Dűne eretnekei Frank Herbert

NNCL177-27Dv1.1

FRANK HERBERT

DŰNE

ERETNEKEI

Vallhalla Páholy

BUDAPEST 1994

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Frank Herbert

Heretics of Dune

Fordította Hoppán Eszter

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát!

A címlap Marjai Csaba munkája

Tipográfia: Marjai Csaba

Műszaki szerkesztés: Zölley Imre

ISBN 963 8353 48 l

VP-SF-I9I094-90.14.77

A kötet kizárólagos terjesztője a TóthÁgas Könyvterjesztő Kft.

1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15.

___________________________________________________________________

Kiadja a Valhalla Páholy. Felelős kiadó: Novak Csanád ügyvezető igazgató.

Felelős szerkesztő: Gáspár András. Művészeti igazgató: Marjai Csaba.

Korrektor: Zölley Imre. Szedés, tördelés: Valhalla Páholy DTP A nyomdai munkálatokat az Athenaeum Nyomda Rt. végezte. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 94.1118. Felelős vezető: Vida József vezérigazgató.

Terjedelem: 18 ív Készült Budapesten az 1994. évben.

A legtöbb tan – rejtett tan, és célja nem az, hogy felszabadítson, hanem hogy korlátozzon. Ne kérdezd, Miért? Vigyázz a Hogyan?-nal A Miért? elkerülhetetlenül paradoxonhoz vezet. A Hogyan? az ok és hatás univerzumának csapdájába zár. Mindkettő tagadja a végtelent.

-Arrakis Apokrifája

– Ugye mondta Taraza, hogy már tizenegy ilyen Idaho ghola volt? Ez a tizenkettedik.

A vén Schwangyu Tisztelendő Anya szándékos keserűséggel beszélt, mikor a harmadik szint mellvédje mögül lenézett a magányos gyermekre, aki a zárt pázsiton játszadozott. Gammu bolygó fényes délelőtti napjában szinte vakítóan ragyogtak az udvar fehér falai, és fénnyel árasztották el az udvart, mintha erős reflektor irányulna a fiatal gholára.

KIFOGYTUNK!, gondolta Lucilla Tisztelendő Anya. Megengedett magának egy kurta biccentést, és arra gondolt, mennyire személytelenül hideg Schwangyu modora és szóhasználata. FELHASZNÁLTUK A KÉSZLETEINKET, KÜLDJ NEKÜNK ÚJAKAT!

A füvön játszó gyerek úgy tizenkét szabványévesnek látszott, de a látszat könnyen megtévesztő lehet egy gholánál, aki még nem ébredt tudatára eredeti emlékeinek. A gyerek ezt a pillanatot használta ki, hogy felpillantson a feje fölött figyelőkre. Izmos teste volt, tekintete pedig erőteljes intenzitással csillogott ki bozontos haja alól. A sárga koratavaszi napfény rövid árnyékot vetett a lába elé. A bőre sötétre barnult, de testének egy apró mozdulatára kék kezeslábasa elcsúszott, és a bal vállán halvány színű bőr vált láthatóvá.

– Ezek a gholák nemcsak költségesek, de rendkívül veszedelmesek is a számunkra – mondta Schwangyu. Hangja tompa és érzelemmentes volt, de ettől csak még erőteljesebb lett. Egy Oktató Tisztelendő Anya hangja volt, aki tanítványához szól, és hangsúlyosan nyilvánvalóvá tette Lucilla számára, hogy Schwangyu egyike volt azoknak, akik ellenezték a ghola-projektet.

Taraza előzőleg figyelmeztette:

– Meg fog próbálni meggyőzni.

– Tizenegy kudarc épp elég – mondta Schwangyu.

Lucilla Schwangyu ráncos arcára nézett, és hirtelen eszébe ötlött: EGY NAP MAJD ÉN IS ÖREG ÉS RÁNCOS LESZEK. ÉS TALÁN HATALOM IS A BENE GESSERITBEN.

Schwangyu alacsony teremtés volt, a Nővérek bonyolult ügyeinek intézése rányomta a kor bélyegét. Lucilla a küldetés-oktatás alapján tudta, hogy Schwangyu hagyományos fekete köpenye ösztövér testet rejt, melyet az öltöztető növendékeken és a számára kitenyésztett férfiakon kívül aligha látott más. Schwangyu szája széles volt, alsó ajkát összehúzták a ráncok, az álla hegyesen meredt előre. Hajlamos volt hirtelen, kurta megnyilatkozásokra, melyet a beavatatlanok gyakran dühnek értelmeztek. A Gammu Erősség parancsnoka még a többi Tisztelendő Anyához képest is zárkózott volt.

Lucilla megint csak azt kívánta, bár többet tudna a ghola-projekt egészéről. Pedig Taraza épp elég világosan meghúzta a választóvonalat:

– Schwangyuban nem lehet megbízni, ha a ghola biztonságáról van szó.

– Szerintünk maga a Tleilax ölte meg az előző tizenegy nagy részét – mondta Schwangyu. – Ez már önmagában is elárul valamit.

Schwangyu modorához hasonulva Lucilla a szinte teljesen érzelemmentes várakozás csendes attitűdjét vette fel. A viselkedése azt mondta: „Talán fiatalabb vagyok nálad, Schwangyu, de én is teljes értékű Tisztelendő Anya vagyok”. Érezte magán Schwangyu pillantását.

Schwangyu látott már holoképeket erről a Lucilláról, de az előtte álló hús-vér nő nyugtalanítóbb jelenség volt. Kétségtelenül kiválóan képzett Bevéső. Semmiféle lencsével nem korrigált telikék szeme olyan átható pillantást kölcsönzött Lucillának, ami jól illett ovális arcához. Ha fekete aba-köpenyének csuklyáját hátravetette, ahogy most is, kilátszott barna haja, ami szoros hajcsattal volt összefogva, de hátul szabadon hullt a hátára. Még a legmerevebb anyagú köpeny sem tudta teljesen elfedni Lucilla telt melleit. Olyan genetikus vonalról származott, amely híres volt jó anyai természetéről, és Lucilla már három gyermeket szült a Nővéreknek, kettőt ugyanattól a férfitól. Igen – egy barnahajú, nagymellű, anyás szépség.

– Nagyon keveset beszélsz – mondta Schwangyu. Eszerint Taraza figyelmeztetett, hogy vigyázz velem.

– Van valami okod, hogy azt hidd: gyilkosok törnek a tizenkettedik gholára? – kérdezte Lucilla.

– Már meg is próbálták elpusztítani.

Különös, gondolta Lucilla, hogy mindig az „eretnekség” szó jut az eszébe, ha Schwangyura gondol. Hát létezhet eretnekség a Tisztelendő Anyák között? A szó vallásos felhangjai teljesen oda nem illőnek tűntek a Bene Gesserit összefüggésében. Hogyan lehetnének eretnek megmozdulások azok között, akik alapvetően manipulatívan állnak hozzá mindenféle vallási dologhoz?

Lucilla a gholára irányította figyelmét, aki éppen ebben a pillanatban cigánykerekezte körbe az udvart, aztán újra megállt, hogy szemügyre vegye a két nézőt a mellvéden.

– Milyen édesen produkálja magát! – vicsorogta Schwangyu. Az öreges hang sem tudta teljesen leplezni a benne lappangó erőszakos haragot.

Lucilla Schwangyura nézett. ERETNEKSÉG. Erre nem a másvéleményűség volt a megfelelő szó. Az ellenzékiség sem fedte azt, amit a másik nőben érzékelt. Ez valami olyasmi volt, amitől széthullhat az egész Bene Gesserit. Lázadás Taraza, a Főtisztelendő Anya ellen?

Elképzelhetetlen! A Főtisztelendő Anyák egy uralkodó hatalmával rendelkeztek. Ha Taraza meghallgatta a tanácsot, és UTÁNA hozott döntést, akkor a Nővérek kötelesek voltak engedelmeskedni.

– Most nem alkalmas az idő új problémák előhozására! – mondta Schwangyu.

Világos volt, mit akar ezzel mondani. A Szétszóródás népe visszatér, és az Elveszettek közt vannak olyanok, akiknek a szándékai fenyegetik a Nővéreket. TISZTELET MATRÓNÁI! Mennyire úgy hangzik ez, mint a „Tisztelendő Anya".

Lucilla megpróbálkozott egy felfedező célú kirohanással:

– Tehát úgy véled, hogy most inkább a Szétszóródás Tisztelet Matrónáira kéne koncentrálnunk?

– Koncentrálni? Hah! Ők nem rendelkeznek a mi hatalmunkkal. Nem látszanak túl józannak. És nem uralkodnak a melanzson! Épp ezt akarják tőlünk, a fűszer-tudásunkat.

– Meglehet – mondta Lucilla. Nem akart engedni a hiányos bizonyítékoknak.

– Taraza Főtisztelendő Anyának elment a józan esze, hogy most ezzel a ghola-üggyel játszadozik – mondta Schwangyu.

Lucilla hallgatott. A ghola-projekt kétségtelenül a Nővérek régi, fájó pontjára tapintott. A lehetőség, ha mégoly távoli is, hogy újabb Kwisatz Haderachot hozhatnak létre, dühödt félelemmel borzongatta meg őket. Babrálni a Zsarnok féreg-maradványaival! Ez a rendkívül veszélyes volt.

– Sosem szabad azt a gholát a Rakisra vinni – morogta Schwangyu. – Ne zavarjuk fel az alvó férget.

Lucilla megint a ghola-gyermekre nézett. A fiú most hátat fordított a mellvédnek és a két Tisztelendő Anyának, de volt valami a testtartásában, ami mutatta, hogy tudja, miről beszélnek, és most az ő válaszát várja.

– Nyilván látod, hogy korán hívtak, most még túl fiatal – mondta Schwangyu.

– Még sosem hallottam mély bevésődésről ilyen fiatal gyerek esetében – helyeselt Lucilla. Némi halovány öngúnyt csempészett a hangjába, amiről tudta, hogy Schwangyu meg fogja hallani és félre fogja érteni. A nemzés és az ezzel kapcsolatos szükségszerűségek irányítása mindig is specialitása volt a Bene Gesseritnek. Használd a szerelmet, de kerüld el, Schwangyu most nyilván erre gondol. A Nővérek elemzői jól ismerték a szerelem gyökereit. Már a fejlődésük korai szakaszában megvizsgálták, de sosem merték kinevelni azokban, akik a hatásuk alatt álltak. Tűrd el a szerelmet, de védekezz ellene, ez volt a szabály. Tudd, hogy ott van az ember genetikus felépítésének alapjában, egyfajta védőháló, mely a faj folytonosságát biztosítja. Használtad, amikor kellett, bizonyos kiválasztott egyénekbe (néha egy másik Nővérbe) bevésted a Nővérek céljai kedvéért, tudván, hogy az illetőben ezután olyan erős kötelékek keletkeznek, melyek nem azonnal elérhetők a közönséges tudat számára. Mások is észrevehetik az ilyen kötelékeket, és kihasználhatják ennek következményeit, maguk a megkötöttek azonban tudattalan muzsikára táncolnak.

– Én nem arra utaltam, hogy hiba lenne bevésést alkalmazni nála – mondta Schwangyu, félreértve Lucilla hallgatását.

– Azt tesszük, amire parancsunk van – korholta Lucilla. Ezt értse Schwangyu úgy, ahogy akarja.

– Akkor hát nem ellenzed azt, hogy a gholát Rakisra vigyék – mondta Schwangyu. – Kíváncsi vagyok, hogy akkor is ilyen feltétel nélkül engedelmeskednél-e, ha ismernéd az egész történetet?

Lucilla mély levegőt vett. Most megtudja az egész Duncan Idaho ghola-dolgot?

– Van egy Sheeana Brugh nevű leánygyermek Rakison – szólt Schwangyu. – Irányítani tudja az óriás férgeket.

Lucilla elrejtette riadalmát. ÓRIÁS FÉRGEK. NEM SHAI-HULUD. NEM SHAITAN. ÓRIÁS FÉRGEK. A Zsarnok által megjövendölt homoklovas végül felbukkant!

– Én nem szoktam értelmetlenül fecsegni – mondta Schwangyu, amikor Lucilla továbbra is csendben maradt.

VALÓBAN NEM, gondolta Lucilla. ÉS LEÍRÓ CÍMKÉJÉN, NEM PEDIG MISZTIKUS JELENTŐSÉGE NEVÉN NEVEZEL EGY DOLGOT. ÉS VALÓBAN A ZSARNOKRA GONDOLSZ, II. LETÓRA, AKINEK VÉGTELEN ÁLMAIT TUDATGYÖNGYSZEMKÉNT HORDOZZÁK EZEK A FÉRGEK. VAGY LEGALÁBBIS EZT HITETTÉK EL VELÜNK.

Schawngyu a gyepen játszó gyerek felé biccentett. Gondolod, hogy a gholájuk képes lesz hatni a lányra, aki irányítja a férgeket?

VÉGRE A LÉNYEGNÉL VAGYUNK, gondolta Lucilla. Így szólt:

– Nincs szükségem egy ilyen kérdés válaszára.

– Te aztán tényleg óvatos vagy – mondta Schwangyu.

Lucilla meggörbített háttal nyújtózkodott. ÓVATOS? IGEN, VALÓBAN. Taraza akkor figyelmeztette:

– Ahol Schwangyu benne van a dologban, ott különleges óvatossággal, de gyorsan kell cselekedned. Nagyon szűk kis időrésünk van, ahol sikerrel járhatunk.

Miben kell sikerrel járnunk?, gondolta Lucilla. Oldalra pillantott, Schwangyura.

– Nem értem, hogyan sikerülhetett a Tleilaxnak tizenegy ilyen gholát megölni. Hogyan tudtak átjutni a védelmen?

– Most már itt van a Bashar – mondta Schwangyu. Talán meg tudja előzni a katasztrófát – A hangja arról árulkodott, hogy ebben ő maga sem hisz.

Taraza Főtisztelendő Anya azt mondotta volt:

– Te vagy a Bevéső. Mikor a Gammura érkezel, fel fogod ismerni a minta egy részét. De a feladatodhoz nincs szükség az egész ismeretére.

– Gondolj az árra! – szólt Schwangyu, és lebámult a gholára, aki most guggolva tépkedte a FÜVET.

De Lucilla tudta, hogy a költségeknek semmi köze ehhez. A kudarc nyílt beismerése ennél sokkalta fontosabb volt. A Nővérek nem fedhették fel esendőségüket. De az a tény, hogy egy Bevésőt korán hívtak létfontosságú volt. Taraza tudta, hogy a Bevéső ezt észreveszi, és felismeri a minta egy részét.

Schwangyu egyik csontos kezével a gyerek felé mutatott, aki visszatért magányos játékához, futkározott és bukfencezett a füvön.

– Politika – mondta Schwangyu.

Semmi kétség, a Nővérek politikája Schwangyu ERETNEKSÉGÉNEK magján nyugszik, gondolta Lucilla. A belső viták kényességére rávilágít az a tény, hogy Schwangyut nevezték ki az itteni, gammui Erősség vezetőjéül. Azok, akik szembeszálltak Tarazával, nem hajlandók az oldalvonalon ülni.

Schwangyu megfordult, és egyenesen Lucillára nézett. Elég hangzott már el. Eleget hallottak és szűrtek meg a Bene Gesserit tudatosságban nevelt elmék. A Káptalanház nagyon gondosan választotta ki ezt a Lucillát.

Lucilla érzékelte az idősebb nő vizsgálódását, de nem engedte ezt a érintést hozzáférni ahhoz a legbelsőbb célérzethez, amelyre minden Tisztelendő Anya támaszkodott a nehézségek idején. TESSÉK. NÉZZEN CSAK MEG. Lucilla megfordult, és lágyan elmosolyodott, miközben a szemközti háztetőre pillantott.

Egy nehézlézeres egyenruhás férfi tűnt fel ott, egyszer a Tisztelendő Anyákra pillantott, aztán le a gyerekre.

– Az ki? – kérdezte Lucilla.

– Patrin, a Bashar legkedvesebb segítője. Azt mondja, hogy csak a Bashar tisztiszolgája, de valójában nem így van. Ezt még egy vak vagy egy hülye sem hinné el.

Lucilla szemügyre vette a férfit. Szóval ez Patrin. Gammui bennszülött, Taraza ezt mondta. Maga Bashar választotta ki a feladatra. Vékony és szőke férfi, már túl öreg a katonáskodáshoz, de aztán a Bashart előhívták visszavonultságából, ő pedig ragaszkodott hozzá, hogy Patrinnal dolgozzon.

Schwangyu észrevette, hogyan néz Lucilla Patrinról a gholára, őszinte aggodalommal. Igen, ha a Bashart visszahívták, hogy őrizze ezt az Erősséget, akkor, akkor a ghola valóban hatalmas veszélyben van.

Lucilla hirtelen meglepetéssel dadogta:

– De miért… ő…

– Miles Teg parancsa – mondta Schwangyu a Bashar nevét. – A ghola minden játéka edzés. Az izmokat fel kell készíteni arra a napra, amikor visszanyeri eredeti énjét.

– De hát nem egyszerűen csak gyakorol ott lenn. - mondta Lucilla. Érezte, hogy izmai önkéntelenül mozdulnak az ismerős edzőmozdulatokra.

– Csak a Nővérek titkos tanait tartjuk vissza tőle szólt Schwangyu. – Tudásunk tárházának szinte minden más része az övé lehet – A hangja elárulta, hogy mindezt felettébb nemkívánatosnak tartja.

– Biztos hogy senki sem hiszi, hogy ebből a gholából új Kwisatz Haderach lehet – vetette ellene Lucilla.

Schwangyu csak a vállát vonogatta.

Lucilla mozdulatlanul gondolkodott. Lehetséges, hogy egy gholából létre lehet hozni egy Tisztelendő Anya férfi megfelelőjét? Ez a Duncan Idaho megtanulhat oda benézni, ahová egy Tisztelendő Anya sem mert?

Schwangyu beszélni kezdett, a hangja szinte csak motyogó morgás:

– Ennek a projektnek a felépítése… veszélyes tervük van. Elkövethetik ugyanazt a hibát… – Nem fejezte be.

ŐK, gondolta Lucilla. AZ Ő GHOLÁJUK.

– Bármit megadnék érte, ha biztosan ismerném Ix és a Halszólítók szerepét ebben az egészben – mondta Lucilla.

– Halszólítók! – Schwangyu már a gondolatára is megborzongott ennek a megmaradt női seregnek, amely valaha csakis a Zsarnokot szolgálta. – Ők hisznek az igazságban és a törvényességben!

Lucillának hirtelen gombóc támadt a torkában, de leküzdötte. Schwangyu éppen csak nem nyíltan mutatta ki ellenzékiségét. Mégis ő a parancsnok itt. A politikai szabály egyszerű: azoknak, akik ellenzik a projektet, szemmel kell tartaniuk, hogy a baj első jelére leállíthassák. De ez egy valódi Duncan Idaho ghola ott lenn a pázsiton. A sejtösszevetések és az Igazmondók ezt igazolták.

Taraza azt mondotta:

– Meg kell tanítanod őt a szeretet minden formájára.

– Nagyon fiatal – mondta Lucilla a gholát figyelve.

– Fiatal, igen – mondta Schwangyu. – Ezért gondolom, hogy most először az anyai szeretet gyermeki válaszát kelted fel benne. Aztán később majd… – vonta meg a vállát Schwangyu.

Lucilla nem mutatott semmiféle érzelmi reakciót. Egy Bene Gesserit engedelmeskedik. ÉN BEVÉSŐ VAGYOK. TEHÁT… Taraza parancsai és a Bevésők különleges képzése egy meghatározott eseményvonalat szabott meg.

Lucilla ezt mondta:

– Van valaki, aki úgy néz ki, mint én, és az én hangomon beszél. Helyette csinálom a Bevésést. Megkérdezhetem, ki az?

– Nem.

Lucilla csendben maradt. Nem számított eget rengető megnyilatkozásra, de már nem egyszer hallotta, hogy meglepően hasonlít Darwi Odrade Főbiztonsági Anyára. – A FIATAL ODRADÉRA – hallotta Lucilla több ízben is. Persze Lucilla és Odrade is az Atreides-vonalhoz tartoztak, Siona leszármazottainak erős Visszakeresztezéséből. A Halszólítóknak nincs kizárólagos joguk AZOKHOZ a génekhez! De egy Tisztelendő Anya Más Emlékei, még lineáris szelektivitásukkal és nőági korlátozottságukkal is fontos nyomokkal szolgáltak a ghola-projekt egészére vonatkozóan. Lucilla, aki előszeretettel támaszkodott annak a Jessica-személyiségnek a tapasztalataira, aki vagy ötezer év távolában volt a Nővérek genetikai manipulációi alá temetve, most mélységes rettegést érzett ebből a forrásból. Itt valami családi mintázat volt. Olyan intenzív végzet-érzést sugárzott, hogy Lucilla automatikusan belekezdett a Félelem Elleni Litániába, amit a Nővérek szertartásai közül először tanult meg:

"NEM SZABAD FÉLNEM. A FÉLELEM AZ ELME GYILKOSA. A FÉLELEM A KIS HALÁL, MELY TELJES MEGSEMMISÜLÉSHEZ VEZET. SZEMBENÉZEK FÉLELMEMMEL. HAGYOM, HOGY ÁTHALADJON RAJTAM, FÖLÖTTEM. ÉS AMIKOR MÖGÖTTEM VAN, UTÁNA FORDÍTOM BELSŐ TEKINTETEMET, KÖVETEM AZ ÚTJÁT. AMIKOR A FÉLELEM ELMENT, NEM MARAD SEMMI, CSAK ÉN MAGAM."

Visszatért a nyugalma. Schwangyu, aki megérzett ebből valamit, hagyta, hogy a védelme kissé gyengüljön. Lucilla nem ostoba, nem KÜLÖNLEGES Tisztelendő Anya egy üres címmel és épp hogy csak megfelelő háttérrel ahhoz, hogy tevékenységével ne hozza kellemetlen helyzetbe a Nővéreket. Lucilla igazi volt, és bizonyos reakciókat nem lehetett elrejteni előle, még egy másik Tisztelendő Anya reakcióit sem. Nos, akkor hát ismerje meg teljesen ellenkezését ezzel az holdkóros, VESZEDELMES tervvel szemben!

– Nem hiszem, hogy a gholájuk megéri, hogy Rakist láthassa – mondta Schwangyu.

Lucilla ezt elengedte a füle mellett.

– Mondj valamit a barátairól – mondta.

– Nincsenek barátai, csak tanítói.

– Velük mikor találkozom? – Nem vette le a szemét a szemközti mellvédről, ahol Patrin támaszkodott hanyagul egy alacsony oszlophoz, készenlétben tartott lézerfegyverrel. Lucilla hirtelen rádöbbent, hogy Patrin őt figyeli. Patrin a Bashar üzenete. Schwangyu nyilvánvalóan látja és érti. MI ŐRIZZÜK ŐT!

– Felteszem, hogy Miles Teg az, akivel ennyire találkozni akarsz – szólt Schwangyu.

– Többek közt.

– Nem akarsz először a gholával kapcsolatba lépni?

– Már kapcsolatba léptem vele – biccentett Lucilla a zárt udvar felé, ahol a gyerek megint mozdulatlanul állt, és felnézett rá. – Gondolkodó elme.

– Nekem csak a többiekről vannak jelentéseim felelte Schwangyu – de gyanítom, hogy ez a legokosabb a sorban.

Lucilla elnyomott egy önkéntelen borzongást a Schwangyu szavaiban és viselkedésében rejlő erőszakos ellenzékiség láttán. Semmiféle utalás sem volt arra, hogy a gyerek ott lent közönséges ember.

Míg Lucilla erre gondolt, felhők takarták el a napot, ahogy ez gyakran történt itt a napnak ebben a szakában. Hideg szél fújt át az Erősség falai fölött, és végigsöpört az udvaron. A gyerek elfordult, és gyorsabban folytatta a gyakorlatokat, hogy ne fázzon.

– Hová megy, ha egyedül akar lenni? – kérdezte Lucilla.

– Leginkább a szobájába: Próbálkozott már mindenféle veszélyes szökési kísérletekkel, de elvettük a kedvét az ilyesmitől.

– Rettenetesen gyűlölhet minket.

– Ebben biztos vagyok.

– Ezzel közvetlenül kell foglalkoznom.

– Egy Bevéső biztosan nem kételkedik abban a képességében, hogy le tudja győzni a gyűlöletet.

– Geasára gondoltam – Lucilla sokatmondóan nézett Schwangyura. – Elképesztőnek találom, hogy hagytad Geasát ekkora hibát elkövetni.

– Én nem avatkozom bele a ghola nevelésének normális folyamatába. Ha valamelyik tanára valóban megkedveli, az nem az én dolgom.

– Vonzó gyermek – mondta Lucilla.

Egy kicsit még álltak ott, és nézték a Duncan Idaho ghola játék-edzését. Mindkét tisztelendő anyának eszébe jutott egy pillanatra Geasa, a ghola-projekt keretében idehozott első tanárok egyike. Schwangyu hozzáállása világos volt: GEASA SORSSZERŰ KUDARC VOLT. Lucilla csak azt gondolta: SCHWANGYU ÉS GEASA JÓL MEGNEHEZÍTETTÉK A DOLGOMAT. Egyikük sem gondolt bele egy pillanatra sem, hogy ezek a gondolatok hogyan erősítik meg a hűségüket.

Miközben az udvaron játszó gyereket nézte, Lucillában újkeletű csodálat ébredt az iránt, amit a Zsarnok Istencsászár valójában elért. II. Leto számtalan emberöltőn keresztül használta ezt a ghola-típust – több mint háromezer-ötszáz évig, egyiket a másik után. II. Leto, az Istencsászár pedig nem volt mindennapi természeti erő. Ő volt az emberi történelem legnagyobb pusztító ereje, átgázolt mindenen: társadalmi rendszereken, természetes és természetellenes gyűlöleteken, kormányzati formákon, rítusokon (a tabukon és kötelezettségeken is), intenzív és ad-hoc vallásokon. A Zsarnok mozgásának mindent szétzúzó súlya nem hagyott semmit érintetlenül, még a Bene Gesseritet sem.

II. Leto „Az Arany Ösvény"-nek hívta, ez a Duncan Idaho-típusú ghola pedig ott lent kiemelten szerepelt ebben a félelmetes útban. Lucilla tanulmányozta a Bene Gesserit-beszámolókat, melyek talán a legjobbak voltak az univerzumban. A régi Impériumi Bolygókon a frissen házasodott párok a mai napig is vizet locsoltak szét keletre és nyugatra, miközben a „A Te áldásod ömöljön vissza ránk ebből az ajándékból, ó Végtelen Hatalmú és Végtelen Kegyelmű Isten!” helyi változatát mormolták.

Valaha a Halszólítók és a papságuk kötelessége volt ennek a hódolatnak a kikényszerítése. De a dolog önálló életre kelt, átható belső kényszer lett. Még a leginkább kétkedő hívők is azt mondták: – Ártani nem árthat – Olyan eredmény volt ez, amit még a Bene Gesserit Missionaria Protectiva legjobb vallásmérnökei is tehetetlen borzadállyal szemléltek. A Zsarnok fölébe kerekedett a Bene Gesseritnek. És a Nővérek a Zsarnok halála óta eltelt tizenöt évszázad alatt sem voltak képesek kibogozni ennek a dolognak a központi csomóját.

– Ki végezte a gyermek vallási oktatását? – kérdezte Lucilla.

– Senki – felelte Schwangyu. – Minek vesződnénk ilyesmivel? Ha tudatára ébred eredeti emlékeinek, úgyis meglesznek a saját elképzelései. Majd ezekkel foglalkozunk, ha ugyan szükség lesz rá.

A gyerek odalent teljesítette megszabott tréningjét. Nem nézett föl megint a mellvédre, hanem otthagyta az udvart, kiment egy nagy ajtón balra. Patrin is elhagyta őrhelyét, anélkül, hogy a két tisztelendő anyára pillantott volna.

– Ne tévesszenek meg Teg emberei – mondta Schwangyu. – Még a hátukon is szemük van! Tudod, Teg szülőanyja közülünk való volt. És Teg olyan dolgokat tanít a gholának, amiket jobb lett volna, ha sosem tud meg.

---

A robbanások egyben az idő összepréselődései is. A természetes világegyetem megfigyelhető változásai bizonyos mértékig és bizonyos nézőpontból mind robbanásveszélyesek: máskülönben észre sem lehetne venni őket. A változás Sima Folytonossága, ha eléggé le van lassítva, észrevétlen marad a megfigyelők számára, akiknek idő/figyelem fesztávja túl rövid. Ezért én olyan változásokat is láthattam, amit ti észre sem vehettetek.

II. Leto

A nő, aki a Káptalanház Bolygójának reggeli fényében állt Alma Mavis Taraza Főtisztelendő Anyával szemben az asztal másik oldalán, magas volt és karcsú. A vállától a földig érő csillámló fekete aba köpeny sem rejtette el teljesen azt a kecsességet, ami teste minden mozdulatát jellemezte.

Taraza előrehajolt a szék-kutyán, és végigfutott a Feljegyzés-nyilvántartó által csak az ő szemének láthatóan kivetített sűrű Bene Gesserit-írásjeleken.

"Darwi Odrade", azonosította a kiírás az álló nőt, aztán egy tömör életrajz következett, melyet Taraza már részletesen ismert. A kivetített képernyő többféle célt szolgált – biztos emlékeztető volt a Főtisztelendő Anya számára, gondolkodási időt adott, míg látszólag a kiírást olvasta, és végső érvként is használható volt, ha a meghallgatás esetleg rosszul sül el.

Odrade tizenkilenc gyermeket szült a Bene Gesseritnek, olvasta ki Taraza a szeme előtt elfutó információkból. Mindegyiket más apától. Ebben semmi különös nem volt, viszont még a legbehatóbb vizsgálódás sem tudott semmiféle vastagodást felfedezni Odrade alakján, ennek az alapvető szolgálatnak a következményeként. Arca valami természetes méltóságot sugárzott, hosszú orra és szögletes arccsontjai voltak. Minden vonása lefelé, keskeny állára irányult. Ajka azonban telt volt, és olyan szenvedélyt ígért, melyet a nő gondosan féken tartott.

AZ ATREIDES-GÉNEKRE MINDIG SZÁMÍTHATUNK, gondolta Taraza.

Egy ablakfüggöny lebbent meg csapkodva Odrade mögött, és a nő hátranézett. Taraza nappali szobájában voltak, egy apró, de elegánsan bútorozott, a zöld árnyalataival díszített helyiségben. Tarazát csak a szék-kutya éles fehér színe emelte ki a háttérből. A szoba köríves ablakai kelet felé néztek a kertre, a gyepre, a Káptalanház Bolygója távoli, havas hegyeinek hátterével.

Taraza fel sem nézve szólt:

– Örültem neki, hogy te is és Lucilla is elvállaltátok a megbízást. Nagyon megkönnyítitek a dolgomat.

– Szívesen találkoztam volna ezzel a Lucillával mondta Odrade, és lenézett Taraza feje tetejére. Odradénak lágy kontraalt hangja volt.

Taraza megköszörülte a torkát.

– Erre semmi szükség. Lucilla az egyik legkiválóbb Bevésőnk. Természetesen mindketten ugyanazt a liberális kondicionálást kaptátok, hogy el tudjátok végezni a feladatot.

Taraza nemtörődöm hanghordozásában volt valami majdhogynem sértő árnyalat, és csak a hosszú tapasztalat szokásai hűtötték le Odrade azonnal feltámadó neheztelését. Rájött, hogy részben a „liberális” szó zavarja. Az Atreides ősök fellázadtak erre a szóra. Olyan volt, mintha felgyűlt női emlékei kicsapnának a fogalom mögött rejlő tudattalan feltételezésekre és felülvizsgálatlan előítéletekre.

"CSAK A LIBERÁLISOK GONDOLKODNAK IGAZÁN. CSAK A LIBERÁLISOK INTELLEKTUÁLISAK. CSAK A LIBERÁLISOK ÉRTIK MEG EMBERTÁRSAIK SZÜKSÉGLETEIT.”

Mennyi gonoszság rejtőzik ebben a szóban!, gondolta Odrade. Hány titkos én, ami felsőbbrendűnek akarja érezni magát.

Odrade emlékeztette magát, hogy Taraza sértő és hányaveti hangja ellenére pusztán katolikus értelmében használta a szót. Lucilla általános képzését gondosan Odradééhoz igazították.

Taraza hátradőlt, kissé kényelmesebb testhelyzetbe, de továbbra is a képernyőt figyelte. A keleti ablakokon beözönlő fény éppen az arcára hullt, és árnyékot vetett az orra meg az álla alatt. Kicsi nő volt, alig valamivel idősebb, mint Odrade, de sokat megőrzött abból a szépségből, ami problémás hímek megbízható szaporodó-társává tette. Arca nyújtott ovális volt, lágyívű pofacsontokkal. Fekete haját magas homlokából szorosan hátrafogva, feltornyozva viselte. Alig nyílt a szája, amikor beszélt: tökéletesen ura volt a mozdulatainak. Leginkább azonban a szeme volt figyelemre méltó: az a kényszerítő erejű telikék szem. Az összehatás egy nyájas maszk volt, mely nagyon keveset árult el Taraza valódi érzéseiből.

Odrade felismerte a Főtisztelendő Anyának ezt a pózát. Taraza most magában fog motyogni. És valóban, szinte azonnal Taraza mormogni kezdett.

A Főtisztelendő Anya gondolkodott, míg figyelmesen nézte az életrajzi leírást. Számos dolog kötötte le a figyelmét.

Ez megnyugtató gondolat volt Odrade számára. Taraza nem hitt abban, hogy létezik valamiféle jóakaratú erő, ami védelmezi az emberiséget. Taraza világegyetemében csak a Missonaria Protectiva, és a Nővérek szándékai számítottak. És az ítéltetett jónak, ami ezeket a szándékokat szolgálta – akár a régen halott Zsarnok machinációi is. Minden más gonosz volt. A Szétszóródás idegen behatolóiban – főképp azokban a visszatérő leszármazottakban, akik a „Tisztelet Matrónáinak” nevezték magukat – nem volt szabad megbízni. Taraza saját emberei – még azok a Tisztelendő Anyák is, akik szembefordultak vele a Tanácsban – voltak a Bene Gesserit örök forrásai, ez az egyetlen dolog, amiben bízni lehet.

Taraza még mindig nem nézett fel:

– Tudod, amikor összeveted a Zsarnok előtti évezredeket a halála után következőkkel, a nagyobb konfliktusok számának csökkenése szembetűnő. A Zsarnok ideje óta az ilyen konfliktusok mennyisége a megelőzőnek kevesebb mint két százalékára csökkent.

– Már amennyire mi tudjuk – mondta Odrade. Taraza tekintete fölfelé villant, aztán újra visszasüllyedt.

– Micsoda?

– Nem áll módunkban megállapítani, hogy hány háború folyik a mi látókörünkön kívül. Vannak statisztikáid a Szétszóródás népéről?

– Már hogy lennének!

– Ezek szerint Leto megszelídített minket – mondta Odrade.

– Ha mindenáron így akarod megfogalmazni – Taraza emlékeztető jelet tett valami mellé, amit a képernyőn látott.

– Nem ludas ebben a mi szeretett Bashar Miles Tegünk is? – kérdezte Odrade. – Vagy az ő tehetséges elődei?

– Azokat az embereket mi választottuk – mondta Taraza.

– Nem értem, hogy jön ide ez a hadi eszmecsere – szólt Odrade. – Mi köze ennek a jelenlegi problémánkhoz?

– Vannak olyanok, akik azt gondolják, hogy egy csúnya csapással visszaállíthatjuk a Zsarnok előtti állapotot.

– Ó? – harapta be a száját Odrade.

– Visszatérő Elveszettjeink számos csoportja árul fegyvereket bárkinek, aki meg akarja vagy meg tudja venni.

– Pontosabban? – kérdezte Odrade.

– Kifinomult fegyverek áramlanak a Gammura, és nem kétséges, hogy a Tleilax gyűjti be a veszedelmesebb fegyverek nagy részét.

Taraza hátradőlt, és megdörgölte a halántékát. Halk, szinte tűnődő hangon beszélt:

– Azt hisszük, hogy a legnagyszerűbb pillanatban, a legmagasabb elvek alapján döntünk.

Odrade már ezt is látta.

– A Főtisztelendő Anya talán kételkedik a Bene Gesserit igazában?

– Hogy kételkedem? Dehogy. De frusztrációt tapasztalok. Egész életünkben ezekért a magas, kifinomult célokért dolgozunk, és mi lesz belőle? Rájövünk, hogy sok minden, amire az életünket tettük fel, kicsinyes döntések eredménye. A személyes kényelem vágyából vezethető le, és semmi köze nincs a fennkölt eszmékhez. Ami igazán számított, az azoknak a világi munkaszerződése volt, akik meg TUDTÁK hozni a döntéseket.

– Ezt politikai szükségszerűségnek szoktad nevezni mondta Odrade.

Taraza kemény önuralommal beszélt, miközben figyelmét megint a képernyőre fordította.

– Ha ítéleteinkben intézményesültté válunk, ez a Bene Gesserit biztos végét jelenti.

– Az én életrajzomban nem fogsz kicsinyes döntéseket találni – szólt Odrade.

– Én gyengeség-forrásokat keresek, foltokat.

– Azokat sem fogsz találni.

Taraza elfojtott egy mosolyt. Felismerte ezt az én-központú megjegyzést: Odrade így szokta szurkálni a Főtisztelendő Anyát. Odrade nagyon ügyesen tettette a türelmetlenséget, mikor valójában egy időtlen türelemfolyamban függesztette fel magát.

Mikor Taraza nem harapott rá a csalira, Odrade visszatért a nyugodt várakozáshoz – könnyű légzés, megállapodott elme. A türelem gondolkodás nélkül jön. A Nővérek már régen megtanították arra, hogyan ossza a múltat és a jelent egyidejű folyamokba. Miközben a jelenlegi környezetét vizsgálta, a múltja darabkáit is elő tudta szedegetni, és úgy élni át őket, mintha egy, a jelen tetejére rakott képernyőn futnának.

MEMÓRIAMUNKA, gondolta Odrade. A szükséges dolgok előhúzása és visszatétele. A korlátok eltávolítása. Mikor minden más elhalványult, még mindig ott volt a gubancos gyermekkor.

Volt idő, amikor Odrade úgy élt, mint bármelyik másik gyerek: egy házban egy nővel meg egy férfival, akik, ha nem is voltak a szülei, de úgy viselkedtek. Minden más gyerek, akit ismert, hasonló helyzetben élt. Volt PAPÁJUK és MAMÁJUK. Néha csak a papa dolgozott az otthontól távol. Néha csak a mama ment el a munkája után. Odrade esetében a nő otthon maradt, és nem nörsz vigyázott a gyerekre munkaidőben. Később Odrade megtudta, hogy szülőanyja nagy összeget fizetett azért, hogy ilyetén módon elrejtse őt.

– Azért rejtett el nálunk, mert szeret – magyarázta neki az asszony, amikor Odrade már elég nagy volt ahhoz, hogy megértse. – Ezért nem szabad soha elárulnod senkinek, hogy mi nem vagyunk az igazi szüleid.

Odrade később azt is megtudta, hogy ehhez a szeretetnek semmi köze nem volt. A Tisztelendő Anyáknak nem voltak ilyen evilági indítékaik. Márpedig Odrade szülőanyja Bene Gesserit nővér volt.

Mindezt Odradével ez eredeti terv szerint közölték. A neve: Odrade. Mindig „Darwi"-nak szólították, amikor a szólító nem akart nyájaskodni, és nem volt dühös. A gyerek-barátai ezt általában lerövidítették „Dar"-ra.

De azért nem minden ment az eredeti terv szerint. Odrade emlékezett egy keskeny ágyra egy pasztellkék falú szobában, állatokat és képzeletbeli tájakat ábrázoló képekkel a falakon. Fehér függönyök lengedeztek az ablakon a tavaszi és nyári fuvallatban. Odrade emlékezett rá, hogy ugrál a keskeny ágyon, csodálatosan jó játék: föl, le, föl, le. Rengeteg nevetés. Karok kapják el repülés közben és szorosan megölelik. Egy férfi karjai: kerek arc, kis bajusz, ami mindig kacagásra csiklandozza. Az ágy nekiütődik a falnak, amikor felugrik, és nyomokat hagy rajta.

Odrade most ezt az emléket játszotta le, és nem nagyon akaródzott neki belehajítani ezt a racionalitás kútjába. Nyomok a falon. A nevetés és öröm nyomai. Milyen aprók, mégis milyen sokat jelképeznek.

Furcsa, hogy újabban egyre többet gondolt a papára. De nem minden emlék volt boldog. Voltak alkalmak, amikor a papa dühös-szomorú volt, és figyelmeztette a mamát, hogy „ne menjen bele túlságosan". Az arca tehetetlenséget tükrözött. A hangja ugató volt, mint amikor haragszik. Aztán a mama mozdult meg lágyan, a szeme csupa aggodalom. Odrade érzékelte az aggodalmat, és neheztelt a férfire. Az asszony tudta a legjobban, hogyan bánjon a férfivel. Megcsókolta a nyakát, megsimogatta az arcát, és a fülébe suttogott.

Ezek az ősi „természetes” érzelmek rengeteg munkát adtak a Bene Gesserit analista-proktoroknak, míg kiűzték őket Odradéból. De még most is voltak visszamaradt törmelékdarabkák, melyeket fel kellett szedni és ki kellett dobni. Odrade tudta, hogy még most sem tűnt el mindegyik.

Látva a gondosságot, amellyel Taraza az életrajzát tanulmányozza, Odrade eltűnődött, hogy vajon nem ez volt-e a folt, amit Taraza észrevett.

MOSTANRA MÁR BIZTOSAN TUDJÁK, HOGY URA VAGYOK EZEKNEK A RÉGI ÉRZELMEKNEK.

Olyan régen volt. Mégis el kellett ismernie, hogy a férfi és az asszony emléke ott rejtőzik mélyen benne, és olyan erővel kötődik, hogy sohasem lehet teljesen kiirtani. Főleg a mama.

A Tisztelendő Anya aki megszülte Odradét, olyan okokból rejtette el őt arra a helyre a Gammun, amit Odrade most már elég jól megértett. Nem neheztelt érte. Ez mindkettejük életben maradásához szükséges volt. A probléma abból származott, hogy mostohaanyjától Odrade valami olyasmit kapott, amit a legtöbb anya megad a gyerekének, és amiben a Nővérek annyira nem bíztak – szeretetet.

Mikor a Tisztelegő Anyák jöttek, a mostohaanya nem harcolt a GYEREKE elvitele ellen. Két Tisztelendő Anya érkezett egy csapat férfi és női proktorral. Ezután Odradének rengeteg ideje volt megérteni ennek a rettenetes pillanatnak a jelentőségét. Az asszony a szíve mélyén tudta, hogy egyszer eljön az elválás napja. Csak idő kérdése. Mégis, ahogy a napokból évek lettek, majdnem hat szabvány év – az asszony elkezdett remélni.

Aztán jöttek a Tisztelendő Anyák testes segédeikkel. Egyszerűen csak kivártak addig, míg biztonságos nem lett a helyzet, míg biztosak nem voltak benne, hogy egyetlen vadász sem tudja, hogy ez egy Bene Gesserit, egy megtervezett Atreides-sarj.

Odrade látta, hogy a mostohaanyja rengeteg pénzt kap. Az asszony a padlóra hajította a pénzt. De nem emelte fel a hangját, hogy tiltakozzon. A jelenetben szereplő felnőttek tudták, hol a hatalom.

Az elfojtott emlékeket felidézve Odrade még mindig látta az asszonyt, ahogy egy karosszékbe roskad az ablak mellett, fázósan összefogja a saját vállait, és hintázik előre-hátra, előre-hátra. Egyetlen hang nélkül.

A Tisztelendő Anyák a Hangot használták, ezenkívül bűbájt, kábító füvek füstjét és saját lenyűgöző jelenlétüket, hogy Odradét a várakozó kocsiba csalják.

– Nem fog sokáig tartani. Az igazi anyád küldött minket.

Odrade érzékelte a hazugságot, de a kíváncsiság győzött. AZ IGAZI ANYÁM!

Utolsó képe egyetlen addig ismert női szülőjéről az ablaknál ülő, előre-hátra ringatózó, elkeseredett arcú alak maradt.

Később, amikor Odrade arról beszélt, hogy visszatér az asszonyhoz, ezt az emlékképet beépítették egy alapvető Bene Gesserit leckébe.

– A szeretet nyomorúsághoz vezet. A szeretet nagyon ősi erő, aminek a maga idejében megvolt a maga célja, de többé már nem alapvető a faj fennmaradása szempontjából. Emlékezz ennek az asszonynak a hibájára, a fájdalomra.

Tizenéves korának jó derekáig Odrade ábrándozással alkalmazkodott. VALÓBAN vissza fog térni, ha majd teljes értékű Tisztelendő Anya lesz. Visszamegy és megkeresi azt a szeretetteljes asszonyt, akkor is, ha nem tudja más nevét azonkívül hogy „mama” meg „Sibia". Odrade emlékezett a felnőtt barátok nevetésére, akik „Sibiá"-nak hívták.

MAMA SIBIA:

De a Nővérek észrevették ezeket az ábrándokat, és felkutatták forrásukat. Aztán ezt is beépítették egy leckébe.

– Az álmodozás az első megnyilvánulása annak, amit mi szimulfolyamatnak nevezünk. Ez a racionális gondolkodás alapvető eszköze. Ezzel tudod megtisztítani az elmédet, hogy jobban gondolkodhass.

SZIMULFOLYAMAT.

Odrade Tarazára nézett az asztal fölött. A gyermekkori traumát óvatosan egy rekonstruált memória-helyre kell tenni. Mindez messze volt, a Gammun, azon a bolygón, amit Dán népe épített újjá az ínséges Idők és a Szétszóródás után. Dán – akkoriban még Caladan – népe. Odrade keményen megkapaszkodott a racionális gondolkodásban, a Más Emlékek talapzatára támaszkodva, ami a fűszer-agónia alatt áramlott be a tudatába, mikor teljes értékű tisztelendő anya lett.

SZIMULÁRAMLAT… A TUDATOSSÁG SZŰRŐJE… MÁS EMLÉKEK.

Milyen erős eszközöket adtak neki a Nővérek. Milyen veszedelmes eszközöket. Az a sok másik élet mind ott fekszik közvetlenül a tudat függönye mögött, a túlélés eszközeként, nem a kíváncsiság kielégítésére.

Taraza a szeme előtt elfutó anyagból fordította fennhangon:

– Túl sokat áskálódsz a Más Emlékekben. Ez sok energiát von el. – A Főtisztelendő Anya telikék szeme szúrós pillantást vetett fölfelé, Odradéra. – Időnként egészen a testi tűrőképesség határáig mész. Ez korai halálhoz vezethet.

– Óvatos vagyok a fűszerrel, Anya.

– Jól is teszed! A test csak ennyi fűszert tud elviselni, csak ennyi kalandozást a múltjában!

– Megtaláltad a foltomat? – kérdezte Odrade.

– Gammun! – Egyetlen szóban egy egész szónoklat.

Odrade tudta. Azoknak az elveszett éveknek a traumája Gammun. Olyan elhajlás ez, amit gyökerestől ki kell irtani és racionálisan elfogadhatóvá kell tenni.

– De hát engem a Rakisra küldtek – mondta Odrade.

– Gondoskodj róla, hogy mindig emlékezz az önmérséklet aforizmáira! Ne feledd, ki vagy!

Taraza megint a képernyőjéhez hajolt.

ODRADE VAGYOK, gondolta Odrade.

A Bene Gesserit-iskolákban, ahol a keresztnevek általában elhaltak, a listák mindig a vezetéknév alapján készültek. Korán megtanulták, hogy a titkos vagy személyes név elárulása ősi eszköz arra, hogy valakit a vonzalom csapdájába ejtsenek.

Taraza, aki három osztállyal járt Odrade fölött, azt a feladatot kapta, hogy „hordja magával azt a kisebb lányt", a figyelő tanárok szándékosan hozták össze őket.

A „magával hordás” jelentett némi basáskodást a kisebbik fölött, de olyan alapvető tudnivalókat is, melyeket könnyebb volt egy korban közelebb állótól megtanulni. Taraza, mivel hozzáférhetett tanítványa személyi adataihoz, kezdte „Dar"-nak hívni a kisebb lányt. Odrade erre „Tar"-nak szólította Tarazát. A két név bizonyos köteléket teremtett köztük – Dar és Tar. Még miután a Tisztelendő Anyák ezt meghallották, és megszidták őket érte, néha még azután is elkövették ezt a bűnt, pusztán a mulatság kedvéért.

Odrade most lenézett Tarazára, és azt mondta:

– Dar és Tar.

Mosoly jelent meg Taraza szája szélén.

– Mi van az adataimban, amit már nem tudsz rég fejből? – kérdezte Odrade.

Taraza hátradőlt és megvárta, míg a szék-kutya alkalmazkodik új testhelyzetéhez. Összekulcsolt kezeit az asztalra helyezte, és felnézett a fiatalabb nőre.

IGAZÁBÓL NEM IS SOKKAL FIATALABB, gondolta Taraza.

De az iskola óta Taraza mégis úgy gondolt Odradéra, mint egy fiatalabb korcsoport tagjára, és ezzel olyan szakadék keletkezett köztük, amit semmiféle idő nem szüntethetett meg.

– Légy óvatos az elején, Dar – mondta Taraza.

– Ez a projekt már jócskán túl van az elején – mondta Odrade.

– De a te szereped csak most kezdődik. És olyan kezdetbe vágunk most bele, amilyet még sosem kíséreltünk meg.

– És most meg kell tanulnom mindent erről a gholáról?

– Nem.

Hát ez az. A magasröptű vita és a „tudnod kell” minden nyomát elsöpörte ez az egyetlen szó. De Odrade megértette. Volt egy szervezeti törvény, melyet még az eredeti Bene Gesserit Káptalanház fektetett le, és ami csak apró változásokon ment keresztül az évezredek során. A Bene Gesserit osztályait kemény vízszintes és függőleges korlátok szabdalták szét, osztották elszigetelt csoportokra, melyek csak itt a csúcson futottak össze. A kötelességek (amelyeket itt „megbízásos feladatoknak” neveztek) egymástól elválasztott sejtekben hajtódtak végre. Az egyik sejten belül tevékenykedők nem ismerték a másik, párhuzamos sejtekben dolgozó társaikat.

DE ÉN TUDOM, HOGY LUCILLA TISZTELENDŐ ANYA OTT VAN EGY PÁRHUZAMOS CELLÁBAN, gondolta Odrade. EZ A LOGIKUS MEGOLDÁS.

Felismerte a szükségszerűséget. Ősi terv volt ez, titkos forradalmi társaságok kelléktárából kiemelve. A Bene Gesserit mindig is állandó forradalmárnak tekintette magát. Olyan forradalom volt ez, ami csak a Zsarnok, II. Leto ideje alatt kényszerült csitulni.

CSITULNI, DE NEM ELTÉRÜLNI VAGY MEGSZŰNNI, emlékeztette magát Odrade.

– A feladatodat tekintetbe véve – mondta Taraza mondd meg, ha látsz valamit, ami közvetlen fenyegetést jelent a Nővérekre.

Ez egyike volt Taraza KÜLÖNLEGES kéréseinek, melyekre Odrade megtanult szavak nélküli ösztönből válaszolni, amit aztán szavakba öntött. Gyorsan felelte:

– Ha nem cselekszünk, az a rosszabb.

– Gondoltunk rá, hogy veszély lesz – mondta Taraza. Száraz, távoli hangon szólt. Taraza nem szerette előhívni ezt a képességet Odradéből. A fiatalabbik nő rendelkezett egy jövőbelátó ösztönnel, amivel fel tudta deríteni a Nővéreket fenyegető veszélyeket. Ez persze a genetikai vonalának erős behatásából ered – az Atreidesek a maguk veszedelmes képességeivel. Volt egy különleges megjegyzés Odrade szaporodási dossziéjában: „Minden utódot gondosan megvizsgálni.” Ezek közül az utódok közül kettőt feltűnés nélkül eletettek láb alól.

NEM KELLETT VOLNA MOST FELÉBRESZTENEM ODRADE KÉPESSÉGÉT, MÉG EGYETLEN PILLANATRA SEM, gondolta Taraza. De néha túl erős volt a kísértés.

Taraza az asztalába zárta a vetítőt és miközben beszélt, az üres asztallapot bámulta.

– Még ha találsz is egy tökéletes nemzőapát, akkor sem szaporodhatsz az engedélyünk nélkül, amíg távol vagy.

– A természetes anyám hibája – mondta Odrade.

– A természetes anyád hibáját is fel kellett volna ismerni, már amikor elkövette!

Odrade ezt már hallotta. Ott volt az a dolog az Atreides-vonalban, ami miatt gondos ellenőrzésre volt szükség a Nemesítési Mesternőktől. Az a vad tehetség, hát persze. Odrade tudott erről a vad tehetségről, erről a genetikai erőről, ami létrehozta a Kwisatz Haderachot és a Zsarnokot. De mit akarnak tulajdonképpen a Nemesítési Mesternők? Vagy pusztán negatív a megközelítésük? Ne legyen több veszélyes születés! Sosem látta viszont egyik gyermekét sem a szülés után, de ez a Nővérek közt nem volt túlságosan furcsa dolog. És nem látta soha a saját genetikai leírását sem. A Nővérek itt is az erők gondos megosztásával dolgoztak.

ÉS AZOK A KORÁBBI TILALMAK A MÁS EMLÉKEIMRE!

Megtalálta az üres helyeket a memóriájában, és megnyitotta őket. Valószínű volt, hogy csak Taraza és talán két tanácsos (a legvalószínűbben Bellonda, meg egy másik öregebb Tisztelendő Anya) férhettek hozzá az érzékenyebb szaporodási információkhoz.

Taraza és a többiek tényleg megesküdtek, hogy inkább meghalnak, de nem árulják el a titkos adatokat kívülállóknak? Végül is megvolt a precíz szertartása annak, hogy hogyan játszódjon le az utódlás akkor, ha egy magas rangú Tisztelendő Anya a Nővérektől távol hal meg, a magába zárt életek továbbadásának esélye nélkül. Erre a szertartásra gyakran sor került a Zsarnok uralma alatt. Rettenetes időszak volt! Tudni azt, hogy átlát a Nővérek forradalmi sejtjein! Szörnyeteg! Odrade tudta, hogy nővérei sosem áltatták magukat azzal, hogy II. Letot valami mélyen gyökerező, Jessica nagyanyja iránti hűség tartotta volna vissza a Bene Gesserit elpusztításától.

OTT VAGY, LADY JESSICA?

Odrade érezte a mozgolódást valahol mélyen magában. Egy Tisztelendő Anya kudarca: „Hagyta magát szerelembe esni!". Milyen apró dolog, és milyen nagyok a következményei. Háromezer-ötszáz év zsarnokság!

Az Arany Ösvény. Végtelen? És mi van a Szétszóródásba került megatrilliókkal? Milyen fenyegetést jelentenek a most visszatérő Elveszettek?

Mintha olvasott volna Odrade gondolataiban, ahogy látszólag sok más alkalommal is, Taraza azt mondta:A Szétszóródottak ott vannak kint… arra várnak, hogy lecsaphassanak.

Odrade már hallotta az érveket: veszély az egyik oldalon is, a másikon is, valami mágneses erővel vonzó. Megannyi varázslatos ismeretlen. A Nővérek a maguk évezredeken át melanzzsal élesített képességeikkel mit kezdenek majd az emberiségnek, ezekkel a megcsapolatlan forrásaival? Gondoljunk csak arra a rengeteg génre ott kint! A lehetséges tehetségekre, melyek kint sodródnak az univerzumokra, hogy talán örökre elvesszenek!

– Nem az ismert dolgok okozzák a legnagyobb félelmeket – mondta Odrade.

– És a legnagyobb ambíciókat – mondta Taraza.

– Akkor hát Rakisra megyek?

– Ha eljön az ideje. Megfelelőnek találtalak a feladatra.

– Különben nem engem bíztál volna meg vele.

Ez régi játék volt köztük, még az iskolás időkből. De Taraza észrevette, hogy nem tudatosan ment bele. Túl sok emlék gabalyította össze őket kettőjüket: Tart és Dart. Erre figyelni kell!

– Ne feledd, hova köt a hűség – mondta Taraza.

---

A nem-hajók létezése jelenti annak a lehetőségét, hogy egész bolygókat lehet elpusztítani megtorlás veszélye nélkül. Egy nagy tárgyat, aszteroidát vagy hasonlót lehet a bolygó ellen küldeni. Vagy az embereket lehet egymás ellen fordítani szexuális felforgatással, aztán pedig felfegyverezni őket, hogy elpusztítsák egymást. Ezek a Tisztelet Matrónák láthatólag ez utóbbit részesítik előnyben.

Bene Gesserit elemzés

Az udvaron elfoglalt helyéről Duncan Idaho még akkor is figyelte a föntieket, amikor pedig nem is látszott rajta. Persze ott volt Patrin, de Patrin nem számított. A Tisztelendő Anyák Patrinnal szemközt, őket kellett figyelni. Mikor Lucillára nézett, azt gondolta: Ő ÚJ. Ez a gondolat hirtelen izgalommal töltötte el, amit újabb gyakorlatozással vezetett le.

Teljesítette a Miles Teg által elrendelt edzőjáték első három sorozatát, és alig volt tudatában annak, hogy Patrin jelenteni fogja, hogyan teljesített. Duncan szerette Teget és az öreg Patrint, és érezte, hogy érzelmei viszonzásra találnak. De ez az új Tisztelendő Anya – az ő jelenléte érdekes változásokat sugallt. Először is fiatalabb volt a többieknél. Ezenkívül nem próbálta elrejteni a szemét, ami a Bene Gesseritek egyik jellemzője volt. Amikor először meglátta Schwangyut, akkor nem-fűszerfüggő pupillát és enyhén véreres szemfehérjét utánzó kontaktlencse pillantásával találkozott a tekintete. Az Erősség egyik gyakornokának a szájából azt is hallotta, hogy Schwangyu lencséi másnak a korrigálására is szolgálnak: „egy asztigmatikus gyengeségére, amit eltűrnek a genetikai vonalában cserébe azokért az előnyös tulajdonságokért, amelyeket továbbad az utódainak."

Akkor ennek a megjegyzésnek a nagy része érthetetlen volt Duncan számára, de utánanézett az utalásoknak az Erősség könyvtárában, bár ezek az utalások szórványosak és tartalmukban erősen korlátozottak voltak. Schwangyu maga elhárított mindenféle kérdést erre vonatkozólag, de a tanárai ezutáni viselkedéséből Duncan tudta, hogy mérges lett. Jellemző módon másokon töltötte ki a haragját.

Duncan gyanította, hogy valójában az hozta ki a sodrából, amikor ő, Duncan megkérdezte, hogy Schwangyu-e az anyja.

Duncan már régóta tudta, hogy valami miatt különleges. Voltak a hatalmas Bene Gesserit Erősség épületegyüttesének olyan részei, ahová nem engedték be. Persze talált módot arra, hogy kijátssza ezeket a tilalmakat, és gyakran bámult ki sűrű sövényeken és nyitott ablakokon át őrökre és kiürített területekre, melyeket tűz alatt lehetett tartani stratégiailag elhelyezett gépfegyver-erődökből. Miles Teg maga tanította meg őt a sortűz-elhelyezés fontosságára.

Gammu, most ez volt a bolygó neve. Valaha Giedi Prime-ként ismerték, de egy bizonyos Gurney Halleck ezt megváltoztatta. Unalmas ügy. Még mindig maradt egy kis halvány, keserű olajszag a bolygó földjében a daniak előtti időkből. Speciális növények ezrei változtatták ezt meg, a tanárok így mondták. Ezekből látott valamennyit az Erősségből is. Tűlevelű és más fák vették körül őket.

Titokban tovább figyelve a Tisztelendő Anyákat, Duncan cigánykerekezni kezdett. Épp úgy feszítette és hajlította izmait, ahogy Tegtől tanulta.

Teg a bolygóvédelmet is tanította. A Gammut bolygókörüli pályán keringő monitorok fogták gyűrűbe, és a legénység tagjainak nem volt fent a családja. A családok lent maradtak a Gammun, az őrök éberségétől függő túszként. Valahol az űrben tartózkodó hajók között voltak észrevehetetlen nem-hajók is, amiknek a legénysége teljes egészében a Bashar embereiből és Bene Gesserit nővérekből állt.

– Nem fogadtam volna el ezt a megbízást, ha nem az én kezemben lett volna minden védelmi döntés – magyarázta Teg.

Duncan rájött, hogy „ez a megbízás” – ő. Az Erősség azért van, hogy őt védelmezze. Teg keringő monitorjai pedig, a nem-hajókkal együtt, az Erősségre vigyáznak.

Mindez a katonai oktatás része volt, amit Duncan valahogy ismerősnek érzett. Mikor azt tanulta, hogyan kell megvédeni egy látszólag sebezhető bolygót az űrből érkező támadások ellen, ösztönösen TUDTA, hogyan kell jól elhelyezni a véderőket. Mindez a maga egészében rendkívül bonyolult volt, az elemek azonban azonosíthatóak és érthetőek. Ott volt például az atmoszféra állandó megfigyelése és a Gammu lakóinak vérszéruma. Mindenhol ott voltak a Bene Gesserit által fizetett suk orvosok.

– A betegségek fegyverek – mondta Teg. – És nekünk gondosan védekeznünk kell ellenük. Teg gyakran intézett kirohanásokat a passzív védelem elve ellen. Azt mondta róla, hogy „egy olyan ostrom mentalitás terméke, amiről régen ismert, hogy végzetes gyengeségekhez vezet."

Teg hadászati óráin Duncan mindig nagyon figyelt. Patrin és a könyvtári feljegyzések megerősítették, hogy a mentát Bashar Miles Teg a Bene Gesserit egyik híres katonai vezetője volt. Patrin gyakran beszélt a közösen leszolgált idejükről, és mindig Teg volt a hős.

– A mozgékonyság a hadi siker titka – mondta Teg. Ha erődökbe, akár egész bolygónyi erődökbe is vagy lekötve, végtelenül sebezhető vagy.

Teg nem sokat törődött a Gammuval.

– Látom, már tudod, hogy ezt a helyet valaha Giedi Prime-nak hívták. A Harkonnenek, akik itt uralkodtak, megtanítottak minket egy-két dologra. Hála nekik, most már világosabb képünk van arról, milyen rettenetesen brutális lehet az ember.

Mikor erre gondolt, Duncan észrevette, hogy a két Tisztelendő Anya a mellvéden nyilvánvalóan róla beszél.

ÉN VAGYOK ANNAK AZ ÚJNAK A FELADATA?

Duncan nem szerette, hogy figyelik, és remélte, hogy az új majd hagy neki egy kis időt, amikor egyedül lehet. Nem látszott túl kemény nőnek. Nem úgy, mint Schwangyu

Miközben tovább csinálta a gyakorlatokat, Duncan egy magán-mondókát mormogott: ÁTKOZOTT SCHWANGYU! ÁTKOZOTT SCHWANGYU!

Kilencéves kora óta gyűlölte Schwangyut – immáron négy éve. Azt hitte, hogy Schwangyu nem tud erről a gyűlöletről. Biztos már rég elfeledkezett arról az incidensről, ami fellobbantotta Duncan gyűlöletét.

Alig volt kilenc éves, és sikerült becsusszannia a belső őrökön keresztül egy alagútba, ami az egyik géppuska-toronyhoz vezetett. Az alagútban gombaszag. Halovány fények. Nedvesség. Kilesett a torony lőrésein, mielőtt elkapták, és visszatoloncolták az Erősség belsejébe.

Ezt a szökést kemény lecke követte Schwangyutól, ettől a távoli és fenyegető figurától, aki parancsainak mindig engedelmeskedni kellett. És Duncan még mindig így gondolt rá, pedig azóta már tanult a Bene Gesserit Parancsoló Hangjáról, erről a hangművészetről, melynek révén meg lehet törni egy képzetlen hallgató akaratát.

ENGEDELMESKEDNI KELL NEKI.

– Egy egész őrgárdát sodortál bajba – mondta Schwangyu. – Mindnyájan szigorú büntetést kapnak.

Ez volt a lecke legszörnyűbb része. Duncan kedvelte némelyik őrt, és néha-néha el is csalt egyet-egyet valóban játszani: nevetni, bukfencezni. Ezzel a csínnyel, hogy kiszökött a toronyba, ártott a barátainak.

Duncan tudta, milyen az, ha valakit megbüntetnek.

ÁTKOZOTT SCHWANGYU! ÁTKOZOTT SCHWANGYU!

Schwangyu leckéje után Duncan az akkori vezető oktatójához, Tamalane Tisztelendő Anyához szaladt. Egy másik ráncos öregasszonyhoz, akinek hűvös és tartózkodó modora volt, keskeny arca és durva bőre. Az őrök büntetéséről kérdezte Tamalane-t. Tamalane furcsa, tűnődő hangulatba került, a hangja mint a fához súrlódó homok.

– Büntetések? Nos hát, igen.

A nagy oktatószint kicsi tanulószobájában voltak, ahol Tamalane készült esténként a másnapi óráira. Voltak itt buborék- és tekercs-olvasók, meg egyéb, információ tárolására és kiolvasására szolgáló kifinomult eszközök. Duncan sokkal jobban szeretett itt lenni, mint a könyvtárban, de ide kísérő nélkül nem jöhetett. A szoba világos volt, számos szuszpenzoros parázsgömb világította meg. Mikor Duncan berontott, Tamalane elfordult a másnapi leckéktől.

– A mi erősebb büntetéseinkben mindig van valami áldozati lakoma-szerű – mondta. – És az őrök természetesen erősebb büntetést fognak kapni.

– Lakoma? – döbbent meg Duncan.

Tamalane teljesen hátrafordult forgószékén, és egyenesen a fiú szemébe nézett. Acélos fogsora csillogott a fényben.

– A történelem ritkán volt kegyes azokhoz, akiket meg kellett büntetni – szólt.

Duncen megrezzent a „történelem” szóra. Ez Tamalane egyik jele volt. Most is lecke következik, megint egy unalmas lecke.

– A Bene Gesserit büntetéseket nem lehet elfelejteni.

Duncan koncentrálni kezdett Tamalane vén szájára, mert hirtelen megérezte, hogy a nő saját fájdalmas tapasztalatából beszél. Most talán megtudhat valami érdekeset!

– A mi büntetéseinkben elkerülhetetlen lecke van folytatta Tamalane. – És ez sokkal több, mint a puszta fájdalom.

Duncan a padlón ült, Tamalne lábánál. Ebből a szögből Tamalane fekete leples, baljós alaknak látszott.

– Mi nem a végső kínnal büntetünk – mondta. – Ez a Tisztelendő Anyák kiváltsága, akik áthaladnak a fűszeren.

Duncan bólintott. A könyvtári feljegyzések utaltak a „fűszer-agóniára", erre a rejtélyes megpróbáltatásra, ami létrehozta az igazi Tisztelendő Anyákat.

– Az erősebb büntetések azért fájdalmasak is, és nem csak testileg. A büntetés nyomában ébredő érzelem mindig az, amit a megbüntetett legnagyobb gyengeségének ítélünk, így erősítjük meg őt.

Szavai homályos rettegéssel töltötték el Duncant. Mit műveltek az őreivel? Nem tudott megszólalni, de erre nem is volt szükség. Tamalane még nem fejezte be.

– A büntetések mindig desszerttel végződnek – mondta, és a térdére csapott.

Duncan a homlokát ráncolta. Desszerttel? Az lakomákon van. Hogyan lehet egy lakoma – büntetés?

– Ez nem valódi lakoma, csak az elv ugyanaz. - magyarázta Tamalane. Karomszerű ujjaival kört rajzolt a levegőbe. – Jön a desszert: valami teljesen váratlan. És a megbüntetett azt gondolja: Ó, VÉGRE MEGBOCSÁTOTTAK. Érted?

Duncan a fejét csóválta. Nem, nem érti.

– Ez a pillanat édessége – mondta Tamalane. – Végigszenvedted egy lakoma összes fájdalmas fogását, és végül eljutsz valamihez, ami jóízű. Nade! Mikor megízleled, AKKOR következik a legfájdalmasabb pillanat, a felismerés, a MEGÉRTÉSE annak, hogy ez nem a minden-jó-ha-jó-a-vége. És valóban nem az. Ez az erősebb büntetés végső fájdalma. Ez rögzíti a Bene Gesserit-leckét.

– De mit fog tenni azokkal az őrökkel? – szakadtak ki a szavak Duncanból.

– Nem tudom megmondani az egyes büntetések egyéni elemeit. Nekem ezt nem kell tudnom. Csak annyit tudok, hogy mindegyiküknek más.

Tamalane nem volt hajlandó ennél többet mondani. Visszatért a másnapi lecke előkészítéséhez.

– Holnap folytatjuk – mondta. – Megtanuljuk a beszélt Galach nyelv különféle tájszólás-forrásainak azonosítását.

És senki más, még Teg és Patrin sem feleltek a büntetésre vonatkozó kérdésére. Még az őrök sem voltak hajlandók beszélni megpróbáltatásaikról, mikor aztán később újra találkozott velük. Némelyik ellenségesen reagált barátságos közeledésére, és egyikük sem játszott vele soha többet. A megbüntetettek nem bocsátottak meg. Ennyi világos volt.

ÁTKOZOTT SCHWANGYU! ÁTKOZOTT SCHWANGYU!

Ekkortól kezdődött az a mélységes gyűlölet. Az összes öreg boszorkányt ugyanígy gyűlölte. Vajon az új is ugyanolyan lesz, mint a régiek?

ÁTKOZOTT SCHWANGYU!

Mikor megkérdezte Schwangyut:

– Miért kellett megbüntetni őket? – Schwangyu egy kicsit gondolkodott, mielőtt válaszolt volna. – Veszélyes neked itt a Gammun. Vannak emberek, akik ártani akarnak neked.

Duncan nem kérdezte, miért. Erre még Teg sem válaszolna, bár Teg puszta jelenléte is hangsúlyozta ezt a veszedelmet.

Pedig Miles Teg mentát, aki nagyon sokat tud. Duncan sokszor látta felcsillanni az öreg szemét, miközben elkalandoztak a gondolatai. De nem volt mentát válasz az olyan kérdésekre, mint:

– Miért vagyunk itt a Gammun? Ki ellen védekeztek? Ki akar engem bántani? Kik a szüleim?

Ezekre a kérdésekre hallgatás volt a válasz, vagy Teg mordulása:

– Erre nem felelhetek.

A könyvtár sem ért semmit. Ezt már nyolcévesen felfedezte, amikor egy Luran Geasa nevű elvetélt Tisztelendő Anya volt a vezető tanára – aki nem volt ugyan olyan vén, mint Schwangyu, de amúgy ő is jól benne járt a korban, úgy százéves lehetett.

A kérésére a könyvtár készségesen szolgáltatott információkat a Giedi Primeról, a Harkonnenekről és bukásukról, és a számos összecsapásról, ahol Teg volt a parancsnok. Ezek közül a csaták közül egyik sem volt különösebben véresnek feltüntetve: számos beszámoló „kiváló diplomataként” emlegette Teget. De egyik dátumtól a másikig visszafelé haladva Duncan megismerte az Istencsászár korát és a népe megszelídülését. Ez a kor hetekig foglalkoztatta Duncant. A feljegyzések közt talált egy régi térképet, és kivetítette az ernyőfalra. A kommentátor megjegyzéseiből megtudta, hogy az ő Erősségük is Halszólító-helyőrség volt, melyet a Szétszóródás idején hagytak el.

HALSZÓLÍTÓK!

Duncan szeretett volna az ő idejükben élni, mint az Istencsászárt bálványozó női hadsereg kevés férfi tanácsadójának egyike.

Ó, HA AKKOR OTT ÉLHETTEM VOLNA RAKISON!

Teg meglepően készséges volt az Istencsászárral kapcsolatban, mindig „Zsarnoknak” nevezte. Megnyílt egy zár a könyvtárban, és csak úgy ömlött Duncan elé az információ Rakisról.

– Megláthatom valaha Rakist? – kérdezte Geasát.

– Arra nevelünk, hogy ott élj majd. A válasz megdöbbentette. Minden, amit arról a távoli bolygóról tanult, egyszeriben új megvilágításba került.

– Miért fogok ott élni?

Újult érdeklődéssel vetette magát a rejtélyes bolygó és nyomorúságos vallásának, Shai-hulud, a Megosztott Isten Egyházának tanulmányozásába. FÉRGEK. Az Istencsászárból lettek azok a férgek! Ez a gondolat megrémítette Duncant. Talán ez olyasmi, amit érdemes imádni. Megpendített benne valamit. Mi vezethetett egy embert arra, hogy elfogadja ezt a rettenetes átalakulást?

Duncan tudta, hogy az őrök és az Erősség többi lakója hogyan vélekedik Rakisról és az ottani papságról. Az ellenséges megjegyzések és a nevetések mindent elárultak. Teg azt mondta:

– Valószínűleg sosem fogjuk megtudni erről az igazságot, de én mondom neked, fiú, ez nem egy katonának való vallás.

Schwangyu is megjegyezte:

– Tanulnod kell a Zsarnokról, de nem kell elhinned a vallását. Nem méltó hozzád. Megvetendő.

Duncan minden megtakarított tanulóidejében a könyvtár kincseit böngészte: a Megosztott Isten Szent Könyvét, a Testőrbibliát, az Oranzs Katolikus Bibliát, de még az Apokrifát is. Megismerte a rég kihalt Hit Hivatalát, és a „Gyöngyöt, ami a Megértés Napja".

A férgeknek már a gondolata is lenyűgözte. A nagyságuk! Egyetlen nagyobb példány végigért volna az egész Erősségen. A Zsarnok előtt az emberek lovagoltak a férgeken, de most már ezt tiltotta a rakisi papság.

Duncan azon vette észre magát, hogy nem tudja letenni annak a régészcsoportnak a beszámolóját, akik megtalálták a Zsarnok primitív nem-kamráját Rakison. Dar-es-Balatnak hívták azt a helyet. A Hadi Benotto nevű régész által írott jelentések „A rakisi papság parancsára tilalmas” jelzést viselték. A Bene Gesserit archívumból származó beszámolók a katalógusban is hosszú helyet foglaltak el, Benotto közlései pedig egyenesen lebilincselőek voltak.

– Az Istencsászár tudatának veleje minden egyes féregben? – kérdezte Geasát.

– Így mondják. De még ha így is van, ezek nem tudatosak. A Zsarnok maga mondta, hogy végtelen álmot alszik majd.

Minden egyes tanuló óra alkalmat adott egy-egy különleges leckére és Bene Gesserit-vallás magyarázatra, míg végül találkozott a „Siona Kilenc Lánya” és az „Idaho Ezer Fia” kifejezésekkel.

Geasa elé állva kérdezte:

– Az én nevem is Duncan Idaho. Mit jelent ez?

Geasa mindig úgy járt, mintha kudarca árnyékában állna, hosszúkás fejét előrelógatta, vizenyős szemei a földet bámulták. Duncan az oktatószint termei előtti hosszú csarnokban rontott rá, estefelé. Geasa elsápadt a kérdésre.

Mikor a nő nem felelt a kérdésre, folytatta:

– Én Duncan Idahótól származom?

– Erről Schawangyut kell kérdezned – Geasa ezt úgy mondta, mintha minden egyes szó fájdalmat okozna neki.

Ez ismerős válasz volt, és feldühítette Idahót. Ez azt jelentette, hogy majd mondanak neki valamit, amivel betömik a száját, egy kis információ-morzsát. De Schwangyu nyíltabbnak bizonyult, mint várta.

– Te Duncan Idaho eredeti vérét hordozod.

– Kik a szüleim?

– Ők már rég halottak.

– Hogyan haltak meg?

– Nem tudom. Mi már árvaként kaptunk téged.

– Akkor miért akarnak engem bántani?

– Félnek attól, amit esetleg tehetsz.

– És mit tehetek?

– Tanuld a leckéidet. Mindent időben meg fogsz tudni.

HALLGASS ÉS TANULJ! Újabb unalomig ismert válasz.

Engedelmeskedett, mert megtanulta felismerni, mikor csukódnak be előtte az ajtók. De kutató értelme újabb beszámolókat látott az ínséges Időkről és a Szétszóródásról, a tértelenekről, azaz nem-kamrákról, a nem-hajókról, melyek még az univerzum legerősebb jövőbelátó elméje számára is láthatatlanok. Itt bukkant rá arra a tényre, hogy Duncan Idaho és Siona – a két ősi alak, akik a Zsarnok istencsászárt szolgálták – leszármazottai is láthatatlanok a próféták és jövendölők előtt. Még egy mély melanzs-transzba merült Liga Kormányos sem tudta megtalálni az ilyen embereket. A feljegyzések szerint Siona törvényes Atreides-származék volt, Duncan Idaho pedig ghola.

GHOLA?

Végigkutatta a könyvtárat, hogy megtalálja ennek a különös szónak a jelentését. GHOLA. De a könyvtár nem szolgált mással, csak egy száraz, szűkszavú megállapítással: „GHOLÁK: EGY HALOTT SEJTJEIBŐL A TLEILAXI AXOLOTL-TARTÁLYOKBAN ÚJRANÖVESZTETT EMBEREK.”

AXOLOTL TARTÁLYOK?

"Tleilaxi eszközök, melyekkel élő embert lehet előállítani egy holttest sejtjeiből."

– Írj le egy gholát – adta ki az utasítást.

– Ártatlan test, amit megfosztottak eredeti emlékeitől. Lásd Axolotl tartályok.

Duncan már megtanult olvasni a csendekből, a fehér foltokból, amit az Erősség népe feltárt előtte. Átfutott rajta a megvilágosodás! Tudta! Csak tíz éves volt, és már tudta!

ÉN IS GHOLA VAGYOK.

Késő délután volt, az ezoterikus gépezetek beleolvadtak a homályba, és a tízéves kisfiú ott ült egy leolvasó előtt, magához ölelve felfedezését.

GHOLA VAGYOK!

Nem tudott visszaemlékezni az axolotl tartályra, ahol sejtjeiből csecsemő növekedett. Első emléke az volt, hogy Geasa kiveszi őt a bölcsőjéből, és riadt érdeklődéssel nézi.

Olyan volt az egész, mintha az Erősség lakói által oly szűkösen mért információk és a feljegyzések lassan kirajzolnának egy alakot: őt magát.

– Mondja valamit a Bene Tleilaxról – kérte a könyvtárat.

– Kettéválik a népük: Arctáncoltatókra és Mesterekre. Az Arctáncoltatók öszvérek, terméketlenek, és alávetettek a Mestereknek.

MIÉRT TETTÉK EZT VELEM?

A könyvtár információs gépei hirtelen idegennek és veszedelmesnek tetszettek. Félt, de nem attól, hogy kérdései megint üres falakba ütköznek, hanem attól, hogy választ kap rájuk.

MIÉRT VAGYOK ÉN OLYAN FONTOS SCHWANGYUNAK ÉS A TÖBBIEKNEK?

Úgy érezte, hogy becsapták, még Miles Teg és Patrin is. Miért jó az, hogy kiveszik egy ember sejtjeit, és gholát csinálnak belőle?

Nem sokat tétovázott a következő kérdéssel.

– Egy ghola vissza tud emlékezni arra, hogy ki volt?

– Meg lehet csinálni.

– Hogyan?

– A ghola pszichológiai identitása előre meghatároz bizonyos reakciókat, amelyeket trauma segítségével működésbe lehet hozni.

Hát ez nem válasz!

– De mégis hogyan?

Ekkor lépett be a könyvtárba bejelentés nélkül Schwangyu. Tehát volt valami a kérdésekben, ami úgy volt beállítva, hogy riassza őt!

– Mindent meg fogsz tudni a maga idejében – mondta.

Ostobának nézik! Érezte ebben az igazságtalanságot, a hamisságot. Valami a lelke mélyén azt súgta, hogy föl nem ébredt énjében több emberi bölcsesség van, mint azokban, akik most nála felsőbbrendűnek hiszik magukat. Schwangyu iránti gyűlölete új magaslatokra hágott. Ő testesítette meg mindazt, ami kínozza, és útját állja kérdéseinek.

De most már lángra kapott a képzelete. Visszaszerzi eredeti emlékeit! Érezte, hogy ez így lesz. Emlékezni fog a szüleire, a családjára, a barátaira… az ellenségeire.

Meg is kérdezte Schwangyutól:

– Az ellenségeim miatt csináltatok engem?

– Már megtanulhattál hallgatni, te gyerek – felelte Schwangyu. – Most használd a tudásodat.

HÁT JÓL VAN. ÍGY FOGOK HARCOLNI ELLENED, SCHWANGYU. HALLGATNI FOGOK ÉS TANULNI. NEM FOGOM KIMUTATNI, AMIT VALÓJÁBAN ÉRZEK.

– Tudod – mondta Schwangyu – néha azt hiszem, hogy sztoikust nevelünk.

Leereszkedik hozzám. Márpedig Duncan nem akarta, hogy hozzá bárki is leereszkedjen. Harcolni fog minden hallgatásával és figyelmével. Kirohant a könyvtárból, és bevette magát a szobájába.

Az elkövetkező hónapokban sok minden megerősítette abban, hogy ghola. Még egy gyerek is tudja, ha furcsák körülötte a dolgok. Néha látott más gyerekeket a falakon túl, akik kiabálva és nevetgélve mentek. A gyerekekről is talált feljegyzéseket a könyvtárban. Azokat a gyerekeket a felnőttek nem kínozták olyasfajta szigorú drillel, mint őt. Más gyerekeknek nem volt Schwangyu Tisztelendő Anyájuk, aki az életük legapróbb részletét is megszabta.

Ezt a felfedezést újabb változás követte Duncan életében. Luran Geasát eltávolították mellőle, és soha nem is tért vissza.

NEM LETT VOLNA SZABAD HAGYNIA, HOGY TUDOMÁST SZEREZZEK A GHOLÁKRÓL.

Az igazság ennél azért egy kicsit bonyolultabb volt, ahogy Schwangyu ezt el is magyarázta Lucillának ott a mellvéden, az első napon.

– Tudtuk, hogy el fog jönni az az elkerülhetetlen pillanat. Tudomást fog szerezni a gholákról és felteszi azokat a bizonyos kérdéseket.

– Ideje volt, hogy egy igazi Tisztelendő Anya vegye át a mindennapi oktatását. Lehet, hogy Geasával hibát követtünk el.

– Megkérdőjelezed az ítéletemet? – vakkantotta Schwangyu.

– Olyan tökéletes lenne az ítélőképességed, hogy semmiféle kérdés nem férhet hozzá? – Lucilla lágy kontraaltján a kérdés úgy hangzott, mint egy pofon.

Schwangyu majdnem egy teljes percig csendben maradt. Végül azt mondta:

– Geasa azt hitte, hogy a ghola egy kedves kis gyerek. Sírt, és azt hajtogatta, mennyire fog neki hiányozni.

– Hát nem figyelmeztették előre?

– Geasa nem kapott olyan kiképzést, mint mi.

– Tehát akkor kicserélted őt Tamalane-ra. Én nem ismerem Tamalane-t, de gondolom, meglehetősen idős.

– Meglehetősen.

– Mi volt Duncan reakciója Geasa eltávolítására?

– Megkérdezte, hova tűnt. Mi pedig nem válaszoltunk.

– És hogy haladt Tamalane?

– A harmadik napon, amit együtt töltöttek, Duncan nagyon higgadtan azt mondta neki: „Gyűlöllek. Ezt várjátok tőlem?”

– Ilyen gyorsan!

– Most éppen téged figyel, és azt gondolja: Gyűlölöm Schwangyut. Ezt az újat is gyűlölnöm kell majd? De azt is gondolja, hogy te nem olyan vagy, mint az öreg boszorkák. Te fiatal vagy. Tudni fogja, hogy ez fontos.

---

Az emberek akkor élnek a legjobban, amikor mindenkinek megvan a helye, amikor mindenki tudja, hova tartozik a dolgok rendjében, és tudja, mit érhet el Pusztítsd el ezt a helyet, és elpusztul az ember.

Bene Gesserit tanítás

Miles Teg nem akarta a Gammu-feladatot. Fegyvermester egy ghola-gyereknek? Még ha egy ilyen ghola-gyerekről is van szó, a körétekeredett összes történelemmel. Nemkívánt betörés volt ez Teg megérdemelt visszavonultságába.

De egész katonai mentát-életét a Bene Gesserit akarata alatt élte le, nem is gondolhatott engedetlenségre.

QUIS CUSTODIET IPSOS CUSTODIET?

Ki őrzi az őrizőket? Ki vigyáz arra, hogy a védők ne támadjanak?

Olyan kérdés volt ez, amin Teg már nem egyszer töprengett el. Ez volt a Bene Gesserit iránti hűségének egyik talpköve. Sok mindent el lehet mondani a Nővérekről, de az kétségtelen, hogy tiszteletre méltóan állandó célt követnek.

ERKÖLCSI CÉL, Teg így sorolta be.

A bene Gesserit erkölcsi célja pedig teljesen egybeesett Teg elveivel. Hogy ezeket az elveket a Bene Gesserit kondicionálta bele, szóba sem jöhetett. A racionális gondolkodás, főleg a mentát-racionalitás nem hozhatott más ítéletet.

Teg lepárolta a lényeget: Ha csak egyvalaki is ilyen vezérelveket követ, akkor már jobb ez az univerzum. Ez sosem az igazság kérdése volt. Az igazságnak törvényhez kellett folyamodnia, az pedig állhatatlan úrnő: mindig a törvényalkotók szeszélyeinek és előítéleteinek játékszere. Nem, ez a jogosság kérdése, és ez a fogalom sokkal mélyebb. Azoknak az embereknek, akiket a büntetés sújt, érezniük kell a büntetés jogos, megérdemelt voltát.

Teg számára az olyan kijelentések, mint „a törvény betűjét tiszteletben kell tartani", nagyon veszélyesek voltak a vezérelveire nézve. A jogosság megkívánta a közös megegyezést, az előre látható állandóságot és mindenekfölött a hűséget, ami a hierarchiában fölfelé is, lefelé is érvényesült. Az ilyen elvek által vezérelt vezetésnek nincs szüksége külső irányításra. Megtetted a kötelességedet, mert az helyes volt. És nem azért engedelmeskedtél, mert ez ELŐRELÁTHATÓAN helyes. Azért tetted, mert a helyesség az adott pillanat kérdése. Az jövőbelátásnak és jóslásnak ehhez semmi köze sincsen.

Teg is tudta, hogy az Atreidesek megbízható jövendölők hírében állnak, epigramma-szerű kinyilatkoztatásoknak azonban az ő univerzumában nem volt helyük. Olyannak kell venni a világegyetemet, amilyennek látod, és alkalmazni az elveidet, amikor csak lehet. Az abszolút parancsokat a hierarchiában mindig végre kell hajtani. Nem mintha Taraza számára kérdés lett volna az abszolút parancs, a hátsó gondolatok azonban megvoltak.

"Te vagy a tökéletes ember erre a feladatra."

Hosszú, sikerekben gazdag életet élt, és tisztelettől övezetten vonult vissza. Teg tudta, hogy öreg, lassú, és a korral járó hanyatlás ott leselkedik a tudata szélén, a hívás mégis felpezsdítette, még ha erővel kellett is leküzdenie a késztetést, hogy nemet mondjon.

A megbízás magától Tarazától érkezett. A mindenek fölött (még a Missionaria Protectiva fölött is) álló főnökasszony szemelte ki őt. Nem egyszerűen egy Tisztelendő Anya a sok közül, hanem A Főtisztelendő Anya.

Taraza elment hozzá menedékébe a Lernaeusra. Ezzel megtisztelte őt, és ezt Teg is tudta. Bejelentés nélkül érkezett, csak két ministráns szolga és egy kis védcsapat kísérte, akik közül Teg több arcot is felismert. Hisz ő maga képezte ki őket. Taraza érdekes időpontban jött. Reggel, röviddel reggeli után. Taraza ismerte Teg életmódját, és azt is biztosra tudta, hogy ilyenkor a légéberebb. Tehát azt akarta, hogy ébren legyen, képességei teljében.

Patrin, Teg öreg tisztiszolgája bevezette Tarazát a keleti szárny szalonjába, egy kicsi, elegáns helyiségbe, ahol csupa szilárd bútorok voltak. Közismert volt Teg viszolygása a szék-kutyákkal és egyéb élő bútorokkal szemben. Patrin savanyú arccal kísérte be a feketeköpenyes Tisztelendő Anyát a szobába. Teg azonnal felismerte ezt a pillantást. Patrin hosszúkás, sápadt arca a maga ezernyi ráncával mindenki más számára merev maszknak látszott, Teg viszont tudott olvasni a szája melletti ránc elmélyüléséből, az öreg szemek tekintetéből. Tehát Taraza valamit olyasmit mondott útközben, ami felkavarta Patrint.

A nehéz plaz csúszóajtókon keresztül kelet felé lehetett kilátni egy füves lejtőre, mely kis erdőben végződött a folyó mellett. Taraza úgy ült le, hogy élvezhesse a kilátást.

Teg mindenféle kérés nélkül megnyomott egy gombot. Egyszeriben függönyök takarták el a tájképet, és parázsgömbök izzottak fel. Ebből Taraza látta, hogy Teg zavartalan körülményeket akar. Patrinnak adott parancsa meg is erősítette ezt:

– Kérlek, gondoskodj róla, hogy ne zavarjanak minket.

– A Déli Farm parancsai, uram? – kockáztatta meg Patrin.

– Intézd el magad. Firus is tudja, és te is tudod, hogy mit akarok.

Patrin egy kissé túl zajosan csukta be az ajtót távozáskor. Apró jel, de Teg számára nagyon is sokat árult el.

Taraza a szobának egy bizonyos részébe ment, és szemügyre vette.

– Citromzöld – mondta. – Az egyik kedvenc színem. Anyádnak jó szeme volt.

Teg szíve felmelegedett erre a megjegyzésre. Nagyon kötődött ehhez a helyhez, ehhez a házhoz. A családja alig három generáció óta élt itt, de a hely már viselte a kezük nyomát. Az anyja dolgai sok szobában megmaradtak.

– Biztonságot ad, ha az ember szeret egyes helyeket – mondta Teg.

– Különösen tetszett az a sötétnarancs kárpit a hallban és az a foltos, felülvilágítós ablak a bejárati ajtó fölött – mondta Taraza. – Az az ablak biztosan nagyon régi darab.

– Gondolom, nem azért jöttél, hogy a lakberendezés rejtelmeiről társalogjunk – mondta Teg.

Taraza felkacagott.

Magasfekvésű hangja volt, melyet a Nővérek képzése jóvoltából pusztító hatásossággal tudott használni. Erre a hangra nem lehetett nem odafigyelni, még akkor is, amikor olyan gondosan mindennapinak hangzott, ahogy most. Teg már látta őt a Bene Gesserit Tanácsban. Ott erőteljes és meggyőző volt a modora, minden szava mutatta a döntéseit irányító pengeéles elmét. Most Teg megint valami fontos döntést érzett a viselkedése mögött.

Teg egy kárpitozott zöld székre mutatott. Taraza odapillantott, még egyszer körbetekintett a szobán, és elfojtott egy mosolyt.

Fogadni mert volna, hogy egyetlen szék-kutya sincs a házban. Teg maga is antikvitás volt, aki antikvitásokkal vette körül magát. Taraza leült, lesimította ruháját, és megvárta, hogy Teg leüljön vele szembe egy hasonló székbe.

– Sajnálom, hogy ki kell zökkentselek visszavonultságodból, Bashar – kezdte. – De sajnos a körülmények nem hagytak más választási lehetőséget.

Teg lazán nyugtatta hosszú karját a szék karfáján: egy várakozó, pihenő Mentát. A viselkedése azt mondta: „Töltsd meg az elmémet adatokkal."

Taraza egy pillanatra zavarba jött. Ez parancs. Teg még mindig királyi jelenség volt, magas termetű. Nagy fejét sűrű szürke haj borította. Taraza tudta, hogy Teg három Szabvány Év híján háromszáz éves. Számításba véve, hogy a Szabvány Év körülbelül húsz órával rövidebb volt az úgynevezett primitív évnél, ez még mindig figyelemre méltó kor, olyan Bene Gesserit szolgálati tapasztalatokkal, melyek mindenképpen tiszteletet érdemeltek. Teg világosszürke egyenruhát viselt rangjelzés nélkül: jólszabott nadrágot és felsőrészt, és felül nyitott fehér inget, ami szabadon hagyta mély ráncokkal szabdalt nyakát. A derekánál valami arany csillant, és Taraza felismerte a Bashar napját, amit visszavonulásakor kapott. Mennyire a régi, gyakorlatias Teg! Az arany csecsebecséből övcsatot csinált. Ez megnyugtatta Tarazát. Teg meg fogja érteni a problémáját.

– Kaphatnék egy kis vizet? – kérdezte Taraza. – Hosszú és fárasztó volt az utam. Az egyik szállítóhajónkkal jöttünk, amit már ötszáz éve ki kellett volna selejtezni.

Teg felemelkedett a székből, odalépett egy falpanelhez, egy párásán hűvös vizeskancsót és poharat vett ki az egyik lap mögül. Taraza mellé rakta egy alacsony asztalkára.

– Van melanzsom – mondta.

– Nem, köszönöm, Miles. Nekem is megvan a saját adagom.

Teg visszaült, és Taraza némi merevséget vett észre rajta. De azért évei számához képest még mindig elég rugalmas volt a mozgása.

Taraza töltött magának egy fél pohár vizet, és egy hajtásra kiitta. Gondos mozdulattal helyezte vissza az asztalra az üres poharat. Hogyan kezdjen hozzá? Teg viselkedése nem vezette félre. Tegnek esze ágában sincs kimozdulni visszavonultságából. Az analisták már figyelmeztették erre. Nyugalomba vonulása óta Teg az átlagosnál nagyobb érdeklődést tanúsított a gazdálkodás iránt. Hatalmas termőföldjei itt, a Leraeuson alapvetően kísérleti kertek voltak.

Taraza felemelte a tekintetét, és nyíltan tanulmányozni kezdte Teget. Széles vállak hangsúlyozták ki a férfi karcsú derekát. Tehát még mindig gyakorlatozik. A hosszú arc éles vonásaival és erős csontjaival tipikusan Atreides. Teg úgy állta a pillantását, ahogy mindig: figyelmet követelőn, de nyitottan mindarra, amit a Főtisztelendő Anya mondani fog. Vékony ajka mosolyra húzódott, kivillant csillogó, egyenletes fogsora. TUDJA, HOGY KÉNYELMETLENÜL ÉRZEM MAGAM, gondolta Taraza. A MINDENSÉGIT! Ő IS ÉPPOLYAN SZOLGÁJA A NŐVÉREK RENDJÉNEK, MINT ÉN!

Teg nem noszogatott kérdésekkel. Modora kifürkészhetetlen, rejtélyesen visszahúzódó maradt. Taraza emlékeztette magát, hogy ez a mentátok általános vonása, és semmi mást nem kell belemagyarázni.

Teg hirtelen felállt és a kis asztal mellé lépett Taraza balján. Megfordult, karját összefonta a mellén, és lenézett a főtisztelendő anyára.

Taraza kénytelen volt fordítani egyet a székén, hogy szembekerüljön vele. AZ ÁTKOZOTT! Teg nem igen fogja megkönnyíteni a dolgát. Minden Vizsgáló Tisztelendő Anya észrevette, hogy nehéz Teget leültetni egy beszélgetéshez. Jobban szeretett állni, katonásan merev vállal, lefelé tekintve. Kevés Tisztelendő Anya vetekedhetett vele magasságban – több volt, mint két méter. Az analisták egyetértettek abban, hogy ez a szokás (valószínűleg öntudatlanul) Teg tiltakozásának megnyilvánulása volt a Nővérek fennhatósága ellen. Amúgy ennek semmi más jele nem mutatkozott a viselkedésében. Teg mindig is a legmegbízhatóbb katonai parancsnok volt, akit a Nővérek valaha is alkalmaztak.

Egy többtársadalmas univerzumban, ahol fő kötőerők mindig az összetettség felé mutattak, a címkék egyszerűsége ellenére, egy megbízható katonai parancsnok a testsúlya sokszorosát érte melanzsban. A vallások és az imperiális zsarnokok közös emléke mindig is szerepet játszott a tárgyalásokban, mégis a gazdasági erők döntöttek végül, és a hadi „érmét” bárki pénztárgépébe be lehetett tenni. Ez ott volt minden tárgyaláson, és ott is marad mindaddig, amíg a szükség irányítja a kereskedelmi rendszert – a különleges dolgok (mint amilyen a fűszer vagy Ix techno-termékei) iránti igény, a specialisták (mentátok vagy Suk doktorok) iránti igény, és mindazok az egyéb világi szükségletek, melyeknek piaca van: a munkaerő, az építők, tervezők iránti igény, a planiformált élet, a művészet, az egzotikus örömök szükséglete…

Egyetlen jogi rendszer sem lehetett képes arra, hogy mindezt a bonyolult burjánzást összefogja, és ez a tény meglehetősen nyilvánvalóan egy újabb igényt hozott felszínre – az elismert döntőbírák iránti igényt. A Tisztelendő Anyák természetes úton kerültek ebbe a szerepbe a gazdasági hálóban, és Miles Teg ezt tudta. És azt is tudta, hogy megint csak a feje fölött alkudoznak. A tárgyalásokban semmiféle szerepet nem játszik az, hogy ő szeretné-e vagy sem.

– Nem úgy tűnik, mintha lenne itt családod, ami visszatartana – mondta Taraza.

Teg némán fogadta ezt a megjegyzést. Igen, már harmincnyolc éve, hogy a felesége meghalt. A gyerekei már mind felnőttek, és egy lány kivételével már kirepültek az otthoni fészekből. Tegnek sok személyes érdeke volt, de családi kötelezettsége nem. Ez igaz.

Aztán Taraza emlékeztette őt hosszú és hűséges szolgálatára a Nővéreknél, felemlítette számos emlékezetes sikerét. Taraza tudta, hogy a dicséretekkel nem sokra megy Tegnél, de ez jó előkészítés volt ahhoz, aminek jönnie kellett.

– Tudod, milyen erős benned a családi hasonlóság mondta. Teg kissé lehajtotta a fejét.

– Valóban figyelemreméltó hasonlóságod az első Leto Atreideshez, a Zsarnok nagyapjához – folytatta Taraza.

Teg semmi jelét nem adta annak, hogy megértette vagy elfogadta az állítást. Ez csak egy adat volt, valami, ami már tárolva van terjedelmes memóriájában. Tudta, hogy Atreides-géneket hordoz. Látta I. Leto képmását is a Káptalanházban. Furcsa érzés volt, mintha tükörbe tekintett volna.

– Egy kicsit magasabb vagy – mondta Taraza. Teg csak bámult le rá.

– A mindenségit, Bashar – szólt Taraza. – Hajlandó lennél végre egy kicsit segíteni nekem?

– Ez parancs, Főtisztelendő Anya?

– Nem, ez nem parancs!

Teg lassan elmosolyodott. Az a tény, hogy Taraza ilyen kitörésre ragadtatta magát előtte, sok mindent elárult. Ezt nem tette volna meg olyasvalaki előtt, akiben nem bízik. És bizonyosan nem engedett volna meg magának ilyen érzelem-bemutatót olyasvalaki előtt, akit PUSZTÁN alárendeltjének tart.

Taraza hátradőlt a székében és felmosolygott rá.

– Rendben van – mondta. – Megvolt a szórakozásod. Patrin azt mondta, hogy fölöttébb ingerült lennél, ha visszahívnálak a szolgálatba. Biztosíthatlak téged, hogy létfontosságú szereped van a terveinkben.

– Miféle tervekben, Főtisztelendő Anya?

– Egy Duncan Idaho gholát nevelünk a Gammun. Már majdnem hat éves, és elkezdődhet a katonai képzése. Teg hagyta, hogy a szeme kissé tágabbra nyíljon.

– Kemény feladat lesz – mondta Taraza – mégis szeretném, hogy a lehető leghamarabb vedd át a képzését és a védelmét.

– A hasonlóságom Atreides herceghez – mondta Teg. – Arra akarsz használni, hogy fölébresszem az eredeti emlékeit.

– Majd nyolc-tíz év múlva, igen – felelte Taraza.

– Olyan sokáig! – rázta meg a fejét Teg. – Miért a Gammun?

– Prana-bindu örökségét a Bene Tleilax utasításunkra megváltoztatta. Reflexei gyorsaságban fel fogják venni a versenyt bárkivel, aki a mi korunkban született. Gammu… az eredeti Duncan Idaho ott született és nevelkedett. A sejtes örökségében eszközölt változtatások miatt minden másban a lehető legjobban ragaszkodni kell az eredeti körülményekhez.

– Miért csináljátok mindezt? – Ez mentát adat-tudatos hang volt.

– A Raksion felfedeztek egy leánygyermeket, aki rendelkezik a férgek irányításának képességével. Ott vesszük majd hasznát a gholának.

– Pároztatni fogod őket?

– Nem mentátként foglalkoztatlak. Nekünk a katonai képességeidre és az eredeti Leto iránti hasonlatosságodra van szükségünk. Te tudod, hogyan állítsd vissza az eredeti emlékeket, ha majd elérkezik az idő.

– Tehát valóban Fegyvermesterként viszel vissza.

– Úgy véled, ez visszalépés azok után, hogy minden erőnk Legfőbb Basharja voltál?

– Főtisztelendő Anya, te parancsolsz, és én engedelmeskedem. De nem fogadom el ezt a megbízást, ha nem kapom meg a teljes fennhatóságot a Gammu összes véderői fölött.

– Erről már gondoskodtunk, Miles.

– Mindig tudtad, hogyan jár az agyam.

– És mindig megbíztam a hűségedben.

Teg ellökte magát az asztalkától, és egy pillanatig elgondolkodva állt, aztán megszólalt: – Ki fogja tartani az eligazítást?

– Bellonda a Feljegyzésektől, ahogy eddig. Adni fog egy kódot, hogy biztonságos legyen köztünk az üzenetváltás.

– Adok egy névlistát – mondta Teg. – Régi harcostársak vagy az ő gyerekeik. Mindnyájukra szükségem lesz. Legyenek ott a Gammun, mire odaérkezem.

– Nem lesznek olyanok, akik visszautasítják?

Teg tekintete azt mondta: MEG VAGY TE ŐRÜLVE?

Taraza felkacagott, és arra gondolt: EGYVALAMIT JÓL MEGTANULTUNK A RÉGI ATREIDESEKTŐL OLYAN EMBEREKET TEREMTENI, AKIK HATÁRTALAN ELKÖTELEZETTSÉGNEK ÉS HŰSÉGNEK PARANCSOLNAK.

– Patrin fogja intézni a toborzást – mondta Teg. Tudom, hogy nem akar majd rangot elfogadni, mégis meg kell kapnia egy ezredesi szárnysegéd teljes fizetését és minden kiváltságát.

– Te természetesen visszakapod a Legfőbb Bashar rangját – mondta Taraza. – Majd…

– Nem. Ott van Burzmali. Nem gyengíthetjük azzal, hogy visszatesszük fölé a régi parancsnokát.

Taraza egy pillanatig tanulmányozta, aztán így szólt:

– Még nem bíztuk meg Burzmalit a…

– Ezzel én is tisztában vagyok. Régi bajtársaim állandóan informálnak a nővérek tevékenységéről. De mindketten tudjuk, Főtisztelendő Anya, hogy csak idő kérdése. Burzmali a legjobb.

Tarazának ezt el kellett fogadnia. Ez több volt, mint egy hadimentát értékelése. Ez Teg értékelése. Újabb gondolat ötlött az eszébe.

– Akkor hát tudsz már a Tanácsban zajló vitánkról is – mondta. – És hagyod, hogy…

– Főtisztelendő Anya, ha azt hinném, hogy újabb szörnyeteget akar csinálni Rakisra, akkor meg is mondanám. Te megbízol az én döntésemben, én pedig megbízom a tiédben.

– A mindenit, Miles, túl régóta vagyunk távol egymástól – Taraza felállt. – Már a puszta tudattól is megnyugszom, hogy megint a mi hámunkban vagy.

– Hám – mondta Teg. – Bizony az. Egy speciális megbízással visszahelyezni engem a Bashar pozíciójába, így, ha a hír Burzmali fülébe kerül, nem lesznek ostoba kérdések.

Taraza elővarázsolt egy köteg riduli papírt a köpönyege alól, és átadta Tegnek.

– Én már aláírtam őket. Töltsd ki a saját visszahelyezésedet. Az összes többi meghatalmazás is ott van, az utazási bonok meg a többi. Én személyesen adom neked ezeket a parancsokat. Neked pedig engedelmeskedned kell. Te az ÉN Basharom vagy, megértetted?

– Hát nem voltam mindig is az? – kérdezte Teg.

– Ez most fontosabb, mint bármikor. Tartsd biztonságban a gholát, és tanítsd jól. Te vagy a felelős érte. És ebben mindenkivel szemben mögötted állok.

– Úgy hallottam, Schwangyu parancsol a Gammun.

– Mindenkivel szemben, Miles. Ne bízz Schwangyuban.

– Értem. Velünk ebédelsz? A lányom már…

– Bocsáss meg, Miles, de mihamarabb vissza kell mennem. Azonnal küldöm Bellondát.

Teg az ajtóhoz kísérte, váltott néhány udvarias szót a kíséretben lévő tanítványaival, aztán nézte, ahogy elmennek. Páncélozott autó várt rájuk, egy új modell, amit nyilvánvalóan magukkal hoztak. Ez a látvány nyugtalansággal töltötte el Teget.

ILYEN SÜRGŐS?

Taraza személyesen érkezett, maga a Főtisztelendő Anya, mint küldönc, jól tudván, hogy milyen következtetéseket von le ebből Teg. Teg olyan bensőségesen ismerte a Nővérek módszereit, hogy minden megvilágosodott előtte abból, amit látott. A Bene Gesserit Tanácsban dúló vita sokkal mélyebbre hatolt, mint azt informátorai sugallták.

"TE AZ ÉN BASHAROM VAGY."

Teg átfutotta a papírköteget, a felhatalmazásokat, engedélyeket, amiket Taraza hagyott ott neki. Az aláírásával, a pecsétjével. Ez a bizalom megerősítette abban, amit érzett, és csak növelte nyugtalanságát.

"NE BÍZZ SCHWANGYUBAN."

A zsebébe csúsztatta a papírokat, és Patrin keresésére indult. Patrint informálni kell – és le kell csillapítani. Meg kell beszélniük, kit hívjanak erre a feladatra. Elkezdett egy listát összeállítani fejből. Veszélyes munka vár rájuk. Csak a legjobbak jöhetnek szóba. A fenébe! A birtok minden dolgát át kell adni Firusnak és Dimelának. Az a rengeteg részlet! Érezte, hogy felgyorsul a pulzusa, miközben végigment a házon.

Megállt a ház egyik őre, az egyik régi katonája mellett.

– Martin, mondd le minden programomat a mai napra. Keresd meg a lányom és mondd meg neki, hogy jöjjön a dolgozószobámba.

A hír elterjedt a házban, aztán az egész birtokon. A szolgák és a család, mivel tudták, hogy A Főtisztelendő Anya éppen most beszélt vele bizalmasan, automatikusan felhúzták a védőernyőt, hogy minden haszontalan dolgot távoltartsanak Tegtől. Legidősebb lánya, Dimela belefojtotta a szót, amikor megpróbálta felsorolni a mezőgazdasági kísérleteinek folytatásához szükséges részleteket.

– Apám, nem vagyok már kisgyerek!

A dolgozószoba melletti kis üvegházban voltak. Teg ebédjének maradványai ott árválkodtak egy ültetőpad szélén. Patrin jegyzetfüzete a tálca mögött volt, a falhoz támasztva.

Teg éles pillantást vetett a lányára. Dimela rá ütött a külsejében, kivéve a magasságát. Túl szögletes volt ahhoz, hogy szépség legyen, de így is jó házasságot kötött. Három remek gyereke is lett Dimelának és Firusnak.

– Hol van Firus? – kérdezte Teg.

– A Déli Farm újraültetésénél van.

– Ó igen. Patrin már mondta.

Teg elmosolyodott. Mindig örömmel töltötte el, hogy Dimela visszautasította a Nővérek ajánlatát, inkább hozzáment Firushoz, a született lernaeusihoz, és az apja mellett maradt.

– Csak annyit tudok, hogy visszahívnak a szolgálatba – mondta Dimela. – Veszélyes a megbízatás?

– Tudod, épp úgy beszélsz, mint anyád – mondta Teg.

– Szóval veszélyes! A fene vinné őket, hát nem tettél már épp eleget értük?

– Ezek szerint nem.

Dimela elfordult tőle, amikor Patrin lépett be az üvegház másik végén. Teg hallotta, hogy elmenőben odaszól Patrinnak:

– Minél öregebb, annál jobban hasonlít maga is egy Tisztelendő Anyára!

Mi mást várhatott volna?, tűnődött Teg. Egy Tisztelendő Anya fia, akinek apja a Kereskedő Házak Általános Fejlesztő Társaságának egy kisebb vezető funkcionáriusa volt. Olyan háztartásban nevelkedett, ami a Nővérek ritmusára élt. Már kora gyermekkorában látta, hogyan foszlott semmivé apja hűsége a KHAFT bolygóközi kereskedelmi hálózata iránt, ha anyja úgy akarta.

Ez a ház az anyja háza volt, egészen a haláláig, ami alig egy évvel az apja halála után következett be.

Patrin megállt Teg előtt.

– A jegyzetfüzetemért jöttem vissza, írtál hozzá még neveket?

– Egy párat. Jobb lesz, ha azonnal hozzálátsz.

– Igenis, uram! – Patrin szabályos hátraarcot csinált, és visszamasírozott arra, amerről jött, a jegyzetfüzettel a lábát csapkodva.

Ő IS ÉRZI, gondolta Teg.

Teg megint körülnézett. Ez a ház az anyja helye. Azután a sok év után, amit Teg leélt itt, amíg felnevelte a családját! Még mindig az anyjáé! Az üvegházat ugyan Teg építtette, a dolgozószoba azonban az anyja szobája volt.

Janet Roxbrough a Lernaeusi Roxbrough-k közül. A bútorok, a falak még mindig őt idézik. Taraza is észrevette ezt. Teg és felesége változtattak néhány felszíni dolgon, de a mag megmaradt Janet Roxbroughénak. Közismert volt a Halszólító-vér ezen a vonalon. Milyen értékes volt a Nővérek számára! Aztán hozzáment Loschy Teghez, és itt élte le az életét: ez volt a furcsaság. Ez a tény megemészthetetlen mindaddig, amíg valaki meg nem tudja, hogyan működik a Nővérek nemesítési programja nemzedékek távlatában.

MEGINT MEGTETTÉK, gondolta Teg. ENNYI ÉVIG EDDIG HAGYTAK A PÁLYA SZÉLÉN VÁRNI, EZÉRT A PILLANATÉRT.

---

Hát nem sajátította ki a vallás a teremtés szabadalmát évezredeken keresztül?

A Tleilaxi Kérdések, Muad’dib Beszédeiből

A Tleilax levegője kristálytiszta volt, és valami csendesség uralta, ami részben a reggeli hidegnek, részben pedig valami félelmes lapulás érzésének volt betudható: mintha az élet várakozna ott kint, Bandalog városában, számító és falánk élet, ami nem mozdult, míg meg nem kapja a személyre szóló jelet. A Mahai, Tylwyth Waff, a Mesterek Mestere jobban szerette ezt az órát a nap bármely más részénél. Most az övé volt a város, ahogy kinézett rá nyitott ablakán keresztül. Banadalog csak az ő parancsára fog életrekelni. Ezt mondogatta magának. Az a félelem, amit ott kint érzett, az volt az egyetlen fogódzója bármely valóságba, ami kiemelkedhet abból a lappangó élet-tartalékból: a tleilaxi civilizációból, ami innen eredt és innen terjesztette ki hatalmát.

Évezredekig várt erre az időre a népe. Waff most élvezte a pillanatot. II. Leto Próféta (nem az Istencsászár, hanem az Isten hírhozója) sanyarú idején, az ínségek és a Szétszóródás alatt, minden vereség alatt, amit jeletéktelenebb teremtményektől szenvedtek el, mindezen kínok közepette a Tleilax erre a pillanatra építette türelmes erőit.

ELÉRKEZETT A MI PILLANATUNK, Ó PRÓFÉTA!

Olyannak látta az ablaka alatt elterülő várost, mint valami jelképet, élénk jegyet a Tleilax történetének könyvében. Más tleilaxi bolygók, más nagy városok vártak összekötve, egymástól függve, központi engedelmességgel az Isten felé arra a jelre, amiről tudták, hogy hamarosan eljön. Az Arctáncoltatók és a Masheikhek kettős erői összesűrítették erejüket a kozmikus ugrás előkészületében. Az évezredes várakozás hamarosan végetér.

Waff minderre úgy gondolt, mint „hosszú kezdetre".

Igen. Bólintott, ahogy a lapuló városra nézett. A Bene Tleilax vezetői már a kezdettől, a gondolat egész kicsi magocskájának megszületésétől kezdve átlátták egy ilyen kiterjedt, ilyen késleltetett, ilyen csavart és finom terv veszélyeit. Tudták, hogy újra és újra katasztrófákat kell elkerülniük, bele kell nyugodniuk a veszteségekbe, elnyomatásba és megaláztatásba. Mindez, és még ennél sokkal több alkotta azt a különleges Bene Tleliax-képet. A színlelés évezredei alatt mítoszt teremtettek.

– A hitvány, megvetendő, mocskos Tleilax! Az ostoba Tleilax! A kiszámítható Tleilax! A forrófejű Tleilax!

Még a Próféta kegyeltjei is áldozatul estek ennek a mítosznak. Egy elfogott Halszólító itt állt, épp ebben a szobában, és azt kiáltotta egy Tleilaxi Mesternek:

– A hosszú színlelésből valóság lesz! Csakugyan hitványak vagytok! – így hát megölték, és a Próféta nem tett semmit.

Milyen keveset értettek ezek az idegen világok és népek a tleilaxi visszafogottságból. Hevesség? Majd megváltozik a véleményük, mikor a Tleilax megmutatja, hány évezrednyi várakozásra volt képes a fölemelkedésig.

– Spannungsbogen!

Waff ezt az ősi szót ejtette ki a saját nyelvén: AZ ÍJ ÍVE! Milyen messzire húzzuk hátra az íjat, mielőtt kilőjük a nyilat. És ez a nyíl mélyre fog hatolni!

– A Masheikhek mindenki másnál többet vártak suttogta Waff. Itt, a toronyerődben magában is ki merte ejteni a szót: „Masheikh".

A lenti háztetők csillogni kezdtek a kelő nap fényében. Hallotta a város életének mocorgását. A tleilaxi szagok keserédese áradt be a ablakán a levegővel. Waff mélyet szippantott belőle, és becsukta az ablakot.

Szinte megújult ettől a rövid, magányos megfigyeléstől. Elfordult az ablaktól és magára öltötte a fehér khilat díszköpenyt: minden Döméibe bele volt kondicionálva, hogy az előtt meghajoljon. A köpeny teljesen elfedte alacsony termetét, és határozottan olyan érzést keltett benne, mintha páncél lenne rajta.

AZ ISTEN PÁNCÉLJA!

– A Zaghist népe vagyunk – emlékeztette tanácsosait előző éjszaka. – Minden más csak határ. Egyetlen céllal tenyésztettük ki gyengeségünk és gonosz praktikáink mítoszát mindezen évezredeken keresztül. Még a Bene Gesserit is elhitte!

A mély, ablakatlan, tértelen-pajzzsal védett sagrában kilenc tanácsosa elmosolyodott, mintegy néma elismerésképpen a szavaira. Aghufran ítéletében, ezt tudták. Az a színtér, ahol a Tleilax meghatározza a saját sorsát, mindig is a kehi volt, a maga ghufran-jogával.

Helyes volt, hogy még Waff, aki a legerősebb volt minden tleilaxi között, még ő sem hagyhatta a világát és térhetett vissza anélkül, hogy megalázkodna a ghufran előtt, és bocsánatért nem esedezne, amiért kapcsolatba került idegenek elképzelhetetlen bűneivel. Még a legerősebbet is megránthatta, ha a powindah közt járt. A khasadarok, akik a tleilaxi határokat védték és a nők selamlikát őrizték, helyesen tették, hogy még Waffra is gyanakodtak. Ő is a népükhöz, a kehihez tartozott, igen, de ezt be is kellett bizonyítania, valahányszor belépett a selamlikba, hogy szétossza spermáját.

Waff odament hosszú tükréhez, és megnézte magát meg a köpenyt. A powihndahok számára olyan másfél méter magas, tündérszerű alaknak látszott, ezt tudta. A szeme, a haja és a bőre szürke volt, mindez csak díszletül szolgált ovális arcához, apró szájához, éles fogsorához. Egy Arctáncoltató lemásolhatja a vonásait és a testtartását, színlelhet egy Masheikh parancsára, de egy Masheikhet vagy khadashart nem tud megtéveszteni. Csak a powindahok dőlnek be.

A BENE GESSERIT KIVÉTELÉVEL!

Erre a gondolatra eltorzult az arca. Nos, a boszorkák még nem találkoztak az új Arctáncoltatókkal.

EGYETLEN MÁS NÉP SEM SAJÁTÍTOTTA EL ÚGY A GENETIKUS NYELVET, MINT A BENE TLEILAX, nyugtatta meg önmagát. JOGOSAN NEVEZZÜK „AZ ISTEN NYELVÉNEK", MERT ISTEN MAGA ADTA NEKÜNK EZT A ROPPANT HATALMAT.

Waff az ajtóhoz ment és a reggelt várta. Nem lehetett szavakkal leírni azt a gazdag érzelem-kavalkádot, amit érzett. Az idő kibontakozott előtte. Nem kérdezte, miért csak a Bene Tleilax hallotta meg a Próféta igaz üzenetét. Ez Isten műve volt, és mint ilyen, a Próféta volt Isten karja, az Isten tiszteletreméltó hírhozója.

TE ELŐKÉSZÍTETTED ŐKET RÁNK, Ó PRÓFÉTA.

És a ghola a Gammun, ez a ghola most megérte az összes várakozást.

Megszólalt a reggeli harang, és Waff kilépett a folyosóra. A többi felbukkanó fehérköpenyes alakkal együtt a keleti erkélyhez indult, hogy üdvözölje a napot. Mint népe Mahaija és Abdlja, most ő volt az egész Tleilax.

MI VAGYUNK A SHARIAT IGAZ KÖVETŐI, FAJTÁNK UTOLSÓ MARADVÁNYAI AZ UNIVERZUMBAN.

Malik-testvéreinek lezárt szobáin kívül sehol sem nyilváníthatott ki egy ilyen titkos gondolatot, pedig tudta, hogy most minden elme osztozik ebben a gondolatban körülötte, és ennek a gondolatnak az eredményei láthatók voltak a Masheikeknél, a Domeleknél és az Arctáncoltatóknál egyaránt. A rokoni kötelékek paradoxonja és a társadalmi azonosság tudata, mely áthatotta a khelt a Masheikektől egészen le a legalantasabb Döméiig, Waff számára nem volt paradoxon.

UGYANAZÉRT AZ ISTENÉRT DOLGOZUNK.

Egy Döméinek álcázott Arctáncoltató meghajolt és kinyitotta az erkélyajtókat. Waff, amikor számos társával együtt kilépett a napfényre, elmosolyodott, amikor felismerte az Arctáncoltatót. MÉGIS DOMEL! De az Arctáncoltatók nem voltak rokonok. Ők építmények voltak, eszközök, mint ahogy a gammui ghola is eszköz volt, mindegyiket az Isten nyelvével tervezték, amit csak a Masheikek beszéltek.

A körülötte szorongókkal együtt Waff is hódolt a napnak. Az Abdl kiáltását hallatta, és hallotta, hogyan visszhangozza számtalan hang a város legtávolabbi csücskéből is.

– A nap nem Isten! – kiáltotta.

Nem, a nap csak szimbóluma volt Isten végtelen hatalmának és kegyelmének – egy másik építmény, egy másik eszköz. Megtisztultan attól, hogy előző nap átment a ghufranon, megújulva a reggeli szertartástól Waff most már végig tudta gondolni az utazást a powindahok között, a visszatérést, ami szükségessé tette a ghufrant. A többi hívő utat nyitott neki, mikor visszaindult a belső folyosókba és belépett a csúszófolyosóba, ami a központi kertben pottyantotta ki: ide várta tanácsosait.

SIKERES PORTYA VOLT EZ A POWINDAHOK KÖZÖTT, gondolta.

Valahányszor elhagyta a Bene Tleilax belső világait, Waff úgy érezte, mintha lashkaron járna, hadicsapatban, ami végső bosszúra szomjazik: ezt a bosszút a népe titokban Bodalnak nevezte (mindig nagybetűvel és mindig ez volt a legelső, amit ghufranban vagy khelben megerősítettek). Ez a legutóbbi lashkar különösképpen sikeres volt.

Waff a környező háztetőkön elhelyezett prizmatikus reflektorok által napfénnyel bevilágított központi kertben bukkant ki. Egy kis szökőkút játszotta vizuális fúgáját egy kavicsos kör közepén. Az egyik oldalon alacsony palánkkerítés fogott körbe rövidre nyírt pázsitot, csak annyira közel a szökőkúthoz, hogy a levegő nedves legyen, de a víz csobogása ne zavarja a halk beszélgetést. A füves térség körül tíz keskeny, ősi plasztik pad állt – kilenc közülük félkörben, szemben a tizedikkel, ami kissé külön állt.

A gyep szélén megállva Waff körbepillantott, és azon tűnődött, miért nem érezte eddig még soha ezt az intenzív örömet, ami most a látványra eltöltötte. A padok kékjének sötétje az anyag legbelső tulajdonságaiból fakadt. Évszázados használat koptatott lágy hajlatokat a kartámlába és az ülőkébe, de a szín épp oly erős volt a kopott részeken is, mint másutt.

Waff leült kilenc tanácsosával szembe, rendezgetve a szavakat, melyekről tudta, hogy használnia kell. A dokumentum, amit legutóbbi lashkarjából hozott magával, az utazás tulajdonképpeni célja ennél jobban nem is lehetett volna időzítve. A címkéje és a szavai nagy üzenetet hoztak a Tleilaxnak.

Egyik belső zsebéből Waff kivette a vékony köteg riduli kristályt. Észrevette tanácsosai feléledő érdeklődését: kilenc a sajátjához hasonló arc. A legbelső kehi Masheikhjei. Mindenkiben ott volt a várakozás. Már kehiben olvasták a dokumentumot: „Az Atreides Manifesztum". Egy egész éjszakát gondolkoztak a menifesztum üzenetét. Most pedig szembe kell nézni a szavakkal. Waff az ölébe fektette a dokumentumot.

– Javaslom, hogy széltében-hosszában terjesszük el ezeket a szavakat – mondta Waff.

– Változtatás nélkül? – Ezt Mirlat mondta, az a tanácsos, aki mindük közül legközelebb érintve volt a ghola-átalakításban. Mirlat kétségtelenül pályázott az Abdl és Mahai tisztére. Waff a tanácsos széles állkapcsára koncentrált, ahol az évszázadok óta növekedő porc a jelenlegi test magas korának látható jele volt.

– Pontosan úgy, ahogy mi kézhez kaptuk – mondta Waff.

– Ez veszélyes – szólt Mirlat.

Waff jobbra fordította a fejét, gyermeki profilja kirajzolódott a szökőkút előtt, hogy a tanácsosok jól lássák. AZ ISTEN KEZE A JOBBOMON VAN! Az ég felette fényes vörös volt, mintha Bandalong, a Tleilax legősibb városa egy olyan gigantikus mesterséges kupola alá épült volna, amilyet a pionírok védelmére emeltek a kietlenebb bolygókon. Mikor visszafordította figyelmét a tanácsosokra, Waff vonásai még mindig szelídek voltak.

– Nekünk nem veszélyes – mondta.

– Ez vélemény dolga – felelte Mirlat.

– Akkor nézzük meg a véleményeket – mondta Waff.

– Félnünk kell Ixtől vagy a Halszólítóktól? Nem. Ők a mi hatalmunkban vannak, még ha nem is tudják.

Waff hagyta, hogy mindez leülepedjen: mindnyájan tudták, hogy az Arctáncoltatók ott ülnek Ix és a Halszólítók legfelsőbb tanácsaiban, és a cserét senki sem vette észre.

– A Liga nem fog lépni ellenünk vagy szembefordulni velünk, mert mi vagyunk az egyetlen biztos melanzsforrásuk – mondta Waff.

– Akkor mi van azokkal a Tisztelet Matrónáival, akik visszatértek a Szétszóródásból? – kérdezte Mirlat.

– Velük is törődni fogunk majd, ha kell – mondta Waff.

– És segítségünkre lesznek a saját népünk leszármazottai, akik önként kimentek a Szétszóródással.

– Alkalmasnak tűnik az idő – mormogta egy másik tanácsos.

Waff látta, hogy az Ifjabb Torg szólt. Ez jó. Egy biztos szavazat.

– A Bene Gesserit! – vakkantotta Mirlat.

– Azt hiszem, a Tisztelet Matrónái eltakarítják a boszorkányokat az útból – mondta Waff. – Máris fújnak egymásra, mint az állatok a küzdőgödörben.

– Mi van, ha a manifesztum szerzőjének kiléte kiderül? – kérdezte Mirlat. – Akkor mi van?

Több fej is bólogatott a tanácsosok soraiban. Waff megjegyezte őket: ezeket kell megnyerni.

– A mostani időben veszedelmes Atreidesnek lenni mondta.

– Kivéve talán a Gammun – mondta Mirlat. – És az Atreides név van arra a dokumentumra írva.

MILYEN FURCSA, gondolta Waff. Az a KHAFT képviselő, aki elvitte Waffot a Tleilax központi bolygójáról, ugyanezt a pontot hangsúlyozta. De a KHAFT embereinek zöme titkos ateista volt, aki gyanakvással tekint minden vallásra, az Atreides pedig nagy vallási erő volt. A KHAFT aggodalmai majdhogynem nyilvánvalóak voltak.

Waff most visszaemlékezett erre a KHAFT reakcióra.

– Annak a KHAFT-bérencnek, legyen átkozott az istentelen lelke, igaza volt – kötötte az ebet a karóhoz Mirlat. – Az a dokumentum nagyon fondorlatos.

MIRLATTAL CSINÁLNI KELL VALAMIT, gondolta Waff. Felemelte a manifesztumot az öléből, és fennhangon olvasni kezdte az első sort:

– „Kezdetben volt a szó, és a szó Isten volt."

– Egyenesen az Oranzs Katolikus Bibliából – mondta Mirlat. A fejek megint aggodalmas beleegyezéssel bólogattak.

Waff röpke mosolyban villantotta ki kutyafogait.

– Azt akarod mondani, hogy vannak a powindahok közt olyanok, akik gyanítják a Shariat és a Masheikhek létét?

Jó érzés volt nyíltan kimondani ezeket a szavakat, emlékeztetve hallgatóit, hogy csak itt, a Tleilax legbelsőbb körében maradt meg változatlanul a régi szó, a régi nyelv. Mirlat vagy a többiek attól félnek, hogy az Atreides-szavak felforgatják a Shariatot?

Waff ezt a kérdést is feltette, és látta az aggodalmas arcokat.

– Van olyan köztetek – kérdezet Waff – aki azt hiszi, hogy akár egyetlen powindah is használni tudja az Isten nyelvét?

TESSÉK! GONDOLKOZZANAK CSAK RAJTA! Mindegyikük időről időre új életre kelt ghola testben. Olyan testi folytonosság volt ebben a tanácsban, amit egyetlen más nép sem ért el soha. Mirlat a saját szemével látta a Prófétát. Scytale beszélt Muad’dibbel! Mivel tudták, hogyan lehet megújítani a testet és visszaállítani az emlékeket, azt a hatalmat egyetlen olyan kormányba sűrítették, melynek ereje korlátozott volt, nehogy mindenhol követeljék. Csak a boszorkányok rendelkeztek a tapasztalatnak hasonló tárházával, amelyből meríthettek, ők pedig aggodalmas óvatossággal mozogtak, mert rettegtek, hogy egy újabb Kwisatz Haderachot hozhatnak létre!

Waff elmondta mindezt a tanácsosainak, és hozzátette:

– Elérkezett a cselekvés ideje. – Mikor senki sem ellenkezett, folytatta: – Ennek a manifesztumnak egyetlen szerzője van. Ebben minden elemzés egyetért. Mirlat?

– Egyetlen személy írta, ez a személy pedig igazi Atreides, ehhez nem fér kétség – mondta Mirlat.

– Minden powindah kapcsolatunk megerősítette ezt – mondta Waff. – Még egy harmadik fokozatú Liga-kormányos is.

– De ez az egy személy valami olyat hozott létre, ami vad reakciókra izgat különféle népeket – vetette ellene Mirlat.

– Kétségbe vontuk-e valaha is az Atreideseknek ezt a felforgató képességét? – kérdezte Waff. – Mikor a powindah megmutatta nekem ezt a dokumentumot, tudtam, hogy Isten küldött nekünk jelet.

– A boszorkányok még mindig tagadják a szerzőséget? – kérdezte az Ifjabb Torg.

MILYEN ÉBEREN FÜRGE ÉSZJÁRÁSÚ, gondolta Waff.

– A manifesztum minden powindah vallást gyanúba kever – mondta Waff. – A mienken kívül minden vallás függőben van.

– Éppen ez a probléma! – tajtékzott Mirlat.

– De ezt csak mi tudjuk – mondta Waff. – Ki más gyaníthatná a Shariat létezését?

– A Liga – mondta Mirlat.

– Ők sosem beszéltek erről, és nem is fognak. Tudják, mi lenne a válaszunk.

Waff felemelte a papírcsomót az öléből, és tovább olvasta:

– Az univerzumot áthatják olyan erők, amelyeket nem értünk. Látjuk ezeknek az erőknek az árnyát, amikor az érzékink számára látható ernyőre vetülnek, de meg nem értjük őket.

– Az Atreides, aki ezt írta, tud a Shariatról – morogta Mirlat. Waff zavartalanul folytatta:

– A megértéshez szavak kellenek. Bizonyos dolgokat pedig nem lehet szavakra redukálni. Vannak olyan dolgok, amiket csak szavak nélkül lehet megtapasztalni. – Mintha szent ereklyét tartana, úgy helyezte vissza az iratot az ölébe. Halkan, hogy a többieknek feléje kelljen hajolni, sőt, egyesek még a kezüket is a fülük mögé tették, Waff megszólalt: – Ez itt azt mondja, hogy az univerzumunk mágikus. Azt mondja, hogy minden önkényes forma múlandó, és mágikus változásoktól függ. A tudomány úgy vezetett minket ehhez az értelmezéshez, mintha egy olyan pályára állított volna minket, amiről nem tudunk letérni. – Hagyta érlelődni a szavakat, aztán folytatta: – A Megosztott Isten egyetlen rakisi papja, de bármilyen más powindah sarlatán sem fogadhatja ezt el. Ezt csak mi tudjuk, mert a mi Istenünk a mágikus Isten, akinek a nyelvét beszéljük.

– Minket fognak vádolni a szerzőséggel – mondta Mirlat. De ahogy kimondta, máris csóválni kezdte a fejét. – Nem! Már értem. Értem, mire gondolsz.

Waff hallgatott. Látta, hogy mindnyájan Sufi eredeteikre gondolnak, eszükbe jut a Nagy Hit és a Zenszunni ökumenizmus, amiből a Bene Tleilax származik. Ennek a kehinek a népe ismerte eredete Istentől való tényeit, de generációk titoktartása biztosította, hogy egyetlen powindah se lehessen részese ennek a tudásnak.

Szavak suhantak át némán Waff agyában: „A MEGÉRTÉSEN ALAPULÓ FELTEVÉSEK EGY ABSZOLÚT FÖLDBEN HISZNEK, MELYBŐL MINDEN KINŐ, AKÁR A NÖVÉNYEK A MAGOKBÓL.” Mivel tudta, hogy tanácsosai is a Nagy Hitnek erre a katekizmusára gondolnak, Waff emlékeztette őket a Zenszunni intésre:

– Az ilyen feltevések mögött egy szavakba vetett hit rejtezik, amit a powindahok nem vonnak kétségbe. Csak a Shariat kételkedik ebben, de csendben.

Tanácsosai egyként bólintottak.

Waff kissé meghajtotta a fejét, és folytatta:

– Az a cselekedet, amikor kimondjuk, hogy léteznek szavakkal nem leírható dolgok, megrázza azt az univerzumot, ahol a szavak jelentik a legnagyobb hitet.

– Powindah métely! – kiáltozták tanácsosai.

Most már mind az ő oldalán voltak, és Waff teljessé akarta tenni győzelmét:

– Mi a Sufi-Zenszunni Krédó?

Nem tudtak szólni, de elgondolták: A S’TORI ELÉRÉSÉHEZ NINCS SZÜKSÉG MEGÉRTÉSRE. A S’TORI SZAVAK NÉLKÜL LÉTEZIK, SŐT, NÉV NÉLKÜL.

Aztán mindannyian felpillantottak, és sokatmondóan összenéztek. Mirlat felvállalta, hogy mindnyájuk nevében elmondja a tleilaxi fogadalmat:

– Mondhatom, hogy Isten, de ez nem az én Istenem. Ez csak egy zaj, ami nem hatalmasabb, mint bármely más zaj.

– Most már látom – mondta Waff – hogy mindnyájan átérzitek azt a hatalmat, ami az ölünkbe hullott ezzel a dokumentummal. Már millió és millió példányban forog a powindahok között.

– És ez kinek a műve? – kérdezte Mirlat.

– Kit érdekel? – kontrázott Waff. – Keressék csak a powindahok, kutassák az eredetét, próbálják elnyomni, prédikáljanak ellene. Minden ilyen tettel csak még több erőt nyomnak ezekbe a szavakba.

– Nem kéne nekünk is prédikálnunk ezek ellen a szavak ellen? – kérdezte Mirlat.

– Csak ha az alkalom megkívánja – mondta Waff. Láthatjátok! – A papírokat a térdéhez csapta. – A powindahok a legszűkebb céljukra korlátozták tudatukat, és ebben van a gyengeségük. Gondoskodnunk kell róla, hogy ez a manifesztum a lehető legszélesebb körben elterjedjen.

– Istenünk mágiája a mi egyetlen hídunk – zsolozsmázták a tanácsosok.

Waff észrevette, hogy mindnyájan visszanyerték a hitük központi biztonságát. Könnyű volt. Egyetlen Masheikh sem osztotta a powindah ostobaságot, ami azt vinnyogta: „Végtelen kegyelmedben, Istenem, miért én?". A powindahok egyetlen mondatban idézték fel és tagadták meg a végtelent, és sosem vették észre saját ostobaságukat.

– Scytale – mondta Waff.

A tanácsosok legfiatalabbika, a leginkább gyerekarcú, aki illendően a bal szélen ült, most mohón előrehajolt.

– Fegyverezd fel a hívőket – mondta Waff.

– Csodálkozom, hogy épp egy Atreides adta nekünk ezt a fegyvert – mondta Mirlat. – Hogy lehet az, hogy az Atreidesek mindig olyan eszmékbe kapaszkodnak, amik magukkal húzzák a milliókat, akiknek követniük kell?

– Ezek nem az Atreidesek, az Isten – mondta Waff. Aztán felemelte karját, és elmondta a zárószertartást: A Masheikhek összejöttek kehibe, és érezték Istenük jelenlétét.

Waff lehunyta szemét, és várta, hogy a többiek elmenjenek. MASHEIKH! Milyen jó is volt kehiben megnevezni magukat, az Islamyat nyelvén szólva, melyet egyetlen tleilaxi sem beszélt a saját titkos tanácsán kívül: még az Arctáncoltatókhoz sem szóltak így. Jandola Wekhtjében, de még a Tleilaxi Yaghist legtávolabbi csücskében sem volt olyan eleven powindah, aki tudta ezt a titkot.

YAGHIST, gondolta Waff, és felállt a padjáról. YAGHIST, A KORMÁNYOZATLANOK FÖLDJE.

Olyan érzése volt, mintha a dokumentum vibrálna a kezében. Ez az Atreides Manifesztum éppen az a fajta dolog, amit a powindahok tömegei vakon követni fognak a végzetükbe.

---

Egyik nap melanzs, a másik nap keserű por.

Rakisi aforizma

A rakisi papok közt töltött harmadik évében a kislány, Sheeana egy magas, kanyarodó dűne tetején heverészett. A hajnali távolba bámult, ahonnan hangos, dörgő súrlódás hallatszott. A fény kísértetiesen ezüstös volt, és fagyos derengésbe vonta a láthatárt. Az éjszaka hidege még ott volt a homokon.

Tudta, hogy a papok figyelik őt vízzel körülvett tornyuk biztonságából, két kilométerre a háta mögül, de emiatt nem aggódott túlságosan. A homok remegése a teste alatt teljes figyelmet követelt.

EZ NAGY, gondolta. LEGALÁBB HETVEN MÉTER. EGY SZÉP NAGY.

Szürke cirkoruhája síkosan és simán tapadt a bőrére. Ezen nem voltak olyan dörzsölő foltok, mint azon a régi, levetett darabon, amit azelőtt viselt, hogy a papok a gondjaikba vették. Hálát érzett a jó cirkoruha, és a vastag fehér-bíbor köpeny miatt, ami rajta volt, de legerősebb az izgalom volt benne, hogy itt lehet. Valami gazdag, veszedelmes dolog töltötte el az ehhez hasonló pillanatokban.

A papok nem értik, ami itt történik. Ezt tudta. Ők gyávák. A válla fölött hátrapillantott a messzi toronyra, és látta a lencséken megcsillanó napfényt.

Tizenegy szabvány éves, koraérett gyermek volt, vékony, sötét bőrű, napszítta barna hajú. Jól el tudta képzelni, mit látnak a papok a kémlelő lencséiken keresztül.

LÁTJÁK, HOGY ÉN MEGCSINÁLOM, AMIT ŐK NEM MERNEK. LÁTNAK A SHAITAN ÚTJÁBAN. ÉN NAGYON APRÓNAK LÁTSZOM A HOMOKBAN, A SHAITAN PEDIG NAGYON NAGY. MÁR LÁTJÁK IS ŐT.

A reszelős hangból tudta, hogy hamarosan ő is meg fogja pillantani az óriási férget. Sheeana nem Shai-huludként, a homok isteneként gondolt a közeledő szörnyetegre, ahogy a papok minden reggel kántálták, hódolva II. Leto tudatának gyöngye előtt, mely tudat ott pihent a sivatag minden egyes szelvényes urában. Leginkább úgy gondolt a férgekre, mint „Ők, akik megkíméltek engem”, vagy mint Shaitanra.

Most hozzá tartoztak.

Ez a kapcsolat alig több mint három éve kezdődött, a nyolcadik születésnapjának hónapjában, a régi kalendárium szerinti Igát Havában. A faluja nagyon szegény volt, pionírtelepülés, mely messze az olyan biztonságos korlátokon túl épült, mint amilyenek Keen qanatjai és gyűrűcsatornái. Az ilyen pionír-falvakat épp csak egy-egy nedves homoksánc védte. Shaitan elkerülte a vizet, de a homoki pisztráng hamarosan elvitt minden nedvességet. A szélcsapdákban összegyűjtött értékes víz egy részét minden nap a sánc felújítására kellett fordítani. A kislány faluja kunyhók és kalyibák nyomorúságos halmaza volt két szélcsapdával, ami elegendő volt az ivóvízhez, de csak egy árnyalatnyi fölösleg maradt, amit a sáncra lehetett használni.

Azon a reggelen – ami nagyon hasonló volt ehhez a maihoz, amikor az éjszaka hidege még marja az orrát, a tüdejét, és a láthatárt kísérteties köd takarja – a legtöbb falusi gyerek kiözönlött a sivatagba, hogy apró melanzsdarabokat keressenek, ami néha ottmaradt az elvonuló Shaitan után. Két nagyot is hallottak a közelben az éjszaka. A melanzsból még a modern, deflált árak mellett is meg lehetett venni egy új szélcsapda fényes tégláit.

A gyerekek nem csak a fűszert figyelték, de azokat a jeleket is, amelyek esetleg egy régi fremen sziecs-erőd helyét mutatták. Ezek a helyek már csak maradványok voltak, de a sziklafalak nagyobb biztonságot nyújtottak a Shaitan ellen. Ezenkívül néhány elhagyatott sziecsről az a hír járta, hogy tele van melanzssal. Minden falubeli egy ilyen felfedezésről ábrándozott.

Sheeana foltos cirkoruhájában és gyatra köpenyében egyedül indult északkeletnek, a távoli, füstös levegőfolt felé, ami Keen városának nedvességben gazdag levegőjét jelezte a napmeleg légáramlat hátán.

A melanzstörmelék vadászata a homokban főként szaglás kérdése volt. Olyan koncentrációt igényelt, hogy a tudatnak épp csak egy töredéke hangolódhatott rá a homokcsikorgásra, ami a Shaitan közeledését jelezte. A lábizmok automatikusan mozdultak a ritmustalan járásra, amely beleolvadt a sivatag természetes hangjaiba.

Sheeana eleinte nem hallotta a sikolyt. Jól beleillet a falut takaró barrakannak ütköző szélfútta homok zizegésébe. Aztán a hang lassan elhatolt a tudatáig, és végül felkeltette a figyelmét.

SOK HANG SIKOLT!

Sheeana feladta a szabálytalan léptek sivatagi óvintézkedését. Gyermek-izmai teljes erejével botorkált fel a barrakan lejtős felére, és a rettentő hang irányába tekintett. Még éppen látta azt, ami véget vetett az utolsó sikoltásnak.

A szél és a homoki pisztrángok a homokbarikádnak egy széles ívét kiszárították a falu túlsó végén. Egy vad féreg pedig behatolt a résen. Kis ívben körözött bent, a maradék nedvességen belül. A roppant, lángárnyas száj gyorsan szűkülő körökben szippantotta fel az embereket és viskókat.

Sheeana látta az utolsó túlélőket a pusztulás közepén összezsúfolódni, ahonnan már eltűntek a kunyhók, és a szélcsapdák maradványai hevertek szerteszét. Még amikor nézte, némelyikük akkor is megpróbált kitörni a sivatagba. Sheeana felismerte a saját apját is az elkeseredetten rohanók között. De senki sem menekülhetett. A hatalmas száj mindenkit bekebelezett, mielőtt még teljesen a földdel tette volna egyenlővé a falu maradékát.

Füstölgő homokon kívül semmi sem maradt a szánalmas falucskából, mely be merészelt ékelődni a Shaitan birodalmába. Az a hely, ahol a falu valaha volt, ugyanolyan kietlen lett, mint azelőtt, hogy bárki is idejött volna.

Sheeana zihálva lélegzett, az orrán keresztül vette a levegőt, hogy megőrizze teste nedvességét, ahogy az a sivatag gyermekéhez illik. Végigpásztázta a láthatárt a többi gyerek után, de a Shaitan nyoma hatalmas kanyarokat és hurkokat vett a falu túlsó vége felé. Felkiáltott: a magas hangú rikoltás messzire elhallatszik a száraz levegőben. Sehonnan sem kapott választ.

EGYEDÜL VAN.

Mintegy transzban indult el a dűne gerince mentén oda, ahol egykor a faluja volt. Mikor közel ért, fahéjillat erős hulláma csapott az orrába a szél szárnyán, ami még most is felkavarta a dűnék tetejét. Ekkor fogta fel, mi történt. A falu katasztrofális módon egy élő-fűszer telepre épült. Ahogy a homok alatt mélyen fekvő készletek eljutottak az érettség fokára, és egyetlen melanzsrobbanásban kiterjedtek, a Shaitan eljött. Minden gyerek tudja, hogy a Shaitan nem tud ellenállni egy fűszerrobbanásnak.

Harag és vad kétségbeesés lett úrrá Sheeanán. Ész nélkül rohant le a dűnén a Shaitan felé, és közvetlenül a féreg mögött bukkant fel, amikor az visszafordult a száraz részen keresztül, amin bement a faluba. Gondolkodás nélkül végigszaladt a farok mellett, felmászott rajta és a hatalmas szeldelt háton futott tovább. A száj mögötti dombocskánál leguggolt és öklével verni kezdte a szívós felületet.

A féreg megállt.

A kislány dühe hirtelen rettegéssé változott. Abbahagyta a veregetést. Csak ekkor döbbent rá, hogy egész addig visított. Úrrá lett rajta a magányos kiszolgáltatottság iszonyata. Nem tudta, miért is jött ide. Csak azt tudta, hol van, és szinte félholt lett a félelemtől.

A féreg továbbra is nyugodtan hevert a homokon.

Sheeanának fogalma sem volt, mitévő legyen. A féreg bármelyik pillanatban oldalra hengeredhet, és szétzúzhatja. Vagy lebukhat a homokba, és ledörzsölheti magáról.

Hirtelen hosszú remegés kúszott végig a féreg egész testén, a farkától egészen Sheeanáig, a fejig. A féreg megindult előre. Széles ívben fordulni kezdett és egyre növekvő sebességgel haladt északkelet felé.

Sheeana előrehajolt és megragadta a féreg egyik gyűrűjének elülső peremét. Attól félt, hogy a féreg bármelyik pillanatban a homokba fúrhatja magát. Akkor mit tegyen? De a Shaitan nem merült le. Ahogy egyre múltak a percek, és a féreg rendületlenül folytatta gyors és egyenes útját a dűnék közt, Sheeana lassan visszanyerte gondolkodási képességét. Ismerte ezt az utazást. A Megosztott Isten papjai tiltották, mind szóban, mind írásban, azt mondták, hogy a fremenek utaztak így az ősi korokban. A fremenek álltak a Shaitan hátán vékony, kampós végű botokkal egyensúlyozva. A papok úgy mondták, hogy ez azelőtt volt így, mielőtt II. Leto megosztotta tudatát a sivatag istenével. Most már semmi sem volt megengedett, ami meggyalázhatta volna II. Leto szétszórt darabjait.

A féreg elképesztő sebességgel vitte Sheeanát Keen párától rezgő képe felé. A hatalmas város olyan volt, mint egy tükör az eltorzult láthatáron. Sheeana viseltes köpenye csapkodva verdeste foltos cirkoruhájának vékony felszínét. Már sajogtak az ujjai, ahogy a roppant szelvény szélét szorította. A féreg hőcseréjének fahéj-, égett kő- és ózonillata a szél fuvallataival csapta meg.

Keen körvonalai egyre határozottabbak lettek előtte.

A PAPOK MEG FOGNAK LÁTNI, ÉS HARAGUDNI FOGNAK.

Azonosította az alacsony téglaépítményeket, melyek az első qanat-vonalakat jelezték, mögöttük pedig egy felszíni vízvezető zárt kanyarulatát látta. Ezek fölött emelkedtek a teraszos kertek falai és a hatalmas szélcsapdák körvonalai, majd a templom épületegyüttese a maga saját vízkerítéseivel.

Egy napi járóföld a nyílt homokon – alig több mint egy óra alatt.

Szülei és a falubeli szomszédok számtalanszor megtették ezt az utat, hogy kereskedjenek vagy részt vegyenek a táncban, Sheeana azonban csak kétszer jött velük. Leginkább a táncra emlékezett, és az utána következő tombolásra. Keen nagysága félelmet ébresztett benne. Annyi épület! Annyi ember! A Shaitan nem árthat egy ilyen városnak.

De a féreg csak haladt toronyiránt, mintha át akarna gázolni qanaton, vízvezetéken. Sheeana csak nézte, ahogy a város egyre jobban felmagasodik előtte. Az izgalmas látvány elnyomta félelmét. A Shaitan nem fog megállni!

A féreg megtorpant.

A qanat csőforma felületi aknái alig ötven méternyire voltak tátogó szájától. Sheeana érezte a forró fahéjkilégzést, hallotta a Shaitan belső kemencéjének mély dübörgését.

Világossá vált előtte, hogy az utazás végetért. Sheeana lassan elengedte a szelvényt. Felállt, de minden pillanatban azt várta, hogy a féreg megint megindul. A Shaitan azonban mozdulatlan maradt. Óvatosan lecsusszant a helyéről, és a homokba huppant. Ott aztán megállt. Most nem mozdul meg? Halványan megfordult a fejében, hogy a qanat felé rohanjon, de a féreg túlságosan lenyűgözte. A felkavart homokban osonva Sheeana a féreg elébe került, és belebámult félelmetes szájába. A kristályfogak keretében lángok csapkodtak előre-hátra. Perzselő fűszer-lehellet söpört végig a kislányon.

Sheeanának eszébe jutott az az első rohanás le a dűnéről, fel a féregre.

– Légy átkozott, Shaitan! Mit ártottunk mi neked?

Ezt az anyjától hallotta, amikor tönkrement egy krumpli ültetvény. Sheeana tudatának egyetlen szikrája sem kérdőjelezte volna meg soha ezt a nevet: Shaitan, sem az anyja dühét. A legnyomorultabb páriák gyermeke volt a rakisi szemétdomb legalján, és ezt ő is tudta. A népe elsősorban a Shaitanban hitt, másodsorban Shai Huludban. A nyílt homokon nincs igazság. Ott csak a veszedelem leselkedik. A férgek férgek, és sokszor még annál is rosszabbak. A nyomor és a papoktól való félelem kikergethette a népét a veszedelmes dűnékre, de még akkor is azzal az állhatatos konoksággal viselkedtek, ami valaha a fremeneket mozgatta.

Most mégis a Shaitan győzött.

Sheena rádöbbent, hogy a halálos út közepén áll. Félig még kialakulatlan gondolatai csak azt jelezték, hogy őrült dolgot cselekedett. Később, amikor a Nővérek tanításai kicsiszolták a tudatát, már rádöbbent, hogy a magánytól való félelem lett úrrá rajta. Azt akarta, hogy Shaitan vigye el őt a halottai közé.

Csikorgó hang hallatszott a féreg alól.

Sheeana elfojtott egy sikolyt.

Először lassan, aztán egyre gyorsabban, a féreg hátrálni kezdett. Aztán megfordult, és egyre gyorsabban megindult idevezető nyoma árkában. Haladásának csikorgó zaja lassan a távolba veszett. Sheeana ekkor ébredt tudatára egy másik hangnak. Az égre emelte a tekintetét. Egy papi ornitopter zúgása hallatszott fölötte, annak az árnya vetült rá. A jármű a reggeli fényben csillogva követte a férget a sivatagba.

Sheeana ekkor kezdett el valami ismerősebb félelmet érezni.

A PAPOK!

Szemmel tartotta a toptert. Az ott lebegett a távolban, aztán visszatért, és lágyan leereszkedett mellé a féregsimította homokra. Sheeana érezte a kenőanyagok szagát és a topter üzemanyagának émelyítő keserű bűzét. Mintha egy hatalmas rovar telepedett volna a homokra, hogy lecsapjon rá.

Kinyílt egy zsilipajtó.

Sheeana kihúzta magát, és megvetette a lábát a talajon. Nos jól van: elkapták. Tudta, mire számítson. A meneküléssel semmit sem nyer. Csak a papok használnak toptert. Bárhova el tudnak menni, és mindent látnak.

Két gazdag öltözékű – csupa fehérbe, aranyba, bíborba burkolózott – pap bukkant elő, és futott feléje a homokon. Letérdeltek Sheeana elé, olyan közel, hogy a kislány érezte az izzadtságuk szagát, és a ruházatukat átitató melanzsillatot. Fiatalok voltak, mégis olyanok, mint ahogy a papokra emlékezett: lágy vonások, bőrkeményedés nélküli tenyerek, gondatlan nedvességpazarlás. Egyikük sem viselt cirkoruhát a köpenye alatt.

A bal oldalon térdelő, akinek szeme egy magasságban volt Sheeanáéval, megszólalt:

– Shai-hulud gyermeke, láttuk, ahogy Atyád előhozott az Ő földjéről.

Sheeana mit sem értett ezekből a szavakból. A papoktól félni kellett. A szülei és minden más általa ismert felnőtt is ezt sulykolták bele minden szavukkal és tettükkel. A papoknak ornitopterük van. A papok megetetnek a Shaitannal a legkisebb szabályszegésért is, vagy akár csak úgy, semmiért, papi szeszélyből. A népe sok ilyen esetről tudott.

Sheeana elhátrált a térdeplő férfiak elől és körülnézett. Hova menekülhetne?

Az, aki az előbb beszélt, kérőn felemelte a kezét.

– Maradj velünk.

– Te rossz vagy! – Sheeana hangja csak úgy csikorgott a heves érzelmektől.

Mindkét pap leborult a homokra.

Messze a város tornyai felé lencséken csillant meg a nap. Sheeana látta. Tudott ezekről a villanásokról. A papok mindig figyelnek téged a városból. Mikor megvillan! látod a lencséket, ez arra jel, hogy maradj észrevétlen, „legyél jó”.

Sheeana összekulcsolta a kezeit maga előtt, hogy fékezze remegésüket. Jobbra, balra tekintett, majd az elterült papokra. Itt valami nincs rendben.

A két pap arcát a homokra szorítva remegett félelmében. Egyikük sem szólalt meg.

Sheeana nem tudta, hogyan reagáljon. Friss tapasztalatait nem tudta ilyen gyorsan feldolgozni nyolcéves gyerekagya. Tudta, hogy a szüleit és minden szomszédját elragadta a Shaitan. A saját szemével látta. És a Shaitan hozta el ide, őt nem volt hajlandó rettentő tüzével elnyelni. Őt megkímélte.

Ezt a szót jól értette. MEGKÍMÉL. Ezt elmagyarázták neki, amikor a táncoló éneket tanulta.

„SHAI-HULUD, KÍMÉLJ MEG MINKET!” „VIDD EL SHAITANT...”

Lassan, nehogy fölriassza a fekvő papokat, Sheeana belekezdett a tánc csosszanó, szabálytalan ritmusú mozdulataiba. Ahogy a muzsika egyre jobban felelevenedett benne, szétbontotta összekulcsolt kezeit, és szélesre tárta őket. Lábai könnyedén emelkedtek a méltóságteljes mozgásban. A teste forgott, először lassan, aztán egyre gyorsabban, ahogy a tánc eksztázisa fokozódott. Hosszú barna haja az arca körül röpködött.

A két pap fel merte emelni a fejét. Ez a furcsa gyermek A Táncot járja! Felismerték az Engesztelés Táncának motívumait. Arra kéri Shai-huludot, hogy bocsásson meg a népének. Azt kéri az Istentől, hogy bocsásson meg NEKIK!

Egyszerre fordultak egymás felé, és lassan térdre emelkedtek. Aztán tapsolni kezdtek, hogy magukra vonják a táncoló figyelmét. Tenyerük ritmikusan csapkodott, miközben az ősi szavakat kántálták:

„APÁINK MANNÁT ETTEK A SIVATAGBAN, A LÁNGOLÓ HELYEKEN, AHONNAN A FORGÓSZELEK JÖTTEK!”

A papok a gyermeken kívül minden mást kizártak a figyelmükből. Látták, hogy a kislány sovány, vékonyizmú, keze-lába pálcikavékony. Köpenye és cirkoruhája foltos volt, mint a legszegényebbeké. Magas pofacsontja árnyat vetett olívabarna bőrére. A szeme barna. Vöröses napsugarak csíkozták a haját. A vonásai víztakarékosan élesek voltak – keskeny orr, áll, széles homlok, széles, vékony száj, hosszú nyak. Olyan volt, mint a fremen portrék a dar-es-Balati szentek szentjében. Hát persze! Ilyennek kell lennie Shai-hulud gyermekének.

Jól is táncolt. A legapróbb gyorsan ismételhető ritmus sem szivárgott be a mozdulatai közé. Volt benne ritmus, de ez csodálatosan hosszú periódusú volt, mintegy százlépésnyi. Nem állt meg, a nap pedig egyre feljebb és feljebb kúszott. Már majdnem dél volt, amikor kimerülten a homokba rogyott.

A papok felálltak és kitekintettek a sivatagba, ahová Shai-hulud eltávozott. A tánc dobbanásai nem hívták vissza Őt. Megbocsátást nyertek. Így kezdődött Sheeana új élete.

A magasabb rangú papok napokig vitatkoztak róla hangosan a szobáikban. Végül vitájukat és jelentésüket Hedley Tuek, a Főpap elé vitték. Délután jött össze a Kis Gyűlésteremben Tuek és a hat pap-tanácsos. II. Letót ábrázoló falfestmények: féregtesten ülő emberi arcok tekintettek le rájuk jóságosan.

Tuek egy kőpadon foglalt helyet, amit a Szélszurdok Sziecsből hoztak elő. Állítólag maga Muad’dib is ült rajta. Az egyik lábán még most is látható volt egy bevésett Atreides-sólyom.

A tanácsosai kisebb, modernebb padokon ültek vele szemben.

A Főpap tiszteletet parancsoló külsejű férfiú volt, ezüstös szürke haj omlott simán a vállára. Szépen keretezte vastag szájú, nehéz állú, szögletes arcát. Tuek szemei megőrizték eredeti fehérjüket a sötétkék pupilla körül. Bozontos, nyíratlan szürke szemöldök árnyékolta be a szemét.

A tanácsosok vegyes társaságot alkottak. Régi papi családok leszármazottaiként mindegyik úgy vélte, hogy sokkal jobban mennének a dolgok, ha Ő ülne Tuek helyén.

A ványadt, elkínzott arcú Stiros emelkedett az ellenzék szószólójává:

– Csak egyszerű, szegény sivatagi lelenc, és Shai-huludon lovagolt. Ez tilos, és szigorúan büntetendő.

A többiek azonnal közbevágtak:

– Nem! Nem, Stiros. Rosszul látod. Nem állt úgy Shai-hulud hátán, ahogy régen a fremenek. Nem voltak mesterhorgai vagy…

Stiros megpróbálta elhallgattatni őket.

Tuek látta, hogy megfeneklettek: három-három volt az arány Umphruddal, a kövér hedonistával szemben, aki az „óvatos elfogadás” pártján volt.

– Nem volt lehetősége rá, hogy irányítsa Shai-hulud útját – vitatkozott Umphrud. – Mindnyájan láttuk, milyen félelem nélkül ereszkedett le a homokra, és beszélt Hozzá.

Igen, ezt mindnyájan látták, vagy akkor, vagy később a holofelvételen, amit egy okos megfigyelő készített. Sivatagi lelenc vagy sem, farkasszemet nézett Shai-huluddal és beszélt Vele. Shai-hulud pedig nem nyelte el. Valóban nem. Az Isten-Férge visszahúzódott a gyermek parancsára, és visszatért a sivatagba.

– Próbára fogjuk tenni – mondta Tuek.

Másnap korán reggel egy ornitopteren, amit az a két pap vezetett, akik kimenetek Sheeanához, a kislánnyal együtt kimentek, messze Keen lakóinak figyelő tekintetétől. A papok lerakták egy dűne tetejére, és egy fremen doboló pontos másolatát szúrták le mellé a homokba. Mikor a doboló rögzítése kioldott, nehéz dübörgés remegett át a sivatagon – az ősi hívás Shai-huludnak. A papok topterükhöz menekültek, és magasan fent várakoztak, míg a rémült Sheeana, aki legrosszabb félelmeit látta beigazolódni, egyedül állt a dobolótól mintegy húsz lábnyira.

Két féreg jött. Nem a legnagyobbak voltak, amit a papok eddig láttak: alig több, mint harminc méteresek. Az egyikük kirántotta és elhallgattatta a dobolót. Együtt jöttek, párhuzamosan, és Sheeanától alig hat méternyire megálltak.

Sheeana alázatosan állt, keze ökölbe szorult az oldala mellett. Ez az, amit a papok tettek. Megetették az embereket a Shaitannal.

Lebegő topterében a két pap döbbenten figyelt. Lencséik továbbították a látványt Keenbe, a Főpap lakosztályának hasonlóan döbbent nézőihez. Mindnyájan láttak már ilyesmit. Ez megszokott büntetés volt, kényelmes módja az ellenszegülő közemberek vagy papok eltüntetésének, vagy a helycsinálásnak egy új ágyas számára.

Az Isten Férgei lassan kúszni kezdtek előre. Aztán újra mozdulatlanságba dermedtek Sheeana előtt három méterrel.

Sheeana már megadta magát a sorsának: nem menekült. Arra gondolt, hogy hamarosan együtt lesz a szüleivel és barátaival. De mikor a férgek csak nem mozdultak, rettegésének helyébe harag lépett. A rossz papok itt hagyták! Hallotta fentről a topterük hangját. A férgek forró fűszerszaga mindent betöltött körülötte. Hirtelen felemelte a jobb kezét, és a felmutatott a topterre.

– Gyerünk, egyetek meg! Ők úgyis ezt akarják!

A papok a magasban nem hallhatták a szavait, de a mozdulatot látták, és azt is látták, hogy valamit mond a két Isten-Férgének. A feléjük mutató ujj meglehetősen baljóslatú volt.

A férgek nem mozdultak.

Sheeana leeresztette a kezét.

– Megöltétek az anyámat, az apámat, az összes barátomat! – mondta vádlón. Előrelépett egy lépést, és megrázta feléjük az öklét.

A férgek hátrahúzódva tartották a távolságot.

– Ha nem kellek nektek, menjetek vissza oda, ahonnan jöttetek! – intett a sivatag felé.

A férgek engedelmesen tovább hátráltak, és egyszerre fordultak meg.

A papok a topterrel követték őket, amíg le nem buktak a homok alá körülbelül egy kilométerrel távolabb. Csak ekkor tértek vissza a papok, félve és meghunyászkodva. Felkapták Shai-hulud gyermekét a homokból, és visszavitték Keenbe.

Estére a keeni Bene Gesserit követségnek kimerítő jelentése volt az eseményekről. A következő reggel szárnyra kelt a hír a Káptalanház felé.

Végre bekövetkezett!

---

Bizonyosfajta háborúságokkal (és bizonyosak lehettek benne, hogy ezt a Zsarnok is tudta, mert rejtve ott van a leckéiben) az a baj, hogy elpusztítanak minden morális tisztességet az erre fogékony típusokban. Az ilyen háború visszaveti a megvert túlélőket egy olyan ártatlan populációba, amelynek elképzelése sincs arról, hogy mire lehet képes egy ilyen visszatért katona.

Az Arany Ösvény Tanításai, Bene Gesserit Archívum

Miles Teg egyik első emléke az volt, hogy ebédnél ül a szüleivel és az öccsével, Sabine-nal. Teg akkor még csak hét éves volt, az események mégis kitörölhetetlenül belevésődtek az emlékezetébe: a frissen vágott virágoktól színes lernaeusi ebédlő, a sárga nap alacsony sugarai, az antik árnyak. Fényes kék étkészlet és csillogó evőeszközök ékesítették az asztalt. Ministráns szolgák álltak ugrásra készen, mert lehet, hogy anyja tartósan mentesítve volt a különleges feladatoktól, Bene Gesserit-tanári funkciója azonban nem veszhetett kárba.

Janet Roxbrough-Teg, ez a nagycsontú asszony, akire láthatóan a nagyasszony szerepe volt osztva, az orra alól átnézett az asztal másik végébe, hogy figyelje a legkisebb szabálytalanságot is. Loschy Teg, Miles apja ezt mindig némi derültséggel nézte. Vékony, magas homlokú ember volt, akinek olyan keskeny volt az arca, hogy a szemei szinte kidudorodni látszottak belőle oldalt. Fekete haja tökéletes ellenpontja volt a felesége szőkeségének.

Az asztal melletti fojtott hangok és a fűszeres eduleves gazdag illata fölött az anyja elmondta az apjának, hogyan bánjon el a tolakodó Szabad Kereskedővel. Mikor azt mondta, „Tleilax", feléledt Miles figyelme, A tanulmányaiban éppen akkoriban ért a Bene Tleilaxhoz.

Még Sabine is, aki évekkel később egy méregkeverő hatása alá került a Romon, négy életévének minden értelmével figyelt. Sabine hősként imádta az anyját. Minden, ami felkeltette Miles érdeklődését, Sabine számára is érdekes volt. Mindkét fiú csendben figyelt.

– Az a fickó a Tleilax előretolt arca – mondta Lady Janet. – Hallom a hangján.

– Nem kételkedem a megfigyelőképességedben, drágám – mondta Loschy Teg. – De mit tegyek? Rendelkezik a megfelelő fizetőeszközzel, és meg akarja venni a…

– A rizs-rendelés most nem számít. Sose hidd, hogy egy Arctáncoltató valóban azt keresi, amit keresni látszik.

– Biztos vagyok benne, hogy nem Arctáncoltató…

– Loschy! Tudom, hogy ezt jól megtanultad tőlem, és fel tudsz ismerni egy Arctáncoltatót. Egyetértek abban, hogy az a Szabad Kereskedő nem tartozik közéjük. Az Arctáncoltatók a hajóján maradtak. Tudják, hogy én itt vagyok.

– Tudják, hogy téged nem tudnak megtéveszteni. Igen, de…

– A tleilaxi stratégia mindig több stratégia hálójába van szőve, melyek közül bármelyik lehet a valódi stratégia. Ezt tőlünk tanulták.

– Drágám, ha a Tleilaxuval van dolgunk, és én nem kérdőjelezem meg a te ítéletedet, akkor az ügy egy csapásra fűszer-üggyé válik.

Lady Janet finoman bólintott. Valóban, még Miles is tudott a Tleilax és a fűszer kapcsolatáról. Ez volt az egyik olyan dolog, ami lenyűgözte őt a Tleilax-szal kapcsolatban. A Rakison termelt fűszer minden egyes miligrammjára a Tleilax több tonna melanzsot állított elő tartályaiban. A fűszer felhasználása megnőtt az új forrással együtt, és még a Liga is térdet hajtott ez előtt a hatalom előtt.

– De a rizs… – kockáztatta meg Loschy Teg.

– Drága férjecském, a Bene Tleilaxnak semmi szükségre ennyi pongi-rizsre a mi szektorunkban. Csak kereskedni kell nekik. Rá kell jönnünk, hogy kinek kell a rizs valójában.

– Szóval azt akarod, hogy tartsam fel – mondta a férfi.

– Pontosan. Te remek vagy abban, amire most szükségünk van. Ne add meg annak a Szabad Kereskedőnek a lehetőséget, hogy igent vagy nemet mondjon. Akit az Arctáncoltatók képeztek ki, az értékelni fogja ezt a finomságot.

– Előcsaljuk az Arctáncoltatókat a hajóból, míg te máshol nézel utána a dolognak.

Lady Janet elmosolyodott.

– Édes vagy, amikor így elém vágsz.

Sokatmondó pillantást váltottak.

– Nem talál másik eladót ebben a szektorban – mondta Loschy Teg.

– Mindenáron el akarja majd kerülni a menni - nem menni konfrontációt – koppantott az asztalra Lady Janet. – Késedelem, késedelem és megint csak késedelem. Ki kell hoznod az Arctáncoltatókat a hajóból.

– Ők persze rá fognak jönni.

– Igen, drágám, és ez veszélyes. Mindig a saját területeden és a saját őreiddel kell találkoznod velük.

Miles Teg emlékezett rá, hogy az apjának valóban sikerült az Arctáncoltatókat előcsalni. Anyja odavitte Milest a nézőablakhoz, ahonnan be lehetett látni a rézszín falú terembe, melyben apja vezette az alkut, amellyel elnyerte a KHAFT legnagyobb elismerését, és gazdag jutalmát.

Ezek voltak az első Arctáncoltatók, akiket Miles Teg valaha is látott: két kis ember, egyformák, mint két tojás. Szinte áll nélküli, kerek arc, pisze orr, rövidre nyírt kefefrizura. Úgy voltak felöltözve, mint a Szabad Kereskedő – fekete tunikába és nadrágba.

– Illúzió, Miles – mondta az anyja. – Mindig illúzióval dolgoznak. Az illúzió álcájával érnek el valós célokat, ez a Tleilax módszere.

– Mint a bűvész a Téli Bemutatón? – kérdezte Miles, miközben a furcsa jelenetet figyelte.

– Igen, nagyon hasonló – mondta az anyja. Ő is a képet nézte, miközben beszélt, de egyik karját védelmezőén a fia vállára helyezte.

– Gonosz dolgot látsz most, Miles. Nézd meg jól. Az arcok, amiket látunk, egy pillanat alatt megváltozhatnak. A termetük megnőhet vagy megszélesedhet. Úgy tudnák utánozni az apádat, hogy rajtam kívül senki sem venni észre a cserét.

Miles Teg szája hangtalan „Ó"-t formált. Figyelte apját, aki éppen azt magyarázta, hogy a KHAFT pongi-rizsének ára ismét riasztóan felszökött.

– És ami a legszörnyűbb az egészben – mondta az anyja – hogy az újabb Arctáncoltatók az áldozat testének megérintésével még magukba is tudnak szívni valamenynyit az áldozat emlékezetéből.

– Olvasnak az elméjében? – kérdezte Miles.

– Nem egészen. Szerintünk lenyomatot készítenek az emlékekről, majdhogynem holofotó-szerűen. Még nem tudják, hogy mi tisztában vagyunk ezzel.

Miles értette. Erről tehát nem beszélhet senkinek, még az apjának vagy anyjának sem. Lady Jane megtanította őt a Bene Gesserit-titoktartásra. Gondosan megfigyelte a jelenet szereplőit.

Apja szavaira az Arctáncoltatók semmiféle érzelmet nem mutattak, a szemük azonban mintha fényesebben kezdett volna csillogni.

– Hogyan lettek ilyen rettentőek? – kérdezte Miles.

– Ők telepes lények, akiket úgy tenyésztettek ki, hogy ne legyen alakjuk vagy arcuk. Ezt a külsőt az én kedvemért vették fel. Tudják, hogy figyelem őket. Visszavonultak természetes telepes állapotukba. Jól nézd meg őket.

Miles félrebillentett fejjel tanulmányozta az Arctáncoltatókat. Olyan nyájasaknak és ártalmatlanoknak látszottak.

– Nincs én-tudatuk – mondta az anyja. – Csak az az ösztön van meg bennük, hogy megvédelmezzék a saját életüket, hacsak azt a parancsot nem kapják, hogy meghaljanak az uraikért.

– És hajlandóak ezt megtenni?

– Már sokszor megtették.

– És kik az uraik?

– Ők nagyon ritkán hagyják el a Bene Tleilax bolygóit.

– Vannak gyerekeik?

– Az Arctáncoltatóknak nincsenek. Ők öszvérek: terméketlenek. De az uraik képesek szaporodni. Megszereztünk néhányat közülük, de nagyon furcsák az ivadékok. Kevés lány született, és náluk sem tudtuk megszondázni a Más Emlékeket.

Miles a homlokát ráncolta. Tudta, hogy az anyja Bene Gesserit. Tudta, hogy a Tisztelendő Anyák a Más Emlékek csodás tárházával rendelkeznek, melyek a Nővérek fennállásának elejéig nyúlnak vissza. Még a Bene Gesserit nemesítési-tervről is tudott egy keveset. A Tisztelendő Anyák kiválasztanak bizonyos férfiakat, és tőlük szülnek gyereket.

– Milyenek a tleilaxi nők? – kérdezte Miles.

A kérdés gyors felfogásról tanúskodott: Lady Janetet büszkeség öntötte el. Igen, most már majdnem biztos, hogy egy potenciális mentát áll itt mellette. A nemesítési mesternőknek igazuk volt Loschy Teg genetikai potenciálját illetően.

– A bolygóikon kívül sosem látott senki tleilaxi nőt mondta Lady Janet.

– Valóban vannak is, vagy csak a tankok dolgoznak?

– Vannak.

– Az Arctáncoltatók közt van nő?

– Ők tetszés szerint változhatnak férfivá vagy nővé. Figyeld csak őket. Tudják, mit csinál apád, és ez dühíti őket.

– Nem fogják bántani apát?

– Nem merik. Tettünk bizonyos óvintézkedéseket, és ezzel ők is tisztában vannak. Nézd azt ott, a bal oldalon, hogy mozgatja az állkapcsát. Ez náluk a harag egyik jele.

– Azt mondtad, hogy telepes lények.

– Mint a rovartársadalmak, Miles. Nincs én-képük. Önálló egyéniség, én-tudat híján minden erkölcstelenségre képesek. Egy szavukban, cselekedetükben sem lehet megbízni.

Miles megborzongott.

– Sosem voltunk képesek bármiféle etikai kódexet felfedezni náluk – mondta Lady Janet. – Hús-automaták. Mivel nincs énjük, semmit sem tisztelnek, semmiben sem kételkednek. Pusztán arra tenyésztették ki őket, hogy gazdáiknak engedelmeskedjenek.

– És most azt mondták nekik, hogy jöjjenek ide, és vegyék meg a rizst.

– Pontosan. Azt a parancsot kapták, hogy szerezzék meg, márpedig ebben a szektorban ezt máshol nem tehetik meg.

– Kénytelenek apától megvenni?

– Ő az egyetlen forrásuk. Éppen ebben a pillanatban fizetnek fűszerben, fiam. Látod?

Miles látta, ahogy a narancsbarna fűszerpénzek magas halma gazdát cserél. Mindezt az Arctáncoltatók egy ládából szedték elő.

– Az ár sokkal de sokkal magasabb, mint amire legfeljebb számítottak – mondta Lady Janet. – Ez könnyen követhető nyom lesz.

– Miért?

– Valaki tönkre fog menni ennek a szállítmánynak a megszerzésében. Azt hisszük, tudjuk, ki a vevő. De bárki is legyen, ebből tanul. Majd megtudja, hogy valójában min állt itt a vásár.

Aztán Lady Jane azokat az észrevehető furcsaságokat magyarázta, amelyekről a tanult szem és fül felismeri az Arctáncoltatókat. Finom jelek voltak ezek, de Miles azonnal rájuk érzett. Ekkor mondta az anyja, hogy talán mentát lehet belőle… vagy még annál is több.

Alig valamivel a tizenharmadik születésnapja előtt Miles Teget elküldték a Bene Gesserit lampadasi erősségébe továbbtanulni, és itt anyja sejtése beigazolódott. Lady Janet ezt az üzenetet kapta:

– Megadtad nekünk azt a Hadimentátot, akire már régóta áhítozunk.

Teg nem látta ezt az üzenetet egészen addig, míg végig nem nézte az anyja dolgait a halála után. Ezek a szavak egy kis riduli kristálypapír-lapra voltak írva, alattuk a Káptalanház emblémájával: a papír látványa furcsán kizökkentette az időből. Emlékei hirtelen visszavitték Lampadasra, ahol az a félelem-szeretet, amit az anyja iránt érzett, lassanként a Nővérek egészére tevődött át, az eredeti tervek szerint. Minderre csak későbbi mentát-képzésekor ébredt rá, de ez a rácsodálkozás nem változtatott semmin. Sőt, ha lehet, tán még erősebben fűzte őt a Bene Gesserithez. Megerősítette abban, hogy a Nővérek erősítik őt. Már tudta, hogy a Bene Gesserit Nővérek az univerzum egyik legerősebb hatalma, egyenrangúak az Űrligával, és erősebbek a Halszólító Tanácsnál: a régi Atreides Birodalom saját örökösénél, jóval hatalmasabb a KHAFT-nál, és körülbelül egyensúlyban van Ix Fabrikátoraival és a Bene Tleilaxszal. A Nővérek kiterjedt hatalma kikövetkeztethető volt abból a puszta tényből is, hogy nem vesztették el ezt a hatalmat a Tleilax tartályban készített fűszer mellett sem, ami megtörte a Rakis fűszer-monopóliumát, épp úgy, ahogy az ixi navigációs gépek is véget vetettek a Liga űrutazási monopóliumának.

Miles Teg akkor már jól ismerte a történelmét. Már nem a Liga Navigátorok voltak az egyetlenek, akik képesek voltak keresztülvinni egy hajót az űr ráncain – az egyik pillanatban még ez a galaxis, a másik percben pedig már egy másik.

Az Iskolanővérek keveset titkoltak előle, itt szerzett tudomást először Atreides-származásáról is. Ez a közlés szükséges volt a próbák miatt, amiknek alávetették. Nyilvánvalóan a jövőbelátó-képességet keresték. Ő is meglátja a halálos akadályokat, mint egy Liga Navigátor? Nem látta meg. Aztán tértelenekben és nem-űhajókban is kipróbálták. Épp oly vak volt ezekhez a szerkezetekhez, mint bármelyik közönséges ember. De a teszthez emelt fűszeradagot kapott, és érzékelni kezdte Valós Énjének ébredezését.

– Az Elme a Kezdeteknél – mondta a megnevezést a tanító Nővér, amikor Teg magyarázatot kért erre a furcsa érzésre.

Egy ideig varázslatos volt az univerzum, ahogy ezen az új tudaton át kezdte szemlélni. A tudat először kör volt, aztán gömb. Az önkényes formák tünékenyek lettek. Minden átmenet nélkül transzba esett, míg a Nővérek meg nem tanították arra, hogyan uralkodjon ezen. Szentekről és misztikusokról szóló beszámolókkal traktálták, arra kényszerítették, hogy mindkét kezével kört rajzoljon, a tudatával követve a vonalat.

A félév végére ez a tudat visszanyerte kapcsolatát a hagyományos címkékkel, de a varázs emléke sosem halványult el benne. Ebből merített erőt a legnehezebb pillanatokban.

Miután elfogadta a fegyvermesteri megbízást a ghola mellett, Teg úgy találta, hogy ez a varázsos emlék egyre erősebben van vele. Ez különösen hasznos volt akkor, amikor Schwangyu először fogadta a Gammui Erősségben. A Tisztelendő Anya fényes fémfalú dolgozószobájában találkoztak, ami tele volt különféle ixi jelzésű szerkezetekkel. Még a szék is, amin a nő ült. A háta mögött lévő ablakon beáramló fényben nem nagyon lehetett látni az arcát, de még így is nyilvánvaló volt, hogy ixi önalakuló széke van. Teg is kénytelen volt egy szék-kutyán helyet foglalni, bár tudta, hogy a nőnek tudnia kell, mennyire irtózik bármilyen életforma felhasználásától ilyen alantas célokra.

– Azért esett rád a választás, mert amolyan nagypapafigura vagy – mondta Schwangyu. A napfény mintegy koronába fogta csuklyás fejét. SZÁNDÉKOSAN CSINÁLJA! – A te bölcsességed ki fogja vívni a gyerek szeretetét és tiszteletét.

– Én egyáltalán nem vagyok apa-figura.

– Taraza szerint éppen azokkal a tulajdonságokkal rendelkezel, amikre szüksége van. Tudomásom van tiszteletreméltó sebhelyeidről, és arról, hogy ezek mit érnek nekünk.

Mindez csak alátámasztotta Teg eddigi mentát-summázatát: MÁR RÉGÓTA DOLGOZNAK EZEN A TERVEN. ERRE TENYÉSZTETTÉK KI ŐKET. ENGEM IS ERRE TENYÉSZTETTEK KI. AZ Ő HATALMAS TERVÜK RÉSZE VAGYOK.

De csak ennyit mondott:

– Taraza azt akarja, hogy a gyerek kemény harcos legyen, mire visszanyeri valódi önmagát.

Schwangyu egy pillanatig csak meredt rá, aztán megszólalt:

– Nem válaszolhat egyetlen gholákkal kapcsolatos kérdésére sem, ha felvetné a témát. Még csak a szót se említsd, amíg engedélyt nem kapsz rá tőlem. El fogunk látni minden olyan ghola-információval, amit a feladatod megkíván.

Teg a hangsúly kedvéért hidegen elválasztott szavakkal felelte:

– A Tisztelendő Anyát talán nem tájékoztatták arról, hogy én meglehetősen jól tájékozott vagyok a tleilaxi gholák témájában. Már találkoztam a Tleilax-szal csatában.

– Úgy véled, eleget tudsz az Idaho-szériáról?

– Az Idahók brilliáns hadi stratégák hírében állottak – mondta Teg.

– Akkor a nagy Bashart nyilván nem tájékoztatták a ghola egyéb tulajdonságairól.

Vitathatatlan volt a gúny a hangjában. És valami más is: féltékenység, és rosszul leplezett harag. Teget az anyja megtanította olvasni a maszkjaiban. Ez tiltott tanítás volt, amit Teg világ életében titkolt. Bosszankodást színlelt, és vállat vont.

Ezzel együtt nyilvánvaló volt, hogy Schwangyu tudja: ő Taraza Basharja. A vonalak már meg vannak húzva.

– Bene Gesserit parancsra – folytatta Schwangyu – a tleilaxiak jelentős változtatást eszközöltek a mostani Idaho-szériában. Modernizálták az ideg-izom rendszerét.

– Az eredeti személyiség megváltoztatása nélkül? tette fel a kérdést nyájasan Teg, mert kíváncsi volt, mennyit hajlandó még elárulni Schwangyu.

– Ő ghola, nem klón.

– Értem!

– Csakugyan? A leggondosabb prana-bindu oktatást igényli minden stádiumban.

– Pontosan ez Taraza parancsa – mondta Teg. – És mi mindnyájan engedelmeskedni fogunk ezeknek a parancsoknak.

Schwangyu előrehajolt, nem palástolta dühét.

– Az a feladatod, hogy kiképezz egy gholát, akinek a szerepe bizonyos tervekben felettébb veszélyes mindnyájunkra nézve. Nem hinném, hogy akár csak távolról is sejted, mit fogsz kinevelni.

MIT, gondolta Teg. Nem KIT. Ez a ghola-gyermek sosem lesz KI Schwangyunak és Taraza többi ellenlábasának. Talán senkinek sem, míg vissza nem nyeri eredeti énjét, ami ott pihen abban az eredeti Duncan Idaho-személyiségben.

Teg most már tisztán látta, hogy Schwangyunak nem is igen rejtegetett fenntartásai vannak a ghola-projekttel kapcsolatban. Aktívan ellenáll, épp ahogy Taraza jelezte. Schwangyu az ellenség, Taraza parancsa pedig világos.

– Meg kell védened azt a gyereket minden fenyegetéssel szemben.

---

Tízezer év telt el azóta, hogy megkezdődött II. Leto átalakulása emberből rakisi homokféreggé, de a történészek még mindig vitatkoznak az Indítékain. Vajon a hosszú élet reménye vonzotta? Több mint tízszeresét élte meg az általános, háromszáz SzÉ-s élethossznak, de micsoda árat fizetett érte. Jó okkal nevezik Zsarnoknak, de mi olyat adott neki a hatalom, amit egy ember akarhat? Az vezette, hogy megmentse az emberiséget saját magától? Csak az Arany Ösvényről szóló saját szavai állnak rendelkezésre a válaszhoz, az önigazoló dar-es-Balati feljegyzéseket nem tudom elfogadni. Volt talán valami más jutalom is, amire csak az ő saját tapasztalatai vethetnének fényt? Kielégítő bizonyítékok hiányában a kérdés vitás. Csak annyit tudunk mondani, hogy „Megtette!”. Egyedül ez a fizikai tény cáfolhatatlan.

II. Leto Metamorfózisa, Gaus Andaud 1OOOO. Évfordulói szónoklata

Waff tudta, hogy megint Lashkaron van. Most a tétek a lehető legmagasabbak. Egy Tisztelet Matrónája hívatta. A powindahok powindahja! A Szétszóródás Teilaxiainak leszármazottai mindent elmondtak ezekről a szörnyű nőszemélyekről, amit csak tudtak.

– Sokkal rosszabbak, mint a Bene Gesserit Tisztelendő Anyái – ezt mondták.

ÉS SOKKAL TÖBBEN IS VANNAK, emlékeztette magát Waff.

De nem bízott a visszatért tleilaxi leszármazottakban sem. A kiejtésük furcsa volt, a modoruk még furcsább, és a rítusaik is megkérdőjelezhetők. Hogyan is lehetne őket visszafogadni a Nagy Kehibe? Miféle ghufran-rítus kellene ahhoz, hogy megtisztítsa őket évszázadok távolléte után? Ahhoz, hogy mindezeken a generációkon keresztül is megtartották a tleilaxi titkot, persze nem férhetett kétség.

Már nem malik-testvérek, viszont a Tleilax csak tőlük tud információt szerezni a visszatérő Elveszettekről. És a fölfedezések, amiket magukkal hoztak. A fölfedezések, amelyeket beépítettek a Duncan Idaho gholákba – ez megérte a powindah gonosz általi megfertőztetés minden kockázatát.

A Tisztelet Anyáival a kijelölt találkozóhely egy ixi nem-hajó feltételezetten semleges területén volt, mely szűk körben keringett egy közösen kiválasztott gázóriás körül a régi Impériumnak egy kimerített bányarendszerében. A Próféta maga szippantotta ki az utolsó csepp gazdagságot is ebből a rendszerből. Új Arctáncoltatók jártak ixiként a nem-hajó legénysége közt, Waff mégis beleizzadt az első találkozásba. Ha ezek a Tisztelet Matrónái valóban szörnyűségesebbek a Bene Gesserit banyáknál, akkor talán már észre is vették az ixi hajósoknak álcázott Arctáncoltatókat?

A találkahely kiválasztása és az előkészületek elrendezése sok fejtörést okozott a Tleilaxnak. Eléggé biztonságos? Aztán Waff megnyugtatta magát, hogy nála van két olyan kibiztosított fegyver, amilyen még nem fordult meg a Tleilax központi bolygóin kívül. Ezek a fegyverek, iparosai hosszú és fáradságos erőfeszítésének gyümölcsei voltak: két aprócska tűpuska, melyet a ruhaujjaiba rejtve hordozott. Évekig gyakorolt velük, míg a ruhaujj lebbentése és a mérgezett tűk kilövése már csaknem reflexszé vált.

A találkozási helyiség falai megfelelően rézszín árnyalatúak voltak, annak bizonyítékaképp, hogy le vannak árnyékolva az ixi kémberendezések elől. De vajon miféle ismeretlen eszközöket fejleszthettek ki a Szétszóródás népei?

Waff tétován lépett be a helyiségbe. A Tisztelet Matrónája már ott ült bőr függőszékében.

– Úgy szólíts, ahogy mindenki más is szólít – üdvözölte őt a nő. – A Tisztelet Matrónájának.

Waff meghajolt, ahogy előre figyelmeztették.

– Tisztelet Matrónája.

A nő hangjában nyoma sem volt semmiféle rejtett erőnek. Mély kontraalt, megvetésről árulkodó halvány felhangokkal. Olyan volt, mint egy kiöregedett atléta vagy akrobata, aki már lelassult és megfáradt, de még megőrizte izmai tónusát és bizonyos képességeit. Arcán feszes volt a bőr, pofacsontjai előreálltak. Vékonyvonalú szája némileg arrogáns benyomást keltett, amikor beszélt, mintha valami alantas népséghez beszélne.

– Nos, lépj be és ülj le! – rendelkezett, és egy szék felé intett az oldalán.

Waff hallotta maga mögött a záródó zsilipajtó szisszenését. Egyedül maradt vele! Látta, hogy a nő kémlelőt visel: látszott a bemenő vezeték a bal fülén. A tűpuskákat lefedték és „ ” „lemosták” kémlelők ellen, aztán mínusz 340 Kelvin-fokon sugárzó fürdőben tartották öt SzÉ-ig. Vajon ez elég volt?

Óvatosan beleereszkedett a székbe.

Narancsárnyalatú kontaktlencsék fedték a Tisztelet matrónájának szemét, ettől mintha izzott volna a tekintete. Összességében ijesztő volt a külseje. És a ruhája! Vörös trikóruha, fölötte sötétkék köpeny. A köpeny felületén valami gyöngyházszerű anyagból különös arabeszkek és sárkány-minták díszelegtek. A nő úgy ült a széken, mint valami trónon, karomszerű kezeit könnyedén a karfán nyugtatta.

Waff körülpillantott a helyiségben. Az emberei ixi karbantartókkal és a Tisztelet Matrónájának képviselőivel már átvizsgálták az egészet.

MINDENT MEGTETTÜNK, AMI TŐLÜNK TELLETT, gondolta, és lazítani próbált.

A Tisztelet Matrónája nevetett.

Waff olyan nyugodt arccal nézett rá, amilyet csak vágni tudott.

– Most felmérsz engem, ugye? – vádaskodott. – Arra gondolsz, hogy roppant erőforrásokat állíthatsz ellenem, finom és durva eszközökkel tudod keresztülvinni akaratodat.

– Velem ilyen hangon ne beszélj – A nő hangja halk és színtelen volt, mégis szinte csöpögött a méregtől. Waff majdnem hátrahőkölt.

A nő lábának szálkás izmait nézte, a vörös trikóruhát, ami úgy tapadt a testére, mintha a bőréhez tartozna.

Az időt a kölcsönösen kellemes délelőttben határozták meg, útközben hozták összhangba az alvásidejüket. Waff mégis hátrányos helyzetben érezte magát. Mi van, ha az informátorok történetei igazak? A nőnek kell hogy legyen fegyvere.

A másik minden jókedv nélkül rámosolygott.

– Meg akarsz félemlíteni – mondta Waff.

– Méghozzá sikeresen – Harag lobbant fel Waffban. De a hangjában ez nem hallatszott.

– A te meghívásodra jöttem.

– Remélem, nem akarsz olyan konfrontációba bocsátkozni, amiben csak vesztes lehetsz – mondta a nő.

– Azért jöttem, hogy kapcsolatot építsek ki veled folytatta Waff, és közben eltűnődött: VAJON MIT AKARNAK TŐLÜNK? BIZTOS, HOGY AKARNAK VALAMIT.

– Miféle kapcsolat lehetne közöttünk? – kérdezte a nő. – Vajon ti építenétek házat egy szétesőfélben lévő tutajra? Hah! A megegyezéseket meg lehet szegni, és gyakran meg is szegik őket.

– Mi az alku tárgya?

– Alku? Én nem alkudozom. Engem csak az a ghola érdekel, amit a boszorkányoknak csináltatok – A nő hangja nem árult el semmit, Waff szívverése mégis felgyorsult a kérdésre.

Egyik ghola-életében Waffot egy renegát mentát tanította. Egy mentát képességei jóval meghaladták az övéit, amellett az érveléshez szavak kellettek. Kénytelenek voltak megölni a powindah mentátot, de azért nyertek is valamit a tapasztalatból. Waff megengedett magának egy kis utálkozást az emlékkel kapcsolatban, de eszébe jutottak az értékes tapasztalatok is.

TÁMADJ, ÉS HASZNÁLD FEL AZ ADATOKAT, AMELYEKET A TÁMADÁS ELŐHOZ!

– Semmit sem kínálsz érte cserébe – mondta emelt hangon.

– Úgy kárpótollak, ahogy jónak látom – szólt a nő. Waff megvető arcot vágott.

– Játszadozol velem? A nő kimutatott foggal elmosolyodott.

– Nem élnéd túl a játékomat, de nem is akarnád.

– Tehát a jóindulatodtól kell függenem!

– Függőség! – a szó úgy kunkorodott ki a száján, mintha undorítaná. – Miért adjátok el ezeket a gholákat a boszorkányoknak, hogy aztán megöljétek a gholákat?

Waff összepréselte az ajkát, és néma maradt.

– Valahogyan változtattatok ezen a gholán, de úgy, hogy ettől még képes visszanyerni eredeti emlékezetét – mondta a nő.

– Nagyon sokat tudsz! – mondta Waff. Ezt éppen csak vicsorogva mondta, és remélte, hogy nem árult el vele semmit. KÉMEK! Kémjei vannak a boszorkák között! Vajon a Tleilax kebelén is árulók vannak?

– Van a Rakison egy leánygyermek, aki része a boszorkányok tervének – mondta a Tisztelet Matrónája.

– Ezt honnan tudod?

– A boszorkányok egyetlen lépést sem tehetnek a mi tudtunk nélkül. Kémekre gondolsz, de arról fogalmad sincs, milyen messzire ér el a kezünk!

Waff elképedt. Vajon képes olvasni a gondolataiban? Ez valami olyan tulajdonság, ami a Szétszóródásban született? Valami vad tehetség, ami ott kint keletkezett, ahová az eredeti emberi mag nem lát el?

– Hogyan változtattátok meg azt a gholát? – kérdezte a nő.

A HANG!

Waff, akit pedig mentát mestere felkészített az ilyen fegyverek ellen, kis híján kibökte a választ. A Tisztelet Matrónái tehát rendelkeznek a boszorkányok bizonyos képességeivel! Nagyon váratlan volt a Hangot az ő szájából hallani. A Tisztelendő Anyáktól erre számít az ember, és felkészül rá. Beletelt egy időbe, míg Waff visszanyerte az egyensúlyát. Egy kicsit fölemelte a kezét, az álla elé.

– Érdekes erőforrásaitok vannak – folytatta a nő. Vásott kifejezés jelent meg Waff arcán. Tudta, milyen lefegyverzően tündéri tud lenni a pillantása. TÁMADÁS!

– Mi pedig azt tudjuk, hogy mennyi mindent tanultatok a Bene Gessrittől – szólt Waff.

Harag suhant át a nő arcán, de rögtön el is tűnt.

– Ők semmit sem tanítottak nekünk!

Waff derűsen vonzó magasságba emelte a hangját.

– Hát ez tényleg nem alkudozás.

– Valóban nem? – A nő meglepettnek tűnt.

Waff leeresztette a kezét.

– Ugyan már, Tisztelet Matrónája. Téged érdekel ez a ghola. Beszélsz egy kicsit a rakisi dolgokról. Mennyibe veszel te minket?

– Nagyon kevésbe. És minden egyes pillanattal csak egyre értéktelenebbek vagytok.

Waff végletekig hideg géplogikát érzett a válaszban. Nem volt mentát-szaga a dolognak, inkább valami sokkal borzongatóbb. EZ KÉPES RÁ, HOGY ITT HELYBEN MEGÖLJÖN!

Hol vannak a fegyverei? Vajon szüksége van egyáltalán fegyverre? Waffnak nem tetszettek azok a szálkás izmok, a tenyerek bőrkeményedései, a narancsszín szemek ragadozó-csillogása. Vajon sejti (vagy talán tudja is) a ruhaujjaiba rejtett tűpuskák jelenlétét?

– Olyan problémával kerültünk szembe, amit nem lehet logikai eszközökkel megoldani – mondta a nő.

Waff döbbenten meredt rá. Mintha egy zenszunni mester mondta volna ezt! Ő maga is nem egyszer mondott ilyet.

– Valószínűleg eddig meg sem fordult a fejedben ez a lehetőség – mondta a nő. A szavai mintha egy maszkot rántottak volna le az arcáról. Waff hirtelen meglátta a pózok mögött rejtőző számító személyiséget. Vajon ez a nő együgyű fráternek nézi, aki csak trágyahordásra jó?

A lehető legtöbb tétova zavarodottságot csempészte a hangjába, amikor megszólalt:

– Akkor hogyan lehet megoldani egy ilyen problémát?

– Az események természetes menete majd megoldja – felelte a nő.

Waff továbbra is színlelt döbbenettel meredt rá. A válasznak nem volt kinyilatkozás-szaga. Mégis sugallt valamit.

– Megzavart az, amit mondtál.

– Az emberiség végtelenné vált – mondta a nő. – Ez a Szétszóródás igazi ajándéka.

Waff igyekezett leküzdeni magában azt a kavarodást, amit ezek a szavak okoztak.

– Végtelen univerzum, végtelen idő – bármi megtörténhet – mondta.

– Ó, milyen okos kis emberke! – szólt a nő. – Hogy lehet elfogadni a „bármit”? Nem logikus.

Waff arra gondolt, hogy a nő úgy beszél, mint egy vezér a Butieri Dzsihadból, melynek célja az volt, hogy megszabadítsa az emberiséget a mechanikus elméktől. Ez a Tisztelet Matrónája furcsán elavultnak tűnt.

– Őseink számítógépek segítségével keresték a választ – kockáztatta meg Waff. ERRE MONDJON VALAMIT!

– Tudhatod, hogy a számítógépeknek nincs végtelen tárolókapacitásuk – mondta a nő.

Ezek a szavak megint megzavarták. Tényleg gondolatolvasó? Ez egyfajta elme-lenyomatozás? Amit a Tleilax megtett az Arctáncoltatókkal és a gholákkal, azt mások is megtehették. Összefogta tudatát, és az ixiekre koncentrált, az ő gonosz gépeikre. Powindah masinák!

A Tisztelet matrónája körülpillantott a helyiségben.

– Rosszul tesszük, hogy megbízunk az ixiekben? -kérdezte. Waffnak elállt a lélegzete.

– Szerintem ti nem bíztok bennük teljesen – mondta a nő. – Gyere csak, kis ember. Én jóindulatot ajánlok neked.

Waff megkésve kezdte csak sejteni, hogy a nő megpróbál barátságos és őszinte lenni vele. Kétségtelenül félretette eddigi dühös fensőbbségességének pózát. Az Elveszettek közül jövő informátorok azt mondták Waffnak, hogy a Tisztelet Matrónái a Bene Gesserithez nagyon hasonlóan hozzák szexuális döntéseiket. Vajon el akarja csábítani? Pedig nyilvánvalóan MEGÉRTETTE, és kimutatta a logika gyengeségét.

Micsoda zűrzavar!

– Körökben beszélünk – mondta Waff.

– Épp ellenkezőleg. A körök bezárnak. A körök korlátoznak. Az emberiséget pedig többé nem korlátozza növekedésében a tér.

Tessék, már megint! Waff szárazon mondta:

– Úgy mondják, hogy amit nem tudunk irányítani, azt el kell fogadnunk.

A nő előrehajolt, narancs tekintete Waff szemeibe fúródott.

– Te elfogadod a Bene Tleilax végső katasztrófájának lehetőségét?

– Ha így lenne, akkor most nem lennék itt.

– Mikor a logika csődöt mond, más eszközöket kell bevetni. Waff elvigyorodott.

– Ez logikusan hangzik.

– Ne gúnyolódj! Hogy merészeled?

Waff védekezőén felemelte a kezét, és csillapítóan mondta:

– Milyen eszközt javasolnál hát, Tisztelet Matrónája?

– Energia!

A válasz meglepte Waffot.

– Energia? Mennyi, és milyen formában?

– Logikus válaszokat kérsz – szólt a nő.

Waff némi szomorúsággal látta, hogy a nő végül mégsem zenszunni. A Tisztelet Matrónája csak szójátékokat játszik a nem-logikaiság peremén, azt kerülgeti, de az eszközei logikaiak.

– A mag rothadása szétterjed – jegyezte meg Waff. A nő mintha meg sem hallotta volna a tapogatózó megjegyzést. – Minden ember mélyén, akihez leereszkedünk, megcsapolatlan energia rejtőzik – folytatta. Csontos ujját egészen az orrához emelte.

Waff hátrahúzódott a székében, míg a nő le nem tette a kezét.

– Nem ezt mondta a Bene Gessrit is, mielőtt létrehozták a Kwisatz Haderachjukat?

– Ők elvesztették az uralmukat saját maguk és a teremtményük fölött – vicsorogta a nő.

Megint logikát alkalmaz a nem-logikaira, gondolta Waff. Sokat elárul ezekkel a kis botlásokkal. Rájött a Tisztelet Matrónáinak valószínű eredtére. A rakisi fremenek egyik TERMÉSZETES Tisztelendő Anyája kiment a Szétszóródással. Különféle emberek menekültek el nem-hajókon az ínség Ideje alatt és közvetlenül utána. A nem-hajó valahol elvetette a vadboszorkányt és eszméit. És ami ebből a vetésből kinőtt, az most ennek a narancsszín szemű vadásznak az alakjában tér vissza.

A nő megint a Hangot használta:

– Mit műveltetek ezzel a gholával?

Waff ezúttal fel volt készülve erre, és lerázta magáról. Ezt a Tisztelet Matrónáját el kell téríteni, vagy ha lehet, el kell pusztítani. Waff sokat megtudott tőle, azt viszont nem lehetett tudni, hogy a nő mennyit tudott meg Wafftól ismeretlen képességei segítségével.

SZEXUÁLIS SZÖRNYETEGEK, mondták az informátorok. A SZEX HATALMÁVAL IGÁZZÁK LE A FÉRFIAKAT.

– Milyen keveset tudsz azokról az élvezetekről, amiket nyújtani tudnék neked – szólt a nő. A hangja úgy fonta körül Waffot, mint egy korbács ága. Milyen csábító!

Waff védekezően mondta:

– Mondd meg, miért…

– Nekem semmit sem kell megmondanom!

– Akkor hát nem alkudni jöttél – mondta Waff szomorúan. Azok a nem-hajók valóban a rothadás magjával fertőzték meg azokat a másik univerzumokat. Waff érezte a szükségszerűség súlyát a vállán. Mi van, ha nem tudja megölni?

– Hogy mersz alkut javasolni egy Tisztelet Matrónájának? – kérdezte a nő. – Tudd meg, hogy MI szabjuk meg az árat!

– Én nem ismerem a szokásaitokat, Tisztelet Matrónája – mondta Waff. – De úgy veszem ki a szavaidból, hogy megsértettelek.

– Elfogadom a bocsánatkérést.

ÉN NEM AKARTAM BOCSÁNATOT KÉRNI! Sok következtetést le lehet vonni a nő viselkedéséből. Waff évezredes tapasztalataival áttekintette, amit itt megtudott. Ez a nőstény a Szétszóródásból egy valami létfontosságú információért jött ide. Következésképpen nincs más forrása. Érzékelte a nőben a kétségbeesését, jól leplezetten, de minden kétséget kizáróan. Megerősítést vagy cáfolatot várt valamire, amitől félt.

Mennyire hasonlít egy ragadozó madárhoz így, ahogy ott ül karom-kezeit oly könnyedén nyugtatva a karfán! A MAG ROTHADÁSA SZÉTTERJED. Ezt mondta Waff, a nő pedig nem hallotta meg. Világos, hogy az atomi emberiség tovább terjed a maga Szétszóródásainak a Szétszóródásaival. Azok az emberek, akiket ez a Tisztelet anyája képvisel, nem találták meg a módját, hogy kövessék a nem-hajókat. Hát persze hogy erről van szó. Épp úgy vadászik a nem-hajókra, ahogy a Bene Gesserit.

– A nem-hajók láthatatlansága ellen akarsz valami megoldást – mondta ki Waff.

Ez a kijelentés láthatóan megrázta a nőt. Nem várt ennyit ettől a tündérszerű emberkétől. Waff először félelmet, aztán dühöt, majd elszántságot látott a nő arcán, mielőtt újra magára öltötte volna ragadozó álarcát. De tudta. Tudta, hogy Waff látta.

– Hát ezt csináljátok a gholátokkal – mondta a nő.

– Ezt akarják tőle a Bene Gessrit boszorkányai – hazudta Waff.

– Alábecsültelek – szólt a nő. – Te is elkövetted ugyanezt a hibát velem szemben?

– Nem hiszem, Tisztelet Matrónája. Az a tenyésztési terv, ami téged létrehozott, nyilvánvalóan lenyűgöző. Azt hiszem, egyetlen rúgással meg tudnál ölni engem, mielőtt egyet pislanthatnék. A boszorkányok nincsenek egy súlycsoportban veletek.

Elégedett mosoly lágyította meg a nő vonásait.

– A Tleilax hajlandó önszántából szolgálni minket, vagy kényszerítsük rá?

Waff nem is rejtegette felháborodását.

– Rabszolgaságot kínálsz nekünk,

– Ez az egyik választási lehetőségetek. Most megfogta! A gőg a gyengéje. Waff alázatosan mondta:

– Mit parancsolsz, mit tegyek?

– Két fiatalabb Tisztelet Matrónájával együtt vendégként viszel vissza minket. Nekik párosodni kell veled… és meg kell tanítaniuk téged a kéj módozataira.

Waff kétszer, lassan beszívta és kifújta a levegőt.

– Talán terméketlen vagy? – kérdezte a nő.

– Csak az Arctáncoltatóink öszvérek – Erről már biztosan hallott, hisz ez köztudomású.

– Mesternek nevezed magad – mondta a nő – mégsem uralkodtál magadon mester módjára.

DE NÁLAD JOBBAN, TE SZUKA! ÉS MASHEIKHNEK NEVEZEM MAGAM: EZ MÉG A PUSZTULÁSODAT JELENTHETI.

– Két Tisztelet Matrónája, akiket elküldök veled, mindent megvizsgálnak a Tleilaxon, és jelentéssel térnek vissza hozzám – mondta a nő.

Waff sóhajtott, mintha mindenbe beletörődött volna.

– Az a két fiatalabb nő csinos?

– Tisztelet Matrónái! – javította ki a nő.

– Csak ezt a nevet használjátok?

– Ha úgy döntenek, hogy valami nevet mondanak neked, az csakis az ő kiváltságuk, nem a tiéd – Oldalra hajolt, és csontos ujjával megkopogtatta a padlót. Fém csillant a kezében. Valahogy át tud hatolni a szoba védelmén!

A zsilipajtó kitárult, és két Tisztelet Matrónája lépett be. Sötét színű köpenyük kevésbé volt díszes, és mindketten fiatalabbak voltak. Waff megbámulta őket. Lehet, hogy mindketten… Igyekezett nem kimutatni örömét, de tudta, hogy hiába. Nem baj. Higyje csak azt az öregasszony, hogy a szépségükön ámult el. Olyan jelek alapján, melyeket csak a Mesterek ismertek, Waff látta, hogy a jövevények egyike egy új Arctáncoltató. Sikeres csere történt, és ezek a Szétszóródottak észre sem vették! A Tleilax sikeresen vett egy akadályt! Vajon a Bene Gesserit is ugyanilyen vak lesz azokra az új gholákra?

– Érezhetően megvan a hajlandóság benned, amiért meg fogod kapni a jutalmadat – mondta az öreg Tisztelet matrónája.

– Látom a hatalmadat, Tisztelet Matrónája – mondta Waff. És ez igaz is volt. Meghajtotta fejét, hogy elrejtse szándékát, amiről tudta, hogy a nő észrevenné.

A nő az újonnan érkezettek felé intett.

– Ők ketten el fognak kísérni téged. Számodra a legapróbb szeszélyük is parancs. Tisztelettel és megbecsüléssel bánjatok velük.

– Természetesen, Tisztelet Matrónája – Fejét még mindig meghajtva, mintegy üdvözlés és megalázkodásképpen felemelte mindkét kezét. Egy-egy tű süvített ki mindkét ruhaujjából. Amint kilőtte a tűket, Waff oldalt vetődött a székében. De a mozdulat nem volt elég gyors. Az öreg Tisztelet Matrónájának jobb lába kilendült, a bal combjába rúgott, és visszadobta a székbe.

De ez volt a vén Tisztelet Matrónájának utolsó akciója életében. A bal oldali tű döbbenten kitátott száján keresztül a nyaka hátuljába fúródott. A kábító méreg mindenféle kiáltásnak elejét vette. A másik tű az újonnan érkezettek közül azt találta szemen, amelyik nem volt Arctáncoltató. Az Arctáncoltató egy villámgyors, torokra mért csapással megakadályozta a figyelmeztető ordítást.

Két test hevert már holtan.

Waff nagy fájdalmak árán kikecmergett a székből, és lábra állt. A bal combja igencsak lüktetett. Ha egy kicsit közelebb van, az a nő eltöri a lábát! Észrevette, hogy a Matróna reakciójában nem vett részt a központi idegrendszer. Mint egyes rovaroknál, a támadást maga a szükséges izomrendszer is kezdeményezheti. Ezt az új vívmányt majd alaposan ki kell vizsgálni!

Az Arctáncoltató-cinkostárs a zsilipnél hallgatózott. Aztán oldalt lépett, hogy utat nyisson egy másik belépő Arctáncoltatónak, aki ixi őrnek volt álcázva.

Waff sérült lábát masszírozta, míg Arctáncoltatói levetkőztették a halott nőket. Az ixi-utánzat magára öltötte az öreg Matróna arcvonásait, aztán innentől már gyorsan haladtak a dolgok. Végül már nem ixi őr volt, hanem az öreg Matróna hű mása. Egy másik ál-ixi is megjelent, ő a fiatalabb nőt másolta le. Hamarosan már csak hamu volt a holttestek helyén. Egy új Tisztelet Matrónája söpörte a hamvakat egy zsákba, és rejtette a köpenye alá.

Waff gondosan megvizsgálta a szobát. A felfedezései következményei aggodalommal töltötték el. Ez a gőg, amit itt látott, nyilvánvalóan félelmetes hatalomról árulkodik. Ezeket a képességeket ki kell fürkészni. Magához hívta azt az Arctáncoltatót, aki a vénasszonyt másolta le.

– Vettél róla lenyomatot?

– Igen, Mester. Az éber emlékei még elevenek voltak, amikor lemásoltam.

– Add át neki – mutatott arra, aki valaha az ál-ixi volt. Néhány pillanatra összeérintették a homlokukat, aztán szétváltak.

– Kész – jelentette az idősebbik.

– Hány másolatunk van még ezekről a Tisztelet Matrónáiról?

– Négy, Mester.

– Egyiküket sem fedezték fel?

– Nem, Mester.

– Annak a négynek vissza kell térnie a Tisztelet Matrónáinak központi világára, és mindent meg kell tudniuk róluk. Aztán az egyikük jöjjön vissza hozzánk mindazzal, amit megtudtak.

– Ez lehetetlenség, Mester.

– Hogyhogy lehetetlenség?

– Elvágták magukat az eredetüktől. Náluk ez a szokás, Mester. Ők egy új sejt, és a Gammun ütötték fel a tanyájukat.

– De biztosan tudnánk…

– Elnézését kérem, Mester. A Szétszóródásban elfoglalt helyük koordinátáit csak egy nem-hajó gépei tartalmazták, ezek pedig ki lettek törölve.

– Teljesen el van fedve a nyomuk? – kérdezte rosszallóan.

– Teljesen, Mester.

KATASZTRÓFA! Kénytelen volt megzabolázni hirtelen rémülten megugró gondolatait.

– Nem szabad tudomást szerezniük arról, ami ma itt történt – motyogta.

– Tőlünk nem fogják megtudni, Mester.

– Milyen képességeket fejlesztettek ki? Milyen erőket? Gyorsan!

– Olyanok, mint amit a Bene Gesserit Tisztelendő Anyáktól lehet várni, a fűszer-emlékek nélkül.

– Biztos vagy benne?

– Semmi nyomát nem láttam ennek. Mint tudja, Mester, mi…

– Igen, igen, tudom – intette csendre Waff a másikat. Az öreg mégis olyan arrogáns volt, olyan…

– Bocsánatát kérem, Mester, de szorít az idő. Ezek a Tisztelet Matrónái mindenki másnál tökéletesebbre fejlesztették a szex örömeit.

– Tehát igaz, amit az informátorok mondtak.

– Visszanyúltak a primitív Tantrához, és kifejlesztették a maguk saját szexuális izgató módszerét, Mester. Ezzel nyerik el követőik imádatát.

– Imádat – lehelte a szót Waff. – Jobbak, mint a Nővérek nemesítési mesternői?

– Ők így vélik, Mester. Mi lenne, ha…

– Nem! – Waff levetette tündér-álarcát, és az uralkodó Mester arcát öltötte magára. Az Arctáncoltatók megadóan fejet hajtottak. Elégedett kifejezés ült ki Waff arcára. A Szétszóródás visszatért tleilaxijai igazat jelentettek! Egyetlen egyszerű agy-lenyomattal igazolást nyert népének erre az új fegyverére!

– Mik a parancsaid, Mester? – kérdezte az öreg.

Waff újra tündér-arcát viselte.

– Ezeket a dolgokat majd csak akkor vizsgáljuk meg, ha visszatértünk a Bandalongba, a Tleilax magjába. Addig még egy Mester sem parancsol egy Tisztelet Matrónájának. Ti lesztek az ÉN uraim, amíg meg nem szabadulunk a figyelő tekintetektől.

– Természetesen, Mester. Továbbítsam parancsaidat a kintieknek is?

– Igen, és a parancsom a következő: ez a nem-hajó sohasem térhet vissza a Gammura. Nyom nélkül el kell tűnnie. Egyetlen túlélő sem maradhat.

– Úgy lesz, Mester.

---

A technológia sok más tevékenységhez hasonlóan a befektetési kockázat kerülése felé tendál. A bizonytalanságot lehetőség szerint kiküszöbölik. A tőkebefektetés ezt a szabályt követi, mivel az emberek általában azt részesítik előnyben, ami kiszámítható. Kevesen ismerik fel, hogy ez milyen káros lehet, hogyan kényszerít kemény korlátokat a változatosságra, és ennek folyományaképp hogyan tesz teljes populációkat végzetesen sebezhetővé az univerzum sokkoló húzásaival szemben.

Ix Becslése, Bene Gessrit Archívum

Egy reggel ama bizonyos sivatagi próbatétel után Sheeana arra ébredt a papok házában, hogy fehérköpenyes emberek veszik körül az ágyát. PAPOK ÉS PAPNŐK!

– Ébren van – mondta az egyik papnő.

Félelem ragadta torkon Sheeanát. Az álláig húzott takarót markolta, úgy lesett ki a figyelő arcokra. Megint kiviszik a sivatagba, és otthagyják? Élete nyolc éve alatt még sosem aludt ilyen puha és tiszta ágyban, de tudta, hogy a papoknak minden tette mögött valami hátsó cél lappang. Nem szabad megbízni bennük!

– Jól aludtál? – kérdezte ugyanaz a papnő, aki az előbb is megszólalt. Őszes hajú, idősebb nő volt, arcát bíborral szegett fehér csuklya keretezte. Öreg szemei vizenyősek, mégis éberek voltak. Tompakékek. Tömpe, fitos orra alatt keskeny száj és kiugró áll foglalt helyet.

– Szólj hozzánk! – folytatta a nő. – Én Cania vagyok, az éjszakai gondozód. Nem emlékszel? Én segítettelek be az ágyba.

Legalább a hang tónusa megnyugtató volt. Sheeana felült, hogy jobban szemügyre vehesse ezeket az embereket. Félnek! Egy sivatagi gyerek orra megérzi az árulkodó feromonokat. Sheeana számára ez egyszerű, közvetlen információ volt. EZ A SZAG EGYENLŐ A FÉLELEMMEL.

– Bántani akartatok – mondta végül. – Miért csináltátok?

Az ágy körül állók megrökönyödve néztek egymásra.

Sheeana félelme elpárolgott. Megérezte a dolgok új rendjét, és a tegnapi sivatagi próba horderejét. Milyen alázatos volt az az idősebb nő… Cania? Épp csak nem csúszott előtte hason előző este. Sheeana aztán a maga idejében megtanulta, hogy azok, akik átélik a halál döntését, új érzelmi egyensúlyra tesznek szert. A félelem bennük csak átmeneti. Ez az új helyzet érdekesnek ígérkezett.

Cania hangja remegett, amikor válaszolt:

– Nem akartunk bántani téged, Isten Gyermeke.

Sheeana elegyengette a takarót az ölében.

– A nevem Sheeana – Ez volt a sivatagi udvariasság. Cania máris gyártott egy nevet. – Kik ezek a többiek?

– El lehet küldeni őket, ha zavarnak téged… Sheeana – Cania egy pirospozsgás arcú nőre mutatott, aki az övéhez hasonló köntöst viselt. – Kivéve persze Alhosát. Ő a nappali gondozód.

Alhosa pukedlizett a bemutatásra.

Sheeana felnézett a vízhájtól duzzadozó arcra, a pihés szőke hajjal koronázott nehéz vonásokra. Aztán hirtelen váltással a csoport férfitagjait kezdte nézegetni. Amazok kissé leeresztett szemhéjak mögül figyelték őt, némelyik remegő gyanakvással. Erős volt a félelem szaga. PAPOK!

– Küldd el őket – intett Sheeana a papok felé. – Mind hárem! – Ez a szó a nyelvükön a létező legalávalóbb, legocsmányabb dolgok jelzésére szolgált.

A papok döbbenten hátrahőköltek.

– Menjetek! – parancsolta Cania. Nem lehetett nem észrevenni az arcára kiülő kárörömöt. Cania nem volt a gonoszok közé sorolva. De ezek a papok nyilvánvalóan a háremnek nevezettek közé tartoztak. Biztosan valami ocsmányságot művelhettek, amiért Isten egy gyermek-papnőt küldött, hogy megbüntesse őket! Cania hajlamos volt ilyesmit hinni a papokról. Ritkán bántak úgy vele, ahogy megérdemelte volna.

A papok mint megszidott ölebek, görnyedten hátráltak ki Sheeana szobájából. Köztük volt egy Dromind nevű történész-lokutor, egy sötét kinézetű ember, akinek agya úgy csapott le minden ötletre, mint a keselyű a dögre. Mikor a szoba ajtaja becsukódott mögöttük, Dromind azt mondta reszkető társainak, hogy a Sheeana név az ősi „Siona” modern alakja.

– Mindnyájan ismeritek Siona szerepét a történelemben – folytatta. – Ő szolgálta Shai-Huludot az Ő átalakulásában emberi alakból a Megosztott Istenné.

Stiros, egy ráncos, öregebb pap, akinek sötét színű szája és sápadtan izzó szeme volt, tűnődve nézett Dromindra.

– Ez felettébb különös – mondta Stiros. – A Szóbeli Történelem azt állítja, hogy Siona eszköz volt az Ő átalakulásában az Egy a Sok Közül-ből. Sheeana. Úgy gondolod…

– Ne feledjük az Isten saját szavainak Hadi Benotto-féle fordítását – szólt közbe egy harmadik pap. – Shai Hulud több helyen is említette Sionát.

– Ha nem is mindig kedvezően – emlékeztette őket Stiros. – Jusson eszetekbe a teljes neve: Siona Ibn Fuad al-Seyefa Atreides.

– Atreides – suttogta egy másik pap.

– Gondosan tanulmányoznunk kell őt – mondta Dromind.

Egy fiatal ministráns-küldönc sietett a csoport felé, és fürkészni kezdte őket, míg meg nem pillantotta Stirost.

– Stiros – szólt a küldönc – azonnal ki kell ürítened ezt a folyosót.

– Miért? – méltatlankodtak a kiakolbólított papok.

– Át kell költöztetni őt a Főpap lakosztályába – mondta a küldönc.

– Kinek a parancsára? – kérdezte Stiros.

– Maga Tuek Főpap mondta ezt – felelte a küldönc. Mindent hallottak – intett arrafelé, amerről jött.

Mindenki értette, mire céloz. A szobákat ki lehet úgy alakítani, hogy más helyekre is elvezessék a hangot. Hallgatózók pedig mindig voltak.

– Mit hallottak? – kérdezte Stiros remegő, öreg hangon.

– Megkérdezte, hogy a szobája a legjobb-e. Most fogják átköltöztetni, és egyikőtöket sem találhatja itt.

– De mit kell tennünk? – kérdezte Stiros.

– Tanulmányozzuk őt – felelte Dromind.

A folyosó azonnal kiürült, és mindnyájan belekezdtek Sheeana tanulmányozásába. Az itt megszülető mintázat rányomja bélyegét egész életükre az elkövetkezendő évek alatt. A Sheeana körül kialakuló rutin olyan változásokat okozott, melyeket a Megosztott Isten hatáskörének legtávolabbi csücskében is érezni lehetett. És ezt a változást két szó indította el: „Tanulmányozzuk őt”.

Milyen naiv, gondolták a papok. Milyen furcsán naiv. De olvasni tud, és erős érdeklődést mutatott a Szent Könyvek iránt, melyeket Tuek lakosztályában talált. Ami most már az övé volt.

Elkezdődött a vezeklés felülről lefelé. Tuek beköltözött helyettesének helyére, és a folyamat gyűrűzni kezdett lefelé. Kézművesek vártak Sheeanára, és méretet vettek róla. A legfinomabb cirkoruhát készítették el neki. Új, papi fehér-arany köpenyeket kapott bíbor szegéllyel.

Az emberek kerülni kezdték Dromind történészlokutort. Rákapott arra, hogy feltartsa a többieket, és az eredeti Siona történetét fejtegette, mintha ezzel bármi fontosat is mondana az ősi név mostani viselőjéről.

– Siona a Szent Duncan Idahó párja volt – emlékeztetett Dromind mindenkit, aki hajlandó volt meghallgatni. – A leszármazottaik pedig mindenütt ott vannak.

– Valóban? Bocsáss meg, hogy nem hallgathatlak tovább, de tényleg sürgős dolgom van.

Kezdetben Tuek még türelmesebb volt Drominddal. A történet érdekes volt, a tanulsága pedig nyilvánvaló. – Isten egy új Sionát küldött nekünk – mondta Tuek. Mindennek világosnak kéne lennie.

Dromind elment, aztán újabb múlt-morzsákkal tért vissza.

– A dar-es-Balati beszámolók most új értelmet nyernek – mondta Dromind a Főpapnak. – Nem kéne további próbákat csinálnunk a gyerek hasonlatosságára?

Dromind reggeli után azonnal lecsapott a Főpapra. Tuek ennivalójának maradványai még mindig ott voltak az erkélyen, a reggelizőasztalon. A nyitott ablakon keresztül hallották a fenti mozgolódást Sheeana szobája felől.

Tuek figyelmeztetően a szája elé emelte az egyik ujját, és fojtottan beszélni kezdett:

– A Szent Gyermek a saját akaratából megy ki a sivatagba – A falitérképhez lépett és egy területre mutatott Keentől délnyugatra. – Láthatóan ez a terület érdekli… vagy inkább hívja.

– Úgy hallottam, hogy gyakran forgatja a szótárakat mondta Dromind. – Ez biztosan nem…

– MINKET tesz próbára – mondta Tuek. – Ne dőlj be mindennek.

– De Lord Tuek, a lehető leggyerekesebb kérdéseket teszi fel Caniának és Alhosának.

– Ne kételkedj az ítéletemben, Dromind!

Dromind késve jött rá, hogy túllépte a megengedett határokat. Elnémult, de az arca elmondta azokat a szavakat, amik benne szakadtak.

– Az Isten küldte őt, hogy kigyomlálja a gonoszokat, akik beférkőztek a felkentek soraiba – mondta Tuek. Menj! Imádkozz, és nézz magadba, hátha benned is tanyát ütött a gonosz.

Mikor Dromind elment, Tuek hívatta legmegbízhatóbb segédjét.

– Hol a Szent Gyermek?

– Kiment a sivatagba, Lord, hogy tanácskozzon Atyjával.

– Délnyugatra?

– Igen, Lord.

– Dromindot ki kell vinni messze keletre, és ott kell hagyni a homokban. Rakjatok le több dobolót is, hogy biztosan ne térjen vissza.

– Dromindot, Lord?

– Dromindot.

De még miután Dromind az Isten Szájába került, a papok azután is követték eredeti javaslatát. Tovább tanulmányozták Sheeanát.

De Sheeana sem volt tétlen.

Fokozatosan, de olyan fokozatosan, hogy nem is tudta azonosítani az átmenet pillanatát, felismerte, hogy mekkora hatalma van a környezete fölött. Először csak játék volt, állandó gyereknap, amikor a felnőttek ugranak, hogy teljesítsék a gyerek legszeszélyesebb óhaját is. De úgy tűnt, hogy itt egyik szeszély sem ütközik akadályba.

Ritka gyümölcsöt kívánt az asztalára?

Aranytálon kapta meg.

Megpillantott egy gyereket lent a nyüzsgő utcán, és ezt a gyereket kérte játszótársának?

A gyereket bevonszolták Sheeana templom-lakosztályába. A félelem és a döbbenet elmúltával a gyerek akár még játszott is, amit a papok és papnők szigorúan figyeltek. Ártatlan ugrándozás a tetőkertben, kacarászó sustorgás – mindent beható elemzésnek vetettek alá. Sheeana számára ezeknek a gyerekeknek a félelme teher volt. Ritkán hívta vissza ugyanazokat a gyerekeket játszani, jobban szeretett új dolgokat megtudni új játszótársaktól.

A papok nem jutottak megegyezésre az ilyen találkozók ártatlan voltát illetően. A játszótársakat félelmetes kikérdezéseknek vetették alá, míg Sheeana rá nem jött erre, és le nem dorongolta felvigyázóit.

Sheeana híre feltartóztathatatlanul terjedt Rakison és kívüle is. A Nővéreknél egyre halmozódtak a jelentések. Az évek valamiféle magasztos parancsuralmi gyakorlatban teltek – tápot adva Sheeana kíváncsiságának. Ez a kíváncsiság pedig határtalannak tűnt. A közvetlen szolgák közül egyik sem látta ezt tanulásnak: Sheeana tanítja Rakis papjait, ők pedig Sheeanát. A Bene Gesserit mindazonáltal felfigyelt Sheeana életének erre az aspektusára, és gondos megfigyelés alatt tartotta.

– Jó kezekben van. Ott kell hagyni, míg alkalmassá nem válik a mi számunkra – parancsolta Taraza. Tartsatok egy véderőt állandó készenlétben, és gondoskodjatok róla, hogy rendszeres jelentést kapjak.

Sheeana sosem tárta fel valódi származását, sem azt, amit a Shaitan tett a családjával és a szomszédaival. Ez az ő és Shaitan magánügye. A hallgatását fizetségnek szánta azért, hogy életben hagyta.

Egyes dolgok elhalványultak Sheeanának. Már kevesebb utazást tett a sivatagban. A kíváncsiság megmaradt, de nyilvánvalóvá vált, hogy a Shaitan iránta tanúsított viselkedésének magyarázata nem kint rejlik, a nyílt homokon. És bár tudta, hogy a Rakison más hatalmaknak is van követségük, a szolgái között lappangó Bene Gesserit kémek gondoskodtak róla, hogy Sheeana ne mutasson különösebb érdeklődést a Nővérek iránt. Az ezirányú érdeklődést csillapító semmitmondó válaszokat adagoltak Sheeanának, ahogy azt megkívánták tőlük.

Taraza parancsa a rakisi megfigyelőkhöz egyenes és világos volt: „A felkészülés generációiból a finomítás évei lettek. Csak a kellő pillanatban fogunk lépni. Most már kétségtelen, hogy ez a gyerek az.”

---

Az én véleményem szerint a reformerek az emberi történelem minden más erejénél több nyomorúságot okoztak. Mutassatok nekem valakit, aki azt mondja: „Tenni kell valamit!”, és én mutatni fogok nektek egy fejet tele gonosz szándékokkal, melyeknek nincs más kivezető csatornájuk. Nekünk mindig arra kell törekednünk, hogy megtaláljuk a természetes áramlatot, és azzal haladjunk.

– Taraza Tisztelendő Anya, Társalgási Felvétel,

BG Állomány GSXXMAT9

A homályos égbolt felemelkedett, mikor a Gammu napja magasabbra kúszott, és felélesztette a füvek és erdők illatát, amit eddig a reggeli nedvesség fogva tartott.

Duncan Idaho az egyik Tiltott Ablaknál ült, és mélyen beszívta ezeket az illatokat. Ma reggel Patrin azt mondta neki:

– Tizenöt éves vagy. Fiatalemberként kell viselkedned. Most már nem vagy gyerek.

– Ez a születésnapom?

Duncan hálószobájában voltak, Patrin éppen csak felébresztette egy pohár citrus-lével.

– Én nem tudok a születésnapodról.

– A gholáknak van születésnapjuk? Patrin nem válaszolt. Tilos volt a gholával gholákról beszélni.

– Schwangyu mondta, hogy nem válaszolhatsz erre a kérdésre – mondta Duncan.

Patrin látható zavarral szólt:

– A Bashar kívánta, hogy szóljak neked: a ma reggeli tréning későbbre tolódik. Úgy kívánja, hogy végezd a láb- és térd-gyakorlatokat, míg nem hívatnak.

– Azokat már tegnap megcsináltam!

– Én csak a Bashar parancsát közvetítem – Patrin elvette az üres poharat, és magára hagyta Duncant.

Duncan sietve felöltözött. Számítanak rá a reggelinél a Parancsnoknál. A FENÉBE! Neki nem kell az ő reggelijük. Mit művel a Bashar? Miért nem tudja elkezdeni időben az órát? LÁB- ÉS TÉRD-GYAKORLATOK! Ez csak olyan látszat-feladat, mert Tegnek valami váratlan teendője támadt. Duncan dühösen elindult az egyik Tiltott Úton az egyik Tiltott Ablakhoz. BÜNTESSÉK CSAK MEG AZOKAT AZ ÁTKOZOTT ŐRÖKET!

Az ablakon beömlő illatok felidéztek benne valamit, de nem tudta hova tenni a tudata peremén leselkedő emlékeket. Tudta, hogy vannak ilyen emlékek. Duncan ezt félelmetesnek, mégis vonzónak érezte – mintha egy sziklaszirt peremén sétálna vagy nyíltan szembeszállna Schwangyuval. Sosem járt még sziklaperemen, és Schwangyuval sem szállt szembe, de el tudta képzelni ezeket a dolgokat. Már az is elég volt hozzá, hogy a gyomra görcsbe ránduljon, ha egy könyvfilm holoképén látta a sziklás ösvényt. Ami pedig Schwangyut illeti, sokszor elképzelte már a dühös ellenkezést, és ugyanezt a testi reakciót érezte.

VALAKI MÁS VAN AZ AGYAMBAN, gondolta. És nem csak az agyában – A TESTÉBEN IS. Másféle tapasztalatokat érzékelt, mintha csak most ébredt volna fel, és tudná, hogy álmodott, de nem emlékezne magára az álomra. Ez az álom-anyag pedig olyan tudást hozott felszínre, amiről tudta, hogy nem lehet az övé.

Mégis birtokolta.

Tudta a nevét néhány fának, ami most illatozott, pedig ezek a nevek nem voltak meg a könyvtári feljegyzésekben.

Ez a Tiltott Ablak azért volt tiltott, mert az Erősség egyik külső falában volt, és ki lehetett nyitni. Gyakran nyitva is volt, mint most is, szellőzés céljából. Az ablakot a szobájából úgy lehetett elérni, hogy átmászott egy erkélykorláton, és becsusszant egy raktárhelyiség légaknájába. Megtanult itt mindenféle zaj és nyom nélkül közlekedni. Egészen korán világossá tették számára, hogy azok, akik Bene Gesserit képzést kaptak, a legapróbb jelekből is olvasni tudnak. Ő maga is felismert bizonyos jeleket, hála Teg és Lucilla tanításának.

Óvatosan behúzódott a felső folyosó falának árnyékába, úgy nézte a sziklás csúcsok felé kúszó erdővel borított lejtőket. Ellenállhatatlanul vonzotta a vadon. A sziklás csúcsokban is volt valami varázslatos. Könnyű volt elképzelni, hogy még nem tapodta őket emberi láb. Milyen jó lenne ott barangolni, csak önmaga lenni, anélkül, hogy aggódnia kellene, hogy egy másik személy is lakik benne. Egy idegen.

Duncan sóhajtva elfordult, és a titkos úton keresztül visszament a szobájába. Csak a szobája biztonságában engedte meg magának, hogy elmondja: megint megcsinálta. Senkit sem fognak megbüntetni ezért a kalandért.

A büntetés és a fájdalom, ami auraként lengte körül a számára tilalmas helyeket, csak annyit tett, hogy még nagyobb óvatosságra késztette Duncant a szabályok megszegésekor.

Nem szívesen gondolt arra a fájdalomra amit Schwangyu okozna neki, ha rajtakapná egy Tiltott Ablakban. De még a legnagyobb fájdalomtól sem kiáltana fel, mondogatta magának. Még Schwangyu ocsmányabb trükkjeinél sem ordított soha. Csak nézett rá, és gyűlölte, de magába szívta a leckét. Számára Schwangyu leckéje egyértelmű volt: csiszolni kell azt a képességét, hogy észrevétlenül, láthatatlanul és hallhatatlanul mozogjon, ne hagyjon nyomot, ami elárulná az útját.

A szobájában Duncan leült az ágya szélére, és a szemközti üres falra meredt. Egyszer régebben, amikor ugyanezt a falat figyelte, egy képet látott kibontakozni – egy fiatal nőt borostyánszín hajjal és édesen kerekded vonásokkal. Kinézett rá a falból, és mosolygott. Az ajka hangtalanul mozgott. De Duncan már megtanult szájról olvasni, így tisztán értette a szavakat.

– Duncan, én édes Duncanem.

Ez az anyám?, tűnődött. Az igazi anyám?

Még a gholáknak is van igazi anyjuk valahol az idők mélyén. Valahol az axoltol tartályok előtt, az időben volt egy eleven asszony, aki megszülte… és aki szerette. Igen, szerette, mert a gyereke volt. Ha az az arc a falon az anyja, akkor hogyan talált ide a képe? Duncan nem tudta azonosítani az arcot, de akarta, hogy az anyja legyen.

Az élmény megijesztette, a félelem azonban nem akadályozta meg abban, hogy kívánja a megismétlődését. Bárki is volt a fiatal nő, tünékeny jelenléte furcsán kínozta. A benn lakozó idegen ismerte azt a nőt. Ezt biztosan érezte. Néha, ha csak egy pillanatra is, szeretett volna ő lenni ez az idegen – csak addig, amíg összeszed minden rejtett emléket – de félt is ettől a vágyától. Elvesztené igazi önmagát, gondolta, ha az idegen belépne a tudatába.

Ez olyan lenne, mint a halál?, tűnődött.

Duncan már hat éves kora előtt látott halált. Az őrök behatolókat űztek el, és az egyik őr meghalt. És négyen a betolakodók közül is. Duncan látta, ahogy az öt holttestet beviszik az Erősségbe – ernyedt izmok, lógó karok. Valami alapvető dolog tűnt el belőlük. Semmi sem maradt, ami előhívhatta volna az emlékeket – a saját vagy az idegen emlékeket.

Azt az öt testet bevitték valahová mélyen az erősség belsejébe. Később hallotta, hogy egy őr azt mondja: a négy behatoló tele volt „sherével”. Ez volt az első találkozása az Ixi Szonda fogalmával.

– Egy Ixi Szonda még egy halott agyát is kifosztja magyarázta Geasa. – A shere egy olyan szer, ami véd a szondától. A sejtjeid tökéletesen meghalnak, még mielőtt a szer hatása elmúlik.

Duncan ügyes hallgatózással megtudta, hogy a négy támadót más módon is megszondázták. Ezeket a más módozatokat nem fejtették ki, de gyanította, hogy valami Bene Gesserit-titokról van szó. A Tisztelendő Anyák egy újabb pokoli trükkje. Biztosan felkeltik a halottakat és az ellenálló testből csikarnak ki információt. Duncan maga elé képzelte az ördögi megfigyelő akaratára mozduló lélektelen izmokat.

És ez a megfigyelő mindig Schwangyu volt.

Duncan agya ilyen képekkel volt tele, tanárainak minden igyekezete ellenére, hogy eloszlassák „a tudatlanság szülte bolondságokat”. A tanárai azt mondták, hogy ezek a vad történetek csak arra jók, hogy félelmet keltsenek a Bene Gesserit iránt a NEM beavatottakban. Duncan nem volt hajlandó elhinni, hogy ő viszont beavatott. A Tisztelendő Anyára tekintve mindig arra gondolt: ÉN NEM TARTOZOM KÖZÉJÜK!

Lucilla a múltkor nagyon állhatatos volt.

– A vallás egyfajta energiaforrás – mondta. – Fel kell ismerned ezt az energiát. A magad céljaira tudod fordítani.

AZ Ő CÉLJAIKRA, DE NEM AZ ENYÉMEKRE, gondolta.

Elképzelte a saját céljait, és kivetítette saját győzelmének képét a Nővérek felett, főleg Schwangyura. Duncan érezte, hogy képzeletbeli kivetítései valamiféle földalatti valóságok, melyek az idegen felől érkeznek hozzá. De megtanult bólintani, és olyan látszatot kelteni, mintha őt is szórakoztatná ez a fajta vallásos hiszékenység.

Lucilla észrevette benne ezt a kettősséget. Meg is mondta Schwangyunak:

– Úgy gondolja, hogy a misztikus erőktől félni kell, és ha lehet, kerülni kell őket. Míg ez a hit benne van, nem tudja megtanulni a legalapvetőbb tudásunk alkalmazását.

Schwangyu ezt „rendszeres kiértékelő ülésnek” nevezte, csak ők ketten jöttek össze ilyenkor Schwangyu dolgozószobájában. Alig valamivel a könnyű vacsora után voltak. Az Erősség neszei körülöttük az átmenetről tanúskodtak – az éjszakai őrség megkezdte szolgálatát, a szolgálaton kívüli legénység rövidke szabadidejét élvezte. Schwangyu dolgozószobája nem volt teljesen elszigetelve az ilyesmiktől, a Nővérek renovátorainak tudatos szándéka szerint. Egy Tisztelendő Anya képzett érzékei sok mindent le tudtak szűrni a környezet hangjaiból.

Schwangyu egyre inkább elveszettnek érezte magát ezeken az „értékelő üléseken”. Mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy Lucillát nem lehet megnyerni a Tarazával szembenállók soraiba. Lucilla a Tisztelendő Anyák manipulatív ürügyeire is immunis volt. De ami a legveszedelmesebb volt: Lucilla és Teg szoros együttműködésben erősen ingatag képességeket osztottak meg a gholával. Minden problémája mellett Schwangyu növekvő tiszteletet táplált Lucilla iránt.

– Azt hiszi, hogy mi okkult erőket használunk tevékenységünk gyakorlására – mondta Lucilla. – Hogyan juthatott ilyen különös gondolatra?

Schwangyu érezte a kérdés által rárótt hátrányt. Lucilla már tudta, hogy ezt a ghola meggyengítése érdekében tették. Lucilla azt mondogatta: „AZ ENGEDETLENSÉG BŰN A NŐVÉREINK ELLEN!”

– Ha a mi tudásunkat akarja, tőled biztosan megkapja – mondta Schwangyu. Nem számított, milyen veszélyes: Schwangyu szemszögéből ez volt az igazság.

– Az ő tudásvágya az én legjobb eszközöm – mondta Lucilla. – De mind a ketten tudjuk, hogy ez nem elegendő – Nem volt rosszallás Lucilla hangjában, Schwangyu mégis kiérezte belőle.

A MINDENIT! EZ MEGPRÓBÁL ÁTTÉRÍTENI ENGEM!, gondolta Schwangyu.

Számos válasz jutott Schwangyu eszébe: „ÉN NEM SZEGTEM MEG A PARANCSOKAT”. BAH! Ez undorító kifogás! „A GHOLÁT A SZOKÁSOS BENE GESSERIT NEVELÉSI GYAKORLATNAK MEGFELELŐEN KEZELTÜK.” Ez nem ideillő, és nem is igaz. Ez a ghola különben sem szabvány tanítvány. Olyan mélységek vannak benne, melyek csak egy potenciális Tisztelendő Anyáéval mérhetők össze. És épp ez a probléma!

– Követtem el hibákat – mondta Schwangyu. TESSÉK! Ez olyan kétrétegű válasz volt, amit egy másik Tisztelendő Anyának értékelnie kell.

– Nem a te hibát volt, hogy kárt tettél benne – mondta Lucilla.

– De nem láttam előre, hogy egy másik Tisztelendő Anya feltárhatja a hibáit – mondta Schwangyu.

– Csak azért akarja az erőnket, hogy megmenekülhessen előlünk – mondta Lucilla. – Azt gondolja: ELJÖN A NAP AMIKOR UGYANANNYIT FOGOK TUDNI, MINT ŐK, ÉS AKKOR ELMEGYEK. Mivel Schwangyu nem válaszolt, Lucilla folytatta: Ez okos dolog. Ha elmenekül, nekünk magunknak kell megkeresnünk és elpusztítanunk őt.

Schwangyu mosolygott.

– Én nem fogom elkövetni a te hibádat – mondta Lucilla. – Nyíltan megmondom, mert tudom, hogy úgyis észrevennéd. Most már értem, miért küldött Bevésőt Taraza egy ilyen fiatal gyerekhez.

Schwangyu mosolya lehervadt.

– Mit csinálsz?

– Magamhoz kötöm őt, úgy, ahogy minden tanoncunkat magunkhoz kötjük. Olyan hűséggel és őszinteséggel bánok vele, mint egy közülünk valóval.

– De hát ő fiú!

– Ezért nem lehet része a fűszer-agóniában, de minden másban igen. Ő pedig, azt hiszem, jól reagál erre.

– És amikor eljön a bevésés végső fázisa? – kérdezte Schwangyu.

– Igen, az kényes ügy lesz. Szerinted bele fog pusztulni. Persze épp ez volt a terved.

– Lucilla, a Nővérek nem egységesek Taraza gholatervének követésében. Ezzel biztosan tisztában vagy.

Ez volt Schwangyu legerősebb érve, és az a tény, hogy ezt idáig tartogatta, sokat elárult. Az újabb Kwisatz Haderach létrehozásától való félelem nagyon mélyen gyökerezett, a Bene Gesseriten belüli széthúzás pedig ehhez hasonlóan erős volt.

– Ő egy primitív genetikai készletet hordoz, nincs arra kinemesítve, hogy Kwisatz Haderachhá válhasson mondta Lucilla.

– De a Tleilax beleavatkozott a genetikai örökségébe!

– Igen, a ti parancsotokra. Felgyorsították az idegi és muszkuláris reakciósebességét.

– Csak ennyit csináltak? – kérdezte Schwangyu.

– Láttad a sejttanulmányokat – mondta Lucilla.

– Ha képesek lennénk ugyanarra, mint a Tleilax, nem lenne szükségünk rájuk – mondta Schwangyu. – Nekünk is meglennének a magunk axolotl-tartályai.

– Tehát szerinted valamit eltitkoltak előlünk – mondta Lucilla.

– Kilenc teljes hónapra teljesen kivették az ellenőrzésünk alól!

– Ezeket az érveket már mind hallottam – mondta Lucilla.

Schwangyu a megadás mozdulatával emelte fel a karját.

– Legyen hát mindenestül a tiéd, TISZTELENDŐ ANYA. De a következmények téged terhelnek majd. De engem nem fogsz eltávolítani erről a posztról, bármilyen jelentést tegyél is a Káptalanháznak.

– Eltávolítani téged? Ugyan. Hogy aztán a klikked valaki olyat küldjön helyetted, akit még ennyire sem ismerünk.

– Azoknak a sértegetéseknek is van határa, amiket eltűrök tőled – mondta Schwangyu.

– De annak is van határa, hogy Taraza mennyi árulást tűr el – mondta Lucilla.

– Ha egy új Paul Atreides, vagy ne adj Isten, egy új Zsarnok jön létre, az Taraza műve lesz – mondta Schwangyu. – Mondd meg neki, hogy ezt mondtam.

Lucilla felállt.

– Azt sem árt tudnod, hogy Taraza teljes mértékben az én belátásomra bízta, mennyi fűszert adok ennek a gholának. Máris növeltem az adagját.

Schwangyu két ököllel vágott az asztalára.

– Átkozottak! Mindnyájunkat elpusztítotok!

---

A tleilaxiak titkának a spermájukban kell rejtőznie. Vizsgálataink azt bizonyították, hogy a spermájuk nem egyenes genetikai úton visz előre. Vannak benne rések. Minden tleilaxi, akit megvizsgáltunk, elrejtette előlünk a belső énjét. Természettől fogva immunisak az Ixi Szondára! A legmélyebbre hatoló titoktartás: ez az ő végső pajzsuk és végső fegyverük

– Bene Gesserit Analízis,

Archívumi Kód: BTXX441WOR

A negyedik évben, amit Sheeana a papok közt töltött, egy reggel a kémek jelentése megkülönböztetett érdeklődést keltett a rakisi Bene Gesserit-figyelők iránt.

– Azt mondod, a tetőn volt? – kérdezte a Rakisi Erősség Parancsnok Anyája.

Tamalane, a parancsnok azelőtt a Gammun szolgált, és a Nővérek java részénél többet tudott arról, hogy mit akarnak a Nővérek összehozni itt. A kémek jelentése reggeli közben érte Tamalanét. A küldönc az asztal mellett állt, míg Tamalane folytatta az evést, és újraolvasta a jelentést.

– Igen, a tetőn, Tisztelendő Anya – mondta a küldönc.

Tamalane felpillantott a hírhozóra, Kipunára, a rakisi születésű tanoncra, akit kényes helyi feladatokra tartottak. Tamalane lenyelte a falatot: „HOZZÁTOK VISSZA ŐKET!”. Pontosan ezek voltak a szavai?

Kipuna kurtán bólintott. Értette a kérdést. Sheeana talán előzetes parancsra beszélt?

Tamalana tovább olvasgatta a jelentést, a lényeges jeleket kereste. Örült, hogy személyesen küldték ki Kipunát. Tamalane nagyra tartotta a rakisi nő képességeit. Kipunának a rakisi papokra jellemző lágy, kerekded arca és göndör haja volt, de a borzas hajzat alatt nagyon is rendbeszedett koponya rejtőzött.

– Sheeana elégedetlen volt – mondta Kipuna. – A topter ott ment el a tető mellett, és jól láthatta azt a két megbilincselt foglyot. Tudta, hogy a halálba viszik őket, a sivatagba.

Tamalane letette a jelentést, és elmosolyodott.

– Így hát megparancsolta, hogy vigyék vissza hozzá a foglyokat. Szerintem lenyűgöző a szóhasználata.

– Hozzátok vissza őket? – kérdezte Kipuna. – Ez meglehetősen egyszerű parancsnak tűnik. Mitől olyan lenyűgöző?

Tamalane csodálta a tanonc direkt érdeklődését. Kipuna egyetlen lehetőséget sem hagyott ki, hogy megtudhasson valamit arról, hogyan gondolkodik egy Tisztelendő Anya.

– Az előadásnak nem ez a része keltette fel az érdeklődésem – mondta Tamalane. A jelentés fölé hajolt, és fennhangon olvasni kezdte: – Ti a Shaitan szolgái vagytok, nem a szolgák szolgái – felpillantott Kipunára. – Ezt te mind magad láttad és hallottad?

– Igen, Tisztelendő Anya. Fontosnak ítéltetett, hogy személyesen tegyek jelentést neked, ha esetleg további kérdéseid lennének.

– Még mindig Shaitannak nevezi – mondta Tamalane.

– Ez biztosan nagyon bosszantja őket! Persze, hisz a Zsarnok maga mondta: „És Shaitannak fognak nevezni.”

– Láttam a dar-es-Balati leletekről szóló jelentéseket – mondta Kipuna.

– Késedelem nélkül visszavitték a két rabot? – kérdezte Tamalane.

– Azonnal, ahogy az üzenetet továbbítani tudták a topternek, Tisztelendő Anya. Perceken belül visszavitték őket.

– Tehát állandóan figyelik és kihallgatják. Remek. Adta valami jelét Sheeana annak, hogy ismeri a foglyokat? Történt köztük valami üzenetváltás?

– Biztos vagyok benne, hogy idegenek voltak a számára, Tisztelendő Anya. Két közönséges, alacsonyabb sorból való ember, meglehetősen piszkosak és rosszul öltözöttek. Csak úgy ordított róluk a viskók mocska.

– Sheeana leszedette róluk a bilincseket, aztán beszélt hozzájuk. Pontosan ezek voltak a szavai: Mit is mondott?

– „Ti az én embereim vagytok”.

– Csodálatos, csodálatos – mondta Tamalane. – Aztán Sheeana megparancsolta, hogy mind a kettőt vigyék el, fürösszék meg és adjanak nekik új ruhát, aztán engedjék el. Mondd el a saját szavaiddal, mi történt ezután.

– Hívatta Tueket, aki három tanácsos-segítőjével együtt érkezett. Majdhogynem… vitatkoztak.

– Memória-transzot kérek – mondta Tamalane. – Játszd le a szóváltást.

Kipuna lehunyta a szemét, mélyen beszívta a levegőt, és memória-transzba esett. – Sheeana azt mondja: „Nem szeretem, amikor megetetitek az embereimet a Shaitannal”. Erre Stiros tanácsos azt mondta: „Shai Huludnak áldozzuk őket! „, Sheeana: A Shaitannak!”. Sheeana toporzékol dühében. Tuek: „Elég, Stiros. Nem akarok több szót erről a nézeteltérésről”. Erre Sheeana: „Mikor fogjátok már megtanulni?”. Stiros szólni akar, de Tuek egyetlen pillantással elhallgattatja és azt mondja: „Már megtanultuk, Szent Gyermek”. Sheeana azt mondja: „Azt akarom...”

– Ennyi elég – mondta Tamalane.

A tanonc kinyitotta a szemét, és csendben várakozott. Egy idő után Tamalane azt mondta:

– Térj vissza a posztodra, Kipuna. Csakugyan remek munkát végeztél.

– Köszönöm, Tisztelendő Anya.

– A papok meg lesznek rökönyödve – mondta Tamalane.

– Sheeana kívánsága nekik parancs, mert Tuek hisz Sheeanában. Ezentúl nem fogják a férgeket büntetés végrehajtónak használni.

– A két fogoly – mondta Kipuna.

– Igen, ez nagyon jó meglátás. A két fogoly el fogja mesélni, mi történt velük. A mese el fog torzulni. Az emberek azt fogják mondani, hogy Sheeana védelmezi őket a papoktól.

– De hát nem éppen ezt teszi, Tisztelendő Anya?

– Ó, vedd figyelembe a papok előtt nyitva álló lehetőségeket is. Előtérbe fognak kerülni az alternatív büntetési formák – a korbácsolás és bizonyos megvonásos büntetések. Míg a Shaitantól való félelem csökkenni fog Sheeanának köszönhetően, a papoktól egyre jobban tartani fognak.

Két hónap sem telt bele, és Tamalane jelentései a Káptalanház felé igazolták a saját jóslatát.

– A fejadagok – különösen a vízadag – csökkentése lett a fő büntetési forma – jelentette Tamalane. – Vad pletykák keringenek egész Rakison, és hamarosan más bolygókra is eljutnak majd.

Tamalane gondosan mérlegelte jelentése rejtett értelmeit. Sokak kezén keresztülmegy majd, olyanokén is, akik nem szimpatizálnak Tarazával. Bármelyik Tisztelendő Anya képes lehet jó képet alkotni magának arról, hogy mi történhet Rakison. Rakison sokan látták Sheeana érkezését egy sivatagi vad féreg hátán. A papok titkolódzása már az első pillanattól fogva hiábavaló volt. A kielégítetlen kíváncsiság kitalált magának válaszokat. A találgatások pedig gyakran sokkalta veszélyesebbek, mint maguk a tények.

Korábbi jelentések szóltak a gyerekekről is, akiket Sheeanához vittek játszani. Ezeket a gyerek-történeteket egyre nagyobb torzulásokkal ismételgették újra és újra, ezeket a torzulásokat pedig kötelességszerűen jelentették a Káptalanháznak. A két fogoly, akik új, pompás gúnyájukban kerültek vissza az utcára, csak még zavarosabbá tették a kialakuló mítoszt. A Nővérek, mint a mitológiák mesterei, ezáltal kész erőforrással rendelkeztek a Rakison, amit csak óvatosan terelni és erősíteni kell majd.

„Egy valóra vált kívánság-hiedelmet ültettünk el a nép közt”, jelentette Tamalane. A Bene Gesserit-eredetű frázisokra gondolt, miközben újraolvasta a legújabb jelentését.

„Sheeana az, akire oly rég várunk.”

Ez az állítás elég egyszerű ahhoz, hogy a lényege jelentős torzulás nélkül terjedhessen tova.

„Shai-Hulud gyermeke eljön, hogy megzabolázza a papokat!”

Ez már egy kicsit bonyolultabb volt. Egy pár pap sötét sikátorokban lelte halálát a köznépi felbuzdulás eredményeképp. Ez újkeletű éberséget kényszerített a papi végrehajtókra, a népességre nehezedő előrelátható igazságtalanságokkal.

Tamalane arra a papi küldöttségre gondolt, akik Sheeanára vártak a Tuek tanácsosai közti belvillongás eredményeképp. Hét tanácsos Stiros vezetésével bejelentés nélkül bement Sheeanához, aki éppen egy utcagyerekkel ebédelt. Mivel Tamalane számított erre a megmozdulásra, megtette a szükséges előkészületeket, így kiváló titkos felvételhez jutott az eseményről: minden egyes szót tisztán lehetett hallani, minden arc jól látható volt, így a gondolatok is meglehetősen nyilvánvalóak voltak egy képzett Tisztelendő Anya számára.

– Shai-Huludnak adtunk áldozatot! – ellenkezett Stiros.

– Tuek megmondta, hogy erről ne vitatkozz velem mondta Sheeana.

Hogy mosolyogtak a papnők Stiros meg a többi pap zavarán!

– De Shai-Hulud… – kezdte Stiros.

– Shaitan! – javította ki Sheeana, és könnyen le lehetett olvasni az arcáról: HÁT EZEK A BUTA PAPOK NEM TANULTAK SEMMIT?

Stiros úgy tett, mintha iránymutatásra lenne szüksége.

– Azt kéne hinnünk, hogy Shai-Hulud, a Megosztott Isten egyben Shaitan is?

Milyen végtelenül ostoba, gondolta Tamalane. Még egy csitri kislány is túljár az eszén: Sheeana éppen erre készült.

– Ezt minden utcagyerek tudja, alighogy járni tud! torkollta le Sheeana.

Stiros alattomosan megkérdezte:

– Honnan tudod, hogy mit gondolnak az utcagyerekek?

– Hitvány gonosz vagy, ha kételkedsz bennem! – vádaskodott Sheeana. Olyan válasz volt ez, amit megtanult gyakran használni, mert tudta, hogy visszajut Tuek fülébe, és bajt hoz az illetőre.

Ezt persze Stiros is jól tudta. Lesütött szemmel várakozott, míg Sheeana körülményes türelmességgel, mintha csak egy gyerekhez beszélne, elmagyarázta neki, hogy a jó is, a gonosz is, vagy akár mind a kettő ott lakozhat a sivatag férgében. Az emberek ebbe csak belenyugodhatnak. Ez nem olyan dolog, amiben ők dönthetnek.

Stiros már küldött a sivatagba embereket ilyen eretnekségért. Arckifejezése (melyet a Bene Gesserit-felvétel oly hűen visszaadott) azt mondta: mindig is támadnak fel ilyen vad elméletek a rakisi szemétdomb bűzös mélyéről. Most viszont kénytelen alávetni magát Tuek határozatának, miszerint Sheeana szava maga az igaz szentírás.

Miközben Tamalane a felvételt nézte, arra gondolt, hogy milyen szépen fortyog ez az üst. Ezt jelentette a Káptalanháznak is. Kételyek marcangolják Stirost, minden tele van kételyekkel, kivéve a nép, ami egyöntetűen imádja Sheeanát. A Tuek közelében tevékenykedő kémek szerint a főpap már abban a döntésében is kételkedni kezdett, hogy megszabadult Dromindtól.

– Igaza volt Dromindnak, amikor kételkedett benne? – kérdezte Tuek a környezetét.

– Ugyan, dehogy! – mondták a talpnyalók.

Mi mást is mondhattak volna? A Főpap nem követhet el hibát ilyesféle döntésekben. Isten nem hagyná. Sheeana mégis teljesen zavarba ejtette. Számos korábbi főpap döntését tette fölöttébb kérdésessé. Mindkét oldalon felmerült az újraértelmezés igénye.

Stiros szakadatlanul nyaggatta Tueket:

– Mi tudunk róla valójában?

Tamalanénak kimerítő beszámolója volt a legutóbbi ilyen összecsapásról. Stiros és Tuek egyedül voltak (legalábbis azt hitték), és éjszakába nyúló beszélgetést folytattak Tuek termeiben. Kényelmesen üldögéltek a ritkaságnak számító kék szék-kutyákon, melanzsos édességgel a kezük ügyében. Tamalane holoképes felvétele egyetlen sárga parázsgömböt mutatott, ami kettejük fölött lebegett szuszpenzorain, tompított fénnyel, hogy enyhülést nyújtson a megfáradt szemeknek.

– Talán az, amikor először hagytuk ott a sivatagban egy dobolóval, nem is volt jó próba – mondta Stiros.

Ez sunyi megjegyzés volt, Tuek pedig nem különösebben komplikált elméjéről volt közismert.

– Nem volt jó próba? Ezt hogy érted?

– Lehet, hogy az Isten más próbákat akar.

– De hát magad is láttad! Számtalanszor beszélt Istennel a sivatagban!

– Igen! – Stiros kis híján lecsapta a labdát: épp erre a válaszra várt. – Ha sértetlenül állhat az Isten jelenlétében, akkor talán másokat is megtaníthat arra, hogyan éri el ezt.

– Tudod, mennyire feldühödik, ha ezt szóbahozzuk.

– Talán nem a helyes irányból közelítjük meg a problémát.

– Stiros! Mi van akkor, ha a gyereknek igaza van? Mi a MEGOSZTOTT Istent szolgáljuk, ezen már hosszan és őszintén elgondolkoztam. Miért osztódna szét az Isten? Ez nem Isten végső próbája?

Stiros arckifejezése elárulta, hogy ez épp az a fajta mentális gimnasztika, amitől a frakciója tart. Igyekezett eltéríteni a Főpapot, de Tueket nem lehetett kizökkenteni metafizikus elmélkedésének vágányából.

– A végső teszt – folytatta zavartalanul Tuek. – Hogy meglássuk a jót a gonoszban, és a gonoszt a jóban.

Stiros arckifejezését csak megrökönyödésként lehetett jellemezni. Tuek Isten Legfőbb Felkentje volt. EBBEN egyetlen pap sem kételkedhetett! Ha Tuek most a nyilvánosság elé áll egy ilyen felfogással, az alapjaiban rengetheti meg az egész papi hatalmat! Stiros nyilvánvalóan azon tűnődött, hogy nincs-e itt az ideje LEVÁLTANI a Főpapot.

– Soha nem szállnak vitába ilyen alapvető kérdésekben a Főpappal – mondta Stiros. – De talán tudnék javasolni valamit, ami sok kételyt eloszlathatna.

– Hát javasolj – mondta Tuek.

– Finom kis szerkezeteket lehetne a ruhájába tenni. Hallhatnánk, amikor beszélget a…

– Azt hiszed, hogy Isten nem tudná, mit tettünk?

– Ez meg sem fordult a fejemben.

– Nem fogom kivitetni őt a sivatagba – mondta Tuek.

– És ha ő maga akar menni? – Stiros a lehető legszeretetreméltóbb arcát öltötte fel. – Már előfordult ilyesmi.

– De nem mostanában. Úgy látszik, már nincs igénye arra, hogy Istennel tanácskozzon.

– Nem kéne óvatosan javaslatot tenni neki? – kérdezte Stiros.

– Hogyan?

– Sheeana, mikor beszélsz legközelebb Atyáddal? Nem vágyol rá, hogy megint az Ő színe előtt légy?

– Ez inkább hangzik zaklatásnak, mint javaslatnak.

– Én csak azt akartam…

– Ez a Szent Gyermek nem együgyű! Ő Istennel beszélget, Stiros! Az Isten már pusztán ezért a feltevésért is megbüntethet minket!

– Hát nem azért helyezte ide őt Isten, hogy tanulmányozzuk? – kérdezte Tuek.

Ez Tuek ízlésének túl közel volt Dromind eretnekségéhez. Vészjósló pillantást vetett Stirosra.

– Én úgy gondoltam – mondta Stiros – hogy Isten biztosan azt akarja, hogy tanuljunk tőle.

Ezt Tuek maga is sokszor mondta, sosem hallotta meg saját szavaiban Dromind gondolatainak különös visszhangját.

– Nem szabad őt zaklatni és tesztelni – mondta Tuek.

– Isten ments! – mondta Stiros. – Én magam leszek a szent figyelmesség lelke. És mindent, amit a Szent Gyermekről megtudok, azonnal jelentek neked.

Tuek csak bólintott. Megvoltak a maga egyéb módszerei is arra, hogy megbizonyosodjék Stiros igazmondásáról.

Az ezt követő ravasz tapogatózások és próbálkozások Tamalane és alárendeltjei révén haladéktalanul eljutottak a Káptalanházhoz.

– Sheeana elgondolkodónak látszik – jelentette Tamalane.

A rakisi Tisztelendő Anyák és a jelentés olvasói közt ennek az elgondolkodó külsőnek nyilvánvaló volt az értelme. Sheeana előéletét már régen felderítették. Stiros szívóskodása honvágyat keltett a gyerekben. Sheeana bölcsen hallgatott, de nyilvánvalóan sokat gondolt régi életére. Minden félelem és veszély ellenére ez láthatóan boldog időszak volt a számára. Eszébe jut a nevetés, a homok átfésülése, a skorpióvadászat a kunyhókban, a fűszerdarabkák kiszimatolása a dűnék közt. Sheeana ismétlődő kirándulásainak irányából a Nővérek meglehetősen pontosan sejtették az elpusztult falu helyét, és azt, hogy mi történt vele. Sheeana gyakorta bámulta Tuek egyik régi térképét a szobája falán.

Ahogy Tamalane számított rá, Sheeana egyik reggel a térkép egy pontjára bökött, ahol már sokszor járt. Vigyetek engem ide – parancsolta a szolgáinak.

Hívták a toptert.

Míg a papok mohón figyeltek a magasan lebegő topterből, ahogy Sheeana újból szembesült végzetével a homokon, Tamalane és tanácsadói, akik ráhangolódtak a papok kommunikációs csatornáira, nem kevésbé mohón figyeltek.

Azon a helyen, ahová Sheeana vitette magát, még csak távolról sem emlékeztetett semmi egy valamikori falura. Sheeana most dobolót használt. Ez megint csak Stiros ravasz javaslata volt, és gondos instrukciókkal is ellátta Sheeanát az ősi eszköz használatáról.

Jött egy féreg.

Tamalane a saját kivetítőjén figyelte: csak közepes méretűnek gondolta a férget. Úgy ötven méterre becsülte a hosszát. Sheeana alig három méterre állt a tátogó szájtól. A féreg belső tüzeinek susogása tisztán hallható volt.

– Megmondanád, miért tetted? – kérdezte Sheeana. Meg sem rezzent a féreg lehelletétől. A homok csikorgott a szörnyeteg alatt.

– Válaszolj! – parancsolta Sheeana. A féreg nem beszélt, Sheeana mégis mintha hallgatta volna, félrebillentett fejjel.

– Akkor menj vissza oda, ahonnan jöttél – mondta Sheeana. Egy intésével elküldte a férget.

A féreg engedelmesen meghátrált és visszabukott a homok alá. Napokig, míg a Nővérek derülten kémlelték őket, a papok ezt a ritka találkozást tárgyalták. Sheeanát nem lehetett kérdezgetni, mert megtudta volna, hogy kihallgatták. Mint eddig, most sem volt hajlandó bármiről is beszélni sivatagi látogatásával kapcsolatban.

Stiros folytatta ravasz próbálkozásait. Az eredmény pedig éppen az volt, amire a Nővérek számítottak. Sheeana bizonyos napokon minden előzetes figyelmeztetés nélkül egyszer csak kijelentette:

– Ma kimegyek a sivatagba.

Néha dobolót használt, néha tánccal hívta a férget. Kint, távol Keen vagy más lakott terület tekintetétől, a férgek odamentek hozzá. Sheeana ott állt egyedül egy féreggel szemben, és beszélt hozzá, míg a többiek hallgatóztak. Tamalane lenyűgözőnek találta az összegyűlő felvételeket, amik átmenetek a kezén a Káptalanház felé.

– „Gyűlölnöm kellene téged!”

És micsoda kavarodást keltett mindez a papok közt! Tuek nyílt vitát akart:

– Mindnyájunknak gyűlölnie kellene a Megosztott Istent, és ugyanakkor imádni is Őt?

Stiros egyszerűen azzal az érvvel söpörte félre ezt a javaslatot, hogy az isten kívánságai még nem világosak.

Sheeana megkérdezte egyik óriási látogatóját:

– Megint lovagolhatnék rajtad?

De amikor közelített hozzá, a féreg visszahúzódott, és nem engedte felülni.

Máskor azt kérdezte:

– Muszáj a papokkal maradnom?

Ez a bizonyos féreg több kérdést is kapott, többek közt:

– Hová kerülnek az emberek, amikor megeszed őket?

– Miért hamisak velem az emberek?

– Megbüntessem a rossz papokat?

Tamalane jót nevetett ezen az utolsó kérdésen, mikor arra gondolt, milyen zűrzavart kelt ez a papok közt. Kémei hűen jelentették a papok elszörnyedését.

– És Ő hogyan válaszolt neki? – kérdezte Tuek. Hallotta valaki az Istent felelni?

– Talán Ő egyenesen a lelkéhez szól – kockáztatta meg az egyik tanácsos.

– Ez az! – ugrott fel Tuek. – Meg kell kérdeznünk tőle, mit mond neki Isten, mit tegyen.

De Sheeana nem volt hajlandó belemenni ilyesféle beszélgetésekbe.

– Meglehetősen jól fel tudja becsülni a hatalmát jelentette Tamalane. – Mostanában Stiros zargatása ellenére sem jár annyit a sivatagba. Ahogy várni lehetett, az attrakció megfakult. A félelem és a lelkesedés még vinni fogja, mielőtt elunja. De már megtanult egy hatékony parancsot:

– Menj el!

A Nővérek ezt fontos fejlődésként értékelték. Mikor még a Megosztott Isten is engedelmeskedik, akkor egyetlen pap vagy papnő sem vonhatta kétségbe Sheeana parancsolási jogát.

– A papok tornyokat építenek a sivatagban – jelentette Tamalane. – Több biztonságos helyet akarnak, ahonnan Sheeanát figyelhetik, amikor kint van.

A Nővérek számítottak erre a fejleményre, és még lépéseket is tett, hogy felgyorsítsa az építkezéseket.

Minden toronynak volt saját szélcsapdája, saját karbantartó személyzete, saját vízbarikádja, kertje és más civilizációs vívmányai. Mindegyik egy-egy kis közösség volt, mellyel Rakis lakott területei egyre jobban belenyúltak a férgek birodalmába.

Többé nem volt szükség pionírfalvakra és Sheeana javára írták ezt a fejlődést.

– Ő a MI papnőnk – mondták az emberek.

Tuek és tanácsosai egyetlen sarkalatos kérdés körül keringtek: SHAITAN ÉS SHAI-HULUD EGY TESTBEN? Stiros minden nap félelemben élt, hogy Tuek bejelenti ezt a tényt. Stiros tanácsadói végül elvetették Tuek leváltásának tervét. A másik tervet, miszerint Sheeana Papnőt valami halálos baleset éri, mindenki elszörnyedve fogadta: ezt még maga Stiros is túl nagy és kockázatos vállalkozásnak tartotta.

– Még ha ezt a tüskét ki is húzzuk, Isten talán még valami ennél is szörnyűbb dolgot küld ránk – mondta. Aztán figyelmeztette a többieket: – A legrégebbi könyvek azt mondják, hogy egy kicsiny gyermek fog vezetni minket.

Stiros az utolsók közt volt, aki rájött, hogy Sheeana talán nem is olyan végzetes fenyegetés. Észrevehető volt, hogy azok, akik Sheeana közvetlen környezetében vannak – többek közt Cania is –, megszerették a kislányt. Olyan leleményes volt, olyan éles elméjű, olyan fogékony.

Sokaknak feltűnt, hogy ez a növekvő rokonszenv Sheeana iránt még magára Tuekre is átterjedt.

A Nővérek azonnal felismerték ezt a jelenséget. A Bene Gesseritnek még elnevezése is volt rá: TERJEDŐ IMÁDAT. Tamalane alapvető változásokról számolt be a Rakison: a bolygó népe mindenütt Sheeanához kezdett imádkozni Shaitan, de még Shai-Hulud helyett is.

– Látják, hogy Sheeana a leggyengébbekért jár közben – jelentette Tamalane. – Ismerős képlet. Minden a parancs szerint halad. Mikor külditek a gholát?

---

Egy ballon külső felülete mindig nagyobb, mint a közepe! Ez a Szétszóródás lényege!

– Bene Gesserit válasz arra az Ixi javaslatra,

hogy új felderítő szondákat kéne kiküldeni

az Elveszettek közé

A Nővérek egyik gyorsabb kompja felvitte Miles Teget a Gammu körül keringő Liga Szállítóra. Nem szívesen hagyta ott az Erősséget most, de a prioritások nyilvánvalóak voltak. Ezenkívül a belsője is jelzett ezzel a megmozdulással kapcsolatban. Háromszáz éves tapasztalata során Teg megtanult bízni a vegetatív reakcióiban. A dolgok nem mennek jól a Gammun. Minden egyes őrjárat, a távérzékelők jelentései, Patrin városi kémjeinek beszámolói – minden csak növelte Teg nyugtalanságát.

Teg mentát-módra megérezte az Erősség körül és annak belsejében mozgó erőket. Ghola-megbízatása veszélyben forog. A parancs azonban, hogy tegyen jelentést a támadásra kész Liga hajó fedélzetéről, magától Tarazától érkezett, a félreismerhetetlen titkos azonosító jellel.

A kompon fölfelé menet Teg felkészült a harcra. Ő megtett minden előkészületet, amit meg lehetett tenni. Figyelmeztette Lucillát. Lucilla felől biztos volt. Schwangyu már más ügy. Teg igencsak szeretett volna beszélni Tarazával bizonyos alapvető változtatásokról, amik a Gammu Erősségben szükségesek. De először meg kell nyernie ezt a harcot. Tegnek ugyanis semmi kétsége nem volt afelől, hogy tettlegességre kerül majd sor.

Mikor a komp bedokkolt, Teg kinézett az egyik kapun, és meglátta a hatalmas ixi szimbólumot a Szállító sötét oldalán a Liga pajzsdíszében. Ez olyan hajó volt, amit a Liga ixi mechanizmusra állított át, gépekkel helyettesítve a hagyományos navigátorokat. A fedélzeten ixi technikusok is lesznek, akik karbantartják a gépeket. Meg persze egy eredeti Liga navigátor. A Liga sosem bízott meg teljesen a gépekben, hiába parádéztak ezekkel az átalakított hajókkal üzenetként a Tleilax és Rakis felé.

„LÁTHATJÁTOK: NEM FÜGGÜNK TELJESEN A TI MELANZSOTOKTÓL!”

Ez volt az üzenete a hatalmas ixi szimbólumnak a hajó oldalán.

Teg érezte a dokkolás-rögzítők enyhe rántását, és mély, csillapító lélegzetet vett. Most is úgy érezte magát, mint csata előtt mindig: mentes volt minden hamis álomtól. Ez kudarc volt. A beszéd kudarcot vallott, és most jön a véres vetélkedés… hacsak valami más módon nem tud felülkerekedni. A harc akkoriban nem volt súlyos dolog, de halottak azért voltak. A halál pedig a kudarc legtartósabb jele. HA NEM TUDJUK NÉZETELTÉRÉSEINKET BÉKÉSEN RENDEZNI, AKKOR NEM IS VAGYUNK EMBEREK.

Egy félreismerhetetlenül ixi stílussal beszélő segéd kísérte Teget a szobához, ahol Taraza várakozott. A Tarazához vezető folyosókon és pneumacsövekben Teg végig azokat a jeleket figyelte, melyek alátámaszthatták a Főtisztelendő Anya üzenetében rejlő titkos figyelmeztetést. Minden nyugodtnak és rendbenlévőnek látszott – a kísérő kellőképpen tiszteletteljes volt a Basharhoz.

– Tireg-parancsnok voltam Andioyunál – mondta, az egyik majdnem-csatára utalva, ahol Teg győzedelmeskedett.

Egy közönséges ovális zsiliphez érkeztek egy közönséges folyosó falában. A zsilip kinyílt, és Teg egy kellemes méretű, fehérfalú szobába lépett – függőszékek, alacsony kis asztalok, sárga fényre állított parázsgömbök. A zsilipajtó szolid puffanással csukódott össze mögötte: a kísérő kint maradt a folyosón.

Egy Bene Gesserit tanonc széthúzta a fátyol függönyét, ami egy járatot rejtett Teg jobbján. A lány bólintott neki. Látták őt. Taraza megkapja az értesítést.

Teg úrrá lett vádliizmainak remegésén.

ERŐSZAK?

Nem értelmezte félre Taraza titkos figyelmeztetését. Vajon megfelelőek voltak az óvintézkedések? A bal oldalon egy fekete függőszék volt, előtte egy hosszú asztal, az asztal másik végén pedig egy másik szék. Teg a szobának ebbe e részébe ment, és hátát a falnak döntve várt. Csak most vette észre, hogy a Gammu barna pora még mindig ott van a csizmáján.

Különös szag terjengett a szobában. Szimatolni kezdett. SHERE! Taraza és az emberei felfegyverkeztek az Ixi Szonda ellen? Teg már bevette szokásos shere kapszuláját, mielőtt felszállt volna a kompra. Túl sok minden van a fejében, ami hasznos lehet az ellenség számára. Az a tény, hogy Taraza itt hagyta ezt a szagot, utal még valami másra is: valami megfigyelő jelenlétére, akinek a részvételét nem tudta megakadályozni.

Taraza lépett be a fátyolfüggönyön át. Fáradtnak látszik, gondolta Teg. Ez figyelemreméltó volt, hisz a Nővérek képesek elrejteni fáradtságukat még az ájulás határán is. Vajon valóban így legyengült, vagy ez csak egy újabb gesztus a rejtett megfigyelők felé?

Taraza épp csak hogy belépett, aztán megállt, és szemügyre vette Teget. A Bashar mintha megöregedett volna az utolsó találkozásuk óta. A gammui szolgálat megtette hatását, de Taraza ezt biztatónak találta. Teg teszi a dolgát.

– Nagyra értékeljük gyors válaszodat, Miles.

NAGYRA ÉRTÉKELJÜK! Ez volt a megbeszélt jelük a „TITOKBAN VESZEDELMES ELLENSÉG FIGYEL BENNÜNKET” helyett.

Teg bólintott, de tekintete a függöny felé vándorolt, ahol Taraza belépett.

Taraza elmosolyodott és beljebb lépett a szobába. A melanzs-ciklusnak semmi jele Tegen, állapította meg. Teg előrehaladott életkora gyakran felvetette a gyanút, hogy talán a fűszer élethosszabbító hatásával él. De a legapróbb jel sem árulkodott rajta arról a melanzs-függőségről, amihez gyakran még a legerősebbek is folyamodnak, ha közeledni érzik a véget. Teg a főbashari egyenruháját viselte, de az arany váll- és nyak-díszek nélkül. Ez viszont Tarazának volt jel. „ Emlékezz, hogyan érdemeltem ki ezt a szolgálatodban. Most sem hagytalak cserben.”

Teg szemei nyugodtak voltak: semmiféle ítélet nem sugárzott belőlük. Egész megjelenése belső nyugalomról árulkodott, éles ellentétben mindazzal, ami – ezt Taraza tudta – lejátszódik benne. Teg az ő jelét várta.

– A gholánkat az első adandó alkalommal tudatra kell ébreszteni – mondta Taraza. Egy intéssel elhallgattatta a felelni készülő Teget. – Láttam Lucilla jelentéseit, és tudom, hogy a ghola még túl fiatal. De cselekednünk kell.

A megfigyelőknek beszél, döbbent rá Teg. Lehet akkor hinni a szavainak?

– Ezennel parancsot adok neked, hogy ébreszd fel mondta Taraza, és bal csuklóját titkos nyelvük szerint megerősítően hajlította meg.

Tehát igaz! Teg a függönyök felé sandított, melyek a bejáratot fedték. Ki hallgatózhat ott?

Mentát-képességeit vetette latba a probléma megoldására. Egyes darabok hiányoztak, de ez nem állíthatta meg. Egy mentát boldogul bizonyos részek hiányában is, ha elegendő darabkája van ahhoz, hogy létre tudjon hozni egy mintázatot. Néha a legvázlatosabb körvonal is elég volt. Megmutatta a rejtett formát, és aztán Teg már be tudta illeszteni a hiányzó részeket az egészbe. A mentátok ritkán rendelkeztek az összes adattal, amit megkívántak volna, de ki volt képezve arra, hogy megérezze a mintázatokat, felismerjen rendszereket és teljességet. Teg most emlékeztette magát, hogy katonai értelemben is képzett: az újoncokat a fegyver IRÁNYÍTÁSÁRA képzik ki, A HELYES CÉLZÁSRA.

Taraza őt célozta. Teg helyzetértékelése megerősítést nyert.

– Elszánt kísérletek várhatók a gholánk elpusztítására vagy elrablására, még mielőtt felébreszted mondta Taraza.

Teg felismerte a hanghordozását: a hidegen analitikus adatszolgáltatást egy mentát számára. Taraza tehát látja, hogy mentát-módban van.

Végiggördült agyán a mentát minta-keresés. Először ott volt a Nővérek ghola-terve, mely jórészt ismeretlen volt a számára, de valamiképpen egy fiatal lány jelenlétére épült a Rakison, aki (állítólag) irányítani tudja a férgeket. Az Idaho-gholák pedig: elbűvölő személyiségek, valami különleges plusszal, ami miatt a Zsarnok és a Tleilax annyiszor újracsinálta. Egy egész hajóra való Duncan! Miféle szolgálatot tudhatott ez a ghola, amiért a Zsarnok nem hagyta meg őt a halottak között? És ott van a Tleilax: axolotl tartályaik évezredekig ontották a Duncan Idaho gholákat, még a Zsarnok halála után is. A Tleilax tizenkétszer adta el ezt a gholát a Nővéreknek, a Nővérek pedig a legkeményebb valutában: melanzsban fizettek, a saját készletükből. Miért fogadott el a Tleilax olyasmit fizetségül, amit ő maga is bőségesen meg tud termelni? Nyilvánvaló: apasztani akarták a Nővérek készleteit. A mohóság egy különleges formája. A Tleilax fennhatóságot vásárolt – HATALMI JÁTSZMA!

Teg a csendesen várakozó Tisztelendő Anyára koncentrált:

– A Tleilax öldösi a gholáinkat, hogy kézben tartsa az időzítésünket – mondta.

Taraza csak bólintott, de nem szólalt meg. Tehát van még valami. Teg újra mentát-módba váltott.

A Bene Gesserit értékes piaca volt a tleilaxi melanzsnak, bár ott volt a rakisi erecske is, mégis értékes piac volt, nagyon is értékes. A Tleilaxunak semmi érdeke nem fűződne egy ilyen értékes piac elvesztéséhez, hacsak nincs a tarsolyukban valami még ennél is jobb vevő.

Ki más lehetne érdekelt a Bene Gesserit ténykedésében? Az ixiek, ez kétségtelen. De az ixiek nem jelentenek jó piacot a melanzsnak. Az ixi jelenlét ezen a hajón a függetlenségükről árulkodik. Mivel az ixiek és a Halszólítók szövetséget kötöttek, a Halszólítókat ki lehet hagyni ebből a mintakeresésből.

Ebben az univerzumban melyik nagyhatalom vagy hatalmi csoportosulás rendelkezik…

Teg befagyasztotta ezt a gondolatot, és hagyta, hogy az agya szabadon lebegjen, míg más ötleteket is számbavett.

NEM EBBEN AZ UNIVERZUMBAN.

A mintázat kezdett alakot ölteni. GAZDAGSÁG. A Gammu új szerepre tett szert mentát-számításában. A Gammut valamikor réges-régen a Harkonnenek birtokolták, és gennyedző hullaként hagyták ott: innen építették újjá a daniak. De volt idő, amikor még a Gammut is elhagyta a remény. Remény nélkül még álmok sincsenek. Ebből az emésztőgödörből kikecmeregve a lakosság csak a legalapvetőbb gyakorlatiasság elvét alkalmazta: HA MŰKÖDIK, AKKOR JÓ.

GAZDAGSÁG.

Első gammui vizsgálódásakor már feltűnt neki a bankházak nagy száma. Némelyik egyenesen a „Bene Gesserit-biztos” szlogennel büszkélkedett. A Gammu a hatalmas vagyon-manipulációk forgató tengelyeként szolgált. Tökéletesen élt még mentát-tudatosságában annak a banknak a képe, amit egyszer meglátogatott, hogy tanulmányozza, alkalmas-e vészhelyzetbeli kapcsolatnak. Azonnal észrevette, hogy az a hely nem pusztán helyi, bolygón belüli üzletekre szorítkozik. A bankárok bankja.

Nem gazdagság, hanem GAZDAGSÁG.

Elsőrendű Mintázat-fejlemény nem alakult ki Teg agyában, de egy Próba Kivetítéshez már elegendő anyaga volt. Nem ennek az univerzumnak a gazdagsága. Hanem a Szétszóródás népeié.

Mindez a mentát-szortírozás alig néhány másodpercet vett igénybe. A próba-pontot elérve Teg ellazította az izmait és idegeit, egyszer Tarazára pillantott, aztán a lefüggönyözött bejárat felé lépett. Úgy látta, hogy Taraza nem adott el semmiféle vészjelzést a mozdulatára. Mikor félrehúzta a függönyt, egy férfival találta szembe magát, aki majdnem akkora volt, mint ő, katonai stílusú ruhát viselt keresztezett lándzsa-emblémával a gallérján. Arca nehézvonású volt, az állkapcsa széles, a szeme zöld. Meglepett riadalom látszott rajta, egyik keze a zsebén, ami nyilvánvalóan fegyvertől duzzadozott.

Teg rámosolygott a férfire, visszaengedte a függönyt, és Tarazához lépett.

– A Szétszóródás emberei figyelnek minket – mondta Teg.

Taraza ellazult. Teg előadása valóban figyelemreméltó volt.

A függöny fellebbent. A magas idegen lépett elő, és Tegtől két lépésre megállt. A düh jeges maszkba merevítette arcát.

– Figyelmeztettem, hogy ne szóljon neki! – Reszelős bariton hang, Teg számára ismeretlen akcentus.

– Én pedig magát figyelmeztettem ennek a mentát Basharnak az erejére – mondta Taraza. Megvető kifejezés suhant át az arcán.

A férfi lecsillapodott, és enyhe félelem ült ki az arcára.

– Tisztelet Matrónája, én…

– Ne merészeljen így nevezni! – Taraza teste olyan harci állásba feszült, amit Teg még sosem látott tőle.

A férfi kissé meghajtotta a fejét.

– Drága hölgyem, ön itt nem ura a helyzetnek. Emlékeztetnem kell önt arra, hogy parancsaim…

Teg eleget hallott.

– Énáltalam uralja a helyzetet, jegyezte meg. – Mielőtt idejöttem, útjára bocsájtottam bizonyos védelmi intézkedéseket. Ez itt… – pillantott körül, aztán figyelmét megint a férfire irányította, akinek arcán most óvatos kifejezés jelent meg –...nem egy nem-hajó. Önöket pedig két nem-hajó monitorunk figyeli ebben a pillanatban is.

– Ezt nem ússzák meg! – vakkantotta a férfi.

Teg barátilag elmosolyodott.

– Ezen a hajón senki sem marad életben – Összeszorította az állkapcsát, hogy megadja a megfelelő idegi jelzést, és ezzel működésbe hozza az aprócska pulzus-időzítőt a koponyájában. Ez lejátszotta a grafikus jelzést a látóközpontjának. – És nincs sok ideje, hogy döntésre jusson.

– Mondd meg neki, honnan tudtad, hogy ezt kell tenned – mondta Taraza.

– A Főtisztelendő Anyának és nekem megvan a magunk magán-kommunikációs módszerünk – mondta teg. – De ezen túlmenően sem volt szükség arra, hogy figyelmeztessen. A hívása is elég volt. A Főtisztelendő Anya egy Liga Szállítón, ilyenkor? Ez lehetetlen!

– Zsákutca – morogta a férfi.

– Meglehet – felelte Teg. – De sem a Liga, sem Ix nem fog megkockáztatni egy teljes és nyílt Bene Gesserit támadást egy olyan parancsnok vezetése alatt, akit én képeztem ki. Burzmali Basharra gondolok. Az önök támogató ereje éppen most esett szét és tűnt el.

– Én erről semmit sem mondtam neki – mondta Taraza. – Ön épp most volt tanúja egy mentát Bashar teljesítményének, amivel nem hiszem, hogy az önök univerzumában bárki is bárki is vetekedhetne. Ezen gondolkodjanak el, ha azt fontolgatják, hogy Burzmali ellen indulnak, akit ez a Mentát képzett ki.

A férfi Tarazáról Tegre nézett, aztán megint Tarazára.

– Ez a kiút az ön látszólagos zsákutcájából – mondta Teg. – Taraza Főtisztelendő Anya és kísérete velem fog eltávozni. Önnek azonnal döntenie kell. Fogy az idő.

– Maga blöfföl – De a szavakban nem volt meggyőződés.

Teg szembefordult Tarazával, és meghajolt.

– Nagy megtiszteltetés volt, hogy a szolgálatodra lehettem, Főtisztelendő Anya. Most búcsúzom.

– Talán a halál nem fog elválasztani minket – mondta Taraza. Ez volt a Tisztelendő Anyák hagyományos búcsúformulája egy egyenrangú Nővérhez.

– Menjen! – A férfi a zsilipajtóhoz rontott és kinyitotta. Két ixi őrt pillantott meg, akik meglepett arcot vágtak. A férfi harsányan parancsolta: – Vigyétek őket a kompjukhoz.

Teg még mindig lazán és nyugodtan mondta:

– Hívasd az embereidet, Főtisztelendő Anya. A zsilipnél álló férfinak pedig azt mondta: – Túl drága neked a saját irhád ahhoz, hogy jó katona lehess. Az én embereim közül egy sem követett volna el ilyen hibát.

– Ezen a hajón igazi Tisztelet Matrónái is vannak, recsegte a férfi. – És én felesküdtem, hogy megvédelmezem őket.

Teg grimaszolt, és arra fordult, ahol Taraza vezette ki az embereit a szomszédos szobából: két Tisztelendő Anyát, és négy tanoncot. Teg felismerte az egyik Tisztelendő Anyát: Darwi Odrade volt az. Előzőleg csak messziről látta őt, de az ovális arc és a gyönyörű szemek rabul ejtették: annyira hasonlít Lucillára.

– Van időnk a bemutatkozásra? – kérdezte Taraza.

– Hát persze, Főtisztelendő Anya.

Teg bólintott, és kezet fogott mindegyik nővel, ahogy Taraza bemutatta őket.

Már indulóban, Teg odafordult az egyenruhás idegenhez:

– Mindig ügyelni kell a finomságokra – mondta Teg. – Különben nem is vagyunk emberek.

Míg nem voltak a komp fedélzetén, és Taraza le nem ült a kíséretével, Teg nem tette fel a megsemmisítő kérdést.

– Hogyan kaptak el?

A komp a bolygó felé süllyedt. A Teg előtti képernyő azt mutatta, hogy az ixi jelzésű Liga-hajó engedelmeskedett a parancsának, és orbitális pályán maradt, míg a csapata biztonságban planetáris védelme mögé nem ért.

Mielőtt Taraza válaszolhatott volna, Odrade áthajolt a széksorok között, és azt mondta:

– Érvénytelenítettem a Bashar parancsát annak a Liga-hajónak az elpusztítására, Főtisztelendő Anya.

Teg élesen megcsóválta a fejét, és Odradéra meredt.

– De hát foglyul ejtettek benneteket, és… – vonta össze a szemöldökét. – Honnan tudtátok, hogy én…

– Miles!

Taraza hangja erőteljesen rosszalló volt. Teg bűnbánóan elmosolyodott. Igen, Taraza majdnem olyan jól ismeri őt, mint ő saját magát… sőt, bizonyos tekintetben még jobban is.

– Nem egyszerűen foglyul ejtettek minket, Miles. mondta Taraza. – Hagytuk magunkat elfogni. Látszólag Dart kísértem Rakisra. A nem-hajónkat az Elágazásnál hagytuk, és a leggyorsabb Liga Szállítót kértük. Az egész Tanácsom, Burzmalival együtt, egyetértett abban, hogy ezek a Szétszóródásból érkezett betolakodók felforgatják majd a Szállítót, és hozzád fognak vinni minket, hogy a ghola-projekt minden darabkáját össze tudják szedni.

Teg megdöbbent. A KOCKÁZAT!

– Tudtuk, hogy meg fogsz menteni minket – mondta Taraza. – Burzmall ott állt tartalékban, ha esetleg rosszul sültek volna el a dolgok.

– Az a Liga-hajó, amit megkíméltetek – mondta Teg, segítséget fog hívni, és megtámadja a mi…

– Nem fogják megtámadni a Gammut – mondta Taraza. – A Szétszóródásnak túl sok különféle ereje van a Gammun. Nem mernének ilyen sokat elveszíteni.

– Bárcsak én is olyan biztos lehetnék a dolgomban, mint amilyennek te látszol – mondta Teg.

– Légy biztos, Miles. Amellett volt más oka is, hogy ne pusztítsuk el azt a Liga-hajót. Ixet és a Ligát szövetkezésen kaptuk. Ez árt az üzletnek, márpedig nekik minden valamirevaló üzletre szükségük van.

– Hacsak nincs valami jelentősebb vevőjük, aki nagyobb profitot jelent!

– Óóó, Miles – mondta Taraza tűnődő hangon. – Amit mi, újabb kori Bene Gesseritek valójában csinálunk, az az, hogy igyekszünk a dolgokat nyugodtabb mederbe terelni, egyensúlyt teremteni. Ezt te is tudod.

Teg tudta, hogy ez igaz, de belekapaszkodott az egyik kifejezésbe: „újabb kori...”. Ezek a szavak valami halál előtti számvetés-hangulatot árasztottak. De mielőtt erre rákérdezhetett volna, Taraza folytatta:

– Szeretnénk elsimítani a csatatér legszenvedélyesebb kérdéseit. Be kell vallanom, hogy a Zsarnoknak köszönhetjük ezt a hozzáállást. Nem hinném, hogy valaha is gondoltál úgy magadra, mint a Zsarnok kondicionálásának termékére, Miles, pedig az vagy.

Teg ezt megjegyzés nélkül fogadta. Ez az egész emberi társadalomban jelenlévő tényező. Egyetlen mentát sem kerülheti meg ezt, mint adatot.

– Elsősorban ez volt az a tulajdonság, Miles, ami hozzánk hozott – mondta Taraza. – Időnként átkozottul elkeserítő tudsz lenni, de máshogy nem lehettél volna a miénk.

Taraza finom tónus- és modor-használatából Teg észrevette, hogy Taraza nem csak neki szánja szavait, hanem az egész kíséretnek.

– Van fogalmad arról, Miles, milyen őrjítő hallani, amikor egyenlő erővel érvelsz mindkét oldal mellett? De ez a te „simpaticód” egyben jó fegyver is. Mennyire megdöbbent egyik-másik ellenfeled, amikor egyáltalán nem számítottak a felbukkanásodra, és te mégis ott voltál!

Teg engedélyezett magának egy vékonyka mosolyt. A másik széksorban ülő nőkre pillantott. Miért intéz Taraza ilyen szavakat a csoportjához? Darwi Odrade pihenni látszott, a fejét hátradöntötte, a szemei csukva voltak. Mások egymással társalogtak. Persze ebből Teg nem vonhatott le semmilyen következtetést. Még a Bene Gesserit tanoncok is képesek voltak egyidejűleg több gondolati vonal követésére.

– Te valóban úgy érzed a dolgokat, ahogy az ellenfél érzi őket – folytatta Taraza.

– Erre gondoltam. És persze amikor ebben a mentális keretben vagy, számodra nem ellenség az ellenség.

– De igen!

– Ne értsd félre a szavaimat, Miles. Sosem kételkedtünk a hűségedben. De egyszerűen hátborzongató, ahogyan megláttatsz velünk olyan dolgokat, amiket máskülönben nem látnánk. Vannak esetek, amikor te vagy a mi szemünk.

Teg látta, hogy Darwi Odrade kinyitotta a szemét, és őt nézi. Gyönyörű nő. Van valami felkavaró a megjelenésében. Ahogy Lucilla, ez a nő is emlékeztette valakire a múltból. De mielőtt Teg a végére járhatott volna ennek a gondolatnak, Taraza megint megszólalt:

– A gholában megvan a szembenálló erők közti egyensúlyozásnak ez a képessége? – kérdezte.

– Lehetne belőle mentát – mondta Teg.

– VOLT már mentát az egyik inkarnációjában, Miles.

– Valóban azt akarod, hogy ilyen fiatalon ébredjen fel?

– Így kívánja a szükség, Miles. A végzetes szükség.

---

A KHAFT kudarca? Nagyon egyszerű: figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy nagyobb kereskedelmi erők várakoznak az ő tevékenységük peremén, olyan erők, melyek egyetlen harapással el tudnák nyelni őket. Ez a Szétszóródás igazi fenyegetése – rájuk és mindanynyiunkra nézve.

– A Bene Gesserit Tanács Feljegyzései, Archívum SXX9OCH szám

Odrade csak a tudata egy részével figyelt oda Teg és Taraza beszélgetésére. Kompjuk kicsi volt, az utastér zsúfolt. Tudta, hogy a légköri zavarokkal fogják lassítani az ereszkedést, és felkészült a rázkódásra. A pilóta biztosan spórolni fog a szuszpenzoraikon egy ilyen hajón, csak hogy energiát takarítson meg.

Ezeket a pillanatokat is, mint az ilyen pillanatokat általában, arra használta, hogy felvértezze magát a küszöbön álló nehézségek ellen. Sürgetett az idő: őt egy különleges kalendárium vezérelte. Mielőtt elhagyta a Káptalanházat, rápillantott a naptárra, és mint oly gyakran, akkor is rabul ejtette az idő állhatatossága, és ennek megnyilvánulásai: a másodpercek, percek, órák, napok, hetek, hónapok, évek… egészen pontosan Szabvány Évek. Persze az állhatatosság nem a megfelelő szó erre a jelenségre. A sérthetetlenség már inkább. Hagyomány. A hagyományt sosem szabad megzavarni. Szilárdan fejben tartotta az összevetéseket, az idő ősi folyását, melyet rákényszerítettek olyan bolygókra is, melyek nem a primitív emberi óra szerint haladtak. Egy hét – hét nap. Hét! Milyen erős még mindig ez a szám. Misztikus. Az Oranzs Katolikus Biblia is megörökítette. Az Úr hat nap alatt teremtette a világot, „és a hetediken megpihent.”

DE JÓ NEKI!, gondolta Odrade. MINDANNYIUNKRA RÁFÉRNE EGY KIS PIHENÉS NAGY MUNKÁK UTÁN.

Odrade kissé oldalra fordította a fejét, és átnézett a széksorok közötti űrön Tegre. Fogalma sem volt, mennyi van a birtokában Teg emlékeiből. Látta, hogyan hagytak nyomot az évek azon az erős arcon. Látta, hogy a ghola tanítása kiszívta Teg energiáit. Az a gyerek a Gammu Erősségben olyan lehet, mint egy szivacs, ami mindent beszippant maga körül.

MILES TEG, TUDOD, HOGYAN HASZNÁLUNK MI TÉGED?, tűnődött.

Ez a gondolat elgyengítette, Odrade mégis hagyta, hogy szinte dacosan ott maradjon a tudatában. Milyen könnyű lenne szeretni ezt az öreg embert! Persze nem mint párt… de mégis szeretni. Érezte ennek a köteléknek a húzását, és felismerte Bene Gesserit képességeinek finom élével. Szeretet, átkozott szeretet, elgyöngítő szeretet.

Odrade ezt a vonzást az első párjánál érezte, akit el kellett csábítania. Különös érzés. A Bene Gesserit-kondicionálás évei tettek róla, hogy féljen tőle. Egyik proktora sem engedte meg magának ennek a feltétlen melegségnek a luxusát, és ő idejében megtanulta ennek az óvatos elzárkózásnak az okát. De aztán ott állt, mert a nemesítési mesternő kiküldte, megparancsolta, hogy férkőzzön annak a bizonyos valakinek a közelébe, és hagyja, hogy az beléhatoljon. Minden anatómiai adat ott volt a fejében, és olvasni tudott partnere szexuális izgalmában, még akkor is, amikor magába engedte. Végül is gondosan előkészítették erre a szerepre azokkal a férfiakkal, akiket a Nemesítési Mesternők válogattak ki és kondicionáltak rendkívüli finomsággal erre a tréning-célra.

Odrade felsóhajtott, és elfordította pillantását Tegről. Emlékeibe merülve lehunyta a szemét. Az Oktató Férfiak sosem mutattak ragaszkodó elgyengülést tanítványaik iránt. Ez szükségszerű folt volt a szexuális nevelésben.

Az az első csábítás, amire kiküldték: meglehetősen felkészületlen volt még egy közös orgazmus összeolvasztó extázisára, erre az emberiséggel egyidős – sőt, annál is régebbi – osztozásra, kölcsönösségre. És azokra az erőkre, melyek elmosták a józan észt. A férfi arckifejezésére, arra az édes csókra, arra, ahogy a férfi lemondott minden önvédelmi óvatosságról: védtelen volt és sebezhető. Egyetlen Oktató Férfi sem tett ilyet soha! Kétségbeesetten kapaszkodott a Bene Gesserit leckékbe. Ezeknek a leckéknek a segítségével érezte ennek a férfinak az esszenciáját az arcán, a legmélyebb idegrostjaiban. Épp csak egy pillanatra megengedett magának egy hasonló reakciót, és az eksztázisnak egy olyan magaslatát ismerte meg, aminek lehetséges elérésére egyik tanárja sem célzott. Ebben a pillanatban értette meg, mi történt Lady Jessicával és a Bene Gesserit többi KUDARCÁVAL.

Ez az érzés a szerelem volt!

Az érzés ereje megrémítette (ahogy a Nemesítési Mesternő ezt előre tudta is), és visszahúzódott az óvatos Bene Gesserit kondicionálásba, hagyta, hogy az öröm maszkja merevedjen az arcára a pillanatnyi természetes kifejezés helyett, és kiszámított becézgetéseket használt ott, ahol a természetes ölelés sokkal könnyebb lett volna (de kevésbé hatékony).

A férfi a várt módon reagált, ostobán. Segített, ha ostobaként gondolt rá.

A második csábítása már könnyebb volt. De annak az elsőnek az arcára még mindig emlékezett, és maga elé is idézte néha, valami megkérgesedett csoda-érzettel. Néha az arc magától jelent meg előtte, úgy, hogy Odrade nem tudott azonnal okot találni a felbukkanására.

A többi férfinél, akikkel párosodni küldték, mások voltak az emlékei. A történtek szenzorikus rögzítése nem volt ilyen mély. Nem úgy az elsőnél!

Ilyen a szerelem veszedelmes ereje.

És mennyi bajt okozott ez a rejtett erő a Bene Gesseritnek az évezredek során! Lady Jessica és az ő szerelme a Hercege iránt csak egyetlen példa ezernyi többi közt. A szerelem elhomályosítja a józanságot. Eltéríti a Nővéreket kötelességüktől. A szerelmet csak akkor lehet eltűrni, ha nem okoz azonnali és nyilvánvaló szakadást, vagy ha a Bene Gesserit magasabb céljait szolgálja. Máskülönben kerülni kell.

Mégis mindig nyugtalanító éberség kísérte.

Odrade kinyitotta szemét, és újra Tegre és Tarazára pillantott. A Főtisztelendő Anya új témába kezdett. Milyen idegesítő tud lenni néha Taraza hangja! Odrade lecsukta a szemét és hallgatta a beszélgetést. Az a két hang valami olyan láncszemmel kapcsolódott a tudatába, amit nem tudott elszakítani.

– Nagyon kevesen veszik észre, hogy az infrastruktúra egy civilizációban mennyire függőségi infrastruktúra mondta Taraza. – Mi ezt meglehetősen alaposan tanulmányoztuk.

A SZERELEM FÜGGŐSÉGI INFRASTRUKTÚRA, gondolta Odrade. Miért hozza szóba Taraza épp most ezt a témát? A Főtisztelendő Anya ritkán tett bármit is mélyen gyökerező indítékok nélkül.

– A függőségi infrastruktúra olyan fogalom, ami magába foglal minden olyan dolgot, ami szükséges egy meglévő vagy megnövekedett számú emberi populáció életben maradásához – mondta Taraza.

– Melanzs? – kérdezte Teg.

– Hát persze, a legtöbb ember mégis ránéz a fűszerre, és azt mondja: „Milyen jó, hogy ez van nekünk, és sokkal hosszabb életet ad, mint ami az őseinknek volt.”

– Feltéve ha megengedhetik maguknak – Teg hangjában volt némi él, és ez Odrade figyelmét nem is kerülte el.

– Amíg nem egyetlen hatalom irányítja az egész piacot, addig a legtöbben hozzájutnak annyihoz, amennyi elég nekik – mondta Taraza.

– Én az anyám szoknyája mellett tanultam a közgazdaságot – mondta Teg. – Étel, víz, belélegezhető levegő, mérgekkel nem szennyezett élettér – a PÉNZNEK rengeteg formája van, az érték pedig a függőség szerint változik.

Miközben Teget hallgatta, Odrade majdnem egyetértően bólintott. Teg válasza az ő válasza volt. NE KERÜLGESD A NYILVÁNVALÓT, TARAZA! TÉRJ A LÉNYEGRE.

– Szeretném, ha nagyon tisztán emlékeznél anyád tanításaira – mondta Taraza. EGYSZERIBEN MILYEN LÁGY LETT A HANGJA! Aztán Taraza hangja hirtelen megváltozott, és azt vakkantotta: – Hidraulikus despotizmus!

NAGYON JÓL ALKALMAZZA EZT A HANGSÚLYVÁLTÁST, gondolta Odrade. Az emlékek úgy törtek fel, mint egy teljesen kinyitott csapból a víz. HIDRAULIKUS DESPOTIZMUS: egy alapvető erőforrás – mint például víz, elektromosság, üzemanyag, gyógyszer, melanzs… – központi elosztása. Engedelmeskedj a központi irányító hatalomnak, különben kikapcsolják az energiádat, és meghalsz!

Megint Taraza szólalt meg:

– Van egy másik fontos fogalom is, amit anyád egészen biztosan megtanított neked – a kulcs-rönk.

Odrade most már kezdett kíváncsi lenni. Taraza valami nagyon fontos dologra akar kilyukadni ezzel a beszélgetéssel. KULCS-RÖNK: igen ősi kifejezés azokból a szuszpenzor előtti időkből, amikor a favágók a folyókon úsztatták le a kivágott fákat a fűrészmalomhoz. A törzsek időnként feltorlódtak a folyón, és szakértő kellett, aki ki tudta választani a kulcs-rönköt, azt a rönköt, amit ha kihúznak, az egész torlódás szétesik. Tudta, hogy Teg ésszel ugyan felfogja a kifejezés jelentését, neki és Tarazának viszont valódi tanúi is voltak a Más Emlékekben, ők látták a szétzúzódó fát, a fröccsenő vizet, ahogy a torlódás megindul.

– A Zsarnok egy ilyen kulcs-rönk volt – folytatta Taraza. – Ő csinálta a torlódást, és ő is szüntette meg.

A hajó remegni kezdett, ahogy behatolt a Gammu atmoszférájába. Odrade néhány másodpercig érezte a tartószíj feszülését, aztán a jármű haladása egyenletesebbé vált. A beszélgetés eme kis közjáték erejéig abbamaradt, de aztán Taraza ismét felvette a fonalat:

– Az úgynevezett természetes függőségeken túl vannak olyan vallások, melyeket pszichológiai úton hoztak létre. Még a fizikai szükségszerűségeknek is van ilyen rejtett komponensük.

– Ezzel a Missionaria Protectiva nagyon is tisztában van – mondta Teg. – Odrade megint kihallotta a hangból a búvópatakként rejtőző neheztelést. Ezt Tarazának is éreznie kellett. Mit művel? Még meggyengíti Teget!

– Ó, igen – mondta Taraza. – A mi Missionaria Protectivánk. Az emberekben olyan erős vágy él arra, hogy a saját hit-struktúrájuk legyen az „igaz hit”. Ha ez valakinek örömet okoz, vagy biztonságérzetet ad, ÉS ha beépül a hit-struktúrájába, akkor ez hatalmas függőséget jelent!

Tarza megint elhallgatott, míg a hajó újabb légköri zötykölődésbe kezdett.

– Bár használná a szuszpenzorokat! – panaszkodott Taraza.

– Ezzel üzemanyagot takarít meg – mondta Teg. Csökkenti a függőséget.

Taraza felkacagott.

– Ó, igen, Miles. Jól megtanultad a leckét. Ebben az anyád keze nyomát látom. Nagy baj, ha egy gyerek veszélyes irányba indul.

– Hát te gyerekként gondolsz rám? – kérdezte Teg.

– Úgy gondolok rád, mint olyan valakire, aki csak most találkozott először közvetlenül az úgynevezett Tisztelet Matrónáinak a mesterkedésivel.

HÁT ERRŐL VAN SZÓ, gondolta Odrade. Aztán egyszer csak rádöbbent, hogy Taraza nem pusztán Tegnek szánja a mondókáját. NEKEM BESZÉL!

– Ezek a Tisztelet Matrónái, ahogy magukat nevezik mondta Taraza – kombinálták a szexuális extázist a vallásos imádattal. Kétlem, hogy valaha is sejtették volna ennek a veszélyeit.

Odrade kinyitotta a szemét, és a széksor fölött a Főtisztelendő Anyára tekintett. Taraza pillantása erőteljesen Tegre szegeződött, arcán kifürkészhetetlen kifejezés ült, kivéve a szemét, amiből csak úgy sütött a vágy, hogy Teg megértse őt.

– A veszélyeket – ismételte Taraza. – Az emberiség roppant masszájának van egy félreismerhetetlen egység-tudata. Eggyé tud válni. Egyetlen organizmusként tud cselekedni.

– Így mondta a Zsarnok – mondta Teg.

– És meg is mutatta! Kedvére manipulálta a Csoportlelket. Vannak idők, Miles, amikor a túlélés megkívánja, hogy meghallgassuk a lelkünket. Tudod, a lélek mindig kivezető csatornát keres magának.

– Hát a lelkünk meghallgatása nem divatjamúlt már a mi korunkban? – kérdezte Teg. Odradénak nem tetszett a hangjában bujkáló kötekedés, és észrevette, hogy ez Tarazából is hasonló dühöt vált ki.

– Azt hiszed, hogy én vallási divatokról beszélek? kérdezte Taraza kemény, magas hangon. – Mindketten tudjuk, hogy vallásokat lehet csinálni! Én ezekről a Tisztelet Matrónáiról beszélek, akik utánozzák egyes dolgainkat, de fogalmuk sincs a mi mélyebb tudatunkról. Arra vetemedtek, hogy egy vallás középpontjává tegyék magukat!

– Amit a Bene Gesserit mindig elkerült – felelte Teg. Anyám azt mondta, hogy a hívőt és a hit tárgyát egyesíti a hit.

– De szét is lehet választani őket!

Odrade látta, hogy Teg hirtelen mentát-módba vált át, tekintete kiüresedik, vonásai megnyugszanak. Odrade most már részben átlátta, mit csinál Taraza. A MENTÁT KÉT LOVAT HAJT, MINDKÉT LÁBÁVAL MÁS LÓ HÁTÁN ÁLL. MINDKÉT LÁBA EGY-EGY MÁS VALÓSÁGRA TÁMASZKODIK, AHOGY A MINTÁZAT-KERESÉS LÖKI ELŐRE. EGYETLEN CÉL FELÉ KELL HAJTANIA A KÜLÖNBÖZŐ VALÓSÁGOKAT.

Teg egy mentát tűnődő, hangsúlytalan hangján szólt:

– A megosztott erők vetélkedni kezdenek a hatalomért.

Taraza felsóhajtott örömében: majdhogynem érzéki volt ez a természetes kilégzés.

– Függőségi infrastruktúra – mondta Taraza. – Ezek a Szétszóródásból való nők irányítanák a vetélkedő feleket, ahol minden erő a vezető szerepre tör. Az a katonatiszt a Liga-hajón, mikor a Tisztelet Matrónájához szólt, félelemmel és gyűlölettel beszélt. Biztos vagyok benne, hogy hallottad a hangján, Miles. Tudom, milyen jól kitanított anyád.

– Hallottam – Teg megint Tarazára koncentrált, csüggött minden szaván, ahogy Odrade is.

– Függőségek – mondta Taraza. – Milyen egyszerűek tudnak lenni, és mégis milyen összetettek. Vegyük például a fogszuvasodást.

– A fogszuvasodást? – Teg kizökkent mentát-folyamatából, és Odrade látta, hogy épp ez volt az, amit Taraza el akart érni. Taraza finom kézzel játszott az ő mentát-Basharjával.

AZT AKARJA, HOGY VÉGIGNÉZZEM, ÉS TANULJAK BELŐLE, gondolta Odrade.

– Fogszuvasodás – ismételte meg Taraza. – Egy születéskor alkalmazott egyszerű implant megóvja az emberiség zömét ettől a csapástól. Mégis mosnunk kell a fogunkat, és egyéb módon is gondozni. Ez olyan természetes, hogy alig gondolunk rá. Azok az eszközök, amiket használunk, elvileg teljesen közönséges elemei a környezetünknek. Mégis, ezek az eszközök, a bennük lévő anyagok, a fogápolási instruktorok és Suk monitorok mind összefonódó kapcsolatban állnak egymással.

– Egy mentátnak nincs szüksége arra, hogy elmagyarázzák neki a kölcsönös függések hálózatának mibenlétét – mondta Teg. Mégis volt a hangjában némi kíváncsiság, és valami határozott neheztelés.

– Valóban – mondta Taraza. – Ez egy mentát gondolkodási folyamatának természetes környezete.

– Akkor miért rágódsz ezen?

– Mentát, tekintsd át, amit ezekről a Tisztelet Matrónáiról tudsz, és mondd meg nekem: mi a hibájuk?

Teg habozás nélkül felelt:

– Csak akkor maradhatnak fenn, ha egyre fokozzák azoknak a függését, akik támogatják őket. Ez pedig zsákutca.

– Pontosan. És mi a veszély?

– Magukkal ránthatják az emberiség nagy részét.

– Ez volt a Zsarnok problémája is, Miles. Biztos vagyok benne, hogy ezzel tisztában volt. Most pedig jól figyelj rám. És te is, Dar – Taraza átnézett a sorközön, és tekintete összekapcsolódott Odrade pillantásával. Mindketten hallgassatok ide. Mi Bene Gesseritek nagyon erőteljes… ELEMEKET adunk az emberiség áramlatához. Ezek feltorlódhatnak. Biztos, hogy bajt okoznak. Mi pedig…

A hajó ismét rázkódni kezdett. Lehetetlen volt mindenféle beszélgetés, míg a székükbe kellett kapaszkodniuk, és a dübörgést, recsegést hallgatták. Mikor a kényszerszünet véget ért, Taraza ismét felemelte a hangját:

– Ha túléljük ezt az átkozott masinát, és lejutunk a Gammura, akkor vonulj félre Darral, Miles. Láttad az Atreides Manifesztumot. Ő majd elmond róla bizonyos dolgokat, és felkészít téged. Ennyi.

Teg Odrade felé fordult. A nő vonásai megint felpiszkálták a memóriáját: nagyon hasonlított Lucillára, de volt még benne valami más is. De Teg ezt félresöpörte. AZ ATREIDES MANIFESZTUM? Elolvasta, mert azzal a paranccsal kapta Tarazától, hogy így tegyen. FELKÉSZÍTSEN? MIRE?

Odrade látta Teg arcán a kérdő pillantást. Most már értette Taraza indítékát. A Főtisztelendő Anya parancsai új értelmet nyertek, csakúgy, mint magának a Manifesztumnak a szavai.

„AZ UNIVERZUM A TUDAT KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL JÖN LÉTRE, ÉS A JÖVŐBELÁTÓ EMBER EZT A TEREMTŐ KÉSZSÉGET A VÉGSŐ HATÁRIG VISZI. EZ VOLT AZ ATREIDES-FATTYÚ ALAPVETŐEN FÉLREÉRTETT EREJE, AZ AZ ERŐ, AMIT ÁTADOTT FIÁNAK, A ZSARNOKNAK.”

Odrade olyan behatóan ismerte ezeket a mondatokat, mintha ő maga írta volna őket, most mégis úgy jöttek elő benne, mintha először találkozna velük.

A MINDENSÉGEDET, TARAZA!, gondolat Odrade. MI VAN, HA TÉVEDTÉL?

---

Kvantumszintről a mi világegyetemünk határozatlan helynek látszik, amit csak akkor lehet statisztikailag kiszámítani, ha elég nagy számokat alkalmazunk. E között az univerzum között, és egy olyan viszonylag kiszámítható között, melyben egyetlen kicsiny bolygó mozgása is pikoszekundumukra előre jelezhető, más erők lépnek működésbe. Mert abban a köztes univerzumban, ahol a mi mindennapi életünk van, az a domináns erő, AMIT ANNAK HISZÜNK. A hitünk irányítja a kibontakozó napi eseményeket. Ha elegen hisznek benne, akkor új dolgok is létrejöhetnek. A hit-struktúra olyan szűrőt alkot, melyen áthaladva a káosz renddé tisztul.

A Zsarnok Elemzése, a Taraza Állomány: BG Archívum

Teg gondolatai zavarosan kavarogtak, amikor a Ligahajóról visszatért a Gammura. A hajóról az Erősség feketére perzselt saját leszállóhelyének szélére lépett le, és úgy nézett körül, mintha most először lenne itt. Már majdnem dél van. Oly kevés idő telt el, mégis annyi minden változott.

Meddig akar elmenni a Bene Gesserit ebben a leckében?, tűnődött. Taraza kimozdította ismerős mentát-folyamataiból. Érezte, hogy az egész Liga-hajójelenetet csakis az ő kedvéért rendezték meg. Kizökkentették egy kiszámítható pályáról. Milyen furcsának tűnt most a Gammu, ahogy átment az őrzött sávon a belépőfülkékhez.

Teg sok bolygót látott már, megismerte a stílusukat, és azt, hogyan hagyják rajta a lenyomatukat lakosaikon. Egyes bolygóknak hatalmas sárga napja volt, ami közel volt, és melegítette, növesztette, fejlesztette az élőlényeket. Más bolygóknak kicsi, hunyorgó napja volt, ami messze lebegett a sötét égen, és alig-alig adott fényt. Az egyéb variációk ezek közé a szélsőségek közé estek, vagy éppen ezeken túl. A Gammu egy zöldessárga változat volt 31,27 szabványórás napokkal és 2,6 SzÉ-s saját évvel. Teg azt hitte, hogy ismeri a Gammut.

Mikor a Harkonnenek elhagyni kényszerültek a bolygót, a Szétszóródásból hátramaradt telepesek jöttek a dani csoportból, és a nagy újratérképezéskor kapott Halleck-féle nevét vették elő. A telepeseket akkoriban még caladaniaknak ismerték, de az évezredek lekoptatták a nevet.

Teg megállt a védőfolyosó bejárata előtt, amely a térről vezetett le az Erősség alá. Taraza és csoportja lemaradt mögötte. Látta, hogy Taraza elmélyülten beszélget Odradéval.

AZ ATREIDES MANIFESZTUM, gondolta.

Még a Gammun is kevesen ismerték el akár Harkonnen, akár Atreides-származásukat, pedig a genotípusok itt láthatóak voltak – különösen a domináns Atreides: hosszú, éles orrok, magas homlokok, érzéki ajkak. A vonások gyakran szétszóródva jelentkeztek – a száj az egyik arcon, az átható szemek egy másikon, és még számtalan egyéb variáció. De néha egy emberben összejött minden, és ilyenkor látni lehetett az illetőn a belső büszkeséget, a belső tudatot:

„ÉN KÖZÜLÜK VALÓ VAGYOK!”

Gammu őslakosai ezt felismerték, és eltűrték, de kevesen mondták ki a nevet.

E mögött az rejtőzött, ami a Harkonnenektől maradt – az a genetikai vonal, ami a görögök, a patahiak és a mamelukok korának hajnaláig nyúlt vissza, az ősi történelemnek olyan árnyai, amelyeknek a hivatásos történészeken és a Bene Gesserit tanítványain kívül senki még csak a nevét sem tudta.

Taraza és csapata beérte Teget. Teg hallotta, hogy a Főtisztelendő Anya azt mondja Odradénak:

– Mindent el kell mondanod Milesnak.

Hát jó, akkor biztos elmondja, gondolta Teg. Megfordult és a belső őrök mellett végigvezette a többieket a hosszú folyosón a lövegtornyok alatt magába az Erősségbe.

A FENE ESSEN A BENE GESSERITBE!, gondolta. VAJON MIT CSINÁLNAK VALÓJÁBAN ITT A GAMMUN?

Rengeteg Bene Gesserit-jel volt látható a bolygón: kiválasztott tulajdonságok visszakeresztezése, itt-ott láthatóan gondot fordítva a nők csábító szemeire.

Teg viszonozta egy őrkapitány tisztelgését, de közben nem esett ki a gondolatmenetéből. IGEN, A CSÁBÍTÓ SZEMEK. Ezt már nem sokkal az Erősségbe érkezése után észrevette, de leginkább akkor, amikor első szemrevételező körútját tette a bolygón. Saját magát is viszontlátta sok arcban, és eszébe jutott az, amit a vén Patrin oly sokszor emlegetett.

– Neked Gammu-kinézeted van, Bashar.

Csábító szemek! Annak az őrkapitánynak is az volt. A katonanő, Odrade és Lucilla ebben egyformák voltak. Kevesen szentelnek kellő figyelmet a szemek fontosságának, gondolta, mikor csábításról van szó. Bene Gesserit-neveltetés kell ahhoz, hogy erre valaki ráébredjen. A nőnél a nagy mell, a férfinél a kemény ágyék (a fenéknek az a keményen izmos kinézete) – ezek természetesen fontos dolgok a szexuális versenyben. De a szem nélkül a többi dolog semmit sem ér. A szem alapvető fontosságú. Bizonyos szemekbe bele lehet fulladni, ezt Teg megtanulta, beléjük lehet merülni, és aztán az ember már nincs is tudatában, mi történik vele, míg a péniszt szorosan magába nem öleli a vagina.

Azonnal feltűnt neki Lucilla szeme, mikor a Gammura érkezett, és ez óvatosságra késztette. Jól tudta, hogyan használják fel a Nővérek a képességeiket!

Most is itt volt Lucilla, a központi vizsgáló és fertőtlenítő helyiségben várakozott. Leadta Tegnek azt a villanásszerű kézjelet, ami azt jelentette, hogy a gholával minden rendben van. Teg ellazult, úgy nézte, ahogy Lucilla és Odrade összetalálkozik. A két nőnek feltűnően hasonló vonásai voltak, minden korbeli különbség dacára. A testük azonban más volt: Lucilla tömörebb volt, míg Odrade inkább karcsú.

A csábos szemű őrkapitány bukkant fel Teg mellett, és hozzá hajolt.

– Schwangyu csak most tudta meg, kit hoztál magaddal – bökött fejével Taraza felé. – Ó, már itt is van.

Schwangyu egy lift-csőből lépett ki, és odament Tarazához, miközben dühös pillantást lövellt Tegre.

TARAZA MEG AKART LEPNI, gondolta Teg. MINDNYÁJAN TUDJUK, MIÉRT.

– Nem látszol túl boldognak, hogy láthatsz – mondta Taraza Schwangyunak.

– Meg vagyok lepve, Főtisztelendő Anya – mondta Schwangyu. – Fogalmam sem volt róla – Megint méregtől csöpögő pillantást vetett Tegre.

Odrade és Lucilla felfüggesztették egymás kölcsönös méregetését.

– Persze hallottam róla – mondta Odrade mégiscsak más szemtől szembe látni önmagadat egy másik ember arcában.

– Én figyelmeztettelek – mondta Taraza.

– Mik a parancsaid, Főtisztelendő Anya? – kérdezte Schwangyu. Ennél közvetlenebbül nem kérdezhetett rá Taraza jövetelének céljára.

– Szeretnék néhány bizalmas szót váltani Lucillával mondta Taraza.

– Előkészítettem a lakosztályodat – felelte Schwangyu.

– Ne fáradj – mondta Taraza. – Nem maradok. Miles már gondoskodott az elutazásomról. A kötelesség visszaszólít a Káptalanházba. Kint fogunk beszélgetni Lucillával, az udvaron – Taraza egyik ujját a szájához emelte. – Ó, és szeretném egy pár percig észrevétlenül figyelni a gholát. Biztos vagyok benne, hogy Lucilla meg tudja oldani.

– Meglehetősen jól viseli az intenzívebb tréninget is, jegyezte meg Lucilla, miközben Tarazával az egyik lift-cső felé indultak.

Teg Odrade felé fordította a figyelmét, futó pillantással látta Schwangyu haragos arcát. A nő nem is próbálta rejtegetni dühét.

Vajon Lucilla és Odrade testvérek?, tűnődött Teg. Aztán hirtelen beléhasított a felismerés, hogy valami Bene Gesserit-cél lappang a hasonlóság mögött. Hát persze – hisz Lucilla Bevéső!

Schwangyu úrrá lett haragján. Kíváncsian pillantott Odradéra.

– Éppen ebédelni készültem, Nővérem – mondta Schwangyu. – Velem tartanál?

– A Basharral kell négyszemközt szót váltanom közölte Odrade. – Itt maradhatnánk beszélgetni? Nem szabad, hogy a ghola meglásson engem.

Schwangyu összevonta a szemöldökét, nem rejtegette dühét Odrade elől. A Káptalanházban aztán tudják, hol a hűség! De senki… senki nem távolíthatja el őt parancsnoki pozíciójából. Az ellenzéknek is megvannak a jogai!

Gondolatai még Teg számára is nyilvánvalóak voltak. Látta Schwangyu hátának merevségét, amikor a nő megfordult és elment.

– Nem jó, ha Nővér Nővér ellen fordul – mondta Odrade.

Teg a kezével jelzett a kapitánynak, hogy ürítse ki a környéket. NÉGYSZEMKÖZT, mondta Odrade. HÁT AKKOR NÉGYSZEMKÖZT LESZÜNK. Mondani ezt mondta Odradénak:

– Ez az én területem. Itt semmiféle kém vagy egyéb megfigyelő-alkalmatosság nincs.

– Ezt vártam is – mondta Odrade.

– Van ott fent egy szolgálati helyiségünk – biccentett Teg bal felé. – Be van bútorozva, még szék-kutyák is vannak, ha azt szereted.

– Utálom, amikor megpróbálnak átölelni – mondta a nő. – Nem beszélhetnénk itt? – Teg karjára tette a kezét. – Talán sétáljunk egy kicsit. Egy kicsit elgémberedtem a sok üléstől ott a hajón.

– Mi az, amit el kell mondanod nekem? – kérdezte Teg, amikor elindultak.

– Az emlékeim már nincsenek szelektíven megszűrve – mondta a nő. – Mind megvannak, persze csak a nőágon.

– Azaz? – szorította össze a száját Teg. Nem ilyen nyitást várt. Odrade inkább olyannak látszott, aki egyenesen belevág.

– Taraza azt mondta, hogy olvastad az Atreides Manifesztumot. Ez jó. Akkor tudod, hogy sok helyen izgalmat fog kelteni.

– Schwangyu már meg is tette a maga kirohanását a „ti Atreidesek” ellen.

Odrade ünnepélyesen nézett rá. Ahogy a jelentések is mondták, Teg valóban tiszteletet parancsoló jelenség maradt, de ezt Odrade már a jelentések nélkül is rég tudta.

– Mi mindketten Atreidesek vagyunk, te is, én is – mondta Odrade. Teg hirtelen nagyon éber lett. – Anyád ezt részletesen elmagyarázta neked – folytatta Odrade. – Mikor az első iskolai szünetedben visszatértél a Lernaeusra.

Teg megtorpant és lenézett a nőre. Ezt meg honnan tudja? Tudomása szerint még ezelőtt sosem találkozott és beszélt ezzel a távoli Darwi Odradéval. Vajon ő, Teg különleges megbeszélés tárgya a Káptalanházban? De néma maradt, kényszerítette a nőt, hogy folytassa a társalgást.

– Visszaidézek egy beszélgetést egy férfi és a szülőanyám között – mondta Odrade. – Ágyban fekszenek, és a férfi azt mondja: „Nemzettem néhány gyermeket, mikor először kiszabadultam a Bene Gesserit szoros kötelékéből, még amikor független cselekvőnek hittem magamat, aki szabad akarata szerint harcolhat bárhol.”

Teg nem igyekezett palástolni meglepetését. Ezek az ő saját szavai voltak! Mentát-emlékezete szerint Odrade egy mechanikus hangrögzítő pontosságával idézte fel őket. Még a hanghordozást is!

– Folytassam? – kérdezte a nő, amikor Teg egyre bámult rá. – Jól van. A férfi azt mondja: „Ez persze még az előtt volt, hogy mentát-képzésre küldtek. Akkor mintha felnyitották volna a szememet! Soha, egyetlen pillanatra sem kerültem ki a Nővérek látóköréből! Sosem voltam szabad cselekvő.”

– Még akkor sem, amikor AZOKAT a szavakat mondtam! – szólt Teg.

– Így van – A nő a karjára gyakorolt nyomással sürgette, ahogy a teremben sétálgattak. – A gyerekek, akiket nemzettél, mind a Bene Gesserité lettek. A Nővérek nem kockáztatják, hogy genotípusunk kiszabaduljon a vad génkészletbe.

– Ha az én testem a Shaitané lesz, az ő értékes genotípusuk akkor is a Nővérek gondjaiban marad mondta Teg.

– Az én gondjaimban – mondta Odrade. – Én vagyok az egyik lányod. Teg megint megtorpant.

– Azt hiszem, tudod, ki volt az anyám – folytatta Odrade. Felemelt kézzel hallgatatta el Teget, aki válaszolni akart. – A nevek nem fontosak.

Teg Odrade vonásait kezdte tanulmányozni, és látta rajta a nyilvánvaló jeleket. Anya és lánya hasonlítottak egymásra. De mi a helyzet Lucillával? Mintha csak hallotta volna a kérdést, Odrade megszólalt:

– Lucilla egy párhuzamos nemesítési vonalból származik. Elképesztő, ugye, mi mindent lehet elérni gondos nemesítési tervezéssel?

Teg a torkát köszörülte. Nem fűzte semmilyen érzelmi kötelék újonnan felfedezett leányához. A szavai és a viselkedésének egyéb fontos jelzései kötötték le elsősorban Teg figyelmét.

– Ez nem egy átlagos beszélgetés – mondta Teg. – Ez minden, amit el kellett mondanod nekem? Azt hittem, a Főtisztelendő Anya azt mondta…

– Van még más is – ismerte el Odrade. – A Manifesztumot… én írtam. Én írtam Taraza parancsára és részletes instrukciói szerint.

Teg körülpillantott a nagy teremben, mintha arról akarna meggyőződni, hogy senki sem hallgatózik. Halkra fogott hangon mondta:

– A Tleilax széltében-hosszában terjeszti!

– Éppen ahogy reméltük.

– Miért mondod ezt el nekem? Taraza azt mondta, hogy fel kell készítened engem…

– El fog jönni az az idő, amikor ismerned kell a célunkat. Taraza úgy kívánja, hogy akkor dönts majd, hogy valóban független cselekvő lehess.

Odrade már beszéd közben látta a mentát-csillogást Teg szemeiben.

Teg mély levegőt vett. FÜGGŐSÉGEK ÉS KULCSRÖNKÖK! Mentát-érzéke egy hatalmas mintázatot érzékelt az összegyűjtött adatok hatáskörén túl. Egyetlen pillanatig sem fordult meg a fejében, hogy valamiféle gyermeki szeretet váltotta ki ezt a megvilágosodást. Minden Bene Gesserit-tréningben volt valami fundamentalisztikus, dogmatikus és ritualisztikus esszencia, minden ellentétes erőfeszítés ellenére. Odrade, a múltja lánya teljes értékű Tisztelendő Anya különleges muszkuláris és idegi kontrollal – a nőág teljes emlékezetével! Egyike a különlegeseknek! Ismer olyan harci trükköket, amiket kevés ember képes akár csak megsejteni is. De az a hasonlóság, az az esszencia mégis megmaradt benne, és ezt egy mentát mindig látja.

MIT AKAR? AZ APASÁGA MEGERŐSÍTÉSÉT? Már megkapott minden megerősítést, amire szüksége volt.

Most, ahogy így elnézte őt, ahogy Odrade olyan türelmesen várta a gondolatai kibontakozását, Tegbe belehasított, hogy gyakran mondják – és nem ok nélkül: a Tisztelendő Anyák már nem teljesen tagjai az emberi fajnak. Valahogy eltávolodtak a fősodortól, talán azzal párhuzamosan haladnak, talán néha visszaugranak bele a saját céljaikból, de mindig elkülönülten az emberiségtől. Ők különítették el saját magukat. Ez a Tisztelendő Anyák ismertetőjegye: az az extra identitás-érzet, ami miatt közelebb állnak a rég halott Zsarnokhoz, mint az emberi nyájhoz, amiből kinőttek.

Manipuláció. Ez az ismérvük. Mindent és mindenkit manipulálnak.

– Én kell legyek a Bene Gesserit szeme – mondta Teg. – Taraza azt akarja, hogy EMBERI döntést hozzak mindnyájatok helyett.

Odrade látható elégedettséggel szorította meg a karját.

– Micsoda apám van nekem!

– Valóban van apád? – kérdezte Odradétól, és elmondta neki mindazt, amit a Bene Gesserit elkülönüléséről gondolt.

– Kívül az emberiségen – mondta Odrade. – Micsoda különös gondolat. A Liga navigátorok is kívül esnek eredeti ember-mivoltukon?

Ezen el kellett gondolkodnia. A Liga navigátorok jócskán eltávolodtak az emberiség szokásosabb formájától. Az űrben születnek és melanzs-gázzal teli tartályban élnek: eltorzították az eredeti alakjukat, megnyújtottak és áthelyeztek bizonyos végtagokat és szerveket. De egy fiatal navigátor „in estrus”, még mielőtt a tartályba kerül, képes egy normális emberrel szaporodni. Ezt kipróbálták. Ők is nem-emberiek lettek, de nem úgy, mint a Bene Gesserit.

– A navigátorok gondolkodása nem rokon a tiétekkel – mondta Teg. – Ők emberien gondolkodnak. Egy hajó irányítása az űrön keresztül, még ha jövőbelátás segítségével is, olyan mintázat, amit egy ember el tud fogadni.

– A mi mintázatunkat nem fogadod el?

– Amennyire tudom, igen, de a fejlődésetek közben valahol kiléptetek az eredeti mintázatból. Szerintem ti még azt is tudatosan csináljátok, hogy emberinek látsszatok. Te is így fogod most a karom, mintha valóban a lányom lennél.

– A lányod vagyok, de meglep, hogy ilyen kevésre tartasz minket.

– Épp ellenkezőleg: félelmes csodálattal nézek rátok.

– A saját lányodra is?

– Minden Tisztelendő Anyára.

– Azt hiszed, én csak azért vagyok, hogy alantasabb teremtményeket manipuláljak?

– Azt hiszem, hogy már nem érzel igazán emberien. Van benned valami szakadék, hiányzik valami, valami, amit kiirtottál. Már nem tartozol közénk.

– Köszönöm – mondta Odrade. – Taraza mondta, hogy habozás nélkül az igazat fogod válaszolni, de ezt magamtól is tudtam.

– Mire készítettél fel?

– Tudni fogod, ha felbukkan: csak ennyit mondhatok… csak ennyit szabad mondanom.

ÚJABB MANIPULÁCIÓ!, gondolta Teg. AZ ÁTKOZOTTAK!

Odrade megköszörülte a torkát. Mintha még akart volna mondani valamit, mégis hallgatott, miközben Teggel átsétáltak a termen.

Bár előre tudta, mit kell mondania Tegnek, a férfi szavai mégis megsebezték. Meg akarta mondani neki, hogy ő azok közé tartozik, akik még mindig emberien éreznek, de nem tagadhatta meg Bene Gesserit-neveltetését.

ARRA TANÍTOTTAK MINKET, HOGY ELUTASÍTSUK A SZERETETET. TUDJUK SZÍNLELNI, DE EGYIK PILLANATRÓL A MÁSIKRA ABBA IS TUDJUK HAGYNI A SZÍNJÁTÉKOT.

Hangok hallatszottak a hátuk mögül. Megálltak és megfordultak. Lucilla és Taraza bukkantak fel egy liftcsőből, és a gholáról beszélgettek.

– Teljesen igazad van, amikor úgy kezeled, mintha közénk tartozó lenne – mondta Taraza.

Teg hallotta ezt, de nem tett megjegyzést, miközben azt várták, hogy a két nő odaérjen hozzájuk.

TUDJA? gondolta Odrade. NEM FOG A SZÜLŐANYÁMRÓL KÉRDEZNI. NEM VOLT KÖTÉS, NEM VOLT IGAZI BEVÉSÉS. IGEN, TUDJA.

Odrade lehunyta a szemét, és az emlék meglepte azzal, hogy egy festmény alakjában jött elő. Ez a kép Taraza délelőtti szobájának egyik falán volt. Ixi furfang óvta a festményt a legfinomabb, hermetikusan zárt keretben, láthatatlan plaz borítás mögött. Odrade többször is megállt a kép előtt, és mindannyiszor úgy érezte, hogy az elméje kinyúl, és valóban megérinti az ixiek által oly ravaszul védett ősi vásznat.

CORDEVILLE-I KUNYHÓK.

A címmel együtt a művész neve is ott ékeskedett egy fényes lapocskán a festmény alatt: VINCENT VAN GOGH.

Ez a tárgy olyan ősi korokból származott, melyekről csak hasonló ritkasággal bíró szórványos emlékek maradtak, hogy az időn keresztül áthozzanak valami fizikai benyomást. Odrade megpróbálta elképzelni, milyen utakat járhatott be a kép, milyen szerencse-sorozat kellett hozzá, hogy sértetlenül eljusson Taraza szobájáig.

Az ixiek tartósító és restauráló művészetük legjavát nyújtották. A keret bal alsó sarkában a gondos megfigyelő egy sötét foltot vehetett észre. Azonnal elborította a valódi zsenialitás érzete, nem csak a művésszel, hanem a restauráló ixivel kapcsolatban is. Az ő neve volt ott a kereten: Martin Buro. Ha emberi ujj érintette, a foltocska érzék-kivetítővé vált, az Ixi Szondát létrehozó technológia egyik jóindulatú vadhajtása. Buro nem csak a festményt állította helyre, de a festőt is – Van Gogh érzéseit, melyekkel minden egyes ecsetvonást kísért. Mindez benn volt az ecsetvonásokban, az emberi mozdulat rögzítette oda.

Odrade oly sokszor állta lenyűgözve végig az egész előadást, hogy úgy érezte, már ő maga is meg tudná festeni a képet.

Most, hogy még alig emésztette meg Teg vádját, azonnal tudta, miért hozta fel az emlékezete ezt a képet, miért nyűgözte le még mindig a festmény. Annak a visszajátszásnak az érzékelése közben mindig teljesen emberinek érezte magát, úgy gondolt a kunyhókra, mint igazi emberek lakhelyére, és valami teljességgel tudatában volt annak az élő láncnak, ami megállt itt, az őrült Vincent Van Gogh személyében, megállt, hogy megörökítse magát.

Taraza és Lucilla megálltak két lépésre Tegtől és Odradétól. Taraza lehelete fokhagymától szaglott.

– Megálltunk, hogy bekapjunk pár falatot – mondta Taraza. – Ti kértek valamit?

Ez a lehető legrosszabb kérdés volt. Odrade kihúzta a kezét Teg karjából. Gyorsan megfordult, és szemét a ruhaujjába törölte. Mikor megint felnézett Tegre, meglepődést látott a férfi arcán. IGEN, gondolta Odrade, EZEK IGAZI KÖNNYEK VOLTAK!

– Azt hiszem, megtettünk mindent, amit lehetett mondta Taraza.

– Ideje visszaindulnod Rakisra, Dar.

– Már késő is – mondta Odrade.

---

Az élet nem tud okokat keresni a fenntartására, nem lehet illedelmes kölcsönös megbecsülés forrása, hacsak mindketten úgy nem döntünk, hogy ezeket a tulajdonságokat bele leheljük.

Chenoeh: „Beszélgetések II Letóval”

Hedley Tuek, a Megosztott Isten Főpapja egyre dühösebb lett Stirosra. Bár Stiros maga túl öreg volt már ahhoz, hogy akár csak reménykedhessen is a főpapi szék elérésében, de voltak fiai, unokái és unokaöccsei. Stiros a személyes ambícióit átruházta a családjára. Cinikus alak ez a Stiros. Erős frakciót képviselt a papságon belül, az úgynevezett „tudományos közösséget”, melynek befolyása ármányos és alapos volt. Veszélyesen közel sodródtak az eretnekséghez.

Tuek ismételten emlékeztette magát, hogy nem egy Főpap VESZETT EL a sivatagban, sajnálatos balesetek következményeként. Stiros és csoportja pedig képes rá, hogy megrendezzen egy ilyen balesetet.

Keenben délután volt, és Stiros éppen most ment el, látható csalódottsággal. Stiros azt akarta, hogy Tuek menjen ki a sivatagba és személyesen figyelje meg Sheeana következő kirándulását. Tuek gyanakodott, és elutasította a javaslatot.

Különös vita következett ezután, tele rosszindulatú célozgatásokkal, és halvány utalásokkal Sheeana viselkedését illetően, plusz terjengős támadásokkal a Bene Gesserit ellen. Stiros, aki mindig is gyanakodott a Nővérekre, kezdettől fogva ki nem állhatta a Bene Gesserit új rakisi parancsnokát, ezt a… hogy is hívják? Ó, igen, Odradét. Furcsa név, de akkoriban a Nővérek gyakran választottak furcsa neveket. Ez kiváltságuk volt. Az Isten maga sosem szólalt fel a Bene Gesserit alapvető jósága ellen. Egyéni Nővérek ellen igen, de a Bene Gesserit maga osztozott Isten Szent Látomásában.

Tueknek nem tetszett, ahogy Stiros Sheeanáról beszél. Cinikus. Tuek végül itt a Szentélyben, az oltár és a Megosztott Isten képei alatt elmondott szózattal hallgattatta el Stirost. Prizmatikus sugár-relék vetettek vékony, ragyogó ék-foltokat az égő melanzs füstjén keresztül az oltárhoz vezető kettős oszlopsorra. Tuek tudta, hogy innen a szavai egyenesen Istenhez szállnak.

– Az Isten a mi mai Sionánk révén tevékenykedik mondta volt Tuek Stirosnak, és látta az öreg tanácsos arcára kiülő zavart. – Sheeana nem más, mint Siona eleven emléke, azé a Sionáé, aki az emberi eszköze volt annak, hogy Ő a mostani Megosztottságába kerülhessen.

Stiros dühöngött, és olyan dolgokat mondott, amit nem mert volna megismételni a teljes Tanács előtt. Túl sokat képzelt a Tuekkel folytatott hosszú beszélgetések után.

– Én mondom neked, ő csak ül ott, felnőttektől körülvéve, akik mind azon igyekeznek, hogy tisztára mossák magukat előtte, és…

– És Isten előtt! – Tuek ezt nem hagyhatta szó nélkül.

Stiros közel hajolt a főpaphoz, úgy recsegte:

– A közepén van egy oktatási rendszernek, ami kész mindenre, amit a képzelete parancsol. Semmit sem tagadunk meg tőle!

– Nem is szabad.

Mintha Tuek nem is szólt volna, Stiros folytatta:

–Cania adott neki a dar-es-Balati felvételekből!

– Én vagyok a Sors Könyve – idézte Tuek az Isten tulajdon szavait a dar-es-Balati leletből.

– Pontosan! És ő figyel minden szóra!

– És ez miért zavar téged? – kérdezte Tuek a lehető leghiggadtabb hangján.

– Nem mi teszteljük az Ő tudását, hanem ő teszteli a MIENKET.

– Az Isten biztosan így akarja.

Stiros arcán félreérthetetlen harag tükröződött. Tuek ezt látta, és várt, míg a vén tanácsos újabb érveket rendezett csatasorba. Az ilyen érvek forrásai persze szinte kiapadhatatlanok voltak. Ezt Tuek sem tagadta. Az értelmezés számított. Ez volt az oka annak, hogy a Főpap kell hogy legyen a végső értelmező. Annak ellenére (vagy talán épp azért), ahogy a történelmet szemlélték, a papok nagyon sokat tudtak arról, hogy Isten hogyan került Rakisra. Ott volt nekik Dar-es-Balat és mindaz, ami benn volt – a legrégebbi ismert tértelen, azaz nem-kamra az univerzumban. Azokig az évezredekig, míg Shai-Hulud Arrakis zöldellő bolygóját sivatagi Rakissá változtatta, Dar-es-Balat ott várakozott a homok alatt. Ebből a Szent Leletből a papok hozzájutottak Isten saját hangjához, az Ő kinyomtatott szavaihoz, de még holoképekhez is. Minden magyarázatot nyert, és ők tudták, hogy Rakis sivatagos felszíne a bolygó eredeti formájának a helyreállítása, amilyen kezdetben volt, amikor még a Szent Fűszer egyetlen ismert lelőhelye volt.

– Az Isten családjáról kérdezősködik – mondta Stiros. – Miért kell neki erről…

– Próbára tesz minket. Megadjuk Nekik az Őket megillető helyet? Jessica Tisztelendő Anyának, a fiának, Muad’dibnek, és az ő fiának, II. Letónak – az Ég Szentháromságának.

– II. Leto – motyogta Stiros. – Mi van azzal a másik Letóval, aki a sardaukarok kezétől lelte halálát? Vele mi van?

– Óvatosan, Stiros – mondta Tuek. – Tudod, hogy a dédnagyapám éppen erről a padról felelt erre a kérdésre. A mi Megosztott Istenünk úgy reinkarnálódott, hogy egy része a mennyben maradt, hogy közvetítse a Befolyást. Ez a rész névtelen lett, ahogy az Isten Igaz Lényegének mindig is lennie kell!

– Ó!

Tuek kihallotta a rémes cinizmust a vénember hangjából. Stiros szavai mintha lebegve maradtak volna a füsttel átitatott levegőben, rettentő megtorlást követelve.

– Akkor miért kérdezi, hogyan lett a mi Letónkból a Megosztott Isten? – kérdezte Stiros.

Stiros megkérdőjelezné a Szent Metamorfózis? Tuek megdöbbent.

– Majd megvilágosít minket, ha eljön az ideje. – mondta.

– Gyengécske magyarázataink biztosan elcsüggesztik – vicsorogta Stiros.

– Túl messzire mész, Stiros!

– Valóban? Azt nem látod megvilágosítónak, hogy azt kérdezi, a homoki pisztráng hogyan szívja magába a Rakis vizének zömét, és hogyan állítja vissza a sivatagot?

Tuek igyekezett palástolni növekvő haragját. Stiros VALÓBAN egy erős frakciót képvisel a papok közt, de ez a hang és ezek a szavak olyan kérdéseket vetnek föl, melyekre a Főpap már régen válaszolt. II. Leto Metamorfózisa számtalan homoki pisztrángot szült, melyek mind hordozzák az Ő egy-egy darabját. Homoki pisztrángból Megosztott Isten: a sorrend ismert és imádott volt. Ezt megkérdőjelezni az Isten tagadását jelenti.

– Csak ülsz itt, és nem csinálsz semmit! – vádaskodott Stiros. – Mi csak gyalogjai vagyunk a…

– Elég! – Tuek épp eleget hallott az öreg cinizmusából. Tuek méltóságteljesen idézte az Isten szavait:

– „Uratok jól tudja, mi van a szívetekben. A lelketek ma számlakönyv, ami ellenetek vall. Nekem nincs szükségem tanúkra. Ne hallgassatok a lelketekre, inkább a dühötökre és haragotokra.”

Stiros csalódottan vonult vissza.

Tuek hosszas gondolkodás után felöltötte legillőbb fehér-arany-bíbor köntösét. Elindult meglátogatni Sheeanát.

Sheeana a központi papi épület tetőkertjében volt, Caniával és két más személlyel – egy Baldik nevű fiatal pappal, aki Tuek személyes szolgálatában állt, és egy Kipuna nevű papnő-novíciával, aki Tuek ízléséhez képest túlságosan is úgy viselkedett, mint egy Tisztelendő Anya. A Nővéreknek természetesen megvoltak Itt a maguk kémjei, de Tuek nem szerette ezt látni. Kipuna átvette Sheeana fizikai tréningjének nagy részét, és a gyermek meg a fiatal papnő-tanonc között olyan kapcsolat alakult ki, ami féltékenységet ébresztett Caniában. De még Cania sem tudta megtagadni Sheeana parancsait.

Ők négyen egy kőpad mellett álltak, majdnem egy szellőzőtorony árnyékában. Kipuna Sheeana jobb kezét fogta, és a gyerek ujjaival játszott. Tueknek feltűnt, hogy Sheeana mennyire megnyúlt. Hat éve volt a gondjaikban. Tuek látta a köntöse alatt csúcsosodó kis mell-kezdeményeket. A tetőn szellő sem rezdült, a levegő nehezen ülte meg Tuek tüdejét.

Tuek körülnézett a kertben, hogy megbizonyosodjék róla: biztonsági intézkedéseit nem hanyagolják el. Soha nem lehet tudni, milyen veszedelem bukkanhat fel. Tuek négy saját személyi őre is ott volt a tetőn, alaposan felfegyverezve – ami persze nem látszott rajtuk – minden sarokban egy-egy. A kertet körülölelő mellvéd magas volt, csak az őrök feje látszott ki a perem fölött. Az egyetlen épület, ami még ennél a papi toronynál is magasabbra nyúlt, az Keen legnagyobb szélcsapdája volt, mintegy ezer méterre nyugat felé.

A biztonsági intézkedések szemmel látható végrehajtása ellenére Tuek veszélyt érzett. Vajon Isten figyelmezteti? Még mindig nem csillapodott le Stiros cinizmusa után. Helytelen volt Stirost ilyen hosszú pórázra engedni?

Sheeana észrevette Tuek közeledését, és abbahagyta a furcsa ujjhajlítási gyakorlatokat, amiket Kipuna instrukciói alapján végzett éppen. A figyelemreméltó türelem minden jelével állt ott a gyermek, és tekintetét a Főpapra szegezte. Ezzel arra késztette társait, hogy megforduljanak és ők is figyeljenek.

Sheeana nem találta Tueket félelmetesnek. Sőt, inkább kedvelte az öreget, még ha olyan ostobákat kérdezett is néha. És a válaszai! Sheeana egész véletlenül rátalált arra a kérdésre, ami a legjobban zavarta Tueket.

„Miért?”

Némelyik szolga-pap fennhangon így fordította a kérdését:

– Miért hiszed ezt? – Sheeana azonnal lecsapott erre, és ezek után Tuek és a többiek megpróbáltatásai mindig ezzel a mondattal kezdődtek:

– Miért hiszed ezt?

Tuek Sheeanától két lépésre megállt, és meghajolt.

– Jó napot, Sheeana. – Idegesen csavargatta a nyakát a köpenye gallérja mentén. A nap égette a vállát, és nem tudta, miért jár ki ide ez a gyerek olyan gyakran.

Sheeana továbbra is fürkészően nézett Tuekre. Tudta, hogy ez a pillantás zavarja a főpapot.

Tuek megköszörülte a torkát. Mikor Sheeana így nézett rá, mindig eltűnődött: AZ ISTEN NÉZ RÁM EZEKKEL A SZEMEKKEL?

Cania szólalt meg:

– Sheeana ma a Halszólítókról kérdezett.

Tuek legkenetteljesebb hangján válaszolta:

– Ők Isten Szent Serege.

– Mind nők? – kérdezte Sheeana. Úgy mondta, mintha nem tudná elhinni. A rakisi társadalom alja számára a Halszólítók csak egy nevet jelentettek az ősi történelemből, az ínség idején száműzött embereket.

Próbára tesz, gondolta Tuek. Halszólítók. A név mai viselőinek csak egy kis kereskedő-kémkedő delegációjuk volt Rakison, férfiak és nők vegyesen. Ősi gyökereik már nem jelentettek semmit jelenlegi tevékenységük szempontjából: leginkább Ix kezének meghosszabbításaként működtek.

– Mindig szolgálták férfiak is a Halszólítókat, tanácsadói minőségben – mondta Tuek. Erősen figyelt, hogy lássa Sheeana reakcióját.

– Meg mindig ott voltak a Duncan Idahók – mondta Cania.

– Igen, igen, persze: a Duncanek – Tuek igyekezett nem mutatni bosszúságát. Ez a nő mindig közbekotyog! Tuek nem szerette, ha az Isten rakisi történelmi jelenlétének erre az aspektusára emlékeztetik. A mindig megújuló ghola és helyzete a Szent Seregben mindig emlékezetett a Bene Tleilaxra. Azt a tényt azonban nem lehetett megkerülni, hogy a Halszólítók védelmezték a Duncaneket, és természetesen az isten parancsai szerint tevékenykedtek. A Duncanek szentek voltak, ez kétségtelen, de egy különleges kategóriában. Az Isten maga ölte meg némelyik Duncant, nyilvánvalóan azonnal a mennybe küldve őket.

– Kipuna a Bene Gesseritről mesélt nekem – mondta Sheeana.

Hogy csapong ennek a gyereknek az elméje!

Tuek megköszörülte a torkát, mert érzékelte saját ambivalens érzéseit a Tisztelendő Anyák felé. A tisztelet azoknak járt ki, akik az „Isten Kedveltjei” voltak, mint Boldog Chenoeh. Az első Főpap pedig felállított egy logikus elméletet, ami szerint a Szent Hwi Noree titkos Tisztelendő Anya volt. A különleges körülményeket tekintetbe véve a papság bosszantó felelősséget érzett a Bene Gesserit iránt, melyet általában úgy vezetett le, hogy a Tleilax által felszámolt ár nevetséges töredékéért adott el fűszert a Nővéreknek.

Sheeana a legszellemesebb hanghordozásával mondta:

– Mesélj nekem a Bene Gesseritről, Hedley.

Tuek szúrósan a Sheeana körül álló felnőttekre nézett, igyekezett egy mosolyt elkapni az arcukon. Nem tudott mit kezdeni Sheeanával, amikor így szólította a nevén. Bizonyos szempontból megalázó. Másfelől viszont Sheeana megtiszteli ezzel a közvetlenséggel.

ISTEN KEMÉNYEN TESZ PRÓBÁRA, gondolta.

– A Tisztélendő Anyák jó emberek? – kérdezte Sheeana.

Tuek sóhajtott. Minden feljegyzés alátámasztotta, hogy az Istennek voltak bizonyos fenntartásai a Nővérekkel szemben. Az Isten szavait gondosan megvizsgálták, és végül egy Főpap értelmezésére bízták. Az Isten nem hagyta, hogy a Nővérek veszélyeztessék az Arany Ösvényt. Ennyi világos volt.

– Sokan közülük jók – mondta Tuek.

– Hol van a legközelebbi Tisztelendő Anya? – kérdezte Sheeana.

– A Nővérek Követségén, itt Keenben – felelte Tuek.

– Ismered őt?

– Több Tisztelendő Anya is van a Bene Gesserit Erősségben.

– Mi az az Erősség?

– Így nevezik az itteni otthonukat.

– Egy Tisztelendő Anya biztosan vezeti őket. Őt ismered?

– Ismerem az elődjét, Tamalanét, de ez a mostani új. Épp csak megérkezett. Odrade a neve.

– Fura név.

Tuek maga is így gondolta, de azt mondta:

– Az egyik történészünk szerint az az Atreides név egy módosult alakja.

Sheeana ezen elgondolkodott. ATREIDES. Ez volt az a család, akik létrehozták Shaitant. Az Atreidesek előtt csak a fremenek voltak, meg Shai-Hulud. A Szóbeli Történelem, amit a népe minden papi tiltás ellenére megőrzött, elregélték a Rakis legfontosabb embereinek eredetét. Sheeana sokszor hallotta ezeket a neveket esténként a falujában.

„MUAD’DIB NEMZÉ A ZSARNOKOT. A ZSARNOK NEMZÉ SHAITANT.”

Sheeanának nem volt kedve az igazságról vitatkozni Tuekkel. A főpap amúgy is fáradtnak látszott ma. Sheeana csak ennyit mondott:

– Hozzátok ide nekem ezt az Odrade Tisztelendő Anyát.

Kipuna a keze mögé rejtette diadalmas mosolyát.

Tuek döbbeneten hőkölt hátra. Hogyan teljesítsen egy ilyen parancsot? Még a rakisi papság sem parancsol a Bene Gesseritnek! Mi van, ha a Nővérek elutasítják? Ajánljon fel melanzs-ajándékot cserébe? Ez a gyengeség jele lenne. A Tisztelendő Anyák alkudozhatnak! Márpedig a Nővérek hideg szemű Tisztelendő Anyáinál nem volt keményebb alkupartner. Ez az új, ez az Odrade pedig a legrosszabbak közül valónak látszott.

Mindezek a gondolatok egyetlen pillanat alatt száguldottak át Tuek agyán. Cania szólt közbe, és szavaival megadta Tueknek a keresett megközelítést:

– Talán Kipuna átadhatná Sheeana meghívását – mondta Cania.

Tuek a papnő-tanoncra pillantott. Igen! Sokan sejtették (köztük nyilvánvalóan Cania is) hogy Kipuna a Bene Gesseritnek kémkedik. Persze, hisz Rakison mindenki kémkedett valakinek. Tuek a lehető legkegyesebb mosolyát villantotta Kipunára.

– Ismersz valakit a Tisztelendő Anyák közül, Kipuna?

– Egyesek közülük nem ismeretlenek számomra, Főpap Uram – felelte Kipuna.

Ő LEGALÁBB MEGAD JA A KELLŐ TISZTELETET!

– Kitűnő – mondta Tuek. – Lennél olyan kedves, és elvinnéd Sheeana nagylelkű meghívását a Nővérek követségére?

– Megteszem, ami szerény személyemtől telik, Főpap Uram.

– Ebben biztos vagyok!

Kipuna büszkén Sheeana felé fordult, egyre nőtt benne a siker tudata. A Bene Gesserit biztosította technikákkal nevetségesen könnyű volt kihozni Sheeanából ezt a kérést. Kipuna elmosolyodott és szóra nyitotta a száját. De valami mozgás Sheeana mögött a mellvédnél elvonta a figyelmét. Valami megcsillant ott a napfényben. Valami kicsi és…

Kipuna fojtott kiáltással elkapta Sheeanát, Tuek felé lökte, és felordított:

– Rohanj! – Azzal Kipuna a sebesen közelítő fényesség felé vetette magát – egy apró, shigadrótot maga után húzó fürkész felé.

Ifjabb éveiben Tuek foglalkozott labdajátékokkal. Most is ösztönösen elkapta Sheeanát, egy pillanatig tétovázott, de aztán rádöbbent a veszélyre. A ficánkoló, tiltakozó kislányt a karjába szorítva berohant a lépcsőtorony nyitott ajtaján. Hallotta az ajtót becsapódni maga mögött, aztán Cania sietős lépteit.

– Mi az? Mi az? – dörömbölt Sheeana Tuek mellkasán kiabálva.

– Psszt, Sheeana! Hallgass! – Tuek megállt az első pihenőnél. Innen egy csúszda is, és egy szuszpenzoros akna is vezetett le az épület belsejébe. Cania megállt Tuek mellett, zihálása hangosan verődött vissza a szűk helyen.

– Megölte Kipunát és két őrödet – zihálta Cania. Felaprította őket! Láttam. Az Isten legyen irgalmas hozzánk!

Tuek fejében teljes zűrzavar uralkodott. A csúszda is és az akna is körülzárt féregjáratok az épület belsejében. Meg lehet rongálni őket. A tetőn lejátszódott támadás talán csak része egy nagyobb szabású tervnek.

– Tegyél le! – ismételgette Sheeana. – Mi történik?

Tuek lerakta a padlóra, de nem engedte el a kezét. Fölé hajolt:

– Sheeana kedves, valaki bántani akar minket.

Sheeana szája néma Ó-ra nyílt.

– Bántották Kipunát?

Tuek felpillantott a tetőajtó felé. Csak nem egy ornitoptert hall onnan fentről? STIROS! Milyen könnyen ki tudnak hurcolni három védtelen embert a konspirátorok a sivatagba!

Cania már lélegzethez jutott.

– Egy toptert hallok mondta. – Nem kéne elmennünk innen?

– A lépcsőn megyünk le – szólt Tuek.

– De a…

– Tedd, amit mondok!

Tuek erősen fogta Sheeana kezét, úgy ment előre a következő lépcsőforduló felé. A csúszda és a szuszpenzorakna-nyílás mellett itt egy széles, kanyargó folyosóra is nyílt egy ajtó. Alig néhány lépéssel az ajtó mögött volt a bejárat Sheeana – valaha Tuek – lakosztálya felé. A főpap megint tétovázott.

– Valami történik a tetőn – suttogta Cania.

Tuek lenézett a félelmesen csendes gyerekre maga mellett. Sheeana keze nedves volt a verítéktől.

Igen, valóban valami kavarodás volt a tetőn – kiáltozás, lángszórók sziszegése, futkosás hallatszott. Ebben a pillanatban a tetőajtó, amire innen már nem láttak rá, reccsenve kivágódott. Ez eldöntötte Tuek problémáját. Beugrott a folyosói ajtón, egyenesen bele egy csapat szoros alakzatban várakozó feketeköpenyes nő karjaiba. Tuek a vereség üres érzésével ismerte fel az élükön álló nőt: ODRADE!

Valaki elragadta tőle Sheeanát, és a köpenyes alakok közé lökte. Mielőtt akár Tuek, akár Cania tiltakozhatott volna, kezek tapadtak a szájukra. További kezek a folyosó falához szorították őket. A köpenyesek közül néhányan kimentek az ajtón, és felfelé indultak a lépcsőn.

– A gyermek biztonságban van, és most csak ez számít – suttogta Odrade. Mélyen Tuek szemébe nézett. – Ne kiálts – A kéz eltűnt Tuek szája elől. Odrade a Hanggal szólt: – Mondd el, mi volt a tetőn!

Tuek azon kapta magát, hogy minden fenntartás nélkül engedelmeskedik:

– Egy fürkész, ami hosszú shiga-drótot húzott maga után. Átjött a mellvéden. Kipuna meglátta, és…

– Hol van Kipuna?

– Meghalt. Cania látta – Tuek beszámolt Kipuna bátor rohamáról a veszedelem felé.

KIPUNA HALOTT!, gondolta Odrade. A veszteség érzése vad dühvel töltötte el, de nem mutatta. Micsoda pazarlás. A bátor halál tiszteletet érdemel, de a veszteség! A Nővéreknek mindig is szükségük volt ilyesfajta bátorságra és lelkesedésre, de ugyanakkor arra a genetikai vagyonra is, amit Kipuna jelentett. ÉS EZ MOST ELVESZETT, ELVETTÉK VALAMI BOTLADOZÓ OSTOBÁK!

Odrade intésére Cania szája elől is eltűnt a kéz.

– Mondd el, amit láttál – mondta Odrade.

– A fürkész Kipunya nyaka köré tekerte a shigadrótot, és… – Cania megborzongott.

Robbanás tompa dördülése hallatszott a fejük fölött, aztán csend lett. Odrade intett. Köpönyeges nők oszoltak szét a folyosón, és hangtalanul eltűntek a szemük elől a kanyarban. Csak Odrade, és két másik hideg, átható tekintetű fiatalabb nő maradt Tuek és Cania mellett. Sheeanának nyoma sem volt sehol.

– Az Ixiek keze van a dologban – mondta Odrade. Tuek igazat adott neki. ENNYI SHIGA-DRÓT… – Hová vittétek a gyermeket? – kérdezte.

– Megvédelmezzük – mondta Odrade. – Nyugalom. Felszegett fejjel fülelni kezdett.

Egy köpenyes nő tért vissza sietve a kanyaron túlról, és valamit Odrade fülébe súgott. Odrade vékonyan elmosolyodott.

– Vége – mondta Odrade. – Megyünk Sheeanához.

Sheeana egy puhára kipárnázott kék karosszékben trónolt a központi szobájában. Fekete köpenyes nők fogták hátulról védő félkör-alakzatba. Tuek úgy látta, hogy a gyermek szinte teljesen magához tért a támadás és a menekülés sokkjából, a szemében azonban izgalom és fel nem tett kérdések tüze csillogott. Sheeana figyelmét valami lekötötte Tuek bal oldalán. A főpap megállt és arrafelé tekintett. Elállt a lélegzete attól, amit látott.

Egy meztelen férfitest hevert a fal mellett furcsán kifacsart helyzetben: a feje úgy el volt csavarodva, hogy az álla a bal vállán nyugodott. Nyitott szemeiben a halál üressége honolt.

STIROS!

Stiros köpenyének foszlányai, melyeket láthatóan letéptek róla, rendetlen halomban hevertek a holttest lábainál.

Tuek Odradéra nézett.

– Belekeveredett – mondta a nő, – Arctáncoltatók is voltak az ixiekkel.

Tuek kiszáradt torokkal próbált nyelni.

Cania a test felé lépett. Tuek nem láthatta az arcát, de Cania jelenléte eszébe juttatta, hogy fiatalabb éveikben volt valami Stiros és Cania között. Tuek ösztönösen Cania és az ülő gyerek közé lépett.

Cania megállt a holttest mellett, és a lábával megbökte. Kárörvendő tekintettel fordult Tuekhez.

– Meg kellett győződnöm róla, hogy csakugyan halott – mondta.

Odrade az egyik társára pillantott.

– Tüntessétek el a holttestet – Sheeanára nézett. Ez volt az első alkalom, amikor jobban szemügyre vehette a gyereket, mióta idejött a csapatával, hogy visszaverje az épület elleni támadást.

Tuek szólalt meg Odrade mögött:

– Tisztelendő Anya, lennél olyan szíves megmagyarázni…

Odrade hátra sem fordulva vágott Tuek szavába:

– Majd később.

Sheeana szeme megrebbent Tuek szavaira.

– GONDOLTAM, hogy te Tisztelendő Anya vagy!

Odrade csak bólintott. Milyen lenyűgöző gyermek. Odrade megint érezte azt, amit az ősi festmény előtt. A műalkotásba zárt tűz hajtotta most Odradét. Valami vad ihlet. Ez volt az őrült Van Gogh üzenete. Varázslatos rendbe foglalt káosz. Ez talán nem része a Nővérek kódájának?

EZ A GYERMEK AZ ÉV VÁSZNAM, gondolta Odrade. Érezte, hogy ujjai megbizseregnek az ősi ecset érintésétől. Orrában olajok és festékek szagát érezte.

– Hagyjatok magamra Sheeanával – rendelkezett Odrade. – Mindenki menjen ki.

Tuek már tiltakozott volna, de Odrade egyik társa karon ragadta, Odrade pedig hideg pillantást vetett rá.

– A Bene Gesserit már sok hasznos szolgálatot tett neked – mondta. – Most például megmentettük az életedet.

A köpenyes nő vonszolni kezdte Tueket.

– Felelj a kérdéseire – mondta a nőnek Odrade. – De valahol máshol. Cania Sheeana felé lépett.

– Ez a gyerek az én…

– Távozz! – vakkantotta Odrade, a Hang hatalmával. Cania megdermedt.

– Majdnem elveszítetted őt egy csapat ostoba konspirátor miatt! – meredt Odrade Caniára. – Majd meggondoljuk, hogy kapsz-e még egy lehetőséget arra, hogy mellette lehess.

Könnyek gyülekeztek Cania szemében, de Odrade parancsát nem lehetett megtagadni. Cania eliszkolt a többiekkel együtt.

Odrade most teljes figyelmét a gyerekre fordította.

– Már régóta várunk rád – mondta Odrade. – És nem fogunk még egy lehetőséget adni azoknak az ostobáknak, hogy elveszejtsenek.

---

A törvény mindig a végrehajtó hatalom alapján változtatja azt, melyik oldalon áll. A moralitásnak és a törvényes illendőségnek ehhez nem sok köze van, a valódi kérdés ez: Kinél a pofon?

Bene Gesserit Tanácsülés: Archívum XOX232 sz.

Ahogy Taraza és társasága elhagyta a Gammut, Teg belevetette magát a munkájába. Új intézkedéseket kellett foganatosítani az Erősségben, távol kellett tartani Schwangyut a gholától. Ez volt Taraza parancsa.

– Megnézhet mindent, amit akar. De hozzá nem nyúlhat.

A zsúfolt munkaterv ellenére Teg azon kapta magát, hogy időnként furcsa pillanatai vannak, csak bámul a levegőbe, szabad prédájaként a lengedező aggodalomnak. Taraza csapatának megmentése és Odrade különös közlései nem illettek bele semmiféle általa készített adat-osztályozásba.

FÜGGŐSÉGEK… KULCS-RÖNKÖK…

Teg csak ült a szobájában, előtte a kivetített munkaterv a gyorsan jóváhagyandó módosításokkal, és hirtelen fogalma sem volt, mennyi az idő, de még azt sem tudta, milyen nap van. Egy egész pillanatba telt, mire összeszedte magát.

Délelőtt volt. Taraza és csoportja már két napja elmentek. Egyedül volt. Igen, Patrin átvette a napi edzéseseket Duncannel, hogy szabaddá tegye Teget a parancsnoki döntésekhez.

Teg hirtelen idegennek érezte a dolgozószobát maga körül. Mégis, amikor elemenként vette szemügyre, minden egyes dolgot ismerősnek talált. Itt volt a személyi adatkonzolja. Egyenruha-felsője gondosan egy széktámlára volt hajtogatva. Megpróbált mentát-módba váltani, de azt vette észre, hogy az elméje ellenáll. A tanulóideje óta nem találkozott ezzel a jelenséggel.

TANULÓIDŐ.

Taraza és Odrade megint tanulót csináltak belőle.

ÖNKÉPZŐ TANULÓT.

Érezte, hogy az agya egy független része felidéz egy réges-régi beszélgetést Tarazával. Milyen ismerős. Teg ott volt saját memória-csapdája pillanatainak foglyaként.

Ő is, Taraza is meglehetősen fáradtak voltak azután, hogy meghozták a szükséges döntéseket és megtették a megfelelő intézkedéseket egy véres összecsapás elkerülésére – ez a Barandiko-incidens volt. Ez ma már csak jelentéktelen morzsa a történelemben, de akkor minden közös energiájukat lekötötte.

Taraza behívta őt lakosztályának kis társalgójába a nem-hajón, miután a megállapodást aláírták. Taraza nyugodtan beszélt, csodálattal adózott Teg ravaszságának, ahogy meglátta azokat a gyengeségeket, melyek kikényszerítették a kompromisszumot.

Majdnem harminc órája voltak ébren és dolgoztak, és Teg örült, hogy leülhetett, míg Taraza a kiszolgáló berendezéssel foglalkozott. A gép kötelességtudóan elővarázsolt két magas pohár krémes barna folyadékot.

Teg felismerte az illatot, mikor megkapta a poharát. Egyfajta gyors energiaital volt, amit a Bene Gesserit ritkán osztott meg kívülállókkal. De őt Taraza már nem tekintette kívülállónak.

Teg a fejét hátrahajtva jót húzott az italból, tekintetével a díszes mennyezetet pásztázta. Ez a nem-hajó divatjamúlt modell volt, akkor építették, amikor még több gondot fordítottak a dekorációra – súlyos, vésett koszorúk, barokk figurák mindenhol.

A folyadék íze visszavitte őt a gyerekkorba…

– Anyám is mindig ilyet itatott velem, amikor túl eleven voltam – mondta Teg, és a kezében tartott pohárra nézett. Már érezte is testében szétáradni a nyugtató energiafolyamot.

Taraza egy szék-kutyához vitte a saját poharát, egy bolyhos fehér darabhoz, ami a hosszú megszokás könnyedségével alkalmazkodott az alakjához. Tegnek egy hagyományos zöld széke volt, de Taraza látta, hogyan néz a szék-kutyára, és elvigyorodott.

– Az ízlések különbözőek, Miles – Taraza kortyolt egyet, aztán sóhajtott. – Ez aztán fárasztó volt, de jó munkát végeztünk. Voltak olyan pillanatok, amikor nagyon eldurvulhatott volna az ügy.

Teg azon vett észre magát, hogy megfogja Taraza lazasága. Semmi póz, semmi előre elkészített maszk, ami elválasztaná őket, és ami kihangsúlyozná eltérő szerepüket a Bene Gesserit hierarchiában. Taraza nyilvánvalóan barátságos volt, és még csak nyoma sem volt benne a csábítási szándéknak. Nem akart másnak látszani, mint ami – és ezt ritkán lehetett elmondani egy Tisztelendő Anyáról.

Teg örömmel állapította meg, hogy egészen jól megtanult olvasni Alma Mavis Tarazában, még akkor is, amikor maszkjai egyikét viselte.

– Anyád többet tanított meg neked, mint amire utasítást kapott – mondta Taraza. – Bölcs asszony, de ő is eretnek. Úgy látszik, mostanság ilyenek születnek.

– Eretnek? – mondta neheztelve Teg.

– Ez afféle belső tréfálkozás a Nővéreknél – magyarázta Taraza. – Nekünk teljes odaadással kell követnünk egy Főtisztelendő Anya parancsait. És úgy is teszünk, kivéve persze ha nem értünk egyet vele.

Teg elmosolyodott, és nagyot kortyolt az italából.

– Különös – mondta Taraza –, de amikor most ebben a szorult helyzetben voltunk, azt vettem észre, hogy úgy reagálok rád, mintha te is a Nővérem lennél.

Teg érezte, hogy az ital melegíti a gyomrát. Bizsergő érzés maradt utána az orrában. Egy kis asztalkára helyezte a kiürült poharat, és azt nézte, miközben beszélni kezdett.

– A legnagyobb lányom…

– Ő lenne Dimela. Igazán nekünk adhattad volna, Miles.

– Nem rajtam múlott.

– De ha felemelted volna a szavad… – vont vállat Taraza. – De hát ez már a múlt. Mi van Dimelával?

– Úgy véli, hogy gyakran túlságosan is olyan vagyok, mint ti.

– Túlságosan?

– Vadul ragaszkodik hozzám, Főtisztelendő Anya. Nem igazán érti a mi kapcsolatunkat, és…

– Milyen a mi kapcsolatunk?

– Te parancsolsz, és én engedelmeskedem.

Taraza Tegre nézett a pohár fölött. Mikor végül lerakta a poharat, azt mondta:

– Igen. Te sosem voltál igazán eretnek, Miles. Talán… majd egyszer…

Teg sietve vágott közbe, el akarta téríteni Tarazát az ilyen gondolatoktól.

– Dimela úgy gondolja, hogy a melanzs tartós használata tesz sok embert hozzátok hasonlóvá.

– Valóban? Hát nem furcsa, Miles, hogy egy öregedés-gátló szernek ilyen sok mellékhatása legyen?

– Én ezt nem találom annyira furcsának.

– Hát persze, te nem is – Taraza kiitta a poharát, és félretette. – Én arra gondoltam, hogy az élet jelentős meghosszabbodása egyes emberekben, de főleg benned, az emberi természet alapos megismerésével jár.

– Tovább élünk, többet látunk – felelte Teg.

– Nem hinném, hogy ez ilyen egyszerű lenne. Bizonyos emberek nem látnak, nem figyelnek meg semmit. Az élet csak elszáll fölöttük. Létük alig több, mint valami ostoba kitartás, és dühödten szembeszállnak mindennel, ami kizökkentené őket hamis nyugalmukból.

– Sosem voltam képes elfogadható mérleget készíteni a fűszerről – mondta Teg, az adatválogatás általános mentát-folyamatára utalva.

Taraza bólintott. Ez nyilván neki is problémája.

– Mi itt a Nővéreknél hajlamosabbak vagyunk az beszűkülésre, mint a mentátok – mondta. – Vannak rutinjaink arra, hogy kirázzuk magunkat belőle, de a feltételek változatlanok maradnak.

– Őseink régóta küzdenek ezzel a problémával felelte Teg.

– A fűszer előtt ez másként volt – mondta Taraza.

– De olyan rövid életük volt.

– Ötven, száz év: ez számunkra nem tűnik valami soknak, mégis…

– Ők többet sűrítettek bele a rendelkezésükre álló időbe?

– Ó, néha kifejezetten őrültek voltak.

Taraza a Más Emlékeiből merít neki, vette észre Teg. Nem most volt először része ebben az ősi tudásban. Az anyja is előhozott néha ilyen emlékeket, de mindig csak leckeként. Taraza is ezt teszi most? Tanítani akar neki valamit?

– A melanzs sokkarú szörnyeteg – mondta Taraza.

– Néha azt kívánod, bár soha ne is találtunk volna rá?

– A Bene Gesserit nem létezhetne nélküle.

– Sem a Liga.

– De nem lett volna Zsarnok sem, Muad’dib sem. A fűszer az egyik kezével ad, az összes többivel pedig elvesz.

– Melyik kézben van az, amire mi vágyunk? – kérdezte Teg. – Nem ez mindig a kérdés?

– Te egy különlegesség vagy, Miles, tudtad ezt? Mentátok ritkán mélyednek bele a filozófiába. Szerintem neked épp ez az egyik erősséged. Rendkívüli képességed van a kételkedésre.

Teg vállat vont. Zavarta, hogy a beszélgetés ilyen fordulatot vett.

– Látom, nem tetszik – mondta Taraza. – De azért még ragaszkodj a kételyeidhez. Egy filozófusnak mindig kételkednie kell.

– Ezt mondja a zenszunni.

– Ebben minden misztika egyetért. Sose becsüld alá a kétely hatalmát. Nagyon meggyőző. A s’tori egyetlen kézben tartja a kételyt és a bizonyosságot.

Teg valóban meglepődött:

– A Tisztelendő Anyák foglalkoznak zenszunni rítusokkal? – Ez eddig meg sem fordult a fejében.

– Csak egyszer – felelte Taraza. – Elérjük a s’tori egy magasztos formáját, teljes mértékben. Ez minden sejtet magába foglal.

– A fűszer-agónia – jegyezte meg Teg.

– Biztos voltam benne, hogy anyád elmondta. De nyilvánvalóan sosem magyarázta el a rokonságot a zenszunnival.

Teg lenyelte a torkában gyülekező gombócot. Elképesztő! Taraza új bepillantást adott neki a Bene Gesseritbe. Ez megváltoztatta Teg egész felfogását, beleértve a saját anyjáról kialakított képet is. Egyszeriben átkerültek egy elérhetetlen helyre, ahová sosem mehet utánuk. Időnként gondolhatnak rá bajtársként, de sosem léphet be a belső körbe. Csak színlelhet, semmi több. Sosem lesz olyan, mint Muad’dib vagy a Zsarnok.

– Jövőbelátás – mondta Taraza.

Ez a szó magára vonta Teg figyelmét. Taraza témát váltott, és mégsem váltott témát.

– Éppen Muad’dibről gondolkoztam – mondta Teg.

– Arra gondolsz, hogy megmondta a jövőt.

– Ez a mentát-tanítás.

– Hallom a kételkedést a hangodban, Miles. Megmondta, vagy megcsinálta? A jövőbelátás végzetes lehet. Azok az emberek, akik jóslásra kérik az orákulumot, valójában a cetszőrme következő évi árát vagy valami hasonlóan földhözragadt dolgot akarnak megtudni. Egyiküknek sem kell részletes előrejelzés a saját életéről.

– Akkor nem lennének meglepetések – mondta Teg.

– Pontosan. Ha valaki ilyen előzetes tudás birtokában lenne, annak az élete kimondhatatlanul unalmassá válna.

– Úgy véled, Muad’dib élete maga volt az unalom?

– Igen, és a Zsarnoké is. Úgy gondoljuk, hogy az ő egész életüknek az volt a célja, hogy megpróbáljanak kitörni a saját maguk teremtette láncokból.

– De hittek…

– Jussanak eszedbe filozófusi kételyeid, Miles. Vigyázz! A hívő elméje stagnál. Nem nőhet ki egy határtalan, végtelen univerzumba.

Teg egy ideig némán ült. Rátört a kimerültség, amit az ital a közvetlen tudata alá szorított, és érezte azt is, hogyan zavarosodnak meg a gondolatai az új felfogások behatolásával. Olyan dolgok voltak ezek, melyekről megtanulta, hogy legyengíthetnek egy mentátot, mégis úgy érezte, hogy megerősödik tőlük.

TANÍT, gondolta Teg. EZ ITT EGY LECKE.

Mintha az agyába lenne vetítve és lángokkal lenne körvonalazva, úgy tapadt egész mentát-figyelme arra a zenszunni intésre, amit minden kezdő megtanult a mentát-iskolában:

HA HISZEL A DARABOS ELKÜLÖNÜLTSÉGBEN, AZZAL TAGADSZ MINDENFAJTA MOZGÁST – AZ ELŐRE- ÉS A HÁTRAMUTATÓT EGYARÁNT. A HIT EGY DARABOS UNIVERZUMOT RÖGZÍT, ÉS FENN IS TARTJA EZT. SEMMINEK SEM SZABAD VÁLTOZNIA, MERT EZZEL A MOZDULATLAN UNIVERZUM ELTŰNNE. DE HA TE NEM MOZDULSZ, MOZDUL MAGÁTÓL. TÚLNŐ RAJTAD, ÉS TÖBBÉ MÁR NEM FÉRHETSZ HOZZÁ.

– A legfurcsább az egészben az – mondta Taraza a hangulathoz illő tónusban – hogy Ix tudósai nem látják, saját hitük mennyire eluralkodik az univerzumukon.

Teg szótlanul, figyelmesen nézett rá.

– Az ixi hiedelmek tökéletesen alávetettek azoknak a döntéseknek, mellekkel azt határozzák meg, hogyan tekintsenek az univerzumukra – mondta Taraza. – Az ő univerzumuk nem magától ténykedik, hanem az általuk választott kísérletek szerint.

Teg egy rándulással kizökkent emlékei közül, és ráébredt, hogy most a Gammu Erősségben van. Még mindig a dolgozószobája megszokott székében ült. A szobára vetett pillantás azt mutatta, hogy minden úgy maradt, ahogy hagyta. Mindössze néhány perc telt el, a szoba és a tárgyai mégsem voltak már idegenek.

Ide-oda tudott váltani mentát-módba és vissza. HELYREÁLLT.

A Tarazától oly régen kapott ital illata és íze még mindig ott bizsergett a nyelvén, az orrába. Egyetlen mentát-pislantás, és tudta, hogy megint előhívhatná az egész jelenetet – a parázsgömbök halovány derengését, a szék érintését, amelyen ült, a hangjuk tónusát. Minden ott volt benne visszajátszásra készen, az izolált memória idő-kapszulájába fagyasztva.

Ennek a régi emléknek az előhívása egy olyan mágikus univerzumot hozott létre, ahol képességei minden képzeletét felülmúlóan felerősödtek. Ebben a varázsos világegyetemben nem léteztek atomok, csak hullámok és félelmetes mozgások. Itt el kellett vetnie minden korlátot, amelyeket a hit és a megértés állított. Ez az univerzum átlátszó volt. Keresztülnézhetett rajta mindenféle közbeiktatott képernyő nélkül, melyre a formáit vetítette volna. Ez a mágikus univerzum egyetlen képzelet-maggá redukálta őt, ahol az ő képteremtő képessége volt az egyetlen képernyő, amin bármiféle kivetített alakot érzékelni lehetett.

ITT ÉN VAGYOK A LEJÁTSZÓ ÉS A LEJÁTSZOTT IS!

A dolgozószoba Teg körül ki-be hullámzott ebbe az érzéki valóságba. Teg érezte, hogy tudata csak a legszűkebb céljára koncentrál, ez a cél mégis betölti az univerzumát. Nyitott volt a végtelen számára.

TARAZA SZÁNDÉKOSAN CSINÁLTA EZT!, gondolta. FELERŐSÍTETT!

Félelem söpört át rajta. Ráébredt, hogy a lánya, Odrade épp ezeket az erőket vette igénybe, amikor megalkotta az Atreides Manifesztumot Tarazának. Saját mentát-erői belemerültek ebbe a nagyobb mintázatba.

Taraza félelmetes teljesítményt kíván tőle. Az a tény, hogy ilyesmire van szükség, kihívás volt Teg számára, de meg is rémítette. Ez akár a Bene Gesserit végét is jelentheti.

---

Az alapszabály: Sose támogasd a gyengeséget, mindig támogasd az erőt.

A Bene Gesserit Kóda

– Hogy lehet az, hogy te parancsolhatsz a papoknak? kérdezte Sheeana. – Itt ők vannak otthon.

Odrade mintegy mellékesen válaszolt, mégis úgy válogatta meg a szavait, hogy illeszkedjenek ahhoz a tudáshoz, amivel Sheeana már rendelkezik.

– A papságnak fremen gyökerei vannak. Velük pedig mindig volt Tisztelendő Anya. Amellett, gyermekem, te is parancsolsz nekik.

– Az más.

Odarde elfojtott egy mosolyt.

Alig több mint három óra telt el azóta, hogy a csapata visszaverte a templom elleni támadást. Ezalatt az idő alatt Odrade felállított egy parancsnoki főhadiszállást Sheeana lakosztályában, elvégezte a szükséges felméréseket és előzetes megtorló intézkedéseket, de közben végig kérdezgette és figyelte Sheeanát.

SZIMULFOLYAMAT.

Odarde körülnézett a főhadiszállásnak kijelölt szobában. Stiros leszaggatott ruhájának egy foszlánya még mindig ott hevert előtte a fal mellett. VESZTESÉGEK. A szoba furcsa alakú volt: sehol két párhuzamos fal. Odarde szimatolni kezdett. Még mindig érződik egy kis ózon a fürkészek után, melyekkel az emberei biztosították a lakosztály védelmét.

Miért ez a furcsa alak? Az épület ősrégi, számtalanszor áttervezték és hozzáadtak, de ez nem magyarázza a szoba formáját. Kellemesen érdes stukkózású felület a falakon és a mennyezeten. Míves fűszerrost-függönyök fogták közre a két ajtót. Koraeste volt, az ablakrostélyon átszüremlő napfény foltosan vetült az ablakokkal szemközti falfelületre. Ezüstös sárga parázsgömbök lebegtek a mennyezet alatt, a napfény színéhez állítva. Az utca hangjai tompán szüremlettek be az ablakok alatti szellőzőkön. A narancsszínű szőnyegek és szürke padlólapok lágy összhangja jómódot és biztonságot sugallt, Odarde ebben a pillanatban mégsem érezte magát biztonságban.

Egy magas Tisztelendő Anya lépett be a szomszédos kommunikációs szobából.

– Parancsnok Anya, – mondta – elküldtük az üzeneteket a Ligának, Ixnek és a Tleilaxnak.

Odrade színtelenül válaszolt:

– Rendben.

A hírhozó visszatért munkájához.

– Mit csinálsz? – kérdezte Sheeana.

– Valamit tanulmányozok.

Odrade elgondolkodva szívta be az ajkát. Kalauzaik, akik végigvezették őket a templom épületegyüttesén, folyosók és lépcsők rengetegén vitték át őket, a boltívek mögött udvarok látszottak, aztán egy pazar ixi szuszpenzor-cső rendszer következett, mely zajtalanul vitte őket újabb folyosók, további lépcsők felé, aztán egy kanyarodó folyosóra... végül ebbe a szobába.

Odrade újfent végigpásztázott tekintetével a szobán.

– És miért ebben a szobában? – kérdezte Sheeana.

– Csend, te gyerek!

A szoba szabálytalan sokszög volt, bal felé szűkült. Itt körülbelül harmincöt méter hosszú volt, a fele a leghosszabb oldalnak. Alacsony díványok és székek álltak mindenfelé különféle kényelmi fokozatokat képviselve. Sheeana királynői pompával trónolt egy széles, puha karfájú ragyogó sárga karosszékben. Egyetlen székkutya sem volt itt. Rengeteg barna, kék, sárga anyag. Odrade egy szellőzőnyílás fehér rácsára nézett, mely egy tájkép-festmény fölött volt a szélesebbik falon. Hideg fuvallat áramlott be az ablakok alatti nyíláson keresztül, és a festmény fölötti szellőző felé.

– Ez Hedley szobája volt – mondta Sheeana.

– Miért bosszantod azzal, hogy így szólítod, te gyerek?

– Ez bosszantja őt?

– Ne játszadozz velem, gyerek! Tudod, hogy bosszantja, és épp ezért csinálod.

– Akkor miért kérdezted?

Odrade ügyet sem vetett erre, miközben tovább tanulmányozta a szobát. A festménnyel szembeni fal szabálytalan szögben kapcsolódott a külső falhoz. Tudta! OKOS. A szobát úgy alakították ki, hogy még a suttogást is hallani lehessen a magas szellőző mögül. A kép nyilván egy másik szellőzőnyílást rejt, mely kiviszi a hangot ebből a helyiségből. Semmiféle fürkész, szimatoló vagy hasonló eszköz nem képes felderíteni ezt a trükköt. Semmi sem jelez kémlelő szemet vagy fület. Csak olyasvalaki képes erre rájönni, akinek éber érzékei ilyen gyakorlottak abban, hogy átlássanak a furfangokon.

Odarde kézjellel magához hívta az egyik tanoncot. Ujjai némán mondták: NÉZD MEG, KI HALLGATÓZIK AMÖGÖTT A SZELLŐZŐNYÍLÁS MÖGÖTT! Fejével a festmény fölötti rács felé bökött. DE NE ZAVARD MEG ŐKET. MEG KELL TUDNUNK, KINEK SZÁMOLNAK BE.

– Honnan tudtad, hogy ide kell jönnöd megmenteni engem? – kérdezte Sheeana.

A gyereknek csodálatos hangja van, de azért még némi csiszolásra szorul, gondolta Odrade. Van benne valami szilárdság, amiből erőteljes eszközt lehet majd formálni.

– Felelj! – parancsolta Sheeana.

Az uralkodói hangnem meglepte Odradét, és hirtelen haragra gerjesztette, amit kénytelen volt elnyomni. Itt azonnali korrekcióra van szükség!

– Higgadj le, gyerek – mondta Odrade. Precíz tenorban adta ki a parancsot, és látta, hogy meg is van a hatása.

De Sheeana megint meg tudta lepni:

– Ez egy másfajta Hang. Le akarsz csillapítani. Kipuna mesélt nekem a Hangról.

Odrade egyenesen szembefordult Sheeanával és lenézett rá. Sheeana első gyásza már elmúlt, düh azonban még volt benne, amikor Kipunáról beszélt.

– Éppen azon gondolkodom, hogy megfelelő ellentámadást dolgozzak ki – mondta Odrade. – Miért vonod el a figyelmemet? Azt hittem, azt akarod, hogy megbűnhődjenek.

– Mit teszel velük? Mondd meg! Mit teszel?

Meglepően bosszúvágyó gyerek, gondolta Odrade. Ennek gátat kell vetni. A gyűlölet épp oly veszélyes érzelem, mint a szeretet. A gyűlölet iránti befogadóképesség épp akkora, mint az ellentétes érzelemé.

Odrade azt mondta:

– Elküldtem a Ligának, Ixnek és Tleilaxnak azt az üzenetet, amit mindig leadunk, amikor bosszankodunk. Két szóból áll: „Fizetni fogtok.”

– Hogyan fognak fizetni?

– Megfelelő Bene Gesserit büntetést szabunk ki. Érezni fogják a viselkedésük következményét.

– De MIT akarsz tenni?

– Majd időben megtudod. Még talán azt is megláthatod, hogyan tervezzük meg a büntetést. De most semmi szükség arra, hogy tudd.

Sheeana mogorva arcot vágott.

– Még csak nem is vagytok mérgesek. Csak bosszankodtok. Ezt mondtad.

– Fékezd a türelmetlenségedet, gyerek! Vannak dolgok, amiket nem értesz.

A kommunikációs szobából megint átjött az előbbi Tisztelendő Anya. Sheeanára pillantott, aztán beszélni kezdett Odradéhoz:

– A Káptalanház visszaigazolta a jelentésed kézhezvételét. Helyeslik a válaszodat.

Mikor ezek után a kommunikációs Tisztelendő Anya továbbra is ottmaradt, Odrade megkérdezte:

– Van még valami?

A nő Sheeanára vetett pillantása elárulta, hogy fenntartásai vannak. Odrade feltartotta jobb tenyerét: ez volt a felhívás a néma kommunikációra.

A Tisztelendő Anya ujjai csak úgy táncoltak a szabadjára engedett izgalomtól: TARAZA ÜZENT – A TLEILAX A TENGELY. A LIGA FIZESSEN MEG DRÁGÁN A FŰSZERÉÉRT. ÁLLÍTSÁTOK LE A FELÉJÜK MENŐ RAKISI SZÁLLÍTÁSOKAT. HOZZÁTOK ÖSSZE A LIGÁT ÉS IXET. ÖNMAGUKAT IS FELÜL FOGJÁK MÚLNI, HA SZEMBESÜLNEK A SZÉTSZÓRÓDÁS TÁMASZTOTTA GYILKOS VERSENNYEL. A HALSZÓLÍTÓKKAL MOST NE TÖRŐDJETEK. ŐK IXSZEL EGYÜTT EL FOGNAK BUKNI. A MESTEREK MESTERE VÁLASZOL NEKÜNK A TLEILAXRÓL. RAKISRA MEGY. EJTSÉTEK CSAPDÁBA.

Odrade lágyan elmosolyodott, mintegy nyugtázva, hogy értette. Nézte, ahogy a másik nő elhagyja a szobát. A Káptalanház nem csak hogy helyeselte a rakisi akciókat, de a megfelelő Bene Gesserit büntetések is imponáló gyorsassággal elkészültek. Taraza és tanácsadói nyilván számítottak erre a megmozdulásra.

Odrade megengedett magának egy megkönnyebbült sóhajt. A Káptalanházba küldött üzenet nagyon tömör volt: a támadás vázlatos leírása, a Nővérek veszteséglistája, a támadók azonosítása és egy igazoló megjegyzés Tarazának, hogy Odrade már elküldte a szükséges figyelmeztetést a bűnösöknek: „Fizetni fogtok.”

Igen, azok az ostobák most rájönnek majd, hogy darázsfészekbe nyúltak. Ettől megrémülnek majd – és ez alapvető eleme a büntetésnek.

Sheeana izgett-mozgott a székében. A viselkedése arra utalt, hogy új megközelítéssel akar próbálkozni.

– Az egyik közületek azt mondta, hogy Arctáncoltatók is voltak – állával a tető felé bökött.

Milyen hatalmas tárháza a tudatlanságnak ez a gyermek, gondolta Odrade. Ezt az űrt be kell tölteni. ARCTÁNCOLTATÓK! Odrade az átvizsgált holttestekre gondolt. A Tleilax végre akcióba küldte az Arctáncoltatóit. Persze ez a Bene Gesserit próbája volt. Ezeket az újakat rendkívül nehéz felfedezni. Bár még mindig jön belőlük egyedi feromonjaik jellegzetes szaga. Odrade ezt az adatot is elküldte a Káptalanháznak írt jelentésében.

Most az volt a gond, hogy a Bene Gesserit-tudást titokban tartsák. Odrade hívatott egy tanoncot. Szemének villanásával a szellőző felé mutatva mondta némán az ujjaival: ÖLD MEG, AKIK HALLGATÓZNAK.

– Túlságosan érdeklődsz a Hang iránt, gyerek – mondta Odrade lefelé, a székben ülő Sheeanának. – A hallgatás a tanulás egyik legértékesebb eszköze.

– De megtanulhatnám a Hangot? Meg akarom tanulni.

– Mondtam, hogy hallgass, és tanulj a hallgatásoddal.

– Parancsolom, hogy tanítsd meg nekem a Hangot!

Odrade Kipuna jelentéseire gondolt. Sheeana hatékony Hang-irányítást sajátított el a környezetében élők zöme fölött. Magától tanulta meg. Középszintű Hang, korlátozott hallgatóság számára. Természetes tehetség. Tuek, Cania és a többiek féltek tőle. Persze a vallásos fantáziák is hozzájárultak ehhez a félelemhez, de ahogy Sheeana a Hang fekvését és tónusát használta, az figyelemreméltó öntudatlan szelektivitásról árulkodott.

Odrade tudta, hogy csak erre csak egy válasz lehet: az őszinteség. Az őszinteség erős vonzerő, és több célt is szolgál.

– Azért vagyok itt, hogy sok dolgot megtanítsak neked – mondta Odrade. – De nem a parancsodra.

– Nekem mindenki engedelmeskedik! – mondta Sheeana.

MÉG ALIG KAMASZODIK, ÉS MÁR EGY ARISZTOKRATA SZINTJÉN VAN, gondolta Odrade. TEREMTŐ ISTENEK! MI LESZ EBBŐL?

Sheeana lecsusszant a székéről és felállt. Kérdően meredt Odradéra. A szeme Odrade vállával volt egy magasságban. Sheeana magas lesz, parancsoló megjelenésű. Ha megéri.

– Egyes kérdéseimre válaszolsz, másokra nem – mondta Sheeana. – Azt mondtad, hogy már régóta vártatok rám, de nem magyaráztad meg. Miért nem engedelmeskedsz nekem?

– Ez ostoba kérdés, gyerek.

– Miért hívsz állandóan gyereknek?

– Talán nem vagy gyerek?

– Már menstruálok.

– Attól még gyerek vagy.

– A papok engedelmeskednek nekem.

– Ők félnek tőled.

– Te nem?

– Nem, én nem.

– De jó! Fárasztó, ha mindenki csak fél az embertől.

– A papok azt hiszik, hogy téged Isten küldött.

– Te nem ezt gondolod?

– Miért gondolnám? Mi… – Odarde elhallgatott, mert egy tanonc-futár lépett be. A hírnök ujjai néma nyelven mondták: NÉGY PAP HALLGATÓZOTT. MEGÖLTÜK ŐKET. MIND TUEK KEGYENCEI VOLTAK.

Odrade elküldte a hírnököt.

– Az ujjaival beszél – mondta Sheeana. – Hogyan csinálja?

– Túl sokszor teszel fel rossz kérdést, gyerek. És még nem mondtad meg, miért kéne úgy tekintenem rád, mint az Isten eszközére.

– Shaitan megkímél. Járok a sivatagban, és amikor Shaitan jön, én beszélek hozzá.

– Miért Shaitannak hívod Shai-hulud helyett?

– Mindenki ugyanezt a hülye kérdést teszi fel nekem állandóan.

– Akkor adj hülye választ.

A mogorva kifejezés visszatért Sheeana arcára.

– Azért, ahogy találkoztunk.

– És hogy találkoztatok?

Sheeana egyik oldalra billentette a fejét, és egy pillanatra felnézett Odradéra.

– Ez titok.

– És te tudod, hogyan kell titkot tartani?

Sheeana kiegyenesedett, és bólintott, de Odrade nem volt biztos a mozdulatban. A gyerek tudja, mikor akarják lehetetlen helyzetbe belevinni!

– Remek! – mondta Odrade. – A titoktartás egyike a Tisztelendő Anyák legfontosabb tudományának. Örülök, hogy ezzel nem lesz gondunk.

– De én mindent meg akarok tanulni! – Micsoda akarnokság! Gyatra érzelmi kontroll. – Mindent meg kell tanítanod nekem!

IDEJE A FIGYELMEZTETÉSNEK, gondolta Odrade. Sheeana úgy beszélt és úgy állt, hogy most akár egy ötödosztályú tanonc is biztos lehetett abban, hogy irányítani tudja.

Odrade a Hang teljes erejét bevetve szólt:

– Velem szemben ne használj ilyen hangot, gyerek! Már ha bármit is meg akarsz tanulni!

Sheeana megmerevedett. Több mint egy percig emésztette, hogy mi történt vele, csak aztán lazult el. Aztán melegen, nyíltan elmosolyodott.

– Úgy örülök, hogy jöttetek! Mostanában nagyon unatkoztam.

---

Semmi sem múlja felül az emberi agy bonyolultságát.

II. Leto: Dar-es-Balati Felvételek

A gammui éjszaka csak két óra múlva köszönt be. Gyülekező felhők borították árnyékba az Erősséget. Lucilla parancsára Duncan visszament az udvarra egy kis intenzív önálló gyakorlásra. Lucilla a mellvédről nézte, onnan, ahonnan először látta. Duncan a Bene Gesserit nyolcrétű harcának bucskázó fordulatait végezte, a fűre vetődött, görögni kezdett, ide-oda csapott, felpattant, aztán lebukott.

Szép bemutatója a véletlenszerű mozdulatoknak, gondolta Lucilla. Egyetlen előre kiszámítható mintázatot sem látott, a sebessége pedig egyenesen elképesztő volt. Duncan majdnem tizenhat SzÉ-s volt, de már biztosan állt prana-bindu képessége talaján.

Tréning gyakorlatainak gondosan kontrollált mozdulatai oly sokat árulnak el! Duncan nagyon gyorsan reagált, mikor Lucilla először elrendelte ezeket az esti gyakorlatokat. A Tarazától kapott utasítás első részét Lucilla végrehajtotta. A ghola szereti őt. Semmi kétség. Anyjaként ragaszkodott hozzá. És mindez anélkül, hogy komolyabban meggyengítette volna, bár Teg aggódott emiatt.

Az árnyékom ott van a gholán, mégsem függő követőm, nyugtatta meg magát. Teg ok nélkül aggódik emiatt.

Épp azon a reggelen mondta Tegnek: „Bármit diktálnak is az erősségei, ő továbbra is szabadon fogja kifejezni magát.”

Tegnek most látnia kéne, gondolta. Ezek a gyakorlat-mozdulatok zömmel Duncan saját találmányai voltak.

Lucillának kis híján elakadt a lélegzete egy különösen ügyes ugrástól, amivel Duncan majdnem az udvar közepére került. A ghola olyan idegi-muszkuláris egyensúlyt fejleszt ki, ami idővel a Tegéhez mérhető lelki egyensúllyal fog párosulni. Egy ilyen fejlemény kulturális hatása félelmetes lesz. Elég csak azokra tekinteni, akiktől Teg – és rajta keresztül a Nővérek – ösztönös hűséget kapott.

Ezt nagyrészt a zsarnoknak köszönhetjük, gondolta Lucilla.

II. Leto előtt egyetlen széles körben elterjedt kulturális módosítás sem élt elég sokáig ahhoz, hogy akár csak meg is közelítse azt az egyensúlyt, amit a Bene Gesserit ideálisnak tartott. Ez volt az az egyensúly – „ÚSZNI A KARDPENGE MENTÉN”– ami lenyűgözte Lucillát. Ezért vetette bele magát olyan fenntartások nélkül egy projektbe, aminek nem is ismerte a teljes tervét, de ami mégis olyan teljesítményt kívánt meg tőle, melyet az ösztönei visszataszítónak éreztek.

DUNCAN OLYAN FIATAL!

Hogy mit kívánnak tőle ezután a Nővérek, azt Taraza egyértelműen elmondta: A SZEXUÁLIS BEVÉSÉST. Csak aznap reggel állt Lucilla meztelenül a tükör elé, hogy megformálja azokat az arc- és mozdulat-elemeket, melyekre szüksége lesz Taraza parancsának teljesítéséhez. Mesterséges nyugalomban Lucilla olyannak látta saját arcát, mint egy történelem előtti szerelem-istennőét – dús test, és annak a puhaságnak az ígérete, amibe a felpiszkált hím belevetheti magát.

Tanulmányi során Lucilla látott ősi szobrokat az Első Időkből, kis kőből készült nőfigurákat széles csípővel és lógó mellekkel, melyek életadó bőséget kínáltak a szopós gyermeknek. Lucilla akaratlagosan képes volt ennek az ősi alaknak egy fiatal kiadását produkálni.

Lent az udvaron, Lucilla alatt Duncan megállt egy pillanatra, és mintha a következő mozdulatokon elmélkedett volna. Aztán bólintott magában, magasra szökkent, megfordult a levegőben, gazellaszerűen egy lábra érkezett, mellyel pörögve oldalra rúgta magát, inkább tánc-, mint harc-szerű mozdulattal.

Lucilla szája eltökélt, keskeny vonallá húzódott.

SZEXUÁLIS BEVÉSÉS.

A szex titka egyáltalán nem is titok, gondolta. Magában az életben gyökerezik. Ez persze megmagyarázta, hogy első parancsra történt csábítása a Nővérek javára miért ültetett el egy férfiarcot az emlékezetében. A Nemesítési Mesternő mondta neki, hogy erre számítson, és ne ijedjen meg tőle. De Lucilla ekkor megértette azt is, hogy a Szexuális Bevésés kétélű fegyver. Megtanulhatsz úszni a penge mentén, de meg is vághatod magad. Néha, amikor az az első férfiarc hívatlanul felbukkant az agyában, Lucilla zavarba jött. Az emlék gyakran előjött intim pillanatok csúcspontján, és még erősebb színlelésre késztette Lucillát.

– Így erősödsz – nyugtatta meg a Nemesítési Mesternő.

Mégis érezte úgy néha, hogy banálissá tett valamit, amit jobb lett volna rejtélynek meghagyni.

Keserűség töltötte el amiatt, amit tennie kell. Ezek az esték voltak számára a nap legkedvesebb percei, amikor Duncan edzését figyelte. A fiú izmainak fejlődése olyan határozott előrehaladást mutatott – érzékeny ideg- és izom-láncolatai kezdtek kiépülni – mindazokban a para-bindu csodákban, amelyekről a Nővérek oly híresek voltak. De már elérkezett a következő lépés ideje, és Lucilla már nem feledkezhetett bele pártfogoltja csodálásába.

Lucilla tudta, hogy Miles Teg mindjárt jön. Duncan tréningje megint az edzőteremben folytatódik, veszedelmesebb fegyverekkel.

TEG.

Lucilla újra és újra eltűnődött a férfin. Nem egyszer érezte, hogy vonzódik hozzá azon a különös módon, amit azonnal felismert. Egy Bevéső élvezett bizonyos szabadságot saját szaporodási partnereinek megválasztásában, feltéve, hogy nincsenek előzetes elkötelezettségei vagy ellentétes parancsai. Teg öreg volt, de a róla szóló feljegyzések azt sugallták, hogy még mindig férfi. Persze Lucilla nem tarthatja magánál gyereket, de már megtanulta elintézni ezt a kérdést.

MIÉRT NE?, tette föl magának a kérdést.

Terve a végletekig egyszerű volt. Végrehajtani a Bevésést a gholán, aztán, miután bejelenti erre irányuló szándékát Tarazánál, fogan egy gyermeket a félelmetes Miles Tegtől. Már sor került kezdődő gyakorlati csábításra, de Teg nem adta be a derekát. Mentát-cinizmusa állította meg Lucillát egyik nap a Fegyverterem öltözőjében.

– Az én szaporodási időszakom már véget ért, Lucilla. A Nővérek elégedjenek meg azzal, amit már eddig is kaptak tőlem. Teg mindössze egy testhez tapadó fekete edző-kezeslábast viselt. Végzett az arca törölgetésével, és egy kosárba dobta a törölközőt. Rá sem nézett Lucillára. – Lennél olyan kedves, és magamra hagynál?

TEHÁT ÁTLÁTOTT A NYITÁNYON!

Erre számíthatott volna, hisz Teg az volt, aki. Lucilla azonban tudta, hogy még mindig van esélye. Egyetlen hozzá hasonló képességű Tisztelendő Anya se mondhat csődöt, még egy Teg erejével bíró mentáttal sem.

Lucilla egy pillanatig határozatlanul állt ott, agya automatikusan tervezte, hogyan kerülje meg ezt az első visszautasítást. De valami megállította. Nem a visszautasítás feletti düh, nem is az a távoli lehetőség, hogy esetleg tényleg kudarcot vallanak a fortélyai. A büszkeségnek és a lehetséges bukásnak (mert ez a lehetőség mindig fenn állt) ehhez nem volt köze.

MÉLTÓSÁG.

Tegben volt valami nyugodt méltóság, és Lucilla jól tudta, hogy bátorsága és rátermettsége mi mindent adott már a Nővéreknek. Mivel nem volt teljesen biztos a saját indítékaiban, Lucilla elfordult. Talán az a mélyen gyökerező hála volt az oka, amit a Nővérek Teg iránt tápláltak. Teg elcsábítása lealacsonyító lett volna, nem Tegre, hanem saját magára nézve. Nem tudta rávenni magát egy ilyen tettre: feljebbvalói parancsa nélkül semmiképpen.

Ahogy a mellvédnél állt, ezek az emlékek felhőzték el érzékeit. A Fegyverszárny ajtajának homályában mozgás látszott. Teg volt az. Lucilla jobban összeszedte magát, és Duncanre koncentrált. A ghola abbahagyta a vetődéseket és szökkenéseket. Mozdulatlanul, mélyeket lélegezve állt, figyelme fölfelé, Lucillára összpontosult. Lucilla verítéket látott az arcán, és sötétkék izzadt foltokat a világoskék kezeslábason. Lucilla kihajolt a mellvéden:

– Nagyon jó volt, Duncan. Holnap tovább tanítalak majd a láb-ököl harcra.

A szavak ellenőrzés nélkül jöttek ki belőle, és Lucilla azonnal tudta, mi a forrásuk. Tegnek szóltak, aki ott állt lent az ajtónyílás homályában, nem pedig a gholának. Tegnek mondta: „Látod? Nem csak te tanítasz neki gyilkos képességeket!”

Lucilla ekkor döbbent rá, hogy Teg a megengedhetőnél mélyebbre ásta magát a pszichéjébe. Komoran meredt az előlépő magas alakra. Duncan már szaladt is a Basharhoz.

Mikor Lucilla Tegre irányította a figyelmét, valami felvillant benne, valami mélyről jövő Bene Gesserit reakció. Ennek a reakciónak a lépéseit később így lehetett volna definiálni: VALAMI BAJ VAN! VESZÉLY! TEG NEM TEG! Persze a hirtelen gondolatvillanásban ezek nem öltöttek önálló formát. Lucilla a legnagyobb tőle telhető erősséggel bocsátotta útjára a Hangot:

– DUNCAN! FEKÜDJ!

Duncan hasra vágódott a füvön, figyelme a Fegyverszárnyból kilépő Teg-figurára összpontosult. A férfi kezében lézerfegyver volt.

ARCTÁNCOLTATÓ!, gondolta Lucilla. Csak rendkívüli ébersége fedezte ezt fel. AZ ÚJAK KÖZÜL VALÓ!

– Arctáncoltató! – kiáltotta Lucilla.

Duncan oldalra rúgta magát, aztán felpattant, és lapos csavarral legalább egy méterrel a föld fölé emelkedett. Reakciójának gyorsasága meghökkentette Lucillát. Nem tudta, hogy ember képes lehet ilyen gyorsan mozogni. A lézerfegyver első sugara Duncan mögé vágott, aki mintha úszott volna a levegőben.

Lucilla a mellvédhez pattant, és leugortában megkapaszkodott az alatta lévő szint ablakpárkányában. Mielőtt megállt volna a lendületben, jobb kezével kinyúlt, és megfogta azt a kiálló esőcsatorna-csövet, amiről emlékezetből tudta, hogy ott kell lennie. Teste ívben oldalra feszült, és leugrott egy ablakpárkányra a következő alsóbb szinten. A kétségbeesés hajtotta, pedig tudta, hogy úgysem érhet időben oda.

Valami roppant fölötte a falon. Olvadt csík futott felé, miközben bal felé vetődve a fűre huppant. Leérkezve egyetlen pillantással átfogta a helyzetet.

Duncan a támadó felé ugrott, gyakorló mozdulatainak rettentő ismétlésével. Micsoda gyorsaság!

Lucilla határozatlanságot látott az ál-Teg arcán.

Lucilla az Arctáncoltató felé vetette magát, és ÉREZTE a teremtmény gondolatait: KETTEN VANNAK ELLENEM!

De a kudarc elkerülhetetlen volt, és ezt Lucilla már futtában tudta. Az Arctáncoltatónak nem kell mást tennie, csak teljes erőre és közeli célpontra kapcsolnia a fegyverét. Rácsot csinálhat maga elé. Semmi sem törhet át egy ilyen védelmen. Miközben ez végigfutott Lucilla agyán, és mialatt valami haditervet próbált kiötölni, egyszer csak azt vette észre, hogy vörös füst csap fel az ál-Teg mellkasából. Vörös vonal rohant fölfelé furcsa szögben a lézerfegyvert tartó kéz izmain. A kar leesett, mintha valami szoborról törne le egy darab. A váll fröcsögő vérzivatar közepette vált le a törzsről. Az alak megtántorodott, további vörös füstfellegeket és vérzuhatagokat eresztett magából, és kékes, vörös darabokra hullt szét a lépcsőn.

Lucillának az orrába csapott a jellegzetes Arctáncoltató-feromonok szaga, amikor megállt. Duncan odalépett mellé. A halott Arctáncoltató fölött benézett a folyosóra.

Újabb Teg bukkant fel a halott mögött. Lucilla azonosította: ez már csakugyan maga Teg volt.

– Ez a Bashar – mondta Duncan.

Lucilla örült neki, hogy Duncan ilyen jól megtanulta az azonosítás leckéjét: hogyan ismerjük fel barátainkat, még részleteikből is. A halott Arctáncoltatóra mutatott

– Szagold meg!

Duncan beszívta a levegőt.

– Igen, érzem. De nem volt valami jó utánzat.

Teg kilépett az udvarra egy lézerfegyverrel, amit a bal karjára támasztott. Jobbja a ravaszra fonódott. Pillantása végigsöpört az udvaron, aztán megállapodott Duncanen, majd végül Lucillán.

– Hozd be Duncant – mondta Teg.

Ez egy parancsnok utasítása volt a harcmezőn, annak az embernek a biztonságával, aki tudja, mit kell tenni vészhelyzetben. Lucilla kérdés nélkül engedelmeskedett.

Duncan nem szólt, miközben Lucilla kézen fogva elvezette a véres hús halom mellett, ami valaha az Arctáncoltató volt, be a Fegyverszárnyba. Mikor bent voltak, Duncan visszanézett a csurom vér maradványokra, és azt kérdezte:

– Ki engedte be?

Nem pedig azt, hogy „Hogyan jutott be?”, vette észre Lucilla. Duncan máris messzebbre lát a jelentéktelen dolgoknál: a probléma szívébe.

Teg a saját lakrésze felé indult, és intett nekik, hogy kövessék.

Teg hálószobájában égett hús nehéz szaga lengett, és füst, melynek szagát Lucilla mindennél jobban utálta: égett emberhús bűze. Egy Teg uniformisát viselő alak hevert arccal a földön , ott, ahová az ágyból esett.

Teg a csizmája orrával felfordította a holttestet, hogy láthatóvá váljon az arc: meredt szemek, vicsorgásba dermedt vigyor. Lucilla felismerte az egyik külső őrt, egyikét azoknak, akik az Erősség nyilvántartása szerint Schwangyuval érkeztek.

– A kulcsemberük – mondta Teg. – Patrin elintézte, aztán ráadtuk az egyik egyenruhámat. Ez elég volt ahhoz, hogy elbolondítsuk az Arctáncoltatókat, mert úgy intéztük, hogy ne láthassák meg az arcát, mielőtt támadnak. Nem volt idejük memória-lenyomatot csinálni.

– Te tudsz erről? – hökkent meg Lucilla.

– Bellonda alaposan felkészített.

Lucilla hirtelen meglátta Teg szavainak nagyobb szabású jelentőségét. Hirtelen harag-lángot kényszerült elnyomni magában.

– Hogyan történhetett meg, hogy egyikük bejutott az udvarra?

Teg szelíden mondta:

– Itt bent meglehetősen sürgős volt a dolog. Választanom kellett, és mint kiderült, helyesen döntöttem.

Lucilla nem is próbálta elrejteni haragját.

– Úgy, hogy hagyd Duncant egyedül védekezni?

– Rád hagytam, különben a támadók megvetették volna a lábukat itt bent. Patrinnak és nekem kemény munkánkba került megtisztítani ezt a szárnyat. Tele volt a kezünk – Teg Duncanre pillantott. – Nagyon jól szerepelt, hála a tréningjeinknek.

– Az… az a DOLOG majdnem elkapta!

– Lucilla! – csóválta a fejét Teg. – Időzítve voltam. Ti ketten legalább egy percig ki tudtatok tartani itt kint. Tudtam, hogy te annak a DOLOGNAK az útjába állsz majd, és feláldozod magad, hogy megmentsd a Duncant. Ez újabb húsz másodperc.

Teg szavai után Duncan csillogó szemmel nézett Lucillára.

– Valóban megtetted volna?

Mikor Lucilla nem válaszolt, Teg felelt helyette:

– Megtette volna.

Lucilla nem tiltakozott. De most megint eszébe jutott az a rettentő sebesség, amivel Duncan mozgott, a támadás szédítő cikázása.

– Harci döntések – mondta Teg Lucillára nézve.

Lucilla elfogadta ezt. Teg, mint általában, most is helyesen döntött. De Lucilla tudta, hogy kapcsolatba kell lépnie Tarazával. A prana-bindu gyorsulás ebben a gholában messzebbre ment, mint várta. Megmerevedett, mikor Teg éberen figyelni kezdett: tekintetét az ajtóra szegezte. Lucilla megpördült.

Schwangyu volt az, mögötte Patrin, lézerpuskával a kezében. A cső, mint azt Lucilla észrevette, Schwangyura irányult.

– Ő ragaszkodott hozzá – mondta Patrin. A vén katona arcán dühös kifejezés honolt. A szája melletti mély árkok lefelé mutattak.

– Holttestek vezetnek a déli lövegtorony felé – mondta Schwangyu. – Az embereid nem engednek oda, hogy megnézzem. Parancsolom, hogy azonnal vond vissza ezt a parancsot.

– Nem, míg a takarító csapataim nem végeznek mondta Teg.

– Még mindig embereket öldösnek ott kint! Hallom! – Mérges él lopakodott Schwangyu hangjába. Lucillára meredt.

– Ki is kérdezünk embereket ott kint – mondta Teg.

Schwangyu most Tegre bámult.

– Ha túl veszélyes itt, vigyük át a… a gyereket az én lakosztályomba. Most azonnal!

– Nem fogjuk ezt tenni – mondta Teg halkan, de határozottan.

Schwangyu megmerevedett a bosszúságtól. Patrin ujjpercei elfehéredtek a puska tusán. Schwangyu átnézett a fegyver fölött, Lucilla mérlegelő tekintetébe. A két nő farkasszemet nézett egymással.

Teg egy pillanatig hagyta őket, aztán megszólalt:

– Lucilla, vidd Duncant a nappalimba – bökött fejével egy ajtóra a háta mögött.

Lucilla engedelmeskedett, és közben végig tüntetően Schwangyu és Duncan közt állt.

Mikor becsukódott mögöttük az ajtó, Duncan megszólalt:

– Majdnem gholának nevezett. Valóban fel van dúlva.

– Schwangyu sok dolgot elmulasztott – mondta Lucilla.

Körülnézett Teg nappalijában. Először látta a lakosztálynak ezt a részét: a Bashar belső szentélyét. A saját lakrészére emlékeztette – a rendnek és ötletszerű szétszórtságnak ugyanaz a keveréke. Olvasótekercsek hevertek rendetlen rakásban egy kis asztalon, egy szürke kárpitozású régimódi szék mellett. A tekercsleolvasó csak úgy félre volt téve, mintha használója csak egy pillanatra rakta volna le, hogy hamarosan megint folytassa az olvasást. Egy fekete bashari egyenruha-felső hevert egy közeli széken, rajta kis varródoboz. A kabát kézelőjén egy gondosan megfoltozott lyuk látszott.

SAJÁT MAGA JAVÍTJA A RUHÁIT.

Ez olyan vonása volt a híres Miles Tegnek, amire Lucilla nem számított. Ha eszébe is jutott volna ez a kérdés, biztosan úgy vélte volna, hogy Patrin végzi az ilyesféle munkákat.

– Ugye Schwangyu engedte be a támadókat? – kérdezte Duncan.

– Az emberei voltak – Lucilla nem rejtegette dühét. Schwangyu túl messzire ment. Lepaktálni a Tleilaxszal!

– Patrin meg fogja ölni?

– Nem tudom, de nem is törődöm vele! Az ajtó másik oldalán Schwangyu dühösen és hangosan mondta:

– Örökké itt fogunk álldogálni, Bashar?

– Elmehetsz, amikor csak tetszik – Ez Teg volt.

– De hát nem mehetek be a déli alagútba!

Schwangyu ingerültnek hangzott. Lucilla tudta, hogy az öregasszony szándékosan csinálja ezt. Vajon miben töri a fejét? Tegnek most nagyon óvatosnak kell lennie. Ott kint okosan viselkedett, feltárta Lucilla előtt Schwangyu erőinek hiányosságalt, de nem derítették fel Schwangyu forrásait. Lucilla azon gondolkozott, hogy otthagyja Duncant és visszamegy Teg mellé.

Teg hallatszott:

– Most elmehetsz, de nem javaslom, hogy visszamenj a szobáidba.

– Éspedig miért nem? – Schwangyu hangja meglepett volt, valóban meglepett, és ezt nem tudta jól elleplezni.

– Egy pillanat – mondta Teg.

Lucillának csak most jutott el a tudatáig, hogy kiáltozást hall a távolból. Nehéz, dörrenő robbanás hallatszott közelről, majd még egy, már messzebbről. Por szállingózott be Teg nappalijába.

– Mi volt ez? – kérdezte Schwangyu túlzott hangerővel.

Lucilla, Duncan és a folyosóra nyíló ajtó közé lépett. Duncan védekezésre készen figyelte az ajtót.

– Az első robbanást vártam – Ez megint Teg volt. – A másodikat viszont, attól tartok, ŐK nem várták.

Hangos fütty hallatszott, és ez elnyomta Schwangyu szavait.

– Ez az, Bashar!

– Ez Patrin.

– Mi folyik itt? – kérdezte Schwangyu.

– Az első robbanás, kedves Tisztelendő Anya, az volt, amikor támadóid megsemmisítették a lakrészedet. A második robbanással pedig mi pusztítottuk el a támadókat.

– Épp most kaptam meg a jelzést, Bashar! – Ez megint Patrin. – Mind megvannak. Siklón jöttek le a nem-hajóról, épp ahogy számítottál rá.

– A hajó? – Teg hangjában dühös számonkérés csengett.

– Elpusztult abban a pillanatban, ahogy átjött az űr-rétegen. Nincs túlélő!

– Ostobák! – rikoltotta Schwangyu. – Tudjátok, mit tettetek?

– Végrehajtottam a parancsot, hogy védjem meg a fiút minden támadástól – mondta Teg. – Apropó, neked a napnak ebben a részében nem a lakosztályodban kéne lenned?

– Micsoda?

– Téged akartak megölni, amikor felrobbantották a lakrészedet. A Tleilax nagyon veszedelmes, Tisztelendő Anya.

– Nem hiszek neked!

– Akkor nézd meg. Patrin, engedd el.

Lucilla meghallotta a ki nem mondott érvet. Itt jobban bíznak a mentát Basharban, mint egy Tisztelendő Anyában, és Schwangyu ezzel tisztában van. Kétségbe lesz esve. Okos ötlet volt azt sugallni, hogy a lakosztályát lerombolták. De nem fogja elhinni. Most Schwangyu számára az a legfontosabb, hogy látja: Teg is és Lucilla is tud szerepéről a támadásban. És ki tudja, még hányan. Persze Patrin is tudja.

Duncan a csukott ajtóra meredt, fejét kissé jobbra döntötte. Különös volt az arca, mintha átlátna az ajtón, és valójában a kinti embereket figyelné.

Schwangyu gondosan kontrollálta a hangját:

– Nem hiszem el, hogy elpusztították a lakosztályomat – Tudta, hogy Lucilla hallgatózik.

– Csak egy mód van rá, hogy meggyőződj róla – felelte Teg.

OKOS!, gondolta Lucilla. Schwangyu nem juthat döntésre addig, amíg nem lehet biztos benne, hogy a Tleilax csalárd módon viselkedett.

– Akkor itt várj meg! Ez parancs! – Lucilla hallotta Schwangyu köpenyének suhogását, ahogy a Tisztelendő Anya kiviharzott.

CSAPNIVALÓ ÉRZELMI KONTROLL, gondolta Lucilla. És amit ez Tegről elárult, az is nyugtalanító volt. MEGTETTE VELE! Tartósan kizökkentett egyensúlyából egy Tisztelendő Anyát.

Az ajtó kivágódott Duncan előtt. Teg állt ott, keze a kilincsen.

– Gyorsan! – mondta Teg. – Ki kell jutnunk az Erősségből, mire visszajön.

– Kimenjünk az Erősségből? – kérdezte Lucilla döbbenten.

– Siessünk, ha mondom! Patrin már előkészítette nekünk az utat.

– De nekem muszáj…

– Semmit sem muszáj! Gyere így, ahogy vagy. Gyere velem, különben kénytelen leszek vinni téged.

– Tényleg azt hiszed, hogy el tudsz vinni egy… – Lucilla elhallgatott. Most már egy új Teggel állt szemben, és tudta, hogy nem mondhat ki egy ilyen fenyegetést, hacsak nem képes valóban végre is hajtani. – Rendben van – mondta végül. Megfogta Duncan kezét és követte Teget kifelé.

Patrin állt a folyosón, és jobb felé figyelt.

– Elment mondta az öreg. Tegre nézett. – Tudod mit kell csinálni, Bashar?

– Pat!

Lucilla még sosem hallotta Teg szájából az öreg tisztiszolgának ezt a becenevét.

Petrin ragyogó fogsorral elvigyorodott.

– Bocsánat, Bashar. Tudod, az izgalom. Inkább rád hagyom. Nekem is megvan a magam szerepe.

Teg intette Lucillának és Duncannek, hogy jobbra. Engedelmeskedtek, és hallották, hogy Teg szorosan a nyomukban van. Duncan keze nedvesen simult Lucilláéba. Aztán Duncan kirántotta magát, és Lucilla mellett ment tovább, anélkül, hogy hátrapillantott volna.

A folyosóvégi szuszpenzor-aknát Teg két saját embere őrizte. Teg odabiccentett nekik.

– Senki sem jön utánunk.

Amazok uniszónóban felelték:

– Rendben, Bashar.

Amikor belépett az aknába Duncannel és Teggel, Lucilla akkor ébredt rá, hogy egy olyan vitában foglalt állást, melynek lényegét nem ismeri teljesen. A Nővérek politikáját gyors áramlatként érzékelte maga körül. Ez a mozgás rendszerint a partot mosó szelíd hullámzás volt, de most Lucilla pusztító erőket érzett gyülekezni a hullámok mögött.

Mikor a déli lövegtorony felé vezető elágazó kamrához értek, Duncan megszólalt:

– Mindnyájunknak fel kéne fegyverkeznünk – mondta.

– Hamarosan fel is fogunk – felelte Teg. – És remélem, készen állsz arra, hogy megölj bárkit, aki megpróbálja utunkat állni.

---

Lényeges dolog: egyetlen Bene Tleilax nőt sem láttak soha a központi bolygóik biztonságán kívül. (A nőket utánzó Arctáncoltatók nem számítanak ide. Ők nem tudnak szaporodni.) A tleilaxiak elzárják a nőiket, hogy tőlünk távol tartsák őket. Ez az elsődleges következtetésünk. A petesejtekben kell lennie a Tleilax legalapvetőbb titkának.

Bene Gesserit Elemzés Archívum XOXTM99… O41 sz.

– Végre hát találkoztunk – mondta Taraza.

Átnézett azon a két méteres távolságon, ami elválasztotta az ő és Tylwyth Waff székét. Milyen tündérszerű kis figura, és mekkora hatalma van. A külsőre támaszkodó előítéleteket itt el kell vetni, figyelmeztette magát Taraza.

– Voltak, aki nem hitték, hogy ez lehetséges – mondta Waff.

Tilinkózó kis hangja volt. Ezt is más mércével kell mérni, gondolta Taraza.

Egy Liga nem-hajó semleges területén voltak, ami mellett Bene Gesserit- és Tleilax-monitorhajók gyülekeztek, mint ragadozó madarak a zsákmány körül. (A Liga meghunyászkodva igyekezett megbékíteni a Bene Gesseritet. FIZETNI FOGTOK. A Liga tudta ezt. A fizetséget már régebben is mindig behajtották rajtuk.) A kis ovális terem, ahol találkoztak, szokásosan rézfalú és „kémbiztos” volt. Taraza persze ezt egy pillanatra sem hitte el. Ezenkívül azt is feltételezte, hogy a melanzsból font kötelék a Liga és a Tleilax között még mindig változatlanul erős.

Waff nem akarta ámítani magát Tarazával kapcsolatban. Ez a nő sokkalta veszélyesebb, mint a Tisztelet Matrónái. Ha megölné Tarazát, azonnal valaki ugyanilyen veszedelmes lépne a nő helyébe, aki ráadásul rendelkezik minden olyan alapvető információval, mint a jelenlegi Főtisztelendő Anya.

– Nagyon érdekesnek találjuk az új Arctáncoltatókat – mondta Taraza.

Waff arca önkéntelenül megrándult. Igen, SOKKAL veszedelmesebb a Tisztelet Matrónáinál, akik még csak nem is hibáztatták a Tleilaxot egy teljes nem-hajó elvesztéséért.

Taraza a kis, kétoldalas órára pillantott a jobb oldalán álló kis asztalkán, ami úgy volt elhelyezve, hogy mindketten jól láthassák. A Waff felé eső oldal összhangban volt Waff belső órájával. Taraza észrevette, hogy a két belső idő-kijelzés tíz másodpercen belüli szinkronizációban volt egy önkényesen megállapított délutánban. Ez egy másik szépsége volt ennek a találkozásnak, ahol még a székeik közti távolságot is megegyezésben rögzítették.

Egyedül voltak a teremben. Az ovális helyiség hat méter hosszú volt, és fele olyan széles. Egyforma, szegecselt fa függőszékekben foglaltak helyet, melyeket narancsszín kárpit borított: egyikben sem volt egy szemernyi fém vagy más idegen anyag sem. A szoba egyetlen további bútora az asztalka volt az órával. Az asztal egy vékony fekete plaz-lapból és három vékony falábból állt. A találkozó résztvevőit alaposan átvizsgálták. Mindkettőjüknek három testőre várt a szoba egyetlen ajtaja előtt. Taraza nem hitte, hogy a Tleilax Arctáncoltató cserével próbálkozna, legalábbis ilyen körülmények közt nem.

„FIZETNI FOGTOK.”

A Tleilax is igencsak tudatában volt saját sebezhetőségének, különösen most, hogy tudták: a Tisztelendő Anyák felismerik az új Arctántoltatókat.

Waff megköszörülte a torkát.

– Nem számítok arra, hogy megegyezésre jutunk – mondta.

– Akkor miért jöttél el?

– Magyarázatot keresek arra a különös üzenetre, amit az rakisi Erősségetekből kaptunk. Miért kellene fizetnünk?

– Könyörgök, Ser Waff, ebben a szobában hagyd az ostoba színlelést. Vannak olyan, mindkettőnk számára ismert tények, melyeket nem lehet megkerülni.

– Mint például?

– A Bene Tleilaxról nem kaptunk egyetlen nőt sem nemesítési célokra – És arra gondolt: IZZADJON CSAK MEG! Átkozottul frusztráló volt, hogy nem rendelkeztek a tlailaxi Más Emlékekkel a Bene Gesserit vizsgálatokhoz, és ezt Waff is tudta.

Waff a homlokát ráncolta.

– Nem gondolhatod komolyan, hogy olyasvalakik életével alkudozom, akik…

– Elhallgatott, és megrázta a fejét. – Nem tudom elhinni, hogy ez az a fizetség, amit kértek.

Mikor Taraza nem válaszolt, Waff folytatta:

– A rakisi templom elleni ostoba támadás bizonyos emberek önálló kezdeményezése volt. Őket már megbüntettük.

A VÁRT HÁRMAS SZÁMÚ MEGNYITÁS, gondolta Taraza.

Taraza számos elemzési eligazításon vett részt a találkozó előtt, ha ugyan ezeket lehetett eligazításnak nevezni. Elemzések voltak bőven, viszont igencsak keveset tudtak erről a tleilaxi Mesterről, erről a Tylwith Waffról. Közvetett következtetések révén jutottak csak el bizonyos különösen fontos opcionális vázlatokhoz (ha ezek egyáltalán igaznak bizonyulnak majd.) A legnagyobb baj az volt, hogy a legérdekesebb adatok egy része megbízhatatlan forrásokból származott. Egy sarkalatos tényben azonban bízni lehetett: a vele szemben ülő tündér-alak halálosan veszedelmes.

Waff HÁRMAS SZÁMÚ MEGNYITÁSA foglalta le figyelmét. Ideje volt válaszolni. Taraza mindentudóan elmosolyodott:

– Ez éppen az a fajta hazugság, amit tőletek vártunk – mondta.

– Rögtön sértegetéssel kezded? – mondta Waff szenvedély nélkül.

– Ti adtátok a keretet. Hadd figyelmeztesselek, hogy velünk nem fogtok tudni úgy bánni, mint azokkal a Szétszóródás-beli lotyókkal.

Waff dermedt arckifejezése merész húzásra sarkallta Tarazát. Tehát a Nővérek következtetése, melyet részben az ixi konferencia-hajó eltűnéséből vontak le, helyes! Ezek után, arcán változatlan mosollyal úgy vitte tovább ezt a feltételezett vonalat, mintha igazolt tény lenne.

– Azt hiszem – mondta – hogy a lotyók örülnének, ha tudomást szereznének arról, hogy Arctáncoltatók vannak köztük.

Waff visszafojtotta haragját. EZEK AZ ÁTKOZOTT BOSZORKÁNYOK! TUDJÁK! VALAHONNAN TUDJÁK! A tanácsosai rendkívül kételkedő állásponton voltak. Egy jelentős kisebbség volt ellene. A boszorkányok olyan… ördögiek. És a megtorló akcióik!

IDEJE A GAMMURA TERELNI A FIGYELMÉT, gondolta Taraza. NEM SZABAD HAGYNI, HOGY VISSZANYERJE AZ EGYENSÚLYÁT.

– Még ha meg is szereztetek valakit közülünk, ahogy Schwangyut a Gammun, akkor sem tudtok meg semmi lényegeset!

Waff felfortyant:

– Ő úgy gondolta, hogy… FELBÉREL minket, mint valami bérgyilkosokat! Mi csak móresre tanítottuk!

Ó, MOST KIBUKOTT BELŐLE A BÜSZKESÉG, gondolta Taraza. ÉRDEKES. FEL KELL DERÍTENI, MILYEN MORÁLIS STRUKTÚRA LEHET EGY ILYEN BÜSZKESÉG MÖGÖTT.

– Sosem tudtatok igazán beépülni közénk – mondta Taraza.

– Ti sem hatoltatok be a Tleilaxba! – Waffnak sikerült elfogadható higgadtsággal előadni ezt a hencegést. GONDOLKODÁSI IDŐRE VAN SZÜKSÉGE! HOGY TERVET KÉSZÍTSEN!

– Talán érdekelhet, mi a hallgatásunk ára – ajánlotta Taraza. Waff megkövesedett pillantását beleegyezésnek véve folytatta: – Először is megosztotok velünk mindent, amit ezekről a Szétszóródás-béli lotyókról, akik Tisztelet Matrónáinak nevezik magukat, megtudtatok.

Waff megborzongott. Sok minden igazolást nyert, mikor megölték a Tisztelet Matrónáit. Azok a szexuális rafinériák! Csak a legerősebb psziché képes ellenállni annak, hogy belevesszen ebbe az eksztázisba. Ebben az eszközben hatalmas lehetőségek rejlenek! És ezt osszák meg ezekkel a boszorkányokkal?

– MINDENT, amit megtudtok róluk – jelentette ki Taraza.

– Miért hívod őket lotyóknak?

– Megpróbálnak utánozni minket, mégis eladják magukat a hatalomért, és csúfot űznek mindabból, amit mi tisztelünk. Tisztelet Matrónái!

– Ők legalább tízezerszeres túlerőben vannak hozzátok képest! Láttuk a bizonyítékot.

– Egyetlen közülünk mindnyájukat legyőzi – mondta Taraza.

Waff csendben tanulmányozta őt. Vajon ez puszta hencegés? Ha a Bene Gesserit boszorkányokról van szó, semmi sem biztos! CSINÁLTAK bizonyos dolgokat. Övék a mágikus univerzum sötétebbik oldala. A banyák nem egyszer jártak túl a Shariat eszén. Vajon Isten akarja így, hogy az igazhitűeknek újabb megpróbáltatásban legyen részük?

Taraza hagyta, hogy az elhúzódó csend növelje a feszültséget. Érzékelte Waff zavarodottságát. Ez eszébe juttatta a Nővérek előkészítő konferenciáját a találkozó előtt. Bellonda tette föl a csalókán egyszerű kérdést:

– De mit tudunk VALÓJÁBAN a Tleilaxról?

Taraza érezte, ahogy a válasz minden elmében felbuzog a Káptalanház tanácskozó asztala körül: CSAK AZT TUDHATJUK BIZTOSAN, AMIRŐL ŐK AZT AKARJÁK, HOGY TUDJUK.

Egyetlen elemzője sem vethette el azt a gyanút, hogy a Tleilax egy álca-maszkot mutat nekik. A tleilaxiak intelligenciáját már csak azon is le lehetett mérni, hogy ők egyedül rendelkeznek az axolotl-tartály titkával. Ez pusztán szerencsés véletlen lenne, ahogy sokan mondják? Akkor mások miért képtelenek utánozni ezt a vívmányt immár évezredek óta?

GHOLÁK.

A tleilaxiak egyfajta halhatatlanságra használják fel a ghola-módszert? Erre utaltak bizonyos jelek Waff ténykedésében… nem biztos jelek, inkább csak sugallatok.

A káptalanházi konferenciákon Bellonda többször is visszatért az alapvető gyanúra, és egyre-másra hangsúlyozta:

– Minden… ahogy mondom, minden! Az archívumainkban lehet, hogy minden csak slig-tápnak való értéktelen lom!

Erre a feltevésre még néhány nyugodtabb Tisztelendő Anya összerezzent.

SLIGEK!

Ezek a lassan mászó, disznó és hengeres puskatöltény kereszteződésére emlékeztető lények az univerzum legritkább ételeihez szolgáltatták a húst, mégis megtestesítették mindazt, amit a Nővérek visszataszítónak tartottak a Tleilaxban. A slig egyike volt a Tleilax legelső barter-áruinak, a tartályokban állították elő a minden élet alapjául szolgáló spirális mag segítségével. Az, hogy a Bene Tleilax készítette, csak növelte az obszcén aurát, ami körülvette ezt a sokszájú állatot, ami állandóan a szemétben turkált, és azt a szemetet gyorsan ürülékké alakította, ami nem csak istállószagú volt, de nyálkás is.

– A legédesebb hús a mennyországnak ezen a felén idézte Bellonda a KHAFT reklám-szlogenjét.

– De gyalázatosságból származik – tette hozzá Taraza.

GYALÁZATOSSÁG.

Taraza erre gondolt, mikor Waffra nézett. Miféle okból építik emberek a gyalázatosság maszkját maguk köré? Waff büszke kirohanása nem illett bele a képbe.

Waff könnyedén a tenyerébe köhögött. Érezte a varrás nyomását ott, ahová tűpuskáit rejtette. A tanácsosi kisebbség azt javasolta: „Ahogy a Tisztelet Matrónáival szemben, most is az lesz a találkozó győztese, aki a legtitkosabb információval jön ki a másikról. Az ellenfél halála pedig garantált sikert jelent.”

MEGÖLHETEM ŐT, DE AZTÁN MI LESZ?

Három teljes értékű Tisztelendő Anya áll annak az ajtónak a másik oldalán. Tarazának nyilván van valami jelzése arra a pillanatra, amikor a zsilip kinyílik. Ha az a jel nincs, akkor pedig biztosan öldöklés és katasztrófa következik. Egyetlen pillanatig sem hitte, hogy akár új Arctáncoltatói is el tudnának bánni azokkal a Tisztelendő Anyákkal ott kinn. A boszorkányok ugrásra készen éberek lennének. Nyilván felismerték Waff őreinek kilétét.

– Megosztjuk – mondta Waff. A belegyezésben rejlő beismerés sértette Waffot, de nem volt más választása. Taraza kérkedése a képességek különbségéről valószínűleg pontatlan a szélsőségessége miatt, de Waff érezte benne az igazságot. Mindazonáltal nem voltak illúziói arról, mi következne, ha a Tisztelet Matrónái megtudnák, mi történt valójában a követeikkel. A hiányzó nem-hajót sem tudták még a Tleilaxra kenni. Hajók mindig tűnnek el. A szándékos gyilkosság már egy egészen más dolog. A Tisztelet Matrónái biztosan el akarnának pusztítani egy ilyen tapintatlan ellenfelet. Ha másért nem, azért, hogy példát statuáljanak. A Szétszóródásból visszatért tleilaxiak ennyit elmondtak. Most, hogy már látta a Tisztelet Matrónáit, Waff már hitt a történeteiknek.

Taraza azt mondta:

– A második tárgypontom a mai ülésre: a ghola.

Waff mozgolódni kezdett függőszékében.

Tarazát taszították Waff apró szemei, a kerek arc a kicsiny orral és a túlságosan hegyes fogakkal.

– Öldösitek a gholáinkat, hogy befolyásoljátok egy olyan projekt időzítését, melyben nincs más részetek, mint egyetlen elem szolgáltatása – vádaskodott Taraza.

Waffnak megint megfordult a fejében, hogy esetleg meg kéne ölnie Tarazát. Hát semmi sem maradhat rejtve ezek előtt az átkozott boszorkák előtt? Nem lehetett figyelmen kívül hagyni azt a lehetőséget sem, hogy a Bene Gesseritnek van egy besúgója a tleilaxi magban. Honnan máshonnan tudhatnák?

Azt mondta:

– Biztosíthatlak, Főtisztelendő Anya, hogy a ghola…

– Engem te ne biztosíts semmiről! Mi magunkat biztosítjuk – Taraza szomorú tekintettel, lassan csóválni kezdte a fejét. – És azt hiszed, nem tudjuk, hogy megrongált árut adtatok el nekünk.

Waff gyorsan felelte:

– Megfelel minden szerződésben megszabott követelménynek!

Taraza megint csak a fejét csóválta. Ennek a kis Tleilaxi Mesternek fogalma sincs, mi mindent árul el itt.

– A saját rendszereteket ültettétek a pszichéjébe mondta Taraza. – Figyelmeztetlek, Ser Waff, hogy ha MÓDOSÍTÁSIATOK akadályozzák a terveinket, akkor mélyebb sebet ejtünk rajtatok, mint amire képesnek gondoltatok volna minket.

Waff megtörölte az arcát, mert érezte, hogy veríték üt ki a homlokán. Átkozott boszorkányok! De nem tudnak mindent. A Szétszóródásból visszatért tleilaxiak, és azok a Tisztelet Matrónái, akiket Taraza oly keserűen ócsárolt, olyan szexuálisan töltött fegyvert adtak a Tleilax kezébe, amit NEM fog megosztani, akármit ígér is itt.

Taraza némán tanulmányozta Waff reakcióit, és merész hazugság mellett döntött.

– Mikor elkaptuk ixi konferenciahajótokat, az új Arctáncoltatóitok nem haltak meg elég gyorsan. Rengeteg dolgot tudtunk meg.

Waff kis híján tettlegességhez folyamodott.

TELITALÁLAT!, gondolta Taraza. Ez a lódítás tisztázó fényt vetett tanácsosai egyik legfelháborítóbb javaslatára. Most már nem is volt olyan felháborító. „A TLEILAX ARRA TÖREKSZIK, HOGY EGY TELJES PRANA BINDU UTÁNZATOT HOZZON LÉTRE”, ezt mondták a tanácsosok.

– Teljeset?

A Konferencia összes Nővére megdöbbent a feltevésen. Ez a mentális másolásnak egy olyan formáját feltételezte, mely túlment az általuk már ismert memória-lenyomatozáson.

A tanácsos, Hesterion Nővér az Archívumból, gondosan rendszerbe állított igazoló anyagokkal érkezett. „MÁR TUDJUK, HOGY AMIT AZ IXI SZONDA MECHANIKUSAN TESZ, AZT A TLEILAX IDEGEKKEL ÉS HÚSSAL VALÓSÍTJA MEG. NYILVÁNVALÓ A KÖVETKEZŐ LÉPÉS.”

Látván Waff reakcióját a hazugságra, Taraza továbbra is gondosan figyelte. Éppen most van a legveszélyesebb helyzetében.

Harag öntötte el Waff arcát. Túl veszélyes dolgokat tudnak a boszorkányok! A legkevésbé sem kételkedett Taraza állításában. MEG KELL ÖLNÖM, BÁRMIK LEGYENEK IS A KÖVETKEZMÉNYEI RÁM NÉZVE! MINDNYÁJUKKAL VÉGEZNÜNK KELL. FÖRTELEM! EZ AZ KEDVENC SZAVUK, DE ŐKET IS HŰEN JELLEMZI.

Taraza helyesen értelmezte Waff arckifejezését. Gyorsan megszólalt:

– Semmiféle veszély nem fenyeget benneteket a mi részünkről, amíg nem zavarjátok meg a terveinket. A vallásotok, az életmódotok – ez a ti magánügyetek.

Waff tétovázásba esett, nem annyira attól, amit Taraza mondott, mint inkább attól, hogy eszébe juttatta a hatalmát. Mi mást tudnak még? De hogy ilyen alárendelt helyzetben maradni! Miután visszautasította a szövetséget a Tisztelet Matrónáival. Ilyen közeli fölénynél, annyi évezred után. Undor fogta el. Végül mégis igaza lett a kisebbségnek: „NEM LEHET SZÖVETSÉG A MI NÉPEINK KÖZÖTT. BÁRMELY SZÖVETSÉG, AMI POWINDAH ERŐKKEL KÖTTETIK, GONOSZSÁGON ALAPUL.”

Taraza még mindig érzékelte Waffban az erőszak lehetőségét. Talán túl messzire ment? Védekező készenlétbe helyezte magát. Waffnak egy önkéntelen kar-rándulása figyelmeztette. FEGYVER VAN A RUHÁJA UJJÁBAN! A tleilaxi fortélyt nem szabad alábecsülni. Taraza fürkészei nem mutattak semmit.

– Tudunk a fegyverekről, amit viselsz – mondta. Újabb bátor hazugság. – Ha most hibázol, a lotyók azt is meg fogják tudni, hogyan kell használni ezeket a fegyvereket.

Waff három aprót lélegzett. Mikor megszólalt, már uralkodott magán:

– Mi nem leszünk a Bene Gesserit mellékbolygói!

Taraza egyenletes, csillapító hangon felelte:

– Sem szavakkal, sem tettekkel nem ajánlottam neked ilyen szerepet.

Taraza várt. Waff arckifejezésében nem történt változás, továbbra is vadul meredt Tarazára.

– Fenyegetsz minket – morogta. – Azt követeled, hogy osszunk meg veletek mindent, amit…

– Megosztani! – csattant fel Taraza. – Senki nem OSZTOZIK alacsonyabb rendű partnerrel.

– És ti mit osztotok meg velünk? – kérdezte Waff.

Taraza feddőn mondta, mintha egy gyerekhez beszélne:

– Ser Waff, tedd fel magadnak a kérdést, hogy te, oligarchiátok uralkodó tagja, miért jöttél el erre a találkozóra?

Waff még mindig keményen kontrollált hangon felelt:

– És te, a Bene Gesserit Főtisztelendő Anyája, miért jöttél el?

Taraza szelíden felelte:

– Hogy erősítsem magunkat.

– Még nem mondtad, ti mit akartok megosztani mondta Waff vádlón. – Előnyt akartok szerezni.

Taraza továbbra is Waffot figyelte. Ritkán érzett ekkora elfojtott haragot emberben.

– Mondd meg nyíltan, mit akarsz – mondta.

– És ti nagylelkűen megadjátok!

– Hajlandó vagyok tárgyalni.

– Hol itt a tárgyalás, amikor te megparancsoltad nekem… MEGPARANCSOLTAD!, hogy…

– Te azzal a kemény elhatározással jöttél ide, hogy meg fogsz szegni minden megállapodást, amit kötünk – mondta Taraza.

– Egyszer sem próbáltál tárgyalni! Itt ülsz szemben valakivel, aki hajlandó alkudni veled, és te csak arra vagy képes, hogy…

– Alkudni? – Waffnak eszébe jutott a Tisztelet Matrónájának felfortyanása erre a szóra.

– Ahogy mondtam – szólt Taraza. – Alkudni.

Valami mosolyféle kunkorodott Waff szája sarkába. Azt hiszed, hogy nekem van felhatalmazásom ALKUDOZNI veled?

– Gondolkodj, Ser Waff – mondta Taraza. – Te vagy a legfelsőbb hatalom. Ebben a végső képességben rejlik az ellenség teljes elpusztítása. Én nem fenyegetőztem ezzel, de te igen – pillantott Taraza Waff ruhaujjára.

Waff felsóhajtott. Micsoda kutyaszorító. Ez a nő powindah! Hogyan lehetne alkudozni egy powindahhal?

– Olyan problémánk van, amit nem lehet megoldani racionális eszközökkel – mondta Taraza.

Waff elrejtette meglepetését. Épp ezeket a szavakat használta a Tisztelet Matrónája is! Waff magában megremegett arra a gondolatra, hogy ez mit jelenthet. A Bene Gesserit és a Tisztelet Matrónánái közös alapon állnának? Taraza keserűsége cáfolta ezt, de hát mikor lehet hinni a boszorkányoknak?

Waff megint eltűnődött azon, hogy feláldozza-emagát ennek a boszorkánynak az elpusztításáért. Mi haszna lenne ennek? A többiek is nyilván tudják, amit Taraza tud. Ez csak siettetné a katasztrófát. Van valami belső vita a boszorkányok között, de ez talán csak egy újabb trükk.

– Azt kéred, hogy osszunk meg veletek valamit mondta Taraza. – Mi lenne, ha felajánlanánk nektek egyik értékes emberi vérvonalunkat?

Waff érdeklődése nyilvánvalóan felébredt.

Azt felelte:

– Miért fordulnánk hozzátok ilyesmivel? Nekünk megvannak a tartályaink és szinte akárhol felszedhetünk genetikai mintákat.

– Milyen mintákat? – kérdezett vissza Taraza.

Waff sóhajtott. Ezt a Bene Gesserit-éleslátást sosem lehet megkerülni. Olyan, mint egy kardvágás. Waff gondolta, hogy olyan dolgokat tárt fel a nő előtt, melyek természetesen vezettek el ehhez a tárgyhoz. A kár már megesett. Taraza helyesen következtetett rá (vagy tudta meg a kémjeitől) hogy a vad emberi gének tárháza mit sem jelent a Tleilaxnak, hisz ők sokkal kifinomultabb tudással rendelkeznek az élet legbelsőbb nyelvében. De az sem fizetődött ki soha, ha alábecsülték akár a Bene Gesseritet, akár nemesítési programjuk termékeit. Maga Isten is tudta, hogy ők állították elő Muad’dibet, és a Prófétát!

– Mit kérnétek még ezért cserébe? – kérdezte Waff.

– Végre alkudsz! – mondta Taraza. – Persze mindketten tudjuk, hogy én az Atreides vonalból származó szaporodó anyákat ajánlok – És arra gondolt: „HADD REMÉNYKEDJEN EBBEN! ÚGY FOGNAK KINÉZNI, MINT EGY ATREIDES, DE NEM LESZNEK ATREIDESEK!”

Waff pulzusa felgyorsult. Lehetséges lenne? Van ennek a nőnek fogalma arról, hogy mi mindent tudhat meg a Tleilax egy ilyen forrásanyag vizsgálatából?

– Első választást akarunk az utódaikból – mondta Taraza.

– Nem!

– Akkor egyeztetett első választást.

– Talán.

– Ezt hogy érted? – hajolt előre Taraza. Waff felhorkanása elárulta neki, hogy forró nyomon van.

– Mi mást kérnétek még tőlünk?

– Szaporodó anyáinknak szabad hozzáférést a genetikai laboratóriumaitokhoz.

– Megőrültél? – Waff elképedve rázta a fejét. Ez a nő azt hiszi, hogy a Tleilax csak így kiadja a legerősebb fegyverét?

– Elfogadunk helyette egy teljesen működőképes axolotl-tartályt is. Waff csak bámult. Taraza vállat vont. – Meg kellett próbálnom.

– Gondolom, hogy igen.

Taraza hátradőlt, és áttekintette, amit megtudott. Waff reakciója arra a zenszunni-próbára igencsak érdekes volt. „OLYAN PROBLÉMÁNK VAN, AMIT NEM LEHET MEGOLDANI RACIONÁLIS ESZKÖZÖKKEL.” A szavak finom hatással voltak rá. Waff mintha valahonnan önmaga belsejéből emelkedett volna ki, kérdő tekintettel. AZ ISTENEK ÓVJANAK MINKET! EZ A WAFF EGY TITKOS ZENSZUNNI?

A veszélyek nem számítanak, ezt a dolgot fel kell deríteni. Odradénak meg kell adni minden lehetséges előnyt a Rakison.

– Talán mostanra végeztünk is – mondta Taraza. – Van még időnk tisztázni az alkut. Isten az Ő végtelen kegyelmében végtelen univerzumokat adott nekünk, ahol minden megtörténhet.

Waff gondolkodás nélkül összeütötte a kezét.

– A meglepetések ajándéka a legnagyobb ajándék mind közül! – mondta.

NEM CSAK ZENSZUNNI, gondolta Taraza. SZUFI IS! SZUFI! Kezdte módosítani a Tleilaxról alkotott képét. MEDDIG MELENGETTÉK EZT A KEBLÜKÖN?

– Az idő nem számolja önmagát – mondta Taraza tapogatózva. – Csak egy akármilyen körre kell nézni.

– A napok körök – mondta Waff. – Minden univerzum egy kör – Waff visszatartott lélegzettel várta a választ.

– A körök zárt alakzatok – mondta Taraza, Más Emlékei közül kikeresve a megfelelő választ. – Ami bezár és korlátoz, az kiszolgáltatja magát a végtelennek.

Waff felemelte a kezét, hogy megmutassa a tenyerét Tarazának, aztán az ölébe ejtette a karját. Vállai kissé megroggyantak.

– Miért nem mondtad ezeket a dolgokat az elején?

NAGYON ÓVATOSNAK KELL LENNEM, figyelmeztette magát Taraza. A Waff szavaiban és viselkedésében rejlő beismerés gondos vizsgálatot igényelt.

– Az, ami közöttünk elhangzott, semmit sem tár fel, ha nem beszélünk nyíltabban – mondta Taraza. – De még akkor is csak szavakkal dobálódznánk.

Waff Taraza arcába nézett, megpróbált abból a Bene Gesserit-maszkból kiolvasni valamit, ami megerősíthette volna a nő szavai és viselkedése által sugallt dolgokat. Taraza powindah, emlékeztette magát. A powindahokban sosem lehet megbízni… de ha Taraza is vallja a Nagy Hitet…

– Hát nem azért küldte Isten az Ő Prófétáját Rakisra, hogy próbára tegyen és tanítson minket? – kérdezte Waff.

Taraza mélyre ásott Más Emlékeiben. PRÓFÉTA A RAKISON? MUAD’DIB? NEM..EZ NEM ILLIK SEM A SZUFI, SEM A ZENSZUNNI HITHEZ…

A ZSARNOK! Taraza komor vonallá szorította a száját.

– Amit nem tudunk irányítani, azt el kell fogadnunk – mondta.

– Ez bizonyosan Isten műve – felelte Waff.

Taraza eleget látott és hallott. A Missionaria Protectiva megmerítette őt minden ismert vallásban. Más Emlékei megerősítették és kipótolták ezt a tudást. Nagyon nagy szükségét érezte, hogy épségben kijusson ebből a szobából.

– Tehetek egy javaslatot? – kérdezte Taraza. Waff udvariasan bólintott.

– Talán ez itt egy erősebb kötelék közülünk, mint ahogy gondoltuk – mondta Taraza. – Felajánlom neked rakisi Erősségünk vendégszeretetét, és ottani parancsnokunk szolgálatait.

– Ő Atreides? – kérdezte Waff.

– Nem – hazudta Taraza. – De természetesen értesítem a Nemesítési Mesternőket a kívánságaidról.

– Én pedig összeállítom azokat a dolgokat, amiket fizetségül kértél – felelte Waff. – Miért Rakison bonyolítjuk le az ügyletet?

– Hát nem az a megfelelő hely? – kérdezte Taraza. – Mi lehetne hamis a Próféta hazájában?

Waff hátradőlt a székében, kezét lazán nyugtatta az ölében. Taraza valóban tudta a megfelelő válaszokat. Olyan felfedezés volt ez, amire egyáltalán nem számított.

Taraza felállt.

– Mindegyikőnk személyesen hallgatja Istent – mondta.

ÉS EGYÜTT A KEHLBEN, gondolta Waff. Felnézett a nőre, és emlékeztette magát, hogy powindah. Egyben sem lehet bízni. VIGYÁZAT! Végtére is ez a nő egy Bene Gesserit boszorkány. Ők pedig arról híresek, hogy a saját céljaikra kreálnak vallásokat. POWINDAH!

Taraza a zsilipajtóhoz lépett, kinyitotta és leadta a biztonsági jelzést. Még egyszer Waff felé fordult, aki még mindig a székében ült. NEM FÉRKŐZÖTT BE A VALÓDI TERVÜNKBE, gondolta. AZOKAT, AKIKET HOZZÁ KÜLDÜNK, A LEGNAGYOBB KÖRÜLTEKINTÉSSEL KELL KIVÁLOGATNI. NEM SZABAD MEGSEJTENIE, HOGY RÉSZE A CSALÉTKÜNKNEK.

Waff nyugodt tündérarccal bámult vissza rá.

Milyen szelídnek látszik, gondolta Taraza. De csapdába lehet csalni! Egy szövetség a Bene Gesserit és a Tleilax közt új vonzerőt nyert. DE A MI FELTÉTELEINK SZERINT!

– A rakisi viszontlátásra – mondta Taraza.

---

Miféle társadalmi örökségek áramlottak ki a Szétszóródással? Alaposan ismerjük azokat az időket. Tisztában vagyunk mind a mentális, mind a fizikai helyzettel. Az Elveszettek tudatossága leginkább az emberi munkaerőre és a hardverre korlátozódott. A Szabadság mítosza kétségbeesett vágyat ébresztett a terjeszkedés, a tér iránt. A legtöbben nem tanulták meg a Zsarnok mélyebb leckéjét, azt, hogy az erőszak a saját korlátait építi ki. A Szétszóródás vad volt, és véletlenszerű mozgásokat értelmezett növekedésként (expanzióként). Mindezt a haláltól és a megrekedéstől való mélyen gyökerező (és jobbára öntudatlan) félelem ösztökélte.

A Szétszóródás: Bene Gesserit Elemzés (Archívum)

Odrade teljes hosszában elnyúlva feküdt az oldalán a zárt, íves erkély párkányán, ajka rátapadt a meleg plazra, melyen keresztül Keen Nagy Terét látta. Hátát piros párna támasztotta, mely melanzstól illatozott, mint oly sok dolog itt a Rakison. Mögötte három szoba volt, kicsik, de kellemesek, és jól el voltak különítve mind a Templomtól, mind a Bene Gesserit erősségtől. Ez az elkülönítés a Nővérek követelménye volt a papok felé.

– Sheeanát biztonságosabban kell őrizni – jelentette ki akkor Odrade.

– Nem lehet belőle csak a Bene Gesserit védence! - ellenkezett Tuek.

– De csak a papoké sem – vetette ellene Odrade.

Hat szinttel Odrade ablaka alatt egy hatalmas bazár terült el lazán szervezett fejetlenségben, szinte teljesen betöltve a Nagy Teret. A lenyugvó nap ezüstös sárga sugarai ragyogásba vonták a látványt, felélénkítették a tetők tarka színeit, és hosszú árnyakat húztak az egyenetlen földre. A fény porosan csillogott, ahol a az emberek sokasága a foltos ernyők alatt, a változatos áruk előtt tülekedett.

A Nagy Tér igazából nem is volt szabályos kocka alakú. Odrade ablakával szemben egy teljes kilométerre nyúlt a bazár körül, jobbra és balra pedig ennek jócskán a kétszereséig – hatalmas téglalap volt, földtorlaszokkal és régi kövekkel, melyek keserű porrá hullottak szét a vásárlók lába alatt, akik nappali forróságtól reméltek jobb alkut.

Ahogy közeledett az este, másfajta tevékenység bontakozott ki Odrade alatt – több ember érkezett, felgyorsult a mozgolódás.

Odarde félrebillentette a fejét, hogy meredekebb szögben nézhessen le a ház elé. A közvetlenül az ablaka alatt kereskedők, már elmentek közeli lakónegyedükbe. De hamarosan visszatérnek majd evés és egy rövid szieszta után, készen arra, hogy teljesen kihasználják ezeket az értékesebb órákat, amikor az emberek a szabadban is úgy tudnak lélegezni, hogy a levegő nem perzseli a tüdejüket.

Sheeana késik, vette észre Odrade. A papok nem merik túl sokáig tartóztatni. Most biztosan serényen ténykednek, kérdésekkel bombázzák Sheeanát, figyelmeztetik rá, hogy ő Isten saját küldöttje az Egyházhoz. Emlékeztetik Sheeanát a sok tervbe vett szövetségre, melyeket Odradénak fel kell kutatnia, és nevetségessé kell tennie, mielőtt helyes megvilágításba helyezi ezeket a semmiségeket.

Odrade meggörbítette a hátát, és egy csendes percet feszültségoldó gyakorlatocskákkal töltött. El kellett ismernie, hogy némileg rokonszenvez Sheeanával. A kislánynak most biztosan össze-vissza kavarognak a gondolatai. Sheeana keveset, vagy talán semmit sem tudott arról, mire számítson, ha teljesen egy Tisztelendő Anya keze alá kerül. Nem kétséges, hogy fiatal agya tele van mítoszokkal és más félrevezető információkkal.

AHOGY AZ ÉN AGYAM IS VOLT, gondolta Odrade.

Egy ilyen pillanatban elkerülhetetlen volt az emlékezés. Közvetlen célja világos: ördögűzés, nem csak Sheeanának, de saját magának is.

Egy Tisztelendő Anya kísértő gondolatai jutottak eszébe: ODRADE, ÖTÉVESEN, A GAMMUI KÉNYELMES HÁZ. A HÁZ ELŐTTI UTAT A BOLYGÓ TENGERPARTI VÁROSAIBAN KÖZÉPOSZTÁLYBELINEK SZÁMÍTHATÓ HÁZAK SZEGÉLYEZIK – ALACSONY EGYSZINTES ÉPÜLETEK. A HÁZAK MESSZE LENYÚLNAK EGY KIKANYARODÓ TENGERSÁVRA, AHOL SOKKAL SZÉLESEBBEK, MINT AZ UTAK MENTÉN. CSAK A TENGERPARTON LESZNEK TÁGASABBAK ÉS KEVÉSBÉ FÉLTÉKENYEK MINDEN NÉGYZETMÉTERRE.

Odrade Bene Gesserit-élezte memóriája végiggördült azon a távoli házon, a lakóin, az utcán, a játszótársakon. Érezte a feszülést a mellében, ami elárulta neki, hogy ezek az emlékek későbbi eseményekhez kötődnek.

A Bene Gesserit bölcsőde Ál Dhanab mesterséges világán, a Nővérek eredeti biztonsági bolygóinak egyikén. (Később Odrade megtudta, hogy a Bene Gesserit fontolgatta az egész planéta nem-kamrává változtatását. Csak az energiaszükséglet akadályozta meg a terv megvalósítását.)

A bölcsőde valóságos szökőkútja volt a változatosságnak egy gyerek számára, aki a Gammu komfortjához és barátságaihoz volt szokva. A Bene Gesserit képzés intenzív testi edzést is tartalmazott. Állandóan figyelmeztették, hogy reménye sem lehet Tisztelendő Anyává válni, ha nem viseli el a gyakori fájdalmat és nem csinálja végig a látszólag értelmetlen izom-gyakorlatokat.

Némelyik társa már ennél a fázisnál kidőlt. Elmentek, és ápolónők, komornák, munkások, alkalmi szülők lettek belőlük. Ők töltötték be a hézagokat, ahol a Nővéreknek szükségük volt rájuk. Voltak pillanatok, amikor Odrade úgy érezte, hogy ez a KUDARC nem is lehet olyan rossz élet – kevesebb felelősség, kisebb célok. Ez még azelőtt volt, mielőtt felmerült az Elsődleges Tréningből.

FELMERÜLÉSKÉNT GONDOLTAM RÁ, HOGY GYŐZELMESEN CSINÁLTAM VÉGIG. KIBUKKANTAM A MÁSIK OLDALON.

Csak hogy újabb, keményebb követelmények közé csobbanjon.

Odrade felült rakisi ablakpárkányán, és félrelökte párnáját. Visszafordult a bazárhoz. Egyre nagyobb lett a zaj odakint. Átkozott – papok! A végsőkig húzzak az időt!

A SAJÁT GYEREKKOROMRA KELL GONDOLNOM, MERT EZ SEGÍTENI FOG SHEEANÁVAL KAPCSOLATBAN, gondolta. De azonnal lecsapott saját gyengeségére. UJABB ÜRÜGY!

Egyes jelölteknek több mint ötven év kellett ahhoz, hogy Tisztelendő Anyák lehessenek. Ezt plántálták beléjük a Másodlagos Tréning során: a türelem leckéjét. Odrade már korán erős hajlamot mutatott az elmélyült tanulásra. Fontolgatták, hogy talán egyike lehet majd a Bene Gesserit mentátoknak, vagy Archivista. De ezt az ötletet elvetették, mikor kiderült, hogy Odrade képességei egy sokkal hasznosabb irányba mutatnak. A Káptalanház kényesebb feladataihoz irányították.

BIZTONSÁG.

A vad Atreides-tehetséget gyakran alkalmazták ilyen formában. Törődni a részletekkel, ez volt Odrade ismertetőjele. Tudta, hogy nővérei egyes cselekedeteit előre meg tudják jósolni pusztán abból, mert jól ismerik őt. Taraza ezt rendszeresen megtette. Odrade Taraza tulajdon szájából hallotta meg véletlenül a magyarázatot:

– Odrade személyisége remekül tükröződik a kötelességei végrehajtásában.

Ebből még vicc is keletkezett a Káptalanházban. „Hová megy Odrade, amikor nincs szolgálatban? Dolgozni.”

A Káptalanházban nem nagyon volt szükség azokra az álcázó maszkokra, melyeket a Tisztelendő Anyák a külvilággal szemben automatikusan alkalmaztak. Odrade kicsit kimutathatta az érzelmeit, nyíltan foglalkozhatott a saját és mások hibáival, lehetett szomorú, keserű, de néha még boldog is. Férfiak voltak kéznél nem szaporodási céllal, hanem időnkénti vigasznyújtásra. Az összes ilyen Bene Gesserit káptalanházi férfi elbűvölő volt, és néhányuk még őszinte is volt bájában. Persze ezen kevesek voltak a legkeresettebbek.

ÉRZELMEK.

Felismerés cikázott át Odrade elméjén.

HÁT MOST IS IDE JUTOTTAM, MINT MINDIG.

Odrade érezte hátán a Rakis alkonyati napjának melegét. Tudta, hol ül a teste, elméje azonban a Sheeanával várható találkozás felé nyílt ki.

SZERETET!

Olyan könnyű és olyan veszedelmes.

Ebben a pillanatban irigyelte a Házas Anyákat, azokat, akiknek engedélyezték, hogy egész életüket egyetlen szaporodó partnerrel éljék le. Miles Teg egy ilyen kapcsolatból származott. Más Emlékeiből tudta, hogyan volt ez Lady Jessicával és az ő Hercegével. Még Muad’dib is ezt a kapcsolat-formát választotta.

DE NEKEM NEM LEHET.

Odrade keserű irigységgel nyugtázta, hogy számára ez nem engedélyezett. Mivel kárpótolja őt ezért az az élet, amibe beleterelték?

– A szerelem nélküli életet intenzívebben a Nővéreknek lehet szentelni. Mi megadjuk a saját támogatási formáinkat a beavatottaknak. Ez rendelkezésedre áll, amikor szükségét érzed.

BÁJOS FÉRFIAKKAL!

Lady Jessica ideje óta, a Zsarnok napjai alatt, és azok után sok minden megváltozott… maga a Bene Gesserit is. Ezt minden Tisztelendő Anya tudta.

Mély sóhaj szakadt föl Odradéból. Válla fölött visszanézett a bazárra. Sheeanának még nyoma sem volt.

SZERETNEM KELL EZT A GYEREKET!

Kész. Odrade tudta, hogy kijátszotta a mnemonikus játékot a maga megfelelő Bene Gesserit formájában. Megmozgatta testét, és törökülésben a párkányra telepedett. Lenyűgöző volt a bazár, és a városi háztetők és az azon túli táj látképe. Odrade tudta, hogy az a néhány megmaradt hegy ott délen az utolsó maradványa volt a Dűne valamikori Pajzsfalának, a magas kősáncnak, melyet Muad’dib áttört férgeken lovagló légióival.

Forróság remegett a föld felett a qanaton és a csatornán túl, mely az új férgek behatolásától védte Keent. Odrade lágyan elmosolyodott. A papok semmi furcsát nem találtak abban, hogy elsáncolják településüket saját Megosztott Istenük elől.

IMÁDNI FOGUNK, ISTEN, DE NE HÁBORGASS MINKET. EZ A MI VALLÁSUNK, A MI VÁROSUNK. LÁTOD, MÁR NEM HÍVJUK EZT A HELYET ARRAKEENNEK. MOST KEEN. A BOLYGÓ PEDIG MÁR NEM DŰNE VAGY ARRAKIS. MOST RAKIS. TARTS TÁVOLSÁGOT, ISTEN. TE A MÚLT VAGY, ÉS A MÚLT ZAVARÓ.

Odrade a melegben rezgő távoli hegyeket nézte. A Más Emlékek ide tudnák hozni az ősi tájat. Odrade ismerte a múltat.

HA A PAPOK MÉG SOKÁIG VISSZATARTJÁK SHEEANÁT, MEGBÜNTETEM ŐKET.

Alatta a bazárban még mindig meleg volt, a föld és a teret körülvevő vastag falak magukba szívták a hőséget. A légáramlást csak fokozták környező épületekben és a bazár sátrai közt gyújtott kis tüzek füstjei. Meleg nap volt, jóval harmincnyolc fok fölött. De ez az épület a régi időkben Halszólító Központ volt, és ixi berendezések hűtötték a tetőn elhelyezett párologtató medencék segítségével.

KÉNYELMESEN LESZÜNK ITT.

És olyan biztonságban is lesznek, amennyire csak a Bene Gesserit védelmi intézkedések lehetővé teszik.

Tisztelendő Anyák járnak a folyosókon. A papoknak is vannak képviselőik az épületben, de ezek közül egyik sem hatolhatott be oda, ahová Odrade nem akarta. Sheeana időnként találkozhat velük, de ezek az alkalmak Odrade engedélyétől függnek.

HÁT MEGTÖRTÉNT, gondolta Odrade. TARAZA TERVE HALAD ELŐRE.

Odrade agyában még friss volt a legutóbbi üzenet a Káptalanházból. Ami ebből a Tleilaxról kiderült, az gondosan leplezett izgalommal töltötte el Odradét. Ez a Waff, a Tleilaxi Mester érdekes tanulmánynak ígérkezik.

ZENSZUNNI! ÉS SZUFI!

– Egy évezredek óta megdermedt rituális minta mondta Taraza. Taraza jelentésében kimondatlanul ott volt egy másik üzenet is. TARAZA TELJESEN MEGBÍZIK BENNEM. Odrade érezte, hogy ez a tudat erővel tölti el.

SHEEANA A TENGELY. MI VAGYUNK A HAJTÓKÁK. AZ ERŐNK SOK FORRÁSBÓL ERED.

Odrade ellazult. Tudta, hogy Sheeana nem fogja hagyni, hogy a papok soká feltartsák. Odrade saját türelme is megszenvedte a várakozást. Sheeanának még rosszabb lesz.

Konspirátorok lettek, Odrade és Sheeana. Sheeana úgy született és úgy nevelték, hogy ne bízzon a papokban. Milyen jó végre egy szövetséges!

Valamiféle tevékenység vonta magára az emberek figyelmét odalent, épp Odrade ablaka alatt. Odrade kíváncsian lenézett. Öt meztelen férfi állt körben összekapaszkodva. Köpenyük és cirkoruhájuk egy halomban hevert mellettük. Egy sötétbőrű, hosszú barna fűszerrost-ruhás lány vigyázott a holmira. Haját vörös szövetdarabbal kötötte össze.

TÁNCOSOK!

Odrade sok jelentést látott már erről a jelenségről, de érkezése óta most látta először saját szemével. A nézők közt volt három szálas Papi Őr is, sárga sisakban. Az Őrök rövid ruhát viseltek, mely szabaddá tette lábukat a harchoz, kezükben pedig fémpálcát fogtak.

Ahogy a táncosok köröztek, a figyelő tömeg előreláthatóan egyre idegesebb lett. Odrade ismerte a forgatókönyvet. Hamarosan kántáló kiáltozás és nagy verekedés fog kibontakozni. Fejek törnek be. Vér folyik. Az emberek kiabálni és rohangálni fognak. Végül minden elnyugszik, hivatalos közbelépés nélkül. Egyesek sírva mennek el. Egyesek nevetve. És a Papi Őrök nem avatkoznak közbe.

Ennek a táncnak az értelmetlen esztelensége és a következményei már évszázadok óta lenyűgözték a Bene Gesseritet. Most Odrade is belefeledkezett. Ennek a rituálénak a visszafejlődését a Missionaria Protectiva tanulmányozta. A rakisiak „Táncmulatságnak” nevezték. De használtak más neveket is rá, ezek közül a legfontosabb a „Siaynoq” volt. Ez a tánc maradt a Zsarnok legnagyszerűbb szertartásából, osztozásából a Halszólítókkal.

Odrade látta és tisztelte az energiát ebben a jelenségben. Ezt minden Tisztelendő Anyának észre kellett vennie. Odradét csak a pazarlás zavarta. Az ilyen dolgokat mederbe kell szorítani, és koncentrálni kell. Ennek a rituálénak valami hasznos alkalmazás kéne. Így most csak annyit tesz, hogy elvezeti azokat az erőket, melyek pusztítóak lehetnének a papok felé, ha felgyűlnének.

Édes gyümölcsillat csapta meg Odrade orrát. Odrade szimatolni kezdett, és az ablaka alatti szellőzőnyílásra nézett: a tömeg és a felforrósodott föld melege felszálló légáramlatot keltett, és ez szagokat hozott az ixi szellőzőn keresztül. Odrade homlokát, orrát a plaznak nyomta, hogy egyenesen le tudjon nézni. Ó, a táncosok vagy a nézők felborították egy kereskedő standját. A táncosok gyümölcsben gázoltak. Sárga lé fröccsent a lábukra.

Odrade észrevette a gyümölcsárust a nézők között: ismerős aszott arc, amit számtalanszor látott a standjánál az épület bejárata előtt. Szemmel láthatóan nem zavarta a pusztítás. Mint a többiek körülötte, ő is csak a táncra koncentrált. Az öt meztelen férfi kifacsart mozdulatokkal emelgette a lábát, ritmustalan és látszólag összefüggéstelen előadásban, amely azonban mégis periodikusan visszatért egy ismétlődő elemhez – három táncos mindkét lábával a földön áll, és a magasba emeli a másik két táncost.

Odrade felismerte. Ez az ősi fremen homokjáró módszer volt. Ez a különös tánc valamiféle kövület volt, melynek gyökerei oda nyúltak vissza, hogy nem szabad felkelteni a féreg figyelmét.

Az emberek tömörülni kezdtek a táncosok körül, és fel-fel ugráltak, hogy néha a tömeg feje fölött egy pillantást vethessenek a táncolókra.

Odarde ekkor pillantotta meg Sheeana kíséretét messze a tér jobb végén a térbe torkolló úton. Állatnyom-szimbólumok mutatták ott egy épületen, hogy a széles út Isten Útja. Történelmi tudata elárulta Odradénak, hogy az út II. Leto a városba vezető útja volt a magas falú Sareerből, délről. Ha valaki figyelt a részletekre, még most is ki tudott venni néhány alakot és mintát, ami a Zsarnok valamikori Onn városához tartozott, az ünnepi városhoz, ami Arrakeen ősi városa köré épült. Onn eltörölte Arrakeen sok nyomát, de néhány út megmaradt: egyes épületek túl hasznosak voltak ahhoz, hogy újakat építsenek helyettük. Az épületek pedig vitathatatlanul meghatározták az utcákat.

Sheeana kísérete megállt ott, ahol az út betorkollt a bazárba. Sárgasisakos őrök jártak előttük, pálcáikkal tisztogatva az utat. Az őrök magas termetűek voltak: mikor leállították a földre, a két méter hosszú, vastag pálcák még a legalacsonyabbaknak is csak a válláig értek. Még a legzsúfoltabb tömegben sem maradhatott észrevétlen egy Papi Őr, és Sheeana védői még köztük is a legmagasabbak voltak.

Aztán újra megindultak Odrade felé. Köpenyük minden lépésnél meglebbent, ilyenkor kilátszott legjobb cirkoruhájuk szürkesége. Egyenesen előre mentek, tizenöten tág V-alakzatban.

Papok laza csoportja haladt mögöttük Sheeanát közrefogva. Odrade néha-néha megpillantotta Sheeana jellegzetes alakját, a napszítta hajzatot és a büszkén felszegett fejet a kíséret között. De mégis a sárgasisakos őrök kötötték le inkább Odrade figyelmét. Gyermekkoruktól fogva beléjük nevelt gőggel mozogtak. Ezek az őrök tudták magukról, hogy jobbak, mint a közönséges emberek. A köznép pedig persze azonnal utat nyitott Sheeana csapatának.

Mindez olyan természetességgel történt, hogy Odrade éppúgy látta benne az ősi mintázatot, mintha egy másik rituális táncot figyelne, amely évezredek óta mit sem változott.

Mint oly sokszor, Odrade most is régészként gondolt magára, de nem úgy, mint olyasvalakire, aki a korok poros maradványait tisztogatja, hanem mint olyanra, aki arra koncentrált, amire a Nővérek gyakorta figyeltek: arra, ahogy az emberek magukkal hordozzák a múltjukat. A Zsarnok keze nyoma itt szembetűnő volt. Sheeana vonulását maga az Istencsászár tervezte meg.

Odrade ablaka alatt az öt meztelen férfi folytatta a táncot. De a nézők között Odrade már valami új tudatot látott. Bár nem fordították fejüket a Papi Őrök közeledő falanxa felé, a nézők TUDTÁK.

AZ ÁLLATOK MINDIG MEGÉRZIK A PÁSZTOR ÉRKEZÉSÉT.

Most a tömeg nyugtalansága gyorsabban kezdett pulzálni. Nem lehet tőlük elvenni a káoszukat! Sárrög röppent fel a sokadalom széléről, és a táncolok mellé csapódott be. Az öt férfi egyetlen egy lépést sem vétett el a nagyobb mintázatban, de begyorsítottak. Az ismétlések közti szakaszok hosszúsága figyelemreméltó emlékezőtehetségről tanúskodott.

Újabb földdarab érkezett a tömegből, és eltalálta az egyik táncos vállát. De az öt közül egyik sem rontotta el a lépést.

A tömeg ordibálni és kántálni kezdett. A kántálásból hamarosan zavaró tapsolás lett.

A tánc mintázata mégsem változott.

A tömeg kántálása durva ritmust öltött, ismétlődő kiáltások visszhangoztak a Nagy Tér falain. Meg akarták törni a táncolok saját ritmusát. Odarde érezte, hogy az alatta zajló jelenet alapvető fontosságú.

Sheeana csapata már a bazársor felénél járt. A standok közti szélesebb úton mentek, és most közvetlenül Odrade felé fordultak. A sokaság körülbelül az Őrök előtt ötven méterrel volt a legsűrűbb. Az Őrök egyenletes tempóban haladtak, ügyet sem vetettek az arrébb iszkolókra, Sárga sisakjuk alatt szemük egyenesen előre szegeződött, átnézett a tömeg fölött. Egyikük sem adta a legkisebb jelét sem annak, hogy egyáltalán látja a csőcseléket vagy a táncosokat, vagy bármilyen más akadályt.

A kántálás hirtelen abbamaradt, mintha egy láthatatlan karmester csendet intett volna. Az öt férfi tovább táncolt. A csend Odarde alatt valami olyan erővel volt terhes, amitől a Tisztelendő Anyának felmeredt a szőr a nyakán. Pontosan alatta, a nézők közti három Papi Őr egy emberként hátrafordult, és bement az épületbe.

Valahol a tömegben egy nő átkot kiáltott.

A táncolok mintha nem is hallották volna.

A sokadalom előrébb tömörült, legalább felére csökkentette a táncolók előtti távolságot. A lány, aki a táncosok ruháját őrizte, már nem volt sehol.

Sheeana falanxa csak masírozott előre, közvetlenül mögöttük a papnők és fiatal védencük.

Verekedés robbant ki Odradétól jobbra. Az emberek ütni kezdték egymást. Újabb lövedékek repültek a táncolok felé. A tömeg újra kántálni kezdett, most már gyorsabban.

Ugyanekkor a tömeg hátsó része szétvált az Őrök előtt. Az ottani nézők nem vették le szemüket a táncolókról, nem hagyták abba a kántálást, csak egyszerűen ösvény nyílt közöttük.

Odrade lenyűgözötten bámult lefelé. Több dolog történt egy időben: a verekedés, az emberek átkozódása és csapkodása, a kántálás, és az Őrök megállíthatatlan közeledése.

A papnők pajzsa mögül Sheeana ide-oda nézett, látni akarta a körülötte zajló felfordulást.

A tömegben valaki husángot kapott elő, és ütlegelni kezdte a körülötte állókat, de az Őröket vagy Sheeana csapatának más tagjait senki sem bántotta.

A táncosok a nézők egyre szűkülő körében mozogtak tovább. Mindenki Odrade épülete köré sereglett: Odrade nem tudta elvenni a homlokát a plaztól, muszáj volt látni, ami odalent történik.

A Sheeana csapatát vezető Őrök szélesedő sávot vágtak a tömegben. A papnők nem néztek se jobbra, se balra. A sárgasisakosok mereven előre bámultak.

A megvetés gyenge szó rájuk, vélte Odrade. És azt sem lehetett mondani, hogy a kavargó sokaság nem figyelt oda a közeledő menetre. Mindenki tudatában volt a másik jelenlétének, de külön világokban éltek, és betartották az elkülönülés szigorú szabályait. Csak Sheeana törte meg a titkos protokollt, és időnként felugrált, hogy kilásson a védelmező testek közül.

Éppen Odrade alatt a tömeg nekilódult. A táncosokat elborította a roham, és félresodorta őket, mint hajót a roppant hullám. Odrade néha megpillantotta a csupasz testek egy-egy darabját, miközben öklözték és kézről kézre adták őket az üvöltő káoszban. Csak a legintenzívebb koncentrálás árán tudta Odrade elkülöníteni a felszálló hangokat.

Ez téboly!

Egyik táncos sem állt ellen. Megölik őket? Ez áldozat? A Nővérek elemzései nem említették ezt a kérdést.

Sárga sisakok mozogtak Odrade alatt: utat nyitottak Sheeanának és papnőinek az épülethez, aztán összezártak mögöttük. Megfordultak, és védő ívet formáltak a bejárat előtt. Pálcáikat vízszintesen tartották, és derékmagasságban egymás elé tartották.

A káosz kezdett csitulni. Egyik táncos sem volt látható, de a tömegben estek sérülések: emberek kúsztak a földön, mások tántorogtak. Véres fejek is voltak.

Sheeana és papnői már kikerültek Odrade látóköréből, hisz bent voltak az épületben. Odrade hátradőlt, és megpróbálta rendbe rakni magában, amit látott.

Hihetetlen.

A Nővérek beszámolóiban egyetlen holokép sem mutatta ezt a dolgot! Fontosak voltak a szagok is – por, veríték, emberi feromonok koncentrációja. Odrade mély levegőt vett. Érezte, hogy belül remeg. A tömeg egyénekre esett szét, akik szétszéledtek a bazárban. Odrade látott egyeseket sírni. Voltak, akik átkozódtak. Mások nevettek.

Az ajtó kivágódott Odrade mögött. Sheeana lépett be kacagva. Odrade megpördült, és saját őreit, meg néhány papnőt látott a folyosón, mielőtt Sheeana becsukta maga mögött az ajtót.

A kislány sötétbarna szemei csillogtak az izgalomtól. Keskeny arca, mely már kezdte felnőttkori ívei lágyságát mutatni, feszült volt a visszafojtott érzelmektől. De a feszültség szertefoszlott, amikor Odradéra kezdett figyelni.

NAGYON JÓ, gondolta Odrade, amikor ezt látta. A KÖTŐDÉS ELSŐ LECKÉJE MÁR EL IS KEZDŐDÖTT.

– Láttad a táncosokat? – kérdezte Sheeana, pörögve és szökdécselve Odrade előtt. – Hát nem voltak gyönyörűek? Szerintem csodálatosak! Cania nem akarta, hogy lássam. Azt mondta, hogy veszélyes nekem a Siaynoqban részt venni. De engem nem érdekel! Shaitan sosem enné meg ezeket a táncosokat!

Egy hirtelen tudat-kiáramlással, amit ezelőtt csak a fűszeragóniában tapasztalt, Odrade hirtelen átlátott a teljes mintázatán annak, aminek most tanúja volt a Nagy Téren. Csak Sheeana szavaira és jelenlétére volt szükség, hogy minden megvilágosodjon.

EZ EGY NYELV!

Ezek az emberek a kollektív tudatuk mélyén teljesen önkéntelenül ott hordoznak egy nyelvet, ami olyan dolgokat is el tud mondani nekik, amit nem akarnak hallani. A táncosok ezt a nyelvet beszélték. És Sheeana is. Ez a dolog hangszínekből, mozdulatokból és feromonokból tevődik össze, bonyolult és finom kombinációval, mely úgy fejlődött ki ahogy minden más nyelv.

A szükségből.

Odrade rávigyorgott az előtte álló boldog lányra. Most már Odrade tudta, hogyan csalja csapdába a Tleilaxot. Most már jobban átlátta Taraza tervét.

AZ ELSŐ ADANDÓ ALKALOMMAL EL KELL KÍSÉRNEM SHEEANÁT A SIVATAGBA. MEGVÁRJUK ENNEK A TLEILAXI MESTERNEK, ENNEK A WAFFNAK AZ ÉRKEZÉSÉT. ÉS MAGUNKKAL VISSZÜK!

---

A Szabadság összetett Fogalom. A Szabad Akarat vallásos ideáihoz nyúlik vissza, és összekapcsolódik az abszolút uralkodóknál lappangó Uralkodói Misztikával. A Régi Istenek mintájára létező abszolút uralkodók és egy vallásos engedékenységbe vetett hit kegyelmével történő uralkodás nélkül a Szabadság sosem tehetett volna szert mostani jelentésére. Ez az ideál a puszta létét köszönheti az elnyomás múltbeli példáinak. És azok az erők, amelyek fenntartják az ilyen ideákat, legyengülnek, hacsak meg nem újítja őket valami drámai lecke vagy új elnyomás. Ez az én életem alapvető kulcsa.

II. Leto, Dűne Istencsászára: Dar-es-Balati Felvételek

Úgy harminc kilométerre a Gammu Erősségtől északnyugatra elterülő sűrű erdőkben, Teg egy életárnyékoló takaró alatt váratta őket, míg a nap le nem bukott a nyugati magaslatok mögé.

– Ma éjjel új irányba megyünk – mondta.

Immáron harmadik éjszakája vezette őket a fák sötétjében Mentát Memóriájának mesteri demonstrációjával, minden egyes lépéssel pontosan azon a nyomon maradva, melyet Patrin hagyott neki.

– Elzsibbadtam a sok üléstől – panaszkodott Lucilla.

– És megint hideg lesz az éjszaka. Teg összehajtogatta a takarót, és beletette a zsákjába.

– Egy kicsit elkezdhettek járkálni – mondta. – De ne menjetek el innen, amíg teljesen be nem sötétedik.

Teg leült, hátát egy sűrű lombozatú fenyőnek vetette, és nézte, ahogy Lucilla és Duncan kimennek a tisztásra. Egy ideig ott álltak, remegve, ahogy a nappal maradék melege is elillant az este hűvösében. Igen, ma este is hideg lesz, gondolta Teg, de ezen úgysem lesz idejük gondolkozni.

A VÁRATLAN.

Schwangyu nem számít arra, hogy még mindig ilyen közel vannak az Erősséghez, ráadásul gyalog.

TARAZÁNAK KISSÉ EMPATIKUSABBNAK KELLETT VOLNA LENNI A SCHWANGYURÓL SZÓLÓ FIGYELMEZTETÉSSEL, GONDOLTA TEG. Schwangyu nyílt és erőszakos engedetlensége a Főtisztelendő Anya ellen dacolt a hagyományokkal. A mentát logika nem tudta elfogadni a helyzetet további adatok nélkül.

Teg emlékezete előhozott egy mondást még az iskolai napokból, egyikét azoknak a figyelmeztető aforizmáknak, melyek segítségével egy mentátnak meg kell zaboláznia a logikáját.

„EGY ADOTT LOGIKAI VONAL MELLETT, KIFOGÁSTALAN RÉSZLETESSÉGGEL KITETT OCCAMPENGÉVEL A MENTÁT SZEMÉLYES KATASZTRÓFÁJA, HA KÖVETI EZT A LOGIKÁT.”

Tehát a logika csődöt mondhat.

Visszagondolt Taraza viselkedésére a Liga-hajón, és közvetlenül utána. TUDATNI AKARTA VELEM, HOGY TELJESEN MAGAMRA LESZEK HAGYATVA. A SAJÁT SZEMEMMEL KELL LÁTNOM A PROBLÉMÁT, NEM AZ ÖVÉVEL.

Tehát Schwangyu fenyegetése valódi fenyegetés, amit ő, Teg saját maga fedezett fel, vizsgált meg és oldott meg.

Taraza nem tudta, hogy mi fog történni Patrinnal emiatt.

TARAZA NEM IGEN TÖRŐDIK VELE, MI TÖRTÉNIK PATRINNAL. VAGY VELEM. VAGY LUCILLÁVAL. DE MI A HELYZET A GHOLÁVAL? RÁ GONDOLNIA KELL!

Nem logikus, hogy Taraza… Teg bedugaszolta ezt a vonalat. Taraza nem azt akarja, hogy logikusan cselekedjen. Azt akarja, hogy pontosan azt csinálja, amit csinál, amit mindig is tett szorult helyzetekben.

A VÁRATLANT.

Tehát van egyfajta logika mindebben, de ez kiveti a résztvevőket a biztonságos fészekből a káoszba.

AMIBŐL MEG KELL TEREMTENÜNK A SAJÁT RENDÜNKET.

Fájdalom horgadt fel a tudatában. PATRIN! A MINDENIT, PATRIN! TE TUDTAD, ÉS ÉN NEM! MIHEZ KEZDJEK NÉLKÜLED?

Teg szinte hallani vélte az öreg tisztiszolga válaszát, azt a mereven hivatalos hangot, amit Patrin mindig használt, amikor bosszantani akarta parancsnokát.

„MEG FOGOD TENNI, AMI TŐLED TELIK, BASHAR.”

A leghidegebb progresszív érvelés azt mondta Tegnek, hogy soha többet nem látja Patrint, és nem is hallhatja a hangját. Mégis… a hang ott volt. Az ember tovább élt az emlékeiben.

– Nem kéne mennünk?

Lucilla volt az, ott állt előtte. Duncan mellette várt. Mindketten fölvették már a csomagjukat.

Míg ott ült gondolkodva, leszállt az éjszaka. Teg feltápászkodott, felkapta a zsákját, és elhajolva az alacsony ágak elől, kiment a tisztásra. Duncan segített Tegnek a vállára venni a holmit.

– Schwangyunak egy idő után ez is eszébe fog jutni mondta Lucilla. – A kereső csapatai ide is utánunk fognak jönni. Tudod jól.

– Nem, amíg a hamis nyomot követik – mondta Teg. – Gyertek.

Nyugat felé indultak egy nyiladékban a fák között.

Három éjszakán át követték azt az utat, amit Teg „Patrin emlékösvényének” nevezett. Ezen a negyedik éjszakán Teg jobbnak látta, ha nem vetíti ki Patrin viselkedésének logikai következményeit.

ÉN MEGÉRTETTEM A HŰSÉGE MÉLYSÉGEIT, DE NEM VETÍTEM KI EZT A HŰSÉGET A NYILVÁNVALÓ KÖVETKEZMÉNYÉIG. OLYAN SOK ÉVIG VOLTUNK EGYÜTT, HOGY AZT HITTEM, OLYAN JÓL ISMEREM AZ ESZEJÁRÁSÁT, MINT A SAJÁTOMAT. PATRIN, TE ÁTKOZOTT! NEM KELLETT VOLNA MEGHALNOD!

De Teg magában elismerte, hogy igenis szükség volt rá. És ezt Patrin észrevette. A mentát nem engedte meg magának, hogy meglássa. A logika is tud épp olyan vakon mozogni, mint bármilyen más képesség. Ahogy azt a Bene Gesserit oly gyakran mondogatta ÉS DEMONSTRÁLTA. ÍGY HÁT GYALOG MEGYÜNK. SCHWANGYU ERRE NEM SZÁMÍT.

Teg kénytelen volt elismerni, hogy a Gammu vadonjának begyaloglása egészen új perspektívát adott neki. Ezt az egész régiót hagyták elvadulni az ínséges Idők és a Szétszóródás alatt. Később újra telepítették, de leginkább véletlenszerű vadonként. Titkos ösvények és magán-jelzések segítették most az eligazodást. Teg elképzelte Patrint fiatalnak, amint ezt a területet tanulja – azt a sziklát, ami a fák közül látszik a holdfényben, azt a tüskés hegyfokot, azokat az utakat az óriás fák közt.

„AZT FOGJÁK GONDOLNI, HOGY EGY NEM-HAJÓ FELÉ MENEKÜLÜNK”, vélték Patrinnal együtt, mikor megcsinálták a tervüket. „A CSALÉTEKNEK EBBE AZ IRÁNYBA KELL TERELNIE A KERESŐKET.” Patrin azt már nem mondta, hogy Ő MAGA lesz a csalétek. Teg lenyelte a torkában gyülekező gombócot. DUNCANT NEM LEHET MEGVÉDENI AZ ERŐSSÉGBEN, nyugtatta meg magát. És ez igaz is volt.

Lucilla végigizgulta ez egész első napjukat az élet-árnyékoló takaró alatt, ami elrejtette őket a légi keresőeszközöktől.

– Üzennünk kell Tarazának!

– Majd ha tudunk.

– És ha valami történik veled? Ismernem kell a menekülési tervedet.

– Ha velem valami történik, akkor ti nem fogjátok tudni követni Patrin ösvényét. Nincs elég idő arra, hogy az emlékezetetekbe kerüljön.

Duncan aznap nem nagyon vett részt a társalgásban. Némán figyelte őket, vagy szunyókált, aztán szeszélyesen és mérges tekintettel ébredt.

A takaró alatt töltött második napon Duncan hirtelen megkérdezte Teget:

– Miért akarnak megölni engem?

– Hogy tönkretegyék a Nővérek veled kapcsolatos terveit – felelte Teg.

Duncan Lucillára nézett.

– Mik azok a tervek?

Mikor Lucilla nem válaszolt, Duncan azt mondta:

– Tudja. Tudja, mert elvileg hozzá kell kötődnöm. Azt akarják, hogy szeressem!

Teg szerint Lucilla meglehetősen jól leplezte elszörnyedését. A gholát illető tervei nyilvánvalóan összezavarodtak, a folytatást kizökkentette ez a menekülés. Duncan viselkedése azonban feltárt egy másik lehetőséget: a ghola talán látens Igazmondó? Milyen plusz képességeket tenyésztettek ki ebben a gholában az alattomos tleilaxiak?

A vadonban töltött második alkonyatkor Lucilla vádaskodni kezdett:

– Taraza úgy rendelkezett, hogy állítsd helyre az eredeti emlékeit! Hogyan akarod ezt itt kint megcsinálni?

– Majd ha menedékbe jutunk.

Duncan aznap éjjel némán és éberen követte őket. Valami új elevenség volt benne. Tehát meghallotta!

TEGNEK NEM ESHET BAJA, gondolta Duncan. Bárhol is van az a menedék, és bármilyen is, Tegnek biztonságban el kell érnie. AKKOR MAJD MEGTUDOM!

Duncan nem volt biztos benne, MIT fog megtudni, de most már célként lebegett előtte. Ennek a vadonnak el kell vinnie oda. Emlékezett rá, amikor még az Erősségből nézett ki a vadonba, és azt hitte, hogy itt szabad lehet. Az érintetlen szabadságnak ez az érzése azonban eltűnt. A vadon csak út volt valami még fontosabb felé.

Lucilla, aki hátvédként foglalt helyet a menetben, erőltette magát, hogy nyugodt és éber maradjon, és elfogadja azt, amin nem tud változtatni. Tudata egy darabja erősen ragaszkodott Taraza parancsához: „Maradj a ghola közelében, és amikor eljön a pillanat, hajtsd végre a feladatodat.”

Teg teste lépésenként mérte a távolságot. Ez volt a negyedik éjszaka. Patrin úgy becsülte, hogy négy éjszaka alatt érik el a célt. ÉS MICSODA CÉLT! A vész-szökési terv egy olyan felfedezésen alapult, melyet Patrin tett itt a Gammun még tinédzser korában. Tegben felmerültek Patrin szavai: „Egy kis egyéni felderítés ürügyén visszamentem arra a helyre két nappal ezelőtt. Még mindig én vagyok az egyetlen ember, aki valaha is járt ott.”

– Honnan tudod ezt ilyen biztosan?

– Tettem bizonyos óvintézkedéseket, mikor évekkel ezelőtt elhagytam a Gammut, kicsi dolgokat, amit egy más ember biztosan megbolygat. De minden a helyén volt.

– Egy Harkonnen nem-gömb?

– Nagyon régi, de a kamrák érintetlenek, és még mindig működnek.

– És mi van az élelemmel, vízzel...?

– Minden, amire szükségetek lehet, ott van, a mag null-entrópiás ládáiban.

Teg és Patrin kidolgozták a tervüket, bár remélték, hogy sosem lesz szükségük erre a vészrejtekhelyre. Gondosan őrizték a titkát, és Patrin elmagyarázta Tegnek az odavezető titkos utat.

Teg mögött Lucilla kis híján felkiáltott, amikor megbotlott egy gyökérben.

FIGYELMEZTETNEM KELLETT VOLNA, gondolta Teg. Duncan nyilvánvalóan a hang után követte Teget. Lucilla viszont inkább a saját gondolataival volt elfoglalva.

Lucilla arcának hasonlósága Darwi Odradéhoz szembetűnő volt. De még az Erősségben, amikor a két nő ott állt egymás mellett, Teg észrevette a korukból fakadó különbségeket. Lucilla fiatalsága a több bőr alatti zsírban mutatkozott meg, a kerekebb arcban. De a hangjuk! A hangszín, az akcentus, az atonális hajlítások trükkjei, a Bene Gesserit beszédmechanizmus közös jegyei! Sötétben szinte lehetetlen lett volna megkülönböztetni őket.

Mivel úgy ismerte a Bene Gesseritet, ahogy ismerte, Teg tudta, hogy ez nem a véletlen műve. Tekintetbe véve a Nővérek erős hajlandóságát az értékes genetikai vonalak visszakeresztezésére, hogy óvják a befektetésüket, nyilván közös ősökről van szó.

ATREIDESEK VAGYUNK MINDNYÁJAN, gondolta Teg.

Taraza nem árulta el a gholával kapcsolatos terveit, de már azzal, hogy belevette a dolgokba Teget, némi bepillantást adott neki a fejleményekre. Nem volt teljes a mintázat, de Teg már érzékelte benne a teljességet.

A Nővérek generációról generációra alkudoztak a Tleilaxszal, vásárolták az Idaho-gholákat, és képezték ki őket itt a Gammun, csak hogy aztán gyilkosság áldozatául essenek. Mindvégig a megfelelő pillanatra vártak. Olyan volt ez, mint valami rettenetes játék, ami hirtelen létfontosságúvá vált, mert a Rakison felbukkant egy kislány, aki képes parancsolni a férgeknek.

A Gammu maga is része kell legyen a tervnek. Caladani jelek voltak itt mindenhol. Dani finomságok a brutálisabb ősi dolgok tetején. Nem csak a népesség eredt a Dani Szentélyből, ahol a Zsarnok nagyanyja, Lady Jessica élte napjait.

Teg látta a nyílt és rejtett jeleket, amikor először körülnézett a Gammun.

GAZDAGSÁG!

A jelek ott voltak, csak olvasni kellett belőlük. Körülfolyta az univerzumukat, amőbaszerűen kúszva, hogy beférkőzzön bárhova, – ahol meg tud élni. Teg tudta, hogy a Gammun van kincs a Szétszóródásból is. Méghozzá olyan hatalmas vagyon, melynek nagyságát és hatalmát kevesen sejtették (vagy tudták elképzelni.)

Teg hirtelen megtorpant. A környező táj fizikai mintázatai teljes figyelmet követeltek. Előttük egy csupasz sziklaperem nyújtózott, azonosító jelzései ott voltak Teg agyában Patrintól. Ez az út a veszélyesebb szakaszok egyike lesz. „NEM LESZ BARLANG VAGY ALJNÖVÉNYZET, AMI ELREJTHETNE BENNETEKET. TARTSÁTOK KÉSZENLÉTBEN A TAKARÓKAT.”

Teg előszedte a takarót a zsákjából, és a karjára vetette. Jelezte, hogy tovább kell menniük. A takaró sötét szövete sziszegve súrlódott a testéhez. Lucilla egyre kevésbé jelent rejtélyt, gondolta. A „Lady” előnévre pályázik. LADY LUCILLA. Ez biztosan zene lenne a fülének. Felbukkant mostanában néhány ilyen előnevű Tisztelendő Anya, hogy a Nagy Házak előjöttek a Zsarnok Arany Ösvénye által rájuk kényszerített hosszú ismeretlenségből.

Lucilla, a Csábító-Bevéső.

A Nővérek minden ilyen nője a szexualitás mestere. Teget az anyja megtanította ennek a rendszernek a működésére, és elküldte őt bizonyos gondosan kiválasztott helybéli nőkhöz még egészen fiatalon, hogy érzékennyé tegye azokra a jelekre, amiket észre kell vennie önmagában csakúgy, mint a nőkben. Ez a képzés tilalmas volt a Káptalanház felügyeletének hiányában, de Teg anyja egyike volt a Nővérek ERETNEKEINEK.

„HASZNÁT FOGOD ENNEK VENNI, MILES.”

Kétségtelenül volt benne némi jövőbelátó képesség. Felvértezte Teget a Bevésők ellen, akik arra voltak kiképezve, hogy orgazmikus fölerősítéssel fixálják a tudattalan kötelékeket – a férfit a nőhöz.

LUCILLA ÉS DUNCAN. EGY BEVÉSÉS LUCILLÁRA – AZ BEVÉSÉS ODRADÉRA IS.

Teg szinte hallotta a részegységek kattanását, ahogy összekapcsolódtak a fejében. Akkor mi van azzal a lánnyal a Rakison? Lucilla megtanítja a csábítás technikáit bevésett tanítványának, felfegyverzi Duncant, hogy magához láncolhassa azt, aki a férgeknek parancsol?

MÉG NINCS ELEGENDŐ ANYAG EGY ELSŐDLEGES SZÁMÍTÁSHOZ.

Teg megállt a veszedelmes nyílt kőösvény végén. Elrakta a takarót, és behúzta a zsákját, miközben Lucilla és Duncan ott várt mögötte. Teg sóhajtott. A takaró mindig aggasztotta. Nem rendelkezett egy teljes harci pajzs eltérítő képességével, viszont ha egy lézerfegyver sugara eléri, a bekövetkező futótűz végzetes.

VESZÉLYES JÁTÉKOK!

Teg mindig így sorolta be a fegyvereket és a mechanikus eszközöket. Jobb, ha az ember az eszére hagyatkozik, a saját testére, és a Bene Gesserit Út, Öt Attitűdjére, ahogy az anyjától tanulta. EZEKET AZ ESZKÖZÖKET CSAK AKKOR HASZNÁLD, HA FELTÉTLENÜL SZÜKSÉGED VAN RÁJUK A TEST FELERŐSÍTÉSÉRE: ez a Bene Gesserit tanítás.

– Miért álltunk meg? – kérdezte Lucilla.

– Az éjszakát hallgatom – mondta Teg.

Duncan, akinek arca csak szellemszerű folt volt a csillagfényes fák alatt, Tegre meredt. Teg arca megnyugtatta. Vonásai ott vannak valahol egy hozzáférhetetlen emlékezetben, gondolta Duncan. EBBEN AZ EMBERBEN MEGBÍZHATOK.

Lucilla úgy sejtette, hogy azért álltak meg, mert Teg öreg testének pihenő kell, de nem tudta rávenni magát, hogy ezt ki is mondja. Teg azt mondta, hogy menekülési tervének az is része, hogy Duncant valahogy Rakisra juttassák. Rendben. Pillanatnyilag csak ez számít. Lucilla már kikövetkeztette, hogy ebben a menedékben valahol előttük, kell lennie egy nem-hajónak vagy egy nem-kamrának. Semmi más nem elég jó most. Valahogy Patrin volt a kulcs az egészhez. Teg néhány utalása elárulta, hogy Patrin volt menekülési útjuk kútfője.

Lucilla döbbent rá elsőként, hogyan fizethetett meg Patrin az ő megmenekülésükért. Patrin volt a leggyengébb láncszem. Hátramaradt, ahol Schwangyu elkaphatta. A csalétek foglyul ejtése elkerülhetetlen volt. Csak egy eszement feltételezhette, hogy egy Schwangyuhoz mérhető képességű Tisztelendő Anya nem tud titkokat kifacsarni egy egyszerű hímből. Schwangyunak még csak erőteljes meggyőzésre sincs szüksége. A Hang finomságain és a Nővérek monopóliumát képező fájdalmas vallatási formákon – a fájdalom-dobozon és az ideggóc-szorítón – kívül semmi másra nincs szüksége. Patrin hűségének igazi alakja ekkor világosodott meg Lucilla előtt. Hogy lehetett Teg ilyen vak? SZERETET! Ez a hosszú, tartós kötelék a két férfi között. Schwangyu gyorsan és brutálisan fog cselekedni. Ezt Patrin jól tudta. Teg viszont nem vizsgálta meg a saját biztos tudását.

Duncan hangja riasztotta fel a gondolataiból.

– Topter! Mögöttünk!

– Gyorsan! – Teg kirántotta a takarót a csomagjából, és magukra terítette. Ott kuksoltak a földszagú sötétségben, és hallgatták, ahogy az ornitopter elsuhan felettük. Nem állt meg és nem fordult vissza.

Mikor úgy érezték, hogy biztosan nem vették észre őket, Teg tovább vezette őket Patrin EMLÉKÖSVÉNYÉN.

– Ez egy kereső volt – mondta Lucilla. – Kezdik már sejteni… vagy Patrin…

– Tartogasd a járásra az energiádat – reccsent rá Teg.

Lucilla nem erőltette a dolgot. Mindketten tudták, hogy Patrin halott. Ez elvágott minden további vitát.

EZ A MENTÁT MÉLYRE HATOL, gondolta Lucilla.

Teg egy Tisztelendő Anya fia, és ez az anya a megengedett határokon túl is tanította őt, még mielőtt a Nővérek manipulatív kezelésükbe vették volna a fiút. Nem a ghola itt az egyetlen, akinek ismeretlen képességei vannak.

Az útjuk visszakanyarodott egy vadcsapáson, mely sűrű erdővel borított meredek lejtőn vezetett. A csillagok fénye nem hatolt át a fák koronáján. Csak a mentát csodálatos memóriája tartotta őket a helyes ösvényen. Lucilla avart érzett a lába alatt. Hallgatta Teg mozdulatait, belőlük olvasta ki, hova lépjen.

MILYEN HALLGATAG DUNCAN, gondolta. HOGY MAGÁBA ZÁRKÓZOTT. Engedelmeskedik a parancsoknak. Ment, amerre Teg vezette őket. Lucilla érzékelte Duncan engedelmességének természetét. Duncan önmagára hallgatott. Azért engedelmeskedett, mert ez így felelt meg neki – legalábbis most. Schwangyu lázadása valami vad önállóságot ültetett el a gholában. Vajon a Tleilax mit ültetett el benne?

Teg megállt egy sík helyen a fák alatt, hogy kissé kifújja magát. Lucilla hallotta, hogy mélyeket lélegzik. Ez megint eszébe juttatta, hogy a mentát nagyon öreg, túl öreg is ilyen megpróbáltatásokhoz. Halkan kérdezte:

– Jól vagy, Miles?

– Majd szólok, ha nem.

– Milyen messze van még? – kérdezte Duncan.

– Már mindjárt ott vagyunk. – Teg folytatta az utat. – Sietnünk kell – mondta. – Ez a nyereg az utolsó.

Most, hogy elfogadta Patrin halálának tényét, Teg gondolatai, mint egy iránytű nyelve, Schwangyu felé fordultak, és arra, amit a nő bizonyára átél. Schwangyu valószínűleg úgy érzi, hogy összeomlik körülötte a világ. A szökevények már négy napja eltűntek! Azok, akik így kifognak egy Tisztelendő Anyán, bármire képesek! Persze valószínűleg már rég nincsenek a bolygón. Szereztek egy nem-hajót. De mi van akkor, ha… Schwangyu gondolataiban biztosan csak úgy hemzseg a sok „ha”.

Patrin törékeny láncszem volt, de jól tudta, hogyan kell eltávolítani a gyenge láncszemeket. Jó mester tanította – Miles Teg. Teg egy gyors fejmozdulattal kirázta a nedvességet a szeméből. A közvetlen szükség azt a belső őszinteségmagot kívánta meg, amit Teg nem kerülhetett meg. Teg sosem volt jó hazudozó, még magával szemben sem. Már tanulása korai fázisában felismerte, hogy anyja, és mindazok, akik részt vettek a nevelésében, a személyes őszinteségnek egy nagyon mély érzékét kondicionálták bele.

RAGASZKODÁST EGY BECSÜLET-KÓDEXHEZ. Maga a kódex, amikor Teg felismerte magában az alakját, lenyűgözte őt. Azzal a felismeréssel kezdődött, hogy az emberek nem egyenlőnek lettek teremtve, hogy különböző öröklött képességekkel rendelkeznek és életük során eltérő tapasztalatokat szereznek. Ezáltal különböző értékű és eredményességű emberek keletkeznek.

Teg hamar rájött, hogy ha be akarja tartani ezt a kódexet, akkor pontosan bele kell helyeznie magát a megfigyelhető hierarchiákba, elfogadva a tényt, hogy jöhet egy pillanat, amikor már nem fejlődhet tovább.

A kódex kondicionálása mélyre hatolt. Teg sosem tudta megtalálni a végső gyökereit. Nyilván valami olyasmihez kötődik, ami emberi lényegéből fakad. Hatalmas erővel szabta meg mind a fent lévők, mind a lent lévők számára engedélyezett viselkedés határait a hierarchikus piramisban.

A LEGFONTOSABB CSEREESZKÖZ: A HŰSÉG. A hűség fölfelé is, lefelé is megvolt, ott, ahol érdemes helyet talált. Teg tudta, hogy az ilyen hűségek erősen bele vannak épülve. Egyáltalán nem kételkedett benne, hogy Taraza mindenben támogatná, kivéve azt a helyzetet, amikor fel kell áldozni őt a Nővérek fennmaradása érdekében. És ez önmagában helyes volt. Hogy mindnyájukban megállapodott hűség lakozik. ÉN TARAZA BASHARJA VAGYOK. EZT MONDJA A KÓDEXEM. És ez a kódex ölte meg Patrint. REMÉLEM, NEM FÁJT, ÖREG BARÁTOM.

Teg megint megtorpant a fák alatt. Elővette harci kését a csizmaszárából, és apró jelet karcolt egy fába.

– Mit csinálsz? – kérdezte Lucilla.

– Ez egy titkos jel – mondta Teg. – Csak az általam kiképzett emberek ismerik fel. És persze Taraza.

– De miért…

– Majd később megmagyarázom.

Teg elindult, aztán megállt egy másik fánál, ahol újabb apró jelet rótt a törzsre, olyat, amilyet egy állat is ejthet a karmaival, ami beleolvadt a vadon természetes formái közé.

Ahogy tört előre, Teg rájött, hogy döntésre jutott Lucillát illetően. A nő Duncannel kapcsolatos terveit meg kell akadályozni. Minden mentát-kivetítés, amit Duncan biztonságáról és egészségéről csinált, ezt kívánta meg. Duncan per-ghola emlékeinek felébresztése Lucilla Bevésése előtt kell hogy megtörténjen. Pedig Teg tudta, hogy nem lesz könnyű Lucillát megállítani. Nála jobb hazudozó kellene egy Tisztelendő Anya félrevezetéséhez.

Úgy kell rendezni, mintha véletlen lenne, a körülmények természetes folyománya.

Lucillának sosem szabad gyanítania az ellenkező szándékot. Tegnek nem voltak illúziói afelől, hogy győzhet egy feldühödött Tisztelendő Anya ellen. Jobb lesz megölni. Ezt meg tudná tenni. De a következmények! Taraza sosem láthat ilyen véres cselekedetet a parancsainak szóló engedelmesség címén.

Nem, most ki kell várnia: várnia, figyelnie, és hallgatnia.

Egy kis nyílt területre bukkantak ki, melyet magas vulkanikus kőfal zárt le előttük. Alacsony bokrok és tüskefák nőttek közvetlenül a szikla előtt, a csillagfényben csak sötét foltoknak tűntek.

Teg mászóhely sötétebb körvonalait látta a bokrok alatt.

– Innentől kúszni fogunk – mondta Teg.

– Hamuszagot érzek – mondta Lucilla. – Valamit égettek itt.

– Idáig jött a csalétek – mondta Teg. – Bal felé leperzselt egy kis területet – egy nem-hajó felszállásának az égésnyomait utánozva.

Lucillának hallhatóan bennszakadt a lélegzete. MICSODA PIMASZSÁG! Még ha Schwangyu merne is hozatni egy jövőbelátó keresőt, hogy kövesse Duncan nyomait (mert közülük egyedül Duncanban nem volt Siona-vér, ami elrejtette volna), minden jel egybehangzóan arra mutatna, hogy erre jöttek, és egy nem-hajóval elhagyták a bolygót… feltéve, hogy…

– Mégis hova viszel minket? – kérdezte Lucilla.

– Ez egy Harkonnen nem-gömb – mondta Teg. Évezredek óta itt van, és mostantól a mienk.

---

A hatalom birtokosai meglehetősen természetesen el akarják nyomni a vad kutatást. A tudás ellenőrizetlen hajszolása régről ismerten a nem kívánt verseny forrása. A hatalmasoknak „biztos kutatási vonal” kell, ami csak azokat a termékeket és gondolatokat fejleszti ki, amiket ellenőrizni lehet, és ami még fontosabb, amik lehetővé teszik, hogy a hasznuk nagyobb részét belső befektetők tehessék zsebre. Sajnálatos módon a viszonylagos változókkal teli véletlenszerű univerzum nem garantálja ezeket a „biztos kutatási vonalakat.”

Lü Felmérés, Bene Gesserit Archívum

Hedley Tuek, Rakis címzetes ura és Főpapja úgy érezte, nem képes megfelelni a hirtelen rázuhant követelményeknek.

Ködszitálós éjszaka takarta be Keen városát, de itt, a magán-fogadószobájában számos parázsgömb ragyogása oszlatta el az árnyakat. De még itt, a templom szívében is hallani lehetett a szelet, a távoli nyögést, a bolygó ismétlődő kínjait.

A fogadószóba szabálytalan alakú volt: hét méter hosszú és legnagyobb szélességében négy méter. A szemközti oldal szinte észrevehetetlenül rövidebb volt. A mennyezet is lejtett kissé abba az irányba. Fűszerrost függönyök, ravasz halványsárga és szürke árnyalatok leplezték ezeket a szabálytalanságokat. Az egyik függöny egy gyűjtőkürtöt rejtett, mely még a legkisebb neszt is továbbította a szobán kívüli hallgatózóknak.

Csak Darwi Odrade, a Bene Gesserit rakisi Erősségének új parancsnoka volt Tuekkel a fogadószobában. Egymással szemben ültek, a köztük lévő távolságot puha zöld vánkosaik szabták meg.

Tuek igyekezett elrejteni egy grimaszt. Amúgy tiszteletet parancsoló arca az igyekezettől áruló maszkká torzult. Nagy gondot fordított a felkészülésre a ma esti találkozáshoz. Öltöztetők igazították el a köpenyt magas, meglehetősen testes alakján. Arany szandált viselt a lábán. A köpenye alatti cirkoruha inkább csak dísz volt: nem volt rajta sem pumpa, sem vízzseb, semmiféle kényelmetlen és időrabló szerelék. Selymes szürke haja hosszan a vállára volt fésülve, hogy megfelelően keretezze szögletes arcát, széles, vastag száját és nehéz állát. Tekintete hirtelen jóindulatúvá lett: ezt az arckifejezést a nagyapjától utánozta, így lépett be a fogadószobába, hogy Odradéval találkozzék. Eddig meglehetősen méltóságteljesnek érezte magát, de most hirtelen mintha meztelen és elhanyagolt lett volna.

VALÓBAN ELÉGGÉ ÜRESFEJŰ FICKÓ, gondolta Odrade.

Tuek pedig azt gondolta: NEM BESZÉLHETEK VELE ERRŐL A SZÖRNYŰ MANIFESZTUMRÓL, HOGY EGY TLEILAXI MESTER ÉS AZ ARCTANCOLTATÓI OTT HALLGATÓZNAK A MÁSIK SZOBÁBAN. MI ÜTÖTT BELÉM, HOGY EZT MEGENGEDTEM?

– Ez tiszta és egyértelmű eretnekség – mondta Tuek.

– Ti csak egy vallás vagytok a sok közül – vetette ellene Odrade. – És a Szétszóródás népeinek visszatértével, a skizmák és különféle hiedelmek osztódásos szaporodásával…

– A miénk az egyetlen igaz hit! – mondta Tuek.

Odrade elrejtette mosolyát. HÁT EZT EGY AZ EGYBEN KIBÖKTE. ÉS WAFF BIZTOSAN MEG IS HALLOTTA. Tueket könnyű volt terelni. Ha a Nővéreknek igazuk van Waffot illetően, akkor Tuek szavai fel kell hogy dühítsék a Tleilaxi Mestert.

Odrade mély, jelentőségteljes hangon mondta:

– A Manifesztum olyan kérdéseket vet fel, ami mindenkire vonatkozik, hívőkre és nem-hívőkre egyaránt.

– Mi köze mindennek a Szent Gyermekhez? – kérdezte Tuek. – Azt mondtad, hogy olyan ügyek miatt kell találkoznunk, amik…

– Valóban! Ne is próbáld tagadni, hogy tudod: egyre többen vannak, akik imádni kezdik Sheeanát. A Manifesztum azt sugallja…

– A Manifesztum! A Manifesztum! Eretnek írás, amit el kell pusztítani. Ami pedig Sheeanát illeti, neki vissza kell kerülnie a mi kizárólagos felügyeletünk alá.

– Nem – mondta Odrade lágyan.

Milyen izgatott Tuek, gondolta Odrade. Merev a nyaka, alig mozdul, amikor megcsóválja a fejét. A mozdulatai egy függöny felé mutattak Odradétól jobbra, és úgy kijelölték azt a helyet, mintha Tuek egy erős lámpával világított volna oda. Micsoda átlátszó ember ez a Főpap. Ezzel az erővel akár a fülébe is ordíthatná, hogy Waff ott hallgatózik valahol a mögött a függöny mögött.

– Aztán majd elviszitek Rakisról – mondta Tuek.

– Itt marad – mondta Odrade. – Ahogy megígértük.

– De miért nem lehet…

– Ugyan már! Sheeana világosan közölte az óhajait, és biztos vagyok benne, hogy neked is jelentették, amit mondott. Tisztelendő Anya akar lenni.

– Ő már a…

– Tuek Lord! Ne próbálj becsapni engem! Ő kifejezte a kívánságát, mi pedig örömmel teljesítjük. Miért ellenkeznél? A fremen időkben a Tisztelendő Anyák szolgálták a Megosztott Istent. Most miért ne tehetnék?

– Nektek Bene Gesseriteknek megvannak a módszereitek arra, hogy olyat mondassatok az emberrel, amit tulajdonképpen nem is akar mondani – vádaskodott Tuek. – Ezt nem négyszemközt kéne megbeszélnünk. A tanácsosaim…

– A tanácsosaid csak megzavarosítanák a megbeszélésünket. Az Atreides Manifesztum sugallatai…

– Csak Sheeanáról vagyok hajlandó beszélgetni! Tuek a hajthatatlan Főpap büszke pózába vágta magát.

– MOST is róla beszélünk – mondta Odrade.

– Akkor hadd tegyem világossá: azt akarjuk, hogy több emberünk legyen ott a környezetében. Meg kell védelmezni őt minden…

– Úgy, ahogy a tetőn is megvédtétek? – kérdezett vissza Odrade.

– Odrade Tisztelendő Anya, ez itt a Szent Rakis! Itt neked csak mi garantálhatunk jogokat!

– Jogok? Sheeana számos törekvés célpontjává vált, és te még jogokról akarsz beszélgetni?

– Az én főpapi kötelességeim világosak. A Megosztott Isten Szent Egyháza fog…

– Tuek Lord! Nagy nehézségembe kerül megőrizni a megfelelő udvariasságot. A te érdekedben, és a sajátoméban. Az akciók, amiket végrehajtottunk…

– Akciók? Miféle akciók? – Tuekből horkantva törtek elő a szavak. Ezek a rémes Bene Gesserit boszorkányok! A Tleilax a háta mögött, a Bene Gesserit előtte! Tuek úgy érezte, hogy labda egy félelmetes játszmában, és ide-oda pattog két rettentő energia között. A békés Rakis, mindennapi teendőinek biztonságos színhelye eltűnt, és Tuek egyszeriben egy aréna kellős közepén találta magát, aminek a szabályait alig értette.

– Elküldettem Miles Teg Basharért – mondta Odrade. – Ez minden. Az előcsapata hamarosan megérkezik. Megerősítjük a bolygóvédelmeteket.

– Át merészelitek venni…

– Semmit sem veszünk át. A saját apád kívánságára Teg emberei áttervezték a védelmet. Az a megegyezés, amiben ezt lefektették, atyád kifejezett kívánságára tartalmaz egy záradékot, melyben periodikus felülvizsgálatot kér.

Tuek döbbent csendben ült. Waff, az a baljós kis tleilaxi pedig az egészet hallotta. Ebből baj lesz! A Tleilax titkos megegyezést akart a melanzs-árak megállapítására. Nem fogják hagyni, hogy a Bene Gesserit beleavatkozzon.

Odrade Tuek apját említette, és Tuek hirtelen azt kívánta, bárcsak régóta halott apja most itt ülne mellette. Kemény ember volt. Ő tudná, hogyan bánjon el az ellenséges erőkkel. Ő mindig meglehetősen jól elboldogult a tleilaxiakkal. Tuek emlékezett rá, amikor kihallgatott egy beszélgetést (épp úgy, ahogy most Waff) egy Wose nevű tleilaxi követtel… és egy másik, Pook nevűvel. Ledden Pook. Micsoda furcsa neveik vannak ezeknek.

Tuek zavarodott gondolataiban hirtelen egy újabb név bukkant fel. Odrade éppen most említette: TEG! A vén szörnyeteg még mindig aktív?

Odrade szólt megint. Tuek száraz torokkal nyelt egyet, miközben előrehajolt, és kényszerítette magát, hogy figyeljen.

– Teg átnézi a bolygó felszíni védelmét is. A tetőn történt fiaskó után…

– Hivatalosan megtiltom ezt a beavatkozást a belső ügyeinkbe – mondta Tuek. Erre semmi szükség. Papi Őreink alkalmasak arra, hogy…

– Alkalmasak? – Odrade szomorúan megcsóválta a fejét. – Micsoda alkalmatlan szó ez, tekintve a Rakison előállt új körülményeket.

– Miféle új körülményeket? – Tuek hangjában félelem bujkált.

Odrade pedig csak nézett rá.

Tuek kénytelen volt némi rendet teremteni a gondolatai között. Talán tud róla, hogy a tleilaxiak hallgatóznak? Az lehetetlen! Reszketve szívta be a levegőt. Mi volt ez a dolog a Rakis védelméről? A védelem kiváló, nyugtatta meg önmagát. A legjobb ixi monitorhajókkal és nem-hajókkal rendelkeznek. Ezenfelül minden független hatalom előnyét szolgálta, ha a Rakis a fűszer másik forrásaként hasonlóan független maradt.

– MINDENKINEK EZ AZ ELŐNYÖS, KIVÉVE A TLEILAXNAK A MAGA ÁTKOZOTT MELANZS-TÚLTERMELÉSÉVEL AZ AXOLOTL-TARTÁLYOKBÓL!

Ez megrázó gondolat volt. Egy Tleilaxi Mester hallott minden szót, ami itt most elhangzott!

Tuek Shai-huludhoz, a Megosztott Istenhez fohászkodott oltalomért. Az a rémes kis ember ott hátul azt mondta, hogy az ixiek és a Halszólítók nevében is beszél. Papírokat is mutatott. Mik azok az „új körülmények”, amiket Odrade említett? A boszorkányok elől semmi sem maradhat sokáig rejtve.

A Főpap nem tudta leküzdeni borzongását, mikor Waffra gondolt: az a kicsi, kerek fej, azok a csillogó szemek, az a tömpe orr, a hegyes fogak meg a törékeny mosoly. Waff olyan volt, mint egy kissé túlméretezett gyerek, de csak addig, míg valaki meg nem nézte a szemét, és meg nem hallotta azt a sipító hangot. Tueknek eszébe jutott, hogy a saját apja is nem egyszer panaszolta: „A tleilaxiak olyan szörnyű dolgokat mondanak azon a gyerekes hangjukon!”

Odrade mocorogni kezdett a párnáin. Waffra gondolt, aki odakint hallgatózik. Vajon eleget hallott? Odrade titkos hallgatói is valószínűleg ugyanezen tűnődnek most. A Tisztelendő Anyák mindig visszajátszották ezeket a szóbeli vetélkedéseket, hogy előnyöket találjanak a Nővéreknek.

WAFF ELEGET HALLOTT, mondta magában Odrade. IDEJE FORDÍTANI EGYET A JÁTSZMÁN.

Odrade a létező legtárgyilagosabb hangján mondta:

– Tuek Lord, valaki nagyon fontos személy hallgatja, amit mi itt mondunk. Udvarias dolog, hogy az illető titokban hallgatózzék?

Tuek lehunyta a szemét. TUDJA!

Aztán kinyitotta a szemét, és Odrade mit sem sejtető pillantásával találta szembe magát. A nő úgy nézett ki, mint aki akár az örökkévalóságig is hajlandó várni a válaszára.

– Udvarias? Én… én…

– Szólj a titkos hallgatónak, hogy csatlakozzon hozzánk – mondta Odrade.

Tuek törölt egyet nedves homlokán. Apja és nagyapja, elődei a Főpapságban, a legtöbb helyzetre kidolgoztak rituális válaszokat, de egy ilyen pillanatra nem volt semmi. Szóljon a tleilaxinak, hogy üljön le ide? Ebbe a szobába ezzel a… Tueknek hirtelen eszébe jutott, hogy nem szereti a Tleilaxi Mesterek szagát. Apja erre is panaszkodott annak idején: „Bűzlenek az undorító ételektől!”

Odrade felállt.

– Jobb lesz, ha magam nézem meg azokat, akik hallják a szavaimat – mondta. – Elmegyek, és idehívom a titkos hallgatózót, hogy…

– Kérlek! – Tuek ülve maradt, de felemelte a kezét, hogy megállítsa Odradét. – Nem volt más választásom. Dokumentumokkal jött az ixiektől és a Halszólítóktól. Azt mondta, tud nekünk segíteni abban, hogy visszahozzuk Sheeanát a mi…

– Segíteni nektek? – Odrade valami szánalomfélével tekintett le a verejtékező főpapra. És ez még azt gondolta, hogy ő az úr Rakison?

– Tleilaxi – mondta Tuek. – Waffnak hívják, és…

– Tudom, mi a neve, és azt is, miért van itt, Lord Tuek. Engem az döbbent meg, hogy engedted őt kémkedni egy…

– Ez nem kémkedés! Tárgyalunk. Úgy értem, új erők jelentkeztek, melyekhez hozzá kell igazítanunk a…

– Új erők? Ó, igen, a Szétszóródás lotyói. Ez a Waff hozott magával közülük?

Mielőtt Tuek válaszolhatott volna, a fogadószóba oldalsó ajtaja feltárult. Waff lépett be, mögötte két Arctáncoltató. MEGMONDTÁK NEKI, HOGY NE HOZZON ARCTÁNCOLTATÓKAT!, gondolta Odrade.

– Csak te! – mutatott Waffra Odrade. – A többieknek nem szól a meghívás, ugye, Lord Tuek?

Tuek nehézkesen felállt, nem hagyva figyelmen kívül Odrade közelségét: emlékezett a rettenetes történetekre a Tisztelendő Anyák fizikai képességiről. Az Arctáncoltatók jelenléte tovább növelte zavarát. Ők mindig balsejtelemekkel töltötték el.

Az ajtó felé fordult, és igyekezett invitáló arcot vágni: – Csak… csak Waff Nagykövet jöjjön, ha szabad kérnem.

A beszéd fájdalmas volt Tuek torkának. Ez rosszabb a rettenetesnél! Meztelennek érezte magát ezek előtt az emberek előtt.

Odrade egy párna felé mutatott.

– Waff a neved? Kérlek, jöjj be és foglalj helyet.

Waff bólintott, mintha még sosem látta volna Odradét. MILYEN UDVARIAS! Intett Arctáncoltatóinak, hogy maradjanak kint, aztán odament a párnához, de nem ült le.

Odrade látta, hogy feszültség áramlik át a kis tleilaxin. Valami vicsorgás féle suhant át a szája szélén. Még mindig ott van az a fegyver a ruhaujjában. Vajon megszegni készül a megállapodásukat?

Odrade tudta, hogy itt az idő, mert Waff gyanakvása újra felerősödött, még az eredetinél is jobban. Úgy érezheti, csapdába ejtették Taraza manőverezései. Waff a szaporodó anyáit akarja! Feromonjai kipárolgása elárulta legmélyebb félelmeit is. Akkor hát észben tartja, a megállapodás ráeső részét – de legalábbis az osztozásnak egy FORMÁJÁT. Taraza nem számított rá, hogy Waff valóban megosztja velük minden tudását, amit a Tisztelet Matrónáitól szerzett.

– Tuek Lord azt mondja, hogy… tárgyaltatok – mondta Odrade. EMLÉKEZZEN CSAK ERRE A SZÓRA! Waff tudja, hová kell kilyukadnia a valódi tárgyalásnak. Odrade beszéd közben térdre ereszkedett, aztán vissza a párnájára, de a lába úgy helyezkedett el, hogy Waff támadásának legkisebb jelére el tudjon rugaszkodni.

Waff lenézett rá, és a párnára, amit Odrade felajánlott neki. Lassan a vánkosra ereszkedett, de keze a térdén maradt, a ruhaujjak Tuek felé irányultak.MIT CSINÁL?, tűnődött Odrade. Waff mozdulatai azt mutatták, hogy neki is van valami terve. Odrade így szólt:

– Próbáltam megvilágítani a Főpap számára az Atreides Manifesztum fontosságát a kölcsönös…

– Atreides! – robbant ki Tuek. Majdnem a párnájára roskadt. – nem lehet Atreides!

– Nagyon meggyőző manifesztum – jegyezte meg Waff, hogy rátegyen egy lapáttal Tuek nyilvánvaló félelmére.

Legalább EZ a tervek szerint történik, gondolta Odrade. Aztán azt mondta:

– A s’tori ígéretét nem lehet figyelmen kívül hagyni. Sok ember azonosítja a s’torit az istene jelenlétével.

Waff meglepett és dühös pillantást lövellt Odrade felé. Tuek szólalt meg:

– Waff Nagykövet azt mondja, hogy az ixieket és a Halszólítókat nyugtalanítja ez a dokumentum, de én biztosítottam őt, hogy…

– Azt hiszem, a Halszólítókkal nem kell foglalkoznunk – mondta Odrade. – Ők mindenütt az isten zaját hallják.

Waff észrevette a hangjában rejlő szenteskedést. Gúnyolódik vele? Persze a Halszólítókat illetően igaza van. Olyannyira eltávolodtak régi áhítatuktól, hogy alig számított a befolyásuk, és amit VALÓBAN befolyásoltak, azt irányítani lehetett azoknak az Arctáncoltatóknak a segítségével, akik most vezetik őket.

Tuek megpróbált Waffra mosolyogni.

– Beszéltél arról, hogy segítesz nekünk a…

– Ezt majd később – szólt közbe Odrade. A dokumentumon kellett tartani Tuek figyelmét, ami annyira felkavarta őt. Idézett a Manifesztumból: – „A ti akaratotok és hitetek – hitetek rendszere – uralja az univerzumotokat.”

Tuek ráismert a szavakra. Olvasta azt a rémes dokumentumot. Ez a MANIFESZTUM azt mondta, hogy Isten és az Ő minden műve nem más, mint emberi kreáció. Azon tűnődött, hogyan válaszoljon. Egyetlen Főpap sem hagyhatott ilyesmit szó nélkül.

De mielőtt Tuek megtalálta volna a megfelelő szavakat, Waff Odrade szemébe nézett, és olyan módon válaszolt, amiről tudta, hogy Odrade helyesen fogja értelmezni. Odrade, lévén az, aki, képes volt legalább ennyire.

– A jövőbelátás hibája – mondta Waff. – Nem így nevezi a dokumentum? Nem itt mondja, hogy a hívő agya megreked?

– Pontosan! – mondta Tuek. Hálás volt a tleilaxi közbeszólásáért. Pontosan ez a magja ennek a veszedelmes eretnekségnek!

Waff nem nézett Tuekre, hanem továbbra is Odradéra meredt. A Bene Gesserit kifürkészhetetlennek hiszi a terveit? Találkozzon csak valami nagyobb erővel. Olyan erősnek hiszi magát! De a Bene Gesserit nem tudhatja, hogy a Mindenható valójában hogyan őrködik a Shariat jövője felett!

Tueket nem lehetett megállítani

– Megsért mindent, ami számunkra szent! És mindenütt terjesztik!

– A Tleilax terjeszti – mondta Odrade.

Waff felemelte a karját, és Tuekre irányította a fegyvereit. Csak azért tétovázott, mert látta, hogy Odrade részben felismerte a szándékait.

Tuek egyikükről a másikra pillantott. Igaz lenne Odrade vádja? Vagy ez is csak egy újabb Bene Gesserit trükk?

Odrade látta Waff habozását, és az okát is sejtette. Végigkutatta az elméjét, választ keresett Waff indítékaira. Milyen előnye származna a Tlailaxnak abból, ha megöli Tueket? Waff nyilván az egyik Arctáncoltatóját akarja betenni Főpapnak. De mi haszna lenne ebből?

Odrade időhúzásképpen megszólalt:

– Nagyon óvatosnak kell lenned, Waff NAGYKÖVET.

– Mikor volt fontosabb az óvatosság a magasabb céloknál? – kérdezte Waff.

Tuek felállt, és kezeit tördelve arrébb lépett.

– Kérem! Ez szent terület. Nem jó dolog itt eretnekségekről beszélni, hacsak nem elpusztítani akarjuk őket. – Lenézett Waffra. – Ugye így van? Nem ti vagytok a szerzői annak a szörnyű dokumentumnak?

– Nem a mi művünk – mondta Waff. A MINDENSÉGIT ENNEK AZ OSTOBA PAPNAK! Tuek jócskán kimozdult egyik oldalra, és remek mozgó célpontot szolgáltatott.

– Tudtam! – lépett Tuek Waff és Odrade mögé.

Odrade rajta tartotta a szemét Waffon. Gyilkosságot tervez! Odrade biztos volt ebben.

Tuek mögülük mondta:

– Nem is tudod, mennyit ártottatok nekünk, Tisztelendő Anya. Ser Waff azt kérte, hogy alakítsunk melanzs-kartellt. Én pedig elmagyaráztam neki, hogy a nektek felszámított ár változatlanul kell maradjon, mert az Isten nagyanyja közületek való volt.

Waff várakozóan meghajtotta a fejét. A pap hamarosan visszajön a lőtávba. Isten nem engedi meg a kudarcot.

Tuek Odrade mögött állt, és lenézett Waffra. Remegés futott át a papon. A tleilaxiak olyan… olyan visszataszítóak és amorálisak. Nem lehet megbízni bennük. Hogyan fogadhatná hát el Waff tagadását?

Odrade továbbra sem veszítette szem elől Waffot:

– De Lord Tuek, nem volt vonzó számotokra a magasabb jövedelem lehetősége? – Látta, hogy Waff jobb karja kissé elfordul, és majdnem rá céloz. Most már világosak voltak a tleilaxi szándékai.

– Tuek Lord, – mondta Odrade – ez a tleilaxi mindkettőnket meg akar ölni.

Ezekre a szavakra Waff felrántotta mindkét karját, és megpróbálta mindkét nehéz célpontját egyszerre befogni. De mielőtt még az izmai engedelmeskedtek volna, Odrade már rajta volt. Odrade hallotta a tűvetők halk szisszenését, de nem érzett szúrást. Bal karja lendületes ütéssel eltörte Waff jobb kezét. A jobb lábával a tleilaxi bal karját zúzta szét. Waff felsikoltott.

Nem számított rá, hogy egy Bene Gesserit ilyen gyors lehet. Ez már majdnem vetekedett azzal, amit a Tisztelet Matrónája művelt az ixi konferencia hajón. Még fájdalmai közepette is érezte, hogy ezt jelentenie kell. A Tisztelendő Anyák szinaptikus rövidítéseket alkalmaznak harci helyzetben!

Odrade mögött kivágódott az ajtó. Waff Arctáncoltatói rontottak be a szobába. De Odrade már ott is volt Waff mögött, mindkét keze a tleilaxi nyakán.

– Állj, vagy meghal! – kiáltotta.

A két alak megdermedt.

Waff mozgolódni kezdett a kezében.

– Maradj nyugodtan! – utasította Odrade. Tuekre nézett, aki elterülve hevert mellette. Az egyik tűlövedék célba talált.

– Waff megölte a Főpapot – mondta Odrade, a saját hallgatózóinak.

A két Arctáncoltató tovább bámult rá. Jól látható volt határozatlanságuk. Odrade látta: egyikük sem tudja, hogy ez mennyire a Bene Gesserit malmára hajtotta a vizet. Valódi csapda a Tleilaxnak!

Odrade azt mondta az Arctáncoltatóknak:

– Menjetek ki a folyosóra, és vigyétek magatokkal ezt a holttestet, aztán csukjátok be az ajtót. A Mesteretek ostobaságot követett el. Később majd szükségünk lesz rátok – Waffnak pedig azt mondta: – Pillanatnyilag nagyobb szükséged van rám, mint az Arctáncoltatóidra. Küldd el őket.

– Menjetek – sipította Waff.

Amikor az Arctáncoltatók továbbra is csak bámultak, Odrade azt mondta:

– Ha nem mentek ki azonnal, megölöm őt, aztán elintézlek benneteket is.

– Rajta! – visította Waff.

Az Arctáncoltatók ezt parancsnak vették. Odrade azonban valami mást hallott Waff hangjában. Nyilván az öngyilkos hisztéria beszélt belőle.

Mikor egyedül maradt Waffal, Odrade kihúzta a kiürült fegyvereket a tleilaxi ruhaujjából, és zsebre tette őket. Később majd alaposan meg kell vizsgálni. Nem sokat tehetett Waff törött csontjaival, azon kívül, hogy, egy kis időre elkábította a tleilaxit, és rögzítette a törést. A párnákból és a Főpap bútorainak zöld kárpitjából rögtönzött kötést.

Waff gyorsan magához tért. Felnyögött, amikor meglátta Odradét.

– Te és én mostantól szövetségesek vagyunk – mondta Odrade. – Az itt lejátszódott dolgokat hallották néhányan az enyéim közül, és néhányan abból a frakcióból, ami a saját emberét akarja Tuek helyére.

Ez így túl gyors volt Waffnak. Elsőre elállt a lélegzete attól, amit hallott. De aztán az agya elkapta a legfontosabb dolgot.

– Szövetségesek?

– Gondolom, Tuekkel nem volt könnyű dolgotok mondta Odrade. – Nyilvánvaló előnyöket kínáltatok neki, de ő mindig elutasította. Egyes papoknak nagy szívességet tettél azzal, hogy megölted.

– Ők is hallgatóznak most? – nyögte Waff.

– Természetesen. Beszéljünk a tervezett fűszer-monopóliumotokról. A megboldogult Főpap azt mondta, hogy megemlítetted ezt. Hadd lássam, hogy ki tudom-e következtetni az ajánlatotok terjedelmét.

– A karom – nyöszörögte Waff.

– Egyelőre még élsz – mondta Odrade. – Köszönd a bölcsességemnek. Megölhettelek volna.

Waff elfordította a fejét.

– Jobb lett volna.

– De nem a Bene Tleilaxnak és nem a Nővéreknek felelte Odrade. – Hadd lássam csak! Igen, te azt ígérted, hogy több új fűszer-betakarító gépet adtok Rakisnak, új légpárnás gépeket, amik csak a söprőfejükkel érintik a sivatag talaját.

– Hallgatóztál! – csattant fel Waff.

– Szó sincs róla. Ez nagyon vonzó ajánlat, tekintve, hogy biztos vagyok benne: az ixiek ingyen adják őket a saját érdekükben. Folytassam?

– Azt mondtad, szövetségesek vagyunk.

– Egy monopólium arra kényszerítené a Ligát, hogy több ixi navigációs gépet vásároljon – mondta Odrade. – A Liga felőrlődne a zúzótok fogai között.

Waff felemelte a fejét, hogy a nőre nézzen. A mozdulattól fájdalom hasított törött karjaiba. Felnyögött. A fájdalom ellenére figyelmesen tanulmányozta Odradét félig csukott szemhéja mögül. A boszorkányok valóban azt hiszik, hogy eddig terjed a tleilaxi terv? Alig merte remélni, hogy a Bene Gesserit így el van tájolódva.

– Persze nem ez volt az alapvető tervetek – mondta Odrade. Waff szemei felnyíltak. Ez a nő olvas a gondolataiban!

– Megszégyenültem – mondta. – Amikor megkímélted az életemet, haszontalan dolgot kíméltél meg – Visszahanyatlott.

Odrade nagy levegőt vett. IDEJE BEVETNI A KÁPTALANHÁZI ANALÍZIS EREDMÉNYEIT. Odahajolt Waffhoz, és a fülébe súgta:

– A Shariatnak továbbra is szüksége van rád.

Waff levegőért kapkodott.

Odrade visszaült. Ez mindent elárul. Az elemzés helyesnek bizonyult.

– Azt hittétek, hogy jobb szövetségre lelhettek a Szétszóródás népei között – folytatta Odrade. – Azokban a Tisztelet Matrónáiban és más hasonló hetérákban. Kérdezlek téged: a sirg szövetkezik a moslékjával?

Waff ezt a kérdést már egy az egyben hallotta a kehiben. Elsápadt, nehezen és felszínesen lélegzett. Mi mindent sugallnak a nő szavai! Kényszerítette magát, hogy ne törődjön a karja fájdalmával. SZÖVETSÉGESEK, ezt mondta a nő. Tud a Shariatról! Hogyan lehetséges ez?

– Hogyan is hagyhatnánk figyelmen kívül azt a rengeteg előnyt, amit a Tleilax és a Bene Gesserit szövetsége jelenthet? – tette fel a kérdést Odrade.

SZÖVETSÉG A POWINDAH BOSZORKÁNYOKKAL? Waff agyában zűrzavar kavargott. Nagy erőfeszítésébe került a fájdalom visszaszorítása. Olyan törékenynek tűnt a pillanat. Maró epét érzett a nyelve hátsó részén.

– Ó – mondta Odrade. – Hallod ezt? Az a pap, Krutansik, és a frakciója érkezett meg az ajtó elé. Azt fogják javasolni, hogy az egyik Arctáncoltató öltse magára a megboldogult Hedley Tuek külsejét. Minden más megoldás túl nagy felbolydulást okozna. Krutansik meglehetősen bölcs férfiú, aki mindeddig a háttérben maradt. A nagybátyja, Stiros jól előkészítette,

– A Nővérek mit nyernek a velünk kötött szövetségből? – sikerült kinyögnie Waffnak.

Odrade elmosolyodott. Most már mondhatja az igazat. Ez mindig könnyebb volt, és gyakorta a legerősebb érv is.

– Az fennmaradást azzal a viharral szemben, ami a szétszóródás emberei közt készülődik – mondta. – És a Tleilax fennmaradását is. Mi sem áll távolabb tőlünk, minthogy a végét kívánjuk azoknak, akik őrzik a NAGY HITET.

Waff összerezzent. Nyíltan kimondta! Aztán megértette. Mit számít, hogy mások is hallják? Nem láthatnak bele a szavai mögött rejtőző titokba.

– Szaporodó anyáink készek a rendelkezésetekre mondta Odrade. Keményen Waff szemébe nézett, és kezével a zenszunni papok jelét mutatta.

Waff úgy érezte, mintha vasabroncs pattanna le a szívéről. A váratlan, az elképzelhetetlen, a HIHETETLEN – igaz! A Bene Gesserit nem powindah! Az egész uiniverzum követni fogja a Bene Tleilaxot az Igaz Hitbe! Isten nem engedheti másként. Különösen itt, a Próféta bolygóján nem!

---

A bürokrácia megöli a kezdeményezést. Kevés dolog van, amit a bürokrácia jobban gyűlölne az újításnál, főleg az olyan újításnál, ami jobb eredményeket hoz, mint a régi rutinok. Az új vívmányok mindig alkalmatlan színben tüntetik fel a csúcson levőket. Márpedig ki szeret alkalmatlannak látszani?

Kalauz a Kormányzás Nehézségeihez és Hibáihoz, Bene Gesserit Archívum

A jelentések, összefoglalók és szórványos információmorzsák sorokban hevertek a hosszú asztalon, ami mellett Taraza ült. Az éjszakai őrség és a létfontosságú szolgálatot ellátók kivételével az egész Káptalanház Mag aludt körülötte. Csak a karbantartó tevékenységek ismerős neszei hatoltak be a szobájába. Két parázsgömb lebegett az asztala felett, sárga fényben fürösztve a sötét fafelületet és a riduli kristálypapírlapokat. Az asztal mögötti ablak sötét tükrében a szoba képe látszott.

ARCHÍVUM! A holovetítő villogva küldte képeit az asztal fölé, újabb morzsákat, amiket Taraza előhívott.

Taraza meglehetősen bizalmatlan volt az Archivistákkal szemben, bár tudta, milyen ellentmondásos ez a hozzáállás, hisz tudta, mennyire szükség van az adatokra. De a Káptalanházi Feljegyzéseket csak rövidítések, különleges jelzések, kódolt bejegyzések és lábjegyzetek halmazaként lehetett tekinteni. Ezekhez az anyagokhoz gyakran egy mentát fordítása kellett, vagy ami még rosszabb, rengeteg fáradság, amíg Taraza lemerült a Más Emlékekbe. Persze minden Archivista mentát is volt, de ez nem nyugtatta meg Tarazát. Az Archívumi Feljegyzésekhez sosem lehetett egyenesen folyamodni. Azoknak az értelmezéseknek a javát, amik ebből a forrásból kerültek elő, pusztán az előhozók szavára kellett elhinni, vagy (milyen gyűlöletes!) a holorendszer mechanikus keresésére kellett támaszkodni. Ez viszont azokkal szemben jelentett függőséget, akik fenntartották a rendszert. Több hatalmat adott a funkcionáriusoknak, mint amennyit Taraza jónak tartott volna.

FÜGGŐSÉGEK! Taraza gyűlölte a függőséget. Keserű beismerés volt ez, és emlékeztette arra, hogy kevés kisejlő szituáció pontosan olyan, mint amilyennek képzeli az ember. Még a legjobb mentát-kivetítésekben is felhalmozódtak a hibák… ha elég idő volt rá. Mégis a Nővérek minden egyes lépése szükségessé tette az Archívum használatát, és a végtelennek tetsző elemzéseket. Még a napi kereskedelem is megkívánta ezt. Tarazának ez visszatérő bosszúsága volt. Megalakítsák ezt a csoportot? Aláírják ezt a szerződést? Minden konferencián eljött az a pillanat, amikor kénytelen volt kimondani a döntést:

– Hesterion Archivista analízise elfogadva.

Vagy, és ez volt a gyakoribb:

– Az Archivista jelentése visszautasítva. Nem helytálló.

Taraza előrehajolt, hogy a holoképet tanulmányozza: „Lehetséges Nemesítései Terv Waff Alany részére”.

Végigfutott a számokon, az Odrade által küldött sejtmintából készített géntérképeken. Köröm alatti szövetdarabok ritkán szolgáltattak elég anyagot egy biztos analízishez, de Odrade meglehetősen jó munkát végzett a sebkötözés ürügye alatt. Taraza a fejét csóválta az adatok láttán. Az ivadék garantáltan olyan lenne, mint az összes előző, amivel a Bene Gesserit próbát tett a tleilaxiaknál: a nőneműek immúnisak lennének a memóriaszondázásra, a hímneműek pedig természetesen áthatolhatatlan és visszataszító káosz-halmazok.

Taraza hátradőlt, és sóhajtott. Mikor a szaporodási feljegyzésekre került a sor, a hatalmas kereszt-referenciák megdöbbenő arányokat sejtettek. Hivatalosan ez a „Leszármaztatási Helytállóság Kollégiuma”, az Archivistáknak egyszerűen csak LHK. A Nővérek általában „Tenyészcsődör Dossziénak” nevezték, ami találó név volt ugyan, mégsem fejezte ki a megfelelő archívumi fejléc alatt felsorolt adatok értelmét. Taraza lekérte Waff kivetítését háromszáz nemzedékre, ami könnyű és meglehetősen gyors feladat volt, és mindenféle gyakorlati célra alkalmas volt. Háromszáz Genes fővonalak (mint például Teg, a párhuzamosai és a testvérei) évezredekig megbízhatónak bizonyultak. Az ösztönei azt súgták Tarazának, hogy hiábavalóság lenne több időt pazarolni Waff kivetítéseire.

Feltámadt benne a fáradtság. A kezébe temette arcát, és egy pillanatra az asztalra hajtotta a fejét. Jól esett neki a fa hűvössége.

ÉS MI VAN, HA TÉVEDTEM RAKISSZAL KAPCSOLATBAN?

Az ellenzék érveit nem lehet beletemetni az Archívum porába. EZ AZ ÁTKOZOTT FÜGGÉS A KOMPJÚTEREKTŐL! A Nővérek lényegi dolgaikat mindig is számítógépen vitték tovább, még a Tiltás Napjaiban is, a Butieri Dzsihad vad „gondolkodó gép”-rombolása után. Ezekben a „felvilágosultabb” időkben már nemigen kérdőjelezték meg azokat a tudattalan motívumokat, melyek emögött az ősi pusztítás-orgia mögött húzódtak meg.

NÉHA NAGYON FELELŐS DÖNTÉSEKET IS HOZUNK ÖNTUDATLAN OKOKBÓL. AZ ARCHÍVUM VAGY A MÁS EMLÉKEK TUDATOS ÁTVIZSGÁLÁSA SEM JELENT GARANCIÁT.

Taraza egyik kezével az asztalra csapott. Nem szeretett az Archivistákkal dolgozni, akik VÁLASZOKKAL ügetnek be a kérdéseire. Undorító egy társaság, tele titkos tréfákkal. Egyszer hallotta őket, amikor LHK munkájukat az állat tenyésztéshez hasonlították, Farmi Formákhoz és Állati Versenyhatósághoz. A nehézség a vicceikbe! A helyes döntés most sokkalta fontosabb annál, mint ahogy ők képzelik. Ezek a szolgáló nővérek, akik csak másoknak engedelmeskedetek, nem viselték Taraza felelősségét.

Felemelte a fejét, és átnézett a szobán a kis fülkére, Chenoah Nővér mellszobrára, az ősi alakra, aki találkozott és beszélt a Zsarnokkal.

TE TUDTAD, gondolta Taraza. SOSEM VOLTÁL TISZTELENDŐ ANYA, MÉGIS TUDTAD. A JELENTÉSEIDBŐL LÁTSZIK. HOGYAN TUDTAD A JÓ DÖNTÉST HOZNI?

Odrade katonai segítségkérése azonnali választ kíván. Az időkorlátok túl szűkek. De most, hogy Teg, Lucilla és a ghola eltűnt, a tartalék tervet kell bevetni.

AZ AZ ÁTKOZOTT TEG!

Megint ez a váratlan viselkedés. Persze nem hagyhatta a gholát veszélyben. Schwangyu akciói előre láthatóak voltak.

Mit művelt Teg? Ysaiban rejtőzött el, vagy Gammu valamelyik más nagyobb városában? Nem. Ha ez lenne a helyzet, akkor Teg már jelentkezett volna az előkészített titkos csatornák egyikén. Tegnek teljes listája volt a titkos összekötőkről, és némelyiket személyesen is ellenőrizte. Teg nyilván nem bízik meg tökéletesen az összekötőkben. Láthatott valamit az ellenőrző körútján, amit nem mondott el Bellondának. Persze be kell hívni Burzmalit, és eligazítást kell neki tartani. Burzmali volt a legjobb, maga Teg képezte ki: elsőszámú jelölt volt a Legfelsőbb Bashar posztjára. Burzmalit kell a Gammura küldeni.

SEJTÉSEKRE JÁTSZOM, gondolta Taraza.

De ha Teg elrejtőzött, akkor a nyom a Gammun kezdődik. És akár végződhet is ott. Igen, Burzmali a Gammura megy. Rakis várhat. Ennek a lépésnek volt bizonyos nyilvánvaló vonzereje. Nem riasztja meg a Ligát. Bár a Tleilax és a Szétszóródás emberei biztosan bekapnák a csalit. Ha Odradénak nem sikerült csapdába ejtenie a Tleilaxot… nem, Odrade nem vallhat kudarcot. Ebben szinte biztos lehet.

A váratlan. LÁTOD, MILES? VALÓBAN TANULTAM TŐLED.

Persze ez nem fogja meghatni a Nővérek belső ellenzékét.

Taraza mindkét tenyerét az asztalra simította, és erősen a fafelületre nyomta, mintha érzékelni akarná a Káptalanházban tartózkodókat, azokat, akik Schwangyu mellett állnak. A hangos ellenkezés lecsillapodott, de ez mindig is azt jelentette, hogy tettlegesség van készülőben.

MIT TEGYEK?

A Főtisztelendő Anyának elvileg mindenféle határozatlanságtól mentesnek kellett volna lennie krízishelyzetben. A tleilaxi kapcsolat azonban felborította az adataikat. Bizonyos előírások Odrade részére kézenfekvőek voltak, ezeket már elküldték. A tervnek ez a része világos és egyszerű.

Kivinni Waffot a sivatagba, messze a nemkívánatos tekintetektől. Kieszelni egy végletekre kihegyezett szituációt és az ebből következő vallási élményt a Missionaria Protectiva által megadott régi, megbízható módszer szerint. Kipróbálni, hogy a Tleilax a saját halhatatlansági módszeréhez használja-ea ghola-tervet. Odrade tökéletesen alkalmas a módosított terv eme részének végrehajtására. De nagyon sok függ ettől a fiatal lánytól, Sheeanától is.

A FÉREG MAGA AZ ISMERETLEN.

Taraza emlékeztette magát, hogy a ma férge nem az eredeti rakisi féreg. Sheeana demonstrált irányítóképessége ellenére is kiszámíthatatlanok. Ahogy az Archívum mondaná, nincsen nyomon követő dossziéjuk. Taraza nem kételkedett benne, hogy Odrade helytálló következtetésre jutott a rakisiakról és a táncaikról. Ez pozitívum.

EGY NYELV. DE MI MÉG NEM BESZÉLJÜK. Ez negatívum. DÖNTÉSRE KELL JUTNOM MA ÉJSZAKA!

Taraza visszaküldte felszíni tudatát a Főtisztelendő Anyák folyamatos, töretlen vonala mentén, azokon a női emlékeken, melyek az ő saját, és két másik nő Bellonda és Hesterion – törékeny tudatában voltak elraktározva. Megerőltető utazás volt ez a Más Emlékeken keresztül, amihez most túl fáradtnak érezte magát. Az út peremén ott lesznek Muad’dib megfigyelései, az Atreides-fattyúé aki kétszer is megrázta az univerzumot – egyszer az Impérium megkaparintásával a fremen hordák segítségével, másodszor pedig a Zsarnok nemzésével.

HA MOST VERESÉGET SZENVEDÜNK, AZ A VÉGÜNKET JELENTHETI, gondolta. EGÉSZBEN NYELNEK LE MINKET EZEK A POKOLFAJZAT NŐK A SZÉTSZÓRÓDÁSBÓL.

Az alternatívák magukat adták: a rakisi gyereklányt be lehet hozni a Nővérek magjába, hogy egész életét valahol egy nem-hajó útjának végén élje le. Gyalázatos megfutamodás.

Annyi minden múlik Tegen. Vajon végül cserben hagyta a Nővéreket, vagy valami váratlan módot talált a ghola elrejtésére?

KI KELL TALÁLNOM VALAMIT, HOGY IDŐT NYERJEK, gondolta Taraza. IDŐT KELL ADNUNK TEGNEK, HOGY KAPCSOLATBA LÉPHESSEN VELÜNK. ODRADÉNEK EL KELL NYÚJTANIA A RAKISI TERVET.

Ez veszélyes, de meg kell tenni.

Taraza mereven felkelt szék-kutyájáról, és a szemközti ablakhoz lépett. A Káptalanház Bolygó csillagárnyas sötétségbe burkolózott. Egy menedékhely: a Káptalanház Bolygó. Az ilyen bolygók már nem is kaptak nevet, csak szám jelölte őket valahol az Archívumban. Ez a bolygó tizennégy évszázad óta adott otthont a Bene Gesseritnek, de még így is csak átmenetinek tekinthető. Taraza a fent keringő, vigyázó nem-hajókra gondolt: Teg saját védelmi rendszere. A Káptalanház mégis sebezhető maradt.

A problémának neve is volt: „véletlen felfedezés”. Ez örök hiányosság volt. Kint a Szétszóródásban az emberiség exponenciálisan terjeszkedett, szétáramlott a határtalan űrben. A Zsarnok Arany Ösvénye végre biztonságban van. Valóban? Az Atreides-féreg biztosan többet tervezett a faj egyszerű fennmaradásánál.

CSINÁLT VELÜNK VALAMIT, AMIRE MÉG NEM JÖTTÜNK RÁ – MÉG ENNYI ÉVEZRED UTÁN SEM. AZT HISZEM, ÉN TUDOM, MI AZ. AZ ELLENZÉKEM VISZONT NEM ÍGY GONDOLJA.

Sosem volt könnyű a Tisztelendő Anyáknak megemészteni azt a rabságot, amit II. Leto alatt szenvedtek el, amikor az harmincöt évszázadon keresztül korbácsolta előre az Impériumot az Arany Ösvényén.

MEGREMEGÜNK, AMIKOR AZOKRA AZ IDŐKRE GONDOLUNK.

Taraza az ablak sötét plaz-lemezén visszatükröződő képmására nézett. Komor arcot látott, a fáradtság szembetűnő jeleivel. MINDEN OKOM MEGVAN RÁ, HOGY FÁRADT ÉS KOMOR LEGYEK!

Tudta, hogy neveltetése szándékosan a negatív minták felé irányítja. Ezek voltak a védekezései és az erősségei. Távolságtartó maradt minden emberi kapcsolatban, még a csábításoknál is, amiket a Nemesítési Mesternők számára hajtott végre. Taraza az ördög örökös ügyvédje volt, és ez domináns erővé vált az egész Bene Gesseritben, természetes következményeként annak, hogy Taraza Főtisztelendő Anyává emelkedett. Az ellenzék könnyen fejlődik ki ilyen környezetben.

Ahogy a szufik mondják: A MAG ROTHADÁSA MINDIG SZÉTTERJED. Csak arról nem szólnak, hogy van nemes és értékes rothadás is.

Most a megbízhatóbb adatokkal nyugtatta meg magát: a Szétszóródás kivitte a Zsarnok tanításait az emberi vándorlásba, és ismeretlen módokon meg is változtatta, de azért még felismerhető. És egyszer majd megtalálják annak a módját is, hogy semlegesítsék a nem-hajók láthatatlanságát. Taraza nem hitte azt, a Szétszóródás emberei megtalálták ezt a módszert legalábbis azok nem, akik visszaoldalognak oda, ahonnan elindultak.

Egyáltalán nem volt biztonságos út a szembenálló erők közt, de Taraza úgy gondolta, hogy a Nővérek a lehető legjobban felfegyverkeztek. A probléma hasonló volt egy Liga-navigátoréhoz, akinek az űr rétegeiben kell úgy elirányítania a hajóját, hogy elkerülje az ütközéseket és csapdákat.

Csapdák: ez a kulcs, Odrade pedig már készíti a Nővérek csapdáját a Tleilaxnak.

Mikor Taraza Odradéra gondolt, ami ebben a vészterhes időben gyakran megesett, hosszú együttlétük újra előjött. Taraza mintha megfakult szőttesre nézett volna, melyen egyes alakok élénkebb színben maradtak meg. De a legélénkebb szín – amely biztosította Odrade közeli pozícióját a Nővérek vezetéséhez – Odradének az a képessége volt, ahogy át tudott vágni a részleteken, és eljutott a konfliktus meglepő magjáig. Ez annak a veszedelmes Atreides-jövőbe látásnak az egyik – rejtetten működő – megnyilvánulása volt benne. Ennek a rejtett képességnek a használata váltotta ki a legnagyobb ellenérzést, és ez volt az az érv, melyben a legtöbb igazság volt még Taraza szerint is. Ez a dolog mélyen a felszín alatt működött, rejtett mozgásait csak időnkénti turbulenciák jelezték, és EZ volt a probléma!

– Használjátok, de álljatok készen az elpusztítására mondta Taraza. – Még mindig ott vannak a leszármazottai.

Taraza tudta, hogy Lucillára számíthat… feltéve, ha Lucilla talált valahol valami menedéket Teggel és a gholával együtt. Persze cserélődő gyilkosok voltak a rakisi Erősségben. Ezt a fegyvert talán hamarosan használni kell.

Taraza hirtelen zűrzavart tapasztalt önmagában. Más Emlékei a legnagyobb óvatosságra intették. Soha többet nem szabad elveszíteni az ellenőrzést a nemesítési vonalak felett! Igen, ha Odrade túlél egy gyilkossági kísérletet, akkor örökre elidegenedhet. Odrade teljes Tisztelendő Anya, és a Szétszóródásban maradnia kellett ilyeneknek is – bár nem a Tisztelet Matrónái között, akiket a Nővérek észrevettek… de mégis…

SOHA TÖBBET! Ez volt a cselekvési mottó. Soha még egy Kwisatz Haderachot, még egy Zsarnokot.

Irányítsd a szaporodókat, irányítsd az ivadékukat. A Tisztelendő Anyák nem haltak meg, mikor a testük meghalt. Egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtek a Bene Gesserit élő magjába, míg időnkénti instrukcióik és öntudatlan megfigyeléseik részei nem lettek a folytatódó Nővéreknek.

NE KÖVESS EL EGYETLEN HIBÁT SEM ODRADÉVAL KAPCSOLATBAN!

Az Odradének küldött válasz különleges megfogalmazást és rendkívüli gondosságot igényelt. Odrade, aki megengedett magának bizonyos korlátozott vonzalmakat, „enyhe melegséget”, ahogy ő nevezte, azt állította, hogy az érzelmek értékes felfedezésekhez juttathatják az embert, ha nem hagyja őket eluralkodni magán. Taraza ezt az ENYHE MELEGSÉGET az Odrade szívéhez vezető útnak látta, sebezhető résnek.

TUDOM, MIT GONDOLSZ RÓLAM, DAR, AZ ENYHE MELEGSÉGEDDEL RÉGI ISKOLATÁRSAD IRÁNT. AZT HISZED, HOGY POTENCIÁLIS VESZÉLYT JELENTEK A NŐVÉREKRE, DE FIGYELMES „BARÁTOK” MEGMENTHETNEK ÖNMAGAMTÓL.

Taraza tudta, hogy egyes tanácsadói osztják Odrade véleményét, de hallgatnak, és megtartják maguknak az ítéletüket. Legtöbbjük még mindig követte a Főtisztelendő Anya vezetését, de sokan ismerték Odrade vad tehetségét, és felismerték Odrade kételyeit. Egyetlen dolog tartotta össze a Nővérek zömét, és Taraza nem próbálta becsapni önmagát ezzel kapcsolatban. Minden Tisztelendő Anya a Nővérek iránti alapvető hűségből cselekszik. Semmi sem veszélyeztetheti a Bene Gesserit folytonosságát, de őt magát sem. Taraza a maga precíz és keményen önkritikus módján vizsgálta meg viszonyulását a Nővérek folytatódó életéhez. Nyilvánvalóan nincs közvetlen szükségszerűsége Odrade elpusztításának. Mégis, Odrade olyan közel van a ghola-terv magjához, hogy kevés ottani fejlemény kerülheti el érzékeny figyelmét. Sok mindenre rájöhet, amit nem árultak el neki. Az Atreides Manifesztum úgyszólván hazárdjáték volt. Odrade, a kézenfekvő személy a Manifesztum megírására, csak még mélyebb betekintést nyert a dokumentum készítése közben, bár maguk a szavak voltak a megvilágosodás végső korlátai. Taraza tudta, hogy Waff ezt értékelné.

Taraza elfordult a sötét ablaktól, és visszament a szék-kutyához. A döntés kritikus pillanatát – menni vagy nem menni – lehetett halogatni, de bizonyos azonnali lépéseket meg kellett tenni. Fejében már fogalmazta az üzenetet, miközben hívatta Burzmalit. A Bashar kedvenc tanítványát akcióba kell küldeni, de nem úgy, ahogy Odrade akarja.

Az Odradénak küldött üzenet velősen rövid volt:

„Útban a segítség. Tiéd a porond, Dar. Ami Sheeana biztonságát illeti, cselekedj megítélésed szerint. Minden más dologban, ami nem mond ellen parancsaimnak, kövesd a tervet.”

Tessék. Itt van. Odrdaénak megvoltak a maga instrukciói, az alapok, amiket „tervnek” fogadhat el, még akkor is, ha csak hiányos mintázatot láthat. Odarde engedelmeskedni fog. A „Dar” jó húzás volt, gondolta Taraza. Dar és Tar. Ez a rés Odrade KORLÁTOZOTT MELEGSÉGE felé nem lesz túl jól védve a Dar-és-Tar irányban.

---

A jobb oldali hosszú asztal cepeda szószos sült sivatagi nyúl-lakomához van terítve. A többi fogás az óramutató járása szerint az asztal túlsó végétől: aplomázs szirian, chukka üveg alatt, melanzsos kávé (az Atreides sólyommal a csészén), pot-a-oie, a Balut kristály üvegben pedig caladani bor. A gyertyatartó felett ősi méregdetektor látható.

Dar-es-Balat, múzeumi tárló felirata

Teg a nem-gömb csillogó konyhájának aprócska étkezőfülkéjében találta Duncant. Megállva mentében a fülke mellett, Teg jól megnézte Duncant: nyolc napja vannak itt, és a gyerek már magához tért abból a különös dührohamból, amit a gömb bevezető csövébe lépve produkált.

Egy kis barlangon mentek keresztül, melynek erős medveszaga volt. A barlang végében álló sziklák nem voltak sziklák, bár kiállták volna a legkifinomultabb vizsgálódást is. Egy kis dudor a sziklákon mozgatható volt, ha valaki véletlenül nekiment vagy tudta a titkos kódot. A körkörös csavaró mozdulatra a barlang egész hátsó fala kinyílt.

A bevezetőcső fényes világítása automatikusan felgyulladt, ahogy a kapu becsukódott mögöttük. Az alagút fala és mennyezete Harkonnen-griffekkel volt díszítve. Teg hirtelen arra gondolt, milyen lehetett a fiatal Patrin, amikor először tévedt be ide (AZ A SOKK! AZ A FÉLELEM! AZ AZ ÖRÖM!) és nem vette észre Duncan reakcióját, amíg a halk morgás be nem töltötte a zárt helyet.

Duncan morgott (szinte nyüszített), keze ökölbe szorítva, pillantása a jobb oldali falon ékeskedő Harkonnen-griffre szegeződött. Harag és zavartság tükröződött az arcán. Aztán két kézzel a madárfigurára sújtott, mire vér serkent a kezéből.

– Legyenek átkozottak a pokol legmélyebb fenekei! kiáltotta.

Furcsán érett átkozódás volt ez egy ilyen fiatal szájból.

Miután a szavakat kimondta, Duncan remegni kezdett. Lucilla átölelte a vállát, és csillapító, majdhogynem érzéki mozdulatokkal simogatni kezdte a nyakát, míg a reszketés alább nem hagyott.

– Miért csináltam ezt? – kérdezte Duncan.

– Tudni fogod, majd ha az eredeti emlékeid visszaállnak – mondta Lucilla.

– Harkonnenek – suttogta Duncan, és vér tolult az arcába. Felnézett Lucillára. – Miért gyűlölöm őket annyira?

– Szavakkal ezt nem lehet megmagyarázni – felelte Lucilla. – Meg kell várnod az emlékeidet.

– Nekem nem kellenek az emlékek! – Aztán megszeppenve Tegre nézett. – De! De igen, kellenek!

Később, amikor felnézett Tegre a nem-gömb étkező fülkéjében, Duncannek ez a pillanat jutott az eszébe.

– Mikor, Bashar?

– Hamarosan.

Teg körülpillantott a konyhában. Duncan egyedül ücsörgött az automatán lesúrolt asztalnál, előtte egy csésze barna folyadék. Teg felismerte az illatot: valami melanzsos dolog a nullentrópia-ládákból. A ládák egzotikus ételek, fegyverek, ruhák és más hasznos dolgok kincsestárainak bizonyultak – valóságos múzeumnak, felbecsülhetetlen értékekkel. A gömbben mindent vékony porréteg borított, de a tárolt dolgok kifogástalan épségben voltak. Mindegyik étel melanzzsal volt ízesítve, nem függőséget okozó mennyiségben – hacsak valaki nem volt túl nagyevő – de észrevehetően. Még a tartósított gyümölcsöt is megszórták fűszerrel.

A barna folyadék Duncan csészéjében egyike volt azoknak a dolgoknak, melyeket Lucilla megkóstolt, és az élet fenntartására alkalmasnak ítélt. Teg nem tudta pontosan, hogyan csinálják ezt a Tisztelendő Anyák, de a saját anyja is képes volt ugyanerre. Egy kóstolás, és már tudták az étel vagy ital összetételét.

A fülke végében a falba épített díszes órára vetett pillantás elárulta Tegnek, hogy későbbre jár, mint gondolta, már az önkényesen kinevezett délután harmadik órájában járnak. Duncannek még mindig a edzőszinten kéne gyakorolnia, de mindketten észrevették, hogy Lucilla felmegy a gömb magasabb részeibe, és Teg megragadta a lehetőséget, hogy négyszemközt beszélhessenek.

Teg kihúzott egy széket, és leült az asztal másik felére.

– Gyűlölöm ezeket az órákat! – jegyezte meg Duncan.

– Te mindent gyűlölsz itt – mondta Teg, de vetett még egy pillantást az órára. Ez is antik darab volt, kerek számlappal, két analóg mutatóval és egy digitális másod-kijelzővel. A két mutató priapuszi párost ábrázolt: egy nagy férfit hatalmas fallosszal, és egy kisebb, széttárt lábú nőt. Valahányszor a mutatók találkoztak, a férfi mintha behatolt volna a nőbe.

– Valóban trágár – ismerte el Teg. Duncan csészéjére mutatott. – Ízlik?

– Megjárja, uram. Lucilla azt mondta, hogy edzés után igyam.

– Az én anyám is hasonló italt készített nekem kimerítő dolgok után – mondta Teg. Előrehajolt és szimatolni kezdett. Eszébe jutott az ital utóíze, az orrában lappangó melanzsillat.

– Meddig kell itt maradnunk, uram? – kérdezte Duncan.

– Míg a megfelelő emberek ránk nem találnak, vagy amíg meg nem bizonyosodunk arról, hogy nem találnak ránk.

– De… ilyen elszigetelten honnan fogjuk tudni?

– Majd ha alkalmasnak ítélem az időt, fogom a takarót, és kimegyek körülnézni.

– GYŰLÖLÖM ezt a helyet!

– Az látszik. De hát semmit sem tanultál a türelemről? Duncan grimaszt vágott.

– Uram, miért nem hagyja soha, hogy egyedül maradjak Lucillával?

Teg, aki éppen kifújta a levegőt, megállt egy pillanatra, csak aztán folytatta a kilégzést. Tehát észrevette a fiú. És ha Duncan tudja, akkor Lucilla egészen biztosan!

– Nem hiszem, hogy Lucilla tudná, mit csinálsz, uram – mondta Duncan – de egyre feltűnőbb lesz – Körülnézett.

– Ha ez a hely nem kötné le úgy a figyelmét… Hová tűnt el így?

– Szerintem fent van a könyvtárban.

– Könyvtár!

– Valóban primitív, de érdekes is – Teg a konyha mennyezetére nézett. Elérkezett a döntés pillanata. Nem lehet továbbra is számítani arra, hogy Lucilla figyelmét elvonja az újdonság. Bár Teg is osztozott izgalmában. Könnyű volt elveszni ezek között a csodák közt. Az egész nem-gömb – mintegy kétszáz méteres átmérőjével – egyetlen hatalmas, a Zsarnok idejéből teljes épségében megmaradt régészeti lelet volt.

Mikor erről beszélt, Lucilla hangja fojtott, suttogásszerű lett:

– A Zsarnok biztosan tudott erről a helyről.

Teg mentát-tudata azonnal belemerült ebbe a felvetésbe. MIÉRT ENGEDTE A ZSARNOK, HOGY A HARKONNEN CSALÁD ILYEN DOLOGRA PAZAROLJA MARADÉK KIS VAGYONÁT? TALÁN ÉPP EZÉRT – HOGY ELSZEGÉNYEDJENEK.

– A kenőpénzek és az ixi gyárakból Liga-hajókkal történő szállítások csillagászati összegekbe kerülhettek.

– Tudta vajon a Zsarnok, hogy egy nap majd szükségünk lesz erre a helyre? – kérdezte Lucilla.

– II. Leto oly gyakran demonstrált jövőbelátó képességét nem lehet megkerülni, helyeset Teg.

Mikor a vele szemben ülő Duncanre nézett, Teg érezte, hogy felmerednek a szőrszálak a nyakán. Volt valami kísérteties ebben a Harkonnen-búvóhelyben, mintha maga a Zsarnok is járt volna itt. Mi ütött a Harkonnenekbe, hogy felépítették? Teg és Lucilla semmiféle utalást nem talált arra, miért hagyták el a gömböt.

Egyikük sem tudott úgy végigmenni a helyiségeken, hogy ne érezte volna a történelem illatát. Teget állandóan megválaszolatlan kérdések nyugtalanították. Lucilla is szóvá tette ezt:

– Hová mentek? Semmi sincs a Más Emlékeimben, ami bármire is utalna.

– A Zsarnok kicsalta, aztán megölte őket?

– Visszamegyek a könyvtárba. Talán ma találok valamit.

Ottlétük első két napjában Lucilla és Teg gondosan átvizsgálta a gömböt. Duncan hallgatagon és mogorván baktatott utánuk, mintha félt volna, hogy egyedül hagyják. Minden új felfedezés megrémítette vagy megdöbbentette őket. Huszonegy csontváz átlátszó plazban eltéve a gömb magjánál egy fal mentén. Halott szemekkel figyeltek mindenkit, aki elhaladt itt a géptermek és a nullentrópiás ládák felé.

Patrin figyelmeztette Teget a csontvázakra. Egyik fiatalkori felfedezőútján itt a gömbben Patrin talált bizonyos feljegyzéseket, amik azt mondták, hogy ezek a halottak kézművesek voltak, akik felépítették ezt a helyet, és a Harkonnenek mindnyájukat leölték, hogy a titok rejtve maradjon.

A gömb összességében figyelemreméltó alkotás volt, az Időből kivágott zárvány, mely el van szigetelve minden külső dologtól. Évezredek múltán is kifogástalannak voltak a gépek, melyeknek mimetikus kivetítését még a legmodernebb szerkezetek sem tudták volna megkülönböztetni a sziklától és földtől.

– A Nővéreknek érintetlenül kell megkapniuk ezt a helyet! – mondogatta Lucilla. – Ez egy valóságos kincsesház! Még a családjuk származási feljegyzéseit is megtartották!

És ez korántsem volt minden, amit a Harkonnenek itt őriztek. Teg visszataszítónak érezte a cikornyás és obszcén apróságokat, melyek mindenhol jelen voltak a gömbben. Mint az az óra is! A ruhák, a környezetfenntartó-, oktató- és szórakoztató-gépek – minden magán viselte a Harkonneneknek azt a belső kényszerét, hogy nemtörődöm felsőbbrendűségük érzésével kérkedjenek minden más ember és minden más ízlés előtt.

Teg megint Patrinra gondolt, aki nem sokkal lehetett idősebb a gholánál, amikor először itt járt. Mi késztette rá Patrint, hogy oly sok évig titokban őrizze ezt, még a felesége előtt is? Patrin sosem indokolta meg a titkolódzást, de Tegnek megvolt a maga sejtése. A boldogtalan gyerekkor. Egy saját, titkos zug igénye. Barátok, akik nem barátok voltak, csak emberek, akik csak arra vártak, hogy rávethessék magukat. Ezek közül a társak közül senkivel sem lehetett megosztani ezt a csodát. Erről van szó! Ez több volt a titkos magány egyszerű búvóhelyénél. Ez Patrin magán-győzelmének záloga volt.

„SOK BOLDOG ÓRÁT TÖLTÖTTEM OTT, BASHAR. MÉG MINDEN MŰKÖDIK. A FELJEGYZÉSEK RÉGIEK, DE KITŰNŐEK, HA AZ EMBER ELKAPJA A DIALEKTUST. RENGETEG TUDÁS VAN AZON A HELYEN. DE ÚGYIS MEGÉRTED, HA EGYSZER ELMÉSZ ODA. SOK MINDENT MEG FOGSZ ÉRTENI, AMIT ÉN SOHA NEM IS MONDTAM NEKED.”

Az antik edzőszint Patrin gyakori használatának jeleit mutatta. A fegyverkódolást olyan módon változtatta meg némelyik automatában, amire Teg ráismert. Az időzítők izomkínzó órákról árulkodtak a bonyolult gyakorlatokban. Ez a gömb megmagyarázta azokat a képességeket, melyeket Teg mindig is oly figyelemre méltónak talált Patrinban. Itt csiszolta ki a természetes tehetségét.

A nem-gömb automatái már mások voltak.

Legtöbbjük az ősi gépellenes előírásokkal szembeni dacot testesítette meg. Némelyiket pedig olyan kéjfunkciókra tervezték, ami megerősítette a Harkonnenekről szállongó visszataszítóbb történeteket. A fájdalom, mint kéj! A maguk módján ezek a dolgok megmagyarázzák azt a hajlíthatatlan erkölcsiséget, amit Patrin hozott a Gammuról. Az undornak is megvan a maga haszna. Duncan mélyen belekortyolt az italába, és a csésze pereme fölött Tegre nézett.

– Miért jöttél le ide egyedül, amikor megmondtam, hogy csináld végig azt az utolsó gyakorlatsort? – kérdezte Teg.

– Semmi értelmük nem volt azoknak a gyakorlatoknak – tette le a csészét Duncan.

HÁT, TARAZA, TÉVEDTÉL, gondolta Teg. HAMARABB TÖR ÖNÁLLÓSÁGRA, MINT GONDOLTAD. Abbahagyta az „uramozást” is.

– Nem engedelmeskedsz nekem?

– Nem pontosan.

– Akkor PONTOSAN mit csinálsz?

– TUDNOM kell!

– Nem fogsz túlságosan szeretni, ha tudni fogod. Duncan meglepettnek látszott.

– Tessék, uram? AHA, VISSZAJÖTT AZ „URAM”!

– Bizonyos nagyon intenzív fájdalmakra készítelek fel – mondta Teg. – Erre szükség van, mielőtt visszaállíthatnánk az eredeti emlékeidet.

– Fájdalommal, uram?

– Nem ismerünk más módot arra, hogy visszahozzuk az eredeti Duncan Idahót – azt, aki meghalt.

– Uram, ha ezt meg tudod csinálni, én csak hálás lehetek.

– Mondod te. De akkor előfordulhat, hogy engem is csak korbácsnak fogsz látni azok kezében, akik visszahívtak az életbe.

– Hát nem jobb tudni, uram?

Teg a kézfejével megdörzsölte a száját.

– Ha gyűlölnél engem… én nem hibáztatnálak.

– Uram, ha te volnál a helyemben, te így éreznél? Duncan testtartása, hangja, arca mind-mind reszkető zavarodottságot mutatott.

EDDIG JÓ, gondolta Teg. A folyamat lépéseit olyan precizitással jelölték ki, hogy a ghola minden reakciója nagyon gondos értelmezést kívánt. Duncan most tele van bizonytalansággal. Akar valamit, de fél is tőle.

– Én csak a tanárod vagyok, nem az apád! – mondta Teg. Duncan összehúzta magát. – Nem vagy a barátom?

– Ez egy kétirányú utca. Erre az eredeti Duncan Idahónak magának kell felelnie.

Duncan tekintete megfátyolosodott.

– Fogok emlékezni erre a helyre, az Erősségre, Schwangyura és…

– Mindenre. Egy ideig afféle kettőslátó emlékezeted lesz, de mindenre emlékezni fogsz.

Cinikus tekintet költözött a fiatal arcra, és amikor Duncan megszólalt, keserű volt a hangja:

– Tehát te és én bajtársak leszünk.

Teg egy Bashar összes parancsnokiságával és jelenlétével a hangjában pontosan követte a tudatra ébresztési utasításokat.

– Nekem nem különösebben érdekem, hogy bajtársak legyünk – Kutató pillantást vetett Duncanre. – Egy napon akár Bashar is lehet belőled. Ez lehetséges, mert minden megvan benned. De én akkor már rég halott leszek.

– Te csak Basharoknak vagy bajtársa?

– Patrin is a bajtársam volt, ő pedig csak szakaszvezetőségig vitte.

Duncan először az üres csészébe nézett, aztán Tegre.

– Miért nem kértél inni valamit? Te is keményen dolgoztál ott fent.

FIGYELMES KÉRDÉS. Nem szabad alábecsülni ezt a fiút. Tudja, hogy az étel megosztása a társulás egyik legősibb szertartása.

– Elég volt a tiéd szaga – mondta Teg. – Régi emlékeket keltett bennem, és most nincs rájuk szükségem.

– Akkor miért jöttél le ide?

Most hallatszott a fiatal hangban minden – a remény, a félelem. Azt akarta, hogy Teg egy bizonyos dolgot mondjon.

– Gondosan fel akartam mérni, hogy meddig jutottál el azokkal a gyakorlatokkal – mondta Teg. – Szükséges volt, hogy lejöjjek ide, és megnézzelek.

– És miért kell akkora gondosság?

REMÉNY ÉS FÉLELEM! Ideje a fókuszváltásnak.

– Mert még sosem tanítottam gholát ezelőtt. GHOLA. A szó ott maradt függve közöttük az ételszag tetején, amit a gömb szűrői még nem távolítottak el a levegőből. GHOLA! A szót a Duncan üres bögréjéből felszálló fűszerillat lengte körül.

Duncan szótlanul előrehajolt, arcán mohó kifejezéssel. Lucilla megállapítása jutott Teg eszébe: „TUDJA, HOGYAN HASZNÁLJA A CSENDET.”

Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy Teg nem fejti ki ezt az egyszerű állítást, Duncan csalódott arccal hátradőlt. Szája bal sarka lebiggyedt, mogorva, sebzett kifejezéssel. Minden befelé fókuszál, ahogy kell.

– Nem azért jöttél le ide, hogy egyedül legyél – mondta Teg. – Azért jöttél, hogy elrejtőzz. Még mindig bújsz, és azt hiszed, hogy senki sem fog megtalálni.

Duncan a szája elé kapta a kezét. Ez volt az a gesztus-jel, amire Teg várt. Az erre a pillanatra vonatkozó instrukciók világosak voltak: „A GHOLA AKARJA EREDETI EMLÉKEI FELÉBREDÉSÉT, DE FÉL IS TŐLE. EZ A FŐ KORLÁT, AMIT LE KELL GYŐZNÖD.”

– Vedd el a kezed a szádtól! – parancsolta Teg.

Duncan úgy kapta el a kezét, mintha megégette volna. A csapdába esett állat pillantásával meredt Tegre.

”AZ IGAZAT MONDD”, szólt az instrukció. „EBBEN A PILLANATBAN, MIKOR MINDEN ÉRZÉKE IZZIK, A GHOLA A SZÍVEDBE LÁT.”

– Szeretném, ha tudnád – mondta Teg – hogy az, amit a Nővérek parancsára tennem kell veled, az számomra visszataszító.

Duncan mintha magába roskadt volna.

– Miért, mit parancsoltak?

– A képességek, melyeket át kell adnom neked, hibásak.

– H-hibásak?

– Ennek egy része az értelmi tréning, az intellektuális rész. Ebben a tekintetben egy ezredparancsnok szintjén vagy.

– Jobb vagyok, mint Patrin?

– Miért kéne jobbnak lenned Patrinnál?

– Hát nem volt a bajtársad?

– De igen.

– Azt mondtad, hogy ő csak szakaszvezető volt!

– Patrin tökéletesen alkalmas volt akár egy több bolygós haderő parancsnokságának átvételére is. Taktikus zseni volt, akinek a bölcsességét számtalanszor alkalmazom.

– De azt mondtad, hogy soha…

– Ő döntött így. Az alacsony rang olyan mindennapiságot kölcsönzött neki, amire gyakran nagy szükség volt.

– Ezredparancsnok? – Duncan épp csak suttogott. Az asztallapot bámulta.

– Átlátod a funkciókat, bár egy kissé heves vagy, de a tapasztalat ezt általában lecsiszolja. A fegyveres ügyességed a korodhoz képest kiváló.

Duncan még mindig nem nézett Tegre.

– Mennyi idős vagyok...uram?

Épp ahogy az instrukciók figyelmeztettek: A GHOLA VÉGIG A KÖZPONTI KÉRDÉS KÖRÜL FOG KERINGENI. „MENNYI IDŐS VAGYOK? MILYEN IDŐS EGY GHOLA.?”

Teg hidegen vádló hangon felelte:

– Ha a ghola-korodat akarod tudni, miért nem azt kérdezed?

– Mi...mi az a korom, uram?

Annyi nyomorúság volt ebben a fiatal hangban, hogy Tegnek könnyek gyűltek a szeme sarkába. De erre is figyelmeztették. „NE MUTASS TÚL NAGY SZÁNALMAT!” Teg némi torokköszörüléssel leplezte elérzékenyülése pillanatát. – Erre a kérdésre csak te tudsz válaszolni. Az instrukciók világosak voltak: „FORDÍTSD VISZSZA HOZZÁ! TARTSD ŐT BEFELÉ FÓKUSZÁLVA. AZ ÉRZELMI FÁJDALOM ÉPP OLYAN FONTOS A FOLYAMAT SZEMPONTJÁBÓL, MINT A TESTI.”

Mély sóhaj szakadt fel Duncanből. Szorosan lehunyta a szemét. Mikor Teg leült az asztalhoz. Duncan azt gondolta: EZ AZ A PILLANAT? MEGTESZI MOST? De Teg vádló hangja, verbális támadásai teljesen váratlanul érték. Most pedig milyen atyáskodó. VELEM ATYÁSKODIK! Cinikus harag lobbant fel Duncanben. Teg olyan ostobának hiszi, hogy el lehet kábítani őt egy közönséges parancsnoki pozícióval? A HANGSZÍN ÉS A HOZZÁÁLLÁS MÁR ÖNMAGÁBAN IS LEGYŐZHETI A MÁSIK AKARATÁT. De Duncan valami mást is érzett az atyáskodásban: egy plasztacél-keménységű, áthatolhatatlan magot. Integritás… cél. És Duncan látta a könnyeket, a leplező gesztust.

Duncan kinyitotta a szemét, és egyenesen Tegre nézett:

– Nem állt szándékomban tiszteletlennek, hálátlannak vagy durvának lenni, uram. De nem mehetek tovább a válaszok nélkül.

Tegnek erre is voltak utasításai: „TUDNI FOGOD, AMIKOR A GHOLA ELÉRI A KÉTSÉGBEESÉS PONTJÁT. EGYETLEN GHOLA SEM REJTI EL EZT. EZ BENNE VAN A PSZICHÉJÜKBEN. FEL FOGOD ISMERNI A HANGJÁBÓL ÉS A TARTÁSÁBÓL”

Duncan már majdnem elérte a kritikus pontot. Teg számára most kötelező volt a hallgatás. Kényszeríteni kell Duncant, hogy kérdezzen, hogy a saját útját járja. Duncan megszólalt:

– Tudtad, hogy egyszer gondoltam rá, hogy megölöm Schwangyut?

Teg kinyitotta a száját, aztán hang nélkül be is csukta. CSEND! De hát a gyerek komolyan beszél!

– Féltem tőle – mondta Duncan. – És nem szeretek félni – Lesütötte a szemét. – Egyszer azt mondtad, hogy csak azt gyűlöljük, ami igazán veszedelmes számunkra.

„KÖZEL MEGY HOZZÁ. AZTÁN VISSZAHÚZÓDIK, KÖZELÍT ÉS VISSZAKOZIK. VÁRJ, AMÍG BELEMERÜL.”

– Téged nem gyűlöllek – mondta Duncan, és megint Tegre nézett. – Zokon vettem, amikor a szemembe mondtad, hogy GHOLA. De Lucillának igaza van: Az ember sose sértődjön meg az igazságon, még ha fájdalmas is.

Teg a száját dörzsölte. Már alig várta, hogy beszélhessen, de még nem jött el az idő.

– Nem is lepődsz meg rajta, hogy meg akartam ölni Schwangyut? – kérdezte Duncan.

Teg mereven tartotta magát. Még a feje rezdülését is vehetik válasznak.

– Arra gondoltam, hogy belecsempészek valamit az italába – folytatta Duncan. – De ez gyáva módszer, én pedig nem vagyok gyáva. Sok minden vagyok, de gyáva nem.

Teg néma és mozdulatlan maradt.

– Szerintem téged nem is érdekel, mi történik velem, Bashar – mondta Duncan. – De igazad van: mi sosem lehetünk bajtársak. Ha életben maradok, túlszárnyallak téged. Akkor… már túl késő lesz ahhoz, hogy bajtársak legyünk. Igazat mondtál.

Teg képtelen volt ellenállni a kényszernek, hogy be ne szívja a mentát-felismerést: a gholában félreérthetetlenül az erő jelei mutatkoznak. Valamikor mostanában, talán éppen most, ebben a fülkében az ifjú megszűnt ifjúnak lenni, és férfivé vált. Ez a felismerés megrázta Teget. Olyan gyorsan ment! Semmi normális fejlődési folyamat nem előzte meg!

– Lucilla sem törődik azzal, hogy mi történik velem, csakúgy, mint te – mondta Duncan. – Ő csak a Főtisztelendő Anyája, Taraza parancsait követi.

MÉG NE!, figyelmeztette magát Teg. Megnyalta kiszáradt száját.

– Meghiúsítottad Lucilla parancsait – mondta Duncan. – Mit kéne csinálnia velem? Eljött a pillanat.

– Szerinted mit? – kérdezte Teg.

– Nem tudom!

– Az eredeti Duncan Idaho tudná.

– Te is tudod! Miért nem akarod megmondani?

– Nekem csak az a feladatom, hogy segítsek feléleszteni az eredeti emlékeidet.

– Akkor tedd meg!

– Ezt csak te teheted meg igazán.

– De nem tudom, hogy kell!

Teg előrehúzódott a szék peremére, de nem szólt. EZ A MERÜLÉSI PONT? Úgy érezte, mintha valami hiányozna Duncan kétségbeeséséből.

– Én tudok szájról olvasni, uram – mondta Duncan. – Egyszer fölmentem a torony obszervatóriumába. Láttam lent Schwangyut és Lucillát beszélgetni. Schwangyu azt mondta: „Ne törődj vele, hogy még olyan fiatal! Parancsod van.”

Teg megint óvatos hallgatásba süllyedt. Visszanézett Duncanre. Ez nagyon Duncanre vallott: titokban járkálni az Erősségben, kémkedni, tudást gyűjteni. És most ebben az emlékező állapotban van, de nem veszi észre, hogy most is kémkedik, keres… de másképpen.

– Nem hiszem, hogy meg kellene ölnie – mondta Duncan. – De te tudod, mi a feladata, mert akadályozod – Duncan az asztalra csapott. – Válaszolj, a mindenségit! Ó, EZ MÁR TELJES KÉTSÉGBEESÉS!

– Csak annyit mondhatok, hogy keresztezné az én parancsaimat. Nekem maga Taraza parancsolta, hogy erősítselek téged, és védjelek meg minden ártalomtól.

– De azt mondtad, hogy a képzésem… hibás volt!

– Ez szükségszerű. Azért volt, hogy felkészítsen az eredeti emlékeidre.

– Mit kell tennem?

– Már tudod.

– Nem tudom, mondd meg! Kérlek, taníts meg rá!

– Sok dolgot csinálsz úgy, hogy nem tanítottak rá. Tanítottunk mi neked valaha is engedetlenséget?

– Kérlek, segíts! – Ez valóban kétségbeesett kiáltás volt.

Teg kényszerítette magát, hogy hűvösen távolságtartó maradjon.

– Mit gondolsz, mi az ördögöt csinálok?

Duncan mindkét kezét ökölbe szorította, és az asztalra csapott, hogy megugrott a csészéje. Tegre meredt. Hirtelen furcsa lett az arca – valami megjelent a szemében.

– Ki vagy te? – suttogta Duncan. A KULCSKÉRDÉS!

Teg hangja úgy vágott, mint a védtelen áldozatra lesújtó korbács:

– Mit gondolsz, ki vagyok?

Teljes kétségbeesés torzította el Duncan arcát. Csak ziháló dadogás tellett tőle:

– Te… te a…

– Duncan! Elég ebből az ostobaságból! – Teg felugrott, és színlelt haraggal nézett a fiúra.

– Te…

Teg jobb keze széles ívben meglendült. Tenyere Duncan arcán csattant.

– Hogy merészelsz engedetlen lenni velem? – Bal kézzel újabb pofon. – Hogy MERÉSZELSZ?

Duncan olyan gyorsan reagált, hogy Teg egy pillanatig tökéletes döbbenetet élt át. MICSODA SEBESSÉG! Bár Duncan támadása elkülönült elemekből állt, mégis egyetlen villanásszerű folyamatnak tűnt: egy ugrás fölfelé, mindkét láb a széken, hintázni a székkel, és ezt a mozgást kihasználni arra, hogy jobb kézzel lesújtson Teg védtelen vállára.

Kiképzett ösztönből reagálva Teg oldalra kitért, és bal lábával az asztal fölött Duncan ágyékába rúgott. De Teg még mindig nem menekült meg. Duncan tenyerének éle lecsapott Teg rúgó térdhajlatára. Elzsibbadt az egész lába.

Duncan kiterült az asztalon, és igyekezett visszahúzódni a bénító rúgás ellenére. Teg bal karjával az asztalon támasztotta magát, és a másik kezével Duncan gerincének aljára vágott, abba a nexusba, amit az előző napok gyakorlataival szándékosan meggyengített.

Duncan felnyögött, mikor a bénító fájdalom elöntötte a testét. Más ember már rég mozgásképtelenül sikoltozott volna, de Duncan csak nyögött, és Teg felé kúszott, hogy folytassa a támadást. A pillanat szükségszerűségét betartva Teg folytatta a fájdalom-osztást, és minden alkalommal gondoskodott róla, hogy Duncan lássa az arcát a legnagyobb fájdalom pillanatában. „FIGYELD A SZEMÉT!”, szólt az instrukció. Ezenkívül Bellonda arra is figyelmeztette: „A SZEMEI MINTHA ÁTNÉZNÉNEK RAJTAD, DE LETÓNAK FOG SZÓLÍTANI.”

Később Teg már nehezen tudott visszaemlékezni az újraébresztési folyamat részleteire. Tudta, hogy csinálta, amit kell, de az emlékezete máshová kalandozott, szabadon hagyta a testet a feladat végrehajtására. Különös módon a memóriája egy másik engedetlenségi esethez vitte: a Cerbol Lázadáshoz, mikor még csak középkorú volt, de már félelmetes hírű Bashar. A legjobb uniformisát öltötte magára medálok nélkül (finom gesztus!), és megjelent a Cerbol csatamezejének déli perzselő forróságában. Teljesen fegyvertelenül a közeledő lázadók előtt! A támadók közül sokan az életüket köszönhették neki. A legtöbbjük valaha hűséget esküdött neki. Most pedig erőszakos engedetlenségre vetemedtek. Teg jelenléte előttük mintha azt mondta volna: „Nem viselem azokat a medálokat, amik azt mutatják, amit értetek tettem, amikor még bajtársak voltunk. Semmi se mutassa, hogy közületek való vagyok. Csak ezt az egyenruhát vettem fel, hogy látszódjon: még mindig Bashar vagyok. Öljetek meg, ha idáig akartok menni az engedetlenséggel.” Mikor a támadók zöme előhúzta fegyverét, némelyik parancsnokuk térdet hajtott régi Basharja előtt. Teg azt mondta:

– Sosem kellett hajlonganotok vagy térdelnetek előttem! Új vezetőitek rossz szokásokat tanítottak nektek.

Később elmondta a lázadóknak, hogy ő is osztozott némely sérelmükben. A Cerbollal visszaéltek. De figyelmeztette is őket:

– Az univerzumban az egyik legveszedelmesebb dolog, mikor tudatlan embereknek vannak valós sérelmeik. Persze ez korántsem olyan veszélyes, mint egy informált és intelligens társadalom, sérelmekkel. El sem tudjátok képzelni, milyen pusztítást tud véghezvinni a bosszúálló intelligencia. A Zsarnok jóindulatú apafigura lenne ahhoz képest, amire ti készültetek!

Ez persze mind igaz volt, de csak Bene Gesserit szövegkörnyezetben, és keveset segített abban, amit a Duncan Idaho gholával kellett tennie – mentális és testi fájdalmat kelteni egy szinte védtelen áldozatban. A legkönnyebb volt felidézni Duncan tekintetét. Nem kalandozott el, hanem egyenesen Tegre meredt, még az utolsó keserves kiáltás pillanatában is:

– A fenébe, Leto! Mit művelsz?

LETÓNAK NEVEZETT.

Teg két lépést visszatántorodott. Bal lába fájt és zsibbadt, ahol Duncan megütötte. Teg észrevette, hogy zihál, és az ereje végén jár. Már túl öreg volt ilyen megpróbáltatásokhoz, és attól, amit csinált, mocskosnak érezte magát. De az újraélesztési procedúra teljesen belerögzült a tudatába. Tudta, hogy a gholákat valaha úgy ébresztették tudatra, hogy öntudatlan állapotban valaki olyannak a megölésére kondicionálták, akit szeretett. A szétzúzott és újra összeállni kényszerülő ghola psziché pszichológiailag mindig sérült. Ez az új technika azon ejtett sebet, aki végrehajtotta a folyamatot.

Lassan, az izmok és idegek erőteljes tiltakozása ellenére Duncan hátrébb csúszott az asztalon, és a székre támaszkodva felállt. Remegve nézett Tegre. Teg instrukciói így szóltak: „NAGYON NYUGODTAN KELL ÁLLNOD. NEM MOZDULJ. HAGYD, HOGY NÉZZEN.”

Teg mozdulatlanul állt, az utasítás szerint. A Cerbol Lázadás emléke kiszállt a fejéből: tudta, mit tett akkor és most. Bizonyos szempontból a két eset hasonló volt. A lázadóknak nem végső igazságokat mondott (ha ilyenek léteznek egyáltalán), hanem csak annyit, ami elég volt ahhoz, hogy visszacsalja őket a karámba. A fájdalom és annak előrelátható következményei. „EZ A TE JAVADAT SZOLGÁLJA.”

Vajon valóban jó, amit ezzel a Duncan Idaho gholával csinálnak?

Teg azon tűnődött, mi merülhetett fel Duncan tudatában. Tegnek mindent elmondtak, amit erről a pillanatról tudtak, de most látta, hogy ez kevés. Duncan arca és szeme bőséges bizonyítékot szolgáltatott a belső zűrzavarra – az arcizmok ocsmány rángása, az ide-oda repdeső tekintet.

Lassan, igen lassan Duncan arca ellazult. A teste azonban tovább reszketett. A teste lüktetését távoli dologként érzékelte, a fájdalom, a kín mintha valami mással történt volna. De ott volt, abban a bizonyos pillanatban – bármi is volt ez, és bárhol is volt. Az emlékei nem fognak összekeveredni. A tudat szúrása és csavarodása most már belső érzés volt.

Teg instrukciói azt mondták: „GHOLA-KÉNYSZERÍTETTE SZŰRŐK LESZNEK A PRE-GHOLA EMLÉKEIN. EGYES EREDETI EMLÉKEI ÁRADÁSSAL FOGNAK VISSZATÉRNI. MÁS EMLÉKEK LASSAN JÖNNEK. DE NEM LESZ KEVEREDÉS, MÍG VISSZA NEM EMLÉKSZIK A HALÁLA EREDETI PILLANATÁRA.” Bellonda minden ismert részletet elmondott Tegnek erről a pillanatról.

– Sardaukar – suttogta Duncan. Körülnézett a Harkonnen-szimbólumokra, melyek mindenhol áthatották a gömböt. – A Császár csapatai Harkonnen-uniformisban! – Farkas-mosolyba torzult az arca. – Mennyire utálhatták!

Teg csendben maradt, és figyelt.

– Megöltek – mondta Duncan. Ez színtelen, érzelemmentes megállapítás volt, de annál borzongatóbb. Aztán egy erős rángás futott végig rajta, és a remegés alábbhagyott. – Legalább tucatnyian abban a kis szobában – Egyenesen Tegre nézett. – Az egyik szétvágott, mint egy húsbárd – Tétovázott, a nyaka görcsösen rángott. Tekintetét nem vette le Tegről. – Paulnak volt elég ideje elmenekülni?

„MINDEN KÉRDÉSÉRE ŐSZINTÉN VÁLASZOLJ.”

– Megmenekült.

Most érkeztek el a próba pillanatához. Honnan szerezte a Tleilax az Idaho-sejteket? A Nővérek tesztjei szerint eredetiek, de a gyanú azért megmaradt. A Tleilax csinált valamit a saját szakállára ezzel a gholával. Az emlékei értékes útmutatást adhatnak ezzel kapcsolatban.

– De a Harkonnenek… – mondta Duncan. Felbukkantak az Erősség-béli emlékei. – Ó, igen. Igen! – Vad nevetés rázta meg. Győzelemüvöltése a rég halott Vladimir Harkonnen bárónak szólt: – Megfizettem neked, Báró! Igen, megfizettem mindenkiért, akit elpusztítottál!

– Emlékszel az Erősségre, és azokra a dolgokra, amiket tanítottam neked? – kérdezte Teg.

Zavart, mély árkok húzódtak Duncan homlokára. Az érzelmi fájdalom hadakozott testi kínjaival. Bólintott válaszul Teg kérdésére. Két élet van, az egyik el volt falazva az axolotl-tartályok mögé, a másik pedig… a másik… Duncan hiányosnak érezte magát. Tudatra ébredése nem fejeződött be. Mérgesen meredt Tegre. Van még valami? Teg brutális volt. Szükségszerű brutalitás? így kell helyreállítani egy gholát?

– Én… – Duncan úgy rázta a fejét ide-oda, mint egy sebzett állat a vadász előtt.

– Megvan minden emléked? – faggatta Teg.

– Minden? Ó, persze. Emlékszem a Gammura, amikor még Giedi Prime volt – az Impérium olajmocskos, véráztatta pokolbugyra. Igen, valóban, Bashar. Kötelességtudó tanítvány voltam. Ezredparancsnok! – Megint felkacagott, a fejét a fiatal testhez képest furcsán felnőttes mozdulattal hátravetette.

Teg a mély megelégedettség hirtelen felszadadultságát érezte, mely sokkal mélyebb volt mint a megkönnyebbülés. Úgy ment a dolog, ahogy mondták.

– Gyűlölsz engem? – kérdezte Duncantől.

– Hogy gyűlöllek-e? Hát nem mondtam, hogy majd hálás leszek?

Duncan hirtelen felemelte a kezeit, és bámulni kezdte őket. Végignézett ifjúi testén.

– Micsoda kísértés! – motyogta. Leeresztette a kezét, és Teg arcába nézett, az ismerős vonásokat kereste rajta. – Atreides – mondta. Annyira hasonlítasz!

– Egyáltalán nem – mondta Teg.

– Én nem a külsőről beszélek, Bashar – A szemei elrévedtek. – A koromat kérdeztem – Aztán hosszú hallgatás után: – A mélység isteneire! Annyi idő telt el!

Teg azt mondta, amit mondania kellett:

– A Nővéreknek szükségük van rád.

– Ebben az éretlen testben? Mit várnak tőlem?

– Tényleg nem tudom, Duncan. A test megérik és gondolom, egy Tisztelendő Anya majd elmondja neked a dolgokat.

– Lucilla?

Duncan hirtelen fölnézett a díszes mennyezetre, aztán a fülkére és a cikornyás órára. Eszébe jutott, amikor idejöttek Teggel és Lucillával. A hely ugyanaz maradt, mégis olyan más.

– Harkonnenek – suttogta. Izzó pillantást vetett Tegre. – Tudod, hány embert öltek és kínoztak meg a családomból a Harkonnenek?

– Taraza egyik Archivistájától kaptam egy jelentést.

– Egy jelentést? Azt hiszed, hogy szavakkal ezt le lehet írni?

– Nem. De csak ezt tudtam válaszolni a kérdésedre.

– A mindenségedet, Bashar! Miért kell nektek Atreideseknek mindig olyan őszintének és becsületesnek lennetek?

– Azt hiszem, ez belénk van örökítve.

– Így van – hallatszott Lucilla hangja Teg mögül.

Teg nem fordult hátra. Mennyit hallhatott Lucilla? Mióta lehet ott? Lucilla odalépett Teg mellé, de a szeme Duncanen volt.

– Látom, megcsináltad, Miles.

– Taraza parancsát hajtottam végre betű szerint mondta Teg.

– Nagyon okos voltál, Miles – szólt Lucilla. – Sokkal okosabb, mint gondoltam. Az anyádat keményen meg kellet volna büntetni azért, amit megtanított neked.

– Ó, Lucilla a csábító – mondta Duncan. Tegre pillantott, aztán vissza Lucillára. – Igen, most már tudok felelni a saját kérdésemre – hogy mi a feladata.

– Bevésőknek hívják őket – mondta Teg.

– Miles – szólt Lucilla. – Ha úgy megnehezítetted a feladatomat, hogy nem tudom végrehajtani a parancsaimat, akkor nyárson süttetlek meg.

Hangja érzelemmentes tónusába Teg beleremegett. Tudta, hogy a fenyegetés csak metafora, de a lényege nagyon is valóságos.

– Büntetési lakoma! – mondta Duncan. – Milyen szép!

Teg Duncanhez fordult:

– Nincs semmi romantikus abban, amit veled csináltunk, Duncan. Nem egy olyan feladatot hajtottam végre a Bene Gesserit megbízásából, amitől mocskosnak éreztem magam, de ennél mocskosabbnak soha.

– Hallgass! – parancsolta Lucilla. A parancsban benne volt a Hang minden ereje.

Teg hagyta átáramolni magán, ki magából, ahogy az anyjától tanulta, aztán megszólalt:

– Közülünk azoknak, akik igaz hűségüket adták a Bene Gesseritnek, csak egyetlen gondolatuk volt: a Bene Gesserit fennmaradása. Nem valamely egyének megmaradása, hanem magáé a Bene Gesserité. Csalás, becstelenség – ezek üres szavak, ha a Nővérek fennmaradása a kérdés.

– A mindenségit az anyádnak, Miles! – Lucilla megtisztelte azzal, hogy kimutatta előtte a haragját.

Duncan Lucillára meredt. Ki ez? Ez a Lucilla? Érezte, hogy emlékei maguktól mozgolódnak. Lucilla nem ugyanaz a személy… egyáltalán nem ugyanaz, és mégis… egyes részletek ugyanazok. A hangja. A vonásai. Hirtelen megint annak a nőnek az arcát látta maga előtt, akit az Erősség-béli szobájának falán pillantott meg.

„DUNCAN, ÉN ÉDES DUCANEM.”

Könnyek hulltak Duncan szeméből. A saját anyja – a Harkonnenek egy másik áldozata. Megkínozták… és ki tudja még, mit tettek vele? Az ő „édes Duncanje” soha többé nem látta viszont.

– Istenek, bár csak itt lenne valaki közülük, és megölhetném – nyögte Duncan.

Megint Lucillára irányította a figyelmét. A könnyek elhomályosították az arcot, így könnyebb volt az összehasonlítás. Lucilla arca összeolvadt Lady Jessicáéval, Leto Atreides szerelmével. Duncan Tegre nézett, aztán Lucillára, a mozdulattal kirázta a könnyeket a szeméből. Az emlékkép-arcok az előtte álló hús-vér Lucilláéba oldódtak. Hasonlóságok vannak… mégsem ugyanaz. Nem is lehet még egyszer az.

BEVÉSŐ.

Sejtette, hogy ez mit jelent. Színtiszta Duncan Idaho vadság ébredt fel benne.

– Az én gyerekemet akarod a méhedbe, Bevéső? Tudom, hogy nem véletlenül hívnak benneteket anyáknak.

Lucilla hidegen felelte:

– Ezt majd máskor megbeszéljük.

– Beszéljük meg valami megfelelő helyen – mondta Duncan. – Talán énekelek neked egy dalt. Nem olyan jó, mint az öreg Gurney Hallecké, de egy kis ágycsata előkészítéséhez épp megfelel.

– Szórakoztatónak találod? – kérdezte Lucilla.

– Szórakoztatónak? Nem, de eszembe juttatták Gurneyt. Mondd meg nekem, Bashar, őt is visszahozták halottaiból?

– Tudomásom szerint nem – mondta Teg.

– Ó, volt egyszer egy dalos! – mondta Duncan. – Meg tudott volna ölni benneteket éneklés közben, és még egy hangot sem tévesztett volna!

Lucilla még mindig jeges modorban szólt:

– Mi a Bene Gesseritnél megtanultuk, hogy kerüljük a zenét. Túl sok zavaró érzelmet kelt. Memória-érzelmeket, persze.

Ennek az volt a célja, hogy megfélemlítse Duncant a Más Emlékek és a többi Bene Gesserit képesség felemlegetésével, de Duncan csak nevetett.

– Micsoda szégyen – mondta. – Olyan sok kimarad az életetekből – És egy régi Halleck-refrént kezdett dúdolni: „Nézzük a régi barátokat, a rég elmúlt csapatot...” De az agya máshol járt az újjászületés pillanatainak zamatával, és megint érezte annak az erőnek a mohó érintését, mely eltemetve maradt benne. De bármi is volt ez, erőszakos volt, és Lucilla, a Bevéső felé irányult. Képzeletében halottnak látta Lucillát, vérbefagyott testtel.

---

Az emberek mindig többet akarnak a pillanatnyi örömnél vagy a boldogságnak nevezett mélyebb érzésnél. Ez egyike azon titkoknak, melyekkel terveink megvalósulását alakítjuk. Ez a „valami több” megnövekedett erőre tesz szert azoknál az embereknél, akik nem tudnak nevet adni nekik, vagy (és legtöbbször ez a helyzet) még csak nem is sejtik a létezését. A legtöbb ember öntudatlanul reagál ezekre a rejtett erőkre. Ezáltal nekünk csak létre kell hívni egy ilyen kiszámított „valami többet”, definiálnunk kell, formát kell adnunk neki, és az emberek követni fogják.

A Bene Gesserit Vezetési Titkai

Odrade és Sheeana egy fűszertároló telep mellett vezető gyommal szegélyezett úton mentek, előttük húsz lépéssel a hallgatag Waff haladt. Mind hárman vadonatúj sivatagi köpenyt viseltek és csillogó cirkoruhát. A szürke nulplaz kerítésbe, ami körülvette a raktárudvart, fűszálak és vattaszerű termések voltak akadva. A szöszös magokra pillantva Odrade úgy érezte, mintha az élet próbálna áttörni az ember készítette akadályon. Mögöttük a Dar-es-Balat köré emelt kockaépületek sültek a kora délutáni napsütésben. Forró, száraz levegő égette Odrade torkát, amikor túl hirtelen lélegzett. Odrade szédelgett, és küzdenie kellett magával. Szomjúság fojtogatta. Úgy ment, mintha szakadék szélén járna. A helyzet, amit Taraza parancsára létrehozott, bármelyik pillanatban robbanással fenyegetett.

MILYEN TÖRÉKENY!

Három erő egyensúlyozik, nem igazán egymást támogatva, inkább csak bizonyos indítékokkal egymáshoz kötődve, melyek egyik pillanatról a másikra megváltozhatnak és felboríthatják az egész szövetséget. A Taraza által küldött katonák nem nyugtatták meg Odradét. Hol van Teg? Hol van Burzmali? És ha már itt tartunk, hol a ghola? Már itt kéne lennie. Miért kell késleltetni a dolgokat?

A mai akció biztosan késleltetni fogja dolgokat! Bár megvolt hozzá Taraza áldása, Odrade úgy vélte, hogy ez a kirándulás a férgek sivatagába akár tartós időhúzásnak is bizonyulhat. És ott van Waff. Ha életben marad, nem szedeget fel majd bizonyos morzsákat?

Waff karja a Nővérek minden gyógyító erőfeszítése ellenére még mindig fájt ott, ahol Odrade eltörte. Waff nem panaszkodott, pusztán csak közölte a tényt. Úgy tűnt, elfogadja a törékeny szövetséget, még azokat a módosításokat is, melyek a rakisi papi ármányokra vonatkoztak. Kétségtelenül megnyugtatta az, hogy egyik saját Arctáncoltatója ül a Főpap székében Tuek alakjában. Waff erőteljesen követelte „szaporodó anyáit” a Bene Gesserittől, és ennek következményeként visszatartotta a saját szolgáltatásait.

– Csak egy kis késedelmet fog okozni, amíg a Nővérek átnézik az új megállapodást – magyarázta Odrade.Addig…

Ma volt az „addig”. Odrade félretette aggodalmait, és kezdett belerázódni a kalandba. Waff viselkedése kíváncsivá tette, főleg az, amikor Sheeanával találkozott: nyíltan félt, és nagyon tisztelte Sheeanát.

A PRÓFÉTÁJA KÜLDÖTTE.

Odrade oldalra pillantott a kislányra, aki kötelességtudóan haladt mellette. Ezeket az eseményeket mindenképp fel kell használni a Bene Gesserit terveihez.

A Nővérek áttörése a Tleilax mögöttes valóságába izgalommal töltötte el Odradét. Waff fanatikus „igaz hite” egyre jobban kirajzolódott minden egyes válaszával. Odrade szerencsésnek érezte magát, csak hogy itt lehet, és egy vallási helyzetben tanulmányozhat egy Tleilaxi Mestert. Már a Waff lába alatti homok is olyan viselkedést váltott ki, amit Odrade képzettsége alapján könnyen felismert.

GONDOLHATTUK VOLNA, gondolta Odrade. A SAJÁT MISSIONARIA PROTECTIVÁNK MANIPULÁCIÓJÁBÓL TUDHATTUK VOLNA, HOGYAN CSINÁLTA A TLEILAX: MEGMARADTAK MAGUKBAN, ÉS ÉVEZREDEKEN KERESZTÜL KIZÁRTAK MINDEN KÜLSŐ BEHATOLÁST.

Nem mintha úgy látszott volna, hogy a Bene Gesserit struktúrát utánoznák. És milyen más erő lehetett képes erre? Egy vallás. A Nagy Hit!

HACSAK A TLEILAX NEM A HALHATATLANSÁGHOZ HASZNÁLJA A GHOLA-RENDSZERT.

Tarazának igaza lehet. Az újraszületett Tleilaxi Mesterek nem olyanok, mint a Tisztelendő Anyák – nincsenek Más Emlékeik, csak saját memóriájuk. De az meghosszabbodik!

ELKÉPESZTŐ!

Odrade előrenézett, Waff hátába. CAMMOG. Mintha természetesnek venné. Odrade emlékezett rá, hogy Waff Alyamának szólította Sheeanát. Újabb igazoló lingvisztikái betekintés Waff Nagy Hitébe. Azt jelenti: „Áldott”. A Tleilax nem csak életben tartotta, de változatlanul is őrizte meg az ősi nyelvet. Waff nem tudja, hogy csak a valláshoz hasonló hatalmas erők tesznek ilyet? A KEZÜNKBEN TARTJUK A MEGSZÁLLOTTSÁGOTOK GYÖKERÉT, WAFF! NEM SOKBAN KÜLÖNBÖZIK NÉMELYIK ÁLTALUNK KREÁLTTÓL. MI TUDJUK, HOGYAN MANIPULÁLJUK EZEKET A SAJÁT CÉLJAINKRA.

Taraza üzenete beleégett Odrade tudatába: „A tleilaxi terv világos: Befolyás. Az emberi univerzumból tleilaxi univerzumot kell csinálni. Nem remélhetik, hogy ezt a célt a Szétszóródás segítsége nélkül elérhetik. Ergo.”

A Főtisztelendő Anya érvelését nem lehetett vitatni. Még a Nővéreket széthullással fenyegető mély skizmán belüli ellenzék is egyetértett ebben. De a Szétszóródás embertömegeinek és az ő exponenciális szaporodásuknak a gondolata kétségbe ejtette Odradét.

OLYAN KEVESEN VAGYUNK HOZZÁJUK KÉPEST.

Sheeana megállt, és felszedett egy kavicsot. Egy pillanatig nézte, aztán nekidobta a kerítésnek. A kavics simán átrepült a hálószemeken, még csak nem is érintette őket. Odrade jobban összeszedte magát. Lépteik hangja a ritkán használt út szélfútta homokján túlságosan hangosnak tetszett. A Dar-es-Balati gyűrű-qanat és sánc fölött átvezető keskeny töltés alig kétszáz méterre volt előttük, az eddigi út végén.

Sheeana azt mondta:

– Megteszem, mert te megparancsoltad, Anya. De még mindig nem tudom, miért.

MERT EZ AZ AZ OLVASZTÓTÉGELY, AHOL PRÓBÁRA TESSZÜK WAFFOT, ÉS RAJTA KERESZTÜL ÁTFORMÁLJUK A TLEILAXOT!

– Ez demonstráció – mondta Odrade.

Ez igaz volt. Ugyan nem a teljes igazság, de azért megtette.

Sheeana lehajtott fejjel ment, minden egyes lépését gondosan figyelte. Vajon mindig így megy a Shaitanjához?, tűnődött Odrade. Elgondolkodva és révülten? Odrade halk surrogó hangot hallott hátulról, a feje fölül. Megérkeztek a figyelő ornitopterek. Tartani fogják a távolságot, de számos szem fogja nézni ezt a DEMONSTRÁCIÓT.

– Táncolni fogok – mondta Sheeana. – Arra általában nagy jön.

Odradénak felgyorsult a szívverése. Vajon a „nagy” két idegen jelenlétében is ugyanúgy engedelmeskedik Sheeanának?

EZ ÖNGYILKOS ŐRÜLTSÉG! De meg kell lennie: Taraza parancsa.

Odrade a körülkerített udvarra nézett az út mellett. Furcsán ismerősnek tűnt ez a hely. Több volt, mint déjá vu. A Más Emlékekből táplálkozó belső bizonyosság megsúgta neki, hogy ez a hely gyakorlatilag semmit sem változott ősidők óta. Az udvarban álló fűszersilók formatervezése olyan régi volt, mint maga Rakis: ovális tartályok magas lábakon, fém- és plaz-rovarok, melyek megfeszített lábbal várják a prédát. Öntudatlan üzenetet vélt felfedezni ebben a tervezésben: A MELANZS ÁLDÁS ÉS ÁTOK IS EGYBEN.

A silók alatt, ahol semmiféle növénynek nem volt szabad nőnie, homokpuszta terjedt az agyagfalú épületekig, és Dar-es-Balat amőba karjaként majdnem a qanat széléig nyúlt. A Zsarnok sokáig rejtett nem-gömbje termékeny vallási közösséget hozott létre, mely tevékenységének nagy részét ablaktalan falak mögé és a föld alá rejtette.

TUDATTALAN VÁGYAINK TITKOS MUNKÁJA!

Sheeana megint megszólalt:

– Tuek megváltozott.

Odrade látta, hogy Waff felkapja a fejét. Ő is hallotta. Biztosan azt gondolja: HÁT ELREJTHETÜNK DOLGOKAT A PRÓFÉTA KÜLDÖTTE ELŐL? Túl sokan tudják máris, hogy egy Arctáncoltató van Tueknek maszkírozva, gondolta Odrade. A papi ármánykodók persze azt hiszik, hogy elég hálót feszítettek ki a Tleilaxnak, amibe nem csak maga a Tleilax, de akár még a Nővérek is beleakadhatnak.

Odrade érezte az udvarból kipárolgó csípős gyomirtó-vegyszer szagot. A szagok visszafordították figyelmét a szükségszerűségekre. Itt kint nem lehet mentális kalandozásokba feledkezni! A Nővérek könnyen beleeshetnek saját csapdájukba.

Sheeana megbotlott, és egy kicsit fel is kiáltott, inkább bosszúságában, mint fájdalmában. Waff élesen hátrafordult, és Sheeanára nézett, mielőtt visszafordult volna az úthoz. De látta, hogy a gyerek csak megbotlott az út repedésében. Homok fedte el az út hasadékait. De az előttük látszó töltés szerkezete szilárdnak tűnt. A Próféta egyik leszármazottját biztosan nem bírta volna el, de egy emberi függelék számára bőségesen elegendőnek látszott.

Mert Waff legfőképp függelékként gondolt magára.

KOLDUSKÉNT JÖTTEM HÍRNÖKÖD FÖLDJÉRE, ISTENEM.

Voltak fenntartásai Odradéval kapcsolatban. A Tisztelendő Anya azért hozta ide, hogy kiszipolyozza belőle a tudását, mielőtt megöli. ISTEN SEGÍTSÉGÉVEL AZÉRT MÉG ÉN IS OKOZHATOK NEKI MEGLEPETÉST. Tudta, hogy teste ellenáll az Ixi Szondának, bár Odradénál nyilván nincs ilyen bonyolult szerkezet. Mégis a saját akarata és Isten kegyelmébe vetett hite volt az, ami inkább megnyugtatta Waffot.

DE MI VAN AKKOR, HA A KÉZ.A MIT FELÉNK NYÚJTOTTAK, ŐSZINTE?

Ez is Isten műve lenne. Szövetség a Bene Gesserittel, szoros ellenőrzés Rakis felett: micsoda álom! Végre a Shariat lenne fölül, a Bene Gesserit pedig a hittérítő.

Mikor Sheeana megint rosszul lépett és megint felszisszent, Odrade azt mondta:

– Ne kényeskedj, gyerek!

Odrade látta, hogy Waff válla megmerevedik. Waffnak nem tetszik ez az önkényes modor az „Áldottal” szemben. Ebben a kis emberben van gerinc. Odrade ezt a fanatizmus erejének tulajdonította. Még ha a féreg jönne is megölni őt, Waff akkor sem menekülne el. Az Istenbe vetett hite egyenesen a halálába vezetné – hacsak ki nem zökken vallásos biztonságából. Odrade elnyomott egy futó mosolyt. Most már követni tudta Waff gondolkodási folyamatát: ISTEN HAMAROSAN FELTÁRJA AZ Ő CÉLJÁT.

Waff viszont a saját sejtjeire gondolt, melyek lassú megújulásban növekednek a Bandalogon. Történhet itt bármi, sejtjei továbbélnek a Bene Tleilaxért... és Istenért – egy sorozatdarab Waff mindig szolgálja a Nagy Hitet.

– Tudod, én szagról megérzem a Shaitant – mondta Sheeana.

– Most is érzed? – nézett fel Odrade a töltésre. Waff már meg is tett néhány lépést az ívelő felszínen.

– Nem, csak amikor jön – mondta Sheeana.

– Hát persze hogy megérzed, gyerek. Mindenki érzi.

– Én már messziről is.

Odrade mély levegőt vett az orrán keresztül, hogy elválassza a szagokat az égett kova hátterétől: enyhe melanzs-fuvallatok… ózon, valami határozottan savas szag. Intett Sheeanának, hogy menjen előre az egyszemélyes töltésen, Waff megőrizte húszlépésnyi előnyét. A töltés úgy hatvan méterrel előtte ereszkedett le a sivatagba.

AZ ELSŐ LEHETŐSÉGNÉL MEGÍZLELEM A HOMOKOT, gondolta Odrade. AZ SOK MINDENT EL FOG ÁRULNI.

Ahogy felment a töltésre a vízsánc fölé, délnyugat felé egy alacsony falfélét látott a horizonton. Hirtelen felbukkant benne egy kényszerítő erejű Más Emlék. Nem volt meg benne a valódi látvány élessége, de azért felismerte – a benne rejtőző legmélyebb források keveredő képei.

A MINDENIT!, gondolta. NE MOST! De nem volt menekülés. Az ilyen erőszakos képek mindig valamilyen céllal jöttek, megkerülhetetlen követelményt támasztva a tudatának. FIGYELMEZTETÉS!

Pislogni kezdett a láthatár felé, hagyta, hogy a Más Emlék felülkerekedjen: egy réges-régi magas fal ott messze… emberek mennek a tetején. Volt egy mesebeli híd is ebben az emlék-messzeségben, anyagtalan és gyönyörű. Ennek az eltűnt falnak az egyik részét kötötte össze a másikkal, és Odradénak nem kellett néznie, hogy lássa: egy folyó fut a rég eltűnt híd alatt. Az Idaho Folyó! Most az emlékképben mozgás támadt: dolgok estek le a hídról. Túl messze voltak hozzá, hogy fel lehessen őket ismerni, de Odradénak most már megvoltak a nevei ehhez a képhez. Rettenettel és örömmel azonosította a jelenetet.

A mesehíd leszakad! Belehullik a zuhogó folyóba. A vízió nem véletlen balesetet mutatott. Ez klasszikus merénylet, mely sok emlékben jelen volt, és a fűszeragóniában hozzá is átkerült. Odrade nem tudta osztályozni a kép finoman beállított részeit: elődeinek ezrei nézték már ezt a jelenetet képzeletükben felidézve. Ez nem valódi vizuális emlék, csak pontos jelentések összesítése. HÁT ITT TÖRTÉNT!

Odrade megállt, és hagyta, hogy a képek utat találjanak a tudatába. FIGYELMEZTETÉS! Valami veszélyes dolog került azonosításra. Odrade nem próbált, leásni a figyelmeztetés velejéig. Tudta, hogy ha ezt tenné, a dolog darabokra esne szét, melyek közül mindegyik helyénvaló lenne, az eredeti bizonyosság mégis elveszne.

Az az esemény ott kint rögzítve volt az Atreides történelemben. II. Leto, a Zsarnok arról a mesehídról esett le széthullásába. A Rakis roppant férge, maga a Zsarnok Istencsászár bucskázott le arról a hídról az esküvői menetében!

Ott! Éppen ott, az elpusztult híd alatt az Idaho Folyóban merítkezett meg a Zsarnok saját fájdalmában. Ott történt az átlényegülés, melyből a Megosztott Isten született – minden itt kezdődött.

MIÉRT EZ A FIGYELMEZTETÉS?

A híd és a folyó már eltűntek erről a vidékről. A Zsarnok Sareer sivatagát körülölelő magas fal töredezett vonallá pusztult a forróságtól reszkető láthatáron. Ha most jönne egy féreg a Zsarnok örök álmot alvó emlékezetének egy gyöngyével, ez az emlékezet veszélyes lenne? Taraza ellenzéke a Nővéreknél így érvelt.

„FEL FOG ÉBREDNI!”

De Taraza és tanácsadói ennek még a lehetőségét is tagadták. De a Más Emlékek vészjelzését mégsem lehet ilyen egyszerűen félresöpörni.

– Tisztelendő Anya, miért álltunk meg?

Odrade érezte, hogy tudata visszatér a közvetlen jelenbe, mely most minden figyelmét megköveteli. Ott, abban a figyelmeztető vízióban volt az, ahol a Zsarnok végtelen álma elkezdődött, de más álmok léptek közbe. Sheeana zavart arccal állt Odrade előtt.

– Oda néztem ki – mutatta Odrade. – Ott kezdődött Shai-hulud, Sheeana.

Waff megállt a töltés másik végén, egy lépéssel a homoksáv kezdete előtt, most már vagy negyven lépéssel Odrade és Sheeana előtt. Odrade hangjára feszült éberség vett rajta erőt, de nem fordult hátra. Odrade érezte a helytelenítést a testtartásából. Waff nem szerette, ha akár csak a legkisebb cinikus utalás is éri az ő Prófétáját. Mindig is gyanította, hogy a Tisztelendő Anyák cinikusak. Főleg, ami a vallási dolgokat illeti. Waff még nem állt készen arra, hogy elfogadja: az oly régóta megvetett és rettegett Bene Gesserit osztozhat Nagy Hitében. Ezt a helyet vigyázva kell feltölteni – mint ahogy a Missionaria Protectivával mindig is ez volt a helyzet.

– Azt mondják, ott egy nagy folyó volt – mondta Sheeana.

Odrade hallotta a csúfolódás csicsergését Sheeana hangjában. De gyorsan tanul ez a gyerek! Waff megfordult és rosszallóan rájuk nézett. Ő is hallotta. Vajon mit gondolhat most Sheeanáról? Odrade egyik kezével megfogta Sheeana vállát, a másikkal pedig mutogatni kezdett.

– Ott volt egy nagy híd. A Sareer nagy falában ott volt egy szakadás, hogy átengedje az Idaho Folyót. A híd ívelte át azt a szakadást.

Sheeana sóhajtott.

– Egy igazi folyó – suttogta.

– Nem qanat, és még csatornának is túl nagy – mondta Odrade.

– Még sosem láttam folyót – szólt Sheeana.

– Ott zúdították le Shai-huludot a folyóba – mondta Odrade. Bal felé intett. – Azon az oldalon, sok kilométerrel távolabb volt a palotája.

– De hát ott nincs semmi, csak homok – vélte Sheeana.

– A palotát lerombolták az ínséges Időkben – magyarázta Odrade. – Az emberek azt hitték, hogy fűszerraktár van benne. De persze csalatkoztak. Ő ennél sokkal okosabb volt.

Sheeana odahajolt Odradéhoz, és a fülébe suttogta:

– Pedig van valahol egy csomó fűszer. A dalok azt mondják. Sokszor hallottam. Az én… azt mondják, egy barlangban van.

Odrade elmosolyodott. Sheeana persze a Szóbeli Történelemre utalt. És majdnem azt mondta: „Az én apám...”, márhogy az igazi apja, aki meghalt a sivatagban. Odrade már kicsalta a történetet a kislányból. Sheeana még mindig suttogva folytatta:

– Miért van velünk az a kis ember? Nem szeretem.

– Erre szükség van a demonstráció miatt – felelte Odrade.

Waff ebben a pillanatban lépett le a töltés végéről a nyílt homok első lejtőjére. Óvatosan, de tétovaság nélkül mozgott. Mikor már a homokon volt, megfordult. Szeme csillogott a napfényben. Először Sheeanára nézett, aztán Odradére.

MÉG MINDIG AZ A FÉLŐ ÁHÍTAT, AMIKOR SHEEANÁRA NÉZ, gondolta Odrade. AZT HISZI, HOGY CSODÁLATOS DOLGOKAT FOG ITT FELFEDEZNI. MAJD HELYRERÁZÓDIK. ÉS A PRESZTÍZS!

Sheeana egyik kezével leárnyékolta a szemét, és a sivatagba meredt.

– Shaitan szereti a forróságot – mondta Sheeana. Amikor meleg van, az emberek elbújnak, de Shaitan éppen akkor jár.

NEM SHAI-HULUD, gondolta Odrade. SHAITAN! TE ELŐRE MEGJÓSOLTAD, ZSARNOK. MI EGYEBET TUDTÁL MÉG A MI KORUNKRÓL?

Valóban a Zsarnok szunnyad ott kinn féreg-leszármazottaiban?

Az Odrade által olvasott elemzések közül egyik sem adott biztos magyarázatot arra, mi vezethetett egy embert arra, hogy szimbiózisba lépjen azzal az eredeti arrakisi féreggel. Mire gondolhatott a rettentő átalakulás évezredei alatt? Megőrződött ebből valami, még ha csak a legkisebb darab is, a mai rakisi férgekben?

– Közel van hozzánk, Anya – mondta Sheeana. – Érzed a szagát? Waff nyugtalanul nézett Sheeanára.

Odrade mélyen beszívta a levegőt: gazdag fahéjillat, keserű kova-felhangokkal. Tűz, kénkő – a roppant féreg kristállyal keretezett pokla. Odrade leguggolt, és egy csipetnyi homokot tett a nyelvére. Ott volt az egész háttér: a Más Emlékek Dűnéje és a mai Rakis.

Sheeana bal felé mutatott, egyenesen a sivatag felől fújó könnyű szelébe:

– Ott van. Sietnünk kell.

Anélkül, hogy Odrade engedélyét kérte volna, Sheeana könnyedén leszaladt a töltésen, el Waff mellett, ki az első dűnére. Ott aztán megállt, míg Odrade és Waff utol nem érte. Levezette őket a dűne lejtőjén, aztán fel a következőre, a homok folyt a lábuk nyomán, mentek kifelé egy hatalmas íves barracan mentén, melynek tetejéről sós porpamacsok szálltak rájuk. Hamarosan már egy kilométer választotta el őket Dar-es-Balat vízsáncos biztonságától.

Aztán Sheeana megint megállt.

Waff zihálva torpant meg mögötte. Veríték csillogott a homlokán, ahol a cirkoruha csuklyája körbefogta a fejét.

Odrade egy lépessel Waff mögött állt meg. Mély, nyugtató levegőket vett, miközben Waff válla fölött arrafelé nézett, amerre Sheeana figyelt.

Viharos szél seperte dühödt homokdagály szórta be a sivatagot a dűnéjükön túl. Egy csupasz kőlapály terült el ott hatalmas kőtömbökkel, melyek szétszórva és felfordítva hevertek mindenfelé, mint valami gigantikus épület hatalmas téglái. A homok vízként folyta be ezt az útvesztőt, mély karcolások és üregek formájában hagyta ott nyomát a köveken, aztán egy alacsony rézsűn tovább folyt lefelé, hogy belevesszen a többi dűnébe.

– Ott lent – mutatott Sheeana a kőlapály kövekkel szegélyezett útjára. Lement a dűnéjükről, csúszkált és botladozott a lefolyó homokban. Lent megállt egy kőtömb mellett, ami legalább kétszer olyan magas volt, mint ő.

Waff és Odrade felzárkóztak mögéje.

Mellettük egy másik barracan lejtője emelkedett az ezüstkék égre, mint egy hatalmas cet háta.

Odrade a pihenőt oxigén-háztartásának helyreállítására használta fel. Az őrült rohanás alaposan igénybe vette a testét. Waff kivörösödött, és mélyeket lélegzett. A kovás fahéjillat nyomasztó volt a szűk térben. Waff szimatolni kezdett, aztán kézfejével megdörgölte az orrát. Sheeana egyik lába ujjhegyére emelkedett, pördült egyet, aztán tíz lépésnyire kirohant a köves útra. Egyik lábát egy szélső dűne homokos lejtőjére tette, és mindkét kezét az égre emelte. Először lassan, aztán egyre gyorsuló tempóban táncolni kezdett, fel a homokon.

A topter hangja erősebb lett a fejük fölött.

– Hallgassátok! – kiáltotta Sheeana, de nem állt meg a táncban.

De nem a topterre hívta fel a figyelmüket. Odrade elfordította a fejét, hogy mindkét fülével befogja a sziklás rengetegbe hatoló új hangot. Valami földalatti, fojtott sziszegés volt – és döbbenetes gyorsasággal lett egyre hangosabb. Valami forróság volt benne, észrevehető melegfuvallat, ami végigsöpört a sziklás úton. A sziszegés crescendo morajlásba csapott át. Egyszer csak egy kristálysoros roppant száj emelkedett Sheeana dűnéje fölé.

– Shaitan! – kiáltotta Sheeana, de nem tört meg a tánca ritmusa. – Itt vagyok, Shaitan!

A féreg lefelé, Sheeana felé ereszkedett a szájával. Homok patakzott Sheeana lába körül, kénytelen volt abbahagyni a táncolást. Fahéjszag töltötte be a sziklás szorost. A féreg megállt fölöttük.

– Isten hírhozója – lehelte Waff.

A forróság leszárította az izzadtságot Odrade fedetlen arcáról, mire cirkoruhájának automatikus szigetelése láthatóan felfúvódott. Odrade mélyet lélegzett, szétválogatta a fahéj illat mögötti más szagkomponenseket. A levegő körülöttük csípős volt az ózontól, és oxingénben gazdag. Odrade élesre állított érzékekkel raktározta el benyomásait. HA TÚLÉLEM, gondolta. Igen, ezek értékes adatok. Egy napon majd jól fognak jönni a többieknek.

Sheeana kihátrált a felhalmozódott homokból a csupasz sziklára. Folytatta a táncot, most már vadabbul, a fejét minden pördülésnél megrázva. A haja az arcába csapódott, és valahányszor szembefordult a féreggel, felkiáltott:

– Shaitan!

A féreg óvatosan, mint egy gyerek, ha ismeretlen helyen van, megint előrébb jött. Átcsúszott a dűne ívén, letekeredett a csupasz sziklára, és lángoló szája Sheeanától alig két lépésre volt.

Mikor megállt, Odradéban csak akkor tudatosult a féreg belsejének kemence-dübörgése. Nem tudta levenni a szemét a lényben csapkodó narancsszín lángokról. A rejtelmes tüzek barlangja.

Sheeana megállt a táncban. Ökleit az oldalához szorította, és visszanézett a szörnyetegre, amit előhívott.

Odrade kimérten lélegzett, egy minden erejét összegyűjtő Tisztelendő Anya kontrollált tempójában. Ha ez a vég – akkor engedelmeskedett Taraza parancsainak. Tudja meg a Főtisztelendő Anya a fenti megfigyelőktől, amit megtud.

– Hello, Shaitan – mondta Sheeana. – Hoztam magammal egy Tisztelendő Anyát és egy embert a Tleilaxról.

Waff térdre rogyott és meghajolt. Odrade elsuhant mellette, és odaállt Sheeana mellé. Sheeana nehezen lélegzett. Az arca kipirult. Odrade hallotta túlterhelt cirkoruhájuk pattogását. A forró, fahéjas levegő tele volt a találkozás hangjaival, de az uralkodó a várakozó féreg dübörgő lángolása volt. Waff is odament Odrade mellé, révült tekintete a féregre szegeződött.

– Itt vagyok – suttogta.

Odrade magában átkozta Waffot. Bármilyen elhibázott hang ellenük irányíthatja a férget. De tudta, mire gondol Waff: egyetlen tleilaxi sem állt még soha ilyen közel Prófétájának egy leszármazottjához. Még a rakisi papok sem tették meg ezt!

Sheeana hirtelen lefelé mutató mozdulatot tett jobb kezével.

– Gyere le hozzánk, Shaitan!

A féreg lehozta a tátogó száját, míg a belső kohó ki nem töltötte a sziklás mélyedést előttük. Sheeana éppen csak suttogta:

– Látod, Anya, hogy engedelmeskedik nekem Shaitan?

Odrade érezte Sheeana hatalmát a féreg felett, a titkos nyelvű pulzálást a gyermek és a szörny között. Hátborzongató volt. Sheeana hangja szemtelenül arrogáns lett:

– Megkérem Shaitant, hadd utazzunk a hátán! – Felmászott a dűne oldalán a féreg mellé.

A roppant száj azonnal mozdult, hogy kövesse.

– Maradj ott! – kiáltotta Sheeana. A féreg megállt.

NEM A SZAVAI IRÁNYÍTJÁK, gondolta Odrade. VALAMI MÁS… VALAMI MÁS…

– Anya, gyere velem – kiáltotta Sheeana.

Odrade Waffot maga előtt taszigálva engedelmeskedett. Felbotorkáltak a homoklejtőn Sheeana után. Kilazult homokszemcsék folytak le a féreg mellett, le a sziklák közé. Előttük ott kanyarodott a féreg elvékonyodó farka a dűne íve mentén. Sheeana egyenesen a hegyéhez vezette őket. Ott megragadta a szelvényes felület egyik gyűrűjének elejét, és felkapaszkodott a sivatagi bestiára.

Odrade és Waff már lassabban követték. A féreg meleg testfelszíne szervetlennek tűnt Odrade számára, mintha valami ixi termék lenne.

Sheeana előrecsusszant a szelvényeken, és éppen a száj mögött telepedett meg, ahol a gyűrűk vastagon és szélesen feldudorodtak.

– Így – mondta Sheeana. Előrehajolt és az egyik gyűrű elülső része alá nyúlt, aztán kissé felhúzta, hogy kilátszon a lágy rózsaszín rész.

Waff azonnal követte példáját, de Odrade óvatosabban cselekedett, gyűjtötte a benyomásokat. A szelvény felszíne kemény volt, mint a plasztbeton, és apró kérgesedések borították. Odrade ujjával megérintette az elülső perem alatti rózsaszínűséget. Enyhén lüktetett.

A felület körülöttük valami szinte észrevehetetlen ritmus szerint emelkedett-süllyedt. Odrade kis surrogást hallott minden mozdulatnál. Sheeana megrúgta a férget maga mögött.

– Shaitan, indulj!

A féreg nem mozdult.

– Kérlek, Shaitan – könyörgött Sheeana.

Odrade kihallotta a kétségbeesést Sheeana hangjából. A gyerek nagyon magabiztos volt a Shaitanjával, Odrade mégis biztos volt benne, hogy csak akkor először lovagolhatott rajta. Odrade hallotta a teljes történetet a halálvágytól a papok döbbenetéig, de ebből nem tudott következtetni arra, mi fog történni. A féreg hirtelen mozgásba lendült. Élesen megemelkedett, balra csavarodott és szűken kikanyarodott a sziklás helyről, aztán egyenesen távolodni kezdett Dar es-Balattól, befelé a sivatagba.

– Istennel megyünk! – rikoltotta Waff.

A hangja megdöbbentette Odradét. Micsoda vadság! Érezte az erőt Waff hitében. A követő ornitopterek zúgása felhangzott a fejük fölött. Haladásuk szele ózondús, forró fuvallatban söpört el Odrade mellett, melyet a száguldó behemót súrlódása keltett.

Odrade a válla fölött visszanézett a topterekre, és arra gondolt, hogy milyen könnyű lenne az ellenségeknek megszabadítani a bolygót egy bajkeverő gyerektől és egy hasonlóan nemkívánatos Tisztelendő anyától, meg egy utálatos tleilaxitol – most, ebben a rettentően védtelen pillanatban, a nyílt sivatag közepén. Tudta, hogy a papi ármánykodók megpróbálkozhatnak ezzel, abban a reményben, hogy Odrade saját figyelői ott fent túl messze vannak ahhoz, hogy megakadályozzák őket.

A kíváncsiság és a félelem tartaná vissza őket?

Odrade beismerte, hogy ő maga is fölöttébb kíváncsi.

HOVÁ VISZ MINKET EZ A DOLOG?

Az biztos, hogy nem Keen felé tart. Odrade felemelte a fejét, és előre nézett Sheeana fölött. Előttük a horizonton ott húzódott a széthullott kövek árulkodó vonala, az a hely, ahol a Zsarnok leesett a hídjáról. Az a hely, amire a Más Emlék figyelmeztette.

Hirtelen felismerés hasított Odrade elméjébe. Megértette a figyelmeztetést. A Zsarnok egy saját maga választotta helyen halt meg. Sok halál hagyta lenyomatát ezen a helyen, de a legnagyobb nem. A Zsarnok szándékosan választotta így menete útját. Sheeana nem mondta a féregnek, hogy jöjjön ide. Az a saját akaratából indult erre. A Zsarnok végtelen álmának mágnese vonzotta vissza erre a helyre, ahol az álom elkezdődött.

---

Volt egyszer egy szárazföldi, akit megkérdeztek, hogy melyik a jobb: egy palack víz, vagy egy hatalmas medencényi víz? A szárazföldi egy ideig gondolkozott, aztán azt mondta: „A palack jobb. Senki sem birtokolhat egy medencényi vizet. De egy palackot a köpeny alá lehet rejteni, és el lehet vele szaladni. Azt senki sem veszi észre.”

Az Ősi Dűne Tréfái, Bene Gesserit Archívum

Hosszú volt a gyakorlás a nem-gömb edzőtermében. Duncan egy mozgó kalitkában dolgozott, elszánva arra, hogy ezt a fajta edzést addig csinálja, amíg új teste nem alkalmazkodik a harci reakció hét központi attitűdjéhez nyolc irányból jövő támadás ellen. Húsz napja rágódott ezen az egy leckén!

Teg ismerte az ősi tudást, amit Duncan felelevenített itt, de más néven és más sorrenddel. Az ötödik nap előtt Teg még kételkedett a modern módszerek felsőbbrendűségében. De most már meg volt győződve arról, hogy Duncan valami teljesen újat csinál – összevegyíti a régit azzal, amit az Erősségben tanult.

Teg a saját irányítókonzoljánál ült, legalább annyira résztvevőként, mint megfigyelőként. A konzolok, melyek a gyakorlat veszedelmes árnyék-erőit irányították, megkívánták Teg mentális alkalmazkodását, de Teg most már kiismerte őket, és könnyeden, ötletesen vezette a támadásokat.

A méltatlankodó Lucilla időnként benézett hozzájuk. Egy ideig figyelt, aztán szó nélkül elment. Teg nem tudta, mit művel Duncan a Bevésővel, de az volt az érzése, hogy a tudatra ébredt ghola időhúzó játékot játszik CSÁBÍTÓJÁVAL. Teg tudta, hogy Lucilla ezt nem fogja sokáig tűrni, de nem tehetett semmit. Duncan már nem volt „túl fiatal” a Bevésőnek. A fiatal testben érett férfi lakozott olyan tapasztalatokkal, melyekre bátran alapozhatta saját döntéseit.

Duncan és Teg egész délelőtt a teremben voltak, mindössze egyetlen szünettel. Teget már mardosta az éhség, de nem szívesen szakította volna meg a gyakorlást. Duncan képességei ma új magaslatokra hágtak, és még tovább javultak.

Teg az egyik rögzített konzol kalitka-ülésében ülve komplex manőverbe fordította támadóerőit, balról, jobbról és fentről csapott le.

A Harkonnen-fegyvertár bőségesen kínált egzotikus fegyvereket és edzőszerkezeteket, köztük olyanokat, amelyeket Teg csak történelmi leírásokból ismert. Duncan azonban láthatóan minddel ismerős volt, és Teg csodálattal adózott ennek a tudásnak. Erőpajzs áttörésére beállított fürkészvadászok is részei voltak a mostani árny-támadásnak.

– Automatikusan lelassulnak, hogy át tudjanak menni a pajzson – magyarázta Duncan fiatal-öreg hangján. – Ha túl gyors a becsapódás, a pajzs hárít.

– Ez a fajta pajzs már majdnem teljesen kiment a forgalomból – mondta Teg. – Néhány társadalom tartotta csak meg őket sportcélokra, de amúgy…

Duncan villanó gyorsaságú riposztot csinált, amitől három fürkészvadász azonnal a padlóra hullott úgy megrongálódva, hogy a nem-gömb karbantartó rendszerének javítására szorultak. Duncan elhúzta a ketrecet, és üresre állította a rendszert, amíg odament Teghez. Mélyeket, de könnyűeket lélegzett. Elnézett Teg mellett, elmosolyodott és bólintott. Teg megpördült, de már csak Lucilla köpenyének távozó lebbenését látta.

– Olyan ez, mint egy párbaj – mondta Duncan. – Ő igyekszik áttörni a védelmemen, én pedig visszatámadok.

– Vigyázz – mondta Teg. – Teljes értékű Tisztelendő Anya.

– A magam idejében nem egyet ismertem, Bashar.

Teg megint összezavarodott. Figyelmeztették, hogy alkalmazkodnia kell ehhez az új Duncah Idahóhoz, de nem gondolt bele ennek az alkalmazkodásnak állandó mentális követelményeibe. Most éppen zavarba ejtő volt Duncan pillantása.

– A szerepeink megváltoztak kissé, Bashar – mondta Duncan. Felkapott egy törölközőt a padlóról, és megtörölgette az arcát.

– Már nem vagyok biztos benne, hogy mit taníthatnék neked – vallotta be Teg. De azért szerette volna, ha Duncan megfogadja a Lucillával kapcsolatos intést. Duncan azt képzeli, hogy azok a régi Tisztelendő Anyák ugyanolyanok voltak, mint a mai nők? Ezt Teg fölöttébb valószínűtlennek tartotta. Ahogy minden más élet, a Nővérek is fejlődtek és változtak.

Teg számára nyilvánvaló volt, hogy Duncan elhatározásra jutott a saját helyét illetően Taraza machinációiban. Duncan nem csak az idejét tölti. Egy önmagának kijelölt csúcs felé edzi testét, és ítéletet hozott a Bene Gesseritről.

ELÉGTELEN ADATOK ALAPJÁN HOZTA MEG EZT AZ ÍTÉLETET, gondolta Teg.

Duncan ledobta a törölközőt, és egy pillanatig mereven nézte.

– Hadd ítéljem meg én, mit tudsz nekem tanítani, Bashar – Megfordult, és összehúzott szemmel a kalitkában ülő Tegre pillantott.

Teg mély levegőt vett. Érezte az enyhe ózonszagot, mely a Duncan újabb akcióit ketyegve váró szívós Harkonnen-masinákból szállongott. A ghola izzadságában a keserű szag dominált. Duncan eltüsszentette magát. Teg is szipogni kezdett, most érezte meg a ténykedésük által felvert, mindenütt jelenlévő port. Időnként inkább az ízét lehetett érezni, mint a szagát. Lúgos. Efölött a légtisztítók és az oxi-regenerátorok illata lebegett. A rendszerbe határozott virágillatot építettek be, de Teg nem ismerte fel, melyik virágét. Ott tartózkodásuk hónapja alatt a gömb némi emberi szagot is kapott, mely lassan beépült az eredeti keverékbe veríték, konyhaszag, a hulladék újraforgatás sosem igazán eltüntethető csípőssége. Teg számára jelenlétüknek eme jelei furcsán visszataszítóak voltak. Azon kapta magát, hogy szimatol, és behatolók hangja után fülel – valami más után, mint saját lépteik visszhangja és a konyha fémesen csattanó zajai. Duncan hangja zökkentette ki:

– Furcsa ember vagy te, Bashar.

– Ezt hogy érted?

– Ott van a hasonlóságod Leto herceghez. Az arcotok szinte azonos. Ő egy kicsit alacsonyabb volt nálad, de az arc… – Megrázta a fejét, mert eszébe jutottak a Bene Gesserit mesterkedései Teg arcának jellegzetes vonásai mögött – ez a sólyomszerű tekintet, azok a vonalak, és az a belső valami, az erkölcsi fensőbbségnek az a bizonyossága.

MENNYIRE ERKÖLCSÖS ÉS MENNYIRE FELSŐBBRENDŰ?

A feljegyzések szerint, melyeket az Erősségben olvasott (és Duncan biztos volt benne, ezeket szándékosan neki tették oda, hogy rájuk akadjon), Teg hírneve majdhogynem egyetemes volt szerte a kor emberi társadalmaiban. A markoni csatában az ellenségnek elég volt csak azt megtudni, hogy Teg személyesen áll velük szemben. Azonnal kérték a békefeltételeket. Vajon ez igaz? Duncan Tegre nézett a konzol-ketrecben, és neki is feltette ezt a kérdést.

– A hírnév csodálatos fegyver lehet – mondta Teg. Gyakran kevesebb vért ont.

– Arbelough-nál miért mentél előre a frontra a csapataiddal? – kérdezte Duncan. Tegen meglepetés látszott.

– Ezt honnan veszed?

– Az Erősségben olvastam. Meg is ölhettek volna. Annak meg mi haszna lett volna?

Teg emlékeztette magát, hogy ez a fiatal test, ami előtte áll, ismeretlen tudást rejt, ami irányítja Duncan tudakozódását. Teg sejtette, hogy épp emiatt az ismeretlen terület miatt olyan fontos Duncan a Nővéreknek.

– Komoly vszteségeket szenvedtünk el Arbeloughnál az előző két napban – mondta Teg. – Rosszul becsültem fel az ellenség félelmét és fanatizmusát.

– De annak a kockázata, hogy…

– Az én jelenlétem a frontvonalon azt sugallta az embereimnek: „Osztozom veletek a kockázatban.”

– Az Erősség feljegyzései szerint Arbelough-t megrontották az Arctáncoltatók. Patrintól azt hallottam, hogy megvétóztad a segítőid javaslatát, mikor azt szorgalmazták, hogy söpörd le a bolygót, sterilizáld és…

– Te nem voltál ott, Duncan.

– De igyekszem. Tehát megkímélted az ellenséget minden tanács ellenére.

– Kivéve az Arctáncoltatókat.

– De aztán fegyvertelenül bementél az ellenség sorai közé, még a fegyverletételük előtt.

– Hogy biztosítsam őket: nem csapjuk be őket.

– De hát ez nagyon veszélyes volt.

– Valóban? Sokan átálltak hozzánk a végső támadásra Kroininon, ahol megtörtük a Bene Gesserit-ellenes erőket.

Duncan kemény pillantással meredt Tegre. Ez az öreg Bashar nem csak külsejében hasonlít Leto hercegre, de megvan benne ugyanaz az Atreides-karizma is: legendás alak még hajdani ellenségei között is. Teg azt mondta, hogy Ghanima ágán az Atreidesektől származik, de itt ennél többről volt szó. A Bene Gesserit nemesítő ügyessége félelmes csodálattal töltötte el Duncant.

– Most folytassuk a gyakorlást – szólt Duncan.

– Tönkre ne tedd magad!

– Felejtesz, Bashar. Én emlékszem egy ugyanilyen fiatal testre, és éppen itt, a Giedi Prime-on.

– Gammun!

– Annak rendje s módja szerint átnevezték, de a testem még az eredeti névre emlékszik. Épp ezért küldtek ide. Tudom, hogy így van.

HÁT PERSZE HOGY TUDJA, gondolta Teg.

A rövid pihenőtől felfrissülve Teg új elemet vitt a támadásba, és hirtelen tűznyilat küldött Duncan bal oldalába. Milyen könnyedén hárította Duncan a támadást! Az öt attitűd furcsán kevert variációját alkalmazta, látszólag minden reakciót ott helyben, az adott pillanatban talált ki.

– Minden támadás egy lebegő toll a végtelen úton mondta Duncan. Hangjában nyoma sem volt a kimerültségnek. – Ahogy a toll közelít, elterül és elszáll.

Beszéd közben hárította az új támadást, és viszonozta is. Teg mentát-logikája követte a mozgásokat azokra a helyekre, amelyeket veszélyesnek vélt. FÜGGŐSÉGEK ÉS KULCSRÖNKÖK! Duncan támadásba lendült, előretört, és inkább cselekedett, mint reagált. Tegnek minden képességét latba kellett vetnie, ahogy az árnyék-erők fellángoltak és szikrát vetettek a padlón. Duncan mozgó kalitkában hajladozó alakja ott táncolt közöttük. Teg egyetlen fürkészvadásza vagy tűznyila sem érintette a mozgó figurát. Duncan fölöttük, alattuk termett, látszólag teljesen félelem nélkül a valós fájdalmakkal szemben, melyeket a felszerelés okozhatott volna. Duncan megint gyorsította a támadást. Fájdalom hasított Teg bal karjába, a válláig. Duncan élesen felkiáltott, és lekapcsolta a szerkezetet.

– Bocsánat, Bashar. Kitűnő volt a védelem a te oldaladon, de attól tartok, a kor legyőzött téged.

Duncan megint odaállt Teg fölé.

– Egy kis fájdalom, hogy emlékezetesen arra a kínra, amit én okoztam neked – mondta Teg zsibbadó karját dörzsölgetve.

– A pillanat heve volt az oka – mondta Duncan. Mostanra elég lesz.

– Nem egészen – mondta Teg. – Nem elég csak az izmaidat erősíteni.

Teg szavaira riasztó érzés futott át Duncan testén. Annak a befejezetlen dolognak a zavaros érintését érezte, melyet tudatra ébresztés nem tudott feléleszteni. Valami lapul bennem, gondolta Duncan. Mintha egy összenyomott rugó várná, hogy kipattanjon.

– Mi mást kéne még tenni? – kérdezte Duncan érdes hangon.

– Az életben maradásod van itt mérlegen – mondta Teg. – Minden azért történik, hogy megóvjunk téged és a Rakisra juttassunk.

– Bene Gesserit célok miatt, melyekről azt állítod, hogy nem ismered őket!

– Nem is ismerem, Duncan.

– De hisz mentát vagy.

– A mentátoknak is adatokra van szükségük a kivetítéshez.

– Gondolod, hogy Lucilla tudja?

– Nem vagyok benne biztos, de hadd intselek óva tőle. Parancsa van rá, hogy a Rakisra juttasson téged, FELKÉSZÍTVE arra, amit ott csinálnod kell.

– Kell? – csóválta meg a fejét Duncan. – Nem vagyok önálló egyén, saját jogokkal, hogy döntést hozzak? Mit gondoltok, mit élesztettetek újra itt, egy átkozott Arctáncoltatót, aki csak engedelmeskedni tud?

– Azt akarod mondani, hogy nem mégy a Rakisra?

– Azt akarom mondani, hogy én magam fogok dönteni erről, ha majd tudom, mit kéne tennem. Én nem vagyok fizetett bérgyilkos.

– És szerinted én az vagyok, Duncan?

– Szerintem te egy tiszteletreméltó ember vagy, akit csodálni kell. Hitelezd meg, hogy nekem is megvannak a magam kötelesség- és becsület-mércéi.

– Új lehetőséget kaptál az életre, és…

– De te nem vagy az apám, Lucilla pedig nem az anyám. Bevéső? Mit remél, mire fog FELKÉSZÍTENI engem?

– Meglehet, hogy maga sem tudja, Duncan. Hozzám hasonlóan ő is csak egy fogaskereke a tervnek. A Bene Gesserit módszereit ismerve ez nagyon is valószínű.

– Tehát ti ketten csak kiképeztek, és leszállítotok Arrakisra. Parancsoljanak, itt a megrendelt csomag!

– Ez az univerzum egészen más, mint az, amiben te eredetileg születtél – mondta Teg. – Ahogy a te idődben, most is van egy Nagy Egyezmény az atomerő és a lézerfegyver-pajzs kölcsönhatás pszeudo-atomereje ellen. Továbbra is tiltjuk az alattomos támadást. Vannak szétszórt papírdarabok, amikre ráírtuk a nevünket, és…

– De a nem-hajók megváltoztatták ezeknek a szerződéseknek az alapjait – mondta Duncan. – Azt hiszem, elég jól megtanultam a történelmet az erősségben. Mondd meg, Bashar, hogy Paul fia miért hozatott magának a Tleilaxszal ghola-másolatokat belőlem, százszámra! Évezredeken keresztül!

– Paul fia?

– Az Erősség feljegyzései Istencsászárnak nevezik. Ti Zsarnoknak hívjátok.

– Ó. Azt hiszem, nem tudjuk, miért tette. Talán magányos volt, és szüksége volt valakire a…

– Azért hoztatok vissza, hogy szembesítsetek a féreggel! – mondta Duncan.

EZT TENNÉNK?, tűnődött Teg. Nem egyszer megfordul a fejében ez az eshetőség, de ez csak lehetőség volt, nem kivetítés. Mégis, kell lennie még valaminek Taraza tervében. Teg ezt mentát-képzésének minden idegszálával érezte. Vajon Lucilla tudja? Teg nem áltatta magát, hogy valamit is ki tud szedni egy Tisztelendő Anyából. Nem… most várnia kell, várnia és figyelnie. A maga módján láthatólag Duncan is ugyanerre a döntésre jutott. Veszedelmes út ez, ha keresztezi Lucilláét!

Teg megrázta a fejét.

– Valóban nem tudom, Duncan.

– De követed a parancsokat.

– A Nővéreknek tett esküm szerint.

– „Csalás, becstelenség – ezek üres szavak, ha a Bene Gesserit túlélése a kérdés.” – idézte őt Duncan.

– Igen, ezt mondtam – ismerte el Teg.

– Most azért bízok benned, mert ezt mondtad – felelte Duncan. – De Lucillában nem bízom.

Teg lehajtotta a fejét. VESZÉLYES… VESZÉLYES…

Sokkal lassabban, mint valaha, Teg elvonta a figyelmét ezektől a gondolatoktól és végighaladt a mentális tisztítófolyamaton, a Taraza által rárótt feladatokra koncentrálva.

„TE AZ én BASHAROM VAGY.”

Duncan egy pillanatig a Bashart figyelte. Fáradt vonalak látszottak az öregember arcán. Duncant ez egyszeriben emlékeztette Teg hajlott korára, és azon tűnődött, hogy egy Teg-féle embert nem kísértett-emeg a lehetőség, hogy kikutatassa a Tleilaxot, és ghola legyen. Valószínűleg nem. Tudja, hogy a Tleilax bábjává válna.

Ez a gondolat elárasztotta Duncan tudatát, és úgy megbénította, hogy Teg, amikor ránézett, azonnal észrevette rajta.

– Valami baj van?

– A Tleilax csinált velem valamit, ami még nem derült ki – mondta Duncan.

– Épp ettől tartottunk! – Ez Lucilla volt az ajtóból, Teg háta mögül. Két lépésnyire állt meg Duncantől. – Hallgatóztam. Ti ketten nagyon informatívak vagytok.

Teg gyorsan megszólalt, hogy lecsillapítsa a haragot, amit a nőben érzett.

– Ma hét attitűdöt sajátított el.

– Úgy harcol, mint a tűz – mondta Lucilla – de ne felejtsétek el, hogy a Nővérek viszont olyanok, mint a folyó, és minden helyet kitöltenek – Lenézett Tegre.Nem látod, hogy a ghola már túl van az attitűdökön?

– Ha nincs fix pozíció, nincs attitűd – mondta Duncan.

Teg élesen pillantott fel Duncanre, aki felszegett fejjel, sima homlokkal, tiszta szemekkel állta Teg tekintetét. Duncan meglepő módon megnőtt az tudatraébredése óta eltelt rövid idő alatt.

– A pokolba, Miles! – motyogta Lucilla.

De Teg Duncanre figyelt. Az ifjú egész testét mintha valami új elevenség hálózta volna be. Volt benne valami új egyensúly, ami azelőtt hiányzott. Duncan Lucillára nézett. –

Azt hiszed, hogy kudarcot vallasz a feladatoddal?

– Biztos hogy nem – felelte a nő. – Mégiscsak férfi vagy.

És magában azt gondolta: IGEN, ENNEK A FIATAL TESTNEK FORRNIA KELL A NEMZÉS NEDVEITŐL. A HORMONÁLIS GYÚJTÓSZERKEZET MÉG VALÓBAN ÉRINTETLEN, ÉS FOGÉKONY AZ IZGATÁSRA. De Duncan jelenlegi hozzáállása, és az, ahogy Lucillára nézett, új, energiát követelő szintet kívánt meg Lucilla tudatától.

– Mit tett veled a Tleilax? – kérdezte Duncantől. Duncan önkéntelen komolytalansággal mondta:

– Ó, Nagy Bevéső, ha tudnám, elmondanám.

– Azt hiszed, játszunk? – kérdezte Lucilla.

– Azt nem tudom, hogy MIT játszunk!

– Most már sokan tudják, hogy nem vagyunk Rakison, ahová a várakozások szerint menekülnünk kellett volna – mondta a nő.

– A Gammun pedig hemzsegnek a Szétszóródásból visszatértek – fűzte hozzá Teg. – Van elég emberük, hogy megvizsgálják az itteni lehetőségeket.

– Ki gyaníthatja egy Harkonnen-korabeli elfeledett nem-gömb létezését? – tette fel a kérdést Duncan.

– Bárki, aki asszociációval összehozta Rakist és Dar es-Balatot – mondta Teg.

– Ha játéknak fogod fel ezt, akkor vedd figyelembe a sürgősségét is! – mondta Lucilla. Egyik lábán megfordult, hogy Tegre koncentrálhasson. – TE pedig megszegted Taraza parancsát!

– Tévedsz! Pontosan azt tettem, amit elrendelt. Én az ő Basharja vagyok, és ne feledkezz meg róla, milyen jól ismer engem.

Olyan hirtelenséggel, hogy elállt a szava a döbbenettől, Lucillára egyszer csak lecsaptak Taraza manőverezéseinek finomságai… GYALOGOK VAGYUNK! Taraza finom gesztussal mindig demonstrált azzal, ahogy a gyalogjait mozgatta. Lucilla nem érezte kisebbnek magát a felismeréstől, hogy ő is gyalog. Olyan tudat volt ez, melyet a Nővérek minden Tisztelendő Anyájába belenemesítettek és beleneveltek. Ezt még Teg is tudta. EZ EGYÁLTALÁN NEM LEALACSONYÍTÓ. A környező dolgok felgyűltek Lucilla tudatában. Megriasztották Teg szavai. Milyen sekélyes volt eddigi nézőpontja azokról az erőkről, amelyek közé keveredtek. Mintha csak egy kavargó folyó felszínét látta volna csak, és onnan pillantotta volna meg a lenti áramlatokat. De most érezte maga körül a sodrást, és a riasztó felismerést.

A GYALOGOK FELÁLDOZHATÓK.

---

Ha hiszel az egységekben, a darabos abszolútumokban, akkor tagadod a mozgást, még az evolúció mozgását is! Míg a tudatodban fenntartod a granuláris univerzumot, addig vak vagy a mozgásra. Mikor a dolgok megváltoznak, abszolút univerzumod eltűnik, többé nem lesz hozzáférhető önkorlátozó felfogásod számára. Az univerzum túlhaladt rajtad.

Első Vázlat, Atreides Manifesztum, Bene Gesserít Archívum

Taraza a halántéka mellé tapasztotta az ujjait, a tenyere a füléhez lapult. Még az ujjai is érezték itt a fáradtságot, a két keze között. Egy röpke szemhéjrezdülés, és már relaxációs transzban is volt. A fejének támasztott kezek voltak testtudatának egyetlen fókuszpontjai. SZÁZ SZÍVDOBBANÁS. Rendszeresen gyakorolta ezt, amióta gyerekként megtanulta, mint Bene Gesserit-képességet. Pontosan száz szívdobbanás. Ennyi év gyakorlata után a teste már automatikusan, egy öntudatlan metronóm szerint szabályozta őket. Mikor száznál kinyitotta a szemét, már jobban volt a feje. Remélte, hogy lesz még legalább két órája, amíg még dolgozni tud, mielőtt a fáradtság újra hatalmába keríti. Az a száz szívdobbanás több évnyi plusz éberen töltött időt adott neki élete folyamán.

De ma éjszaka ez a gondolat visszavetette emlékeit a múltba. A gyermekkorában találta magát, a hálóteremben, ahol a Proktor Nővér jár az ágyak közt, hogy meggyőződjön róla, mindnyájan rendesen alszanak az ágyukban. BARAM NŐVÉR, AZ ÉJSZAKAI PROKTOR. Tarazának évek óta nem jutott az eszébe ez a név. Baram Nővér alacsony és pufók volt, elvetélt Tisztelendő Anya. Ennek nem volt semmilyen szemmel látható oka, de a Medikus Nővérek és a Suk doktorok találtak nála valamit. Baramnak sosem engedélyezték, hogy átessen a fűszer-agónián. Meglehetősen őszinte volt azzal kapcsolatban, amit a bajáról megtudott. Még tizenéves korában jöttek rá: periodikus idegrángások, melyek akkor jelentkeztek nála, amikor kezdett álomba merülni. Ez valami mélyebb oknak a tünete volt, amiért sterilizálni kellett őt. A rángások miatt Baram éjszaka nem tudott aludni. Az ágy-ellenőrzés testhezálló feladat volt számára. Baramnak voltak más gyengeségei is, melyről felettesei nem tudtak. A mosdóba kicsoszogó, ébren lévő gyerekek rá tudták venni Baramot egy kis halk beszélgetésre. A naiv kérdésekre általában naiv választ kaptak, de Baram néha hasznos dolgokat is mondott. Tőle tanulta Taraza a relaxációs trükköt.

Egy reggel az egyik nagyobb lány holtan találta Baram Nővért a mosdóban. Az Éjszakai Proktor rángásai egy halálos baj tünetei voltak, amely tény leginkább a Nemesítési Mesternők és végtelen feljegyzéseik számára volt fontos. Mivel a Bene Gesserit általában nem iktatta be a teljes „egyedi halál-képzést” a tantervbe a jelölt-fázis előtt, Baram Nővér volt az első halott, akit Taraza látott. Baram Nővér holtteste félig a mosdó alatt hevert, jobb orcája a padlóburkolatra tapadt, bal keze a mosdó alatti lefolyócsőbe akadt. Megpróbált a remegés közben fölállni, és eközben érte a halál, megőrizve az utolsó mozdulatot, mint egy rovart a borostyánban.

Mikor arrébb gördítették Baram Nővért, hogy elvigyék, Taraza látta a vörös foltot, ahol az arc a kőnek nyomódott. A Napos Doktor ezt a jelet tudományos gyakorlatiassággal magyarázta meg. Bármilyen tapasztalatból adatot lehet csinálni ezeknek a leendő Tisztelendő Anyáknak, amit később jelöltként majd beépíthetnek a „Beszélgetésekbe a Halállal”. POST MORTEM ELSZÍNEZŐDÉS.

A Káptalanház asztalánál ülve Taraza kénytelen volt gondosan összpontosított erejét arra használni, hogy elűzze ezt az emléket, és neki tudjon látni az előtte fekvő munkának. Mennyi lecke. Milyen félelmetesen telített emlékezet. Mennyi elraktározott élet. Ez eléggé magához térítette ahhoz, hogy végre lássa a munkát maga előtt. Teendők várják. Szükség van rá. Taraza mohón hajolt munkája fölé.

A mindenségit annak, hogy a gholát a Gammun kell kiképezni! De ennek a gholának szüksége van rá. A láb alatti mocsok megismerése szükséges az eredeti személyiség kívánatos helyreállításához.

Bölcs dolog volt Burzmalit a Gammu térségébe küldeni. Ha Miles valóban talált egy rejtekhelyet… ha most dönt úgy, hogy előbújik, akkor minden segítségre szüksége lesz. Taraza megint átgondolta, nincs-e itt az ideje a jövőbelátó játszmának. Nagyon veszélyes! A Tleilaxot pedig riasztották, hogy esetleg szükség lehet a pót-gholájukra. „KÉSZÍTSÉTEK ELŐ A SZÁLLÍTÁSRA.”

Elméje a rakisi problémára lépett át. Azt az ostoba Tueket jobban kellett volna figyelni. Meddig tudja egy Arctáncoltató biztonságosan helyettesíteni? De nem Odrade rögtönzött döntését nem vitatta. Odrade tarthatatlan pozícióba hozta a Tleilaxot. A megszemélyesítőt le lehet leplezni, és ezzel minden gyűlölet a Tleilax nyakába zúdul.

A játék a Bene Gesserit tervvel nagyon kényessé vált. Immár nemzedékek óta tartották a rakisi papság orra alá a Bene Gesserit szövetségének csalétkét. De most! A Tleilaxnak bele kell gondolnia, hogy ŐKET választották a papok helyett. Odrade háromoldalú szövetsége, higgyék csak a papok, hogy minden Tisztelendő Anya le fogja tenni az Engedelmesség Esküjét a Megosztott Istennek. A Papi Tanács dadogni fog izgalmában erre a lehetőségre. A Tleilax persze látja a melanzs monopolizálásának lehetőségét, hogy végre irányításuk alá vehetik az egyetlen tőlük független forrást.

Egy koppanás Taraza ajtaján jelezte, hogy a jelölt érkezett meg a teával. Ez állandó szokás volt, mikor Taraza későig dolgozott. A Főtisztelendő Anya az asztali órára nézett, erre az ixi szerkezetre, ami olyan pontos volt, hogy egy évszázad alatt mindössze egyetlen másodpercet késett vagy sietett: l.23:11. Szabadot kiáltott a jelöltnek. A hidegen figyelő szemű sápadt szőke lány belépett, és lehajolva kezdte lerakni a tálca tartalmát Taraza mellé.

Taraza ügyet sem vetett rá, az asztalán maradt munkára meredt. Annyi a tennivaló. A munka fontosabb, mint az alvás. De a feje sajgott, és érezte az árulkodó, szélütésszerű szédelgést, amiből tudta, hogy a tea már nem sokat segíthet rajta. Mentális éhezésig dolgozta magát, és ezen segíteni kellett, amíg még egyáltalán meg tudott állni a lábán. A válla, a háta lüktetett. A jelölt már ment volna kifelé, de Taraza intett, hogy várjon.

– Masszírozd meg, kérlek, a hátamat, Nővér.

A jelölt képzett kezei lassan dolgoztak Taraza hátának összerándult izmain. ÜGYES LÁNY. Taraza elmosolyodott erre a gondolatra. Hát persze hogy ügyes. Rosszat nem adnának a Főtisztelendő Anya mellé. Mikor a lány elment, Taraza mélyen a gondolataiba merülve üldögélt. OLY KEVÉS AZ IDŐ. Minden alvásra pazarolt percet sajnált. De ezt nem lehetett elkerülni. A test végül kiharcolja, ami jár neki. Már napok óta úgy túlhajszolta magát, hogy azt nem lehetett csak úgy kipihenni. Otthagyta a mellé kirakott teát, felállt és kiment a folyosóra, apró alvócellájához. Hagyott egy ébresztési meghagyást az Éjszakai Őrségnél délelőtt l l-re, és ruhástul elterült a kemény priccsen.

Nyugodtan szabályozta a légzését, elszigetelte érzékeit a zavaró tényezőktől, és köztes állapotba zuhant. De az álom csak nem jött. Végigment a teljes repertoárján, mégis elkerülte az álom. Taraza sokáig feküdt ott, mire végre felismerte annak a hiábavalóságát, hogy alvásra kényszerítse magát bármiféle rendelkezésére álló technikával. Elsőre ez a köztes állapot is megteszi a maga pihentető hatását. De az agya tovább zakatolt.

A rakisi papságot sosem tartotta központi problémának. Mivel már belevesztek a vallásba, a papokat manipulálni is lehet a vallással. A Bene Gesseritben főként olyan erőt láttak, ami megtámogathatja a dogmáikat. Gondolják csak továbbra is ezt. Ez a csalétek elvakítja őket.

A mindenségit ennek a Miles Tegnek! Három hónapja hallgat, és Burzmalitól sem érkeznek kedvező jelentések. Elszenesedett föld, egy nem-hajó felszállásának nyomai. Hová mehetett Teg? A ghola akár halott is lehet. Teg még sosem csinált ilyesmit. A jó öreg Megbízhatóság. Ezért őt választotta. Ezért, meg hadi képességeiért és hasonlóságáét az öreg Leto herceghez – amit mind ők készítettek elő benne.

Teg és Lucilla. Tökéletes csapat.

Ha nem is halott a ghola, akkor az ő kezükben van? Vagy a Tleilax szerezte meg? Esetleg támadók a Szétszóródásból? Sok minden lehetséges. A jó öreg Megbízhatóság. Hallgat. Vajon hallgatása üzenet? Ha igen, mit akar vele mondani?

Schwangyu és Patrin halálával konspiráció-szaga kezdett lenni a gammui eseményeknek. Lehet, hogy Teget még nagyon régen a Nővérek ellenségei helyezték ide? Lehetetlenség! A családja a bizonyíték az ilyen kételyek ellen. Már három hónap telt el, és semmi, egy szó sem. Körültekintés. Figyelmeztette Teget, hogy a legnagyobb körültekintéssel védelmezze a gholát. Teg meglátta a veszedelmet a Gammun. Schwangyu utolsó jelentéseiből ez kétségtelen.

Hova vihette Lucilla és Teg a gholát? Honnan szerezhettek nem-hajót? Konspiráció?

Taraza elméje egyre mélységes gyanúi körül járt. Odrade műve lenne? De akkor ki konspirált Odradéval? Lucilla? Odrade és Lucilla sosem találkoztak a gammui rövidke epizód előtt. Vagy mégis? Ki hajolt közel Odradéhoz, és hordozott suttogásokkal terhes levegőt? Odradén semmi nem látszott, de ez nem bizonyíték. Lucilla hűsége sosem volt kérdéses. Mindketten tökéletesen teljesítették a megbízásokat. De a konspirátorok is ezt tennék.

Tények! Taraza tényekre szomjazott. Az ágy nyöszörgött alatta, és érzékeinek elszigeteltsége megtört, legalább annyira az aggodalmaitól, mint a saját mozgolódása zajaitól. Taraza rezignáltán szedte össze magát az újabb relaxációhoz.

A relaxációhoz, AZTÁN az alváshoz.

A Szétszóródás hajói suhantak át Taraza fáradtságtól ködös képzeletén. Az Elveszettek visszatérnek nem-hajóikon. Vajon itt talált Teg hajót? Ezt a lehetőséget már a lehető legnagyobb titokban vizsgálják a Gammun és másutt is. Taraza megpróbált képzeletbeli hajókat számlálni, de azok nem voltak hajlandóak az altató hatáshoz szükséges rendben előjönni. Taraza éber lett, és mozdulatlanul feküdt a priccsén.

Elméjének legmélye próbált feltárni valamit. A fáradtság blokkolta ezt a kommunikációs ösvényt, de most… Teljesen éberen ült fel.

A Tleilax a Szétszóródásból visszatértekkel üzletel. Azokkal a kurvás Tisztelet Matrónáival és a visszajött tleilaxiakkal egyaránt. Taraza egyetlen nagy tervet érzett az események mögött. Az Elveszettek nem a gyökereik utáni puszta kíváncsiságból tértek vissza. Az egész emberiség újraegyesítésére irányuló közös igény önmagában nem lehetett elég ok arra, hogy visszahozza őket. A Tisztelet Matrónái nyilvánvalóan hódítási szándékkal érkeztek.

De mi van akkor, ha a Szétszóródással kirepülő tleilaxiak nem vitték magukkal az axolotl-tartályok titkát? Akkor mi van? Melanzs. A narancsszín szemű lotyók nyilvánvalóan valami tökéletlen pótszert alkalmaznak. A Szétszóródás népei nem oldhatták meg az axolotl-tartályok rejtélyét. TUDNAK az axolotl tartályokról, és megpróbálják reprodukálni őket. De he nem sikerül… melanzs!

Kezdte felderíteni ezt a vonalat.

Az Elveszettek kifogytak a valódi melanzsból, amit őseik magukkal vittek a Szétszóródásba. Akkor hát miféle forrásaik lehetnek? A Rakis férgei és az eredeti Bene Tleilax. A lotyók nem fogják merni feltárni valódi érdeklődésüket. Őseik úgy hitték, hogy a férgeket nem lehet áttelepíteni. Lehet, hogy az Elveszettek találtak egy alkalmas bolygót a férgek számára? Hát persze, hogy ez lehetséges. Aztán félrevezetésképpen elkezdenek tárgyalni a Tleilaxszal. De a Rakis a valódi céljuk. Vagy épp fordítva.

SZÁLLÍTHATÓ GAZDAGSÁG.

Látta Teg jelentéseit a Gammun felhalmozott vagyonokról. A visszatérők közül sokaknak volt vert érméjük és egyéb eladható pénzük. Ennyi világos a banki ügyletekből. De mi lehet értékesebb valuta a melanzsnál? Gazdagság. Hát persze hogy erről van szó. És bármik is legyenek azok az pénzek, az üzletelés megindult. Taraza rádöbbent, hogy hangok hallatszanak az ajtaja előtt. A jelölt Éjjeliőr vitatkozott valakivel. A hangok halkan szóltak, Taraza mégis eleget hallott ahhoz, hogy minden álmosság kiszálljon a szeméből.

– Késő délutánra kért ébresztést – tiltakozott az Éjjeliőr, valaki más visszasúgta:

– Azt mondta, hogy azonnal szóljak neki, ha visszajöttem.

– Mondom, hogy nagyon fáradt. Pihenésre van…

– Arra van szüksége, hogy engedelmeskedj! Mondd meg neki, hogy visszajöttem.

Taraza felült, és lelógatta lábát az ágy szélén. Talpa megtalálta a padlót. Istenek! Hogy fáj a térde. De az is fájt neki, hogy nem tudta hova tenni a suttogó hangot, az őrrel vitatkozó személyét. KINEK A VISSZATÉRÉSÉT IS VÁRTAM ÉN… BURZMALI!

– Ébren vagyok – kiáltott ki Taraza. Az ajtó kinyílt, és az Éjjeliőr kukkantott be.

– Főtisztelendő Anya, Burzmali jött vissza a Gammuról.

– Azonnal küldd be! – Taraza működésbe hozta az ágya fejénél lévő egy szál parázsgömböt. A sárga fény elmosta a szoba sötétjét.

Burzmali belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Felszólítás nélkül megérintette az ajtó hangszigetelő kapcsolóját, mire minden külső zaj megszűnt. ÉS A MAGÁNÉLET SZENTSÉGE? Tehát rossz hírekről van szó. Felnézett Burzmalira. Alacsony, karcsú férfi volt, vékony állba keskenyedő háromszögletű arccal. Szőke haj fedte el magas homlokát. Távolülő zöld szemei éberek és figyelmesek voltak. Nagyon is fiatalnak látszott egy Bashar felelősségéhez, de Teg még ennél is fiatalabbnak látszott Arbeloughnál. ÖREGSZÜNK, A MINDENSÉGIT! Taraza kényszerítette magát, hogy lazítson, és bízzon abban, hogy ezt az embert Teg képezte ki, és teljesen megbízik benne.

– Mondd azokat a rossz híreket – mondta Taraza.

Burzmali megköszörülte a torkát.

– A Basharnak és társainak még mindig semmi nyoma a Gammun, Főtisztelendő Anya – Nehéz, férfias hangja volt.

ÉS EZ MÉG NEM A LEGROSSZABB, gondolta Taraza. Látta Burzmali idegességének világos jeleit.

– Mindent tudni akarok – adta ki az ukázt. – Nyilván elvégezted az Erősség romjainak vizsgálatát.

– Nincsenek túlélők – felelte Burzmali. – A támadók alapos munkát végeztek.

– Tleilaxiak voltak?

– Elképzelhető.

– Szóval kétségeid vannak?

– A támadók azt az új ixi robbanóanyagot, a 12-Urit használták. Én… én úgy vélem, hogy ezzel csak félre akartak vezetni minket. Mechanikus agyszonda-lyukak is voltak Schwangyu koponyáján.

– Mi van Patrinnal?

– Pontosan úgy tett, ahogy Schwangyu írta a jelentésben. Felrobbantotta magát abban a csalétek-hajóban. A két ujja és egy sértetlen szeme alapján azonosították. Nem maradt belőle semmi, ami elég nagy lett volna egy szondázáshoz.

– Kétségeid vannak! Mondd el őket!

– Schwangyu hagyott egy üzenetet, amit csak mi olvashattunk el.

– Karcolások a bútoron?

– Igen, Tisztelendő Anya, és…

– Akkor hát tudta, hogy meg fogják támadni, és volt ideje üzenetet hagyni. Láttam a korábbi jelentéseteket a támadás okozta kárról.

– A támadás gyors volt és elsöprő. Nem akartak foglyokat ejteni.

– És mi volt az üzenet?

– Lotyók.

Taraza próbálta palástolni megdöbbenését, pedig számított erre a szóra. A nyugalma megőrzése csaknem minden energiáját lefoglalta. Ez rossz. Taraza engedélyezett magának egy mély sóhajt. Schwangyu ellenzékisége a végsőkig megmaradt. De aztán a katasztrófát látva, a helyes döntésre jutott. Mivel tudta: úgy fog meghalni, hogy nem lesz lehetősége Emlék Életeit egy másik Tisztelendő Anyának átadni, a legalapvetőbb hűség talaján cselekedett. Ha nem tehetsz mást, fegyverezd fel Nővéreidet és okozz csalódást az ellenségnek. TEHÁT A TISZTELET MATRÓNÁI AKCIÓBA LÉPTEK!

– Mondj valamit a ghola-kutatásról – mondta Taraza.

– Nem mi voltunk az első keresők azon a helyen, Főtisztelendő Anya. Számos későbbi égett nyom volt a fákon, a sziklákon és a növényzeten.

– De nem-hajó volt?

– Egy nem-hajó NYOMAI.

Taraza magában bólintott. A jó öreg Megbízhatóság néma üzenete?

– Milyen alaposan vizsgáltad át a területet?

– Én csak egy rutinutazáson repültem el fölötte útközben.

Taraza egy szék felé mutatott az ágya lába mellett.

– Ülj le, és lazíts. Szeretném, ha egy kicsit tippelnél nekem.

Burzmali óvatosan leereszkedett a székre.

– Tippelnék?

– Te voltál a legkedvesebb tanítványa. Képzeld azt, hogy te vagy Miles Teg. Tudod, hogy ki kell vinned a gholát az Erősségből. Senkiben sem bízhatsz meg teljesen a környezetedben, még Lucillában sem. Mit teszel?

– Természetesen valami váratlan dolgot.

– Természetesen.

Burzmali keskeny állat simogatta. Végül azt mondta:

– Patrinban bízom. Benne tökéletesen bízom.

– Rendben, akkor te és Patrin. Mit tesztek?

– Patrin bennszülött gammui.

– Ezen én magam is gondolkoztam – mondta Taraza.

Burzmali a padlót bámulta maga előtt.

– Patrinnal már jóval azelőtt kidolgozunk egy vész-tervet, ha szükség lenne rá. Mindig előkészítek másodlagos utakat is a problémák megoldására.

– Nagyon jó. Most pedig – a terv. Mit csinálsz?

– Miért ölte meg magát Patrin? – kérdezte Burzmali.

– Biztos vagy benne, hogy ez történt?

– Láttad a jelentéseket. Schwangyu és még sokan mások is biztosak voltak benne. Én elfogadom. Patrin elég hűséges volt ahhoz, hogy megtegye ezt a Basharjáért.

– Érted! Most te vagy Miles Teg. Milyen tervet főztél ki Patrinnal?

– Nem küldeném szándékosan a halálba Patrint.

– Hacsak?

– Patrin ezt magától csinálta. Megtehette, ha a terv tőle eredt és nem… tőlem. Tehette azért, hogy megvédjen, hogy gondoskodjon róla: senki sem fedezi fel a tervet.

– Hogyan tudott Patrin nem-hajót hívni a mi tudomásunk nélkül?

– Patrin gammui őslakos volt. A családja a Giedi Prime-időkbe nyúlik vissza.

Taraza lehunyta a szemét, és elfordította a fejét Burzmalitól. Tehát Burzmali ugyanazokat az ösvényeket követi, amiket ő is végiggondolt. ISMERJÜK PATRIN SZÁRMAZÁSÁT. Mi a jelentősége ennek a Gammu asszociációnak? Az agya megtagadta az engedelmességet. Ez a vége, ha túlságosan kifárasztja magát! Megint Burzmalira nézett.

– Patrin talán rokonokkal vagy családtagokkal lépett titokban kapcsolatba?

– Megkerestünk minden kapcsolatot, akit csak el tudtunk képzelni.

– Bízz benne: nem találtátok meg mindet.

Burzmali vállat vont.

– Menj vissza a Gammura. Vigyél magaddal annyi segítséget, amennyit csak a Biztonságiak nélkülözni tudnak. Mondd meg Bellondának, hogy én parancsoltam. Mindenhová ügynököket kell telepítenetek. Derítsétek fel, ki mindenkit ismert Patrin. Mi van a családja megmaradt részével? A barátaival? Vegyétek elő őket.

– Ez felbolydulást fog kelteni, bármilyen óvatosan járunk is el. Mások is tudomást fognak szerezni róla.

– Ezen nem lehet segíteni. És, Burzmali!

A férfi már fölállt.

– Tessék, Főtisztelendő Anya!

– Mindig a többi kereső előtt kell járnotok.

– Használhatok Liga navigátort?

– Nem!

– Akkor hogyan…

– Burzmali, mi van, ha Miles, Lucilla meg a ghola még mindig a Gammun van?

– Már mondtam, hogy én nem fogadom el azt a feltételezést, hogy egy nem-hajón távoztak.

Taraza egy hosszú, néma pillanatig fürkészte az ágya lábánál álló férfit. Miles Teg képezte ki. Az öreg Bashar kedvenc tanítványa. És ezt sugallja tanult ösztöne. Halkan kérdezte Taraza:

– Igen?

– Gammu valaha Giedi Prime volt, Harkonnen-bolygó.

– És ez mit sugall neked?

– Ők gazdagok voltak, Főtisztelendő Anya. Nagyon gazdagok.

– Tehát?

– Elég gazdagok ahhoz, hogy titokban építtethessenek egy nem-szobát… vagy akár egy nagy nem-gömböt is.

– Nincsenek ilyen feljegyzések! Ix még csak halványan sem utalt soha ilyesmire. Nem szondázták a Gammut ilyen…

– Megvesztegetések, harmadik félen keresztüli vásárlások, sok átrakodás – mondta Burzmali. – Az ínséges Idők mindent szétzüllesztettek azelőtt pedig ott voltak a Zsarnok évezredei.

– Amikor a Harkonnenek vagy fejet hajtottak, vagy elveszítették a fejüket. Mégis lehet valami a dologban.

– A feljegyzések el is veszhettek – mutatott rá Burzmali.

– De nem miattunk, vagy a többi fennmaradt kormányok miatt. Mi adja ezt a gondolati vonalat?

– Patrin.

– Ó.

Burzmali sietve mondta:

– Ha egy ilyen dolgot találtak, egy gammui őslakos tudomást szerezhetett róla.

– Hányan tudhatják? Gondolod, hogy meg tudták tartani a titkot ennyi… Igen! Értem, mire gondolsz. Ha ez Patrin családjának valami titka volt…

– Egyiküket sem mertem ilyesmiről kérdezni.

– Hát persze hogy nem! De hol lehetne elindulni… feltűnés nélkül…

– Azon a helyen, ahol a nem-hajó nyomok voltak.

– Személyesen kéne oda menned!

– Nagyon nehéz lesz elrejteni a kémek elől – helyeselt Burzmali. – Hacsak nem egy kisebb csapattal megyek, látszólag valami más ügyben.

– Milyen más ügyben?

– Hogy síremléket helyezzek el régi Basharom emlékére.

– Azt sugallva, hogy már halott? Igen!

– Már kértél a Tleilaxtól új gholát.

– Ez egyszerű elővigyázatosság, és nem… Burzmali, ez nagyon veszélyes. Kétlem, hogy félre tudnánk vezetni olyasféle embereket, mint akik a Gammun leselkednek.

– Magam és az embereim gyásza drámai és hihető lesz.

– A hihető nem feltétlenül győz meg egy óvatos megfigyelőt.

– Nem bízol a hűségemben, és azokéban, akiket magammal viszek?

Taraza elgondolkodva beharapta a száját. Emlékeztette magát, hogy a szilárd hűség olyan dolog, melyet az Atreides-minta alapján fejlesztettek ki. Burzmali és Teg erre remek példák voltak.

– Talán menni fog – ismerte el Taraza. Tűnődve nézett Burzmalira. Teg kedvenc tanítványának talán igaza van!

– Akkor megyek is – mondta Burzmali. Megfordult.

– Egy pillanata – szólt utána Taraza.

Burzmali visszanézett.

– Itassátok át magatokat sherével, mindnyájan. És ha Arctáncoltatók kezébe kerültök – az újakéba! – égessétek ki a fejeteket vagy zúzzátok teljesen szét. Tegyétek meg a megfelelő óvintézkedéseket.

Burzmali hirtelen kijózanodott tekintete megnyugtatta Tarazát. Egy pillanatig Burzmali büszke volt magára. Jobb lesz letörni ezt a büszkeséget. Semmi szükség rá, hogy vakmerő legyen.

---

Régóta tudjuk, hogy érzéki benyomásaink tárgyait tetszés szerint lehet befolyásolni – akár tudatosan, akár öntudatlanul. Ez demonstrált tény, mely nem kívánja meg, hogy higgyünk valamiféle belső erőben, ami kinyúl és megérinti az univerzumot. Én egy pragmatikus kapcsolatról beszélek a hit között, és aközött, amit „valóság”-ként azonosítunk. Minden ítéletünk ősi hiedelmek nehéz terhét hordozza, melyekre mi Bene Gesseritek fogékonyabbak vagyunk, mint általában mások. Nem elég, hogy ennek tudatában vagyunk és védekezünk ellene. Mindig oda kell figyelnünk az alternatív értelmezésekre.

Taraza Főtisztelendó Anya: Érvelés a Tanácsban

– Isten meg fog ítélni minket most – áradozott Waff.

Végig ezt csinálta a hosszú, kiszámíthatatlan sivatagi utazás alatt. Sheeana nem törődött vele, Odradét azonban kezdték fárasztani Waff megjegyzései. A rakisi nap már mélyen járt a nyugati égen, a féreg azonban fáradhatatlannak tűnt útján az ősi Sareeren keresztül a Zsarnok falának maradványai felé.

MIÉRT ERRE?, tűnődött Odrade. Nincs válasz. Waff fanaticizmusa és megújult veszedelme azonban azonnali választ kívánt. Elmondta a Shariat egyik frázisát, amiről tudta, hogy Waff tiszteli.

– Ítélkezzen Isten, és ne az ember.

Waff összerándult a kötekedő hangra. Felnézett a horizontra, aztán a topterekre, melyek lépést tartottak velük.

– Az embernek Isten dolgát kell csinálnia – motyogta.

Odrade nem válaszolt. Waffban gyökeret vertek a kételyek, és most bizonyára azt kérdezi magától: Ezek a Bene Gesseritek valóban osztják a Nagy Hitet?

Odrade gondolatai visszaszálltak a megválaszolatlan kérdésekhez, végigbotladoztak mindenen, amit a Rakis férgeiről tudott. Saját emlékei és Más Emlékei vad montázsban keveredtek össze. Emlékképeiben látott fremeneket ennél sokkal nagyobb féreg hátán állni, mindegyikük egy-egy hosszú, kampós botra támaszkodott, mely úgy feszítette föl a féreg gyűrűit, ahogy most az ő keze. Érezte a szelet az arcán, az oldalán csapkodó köpenyt. A féreglovaglás és a többi dolog régről ismerős volt neki.

RÉGÓTA LOVAGOLT ÍGY ATREIDES UTOLJÁRA.

Dar-es-Balatban volt valami utalás az úticéljukra? De az indulás előtt nagyon meleg volt, Odrade agya pedig előrenézett, azt találgatta, mi fog történni a sivatagi kiránduláson. Nem volt olyan éber, mint kellett volna.

A Rakis minden más településéhez hasonlóan Dares-Balat népe befelé húzódott a szélekről a kora délutáni melegben. Odrade emlékezett új cirkoruhája horzsolódására, míg egy épület árnyékában várakozott Dar-es-Balat nyugati pereménél. A két külön kíséretet várta, amely Sheeanát és Waffot hozza a biztonságos házakból, ahová Odrade betelepítette őket. Milyen csábító célpontot nyújthatott. De a Rakis szolgálatkészségében biztosaknak kellett lenniük. A Bene Gesserit kíséretek szándékosan késtek.

– Shaitan szereti a forróságot – mondotta volt Sheeana.

A rakisiak elbújnak a hőség elől, de a férgek épp akkor járnak. Ez a tény jelentős, magyarázatot ad rá, hogy a féreg miért épp erre viszi őket? ÚGY PATTOG AZ AGYAM, MINT EGY GYEREK LABDÁJA! Mit jelez az, hogy a rakisiak elbújnak a nap elől, míg egy kis tleilaxi, egy Tisztelendő Anya meg egy vad fruska a sivatagban utazik egy féreg hátán? Ez ősi minta Rakison. Semmi meglepő nincs benne. Bár az ősi fremenek inkább éjszakai népek voltak. Modern leszármazottaik inkább az árnyékba húzódtak a legforróbb napsütés elől.

Milyen biztonságban érzik magukat a papok a sáncaik mögött!

A rakisi városi központok minden egyes lakója tudta, hogy a qanat ott van kinn, ott folyik benne a víz a leárnyékolt sötétben, erecskék ágaznak ki belőle a keskeny csatornákba, melyeknek kipárolgását megfogta a szélcsapda.

– Imáink megvédelmeznek minket – mondogatták, de közben nagyon is jól tudták, mi óvja meg őket valójában.

„AZ Ő SZENTSÉGES SZEMÉLYE A SIVATAGBAN LAKOZIK.” A SZENT FÉREG. A MEGOSZTOTT ISTEN.

Odrade lenézett a féreg gyűrűire maga előtt. ÉS MOST ITT VAN!

A topterekben ülő papi figyelőkre gondolt. Hogy szeretnek mások után kémkedni! Odrade Dar-es-Balatban is érezte a tekintetüket, míg Sheeanára és Waffra várt. Szemek a rejtett erkélyek magas rostélyai mögött. Szemek a vastag falak hasadékainál. Szemek tükörplaz mögé rejtve vagy az árnyak közt.

Odrade kényszerítette magát, hogy nem gondoljon a veszélyekre, míg egy árnyéksáv mozgását figyelve mérte az idő múlását: biztos óra ezen a helyen, ahol nemigen számoltak, csak a nappal.

A feszültség nőtt, csak erősödött az igyekezettől, hogy gondtalannak látszódjon. Támadni fognak? Meg mernék tenni, tudatában az ő előkészületeinek? Mennyire mérgesek a papok, hogy csatlakozniuk kell a Tleilaxhoz ebben a titkos triumvirátusban? Az Erősség-béli Tisztelendő Anya tanácsadók nem örültek neki, hogy ilyen veszedelmes csali hullik a papok elé.

– Legyen valaki KÖZÜLÜNK a csali!

Odrade hajthatatlan maradt:

– Nem fogják bevenni. A gyanú visszatartja őket. Amellett biztosan Albertust fogják küldeni.

Így hát Odrade ott várt a Dar-es-Balati udvarban, a zöldárnyas mélységben, ahonnan felnézett a feje feletti napcsíkozta hat szintre – csipkés ballusztrádok minden erkélyes emeleten: zöld növények, ragyogó vörös, narancsszín és sárga virágok, az ezüstkék ég négyszöge a feje fölött.

ÉS A REJTŐZKÖDŐ SZEMEK. Mozgolódás az utcai kapunál! Egyetlen, papi aranyfehér-bíbor ruhás alak lép be az udvarra. Odrade tanulmányozta: azokat a jeleket kereste, melyek egy tleilaxi Arctáncoltatóra utalhatnak. De látta, hogy ez igazi ember, fel is ismerte: Albertus volt, Dar-es-Balat rangidős papja. ÉPP AHOGY VÁRTUK.

Albertus végigment a széles átriumon, át az udvaron Odrade felé, óvatos méltósággal. Vannak rajta veszedelmes előjelek? Jelt fog adni a bérgyilkosainak? Odrade felpillantott a rácsos erkélyekre: apró, villanó mozgás az egyik magasabb szinten. A közeledő pap nincs egyedül. DE ÉN SEM VAGYOK!

Albertus megállt Odradétól két lépésre, és felemelte tekintetét arról, amit eddig nézett – az udvar kövezett padlójának rafinált arany-bíbor mintázatáról. GYENGÉK A CSONTJAI, gondolta Odrade. Odrade nem adta jelét, hogy felismerte volna a papot. Albertus azok egyike volt, akik tudták, hogy Főpapjukat egy Arctáncoltató helyettesíti.

Albertus megköszörülte a torkát, és remegő lélegzetet vett. GYENGE CSONTOK! GYENGE TEST!

Bár a gondolat szórakoztatta Odradét, nem csökkentette éberségét. A Tisztelendő Anyák az ilyesmit mindig észreveszik. Keresik a származás jeleit. Az Albertus őseiben végbemenő kiválasztódás hibás volt, olyan elemeket vitt tovább, melyeket a Nővérek kijavítottak volna a leszármazottaiban, ha valaha is érdemesnek látszott volna őt nemesíteni. Persze ezt végig kell gondolni. Albertus hatalmi pozícióba emelkedett, csendesen, de biztosan végzi a dolgát, és el kell dönteni, hogy ez nem jelent-e értékes genetikai vonást? Viszont Albertus gyengén képzett. Egy elsőéves jelölt elbánna vele. A rakisi papság kondicionálása csúnyán leromlott a régi Halszólító-idők óta.

– Mit keresel itt? – kérdezte Odrade, inkább vádlóan, mint kérdően.

Albertus megremegett.

– Az embereidtől hozok üzenetet, Tisztelendő Anya.

– Mondd hát!

– Kis késedelem merült fel, valami az úttal kapcsolatban, hogy túl sokan ismerik.

Ez legalább az a sztori volt, amiben megállapodtak, hogy ezzel etetik be a papokat. De a többi dolgot is könnyű volt leolvasni Albertus arcáról. A titkok, amiket megosztottak vele, veszélyesen közel voltak a teljes kitárulkozáshoz.

– Majdnem azt kívánom, bár megölettelek volna mondta Odrade.

Albertus két teljes lépést hőkölt hátra. Szemei kiüresedtek, mintha épp most halt volna meg, Odrade szeme előtt. Odrade felismerte ezt a reakciót. Albertus abba a tökéletesen leleplező állapotba került, amikor még a heréit is összeszorította a félelem. Tudta, hogy ez a rettenetes Odrade Tisztelendő Anya minden teketória nélkül kiszabhatja rá a halálbüntetést, vagy akár a saját kezével is megölheti. És mondhat bármit, Odrade minden szavát megvizsgálja.

– Azt fontolgattad, hogy te ölsz meg ENGEM, és elpusztítod a keeni Erősséget is – vádaskodott Odrade. Albertus remegett, mint a kocsonya.

– Miért mondasz ilyeneket, Tisztelendő Anya? – Áruló vinnyogás volt a hangja.

– Ne is próbáld tagadni – mondta Odrade. – Kíváncsi vagyok, hányan olvastak még belőled ilyen könnyen, mint én? Neked a titkok őrzőjének kéne lenned. Nem lenne szabad úgy járkálnod, hogy minden titkod az arcodra van írva.

Albertus térdre hullt. Odrade azt hitte, mindjárt le is hasal a földre.

– De hát a te saját embereid küldtek!

– Te pedig boldogan jöttél, hogy lásd, nem nyílik-e esetleg alkalom arra, hogy megölj!

– Miért csinálnánk…

– Csend! Nem tetszik nektek, hogy mi irányítjuk Sheeanát. Féltek a Tleilaxtól. A dolgok kicsúsztak PAPI kezetekből, és úgy nekilódultak, hogy megijedtetek!

– Tisztelendő Anya! Mit tegyünk? Mit tegyünk?

– Engedelmeskedjetek nekünk! Mi több, engedelmeskedjetek Sheeanának! Féltek attól, amit ma megkísérlünk? Ennél nagyobb dolgoktól sokkal jobban kell rettegnetek!

Gúnyos undorral rázta meg a fejét, mert tudta, milyen hatással lesz ez a szerencsétlen Albertusra. A pap összeroskadt a haragja súlya alatt.

– Talpra! – parancsolta Odrade. – És jusson eszedbe: pap vagy, és az igazságot várják tőled!

Albertus talpra kecmergett, és lehajtotta a fejét. Odrade látta, hogy teste reagál a döntésre, miszerint nem keres kibúvókat. Milyen megpróbáltatás lehet ez neki! Engedelmeskedni a Tisztelendő Anyának, aki olyan nyilvánvalóan olvas a szívében, és most engedelmeskedni a saját vallásának is. Szembe kell néznie minden vallás paradoxonával:

ISTEN TUDJA!

– Semmit sem rejtesz el előlem, semmit Sheeana elől, és semmit Isten elől – mondta Odrade.

– Bocsáss meg nekem, Tisztelendő Anya.

– Bocsássak meg? Nekem nem áll hatalmamban megbocsátani neked, de ne is kérd tőlem. Te pap vagy!

Albertus felemelte tekintetét Odrade dühös arcára. A paradoxon most már teljesen hatalmába kerítette. Az Isten most biztosan itt van! De Isten általában messze jár, az összeütközéseket pedig el lehet odázni. Holnap új napja lesz az életnek. Ez biztos. És elfogadható, ha az ember engedélyez magának néhány apróbb bűnt, esetleg egy-két hazugságot. De csak most. És talán egy nagy bűnt is, ha túl nagy a kísértés. Az istenek elvileg megértőbbek a nagy bűnösökkel szemben. Lesz idő vezeklésre.

Odrade a Missionaria Protectiva elemző tekintetével nézett Albertusra. Ó, ALBERTUS, gondolta. TE MOST EGY EMBERTÁRSAD SZÍNE ELŐTT ÁLLSZ, AKI TUD MINDENRŐL, AMIT TE TITOKNAK HITTÉL MAGAD ÉS AZ ISTENED KÖZÖTT.

Albertus számára ez a helyzet nem sokban különbözött a haláltól, és a végső alávetettségtől istene végítéletének. Ez meglehetősen jól leírta a tudattalan hátterét annak, ahogy most Albertus hagyta szétzúzódni az akaraterejét. Minden vallásos félelme felébredt, és egy TISZTELENDŐ Anyára összpontosult. Odrade szárazon mondta, még csak a Hangot sem használta:

– Azonnal legyen vége ennek a komédiának.

Albertus nyelni próbált. Tudta, hogy nem hazudhat. Volt valami távoli képessége a hazugságra, de ez most haszontalannak tűnt. Alázatosan nézett fel Odrade homlokára, ahol a cirkoruha csuklyája körbefogta. Épp csak suttogta:

– Tisztelendő Anya, csak kifosztottnak érezzük magunkat. Te és a tleilaxi kimentek a sivatagba a MI Sheeanánkkal. Mindketten tanulhattok tőle, és… – Megroggyant a válla. – Miért viszitek magatokkal a tleilaxit?

– Sheeana kívánta így – hazudta Odrade.

Albertus kinyitotta a száját, aztán szó nélkül becsukta. Aztán Odrade látta, hogy belenyugszik a válaszba.

– A figyelmeztetésemmel térj vissza társaidhoz – mondta Odrade. – Rakis és a papság fennmaradása teljes mértékben attól függ, hogyan engedelmeskedsz nekem. A legkisebb mértékben se hátráltass bennünket! Ami pedig az ellenünk irányuló szánalmas összeesküvéseket illeti – Sheeana feltárja előttünk minden gonosz gondolatotokat!

Ekkor Albertus meglepetést okozott. Megrázta a fejét, és szárazon felkacagott. Odrade már észrevette, hogy a papok közül sokan élvezik a legyőzetést, de arra nem számított, hogy szórakoztatják őket a saját kudarcaik.

– Sekélyes a nevetésed – mondta Odrade.

Albertus vállat vont, és komoly arcot erőltetett magára. Odrade már rengeteg ilyen maszkot látott rajta. Álarcok! Egymás alatt hordta őket. De ez alatt a vastag védekezés alatt ott volt valaki, aki törődik a dolgokkal, akit Odradénak egy rövid időre sikerült feltárnia. De ezeknek a papoknak megvolt az a veszedelmes szokásuk, hogy cikornyás magyarázatokba kezdtek, ha túl keményen bombázták őket kérdésekkel. ELŐ KELL HOZNOM AZT, AKI TÖRŐDIK A DOLGOKKAL, gondolta Odrade. Félbeszakította a nekilóduló papot.

– Elég! Várj rám, mikor visszatérek a sivatagból. Addig a küldöncöm leszel. Add át az üzenetemet pontosan, és jutalmad nagyobb lesz, mint amit el tudsz képzelni. De ha kudarcot vallasz, a Shaitan kínjait fogod elszenvedni!

Odrade nézte, ahogy összegörnyedt vállal Albertus kiiszkol az udvarról, fejét előrenyújtva, mintha már alig várná, hogy beszélhessen a társaival. Összességében minden jól ment, gondolta Odrade. A kockázat kalkulált volt, és különösen veszélyes az ő saját személyére nézve. Biztos volt benne, hogy bérgyilkosok voltak az erkélyen, akik Albertus jelére vártak. Most pedig a pap olyan félelmet vitt ki innen, aminek a Bene Gesserit mestere volt az évezredes manipulációk után. Olyan félelmet, ami virulensen terjed, mint a ragály. A tanító Nővérek ezt „irányított hisztériának” nevezték. IRÁNYÍTOTT volt (bár a CÉLZOTT pontosabb szó rá), egyenesen a rakisi papság szíve felé. Számítani lehetett rá, főleg azzal a megerősítéssel együtt, ami most fog mozgásba lendülni. A papok be fognak hódolni. Már csak néhány immúnis eretnektől kell tartani.

---

Ez a mágia csodás-félelmes univerzuma: nincsenek atomok, csak hullámok és mozgások mindenütt. Itt elveted minden hitedet a megértés korlátaiban. Félreteszed magát a megértést is. Ezt az univerzumot nem lehet látni, hallani, rögzített érzékeléssel semmiféle módon nem lehet észrevenni. Ez a végső űr, ahol semmiféle előkészített ernyők nem bukkannak fel, amikre alakokat lehetne vetíteni. Itt csak egyetlen tudatod van – a mágia képernyője: a Képzelet! Itt megtanulod, mi az: embernek lenni. Te vagy a rend alkotója, csodálatos formák és rendszerek készítője, a káosz rendezője.

Az Atreides Manifesztum, Bene Gesserit Archívum

– Túl veszélyes, amit csinálsz – mondta Teg. – Nekem az a parancsom, hogy erősítselek és védelmezzelek. Nem engedhetem, hogy ez tovább folytatódjon.

Teg és Duncan a hosszú, faburkolatú folyosón álltak a gömb edzőterme előtt. Önkényes napbeosztásuk szerint késő délutánra járt az idő, és Lucilla épp most suhogott el dühösen egy gáncsoskodó vita után. Mostanában Duncan és Lucilla minden találkozása csata-jelleget öltött. Ez alkalommal Lucilla az edzőterem ajtajában állt, mozdulatainak csábító jellege nyilvánvaló volt mindkét férfi számára.

– Hagyd abba, Lucilla! – reccsent rá Duncan.

Lucillában csak a hangja árulta el a dühét:

– Mit gondolsz, meddig fogok még várni a parancsom teljesítésével?

– Addig, amíg valaki más azt nem mondja nekem, hogy…

– Egyikünk sem tudja, mit vár tőled Taraza! – mondta Lucilla.

Teg igyekezett lecsillapítani a gyülekező indulatokat.

– Elég legyen! Nem elég az, hogy Duncan teljesítménye egyre jobb? Néhány nap múlva megkezdem a rendszeres kinti figyelést. Akkor majd…

– Ne avatkozz mindig a dolgomba! – csattant fel Lucilla. Megfordult és elviharzott.

Ahogy látta Duncan eltökélt arcát, valami düh kezdett munkálkodni Tegben. Hajtották az elszigetelt helyzetükkel járó szükségszerűségek. Értelme, ez a fantasztikusan kicsiszolt mentát-szerkezet itt védve volt attól a mentális zenebonától, amihez odakint alkalmazkodott. Teg úgy érezte, hogy ha el tudná hallgattatni az elméjét, mindent lecsendesíteni, akkor minden megvilágosodna előtte.

– Miért tartod vissza a lélegzetedet, Bashar?

Duncan hangja mintha beleszúrt volna Tegbe. Hatalmas akaraterőre volt szüksége, hogy visszatérjen a normális légzéshez. Két társa érzelmeit úgy látta itt a gömbben, mint más erőktől ideiglenesen elkülönített árapályt. MÁS ERŐKET. A mentát tudat ostoba is lehet más erők jelenlétében, melyek végigsöpörnek az univerzumon. Létezhetnek olyan emberek, akiknek életét olyan erő hatja át, melyet Teg még csak elképzelni sem tud. Ilyen erők előtt ő csak vízsodorta falevél lenne.

Ki tudna egy ilyen tumultusba úgy belemerülni, hogy sértetlenül kerüljön ki belőle?

– Mit tehet Lucilla, ha továbbra is ellenállok neki? kérdezte Duncan.

– Használta már a Hangot veled szemben? – kérdezte Teg. Távolinak tűnt neki a saját hangja.

– Egyszer.

– És te ellenálltál neki? – Távoli meglepetés bujkált Tegben.

– Ezt magától Paul Muad’dibtől tanultam.

– Lucilla képes megbénítani téged, és…

– Szerintem a parancsai megtiltják az erőszakot.

– Mi az erőszak, Duncan?

– Megyek zuhanyozni, Bashar. Jössz?

– Pár perc múlva – Teg mély levegőt vett: érezte, milyen közel jár a kimerültséghez. Ez a délután az edzőteremben, meg ami utána következett, kiszívta az erejét. Nézte Duncant elmenőben. Hol van Lucilla? Mit tervez? Meddig képes várni? Ez volt a központi kérdés, és a nem-gömb különös hangsúlyt adott elszigeteltségüknek az Időtől.

Megint érezte a hármuk által keltett apály-dagályt. BESZÉLNEM KELL LUCILLÁVAL! HOVA MENT? A KÖNYVTÁRBA? NEM! ELŐSZÖR VALAMI MÁST KELL MEGCSINÁLNOM.

Lucilla abban a szobában ült, amit saját lakosztályának választott. Kicsiny helyiség volt díszes ágyfülkével. A környező cikornyás és pornográf díszítések arra utaltak, hogy ez egy kedvenc Harkonnen-ribanc szobája lehetett. A kárpitokat pasztellkék-világoskék színek árnyalták. De Lucilla, ha relaxált, egyetlen mentális mozdulattal ki tudta söpörni agyából az egész cifra szobát, mindenestül. Lucilla az ágyon feküdt, és lehunyt szemmel, hogy ne lássa a fülke mennyezetének trágár figuráit.

TEGGEL EL KELL BÁNNI. De úgy, hogy az ne sértse Tarazát és ne gyengítse meg a gholát. Teg sok szempontból különleges problémát jelentett, főleg mentát-folyamatai szempontjából, melyek képesek voltak a Bene Gesseritéhez hasonló mélyebb forrásokból meríteni. HÁT PERSZE, A TISZTELENDŐ ANYA, AKI SZÜLTE!

Valami átmehetett egy ilyen anyából egy ilyen gyerekbe. A méhben kezdődött, és valószínűleg akkor sem maradt abba, mikor végleg elváltak. Teg nem ment keresztül azokon a mindent felfaló átalakulásokon, melyek a Förtelmeket hozták létre… nem, nem erről van szó. De kifinomult és valós erői vannak. A Tisztelendő Anyák gyerekei olyan dolgokat is megtanulnak, amelyek mások számára lehetetlenek.

Teg pontosan tudta, hogyan tekint Lucilla a szerelemre, annak bármiféle megnyilvánulási formájában. Lucilla látta ezt Teg arcán, még akkor a lakosztályában, az Erősségben. „SZÁMÍTÓ BOSZORKÁNY!” Akár hangosan is mondhatta volna.

Lucilla emlékezett rá, hogyan részesítette Teget jóindulatú mosolyában és uralkodó tekintetében. Ez hiba volt, lealacsonyította mindkettejüket. Az ilyen gondolatokban Lucilla lappangó rokonszenvet érzett Teg iránt. Valahol mélyen benne, minden Bene Gesserit-tréning ellenére repedések voltak a páncélján. Tanárai nem egyszer figyelmeztették is erre.

– Ahhoz, hogy képes legyél igazi szerelmet ébreszteni, neked is érezned kell, de csak átmenetileg. És elég egyszer!

Teg reakciói a Duncan Idaho gholára sok mindent elárultak. Teget egyszerre vonzotta és taszította is fiatal gyámoltjuk. MINT ENGEM.

Talán hiba volt nem elcsábítani Teget. A szexuális képzés során, ahol megtanulta, hogy erőt nyerjen a közösülésből ahelyett, hogy beleveszne, tanárai mindig hangsúlyozták az elemzéseket és a történelmi összehasonlításokat, melyekből rengeteg volt egy Tisztelendő Anya Más Emlékeiben. Lucilla Teg hím-jelenlétére koncentrált. Eközben érezte magában a női választ, a teste kívánságát, hogy Teg mellette legyen és akarja őt – készen a rejtély pillanatára.

Enyhe derű lopózott Lucilla tudatába. Semmi orgazmus. Semmi tudományos címke! Tiszta Bene Gesserit frázis: A REJTÉLY PILLANATA, a Bevésők örök specialitása. A hosszú Bene Gesserit folytonosságba történő alámerülés kívánta meg ezt a fogalmat. Lucillát arra tanították, hogy mélyen higgyen egy kettősségben: a tudományos ismeretekben, melyekkel a Nemesítési Mesternők vezették őket, DE ugyanakkor a rejtély pillanatában is, ami lerombol minden tudást. A Bene Gesserit történelme és tudománya azt mondta, hogy a nemzés hajtóerejének kiáshatatlanul eltemetve kell maradnia a pszichében. Nem lehet anélkül eltávolítani, hogy ezzel el ne pusztulna a faj.

A VÉDŐHÁLÓ. Lucilla úgy gyűjtötte maga köré szexuális erőit, ahogy azt csak egy Bene Gesserit Bevéső tudta. Elkezdte Duncanre összpontosítani a gondolatait. Most már a zuhanyozóban kell lennie, és biztosan az esti oktatásra gondol Tisztelendő Anya-tanárával.

VÉGÜL EL KELL JUTNOM A TANÍTVÁNYOMHOZ, gondolta. A FONTOS LECKÉT MEG KELL TANÍTANI, KÜLÖNBEN NEM LESZ TELJESEN ELŐKÉSZÍTVE A RAKISRA. Ezek voltak Taraza utasításai. Lucilla minden gondolatát Duncanre irányította. Szinte maga előtt látta őt, ahogy ott áll meztelenül a zuhany alatt. Milyen kevéssé érti meg, hogy mit tanulhat! Duncan egyedül ült a zuhanyzó öltözőfülkéjében, mely szomszédos volt az edzőteremmel. Mély szomorúságba süppedt. Ez olyan régi sebeket szakított fel, melyet a fiatal test sosem tapasztalt.

Egyes dolgok sosem változnak! A Nővérek ugyanazt a réges-régi játékot játsszák.

Felnézett a sötét Harkonnen-falakra. Arabeszkek voltak mindenüvé faragva, a mozaikpadlót különös minták díszítették. Szörnyetegek és csodálatos emberi testek fonódtak össze azonos körvonalakkal. Csak a tekintet váltása választotta el őket egymástól.

Duncan végignézett testén, melyet a Tleilax és axolotl-tartályai készítettek neki. Néha még mindig furcsának érezte ezt. A pre-ghola élete előtti utolsó pillanatban komoly felnőtt tapasztalatokkal rendelkező férfi volt – Sardaukar harcosokkal küzdött, hogy a fiatal hercegnek esélye legyen a menekülésre.

Az ő hercege! Paul nem volt idősebb akkor, mint ez a test most. De benne volt az, ami az Atreidesekben mindig: a hűség és becsület mindenek felett. AHOGY ENGEM IS KONDICIONÁLTAK AZUTÁN, HOGY MEGMENTETTEK A HARKONNENEKTŐL. Valahol mélyen benne még mindig kísértett ez a régi tartozás. Tudta, mi a forrása. Körvonalazni tudta a folyamatot, amivel beleágyazták. És benne is maradt.

Duncan a padlót bámulta. Szavak voltak kirakva a mozaikdarabokból a fülke fala mellett. Olyan írás volt ez, melyet lénye egy darabja a régi Harkonnen-időkből származó ősi dolognak látott, egy másik darabja azonban nagyon is ismerős galachnak. „TISZTA ÉDES TISZTA FÉNYES TISZTA FINOM TISZTA”. Az ősi írás így ismétlődött folyamatosan a fülke széle mentén, mintha a szavak önmagukban is képesek lennének létrehozni valamit, amiről Duncan tudta, hogy teljesen idegen az emlékeiben élő Harkonnenektől.

A zuhanyokhoz vezető ajtó fölött ez állt: „GYÓND MEG A LELKED, ÉS LELJ TISZTASÁGOT” Vallási intés egy Harkonnen-erődben? így megváltoztak volna a Harkonnenek a halála utáni évszázadokban? Duncan ezt aligha gondolta hihetőnek. Ezeket a szavakat valószínűleg az építők vélték helyesnek.

Inkább érezte, mint hallotta, hogy Lucilla belép a terembe mögötte. Duncan felállt, és összekapcsolta a csatokat tunikáján, melyet a nullentrópiás ládából tulajdonított el (de persze azonnal kiszedte belőle a Harkonnen-jelzést.) Hátra sem fordult, úgy mondta:

– Mi van, Lucilla?

A nő végigsimított a ruhaanyagon Duncan bal karján.

– A Harkonneneknek gazdag ízlésük volt.

Duncan csendesen szólt:

– Lucilla, ha még egyszer hozzám érsz az engedélyem nélkül, akkor MEGPRÓBÁLLAK megölni. És olyan nagyon meg fogom próbálni, hogy valószínűleg kénytelen leszel te megölni engem.

Lucilla hátrahőkölt. Duncan a szemébe nézett:

– Én nem vagyok a boszorkányok tenyészcsődöre!

– Úgy gondolod, hogy ezt akarjuk tőled?

– Senki sem mondta, mit akartok, de a tetteitek világosak!

A lábfeje párnáin egyensúlyozott. Az a fel nem ébredt dolog ott benne mozgolódni kezdett, és felgyorsította a pulzusát. Lucilla gondosan tanulmányozta. A MINDENIT ENNEK A MILES TEGNEK! Nem számított rá, hogy az ellenállás ilyen formát fog ölteni. Nem férhetett kétség Duncan őszinteségéhez. A szavak önmagukban már nem lesznek elegendőek. Immúnis a Hangra. IGAZSÁG. Lucillának ez az egy fegyver maradt.

– Duncan, én nem tudom pontosan, mit vár tőled Taraza a Rakison. Találgathatok, de előfordulhat, hogy tévedek.

– Azért csak találgass.

– Van egy fiatal lány Rakison, alig tizenéves. Sheeana a neve. A Rakis férgei engedelmeskednek neki. A Nővéreknek pedig valahogy meg kell szerezniük ezt a képességet a gyűjteményükbe.

– Mit közöm van nekem…

– Ha tudnám, biztosan megmondanám. Duncan hallotta a kétségbeesett őszinteséget.

– És mi köze ehhez a te KÉPESSÉGEDNEK? – kérdezte.

– Ezt csak Taraza és a tanácsosai tudják.

– Valahogy az irányításuk alá akarnak vonni, valamivel, amitől nem menekülhetek!

Lucilla már eljutott erre a következtetésre, de nem várta, hogy Duncan is ilyen hamar kitalálja. Duncan fiatal arca olyan elmét rejtett, melynek működését Lucilla még nem mérte fel. Lucillában egymást kergették a gondolatok.

NEM IS HALLOTTAM JÖNNI! Megpördült. Teg állt mögötte, bal kezébe lazán egy antik Harkonnen-lézerpisztolyt támasztva, melynek csöve Lucillára meredt.

– Ez majd garantálja, hogy végighallgass – jegyezte meg Teg.

– Mióta hallgatózol?

Lucilla dühödt pillantása nem volt hatással Tegre.

– Attól a pillanattól, amikor elismerted, hogy nem tudod, mit vár Taraza Duncantől – mondta Teg. – Én sem tudom. De csinálhatok néhány mentát-kivetítést – még egyik sem biztos, de mindegyik elképzelhető. Szólj, ha tévedek.

– Miben?

Teg Duncanre nézett.

– Az volt az egyik utasításod, hogy tedd őt ellenállhatatlanná a legtöbb nő számára.

Lucilla leplezni igyekezett bosszúságát. Taraza külön figyelmeztette, hogy ezt a lehető legtovább titkolja Teg előtt. Most látta, hogy a titkolózásnak vége. Teg olvas a reakcióiban azokkal az átkozott képességeivel, amiket attól az átkozott anyjától kapott!

– Hatalmas energiák gyülekeznek a Rakison és irányulnak felé – mondta Teg. Mereven Duncant nézte. Bármit ültetett is bele a Tleilax, az ősi emberi bélyeg ott van a génjein. Erre van szükségük a Nemesítési Mesternőknek?

– Egy átkozott Bene Gesserit tenyészcsődörre! – mondta Duncan.

– Mit a szándékod azzal a fegyverrel? – kérdezte Lucilla, és fejével az antik lézerre bökött.

– Ezzel? Meg sincs töltve – Leeresztette a fegyvert, és az egyik sarokba támasztotta.

– Miles Teg, meg leszel büntetve! – csikorogta Lucilla.

– Azzal egy kicsit még várni kell – mondta Teg. – Kint már majdnem éjszaka van. Kint voltam a takaróval. Burzmali itt járt. Jelet hagyott, hogy tudassa velem: olvasta az üzenetet, amit az állatkaparással a fatörzseken csináltam.

Csillogó éberség költözött Duncan szemébe.

– Mit akarsz tenni? – kérdezte Lucilla.

– Új jeleket hagytam, hogy egyeztethessünk egy találkozót. Most pedig mindnyájan fölmegyünk a könyvtárba. A térképeket fogjuk tanulmányozni. Bevéssük őket az emlékezetünkbe. Ha menekülni kell, legalább azt tudjuk majd, hol vagyunk.

Lucilla kegyesen bólintott. Duncan csak a tudata egy részével látta ezt a mozdulatot. Elméje már előrejárt, a Harkonnen-könyvtár régi berendezésein. Ő mutatta meg Tegnek is, Lucillának is, hogyan kell őket helyesen használni, és előhívott egy ősi térképet még a Giedi Prime-korból, a gömb építésének idejéből. Duncan pre-ghola emlékeivel és saját újabb kori bolygóismeretével Teg akkor megpróbálta időszerűsíteni a térképet.

– Az Erdőőr Állomásból Bene Gesserit Erősség lett.

– Ennek egy része Harkonnen-vadászház volt – mondta volt Duncan, – Emberi vadra vadásztak, melyet erre a célra neveltek és kondicionáltak.

Városok tűntek el Teg modernizáló keze alatt. Egyes városok pedig maradtak ugyan, de más névvel. Ysait, a legközelebbi metropoliszt eredetileg Baronynak hívták.

Duncan tekintette megkeményedett az emlékezésben.

– Itt kínoztak meg.

Mikor Teg kimerítette a bolygóval kapcsolatos emlékeit, még mindig sok ismeretlen terület maradt, viszont sok kunkori végű Bene Gesserit-szimbólum jelölte azokat a helyeket, ahol Taraza emberei időleges menedéket ígértek Tegnek. Ezeket a helyeket akarta Teg az emlékezetébe vésni. Mikor megfordult, hogy felvezesse őket a könyvtárba, Teg azt mondta:

– Kitörlöm a térképet, ha megtanultuk. Nem lehet tudni, ki találhat ide, és nézhet bele.

Lucilla elsuhogott mellette.

– A te lelkeden fog száradni, Miles! – mondta. Teg a háta után kiáltotta:

– Egy mentát mondja neked, hogy azt tettem, amit tennem kellett.

Lucilla nem fordult meg:

– Milyen logikus!

---

Ez a terem a sivatagos Dűne egy darabját rekonstruálja. Az önökkel szemben látható homokjáró az Atreides-időkből való. Körülötte az óramutató járása szerint egy kis betakarító, egy szállító, egy primitív fűszerüzem és más járulékos berendezések láthatók. Mindegyiket ismertetem majd az állomásoknál. Vegyék észre a kivilágított idézetet a tárló fölött: „MERT SZÍVOGATNI FOGJÁK A TENGEREK ÉS KINCSEK BŐSÉGÉT A HOMOKBAN”. Ezt az ősi vallási idézetet gyakran használta a híres Gurney Halleck.

Tárlatvezetői Szöveg, Dar-es-Balati Múzeum

A féreg lankadatlan haladása nem lassúdott, csak közvetlenül alkonyat előtt. Addigra Odrade végigrágta minden kérdését, de egyikre sem kapott választ. Hogyan irányítja Sheeana a férgeket? Sheeana azt mondja, hogy ő nem kormányozza a SHAITANJÁT ebbe az irányba. Mi az a rejtett nyelv, amire a sivatagi szörnyeteg reagál? Odrade tudta, hogy a topterekben ülő őr-Nővérek ugyanezeken a kérdéseken rágódnak, és még valamin. Miért hagyja Odrade, hogy ez az utazás folytatódjék?

Még talán meg is kockáztatnak néhány találgatást: NEM HÍV MINKET, MERT EZ MEGZAVARNÁ A SZÖRNYETEGET. NEM BÍZIK BENNE, HOGY FELSZEDJÜK ŐT A TÖBBIEKKEL EGYÜTT A FÉREG HÁTÁRÓL. Pedig az igazság ennél sokkal egyszerűbb volt: kíváncsiság.

A féreg sziszegő haladása olyan volt, mint a vizet hasító hajóé. Csak a felforrósodott homok száraz kovakőszaga nem illett a képbe. Most már mindenfelől nyílt homok vette őket körül, a tenger hullámaihoz hasonló szabályossága cethalhát-dűnék meredeztek kilométerről kilométerre mindenütt.

Waff már egy ideje csendben volt. Üres tekintettel meredt előre. Legutóbbi megszólalásakor ezt mondta:

– Isten őrzi a híveket a megpróbáltatások óráiban!

Odrade úgy tekintett rá, mint annak élő bizonyítékára, hogy egy elég erős fanatizmus korokon keresztül is fennmaradhat. A zenszunni és a régi szufi is megmaradt a Tlielaxon. Mintha egy halálos mikroba várakozott volna évezredes álomban, a megfelelő gazdaszervezetre várva, ahol akcióba léphet.

MI LESZ AZZAL, AMIT ELÜLTETTEM A RAKISI PAPSÁGBA?, tűnődött Odrade. A Szent Sheeana már biztos.

Sheeana a Shaitanja egyik gyűrűjén ült, felhúzódott köpenye alól kilátszott vékony lábszára. Két kézzel kapaszkodott a gyűrűbe a lába között.

Azt mondta, hogy az első féreg-lovaglása egyenesen Keen városához vitte. Miért oda? A féreg egyszerűen csak a saját fajtájához vitte?

Ennek itt alattuk láthatóan más célja van. Sheeana csendben volt, mert Odrade ráparancsolt, hogy hallgasson és gyakorolja az alsó transzot. Ezzel legalább biztosítja, hogy ennek az élménynek minden részletére jól emlékezzen. Ha van valami titkos nyelv Sheeana és a féreg között, később úgyis rájönnek.

Odrade a láthatárt kémlelte. A régi fal maradványa a Sareer körül csak néhány kilométerre volt előttük. Hosszú árnyakat vetett a dűnékre, és ebből Odrade látta, hogy még mindig magasabb, mint amilyennek hitte. Most már csak zilált, töredezett vonal volt, melynek aljánál hatalmas kőtömbök hevertek. A szakadás, ahol a Zsarnok leesett a hídjáról az Idaho Folyóba, messze tőlük jobbra helyezkedett el, legalább három kilométerre esett ki az útirányukból. Most semmiféle folyó nem volt ott.

Waff mozgolódni kezdett.

– Figyelem a hívásod, Isten – mondta. – Entio ivadéka Waff imádkozik a Te Szent Helyeden.

Odrade rápillantott, anélkül, hogy a fejét megmozdította volna. ENTIO? Más Emlékei ismertek egy Entiót: a nagy Zenszunni Vándorlás egyik törzsi vezetője volt, még jóval a Dűne-idők előtt. Mi ez? Miféle ősi emlékeket tart életben ez a tleilaxi?

Sheeana megszólalt:

– Shaitan lassít.

A fal maradványai elálltak útjukat. Legalább ötven méterrel magasodtak még a legnagyobb dűne fölé is. A féreg kissé jobbra fordult, és elsiklott két hatalmas kő között, mely föléjük tornyosult. Aztán a féreg megállt. A hosszú, szelvényes hát párhuzamosan feküdt a fal aljának egy jobbára sértetlen szakaszával.

Sheeana felállt, és a falra nézett.

– Mi ez a hely? – kérdezte Waff. Felemelte a hangját, hogy a keringő topterek zaja mellett is hallani lehessen.

Odrade eleresztette a férget, és meghajlítgatta az ujjait. Továbbra is térdelve tanulmányozta a környezetet. A kődarabok árnyéka éles vonalakat húzott a lepergett homokra és a kisebb sziklákra. Alig húsz méterre tőlük a falban repedések és rések voltak, melyek sötét bejáratként nyúltak az ősi építménybe.

Waff felállt, és a kezét masszírozta.

– Miért hozott minket ide? – kérdezte. Hangjában árnyalatnyi panasz csendült. A féreg megmozdult.

– Shaitan azt akarja, hogy leszálljunk – mondta Sheeana.

HONNAN TUDJA?, tűnődött Odrade. A féreg mozdulata olyan kicsi volt, hogy egyikük sem ingott meg tőle. Valami sajátos reflex lehetett a hosszú út után.

De Sheeana szembefordult a fallal, ráült a féreg oldalára, és lecsusszant rajta. Guggolva érkezett a puha homokba. Odrade és Waff előrébb léptek, és lenyűgözve figyelték, ahogy Sheeana a lény elé csoszog a homokban. Ott aztán csípőre tette a kezét, és szembeállt a tátongó szájjal. A belső lángok narancsszín fénnyel játszottak fiatal arcán.

– Shaitan, miért vagyunk itt? – kérdezte Sheeana. A féreg megint megrándult.

– Azt akarja, hogy mindenki szálljon le róla – kiáltotta Sheeana. Waff Odradéra nézett.

– Ha Isten azt akarja, hogy meghalj, akkor úgy intézi, hogy lépteid elvezessenek a halálod helyére.

Odrade a Shariat másik frázisával válaszolt neki:

– Engedelmeskedj mindenben Isten küldöttjének.

Waff sóhajtott. Kétségei kiültek az arcára. De aztán megfordult, és elsőnek csúszott le a féregről. Aztán mindketten követték Sheeana példáját, és a féreg elejéhez mentek. Odrade élesre állított érzékszervekkel figyelte Sheeanát. A tátogó száj előtt sokkal melegebb volt. A melanzs ismerős szaga betöltötte körülöttük a levegőt.

– Itt vagyunk, Isten – mondta Waff.

Odrade, akit már kissé fárasztott ez a vallásos áhítat, szemügyre vette a környezetet – a széttört sziklákat, az alkonyi égre nyúló leromlott falat, a kövekre feltorlódott homokot, a féreg belső tüzének lassú, perzselő dörgését. DE HOL VAGYUNK?, tűnődött Odrade. MI KÜLÖNLEGES VAN EBBEN A HELYBEN, AMIÉRT A FÉREG ÚTJA IDE VEZETETT?

Négy figyelő topter húzott el egyvonalban felettük. Szárny rotorjaik és hajtóműveik zaja egy pillanatra eltompította a féreg belső háborgásának hangját. LEHÍVJAM ŐKET?, tépelődött Odrade. Csak egy kézjelbe kerülne. Ehelyett mindkét kezét fölemelte, hogy jelezze a figyelőknek: maradjanak fent.

Most már érződött az éjszaka hidege a homokon. Odrade megreszketett, és átállította anyagcseréjét az új körülményekhez. Bízott benne, hogy a féreg nem fogja elnyelni őket, ha Sheeana mellettük van. Sheeana háta fordított a féregnek.

– Azt akarja, hogy itt legyünk – mondta.

Mintha ez parancs lett volna, a féreg elfordította tőlük a fejét és elkúszott roppant kövek között. Hallották, ahogy egyre gyorsulva szeli a sivatagot.

Odrade a falhoz fordult. Hamarosan rájuk sötétedik, de a hosszú alkonyat még elég fényt ad ahhoz, hogy találjanak valami magyarázatot arra, miért hozta őket ide a féreg. Odradétól jobbra egy magas sziklarepedés épp alkalmasnak tűnt a kutatás megkezdéséhez. Figyelme egy részét Waffon tartva Odrade mászni kezdett a homokos lejtőn a nyílás felé. Sheeana követte.

– Miért vagyunk itt, Anya?

Odrade megrázta a fejét. Hallotta, hogy Waff is elindul utánuk.

Az előtte tátongó nyílás árnyas üreg volt a sötétben. Odrade megállt, és maga mellé vette Sheeanát. Körülbelül egy méter szélesnek, és négy méter magasnak becsülte a hasadékot. A sziklaoldalak furcsán simák voltak, mintha emberi kezek csiszolták volna le. A homok befolyt a nyíláson. A lenyugvó nap fénye úgy verődött vissza a szemcsékről, hogy bearanyozta az üreg egyik oldalát.

Waff szólalt meg mögöttük:

– Mi ez a hely?

– Sok régi barlang van – mondta Sheeana. – És a fremenek barlangokban rejtették el a fűszerüket – Mélyen beszívta a levegőt az orrán. – Érzed, Anya?

Odrade egyetértett benne, hogy a helynek kifejezett fűszerillata van. Waff elment Odrade mellett, be az üregbe. Ott megfordult, és felnézett arra a helyre, ahol a falak éles szögben találkoztak a feje fölött. Odradéék felé fordulva hátrálni kezdett, tekintetét a falakra függesztette. Sheeanáék közelebb léptek hozzá. Ekkor hirtelen homoksurrogás közepette Waff eltűnt a szemük elől. Ugyanebben a pillanatban a homok Odrade és Sheeana körül is megindult a hasadék felé, és mindkettejüket magával sodorta. Odrade elkapta Sheeana kezét.

– Anya! – kiáltott fel Sheeana.

A hang visszhangot vetett a láthatatlan sziklafalon, ahogy lefelé csúsztak a hosszú, sodródó homoklejtőn a sötétségbe. Aztán a homok egy utolsó finom hullámmal letette őket. Odrade, aki térdig állt a homokban, kiszabadította magát, és Sheeanát is magával vonszolta a szilárd felszínre. Sheeana mondani akart valamit, de Odrade leintette:

– Psszt! Hallgasd!

Súrlódó zaj hallatszott balfelől.

– Waff?

– Derékig benne vagyok – felelte a tleilaxi rettegve.

Odrade szárazon mondta:

– Isten biztosan így akarta. Óvatosan húzd ki magad. Mintha szikla lenne a lábunk alatt. Óvatosan! Nincs szükségünk még egy lavinára!

Mikor a szemei alkalmazkodtak a sötéthez, Odrade felnézett a lejtőre, ahol lecsúsztak. A nyílás, ahol bejöttek, csak távoli alkonyarany csík volt magasan a fejük felett.

– Anya – suttogta Sheeana. – Félek.

– Mondd el a Félelem Elleni Litániát – adta ki az utasítást Odrade. – És maradj nyugton. A barátaink tudják, hogy itt vagyunk. Segíteni fognak kijutni.

– Isten hozott minket erre a helyre – mondta Waff.

Odrade nem válaszolt. A csendben összecsücsörítette a száját, és éles hangon füttyentett, aztán hallgatta a visszhangokat. Hallás után tudta, hogy nagy térben vannak, mögöttük valami kisebb akadállyal. Hátat fordított a keskeny hasadéknak, és megint füttyentett.

Az alacsony akadály körülbelül száz méterre van.

Odrade elengedte Sheeana kezét.

– Maradj itt, ahol vagy. Waff!

– Hallom a toptereket – felelte amaz.

– Mindnyájan halljuk – mondta Odrade. – Leszállnak. Nemsokára jön a segítség. Addig ne mozduljatok a helyetekről, és maradjatok csendben. Szükségem van a csendre.

Füttyögve és a visszhangokat hallgatva Odrade óvatos léptekkel indult beljebb a sötétségbe. Kinyújtott keze durva kőfelületbe ütközött. Végigtapogatta. Csak deréknyi magas volt. Semmit nem érzett mögötte. A füttyök visszaverődése arra utalt, hogy ott egy kisebb tér van, részben zárt.

Egy hang hallatszott a háta mögül, fentről:

– Tisztelendő Anya! Itt vagy?

Odrade megfordult, kezével tölcsért formált a szája elé, és visszakiáltott:

– Maradjatok fent! Lesodródtunk egy mély barlangba. Hozzatok lámpákat és hosszú kötelet.

Apró, sötét figura húzódott ki a távoli nyíláson. A fenti fény egyre homályosabb lett. Odrade leengedte a kezét, és beleszólt a sötétségbe:

– Sheeana! Waff! Gyertek felém tíz lépést, és ott álljatok meg.

– Hol vagyunk, Anya? – kérdezte Sheeana.

– Türelem, gyerek.

Halk motyogás hallatszott Waff felől. Odrade felismerte az Iszlamiát ősi szavait. Waff imádkozott. Most már nem próbálta eltitkolni eredetét Odrade elől. Nagyon jó. A hívő olyan bödön, amibe bele lehet tenni a Missionaria Protectiva édességeit.

De közben Odradét izgatták ennek a helynek a lehetőségei is, ahová a féreg hozta őket. Egyik oldalán a sziklakorláttal felfedezőútra indult bal felé is. Egyes helyeken egész sima volt a fal teteje. Az egész tőle elfelé lejtett. Más Emlékei hirtelen kivetítéssel szolgáltak: VÍZTÁROLÓ! Fremen vízgyűjtő medence. Odrade mélyen beszívta a levegőt, figyelte a nedvességét. A lég csontszáraz volt. A hasadék felől éles fény hasított a sötétbe. A nyílás felől valaki kiáltott, és Odrade felismerte egyik Nővére hangját:

– Látunk titeket!

Odrade visszalépett a faltól és megfordult, hogy körülnézzen. Waff és Sheeana körülbelül hatvan méterre álltak tőle, és nézelődtek. A kamra durván kör alakú volt, mintegy kétszáz méter átmérőjű. Felettük magasan kőkupola ívelt. Odrade megvizsgálta az alacsony kőkorlátot: valóban fremen vízgyűjtő volt. Ki tudta venni a kis sziklaszigetet is a közepén, ahol a foglyulejtett férgeket tartották előkészítve arra, hogy a vízbe lökjék. Más Emlékei újrajátszották azt a fájdalmas, tekergő pusztulást, mely a fűszermérget szolgáltatta a fremen orgiákhoz.

Alacsony boltív keretezett valami még mélyebb sötétséget a medence szemközti oldalán. Látszott a cső is, amin keresztül a víz lejött a szélcsapdából. Ott bent még több vízgyűjtő lehet, egy teljes komplexum, mely az ősi törzs vízkincsének tárolását szolgálta. Odrade már a hely nevét is tudta.

– Tabr Sziecs – suttogta.

Ez a két szó hasznos emlékek áradatát indította meg. Ez volt Stilgar birodalma Muad’dib idejében. MIÉRT HOZOTT MINKET EZ A FÉREG TABR SZIECSBE? Egy féreg Keen Városába vitte Sheeanát. Azért, hogy a többi ember megismerje? Akkor itt mit kell megismerni? Emberek vannak ott hátul, a sötétségben? De Odrade semmiféle életre utaló jelet nem érzékelt abból az irányból. Nővére a nyílásban félbeszakította gondolatait:

– Dar es-Balatból kell hozatnunk a kötelet! A múzeumi emberek azt mondják, hogy ez valószínűleg Tabr Sziecs! Azt hitték, hogy elpusztult!

– Küldj le valami világítóeszközt, hogy megnézhessem! – kiáltotta Odrade.

– A papok azt kérik, hogy ne bolygassuk!

– Küldd már azt a lámpát! – zárta le a kérdést Odrade.

Nemsokára egy sötét tárgy bukfencezett le a lejtőn némi homok társaságában. Odrade Sheeanát küldte érte. Egy mozdulat, és ragyogó fénysugár hatolt át a tározó mögötti boltív alatt. IGEN, TOVÁBBI MEDENCÉK VANNAK ARRA. Az első medence mellett pedig keskeny, sziklába vágott lépcső vezetett felfelé. Aztán elfordult, és a további része nem volt látható.

Odrade lehajolt, és Sheeana fülébe súgta:

– Tartsd szemmel Waffot. Ha utánunk jönne, kiálts.

– Igen, Anya. Hová megyünk?

– Körül kell néznem. Nekem van célom itt, amiért idehoztak – Felemelte a hangját Waff felé: – Waff, várd meg ott a kötelet.

– Mit suttogtatok? – kérdezte Waff. – Miért kell várnom? Mit csináltok?

– Imádkoztam – mondta Odrade. – De most egyedül kell folytatnom ezt a zarándoklatot.

– Miért egyedül?

Az Iszlamiát régi nyelvén felelte Odrade:

– Így van megírva.

EZ MEG FOGJA ÁLLÍTANI!

Odrade sietős léptekkel a lépcső felé vette útját. Sheeana Odrade mellett rohant:

– Szólnunk kell az embereknek erről a helyről. A régi fremen barlangok biztonságosak a Shaitantól.

– Csend, gyerek – mondta Odrade. Felfelé irányította a fényt a lépcsőn. A lépcső fent élesen jobbra kanyarodott. Odrade tétovázott. Az induláskor tapasztalt figyelmeztető veszélyérzet most felerősödve tért vissza. Majdhogynem tapintható volt a bensőjében.

MI VAN OTT FENN?

– Várj itt, Sheeana – mondta Odrade. – Ne hagyd, hogy Waff utánam jöjjön.

– Hogyan tudnám megállítani? – Sheeana aggodalmasan nézett arra, amerre Waff állt.

– Mondd meg neki: Isten akarja, hogy maradjon, így mondd neki… – Odrade közel hajolt Sheeanához, és elismételte a szavakat Waff ősi nyelvén, aztán még azt mondta: – Semmi mást ne mondj. Állj az útjába, és ismételd meg, ha tovább akar menni.

Sheeana némán formálta a szavakat. Odrade látta, hogy jól megjegyezte őket. Gyorsan tanul a gyerek.

– Fél tőled – folytatta Odrade. – Nem fog bántani.

– Igen, Anya – Sheeana megfordult, keresztbefonta a karját maga előtt, és Waff felé nézett.

Odrade maga előtt világítva elindult a kőlépcsőn. TABR SZIECS! MIFÉLE MEGLEPETÉST HAGYTÁL ITT NEKÜNK, VÉN FÉREG?

A lépcső tetejénél húzódó alacsony folyosóban talált rá Odrade az első mumifikálódott testekre. Öt volt belőlük, két férfi és három nő, mindenféle azonosító jel vagy ruha nélkül. Tökéletesen lecsupaszították őket, és hagyták, hogy a sivatagi szárazság tartósítsa testüket. A kiszáradástól összezsugorodott a bőrük, és húsuk szorosan a csontvázukra tapadt. A testek sorban voltak, lábuk kinyúlt a folyosó padlójára. Odradénak át kellett lépnie a hátborzongató akadályokon.

Menet közben mindegyiket megvilágította és megnézte. Majdnem teljesen egyformán ölték meg őket. Egy kést nyomtak felfelé éppen a szegycsontjuk görbülete alatt. RITUÁLIS GYILKOSSÁG? A kiszáradt bőr visszahúzódott a sebekről, a helyén sötét folt maradt. Odrade tudta, hogy ezek a testek nem a fremen időkből valók. A fremenek minden húst elhamvasztottak, hogy kinyerjék a test vizét.

Odrade előrefelé tapogatózott a lámpával, és megállt, hogy végiggondolja helyzetét. A holttestek megtalálása felerősítette veszélyérzetét. FEGYVERREL KELLETT VOLNA JÖNNÖM. De ez felkeltette volna Waff gyanúját. De a belső figyelmeztetés nem szűnt meg. Tabr Sziecsnek ez az emlékműve veszedelmes hely.

A folyosó végén újabb lépcsőt fedezett fel. Óvatosan elindult előre. Az első lépcsőnél felfelé világított. Alacsony lépcsőfokok. Egy kis felfelé-szakasz után megint szikla – ott fent tágasabb tér van. Odrade megfordult, és visszanézett a folyosóra. Égésnyomok látszottak a falakon. Odrade visszanézett a lépcsőre. MI VAN OTT FENT? A veszély érzése egyre erősödött.

Odrade egyenként lépett, gyakran megállt, így araszolt felfelé. Egy nagyobb folyosóra jutott, melyet az eredeti sziklába vájtak. Itt újabb hullák üdvözölték. Ezeket utolsó perceik összevisszaságában hagyták ott. Megint csak csupasz, mumifikálódott húsukat láthatta Odrade. Elszórtan hevertek ebben a szélesebb folyosóban, összesen húszan. Odrade kikerülgette őket. Némelyikük ugyanúgy volt leszúrva, mint a lenti öt. Egyeseket lézerfegyverrel perzseltek szét. Volt egy, akit lefejeztek: az összezsugorodott koponya úgy hevert az egyik falnál, mint valami szörnyű játékból ottmaradt labda.

Ez az új folyosó egyenesen haladt előre, mindkét oldalon kisebb kamrákba nyíló résekkel. Odrade semmi érdekeset nem látott azokban a kamrákban, ahová bevilágított: néhány fűszerrost-foszlány, olvadt kő-folyások, olvadt hólyagok a falakon, padlón, mennyezeten.

MIFÉLE MÉSZÁRLÁS VOLT EZ? Feltűnő foltok látszottak némelyik kamra padlóján. Kiloccsant vér? Az egyik kamrában apró barna rongycsomó volt a sarokban. Ruhafoszlányok estek szét Odrade lába alatt. És por volt. Por mindenütt. Odrade lába felkavarta a padlóról.

A folyosó egy széles párkányra nyíló boltíves nyílásban végződött. Odrade a párkány mögé világított: egy hatalmas terem volt itt, sokkal nagyobb, mint a lenti, ívelt mennyezete olyan magasra szökött, hogy Odrade tudta: ez már belenyúlik a nagy fal sziklaalapjába. Széles, alacsony lépcsőfokok vezettek le a peremről a terem aljára. Odrade tétován lement. Körülpásztázott a lámpa fényével. Más járatok is nyíltak innen. Odrade látta, hogy némelyiket szikla zárja el, melynek darabjai szétszóródtak a párkányra és a padlóra.

Odrade a levegőbe szimatolt. A lábával felkavart por szaga fölött határozott melanzsillat lebegett. Ez szag áthatotta a veszély érzését. Odrade legszívesebben kiment volna innen, sietett volna vissza a többiekhez. De a veszély – jelzőfény. Meg kell tudnia, hova vezet.

De tudta, hol van. Ez a Tabr Sziecs nagy gyűlésterme volt, számtalan fűszerorgia és törzsi tanácskozás színhelye. Itt volt vezér Stilgar Naib, és Gurney Halleck is járt itt. Itt volt Lady Jessica, Paul Muad’dib. Chani, Ghanima anyja. Itt képezte ki Muad’dib a harcosait. Itt volt az eredeti Duncan Idaho… és az első Idaho-ghola!

MIÉRT HOZTAK MINKET IDE? MI AZ A VESZÉLY? Mert itt van, éppen itt! Odrade érezte. Ezen a helyen rejtett el a Zsarnok egy rakomány fűszert. A Bene Gesserit feljegyzések szerint a készlet ezt az egész termet megtöltötte a mennyezetig, de még a környező járatokba is jutott belőle.

Odrade körbefordult, tekintete követte a fény útját. Ott fent van a naibok párkánya. És ott van Muad’dib szélesebb Királyi Párkánya. ÉS OTT VAN A BOLTÍV, AHOL BEJÖTTEM.

Végigpásztázott a padlón, amit a Zsarnok mesés fűszerkészletének további keresgélői felhasogattak és összeégettek. A Halszólítók vitték el a fűszer nagy részét. Az az Idaho-ghola árulta el nekik a rejtekhelyet, aki a híres Siona házastársa volt. A feljegyzések szerint későbbi keresők több titkos kamrát találtak ál-falak és padlólapok mögött. Számos hiteles beszámoló és a Más Emlékek is megerősítették mindezt. Az ínséges Időkben történtek itt erőszakos cselekmények, mikor elkeseredett keresők özönlöttek el a helyet. Ez magyarázat lehet a holttestekre. Sokan harcoltak csak azért, hogy kutakodhassanak Tabr Sziecsben.

Ahogy tanulta, Odrade a veszélyérzetét használta útmutatónak. A régi vérontás miazmája ennyi évezred után is benne lennek ezekben a kövekben? Az ő figyelmeztetése nem erre szól. Az valami közvetlenebb dologra vonatkozik. Odrade bal lába egyenetlenséget érzett a padlón. A lábfejével szétsöpörte a port, és először csak egy betűt, aztán egy teljes szót pillantott meg folyóírással a padlóba perzselve. Odrade először magában, aztán fennhangon is elolvasta.

– Arafel.

Ismerte ezt a szót. A Zsarnok idejének Tisztelendő Anyái bepréselték ezt a Bene Gesserit tudatába, és gyökereit a legősibb forrásokig vezették vissza.

– Arafel: az univerzum végének felhő-sötétje. Odrade érezte, hogy a figyelmeztető érzés szinte torkon ragadja. És erre az egyetlen szóra irányul.

„A Zsarnok szent ítélete”, a papok így nevezték ezt a szót. „A szent ítélet felhő-sötétje.”

Odrade végigment a szó mentén, és nézte. Észrevette a befejező kunkort, ami apró nyílban végződött. Arra nézett, amerre a nyíl mutatott. Valaki más is észrevehette a nyilat, és belevágott a párkányba, ahova mutatott. Odrade odament, ahol a keresgélő lángvetője egy sötétebb, olvadt kőtócsát hagyott a padlón. Olvadt kőpatakok futottak szét a párkánytól, egy mély lyukból, melyet a párkány sziklájába égettek.

Odrade lehajolt, és minden egyes lyukba bevilágított. Figyelmeztető félelme mellett érezte a kincskereső izgalmát is. Az a hatalmas gazdagság, ami valaha megtöltötte a termet, minden képzeletet felülmúlt. A régi idők legrosszabb idejében egy bőröndnyi fűszeren meg lehetett venni egy bolygót. De a Halszólítók eltékozolták ezt a készletet mindenféle civódásokban, rossz döntésekkel és mindennapi ostobaságokkal, melyek túl jelentéktelenek voltak ahhoz, hogy a történelem feljegyezze őket. Örömmel kaptak az ixi szövetségen, mikor a Tleilax megtörte a melanzs-monopóliumot.

VAJON A KERESŐK MINDET MEGTALÁLTÁK? A ZSARNOK RENDKÍVÜL OKOS VOLT. ARAFEL. AZ UNIVERZUM VÉGÉN.

Vajon ő üzen eonok távolából a mai Bene Geseritnek?

Megint körbevilágított a csarnokban, aztán felfelé. A mennyezet szinte tökéletes félgömböt írt le fölötte. Odrade tudta, hogy a Sziecs Tabr bejáratából látható éjszakai égboltot akarták vele modellezni. De már Liet Kynes, az itteni első planetológus idején sem látszottak a kupolába festett csillagok: eltűntek a kisebb rengéseknél lepattanó kövekkel és a mindennapos kopással.

Odrade lélegzete felgyorsult. A veszély érzete még sosem volt ekkora. A vészlámpa csak úgy izzott benne! Gyorsan visszasietett a lépcsőhöz, amin lejött a párkányról. Ott visszafordult, és mindent még egyszer jól megnézett, hogy Más Emlékei meg tudják rajzolni az eredeti helyet. A képek lassan jöttek, és visszaszorították a végzet szívdobogtató érzését. Lámpája sugarát felfelé irányítva Odrade ráhelyezte az ősi emlékeket a látványra.

CSILLÁMLÓ KIS PÖTTYÖK

A Más Emlékek helyezték ide őket: a régóta nem létező égbolt csillagainak utánzatai! Az Arrakeen napjának ezüstössárga félköre. Odrade tudta, hogy az a naplemente-jel.

A FREMEN NAP ÉJSZAKA KEZDŐDIK.

ARAFEL!

Lámpáját a napnyugta-jel pontján tartva Odrade visszamászott fel a lépcsőn, és körbement a, párkányon arra a pontos helyre, amit a Más Emlékekben látott. Semmi sem maradt meg a régi napívből. A keresők lekaparták a falat ott, ahol valaha volt. Kőbuborékok csillantak, ahol égetővel végigmentek a falon. Az eredeti sziklában nem volt törés. A mellkasában érzett feszültségből Odrade tudta, hogy valami veszélyes felfedezés szélén billeg. Hát ide vezette a jelzőfény!

ARAFEL… AZ UNIVERZUM PEREMÉN. A LENYUGVÓ NAP MÖGÖTT

Jobbra-balra pásztázott a fénnyel. Egy másik járat nyílt tőle balra. A sziklák, melyek valaha eltorlaszolták, szétszórva hevertek a párkányon. Odrade dobogó szívvel surrant be a járatba, és egy kis termet talált, melynek végét olvadt kő zárta el. Jobbra tőle, épp a valamikori napjel mögött, egy kis kamrát talált, ahol sűrű melanzsillat terjengett. Odrade belépett és újabb égett nyomokat látott a falakon. A vészjelzés itt már nyomasztó erejű volt. Némán kántálta a Félelem Elleni Litániát, míg a lámpával végigsöpört a helyiségen. Majdnem négyzet alakú szoba volt, úgy két méteres oldalhosszúsággal. A mennyezet alig fél méterrel húzódott Odrade feje fölött. Fahéj lüktetett az orrában. Tüsszentett, aztán hunyorogni kezdett: aprócska elszíneződést pillantott meg a küszöb mellett, a padlón.

A keresők újabb nyoma?

Közelhajolt a lámpával, és látta, hogy csak az árnyékát nézte valaminek, amit mélyen bevéstek a sziklába. Nagyrészt por lepte be. Odrade letérdelt és félresöpörte a port. Keskeny, mély véset. Bármi volt, tartósnak szánták. Egy elveszett Tisztelendő Anya utolsó üzenete? Ismert Bene Gesserit-csel... Érzékeny ujjbegyeit a vésetre nyomta, és rekonstruálta a vonalát az elméjében.

Hirtelen szökkent agyába a felismerés: egyetlen szó, ősi csakobsza nyelven – „ITT”.

Ez nem egy közönséges hely jelzésére szolgáló közönséges „itt” volt, hanem egy hangsúlyos, nehéz „itt”, ami azt mondta: „Megtaláltál!”. Odradénak kalapált a szíve. A lámpát letette a padlóra a jobb térde mellé, és tapogatni kezdte a küszöböt a jel mellett. A kő szemre tömörnek tűnt, ujjai mégis felfedeztek egy apró hiányt. Nyomta, csavarta, húzta, többször is fogást váltott, aztán újrakezdte. Semmi. Odrade leült a sarkára, és mérlegelte a helyzetet.

„Itt”.

A figyelmeztető érzés még erősebb lett. Szinte nyomta a tüdejét. Kissé visszahúzódott, hátrébb tette a lámpát, aztán teljes hosszában végigfeküdt a padlón, hogy megnézze a küszöb alapját. ITT! A szó mellé kell helyeznie egy szerszámot, és felfeszítenie a küszöböt? Nem… szerszámról nem esett szó. Az egész dolognak Zsarnok-, nem pedig Tisztelendő Anya-szaga volt. Megpróbálta oldalra tolni a küszöböt. Semmi sem mozdult.

Feszültségét és veszélyérzetét most még a csalódott tehetetlenség is súlyosbította. Odrade felállt, és a bevésett szó mellett belerúgott a küszöbbe. Megmozdult! Valami durván a homoknak súrlódott fölötte. Odrade hátraugrott, amikor ömleni kezdett elé a homok. Mély dübörgés töltötte be az apró kamrát. A kövek remegtek Odrade lába alatt. A padló hirtelen lejteni kezdett alatta az ajtó felé. Az ajtó és a környező fal alatt rés nyílt. Odrade megint azon kapta magát, hogy lefelé sodródik az ismeretlenbe. A lámpája vele esett, a fény ide-oda táncolt. Sötét, vörösesbarna halmokat látott maga előtt. Fahéjszag csapott az orrába.

Puha melanzs-dombra esett a lámpája mellé. A nyílás, amin bepottyant, elérhetetlen öt méteres magasságban volt a feje fölött. Odrade felkapta a lámpát. A nyílás mellett széles kőlépcsőket látott. Valami volt írva a fokokra, de Odrade most csak a kivezető úttal törődött. Első pánikérzése lecsillapodott, de a veszély tudatától most már alig tudott lélegezni.

Jobbra-balra járatta a lámpa fényét. A terem hosszú volt, éppen a járat alatt terült el, melyen Odrade a nagy csarnokból jött. És egész hosszában tele volt melanzzsal!

Odrade felnézett a mennyezetre, és rögtön látta, miért nem találta meg egy felülről a padlót kopogtató kereső sem a kamrát. Összevissza sziklamerevítők vezették le a feszültséget mélyen a kőfalakba. Aki felülről kopogtatott, az a tömör szikla hangját kapta vissza.

Odrade megint a rengeteg melanzsra nézett. Tudta, hogy még a mai tartályos nyomott árak mellett is egy egész vagyonon áll. Ez a készlet több tonna lehet.

EZ AZ A VESZÉLY? A figyelmeztető érzés nem csökkent. Nem a Zsarnok melanzsától kell félnie. A trumvirátus majd szépen egyenlően elosztja az egészet, és ezzel vége. A gholaprojekt váratlan plusz nyeresége. Valami más veszély maradt. A figyelmeztetést nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Megint a melanzs-halmokra világított. Pillantása a fűszer feletti falsávra esett. Újabb szavak! Ezek is csakobszául, szép folyóírással égetve:

„EGY TISZTELENDŐ ANYA FOGJA OLVASNI A SZAVAIMAT!”

Valami hidegség áradt szét Odrade zsigereiben. Jobbfelé indult a fénnyel, végig vagyont érő melanzsban gázolva. Az üzenet folytatódott:

„RÁTOK HAGYOM FÉLELMEMET ÉS MAGÁNYOMAT. NEKTEK ADOM A BIZONYOSSÁGOT, HOGY A BENE GESSERIT TESTE ÉS LELKE UGYANARRA A SORSRA FOG JUTNI, MINT MINDEN MÁS TEST ÉS LÉLEK.”

Az üzenetnek egy további bekezdése húzódott ettől jobbra. Odrade tovább gázolt, és ezt olvasta:

„MI A TÚLÉLÉS, HA NEM A TELJESSÉGÜNKBEN MARADUNK MEG? ERRŐL KÉRDEZZÉTEK A BENE TLEILAXOT! MI VAN, HA TÖBBÉ NEM HALLJÁTOK AZ ÉLET MUZSIKÁJÁT? AZ EMLÉKEK NEM ELEGENDŐEK, HACSAK NEM SZÓLÍTANAK BENNETEKET NEMES CÉLRA!”

Tovább is volt a hosszú kamra végének kicsi falán. Odrade átbotorkált a melanzson, és térdepelve olvasta:

„MIÉRT NEM ÉPÍTETTÉK FEL A NŐVÉREK AZ ARANY ÖSVÉNYT? TUDTÁTOK, HOGY SZÜKSÉG VAN RÁ. A TI KUDARCOTOK KÁRHOZTATOTT ENGEM, AZ ISTENCSÁSZÁRT, ÉVEZREDES KÉTSÉGBEESÉSRE.”

Az „Istencsászár” szó nem csakobszául volt, hanem az Iszlamiát nyelvén, amiben ezt a kifejezett másodlagos jelentést hordozta:

„A ti Istenetek és a ti Császárotok, mert ti azzá tettetek.”

Odrade komoran elmosolyodott. EZ aztán teljes vallási őrületbe kergetné Waffot! Minél magasabbra megy, annál könnyebb szétzúzni a biztonságérzetét.

Nem kételkedett a Zsarnok vádjának helytállóságában, sem jövendölésébe, hogy a Bene Gesseritnek is vége lehet. A veszély érzete tévedhetetlenül ide vezette. Itt valami más is működött. Rakis férgei még mindig a Zsarnok ősi ritmusára mozognak. Szunnyadhat végtelen álomban, de a hatalmas élet – egy-egy gyöngy minden féregben – folytatódott, ahogy a Zsarnok megjósolta. Mit is mondott a Nővéreknek a maga idejében? Odrade felidézte a szavait:

„Ha már elmentem, Shaitannak hívjanak, a Gyehenna Császárának. A keréknek tovább és tovább kell gördülnie az Arany Ösvényen.”

Igen – Taraza erre gondolt. „HÁT NEM LÁTJÁTOK? RAKIS EGYSZERŰ NÉPE MÁR VAGY EZER ÉVE SHAITANNAK HÍVJA!” Tehát Taraza tudta ezt. Anélkül is, hogy ezeket a szavakat látta volna.

ÉRTEM A TERVEDET, TARAZA. ÉS MOST MÁR ISMEREM ANNAK A FÉLELEMNEK A TERHÉT, AMIT OLY SOK ÉV ÓTA HORDOZOL. ÉPP OLYAN MÉLYEN ÁTÉRZEM MINDEN ÍZÉBEN, MINT TE.

Odrade tudta, hogy ez a figyelmeztető érzés nem fogja elhagyni, míg meg nem hal, vagy amíg a Nővérek meg nem szűnnek létezni, vagy amíg a veszedelem meg nem oldódik.

Odrade felemelte a lámpát, felállt, és a melanzson át a széles lépcsőhöz gázolt. A lépcsőnél hátrahőkölt. A Zsarnok újabb szavai ékeskedtek minden lépcsőfokon. Remegve olvasta őket, ahogy ment felfelé.

„A SZAVAIM A TI MÚLTATOK,

„A KÉRDÉSEIM EGYSZERŰEK:

„KIVEL SZÖVETKEZTEK?

„A TLEILAX ÖNBÁLVÁNYOZÓIVAL?

„AZ ÉN HALSZÓLÍTÓ-BÜROKRÁCIÁMMAL?

„AZ ŰRVÁNDOR LIGÁVAL?

„HARKONNEN VÉRÁLDOZÓKKAL?

„EGY SAJÁT MAGATOK TEREMTETTE DOGMATIKUS POSVÁNNYAL?

„HOGY ÉR BENNETEKET A VÉG?

„CSUPÁN TITKOS TÁRSASÁGKÉNT?

Odrade végiglépkedett a kérdéseken, menet közben kétszer is elolvasta őket. NEMES CÉL? Milyen törékeny dolog ez mindig. És milyen könnyen eltorzul. De az erő ott van az állandó veszélybe merítve. Ott van szétszórva a kamra falain, a lépcsők elején. Taraza ezt anélkül tudta, hogy meg kellett volna magyarázni neki. A Zsarnok üzenete világos volt:

„Csatlakozz hozzám!”

Mikor Odrade fölért a fenti kis kamrába, talált egy keskeny párkányt, amin ki tudott menni az ajtóm. Lenézett a kincsre, amit talált. Megcsóválta a fejét Taraza bölcsességén. Tehát így érhet véget a Bene Gesserit. Taraza terve világos, minden darab a helyére került. Semmi sem biztos. Gazdagság és hatalom, egyik sem számít, ha eljön a vég. A nemes terv elkezdődött, és be is kell fejezni, még ha ez a Nővérek pusztulását hozza is.

MILYEN SILÁNY ESZKÖZÖKET VÁLASZTOTTUNK!

Az a kislány, aki ott áll kint abban a teremben, az a kislány, és az a ghola, akit éppen most készítenek fel Rakisra.

MOST MÁR BESZÉLEM A NYELVEDET, VÉN FÉREG. NINCSENEK SZAVAI, DE TUDOM A LÉNYEGÉT.

---

Apáink mannát ettek a sivatagban. Az izzásban, hol fergeteg járt, Uram, ments meg minket e szörnyű földtől! Ments meg, ó-ó-ó-ó-ó-ó ments meg E száraz, szomjas földtől.

Gurney Halleck Dalai, Dar-es-Balati Múzeum

Teg és Duncan állig felfegyverkezve léptek ki a nem-gömbből az éjszaka leghidegebb szakában Lucillával. A csillagok gombostűfejként ragyogtak az égen, a levegő pedig tökéletesen mozdulatlan volt, míg meg nem zavarták.

Teg legerősebben a törékeny, állott hó szagot érezte. A szagot minden lélegzettel beszívták, kilégzéskor pedig sűrű párapamacsokat leheltek.

Duncan könnyezni kezdett a hidegtől. Sokat gondolt az öreg Gurneyre, mikor az induláshoz készülődtek, Gurneyre, akinek arcán ott volt a Harkonnenek vallatókorbácsának hege. Megbízható társakra most is szükség van, gondolta Duncan. Lucillában nem bízott, Teg pedig öreg volt, öreg. Duncan látta Teg szemének csillanását a csillagfénynél.

Bal vállán lógatta a nehéz, régi lézerfegyvert, így a kezét zsebre tudta tenni, hogy ne fázzon. Elfeledkezett róla, milyen hideg tud lenni ezen a bolygón. Lucillát nem zavarta a fagy, ő nyilván valami Bene Gesserit trükkel tartotta melegen magát.

Mikor ránézett, Duncan rádöbbent, hogy sosem bízott túlságosan a boszorkányokban, még Lady Jessicában sem. Könnyű volt őket árulóként elképzelni, akik a Nővéreiken kívül senkihez sem hűségesek. Annyi átkozott titkos trükkjük van! Pedig Lucilla felhagyott a csábító praktikákkal. Duncan érezte benne a fortyogó haragot. FORTYOGJON CSAK!

Teg mozdulatlanul állt, kifelé figyelt, hallgatózott. Helyesen teszi, ha megbízik ebben az egyetlen tervben, amit Burzmalival kidolgoztak? Nincs vészkijáratuk. Csak nyolc nappal ezelőtt lett volna, hogy megállapodtak? Az előkészületek sietsége ellenére hosszabbnak érezte az időt. Duncanre és Lucillára nézett. Duncan egy nehéz, régi Harkonnen lézerfegyvert, egy hosszú csatatéri modellt cipelt. Még a pót-tárak is nehezek voltak. Lucilla egy apró lézerpisztolyon kívül nem volt hajlandó mást magához venni. Csak egyetlen kicsi töltet van benne. Bérgyilkosok játékszere.

– Mi a Nővéreknél arról vagyunk ismertek, hogy a puszta képességeinket használjuk fegyverként a harcban – mondta Lucilla. – Lealacsonyító számunkra, ha ezen változtatnunk kell.

De azért voltak kések is nála, láb tokokban. Teg látta. Gyanította, hogy mérgezettek is.

Teg a saját fegyverére nézett: egy modern lézerpuskára, amit az Erősségből hozott magával. Ezt a kezében vitte. A vállán Duncan fegyverének ikertestvére lógott. BÍZNOM KELL BURZMALIBAN, mondogatta magában Teg. ÉN KÉPEZTEM KI, ISMEREM A KÉPESSÉGEIT. HA Ő AZT MONDJA, HOGY BÍZZUNK AZ ÚJ SZÖVETSÉGESEKBEN, AKKOR BÍZNUNK KELL BENNÜNK.

Burzmali nyilvánvalóan repesett az örömtől, amikor élve és sértetlenül találta öreg parancsnokát. De első találkozásuk óta leesett a hó, és ott volt mindenütt: üres lap, amin minden nyom megmarad. A hóra nem számítottak. Vajon árulók vannak az Időjárás igazgatásnál?

Teg megborzongott. Hideg volt, mintha a nyílt űrben lettek volna, még a csillagok is olyan élesen és fagyosan ragyogtak. A halovány fény tisztán verődött vissza a hófedte földről. Látszottak a fenyők sötét körvonalai, és a lombhullató fák csupasz ágai. Minden más mély árnyékba borult.

Lucilla az ujjaira fújt, és közelhajolt Teghez, úgy suttogta:

– Nem kéne már itt lennie?

Teg tudta, hogy nem ez az igazi kérdése. „MEG LEHET BÍZNI BURZMALIBAN?” Ez aggasztotta Lucillát. Ezt kérdezte minden lehetséges módon egyfolytában azóta, hogy Teg nyolc nappal ezelőtt elmagyarázta neki a tervet. Csak annyit tudott mondani:

– Az életemet tettem rá.

– És a mienket is!

Teg sem szerette a felgyülemlett bizonytalanságokat, de alapvetően minden terv a végrehajtói ügyességén múlik.

– Te vagy az egyetlen, aki ragaszkodik ahhoz hogy el kell mennünk innen, a Rakisra – emlékeztette Lucillát Teg. Remélte, hogy a nő látja a mosolyát, a gesztust, ami elveszi a szavai élét.

De Lucilla nem csillapodott le. Teg még sosem látott Tisztelendő Anyát ilyen látványosan idegesnek. És még idegesebb lett volna, ha tudja, kik az új szövetségesek! Persze elég volt neki az is, hogy nem tudta teljesíteni a teljes megbízatását. Mennyire bosszanthatja ez!

– Esküt tettünk, hogy megvédjük a gholát – emlékeztette Lucilla Teget.

– Burzmali is letette ugyanezt az esküt.

Teg Duncanre pillantott, aki némán állt közöttük. Duncan semmi jelét nem adta, hogy hallotta a vitát, vagy hogy ő is ideges. Ősi önuralom tartotta mozdulatlanságban vonásait. Az éjszakát hallgatja, döbbent rá Teg, azt teszi, amit most mindnyájuknak tennie kéne. Furcsa, kortalan érettség telepedett fiatal arcára.

HA VALAHA IS SZÜKSÉGEM VOLT MEGBÍZHATÓ TÁRSAKRA, AKKOR MOST EZERSZERESEN!, gondolta Duncan. Elméje visszakeresett a Giedi Prime időkbe, pre-ghola korszakának gyökereihez. Az ilyet hívták régen Harkonnen-éjszakának. Szuszpenzoros páncéljuk biztonságos melegében az ilyen éjszakákon vadásztak a Harkonnenek alattvalóikra. A sebesült menekülők megfagytak a hidegben. A HARKONNENEK TUDTÁK! LEGYEN ÁTKOZOTT A LELKÜK! Duncan figyelmét Lucilla pillantása vonta magára: „NEKÜNK KETTŐNKNEK MÉG VAN EGY ELINTÉZETLEN ÜGYÜNK!”

Duncan a csillagok felé fordította arcát, hogy Lucilla biztosan lássa a mosolyát, a bántó és mindentudó pillantást, amitől Lucilla belsője megfeszült. Lekapta válláról a nehéz lézerfegyvert, hogy ellenőrizze. Lucilla észrevette a fegyver agyának és csövének díszes véseteit. Antik darab, de még mindig halálos céltudatosságot áraszt magából. Duncan a bal karjára fektette, jobb kezével megfogta, ujját a ravaszra tette, épp úgy, ahogy Teg vitte a modernebb fegyvert.

Lucilla hátat fordított társainak, és érzékeivel pásztázni kezdte a hegyoldalt alattuk és fölöttük. Mikor megmozdult, hangok harsantak fel mindenfelé. Zajgócok töltötték be a levegőt – robbanó morajlás jobbra, aztán csend. Újabb dörrenés lentről. Csend. Aztán fentről! Mindenfelől!

Az első hangra mind a hárman a nem-gömb barlangbejáratának sziklái mögé kushadtak.

A levegőben dörgő hangok nem voltak meghatározhatóak: tolakodó zúgás, részben mechanikus, részben sivító és nyöszörgő szisszenések. Néha földalatti dübörgés rázta meg a talajt.

Teg ismerte ezeket a hangokat. Odakint harc folyt. Hallotta a lángvetők háttér-sziszegését, és a távoli égen a páncélozott lézerfegyverek sugarainak surrogását.

Valami kék és vörös szikrákkal felvillant felettük. Aztán még egy és még egy! Rengett a föld. Teg az orrán szívta be a levegőt: égett sav és enyhe fokhagymaszag. NEM-HAJÓK! SOK! A régi nem-gömb alatt a völgyben landolnak.

– Vissza befelé! – adta ki a parancsot Teg.

Mikor kimondta, már látta, hogy késő. Emberek nyüzsögtek körülöttük. Teg felemelte hosszú lézerfegyverét, és a lejtőn lefelé a leghangosabb zaj és a legközelebbi látható mozgás felé célzott. Sok ember kiáltozása hallatszott ott lent. Szabad parázsgömbök mozogtak a fák közt, az engedte el őket, aki idejött. A táncoló fények egy hideg fuvallat hátán lebegtek fel a lejtőn. Sötét figurák mozogtak a váltakozó megvilágításban.

– Arctáncoltatók! – hörögte Teg, mikor felismerte a támadókat. Azok a lebegő fények másodperceken belül kiérnek a fák közül, és alig egy perc múlva rajtuk lesznek!

– Elárultak minket! – mondta Lucilla.

Hatalmas ordítás hallatszott a hegyről a fejük fölül:

– Bashar! – Sok hang!

BURZMALI?, tette fel magának a kérdést Teg. Visszapillantott abba az irányba, aztán lefelé a kitartóan közeledő Arctáncoltatókra. Nincs idő választani. Lucillához hajolt.

– Burzmali az, ott fölöttünk. Fogd Duncant, és fussatok!

– De mi van, ha…

– Ez az egyetlen esélyünk!

– Te ostoba! – sziszegte Lucilla, de már fordult, hogy engedelmeskedjen.

Teg „igen”-je nem sokat enyhített félelmein. Ez lesz belőle, ha az ember más terveire alapoz!

Duncannak máson járt az esze. Értette, mire készül Teg – feláldozza magát, hogy ők ketten megmeneküljenek. Duncan tétovázott, a közeledő támadókat nézte.

Látva habozását, Teg rárivallt:

– Ez harci parancs! Én pedig a parancsnokod vagyok!

Ez volt a legközelebb a Hanghoz, amit Lucilla valaha férfi szájából hallott. Döbbenten meredt Tegre.

Duncan csak az öreg herceg arcát látta, aki engedelmességet parancsol neki. Ez már sok volt neki. Megragadta Lucilla karját, de mielőtt rohanni kezdett fölfelé a lejtőn, azt mondta:

– Fentről tűzfedezetet adunk, ha megérkeztünk!

Teg nem válaszolt. Egy havas sziklatömbhöz tapadt, mikor Lucilláék elmentek. Tudta, hogy most drágán kell adnia magát. És kell még valami más is: a VÁRATLAN. Az öreg Bashar utolsó kézjegye.

A közelítő támadók gyorsítottak, és izgatott kiáltásokat váltottak. Teg maximális erőre állította a fegyverét, és meghúzta a ravaszt. Tüzes sáv söpört végig alatta a lejtőn. Fák kaptak lángra és hasadtak szét. Emberek sikoltoztak. A fegyver nem bírta sokáig ezen a tűzerőn, de amíg bírta, addig megtette a kívánt pusztító hatást.

Az első aratást követő hirtelen csendben Teg egy másik kő mögé húzódott és újabb tüzes csapást küldött le a sötét lejtőre. Az első lövést csak néhány lebegő parázsgömb élte túl a kidőlt fák és széttépett testek között.

Újabb sikoltások üdvözölték kettes számú ellentámadását. Megfordult és a kövek közt átsietett a barlang másik oldalára. Onnan a szemközti lejtőt vette tűz alá. Újabb sikoltások. Újabb lángok, recsegő fák.

A tüzet nem viszonozták. ÉLVE KELLÜNK NEKIK! A Tleilax készen állt rá, hogy bármennyi Arctáncoltatót feláldozzon, csak hogy kilövesse a lézerfegyver töltetét.

Teg kissé megigazította a régi Harkonnen-fegyver szíját a vállán, hogy könnyedén maga elé tudja majd rántani. Kiszedte a majdnem üres töltést az újabbik fegyverből, új tárat tett bele, és a szikláknak támasztotta. Teg kételkedett benne, hogy lesz alkalma újratölteni a másik fegyvert. Higgyék csak azt ott lent, hogy kifogyott a munícióból. De volt még két Harkonnen-kézifegyver az övében, utolsó menedéknek. Közelről nagyon hatásosak. A Tleilaxi Mesterek, akik elrendelték ezt a támadást, ŐK jöjjenek csak közelebb!

Teg óvatosan felvette a hosszú lézert a kő mellől és hátrébb húzódott, fel a magasabb sziklák közé, jobbra balra mozogva. Kétszer megállt, hogy rövid lövéseket küldjön le a lejtőn, mintha kímélné a töltést. Nem volt értelme rejtegetni a mozgását. Már biztosan rajta vannak egy élet-követővel, és úgyis látszik a nyoma a hóban.

A VÁRATLAN! Közel tudja csalni őket?

Jóval a barlang fölött talált egy mélyebb sziklagödröt, melynek alja tele volt hóval. Teg elhelyezkedett, és megcsodálta a remek rálátást, amit az új álláshely nyújtott. Röviden felmérte a helyet: hátulról magasabb szirtek védték, háromfelől nyílt lejtő vette körül. Felemelt fejjel próbált a felülről fedező sziklák mögé nézni.

Arrafelé csend van. Az a kiáltás Burzmali embereitől jött? Még ha így van, akkor sincs garancia arra, hogy Duncanék ilyen körülmények között el tudnak menekülni. Most minden Burzmalin múlik. VAJON VAN OLYAN ÜGYES, MINT AMILYENNEK MINDIG HITTEM? Nem volt idő számba venni a lehetőségeket vagy megváltoztatni a helyzet valamelyik elemét. Megindult a csata. Teg elkötelezte magát. Mély lélegzetet vett, és a sziklák fölött lefelé kémlelt.

Igen, újrarendeződtek és folytatták a rohamot. Ezúttal parázsgömbök nélkül, és csendesen. Nem volt több bátorító kiáltás. Teg egy sziklára támasztotta a lézert maga előtt, és jobbról balra egyetlen hosszú, tüzes ívvel söpört végig a hegyoldalon, hagyta, hogy a sugár a végén elhaljon a telep nyilvánvaló kimerülésével.

Levette válláról a régi Harkonnen-fegyvert, és csendben várt. Azt fogják várni, hogy felmeneküljön a hegyen. De Teg meglapulva maradt a sziklák mögött, és remélte, hogy fölötte van elég mozgolódás ahhoz, hogy megzavarja az élet-követőket. Még mindig hallotta az embereket a leperzselt lejtőn. Magában számolt, a távolságot méregette, mert hosszú tapasztalatából tudta, mennyi idő kell ahhoz a támadóknak, hogy végzetes közelségbe érjenek. És figyelmesen fülelt egy másik hangra, amit már ismert a Tleilaxszal történt találkozásaiból: a magas, éles hangokat amik parancsokat sivítottak.

Ott vannak!

A Mesterek lejjebb voltak, mint gondolta. Félelmetes szerzetek! Teg maximumra állította a régi lézert, és hirtelen kiemelkedett óvóhelyéről. Látta a közeledő Arctáncoltatók karéját az égő növényzet fényénél. A magasan sipító parancsszavak a front mögül, jóval a fény körén kívülről hallatszottak. A legközelebbi támadók feje fölé célozva Teg a lángok mögé nézett, és meghúzta a ravaszt: két hosszú lángcsóva. Teg egy pillanatra döbbenten állt az antik fegyver pusztító ereje láttán. Láthatóan mestermunka volt ez a darab, a nem-gömbben azonban nem nyílt alkalom a kipróbálásra.

Most. a sikolyok mások voltak: magasan sipítók és dühödtek!

Teg lejjebb célzott, és megtisztította a lejtő közvetlen közelségét az Arctáncoltatóktól, éreztetve velük a fegyver teljes erejét, és elárulva, hogy nem csak egy lézere van. Ide-oda csapott a halálos sugár, elég ideig ahhoz, hogy a támadók végül lássák a töltés utolsó lobbanását.

Most! Egyszer már becsapódtak, és most óvatosabbak lesznek. Talán még van esély rá, hogy csatlakozhasson Duncanékhoz. Teg ezzel a gondolattal fordult meg és tört ki menedékéből fölfelé a sziklákon. Az ötödik lépésnél mintha forró falba ütközött volna. Az elméjének volt ideje rá, hogy felismerje, mi történt: egy kábító fegyver sugara kapta telibe. Egyenesen fentről jött, amerre Lucilláékat küldte. Düh áradt szét Tegben, mielőtt elsötétült volna előtte a világ.

Mások is képesek a váratlanra!

---

Minden szervezett vallásnak van egy közös problémája. Egy kényes pont, amin keresztül behatolhatunk, és a saját terveinkhez idomíthatjuk őket: Hogyan különböztetik meg a nagyképűséget a kinyilatkoztatástól?

Missionaria Protectiva, A Belső Tanítás

Odrade gondosan távol tartotta tekintetét attól a hidegzöld négyszögtől maga alatt, ahol Sheeana ült az egyik tanító Nővérrel. A tanító Nővér a legjobb volt, tökéletesen alkalmas Sheeana oktatásának következő fázisára. Taraza mindegyiket gondosan választotta ki.

HALADUNK A TERVVEL, gondolta Odrade. DE GONDOLTÁL ARRA, FŐTISZTELENDŐ ANYA, MILYEN NYOMOT HAGYHAT RAJTUNK EGY VÉLETLEN FELFEDEZÉS ITT A RAKISON?

Vagy talán nem is volt véletlen?

Odrade végignézett az alacsonyabb háztetőkön a Nővérek központi rakisi erődjének területén. Szivárványos tetőcserepek sültek a ragyogó déli napsütésben.

EZ MIND A MIÉNK.

Tudta, hogy ez talán a legnagyobb követség, amit a papok engedélyeztek szent városukban, Keenben. Jelenléte a Bene Gesserit erődben pedig ellentétes volt azzal, amiben Tuekkel megállapodott. De ez még jóval a Tabr Sziecs-beli felfedezés előtt volt. Amelett az igazi Tuek sincs már. Az a Tuek, aki papi díszben parádézik, egy kétes játékot űző Arctáncoltató.

Odrade visszaterelte a gondolatait Waffhoz, aki két őrző Nővérrel állt a háta mögött, ennek az előtetős szentélynek az ajtaja mellett, melyből remek kilátás nyílt a páncélplaz ablakokon keresztül, és amelynek szép fekete bútorai közé egy Tisztelendő Anya úgy be tud olvadni, hogy a látogató csak az arca világosabb foltját veszi észre.

Helyesen becsülte fel Waffot? Minden pontosan a Missionaria Protectiva tanításai szerint történt. Eléggé sikerült rést ütnie Waff pszichikai páncélján? Hamarosan beszédre ösztönzik majd. Akkor kiderül.

Waff meglehetősen nyugodtan álldogált. Odrade látta a tükörképét a plaztáblán. Nem mutatta jelét annak, hogy tudná: az a két magas, sötéthajú Nővér azért áll mellette, hogy megelőzzenek minden lehetséges támadást. Pedig biztosan tudta, hogy így van.

ENGEM ŐRIZNEK, NEM ŐT.

Waff leszegett fejjel állt, hogy arcát elrejtse Odrade elől, a nő mégis tudta, hogy bizonytalan. Ez garantált. A kételyek olyanok, mint az éhes állatok, Odrade pedig jól megtáplálta ezeket az éhes kételyeket. Waff olyan biztos volt benne, hogy sivatagi kirándulásuk lesz a halála. Zenszunni és szufi hite most azt mondta neki, hogy az Isten akarata kímélte meg őt.

De az biztos, hogy Waff most másképp látja megállapodását a Bene Gesserittel, végre észrevette, hogyan sodorta veszélybe a népét, hogyan tette ki imádott tleilaxi civilizációját egy hatalmas fenyegetésnek. Igen, nyugalma nagyon felszíni volt, de ezt csak egy Bene Gesserit tekintet láthatta. Hamarosan elkezdi átépíteni a tudatát egy, a Nővéreknek jobban megfelelő minta szerint. Főjön csak még egy kicsit a saját levében.

Odrade újra a kilátásnak szentelte figyelmét, növelve az időhúzó feszültséget. A Bene Gesserit azért választotta ezt a helyet a követségének, mert egy extenzív újjáépítés amúgy is megváltoztatta itt a régi város egész északnyugati területét. Itt úgy építkezhettek, ahogy akartak, és amiért akartak. Ősi tervezésű épületek gyalogos forgalomhoz, széles utak a hivatalos kocsiknak, ornitopter-leszállásra alkalmas terek – ez mind megváltozott. LÉPÉST KELL TARTANI A KORRAL.

Ezek az új épületek sokkal közelebb voltak a zölddel beültetett utakhoz, melyek magas és egzotikus fái büszkén hirdették hatalmas vízfogyasztásukat. A topterek bizonyos kijelölt épületek tetején szállhattak le. A járdák keskeny, az épületekhez rögzített magas utak voltak. Érmével, kulccsal és tenyér-azonosítóval működő lifteket építettek be az új épületekbe, izzó energiamezőiket sötétbarna, alig átlátszó lapok takarták. A liftaknák sötétebb színű gerincként emelkedtek a palsztbeton és plaz tompaszürkéje mellett. A csövekben homályosan látható emberek tisztátalanságok benyomását keltették egy máskülönben tiszta mechanikus térben.

MINDEZ A MODERNIZÁCIÓ NEVÉBEN.

Waff mozgolódni kezdett mögötte, és a torkát köszörülte. Odrade nem fordult hátra. A két őrző Nővér tudta, mit csinál Odrade, és nem adtak jelet. Waff fokozódó idegessége csak annak a bizonyítéka volt, hogy minden jól megy. Odrade azonban nem úgy érezte, mintha tényleg minden jól menne.

Az ablakból eléje táruló látványt a nyugtalanító bolygó egy újabb nyugtalanító tüneteként észlelte. Emlékezett rá, hogy Tueknek nem tetszett ez a modernizálás. Panaszkodott, hogy valahogy meg kell ezt állítani, és meg kell őrizni a régi jellegzetességeket. Arctáncoltató-pótléka ezt is tovább szajkózta.

Mennyire olyan ez az Arctáncoltató, mint maga Tuek. Az ilyen Arctáncoltatók maguktól is gondolkodnak, vagy csak eljátsszak szerepüket egy Mester parancsai szerint? Ezek az újak is még mindig öszvérek? Mennyire különböznek a teljesen emberektől?

Odradét sok dolog nyugtalanította a cserével kapcsolatban.

Az ál-Tuek azon tanácsosai, akik nyakig benne voltak az általuk „tleilaxi összeesküvésnek” gondolt akcióban, a modernizáció köztámogatottságáról beszéltek, és örültek, hogy végre szabad utat kaptak. Albertus rendszeresen jelentett mindent Odradénak. Minden egyes jelentés jobban és jobban nyugtalanította Odradét. Még Albertus nyilvánvaló alázata is zavarta.

– Persze a tanácsosok nem az igazi KÖZ támogatására gondoltak – mondta Albertus.

Odrade ezzel csak egyetérthetett. A tanácsosok viselkedése azt jelezte, hogy erős hátországuk van a papság középrétegében, a törtetők közt, akik viccelődni mertek Megosztott Istenükről a hétvégi bulikon… azok közt, akiket megenyhített a készlet, amit Odrade a Tabr Sziecsben talált.

Kilencvenezer tonna! Félévi termése a rakisi sivatagnak. Még a harmada is jelentős alkualapot jelent az új egyensúlyi körülmények között.

BÁR SOSE TALÁLKOZTAM VOLNA VELED, ALBERTUS. Odrade szerette volna visszaállítani benne AZT, AKI TÖRŐDIK A DOLGOKKAL. De amit valójában csinált, azt könnyen felismerhette bárki, akit a Missionaria Protectiva szellemében neveltek. EGY CSÚSZÓMÁSZÓ TALPNYALÓT.

Nem számított, hogy ezt a megalázkodást az abszolút hit vezette Odrade szent kapcsolódásában Sheeana felé. Odrade még sosem figyelt oda arra, hogy a Missionaria Protectiva tanításai milyen könnyen elpusztítják az emberi függetlenséget. Mert persze ez volt a cél: CSINÁLJ BELŐLÜK KÖVETŐKET, AKIK ENGEDELMESKEDNEK A TE SZÜKSÉGLETEIDNEK.

A Zsarnok szavai abban a kamrában többet tettek annál, mint hogy egyszerűen félelmet ébresztettek a Nővérek jövőjével kapcsolatban.

„RÁTOK HAGYOM FÉLELMEMET ÉS MAGÁNYOMAT.”

Ebből az évezredes távolságból a Zsarnok épp oly biztosan ültette el benne a kételyeket, mint ahogy ő ültette el Waffban. Úgy látta maga előtt a Zsarnok kérdését, mintha valami belső fényben izzana:

„KIVEL SZÖVETKEZTEK?” NEM VAGYUNK CSAK TITKOS TÁRSASÁG? HOGYAN ÉR BENNÜNKET A VÉG? A SAJÁT MAGUNK TEREMTETTE DOGMATIKUS POSVÁNYBAN?

A Zsarnok szavai beleégtek a tudatába. Hol van a „nemes cél” abban, amit a Nővérek csinálnak? Odrade szinte hallotta Taraza vicsorgó válaszát erre a kérdésre.

„A TÚLÉLÉS, DAR! EZ AZ A NEMES CÉL, AMI NEKÜNK KELL. A TÚLÉLÉS! EZT MÉG A ZSARNOK IS TUDTA!” Talán még Tuek is tudta. És mire jutott vele?

Odrade kísértő szimpátiát érzett a megboldogult Főpap iránt. Tuek kitűnő példája volt annak, mit hozhat létre egy szorosan kötött család. Még a neve is jelzés volt: az Atreides-kor óta változatlan ezen a bolygón. Az alapító atya csempész volt, az öreg Leto híve. Tuek olyan családból származott, ami ragaszkodott a gyökereihez, mondván: „Van valami megőrzésre érdemes a múltunkban”. Az a példa, amit ez az utódok elé állított, nem volt haszontalan egy Tisztelendő Anya számára.

MÉGIS KUDARCOT VALLOTTÁL, TUEK.

Azok a modern háztömbök ott kint az ablakon túl ennek a kudarcnak a jelzései voltak – engedmények a rakisi társadalom emelkedő erőinek, azoknak az erőknek, melyek kinevelésén és izmosításán a Nővérek annyit fáradoztak. Tuek ebben annak a napnak az előhírnökét látta, amikor politikailag már túl gyenge lesz ahhoz, hogy megakadályozza az ilyen modernizációval járó dolgokat.

Rövidebb és pergőbb szertartás. Új dalok, modernebb stílusban. Változások a táncban. (A tradicionális táncok olyan hosszúak!) És mindenek előtt kevesebb kirándulás a sivatagba a hatalmas családok jelölt-sarjai számára.

Odrade felsóhajtott, és hátranézett Waffra. A kis tleilaxi beharapta az alsó ajkát. Remek!

A MINDENEDET, ALBERTUS! ÖRÖMMEL FOGADNÁM, HA FELLÁZADNÁL!

A Templom zárt kapui mögött máris vitáztak a Főpapság megváltozásáról. Az új rakisiak a „lépéstartás” szükségességéről beszéltek, de arra gondoltak: „Adjatok nekünk több hatalmat!”

EZ MINDIG IS ÍGY VOLT, gondolta Odrade. MÉG A BENE GESSERITBEN IS. Mégsem tudott szabadulni a gondolattól: SZEGÉNY TUEK.

Albertus azt jelentette, hogy Tuek a halála és a helyettesítése előtt figyelmeztette a rokonait, hogy esetleg nem tudják majd tovább a kezükben tartani a Főpapságot, ha ő meghal. Tuek agyafúrtabb és tehetségesebb volt, mint ellenfelei gondolták. A családja már gyűjti is be a tartozásait, szedi össze a forrásait, hogy megtartsa hatalmi bázisát.

A Tuek helyén ülő Arctáncoltató pedig sokat elárult az előadásával. A Tuek-család még nem szerzett tudomást a cseréről, és szinte hihető is, hogy semmi sem történt, olyan jól szerepel az Arctáncoltató. Az Arctáncoltató megfigyelése működés közben sokat elárul a figyelmes Tisztelendő Anyáknak. Persze ez volt az egyik dolog, ami miatt Waff most mozgolódott.

Odrade hirtelen sarkon fordult és odament a Tleilaxi Mesterhez. IDEJE KÉZBE VENNI! Megállt két lépésre Wafftól és lenézett rá. Waff dacosan állta a tekintetét.

– Volt elég időd, hogy átgondold a helyzetedet – kezdte Odrade. – Miért hallgattál?

– A helyzetemet? Azt hiszed, adtatok választási lehetőséget?

– Az ember csak egy vízbe hajított kavics – idézett Odrade Waff hitéből.

Waff reszkető lélegzetet vett. Odrade a megfelelő szavakat mondja, de mi lapul e szavak mögött? Most már nem hangzanak jónak egy powindah nő szájából. Mikor Waff nem felelt, Odrade további idézetekkel folytatta:

– És ha az ember csak egy kavics, akkor a munkája sem több.

Önkéntelen remegés futott át Odradén, mire az őrző Nővérek arcán gondosan leplezett meglepetés jelent meg. Ez a remegés nem volt része az előadásnak. MIÉRT JUTNAK MOST ESZEMBE A ZSARNOK SZAVAI?, tűnődött Odrade.

„A BENE GESSERIT TESTE ÉS LELKE UGYANARRA A SORSRA FOG JUTNI, MINT MINDEN MÁS TEST ÉS LÉLEK.”

A tövis mélyre hatolt. HOGYAN LETTEM ILYEN SEBEZHETŐ? A válasz szinte bepattant az agyába: AZ ATREIDES MANIFESZTUM! AZOKNAK A SZAVAKNAK A MEGFOGALMAZÁSA TARAZA FIGYELŐ ÚTMUTATÁSA MELLETT RÉST NYITOTT BENNEM.

Nem lehetett éppen ez Taraza célja: sebezhetővé tenni Odradét? Honnan tudhatta volna Taraza, mit fognak találni itt a Rakison? A Főtisztelendő Anya nem csak hogy nem mutatott semmiféle jövőbelátó képességet, de még másokban is kerülte ezt a tehetséget. Azoknál a ritka alkalmaknál, amikor Taraza magától Odradétól kért ilyen teljesítményt, kelletlensége nyilvánvaló volt egy Nővér gyakorlott szeme előtt.

MÉGIS SEBEZHETŐVÉ TETT.

Vajon csak véletlen volt?

Odrade gyorsan citálni kezdte a Félelem Elleni Litániát. Ez csak néhány pillanatig tartott, de ezalatt Waff láthatóan döntésre jutott.

– Ránk kényszerítenétek – mondta – de nem tudjátok, milyen erőket tartogatunk egy ilyen pillanatra – Felemelte ruhaujját, hogy megmutassa a tűpuskák hűlt helyét. – Ezek csak silány játékfegyverek voltak a valódi eszközeinkhez képest.

– A Nővérek sosem kételkedtek ebben – mondta Odrade.

– Legyen közöttünk fegyveres konfliktus? – kérdezte Waff.

– Ezt te döntöd el – felelte Odrade.

– Miért keresitek az erőszakot?

– Vannak, akik szívesn látnák a Bene Gesseritet és a Bene Tleilaxot egymás torkának ugrani – mondta Odrade. – Az ellenségeink örömmel takarítanák el a maradékot, miután megfelelően legyöngítettük magunkat.

– Megegyezésnek állítod be a vitát, de nem adsz teret a népemnek a tárgyalásra! Talán a Fő tisztelendő Anyád nem is hatalmazott fel a tárgyalásra!

Milyen csábító lett volna az egészet átpasszolni Tarazának, épp ahogy Taraza akarta. Odrade az őrző Nővérekre pillantott. A két maszk nem árult el semmit. Mit tudhatnak valójában? Észrevennék, ha megszegné Taraza parancsát?

– Van ilyen felhatalmazásod? – makacskodott Waff.

NEMES CÉL, gondolta Odrade. A ZSARNOK ARANY ÖSVÉNYE MEGMUTATTA LEGALÁBB EGY ELŐNYÉT AZ ILYESFAJTA CÉLNAK. Odrade a kreatív igazság mellett döntött.

– Van ilyen felhatalmazásom – mondta. A saját szavai adták önmaguk igazságát. Ha egyszer magára vett egy ilyen felhatalmazást, Taraza nem tagadhatja meg tőle. De Odrade tudta, hogy a szavai egészen más ösvényre kényszerítették, mint amit Taraza tervének lépései megkívánnak.

FÜGGETLEN CSELEKVÉS. Albertustól Ő várta volna ezt. Odrade az őrző Nővérekre pillantott.

– Maradjatok itt, kérlek, és gondoskodjatok róla, hogy ne zavarjanak minket – Waffnak ezt mondta: – Akár kényelembe is helyezhetjük magunkat – Két szék-kutyára mutatott a szoba másik végében, melyek megfelelő szögben voltak egymás felé fordítva. Odrade megvárta, míg elhelyezkednek, csak aztán folytatta:

– Olyanfokú őszinteségre van szükség köztünk, amit a diplomácia ritkán tesz lehetővé. Túl sok forog kockán számunkra ahhoz, hogy sekélyes kibúvókkal megelégedjünk.

Waff furcsán nézett rá.

– Tudjuk, hogy véleménykülönbségek vannak a felső tanácsotokban. Finom kezdeményezések történtek irányunkba. Ez a…

– Én hűséges vagyok a Nővérekhez – mondta Odrade.

– Még azok, akik hozzátok fordultak, azok sincsenek ezzel másképp.

– Ez egy újabb trükk a…

– Itt nincs semmiféle trükk!

– A Bene Gesserittel mindig együtt járnak a trükkök – vélte Waff.

– Mi miatt tartotok tőlünk? Mondd meg pontosan!

– Talán túl sokat tudtam meg tőled, hogy életben hagyhass.

– Én nem mondhatnám el ugyanezt rólad? – kérdezte Odrade. – Ki más tud a mi titkos affinitásunkról? Ez itt most nem POWINDAH női fecsegés!

Odrade némileg bátortalanul kockáztatta meg a szót, de a hatás ennél sokatmondóbb nem is lehetett volna. Waff szemmel láthatóan megrázkódott. Egy hosszú percig nem is tért magához. De a kételyek megmaradtak, mert Odrade elültette őket.

– Mit bizonyítanak a szavak? – kérdezte Waff. – Attól még mindig foghatod a dolgokat, amiket tőlem megtudtál, és otthagyhatod a népemet a nagy semmivel. Még mindig ti tartjátok a fejünk fölött a korbácsot.

– ÉN nem hordok fegyvert a ruhám ujjában – mondta Odrade.

– De a fejedben olyan tudás van, amivel elpusztíthatsz bennünket! – nézett hátra Waff az őrökre.

– Ők részei a fegyvertáramnak – ismerte el Odrade. Küldjem el őket?

– A fejükben mindazzal, amit itt hallottak – mondta Waff. Aggodalmasan nézett Odradéra. – Az lenne a legjobb, ha mindnyájan az emlékezeteteket küldenétek el!

Odrade a lehető legjózanabb, logikus hangon mondta:

– Mit nyernénk vele, ha fényt derítenénk hittérítő buzgalmatokra, még mielőtt készen álltok a cselekvésre? Mi haszna lenne a híretek rontásának azzal, ha feltárnánk, hogy hová tettétek az új Arctáncoltatóitokat? Ó, igen tudunk Ixről és a Halszólítókról. Mikor megismertük az új kreációitokat, megkerestük őket.

– Látod! – Waff hangjában veszélyes él bujkált.

– Nem látok más módot az affinitásunk bizonyítására, mint azt, hogy valami hasonlóan ártalmas dolgot árulunk el önmagunkról – mondta Odrade.

Waff nem szólt.

– A Próféta férgeit telepítenénk át a Szétszóródás bolygóira – folytatta Odrade. – Mit szólna a rakisi papság, ha ezt nyilvánosságra hoznád?

Az őrző Nővérek alig leplezett meglepetéssel meredtek rá. Gondolták, hogy hazudik.

– VELEM nincsenek őrök – mondta Waff. – Ha csak egy személy tud egy veszedelmes titkot, nagyon könnyű ezt az egyet örök hallgatásra bírni.

Odrade felemelte üres ruhaujját. Waff az őrző Nővérekre pillantott.

– Rendben – mondta Odrade. A Nővérekre nézett, és egy észrevétlen kézjellel megnyugtatta őket. – Kérlek benneteket, Nővérek, várakozzatok kint.

Mikor az ajtó becsukódott mögöttük, Waff visszatért kételyeire:

– Az én embereim nem kutatták át ezt a szobát. Honnan tudjam, hogy semmi sem rögzíti a szavainkat?

Odrade az Iszlamiát nyelvére váltott.

– Akkor talán beszéljünk egy másik nyelvet, amit csak mi ismerünk.

Waff szeme felcsillant. Ugyanezen a nyelven felelte:

– Rendben! Megkockáztatom. És arra kérlek, mondd meg nekem a széthúzás igazi okát a… Bene Gesseritben.

Odrade megengedett magának egy mosolyt. A nyelvváltással Waff egész személyisége, viselkedése is megváltozott. Pontosan a várakozásoknak megfelelően cselekedett. EZEN a nyelven egyik kételye sem erősödött meg! Odrade hasonlóan bizalmasan felelte:

– Az ostobák attól tartanak, hogy új Kwisatz Haderachot csinálunk! Ezen vitatkozik néhány Nővérem.

– Már nincs szükség ilyen személyre – mondta Waff. Az, aki egyszer sok helyen tudott jelen lenni, volt és elmúlt. Csak azért jött, hogy elhozza a Prófétát.

– Isten nem küld egy üzenetet kétszer – vélte Odrade.

Ez éppen olyasféle dolog volt, amit Waff gyakran hallott ezen a nyelven. Már nem tartotta furcsának, hogy egy nő ilyeneket tud mondani. A nyelv és az ismerős szavak elegendőek voltak.

– Schwangyu halála helyreállította a Nővérek egységét? – kérdezte.

– Közös az ellenségünk – mondta Odrade.

– A Tisztelet Matrónái!

– Bölcsen tetted, hogy megölted őket és tanultál tőlük.

Waff előrehajolt. Teljesen magával ragadta az ismert nyelv és a beszélgetés sodra.

– Szexszel uralkodnak! kiáltott fel. – Az orgazmikus felerősítés figyelemreméltó technikáival! Mi… – Késve döbbent rá, ki ül vele szemben, és hallgatja mindezt.

– Mi már ismerünk ilyen technikákat – biztosította őt Odrade. – Érdekes lenne összevetni őket, de nyilvánvaló okokból sosem kíséreltük meg ezt a veszedelmes kapcsolatteremtést. A lotyók épp elég ostobák ahhoz, hogy ők kövessék el ezt a hibát!

– Hibát? – Waff láthatóan meglepődött.

– A saját kezükben tartják a gyeplőt! – mondta Odrade. – Ahogy a hatalom nő, az irányításuknak is erősödnie kell. A dolog a saját lendületétől rázódik majd szét!

– Hatalom, mindig csak hatalom – morogta Waff. Még valami eszébe jutott. – Azt akarod mondani, hogy így bukott el a Próféta?

– Ő tudta, mit csinál – mondta Odrade. – Évezredes kényszerbéke, aztán az ínséges Idők és a Szétszóródás. Egy közvetlen eredményekkel bíró üzenet. Emlékezz csak! Nem pusztította el a Bene Tleilaxot és a Bene Gesseritet.

– Mit remélsz a népeink közti szövetségtől? – kérdezte Waff.

– A remény egy dolog, a fennmaradás meg egy másik – felelte Odrade.

– Mindig ez a pragmatizmus. És vannak köztetek olyanok, akik attól félnek, hogy visszahozzátok a Prófétát Rakison, csorbítatlan hatalmával együtt?

– Hát nem ezt mondtam? – Az Iszlamiát nyelve különösen alkalmas volt erre a kérdezési formára. Ez Waffra hárította a bizonyítás terhét.

– Tehát kételkednek Isten szerepében a Kwisatz Haderachotok létrejötténél – mondta Waff. – A Prófétában is kételkednek?

– Nos, játsszunk nyíltan – szólt Odrade, és rátért a választott ámítás-ösvényre: – Schwangyu és támogatói kitörtek a Nagy Hitből. Nem táplálunk haragot a Bene tleilaxi ellen, aki megölte. Sok bajtól mentett meg minket az illető.

Waff ezt teljesen elfogadta. Az adott körülmények közt épp erre lehetett számítani. Waff tudta, hogy sok mindent elmondott, amit jobb lett volna titokban tartani, de még mindig vannak dolgok, amiket a Bene Gesserit nem tud. És mi mindent megtudott ő!

Odrade tökéletesen sokkolta, amikor megszólalt:

– Waff, ha azt hiszitek, hogy a Szétszóródás-béli leszármazottaitok változatlanul tértek vissza, akkor teljesen eluralkodott rajtatok az ostobaság.

Waff csendben maradt.

– Minden darab a kezetekben van – folytatta Odrade. – A leszármazottaitok a Szétszóródás lotyóival vannak. És ha azt képzelitek, hogy KÖZÜLÜK bárki be fog tartani egy megállapodást, akkor ostobaságotok már leírhatatlan!

Waff reakciói elárulták, hogy az elevenére tapintott. A darabok a helyükre kattantak. Odrade igazat mondott Waffnak, ahol szükséges volt. Waff kételyei újrafókuszálódtak a kellő irányba: a Szétszóródás népei ellen. És mindez a saját nyelvén történt meg. Egy gombócon keresztül próbált meg megszólalni, és kénytelen volt megmasszírozni a nyakát, mielőtt újra beszélni bírt:

– Mit tehetünk?

– Ez nyilvánvaló. Az Elveszettek csak újabb hódításként tekintenek ránk. Ki akarnak takarítani maguk mögött. Mindennapi bölcsesség.

– De hát olyan sokan vannak!

– Ha nem egyesülünk egy közös tervben a legyőzésükre, felfalnak minket, mint síig a moslékát!

– Nem hódolhatunk be a powlndah szennynek! Isten ezt nem engedi meg.

– Behódolni? Ki mondta, hogy behódolunk?

– A Bene Gesserit mondogatja mindig a régi kifogást: Ha nem tudod legyőzni, állj mellé.

Odrade komoran elmosolyodott.

– Isten nem fogja hagyni, hogy behódoljatok! Azt akarod mondani, hogy MINKET hagyni fog?

– Akkor hát mi a tervetek? Mit tennétek ilyen tömeg ellen?

– Éppen azt, amit ti terveztek: áttérítjük őket. Ha kimondjátok a szót, a Nővérek nyíltan támogatni fogják az igaz hitet.

Waff döbbent csendbe merült. Tehát tudják a tleilaxi terv lényegét. Azt is tudják, hogy a Tleilax hogyan akarja ezt elérni?

Odrade nyílt spekulativitással nézett rá. RAGADD TÖKÖN A BESTIÁT, HA KELL, gondolta. De mi van, ha a Nővérek elemzőinek kivetítései tévesek voltak? Akkor ez az egész tárgyalás csak vicc. És ott van az a tekintet Waff szemében, valami öreg bölcsesség sugallata… ami sokkal öregebb, mint a teste. Odrade magabiztosabban szólalt meg, mint ahogy érzett:

– Amit ti elértetek a tartályaitokból jövő gholákkal és amit megtartottatok titokként magatoknak, annak a megszerzéséért mások nagy árat fognak fizetni.

Odrade szavai megfelelően talányosak voltak (mások is hallgatóznak?), Waff mégsem kételkedett abban, hogy a Bene Gesserit ezt is tudja.

– Ebben is osztozni akartok? – kérdezte. A szavak reszelték kiszáradt torkát.

– Mindenben! Mindenben osztozni fogunk!

– És ti mit hoztok ebbe a nagy megosztozásba?

– Kérj.

– Minden nemesítési feljegyzéseteket.

– A tiétek.

– Az általunk kiválasztott szaporodó anyákat.

– Nevezd meg őket.

Waff levegőért kapkodott. Ez messze több volt, mint amit a Főtisztelendő Anya ajánlott fel. Olyan volt, mintha egy virág nyílna ki a tudatában. Odradének persze igaza volt a Tisztelet Matrónáival kapcsolatban – és a Szétszóródás tleilaxi leszármazottairól is. Waff sosem bízott meg bennük teljesen. Soha!

– Természetesen korlátlan melanzsforrást is akartok – mondta.

– Természetesen.

Waff Odradéra meredt: alig mert hinni a jószerencséjében. Az axolotl tartályok csak azoknak kínálnak halhatatlanságot, akik vallják a Nagy Hitet, Senki sem fogja merni megtámadni és elragadni azt, amiről tudja, hogy a Tleilax inkább elpusztítja, mintsem elveszítse. És most! Megnyerték maguknak a legerősebb és legtartósabb ismert hittérítő erőt! Ebben Isten keze látszik. Waff először elkábult, aztán felpezsdült. Lágyan szólt Odradéhoz.

– És te, Tisztelendő Anya, milyen nevet adsz a megegyezésünknek?

– Nemes cél – mondta a nő. – Már ismered a Próféta szavait Tabr Sziecsből. Kételkedsz benne?

– Soha! De… van egyvalami: Mi a szándékotok azzal a Duncan Idaho gholával, és a lánnyal, Sheeanával?

– Természetesen párosítani fogjuk őket. És leszármazottaik a Próféta minden leszármazottjához fognak szólni a mi nevünkben.

– Mindazokon a bolygókon, ahová elviszitek őket!

– Mindazokon a bolygókon – helyeselt Odrade.

Waff hátradőlt. MEGVAGY, TISZTELENDŐ ANYA!, gondolta. MI FOGJUK URALNI EZT AZ EGYEZSÉGET, NEM TI. A GHOLA NEM A TIÉTEK, HANEM A MIÉNK!

Odrade látta a fenntartás árnyékát Waff szemében, de tudta, hogy mindent megpróbált, amit meg merhetett próbálni. Ennél több már újjáélesztené a kételyeket. Bármi történt, emellett az út mellett kötelezte el a Nővéreket. Taraza most már nem bújhat ki ez alól a szövetség alól.

Waff kihúzta magát, mely gesztus furcsán fiatalos volt a szeméből sugárzó ősi intelligencia mellett.

– Ó, és még valami – mondta. Most minden ízében a Mesterek Mestere volt, aki saját nyelvén beszél és parancsol mindazoknak, akik hallják. – Segíteni fogtok ennek az… Atreides Manifesztumnak a terjesztésében is?

– Miért ne? Hisz én írtam.

Waff épp csak fel nem ugrott.

– Te?

– Gondolod, hogy valaki kisebb képességű képes lehetett volna rá?

Waff bólintott, nem kellett neki több érv. Ez tápot adott egy gondolatnak, ami már előzőleg eszébe jutott, a szövetség utolsó pontjaként: a Tisztelendő Anyák erőteljes elméje segíthetné a Tleilaxot minden lépésnél! Mit számít, hogy a Szétszóródás lotyói számbeli fölényben vannak? Ki versenyezhetne ilyen összetett bölcsességgel és felülmúlhatatlan fegyverekkel?

– A Manifesztum címe is igaz – mondta Odrade. – Én valóban Atreides-leszármazott vagyok.

– Nem lennél az egyik szülő anyánk? – próbálkozott Waff.

– Én már majdnem túlhaladtam a szaporodás korán, de azért rendelkezésetekre állok.

---

Harcok barátaim, rátok emlékezem Ti benne voltatok minden egyes sebben, Mert sebek a helyek, ahol harcoltunk Olyan csatákat, miket soha nem akartunk. Mit költöttünk el, és mit vásároltunk?

A Szétszóródás Dalai

Burzmali a Bashartól kapott tudása legjavára alapozta a tervét, figyelembe vette a több lehetőség és a visszavonulási út elvét. Ez egy parancsnok előjoga! Mindent, amit csak lehetett kiderített a terepről.

A Régi Birodalom idejében, de még Muad’dib uralma alatt is, a Gammu Erősség körüli terület erdőrezervátum volt, magaslat, mely jócskán az olajos mocsok fölé emelkedett, ami kezdte elárasztani a Harkonnenek földjét. A Harkonnenek itt termesztették az egyik legjobb minőségű pilingitamot, ezt az értékes fát, melyet a nagyon gazdagok mindig kerestek. Az előkelőségek ősidők óta szerették magukat inkább nemes fákkal körülvenni, mint tömegtermelésben előállított mesterséges anyagokkal: polasztinnal, polazzal, pormabattal (újabban: tin, láz, bat). A Régi Birodalomban volt egy lebecsülő címke is azokra a kismágnásokra és Kisebb Családokra, akik egy nemes fa értékének felismerésétől emelkedtek fel.

„Itt egy tripio”, mondták arra, aki „déclassé”, azaz a fenti három, PO-val kezdődő közönséges anyagokból készült olcsó utánzatokkal vette körül magát. A nagyon gazdagok, ha nagyritkán PO anyagok használatára kényszerültek, gondosan elbújtatták őket a pilingitam mögé.

Burzmali ezt mind tudta, és még többre is rájött, amikor kiküldte az embereit, hogy keressenek egy stratégiailag elhelyezkedő pilingitamot a nem-gömb közelében. A fa anyagának sok értékes tulajdonsága volt a hozzáértő kézművesek számára: frissen vágva puhafaként viselkedett, de ahogy öregedett és száradt, keményfa lett belőle. Számos színezéket remekül magába szívott, amitől a végén a festett szín természetesnek tűnt. És ami még fontosabb, a pilingitam nem penészedett vagy gombásodott, és egyetlen ismert rovar sem szerette. Végül tűzálló is volt, és az élő fa idős példányai egy megnagyobbodott, üres csőből nőttek ki a magnál.

– A váratlant fogjuk csinálni – mondta Burzmali az embereinek.

Észrevette a pilingitam leveleinek jellegzetes citromzöldjét már az első átrepülésénél. Ennek a bolygónak az erdeit feldúlták és kidöntötték az ínséges Idők alatt, de a tiszteletre méltó nemesfák még tenyésztek az örökzöldek és keményfa-félék között, melyeket a Nővérek utasítására telepítettek újra.

Burzmali keresői találtak egy ilyen pilingitamot a nem-gömb feletti gerinc domináns helyén. Majdnem három hektárra borította a leveleit. A kritikus nap délutánján Burzmali csalikat helyezett ki ettől a helytől bizonyos távolságra, és egy sekély földmélyedéstől alagutat nyitott a pilingitam üreges magjába. Itt állította fel parancsnoki főhadiszállását és a menekülési lehetőségeket.

– A fa élőlény – magyarázta az embereinek. – El fog fedni minket az élet-követők elől.

A VÁRATLAN.

Terveiben Burzmali sehol sem feltételezte, hogy akciói észrevétlenül maradtak. Csak teríteni tudta a sebezhetőségét.

Mikor a támadás bekövetkezett, látták, hogy előre megjósolt mintát követ. Burzmali számított rá, hogy a támadók nem-hajókra és számbeli fölényre fognak alapozni, mint a Gammu Erősségnél is. A Nővérek elemzői biztosították őt, hogy a legnagyobb veszély a Szétszóródás erői felől fenyeget – a Tleilax leszármazottaitól, akiket a magukat Tisztelet Matrónáinak nevező vadul brutális nők irányítanak. Burzmali ezt túlzott önbizalomnak, és nem szemtelenségnek vette. A valódi arcátlanság abban az arzenálban volt, amit Teg Bashar minden tanítványának megtanított. Ez abban is segített, hogy számítani lehessen rá, Teg improvizálni tud a terv keretei között.

Közvetítőin keresztül Burzmali követte Duncan és Lucilla botladozó menekülését. Kom-sisakos és éjszakai lencsés katonák adtak átfogó képet az eseményekről a csali-helyeken, míg Burzmali és tartalékai szemmel tartották a támadókat, sosem árulva el saját helyzetüket. Teg mozgását könnyedén követni lehetett vad lövöldözéséből.

Burzmali helyeslőleg nyugtázta, hogy Lucilla nem áll meg a harci zajok erősödésekor. Duncan viszont megpróbált megállni, és majdnem romba döntötte a tervet. De Lucilla megmentette a helyzetet, mert belevágott Duncan egyik érzékeny idegébe, és rákiáltott:

– Nem segíthetsz rajta!

Burzmali tisztán hallotta a hangját a sisakerősítőn keresztül. Átkozódni kezdett. Ezt mások is meghallhatták! Bár kétségtelenül már így is rajta vannak.

Burzmali kiadott egy szubvokális parancsot a nyakába ültetett mikrofonon keresztül, és felkészült az állomáshely elhagyására. Figyelmét nagyrészt Lucilláékon tartotta. Ha minden terv szerint megy, az emberei behozzák őket, míg két sisaktalan és megfelelő ruházatú katona menekül majd tovább a csalipontok felé.

Közben Teg elképesztő sávot vágott az ellenség közt, akkorát, hogy egy autó kimenekülhetett volna rajta. Egy segéd riasztotta fel Burzmalit:

– Két támadó közelíti meg hátulról a Bashart!

Burzmali elküldte. Most nem sokat törődhetett Teggel. Burzmali gondolatai szinte ordítottak: GYERÜNK! FUSSATOK! FUSSATOK, A MINDENSÉGIT!

Lucilla hasonló gondolatot forgatott a fejében, miközben előrefelé noszogatta Duncant, szorosan mögötte maradva, hogy fedezze hátulról. Minden porcikája a végsőkig való ellenállásra volt berendezkedve. Minden génje és tudása felszínre került ebben a pillanatban. SOSE ADD FEL! Ha feladja, akkor tudata átmegy egy Nővér Emlék Életeibe, vagy a feledésbe. A vég közeledtekor még Schwangyu is átfordult totális ellenállásba, és a Bene Gesserit hagyományokhoz méltóan, tisztesen halt meg, a végsőkig küzdve. Burzmali ezt jelentette Tegen keresztül. Lucilla számtalan életeit összeszedve gondolta: ENNÉL KEVESEBBET NEM TEHETEK!

Követte Duncant egy sekély földmélyedésbe egy óriás pilingitam mellett, és amikor emberek bukkantak fel a sötétből, hogy lerántsák őket, majdnem nekik ugrott, de egy hang csakobszául azt mondta:

– Barátok! Ez késleltette a reakcióját egy pillanatig, míg észre nem vette a két csali-embert tovább menekülni a gödörből. Ez minden másnál világosabbá tette a tervet, és azoknak az embereknek a kilétét, akik az avarral borított földre szorították őket. Mikor az emberek benyomták Duncant egy alagútba, ami a hatalmas fa felé vezetett, és még mindig csakobszául megsürgették, Lucilla tudta, hogy egy tipikus Teg-stílusú pimaszságba került.

Ezt Duncan is észrevette. Az alagút végénél a szagáról azonosította Lucillát, és a régi Atreides néma harci nyelvvel lekopogtatta az üzenetet Lucilla karján: „Hagyd őket vezetni.” Az üzenet formája egy pillanatra meglepte Lucillát, míg rá nem jött, hogy a ghola természetes módon ismerheti a néma kódot.

Az emberek szó nélkül elvették Duncan lézerfegyverét, és a menekülőket betuszkolták valami jármű ajtaján, amit azok nem ismertek fel. Kurta vörös fény villant fel a sötétben. Burzmali szubvokálisan mondta az emberinek: „Ott vannak!”

Huszonnyolc kocsi és tizenegy flitter-topter emelkedett ki a csali-helyekről. MEGFELELŐ FIGYELEMELVONÁS, gondolta Burzmali. Lucillának a fülében keletkező nyomás elárulta, hogy a zsilipajtókat becsukták. A vörös fény megint felvillant, aztán elaludt.

Robbanások rázták meg a hatalmas fát körülöttük, és járművük, melyről most már tudni lehetett, hogy páncélozott felszíni kocsi, szuszpenzorain és hajtóművein fölemelkedett a felszínre. Lucilla csak tűzvillanásokból és az ovális plaz-ablakokon át látható csillagok fordulásából tudta követni az útjukat. A környező szuszpenzormező miatt a mozgás furcsa volt, csak szemmel érzékelhető. Plasztacél ülésekbe voltak bekötve, miközben kocsijuk lerohant a lejtőn egyenesen át Teg helyén, hirtelen irányváltásokkal cikázva. De a rángató száguldásából az utasok mit sem éreztek. Csak a fák, bokrok elmosódó rohanását látták, aztán a csillagokat.

A Teg leperzselte erdő maradványain haladtak. Lucilla csak ekkor mert reménykedni benne, hogy talán megússzák. Járművük hirtelen lassú repülésbe remegett. Az apró ovális keretben látszó csillagok megbillentek és valami sötét dolog takarta el őket. A gravitáció visszatért, és halvány fények gyulladtak. Lucilla Burzmalit látta, amint kinyitja az ajtót mellette.

– Kifelé! – reccsent rájuk Burzmali. – Minden másodperc drága!

Duncan Lucillát megelőzve botorkált ki a zsilipen a nedves talajra. Burzmali hátba veregette Lucillát, megfogta Duncan karját, és elfelé taszigálta őket a kocsitól.

– Gyorsan! Erre! – Magas cserjésen törtek át egy keskeny, burkolt útra. Burzmali, aki most már mind a kettőjüket fogta, áthúzta őket az úton és hasra rántotta őket egy árokban. Élet-árnyékoló takarót terített magukra, és felemelt fejjel visszanézett arra, amerről jöttek.

Lucilla átnézett fölötte, és csillagfényt látott, meg havas lejtőt. Érezte, hogy Duncan mozgolódik mellette.

Feljebb a lejtőn egy gyorsuló kocsi látszott, ami ment feljebb, egyre feljebb… aztán hirtelen kilőtt jobb felé.

– A miénk? – suttogta Duncan.

– Igen.

– Hogy jutott fel ide anélkül, hogy…

– Egy elhagyott vízvezető alagút – suttogta Burzmali. – A kocsi be van programozva automatikus menetre. Tovább nézte a távoli járművet. Hirtelen gigantikus kék fényrobbanás villant fel, melyet tompa dördülés követett.

– Óóó – lehelte Burzmali.

Duncan halkan mondta:

– Hogy azt higyjék, túlterhelted a hajtóművet.

– Burzmali meglepett pillantást vetett a fiatal arcra, mely szellem-szürke volt a csillagfényben.

– Duncan Idaho az egyik legjobb pilóta volt az Atreidesek szolgálatában – mondta Lucilla. Ez beavatottra valló megjegyzés volt, és meg is tette hatását. Burzmali azonnal rádöbbent, hogy nem csak őrzője a két menekültnek. Védenceinek olyan képességei vannak, amiknek szükség esetén hasznát lehet venni.

Kék és vörös szikrák röpködtek a levegőben, ahol az átalakított kocsi felrobbant. A nem-hajók megszimatolják ezt a távoli forró gázgömböt. Hogyan döntenek a szimatolók? A szikrák lehulltak a hegyek csillagfényes kúpjai mögé.

Burzmali megpördült. Léptek hallatszottak az úton. Duncan olyan gyorsan kapott elő egy kézifegyvert, hogy Lucillának a lélegzete is elállt. Visszatartó mozdulattal a fiú karjára tette a kezét, de Duncan lerázta magáról. Hát nem látja, hogy Burzmali elfogadta az ajánlkozást? Halk hang hallatszott fölülük az útról:

– Kövessetek. Gyorsan.

A beszélő, egy mozgó fekete folt, leugrott melléjük és zörögve tört át az utat szegélyező bokrok között. A fedező bokrokon túl a havas lejtőn mozgó fekete foltokból legalább egy tucatnyi fegyveres alak lett. Öten közülük Duncanéket fogták közre, és némán terelni kezdték őket egy havas ösvényen a bokrok mellett. A többi fegyveres lerohant a nyílt lejtőn, egy sötét erdősávba.

Vagy száz lépés után az öt fegyveres libasorba rendeződött, ketten Duncanék előtt, hárman mögöttük, elöl Burzmali, Duncan mögött pedig Lucilla. Hamarosan egy sötét sziklahasadékhoz érkeztek egy kőpárkány alá, ahol vártak, hallgatták a mögöttük a levegőbe dörrenő kocsik hangját.

– Csalás, csalás hátán – suttogta Burzmali. – telerakjuk őket csalikkal. TUDJÁK, hogy a lehető leggyorsabban, pánikszerűen kell menekülnünk. Most pedig itt fogunk elrejtőzni, és várunk. Aztán majd lassan továbbmegyünk… gyalog.

– A váratlan – suttogta Lucilla.

– Teg? – Ez Duncan volt, a hangja, mintha csak lehelne.

Burzmali Duncan bal füléhez hajolt.

– Azt hiszem, elkapták. – Burzmali suttogásában mély bánat volt. Egyik sötét társuk azt mondta:

– Gyorsan. Itt lefelé.

Végigterelték őket a keskeny hasadékon. Valami nyikorgó hangot hallatott a közelben. Kezek rántották be őket egy elzárt járatba. A nyikorgás most már mögülük hangzott.

– Csináljátok meg azt az ajtót – jegyezte meg valaki.

Fény gyulladt körülöttük.

Lucilláék egy nagy, gazdagon berendezett teremben álltak, ami láthatólag a sziklából volt kivájva. Puha szőnyegek borították a padlót – sötétvörös, arany csipkés oromzathoz hasonlító mintákkal. Egy halom ruha hevert az asztalon Burzmali mellett, aki halkan beszélgetett egyik kísérőjükkel: egy szőke, magas homlokú, átható zöld szemű férfivel.

Lucilla figyelmesen hallgatózott. A szavakat lehetett érteni, az őrök elhelyezésére vonatkoztak, de a zöldszemű embernek olyan akcentusa volt, amilyet Lucilla még sosem hallott: torokhangú morgások, meglepő hirtelenséggel levágott végű mássalhangzók.

– Ez egy nem-kamra? – kérdezte Lucilla.

– Nem – A válasz a Lucilla mögött álló másik kísérőtől érkezett, akinek ugyanolyan akcentusa volt. – Az algák megvédenek minket.

Lucilla nem fordult a beszélő felé, hanem a falakat és a mennyezetet vastagon beborító világos sárgászöld algaréteget vette szemügyre. Csak a padló közelében lehetett látni néhány sötét kőfoltot. Burzmali befejezte a beszélgetést.

– Itt biztonságban vagyunk. Ezt az algát speciálisan erre tenyésztik. Az életkeresők csak növényi élet jelenlétét mutatják, és semmi mást, ami az alga alatt van.

Lucilla körbefordult, megfigyelte a szoba részleteit: a kristályasztal lapjába dolgozott Harkonnen-griffet, a székek, kanapék egzotikus anyagát. A fal mellett egy fegyverállványon két sornyi hosszú lézerpuska volt, olyan modellek, amilyeneket Lucilla még sosem látott. Mindegyiknek harang-szája volt, és kunkori arany védő a ravaszán.

Burzmali folytatta megbeszélését a zöldszeművel. Arról vitatkoztak, hogyan álcázzák magukat. Lucilla az elméje egyik részével őket figyelte, miközben a kíséret maradék két tagját tanulmányozta. A másik három kisorjázott már egy járaton a fegyverállvány mellett, egy csillogó szálú, vastag ezüstfüggönyön át. Látta, hogy Duncan az ő reakcióit figyeli, kezét a lézerpisztolyán tartja.

A SZÉTSZÓRÓDÁS EMBEREI?, tűnődött Lucilla. MIHEZ HŰSÉGESEK?

Csak úgy, mintegy véletlenül átment Duncan oldalára, és az-érintési nyelvet használva kikopogtatta gyanúját Duncan karján. Mindketten Burzmalira néztek. ÁRULÁS?

Lucilla tovább vizsgálta a szobát. Vajon figyelik őket láthatatlan szemek? Kilenc parázsgömb világította be a helyiséget, mindegyik az erősebb fény egy-egy furcsa szigete. Ahol Burzmaliék beszélgettek, ott már csak az általános fényerő uralkodott. A világosság egy része egyenesen a lebegő gömbökből jött, melyek mind aranysárgára voltak állítva, más része az algáról verődött vissza lágyabb tónusban. Az eredmény az árnyékok teljes hiánya volt, még a bútorok alatt is.

A belső ajtónyílás ezüstszálai szétváltak. Egy öregasszony lépett be. Lucilla rámeredt. A nőnek vénséges vén, ráncos arca volt. Vonásait élesen kiemelte a majdnem válláig érő szétálló szürke haj. Hosszú, fekete köpenyt viselt, mitológiai sárkányokat ábrázoló aranyhímzéssel. Egy szék mögé lépett, és eres kezét a támlára helyezte.

Burzmali és beszélgetőtársa elhallgattak.

Lucilla az öregasszonyról a saját köntösére nézett. A sárkányok kivételével a két ruhadarab nagyon hasonló volt szabásában, még a vállra hajtott csuklyákban is. Csak oldalsó kialakításában, és az elülső nyílásban volt más a sárkányos ruha. Mikor a nő nem szólt, Lucilla magyarázatkérően Burzmalira nézett. Burzmali az intenzív összpontosítás pillantásával nézett vissza rá. Az asszony továbbra is némán fürkészte Lucillát.

A figyelem intenzitása nyugtalanítani kezdte Lucillát. Látta, hogy ezt Duncan is érzi. A fiú le nem vette volna kezét a pisztolyáról. A hosszas némaság, míg a szemek rá szegeződtek, csak növelte Lucilla kényelmetlen érzését. Volt valami majdnem Bene Gesserit-szerű abban, ahogy az öregasszony csak állt ott, és nézte. Duncan törte meg a csendet. Megkérdezte Burzmalitól:

– Ki ez a nő?

– Én vagyok az, aki meg fogja menteni az irhátokat mondta az öreg nő. Vékony, gyengén csikorgó hangja volt, de ugyanaz az akcentusa.

Lucilla Más Emlékei felhoztak egy szuggesztív hasonlóságot az öregasszony ruhájára: AHHOZ HASONLÍT, AMIT A RÉGI PLAYFEMEK VISELTEK.

Lucilla kishíján megrázta a fejét. Ez a nő enyhén szólva túl öreg ilyesfajta szerepre A misztikus sárkányok alakja is különbözött az emlékeitől. Lucilla az öreg arcot nézte: a korral járó betegségtől vizenyős szemek. Száraz kéreg borítja az orr és a szem közötti ráncot. Túl öreg playfemnek. Az öregasszony Burzmalihoz szólt:

– Szerintem jól fogja tudni viselni – Kezdte lehámozni magáról a sárkányos köpenyt. – Ez a tiéd – mondta Lucillának. Becsüld meg jól. Öltünk azért, hogy megszerezzük neked.

– Kit öltetek meg? – kérdezte Lucilla.

– Egy Tisztelet Matróna-jelöltet! – Büszkeség csendült a hangjából.

– És miért vegyem fel ezt a köpenyt? – kérdezte Lucilla.

– Ruhát cserélsz velem – mondta a vénség.

– Magyarázat nélkül nem – Lucilla nem vette el a feléje nyújtott köpenyt. Burzmali előlépett.

– Megbízhatsz benne.

– Én a barátaitok barátja vagyok – mondta az öregasszony. Megrázta a köpenyt Lucilla orra előtt. – Tessék, vedd el.

Lucilla Burzmalihoz fordult.

– Ismernem kell a tervedet.

– Mindkettőnknek ismernünk kell – szólt Duncan. Kinek a megbízásából fogadjuk el ezeket az embereket?

– Tegéből – mondta Burzmali. – És az enyémből – Az öregasszonyra nézett. – Elmondhatod nekik, Sirafa. Időnk van.

– Akkor fogod viselni ezt a ruhát, amikor elkíséred Burzmalit Vsaiba – mondta Sirafa.

SIRAFA. A névnek majdnem olyan hangzása volt, mint egy Bene Gesserit Egyenesági Variánsnak. Sirafa Duncant tanulmányozta.

– Igen, még elég kicsi. Őt álcázzuk és külön visszük át.

– Nem! – mondta Lucilla. – Nekem parancsom, hogy őrizzem.

– Ostoba vagy – mondta Sirafa. – Egy hozzád hasonló nőt fognak keresni, aki egy olyan fiúval van, mint ez a fiatalember itt. Nem fognak keresni egy playfemet a Tisztelet Matrónái közül, éjszakai kísérőjével… sem egy Tlailaxi Mestert a kíséretével.

Lucilla megnyalta a száját. Sirafa egy Ház Proctor magabiztosságával beszélt.

Sirafa a szék hátára hajtotta a köpenyt. Egy szál testre simuló fekete dresszben állt ott, mely semmit sem rejtett el feszes és rugalmas, mégis kellemes domborulatú testéből. A test sokkal fiatalabbnak látszott, mint az arc. Lucilla figyelte, ahogy Sirafa végighúzza tenyerét a homlokán és az orcáin, és lesimítja őket. A ráncok eltűntek, helyüket egy fiatalabb arc foglalta el.

ARCTÁNCOLTATÓ? Lucilla meredten bámulta a nőt. Az Arctáncoltatók semmi más jele nem volt érzékelhető rajta. Mégis…

– Vesd le a ruhád! – rendelkezett Sirafa. Most már fiatalabb és parancsolóbb volt a hangja.

– Meg kell tenned – könyörgött Burzmali. – Sirafa fogja átvenni a helyedet, mint újabb csalétek. Csak így juthatunk el odáig.

– Meddig? – kérdezte Duncan.

– A nem-hajóig – felelte Burzmali.

– És azzal hova megyünk? – kérdezte Lucilla.

– A biztonságba – felelte Burzmali. – Feltöltekezünk sherével, de ennél többet nem mondhatok. Idővel még a shere hatása is elmúlik.

– Hogyan álcáztok engem tleilaxinak? – kérdezte Duncan.

– Bízz benne, hogy meglesz – mondta Burzmali. Lucillán tartotta a szemét. – Tisztelendő Anya!

– Nincs más választásom – mondta Lucilla. Kikapcsolta a gyorscsatokat, és kibújt a ruhájából. Kivette a kis kézifegyvert a ruhaderekából, és a székre tette. Az ő dressze világosszürke volt, és látta, hogy Sirafa megjegyzi ezt, meg a lábtokban lévő késeket is.

– Néha fekete alsóruhát viselünk – mondta Lucilla, amikor belebújt a sárkányos köpenybe. A szövet nehéznek látszott, de könnyűnek bizonyult. Lucilla megpördült benne, érezte, hogy illik a testéhez, mintha egyenesen neki készítették volna. A nyaknál volt egy durvább rész. Odanyúlt, és megtapogatta.

– Ott találta el a tőr – mondta Sirafa. – Gyorsan cselekedtünk, de a sav egy kissé felmarta az anyagot. Szemmel nem látható.

– Megfelel a kinézete? – kérdezte Burzmali Sirafát.

– Nagyon jó. De ki kell tanítanom. Nem követhet el hibát, különben mindkettőtöket elkapnak! – csapta össze a két kezét nyomatékképpen.

HOL LÁTTAM EZT A MOZDULATOT?, tette fel magának a kérdést Lucilla. Duncan megérintette Lucilla bal karjának hátulját, ujjai sietve üzenték: „AZ A TAPSOLÁS! GIEDIPRIME-I MODOROSSÁG!”

Lucilla Más Emlékei is megerősítették ezt. Ez a nő egy elszigetelt közösség tagja, ami megőrizte az ősi életformát?

– A fiúnak most mennie kell – mondta Sirafa. A két itt maradt kísérőre mutatott. – Vigyétek el oda.

– Nekem ez nem tetszik – mondta Lucilla.

– Nincs más lehetőségünk! – reccsent rá Burzmali.

Lucilla kénytelen volt ebbe belenyugodni. Megbízott Burzmali hűségesküjében a Nővérek felé. Duncan pedig nem gyerek, emlékeztette magát Lucilla. Pranabindu reakcióit maga az öreg Bashar, és persze maga Lucilla kondicionálta. A gholában olyan képességek vannak, melyekkel a Nővéreken kívül más nemigen vetekedhet. Némán nézte, ahogy Duncan és a két férfi kimegy a csillogó függönyön.

Mikor elmentek, Sirafa előjött a szék mögül, és Lucilla elé állt csípőre tett kézzel. A szemük egy magasságban volt.

Burzmali megköszörülte a torkát, és a ruhadarabokat babrálta maga mellett az asztalon.

Sirafa arca, de főleg a szeme, figyelemreméltóan parancsoló volt. A szeme világoszöld, tiszta fehérjével. Semmiféle lencse vagy más mesterséges dolog nem takarta.

– Megfelelő a megjelenésed – mondta Sirafa. – Sose feledd, hogy te egy különleges fajta playfem vagy, Burzmali pedig a kuncsaftod. Ebbe egy közönséges ember sem fog beleavatkozni.

Lucilla kihallotta a rejtett sugallatot.

– De azért vannak olyanok, akik mégis megteszik?

– A Gammun már ott vannak a nagy vallások követségei – mondta Sirafa. – Némelyikkel még sosem találkoztál. Onnan valók, amit ti Szétszóródásnak hívtok.

– És te minek hívod?

– A Keresésnek – Sirafa csillapítóan emelte fel a kezét. – Ne félj! Közös az ellenségünk.

– A Tisztelet Matrónái?

Sirafa bal felé fordította a fejét, és a padlóra köpött.

– Nézz meg engem, Bene Gesserit! Én egyedül arra vagyok kiképezve, hogy őket öljem! Ez a feladatom és célom!

Lucilla óvatosan jegyezte meg:

– Abból ítélve, amit megtudtunk, nagyon jó lehetsz.

– Bizonyos tekintetben talán még nálatok is jobb vagyok. Most pedig figyelj! Te egy szexuális beavatott vagy. Érted?

– Miért avatkoznának közbe papok?

– Ti papoknak hívjátok őket? Nos… igen. Ti nem tudjátok elképzelni az okot, amiért közbe kellene lépniük. Szex csak a kéjért, a vallás ellensége, he?

– Ne fogadj el pótszert a szent öröm helyett – mondta Lucilla.

– Tantrus óvjon téged, asszony! A Keresésből más PAPOK jöttek, akik nem bánják az azonnali extázist a beígért jövő helyett.

Lucilla elmosolyodott. Ez a Tisztelet Matrónáinak gyilkosa azt hiszi, hogy kitaníthat egy Tisztelendő Anyát a vallásokról?

– Vannak emberek, akik csak PAPOKNAK álcázva járnak – mondta Sirafa. – Nagyon veszedelmesek. Mind közül azok a legveszedelmesebbek, akik Tantrust követik, és azt állítják, hogy a szex az istenük imádásának egyetlen útja.

– És honnan tudom felismerni őket? – Lucilla őszinteséget hallott ki Sirafa hangjából, és előrelátó érzéket.

– Ez nem szempont. Sosem szabad úgy viselkedned, mintha foglalkoznál az ilyen megkülönböztetéssel. Neked az a fontos, hogy megkapd a fizetségedet. Te szerintem elkérhetsz ötven solarit.

– Még nem mondtad el, miért avatkoznának közbe?, nézett vissza Lucilla Burzmalira. A férfi már kiteregette a ruhákat és kezdte levetni harci öltözékét. Lucilla visszanézett Sirafára.

– Egyesek egy ősi egyezményt követnek, mely jogot ad nekik arra, hogy megszakítsák ténykedésedet Burzmalival. Valójában próbára tesznek.

– Figyelj jól – szólt közbe Burzmali. – Ez fontos.

Sirafa folytatta:

– Burzmali mezei munkásnak lesz öltözve. Semmi mással nem lehet álcázni a fegyverek okozta kérgesedéseket a tenyerén. Skarnak kell szólítanod, ez itt gyakori név.

– De hogyan bánjak el a beavatkozó papokkal?

Sirafa kis erszényt vett elő a ruhaderekából, és átadta Lucillának, aki a kezében méregette.

– Kétszáznyolcvanhárom solari van benne. Ha valaki lelkésznek mondja magát… Megjegyezted? Lelkész!

– Már hogy felejteném el! – Lucilla szinte vicsorgott, de Sirafa ügyet sem vetett rá.

– Ha egy ilyen zargat, adj vissza ötven solarit Burzmalinak, és kérj elnézést. Ebben az erszényben van egy playfem-bárca is, Pira névre. Halljam csak, hogy mondod a neved.

– Pira.

– Nem! Keményebben az „a"-t!

– Pira!

– Ez már tűrhető. Most pedig nagyon figyelj. Te és Burzmali későn fogtok megjelenni az utcán. Neked várhatóan már több kuncsaftod volt aznap este. Ennek valami bizonyítéka kell legyen. Ezért hát… hmmm, szórakoztasd egy kicsit Burzmalit, mielőtt elindultok innen. Érted?

– Micsoda körültekintés! – mondta Lucilla.

Sirafa ezt bóknak vette, és elmosolyodott, de ez a mosoly keményen kontrollált volt. Milyen idegenek a reakciói!

– Van egy dolog – mondta Lucilla. – Ha egy lelkészt kell SZÓRAKOZTATNOM, hogyan találom meg utána Burzmalit?

– Skart!

– Igen. Hogy találom meg Skart?

– A közeledben marad mindig, bárhová mész. Skar megtalál, ha felbukkansz.

– Rendben. Ha egy LELKÉSZ közbelép, odaadok száz solarit Skarnak, és…

– Ötvenet!

– Nem, Sirafa! – Lucilla lassan megcsóválta a fejét. Az után a SZÓRAKOZÁS után, amit én nyújtottam neki, a lelkész tudni fogja, hogy ötven solari túl kicsi összeg.

Sirafa beharapta a száját, és Burzmalira pillantott.

– Figyelmeztettél a fajtájukról, de nem gondoltam, hogy…

Lucilla csak a Hang enyhe árnyalatával mondta:

– Ne feltételezz SEMMIT, amíg az én számból nem hallod!

Sirafa a szemöldökét ráncolta. Láthatóan hatott rá a Hang, mégis ugyanolyan arrogáns volt, amikor megszólalt:

– Feltételezhetem, hogy nincs szükséged magyarázatra a szexuális variációkkal kapcsolatban?

– Helyes a feltételezés – mondta Lucilla.

– És azt sem kell elmondanom, hogy a ruhád szerint Hormu Rendjének ötödik szintű beavatottja vagy?

Most Lucillán volt a homlok ráncolás sora.

– És mi van akkor, ha ezen az ötödik szinten felüli képességeket mutatok?

– Ó – mondta Sirafa. – Akkor hát hajlandó vagy továbbra is meghallgatni engem? Lucilla kurtán bólintott.

– Remek – mondta Sirafa. – Feltételezhetem, hogy képes vagy vaginális pulzációra?

– Képes vagyok.

– Bármilyen pozícióban?

– A testem minden izmát irányítani tudom!

Sirafa visszanézett Burzmalira.

– Ez igaz?

Burzmali Lucilla mögül felelt:

– Különben nem mondaná.

Sirafa elgondolkodott, Lucilla állát nézte.

– Ez, azt hiszem, megnehezíti a helyzetet.

– Rosszul gondolod – mondta Lucilla. – Azokat a képességeket, amiket nekem tanítottak, általában nem bocsátják áruba. Más céljuk van.

– Ebben biztos vagyok – mondta Sirafa. – De a szexuális mozgékonyság…

– Mozgékonyság! – Lucilla hagyta, hogy hangja közvetítse egy Tisztelendő Anya haragjának teljes súlyát. Bármit akar is elérni Sirafa, helyre kell őt tenni! – Azt mondtad, mozgékonyság? Szabályozni tudom a hüvelyhőmérsékletemet. Ötvenegy izgalmi pontot ismerek és tudok felizgatni…

– Ötvenegyet? De hát nincs, csak…

– Ötvenegyet! – kaffogta Lucilla. – És a különféle sorozatokkal és kombinációkkal együtt ez összesen kétezernyolc. Ez kombinálva a kétszázöt szexuális pozícióval…

– Kétszázöt? – Sirafa valóban meglepettnek tűnt. – Ezt nem mondod komolyan…

– Valójában még ennél is több, ha a kisebb módosításokat is beleszámítjuk. Én Bevéső vagyok, ami azt jelenti, hogy elsajátítottam az orgazmikus felerősítés háromszáz lépését!

Sirafa megköszörülte a torkát, és megnedvesítette a száját a nyelvével.

– Akkor kénytelen leszek figyelmeztetni téged arra, hogy fogd vissza magad. Nem mutasd ki a teljes képességeidet, mert… – Megint Burzmalira nézett. – Miért nem figyelmeztettél?

– Figyelmeztettelek.

Lucilla némi vidámságot hallott kicsendülni a hangjából, de nem nézett hátra, hogy meggyőződjön erről. Sirafa beszívta a levegőt, aztán két kemény adagban kifújta.

– Ha bármit kérdeznek, mondd meg, hogy épp most állsz a továbbléptető próba előtt. Ez talán elaltatja a gyanút.

– És ha a próbáról kérdeznek?

– Ó, az könnyű. Rejtélyesen elmosolyodsz, és nem szólsz egy szót sem.

– És mi van, ha erről a Hormu Rendjéről kérdeznek?

– Fenyegetőzz azzal, hogy jelented a kérdezőt az elöljáróidnak. Ez befogja a szájukat.

– És ha mégsem?

Sirafa vállat vont.

– Találj ki valamit. Még egy Igazmondót is elszórakoztatnának a kibúvóid.

Lucilla pihentette az arcát, amíg végiggondolta a helyzetét. Hallotta Burzmalit – Skart! – mozgolódni maga mögött. Lucilla semmi különösebb nehézséget nem látott az akció színlelés-részében. Talán még szórakoztató közjátéknak is bizonyulhat, amiről majd később beszámolhat a Káptalanházban. Észrevette, hogy Sirafa Burz… Skarra vigyorog. Lucilla megfordult és a KUNCSAFTJÁRA nézett.

Burzmali anyaszült meztelenül állt, harci ruhái és sisakja rendben lerakva a durva paraszti ruhák mellé.

– Úgy látom, Skar nem ellenzi a kaland előkészületeit – mondta Sirafa, és Burzmali keményen felmeredő péniszére mutatott. – Akkor hát magatokra hagylak benneteket.

Lucilla hallotta Sirafa távozásának suhogását az ezüst szálak közt. De az agyában csak a dühös felismerés dolgozott:

„A gholának kéne most itt lennie!”

---

Ez a végzetetek, a feledékenység. Az élet minden régi leckéjét újra és újra megtanuljátok, aztán újra és újra elfelejtitek.

II. Leto, a Dar-es-Balati Hang

„Rendünk és annak töretlen testvérisége nevében ez a beszámoló megbízhatónak ítéltetett, és méltónak arra, hogy bekerüljön a Káptalanház Krónikáiba.”

Taraza undorodva nézte ezeket a szavakat a kivetített képen. A reggeli nap sárga fényfoltokat vetett a képre, rejtélyes homályba burkolta a szavakat. Taraza egy dühös mozdulattal hátratolta magát az asztaltól, felállt, és az egyik déli ablakhoz ment. A nap még fiatal volt, az udvaron hosszúak az árnyékok.

SZEMÉLYESEN MENJEK?

Kelletlenül gondolt erre. Ezek a szobák olyan… biztonságosak. Pedig ez ostobaság volt, és ezt ő is tudta minden idegszálával. A Bene Gesserit már tizennégy évszázada volt itt, a Káptalanház Bolygót mégis csak időlegesnek lehet tekinteni.

Bal kezét az ablak sima keretéhez támasztotta. Minden ablakát úgy állították be, hogy gyönyörű kilátást nyújtson. A szoba – a beosztása, bútorai, a színei – olyan építészekről és építőkről tanúskodott, akik csak azt tartották szem előtt, hogy a lakóknak támaszt nyújtó érzést adjanak.

Taraza megpróbált belemerülni ebbe a nyugtató érzésbe, de nem sikerült neki.

A viták, amelyekben nem régen volt része, valami keserű ízt hagytak a szájábában, hiába voltak a szavak a leglágyabb tónusban kiejtve. Tanácsosai makacsok voltak, és (Taraza ebben fenntartás nélkül egyetértett velük) érthető okokból.

HITTÉRÍTŐT CSINÁLJUNK MAGUNKBÓL? A TLEILAXNAK?

Megérintett egy lapocskát, mire az ablak kinyílt. Tavaszi virágok illatát hozó meleg fuvallat hatolt a szobába. A Nővérek büszkék voltak a gyümölcsökre, amiket itt, minden erődjük közepében termesztettek. Nem volt ennél szebb gyümölcsöskert egyetlen Erősségben vagy Függő Káptalanban sem az emberi bolygókat behálózó szervezetben.

„A gyümölcséről ismerni fel a fát”, gondolta Taraza. NÉMELYIK RÉGI VALLÁS MÉG MINDIG TUD BÖLCSESSÉGEKET PRODUKÁLNI.

A magasból Taraza a Káptalanház minden déli épületét láthatta. Egy közeli őrtorony árnyéka hosszú, egyenetlen vonalat húzott a tetőkön és udvarokon keresztül.

Mikor belegondolt, tudta, hogy ez egy meglepően kicsi hely a benne rejtőző hatalomhoz képest. A gyümölcsösök gyűrűjén túl magánrezidenciák szabályos sakktáblája, a környező kertekkel. Visszavonult Nővérek és kiválasztott, hűséges családok foglalták el ezeket a kiváltságos helyeket. A nyugati határon fűrészfog-csipkés, gyakorta havas csúcsú hegyek húzódtak. Az űrkikötő húsz kilométerre keletre feküdt. A Káptalanháznak eme magja körül nyílt puszta volt, ahol egy különös marhafajta legelészett, mely olyan érzékeny volt az idegen szagokra, hogy azonnal vad bőgésben tört ki, ha egy nem helyi illatot hordozó ember tűnt fel a környéken. A legbelső lakásokat fájdalom-kerítéssel körülvett épületeivel úgy építette meg egy régi Bashar, hogy a kanyargó, talajszinten futó alagutakban senki se haladhasson el észrevétlenül, se nappal, se éjszaka.

Minden olyan összevisszának és véletlenszerűnek tűnt, mégis volt benne valami nagyvonalú rend. Taraza tudta, hogy ez a Nővéreket jelképezi. Halk torokköszörülés emlékeztette Tarazát arra, hogy valaki, aki olyannyira vehemensen vitatkozott a Tanácsban, türelmesen álldogál az ajtóban.

A DÖNTÉSEMET VÁRJA. Bellonda Tisztelendő Anya azt akarta, hogy Odradét „ haladéktalanul öljék meg.” De döntés nem született. MOST AZTÁN TÉNYLEG MEGCSINÁLTAD, DAR. ÉN SZÁMÍTOTTAM RÁ, HOGY ÖNÁLLÓ LESZEL. MÉG AKARTAM IS. DE EZ!

Bellonda, az öreg, kövér, pirospozsgás, de hideg tekintetű Tisztelendő Anya, akit veleszületett gonoszsága miatt értékeltek, azt akarta, hogy Odradét árulóként ítéljék el.

– A Zsarnok azonnal lesújtott volna rá! – érvelt Bellonda.

HÁT CSAK EZT TANULTÁTOK TŐLE?, gondolta Taraza.

Bellonda felvetette, hogy Odrade nem csak Atreides, de Corrino is. Császárok, alrégensek és magas rangú adminisztrátorok nagy számban fordultak elő az ősei között. AZZAL A HATALOMVÁGGYAL EGYÜTT, AMI EZZEL JÁR.

– Az ősei túlélték a Salusa Secundust! – ismételgette Bellonda. – Hát semmit sem tanultunk a nemesítési tapasztalatainkból?

MEGTANULTUK, HOGYAN CSINÁLJUNK ODRADÉKAT, gondolta Taraza.

A fűszeragónia átélése után Odradét Al Dhanabra küldték, a Salusa Secundus hasonló megfelelőjére, ahol szándékosan állandó próbákkal kondicionálták: magas sziklák, szakadékok, forró szelek és jeges szelek, kevés nedvesség, vagy túl sok. Ez megfelelő próbaterep volt olyasvalaki számára, akit a sorsa a Rakisra vethet. Ez a kondicionálás kemény túlélőket faragott. A magas, hajlékony, izmos Odrade pedig még közöttük is az egyik legszívósabb volt.

HOGYAN MENTHETNÉM MEG A HELYZETET?

Odrade legutóbbi üzenete azt mondta, hogy bármilyen béke, még a Zsarnok elnyomásának évezredei is hamis aurát sugároznak, ami végzetes lehet azok számára, akik túlságosan bíznak benne. Ez volt Bellonda érvelésének erőssége, de egyben hibája is.

Taraza felemelte tekintetét Bellondára, aki az ajtóban várakozott. TÚL KÖVÉR! EZZEL TÜNTET AZ ORRUNK ELŐTT!

– Odradét épp úgy nem pusztíthatjuk el, mint a gholát – mondta Taraza.

Bellonda hangja halk és kiegyensúlyozott volt:

– Mindketten túl veszedelmesek számunkra. Nézd, Odrade hogy meggyengített téged a beszámolójával azokról a szavakról Tabr Sziecsben.

– A Zsarnok üzenete legyengített engem, Bell?

– Tudod, mire gondolok. A Bene Tleilaxnak nincsenek erkölcsei.

– Ne válts témát, Bell. Úgy röpködnek a gondolataid, mint méhek a virág körül. Mi az, ami valójában bűzlik neked?

– A Tleilax! A saját céljaikra csinálták azt a gholát. És most Odrade azt akarja, hogy…

– Ismétled magad, Bell.

– A Tleilax rövidít. Ők nem úgy tekintik a genetikát, mint mi. Az ő nézőpontjuk nem EMBERI. Ők szörnyetegeket gyártanak.

– Valóban ezt teszik?

Bellonda belépett a szobába, megkerülte az asztalt és odament Tarazához. Elállta a Főtisztelendő Anya elől a kilátást Chenoeh szobrára.

– Szövetség a rakisi papokkal, rendben, de a Tleilaxszal nem – Bellonda köpenye zizegett, ahogy ökölbe szorított kézzel hadonászott.

– Bell! A Főpap most egy utánzó Arctáncoltató. Vele akarsz szövetkezni?

Bellonda dühösen rázta a fejét.

– Shai-hulud hívői rengetegen vannak! Mindenütt megtalálod őket. Hogyan reagálnának felénk, ha valaha is kiderülne a részvételünk a cserében?

– Ne csináld ezt, Bell! Gondoskodtunk róla, hogy csak a Tleilax legyen sebezhető ott. Ebben Odradénak igaza volt.

– Nem! Ha szövetkezünk velük, mi is sebezhetővé válunk. Kénytelenek leszünk a Tleilax tervét szolgálni. És ez rosszabb lenne még a Zsarnok szolgálatánál is.

Taraza látta Bellonda szemének gonosz izzását. Érthető a reakciója. Egyetlen Tisztelendő Anya sem tudta úgy feldolgozni magában a Zsarnok korszakát, hogy legalább egy kicsit bele ne borzongott volna az emlékbe. Akaratuk ellenére hajtották őket előre, és napról napra létbizonytalanságban éltek a Bene Gesserit fennmaradását illetően.

– Azt hiszed, hogy egy ilyen ostoba szövetséggel biztosíthatjuk a fűszerellátásunkat? – kérdezte Bellonda.

Taraza látta, hogy ez a régi, unalomig ismert érv. A melanzs és az átalakulás agóniája nélkül nem lehetnének Tisztelendő Anyák. A Szétszóródás lotyóinak biztosan a melanzs az egyik célpontjuk – a fűszer, és a Bene Gesserit vele kapcsolatos tudása.

Taraza visszament az asztalához és szék-kutyájába süppedt. Hátradőlt, míg a szék alkalmazkodott az alakjához. Ez gond. Speciális Bene Gesserit-probléma. Bár folyamatosan kutattak és kísérleteztek, a Nővérek nem találtak pótszert a fűszer helyett. Az Űrligának is szüksége lehet a melanzsra navigátoraik létrehozásához, de ŐK használhatják helyette az ixi gépeket. Ix verseng a Liga piacáért. NEKIK van alternatívájuk.

NEKÜNK VISZONT NINCS.

Bellonda átment Taraza asztalának másik oldalára, mindkét öklével az asztallapra támaszkodott, és előredőlt, hogy lenézzen a Főtisztelendő Anyára.

– És még mindig nem tudjuk, mit csinált a Tleilax a gholánkkal!

– Odrade majd rájön.

– Ez nem elég ok arra, hogy megbocsássuk az árulását!

Taraza halkan mondta:

– Nemzedék, nemzedék után várt erre a pillanatra, és te most csak így szétrombolnád a projektet – Tenyerével könnyedén az asztalra vert.

– A fontos rakisi projekt többé már nem a mi projektünk – mondta Bellonda. – Talán soha nem is volt az.

Taraza minden figyelemreméltó mentális erejét latba vetve vizsgálta meg újra ezt az ismert érvet. Ez a dolog gyakran elhangzott a korábbi vitákon.

A ghola-terv talán valami olyasmi, amit a Zsarnok lendített mozgásba? És ha igen, mit tehetnek most ez ellen? Mit KÉNE tenniük?

A hosszú vita alatt a Kisebbségi Jelentés ott motoszkált mindenki fejében. Schwangyu lehet halott, de a frakciója megmaradt, és úgy tűnik, hogy most Bellonda is csatlakozott hozzájuk. Vajon a Nővérek eltakarják a szemüket egy végzetes lehetőség elől? Odrade jelentése a rakisi rejtett üzenetről baljós figyelmeztetésnek is értelmezhető. Odrade ezt hangsúlyozta is azzal, hogy beszámolt belső figyelmeztető veszélyérzetéről. Egyetlen Tisztelendő Anya sem vehet félvállról egy ilyen eseményt.

Bellonda fölegyenesedett, és karba fonta a kezét. Sosem tudunk teljesen megszabadulni gyermekkori tanítóinktól és a mintáktól, melyek alakítottak minket, ugye? Ez a Bene Gesserit viták különleges érve volt. Emlékeztette őket saját különleges érzékenységükre.

MI VAGYUNK A TITKOS ARISZTOKRATÁK, ÉS UTÓDAINK AZOK, AKIK ÖRÖKLIK HATALMUNKAT. IGEN, FOGÉKONYAK VAGYUNK ERRE, ÉS ENNEK MILES TEG A LEGJOBB PÉLDÁJA.

Bellonda talált egy egyenes hátú széket és leült, a szeme egy vonalba került Tarazáéval.

– A Szétszóródás magasságában – mondta – kudarcainknak úgy húsz százalékát vesztettük el!

– Akik most visszajönnek, azok nem kudarcok.

– De a Zsarnok biztosan tudta, hogy ez fog történni! – A Szétszóródás volt a célja, Bell. Ez volt az Arany Ösvénye, az emberiség fennmaradása!

– De tudjuk, hogyan érzett a Tleilax iránt, mégsem pusztította el őket. Megtehette volna, mégsem tette meg!

– Változatosságot akart.

Bellonda ököllel az asztalra vert. –

– Hát azt jól megkapta!

– Ezeket az érveket már számtalanszor megbeszéltük, Bell, de még mindig nem látom, mit tett Odrade.

– Behódolt!

– Egyáltalán nem. Behódoltunk mi valaha is a császárnak a Zsarnok előtt? Még Muad’dibnek sem.

– Még mindig a Zsarnok csapdájában vagyunk vádaskodott Bellonda. – Mondd meg nekem, miért gyártja továbbra is a Tleilax az ő kedvenc gholáját? Évezredek múltak el, és a ghola még mindig úgy jön ki a tartályaikból, mint egy táncoló baba.

– Úgy véled, hogy a Tleilax még most is a Zsarnok egy titkos parancsát követi? Ha így van, akkor Odrade mellett érvelsz. Ő remek feltételeket teremtett számunkra ahhoz, hogy ennek utánajárhassunk.

– A Zsarnok semmi ilyesmit nem rendelt el! Csak éppen vonzóvá tette azt a bizonyos gholát a Tleilax számára.

– És számunkra nem?

– Főtisztelendő Anya! Most már ki kell lépnünk a Zsarnok csapdájából! Méghozzá a legközvetlenebb módszerrel.

– A döntés az enyém, Bell. Én még mindig az óvatos szövetségre hajlok.

– Akkor az a legkevesebb, hogy megölöd a gholát. Sheeanának lehetnek gyerekei. Talán…

– Ez itt most nem egy tisztán nemesítési projekt, és soha nem is volt az!

– De még válhat azzá. Mi van, ha tévedsz az Atreides-jövőbelátás mögött álló hatalomban?

– Minden javaslatod a Rakistól és a Tleilaxtól való elidegenedés felé vezet, Bell.

– A Nővérek ötven nemzedékig kihúzzák a jelenlegi melanzs készletekkel. Beosztással még tovább is.

– Azt hiszed, hogy ötven nemzedék hosszú idő, Bell? Nem veszed észre, hogy éppen ez a hozzáállás az oka annak, hogy most nem te ülsz az én székemben?

Bellonda eltolta magát az asztaltól, széke harsányan csikorogott a padlón. Taraza látta, hogy nem sikerült meggyőznie. Bellondában többé nem lehet megbízni. Talán neki kellene meghalnia. És ebben hol a nemes cél?

– Ezzel sehová sem jutunk – mondta Taraza. – Hagyj magamra.

Mikor egyedül maradt, Taraza még egyszer átgondolta Odrade üzenetét. Baljóslatú. Könnyen érthető volt, hogy Bellonda és a többiek miért reagáltak ilyen vadul. De ez a kontroll veszedelmes hiányára utalt.

MÉG NINCS ITT AZ IDEJE, HOGY A NŐVÉREK MEGÍRJÁK VÉGAKARATUKAT ÉS TESTAMENTUTMUKAT.

Odrade és Bellonda furcsamód ugyanazt a félelmet érezték, csak éppen különböző döntésekre késztette őket ez a félelem. Odrade értelmezésében a rakisi üzenet egy régi figyelmeztetést tartalmaz:

EZ IS ELMÚLIK. MOST KELL ELPUSZTULNUNK, A SZÉTSZÓRÓDÁS KIÉHEZETT HORDÁI ZÚZNAK SZÉT MINKET?

De az axolotl tartályok titka már majdnem karnyújtásnyira került a Nővérektől.

HA AZT MEGSZEREZZÜK, SEMMI SEM ÁLLÍTHAT MEG MINKET!

Taraza végignézett a szobáján. A Bene Gesserit hatalom még mindig itt van. A Káptalanház rejtve maradt a nem-hajók sánca mögött, helye semmilyen feljegyzésben nem szerepel, csak beavatottak fejében. Láthatatlanság.

Időszakos láthatatlanság! Mert balesetek néha történtek.

Taraza kihúzta magát. TÉGY ÓVINTÉZKEDÉSEKET, DE NE ÉLJ AZ ÁRNYÉKUKBAN, ÖRÖKÖS BUJKÁLÁSBAN. A Félelem Elleni Litánia nagy szolgálatot tesz az árnyék elkerülésében.

Ha nem éppen Odradétól érkezett volna, a figyelmeztető üzenet azzal az utalással, hogy a Zsarnok még mindig vezeti Arany Ösvényét, kevésbé lett volna ijesztő.

Az az átkozott Atreides-tehetség!

„CSAK TITKOS TÁRSASÁGKÉNT?”

Taraza a fogát csikorgatta tehetetlen bosszúságában.

„AZ EMLÉKEK NEM ELEGENDŐEK, HACSAK NEM SZÓLÍTANAK BENNETEKET NEMES CÉLRA!”

És mi van, ha igaz, hogy a Nővérek már nem hallják az élet muzsikáját? AZ ÁTKOZOTT! A Zsarnok még mindig eléri őket. MIT AKAR MONDANI? Az Arany Ösvényét többé nem fenyegeti veszély. Erről tett a Szétszóródás. Az emberek szétterjesztették fajtájukat mindenfelé, ahogy a sündisznó tüskéi állnak ki a hátából. Látott egy víziót a Szétszóródás visszatérő népeiről? Láthatta előre ezt a tüskés foltot Arany Ösvénye lábánál?

TUDTA, HOGY SEJTENI FOGJUK A HATALMÁT. TUDTA!

Taraza a gyökereikhez visszatérő Elveszettekről szóló egyre halmozódó jelentéskötegekre gondolt. Emberek és tárgyak figyelemreméltó változatossága, melyet figyelemre méltó titkolódzás és konspirációra utaló jelek kísérnek. Különös tervezésű nem-hajók, fegyverek és lélegzetállítóan kifinomult tárgyak. Különböző népek, különféle stílusok.

NÉMELYIK DÖBBENETESEN PRIMITÍV. LEGALÁBBIS A FELSZÍNEN.

És sokkal többet akarnak, mint a fűszer. Taraza felismerte azt a különleges fajta miszticizmust, ami visszahozta a Szétszóródottakat: „A RÉGEBBI TITKAITOKAT AKARJUK!”

A Tisztelet Matrónáinak üzenete is eléggé világos volt: „Elvesszük, ami kell nekünk.”

ODRADÉNEK MINDEN A KEZÉBEN VAN, gondolta Taraza. Nála van Sheeana. Hamarosan, ha Burzmali sikerrel jár, nála lesz a ghola is. Nála van a Tleilaxi Mesterek Mestere. És az övé lehet maga a Rakis is! BÁR NEM VOLNA ATREIDES!

Taraza a kivetített szavakra nézett, melyek még mindig ott táncoltak az asztala fölött: ennek a legújabb Duncan Idahónak az összevetése a meggyilkoltakkal. Mindegyik ghola kissé eltért az előzőtől. Ez világosan látszott. A Tleilax tökéletesít valamit. De mit? Talán az új Arctáncoltatókban van rejtve a nyom? A Tleilax nyilvánvalóan egy felismerhetetlen Arctáncoltatóra törekedik, utánzókra, akiknek mimikája tökéletes, alakmásolókra, akik nem csak az áldozat felszíni emlékeit másolják le, de a legmélyebb gondolatokat és a személyiséget is. Ez a halhatatlanságnak még annál is csábítóbb formája, mint amit a tleilaxi Mesterek jelenleg használnak. Láthatóan ezért követik ezt a vonalat.

Taraza saját analízise egybevágott a tanácsadóiéval: egy ilyen utánzat VALÓBAN a lemásolt személy lenne. Odrade jelentései az Arctáncoltató-Tuekról nagyon elgondolkoztatóak voltak. Még a Tleilaxi Mesterek sem tudnának kirázni egy ilyen Arctáncoltatót ál-alakjából és viselkedéséből.

És hitéből.

A MINDENIT ODRÁDÉNAK! Jól sarokba szorította a Nővéreit. Nem tehetnek mást, mint hogy követik Odrade vezetését, és Odrade tudja ezt! Honnan tudja? Ez megint az a vad tehetség? NEM CSELEKEDHETEK VAKON. TUDNOM KELL.

Taraza végigcsinálta a jól ismert rutint, hogy visszanyerje higgadtságát. Nem mert jelentős döntéseket hozni ilyen bosszúsan. Egy hosszú pillantás Chenoeh szobrára megtette a magáét. Felállt a szék-kutyából, és visszament kedvenc ablakához. Sokszor megnyugtatta már a táj látványa, miközben figyelte, hogyan változnak a távolságok a napfény napi mozgásával és az időjárás irányított változásaival.

Éhség kezdte mardosni. MA A JELÖLTEKKEL ÉS A LAIKUS NŐVÉREKKEL ESZEM.

Időnként jót tett neki, hogy maga köré gyűjthette a fiatalokat, és felidézte magában az étkezés szertartásának állandó ismétlődését, a napbeosztást – reggel, dél, este. Ez megbízható kötőanyag volt. Szerette nézni az embereket. Olyanok voltak, mint a mélyebb dolgokról, láthatatlan erőkről árulkodó dagály. És ezek a dolgok, erők azért maradtak fenn, mert a Bene Gesserit megtalálta a módját, hogy ússzon ezzel a fennmaradással. Ezek a gondolatok megújították Taraza egyensúlyát. Egy időre félre lehetett tenni az aggasztó kérdéseket. Szenvedély nélkül lehetett rájuk nézni.

Odradénak és a Zsarnoknak igaza van: NEMES CÉL NÉLKÜL SEMMIK VAGYUNK. Mindazonáltal nem lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a Rakison egy olyan személy hoz kritikus döntéseket, aki azokban a visszatérő Atreides-hibákban szenved. Odradén mindig is látszottak a tipikus Atreides-gyengeségek. Kifejezetten jóindulatú volt a hibázó jelöltekhez. Az ilyen viselkedés vonzalmakhoz vezethet! Veszedelmes és elmehomályosító vonzalmakhoz. Ez aztán másokat gyengített meg, akiknek aztán ellensúlyozniuk kellett ezt a lazaságot. Hatékonyabb Nővéreknek kellett kezükbe venni a tévelygő jelöltet, és kijavítani a hibáját. Persze Odrade viselkedése tárta fel ezeket a hibákat. Ezt el kell ismerni. Talán Odradénak ez volt a módszere.

Mikor így gondolt bele, valami finom és mégis erős mozdult Taraza érzékeiben. Meg kell szabadulnia ettől a mélységes magány-érzettől. Erjed benne. A melankólia épp olyan agytompító lehet, mint a vonzalom… vagy akár szerelem. Taraza és figyelő Emlék Nővérei az ilyen érzelmi reakciókat a halál-tudat számlájára írták. Tarazának szembe kellett néznie a ténnyel, hogy egy napon ő sem lesz több egy halom emléknél valaki más eleven testében.

Látta, hogy az emlékek és a véletlen felfedezések sebezhetővé tették. Épp most, amikor minden képességére szüksége van! DE MÉG NEM VAGYOK HALOTT.

Taraza tudta, hogyan szedje össze magát. És ismerte a következményeket. Az ilyen melankólia-rohamok után mindig jobban ura lett az életének és céljainak. Odrade hibás viselkedése Főtisztelendő Anyai erejének egyik forrása. És Odrade tudja ezt. Taraza komoran elmosolyodott a gondolatra. A Főtisztelendő Anya uralma mindig erősebb lett Nővérei felett ilyen borongások után. Mások is megfigyelték ezt, de csak Odrade tudott a dühről.

ITT VAN! Taraza rádöbbent, hogy éppen most találta szembe magát bosszúságának nyomasztó magjával.

Odrade számtalan alkalommal meglátta, mi rejtőzik a Tisztelendő Anya viselkedésének magjában. Egy óriási haragos ordítás az ellen, ahogy mások hasznot húztak az életéből. Ennek az elnyomott haragnak az ereje ijesztő volt, még ha nem is lehetett soha kiereszteni a gőzét. Ennek a haragnak sosem szabad begyógyulnia. Mennyire fáj! Odrade tudatossága csak még erősebbé tette a kínt.

Persze az ilyen dolgok megtették a magukét. A Bene Gesserit előírások kifejlesztettek egy bizonyos mentális izomzatot. Olyan megkeményedett rétegeket, melyeket kívülálló sohasem láthat. A szeretet az univerzum egyik legveszedelmesebb ereje. Védekezniük kell ellene. Egy Tisztelendő Anya sosem lehet meghitten személyes, még a Bene Gesserit szolgálatában sem.

TETTETÉS: JÁTSSZUK A SZÜKSÉGES JÁTÉKOT, AMI MEGMENT MINKET. A BENE GESSERIT FENN FOG MARADNI!

Most meddig lesznek alázatosak? Újabb harmincöt évszázadig? Mit számít! Ez úgyis csak ideiglenes idő lenne.

Taraza hátat fordított az ablaknak és az üdítő látványnak. VALÓBAN felüdültnek érezte magát. Új erő áramlott bele. Elég erő, hogy úrrá legyen azon a nyammogó kelletlenségen, ami visszatartotta a szükséges döntés meghozatalától.

ELMEGYEK A RAKISRA.

Nem hagyhatta tovább figyelmen kívül a kelletlensége forrását.

LEHET, HOGY MEG KELL TENNEM, AMIT BELLONDA AKAR.

---

Az egyén, a faj, a környezet fennmaradása, ezek vezetik az embereket. Meg lehet figyelni, hogyan változik a fontossági sorrend az élet folyamán. Mik a közvetlen meggondolások a bizonyos korban? Az időjárás? Az emésztés? Szeretet? Mindaz a sokféle éhség, amit a test érezni tud és csillapítani akar. Mi más számíthatna?

II. Leto Hwi Noree-nak, az Ő Hangja: Dar-es-Balat

Miles Teg sötétségre ébredt, és érezte, hogy egy szuszpenzoros hordágyon viszik. Halvány energiaizzásuk miatt látta az apró szuszpenzor-gubókat maga körül.

Fel volt peckelve a szája. Kezei szorosan a háta mögé kötözve. De a szeme fedetlen maradt.

TEHÁT NEM ÉRDEKLI ŐKET, MIT LÁTOK.

De hogy kik azok az ŐK, nem tudta. A környező sötét alakok zötyögése arról árulkodott, hogy egyenetlen talajon mennek lefelé. Ösvényen? A hordágy simán siklott a szuszpenzorain. Érezte a mező halk zümmögését, mikor megálltak, hogy megtárgyalják, hogyan forduljanak egy problémás úton.

Valami akadályozó dolgon keresztül időről időre egy fény villanását látta maga fölött. Hamarosan beléptek a kivilágított területre, és megálltak. Teg egyetlen parázsgömböt látott úgy három méterre a talaj fölött egy póznához pányvázva. A gömb lágyan imbolygott a hideg fuvallatban. A sárga fénynél Teg egy kunyhót pillantott meg valami sáros tisztás közepén, a havat számtalan láb taposta le. Bokrokat és satnya fákat látott a tisztás körül. Valaki egy fényesebb kézilámpával a szemébe világított. Egy szó sem esett, de Teg látta, hogy valaki a kunyhó felé mutat. Teg nem sok más ilyen rozoga építményt látott életében. Úgy nézett ki, mint ami a legkisebb fuvallatra is összedőlhet. Fogadni mert volna, hogy beázik a tető.

A csapat megint elindult, a kunyhó felé cipelve Teget. Teg a halvány világításnál tanulmányozta a kísérőit – az arcuk a szemükig be volt fedve, a fejüket pedig csuklya fedte. Ruhájuk bősége elrejtette testük körvonalát, csak annyi látszott, hogy van kezük és lábuk.

A póznához kötött parázsgömb elsötétedett.

Kinyílt a kunyhó ajtaja, és fényesség ömlött ki a tisztásra. A kíséret betuszkolta Teget, és otthagyta. Teg hallotta, hogy becsukódik az ajtó mögötte.

Bent szinte vakító volt a fény a kinti sötétség után. Teg pislogott, míg szeme alkalmazkodott a világossághoz. Körülnézett. A kunyhó külsejéhez hasonló beltérre számított, de a szoba tiszta és rendes volt, kevés bútorral – három szék, kis asztal és… Teg nagyot lélegzett: egy Ixi Szonda! Hát nem érezték a sherét a lehelletén?

Ha ilyen figyelmetlenek, használják csak a szondát. Neki nagyon fájdalmas lesz, de semmit nem szednek ki belőle.

Valami kattant mögötte, és mozgást hallott. Három ember lépett be a látómezejébe, és megálltak a hordágy végénél. Némán meredtek rá. Teg végignézett mindhármukon. A bal oldali sötét kezeslábast viselt nyitott hajtókával. Férfi. Olyan szögletes arca volt, mint amilyet Teg néhány gammui bennszülöttnél látott – apró, kidülledő szemek, melyek egyenesen átnéztek Tegen. Egy inkvizítor arca volt, akit nem hat meg a kín. A Harkonnenek a maguk idejében sok ilyet importáltak. Egycélú típusokat, akik a legkisebb arcizom-rándulás nélkül okoznak fájdalmat.

A Teggel szemben álló bő fekete és szürke ruhát viselt, a kísérethez hasonlóan, de az ő csuklyája hátra volt vetve: nyájas arc, rövidre nyírt ősz haj. Az arc semmit sem árult el, a ruha is keveset. Nem lehetett megmondani, hogy férfi vagy nő. Teg rögzítette magában az arcot: széles homlok, szögletes áll, nagy zöld szemek, éles vonalú orr, undorodva lekunkorodó apró száj.

A csoport harmadik tagja kötötte le a legtovább Teg figyelmét: magas termet, szépen szabott fekete kezeslábas, rajta komoly fekete kabát. Tökéletes szabás. Drága anyag. Rangjelzés, jelvény nincs. Határozottan férfi. Unottságot mutatott, és ebből Teg bizonyos következtetéseket vont le. Keskeny, fölényes arc, barna szem, vékony száj. Látszik rajta, hogy a drága idejét pazarolja itt. Fontos dolga lenne valahol máshol, és ez a másik kettő, ezek az ALÁRENDELTEK erre rá kell döbbenjen. EZ A HIVATALOS MEGFIGYELŐ, gondolta Teg.

Ezt az unott alakot ennek a helynek az urai küldték, hogy figyeljen, és jelentse, amit látott. Hol az aktatáskája? Ó, igen, ott van mögötte, a falhoz támasztva. Ezek a táskák mintegy jelképei voltak az ilyen funkcionáriusoknak. Teg megfigyelőkörútján látott ilyen embereket Vsaiban és Gammu más városaiban az utcákon. Kicsi, vékony aktatáskák. Minél fontosabb a funkcionárius, annál kisebb a táska. Ennek a táskájába itt alig férhet bele több néhány adattekercsnél és egy komszemnél. A szem nélkül nem lehet meg: az köti össze feletteseivel. Vékony táska: ez egy fontos funkcionárius.

Teg azon tűnődött, mit mondana ez a megfigyelő, ha Teg megkérdezné tőle: – Mit mondana nekik a lélekjelenlétemről?

A válasz már ott volt azon az unott arcon. Még csak nem is válaszolna. Nem azért van itt, hogy válaszoljon. Teg arra gondolt, hogy amikor ez elmegy, akkor hosszú léptekkel fog menni. Tekintete olyan messzeségbe néz, ahol olyan hatalom várja, amit csak ő ismer. A lábához fogja csapni azt a táskát, hogy emlékeztesse magát a saját fontosságára, és mások figyelmét is felhívja a hatalomnak eme jelképére.

A Teg lábánál álló tömzsi alak szólalt meg parancsoló hangon, és kétségtelenül női rezgéssel:

– Látjátok, hogy tartja magát, és figyel minket? A hallgatás nem fogja megtörni. Megmondtam, már mielőtt bejöttünk. Az időnket vesztegetitek, pedig nem érünk rá ilyen hiábavalóságokra.

Teg rámeredt. Volt valami halványan ismerős a nő hangjában. Olyasféle hatalom áradt belőle, mint a Tisztelendő Anyákéból. Lehetséges lenne? A szögletes gammui arcú bólintott.

– Igazad van, Materly. De itt nem én parancsolok.

MATERLY?, tűnődött Teg. EZ NÉV VAGY CÍM?

Mindketten a funkcionáriusra néztek. Az megfordult, és lehajolt a táskájához. Egy kis komszemet vett elő, és úgy állt, hogy se Teg, se a másik kettő ne láthassa a képernyőt. A szem zölden felizzott, beteges fénybe burkolva használója arcát. Az önhitt mosoly eltűnt. A funkcionárius némán mozgatta a száját, valaki olyannak formálta a szavakat, akit csak ő látott.

Teg nem árulta el szájról olvasási képességét. Akit a Bene Gesserit képzett ki, az majdnem mind tudott szájról olvasni, szinte bármilyen szögből. Ez a férfi a régi galach egy változatát beszélte.

– Biztos, hogy Teg Bashar – mondta. – Azonosítottam.

A zöld fény ott táncolt a funkcionárius arcán, míg a szembe meredt. Akivel beszélt, nyilván ide-oda mozgott, már ha az a fény jelentett valamit. A férfi szája megint hangtalan mozgásra nyílt:

– Mindnyájan egyetértünk abban, hogy kondicionálva van fájdalom ellen, és érzem rajta a shere szagát. Majd…

Elnémult, mikor a zöld fény megint táncolni kezdett az arcán.

– Nem keresek kifogásokat – Szája gondosan formálta a régi galach szavakat. – Tudod, hogy mindent megteszünk, de én azt javaslom, hogy erőteljesen álljunk rá a ghola felkutatásának más módozataira is.

A zöld fény kialudt.

A funkcionárius a derekára csíptette a szemet, a társaihoz fordult, és bólintott.

– A T-szonda – mondta a nő.

Teg feje fölé lendítették a szondát.

T-SZONDÁNAK NEVEZTE, gondolta Teg. Felnézett a csuklyára, mikor föléje húzták. Nem volt ixi jelzés a szerkezeten.

Teget különös déjá vu érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte, mintha ez a fogság már sokszor megtörtént volna. És ez nem futó, véletlen déjá vu volt, hanem egy mélyen ismerős rádöbbenés: a fogoly és a vallatók azok hárman… a szonda. Teg mintha kiürült volna. Honnan ismeri ezt a pillanatot? Ő maga sosem alkalmazott szondát, de alaposan tanulmányozta a használatukat. A Bene Gesserit gyakran alkalmazott fájdalmat, de inkább Igazmondókra támaszkodott. Ezenfelül a Nővérek úgy vélték, hogy egy ilyen berendezés túlságosan az ixiek befolyása alá helyezi őket. Ez a gyengeség egy beismerése volt, annak a jele, hogy nem boldogulnak ilyen megvetendő eszközök nélkül. Teg még azt is gyanította, hogy ebben a hozzáállásban volt a Butleri Dzsihadnak is valami maradványa, az ellenérzés a gépekkel szemben, melyek kimásolják az ember gondolatait és emlékeit. DÉJÁ VU!

Mentát logikája tette fel a kérdést: HONNAN ISMEREM EZT A PILLANATOT? TUDTA, hogy soha ezelőtt még nem volt fogoly. Milyen nevetséges szerepcsere. A nagy Teg Bashar, mint fogoly? Megmosolyogni való. Az ismerősség mélyről jövő érzése mégis megmaradt.

Fogvatartói pontosan a feje fölé állították a csuklyát és egyenként kiengedték a medúza-érintkezőket, majd a fejére erősítették őket. A funkcionárius nézte társai tevékenységét, és a türelmetlenség apró jelei tükröződtek amúgy mozdulatlan arcán.

Teg végignézett a három arcon. Vajon melyikük fogja eljátszani a „barát” szerepét? Ó, igen: a Materlynek nevezett. Ez a Tisztelet Matrónájának valamilyen eltorzított megnevezése? De nem úgy viselkedtek vele, mint amit Teg a visszatérő Elveszettekkel kapcsolatban hallott.

Ezek az emberek mégis a Szétszóródásból valók voltak – kivéve talán a szögletes arcú barnaruhást. Teg alaposan megfigyelte a nőt: a szürke haj, a távolülő zöld szemek összeszedett nyugalma, a szilárdságot és megbízhatóságot sugalló, kissé előreugró áll. Jól választották ki „barátnak”. Materly arca maga volt a megtestesült tiszteletreméltóság, amiben meg lehet bízni. De Teg látott benne valami rejtőző dolgot is. Ez a nő egyben olyan is volt, aki gondosan figyeli a pillanatot, amikor közbe kell lépnie. Biztos hogy Bene Gesserit – ha más nem, a képzése.

VAGY A TISZTELET MATRÓNÁINAK TANÍTVÁNYA.

Végeztek az érintkezők elhelyezésével. A gammui arcú olyan pozícióba húzta a szonda konzolját, ahol mindhárman láthatták a képernyőt, de persze Teg nem.

A nő Teg sejtését igazolva kivette a szájából a pecket. Ő lesz a vigasz forrása. Teg megmozgatta a nyelvét a szájában. Arca és mellkasa kicsit még mindig zsibbadt volt a kábítósugártól, ami leterítette. Milyen régen lehetett? De ha hihetett a funkcionárius néma szavainak, akkor Duncan megmenekült.

A gammui arcú a megfigyelőre nézett.

– Kezdheted, Yar – mondta a funkcionárius.

YAR?, tűnődött Teg. KÜLÖNÖS NÉV. Majdhogynem tleilaxi hangzása van. De Yar nem Arctáncoltató… és nem is Tleilaxi Mester. Az utóbbinak túl nagy, az előbbinek pedig nincs rajta jele. Mint a Nővérek tanítványa, Teg biztosan meg tudta ítélni ezt.

Yar megérintett valamit a konzolon.

Teg hallotta magát felnyögni a fájdalomtól. Ekkora fájdalomra semmi sem készíthette fel. Biztosan a maximumra csavarták azt az ördögi masinát az első csapáshoz. Tudták, hogy mentát. Egy mentát le tudja választani magáról a test bizonyos szükségleteit. De ez rettenetes volt! Nem tudott szabadulni tőle. Kín remegtette meg az egész testét, eszméletvesztéssel fenyegetve. A shere nem tudja ettől megvédeni?

A fájdalom fokozatosan alábbhagyott, és csak reszkető emlékek maradtak utána.

Megint!

Hirtelen az jutott eszébe, hogy ilyen lehet a fűszeragónia egy Tisztelendő Anyának. Ennél fájdalmasabb semmi sem lehet. Küszködött, hogy csendben maradjon, mégis hallotta, hogy hörög és nyög. Minden tanult mentát és Bene Gesserit képességét bevetette, hogy a szája ne formáljon szavakat, ne könyörögjön befejezésért, ne ígérje, hogy elmond mindent, csak ne kínozzák tovább.

A fájdalom megint csökkent, aztán megint erősödött.

– Elég! – Ez a nő volt. Teg a neve után kutatott. MATERLY!

Yar bosszúsan mondta:

– Tele van sherével, legalább egy évig elég lesz neki – A konzolra mutatott. – Üres.

Teg felszínesen, kapkodva szedte a levegőt. A fájdalom! Tovább növekedett Materly utasítása ellenére.

– Azt mondtam, elég! – csattant fel Materly.

Micsoda őszinteség, gondolta Teg. Érezte, hogy a fájdalom csökken, visszahúzódik, mintha minden izmot kihúznának a testéből, mint az átélt kín szálait.

– Nem jó, amit csinálunk – mondta Materly. – Ez az ember…

– Épp olyan, mint mindenki más – mondta Yar. Rátegyem a speciális érintkezőt a péniszére?

– Nem, amíg én itt vagyok! – mondta Materly.

Teg érezte, hogy kis híján bedől a nő őszinteségének. Az utolsó kínszálak ottmaradtak a testében, és úgy érezte, mintha lebegne a felület fölött, amin feküdt. A déjá vu érzése megmaradt. Itt van és még sincs itt. Már volt itt és mégsem volt.

– Nem fognak örülni, ha kudarcot vallunk – mondta Yar. – Te fel vagy készülve arra, hogy újabb kudarccal állj eléjük?

Materly élesen megrázta a fejét. Lehajolt, hogy az arca Teg látómezejébe kerüljön a medúza érintkező erdején keresztül.

– Bashar, sajnálom, amit veled csinálunk. Higyj nekem. Nem az én művem. Én inkább undorodom az egésztől. Mondd el nekünk azt, amire szükségünk van, hadd bánhassak veled jól.

Teg nehézkesen rámosolygott. Jól csinálja az a nő! A figyelő funkcionáriusra nézett.

– Mondd meg a nevemben a gazdáitoknak, hogy nagyon jól csinálja.

Vér szökött a funkcionárius arcába. A homlokát ráncolta.

– Add rá a maximumot, Yar – Tenor hangjában nyoma sem volt annak az alapos képzettségnek, ami Materly hangját jellemezte.

– Kérlek! – mondta Materly. Felegyenesedett, de nem vette le a tekintetét Teg szeméről.

Tegnek is megtanították Bene Gesserit tanárai: „Nézd a szemet! Figyeld, hogyan változtatja a fókuszát. Ahogy a fókusz mozdul kifelé, úgy húzódik a tudat befelé.”

Szándékosan a nő orrára koncentrált. Nem volt csúnya Materly arca. Inkább jellegzetes. Teg azon tűnődött, milyen lehet az alakja az ormótlan ruha alatt.

– Yar! – Ez a funkcionárius volt.

Yar állított valamit a konzolon és megnyomott egy gombot.

A Tegen átperzselő kín fényt derített rá, hogy az előző szint valójában alacsony volt. Az új fájdalommal különös világosság jött. Teg majdnem képesnek érezte magát arra, hogy elválassza tudatát a behatolástól. Ez a fájdalom valaki mással történik. Talált egy kikötőt, ahol alig ért el hozzá valami. Volt fájdalom. Sőt, kín. Megkapta a jelentéseket ezekről az érzületekről. Persze ez részben a shere műve volt. Teg tudta ezt, és hálás volt érte.

Materly hangja hatolt be hozzá:

– Azt hiszem, elveszti az eszméletét. Kapcsold lejjebb.

Egy másik hang válaszolt, de ez már némaságba olvadt, mielőtt Teg azonosíthatta volna a szavakat. Hirtelen, döbbent rá, hogy nincs semmi horgonya, ami a tudatához kapcsolná. Csend! Mintha hallotta volna a szívét kalapálni a félelemtől, de nem volt biztos benne. Minden csendes volt: átható hallgatás, ami mögött nem volt semmi. ÉLEK MÉG? Aztán szívdobbanást hallott, de egyáltalán nem volt biztos, hogy a sajátját. DIB-DOBB! DIB-DOBB! Ez mozgás, és nem hang volt. De Teg nem tudta lokalizálni a forrását. MI TÖRTÉNIK VELEM? Szavak robbantak be vakító fehérséggel a fekete háttér elé látóközpontján keresztül:

– Visszamentem egyharmadra.

– Hagyd annyin. Lássuk, ki tudunk-evalamit olvasni a testi reakcióiból.

– Hall még minket?

– Tudatosan nem.

Teget egyetlen instrukciója sem figyelmeztette arra, hogy egy szonda még shere jelenlétében is képes teljesíteni ördögi feladatát. De ezt itt T-szondának hívták. A testi reakciókból lehet következtetni az elrejtett gondolatokra?

Újabb szavak suhantak át Teg látóközpontján:

– Még izolálva van?

– Teljesen.

– Legyünk biztosak a dolgunkban. Vidd egy kicsit mélyebbre.

Teg próbálta tudatát a félelmei fölé emelni. MEG KELL ŐRIZNEM AZ IRÁNYÍTÁST! Mit tárhat fel a teste, ha elveszti vele a kapcsolatot? El tudta képzelni, hogy amazok mit csinálnak, és agya regisztrálta a pánikot, de a teste nem érezte. IZOLÁLJÁTOK AZ ALANYT. NE HAGYJATOK NEKI HELYET, AHOVÁ AZ ÉNÉJT TEHETI. Ki mondta ezt? Valaki. A déjá vu érzése teljes erővel tért vissza hozzá.

MENTÁT VAGYOK, emlékeztette magát. AZ ELMÉM ÉS ANNAK MŰVE A KÖZÉPPONTOM. Tapasztalatai és emlékei voltak, melyre ez a központ támaszkodhatott. A fájdalom visszatért. Hangok. Hangosak! Nagyon hangosak!

– Megint hall – Ez Yar volt.

– Az hogy lehet? – A funkcionárius tenorja.

– Talán túl alacsonyra állítottad – Materly. Teg megpróbálta kinyitni a szemét. A szemhéjai nem engedelmeskedtek. Tegnek ekkor eszébe jutott. T-szondanák nevezték. Ez nem ixi szerkezet. Ez a Szétszóródásból van. Azonosítani tudta, hol vette át a gép a hatalmat izmai és érzékei fölött. Mintha egy másik személy is lenne a testében, a maga saját reakció-mintázatával. Engedte magát, hogy kövesse a gép behatolásának munkáját. Pokoli szerkezet! Megparancsolhatja, hogy pislogjon, szellentsen, ziháljon, szarjon, pisáljon – bármit. Úgy tudja irányítani a testét, mintha annak nem lenne meg a saját gondolkodó része. A megfigyelő szerepére volt kárhoztatva.

Szagok csapták meg – undorító szagok. Nem tudott összerándulni, de gondolatban megborzongott. Ez elég volt. A szagokat a szonda keltette. Játszott az érzékeivel, tanulmányozta őket.

– Elég már ahhoz, hogy olvasni lehessen benne? – A funkcionárius tenorja.

– Még mindig hall minket! – Yar.

– A pokolba minden mentáttal! – Materly.

– Dit, Det és Dót – mondta Teg a három bábu nevét, amiket a Téli Bemutatón látott gyerekkorában, valamikor régen a Lernaeuson.

– Beszél! – A funkcionárius.

Teg érezte, hogy tudatát elfalazza a gép. Yar csinál valamit a konzolon. Teg mégis tudta, hogy mentát logikája valami létfontosságút mondott neki: ezek hárman bábok. És csak a bábmesterek fontosak. A bábuk mozgása elárulja, mit csinál a bábmester.

A szonda folytatta a beférkőzést. A bevetett erők ellenére Teg érezte, hogy tudata tartja a versenyt a géppel. Az tanulmányozza őt, de Teg is tanulmányozza a szerkezetet.

Most megértette. Érzékeinek teljes spektrumát be lehet másolni ebbe a T-szondába, azonosítani és címkézni lehet, hogy Yar előhívhassa őket, ha kellenek. Tegben organikus reakciók lánca volt. A gép ezeket végig tudta követni, mintha egy másolatot csinálna Tegről. A shere és a mentát-ellenállás távol tartotta a keresőt az emlékeitől, de minden mást le lehetett másolni.

NEM ÚGY FOG GONDOLKODNI, MINT ÉN, nyugtatta meg magát Teg. A gép nem lesz ugyanolyan, mint az ő húsa és idegei. Nem lesznek Teg-emlékei, Teg-tapasztalatai. Nem asszonytól született. Sosem haladt végig a szülőcsatornán, és bukkant ki ebben az elképesztő univerzumban. Teg tudatának egy darabja ide egy emlékeztető jelet tett, hogy jelezze magának: ez a megfigyelés elárult valamit a gholáról is. DUNCANT EGY AXOLOTL TARTÁLYBÓL FEJTETTÉK LE. Ez a megfigyelés hirtelen, éles savmarással jelentkezett a nyelvén.

MEGINT A T-SZONDA!

Teg hagyta magát átáramlani egy többszörös, szimultán tudaton. Követte a T-szonda munkáját és tovább kutatta megállapítását a gholáról, miközben végig Ditet, Detet és Dotot hallgatta. A három bábu furcsán csendes volt. Igen, arra várnak, hogy T-szondájuk bevégezze feladatát.

A GHOLA: Duncant olyan sejtekből növesztették ki, melyek VALÓBAN asszonytól születtek, akit férfi termékenyített meg. GÉP ÉS GHOLA! Megfigyelés: A GÉP NEM OSZTOZHAT A SZÜLETÉS ÉLMÉNYÉBEN, CSAK VALAMI TÁVOLIAN SZEMÉLYTELEN MÓDON, AMI ÁLTAL EGÉSZEN BIZTOSAN LEMARAD FONTOS SZEMÉLYES ÁRNYALATOKRÓL.

Ahogy most benne is lemaradt bizonyos dolgokról.

A T-szonda szagokat idézett fel. Minden egyes indukált szagra emlékek jelezték jelenlétüket Teg memóriájában. Érezte a T-szonda hatalmas sebességét, de saját tudata kívül állt ezen a rohanó kutatáson, képesen arra, hogy az itt felidézett emlékek közé gabalyítsa Teget, amíg csak Teg úgy akarja.

OTT VAN!

Ez volt a forró viasz, amit a karjára öntött tizennégy éves korában a Bene Gesserit iskolában. Úgy idézte fel az iskolát és a laboratóriumot, mintha abban a pillanatban csak ott lett volna a léte. AZ ISKOLA ÖSSZE VAN KAPCSOLVA A KÁPTALANHÁZZAL. Azzal, hogy oda beengedték, Teg megtudta, hogy Siona vére folyik az ereiben, így egyetlen jövendölő sem láthatta meg ott.

Látta a labort és érezte a viasz szagát – mesterséges észterek, és a méhek természetes készítményének keveréke. Emlékezetét oda fordította, amikor az almáskertekben figyelte a dolgozó embereket és méheket.

A Bene Gesserit társadalmi struktúra oly bonyolultnak látszik, míg valaki át nem látja a szükségleteket: élelem, ruha, meleg, kommunikáció, tanulás, védelem az ellenségektől (a túlélési ösztön egy folyománya). A Bene Gesserit fennmaradás némi pontosításra szorult, mielőtt meg lehetett érteni. Ők nem az általában vett emberiség javára szaporodtak. Semmi ellenőrizetlenség! Ő a saját hatalmuk kiterjesztésére szaporodtak, hogy folytassák a Bene Gesseritet, mert ezt elegendő szolgálatnak tartották az emberiség felé. Talán az is volt. A szaporodási ösztön mélyen gyökerezett, a Nővérek pedig alaposak voltak.

Új szag érte Teget.

Tég felismerte nedves gyapjúruhájának szagát, mikor belép a parancsnoki fülkébe a ponciardi csata után. A szag betöltötte orrát és előhívta a fülke ózonillatát, a többiek verítékét. GYAPJÚ! A Nővérek egy kicsit mindig furcsállták benne, hogy jobban kedvelte a természetes anyagokat a rab-üzemekben gyártott szintetikusaknál.

Már nem törődött a szék-kutyákkal. NEM SZERETEM AZ ELNYOMÁS SEMMIFÉLE FORMÁJÁNAK A SZAGÁT. Ezek a bábuk – Dit, Det és Dót – tudják, mennyire el vannak nyomva? A mentát logika rávicsorgott. A gyapjúanyagok talán nem rab-gyárakban készültek? Az más. Egy része másképp érvelt. A szintetikus anyagokat szinte a végtelenségig lehet tárolni. Milyen sokáig kitartottak a Harkonnen-gömb nullentrópiás ládájában.

– Én mégis jobban szeretem a gyapjút és a pamutot! HÁT LEGYEN! – De hogyan alakult ez ki bennem?

EZ ATREIDES-ELFOGULTSÁG. ÉS TE ÖRÖKÖLTED.

Teg félretolta a szagokat, és a törtető szonda totális mozgására koncentrált. Hamarosan rájött, hogy előre érzi. Mint egy új izmot. Megfeszítette, de közben tovább kutatott az indukált emlékek közt valami értékes meglátásért.

ANYÁM AJTAJA ELŐTT ÜLÖK A LERNAEUSON.

Teg elvonta tudata egy részét, úgy nézte a jelenetet: tizenegy éves. Egy kis Bene Gesserit tanonccal beszélgetett, aki Valaki Fontos kíséretében érkezett. A tanonc aprócska lány, vörösesszőke hajjal, babaarccal. Pisze orr, zöldesszürke szem. A VF egy feketeköpenyes, valóban ősi levegőt árasztó Tisztelendő Anya. A mögött az ajtó mögött van Teg anyjával. A tanonc, akit Carlanának hívnak, a ház fián próbálgatja pelyhedző képességeit.

Carlana alig szól tizenkét szót, Teg már felismeri a mintázatot. Információt akar kiszedni belőle! Ez volt az egyik első lecke, amit az anyjától megtanult: a finom színlelés. Végül is voltak emberek, akik kérdezgethettek egy kisfiút egy Tisztelendő Anya háztartásáról, remélve, hogy valami eladható információhoz jutnak.

Az anyja elmagyarázta:

– Mérd fel a kérdezőt, és a válaszaidat a fogékonyságai szerint válaszd meg! – Egy Tisztelendő Anyával szemben ezzel semmire sem ment volna, de egy tanonccal, és főleg ezzel szemben!

Félénk húzódozást színlel Carlanának. Carlanának túlzott elképzelései voltak saját vonzerejéről. Teg hagyta, hogy Carlana legyőzze a húzódozását, erői megfelelő felsorakoztatása után. A kislány egy maroknyi hazugságot kapott, melyekért, ha elismételte volna őket a VF-nek ott bent, szigorú cenzorálásban részesült volna, vagy akár még rosszabban is.

DIT, DET ÉS DÓT SZAVAI:

– Azt hiszem, most már megvan.

Teg felismerte, hogy Yar szavai rángatták ki az emlékei közül. „VÁLASZAIDAT A FOGÉKONYSÁGAI SZERINT VÁLASZD MEG!”, hallotta Teg az anyja hangján. BÁBUK. BÁBMESTEREK. A funkcionárius beszél:

– Kérdezd meg a szimulációt, hová vitték a gholát.

Csend, aztán halk zümmögés.

– Semmi eredmény – Yar.

Teg fájdalmas érzékenységgel hallja a hangjukat. Kényszeríti szemeit, hogy felnyíljanak, a szonda ellenkező parancsai ellenére.

– Nézzétek! – mondja Yar.

Három szempár néz vissza Tegre. Milyen lassan mozognak. Dit, Det és Dót: a szemeik pislognak… pislognak… legalább egy perc a pislantások között. Yar odanyúl valamihez a konzolon. Legalább egy hétbe fog telni, míg az ujjai elérik, amit akarnak.

Teg a kezén és lábán lévő kötelékeket vizsgálja. Közönséges kötél! Lassan, óvatosan csavargatja a kezét, hogy ujjal érintkezésbe kerüljenek a csomóval. Azok engednek, először csak lassan, de aztán szétbomlanak. Teg továbbmegy a hordágyhoz rögzítő kötelekhez. Ezek könnyebbek: egyszerű csúszórögzítők. Yar keze még az út negyedénél sem jár a konzol felé.

Pislogás… pislogás… pislogás…

A három szempár enyhe meglepetést mutat.

Teg megszabadul a szonda érintkezőinek medúzakarjaitól. Cupp-cupp-cupp! A tapadókorongok leváltak róla. Meglepetten vesz észre egy lassan meginduló vérpatakocskát a bal keze fején, amivel félresöpörte az érintkezőket.

Mentát kivetítés: VESZEDELMES SEBESÉGGEL MOZGOK.

De már lent is van az ágyról. A funkcionárius lassan-lassan egy dudor felé nyúl az oldalzsebében. Teg keze szétzúzza a funkcionárius nyakát. A funkcionárius soha többé nem fogja használni azt a kis lézerpisztolyt, amit mindig magával hord. Yar kinyújtott keze még az út harmadán sincs a konzol felé. De kifejezett meglepődés van a szemében. Teg kétli, hogy egyáltalán látja a kezet, ami eltöri a nyakát. Materly már gyorsabb egy kicsit. Bal lába arra lendül, ahol Teg még egy töredék pillanattal előbb volt. Mégis túl lassú! Materly feje hátrabicsaklik, a nyak védtelen marad Teg lecsapó tenyerével szemben.

Milyen lassan esnek a padlóra!

Tegben tudatosodott, hogy ömlik róla a veríték, de nem volt ideje arra, hogy ezzel foglalkozzék.

TUDOM MINDEN MOZDULATUKAT, MÉG MIELŐTT VÉGREHAJTANÁK! MI TÖRTÉNT VELEM?

Mentát kivetítés: A PRÓBA AGÓNIÁJA ÚJ KÉPESSÉGSZINTRE EMELT.

Intenzív éhségérzet figyelmeztette energiaveszteségére. Félretolta az érzést, és közben látta, hogy visszatér a normális időritmusba. Három tompa zaj: a földre puffanó testek. Teg megvizsgálta a szonda-konzolt. Egészen biztosan nem ixi. De hasonló az irányítószerkezet. Kiiktatta – és ezáltal törölte – az adattároló rendszert.

VILÁGÍTÁS?

Kapcsolók kint, az ajtó mellett. Kioltotta a fényeket, és három mély lélegzetet vett. Elmosódott mozgásfolt villant az éjszakában.

A vastagruhás embereknek, akik ide hozták, alig volt idejük a furcsa hang felé fordulni, mire az elmosódott, villámgyors mozgásfolt már le is csapta őket.

Teg most gyorsabban állt vissza a rendes sebességre. A csillagfényben egy lefelé vezető utat vett észre a hegyoldalban, a bokrok közt. Egy darabig csúszkált a sáros hóban, aztán rájött, hogyan egyensúlyozzon: számított a terepre. Minden egyes lépés oda került, ahová Teg tudta, hogy kerülnie kell. Hamarosan nyílt területre érkezett, melyről egy völgyre nyílt lelátás.

Egy város fényei látszottak, középen egy fekete épület-négyszöggel. Ismerte ezt a helyet: Ysai. Ott vannak a bábmesterek.

SZABAD VAGYOK!

---

Volt egyszer egy ember, aki minden nap ott ült egy keskeny függőleges nyílás előtt, ahol egy deszka hiányzott egy magas fakerítésből. Minden egyes nap egy vad sivatagi szamár ment el a kerítés előtt, és jött át a nyíláson: először az orra, aztán a feje, aztán az elülső lábai, a hosszú barna háta, aztán a hátsó lába, és végül a farka. Egy nap az ember felugrott ültéből, szemében a felfedezés szikrájával, és azt kiabálta mindenkinek, aki hallotta őt: Milyen nyilvánvaló! Az orr okozza a farkát!

A Rejtett Bölcsesség Történetei, Rakis Szóbeli Történelméből

Mióta Rakisra jött, Odradénak többször eszébe jutott az ősrégi festmény, ami oly előkelő helyet foglalt el Taraza lakosztályának falán. Mikor felmerült benne az emlék, érezte kezében az ecset érintését. Orrlyukai kitágulva szívták be a képzeletbeli olaj- és festékszagot. Érzelmei ostromolták a vásznat. És minden alkalommal úgy merült fel az emlékből, hogy új kételyei voltak: vajon Sheeana az ő vászna? MELYIKÜNK FEST A MÁSIKRA?

Ma reggel is ez történt. Még sötét volt kint, a rakisi Erősségen kívül, ahol Sheeanával lakott. Egy jelölt lépett be halkan, hogy felébressze Odradét, és közölje vele, hogy Taraza hamarosan megérkezik. Odrade felnézette a sötéthajú jelölt lágyan megvilágított arcára, és azonnal bevillant emlékeibe a festmény.

VALÓJÁBAN MELYIKÜNK TEREMTI A MÁSIKAT?

– Sheeana hadd aludjon még egy kicsit – mondta Odrade, mielőtt elbocsátotta a jelöltet.

– Még a Főtisztelendő Anya érkezése előtt reggelizel? – kérdezte a jelölt.

– Megvárjuk Tarazát.

Odrade felkelt, gyorsan megtisztálkodott, és a legjobb fekete köpenyét öltötte magára. Aztán a másik szoba keleti ablakához ment, és lenézett az űrkikötő irányába. Számos mozgó fény világította be ott a poros eget. Odrade aktiválta a szoba minden parázsgömbjét, hogy lágyítsa a külső látványt. A gömbök arany napokként tükröződtek az ablak vastag páncélplaz-lapján. A kissé sötét felületen saját arca is látszott, a fáradtság mély árkaival. TUDTAM, HOGY JÖNNI FOG, gondolta. Éppen mikor erre gondolt, a rakisi nap megjelent a portól homályos horizonton, mint egy gyerek narancssárga labdája. Azonnal jelentkezett a meleglökés, melyről oly sok rakisi megfigyelő tett említést. Odrade elfordult a látványtól, és látta, hogy kinyílik a folyosó felőli ajtó.

Taraza lépett be suhogó köpennyel. Egy láthatatlan kéz becsukta mögötte az ajtót: egyedül voltak. A Főtisztelendő Anya odament Odradéhoz: csuklyája mélyen az arcába húzva. Nem volt túl megnyugtató látvány. Látva Odrade zavartságát, Taraza még rá is játszott:

– Hát, Dar, végül úgy találkozunk, mint idegenek.

Taraza szavainak hatása meglepte Odradét. Helyesen értelmezte a fenyegetést, de a félelem eltűnt belőle, kifolyt, mint víz a korsóból. Életében először Odrade felismerte egy választóvonal átlépésének pontos pillanatát. Ez most olyan vonal volt, melyről úgy vélte, hogy Nővérei közül kevesen sejtik a létezését. Ahogy átlépte, rádöbbent, hogy mindig is tudta, hogy ott volt: egy hely, ahol beléphet a semmibe, és szabadon lebeghet. Már nem volt sebezhető. Megölni lehetett őt, legyőzni viszont nem.

– Tehát már nincs többé Dar és Tar – mondta Odrade.

Taraza hallotta Odrade hangjának tiszta, gátlásoktól mentes tónusát, és ezt önbizalomként értelmezte.

– Talán soha nem is volt Dar és Tar – mondta jeges hangon. – Látom, azt hiszed, hogy rendkívül okos voltál.

A CSATA ELKEZDŐDÖTT, gondolta Odrade, DE ÉN NEM ÁLLOK A TÁMADÁSA ÚTJÁBAN. Odrade azt mondta:

– A Tleilaxival kötendő szövetségen kívüli alternatívákat nem lehetett elfogadni. Főleg amikor észrevettem, hogy valójában mi a szándékod.

Taraza. hirtelen fáradtnak érezte magát. Hosszú volt az út még a nem-hajó ugrásaival is. A test mindig tudja, mikor zökkentik ki ismerős ritmusából. Taraza kiválasztott egy puha díványt és leült. Sóhajtva merült bele a fényűző kényelembe. Odrade látta a Főtisztelendő Anya kimerültségét, és azonnal együttérzés támadt benne. Taraza megérezhette ezt. Megveregette a párnát maga mellett, és várta, hogy Odrade leüljön.

– Meg kell őriznünk a Bene Gesseritet – mondta Taraza. – Csak ez a fontos.

– Hát persze.

Taraza kutatóan nézett Odrade jól ismert arcába. IGEN, ODRADE IS FÁRADT.

– Te itt voltál, közvetlen kapcsolatban az emberekkel és az eseményekkel mondta Taraza. – Kellenek a… nem, Dar, SZÜKSÉGEM VAN a meglátásaidra.

– A Tleilax a teljes együttműködés látszatát kelti mondta Odrade. – De ebben jó adag színlelés van. Nagyon zavaró kérdések merültek fel bennem.

– Mint például?

– Mi van, ha az axolotl tartályok… nem tartályok?

– Mire gondolsz?

– Waff úgy viselkedik, mint a torz gyereket vagy bolond nagybácsit titkoló család. Esküszöm neked, zavarban van, mikor a tartályok kerülnek szóba.

– De hát mi lehet…

– Pótanyák.

– De azoknak olyanoknak kéne lennie, hogy… – Taraza elhallgatott. Megdöbbentették azok a lehetőségek, amiket ez a kérdés megnyitott.

– Ki látott már valaha is tleilaxi nőt? – tette föl a kérdést Odrade.

Taraza elméje tele volt ellenvetésekkel:

– De hát a precíz kémiai kontroll, a változók számának korlátozása… – Hátravetette a csuklyáját, és kiszabadította a haját. – Igazad van: mindent meg kell kérdőjeleznünk. De hát ez… ez szörnyű.

– Még mindig nem mondja meg a teljes igazságot a gholánkról.

– És mit mond?

– Csak annyit, amennyit már jelentettem: az eredeti Duncan Idaho egy változata, mindazokkal a pranabindu képességekkel, amiket megrendeltünk.

– Ez nem magyarázza azt, hogy miért ölték meg vagy próbálták megölni az előző verziókat.

– Szentül esküszik a Nagy Hitre, hogy csak szégyenkezésből tették, mert a tizenegy előző ghola nem felelt meg a várakozásoknak.

– Honnan tudták? Ez azt jelenti, hogy kémeik vannak a…

– Esküszik rá, hogy nem. Kikérdeztem erről, és azt mondta, hogy egy sikerült ghola látható zavart keltene közöttünk.

– Miféle látható zavart? Mire…

– Nem volt hajlandó elárulni. Mindannyiszor oda tér vissza, hogy ők teljesítették a szerződéses kötelezettségeiket. Hol a ghola, Tar?

– Mi… Ó. A Gammun.

– Hallottam pletykákat a…

– Burzmali kézben tartja a helyzetet – Taraza szorosan összepréselte a száját, és remélte, hogy ez valóban így van. A legutóbbi jelentés nem volt túl bizalomkeltő.

– Nyilván vitatkoztok azon, hogy nem kéne-emegölni a gholát – mondta Odrade.

– Nem csak a gholát!

Odrade elmosolyodott.

– Akkor hát igaz, hogy Bellonda tartósan meg akar szabadulni tőlem.

– Honnan…

– A barátság időnként nagy érték lehet, Tar.

– Veszélyes talajon jársz, Odrade Tisztelendő Anya.

– De nem botladozom, Taraza Főtisztelendő Anya. Hosszan és keményen gondolkodtam azon, amit Waff elárult azokról a Tisztelet Matrónáiról.

– Mondd el néhány gondolatodat – Taraza hangjában hajthatatlan elszántság volt.

– Ne éljünk tévedésben velük kapcsolatban – mondta Odrade. – Szexuális téren meghaladják a mi Bevésőink képességeit.

– Lotyók!

– Igen, magukra és másokra nézve is végzetesen alkalmazzák a képességeiket. Elvakította őket a saját hatalmuk.

– Ennyi a hosszú és kemény gondolat?

– Mondd meg nekem, Tar, miért támadták meg és rombolták le a gammui Erősségünket?

– Nyilván az Idaho gholát keresték, hogy foglyul ejtsék vagy megöljék.

– Miért lenne ez olyan fontos nekik?

– Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte Taraza.

– Nem lehet, hogy a LOTYÓK a Tleilaxtól kapott információ alapján cselekedtek? Tar, mi van akkor, ha ez a titkos dolog, amit Waff emberei beépítettek a gholánkba, valami olyan, amitől a ghola a Tisztelet Matrónáinak férfi megfelelőjévé válik?

Taraza a szája elé emelte a kezét, aztán gyorsan leengedte, mikor látta, milyen áruló ez a mozdulat. De már elkésett. Nem baj. Végül is Tisztelendő Anyák vannak egymás közt.

Odrade azt mondta:

– Mi pedig megparancsoltuk Lucillának, hogy tegye ellenállhatatlanná a legtöbb nő számára.

– Mióta működik együtt a Tleilax ezekkel a kurvákkal? – kérdezte Taraza.

Odrade vállat vont.

– Jobb ez a kérdés: Mióta működik együtt a Tleilax a saját Elveszettjeivel, akik a Szétszóródásból tértek vissza? Ha tleilaxi beszél tleilaxival, sok titokról szó eshet.

– Brilliáns kivetítés a részedről – mondta Taraza.Milyen valószínűségi értéket kapcsolsz hozzá?

– Ezt te épp olyan jól tudod, mint én. Sok mindenre magyarázatot adna.

Taraza keserűen mondta:

– És most hogy vélekedsz a tleilaxi szövetségedről?

– Nagyobb szükség van rá, mint valaha. Bent kell lennünk a pikszisben. Ott kell lennünk, ahol befolyásolhatjuk azokat, akik vetélkednek.

– Förtelem! – recsegte Taraza.

– Mi?

– Ez a ghola olyan, mint egy emberi formájú rögzítő szerkezet. És beültették őt közénk. Ha a Tleilax megkaparintja, rengeteg dolgot megtudnak rólunk.

– Ez elég otromba módszer lenne.

– De jellemző rájuk.

– Egyetértek abban, hogy a helyzetnek vannak más vetületei is – mondta Odrade. – De az ilyen érvek csak azt mondják nekem, hogy nem merjük megölni a gholát, míg mi magunk meg nem vizsgáltuk.

– Akkor már talán túl késő lesz! Ez a nyomorult szövetség, Dar! A kezükbe adtál minket… ők meg magukat a miénkbe – és egyikünk se meri elengedni a másikat.

– Hát nem ez a tökéletes szövetség? Taraza felsóhajtott.

– Mikor kell odaengedni őket a nemesítési feljegyzéseinkhez?

– Hamarosan. Waff nagyon szorgalmazza a dolgot.

– Akkor persze mi is látni fogjuk az axolotl… tartályaikat?

– Ezt használom emelőkarnak. Megadta a kelletlen beleegyezését.

– Egyre mélyebbre és mélyebbre egymás zsebeibe morogta Taraza.

Odrade csupa ártatlansággal mondta:

– Tökéletes szövetség, ahogy mondtam.

– És Teg felébresztette a ghola eredeti emlékeit?

– És Lucilla…

– Nem tudom! – Taraza komoran Odradéhoz fordult, és beszámolt neki a Gammu legutóbbi eseményeiről: Tegéket megtalálták, de Lucillától semmi hír, tervek készültek a kihozásukra.

Saját szavai nyomán nyugtalanító kép rajzolódott ki Taraza előtt. Mi ez a ghola? Mindig is tudták, hogy a Duncan Idahók nem közönséges gholák. De most, feljavított idegi és izom-képességeivel, plusz a Tleilax által beültetett ismeretlen dologgal – mintha égő botot tartanának a kezükben. Lehet fegyverként használni, de ugyanakkor a lángok ijesztő gyorsasággal közelednek.

Odrade tűnődve szólt:

– Próbáltad már valaha elképzelni, milyen lehet egy gholának hirtelen felébredni egy megújult testben?

– Mi van? Mi akarsz…

– És rádöbbeni, hogy a testedet egy hulla sejtjeiből növesztették ki – folytatta Odrade. – Emlékszik a saját halálára.

– Az Idahók sosem voltak közönséges emberek – mondta Taraza.

– Ugyanezt el lehet mondani a Tleilaxi Mesterekről is.

– Mit akarsz ezzel mondani?

Odrade megdörgölte a homlokát, hogy áttekintse gondolatait. Olyan nehéz ez olyasvalakivel szemben, aki elutasítja a vonzalmat, valakivel, aki egy harag-maggal él. Tarazának nincs… SIMPATICÓJA. Nem képes feltételezni, hogy egy testnek más érzékei is vannak, mint a logika.

– Egy ghola tudatra ébredése megrázó élmény lehet eresztette le a kezét Odrade. – Csak a hatalmas mentális rugalmassággal rendelkezők élik túl.

– Feltételezzük, hogy a Tleilaxi Mesterek többek, mint aminek látszanak.

– És a Duncan Idahók is.

– Persze. Mi másért vásárolta volna őket a Zsarnok folyamatosan a Tleilaxtól?

Odrade látta, hogy értelmetlen a vita.

– Az Idahók notóriusán hűségesek voltak az Atreidesekhez és nem szabad elfelejtenünk, hogy én Atreides vagyok.

– Azt hiszed, hogy hozzád köti a hűség?

– Főleg miután Lucilla…

– Ez túl veszélyes lehet!

Odrade hátradőlt a dívány sarkában. Taraza bizonyosságot akar. Az egymást követő gholák élete pedig olyan volt, mint a melanzs: más környezetben más íz. Hogyan lehetnének biztosak a gholájukban?

– A Tleilax olyan dolgokkal babrál, amelyek a mi Kwisatz Haderachunkat hozták létre – motyogta Taraza.

– Gondolod, hogy ezért kellenek nekik a nemesítési feljegyzések?

– Nem tudom! A mindenit, Dar! Nem látod, mit tettél?

– Azt hiszem, nem volt más választásom – mondta Odrade.

Taraza hidegen elmosolyodott. Odrade teljesítménye kiváló, de a helyére kell őt tenni.

– Úgy véled, hogy én is ugyanezt tettem volna? kérdezte Taraza.

MÉG MINDIG NEM LÁTJA, MI TÖRTÉNT VELEM, gondolta Odrade. Taraza azt várta, hogy engedelmes Darja önállóan cselekedjen, de ennyi önállóság már megrázta a Főtanácsot. Taraza nem volt hajlandó ebben a saját művét látni.

– Szokásos gyakorlat – mondta Odrade.

A szavak arculcsapásként érték Tarazát. Csak egy élet Bene Gesserit képzése tartotta vissza attól, hogy neki ne ugorjon Odradénak. SZOKÁSOS GYAKORLAT! Hányszor emlegette ezt Taraza bosszúsága forrásaként, gondosan féken tartott haragja ösztökéjeként? Odrade sokszor hallotta. Odrade most a Főtisztelendő Anyát idézte:

– A mozdíthatatlan szokás veszélyes. Az ellenség rábukkanhat a mintázatra, és ellenünk fordíthatja.

A szavak erőltetve bújtak ki Tarazából:

– Igen, ez egy gyengeség.

– Ellenségeink azt hitték, ismernek minket – mondta Odrade. – Még te, FŐTISZTELENDŐ ANYA, te is azt hitted, hogy ismered a határokat, amik közt tevékenykedni fogok. Olyan voltam, mint Bellonda. Még mielőtt megszólalt, már tudtad, mit fog mondani.

– Hibát követtünk el, hogy nem emeltünk téged fölém? – kérdezte Taraza. A legmélyebb hűség beszélt belőle.

– Nem , Főtisztelendő Anya. Kényes ösvényen járunk, de mindketten látjuk, merre kell mennünk.

– Hol van most Waff? – kérdezte Taraza.

– Alszik, és jól őrzik.

– Hívd Sheeanát. El kell döntenünk, hogy megszüntessük-e a tervnek azt a részét.

– És le kell nyelnünk a gombócot.

– Ahogy mondod, Dar.

Sheeana még álmos volt és a szemét dörzsölgette, mikor megjelent a nappaliban, de láthatóan volt ideje arra, hogy egy kis vizet paskoljon az arcára, és tiszta fehér köpenyt öltsön. A haja még nedves volt.

Taraza és Odrade az egyik keleti ablaknál álltak, háttal a fénynek.

– Ő Sheeana, Főtisztelendő Anya – mondta Odrade.

Sheeana arca éber lett, a háta megfeszült. Már hallott erről a hatalmas nőről, erről a Tarazáról, aki a Nővéreket uralta egy Káptalanház nevű távoli citadellából. A nap fényesen sütött be az ablakon a két nő mögül Sheeana arcára. A két Tisztelendő Anya arca homályban maradt, csak fekete körvonaluk csillogott a fényben. Jelöltek készítették fel Sheeanát erre a találkozóra: Vigyázzban állj a Főtisztelendő Anya előtt, és tisztelettudóan válaszolj. Csak akkor beszélj, ha kérdez. Sheeana merev Vigyázzban állt, ahogy mondták, neki.

– Úgy hallottam, hogy talán-te is közénk jössz – mondta Taraza.

Mindkét nő látta a hatást a kislányon. Sheeana még teljesebben tudatában volt egy Tisztelendő Anya teljesítményének. Az erőteljes igazság-sugár rá fókuszálódott. Sheena kezdte megtapogatni azt a roppant tudást, amit a Nővérek évezredek alatt felhalmoztak. Meséltek neki valami szelektált memória-átvitelről, a Más Emlékek működéséről, a fűszeragóniáról. És most itt állt előtte a leghatalmasabb minden Tisztelendő Anya között, aki elől semmi sem lehetett rejtve. Mikor Sheeana nem válaszolt, Taraza azt mondta:

– Nincs semmi mondanivalód, gyerek?

– Mit lehetne erre mondani, Főtisztelendő Anya? Te mindent elmondtál.

Taraza kutató pillantást vetett Odrádéra.

– Van még valami más kis meglepetésed is a számomra, Dar?

– Mondtam neked, hogy kiváló – felelte Odrade. Taraza visszanézett Sheeanára. – Büszke vagy erre a véleményre, gyerek?

– Megijeszt, Főtisztelendő Anya?

Sheeana továbbra is a lehető leg mozdulatlanabbul tartotta az arcát, de már könnyebben lélegzett. CSAK A LEGMÉLYEBB IGAZSÁGOT MONDD, AMIT ÉRZÉKELNI TUDSZ, emlékeztette magát. Tanára figyelmeztető szavai most több értelmet hordoztak. Sheeana enyhén fókuszálatlanul tartotta a tekintetét, és a padlót nézte a két nő előtt, hogy elkerülje a vakító napfényt. De még mindig érezte, hogy a szíve túl gyorsan ver, és tudta, hogy a Tisztelendő Anyák ezt észreveszik. Odrade már számtalanszor megcsinálta.

– Meg is kell hogy ijesszen – mondta Taraza. Odrade kérdezte: – Érted, mit mondanak neked, Sheeana?

– A Főtisztelendő Anya azt kívánja tudni, hogy teljes mértékben elköteleztem-emagam a Nővérek felé mondta Sheeana.

Odrade Tarazára nézett, és vállat vont. Nem volt szükség további megbeszélésre. Ez így ment, ha valaki beletartozott a családba, ahogy ők a Bene Gesseritbe.

Taraza folytatta Sheeana néma tanulmányozását. Nehéz tekintet volt ez, kiszívta az energiát Sheeanából, aki tudta, hogy csendben kell maradnia és tűrnie kell a perzselő pillantást. Odrade rokonszenvet érzett. Sheeana sok tekintetben olyan volt, mint ő maga kislányként. Olyan gömbszerű intellektusa volt, ami kiterjedt minden felületre, mint egy léggömb. Odrade visszaemlékezett, hogy saját tanárai mennyire csodálták ezt, de féltek is tőle, ahogy most Taraza is fél. Odrade felismerte ezt a félelmet, még mikor Sheeanánál is fiatalabb volt, és nem kételkedett benne, hogy most Sheeana is meglátta. Az értelemnek megvan a maga haszna.

– Hmmm – mondta Taraza.

Odrade a Főtisztelendő Anya belső gondolatainak bugását egy szimulfolyamat részének értelmezte. Odrade emlékezete visszafelé nyúlt. A Nővérek, akik az ennivalóját hozták, mikor későig tanult, mindig megálltak, hogy megfigyeljék őt a maguk sajátos módján, mint ahogy Sheeana is figyelt folyamatosan. Odrade kora gyermekkorától ismerte a megfigyelésnek ezeket a speciális módjait. Végül is ez volt a Bene Gesserit egyik nagy csábítása. Mindenki ilyen ezoterikus képességekre vágyik. Sheeanában kétségtelenül megvolt ez a vágy. Ez volt minden jelölt álma. HOGY ILYEN DOLGOK SZÁMOMRA IS LEHETSÉGESEK LEGYENEK! Taraza végül azt mondta:

– Mit gondolsz, mit akarsz tőlünk, gyerek?

– Ugyanazokat a dolgokat, amiket te akartál, Főtisztelendő Anya, amikor annyi idős voltál, mint én.

Odrade elfojtotta mosolyát. Sheeana vad függetlenség-érzése közelcsúszott a szemtelenséghez, és Taraza ezt biztosan észre is vette.

– Azt gondolod, hogy ez megfelelő felhasználás az élet ajándékának? – kérdezte Taraza.

– Ez az egyetlen felhasználása, amit ismerek, Főtisztelendő Anya.

– Őszinteségedet értékelem, de figyelmeztetlek, hogy óvatosan bánj vele – mondta Taraza.

– Igen, Főtisztelendő Anya.

– Már így is sokkal tartozol nekünk, és még sokkal többel fogsz – mondta Taraza. – Ezt ne feledd. A mi ajándékainkat nem lehet olcsón megszerezni.

SHEEANÁNAK A LEGHALVÁNYABB FOGALMA SINCS ARRÓL, MIT FOG FIZETNI AZ AJÁNDÉKAINKÉRT, gondolta Odrade. A Nővérek mindig emlékeztették kezdőiket arra, hogy mennyivel tartoznak és mennyit kell visszafizetniük. Nem szeretettel kellett fizetni. A szeretet veszélyes, és Sheeana ezt már kezdte megtanulni. AZ ÉLET AJÁNDÉKA? Odrade megborzongott, és torokköszörüléssel volt kénytelen leplezni ezt. ÉN ÉLEK? TALÁN AMIKOR ELVETTEK SIBIA MAMÁTÓL, MEGHALTAM. ABBAN A HÁZBAN ÉLTEM, DE MIUTÁN A NŐVÉREK ELHOZTAK, MÁR NEM? Taraza azt mondta:

– Most elmehetsz, Sheeana.

Sheeana sarkon fordult, és kiment a szobából, de Odrade még látta a feszes mosolyt a fiatal arcon. Sheeana tudta, hogy kiállta a Főtisztelendő Anya vizsgálatát. Mikor az ajtó becsukódott mögötte, Taraza ezt mondta:

– Említetted természetes tehetségét a Hangra. Persze én is hallottam. Figyelemreméltó.

– Jól féken tartotta – mondta Odrade. – Megtanulta, hogy rajtunk nem próbálgassa.

– Mit láttunk mi most, Dar?

– Talán a jövő egy kivételes képességű Főtisztelendő Anyáját.

– Nem túl kivételes?

– Majd meglátjuk.

– Gondolod, hogy képes arra, hogy öljön nekünk? Odrade megdöbbent, és ki is mutatta.

– Most?

– Hát persze hogy most.

– A gholát?

– Teg nem lenne képes rá – mondta Taraza. – Még Lucillában is kételkedem. Jelentéseik világossá tették, hogy képes erőteljes… vonzalmi kötelékek kikovácsolására.

– Ahogy én?

– Még maga Schwangyu sem volt teljesen immúnis rá. Mi a nemes cél egy ilyen tettben? – kérdezte Odrade.

– Hát nem ezt mondta a Zsarnok figyelmeztetése...?

– Az övé? Ő is rengetegszer ölt!

– És meg is fizetett érte.

– Mindenért megfizetünk, Dar.

– Még egy életért is?

– Soha egyetlen pillanatig se felejtsd el, Dar, hogy a Főtisztelendő Anya képes bármilyen szükséges döntés meghozatalára a Nővérek fennmaradásáért!

– Akkor hát legyen – mondta Odrade. – Vedd el, amit akarsz, és fizess meg érte.

Ez volt az illő válasz, mégis megnövelte ezt az új erőt, amit Odrade érzett magában, ezt a szabadságot, hogy szabadon, a maga módján válaszolhat egy új univerzumban. Miben gyökerezik ez a keménység? Valahonnan a kíméletlen Bene Gesserit kondicionálásból fakad? Az Atrides-származásból? Odrade nem próbálta elhitetni magával, hogy ez a saját döntéséből ered, miszerint soha többé nem fogja más erkölcsi útmutatását követni a sajátja helyett. A belső szilárdság, amire most ráépült, nem tiszta moralitás volt. De nem is hősködés. Ezek sosem voltak elegendőek.

– Nagyon hasonlítasz apádra – mondta Taraza. – Általában az anya adja a bátorság nagy részét, de a te esetedben, azt hiszem, az apád adta.

– Miles Teg valóban csodálatraméltóan bátor, mégis azt hiszem, túlzottan leegyszerűsíted a dolgot – mondta Odrade.

– Talán igen. De mindig is igazam volt veled kapcsolatban, Dar, még akkor is, amikor tanuló jelöltek voltunk.

TUDJA!, gondolta Odrade.

– Nem kell megmagyaráznunk – mondta Odrade. És azt gondolta: ONNAN ERED, HOGY ANNAK SZÜLETTEM, AKI VAGYOK, ÉS ÚGY TANÍTOTTAK, NEVELTEK, AHOGY NEVELTEK… AHOGY MIND A KETTŐNKET NEVELTEK: DART ÉS TART.

– Van valami az Atreides-vonalban, amit nem teljesen elemeztünk ki – mondta Taraza..

– Nem genetikai baleset?

– Néha arra gondolok, hogy elszenvedtünk-e igazi baleseteket a Zsarnok óta – mondta Taraza.

– Előrenyúlt ide ebbe a citadellába, és évezredek távolságából átnézett épp erre a pillanatra?

– Milyen messzire nyúlnál vissza a gyökerekért? kérdezte Taraza.

Odrade azt mondta:

– Mi történik valójában, amikor egy Főtisztelendő Anya megparancsolja a Nemesítési Mesternőknek: „Pároztassátok ezt emezzel”?

Taraza hidegen elmosolyodott. Odrade hirtelen egy hullám taraján érezte magát, a tudata az egész valóját ebbe az új birodalomba tolta. TARAZA AZT AKARJA, HOGY LÁZADJAK! AZ ELLENSÉGÉNEK AKAR!

– Megnézed most Waffot? – kérdezte Odrade.

– Először azt szeretném, ha értékelnéd.

– Ő a végső eszközt látja bennünk a „Tleilaxi Fennhatóság” megvalósításához. Mi Isten ajándékai vagyunk a népének.

– Régóta várnak erre – mondta Taraza. – Óvatosan színleltek mindannyian, eonokon keresztül!

– Ugyanúgy tekintik az időt, mint mi – ismerte el Taraza. – Ez volt a végső érv, ami meggyőzte őket arról, hogy mi is osztozunk az ő Nagy Hitükben.

– De miért ez az ügyetlenség? – kérdezte Taraza. – Nem ostobák.

– Elvonta a figyelmünket arról, hogy valójában mire használják a ghola-folyamatot – mondta Odrade. – Ki gondolja, hogy ostobák képesek ilyesmire?

– És mit hoztak létre? – kérdezte Taraza. – Csak a gonosz ostobaság KÉPÉT?

– Ha valaki elég sokáig tetteti ostobának magát, valóban ostoba lesz – mondta Odrade. – Tökéletesítik az Arctáncoltatóik képességeit, és…

– Bármi történik, meg kell büntetnünk őket – mondta Taraza. – Tisztán látom. Hozasd fel ide.

Miután Odrade kiadta a parancsot, várakozás közben Taraza azt mondta:

– A ghola képzésének folyamata megtorpant, még mielőtt elszöktek volna a gammui erősségből. A ghola megelőzte tanárait, olyan dolgokat tudott meg, amit csak rejtve sugalltunk, és mindezt riasztóan gyorsan tette. Ki tudja, mi lett belőle mostanra?

---

A történészeknek nagy hatalmuk van, és némelyikük ennek tudatában is van. Újra alkotják a múltat, megváltoztatják, hogy illeszkedjen a saját értelmezésükhöz. Ezzel azonban a jövőt is megváltoztatják.

II. Leto, az Ő Hangja Dar-es-BalatbóI

Duncan gyilkos tempóban követte kalauzát a hajnali fényben. A férfi ugyan öregnek tűnt, de ruganyos volt, mint egy gazella, és fáradhatatlannak is bizonyult.

Csak néhány perce vetették le éjjellátójukat. Duncan örült, hogy megszabadult tőlük. Az üveg hatáskörén túl minden fekete volt a faágak közt átszűrődő csillagfényben. A szemüveg látóterén túl nem létezett a világ. A látvány mindkét oldalon váltakozott – most egy sárga nóbokor csomó, most két ezüstkérgű fa, most egy kőfal a belevágott plasztacél kapuval és az égetőpajzs-mező szikrázó kékjével, aztán egy helyi kőből épült ívelt híd, a földön minden zöld és fekete. Ezután egy csiszolt fehér kőboltív. Az építmények mind nagyon réginek és drágának tűntek: költséges kézi munkával tartották karban őket. Duncannak fogalma sem volt, hol van. A terepen semmi sem emlékeztette a régi Giedi Prime-időkre.

A hajnal megmutatta, hogy egy fáktól védett állatcsapást követnek hegynek fel. Az emelkedő meredekké vált. A fák közül bal felé időnként egy völgyre lehetett látni. Lebegő köd őrködött a levegőben, eltakarta a távolságokat, és elrejtette őket is, ahogy másztak. A világuk egyre jobban összezsugorodott, és elvesztette kapcsolatát a szélesebb világegyetemmel. Az egyik rövid megállásnál – nem pihentek, hanem az erdő hangjait fürkészték – Duncan szemügyre vette ködborította környezetüket. Kivetettnek érezte magát, akit kiszakítottak abból az univerzumból, melynek volt ege, és nyíltan kapcsolódott más bolygókhoz.

Álcája egyszerű volt: tleilaxi hideg elleni öltözék, és arcpárnák, hogy a feje kerekebbnek lássék. Göndör fekete haját valami vegyszerrel és meleggel kiegyenesítették, aztán homokszőkére festették, és sötét fejfedő alá rejtették. A nemi szőrzetét leborotválták. Alig ismerte fel magát, amikor a tükörbe nézett.

EGY MOCSKOS TLEILAXI!

A mesterember, aki ezt az átalakítást végrehajtotta, egy csillogó zöld szemű öregasszony volt.

– Most már Tleilaxi Mester vagy – mondta.- A neved Wose. Egy vezető majd átvisz a következő helyre. Bánj vele úgy, mint egy Arctáncoltatóval, ha idegennel találkoztok. Máskülönben tegyél úgy, ahogy parancsolja.

Egy kanyargó folyosón kivezették a barlangrendszerből, melynek falait és mennyezetét vastagon borította a zöldes alga. A járatból kituszkolták a hideg, csillagos éjszakába, egy láthatatlan ember kezeibe – testes alak, vastag ruhákban.

Egy hang azt suttogta Duncan mögött:

– Itt van, Ambitorm. Vidd át.

A vezető torokhangú akcentussal válaszolt:

– Gyere utánam – Vezetőzsinórt erősített Duncan övéhez, feltette a fiúra az éjjellátót, aztán elindult.

Duncan tudta, mire kell a zsinór. Nem azért volt, hogy ne veszítse el Ambitormot, hisz a szemüveggel tisztán látta. Azért kellett, hogy a vezető azonnal a földre ránthassa vele, ha valami baj van. Így nincs szükség parancsra.

Sokáig egy fagyott vízerekkel szabdalt síkságon kanyarogtak. A Gammu korai holdjai csak néha-néha látszottak a fedő növényzet fölött. Végül egy alacsony hegyre bukkantak ki, mely bokros, hótól csillogó pusztára nézett. Ide mentek le. A bokrok, melyek kétszer olyan magasak voltak, mint a vezető, sáros állatcsapások fölé hajoltak. Itt melegebb volt: a trágyadomb melege. Szinte semmi fény nem hatolt le a rothadó növénymaradványoktól iszamlós talajig. Duncan beszívta az oszló növényi élet penész-szagát. Az éjjellátó a bokrok végtelennek tűnően folytatódó vonalát mutatta mindkét oldalon. A vezetőhöz kapcsolódó zsinór vékony kapaszkodó volt az idegen világban.

Ambitorm nem igen bátorította a beszélgetést. „Igen”, felelte, mikor Duncan a biztonság kedvéért rákérdezett a nevére, de aztán azt mondta: „ Ne beszélj.”

Az egész éjszaka nyugtalanító akadály volt Duncan számára. Nem szerette, hogy vissza kell merülnie saját gondolataiba. A Giedi Prime-emlékek megmaradtak benne. Ez a hely semmiben sem emlékeztetett arra a tájra, amire pre-ghola ifjúságából emlékezett. Azon tűnődött, vajon hogyan tanulhatta meg Ambitorm ezt az utat, és hogyan jegyezte meg. Az egyik állatcsapás épp olyannak tűnt, mint a másik.

Az egyenletes, ügető tempóban Duncan gondolatainak volt idejük fortyogni. MUSZÁJ ENGEDNEM, HOGY A NŐVÉREK KIHASZNÁLJANAK? MIVEL TARTOZOM NEKIK? És eszébe jutott Teg, és utolsó nagylelkű áldozata, hogy ők ketten megmenekülhessenek. ÉN IS UGYANEZT TETTEM PAULÉRT ÉS JESSICÁÉRT. Ez a gondolat összekötötte Teggel, és szomorúságot ébresztett benne. Teg hűséges volt a Nővérekhez. VAJON AZ UTOLSÓ BÁTOR TETTÉVEL MEGVÁSÁROLTA A HŰSÉGEMET? A MINDENIT AZ ATREIDESEKNEK!

Az éjszaka megpróbáltatásai összecsiszolták Duncant az új testével. Milyen fiatal izmok! Egy kis nekirugaszkodás, és látta azt az utolsó pre-ghola emléket: érezte a fejére lecsapó Sardaukar-pengét – vakító fényes fájdalom-robbanás. A biztos halál tudata, aztán… semmi, addig a pillanatig ott Teggel a Harkonnen nemgömbben.

Egy új élet ajándéka. Vajon több ez, mint ajándék, vagy kevesebb? Az Atreidesek újabb fizetséget kívánnak tőle.

Hajnal előtt egy darabig Ambitorm rohanvást vezetett egy keskeny patak mellett, melynek fagyos jéghidege még Duncan tleilaxi, vízálló csizmáján is áthatolt. A vízfolyásban a bokrok árnyai és a leszálló hold fényei tükröződtek.

A napkelte a nagyobb, fákkal védett állatcsapáson, hegynek fölfelé érte őket. Ez az út egy keskeny sziklapárkányra vezetett egy csipkés gerinc alatt. Ambitorm kiszáradt, barna bokrok menedéke mögött vezette Duncant, melyek tetejét szélfútta hófoszlányok borították. A vezető leoldotta a zsinórt Duncan övéről. Éppen előttük egy sekély sziklaüreg volt: nem éppen barlang, de Duncan látta, hogy valami védelmet azért nyúlt, hacsak nem túl erős a szél a bokrok felől. A padlóját hó borította.

Ambitorm az üreg végéhez ment, és óvatosan eltávolított egy jeges földréteget, aztán több lapos követ. Egy kis gödör vált láthatóvá. A vezető kiemelt belőle egy kerek fekete tárgyat, és dolgozni kezdett rajta.

Duncan guggolva figyelte. Ambitormnak homorú arca volt és sötétbarna bőre. Ettől még lehet Arctáncoltató. Mély árkok húzódtak a férfi barna szemeinek sarkából. A vékony száj melletti részt, és a homlokát is ráncok szabdalták. Lapos orra volt, és keskeny álla. Arca az idő rovásait viselte mindenütt.

Étvágygerjesztő illatok kezdtek szállongani a fekete dologból Ambitorm előtt.

– Itt eszünk, és várunk egy kicsit, mielőtt továbbindulunk – mondta Ambitorm.

A régi galachot beszélte, de azzal a torokhangú akcentussal, amit Duncan eddig még sosem hallott, a szomszédos magánhangzókon furcsa nyomatékkal. Ambitorm a Szétszóródásból való, vagy gammui bennszülött? Nyilvánvalóan számos lingvisztikái változás történt Muad’dib ideje óta. Ami azt illeti, Duncan észrevette, hogy a Gammu Erősség minden lakója, maga Teg és Lucilla is olyan galachot beszélt, ami jócskán megváltozott Duncan eredeti gyerekkora óta.

– Ambitorm – mondta Duncan. – Ez gammui név?

– Tormsának szólíts – felelte a vezető.

– Ez becenév?

– Így szólíts.

– Azok ott miért neveztek Ambitormnak?

– Mert nekik ezt a nevet mondtam.

– De miért tennél…

– A Harkonnenek idején éltél, és nem tanultad meg, hogyan kell személyazonosságot váltani?

Duncan elnémult. Erről lenne szó? Újabb álca. Ambi… Tormsa nem változtatta meg a külsejét. Tormsa. Ez tleilaxi név?

A vezető gőzölgő csészét nyújtott oda Duncannek.

– Egy kis frissítő ital, WOSE. Idd meg gyorsan. Ez majd meleget tart.

Duncan mindkét kezét a csésze köré fonta. WOSE. WOSE ÉS TORMSA. TLEILAXI MESTER ÉS ARCTÁNCOLTATÓ KÍSÉRŐJE.

Duncan az Atreides harci bajtársak ősi gesztusával Tormsa felé emelte a csészéjét, aztán a szájához vitte. Forró! De melegítette, miközben leért a gyomrába. Enyhén édes íze volt, és valami növényi csípőssége. Megfújta, aztán megitta, ahogy Tormsától látta.

FURCSA, HOGY NEM GYANAKODOM MÉREGRE VAGY MÁS SZERRE, gondolta Duncan. De ebben a Tormsában meg a múlt éjszakai emberekben volt valami a Basharból. A hadi bajtársnak szóló mozdulat természetesen jött elő Duncanből.

– Miért teszed így kockára az életed? – kérdezte Duncan.

– Ismered a Bashart, és még kérdezed?

Duncan megszégyenülten elhallgatott. Tormsa elvette Duncan csészéjét. Hamarosan reggelijük minden árulkodó jele a kövek és a föld takarásában pihent. Duncan arra gondolt, milyen gondos tervezést mutat ez az étkezés. Megfordult, és lekuporodott a hideg földre. A köd még mindig ott lengett a bokrok közt. Kopasz ágak szabdalták darabokra a kilátást. Miközben Duncan nézelődött, a köd lassan felemelkedett, és egy város homályos körvonalai váltak láthatóvá a völgy túlsó végén. Tormsa leguggolt mellé:

– Nagyon régi város – jegyezte meg. – Harkonnen-hely. Nézd meg – Egy kis egycsövű messzelátót adott Duncannek. – Oda megyünk ma este.

Duncan a bal szeme elé vette a távcsövet, és próbálta fókuszálni az olajlencséket. A szerkezet irányítása ismeretlen, szokatlan volt számára, nem olyan, mint amit az Erősségben megismert. Elvette a szemétől, és megnézte.

– Ixi? – kérdezte.

– Nem. Mi csináltuk – Tormsa odanyúlt, és megmutatott két apró gombot, amik a kiemelkedtek a fekete csőből. – Lassítás, gyorsítás. Nyomd balfelé közelítéshez, jobbra távolításhoz.

Duncan újra a szeme elé emelte a távcsövet. Kik azok a „mi”, akik ezt készítették?

Megérintette a gyorsítás gombot, és a látvány a szeme elé ugrott. Apró pontocskák mozogtak a városban. Emberek! Növelte a nagyítást. A pontok kissé nagyobban lettek. Hozzájuk viszonyítva látta Duncan, milyen hatalmas az a város ott a völgy végében… és sokkal messzebb is van, mint gondolta. Magányos négyszögletes építmény állt a város közepén, teteje a felhőkbe veszett. Óriási.

Duncan most már felismerte a helyet. A környezet megváltozott, de az a központi épület ott volt elraktározva az agyában. HÁNYAN TŰNTEK EL KÖZÜLÜNK ABBAN A POKOLBAN, Hogy SOHA TÖBBÉ NE TÉRJENEK VISSZA?

– Kilencszázötven szintes – mondta Tormsa, látva Duncan figyelmének irányát. – Negyvenöt kilométer hosszú, harminc kilométer széles. Az egész plasztacél és páncélplaz.

– Tudom – eresztette le Duncan a távcsövet, és visszaadta a szerkezetet Tormsának. – Régen Baronynak hívták.

– Ysai – felelte Tormsa.

– Tehát most ez a neve – mondta Duncan. – Többféle elnevezését ismerem.

Duncan mély levegőt vett, hogy legyőzze a régi gyűlöletet. Azok az emberek már mind halottak. Csak az épület maradt meg. És az emlékek. Végignézett a roppant szerkezetet körülölelő városon. Zsúfolt üregi nyúltanya. Zöld foltok voltak benne itt-ott, mind magas falakkal körülvéve. Önálló rezidenciák saját parkkal, mondta még régebben Teg. A látcső a falak tetején járkáló őröket is megmutatta. Tormsa maga elé köpött a földre.

– Harkonnen-hely.

– Azért építették, hogy a kicsinység érzését keltsék az emberekben – mondta Duncan.

Tormsa bólintott.

– A kicsinységét és a gyengeségét.

Az éjszaka folyamán Duncan néhányszor megszegte a csendrendeletet, és megpróbált beszélgetést kezdeményezni.

– Milyen állatok hagyták ezeket a nyomokat?

Ez logikus kérdésnek látszott, miután végig állatcsapásokon mentek, ahol még a vadak szaga is érződött.

– Ne beszélj! – csattant fel Tormsa.

Később Duncan megkérdezte, miért nem valami járművel menekülnek. Még egy autó is jó lenne ehelyett a kimerítő masírozás helyett. Tormsa megállt egy holdfény-folton, és úgy nézett Duncanre, mintha annak elment volna az esze.

– A járműveket követni tudják!

– Miért, ha gyalog megyünk, akkor nem tudnak követni minket?

– A követőknek is gyalog kell menniük. És akkor itt meghalnak. Ezt ők is tudják.

Micsoda különös hely! Micsoda primitív hely!

A Bene Gesserit Erősség védett biztonságában Duncan nem láthatta a környező bolygó természetét. Később, a nem-gömbben pedig teljesen el volt szigetelve a külvilágtól. Voltak pre-ghola és ghola-emlékei, de ezek nem bizonyultak helytállónak. Amikor most belegondolt, látta, hogy voltak bizonyos utalások. Nyilvánvaló volt, hogy a Gammunak kezdetleges időjárás szabályozása van. Teg pedig azt mondta, hogy a bolygót a támadásoktól őrző monitorhajók a legjobban közül valók.

Minden a biztonságért, a pokolba a kényelemmel! Ilyen szempontból hasonlít Arrakishoz. RAKISHOZ, javította ki magát.

Teg. Vajon életben maradt az öreg? Fogságba esett? Mit jelent itt, ebben a korban, fogságba esni? A régi Harkonnen-korban rettenetes rabszolgaságot jelentett. Burzmali és Lucilla… Tormsára pillantott.

– A városban fogunk találkozni Lucilláékkal?

– Ha eljutnak odáig.

Duncan végignézett a saját ruháján. Megfelelő az álcája? Egy Tleilaxi Mester és kísérője? Az emberek persze Arctáncoltatónak fogják hinni a társát. Az Arctáncoltatók pedig veszélyesek.

A buggyos nadrág valami Duncan számára ismeretlen anyagból készült. Mikor ráköpött, a köpés nem maradt meg rajta, és nem is gyapjúszerű volt a szaga. Tapintásra olyan egyenletes volt, ami természetes anyagnál lehetetlenség. A magas, puha csizma és a sapka ugyanebből az anyagból készültek. A ruha laza és puffos volt, kivéve a bokájánál. De nem volt steppelve. Valami olyan gyártási trükkel készítették, ami a rétegek közé zárta a levegőt. Zöld-szürke foltos volt a mintája – kiváló terepszín itt.

Tormsa hasonló öltözéket viselt.

– Meddig várunk itt? – kérdezte Duncan.

Tormsa a fejét rázva hallgatatta el. A vezető most már ült, felhúzott térddel, karját a lábai köré fonva, állát a térdére támasztva. Kifelé figyelt a völgyre.

Az éjszakai út során Duncan nagyon kényelmesnek találta a ruhát. A vízben gázolás kivételével a lába mindig melegen maradt, de nem fülledt be. Kényelmesen tudott mozogni a bő darabokban. Semmi sem horzsolta a bőrét.

– Ki csinál ilyen ruhákat? – kérdezte Duncan.

– Mi csináltuk – morogta Tormsa. – Maradj csendben.

Ez ugyanolyan, mint a tudatra ébredés előtti időkben az Erősségben, gondolta Duncan. Tormsa világosan értésére adta: „Neked itt nem kell tudni semmit.”

Tormsa egy idő után kinyújtóztatta a lábát, és a nyakát nyújtogatta. Lazítani látszott. Duncanre nézett.

– A barátaink a városból azt jelzik, hogy keresők vannak fölöttünk.

– Topterek?

– Igen.

– Akkor mit csináljunk?

– Azt kell csinálnod, amit én csinálok, semmi egyebet.

– Te csak ülsz itt.

– Most igen. De hamarosan lemegyünk a völgybe.

– De hogyan…

– Ha ilyen vidéken jársz, mint ez, neked is olyanná kell lenned, mint az állatok, amik itt élnek. Nézd a nyomaikat, és látod, hogy járnak és hogy fekszenek le pihenni.

– De hát a keresők nem tudják megkülönböztetni a…

– Ha az állatok legelésznek, te is legelésző mozdulatokat teszel. Ha keresők jönnek, tovább csinálod azt, amit csináltál, mert bármelyik állat ezt tenné. A keresők magasan a levegőben lesznek. Ez a mi szerencsénk. Nem tudják megkülönböztetni az állatot az embertől, hacsak le nem szállnak.

– De hát nem fognak…

– Bíznak a gépeikben, és a mozgásokban, amit látnak. Lusták. Magasan repülnek, így gyorsabb a keresés. Bíznak a saját intelligenciájukban, hogy a szerkezetek jelzése alapján meg tudják állapítani, mi állat és mi ember.

– Tehát egyszerűen elmennek fölöttünk, ha azt hiszik, hogy vadállatok vagyunk.

– Ha kétségeik vannak, még egyszer megnéznek minket. Nem szabad változtatni a mozgásunk ritmusának mintázatán aztán sem, hogy egyszer elmentek. – Ez hosszú szózat volt a szűkszavú Tormsától. Most alaposan szemügyre vette Duncant. – Érted?

– Honnan tudom, mikor figyelnek?

– Össze fog rendülni a gyomrod. Olyan ital pezsgését fogod érezni a hasadban, amit egyetlen embernek sem szabadna lenyelnie.

Duncan bólintott.

– Ixi keresők.

– Ne riadj meg tőlük – mondta Tormsa. – Az itteni állatok hozzá vannak szokva. Néha talán megállnak, de csak egy pillanatra, és aztán folytatják a dolgukat, mintha mi sem történt volna. Ami az ő részükről igaz is. Csak mi vagyunk azok, akikkel valami rossz történhet. – Végül Tormsa felállt. – Most lemegyünk a völgybe. Kövess szorosan. Tedd pontosan azt, amit én, és semmi egyebet.

Duncan felzárkózott vezetője mögé. Hamarosan a fák alatt voltak. Az éjszakai út alatt Duncan kezdte ezt a helyet mások szemével látni. Valami új türelem uralta el a tudatát. És a kíváncsiság szította izgalom. Milyen univerzum lett az Atreidesek korából? GAMMU. Micsoda furcsa hely lett a Giedi Prime.

A dolgok lassan, de határozottan kezdtek kiderülni, és minden egyes új dolog tovább mutatott valami más megismerhetőre. Duncan érezte, hogy a mintázat lassan testet ölt. Egy nap, gondolta, majd kész lesz a teljes minta, és akkor tudni fogja, miért hozták őt vissza halottaiból.

Igen, itt ajtók nyitogatásáról van szó, gondolta. Kinyitsz egy ajtót, és egy olyan helyre jutsz, ahonnan újabb ajtók nyílnak. Itt kiválasztasz egy második ajtót, és megnézed, mi van mögötte. Lehet, hogy néha minden ajtót végig kell próbálnod, de minél több ajtót nyitsz ki, annál biztosabb leszel abban, hogy melyiket nyisd ki következőnek. Végül egy ajtó olyan helyre nyílik, amit felismersz. Akkor mondhatod: „Ó, de hisz ez mindent megmagyaráz!”

– Jönnek a keresők – mondta Tormsa. – Mi most legelésző állatok vagyunk – Felnyúlt egy bokorra, és leszakított egy ágat.

Duncan követte a példáját.

---

Szemmel és karommal kell uralkodnom – mint a sólyomnak a kisebb madarak között.

Atreides-kijelentés (Ref: BG Archívum)

Hajnalban Teg kibukkant a főútra. Az út széles, lapos felület volt – sugárral szilárdították, és mindenféle növényi életet távol tartottak róla. Teg tíz sávosra becsülte: mind jármű-, mind gyalogos forgalomra alkalmas volt. Ebben az időszakban leginkább a gyalogosforgalom volt jellemző.

A por nagy részét lesöpörte a ruhájáról, és meggyőződött róla, hogy semmiféle rangjelzés nincs rajta. Szürke haja nem volt olyan rendezett, ahogy általában szerette, de csak az ujjaival tudott fésülködni.

A forgalom Ysai városa felé irányult, mely több kilométerre feküdt a völgyben. A reggel felhőtlen volt, könnyű fuvallat szállt a tenger felé, valahová Teg háta mögé.

Az éjszaka folyamán finom egyensúly alakult ki új tudatosságával. Dolgok villantak fel második látásában: a környező tárgyak képe, még mielőtt a valóságban előbukkantak volna, annak a tudása, hogy hová kell tenni a lábát a következő lépésnél. Emögött volt az a reaktív kapcsoló, amivel átállt arra a villámgyors mozgásra, amire a testének nem lett volna szabad képesnek lennie. A józan ész nem adott magyarázatot erre. Teg úgy érezte, mintha egy kés élén egyensúlyozna.

Bárhogyan próbálta, nem tudta meghatározni, mi történt vele a T-szonda alatt. Valami olyasmi, mint amin a Tisztelendő Anyák mennek keresztül a fűszer-agóniánál? De nem érezte múltja Más Emlékeinek felgyülemlését. Nem hitte, hogy a Nővérek meg tudták volna csinálni azt, amit ő. A kettős látás, mely érzékeinek hatókörén belül elárulta neki, mit várjon minden egyes mozdulatától, valami újfajta igazságnak tűnt.

Teget mentát-tanárai mindig megnyugtatták afelől, hogy létezik egyfajta élő-igazság, ami nem bizonyítható közönséges tények felsorakoztatásával. Néha benne van mesékben, költeményekben, és gyakran a vágyakkal ellentétes, így mondták akkor Tegnek.

– Egy mentátnak nagyon nehéz tapasztalat ezt elfogadni – tették hozzá.

Tegnek mindig fenntartásai voltak ezzel a kijelentéssel kapcsolatban, de most kénytelen volt elfogadni. A T-szonda átlökte őt az új valóság küszöbén.

Nem tudta, miért éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy előjöjjön rejtekhelyéről, azon kívül, hogy ez illeszkedett egy elfogadható emberi mozgásfolyamathoz.

Az úton haladók zöme piaci kertészekből állt, akik zöldsége és gyümölcsös kosarakat vittek. A terhet olcsó szuszpenzorok tartották mögöttük. Az élelem tudata maró éhséget keltett Tegben, de ő kényszerítette magát rá, hogy ezt figyelmen kívül hagyja. A Bene Gesserit hosszú szolgálata alatt primitívebb bolygókon szerzett tapasztalatai alapján ezt a tevékenységet kissé másnak látta, mint a megrakott állatokat vezető parasztok haladását. A gyalogosforgalom az ősi és a modern különös keverékeként érte – a parasztok gyalogszerrel, terményeik pedig ott úsznak mögöttük tökéletesen mindennapi technikai eszközökön. A szuszpenzorokat kivéve ez a látvány nagyon hasonló volt az emberiség legősibb múltjának jelenetihez. Egy teherhordó állat csak teherhordó állat, még ha egy ixi gyár szerelőszalagjáról került is le. Új második látásának segítségével Teg kiválasztotta az egyik gazdát: egy tömzsi, sötétbőrű férfit durva vonásokkal, bőrkeményedéses tenyerekkel. A férfi a dacos függetlenség mozdulataival járt. Nyolc hatalmas, durvahéjú dinnyével teli kosarat húzott maga után. A gyümölcsök szagától Tegnek összefutott a nyál a szájában, miközben lépteit a gazdához igazította. Egy ideig hallgatott, aztán próbálkozni kezdett:

– Ez a legjobb út Ysai felé?

– Hosszú út – mondta a gazda. Torokhangja óvatosságról árulkodott.

Teg hátranézett a megrakott kosarakra.

A farmer oldalra sandított, Tegre:

– Egy piacközpontba megyünk. Onnan mások viszik tovább az árunkat Ysaiba.

Miközben beszélgettek, Teg észrevette, hogy a férfi egészen kivezette (vagy inkább kiterelte) őt az út peremére. A gazda hátranézett, és enyhén előrebökött a fejével. Három másik gazda zárkózott fel melléjük, és közrefogták Teget és a férfit, míg a kosárhalmok teljesen el nem takarták őket a forgalomtól.

Teg megfeszült. Mire készülnek? De nem érzett veszélyt. Megkettőződött látása semmi fenyegetőt nem érzékelt a közvetlen környezetben. Egy nehéz jármű húzott el mellettük. Teg az égett hajtóanyag bűzéből értesült az elhaladásáról, a kosarakat megrezgető légáramlatból, az erőteljes motor dobolásából, és útitársai hirtelen feszültségéből. A magas kosártornyok teljesen elrejtették szeme elől a járművet.

– Kerestünk téged, hogy megvédelmezzünk, Bashar mondta mellette a gazda. – Sokan vadásznak rád, de mi nem közéjük tartozunk.

Teg meglepett pillantást vetett a férfira.

– Alattad szolgáltunk Renditainál – mondta a gazda.

Teg nyelt egyet. RENDITAINÁL? Kellett egy pillanat, mire visszaemlékezett – csak kisebb csetepaté volt a konfliktusok és tárgyalások hosszú sorában.

– Ne haragudj, de nem emlékszem a nevetekre mondta Teg.

– Örülj neki. Sokkal jobb így.

– De azért hálás vagyok.

– Ez csak egy apró viszonzás, amit örömmel adunk, Bashar.

– Ysaiba kell jutnom – mondta Teg.

– Az veszélyes hely.

– Itt minden hely veszélyes.

– Gondoltuk, hogy Ysaiba fogsz menni. Valaki nemsokára jön, és álcázva utazol tovább. Igen, már ott is van. Mi nem is láttunk téged, Bashar. Nem is voltál itt.

Az egyik gazda átvette a társa terhét: két adag kosarat húzott, míg a másik átbújtatta Teget egy vontatókötél alatt, be egy sötét járműbe. Teg fényes plasztacélt és plazt pillantot meg, mikor a jármű a felszálláshoz lelassult egy pillanatra. Az ajtó élesen bezáródott mögötte, és Teg egy puha, párnázott székben találta magát egyedül egy felszínjáró kocsi hátuljában. A kocsi egyre gyorsult, és hamarosan megelőzte a menetelő gazdákat. Az ablakok Teg körül le voltak sötétítve, csak homályosan mutatták a külvilágot. A vezető csak egy sötét sziluett volt Teg előtt.

Ez volt az első alkalom, amikor kényelemben lazíthatott, és ez alvásra csábította Teget. Nem érzékelt semmi fenyegetést. Teste még sajgott a T-szonda kínjaitól és a Teg által rákényszerített követelményektől.

Mégis megparancsolta magának, hogy éber maradjon.

A vezető oldalra fordult, és hátra sem nézve mondta:

– Már két napja kutatok utánad, Bashar. Sokan azt hitték, hogy már nem is vagy a bolygón.

KÉT NAPJA?

A kábítósugár, és a többi dolog, amit még csinálhattak vele, hosszú eszméletlenségre kárhoztatta. Ettől csak erősödött az éhsége. Megpróbálta beépített óráját rávenni arra, hogy a látóközpontjára vetítse a képét, de csak villanás következett, mint mindig, amikor ezzel próbálkozott a T-szonda óta. TEHÁT EGYESEK AZT HISZIK, HOGY MÁR NINCS A GAMMUN. Teg nem kérdezte, ki vadászik rá. Tleilaxiak és a Szétszóródás emberei csinálták azt a támadást és a kínzást.

Teg körülnézett a kocsiban. A jármű egyike volt a Szétszóródás előtti csodálatos régi modelleknek, a legjobb ixi gyár márkajelével. Teg még sosem utazott ilyenben, de hallott rólunk. Restaurátorok szedték össze őket, hogy felújítsák és újjáépítsék őket – de bármit csináltak, jó munkát végeztek, mert sikerült visszahozniuk a minőség régi érzését. Teg hallott róla, hogy ilyen járműveiket gyakran találtak elhagyatva különös helyeken – régi, romos épületekben, szennyvízcsatornákban, lezárt gépraktárakban, mezőkön.

A vezető megint kissé oldalra hajolt, és a válla fölött mondta:

– Van valami cím, ahová menni akarsz Ysaiban, Bashar?

Teg felidézte emlékezetében az összekötő-pontokat, amiket a Gammu felderítésekor azonosított, és az egyiket megadta a vezetőnek.

– Ismered ezt a helyet?

– Leginkább ivó- és találkozóhely, Bashar. Jó ételeik is vannak, de bárki bemehet, ha bírja pénzzel.

Teg nem tudta, miért éppen ezt a helyet választotta ki, de azt mondta:

– Próbáljuk meg – Nem tartotta szükségesnek közölni a vezetővel, hogy a megadott címen magán-étkezők is voltak.

Az evés emlegetésére megint beléhasított az éhség. A keze remegni kezdett, és percekbe telt, mire lecsillapodott. Rádöbbent, hogy az éjszakai események kiszívták szinte minden erejét. Végigfürkészte a kocsi belsejét, hátha talál valami eldugott enni- vagy innivalót. A jármű helyrehozását szerető gonddal végezték el, rejtett fülkék azonban sehol sem látszottak.

Tudta, hogy egyes környékeken nem ritkaság az ilyen autó, de ott is gazdagságról árulkodik. Ez kié lehet? Mert a vezetőé biztos nem: rajta látszik, hogy bérelt profi. De ha üzentek, hogy hozza ide az autót, akkor mások is ismerik Teg tartózkodási helyét.

– Meg fognak állítani minket? Átkutatják a kocsit? kérdezte Teg.

– Ezt a kocsit nem, Bshar. A Gammui Planetáris Bank tulajdona.

Teg csendben emésztgette ezt az információt. Az a bank az egyik összekötője volt. A kulcs-fiókokat gondosan végigtanulmányozta felfedezőútján. Ez az emlék eszébe juttatta felelősségét a ghola őrzésében.

– A társaim – próbálkozott Teg. – Ők…

– Róluk mások gondoskodnak, Bashar. Én nem tudok semmit.

– Lehet üzenni nekik, hogy…

– Majd ha biztonságos lesz, Bashar.

– Ez természetes.

Teg visszasüppedt a párnák közé, és a környezetét tanulmányozta. Ezeket a kocsikat sok plazzal és úgyszólván elpusztíthatatlan plasztacéllal építették. Az egyéb dolgok voltak azok, amik idővel tönkrementek a kárpitozás, az elektronika, a szuszpenzorok, a ventillátorok. És a kötőanyagok is elöregedtek, bárhogy óvták őket. Ezt a darabot a restaurátorok úgy helyrehozták, mintha most jött volna ki a gyárból – minden fémrész ragyogott, a kárpit vadonatúj. És a szag: az összetéveszthetetlen új-szag, a fényezés illata, a remek anyagoké, a simán működő elektronika ózon-kibocsátásával. De ennivaló szaga nem érződött.

– Milyen messze van még Ysai? – kérdezte Teg.

– Még egy fél óra, Bashar. Van valami probléma, ami miatt gyorsabban kell menni? Nem szeretnék feltűnést kelteni olyan…

– Nagyon éhes vagyok.

A vezető jobbra, majd balra nézett. Itt már nem voltak körülöttük gazdák. Az út szinte teljesen üres volt, kivéve két nehéz szállítójárművet, melyek az út jobb szélén haladtak, és egy nagy teherautót, ami gyümölcsszedő automatát vitt.

– Veszélyes lenne sokáig késlekedni – mondta a vezető. – De ismerek egy helyet, ahol ha mást nem, egy gyors levest tudok neked szerezni.

– Bármi jó lesz. Már két napja nem ettem.

Egy kereszteződéshez értek, ahol a vezető balra fordult egy keskenyebb útra, melyet magas, szabályos távolságba ültetett fenyők szegélyeztek. Nemsokára egy egysávos behajtóra fordult a fák közt. Az út végénél álló épület sötét színű kövekből épült, és feketeplaz tetővel rendelkezett. Az ablakok keskenyek voltak, és lángszórók csövei csillantak mögöttük.

– Csak egy pillanat, uram – mondta a vezető. Kiszállt, és Teg most először pillantotta meg az arcát: nagyon vékony arc, hosszú orr, kicsi száj. Sebészeti helyreállítás látható nyomai voltak az orcáján. A szemei ezüstösen csillogtak: nyilvánvalóan mesterségesek. A férfi elfordult és bement a házba. Mikor visszajött, kinyitotta Teg ajtaját: – Kérlek, siess, uram. Bent már melegítik a levest. Azt mondtam, hogy bankár vagy. Fizetni nem kell.

A talaj jegesen ropogott Teg lába alatt. Kissé meg kellett görnyednie az ajtóban. Sötét, faburkolata folyosóra lépett, melynek végén kivilágított helyiséget látott. Az ételszag arrafelé vonzotta. A kezei megint remegni kezdtek. Kis asztal állt egy ablak mellett, kilátással egy zárt, fedett kertre. Vörös virágú bokrok takarták el majdnem teljesen a falakat. Sárga hőplaz izzott a kert fölött, és mesterséges, meleg nyári fénybe borította a növényeket. Teg hálásan rogyott az egyetlen székbe az asztal mellett. Fehér, hímzett szélű vászonterítő. Egy szál leveseskanál.

Ajtó nyikordult a jobb oldalon, és egy zömök alak lépett be gőzölgő levesestállal. Mikor meglátta Teget, habozás látszott rajta, de aztán odament az asztalhoz, és letette a tálat Teg elé. Teget megriasztotta ez a tétovázás, ezért igyekezett nem a csábító illatra figyelni, hanem az emberre.

– Finom leves, uram. Én magam készítettem.

Mesterséges hang. Teg észrevette a forradásokat a férfi állkapcsának oldalán. Valami ősi mechanikusság levegőjét árasztotta ez az ember – szinte nyak nélküli fej a széles vállakon, mind a vállaknál, mind a könyöknél furcsán illeszkedő kar, a lábak mintha csak a csípőből lógnának. A férfi most mozdulatlanul állt, de mikor bejött, enyhén remegő imbolygása elárulta, hogy tele van mesterséges pótlékokkal. A tekintetében bujkáló szenvedést nem lehetett nem észrevenni.

– Tudom, hogy nem vagyok valami szép, uram csikorogta. – Tönkretett az Alajory-robbanás.

Tegnek fogalma sem volt, mi lehet az az Alajory-robbanás, de az ember szemmel láthatóan ennek az ellenkezőjét feltételezte. A „tönkretett” viszont érdekes vád volt a Sors ellen.

– Azon gondolkoztam, hogy ismerlek-e valahonnan – mondta Teg.

– Itt senki sem ismer senkit – mondta a férfi. – Edd meg a levesed – Felmutatott egy fürkészre, melynek fényei jelezték, hogy nem érez mérget a közelben. – Itt biztonságos az étel.

Teg a barna folyadékra nézett. Tömör húsdarabok úszkáltak benne. A kanálért nyúlt. Remegő kezével csak másodjára sikerült megfognia, de még akkor is kilocsolta a leves nagy részét, mielőtt a szájához emelte.

Támogató kéz fogta meg Teg csuklóját, és a mesterséges hang halkan súgta Teg sülébe:

– Nem tudom, mit tettek veled, Bashar, de itt senki nem bánthat, csak az én holttestemen keresztül.

– Hát ismersz engem?

– Sokan vannak, akik készek meghalni érted, Bashar. A fiam neked köszönheti az életét.

Teg hagyta, hogy a férfi segítsen neki. Csak arra volt képes, hogy lenyelje a kanál tartalmát. A folyadék tartalmas volt, forró és simogató. Teg keze már nem remegett: bólintott az embernek, hogy elengedheti a csuklóját.

– Még, uram?

Teg csak most vette észre, hogy kiürítette az egész tálat. Szívesen mondott volna igent, de a vezető azt mondta, hogy siessen.

– Köszönöm, de most már mennem kell.

– Nem is voltál itt – mondta a férfi.

Mikor visszaértek a főútra, Teg hátradőlt a párnák közt, és a TÖNKRETETT ember szavainak különös visszhangszerűségére gondolt. Ugyanazt mondta, mint a gazda: „Nem is voltál itt.” Ez nagyon közkeletű válasznak hangzott, és elárult bizonyos változásokat, melyek a Gammun történtek Teg felderítőútja óta.

Hamarosan Ysai külterületére értek, és Teg azon gondolkozott, próbálkozzon-e álcázással. A TÖNKRETETT ember is azonnal felismerte.

– Most hol vadásznak rám a Tisztelet Matrónái? – kérdezte.

– Mindenhol, Bashar. Nem garantálhatjuk a biztonságodat, de tettünk lépéseket. Közölni fogom, hova vittelek.

– Lehet tudni, hogy miért vadásznak rám?

– Sosem magyarázták meg, Bashar.

– Mióta vannak a Gammun?

– Túl régóta, uram. Gyerekkorom, meg Rendiati óta.

LEGALÁBB SZÁZ ÉVE, gondolta Teg. VOLT IDEJÜK ARRA, HOGY SOK ERŐT ÖSSZEGYŰJTSENEK… MÁR HA HINNI LEHET TARAZA FÉLELMEINEK. És Teg hitt nekik. „NE BÍZZ SENKIBEN, AKI A LOTYÓK BEFOLYÁSA ALATT ÁLLHAT”, mondta annak idején Taraza. De Teg pillanatnyi helyzetében nem érzékelt veszélyt. Csak azt a titkolódzást, ami most nyilvánvalóan körülvette. Nem faggatódzott további részletekről.

Már jól benne jártak Ysaiban, és Teg a magánrezidenciákat védő falak közül időnként megpillantotta az ősi Harkonnen-székhely fekete tömegét. A kocsi kis kereskedőutcába fordult: olcsó épületek közé, melyeket zömükben megmentett bontási anyagokból készítettek, és ez meg is látszott egyenetlenségieken, a színek össze nem illő voltán. Élénk színű táblák hirdették, hogy a bent kapható áruk a legjobbak, a javítószolgálat pedig jobb, mint máshol.

Nem mintha Ysai lepusztult volna, gondolta Teg. Itt egyszerűen a növekedést alakították csúnyává. Valaki úgy döntött, hogy ezt a helyet visszataszítóvá teszi. Ez volt a kulcs a legtöbb dologhoz, amit a városban látott.

Az idő nem megállt itt, hanem visszavonult. Ez nem modern város volt tele csillogó transzportokkal és szigetelt uniform épületekkel. Ez véletlenszerű dzsungel volt, ősi épület ősi épület mellett, némelyik egyéni ízlést tükrözött, némelyiket pedig láthatóan valami rég elmúlt szükségszerűség szerint tervezték. Ysaiban minden szorosan egymás mellett volt, olyan rendetlenségben, ami éppen csak nem volt káosz. Teg tudta, hogy a helyzetet a régi utak hálózata mentette meg, ami mentén ez a kuszaság valamelyest rendeződött. A káoszt féken tartották, bár az utcák elrendezésében nem volt nyoma semmiféle átfogó tervnek. Utcák találkoztak és kereszteződtek a legkülönfélébb furcsa szögekben, ritkán derékszögben. A levegőből nézve az egész hely egy őrült, színes takarónak látszott, amiben csak az ősi fekete négyszög tanúskodott valamiféle rendező elvről. A többi maga volt az építészet lázadása.

Teg hirtelen észrevette, hogy az egész hely egy nagy hazugság, melyet újabb hazugságokkal ragasztanak le, hazugságokon alapszik, és olyan szövevényes, hogy sosem lehet leásni valami használható igazságig. Az egész Gammu ilyen volt. Hol lehettek ennek az őrületnek a kezdetei? Mindez a Harkonnenek műve lenne?

– Megérkeztünk, uram.

A vezető felhúzódott a járdára egy ablaktalan épülethomlokzat előtt, mely tiszta sima fekete plasztacél volt, egy járdaszintre nyíló ajtóval. Ez nem bontási anyagból készült. Teg felismerte a helyet: ezt választotta ki. Azonosítatlan dolgok villantak Teg második látása előtt, de nem érzett közvetlen veszélyt. A vezető kinyitotta Teg ajtaját, és megállt az egyik oldalon.

– Ilyenkor nincs túl nagy élet itt, uram. Én gyorsan bemennék.

Teg hátra sem nézve rohant át az utcán, be az épületbe – egy kicsi, fényesen megvilágított csiszolt fehér plaz előszobába, ahol csak komszemek üdvözölték. Egy liftcsőbe lépett, és beütötte az ismert koordinátákat. Tudta, hogy ez a lift szögben megy hátra az épület ötvenhetedik emeletére, ahol ablakok is vannak. Emlékezett egy sötétvörös privát étkezőre, nehéz barna bútorokkal, és egy keménytekintetű nőre, akin látszott a Bene Gesserit tréningje, de nem volt Tisztelendő Anya.

A cső ebbe a szobába dobta ki, de most senki sem várt rá. Teg végignézett a bútorokon. A szemközti falba vágott ablakokat vastag gesztenyebarna drapériák takarták.

Teg tudta, hogy észrevették. Türelmesen várt, és újonnan tanult második látásával fürkészte a baj jeleit. Nem érzett támadó szándékot. A csőnyílás egyik oldalára állt, és még egyszer körülnézett.

Tegnek volt egy elmélete a szobák és az ablakaik közti kapcsolatról – az ablakok száma, elhelyezkedésük, nagyságuk, magasságuk a padlótól, viszonylagos méretük a szobához képest, a szoba magassága, az ablakok függönyei vagy drapériái, és mindennek mentát-értelmezése a szoba használatának tükrében. A szobákat be lehetett illeszteni valamiféle kifinomult rendbe. A vészhelyzetbeni alkalmazások persze kidobhatták az ablakon az ilyen megkülönböztetéseket, de máskülönben meglehetősen megbízhatóak voltak.

Az ablakok hiánya egy föld feletti szobában különleges üzenetet hordozott. Ha emberek lakták az ilyen szobát, az nem jelentette azt, hogy szükségszerűen a titokzatosság a fő cél. Bizonyos iskolaépületekben Teg félreérthetetlen jelét látta annak, hogy az ablaktalan tantermek egyfelől a külső világtól való elzárkózást mutatták, másfelől a gyermekek iránti utálatot.

Ez a szoba azonban valami mást jelzett: feltételes titkosság, plusz az időnkénti kitekintés szükségszerűsége a külvilágra. VÉDEKEZŐ TITKOLÓDZÁS, HA ARRA VAN SZÜKSÉG. Véleménye megerősítést nyert, amikor átment a szobán, és félrehúzta az egyik drapériát. Az ablakok háromrétegű páncélplazból voltak. Aha! A külső világ megfigyelése támadást idézhet elő. Ez volt a véleménye annak, aki így építtette meg azt a szobát.

Teg megint félrehúzta a drapériát. Csillogást vett észre. Prizmatikus reflektorok javították a kilátást a környező falon mindkét oldalra, a tetőről pedig lefelé. HMMM!

Előző látogatásakor nem volt ideje ilyen beható vizsgálódásra, de most már sokat tudott. Nagyon érdekes szoba. Teg visszaejtette a drapériát, és épp időben fordult hátra, hogy lássa a csőnyílásból kilépő magas embert.

Teg kettős látása megbízható előrejelzést adott a férfiról. Ez az ember rejtett veszélyt hoz. Az újonnan érkezett láthatóan katonaféle volt – a tartása, a mozgása, a tekintete árulkodott egy tapasztalt tiszt szemének. És még volt valami a viselkedésben, amitől Teg megmerevedett. Ez áruló! Zsoldos, aki ahhoz megy, aki többet fizet.

– Csúful bántak veled – üdvözölte Teget. A hang mély bariton volt, a személyes hatalom feltételezésének öntudatlan felhangjaival. Ilyen akcentust Teg még sosem hallott. Ez a Szétszóródásból jött! Teg Basharnak illetve ennek megfelelő rangúnak becsülte. Még mindig nem volt jele a közvetlen támadásnak.

Mikor Teg nem felelt, a férfi azt mondta:

– Ó, elnézést: Muzzafar vagyok. Jafa Muzzafar, Dur haderejének regionális parancsnoka.

Teg még sosem hallott Dur haderejéről. Kérdések rajzoltak az agyába, de megtartotta őket magának. Bármi, amit mond, a gyengeségét mutathatja. Hol vannak azok az emberek, akikkel a múltkor találkozott? MIÉRT EZT A HELYET VÁLASZTOTTAM? Olyan belső biztonság volt a döntésben.

– Helyezd magad kényelembe – mondta Muzzafar, és egy alacsony díványra mutatott, előtte egy kis asztallal. – Biztosíthatlak, hogy abból, ami veled történt, semmi sem az én művem volt. Próbáltam megakadályozni, amikor tudomást szereztem róla, de akkor már… nem voltál a színen.

Teg most már hallotta azt a másik dolgot is Muzzafar hangjában: a félelem határán mozgó óvatosságot. Tehát ez az ember vagy látta a kunyhóban és a tisztáson történteket, vagy hallott róluk.

– Nagyon ravaszul csináltad – mondta Muzzafar. Addig tartogattad a támadóerődet, amíg a fogvatartóid figyelmét el nem vonta, hogy kiszedjék belőled a dolgokat. Megtudtak valamit?

Teg lassan megrázta a fejét. A határán volt annak, hogy átváltson a villámgyors ellentámadásba, mégsem érzett közvetlen erőszakot maga körül. Mit művelnek ezek az Elveszettek? Muzzafar és emberei is rosszul mérték fel, mi történt a szobában, a T-szondával. Ez világos volt.

– Kérlek, foglalj helyet – mondta Muzzafar.

Teg leült a díványra.

Muzzafar egy öblös karosszékbe helyezkedett az asztalka másik oldalán, nem egészen szemben Teggel. Valami lapuló éberség érződött rajta. Fel volt készülve támadásra.

Teg érdeklődéssel tanulmányozta őt. Muzzafar nem árulta el valódi rangját – csak annyit mondott, parancsnok. Magas fickó széles, pirospozsgás arccal, nagy orral. A szemei szürkészöldek voltak, és Teg jobb válla fölé fókuszáltak, mikor valamelyikük beszélt. Teg ismert egyszer egy kémet, aki ugyanezt csinálta.

– Nos – mondta Muzzafar – Már nagyon sok mindent hallottam rólad, amióta itt vagyok.

Teg némán tanulmányozta tovább. Muzzafar haja rövidre volt vágva, és a haja vonalánál a bal szeme fölött volt egy bíborszínű, mintegy három milliméter hosszú forradás. Nyitott, világoszöld kabátot és hozzáillő nadrágot viselt – nem teljesen egyenruhát, mégis katonás rendezettség sugárzott az öltözékéből. A cipői is gondos ápolásról tanúskodtak. Teg arra gondolt, hogy még a tükörképét is megláthatná a fényes barna felületen, ha közelebb hajolna.

– Persze arra sohasem számítottam, hogy egyszer személyesen is találkozhatok veled – mondta Muzzafar. – Nagy megtiszteltetés ez nekem.

– Nagyon keveset tudok rólad azon kívül, hogy a Szétszóródás egyik haderejének parancsnoka vagy mondta Teg.

– Hmmm! Hát ez tényleg nem sok.

Tegbe megint belemart az éhség. Tekintete a liftcső alatti gombra vándorolt, melyről tudta, hogy a pincér hívására szolgál. Ezen a helyen emberek végezték ezt a munkát, amit máshol általában automatákra bíztak: ez jó ürügy volt arra, hogy egy nagyobb csapatot tarthassanak készenlétben. Muzzafar félreértette Teg pillantását:

– Kérlek, ne akarj elmenni. A saját orvosomat hívattam ide, hogy megnézzen téged. Csak egy perc. Nagyra értékelném, ha nyugodtan megvárnád itt, amíg megérkezik.

– Én csak egy kis ennivalót akartam rendelni – mondta Teg.

– Inkább várd meg ezzel doktort. A kábító lövéseknek csúnya utóhatásaik lehetnek.

– Tehát erről is tudsz.

– Az egész átkozott fiaskóról tudok. Te és az embered, Burzmali olyan erőt képviseltek, amivel számolni kell.

Mielőtt Teg válaszolhatott volna, a cső egy vörös kezeslábast viselő, magas embert vetett ki magából, aki olyan csontsovány volt, hogy a ruha csak úgy lógott rajta. A Suk doktorok gyémánt-tetoválása be volt égetve magas homlokába, de a bélyegnek nem a szokásos fekete, hanem narancs színe volt. A doktor szemeit csillogó narancssárga borította, elfedvén valódi szemszínét.

VALAMI FÜGGŐSÉGE LENNE?, tűnődött Teg. De a férfi körül nem érződött az ismerős narkotikumok szaga, de még a melanzsé sem. Viszont volt valami fanyar, szinte gyümölcsszerű illat.

– Hát megjöttél, Solitz! – mondta Muzzafar. Teg felé mutatott. – Nézd át jó alaposan. Kábító lövés érte tegnapelőtt.

Solitz előszedett egy felismerhető, kompakt és kézbeillő Suk-szkennert. A szondája halk zümmögést hallatott.

– Szóval te Suk doktor vagy – nézett Teg a narancsszín jelre a homlokán.

– Igen, Bashar. A képzettségem és kondicionálásom a legjobb ősi hagyományok szerint történt.

– Még sosem láttam ezt az azonosítójelet ilyen színben – mondta Teg. Az orvos végighúzta a szkennert Teg feje körül.

– A tetoválás színe nem számít, Bashar. Csak az, ami mögötte van – Lejjebb vitte a szkennert Teg vállaihoz, aztán végig az egész testén.

Teg várta, hogy megszűnjön a zümmögés. A doktor hátralépett, és azt mondta Muzzafarnak:

– Meglehetősen jó állapotban van, Tábornagy. A korához képest nagyon is jóban, de nagyon nagy szüksége van táplálékra.

– Nos… jól van, Solitz. Gondoskodj ennivalóról. A Bashar a vendégünk.

– Olyan ételt fogok rendelni, ami megfelel a mostani szükségleteinek – mondta Solitz. – Lassan egyél, Bashar

– Solitz feszes hátraarcot csinált, a ruhája szára csak úgy repkedett a lába körül. Elnyelte a csőnyílás.

– Tábornagy? – kérdezte Teg.

– A Duron megmaradtak az ősi címek – felelte Muzzafar.

– A Duron? – próbálkozott Teg.

– Milyen ostoba is vagyok! – Muzzafar elővett egy kis dobozkát a kabátja oldalzsebéből, és eltávolított róla egy vékony tokot. Teg egy holosztatot látott, hasonlót ahhoz, mint amilyet ő is magával hordott hosszú szolgálatában – képeket az otthonról, a családról. Muzzafar az asztalra helyezte a holosztatot kettejük közé, és megnyomta a vezérlőgombot. Egy bozótos, zöld dzsungel-terület színes, miniatűr képe kelt életre az asztallap fölött.

– Ez az otthonom – mondta Muzzafar. – Az a rámabokor ott középen – mutatott egy helyre a képen. Az első, ami valaha engedelmeskedett nekem. Az emberek nevettek rajtam, amiért így választottam ki az elsőt, és amiért ragaszkodtam hozzá.

Teg, miközben a képet nézte, érezte a mély szomorúságot Muzzafar hangjában. Az a bizonyos bokor vékony ágak rengetege volt, melyek végéről élénkkék gumók lógtak. RÁMABOKOR?

– Meglehetősen soványka, tudom – mondta Muzzafar, és elvette ujját a képről. – Egyáltalán nem biztonságos. Néhányszor nekem kellett megvédenem magam az első hónapokban. De így is megszerettem. Ők pedig, tudod, válaszolnak erre. Most már az összes völgyek legjobb otthona, Dur Örök Kövére! Muzzafar Teg értetlen arcára nézett.

– A mindenit! Hát persze. Nektek nincsenek rámabokraitok. Bocsásd meg figyelmetlenségemet. Sok mindent meg kell tanítanunk egymásnak, azt hiszem.

– Azt mondtad, az otthonod – mondta Teg.

– Ó, igen. Megfelelő irányítással, persze miután megtanulnak engedelmeskedni, a rámabokrok fantasztikus házakká képesek nőni. És csak négy-öt szabványig tart az egész.

SZABVÁNY. Tehát az Elvszettek még mindig használják a Szabvány Évet.

A csőkijárat felszisszent, és egy kék pincérköpenyes fiatal nő hátrált be a szobába szuszpenzoros, fedett tálcával, melyet lerakott az asztalra Teg elé. A ruházata ugyanolyan volt, mint amilyet Teg az első látogatásánál látott itt, kellemes, kerek arca azonban idegen volt Teg számára. A lány feje szőrtelenítve volt, látszottak rajta az erek. Vizeskék szemmel nézett Tegre, és a viselkedésében volt valami megfélemlítettség. Felemelte a tálca fedőjét, és az étel fűszeres szaga betöltötte Teg orrát. Teg éber lett, bár nem érzett közvetlen fenyegetést. Látta magát, ahogy eszik, mindenféle káros következmény nélkül. A fiatal nő egy egész sor ételt tett le eléje az asztalra, és az evőeszközöket csinosan elhelyezte az egyik oldalon.

– Nincs fürkészem, de megkóstolhatom, ha gondolod – mondta Muzzafar.

– Szükségtelen – felelte Teg. Tudta, hogy ez kérdéseket ébreszt a másikban, de érezte, hogy Igazmondónak fogják gondolni. Teg tekintete az ételre tapadt. Mindenféle tudatos elhatározás nélkül az ennivaló fölé hajolt, és enni kezdett. A mentát-éhség ismeretében meglepte a saját reakciója. Az agy mentát-módú használata ijesztő mértékben fogyasztotta a kalóriákat, de ez, ami most hajtotta Teget, valami új szükséglet volt. Érezte, hogy a fennmaradása irányítja a tetteit. Éhsége túlment minden eddigi tapasztalatán. A leves, amit a TÖNKRETETT ember házában evett, nem keltett ilyen követelő reakciót. A SUK DOKTOR JÓL VÁLASZTOTT, gondolta Teg. Ezt az ételt pontosan a szkenner összegzése alapján állították össze. A lány további tálakat hozott a csőből.

Tegnek az étkezés közepén fel kellett állnia, hogy könnyítsen magán a szomszédos mosdóban, miközben végig tudta, hogy komszemek tartják megfigyelés alatt. Testi reakcióiból tudta, hogy emésztőrendszere felgyorsult testi szükségleteinek új szintjéhez. Mikor visszatért az asztalhoz, épp olyan éhesnek érezte magát, mintha semmit sem evett volna. A pincérlányon kezdett meglepetés, majd riadalom mutatkozni. De rendületlenül hozta az ételeket. Muzzafar növekvő elképedéssel figyelt, de mondani semmit sem mondott.

Teg érezte az étel erőt adó feldolgozódását, pontosan a Suk doktor által előírt kalorikus reakciót. De a mennyiségre nem gondolhattak. A lány valamiféle járkáló sokkban teljesítette a rendeléseit. Végül Muzzafar megszólalt:

– Meg kell mondjam, hogy még sosem láttam senkit, aki ennyit evett volna egy ültő helyében. Nem értem, hogy csinálod. És miért.

Teg végre jóllakottan hátradőlt, tudva, hogy újabb kérdéseket keltett, melyekre nem lehet őszintén válaszolni.

– Ez mentát-dolog – hazudta. – Nagyon megerőltető dolgokon mentem keresztül.

– Döbbenetes – mondta Muzzafar. Felállt.

Mikor Teg fel akart állni, Muzzafar intett, hogy maradjon.

– Nincs rá szükség. Mindjárt a szomszédban van a szobád. Biztonságosabb, ha most még nem mozogsz.

A fiatal nő elment az üres tálakkal. Teg Muzzafart tanulmányozta. Valami megváltozott az étkezés alatt. Muzzafar hidegen mérlegelő pillantásai nézte őt.

– Beültetett kommunikátorod van – mondta Teg. – Új parancsokat kaptál.

– Nem tanácsos, hogy a barátaid megtámadják ezt a helyet – mondta Muzzafar.

– Azt hiszed, ezt tervezem?

– Akkor mit tervezel, Bashar? – Teg elmosolyodott.

– Jól van – Muzzafar tekintete fókuszálatlan lett, miközben kommunikátorát hallgatta. Mikor megint Tegre koncentrált, a szemébe ragadozó tekintet költözött. Teget szinte megcsapta ez a pillantás: felismerte, hogy valaki be fog jönni ebbe a szobába. A Tábornagy úgy gondol erre a fejleményre, mint ami felettébb veszedelmes a vendégére nézve, de Teg nem látott semmit, ami legyőzhetné új képességeit.

– Azt hiszed, a foglyod vagyok – mondta Teg.

– Az Örök Kőre, Bashar! Nem ezt vártam tőled!

– A Tisztelet Matrónája, aki jön, ő mit vár? – kérdezte Teg.

– Figyelmeztetlek, Bashar, vele ne beszélj így. A leghalványabb fogalmad sincs arról, mi fog történni veled.

– Egy Tisztelet Matrónája fog történni velem – mondta Teg.

– Minden jót hozzá!

Muzzafar sarkon fordult, és elment a csövön keresztül. Teg utána nézett. Második látása úgy villogott a csőnyílás körül, mintha pislogna. A Tisztelet Matrónája közel van, de még nem áll készen arra, hogy belépjen ide. A Tábornagy semmi igazán fontosat nem fog tudni mondani ennek a veszedelmes nőnek.

---

Az emlékezet sosem a valóság. Az emlékezet csak rekonstruál. És minden rekonstrukció megváltoztatja az eredetit, külső referencia-keret lesz, ami elkerülhetetlenül elégtelen.

Mentát Kézikönyv

Lucilla és Burzmali délről léptek be Ysaiba, egy kevésbé előkelő negyedbe, ahol ritkásak voltak az utcai fények. Egy óra híján éjfél volt, az emberek mégis tolongtak ennek a negyednek az utcáin. Némelyek csendesen sétáltak, mások drogtól élénken fecsegtek, és voltak, akik várakozóan figyeltek. A sarkoknál gyülekeztek, és Lucilla csodálkozva nézte őket, mikor elhaladt előttük.

Burzmali gyorsabb tempóra sürgette: a mohó kuncsaft, aki mielőbb szeretne egyedül maradni vele. De Lucilla lopva továbbra is figyelte az embereket. Mit csinálnak itt? Azok az emberek, akik az ajtókban várnak: mire várnak? Nehéz kötényt viselő munkások bukkantak fel az egyik széles utcán, mikor Burzmaliék elhaladtak. Vastagon lengte körül őket a szennyvíz és az izzadtság szaga. Ezek a munkások – férfiak és nők vegyesen – magasak, erősek és vastag karúak voltak. Lucilla nem tudta elképzelni, mi lehet a munkájuk, pedig ugyanahhoz a típushoz tartoztak. Ez rádöbbentette Lucillát, milyen keveset tud a Gammuról. A munkások krákogva és köpködve mentek. VALAMI SZENNYEZŐ ANYAGTÓL PRÓBÁLNAK MEGSZABADULNI? Burzmali Lucilla füléhez hajolt, és belesuttogta:

– Azok a munkások a bordanók.

Megkockáztatott egy hátrapillantást feléjük. Egy oldalsikátor felé haladtak. BORDANÓK? Ó, persze: azok az emberek, akiket arra tenyésztenek és nevelnek ki, hogy a csatornagázokat felhasználó kompressziós gépeket kezeljék. Úgy tenyésztették őket, hogy ne legyen szaglóérzékük, a válluk és karjuk izomzata viszont az átlagosnál fejlettebb legyen. Burzmali befordult egy sarkon: a bordanók kikerültek a látókörükből.

Öt gyerek bukkant fel mellettük egy sötét ajtóból, és libasorban követni kezdték Lucilláékat. Lucilla észrevette, hogy apró tárgyakat szorongatnak a kezükben. Különös kitartással mentek utánuk. Burzmali hirtelen megállt és megfordult. A gyerekek is megálltak, és rámeredtek. Lucilla számára világos volt, hogy valamiféle tettlegességre készülnek.

Burzmali összeütötte maga előtt a két tenyerét, és meghajolt a gyerekek felé.

– Guldur! – mondta.

Mikor továbbindultak, a gyerekek nem követték őket tovább.

– Megköveztek volna minket – mondta Burzmali.

– Miért?

– Egy olyan szekta gyermekei, ami Guldurt követi ez a Zsarnok itteni neve.

Lucilla hátranézett, de már nem látta a gyerekeket. Biztosan elmentek másik áldozatot keresni maguknak.

Burzmali újabb sarkon fordult be. Most egy olyan utcára értek, ami teli volt portékáikat kerekes standokról áruló kereskedőkkel – ennivaló, ruha, szerszám, kés, minden volt itt. Különféle magasságú kiáltások hallatszottak, ahogy az árusok igyekeztek a vevőket magukhoz csábítani. A hangjuknak megvolt a maga speciális árnyalata – hamis csillogás, melyet az a remény táplál, hogy az álmok valóra válhatnak, de ugyanakkor annak a tudata is, hogy számukra az élet úgysem fog megváltozni. Lucillának úgy tűnt, mintha ezeken az utcákon át az emberek egy elsuhanó álmot kergetnének, hogy a beteljesülés, amit keresnek, nem a vágyott dolog maga, hanem egy mítosz, melynek keresésére rá kondicionálták őket, mint a versenyagarakat, akik egy elérhetetlen műnyúl után róják végtelen köreiket.

Az utcán közvetlenül előttük egy vastagon bélelt kabátos, testes alak folytatott emelt hangú vitát egy kereskedővel, aki sötétvörös, savanyúan édes gyümölcsöt kínált háncskosárkákban. Erős gyümölcsillat szállongott körülöttük. A kereskedő siránkozott:

– A gyerekeim szájából lopod ki a falatot!

A testes alak sipító hangon felelt, akcentusa borzongatóan ismerős volt Lucillának:

– Nekem is vannak gyerekeim!

Lucilla nagy erőfeszítéssel uralkodott magán. Mikor kiértek a piac-utcáról, odasúgta Burzmalinak:

– Az a fickó ott, a bélelt kabátban – Tleilaxi Mester!

– Az nem lehet – ellenkezett Burzmali. – Túl magas.

– Ketten vannak, az egyik a másik vállán áll.

– Biztos vagy benne?

– Igen.

– Láttam már ilyen alakokat, amióta ideértünk, de nem gyanakodtam.

– Sok kereső jár ezeken az utcákon – felelte Lucilla.

Lucilla nem igen törődött ennek a kültelki bolygónak a kültelki népével. Már nem bízott a magyarázatban, hogy miért kellett a gholát ide hozni. A rengeteg bolygó közül, amin az értékes gholát fel lehetett volna nevelni, a Nővérek miért éppen ezt választották? Vagy talán nem is annyira értékes a ghola? Lehet, hogy csak csalétek?

Mellettük csaknem teljesen betöltve egy sikátor száját egy férfi dolgozott egy magas, kavargó fényekkel ellátott eszközön.

– Élő! – kiáltotta. – Élő!

Lucilla lelassította lépteit, hogy megfigyeljen egy járókelőt, aki belépett a sikátorba, és egy pénzdarabot nyomott a tulajdonos kezébe, majd belehajolt egy homorú lavórféleségbe, mely szépen ragyogott a fényektől. A tulajdonos Lucillára nézett. Lucilla keskeny, sötét arcot látott, ősi caladani vonásokat, és a Tleilaxi Mesterekénél alig nagyobb testet. Tűnődő megvetés volt a férfi arcán, amikor elfogadta az ügyfél pénzét. Az ügyfél egy borzongással kiemelte fejét a lavórból, aztán kissé imbolyogva, üveges szemekkel kiment a sikátorból. Lucilla felismerte az eszközt. A használói hipnobongnak nevezték, és a civilizáltabb világokon be volt tiltva. Burzmali elvonszolta Lucillát a tűnődő hipnobong tulajdonos szeme elől.

Egy szélesebb utcára értek, ahol a szemközti ház sarkán egy ajtó nyílt. Mindenki gyalog járt: járművet nem láttak. Egy magas férfi ült a sarki ajtó első lépcsőjén, térdeit magasan az álla alá húzva. Hosszú karjait a térde köré fogta, hosszú ujjai szorosan egymásba fonódtak. Széles karimájú fekete kalapot viselt, ami elárnyékolta arcát az utca fényei elől, de az árnyék alól érkező kettős izzás elárulta Lucillának, hogy ilyen fajta emberrel még biztosan nem találkozott. Volt benne valami olyan , amiről a Bene Gesseritnek csak spekulációi voltak. Burzmali megvárta, amíg eléggé eltávolodtak az alaktól, csak aztán kezdett Lucillának magyarázni.

– Putor – suttogta. – így nevezik magukat. Csak mostanában bukkantak fel a Gammun.

– Tleilaxi kísérlet – vélte Lucilla, és arra gondolt: EGY HIBA, AMI VISSZAJÖTT A SZÉTSZÓRÓDÁSBÓL. Mit csinálnak itt?

– Kereskednek, legalábbis a helyiek ezt mondják.

– Ne hidd el. Ezek ragadozó állatok, amiket emberekkel kereszteztek.

– Ó, itt vagyunk – mondta Burzmali.

Egy szűk ajtón át bevezette Lucillát egy homályosan megvilágított étkezőhelyre. Lucilla tudta, hogy ez is része az álcázásnak: úgy tenni, ahogy a helybéliek, mégsem nagyon fűlött a foga ahhoz, hogy itt egyen, az alapján, amit a szagokból kiolvasott. A hely zsúfolt volt, de lassan ürülni kezdett, amikor beléptek.

– Nagyon ajánlották ezt a helyet – mondta Burzmali, mikor leültek egy kiszolgálónyíláshoz, és várták, hogy kivetítődjön a menü.

Lucilla figyelte a távozó vendégeket. A közeli gyárak, irodák éjszakai dolgozói lehetnek, vélte. Nagyon idegennek tűntek siettükben, talán a késés következményei aggasztották őket. Milyen elszigetelt voltam az Erősségben, gondolta Lucilla. Nem nagyon tetszett neki, amit megismert a Gammuból. Micsoda lerobbant hely ez az étkező is! A székek a pultnál karcosak és repedezettek. Az előttük lévő asztallapot addig súrolták szemcsés tisztítókkal, míg már egyáltalán nem lehetett tisztán tartani a szívóval, melynek csövét Lucilla a bal könyökénél látta. Ennivaló és más piszok gyülemlett fel az asztal hasadékaiban. Lucilla megborzongott. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy hiba volt elszakadni a gholától. Látta, hogy megjelent a menü, és Burzmali már olvassa is.

– Rendelek neked – ajánlotta a férfi.

Burzmali így akadályozta meg, hogy valami olyat kérjen, amit a Hormu asszonyainak nem szabad. Lucilla ettől függőnek érezte magát. Hisz Tisztelendő Anya! Arra nevelték, hogy bármilyen szituációban tudjon parancsolni, és ura legyen a saját sorsának. Milyen fárasztó ez az egész. A bal oldali mocskos ablak felé mutatott, ahol látszottak a keskeny utcán járó emberek.

– Lemaradok az üzletről, amíg itt fecséreljük az időt, Skar.

EZ AZ! EZ ILLIK A FIGURÁHOZ! Burzmali majdnem felsóhajtott. NA VÉGRE!, gondolta. Lucilla már kezdett nagyon Tisztelendő Anyásán viselkedni. Burzmali nem tudta megérteni elvont hozzáállását, ahogy Lucilla a városra és lakóira tekintett. Két pohár tejszerű ital csusszant a nyílásból az asztalra. Burzmali egy hajtásra kiitta a sajátját. Lucilla a nyelve hegyével megízlelte: szétválogatta az összetevőit. Kaffiát-utánzat mogyoróízesítésű dzsúzzal keverve.

Burzmali felfelé bökött az állával, hogy jelezze Lucillának: igya meg gyorsan. Lucilla engedelmeskedett, miközben elnyomott egy grimaszt a mesterséges ízek miatt. Burzmali figyelmét valami magára vonta Lucilla jobb válla fölött, de Lucilla nem mert hátrafordulni. Ez nem illett volna a szerephez.

– Gyere – Burzmali egy pénzdarabot dobott a pultra, és kisietett az utcára. Egy mohó kuncsaft mosolyával mosolygott, de a szemében óvatosság csillant.

Az utcák tempója megváltozott. Kevesebb lett az ember. Az árnyékba boruló ajtók fenyegetést hordoztak. Lucilla emlékeztette magát, hogy ő elvileg egy erős szervezetet képvisel, melynek tagjai felette állnak a közönséges erőszaknak. Néhány ember az úton csakugyan elhúzódott előle, és látható áhítattal nézték a köpenyén a sárkányokat.

Burzmali megállt egy ajtónál. Az ajtó épp olyan volt, mint a többi azon az utcán, kissé beljebb nyílt, mint az utca, ezért sötétebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt. Régimódi biztonsági sugár védte a bejáratot. Úgy látszik, az újabb rendszerek nem jutottak el ide, a nyomornegyedekbe. Erre maguk az utcák is bizonyítékok voltak: felszíni autóknak tervezték őket. Lucilla kételkedett benne, hogy akár csak egy tető-állomás is lenne az egész környéken. Flittereknek, toptereknek nyoma sem látszott vagy hallatszott. Zene viszont volt – halk, szemutára emlékeztető döngicsélés. Valami új szemuta-függőség? Ez épp olyan környék, ahol az ilyesféle emberek tanyát üthetnek.

Lucilla felnézett az épület homlokzatára, miközben Burzmali előrelépett, és tudatta jelenlétüket azzal, hogy megtörte az ajtó-sugarat. A homlokzaton nem voltak ablakok. Csak a felszíni szemek tompa csillogása látszott itt-ott az ősi plasztacél szürke felületén. Lucilla észrevette, hogy ezek régi komszemek, sokkal nagyobbak, mint az újak. A sötét ajtó hangtalan zsanérjain megnyílt befelé.

– Erre – Burzmali hátranyúlt, és Lucilla könyökét fogva betuszkolta őt.

Homályos folyosóra léptek, mely egzotikus ételek és keserű esszenciák szagával volt tele. Lucilla csakhamar azonosította a szagforrások némelyikét. Melanzs. Érezte az összetéveszthetetlen, érett fahéjillatot. És, igen, szemuta. Meg égett rizs, és hideg só. Valaki egy másféle FŐZÉST próbál palástolni. Itt robbanóanyagokat készítenek. Arra gondolt, hogy figyelmezteti Burzmalit, de aztán elállt a szándékától. Erre most nincs közvetlenül szükség, és ebben a zárt térben könnyen meghallhatják, amit mond.

Burzmali előrement egy sötét lépcsőn, amit egyetlen világítócsík derengett be. Fent Burzmali talált egy rejtett kapcsolót, a toldozott-foldozott fal egyik foltja mögött. Nem hallatszott hang, amikor Burzmali megérintette a kapcsolót, Lucilla mégis változást érzett a körülöttük zajló mozgásban. Csend lett. Ez valami újfajta csend volt a tapasztalatai között, valami lapuló készülődés menekülésre vagy harcra. Hideg volt a lépcsőn, de Lucilla nem a hűvösbe borzongott bele. Léptek hallatszottak a kapcsoló melletti ajtó mögött. Sárga köpenyes, szürkehajú banya nyitotta ki az ajtót, és nézett fel rájuk borzas szemöldöke alól.

– Ti vagytok azok – mondta reszketeg hangon. Félreállt, hogy be tudjanak menni.

Lucilla gyorsan körülpillantott a szobában, mikor meghallotta az ajtó csukódását maga mögött. Felületes szemlélő rongyosnak nézhette a szobát, pedig nem így volt. A felszín alatt érték rejtőzött. A szegényesség is csak maszk volt, ez a hely részben egy különösen parancsoló személyhez alkalmazkodott: Az oda megy, és nem máshova! Az amoda kerül, és ott is marad! A bútorok és tárgyak kissé használtasnak tűntek, de az itteni illető ezt nem kifogásolta, így kellemesebb volt a szoba. Ilyennek kellett lennie. Ki lakja ezt a szobát? Az öregasszony? A vénség fájdalmasan totyogott egy ajtó felé a bal oldalukon.

– Ne zavarjon minket senki hajnalig – mondta Burzmali. Az öregasszony megállt, és megfordult.

Lucilla szemügyre vette. Ez is csak színleli a hajlott kort? Nem. Ez az öregség valódi volt. Minden mozdulatban ott volt a széteső bizonytalanság – a nyak remegése, a botladozások kíméletlen árulók voltak.

– Még ha valaki fontos is az? – kérdezte reszketően az öregasszony.

Rángatóztak a szemei, miközben beszélt. A szája éppen csak annyit mozgott, hogy kibocsássa a szükséges hangokat. Úgy jöttek elő belőle a hangok, mintha valahonnan nagyon mélyről húzta volna elő őket. Évek hosszú, egyhangú munkájában meggörnyedt vállai nem engedték eléggé fölegyenesedni, hogy Burzmali szemébe tudjon nézni. Inkább a szemöldöke alól pislogott fölfelé furcsán, mintegy lopva.

– Milyen fontos személyre gondolsz? – kérdezte Burzmali.

Az öregasszony megrezzent, és mintha sokáig tartott volna neki megérteni a kérdést.

– Ide járnak fontos emberek – mondta. Lucilla felismerte a testjeleket, és szóvá is tette, mert ezt Burzmalinak is tudnia kellett:

– Ez az asszony rakisi!

Az öregasszony kíváncsi pillantása Lucillára szegeződött.

– Papnő voltam, Hormu Úrnő – szólt az ősöreg hang.

– Hát persze hogy rakisi – mondta Burzmali. A hangja arra figyelmeztette Lucillát, hogy ne kérdezősködjön tovább.

– Nem akarlak bántani benneteket – nyöszörögte a banya.

– Még mindig szolgálod a Megosztott Istent? A vénség megint hosszú szünet után válaszolt:

– Sokan szolgálják a Hatalmas Guldurt – mondta.

Lucilla beharapta az ajkát, és még egyszer végigpásztázta a szobát. Az öregasszony fontossága jócskán lecsökkent.

– Örülök, hogy nem kell megöljelek – mondata Lucilla.

Az öregasszony álla leesett meglepetésében: nyál csordult nyitott szájából. Ez a fremének utóda? Lucilla hagyta, hogy undora hosszú borzongásban enyhüljön. Ez a szánalmas roncs olyan emberek leszármazottja, akik egyenesen és büszkén jártak, akik bátran haltak meg. Ez itt nyöszörögve fog elpusztulni.

– Kérlek, bízz bennem – vinnyogta a banya, és kiment.

– Ezt miért csináltad? – kérdezte Burzmali. – Ők fognak minket Rakisra juttatni!

Lucilla csak nézett rá, kihallotta a félelmet a kérdésből. Burzmali ŐÉRTE félt. PEDIG NEM IS VÉSTEM BE OTT A BARLANGBAN, gondolta. Döbbenten jött rá, hogy Burzmali észrevette benne a gyűlöletet. GYŰLÖLÖM ŐKET!, gondolta Lucilla. GYŰLÖLÖM ENNEK A BOLYGÓNAK A NÉPÉT! Ez veszélyes érzés volt egy Tisztelendő Anyának. Mégis ott izzott Lucillában. Ez a bolygó nemkívánt módon megváltoztatta őt. Lucilla nem akarta a felismerést, hogy ilyen dolgok létezhetnek. Az intellektuális tudás egy dolog, a tapasztalat viszont egészen más!

LEGYENEK ÁTKOZOTTAK MIND! Bár már így is elátkozottak. Fájdalmat érzett a mellkasában. Frusztráltság! Ez elől az új tudat elől nincs menekvés. Mi történt ezekkel az emberekkel? EMBEREK? A porhüvelyek itt vannak, de már nem lehet őket teljesen élőnek nevezni. Mindazonáltal veszélyesek. Felettébb veszélyesek.

– Pihennünk kell, amíg lehet – mondta Burzmali.

– Nem kell megszolgálnom a pénzemet? – kérdezte Lucilla.

Burzmali elsápadt.

– Amit csináltunk, arra szükség volt. Szerencsénk volt, és nem állítottak meg minket, de megtörténhetett volna!

– És ez a hely biztonságos?

– Annyira, amennyire azzá tudom tenni. Itt mindenkit átvizsgáltak az embereim, vagy én magam.

Lucilla talált egy hosszú ágyat, és oda heveredett le, hogy kimossa magából a veszedelmes gyűlöletérzést. Ahová beteszi a lábát a gyűlölet, oda a szeretet is bejuthat! Hallotta, ahogy Burzmali elnyújtózik a párnákon a fal mellett. A férfi nemsokára már mélyen, egyenletesen lélegzett, de Lucillát elkerülte az álom. Állandóan emlékek zsibongtak benne, olyan dolgok, melyeket a Mások toltak előtérbe, akik osztoztak vele gondolkodása belső tárházain. Belső látása hirtelen felvillantott egy utcát, és arcokat, ragyogó napfényben járó embereket. Bele tellett egy pillanatba, míg rájött, hogy mindezt egy különleges szögből látja – hogy valaki a karjában viszi. Ekkor döbbent rá, hogy ez a saját emléke. El tudta helyezni azt, aki vitte, érezte a meleg szívdobogást a meleg arcon.

Lucilla megízlelte saját könnyeinek sós ízét. Megértette, hogy a Gammu mélyebben érintette őt, mint bármelyik másik élménye a Bene Gesserit iskola első napjai óta.

---

Erős falak mögé rejtve a szív jéggé dermed.

Darwi Odrade, Érv a Tanácsban

A csoport tele volt vad feszültségekkel: Taraza (aki rejtett vértet viselt a köpenye alatt, és egyéb óvintézkedéseket is tett), Odrade (aki biztos volt benne, hogy harcra kerül a sor, és ennek megfelelően éber volt), Sheeana (akit alaposan tájékoztattak az eshetőségekről, és akit három Biztonsági Anya testének páncélja mögé dugtak), Waff (aki aggódott, hogy valami rejtélyes Bene Gesserit praktika elhomályosíthatta az eszét), az ál-Tuek (aki minden jelét mutatta annak, hogy hamarosan dühkitörésre ragadtatja magát), és Tuek kilenc rakisi tanácsosa (mindegyikük dühödten elszánt arra, hogy hatalmat szerezzen a családjának).

Ezenkívül öt őrző jelölt Taraza mellett, akiket fizikai erőszakra tenyésztett és képzett ki a Bene Gesserit. Waff közelében ugyanennyi új Arctáncoltató volt.

A Dar-es-Balati Múzeum tetejének kis helyiségében gyűltek össze. Ez hosszú szoba volt, melynek plaz fala nyugati irányban zöldellő tetőkertre nézett. A belső tér puha díványokkal volt berendezve, és a Zsarnok nemszobájának csodálatos leleteivel volt díszítve.

Odrade ellenezte Sheeana bevonását, de Taraza hajthatatlan volt. A lány hatása Waffra és a papokra jelentős előnyt nyújtott a Bene Gesseritnek.

A hosszú, ablakos falon dolban ernyők voltak, hogy kiszűrjék a nyugat felé haladó nap legrosszabb sugarait. Az, hogy a szoba nyugat felé tekint, jelentősséggel bírt Odrade számára. Az ablakok arra néztek, amerre Shai-hulud pihent. A szoba a halálra, a múltba pillantott.

Megcsodálta a dolbanokat. Lapos, fekete, tíz molekula széles lapok voltak, melyek valami átlátszó folyékony közegben forogtak. Automatikusan beállítva a legjobb ixi dolbanok csak egy előre meghatározott fénymennyiséget engedtek be, anélkül, hogy jelentősen zavarták volna a kilátást. A művészek és régiségkereskedők jobban szerették a polarizáló rendszereknél, mert a fény teljes spektrumát átengedték. Jelenlétük árulkodott a szoba funkciójáról – az Istencsászár legszebb leleteinek bemutatóterme. Igen – itt volt a köpeny, melyet választott menyasszonya viselt.

A papi tanácsosok hevesen vitatkoztak egymás közt a szoba egyik végében, ügyet sem vetve az ál-Tuekre. Taraza a közelben hallgatózott. Arckifejezése elárulta, hogy ostobának tartja a papokat.

Waff Arctáncoltatói társaságában a nagy bejárati ajtó mellett állt. Figyelme Sheeanáról Odradéra, majd Tarazára vándorolt, és csak ritkán a vitázó papokra. Waff minden mozdulata bizonytalanságról árulkodott. Vajon a Bene Gesserit valóban támogatni fogja? Együtt képesek lesznek békés módon megtörni a rakisi ellenállást?

Sheeana és védőkísérete Odrade mellé állt. A lány még mindig szálkásan izmos, figyelte meg Odrade, de már kerekedik, és az izmok is felismerhető Bene Gesserit-rajzolatot kezdenek fölvenni. Magas pofacsontjai kissé meglágyultak olívaszín bőre alatt, barna szemei tisztábbak, de még mindig vannak napszítta vörös tincsek a hajában. Ahogy a papokat figyelte, látszott, hogy azt mérlegeli, amit az eligazításon hallott,

– Tényleg harcolni fognak? – suttogta.

– Hallgasd csak őket – felelte Odrade.

– Mit fog tenni a Főtisztelendő Anya?

– Figyeld őt jól.

Mindketten Tarazára néztek, aki izmos jelöltjeinek gyűrűjében állt. Derűsnek tűnt, ahogy a papokat figyelte. A rakisi csoport még a tetőkertben kezdte a vitatkozást. Aztán mikor az árnyékok megnyúltak, behozták ide. Dühösen szuszogtak, időnként motyogtak, aztán felemelték a hangjukat. Nem látják, hogy az ál-Tuek hogy figyeli őket?

Odrade a tetőkert mögött látszó láthatárra nézett: semmi jele életnek a sivatagban. Dar-es-Balatból az ember bármerre néz, csak homokot lát. Azok, akik itt születtek, másképp nézik az életet és a bolygót, mint ezek a papok. Ez nem az öntözött oázisok és zöldövezetek Rakisa, ami a nagyobb magasságokban zöldell, mint virágos ujj, mely a sivatagra mutat. Dar-es-Balat mellett a délköri sivatag övként fogta körbe az egész bolygót.

– Eleget hallottam már ebből az ostobaságból! – robbant ki az ál-Tuek. Durván félrelökte egyik tanácsosát, és a vitatkozó csoport közepére lépett. Körbefordult, és minden egyes arcba belenézett. – Mindnyájan megbolondultatok?

Az egyik pap (Az istenekre, ez az öreg Albertus!) átnézett a szobán Waffra, és felkiáltott:

– Ser Waff! Lennél olyan kedves megzabolázni az Arctáncoltatódat?

Waff tétovázott, aztán kíséretével a sarkában a vitatkozók felé indult. Az ál-Tuek megpördült, és Waffra mutatott:

– Hé te! Maradj ott, ahol vagy! Nem tűröm, hogy a Tleilax beavatkozzon! Átlátok a konspirációtokon!

Odrade Waffot figyelte az Arctáncoltató beszéde közben. Micsoda meglepetés! A Bene Tleilaxi Mesterrel még sosem beszélt így alantasa. Micsoda sokk! Waff vonásait eltorzította a düh. Mérges rovar zümmögéséhez hasonló nesz jött a szájából, egy modulált hang, mely nyilvánvalóan valamiféle nyelv volt. A kísérete Arctáncoltatói megdermedtek, de az ál-Tuek nyugodtan visszafordult a tanácsosaihoz.

Waff abbahagyta a zümmögést. Megrökönyödött! Az Arctáncoltató Tuek nem dörgölődzik a lábához! Waff a papok felé lendült. Az ál-Tuek észrevette ezt, és feléje emelte a kezét.

– Már mondtam, hogy ne avatkozz bele! Elpusztíthatsz, de nem zabolázhatsz meg a tleilaxi mocskoddal!

Ez megtette hatását. Waff megtorpant. Észbe kapott. Taraza felé pillantott, és látta, hogy az derülten szemléli az ő szorult helyzetét. Waff haragja új célpontot talált.

– Te tudtad!

– Gyanítottam.

– Te… te…

– Túl jól dolgoztatok – mondta Taraza. – A saját művetek. A papok nem figyeltek oda a szóváltásra. Az ál-Tuekkel ordítoztak, hogy fogja be a száját, és menjen arrébb. „Átkozott Arctáncoltatónak” titulálták.

Odrade figyelmesen tanulmányozta az ál-főpapot. Milyen mély a lenyomat? Valóban meg van győződve róla, hogy ő az igazi Tuek.

Egy hirtelen csendes pillanatban az utánzat méltóságteljesen kihúzta magát és megvető pillantást lövellt vádlóira.

– Mindnyájan ismertek – mondta. – Tudjátok, hány évet töltöttem el a Megosztott Isten szolgálatában. Most Hozzá fogok jutni, ha konspirációtok kiteljesedik, de ne feledjétek: Ő tudja, mi van a szívetekben!

A papok egy emberként néztek Waffra. Egyikük sem látta, hogy az Arctáncoltató valóban Tuek helyére lépett. Nem láttak holttestet. Minderre csak emberi szó volt a bizonyíték, ami könnyen lehetett hazugság is. Aztán többen néztek Odradéra is. Az ő szava volt az egyik, ami meggyőzte őket.

Waff is Odradeéra nézett. Odrade elmosolyodott, és a Tleilaxi Mesterhez fordult:

– A mi céljainknak az felel meg, ha a papság a mostani időkben nem kerül más kezekbe.

Waff azonnal meglátta a kínálkozó előnyt. Ez éket verhet a papság és a Bene Gesserit közé. Ezzel eltűnt az egyik veszedelmes tényező, amivel a Nővérek revolverezték a Tleilaxot.

– A mi céljainknak is – felelte Waff.

Amikor a papok megint dühödt ordítozásba kezdtek, Taraza lépett közbe:

– Melyikőtök akarja megszegni a megállapodásunkat? – tette föl a kérdést.

Tuek félretaszajtott két tanácsost, és odament a Főtisztelendő Anya elé. Alig egy lépésre állt meg tőle.

– Miféle játék ez? – kérdezte.

– Mi támogatunk téged azokkal szemben, akik el akarnak mozdítani – felelte Taraza. – A Bene Tleilax is csatlakozik hozzánk ebben, így demonstráljuk, hogy nekünk is van voksunk a Főpap megválasztásánál.

Számos papi hang kiáltott fel uniszónóban:

– Most Arctáncoltató, vagy sem?

Taraza jóindulatúan nézett az előtte álló emberre.

– Arctáncoltató vagy?

– Dehogy!

Taraza Odradéra pillantott, aki azt mondta:

– Úgy látszik, tévedés történt.

Odrade kikereste Albertust a papok közül, és rászegezte a tekintetét:

– Sheeana – mondta Odrade. – Mit tegyen most a Megosztott Isten Egyháza?

Ahogy meghagyták neki, Sheeana kilépett őrző kísérete mögül, és minden tanult fennsőbbségét bevetve szólt:

– Szolgálják tovább Istent!

– Ennek az összejövetelnek a célja, úgy látszik, teljesült – mondta Taraza. – Ha védelemre van szükséged, Tuek Főpap, egy csapat testőrünk várakozik a csarnokban. Rendelkezz velük.

Az Arctáncoltatón elfogadás és megértés látszott. A Bene Gesserit kreatúrájává vált. Semmire sem emlékezett Arctáncoltató eredetéből. Mikor Tuek és a papok elmentek, Waff az Iszlamiát nyelvén vetette oda Tarazának:

– Magyarázatot kérek!

Taraza ellépett az őrei mellől, mintha védtelenné akarná tenni magát. Kiszámított mozdulat volt ez, amit Sheeana előtt beszéltek meg előzőleg. Taraza ugyanazon a nyelven mondta:

– Enyhítjük szorításunkat a Bene Tleilaxon.

Vártak, míg Waff mérlegelte a szavakat. Taraza emlékeztette magát, hogy a Bene Gesserit tleilaxi nevét „a megnevezhetetlen”-nek lehet fordítani. Ezt a nevet gyakran használták istenekre.

Ez az ISTEN nyilvánvalóan nem terjesztette ki a felfedezést addig, hogy mi történhet a tleilaxi utánzókkal az ixiek és a Halszólítók között. Waffra még várnak megdöbbentő élmények. Bár már így is meglehetősen zavartnak látszott.

Waff számos megválaszolatlan kérdéssel került szembe. Nem volt megelégedve a gammui jelentésekkel. Veszedelmes kettős játékot játszik. A Nővérek is hasonló játékot űznek? De a tleilaxi Elveszetteket nem lehet félresöpörni anélkül, hogy magukra ne vonják a Tisztelet Matrónáinak támadását. Erre maga Taraza figyelmeztetett. Az öreg Bashar a Gammun vajon még mindig figyelmet érdemlő erőt képvisel?

Ennek a kérdésének hangot is adott. Taraza a saját kérdéseit szegezte ezzel szembe:

– Hogyan változtattátok meg a gholánkat? Milyen nyereséget reméltek? – Biztosnak érezte magát abban, hogy ezt már tudja. De szükség volt a tudatlanság álcájára.

Waff a legszívesebben azt mondta volna: „Az egész Bene Gesserit pusztulását!”. Túl veszélyesek. Ugyanakkor felbecsülhetetlen az értékük. Waff mogorva hallgatásba süppedt, és olyan tűnődő kifejezéssel nézett a Tisztelendő Anyákra, amitől tündérarca még gyerekszerűbb lett.

ÖNFEJŰ GYERMEK, gondolta Taraza. Aztán figyelmeztette magát, hogy veszélyes dolog Waffot alábecsülni. Feltörték a tleilaxi tojást, csakhogy egy újabb tojást találjanak benne – a végtelenségig! Minden visszakanyarodott Odrade gyanújához a vetélkedésről, ami még mindig vezethet véres erőszakhoz ebben a szobában. Vajon a Tleilax valóban feltárta, amit a lotyóktól és a többi Elveszettől megtudtak? A ghola csak egy tleilaxi fegyver?

Taraza elhatározta, hogy még egyszer megpiszkálja Waffot, a Tanács „Kilences Analízisének” megközelítésével. Még mindig az Iszlamiát nyelvén mondta:

– Szégyenbe hoznád saját magadat a Próféta földjén? Nem osztoztatok velünk olyan nyíltan, mint ahogy ígérted.

– Elmondtuk a szexuális…

– Nem osztottatok meg mindent! – szakította félbe Taraza. – Ez a ghola miatt van, és mi tisztában vagyunk ezzel.

Látta Waff reakcióját. Mint egy sarokba szorított állat. Márpedig az ilyen állatok rendkívül veszedelmesek. Taraza látott egyszer egy korcs kutyát – a dani ölebek elvadult, felmeredő farkú leszármazottját – amit egy csapat fiú kerített be. Az állat üldözői ellen fordult, és teljesen váratlan vadsággal vágta ki magát. Két fiú egy életre megnyomorodott, és csak egy úszta meg sérülés nélkül. Waff most ilyen állat volt. Taraza látta, hogy Waff keze fegyverre áhítozik, de a Tleilax és a Bene Gesserit kölcsönösen és gondosan átvizsgálta egymást a találkozó előtt. Taraza biztosan érezte, hogy nincs nála fegyver. Mégis…

Waff zaklatottan szólt:

– Azt hiszitek, nem tudjuk, hogy uralkodni akartok fölöttünk?

– ITT van az a rothadás, amit a Szétszóródás népe magával vitt – mondta Taraza. – A mag rothadása.

Waff viselkedése megváltozott. Nem lehetett megkerülni a Bene Gesserit gondolat mélyebb jelentéseit. Taraza a viszály magjait akarja elhinteni?

– A Próféta egy kattogó lokátort tett minden ember fejébe, a Szétszóródottakéba is – mondta Taraza. – És visszahozta őket közénk, az érintetlen rothadással együtt.

Waff a fogait csikorgatta. Mit csinál Taraza? Eljátszott azzal az őrült gondolattal, hogy a Nővérek valami titkos levegőbe szórt kábítószerrel megzavarták az agyát. TUDNAK olyan dolgokat, amik mások számára nem hozzáférhetőek. Tarazáról Odradéra nézett, aztán megint Tarazára. Waff tudta, hogy öreg a sorozatos ghola újjászületések révén, de nem úgy öreg, mint a Bene Gesserit. Ezek az emberek valóban öregek! Ritkán látszanak öregnek, de azok, még annál öregebbek, mint amit el mer képzelni.

Taraza hasonló gondolatokkal foglalkozott. Látta a mélyebb tudatosság villanását Waff szemében. A szükség új ajtókat nyit az észben. Milyen mélyre nyúlik a Tleilax? Waff szemei olyan öregek! Az volt az érzése, hogy bármi is volt az agy ezekben a Tleilaxi Mesterekben, most már valami más lett belőle – egy holofelvétel, amiből minden gyöngítő érzelmet kitöröltek. Taraza ugyanúgy nem bízott az érzelmekben, és ugyanezt Waffban is érezte. Vajon ez olyan kötelék, ami egyesíti őket?

A KÖZÖS GONDOLATOK TROPIZMUSA.

– Azt mondtad, hogy enyhítitek a szorításotokat rajtunk – hörögte Waff. – Én mégis érzem a kezeteket a torkomon.

– Akkor valaki fogja a mi nyakunkat – mondta Taraza. – Némelyik Elveszettetek visszatért hozzátok. Hozzánk egyetlen Tisztelendő Anya sem jött vissza a Szétszóródásból.

– De azt mondtad, ismeritek minden…

– Megvannak a magunk tudásszerző módszerei. Mit gondolsz, mi történt azokkal a Tisztelendő Anyákkal, akiket kiküldtünk a Szétszóródásba?

– Közös katasztrófa? – Waff megrázta a fejét. Ez teljesn új információ volt. Egyik visszatért tleilaxi sem mondott semmit erről. Az eltérés táplálta gyanúit. Kinek higyjen?

– Szétbomlasztották őket – mondta Taraza.

Odrade, aki első alkalommal hallotta kimondva a Főtisztelendő Anya szájából a közös gyanút, megérezte a hatalmas rejtett erőt Taraza kijelentésében. Megrémült tőle. Ismerte a forrásokat, a kontingens-terveket, az improvizált módszereket, melyeket egy Tisztelendő Anya használhat az akadályok áthágására. Valami ott kint meg tudta állítani EZT? Mikor Waff nem válaszolt, Taraza azt mondta:

– Mocskos kézzel jöttetek hozzánk.

– Te merészeled ezt mondani? – kérdezte Waff. – Te, aki folyamatosan meríted le erőforrásainkat, ahogy a Bashar anyjától tanultad?

– Tudtuk, hogy megengedhettek magatoknak ekkora veszteségeket, ha a Szétszóródás erőforrásaiból meríthettek – mondta Taraza.

Waff remegő lélegzetet vett. Tehát a Bene Gesserit még ezt is tudja. Waff részben sejtette, hogyan jöhettek rá. Valahogy módot kéne találni rá, hogy visszaszerezzék az irányítást az ál-Tuek felett. A Rakis a díj, amire a Szétszóródottak valójában törnek, és még kérhetik ezt a Tleilaxtól. Taraza még közelebb mozdult Waffhoz, még magányosabban és sebezhetőbben. Látta, hogy őrei feszültebbek lesznek. Sheeana tett egy kis lépést a Főtisztelendő Anya felé, de Odrade visszahúzta. Odrade a Főtisztelendő Anyára koncentrált, és nem a potenciális támadókra. A Tleilaxot valóban sikerült meggyőzni arról, hogy a Bene Gesserit hajlandó szolgálni őket? Taraza tesztelte ennek a határait, ez kétségtelen. Ráadásul az Iszlamiát nyelvén. De most nagyon magányosnak tűnt távol őreitől, és oly közel volt Waffhoz és embereihez. Hova vezeti most Waffot nyilvánvaló gyanakvása?

Taraza megborzongott. Odrade látta ezt. Taraza gyereknek abnormálisán sovány volt, és sosem volt rajta egy dekányi zsírfelesleg sem. Ez különösen érzékennyé tette őt a hőmérséklet változásokkal szemben, nem bírta a hideget. De Odrade most nem érzett ilyen változást a szobában. Taraza tehát valami veszélyes döntést hozott, olyan veszélyeset, hogy a teste elárulta őt. Persze nem önmagára veszélyes a döntés, hanem a Nővérek egészére. A legrettenetesebb Bene Gesserit bűn: a hűtlenség a saját rendhez.

– Szolgálni fogunk benneteket mindenben, egyvalamit kivéve – mondta Taraza. – Sosem leszünk a gholáitok edényei!

Waff elsápadt. Taraza folytatta:

– Egyikünkből sem lesz soha… – itt megállt – … axolotl tartály.

Waff emelni kezdte a jobb kezét arra a mozdulatra, amit minden Tisztelendő Anya ismert: támadási jelre az Arctáncoltatóknak.

Taraza a felemelt kézre mutatott:

– Ha befejezed azt a mozdulatot, a Tleilax mindent elveszít. Isten küldötte… – bökött Taraza a válla fölött fejével Sheeana felé – ...hátatfordít nektek, és a Próféta szavai porrá válnak a szájatokban.

Az Iszlamiát nyelvén ez túl sok volt Waffnak. Leengedte a kezét, de továbbra is izzó szemmel meredt Tarazára.

– A követem azt mondta, hogy megosztunk veletek mindent, amit tudunk – mondta Taraza. – Te is azt mondtad, hogy ti is megosztotok velünk mindent. Isten küldötte a Próféta fülével hallgat! Mit mond a Tleilax Abdlja?

Waff válla megroskadt. Taraza hátat fordított neki. Ez kockázatos mozdulat volt, de ő is, és a többi jelenlevő Tisztelendő Anya is tudta, hogy most tökéletes biztonságban teheti meg. Mikor Odradéra nézett, Taraza engedélyezett magának egy apró mosolyt, melyről tudta, hogy Odrade helyesen fogja értelmezni. Itt az ideje egy kis Bene Gesserit büntetésnek!

– A Tleilax egy Atreidest kívánt szaporításra – mondta Taraza. – Nektek adom Darwi Odradét. És majd még többet is.

Waff döntésre jutott.

– Lehet, hogy sokat tudtok a Tisztelet Matrónáiról – mondta – de…

– Lotyók!. – perdült felé Taraza.

– Ahogy akarod. De van valami velük kapcsolatban, amit a szavaitok alapján nem tudtok. Azzal pecsételem meg alkunkat, hogy ezt elmondom nektek. Fel tudják nagyítani az orgazmikus felület érzéseit, és ezt át tudják vinni a férfi testbe. Megvalósítják a férfi teljes érzéki részvételét. Többszörös orgazmus-hullámok keletkeznek és folytatódnak a… nő jóvoltából, egy meghosszabbított időtartamig.

– A teljes bevonás? – Taraza nem próbálta elrejteni döbbenetét.

Odradét is sokkolták a szavak, de ugyanezt a hatást látta a többi Nővéren, de még a tanoncokon is. Csak Sheeana tűnt úgy, mintha nem értené.

– Azt mondom neked, Taraza Főtisztelendő Anya mondta Waff önelégült mosollyal – hogy mi ezt lemásoltuk a saját embereinkkel. Még én is kipróbáltam! Haragomban megparancsoltam az Arctáncoltatónak, aki a… női szerepet játszotta, hogy pusztítsa el saját magát. Senkinek… mondom, senkinek! sem lehet ilyen hatalma fölöttem!

– Milyen hatalma?

– Ha az az Arctáncoltató egyike lett volna azoknak a… lotyóknak, ahogy ti nevezitek őket, akkor kérdés nélkül bármiben engedelmeskedtem volna neki – Waff megborzongott. – Alig volt elég akaraterőm hozzá, hogy… hogy elpusztítsam… – Zavartan rázta meg a fejét az emlékre. – A düh mentett meg.

Tarazának kiszáradt a torka.

– Hogyan…

– Hogyan csinálják? Nos, rendben. De mielőtt megosztom veletek ezt a tudást, figyelmeztetlek: ha bármelyikőtök valaha is kipróbálja ezt valakin közülünk, akkor véres mészárlás fog következni! Előkészítettük a domeljeinket és minden népünket, hogy válaszul öljenek meg minden Tisztelendő Anyát, aki a kezük ügyébe kerül, ha a legkisebb jelét is látják, hogy ezt a képességet ellenünk akarjátok fordítani!

– Egyikünk sem tenné meg ezt, de nem a fenyegetésed miatt. Az a tudat tart vissza minket, hogy ezzel elpusztítanánk saját magunkat. Nem lenne szükség a ti véres megtorlásotokra.

– Ó! Akkor ezeket a… lotyókat miért nem pusztítja el?

– Elpusztítja! És azokat is, akikhez hozzáérnek!

– Engem nem pusztított el!

– Téged az Isten véd, Abdl – mondta Taraza. – És Ő megvéd minden hívet.

Waff meggyőzve nézett körül, aztán vissza Tarazára.

– Tudja meg mindenki, hogy teljesítem kötelezettségemet a Próféta földjén. Tehát így csinálják… – Intett két Arctáncoltató-őrének. – Demonstráljuk.

Később, mikor már egyedül volt a szobában, Odrade elgondolkozott rajta, hogy bölcs dolog volt-e Sheeanával végignézetni mindezt. Végül is miért ne? Sheeana már elkötelezte magát a Nővérek mellett. Amellett felkeltette volna Waff gyanúját, ha Sheeanát elküldik. Látható érzéki fellángolás támadt Sheeanában az Arctáncoltatók bemutatója láttán. A Tanító Proktoroknak a szokásosnál előbb kell majd bevetniük férfi segédletüket Sheeanánál. Mit fog akkor csinálni Sheeana? Kipróbálja ezt az új tudását a férfiakon? Gátlásokat kell kelteni Sheeanában ennek a megelőzésére. Meg kell tanítani őt a saját veszélyeire.

A Nővérek és a tanoncok jól uralkodtak magukon, és jól az emlékezetükbe vésték, amit tanultak. Sheeana képzését erre a megfigyelésre kell építeni. Mások tanulták ezeket a belső erőket. Az Arctáncoltató nézők kifürkészhetetlenek maradtak, de Waffon látszottak bizonyos dolgok. Azt mondta, el fogja pusztítani a két demonstrátort, de mit fog tenni előtte? Megadja magát a kísértésnek? Milyen gondolatok voltak benne, amikor látta az Arctancoltató-férfit eszeveszett eksztázisában?

A demonstráció Odradét bizonyos szempontból a rakisi táncra emlékeztette, amit Keen Nagy Terén látott. Rövidtávon a tánc szándékosan ritmustalan volt, a folytatólagosság hosszútávon mégis olyan ritmust hozott létre, ami úgy kétszáz… lépésenként ismétlődött. A táncolok figyelemre méltóan elnyújtották a ritmust. Ahogy az Arctáncoltató-demonstrátorok is. A SIAYNOQ SZEXUÁLIS HATALOMMÁ VÁLT A SZÉTSZÓRÓDÁS SZÁMTALAN MILLIÁRDJAI FÖLÖTT! Odrade a táncra gondolt, a kaotikus erőszakba torkolló hosszú ritmusra. A Siaynoq vallási energiákat koncentráló szerepe megváltozott. Sheeana izgatott reakciója jutott eszébe, mikor látta Odrade érdeklődését a tánc iránt. Odrade emlékezett rá, hogy megkérdezte Sheeanát:

– Min osztoznak ott lent?

– A tácosokon, te buta!

Ez a válasz nem volt megengedhető.

– Már figyelmeztetlek ezzel a hangnemmel kapcsolatban, Sheeana. Rögtön meg akarod tanulni, mit tud csinálni egy Tisztelendő Anya, hogy megbüntessen?

A szavak szellem-üzenetként hangzottak vissza Odrade agyában, miközben a dar-es-balati szobán kívül sűrűsödő sötétséget nézte. Hatalmas magány támadt fel benne. Mindenki más elment a szobából. CSAK A MEGBÜNTETETT MARAD! Hogy csillogott Sheeana szeme akkor abban a szobában a Nagy Tér fölött: az elméje tele volt kérdésekkel.

– Miért beszélsz mindig fájdalomról és büntetésről?

– Fegyelmet kell tanulnod. Hogyan akarsz másokat irányítani, ha saját magadon sem tudsz uralkodni?

– Nem szeretem ezt a leckét.

– Egyikünk sem szereti túlságosan… míg később tapasztalatból meg nem tanuljuk, milyen értékes.

Szándékának megfelelően ez a válasz sokáig érlelődött Sheeanában. Végül elárult mindent, amit a táncról tudott.

– Némelyik táncos megmenekül. A többiek egyenesen a Shaitanhoz mennek. A papok úgy mondják, hogy Shai-huludhoz.

– Mi van azokkal, akik megmaradnak?

– Mikor felépülnek, részt kell venniük egy nagy táncban a sivatagban. Ha Shaitan odamegy, meghalnak. Ha Shaitan nem megy oda, megjutalmazzák őket.

Odrade észrevette a mintázatot. Ezen a ponton túl már nem volt szükség Sheeana magyarázatára, bár hagyta, hogy a kislány folytassa a beszámolót. Milyen keserű volt Sheeana hangja!

– Pénzt kapnak, helyet a bazárban, meg hasonló jutalmat. A papok azt mondják: bebizonyították, hogy emberek.

– És azok, akik kudarcot vallanak, nem emberek?

Sheeana egy ideig néma maradt: mélyen elgondolkodott. De az ösvény világos volt Odrade előtt: a Nővérek ember-próbája! Sheeana már megállta azt a próbát, amit Odradénak is ki kellett állnia, hogy bizonyítsa a Nővérek felfogása szerinti ember mivoltát. Milyen szelíd volt ez a próba más fájdalmakhoz képest! A múzeumi szoba homályában Odrade fölemelte jobb kezét és megnézte. Eszébe jutott a fájdalom-doboz, és a nyakához tett gom-dzsabbar, készen arra, hogy megölje, ha megmozdul vagy felkiált. Sheeana sem kiáltott. De ő már a fájdalom-doboz előtt tudta a választ Odrade kérdésre.

– Ők is emberek, csak mások.

Odrade fennhangon szólt az üres szobában, melynek tárlói a Zsarnok hagyatékát hordozták.

– Mit tettél velünk, Leto? Te csak a Shaitan vagy, aki beszél hozzánk? Min kell most osztoznunk? AZ ŐSRÉGI TÁNCNAK ŐSRÉGI SZEXSZÉ KELLETT VÁLNIA?

– Kihez beszélsz, Anya?

Ez Sheeana hangja volt a nyitott ajtóból. A lány szürke jelölt-ruhája csak elmosódott folt volt, bár egyre nagyobb, ahogy közeledett.

– A Főtisztelendő Anya küldött érted – mondta Sheeana, amikor megállt Odrade mellett.

– Magamhoz beszéltem – mondta Odrade. A furcsán csendes lányra nézett, és eszébe jutott az a torokszorító pillanat, amikor Kulcskérdés feltétetett Sheeanának: „TISZTELENDŐ ANYA AKARSZ LENNI?”

– Miért beszélsz magadban, Anya? – Sheeana hangja aggódó volt. A Tanító Proctoroknak sok munkájukba fog kerülni, míg ezt kigyomlálják belőle.

– Eszemben jutott, amikor megkérdeztem tőled, hogy akarsz-e Tisztelendő Anya lenni – mondta Odrade. És erről egyéb más dolgok is eszembe jutottak.

– Azt mondtad, hogy mindenben át kell engednem magamat az irányításotoknak, semmit sem szabad eltitkolnom, és mindenben engedelmeskednem kell.

– Mire te azt mondtad: Ez minden?

– Nem tudtam valami sokat, igaz? Még most sem tudok túl sokat.

– Egyikünk sem tud, gyerek. Csak azt tudjuk, hogy mind együtt vagyunk a táncban. És Shaitan biztosan eljön, ha bármelyikünk kudarcot vall.

---

Mikor idegenek találkoznak, nagy engedményeket kell tenni a szokások és a kereskedelem különbségeinek.

Lady Jessica, az „Arrakis Bölcsességé”-ből

Az utolsó zöldes fényfoszlány is a horizont mögé tűnt már, mikor Burzmali megadta a jelet, hogy induljanak. Sötét volt, mire elérték Ysai szélét, és a külső utat, ami elvezette őket Dunacnhez. Felhők takarták el az eget, melyek visszaverték a város fényeit lefelé a városi kunyhókra, amerre vezetőik irányították őket.

Ezek a vezetők zavarták Lucillát. Mellékutcákból és hirtelen kinyíló ajtók mögül bukkantak elő, hogy új irányokat suttogjanak. Túl sokan tudtak a menekülő párról és szándékolt találkozójukról.

Sikerült megfognia gyűlöletét, de ebből visszamaradt valami alapvető bizalmatlanság minden emberrel szemben, akivel találkoztak. Mindezt egy playfem mechanikus attitűdjei mögé rejtette, de ez egyre nehezebbnek bizonyult.

Latyak volt a járdán, zömmel az elhaladó kocsik fröcskölték oda. Lucilla lába fázott, már mielőtt fél kilométert megtettek volna, és kénytelen volt plusz energiát fordítani a vérkeringés fenntartására a végtagjaiban.

Burzmali némán haladt, fejét lehajtotta, láthatóan lefoglalták saját aggodalmai. De Lucillát nem lehetett félrevezetni. Burzmali hallott maga körül minden hangot, látott minden közeledő járművet. Lerántotta Lucillát a járdáról, valahányszor kocsi közelített. A kocsik suhanva haladtak el szuszpenzoraikon, a mocskos latyak csak úgy fröcskölt alóluk, és bepettyezte a környező bokrokat. Burzmali addig tartotta Lucillát lapulva a hóban, míg biztos nem volt benne, hogy a kocsi elment. Nem mintha a benne utazók mást is hallhattak volna, mint saját száguldásuk zümmögését.

Már két órája mentek, mikor Burzmali megállt, és felmérte előttük az utat. Úticéljuk egy kültelki község volt, melyet „tökéletesen biztonságosnak” mondtak. Lucilla persze tudta, hogy a Gammun nem létezik teljesen biztonságos hely.

Sárga fény vetült a felhőkre előttük, jelezve a község helyét. Csatakos útjuk átvezetett egy alagúton a külső út alatt, aztán fel egy alacsony hegyre, mely valamiféle gyümölccsel volt beültetve. Az ágak fenyegetően meredeztek a sötétben.

Lucilla felpillantott. A felhők vékonyodtak. A Gammunak több kis holdja is volt – nem-hajó erődök. Némelyiket Teg állította oda, de Lucilla most újakat is látott, melyek részt vettek az őrző munkában. Körülbelül négyszer akkorának látszottak, mint a legnagyobb csillag, és gyakorta jártak együtt, ami visszavert fényüket hasznossá, bár szabálytalanná tette, hisz mozogtak – fent az égen, és néhány óráig a horizont alatt. Lucilla észrevett egy ilyen hatos holdfüzért egy felhőhasadékon keresztül, és azon tűnődött, vajon ezek részei-e Teg védelmi rendszerének.

Egy pillanatra annak az ostrom-mentalitásnak a törvényszerű gyengeségeire gondolt, amelyet az ilyen védelem képviselt. Tegnek igaza volt velük kapcsolatban. A mobilitás a hadi siker kulcsa, de kételkedett benne hogy Teg a gyalogos mozgásra gondolt.

Nem volt könnyű elrejtőzni a hófedte lejtőn, és Lucilla érezte, hogy Burzmali ideges. Mit csináljanak itt, ha valaki jön? Egy hóval borított bemélyedés vezette le őket helyükről balfelé, le a községbe. Nem volt út, de Lucilla gyalogösvénynek még el tudta képzelni.

– Erre lefelé – indult el Burzmali a mélyedésbe.

A hó vádliközépig ért.

– Remélem, ezek az emberek megbízhatóak – mondta Lucilla.

– Gyűlölik a Tisztelet Matrónáit – szólt Burzmali. – És ez nekem elég.

– Jobb lesz, ha a gholát ott találjuk! – Lucilla visszafogott magában egy még dühösebb választ, nem állhatta meg, hogy hozzá ne tegye: – Nekem nem elég a gyűlöletük.

Jobb lesz, ha a legrosszabbra készülök fel, gondolta.

De Burzmalival kapcsolatban megnyugtató gondolatra jutott. Olyan, mint Teg. Egyikük sem lép olyan útra, ami zsákutcába vezet – ha tehetik. Lucilla gyanította hogy még most is támogató erők rejtőznek a bokrokban a környéken.

A havas csapás burkolt, lejtős útba torkollott, mely a széleknél enyhén befelé kunkorodott, és egy olvasztórendszer segítségével tisztán tartotta magát a hótól. A közepén egy kis vízér csörgedezett. Lucilla már több lépést tett meg az úton, mire rájött, mi lehet – magnicsúszda. Ez egy ősi mágneses futószalag-féle volt, ami árukat, alapanyagokat szállított egy Szétszóródás előtti gyárba.

– Itt meredekebb – mondta Burzmali. – Faragtak lépcsőket, de azért vigyázz. Nem valami magasak.

Hamarosan a magnicsúszda végéhez értek. Egy roskatag falnál ért véget – helyi tégla plasztacél alapokon. A tisztuló égről érkező csillagfényben látni lehetett a téglák durva kialakítását – tipikus ínséges Idők-béli készítmény. A falat futószőlő és penészfoltok erdeje borította. A növényzet nem igen takarta el a téglák repedéseit, és a malterrel tessék-lássék betömött lyukakat. Egyetlen ablaksor tekintett arrafelé, ahol a magnicsúszda bokrok és gyomok rengetegébe veszett. Három ablak elektromos-kéken izzott valami benti tevékenységtől, melyet halk ropogó zaj kísért.

– Ez régen gyár volt – mondta Burzmali.

– Van szemem és emlékezetem – vágott vissza Lucilla. Ez a morgó hím értelmi fogyatékosnak nézi?

Valami kellemetlenül megnyikordult a bal oldalukon. Egy füves-gyomos folttal borított pinceajtó tárult fel, és ragyogó sárga fény áradt alóla felfelé.

– Gyorsan! – Burzmali futásnak eredt a buja növényzetben, és lerohant az ajtó alatti lépcsőkön. Az ajtó gépi zúgással csukódott be mögöttük.

Lucilla egy alacsony mennyezetű, nagy teremben találta magát. A fényt modern parázsgömbök hosszú sora szolgáltatta masszív plasztacél gerendákhoz rögzítve odafent. A padlót tisztára söpörték, de mélyedések és karcolások látszottak rajta, kétségtelenül gépek voltak itt valamikor. Lucilla mozgást látott messze a nyílt térség másik végén. Egy fiatal nő lépegetett feléjük Lucilla sárkányos köpenyének egy változatában.

Lucilla szimatolni kezdett. Savas bűz volt a teremben, és valami állott háttérszag.

– Ez Harkonnen-gyár volt – mondta Burzmali. – Vajon mit készíthettek itt?

A fiatal nő megállt Lucilla előtt. Nyúlánk alakja volt, elegáns külseje és mozgása, még a köpeny alatt is. Az arca szinte sugárzott: ez rendszeres testedzésről és jó egészségről árulkodott. De a zöld szemek kemény és borzongató tekintettel mértek végig mindent.

– Tehát nem csak engem küldtek ide közülünk, hogy figyeljük ezt a helyet – mondta.

Lucilla előrenyújtott kézzel hallgattatta el Burzmalit, aki felelni akart. Ez a nő nem az volt, aminek látszott. NEM TÖBB NÁLAM! Lucilla gondosan válogatta meg a szavait:

– Úgy látszik, mi mindig tudunk egymásról.

A fiatal nő elmosolyodott.

– Figyeltem, ahogy jöttetek. Nem hittem a szememnek – Vicsogorva végigmérte Burzmalit. – Ezt szánták kuncsaftnak?

– És vezetőnek – mondta Lucilla. Észrevette a zavart Burzmali arcán, és magában imádkozott, hogy a férfi nehogy valami rossz kérdést tegyen fel. Ez a nő veszedelmes!

– Hát nem számítottál ránk? – kérdezte Burzmali.

– Ó, ez tud beszélni – nevetett a fiatal nő. A nevetése épp oly hideg volt, mint a tekintete.

– Jobb szeretném, ha nem mondanád rám, hogy „ez” – mondta Burzmali.

– Úgy nevezem a gammui söpredéket, ahogy akarom – mondta a nő. – Nem érdekel, hogy mit szeretsz vagy nem szeretsz.

– Minek neveztél? – Burzmali fáradt volt, és ez a váratlan támadás felpiszkálta a dühét.

– Annak nevezlek, aminek akarlak, bugris!

Burzmalinak betelt a pohár. Mielőtt még Lucilla megállíthatta volna, mély, morgó hangot hallatott, és keze erőteljes csapásra lendült a nő felé.

De a pofon nem ért célba.

Lucilla lenyűgözve nézte, ahogy a nő lebukik a támadás elől, elkapja Burzmali ruhaujját, mint egy szélben szállongó kendőt, és egy vakítóan gyors piruettel, melynek gyorsaságától szinte nem is látszott, milyen kecses, csúszva a padlóra küldi Burzmalit. Aztán félguggoló állásba helyezkedett az egyik lábára, a másikkal pedig rúgni készült.

– Most megölöm – jelentette ki.

Lucilla, aki nem tudta, mi jöhet ezután, félresodorta a nőt – épp hogy csak elkerülve a kirúgó lábat – és egy szabályos Bene Gesserit szabarddal válaszolt, amitől a nő elterült a hátán, kétrét hajolva ott, ahol az ütés a gyomrát érte.

– Nem örülnék neki, ha megölnéd a kalauzomat, bármi is legyen a neved – mondta Lucilla.

A fiatal nő levegőért kapkodott, aztán szaggatottan, zihálva mondta:

– Murbella a nevem, Hatalmas Tisztelet Matrónája. Szégyenbe hoztál, mert legyőztél egy ilyen lassú támadással. Miért tetted ezt?

– Rád fért egy alapos lecke.

– Én még csak újköpenyes vagyok, Hatalmas Tisztelet Matrónája. Kérlek, bocsáss meg nekem. Köszönöm a csodálatos leckét, és hálás leszek neked, valahányszor a te támadásodat használom, melyet most bevéstem az emlékezetembe – Meghajtotta a fejét, és gonoszkodó vigyorral könnyedén talpra szökkent.

Lucilla a leghidegebb hangján kérdezte:

– Tudod, ki vagyok? – A szeme sarkából látta, hogy Burzmali fájdalmas lassúsággal kezdi talpra küzdeni magát. Oldalt maradt, nézte a két nőt, de az arca lángolt a dühtől.

– A leckéből, amit tanítottál, látom, hogy az vagy, aki vagy, Hatalmas Tisztelet Matrónája. Megbocsátasz nekem? – A gonoszkodó kifejezés eltűnt Murbella arcáról. Lehorgasztott fejjel állt.

– Megbocsátok. Érkezik ide egy nem-hajó?

– Itt azt mondják. Fel vagyunk készülve rá – nézett Murbella Burzmalira.

– Még szükségem van rá, és a kíséretemben kell maradnia – mondta Lucilla.

– Igen, Tisztelet Matrónája. Megbocsátásod kiterjed a nevedre is?

– Nem!

Murbella felsóhajtott.

– Elkaptuk a gholát – mondta. – Tleilaxinak öltözve jött délről. Éppen le akartam feküdni vele, amikor jöttetek.

Burzmali feléjük sántikált. Lucilla látta, hogy a férfi felismerte a veszélyt. Ez a „tökéletesen biztonságos” hely nyüzsög az ellenségektől! De az ellenségek még keveset tudnak.

– Nem sérült meg? – kérdezte Burzmali.

– Ez még mindig beszél – mondta Murbella. – Milyen furcsa!

– Nem fogsz lefeküdni a gholával – mondta Lucilla. Ő rám van bízva!

– Tiszta játék, Tisztelet Matrónája! De én jelöltem meg először. Már részben le van győzve.

Megint elnevette magát valami kérges lemondással, amibe Lucilla beleborzongott.

– Erre. Van egy hely, ahonnan figyelhettek.

---

Halj meg Caladanon!

Ősi Ivótószt

Duncan megpróbált visszaemlékezni arra, hol van. Tudta, hogy Tormsa meghalt. Vér fröccsent az öreg szemeiből. Igen, erre tisztán emlékezett. Beléptek egy sötét épületbe, és hirtelen fény villant körülöttük. Duncan fájdalmat érzett a tarkóján. Megütötték? Próbált megmozdulni, de az izmai nem engedelmeskedtek. Emlékezett rá, hogy egy széles pázsit szélén ül. Valami tekejáték folyik – excentrikus golyók pattognak mindenféle rendszer nélkül. A játékosok mind fiatal emberek a… Giedi Prime szokásos öltözékében!

– Akkorra gyakorolnak, amikor majd öregek lesznek – mondta. Emlékezett erre. Társa, egy fiatal nő, üres tekintettel nézett rá.

– Csak öreg embereknek kéne ilyen szabadtéri játékokat űzni – folytatta Duncan.

– Ó?

Erre nem lehetett mit válaszolni. A lány a legegyszerűbb szóbeli gesztussal belefojtotta a szót. ÉS A KÖVETKEZŐ PILLANATBAN ELÁRULT A HARKONNENEKNEK! Tehát ez pre-ghola emlék volt. GHOLA!

Eszébe jutott a Bene Gesserit Erősség a Gammun. A könyvtár: I. Leto, az Atreides-herceg holofotói és trifotói. Teg hasonlósága nem volt véletlen: egy kicsit magasabb, de máskülönben minden stimmel – a hosszú, vékony arc a magas nyergű orral, a híres Atreides-karizma…

TEG!

Eszébe jutott az öreg Bashar utolsó hősies kiállása a gammui éjszakában.

HOL VAGYOK?

Tormsa hozta őt ide. Egy benőtt ösvényen mentek Ysai külső részén. BARONY. Mielőtt száz métert megtettek volna az ösvényen, havazni kezdett. Nedves hó tapadt rájuk. Hideg, vacak hó, amitől egy percen belül összekoccant a foguk. Megálltak, hogy felhúzzák csuklyáikat, és összekapcsolják szigetelt kabátjukat. Így már jobb. De hamarosan éjszaka lesz. Sokkal, de sokkal hidegebb.

– Feljebb van valami menedék-féle – mondta Tormsa.

– Ott várjuk meg az éjszakát.

Mikor Duncan nem felelt, Tormsa azt mondta:

– Nem lesz meleg, de száraz igen.

Duncan háromszáz lépés múlva meglátta a hely szürke körvonalait. Olyan két szintes-forma épület látszott a hó piszkos felülete előtt. Azonnal felismerte: Harkonnen-számlálóállomás volt. Itt megfigyelők számolták (és néha öldösték) az embereket, akik elhaladtak. Helyi földből készült, azzal az egyszerű eljárással, hogy kisebb földtéglákat helyeztek egymásra, és ezeket összeolvasztották egyetlen hatalmas faltéglává azokkal a széleskaliberű lángvetőkkel, melyeket a Harkonnenek a tömeg féken tartására használtak.

Mikor odaértek, Duncan egy teljes mezejű védőernyő maradványait látta tüzelőnyílásokkal, melyek a közeledők felé néztek. Valaki már nagyon régen lerombolta. A mezőháló megtekeredett lyukain már benőttek a bokrok. De a tüzelőnyílások nyitva maradtak. Ó, igen – hogy a bentiek lássák, ki jön.

Tormsa megállt és hallgatózott. Duncan a számlálóállomásra nézett. Jól emlékezett ezekre a helyekre. Ami most előttük volt, az úgy nézett ki, mint egy deformált valami, ami az eredeti csőszerű magból nőtt ki. A felületét üvegszerűre perzselték, bibircsókok és dudorok mutatták a túlmelegített helyeket. Az eonok munkája finom karcolásokat hagyott rajta, de az eredeti forma megmaradt. Duncan felpillantott, és azonosított a régi szuszpenzor-lift rendszer egy részét. Valaki egy pót-blokkot barkácsolt, és ráerősítette.

Tehát a nyílás a mező-ernyőn viszonylag újkeletű.

Tormsa eltűnt a nyílásban.

Mintha elfordítottak volna egy kapcsolót, Duncan emlékképe átváltott. A nem-gömb könyvtárában van Teggel. A kivetítő a modern Ysai látképeit mutatja. A MODERN szó furcsa felhangot hordozott. Barony modern város volt, ha a modern alatt azt értjük, hogy technológiailag megfelel a kor normáinak. Kizárólag szuszpenzoros vezetősugarakra támaszkodott az emberek és áruk szállításában – ezek mind magasan fent futottak. Nem volt talajszinti nyílásuk. Ezt magyarázza Tegnek.

A terv fizikailag lefordítva egy olyan város lett, ami kihasznált minden egyes rendelkezésre álló négyzetmétert vízszintes és függőleges irányban egyaránt, ami az emberek és dolgok mozgásához kellett. A vezetősugár-nyílásoknak csak az univerzális szállítóeszközök méreteihez kellett igazodni.

Teg szól:

– Az ideális a csőszerű alak lapos tetővel, hogy a topterek leszállhassanak.

– A Harkonnenek jobb szerették a négyszögeket.

És ez igaz is volt.

Duncan olyan élességgel emlékezett Baronyra, hogy beleborzongott. Szuszpenzor-pályák fúrták át meg át, mint féregjáratok – egyenesen, kanyarodva, különös szögekben… föl, le, oldalra. A Harkonnen-szeszély által megkövetelt négyszögletességtől eltekintve a város egy bizonyos tervezési kritérium szerint épült: maximális zsúfoltság minimális anyagfelhasználással.

– A lapos tető volt az egyetlen ember-orientált tér az egészben! – Emlékezett rá, hogy ezt Tegnek is, Lucillának is mondta.

Fent a tetőkön kis tetőházak voltak, őrökkel minden sarkon, minden topter-leszállónál, minden alulról nyíló feljáratnál, és minden park körül. A tetőn élő emberek elfeledkezhettek az alig valamivel alattuk tömegben szorongókról. Abból a dzsungelból semmiféle szagot vagy hangot nem engedtek fel oda. A szolgáknak meg kellett fürödniük és tiszta ruhát venniük, mielőtt beléphettek.

Tegnek volt egy kérdése

– Az az összezsúfolt tömeg miért tűrte ezt az életet?

A válasz nyilvánvaló volt, és Duncan el is magyarázta. A városon kívüli terület nagyon veszedelmes volt. És a város vezetői még annál is veszélyesebbnek tüntették fel, mint amilyen valójában volt. Amellett a bentiek közül aligha tudott bárki is valamit a kinti jobb életéről. Ők csak a fenti jobb életet ismerték. És felfelé csak a tökéletesen megalkuvó szolgalelkűségen keresztül vezetett út.

– Meg fog történni, és te semmit sem tehetsz majd ellene!

Újabb hang visszhangzott Duncan fejében. Tisztán hallotta. PAUL! Milyen különös, gondolta Duncan. Volt valami arroganica a jövendölőben, hasonló az ő törékeny logikájában ülő mentát-arroganciához. MÉG SOHA NEM GONDOLTAM PAULRA ARROGÁNSKÉNT.

Duncan a saját arcát nézi egy tükörben. Az elméje egy darabjával tudta, hogy ez pre-ghola emlék. Aztán hirtelen egy másik tükör, abban is a saját arca, de másképp. Az a sötéten kerek arc kezdte magára ölteni azokat a durvább vonásokat, melyek kialakulhattak volna benne, ha megéri. A saját szemébe nézett. Igen, ezek a saját szemei. Egyszer hallotta, hogy valaki „üregben ülőnek” nevezi a szemeit. Valóban mélyen ültek a szemöldöke alatt, a pofacsontja fölött. Azt is mondták neki, hogy nehéz eldönteni, hogy sötétkék vagy sötétzöld a szeme, ha nincs tökéletes világítás. Ezt egy nő mondta. Duncan nem tudott visszaemlékezni rá.

Megpróbálta megérinteni a haját, de a kezei nem engedelmeskedtek. Aztán eszébe jutott, hogy a haját kiszőkítették. Ki tette ezt? Egy öreg nő. A haja többé már nem sötét fürtök erdeje. Leto Herceg mered rá a caladani ebédlő ajtajából.

– Most-enni fogunk – mondja a herceg. Ez királyi parancs volt, melynek gőgjét feloldja a halvány vigyor, ami azt mondja: „Valakinek ki kellett mondania.”

MI TÖRTÉNIK AZ AGYAMMAL? Emlékezett rá, hogy követte Tormsát arra a helyre, ahol Tormsa szerint a nem-hajónak fel kellett vennie őket.

Nagy épület tornyosult az éjszakában. Több kisebb külső építmény is volt a nagy alatt. Lakottnak látszottak. Hangok és gépi zajok hallatszottak bentről. Egy arc sem mutatkozott a keskeny ablakokban. Egy ajtó sem nyílt ki. Duncan főzés szagát érezte, mikor elmentek egy nagyobb külső épület előtt. Erről eszébe jutott, hogy ők aznap csak valami bőrszerű csíkokat ettek, amit Tormsa „úti eledelnek” nevezett.

Beléptek a sötét épületbe. Fény villant. Tormsa szemei fröccsenő vérben robbantak ki. Sötétség.

Duncan egy nő arcába nézett. Látott már ehhez hasonló arcot: egyetlen TRIDÉ, amit egy hosszabb holofimlből emeltek ki. Hol van? Hol látta ezt azelőtt? Majdnem teljesen ovális arc enyhe kiszélesedéssel a szemöldöknél. A nő azt mondta:

– Murbella a nevem. Erre nem fogsz emlékezni, mégis megosztom most veled, amikor megjelöllek. Kiválasztottalak téged.

DE EMLÉKSZEM RÁD, MURBELLA.

Az ívelt szemöldök alatt ülő zöld szemek voltak Duncan látásának fókuszában, az áll és a száj későbbi vizsgálat tárgya lett. A száj telt volt, és Duncan tudta, hogy elernyesztve lebiggyedne. A zöld szemek a szemébe mélyedtek. Milyen hideg ez a pillantás. Milyen erő van benne.

Valami megérintette Duncan arcát. Duncan kinyitotta a szemét. Ez nem emlék! Ez most történik! Most! MURBELLA! A nő itt volt, de elment. Aztán visszajött. Duncan emlékezett rá, hogy meztelenül ébred valami puhaságon… egy alvótáblán. A keze felismerte. Murbella ruhátlanul fölötte, a zöld szemek rettentő intenzitással figyelik. Murbella egyszerre több helyen érinti. Lágy bugást hallat.

Duncan érezte a merevségében fájdalmas erekciót. Semmilyen ellenálló erő nem maradt benne. A nő kezei végigsiklottak a testén. A nyelve. A bugás! Murbella szája végigtapogatta. A mellbimbói súrolták Duncan arcát, mellkasát. Mikor Duncan meglátta a nő szemét, tudatos tervezést látott benne. Murbella visszajött, és megint csinálja!

A nő bal válla fölött Duncan egy széles plaz ablakot vett észre – mögötte Lucilla és Burzmali. ÁLOM? Burzmali a plazhoz támasztja a tenyerét. Lucilla karbatett kézzel áll, arcán harag és kíváncsiság keveredik. Murbella belemormolja a jobb fülébe:

– A kezem tűz!

Teste eltakarta a plaz mögötti arcokat. Duncanben rejtett helyek keltek életre. Vörös kapszulákat látott, melyek kolbászfüzérként kúsztak el a szeme előtt. Lázasnak érezte magát. Lenyelt kapszula volt, az izgalom átlobbant a tudatán. Azok a kapszulák! Ismeri őket! Azok ő maga… azok…

Minden Duncan Idaho, az eredeti és a sorozat-gholák is, beúsztak az elméjébe. Olyanok voltak, mint a kipattanó magházak, melyek semmi más létet nem ismernek el magukon kívül. Látta magát szétzúzódni egy hatalmas, emberi arcú féreg alatt.

„LÉGY ÁTKOZOTT, LETO!”

És újra szétzúzódott, és újra és újra… egymás után.

– Légy átkozott! Légy átkozott! Légy átkozott!…

Meghalt egy Sardaukar kardjától. Fájdalom robbant beléje fényes villanással, aztán elnyelte a sötétség. Meghalt egy lezuhanó topterben. Meghalt egy Halszólító-bérgyilkos tőre alatt. Meghalt, meghalt és meghalt. Mégis élt.

Az emlékek úgy elárasztották, hogy nem is tudta, hogyan tudja magában tartani őket. Karjában tartott újszülött kislányának édes kipárolgása. Egy szenvedélyes társ pézsmaillata. Finom dani bor aroma-zuhataga. Az edzőterem ziháló erőfeszítése.

AZ AXOLOTL-TARTÁLYOK!

Emlékezett, ahogy mindahányszor felbukkan: csillogó fények és párnázott mechanikus kezek. A kezek megforgatták, és az újszülöttek öntudatlan homályosságával egy női test hegyét látta – óriásian a maga mozdulatlanságában… sötét csövek kapcsolják a testet roppant fémtartályokhoz.

AXOLOTL TARTÁLY?

Elállt a lélegzete a beléje zúduló sorozatos emlékektől. MIND EZEK AZ ÉLETEK! MIND EZEK AZ ÉLETEK!

Most már emlékezett rá, mit ültetett belé a Tleilax, emlékezett az elsüllyedt tudatra, ami csak erre a pillanatra várt: egy Bene Gesserit Bevéső csábítására. De hát ez Murbella, és ő nem Bene Gesserit. Viszont ott van kéznél, és a tleilaxi mintázat az irányítása alá vette Duncan reakcióit.

Duncan lágyan felbúgott, és megérintette a nőt, olyan mozgékonysággal, ami megdöbbentette Murbellát. NEM LENNE SZABAD ILYEN REAKTÍVNAK LENNIE! EZ ÍGY NEM JÓ! Duncan jobb keze a szeméremajkait becézgette, míg bal keze a gerince alapját simogatta. Ugyanakkor a szája lágyan végigsimított Murbella orrán, aztán az ajkán, le egészen a hónalja hajlatáig.

És közben mindvégig olyan ritmusban zümmögött, ami átpulzált Murbella testén, elzsongította… elgyengítette…

Murbella megpróbálta ellökni magától, amikor Duncan fokozta a reakciói hevességét.

HONNAN TUDJA, HOGY ÉPP OTT ÉS ÉPP MOST KELL MEGÉRINTENIE? ÉS OTT! MEG OTT! Ó, DUR SZENT KÖVE, HONNAN TUDJA EZT?

Duncan észrevette, hogy a nő mellei megduzzadnak, és látta a vérbőséget az orrában. Látta, hogy merednek fel a mellbimbói, és milyen sötét az udvaruk. Murbella felnyögött, és szélesen szétterpesztette a lábait.

HATALMAS MATRÓNA, SEGÍTS!

De az egyetlen Hatalmas Matróna, aki szóba jöhetett, biztonságosan el volt zárva attól a szobától, egy ajtó és egy plazfal mögé.

Kétségbeesett energia áramlott át Murbellán. Az egyetlen lehetséges módon válaszolt, amit ismert: simogatással, érintéssel – mindazon technikák bevetésével, amit oly alaposan megtanult gyakornokévei alatt. De Duncan az ő minden mozdulatára egy vadul izgató ellenmozdulattal válaszolt.

Murbella látta, hogy már nem teljesen ura saját reakcióinak. Automatikusan reagált a tudásnak valami olyan mély kútjából, ami mélyebb volt, mint a képzése. Érezte, hogy hüvelyizmai összeszorulnak. Érezte a nedvesítő folyadék hirtelen kiáramlását. Mikor Duncan beléhatolt, hallotta magát felnyögni. A karja, a lába, az egész teste egyszerre mindkét reakció-rendszerben mozgott – a képzett automatizmusokkal, és vágyai mélyebben pulzáló tudatával.

HOGY CSINÁLTA EZT VELEM?

Kéjes rengések hulláma kezdődött medencéje sima izmaiban. Érezte Duncan egyidejű reakcióját, és kilövellése kemény rándulását. Ez csak fokozta a saját érzéseit. Az eksztázis lüktetése kisugárzott a hüvelyéből… kifelé… kifelé. Elborította minden érzékét. Szétterjedő fehér robbanást látott csukott szeme mögött. Minden izma beleremegett az élvezetbe, amit a maga számára sosem gondolt lehetségesnek.

Aztán a hullámok megint széttfutottak. Újra és újra. Már nem is tudta számolni, hányszor. Mikor nyögött, nyögött ő is, és a hullámok újra szétcsaptak. És újra… Megszűnt körülötte a tér és az idő, csak a folytatódó elragadtatás létezett.

Murbella azt akarta hogy örökké tartson, és azt is, hogy vége legyen. Ez nem történhet meg egy nővel! Egy Tisztelet Matrónájának ezt nem szabad megtapasztalnia. Ezek olyan érzések, amik a férfiakat irányítják.

Duncan fölmerült a reakció-mintázatból, amit belé ültettek. Volt még valami, amit tennie kellett volna, de nem emlékezett arra, mi az.

LUCILLA?

Elképzelte Lucillát holtan maga előtt. De ez a nő nem Lucilla, ez… ez Murbella.

Alig maradt erő Duncanben. Felemelkedett Murbelláról, és sikerült feltérdelnie. A nő kezei olyan nyugtalansággal vibráltak, amit nem értett.

Murbella próbálta eltolni magától Duncant, de Duncan már nem volt ott. A nő kinyitotta a szemét.

Duncan ott térdelt fölötte. Murbellának fogalma sem volt, mennyi idő telt el. Próbált erőt gyűjteni, hogy felüljön, de kudarcot vallott. A józan esze lassan visszatérőben volt.

Belenézett Duncan szemébe, és most már tudta, ki lehet ez a férfi. Férfi? Csak fiú. De olyan dolgokat csinált… olyan dolgokat… Minden Tisztelet Matrónáját figyelmeztettek. Van egy ghola, akit a Tleilax tiltott tudással ruházott fel. Ezt a gholát meg kell ölni!

Kis energialöket érkezett az izmaiba. A könyökére támaszkodott. Lélegzetért kapkodva próbált elhúzódni Duncantől, és visszaesett a puha felületre.

Dur Szent Kövére! Ezt a hímet nem lehet életben hagyni! Ghola, és olyan dolgokra képes, ami csak a Tisztelet Matrónái számára megengedett. Meg akarta ütni Duncant, de ugyanakkor vissza is akarta húzni magára. AZ AZ EKSZTÁZIS! Murbella tudta, hogy Duncan most akármit kérhetne tőle, ő megtenné. Neki megtenné.

NEM! MEG KELL ÖLNÖM!

Megint a könyökére emelkedett, és onnan sikerült felülnie. Elgyengült pillantása az ablakra vándorolt, ami a Hatalmas Tisztelet Matrónáját és kalauzát takarta. Még mindig ott álltak, és őt nézték. A férfi arca vörös volt. A Hatalmas Tisztelet Matrónájának arca mozdulatlan, mint maga Dur Köve.

HOGY ÁLLHAT CSAK ÚGY OTT AZUTÁN, MIT ITT LÁTOTT! A HATALMAS TISZTELET MATRÓNÁJÁNAK MEG KELL ÖLNIE A GHOLÁT!

Murbella intett a nőnek az ablak mögött, és az ágy melletti zárt ajtóhoz gördült. Épp csak ki tudta nyitni, mielőtt visszahanyatlott. Felnézett a térdelő ifjúra. Duncan bőrén veríték csillogott. Milyen gyönyörű a teste…

NEM!

A kétségbeesés a padlóra vitte. Ott feltérdelt, aztán, pusztán akaratereje hatalmával, felállt. Az erő kezdett visszatérni belé, bár a lába remegett, ahogy megkerülte az ágy végét.

MEGTESZEM ÉN MAGAM, GONDOLKODÁS NÉLKÜL. MEG KELL TENNEM.

Teste ide-oda imbolyogott. Próbálta stabilizálni magát, és egy ütéssel megcélozta Duncan nyakát. Hosszú órák gyakorlásából ismerte ezt a mozdulatot. Szétzúzza a gégét. Az áldozat megfullad.

Duncan könnyedén elhajolt a mozdulat elől, de lassú volt… nagyon lassú.

Murbella majdnem leesett mellette, de a Tisztelet Matrónájának kezei elkapták.

– Öld meg – zihálta Murbella. – Ő az, akiről figyelmeztettek minket. Ő az!

Murbella kezeket érzett a nyakára fonódni, ujjak szorultak erősen a füle mögötti idegcsomókra.

Az utolsó dolog, amit Murbella hallott, mielőtt elvesztette az eszméletét, a Hatalmas Tisztelet Matrónája hangja volt:

– Nem ölünk meg senkit. Ez a ghola a Rakisra megy.

---

A legveszélyesebb potenciális versenytárs egy organizmus számára jöhet a saját fajtájából is. A fajoknak szükségleteik vannak. A növekedést az a szükséglet korlátozza, mely a legkisebb mennyiségben áll rendelkezésre. A növekedés rátáját a legkedvezőtlenebb körülmény szabályozza. (A Minimum Törvénye)

Az „Arrakisi Leckék”-ből

Az épület egy széles úttól kissé távolabb állt, fák és gondozott virágágyások mögött. Az ágyások széleit labirintus-szerűen embermagas fehér oszlopokkal jelölték meg. Így minden bejövő és kijövő járműnek lépésben kellett haladnia. Teg katona-tudata mindezt felmérte a páncélozott kocsiból, ami az ajtóig vitte. Muzzafar tábornagy, a kocsi egyetlen másik utasa látta Teg szemlélődését, és azt mondta:

– Felülről sortűz-vető sugárrendszerrel vagyunk védve.

Egy terepszín egyenruhás, hosszú csövű lézerfegyveres katona nyitotta ki az ajtót, és vigyázzba dermedt, mikor meglátta Muzzafart.

Teg követte befelé a tábornagyot. Felismerte a helyet. Egyike volt a Bene Gesserit „biztonságos” címeinek. A Nővérek értesülései szemmel láthatóan elavultak. De ez csak mostanában történhetett, mert Muzzafar nem adta jelét annak, hogy tudja: Teg ismerheti ezt a helyet.

Mikor bementek, Teg észrevette, hogy egy másik védőrendszer is érintetlen maradt, amit felfedezőútján látott. A fák mentén elhelyezkedő oszlopok egy kicsit mások voltak. Ezek szkenlézerek voltak, melyeket valahonnan az épületből működtettek. Gyémánt alakú érintkezőik „leolvasták” a környezetet maguk és az épület között is. A figyelőszobából elég volt csak egy gombnyomás, és a szeknlézerek apró darabokra aprítottak bármi élőt, ami átment a területükön.

Az ajtónál Muzzafar megállt, és Tegre nézett.

– A Tisztelet Matrónája, akivel találkozni fogsz, egyike a leghatalmasabbaknak azok közül, akik ide jöttek. A tökéletes engedelmességen kívül nem tűr el mást.

– Szóval ezt vegyem figyelmeztetésnek.

– Gondoltam, hogy meg fogod érteni. Nevezd Tisztelet Matrónájának. Semmi másnak. Bemegyünk. Vettem magamnak a bátorságot, és csináltattam neked egy új egyenruhát.

Azt a szobát, ahová Muzzafar bekísérte, Teg előző látogatásakor nem látta. Kicsi volt, tele ketyegő fekete dobozokkal, annyira, hogy Tegék már alig fértek be. A mennyezeten egy szál sárga parázsgömb világított. Muzzafar behúzódott egy sarokba, míg Teg levetette gyűrött és elmocskolódott kezeslábasát, ami a nem-gömb óta volt rajta.

– Sajnos fürdővel nem szolgálhatok – mondta Muzzafar. – De nem késlekedhetünk. Türelmetlen lesz.

Tegből más ember lett az új egyenruhában. Az ismerős fekete öltözék volt, még a nyakán is ott voltak a díszek. Tehát a Nővérek Basharjaként kell a Tisztelet Matrónája előtt megjelennie. Érdekes. Most megint teljesen a Bashar volt, nem mintha erős identitásérzése valaha is elhagyta volna. De az egyenruha teljessé tette és hirdette ezt. Ebben az öltözékben nem volt szükség arra, hogy bármilyen más módon hangsúlyozni kelljen, kicsoda.

– Így már jobb – mondta Muzzafar, mikor kivezette Teget az előcsarnokba, aztán át egy ajtón, amire Teg emlékezett. Igen, itt találkozott „biztonságos” összekötőivel. Már akkor felismerte a szoba funkcióját, és azóta semmi sem látszott itt változni. Mikroszkopikus nagyságú komszemek sorakoztak a falon, a lebegő parázsgömbök ezüst vezetőcsíkjának álcázva.

AKIT FIGYELNEK, AZ NEM LÁT, gondolta Teg. A FIGYELŐKNEK PEDIG MILLIÓ SZEMÜK VAN.

Kettős látása veszélyt jelzett, de nem közvetlen erőszakot.

Ez az öt méter hosszú, négy méter széles szoba nagyon magas szintű üzletek helye volt. Itt pénz sosem látszott. Az emberek csak olyan dolgokat láthattak, ami értékében valutának felelt meg – esetleg melanzsot, szemgolyó nagyságú tejszerű soo-követ, mely tökéletesen gömbölyű, megjelenésében egyszerre fényes és lágy, de szivárványosan változik a kisugárzása, ha más fény esik rá, vagy más bőrhöz ér. Ezen a helyen egy szelence melanzsot vagy egy kis erszénynyi soo-követ természetes pénzként fogadtak el. Egy bolygó ára cserélhetett itt gazdát egyetlen bólintással, hunyorítással vagy morgással. Semmiféle pénztárca nem került itt elő. Ami itt a legközelebb állt ehhez, az egy vékony transzlux dobozka volt, melynek mérgekkel védett belsejéből még vékonyabb riduli kristálylapok jöhettek elő, rajtuk hamisíthatatlan dataprinttel nyomott csillagászati számok.

– Ez egy bank – mondta Teg.

– Mi? – Muzzafar a szemközti fal csukott ajtaját nézte. – Ó, igen. Hamarosan megérkezik.

– Most persze figyel minket.

Muzzafar nem válaszolt, csak komoran bámult.

Teg körülnézett. Megváltozott valami az előző látogatása óta? Nem látott jelentős módosításokat. Azon tűnődött, hogy vajon az ilyen szentélyek mennyit változnak az eonok során. Puha harmatszőnyeg borította a padlót, olyan fehér, mint a hasi cetszőrme. Hamis nedvességgel csillogott, ami azonban csak a szemet csapta be. A meztelen talp (nem mintha valaki is bejött volna ide mezítláb) simogató szárazságot érzett volna.

Egy kétméteres asztal volt nagyjából a szoba közepén. A lapja legalább két centi vastag. Teg dani jakarandának nézte. A mélybarna felületet olyan simaságúra csiszolták, ami rabul ejtette a szemet, és megmutatta a jóval lejjebb húzódó ereket is, mint valami föld alatti patakokat. Csak négy parancsnoki szék volt az asztal körül, melyeket mesteri kezek készítettek az asztallal azonos fából párnázott üléssel és a csiszolt fa tónusával pontosan megegyező lyrbőr-bevonattal.

Csak négy szék. Több túlzás lett volna. Teg a múltkor nem próbálta ki őket, és most sem ülhet le, de tudta, milyen érzés lenne – majdnem a megvetett szék-kutyával vetekedően kényelmes. Persze nem egészen ugyanolyan puha, és nem alkalmazkodik annyira a test formájához. A túl nagy kényelem ellazulásra csábítana. Ez a szoba és berendezése azt sugallta: „Érezd magad kényelmesen itt, de maradj éber.”

Ide nem csak figyelem és ész kell, de jókora erő is az ember háta mögött, gondolta Teg. Ezt már a múltkor megállapította, és véleménye most sem változott meg. Nem voltak ablakok azokon kívül, amiket kintről látott táncoló fénycsíkokkal – energiarácsok a behatolók és a kimenekülök megállítására. Teg tudta, hogy az ilyen rácsoknak megvannak a maguk veszélyei, amit ez sugallt, az mégis fontos volt. Csak az, hogy ezekben fenntartják az áramlást, annyi energiát igényel, ami egy egész nagyvárosnak elég lenne a leghosszabb életű lakói egész életére.

És a gazdagság eme fitogtatása nem volt véletlen.

Az ajtó, amit Muzzafar figyelt, halk kattanással kinyílt. VESZÉLY! Ragyogó aranyköpenyes nő lépett be a szobába. Vorösnarancs csíkok táncoltak a szövetben. ÖREG! Teg nem számított rá, hogy ilyen ősöreg lesz. Az arca ráncos maszk. A szeme mélyen ülő zöld jég. Az orra hosszú és csőrszerű, árnyéka rávetül vékony szájára, és megismétli az áll hegyes szögét. Fekete koponyasapka takarta el majdnem teljesen szürke haját. Muzzafar meghajolt.

– Hagyj magunkra – mondta neki a nő.

Muzzafar szó nélkül kiment azon az ajtón, amin a nő bejött. Mikor az ajtó becsukódott mögötte, Teg megszólalt:

– Tisztelet Matrónája.

– Tehát rájöttél, hogy ez bank – A nő hangjában csak egy árnyalatnyi reszketés volt.

– Hát persze.

– A nagy összegek mozgatásának vagy az erő eladásának mindig megvoltak a módjai – mondta az öreg nő. – Nem arról az erőről beszélek, ami gyárakat mozgat, hanem arról, ami embereket.

– És általában olyan furcsa nevek alatt fut, mint kormány, társadalom vagy civilizáció – szólt Teg.

– Gyanítottam, hogy nagyon intelligens vagy – mondta az öregasszony. Kihúzott egy széket, és leült, de nem jelezte, hogy Teg is foglaljon helyet. – Én bankárként gondolok magamra. Ez sok piszkos és bosszantó mellébeszéléstől kímél meg.

Teg nem válaszolt. Nem volt rá szükség. A nőt tanulmányozta.

– Miért nézel így rám? – kérdezte az öregasszony.

– Nem számítottam rá, hogy ilyen öreg vagy – mondta Teg.

– He, he, he. Sok meglepetést tartogatunk neked, Bashar. Később talán majd egy fiatalabb Tisztelet Matrónája mormolja majd a nevét a füledbe, hogy megjelöljön. Adj hálát Durnak, ha ez történik.

Teg bólintott, bár nem sokat értett abból, amit a nő mondott.

– Ez nagyon régi épület is – folytatta az öregasszony. – Néztelek, amikor bejöttél. Ez is meglep?

– Nem.

– Ez az épület lényegében több ezer év óta változatlan. És olyan anyagokból épült, amelyek még ennél is sokkal tovább eltartanak.

Teg az asztalra pillantott.

– Nem, nem a fára gondoltam. De alatta polasztin van, polaz és pormabat. A három PO-ra sosem fújnak akkor, ha szükség van rájuk.

Teg tovább hallgatott.

– Szükség – ismételte meg a vénség. – Van ellenvetésed azokkal a szükséges dolgokkal szemben, amik veled történtek?

– Az én ellenvetéseim nem számítanak – mondta Teg. Mire akar kilyukadni ez a nő? Felméri, hát persze. Ahogy Teg is figyeli őt.

– Azt hiszed, másoknak sosem volt ellenvetésük azzal szemben, amit te tettél velük?

– Ehhez nem fér kétség.

– Született parancsnok vagy, Bashar. Azt hiszem, nagyon értékes leszel nekünk.

– Én mindig azt hittem, hogy saját magamnak vagyok a legértékesebb.

– Bashar! Nézz a szemembe!

Teg engedelmeskedett: kis narancsszín foltokat látott úszni a fehéren. A veszélyérzet most már erős volt.

– Ha valaha is teljesen narancssárgának látod a szememet, akkor vigyázz! – mondta a nő. – Akkor annyira megsértettél, amit már nem tudok eltűrni.

Teg bólintott.

– Tetszik, hogy tudsz parancsolni, de nekem nem parancsolhatsz! Te a trágyának parancsolsz, a hozzád hasonlók csak ilyen feladatot kaphatnak.

– A trágyát?

Az öregasszony lekicsinylőén intett.

– Azokat ott kint. Ismered őket. A kíváncsiságuk keskeny nyomtávú. Nagy dolgok nem férnek be a tudatukba.

– Gondoltam, hogy erre célzol.

– Azon dolgozunk, hogy ez így is maradjon – folytatta a nő. – Minden egy sűrű szűrőn keresztül jut el hozzájuk, ami kizár mindent, ami nem azonnal és feltétlenül szükséges a túléléshez.

– Semmiféle nagy dolgok.

– Ezt sértésnek szántad, de nem számít – mondta a nő. – Azoknak ott kint az a nagy dolog, hogy „Fogok ma enni?”, „Lesz menedékem éjszakára, ahol nem támadnak meg?”. Fényűzés? A fényűzés valami kábítószer birtoklása vagy az ellenkező nem egy atyjáé, aki egy időre vissza tudja szorítani a bestiát. ÉS TE VAGY A BESTIA, gondolta Teg.

– Rád szánom az időt, Bashar, mert látom, hogy te még Muzzafarnál is értékesebb lehetsz nekünk. Pedig ő valóban nagyon értékes. Most éppen megjutalmazzuk azért, hogy fogékony állapotban idehozott téged.

Mikor Teg nem szólt, az öregasszony megkérdezte:

– Nem érzed úgy, hogy fogékony vagy?

Teg tartotta magát a hallgatáshoz. Valamit beleraktak az ételébe? Látta a kettős látás villanásait, de az erőszak mozdulatai elenyésztek, ahogy a Tisztelet Matrónájának szeméből eltűntek a narancssárga pöttyök. Azért a lábát kerülni kell. Halálos fegyver.

– Csak arról van szó, hogy rossz elképzelésed van a trágyáról – mondta a nő. – Szerencsére ők felettébb önkorlátozók. Ezt valahol tudják is a legmélyebb tudatuk nedvességében, de nem tudnak időt szakítani arra, hogy foglalkozzanak ezzel, vagy bármi mással, ami kívül esik a túlélés közvetlen tülekedésén.

– Nem lehet őket jobbá tenni? – kérdezte Teg.

– Nem szabad őket jobbá tenni! Ó, persze gondoskodunk róla, hogy az önfejlesztés divat legyen köztük, de persze ez nem komoly.

– Újabb fényűzés, amit meg kell tagadni tőlük – mondta Teg.

– Ez nem fényűzés! Nem létezik! Állandóan egy korlát mögé kell zárni, amit mi óvó tudatlanságának nevezünk.

– Amiről tudjátok, hogy nem árthat nektek.

– Nem tetszik a hangvételed, Bashar.

A narancs pettyek megint ott táncoltak a nő szemében. A veszély érzete azonban csökkent, mikor az öregasszony megint elnevette magát.

– Az a dolog, amitől ti féltek, az ellenkezője ANNAK-AMIT-NEM-TUDTOK. Mi azt tanítjuk, hogy az új tudás veszedelmes lehet. Ti pedig látjátok a nyilvánvaló következtetést: minden új tudás nem-túlélés!

Az ajtó a Tisztelet Matrónája mögött kinyílt, és Muzzafar lépett be. De ez egy új Muzzafar volt: az arca kipirult, a szeme csillogott. A Tisztelet Matrónájának széke mögé lépett.

– Egy nap majd képes leszek arra, hogy így magam mögé engedjelek – mondta a nő. – Hatalmamban áll ezt megtenni.

Mit csináltak Muzzafarral?, tűnődött Teg. Úgy nézett ki, mint akit elkábítottak.

– Látod a hatalmamat? – kérdezte az öregasszony. Teg megköszörülte a torkát. – Ez nyilvánvaló.

– Bankár vagyok, emlékszel? Épp most helyeztünk el egy letétet hűséges Muzzafarunknál. Hálás vagy nekünk, Muzzafar?

– Igen, Tisztelet Matrónája – mondta Muzzafar rekedten.

– Biztos vagyok benne, hogy általánosságban látod ezt az erőt, Bashar – mondta a nő. – A Bene Gesserit jól kiképzett. Egészen tehetségesek, de attól tartok, nem annyira, mint mi.

– Úgy hallottam, meglehetősen sokan vagytok – mondta Teg.

– Nem a számunk a fontos, Bashar. A miénkhez hasonló hatalmat úgy lehet összpontosítani és vezetni, hogy kevesen is irányítani tudják.

Olyan, mint egy Tisztelendő Anya, gondolta Teg, úgy tud válaszolni, hogy ne áruljon el sokat.

– Lényegében – folytatta az öregasszony – a miénkhez hasonló hatalom sok ember számára válhat a túlélés részévé. AKKOR már elég ennek a megvonásával fenyegetőzni, és máris uralkodunk rajtuk – Hátranézett a válla fölött. – Szeretnéd, ha megvonnánk tőled kegyünket, Muzzafar?

– Nem, Tisztelet Matrónája – igazából remeg!

– Találtatok egy új szert – mondta Teg. A nő nevetése spontán és hangos volt, majdhogynem érdes.

– Nem, Bashar! A miénk régi.

– És engem is rászoktatnátok?

– Mint mindenki másnak, neked is van választási lehetőséged, Bashar: engedelmeskedsz, vagy meghalsz.

– Ez a választási lehetőség is elég régi – mondta Teg. Mi ebben a nőben a közvetlen fenyegetés? Erőszakos cselekményt nem érzett Teg. Sőt, ellenkezőleg. Kettős látása felettébb érzéki felhangok töredékeit mutatta. Azt hiszik, hogy őt be lehet vésni? A nő rámosolygott: mindentudó pillantás, alatta hideg.

– Szolgálni fog minket, Muzzafar?

– Hiszek benne, Tisztelet Matrónája.

Teg a homlokát ráncolva gondolkozott. Volt valami mélyen ördögi ebben a párosban. Ellentmondtak minden erkölcsiségnek, ami szerint ő viselkedett. Jó volt tudni, hogy egyikünk sem sejti benne ezt a különös új dolgot, ami felgyorsította a reakcióit.

Úgy tűnt, hogy élvezik zavart bosszúságát.

Tegnek némi megnyugvást hozott az a meglátás, hogy azok ketten valójában nem élvezik az életet. Ezt világosan látta bennük a Nővérek által képzett tekintetével. A Tisztelet Matrónája és Muzzafar elfelejtettek, vagy ami még valószínűbb, elhagytak mindent, ami az örömteli és vidám életet szolgálta. Teg úgy gondolta, hogy valószínűleg már nem képesek rá, hogy a valódi öröm forrását megtalálják magukban. Az ő létük jobbára csak egy voyeur élete, az örök leselkedőé, aki mindig emlékszik arra, milyen volt az élete, mielőtt úgy döntött, hogy afelé fordul, ami lett. Még amikor valami olyasmiben fetrengenek, amiben valaha örömüket lelték, még akkor is minden alkalommal új szélsőségeket kell produkálniuk, hogy akár csak a nyomába is érjenek emlékeiknek.

A Tisztelet Matrónájának mosolya megszélesedett, csillogó fehér fogak sora vált láthatóvá.

– Nézz rá, Muzzafar. Halvány fogalma sincs róla, mire vagyunk képesek.

Teg hallotta ezt, de látta is képzett Bene Gesserit tekintetével. Ezekben egy miligramm naivitás sem maradt. Semmin sem lepődnek meg. Nekik semmi sem lehet teljesen új. Mégis fondorkodnak és szervezkednek, abban a reményben, hogy EZ a szélsőség majd meghozza a kívánt borzongást. Persze tudják, hogy úgysem lesz így, és csak még több égő haraggal kerülnek ki a tapasztalatból, mely újabb kísérletre sarkallja őket az elérhetetlen megszerzésére, így működik a gondolkodásuk.

Teg a Bene Gesserittől tanult minden ügyességének latba vetésével produkált nekik egy mosolyt. Ez a mosoly tele volt szánalommal, megértéssel, és a Teg saját létezése feletti valódi örömmel. Tudta, hogy ez a leghalálosabb sértés, amit feléjük lőhet, és célba is talált vele. Muzzafar dühösen meredt rá. A Tisztelet Matrónán a narancsszemű haragtól indulva hirtelen meglepetés látszott, aztán lassan valami derengő öröm. Ezt nem várta! Ez valami új!

– Muzzafar – mondta, és a narancssárga szín visszahúzódott a szeméből – hozd ide azt a Tisztelet Matrónáját, akit kiválasztottunk arra, hogy megjelölje a Bashart.

Teg, akinek második látása mutatta a közvetlen veszedelmet, most megértette. Érezte a saját jövője tudatát hullámként kifelé terjedni, ahogy nőt benne az erő. Folytatódott benne a vad változás! Érezte, hogy energiái kitágulnak. Ezzel pedig megértés jött, és választási lehetőségek. Látta magát forgószélként végigsöpörni az épületen – testek szóródtak szét mögötte (köztük Muzzafar és a Tisztelet Matrónája), és az egész hely olyan volt, mint egy mészárszék, mikor elment.

MUSZÁJ EZT TENNEM?, gondolta.

Mindenkiért, akit megöl, másoknak is meg kell halniuk. De átlátta ennek a szükségességét, ahogy végre átlátta a Zsarnok tervét is. A fájdalom, amit a saját maga részére látott, majdnem visszariasztotta, de Teg úrrá lett magán.

– Igen, hozzátok ide nekem azt a Tisztelet Matrónáját – mondta, mert arra gondolt, hogy legalább ezzel az eggyel kevesebb lesz, akit nem kell majd keresgélnie és valahol máshol az épületben elpusztítania. A szkenlézer szobáját kell először kitakarítani.

---

Ó, te aki tudod, mit szenvedünk itt, ne feledkezz meg rólunk imáidban.

Felirat az Arrakeeni Légikikötő fölött

(Történelmi feljegyzések: Dar-es-Balat)

Taraza a szállongó szirmok hóesését nézte a rakisi reggel ezüstös egének háttere előtt. Az égnek valami olyan áttetsző fényessége volt, amit minden előkészítő tájékoztatás ellenére sem várt. A Rakis sok meglepetést tartogatott. A hamis narancs illata erőteljes volt itt, a dar-es-balati tetőkertben, elnyomott minden más szagot.

SOSE HIDD, HOGY LEÁSHATSZ BÁRMILYEN HELY… VAGY BÁRMILYEN EMBER LEGMÉLYÉRE., emlékeztette magát.

Kint vége volt a beszélgetésnek, de a néhány perccel ezelőtt elhangzott szavak visszhangja még ott lebegett a levegőben. De mindenki egyetértett abban, hogy elérkezett a cselekvés ideje. Sheeana hamarosan „előtáncol egy férget” nekik, és megint megmutatja képességeit.

Waff és egy új papi képviselő is részt vesz majd a „szent eseményben”, de Taraza biztos volt benne, hogy egyikük sem ismeri a valódi természetét annak a dolognak, aminek tanúi lesznek. Waff persze figyelt. Még mindig volt benne valami bosszús hitetlenség mindennel szemben, amit látott és hallott. Ez furcsán keveredett azzal, hogy rakisi tartózkodása félelmes áhítattal töltötte el. De a fő érzése nyilván a harag volt amiatt, hogy itt ostobák uralkodnak.

Odrade visszajött a tanácsteremből, és Taraza mellé lépett.

– Rendkívül aggasztanak a gammui jelentések – mondta Taraza. – Hoztál valami újdonságot?

– Nem. A dolgok még nyilvánvalóan zűrzavarosak ott.

– Mondd meg, Dar, szerinted mit kéne tennünk?

– Mindig eszembe jutnak a Zsarnok szavai Chenoehhez: „A Bene Gesserit oly közel van ahhoz, aminek lennie kéne, és egyben mégis oly távol.”

Taraza a nyílt sivatagra mutatott a múzeumváros qanatján túl.

– Még mindig ott van kint, Dar. Biztos vagyok benne – Taraza szembefordult Odradéval. – És Sheeana beszél vele.

– A Zsarnok annyit hazudott – mondta Odrade.

– De a saját megtestesüléséről igazat mondott. Jusson eszedbe, mit mondott: „Minden leszármazott részem hordozni fogja tudatom egy-egy védtelen, elveszett darabját magában – gyöngyeim vakon fognak mozogni a sivatagban, bezárva végtelen álmukba.”

– Sokat alapozol a hitedre ennek az álomnak a hatalmában – mondta Odrade.

– Fel kell fedeznünk a Zsarnok tervét! Teljesen! Odrade felsóhajtott, de nem szól egy szót sem.

– Sose becsüld alá egy gondolat hatalmát – mondta Taraza. – Az Atreidesek mindig filozófusak voltak uralmukban. A filozófia mindig veszélyes, mert elősegíti új gondolatok létrehozását.

Odrade most sem válaszolt.

– A féreg az egészet magában hordozza, Dar! Mindazok az erők, amelyeket mozgásba hozott, még mindig benne vannak!

– Most engem próbálsz meggyőzni, vagy magadat Tar?

– Büntetlek, Dar. Ahogy a Zsarnok is még mindig büntet minket.

– Amiért nem vagyunk azok, aminek lennünk kéne? Ó, itt jön Sheeana meg a többiek.

– A féreg nyelve, Dar. Ez a fontos dolog.

– Ha te mondod, Főtisztelendő Anya.

Taraza dühös pillantást vetett Odradéra, aki előrement, hogy üdvözölje az érkezőket. Odradéban volt valami zavaró komorság.

De Sheeana jelenléte helyreállította Taraza céltudatosságát. Éber kis jószág ez a Sheeana. Nagyon jó anyag. Sheeana előző este bemutatta a táncát a nagy múzeumi szobában: egzotikus táncot az egzotikus, sivatagot és férgeket ábrázoló fűszerrost függönyök előtt. Mintha maga is része lett volna a mintának, egy alak, aki a stilizált dűnék és a gondos részletezéssel ábrázolt férgek közül vetült elő. Tarazának eszébe jutott, hogyan lobogtatta meg pörgő mozgás Sheeana barna haját körbe-körbe. Az oldalsó világítás kihangsúlyozta a haja vöröses csíkjait. A szeme be volt csukva, az arca mégsem látszott pihenni. Izgalom tükröződött a szája szenvedélyes állásán, kitágult orrlyukain, előreszegezett állán. Mozdulatai a korát meghazudtoló belső kifinomultságot árultak el.

A TÁNC A NYELVE, gondolta Taraza. ODRADÉNAK IGAZA VAN. HA FIGYELJÜK, MI IS MEGTANULJUK.

Waff befelé fordulónak tűnt ma reggel, Nehéz volt eldönteni, hogy a szeme kifelé vagy befelé néz. Waffal volt Tülushan, egy sötéten jóképű rakisi, a papok választott képviselője a mai „szent eseményre”. Taraza, amikor a tánc bemutatóján találkozott vele, különlegesnek találta, hogy Tülushannak sosem kellett kimondania a „de” szócskát, mégis mindenben benne volt, amit mondott. Tökéletes bürokrata. Jogosan várja, hogy messzire jut, de ezek a várakozások hamarosan szembesülni fognak végső meglepetésével. Taraza nem érzett szánalmat iránta emiatt. Tülushan puhaképű ifjú, akiben túl kevés a megállapodottság ahhoz, hogy egy ilyen pozícióban bízni lehessen benne. Persze több volt benne, mint amennyi látszott rajta, és kevesebb is.

Waff a kert egyik szélére húzódott, otthagyta Sheeanát és Odradét Tülushannal. A fiatal pap természetesen feláldozható volt. Ez részben megmagyarázta, miért őt választották erre a feladatra. Ez elárulta Tarazának, hogy elérte a potenciális erőszak megfelelő szintjét. Bár Taraza nem gondolta, hogy bármelyik papi frakció is bántani merészelné Sheeanát.

SHEEANA KÖZELÉBEN FOGUNK MARADNI.

Végigdolgozták a lotyók szexuális eredményeinek demonstrációja óta eltelt hetet. Ami azt illeti, nagyon nyugtalanító hét volt. Odrade Sheeanával foglalkozott. Taraza jobb szerette volna Lucillát erre a tanítói feladatra, de meg kellett elégednie azzal, amije volt, a Rakison pedig Odrade felelt meg legjobban az ilyesféle oktatásra.

Taraza visszanézett a sivatagra. A keeni toptereket várták a Nagyon Fontos Megfigyelőkkel. A megfigyelők még nem voltak késésben, de húzták az időt, ahogy a fajtájuk mindig.

Sheeana láthatóan jól fogadta a szexuális oktatást, bár Taraza nem volt túl nagy véleménnyel a Nővéreknek a Rakison rendelkezésére álló tanférfiakról. Az első itt töltött éjszakáján Taraza behívta az egyik szolga férfit. A végén úgy vélte, hogy nem érte meg ennyi fáradság azért a kis örömért, és feledésért, amiben része volt. Különben is, mit felejtsen el? A felejtés mindig kaput nyit a gyengeségnek.

SOSE FELEJTS!

Pedig a lotyók éppen ezen dolgoznak: felejtésben utaznak. És a legkevésbé sincsenek tudatában a Zsarnok folytatódó satu-szorításának az emberi sorson, és nincsenek tudatában annak a szükségnek sem, hogy ezt a szorítást meg kell törni.

Taraza titokban kihallgatta az előző napi tanuláskor Sheeanát és Odradét. MIT AKARTAM HALLANI? A lány és tanára ott ültek a tetőkertben, szemben egymással két padon, és egy hordozható ixi zavaró rejtette el szavaikat mindazok elől, akiknek nem volt fordítókészülékük. A szuszpenzor-felfüggesztésű zavaró különös napernyőként lebegett fölöttük: fekete korong, melynek torzítása elrejtette a szájak pontos mozgását és a hangokat. Taraza számára, aki az apró fordítókészülékkel a fülében a hosszú tanácsteremben állt, ez a lecke inkább eltorzult emlék volt. MIKOR ÉN TANULTAM EZEKET A DOLGOKAT, MÉG NEM LÁTTUK, MIRE KÉPESEK A SZÉTSZÓRÓDÁS LOTYÓI.

– Miért mondjuk, hogy ez a szex bonyolultsága? kérdezte Sheeana. – Az a férfi, akit a múlt éjszaka küldtél, mindig ezt mondogatta.

– Sokan hiszik azt, hogy értik ezt, Sheeana. Pedig lehet, hogy soha senki nem értette, mert ezek a szavak többet követelnek az elmétől, mint a testtől.

– Miért nem szabad használnom semmit abból, amit az Arctáncoltatóktól láttunk?

– Sheena, a bonyolultság bonyolultságban rejtőzik. Nagyszerű és alávaló tettek születtek a szexuális erőktől hajtva. Beszélünk „szexuális erőről”, „szexuális energiákról”, meg olyanokról, hogy „a vágy ellenállhatatlan sürgetése”. Nem tagadom, hogy ilyen dolgok megfigyelhetőek. De az erő, amit mi itt nézünk, olyan hatalmas, hogy elpusztíthat téged, és mindent, amit értékesnek tartasz.

– Épp ezt próbálom megérteni. Mi az, amit a lotyók rosszul csinálnak?

– Figyelmen kívül hagyják a fajt működés közben, Sheeana. Szerintem te már most érzed ezt. A Zsarnok biztosan tudott erről. Mi más volt az Arany Ösvény, mint az emberiséget végtelenül reprodukáló, dolgozó szexuális erők?

– És a lotyók nem alkotnak?

– Leginkább a világaikat próbálják uralni ezzel az erővel.

– Úgy tűnik, ezt teszik.

– Aha, de milyen ellenerőket hívhatnak elő?

– Ezt nem értem.

– Ismered a Hangot, és tudod, hogyan irányít bizonyos embereket.

– De mindenkit nem tud irányítani.

– Pontosan erről van szó. Egy Hangnak alávetett civilizáció hosszú távon kifejleszt bizonyos alkalmazkodási módszereket ezzel az erővel szemben, hogy elkerülje a Hangot használók manipulációit.

– Tehát vannak olyan emberek, akik ellen tudnak állni a lotyóknak?

– Ennek félreérthetetlen jeleit látjuk. És ez az egyik oka annak, hogy itt vagyunk a Rakison.

– A lotyók ide fognak jönni?

– Tartok tőle. Kezükbe akarják kaparintani a Régi Birodalom magját, mert könnyű hódításnak látnak minket.

– Nem félsz attól, hogy ők győznek?

– Nem fognak győzni, Sheeana. Bízz ebben. De hasznosak nekünk.

– Hogyhogy?

Sheena hangja Taraza saját meghökkenését visszhangozta Odrade szavaira. Mennyit gyanít Odrade? Taraza a következő pillanatban már értette, és arra gondolt, hogy vajon ez a lecke ugyanilyen érthető volt-e a kislánynak is.

– A mag szilárdan nyugszik, Sheeana. Mi majdnem álltunk évezredekig. Az élet és a mozgás „ott van kint” a Szétszóródás azon népeinél, akik ellenállnak a lotyóknak. Bármit csinálunk, azzal még erősebbé kell tenni ezt az ellenállást.

A közeledő topterek zaja zökkentette ki Tarazát emlékezéséből. A megfigyelők érkeztek meg Keenből. Még távolabb voltak, de a hang messzire elhallatszott a tiszta levegőben.

Tarazának el kellett ismernie, hogy Odradénak jó a tanítási módszere, miközben az eget fürkészte, hogy megpillantsa a toptereket. Nyilvánvalóan alacsonyan jöttek, az épület másik oldala felől. Ez rossz irány volt, de talán egy rövid kirándulásra vitték a megfigyelőket a Zsarnok falának maradványai fölé. Sokan voltak kíváncsiak. arra a helyre, ahol Odrade megtalálta a rengeteg fűszert.

Sheeana, Odrade, Waff és Tülushan visszamentek a hosszú tanácsterembe. Ők is hallották a toptereket. Sheeana már alig várta, hogy megmutassa hatalmát a férgek felett. Taraza tétovázott. Volt valami erőlködő hang a közeledő topterek zajában. Túl vannak terhelve? Hány megfigyelőt hoztak?

Az első topter felemelkedett a tetőre, és Taraza megpillantotta a páncélozott pilótafülkét. Rájött az árulásra, még mielőtt az első sugár kilőtt a gépből, és átvágott a lábán a térde alatt. Súlyosan zuhant egy ládába ültette fa törzsének. Újabb sugár vetült felé, és a csípőjébe vágott. A topter hirtelen felberregő propellerekkel elszállt fölötte és balra bedőlve elszállt.

Taraza elszántan kapaszkodott a fába, és félresöpörte a fájdalmat. Nagyjából sikerült elállítania a sebei vérzését, de a fájdalom rettenetes volt. De korántsem akkora, mint a fűszer-agónia, gondolta. Ez segített valamennyit, de Taraza tudta, hogy neki vége. Kiáltozást és küzdelem hangjait hallotta most már az egész múzeum körül.

GYŐZTEM!, gondolta Taraza. Odrade kirohant a szobából, és Taraza fölé hajolt. Nem szóltak egy szót sem, Odrade mégis tudta, mit kell tennie: homlokát Taraza halántékához nyomta. Ez a Bene Gesserit ősrégi végszava volt. Taraza önteni kezdte az életét Odradéba – a Más Emlékeket, reményeket, félelmeket… mindent. Egyikük még megmenekülhet.

Sheeana bentről figyelt, és ott maradt, ahová maradni parancsolták. Tudta, mi történik kint a tetőkertben. Ez volt a Bene Gesserit örök misztériuma, és ezt minden tanonc tudta.

Waff és Tülushan már a támadás kezdetekor sem voltak a szobában, nem térek vissza. Sheeanán rossz előérzet borzongott végig.

Odrade hirtelen felállt, és visszafutott a tanácsterembe. Vadul nézett, de céltudatosan mozgott. Felugrálva parázsgömböket szedett össze, és a rögzítő zsinórjuknál fogva csokorba vette őket. Egy ilyen csokor zsinórjait Sheeana kezébe nyomta, aki érezte, hogy a teste könnyebb lesz a gömbök szuszpenzormezejének emelőerejétől. További gömböket leráncigálva Odrade végigment a szoba végébe, ahol a falban egy rács jelezte azt, amit keresett. Sheeana segítségével kiemelte a rácsot a helyéről: mögötte mély légakna bukkant elő. A parázsgömbök fénye durva falakat mutatott odabent.

– Tartsd a gömböket egymáshoz közel, úgy a legnagyobb a mezőhatás – mondta Odrade. – És told szét őket, ha erősködni akarsz. Indulás befelé.

Sheeana izzadt kezébe markolta a zsinórokat, és a mélység fölé szökkent. Kicsit hagyta, hogy zuhanjon, aztán félve összerántotta a gömböket. A feje fölött fény jelezte, hogy Odrade is követi.

Lent egy szellőztetőterembe érkeztek, ventillátorok surrogása festette alá a kinti harc zaját.

– El kell jutnunk a nem-szobába, aztán a sivatagba mondta Odrade. – Ezek a géprendszerek összefüggőek. Kell lennie egy átjárónak,

– Meghalt? – suttogta Sheeana.

– Igen.

– Szegény Főtisztelendő Anya.

– Most már én vagyok a Főtisztelendő Anya, Sheeana. Legalábbis ideiglenesen – Fölfelé mutatott. – A lotyók támadtak ránk. Sietnünk kell.

---

A világ az élőké. De vajon ki az élők?

A sötéten törtünk át, most miénk a fehér meleg,

Ha utamban szél volt, az a szél volt ő,

Délben elevenen testem beleveszett.

Ki testből lélek lesz, tudja az a lény:

A föld átbukik magán, s nem marad, csak fény.

Theodore Roethke (Történelmi Idézetek: Dar-es-balat)

Tegtől alig kívánt tudatos elhatározást, hogy forgószéllé váljon. Végül felismerte a Tisztelet Matrónái felől érkező fenyegetés természetét. A felismerés beilleszkedett azokba a homályos követelményekbe, melyeket ezzel a felgyorsított sebességgel működő mentát-tudata támasztott vele szemben.

A szörnyű fenyegetés szörnyű ellenintézkedéseket kívánt. Vér fröcskölte be, ahogy végigviharzott a főhadiszállás épületén, és mindenkit lemészárolt maga körül. Ahogy Bene Gesserit tanáraitól megtanulta, az emberi univerzum nagy problémája a szaporodás kezelése. Pusztító munkája közben szinte hallani vélte első tanára hangját:

„Lehet egyszerűen szexualitásnak is mondani, mi azonban előnyben részesítjük az alapvetőbb fogalmat: a szaporodást. Sok arca van, sok elágazása, és látszólag korlátlan energiája. A ‚szerelem’-nek nevezett érzés ennek csak egy apró aspektusa.”

Teg szétzúzta egy meredten álló férfi torkát, aztán végre megtalálta az épület biztonsági rendszerének vezérlőszobáját. Csak egy ember ült bent, keze majdnem megérintett egy vörös kulcsot maga előtt. Teg süvítő bal tenyerével majdnem lefejezte őt. A test lassan billent hátra, a tátongó nyakból vér fakadt.

IGAZUK VAN A NŐVÉREKNEK, HOGY LOTYÓKNAK NEVEZIK EZEKET!

Az emberiséget szinte bárhová el lehet vonszolni a szaporodás roppant energiáinak manipulációjával. Olyan tettekbe lehet vele belevinni embereket, amit sosem hittek lehetségesnek. Egyik tanára egyenesen megmondta:

„Ennek az energiának levezetést kell találnia. Ha palackba zárják, elképesztően veszedelmes lesz. Ha újra kiengedik, elsöpör mindent az útjában. Ez minden vallás végső titka.” Teg tudatában volt, hogy több mint ötven holttestet hagyott maga mögött, amikor elhagyta az épületet. Az utolsó áldozat egy terepszínű katona volt, aki az ajtóban állt, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy bemenjen.

Ahogy elrohant a látszólag mozdulatlan emberek és járművek mellett, Teg felpörgött agyának volt ideje belegondolni, mit hagyott maga mögött. Vajon jelent valami vigaszt a tény, hogy az öreg Tisztelet matrónájának utolsó élettapasztalata a valódi meglepetést volt? Gratulálhat magának azért, hogy Muzzafar soha többé nem látja rámabokor otthonát?

De mint a Bene Gessrit képzettje világosan látta a szükségszerűségét annak, amit alig néhány szívdobbanásnyi idő alatt végrehajtott. Teg ismerte a történelmet. Sok bolygó-paradicsom volt a Régi Birodalomban, és valószínűleg még több a Szétszóródásban. Az emberek mindig képesek voltak megismételni ezt az őrült kísérletet, pedig az ilyen helyeken csak vegetáltak, lustálkodtak. Egy elemzés szerint ez az ilyenfajta bolygók enyhe klímája miatt volt. Teg ezt ostobaságnak tartotta. Ez azért volt, mert az ilyen helyeken a szexuális energiát könnyű kiereszteni. Tegyék csak be a lábukat a Megosztott Isten vagy valami más felekezet hittérítői egy ilyen paradicsomba: kitör a vad csatározás.

„Mi Nővérek aztán igazán tudjuk”, mondta Teg egyik tanára. „Nem egyszer lobbantotta fel ezt a tüzet a mi Missionaria Protectivánk.”

Teg nem állt meg, míg egy sikátorhoz nem ért legalább öt kilométerre a mészárszéktől, ami valaha az öreg Tisztelet Matrónájának volt a főhadiszállása. Tudta, hogy nagyon kevés idő telt el, de volt valami sokkal fontosabb, amire koncentrálnia kellett. Nem ölt meg mindenkit abban a házban. Voltak ott szemek, melyek emberekhez tartoztak, akik most már tudják, mire képes. Látták, ahogy megöli a Tisztelet Matrónáit. Látták Muzzafart összerogyni a kezétől. A hátrahagyott testek tanúsága és a felvételek lassított visszajátszása mindent elárul.

Teg nekitámaszkodott egy falnak. A bőr le volt horzsolódva a bal tenyeréről. Miközben a szivárgó vért nézte, lassan visszatért a normális időbe. A vér majdnem fekete volt.

TÖBB OXIGÉN LENNE A VÉREMBEN?

Tudta, hogy ez valami Atreides-örökség. A krízis átbillentette az emberei lehetőségek egy másik dimenziójába. Bármi is volt az átalakulás, alaposan történt. Teg most már kifelé tudott szemlélni sok szükségletet. És az emberek, akik mellett elrohant idefelé jövet, olyanok voltak, mint a szobrok.

FOGOK VALAHA IS TRÁGYAKÉNT GONDOLNI RÁJUK?

Tudta, hogy ez csak akkor történne meg, ha ő hagyná. De a csábítás ott volt, és Teg megengedett magának egy kis röpke együttérzést a Tisztelet Matrónái felé. A Nagy Kísértés a saját trágyájukba döntötte őket.

És most mit tegyen?

A terv nagy vonalakban megvan. Van egy ember Ysaiban, egy olyan ember, aki biztosan ismer mindenkit, akire Tegnek szüksége van. Teg körülnézett a sikátorban. Igen, ez az ember közel van.

Virágok és füvek illata szállt Teg felé valahonnan az utcából. Elindult az illat felé, mert tudta, hogy az oda vezeti, ahová menni akar, és ott nem várja majd erőszak, támadás. Ez pillanatnyilag a nyugodt hátország.

Hamar eljutott az illat forrásához. Egy bemélyedő kapunyílás volt kék ponyvatetővel, melyen modern galachul állt két szó: „Személyi Kiszolgálás”. Teg belépett, és azonnal látta, hová érkezett. Ilyen helyekből rengeteg volt a Régi Birodalomban: az ősi időket idéző étkezőhelyek, melyek sem a konyhában, sem a felszolgálásnál nem alkalmaznak automatákat. A legtöbb ilyen hely amolyan belterjes intézmény volt: az ember elmondta a barátainak a legújabb „felfedezését”, és intette őket, hogy ne terjesszék el.

„Nem akarom, hogy elrontsa a zsúfoltság.”

Ez a gondolat mindig szórakoztatta Teget. Az ember elterjeszti az ilyen helyek létét, de éppen hogy a titoktartás álcája alatt.

Nyálcsordító illatok párologtak hátulról, a konyha felől. Egy pincér haladt el gőzölgő tálcával, jó dolgok ígéretét hordozva.

Egy fiatal, rövid mini ruhás, fehér kötényes lány lépett oda Teghez:

– Erre parancsoljon, uram. Fenntartottunk önnek egy asztalt a sarokban.

A lány kihúzott neki egy széket, és Teg háttal a falnak leült.

– Hamarosan jön a pincér, uram – Merev, olcsó papírból készült kétrét hajtott lapot adott át Tegnek. Nyomtatott az étlapunk. Remélem, nem baj.

Teg nézte, ahogy a lány elmegy. A pincér, akit az előbb látott, most vissza, a konyha felé sietett, üres tálcával.

Teget úgy hozták ide a lábai, mintha rögzített sínen futott volna. És itt volt az ember, akire szüksége volt. Ott ebédelt egy közeli asztalnál. A pincér megállt, és beszélgetni kezdett az emberrel, akiről Teg tudta, hogy nála van a válasz a szükséges következő lépésről. A két férfi felnevetett. Teg körbepásztázott a helyiségben: csak három másik asztalnál ültek. Egy idősebb nő ült a szemközti sarokban, és valami jeges édességet szopogatott. A ruhája Teg tudomása szerint a legújabb divatot követte: szorosan testresimuló vörös ruha mély nyakkivágással. A cipője a ruhához illő darab volt. Tegtől jobbra egy fiatal pár üldögélt egy asztalnál. Ők egymáson kívül senkit sem láttak. Az ajtó közelében egy divatjamúlt, szűk szabású barna tunikát viselő idősebb férfi eszegetett valami zöldséges ételt. Ő viszont csak az ételre koncentrált. A férfi, aki a pincérrel beszélgetett, hangosan felkacagott.

Teg a pincér tarkóját bámulta. Szőke szőrpamacsok nőttek rajta, mint kiszáradt fűcsomók. A gallérja ki volt rojtosodva. Teg lejjebb nézett. A pincér cipőjének le volt taposva a sarka. Fekete zakójának varrása felfeslett. Ez takarékosságból van? Vagy valamilyen más gazdasági kényszer miatt? A konyhából áradó illatok nem szűkmarkú spórolásról tanúskodtak. Az evőeszközök csillogtak. Az edények nem voltak csorbák. De a piros-fehér csíkos terítő az asztalon meg volt stoppolva, de gondosan ügyeltek rá, hogy a varrás a lehető legkevésbé legyen feltűnő.

Teg megint megnézte a többi vendéget. Jómódúnak tűntek. Ez nem az éhező szegények helye. Aztán Teg rájött: ez nem csak egyszerűen egy bensőséges hely, hanem valaki pontosan úgy tervezte meg, hogy ezt a hatást keltse. Okos elme rejtőzött emögött. Ez az a fajta étterem volt, melyet feltörekvő fiatal menedzserek ajánlottak leendő ügyfeleiknek, hogy jó pontokat szerezzenek náluk, és a főnöküknek, hogy bevágódjanak. Az étel remek lesz, az adagok pedig bőségesek. Teg látta, hogy ösztönei jól vezették. Aztán az étlapra fordította a figyelmét, és hagyta, hogy az éhség végre tudatosulhasson benne. Az éhségérzet legalább olyan erős volt most, mint akkor, amikor Teg úgy meplepte vele a megboldogult Muzzafar Tábornagyot.

A pincér bukkant fel mellette egy kis tálcával, amin egy kis nyitott doboz volt, és egy tégely, ami bőrújító kenőcs csípős szagát árasztotta.

– Látom, hogy megsértetted a kezed, Bashar – mondta a pincér. Az asztalra helyezte a tálcát. – Engedd meg, hogy ellássam a sebed, mielőtt rendelsz.

Teg felemelte sérült kezét, és figyelte a gyors, hozzáértő mozdulatokat.

– Ismersz engem? – kérdezte Teg.

– Igen, uram. És azok után, amiket hallottam, elég furcsa téged teljes uniformisban látni. Kész – fejezte be a kötözést.

– Mit hallottál? – kérdezte Teg halkan.

– Hogy a Tisztelet Matrónái vadásznak rád.

– Épp most öltem meg néhányat, és sokat az ő… minek is nevezzem őket?

A férfi elsápadt, de szilárdan beszélt.

– A rabszolga jó szó lesz, uram.

– Te ott voltál Renditainál, ugye? – kérdezte

– Igen uram. Sokan közülünk itt telepedtek le utána.

– Enni szeretnék, de fizetni nem tudok – mondta Teg.

– Renditairól senkinek nincs szüksége a pénzedre, Bashar. Tudják, hogy erre jöttél?

– Nem hinném, hogy tudják.

– Akik most itt vannak, azok törzsvendégek. Egyikük sem árul el téged. Mit kívánsz enni?

– Sokat. A választást rád hagyom. Körülbelül kétszer annyi szénhidrát, mint protein legyen benne. És semmi stimuláns.

– Mit értesz sok alatt, uram?

– Hozd, amíg azt nem mondom, hogy elég… vagy amíg úgy nem érzed, hogy túlléptem a nagylelkűséged határát.

– A külseje ellenére ez nem egy szegény vállalkozás. Meggazdagodtam belőle.

Jó volt a sejtésem, gondolta Teg. A spórolás itt kiszámított póz. A pincér elment, és megint beszélgetni kezdett azzal a vendéggel. Teg nyíltan tanulmányozta a férfit, mikor a pincér elment a konyhába. Igen, ő az. A férfi a tányérjára koncentrált: valami zöld szósszal leöntött tészta.

A férfin nem igen látszott asszonyi kéz gondoskodásának jele. Rosszul volt begombolva a gallérja, a kapcsok lógtak a ruháján. A zöldes szósz rácsöppent a bal kézelőjére. Természetes jobbkezes volt, de a bal keze mindig a lecsöpögő szósz alatt volt. Kirojtosodott felhajtás a nadrágján. A szár alsó része egy helyen kifejtődött, és lelógott a földig. Páratlan zoknik – az egyik kék, a másik sárga. De mindez a férfit nem zavarta. Ezt az embert semmilyen anya vagy feleség nem rángatta vissza az ajtóból, hogy igazítson rajta valamit. Hozzáállását az egész megjelenése tükrözte: „így is épp elég szalonképes vagyok.”

A férfi hirtelen felkapta a fejét, mintha megijesztették volna. Barna szeme végigpásztázta a helyet, és megállt minden arcon, mintha egy bizonyos ábrázatot keresne. Mikor ezzel végzett, folytatta az evést. A pincér valami átlátszó levessel tért vissza, amiben tojás- és zöldségdarabok úszkáltak.

– Míg elkészül a többi, uram – mondta.

– Renditai után rögtön idejöttél? – kérdezte Teg.

– Igen, uram, de Acline-nál is alattad szolgáltam.

– A hatvanhetedik Gammu – mondta Teg.

– Igen, uram!

– Jó sok életet mentettünk meg akkor – mondta Teg. – Az övéket meg a sajátunkat.

Mikor látta, hogy Teg nem fog hozzá az evéshez, a pincér meglehetősen fagyosan kérdezte:

– Kívánsz fürkészt, uram?

– Nem, amíg te szolgálsz ki – mondta Teg. Komolyan gondolta, amit mondott, de kissé csalónak érezte magát, hisz második látása amúgy is elárulta neki, hogy az étel jó.

A pincér elégedetten megfordult.

– Egy pillanat – mondta Teg.

– Uram?

– Az az ember ott a középső asztalnál, ő is törzsvendég?

– Delnay professzor? Igen, uram.

– Delnay. Igen. gondoltam.

– A haditudományok professzora, uram. És a hadtörténeté.

– Tudom. Ha a desszerthez értünk, kérd meg Delnay professzort, hogy csatlakozzon hozzám.

– Megmondjam neki, ki vagy, uram?

– Gondolod, hogy nem tudja máris?

– Ez valószínűnek tűnik, uram, mégis…

– Óvatosságot, ahová óvatosság kell – mondta Teg. Hozd az ételt.

Delnay érdeklődése már jóval a pincér által átadott meghívás előtt felébredt. A professzor első szavai, mikor leült Teggel szemben, a következőek voltak:

– Ez volt a legfigyelemreméltóbb gasztronómiai teljesítmény, amit valaha láttam. Biztos benne, hogy meg tudja enni a desszertet?

– Kettőt-hármat biztos – mondta Teg.

– Elképesztő!

Teg megkóstolt egy kanállal a mézzel ízesített édességből.

– Ez a hely valóságos gyöngyszem.

– Titokban is tartom – mondta Delnay. – Kivéve persze néhány közeli barátomat. Minek tulajdoníthatom a megtiszteltetést, hogy meghívott?

– Volt ön már valaha… hmm, megjelölve egy Tisztelet Matrónájától?

– A kárhozat uraira, dehogy! Én ehhez nem vagyok elég fontos ember.

– Abban reménykedtem, hogy megkérhetem: tegye kockára az életét, Delnay.

– Hogyan? – Semmi tétovázás. Ez megnyugtató.

– Van egy hely Ysain, ahol öreg katonák találkoznak. Oda szeretnék menni, és találkozni annyival, amennyivel csak lehet.

– Így talpig díszegyenruhában akar végigmenni az utcán?

– Ezt elintézhetjük.

Delnay az alsóajkára tapasztotta egyik ujját, és hátradőlve tanulmányozta Teget.

– Hát, magát nem valami könnyű álcázni. De azért van rá mód – bólogatott elgondolkodva. – Igen – Elmosolyodott. – Bár tartok tőle, hogy nem fog tetszeni önnek.

– Mit talált ki?

– Egy kis tömés és némi változtatás. Bordano-felügyelőnek fogjuk magát eladni. Persze bűzleni fog a csatornaszagtól, és úgy kell viselkednie, mintha észre sem venné.

– Miből gondolja, hogy ez sikerülni fog? – kérdezte Teg.

– Ma éjszaka vihar lesz. Ez szokásos dolog az évnek ebben a szakában. Ilyenkor jön le a nedvesség a következő év nyíltföldi terméseihez. És telnek meg a melegített földek víztárolói.

– Nem egészen értem az összefüggést, de miután megettem még egy ilyen édességet, megyünk – mondta Teg.

– Tetszeni fog magának az a hely, ahová behúzódunk a vihar elől – mondta Delnay. – Tudom, őrültséget teszek. De a tulaj itt azt mondta, hogy segítenem kell magának, különben ide többet be nem tehetem a lábam.

Sötétedés után egy órával Delnay elvezette a találkozóhelyre. A bőrökbe öltözött, sántítást mímelő Tegnek jelentős mennyiségű mentális erőre volt szüksége ahhoz, hogy ne törődjön a saját odőrjével. Delnay barátai először szennyvízzel öntözték meg bőségesen, aztán vízzel locsolták le. A forró levegős szárítástól aztán visszajöttek a kellemetlen aromák.

A találkozóhely ajtajánál elhelyezett időjárási távleolvasóról Teg megtudta, hogy az elmúlt órában tizenöt fokot esett kint a hőmérséklet. Delnay előrement, és besietett a zsúfolt terembe, ahonnan sűrű zaj és pohárkoccanások hallatszottak. Teg az ajtó melletti időjárás mutatót tanulmányozta. A szél harminc csomós. A barometrikus nyomás alacsony. A berendezés fölötti feliratra nézett: „Szolgáltatás vendégeink számára”. És feltehetőleg a kocsmának is. A kimenő vendégek vetnek egy pillantást rá, aztán inkább visszatérnek a melegbe és a társaságba.

A nagy, párkányos kandallóban az ivó túlsó végén valódi tűz égett. Valami illatos fa. Delnay visszatért, elfintorította orrát Teg szagára, és a tömeg mellett egy hátsó szobába vezette, aztán azon keresztül a saját fürdőszobájába. Teg egyenruhája kimosva, vasalva – ott volt egy székre hajtogatva.

– A kandallónál leszek, mikor kijössz – mondta Delnay.

– Teljes díszben, mi? – kérdezte Teg.

– Csak kint az utcán veszélyes – mondta Delnay, és visszament arra, amerről jöttek.

Hamarosan Teg is előbukkant, és a kandalló felé indult. A beszélgető csoportok hirtelen elnémultak, mikor az emberek felismerték őt. Elmormogott megjegyzések futottak végig a termen. „Maga az öreg Bashar!”. „Ó, igen, ez Teg. Én szolgáltam alatta. Bárhol felismerném az arcát.”

A vendégek tolongtak a kandalló atavisztikus melegénél. Nedves ruhák és italos lehelletek szaga érzett. Tehát a vihar hozta be ezt a tömeget ide? Teg a csatában megkeményedett katonaarcokra nézett maga körül, és arra gondolt, hogy ez nem szokásos gyülekezet, akármit mond is Delnay. De az emberek ismerték egymást, és megbeszélték, hogy itt és most találkozzanak. Delnay a kandallónál ült egy lócán, kezében egy pohár borostyánszínű itallal.

– Elterjesztetted, hogy jöjjenek ide – mondta Teg.

– Hát nem ezt akartad, Bashar?

– Ki vagy te, Delnay?

– Van egy téli farmom innen nem messze délre, és vannak bankár barátaim, akik néha kölcsönadják az autójukat. Ha azt akarod, hogy konkrétabb legyek, olyan vagyok, mint a többiek ebben a helyiségben – le akarom rázni a nyakamról a Tisztelet Matrónáit.

Egy férfi Teg mögött megkérdezte:

– Igaz, hogy százat megöltél ma közülük, Bashar?

Teg hátra sem fordulva, szárazon mondta:

– Ez jócskán eltúlzott szám. Kaphatnék egy italt?

Nagyobb magasságából Teg végigpásztázta a termet, míg valaki szerzett neki egy poharat. Mikor a kezébe nyomták, látta, hogy várakozásainak megfelelően mélykék Dani Marinett. Ezek az öreg katonák ismerik az ízlését. Az iszogatás folytatódott a teremben, de kissé halkabban. Az emberek várták, hogy Teg kinyilatkoztassa tervét.

A társaságkedvelő emberi természet természetes lökést kap ilyen viharos estéken, gondolta Teg. Gyűljünk össze a tűz körül a barlang szájában, törzstársaim! Semmi veszélyes nem mehet át rajtunk, főleg ha a vadállatok meglátják a tüzünket! Hány hasonló összejövetel van a Gammun egy ilyen éjszakán?, tűnődött Teg az italát szürcsölgetve. A rossz idő leplezhet olyan mozgásokat, amit az összegyűlt társaság titokban akar tartani. Az idő olyan embereket is otthon tarthat, akikre különben ez nem jellemző.

Felismert néhány arcot a múltjából – tiszteket és közkatonákat – vegyes társaság. Egyesekről jó emlékei maradtak: ezek megbízható emberek. Néhányan ma este meg fognak halni közülük.

A zajszint kezdett emelkedni, ahogy az emberek hozzászoktak a jelenlétéhez. Senki sem erőltette, hogy beszéljen. Ezt is tudták róla. Tegnek megvan a maga időbeosztása.

A beszélgető, nevető hangok olyanok voltak, mint amilyenek az emberiség hajnala óta kísérték az ilyen találkozókat, mikor az emberek még a kölcsönös védettség miatt jöttek össze. Poharak csilingelése, hirtelen kirobbanó nevetés, halk kacagás. Ezek azok lehetnek, akik jobban tudatában vannak személyes hatalmuknak. A halk kacagás azt mondta: nevetni lehet, de azért nem kell röhögő bolondot csinálni magadból.

Teg felpillantott, és látta, hogy a gerendás mennyezetet hagyományosan alacsonyra építették. Ettől a belső tér tágasabb lett, ugyanakkor otthonosabb is. Az emberi pszichológia gondos figyelembevétele. Olyan dolog volt ez, amit a bolygón sok helyen megfigyelt. Gondoskodni a nemkívánt tudatosság tompításáról. Hogy az emberek kényelemben és biztonságban érezzék magukat. Persze nincsenek biztonságban, de ennek nem kell tudatosulnia bennük.

Teg egy ideig az ügyes személyzet által felszolgált italokat figyelte: sötét helyi sörök és drága importitalok. Elszórva az ivóban és az asztalokon ropogósra sütött, jól besózott helyi zöldségdarabok voltak kis edényekben. Az italfogyasztás elősegítésének ez a szembetűnő módja senkit sem zavart. Egyszerűen így volt szokás a szakmában. Persze a söröket is erősen sózták. Mindig is így volt. A sörfőzők tudták, hogyan indítsák be a szomjúsági reakciót.

Egyes csoportok hangosabbakká váltak. Az italok kezdték megtenni a maguk ősi, varázsos hatását. Itt van Bacchus! Teg tudta, hogy ha ez az összejövetel kifuthatná természetes pályáját, akkor valamikor késő éjszaka érné el csúcspontját, aztán fokozatosan, nagyon fokozatosan alábbhagyna a zaj. Egyesek kimennének, hogy vessenek egy pillantást az ajtó előtti időjelzőre. A látottak függvényében a hely vagy kiürülne, vagy még egy ideig csendesebben zsongana tovább. Teg ekkor jött rá, hogy valahonnan az ivó mögül valahogyan befolyásolni lehet az időjelző állását. Ez a kocsma biztosan nem siklik el egy ilyen forgalomnövelő lehetőség fölött.

CSALOGASD BE ÉS TARTSD ITT ŐKET BÁRMILYEN MÓDSZERREL, AMI NINCS ELLENÜKRE. Azok az emberek, akik emögött az intézmény mögött állnak, szemrebbenés nélkül lepaktálnának a Tisztelet Matrónáival. Teg félretette az italát, és felkiáltott:

– Kérhetem a figyelmeteket?

Csend lett.

Még a felszolgálók is megálltak.

– Állítsatok őrt az ajtóhoz – mondta Teg. – Senki nem megy innen ki, és nem jön be, míg ki nem adom a parancsot. Ahhoz az ajtóhoz is, ti ketten.

Mikor ez elintéződött, Teg gondosan körülnézett, és kettős látása meg régi katonai tapasztalata segítségével kiválasztotta azokat, akikben megbízhatott. Most már meglehetősen világos volt előtte, mit kell tennie. Burzmali, Lucilla és Duncan ott voltak új látása peremén, és könnyen észre lehetett venni, mire van szükségük.

– Gondolom, elég hamar tudtok fegyvert szerezni mondta Teg.

– Felkészülten jöttünk, Bashar! – kiáltotta valaki. Teg hallotta az ital hatását a hangban, de azt a régi adrenalin-buzgást is, ami olyan drága ezeknek az embereknek.

– Egy nem-hajót fogunk elfoglalni – mondta Teg.

Ez megfogta az embereket. A civilizáció egyetlen más vívmányát sem őrizték ennyire. Ezek a hajók jöttek és mentek. Páncélozott felületük csillogott a fegyverektől. A legénység állandó készültségben volt a sebezhető helyeken. A fondorlat sikerrel járhatott, a nyílt támadásnak viszont kevés esélye volt. De itt ebben a teremben Teg új tudatosságot ért el, melyet a szükség és Atreides-örökségének vad génjei vezettek. Számára láthatóvá vált a gammui és a Gammu körüli nem-hajók helyzete. Fényes pontok izzottak belső látása előtt, kettős látása pedig kiigazodott közöttük. Ó, DE HISZ ÉN NEM AKAROK MENNI, gondolta. De attól a hajtóerőtől nem lehetett szabadulni.

– Egészen pontosan egy Szétszóródásból való nem-hajót fogunk elfoglalni – mondta. – Az öveik a legjobbak. Te, te, te és te – mutogatott, válogatta az embereket. – Ti itt maradtok, és tesztek róla, hogy senki se menjen ki innen, és ne is kommunikáljon kifelé. Azt hiszem, támadás fog érni benneteket. Tartsatok ki, amíg tudtok. Ti többiek fogjátok a fegyvereiteket, és menjünk!

---

Igazság? Kinek kell az Igazság. Megcsináljuk a saját igazságunkat. Itt csináljuk Arrakison – vagy győzünk, vagy meghalunk. Ne is vitatkozzunk az igazságról, amíg van karunk, és szabadon használhatjuk.

I.Leto: Bene Gesserit Archívum

A nem-hajó alacsonyra szállt a rakisi homok fölé. Röpte poros forgószeleket kavart, melyek körbetáncolták, mikor leereszkedett a dűnékre. Az ezüstsárga nap a hosszú, forró nappal után lesüllyedt a rezgő horizontra. A nem-hajó ott ült a homokon: csillogó acélos gömb, melynek jelenlétét nem árulja el a szem és a fül, de még a jövőbelátók és a szerkezetek sem látják meg. Teget kettős látása megnyugtatta, hogy nem kívánt tekintetek nem vették észre az érkezését.

– Legkésőbb tíz perc múlva itt akarom látni a páncélos toptereket és a kocsikat – mondta. Az emberek tevékenykedni kezdtek.

– Biztos vagy benne, hogy itt vannak, Bashar? – A hang az egyik gammui ivócimboráé volt, egy megbízható tiszté Renditairól, aki már nem úgy viselkedett, mint aki ifjúsága régi szép napjait akarja felidézni. Ő látta régi barátait harcban elesni a Gammun. A legtöbb emberrel együtt, akik életben maradtak és idáig eljöttek, ő is családot hagyott hátra, akiknek semmit sem tudott a sorsáról. Volt egy árnyalatnyi keserűség a hangjában, mintha arról akarná meggyőzni magát, hogy akarata ellenére csalták bele ebbe az akcióba.

– Hamarosan itt lesznek – mondta Teg. – Egy féreg hátán fognak jönni.

– Honnan tudod?

– Így volt rendezve.

Teg lehunyta a szemét. Nem volt szüksége a szemeire, hogy lássa a mozgást maga körül. Ez is olyan volt, mint a számos parancsnoki helyiség, ahol megfordult: ovális terem tele műszerekkel, kezelőszemélyzettel, és parancsra váró tisztekkel.

– Mi ez a hely? – kérdezte valaki.

– Azok a sziklák ott északra tőlünk – mondta Teg. Látjátok? Valaha magas szirt volt. Szélcsapdának hívták. Egy fremen sziecs volt itt, most már csak egy kis barlang. Néhány rakisi pionír él itt.

– Fremenek – suttogta valaki. – Istenek! Kíváncsi vagyok arra a féregre. Még sosem láttam ilyesmit.

– Újabb váratlan rendezés, mi? – kérdezte az egyre keserűbb tiszt.

MIT MONDANA, HA FELTÁRNÁM AZ ÚJ KÉPESSÉGEIMET?, gondolta Teg. AZT GONDOLNÁ, HOGY ELTITKOLTAM OLYAN CÉLOKAT, AMELYEK NEM ÁLLNÁK KI A KÖZELEBBI VIZSGÁLAT PRÓBÁJÁT. ÉS IGAZA LENNE. EZ AZ EMBER A MEGVILÁGOSODÁS SZÉLÉN ÁLL. HŰSÉGES MARADNA, HA KINYÍLNA A SZEME? Teg megrázta a fejét. A tisztnek nem lesz sok választása. Egyiküknek sem lesz más választása, csak a harc és a halál.

Teg aztán arra gondolt, hogy igaz: a konfliktusok rendezésének folyamatában benne van a tömegek elámítása is. Milyen könnyű átvenni a Tisztelet Matrónáinak attitűdjét. TRÁGYA! Az ámítás nem is olyan nehéz, mint ahogy sokan gondolják. A legtöbb ember azt akarja, hogy vezessék. Az a tiszt ott hátul például akarja. Ezért mély törzsi ösztönök (erős tudattalan motivációk) voltak felelősek. Ha észrevesszük, milyen könnyű minket vezetni, a természetes reakciónk a bűnbakkeresés. Az a tiszt ott hátul most bűnbakot akar.

– Burzmali látni akar téged – mondta valaki Teg baljáról.

– Most nem – mondta Teg.

Burzmali várhat. Hamarosan része lesz eddigi parancsnoki pályafutása csúcsában. De addig csak figyelem elvonó tényező. Majd később lesz ideje veszedelmesen közel kerülni a bűnbak szerepéhez.

Milyen könnyű bűnbakot csinálni, és milyen könnyű elfogadtatni! Ez különösen igaz, amikor a másik lehetőség az, hogy rájövünk: mi voltunk a bűnösök, az ostobák, vagy a kettő együtt. Teg a legszívesebben mindenkinek elmondta volna: „Nézzétek meg az ámítást! Akkor meg fogjátok tudni valódi szándékunkat!”

A kommunikációs tiszt Teg balján azt mondta:

– Az a Tisztelendő Anya is ott van Burzmalival. Ragaszkodik hozzá, hogy találkozhassanak veled.

– Mondd meg Burzmalinak: azt akarom, hogy menjen vissza és maradjon Duncan mellett – mondta Teg. – És tartsa szemmel Murbellát is: tegyen róla, hogy biztosítva legyen. Lucilla bejöhet.

MEG KELL LENNIE, gondolta Teg.

Lucilla egyre inkább gyanakodott a benne lejátszódott változásokra. Egy Tisztelendő Anya garantáltan észreveszi a különbséget. Lucilla besuhogott, a köpenyét szándékosan lobogtatta, hogy hangsúlyozza lendületét. Dühös volt, de jól leplezte.

– Magyarázatot követelek, Miles! Ez jó nyitás, gondolta Teg.

– Miről?

– Miért nem megyünk be egyenesen a…

– Mert a Tisztelet Matrónái és a Szétszóródásból való tleilaxi társaik tartják kezükben a rakisi központok zömét.

– Honnan…

– Tudod, megölték Tarazát – mondta Teg. Ez egy időre elhallgattatta Lucillát, de nem sokáig. Miles, ragaszkodom hozzá, hogy elmondd…

– Nincs sok időnk – mondta Teg. – A legközelebbi elhaladó szatellita már megmutat minket itt a felszínen.

– De a rakisi véderők…

– Épp oly sebezhetők, mint bármely más védelem, ha mozdulatlanok – mondta Teg. – A védők családjai itt vannak lent. Kapd el a családokat, és hatékony irányításod lesz a védők fölött.

– De miért vagyunk itt kinn a…

– Hogy fölszedjük Odradét és azt a kislányt. Meg a féreg miatt is.

– De hát mit fogunk csinálni egy…

– Odrade tudni fogja, mit tegyen a féreggel. Tudod, most ő a te Főtisztelendő Anyád.

– El akarsz hessegetni minket a…

– Ti hessentek el magatoktól! Én az embereimmel itt maradok, hogy elvonjam a figyelmet.

Ez döbbent csendet keltett az emberek közt.

FIGYELEM ELVONÁS, gondolta Teg. MENNYIRE NEM TALÁLÓ SZÓ. Az ellenállás, amit tervez, hisztériát fog kelteni a Tisztelet Matrónái között, főleg ha elhitetik velük, hogy a ghola itt van. Nem csak hogy ellentámadásba lendülnek majd, de végül sterilizációs módszerekhez is fognak folyamodni. Rakis nagy részéből szétperzselt romhalmaz lesz. Kevés a valószínűsége, hogy akár ember, akár homoki pisztráng, akár féreg életben marad.

– A Tisztelet Matrónái sikertelenül próbáltak férget találni és foglyul ejteni – mondta Teg. – Valóban nem értem, hogy lehetnek ilyen elvakultak a felfogásukban, hogy ti hogyan telepítitek át őket.

– Áttelepítjük? – hápogott Lucilla. Teg ritkán látott Tisztelendő Anyát ilyen zavartan. Lucilla próbálta összerakni azokat a dolgokat, miket Tegtől hallott. Teg észrevette, hogy a Nővérek rendelkeznek bizonyos mentát képességekkel. Egy mentát elégtelen adatokból is meggyőződésre juthat. Teg arra gondolt, hogy már régen messze fog járni Lucillától (és minden más Tisztelendő Anyától), mire Lucilla összerakja az adatokat. Akkor aztán lesz tülekedés Teg utódaiért! Persze kiválasztják Dimelát a Nemesítési Mesternőiknek. És Odradét is. Nem menekülhet.

Megvolt a kulcsuk a tleiaxi axolotl-tartályokhoz is. Csak idő kérdése, míg a Bene Gesserit legyőzi skrupulusait és kihasználja ezt a fűszerforrást. Egy emberi test csinálja!

– Akkor hát itt veszélyben vagyunk – mondta Lucilla.

– Bizonyos veszélyben igen. A Tisztelet Matrónáinak az a bajuk, hogy túl gazdagok. A gazdagok tipikus hibáit követik el.

– Züllött ringyók! – mondta Lucilla.

– Javaslom, hogy menj a belépőkapuhoz – mondta Teg. – Odrade hamarosan itt lesz. Lucilla szó nélkül kiment.

– Páncél kint és működik – mondta a kommunikációs tiszt.

– Riaszd Burzmalit, hogy készüljön fel az itteni parancsnokság átvételére – mondta Teg. – Mi hamarosan kimegyünk.

– Mindnyájunknak veled kell mennünk? – kérdezte a bűnbakkereső.

– Én kinézek – mondta Teg. – Ha kell, egyedül. Csak azok jöjjenek, akik úgy gondolják.

A végén úgyis mind jönni fognak, gondolta Teg. A társak nyomását a Bene Gesserit-képzetteken kívül kevesen értették a maga teljességében. Teg a „züllött ringyókról” kezdett gondolkodni.

Nem helyénvaló züllötteknek nevezni őket, gondolta. Néha a rendkívül gazdagok válhatnak züllöttekké. Ez abból ered, hogy azt hiszik, pénzzel (és hatalommal) minden és mindenki megvásárolható. És miért nem hinnék ezt? Minden nap látják. Könnyű hinni az abszolút dolgokban. A REMÉNY ÖRÖKKÉ VIRÁGZIK, MEG HASONLÓK. Ez olyan, mint valami másik vallás. A pénz megveszi a lehetetlent. Akkor jön a züllötség.

A Tisztelendő Anyákkal nem ugyanez volt a helyzet. Ők valahogy túl voltak a züllöttségen. Már áthaladtak rajta, ezt Teg látta. Most valami olyanban vannak, ami több, mint züllöttség, és Teg arra gondolt, hogy ezt talán már nem is igazán akarja megismerni. A tudás mégis ott volt megkerülhetetlenül a tudatában. Ezek az emberek egy percig sem haboznának, hogy kínvallatásnak vessenek alá akár egy egész bolygót is, ha ettől személyes nyereséget remélnek. Vagy ha a remélt eredmény valami képzelt öröm. Nekik mi okoz örömet? Mi elégíti ki őket? Olyanok, mint a szemuta-függők. Bármi szimulálja nekik az örömet, egyre többre és többre van szükségük belőle.

ÉS EZT TUDJÁK IS! Hogy dühönghetnek! Ilyen csapdában! Látták az egészet, és mégsem volt nekik elég belőle semmi – nem elég jó vagy nem elég rossz. Teljesen elveszítették az önmérsékletüket.

De ezzel együtt veszélyesek. És egy dologban Teg talán tévedett: lehet, hogy már nem is emlékeznek rá, milyen volt azelőtt a rettentő átalakulás előtt, amit a szemüket narancssárgára festő fanyar illatú stimuláns okozott. Emlékek emléke eltorzulhat. Minden mentátot érzékennyé tettek erre a hibára önmagában.

– Ott a féreg!

Ez a kommunikációs tiszt volt. Teg megperdült a székében, és a kivetítésre nézett, a délnyugati környezetüket mutató holoképre. A féreg az utasok kis pontjaival távoli gyűrűző folt volt.

– Hozzátok be Odradét egyedül, mikor megérkeznek – mondta Teg. – Sheeana – a lány – hátramarad, hogy segítsen a férget beterelni a raktérbe. Az engedelmeskedni fog neki. Burzmali álljon készen itt. Nem lesz túl sok idő a parancsnokság átadására.

Odrade azt hitte, hogy a pihenés szokatlan állapotában lepte meg a Bashart. De aztán Teg kinyitotta a szemét, és Odrade meglátta a változást, amiről Lucilla csak egy apró figyelmeztetést tudott elejteni – néhány sietős szóval együtt a ghola átalakulásáról. Vajon mi történhetett Teggel? Teg majdhogynem mutogatta, bátorította Odradét, hogy lássa meg benne. Az áll szilárd, és kissé fölfelé áll a megfigyelés szokásos tartásában. A ráncokkal szabdalt keskeny arc mit sem vesztett éberségéből. A Corrinókra és Atreidesekre oly jellemző hosszú, vékony orr kissé megnyúlt az évekkel. De a szürke haj sűrű maradt, a homlok… A SZEMÉBEN!

– Honnan tudtad, hogy itt kell találkoznunk? – kérdezte Odrade. – Nekünk fogalmunk sem volt róla, hova visz a féreg.

– Nagyon kevés lakott hely van itt a sivatag-övben mondta Teg. – Szerencsejátékos-döntés volt. Ez tűnt valószínűnek.

SZERENCSEJÁTÉKOS-DÖNTÉS. Odrade ismerte a mentát-kifejezést, de sosem értette. Teg felállt.

– Fogd ezt a hajót, és menj el arra a helyre, amit a legjobban ismersz.

A KÁPTALANHÁZBA? Odrade majdnem kimondta, de eszébe jutott a többi jelenlévő, ezek az idegen katonák, akiket Teg összeszedett. Kik ezek? Lucilla rövid magyarázata nem nyugtatta meg.

– Némileg megváltoztattuk Taraza tervét – mondta Teg. – A ghola nem marad itt. Veled kell mennie.

Odrade megértette. Szükségük lesz Duncan Idaho új képességeire, hogy szembeszálljanak a lotyókkal. Már nem csak egyszerű csali a Rakis elpusztítására.

– Persze nem fogja tudni elhagyni a nem-hajó rejtekét – mondta Teg.

Odrade bólintott. Duncan nincs rejtve a jövőbelátó keresők elől… mint amilyenek a Liga navigátorok.

– Bashar! – szólt a kommunikációs tiszt. – Meglátott minket egy szatellita!

– Jól van, mormoták! – rikkantotta Teg. – Mindenki kifelé! Hozzátok ide Burzmalit.

Kinyílt egy zsilipajtó. Burzmali rontott be.

– Bashar, mit…

– Nincs idő! Vedd át! – Teg felállt a parancsnoki székből, és intett Burzmalinak, hogy üljön le. – Odrade majd megmondja, hova mentek – Aztán hirtelen ötlettől vezérelve, amiről tudta, hogy leginkább a bosszú szülte, Teg megragadta Odrade bal karját, odahajolt hozzá, és arcon csókolta.

– Tedd, amit tenned kell, leányom suttogta. – Az a féreg a raktérben talán hamarosan az egyetlen lesz az univerzumban.

Odrade ekkor rádöbbent: Teg ismeri Taraza teljes tervét, és el van szánva, hogy a végsőig végrehajtja a Főtisztelendő Anya parancsait.

„TEDD, AMIT TENNED KELL.” Ebben minden benne volt.

---

Az, amit látunk, nem az anyagnak egy új állapota, hanem egy újonnan felismert kapcsolat tudat és anyag közt, mely mélyebb betekintést tesz lehetővé a jövőbelátás működésébe. A jövendőmondó egy kivetített belső univerzumot alakít ki, hogy új külső valószínűségeket hozzon létre olyan erőkből, melyeket nem értünk. Nincs is szükség arra, hogy értsük őket, mielőtt formálni kezdjük velük a fizikai univerzumot. Az ősi fém-megmunkálóknak sem volt szükségük arra, hogy ismerjék a vas, bronz, réz, arany és ón molekuláris és szubmolekuláris bonyolultságát. Misztikus erőket találtak ki, hogy leírják az ismeretlent, de közben tovább használták az üllőt és forgatták a kalapácsot.

Taraza Főtisztelendő Anya, Érv a Tanácsban

Az ősi struktúra, melyben a Nővérek Káptalanházukat és annak Archívumát, valamint vezetésük legbelsőbb szentélyét rejtegették, nem egyszerűen hangokat adott éjszaka. A zajok inkább jelzések voltak. Odrade megtanult olvasni ezekben a jelekben az itt töltött hosszú évek alatt. Az a különleges zaj ott, az a feszült reccsenés, egy fagerenda a padlóban, amit nyolcszáz éve nem cseréltek ki. Éjszaka összehúzódott, az okozta a zajt.

Ott voltak neki Taraza emlékei is a jelek értelmezésére. Ezek az emlékek még nem épültek be teljesen: még kevés volt az idő. Most éjszaka Taraza régi dolgozószobájában Odrade félretett néhány értékes pillanatot az integráció folytatására. DAR ÉS TAR VÉGRE EGYEK. Ez meglehetősen felismerhető Taraza-megjegyzés volt.

A Más Emlékek kutatása olyan volt, mint egyidejűleg több síkon létezni, de Taraza közel maradt a felszínhez. Odrade engedte magát még mélyebbre süllyedni a többszörös létekbe. Hamarosan felismert egy ént, aki folyamatosan lélegzett, de csak távolian, míg a többiek hangosan követelték, hogy merüljön mindent felölelő víziókba, mely teljes szagokkal, érintésekkel, érzésekkel – melyeknek eredetije ott volt érintetlenül a tudatában.

NYUGTALANÍTÓ DOLOG VALAKI MÁSNAK AZ ÁLMAIT ÁLMODNI. Ez megint Taraza. Taraza, aki olyan veszedelmes játékot játszott, ahol Nővérek jövője csak egy hajszálon függött! Milyen gondosan időzítette annak kiszivárogtatását a lotyók felé, hogy a Tleilax veszedelmes képességeket épített bele a gholába. A Gammu Erősség elleni támadás pedig igazolta, hogy az információ elérte célját. De a támadás brutális módja arra is figyelmeztette Tarazát, hogy kevés ideje van. A lotyók biztosan gyűjtik erőiket a Gammu teljes megsemmisítésére – csak azért, hogy a gholát megöljék. Olyan sok múlott Tegen. Meglátta a Bashart a saját Más Emlékeinek gyűjteményében: az apát, aki valójában sohasem ismert. ÉS MÉG MOST SEM ISMEREM.

Gyengítő lehetett leásni ezekbe az emlékekbe, de Odrade nem szabadulhatott ennek a csábító tárháznak a követelésétől. Odrade a Zsarnok szavaira gondolt: „Múltam rettentő mezeje! A válaszok úgy robbannak széjjel, mint egy megriasztott madárcsapat, és elhomályosítják kikerülhetetlen emlékeim egét.” Odrade úgy egyensúlyozott, mint egy úszó, éppen csak a víz felszíne alatt.

NAGYON VALÓSZÍNŰ, HOGY VALAKI MÁST TESZNEK A HELYEMRE, gondolta Odrade. TALÁN MÉG LE IS BECSMÉRELNEK. Bellonda aztán tényleg nem egykönnyen egyezett bele az új parancsnokságba. Nem számít. A Nővérek fennmaradása az egyetlen dolog, amit mindegyiküknek szem előtt kell tartania.

Odrade felmerült a Más Emlékekből, felemelte tekintetét, és átnézett a szobán a fülkére, ahol egy nő mellszobra állt a szoba parázsgömbjeinek halovány fényében. Az alak csak elmosódottan látszott a homályban, de Odrade jól ismerte az arcát: Chenoeh, a Káptalanház védőszimbóluma. „Csak Isten kegyelméből vagyok...”

Minden Nővér, aki keresztülment a fűszeragónián (ahogy Chenoeh nem) ugyanezt mondta vagy gondolta, de mit jelent ez valójában? Gondos nemesítés és képzés állította elő az elegendő számú sikeres példányt. Hol van ebben az Isten keze? Isten biztosan nem az a féreg, amit Rakisról hoztak. Vagy Isten Jelenlétét csak a Nővérek sikereiben lehet észrevenni?

A SAJÁT MISSIONARIA PROTECTIVÁNK ÁLDOZATÁUL ESEM! Odrade tudta, hogy hasonló gondolatok és kérdések számtalanszor elhangzottak ebben a szobában. Hiába, mégsem vitte rá a lélek, hogy eltávolítsa a védőszobrot a fülkéből, ahol oly régóta pihen. NEM VAGYOK BABONÁS, mondta magának. NEM VAGYOK KÉNYSZERES SZEMÉLYISÉG. EZ HAGYOMÁNY KÉRDÉSE. AZ ILYEN DOLGOKNAK SZÁMUNKRA JÓL ISMERT ÉRTÉKE VAN. NEKEM SEMMILYEN SZOBROMAT NEM FOGJÁK MAJD ILYEN TISZTELETTEL ÖVEZNI.

Waffra és Arctáncoltatóira gondolt, akik Miles Teggel együtt meghaltak a szörnyű rakisi pusztításban. Nem jó a Régi Birodalom idején elszenvedett véres veszteségek talaján élni. Jobb a megtorlás izmaira gondolni, melyet a Tisztelet Matrónáinak kíméletlen vérengzése fejleszt. TEG TUDTA!

A legutóbb megtartott Tanácsülés kimerültségbe fulladt, határozott következtetések nélkül. Odrade szerencsésnek tartotta magát, hogy néhány közvetlenül aggasztó ügy elterelte a közfigyelmet. A büntetések: ezek lefoglalták őket egy ideig. Történelmi példák az archívumi elemzésekből megfelelő formára módosítva. Azok az embercsoportok, melyek szövetkeztek a Tisztelet Matrónáival, jókora sokknak néznek elébe.

Ix biztosan túlterjeszkedik. Fogalmuk sincs róla, milyen versennyel fog lecsapni rájuk a Szétszóródás. A Liga és Ix egymás mellé szorulnak, és együtt buknak el. A Halszólítókat jobbára figyelmen kívül lehet hagyni. Ix szatellitái, már kezdenek belehalványodni a múltba, amit az emberek elhagynak.

És a Bene Tleilax. Ó igen, a Tleilax. Waff megadta magát a Tisztelet Matrónáinak. Sosem ismerte be ezt, de az igazság világos volt. „CSAK EGYSZER, ÉS A SAJÁT ARCTÁNCOLTATÓMMAL.”

Odrade komoran elmosolyodott, amikor eszébe jutott apja keserű csókja.

CSINÁLTATNI FOGOK EGY MÁSIK FÜLKÉT, gondolta. ÉS ODATESZEK EGY MÁSIK SZOBROT: MILES TEG, A NAGY ERETNEK!

De Lucilla gyanúi Teggel kapcsolatban nyugtalanítóak voltak. Végül jövőbelátó lett, és LÁTTA a nem-hajókat? Nos, a Nemesítési Mesternők utána tudnak járni ezeknek a gyanúknak.

– Szekértábort vertünk! – vádaskodott Bellonda.

Mindnyájan tudták, mit ért ezen: erőd-pozícióba húzódtak a lotyók hosszú éjszakájára.

Odrade rájött, hogy nem igazán törődik Bellondával, ahogy nevet, és kilátszanak azok a széles, tompa fogai.

Sokáig vitatkoztak Sheeana sejtmintáiról. „Siona bizonyítéka” bennük volt. Megvolt az a származási vonala, ami leárnyékolta őt a jövőbelátók elől, így elhagyhatta a nem-hajót.

Duncan az ismeretlen. Odrade a gholára gondolt ott kint a nem-hajóban. Felállt a székből, a sötét ablakhoz lépett és a távoli leszállópálya irányába nézett. Meg merik kockáztatni, hogy kiengedjék Duncant a hajó árnyékolásából? A sejttanulmányok azt mondták, hogy sok Idaho ghola keveréke – Siona valamiféle leszármazottja. De miben van megrontva az eredetihez képest? NEM. ELZÁRVA KELL MARADNIA. És mi legyen Murbellával? – a VÁRANDÓS Murbellával? Egy megtisztességtelenített Tisztelet Matrónája.

– A Tleilaxnak az volt a szándéka, hogy megölesse velem a bevésőt – mondta Duncan.

– Megölnéd a lotyót? – Ezt Lucilla kérdezte.

– Ő nem Bevéső – felelte Duncan.

A Tanács hosszan vitatta a Murbella és Duncan közt fennálló kapcsolat lehetséges természetét. Lucilla tartotta magát ahhoz, hogy ott nincs semmiféle kapcsolat, és hogy azok ketten óvatos ellenfelek maradtak.

– Inkább ne kockáztassuk meg, hogy összeeresztjük őket.

De a lotyók szexuális ügyességét majd alaposan tanulmányozni kell. Talán egy találkozót Duncan és Murbella között a nem-hajóban meg lehetne kockáztatni. Gondos védelmi intézkedésekkel, természetesen.

Végül a féregre gondolt a nem-hajó rakterében – a féregre, ami közeledett metamorfózisa pillanatához. Egy kis, földdel elzárt, melanzzsal teli medence várta azt a férget. Mikor eljön a pillanat, Sheeana kicsalogatja abba a víz- és melanzsfürdőbe. Az eredményként keletkező homoki pisztrángok pedig megkezdhetik hosszú átalakulásukat.

IGAZAD VOLT, APÁM. OLYAN EGYSZERŰ, HA AZ EMBER TISZTÁN LÁTJA.

Nem kell sivatagos bolygót keresni a férgeknek. A homoki pisztráng megteremti a saját létfeltételeit Shaihuludért. Nem volt kellemes elképzelni a Káptalanház Bolygót hatalmas pusztaságokkal borítva, de ennek így kellett lennie.

„Miles Teg Végakaratát és Testamentumát”, amit Teg a nem-hajó szubmolekuláris tároló rendszerében helyezett el, nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Ebben még Bellonda is egyetértett. A Káptalanház összes történelmi feljegyzése újraolvasásra szorul. Új látásmódot követelt meg az, amit Teg az Elveszettekből látott – a Szétszóródás lotyóiból.

„Ritkán tudod meg az igazán gazdagok és hatalmasok nevét. Csak a szóvivőiket látod. A politikai küzdőtér szolgáltat néhány kivételt ez alól, de ez nem tárja föl a teljes hatalmi struktúrát.”

A mentát-filozófus mélyen belerágta magát mindenbe, amit elfogadtak, és amit kikérődzött, az nem volt összhangban a „mi sérthetetlen összegzésünk”-re támaszkodó archívumi függőséggel. TUDTUK, MILES, CSAK SOSE NÉZTÜNK SZEMBE VELE. A KÖVETKEZŐ NÉHÁNY GENERÁCIÓBAN MINDNYÁJAN A MÁS EMLÉKEINKBEN FOGUNK ÁSKÁLÓDNI.

A rögzített adattároló rendszerekben nem lehet megbízni.

„Ha elpusztítod a példányok zömét, az idő majd elvégzi a többit.” Hogy feldühödtek az Archivisták a Basharnak ezen a kijelentésén! „A történetírás nagyrészt figyelemelterelés. A legtöbb történelmi beszámoló elvonja a figyelmet a rögzített események körüli titkos befolyásokról.” Ez legyőzte Bellondát. Magára vette a megállapítást, és beismerte:

– Az a néhány történet, ami megmenekül ettől a korlátozó folyamattól, jól ismert módon elvész az ismeretlenségbe.

Teg fel is sorolta ezeket a módokat:

– A lehető legtöbb példány megsemmisítése, a legfeltáróbb beszámolók nevetségessé tétele, hanyagolásuk az oktatási központokban, annak a biztosítása, hogy máshol nem idézik, és egyes esetekben a szerző elpusztítása.

A BŰNBAK-ELJÁRÁSOKRÓL MÁR NEM IS SZÓLVA, AMIK NEM EGY, KELLEMETLEN HÍRT HOZÓ FUTÁR HALÁLÁT OKOZTÁK, gondolta Odrade. Eszébe jutott egy ősi uralkodó, aki mindig egy lándzsát tartott a keze ügyében, hogy ott helyben ledöfhesse a rossz hírrel érkezőket.

– Jó információs alapunk van, amire felépíthetjük múltunk jobb megértését – érvelt akkor Odrade. – Mindig tudtuk, hogy a konfliktusokban az volt a tét, hogy eldöntsék: ki irányítsa a vagyont vagy annak megfelelőjét.

Ez talán nem valódi „nemes cél”, de pillanatnyilag megteszi. KERÜLGETEM A KÖZPONTI KÉRDÉST, gondolta. Valamit meg kellett volna tenni Duncan Idahóval kapcsolatban, és ezt mindnyájan tudták. Odrade sóhajtva toptert hívott, és felkészült a rövid utazásra a nem-hajóhoz.

Duncan börtöne legalább kényelmes, gondolta Odrade, amikor belépett. Ez a parancsnoki lakrész volt, ahol valaha Miles Teg lakott. Jelenlétének még most is voltak jelei – egy kis holosztat kivetítő, mely lernaeusi otthonát mutatta: egy méltóságteljes öreg házat, pázsitot, folyót. Teg egy varrókészletet is hagyott az ágya melletti asztalkán.

A ghola egy függőszékben ült, és a kivetítést nézte. Közönyösen pillantott fel, amikor Odrade belépett.

– Egyszerűen otthagytátok meghalni, ugye? – kérdezte Duncan.

– Azt tesszük, amit tennünk kell – mondta Odrade. – És én engedelmeskedtem a parancsainak.

– Tudom, miért vagy itt – mondta Duncan. – És nem fogsz meggyőzni. Én nem vagyok a boszorkányok átkozott tenyészcsődöre. Megértetted?

Odrade lesimította ruháját és leült az ágy szélére Duncannel szemközt.

– Megnézted a felvételt, amit apám hagyott nekünk?

– Apád?

– Miles Teg az apám volt. Neked ajánlom az utolsó szavait. A végén ő volt a mi szemünk. Neki LÁTNIA kellett a halált Rakison. Az „elme a kezdeteknél” megértette a függőségeket és kulcsrönköket.

Mikor látta Duncan értetlen tekintetét, magyarázkodni kezdett:

– Túl sokáig bolyongtunk a Zsarnok jövendöléseinek útvesztőjében.

Odrade látta, hogyan egyenesedik fel éberebben Duncan olyan macskaszerű mozdulattal, mely támadásra jól kondicionált izmokról árulkodott.

– Ebből a hajóból sehogy sem menekülhetsz ki élve – mondta Odrade. – Tudod, miért.

– Siona.

– Veszélyt jelentesz számunkra, mégis azt szeretnénk, ha hasznos életet élnél.

– Továbbra sem fogok nemzeni nektek, főleg nem annak a kis rakisi csitrinek.

Odrade elmosolyodott, és arra gondolt, mit szólna Sheeana ehhez a jellemzéshez.

– Szerinted ez vicces?

– Nem. De persze ott van még nekünk Murbella gyereke. Azt hiszem, vele kell megelégednünk.

– Beszéltem Murbellával a komon – mondta Duncan. – Azt hiszi, hogy Tisztelendő Anya lesz, és befogadjátok a Bene Gesseritbe.

– Miért is ne? A sejtjei hordozzák Siona bizonyítékát. Szerintem kiváló Nővér lenne belőle.

– Tényleg elámított téged?

– Úgy érted, nem vettük észre, hogy azt gondolja: szépen velünk marad, amíg meg nem tudja a titkainkat, aztán elmegy? Ó, mi tudjuk ezt, Duncan.

– Nem hiszitek, hogy el tud szökni tőletek?

– Ha egyszer megszerezzük őket, Duncan, sosem veszítjük el igazán.

– Hát Lady Jessicát nem vesztettétek el?

– Végül ő is visszatért hozzánk.

– Miért jöttél valójában ide hozzám?

– Úgy gondoltam, hogy megérdemelsz egy magyarázatot a Főtisztelendő Anya tervéről. Láthatod, hogy a Rakis elpusztítására irányult. Valójában az volt a célja, hogy szinte az összes féreg elpusztuljon.

– Nagy Istenek! Miért?

– Mert jövendölési erők voltak, amik megkötöttek minket. A Zsarnok tudatának azok a gyöngyei pedig felerősítették ezt a kötést. Ő nem megjósolta az eseményeket, hanem előidézte.

Duncan a hajó hátulja felé mutatott.

– És mi van a…

– Azzal? Most már csak egy. Mire megint elég sok lesz belőle, addigra az emberiség már megtette a maga útját mögötte. Addigra túl sokan leszünk, és túl sok más dolgot csinálunk önállóan. Egyetlen erő többé nem uralhatja teljesen a jövőnket, soha többé.

Odrade felállt. Mikor Duncan nem reagált, Odrade azt mondta:

– A kényszerű korlátok között, melyeket tudom, tiszteletben fogsz tartani, kérlek, gondolkodj el azon, milyen életet akarsz élni. Ígérem, hogy minden rendelkezésemre álló módon segíteni fogok neked.

– Miért tennéd ezt?

– Mert az őseim szerettek téged. Mert az apám szeretett téged.

– Szeretet? Ti boszorkányok nem érezhetitek szeretetet!

Odrade majdnem egy percig meredt rá. A szőkített haj kezdett sötéten lenőni a tövénél, és megint csigákba csavarodott, főleg Duncan nyakánál.

– Érzem, amit érzek – mondta Odrade. – És a te vized a mi vizünk, Duncan Idaho.

Látta, hogy a fremen mondás megtette hatását. Megfordult és az őrök mellett kiment a szobából.

Mielőtt elhagyta a hajót, hátrament a raktérbe, és lenézett a rakisi homokágyán mozdulatlanul heverő féregre. Körülbelül kétszáz méteres magasságból tekintett le a fogolyra. Miközben nézett, néma nevetésben osztozott az egyre jobban integrálódó Tarazával.

IGAZUNK VOLT, SCHWANGYU ÉS AZ EMBEREI PEDIG TÉVEDTEK. TUDTUK, HOGY KI AKAR JÖNNI. EZT KELLETT AKARNIA AZOK UTÁN, AMIT TETT. Fennhangon, lágyan suttogott, inkább magának, mint a megfigyelőknek nem messze tőle, akiket azért állítottak oda, hogy figyeljék, mikor kezdődik az átalakulás.

– Már tudjuk a nyelvedet – mondta.

Abban a nyelvben nem voltak szavak, csak mozgós, táncoló alkalmazkodás egy mozgó, táncoló univerzumhoz. Ezt a nyelvet csak BESZÉLNI lehetett, lefordítani nem. A jelentés megismeréséhez keresztül kellett menned a tapasztalaton, és a jelentés még akkor is a szemed előtt változhatott meg. A „nemes cél” végül is lefordíthatatlan tapasztalat. De mikor Odrade lenézett a rakisi sivatagnak erre a durva, hőálló bőrű férgére, tudta, mit lát: egy nemes cél látható bizonyítékát.

Lágyan lekiáltott neki:

– Hé! Vén féreg! Ez volt a terved?

Nem kapott választ, de abban a pillanatban valójában nem is várt feleletet.

VÉGE