted a történetemet? — kérdezte Royd,

— Áh. Különös és csodás történet ez, kapitány. Ha hazugság, egyszer majd megkérlek, hogy taníts meg hazudni. Jól csinálod. Ha igaz, különös és csodás ember vagy.

— Igaz — mondta a kísértet halkan. — Melantha… — A hangja elakadt.

— Igen?

— Néztem, ahogy közösülsz.

A nő elmosolyodott.

— Áh. Abban jó vagyok.

— Én nem tudhatom — mondta Royd. — De jó volt nézni.

Csend. A nő próbálta nem meghallani a csöpögést.

— Igen — mondta hosszas tétovázás után.

— Igen? Mi igen?

— Igen, Royd, valószínűleg szexelnék veled, ha lehetséges lenne.

— Honnan tudtad, mire gondolok?

— Tökéletesített modell vagyok — felelte a nő. — És nem, nem vagyok telepata. De nem volt nehéz kitalálni. Már mondtam, hogy három lépéssel előtted járok.

Royd hosszasan fontolgatta.

— Azt hiszem, megnyugodtam — mondta végül.

— Jó — vágta rá Melanta Jhirl. — És most te nyugtass meg engem!

— Miről?

— Mi történt itt? De igazán!

Royd nem felelt.

— Szerintem te tudsz valamit — folytatta Melantha. — Felfedted a titkodat, csak hogy eltántoríts minket az eszperon beadásától. Majd miután a titkod már kiderült, ránk parancsoltál, hogy ne folytassuk. Miért?

— Az eszperon veszélyes drog.

— Ennél többről van szó, kapitány. Mi végzett a fiúval?

— Nem én.

— Közülünk valaki? Vagy a volkrynok? Royd nem felelt.

— Egy idegen van a hajód fedélzetén, kapitány? — faggatta a nő. — Erről van szó?

Csend.

— Veszélyben vagyunk? Én… veszélyben vagyok? Nem félek. Ettől bolond vagyok?

— Kedvelem az embereket — szólalt meg végül Royd. — Mikor képes vagyok elviselni a közelségüket, örülök, ha utasok vannak a fedélzeten. Figyelem őket, igen. Ez nem olyan szörnyű. Téged és Károlyt különösképpen kedvellek. Nektek semmitől sem kell félnetek. Nem fogom engedni, hogy bántódásotok essen.

— Mi történhet?

Royd nem felelt.

— És mi a helyzet a többiekkel, Royd? Rájuk is gondod lesz? Vagy csak Károly ra és rám?

Semmi válasz.

— Nem vagy túl beszédes ma este — jegyezte meg Melantha.

— Kimerültem — hallatszott a hang. — Lefekszem, Melantha Jhirl. Eleget beszélgettünk.

— Rendben, kapitány. — A kísérletre mosolygott, és feltartotta a kezét. A férfi keze is megemelkedett. A meleg, sötét hús és a fakó ragyogás érintkeztek, összeolvadtak, eggyé váltak. Melantha Jhirl megfordult, és távozott. Csak amikor kiért a folyosóra, a biztonságos fénybe, akkor kezdett el reszketni.

Áléjfél. A beszélgetések abbamaradtak, a lidércnyomások kifakultak, és az akadémikusok álomba mélyedtek. Még Károly d'Branin is aludt, ha a társalgóra gondolt, nem érzett túl sok kedvet egy újabb csokoládéhoz.

A legtágasabb raktér sötétjében három alvóháló feszült, de csak kettőből hallatszott hortyogás. A kibernetikusnő feküdt a harmadikban, ébren, gondolkodva. Végül felült, könnyedén leszökkent a padlóra, kezeslábast és cipőt húzott, és felrázta szendergéséből a xenotechnikust.

— Gyere! — súgta, invitálta. Kilopakodtak a folyosóra, magára hagyták Melantha Jhirlt az álmaival.

— Mi a franc van? — dörmögte a xenotechnikus, amikor az ajtó becsukódott mögöttük. Hiányos öltözékben volt, kócos és nyűgös.

— Van rá mód, hogy megtudjuk, Royd meséje igaz-e vagy sem — kezdte a kibernetikusnő óvatosan. — Bár Melanthának nem tetszene. Benne vagy a játékban?

— Miben? — krákogta a másik. Arca elárulta érdeklődését.

— Gyere!

A három kisebb raktár egyikét alakították át korábban komputerszobává. Nesztelenül léptek be; sehol senki. A rendszert már beélesítették, de szunnyadó állapotban volt. Fényáramlatok folydogáltak selymesen a kristálycsatornákban, az adatrácsokban, találkoztak, eggyé olvadtak, hogy aztán ismét szétváljanak; ezerárnyalatú, fakó ragyogásfolyamok keresztezték egymást egy fekete tájon. A teremben félhomály honolt, mindössze mély zümmögés hallatszott az emberi hallás tartományának peremén, miközben a kibernetikusnő odasietett, kezét a billentyűkre tette, átbillentett pár kapcsolót, más medrekbe terelve a nesztelenül lumineszkáló áramlatokat. A gép lassan éledezett.

— Mit művelsz?! — tudakolta a xenotechnikus.

— Károly utasított, hogy csatlakoztassam a rendszerünket a hajóéhoz — felelte a kibernetikusnő munka közben. — Azt mondta, Royd tanulmányozni szeretné a volkryn adatokat. Rendben, megtettem. Felfogtad, mit jelent ez?

Immár a xenotechnikus is buzgóbban pislogott.

— A két rendszer összekapcsolódott!

— Pontosan. Royd utánanézhet a volkrynnak, mi pedig utánanézhetünk Roydnak. — A homlokát ráncolta. — Bár többet tudnék az Éjvándor hardveréről, de azt hiszem, így is simán bejutok, Ez egy roppant kifinomult rendszer, amire d'Branin szert tett az Akadémiától.

— Át tudod venni az irányítást? — kérdezte izgatottan a xenotechnikus.

— Átvenni? — horkant fel a kibernetikusnő. — Megint ittál?

— Nem, komolyan beszélek. A rendszered révén törj be a hajó vezérlőjébe, kerekedj Eris fölé, hatálytalanítsd a parancsait, és oldd meg, hogy mi irányíthassuk az Éjvándort, innen lentről!

— Talán — mondta a kibernetikusnő kétkedőn, vontatottan. — Megpróbálhatnám, de miért tenném?

— Csak a biztonság kedvéért. Nem kell feltétlenül használnunk is. Csak legyen a kezünkben a lehetősége, ha vészhelyzet adódik.

A kibernetikusnő vállat vont.

— Vészhelyzetek és gázóriások. Én csak meg szeretnék nyugodni Royd felől. — Átment egy kijelző panelhez, ahol fél tucat méterszer méteres képernyő vett körbe egy konzolt, és aktiválta az egyiküket. Hosszú ujjai táncot jártak a megjelenő és érintéskor eltűnő holografikus ikonok között, a billentyűzet átalakult, miközben használta azt. Karakterek kezdtek keresztülfolyni a képernyőn, üveges, fekete háttérbe ágyazott, piros villogások. A kibernetikusnő hosszan nézte, végül leállította őket. — Tessék, itt a válasz a hardverről. Nyugodtan elvetheted az irányítás átvételével kapcsolatos ötletedet, hacsak azok a bizonyos gázóriások ki nem segítenek. Az Éjvándor hatalmasabb és okosabb, mint a mi kis rendszerünk. Logikus, ha jobban belegondolsz. A hajó teljesen automatizált, Roydtól eltekintve. — Füttyentett, és halk, bátorító szavakkal noszogatta keresőprogramját. — Úgy néz ki, Royd tényleg létezik. A konfigurációk abszolút nem egy robothajóra utalnak. A fenébe! Pedig fogadni mertem volna! — A karakterfolyam ismét megindult, és a kibernetikusnő a tova lebegő számsorokat bámulta. — Ezekből a létfenntartó specifikációkból talán kiderül valami. — Ujja lecsapott, és a képernyő ismét megdermedt.

— Semmi szokatlan — mondta a xenotechnikus csalódottan.

— Standard hulladékkezelés. Víz-újrafeldolgozás, Élelemfeldolgozó, protein és vitamin tápanyagokkal. — Fütyörészni kezdett. — Renny-mohával és neofűvel töltött tartályok a szén-dioxid megkötésére. Tehát oxigénciklus van. Nem metán vagy ammónia. Sajnálom.

— Cseszd meg a komputeredet!

A kibernetikusnő rámosolygott.

— Te próbáltad már? — Ujjai ismét mozgásba lendültek. — Mi mást keressek még? Adj pár tippet! — Ellenőrizd a táptartályok specifikációit, klónozó berendezéseket, efféléket! Keress rá Royd élettörténetére! Az anyjáéra. Üzleti feljegyzésekre vagy összesítésekre az állítólagos kereskedelmükkel kapcsolatban. — A hangja izgatottabbá vált, megragadta a kibernetikusnő vállát. — Egy napló, egy hajónapló! Kell lennie egy naplónak! Azt találd meg! Feltétlenül!

— Rendben. — A kibernetikusnő önfeledten fütyörészett, együtt a rendszerével, adatsorokat tologatva, irányítva, nézegetve. A kijelző hirtelen élénkvörösre váltott, és villogni kezdett, de csak mosolygott. — Védelem — kommentálta; ujjai sebesen jártak. Oly hirtelen, ahogy kezdődött, a vörös villogás megszűnt. — Nem nagy ügy átcsusszanni egy másik rendszer védelmén. Nem nehezebb, mint belecsusszanni egy férfi ölébe.

Odakinn, a folyosón vijjogó vészjelzés harsant. — A francba! — sziszegte a kibernetikusnő. — Felébreszt mindenkit!

Felpillantott, mert a xenotechnikus ujjai a vállába mélyedtek, görcsösen, fájdalmasan.

Szürke fémpanel siklott elő, és szinte hangtalanul eltorlaszolta a folyosó felőli kijáratot.

— Mi a… — fakadt ki a kibernetikusnő.

— Vészhelyzeti légmentes lezárás — mondta a xenotechnikus síri hangon. Ismerte a csillaghajókat. — Becsukódik a rakomány vákuumban történő ki- vagy bepakolásakor.

Tekintetük a fejük fölötti, külső légzsilip roppant görbülete felé vándorolt. A belső záróelem szinte már teljesen nyitva volt, és miközben nézték, bekattant a helyére, és a külső ajtó tárópanelje csikorgott, félméternyire kinyílt, továbbsiklott, és azon túl nem volt más, csupán az eltorzított semmi, oly ragyogón, hogy égette a szemet.

— Ó — rebegte a kibernetikusnő. A fütyörészés abbamaradt.

Riadó vijjogott mindenhol. Az utasok ébredezni kezdtek. Melantha Jhirl kiugrott alvóhálójából, és a folyosó felé iramodott, pucéran, aggódva, tettre készen. Károly d'Branin álmatagon ült fel. A pszi-psziáter összevissza motyogott benyugtatózott álmában. A xenobiológus rémülten kiabált.

Távoli fémcsikorgás és csattanás hallatszott, vad rázkódás reszketett végig a hajón, kihajítva a két nyelvészt az alvóhálójából, lesodorva Melanthát a lábáról.

Az Éjvándor parancsnoki lakrészében volt egy gömb alakú szoba, jellegtelen, fehér fallal, melynek egy kisebb gömb — vezérlőkonzol — lebegett a közepén. A falak mindig üresek voltak, amikor a hajó a hipertérben tartózkodott; a téridő eltorzított és vakító szövetét fájdalmas lett volna nézni.

Ám most sötétség ébredezett a szobában, egy holoképmás kelt életre, rideg feketeség és csillagok mindenütt, parányi, jeges, rezzenéstelen fénypontok, nem létezett sem fenn, sem lenn, sem más irány, csupán a lebegő vezérlőgömb létezett ebben a szimulált éjtengerben.

Az Éjvándor kilépett a hipertérből.

Melantha Jhirl feltápászkodott, és rácsapott egy kommunikátorra. A szirénák vijjogásától saját hangját is alig hallotta.

— Kapitány! — harsogta. — Mi történik?

— Nem tudom — hallatszott Royd hangja. — Próbálok rájönni. Várj! Gyűjtsd össze a többieket!

Tette, amit mondtak neki, és csak amikor már mindenkit kitereli a folyosóra, tért vissza a hálójához, hogy magára kapjon valamit. Csak hatan maradtak. A pszi-psziáter nem tért magához, nem tudták felébreszteni, cipelniük kellett. A xenotechnikusnak és a kibernetikusnak pedig nyoma veszett. A többiek idegesen pislogtak a légmentesen lezárt hármas raktár felé.

A szirénák elhallgattak, a kommunikátor ismét megszólalt.

— Visszatértünk a normál űrbe — közölte Royd —, de a hajó megsérült. A hármas raktárban, a komputertermeteken rés keletkezett csillagmeghajtás közben. A fluxus darabokra szaggatta. A komputer automatikusan kihozott bennünket a hipertérből, különben a meghajtás erői az egész hajót cafatokra tépték volna.

— Royd — szólalt meg d'Branin —, két társunk…

— Úgy tűnik, a komputeretek használatban volt, amikor a rés keletkezett — felelte Royd óvatosan. — Csupán feltételezhetjük, hogy meghaltak. Nem tudom biztosan. Melantha kérésére deaktiváltam a szemeim és a füleim nagy többségét, csupán a társalgóban lévő inputokat hagytam bekapcsolva. Nem tudom, mi történt. De ez egy kis hajó, Károly, és ha ők nincsenek veletek, a legrosszabbat kell feltételeznünk. — Egy pillanatra elhallgatott. — Ha ez vigaszt nyújt, gyorsan és fájdalommentesen haltak meg.

A két nyelvész hosszú, jelentőségteljes pillantást váltott. A xenobiológus arca vörös volt, és eltorzult a dühtől, mondani készült valamit. Melantha Jhirl azonban határozottan megmarkolta a férfi vállát.

— Tudjuk, hogy történt, kapitány? — kérdezte.

— Igen — felelte Royd tétovázva.

A xenobiológus megértette a figyelmeztetést, és Melantha elhúzta a kezét, hogy a férfi újra lélegzethez juthasson.

— Royd? — nógatta kapitányukat.

— Ostobán hangzik, Melantha — jött a válasz —, de úgy tűnik, a kollégáid kinyitották a raktár zsilipjét. Persze kétlem, hogy szándékosan tették. Egyértelmű, hogy a rendszerinterfészt használták, hogy hozzáférjenek az Éjvándor adattárához és vezérléséhez.

— Értem — mondta Melantha. — Rettenetes tragédia.

— Igen — értett egyet Royd. — És talán még rettenetesebb, mint gondolnátok. Fel kell mérnem a hajóban esett károkat.

— Nem akarunk feltartani, kapitány, ha dolgod van. Valamennyiünket sokkolt a dolog, és nehéz most beszélni. Vizsgáld át a hajódat, és majd reggel folytatjuk a beszélgetést. Rendben?

— Igen — felelte Royd.

Melantha kinyomta a kommunikátort. Most már, elvileg, az egység kikapcsolt állapotba került. Royd nem hallhatta őket.

Károly d'Branin hitetlenkedve ingatta nagy, megőszült fejét. A nyelvészek egymáshoz közel húzódva ültek, a kezük összeért. A pszi-psziáter aludt. Csak a xenobiológus meredt a termetes nőre.

— Te hiszel neki? — csattant fel hirtelen.

— Nem tudom — fontolgatta Melantha Jhirl —, de azt igen, hogy a másik három raktár is ugyanúgy kinyílhat, mint a hármas. Beköltözöm az alvóhálómmal egy kabinba. Javaslom, hogy akik a kettesben laknak, tegyék ugyanezt.

— Jó ötlet — bólogatott a nyelvésznő. — Költözzünk össze! Nem lesz kényelmes, de nem hinném, hogy valaha is képes lennék nyugodtan aludni a raktárban.

— Az űrruháinkat is el kell hoznunk a raktárból, hogy kéznél legyenek — sugallta a partnere.

— Észszerű — biccentett Melantha. — Megeshet. hogy az összes zsilip egyszerre nyílik ki. Royd nem hibáztathat bennünket azért, hogy elővigyázatosak leszünk. — Zord mosolyt villantott. — A mai nap után kiérdemeltük a jogot, hogy irracionálisan cselekedhessünk.

— Ez nem a legjobb idő az átkozott viccelődésre, Melantha — sziszegte a xenobiológus mérgesen. — Hárman meghaltak, a negyedik lehet, hogy megháborodott vagy kómába esett, mi, többiek pedig veszélyben va…

— Még mindig fogalmunk sincs arról, mi történik.

— Royd Eris kinyír minket! — ordította a férfi, és öklével a tenyerébe csapott, hogy kihangsúlyozza mondandóját. — Nem tudom, hogy kicsoda vagy micsoda, és azt sem, hogy vajon az a történet, amivel előállt, igaz-e vagy sem, de nem is érdekel! Lehet, hogy egy Hranga Elme vagy a volkrynok bosszúálló angyala vagy Jézus Krisztus második megtestesülése. Nem tök mindegy, melyik? Kinyír minket!

— Fogd már fel — mormolta Melantha gyengéden — nem lehetünk biztosak abban, hogy a mi jó kapitányunk valóban kikapcsolta-e az itteni inputjait. Lehet, hogy épp most is néz vagy hall minket. De, persze, nem. Azt ígérte, nem fog, és én hiszek neki. De csak a szavában bízhatunk. Viszont nem úgy tűnik, hogy te megbíznál Roydban. Ha így van, aligha bízhatsz az ígéretében is. Következésképp, a te szemszögedből nem túl bölcs dolog ilyesmiket mondani, mint az imént. — Sokatmondóan mosolygott.

A xenobiológus hallgatott.

— Tehát a komputernek is annyi — szólalt meg Károly d'Branin halk hangon, mielőtt Melantha folytathatta volna.

A nő bólintott.

— Attól tartok.

A férfi bizonytalanul feltápászkodott.

— Van egy kicsi egység a kabinomban — mondta. — Csuklómodell. Talán az is megteszi. El kell kérnem a számadatokat Roydtól, hogy kikalkuláljam, hova lyukadtunk ki a hipertérből. A volkrynok… — Végigcsoszogott a folyosón, és eltűnt a kabinjában.

— Gondoljatok csak bele, akkor milyen zaklatott lenne, ha mind meghaltunk volna! — vetette oda a nyelvésznő fanyarul. — Akkor senki sem segíthetne neki a volkrynok keresésében.

— Hagyd békén! — hurrogta le Melantha. — Ugyanannyira fáj neki, mint bármelyikünknek, talán még jobban is. Ő másképpen viseli. A megszállottsága a védelme.

— Mi a mi védelmünk?

— Áh… Talán a türelem. Mind aközben haltak meg, hogy megpróbálták kifürkészni Royd titkát. Mi nem próbáltuk. Mi itt ülünk, és a halálukról beszélgetünk.

— Nem találod ezt gyanúsnak?

— Nagyon is — felelte Melantha Jhirl. — Sőt, még tudok is egy módszert arra, hogyan teszteljük a gyanúnkat. Valamelyikünk még egy kísérletet tesz arra, hogy kiderítse, igazat mondott-e a kapitányunk, avagy sem. Ha az illető meghal, tudni fogjuk. — Hirtelen felállt. — Bocsássatok meg, ha nem én leszek az, aki megpróbálja. De aki leküzdhetetlen sürgetést érez, ne fogja vissza magát. Érdeklődve figyelem az eredményeket. Ám addig is, megyek, kiköltözöm a raktárból, és alszom egy keveset.

— Arrogáns ribanc! — jegyezte meg a férfi nyelvész szinte társalgási hangnemben, amint Melantha elment.

— Mit gondoltak, hall bennünket a fickó? — suttogta a xenobiológus.

— Minden egyes szót — felelte a nyelvésznő, és is felkelt. Mind felálltak. — Hozzuk a cuccainkat, őt pedig… — hüvelykujjával a pszi-psziáter felé bökött — …rakjuk vissza az ágyba.

A partnere bólintott.

— Nem találunk ki semmit? — tudakolta a xenobiológus. — Készíthetnénk terveket. Valami védekezési lehetőséget.

A nyelvész lesújtó pillantást vetett rá, és magával vonta partnernőjét a másik irányba.

— Melantha? Károly?

A nő azonnal felriadt, pusztán neve elsuttogására, és felült a szűk kabinban. Közvetlenül mellette Károly d'Branin halkan felnyögött, a másik oldalára fordult, ásított.

— Royd? — kérdezte a nő. — Reggel van?

— Igen — hallatszott a hang a falból. — Az intersztelláris űrben sodródunk, alig három fényévnyi távolságra a legközelebbi csillagtól. Ebben a kontextusban van jelentése a „reggel” szónak?

Melantha kuncogott.

— Majd vitasd ezt meg Károllyal, amikor felébred annyira, hogy képes legyen figyelni. Royd, azt mondtad… sodródtunk? Mennyire rossz a…

— Súlyos — jött a válasz —, de nem vészes. A hármas raktár kész roncs, úgy lóg a hajómról, mint valami törött fémtojáshéj, de a sérült részt sikerült elszigetelni. A hajtóművek sértetlenek, és úgy tűnik, az Éjvándor fedélzeti komputerei sem sínylették meg a gépetek megsemmisülését. Pedig tartottam egyfajta elektronikus haláltraumától.

— Mitől? — krákogta d'Branin. — Royd? — Melantha megpaskolta.

— Majd később elmagyarázom, Károly — nyugtatgatta. — Royd, komoly a hangod. Van más baj is?

— Aggódom a visszaút miatt, Melantha. Amint visszaviszem az Éjvándort a hipertérbe, a fluxus közvetlenül olyan részeit éri majd a hajónak, amit nem arra terveztek, hogy ellenálljon neki. A hármas raktár zárópanelje aggaszt leginkább. Lefuttattam néhány számítást, és nem tudom, kibírja-e a ráhatást. Ha összeroppan, az egész hajóm kettészakad a közepén. A hajtóművek maguktól tovaszáguldanak, a maradék pedig…

— Értem. Tudunk tenni valamit?

— Igen. A hatásnak kitett részeket könnyű megerősíteni. A törzs külső páncélzata dacol a torzító erőkkel. Azt használhatnánk; durva, összetákolt pajzs lenne, de a célnak megfelelő. A törzsről jókora részek leszakadtak, amikor a zsilipek kinyíltak, de még megvannak, egy-két kilométeren belül lebegnek, és felhasználhatnánk őket.

Időközben valamikor Károly d'Branin is felébredhetett.

— Van négy vákuumszánunk. Össze tudnánk gyűjtögetni ezeket a darabokat.

— Remek, Károly, de elsősorban nem emiatt aggódom. A hajóm önjavító, bizonyos mértékig, de ez a sérülés most túllép a határain. Én magam leszek kénytelen megcsinálni.

— Te? — csodálkozott d'Branin. — Barátom, azt mondtad… hogy az elsorvadt izmaid, a gyengeséged… nem tudunk besegíteni?

— Csak gravitációs mezőben vagyok kripli, Károly. Súlytalanságban elememben vagyok, és hamarosan ki fogom kapcsolni a gravitációs rácsot, hogy erőt gyűjthessek a javítási munkákhoz. Nem, félreértettétek. Képes vagyok dolgozni. Vannak szerszámaim és nagy teljesítményű szánom is.

— Azt hiszem, tudom, mi miatt aggódsz — jegyezte meg Melantha.

— Örülök — felelte Royd. — Talán akkor a kérdésemet is meg tudod válaszolni. Ha előbújok a lakrészem biztonságából, féken tudod tartani a barátaidat attól, hogy megöljenek?

Károly d'Branin megdöbbent.

— Royd, Royd, mi tudósok vagyunk, nem katonák vagy bűnözők, mi nem… mi emberek vagyunk, hogy hiheted azt, hogy az életedre törnénk?

— Emberek — visszhangozta Royd —, de számomra idegenek, gyanakvást keltőek. Nem akarok hamis ígéreteket, Károly.

Az adminisztrátor erre csak hebegni tudott. Melantha megfogta a kezét, és csendre intette.

— Royd — mondta ő —, nem fogok hazudni neked. Valóban némi veszélyben lehetsz. De reményeim szerint, azzal, hogy előjössz, a többieket is boldoggá teszed. Elvégre láthatják, hogy igazat mondtál, igazat, ugye?

— Igen — felelte Royd —, de vajon elég lesz ez ahhoz, hogy megszüntesse a gyanakvásukat? Azt hiszik, én öltem meg a barátaitokat, vagy nem?

— Némelyikük talán. Félig hiszik, félig inkább csak tartanak tőle. Megrémültek, kapitány. Én magam is rémült vagyok.

— Nem jobban, mint én.

— Kevésbé lennék rémült, ha tudnám, mi történt valójában. Te tudod?

Csend.

— Royd, ha…

— Megpróbáltam megakadályozni az eszperoninjekció beadását. Megmenthettem volna a másik kettőt is, ha látom és hallom őket, ha tudom, mire készülnek. De te kikapcsoltattad velem a monitoraimat, Melantha. És azon nem tudok segíteni, amit nem látok. — Habozott. — Sokkal nagyobb biztonságban érezném magam, ha visszakapcsolhatnám őket. Vak vagyok és süket. Ez frusztráló. Nem tudok segíteni vakon és süketen.

— Akkor kapcsold vissza őket! — vágta rá Melantha azonnal. — Tévedtem. Nem értettem. De most már igen.

— Érteni? — hunyorgott Károly. — Mit?

— Nem érted — mondta Royd. — Nem értheted. Ne is tettesd, hogy érted, Melantha Jhirl! Ne tedd! — A kommunikátorból áradó, nyugodt hang elvékonyodott az érzelmektől.

— Mi van? — tudakolta Károly. — Melantha, nem értem.

A lány eltűnődött.

— Én sem — mondta. — Én sem, Károly. — Ernyedt csókot dobott a férfinak. — Royd… úgy vélem, mindenképp el kell végezned ezt a javítást, függetlenül attól, miféle ígéreteket adhatunk. Nem kockáztathatod meg, hogy a hajód a jelenlegi állapotában térjen vissza a hipertérbe. A másik lehetőség az, hogy addig sodródunk itt, míg meg nem halunk. Mi más lehetőségünk lehetne?

— Van még egy — szögezte le Royd halálos komolysággal. — Megölhetnélek valamennyiőtöket, ha ez lenne az egyetlen lehetőség a hajóm megóvására.

— Próbáld csak meg! — sziszegte Melantha kihívóan.

— Elég ebből! — recsegte közbe d'Branin. — Ne beszéljünk többet a halálról!

— Igazad van, Károly — mondta Royd. — Nem kívánom megölni egyikőtöket sem. De védelemre van szükségem.

— Megkapod — ígérte Melantha. — Károly mindenkit kiküld, hogy gyűjtsék be a törmelékeket. Én pedig el sem mozdulok mellőled. Segédkezek neked; a munka háromszor olyan gyorsan halad majd.

Royd udvariasan jegyezte meg:

— Tapasztalataim szerint a legtöbb bolygólakó esetlenül mozog, és hamar kimerül súlytalanságban. Hatékonyabb úgy, ha egyedül csinálom.

— Dehogyis! Ne feledd, hogy tökéletesített modell vagyok, kapitány! Szabadesésben is ugyanolyan jó, akár az ágyban. Segítek, és kész.

— Ahogy óhajtod. Néhány pillanat múlva lekapcsolom a gravitációs rácsot. Károly, menj, készítsd fel a tieidet! Készítsétek a szánokat, öltözzetek be űrruhába! Három órán belül kijövök az Éjvándor fedélzetére, amint regenerálódom a gravitáció okozta fájdalmakból. Azt akarom, hogy mire kijövök, már mindannyian az űrben legyetek.

Olyan volt, akárha valami roppant állat kiharapott volna egy darabot az univerzumból.

Melantha Jhirl a szánján várakozott az Éjvándor közelében, és a csillagokat nézte. Nem olyan sokban különböztek innen, az intersztelláris űr mélyéről. A csillagok hideg, fagyott fénypontok voltak; rezzenéstelenek, valahogy ridegebbek és barátságtalanabbak, mint ahogy ugyanezek a napok egy atmoszférán át nézve táncolni és hunyorogni látszottak. Csak a jellegzetes iránypontok hiánya emlékeztette arra, hol is van: egy köztes területen, ahol ember még nem járt, csak a volkrynok hihetetlenül ősi hajói szelik át. Megpróbálta kiszúrni az Avalon napját, de azt sem tudta, merre keresse. A csillagképek idegenek voltak számára, és fogalma sem volt, mi alapján tájékozódjon. Mögötte, előtte, fölötte, és szerte körülötte végtelen csillagmezők húzódtak. Lepillantott, a szánja és az Éjvándor alatt további idegen csillagokra számított, ám az érzés szinte fizikálisan belémart.

Szédüléssel küzdött. Egy verem fölött lebegett, egy tátongó szakadék volt ez az univerzumban, fekete, csillagtalan, gigászi.

Üres.

És ekkor eszébe villant: ez a Kísértő Fátyla. Csak egy sötét gázfelhő, nem vészes, csupán egy galaktikus paca, ami eltakarja a Perem csillagainak fényét. Ám ily közelről iszonyatosan hatalmasnak, rettenetesnek hatott. Erővel kellett elfordítania a tekintetét, mert már úgy érezte, mintha zuhanna. Feneketlen mélység tátongott alatta és az Éjvándor törékeny, ezüstfehér törzse alatt, egy örvény, ami magába akarta nyelni őket.

Melantha megérintett egy vezérlőgombot szánja villás rúdján, és úgy fordult, hogy a Fátyol immár nem alatta volt, hanem oldalirányban. Úgy tűnt, ez segített valamelyest. Az Éjvándorra koncentrált. Az volt a legnagyobb objektum az ő univerzumában, ragyogó megvilágításban, ormótlanul; három kis tojás egymás mellett, alattuk két jóval nagyobb gömb, és jobb oldalról hosszú cső kötötte össze őket. Az egyik tojás most törötten tátongott, és ettől az egész alkotmány kiegyensúlyozatlannak tűnt.

Látta a többi szánt, ahogy a feketeségben lebegnek, próbálván begyűjteni a tojáshéj hiányzó darabkáit, rögzíteni és visszahozni azokat. A xenobiológus egyedül, Károly d'Branin egy csendes utastárssal; a pszi-psziáter ismételten benyugtatózva aludt abban az űrruhában, amibe belegyömöszölték. Royd ragaszkodott ahhoz, hogy senki se maradjon a hajón, és sok időbe telt volna a kómás nőt teljesen magához téríteni; ez volt a biztonságosabb megoldás.

Míg a kollégái dolgoztak, Melantha Jhirl Royd Erist várta, és néha váltott pár szót a többiekkel a kommlinken át. A nyelvészek, akik nem igazán bírtak hozzászokni a súlytalansághoz, rengeteget panaszkodtak. Károly igyekezett csitítani őket. A xenobiológus csendben dolgozott, miután kivitatkozta magát. Korábban vehemensen ágált az űrhajó elhagyása ellen, de végül Melantha és Károly érvei legyőzték, és úgy tűnt, nem maradt több mondanivalója. Melantha most őt nézte, ahogy keresztülsiklik látóterén; vékony alak, testhezálló, fekete páncélban mereven, egyenes tartásban szánja irányítópaneljénél.

Végül kitárult az Éjvándor elülső nagy gömbjének kör alakú, felső légzsilipje, és felbukkant Royd Eris. A nő nézte, ahogy közeledik, és azon tűnődött, vajon hogy nézhet ki. Olyan sok különböző elképzelése volt róla. A férfi gyengéd, kulturált, túlságosan is udvarias hangja néha a szülőbolygója, a Prométheusz sötét arisztokratáira, az emberi génekkel játszadozó varázslókra emlékeztette őt. Máskor a naiv megnyilvánulásai miatt úgy gondolt rá, mint valami tapasztalatlan ifjoncra. A holoképmása egy fáradt tekintetű, vékony fiatalembernek mutatta, és bár nyilvánvaló volt, hogy annál a fakó árnynál jóval idősebb lehet, a beszédét hallván Melantha képtelen volt úgy gondolni rá, mint öregemberre.

Royd szánja nagyobb volt, mint az övék, és másféle kialakítású: hosszú, ovális lap, az alján nyolc ízelt fogókarral, melyek fémes póklábakként meredtek elő, felül pedig az orr-részén egy nagy teljesítményű vágólézer emelkedett. Az űrruhája is furcsa volt; jóval vaskosabb, mint az akadémiai munkaruhák, a hátán jókora dudorral, ami nyilván egy tápegység lehetett, és hetyke, fúvókauszonyok álltak ki a vállrészén és a sisakján.

De amikor elég közel ért ahhoz, hogy Melantha láthassa az arcát, csupán egy szokványos ábrázatot látott. Fehér, nagyon is fehér, ez volt a legfőbb benyomása; rövidre nyírt, fehér haj, fehér borosta borította hegyes állát, alig látható szemöldöke alatt pedig nyugtalan, kék szempár ficergett. Bőre fakó volt, és ránctalan, nem látszott rajta a kora.

Gyanakvónak tűnik, gondolta a nő. És talán egy kicsit ijedtnek is.

Megállította szánját a nő közelében, az egykori hármas raktár roncsai között, és a károkat szemlélte, a lebegő törmelékeket, melyek nagy része valaha hús és vér volt, üveg, fém és műanyag. Immár nehéz volt különbséget tenni közöttük; mindegyik megolvadt, megégett és egymáshoz fagyott.

— Jó sok munka vár ránk, Melantha — sóhajtott.

— Beszéljünk előbb! — támadta le a nő. Közelebb siklott szánján, és kinyújtotta felé a kezét, de a távolság még mindig túl nagy volt köztük, a két vákuumszán szélessége távol tartotta őket egymástól. Melantha visszább tolatott, és teljesen átfordult, úgy, hogy Royd fejjel lefelé lógott az ti világában, mint ahogy ő is úgy a férfi szemszögéből. Aztán ismét felé indult, közvetlenül a kapitány fölé/alá pozícionálva szánját. Kesztyűs kezük találkozott, érintkezett, összekulcsolódott. Melantha lejjebb ereszkedett. A sisakjuk összeért.

— Én nem… — kezdte Royd bizonytalanul.

— Kapcsold le a kommot! — parancsolta a nő. — A sisakok átviszik a hangot.

A férfi hunyorgott, de engedelmeskedett.

— Most már beszélhetünk — mondta a nő.

— Nem tetszik ez nekem, Melantha. Ez túl feltűnő. Veszélyes.

— Nincs más mód. Royd, tudom.

— Igen. Tudtam, hogy tudod. Három lépéssel előttem jársz. Emlékszem a sakkjátszmáinkra. De csak akkor vagy biztonságban, ha tudatlanságot színlelsz.

— Ezt felfogtam, kapitány. Más dolgokban viszont kevésbé vagyok biztos. Megbeszélhetnénk?

— Nem. Ne is faggass! Egyszerűen nem mondhatom el. Veszélyben vagytok, mindegyikőtök, de meg tudlak védeni benneteket. Minél kevesebbet tudtok, annál jobban meg tudlak védeni benneteket. — Az átlátszó sisaklemezeken át az arckifejezése zordnak tűnt.

A nő keményen meredt a fejjel lefelé lévő szempárba.

— A hajód megöl minket, kapitány. Rá gyanakszom. Nem rád. Rá. Már ha van ennek értelme. Te parancsolsz az Éjvándornak. Hogy cselekedhet tőled függetlenül? És miért? Mi oka van rá? Hogy történt az a pszionikus gyilkosság? Azt nem a hajó követte el. Ugyanakkor más sem lehetett. Segíts nekem, kapitány!

A férfi pislogott; aggodalom csillogott a szemében.

— Nem lett volna szabad elvállalnom Károly felkérését. Úgy nem, hogy egy telepata is van köztetek. Kockázatos volt. De látni akartam a volkrynokat. — Royd habozott. — Már így is túl sokat tudsz, Melantha. Nem mondhatok többet. A hajó hibásan működik, elég ennyit tudnod. Nem biztonságos erről faggatózni. Azonban amíg én irányítok, te és a kollégáid biztonságban vagytok. Bízz bennem!

— A bizalom kétirányú utca — szögezte le Melantha határozottan.

Royd felemelte a kezét, és ellökte magától a nőt, aztán visszakapcsolta a kommját.

— Elég a fecsegésből! — recsegte. — Ideje munkához látnunk! Gyere! Hadd lássam, mennyire vagy tökéletesített!

Sisakja magányában Melantha Jhirl halk szitkokat mormolt.

A xenobiológus nézte, ahogy Royd Eris felbukkan túlméretes szánján, nézte, ahogy Melantha Jhirl közel siklik hozzá, látta, ahogy a nő fejjel lefelé fordul, és ahogy a két sisak egymáshoz ér. Alig bírta türtőztetni haragját. Valahogy mind benne lehetnek ebben az egészben, gondolta keserűen, Royd meg Melantha, és valószínűleg még a jó üreg d'Branin is. A nő kezdettől védelmezte ezt a fickót, és amikor összefoghattak volna ellene, leállította, és rájött, ki vagy mi lehet. És mostanra már hárman meghaltak, annak az idétlen űrruhás kis nyomoroncnak a jóvoltából, és Melantha fejjel lefelé lógva hozzányomja az arcát, mintha szerelmes csókolózásban forrnának össze.

Kikapcsolta kommunikátorát, és káromkodott. A többiek messze jártak, félig elsalakosodott, pörgő roncsdarabokat üldöztek. Royd és Melantha egymásba gabalyodtak, a hajó magára maradt, sebezhető lett. Kínálta magát a lehetőség. Nem csoda, hogy Eris ragaszkodott ahhoz, hogy az előjövetele előtt mind menjenek ki az űrbe; idekinn, az Éjvándor vezérlőpultja nélkül ő is csak egy ember. Méghozzá egy gyenge példány.

A xenobiológus zord vicsorral nagy ívet írt le szánjával, és eltűnt a gépterem tátongó gyomrában. Jelzőfényei ellibegtek a nukleáris gyűrűk mellett, és hosszú, fényes csíkokat húztak a csillaghajtóművek zárt hengerei mentén, a roppant, fém- és kristályhálókkal borított berendezéseknél, amik meghajlították a téridőt. Minden nyitva állt a vákuum miatt. Így volt a jobb; a levegő korrodálta és rongálta volna.

Letette a szánt, leszállt róla, a légzsilip felé indult. Ez a legnehezebb része, gondolta. A fiatal telepata fejetlen teste ott lebegett egy masszív támpillérhez rögzítve, félelmetes kapuőrként. A xenobiológus ezt bámulta, miközben a zárnyitási folyamat végére várt. Még ha félre is pillantott, a tekintete mindig visszatért rá. A tetem szinte természetesnek nézett ki, mintha soha nem is lett volna feje. A xenobiológus próbálta felidézni magában a fiatalember arcát, de nem sikerült, aztán a zsilipajtó félresiklott, ő pedig hálásan félresöpörte a gondolatot, és behatolt.

Egyedül volt az Éjvándoron.

Elővigyázatosságból magán tartotta az űrruhát, a sisakot viszont lecsatolta, lerázta róla a laza fémtörmeléket, hátravetette, akárha egy csuklya lenne. Szükség esetén pillanatok alatt a helyére tudja csattintani. A négyes raktárban, ahol a felszereléseiket tárolták, a xenobiológus megtalálta, amit keresett: egy kézi vágólézert, feltöltve, használatra kész állapotban. Az energiaszintje alacsony, de megteszi.

Lassan és esetlenül a súlytalanságban végigevickélt a folyosón a sötét társalgóba.

Hideg volt, a fagyos levegő csípte az arcát. Próbált nem figyelni rá. Megkapaszkodott az ajtóban, aztán belökte magát, és keresztülsiklott a helyiségen, ellebegve a biztonságosan rögzített berendezési és használati tárgyak fölött.

Miközben a célja irányába lebegett, valami nedves és hideg ért az arcához. Ez megijesztette, de aztán az a valami eltűnt, mielőtt rájöhetett volna, mi volt az.

Mikor újra megtörtént, odakapott, megmarkolta, és émelygés töltötte el. Megfeledkezett erről. Még senki sem takarította fel a társalgót. A maradványok… még ott voltak; lebegő hús—, és csontdarabkák, vér. Mindenütt.

Elért a szemközti falig, karjával lefékezte magát, majd odahúzódzkodott, ahova eleve menni szándékozott. A rekeszfalhoz. Az elválasztó falhoz. Nincs ajtónyílás, de a fém nem lehet túl vastag. A túloldalán ott a vezérlőterem, a komputer-hozzáférés, a biztonság, a hatalom. A xenobiológus nem tartotta magát bosszúvágyónak. Nem akarta bántani Royd Erist, az ő bűnösségének megítélése mások dolga. Átveszi az irányítást az Éjvándoron, óva inti Erist, hogy ne is próbálkozzon, gondoskodik arról, hogy még az űrruháját se vehesse le. Hazaviszi a csapatot, nem lesz több rejtély, nem lesz több halál. Az akadémiai döntőbírók hisznek majd a szavának. kivizsgálják Erist, és meghozzák döntésüket, legyen az jó vagy rossz, bűnös vagy ártatlan, megteszik, amit kell.

A vágólézer vékony, ceruzahegynyi vörös fénysugarat bocsátott ki magából. A xenobiológus elmosolyodott, és a rekeszfalhoz illesztette. Lassú munka volt, de ő türelmesen végezte. Nem fogják hiányolni, eddig sem sokat beszélt, és azt feltételezik majd, hogy épp valami pörgő roncsdarabot kerget. Eris javítómunkái órákig is eltartanak, vagy talán napokig is, mire végez. A lézer ragyogó pengéje füstölt, ahol a fémmel érintkezett. Szorgalmasan dolgozott.

Valami mozdult a látása perifériáján, csupán egy alig látható, kicsiny csillanás. Egy ellebegő agydarabka, gondolta. Vagy egy csontszilánk. Talán egy véres húscafat, amiből hajszálak lógnak. Szörnyűséges dolgok, de nem kell aggódni miattuk. Biológus volt, hozzászokott a vérhez, az agyhoz, a húshoz. Sót, még rosszabb, sokkal rosszabb dolgokhoz is; számos idegen lényt felboncolt már pályája során.

Újabb mozgás, mintegy ingerkedőn. Bár nem akart odanézni, mégis azon kapta magát, hogy megteszi. Valahogy nem bírt nem odanézni, mint ahogy a telepata fejetlen testét is képtelen volt ignorálni a légzsilipnél. Odanézett. Egy szemet látott. Összerezzent, és a lézer élesen oldalra rándult, alig bírta visszapozícionálni a megkezdett vágatba. A szíve kalimpált. Próbálta nyugtatni magát. Nincs mitől félni. Senki sincs itt, és még ha Royd visszatérne is, nos, a lézert fegyverként is használhatja, és van rajta űrruha, ha egy légzsilip esetleg kinyílna.

Ismét rámeredt a szemre, szándékosan, így akarván leküzdeni félelmét. Ez csak egy szem, a fiatal telepata szeme, véresen, de épen, ugyanaz a nedves, kék szem, mint amilyen a fiú életében volt, semmi természetellenes. Egy darabka halott szövet, mely a társalgóban lebeg, más halott szövetcafatokkal együtt. Valaki feltakaríthatta volna a társalgót, gondolta mérgesen. Helytelen, hogy így hagyták, nem civilizált.

A szem nem mozdult. A többi szörnyűség tovalebegett a helyiség légáramlatain, de a szem nem. Ott maradt. Rámeredt. Őt bámulta.

A xenobiológus szidta magát, és a lézerre koncentrált, a vágásra. Nagyjából egyméteres, szinte egyenes, függőleges vonalú sávot vágott a rekeszfalban. Most elkezdett jobb felé haladni.

A szem szenvtelenül bámulta. És ő hirtelen rádöbbent, hogy nem bírja tovább elviselni. Bal kezével elengedte a lézer markolatát, odakapott, megragadta a szemet, és elhajította a túlsó fal irányába. Ez a mozdulatsor kibillentette egyensúlyából. Hátrafelé bukdácsolt, a lézer kicsúszott a kezéből, és ő úgy csapkodott két karjával, mint valami nagy, dagadt madár a szárnyaival. Végül sikerült megmarkolnia az asztal szélét, és megfékezni lendületét.

A lézer a helyiség közepén járt, még működött, lassan forogva lebegés közben. Ez nem stimmelt. Le kellett volna kapcsolódnia, amikor elengedte. Meghibásodott, gondolta. Füst szállt fel onnan, ahol a lézer ösvényt égetett a padlóba. Félelem borzongatta meg a xenobiológust, amikor rádöbbent, hogy a lézer felé fordul. Felhúzódzkodott, mindkét karját megfeszítette, és ellökte magát az asztaltól. A lézer immár gyorsabban fordult. Mintha őt követné. A férfi a falnak csapódott, felnyögött fájdalmában, a padlóra pattant, elrúgta magát. A lézer sebesen pörgött, őt vette célba. A xenobiológus felfelé suhant, összehúzta magát, gellert kapva pattant oldalra a plafonról. A lézersugár ott cikázott körötte, de nem elég gyorsan. Sikerült kitérnie az útjából, miközben az épp továbbpördült, és másfelé tüzelt. Közelebb lökte magát, hogy megragadja a markolatát, és ekkor meglátta a szemet. Ott lebegett a lézer mögött. Őt bámulta. A xenobiológus halk, nyöszörgő torokhangot hallatott, és a keze tétovázott — nem túl hosszan, de mégis eléggé —, és a vörös fénysugár eközben tovább pördült, felfelé. Forró fénye végigcirógatta nyakát.

Több mint egy órával később észlelték az eltűnését. Károly d'Braninnak tűnt fel elsőként a hiánya, próbálta hívni a kommhálón, de nem kapott választ. Megbeszélte a többiekkel.

Royd Eris visszatolatott szánjával a frissen rögzített, alkalmi páncélzattól, és Melantha Jhirl látta a sisakján át, ahogy szája körül megfeszülnek az izmok. A tekintete éles volt és riadt.

Ekkor hallották meg a sikolyt.

Fájdalom és félelem reszketett benne, amit fojtott, kínlódó zokogás követett. Mindannyian hallották. A kommból jött, és ott visszhangzott a sisakjukban.

— Ez ő — nyögte egy női hang. A nyelvésznőé.

— Megsérült — tette hozzá a partnere. — Segítségért könyörög. Nem halljátok?

— Honnan?

— A hajóról — vágta rá a nyelvésznő. — Visszamehetett a hajóra.

— Nem — tiltakozott Royd Eris. — Határozottan megtiltottam, hogy…

— Megyünk, ellenőrizzük — jelentette be a nyelvész. Partnere levágta a törzslemez darabot, amit vontattak, és az pörögve, bukfencezve szállt tova. A szánjuk egyenesen az Éjvándor felé tartott.

— Állj! — kiáltott rájuk Royd. — Visszatérek a lakrészembe, és megnézem, mi történt, ha óhajtjátok. Maradjatok kívül, míg nem szólok, hogy bejöhettek.

— Menj te a francba! — csattant fel a nyelvész a közös kommcsatornán.

— Royd, barátom, hogy érted ezt? — tudakolta Károly d'Branin. Az ő szánja is mozgásban volt, száguldott a nyelvészek után, de messze kinn járt az űrben, nagy távolságban a hajótól. — Megsérülhetett, talán komolyan. Segítenünk kell!

— Nem — tiltakozott Royd. — Károly, állj! Ha a kollégád visszament a hajóra egyedül, akkor halott.

— Honnan tudod? — követelte a férfi nyelvész. — A te műved? Csapdát állítottál?

— Figyeljetek rám! — folytatta Royd. — Rajta már nem segíthettek. Csak én segíthettem volna rajta, de ő nem hallgatott rám. Bízzatok bennem! Állj!

D'Branin messze távolban száguldó szánja máris lassulni kezdett. A nyelvészeké nem.

— Épp eleget hallgattunk már rád, a francba is! — harsogta a nő. Kiabálnia kellett, hogy a hangja hallható legyen a zokogáson és nyöszörgésen, az elkínzott hangokon át, melyek betöltötték univerzumukat. — Melantha! Tartsd ott Erist, ahol van! Óvatosak leszünk, megpróbáljuk kitalálni, mi történik odabenn, de nem szeretnénk, ha visszajuthatna a vezérlőtermébe! Megértetted?

Melantha Jhirl habozott. Az iszonyat és gyötrelem hangjai dübörögtek a fülében; nehéz volt így gondolkodni.

Royd szánja ott suhant el közvetlenül előtte, és érezte a férfi tekintetének súlyát.

— Állítsátok meg őket! — kiabálta az. — Melantha, Károly, parancsoljátok meg nekik! Nem tudják, mit csinálnak. — Kétségbeesés csengett a hangiban.

Arca láttán Melantha döntésre jutott.

— Te menj vissza, amilyen gyorsan csak tudsz, Royd! Tedd, amit kell, én pedig megpróbálom megakadályozni őket.

A kapitány feléje biccentett az űrön át, ám Melantha már nem látta, már mozgásba lendült. Jócskán visszatolatott a munkaterületről, hajótörzs-darabok és más roncsok közé, aztán felgyorsult, és nagy sebességgel száguldott az Éjvándor hátulja felé.

De miközben közeledett, már tudta, hogy elkésett. A nyelvészek jóval közelebb voltak a hajóhoz, és mostanra sokkal nagyobb sebességre gyorsultak, mint ő.

— Ne! — kiáltotta parancsolóan. — A hajó nem biztonságos, a fenébe is!

— Ribanc! — Mindössze ennyi választ kapott. Károly szánja messze lemaradt.

— Barátaim, álljatok le, kérem, könyörgöm, beszéljük ezt meg!

Csupán a véget érni nem akaró hörgés és nyöszörgés volt a válasza.

— A felettesetek vagyok! — kiabálta Károly. — Parancsolom, hogy idekinn várjatok! Halljátok? Parancsolom, az Akadémia nevében! Kérlek, barátaim, kérlek, hallgassatok rám!

Melantha látta, amint a nyelvészek eltűnnek a gépterem hosszú alagútjában.

Egy pillanatra rá ő is lefékezte szánját a tátongó, fekete nyílásnál, és meghányta-vetette magában, kövesse-e őket az Éjvándor belsejébe. Talán beérheti őket, mielőtt a légzsilip kinyílik.

Royd higgadt hangja, mely éles ellentéte volt a nyöszörgésnek, választ adott kimondatlan kérdésére.

— Maradj kinn, Melantha! Ne avatkozz bele! Maga mögé pillantott. Royd szánja sebesen közeledett.

— Mit művelsz? — förmedt rá. — Royd, használd a saját bejáratod! Már benn kéne lenned!

— Nem megy — jött a higgadt válasz. — A hajó nem engedelmeskedik. A vezérlő zsilipje nem nyílik. Nem akarom, hogy te és Károly bejöjjetek. míg vissza nem térek a vezérlőbe.

Melantha Jhirl bebámult a homályos géptermi folyosóra, amelyben a nyelvészek eltűntek.

— Mi lesz velük…

— Kérlek, hívd vissza őket, Melantha! Könyörögj nekik! Talán még nem késő, ha hallgatnak rád.

Megpróbálta. Károly d'Brain is megpróbálta. A sírás, a nyöszörgés, a hörgés torz szimfóniája egyre csak folytatódott. De a két nyelvész még csak nem is reagált.

— Kikapcsolták a kommjukat — sziszegte Melantha dühösen. — Nem akarják hallani, mit mondunk. Vagy azt… azt a zajt.

Royd szánja és Károly d'Braniné nagyjából egyszerre ért oda.

— Nem értem — mondta Károly. — Mi történik?

— Pofonegyszerű, Károly — felelte Royd. — Én is ki vagyok zárva, míg… míg Anya el nem bánik velük.

A nyelvészek ott hagyták a szánjukat, ahol a xenobiológus is hagyta a sajátját, és kapkodó sietséggel küszködték át magukat a légzsilipen, alig pillantva közben a zord ajtóőrre.

Amint beértek, megálltak pár pillanatra, hogy levegyék a sisakjukat.

— Még most is hallom — sziszegte a férfi. A nő biccentett.

— A társalgóból jön. Siess!

Kapálózva, húzódzkodva vonszolták magukat végig a folyosón kevesebb, mint egy perc alatt. A nyöszörgés egyre hangosabb lett, ahogy közeledtek.

— Ott van benn — zihálta a nő, amikor elérték az ajtót.

— Igen — lihegte a férfi —, de vajon egyedül? Kell valami fegyver. Mi van, ha… Royd hazudott. Lehet valaki más is a fedélzeten. Kell valami, amivel megvédhetjük magunkat!

A nő nem akart várni.

— Mi ketten vagyunk — mutatott rá. — Gyerünk!

Belendítette magát az ajtón, be a társalgóba.

Sötétség honolt odabent. Csupán az ajtón keresztül hatolt be némi fény a folyosóról. Hosszú pillanatokba telt, mire a nő szeme alkalmazkodott.

— Hol vagy? — kiáltotta zavartan. A társalgó üresnek tűnt, de talán csak a fényviszonyok miatt.

— Kövesd a hangot! — sugallta a férfi. Megállt az ajtóban, óvatosan fürkészve legalább egy percig, majd tapogatózva megindult a fal mentén.

A nő türelmetlenebb volt; keresztüllöködte magát a helyiségen, összevissza nézelődve. Egy falnak súrlódott a konyharészben, és ez eszébe juttatta a fegyvereket. Tudta, hol tárolják az evőeszközöket.

— Tessék — mondta. — Szereztem egy kést, ha ez megnyugtat.

Hadonászott vele, és eltalált egy vérbuborékot, mely akkora volt, mint az ökle. Az szétpukkant, és száz kisebb gömböcskévé formálódott.

— Ó, úristen! — recsegte a férfi, félelemtől reszkető hangon.

— Mi van? — követelte a nő. — Megtaláltad? Hol…

A férfi az ajtó felé kaparászott, a fal mentén, ott, ahol bejött.

— Tűnjünk innen! — zihálta. — Siess!

— Miért? — A nő akaratlanul megborzongott. — Megtaláltam a forrását… a sikolyokét, a nyöszörgését. Gyere már!

— M-m-mi…

— A rács! — nyüszítette. — Hát nem érted? A kommunikátorból jön!

Elérte az ajtót, jól hallhatóan felsóhajtott, és nem várta be társnőjét. Meglódult a folyosón, és eltűnt.

A nyelvésznő megvetette a lábát, és enyhén meggörnyedt, hogy ellökje magát, és társa után evickéljen.

A nyöszörgés abbamaradt. Mintha csak kikapcsolták volna.

A nő elrúgta magát, az ajtó felé lebegett, késsel a kezében.

Sötét test kúszott elő az asztal alól, és elzárta útját. Tisztán látta egy pillanatig, ahogy kirajzolódott a folyosóról beszűrődő fényben. A xenobiológust, az űrruhájában, levett sisakkal. Volt valami a kezében, amit egyenesen feléje tartott. Egy lézer volt az, a nő felismerte, egy egyszerű vágólézer.

Egyenesen a test felé siklott. Hadonászni kezdett, próbált lefékezni, de nem tudott.

Amikor elég közel ért hozzá, látta, hogy a férfinak van egy második szája is, az álla alatt, a torkán; azzal vigyorgott rá, és apró, nedves vércseppek lebegtek elő belőle, miközben mozgott.

A férfi, félőrühen a félelemtől, száguldott végig a folyosón, és alaposan felhorzsolta magát, ahogy folyton a falaknak csapódott. A pánik és a súlytalanság esetlenné tette. Folyton visszafelé lesett a válla fölött menekülés közben, azt remélve, hogy a szeretője pillanatokon belül feltűnik majd mögötte, de rettegett attól, amit a fejében látni vélt. Rettenetesen sok időbe telt, mire a légzsilip kinyílt. Eközben várt, reszketett, és a pulzusa lelassult. Erőnek erejével nyugtatta meg magát. Amint belépett a kamrába, és a belső ajtó légmentesen bezárult mögötte, elszigetelve át a társalgótól, valamivel nagyobb biztonságban érezte magát

Hirtelenjében már nem is emlékezett, mitől rettent meg ennyire.

És szégyenkezés tört rá; megfutamodott, otthagyta kedvesét. És mindezt miért? Mi ijesztette meg ennyire? Az üres társalgó? A nyöszörgés a kommunikátorból? Hát ez csak azt jelenti, hagy a xenobiológus még életben lehet valahol a hajón, fájdalmaktól gyötörten, belenyöszörögve kínjait egy komm-egységbe.

Eltökélten leállította a légzsilip-ciklust, majd megfordította a folyamatot. A részben kiszívott levegő sziszegve tódult vissza a kamrába.

A férfi bánatosan ingatta fejét. Tudta, hogy ezt a végtelenségig felhánytorgatja majd a partnere. Sosem engedi neki elfelejteni. De legalább visszamegy érte, és bocsánatot kér. Az is számít valamit.

Ahogy a belső zsilipajtó kinyílt, ismét belényilallt a félelem, egy pillanatnyi rettegés, amikor arra gondolt, vajon mi jöhet eléje a társalgóból, az Éjvándor folyosóján várva át. Kiűzte fejéből a gondolatot. Amikor kilépett, a társnőjét pillantotta meg. Sem haragot, sem neheztelést nem látott szokatlanul nyugodt arcvonásain, de ő így is előrelendítette magát, és belekezdett a bocsánatkérésbe.

— Fogalmam sincs, miért hagyt…

Lanyha kecsességgel a nő keze kibukkant a háta mögül. Kést szorongatott benne. És a férfi csak ekkor vette észre az űrruhájába égetett lyukat, épp a két melle között.

— Anyád? — visszhangozta Melantha Jhirl hitetlenkedve, miközben tehetetlenül lógtak a hajón kívüli ürességben.

— Hall mindent, amit mondunk — felelte Royd.

— De ezen a ponton már nem számít. A barátaid valami nagy bolondságot, nagyon fenyegető dolgot követtek el. Most már eldöntötte, hogy megöl mindőtöket.

— Ő? Hogy érted ezt? — D'Branin hangja zaklatott volt. — Royd, ugye nem azt akarod mondani, hogy az anyád még él? Azt mondtad, meghalt még a születésed előtt.

— Így történt, Károly. Nem hazudtam nektek.

— Nem hát — szólt közbe Melantha. — Szerintem sem. De a teljes igazságot sem mondtad el.

Royd biccentett.

— Anyám meghalt, de a… kísértete még él, és ő irányítja az Éjvándort. Az én hozzáférésem legjobb esetben is csak felszínes.

— Royd — mondta d'Branin enyhe korholással a hangjában —, még a volkrynjaim is valóságosabbak, mint bármilyen kísértet.

— Én sem hiszek a kísértetekben — fűzte hozzá Melantha Jhirl helytelenítően.

— Akkor nevezzétek annak, aminek akarjátok! — felelte Royd. — Az én kifejezésem sem rosszabb, mint más. A tényeken nem változtat. Anyám, vagy legalábbis anyám egy része az Éjvándorban él, és megöl benneteket, ahogy másokat is megölt már korábban.

— Ennek semmi értelme — vitatkozott D'Branin —, és én…

— Károly! Hagyd, hogy a kapitány elmagyarázza!

— Igen — mondta Royd. — Tudjátok, az Éjvándor nagyon… nagyon fejlett. Automata irányítású, önjavító, önálló. Annak kell lennie, ha Anya meg akart szabadulni a legénység szükségességétől. És jusson eszetekbe, Newholme-ban gyártották! Sosem jártam ott, de tudom, hogy a newholme-i technológia egészen kifinomult. Gyanítom, Avalonon nem tudnának ehhez hasonló hajót gyártani. Kevés világon lennének képesek rá.

— A lényeg, kapitány?

— A lényeg… a lényeg a komputerekben lakozik. Kivételeseknek kell tenniük. És azok is, higgyétek el, bámulatosak! Kristálymátrix magok, lézerrácsos-adatvisszaírás, és más… sok minden más.

— Azt mondod, az Éjvándor egy Mesterséges Intelligencia?

— Nem — felelte Royd —, nem, amennyire én tudom. De elég közel állhat ahhoz. Anyámnak bőven volt rá ideje, hogy ellássa személyisége ismertetőjegyeivel. Feltöltötte a központi kristályt saját emlékeivel, vágyaival, szeszélyeivel, szerelmes érzéseivel, és… a gyűlöletével. Értitek? Ezért bízta a felnevelésemet a komputerre. Tudta, hogy ugyanolyan nevelésben részesülök, mintha azt ő maga tenné, ha lenne hozzá türelme. És bizonyos más eshetőségekre is beprogramozta.

— És te nem tudod átprogramozni, barátom? — tudakolta Károly.

Royd hangjában kétségbeesés csengett.

— Már megpróbáltam. De elég gyenge vagyok a rendszerprogramozásban, és a programok nagyon bonyolultak, a gépek roppant kifinomultak. Legalább háromszor végigtöröltem, de ő újra meg újra felbukkant. Ő egy fantomprogram, és képtelen vagyok rátalálni. Jön és megy, kedve szerint. Egy kísértet, értitek? Az emlékei és a személyisége oly mélyen bele vannak ágyazva az Éjvándort vezérlő programokba, hogy nem tudok megszabadulni tőlük anélkül, hogy töröljem a teljes rendszert. De ha ezt megtenném, tehetetlenné válnék. Képtelen lennék újraprogramozni, és a komputerek nélkül az egész hajó meghalna; a hajtóművek, a létfenntartó rendszer, minden. Meg kellene válnom az Éjvándortól, és abba én is belehalnék.

— El kellett volna mondanod ezt, barátom! — dörmögte Károly d'Branin. — Az Avalonon sok jó kibernetikus van, némelyikük valóságos zseni. Segíthettünk volna rajtad. Szakértő segítséget biztosíthattunk volna.

— Próbálkoztam már szakértőkkel. Két alkalommal is rendszerspecialistát hoztam a fedélzetre. Már az első megmondta, amit magamtól is tudtam: hogy nem fog menni, csak úgy, ha teljesen letörlünk mindent. A második Newholme-ban nevelkedett. Ő úgy vélte, tudna segíteni. De Anya megölte.

— Még mindig elhallgatsz valamit — jegyezte meg Melantha Jhirl. — Felfogtam, hogy a te kibernetikus kísérteted képes nyitni és zárni légzsilipeket, és elő tud idézni ehhez hasonló baleseteket. De az első halált, a telepatánkét mivel magyarázod?

— Végül is együtt kell élnem a bűnnel — felelte Royd. — A magányosságom egy súlyos hibához vezetett. Azt hittem, képes leszek megvédeni benneteket, még úgy is, hogy egy telepata van köztetek. Szállítottam már más utasokat is épségben. Folyamatosan megfigyeltem és eltántorítottam őket a veszélyes cselekedetektől. Ha Anya megpróbált közbelépni, azonnal hatályon kívül helyeztem a parancsait a vezérlőből. Ez általában működik. De nem mindig. Általában. A ti érkezéseteket megelőzően Anya mindössze ötször gyilkolt, és az első hármat még egészen fiatal koromban intézte el. Így jöttem rá a létezésére. Abban a csapatban is volt egy telepata… Nem lett volna szabad elfogadnom a megbízásodat, Károly. Az élet utáni vágyakozásommal mindőtöket halálra kárhoztattam. Túlbecsültem saját képességeimet, és alábecsültem az övét, hogy mennyire fél a lelepleződéstől. Ha veszélyben érzi magát, azonnal lecsap, és a telepaták mindig veszélyt jelentenek. Tudjátok, érzékelik őt. Egy rosszindulatú, fenyegető jelenlét, ezt mondják, valami rideg, barátságtalan és nem emberi.

— Igen — vágta rá Károly d'Branin —, igen, a mi telepatánk is ezt mondta. Biztosra vette, hogy idegen lény.

— Semmi kétség, hogy ó idegennek tűnik egy a szerves tudatok ismerős jellegzetességeihez szokott telepata számára. És, végül is, az övé nem emberi agy. Hogy micsoda valójában, azt én sem tudom… egy kristályba töltött emlékcsomag, összefonódó programok pokoli hálózata, egymásba olvadt lélek és áramkör. Igen, nagyon is meg tudom érteni, miért érzékelik idegennek.

— Még mindig nem adtál magyarázatot arra, hogyan robbanthatta szét egy komputerprogram egy ember koponyáját — jegyezte meg Melantha türelmesen.

— Volt már valaha morajköved? — kérdezte tőle Royd Eris.

— Igen — felelte a nő. Egyszer rég; egy sötétkék kristály, telezsúfolva egy különlegesen kielégítő szeretkezés emlékeivel. Az Avalonon eszperizálták, vésték bele az érzéseit a drágakőbe, és ezt követően több mint egy évig csak meg kellett érintenie azt, hogy növekedjen a kéjvágya. Ám végül a kristály lemerült, és utána elhagyta valahol.

— Akkor tudod, hogy a pszionikus erő tárolható — folytatta Royd. — A komputerrendszerem központi magja egy rezgőkristály. Szerintem Anya feltöltötte haldoklása közben.

— Csak egy eszper képes kitölteni egy morajkövet — jelentette ki Melantha.

— Soha nem kérdezted meg tőlem mindezek miértjét, Károly — felelte Royd. — Te sem, Melantha. Nem kérdeztétek meg, miért gyűlölte Anya az embereket. Birtokolta a képességet, ami… tudjátok, veleszületett. Az Avalonon első osztályú telepata lehetett volna, nyilvántartott, kiképzett és tiszteletnek örvendő; jövedelmező lehetett volna számára a képessége. Azt hiszem, rendkívül híres lehetett volna. Erősebb volt egy első osztályúnál, bár meglehet, csak a halála után tett szert ekkora erőre, mármint amit átruházott az Éjvándorra… Ám ennek ténye vitatható. Ő nem az Avalonon született. A maga világán a képességét átoknak tekintették, valami idegennek és félelmetesnek. Így hát kikúrálták belőle. Gyógyszerekkel, elektrosokkal és hipnotréninggel, amitől hevesen émelyegni kezdett, amikor csak megpróbálta használni az adottságát. Persze sosem vesztette el az erejét, csak a képességét arra, hogy hatékonyan használhassa, és tudatosan irányítsa. Mindvégig a része maradt, elnyomva, szétszórtan, a szégyen és a fájdalom forrásaként. És a fél évtizednyi intézményes gyógykezelésben csaknem megháborodott. Nem csoda, hogy gyűlölte az embereket.

— Mi volt a képessége? Telepátia?

— Nem. Ó, valami elemi képesség, talán. Olvastam, hogy minden pszi-adottsággal bíró személy rendelkezik pár lappangó képességgel is a kifejlesztett ereje mellett. De Anya nem tudott az elmében olvasni. Rendelkezett valamiféle empátiával, bár ez a gyógykezelése alatt alaposan eltorzult, úgyhogy az érzelmek a szó szoros értelmében hányingert keltettek benne. De a fő ereje, az adottság, aminek a szétzúzása és megsemmisítése öt évükbe telt, az a telkin.

Melantha Jhirl elmormolt egy szitkot.

— Nem csoda, hogy gyűlölte a gravitációt. Hiszen a telekinézis súlytalanság alatt a…

— Igen — fejezte be Royd. — Az Éjvándort gravitáció alatt tartani számomra is gyötrelmes, Anyának viszont korlátokat jelent.

E kijelentést követő csendben mindannyian a gépterem sötét hengere felé meredtek. Károly d'Branin fészkelődött a szánján.

— Nem tértek vissza — mondta végül.

— Valószínűleg halottak — helyesbített Royd szenvtelenül.

— Mihez kezdünk Royd barátom? Ki kell találnunk valamit! Nem várakozhatunk itt a végtelenségig.

— Az elsődleges kérdés az, én mit tehetek — felelte Royd Eris. — Szabadon beszéltem, ezt észrevehettétek. Kiérdemeltétek, hogy megtudjátok. hitléptük azt a pontot, ameddig a nem tudás védelmet jelentett. Nyilvánvaló, hogy a dolgok már túl messzire mentek. Túl sok haláleset történt, és ti valamennyinek a tanúi voltatok. Anya nem hagyhatja, hogy élve hazatérjetek az Avalonra.

— Ah — mondta Melantha —, ez igaz. De mit tesz veled? A te helyzeted is kétséges, kapitány?

— Így van, ez a legnagyobb bökkenő — ismerte el Royd. — Még mindig három lépéssel előttem jársz, Melantha. Aligha tudom tartani veled a lépést valaha is. Viszont az ellenfeled néggyel jár előtted ebben a játszmában, és már leszedte az összes gyalogod. Attól tartok, a matt elkerülhetetlen.

— Hacsak rá nem veszem az ellenfél királyát, hogy dezertáljon, nem?

Látta, hogy Royd ernyedt mosolyt villant felé.

— Valószínűleg engem is megölne, ha úgy döntenék, hogy mellétek állok.

Károly d'Branin elég lassan fogta fel a lényeget.

— De… de mi mást tehetnél…

— Az én szánomon van egy lézer. A tiéteken nincs. Most rögtön megölhetnélek mindkettőtöket, és ezáltal kegyes bebocsátást nyerhetnék az Éjvándorba.

Háromméteres távolságból, mely elválasztotta egymástól szánjaikat, Melantha Royd szemébe nézett. Keze könnyedén nyugodott az irányítógombokon.

— Megpróbálhatod, kapitány. De emlékezz, egy tökéletesített modellt nem könnyű megölni!

— Eszemben sincs megölni, Melantha Jhirl — válaszolta Royd komolyan. — Hatvannyolc standard évet megéltem, de valójában egyáltalán nem is éltem. Belefáradtam, még ha ezt valami eget rengető hazugságnak tartod is. Ha veszítünk, mind együtt halunk meg. Ha győzünk, nos, én akkor is meghalok, amikor elpusztítják az Éjvándort… vagy ez, vagy csodabogárként élhetek egy bolygó körüli pályán keringő kórházban, és akkor inkább a halál…

— Építünk neked egy új hajót, kapitány.

— Hazudsz — felelte Royd. De a tónusa derűs volt. — Nem számít. Épp eleget éltem már. Nem rémiszt meg a halál. Ha győzünk, újra mesélned kell nekem a volkrynokról, Károly! Neked pedig, Melantha, sakkoznod kell velem még egyszer, és… — A hangja ellebegett.

— És szexelni veled? — fejezte be a nő mosolyogva.

— Ha hajlandó lennél rá — felelte Royd. — Engem még… soha nem érintett meg senki, tudod. Anya meghalt, mielőtt megszülettem. — Megrántotta a vállát. — Nos, Anya mindent hallott. Kétségtelen, hogy ki fogja hallgatni, bármiféle tervet szövünk is, tehát nincs értelme ezen agyalni. Most már nincs esélye, hogy a vezérlő zsilipjén át bejussak, mivel azt közvetlenül a hajó komputere vezérli. Tehát a kollégáitok útját kell követnünk a géptermen át, bejutni a kézi vezérlésű légzsilipen, és kihasználni az adódó lehetőségeket. Ha bejuthatnék a vezérlőbe, és visszaállíthatnám a gravitációt, talán…

Mély nyögés szakította félbe.

Egy pillanatig Melantha azt hitte, ismét az Éjvándor hallat nyöszörgő hangokat, és meglepődött azon, hogy annyira ostoba lenne, hogy kétszer is ugyanazzal a taktikával próbálkozzon. Aztán a nyögés másodszor is felhangzott, és aztán Károly d'Branin háta mögött, a szánon az elfelejtett negyedik túlélő a kötelékeit kezdte rángatni, amik odarögzítették. D'Branin sietve kiszabadította, a pszi-psziáter megpróbált lábra állni, és csaknem tovalibegett a szánról, de a férfi elkapta a kezét, és visszahúzta.

— Jól vagy? — faggatta. — Hallasz engem? Vannak fájdalmaid?

Az átlátszó arclap mögött az ijedtségtől tágra nyílt szempár Károlyról Melanthára villant, aztán Roydra, majd a sérült Éjvándorra. Melantha arra gondolt, hogy a nő talán megháborodott, és figyelmeztetni akarta erre d'Branint, de ekkor a pszi-psziáter nyelve hirtelen megeredt:

— A volkrynok — ezt hajtogatta —, a volkrynok. Ó, ó, a volkrynok!

A gépterem szájánál a nukleáris hajtóművek gyűrűje halványan izzani kezdett. Melantha Jhirl hallotta, ahogy Royd élesen beszívja a levegőt. Vadul megrántotta szánja vezérlő fogantyúját.

— Siessetek! Az Éjvándort indulni készül!

Az út egyharmadánál, a gépterem hosszú hordójában Royd egy vonalban haladt Melanthával, mereven és fenyegetően idomtalan, fekete páncéljában.

Egymás mellett lebegtek tova a henger formájú csillaghajtóművek és kiberhálók között; előttük felderengett a fő légzsilip és annak iszonyatos kapuőre.

— Mikor odaérünk a zsiliphez, ugorj át az én szánomra! — sürgette Royd. — Azt akarom, hogy maradjon meg a fegyverünk és a szállítólapunk, a kamra nem elég nagy két szánnak.

Melantha Jhirl megkockáztatott egy gyors pillantást maga mögé.

— Károly! — harsogta. — Hol vagy?

— Idekinn, Melantha — jött a válasz. — Ne várj rám, barátom! Bocsáss meg!

— De… együtt kell maradnunk!

— Nem — felelte d'Branin —, nem, ezt nem kockáztathatom meg, amikor már ennyire közel vagyunk. Annyira tragikus, annyira kárba veszett lenne, Melantha, hogy ilyen közel jutottunk, és kudarcot vallunk. A halál nem érdekel, de előbb látnom kell őket, végre, ennyi sok év után. — A hangja határozott volt és higgadt.

— Károly! — vágott közbe Royd Eris. — Anya elindítja a hajót. Felfogtad? Itt maradsz, elveszetten.

— Várni fogok — felelte d'Branin. — A volkrynjaim erre jönnek, bevárom őket.

Nem maradt idő több beszélgetésre, mert a légzsilip már szinte ott tornyosult előttük. Mindkét szán lelassult, és megállt, Royd Eris kinyújtotta kezét, indította a folyamatot, miközben Melantha átmászott a nagy, ovális munkaszán hátuljára. Mikor a külső zsilipajtó félresiklott, becsusszantak a zsilipkamrába.

— Amint a belső ajtó kinyílik, elkezdődik — közölte Royd egyenletes hangon. — Az állandó bútorzat be van építve, behegesztve vagy a helyére rögzítve, de azok a holmik, amiket ti hoztatok a fedélzetre, nem. Anya fegyverként fogja használni azokat a holmikat. És vigyázz az ajtókkal, zsilipekkel és minden egyébbel, amit az Éjvándor komputere működtet! Kell mondanom, hogy ne csatold ki az űrruhád?

— Aligha.

Royd lejjebb vitte a szánt egy kicsit, és annak markolókarjai fémesen csikorogtak, ahogy a zsilipkamra padlóját karcolták.

Kinyílt a belső ajtó, és Royd aktiválta a fúvókákat. Odabenn a nyelvészek várakoztak, vérködben úszva. A férfit ágyéktól torokig felhasították, és kiomlott belei mérges, fakó kígyókként tekeregtek. A nő még mindig szorongatta a kést. Olyan kecsesen libegtek előre, mint életükben soha.

Royd felemelte a mellső fogókarokat, és félrelökte őket. A férfi lepattant egy rekeszfalról, jókora, nedves foltot hagyva ott, ahol ütközött, és még több belső szerve csusszant elő. A nő kezéből kihullott a kés. Royd elhúzott mellettük, végigsiklott a folyosón, át a vérfelhőn.

— Figyelek hátrafelé! — közölte Melantha, megfordult, és nekivetette hátát a férfinak. A két hulla messze elmaradt mögöttük. A kés tehetetlenül lebegett a levegőben. Épp mondani akarta Roydnak, hogy minden rendben, amikor a kés hirtelen irányt váltott, és megindult utánuk, mintha valami láthatatlan erő ragadta volna meg.

— Félre! — harsogta.

A szán vadul oldalra vágódott. A kés nagyjából egy méterrel elhibázta őket, és csengve pattant le egy rekeszfalról.

De nem hullott a padlóra. Újra feléjük fordult. A társalgó már ott derengett előttük. Sötét volt. — Túl keskeny az ajtó — fontolgatta Royd. — El kell hagynunk a szánt!

Még beszélt, már neki is ütődtek: az ovális szán orra beékelődött az ajtónyílásba, és a váratlan ütközéstől lerepültek róla.

Egy hosszú pillanatig Melantha esetlenül lebegett a folyosón, próbálta megtalálni egyensúlyát. A kés nekicsapódott, felvágta a ruháját és a vállát. Éles fájdalmat és kitóduló, langymeleg vért érzett.

— Francba! — sikoltotta. A kés ismét feléje suhant; apró vércseppeket szórva szerte.

Melantha odakapott, megragadta.

Morgott valamit az orra alatt, és kicsavarta a pengét annak az erőnek a szorításából, ami eddig tartotta azt.

Royd visszanyerte szánja irányítását, és úgy tűnt, belemerült valamiféle manipulációba. Mögötte, a társalgó homályában Melantha sötét, emberszerű alakot látott előlebegni.

— Royd! — kiáltotta a nő, de az a valami épp ekkor aktiválta lézerét. A ceruzahegy vékonyságú sugár egyenesen mellbe találta a férfit.

Ő aktiválta saját fegyverét. A szán nagy teljesítményű lézere szénné égette a xenobiológus vágólézerét, mint ahogy a tetem jobb karját és mellkasa egy részét is. A lüktető fénynyaláb immár a levegőn át feszült, és a szemközti rekeszfalat égette, füstölte.

Royd elvégzett pár apró módosítást, és lyukat kezdett vágni.

— Öt percen belül bent leszünk — vetette hátra kurtán, anélkül, hogy felpillantott volna a munkából

— Rendben vagy? — rebegte Melantha.

— Sértetlen. Az űrruhám páncélzata jobb, mint a tiéd, és az ő lézere csak egy kis energiájú játékszer volt.

Melantha visszafordult a folyosó irányába.

A nyelvészek feléje lebegtek, a folyosó két oldalán, hogy egyszerre két irányból érkezhessenek. Melantha megfeszítette izmait. A válla, ahol a vágás érte, fájdalmasan lüktetett. Ettől eltekintve erősnek, szinte türelmetlennek érezte magát.

— A hullák megint jönnek — vetette oda Roydnak. — Elintézem őket.

— Bölcs dolog ez? Ők ketten vannak.

— Én tökéletesített modell vagyok, ők pedig halottak.

Elrúgta magát a szántól, és a férfi irányába lebegett. Az felemelte mindkét kezét, hogy megfékezze. Melantha félrecsapta azokat, hátrafeszítette az egyiket, hallotta, ahogy nagyot reccsen, és eközben a férfi torkába döfte kését, mielőtt felfogta volna, milyen fölösleges mozdulat ez. A férfi továbbra is feléje salapált. A fogai groteszken csattogtak.

Melantha kihúzta kését, megragadta a tetemet, és testének minden lehetséges erejével végiglódította a folyosón. A test bukfencezett, és vadul pörögve beleveszett saját vérének ködébe.

Melantha pedig elrepült az ellenkező irányba. A nyelvésznőnek csapódott; az átkarolta hátulról. Körmök csikorogtak az arcvédő lemezén, vérezni kezdtek, vöröslő csíkokat hagyva a műanyagon.

Melantha szembefordult támadójával, megragadta az egyik csapkodó kart, és annál fogva végigrepítette a folyosón, egyenesen bele küszködő társába.

— Átvágtam — jelentette Royd.

Melantha odafordult. Füstölgő, méteres nyílás tátongott a társalgó egyik falán. Royd kikapcsolta a lézert, megmarkolta az ajtókeret két oldalát, és a lyuk felé lökte magát.

Fülsiketítő sercegés hasított Melantha fejébe. Meggörnyedt a kíntól. Nyelve kivillant, kikapcsolta a kommot; áldott csend lett.

A társalgóban záporozni kezdett minden. Evőeszközök, poharak és tányérok, emberi testrészek darabkái zúdultak Roydra, és vágódtak le ártalmatlanul a páncéljáról. Melantha — aki lódult volna társa után — most tehetetlenül hőkölt meg. Az a halálos zápor őt darabokra szabdalta volna jóval könnyebb és vékonyabb űrruhájában. Royd elérte a túlsó falat, és a lyukon át becsusszant a hajó titkos vezérlőtermébe. Melantha egyedül maradt.

Az Éjvándor megbillent, és a hirtelen gyorsulás egyfajta gravitációszerűséget generált. Melantha oldalra vágódott. Sebesült válla fájdalmasan csapódott a szánnak.

Végig a folyosón az összes ajtó kinyílt.

A nyelvészek újfent feléje tartottak.

Az Éjvándor immár egy távoli csillagnak látszott; nukleáris hajtóművei jegesen sziporkáztak. Feketeség és hideg burkolta be őket, alattuk pedig a Kísértő Fátylának végtelen szakadéka tátongott, de Károly d'Branin nem érzett félelmet. Különös átalakuláson ment át.

A tér szinte kívánatosan lüktetett.

— Jönnek — suttogta a férfi. — Még én, akinek semmiféle pszi-képessége sincs, még én is érzem. A krey sztori igaznak bizonyult; még több fényévnyi távolságból is érzékelni lehet őket. Csodás!

A pszi-psziáter roppant aprónak tűnt.

— A volkrynok — motyogta. — Mi hasznunkra lehetnének? Sérült vagyok. A hajó elment. D'Branin, fáj a fejem. — Rémülten felszipogott. — A fiú is ezt mondta, miután beadtam neki az injekciót, mielőtt… mielőtt… tudod. Azt mondta, fáj a feje.

— Nyugalom, barátom! Ne félj! Itt vagyok veled. Várj! Csakis arra gondolj, miféle élménynek leszünk tanúi, csakis arra gondolj!

— Érzékelem őket — motyogta a nő.

D'Branin azonnal megélénkült.

— Mondd hát! Itt a szánunk. Odamegyünk hozzájuk. Irányíts engem!

— Igen — értett egyet a nő. — Igen. Ó, igen.

A gravitáció helyreállt: egy villanás alatt az univerzum szinte teljesen normálissá változott.

Melantha a padlóra zuhant, könnyedén landolt, továbbgördült, és máris talpon termett, akár egy macska.

A tárgyak, melyek vészjóslóan kilebegtek a folyosóra, most mind csörömpölve hullottak le.

A vér finom ködből át változott valami ragacsos réteggé, mely beborította a folyosófalat.

A két tetem súlyosan zuhant alá a levegőből a padlóra, és mozdulatlan maradt.

Royd szólította őt. Hangja a falakba épített kommunikátorrácsokból hallatszott, nem az tarruha belső kommlinkjéből.

— Sikerült.

— Rájöttem — felelte a nő.

— A fővezérlő konzolnál ülök — folytatta Royd. — Kézi vezérléssel állítottam helyre a gravitációt, és minden komputerfunkciót lekapcsolok, amit csak lehet. De még nem vagyunk biztonságban. Anya megpróbál majd találni valamit ellenem. Hatálytalanítanom kell minden kísérletét, ahogy eddig is. Nem hagyhatok figyelmen kívül semmit, és ha a figyelmem akár egy pillanatra is lankad… Melantha, megsérült az űrruhád?

— Igen. Van egy vágás a vállán.

— Vegyél fel másikat! Most azonnal! Azt hiszem, az ellenprogramozással zárva tudom tartani a légzsilipeket, de nem kockáztathatunk.

Melantha már futott is a folyosón a raktár felé, amelyben az űrruhákat és a felszereléseket tárolták.

— Mikor átöltöztél — folytatta Royd —, dobd a tetemeket az anyagfeldolgozóba! Megtalálod a megfelelő nyílásfedelet a gépterem közelében, a főzsiliptől balra. Dobj bele minden más laza tárgyat is, ami nem nélkülözhetetlen: tudományos műszereket, könyveket, kazettákat, evőeszközöket…

— Késeket — sugallta Melantha.

— Feltétlenül!

— A telkin még mindig fenyegetést jelent, kapitány?

— Anya roppant gyenge gravitációs mezőben — felelte Royd —, meg kell küzdenie vele. Még az Éjvándor erejének kihasználásával is legfeljebb egyetlen tárgyat képes mozgatni egyszerre, és csupán töredék hatásfokkal ahhoz képest, mint súlytalansági körülmények között. De ne feledd, hogy még birtokolja az erőt! Ráadásul nem zárható ki az a lehetőség, hogy valami módon kilátszik engem, és megszünteti a gravitációt. Innen pár pillanat alatt vissza tudom állítani, de nem szeretném, ha bármit is fegyverként használhatna még abban a rövid időszakaszban sem.

Melantha elérte a rakteret. Rekordidő alatt cibálta le magáról űrruháját, és bújt bele egy másikba. Aztán felnyalábolta a sérült űrruhát meg annyi eszközt, amennyit csak elbírt, és bedobálta azokat az anyagfeldolgozó kamrába. Aztán a tetemekkel foglalkozott. A férfi nem jelentett gondot. Azonban a nyelvésznő hullája lemászott utána az előtérbe, miközben ő a férfit gyömöszölte keresztül a nyíláson, és erőtlenül csapkodott, amikor rákerült a sor; baljós emlékeztető, hogy az Éjvándor erői még nem enyésztek el teljesen. Melantha könnyedén úrrá lett rajta, és bepréselte a nyíláson ezt a tetemet is.

A xenobiológus hullája még kevesebb gondot jelentett, de aztán, miközben a társalgóban szerteszét heverő holmikat szedte össze, egy konyhakés érkezett pörögve a feje irányába. De lassan jött, Melantha félre tudta ütni, aztán felvette, és hozzátette a feldolgozóba szánt többihez.

Végigtúrta a második kabint, és a pszi-psziáter hátrahagyott gyógyszereivel és injekcióival a hóna alatt épp az anyagfeldolgozó felé indult, amikor Royd sikoltását hallotta.

Egy pillanatra rá láthatatlan, gigászi kéz markolta meg a mellkasát, megragadta, hanyatt vágta, és elemi erővel a padlóhoz préselte.

Mozgott valami a csillagok között.

Homályosan és nagyon messze, de d'Branin látta, még ha nem is tudta kivenni a részleteket. De ott volt, félreérthetetlenül, egy roppant forma, mely eltakarta a csillagképek egy részét. Egyenesen feléjük tartott.

Mennyire szerette volna, ha a csapata vele van; a telepatája, a szakértői, a műszerei.

Keményebben nyomatta a fúvókákat.

A padlóhoz préselve, sérülten Melantha Jhirl megreszkírozta, hogy bekapcsolja űrruhája kommját. Beszélnie kell Royddal.

— Ott vagy? — kérdezte. — Mi történik?

A nyomás iszonyatos volt, és egyre növekedett, egyre rosszabb lett. Mozdulni is alig bírt.

A válasz fájdalmas volt és vontatott:

— …kijátszott… engem — nyöszörögte Royd nagy nehezen. — …fáj… be… szélni…

— Royd…

— …fel… telkinezte… az értéket… két gére… háromra… többre… itt a pulton… csak… csak vissza… kellene… forgat… nom… a tárcsát… vissza… visz… sza… de most…

Csend. Aztán, végül, amikor Melantha már közel állt a kétségbeeséshez, ismét meghallotta Royd hangját. Mindössze két szót:

— Nem… megy…

Melantha úgy érezte, mintha saját súlyának tízszerese nehezedne a mellkasára. El bírta képzelni, Royd mekkora gyötrelmeket állhat ki; Royd, akinek számára még az egy gé is fájdalmas és veszélyes. Még ha az a tárcsa karnyújtásnyira lenne is, az ő gyenge izomzatával akkor sem érhetné el. — Miért — kezdte valamivel összefüggőbben beszélve. mint Royd —, miért növeli… a gravitációt… az… őt is gyengíti, nem?

— …igen… de… egy… egy… perc… és a… a szívem… és… és akkor… te magadra… maradsz… kikapcsolja… a gravitációt… és… megöl… téged…

Melantha küszködve kinyújtotta karját, és vonszolni kezdte magát a folyosón.

— Royd… maradj… jövök…

Még tovább húzta, vonszolta magát. A pszi-psziáter gyógyszeresét még mindig a hóna alatt szorongatta; lehetetlenül súlyosnak érezte. Letette, és elkezdte félretolni, aztán meggondolta magát. Inkább felnyitotta a fedelét.

Mindegyik ampullát gondosan felcímkéztek. Végigfuttatta rajtuk a tekintetét, adrenalint vagy synthastimot keresve, bármit, ami adhat neki annyi plusz erőt, hogy odajusson Roydhoz. Talált pár stimulánst, kiválasztotta a legerősebbet, és idétlen, gyötrelmes lassúsággal elkezdte betölteni az injektorpisztolyba, amikor pillantása véletlenül az eszperontartalékra esett.

Melantha nem tudta, miért tétovázik. Az eszperon csupán egyike a készletben található, féltucatnyi pszionikus drognak. Épp megpróbálta kiemelni, amikor meghallotta a zajt.

— Royd — mondta —, anyád… képes lehet… mozgathat bármit… telkinezhet… ezen a magas gravitáción?

— Talán… ha… koncentrál… minden… erejével… keményen… talán lehetséges… Miért?

— Mivel — felelte zordan Melantha Jhirl — mivel valaki… vagy valami… épp most jön át légzsilipen.

A volkryn hajó betöltötte az univerzumot.

— Nem is igazán hajó ez, nem olyan, amilyennek gondoltam — hebegte Károly d'Branin. Akadémiai tervezésű űrruhájában volt egy beépített kódolóegység, azzal rögzítette az utókornak szánt észrevételeit, különleges elővigyázatosságként, biztosnak tekintve küszöbön álló halálát. — Nehéz elképzelni a méretét, nehéz megbecsülni. Hatalmas, gigászi. Nincsenek műszereim, csupán csuklókomputerem maradt, nincs mivel pontos méréseket végezni, a hosszát felbecsülni sem tudom, de a szélességére azt mondanám, úgy száz kilométer lehet, vagy talán háromszáz. Nem szilárd tömeg persze, egyáltalán nem. Kecses, légies, nem olyan, amilyennek a hajókat ismerjük. Ez… ez csodaszép… kristály és fátyolselyem, saját, gyenge fénnyel, egy roppant bonyolult, pókhálószerű szerkezet… egy picit a régi csillagvitorlásokra emlékeztet, még a csillaghajtómű megalkotása előtti időkből, de ez hatalmas alkotmány, nem szilárd, nem a fény hajtja. Valójában egyáltalán nem is hajó. Teljesen nyitott a vákuumnak, nincsenek lezárt kabinok vagy létfenntartó gombok, semmi effélét nem látok, hacsak a látósíkomon kívül nincs, de nem, ezt nem hiszem, ez túlságosan nyitott, túlságosan törékeny. Egész sebesen mozog. Bár lennének műszereim, hogy megmérhessem a sebességét, de az is elég, hogy itt lehetek. Jobb felé viszem a szánunkat, hogy kitérjünk az útjából, de nem tudom, sikerül-e. Sokkal gyorsabban mozog, mint mi. Nem fénysebességen, nem, jóval az alatt, de mégis gyorsabban, mint az Éjvándor nukleáris hajtóművekkel, úgy saccolom. Csak tippelek… A volkryn űrhajónak nincs látható meghajtása. Sőt, az is megfordult a fejemben… hogy ez talán egy lézerrel fellőtt fényvitorlás több ezer évvel ezelőttről, melyet szétszaggatott és összeroncsolt valami elképzelhetetlen katasztrófa… de nem, nem, ez túl szimmetrikus, túl szép, a hevederek, a hatalmas, csillogó hártyák a nexus közelében, a szépsége… Le kell írnom, tudom, szabatosabbnak kell lennem. De ez nehéz, túl izgatott vagyok. Hatalmas, mint mondtam, sok-sok kilométer széles. Durván… lássuk csak… igen, nagyjából nyolcszög alakú. A nexusa, a középpontja egy ragyogó terület, egy kisebb sötétség, amit egy jóval nagyobb fényesség vesz körül, de csak a sötét rész látszik teljesen szilárdnak… a fénylő terület áttetsző, látom rajtuk keresztül a csillagokat, habár színehagyottan, a bíbor felé elcsúszva. Hevederek; hevedereknek nevezem őket. A nexusból és a hevederekből nyolc hosszú… rettenetesen hosszú… nyúlvány áll ki, nem egyenlő távolságban, tehát nem egyenlő oldalú nyolcszög… á, most már jobban látom az egyik nyúlvány elmozdult, ó, rendkívül lassan a hevederek fodrozódnak… vagyis mobilasak azok a kiálló részek, és a hártyák egyik nyúlványtól a másikig érnek, körös-körül, de vannak… minták, furcsa mintázatok vannak köztük; ez nem olyan, mint egy egyszerű pókháló. Nem igazán tudom kivenni a rendszert ezekben a mintákban, a hálók csipkézetében, de biztosan érzem, hogy van bennük valami rendszer, melynek jelentése megfejtésre vár… És a fények! Említettem mára fényeket? A középponti nexus körül a legfényesebbek, de ezek sem igazán ragyogóak, inkább csak halványlila derengések. Alig látható sugárzás tehát, de nem valami erőteljes. Szívesen megvizsgálnám egy UV-mérővel ezt a hajót, de nincsenek műszereim. A fények mozognak. A hevederek fodrozódni látszanak, és fények futnak folyamatosan fel és le a nyúlványok hosszában, eltérő sebességgel, és néha más fények szelik át a hártyákat, egyik mintától a másikig. Nem tudom, miféle fények ezek, azt sem, honnan erednek; az űrhajó belsejéből, avagy kívülről… A volkryn mítoszok tévesek; ez nem is hasonlít a legendákhoz, nem igazán. Ámbár, ha jobban belegondolok, eszembe jut egy nor t'alushi jelentés, amely szerint a volkryn hajók elképzelhetetlenül hatalmasak, de ezt eddig költői túlzásnak véltem. És a fények; a volkrynokat gyakran összekapcsolták a fényekkel, de azok a beszámolók annyira bizonytalanok voltak, bármit is jelenthettek; bármit, egy lézermeghajtású rendszertől kezdve egy egyszerű villámlásig, nem tudhattam, hogy erre utalt. Ah, minő rejtélyek! A hajó még mindig túl messze van ahhoz, hogy kivehessem a finomabb részleteket. Azt hiszem, az a sötétebb terület a központi részben egy bárka, egy mentőkapszula. A volkrynoknak abban kell lenniük. Bár velem lenne a csapatom, a telepatám! Első osztályú volt, kapcsolatot teremthetnénk, kommunikálhatnánk velük. Mennyi mindent tanulhatnánk! Mi mindent láthattak! Gondoljunk csak bele, mily régi ez az űrhajó, mennyire ősi ez a faj, mily régóta úton vannak már! Félelemmel vegyes tisztelettel tölt el. A kommunikáció igazi ajándék lenne, egy elképzelhetetlen ajándék, de ezek annyira idegenek.

— D'Branin! — szólalt meg a pszi-psziáter halk, sürgető hangon. — Nem érzed?

Károly d'Branin úgy nézett a társára, mintha most látná először.

— Érzékeled őket? Te hármas szintű vagy, érzékeled már őket, erősen?

— Már rég — felelte a nő. — Már jóval korábban.

— Képes vagy sugározni? Beszélni velük. Hol vannak? A központi részben?

— Igen — felelte a nő, és felnevetett. Élesen, hisztérikusan vihogott, és d'Braninnak eszébe jutott, hogy ez itt egy súlyos beteg személy. — Igen, a központból, d'Branin, onnan jönnek a rezgések. Csakhogy tévedsz. Azok ott egyáltalán nem „ők”, a legendáid hazugságok, hazugságok, nem lennék meglepve, ha mi lennénk az elsők, akik valaha is látták a volkrynodat, akik ennyire közel jutottak hozzá. A többiek, azok a te idegen lényeid csupán érezték, mélyen és távolian, érzékeltek egy darabkát a volkrynok természetéből álmaikban és látomásaikban, és felruházták azt tulajdonságokkal saját elképzeléseik szerint. Hajók, háborúk, az örökösen utazó faj, ez mind… mind…

— Hogy érted ezt, barátom? — hebegte Károly összezavartan. — Ennek semmi értelme. Nem értem.

— Nem hát. — A pszi-psziáter hangja hirtelen gyengéddé vált. — Nem, ugye? Te nem érzed azt, amit én. Pedig most már annyira tiszta. Ilyen lehet az, amit egy egyes érezhet, minduntalan. Egy esperonnal telepumpált egyes.

— Mit érzel? Mit?!

— Nem „őket”, Károly — felelte a pszi-psziáter. — Hanem „azt”. Egy élő, ámde teljesen lélektelen entitást, efelől biztosíthatlak.

— Lélektelen? — visszhangozta d'Branin. — Nem, tévedsz, nem olvasod pontosan. Elfogadom, hogy ez csak egyetlen teremtmény, ha azt mondod, egyetlen, hatalmas, csodálatos csillagvándor, de hogy lehetne „lélektelen”? Érzékelted, az elméjét, a telepatikus kisugárzását. Te meg az összes krey érzékelő meg még annyi sokan. Meglehet, a gondolatai túl idegenek számodra, hogy olvasni tudd.

— Meglehet — ismerte el a pszi-psziáter —, de amit olvasok, egyáltalán nem olyan szörnyen idegen. Inkább állati. A gondolatai lassúak, sötétek, különösek, egyáltalán gondolatoknak sem nevezhetők, gyengék. Az agy roppant hatalmas méretű, ezt garantálom, de nem tudatos gondolatokra szánták.

— Hogy érted ezt?

— A meghajtórendszer, d'Branin. Nem érzed? A rezgéseket? Nekem szinte letépik a koponyám tetejét. Nem találod ki, mi hajtja az átkozott volkrynodat keresztül a galaxison? Miért kerüli a gravitációs kutakat? Nem találod ki, hogyan mozog?

— Nem — vágta rá d'Branin, de miközben tagadott, a megértés hajnalfénye suhant végig arcán, elfordította tekintetét társáról, vissza az egyre közeledő, gigászi volkrynra, mozgó fényeire, fodrozódó fátylaira, ahogy csak jött és jött, fényéveken, fényszázadokon, eónokon át.

Amikor visszapillantott társára, csupán egyetlen szót ejtett ki:

— Telkin — suttogta. Csend ülte meg a világukat. A nő rábólintott.

Melantha Jhirl küszködve felemelte az injektor-pisztolyt, és az artériájához nyomta. Egyetlen hangos szisszenés, és a drog beáramlott a vérkeringésébe. Hanyatt dőlt, erőt gyűjtött, próbált gondolkodni. Eszperon, eszperon, miért is ilyen fontos ez? Ez ölte meg a telepatát, saját adottságai áldozatává téve őt, megháromszorozta az erejét és a sebezhetőségét. Pszi. Minden a pszire vezethető vissza.

Kinyílt a légzsilip belső ajtaja. A fejeden hulla lépett elő a zsilipkamrából.

Rángatózva mozgott, természetellenesen csoszogva, egyik lábát sem emelve fel a padlóról. Meggörbült mozgás közben, gerince csaknem összeroppant saját súlya alatt. Mindegyik csosszanás durva volt, és hirtelen; valami kegyetlen erő szó szerint előrerántotta egyik lábát, aztán a másikat. Lassan mozgott, mereven testhez szorított karral.

De mozgott.

Melantha összeszedte minden erejét, és kúszni kezdett a társalgó felé, egy pillanatra sem véve le tekintetét üldözőjéről.

Gondolatai körbe-körbejártak, keresve valami lehetőséget, miként léphetne ki a sakkhelyzetből, mielőtt mattolnák; semmit nem talált.

A hulla gyorsabban mozgott, mint ő. Tisztán. láthatóan csökkent köztük a távolság.

Melantha megpróbált felállni. Feltérdelt, a szíve majd kiugrott. Aztán fél térdre emelkedett. Erőből próbált felegyenesedni, leküzdeni a vállára nehezedő, irgalmatlan terhet. Erős vagyok, sulykolta magába. Tökéletesített modell vagyok.

De amikor a teljes testsúlyát egy lábára helyezte, az izmai nem bírták el, összecsuklott, esetlenül, és amikor a padlóhoz csapódott, olyan érzés volt, mintha egy magas épület tetejéről zuhant volna le. Éles reccsenést hallott, és fájdalom nyilallt a karjába, amivel tompítani próbálta esését. Visszapislogta könnyeit, és saját sikolyában fuldoklott.

A hulla már félúton járt a folyosón. Mindkét lába törött, döbbent rá Melantha. De azt nem zavarta.

— Melantha… hallottalak… te… te… Melantha?

— Csend! — förmedt rá Roydra. Nem volt benne elég szufla, hogy társalgásra vesztegesse.

Immár csak egy ép karja maradt. Az önfegyelembe kapaszkodott, amit éveken át vert magába; kizárta tudatából a fájdalmat. Erőtlenül rúgta magát, lábával próbált elrugaszkodó felületet találni, ép kezével görcsösen húzta magát előre.

A hulla csak jött és jött.

Melantha átvonszolta magát a társalgó küszöbén, evickélve kúszott be a törött szán alatt, remélve, hogy az késleltetni fogja a tetemet.

Az már csak alig egy méterre volt mögötte.

A sötétségben, a társalgóban, ahol ez az egész elkezdődött, Melantha Jhirlnek elfogyott az ereje.

Teste reszketett; lerogyott a nyirkos szőnyegre, és tudta, hogy ennél messzebbre már nem jut.

Az ajtó túloldalán a hulla mereven megállt. A szán remegni kezdett. Aztán fém csikorgott fémen, hátrafelé csúszott, apró, hirtelen rándulásokkal mozogva, kiszabadult az ajtókeretből, és kezdett félrecsúszni az útból.

Pszi. Melantha káromkodni akart, és sírni. Azt kívánta, bár lenne neki is pszi-ereje, egy fegyver, amivel darabokra szaggathatná az át üldöző, telkin-animált hullát. Tökéletesített modell vagyok, gondolta mérgesen, de nem elég tökéletes. A szülei ellátták minden genetikus adottsággal, amivel csak lehetett, de a pszi meghaladta tudásukat. Az a gén csillagászati mértékekben is ritka, recesszív, és…

…és hirtelen belévágott.

— Royd! — üvöltötte, minden maradék erejét beleölve szavaiba. — A tárcsát… telkinezd meg! Telkinezd meg a tárcsát, Royd!

A férfi válasza gyengén, erőlködve érkezett: — …nem… nem megy… Anya… csak ő… én nem… nem…

— Nem az anyád — kiabálta Melantha kétségbeesetten. — Mindig… azt mondod… „anya”. Ezért… nem jutott eddig… eszembe. De ő nem az anyád… figyelj… te a klónja vagy… ugyanazokkal a génekkel… benned is megvan. Az erő.

— Dehogy… Nincs… az… nemtől is függ…

— Nem! Nem függ. Tudom, hogy nem… prométheuszi vagyok, Royd… ne vitatkozz génekről egy prométheuszival… koncentrálj!

A szán harminc centire felugrott, és oldalra lökődött. Szabaddá vált a bejárat.

A hulla megindult befelé.

— …próbálom — nyögte Royd. — Semmi… nem bírom!

— Kikúrálta belőled — hörögte Melantha keserűen. Jobban… mint ahogy belőle kikezelték… Még a születésed előtt… de ott van benned… elnyomva… de ott van! Használd!

— Nem… tudom… hogyan… kell.

A hulla már ott derengett fölötte. Megállt. Fakó húsú keze görcsösen megremegett. Emelkedni kezdett.

Melantha szitkokat mormolt, sírt, és ökölbe szorította kezét. Bár tudta, esélye sincs.

Ám e pillanatban megszűnt a gravitáció. Messze, nagyon messze Royd felsikoltott, aztán csend lett.

A tetem esetlenül a levegőbe emelkedett, két keze ernyedten csüngött előtte. Melantha talpra szökkent a súlytalanságban, és rákészült, hogy fogadja a hulla dühödt támadását.

Ám a test nem mozdult többé. Dermedten, ernyedten lebegett. Melantha mellbe lökte, és az átszállt a helyiségen.

— Royd? — kérdezte bizonytalanul.

Nem jött válasz.

Átpréselte magát a lyukon a vezérlőterembe.

És ott találta Royd Erist, az Éjvándor urát, a hátán fekve, páncélozott űrruhájában, holtan. A szíve nem bírta ki.

Azonban a tárcsa a gravitációs rácson nullán állt.

Kezemben tartottam az Éjvándor kristálylelkét.

Mélyvörös, sokszögletű, akkora, akár a fejem, és jeges érintésű. Skarlát belsejének mélyén két kicsiny fényszikra sziporkázik vadul, és néha olyan, mintha pörögnének.

Alaposan áttúrtam a konzolokat, óvatosan kerülgetve a biztonsági kapukat és a tűzfalakat, nagyon vigyázva, hogy ne okozzak sérülést semmiben, és végül puszta kézzel emeltem ki a nagy kristályt, tudván, hogy az az, amiben az Anya él.

És nem bírom rászánni magam, hogy kitöröljem.

Royd kísértete arra kért, hogy ne tegyem.

Tegnap este még egyszer átbeszéltük, brandy és sakk közben, a társalgóban. Royd persze nem iszik, de a képmása mosolyogva néz rám, és megmondja, hova lép a sakkfigurájával.

Ezredszer is felajánlotta, hogy visszavisz az Avalonra vagy bárhová, ahová akarom, ha kimegyek a hajón kívülre, és befejezem a sok-sok éve félbehagyott javítási munkálatokat, hogy aztán az Éjvándor biztonságosan visszatérhessen a hipertérbe.

Ezredszer is elutasítottam.

Most már erősebb, semmi kétség. Végül is ugyanazok a génjei. Ugyanazt az erőt birtokolja. Haldoklás közben arra is rájött, miképp töltse be önmagát a nagy kristályba. A hajót ők ketten éltetik, Royd és az anyja, és folyamatosan küzdenek a birtoklásáért. Néha a nő kijátssza őt egy pillanatra, és akkor az Éjvándor fura, kiszámíthatatlan dolgokat művel. A gravitáció lecsökken vagy teljesen megszűnik. A takaró a torkomra tekeredik, miközben alszom. Tárgyak zúgnak felém sötét sarkokból.

Bár mostanában már egyre ritkábban történnek ilyenek. Amikor mégis, Royd leállítja, vagy ha nem ő, akkor én. Együtt uraljuk az Éjvándort.

Royd azt állítja, immár egyedül is elég erős, nincs szüksége rám ahhoz, hogy kordában tartsa az anyját. Kétlem. A sakkpartikban tízből kilencszer még mindig legyőzöm.

És vannak más megfontolások is. Például a munkánk. Károly büszke lenne ránk.

A volkryn hamarosan behatol a Kísértő Fátylának ködébe, és mi szorosan a nyomukban vagyunk. Tanulmányozzuk, jegyzeteket készítünk, elvégzünk mindent, amit a jó öreg d'Branin akart volna. Minden benne van a komputerben. De megvan szalagon és papíron is, arra az esetre, ha a komputert mégis törölni kellene. Érdekes lesz látni, hogy boldogul a volkryn a Fátyolban. Az anyag sűrű ott, összehasonlítva a csillaközi hidrogéndiétával, mellyel a teremtmény végtelen eónok óta táplálkozott.

Megpróbáltunk kommunikálni vele, sikertelenül. Nem hiszem, hogy tudatos lény lenne.

És nemrég Royd megpróbálta lemásolni a módszerét: összeszedte minden erejét, és megkísérelte telkin révén mozgatni az Éjvándort. Néha, furcsamód, az anyja is csatlakozik hozzá ezen erőfeszítéseiben. Ez idáig nem jártak sikerrel, de még próbálkoznak.

Így hát tovább végezzük a munkát, és ez fontos munka, még ha nem is az én szakterületem, és nem erre képeztek egykor az Avalonon. Tudjuk, hogy az eredményeink egyszer eljutnak az emberiséghez. Royd meg én alaposan kitárgyaltuk ezt. Mielőtt meghalok, megsemmisítem a központi kristályt, és törlöm a komputert, azután pedig kézi vezérléssel megpróbálok eljutni egy lakott világ közelségébe. Tudom, hogy képes leszek rá. Lesz rá épp elég időm, és én egy tökéletesített modell vagyok.

Nem veszek fontolóra más lehetőségeket, bár sokat jelent számomra, hogy Royd újra meg újra szóba hozza. Semmi kétségem afelől, hogy be tudnám fejezni a javításokat. Meglehet, Royd képes lenne uralni a hajót… bármeddig is… a végtelenségig… az anyja nélkül… nélkülem is folytathatná a munkát. De nem ez számít.

Mikor végül megérintettem őt, először és utoljára, és csak egyetlen alkalommal, a teste még meleg volt. Ám ő már elment. Sosem érezhette az érintésemet. Nem tudtam betartani ezt az ígéretemet.

De betarthatom a másikat.

Nem hagyom magára az anyjával.

Soha.

Nemes István fordítása

Örökké emlékezz rám

Nem mindegy milyen ígéreteket teszünk fiatalon… később a legfurcsább módon kaphatunk tükröt: vajon betartottuk-e…

TED ÉPPEN BOROTVÁLKOZOTT, mikor megszólalt az ajtócsengő. A hirtelen zajtól úgy összerezzent, hogy megvágta magát a borotvával. A harminckettedik emeleten volt a lakása, és megszokta, hogy Jack, a portás előre figyelmezteti, ha látogatóra számíthat. Úgyhogy ezúttal csak egy másik lakó jöhetett szóba — már ha eltekintünk a ténytől, hogy a liftben gyakorolt obligát mosolyon túl Ted senkit sem ismert a társasház többi lakástulajdonosa közül.

— Egy pillanat! — kiáltott ki. Morcosan kapott fel egy törölközőt, hogy letörölje a borotvahabot az arcáról, majd egy papír zsebkendővel nyomkodni kezdte a vágást.

— A francba! — fakadt ki fennhangon, mikor meglátta magát a tükörben. Aznap délután tárgyalása lesz a bíróságon. Ha ez megint egy Jehova Tanúja, mint akinek a múlt hónapban sikerült Jack mellett elslisszolnia, akkor kínos jelenetnek néz elébe.

Újabb csengetés.

— Jövök már, az istenit! — üvöltötte. Egy utolsó kísérletet tett, hogy elhintesse a vért a nyakáról, azután a szemétkosárba dobta a papír zsebkendőt, és a süllyesztett nappalin át az ajtóhoz csörtetett. Mielőtt azonban kinyitotta volna, óvatosságból kikandikált a kémlelőnyíláson.

— A pokolba! — mormolta maga elé, majd mielőtt ismét megszólalhatott volna az ajtócsengő, kiakasztotta a láncot, és kitárta az ajtót.

— Szervusz, Melody!

A jövevény megeresztett egy halvány mosolyt.

— Szia, Ted!

Özönvíz előtti utazótáska volt a kezében — vitorlavászonból készült, ütött-kopott jószág a legrondább, piros-fekete skótkockás fajtából; leszakadt fülét madzag helyettesítette. Mikor három évvel azelőtt Ted utoljára látta a nőt, az rémesen festett, de most az akkori állapotát is sikerült alulmúlnia. A ruházata — bermuda és batikolt póló —, amely gyűrött volt, és piszkos, még hangsúlyosabbá tette újsütetű soványságát. A vékony szöveten át kilátszottak a bordái; két lába, akár a pipaszárak. Szálkás, szalmaszín haja rég láthatott sampont, és mintha nemrég sírt volna, mert az arca vörös volt, és püffedt, amiben nem volt semmi meglepő:

Melody folyton bőgött valami miatt.

— Be se hívsz?

Ted grimaszolt egyet. Naná, hogy nem akarta behívni. Múltbéli tapasztalatai megtanították, később milyen keserves feladat kitessékelni a nőt. Viszont nem hagyhatta utazótáskával a kezében se előcsarnokban ácsorogni. Mégiscsak egy régi, kedves barát — gondolta kényszeredetten.

— Dehogynem — mondta. — Gyere beljebb!

Elvette tőle a táskát, és leállította az ajtó mellé, majd a konyhába irányította a nőt, és föltette a vizet a tűzhelyre.

— Úgy nézem, jól jönne neked egy csésze kávé — közölte, nagyon iparkodva, hogy a hangja barátságosnak tűnjék.

Melody újabb mosolyra húzta a száját.

— Hát nem emlékszel, Ted? Én nem iszom kávét. Neked se tesz jót, mondtam is mindig. Nem emlékszel?

Azzal fölállt az asztaltól, és kotorászni kezdett a konyhaszekrényben.

— Kakaód nincs? — kérdezte. — Imádom a kakaót.

— Nem iszom kakaót — válaszolta Ted. — Csak kávét, abból viszont rengeteget.

— Pedig nem kéne. Árt az egészségnek.

— Aha. Egy kis gyümölcslevet? Az van itthon.

— Jól hangzik — biccentett Melody.

A férfi töltött neki egy pohárral a narancsléből, visszakormányozta az asztalhoz, s míg arra várt, hogy a teáskanna sípolni kezdjen, saját magának Maximot kanalazott egy bögrébe.

— No, és mi hozott Chicagóba?

Melodyból kitört a zokogás. Ted a tűzhelynek dőlve figyelte. A nő igen lármásan tudott sírni, s ahhoz képest, hogy milyen gyakran művelte, meghökkentően nagy mennyiségű könnyet csalogatott elő a szeméből. Most föl sem nézett, míg a kannában forrni nem kezdett a víz. Ted öntött belőle egy keveset a bögréjébe, és egy teáskanálnyi cukrot kevert hozzá. A minden addiginál vörösebb és püffedtebb arcú Melody szemrehányóan szegezte rá a tekintetét.

— Cseszettül mennek a dolgaim mostanában — közölte. — Segítségre van szükségem, Ted. Nincs, hol aludjak. Gondoltam, nálad ellehetnék egy ideig. Tényleg pocsék helyzetben vagyok.

— Sajnálattal hallom, Melody — válaszolta kávéját kortyolgatva Ted. — Ha gondolod, pár napig maradhatsz, de nem tovább. Pillanatnyilag nem keresek lakótársat.

A nő valahogy mindig elérte, hogy ő rohadt alaknak érezze magát. Nem árt, ha most az első pillanattól kezdve sziklaszilárdnak mutatkozik.

A lakótársak említésére Melodynak ismét könnybe lábadt a szeme.

— Pedig folyton azt hajtogattad, hogy milyen fantasztikus lakótárs vagyok! — szipogta. — Anynyira jól megvoltunk együtt, hát nem emlékszel? A barátom voltál.

Ted letette a kávésbögréjét, és fél szemmel a konyhai órára sandított.

— Momentán nincs időm a régi szép időkről csevegni — közölte. — Épp borotválkoztam, mikor csengettél. Indulnom kell az irodába. — Igyekezett rosszalló képet vágni. — Te csak iszogasd a narancslevedet, és érezd magad otthon! Nekem öltöznöm kell. — Azzal sarkon fordult, és magára hagyta pityergő vendégét a konyhában.

A fürdőszobába visszatérve befejezte a borotválkozást, s miközben iparkodott a korábbinál szakszerűbben ellátni az arcán ejtett sebet, a gondolatai végig Melody körül forogtak. Máris borítékolni lehetett, hogy ez nem lesz sétagalopp. Sajnálta a nőt — szemlátomást ki volt borulva, és a ténytől, hogy nincs kihez fordulnia, rettentően boldogtalannak látszott —, de nem állt szándékában megengedni neki, hogy az összes gondját-baját az ő nyakába zúdítsa. Ezúttal nem. Már megtette épp elégszer,

A hálószobában hosszan meredt a gardróbszekrény kínálatára, mielőtt a szürke öltöny mellett döntött volna. A tükör előtt — mogorván vizsgálgatva a vágást az arcán — gondosan megkötötte a nyakkendőjét. Végezetül ellenőrizte, hogy az aktatáskájában ott sorakozik-e a Syndic-ügy teljes iratanyaga, rábólintott, majd visszaballagott a konyhába.

Melody, aki a tűzhely mellett állt. és éppen palacsintát sütött, üdvözült mosollyal fordult felé.

— Emlékszel még a palacsintáimra, Ted? — tudakolta, — Imádtad, ha palacsintát sütök, különösen az áfonyásat. Na, rémlik már? Viszont nem találtam áfonyát, úgyhogy most csak így üresen készítek párat. Azért megfelel?

— Jesszusom — mormogta Ted. — Az istenit, Melody, ki kért rá, hogy akármit készítsél?? Mondtam, hogy indulnom kell. Nincs időm veled reggelizni, máris késésben vagyok. Ilyenkor különben sem szoktam enni, mert fogyózom.

Melody szeméből újfent csordogálni kezdett a könnypatak.

— De hát… ezek az én különleges palacsintáim, Ted! Most mit kezdjek velük? Mi a fenét kezdjek velük??

— Edd meg őket! — javasolta Ted. — Rád férne egy-két kiló, rettentően nézel ki. Jesszusom! Mint aki egy hónapja nem evett egy falatot sem.

Melody elkámpicsorodott, amitől egyszeriben megcsúnyult az arca.

— Te szemét! — fröcsögte. — Szép kis barát vagy!

Ted felsóhajtott.

— Jaj, ne szívd már mellre! — Megnézte az óráját. — Figyelj csak! Már negyedórával elcsúsztam, tényleg lépnem kell. Kajáld meg a palacsintákat, aztán dőlj le egy kicsit! Hat körül itthon leszek. Együtt megvacsorázunk, meg dumálunk egyet, rendben? Ezt akarod?

— Klassz lenne — válaszolta bűntudatosra váltó arckifejezéssel a másik. — Az tényleg klassz lenne.

Az irodában Tednek első dolga volt, hogy rádörrenjen a titkárnőjére.

— Szólj Jillnek, hogy azonnal látni akarom! És kerítenél nekem egy kis kávét? Arra most irtó nagy szükségem lenne.

— Persze.

Pár perccel a kávé után Jill is befutott; társtulajdonosok voltak ugyanannál az ügyvédi irodánál. Ted a szék felé intett, és egy csészét tolt a nő elé.

— Rogyj le! Sajna, ugrott a ma esti randink. Gondom akadt.

— Lerí rólad. Mi a gubanc?

— Reggel egy régi barát bukkant fel az ajtómban.

Jill elegáns szemöldöke magas ívbe görbült.

— Tényleg? Pedig ha a régi barátok újból összejönnek, az mindig jó móka.

— Melodyval ez ki van zárva.

— Melody? Bájos neve van. Valami nagy fellobbanás a régmúltból, Ted? Mi volt a hézag? Talán nem viszonozta a szerelmedet?

— Semmi ilyesmiről nem volt szó.

— Akkor meséld el, miről! Tudod, hogy elepedek a kínos részletekért.

— Melody meg én főiskolás korunkban lakótársak voltunk. De nehogy hamis képed legyen a dologról! Nem kettesben laktunk együtt, hanem négyen: én, egy Michael Englehart nevű srác, Melody meg egy másik csaj, Anne Kaye. Két éven át béreltük közösen azt a lepusztult hodályt. És közben… barátok lettünk.

— Barátok? — Jill arcán látszott, hogy kételkedik.

Ted morcos pillantást vetett rá.

— Igen, barátok — ismételte. — Jó, jó, a francba! Párszor tényleg lefeküdtem Melodyval. Anne-nel úgyszintén. Ők meg hébe-korba Michaellel etyepetyéltek. De ha hiszed, ha nem, ezek csak olyan… baráti numerák voltak! Mindegyikünknek megvolt a maga szerelmi élete… legnagyobbrészt kívülállókkal. Kipakoltuk egymásnak a zűrjeinkről, kölcsönösen jó tanácsokkal láttuk el egymást, ki-ki hagyta, hogy a többiek az ő vállán sírják ki magukat. A fenébe is, sejtem, milyen bizarrul hangzik. De hát 1970-et írtuk! Nekem seggig ért a hajam. Minden bizarr volt. — Meglötyögtette a maradék kávét a csészében, és eltűnődő képet vágott. — Azért boldog idők voltak. Kivételesek. Néha szinte bánom, hogy véget ért az egész. Mi négyen úgy istenigazából közel álltunk egymáshoz. Szerettem őket.

— Csak vigyázz, mert kezdek féltékeny lenni! — szúrta közbe Jill, és elnevette magát. — Mi teljes szívünkből gyűlöltük egymást a lakótársammal. Azután mi történt?

Ted megvonta a vállát.

— A szokásos. Lediplomáztunk, más-más irányba sodort bennünket az élet. Emlékszem az utolsó közös éjszakánkra a régi házban. Tonnaszám szívtuk a füvet, és teljesen begőzöltünk tőle. Örök barátságot fogadtunk. Hogy történjék bármi, sosem fordítunk hátat egymásnak, és ha akármelyikünknek segítségre volna szüksége… nos, akkor a másik háromra mindig számíthat. A megállapodást aztán egy olyan… orgiafélével pecsételtük meg.

Jill széles mosolyra húzta a száját.

— Megindító — mondta. — Sosem hittem volna. hogy megvan benned ez a képesség.

— Persze nem tartott sokáig — folytatta Ted. — Becsütetünkre legyen mondva, megpróbáltuk. de hát túlságosan megváltoztak a dolgok. Én beiratkoztam a jogi karra, és itt kötöttem ki, Chicagóban. Michael New York Cityben kapott állást egy kiadóvállalatnál. jelenleg a Random House-nál szerkesztő, megnősült, elvált, két gyereke van. Régebben rendszeresen írtunk egymásnak, mostanság már csak a karácsonyi lapok kerülik egymást. Anne-ből tanár lett. Mikor utoljára hallottam felőle, lent élt Phoenixben, de annak már négy-öt éve. Az egyetlen alkalommal, mikor újból összejöttünk, a férjéről lerítt, hogy nem nagyon szimpatizál hármunkkal. Szerintem Anne kikotyogott neki valamit arról a muriról.

— És a vendéged?

A férfi felsóhajtott.

— Melody körül állandósult a zűrzavar. A főiskolán még egy fantasztikus csaj volt: karakán, gyönyörű, egy igazi szabad szellem. De később… egyszerűen nem bírta megütni a mértéket. Pár évig a festéssel próbálkozott. de nem volt elég jó, ezért képtelen volt egyről a kettőre jutni. Közben egymás után két kapcsolata is rosszul sült el, erre hozzáment egy pasashoz, akivel csak egy héttel azelőtt ismerkedett meg valami szinglibárban. A házasság pocsékul sikerült. A férj rendszeresen berúgott, és olyankor verte őt. Melody úgy hat hónapig bírta, végül elváltak, de a pasas még vagy egy éven át fel-felbukkant nála, hogy jól megruházza, mígnem végre sikerült elijeszteni. Melody azután kapott rá a drogokra,.. de keményen. Egy kis időt még valami intézetben is eltöltött. Miután kikerült onnan, nagyjából minden maradt a régiben. Képtelen egy munkahelyen megállapodni vagy egyszer s mindenkorra lejönni az anyagról. A kapcsolatai legfeljebb pár hetet élnek meg, a külsejét is hagyta lepusztulni — ingatta a fejét Ted.

Jill lebiggyesztette az ajkát.

— Ez a leírás nálam egy olyan hölgyeményre illik, akinek némi pártfogásra lenne szüksége.

Ted elvörösödött mérgében.

— Azt hiszed, én nem tudom?? Azt hiszed, nem próbáltunk már egy csomószor segíteni rajta?? Jesszusom!! Mikor a festéssel kísérletezett, Michael több ízben álmegbízásokat szerzett neki a kiadójától. Erre mi történt? Nem elég, hogy Melody fütyült a határidőkre, még ordítozás párbajba is keveredett a művészeti vezetővel. Michaelnek kis híján az állásába került a dolog. Én odarepültem Clevelandbe, és grátisz lerendeztem a válását. Pár hónapra rá megint felkerestem, és, tudod, nem kis melómba került kijárni, hogy az exférjecskéjével szemben védelmet kapjon a zsaruktól. Mikor nem volt hol laknia, Anne magához vette, és még egy drogrehabilitációs programba is benyomta. Viszonzásképp Melody megpróbálta elcsábítani a pasiját… a saját szavaival élve osztozni Anne-nel a srácon, akárcsak a régi szép időkben! Egyszer-másszor mindhárman kisegítettük már pénzzel, amiből ő egy fillért se fizetett vissza. És mindig végighallgattuk a sirámait, egek, de hányszor! Pár éve volt egy olyan időszak, mikor hetente csörgött ránk, leginkább persze a mi kontónkra, a soron következő könnyfakasztó sztorijával. Folyton bőgött a telefonban. Ha a Pünkösdi királyságot nem vették volna le rég a tévéműsorról, Melody törzsvendég lehetne benne!

— Kezdem érteni, miért nem vagy elragadtatva a látogatásától — jegyezte meg szárazon Jill. — Most mit szándékozol tenni?

— Fogalmam sincs — válaszolta Ted. — Be se kellett volna engednem. Az utóbbi időben egyszerűen lecsaptam a kagylót, ha telefonált, s úgy találtam, a módszer beválik. Emiatt kezdetben volt némi bűntudatom, de az hamar elmúlt. Ma reggel viszont annyira szívfacsaró látvány nyújtott, hogy nem bírtam elküldeni. Felteszem, végén kénytelen leszek bekeményíteni, és végig játszani vele a nagyjelenetet. Semmi más nem hat rá. Ő vádaskodni fog, emlékeztetni a régi szép időkre, mikor még jó barátok voltunk, meg az ígéretekre, amiket egymásnak tettünk, és persze öngyilkossággal fenyegetőzni. Vagyis fergeteges buli van a láthatáron…

— Én nem segíthetnék valahogy? — tudakolta Jill.

— Utána ápolhatnád a lelkemet — húzta el a száját Ted. — Ilyenkor mindig jól jön egy barát, aki bebizonyítja az embernek, hogy ha ki is rúgta egy régi kedves haverját, végső soron mégsem akkora szemétláda…

Aznap délután rémesen szerepelt a bíróságon. Tele volt a feje Melodyval: a szóban forgó ügy részletei helyett mindenféle stratégiákon járt az esze, hogy a lehető legkevesebb bonyodalom árán miként szabadulhatna meg a nőtől. Melody túl sokszor lejtett már flamencót az idegein; ezúttal nem fogja megengedni neki, hogy a vérét szívja, vagy érzelmi roncsot csináljon belőle.

Mikor egy nagy zacskónyi kínai fogással a hóna alatt hazaért — mert korábban eltökélte, hogy márpedig étterembe nem viszi a vendéget —, a magában vihorászó Melodyt a beszélgetős sarok közepén találta anyaszült meztelenül, amint valami fehér port szívogat fel az orrába. A beléptére a nő vidáman pillantott fel.

— Ide, ide! Szerváltam egy kis kokót.

— Jesszusom! — átkozódott Ted. Ledobta a zacskót meg az aktatáskáját, és bőszen végigtrappolt a szőnyegen. — Ezt nem hiszem el!! — ordította. — Az ég szerelmére, hisz ügyvéd vagyok!! Azt akarod, hogy kizárjanak a kamarából??

A kokain egy papírdarabkán volt Melody előtt, aki egy összetekert egydolláros bankjeggyel szippantgatott belőle. Ted elmarkolta előle az egész adagot, mire a nő bőgni kezdett, ő meg kirobogott a fürdőszobába, és az egydollárossal együtt lehúzta a vécén. Leszámítva, hogy az öblítővízzel együtt eltűnő bankjegy nem egydolláros volt, hanem egy húszas. Ettől még jobban begurult. Visszament a nappaliba, ahol Melody változatlanul az egereket itatta.

— Hagyd már abba! — vetette oda neki. — Nem akarom hallani. És vegyél föl valamit! — Ekkor újabb gyanú fészkelte be magát az agyába. — Honnan volt pénzed cuccra, mi? — követelt választ. — Honnan??

Melody nyüszítve zokogott.

— Elpasszoltam pár holmit — válaszolta megszeppenve. — Nem gondoltam, hogy kifogásod lesz ellene. Olyan príma kis koksz volt. — Hátrahőkölt, és egyik karját úgy kapta maga elé, mintha Ted meg akarná ütni.

A férfinak kérdeznie sem kellett, anélkül is sejtette, kinek a holmija kötött ki valami zugárusnál. A híresztelések szerint Melody már Michaelt is megrövidítette ugyanúgy évekkel azelőtt.

— Öltözz már fel! — nyomatékosította fásultan az iménti kérését. — Hoztam kínait. — Majd később megnézi, mi hiányzik a lakásból, és felhívja a biztosítóját.

— A kínai kaja ártalmas — jelentette ki Melody. — Tele van nátrium-glutamáttal. Megfájdul tőle az ember feje, Ted.

De azért engedelmesen föltápászkodott, s ha némileg bizonytalan lábakon is, de elvonult a fürdőszoba irányába. Mikor pár perccel később visszatért, már nyakpántos felső és egy levágott szárú, rongyos farmer volt rajta. Alatta semmi — tippelte Ted. Az évek során nyilván a fehérnemű-viselés kártékony hatásairól is sikerült meggyőződnie.

A nátrium-glutamátról szóló intelem fölött könnyedén napirendre térve, Ted kerített pár tányért, és az étkezősarokban föltálalta a kínai menüt. Melody már-már engedelmesen adta át magát az evésnek, minden falatot alaposan megfürdetve szójaszószban. Csupán pár percenként vihogta el magát valami avatott füleknek szánt poénon, hogy azután megint elszontyolodva folytassa a vacsorát. A szerencsesüti felbontásakor széles mosoly terült szét az arcán.

— Ezt nézd, Ted! — kiáltotta boldogan, és a férfi elé tolta a pindurka papírcsíkot.

Ted elolvasta. Azt állt rajta, hogy „A LEGJOBB BARÁT A RÉGI BARÁT”.

— Ó, a francba! — dünnyögte az orra alatt. még hozzá sem nyúlt a magáéhoz. Melody mindenáron tudni akarta az okát.

— Muszáj elolvasnod, Ted! — nyaggatta. — Rosszat jelent, ha valaki nem olvassa el a szerencsesütijét.

— De nem akarom elolvasni — kötötte meg magát Ted. — Inkább átöltözöm. — Fölállt. — Lehetőleg ne nyúlj semmihez!

Mire azonban végzett, a nő feltett egy albumot a sztereó lemezjátszóra.

— Akarod, hogy táncoljak neked? — faggatózott. — Emlékszel, mikor régen neked meg Michaelnek táncoltam? Olyan szexis izéket… Mindig azt mondtad, hogy fantasztikusan táncolok. Szerintem simán elmehettem volna táncosnőnek. — Megpróbálkozott néhány figurával a nappali közepén, de megbotlott, és kis híján orra bukott. Groteszk látvány volt.

— Ülj le, Melody! — szólt rá Ted a lehető legzordabb modorát elővéve. — Beszélnünk kell.

A nő leroskadt.

— És ne bőgj! — figyelmeztette a férfi, mielőtt belefogott volna a mondókájába. — Érted? Nem akarok könnyeket. Képtelenség dumálni, ha minden szíre-szóra elbőgöd magad. Ha sírni kezdesz, a beszélgetésünknek abban a pillanatban vége.

Melody bólintott.

— Nem fogok. — Ted erősködött. — Már százszor jobban érzem magam, mint reggel. Végre veled lehetek. Te mindig megvigasztalsz.

— Hagyd ezt abba, Melody, nem vagyunk egy pár!

A nő szemét elöntötték a könnyek.

— De hisz a barátom vagy, Ted! És Michael meg Anne is az. Ti álltok hozzám a legközelebb. A férfi felsóhajtott.

— Mi a gubanc, Melody? Miért jöttél?

— Elvesztettem az állásomat.

— A pincérnőit? — Három évvel azelőtti, utolsó találkozásukkor a nő egy bárban szolgált fel Kansas Cityben.

Melody zavartan pislogott rá.

— Pincérnői? Dehogy, Ted, az korábban volt, még Kansas Cityben. Csak nem felejtetted el?

— Kiváló a memóriám — mondta a férfi nyomatékosan. — Akkor ez a mostani miféle állás volt?

— Lepra — közölte Melody. — Gyári meló, Iowában. Közelebbről Des Moines-ban. Des Moines lepra egy hely. Nem mentem be dolgozni, ezért kirúgtak. Ha annyira akarod tudni, hát ki voltam ütve, na és? Kellett egy kis kikapcsolódás. És visszamentem volna, ha közben lapátra nem tesznek. — Úgy festett, mint aki megint a könnyeivel küszködik. — Olyan rég nem volt már egy normális melóm! Emlékszel? A fősulin művészet szakos voltam. Michael, Anne meg te mindig kiakasztottátok a rajzaimat a szobátokban. Megvannak még a rajzaim, Ted?

— Persze — hazudta. — Csak valahová elpakoltam őket. — Évekkel azelőtt mindet kihajította. Folyton Melodyra emlékeztették, ami túl sok fájdalommal járt együtt.

— Szóval, miután elvesztettem az állásomat, Johnny a szememre hányta, hogy nem járultam hozzá a háztartáshoz. Johnny a srác, akivel akkoriban együtt éltem. Közölte, hogy jobb, ha szerzek magamnak valami melót, mert neki nem áll szándékában eltartani. Én próbáltam, Ted, de valahogy nem jött össze. Erre Johnny szólt valami pasasnak, aki aztán beszerzett abba a masszázsszalonba. Micsoda ócska egy hely volt! Különben se volt ínyemre, hogy egy masszázsszalonban gürizzek. Mikor a fősulin még művészet szakos voltam!

— Emlékszem, Melody — mondta Ted, mert a másik szemlátomást arra várt, hogy ő is szóljon hozzá.

Melody helyeslőleg bólintott.

— Úgyhogy nem vállaltam el, Johnny pedig ki tette a szűrömet. Nem volt hová mennem, érted? És akkor te jutottál eszembe, meg Anne és Michael. Emlékszel még az utolsó közös éjszakánkra? Hogy ha akármelyikünknek segítségre volna szüksége…?

— Emlékszem, Melody! — vágott közbe Ted.

— Tán nem annyira sűrűn, mint neked, de azé] eszembe jut néha. Soha egy pillanatig sem hagytad, hogy megfeledkezzünk róla, igazam van! Úgyhogy hagyjuk ezt! Ezúttal mit vársz tőlem? — A hangja hűvös volt, és érzelemmentes.

— Te ügyvéd vagy, Ted — fogott bele a nő.

— Valóban.

— Ezért gondoltam… — Hosszú, sovány ujjai az arcát csipkedték. — Gondoltam, talán tudnál nekem állást szerezni. Lehetnék például titkárnő. Mondjuk, a te irodádban. Akkor megint minden napot együtt tölthetnénk, mint régen. Vagy esetleg… — ragyogott fel a szeme — lehetnék olyan tárgyalótermi rajzoló! Tudod! Mint Patty Hearst meg a többiek a tévében! Biztos jól csinálnám.

— Ők a televíziós csatornák alkalmazásában állnak — magyarázta Ted türelmesen. — Az irodámban pedig jelenleg nincsen üresedés. Sajnálom, Melody, de nem tudok neked állással szolgálni.

A nő meglepően jól fogadta az elutasítást.

— Semmi baj, Ted, állást találni nem gond. Szerintem egyedül is menni fog. Csak… engedd meg, hogy nálad lakjak, rendben? Lehetnénk megint lakótársak,

— Ó, Jézusom! — sóhajtotta Ted. Hátradőlt, és karba tett kézzel, határozottan közölte: — Szó se lehet róla.

Melody hagyta a kezét lehanyatlani, és esdekelve nézett a férfira.

— Kérlek, Ted — suttogta —, könyörgöm!

— Nem — mondta a férfi. A szó hidegen és megfellebbezhetetlenül lógott a levegőben.

— De a barátom vagy, Ted…! Megígérted…!

— Egy hétig maradhatsz — jelentette ki Ted. — Egy perccel se tovább. Megvan a magam élete, Melody, a magam gondjai. Belefáradtam, hogy a tieiddel kínlódjak. És a többiek ugyanígy vannak vele. Neked egyebed nincs, csak gondok meg bajok. A főiskolán szórakoztató voltál, de már cseppet sem vagy az. Én meg mást se csinálok, mint téged istápollak, újra meg újra. Még mennyi istenverte segítséget akarsz belőlem kifacsarni?! — Beszéd közben egyre nagyobb dühbe lovallta magát. — A dolgok változnak, Melody — adta értésére kíméletlenül. — És az emberek is. Nem kérhetsz rajtam számon örökké valami ostoba ígéretet, amit totál elszállva tettem a fősulin! És nem vagyok felelős az életedért. Bekkeld ki valahogy, az istenit! Szedd össze magad! Én nem tehetem meg helyetted, a baromságaidtól meg már hányni tudnék! Ami azt illeti, Melody, soha többé nem akarlak látni, megértetted??

A nő nyöszörögni kezdett.

— Ne mondj ilyeneket, Ted…! Hisz barátok vagyunk. A bi-bizalmas barátom vagy. Míg ti hárman mellettem álltok, addig sosem leszek egyedül, hát nem érted?

— Márpedig egyedül vagy — mondta a szemébe Ted, annyira felbőszítette.

— Dehogyis! — erősködött Melody. — Vannak barátaim, meghitt jó barátok. Azok majd a pártfogásukba vesznek. Te is az vagy, Ted.

— Csak voltam — válaszolta a férfi.

Melody remegő ajakkal meredt rá, sértettségében nem talált szavakat. Egy pillanatig Ted úgy hitte, mindjárt átszakad nála a gát: feltörnek belőle a könnyek, s azzal egy újabb maratoni kiborulás veszi kezdetét. Ehelyett fokozatosan elváltozott az arca: feltűnően elsápadt, az ajka lassan felhúzódott az ínyére, vonásai a düh irtóztató maszkjává dermedtek. A haragos Melody kimondottan csúnya tudott lenni.

— Te rohadék!

Tednek már ismerős volt ez az irányváltás. Fölkelt a kanapéról, és odasétált a bárpulthoz.

— Ne kezdd megint! — vetette oda a nőnek, és Chivas Regalt töltött egy pohárnyi jégkockára. — Ha nekiállsz itt nekem dobálózni, abban a pillanatban seggen csúszva hagyod el a lakást. Megértetted, Melody?

— Te szemétláda! — folytatta a nő. — Sose voltál a barátom, egyikőtök se. Hazudtatok nekem, átvertetek, kihasználtatok. Mostanra pedig úgy elszálltatok magatoktól, hogy rólam, aki egy senki vagyok, már hallani sem akartok. És eszetek ágában sincs segíteni. Nem is volt soha.

— Én igenis támogattalak — mutatott rá Ted. — Nem is egyszer. Ha jól saccolom, mostanra közel kétezer dollárral jössz nekem.

— A pénz — húzta el a száját Melody. — Az a legfőbb gondod, mi? Te strici!

A whiskyjét kortyolgatva, Ted komoran meredt rá.

— Elmehetsz te a pokolba…

— Felőled aztán nyugodtan, mi? — Minden csepp vér kifutott az arcából. — Két évvel ezelőtt mindhármotoknak küldtem egy táviratot, mert szükségem volt rátok, márpedig ti megígértétek, hogy ha segítségre volna szükségem, akkor eljöttök, és mellettem lesztek, még meg is esküdtetek rá, és te lefeküdtél velem, a barátom voltál, mégis hiába táviratoztam, nem kerestél meg, te rohadék, nagy ívben tettetek rám mind a hárman, és egyikőtök se jött segíteni!! — Már üvöltött.

Ted réges-rég megfeledkezett a táviratról, most azonban egy pillanat alatt visszatért az emlék. Annak idején többször is végigolvasta, azután fölhívta Michaelt, ő azonban éppen nem tartózkodott a munkahelyén. Ezért még egyszer utoljára elolvasta a sürgönyt, majd összegyűrte, és lehúzta a vécén. Kivételesen más is ugorhatna a csajnak — gondolta akkor. Éppen egy nagyszabású ügyön dolgozott, ja, az Argrath Részvénytársaság szabadalma volt műsoron, nem kockáztathatta meg, hogy csak úgy otthagyja a pert. Az a távirat azonban tele volt kétségbeeséssel, s neki még hetekig lelkiismeret-furdalása volt miatta, mire végül sikerült kivernie az egészet a fejéből.

— Nem értem rá — közölte morcosan, némi védekező éllel. — Fontosabb dolgom is akadt, mint hogy a soron következő lelki válságodban a kezedet szorongassam.

— Borzalmas helyzetben voltam! — rikácsolta Melody. — Szükségem volt rátok, és ti cserbenhagytatok! Kis híján megöltem magam!

— De nem tetted meg, ugyebár.

— Közel álltam hozzá — felelte a nő. — De ha megteszem, ti azzal se törődtetek volna!

Az öngyilkossággal való fenyegetőzés egy volt Melody kedvenc trükkjei közül, Ted már vagy százszor kapott belőle kóstolót. Úgy döntött, ezúttal nem hagyja magát lépre csalni.

— Megölhetted volna magad — mondta hűvösen —, és, igazad van, mi valószínűleg fütyültünk volna rá. Tőlünk aztán hetekig rohadhattál volna a lakásodban, mire rábukkannak a tetemedre, s talán fél évbe is beletelik, mire egyáltalán értesülünk a történtekről. Egy-két órára esetleg lehervasztott volna, ha eszembe jutnak a régi dolgaink, de tudod, mit? Utána csapok egy görbe estét, fölhívom az egyik barátnőmet vagy ilyesmi, és pikk-pakk, túl vagyok az egészen. Onnan már csak egy lépés, hogy egyszer s mindenkorra kiverjelek a fejemből.

— Szerintem meg igenis szomorkodtál volna — erősködött Melody.

— Tudod… — töprengett el Ted, és visszament a bárpulthoz, hogy rátöltsön — …kötve hiszem, hogy adott esetben egy pillanatig is szomorkodnék. És bűntudatom se volna. Úgyhogy nyugodtan abbahagyhatod az öngyilkossággal való fenyegetőzést, Melody, mert nálam ez nem jón be.

A nő arcáról egy csapásra eltűnt a haragvó kifejezés, a torkát nyöszörgés hagyta el.

— Kérlek, Ted, ne mondj ilyeneket! Mondd, hogy bánnád! Hogy sose felejtenél el!

A másik mogorván nézett rá.

— Eszem ágában sincs — vágta a szemébe, ami nem volt könnyű, mert a nő szó szerint összezsugorodott előtte, s ettől végtelenül szánandó meg sebezhető lett, ráadásul nyüszített ahelyett, hogy szokás szerint vádaskodott volna. De ő nem tehetett mást: egyszer s mindenkorra véget kellett vetnie a dolognak… hogy megszabaduljon ettől a rák fenétől.

— Jól van, holnap elmegyek — szólt Melody megadóan. — Nem leszek többé a terhedre. De mondd, hogy jelentek számodra valamit, Ted! Hogy a barátom vagy, és eljössz hozzám! Ha esetleg szükségem lenne rád.

— Nem megyek el hozzád, Melody. Vége. És azt sem akarom, hogy te gyere ide. Továbbá nem érdekel, miféle zűrökbe keveredsz, soha többé ne hívj, ne táviratozz! Felfogtad? Biztos? Ragaszkodom hozzá, hogy eltűnj az életemből. és amint elmentél, mindent el fogok követni, hogy a lehető leghamarabb elfelejtselek. Mer te, hölgyem, pokolian nyomasztó emlék tudsz lenni.

Melody úgy üvöltött fel, mintha arcul csapták volna.

— Nem!! Nem mondhatod ezt! Igenis emlékezz… muszáj emlékezned rám! Esküszöm békén hagylak, nem látsz többé, de ígérd hogy nem felejtesz el! — Fölpattant. — Most azonnal elmegyek. Ha ez a kívánságod, hát tessék, megteszem, Ted. De előtte szeretkezz velem, kérlek! Hogy adhassak valamit, ami majd rám emlékeztet. — Buja kis mosoly ült ki az ajkára, és nekiállt lecibálni magáról a nyakpántos felsőt. Tednek fölfordult a gyomra.

Lecsapta a poharat.

— Te bolond vagy, Melody! Neked orvos kell! Én ugyebár nem vagyok az, és különben is elegem van belőled! Kapsz tőlem néhány órát, amíg én járok egyet. De mire visszajövök, ne találjalak itt!

Az ajtó felé indult. Felsőjével a kezében Melody némán meredt rá. Kicsike, aszott keblén új keletű tetoválás díszelgett, de fikarcnyit sem tette kívánatosabbá.

— Én csak adni szerettem volna valamit, ami rám emlékeztet — nyöszörögte.

Ted bevágta maga után az ajtót.

Éjfél lett, mire részegen, morcos hangulatban és azzal az eltökélt szándékkal ért haza, hogy ha Melodyt még a lakásban találná, akkor hívni fogja a rendőrséget, és úgy vet véget a dolognak. Jack nemrég vette át a szolgálatot. Ted megállt a pultjánál, és alaposan lehordta, amiért reggel beengedte Melodyt, a portás azonban hevesen tagadta, hogy ilyet tett volna.

— Ide ugyan egy lélek se jutott be, Mr. Cirelli! Különben is, tudhatná, hogy senkit se engedek be anélkül, hogy föl ne csengetnék. Hat éve dolgozom itt, de még sose mulasztottam el előre fölcsengetni.

Ted ekkor indulatosan emlékeztette a Jehova Tanújára. A dolognak az lett a vége, hogy mindketten ordibálni kezdtek.

Ted végül bőszülten elrohant, és fölliftezett a harminckettedik emeletre.

A lakása ajtaján egy rajzot talált ragasztószalaggal odaerősítve.

Egy pillanatig dühödten pislogott rá, azután leszaggatta. Egy karikatúra volt a nőről, mely azonban nem az aznap látott Melodyt ábrázolta, hanem a főiskolás korukból ismert, éles eszű, jó humorú, gyönyörű nőt. Együttlakásuk idején Melodynak szokásává vált az üzeneteit a saját magáról készített gúnyrajzokkal illusztrálni. Ted meglepődött, hogy a nő még mindig milyen ügyesen bánik a ceruzával. A portré alatt nyomtatott betűs üzenet volt olvasható:

„HAGYTAM NEKED VALAMIT, AMI MAJD RÁM EMLÉKEZTET.”

Ted mogorván bámult a rajzocskára, és azon töprengett, megtartsa-e. A tulajdon habozásától felhergelődve, tenyerébe gyűrte a papírt, és a kulcsai után kezdett kotorászni. Legalább végre szedte a sátorfáját — gondolta —, talán vissza sem jön többé. Az üzenet azt jelenti, hogy elkotródott. Legkevesebb pár évig megint nyugta lesz tőle.

Belépett a lakásba, a szemétkosár felé hajította a gyűrött papírgombócot, és vigyorogva nyugtázta a találatot. „Két pont” — jelentette be fennhangon a részegek önelégültségével. Odatámolygott a bárpulthoz, és nekilátott, hogy keverjen magának egy italt.

De valami nem stimmelt.

Abbahagyta a kevergetést, és fülelni kezdett. Folyik a víz — vette észre. Melody nyitva hagyott egy csapot a fürdőszobában.

— A fenébe! — mormogta, azután fura gondolata támadt: Lehet, hogy el se ment? Hanem kiborulva bevonult a fürdőszobába, hogy a zuhany alatt bőgje ki magát meg minden?

— Melody! — üvöltött fel.

Semmi válasz. A víz csak folyt — a zajt semmi mással nem lehetett összetéveszteni a nő mégsem felelt.

— Melody, itt vagy még? — ordította a férfi. — Válaszolj már, az istenit!

Csönd.

Letette a poharat, és a fürdőszobához trappolt. Az ajtó csukva. Ted megállt előtte. Semmi kétség: folyik a víz.

— Melody — szólította meg emelt hangon —, odabent vagy? Melody?

Semmi. Ted kezdett megrémülni.

Az ajtógomb könnyedén fordult el a tenyerében: a kulcs nem volt rázárva.

Odabent mindent elborítottak a párafelhők. A férfi alig látott tőlük, de a behúzott zuhanyfüggönyt azért ki tudta venni. A zuhanyrózsából erős sugárban ömlött a víz, ami a gőz mennyiségéből ítélve tűzforró lehetett. Ted hátralépett, és várt egy kicsit, hogy a pára eloszoljék.

— Melody? — szólongatta halkan, de továbbra sem érkezett válasz.

— A francba! — dünnyögte maga elé, és igyekezett legyűrni a rettegését. A nőnek nyilván csak a szája járt — bizonykodott magában —, igazából nem lenne képes megtenni. Olvasta valahol, hogy aki beszél róla, az sosem lesz öngyilkos. Csupán azért csinálja az egészet, hogy ráijesszen.

Két gyors lépéssel átszelte a helyiséget, és maga felé rántotta a zuhanyfüggönyt.

És ott volt: a gomolygó gőzben vadul záporozott a víz a mezítelen testére. Ahelyett, hogy kinyújtózott volna, a csapok alatt oldalvást ülve szorongott a kádban, ami végtelenül kicsinek és szánandónak mutatta. Testhelyzete félig-meddig a magzati pózra emlékeztetett. A keskeny vízsugár a kezére volt irányítva. Ted borotvapengéivel hasította fel mindkét csuklóját, és megpróbálta őket a víz alá tartani, de a módszer nem bizonyult kielégítőnek, mert az erek keresztben voltak átvágva, márpedig köztudott, hogy a cél érdekében a metszést hosszirányban kell megejteni. Emiatt aztán Melody más helyeken is megsebezte magát a borotvával, minek következtében immár két szája volt, és mindkettővel mosolygott Tedre. A vér nagyját addigra leöblítette a víz, a testen sehol nem voltak vérfoltok, csupán az áll alatt vöröslő második száj szivárgott rendületlenül, amitől a tetovált virágot is beszennyezve, vérpatakocskák csordogáltak lefelé a mellkason, hogy a zuhanyrózsa vízsugaraival összetalálkozva tűnjenek el végül a lefolyóban. A lógó haj csapzottan tapadt a mosolygástól önfeledten vidámnak tetsző nő arcára. A gőzcsápok minden irányból körülfonták. Ted gyanította, hogy már órák óta ott lehet. A víz patyolattisztára mosta.

Ted szorosra zárta a szemét, de az sem segített: változatlanul maga előtt látta Melodyt. Örökké látni fogja.

Újból a kitartóan mosolygó nőre emelte a tekintetét, majd átnyúlt fölötte, és csatakosra áztatva az ingujját, elzárta a zuhanyt.

Zsibbadt aggyal menekült vissza a nappaliba. „Atyaúristen! — gondolta. — Muszáj felhívnom valakit, hogy elmeséljem. Ezzel nem bírok egyedül megbirkózni.” Úgy döntött, telefonál a rendőrségre. Fölkapta a kagylót, de az ujjai tétován időztek a nyomógombok fölött. A rendőri segítség itt kevés. Kapkodva inkább Jill számát ütötte be.

Mikor végzett a beszámolóval, a vonal végén súlyos csend támadt.

— Szent ég! — szólalt meg végül a lány. — Ez iszonyú! Tudok valamiben segíteni?

— Gyere át! — vágta rá a férfi. — Most azonnal. — Megtalálta a lerakott poharat, és türelmetlenül belekortyolt.

Jill vacillált.

— Nézd, Ted, én… ööö… nem valami jól tolerálom a holttesteket. Gyere át inkább te! Én nem szívesen… nos, biztosan megérted. Úgy érzem, soha többé nem tudnék nálad zuhanyozni…

A férfi sebzetten szakította félbe.

— De nekem haladéktalanul szükségem van valakire! — kérlelte ijedt, tétova kis nevetéssel.

— Akkor ugorj át hozzám! — sürgette a lány.

— De nem hagyhatom itt csak úgy!

— Ez igaz — ismerte el a másik. — Hívd ki a rendőrséget, ők majd elszállítják. Utána meg gyere át!

Ted kihívta a rendőrséget.

— Hát, ez nem volt valami jó vicc, már ha annak szánta — közölte vele a járőr. A társa mogorván meredt Tedre.

— Vicc? Miről beszél?

— Az égvilágon semmi nincs a zuhany alatt — adott magyarázatot a járőr. — Tudja, hogy magát most be kéne vinnem az őrszobára?

— Nincs semmi a zuhany alatt?? — ismételte el a szavakat Ted hitetlenkedve.

— Hagyd a francba, Sam! — szólalt meg a másik rendőr. — Nem látod, hogy totál bekávézott?

Ted sarkon fordult, és visszarobogott a fürdőszobába.

A kád üres volt. Letérdelt mellé, hogy megérintse az alját. Csontszáraz volt, holott ó az ingujján még mindig érezte a nedvességet.

— Na nem! Ez lehetetlen!

Visszarohant a nappaliba. A két zsaru magában mulatva leste, mit művel. Melody utazótáskája eltűnt az ajtó mellől. Valaki az összes edényt berakta a mosogatógépbe, és lefuttatta a programot, úgyhogy lehetetlen lett volna róluk megmondani, hogy találkoztak-e palacsintával. Az egész kanapét beborítva, Ted fölfordította a szemétkosarat, és kotorászni kezdett a papírfecnik között.

— Inkább bújjon ágyba, miszter, és próbálja magát kialudni! — javasolta az idősebbik zsaru. — Meglátja, reggelre jobban lesz.

— Na, húzzunk innét! — csatlakozott a társa. Távozásuk után Ted egy ideig még tovább matatott a papírszemétben. Nem a gúnyrajz. Ez sem. Meg ez sem.

Úgy hajította át a szobán az üres kosarat, hogy az fémes csörömpöléssel pattant le a falról. Azután eltaxizott Jillhez.

Hajnaltájt egyszer csak fölpattant az ágyban, mint a keljfeljancsi. A szíve hangosan zakatolt, a szája kiszáradt a félelemtől.

A lány dünnyögött valamit álmában.

— Jill! — szólongatta a férfi, és megrázta. A lány hunyorogva nézett föl rá.

— Mi van? Mennyi az idő? Ted, rosszul érzed magad? — Fölült az ágyban, és maga elé húzta a paplant.

— Te nem hallod?

— Mit? — kérdezett vissza Jill.

Ted fölkuncogott.

— Megy a zuhany.

Aznap reggel a konyhában borotválkozott, pedig ott nem volt tükör, minek következtében két helyen is sikerült megvágnia az arcát. Feszült a hólyagja, de nem volt hajlandó elmenni a fürdőszobaajtó mellett, hiába erősködött Jill, hogy a zuhanyozóban nem folyik a víz. Márpedig ő hallja, az istenit. Inkább kivárta, amíg beér a céghez, az ottani toalett ugyanis nem volt felszerelve zuhanyfülkékkel.

Jill azonban furcsálkodva méregette.

Az irodájában lecsupaszította az íróasztalt, és megpróbált gondolkodni. Elvégre ügyvéd, az agya kiváló elemzőképességgel van megáldva. Hátha sikerül kiokoskodnia valamit a dologból. Ételhez nem nyúlt, csak a kávét vedelte.

Nincs meg az utazótáska. Jack nem találkozott Melodyval. Amellett sem holttest, sem gúnyrajz. A nőt senki sem látta. A zuhany csontszáraz. Használt edény egy szál sem. Ő viszont iszogatott. Igaz, nem egész nap, csak később, vacsora után. Vagyis nem lehetett a pia, egyszerűen ki van zárva. A gúnyrajz eltűnt. Ő az egyetlen, aki látta Melodyt. Nincs gúnyrajz. „HAGYTAM NEKED VALAMIT, AMI MAJD RÁM EMLÉKEZTET.” Összegyűrte a nő táviratát, és lehúzta a vécén. Mármint két évvel azelőtt. Nincs semmi a zuhany alatt.

A telefonkagylóért nyúlt.

— Billie? Keríts nekem valami hírlapot Iowából! Des Moines-i legyen… Tök mindegy, akármilyet!

Mikor végre-valahára kicsengett a hívás, a hullaházat felügyelő nő kezdetben megtagadta, hogy bárminemű felvilágosítással szolgáljon neki, de tüstént megenyhült, amint megtudta, hogy a hívója ügyvéd, akinek egy jelentős ügyből kifolyólag van szüksége információkra.

A lap meglehetősen kurtára fogva hozta le a halálhírt. Melodyt sommásan „egy masszázsszalon alkalmazottja”-ként azonosították. A saját zuhanyozójában lett öngyilkos.

— Köszönöm a szívességét — hálálkodott Ted, és letette a kagylót.

Jó ideig csak bámult kifelé az ablakon. Csodás kilátás nyílt az irodából: a tavat és a Standard OiI irodaépületének magasba ívelő tornyát is jól lehetett látni. Azon tűnődött, mi legyen a következő lépés. A bensőjében vaskos csomóvá szilárdult a rettegés.

Kivehetne egy nap szabadságot, de otthon megállás nélkül folyna a víz, neki meg előbb-utóbb muszáj lenne belépni oda.

Vagy visszamehetne Mihez. Már ha az hajlandó befogadni. Az elmúlt éjszaka óta igencsak hűvösen viselkedik vele szemben. Útban a munkahelyük felé, a taxiban még azt is felvetette, hogy lassíthatnának a tempón. Jill képtelen megérteni. Nincs, aki képes lenne… kivéve… Ismét fölkapta a kagylót, a másik kezével pedig végigpörgette a körkörös telefonregisztert. Sem egy kártya, sem egy szám: hiába, végérvényesen elváltak az útjaik. Visszaberregett Billie-nek.

— Hívd föl nekem a Random House kiadót New York Cityben! — utasította. — Mr. Michael Englehartot keresd! Ő az egyik szerkesztő.

A vonal másik végén megszólaló hang azonban idegenül és távolságtartóan csengett.

— Mr. Cirelli? Ön a barátja volt Michaelnek vagy az ügyfele?

Tednek egyből kiszáradt a szája.

— A barátja. Michael nincs bent? Beszélnem kéne vele. A dolog… sürgős.

— Sajnálattal közlöm, hogy Michael jelenleg nem tartózkodik a körünkben — szólt a hang. — Nincs egy hete, hogy idegösszeomlást kapott.

— De nem…?

— Életben van. Úgy tudom, kórházba került. Esetleg kikereshetem önnek az intézmény számát.

— Ne fáradjon! — hárította el Ted. — Majd megoldom. — Azzal letette a kagylót.

A phoenixi tudakozó névjegyzékében semmiféle Anne Kaye nem szerepelt. Hát persze, hiszen férjhez ment — jutott eszébe, és megpróbálta felidézni a nő asszonynevét. Sokáig tartott. Valami lengyeles hangzású. A végén beugrott neki.

Mivel tanítási nap volt, nem is számított rá, hogy otthon találja. A harmadik csengetésre mégis fölvették a kagylót.

— Halló? Anne, te vagy az? Itt Ted, Chicagóból. Okvetlenül beszélnünk kell. Melodyról van szó. Anne, okvetlenül szükségem van a segítségedre! — Teljesen kifulladt.

A vonal másik végén valaki fölkuncogott.

— Anne pillanatnyilag nem tartózkodik itthon, Ted — adta hírül Melody. — Az iskolában van, utána meg a férjéhez készül. Tudod, különváltak. De azt ígérte, nyolcra megjön.

— Melody — suttogta a férfi.

— Persze nem tudom, hihetek-e neki. Ami az ígéreteket illeti, ti hárman sose szerepeltetek valami fényesen. De előbb-utóbb haza kell jönnie, Ted. Legalábbis nagyon remélem… Gondoltam, hagyok itt neki valamit, ami majd rám emlékezteti.

J. Magyar Nelly fordítása

Embert sose ölj, NE FELEDD!

„…nem hiszek se a gonoszban, sem a jóban, csak abban, hogy különféleképpen gondolkozunk a dolgokról…”

Magad és párod s fiaid részére vadássz eleget, de ne ölj az ölésért; és embert sose ölj, ne feledd!

(Rudyard Kipling; Weöres Sándor fordítása)

A JAENSHI KÖLYKÖK a falakon kívül lógtak hosszú köteleken, egy sor szürke szőrű, apró test, mozdulatlanul és némán.

Az idősebbeket nyilvánvalóan már a felakasztás előtt meggyilkolták: itt egy nyakaszegett hím teste himbálózott fejjel lefelé a lábára hurkolt kötélen, amott egy nőstény megperzselt teteme. De a legtöbbjüket, a sötét szőrű fiatalokat, egyszerűen csak felakasztották, és arany szemük vakon meredt a világba. Alkonyat felé, amikor a szél megélénkülve suhant alá a borzas domboldalakon, a legifjabbak könnyű teste táncba kezdett a hoszszú kötélen, és neki-nekiütödött a város falának, mintha csak feléledve bebocsáttatást kérne.

A várfalon strázsáló őrök azonban oda sem figyeltek erre a dobogásra. Rótták végtelen köreiket, és a vasveretes kapukat nem nyitotta ki senki.

— Te hiszel a gonoszban? — kérdezte Arik neKrol Jannis Rythert, miközben egy közeli domb tetejéről néztek le az Acél Angyalok városára. Széles, napbarnított arcának minden vonásából szikrázott a harag, miközben az egykori jaenshi piramisszentély romjai között guggolt.

— A gonoszban? — mormolta Ryther zaklatottan. Le nem vette volna a szemét a lenti vörös kőfalról, amelytől élesen elkülönült a kölykök teste. A nap lefelé ballagott a pályáján nagy vörös golyóként, amelyet az Acél Angyalok Bakkalon Szívének neveztek. Az alattuk elterülő völgy ügy úszott a vörös fényben, mintha véres köd töltötte volna meg.

— A gonoszban — ismételte meg neKrol. A kereskedő alacsony, zömök férfi volt, egyértelműen keleti vonásokkal, amelyektől csak a vállát verdeső lángvörös haja ütött el. — Ez egy vallásos kifejezés, és én nem vagyok vallásos ember. Még gyermekkoromban, amikor ai-Emerelben éltem, eldöntöttem magamban, hogy nem hiszek sem a gonoszban, sem a jóban, csak abban, hogy különféleképpen gondolkozunk a dolgokról. — Kinyújtotta apró, puha kezét, és addig kotorászott maga előtt a ködben, míg elő nem húzott onnan egy nagy, csipkézett szélű törmelékdarabot. Felállt, és odanyújtotta Rythernek. — Az Acél Angyalok megtanítottak arra, hogy ismét higgyek a gonoszban — mondta aztán.

A nő átvette a törmelékdarabot, és némán forgatta a kezében. Sokkal magasabb termetű volt neKrolnál, és karcsúbb is. Egy nehéz csontú asszony, hosszúkás arccal, rövid, fekete hajjal és kifejezéstelen szemekkel. Átizzadt ruhája lazán lógott szikár testén.

— Érdekes — mondta, miután hosszan vizsgálgatta a darabot, amely olyan kemény és sima volt, mint az üveg, de erősebb. Áttetsző vörös színe már majdnem feketén sötétlett. Műanyag? — kérdezte, és visszahajította a földre.

NeKrol összerezzent.

— Először én is erre gondoltam, de hát ez lehetetlen. A jaenshi nép megmunkálja a csontot és a fát, olykor egyes fémeket is, de a műanyag még évszázadokig várat magára.

— Vagy már elfelejtették — mondta Ryther. Azt mondod, hogy a piramisszentélyek mindenhol ott vannak az erdőben?

— Ameddig eljutottam, igen. De az Angyalok mindet lerombolták a völgyükben, hogy elűzzék a jaenshiket. Ha terjeszkedni kezdenek, márpedig fognak, akkor még többet lerombolnak.

Ryther bólintott. Ismét lenézett a völgybe. Bakkalon Szívének utolsó vörös csillámai eltűntek, ahogy a nap lebukott a látóhatár alján, és a város fényei kezdték áttörni a homályt. A jaenshi kölykök teste kékes színű párába burkolózott, és a város kapuja fölött két pálcikafigura kezdett el munkálkodni. Valamit kidobtak, kötelet feszítettek, és máris újabb sötét árny himbálózott és csapódott neki újra meg újra a falnak.

— Miért csinálják ezt? — kérdezte Ryther, miközben érzelmek nélkül figyelte az eseményeket. NeKrol azonban korántsem volt ilyen szenvtelen.

— A jaenshik megpróbálták megvédeni az egyik piramist. Kövekkel, késekkel és lándzsákkal mentek neki az Acél Angyalok lézerpuskáinak, robbantóágyúinak és sivítópisztolyainak. De mivel felkészületlenül lepték meg őket, megöltek közülük egyet. A vezér kijelentette, hogy ez soha többé nem fordulhat elő — felnyögött. — Ez a Gonosz. A kölykök azonban bíztak benne. Láthatod.

— Érdekes — bólintott Ryther.

— Nem tehetnétek valamit? — kérdezte neKrol könyörögve. — Ott van a hajótok, a legénységed. Valakinek meg kellene védenie a jaenshi népet, Jannis! Esélyük sincs az Angyalokkal szemben.

— Mindössze négy emberem van. És talán négy lézer vadászpuska — válaszolta Ryther őszintén, és elhallgatott.

— Ennyi?! — neKrol csalódottan nézett a nőre.

— Holnap a vezér talán maga elé hív bennünket. Bizonyára látta, ahogy a Fény leereszkedik. Talán az Angyalok is szeretnének kereskedni. — A nő megint lebámult a völgybe. — Gyerünk, Arik! Menjünk vissza a házadhoz, és fejezzük be a pakolást!

Wyatt, Bakkalon Gyermekeinek vezére a Corloson, magas volt, inas és vörös bőrű. Az izmok kirajzolódtak csupasz karján. Kékes fényű fekete haját nagyon rövidre vágta. Szálfaegyenesen tartotta magát. Mint az Acél Angyalok mindannyian, ő is színváltó egyenruhát hordott, amely most, amikor nappali fényben állt a kisméretű, elnagyolt leszállópálya szélén, éppen halványbarnának látszott. Acélsodrony övébe kézi lézerfegyvert, kommunikátort és sivitópisztolyt tűzött. Keményített állógallérja vörösen csillogott, és rangját csak az a kis, nyakába akasztott figura jelezte, amely egy láncon lógott le a mellkasára, és a halovány arcú ragyogó kék szemű gyermeket, Bakkalont ábrázolta meztelenül és látszólag ártatlanul, de apró markában egy nagy fekete karddal.

Négy további Angyal állt a vezér mögött, két férfi és két nő, ugyanolyan egyenruhában. Még az arckifejezésükben is volt valami hasonló, mindannyian rövidre nyírták a hajukat, bármilyen színű: szőke, vörös vagy barna is volt, és a szemükben ugyanaz a hideg, fürkésző, némiképp fanatikus kifejezés ült. Testtartásuk hadviselt embereknek mutatta őket kemény izmokkal. NeKrol, aki puhány, lomha és hanyag volt, mindent utált az Angyalokban.

Wyatt vezér közvetlenül napfelkelte után érkezett, és előreküldte egyik katonáját, hogy zörgessen be a kis szürke, előre gyártott buborékház ajtaján, amelyben neKrol élt és kereskedett. A kereskedő álmosan és dühösen, de tökéletes udvariassággal mászott ki az ágyából, hogy üdvözölje az Angyalokat, és kiterelje őket az űrkikötő közepébe, ahol, mint egy fémből készült, barázdált könnycsepp, a Jolostar Fénye parkolt három behúzható lábán.

A hajó minden ajtaját becsukva találták. Ryther csapata egész este azon munkálkodott, hogy kipakolják a hajó raktáraiból a neKrolnak szánt árukat, és bepakolják a jaenshi műtárgyakat, amelyeket feltehetően jó áron adnak el a földönkívüli művészetek rajongóinak. Ebben persze mindaddig nem lehettek biztosak, amíg egy műértő meg nem tekintette a készleteiket, de Ryther csak egy éve telepítette ki neKrolt a Corlosra, és ez volt az első begyűjtés.

— Független kereskedő vagyok, és Arik a megbízottam ezen a bolygón — mondta Ryther a vezérnek, amikor odaért hozzá a leszállópálya széléhez. — Csak rajta keresztül kereskedek.

— Értem — mondta Wyatt vezér. A kezében tartotta az Angyalok által felajánlott dolgok listáját, amelyért cserébe az Avalon és a Jamison Földje iparcikkeiből szeretett volna javakat kapni. — Csakhogy neKrol nem hajlandó velünk kereskedni.

Ryther üres tekintettel nézett rá.

— Erre megvan a jó okom — mondta neKrol. — A jaenshi néppel kereskedek, de ti legyilkoljátok őket.

Amióta az Angyalok megalapították kolóniájukat, a vezér többször beszélt neKrollal, de a beszélgetéseik mindig vitatkozásba torkolltak. Ezért most nem is figyelt oda a kereskedőre.

— Csak a szükséges lépéseket tettük meg — mondta Rythernek. — Ha egy állat megöl egy embert, akkor azt az állatot meg kell büntetni, hogy a többi állat lássa és okuljon! Így ezek a fenevadak megtanulják, hogy az emberek, akik a Föld Magvai és Bakkalon gyermekei, ők az uraik, akik birtokolják ezt a földet.

NeKrol felhorkant.

— A jaenshik nem állatok, vezér, hanem intelligens élőlények, akiknek megvan a saját vallásuk, művészetük és szokásaik, nekik…

— …nekik nincs lelkük — nézett rá a vezér. — Csak Bakkalon gyermekeinek adatott meg a lélek ajándéka, mert csak ők a Föld Magvai. A tudat, ami talán él bennük, csak tinéktek számít, no és őnekik. Lelkük azonban nincs, ezért fenevadaknak mondatnak.

— Arik megmutatta nekem a piramisszentélyeket, amiket a jaenshik építettek — mondta Ryther. — Biztos vagyok abban, hogy azoknak a teremtményeknek, akik szentélyeket építenek, van lelke.

— „A képzelgéseid megtévesztenek téged” — rázta meg a fejét a vezér. — Ez egyértelműen megíratott a Könyvben. Csak mi, a Föld Magvai, csak mi vagyunk Bakkalon gyermekei, senki más. Minden más élőlény állatnak tekintendő, és mi Bakkalon nevében uralkodunk fölöttük.

— Rendben van — bólintott Ryther. — Uralkodjatok a birodalmatokban, de attól tartok, hagy ezt a Jolostar Fényének segítsége nélkül kell megtennetek. Azt is meg kell mondanom, hogy nagyon zavar az itteni ténykedésetek, vezér, és erről jelentést teszek a Jamison Földjén.

— Nem is vártam mást — mondta Wyatt. — De talán jövőre fellobban a szívetekben a szeretet lángja Bakkalon iránt, és akkor megint beszélhetünk. A Corlos világa túlél és vár. — A vezér tisztelgett a nőnek, majd határozott léptekkel elhagyta az úrkikötőt. A négy Angyal követte.

— Mi értelme van jelentést tenni róluk? — nézett Rytherre neKrol keserűen, amikor a távozók kikerültek a hallótávolságból.

— Az égvilágon semmi — nézett el az erdő felé Ryther. A szél felkavarta a port a lába körül, és a válla megrogyott, mintha nagyon fáradt lenne. — A jamisoniakat a legkevésbé sem érdekli, hogy mi folyik itt, de még ha érdekelné is őket, ugyan mit tehetnének?

NeKrolnak eszébe jutott az a nehéz, vörös borítású könyv, amit a vezértől kapott hónapokkal ezelőtt.

— „És akkor Bakkalon, a halovány arcú gyermek acélból munkálta meg az ő gyermekeit — idézte a könyvet — mert a lágyabb anyag elenyészik a csillagok ragyogásában. És minden újonnan formált gyermeke kezébe kovácsolt kardot tett, és így szólt hozzájuk: Ez az Igazság és az Út” — NeKrol undorral legyintett. — Ez az ő hitvallásuk. És nem tehetünk semmit?

A nő arcán semmi érzelem nem látszott.

— Hagyok itt neked két lézerpuskát. Egy éved van arra, hogy megtanítsd a jaenshiket a használatára. Azt hiszem, tudom, milyen kereskedelmi árucikkre lesz ezután szükségük.

A jaenshik húsz-harmincfős klánokban éltek (legalábbis neKrol ezt gondolta róluk), és minden klánban körülbelül ugyanannyi volt a felnőttek és a kölykök száma. Mindegyiknek megvolt a maga területe az erdőben, és a saját piramisszentélye. Nem építkeztek, hanem a fákon aludtak a szentély körül. Gyűjtögetéssel szereztek maguknak élelmet: lédús, kékesfekete gyümölcsök teremtek bőven mindenfelé, háromfajta ehető bogyó, hallucinogén levelek és ízletes gyökerek kínáltak a számukra élelmet. NeKrol, meglehetősen ritkán, vadászni is látta őket. Egy klán hónapokig elélt hús nélkül, miközben a szuszogva turkáló barna szutyákok jól elszaporodtak a környezetükben. Ezek az állatok a földből kiszedett gyökereken éltek, és a jaenshi kölykök sokat játszottak velük.

Ám egyszeriben, amikor a szutyákszaporulat elért egy kritikus pontot, a jaenshi vadászok szép nyugodtan körbejártak a területükön, és minden három szutyákból kettőt leöltek. És azon a héten szutyák sült pirult a tüzeken a piramisszentélyek körül. Ugyanez az eseménysor ismétlődött meg a fehér testű potyogák esetében is, akik időről időre úgy ellepték a gyümölcsfákat, mint a tetvek, amíg a jaenshik bográcsaiban nem végezték, valamint a gyümölcsrabló aurálokkal, akik a fák koronájának legmagasabb ágain éltek.

Amennyire neKrol tudta, a jaenshi nép erdeiben sosem élt ragadozó. Első itt töltött hónapjaiban felfegyverezte magát egy hosszú késsel és egy kézi lézerfegyverrel, hogy védekezhessen, amikor piramisról piramisra jár kereskedni. Ám soha nem találkozott az ellenséges viselkedés vagy a veszély leghalványabb nyomával sem. A hosszú kés mára törötten hevert a konyhájában, és a kézi lézert régen elhagyta valahol.

A Jolostar Fényének távozása utáni napon azonban neKrol ismét felfegyverkezve ment be az erdőbe. A vállán ott himbálózott Ryther egyik lézer vadászpuskája.

NeKrol szálláshelyétől nem egészen két kilométerre élt az a jaenshi klán, amelyet a kereskedő csak a Vízesés Népének nevezett. Egy fákkal sűrűn benőtt, meredek domboldal aljában éltek, amelyről egy kék vizű, fehér habú patak vetette alá magát a mélybe. Számtalan ágra szakadva, újra egyesülve, kis medencéket formálva igyekezett a mélybe, és az egész domboldal olyan volt, mintha ragyogó vízcseppeket szétspriccelő, csipkés vízfüggönnyel borították volna be. A klán piramisszentélye a legmélyebben fekvő medencében állt egy nagy, lapos, szürke kövön a vízörvények között. Méretre meghaladta a legnagyobb termetű jaenshi magasságát, de neKrolnak csak az álláig ért. A háromoldalú, nagyon sötét vörös tömb súlyosnak látszott, szilárdnak és mozdíthatatlannak.

De neKrol nem táplált vele szemben illúziókat. Látta már, hogyan szeleteli fel a piramist az Acél Angyalok lézerfegyvere, és robbantja szét a robbantóágyúk lövedéke. Akármilyen erőt képviselt a piramis a jaenshi mitológiában, és akármilyen titokzatos volt is az eredete, ez messze nem bizonyult elegendőnek Bakkalon fegyvereivel szemben.

Amikor neKrol megérkezett a tisztásra, a medence, ahol a piramis állt, napfényben fürdött. A fű hullámzott az enyhe szélben, de a jaenshik többsége nem tartózkodott otthon. Talán a fákon mászkáltak gyümölcsök után kutatva, vagy az erdőt járták odafönt a dombtetőn. A kereskedő csak néhány kiskölyköt talált, akik egy szutyákot nyaggattak. Leült hát, hogy megvárja a felnőtteket, és izzadt a hőségben.

Az öreg szóló hamarosan megjelent.

Leült neKrol mellé. Egy törékeny, ráncos bőrű jaenshi, akinek ráncait csak itt-ott takarta néhány piszkosszürke szőrcsomó. Egy foga sem volt már, sem karmai, gyengének látszott, de a szeme éppen úgy, mint a legtöbb jaenshinek, arany fénnyel ragyogott, és nagyon is élettelinek látszott. Ő volt a Vízesés Népének szólója, aki a legközelebbi kapcsolatban állt a piramisszentéllyel. Minden klánnak volt egy szólója.

— Van egy új kereskedelmi ajánlatom — mondta neKrol a jaenshi nép lágy, monoton hangzású nyelvén. Még ideutazása előtt, az Avalonon megtanulta ezt a nyelvet. Thomas Chung, a legendás avaloni nyelvész fejtette meg ezt a nyelvet évszázadokkal korábban, amikor a Kleronomas-tanulmány érintőlegesen felderítette ezt a világot. Senki emberfia nem látogatott el ismét a jaensikhez, de a Kleronomas-térképeket és a Chung-nyelvelemzést bárki megtalálhatta az Avaloni Nem Emberi Intelligens Életformákkal Foglalkozó Intézet adatbázisában.

— Készítettünk neked új szobrokat. Új fákat munkáltunk meg — mondta a vén szóló. — Mit hoztál cserébe? Sót?

NeKrol levette a hátizsákját, és kinyitotta. Kivette belőle az egyik sótömböt, amit hozott, és a szóló elé helyezte.

— Sót is hoztam. Meg mást is. — Azzal odafektette a lézer vadászpuskát az öreg elé.

— Mi ez? — kérdezte a szóló.

— Tudod. kik az Acél Angyalok, ugye? — felelt kérdéssel a kérdésre neKrol.

Az öreg úgy bólintott, ahogy neKrol korábban megtanította neki.

— A halott völgyből menekült istenüket veszítettek beszéltek róluk. Ők azok, akik elhallgattatják az isteneket. A piramistörők.

— Ez a szerkezet egy olyan eszköz, amivel az Acél Angyalok összetörik a piramisaitokat — magyarázta neKrol. — Ezt ajánlom fel cserére.

Az öreg szóló belemélyedt a hallgatásba. Aztán azt mondta:

— De mi nem akarunk piramisokat törni.

— Másra is lehet használni — mondta neKrol. _ Eljön majd az idő, amikor az Acél Angyalok eljönnek ide, hogy összetörjék a Vízesés Népének piramisát. Ha lesznek ilyen eszközeitek, akkor megakadályozhatjátok őket ebben. A Csengő Kő népe megpróbálta megvédeni a piramisát az Acél Angyaloktól. Lándzsákkal és késekkel támadtak rájuk. Szétszórták és elzavarták őket, a gyermekeik pedig ott lógnak holtan az Acél Angyalok városának külső falán. A jaenshi nép más klánjai nem álltak ellen, de ők is elveszítették az istenüket és az otthonukat. Hamarosan a Vízesés Népe kerül sorra, és akkor szükségetek lesz ilyen szerszámokra, öreg szóló.

A vén jaenshi felemelte a lézerpuskát, és kíváncsian megforgatta apró, fehér kezében.

— Meg kell kérdeznem az istent erről — mondta aztán. — Várj, Arik! Ma éjjel, ha az isten lenéz ránk, megadjuk a választ. De addig üzleteljünk! — Váratlanul felállt, gyors pillantást vetett a medencén át a piramisra, majd a lézerpuskával a kezében besétált az erdőbe.

NeKrol felsóhajtott. Hosszú várakozás elé néz, a jaenshik sohasem kezdik az imádkozást naplemente előtt. Átballagott a medence partjára, lehúzta a csizmáját, hogy belemártsa izzadt, meggyötört lábát a csillogó, hideg vízbe.

Amikor felnézett, megpillantotta az első fafaragót. Egy karcsú, vörösbarna szőrű, fiatal jaenshi nőstény érkezett hozzá. Csöndben (neKrol jelenlétében a szóló kivételével egyikük sem beszélt) felajánlotta a kereskedőnek a munkáját.

Akkorka szobor volt, mint az ökle, súlyos keblű termékenység-istennőt ábrázolt illatos, vékony erezetű, kék gyümölcsfából kifaragva. Háromszög alapon ült keresztbetett lábbal, és a háromszög három szögletéből felemelkedő vékonyka csontindák a feje fölött piramist kiformálva egyesültek egy agyagdarabkában.

NeKrol átvette a szobrocskát. Megnézte minden oldalról, aztán elfogadása jeléül bólintott. A jaenshi nőstény elmosolyodott, és már ott sem volt, de a sótömböt magával vitte. NeKrol még sokáig gyönyörködött a szerzeményében. Egész életében kereskedett, csereberélt. Tíz évet töltött a tintahalfejű loligoidák között az Aath bolygón, majd négyet a botszerű fyndikkel. Rendszeresen körbelátogatott fél tucat kőkorszaki szinten álló bolygót, amelyek egykor a megdöntött Hranga császárság gyarmatai voltak, de sehol sem talált olyan művészeket, mint a jaenshi nép tagjai között. Nem ez volt az első eset, hogy elgondolkozott azon, vajon miért nem említi sem a Kleronomas-tanulmány, sem a Chung-elemzés az őslakosok művészi szobrászatát. Valójában örült annak, hogy ez így történt, bár abban egészen biztos volt, hogy amint a kereskedők megpillantják a Rytherrel hazaküldött faragott isteneket, a kincsvadászok azonnal megrohanják ezt a bolygót. Ő is csak azért jött, hogy megcsinálja a szerencséjét. Abban a reményben, hogy talál valami, a csillagközi kereskedelemben jól eladható jaenshi kábítószert, gyógynövényt vagy élvezeti cikket. Ehelyett azonban igazi művészetre lelt, mintegy válaszul imáira.

Jöttek, mentek a fafaragó művészek, és a délelőttből délután lett, aztán leszállt az alkony, és ő gondosan megnézett minden alkotást. Egyeseket elfogadott, másokat visszautasított, és sóval fizetett minden egyes megvásárolt darabért. Mire beesteledett, és a sötétség kezdte dönteni a világot, a jobb keze mellett egész csomó árucikk gyűlt össze: egy vörös kőből készült késsorozat, egy szürke halotti lepel, amelyet egy halott jaenshi szőréből szőtt az özvegye és a barátai (az aurátok selymes aranyszínű szőréből a halott arcát is megjelenítették a leplen), egy csontlándzsa olyan vésetekkel, amelyek az öreg Föld legendáit elmesélő rúnákra emlékeztették neKrolt, és szobrocskák. Mindig is a szobrok voltak a kedvencei, bár az idegenek művészete általában érthetetlenül idegen volt, a jaenshi szobrászok alkotásai mégis megérintették a lelkét. A szoboralakok, akik kivétel nélkül piramisok belsejében ültek, jaenshi arccal ugyan, de emberi archetípusokat jelenítettek meg. Voltak köztük rezzenéstelen arcú, harcos istenek, különös figurák, akik meglepő módon szatíroknak látszottak, termékenység- istennők, mint amelyet aznap legelsőként kapott, majdnem emberi külsejű harcosok és nimfák. NeKrol sajnálta, hogy nem tanult földönkívüli antropológiát, mert akkor megírhatná a mitológiákban megmutatkozó hasonlóságokat. A jaenshi nép mitológiája egyértelműen gazdag lehet: erről a szólók soha nem beszéltek, de a fafaragványok annál ékesebben árulkodtak. A régi isteneket talán már nem imádták, de azért nem felejtették el őket.

A Bakkalon Szíve lenyugodott, és mire az utolsó vörös sugarak is átsuhantak a fák lombján, neKrol annyi mindent gyűjtött össze, amennyit csak tudott, bár még volt sója elég. Felhúzta a csizmáit, a szerzeményeit kínos gondossággal elcsomagolta, aztán leült a vízparton, és várt. A Vízesés klán tagjai egyesével szivárogtak vissza, és leültek mellé. Végezetül a vén szóló is megjelent.

Megkezdődött az ima.

Az öreg szóló, még mindig a kezében tartva a lézerfegyvert, óvatosan átgázolt a vízen, majd odakuporodott a piramis fekete tömege elé. A klán többi tagja, a kölykök és a felnőttek, közel negyven néma szobor, a fűben kuporogva várakozott neKrol körül. Ugyanúgy a vizes medencéből kiemelkedő piramist bámulták, mint a kereskedő, amelynek sötét tömegéből a felkelő, túlméretes hold fényénél jól kivehetően elkülönült a szóló alakja. A vén letette a lézerfegyvert a piramis tartókövére, majd mindkét tenyerét rátapasztotta a piramis egyik oldalára. A teste megmerevedett ugyanúgy, ahogy a többi jaenshié, és mélységes mély csönd ereszkedett rájuk.

NeKrol türelmetlenül felsóhajtott, és elnyomott egy ásítást. Nem ez volt az első alkalom, hogy részt vett e szertartáson, tehát jól ismerte a menetét. Jó egy óra unalom várt rá: mivel a jaenshik imája csöndben zajlik, amit semmi más nem tör meg, csak csendes lélegzetvételük nesze, és látnivaló sincs a hívők koncentrálásba merevedett arcán kívül. A kereskedő alig hallható sóhajjal megpróbált lazítani. Behunyta a szemét, a mögötte elterülő puha füves rétre gondolt, hallgatta a kócos üstökét borzoló langyos szellő susogását. Itt egyértelműen békére lelt. De vajon mennyi időbe telik, mire az Acél Angyalok terjeszkedése eléri ezt a völgyet…

Eltelt egy óra, de neKrol, elmerülve a meditációban, nem érzékelte az idő múlását. Váratlanul mozgolódás támadt körülötte, dobbanásokkal, surrogó zajokkal. A Vízesés klán tagjai felszedelőzködtek, és visszatértek az erdőbe. A vén szóló pedig odalépett hozzá, és a lába elé helyezte a fegyvert.

— Nem — mondta egyszerűen.

NeKrol meghökkent.

— Hogyan? De hát erre szükségetek van! Hadd mutassam meg, hogy működik!

— Látomásom volt, Arik. Az isten megmutatta. Azt is megmutatta, hogy nem lesz jó, ha ezzel kereskedünk.

— Bölcs szóló, az Acél Angyalok eljutnak ide is…

— Ha eljutnak, akkor az istenünk majd beszél velük — mondta az öreg jaenshi népe doromboló beszédhangjain, de a lágy hangzásban határozottság feszült. Óriási, tiszta szemében a kételkedés árnya sem kapott helyet.

— Egyedül az ételt köszönhetjük magunknak, semmi mást. Az étel a mi egyedüli érdemünk, mert munkálkodunk, és megküzdünk érte saját erőnkből. Ez, ami a miénk, az egyetlen igaz jog szerint: az erősebb jogán. De az erő, amellyel erősebbek vagyunk másoknál, a karunk izmai, a kardunk acélja és a szívünkben lakó tűz, mind Bakkalon ajándéka, a halovány arcú gyermeké, aki életet adott nekünk, és megtanított bennünket arra, hogyan őrizzük meg az életet.

A vezér szálfaegyenesen állt a nagy terem kellős közepén a hosszú faasztalok között, és minden egyes szót kenetteljes átéléssel ejtett ki. Míg beszélt, összetéve tartotta nagy, eres kezét, és hegyére állított kardját a két tenyere közé fogta. A pislákoló fényben az egyenruhája egészen feketének látszott. Az Acél Angyalok ott ültek körülötte, és odaadással itták a szavait. Az étel érintetlenül várta előttük, hogy belekezdjenek: vaskos, főtt gumók, gőzölgő szutyákhús, fekete kenyér és csészékben ropogós zöldségek. A harcra még alkalmatlan tíz év alatti gyerekek, akiknek fehér overallját is acélsodrony öv fogta össze, a két külső asztalnál kaptak helyet a lőrésablakok alatt. A totyogók kínkeservesen próbáltak nyugton maradni övükön keményfa gombokat viselő, kilencéves felügyelőik figyelő tekintete előtt. Távolabb a harcosok testvérisége foglalt helyet teljes fegyverzetben két egyforma hosszúságú asztalnál, nők és férfiak egymás mellett. A bőrruhás veteránok a gyermekkorból éppen kinőtt tízévesekkel ültek együtt, akik a gyerekszobákból most kerültek át a barakkokba. Mindannyian ugyanazt a színváltó ruhát viselték, mint Wyatt, de nyaklánca egyiknek sem volt, és csak páran tűzhettek ki rangjelző gombokat. A középső, körülbelül fele nagyságú asztalnál foglalt helyet az Acél Angyalok vezetősége: az osztagvezető nők és férfiak, a fegyvermesterek, a gyógyítók és a négy műveleti parancsnok. Ők valamennyien állógallért hordtak, és közöttük foglalt helyet maga a vezér.

— Együnk hát! — adta meg végül az engedélyt az evésre a vezér. Kardját áldó mozdulattal meglengette az asztal fölött, majd leült. Az ételosztásnál ugyanúgy libasorban vonult a konyhától a terembe, és az adagja semmivel sem volt több, mint bárkié a harcosok testvériségében.

Megcsörrentek az evőeszközök, időnként megzörrentek a tányérok, olykor suhogott a pálca, amivel a kisgyerekekre felügyelők megbüntették a rendbontókat. Más nesz nem hallatszott, amíg csöndben étkeztek. Az Acél Angyalok nem beszélgettek evés közben, sokkal inkább azokon a tanításokon töprengtek, amiket napközben kaptak spártai életük részeként.

Ezután a gyerekek — szintén csöndben — kivonultak a teremből, és visszatértek a hálótermeikbe. A harcosok követték őket, volt, aki a szentélybe ment, de a legtöbben visszatértek a barakkokba. Egy páran a falon őrködőket váltották le, hogy ők is megkaphassák a vacsorájukat a konyhában.

Az Angyalok vezetősége a teremben maradt, és az asztalnemű eltakarítása után a vacsora színtere tanácstérré alakult át.

— Pihenj! — adta ki a parancsot a vezér, de az asztal körül ülők éppen csak változtattak a testtartásukon, ha egyáltalán megmozdultak. A lazítás gondolata is távol állt tőlük ezekben a percekben. A vezér szeme magakadt az egyikükön.

— Dhallis! — szólt rá. — Kész van a jelentés, amit kértem?

Dhallis, az egyik műveleti parancsnok, bólintott. Tagbaszakadt, középkorú nő volt kimunkált izmokkal. Az arcszíne olyan sötét volt, mint a cserzett bőré. Gallérján kis acéljelzés, egy stilizált memóriacsip jelezte, hogy a számítógépes alakulathoz tartozik.

— Igen, vezér! — mondta katonásan kemény, érthető hangon. — A Jamison Földjén már a negyedik telepesgeneráció él. Őseik főként a régi Poseidonról települtek át. Egy nagy kontinens, majdnem teljesen felfedezetlen, vad terület és több mint tizenkétezer különböző méretű sziget alkotja a szárazföldet. Az emberi népesség majdnem teljes egészében a szigeteken lakik, földművelésből és a tengerből él. Vízgazdálkodást folytatnak, és van nehéziparuk. Az óceánjaik gazdagok élelemben és fémekben. A teljes népesség körülbelül hetvenkilencmillió fő. Két nagy városuk van, mindkettő űrkikötőként is szolgál. Az egyik Port Jamison, a másik Jolostar. — Lenézett az asztallapba épített számítógép-képernyőre. — A Jamison Földjét még csak számba sem vették a Kettős háborúban. Sosem viseltek hadat senki ellen, az egyetlen fegyveres alakulatuk a bolygó rendőrsége. Nincsen gyarmatosítási tervük, és sosem próbáltak meg politikai nyomást gyakorolni más népekre a saját bolygójuk határain kívül. A vezér bólintott.

— Kiváló. A kereskedő fenyegetése, tehát hogy jelentést tesz rólunk, pusztán üres szó, nincs alapja. Semmi sem korlátoz bennünket. Walman osztagvezető?

— Négy jaenshit fogtunk el ma, vezér. Mind ott lóg a falakon — jelentette Walman. Pirospozsgás fiatal férfi volt, szőke kefefrizurával és nagy lapátfülekkel. — Engedelmeddel, uram, szeretnék javaslatot tenni a cserkészés beszüntetésére. Napról napra kevesebb dögöt kapunk el egyre nagyobb erőfeszítés árán. Elméletileg már elfogtunk minden jaenshi kölyköt abból a klánból, amelyik korábban a Kard Völgyében élt.

A vezér bólintott.

— Egyéb vélemény?

Lyon műveleti parancsnok, egy kék szemű, ösztövér fickó jelentkezett szólásra.

— A felnőttek életben vannak. Véleményem szerint a felnőtt egyedek veszélyesebbek, mint a kölykök, osztagvezető.

— Ebben az esetben nem — mondta C'ara DaHan fegyvermester, a hatalmas termetű, kopasz, bronzbarna bőrű férfi, a Pszichológia Hadviselés és az Ellenséges Intelligencia Vizsgálatának szakértője. — A tanulmányaink kimutatták, hogy ha egy piramist lerombolunk, attól kezdve egyetlen felnőtt vagy kölyök jaenshi sem jelent semmiféle veszélyt Bakkalon gyermekeire. A szociális rendszerük láthatóan összeomlik. A felnőttek vagy elmenekülnek, és megpróbálnak csatlakozni más klánokhoz, vagy teljesen elvadulnak. Cserbenhagyják a kölykeiket, akik többsége úgy, ahogy gondoskodik magáról, és nem próbálnak meg ellenállni, amikor elfogjuk őket. Ha figyelembe vesszük a falainkra felakasztott jaenshik számát, és azokét, akiket ragadozók vagy fajtatársaik pusztítottak el, akkor hajlamos vagyok azt mondani, hogy a Kard Völgye lényegében véve mentes ezektől az állatoktól. Közeleg a tél, vezér, és sok a tennivaló. Walman osztagvezetőnek és a csapatának sok más tennivalója lenne.

Mások is hozzászóltak, de nagyjából egyetértettek, és a többségük DaHan szavait ismételte. Wyatt figyelmesen meghallgatta őket, közben tanácsért könyörgött Bakkalonhoz. Végül egy kézmozdulattal elhallgattatta a társait.

— Osztagvezető — szólt Walmannak —, holnap gyűjts be annyi jaenshit, amennyit csak tudsz, felnőttet, kölyköt egyaránt, de ha nem állnak ellen, akkor egyet se akasztass fel közülük! Ehelyett hozd be őket a városba, és mutasd meg nekik a klánjukból való társaikat a falakon. Ezután zavard el őket a szélrózsa minden irányába! — biccentett a fejével. — Meggyőződésem, hogy elviszik az üzenetet minden jaenshinek arról, hogy mi az ára annak, ha egy vadállat kezet, karmot vagy pengét mer emelni a Föld Magvaira. Így aztán, ha eljön a tavasz, és Bakkalon gyermekei elfoglalják a Kard Völgye mögötti területeket is, a jaenshi nép ellenállás nélkül feladja a piramisait, és átadja a földeket, amire az embereknek szüksége van. Így a halovány arcú gyermek dicsősége diadalmaskodik!

Lyon és DaHan együtt bólogatott a többiekkel.

— Olvass fel nekünk a szent szövegből! — kérte a vezért Dhallis műveleti parancsnok.

Wyatt vezér beleegyezett ebbe, és az egyik legalacsonyabb rangú osztagvezető nő odavitte neki a Könyvet, és kinyitotta a Tanítások Fejezeténél.

— „Azokban a napokban gonosz támadt a Föld Magvaira — olvasta fel a vezér —, mivel Bakkalon gyermekei elfordultak Őtőle, hogy egy gyengéd istent imádjanak. És az ég elsötétült felettük, és a sötétségből előjöttek Hranga fiai, a vörös szemű, nagy fogú démonok, és utánuk odaföntről a fyndik vad hordája zúdult alá sáskarajként robbanva elő a csillagokból. Lángba borult a világ, és a gyermekek segítségért sikoltozva kérték:

— Ments meg bennünket! Ó, ments meg!

Lőn pedig, hogy a halovány arcú gyermek leszállott közéjük, és megállott előttük hatalmas kardjával a kezében, és mennydörgött a hangja, amikor hozzájuk szólt, íme:

— Gyengeségetekben elfordultatok tőlem! — mondta. — Engedetlenek! Hol vannak a kardjaitok? Hát nem adtam kardot a kezetekbe?!

A gyermekek akkor zokogván zokogták:

— Ekét kovácsoltunk belőlük, ó, hatalmas Bakkalon!

Hatalmas harag gerjedt fel ekkor az Ő szívében, és mondta:

— Hát ha így van, harcoljatok az ekéitekkel Hranga Fiai ellen! Állítsátok meg az ekéitekkel a fyndi hordák rohamát! — És elment, és nem figyelmezett többé az ő sírásukra, mivel Bakkalon Szíve a Tűzben Lángoló Szív.

De közülük egy, egyetlen a Föld Magvai közül, felszárította a könnyeit, mivel oly hévvel lángoltak az egek, hogy forró könnyei égették az arcát. Feléledt a szívében a vérszomj, a pusztítás vágya, és az ekéből kardot kovácsolt. Rárontott Hranga fiaira, és a nyomában pusztítás fakadt. A többiek látván látták tetteit, és követték őt, és akkor hatalmas csataüvöltés rengette meg a világokat.

A halovány arcú gyermek meghallotta ezt, és visszatért, mert a háború moraja kedvesebb az Ő fülének, mint a jajveszékelésé. És amit látott, mosolyra fakasztotta arcát:

— Gyermekeim vagytok hát, újra azok! — Így szól a Föld Magvaihoz. — Elfordultatok tőlem, hogy egy olyan istent imádjatok, aki báránynak nevezte magát, de hát nem tudjátok-é, hogy a bárányt a mészárszékre vetik, és vérét veszik!? De íme, kinyíltak szemeitek, hogy ismét az Isten Farkasai lehessetek.

Bakkalon akkor megint kardot adott nekik, és akkor az Ő gyermekei mind, és a Föld Magvai mindnyájan vele együtt emelték magasba fekete kardjukat, a Démonölőt, ami legyilkolja a lelketlent, és lesújtottak vele. Hranga fiai mind odavesztek az ő hatalma alatt, és a félelmetes fyndi horda porrá égett haragja tűzén. Így lőn, hogy Bakkalon gyermekei elterjedtek a világokon.”

A vezér felemelte tekintetét a könyvből.

— Menjetek testvéreim a harcban, és elmélkedjetek álmotokban Bakkalon tanításán! Áldjon meg benneteket a halovány arcú gyermek látomással!

És a gyülekezet feloszlott.

A fák csupasz ágain jégpáncél csillogott, a töretlen hómező, amin csak a lábnyomaik és a kavargó, jeges szél hagytak nyomokat, vakító fehéren csillogott a déli napsütésben. Alattuk a völgyben az Acél Angyalok városa természetfölöttien tisztának és csendesnek látszott. A keleti oldalon a szél feltornyozta a havat egészen a vörös kőfal fele magasságáig, a kapukat már hónapok óta nem nyitották ki. Régen volt, hogy Bakkalon gyermekei learatták a termést, és visszahúzódtak a városukba, hogy a telet a tüzeik melegében vészeljék át. A hideg, fekete éjszakákon a városban égő kék fények és a falakon olykor-olykor megjelenő őrség híján neKrol nem tudhatta volna, hogy az Angyalok élnek-e még.

A fiatal jaenshi nőstény, akit neKrol magában Keserű Hangnak nevezett, ránézett. A szeme, különös módon, jóval sötétebb arany színű volt, mint a fiútestvéreié.

— Az isten ott fekszik összetörve a hó alatt — mondta a fiatal nőstény, és még a jaenshi beszéd doromboló hangzásában is érződött szavaiban az elkeseredettség. Pontosan ugyanott álltak, ahová neKrol annak idején Rythert is elhozta, ott, ahol a Csengő Kő népének piramisa állt egykor. NeKrol tetőtől talpig egy kissé szűk, termo kezeslábast viselt, amely kihangsúlyozta testének domborulatait. A ruha kapucnijára szerelt, kék színű műanyag napszemüvegen át nézett le a Kard Völgyébe. A Keserű Hangnak nevezett fiatal jaenshi nem viselt ruhát, őt dús, szürke, téli szőrzete óvta. A lézer vadászpuska szíja keresztbefutott a mellkasán.

— Nem csak a ti isteneteket törik össze, ha nem állítjuk meg az Angyalokat — mondta neKrol, a termoruha dacára reszketve.

Úgy tűnt, hogy Keserű Hang nem nagyon figyel rá.

— Még gyerek voltam, Arik, amikor megjöttek. Ha nem bántják az istenünket, akkor talán még mindig gyermek lennék. De amikor a fény kihunyt, a bennem lévő fény is kihunyt. Elmentem innen. Messze a Csengő Kőtől, távol az erdőnktől. Semmit sem tudtam. Ettem, ami a kezem ügyébe került. A sötét völgyben már semmi sem ugyanolyan. A szutyákok gágogtak rám az utamon, és rám rontottak az agyaraikkal. Idegen jaenshik elzavartak engem, és kergették egymást is. Nem értettem semmit, és nem tudtam imádkozni. Még amikor az Acél Angyalok elfogtak, akkor sem érettem, hogy mi történik. Elmentem velük a városukba, bár nem értettem semmit abból, amit mondtak. Emlékszem a falakra és a gyerekekre, akik ott lógtak. A legtöbben közülük sokkal fiatalabbak voltak, mint én. Akkor sikoltozni kezdtem, és menekülni akartam. Láttam őket a köteleken, és akkor valami vad és istentelen kelt életre idebent — ránézett a kereskedőre bronz színben ragyogó szemével. Előrébb lépett a bokájáig érő hóban, és megmarkolta a lézer vadászpuska szíját.

NeKrol sok mindenre megtanította, mióta összetalálkoztak azon a napon, amikor az Acél Angyalok kiűzték Keserű Hangot a Kard Völgyéből. Keserű Hang messze a legügyesebb volt a hat hontalan és istenét vesztett fiatal közül, akiket a kereskedő maga mellé fogadott, és tanított. Nem tehetett mást. Egymás után ajánlotta tel a lézer vadászpuskákat a klánoknak, mint csereértéket, de senkinek sem kellett. A jaenshik szentül hitték, hogy az istenük megvédi őket.

Csak az istenüket veszítettek figyeltek oda rá, de ezek közül sem mindegyik, mert a fiatal gyermekek többségét, a csöndeseket, a legfélénkebbeket befogadták a különböző klánok. Ám azok, például Keserű Hang, akik túl sokat láttak, és túlságosan elvadultak, már nem kellettek senkinek.

Ez a fiatal nőstény volt az első, aki kézbe fogta a fegyvert, miután a vén szóló nem engedte csatlakozni a Vízesés Népéhez.

— Van, hogy jobb, ha nem tartozunk egyetlen istenhez sem — mondta neki neKrol. — Azoknak ott lent van istenük, és ő tette őket azzá, amik. A jaenshi nép fiainak is vannak istenei, de éppen az isteneikbe vetett bizalom miatt halnak meg. Ti, akik elveszítettétek az isteneteket, ti vagytok a többiek egyetlen reménye.

Keserű Hang nem szólt erre semmit. Csak lenézett a csöndes, hólepte városra, és a szeme izzott.

NeKrol nézte ezt a fiatal jaenshit, és elgondolkozott. Azt mondogatja, hogy ő, neKrol és ez a hat fiatal a jaenshi nép egyetlen reménye. Na de miféle reménység ez? Keserű Hangban és a társaiban ott élt valami őrült vadság, ami megremegtette a kereskedő szívét. Még ha Ryther meghozza is a fegyvereket, még ha ez a kis csapat meg is tudja állítani az Angyalok terjeszkedését, ha mindez megtörténik — mi lesz aztán? Még ha az összes Angyal meghal is holnapra, hol talál ez a pár istenét veszített fiatal otthonra!?

Csöndben álltak mind a heten, és a hó kavargott a lábuknál a testüket tépázó északi szélben.

A kápolnában csönd és sötétség uralkodott. Csupán a gömblámpások halványvörös fénye reszketett a sarkokban, és az egyszerű fapadok üresen álltak. Az oltár súlyos, megmunkálatlan, fekete kőtömbje fölött Bakkalon hologramja állt. Olyan életszerű volt, mintha lélegezne: egy fiú, egyszerűen csak egy mezítelen, tejfehér arcú fiú nagy szemekkel és szőke hajjal gyermeki ártatlanságba burkolózva. A kezében a testmagasságának másfélszeresét kitevő, hatalmas, fekete kardot tartott.

Wyatt letérdelt a kép előtt, lehajtotta a fejét olyan csöndben, hogy még a lélegzetét is visszafojtotta. Egész télen át sötét és zavaros álomképek gyötörték, ezért minden áldott nap letérdelt az oltár elé útmutatásért könyörögve. Senki mástól nem várhatott segítséget, csak Bakkalontól. Ő, Wyatt, a vezér békében és háborúban. Egyedül kell megfejtenie a látomásait.

Naponta eltöprengett a látomásain, míg a hó olvadni kezdett odakünn, és az egyenruhája kikopott a sok térdeléstől. Végül döntésre jutott, és elrendelte, hogy a népe vezetői csatlakozzanak hozzá a kápolnában.

Egymás után érkeztek meg, miközben a vezér mozdulatlanul térdeit, és egymástól tisztes távolságban beültek a padokba. Wyatt nem mutatta jelét annak, hogy észrevette volna őket. Csak azért imádkozott, hogy megtalálja a megfelelő szavakat, és a látomásai ne csalják meg. Amikor mindenki megérkezett, felállt, és szembefordult a többiekkel.

— Mi, Bakkalon gyermekei, sok világot benépesítettünk már, de egyik sem olyan különlegesen áldott, mint ez itt, a Corlos világa. Nagy időket élünk meg mi itt együtt, fegyvertársaim. A halovány arcú gyermek meglátogatott engem álmomban, ugyanúgy, ahogyan az első vezért is meglátogatta akkor, amikor megalapította a testvériségünket. Megajándékozott engem egy látomással.

Mindannyian csöndben néztek rá, a szemükben alázat és engedelmesség ragyogott: hiszen a vezér teljhatalmú vezetőjük volt. Nincs helye kérdéseknek, ha egy feljebbvaló bölcsességről beszél, vagy parancsokat oszt. Egyike volt az Bakkalon törvényeinek, hogy a hierarchia szent és megkérdőjelezhetetlen. így aztán senki sem szólt egy szót sem.

— Bakkalon személyesen járt ezen a világon. Járt a lelketlenek és a mezők vadjai között, és megtanította őket arra, hogy ez a föld a miénk. Bakkalon a következőket mondta nekem: ha eljön a tavasz, és a Föld Magvai kiáramlanak a Kard Völgyéből, hogy új területeket foglaljanak el maguknak, akkor minden állatnak tudnia kell a helyét, és meg kell hódolnia előttük. Ez a jövendölés! Sőt, csodákban lesz részünk. A halovány arcú gyermek azt is megígérte nekem, hogy jeleket küld, jeleket, amelyek által láthatjuk az ő igazságát, jeleket, hogy megsegítse a hitünket új kinyilatkoztatásokkal. De ugyanakkor meg is méri a hitünket, mert lesznek áldozatok, és Bakkalon nem egyszer próbára tesz majd bennünket, hogy megmutathassuk, milyen nagy is a mi hitünk Őbenne. Mindenkor észben kell tartanunk az Ő tanításait, és igazként kell cselekednünk, és mindannyiunknak úgy kell bíznia Benne, ahogyan egy gyermek bízik a szüleiben, ahogyan egy közkatona a tisztjében: vagyis rendíthetetlenül és kérdések nélkül. Mivel a halovány arcú gyermek mindent jobban tud nálunk. Ez a látomások tartalma. Bakkalon biztosított engem arról, hogy valóban ezeket az Álmokat küldte nekem. Testvéreim, imádkozzatok vetem!

Wyatt visszafordult az oltár felé, és ismét letérdelt. A társai is letérdeltek, lehajtották a fejüket, hogy vele imádkozzanak. A kápolna egy távolabbi, homályos szegletében, ahová éppen csak eljutott a fénygömbök fénye, C'ara DaHan égő szemmel nézett a vezérre összehúzott szemöldöke alól.

Aznap este, a csöndben elköltött estebéd, majd a rövid megbeszélés után a fegyvermester megkérte Wyattet, hogy sétáljon vele egyet a falakon.

— Zavarodottságot érzek a lelkemben, vezér — mondta. — Tanácsot kell kérnem attól, aki legközelebb áll Bakkalonhoz.

Wyatt bólintott, és mindketten belebújtak a nehéz, fekete szőrméből és olajfekete fémszálas anyagból varrt éjszakai köpenyekbe, és kimentek a vörös kőfalon körbefutó gyalogjáróra, az odafent szikrázó csillagok alá.

A városkapu fölötti őrbódé közelében DaHan megállt. A mellvérten áthajolva lenézett a lassan olvadozó hóra, és percekig bámulta, mielőtt visszafordult volna a vezérhez.

— Wyatt — mondta végül —, gyenge a hitem.

A vezér nem szólt, csak fürkészően nézte a másikat, az arcát eltakarta az éjszakai köpeny csuklyája. A gyónás nem tartozott az Acél Angyalok vallási hagyományai közé: Bakkalon szerint egy harcos hite soha nem inoghat meg.

— Régen — folytatta C'ara DaHan — sokan szálltak szembe Bakkalon gyermekeivel. Ezek közül a támadók közül a legtöbben ma már csak a mesékben léteznek. Talán nem is éltek valójában. Talán csak üres példázatok, mint azok az istenek, akikben a gyenge emberek hittek. Én csak egy fegyvermester vagyok, nem tudhatom mi igaz ebből és mi nem. De van egy történet, vezér, ami zavar engem. Egyszer, azt mondja, hogy a háborúk évszázadaiban Hranga fiai rászabadították az emberekre az örült elmevámpírokat. Azokat a teremtményeket, akiket az emberek lélekzabálóknak neveztek. Az érintésüket nem lehetett észrevenni, de kilométerekre kiterjedt, messzebbre, mint egy ember elláthat, messzebbre, mint ameddig a lézerfegyverekkel el lehet lőni, és elmebajt okozott. Látomásokat, vezér, látomásokat! Nem létező istenek képe, őrült tervek képződtek az emberek fejében, és…

— Hallgass! — szólt rá a vezér. A hangja kemény volt, és olyan hideg, mint az éjszakai szél, amelyik körülfogta őket, és amelyben a lélegzetük páraként csapódott le. Hosszú csend telepedett rájuk, majd a vezér, sokkal lágyabban, folytatta. — Minden áldott télen imádkozom, és megküzdök a látomásaimmal. Én vagyok Bakkalon gyermekeinek vezére a Corloson, nem valamiféle újonnan besorozott gyerekkatona, akit be lehet csapni hamis istenekkel. Csak akkor szóltam hozzátok, amikor megszereztem a bizonyosságot. Úgy szóltam hozzátok, mint a vezéretek, mint lelki atyátok és felettes tisztetek. Az, hogy megkérdőjelezed a kijelentéseimet, fegyvermester, hogy kételkedni merészelsz, ez nagyon mélyen érint engem. Legközelebb a csatatéren szállsz majd vitába velem, mert nem értesz egyet a parancsaim kritikus pontjaival?!

— Soha, vezér! — DaHan bocsánatkérően térdre ereszkedett a fal tetején futó gyalogjárót borító hóban.

— Remélem is, hogy így van! De mielőtt elbocsátlak, mivel testvérem vagy Bakkalonban, válaszolok neked, bár nem kellene, és nagyot hibáztál, amikor erre kényszerítettél. Figyelj hát! Wyatt vezér becsületes ember és jó katona. A halovány arcú gyermek megajándékozott engem látomásokkal, és megjósolta, hogy csodák fognak történni. Ezeket a dolgokat a saját szemünkkel fogjuk meglátni. De ha a jövendölés téved, és nem lesznek jelek, akkor azt is látni fogjuk. Akkor egyértelműen bebizonyosodik, hogy a látomásokat nem Bakkalon küldte, hanem valami hamis isten, talán a hrangák lélekzabálója. Vagy úgy gondold, hogy a hrangák képesek csodát tenni?

— Dehogy! — válaszolta DaHan még mindig térden állva és nagy, kopasz fejét lehajtva. — Ez eretnekség lenne.

— Természetesen — mondta Wyatt, és kitekintett a falak mögé. Az éjszaka ropogós hideg volt, és az égen nem látszott a hold. Átszellemült áhítattal úgy érezte, hogy még a csillagok is a halovány arcú gyermek dicsőségét sugározzák felé, mivel a Kard csillagkép éppen a zeniten ragyogott, és a Harcos a horizonton állva felfelé nyúlt, hagy megragadja.

— Ma éjjel köntös nélkül mész őrségbe — mondta a vezér DaHannak, amikor ismét ránézett. — És ha az éjszaki szél beléd mar, örvendeztessen meg a fájdalom, amit okoz, mivel ez jelzi a hódolatodat a vezéred és az istened felé. Minél jobban szenved a test, annál nagyobb a lélek tüze.

— Igen, vezérem — mondta DaHan. Felállt, levette éjszakai köpenyét, és odaadta a vezérnek. Wyatt áldón megérintette.

A kereskedő elsötétített lakószobájának falán, a filmvetítőn a szokásos ütemben váltották egymást a játékfilmek elemei, de neKrol, lomhán hátradőlve lefüggönyzött pihenőjén, félig becsukott szemmel nem nagyon figyelt a történetre. Keserű Hang és a többi jaenshi számkivetett a padlón ült, és arany szemével szinte megigézve bámulta az előtte pergő jeleneteket, amelyekben humanoidok lődözték le egymást az ai-Emerel magasba szökő várostornyai között rohangálva. Láthatóan egyre kíváncsibban figyelték az idegen világokat és más életmódokat. NeKrol mindezt nagyon furcsállta, mert sem a Vízesés Népe, sem a többi jaenshi csapat nem mutatott soha hasonló érdeklődést. Eszébe jutottak az első Corloson töltött napjai az Acél Angyalok érkezése és előjogaik alapján indított gyorsan-szedjük-el-tőlük háborúja előtt, amikor kirakta az áruit a jaenshi szólók elé: fényes avaloni csillámselymet, Felső Kavalaanból származó tündekő ékszereket, duraloy késeket, napelemeket és acél elektromos íjakat, könyveket egy tucat világból, orvosságokat és borokat — mindenből mutatóba egy keveset. A szólók olykor-olykor elvettek ezek közül egy s mást, de sosem lelkesedtek egyikért sem, az egyetlen dolog, ami igazán érdekelte őket, a só volt.

Már tavaszodott, amikor Keserű Hang először fordult kérdéssel neKrolhoz. A kereskedő ekkor döbbent rá arra, milyen ritkán esett meg az, hogy valamelyik jaenshi bármit is kérdezett tőle. Talán a szokásaik és a vallásuk gátolta az egyéni érdeklődés kialakulását és kifejezését. A számkivetettek meglehetősen mohónak bizonyultak, különösen Keserű Hang. NeKrol mostanában már csak kérdések igen kis százalékát tudta megválaszolni, és a válaszok újabb kérdéseket váltottak ki, amivel a fiatal jaenshi nőstény zavarba hozta a kereskedőt. NeKrol kezdett rádöbbenni saját tudatlanságára.

Aztán, tökéletes ellentétben a klánbeli jaenshikkel — a vallás ekkora különbségeket okoz?! — Keserű Hang elkezdett válaszolni a kérdésekre. NeKrol pedig lassan belemelegedett a faggatásba olyan témákban, amelyekről mindig is szeretett volna többet tudni. A fiatal jaenshi nőstény azonban a legtöbbször csak zavartan pislogott, majd feleletként kérdezni kezdett.

— Nincsenek történetek az istenekről — mondta egy alkalommal, amikor a kereskedő megpróbált a jaenshi mitológia iránt érdeklődni. — Ugyan miféle történetek lehetnének? Az istenek a piramis-szentélyekben laknak, Arik. Imádkozunk hozzájuk. Ők vigyáznak ránk, és fényt adnak nekünk. A mi isteneink nem rohangálnak összevissza. Ők nem harcolnak és veszekednek egymással, ahogy a ti isteneitektől látni.

— De nektek is voltak más isteneitek egykor, még a piramisok tisztelete előtt — mutatott rá a tényekre neKrol. — Például azok, akiknek a szobrait kifaragtátok nekem. — Arik olyan messzire ment a bizonyításban, hogy kicsomagolta az egyik szobrot, és megmutatta a fiatal nősténynek, bár Keserű Hang biztosan ismerte ezeket az alakokat, hiszen a Csengő Kő piramisának népéből kerültek ki a legjobb szobrászok.

Keserű Hang azonban csak szórakozottan babrálta a saját szőrét.

— Túl fiatal voltam még a faragáshoz, talán ezért nem beszéltek nekem erről — mondta. — Amire szükségünk van, azt mind tudjuk. Erről csak a szobrászoknak kell tudniuk. Feltehetően csak ők ismerik az istenekről szóló meséket.

Egy másik alkalommal neKrol a piramisokról kérdezte a fiatal nőstényt, de még rövidebb választ kapott.

— Hogy ki építette őket? — nézett a kereskedőre Keserű Hang. — Nem mi építettük őket, Arik. Mindig is ott álltak. Éppen úgy, mint a sziklák és a fák — váratlanul pislogott egyet. — De nem olyanok, mint a kövek meg a fák, nem igaz? — Láthatóan megzavarodva ott hagyta a kereskedőt, és odament a többiekhez, hogy velük beszélgessen.

Az istenüket veszített jaenshik nemcsak többet töprengtek klánbeli társaiknál, de nehezebben is lehetett kezelni őket. Ahogy teltek a napok, neKrol egyre kilátástalanabbnak látta a vállalkozásukat. Már nyolc számkivetettet fogadott be — a tél kellős közepén találtak még kettőt az éhhalál küszöbén. Mindannyian rendszeresen gyakorolták a lézerfegyver használatát, és felváltva figyelték az Angyalokat. Ám hiába érkezik meg Ryther a fegyverekkel, mi az ő erejük ahhoz képest, amit a vezér ki tud állítani ellenük?! A Jolostar Fénye hozza a fegyvereket, és arra számít, hogy száz kilométeres körzeten belül minden jaenshi klán készen áll arra, hogy szembeszálljon az Angyalokkal, és már számbeli fölényükkel elsöpörje őket. Ha Jannis meglátja ezt a nyolc nyomorultat, amint neKrollal az üdvözlésére sietnek, elájul.

Feltéve persze, hogy kivonulnak Jannis üdvözlésére. Mert már az is problémásnak bizonyult, hogy neKrol összetartsa gerillacsapatát. Az Acél Angyalok elleni gyűlöletük már az őrület határát súrolta, mégis távol álltak attól, hogy egységet alkossanak. Egyikük sem engedelmeskedett szívesen a parancsoknak, ráadásul folyton veszekedtek, kimeresztett karmokkal rontottak egymásra, hogy kialakítsák a csoporton belüli hierarchiát. Ha neKrol nem gátolta volna meg őket ebben, talán még a lézerfegyvereket is egymásra fogják. Aztán itt volt a fizikai kondíció kérdése. A csapat három nőstényéből csak Keserű Hang nem esett teherbe. Mivel a jaenshi nőstények egyszerre négy-nyolc kölyöknek adtak életet, neKrol a nyár végére demográfiai robbanással számolhatott a gerillacsapatban. Ez csak a kezdet volt. Az istenüket veszített jaenshik majdnemhogy óránként párosodtak, és a népességszabályozást láthatóan hírből sem ismerték. NeKrol eltűnődött azon, hogy vajon miként biztosítják a klánokon belül az állandó létszámot, de erre a társai nem tudtak magyarázatot adni.

— Talán kevesebbet szexelünk — mondta Keserű Hang, amikor neKrol megkérdezte tőle. — De mivel még gyerek voltam, nem tudhatom. Mielőtt idejöttem, soha semmi nem volt sürgős. Túl fiatal voltam, gondolom. — De amikor ezt mondta, nagyon bizonytalannak látszott, és idegesen vakarózott.

NeKrol nagy sóhajjal visszadőlt a pihenőjére, és megpróbálta kizárni a fejéből a film hangjait. A dolgok kezdtek nagyon bonyolulttá válni. Az Acél Angyalok is előbújtak a falaik mögül, és lánctalpas dübörgőikkel nekiláttak a tereprendezésnek, kidöntve és felaprítva a fákat a Kard Völgyében. NeKrol felmászott a dombtetőre, és jól látta, hogy a föld hamarosan készen áll a tavaszi vetéshez. A vetés után Bakkalon gyermekei terjeszkedni akarnak, ezt a kereskedő jól tudta. A múlt héten az egyikük — az óriás, akinek nincs szőr a fején, így jelentette neKrol egyik kémje — elment a Csengő Sziklához, és darabokat szedett össze a széttört piramisból. Akármiért is csinálta, az nem jelenthetett jót.

NeKrol olykor megrémült a készenlétbe helyezett erőktől, és abban reménykedett, hogy Ryther elfelejt lézerfegyvereket hozni. Keserű Hang készen várta a fegyverek megérkezését, nem érdekelte az ellenség erőfölénye. NeKrol rémülten emlékeztette őt arra, hogy mi történt akkor, amikor a jaenshik megöltek egy embert; álmaiban még mindig látta a jaenshi kölykök felakasztott testét a falakon himbálózni.

Keserű Hang ránézett az őrült elszántság bronz fényével a szemében, és csak annyit mondott:

— Igen, Arik. Mindenre emlékszem.

A fehér ruhás konyhaszolgálatos fiúk csendben és hatékonyan eltakarították a vacsora minden nyomát, majd eltűntek.

— Pihenj! — mondta Wyatt a tisztjeinek. — Ahogy a halovány arcú gyermek kinyilatkoztatta, mostantól csak rajtunk múlik, hogy mikor jön el a csodák ideje. Ma reggel kiküldtem három osztagot a Kard Völgyét délkeletről határoló dombokra, hogy elzavarják a jaenshi klánokat azokról a területekről, amiket szándékunkban áll elfoglalni. Kora délután kaptam meg tőlük a jelentéseket, és most megosztom veletek. Jolip osztagvezető asszony, kérlek, tárd elénk az eseményeket, amelyek akkor történtek, amikor a parancsaimat teljesítettétek!

— Igen, vezér! — Jolip, a fehér bőrű, szőke, beesett arcú nő, felállt. Az egyenruha kissé lötyögött sovány testén. — Egy tízfős csapatot vezettem, hogy elzavarjam a klánt, amelyiket a Szikla Klánjának nevezünk, mivel a piramisuk egy gránitszikla tövében áll a dombság egy kietlen részén. Felderítőinktől azt az információt kaptuk, hogy ez egyike a kis létszámú klánoknak, és körülbelül húsz felnőttből áll. Nehézfegyverzettel indultunk útnak. Vittem magammal egy ötös osztályú robbantóágyút, mivel a jaenshi piramisok lerombolása kézifegyverekkel meglehetősen hosszadalmas. A többi felszerelésünk azonban szigorúan az előírásnak megfelelő volt. Nem számítottunk ellenállásra, de a Csengő Kőnél történt incidens óta óvatos vagyok. Körülbelül tizenkét kilométeres menetelés után, a dombokon át eljutottunk a szikla körzetébe. Félkörben közelítettünk, lassan, sivítópisztolyokkal a kézben. Elfogtunk néhány, az erdőben kószáló jaenshit, és túszokként magunk előtt tereltük őket, élő védőernyőként bármiféle támadás vagy zavargás esetére. De ez, természetesen, fölösleges óvatosságnak bizonyult. Amikor odaértünk a szikla tövében álló piramishoz, már vártak ránk. Legalább tizenkét bestia, uram. Az egyik ott ült a piramis mellett, és a két markát rányomta a piramis egyik falára, a többiek körülfogták, olyan védőkörszerűen. Ránk néztek, de nem mozdultak. — A beszélő egy pillanatnyi szünetet tartott, miközben az egyik ujjával megdörzsölte az orrát. — Már elmondtam a vezérnek, hogy ezután valami nagyon különös dolog történt. A múlt nyáron kétszer vezettem osztagot a jaenshi klánok ellen. Az első alkalommal, mivel fogalmuk sem volt arról, hogy mire készülünk, egyetlen lélek nélküli lény sem volt a piramisnál. Egyszerűen leromboltuk, és elmentünk. A második alkalommal rengeteg teremtmény gyűlt össze, és bár nem voltak kimondottan ellenségesek, a saját testükkel akarták megakadályozni, hogy eljussunk a piramishoz. Nem oszlottak szét addig, amíg az egyiket le nem terítettem a sivítópisztolyommal. Ezenfelül, természetesen, tanulmányoztam Allor osztagvezető jelentéseit is a Csengő Kőnél tapasztalt nehézségekről.

Ez alkalommal azonban minden egészen másként történt. Utasítottam két emberemet, hogy állítsák fel a robbantóágyút az állványára. Megpróbáltam megértetni a vadakkal, hogy jobb, ha eltakarodnak a piramis mellől. Kézjelekkel kommunikáltam velük, természetesen, hiszen nem ismerem az istentelen nyelvüket. Azonnal kétfelé váltak, és felsorakoztak a tűzvonal két oldalán. Célba vettük őket a sivítópisztolyainkkal, de minden a legnagyobb nyugalomban történt.

Aztán megtörtént a robbantás. A robbanólövedék telibe találta a piramist, tűzbe borította, és az nagy dörrenéssel fel is robbant. A törmelékdarabok szétrepültek, de senki sem sérült meg, hiszen mindannyian viseltük a védőruhát. A jaenshik közönyösnek látszottak. A piramis szétrobbanása után erős ózonszagot éreztünk, és egy pillanatra felcsapott belőle egy kékes színű láng — talán csak egy utókép a szemünkben. Nem tudnám megmondani, mikor történt, mivel nem nagyon figyeltem rájuk, de talán ez volt az a pillanat, amikor a jaenshik mind térdre borultak előttünk. Mindannyian, uram. Aztán lenyomták a fejüket a földre, és elterültek. Egy percig azt hittem, istenként imádnak bennünket. Megpróbáltam megmagyarázni nekik, hogy semmi szükségünk erre az állati imádatra, amit ők adni tudnak, mert csak azt akarjuk, hogy azonnal menjenek el innen. De hamar rájöttem a tévedésemre, mert a klán négy vezetője előjött a fák közül a sziklafal tetején. Lemásztak hozzánk, és odaadták a szobrot. Ekkor a többiek felálltak, és mindannyian elindultak kelet felé, ki a Kard Völgyéből. Elhoztam a szobrot, és odaadtam a vezérnek.

A nő elhallgatott, de állva várta a kérdéseket.

— Itt van nálam a szobrocska — mondta Wyatt. Lenyúlt a széke mellé, és a szobrot az asztalra állította. Lehúzta róla a fehér kelmét, ami borította.

Háromszög alakú, kőkemény, fekete színű fakéreg alapon, amelynek sarkaiból három csont emelkedett a magasba, hogy piramist formálva fonódjon össze középen, puha, kék színű fából a legfinomabb részletekig kifaragva ott állt Bakkalon, a halovány arcú gyermek, és a kezében tartotta sötét színűre festett kardját.

— Mit akar ez jelenteni? — kiáltott fel Lyon műveleti parancsnok félreérthetetlen félelemmel a hangjában.

— Szentségtörés! — ordította Dhallis.

— Semmi komoly! — emelkedett szólásra Gorman, a nehézfegyverek műveleti parancsnoka. — Ezek az állatok egyszerűen csak a bizalmunkba akarnak férkőzni, talán azt hiszik, hogy ezzel lefegyverezhetnek bennünket.

— Csak a Föld Magvai hajthatnak térdet Bakkalon előtt — folytatta Dhallis. — Meg van írva a könyvben! A halovány arcú gyermek nem tekint kegyesen a lélek nélküliekre.

— Csendesüljetek le fegyvertársaim, testvéreim! — mondta a vezér, és a hosszú asztal mentén azonnal csönd lett. Wyatt megengedett magának egy halvány mosolyt. — Ez az első a csodák sorában, amelyekről a tél hidegében a kápolnában beszéltem nektek. Ez az első különös esemény, amelyet Bakkalon kinyilatkoztatott nekem.

Valójában járt már ezen a világon, amelyet mi Corlosnak nevezünk, így még a mezők vadjai is ismerik az őt. Gondoljatok csak bele, testvéreim! Nézzétek meg ezt a faragást! Tegyetek fel magatoknak néhány egyszerű kérdést! Beengedtünk-e valaha is egyetlen jaenshi állatot megszentelt falaink közé?

— Természetesen soha! — kiáltotta be valaki.

— Így tehát magától értetődik, hogy soha, egyikük sem láthatta a hologramot az oltár fölött. Én magam sem jártam túl gyakran a vadak között, mert a kötelességeim nem engedték. Így aztán a halovány arcú gyermek láncomon függő képmását sem láthatták, mivel az a néhány jaenshi, aki szemben állt velem, nem élt addig, hogy továbbadhassa ezt az ismeretet, ezeket ítéltem halálra, és ezek lógtak a város falain. Ezek a vadak nem beszélik a Föld Magvainak nyelvét, és közülünk egyetlen egy sem tanulta meg barbár motyogásukat. Végül, egyikük sem olvasta a könyvet. Gondolkodjatok el ezeken a dolgokon, és próbáljátok meg kitalálni, honnan tudhatták meg a szobrászaik, hogy milyen arcot és alakot formáljanak ki?

Csönd telepedett a teremre. Bakkalon gyermekeinek vezetői mélyen magukba nézve töprengtek az elhangzottakon.

Wyatt csöndben összefonta a karját a mellkasán.

— Ez egy csoda. Soha többé nem lesz gondunk a jaenshikkel, mivel a halovány arcú gyermek meglátogatta őket.

A vezér jobb keze felől Dhallis műveleti parancsnok asszony mereven ült.

— Vezérem, vezetőm a hitben — mondta némi nehézség árán, és a szavak nehezen jöttek ki a száján —, bizonyára, bizonyosan nem úgy érted, hogy ezek az állatok képesek arra, hogy tiszteljék a halovány arcú gyermeket, és Ő elfogadja az imádatukat?

Wyatt nyugodtnak látszott, jóindulatúnak; egyszerűen csak elmosolyodott.

— Ne gyötörd magad, Dhallis! Bizonyára azon gondolkozol, hogy nem esem-e az Első Téveszme fogságába. Talán a G'hra szentségtörésre gondolsz, amikor egy elfogott hrangan, hogy mentse állati életét, térdet hajtott Bakkalon előtt, és a Kárhozott Gobrone vezér kijelentette, hogy mindenkinek, aki imádja a halovány arcú gyermeket, van lelke! — Megrázta a fejét. — Láthatjátok, ismerem a Könyvet. De nem, műveleti parancsnok asszony, szó sincs itt szentségtörésről. Bakkalon személyesen járt és jár e vadak között, és csak az igazságot tanítja nekik. Látták hát felfegyverkezett sötét dicsőségében, és hallották, amint kinyilvánítja, hagy ők csupán állatok, akiknek nem adatott lélek, hiszen csak ezt mondhatta nekik. Következésképpen e vadak elfogadják a helyüket a mindenség rendjében, és megalázzák magukat előttünk. Soha többé nem ölnek embert. Emlékezz csak vissza: nem imádták a szobrot, hanem odaadták nekünk, a Föld Magvainak, mert csak mi imádhatjuk Őt. Amikor megalázták magukat, azt előttünk tették, ahogyan egy állat lekushad az ember előtt, mert ennek így kell lennie. Érted már? Megismerték az igazságot.

Dhallis bólintott.

— Ó, igen, vezérem! Megvilágosodott az elmém. Bocsásd meg pillanatnyi gyengeségemet!

De valahol az asztal felénél C'ara DaHan előrehajolt, és rosszallóan összefűzte nagy, göbös ujjait.

— Vezérem? — mondta komoran.

— Igen, fegyvermester? — fordult a férfi felé Wyatt, és az arcvonásai megkeményedtek.

— Akárcsak a műveleti parancsnoknak, nekem is gondot okoz ez a dolog. Kérlek, világosítsd meg az én elmémet is!

Wyatt elmosolyodott, de a hangja hidegen csengett.

— Szólj hát!

— Csoda történt, meglehet — mondta DaHan — de nem árt, ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy nem a lélek nélküli ellenség trükkjével állunk-e szemben mégis. Nem látom át a terveiket, sem az okaikat, amelyek ilyen viselkedésre késztették őket, de tudok egy lehetőségről, hogy honnan ismerhetik Bakkalon jellegzetességeit.

— Na?

— A jaenshi kiképzőtáborra gondolok, és arra vörös hajú kereskedőre, Arikra. Ő is a Föld Magvai közé tartozó ember, úgy néz ki, mint egy emereli ember, és kapott tőlünk egy példányt a Könyvből. Mégsem tölti el a szívét Bakkalon imádata, és éppen úgy fegyver nélkül jár, mint egy istentelen. A megérkezésünk óta csak ellenkezik velünk, és határozottan ellenségessé vált, amióta megleckéztettük a jaenshiket. Talán ő buzdította arra a Szikla Klánját, hogy készítsék el ezt a szobrot, ki tudja, milyen különös megfontolásból. Biztosra veszem, hogy kereskedett velük.

— Hiszem, hogy igaz szívedből beszélsz, fegyvermester. A megérkezésünk utáni hónapokban erőfeszítéseket tettem arra, hogy meg térítsem neKrolt. Hasztalanul fáradoztam, de ugyanakkor sok ismeretre tettem szert a jaenshi bestiákról és arról, hogyan kereskedik velük ez az emereli ember — mondta a vezér még mindig mosolyogva. — Itt, a Kard Völgyében is kereskedett az egyik klánnal, továbbá a Csengő Kő és a Szikla Népével, valamint a távolabbi Vízesés Népével és kelet felé egyéb klánokkal is.

— Tehát az ő műve — mondta DaHan. — Ez egy trükk.

Minden szem Wyattre tapadt.

— Nem ezt mondtam. NeKrol, legyenek bármiféle tervei, csak egy magányos fickó. Nem kereskedik minden jaenshi klánnal, még csak nem is ismeri mindet. — A vezér mosolya szélessé vált. — Aki közületek már találkozott az emerelivel, tudja, hogy egy puhány, gyenge ember. Nem tud elgyalogolni olyan messzire, mint kéne, és nincs semmiféle repülő szerkezete, amivel utazhatna.

— A Szikla Népével azonban kapcsolatban állt! — ellenkezett a vezérrel DaHan, és makacsul ráncolta bronzbarna homlokát.

— Így van, kapcsolatban állt velük — mondta neki Wyatt —, csakhogy ma reggel nem csak Jolip osztagvezető vitte ki a csapatát. Kiküldtem Walman és Allor osztagvezetőket is a Fehér Kés vizein túlra. Ott zsíros, fekete föld vár a megművelésre, sokkal termékenyebb, mint a keleti földek. A Szikla Népe délkeleten éppen a Kard Völgye és a Fehér Kés közötti területet foglalta el, tehát menniük kellett. De a többi piramis, amit eltávolítottunk, a távoli vizek klánjaihoz tartozott, harminc kilométernél is távolabb. Ők sosem találkoztak Arik neKrollal, hacsak a fickó nem növesztett szárnyakat a télen.

Wyatt lehajolt, és két másik szobrot is az asztalra helyezett. Az egyik egy palalapon álló, kissé elnagyolt, a másik egy részletekbe menően kifaragott szappangyökér-figura volt, szépen megfaragott piramis-tartóbordákkal. Az alapanyagok és a megvalósítás különbségeitől eltekintve azonban mindkettő ugyanazt ábrázolta, mint az első.

— Itt is látod a trükköt, fegyvermester? — kérdezte Wyatt.

DaHan csak nézett, és nem szólt semmit. Ám ekkor Lyon műveleti parancsnok váratlanul felpattant.

— Én itt csodát látok! — jelentette ki, és a többiek visszhangozták a szavait.

Amikorra a lelkesedés hangjai elcsendesültek, az izmos fegyvermester lehajtotta a fejét.

— Áldj meg bennünket, vezérünk!

— A lézerek, lányom, a lézerek! — kiáltotta neKrol kétségbeesett idegességgel a hangjában. — Ryther még nem ért vissza, ez a helyzet! Várnunk kell!

Kint állt a buborék alakú ház mellett, csupasz felsőtesttel izzadva a forró délelőtti napsütésben. Az élénk szél összeborzolta gubancos üstökét. Zajra ébredt nyugtalan álmából. Épp az erdő szélén állította meg a csapatot, és Keserű Hang szembefordult vele. Úgy nézett ki a mellkasán keresztbe vetett lézerfegyverrel, mintha nem is jaenshi lenne, olyan vadnak és elszántnak látszott. A nyakába fényes kék csillámselyem sálkendőt kötött, és mind a nyolc ujján nehéz tündekő ékszereket viselt. A többi számkivetett a két, viselősségtől elnehezült nőstény kivételével, ott állt mellette. Az egyikük a másik lézerfegyvert tartotta a kezében, a többiek elektromos íjpuskákkal és tegzekkel szerelkeztek fel. Keserű Hang találta ki, hogy használják fel ezeket. Legújabb barátja fél térden lihegett mellette, a Csengő Kőtől egészen idáig rohant.

— Nem várhatunk tovább, Arik! — mondta Keserű Hang, és a szeme haragos bronzbarnás fénylett. — A lézerfegyverek már egy hónapja késnek. A te számításaid szerint. Csak várunk, napról napra. Az Acél Angyalok pedig egymás után rombolják le a piramisokat. Hamarosan megint felakasztanak gyerekeket is.

— Nagyon is hamarosan — mondta neKrol haragosan. — Nagyon hamar, ha rájuk támadtok. Hol van a győzelembe vetett hited? A felderítőitek azt mondják, hogy mindenhová két csapat megy egy lánctalpas dübörgő kíséretében. Képesek lesztek megállítani őket két lézerrel és négy elektromos íjpuskával? Azt tanítottam neked, hogy használd az eszed, vagy nem?!

— De igen — mondta Keserű Hang, és a fogait rávillantotta neKrolra. — Igen, de ez most nem számít. A klánok nem tudnak ellenállni. Tehát nekünk kell.

A barátja még mindig fél térden és lihegve a kereskedőre nézett:

— A vízesés felé mennek…

— A vízesés felé! — ismételte meg Keserű Hang. — A tél vége óta több mint húsz piramist törtek össze, Arik! A lánctalpas dübörgőik lerombolják az erdőt. Most egy széles, poros út sebe húzódik a völgyüktől a Vizek Földje felé. Az idén még egyetlen jaenshit sem bántottak. Hagyták, hogy elmenjenek. Az összes istenét veszített klán a vízeséshez megy. Már amíg a Vízesés Népének erdői érintetlenek, és van mit enni. A szólóik együtt ülnek az öreg szólóval. A vízesés istene talán befogadja őket. Talán ő egy ilyen hatalmas isten. Nem tudok ezekről a dolgokról. De azt tudom, hogy a kopasz angyal tudomást szerzett erről. Tudja, hogy félszáz jaenshi felnőtt gyűlt össze a vízesésnél. Most az egyik lánctalpas dübörgőt ellenük vezeti. Elengedi vajon őket sértetlenül most is? Megelégszik a szoborral? És a mieink elmennek-e ismét, Arik? Elhagyják-e második istenüket olyan könnyen, mint az elsőt? — Keserű Hang pislogott. — Félek, hogy ellenállnak a fogaikkal és a karmaikkal. Félek, hogy a kopasz angyal felakasztja őket akkor is, ha nem állnak ellen. Azért, mert ez a sok elűzött együtt gyanakvást kelt benne. Oly sok mindentől félek. Olyan keveset tudok. Azt azonban tudom, hogy most oda kell mennünk! Nem állíthatsz meg bennünket, Arik. Mi pedig nem várhatunk tovább. A fegyvereid túl sokat késnek. — A társaihoz fordult: — Gyertek, rohannunk kell!

A csapat berohant az erdőbe, mielőtt neKrol rájuk kiálthatott volna, hogy maradjanak. A kereskedő átkozódva csörtetett vissza a házába.

A két terhes nőstény éppen akkor hagyta el a házat, amikor Arik odaért. Mindketten közel álltak már a szüléshez, mégis elektromos íjpuskát cipeltek.

NeKrol megtorpant.

— Ti ketten! — kiáltott rájuk dühösen. — Őrület!

Ebbe bele kell őrülni!

A két nőstény csak ránézett fénylő arany szemével, aztán elsietett mellette, és hamarosan őket is elnyelte az erdő.

NeKrol a házban kapkodva összekötötte a haját, hogy kócos, vörös üstöke ne akadjon bele az ágakba, magára rántott egy inget, és az ajtó felé lendült. De a mozdulata félbeszakadt. Fegyver! Nem mehet fegyvertelenül! Idegesen nézett körül, aztán berohant a raktárba. Látta, hogy a jaenshik minden elektromos íjpuskát elvittek. Akkor mivel fegyverkezzen fel? Mivel?! Nekiállt kutatni, és a kezébe került egy duraloy machete. Különös érzés volt, ahogy megmarkolta. Ráadásul nagyon kevéssé katonásan, sőt kimondottan nevetségesen nézhet ki, de mégis. Kell, hogy legyen nála valami!

Aztán már kint is volt a házból, úton a Vízesés Népének otthona felé.

NeKrol túlsúlyos és elpuhult volt, egyáltalán nem szokott a rohanáshoz, és a vízesés legalább két kilométer távolságban volt a házától, amit a forró nyári erdőben kellett megtennie. Háromszor fogyott ki a szuszból, és állt meg pihenni, hogy lecsillapítsa a mellkasában éledő szúrást, és úgy érezte, egy örökkévalóság óta lohol, mire megérkezett. De még így is megelőzte az Acél Angyalokat. Egy lánctalpas dübörgő lassú jármű, ezenfelül az út a Kard Völgyéből a vízeséshez hosszabb, és végig hegynek fölfelé vezet.

Mindenfelé jaenshiket látott. A füves tisztás sokkal nagyobb helyet foglalt el az erdőből, mint amekkorának NeKrol kora tavaszi kereskedőútja alkalmával látta. De a jaenshik így is kitöltötték. Mindenhol ott ültek a földön, bámulták a vizes medencét és a vízesést, csöndben voltak, és olyan sűrűn betöltötték a teret, hogy nehezen lehetett volna átsétálni közöttük. Még többen üldögéltek távolabb, minden gyümölcsfán egy tucatnyian lógtak, köztük néhány gyerek, föl a legmagasabb ágakig, ahol korábban csak az aurál gyümölcsrablók laktak.

A medence közepén, a vízesés hátterében ott magasodott a szikla, és a Vízesés Népének rajta álló piramisát körülfogták a klánok szólói. Ők talán még a tisztáson helyet foglalóknál is szorosabban helyezkedtek el, tenyereiket szorosan egymás mellett nyugtatták a piramis lapjain. Egy apró, törékeny szóló a többiek vállán kuporgott, innen érhette el a piramist. NeKrol megpróbálta megszámolni őket, de hamar feladta. Túl sokan voltak, és túl sűrűn egymás mellett: szürke bundák egymáshoz érő rengetege, ragyogó arany szemek sokasága. A piramis pedig ott magasodott közöttük sötéten és megmozdíthatatlanul, mint mindig.

Keserű Hang a medencében állt, a víz a bokájáig ért. Szembefordult a tömeggel, és beszélt hozzájuk, de a hangszíne nagyon eltért a jaenshi beszéd lágy dorombolásától. A nyaksáljával és a gyűrűivel nagyon idegennek látszott. Miközben szónokolt, az egyik kezével a lézerfegyvert lengette. Vadul, szenvedélyesen, hisztérikusan mondta el az összegyűlt jaenshiknek, hogy az Acél Angyalok közelednek, tehát azonnal el kell menniük innen. Fel kell ugraniuk, és neki az erdőnek, hogy ismét összegyűljenek a kereskedő házánál. Újra meg újra elmondta a mondókáját.

A klánok azonban nyugodtan és csöndben várakoztak. Senki sem válaszolt neki, és senki sem figyelt oda rá, valójában nem is hallották. A nappal közepén jártak, de ők imádkoztak.

NeKrol átküzdötte magát a tömegen. Hol egy kézre, hol egy lábra lépett rá, nehezen talált egy lábnyomnyi helyet, ahová léphetett anélkül, hogy rá ne tiporjon egy jaenshi valamelyik testrészére. Egészen közel ért Keserű Hanghoz, aki változatlanul vadul magyarázott, mire a fiatal nőstény jelét adta annak, hogy látja őt bronzszínű szemével. Ekkor Keserű Hang elhallgatott.

— Arik — mondta —, az Angyalok jönnek, és ők nem figyelnek rám!

— A többiek — kapkodott levegő után a kereskedő —, hol vannak a többiek?

— A fákon — válaszolt Keserű Hang, és széles mozdulattal körbemutatott. — Felküldtem őket a fákra. Orvlövészek, Arik. Ahogy a filmjeidben láttuk.

— Kérlek — könyörgött neki neKrol —, gyertek viszsza velem! Hagyjátok őket! Hagyjátok itt őket! Szóltál nekik. Megmondtad nekik. Bármi történik ezután, az ő dolguk, az ő hibájuk az ostoba vallásuk miatt!

— De én nem mehetek el! — kiáltotta Keserű Hang. Ugyanolyan zavarodottnak tűnt, mint amikor kezdetben neKrol kérdezgette. — Úgy tűnhet, hogy elmehetnék, de tudom, valahogyan tudom, hogy itt kell maradnom! A többiek sohasem mennek el, akkor sem, ha én elmegyek. Ők még nálam is erősebben érzik. Itt kell lennünk. Küzdenünk kell, beszélni. — Pislogott egy sort. — Nem tudom, hogy miért, Arik. Muszáj!

De mielőtt a kereskedő válaszolhatott volna neki, az Acél Angyalok előjöttek az erdőből.

Először csak öten léptek ki a fák közül, nagy távolságot tartva egymás között, aztán jött még öt. Gyalogosan közeledtek. Sötétzöld mintás egyenruhájuk beleolvadt a levelek hátterébe, így elsőként acélsodrony öveik és harci sisakjaik tűntek elő. Az egyikük egy szikár, sápadt arcú, vörös színű állógallért viselő nő volt, és mindannyian kézi lézerfegyvert tartottak a kezükben.

— Te ott! — kiáltott a szőke nő Arikra, mert azonnal kiszúrta a tömegben, amint a machetét teljesen szükségtelenül szorongatva, szélben lobogó vörös hajjal áll. — Beszélj ezekkel az állatokkal! Mondd meg nekik, hogy azonnal el kell innen menniük! Mondd meg nekik, hogy ilyen létszámú jaenshi csapatot sehol sem tűrünk meg a hegyektől keletre! Ez Wyatt vezér és a halovány arcú gyermek, Bakkalon parancsa. Mondd meg nekik! — Ekkor észrevette Keserű Hang kezében a lézerfegyvert. — Azonnal vedd el a fegyvert attól a bestiától, mielőtt mindkettőtöket agyonlövünk!

Arik remegő kézzel engedte a machetét belezuhanni a vízbe.

— Dobd el azt a fegyvert, lányom! — mondta neKrol jaenshi nyelven Keserű Hangnak. — Kérlek! Ha valaha látni akarod a távoli csillagok világát. Dobd el azt a lézert, barátom, gyermekem, azonnal! Elviszlek magammal, ha Ryther megjön, elviszlek az ai-Emerelre és más helyekre is. — A hangjában rettegés kongott, az Acél Angyalok lövésre készen tartották a fegyvereiket, és neKrol egy pillanatra sem hitte, hogy Keserű Hang hallgat rá.

De váratlanul és szelíden a fiatal nőstény hagyta, hogy a fegyver kiessen a kezéből, bele a vízbe. NeKrol nem látta a szemét, így nem értette ezt a tettét.

Az osztagvezető nő láthatóan megkönnyebbült.

— Rendben van — mondta. — Most pedig beszélj hozzájuk az állati nyelvükön, mondd meg nekik, hogy menjenek el! Ha nem mennek el, letapossuk őket. A lánctalpas úton van ide.

És akkor, a vízesés csobogó és zúgó hangjain át neKrol meghallotta a súlyos dübörgést, amivel a lánctalpas jármű csörtetett át az erdőn, szilánkokra zúzva a fákat. Talán robbantóágyút és lézer lövegtornyot is használtak, hogy eltakarítsák az útjukból a sziklákat és egyéb akadályokat.

— Már mondtuk nekik — sóhajtotta neKrol reménytelenül —, nagyon sokszor mondtuk, de meg sem hallják. — Maga köré mutatott: a forró tisztást zsúfolásig megtöltötték a jaenshik, és egyik klán egyetlen tagja sem mutatta semmi jelét annak, hogy érzékelné az Acél Angyalokat vagy az összetűzést. Mögötte a szólók csoportja változatlanul az istenük Piramisához nyomta a tenyerét.

— Ez esetben nekik szegezzük Bakkalon kardját — mondta az osztagvezető —, akkor talán meghallják a saját sikolyaikat. — Eltette a lézerfegyvert, és elővett egy sivítópisztolyt.

NeKrol megremegett, amikor felismerte a szándékát. A sivítópisztoly nagyfrekvenciájú hangot bocsát ki olyan hangerővel, amely lerombolja az élő szövet sejtfalait, és péppé zúzza a húst és a csontokat. A hatása éppen annyira pszichológiai, mint fizikai; ennél szörnyűbb halált elképzelni sem lehet.

De ekkor megérkezett az Acél Angyalok második osztaga, a fák recsegése és ropogása közben a gyümölcsfák utolsó sora mögött feltűnt a lánctalpas dübörgő fekete tömege, és a rászerelt robbantóágyút egyenesen neKrolra szegezte. Az újonnan érkezők közül ketten viseltek skarlátvörös állógallért: egy vörös arcú, fiatal férfi elálló fülekkel, aki parancsokat ordítozott az alárendeltjeinek, és egy nagydarab, izmos, kopasz, bronzbarna bőrű férfi. NeKrol felismerte benne C'ara DaHan fegyvermestert. DaHan rátette a kezét az osztagvezető nő sivítópisztolyt tartó kezére.

— Nem — mondta. — Nem ez a módja.

— Értem és engedelmeskedem — mondta a nő, és azonnal leengedte a pisztolyt.

— Kereskedő — bólintott oda DaHan neKrolnak — ez a te műved?

— Nem — válaszolt gyorsan neKrol.

— Nem akarnak szétoszolni — jelentette az osztagvezető nő.

— Egy egész napba is beletelik, mire sivítópisztolyokkal szétlőjük őket — mondta DaHan, miközben a szemét körüljártatta a fákon és a tisztáson, majd követte a vízesés csipkés útját fel a sziklaperemig. — Van ennél egyszerűbb megoldás is. Összetörjük a piramist, és azonnal elmennek… — Nem fejezte be a mondandóját, mert megpillantotta Keserű Hangot. — Egy jaenshi, aki ruhát és ékszert hord — mondta. — Mostanáig csak halotti leplet viseltek. Ez nem tetszik nekem!

— Ő a Csengő Kő népéből való. Én neveltem fel — mondta gyorsan neKrol.

— Így már értem — bólintott DaHan. — Tényleg istentelen ember vagy, neKrol, mert arra tanítasz egy ilyen lelketlen állatot, hogy majmolja a Föld Magvainak viselkedését. De nem számít! — Felemelte a karját, és hátraintett a fák között álló lánctalpas dübörgőnek, hogy irányítsa a robbantóágyút egy kicsit jobb felé. — Jobb, ha te és a háziállatod arrébb mentek — mondta neKrolnak. — Ha leengedem a karom, a jaenshi isten szétrobban, és ha a lövés útjában álltok, akkor ti is vele együtt.

— A szólók — tiltakozott neKrol —, az átkozott makacsságuk… — arrébb mozdult, hogy jobban láthatóvá tegye őket, és akkor a szólók, egyik a másik után, elkezdtek távolodni a piramistól.

DaHan mögött a katonák felzúdultak.

— Csoda történt! — kiáltotta az egyik lelkesen.

— Ó, gyermekünk! Urunk! — ordította egy másik.

NeKrol megdermedt a döbbenettől. A kövön álló piramis már nem egy sötétvörös tömb volt. Ragyogott a napfényben, mint egy átlátszó kristályból készült baldachin. A baldachin alatt pedig ott állt minden részletében tökéletesen Bakkalon, a halovány arcú gyermek, Démonölő kardjával a kezében.

A jaenshi szólók futni kezdtek, vadul fröcskölték a vizet vad igyekezetükben, hogy minél messzebbre kerüljenek az istentől. NeKrol előtt felvillant az öreg szóló képe, aki hajlott kora ellenére gyorsabban futott, mint a többiek. Láthatóan ő sem értette, ami történt. Keserű Hang szájtátva bámult.

A kereskedő megfordult. Az Acél Angyalok fele térdeit, a többiek magukon kívül leeresztették a fegyvereiket, és dermedten bámulták a csodát. Az osztagvezető nő DaHanhoz fordult.

— Ez egy csoda! — kiáltotta. — Pontosan, ahogy Wyatt vezér előre látta. A halovány arcú gyermek itt jár köztünk ezen a világon!

A fegyvermesterre azonban nem hatott a jelenség.

— A vezér nincs itt, és ez nem egy csoda! — mondta fagyosan. — Ez az egyik ellenségünk trükkje, de engem nem tesz lóvá! Eltüntetjük ezt az istentelen dolgot a Corlos színéről.

Leeresztette a karját.

A lánctalpas dübörgőben ülő Angyalokat azonban lenyűgözte a csoda, mert a robbantóágyú nem tüzelt. DaHan dühösen perdült feléjük, hátat fordítva a jaenshiknek.

— Nincs ebben semmi csoda! — ordította, és megint felemelte a karját.

Keserű Hang váratlanul felsikoltott neKrol mellett. A férfi riadtan kapta a tekintetét a fiatal nőstényre, és látta, hagy a szeme aranysárgán villan fel.

— Az isten! — mondta Keserű Hang lágyan. — Visszatér belém a fény!

Ekkor felszisszentek az elektromos nyílpuskák a fákon, és két hosszú nyílvessző csapódott bele szinte egyszerre DaHan széles hátába. A lövések ereje ledöntötte a fegyvermestert a lábáról.

— FUSS!!! — üvöltötte neKrol, és minden erejével taszított egyet Keserű Hangon, aki megbotlott, és rákapta a tekintetét. A szeme megint bronzbarna volt, és rémület villogott benne. Botladozva, de elkezdett futni, és a nyakravalója ott lebegett mögötte, miközben a legközelebbi fák felé igyekezett.

— Öljétek meg a nyakkendőst! — kiáltotta az osztagvezető nő. — Öljétek meg mindet!

A szavai magához térítették a jaenshiket és az Acél Angyalokat. Bakkalon gyermekei ráirányították lézerfegyvereiket a felbolyduló tömegre. És kezdetét vette a mészárlás.

NeKrol térdre vetette magát, és tapogatva megkereste a lézerpuskát a víz fenekén a mohától csúszós köveken. A vállához emelte, és lőtt. A fény dühödt robbanással távozott a fegyverből egyszer, kétszer, háromszor. Lenyomva tartotta a ravaszt, így a robbanások egyetlen fénycsóvává álltak össze, és keresztüllyukasztottak egy ezüstsisakos Angyalt. Ám ekkor egy lövés neKrol hasába talált, és ő belezuhant a vízbe.

Hosszú időn át nem látott semmit, csak a fájdalom és a zaj vibrált a testében vadul. A víz gyengéden pofozgatta az arcát, és körülötte mindenfelé elhulló jaenshik sikoltoztak. Kétszer hallotta a robbantóágyú moraját és dübörgését, és legalább kétszer ráléptek. Minden lényegtelennek tűnt. Küzdött, hogy a feje a sziklán maradjon félig kilógva a vízből, de egy idő múlva már ez sem tűnt lényegesnek. Csak a beleiben izzó fájdalom számított.

Aztán valahogyan a fájdalom tovaúszott, rengeteg füst volt mindenfelé és szörnyű szagok, de a zajok elcsöndesültek. NeKrol némán feküdt a vízben, és hallgatózott

— És a piramis, osztagvezető asszony? — kérdezte valaki.

— Ez valóban csoda! — válaszolt egy női hang. — Nézd, Bakkalon még mindig ott áll! Nézd, hogy mosolyog! Ma jó munkát végeztünk itt!

— De mit csináljunk vele?

— Emeljétek be a lánctalpasba! Elvisszük Wyatt vezérnek!

Hamarosan minden hang eltávolodott, és neKrol ekkor csak a víz zubogását hallotta, amint időtlen idők óta zuhan alá a sziklaperemről. Nagyon megnyugtató hang volt. A kereskedő úgy döntött, hogy álomba merül.

Ryther legénységének egyik tagja bedugta a feszítővasat két keresztléc közé, és megemelte. A vékony fa nem ellenkezett, hanem kettéhasadt.

— Ezek is szobrok, Jannis — mondta, miután benyúlt a ládába, és széthúzkodta a csomagolóanyagot.

— Értéktelen — mondta Ryther mély sóhajjal. Ott állt neKrol házának romjai között. Az Angyalok rombolták le, felfegyverzett jaenshiket keresve. Mindenhol törmelék borította a földet. Csak a lécládákat nem bántották.

Ryther embere fogta a feszítővasat, és a következő ládához lépett, amelybe neKrol az árut csomagolta. Ryther kíváncsian figyelte a három jaenshit, akik körülötte lábatlankodtak, és arra gondolt, hogy milyen jó lenne, ha tudna velük egy kicsivel jobban kommunikálni. Az egyikük, egy fényes szőrű, fiatal nőstény, aki nyaksálat és ékszereket viselt, és látszólag hanyagul egy elektromos nyílpuskára támaszkodott, egy kicsit beszélt a földi nyelven, de korántsem eleget egy beszélgetéshez. Gyorsan megértette, amit mondtak neki, de csak olyanokat tudott mondani, hogy: „Jamson Földje. Arik magával visz minket. Az Angyalok ölnek.” Ezeket a szavakat aztán addig ismételgette, amíg Ryther fejében meg nem világosodott az értelmük. és meg nem ígérte a fiatal jaenshi nősténynek, hogy igen, magukkal viszik őket. A másik két jaenshi, egy terhes nőstény és egy hím egy lézerpuskával, egy szót sem szóltak egész idő alatt.

— Ebben is szobrok vannak — mondta Ryther embere, miután leemelt egy ládát a rakás tetejéről a szétrombolt raktárhelyiségben, és felfeszítette.

Ryther megvonta a vállát, és az embere továbbment. A nő hátat fordított neki, és lassan kiballagott a romok közül a leszállópályára, amelynek végében ott állt a Jolostar Fénye. Nyitott ajtóiból sárga fény hullt az alkony sűrűsödő sötétségébe. A jaenshik a megérkezése óta folyamatosan követték, most sem maradtak le tőle: féltek, kétségtelenül, hogy ha csak egy pillanatra is leveszik róla bronzbarna tekintetüket, akkor fogja magát, és őket itt hagyva meglép.

— Szobrok — mormolta Ryther félig magának, félig a jaenshiknek. Megrázta a fejét. — Vajon miért tette? — kérdezte a jaenshiket, de tudta, hogy nem Arik. — Egy kereskedő az ő tapasztalatával. Talán válaszolnátok, ha értenétek a kérdést. Ahelyett, hogy a halotti leplekre és a tényleges jaenshi műtárgyakra koncentrált volna, vajon miért tanította meg nektek Arik, hogy humanoid istenek idegen változatait faragjátok ki? Tudhatta volna, hogy ilyen nyilvánvaló hamisítványokat senki sem vesz át. Az idegen művészet legyen idegen — felsóhajtott. — Bizonyára az én hibám. Fel kellett volna már korábban nyitnunk a ládákat — keserűen felnevetett.

Keserű Hang rábámult.

— Arik, halotti lepel. Odaadtuk.

Ryther szórakozottan bólintott. Megkapta, igen. Ott lóg az ágya fölött a kabinjában ez az apró, különös tárgy, amit részben jaenshi szőrből, de nagyobbrészt selyemszerű lángvörös hajból szőttek. A vörös alapon szürkével egy nyers, de egyértelműen felismerhető karikatúra látható Arik neKrolról. Ez is gondolkozásra késztette. Egy özvegy tiszteletadása? Egy gyereké? Vagy csak egy barát emlékezett így meg róla? Vajon mi történt Arikkal az alatt az egy év alatt, amíg a Fény távol volt? Ha időben visszatért volna, akkor… de elvesztegetett három hónapot a Jamison Földjén azzal, hogy egyik kereskedőtől a másikhoz hurcolta az eladhatatlan szobrokat. Már az őszben jártak, mire a Jolostar Fénye visszatért a Corlosra, hogy megtalálja neKrol házának romjait. Az Angyalok már a termést takarították be.

Az Angyalok — amikor elment hozzájuk, hogy felajánlja nekik az immár szükségtelen lézerfegyvereket kereskedésre — a vérvörös városfalaikkal még az ő gyomrát is próbára tették. Azt hitte, bármire felkészült, de az a visszataszító ocsmányság, amivel szembekerült, felkészületlenül érte. Az Acél Angyalok egyik osztaga talált rá, amikor a rozsdás városkapu előtt legyőzte a hányinger, és bekísérték a vezér elé.

Wyatt kétszer olyan ösztövér volt, mint amire emlékezett. Kint állt a szabadban a város középpontjában felépített, hatalmas oltártérre felvezető lépcső előtt. Bakkalon csillogó, életnagyságú szobra egy vörös kőalapzatra állított kristálypiramis belsejéből vetett hosszú árnyékot a fából készített oltárra. Ez alá az Acél Angyalok osztagai odatornyozták az éppen befejezett aratásból származó gabonát, finfüvet és a szutyákok fagyasztott, kibelezett húsát.

— Nem szükséges veled kereskednünk — jelentette ki a vezér, és felsőbbrendűen nézett a nőre. — A Corlos világa sokszorosan áldott, gyermekem, mivel Bakkalon itt él velünk. Számtalan csodát tett, és tesz még. Benne bízunk. Wyatt az oltár felé mutatott aszott kezével. — Látod? Imádatunk jeleként elégetjük a téli készleteinket, mivel a halovány arcú gyermek megígérte nekünk, hogy az idén nem lesz tél. Arra is megtanított bennünket, hogy most a békében legyünk kiválasztottak, mint ahogy korábban a háborúra választott ki bennünket, hogy a Föld Magvai megerősödjenek. Elérkezett egy új, hatalmas kinyilatkoztatás ideje! — Nagy és sötét szemében fanatikus tűz égett, miközben beszélt, és aranyszínű foltok pöttyözték.

Ryther olyan gyorsan távozott az Acél Angyalok városából, amennyire csak tudott, és megpróbált nem visszanézni a falakra. De amikor a kereskedőbázis felé haladtában felmászott a dombtetőre a Csengő Kőhöz, ahol Arik megmutatta neki az összetört piramist, nem bírta tovább. Elerőtlenedve megfordult, és vetett egy utolsó pillantást a Kard Völgyére. És ezt a látványt soha többé nem tudta húzni a fejéből.

A falakon kívül az Angyalok gyermekei lógtak hosszú köteleken, egy sor hófehér, apró test, mozdulatlanul és némán. Békés haláluk lehetett, de a halál ritkán békés: az idősebbek legalább gyorsan haltak meg, mert kitörték a nyakukat. De a fiatalabbakat a derekukra hurkolt köteleken lógatták őket egyszerűen halálra éheztették.

Amíg itt állt, az embere kijött a romos házból, és jelentett:

— Semmi más, csak szobrok.

— Megy? — kérdezte Keserű Hang. — A Jamson Földjére?

— Megyünk.

Ryther tekintete tovasiklott a Jolostar Fénye mellett az ősi erdőség sötét tömegére. A nap, a Bakkalon Szíve, örökre leáldozott. És az erdők rengetegének mélyén, az egyetlen városban a klánok imába kezdtek.

Fedina Lídia fordítása

Felülírás

„Egy módon lehet kiszabadulni valamilyen erő uralma alól: ha pontosan felméred, miféle erőről van szó.”

KABARAIJIAN ÉS CSAPATA hazafelé tartott a barlangoktól, miközben a szürkület szelíden rátelepedett a Felső-tavakra. A zöldes víz, a lágy szellő és a Grotto napjának halványodó fénye békés alkonyattá olvadt össze. Karabaijian a csónak tatjáról nézte, ahogy leszáll a sötétség, és a motor zúgásán át hallgatta az este neszeit.

A Grotto csendes bolygó volt, de messze nem néma, és Kabaraijian tudta, hogyan kell hallani. A fekete hajú és álmodozó tekintetű, szikár, barna férfi mereven ült a csónak hátuljában. Egyik sovány keze a térdén feküdt, a másik öntudatlanul a csónak motorján nyugodott. Hallgatta a nyomában felkavarodó víz bugyborékolását, a tó sima felszínét megtörő halászmadarak csobbanását, a szelet, ahogy görgette a letört zöld gallyakat valahol nem messze a parton. Az éjszakai madarakra még várni kellett, azok még nem ébredtek fel.

A csónakban négyen ültek, de csak Kabaraijian figyelt és hallgatózott. A többiek, nagydarab, üres tekintetű, tésztaképű emberek, már túl voltak azon, hogy bármit meghalljanak. A halottak kopott szürke kezeslábasát viselték, és mindegyikük tarkójában volt egy fémlemez. Néha, amikor a halottvezérlő be volt kapcsolva, Kabaraijian tudott az ő szemükkel látni, és az ő fülükkel hallani. De ez nagyon fárasztó volt, és nem érte meg. A képek és a hangok, amiket egy irányító a csapatán keresztül érzékelt, csak halvány visszhangjai voltak a valóságnak. Ritkán hasznosak és sosem kellemesek.

A hűvös estén Kabaraijian csapata ki volt kapcsolva, ahogy a vezérlője is. Elméje leválasztva a halottakról, csendesen pihent a saját testében. A csónak céltudatosan haladt a part felé, de Kabaraijian gondolatai szabadon kószáltak, már ha egyáltalán gondolkodott. Jobbára csak ült, és nézte a vizet meg a fákat, hallgatta a neszeket. A halottakkal egész nap keményen dolgozott, estére üres volt, és elcsigázott. A gondolkodás — különösen a gondolkodás — nagyobb erőfeszítést igényelt, mint amire képesnek érezte magát. Inkább egyszerűen élvezte az estét.

Csendben tette meg a hosszú utat a kisebb-nagyobb tavakon és barlangokon keresztül. Amikor elérte a sebes folyót, fokozta az energiát, a csendet megtörte a motor hangja, és a csónak hasította a habokat.

Sötét volt, mire elérte a telep magányos, kék-fehér kőből készült épületegyüttesét a folyóparton,de az iroda ablakából szívderítő, sárga fény áradt.

Szemben a kikötő őshonos ezüstfából készült dokkjaiban egy tucat Kabaraijianéhoz hasonló csónak már kikötött éjszakára. Azért akadt néhány üres hajóállás, Kabaraijian kiválasztott egyet, és óvatosan beirányította a csónakját.

Amikor biztosan rögzítette, hóna alá csapta a gyűjtőládát, és kiugrott a mólóra. Szabad kezével bekapcsolta az övén a halottvezérlőt. Azonnal homályos képek öntötték el az elméjét, de félresöpörte őket, és egy néma kiáltással életre hívta a halottakat. A testek egyesével felemelkedtek, és kiléptek a csónakból. Követték Kabaraijiant a telepre.

Munson az irodájában ült. Atyáskodó modora, kövér, ápolatlan férfi volt ősz hajjal és a szeme körül mély ráncokkal. A lábát az asztalra feltéve olvasott, de amikor Kabaraijian belépett, mosolyogva felült, és óvatosan helyére tette a bőr könyvjelzőt.

— Üdv, Matt! Miért te érsz be mindig utolsónak?

— Mert mindig én indulok el utolsónak — mosolygott vissza Kabaraijian. Ez volt a legújabb szöveg. Munson minden este feltette ugyanazt a kérdést, és elvárta, hogy Kabaraijian mindig újabb és újabb válaszokkal álljon elő. Ezt a választ láthatóan közepesnek ítélte.

Kabaraijian kitette a gyűjtődobozt Munson asztalára, és kinyitotta.

— Nem rossz nap. Négy nagy kő és tizenkét kisebb.

Munson kiemelt egy maréknyi apró, szürkés követ a bélelt fémdobozból, és tanulmányozni kezdte. Ebben a formában nem sok látnivaló volt rajtuk. De a hasítás és a csiszolás után ez megváltozik. Az örvénykövekből hiányzik a drágakövek szikrázása, de megvan a maguk szépsége. A legszebbek olyanok voltak, mintha a kavargó köd dermedt volna kristályformába, lágy színeket és még lágyabb álmokat rejtve.

Munson bólintott, és visszaejtette a köveket a dobozba.

— Nem rossz. Te mindig jó munkát végzel, Matt, tudod, hogy hol érdemes keresgélni…

— Ez az előnye annak, hogy lassan, komótosan jövök vissza. Van időm körülnézni.

Munson betette a dobozt az asztal alá, és a számítógépes konzol felé fordult, aminek műanyag fehérsége sehogy sem illett a faborítású szobához. Bevételezte a köveket, aztán felnézett.

— Le akarod mosni a halottjaidat?

Kabaraijian megrázta a fejét.

— Ma nem. Túl fáradt vagyok. Majd később.

— Jól van.

Munson felkelt, és kinyitotta az ajtót az asztala mögött. Kabaraijian követte őt, a három halott némán ment utánuk.

Az iroda mögött voltak a barakkok, az egyszerű, lapos tetős faházakban emeletes ágyak sorakoztak, már majdnem mindegyik foglalt volt. Kabaraijian a halottjait elvezette három üreshez, aztán kinyomta a vezérlőt. A visszhangok a fejében kihunytak, és a súlyos testek belesüppedtek a priccsükbe.

Kabaraijian még beszélgetett egy kicsit Munsonnal az irodában, aztán az öregember visszatért a regényéhez, és Kabaraijian kilépett a hűvös éjszakába. Elment a telep végében sorakozó vállalati robogók mellett, szívesebben tette meg a folyópart és a település közötti tízperces utat gyalog. Könnyű, kényelmes tempóban sétált végig az erdei úton, itt-ott megállt, és félresöpörte az indákat meg az ágakat. Szerette ezeket a sétákat. Az éjszakák nyugodtak voltak: a levegő édes az őshonos fák gyümölcsének illatától, és csordultig tele az éjszakai madarak dalával.

A település nagyobb, világosabb és zajosabb volt, mint a folyóparti telep. Sűrűn összezsúfolva házak, kocsmák, boltok szegélyezték az űrkikötőt. Pár közülük fából vagy körből épült, de a legtöbb telepes beérte a vállalattól ingyen kapott, előre gyártott műanyagépületekkel.

Kabaraijian végigment az újonnan kikövezett utcákon a néhány faépület egyike felé. Súlyos facégér lógott a kocsma bejárata felett, de fény nem szűrődött ki. Bent gyertyák és robusztus plüssszékek voltak, igazi tűz lobogott. Barátságos hely volt, a legrégebbi kocsma a Grottón, és kedvelt gyülekezőhelye a halottirányítóknak, vadászoknak meg más folyóparti alakoknak.

Amikor Kabaraijian belépett, harsány üdvözlés fogadta.

— Hé, helló, Matt! Itt vagyok!

Kabaraijian megkereste a hang forrását, és csatlakozott Ed Cohranhez, aki egy korsó sört dédelgetett az egyik sarokasztalnál. Cochran, ahogy Kabaraijian, a halottirányítók kék-fehér zubbonyát viselte. Magas volt és szikár, kócos vörösesszőke hajjal, sovány arcán legtöbbször széles vigyor ült Kabaraijian hálásan lerogyott a szemben lévő székbe.

— Sört? — kérdezte Cochran. Elfelezhetnénk egy kancsóval.

— Kösz, nem. Ma inkább boroznék. Valami teltre, zamatosra vágyom.

— Hogy ment ma?

— Jól — vonta meg a vállát Kabaraijian. — Négy pazar kő és tizenkettő kisebb. Munson jó ajánlatot tett rájuk. A holnap még jobb lehet. Találtam egy új helyet.

Kabaraijian a pult felé fordult, és intett a pultosnak, aki bólintott. Az üveg bor és egy pohár néhány perc múlva az asztalon volt. Kabaraijian töltött magának, és belekortyolt, miközben Cochran is beszámolt a napjáról. Ő nem volt olyan sikeres, csak hat követ talált, és egyik sem volt túl nagy.

— Nagyobb területet kellene bejárnod — javasolta Kabaraijian. — A környékbeli barlangokat már majdnem teljesen kibányászták. De a Felsőtavak végtelen lehetőségeket kínálnak. Találj egy új helyet!

— Miért tenném? — kérdezte Cohran összeráncolva a szemöldökét. — Úgysem tarthatom meg a köveket. Miért erőltessem meg magam?

Kabaraijian vékony, sötét ujjai közt megforgatta a borospoharat, és nézte a telt, vörös színt.

— Szegény Ed — szólalt még végül félig sajnálkozva, félig gúnyolódva. — Te csak a munkát látod ebben. A Grotto egy szép bolygó. Nem bánom a megtett sok-sok kilométert, inkább élvezem. Ha nem fizetnének érte, valószínűleg a szabadidőmben utazgatnék. Az, hogy eközben nagyobb örvényköveket találok, és egyre jobb ajánlatokat kapok, már csak tiszta haszon.

— Bolond vagy, Matt — rázta meg a fejét Cochran nevetve. — Az egyetlen olyan irányító a világon, aki boldog lenne, ha nem kapna más fizetséget, mint a szép tájat.

Kabaraijian szája sarka mosolyra görbült.

— Te meg szűk látókörű vagy — állapította meg vádlóan.

Cochran rendelt még egy sört, aztán válaszolt.

— Nézd, Matt, legyünk praktikusak! Igen, a Grotto egész kellemes hely, de nem leszel itt örökké. — Letette a sörét, és felhúzta zubbonya ujját, hogy látsszon a súlyos karkötője. Az arany lágyan csillogott a gyertya fényben, és a zafírokon sötétkéken táncoltak a lángok. — Ez a vacak is sokat ért valamikor. Amíg nem tudták szintetikusan előállítani. Az örvényköveket is megfejtik majd. Tudod, hogy így lesz. Már dolgoznak rajta. Talán még két vagy három évünk van, és utána? Nem lesz szükségük halottirányítókra. Szóval tovább kell majd állnod, és semmivel sem leszel jobb helyzetben, mint amikor ideérkeztél.

— Ez így nem igaz. A vállalat jól fizet, és a kövekre tett ajánlatok nem rosszak. Félre tudtam tenni valamennyit. Egyébként is, mi van, ha nem megyek el innen? Szeretem a Grottót, talán maradok, és csatlakozom a telepesekhez, vagy ilyesmi.

— És mit fogsz csinálni? Földet művelni? Egy irodában fogsz dolgozni? Ne hülyíts, Matt! Te halottirányító vagy, és az is maradsz. Csakhogy pár éven belül a Grottón nem lesz szükség a halottakra.

— És akkor? — sóhajtott Kabaraijian.

— Gondolkodtál a javaslatomon? — hajolt közelebb Cochran.

— Igen, de nem tetszik. Először is kétlem, hogy sikerülhet. Az űrkikötő biztonsági szolgálata nagyon hatékonyan akadályozza meg, hogy kicsempésszék a bolygóról az örvényköveket, márpedig te pontosan ezt akarod megpróbálni. De ha sikerülne is, én akkor sem akarok részt venni benne, bocs, Ed.

— Sikerülni fog — morogta konokul Cochran. — Az űrkikötőben is csak emberek dolgoznak. Le lehet őket fizetni. Miért kapja a vállalat az összes követ, amikor mi végezzük el a piszkos munkát?

— Az övék a koncesszió — válaszolt Kabaraijian egyszerűen.

Cochran egy intéssel félbeszakította.

— Igen, és? Milyen jogon? Nekünk is jár valami, amíg még ezek az átkozott kődarabok érnek valamit.

Kabaraijian egy lemondó sóhaj kíséretében töltött magának még egy pohár bort.

— Nézd, ezzel nem vitatkozom — emelte a szájához a poharat. — Talán jobban megfizethetnének minket, vagy részesedhetnénk a profitból. De akkor sem éri meg a kockázatot. Ha elkapnak, elveszítjük a csapatunkat, és elzavarnak a bolygóról. Van, aki szerint szerencsések vagyunk. A legtöbb halottirányító sosem kap munkát egy ilyen szép helyen, mint a Grotto, hanem a Skrakky gyártósorai mellett vagy Új Pittsburg bányáiban végzi. Láttam ezeket a helyeket, és köszönöm, nem kérek belőle. Nem kockáztatom meg, hogy oda kerüljek.

Cochran segélykérően a plafonra nézett, és tehetetlenül széttárta a kezét.

— Reménytelen vagy — mondta, és a fejét rázva visszafordult a söréhez.

Kabaraijian elégedetten mosolygott, de az öröme nem tartott sokáig, mert Cochran hirtelen dühösen megmerevedett.

— A fenébe, Bartling! Mi az ördögöt keres ez itt? — fintorodott el.

Kabaraijian az ajtó felé fordult, ahol az újonnan érkezett férfi várta, hogy szeme hozzászokjon a félhomályhoz. Hatalmas ember volt, de atletikus alkatán az évek komoly pusztítást végeztek, és tekintélyes pocakot növesztett. Sötét hajába és kócos szakállába ősz szálak vegyültek, de divatos, színes zekét viselt.

Négyen léptek be mögötte, és megálltak a két oldalán. Mindannyian magasabbak és fiatalabbak voltak zord ábrázattal és tekintélyt parancsoló testfelépítéssel. Jó oka volt, hogy testőrökkel érkezzen. Köztudott volt, hogy Lowell Bartling utálja a halottirányítókat, és a kocsma velük volt tele.

Bartling összefonta a karját maga előtt, és önelégült vigyorral az arcán lassan körülnézett a teremben. Mielőtt az első szót kiejthette volna a száján, félbeszakították.

— Nicsak, Bartling, te mi keresel itt? Gondoltad, leereszkedsz hozzánk? — kérdezte gúnyolódva az egyik férfi a pultnál.

Bartling vonásai megkeményedtek, de az arcáról nem tűnt el az önelégült vigyor.

— Rendszerint nem szokásom, de ezúttal magam akartam bejelenteni az örömhírt.

— Elhagyod a bolygót! — kiabálta be egy másik hang, és a bárban mindenhonnan nevetés hallatszott.

— Erre iszunk! — tette hozzá egy harmadik.

— Nem, barátaim, ti hagyjátok el a bolygót! — Bartling körülnézett, kiélvezte a pillanatot. — A Bartling Társaság megszerezte az örvénykövekre a koncessziót. Örömmel jelentem be, hogy a hónap végén átveszem a folyóparti telep irányítását. És természetesen az első dolgom lesz, hogy felmondjak az összes szerződéses halottirányítónak.

A teremben néma csend lett, ahogy a szavak értelme eljutott az emberek tudatáig. A terem hátsó sarkában Kabaraijian megbénulva ült a helyén. Cochran lassan talpra kászálódott.

— Ezt nem teheted — szólalt meg ellenségesen. — Szerződésünk van.

— A szerződéseket fel lehet bontani. Fel is fogjuk.

— Szemétláda! — üvöltötte valaki.

A testőrök fenyegetően megfeszültek.

— Vigyázz, kinek mondasz ilyet, húsagyú! — válaszolta az egyikük.

A teremben mindenki talpra ugrott. Cochran elvörösödött a haragtól.

— Rohadj meg, Bartling, mégis mit képzelsz, ki vagy te? Nincs jogod kidobni minket a bolygóról.

— Minden jogom megvan rá. A Grotto egy gyönyörű, romlatlan bolygó. A ti fajtátoknak nincs itt semmi keresnivalója. Régóta mondogatom, hogy hiba volt idehozni titeket. Azok az izék, amikkel dolgoztok, megmérgezik a levegőt. És ti még rosszabbak vagytok, mivel önként, pénzért dolgoztok azokkal. Undorodom tőletek. Nem tartoztok ide, és most abban a helyzetben vagyok, hogy végignézhetem a távozásotok — mosolyodott el. — Húsagyúak — tette még hozzá kis szünet után, szinte kiköpve a szót.

— Betöröm a fejed, Bartling — üvöltötte valaki, és egyetértő morajlás követte. Még többen felpattantak.

— Várjatok! — vetette közbe Kabaraijian az általános zűrzavarban, mire mindenki megtorpant. Fel sem emelte a hangját, de a teremben minden üvöltöző ember figyelmét magára vonta. Keresztülvágott a tömegen, és megállt Bartlinggal szemben. Sokkal nyugodtabbnak tűnt, mint ahogy valójában érezte magát.

— Tisztában vagy azzal, hogy a halottak nélkül a költségek nagyon meg fognak nőni — kérdezte nyugodt hangon —, és ezzel a bevétel csökken?

— Persze hogy tisztában vagyok vele. Vállalom a veszteséget. Emberek fogják kibányászni az örvényköveket. Akárhogy is, túl szépek a halottak kezének.

— Pénzt dobsz ki a semmiért.

— Aligha a semmiért. Megszabadulok tőletek és a bűzlő holttestjeitektől.

Kabaraijian szárazon elmosolyodott.

— Nem mindegyikünktől. Elveheted a munkánkat, de nem dobhatsz ki a Grottóról. Én például megtagadom a távozást.

— Éhezni fogsz.

— Ne légy ennyire drámai! Találok más munkát. Nem a tiéd az egész bolygó. És megtartom a halottjaimat, sok mindenre lehet őket használni, még nem aknáztunk ki minden lehetőséget.

Bartling arcáról hirtelen eltűnt a vigyor.

— Ha itt maradsz — válaszolta zord tekintettel méregetve Kabaraijiant —, esküszöm, hogy nagyon megbánod.

— Valóban? — kérdezett vissza Kabaraijian nevetve. — Nos, én személy szerint azt ígérem, hogy az egyik halottam minden nap a házadnál lesz, és amikor lefekszel aludni, förtelmes pofákat vágva hörög majd az ablakodban.

A nevetéshez csatlakozott Cochran, majd mások is. Rövidesen az egész kocsma nevetett.

Bartling elvörösödött, és elöntötte a harag. Azért jött, hogy kigúnyolja az ellenségeit, hogy kiélvezze a győzelmét, most mégis mindenki rajta nevetett. Rászedték, és az arcába röhögtek. Egy pillanatig forrt benne düh, aztán megfordult, és nyomában a testőreivel kiviharzott.

A nevetés a távozása után lassan halt el, pár halottirányító hátba veregette Kabaraijiant, miközben visszasétált az asztalához. Cochran is jókedvű volt.

— Jól elintézted a vénembert — jegyezte meg, amikor visszaértek az asztalukhoz a sarokban.

De Kabaraijian már nem mosolygott. Lerogyott a székbe, és a bora után nyúlt.

— Hogyne — morogta két korty között. — Elintéztem.

Cochran kíváncsian nézte.

— Nem látszol boldognak.

— Nem — válaszolta Kabaraijian, és a borának szentelte minden figyelmét. — Újra átgondoltam. Bartling elviselhetetlen szenteskedése dühített, és rá akartam ijeszteni. Csak arra lennék kíváncsi, hogyan tudnám megcsinálni. Miféle munkát végezhetnének a halottak a Grottón?

Kabaraijian körülnézett a kocsmában, ahol hirtelen mindenki nagyon komoly volt.

— Összeomlottak — állapította meg. — Fogadjunk, hogy mindannyian a távozásról beszélgetnek.

— Páran maradni fogunk — próbálkozott Cochran bizonytalanul. — Művelhetünk földet a halottakkal, vagy ilyesmi.

— A gépek hatékonyabbak. A halottak túl ügyetlenek a legtöbb finom munkához, és túl lassúak a vadászathoz. — Töltött magának még bort. — Jók olcsó munkaerőnek a gyárakban vagy vakondoknak a bányákba. De a Grottón egyik sincs. A vibrofúrókkal képesek kivésni a sziklákból az örvényköveket, de ezt a lehetőséget Bartling elveszi. Nem tudom, Ed — rázta meg Kabaraijian a fejét. — Nem lesz könnyű. Talán lehetetlen. Az örvénykő koncesszióval a zsebében Bartling hatalmasabb, mint a vállalat.

— Ez volt a terv. A vállalat megépíti a telepet itt, és aztán felvásároljuk, ha eleget kerestünk.

— Igaz, de Bartling túl gyorsan keresett eleget. Most majd tényleg ő parancsol itt. Nem lepne meg, ha módosítaná az alapítóokiratot is, hogy távol tartsa a halottakat. Ezzel távozásra kényszeríthet.

— Ezt megúszhatja? — kérdezte Cochran dühösen felcsattanva.

— Talán. Ha hagyjuk. Azon töprengtem… — Kabaraijian gondolataiba mélyedve lötyögtette a borát —, gondolod, végleges a döntése?

— Azt mondta — válaszolta Cochrane zavartan.

— Igen. Nem hiszem, hogy elkiabálta volna, ha nem lenne a szerződés a zsebében. Mégis, érdekelne, hogy reagálna a vállalat, ha valaki tenne egy jobb ajánlatot.

— Mégis ki?

— Mi. — Kabaraijian belekortyolt a borába, a lehetőséget fontolgatta. — Összefogjuk az irányítókat, mindenki odaadja, amije van. Ez egész szép összeget jelenthet. Talán megvásárolhatnánk a folyón a telepet. Vagy bármi mást, ha Bartling elveszi tőlünk az örvényköveket. Csak egy ötlet.

— Sosem működne. Neked talán van egy kevés pénzed, Matt, de az biztos, hogy nekem nincs. A többségét itt költöttem el. Egyébként is, még ha a fiúknak lenne is pénzük, sosem tudnád összefogni őket.

— Talán nem. De megéri megpróbálni. Hosszú távon csak úgy maradhatunk a Grottón, ha összefogunk Bartling ellen.

Cochran lehúzta a sörét, és intett még egyért.

— Nem. Bartlingnak túl nagy a hatalma. A földbe fog döngölni, ha felingereled. Van egy jobb ötletem.

— Tudom, a csempészés — válaszolta mosolyogva Kabaraijian.

— Pontosan. Talán most majd meggondolod magad. Ha Bartling kidob minket a Grottóról, az a legkevesebb, hogy magunkkal viszünk pár örvénykövet. Jó szolgálatot fognak tenni. bárhová is megyünk.

— Javíthatatlan vagy. De fogadjunk, hogy az irányítók fele ugyanezzel fog próbálkozni, és Bartling számítani fog rá. Meg fogja erősíteni az őrséget, amikor megindulunk. El fog kapni, Ed, és elveszted a csapatod, vagy még rosszabb. Bartling talán még a holttestekre vonatkozó törvényeket is kikényszerít majd, és elkezd testeket exportálni.

Cochran nyugtalanul nézett fel. A halottirányítók túl sok halottat láttak, hogy ínyükre legyen közéjük tartozni. Inkább azokon a bolygókon gyűltek össze, ahol nem voltak holttestekre vonatkozó törvények, és a főbenjáró bűnöket szakkifejezéssel szólva tiszta kivégzéssel büntették. A Grottó ilyen bolygó volt, de a törvények változhattak.

— Valószínűleg mindenképp elvesztem a csapatom — mondta Cochran. — Ha Bartling elzavar minket, úgyis el kell adnom őket, hogy legyen pénzem az útra.

— Addig azért még van legalább egy hónap, és rengeteg örvénykő várja kint, hogy megtaláljuk. — Kabaraijian felemelte a poharát. — A Grottóra. Erre a nagyszerű bolygóra, és hogy talán maradhatunk.

Cochran megvonta a vállát, és felemelte a sörét.

— Talán — válaszolta, de a mosolya nem rejtette el az aggodalmát.

Másnap Kabaraijian korán reggel jelentkezett a telepen, a Grottó napja még a reggeli harcát vívta a folyó felett úszó köddel. Az üres csónakok ott sorakoztak kikötve a dokkban, hintáztak az egyre gyorsabban oszladozó homályban.

Munson az irodájában volt, ahogy mindig, de Kabaraijian meglepetésére Cochrant is ott találta. Mindketten felkapták a fejüket, amikor belépett.

— Jó reggelt, Matt! — köszönt Munson komolyan. — Ed épp most mesélte, hogy mi volt tegnap. — A férfi valamiért most idősebbnek tűnt a koránál — Sajnálom, Matt, nem tudtam erről semmit.

— Sosem gondoltam, hogy benne vagy, de ha hallasz bármit, szólj. Nem fogjuk harc nélkül megadni magunkat. Te meg mit csinálsz itt ilyen korán? — fordult Kabaraijian Cochranhez. — Általában nem kelsz fel tizenkettő előtt.

— Igen, de ma arra gondoltam, korán kezdek. Jó ajánlatokat kell szereznem ebben a hónapban, ha meg akarom menteni a csapatom.

Munson elővette az asztala alól a két gyűjtődobozt, bólintott, és átadta a két halottirányítónak.

— A hátsó ajtó nyitva van, mehettek a halottjaitokért, amikor csak akartok.

Kabaraijian megkerülte az asztalt, de Cochran megragadta a karját.

— Ma kelet felé próbálkozom. Talán még nem fosztották ki teljesen. Te merre mész?

— Nyugatnak. Mondtam, hogy találtam egy új helyet.

Cochran bólintott. Együtt mentek ki a szobából, és bekapcsolták a halottverzérlőiket. Öt test emelkedett fel a priccséről, és csoszogva követte őket ki az irodából. Kabaraijian megköszönte Munsonnak, hogy lemosatta és megetette a csapatát.

A köd már majdnem teljesen felszállt, mire elérték a dokkokat. Kabaraijian bevezényelte a halottjait a csónakba, és felkészült a vízre szállásra.

Cochran zavartan körülnézett, és megállította.

— Matt, ez az új hely, amiről beszéltél, tényleg olyan jó? — kérdezte a földet bámulva.

Kabaraijian bólintott, és kacsintott. A nap már a fák felett járt, és fénnyel keretezte Cochran fejét.

— Rá tudlak beszélni, hogy osztozkodjunk? — nyögte ki Cochran. Szokatlan kérés volt. Általában az irányítók egyedül keresték meg és bányászták ki a köveket. — Úgy értem, talán egy hónapunk sincs, és úgysem tudod mindet kibányászni egyedül. Nem, ha a hely olyan jó, mint mondod. És nekem nagyon szükségem van jó ajánlatokra.

Kabaraijian látta, hogy Cochrannak milyen nehezére esett szívességet kérni.

— Rendben, persze. Bőven van ott elég kő kettőnknek. Hozd a csónakod, és gyere utánam!

Cochran bólintott, és kényszeredetten elvigyorodott. Lesétált a mólón a csónakjához, a halottjai mögötte ballagtak.

A fürge folyón lefelé könnyen és gyorsan haladtak. Kabaraijian rövidesen elérte a tavat, és a csónak zöldes vízpermetet szórva nekilódult. Tiszta reggel volt, a nap ragyogott, és hűvös szél fodrozta a tavat.

Kabaraijian az előző este eseményei ellenére jól érezte magát. Ez a Grotto hatása volt. Kint a Felső-tavakon valahogy úgy érezte, legyőzheti Bartlingot. Máskor is összeakadt már hozzá hasonlókkal. Bartling nem az első volt, aki gyűlölte a halottirányítókat. Amióta először hasították fel egy ember koponyáját, és tették bele egy halott szintetikus agyát, voltak emberek, akik azt kiabálták, hogy ez természetellenes, és az irányítók tisztátalanok. Kabaraijian már hozzászokott ehhez az előítélethez, hozzá tartozott a halotttirányítók munkájához, és eddig mindig felül tudott kerekedni rajta. Le tudja győzni Bartlingot is.

Az út első része gyorsan eltelt. A két csónak átszelte a tavat, a távolban a partot sűrűn borították az ezüstfák és a kúszóvények indái. Aztán a tavak kisebbek lettek, a part elvadult, és növények lepték be. A partokon a díszes ezüstfák és kíváncsi indáik átadták a helyüket a vörös-fekete tűzhanga bokroknak és egyfajta alacsony, göcsörtös fának, ami sosem kapott rendes nevet.

A táj egyre sziklásabb lett, a dombok hegyekké magasodtak. A két csónak már barlangokon haladt át. Szó szerint több száz volt belőlük minden irányban átlyuggatva a környező hegyeket. Sosem térképezték fel őket alaposan, túl sok volt belőlük, és úgy tűnt mind összeköttetésben vannak egymással, egyfajta elképesztően bonyolult, természetes labirintust képezve. A legtöbb járat félig víz alatt volt, mivel a hegyről lejövő folyók és patakok vájták a puha sziklába. Egy idegen könnyedén eltévedhetett, de a barlangokhoz nem jöttek idegenek, és a halottirányítók sosem tévedtek el. Ez az ő világuk volt, itt várták őket az örvénykövek a sziklák és a sötétség rejtekében.

Minden csónak fel volt szerelve lámpákkal. Amint elérték az első barlangot, Kabaraijian felkapcsolta a sajátját, és mögötte Cochran ugyanígy tett. Lassítottak. Hiába ismerte Kabaraijian jól a helyet, a sekély vízben nem volt értelme megkockáztatni, hogy egy szikla felhasítja a csónak alját.

A járat először szűk volt, kétoldalt a nyirkosan csillogó zöldes sziklafal szinte rázuhant a csónakokra. Aztán a falak fokozatosan szétnyíltak, és a kis folyó besodorta a két csónakot egy hatalmas, boltozatos csarnokba. A barlang itt akkora volt, mint egy űrkikötő, a teteje sötétbe veszett. Rövidesen a falak is eltűntek, és a két csónak két kis fénybuborékként úszott finoman felkavarva a hideg, fekete tó vizét.

Később megint sziklafalak körvonalai bontakoztak ki, de ezúttal nem egy járat vezetett át rajta, hanem rengeteg. A kis folyó egyetlen bejáratot vágott a sziklába, de egy jó tucatnyi kijáratot.

Kabaraijian ismerte a barlangot. Élesen jobbra fordult, és tétovázás nélkül vezette be a csónakot a legszélesebb járatba. Cochran szorosan követte. A víz lezúdult a leejtőn, és a csónakok felgyorsultak.

— Légy óvatos! — figyelmeztette Kabaraijian Cochrant. — A plafon itt alacsonyan lesz.

Cochran egy intéssel jelezte, hogy óvatos lesz. A figyelmeztetés épp időben hangzott el. Miközben a sziklafal egyre távolabb került, a plafon felettük gyorsan közeledett, olyan érzést keltve, mintha megnőtt volna a vízszint.

Kabaraijian emlékezett, hogy mennyire megizzadt, amikor először követte ezt a járatot. Túl gyorsan ment, és attól félt, hogy a csónak be fog szorulni, és elönti a víz.

De felesleges volt az aggodalma. A plafon eleinte elég közel volt, hogy beverje a fejét, de aztán megnyugtató magasságba távolodott. A járat még jobban kiszélesedett, és puha homokpadok jelentek meg a falak mentén. Végre volt egy elágazás, és Kabaraijian ezúttal balra fordult. Szűk, sötét járat volt, épphogy elég széles átpréselni a két csónakot. De rövid volt, és átvezetett egy második hatalmas csarnokba. Átvágtak azon is, és egy furcsa kőkapu alatt bejutottak egy harmadik, nagyon hasonló csarnokba. Aztán egy másik kacskaringós járat következett, és még rengeteg elágazás meg kanyar.

Kabaraijian nyugodtan ment elöl, alig gondolkozott. Alig kellett gondolkoznia. Ezek az ő barlangjai voltak, a hegyek alatti barlangoknak ez a része az ő birodalma volt, itt dolgozott, bányászott hónapok óta. Tudta, merre tart.

Végül megérkeztek. A barlang hatalmas volt, és kísérteties. Felette a sziklába hatalmas lyukakat vájt az erózió, amin át fény ömlött be. Halvány, zöldes színben ragyogott minden, ahogy a fény visszatükröződött a sápadt, zöld falakról és a tó felszínéről.

A csónakokat a rohanó, hideg, fekete patak kilökte a szűk hasadékból. A víz, amint kiért a fényre, zöldes lett, bukfencet vetett, és megszelídült. A csónakok is lelassultak, ráérősen sodródtak át a hatalmas csarnokon az azt szegélyező fehér homokpadok felé.

Kabaraijian megállt a partnál, kiugrott a sekély vízbe, és kivonszolta a csónakot a homokba. Cochran követte a példáját, és miután kikötötték a csónakot, megálltak egymás mellett.

— Ez igen — nézett körül Cochran. — Szép. Ahogy gondoltam. Te találsz egy ilyen helyet, míg mi, többiek térden csúszunk a sötétben.

— Tegnap találtam. Teljesen érintetlen, nézd — mutatott Kabaraijian a sziklafalra —, alig kezdtem hozzá.

A területen, ahol Kabaraijian dolgozott, körbe halomban állt a szétszóródott kőtörmelék, és egy darab hiányzott a sziklából. De a fal nagy része érintetlen volt, simán és zölden tornyosult előttük.

— Biztos vagy benne, hogy más nem ismeri a helyet?

— Úgy tűnik. Mert?

Cochran vállat vont.

— Ahogy jöttünk keresztül a barlangokon, esküdni mernék, hogy hallottam egy csónakot valahol mögöttünk.

— Valószínűleg csak a visszhang — nézett Kabaraijian a csónakok irányában. — Mindenesetre jobb, ha munkához látunk.

Amint megérintette a halottvezérlőt, a három néma alak a csónakban mozgásba lendült. Kabaraijian mereven állt a homokban, és nézte őket. Eközben, valahol a tudata mélyén, az ő szemükkel is látta magát. A halottak mereven mozogtak, már ketten kikászálódtak a homokba, a harmadik előresétált a csónak elejébe, és elkezdte elővenni a felszerelést, a vibrofúrókat, vésőket és csákányokat. Aztán ezekkel felpakolva lemászott, és csatlakozott a társaihoz.

Természetesen valójában egyikük sem mozgott. Mindent Kabaraijian csinált. Ő mozgatta a lábukat, az ő utasítására nyújtották ki a karjukat, és szorították össze a markukat. Ő adott életet a halott testeknek, parancsait a vezérlő összegyűjtötte, és a szintetikus agy felerősítette. A szintetikus agyak tovább működtették a test egyes életfunkcióit, de a halottirányító volt a tudat.

A művelet nem volt könnyű, és távolról sem működött tökéletesen. Az irányító elméjében gyűlt össze minden érzékszerv tapasztalata, de ezek a tapasztalatok ritkán voltak hasznavehetőek, így az irányítók általában a saját szemükre hagyatkoztak, ha tudni akarták, mit csinálnak éppen a halottjaik.

Az irányítás sem volt tökéletes, a halottak lassan és ügyetlenül mozogtak, nem voltak alkalmasak finomabb feladatokra. Egy tetem rá tudott valamire csapni egy kalapáccsal, de a legjobb irányítóval sem tudott volna tűt befűzni, vagy mondjuk beszélni.

Egy rossz irányító mellett a tetem szinte mozdulni sem tudott. Komoly koncentrálást igényelt már egyetlen halott mozgatása is, főleg ha közben az irányító maga is mozgott. Olyankor el kellett különíteni a saját izmainak adott parancsokat, a holttestnek adottaktól. Ez a többségnek nem okozott gondot, de a feladat annál bonyolultabb lett, minél nagyobb volt a csapat. A rekordot egy olyan irányító tartotta, aki egyszerre huszonhat tetemet volt képes mozgatni, de csak annyit ért el velük, hogy lassan meneteltek. És amikor a halottak nem mind ugyanazt csinálták, az irányító munkája még nehezebbé vált.

Kabaraijian csapata három tetemből állt, mind remek anyag kiváló kondícióban. Valaha hatalmas emberek lehettek, és holtukban azok is maradtak, Kabaraijian fizetett a plusz élelemért, hogy tulajdonait jó karban tartsák. Az egyik halott sötét hajú volt, és az arcán egy sebhely éktelenkedett, a másik szőke volt, fiatal és szeplős, a harmadiknak szürkésbarna haja volt. Ettől eltekintve felcserélhetőek voltak, egyforma magasak, ugyanakkora súlyúak, és hasonló testfelépítésűek. A halottaknak nem volt személyiségük, azt elveszítették az agyukkal együtt.

Cochran csapata is kimászott a homokba, de összehasonlítva Kabaraijianéval, kevésbé volt lenyűgöző. Csak ketten voltak, és egyik sem volt első osztályú darab. Az első halott elég izmos volt, és széles vállú, de pipaszár lábakon botladozott, még lassabban mozgott, mint a tetemek általában. A másik vékony, erőtlen, kopaszodó, középkorú férfi volt. Mindkettő mocskos volt. Cochran nem viselte úgy gondját a csapatának, mint Kabaraijian. Ez a rossz szokása onnan eredt, hogy kezdetben fizetett irányítóként más halottjaival dolgozott, amiknek a karbantartása nem az ő gondja volt.

Kabaraijian csapatának minden tagja lehajolt, és a szerszám halomból felvett egy vibrofúrót, majd teljes összhangban odaléptek a barlang falához. A fúrók zümmögve vájtak lyukat a porózus sziklába, és vékony repedések hálója ágazott szerteszét.

A holttestek néma egyetértésben addig dolgoztak, amíg a fúrófej majdnem teljesen eltűnt a falban, és a repedések ujjnyi vastagok lettek. Aztán egy emberként kihúzták a fúrót, és gondosan letették. A munka innentől lassabban ment. Csákánnyal estek neki a sziklának, repedésről repedésre nehézkesen pattintgatva le a zöldes kőréteget. Óvatosan, de rendületlenül és fáradhatatlanul dolgoztak. Olyan erővel sújtottak le, hogy belerecsegtek a csontjaik, de meg sem érezték. Képtelenek voltak a fájdalomra.

Látszólag a halottak végeztek minden munkát, Kabaraijian csípőre tett kézzel, karcsú, sötét szoborként állt mögöttük a homokban, szemét eltakarta a csuklyája. Nem mozdult, mégis ő dolgozott. Ő volt a három holttest, és a három holttest ő volt. Egy ember volt négy testben, az ő keze vezetett minden egyes csákányütést, habár hozzá sem ért a szerszámokhoz.

Negyven lábbal arrébb a barlangban Cochran és csapata is kipakolt, és nekilátott a munkának. Kabaraijian, bár hallotta a vibrofúrójuk berregését és a csákányaik csattogását, nem jutott el a tudatáig. Az elméje a sziklát zúzó halottakkal volt, éberen várva az örvénykő-csomók árulkodó, szürkés csillogását.

Megerőltető, nagy odafigyelést igényelő munka volt. Erő kellett hozzá és kitartás. Halottcsapatok tudták csak igazán hatékonyan csinálni. Amikor az emberek először rátaláltak a Grotto barlangjaira, más módszerekkel is próbálkoztak. Az első telepesek automata vakondokkal eredtek az örvénykövek nyomába, a traktorszerű gépek felzabálták a sziklákat. A gond az volt, hogy felfalták a törékeny, mélyen eltemetett örvényköveket is, mivel sokszor későn vették őket észre. Aztán a vállalat rájött, hogy csak óvatos, kézzel végzett munkával lehet elkerülni, hogy túl sok kő csorbuljon meg vagy törjön össze. És a holttestek keze volt a legolcsóbb.

A kezek most szorgalmasan dolgoztak. Kabaraijian csapata verejtékes munkával nagy darabokat pattintott le sziklából.

A szikla természetes függőleges hasadási iránya meggyorsította a munkát: találj egy repedést, nyomd bele a csákányt, aztán feszítsd vissza és húzd, amíg le nem pattan egy nagy, lapos kődarab. Aztán keress egy másik repedést, és kezdd elölről!

Kabaraijian mozdulatlanul nézte, ahogy a rétegek leomlanak, és a zöldes kő halomba gyűlik a halottak lábainál. Szeme fáradhatatlanul cikázott föl-alá a sziklafalon, éberen keresve az örvényköveket, de nem látott semmit. Végül visszahívta a csapatát, és maga ment oda a falhoz. Csalódottan megtapogatta, megütögette a sziklát. A halottak már lebontottak egy egész réteget, mégsem bukkantak örvénykövekre. Bár ez nem volt szokatlan, még a legjobb barlangokban is előfordult.

Kabaraijian visszasétált a homokos partra, és visszaküldte a csapatát dolgozni. A halottak felvették a vibrofúrókat, és újra nekiestek a falnak.

Kabaraijian egyszer csak arra eszmélt fel, hogy Cochran ott áll mellette, és valamit magyaráz. A szavak alig jutottak el a tudatáig, a három halott munkájának irányítása túl nagy összpontosítást igényelt. Kabaraijian leválasztotta az elméjének egy részét, és figyelni kezdett.

Cochran pontosan tudta, hogy egy munkában lévő irányító sokszor nem hallja meg elsőre, ha beszélnek hozzá, így megismételte a mondatot.

— Matt, figyelj, azt hiszem, hallottam valamit. Éppen hogy, de hallottam. Úgy hangzott, mint egy másik csónak.

Ez komoly dolog volt. Kabaraijian kitépte a tudatát a halottakból, és minden figyelmével Cochran felé fordult. A vibrofúrók egyesével leálltak, és hirtelen csak a homokpadnak csapódó víz loccsanása visszhangzott körülöttük.

— Egy csónak?

Cochran bólintott.

— Biztos vagy benne?

— Nem, de mintha hallottam volna valamit. Már korábban is, amikor átjöttünk a barlangokon.

— Nem is tudom — rázta meg a fejét Kabaraijian. — Nem túl valószínű, Ed. Miért követne minket bárki is? Örvénykövek mindenhol vannak, csak keresni kell őket.

— Igen, de akkor is hallottam valamit, és gondoltam, szólok.

— Rendben — bólintott Kabaraijian. — Figyelni fogok. Ha bárki felbukkan, mutatok neki egy falszakaszt, ahol dolgozhat.

— Oké — válaszolta Cochran, de nem tűnt elégedettnek. Tekintete zaklatottan járt fel-alá. Aztán elfordult, és visszasétált a saját falrészéhez, ahol a halottjai mozdulatlanul várták.

Kabaraijian is visszafordult a sziklához, mire a csapata újra életre kelt. A fúrók felzúgtak, és újabb repedések jelentek meg. Amikor elég nagyok lettek, a halottak lecserélték a fúrót a csákányra, és egy újabb réteg zöld kő omlott le.

Ezúttal volt valami mögötte.

A halottak könyékig merültek a sziklaszilánkokba, amikor Kabaraijian meglátta az ökölnyi szürke kődarabot a zöld ölelésében. A látványtól megmerevedett, és a holtestek is megálltak a mozdulat közepén. Megkerülve őket alaposan megvizsgálta az örvénykőcsomót.

Szépséges volt, kétszer nagyobb minden korábban talált kőnél. Még megrongálódva is egy vagyont érhet. De ha meg tudná lazítani, és kivenni egészben, azzal biztosan új rekordot állítana fel. Egészben hagynák. Kabaraijian szinte látta maga előtt a szürke kristálytojást, amelyben sejtelmes, örvénylő ködbe burkolóznak a színek.

A gondolatra elmosolyodott. Finoman megérintette a kőcsomót, és megfordult, hogy szóljon Cochrannek.

Ez mentette meg az életét.

Egy csákány sújtott le oda, ahol az előbb még a feje volt. Hihetetlen erővel csapódott a falnak, épphogy elkerülte az örvénykőcsomót. Szikrák és szilánkok repültek mindenfelé. Kabaraijian a döbbenettől földbe gyökerezett lábbal állt, miközben a halott felemelte a csákányt, hogy újra lesújtson.

Nem a sziklára, a férfira.

Kabaraijian az utolsó pillanatba vetette oldalra magát, a csapás csak centikkel kerülte el. Gyorsan felugrott a homokból, védekezően összehúzta magát, és hátrálni kezdett.

A halott felemelt csákánnyal követte.

Kabaraijian alig fogta fel, mi történik. Semmi értelme nem volt. A közeledő halott sötét hajú és sebhelyes arcú volt, a saját halottja. A saját halottja!

A tetem lassan mozgott, így Kabaraijian biztonságos távolságban tudott maradni. Aztán hátra nézett. A másik két halottja is felé tartott. Az egyiknél csákány volt, a másiknál egy vibrofúró. Kabaraijian idegesen nyelt egyet. Nem volt hová mennie, a halottak körbevették.

Felsikoltott.

Távolabbról Cochran nézte a jelenetet. Tett egy lepést Kabaraijian felé, aztán egy homályos alak jelent meg mögötte, és egy tompa puffanás hallatszott. Cochran megpördült a csapástól, és arccal elterült a homokban. Nem kelt fel. A hordótestű, mocskos tetem a csákányát lóbálva megállt felette. Cochran másik halottja Kabaraijian felé indult. A sikoltás még visszhangzott a barlangban, de Kabaraijian már némán állt. Nézte a földön heverő Cochrant, aztán váratlanul támadásba lendült. Rávetette magát a sötét hajú halottra. A tetem egy esetlen mozdulattal felé sújtott. de Kabaraijian félreugrott a csákány elől. Összeütköztek, és mindketten a földre zuhantak. Mire a halott talpra kászálódott, Kabaraijian már mögé került.

Lépésről lépésre hátrált. Szemből a csapata magasra emelt fegyverrel botladozott felé. Rémisztő látványt nyújtottak. A kezük és a lábuk mozgott, de a szemük fehér volt, és az arcuk élettelen. Élettelen! Kabaraijian most először értette meg a rettegést, amit a legtöbb ember érzett a halottak közelében.

Hátranézett a válla felett. Cochran halottjai is megindultak feléje. Maga Cochran még mindig nem mozdult, arccal előre feküdt a homokban, a víz nyaldosta a csizmáját.

Kabaraijian agya újra működésbe lépett. Egy szusszanásnyi időre biztonságban volt. A keze ösztönösen az öve felé indult. A vezérlő be volt kapcsolva, meleg volt és halkan zümmögött. Megpróbált gondolatban kinyúlni a holttestek felé. Rájuk parancsolt, hogy álljanak meg, és dobják el a szerszámokat, de nem engedelmeskedtek.

Kabaraijian megborzongott. A vezérlő működött, érezte a távoli visszhangokat a fejében, de valamiért a holttestek nem válaszoltak. Jeges félelem öntötte el. Cochran halottjai sem válaszoltak, vagyis mindkét csapat az irányítója ellen fordult. Hideg zuhanyként érte a felismerés.

Felülírás.

Hallott már ilyesmiről, de nem is álmodott róla, hogy a saját szemével láthatja.

A felülíró egység nagyon drága volt, és még inkább illegális. Csempészárunak számított minden olyan bolygón, ahol a halottirányítás engedélyezett tevékenység volt.

Kabaraijian most mégis látta működés közben. Valaki az életére tört, és az a valaki felülírót használt. A saját halottjait fordította ellene.

Gondolatban újra a halottak felé tapogatózott. Próbált küzdeni az irányításért, dacolni azzal a valamivel, ami átvette az uralmat a testek felett. De nem ütközött ellenállásba, nem volt mivel harcolni. A halottak egyszerűen nem válaszoltak.

Kabaraijian lehajolt egy vibrofúróért.

Felegyenesedve szembefordult Cochran két halottjával. A nagyobbik a csákányát lóbálva közeli-tett. Kabaraijian a vibrofúrót pajzsként maga előtt tartva kivédte az elsó csapást. Amikor a halott újra ütésre emelte a csákányt, Kabaraijian bekapcsolta a fúrót, és belenyomta a hasába.

Egy borzalmas pillanatig vér és hús fröcskölt szét minden irányban. A halottnak fel kellett volna üvöltenie és kínlódva összerogynia, de nem ez történt.

A szúrás megzavarta ugyan, és az ütése lecsúszott, de így is feltépte vele Kabaraijian zekéjét véres ösvényt hasítva a vállától a gyomráig.

A férfi tehetetlenül a fal felé támolygott.

A halott követte. A vibrofúró még mindig járt a hasában, vörösen spriccelt belőle a vér, de ez nem állította meg.

Nem érez fájdalmat. Kabaraijian elméjében maradt egy zug, amit nem bénított meg a rettegés. A döfés nem volt halálos, és a halottak nem éreznek fájdalmat. Idővel el fog vérezni, de nem tud róla, és nem is törődik vele. Addig nem áll meg, amíg teljesen ki nem száll belőle az élet. Nem érez fájdalmat!

A halott már a nyakán volt. Kabaraijian elvetődött a homokban, megragadott egy követ, aztán arrébb gurult.

A halott reflexei távoliak és lassúak voltak. Szánalmasan lassúak. Későn sújtott le, és a csákány célt tévesztett.

Kabaraijian ledöntötte a lábáról. Abban a pillanatban, hogy felülkerekedett, szorosan megmarkolta a követ, és ütni kezdte vele annak a valaminek a koponyáját. Darabokra zúzta a szintetikus agyat.

A test nem mozdult többé.

Eközben a többi halott is odaért. Két csákány lendült egyszerre Kabaraijian felé. Az egyik elsuhant mellette, a másik kihasított egy darabot a vállából. Kabaraijian megragadta a második csákányt, és megcsavarta, de vesztésre állt. A halott sokkal erősebb volt, könnyedén kiszabadította a csákányt, és újra ütésre emelte.

Kabaraijian már talpon volt, megtaszította a tetemet, ami egyensúlyát vesztve megtántorodott. A másik három halott Kabaraijian felé nyúlt, hogy megragadja, de a férfi nem akart harcolni. Menekült.

A halottak lassan és esetlenül botladoztak utána, de még így is félelmetesek voltak.

Kabaraijian elérte a csónakot, megragadta, és a víz felé lökte. A csónak nehézkesen csúszott végig a homokon, de a második lökés már egy kicsit könnyebb volt. Kabaraijian válla hasogatott a fájdalomtól, de nem törődött vele, nekifeszült, és vérben meg verejtékben úszva, levegőért kapkodva tolta tovább a csónakot. Még egy utolsó erőfeszítés kellett, és a csónak végre becsúszott a vízbe.

A halottak már megint ott voltak körülötte, próbálták megragadni, miközben bemászott a csónakba. Beindította a motort, és teljes sebességre kapcsolt. A csónak zöldes hullámokat vetve elindult a barlang egy biztonságos, sötét zuga felé. Kabaraijian megnyugodva felsóhajtott… aztán egy halott megragadta.

A csónakban volt. A csákányát nem tudta használni, mert beleszorult a csónak oldalába, de puszta kézzel is elég veszélyes volt. Elkapta Kabaraijian torkát, és fojtogatni kezdte.

Kabaraijian kétségbeesetten kapálódzott. Megütötte az érzéketlen, üres arcot, de semmit sem ért. Belenyomta az ujját a halott kifejezéstelen szemébe, és olyan erővel vágta szájon, hogy kitörte a fogait, de a szorítás a torkán csak nem lazult. Erővel nem győzhetett.

Kabaraijian fulladozva abbahagyta a halott csépelését, és belerúgott a kormányba.

A csónak vadul billegve irányt változtatott. A barlang elmosódott mögöttük, és a sziklafal gyorsan közeledett. Az ütközést a darabokra hasadó fa hangja kísérte. Kabaraijian és a halott a vízbe zuhant, és elmerült.

Kabaraijian volt fölül, de a halott így sem engedte el a torkát, húzta lefelé, és igyekezett kiszorítani belőle az életet.

Mielőtt a hullámok összecsaptak a feje felett, Kabaraijian még vett egy nagy levegőt, de a halott megpróbált lélegezni a víz alatt, és Kabaraijian segített benne. Beakasztotta a kezét a tetem szájába, és erővel szétfeszítette, hogy a tüdejébe biztosan elég víz kerüljön.

A halott engedett hamarabb. Szorítása meglazult.

Végül Kabaraijian kiszabadult, és majd szétpattanó tüdővel a felszínre rúgta magát. A víz csak a mellkasáig ért. A lábával a mozdulatlan tetemet a víz alatt tartotta, miközben nagy slukkokban szívta be a levegőt.

A csónak felnyársalódott a vízből kiálló, cakkos sziklákon a barlang kijáratánál. A kivezető út közel volt, ki lehetett venni a sötét körvonalait. De biztonságos? Csónak nélkül? Kabaraijian fontolóra vette, hogy gyalog indul el, de azonnal elvetette az ötletet. Sok mérföldnyi út várt volna rá, mielőtt kiér a felszínre, és akkor hol van még a folyóparti telep. A csapata maradéka pedig a sötétben vadászna rá.

A lehetőségtől végigfutott a hátán a hideg. Nem. Jobb maradni, és szembenézni a támadóival.

Arrébb rúgta a tetemet, és a csónak felé indult, ami még mindig fennakadva himbálózott a sziklán. A roncs takarásában könnyű volt elrejtőzni, és ha az ellenség nem látja, akkor talán nem is tudja újra ráküldeni a halottakat.

Ez alatt talán rájöhet, ki az ellenség.

Ki az ellenség? Természetesen Bartling vagy az egyik csatlósa. Ki más? De hol van? Közel kellett lennie, látótávolságnyira a parttól. A halottakat nem lehet távvezérléssel irányítani, az érzékszervi visszacsatolás ehhez nem elég jó. A homályos képek miatt az irányítónak látnia kell tetemeket, nézni, mit csinálnak, hogy mozgathassa őket. Szóval Bartling embere itt kellett, hogy legyen valahol a barlangban. De hol? És hogyan?

Kabaraijian tovább töprengett. Biztosan a másik csónak, amit Cochran hallott. Valaki követte őket, valaki egy felülíróval. Talán az éjszaka során Bartling nyomkövetőt rakott a csónakjára.

Csak az a kérdés, honnan tudta, hogy melyiket kell megjelölni.

Óvatosan előrehajolt, csak a feje látszott ki a vízből, és kinézett a széttört csónak végénél. A homályban úszó, hatalmas zöld csarnokban a partot végig érintetlen, fehér homok borította. Egy hang sem hallatszott, csak a víz csapkodta a csónak oldalát.

Valami megmozdult. A másik csónakot ellökték a parttól, és az egyik halott belemászott. A többi csákánnyal a vállán lassan belegázolt a tóba.

Érte indultak.

Az ellenség megsejtette, hol rejtőzik. Vadászott rá. Kabaraijian kísértést érzett, hogy lemerüljön, és a kijárat felé induljon. Hogy ússzon, fusson ki a napfényre, ki az átkozott félhomályból, ahol a saját halottjai nyúlnak felé a hideg kezükkel.

Elfojtotta az érzést. Talán némi előnyhöz juthatna, amíg a barlangban keresik. De a csónakokkal semeddig sem tart a keresés. Vagy megpróbálhatná lerázni őket a járatok labirintusában. De ha elé kerülnek, a barlang kijáratánál fogják várni. Nem. Marad, és megtalálja az ellenségét. Hol lehet?

Kabaraijian fürkészően körülnézett, de nem látott semmit. Mindenhol a hatalmas, sötétzöld sziklák voltak meg a víz és homokos part. A tavat néhány kiálló, nagy szikla pöttyözte. Egy ember talán elbújhatott volna mögöttük, de egy csónakot nem tudtak volna elrejteni. Lehet, hogy az ellenfele búvárruhában van? Bár Cochran hallott egy csónakot…

A halottak már a barlang közepénél jártak, és a kijárat felé tartottak. Kabaraijian egyik halottja ült a kormánynál, a barna hajú. A másik két halott lassan botladozott a felkavart vízben. A három halott Kabaraijianra vadászott, de az irányítójuk rejtőzködött. A férfi a felülíróval. A tudat és az akarat. De hol?

A csónak közeledett. Vagy távolodott? Talán azt hiszik, elmenekült? Nem. Valószínűleg elzárják a kijáratot, és aztán kutatják át a barlangot. Észrevették volna? Tudják, hol rejtőzik? Hirtelen eszébe jutott a halottvezérlő, ügyetlen mozdulatokkal a víz alatt ellenőrizte, hogy sértetlen-e. Az volt. És működött, a vezérlők vízállóak voltak. Csak épp nem vezérelt semmit. De attól még hasznát veheti.

Kabaraijian becsukta a szemét, és megpróbálta tudatosan kizárni a külvilágot. A távoli érzékszervek benyomásaira koncentrált, amelyek még mindig az ő fejében gyűltek össze. Bizonytalanabbak voltak a szokásosnál, de kevésbé összetettek, mert már csak két képsor volt. A harmadik tetem nem messze tőle lebegett a vízen, és nem küldött jeleket.

Kabaraijian feléjük fordította az elméjét, és figyelt, próbált látni. A foltok kezdtek alakot ölteni. Két bizonytalan kép gabalyodott össze. A benyomások összevisszaságában Kabaraijian gondolatban megragadta a fonal egyik végét, és megrántotta, mire az összevisszaság két képpé bomlott szét.

Az egyik halott derékig állt a zöld vízben, lassan mozgott, csákányt tartott a kezében. Kabaraijian látta a nyelet szorító kezet és a fokozatosan mélyülő vizet. De a halott még csak nem is nézett feléje.

A másik halott a csónakban volt, az egyik keze a kormányon. Az sem figyelt. A műszereket nézte. Nagyon nagy koncentrációt igényelt egy halottal működtetni bármilyen gépet, szóval az irányító le sem vehette a szemét róla. Nem láthatott mást. A halott szemével tiszta kilátás nyílt az egész csónakra.

Aztán hirtelen minden részlet a helyére került. Biztosra véve, hogy a roncs eltakarja szem elől, Kabaraijian visszahúzódott, belekapaszkodott a csónak oldalába, felhúzta magát a fedélzetre, és lekuporodott.

A szikla lyukat tépett a csónak aljába, de a szerszámosláda érintetlen volt. Kabaraijian odakúszott, és felpattintotta. A halottak kipakolták a legtöbb bányászfelszerelést, de a javítókészlet a helyén volt.

Kabaraijian kivett egy súlyos villáskulcsot és egy csavarhúzót. Az előbbit az övébe csúsztatta, a villáskulcsot erősen megmarkolta, és várt.

A másik csónak már egészen közel volt, Kabaraijian hallotta a motor dorombolását és a nyomában felkavarodó vizet. Várt, amíg a két csónak egymás mellé került, aztán felpattant, és ugrott. Pontosan a másik csónak közepére érkezett, amitől az vadul himbálózni kezdett. Kabaraijian nem hagyott időt az ellenségének, hogy reagáljon. Közelebb lépett, és a villáskulcsot egy gyors, határozott mozdulattal belevágta a halott fejébe, ami a földre zuhant. Kabaraijian lehajolt, megragadta, és a lábánál fogva kilódította a csónakból. A következő pillanatban Ed Cochran döbbent arcával találta szemben magát.

Az egyik kezében még mindig a villáskulcsot szorongatva Kabaraijian a vezérlőpult felé nyúlt, és energiát adott. A csónak a kijárat felé suhant.

A barlang és a tetemek elmaradtak mögöttük, a sötétség falként vette körbe őket.

Kabaraijian felkapcsolta a lámpákat.

— Helló, Ed! — szólalt még végül nyugodt, hideg hangon, miközben a villáskulcsot lóbálta. Cochran felsóhajtott a megkönnyebbüléstől.

— Hálistennek, én csak… aztán a halottjaim…

Kabaraijian megrázta a fejét.

— Nem, ebből nem mosod ki magad. Ne is próbálkozz! Csak add ide a felülírót!

Cochran riadtnak tűnt, aztán a szokásos vigyor jelent meg az arcán.

— Viccelsz, ugye? Nekem nincs felülíróm. Mondtam, hogy hallottam egy másik csónakot.

— Nem volt másik csónak. Az egész egy színjáték volt, csakhogy nem jött be. Az az ütés a homokban. Lefogadom, hogy az nem volt könnyű, rákényszeríteni egy halottat, hogy lesújtson a csákánnyal, de csak az oldalával találjon el, és nem a hegyével… És megcsináltad, elismerésem a kitűnő halottirányításért. Meg a többiért. Nem könnyű egyszerre öt különböző dolgot csináló tetemet összhangban mozgatni. Szép munka, Ed. Alábecsültelek. Sosem gondoltam, hogy ilyen jó halottirányító vagy.

Cochran a csónak aljából nézett fel Kabaraijianra. A vigyor eltűnt az arcáról. Aztán elfordult, és a tekintetét végigjáratta a szikalafalon, ami szinte összenyomta őket.

Kabaraijian újra meglengette a villáskulcsot, a tenyere nyirkos volt, annyira erősen szorította. A válla már nem vérzett. Aztán komótosan leült, és a kezét a motorra tette.

— Nem is kérdezed meg, honnan tudtam? — kérdezte végül.

Cochran komoran hallgatott.

— Nem számít, mindenképpen elmondom. A halottjaim szemén keresztül néztem, és megláttalak itt kuporogni a csónakban. A hajófenéken rejtőztél, és a perem fölött leskelődtél, úgy próbáltál megtalálni. Egyáltalán nem tűntél halottnak, de bűntudatosnak igen. Aztán megértettem. Egyedül te láttad be az egész partot. Egyedül te voltál a barlangban.

Kabaraijian elhallgatott. Egy pillanatnyi kínos csend után enyhébb hangon folytatta.

— Csak azt mondd meg, miért? Ed, miért?

Cochran felnézett, és vállat vont.

— Pénzért. Csakis a pénzért, Matt. Mi másért? — elmosolyodott, ez nem a szokásos vigyor volt, inkább kényszeredett mosoly. — Kedvellek, Matt.

— Furcsán mutatod ki. — Kabaraijian nem tudott nem mosolyogni, amikor rákérdezett.

— És ki fizetett?

— Bartling. Nagyon kellett a pénz. Alacsonyak voltak a kapott ajánlatok. Nem tettem félre. Ez azt jelentette, hogy ha el kell hagynom a Grottót, el kell adnom a csapatom, hogy kifizessem az utat. Megint bérelt irányító lettem volna, és ezt nem akartam. Gyorsan kellett a pénz. Tudod, örvényköveket akartam csempészni — vont vállat —, de lebeszéltél. Múlt éjszaka támadt egy másik ötletem. Nem hittem, hogy az az ökörség a szervezkedésről és Bartling túllicitálásáról működhet, de gondoltam, hogy őt érdekelni fogja. Miután elmentem a kocsmából, meglátogattam. Azt gondoltam, talán fizet az információért, talán kivételt tesz velem, és maradhatok. — Cochran dühösen megrázta a fejét, de Kabaraijian hallgatott. Végül folytatta. — Szóval meglátogattam őt és a három testőrét. Amikor elmondtam neki, kiborult. Már egyszer megszégyenítetted, és most tervezel valamit… Tett egy ajánlatot. Rengeteg pénzről volt szó, Matt. Rengetegről.

— Örülök, hogy ennyire értékes vagyok.

Cochran elmosolyodott.

— Mondjuk, hogy Bartling a fejedet akarta, és én fizetésre bírtam. Nekem adta a felülírót, amihez ő hozzá sem ért volna. Azt mondta, csak arra az estre vette, ha a húsagyúak és a zombijaik rátámadnának.

Cochran a zekéje zsebéhez nyúlt, is kivett egy apró, lapos kazettát. Pontosan úgy nézett ki, mint a vezérlő az övén. Könnyedén Kabaraijian felé dobta, aki meg sem próbálta elkapni. A doboz elrepült a válla felett, és egy csobbanással eltűnt a vízben.

— Ezt nem kellett volna. A halottjad nem fognak válaszolni, amíg nem kapcsolod ki.

— A vállam meg van merevedve…- kezdte Kabaraijian, aztán hirtelen megdermedt.

Cochran felállt, és úgy meredt rá, mint először látná.

— Értem — szorította ökölbe a kezét. — Értem.

Cochran egy teljes fejjel magasabb volt, mint Kabaraijian, és sokkal erősebb. Tudatában volt a másik súlyos sérüléseinek is. A villáskulcs megremegett Kabaraijian kezében.

— Ne!

— Sajnálom.

Cochran előreugrott.

Kabaraijian meglóbálta a villáskulcsot, de Cochrane elkapta, mielőtt lesújthatott volna. A másik kezével megcsavarta Kabaraijian csuklóját, aki érezte, hogy az ujjai elzsibbadnak.

Nem volt igazságos küzdelem, és nem volt kegyelem.

Kabaraijian az életéért küzdött, a szabad kezével az övébe tűzött csavarhúzóért nyúlt. Kirántotta, és döfött. Cochran lélegzete elakadt, a szorítása meglazult. Kabaraijian Újra beledöfte a csavarhúzót, egy csavarással felhasította a zekét és a húst. Cochran hátratántorodott, és a hasához kapott.

Kabaraijian odalépett hozzá, és harmadszor is szúrt. Cochran összeesett. Egyszer még megpróbált felállni, de aztán feladta, és tehetetlenül zuhant vissza a csónak aljába. Ott maradt vérben úszva.

Kabaraijian hátrament a motorhoz, és eltávolodott sziklafalaktól. Simán irányította végig a csónakot a szűk járatokon, keresztül a barlangokon, kürtőkön és a mély, zöld tavacskákon.

A csónak éles fényében Cochrant nézte, aki már nem mozgott, és csak egyszer szólalt meg, amikor a barlangokból kiértek a kora délutáni napsütésbe. Felnézett, a keze vértől volt csatakos, és a tekintete elhomályosult.

— Sajnálom, Matt. Átkozottul sajnálom.

— Istenem… — Kabaraijian hangja tompa volt. Hirtelen megállította a csónakot, és az elsősegélyládáért nyúlt. Bekötözte Cochran sebeit, aztán visszament a vezérlőhöz, és újra maximális sebességre gyorsított. A csónak csíkot húzott a csillogó, zöld tavon.

De Cochran meghalt, mielőtt elérték volna a folyót.

Kabaraijian megint megállította a csónakot, és hagyta, hogy céltalanul sodródjon. Hallgatta a Grotto neszeit: a folyó zubogását, ahogy beleömlött a nagy tóba, az énekesmadarakat, a nyughatatlan halászmadarak reptének suhogását a levegőben. Így ült sötétedésig, bámulta a folyót, és töprengett. A holnapra gondolt és a holnaputánra. Másnap vissza kell majd térnie a barlangokba. A halottjai megmerevedtek, amikor kilépett a hatósugarukból, talán még megmenthetőek. És Cochran csapata is ott volt még kint. Talán össze tud belőlük rakni egy három fős csapatot, ha a tetem, amit kidobott a csónakból, még nem merült el.

Meg ott voltak az örvénykövek, jó nagyok. Megszerzi azt a tojás méretűt a táncoló ködfoltokkal, és jó ajánlatot kap rá. Pénz. Pénzt kell szereznie, amennyit csak össze tud kaparni. Utána kezdhet beszélni a többiekkel. És akkor… akkor Bartling megkapja a harcot, amire vágyott. Cochran az egyik áldozat volt, az első. De nem az utolsó. Elmondja mindenkinek, hogy Bartling kiküldött valakit egy felülíróval, és Cochran ezért halt meg.

Ez igaz is.

Azon az éjjelen Kabaraijian egyetlen halottal a csónakjában tért vissza, ami furcsán nyugodt és mozdulatlan volt. Általában a halottjai követték az irodába. Azon az éjjelen a holttest a vállát nyomta.

Vancsó Éva fordítása

George R. R. Martin

GEORGE R. R. MARTIN — hála az HBO-n futó sorozatnak — feltehetően jól ismert Magyarországon. Az már talán kevéssé, hogy az 1970-es évektől kezdve számos díjnyertes elbeszélést írt — de nem fantasyt, hanem science fictiont.

Martin 1948-ban született a New Jersey állambeli Bayonne városában. Mint újgenerációs rajongó, a tévén keresztül találkozott először sci-fivel. Saját bevallása szerint a Rocky Jones, Space Ranger című sorozat volt a kedvence, ami egyfajta proto-Star Trek volt, Spock nélkül, Tízéves korában aztán kapott egy Heinlein-kötetet, és sorsa megpecsételődött. Heinlein után Andre Norton, A. E. van Vogt következett, majd később rátalál a fantasy nagy alakjaira is, Tolkienre, Howardra, Lowecraftra.

Első elbeszélése a Galaxy magazin 1971. februári számában jelent meg „The Hero” címmel.

A szóban forgó hős egy hosszan tartó intersztelláris háború egyik szereplője, aki elunva a harcot, a Földre akar utazni, amihez szerződése alapján joga is van. Ez azonban nem tetszik a parancsnokának…

A 70-es és 80-as években Martin számos emlékezetes történetet publikált. Ezekkel négy Hugo—, két Nebula- és egy Bram Stoker-díjat nyert. A Hugo-díjasok közül kiemelkedik a talán legismertebb novellája: „A Song for Lya” (Analog 1971. június). Egy bolygóra a földi adminisztrátor két telepatát hív, mivel úgy véli, sajátos képességeik segítségével megoldást találhat egy aggasztó fejleményre. A bolygó lakói, a shkeenek ugyanis különleges vallást követnek: egy idő után szimbiózisba lépnek egy greeshka nevű parazitával, ami lassan megeszi őket. A bolygó minden lakója lényegében önkéntes öngyilkosságot követ el. A telepaták feladata az, hogy kiderítsék, mi késztethet földi embereket arra, hogy önként csatlakozzanak ehhez az idegen szektához. A történet a szeretetről szól, és arról, hogy mitől ember az ember, kerülve mind a melodrámát, mind a giccset.

Írt egy igen szórakoztató elbeszélésciklust Haviland Tuf ökológus-mérnökről. Tuf lerobbant kereskedő volt, egy lerobbant űrhajóval és két macskával. Egy tudományos expedíció szerződtette, hogy az egykori földi birodalom napjaiból fennmaradt ökológiai csatahajóhoz szállítsa őket. Tuf végül megörökli az űrhajót, és a galaxist járva oldja meg bajba jutott bolygók ökológiai problémáit — időnként váratlan fordulatokkal. A ciklus tagjai főleg az Analog-ban jelentek meg a 80-as évek közepén. Ebből az időből származik az itt olvasható „Nightflyers” is (Analog 1980. április).

 

A 80-as évek végén Martin elkezdett forgatókönyveket írni a televízió számára. Főleg a magyarul is látható Alkonyzóna (Twilight Zone) számára dolgozott. Ezzel párhuzamosan szerkesztette a Wild Cards című antológia-sorozatot, mely egy alternatív történelemben létező közös világ (shared-world) szuperhősökkel. A sorozat már húsz kötet felett jár, és még mindig vannak megjelenésre váró darabjai. Martin szerkesztette a John W. Campell-díjra jelöltek műveiből összeállított New Voices antológiasorozatot is.

 

Martin 1991-ben visszatért a regényíráshoz, ekkor kezdte írni nagyszabású fantasy-sorozatát, A tűz és jég dalát (A Song of Ice and Fire). Első kötete, az 1996-ben megjelent Trónok harca (Game of Thrones) világszerte pozitív fogadtatásban részesült. A mű jelenleg öt kötetnél tart, és igen nagy népszerűségnek örvend, ami részben az HBO saját gyártású sorozatának is köszönhető.

A tűz és jég dalát a fantasy műfaj megújítójaként szokás emlegetni, mivel nem követi A gyűrűk ura óta bevett sablonokat. A történetet több különböző karakter szemszögéből olvashatjuk, így szép lassan bontakozik ki a cselekmény, és érnek össze a szálak. Eleinte nem is nagyon bővelkedik fantasy-elemekben, inkább egy történelmi kalandregényre emlékeztet (ami nem csoda, hiszen a Rózsák háborúja és az Ivanhoe ihlette, (Martin nagy rajongója volt a lovagoknak és Robin Hoodnak), de később feltűnnek többek között sárkányok, élőhalottak, alakváltók is. Szereplői nem feketén fehéren jók és rosszak, nincsenek idealizált karakterek: bár a történet kezdetén egyértelműen a Stark család tűnik szimpatikusnak, a cselekmény előrehaladtával árnyaltabbá válnak a dolgok, így lett sokak kedvence a „gonosz” Jaime Lannister. A sorozat még nem zárult le, még nem tudjuk, végül ki ülhet fel Westeros Vastrónjára, mivel Martin még két kötetet tervez The Winds of Winter és A Dream of Spring címekkel.

Martin első magyarul megjelent műve „A magányos Laren Dorr dalai” volt a Galaktika 45-ben. Ezt sajnálatosan kevés további fordítás követte. A fantasy sikere talán Martin sci-fijének is elhozza a reneszánszát.

Zsoldos Amália — Zsoldos Endre

Bibliográfia

Könyvek (csak első kiadások):

•Lázálom, 2002 [Fevre Dream, 1982]

•Trónok harca, 2003 [A Game of Thrones, 1986]

•Királyok csatája, 2003 [Clash of Kings, 1998]

•Kardok vihara, 2004 [A Storm of Swords, 2000]

•Varjak lakomája, 2007 [A Feast of Crows 2005]

•Sárkányok tánca, 2012 [A Dance Dragons, 2011]

Elbeszélések:

•És halált hagy örökül [And Death His Legacy GRRM: A Retrospective, Subterranean 2003]

Galaktika 2012. március, ford. Sóhár Anikó

•A fecskendős emberek [Needle Me F&SF 1981. október]

Galaktika 1994. augusztus, ford. Pap Viola.

•A Féreg palotája [In the House of the Worm, The Ides of Tomorrow, ed. Terry Carr, Little & Brown, 1976]

•Analógia 2, szerk. Gáspár András & Novák Csanád, Valhalla Páholy, 1993, ford. Tóth Judit

•Homokkirályok [Sandkings, Omni 1979. augusztus)

Galaktika 1991. április, ford. Pavlov Anna

•A kereszt és a sárkány útja [The Way of Cross and Dragon, Omni 1979. június)

Rúna 2000. február

•A magányos Laren Dorr dalai [The Lonely Songs of Laren Dorr, Fantastic 1976. május]

Galaktika 45 szerk. Kuczka Péter, Kozmosz, 1982, ford. Nagy Erzsébet